Annemarie Selinko - Désirée

A francia forradalom ötödik évében egy kislány naplót kap a születésnapjára. Miről írhat egy kis polgárlány a naplójában? A családjáról, a családját érintő eseményekről, nővére férjhezmeneteléről, a maga első szerelméről, az első serdülőkori csalódásról, itáliai utazásról, azután később: a házasságról, a férje hivatásával kapcsolatos gondjairól... És miért írja meg mindezt vaskos könyvben egy huszadik századi írónő? Mert a fiatal lány, Désirée első szerelme Napoleon volt, férje pedig Bernadotte, a hadvezér, a későbbi svéd király. S amíg az ő történetüket olvassuk, megelevenedik előttünk a nagy francia forradalom és az első császárság: a regény főszereplői között megtaláljuk a kor minden fontos személyiségét. Tanúi lehetünk, hogyan osztja fel Napoleon a meghódított Európát fivérei és sógorai között, hogyan veszi feleségül és taszítja el Josephine de Beauharnais–t, hogyan kapcsolódik össze sorsa végzetszerűen újra és újra Désirée–ével, egészen száműzetéséig és haláláig. Kellemes olvasmányul szolgálhat mindenkinek ez a regényes napló, annak is, aki szép szerelmi történetre vágyik, és annak is, aki egy színes, kegyetlen, izgalmas történelmi korszakra kíváncsi.

Fordította SARLÓS ZSUZSA

Annemarie Selinko

DÉSIRÉE Regény

Árkádia Budapest 1988

I. RÉSZ A marseille–i selyemkereskedő lánya Marseille, II. év, Germinal hó eleje (Mama régimódi időszámítása szerint 1794. március vége) Azt hiszem, hogy a telt idomú nő erősebben hat a férfiakra. Ezért elhatároztam, hogy holnap négy zsebkendőt dugok a ruhám mellfodra alá; akkor igazán felnőttnek látszom majd. Valójában tényleg felnőtt vagyok, de ezt senki más nem tudja, és nem is látszik meg rajtam. Tavaly novemberben töltöttem be tizennegyedik évemet, és papa születésnapi ajándéka volt ez a csinos napló. Igazán kár írással bemaszatolni gyönyörű, hófehér lapjait. Oldalt kis lakat zárja, a kulcsa nálam. Még Julie nővérem sem tudja kideríteni, mit írok majd bele. Utolsó ajándékom volt ez a drága papától. Apám, Francois Clary marseille–i selyemkereskedő, két hónappal ezelőtt halt meg tüdőgyulladásban. – És mit írjak bele? – kérdeztem zavartan, amikor ajándékaim között az asztalon megláttam. Papa mosolygott, és homlokon csókolt: – Bernardine Eugénie Désirée Clary polgártársnő történetét – mondta, és arcán aggodalom suhant át. Leendő történetem ma éjjel kezdem papírra vetni, mert olyan izgatott vagyok, hogy nem bírok elaludni. Halkan kicsusszantam az ágyból, s csak azt remélem, hogy a kissé arrébb alvó Julie–t nem ébreszti fel a pislákoló gyertyafény. Óriási hűhót csapna. Azért vagyok izgatott, mert holnap én kísérem el Suzanne sógornőmet Albitte képviselőhöz, megkérni, hogy segítsen Étienne–en. Étienne a fivérem, és veszélyben forog az élete. Két nappal ezelőtt rendőrök jöttek, és váratlanul elvitték. Napjainkban előfordul ilyesmi; alig öt év telt el a nagy forradalom óta. S az emberek azt mondják, hogy még nincs vége. Naponta vezetnek elítélteket nyaktiló alá a Városháza terén, és nem biztonságos dolog arisztokrata hozzátartozójának lenni. Nekünk szerencsére nincsenek előkelő rokonaink. Papa önerőből tette Marseille egyik legnagyobb selyemkereskedésévé a nagypapa által alapított kis üzletet. Papa nagyon örült a forradalomnak, noha éppen annak kitörése előtt kapta meg az udvari szállító címet. Küldött is néhány vég kék selyembársonyt a királynénak. Étienne szerint a bársonyt sose fizették ki. Papa majdnem sírt, amikor felolvasta nekünk az Emberi Jogok Kiáltványát. Papa halála óta Étienne vezeti az üzletet. Amikor Étienne–t letartóztatták, korábbi dajkám és jelenlegi szakácsnőnk, Marie, félrevont: – Úgy hallom, Eugénie, hogy Albitte idelátogat. Sógornődnek el kell menni hozzá és megkérni, hogy helyeztesse szabadlábra Étienne Clary polgártársat. – Marie mindig tudja, hogy mi történik a városban. Vacsoránál leverten üldögéltünk. Az asztalnál két hely maradt üresen: papa széke a mamáé mellett és Étienne széke Suzanne mellett. Mama nem engedi, hogy bárki is a papa helyére üljön. Én folyton Albitte–ra gondoltam, miközben kenyérbélből kis golyókat gyúrtam. Ez idegesítette Julie–t. Alig négy évvel idősebb nálam, de folyton anyáskodik felettem, s ez módfelett bosszant. – Eugénie – mondta Julie –, nem illik morzsolni a kenyeret. Abbahagytam a golyógyúrást, és megszólaltam: – Albitte a városban van. Nem figyeltek rám. Sose figyelnek, ha szólok. Megismételtem: – Albitte a városban van. Mama végre felfigyelt: – Eugénie, ki az az Albitte?

Suzanne nem hallotta; zokogott, bele a levesestányérba. – Albitte – közöltem, tudásomra büszkén – Marseille jakobinus párti képviselője. Egy hétig marad, és mindennap fogad a Maison Commune–ban. És Suzanne–nek holnap el kell mennie hozzá, megkérdezni, miért vitték el Étienne–t, és kijelenteni, hogy bizonyára félreértés az egész. – De engem nem fogad majd! – zokogott rám nézve Suzanne. – Azt hiszem... azt hiszem, jobb lenne – mondta habozva mama –, ha Suzanne az ügyvédünket kérné meg, hogy menjen el Albitte–hoz. Családom időnként elviselhetetlen. Mama egy üveg lekvárt nem enged befőzni anélkül, hogy maga ne keverne egyet a fakanállal, és most ezt az élethalálkérdést ostoba öreg ügyvédünkre bízná. Sok felnőtt ilyen, azt hiszem. – Mi magunknak kell Albitte–hoz fordulnunk – mondtam –, elsősorban Suzanne– nek, Étienne feleségének. De ha te félsz, Suzanne, elmegyek hozzá én, és megkérem, hogy engedje szabadon a bátyámat. – Ne merészelj a Maison Commune–ba menni! – szólt rám a mama. Azután tovább kanalazta levesét. – Mama, én azt gondolom... – Hallani sem akarok róla – mondta mama, és Suzanne ismét belesírt a levesébe. Vacsora után felmentem, hogy megnézzem, Persson hazatért–e már. Merthogy esténként franciára tanítom Perssont. Nagyon kedves lóarca van. Borzasztó magas és sovány, és az egyetlen szőke ember, akit ismerek. Azért szőke, mert svéd. Csak az ég tudja, merre van Svédország – azt hiszem, valahol az Északi–sarknál. Persson egyszer megmutatta térképen, de már elfelejtettem. Persson papájának selyemüzlete van Stockholmban, és üzleti kapcsolatban áll a mi cégünkkel. Ezért Persson egy évre Marseille–be jött, hogy a papa üzletében tegyen szert gyakorlatra. Mindenki azt mondja, hogy a selyemszakmát csak Marseille–ben lehet igazán megtanulni. Így esett, hogy egy szép napon Persson beállított hozzánk. Eleinte egyetlen szavát sem értettük. Kijelentette, hogy franciául beszél, de egyáltalán nem úgy hangzott. Mama szobát rendezett be neki a padlástérben; ilyen bizonytalan időkben, mondta mama, jobb, ha nálunk lakik. Kiderült, hogy Persson időközben hazajött – igazán olyan tisztességtudó fiatalember és leültünk a fogadószobában. Újságokból szokott rendszerint felolvasni, és én kijavítom a kiejtését. Ma ismét, mint oly gyakran, elővettem a régi nyomtatványt, az Emberi Jogok Kiáltványát, amit papa hozott haza, s utána Persson és én felváltva olvastuk fennhangon, mert kívülről akarjuk tudni. Persson lóarca egész ünnepélyes lett, és azt mondta, irigyel engem, mert ahhoz a nemzethez tartozom, amely ilyen fennkölt gondolatokkal ajándékozta meg a világot. – „Szabadság, Egyenlőség és Népuralom” – szavalta Persson. Majd hozzáfűzte: – Sokak életébe került e törvények megalapozása, oly sok ártatlan életébe. És nem szabad megengedni, hogy áldozatuk kárba vesszen, Mademoiselle. Persson persze külföldi, és családi körben mamát mindig Madame Clarynak, engem meg Mademoiselle Eugénie–nek hív, ami tilos; mindketten Clary polgártársnők vagyunk csupán. Julie hirtelen benyitott. – Eugénie, gyere csak egy percre – mondta, és Suzanne szobájába vitt. Suzanne a szófán kuporgott, és portóit szopogatott. A portói bor állítólag erősít, de én nem kapok, mert fiatal lányoknak – mama szerint – nincs szükségük erősítőkre. Mama Suzanne mellett ült, és azonnal láttam, hogy megpróbál energikusnak tűnni. Amikor így tesz, még törékenyebbnek és tehetetlenebbnek látszik; keskeny vállát felhúzza, arca valósággal összezsugorodik a két hónapja hordott fekete özvegyi főkötő alatt. Szegény mamám sokkal inkább árva gyerekre emlékeztet, mint özvegyre. – Úgy döntöttünk – mondta mama –, hogy Suzanne holnap megkísérel Albitte színe elé jutni. És –tette hozzá, torkát köszörülve –, te fogod elkísérni, Eugénie!

– Félek egyedül menni a nagy embertömeg közé – susogta Suzanne. Láttam, hogy a portói nem erősítően, hanem álmosítóan hat rá. Azon tűnődtem, vajon miért én megyek vele, miért nem Julie. – Suzanne döntött így, Étienne érdekében – szólt mama– és megnyugtató érzés lesz számára, ha te, drága gyermekem, vele leszel. – No persze neked hallgatnod kell – sietett hozzáfűzni Julie –, és hagyni, hogy Suzanne beszéljen. – Örültem, hogy Suzanne elmegy Albitte–hoz. Ez a legjobb, úgy vélem, az egyetlen megoldás. De minthogy, szokás szerint, gyerekszámba vettek, hallgattam. – Holnap nagyon fárasztó napunk lesz mindnyájunknak – mondta mama, és felállt. – Korán kell lefeküdnünk. A fogadószobába szaladtam, és közöltem Perssonnal, hogy aludnom kell. Összeszedte az újságokat, és meghajolt. – Akkor kívánok önnek jó éjszakát, Mademoiselle Clary. Már az ajtónál voltam, amikor hirtelen mormogott valamit. Visszafordultam. – Szólt valamit, Monsieur Persson? – Csak annyit, hogy... – fogott bele. Odamentem hozzá és megpróbáltam kivenni vonásait a sötétben; nem volt értelme gyertyát gyújtani, hisz úgyis lefeküdni készültünk. Alig láttam Persson sápadt arcát. – Csak azt akartam mondani, Mademoiselle, hogy én – igen, hogy én hamarosan hazautazom. – Ó, nagyon sajnálom, Monsieur; de miért? – Madame Clarynak még nem szóltam, nem akartam épp most zavarni. De tudja, Mademoiselle, több mint egy éve vagyok itt, és most már szükség van rám a stockholmi üzletben. És ha Monsieur Étienne Clary visszajön, itt minden rendben lesz. Úgy értem, a dolgok üzleti oldala is; és akkor én visszautazom Stockholmba. Ez volt a leghosszabb összefüggő beszéd, amit Perssontól valaha is hallottam. Nem egészen értettem, miért mondja el nekem előbb, mint a többieknek. Mindig azt hittem, ő sem vesz komolyabban, mint azok. De így természetesen folytatni akartam a beszélgetést. A szófához mentem, és felnőtt hölgyhöz méltó kézmozdulattal invitáltam magam mellé. Amint leült, hórihorgas teste bicskaként nyaklott össze; könyökét a térdén nyugtatta, és éreztem, hogy nem tudja, mit mondhatna még. – Szép város Stockholm? – kérdeztem udvariasan. – Számomra a világ legszebb városa – válaszolta. – Zöld jégtáblák úsznak a Mälaron, és az ég olyan fehér, mint a frissen mosott vászon. Azazhogy télen ilyen, de a mi telünk nagyon hosszú. Leírása alapján nem találtam különösen szépnek Stockholmot. Ellenkezőleg. Törtem a fejem azon is, vajon hol úszkálhatnak azok a zöld jégtáblák. – Üzletünk a Västerlanggatanon van. Ez Stockholm legmodernebb bevásárlóutcája. Egész közel a királyi palotához – tette hozzá büszkén. Nem figyeltem rá igazán, mert a holnapi napra gondoltam, arra, hogy „néhány zsebkendőt kell dugni a ruhám elejébe, és...” – Nagy szívességet kérek öntől, Mademoiselle Clary – hallottam Perssont. „A lehető legcsinosabbnak kell lennem – gondoltam –, hogy a kedvemért kieresszék Étienne–t.” És udvariasan kérdeztem: – Mit, Monsieur? – Olyan nagyon szeretném – hebegte –, ha megtarthatnám az Emberi Jogok Kiáltványát, azt a nyomtatványt, amit Monsieur Clary hozott haza. Tudom, Mademoiselle, hogy kérésem merész. Az is volt. Papa mindig ott tartotta az ágya melletti asztalkán, halála után pedig én azonnal magamhoz vettem. – Kincsként fogom őrizni, Mademoiselle – ígérte Persson. És akkor még egyszer, utoljára, megpróbáltam ugratni: – Tehát republikánus lett, Monsieur?

Ezúttal sem adott egyenes választ. – Svéd vagyok, Mademoiselle, és Svédország monarchia. – Megtarthatja a kiáltványt, Monsieur – mondtam –, és megmutathatja svéd barátainak. E pillanatban feltépték az ajtót, és Julie dühösen bekiabált: – Mikor jössz már ágyba, Eugénie? Ó – nem tudtam, hogy Monsieur Perssonnal vagy itt. Monsieur, a gyereknek ágyban a helye. Eugénie, gyere azonnal! Julie folytatta a zsörtölődést akkor is, amikor már majdnem minden papír hajcsavarót a fejemre raktam és ő már ágyban volt. – Botrányosan viselkedsz, Eugénie. Persson egy fiatal férfi, és nem illik sötétben üldögélni egy fiatal férfival. Elfelejted, hogy Francois Clary lánya vagy. Papa köztiszteletnek örvendő polgár volt, és Persson még franciául sem beszél rendesen. Szégyent hozol az egész családra! „Micsoda badarság” – gondoltam, amint elfújtam a gyertyát és ágyba bújtam. „Julie–nek pedig férjre van szüksége; az én életem lenne könnyebb, ha férjnél volna.” Próbáltam aludni, de a Maison Commune–ben teendő látogatás gondolata nem hagyott nyugton. És a nyaktiló gondolata sem. Elalvás előtt olyan gyakran felrémlik előttem, és akkor fejemet a párnába fúrom, hogy elűzzem azt az emléket, a kés és a levágott fej emlékét. Szakácsnőnk, Marie, két évvel ezelőtt titokban elvitt a Városháza előtti térre. Átfurakodtunk a vesztőhely körül nyüzsgő tömegen. Mindent látni akartam, és összeharaptam a fogam, hogy ne vacogjon olyan nagyon. Húsz hölgyet és urat hozott a piros szekér. Finom ruhát hordtak, de piszkos szalmaszálak tapadtak az úriemberek selyem térdnadrágjára, a hölgyek csipke kézelőjére. Kezük spárgával hátrakötve. Minden reggel és minden este, kivégzések után, friss fűrészporral hintik be az emelvényt, amelyen a nyaktiló áll; ennek ellenére rémisztő sárgás–vöröses mocsok borítja, a teret elárasztja az alvadt vér és fűrészpor szaga. A nyaktiló ugyanolyan piros, mint az elítélteket vivő szekér, de festéke nagyrészt lepattogzott, mert már évek óta ott áll. Ezen a délutánon az első elítélt egy fiatal férfi volt, akit azzal vádoltak, hogy a külső ellenséggel folytat titkos levelezést. Amikor a hóhér a vesztőhelyre rángatta, a férfi ajkai mozogtak; azt hiszem, hogy imádkozott. Letérdelt, és én behunytam a szemem; hallottam, ahogy a bárd lecsap. Amikor felnéztem, a hóhér egy fejet tartott a kezében. Arca krétafehér; tágra nyílt szeme engem bámul. Elállt a szívverésem. A krétafehér arcban szélesre tárt száj, mintha sikoltani készülne, örök néma sikoly... Köröttem hangzavar; valaki zokog, valaki élesen felnevet. Azután egyre távolibb lett a lárma, a világ elsötétült előttem, és – hát igen, elhánytam magam. Utána jobban lettem, de az emberek kiabáltak rám a hányás miatt; tönkretettem valaki cipőjét. Ki se nyitottam a szememet, hogy ne lássam a vérző fejet. Marie szégyellte magát a viselkedésem miatt, és kivonszolt a tömegből; hallottam, amint minket szidtak. És azóta gyakran előfordul, hogy nem tudok elaludni, mert a halott tágra nyílt szemére és néma sikolyára gondolok. Hazamentünk, és nem bírtam abbahagyni a sírást. Papa átkarolt, és azt mondta: – Franciaország népe évszázadokon át szenvedett. És ez a szenvedés két lángot lobbantott fel: az Igazságét és a Gyűlöletét. A Gyűlölet lángja lassan elhamvad, eloltja a vérpatak. De azt a másikat, kislányom, az Igazság lángját soha többé nem lehet teljesen eloltani. – Papa, ugye az Emberi Jogokat soha többé nem lehet érvényteleníteni? – Nem, érvényteleníteni nem lehet soha többé. De átmenetileg, nyíltan vagy titokban, félredobhatóak, lábbal tiporhatóak. De azok, akik rátaposnak, a történelem legvéresebb bűntényét követik el. S ha az elkövetkező időkben bárhol, bármikor támadnak olyanok, akik embertársaikat megfosztják a Szabadság és Egyenlőség jogától, senki sem hozhatja fel védelmükben, hogy „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek”, mert az Emberi Jogok kinyilatkoztatása óta, kicsi lányom, pontosan tudják, hogy mit cselekszenek!

Papa hangja egészen megváltozott, amikor ezeket mondta. Úgy hangzott – igen, pontosan úgy hangzott, mint amilyennek Isten hangját képzelem. S minél több idő telik el ama beszélgetés óta, annál jobban értem, hogy mire gondolt. Ma éjjel nagyon közelinek érzem a papát. Féltem Étienne–t, és egy kicsit félek a látogatástól a Maison Commune–ben. De hát éjszaka mindig jobban félünk, mint nappal. Bárcsak tudnám, hogy életem története vidám lesz–e, vagy szomorú! Úgy szeretném, ha valami rendkívüli történne velem! De először férjet kell találnom Julie– nak. És legfőképpen ki kell hozni Étienne–t a börtönből. Jó éjszakát, papa! Látod, elkezdtem írni a történetem.

24 órával később. (Mi minden történt!) Én vagyok a család szégyene! Ettől eltekintve, annyi minden történt, hogy nem tudom, hogy fogom leírni mindet. Először is – Étienne–t kiengedték, és most a földszinti ebédlőben ül mama, Suzanne és Julie társaságában, és olyan hévvel eszik, mintha nem három napig, hanem legalább egy hónapig tartották volna kenyéren és vízen. Másodszor, találkoztam egy nagyon érdekes arcú és kimondhatatlan nevű fiatalemberrel – Bunapat, vagy Bonapart, vagy valami ilyesmi. Harmadszor, odalent mindenki dühös rám, a család szégyenének kiáltottak ki, és ágyba kergettek. Odalent Étienne hazatérését ünneplik, és noha az én ötletem volt, hogy Albitte– hoz kell fordulni, folyton engem szidnak, és nincs senki, akivel a jövőről és erről a Buonapar (lehetetlen név, képtelen vagyok észben tartani) polgártársról beszélhetnék – senki, akivel szót válthatnék erről az új fiatalemberről. De az én drága papám valószínűleg előre látta, milyen magányos lehet az ember, ha meg nem értés veszi körül, és ezért ajándékozott meg a naplóval. Sok hajcihővel kezdődött a mai nap. Julie közölte, hogy mama úgy döntött: azt az utálatos szürke ruhámat kell felvennem, természetesen szorosan a nyakam köré vont csipkesállal. Tiltakoztam a sál ellen, de Julie visított: – Azt hiszed, megengedjük, hogy kivágott ruhában menjél, mint egy... mint egy olyan lány a kikötőből; hogy csipkesál nélkül lépjél be egy kormányhivatalba? Amint Julie kiszaladt, sietve „kölcsönvettem” kis rúzstégelyét. (Tizennegyedik születésnapomra én is kaptam saját rúzst, de utálom, mert olyan gyermekrózsaszín; Julie cseresznyeszín ajakpírja sokkal jobban áll.) Gondosan ajkamra kentem, s arra gondoltam, milyen nehéz dolguk lehetett Versailles nagy dámáinak, akik annak idején tizenhárom különféle árnyalatú rúzst kentek – egyiket a másik fölé – az ajkukra, hogy a kívánt hatást elérjék. Olvastam róla az újságban, abban a cikkben, amely özvegy Capet–néről, kivégzett királynőnkről szólt. – Az én rúzsom! Hányszor mondtam már, hogy ne használd a holmijaimat az engedélyem nélkül! – mondta mérgesen a hálószobába visszatérő Julie. Gyorsan bepúdereztem az arcom; azután megnedvesítettem a mutatóujjam, és végighúztam szemöldökömön és szempillámon – sokkal jobban mutatnak, ha egy kicsit fénylenek. Julie az ágyra ült, és bíráló szemmel nézegetett. Kezdtem leszedegetni a papír hajcsavarókat. De beakadtak fürtjeimbe, szörnyen makacs göndör hajamba, amiből csak nagyon nehezen lehet vállig érő dugóhúzó alakú loknikat fésülni. Mama hangja hallatszott kintről: – Julie, az a gyerek még nincs készen? Ha kettőre ott akarnak lenni Suzanne–nal a Maison Commune–ben, most kell valamit ennünk. Megpróbáltam sietni, de ettől még ügyetlenebb lettem, és sehogy sem tudtam rendbe tenni a hajam. – Nem segítenél, Julie? Ami igaz, az Igaz: Julie–nek tündérfinom keze van. Öt perc alatt megcsinálta a frizurámat.

– Láttam egy rajzot az egyik újságban a fiatal Marquise de Fontenay–ról – mondtam. – Haját rövid fürtökben, a homlokára fésülve viseli. Nekem is megfelelne a rövid haj. – Csak azért hordja így, hogy mindenki lássa: az utolsó pillanatban menekült meg a guillotine–tól! De amíg börtönben volt, nem vágatta le a haját. Valószínűleg hosszú hajat és azt a bonyolult frizurát hordta, amikor Tallien képviselő először meglátta a börtönben. De azt tanácsolom, Eugénie – mondta Julie egy aggszűz nagynéni modorában, hogy ne olvassál cikkeket arról a Fontenay–ról. – Fölösleges ilyen leereszkedőnek és fölényesnek lenned, nem vagyok gyerek már, és nagyon jól, tudom, miért eszközölt ki bocsánatot Tallien a szépséges Fontenay–nak és mi volt a célja vele, és így... – Lehetetlen teremtés vagy, Eugénie! Ki mondja el neked mindezt? Marie a konyhában? – Julie, hol az a gyerek? – kiáltott hangosan mama. Úgy tettem, mintha a csipkesálat igazgatnám, és ruhámba csúsztattam a négy zsebkendőt. Kettőt a jobb, kettőt a bal oldalra. – Veszed ki azonnal! Nem mehetsz el így – szólt Julie, de úgy tettem, mintha nem hallanám, és türelmetlenül rángattam ki egyik fiókot a másik után; a forradalmi kokárdát kerestem. Hát persze, hogy a legalsó fiókban volt. A nekem nagyon csábítónak tetsző zsebkendő–mellemre erősítettem. Utána Julie–vel együtt leszaladtunk az ebédlőbe. Mama és Suzanne már evéshez látott Suzanne is kitűzte kokárdáját. A forradalom kezdetén mindenki kokárdával járt, de most már csak a jakobinusok hordják, vagy azok, akik egy kormányhivatalt vagy képviselőt keresnek fel. Persze zavaros időkben, például tavaly, amikor a girondistákat üldözték és tömeges letartóztatásokat hajtottak végre, senki sem merészelt a Köztársaság kék–fehér–piros szalagcsokra nélkül utcára menni. Én először kedveltem ezeket a Franciaország nemzeti színeit mutogató kokárdákat, de most már nem szeretem őket. Méltóságon alulinak tartom, hogy az ember a ruhája kivágásában vagy kabátja hajtókáján viselje a meggyőződését. Ebéd után mama elővette a csiszolt portóis üveget. Suzanne tegnap ivott egy pohárral, de ma két pohárral öntött mama: egyet Suzanne–nak, egyet nekem. – Lassan igyad – szólt rám –, a portói erősít. Nagyot kortyoltam; ragacsos–édes íze volt, hirtelen alaposan felmelegített. És nagyon felvidított Julie–re mosolyogtam, és láttam, hogy könnyes a szeme. Melegen átkarolta a vállam, és arcát arcomhoz szorította. – Eugénie – suttogta –, vigyázz magadra! A portói erősen felélénkített. Arcához dörgöltem az orrom, és viccből odasúgtam: – Attól félsz, hogy Albitte képviselő elcsábíthat? – Sose fogsz megkomolyodni! – mondta bosszúsan Julie. – Egyáltalán nem tréfa elmenni a Maison Commune–be, most, hogy Étienne börtönben van. Tudod, hogy ők... – Hirtelen elhallgatott. Lehajtottam az utolsó nagy kortyot. Utána egyenesen szembenéztem Julie–vel. – Tudom, Julie, nagyon jól tudom, hogy mire gondolsz. Az őrizetbe vett emberek hozzátartozóit általában szintén letartóztatják. Suzanne és én kétségtelenül veszélyben forgunk. És te és mama is veszélyben vagytok, de mivel nem ti mentek a Maison Commune–be, nem lesztek szem előtt. És így... – Bár én mehetnék el Suzanne–nal. – Ajka remegett, de uralkodott magán. – De ha veletek bármi történik, mamának szüksége lesz rám! – Semmi sem történik velünk – mondtam. – De ha mégis, tudni fogom, hogy vigyázol a mamára és megpróbálsz kiszabadítani minket. Mi ketten mindig összetartunk, nem igaz, Julie? A városközpontba vezető úton Suzanne hallgatott. Nagyon siettünk, nem nézett se jobbra, se balra, még a Rue Cannebière divatüzleteinél sem. Amikor a Városháza térre érkeztünk, hirtelen belém karolt. Igyekeztem nem odanézni a nyaktilóra. A téren még

mindig a friss fűrészpor és az alvadt vér szaga terjengett. Találkoztunk Renard polgártársnővel, aki éveken át mama kalaposnője volt. Mielőtt odabiccentett volna, óvatosan körülkémlelt; nyilván hallotta, hogy a Clary család egyik tagját letartóztatták. Nagy tömeg ácsorgott a Maison Commune bejárata előtt. Amikor megpróbáltunk átfurakodni, valaki megfogta Suzanne karját. Szegény Suzanne reszketett félelmében, és holtsápadt lett. – És ön mit akar, polgártársnő? – Albitte képviselő polgártárssal akarunk beszélni– mondtam gyorsan, emelt hangon. A férfi, véleményem szerint a Maison Commune portása, elengedte Suzanne karját. – Jobbról a második ajtó – mondta. Átvágtuk magunkat a gyengén megvilágított előtéren, megtaláltuk jobbról a második ajtót, kinyitottuk és majd' mellbevágott a hangzavar és a rettenetesen áporodott levegő. Először nem tudtuk, mihez kezdjünk. Alig lehetett megmoccanni, olyan sokan ültek és álldogáltak a keskeny várószobában. Túlsó végén egy másik ajtó, előtte fiatal férfi állt őrt. A Jakobinus Klub öltözékét hordta; magas gallért, hatalmas, háromszögletű fekete kalapot kokárdával, selyemkabátot nagyon finom csipke kézelővel; hóna alatt sétapálca. Azt gondoltam, hogy Albitte egyik titkára lehet, ezért megfogtam Suzanne kezét, és arrafelé vonszoltam. Suzanne keze remegett és jéghideg volt, én meg éreztem, hogy homlokomat kiveri a verejték, és a keblembe dugott, átforrósodó zsebkendők is zavartak. Kérem szépen, Albitte képviselő polgártárssal szeretnénk beszélni – suttogta Suzanne, amikor a fiatal férfi elé kerültünk. – Mit akar? – kiáltott rá amaz. – Albitte képviselő polgártársat látni – dadogott Suzanne. – Ebben a szobában mindenki őt akarja látni. Bejelentették magukat, polgártársnő? Suzanne fejet rázott. Megkérdeztem: – Hogy kell azt csinálni? – Leírni a nevüket és ügyüket – válaszolta. – Azoknak, akik nem tudnak írni, én megcsinálom. Ez belekerül... – pillantásával felbecsülte ruházatunkat. – Tudunk írni – mondta Suzanne. – Amott az ablakpárkányon talál a polgártársnő papírt és lúdtollat – mondta a jakobinus ifjú. Arkangyal is lehetett volna az édenkert kapujában. Átfurakodtunk az ablakpárkányhoz. Suzanne gyorsan nekilátott a kérdőív kitöltésének. Neve? Suzanne Clary polgártársnő és Bernardine Eugénie Désirée Clary polgártársnő. A látogatás célja? Tanácstalanul bámultunk egymásra. – Írd be az igazat – mondtam. – Akkor nem lesz hajlandó fogadni – suttogta Suzanne. – Amúgy is tájékozódik, mielőtt fogadna bennünket – sürgettem. – Az ügyek itt nem olyan egyszerűek. – De még mennyire nem! – nyögött fel Suzanne, majd beírta: A látogatás célja: „Étienne Clary polgártárs ügyében való tájékozódás.” Visszaküzdöttük magunkat a mi jakobinus arkangyalunkhoz. Futólag a papírra pillantott. – Várjanak – vetette oda, és eltűnt az ajtó mögött. Úgy tűnt, mintha egy örökkévalóságot töltene odabent. Végre–végre kijött, és közölte: – Várhatnak. A képviselő polgártárs fogadja magukat. Név szerint szólítják majd magukat. Röviddel ezután nyílt az ajtó, valaki kiszólt az arkangyalnak, és az kikiáltotta: – Joseph Petit polgártárs! – Láttam, hogy egy öregember és egy kislány kel fel a fal mellett a padról. Gyorsan a két megüresedett ülőhely felé tuszkoltam Suzanne–t. – Jobb, ha leülünk. Órákig várhatunk a sorunkra. Helyzetünk lényegesen megjavult. A falnak dőltünk, behunytuk a szemünk, cipőinkben megtornáztattuk lábujjainkat. Kezdtem körülnézegetni, és észrevettem régi cipészünket, az öreg Simont. Fiára gondoltam, a fiatal Simonra, aki ó–lábú, és

arra, hogy milyen nemesen masíroztak ezek az ó–lábak másfél évvel ezelőtt abban a híres században. Azt a menetet sosem felejtem el. Országunkat körös–körül ellenséges hadseregek fenyegették. A többi ország nem volt hajlandó eltűrni, hogy kikiáltottuk a köztársaságot. Mondogatták, hogy a mi seregeink nem sokáig bírnak már a túlerővel. De egyik reggel az ablakunk alatt felhangzó énekszóra ébredtem. Kiugrottam az ágyból, az erkélyre szaladtam és láttam, hogyan vonulnak el a marseille–i önkéntesek. Három ágyút is vittek magukkal az erődből, mert nem akartak üres kézzel megjelenni Párizsban, a hadügyminiszter előtt. Sokakat ismertem közülük. Ott volt a patikárius két unokaöccse és... egek! Simon cipész ó–lábú fia, erőlködve, hogy lépést tartson a többiekkel! És ott volt saját üzletünkből Léon, a segéd, aki engedélyt sem kért tőlünk, egyszerűen beállt katonának, és elment. Léon mögött pedig három méltóságteljes, sötétbarnába öltözött fiatalember: Lévi bankár fiai; az Emberi Jogok kihirdetése ugyanolyan polgári jogokhoz juttatta őket, mint a többi franciát. Most legszebb ünnepi ruhájukban mennek harcolni Franciaországért. – Au revoir, Monsieur Lévi – kiáltottam, és mindhárman felnéztek és integettek. Léviéket mészárosunk fiai követték, mögöttük meg zárt sorokban a dokkmunkások. Őket kék vászoningükről és csattogó fapapucsukról ismertem fel. És valamennyien az új dalt, az „Allons, enfants de la patrie...” kezdetű indulót énekelték, amely egy csapásra híres lett, s én velük énekeltem. Hirtelen ott termett mellettem Julie; az erkélyig felfutó rózsa virágait tépdestük és szórtuk lefelé. „Le jour de gloire est arrivé...” – csapott fel lentről a dal, és arcunkon könnyek csorogtak. És odalent Franchon, a szabó, elkapott két rózsát, és felnevetett ránk. Julie két kézzel integetett neki, és felhevülten kiáltotta: „Aux armes, citoyens, aux armes!” Továbbra is egyszerű polgároknak tűntek sötét kabátban vagy kék vászoningben, lakkcipőben vagy fapapucsban. Párizsban sem kapott mindegyikük egyenruhát, mert kevés volt belőle. De uniformisban vagy anélkül, a Simonok, a Lévik, a Franchonok és a Léonok visszaverték az ellenséget, győztek Valmyban és Wattignies–ban. És most a dalt, amelyet Párizsba menet énekeltek, egész Franciaországban játsszák és éneklik, Marseillaise–nek hívják, mert a mi városunk férfiai meneteltek át vele az országon. Miközben ezek a jelenetek jártak az eszemben, az öreg suszter átfurakodott hozzánk. Hevesen, de feszélyezetten rázott velünk kezet, éreztük, hogy rokonszenvét akarta nyilvánítani. Azután gyorsan áttért a nehezen beszerezhető bőrtalpra, arra, hogy adóengedményt szeretne kérni Albitte–től, majd ó–lábú fiára, akiről nincs híre. Majd szólították és elköszönt. Órákig vártunk. Időnként behunytam a szemem, és Suzanne–hoz dőltem. Valahányszor felnéztem, a nap sugarai egyre ferdébben, mind pirosabban tűztek be az ablakon. Gyérült a várakozók tömege. Albitte nyilvánvalóan rövidebbre fogta a meghallgatásokat, mert az arkangyal gyakrabban kiáltott egy–egy újabb nevet. De az előttünk jöttek közül nagyon sokan várakoztak még. – Férjet kell találnom Julie–nek – mondtam. – A regényekben, amiket olvas, a hősnő legkésőbb tizennyolc éves korában szerelmes lesz. Suzanne, te hol ismerted meg Étienne–t? – Hagyjál békén! Most arra kell gondolni, mit mondok majd odabent. – Az ajtóra pillantott. – Ha fogadnom kell majd valaha embereket, sose fogom várakoztatni őket. Meghatározott időpontot kapnak, egyik a másik után, és akkor azonnal fogadom őket. Szörnyű ez a várakozás! – Mennyi ostobaságot fecsegsz, Eugénie! Mintha valaha az életben olyan helyzetbe kerülnél, hogy – hogy is mondtad? – embereket fogadjál!

Elhallgattam, és még álmosabb lettem. A portói bor először felvidít, tűnődtem, azután elszomorít, végül elfáraszt. De semmiképp sem erősít. – Ne ásítozz, az illetlenség – szólt rám Suzanne. – Ó, de hiszen szabad köztársaságban élünk – mormogtam álmosan, de hirtelen felriadtam, mert újabb nevet szólítottak. Suzanne a kezemre tette a kezét. – Még nem került ránk a sor – mondta. Keze még mindig hideg volt. Végül igazán elaludtam. Olyan mélyen aludtam, hogy azt hittem, otthon vagyok, saját ágyamban. Hirtelen erős fény ébresztett fel. Nem nyitottam ki a szemem; – Julie – mintha ezt mondtam volna – hagyjál aludni, fáradt vagyok. – Ébredjen, polgártársnő – szólt egy hang. De nem vettem tudomásul, amíg valaki rázni nem kezdte a vállam. – Ébredjen, polgártársnő. Itt nem lehet tovább aludni! – Ó, hagyj békén – dörmögtem, de azután egyből felébredtem. Megriadtam, és leráztam vállamról az idegen kezet. Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok. Valami sötét szobában, és egy férfi hajolt fölém, kezében lámpással. Az ég szerelmére, hol vagyok? – Ne ijedjen meg, polgártársnő – mondta az idegen. Hangja lágy és kellemes, de idegen kiejtéssel beszélt, ami még biztosabbá tette, hogy álmot látok. Mondtam, hogy nem ijedtem meg – de hol vagyok és kicsoda maga? Az idegen elvette arcom elől a lámpást, és most, hogy őt világította meg, tisztábban láttam vonásait. Igazán jóképű fiatalember volt, barátságos, sötét szemű, nagyon sima arcán kedves mosoly. Sötét öltönyt viselt, fölötte köpenyt. – Sajnálom, hogy felzavartam – mondta udvariasan –, de most már hazamegyek, ezért bezárom Albitte képviselő irodáját. Irodát? Hogy kerültem én egy irodába? Fájt a fejem, a lábam meg mintha ólomból lenne. – Milyen irodát? És kicsoda maga? – hebegtem. – Albitte képviselő irodáját. A nevem, ami úgy látszik, érdekli a polgártársnőt, Joseph Bunopart polgártárs; a párizsi Közjóléti Bizottság titkára vagyok, jelenlegi marseille–i útján titkárként Albitte képviselő mellé beosztva. És hivatali időnk rég lejárt; be kell zárnom az irodát, és a törvény nem engedi, hogy bárki a Maison Commune–ben töltse az éjszakát. Ezért arra kérem a polgártársnőt, szíveskedjék felébredni és távozni. Maison Commune, Albitte. Most már tudtam, hol vagyok és miért. De hol lehet Suzanne? Tanácstalan voltam. – Hol van Suzanne? – kérdeztem a barátságos fiatalembert. Mosolya nevetésbe csapott át. – Nincs szerencsém ismerni Suzanne–t – mondta. – Csak annyit tudok, hogy az Albitte polgártársat felkeresők közül az utolsók is elmentek két órával ezelőtt. Én vagyok az egyetlen, aki itt maradt. És most én is hazamegyek. – De nekem meg kell várni Suzanne–t! – erősködtem. – Kérem, bocsásson meg, Bo–ma... polgártárs... – Bonoparté – segített ki udvariasan a fiatalember. – Nos, Bonoparté polgártárs, bocsásson meg, de itt vagyok és itt is maradok, amíg Suzanne vissza nem jön. Különben óriási botrány lesz, ha egyedül megyek haza, és bevallom, hogy elvesztettem őt a Maison Commune–ben. Megérti, ugye? Felsóhajtott. – Elképesztően makacs – mondta, amint a lámpást a földre tette, és mellém ült a padra. – Mi ennek a Suzanne–nak a vezetékneve, és mit akart Albitte–tól? – A neve Suzanne Clary, és ő Étienne fivérem felesége – magyaráztam. – Étienne–t letartóztatták, és azért jöttünk, hogy kiszabadítását kérjük. – Egy pillanat – mondta. Felállt, vette a lámpást, és eltűnt az ajtó mögött, amit napközben az arkangyal őrzött. Utána mentem. Hatalmas íróasztal fölé hajolva iratokat nézegetett.

– Ha Albitte fogadta a sógornőjét – magyarázta –, itt kell hogy legyen a fivére aktája. A képviselő mindig átnézi az ügyiratot, mielőtt az őrizetbe vett egyén hozzátartozóit fogadná. Nem tudtam, mit mondjak erre, így elsuttogtam: – Nagyon igazságos és kedves ember a képviselő. Gúnyosan pillantott rám. – Mindenekfelett kedves, polgártársnő. Talán túlságosan is kedves. Ezért rendelt ki mellé segéderőnek Robespierre polgártárs, a Közjóléti Bizottság vezetője. – Ó, maga tehát ismeri Robespierre–t? – mondtam gondolkodás nélkül. Egek, ez a valaki ismeri Robespierre képviselőt, aki legjobb barátait is börtönbe juttatja, ha ezzel a Köztársaság javát szolgálja! – Á, itt van: Étienne Clary – kiáltott fel elégedetten a fiatalember. – Étienne Clary, marseille–i selyemkereskedő, nemde? Hevesen bólintottam. – De letartóztatása mindenképp félreértés volt. Bonoparté polgártárs felém fordult: – Mi volt félreértés? – Az, ami a letartóztatásához vezetett. A fiatalember zord arckifejezést vágott. – Értem. És miért tartóztatták le? – Hááát, nem tudjuk – vallottam be. – De biztosíthatom magát, hogy mindenképpen félreértés volt. – Azután eszembe jutott valami. – Ide hallgasson! – mondtam izgatottan. – Azt mondta, hogy ismeri Robespierre polgártársat, a Közjóléti Bizottság vezetőjét. Talán megmondhatná neki, hogy Étienne–t tévedésből tartóztatták le, és... Elállt a szívverésem. Mert a fiatalember lassan, komolyan ingatta a fejét. – Ebben az ügyben nem tehetek semmit. Nincs már mit tenni. Itt van – emelte fel ünnepélyesen az egyik okiratot –, itt a határozat, amit Albitte képviselő maga írt rá. Felém nyújtotta. – Olvassa el maga! Az akta fölé hajoltam. De jóllehet a férfi egész közel tartotta a lámpást, nem tudtam eligazodni rajta. Láttam néhány sebtében odavetett szót, de betűi táncoltak a szemem előtt. – Olyan izgatott vagyok, kérem, olvassa el nekem – mondtam, és torkomat sírás fojtogatta. Felolvasta: „Az ügy teljes tisztázást nyert, és az érdekeltet szabadlábra helyezték.” – Ez azt jelenti – reszkettem teljes bensőmből –, azt jelenti, hogy Étienne...? – Hát persze! Fivére ismét szabad ember. Valószínűleg régen hazament az ő Suzanne–jához. És mosta család többi tagjával együtt élvezi vacsoráját. És az egész család körötte sürgölődik, és magáról teljesen megfeledkeztek. De... de... mi a baj, polgártársnő? Ellenállhatatlan sírás vett erőt rajtam. Nem bírtam abbahagyni, a könnyek végigcsorogtak az arcomon, sírtam és sírtam; és egyszerűen nem értettem, miért, mert nem voltam bánatos, kimondhatatlanul boldog voltam, és nem tudtam, hogy örömében is sírhat valaki. – Úgy örülök, Monsieur – zokogtam –, úgy örülök! Nyilvánvaló volt, hogy a fiatalember kínosan érzi magát. Letette a dossziét, és az asztalon lévő holmikkal foglalatoskodott. „Pompadour” kézitáskámba túrtam, zsebkendőt kerestem, és kiderült, hogy elfelejtettem beletenni. Akkor eszembe jutottak a ruhám elejébe rejtett zsebkendők, s a nyakkivágásba nyúltam. Ebben a pillanatban nézett fel a fiatalember, és nem akart hinni a szemének: két, három, négy kis zsebkendőt varázsoltam elő, mint egy szemfényvesztő. – Azért tettem ide, hogy az emberek azt higgyék, felnőtt vagyok már – mormogtam, mert úgy éreztem, magyarázattal tartozom. Rémesen szégyelltem magam. – Tudja, otthon gyerekként kezelnek. – Ön nem gyerek már, hanem fiatal hölgy – sietett megnyugtatni Bunopat polgártárs. – És most hazakísérem. Egy fiatal hölgynek nem kellemes ilyen késő este egyedül végigmenni a városon.

– Igazán nagyon kedves, Monsieur, de nem fogadhatom el – dadogtam zavartan. – Hisz maga mondta, hogy haza akar menni! Felnevetett: – Robespierre barátja nem tűr ellentmondást! Eszünk egy–egy bonbont, azután megyünk. Kihúzta az íróasztal egyik fiókját, és papírzacskót nyújtott felém. Csokoládéba mártott meggyek voltak benne. – Albitte–nak mindig van a fiókjában bonbon – mondta. – Vegyen még egyet. Ugye finom? Manapság csak képviselők engedhetnek meg maguknak ilyen édességeket. – Az utolsó mondat kissé keserűen hangzott. – A város túlsó végén lakom, magának ez nagyon nagy kerülő lesz – mondtam bűntudatosan, amikor a Maison Commune–ből kiléptünk. De nem akartam társaságát visszautasítani, mert tényleg igaz, hogy a magányos fiatal nők este ki vannak téve a molesztálás veszélyének. Emellett nagyon megkedveltem. – Úgy restellem, hogy sírtam – szólaltam meg kicsit később. Megszorította a karom, és megnyugtatott: – Megértem, mit érzett. Nekem is vannak fiú– és lány testvéreim, és szeretem őket. A húgaim olyan magakorabeliek. Félénkségem ezután teljesen feloldódott. – De Marseille nem az otthonuk? – kérdeztem. – De igen. Egy fivér kivételével egész családunk itt él most. – Azt hittem, hogy... nos, más kiejtéssel beszél, mint mi. – Korzikai vagyok – mondta korzikai menekült. Alig több, mint egy éve jöttünk át Franciaországba – anyám, öcséim, húgaim és én. Mindenünket, amink volt, ott kellett hagynunk Korzikán, a puszta életünket mentettük csak meg. Nagyon romantikusan hangzott. – De miért? – kérdeztem, izgalomtól elfúlt lélegzettel. – Mert hazafiak vagyunk. – Korzika Olaszországhoz tartozik? – érdeklődtem, mert tudatlanságom minden képzeletet felülmúl. – Hogy kérdezhet ilyet? – válaszolt hevesen. – Korzika huszonöt éven át Franciaországhoz tartozott. És minket francia polgárnak, hazafias francia polgárnak neveltek! Ezért nem tudtunk egyezségre jutni azzal a párttal, amely az angoloknak akarta átjátszani Korzikát. Egy évvel ezelőtt angol hadihajók jelentek meg hirtelen a part mentén; biztosan hallott róla, nem? Bólintottam. Valószínűleg hallottam annak idején róla, de tökéletesen elfelejtettem. – És nekünk menekülni kellett. Mamának és mindnyájunknak. – Hangja komor volt. Olyan volt, mint egy igazi regényhős: a hontalan menekült. – És Marseille–ben vannak barátaik? – Fivérem támogat minket. Elintézte, hogy mama kapjon kevéske állami segélyt, hiszen az angolok elől kellett elmenekülnie. Fivérem Franciaországban nevelkedett. A brienne–i kadétiskolában. Tábornok. – Ó – mondtam, s az ámulattól a szavam is elállt; éreztem, hogy mondani kellene valamit, amikor közlik, hogy valakinek tábornok a fivére! De mivel semmit sem tudtam kinyögni, ő kezdett másról beszélni. – Ugye maga a néhai Clary selyemkereskedő lánya? Nagyon meglepődtem: – Honnan tudja? Nevetett: – Ne lepődjön meg. Felvághatnék azzal, hogy a törvény szeme mindent lát, s én, mint a köztársaság hivatalnoka, e szemek egyike vagyok. De őszinte leszek, Mademoiselle, és elárulom, hogy magától tudom: maga Étienne Clary húga. S a papírokból kiderült, hogy Étienne Clary a néhai Francois Clary fia. Sebesen beszélt, s amikor így tett, hajlott rá, hogy az „r” betűket valódi külföldi módra görgesse. De hát végül is korzikai. – À–propos, Mademoiselle – szólt hirtelen –, magának volt igaza. Fivére letartóztatása valóban félreértésből adódott. Az elfogatóparancsot eredetileg apja, François Clary nevére állították ki.

– De a papa már nem él! – Így van, és ez a félreértés oka. Fivére dossziéjában minden benne van. Bizonyos forradalom előtti iratok között nemrég rábukkantak egyre, amely bizonyítja, hogy Francois Clary selyemkereskedő nemesi kiváltságlevélért folyamodott. Elképedtem. – Igazán? Nem is hallottunk róla! Nem is értem; papa sose vonzódott az arisztokráciához. Vajon miért tette? – Üzleti okból – magyarázta Bonaparté polgártárs –, kizárólag üzleti okokból. Feltételezem, hogy udvari szállító akart lenni. – Igen, küldött is egyszer pár vég kék selyembársonyt a királynénak, úgy értem, özvegy Capet–nénak Versailles–ba – mondtam büszkén. – Papa selymei híresek voltak kiváló minőségükről. – Kérvényét azonban, hogy is mondjam... nagyon időszerűtlennek tartották. Ezért adtak ki elfogatási parancsot ellene. És amikor embereink elmentek az adott címre, ott csak Étienne Clary selyemkereskedőt találták, ezért őt tartóztatták le. – Biztos vagyok benne, hogy Étienne mit sem tudott arról a folyamodványról – jelentettem ki. – Feltételezem, hogy Suzanne sógornőjének sikerült meggyőznie Albitte képviselőt férje ártatlanságáról. Ezért engedték szabadon; és sógornője minden bizonnyal a börtönhöz sietett, hogy hazavigye. De mindez már a múlté. De ami engem érdekel – folytatta, és hangja lágy, majdnem bársonyos volt – ami engem érdekel, az nem a családja, Mademoiselle, hanem önmaga, kis polgártársnő. Hogy hívják? – Úgy hívnak, hogy Bernardine Eugénie Désirée. Eugénie–nek szólítanak; de én sokkal jobban szeretem a Désirée–t. – Mindegyik neve gyönyörű. S én hogyan szólítsam, Mademoiselle Bernardine Eugénie Désirée? Éreztem, hogy elpirulok. Hál' istennek sötét volt, így nem láthatta az arcom. Az volt az érzésem, hogy beszélgetésünk olyan fordulatot vesz, amit mama nem helyeselne. – Hívjon Eugénie–nek, mint mindenki más. De ezt úgy kell csinálni, hogy eljön hozzánk, s én mama jelenlétében javasolom majd, hogy keresztnevemen szólítson. Akkor nem lesz belőle kellemetlenség, mert azt hiszem, ha a mama tudná... Elharaptam a szót. – Soha nem engedik el sétálni egy fiatalemberrel? – érdeklődött. – Nem tudom. Eddig nem ismertem egyetlen fiatalembert sem – vágtam rá gondolkodás nélkül. Persson teljesen kiment a fejemből. Újból megszorította a karom, és nevetett: – De most már ismer egyet – Eugénie! – Mikor jön el hozzánk? – kérdeztem. – Mikor jöjjek? Hamarosan? – kérdezett vissza, incselkedően. De nem válaszoltam azonnal. Eltöltött a gondolat, amely kicsit korábban felötlött bennem: Julie! Julie, aki annyi regényt olvas, el lesz bűvölve ettől az idegenes kiejtésű fiatalembertől. – Nos, mi a válasza, Mademoiselle Eugénie? – Jöjjön holnap – mondtam holnap, amikor letelt a hivatali ideje. Ha elég meleg van, kiülhetünk a kertbe. Van egy kis filagóriánk, Julie kedvenc tartózkodási helye a kertben. – Úgy éreztem, rendkívül diplomatikusan jártam el. – Julie? Eddig csak Suzanne–ról és Étienne–ről hallottam, Julie–ről nem. Ki az a Julie? Sebesen kellett beszélni, mert már a mi utcánkban voltunk. – Julie a testvérem – mondtam. – Idősebb vagy fiatalabb? – kérdezte őszinte érdeklődéssel. – Idősebb. Tizennyolc éves. – És – csinos? – Nagyon – bizonygattam hevesen; de eltűnődtem, vajon Julie tényleg csinosnak mondható–e. Olyan nehéz véleményt formálni saját nővérünkről.

– Esküszik? – Nagyon szép barna szeme van – jelentettem ki, és ez igaz is. – És biztos benne, hogy kedves mamája szívesen fogad majd? – kérdezte bátortalanul. Nem volt biztos benne, hogy a mama szívesen látja, és hogy őszinte legyek, én sem. – Egészen biztos – erősködtem, mert eltökélt szándékom volt, hogy lehetőséget teremtek Julie–nek. Emellett magamnak is akartam valamit. – El tudná hozni fivérét, a tábornokot is? – kérdeztem. Monsieur Buonapat egész fellelkesült. – Hát persze! Nagyon fog örülni, olyan kevés ismerősünk van Marseille–ben. – Tudja, sose láttam még közelről igazi tábornokot – vallottam be. – Nos, holnap láthat Igaz, most nincs vezénylő poszton, valamiféle terven dolgozik. Ennek ellenére, valódi tábornok. Hasztalan próbáltam elképzelni, milyen lehet egy valódi tábornok. Biztos voltam benne, hogy soha nem láttam közelről egyet sem, sőt, ami azt illeti, messziről sem. A napkirály korabeli tábornokokat egytől egyig óriásparókás öregurakként ábrázolták. Képeiket – a forradalom után – mama leakasztotta a szalon faláról, és a padlásra dugta. – Nagy lehet a korkülönbség maga és fivére között – mondtam, mert Monsieur Buonapat nagyon fiatalnak tűnt. – Nem olyan sok. Körülbelül egy év. – Micsoda? – kiáltottam – fivére csak egy évvel idősebb, és máris tábornok? – Nem, egy évvel fiatalabb nálam. Mindössze huszonnégy éves. De nagyon okos, tele van elképesztő ötletekkel. Maga is tapasztalhatja majd holnap. Már látszott a házunk. A földszinti ablakból fény hullt az útra. Nem kétséges, hogy a család már jó ideje vacsoránál ül. – Látja, ott lakom, ahol a fények világítanak. Monsieur Bunapat modora hirtelen megváltozott. Amikor a szép fehér házat meglátta, elbizonytalanodott, és gyorsan elbúcsúzott. – Nem akarom tartóztatni, Mademoiselle. Félek, hogy a családja nagyon aggódik maga miatt. Ó nem, ne köszönjön semmit. Számomra volt öröm, hogy hazakísérhettem, s ha komolyan gondolja a meghívást, veszem magamnak a bátorságot, és holnap késő délután tiszteletemet teszem, öcsémmel együtt, persze akkor, ha édesanyjának nincs ellene kifogása, és ha nem zavarjuk önöket. E pillanatban kinyílt a bejárati ajtó, és Julie hangja hasított át a sötétségen: – Itt van a kapunál! – Majd türelmetlenül hívott: – Eugénie, te vagy az, Eugénie? – Máris megyek, Julie – kiáltottam oda. – Au revoir, Mademoiselle – szólt utánam Monsieur Bunapat, amikor a ház felé futottam. Öt perccel később tudtomra adatott, hogy én vagyok a család szégyene. Mama, Étienne és Suzanne az asztal körül ült; befejezték a vacsorát, és éppen kávéztak, amikor Julie nagy diadallal behozott: – Itt van! – Hála istennek – mondta mama. – Gyermekem, hol voltál? Szemrehányóan néztem Suzanne–ra. – Teljesen megfeledkeztél rólam – panaszoltam. – Elaludtam, és.. Suzanne balja Étienne kezét szorongatta. Jobb kezéből ingerülten tette le kávéscsészéjét. – No de ilyet! Előbb mélyen alszik a Maison Commune–ben és hagyja, hogy egyedül járuljak Albitte színe elé, azután meg nekem tesz szemrehányást! – Amikor Albitte–tól a börtönhöz siettél, bizonyára megfeledkeztél rólam – mondtam. – De hol voltál egész idő alatt? – kérdezte mama. – Marie–t elküldtük a Maison Commune–be, de már be volt zárva, és a portás azt mondta, hogy nincs bent senki, csak Albitte titkára. Az ég szerelmére, Eugénie, ha elgondolom, hogy ilyen késő este egyedül kószáltál a városban! Mi minden történhetett volna veled!

Mama felemelte és megrázta kis ezüstcsengettyűjét. – Marie, hozza, kérem, a gyermek vacsoráját! – mondta. – De nem voltam egyedül – mondtam –, Albitte titkára kísért haza. Marie hozta a levest, de még mielőtt nekiláthattam volna, Suzanne nekem támadt: – A titkár? Az a goromba fickó az ajtónál? – Nem, az csak hivatalsegéd volt. Albitte titkára egy kedves fiatalember, aki személyesen ismeri Robespierre–t. Legalábbis ezt állítja. Mellesleg, én... De nem hagyták, hogy befejezzem. Étienne közbeszólt. – Hogy hívják? – kérdezte. – Nagyon nehéz név, nem értettem pontosan, Bunapat vagy valami hasonló. Korzikai. Mellesleg, én... – És vele jöttél haza, éjszaka, ezzel az idegennel? – kiabált Étienne, megjátszva a zord atyát. Először az a baj, hogy egyedül jöttem haza, most meg az, hogy nem. – Nem idegen, bemutatkozott – mondtam. – Családja Marseille–ben lakik. Korzikai menekültek. Mellesleg, én... – Edd meg a levesed, mert kihűl – figyelmeztetett mama. – Korzikai menekültek? – mondta megvetéssel Étienne. – Valószínűleg kalandorok. Egész biztos kalandorok! Letettem a kanalam, hogy új barátom védelmére keljek. – Családja nagyon tiszteletreméltó – mondtam –, és fivére tábornok. Mellesleg, én... – Hogy hívják a fivérét? – Nem tudom. Feltételezem, hogy ő is Bunapat. Mellesleg, én... – Sose hallottam a nevét – zsémbelt Étienne. – De manapság válogatás nélkül neveznek ki tiszteket, és a tábornokok nagy senkik! – Mellesleg – sikerült közbevágni – azt akartam mondani, hogy... – Edd meg a levest! – sürgetett mama. De most már nem hagytam félbeszakítani magam. – Mellesleg – ismételtem – mindkettőjüket meghívtam holnapra. Azután gyorsan nekiestem a levesnek, mert éreztem, hogy valamennyien rám merednek. – Kit hívtál meg, gyermekem? – kérdezte mama. – Két fiatalembert. Joseph Bunopat vagy hogyishívják polgártársat és öccsét, a tábornokot. – Le kell mondani a meghívást – kiabálta Étienne, az asztalt verve. – Semmi szükségünk ilyen szökött korzikai kalandorokra, akikről mit sem tudunk! – És nem volt helyénvaló – mondta mama –, hogy idehívtál valakit, akivel véletlenül ismerkedtél meg egy kormányhivatalban. Így nem illik viselkedni. Nem vagy már gyerek, Eugénie! – Most hallom először életemben – kiáltottam, hogy már nem vagyok gyerek! – Eugénie, szégyenkezem miattad – közölte Julie. – De ezeknek a korzikai menekülteknek olyan kevés barátjuk van Marseille–ben – próbáltam meglágyítani mama szívét. – És mi mit tudunk róluk? Szó sem lehet róla! – mordult fel Étienne. Az utóbbi napok élményei megviselték az idegeit. – Te vagy a család szégyene! – üvöltött. – Étienne, hagyd békén, gyerek még, és nem tudja, mit csinál – békítgette mama. Ez teljesen kihozott a sodromból. – Egyszer és mindenkorra vegyétek tudomásul, hogy sem gyerek, sem a család szégyene nem vagyok! Egy pillanatra csend lett. Majd mama a tőle telhető legnagyobb szigorúsággal mondta: – Eugénie, azonnal menj a szobádba! – De még éhes vagyok, alig kezdtem enni – tiltakoztam. Mama ismét megrázta az ezüstcsengettyűt. – Marie, kérem, vigye fel Mademoiselle Eugénie vacsoráját a szobájába. – Utána nagyon gyengéden hozzám fordult: – Menj, gyermekem, pihend ki magad, és gondold végig, hogyan viselkedtél. Szívfájdalmat okoztál anyádnak és drága bátyádnak. Jó éjszakát, gyermekem.

Marie felhozta vacsorámat, és Julie ágyára ült. – Mi a baj? Mitől ilyen mérgesek rád valamennyien? – kérdezte együttérzőn. Ha kettesben vagyunk, Marie tegez; a barátom, nem cselédem. Hiszen sok évvel ezelőtt fogadták fel mellém dajkának, s azt hiszem, szeret annyira, mint vér szerinti fiát, Pierre–t, aki valahol falun nevelkedik. – Holnapra meghívtam két fiatalembert – vontam fel a vállam. Marie elgondolkozva bólintott. – Nagyon okosan tetted. Legfőbb ideje, hogy Julie fiatalemberekkel találkozzon. Marie és én mindig megértjük egymást. – Készítsek neked egy csésze forró csokoládét? – súgta. – A saját készletünkből? – Marie–nak meg nekem saját csemegekészletünk van, amiről a mama nem tud. Marie a spájzból „szerzi”. Miután megittam a csokoládét és egyedül maradtam, nekiültem, hogy mindent papírra vessek. Most már éjfél van, és Julie még mindig lent ül a többiekkel. Igazán utálatosak, hogy engem kihagynak. Julie most jött be, és vetkőzni kezdett. Mama úgy döntött, hogy holnap fogadja a két urat. A meghívást aligha lehetne lemondani, mondta megjátszott közönnyel Julie. – De azt üzenik neked, hogy ez lesz az urak első, egyben utolsó látogatása nálunk. Julie a tükör előtt áll, kenőcsöt dörzsöl az arcára. A kenőcsöt Liliomharmatnak hívják. Julie olvasta valahol, hogy a Dubarry még a börtönben is Liliomharmatot használt. De Julie–ből sose lesz egy Dubarry. Most megkérdezi, hogy jóképű–e. – Kicsoda? – adom az ostobát. – Az az úriember, aki hazakísért. – Nagyon jóképű holdfénynél. Nagyon jóképű lámpafénynél. De nem láttam nappali világosságnál. Többet nem tudott kihúzni belőlem.

Marseille, Prairial hó elején (A szép májusnak majdnem vége, mondja mama) A neve: Napoleone. Reggel, ha felébredek, és rá gondolok, szívem súlyos teherként nyomja keblemet a puszta szerelemtől. (Behunyt szemmel fekszem, hadd higgye Julie, hogy még alszom.) Sose tudtam, hogy az ember valóban érezheti a szerelmet – úgy értem, fizikailag. Olyan, mintha valami a szívem ráncigálná. Le kell írnom, hogy történt az egész, attól a délutántól kezdve, amikor a két Buonaparte felkeresett bennünket. Ahogy Joseph Buonapartéval megbeszéltük, az Albitte képviselőnél tett – helyesebben nem tett – látogatásom utáni napon jöttek. Késő délután érkeztek. Étienne általában ilyenkor nincs még itthon, de ezúttal hamarabb bezárta az üzletet, és a szalonban várakozott mamával, hadd lássák egyből a fiatalemberek, hogy otthonunkat férfi oltalmazza. A nap folyamán családom alig szólt hozzám, látható volt, hogy helytelen magaviseletem még mindig bosszantja őket. Ebéd után Julie eltűnt a konyhában; tortát akart sütni. Mama szerint fölösleges ekkora felhajtást csinálni; mama fejét Étienne teletömte a „korzikai kalandorok”–ról formált eszméivel. Kis időre kimentem a kertbe. Tavasz érződött a levegőben, az orgonafán megleltem az első bimbókat. Azután porrongyot kértem Marie–tól, és a fílagóriában porolgattam – arra az esetre, ha netalán... gondoltam. Mikor visszavittem a porrongyot, Julie–t láttam meg a konyhában. Épp akkor vette ki a tepsit a sütőből; arca égett, homloka nedves az izzadságtól, fürtjei szétbomolva. – Rosszul fogsz hozzá, Julie – szóltam rá. – Miért? Pontosan a mama receptje szerint készítettem, és majd meglátod, mennyire fog ízleni a vendégeknek.

– Nem a tortára gondoltam, hanem a hajad és az arcod! Konyhaszagú leszel, amikor megjönnek a vendégek, és... – mély lélegzetet vettem – az Isten szerelmére, Julie, hagyd abba, menj fel és hozd rendbe magad! Ez sokkal fontosabb! – Na mit szól ehhez, Marie? – kérdezte dühösen Julie. – Ha nem haragszik, Mademoiselle, azt hiszem, Eugénie–nek van igaza – mondta Marie, és átvette a tepsit. Hálószobánkban Julie megfésülködött, és egy kis rúzst is gondosan magára kent, míg én az ablakból nézegettem kifelé. – Te nem öltözöl át? – kérdezte meglepődve Julie. De én semmi értelmét nem láttam. Monsieur Josephet eléggé kedveltem, persze, de gondolatban már eljegyeztem Julie–vel. Ami pedig fivérét, a tábornokot illeti, elképzelni sem tudtam, hogy észrevesz engem. Halvány fogalmam sem volt, miről is beszélget az ember egy generálissal. Csak az egyenruhája izgatott, noha reméltem, hogy mesél nekünk a valmyi és wattignies–i csatákról. „Nagyon remélem – gondoltam –, hogy Étienne udvarias és kedves lesz, és minden rendben lezajlik.” Minél tovább néztem ki az ablakon, annál izgatottabb lettem. Akkor megláttam, hogy jönnek! Élénk disputában voltak, amint közeledtek. En meg hihetetlenül csalódtam! Na de ilyet! Kis emberke, Monsieur Josephnél is alacsonyabb, pedig Joseph is épp csak középtermetű. És nincs rajta semmi feltűnő, egyetlen csillag, egyetlen rendjelszalag. Csak amikor a kapuhoz értek, vettem észre keskeny arany váll–lapját. Egyenruhája sötétzöld, magas szárú csizmája nincs kipucolva, és nagy is a lábára. Arcát nem láthattam, elrejtette a hatalmas kalap, azon is csupán a köztársaság kokárdája díszlett. Nem hittem volna, hogy egy tábornok ilyen jelentéktelenül nézhet ki. Szörnyen kiábrándultam. – Nagyon szegénynek látszik – mormoltam. Julie is odajött az ablakhoz, de a függöny mögé rejtőzött. Azt hiszem, nem akarta, hogy a két polgártárs meglássa: mennyire kíváncsi. – Miért mondasz ilyet? – kérdezte. – Nagyon is jóképű! Nem várhatod, hogy a Maison Commune egy titkárja olyan legyen, mintha skatulyából húzták volna ki! – Ó, Monsieur Josephre gondolsz? Hát igen, elég elegánsnak hat; mindenképpen úgy tűnik, hogy valaki rendszeresen lekeféli a csizmáját. De az öccse, a generális! – sóhajtottam, és megráztam a fejem. – Ilyen csalódást! Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen méreten aluli tisztek vannak a hadseregben. – Miért, mit gondoltál, milyen? – kérdezte Julie. Vállat vontam. – Hát olyan tábornokias. Olyan férfi, akiről az az érzésed támad, hogy valóban tud vezényelni. S ha elgondolom, hogy mindez alig két hónapja történt! Mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta. Amikor Julie és én a szalonba léptünk, a két fivér talpra ugrott, és csaknem túlzó udvariassággal hajolt meg nemcsak Julie, hanem felém is. Utána valamennyien – mereven és feszengve – körülültük az ovális mahagóniasztalt. Mama a szófán ült, oldalán Joseph Buonapartéval. Az asztal másik oldalán, a ház legkényelmetlenebb székén foglalt helyet a szegényes külsejű tábornok; mellette Étienne. Julie és én mama és Étienne között ültünk. – Épp most köszöntem meg Joseph Buonaparte polgártársnak – mondta mama hogy volt olyan kedves és hazakísért tegnap este, Eugénie. Marie e pillanatban lépett be; likőrt hozott és a Julie sütötte tortát. Mialatt mama megtöltötte a poharakat és felvágta a tortát, Étienne társalogni próbált a tábornokkal. – Indiszkréció lenne megkérdezni, tábornok polgártárs, hogy hivatalos ügyben tartózkodik–e városunkban? – kérdezte. A tábornok helyett Joseph kapott a szón: – Egyáltalán nem. A Francia Köztársaság hadserege néphadsereg, a polgárok adója tartja fenn. Ennél fogva minden polgárnak joga van ahhoz, hogy megtudja, mit tesz a hadsereg. Igazam van, Napoleone?

A Napoleone név nagyon külföldiesen hangzott. Akaratunkon kívül mindnyájan a tábornokra bámultunk. – Kérdezhet bármit, amit akar, Clary polgártárs – válaszolt a tábornok. – Én a magam részéről nem csinálok titkot terveimből. Véleményem szerint a köztársaság csupán anyagi forrásait pazarolja a határainkon folyó, véget nem érő defenzív hadviseléssel. A defenzív háború felemészti a pénzt, de sem dicsőséget nem hoz, sem a kincstár feltöltését nem szolgálja. Köszönöm, Madame Clary, nagyon köszönöm. – Mama szelet tortát nyújtott át neki egy tányéron. Visszafordult Étienne–hez: – Magától értetődően át kell térnünk offenzív hadviselésre. Segítünk az államkasszán és megmutatjuk Európának, hogy nem verte meg a nép hadseregét. Odafigyeltem, de nem értettem. Arcát már nem takarta el a kalap, s noha nem mondható jóképűnek, számomra sokkal csodálatosabb, mint bármilyen eddig látott vagy megálmodott arc. És hirtelen megértettem, miért vonzódtam olyan nagyon előző nap Joseph Buonapartéhoz. A fivérek hasonlítanak egymásra, de Joseph vonásai nem olyan markánsak, nem olyan csodálatra késztetőek, mint Napoleone arcvonásai. Joseph lágyabb arca lehetőségét rejti csupán annak az erősebbnek, ami után vágyódtam; Napoleone–é pedig az erőt sugallja. – Offenzív hadviselés? – hallottam Étienne döbbent kérdését. Halálos csöndben ültünk, s én rájöttem, hogy a fiatal tábornok valami elképesztőt mondhatott. Étienne tátott szájjal nézett rá. – Igen, de, tábornok polgártárs, van–e esélye a tudomásunk szerint igen szegényesen felszerelt hadseregünknek? A tábornok legyintett és nevetett: – Szegényesen? Ez nem kifejezés! A mi hadseregünk koldusok serege! Katonáink rongyokban dideregnek a harcmezőn; facipőben vonulnak csatába. Tüzérségünk meg olyan szánalmas, hogy azt hihetnők, Carnot hadügyminiszter úgy véli, nyilakkal és íjakkal is meg tudja védeni Franciaországot. Előrehajoltam és mereven néztem rá. Julie később azt mondta, hogy kétségbeejtően neveletlenül viselkedtem. De nem tehettem róla. Különösen a nevetését akartam újra látni. Arca sovány, feszes, erősen lesült arcbőrrel, rőtes– barnás hajjal keretezve. Haja vállig ér; nincs rajta se kenőcs, se rizspor. Ha nevet, feszült arca hirtelen nagyon kisfiús lesz, és koránál is sokkal fiatalabbnak néz ki. Azután összerezzentem: valaki megszólított: – Egészségére, Mademoiselle Clary. – Mindenki felemelte poharát, és belekortyolt a likőrbe. Joseph az enyémhez érintette poharát; szeme csillogott, s ekkor eszembe jutott, mit ígértem neki tegnap: – Ó – mondtam –, szólítson csak Eugénie–nek, ahogy a többiek. – Mama bosszúsan felvonta szemöldökét, de Étienne–t annyira lekötötte beszélgetése a tábornokkal, hogy meg se hallotta. – És melyik fronton lenne előnyös offenzívát indítani? – kérdezte. – Természetesen az olaszon. Kiűzzük az osztrákokat Itáliából. Egész olcsó hadjárat. Csapataink könnyen ellátják magukat. Itália olyan gazdag, termékeny ország! – És maguk az olaszok? Azt hittem, lojálisak az osztrákokhoz?! – Felszabadítjuk az olasz népet. Minden meghódított tartományban kihirdetjük az Emberi Jogokat. – A beszélgetés tárgya szemmel láthatóan érdekelte ugyan a tábornokot, de észrevettem, hogy Étienne ellenvetései untatják. – Gyönyörű kertjük van – mondta mamának Joseph Buonaparte, kifelé nézegetve az üvegajtón. – Nagyon kopár még – bátorkodott megszólalni Julie. – De amikor virágzik az orgona és a futórózsa elborítja a filagóriát... Zavartan elhallgatott. Láttam, hogy kezdi elveszteni önuralmát, hisz az orgona és a futórózsa nem egy időben virágzik. – Az olasz fronton végrehajtandó offenzív hadművelet tervei végleges formát öltöttek? – kérdezte Étienne. Nem tudott másról beszélni; látszott, hogy e téma lebilincseli.

– Igen. Majdnem elkészültem már a tervekkel. Jelenleg az itteni, déli erődítményeket ellenőrzöm. – Kormánykörökben eldöntött szándék tehát az olasz hadjárat? – Robespierre polgártárs személyesen bízott meg az ellenőrző körúttal. Véleményem szerint ez elengedhetetlenül fontos az olasz offenzíva beindítása előtt. Étienne nyelvével csettintett, annak jeléül, hogy a hallottak mély benyomást tettek rá. Bólintott. – Nagy terv – mondta –, merész terv. – A tábornok Étienne–re mosolygott, és ez a mosoly teljesen meghódította fivéremet, ezt a hidegfejű üzletembert. Izgatottan, iskolás gyerekként hebegve mondta: – Bár sikerülne ez a nagy terv, ó, bár sikerülne! – Ne féljen, Clary polgártárs, sikerülni fog – válaszolt a tábornok, és felállt. – S a két ifjú hölgy közül melyik lenne olyan kedves, hogy megmutatná nekem a kertet? – kérdezte Joseph. Julie és én egyszerre ugrottunk fel. És Julie rámosolygott Josephre. Nem egészen tudom, hogyan történt, de két perccel később kint voltunk a kopár kertben mi négyen, mama és Étienne nélkül. Keskeny kavicsos ösvény vezet a filagóriához, kettesével fértünk csak el rajta. Julie és Joseph ment elöl, Napoleone meg én követtük őket. Törtem a fejem, miről beszélhetnék vele, nagyon szerettem volna jó benyomást tenni rá. Azonban annyira elmerült gondolataiban, észre sem vette, hogy hallgatunk. És olyan lassan mentünk, hogy egyre jobban lemaradtunk Julie és Joseph mögött. Kezdtem azt gondolni: szándékosan lassít. Hirtelen megszólalt: – Mit gondol, fivérem és a maga nővére mikor házasodik össze? Először azt hittem, rosszul hallok. Döbbenten néztem rá, és éreztem, hogy elpirulok. – Nos – ismételte –, mikor lesz az esküvő? Remélem, hamarosan. – Igen, de... – dadogtam – csak most ismerkedtek meg. És fogalmunk sincs, hogy... – Ők ketten egymásnak teremtődtek – jelentette ki. – És ezt maga is tudja. – Én? – néztem rá elkerekedő szemmel. – Kérem, ne nézzen így rám! – mondta. Annyira megzavart, hogy lesütöttem a szemem. És egyre dühösebb lettem rá. Napoleone erősködött: – De hisz maga is arra gondolt tegnap este, hogy jó lenne, ha a nővére feleségül menne Josephhez. Julie végül is abba a korba érkezett, amikor a fiatal hölgyeket el szokták jegyezni. – Semmi ilyenre nem gondoltam, tábornok polgártárs! – közöltem. Ekkor az az érzésem támadt, hogy valami módon kompromittáltam Julie–t. Már nem Napoleonére haragudtam, kizárólag önmagamra. Megállt, és felém fordult. Fél fejjel volt csupán magasabb nálam, s úgy tűnt, örömét leli abban, hogy olyasvalakire talált, akihez nem kell felágaskodnia. Sötétedett, szürke tavaszi alkonyat ereszkedett le, függönyként elválasztva minket Julie–től és Josephtől. A tábornok arca olyan közel volt az enyémhez, hogy tisztán láttam a szemét; csillogott – és meglepett, hogy férfinak is lehet hosszú szempillája. – Sose titkoljon előlem semmit, Mademoiselle Eugénie. Én ugyanis mélyen belelátok a fiatal hölgyek szívébe. Mellesleg, Joseph tegnap este elmondta nekem, hogy maga megígérte: bemutatja nővérének. Tudtára adta azt is, hogy nővére nagyon szép. Ez nem igaz, így jó oka lehetett erre az apró füllentésre. – Mennünk kell – válaszoltam erre –, a többiek ott lesznek már a filagóriában. – Ne adjunk lehetőséget a nővérének arra, hogy jobban megismerkedjen a bátyámmal, mielőtt eljegyeznék egymást? – kérdezte lágyan. Hangja nagyon gyengéd volt, majdnem – igen, majdnem simogató. Kiejtése sokkal kevésbé külföldies, mint fivéréé.

– Joseph hamarosan megkéri a nővére kezét – mondta nagyon egyszerűen. Annyira besötétedett, hogy arcát is halványan láttam csak, de éreztem, hogy mosolyog. – Honnan tudja? – kérdeztem zavartan. – Tegnap este beszéltünk róla – válaszolta, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga. – De hát tegnap este a bátyja még nem is látta a nővéremet – vágtam vissza, mélységesen felháborodva. Nagyon gyengéden karon fogott; érintésétől végigborzongtam. Lassan mentünk, olyan bensőségesen, olyan meghitten beszélt, mintha évek óta jó barátok lennénk. – Joseph elmondta, hogyan találkozott magával, és megemlítette, hogy a maga családja jómódú. Apja nem él már, de feltételezem, hogy szép hozományt hagyott magára és nővérére. A mi családunk viszont nagyon szegény. – Ugye lánytestvérei is vannak? – Emlékeztem, hogy Joseph említette húgait. – Igen, három öcsénk és három húgunk. És kettőnknek kell a mamáról és az összes gyerekről gondoskodni. Mama kap valami nyugdíjat az államtól, Korzikáról való menekülése miatt üldözött hazafinak tekintik. De a nyugdíj még a lakbérre sem elég. Fogalma sincs róla, Mademoiselle Eugénie, milyen sokba kerül ma minden Franciaországban. – Tehát – rántottam ki karom az övéből – fivére csak a hozomány miatt akarja Juli e–t elvenni? – Szenvtelenül akartam beszélni, de nagyon megbántódtam, és hangomon érződött az undor és a fájdalom. – Dehogy, hogy mondhat ilyet, Mademoiselle Eugénie! Meggyőződésem, hogy nővére elbájoló fiatal hölgy, olyan kedves, olyan szerény, olyan szép szeme van – biztos vagyok benne, hogy Joseph nagyon kedveli. Nagyon boldogok lesznek. Gyorsabban kezdett lépkedni, mintha a témát kimerítette volna. De figyelmeztettem, hogy beismerését közlöm majd Julie–vel. – Magától értetődő – mondta. – Ezért magyaráztam el mindent olyan aprólékosan. Igen, mondja csak el Mademoiselle Julie–nek, hadd tudja, hogy Joseph hamarosan megkéri a kezét. Elborzadtam. „Milyen szégyentelen” – gondoltam, és láttam magam előtt Étienne– t, amint megvető gúnnyal mondja: „Korzikai kalandorok”. – Szabad érdeklődnöm – kérdeztem hűvösen –, hogy miért izgatja annyira a fivére házassága? – Csitt! Ne kiabáljon! Értse meg, Mademoiselle Eugénie, hogy szeretném kedvezőbb körülmények között tudni a családomat, mielőtt átveszem az olaszországi főparancsnokságot. Joseph, politikai és írói tehetségével, egykettőre előrejuthatna, ha nem kellene alacsony beosztásban dolgoznia. És én, az első olaszországi győzelmek után, természetesen gondoskodni fogok a családomról. – Elhallgatott. – És – higgye el, Mademoiselle, kielégítően fogok róluk gondoskodni. Odaértünk a filagóriához. – Tábornok – kérdezte Julie–, hol volt a kislánnyal egész idő alatt? Vártuk magukat. – De láttuk jól, hogy ők ketten teljesen megfeledkeztek rólunk. Szorosan egymás mellett ültek a kis padon, jóllehet tömérdek ülőalkalmatosság volt még ott. Sőt, egymás kezét fogták; gondolom, azt hitték, hogy a sötétben nem vesszük észre. Azután valamennyien visszamentünk a házba, s a fivérek azt mondták, hogy menniük kell. Étienne azonban ellenvetést tett: – Anyám meg én nagyon örülnénk, ha a tábornok polgártárs és Joseph Buonaparte polgártárs velünk vacsorázna. Olyan rég nem nyílt lehetőségem ilyen érdekes beszélgetésre. – Eközben majdnem könyörögve nézte a tábornokot; Josephet teljesen mellőzte. Julie és én felszaladtunk a szobánkba, hogy megfésülködjünk. – Hála istennek – mondta Julie – jó benyomást keltettek mamában és Étienne–ben. – Meg kell neked mondanom, hogy Joseph Buonaparte hamarosan megkéri a kezed. Főként a... – kezdtem hozzá, de abbahagytam, olyan hevesen dobogott a

szívem – főként a – mondtam, amikor újra visszanyertem lélegzetem – hozomány miatt! – Hogy lehetsz ilyen utálatos! – kiáltott égő arccal Julie. – Joseph elmondta, milyen szegény a családja, ezért természetesen – folytatta, miközben hajába kis fekete bársonymasnikat tűzött – nem vehet el vagyontalan lányt, mikor kicsi fizetéséből anyját és testvéreit is segíti. Azt hiszem, ez nagyon nemes gondolkodásra vall. Eugénie! – kiáltott, félbeszakítva gondolatmenetét – hányszor mondtam, hogy ne használd a rúzsomat! – Elmondta már, hogy feleségül akar venni? – Honnan veszed ezt az ötletet? Természetesen nem beszéltünk szerelemről, csak általánosságokról; öccseiről és húgairól mesélt. Lefelé menet az ebédlőbe, ahol mindenki a két vendég körül sürgölődött, Julie hirtelen átkarolta a vállam, és arcát az enyémhez szorította. Orcája nagyon forró volt. – Nem tudom, mitől – súgta, és megcsókolt –, de olyan boldog vagyok! „Biztos, hogy szerelmes” – mondtam magamban. Ami engem ület, teljesen nyugodt voltam. De éreztem azt a furcsa ráncigálást a szívem körül. „Napoleone – gondoltam –, milyen furcsa név.” Szóval ilyen érzés a szerelem. Napoleone! Mindez két hónappal ezelőtt történt. És tegnap váltottam életem első csókját; és tegnap tartottuk Julie eljegyzését. A két dolog összefügg, mert mialatt Julie és Joseph a filagóriában üldögélt, Napoleone és én – hogy ne zavarjuk őket – a kert végében lévő sövénynél álldogáltunk. Mama mindig meghagyta, hogy esténként legyek a kertben Julie–vel és Josephfel, mert Julie jó családból való úrilány. Amaz első látogatás óta a két fivér majdnem naponta felkeresett bennünket. Étienne műve volt – ki hitte volna? Vannak még csodák: Étienne hívta folyton őket. Nem tud betelni a tábornokkal folytatott beszélgetésekkel. Szegény Napoleone, milyen halálosan unja! Étienne az a fajta, aki sikereik alapján ítéli meg az embereket. Amikor felfedtem, hogy a Buonaparték korzikai menekültek, szóba se akart velük állni, és „kalandoroknak” bélyegezte őket. De azóta, hogy Joseph megmutatta a Moniteur decemberi számát, amely közölte Napoleone kinevezését dandártábornokká, Étienne rajong Napoleonéért. Napoleone kiűzte az angolokat Toulonból. Ennek története a következő: az angolok mindig beleütik az orrukat a mi ügyeinkbe, fel vannak háborodva, hogy királyunkat halálra ítéltük, holott – Napoleone elmondta – alig százötven évvel ezelőtt ők is ezt tették saját királyukkal. És most ők, az angolok, összefogtak a touloni királypártiakkal, és elfoglalták a várost. Ezért a mi csapataink ostrom alá vették Toulont. Odarendelték Napoleonét, és ő szinte rögtön elérte, amivel felettesei annyi ideig veszkődtek: megrohamozta a várost, és az angolok elmenekültek. Ekkor jelent meg első ízben napiparancsban a Buonaparte név, és ekkor léptették elő dandártábornokká. Étienne persze agyongyötri a részletekért, de Napoleone szerint semmi különös nem történt; néhány ágyú kérdése volt az egész, és ő, Napoleone Buonaparte, pontosan tudta, hová kell elhelyezni és merre irányítani az ágyúkat. Toulon után Napoleone Párizsba ment, megpróbált Robespierre–rel találkozni. Robespierre a Közjóléti Bizottság legkiemelkedőbb tagja. Ez a bizottság most a kormány. Ahhoz, hogy a „nagy” Robespierre–t láthassa, a „kisebbikhez”, öccséhez kellett fordulnia. Robespierre – mármint az igazi – kitűnőnek tartotta Napoleonének az olasz hadjáratra vonatkozó terveit; megvitatta Carnot hadügyminiszterrel is, és felkérte, bízza Napoleonéra a hadjárat előkészítési terveit. Napoleone azt mondja, hogy Carnot dührohamot kap, valahányszor Robespierre beleszól az ő minisztériuma ügyeibe, mert azok – szerinte – igazán nem tartoznak rá. De senki sem mer Robespierre–nek ellentmondani, mert csak egy parancsot kell aláírnia, s a vakmerő egyenest nyaktiló alá kerül. Carnot következésképpen színleg barátságosan fogadta Napoleonét, és átvette tőle az olasz hadjárat terveit.

– Először – mondta Carnot – szemlélj e meg a déli erődítményeket; elképzeléseit gondosan tanulmányozni fogom, tábornok polgártárs. – De Napoleone szent meg– győződése, hogy terve a minisztérium egyik zugában porosodik. Joseph azonban azt hiszi, hogy Robespierre hamarosan elintézi: Napoleone kapja meg az olaszországi főparancsnokságot. Étienne és minden barátunk gyűlöli ezt a Robespierre–t. De nem merik hangosan kimondani, mert az nagyon veszélyes lenne. Robespierre állítólag rávette a forradalmi bíróság minden tagját, hogy írjanak titkos jelentést az állami szolgálatban lévők magatartásáról. Azt mondják, hogy minden egyes polgár magánéletét figyelik. Robespierre kijelentette, hogy minden igazi köztársaságpárti kötelessége az erkölcsi tisztaság megőrzése, a luxus megvetése. Nemrégiben bezáratta az összes párizsi bordélyházat. Megkérdeztem Étienne–t, hogy a bordély luxust jelent–e, mire feldühödött, és megtiltotta, hogy ilyesmiről beszéljek. És az utcán sem szabad táncolni többé, holott ez mindenkinek örömöt szerzett a nemzeti ünnepek alkalmából. Étienne a leghatározottabban megtiltotta nekünk, hogy a két Buonaparte jelenlétében bírálni merészeljük Robespierre–t. Étienne alig beszél Napoleonéval másról, mint az olasz hadjáratról. – Szent kötelességünk – mondja Napoleone –, hogy Európa népeibe beleneveljük a Szabadság, Egyenlőség és Testvériség eszméjét. S ha szükséges: ágyúkkal! – Rettenetesen untatnak, de meghallgatom beszélgetéseiket, csak azért, hogy Napoleone mellett ülhessek. A legrosszabb, amikor Napoleone a korszerű tüzérség kézikönyvéből olvas fel fivéremnek. Ez előfordul néha, és bátyám, az a szamár, azt hiszi, hogy mindent megért. De ha magunkra maradunk, sose beszél ágyúkról. És nagyon gyakran vagyunk egyedül. Vacsora után Julie rendszerint felveti: – Mama, nem gondolod, hogy kimehetnénk a vendégekkel egy kicsit a kertbe? – Mama válasza: – Menjetek csak, gyermekeim! – és mi négyen, Joseph, Napoleone, Julie és én, eltűnünk a filagória irányában. De mielőtt odaérnénk, Napoleone többnyire megszólal: – Eugénie, mit szólna egy versenyfutáshoz? Lássuk, ki ér előbb a sövényhez! – És akkor felemelem a szoknyám, és Julie elkiáltja: – Vigyázz, kész, rajta! – És akkor Napoleone és én vad futásba kezdünk. És mialatt én lobogó hajjal, vadul verő szívvel és nyilalló oldallal szaladok, Joseph és Julie eltűnik a filagóriában. A versenyt néha Napoleone nyeri, néha én – de ilyenkor tudom, hogy szándékosan enged nyerni. A sövény épp a mellemig ér. Szorosan egymás mellett állva támaszkodunk a bokroknak; karomat a sövényen nyugtatom, felnézek a csillagokra, és hosszan beszélgetek Napoleonéval. Néha egy ismeretlen német szerző, valami Goethe könyvéről, Az ifjú Werther szenvedései–ről, amely most ott van mindenki éjjeliszekrényén. Nekem el kellett dugni, mert mama nem engedi, hogy szerelmes regényeket olvassak. Nekem csalódást okozott. Hihetetlenül szomorú történet egy ifjú emberről, aki öngyilkos lesz, mert a hölgy, akit szeret, az ifjú legjobb barátjához megy feleségül. Napoleone nagyon lelkesedik a könyvért. Egyszer megkérdeztem, elképzelhető lenne–e, hogy megölje magát, ha csalódna szerelmében. – Nem – válaszolta nevetve –, mert az a bizonyos fiatal hölgy, akit én szeretek, nem megy máshoz férjhez. – De ezután elkomolyodott, és jelentőségteljesen rám nézett, úgyhogy gyorsan témát változtattam. Sokszor egyszerűen csak nekitámaszkodunk a sövénynek, s a mögötte elterülő békés rétet nézzük. Minél kevesebbet beszélünk, annál közelebb érezzük magunkat egymáshoz. Ilyenkor azt képzelem, hogy halljuk, hogyan lélegzik a fű, a vadvirág. Olykor–olykor megszólal szomorú hangon egy kis madár. Sárga lámpásként függ az égen a hold, s míg a szendergő rétet nézem, azt gondolom magamban: „Istenkém, engedd, hogy örökké tartson ez az est, engedd, hogy örökké így támaszkodhassam reá.” Mert jóllehet olvastam, hogy természetfeletti erők nem léteznek és hogy a

párizsi kormány oltárt emelt a Tiszta Észnek, ha nagyon szomorú vagy nagyon boldog vagyok, Istenhez fohászkodom. Napoleone tegnap hirtelen azt kérdezte: – Eugénie, sose féled a sorsot? – Amikor egyedül vagyunk az alvó rétnél, néha tegez, ámbár sem jegyesek, sem házasok között nem szokás manapság a tegeződés. – Félni a sorstól? Nem – feleltem nem félek. Nem tudhatjuk, mit tartogat számunkra a jövő. Miért féljünk attól, amit nem tudhatunk? – Furcsa, hogy a legtöbb ember azt állítja, hogy nem tudja, mire rendeltetett – mondta. Arca a holdfényben nagyon sápadt volt, tágra nyílt szemmel nézett a messzeségbe. – Én, a magam részéről, azt hiszem, tudom. Ismerem vezérlő csillagom. – És te – te félsz tőle? – kérdeztem. Eltűnődött. Azután sebesen mondta: – Nem. Tudom, hogy nagy dolgokat fogok véghezvinni. Az a fajta férfi vagyok, aki államokat alapít, fejlődésüket irányítja. Egyike azoknak, akik világtörténelmet csinálnak. Döbbenten bámultam rá. Sose hittem volna, hogy valaki ilyet gondolhat vagy kimondhat. Hirtelen elnevettem magam. Erre hátralépett, arca eltorzult. Gyorsan felém fordult. – Te nevetsz, Eugénie? – mordult fel. – Nevetsz? – Bocsásson meg, kérem – mondtam. – Csak azért nevettem, mert megijedtem az arcától... olyan halovány volt a holdfényben, és olyan... olyan magányos. Ha megijedek, mindig nevetni próbálok. – Nem akartalak megrémíteni, Eugénie – mondta gyengéden. – Megértem, hogy megijedtél. Megijedtél– az én nagy küldetésemtől. Kis ideig ismét hallgattunk. Utána felötlött bennem egy gondolat. – Nos, én is világtörténelmet fogok csinálni, Napoleone! Csodálkozva nézett. De én rendületlenül folytattam, megpróbáltam szavakba önteni gondolataimat. – A világtörténelem végül is minden ember együttes sorsa, nem igaz? Nemcsak azoké, akik halálos ítéleteket írnak alá, vagy akik tudják, hová kell elhelyezni és merre irányítani az ágyúkat. Én másokra gondolok. Azokra, akiket lefejeznek, vagy akikre rálőnek, alapjában véve minden férfira és nőre, aki él és remél és szeret és meghal. Lassan bólintott. – Így van, Eugénie. De én befolyással leszek arra a milliónyi sorsra, amiről beszélsz. Hiszel bennem, Eugénie? Hiszel bennem, bármi történik? Arcát az enyémhez közelítette, olyan közeljött, hogy remegtem, és önkéntelenül behunytam a szemem. Ajkát ekkor szorosan ajkamra nyomta, amíg hirtelen – magam sem tudom, hogy történt, biztosan akaratomon kívül – ajkam szétnyílt. Ezen az éjszakán – Julie már elfújta a gyertyát – nem bírtam elaludni. Majd Julie hangját hallottam a sötétben: – Te se tudsz aludni, kicsikém? – Nem. Olyan meleg van. – Elárulok neked valamit – suttogta. – Nagyon nagy titok; senkinek sem szabad elmondani. Legalábbis holnap délutánig. Megígéred? – Igen, megígérem – mondtam rettentő izgatottan. – Monsieur Joseph Buonaparte holnap délután eljön, hogy a mamával beszéljen. Ez az a nagy titok? – Mamával? Miről? – Szent Isten, milyen butuska vagy! Hát természetesen rólunk; róla meg rólam. Meg akarja – jó ég, milyen gyerek vagy! Meg akarja kérni a kezem! Felültem az ágyban. – Julie! Ez azt jelenti, hogy jegyben jársz! – Csitt! Ne olyan hangosan. Holnap délutántól leszünk jegyesek. Ha a mamának nincs kifogása ellene. Kiugrottam az ágyból, és hozzászaladtam, de útközben belebotlottam egy székbe, és megütöttem a lábam ujját. Feljajdultam. – Csendesen, Eugénie! Felvered az egész házat! – De már az ágyához értem. Gyorsan a meleg dunyha alá bújtam, és izgatottam ráztam Julie vállát. Nem tudtam, hogy mutassam ki, mennyire örülök.

– Most már menyasszony vagy, igazi menyasszony! Csókolóztatok már? – Nem illik ilyet kérdezni, te gyerek. Egy fiatal hölgy nem engedi magát megcsókolni, amíg mamája bele nem egyezik a jegyességbe. – Biztosan megcsókolt – mondtam. Julie majdnem aludt már. – Lehet... – mormolta. Ekkor fejemet kényelmesen Julie vállára fektettem, és én is elaludtam.

Később Spicces vagyok. Egész kicsit spicces – nagyon jó, nagyon kellemes érzés. Joseph eljegyezte Julie–t. Mama leküldte Étienne–t a pincébe, pezsgőért. Ezt a pezsgőt papa vásárolta sok–sok évvel ezelőtt, azzal, hogy Julie eljegyzésén bontsuk fel. A család kint ül a teraszon, tanakodnak, hol legyen Julie és Joseph otthona. Napoleone most ment el, hogy mindenről beszámoljon anyjának. Mama holnap estére meghívta Madame Letizia Buonapartét és összes gyerekét. Akkor megismerkedünk majd Julie új családjával. Nagyon remélem, hogy tetszeni fogok Madame Letiziának; remélem, hogy – nem, nem szabad leírni, mert akkor nem következik be! Csak imádkozni érte és titkon hinni benne. Gyakrabban kellene pezsgőt inni. A pezsgő csiklandozza a nyelvet, és jó édes, és már az első pohár után szüntelenül nevetnem kellett. A harmadik pohár után mama kijelentette: – A gyerek nem ihat többet! – Mi lenne, ha tudná, hogy már csókolóztam! Ma reggel nagyon korán keltem, és mostanáig nem volt módom rá, hogy egyedül maradjak. Ezért amint Napoleone elment, felszaladtam a szobámba és leültem naplót írni. De gondolataim összevissza szaladgálnak, egymásba ütköznek, mint megannyi, apró terhet cipelő hangya. A hangyák fenyőtűket, ágacskákat, homokszemeket görgetnek; az én gondolataim a jövő egy–egy kis álomfoszlányát. De állandóan elejtik, mert pezsgőt ittam és nem tudok koncentrálni. Nem is tudom miért, de majdnem teljesen kiment a fejemből, hogy svéd lakónk, Monsieur Persson, ma elutazik. Amióta a Buonaparték rendszeres látogatóink, alig maradt időm, hogy vele foglalkozzam. Azt hiszem, nem kedveli Josephet és Napoleonét. Mikor megkérdeztem, hogy mit gondol új barátainkról, annyit mondott csupán, hogy nehezen érti őket, mert olyan gyorsan, ráadásul a miénktől eltérő kiejtéssel beszélnek. Ez arra vall, hogy a korzikai akcentus túl nehéz neki. Tegnap délután közölte, hogy befejezte a csomagolást, és a mai postakocsival utazik. Elhatároztam, persze, hogy kikísérem, mert egyrészt igazán kedvelem lóarcát, másrészt jó mulatság a postakocsi indulását megszemlélni. Mindig mindenféle népek megfordulnak ott, néha látni párizsi toalettekbe öltözött hölgyeket is. De azután természetesen elfelejtettem Perssont s az ő készülődését, mert állandóan az első csók gondolata foglalkoztatott. Szerencsére abban a pillanatban, amint felébredtem, eszembe jutott Persson távozása. Kiugrottam az ágyból, ingruhát és két alsószoknyát húztam, éppen csak megigazítottam a hajam, ruhába bújtam, és leszaladtam az ebédlőbe. Persson már ott ült a búcsúreggelinél. Mama és Étienne körülötte keringtek, és mindent megtettek, hogy kellemessé tegyék utolsó reggelijét nálunk. Rettenetesen hosszú utazás előtt áll ez a szegény ember. Először a Rajnához kell jutnia, majd Németországon át Lübeck Hanza–városához, onnan hajóval Svédországba. Isten tudja, hányszor kell postakocsit váltania, amíg Lübeckbe eljut. Marie készített neki fedeles kosárban ennivalót: néhány üveg bort, egy sült csirkét, kemény tojást tucatszám és cseresznyét. Étienne meg én kísértük el Monsieur Perssont a postakocsihoz. Étienne az egyik útitáskát vitte, míg Persson egy nagy csomaggal, a másik útitáskával és a fedeles kosárral kínlódott. Kértem, hadd vigyek én is valamit, végül nagy nehezen átengedte a csomagot, mondván, hogy abban valami nagy érték van. – A leggyönyörűbb selyem

– árulta el amit életemben láttam. Szegény papája vásárolta, és a királynénak szánta, Versailles–ba. De az események megakadályozták a királynét... – Igen, valódi királyi selyem – mondta Étienne. – S az elmúlt évek alatt fel sem ajánlottam senkinek. Papa mindig mondogatta, hogy kizárólag udvari viseletre méltó. – De hisz a párizsi úrhölgyek most is elegánsan öltözködnek – ellenkeztem. – A párizsi úrhölgyek már nem úri hölgyek! – vágott vissza Étienne. – Ráadásul teljesen átlátszó muszlint hordanak. Ezt nevezed eleganciának? Nem, manapság már nem hordanak nehéz brokátot Franciaországban. – Így tehát – szólt hozzám Persson – bátorkodtam megvenni a selymet. Fizetésem nagy részét félre tudtam tenni, és örülök, hogy erre a selyemre költhettem. Emlékeztetni fog – izgalmában nagyot nyelt – néhai papájára és a Clary cégre. Minden tiszteletem Étienne–é. Ezt a nehéz brokátot most nem tudja Franciaországban eladni. Kétségtelenül nagyon értékes, de pillanatnyilag nem divatos, tehát nem tudja eladni, így rásózta Perssonra. Persze jó csomó pénzért; a Clary cég nem keveset nyerhetett ezen az üzleten. – Nehezemre esett megválni ettől az anyagtól – mondta arcátlanul Étienne. – De Monsieur Persson hazájában van királyi udvar, s ha őfelségének, Svédország királynéjának új díszruhára lesz szüksége, Monsieur Perssont fogja udvari szállítónak kinevezni. – Brokátot nem szabad sokáig tartogatni, a selyem szétmállik – mondtam Monsieur Perssonnak én, a selyemkereskedő lánya. – De nem ez az anyag! – jelentette ki Étienne. – Ahhoz túl sok benne az aranyszál. Meglehetősen nehéz volt a csomag, két kézzel szorítottam magamhoz. A kora reggel ellenére forrón sütött a nap, s mire a postakocsihoz értünk, hajam nedvesen ragadt halántékomra. Elég későn érkeztünk, hosszas búcsúzkodásra nem maradt időnk. A többi utas már mind elfoglalta helyét. Étienne megkönnyebbült sóhajjal emelte meg az általa cipelt utazótáskát és tette le egy idősebb hölgyutas lábára, Persson pedig majdnem elejtette a kosarat, amint kezet rázott Étienne–nel. Utána élénk vitába kezdett a postakocsissal, aki a kocsi tetejére rakta fel poggyászát. Persson közölte, hogy egy percre sem hajlandó levenni róla a szemét, és egész idő alatt ölében fogja a nagy csomagot tartani. Vitatkoztak, vitatkoztak, végül a hajtó elvesztette türelmét, és elkiáltotta: – Foglalják el helyüket! – A postakocsis felugrott a bakra, a hajtó mellé, és megfújta a kürtöt. A kocsi ajtaját is becsapták már, de Persson újból kinyitotta: – Mindig nagy becsben fogom tartani! – kiabálta. Étienne vállat vonva kérdezte: – Miről beszél ez a bolond svéd? – Az Emberi Jogokról – válaszoltam, magam is meglepődve azon, hogy könnyek égetik a szemem. – A röpiratról, amelyre az Emberi Jogokat nyomtatták. – Közben arra gondoltam, mennyire örülnek majd Persson szülei fiuk lóarca láttán, s arra, hogy ez a férfi örökre eltűnik életemből. Étienne az üzletbe ment, s én vele tartottam. A selyemboltban otthon érzem magam. Mindig is így voltam vele. Egész kicsi kislányként mindig odamentem papával, s ő apróra elmesélte, honnan származnak a különféle selymek. Minőségük szerint is meg tudom különböztetni őket, és papa mindig mondta, hogy a véremben van, mert igazi selyemkereskedő–lány vagyok. De én azt hiszem, ez csupán annak következménye, hogy számtalanszor megfigyeltem, hogyan tapogat meg papa vagy Étienne egy anyagot, hogyan gyűri össze, majd figyeli összeszűkült szemmel, vajon megtörik–e, új–e vagy régi, fennáll–e a veszély, hogy könnyen elmállik. A kora reggeli óra ellenére voltak már vevők a boltban. Étienne és én udvariasan köszöntöttük őket, de azonnal láttam, hogy ezek nem jelentékeny kuncsaftok, csupán új főkötőre való muszlint vagy kabátra való olcsó taftot keresők. A környék szép villáiban élt hölgyek, akiktől a múltban, a versaille–i évad kezdetén, a fontos megrendelések származtak, mostanra eltűntek. Némelyiket nyaktiló alá vezették, mások Angliába menekültek, többségük „föld alatt” rejtőzködik, ami azt jelenti, hogy álnéven élnek valahol, ahol nem ismerik őket. Étienne gyakran emlegeti, hogy az ipar

számára nagy veszteség, hogy a Köztársaság nem rendez bálokat vagy fogadásokat. Ezért pedig az a rettenetesen fukar Robespierre hibáztatható. Egy darabig ide–oda mászkáltam az üzletben, kiszolgáltam a vevőket, és rábeszéltem őket, vegyenek világoszöld selyemszalagot, mert éreztem, hogy Étienne szabadulni akar ettől az árutól. Azután hazamentem, mint mindig, most is Napoleonéra gondolva; tűnődtem, vajon az eljegyzés megünneplése alkalmából díszegyenruhába vágja–e magát. Otthon mamát óriási izgalomban találtam. Julie elárulta neki: Joseph délután eljön, hogy beszéljen vele. És most mama alkalmatlannak tartotta magát e megbeszélésre. Végül, a hőség ellenére, a városba ment, hogy Étienne–nel tanácskozzon. Amikor hazajött, fájt a feje, lefeküdt a szófájára, és megkért: azonnal szóljunk, ha Joseph Buonaparte polgártárs megérkezik. Julie meg úgy viselkedett, mint egy őrült. Jajgatva kószált le–föl a szalonban. Egész elzöldült az arca, tudtam, hogy rosszul van. Ha nagyon izgatott, mindig megfájdul a gyomra. Nem tehettem mást, kivittem a nyugtalan teremtést a kertbe, és beültünk a filagóriába. Méhek zümmögtek a futórózsák között, én kicsit álmos és nagyon elégedett voltam. Olyan egyszerű az élet, gondoltam, ha valóban szeretsz egy férfit. Akkor csak őhozzá tartozol. Ha megtiltják, hogy férjhez menjek Napoleonéhoz, egyszerűen megszököm vele. Délután ötkor hatalmas virágcsokor mögé rejtőzve megérkezett Joseph. Marie vitte a csokrot és Josephet a szalonba; azután értesítette mamát, és a két érdekelt fél magára csukta az ajtót. Fülemet a kulcslyukra tapasztottam, megpróbáltam kivenni, miről sugdosódnak. Egyetlen szót nem értettem. – Százötvenezer frank, aranyban – mondtam Julie–nek, aki velem együtt támasztotta az ajtót. Megrázkódott. – Hogy érted? – Papa százötvenezer aranyfrankot hagyott neked hozományra és ugyanannyit nekem is. Nem emlékszel rá, hogy az ügyvéd felolvasta papa végrendeletét? – Ez most egyáltalán nem számít – mondta duzzogva Julie, és zsebkendőt vett elő, hogy gyöngyöző homlokát letörölje. Egek, milyen komikus látvány egy ilyen leendő menyasszony! – Nos, gratulálhatunk? – szólalt meg mögöttünk nevetve valaki. Napoleone! Amint belépett, ő is az ajtóhoz támaszkodott. – Megengedik nekem, hogy leendő sógorként osztozzam az elviselhetetlen feszültségben? Vége szakadt Julie türelmének. – Azt csináltok, amit akartok, csak engem hagyjatok békén! – mondta elcsukló hangon. Erre Napoleone és én lábujjhegyen a szófához lopóztunk és leültünk. Küzdöttem, hogy erőt vegyek a hisztérikus nevethetnéken, amely a lehetetlenül abszurd helyzet láttán elfogott. Napoleone gyengén oldalba bökött. – Egy kicsit több méltóságot, Eugénie, ha szabad javasolnom! – suttogta, morcosságot tettetve. Mama hirtelen ott állt az ajtóban, és remegő hangon szólt: – Julie, gyere be, kérlek. Julie mint az őrült rohant be, az ajtó becsukódott mögöttük, és én... én karomat Napoleone nyaka köré fontam, és nevettem, nevettem. – Ne csókolj már – tiltakoztam, mert természetesen azonnal megragadta az alkalmat. Ennek ellenére, nem eresztettem el – amíg a díszegyenruha eszembe nem jutott. Kicsit elhúzódtam, és szemrehányóan néztem végig. Ugyanazt az elnyűtt, a hátán fényesre kopott zöld uniformist hordta, mint máskor. – Tábornok, felvehette volna a díszegyenruháját – mondtam. De azonnal meg is bántam. Lesült arca mély–vörösre pirult. – Nincs – vallotta be. – Még sosem volt elég pénzem, hogy vegyek magamnak, s az államtól nem kapunk mást, mint ezt a zubbonyt – a tábori egyenruhát, amit hordok. Díszegyenruhát saját pénzből kell vásárolni, és tudod, hogy... Hevesen bólintottam. – Persze, tudom, a mamádat és a testvéreidet segíted! És egy második egyenruha teljesen fölösleges lenne, ugye?

– Gyermekeim, nagy meglepetésem, nagyon nagy meglepetésem van számotokra! – Mama állt előttünk, sírva–nevetve. – Julie és Joseph... – Hangja megremegett. Majd visszanyerte önuralmát. – Eugénie, azonnal menj Suzanne–ért! És nézd meg, hazajött–e Étienne. Megígérte, hogy pontosan fél hatkor itthon lesz. Felszaladtam a lépcsőn, és közöltem velük. Utána mindnyájan pezsgőztünk. A kertben sötétedett, de Joseph és Julie már nem bújt el a filagóriában, egész nyíltan beszéltek leendő otthonukról valamelyik kertvárosban. Julie hozományának egy részéből csinos villát vásárolnak. Napoleone elment, hogy részletesen beszámoljon a mamájának. Én meg feljöttem, hogy mindent beírjak naplómba. Fejemből teljesen elszállt az a kedves kis mámor. Fáradt vagyok csupán, és egy kicsit szomorú. Mert hamarosan egyedül lakom ezt a szobát, soha többé nem használhatom Julie rúzsát és nem olvashatom titokban a regényeit. De nem akarok szomorú lenni, valami vidámra kell gondolni. Ki kell fürkészni, mikor van Napoleone születésnapja. Lehet, hogy megtakarított zsebpénzem elegendő egy új egyenruhára. De – hol vásárol az ember tábornoki díszegyenruhát?

Marseille, Thermidor közepe (Mama úgy hívja: augusztus eleje) Napoleonét letartóztatták. Tegnap este óta lidércnyomásban élek. Közben az egész város tombol az örömtől; kint táncolnak a Városháza előtti téren, a muzsikusbandák egymást váltják. Két év óta első ízben rendez bált a polgármester. Thermidor kilencedikén a képviselők törvényen kívül helyezték Robespierre–t és öccsét, és másnap reggel a guillotine alá hurcolták őket. Most letartóztatástól rettegnek azok, akik bármilyen kapcsolatban álltak velük. Párizsban eddig 90 jakobinust végeztek ki. Joseph máris elvesztette állását, amelyet Napoleonénak Robespierre öccséhez fűződő barátságának köszönhetett. Étienne azt mondja, hogy sose bocsátja meg nekem, hogy a két Buonapartét házunkba hoztam. Mama azt akarja, hogy Julie meg én menjünk el a polgármester báljára, de én nem megyek. Nem tudnék nevetni és táncolni akkor, amikor azt sem tudom, hová vitték Napoleonét. Thermidor kilencedikéig – nem, igazából tizedikéig Julie meg én nagyon boldogok voltunk. Julie teljes hévvel belevetette magát a kelengyekészítésbe, százával hímzett B betűket párnahuzatokra, abroszokra, lepedőkre, zsebkendőkre. Körülbelül másfél hónap múlva lesz az esküvője. Joseph minden este felkeresett bennünket, gyakran magával hozta anyját és a gyerekeket. Amikor Napoleone éppen nem inspiciált egy erődítményt valahol, napszaktól függetlenül bekukkantott hozzánk, időnként két jóképű szárnysegéde, Junot hadnagy és Marmont kapitány kíséretében. Engem cseppet sem érdekelt a politikai helyzetről folytatott végtelen vita, úgyhogy csak most tudtam meg, hogy mintegy két hónappal ezelőtt Robespierre úgy döntött: a Közjóléti Bizottságnak jogában áll képviselőket is őrizetbe venni, csakúgy, mint akármilyen közemberi. Sok képviselő megrettent, mert időközben nagy vagyonra tett szert megvesztegetésekből. Tallien és Barras állítólag milliomosok. Robespierre váratlanul börtönbe vetette a szépséges Marquise de Fontenay–t, azt a hölgyet, akit Tallien képviselő nem sokkal korábban szabadított ki, s aki azóta a kedvese. Senki nem tudja, miért tartóztatták le ismét; lehet, hogy csupán Tallien bosszantására. Azt beszélik, hogy Tallien és Barras féltek, hogy megvesztegetésük miatt őrájuk is hasonló sors vár; mindenesetre nagy összeesküvést szőttek egy Fouché nevű emberrel. Marseille–ben eleinte el se hitték e híreket. De amikor megérkeztek a párizsi lapok, a város vad izgalomba jött. Kiakasztották a zászlókat, bezárták a boltokat, és mindenki látogató körútra indult. A polgármester meg sem várta a hír megerősítését:

azonnal szabadon bocsátotta a politikai foglyokat. Ugyanakkor feltűnés nélkül letartóztatták a fanatikus jakobinusokat. Napoleone és Joseph rendkívül feldúltan jött tárgyalni Étienne–nel; azonnal bezárkóztak vele a társalgóba. Amikor eltávoztak, Étienne nagyon rossz hangulatban volt: mamának azt mondta, hogy ezek a korzikai kalandorok valamennyiünket börtönbe juttatnak. Napoleone órákig üldögélt velem a filagóriában, elmondta, hogy valószínűleg hivatást kell változtatnia. – Elképzelhetetlen – mondta –, hogy a hadseregben maradhasson az a tiszt, aki iránt Robespierre érdeklődést mutatott. – Akkor vettem észre először, hogy tubákol. Junot és Marmont mindennap eljött, hogy nálunk találkozzék titokban Napoleonéval. El sem tudták képzelni, hogy Napoleonét kidobnák a hadseregből. Amikor vigasztalni próbáltam – elmondván neki, mit hisznek ezek ketten –, vállat vont, s csak annyit mondott: Junot egy idióta. Hűséges lélek, de idióta. – De hisz mindig azt mondtad, hogy ő a legjobb barátod! – Az is – hűséges és odaadó; képes lenne meghalni értem. De hiányzik belőle a józan ész – egy idióta. – És Marmont? – Marmont egész más. Azért ragaszkodik hozzám, mert meggyőződése, hogy olaszországi tervem sikerül. Sikerülnie kell! De minden másként történt, mint ahogy vártuk. Tegnap este, amikor Napoleone nálunk vacsorázott, közelgő menetelés zaját hallottuk. Napoleone felugrott és az ablakhoz szaladt; ha meglát akár egy rajt is, azonnal tudni akarja, melyik ezredhez tartoznak, honnan jönnek, hová mennek, és hogy hívják az őrmestert. A menet megállt a kapu előtt; kiáltást hallottunk, majd kavics roppanását az előkertben; végül dörömbölést az ajtón. Kővé meredten ültünk, Napoleone eljött az ablaktól, és sápadt, feszült arccal az ajtót nézte. Karját összefonta. Feltépték az ajtót, Marie és egy katona egyszerre robbant be rajta. – Madame Clary! – kezdte Marie, de a katona elhallgattatta. – Napoleone Buonaparte tábornok itt tartózkodik? – kiabált. Napoleone csendesen odament hozzá, a katona összecsapta bokáját, tisztelgett, és azt mondta: –Letartóztatási parancs Buonaparte tábornok polgártárs ellen! Papírt nyújtott át Napoleonénak. Napoleone a szeméhez emelte. – Hozok világot! – ugrottam fel. – Köszönöm, kedves – mondta Napoleone –, így is el tudom olvasni. Majd letette a papírt, szigorúan a katonára nézett, hozzálépett, és megveregette a gallér alatti gombot. – Az őrmesteri egyenruhát még meleg nyári estén is végig kell gombolni! – mondta. Miközben az őrmester zavartan gombolkozott, Napoleone Marie–hoz fordult. – Marie – mondta –, az előszobában van a kardom; legyen olyan kedves, nyújtsa át az őrmesternek. Utána mama felé hajolt: – Clary polgártársnő, kérem, bocsásson meg. Sarkantyúja pengett, amint távozott. Mögötte botladozott az őrmester. Meg se moccantunk. Ismét hallottuk, hogyan roppan a kavics az ösvényen; utána a katonák elvonultak. Ekkor törte csak meg a csendet Étienne. – Folytassuk a vacsorát – mondta –, nem tehetünk semmit. Kanaláért nyúlt. Amikor a húsnál tartottunk, megjegyezte: – Mit mondtam nektek elejétől fogva? Kalandor, a Köztársaság pénzén élősködik! Az édességnél hozzátette: – Julie, sajnálom, hogy hozzájárulásomat adtam eljegyzésedhez azzal az emberrel. Vacsora után kisurrantam a hátsó ajtón. Mama több ízben meghívta ugyan az egész Buonaparte családot hozzánk, de minket sose hívott vissza Madame Letizia.

Jól sejtettem, miért. A család a város legszegényebb negyedében, közvetlenül a halpiac mögött lakik, és Madame Buonaparte valószínűleg szégyellte szegényes körülményeit. De én most látni akartam őt. Elmondani neki és Josephnek, mi történt, és tanácskozni arról, hogyan segíthetnénk Napoleonén. Azt az utat, a halpiacot körülvevő sötét, szűk utcácskákat sosem felejtem el. Először szaladtam, mint a bolond; úgy éreztem, egyetlen percet sem veszíthetek; csak akkor lassítottam, amikor a Városház tér közelébe értem. Hajam tiszta lucsok, szívem fájdalmasan vert. Táncoltak a téren, és egy magas férfi, nyitott gallérral, vállon ragadott, és harsogva nevetett, amikor eltaszítottam. Egyik a másik után próbált megállítani; ragacsos ujjak érintették karomat, és hirtelen egy lány felkiáltott: – No nézd csak, a kis Clary lány! Elisa Buonaparte volt, Napoleone legidősebb húga. Alig tizenhét éves, de ezen az estén – kifestve, kipúderezve, lengő fülbevalóval – sokkal idősebbnek látszott. Egy fiatalember karjába csimpaszkodott; a férfi divatos magas gallérja fél arcát eltakarta. – Eugénie! – kiáltott utánam Elisa. – Eugénie, nem hívhatja meg a partnerem egy italra? De én szaladtam tovább a halpiachoz vezető kivilágítatlan keskeny utcákon. Körülöttem a sötétséget kuncogás és sikoltozás hangja töltötte be. Minden kapualjból, minden ablakból hangok szálltak: hol szerelmes turbékolás, hol veszekedés hangjai; epekedő macskák nyávogtak a csatornában. A halpiacon fellélegeztem; itt már pislákolt némi fény, és kezdtem erőt venni félénkségemen; hamarosan már szégyelltem is félelmem, ahogy restelltem otthonomat, a szép fehér villát az orgonafákkal és futórózsákkal. Átvágtam a halpiacon, és érdeklődtem: merre laknak Buonapartéék. Sötét sikátorhoz irányítottak: a ház balról a harmadik. Joseph egyszer elmondta, hogy az alagsorban laknak. A szűk lépcsőn lefelé menet megbotlottam, benyitottam egy ajtón, és ott találtam magam Madame Buonaparte konyhájában. Tágas helyiség volt, amelyet mindössze egy törött tányérba állított gyertya világított meg. Rémes szag terjengett. Joseph az asztalnál ült, gyűrött ingben, nyakkendő nélkül, s a gyertyafénynél újságot olvasott. Szemben vele a tizenkilenc éves Lucien hajolt az asztal fölé – írogatott. Kettejük között tányér, ételmaradékokkal. Hátul, a sötétben, ruhát mosott valaki; erőteljes súrolás és vízcsobbanás zaja hallatszott. A hőség elviselhetetlen volt. – Joseph! – szólítottam, hogy figyelmét magamra vonjam. Felugrott. – Jött valaki? – kérdezte rossz franciasággal Madame Buonaparte. Abbamaradt a súrolás, és előjött Napoleone anyja, kezét hatalmas kötényébe törölgetve. – Én vagyok az, Eugénie Clary. Josephfel együtt Lucien is talpra ugrott. – Az Isten szerelmére, mi történt? – kérdezte Joseph. – Letartóztatták Napoleonét. Halálos csönd támadt. Majd Madame Buonaparte sopánkodni kezdett, elnyomva Joseph hangját: – Szűzanyám, Isten anyja! Tudtam, hogy ez lesz belőle, tudtam! – Rettenetes – kiáltotta Lucien. Rozoga széket adtak alám, és részletesen elmondtam, hogy mi történt. Louis jött be egy szomszédos helyiségből; tizenhét éves és nagyon kövér. Unottan hallgatta a történetet. Hangos bömbölés szakított félbe; kivágódott az ajtó és berontott a kis Jérôme, Napoleone tízéves öccse; nyomában a tizenkét éves Caroline, aki a legékesebb matrózkáromkodásokkal szidta öccsét, és megpróbált elszedni tőle valamit, amit Jérôme a szájába tömködött. Madame Buonaparte felpofozta Jérôme–ot, és olaszul

szidta Caroline–t. Elszedte a nyalánkságot Jéróme–tól; kiderült, hogy darabka marcipán; kettétörte és odaadta nekik. Azután rájuk szólt: – Csend legyen! Látogatónk van! Ekkor vett észre Caroline, és felkiáltott: – Oh la la, az egyik gazdag Clary! Az asztalhoz jött, és Lucien térdére ült. „Micsoda rémes család” – gondoltam magamban, de nyomban elszégyelltem magam. Nem tehetnek róla, hogy ennyien vannak és ilyen szegények. És hogy nincs más lakhelyük, mint ez a konyha. Joseph elárasztott kérdéseivel. – Kik tartóztatták le Napoleonét? Valóban katonák voltak? Nem a rendőrség? – Nem, katonák. – Akkor nem börtönben van, hanem valahol katonai őrizetben. – Mit számít az? – jajgatott Madame Buonaparte. – Rengeteget – magyarázta Joseph. – A katonai hatóságok nem végezhetik ki csak úgy egyszerűen; előbb hadbíróság elé kell állítaniok. – Signorina, fogalma sincs, hogy ez milyen rettenetes baj nekünk – mondta Madame Buonaparte. Odahúzott egy konyhaszéket, leült, agyondolgozott nedves kezét a karomra tette. – Napoleone az egyetlen, akinek rendszeres jövedelme van, és mindig olyan szorgalmas volt, minden fillért félretett, fizetése felét hazaadta. Ez rettenetes, rettenetes... – Most legalább nem kényszeríthet rá, hogy bevonuljak – dünnyögte Louis, győzedelmes arccal. – Fogd be a szád! – mordult rá Lucien. Ez a tizenhét éves kövér fiú életében nem dolgozott még. Napoleone katonát akart faragni belőle, hogy anyjának egy szájjal kevesebbet kelljen etetnie. El sem tudom képzelni, hogyan menetelt volna ezeken a lúdtalpakon, de Napoleone talán a lovassághoz szánta. – De miért – kérdezte Madame Buonaparte –, miért tartóztatták le? – Ismerte Robespierre–t – suttogta Joseph és rajta keresztül juttatta el terveit a hadügyminisztériumba. – Mindig a politika – panaszkodott Madame Buonaparte. – Én mondom magának, Signorina, a politika tette tönkre a családunkat! Gyerekeim apja is mindig politizált, szegény, mindig elvesztette pöreit, és ránk nem hagyott mást, mint adósságot. És a fiaim miről beszéltek naphosszat? Hogyan lehetne híres emberekhez összeköttetést szerezni, megismerni Robespierre–t, bemutattatni Barrasnak – ez folyt egész idő alatt. És itt az eredmény! – vert mérgesen az asztalra. Lesütöttem a szemem. – Madame, az ön Napoleone fia lángész – mondtam. – Igaz... sajnos – válaszolt, a pislákoló gyertyafénybe nézve. Felnéztem rá és Josephre. – Ki kell derítenünk, hol van Napoleone – mondtam – és megpróbálni segíteni rajta. – De mi olyan szegények vagyunk, és nincs egyetlen befolyásos ismerősünk – nyögött fel Madame Buonaparte. Lucien szólalt meg: – Marseille katonai parancsnoka biztosan tudja, hová vitték Napoleonét. – A család költőnek, mindennapi dolgokban járatlan álmodozónak tekinti Lucient, és íme: ő állt elő az első használható ötlettel. – Ki a marseille–i katonai parancsnok? – kérdeztem. – Lefabre ezredes – válaszolt Joseph. – És ki nem állhatja Napoleonét, aki a közelmúltban vágta a szemébe, mit tart az itteni erődítményekről: szörnyen elhanyagolt állapotban vannak. – Holnap felkeresem – bukott ki önkéntelenül belőlem. – Madame Buonaparte, lenne szíves összekészíteni némi alsóneműt és talán valami élelmet és kora reggel eljuttatni hozzám? Megkérem az ezredest, továbbítsa Napoleonénak. És azután...

– Nagyon–nagyon köszönöm, Signorina – mondta fellelkesülve Madame Buonaparte –, tante grazié! E pillanatban csobbanást, ijedt sikolyt és elnyúló üvöltést hallottunk, és Caroline vidáman felnevetett: – Mama, Jérôme beleesett a dézsába! Mialatt Madame Buonaparte kihalászta a dézsából és pofon verte Jérôme–ot, induláshoz készülődtem. Joseph hátrament a kabátjáért, felajánlotta, hogy hazakísér. Lucien hálálkodott: – Nagyon kedves volt öntől, Mademoiselle Eugénie, hogy eljött; sose felejtjük el. Meglehetősen riasztott a gondolat, hogy holnap el kell mennem az ezredeshez. Amikor Madame Buonapartétól elköszöntem, azt mondta, hogy holnap reggel elküldi hozzám a csomaggal Polette–et. Ekkor jutott eszébe a lánya. – Polette! Hol van Polette? Elisával együtt ment át a szemben lakó barátnőjéhez, és megígérte, hogy fél óra múlva itthon lesz! És egyikük sem jött még haza! Elisa kirúzsozott arcára gondoltam. Nem kétséges, hogy valamelyik kocsmában szórakozik partnerével. De mi van Polette–Paulinával? Pontosan annyi idős, mint én... Joseph és én némán mentünk át a városon. Eszembe jutott az az este, amikor először kísért haza. Valóban négy hónapja csak? Akkor kezdődött minden. Gyerek voltam addig, noha azt hittem, hogy felnőtt vagyok. Ma már tudom, hogy az ember csak akkor igazán felnőtt, ha szerelmes. – Nem fogják lefejezni – mondta Joseph, amikor a villához értünk–, legfeljebb agyonlövetik. – Joseph! Erre gondolt tehát hosszú, néma utunkon. „Nem szereti őt – gondoltam magamban –, sőt valójában gyűlöli.” – De mi összetartozunk – mondta. – Napoleone és én és a többiek. Összetartunk. – Jó éjszakát, Joseph. – Jó éjszakát, Eugénie. Észrevétlenül lopóztam be a házba. Julie ágyban volt már, de éjjeliszekrényén gyertya égett. Reám várt. – Gondolom, Buonapartééknál voltál! – Igen – válaszoltam vetkőzés közben. – Egy pincében laknak, és Madame Letizia ingeket mos ilyen késő este, és Jérôme, az az undok ördögfióka, beleesett a dézsába. Úgy tűnik, a két lány, Elisa és Polette, férfiakkal tölti az estét. Jó éjszakát, Julie – aludj jól! Reggelinél Étienne kijelentette: Julie–nek el kell halasztania az esküvőt, mert ő nem hajlandó sógorságba keveredni olyan emberrel, akinek fivére börtönben van. Ez megalázó a családra nézve, és igen rosszat tesz a cég hírnevének. – Sose egyezem bele az esküvő elhalasztásába! – zokogta Julie. Utána szobánkba zárkózott. Velem nem tárgyalt az ügyről senki, mert Julie–n kívül senki sem tudja, hogy Napoleonéhoz tartozom. Kivéve Marie–t; biztos vagyok benne, hogy ő mindent tud. Reggeli után Marie az ebédlőbejött, intett nekem, s én követtem a konyhába. Polette várt rám a csomaggal. – Gyerünk gyorsan, mielőtt észrevennének – mondtam. Étienne gutaütést kapna, ha megtudná, hogy a csomag Napoleonénak szól. Egész életemet Marseille–ben töltöttem, Polette meg alig egy éve érkezett ide, de sokkal jobban kiismeri magát, mint én. Pontosan tudta, hol lehet az ezredest megtalálni. Egész úton fecsegett. Csípőjét úgy ringatta, hogy szegényes kék ruhája ide–oda lengett. Nagyon egyenesen tartotta magát, mellét kidüllesztette; sokkal nagyobb, mint az enyém, holott egykorúak vagyunk. Állandóan nyalogatta ajkát, hogy fényes és nedves legyen. Polette–nek ugyanolyan keskeny az orra, mint Napoleonénak; sötét haját ezernyi kis fürtbe csavarja és kék szalaggal köti meg;

szemöldökét tépdesi és szénnel rajzolja ki. Nagyon csinosnak tartom Polett–et, de mama nem szereti, ha társaságában látnak. Folyton Marquise de Fontenay–ról, Tallien új feleségéről beszélt. – A párizsiak megőrülnek érte, és Notre–Dame de Thermidornak nevezik; diadalmenetben hozták ki a börtönből Thermidor hó kilencedikén, és Tallien képviselő ott helyben feleségül vette, és képzeld – Polette szeme tágra nyílt, lélegzete is elállt az izgalomtól képzeld csak el, nem visel alsószoknyát! Teljesen átlátszó ruhákban járkál, és mindent lehet látni! Ahogy mondom, mindent! – Ezt meg hol hallottad? – kérdeztem, de Polette nem figyelt rám. – Hollófekete haja és hollófekete szeme van, és a Zsúpfedeles Kunyhónak nevezett házban lakik Párizsban. A belső falakat selyem borítja. Ott fogadja délutánonként az összes híres politikust, és azt hallottam, hogy ha az ember akar valamit a kormánytól, nem kell mást tenni, mint szólni neki. Egy úriember mesélte, aki tegnap érkezett Párizsból és ez az úriember... – És ez az úriember? – ismételtem izgatottan. – Hát megismerkedtünk! Ahogy az emberek általában megismerkednek. Nézegette a Városházát, és én épp arra mentem, és beszédbe elegyedtünk. De egy szót se, senkinek – megesküszöl, hogy nem szólsz? Bólintottam. – Helyes – mondta Polette. – Megesküdtél az ég minden szentjére. Napoleone nem bírja elviselni, ha idegen úriemberekkel szóba állok. Ilyen szempontból szabályos vénkisasszony. Mondd csak, gondolod, hogy Étienne adna nekem új ruhára való anyagot? Olyan rózsaszínűt és átlátszót. Itt a parancsnok hivatala. Bemenjek veled? – Azt hiszem, jobb, ha egyedül megyek. De várj meg, jó? Megígéred? Szoríts nekem! Komoly arccal bólintott, és jobb keze ujjait hüvelykujjára szorította. – Elmondok egy miatyánkot. Ártani nem árthat. Bementem a csomaggal. Hallottam magam, amint megkérek egy tisztiszolgát, jelentsen be Lefabre ezredesnél. Hangom rekedtnek, idegennek tűnt. Hatalmas, üres szobában, hatalmas íróasztalnál ült az ezredes. Izgalmamban eleinte egy szót sem bírtam kinyögni. Piros arca, kockafeje volt az ezredesnek, háromnapos szürke szakállal, régimódi parókával. Asztalára tettem a batyut, és kétségbeesetten nyeldekeltem. Nem jött ki hang a torkomon. – Mi ez a csomag, polgártársnő? És kicsoda maga? – Alsónemű, Lefabre ezredes polgártárs, és a nevem Clary. Sápadtkék szeme alaposan végigmért. – François Clary néhai selyemkereskedő lánya? Bólintottam. – Kártyázni szoktam volta papájával. Papája nagyon tiszteletreméltó férfiú volt. – Mereven nézett. – És mitévő legyek ezzel az alsóneművel, Clary polgártársnő? – A csomag Napoleone Buonaparte tábornoknak szól. Letartóztatták. Nem tudjuk, hol van. De önnek, ezredes, tudnia kell. Azt hiszem, sütemény is van a batyuban. Alsónemű és sütemény. – És mi köze Francois Clary lányának a jakobinus Buonapartéhoz? – kérdezte lassan és komolyan. Elpirultam. – Fivére, Joseph, az én Julie nővérem jegyese. – Akkor miért nem fivére, Joseph, jön ide? Vagy a maga Julie nővére? – Áthatóan nézett sápadtkék szemével. Biztosra vettem, hogy mindent tud. – Joseph fél. A letartóztatottak családtagjai mindig félnek – sikerült kinyögnöm. – És Julie–nek más gondja van. Kisírja a szemét, mert bátyánk, Étienne, úgy határozott, hogy nem engedi férjhez menni Joseph Buonapartéhoz. Mindez azért, mert ön, ezredes polgártárs, letartóztatta a tábornokot! – kiáltottam indignáltan. – Üljön le – csak ennyit mondott.

Az íróasztal mellett álló kerevet szélére ültem. Az ezredes burnótot szippantott, és kibámult az ablakon. Rólam mintha teljesen megfeledkezett volna. Hirtelen visszafordult hozzám. – Figyeljen ide, polgártársnő – mondta. – Étienne bátyjának teljesen igaza van. Hát persze, hogy igaza van. Egy Buonaparte nem méltó parti egy Claryhoz, Francois Clary lányához. Szegény drága papája nagyon tiszteletreméltó ember volt. Nem válaszoltam. – Ezt a Joseph Buonapartét nem ismerem. Ugye ő nincs a hadseregben? Ami pedig a másikat, azt a Napoleone Buonapartét illeti... – Napoleone Buonaparte tábornokot – néztem egyenesen a szemébe. – Ami ezt a tábornokot illeti, nem én tartóztattam le; csupán végrehajtottam a minisztérium utasítását. Buonaparte a jakobinusokkal rokonszenvezett, s az így gondolkodó összes tisztet – tehát a szélsőségeseket – őrizetbe vették. – És mi lesz vele? – Erre vonatkozó információval nem rendelkezem. Az ezredes szemmel láthatóan véget akart vetni a beszélgetésnek, ezért felálltam. – A fehérnemű és a sütemény – mutattam a csomagra. – Át tudná adni neki? – Nem! Buonaparte már nincs itt. Fort Carréba, Antibes közelébe vitték. Erre nem számítottam. Elvitték, s én nem juthatok a közelébe. – De szüksége van egy váltás fehérneműre! – erősködtem. Könnyben úszó szemem előtt elhomályosult az ezredes arca; letöröltem könnyeim, de újabbak szöktek szemembe. – Nem tudná eljuttatni neki a csomagot, ezredes? – Mit képzel, kis hölgyem? Azt hiszi, nincs más dolgom, mint egy magát tábornoknak nevező semmirekellő fehérneműjével törődni? Zokogni kezdtem. Ismét a burnótszelencéhez nyúlt; a jelenet szemmel láthatóan felzaklatta. – Hagyja abba a sírást – szólt rám. – Nem – hüppögtem. Odajött és elém állt. Rám kiáltott: – Azonnal hagyja abba a sírást! – Nem! – sírtam fel újból. Azután letöröltem a könnyem, és felnéztem rá. Egész közel állt, rokonszenve és zavarodottsága nyilvánvaló volt. Újra sírni kezdtem. – Elég! – ordított. – Elég! Minthogy nem akar békén hagyni, és minthogy maga... jól van, elküldöm egyik emberemet a csomaggal Fort Carréba és megkérem a parancsnokot, hogy adja oda annak a Buonaparténak. Most már elégedett? Könnyes mosolyt repítettem felé. Kifelé tartottam, amikor eszembe jutott, hogy meg se köszöntem rendességét. Visszafordultam. Az ezredes kétkedő pillantással nézte a csomagot. – Nagyon szépen köszönöm, ezredes – suttogtam. Felnézett, torkát köszörülte, és megszólalt: – Hallgasson rám, Clary polgártársnő. Két dolgot közlök önnel, bizalmasan. Először is: nem fogják fejét venni ennek a jakobinus tábornoknak. Másodszor: egy Buonaparte nem méltó parti Francois Clary lányához. Isten vele, polgártársnő. Polette megvárt, s a hazafelé vivő út egy részén elkísért. Rengeteg haszontalanságot fecsegett össze. Átlátszó rózsaszín selymet szeretne. Azt mesélik, hogy Madame Tallien hússzínű selyemharisnyát hord. Napoleonénak ízleni fog a sütemény. Mandulás. Szeretem a mandulát? Igaz–e, hogy Julie olyan óriási hozományt kap, amiből villát is vehetnek Josephfel? Mikor szólok Étienne–nek a selyemről, és mikor mehet be a boltba, hogy elvigye? Alig figyeltem rá. Agyamban szüntelenül az ezredes szavait forgattam–pörgettem: „Egy Buonaparte nem méltó arra, hogy Francois Clary lányát elvegye.” Hazatérve kiderült, hogy Julie akarata győzött. Nem halasztják el az esküvőt. Kiültünk a kertbe, és együtt hímeztük szalvétákra a monogramot – a kecsesen hajló B betűt. B, B és megint csak B.

Marseille, Fructidor végén (Szeptember közepén) Nem tudom, milyen volt Julie nászéjszakája. Az azt megelőző éjszaka viszont rettentő izgalmas volt, legalábbis nekem. Julie–nek nagyon csöndes esküvőt terveztünk, kizárólag a mi családunk és az összes Buonaparte részvételével. Mama és Marie persze napokon át tüsténkedett, tortákat és gyümölcskrémeket készített, és az esküvő előtti este mama majdnem belebetegedett, annyira izgult, hogy minden rendben legyen. Vendégségek előtt mama örökké izgul, de mindig nagy sikert arat. A családi tanács úgy döntött, hogy mindenki feküdjön le korán, és hogy Julie fürödjön meg. Mi sokkal gyakrabban fürdünk, mint mások, mert papa haladó nézeteket vallott, és mama gondoskodik róla, hogy életünket úgy folytassuk, ahogy papa akarta. Ezért majdnem minden hónapban megfürdünk a hatalmas fakádban, amelyet papa erre a célra állíttatott be a mosókonyhába. És minthogy a Julie esküvője előtti éjszakáról volt szó, mama jázminillatú fürdősót szórt a kádba, amitől Julie Madame Pompadournak érezte magát. Lefeküdtünk, de egyikünk sem tudott elaludni, így Julie új otthonáról beszélgettünk. Marseille–en kívül van, de tőlünk mindössze fél óra az út kocsival. Hirtelen elhallgattunk és figyeltünk. Az ablak alatt valaki fütyült: „Le jour de gloire est arrivé!” Felültem. A Marseillaise második sora. És egyben Napoleone füttyjele. Ha hozzánk jött, már messziről jelzett nekem ezzel a dallammal. Kiugrottam az ágyból, elhúztam a függönyt, feltéptem az ablakot, és kihajoltam. Nagyon sötét, tikkasztó an fülledt éjszaka volt. Vihar készülődött. Csücsörítettem és fütyültem. Nagyon kevés fiatal lány tud fütyülni; én a szerencsések egyike vagyok, de mások sajnos nem veszik jónéven, mondván, hogy neveletlenség. „Le jour de gloire” – fütyültem. „est arrivé” – hangzott lentről a válasz. Egy alak, aki eddig a házfalhoz egész közel állt, a sötétből kilépett a kavicsos ösvényre. Elfelejtettem becsukni az ablakot, elfelejtettem papucsba bújni, elfelejtettem magam köré keríteni valamit, elfelejtettem, hogy nincs rajtam más, mint hálóing, elfelejtettem, mi illik és mi nem! Szélvészként rohantam le a lépcsőn, kinyitottam a bejárati ajtót, és éreztem meztelen talpam alatt a kavicsot. Azután orromon éreztem az ajkát. Olyan sötét volt, s a sötétben nehéz eltalálni, hová csókoljon az ember. Távolból mennydörgés hallatszott. Magához ölelt, és fülembe súgta: – Nem fázol, carissima? – Csak a lábam–válaszoltam–, nincs rajtam papucs. Erre felnyalábolt, és a főbejárathoz vezető lépcsőhöz vitt. Ott leültünk, és beburkolt a kabátjába. – Mikor érkeztél haza? – kérdeztem. – Még nem érkeztem haza, még csak úton vagyok – válaszolta. Nekidőltem, arcomon éreztem egyenruhája érdes szövetét. Milyen boldog voltam! – Nagyon szörnyű volt? – kérdeztem. – Egyáltalán nem. Milyen rendes tőled, hogy elküldted a csomagot! – mondta, ajkaival hajamat simogatva. – Lefabre ezredes levelet mellékelt hozzá, és abban megírta, hogy csak a te kedvedért továbbította. Követeltem, hogy állítsanak hadbíróság elé, de ezt a jogot megtagadták tőlem. – Hadbíróság! De hiszen az rettenetes lett volna!

– Miért? Legalább megmagyarázhattam volna néhány magasabb rangú tisztnek, miről is van szó. Beszélhettem volna a tervekről, amiket annál a szamár hadügyminiszternél, Carnot–nál hagytam. Arra legalább felfigyeltek volna. Ehelyett – kicsit arrébb húzódott, fejét karjára fektette ehelyett a terveim egy polcon porosodnak. És Carnot beéri határaink kétes értékű védelmével! – És most mit fogsz tenni? – Szabadon engedtek, mert nincs ellenem semmi vád. De azok a minisztériumi urak nem kedvelnek. Elküldenek majd a front legunalmasabb körzetébe, és... – Esik az eső – szakítottam félbe. Arcomra nagy cseppek hulltak. – Nem számít – mondta, mintha meglepné, hogy említésre méltónak tartok ilyen csekélységet, miközben ő azokat a rémségeket ecseteli, amik egy olyan tábornokra várnak, akitől szabadulni akarnak. Lábamat magam alá húztam, és még jobban bebújtam a kabátba. Mennydörgött, és lónyihogást hallottunk. – Az én lovam, a sövényhez kötöttem – mondta. Egyre jobban zuhogott. Villám cikázott, félelmetesen közelről dübörgött fel a mennydörgés, és a ló kétségbeesetten nyerített. Napoleone odakiáltott valamit. Fölöttünk kinyílt egy ablak. – Ki van ott? – kiáltott ki Étienne. – Gyere be a házba – súgtam bőrig ázunk. – Ki van ott? – ordított Étienne. Majd Suzanne hangját hallottuk: – Etienne, csukd be az ablakot, és bújjál hozzám, úgy félek! – Valaki van a kertben – válaszolt Étienne –, le kell mennem megnézni, mi történik. Napoleone odament az ablak alá: – Monsieur Clary, én vagyok az, Napoleone. Újabb villámlás. Fényében egy pillanatra láttam a kopott egyenruhás, törékeny kis alakot. Majd újból koromsötét lett, ismét komoran mennydörgött, és a ló rángatta a kantárszárat. Most már ömlött az eső. – Ki van ott? – kiáltotta, túlharsogva az esőt, Étienne. – Buonaparte tábornok – kiáltott vissza Napoleone. – De hisz ön börtönben van! – felelte ostobán Étienne. – Szabadon engedtek – magyarázta Napoleone. – De mit keres itt, ilyenkor, tábornok? Felugrottam, felfogtam a kabátot, amely nekem bokáig ért, és Napoleone mellé álltam. – Ne állj itt, halálra fázol – súgta Napoleone. – Kivel beszél? – kiáltott Étienne. Az eső kissé alábbhagyott, és Étienne hangján érezhető volt, hogy csak úgy rázza a düh. – Velem! – szóltam. – Én vagyok az, Eugénie! Az eső elállt. Nagyon sápadt hold merészkedett elő a felhők közül, és fényében megláttuk a hálósipkás Étienne–t. A hálósipka alól sziszegte: – Tábornok, magyarázattal tartozik! Napoleone átkarolta a vállam. Felkiabált: – Monsieur Clary, van szerencsém megkérni kisebbik húga kezét! – Eugénie, azonnal gyere be! – parancsolta Étienne. Mögötte feltűnt Suzanne feje. Eléggé mulatságosan hatott a rengeteg hajcsavaróval. – Jó éjszakát, carissima – mondta Napoleone, és arcon csókolt –, találkozunk a holnapi villásreggelinél. – Pengő sarkantyúval ment végig a kavicsos ösvényen. Beosontam a házba, és magamon felejtettem a kabátját. Étienne hálóingben, kezében gyertyával állt hálószobájuk ajtajánál. Mezítláb, Napoleone kabátjába burkolózva surrantam el mellette. – Mit szólt volna ehhez a papa! – morogta Étienne. Julie felült az ágyban. – Mindent hallottam! – Lábat kell mosnom, csupa sár lett – vettem a kancsót, és vizet öntöttem a mosdótálba. Amikor végeztem, visszabújtam az ágyba, a katonai köpenyt a takaróm

fölé terítettem. – Az ő köpenye – mondtam Julie–nek olyan szépeket fogok alatta álmodni. – Madame la Générale Buonaparte – suttogta elgondolkozva Julie. – Ha szerencsém van, kidobják a hadseregből. – Az Isten szerelmére, az borzasztó lenne! – Miért, azt hiszed, olyan férjet akarok, aki egész életét a fronton tölti? És ha időnként hazajön, szünet nélkül a csatákról mesél? Ne, bocsássák csak el! Étienne még hasznát veheti a cégnél. – Erre sose fogod Étienne–t rávenni – mondta Julie, és elfújta a gyertyát. – Azt hiszem, igazad van. Milyen kár! Bár feltételezem, hogy Napoleonét sem érdekelné a selyemszakma. Jó éjszakát, Julie. Julie majdnem lekéste az anyakönyvvezetőt. Képtelenek voltunk az új kesztyűjét megtalálni, és mama kijelentette, hogy kesztyű nélkül nem lehet férjhez menni. Mama fiatalkorában mindenki templomban esküdött, de a forradalom óta az anyakönyvvezetőnél zajlik a szertartás, és nagyon kevés fiatal pár veszi magának a fáradságot, hogy templomba menjen, vagy olyan papot keressen – alig néhány ilyen van –, aki hűségesküt tett a köztársaságra. Julie–nek és Josephnek ilyesmi eszébe se jutott. Mama napokig emlegette menyasszonyi fátylát; nagyon szerette volna Julie–n látni. „Az én időmben – mondta mama – rendes esküvőhöz orgonamuzsika is tartozott.” Julie rózsaszín ruhát öltött, valódi brüsszeli csipke és vörös rózsa díszítette; Étienne párizsi üzlettársától kért hozzá illő rózsaszín kesztyűt. Ezt a kesztyűt kajtattuk most. Az esküvő tízre volt kitűzve, és tíz előtt öt perccel bukkantunk rá Julie ágya alatt; Julie felkapta és rohant, nyomában mama és a két tanú. Julie tanúi Étienne és Somis bácsi. Somis bácsi mama egyik fivére, minden temetésen és esküvőn megjelenik. Joseph és tanúi – Napoleone és Lucien – már vártak rájuk az anyakönyvvezetőnél. A kesztyűvadászat miatt felöltözni se értem rá. Az ablakban állva kiáltottam „Jó szerencsét” Julie–nek, aki nem is hallotta. Kocsija a kertbeli, hervadozó fehér rózsákkal volt feldíszítve, és egyáltalán nem látszott, hogy egy közönséges bérkocsi. Addig rágtam Étienne fülét, amíg új ruhára való, égszínkék szatént nem hozott nekem az üzletből. Ragaszkodtam ahhoz is, hogy Mademoiselle Lisette, a házivarrónőnk, ne szabja túl bőre. Sajnos nem simul olyan szorosan, mint a párizsi divatképeken, fűzve is derékon van, nem pedig mell alatt, mint Madame Talliennek, „Madame de Thermidor”–nak, a forradalom istennőjének a képein. Mégis azt hiszem, hogy új ruhám csodaszép, és a Salamon királyhoz látogatóba induló Sába királynőjének érzem magam. Végül is én is menyasszony vagyok, noha Étienne csupán éjszakai csendháborításnak hajlandó az egészet felfogni. Mielőtt rendbe hozhattam volna magam, már megérkeztek. Mármint a vendégek. Madame Letizia sötétzöldbe öltözött; haja simán hátrafésülve, nyakán nagy, parasztasszonyi konty; egyetlen ősz hajszála sincs. Elisa vastagon kifestette magát, rikított, mint egy ólomkatona; tele lebegő szalagokkal, amiket az utóbbi hetekben kunyerált Étienne–től. Polette nagyon szép volt kis rózsaszín muszlinruhájában. (Isten tudja, hogyan sikerült kipréselnie Étienne– ből ezt a most legkelendőbb anyagot!) Louis haja kócos, szemmel láthatóan úgy érzi magát, mint a szárazra vetett hal; Caroline, frissen mosdva, megfésült hajjal; az undok kölyök, Jérôme, amint megérkezett, enni kért. Susanne és én likőrrel kínáltuk a tizennégy éven felülieket. Madame Letizia közölte: meglepetése van mindannyiunk számára. – Nászajándék Julie–nek? – kérdezte Suzanne, mert Madame Letizia eddig nem hozott semmit. Igaz, hogy rettentően szegény, gondoltam, de azért legalább valami kézimunkát készíthetett volna.

Madame Letizia a fejét rázta, és rejtelmesen mosolygott: – Ó nem! – Tűnődtünk, vajon mit hozhatott. Azután kiderült: egy újabb Buonapartét! Fesch nevű, harminc év körüli mostohatestvérét, aki korábban pap volt. Mártíromságra nem hajlamos ez a Fesch bácsi, ezért a mostani, antiklerikális időkben kereskedésre adta fejét. – Jól boldogul? – kérdeztem. Madame Letizia nemet intett. Remélte, hogy Étienne ráveszi: lépjen be a céghez. Néhány perc múlva megérkezett Fesch bácsi; vidám, kerek képe volt, tiszta, de kopott kabátot viselt; kezet csókolt Suzanne–nak, majd nekem, és dicsérte a likőrt. Azután mind megjöttek az anyakönyvvezetőtől. Elsőnek a hervadt fehér rózsákkal díszített kocsi, amelyből Julie, Joseph, mama és Napoleone szállt ki. Majd a második, amelyben Étienne, Lucien és Somis bácsi ült. Julie és Joseph odafutott hozzánk; Joseph anyja nyakába borult. A többi Buonaparte körülvette Julie–t; majd Fesch bácsi átkarolta mamát, akinek fogalma sem volt, ki ez az ember, Somis bácsi hatalmas csókot cuppantott rám, és megveregette Elisa hátsófelét. És aztán az összes Clary és az összes Buonaparte olyan izgatottan összegabalyodott, hogy alkalmunk nyílt hosszú csókot váltani Napoleonéval – míg valaki rosszallóan nem köhintett mellettünk. Természetesen Étienne! Villásreggelinél a menyasszony és a vőlegény Somis bácsi és Napoleone között ült, én Fesch bácsi és Lucien közé préselődtem. Julie arca lángolt az izgalomtól, szeme csillogott – és életében először volt igazán szép! Közvetlenül a leves után Fesch bácsi megkocogtatta poharát, mert úgy érezte, hogy mint volt papnak, neki illene beszédet mondania. Nagyon hosszan, ünnepélyesen és unalmasan szónokolt, és minthogy nem tartotta politikailag tanácsosnak, hogy Istent emlegesse, a „Gondviselést” dicsőítette. A Gondviselésnek köszönhetjük, mondta, ezt a nagy boldogságot, ezt a dúsan megrakott asztalt, ezt a harmonikus együttlétet; kizárólag a jóságos, a hatalmas, mindenre kiterjedő Gondviselésnek. .. Joseph rám kacsintott, majd Julie–re mosolygott; Napoleone elnevette magát. Minél tovább tartott a prédikáció, annál több könny tolult mama szemébe, annál érzelmesebb pillantásokat vetett rám. Étienne is engem nézett, de haragosan, mert az a Gondviselés, amely összehozta Josephet és Julie–t, olyan bensőségesen egyesítette a Clary és a Buonaparte családot, kétségkívül én voltam. Én, Eugénie... A kacsasült után Étienne emelkedett szólásra; beszéde rövid és rossz volt. Ezután békén hagytuk az ifjú párt. Éppen nekiláttunk Marie csodálatos marcipántortájának, tetején a cukrozott gyümölccsel, amikor Napoleone felugrott. És ahelyett hogy udvariasan megkocogtatta volna poharát, elkiáltotta magát: – Figyeljenek rám! Kihúztuk magunkat, valósággal vigyázzállásban ültünk, mint ijedt újoncok, amíg Napoleone tőmondatokban közölte, mennyire örül, hogy ezen a családi ünnepségen részt vehet. De jószerencséjét nem a Gondviselésnek, hanem a párizsi hadügyminisztériumnak köszönheti, amely hirtelen, minden magyarázat nélkül szabadon bocsátotta. Szünetet tartott, rám nézett s én tudtam, hogy mi következik – és nagyon aggódtam, mit fog hozzá szólni Étienne. – Megragadom az alkalmat – folytatta Napoleone –, hogy e családi ünnepségre összegyűlt Clary és Buonaparte rokonokkal közöljem, hogy – hangja elhalkult, de olyan csendben ültünk, hogy így is kihallottuk, hogy remeg a felindulástól – tegnap éjjel megkértem Mademoiselle Eugénie kezét, és Eugénie hajlandó hozzám jönni feleségül. A Buonaparték gratulációk özönével árasztottak el, Madame Letizia melegen átölelt. De én mamát néztem. Mama úgy ült, mintha fejbe vágták volna, és egyáltalán nem örült. Nem nézett rám, Étienne–hez fordult, és Étienne vállat vont.

E pillanatban Napoleone odament Étienne–hez, pohárral a kezében, és rámosolygott. Csodálatos, hogy Napoleonénak milyen hatalma van mások fölött: Étienne keskeny ajka szétnyílt, elvigyorodott, és koccintott vele. Polette átölelt, és húgocskámnak nevezett. Monsieur Fesch olaszul kiáltott valamit Madame Letiziának, aki azt válaszolta boldogan, hogy „Ecco!” – valószínűleg arról volt szó, hogy ugyanakkora hozományt kapok–e, mint Julie. A nagy izgalomban és zűrzavarban senki sem ügyelt Jérôme–ra, s az ördögfióka mindent magába tömött, ami csak belefért. Egyszer csak hallottam, hogy Madame Letizia felkiált, és kivonszolja a zöldre vált arcú Jérôme–ot. A teraszra irányítottam őket, s itt Jérôme viszontlátta neveletlenségének eredményét. Jobban lett, de lehetetlenné vált, hogy – az eredeti elgondolás szerint – a teraszon kávézzunk. Julie és Joseph hamarosan elköszönt tőlünk, és feldíszített kocsijába ült, hogy új otthonába térjen. Valamennyien elkísértük őket a kertkapuig; ott átkaroltam mama vállát. – Drága mama, ne sírj. Visszatértünk az asztalhoz, likőrt ittunk és tortát ettünk, és Étienne udvariasan közölte Fesch bácsival, hogy nincs szüksége még egy segéderőre, minthogy már megígérte, hogy Josephet, és valószínűleg Lucient is, beveszi az üzletbe. Végül, Napoleone kivételével, az összes Buonaparte eltávozott. Sétáltunk a kertben, és Somis bácsi, aki kizárólag temetéseken és esküvőkön tűnik fel, megkérdezte, mikor megyek férjhez. Mama ekkor könnyes szemmel fordult Nepoleonéhoz. – Buonaparte tábornok, hajlandó megígérni valamit? Hajlandó várni az esküvővel, amíg Eugénie betölti a tizenhatodik évét? Megígéri? – Madame Clary – válaszolt mosolyogva Napoleone – erről nem én döntök, hanem ön és Monsieur Étienne és Mademoiselle Eugénie. De mama ingatta a fejét. – Nem tudom, mitől van ez, Buonaparte tábornok – mondta maga olyan fiatal, és mégis az az érzésem... – szünetet tartott, és kényszeredetten mosolygott – az az érzésem – folytatta, hogy az emberek mindig azt teszik, amit maga akar. Mindenképpen így van ez a maga családjában, és amióta mi ismerjük, a mi családunkban is. Ezért kérem magát: Eugénie olyan fiatal még; kérem, várjon, amíg tizenhat éves lesz! Válaszul Napoleone mama kezéért nyúlt, és megcsókolta. Tudtam, hogy ez: ígéret. Másnap Napoleone parancsot kapott, hogy induljon azonnal a Vendée–ba, és Hoche tábornok főparancsnoksága alatt vegye át egy gyalogosezred parancsnoki tisztét. A füvön ültem a meleg szeptemberi napon, onnan néztem, hogyan járkál fel– alá, és hallgattam, hogyan árad belőle a méltatlankodás e komisz eljárás miatt. A Vendée–ba! A rejtőzködő királypártiakra vadászni! Éhhalállal küzdő maroknyi arisztokratára s a hozzájuk esztelenül ragaszkodó parasztokra! – Tüzérségi szakértő vagyok, nem csendőr! – tajtékzott. Hátravetett kézzel járkált. – Elveszik tőlem a sikeres hadbírósági tárgyalás esélyét, s most élve akarnak eltemetni a Vendée–ban, mint valami nyugdíjazás előtt álló ezredest! Távol tartanak a fronttól, feledésre akarnak ítélni! Amikor ilyen mérges, szeme sárgán csillog. – Kiléphetnél a hadseregből – mondtam halkan. – A hozományomból vehetnénk falun egy kis házat, hozzá földet. Ha okosan gazdálkodunk... Megállt és rám nézett. – De ha ez nincs ínyedre – folytattam –, beléphetnél Étienne üzletébe. – Megbolondultál, Eugénie? Vagy komolyan azt hiszed, hogy képes lennék falura menni és baromfit nevelni? Vagy selyemszalagokat árulni a fivéred üzletében? – Nem akartalak megbántani, csak gondolkodtam, mit tehetnénk.

Szívből nevetett. – Mit tehetnénk! Mit tehetne Franciaország legjobb tüzér tábornoka! Vagy talán nem tudod, hogy én vagyok a legtehetségesebb francia tábornok? Hallgatva folytatta a fel–alá járkálást. Néhány perc múlva megszólalt: – Holnap ellovagolok. – A Vendée–ba? – Nem, Párizsba. Beszélni akarok azokkal a minisztériumi alakokkal. – De ez nem volna... úgy értem, a hadseregben nem kötelező azt tenni, amit parancsolnak? – De igen. Ha katonáim egyike nem engedelmeskedik a parancsnak, lelövetem. Lehet, hogy engem is kivégeznek Párizsban... magammal viszem Junot–t és Marmont– t. Junot és Marmont, Toulon óta szárnysegédei, itt rostokolnak tétlenül Marseille–ben. Sorsukat Napoleone sorsához kötötték, jövőjét a magukénak tekintik. – Tudsz nekem pénzt kölcsönözni? Bólintottam. – Junot és Marmont nem tudja a szállását kifizetni. Letartóztatásom óta, velem együtt, ők sem kaptak egy fillért. Ki kell váltani őket a fogadóból. Mennyit adhatnál? Hónapok óta takarékoskodtam, hogy díszegyenruhát vehessek neki. Komódomban, a hálóingek alatt, 98 frank feküdt bankjegyekben. – Add ide mind – mondta, s én felszaladtam, és összeszedtem a pénzt. Zsebre vágta. Majd újból elővette és gondosan megszámolta. – Ezek szerint 98 frankkal tartozom neked. Majd vállamnál fogva átkarolt. – Majd meglátod, hogy Párizsban ráveszem őket: adják nekem az olaszországi főparancsnokságot. Meg kell tenniök! – Mikor indulsz? – Amint kifizettem szárnysegédeim számláját. Ne felejtsd el: írjál gyakran nekem; címezd a párizsi hadügyminisztériumba; ők majd továbbítják a frontra. És ne szomorkodj... – Rengeteg dolgom lesz. Monogramokat kell hímezni a kelengyémre. Lelkesen bólintott. – B, B, B, Madame la Générale Buonaparte. Eloldozta lovát, amit, Étienne bosszúságára, ismét a kerti sövényhez pányvázott, és ellovagolt a város felé. A villák közt kanyargó csendes úton a karcsú lovas jelentéktelennek és nagyon magányosnak tűnt.

Párizs, 13 hónappal később; III. év, Fructidor (Megszöktem hazulról!) Semmi sem rosszabb, mint elszökni hazulról. Két éjjel nem láttam ágyat, fáj a hátam, négy napig ültem megszakítás nélkül a postakocsin. Biztosra veszem, hogy csupa kék–zöld folt vagyok; a postakocsik rugózása rémes. És a visszaútra sincs pénzem. De nincs is szükségem rá. Végül is megszöktem hazulról, és nincs szándékomban visszatérni. Alig két órája érkeztem Párizsba. Alkonyodott, s a félhomályban minden ház egyformának tűnt; szürke házak, előkertek nélkül, házak, házak és házak. Fogalmam sem volt, hogy Párizs ilyen nagy. Az utasok közül én voltam az egyetlen, aki még sosem járt Párizsban. Egy asztmás úriember, bizonyos Monsieur Blanc, aki két nappal ezelőtt szállt fel és üzleti ügyben utazik Párizsba, bérkocsit szerzett, s én megmutattam a kocsisnak a cédulát, amelyen Marie nővérének címe állt. Odaadtam neki maradék pénzemet, de nagyon goromba volt, mert borravalóra már nem futotta belőle. A cím helyesnek bizonyult, és Marie rokonai, Clapainék, hál' istennek otthon voltak. A Rue du Bac egyik házának hátsó épületében laknak. Valószínűleg nincs

messze a Tuileriáktól; elhajtottunk a palota előtt, s a képekről felismertem. Folyton csipkedtem magam, hogy megbizonyosodjam: nem álmodom, valóban Párizsban vagyok és valóban elszöktem hazulról. Madame Clapain, Marie nővére, nagyon kedves volt. Valósággal meghatódott a ténytől, hogy Marie úrnőjének lányát láthatja. De amikor közöltem, hogy titokban jöttem, hogy valamit elintézzek, és hogy nincs pénzem, és Marie azt mondta, hogy talán... – megilletődöttsége nyomban elmúlt, és azt mondta, ott maradhatok nála. Éhes vagyok? És mennyi ideig akarok maradni? Nagyon éhes vagyok, mondtam, és odaadtam kenyérjegyemet, mert a rossz termés miatt szigorú kenyérjegyrendszert vezettek be, és mindenfajta élelmiszer rettenetesen megdrágult. Hogy meddig maradok, fogalmam sincs, lehet, hogy egy– két napig, lehet, hogy... Enni adott, azután hazajött Monsieur Clapain, aki elmesélte, hogy lakásuk egy volt arisztokrata palotájának melléképületében van. A palotát a kormány kobozta el, de a lakáshiány miatt a városi hatóságok a melléképületeket kis lakásokra osztották és a nagycsaládosoknak juttatták. Clapainék igazán nagycsaládosok. Három kisgyerek mászott a padlón, majd két nagyobbacska szaladt be azzal, hogy éhes. A konyha, ahol étkeztünk, úgy tele volt száradó pelenkákkal, hogy beduinsátorhoz hasonlított. Étkezés után Madame Clapain azonnal közölte, hogy elmegy a férjével sétálni. A gyerekek miatt erre alig van lehetősége, de most, hogy itt vagyok, lefekteti őket, és én vigyázok rájuk, amíg a szülők távol lesznek. Amikor ágyba dugta a gyerekeket, Madame Clapain kis kalapot vett, erősen elhasználódott strucctollal, Monsieur Clapain meg egy zacskó rizspor teljes tartalmát kopaszodó fejére öntötte, és eltávoztak. Hirtelen borzasztóan egyedül éreztem magam ebben az óriási városban, és útitáskámban kezdtem turkálni, hogy az ismerős tárgyak közt keressek megnyugvást. Az utolsó pillanatban raktam be a naplómat, és most elővettem, átlapoztam és elolvastam, hogy lássam, hogy is következett be mindez. Majd a konyhaszekrényben talált elferdült lúdtoll és a mellette porosodó tintatartó segítségével nekiláttam, hogy leírjam szökésem történetét. Az utolsó beírás óta egy egész év telt el. De hát oly kevés történik egy szalmaözvegy, akarom mondani szalma–menyasszony életében, akinek jövendőbelije Párizsban van. Étienne szerzett zsebkendőre és hálóingre való batisztot, asztalneműre damasztot és ágyneműre vásznat, és árát levonta a hozományomból. Számtalan szép ívű B betűt hímeztem, számtalanszor ujjamba szúrtam, időnként felkerestem Madame Letiziát a pincelakásban vagy Julie–t és Josephet bájos kis villájukban. De Madame Letizia másról sem beszélt, mint a drágaságról és arról, hogy Napoleone időtlen idők óta egy fillért sem küld. Julie és Joseph meg mást sem tett, mint mélyen egymás szemébe nézett, kívülálló számára érthetetlen dolgokat suttogott és nevetgélt – nyilvánvalóan nagyon boldogok, ha kicsit hülyén viselkednek is. Ennek ellenére, hozzájuk gyakrabban jártam, mert Julie folyton tudni akarta, mit ír nekem Napoleone, és megmutatta nekem Josephhez írt leveleit. Napoleone szénája sajnos rosszul áll. Egy évvel ezelőtt érkezett Párizsba két adjutánsával és Louis–val – az utolsó percben döntött úgy, hogy öccsét magával viszi, és ezzel megkönnyíti Madame Letizia életét. A párizsi hadügyminisztérium magától értetődően botrányosnak tartotta, hogy nem engedelmeskedett a parancsnak és nem a Vendée–ba ment. Ő meg váltig beszélt olasz terveiről, mígnem, hogy megszabaduljanak tőle, oda küldték, de nem főparancsnoknak, csupán ellenőrnek. A többi tábornok nagyrészt hűvösen fogadta, és közölte: törődjön a maga dolgával. Ezután beteg lett, maláriás, és visszatért Párizsba. Amikor a hadügyminisztériumban megjelent, a miniszter tajtékzott és kirúgta. Néhány hónapig fél fizetést kapott, majd egyszerűen elbocsátották. Járadék nélkül. Rémes helyzet! El sem tudtuk képzelni, hogy miből él. Apja óráját zálogba csapta, de abból legfeljebb három napra tellett. Louis–t sem tudta eltartani, és rávette, hogy

lépjen be a hadseregbe. Időnként némi munkához jutott a hadügyminisztériumban: szemrontó térképrajzolást végzett. Sokat bosszankodott szakadt nadrágja miatt; saját kezűleg foltozgatta, de a varrások állandóan elszakadtak. Új egyenruháért folyamodott, de a kormány nem utalta ki az elbocsátott tábornoknak. Végső elkeseredésében elment oda, ahová mindenki megy, akinek kérnivalója van: a. „La Chaumière”–be, Madame Tallien pompázatos „zsúpfedeles kunyhójába”. Pillanatnyilag olyan kormányunk van, amit Direktóriumnak hívnak, és névlegesen öt direktor tanácsa. De Joseph szerint a tényleges hatalom kizárólag egy direktor, Barras kezében van. Bármi történik az országban, Barras mindig felül marad. (Mint a kikötő vizén a hordalék, gondolom néha. De talán nem volna szabad így gondolni a Nemzet Fejére, legalábbis az egyik fejre az öt közül.) Ez a Barras arisztokratának született, de még jókor csatlakozott a jakobinusokhoz, ezért nem vették rossz néven származását. Majd Talliennel és a Fouché nevű képviselővel megdöntötte Robespierre uralmát, és megmentette a „zsarnok”–tól a köztársaságot. Ezután a Luxembourg– palota egyik szolgálati lakásába költözött, és az öt direktor egyike lett. Egy direktornak ismernie kell minden fontos embert, s minthogy Barras nőtlen, Madame Tallient kérte meg, hogy délutánonként fogadja az ő, vagy ami ezzel egyenrangú, a Francia Köztársaság vendégeit. Étienne egy üzletfele mesélte, hogy Madame Tallien–nél bőven ömlik a pezsgő, szalonja mindig tömve van hadigazdagokkal és olyan spekulánsokkal, akik olcsón felvásárolják az állam által elkobzott palotákat, majd mértéktelen haszonnal adják el az újgazdagoknak. Igen sok szórakoztató hölgy is található itt – mesélte Étienne barátja –, Madame Tallien barátnői, de szépségben mindenkit megelőz maga Madame Tallien és Josephine de Beauharnais. Madame de Beauharnais, Barras kedvese, keskeny piros szalagot hord a nyakán, hogy mutassa: „a guillotine áldozatának” hozzátartozója. Ez manapság már nem szégyellnivaló, hanem a kiválóság jele. Ez a Josephine a lefejezett de Beauharnais tábornok özvegye, tehát volt grófné. Mama megkérdezte Étienne barátját, hogy maradt–e még egyáltalán tisztességes nő Párizsban; a válasz: – Ó igen! De azok nagyon költségesek! Nevetett, és mama engem egy pohár vízért küldött a konyhába. Napoleone egyik délután felkereste Madame Tallient, bemutatkozott neki és Madame de Beauharnais–nak. Mindketten szörnyülködtek afelett, hogy a hadügyminiszter nem ad neki új parancsnoki beosztást vagy legalább új nadrágot, és megígérték, hogy az új nadrágot mindenképpen megszerzik. De először változtassa meg kicsit a nevét. Napoleone azon nyomban leült, és írt Josephnek. „Á–propos, úgy döntöttem, hogy megváltoztatom a nevem, és neked is ezt tanácsolom. Párizsban senki sem tudja a Buonapartét kiejteni, ezért Bonaparte leszek. És Napoleone helyett természetesen Napoleon. Kérlek, leveleidet ezentúl így címezd, és értesítsd döntésemről a családot. Végül is francia állampolgárok vagyunk, s azt akarom, hogy a Történelem könyvében nevem franciául legyen megörökítve.” Szóval: többé nem Buonaparte, hanem Bonaparte. Nadrágja szakadt, apja órája elzálogosítva, de még mindig nem tesz le arról, hogy történelmet csináljon. Joseph, ez a majom, természetesen szintén Bonaparte–nak nevezi magát, nemkülönben Lucien, aki St. Maximinben, egy katonai raktárban kapott állást, és mostanában politikai cikkeket kezdett írni. Joseph néha üzleti útra indul, és jó megrendeléseket szerez Étienne–nek, aki szerint Joseph saját zsebre is dolgozik: megszedi magát a jutalékon. De Joseph nem szíveli, ha selyemügynöknek nézik. Az utóbbi hónapokban egyre ritkábban kaptam levelet Napoleontól, jóllehet Josephnek hetente kétszer is ír. De végre sikerült elküldeni neki a kért arcképet. Be kell vallani, rettenetesen rossz arckép. Erősen pisze orral ábrázol – egy percig sem hiszem, hogy az enyém tényleg ilyen. De a festő előre elkérte az árát, így amint kész lett, fogtam és Párizsba küldtem.

Meg se köszönte. Levelei teljesen semmitmondók. Még mindig Mia carissimá–val kezdődnek és „ölellek”– kel végződnek, de egy szót se szól az esküvő napjáról! Egy szót sem arról, hogy hamarosan betöltöm a tizenhatot! És közben a Josephhez írott, többoldalas leveleket a Madame Tallien szalonjában megforduló hölgyek dicsérete árasztja el. „Rádöbbentem – írja az egyikben – milyen fontos szerepet játszanak a férfi életében a disztingvált hölgyek, a tapasztalt, megértő, nagyvilági dámák...” Ó, mennyire fájt! Julie egy héttel ezelőtt elhatározta, hogy elkíséri Josephet hosszabb üzleti útjára. Mama rengeteget sírdogált, mert egyik gyereke távoli útra kelt, ezért Étienne elküldte mamát – azzal érvelve, hogy neki is szüksége van változásra – egy hónapra Somis bácsihoz. A négyórás útra hét útitáskával indult, kikísértem a postakocsihoz. Ekkor Suzanne, kimerültségre hivatkozva, rávette Étienne–t, hogy menjenek el egy fürdőhelyre. Így esett, hogy Marie meg én magunkra maradtunk. Egyik délután, amikor kint ültem Marie–val a filagóriában, megszületett bennem az elhatározás. Azon őszi napok egyike volt, amikor a rózsák elhervadtak már, a sárguló levelek élesen rajzolódnak a sápadtkék égre, s az ember úgy érzi: fokozatosan elfakul, elhal minden. Talán ezért volt, hogy nemcsak az árnyak, a gondolatok is különösen tiszták, világosak lettek; szóval, hirtelen lecsaptam a szalvétát, amelyre az újabb B betű került, és megszólaltam: – Párizsba kell mennem! Tudom, hogy bolondság, és tudom, hogy a család sose egyezne bele. De mennem kell. – Ha kell, menjél – mondta Marie, aki borsót pucolt. Fel se nézett. Öntudatlanul figyeltem az asztalon mászó zöld és arany bogarat. – Mi sem egyszerűbb – mondtam. – Kettesben vagyunk itthon; holnap reggel felülök a párizsi postakocsira. – Pénzed amúgy is van elég – mondta Marie, és hüvelykujjával felpattintott egy vastag borsóhüvelyt. Az apró pukkanás zaja egyáltalán nem riasztotta el az asztalon mászó bogarat. – Hát, az útra talán elegendő lesz, ha nem töltök több mint két éjszakát szállodában. Két másik éjszakát a postakocsi fogadójában is ellehetek. Talán van ott pad is vagy szófa. Marie most először nézett rám. – Azt hittem, ennél több pénzed van hálóingeid alatt a komódban. Fejet ráztam: – Nem, azt – azt kölcsönadtam valakinek. – És Párizsban hol fogsz lakni? A bogár elérte az asztal szélét. Óvatosan megfordítottam, és elkezdte visszafelé vezető útját. – Párizsban? – tűnődtem. – Erre nem is gondoltam. Attól függ... – Mindketten megígértétek az anyádnak, hogy tizenhat éves korodig vártok az esküvővel. És ennek ellenére most Párizsba akarsz menni? Kifakadtam: – Marie, ha most nem mehetek, lehet, hogy túl késő lesz, és az esküvő végképp elmarad! Első ízben mondtam ki nyíltan azt, amire gondolni sem mertem. Marie folytatta a borsópucolást. Majd megkérdezte: – Ki a nő? Vállat vontam. – Igazából nem is tudom. Lehet, hogy Madame Tallien, lehet, hogy az a másik, Barras szeretője, Josephine, a volt grófné. Fogalmam sincs. De Marie, ne gondolj rosszat Napoleonról, hisz oly régen nem látott engem. De ha megint meglát... – Igen – mondta Marie –, igazad van. Párizsba kell menned. Sok évvel ezelőtt az én Pierre–em bevonult, és soha nem tért vissza hozzám. És én ott álltam a kis Pierre–rel, egy fillér nélkül, és ezért kellett dajkának szegődnöm hozzátok. Írtam Pierre–nek és mindent elmondtam, de válaszra sem méltatott. Igen, el kellett volna mennem, személyesen beszélni vele. Marie szomorú történetét kívülről tudtam, annyiszor elmondta.

– Túl messze volt – mondtam nem tudtál volna odautazni. A zöld–arany bogár eközben az asztal másik széléhez ért. – Menj Párizsba – mondta Marie. – Az első néhány éjszakát a testvéremnél töltheted, aztán majd meglátjuk. – Igen, majd meglátjuk–mondtam, és felállva a fűre tettem a bogarat. – A városba megyek, és megkérdezem, mikor indul holnap a postakocsi. Minden jó útitáskát elvitt a család, nekem csak egy nagyon régi, nagyon ócska maradt. Este mindent becsomagoltam, elsősorban a kék szaténruhát, amit Julie esküvőjére kaptam. Ez a legszebb ruhám. Ezt veszem fel, gondoltam, ha elmegyek Madame Tallienhez, hogy újból lássam Napoleont. Másnap reggel Marie elkísért a kocsihoz. Mintha álmodnék, úgy mentem végig az ismerős úton, mintha nagyon szép álmot látnék, amelyben a helyes és egyetlen lehetséges tettet hajtom végre. Marie az utolsó pillanatban átnyújtott egy nagy aranymedaliont. – Pénzem nincs – morogta –, béremet a kis Pierre eltartására költöm. Vidd a medaliont, színaranyból van. Anyádtól kaptam, azon a napon, amikor elválasztottalak. Könnyen eladhatod. – Eladni? Minek? – A visszaút költségéhez – mondta Marie, és gyorsan elfordult. És így egy–kettő–három–négy végtelen napon át rázattam csontjaim abban a nyomorúságos kocsiban, a vége–hossza nincs poros úton, falvakon és városokon át. Minden harmadik órában hirtelen megálltunk, s én nekiverődtem a jobbomon ülő gyászruhás hölgy csontos vállának. A zökkenés a lovak váltását jelezte. És ez állandóan így ment. És egész idő alatt arra gondoltam, hogyan megyek be Madame Tallienhez, hogyan keresem meg Bonaparte tábornokot. És azután eléállok, és azt mondom: – Napoleon, tudom, hogy nem volt pénzed eljönni hozzám, ezért én jöttem el hozzád, mert mi egymáshoz tartozunk! Marie testvérének ez a furcsa konyhája idegen ár–nyékokkal van tele. Talán mert nem láttam nappali fényben. Napoleon vajon örül–e? Hát persze! Karon fog, és körbevisz, és bemutat csodálatos új barátainak, és utána elmegyünk, hogy kettesben legyünk, s minthogy kávéházra nem lesz pénzünk, sétálgatunk majd. És lehet, hogy ismer valakit, akinél ellehetek addig, amíg mama a házasságba bele nem egyezik. Azután összeházasodunk, és azután... Hazaérkeztek. Monsieur és Madame Clapain. Remélem, akad egy valamirevaló heverőjük, amin elnyújtózhatom, és holnap – holnap – holnap – mennyire várom azt a holnapot!

Párizs, huszonnégy órával – nem, egy örökkévalósággal később! Éjszaka van, és én ismét Madame Clapain konyhájában ülök. Ismét? Talán nem „ismét”, talán „még mindig”, ki se mozdultam ebből a házból, talán az egész nap rémálom volt csak, amiből még nem ébredtem fel. De nem csapódtak–e össze a Szajna hullámai a fejem felett? Olyan közel voltak, emlékszem, Párizs lángjai menüettet táncoltak a hullámokon, és táncuk mintha hívogatott volna, és áthajoltam a híd hűvös kőpárkányán, és talán meghaltam és lebegtem lefelé a vízen, lebegtem, lebegtem, és semmit se éreztem többé. Ó, bárcsak meghaltam volna! De nem, nem haltam meg, és most itt ülök az ingatag konyhaasztalnál, és gondolataim körbe–körbe futkároznak. S míg odakint eső veri az ablakot, minden szó, minden arc állandóan újra felbukkan. Egész nap esett. Bőrig áztam, mielőtt még Madame Tallien házához értem volna. Szépséges kék selyemruhámat vettem fel. De a Tuileriák kertjén és a Rue Honorén menet felfedeztem, hogy párizsi mércével mérve ruhám bizony alaposan divatjamúlt.

Itt a nők olyan ruhát hordanak, ami ingnek néz ki, és selyemszalaggal kötik meg a mellük alatt. És noha ősz van, nem hordanak csipkesálat sem, átlátszó kendővel borítják vállukat. Ruhám könyékig érő, csipkével szegett szűk ujja: teljes képtelenség! Minden nő ujjatlan, vállcsatos ruhát visel. Szégyelltem magam, mert úgy néztem ki, mint egy hamisítatlan falusi liba. Könnyen megtaláltam a „Chaumière”–t a Rue des Veuves–ben. Madame Clapain pontosan megmagyarázta, hogy jutok el oda, és jóllehet türelmetlenségem ellenére időnként megálltam és megnézegettem a Rue Honoré kirakatait, fél óra alatt célomhoz értem. Kívülről nézve a ház egész szerény. Alig nagyobb otthoni villánknál, de vidéki stílusban épült, és zsúpfedele van. Az ablakon keresztül viszont látni lehet a gazdagon hullámzó brokátfüggönyöket. Kora délután volt még, de időben akartam a nagy meglepetést előkészíteni és bent, az egyik fogadószobában várni Napoleont. Tudtam, hogy itt van majdnem minden délután, s azt gondoltam, hogy itt biztosan találkozunk. Azt is tudtam – Napoleon megírta Josephnek –, hogy Madame Tallien nyitott házat visz, bárki beléphet hozzá. Sokan ácsorogtak a ház előtt, bíráló szemmel nézegették a „Chaumière”–hez közeledőket. Én nem néztem se jobbra, se balra, hanem rögtön a kapuhoz mentem, kinyitottam, és egyenest egy lakáj karjai közé futottam. Ezüstgombos piros libériát viselt, és pontosan olyan volt, mint egy forradalom előtti arisztokrata lakája. Ez újdonság volt nekem: nem tudtam, hogy a Köztársaság tisztségviselői libériás lakájokat tartanak. Erről mellesleg az jutott eszembe, hogy Tallien képviselő ugyancsak lakáj volt a forradalom előtt. Ez a kifent kikent szolga végigmért, és szemtelen orrhangon kérdezte: – Polgártársnő, mit óhajt? Igazán nem számítottam erre a kérdésre, ezért csak hebegni tudtam: – Én... én... – szeretnék bemenni! – Azt látom – mondta a lakáj. – Meghívója van? Fejet ráztam. – Én... én azt hittem, hogy... hogy bárki bemehet. – Azt hitte, ugye? – vigyorgott, pillantása egyre arcátlanabb lett. – A magafajtának, kedveském, a Rue Honorén vagy a Palais Royal árkádjai alatt a helye! Éreztem, hogy bíborvörösre pirulok. – Mit... mit gondol, kivel beszél, polgártárs? – Majd elájultam a szégyentől, de sikerült kinyögni: – Be kell jutnom, mert találkoznom kell ott valakivel. Kinyitotta a kaput, és kilökött. – Madame Tallien elrendelte, hogy hölgyek csak urak társaságában engedhetők be. Vagy azt meri állítani, hogy Madame jó barátnője? – tette hozzá megvető hangon, miközben végérvényesen kituszkolt, és becsapta a kaput. S én ott találtam magam a járdán, a kíváncsiskodók között. A kapu állandóan nyílt és csukódott; de néhány lány elém tolakodott, ezért nem láthattam, hogy kik a Madame meghívottai. – Ez új rendelkezés–szólt hozzám egy vastagon kirúzsozott leányzó, és kacsintott. –Egy hónappal ezelőtt még mindnyájan bejuthattunk, minden nehézség nélkül. De aztán valamelyik külföldi lap megírta, hogy Madame Tallien háza bordélyhoz hasonlít... – Kacagása inkább volt mekegés, mint nevetés, bíborvörös ajkai közül kilátszott nagyon hiányos fogsora. – Talliennek ugyan édes mindegy, de Barras azt mondta, hogy adni kell a látszatra – szólalt meg egy másik lány, akitől rémülten hátrahőköltem, mert krétafehérre púderezett arcán nagy gennyes pattanások virítottak. – Te új vagy itt, ugye? – kérdezte, szánakozón végigmérve divatjamúlt ruhámat. – Barras! Ne is említsd Barrast! – mekegte Bíborajkú. – Két évvel ezelőtt beérte Lucille–lel, akinek 25 frankot fizetett egy éjszakára! Ma már megengedheti magának a Beauharnais–t! Azt a vén nősténykecskét! – Hegyes állával a ház felé bökött. – Rosalie, aki tegnapelőtt új barátjával, a gazdag Ouvrard–ral bejutott oda, elmesélte,

hogy az a Beauharnais nőszemély egy fiatalemberrel folytat most viszonyt, egy kis tiszttel, aki tudja, hogyan szorítsa meg a kezét és nézzen mélyen a szemébe... – És Barras eltűri? – csodálkozott Gennyesarcú. – Barras? Egyáltalán nem bánja, sőt, bátorítja Josephine–t, hogy feküdjön csak le a tisztecskéivel! Őt csak az érdekli, hogy jóban legyen a hadsereggel, mert lehet, hogy egyszer még szüksége lesz rá. Arról nem is beszélve, hogy lehet, hogy már halálosan megunta Josephine–t, a fehérbe, örökösen fehérbe öltözött Josephine–t, ezt a vén szukát a felnőtt gyerekeivel... Közbeszólt egy fiatal férfi: – Egyik gyereke tizenkettő, a másik tizennégy éves, igazán nem nevezhetők felnőtteknek. Tudják, hogy Theresa ma felszólalt a konventben? – Ne mondja, polgártárs! – fordult feléje egyszerre a két nő. De a férfi hozzám hajolt, és megkérdezte: – Ugye polgártársnő, maga nem párizsi? De az újságokból talán tudja, hogy a szépséges Theresa az első nő, aki szót kapott a nemzetgyűlésben. Ma a fiatal lányok nevelésében végrehajtandó reformokról beszélt. Magát ez érdekli, polgártársnő? Förtelmes bor– és sajtszagot árasztott, elhúzódtam tőle, amennyire tudtam. – Esik az eső, menjünk el egy kávéházba – mondta Bíborajkú, és bátorítóan nézett a bűzlő fiatalemberre. De a férfi ismét csak felém hajolt. – Esik az eső, polgártársnő. Igen, esett az eső. Kék ruhám teljesen átázott, és fáztam. Mintegy véletlenül megérintette a kezem, és abban a pillanatban tudtam, hogy nem bírom tovább. Akkor újabb kocsi érkezett a kapuhoz. Két könyökkel furakodtam át a lézengőkön, őrültmód rohantam a kocsihoz, egyenest egy katonai köpenyt viselő férfi karjaiba. Épp akkor szállt ki a kocsiból, rettenetesen magas volt, olyan magas, hogy ágaskodnom kellett, hogy az arcába nézzek. De mivel háromszögletű kalapját a szemébe húzta, nem láttam belőle mást, mint egy hatalmas orrot. – Bocsásson meg, polgártárs – mondtam az óriásnak, aki meglepetten hőkölt vissza – kérem, bocsásson meg, de szeretném, ha önnel mehetnék. – Mit szeretne? – kérdezte döbbenten. – Ha önnel lehetnék egy percre. Madame Tallien házába hölgyeket csak urak kíséretében engednek be. Tudja, nekem muszáj bemennem, muszáj... és nincs kísérőm. Alaposan végigmért, szemmel láthatóan nem volt elragadtatva az ötlettől. Majd hirtelen elhatározással karját nyújtotta. – Gyerünk, polgártársnő! – mondta. A lakáj azonnal felismert. Méltatlankodva nézett rám, majd mélyen meghajolva vette el az óriás köpenyét, míg én egy hosszú tükör elé álltam. Arcomat nedves hajfürtök verdesték, s amint ezeket rendezgettem. Láttam, hogy fénylik az orrom. De púderezésre már nem jutott idő, mert az óriás türelmetlenül rám szólt: – Elkészült már, polgártársnő? Remekbe szabott egyenruhát viselt, vastag arany váll–lappal. Fejemet hátrahajtottam, hogy lássam az arcát, és észrevettem, hogy a kiugró orr alatt keskeny szája nemtetszésre görbül. Nyilvánvalóan bosszantotta, hogy meghátrált és magával hozott. Bennem felderengett, hogy alighanem kapun kívül rekedt prostituáltnak tart. – Kérem, bocsásson meg – suttogtam–, nem volt más választásom. – Viselkedjék tisztességesen odabent, ne hozzon szégyent rám – mondta szigorúan, majd mereven biccentett, és újból karját nyújtotta. A lakáj kinyitotta a kétszárnyú fehér ajtót; hatalmas szobába értünk; tömve volt emberekkel. Újabb lakáj penderült elénk, és kérdően nézett ránk. Kísérőm nyersen kérdezte: – Hogy hívják? Senkinek nem szabad megtudni, hogy itt vagyok, futott át a fejemen. – Désirée – súgtam.

– Milyen Désirée? – kérdezte bosszúsan. – Kérem, kérem, csak Désirée – ráztam kétségbeesetten a fejem. Erre ő kurtán közölte a lakájjal: – Désirée polgártársnő és Jean–Baptiste Bernadotte tábornok polgártárs. – Désirée polgártársnő és Jean–Baptiste Bernadotte tábornok polgártárs! – kiáltotta hangosan a lakáj. A közelünkben levők felénk fordultak, s egy sötét haj ú fiatal nő, akinek ruhája mintha sárga fátylakból állt volna, odasuhant. – Jaj de örülök önnek, tábornok polgártárs! Milyen kellemes meglepetés! – csicseregte, és mindkét kezét az óriásnak nyújtotta. Nagy, fekete szemével tetőtől talpig végigmért, pillantása egy másodperc töredékéig megpihent sáros cipőmön. Az óriás meg ezenközben keze fölé hajolt, és megcsókolta... nem, nem a kezét, a csuklóját. – Madame Tallien, ön elragadóan kedves! Valahányszor a sors kegyéből a szegény frontkatona eljut Párizsba, első dolga, hogy Theresa bűvös körét felkeresse. – S a szegény frontkatona, mint mindig, most is hízeleg. És amint látom, társkeresésre sem pazarolta idejét... – Sötét szeme ismét tüzetesen végigvizsgált. Esetlen kis pukedlit vágtam ki, amelynek eredményeként Madame Tallien szerény személyem iránt mutatott érdeklődésének utolsó foszlánya is semmivé vált, és magabiztosan a tábornok és közém állt. – Jöjjön, Jean–Baptiste, üdvözölje Barrast. A télikertben üldögél azzal a szörnyű Germaine de Staëllal – tudja, az öreg Necker lánya, aki folyton regényeket irkál –, és Barrast meg kell szabadítanunk tőle. Nagyon fog örülni, hogy... És akkor már nem láttam mást, mint az óriás hátát, és Madame Tallien egyébiránt meztelen vállán a sárga fátylakat. Újabb vendégek tolultak közénk, s én ott álltam teljesen magányosan a csillogó szalonban. Egy ablakmélyedésből néztem végig a termen. Napoleon sehol. Sok egyenruhát láttam, de egyik sem volt olyan kopott, mint az én vőlegényemé. Minél tovább álltam, annál jobban bebújtam a védelmet nyújtó ablakmélyedésbe. Nemcsak a ruhám volt nevetséges, a cipőm is. A jelenlévő hölgyeken nem volt igazi cipő, csak sarok nélküli talp, keskeny arany vagy ezüst pánttal a bokára kötve, úgyhogy kilátszott lábujjuk, a rózsaszínre vagy ezüstre festett körömmel. Hegedűszó hallatszott be az egyik szomszédos helyiségből. Piros egyenruhás szolgák sürgölődtek a vendégek között, tálakkal, poharakkal, könnyű falatokkal megrakott tálcádat egyensúlyozva. Bekaptam egy füstöltlazac–tekercset, de izgalmam miatt nem is éreztem az ízét. Majd két úriember jött az ablakmélyedéshez, egymással beszélgettek, és rám se hederítettek. Párizs népéről beszéltek, amely már nem sokáig tűri az árak emelkedését, és hamarosan fellázad. – Kedves Fouché – mondta az egyik, unott arccal szippantva burnótját– ha Barras helyében lennék, közéjük lövetnék. – Ahhoz először meg kell találni azt az embert, aki hajlandó lőni – jegyezte meg a másik. Mire az első két szippantás között megjegyezte, hogy épp az imént látta a vendégek között Bernadotte tábornokot. – Bernadotte? Soha! Hanem az a másik, az a kis szerencsétlen flótás, aki Josephine körül lábatlankodik... E pillanatban valaki tapsolt, s az általános hangzavart túlszárnyalta Madame Tallien csicsergő hangja: – Mindenki jöjjön a zöld szalonba! Meglepetést tartogatunk barátainknak! A sokasággal együtt én is átmentem a szomszédos terembe, amely annyira zsúfolva volt, hogy nem láttam, mi történik. Annyit észrevettem, hogy a falakat zöld– fehér csíkos selyem borítja. Azután pezsgőt hordtak körbe, én is kaptam egy pohárral. Még közelebb szorultunk egymáshoz, hogy a ház úrnőjének utat csináljunk. Olyan közel ment el mellettem, hogy láthattam: a sárga fátylak alatt nincs semmi! Tisztán látni lehetett sötétvörös mellbimbóit. Micsoda szemérmetlenség!

Theresa egy úriemberbe karolt, akinek bíborfrakkját gazdag aranyhímzés borította. Az úriember lornyont emelt szeme elé, és rendkívül dölyfös benyomást keltett. „Meghízott a jó öreg Barras” – súgta mellettem valaki, s ekkor jöttem rá, hogy aki a közelemben elment: Franciaország öt vezetőjének egyike.  – Kérem, álljanak a kerevet köré! – kiáltott Theresa. Felszólításának engedelmeskedve kört formáltunk. S ebben a percben megláttam Őt! Hogy hol? A kis kereveten. Egy fehérbe öltözött hölgy balján. Még mindig az öreg, elnyűtt csizmát viselte, de új, kifogástalanul vasalt nadrágot hordott, és új volt zubbonya is; rangjelzés és kitüntetések nélküli zubbonya. Sovány arca majdnem betegesen sápadt. Mereven ült, és úgy nézte Theresa Tallient, mintha lelkének üdvössége függne tőle. A mellette ülő nő kitárt karokkal támaszkodott a kerevet hátához, aprófürtös kicsiny fejét hátravetette. Szeme félig lehunyva, szemhéja ezüstre festve, hosszú, ingerlően fehér nyakán keskeny, sötét–piros bársonyszalag. Akkor már tudtam,kicsoda: Beauharnais özvegye, Josephine! Csukott szája sarkában gunyoros kis mosoly bujkált, és valamennyien követtük félig hunyt szeme pillantását; Barrasra mosolygott. – Mindenki kapott pezsgőt? – kérdezte Madame Tallien. A fehérbe öltözött kis alak kinyújtotta karját, valaki átnyújtott neki két pohár pezsgőt, s ő az egyiket Napoleonnak adta: – Tábornok, itt a pohara! – Mosolya ezúttal Napoleonnak szólt, nagyon bizalmas, kissé lesajnáló mosoly volt ez. – Polgártársak és polgártársnők – hallatszott Theresa hangos, bántóan éles hangja –, az a megtiszteltetés ért, hogy a mi szeretett Josephine–ünket érintő bejelentést tehetek. Theresa rettentően élvezte a jelenetet. Szorosan a kerevet mellett állt, poharát felemelte, amíg Napoleon feltápászkodott, és nagyon zavartan nézte. Josephine azonban ismét csak hátravetette gyerekesen göndör fejét, a festett szemhéjakkal. – Szeretett Josephine–ünk – folytatta Theresa – úgy határozott, hogy ismét felveszi a házasság szent kötelékét. .. – Fojtott kuncogás szállt, Josephine szórakozottan tapogatta a nyakát övező piros bársonyszalagot... – ismét felveszi a házasság szent kötelékét... – itt Theresa hatásszünetet tartott, és Barrasra nézett, aki bólintott... – és jegyességre lépett Napoleon Bonaparte tábornok polgártárssal. – Nem! A sikolyt én is éppen úgy hallottam, mint mindenki más. Élesen kettévágta a szobát, a jelenlévők fölött lebegett, és jeges csend követte. Egy másodperccel később jöttem csak rá, hogy én voltam az, aki sikoltott. A következő pillanatban a kerevet előtt álltam; láttam, hogy Theresa Tallien rémülten hátralép, éreztem parfümjének édeskés illatát, és magamon éreztem ama másiknak, a fehérbe öltözöttnek átható pillantását. De tudatosan csak Napoleont láttam. Szeme mint az üveg, átlátszó és kifejezéstelen. Jobb halántékán lüktet egy ér. Farkasszemet néztünk, úgy tűnt, egy örökkévalóságig. De lehet, hogy csak a másodperc töredékéig. Akkor fordítottam szemem a kereveten ülő nőre. Láttam ezüstös szemhéját; láttam szeme sarkában az apró ráncokat; láttam mélyvörösre festett száját. Ó, mennyire gyűlöltem! Pezsgőspoharamat hirtelen lendülettel a lábához vágtam. A pezsgő végigspriccelte ruháját. Hisztériás visítozásba kezdett... Teljes erőmből szaladtam az esőverte utcán, szaladtam és szaladtam. Fogalmam sem volt, hogy jutottam ki a zöld teremből, a fehér teremből, az előcsarnokból, át a vendégseregen, amely rémülten hátrált előlem, a szolgákon, akik megpróbáltak elkapni. Csak azt tudtam, hogy sötét nedvesség vesz körül, hogy házak sora között futok, hogy újabb utcába kanyarodok, hogy a szívem őrülten dobog, és mint egy állat, ösztönösen futok célom felé. Kiértem a rakpartra, nedves kövein csúszkáltam és botladoztam, amíg fel nem derengett előttem egy híd. A Szajna, gondoltam, itt a Szajna, jaj de jó! Abbahagytam a futást, lassú léptekkel átmentem a hídon, áthajoltam

a korláton, és láttam, hogy ezer meg ezer fény táncol a vízen, lovagol a hullámok hátán. Milyen vidáman nézett ki! Még jobban kihajoltam, a fények hívogatóan táncoltak, kopogott az eső. Soha életemben nem éreztem ilyen magányosnak magam. Mamára és Julie–re gondoltam, arra, hogy megbocsátanak, ha megtudják az igazat; Napoleon valószínűleg még ma este megírja eljegyzését anyjának vagy Josephnek. A történtek óta ez volt az első világos gondolatom. Annyira fájt, hogy nem bírtam elviselni. Kezemet a korlát szélére tettem, felhúzódzkodtam, és... És abban a pillanatban valaki keményen megmarkolta a vállam, és visszahúzott. Megpróbáltam lerázni az idegen kezet, és kiabáltam: – Hagyjon békén, hagyjon békén! – De megragadta mindkét karom, és elvonszolt a korláttól. Teljes erőmből küzdöttem, hogy elszabaduljak, de hasztalan. Olyan sötét volt, hogy a férfi arcát sem tudtam kivenni. Merő reménytelenségből zokogtam és ziháltam, és utáltam a férfi hangját, amely túlharsogta az eső zaját: – Nyugodjon meg! Ne csináljon ostobaságot! Jöjjön, itt a kocsim. Bérkocsi állt a rakparton. Folytattam az elkeseredett küzdelmet, de a férfi sokkal erősebb volt nálam, és betuszkolt a kocsiba. Mellém ült, és kiszólt a kocsisnak: – Hajtson, nem számít, merre. Csak hajtson! A lehető legmesszebbre húzódtam az idegentől. Ekkor jöttem csak rá, hogy vacogok a hidegtől és az izgalomtól, és hogy hajamból arcomra patakzik a víz. Egy kéz, egy nagy meleg kéz nyúlt felém, ujjaimat kereste. – Hadd szálljak ki! Engedjen, kérem... – sírtam. Ugyanakkor nyomorúságomban az idegen kezébe kapaszkodtam. – De hisz maga kérte, hogy csatlakozhasson hozzám – mondta a hang a kocsi sötétjében. – Nem emlékszik, Mademoiselle Désirée? Eltoltam a kezét. – Én... most... én... egyedül akarok lenni. – Ó, nem, maga kérte, hogy vigyem be Madame Tallienhez. És most együtt maradunk addig, amíg haza nem kísérem. Hangja nagyon csendes és igazán nagyon kellemes volt. – Maga az a tábornok – az a Bernadotte tábornok? – kérdeztem. És akkor újból kristálytisztán emlékeztem mindenre, és felkiáltottam: – Hagyjon békén! Gyűlölöm a tábornokokat. A tábornokoknak nincs szívük. – Vannak ilyen és vannak olyan tábornokok! – mondta, és nevetett. Hallottam, hogy a sötétben valami zizzen, és éreztem, hogy vállamra teríti köpenyét. – Teljesen átázik a kabátja – mondtam. – Vizes vagyok az esőtől, csuromvizes. – Nem baj. Nem számít. Burkolózzon jól be. Tűzlángként csapott át rajtam egy emlék, egy másik tábornoki köpeny, egy másik esős éjszaka emléke. Akkor éjszaka kérte meg a kezem Napoleon... Gurult és gurult a kocsi. A kocsis egyszer megállította, valamit kérdezett, s az idegen tábornok azt mondta: – Hajtson csak tovább, nem számít, merre. S így tovább hajtottunk, s én szüntelenül belesírtam az idegen köpenybe. Egyszer megszólaltam: – Milyen véletlen, hogy éppen akkor hajtott át a hídon. – Egyáltalán nem véletlen. Felelősnek éreztem magam, mert én vittem abba a társaságba. És amikor olyan hirtelen elszaladt, követtem. De olyan gyorsan futott, hogy jobbnak véltem kocsit bérelni, úgy eredni a nyomába. Magára akartam hagyni addig, amíg csak lehet. – És miért volt olyan utálatos, hogy nem hagyott magamra? – Mert már nem volt lehetséges – mondta nyugodtan, és átkarolta vállam. Halálosan fáradt és kimerült voltam, és már nem törődtem azzal, mi történik velem.

Hajtsunk, csak hajtsunk, gondoltam, és ne kelljen soha kiszállni, se látni, se hallani, se beszélni... És fejemet a férfi vállára hajtottam, és ő szorosabban magához vont. Megpróbáltam felidézni az arcát, de nem tudtam kibogozni a sok arc közül, amit aznap délután láttam. – Bocsásson meg – suttogtam –, hogy szégyent hoztam magára Madame Talliennél. – Egyáltalán nem számít – válaszolt maga miatt sajnálom csupán... magát sajnálom. – Tudja – vallottam be szándékosan öntöttem le pezsgővel a fehér ruháját. Pezsgőfoltot nem lehet eltávolítani. – Hirtelen ismét sírni kezdtem. – Sokkal szebb, mint én... igazi nagy dáma... Nagyon szorosan karolt, szabad kezével vállához simította arcomat. – Sírja ki magát, gyermek. Jót tesz majd. Sírtam, mint még soha életemben. Nem bírtam abbahagyni. Sírtam és zokogtam és nyöszörögtem, és arcomat egész idő alatt egyenruhájának érdes szövetéhez szorítottam. – Tönkremegy a válltömése – zokogtam. – Sebaj, ne zavartassa magát. Sírjon csak nyugodtan. Sok órája keringhettünk már Párizs utcáin, és olyan sokat sírtam, hogy a végén már sírni sem bírtam. – Most már hazaviszem. Hol lakik? A Szajna jutott eszembe, és azt válaszoltam: – Tegyen csak ki itt. Majd hazasétálok. – Ó! Hazasétál? Ez esetben jobb, ha továbbhajtunk – mondta komoran. Fölegyenesedtem. Válla már nem nyújtott kényelmes érzést, annyira telesírtam, tiszta könny volt. Felhorgadt bennem egy kérdés. – Ismeri Bonaparte tábornokot? – Nem. Egyszer láttam csupán, a hadügyminiszter előszobájában. Nem kedvelem. – Miért? – Nem tudom. Ezeket a dolgokat, ellenszenveket és rokonszenveket, nehéz megmagyarázni. Maga például rokonszenves nekem. Hosszabb ideig hallgattunk. Gurult a kocsi a nedves, az utcai lámpa fényében sokszínűen fénylő úton. Szúrt a szemem, ezért behunytam, fejem a háttámlán nyugtattam. Majd megszólaltam: – Jobban hittem benne, mint bárkiben a világon. Jobban, mint mamában. Jobban, vagy inkább másként, mint papában. Egyszerűen nem értem... – Sok mindent nem ért, kicsi lány! – Néhány hét múlva lett volna az esküvőnk. És soha, egy szóval sem említette... – Soha nem vette volna el, kicsi lányom, soha! Tudja, hogy évekig járt jegyben egy gazdag marseille–i selyemkereskedő lányával? Megrezzentem, és keze ismét melegen, óvón kulcsolódott ujjaimra. – Ezt sem tudta, ugye? Tallien mondta el ma délután. Elmesélte, hogy ez a mi kis tábornokunk jelentős hozományról mondott le, hogy Barras volt szeretőjét elvegye. Bonaparte fivére e marseille–i menyasszony nővérének férje. De a dolgok jelenlegi állása szerint egy megfelelő párizsi összeköttetésekkel rendelkező volt grófné előnyösebb, mint egy nagy hozomány Marseille–ben. Látod, kicsikém, te lettél volna a világon az utolsó, akit elvesz. A sötétben hangja nyugodtan, kis híján megnyugtatóan hatott. Először nem értettem, mire akar kilyukadni. – Miről beszél? – kérdeztem, és bal kezemmel homlokomat dörzsölgettem, hogy kusza gondolataimat rendberakjam; jobbommal továbbra is kétségbeesetten kapaszkodtam a kezébe, életem egyetlen meleg pontjába. – Szegény kicsikém, ne haragudj, hogy ekkora fájdalmat okozok, de jobb neked, ha mindent tisztán látsz. Pontosan tudom, hogy mit érzel, de – ennél rosszabb már nem

lehet. Ezért mondtam el, mit mesélt Tallien. Először volt az a gazdag középosztálybeli lány, most meg ez a grófné, aki kiváló összeköttetéseit annak köszönheti, hogy lefeküdt előbb a legfelső katonai parancsnokság két vezetőjével, majd államunk egyik fejével. De neked, kicsikém, se összeköttetéseid nincsenek, se nagy hozományod. – Honnan tudja? – Csak rád kell nézni. Te csak egy kislány vagy, egy nagyon jó kislány. Nem tudod, hogy a nagy dámák hogy viselkednek, és hogy mi folyik a szalonjaikban. Pénzed sincs, különben odacsúsztattál volna egy bankjegyet Madame Tallien lakájának, s ő beengedett volna. Te egy tisztességes kislány vagy... – elhallgatott. Majd hirtelen kibökte: – És feleségül akarlak venni. – Engedjen kiszállni! Nem hagyom, hogy csúfot űzzön belőlem! – mondtam, és megkocogtattam az ablakot. – Kocsis, álljon meg! Azonnal álljon meg! – kiáltottam, és a kocsi megállt. De a tábornok túlharsogott: – Azonnal folytassa az utat! – és a kocsi tüstént továbbgördült. – Lehet, hogy nem fejeztem ki magam elég udvariasan – szólt habozva a sötétben. – Kérem, bocsásson meg. Sosincs alkalmam magához hasonló fiatal lányokkal megismerkedni. És, Mademoiselle Désirée, valóban szeretném feleségül venni. – Madame Tallien szalonjában tucatnyi olyan hölgyet talál, aki előnyben részesíti a tábornokokat. Én nem tartozom ezek közé. – Azt hiszi, hogy elvennék egy kokottot – bocsánat, Mademoiselle, egy ilyen hölgyet? Túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy válaszoljak, ahhoz, hogy gondolkozzam. És nem is értettem, hogy ez a Bernadotte, ez az óriás, mit akar tőlem. Egyébként is, mi értelme? Az én életemnek úgyis vége, gondoltam. Az éjszaka hidege áthatolt a köpenyen, megdidergetett, súlyosra ázott selyem cipőm ólomként húzta le a lábam. – A forradalom nélkül nem lennék tábornok, még tiszt sem, Mademoiselle. Maga nagyon fiatal, de talán hallott róla, hogy a forradalom előtt közember nem emelkedhetett kapitányénál magasabb rangra. Nagyapám nagyon egyszerű iparosember volt, apám írnok egy ügyvédi irodán – egyszerű emberek vagyunk, Mademoiselle. Tizenöt évesen vonultam be a seregbe, hosszú évekig voltam őrmester, és lassan–lassan felküzdöttem magam – nos, és most hadosztályt vezénylő tábornok vagyok. De talán túl öregnek vél? Miről beszél ez? „Hiszel bennem, bármi történik, ugye?” – kérdezte egyszer Napoleon. Egy nagy dáma, összeköttetésekkel és ezüstre festett szemhéjjal! Természetesen megértelek, Napoleon, igazán megértelek. De én belepusztulok... – Mademoiselle, fontos dolgot kérdeztem magától. – Sajnálom, nem hallottam. Mit kérdezett, Bernadotte tábornok? – Hogy talán túl idős vagyok magához? – Fogalmam sincs, milyen idős. És egyébként is, mit számít? – Nagyon sokat számít. Lehet, hogy valóban idős vagyok magához. 31 éves vagyok. – Én meg hamarosan 16. De annyira elfáradtam. Szeretnék most már hazamenni. – Természetesen. Bocsásson meg, tapintatlan vagyok. Hol is lakik? Megadtam a címet, és ő közölte a kocsissal. – Gondolkodik majd ajánlatomon? – kérdezte a tábornok. Hangja a sötétben habozóvá vált. – Tíz nap múlva vissza kell térnem a Rajnához. Eljöhetek addig a válaszért? – Gyorsan hozzáfűzte: – A nevem Jean–Baptiste Bernadotte. Évek óta félreteszem a fizetésem egy részét. Vehetnék egy kis házat magának és a gyereknek. – Gyereknek? Miféle gyereknek? – kérdeztem önkéntelenül. Szavait egyáltalán nem tudtam felfogni. – Hát a mi gyerekünknek – felelte lelkesen, és ismét kezem után nyúlt, de én gyorsan visszahúztam. – Feleséget akarok és gyereket – folytatta –, évek óta erre vágyom, Mademoiselle.

Türelmem elfogyott: – Hagyja abba, hiszen nem is ismer! – De igen, ismerem – mondta és nagyon őszintének hangzott. – Azt hiszem, jobban ismerem, mint a családja. Olyan kevés a szabad időm, tudja, mindig a fronton vagyok, és... hát nem tudom sétálni vinni és végigcsinálni mindazt, ami a jegyességet megelőzi. Gyorsan kell döntenem – és döntöttem is! Ó, istenem, ez tényleg komolyan gondolja! Arra akarja szabadságát felhasználni, hogy megnősüljön, házat vásároljon, és... – Bernadotte tábornok – mondtam egy nő életében csak egyszer lehet igazán szerelmes. – Honnan tudja? – Nos, én... – Igen, honnan is tudom? – Minden regényben ez áll, igaznak kell lennie – mondtam. E pillanatban fékezett a kocsis. Megérkeztünk Clapainék házához a Rue du Bacba. Bernadotte kinyitotta a kocsi ajtaját, és kisegített. Lámpa világított a kapu fölött. Csakúgy, mint Madame Tallien kapujában, ismét felágaskodtam, hogy arcát lássam. Gyönyörű fehér fogsora van, és feltűnően nagy orra. Odaadtam a Madame Clapaintől kölcsönzött kulcsot, és ő kaput nyitott. – Előkelő házban lakik – jegyezte meg. – Hátul a cselédlakásban. És most jó éjszakát, és nagyon köszönöm – mindent köszönök. Nem moccant. – Szálljon vissza – mondtam – teljesen elázik. Ne nyugtalankodjék, itthon maradok. – Nagyon helyes. És mikor jöhetek a válaszért? Fejet ráztam. – Minden nő életében... – kezdtem hozzá, de tiltóan felemelte kezét. Ekkor kifakadtam, s ehelyett azt mondtam: – Nem fog menni, tábornok! Tényleg nem. Nem azért, mert túl fiatal, hanem mert túlságosan alacsony vagyok magához képest! – Ezzel beszaladtam a házba, és becsaptam magam mögött a kaput. Clapainék konyhájába érve fáradt sem voltam már, csak végtelenül levert. Nem tudnék aludni, soha–soha többé nem tudnék elaludni... Ezért ülök most a konyhaasztalnál, és írok, írok, írok. Holnapután ez a Bernadotte idejön, és kérdezősködik utánam. Én már biztosan nem leszek itt. Hogy hol leszek negyvennyolc óra múlva – fogalmam sincs...

Marseille, három héttel később Nagyon beteg voltam: megfázás, torokfájás, magas láz és amit a költők tört szívnek neveznek. Épp elég. Párizsban eladtam Marie aranymedalionját, és éppen csak annyit kaptam érte, hogy hazautazhattam. Itthon Marie azonnal ágyba dugott, és a magas láz miatt orvost hívott. A doktor persze nem tudott rájönni, hol fázhattam meg, hiszen Marseille–ben napok óta nem esett az eső! Marie üzent mamáért is, aki késedelem nélkül hazajött, engem ápolni. Mindmáig nem jött rá senki, hogy Párizsban jártam. Most a teraszon fekszem egy kereveten. Beburkoltak számtalan pokrócba, és mindenki aggódik, olyan sápadt és rettenetesen sovány vagyok. Joseph és Julie, akik tegnap tértek vissza Marseille–be, ma este jönnek el hozzánk. Remélem, megengedik, hogy fennmaradjak. Marie szalad most ide, kezében újságot lobogtat. Milyen feldúltnak látszik! Napoleon Bonaparte tábornokot kinevezték Párizs katonai kormányzójának. A Nemzeti Gárda leverte a fővárosban kitört zavargásokat. Először képtelen voltam elolvasni, annyira reszketett a kezem. Azután szilárdan fogtam a lapot, a betűk tánca is megszűnt. Napoleont, írta, Párizs katonai

kormányzójává nevezték ki. Feldühödött tömeg akarta megrohamozni a Tuileriákat, darabokra tépni a képviselőket. A sarokba szorított Barras átruházta a Nemzeti Gárda parancsnoki tisztét Napoleon Bonaparte tábornokra, arra az emberre, akit kitettek a hadseregből. Kinevezésekor teljhatalmat kért és kapott a képviselőktől. Ezután parancsot adott a fiatal lovastisztnek, Murat–nak, hogy szedjen össze néhány ágyút; ezeket a Tuileriák északi, nyugati és déli oldalára állíttatta, úgy, hogy fedezzék a Rue Saint–Roche és a Pont Royal felőli utakat. A söpredéket a tüzérség látványa nem riasztotta el, folytatta előrenyomulását, mígnem egy késéles hang „Tüz”–et vezényelt. Egyetlen ágyúlövés elegendő volt a tömeg elűzéséhez. Most már újra csendes minden, és a Direktórium tagjai: Barras, Lareveilliére, Letourneur, Rewbell és Carnot köszönetüket fejezték ki annak az embernek, aki újabb megrázkódtatásoktól óvta meg a Köztársaságot. És kinevezték Párizs katonai kormányzójának. Megpróbálom végiggondolni az egészet. Eszembe jut a Madame Tallien szalonjában kihallgatott párbeszéd: „Barras helyében a tömeg közé lövetnék, kedves Fouché.” „Ehhez először meg kell találni azt, aki hajlandó lőni.” Tehát egyetlen ágyúlövés elegendő volt, és Napoleon hajlandó volt rá. Ő adta ki a parancsot. És kire lőttek? A feldühödött tömegre, írja az újság. Kik voltak? Valószínűleg azok a nyomorultak, akik pincében élnek és nem tudják megfizetni a kenyér égbe szökő árát. Ami a pincét illeti, Napoleon anyja is abban él. „Madame Buonaparte, az ön fia zseni.” „Igen... sajnos” – mondta ő. A teraszon megzavartak, most a szobámban folytatom. Még mindig az újság hírein rágódtam, amikor – a vártnál jóval korábban – megérkezett Joseph és Julie. A lakószobában voltak, s a félig zárt ajtón keresztül hallottam Joseph hangját: – Napoleon futárt küldött hosszú levéllel és sok pénzzel a mama számára, én meg küldönc útján megkértem mamát, hogy jöjjön ide. Ugye nem haragszik, Madame Clary? Dehogy, mondta mama, ellenkezőleg, nagyon örül, hogy láthatja Madame Letiziát. De addig is, nem köszöntenének engem a teraszon? Még mindig nagyon gyenge vagyok, mondta mama. De Joseph habozott, Julie meg sírásra zendített, és elmondta mamának: Napoleon közölte Josephfel, hogy eljegyezte Beauharnais tábornok özvegyét. S a levélben azt is üzeni, folytatta Julie, hogy továbbra is Eugénie jó barátja akar maradni. – Ó, istenem! – kiáltott mama. – Szegény gyermek! Ebben a pillanatban lépett be Madame Letizia, Elisa és Polette, és mindenki egyszerre beszélt, míg Joseph el nem kezdett felolvasni valamit; minden bizonnyal Párizs új katonai kormányzójának levelét. Később ő meg Julie kijött a teraszra, és leült mellém, Julie a kezem simogatta, és Joseph – szemmel látható zavarban arról motyogott, hogy mennyire őszies kezd lenni a kert. – Gratulálhatok fivére sikeréhez, Joseph? – kérdeztem a keze között idegesen gyűrögetett levélre mutatva. – Köszönöm, köszönöm – mondta. – Attól tartok, rossz hírem van, Eugénie. Julie és én nagyon sajnáljuk. .. – Ne izgassa magát, Joseph, tudok róla. – Zavart arckifejezését látva hozzáfűztem: – A szalon ajtaja nyitva volt, mindent hallottam. Alig fejeztem be a mondatot, amikor dúlva–fúlva megjelent a teraszon Madame Letizia. – Kétgyerekes özvegy – kiáltotta –, kétgyerekes özvegy, és hat évvel idősebb a fiamnál! És egy ilyen perszónát merészel Napoleone a családba hozni! A Madame Tallien zöld szalonjában látott Josephine–re gondoltam: ezüstre festett szemhéj, bébiloknik, kifinomult mosoly. És itt áll előttem Madame Letizia, kérgesre dolgozott vörös kézzel, sovány nyakával, egy olyan asszony, aki egész életét gyerekruhák mosásával és a gyerekek kordában tartásával töltötte. Csontos ujjai

között bankjegyköteg. Aha, gondoltam, Párizs katonai kormányzójának első dolga volt, hogy kormányzói fizetésének egy részét anyjának küldje. Később átvittek a lakószoba heverőjére, onnan figyeltem, hogyan tárgyalják a nagy eseményt. Étienne a legjobb likőrt bontogatta, és hangsúlyozta, milyen büszke, hogy Bonaparte tábornok rokona. De mama és Suzanne, fejét hímzése fölé hajtva, hallgatott. – Igazán egész jól vagyok – mondtam. – Megkaphatnám az egyik szalvétát, amelyen elkezdtem a hímzést? Folytatni akarom a kelengyém. Behozták a szalvétákat, s én újabb sorozat B betűbe kezdtem, amitől valamennyien zavarba estek. Hirtelen az volt az érzésem, hogy életem egyik szakasza véget ért, s a beállt csendben kijelentettem: – Mától kezdve nem akarom, hogy Eugénie–nek szólítsatok. A nevem Bernardine Eugénie Désirée, s nekem a Désirée tetszik a legjobban. Nem hívhatnátok Désirée– nek? Kétségbeesett pillantásokat váltottak; azt hitték, hogy elment az eszem.

Róma, V. év, karácsony után (Itt, Olaszországban, a köztársaság előtti naptárt használják, e szerint: 1797. december 27.) Magamra hagytak a haldoklóval. Jean Pierre Duphot–nak hívják, Napoleon vezérkarának tábornoka. Ma érkezett Rómába, hogy megkérje a kezem, és két órával ezelőtt golyót kapott a gyomrába. Menthetetlen, mondta az orvos, elszállítani kár, ezért ide, Joseph dolgozószobájába fektettük egy heverőre. Duphot eszméletlen. Szaggatottan hörög, szája sarkából keskeny vérpatak csordogál, szalvétát hajtogattam az álla alá. Szeme félig nyitva, de semmit se lát. A szomszéd szobából behallatszik Joseph, Julie, az orvos és a nagykövetség két titkárának beszéde. Joseph és Julie azért ment ki innen, mert nem szeret haldoklót látni, és követte őket az olasz orvos, aki sokkal fontosabbnak tartja, hogy őexcellenciájával, a Francia Köztársaság római nagykövetével, Olaszország meghódítójának fivérével társalogjon, mint azt, hogy egy jelentéktelen vezérkari tiszt halottas ágyánál üldögéljen. Nem tudom, miért, de az az érzésem, hogy Duphot egyszer visszanyeri még eszméletét, noha – a többiekkel együtt – tisztában vagyok vele, hogy menthetetlen. Ezért előszedtem naplómat, hogy ennyi év után ismét folytassam. Így nem érzem annyira egyedül magam. Tollam serceg a papíron, s ez mindenképpen jó arra, hogy a halálhörgés mellett más zaj is legyen ebben az óriási teremben. Napoleont – akit már csak az anyja nevez Napoleonénak, az egész világ Napoleon Bonaparte–nak hívja, és alig beszél másról, mint őróla –, szóval Napoleont nem láttam ama párizsi nap óta. Erről a találkozásról mindmáig nem tud a család. A következő év tavaszán elvette Josephine–t, tanúi Tallien és Barras voltak, és amint összeházasodtak, Napoleon kifizette Beauharnais özvegyének a szabónőnél felgyülemlett számláit. Két nappal később elindult Olaszországba – fővezérként! És két hét alatt hat csatát nyert! Megváltozott a haldokló lélegzetvétele: csöndesebb lett. A szeme tágra nyílt. Megszólítottam. De nem hallotta. Hát igen, Napoleon két hét alatt megnyert hat ütközetet, és az osztrákok kivonták csapataikat Észak–Itáliából. Óhatatlanul eszembe jutnak esti beszélgetéseink a virágzó sövénynél. Napoleon tehát valóban államokat alapít. Az elsőt Lombardiának nevezte el, az utolsót Cisalpin Köztársaságnak. Milánót megtette Lombardia fővárosának, és ötven olasz férfit bízott meg, hogy Franciaország nevében kormányozzák az államot. Már másnap minden középületen ott állt a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” felirat. Ezek után hatalmas összeget, háromszáz lovat és sok szép műtárgyat vitetett Párizsba; a pénzből természetesen levonta a sereg fizetését, amit a Direktórium a múltban rendre elfelejtett átutalni. Párizsban Barras és társai csak hápogni tudtak. Pénz van az államkasszában, Olaszország legszebb lovait foghatják hintóik elé és értékes képeket aggathatnak fogadószobáik falára! Párizs figyelmét Napoleon külön is felhívta egy képre. „La Giocondá”–nak hívják, egy bizonyos Leonardo da Vinci festette: egy asszonyt ábrázol, akit állítólag Mona Lisának hívtak, s ez az asszony csukott szájjal mosolyog. Mosolya Josephine mosolyára emlékeztet. Lehet, hogy Mona Lisának is rossz fogai voltak, mint az özvegy Beauharnais–nénak. Végül olyasmi történt, amit senki sem hitt volna. Köztudott, hogy a Francia Köztársaság különvált a római egyháztól, s ennek következtében a határainkon túli római katolikus papság a szószéken átkozta az új Franciaországot. S ekkor a pápa hirtelen felajánlotta Napoleonnak, hogy kössenek békeszerződést. Amikor ez kiderült,

emberek serege özönlött Étienne üzletébe, hogy hallhassa: hogyan avatta bizalmába évekkel ezelőtt Napoleon, mit mesélt nagyszabású terveiről. Mert ő, Étienne, nemcsak sógora Bonaparte tábornoknak, hanem a legjobb barátja is... Egy ideig megint Duphot mellett ültem, és feltámasztottam a fejét. De hasztalan. Légzése nem könnyebbül, kapkodva szedi a levegőt. Letöröltem ajkáról a véres habot, és észrevettem, hogy arcszíne viaszsárgára változott. Behívtam az orvost. „Belső vérzés” közölte tört franciasággal, és visszament az előkelőségekhez. Majdnem bizonyos, hogy a holnapi fogadást vitatják meg... A párizsi kormány már a vatikáni megállapodás létrejötte előtt nyugtalankodni kezdett. Hogy miért? Mert Napoleon az általa „felszabadított” olaszokkal kötött szerződések mindegyikét maga fogalmazta és írta alá, anélkül hogy eszébe jutott volna kikérni a kormány véleményét, megtudakolni, vajon feltételei megfelelnek–e Párizsnak. A Direktórium morgolódott: ez meghaladja a főparancsnok felhatalmazását, nem a hadviseléshez, hanem a külpolitikához tartozik, és annyira fontos, hogy hivatásos diplomatáknak kell Napoleon főhadiszállásán tanácsadóként működniök... Napoleon erre összeállított egy jegyzéket azok neveivel, akik – véleménye szerint – alkalmasak arra, hogy nagyköveti rangban és meghatalmazással a köztársaságot képviseljék Olaszországban. A lista élén fivére, Joseph neve állt. Így került Joseph és Julie Itáliába. Először Pármában voltak, majd Génuában, végül Rómában. Mellesleg: nem Marseille–ből érkeztek, hanem Párizsból. Mert Napoleon alig melegedett meg Párizs katonai kormányzójának székében, máris írt Josephnek, mondván, hogy a fővárosban sokkal nagyobbak a lehetőségek, mint egy vidéki városkában. Nyilvánvaló, hogy bármi történik, Napoleon mindig talál ilyen olyan kifizetődő lehetőséget Joseph számára. Először a szerény titkári rangot a marseille–i Maison Commune–ben. Azután Párizsban összehozta nemcsak Barrasszal és a többi politikussal, hanem a hadiszállítókkal és azokkal az újgazdagokkal, akik ingatlanüzleteken szedték meg magukat – és Joseph is beszállt. Állami árveréseken olcsón áruba bocsátott elkobzott arisztokrata palotákat vásárolt, és többszörös áron adta tovább. Étienne magyarázta meg nekem, hogy ez az üzletág a lakáshiány miatt virágzik. Joseph rövid idő alatt annyi pénzt szerzett, hogy kisebb házat tudott magának és Julie–nak venni a Rue du Rocher–n. Amikor megérkeztek az olaszországi győztes csaták – Millesimo, Castiglione, Arcole, Rivoli – hírei, Joseph ázsiója alaposan felment. Végül is ő a bátyja annak a Bonaparte tábornoknak, akit a külföldi lapok „Franciaország erős embereként emlegetnek, a hazai sajtó pedig „az olasz nép felszabadítójának” hív, s akinek sovány arca minduntalan feltűnik a kirakatokban, kávéscsészéken, virágvázákon és burnótosszelencéken. A csészék, vázák és dobozkák egyik oldalán az ő képe fénylik, másik oldalán a francia zászló. Nem csoda, hogy a kormány habozás nélkül eleget tett legsikeresebb tábornoka kívánságának, és nagykövetté nevezte ki Josephet! Joseph és Julie beköltözött élete első olasz márványpalotájába. Julie nagyon boldogtalan volt, kétségbeesett levelet írt mamának, kérve, hogy csatlakozzam hozzájuk, és mama beleegyezett. Azóta velük költözöm egyik palotából a másikba, félelmetesen magas, fekete–fehér márvány berakásos padlójú termekben élek, oszlopos udvarokon üldögélek, számtalan szökőkút tövében; különleges bronzfiguráik minden lehető és lehetetlen nyíláson ontják vizüket. Jelenleg a Palazzo Corsiniban lakunk. Állandó sarkantyúpengés és kardcsörtetés vesz körül, mert a személyzet nagyrészt tisztekből áll. És holnapra tervezi Joseph a nagykövetség eddigi legnagyobb fogadását: Róma 350 vezető polgárát hívta meg. Julie már egy hete nem alszik; arca vászonfehér, szeme alatt fekete karikák. Julie az a fajta, aki akkor is elveszti a fejét, ha csupán négy vacsoravendége van. De most naponta legalább tizenöten üljük körül az asztalt, és Joseph minden percben

százaknak rendez fogadást. És noha szolgák, szakácsok, cselédek serege nyüzsög a palotában, Julie felelősnek érzi magát az egész felhajtásért, és majd mindennap zokogva és nyögve borul a nyakamba, mert attól retteg, hogy minden félresikerül. E szempontból igazi anyja lánya. Duphot ismét megmozdult. Azt reméltem, hogy visszanyeri eszméletét, mert egy pillanatig tiszta tekintettel nézett rám. De megint fátyolos lett a szeme, újból kapkodja a levegőt, vért köp, és feje mind mélyebbre süpped a párnák közé. Jean Pierre Duphot, mit nem adnék, ha segíthetnék! De nem tudok... Csaták, győzelmek, békeszerződések és új államok alapítása közepette Napoleonnak arra is volt ideje, hogy családjáról gondoskodjék. Az olasz hadjárat elejétől fogva állandóan küldött futárral pénzt és leveleket Madame Letiziának Marseille–be. Új lakásba költöztette. Jérôme–ot, az utcagyereket, tisztességes iskolába íratta be. Caroline számára nagyon előkelő bennlakó lányiskolát talált, ugyanazt, ahol mostohalánya, Hortense de Beauharnais is tanult. Szavamra, milyen előkelők lettek ezek a Bonaparte–ok! És milyen dühös volt Napoleon, amiért anyja megengedte, hogy Elisa férjhez menjen egy bizonyos Félix Bacciochihoz! Mire volt jó ez a nagy sietség, írta, és miért kellett minden férfiak közül éppen ezt a lusta, semmirekellő zenészpalántát, ezt a Bacciochit kiválasztani? Elisa már hosszú ideje együtt járt Bacciochival, mindig remélve, hogy elveszi. Az első olaszországi győzelmi hírek után Bacciochi végre megkérte a kezét, és elnyerte azonnali beleegyezését. Az esküvő után Napoleont félelem fogta el, hogy Polette is olyasvalakihez megy, aki nem illik hozzá, tehát azt követelte, hogy Madame Letizia és Polette látogassa meg főhadiszállásán, Montebellóban. Érkezésük után azonnal hozzáadta Polette–et egy bizonyos Leclerc tábornokhoz, akiről soha nem hallott egyikünk sem. Érthetetlen és egyszersmind nagyon kellemetlen számomra, hogy Napoleon mindeme „világtörténelem–csinálás” közepette rólam sem felejtkezik meg. Úgy látszik, eltökélt szándéka, hogy kárpótol. Ezért – Joseph és Julie egyetértésével – egymás után küldözgeti a kérőket hozzám. Elsőnek Junot, volt marseille–i segédtisztje érkezett. Egy szép napon beállított Génuába a magas, világos hajú, elbűvölő Junot, kiterelt a kertbe, és összecsapta bokáját. – Tisztelettel szeretném megkérni a kezét. – Köszönöm, nem – válaszoltam. – De ez Napoleon parancsa – makacskodott bárgyún, s nekem eszembe jutott, amit Napoleon mondott róla: „hűséges idióta”. Megráztam a fejem, s ő visszalovagolt a főhadiszállásra. Marmont volt a következő jelölt; őt is ismertem Marseille–ből. Marmont nem tette fel nyíltan a kérdést, finoman célozgatott rá. Ismét Napoleon jellemzése jutott eszembe barátairól. Marmont, mondta, osztozni szeretne az ő karrierjében. Ehhez kétségtelenül jól jönne Joseph Bonaparte sógornője, gondoltam. Azt jelenti, hogy Napoleon családtagja lesz, szolgálatot tesz magának Napoleonnak, és mellékesen tetemes hozományhoz jut. Marmont finom célzásait ugyanolyan finoman cirkalmazott „nem”–mel utasítottam vissza. Távozása után Josephhez fordultam: lenne szíves megírni Napoleonnak, hogy kíméljen meg vezérkari tisztjeinek házassági ajánlataitól. – Hát nem érti – mondta Joseph –, hogy Napoleon kitüntetésnek véli, ha sógornője húgának kezét felajánlhatja valamelyik tábornokának? – Nem vagyok sem ordó, sem rendjel, amit az arra érdemesült nyakába akasztanak. És ha nem hagynak békén, visszamegyek a mamához! Ma délelőtt, a hűvös idő ellenére, a palazzo oszlopos belső udvarán üldögéltünk Julie–vel. Ezredszer néztük át az előkelő olasz családok névsorát, akiket holnap estére meghívtak a nagykövetségre. Odajött Joseph. Kezében levelet tartott, és – mint annyiszor, ha kellemetlen közölnivalója volt – most is összevissza fecsegett. De hirtelen kibökte:

– Napoleon új katonai attasét küld ide. Egy nagyon kellemes fiatalembert, Jean Pierre Duphot tábornokot. Felnéztem. – Duphot? Mondja, ez a Duphot nem jelentkezett egyszer magánál Génuában? Joseph nagyon megörült. – De igen! És ha jól emlékszem, igen jó benyomást tett magára. Igaz? Mert tudja, Napoleon azt írja, reméli, hogy Eugénie – bocsásson meg, ő még mindig az Eugénie nevet használja a Désirée helyett – megsajnálja ezt a nagyon magányos fiatalembert. Ennélfogva... Felálltam. – Újabb kérő? Nem, köszönöm! Azt hittem, hogy ezzel egyszer s mindenkorra végeztünk. – Az ajtóból visszafordultam: – Írja meg azonnal Napoleonnak, hogy semmilyen körülmények között ne küldje ide azt a Duphot–t vagy hogy is hívják. – De hiszen itt van! Negyed órával ezelőtt érkezett Napoleon levelével. Dühbe gurultam, és becsaptam magam mögött az ajtót. Szeretek ajtót csapkodni; ezekben a márvány palotákban akkorát szól, mint az ágyúlövés. Hogy Duphot–t elkerüljem, nem mentem le ebédelni. De vacsoránál megjelentem. Olyan unalmas egyedül étkezni. A fiatal férfit természetesen mellém ültették. Joseph rabszolgamód követi Napoleon minden utasítását. Alig néhány futó pillantást vetettem rá. Középmagas fiatalember, nagyon sötét bőrrel, nagy szájában rettenetes mennyiségű hófehér foggal. Ez a fehér fogsor borzasztóan idegesített, mert állandóan felém villogtatta. Társalgásunk gyakran félbeszakadt. Hozzászoktunk már ahhoz, hogy a nagykövetség épületét embertömeg veszi körül, az állandó Evviva la Francia! Evviva la Liberta! kiáltozásokat időnként megmegszakítja egy A basso la Francia! Az olaszok nagy többsége rajong az eszmékért, amiket forradalmunk és hadseregünk ide is elhozott. Sokakat elkeserít azonban a megszállás tetemes költsége és az a tény, hogy a tisztségviselőket Napoleon nevezi ki. Ma este viszont a kinti zaj más volt, mint máskor: hangosabb és fenyegetőbb. Joseph elmondta, mi az oka. Tegnap este a franciák túszul ejtettek néhány római polgárt, megtorlásul azért, mert egy kocsmai verekedésben ismeretlen tettesek megkéseltek és megöltek egy francia hadnagyot. És most Róma város tanácsának küldöttsége odakint várakozik, Josephfel akar tárgyalni. A hír hallatán hatalmas tömeg verődött össze. – Miért nem fogadod őket? – kérdezte Julie. – Várhattunk volna a vacsorával. Joseph elmagyarázta – és a követségi urak helyeslőn bólogattak –, hogy szó sem lehet róla, nem fogadhat senkit, mert az egész ügy, kezdettől fogva, Róma katonai kormányzójára tartozik. Ezenközben nőttön–nőtt a kinti zaj, és kezdtek a bejárati kapun dörömbölni. Erre Joseph felordított: – Vége a türelmemnek! Szét kell oszlatni a tömeget. Menjen a katonai főhadiszállásra – mondta az egyik titkárnak –, és követelje, hogy tisztítsák meg a nagykövetség előtti teret. Nem tűröm tovább ezt a zajt. A titkár távozott, és Duphot tábornok utána szólt: – Legyen óvatos, jobb, ha a hátsó ajtón megy! Szótlanul ettünk tovább. Mielőtt felszolgálták volna a kávét, lódobogást hallottunk. Ideküldtek tehát egy huszársvadront, hogy kiürítse a teret. Joseph azonnal felállt, és mi is követtük az első emeleti erkélyre. Odalent a tér úgy forrongott, mint egy boszorkány üstje. Ezer meg ezer fej, ezer meg ezer kiáltásra tátott száj. Sehol sem láttuk a római tanács küldöttségét. Valószínű, hogy a felizgatott tömeg a kapuhoz nyomta őket. Az előcsarnok két őre szobormereven állt őrbódéjában, s az volt az érzésem, hogy a tömeg bármely pillanatban eltaposhatja őket. Joseph gyorsan visszaterelt minket a szobába, ahol az ablakhoz tapadtunk. Joseph halálsápadt volt, alsó ajkát rágta, reszkető kezével idegesen hajába túrt.

A teret körülvették a huszárok. Mozdulatlanul ültek lovukon, kezük ügyében puska, parancsra várva. De parancsnokuk nyilván nem határozott még. – Lemegyek, és megpróbálom jobb belátásra bírni az embereket – mondta Duphot. – Hasztalan erőfeszítés lenne, ne tegye, tábornok – könyörgött Joseph – ne tegye ki magát veszélynek. Huszáraink majd... Duphot mosolygott, fehér fogait mutogatta. – Excellenciás uram, én katona vagyok, megszoktam a veszélyt. Emellett szeretném megelőzni a felesleges vérontást. És így, pengő sarkantyúval, az ajtóhoz ment. Mielőtt kilépett volna, megfordult, a pillantásomat kereste. Gyorsan visszafordultam az ablakhoz. Szóval ezért teszi: az én kedvemért akar a hős szerepében tetszelegni! Hogy nekem imponáljon, egyedül és fegyvertelenül lemegy a forrongó tömegbe. „Milyen ostobaság – gondoltam – milyen ostobaság! Junot, Marmont, Duphot – mi közöm hozzájuk?” E pillanatban kinyílt a lenti ajtó. Rést nyitottunk az ablakon, hogy jobban halljunk. A lárma elhalkult, de ugyanolyan fenyegető maradt. „A basso...” – kiáltott egy hang, majd ismét „A basso...!” Duphot–t nem láttuk még. Azután a tömeg kissé hátrább húzódott, hogy helyet adjon neki, és láttuk, hogyan lép előbbre, felemelt kézzel csendet kérve. Ekkor egyetlen lövés dördült, amit tüstént követett a huszárok első össztüze. Kirohantam a szobából, le a lépcsőn, és feltéptem a bejárati ajtót. A két őr felkapta és hóna alatt tartotta Duphot tábornokot. Lába élettelenül csüngött, feje elgörbült szájjal oldalra lógott, örökös mosolya vigyorrá fagyott. Eszméletlen volt. A két őr bevonszolta a hallba, sarkantyúja pengett, ahogy lába a márványpadlónak ütődött. – Vigyék fel a lépcsőn! – mondtam. – Odafent kell lefektetni. – Zavart, vászonfehér arcok vettek körül: Joseph, Julie, a nagykövetség kövér tanácsosa, Julie szobalánya, Minette. Utat nyitottak a két katonának, akik a lépcsőn felvitték a sebesültet. Odakint minden elcsendesült. A huszárok sortüze megtette a magáét. A lépcső tetejéhez legközelebb eső ajtót nyitottam ki, Joseph dolgozószobájának ajtaját. A két őr egy heverőre fektette Duphot–t, s én néhány párnát nyomkodtam a feje alá. Joseph, aki oldalamnál állt, elmondta, hogy orvosért küldött, és talán nem is olyan súlyos a baj, mint amilyennek látszik. Duphot sötétkék egyenruháján, gyomra tájékán nedves foltot láttam terjedni. – Gombolja ki a zubbonyt, Joseph! – mondtam, és Joseph reszkető, ügyetlen ujjakkal engedelmeskedett. Duphot fehér ingén világospiros, kerek vérfolt mutatkozott. – Gyomorlövés – mondta Joseph. A tábornok arcának színe sárgásra változott, szélesre nyílt szájából szaggatott zokogásféle tört fel. Először azt hittem, hogy sír, majd rájöttem, hogy levegőért kapkod. Az alacsony, sovány kis olasz orvos Josephnél is izgatottabb volt. Óriási szerencsének tartotta, hogy a francia nagykövetségre hívatták. Azonnal közölte, mennyire csodálja a Francia Köztársaságot és Napoleon Bonaparte tábornokot, és – miközben kinyitotta Duphot ingét – valamit motyogott a mai sajnálatos eseményről s a mögötte meghúzódó felelőtlen elemekről. Félbeszakítottam és megkérdeztem, szüksége van–e valamire. Zavartan nézett fel, és egy–két percig tartott, amíg észbe kapott. – Egy kis langyos vizet kérek. És talán egy tiszta vászondarabot. Kezdte kimosni a sebet. Joseph az ablakhoz ment, Julie rosszulléttel küszködve a falnak támaszkodott. Kivezettem a szobából, és megkértem Josephet, hogy vigyázzon rá; a kérést Joseph nagy örömmel teljesítette. – Takarót – mondta az orvos – tudna keríteni egy takarót? Végtagjai már majdnem kihűltek. Tudja, elvérzik. Belül, Mademoiselle, belül. Takarót terítettünk Duphot–ra.

– Semmit sem tehetünk, Mademoiselle. Milyen szörnyű! Egy ilyen magasrangú ember! – szemével felmérte Duphot egyenruhájának dús aranyozását. És így, feladatát teljesítve, sietett az ajtóhoz, amely mögött Joseph az előbb tűnt el. Vele tartottam. A szomszéd szobában Joseph, Julie, a tanácsos és néhány titkár egy nagy asztal körül ült, suttogva beszélt, és portóit szopogatott. Joseph felállt, itallal kínálta az orvost, és tanúja lehettem a Bonaparte–ok bűvös légköre rögtöni hatásának. Az orvos megindultan hebegte: – Ó, excellenciás uram, hatalmas felszabadítónk fivére... Visszatértem Duphot–hoz: eleinte találtam foglalatosságot: szalvéták segítségével próbáltam eltüntetni a szájából szivárgó vért. De hamarosan feladtam, mert a vér szünet nélkül csordogált. Végül álla alá, a zubbonyra terítettem a szalvétákat. Egész idő alatt hiába próbáltam elkapni pillantását, s mikor már nem volt mit tennem, elővettem naplómat és írni kezdtem. Azt hiszem, hosszú órákat töltöttem itt. A gyertyák már majdnem tövig égtek. De a másik szobából még mindig behallatszik a halk suttogás. Senkinek sem akarózik ágyba menni, mielőtt... Egy perccel ezelőtt végre magához tért. Hallottam, hogy mocorog, mellétérdeltem, karomat a feje alá fektettem. Merőn arcomba nézett. Nyilvánvaló, hogy nem tudta, hol van. – Rómában van, Duphot tábornok – mondtam –, Rómában, Bonaparte nagykövet házában. Ajkát mozdította, véres hab buggyant ki a száján. Szabad kezemmel letöröltem. – Marie – sikerült végre kinyögnie – Marie–hoz akarok menni. – Hol van Marie? Gyorsan mondja meg! Szeme tiszta, élő volt, kérdőn nézett rám. Ezért megismételtem: – Rómában van. Lázongás volt az utcán. Magát megsebesítették: gyomorlövést kapott. Majdnem észrevétlenül bólintott. Igen, megértette. Lázas gyorsasággal gondolkoztam. Rajta nem tudok segíteni, de talán a másikon, Marie–n, igen. – Marie, ki az a Marie? Mi a vezetékneve? Hol lakik? – kérdeztem a lehető legsürgetőbb hangon. Szemében félelem villant. – Ne mondja meg – nyöszörögte ne mondja meg Bonaparte–nak. – Duphot tábornok, lehet, hogy hosszabb ideig beteg lesz, és akkor értesítenünk kell Marie–t, nem? Ne féljen, nem szólunk Napoleon Bonaparte–nak. – Barátságos, cinkos mosollyal néztem rá. – El... kell... vennem... Eugénie–t, mondta Bonaparte, és... – a mondat többi része kivehetetlen volt. Majd beszéde újból kitisztult: – Okosnak kell lenni, kicsi Marie, ne félj, mindig gondoskodni fogok rólad... és a kis George–ról – drága, drága, Marie... Feje féloldalt csúszott, ajkát csücsörítette, és megpróbálta megcsókolni a karom. Azt hitte, hogy én vagyok Marie. Pontosan megmagyarázta neki, miért kell őt és kicsi fiát elhagynia: hogy beházasodjon a Bonaparte családba, ami előléptetést és hallatlan lehetőségeket jelent... Feje ólomsúlyként nehezedett karomra. Kissé megemeltem: – Adja meg Marie címét, írni fogok neki – mondtam, és megkíséreltem újból elkapni pillantását. Szeme ismét kitisztult: – Marie Meunier, Párizs, Rue de Lyon 36. Vonásai hirtelen élesebbek lettek, szemgolyója mélyre süppedt szemüregében, homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek. – Gondoskodni fogunk Marie és a kis George jólétéről – mondtam. De már nem hallotta. – Megígérem – ismételtem. Szeme hirtelen tágra nyílt, ajka görcsbe rándult. Felugrottam, és az ajtóhoz futottam. Hangosan felnyögött, majd elhallgatott. – Doktor úr, jöjjön gyorsan! – kiáltottam.

– Vége – mondta az olasz orvos, miután futó pillantást vetett rá. Az ablakhoz léptem, és elhúztam a függönyöket. Ólomszürke hajnali fény hatolt a szobába. Eloltottam a gyertyákat. A másik szobában még mindig körülülték az asztalt. Új gyertyákat gyújtottak, s az ünnepi fényben úszó terem mintha egy másik világhoz tartozott volna. – El kell halasztani a bált, Joseph – mondtam. Joseph felrezzent. Mellére bukó fejjel nyilván elszundikált. – Mi? Micsoda? Ó, maga az, Eugénie... – El kell halasztani a bált, Joseph – mondtam ismét. – Lehetetlen. Határozott utasítást adtam, hogy... – De hisz halott van a házban! Összevont szemöldökkel bámult rám. Majd sietve felállt. – Még gondolkodom rajta – mondta, és kiment. A többiek követték. Amikor Joseph és Julie hálószobájának ajtajához ért, Julie hirtelen megállt, és megkérdezte: –Désirée, lefekhetek a te szobádban? Félek egyedül. Nem akartam azt mondani, hogy „hiszen Joseph ott van és nem leszel egyedül”, hát rábólintottam: – Persze, alhatsz az ágyamban. Én amúgy is naplót írok. – Naplót? Még mindig vezeted a naplód? Milyen furcsa! – szólt fáradt mosollyal. – Miért furcsa? – Mert annyira megváltozott minden! Olyan nagyon megváltozott! Felsóhajtott, és ruhástul ágyamra dőlt. Délig fel sem ébredt. Valamikor délelőtt kopácsolást hallottam. Lementem, és megláttam, hogy emelvényt állítanak fel a nagy fogadószobában. Joseph a terem egyik sarkából adta ki utasításait, olasz nyelven. Végre alkalma nyílt anyanyelvén beszélni. Amikor meglátott, odajött és megmagyarázta: – Ez lesz az emelvény, ahonnan Julie meg én nézzük a bálozókat. – Emelvény? A ma esti fogadásra? – kérdeztem elképedve. – De hisz ezt nem teheti, nem! – Igaza volt, halottal a házban valóban nem. Ezért eltávolítottuk a... néhai Duphot földi maradványait. Egy temetői kápolnában ravataloztuk fel, a lehető legünnepélyesebben, hisz végül is a francia hadsereg tábornoka volt. A bált pedig meg kell tartani. Ez most fontosabb, mint valaha, mert be kell bizonyítani, hogy Rómában jog és rend uralkodik. Ha elhalasztanám, az egész világ azonnal rámondaná, hogy nem vagyunk a helyzet urai. Az egész ügy valójában apró, noha sajnálatos incidens volt, érti? Bólintottam. Duphot tábornok otthagyta barátnőjét és kisfiát, hogy engem feleségül vegyen. S hogy nekem imponáljon, meggondolatlanul kitette magát a felbőszült tömeg haragjának – és megölték. De mindez természetesen csak apró, noha sajnálatos incidens... – Beszélnem kell a fivérével, Joseph. – Melyikkel? Luciennel? – Nem, a híres tábornokkal. Napoleonnal. Joseph alig tudta leplezni elképedését. Az egész család tudja, hogy milyen gondosan kerülöm a találkozást Napoleonnal. – Duphot tábornok családjáról van szó – vetettem oda kurtán, és kisiettem a teremből, amely a munkások kalapácsütéseitől visszhangzott. Szobámba térve ébren és könnyek között találtam Julie–t. Az ágy szélére ültem; átkarolt, és vigasztalanul zokogott. – Haza akarok menni – bőgte haza! Nem kellenek nekem ezek az idegen paloták. Otthont akarok, mint mindenki más! Mit keresünk itt, ebben az idegen országban, ahol meg akarnak ölni minket? Ezekben a szörnyű huzatos palotákban? Ezekben a magas termekben, ahol mintha templomban lennék, nem lakásban? Nem tartozunk ide, haza akarok menni!

Magamhoz szorítottam. Duphot tábornok halálára volt szükség ahhoz, hogy rájöjjön, mennyire boldogtalan. Kicsit később levél érkezett a mamától, Marseille–ből. Az ágyon, egymás mellé kuporodva olvastuk. Mama tiszta, dőlt betűivel tudatta, hogy Étienne és Suzanne Génuába költözik; Étienne ott nyitja meg a Clary cég újabb fiókját. Manapság ott különösen fényes lehetőségei vannak egy francia üzletembernek, és a selyemkereskedelmet Olaszországból lehet a legjobban irányítani. Mama persze nem marad egyedül Marseille–ben; velük megy Génuába, és reméli, hogy hamarosan én is találok egy jó férjet, de az Isten szerelmére, ne hagyjam magam siettetni. A marseille– i házat Étienne eladja... Julie sírása elállt. Mélyen megrendülve néztünk egymásra. – Akkor már végképp nincs otthonunk – susogta. Gombócot éreztem a torkomban. – Amúgy sem tértél volna soha vissza a marseille–i villába – mondtam. Julie az ablakra meredt. – Nem tudom, nem tudom. Nem, persze hogy nem tértem volna vissza. De olyan jó volt a házra, a kertre, a filagóriára gondolni. Tudod, ezekben a hónapokban, amikor egyik palazzóból a másikba hurcolkodtunk és szörnyen nyomorúságosan éreztem magam, mindig arra a házra gondoltam, mindig. Sohase Joseph párizsi házára, mindig a papa marseille–i villájára! Kopogtattak. Joseph lépett be, és Julie–t megint sírás fogta el. – Haza akarok menni – zokogta. Joseph leült az ágyra, és átkarolta Julie–t. – Hazamegyünk – mondta gyengéden. – Ma este túlesünk a nagy fogadáson, és holnap elutazunk Párizsba. Elegem van Rómából! Ajkát összehúzta, állát a mellére szorította. Úgy tűnt, mintha kettős tokája lenne. Azt hitte, így erőteljesebbnek hat. – Megkérem a kormányt, adjon másik, talán fontosabb megbízatást. Ugye örülsz, Julie, hogy hazamegyünk a Rue du Rocher–ba? – Igen, ha Désirée is velünk jön – mondta a sok sírástól elfulladt hangon Julie. – Veletek megyek – mondtam. – Hová is mehetnék? Julie rám emelte könnyben úszó szemét: – Meglátod majd, milyen jól megleszünk Párizsban mi hárman! És milyen nagy a város! Mennyi kirakat! És az ezernyi fény, ami a Szajnában tükröződik éjszaka, Désirée, el sem tudod képzelni, hiszen sosem jártál ott! Julie és Joseph kiment, hogy az utazást előkészítse, én meg az ágyra rogytam. Szemem égett a kialvatlanságtól. Képzeletbeli beszélgetést folytattam Napoleonnal, és megpróbáltam arcát felidézni. De lelki szemeim előtt csupán a valószerűtlenül csillogó arc jelent meg, amely most minden kávéscsészén, virágvázán és burnótos szelencén ott mosolyog. S akkor ez a valószerűtlen arc belemosódott az éji Szajnán táncoló fényekbe, azokba a fényekbe, amelyeket sose felejtek el.

Párizs, VI. év, Germinal vége (Külföldiek és idős emberek szerint 1798. április) Ismét láttam őt! Búcsúfogadásra voltunk hivatalosak. Napoleon, hadseregével együtt, néhány napon belül hajóra száll Egyiptom felé, hogy ott, a piramisoknál, egyesítse a Keletet a Nyugattal, és Köztársaságunkból – ahogy anyjának kifejtette – világbirodalmat teremtsen. Madame Letizia nyugodtan végighallgatta, s utána megkérdezte Josephet: miért próbálják meg eltitkolni előle, hogy Napoleont időnként újból előveszi a malária. Az az érzése, mondta, hogy a szegény gyerek megzavarodott... De Joseph

megmagyarázta neki, ahogy Julie–nek és nekem is, hogy Napoleon éppen a piramisoknál fogja megsemmisíteni az angolokat, szétzúzni birodalmukat. Napoleon és Josephine kis házban él a Rue de la Victoire–on. A ház valaha Talmáé, a színészé volt, Josephine akkoriban vette meg tőle, amikor még Barras karján grasszált Theresa Tallien szalonjában. Az utca neve akkor Rue Chatereine volt; Napoleon olaszországi győzelmei után a városi tanács, a tábornok tiszteletére, Rue de la Victoire–nak keresztelte át. Visszatérve a búcsúfogadásra: hihetetlen, hányan zsúfolódtak össze a kicsi, jelentéktelen házacskába, amelyben az ebédlőn kívül mindössze két kis szoba volt. Most is összezavarodom, ha felidézek minden arcot és hangot. Ma reggel Julie az őrületbe kergetett azzal, hogy percenként megkérdezte, gyöngéd aggodalommal, hogy izgatott vagyok–e és érzek–e még valamit Napoleon iránt. Persze hogy izgatott voltam, de őszintén szólva, nem tudtam volna megmondani, érzek–e még valamit iránta. „Ha mosolyog – gondoltam azt csinál velem, amit akar” – s ezért szívből reméltem, hogy ő és Josephine még mindig haragusznak rám a Madame Tallien–nél lezajlott jelenet miatt. Újra meg újra győzködtem magam, hogy minden bizonnyal gyűlöl, és egész biztosan nem fog rám mosolyogni. Csaknem reméltem, hogy gyűlöl. Felvettem az új sárga ruhámat, piros alsószoknyával, övnek meg a római régiségboltban vett bronzláncot csatoltam fel. Tegnapelőtt rövidre vágattam a hajam. Az új frizura divatját Josephine vezette be, s most minden elegáns hölgy az ő felfelé fésült bébi–fürtjeit utánozza. Az én hajam ehhez túl dús és göndör, nem tudom elegáns fürtökbe fésülni. Ezért felfésültem, és szalaggal átkötöttem. „De bármit teszek – gondoltam –, Josephine mellett mindig úgy fogok kinézni, mint egy esetlen falusi rokon.” Új ruhám kivágása nagyon mély, de már nincs szükségem zsebkendőkre a mellem hangsúlyozására. Ellenkezőleg: elhatároztam, hogy kevesebb édességet eszem, különben nagyon kövér leszek. Orrom változatlanul pisze, s ez már, sajnos, halálomig így marad. Ez pedig most különösen szomorú, mert Olaszország meghódítása óta mindenki a „klasszikus arcél” bolondja! Déli egykor kocsiba ültünk, és a Rue de la Victoire–ra hajtottunk; az első kis szalont Bonaparte–okkal tele találtuk. Madame Letizia és lányai Párizsban élnek, és gyakran összegyűlik az egész család. De a Bonaparte–ok minden találkozást ölelésekkel, csókokkal ünnepelnek. Először Madame Letizia ölelt hatalmas keblére, majd Madame Leclerc rántott energikusan magához. Madame Leclerc az a kis Polette, aki házassága előtt kijelentette, hogy udvarlói körében az egyetlen tiszt, aki iránt nem érez semmit, az Leclerc. Minthogy azonban Napoleon attól tartott, hogy Polette számtalan szerelmi ügye árt a Bonaparte család hírnevének, éppen Leclerc–hez adta feleségül. Ahhoz a kurta lábú, pocakos, nagyon energikus emberkéhez, aki sosem nevet, s aki úgy néz ki, mintha Polette apja lenne. Ott volt a förtelmesen kifestett Elisa, férjével, Bacciochival; egész idő alatt azzal dicsekedett, milyen kitűnő minisztériumi álláshoz juttatta muzsikus férjét Napoleon. És ott volt Caroline, valamint Josephine szőke, félszeg lánya, Hortense; a mai napra kiengedték őket az exkluzív bennlakó iskolából; ketten ültek egy törékeny kis széken, együtt kuncogtak Madame Letizia nehéz brokátból készült új ruháján, ami ebédlőfüggönyre emlékeztetett. A zajos, állandóan izgatott Bonaparte–ok között felfigyeltem egy sovány, világos hajú fiúra, akinek egyenruháját segédtiszti vállszalag díszítette. Kék szemével reménytelenül bámulta a szépséges Polette–et. Megkérdeztem Caroline–t, ki ez a fiú, s ő, nevetéstől fuldokolva, nagy nehezen kinyögte: ez Napoleon fia! A fiatalember mintha kitalálta volna, hogy felőle érdeklődöm. Áttörte magát a családi csoportosulásokon, és bemutatkozott: – Eugène de Beauharnais, Bonaparte tábornok szárnysegéde.

Eddig mindössze ketten nem mutatkoztak: házigazdáink, Napoleon és Josephine. De nyílt az ajtó, és Josephine bedugta a fejét: – Bocsássanak meg, kedveseim, bocsássanak meg! Most érkeztünk haza. Joseph, lenne szíves egy percre? Napoleon beszélni akar magával. Érezzék magukat otthon, kedveseim, azonnal jövök! – A következő pillanatban eltűnt. Joseph követte, és Madame Letizia bosszúsan vállat vont. Mindnyájan folytatták a társalgást. De hirtelen elhallgattak, mert a szomszéd szobában valaki hisztérikus üvöltözésbe kezdett. Asztallapot vagy kandallópárkányt csapkodott, széttört üvegtárgy csilingelt. Míg dermedten álltunk, besuhant Josephine. – Milyen szép, hogy együtt van az egész család – mosolygott, amint Madame Letiziához lépett. Fehér ruhája szorosan simult törékeny alakjára, meztelen vállára lágyan, lazán omlott a sötétvörös bársonyképp, ami még jobban kiemelte lányos nyakának fehérségét. – Madame, ugye van egy Lucien nevű fia? – kérdezte Madame Letiziát. – Igen, harmadik fiam. Mi van vele? – válaszolt Madame Letizia. Szeme gyűlölettel tapadt erre a menyre, aki azt a fáradságot sem vette magának, hogy sógorainak és sógornőinek nevét megjegyezze. – Azt írta Napoleonnak, hogy megnősült. – Tudok róla – szűkült össze Madame Letizia szeme. – Azt akarja mondani, hogy másodszülöttem nincs megelégedve öccse választottjával? Josephine megvonta szép vállát, és mosolygott: – Úgy hangzik, nemde? Hallhatja, hogy ordít! – A szomszéd szobából áthallatszó üvöltözés szemmel láthatóan nagyon szórakoztatta. Feltépték az ajtót, és ott állt Napoleon. Sovány arca dühtől piroslott. – Anyám! Tudtad, hogy Lucien egy kocsmáros lányát vette feleségül? Madame Letizia alaposan végigmérte. Szeme végigpásztázta a kócosan vállára hulló vörhenyes hajától a szándékosan dísztelen egyenruhán át – ami nyilvánvalóan a legjobb párizsi divatszabónál készült – a keskeny, nagyon elegáns, tükörfényes csizmáig. – Nos, Napoleone – kérdezte –, mi kifogásod van sógornőd, a St. Maximinből származó Christine Boyer ellen? – Te, éppen te nem érted? Egy kocsmáros lánya, egy falusi fehércseléd, aki esténként kiszolgálja a környék parasztjait? Anyám, nem értelek! – Christine Boyer, amennyire tudom, nagyon rendes, igen jó hírnévnek örvendő lány – válaszolt Madame Letizia, és futólag Josephine finom kis fehér alakjára pillantott. Hirtelen megszólalt Joseph: – Végül is nem vehetünk el mindnyájan volt – hm – grófnékat! Láttam, hogy Josephine majdnem észrevétlenül megrándul, de mosolya még kitartóbb. Fia, Eugène, haja tövéig elvörösödött. Napoleon gyorsan megfordult, és Josephre meredt. Jobb halántékán lüktetett az ér. Kis idő múlva végigsimított homlokán, hirtelen elfordult Josephtől, és nyers hangon közölte: – Jogom van hozzá, hogy előnyös házasságot követeljek meg fivéreimtől. Te pedig, anyám, azonnal írsz Luciennek: váljon el, vagy nyilvánítsa semmisnek házasságát. Josephine, ehetünk már? Ebben a pillanatban vett észre. Szemeink egy másodperc töredékéig összekapcsolódtak. Ím, itt volt: a rettegett, a gyűlölt, az annyira kívánt találkozás! Gyorsan eljött az ajtóból, eltolta az útból a félszeg Hortense–t, és megfogta a kezem: – Eugénie! Mennyire örülök, hogy elfogadta a meghívásunkat! Szemét le nem vette volna arcomról. Mosolygott, sovány arcán ifjúság és életöröm sugárzott, mint azon a napon, amikor mamának megígérte, hogy vár az esküvővel addig, amíg a 16. évem betöltöm. – Milyen szép lett, Eugénie! És mennyire felnőtt, egészen felnőtt!

Elhúztam a kezem. – Már tizennyolc éves vagyok – mondtam, és éreztem, hogy ez sután és bizonytalanul hangzik. – És évek óta nem láttuk egymást. – No, ez már kissé jobban hatott. – Igen, hosszú ideje, túlságosan hosszú ideje, nemde? Utoljára – hadd gondolkozzam –, hol is találkoztunk utoljára? – Ismét rám nézett, majd nevetésben tört ki. Szeme csillogott, amikor eszébe jutott utolsó találkozásunk, nagyon mulatságosnak tartotta, igazán nagyon mulatságosnak. – Josephine – szólt –, hadd mutassam be Eugénie–t, Julie húgát. Oly sokat meséltem neked róla! – De Julie azt mondta nekem, hogy Mademoiselle Eugénie jobban szereti, ha Désirée–nek szólítják – mondta Josephine, amikor odajött és Napoleon mellé állt. Mona Lisa–mosolya nem árulta el, hogy felismert. – Nagyon kedves öntől, hogy eljött, Mademoiselle. – Beszédem van önnel, tábornok – mondtam gyorsan, és Napoleon arcára ráfagyott a mosoly. Feltételezte, hogy jelenetet fogok csinálni – gyermeteg, szentimentális jelenetet csapok. Ezért hozzátettem: – Nagyon komoly dologról van szó. Josephine gyorsan karon fogta Napoleont. – Kész az ebéd – mondta –, kérem, fáradjanak asztalhoz! Az asztalnál az unalmas Leclerc és a szégyenlős Eugène de Beauharnais közé ültettek. Napoleon szünet nélkül beszélt, szavait főként Josephhez és Leclerchez intézte. Mi már végeztünk a levessel, ő még hozzá sem kezdett. Eszembe jutott, hogy annak idején Marseille–ben ritkán jött csak rá a beszélhetnék, s amikor szólt, drámai gesztusokkal kísérte rövid mondatait. Most pedig folyamatosan, nagy magabiztossággal beszélt, sem ellenvetések, sem válaszok nem érdekelték. Amikor „ősellenségeinkről, az angolokról” kezdett szónokolni, Polette felnyögött: – Ó, istenem, helyben vagyunk! – és Napoleon kimerítő részletességgel ecsetelte, miért hagyott fel az Anglia elleni invázió előkészítésével. Alaposan végigvizsgálta a Dunkerque körüli partvidéket, magyarázta, és elképzelhetőnek tartotta lapos fenekű inváziós bárkák építését; ezek kiköthetnének a kisebb halászfalvakban, de a hadihajók befogadására alkalmas kikötőket az angolok nagyon megerősítették. – Bonaparte, mi már megettük a levest. Kérem, fogjon hozzá maga is – hallottam Josephine gyöngéd hangját. Szóval Bonaparte–nak hívja, nem Napoleonnak, gondoltam, és magázza. Lehet, hogy ez az arisztokrata etikett: fogadni mernék, hogy előző férjét sem szólította másnak, mint Monsieur le Vicomte–nak! Napoleon meg se hallotta a figyelmeztetést. Áthajolt az asztalon, Leclerc felé, aki vele szemben ült: – Képzelje csak el – a levegőből! Az lenne az igazi, ha egész hadtesteket lehetne légi úton szállítani át a Csatornán, és ezek Anglia stratégiai fontosságú pontjain ereszkednének le! Teljes zászlóaljakat, könnyű tüzérségi fegyverekkel, a levegőből! Leclerc szóra nyitotta, majd újból becsukta száját. – Fiam, ne igyál olyan sokat és ne olyan gyorsan – bömbölte Madame Letizia az asztal túlsó végéről. Napoleon azonnal letette borospoharát, és gyorsan kanalazni kezdte levesét. A beállt csendet Caroline ostoba vihogása törte meg. Azután megszólalt Bacciochi, aki kényelmetlennek érezte a csendet: – Kár, hogy gránátosai nem tudnak szárnyat növeszteni! Napoleon azonnal felnézett, és Josephhez fordult: – Sose lehet tudni – mondta –, talán sikerül a levegőből támadni. Feltalálók jártak nálam, és bemutatták terveiket: hatalmas léggömbök, három–négy embert is elbírnak, és órákig képesek a levegőben maradni. Nagyon érdekes, fantasztikus lehetőség! Végre megette a levest, és Josephine csengetett a következő fogásért: csirke volt, spárgamártással. Evés közben Napoleon a piramisokról magyarázott Caroline–nak és

Hortense–nak. Utána kifejtette az összegyűlteknek, hogy Egyiptomban nemcsak az angol gyarmatok erejét töri meg, hanem felszabadítja az egyiptomi lakosságot is. – A seregnek szóló első napiparancsom – bumm! felborult a széke, amint felugrott és kiszaladt. Pillanatok alatt sűrűn teleírt papírral tért vissza. – Figyeljetek ide, ezt hallgassátok meg: „Katonák, negyven évszázad tekint le reátok!” Ennyi idősek ugyanis a piramisok – fordult hozzánk. – Ezt a napiparancsot ott a piramisok árnyékában nyomtatjuk ki. Hogy folytassam: „Akik között most tartózkodunk, muzulmánok. Hitvallásuk: Nincsenek istenek, csak Isten van és Mohamed, az ő prófétája...” – A muzulmánok Allahnak hívják istenüket – szólt közbe Elisa. Párizsban nekiesett az olvasásnak, és szívesen fitogtatta műveltségét. Napoleon elkomorult, és elhessentette a közbeszólást. – Később majd kidolgozom a részleteket – mondta. – Most jön a legfontosabb rész: „Vallásukat ne bántsátok. Bánjatok velük, az egyiptomiakkal, úgy, ahogy a zsidókkal és az olaszokkal bántatok. Mutassatok ugyanolyan tiszteletet a muftik és imámok iránt, amilyen tisztelettel a papokat és rabbikat illettétek.” – Abbahagyta és ránk nézett. – Nos? – Szerencséjük van az egyiptomiaknak, hogy a Köztársaság törvényei előírják: az Emberi Jogok érdekében szabadítsd fel őket – mondta Joseph. – Mit akarsz ezzel mondani? – Azt, hogy ennek a napiparancsnak alapelve az Emberi Jogok deklarációja. S az nem a te agyadból pattant ki. – Josephnek arcizma sem rándult, amikor ezt kimondta, s nekem újból eszembe jutott, amire évek óta nem gondoltam: igazság szerint gyűlöli az öccsét. – Nagyon szépen mondtad, Napoleone – mondta békítően Madame Letizia. – Bonaparte, kérem, fejezze be az evést – sürgette Josephine. – Egy sereg embert várunk ebéd utánra. Napoleon engedelmesen szájába tömte a finom ennivalót. Véletlenül Hortense–ra néztem ebben a pillanatban. Ez a kislány – nem, tizennégy évesen már nem kislány, én csak tudom! –, nos, ez a félszeg, fiatal Hortense, aki egyáltalán nem hasonlít szépséges anyjára, le nem vette kissé dülledt, vizenyős szemét Napoleonról, arcán pedig vörös foltok ütköztek ki. Rájöttem, hogy szerelmes mostohaapjába, s ez a gondolat nem annyira mulatságos, mint inkább szomorú és nyomasztó volt. – Mama szeretne az ön egészségére inni – szakította félbe gondolataimat Eugéne. Poharamat Josephine felé emeltem, ő meg lassan, mosolyogva emelte rám poharát, és kiitta. Amikor újból letette, rám kacsintott. Pontosan tudtam, ez mit jelent: emlékszik... mikor Madame Talliennél... Kávézni átmentünk a másik szobába. Rengetegen jöttek jó szerencsét kívánni és istenhozzádot mondani Napoleonnak. Az volt az érzésem, hogy mindazok, akik korábban Madame Tallien szalonjában forgolódtak, most Napoleon kis házába akarnak befészkelődni. Számos egyenruhás férfi is látható volt, köztük korábbi kérőim, Junot és Marmont – ezeket széles ívben elkerültem. Hallottam, ahogy nevetve közölték a hölgyekkel, hogy Egyiptomba érve azonnal rövidre vágatják hajukat. „Úgy fogunk kinézni, mint Róma hős vitézei – magyarázták –, amellett, hogy nem tetvesedünk el.” Egy nagyon szellemes, sötét göndör hajú, csillogó szemű, lapos orrú tiszt elmondta Madame Letiziának, hogy az ötlet Napoleontól származik. – Nem kétlem, Murat tábornok – válaszolt emez –, a fiam mindig tele van őrült ötletekkel. Madame Letizia láthatóan kedvelte ezt a fiatal tisztet, akinek kék zubbonya csupa paszomány, fehérnadrágja csupa aranyhímzés volt. Azt hiszem, Madame Letizia örömét leli a színes, déli ragyogásban. Josephine, kicsit később, felállított három fiatalembert a kis kerevetről, hogy egy fontos vendéget ültessen oda. Ez a fontos vendég Barras volt, a Francia Köztársaság öt direktorának egyike, arannyal hímzett bíborszín egyenruhában, kezében

lornyonnal. A két Bonaparte, Joseph és Napoleon azonnal közrefogta, válluk fölött meg egy sovány férfi hajolt át, akinek hegyes orra ismerősnek tűnt. Hát persze, ő az, akit ott láttam a másikkal Madame Tallien szalonjának ablakmélyedésében; egy bizonyos Fouché, azt hiszem. Az erősen verítékező Eugène nyilvánvalóan saját feladatának tartotta, hogy mindenkit elhelyezzen. A kövér Elisát meg engem – minden előzetes figyelmeztetés nélkül – két székre nyomott, közvetlenül az elé a szófa elé, amelyen Barras trónolt. Aranyozott karosszéket is talált a rendőrminiszter, Fouché számára. De amikor egy kissé bicegő, régimódi rizsporos parókát viselő elegáns fiatalember közeledett csoportunkhoz, Fouché azonnal talpra ugrott. – Drága Talleyrand – kiáltott fel –, nem akarna közénk telepedni? Bécsi nagykövetünkről beszélgettek, aki útban volt Párizs felé, Bécsben valami rendkívüli történt; ahogy a beszélgetésből kivettem, Ausztria nemzeti ünnepén a nagykövet kiakasztatta köztársaságunk zászlaját, s a bécsiek megtámadták az épületet, hogy a zászlót letépjék. Számomra mindez újdonság volt. Újsághoz sose jutok, mert amint a lapok megérkeznek, Joseph azonnal lecsap rájuk, és beviszi dolgozószobájába. S ha később Julie meg én keressük, kiderül, hogy a fontosabb cikkeket Joseph kivágja és elviszi Napoleonhoz, hogy együtt vitassák meg. Így tehát fogalmam sincs arról, hogy mi történik a világban. Ez az incidens például majdnem rögtön azután történt, hogy békét kötöttünk Ausztriával és nagykövetséget állítottunk fel Bécsben. – Az az érzésem, Monsieur Talleyrand – szólt Joseph –, hogy nem tábornokot kellett volna nagykövetként Bécsbe meneszteni, hanem hivatásos diplomatát. Talleyrand felvonta keskeny szemöldökét, és mosolygott. – Köztársaságunk nem rendelkezik még elegendő hivatásos diplomatával, Monsieur Joseph. A diplomáciai szolgálatot kívülről jött segéderőkkel kell feltölteni. Maga is kisegített bennünket Olaszországban, nemdebár? Telitalálat! Josephet tehát csupán „segéderőnek” tekintette Monsieur Talleyrand, aki ezek szerint a külügyminiszterünk. – Mindenesetre – hallottam Barras orrhangját – ez a Bernadotte az egyik legtehetségesebb emberünk, nem gondolja, Bonaparte tábornok? Ha emlékezetem nem csal, magának egyszer sürgős támogatásra volt szüksége Olaszországban, és a hadügyminiszter utasította Bernadotte–ot, hogy a rajnai hadsereg legjobb hadosztályát vigye át. És mit tett az a gascogne–i legény? Tél derekán átkelt az Alpokon, teljes hadosztályával, alig 10 óra alatt, ebből hatot felfelé, négyet lefelé tettek meg! Ha jól emlékszem az ön akkor írt levelére, tábornok, maga is meglepődött ezen a nagyszerű teljesítményen. – Nem kétséges, hogy Bernadotte kiváló tábornok – mondta vállvonogatva Joseph de hogy diplomata lenne? Politikus? – Azt hiszem, tökéletesen igaza volt, amikor köztársaságunk zászlaját kitétette. Miért ne mutassa meg a francia nagykövetség is a saját lobogóját, mint minden más követség? – mondta elgondolkodva Talleyrand. – Nagykövetségünk felségterületének megsértése után Bernadotte azonnal elhagyta Bécset. De az az érzésem, hogy az osztrák kormány bocsánatkérése hamarabb ideér, mint ő. Akárhogy is van, senki sem volt nála alkalmasabb ennek a bécsi állásnak betöltésére – mondta végezetül, kis kezének gondosan fényesített körmét vizsgálgatva. Barras kékbe játszó, némileg duzzadt arcán alig észrevehető mosoly bujkált, amikor Bernadotte–ot előrelátó, nagy politikai intelligenciával rendelkező férfiként jellemezte. Majd lornyonját leeresztve és tekintetét Napóleonra szögezve (aki összeszorított ajkakkal, homlokán lüktető érrel hallgatta) hozzáfűzte: – Ez a Bernadotte meggyőződéses republikánus, eltökélt szándéka, hogy a Köztársaság ellenségeit összeroppantsa – a külsőket és belsőket egyaránt! – És mi a következő megbízatása? – kérdezte nyilvánvaló féltékeny türelmetlenséggel Joseph.

Barras lornyonján fény villant, amint válaszolt: – A Köztársaságnak megbízható emberekre van szüksége. Véleményem szerint az a tábornok, aki egyszerű sorkatonaként kezdte, bírja a hadsereg bizalmát. És minthogy történetesen a kormány bizalmának is birtokosa, természetes lenne, ha... – Ha ő lenne a hadügyminiszter! – vágott közbe a hegyes orrú Fouché, a rendőrminiszter. Mielőtt Barras folytathatta volna, elébe toppant a nagyon vékony velencei csipkeblúzban pompázó Theresa Tallien. – A mi szépséges Theresánk – mondta Barras, és nehézkesen feltápászkodott. Theresa intett, hogy üljön vissza. – Ne álljon fel, direktor. És nini, itt van a mi olaszországi hősünk. Milyen elbűvölő ez az összejövetel, Bonaparte tábornok, és mit szól, Josephine milyen csinos? Hallom, hogy a kis Eugéne–t magával viszi szárnysegédként Egyiptomba. Megengedi, hogy bemutassam Monsieur Ouvrard–nak, annak a férfinak, aki tízezer pár csizmát szállított az olaszországi seregnek? Ouvrard, ez itt Franciaország erős embere személyesen! – A Theresa mögött álló kövér emberke mélyen meghajolt. Elisa megbökte az oldalam: – Legújabb barátja! Ouvrard, a hadiszállító! Theresa még nem is olyan régen Barras szeretője volt, akit Josephine–től lopott el. Nem tudtad? De a vén hülye most már kizárólag tizenöt éves fruskák körül forgolódik. Milyen neveletlen fráter! A haját, persze festeti, ilyen fekete haj nem természetes. .. Hirtelen úgy éreztem, egy percig sem bírom tovább az izzadó, édeskés parfümszagot árasztó Elisát. Felugrottam, átfurakodtam a tömegen, hogy a kis hallban lévő tükör előtt bepúderezzem az orrom. A hallban félhomály volt. Mielőtt a hosszú tükröt megvilágító gyertyák elé értem volna, szörnyen megijedtem. Az egyik sötét sarokban összebúvó emberpár rebbent szét, egyikük fehér ruhában volt. – Ó, elnézést kérek – mondtam. A fehér ruhás alak előjött. Josephine. – Elnézést? Ugyan miért? – kérdezte, és kezének gyors mozdulatával rendbe hozta gyermeki fürtjeit. – Bemutathatom magának Monsieur Charles–t? Hippolyte, ez itt Joseph elbűvölő sógornője, tehát az én sógorom sógornője, s így nekem is rokonom, ugye, Mademoiselle Désirée? A nagyon fiatal férfi – még huszonöt sem lehetett – elegánsan meghajolt. – Ez Hippolyte Charles – folytatta Josephine –, egyike a legfiatalabb és legsikeresebb – micsoda is? Mit is csinál, Hippolyte? Ja igen, hadiszállító! Az egyik legfiatalabb hadiszállító... ! Josephine nevetett, láthatóan nagyon élvezte a helyzetet. – Mademoiselle Désirée régi vetélytársam – fűzte hozzá. – Győzedelmes vagy legyőzött vetélytárs? – kérdezte Monsieur Charles. Mielőtt feleletet kapott volna, sarkantyúpengést és Napoleon hangját hallottuk az ajtóból. – Josephine, Josephine, hol bujkál? Minden vendégünk magát keresi! – Meg akartam mutatni Mademoiselle Désirée–nek és Monsieur Charles–nak a velencei tükröt, amit magától kaptam Montebellóban – mondta nyugodtan Josephine, miközben karon fogta és Charles felé vonta. – Bemutathatom egy fiatal hadiszállítónak? Monsieur Charles, legnagyobb vágya végre teljesül: kezet rázhat Olaszország felszabadítójával! Nevetése elragadó volt, Napoleon arcáról azonnal eltűnt a bosszús kifejezés. – Beszélni akart velem, Eugé... Désirée? – fordult hozzám Napoleon. Josephine gyorsan Hippolyte Charles karjára tette kezét: – Jöjjön, vissza kell mennem vendégeinkhez. Ketten maradtunk a pislákoló gyertyafényben. Idegesen turkáltam a táskámban, míg Napoleon a tükörhöz lépett, saját arcát bámulta. A bizonytalan fényben arca beesett, árnyékokkal teli volt.

– Hallottad, hogy mit mondott Barras az imént? – tört fel Napoleonból. Annyira elmerült gondolataiban, hogy észre sem vette: tegez, mint akkor régen. – Hallottam, de nem fogtam fel. Nem értek a politikához. Továbbra is a tükörbe bámult. – „A Köztársaság belső ellenségei”; szabatos kifejezés! Nekem szánta. Nagyon jól tudja, hogy én a Köztársaságot... Hirtelen abbahagyta, elgondolkozva nézte tükörképét, a fény és árnyak játékát az arcán, és felső ajkát harapdálta. Majd így folytatta: – Mi, tábornokok, mentettük meg a Köztársaságot. És mi, tábornokok, tartjuk életben. Könnyen fejünkbe vehetjük, hogy saját kormányt alakítunk... A királyt lefejezték, koronája a sárba gurult. Nem kell mást tenni, mint lehajolni érte... Mintha álmában beszélt volna. És ugyanúgy, mint régen, most is először félelmet éreztem, majd gyermeteg vágyat, hogy félelmemet nevetéssel űzzem el. Hirtelen sarkon fordult, és éles hangon mondta: – De én elmegyek Egyiptomba. Itt hagyom a direktorokat, játszadozzanak csak politikai pártjaikkal, korrumpáltassák magukat hadiszállítóikkal, fullasszák bele a francia gazdaságot az értékét vesztett pénzbe. Én elmegyek Egyiptomba, és kitűzöm a Köztársaság zászlaját... – Nem szívesen szakítom félbe, tábornok – mondtam. – De erre a cédulára ráírtam egy hölgy nevét, és arra kérem, adjon utasítást, hogy gondoskodjanak róla. Kivette kezemből a cédulát, és a gyertyafénybe tartotta. – Marie Meunier. Ki ez? – Duphot tábornok élettársa, fiának anyja. Megígértem a tábornoknak, hogy gondoskodni fognak róla. Letette a papírdarabkát, és gyöngéd sajnálattal mondta: – Sajnálom, igazán nagyon sajnálom. A jegyese volt, ugye, Désirée? Az arcába kell vágnom, hogy elegem van ebből a nyomorúságos komédiázásból. – Nagyon jól tudja, hogy alig ismertem Duphot tábornokot. Nem értem, hogy miért kínoz ilyen ügyekkel, tábornok. – Milyen ügyekkel, Désirée? – Ezekkel a házassági ajánlatokkal. Torkig vagyok velük. Hagyjanak békén! – Higgyen nekem, egy nő csak a házasságban találja meg élete igazi beteljesülését – mondta kenetteljesen. – Én – én a legszívesebben a fejéhez vágnám a gyertyatartót! – kiáltottam, és kezemet ökölbe szorítottam, nehogy tényleg megtegyem. Hozzám lépett és mosolygott, azzal a lebilincselő mosollyal, amely valaha mindent jelentett számomra. – Barátok vagyunk, nemde, Bernardine Eugénie Désirée? – kérdezte. – Megígéri, hogy Marie Meunier megkapja az özvegyi nyugdíjat és az árvaellátási pénzt? – Ó, hát itt vagy, Désirée! Készülj, mennünk kell! – Julie lépett be ebben a pillanatban, háta mögött Joseph–fel. Amikor kettőnket megláttak, megtorpantak és elcsodálkoztak. – Megígéri, tábornok? – Megígérem, Mademoiselle Désirée. – Kezem ajkához emelte, gyors csókot nyomott rá. Utána közénk lépett Joseph, és többszöri hátbaveregetés közepette búcsút vett fivérétől.

Párizs, négy héttel később Életem legboldogabb napja ugyanúgy kezdődött, mint a többi. Reggeli után elővettem a kis zöld öntözőkannát, és öntözni kezdtem a nagyszoba két poros pálmáját, amit Julie hozott Itáliából. Joseph és Julie, még mindig a reggelizőasztalnál ülve, egy levelet vitattak meg – én csak fél füllel figyeltem oda. – Látod, Julie, elfogadta a meghívást!

– Az ég szerelmére, semmi sincs előkészítve! És kit akarsz még meghívni? Süssünk fiatal kakast? És előételnek majonézes pisztrángot? A pisztráng most még rettentő drága, de... Igazán szólhattál volna előbb is, Joseph. – Nem voltam biztos benne, hogy elfogadja meghívásomat. Végül is alig néhány napja van Párizsban, és elárasztják meghívásokkal. Mindenki az ő szájából akarja hallani, mi is történt Bécsben. Ekkor mentem ki újratölteni az öntözőkannát. Amikor visszatértem, Joseph ott tartott, hogy: – Megírtam neki, hogy barátom, Barras direktor és fivérem, Napoleon, annyi szépet mondott róla, hogy boldog lennék, ha szerény vacsorára vendégül láthatnám. – És desszertnek epret Madeira–mártással – gondolkodott hangosan Julie. – És elfogadta! Tudod, mit jelent ez? Azt jelenti, hogy személyes kapcsolatot teremtek Franciaország leendő hadügyminiszterével! Napoleon kifejezett kívánságát teljesítem. Barras nem titkolja, hogy neki szánja a hadügyminiszteri tárcát. Napoleon az öreg Schérerrel azt csinált, amit akart, de halvány sejtelmünk sincs arról, hogy mik a szándékai Bernadotte tábornoknak. Julie, az ételnek igazán elsőrendűnek kell lennie, és... – Kit hívunk meg még? Felemeltem a rózsákkal teli vázát a reggelizőasztal közepéről, és a konyhába vittem, vizet cserélni. Visszajövet ismét Joseph magyarázott: – Intim kis családi vacsora, nem más. Így Luciennek és nekem alkalmunk lesz annyit beszélni a vendéggel, amennyit csak akarunk. Tehát: Josephine, Lucien, Christine, te meg én. – Rám nézve hozzátette: – Ja igen, és a kicsike. Szépítse ki magát, Désirée, ma este alkalma lesz megismerkedni Franciaország leendő hadügyminiszterével. Ezek az „intim kis családi vacsorák”, amelyeket Joseph hol egy képviselő, hol egy tábornok, hol egy nagykövet tiszteletére rendez, halálra untatnak. A vacsorák arra jók, hogy Joseph kulisszák mögötti politikai titkokat szedjen ki vendégeiből, és azon melegében továbbítsa futárral a tengeren át Egyiptomba tartó Napoleonnak. Joseph eddig még nem fogadott el – vagy nem kapott – újabb nagyköveti kinevezést. Párizsban szeretne maradni, a „politikai boszorkánykonyhában”, s a legutóbbi választásokon bejutott a parlamentbe, Korzika kép–viselőjeként; Napoleon győzelmei óta a sziget nagyon büszke lett a Bonaparte–okra. Josephtől függetlenül Lucien is indult Korzika jelöltjeként, és őt is megválasztották. Néhány nappal ezelőtt, majdnem közvetlenül Napoleon távozása után, feleségével együtt Párizsba költözött. Madame Letizia szerzett nekik szerény kis lakást, és Lucien csekély képviselői fizetéséből úgy–ahogy kijönnek. Lucien szélsőbaloldali. Amikor meghallotta, hogy Napoleon követeli: váljon el Christine–től, majd megszakadt a nevetéstől. – Katonás bátyámnak elment az esze! – kiáltotta. – Mi kifogása Christine ellen? – Apja kocsmája – válaszolt Joseph. Lucien nevetett. – Nagyapa paraszt volt Korzikán, méghozzá igen kis paraszt! – Hirtelen elgondolkodott, elkomorult, és így szólt: – Joseph, nem gondolod, hogy ahhoz képest, hogy republikánus, elég furcsa eszméi vannak Napoleonnak? Lucien beszédei majdnem naponta megjelennek az újságban. Ez a barna hajú, kék szemű ifjú kitűnő szónoknak bizonyul. Nem tudni, vajon valóban kedveli–e az „intim kis családi vacsorákat”, amelyek a jó kapcsolatok ápolását célozzák, vagy azért jön el, hogy ne sértse meg Josephet és Julie–t. Amikor a sárga ruhámba bújtam, besurrant Julie. A szokásos „Jaj istenem, csak minden rendben legyen!” után ledőlt az ágyamra. – Miért nem teszed a brokátszalagot a hajadba? Jól áll neked! – Minek? – mondtam, miközben fiókomban keresgéltem a szalagok és fésűk között. – Úgysem lesz itt senki, aki érdekel.

– Joseph úgy hallotta, hogy az a leendő hadügyminiszter állítólag kijelentette, hogy Napoleon egyiptomi hadjárata színtiszta őrület, és a kormánynak sosem lett volna szabad beleegyeznie. Rosszkedvemben elhatároztam, hogy nem rakok szalagot a hajamba: felfésülöm és két fésűvel támasztom alá a rakoncátlan fürtöket. – Ezek a politikai vacsorák halálra untatnak – morogtam. – Josephine először nem is akart eljönni – mondta Julie –, de Joseph megmagyarázta neki, milyen fontos Napoleonnak, hogy jóban legyen „a jövő emberével”. Josephine Malmaisonba, most vásárolt vidéki házába akart néhány barátjával piknikre menni. – Igaza is van, ebben a szép időben – mondtam, s a nyitott ablakon kinéztem a hársfaillatú, halványkék estébe. Csaknem gyűlöltem az ismeretlen vendéget, aki miatt itthon kell maradni. Ebben a percben hallottuk a kapuhoz gördülő kocsi zaját, és Julie egy utolsó „Jaj istenem, csak minden rendben legyen!”–nel kiszaladt. Semmi kedvem nem volt lemenni és üdvözölni a látogatókat. Vonakodásomat csak akkor győztem le, amikor a hangzavarból kivettem, hogy mind itt vannak már és Julie rám vár. Akkor jutott eszembe, hogy színlelt fejfájással ágyba fekhettem volna, amikor kezem már az ebédlőkilincsén volt. De már elkéstem. A következő pillanatban mit nem adtam volna, ha tényleg ágyban maradok! Háttal az ajtónak egy férfi állt. Azonnal felismertem hátát, ezt az óriási hátat, amit sötétkék egyenruha takart, nagy arany váll–lappal és széles piros–fehér–kék vállszalaggal. Joseph, Julie, Josephine, Lucien és Christine félkörben álltak likőrös pohárral a kézben. Bénultan álltam az ajtóban, zavartan meredtem a széles vállra. A családi kör némileg furcsállta viselkedésem. Joseph a vendég válla fölött nézett rám, a többiek szeme Joseph pillantását követte, végül az óriás is észrevette, hogy valami furcsa zajlik a háta mögött, mert elharapta a szót, és megfordult. Szeme kerekre nyílt a csodálkozástól. Szívem olyan vadul vert, hogy alig kaptam lélegzetet. – Gyere már, Désirée, rád várunk – mondta Julie. Joseph jött oda, karon fogott és a vendég elé kísért: – Bernadotte tábornok, ez itt feleségem kishúga, Mademoiselle Désirée Clary. Nem mertem ránézni. Mintha álmodnék; szememet zubbonya egy arany gombjára szegeztem, homályosan éreztem, hogy udvariasan kezet csókol, és nagyon messziről hallottam Joseph hangját: – Tábornok, megszakadt a beszélgetésünk. Mit is akart mondani? – Én... én... attól tartok, nem emlékszem. Hangját ezer közül megismertem volna! A Szajna esőverte hídján szóló hang, a kocsi sötétjében vigasztaló hang, a Rue de Bac–beli ház kapujánál elbúcsúzó hang... – Kérem, fáradjanak asztalhoz – mondta Julie. De Bernadotte tábornok meg sem moccant. – Kérem, fáradjanak asztalhoz – szólt újból Julie, és Bernadotte–hoz ment. Erre föleszmélt, karját nyújtotta a háziasszonynak. Joseph, Josephine és mi többiek követtük őket. A politikai célszerűség okán rendezett „intim kis családi vacsora” egész más fordulatot vett, mint amire Joseph számított. A gondosan megtervezett ültetési rend szerint Bernadotte a háziasszony és Josephine között ült, Lucien meg – Joseph helyén – Julie mellett, hogy Joseph szemben ülhessen a tábornokkal és irányíthassa a beszélgetést. De a tábornok kissé szórakozott volt. Gépiesen turkálta a méregdrága előételt, a majonézes pisztrángot, és Joseph kétszer is felé emelte poharát, míg észbe kapott és válaszolt. Arcán láttam, hogy keményen jártatja az eszét, megpróbálja felidézni, mit is hallott aznap Madame Tallien szalonjában Napoleonról és annak marseille–i menyasszonyáról, Joseph Bonaparte sógornőjéről, a dús hozományú fiatal lányról, s arról, hogy Napoleon veszni hagyta a hozományt és a lányt... Annyira elmerült gondolataiban, hogy Joseph

háromszor is szólt, mire Bernadotte rájött, hogy az ő egészségére óhajtunk inni. Sietve kapta fel poharát. Hirtelen ráeszmélt, hogy illene a mellette ülő hölggyel foglalkozni, és váratlanul Julie–hez fordult: – Mióta él a húga Párizsban? Julie–t olyan váratlanul érte a kérdés, hogy teljesen elképedt, nem is értette egészen. – Maguk mindketten marseille–iek, nem? – kérdezte újból. – Úgy értem, a húga régóta él Párizsban? Julie összeszedte magát. – Nem – válaszolta –, csak néhány hónapja. Most van első ízben Párizsban. És nagyon tetszik neki, nem igaz, Désirée? – Párizs nagyon szép város – válaszoltam félszegen, mint egy iskolás lány. – Igen, feltéve, ha nem esik – mondta Bernadotte, feszülten figyelve engem. – Ó nem, akkor is gyönyörű, ha esik – vetette közbe hevesen Christine, a St. Maximin–i kocsmáros lánya. – Párizs szerintem tündérországba való város. – Igaza van, Madame. Esőben is történnek tündérmesék – mondta ünnepélyesen Bernadotte. Joseph nyugtalankodni kezdett. Elvégre nem azért hívta meg – minden rábeszélő ereje latba vetésével – a jövendő hadügyminisztert, hogy az időjárást és annak a tündérmesékre gyakorolt befolyását megvitassa. Átvette a szót, és fontoskodva közölte: – Nagyon fontos levelet kaptam tegnap fivéremtől, Napoleontól. De Bernadotte–ot ez cseppet sem érdekelte. – Azt írja – folytatta Joseph hogy az utazás terv szerint zajlik, és Nelson angol flottájának színét sem látták eddig. – Ez valószínűleg inkább fivére jó szerencséjének, mint gondos tervezésének köszönhető – mondta kedélyesen Bernadotte, és felemelte poharát: – Bonaparte tábornok egészségére! Nagy hálával tartozom neki! Joseph nem tudta, haragudjon–e vagy örüljön. Bernadotte egész viselkedése azt sugallta, hogy rang szerint teljesen egyenlőnek érzi magát Napoleonnal. Igaz persze, hogy Napoleon volt Olaszországban a főparancsnok, de ő meg nagykövetként szolgált, és mindnyájan tudtuk, hogy hadügyminiszternek szemelték ki. A második fogásnál lendültek mozgásba a dolgok, és éppen Josephine volt az, aki mozgásba lendítette őket. Már egy ideje éreztem, hogy figyel minket: Bernadotte tábornokot és engem. Azt hiszem, nincs a világon még egy asszony, aki ennyire megérezné egy férfi és egy nő között a kölcsönös, láthatatlan vonzást, mint Josephine. Amikor Julie elmondta, hogy most első ízben vagyok Párizsban, Josephine felvonta vékony szemöldökét, és nagy érdeklődéssel szemlélte Bernadotte–ot. Lehetséges, nagyon is lehetséges, hogy emlékezett: ott látta Bernadotte–ot azon a délutánon Madame Tallien házában... Kapott a lehetőségen, hogy Joseph politikai–katonai eszmefuttatását számára érdekesebb mederbe terelje. Bébi–fürtös fejét félrehajtva Bernadotte–ra kacsintott, és megkérdezte: – Ugye nem volt könnyű dolga Bécsben, tábornok? Úgy értem, társadalmilag – azért, mert legényember. Gyakran előfordult, ugye, hogy hiányzott maga mellől a feleség? Bernadotte energikusan letette a kést és a villát. – De még mennyire! El sem tudom mondani önnek, drága Josephine – megengedi, hogy Josephine–nek szólítsam, úgy, mint akkor, Madame Talliennél? Nos, igazán el sem tudom mondani, mennyire sajnáltam, hogy nem vagyok nős! De – fordult az összegyűltekhez – kérdem önöket, hölgyeim és uraim, mit tegyek? Senki sem tudta, tréfálkozik–e, vagy komolyan beszél. Kínos csend telepedett ránk, s a csendet Julie törte meg feszengő udvariassággal: – Még nem találta meg az igazit, tábornok. – De igen, Madame, megtaláltam! De egyszerűen eltűnt, és most... – vállat vont, mintha mulatságos dilemmában lenne, és nevetős szemmel nézett rám.

– És most felkerekedik, megkeresi és megkéri a kezét – kiáltott Christine. Egyáltalán nem találta szokatlannak a párbeszédet, ellenkezőleg, teljesen otthonosan mozgott benne. Apja kocsmájában, St. Maximinben, a falusi fiatalok nem egyszer tárták fel neki szívüket, hasonló nehézségeiket. Bernadotte elkomolyodott. – Igaza van, Madame. Meg fogom kérni a kezét. – Ezzel felállt, székét hátratolta, és Josephhez fordult: – Monsieur Joseph Bonaparte, tisztelettel megkérem öntől sógornője, Mademoiselle Désirée Clary kezét. – Visszaült, és mereven nézte Josephet. Halálos csend támadt. Óraketyegés hallatszott, s azt hittem, a szívverésemet is hallja mindenki. Kétségbeesetten bámultam a fehér abroszra. Joseph végül megszólalt. – Nem egészen értem, Bernadotte tábornok. Komolyan gondolja? – Igen. Ismét halálos csönd. – Én – én azt hiszem, gondolkodási időt kellene Désirée–nek adnia. – Már adtam, Monsieur Bonaparte. – De hiszen most látta először – mondta izgalomtól remegve Julie. Felnéztem. – Nagyon boldogan leszek a felesége, Bernadotte tábornok. Én mondtam volna ezt? Nagy robajjal dőlt fel egy szék, kíváncsi és elképedt tekintetek meredtek elviselhetetlenül rám, nem is tudom, hogy menekültem el az ebédlőből. Csak azt tudom, hogy ágyamon ültem a szobámban, és sírtam, sírtam. Julie kisvártatva bejött, magához vont, és megpróbált lecsillapítani. – Nem muszáj hozzámenned, drágám. Ne sírj, ne sírj. – De muszáj sírnom – zokogtam. – Muszáj. Nem tehetek róla, olyan boldog vagyok, de olyan boldog, hogy muszáj sírnom. Mielőtt lementem volna – a nagyszobában gyűltek össze valamennyien hideg vízzel megmostam és alaposan bepúdereztem az arcom. De Bernadotte azonnal észrevette: – Már megint sírt, Mademoiselle Désirée. Josephine ült mellette egy kereveten. De Josephine azonnal felkelt: – Désirée–nek most Bernadotte mellett a helye! – mondta. Melléültem, erre mindenki – hogy zavarát leplezze – egyszerre szólalt meg. Ebédről maradt némi pezsgő, s minthogy izgalmunkban megfeledkeztünk a desszertről, azt is most ettük meg; a madeiramártásos eper átsegített az első kínos pillanatokon. Bernadotte egyáltalán nem volt zavarban; csak úgy sugárzott belőle a jóindulat mindenki iránt. Desszert után udvariasan kérdezte Julie–től: – Madame, van ellene kifogása, hogy kikocsizzunk a húgával? Julie megértően bólintott: – Nincs, persze hogy nincs, kedves tábornok! Mikor? Holnap délután? – Nem, arra gondoltam, hogy most azonnal. – Dehiszen már sötét van! – jegyezte meg döbbenten Julie. – Nem, igazán nem illendő, hogy egy fiatal hölgy egy ifjúval kocsikázzon a sötétben. Felálltam, és határozottan így szóltam: – Nagyon rövid útra megyünk. Hamarosan itthon leszek. – Olyan gyorsan kiszaladtam, hogy Bernadotte alig tudott a jelenlevőktől illően elbúcsúzni. Nyitott kocsija kint várakozott. Hársfaillattól édes tavaszi este volt. Ahogy Párizs szívéhez közeledtünk, a város lámpái oly fényesen ragyogtak, hogy elhalványították a csillagokat. Egész idő alatt hallgattunk. A Szajna partján gördülve Bernadotte odakiáltott a kocsisnak, és egy híd közelében álltunk. – Ez az a híd. Emlékszel? – kérdezte. Kiszálltunk, együtt mentünk a híd közepéig és hajoltunk át karfáján. Párizs ezernyi fénye táncolt a hullámokon.

– Többször elmentem a Rue du Bacra, érdeklődni felőled. De azok a népek semmit sem voltak hajlandók elárulni! – Igen, mert tudták, hogy titokban, engedély nélkül voltam itt. Visszaültünk a kocsiba, a karját vállam köré fonta. A fejem épp a váll–lapjáig ért. – Akkor este azt mondtad, hogy túlságosan alacsony vagy hozzám képest. – Igen, és azóta még alacsonyabb lettem, mert akkor magas sarkú cipőben voltam, amit most már senki sem hord. De talán nem számít. – Mi nem számít? – Hogy ilyen kicsi vagyok. – Egyáltalán nem számít. Ellenkezőleg. – Hogy érted azt, hogy „ellenkezőleg”? – Így tetszel nekem. Visszaúton vállához szorítottam az arcom. De a váll–lapok hímzése összevissza karmolt. – Ki nem állhatom ezt a vacak aranyhímzést – morogtam. Nevetett. – Igen, tudom, nem szereted a tábornokokat. Hirtelen eszembe jutott, hogy ő az ötödik generális, aki megkérte a kezem. Napoleon, Junot, Marmont, Duphot: elhatároztam, hogy nem gondolok rájuk. Inkább karistolja arcomat az ötödik, Bernadotte, váll–lapja. Hazaérve Julie és Joseph várt csupán ránk, a vendégek mind eltávoztak. – Tábornok, reméljük, hogy gyakran felkeres bennünket – mondta Joseph. – Naponta – mondtam, és elharaptam a szót. Majd határozottan folytatva, először ejtettem ki a nevét: – Naponta, ugye Jean–Baptiste? – Úgy határoztunk, hogy nagyon gyorsan összeházasodunk. Van kifogásuk ellene? – kérdezte Josephet Bernadotte. Kocsikázás közben egyetlen szó nem esett köztünk az esküvőről; de a magam részéről hajlandó lettem volna akkor és ott hozzámenni! – Holnap elkezdek házat nézni – folytatta Bernadotte –, és amint találok egy kedvünkre való kellemes kis otthont, azonnal összeházasodunk. Édes kis távoli dallamként csendült fel bennem: „Évek óta félreteszem a fizetésem egy részét. Vehetnék egy kis házat magának és a gyereknek.” – Azonnal megírom mamának – mondta Julie. És Joseph hozzáfűzte: – Jó éjszakát, kedves sógor, jó éjszakát. Napoleon nagyon fog örülni a hírnek. Amint Bernadotte kitette a lábát, Joseph felcsattant: – Nem értem az egészet! Bernadotte kétségkívül nem a hirtelen elhatározások embere! – Nem túl öreg Désirée–hez? Legkevesebb... – A harmincas évei derekán jár, gondolom – elmélkedett Joseph. Hozzám fordult: – Tudod–e, Désirée, hogy a Köztársaság egyik legfontosabb személyiségéhez mész feleségül? – A kelengye! – kiáltott Julie. – Mi lesz a kelengyével? Ha Désirée valóban hamarosan férjhez megy, gondoskodni kell a kelengyéről. – Ne mondhassa rólunk ez a Bernadotte, hogy egy Bonaparte–sógornő nem kapott elsőrendű kelengyét – mondta mélységes komolysággal Joseph. – Mennyi ideig tart, amíg mindent összeszedtek? – Ami a vásárlást illeti, azzal hamar végzünk – mondta Julie. – De a monogramhímzés... Eljött az ideje, hogy belekapcsolódjam az élénk beszélgetésbe. – Hiszen a kelengye ott áll készen Marseille–ben. Nincs más teendőnk, mint megüzenni, hogy küldjék fel. És a monogram mindenen rajta van. – Igen, hát persze – kiáltott Julie, szeme a meglepetéstől csészealjnyira tágult. – Úgy van, Désirée, a monogram mindegyiken rajta: B. – Igen – mosolyogtam az ajtó felé tartva. – B, B és megint csak B! – Ez az egész ügy nagyon furcsa – morogta gyanakodva Joseph. – Jaj, csak boldog legyen! – sóhajtott Julie.

Boldog, boldog, ó, milyen boldog vagyok! Isten az égben, hársfák az utcán, rózsák a vázában, ti tudjátok, milyen boldog vagyok!

II. rész Bernadotte marsall felesége Sceaux (Párizs közelében) A VI. év ősze (1798) A köztársaság VI. évében, Thermidor hó 30. napján este hétkor lettem Jean– Baptiste Bernadotte tábornok felesége, Párizs elővárosa, Sceaux anyakönyvvezetői hivatalában. Férjem tanúi: barátja, Antoine Morien lovassági százados és Sceaux jegyzője, Monsieur François Desgranges. Nekem nem volt más választásom, mint hogy Somis bácsit kérjem fel – aki elvből nem mulaszt el egyetlen családi esküvőt –, és természetesen Josephet. Az utolsó pillanatban megjelent Lucien Bonaparte is, úgyhogy én három tanúval dicsekedhettem. Szertartás után mind elmentünk a Rue du Rocher–ba, ahol Julie pompás vacsorát készített. (Minden rendben volt, de Julie–nek három álmatlan éjszakájába került!) Hogy ne sértsen meg senkit, Joseph meghívta az összes, Párizsban vagy a közelben élő Bonaparte–ot. Madame Letizia ismételten hangsúlyozta, mennyire sajnálja, hogy mostohatestvére, Fesch bácsi, aki visszatért a papi hivatáshoz, nem tudott eljönni. Úgy volt, hogy mama is eljön az esküvőre Génuából. De az utóbbi időben sokat gyengélkedett, és félő volt, hogy a nyári hőségben túlságosan megerőltető lenne neki az utazás. Ami Jean–Baptiste–ot illeti: utálja a családi összejöveteleket, Párizsban nem él egyetlen rokona sem, így csupán régi barátját, Morient hívta meg. A vacsorát ennélfogva teljes mértékben a Bonaparte–ok uralták, akikkel a lassú, kényelmes, vidéki Somis bácsi nem tudja felvenni a versenyt. Legnagyobb meglepetésemre Joseph az utolsó percben meghívta Junot tábornokot és feleségét, Laurát, Madame Letizia egy korzikai barátjának lányát, akit Napoleon kívánságára vett feleségül. Junot, Napoleon vezérkarának tisztje, rövid időre Párizsba jött, hogy beszámoljon a kormánynak Alexandria és Kairó elestéről, Napoleonnak a nílusi csatában aratott győzelméről. Rettenetesen untam az esküvői vacsorát. Nagyon későn kezdődött. Mostanában divatossá vált a késői ceremónia, a házasságkötés – Joseph intézkedésére – este hétkor zajlott; ennek következtében eltolódott az ünneplés is. Julie szerette volna, ha egész nap ágyban heverészek, hogy estére kipihent és csinos legyek. De nem jutott rá időm: Marie–nak kellett segítenem elrakni az előző nap vásárolt evőeszközöket; s egy új ház berendezésénél rengeteg a tennivaló. Alig két nappal eljegyzésünk után Jean–Baptiste azzal állt elő, hogy megtalálta a megfelelő házat. Nekem abban a pillanatban fel kellett kerekednem, megnézni. Kis házacska a Rue de la Lune–ban, Sceaux–ban, pontosabban a Rue de la Lune hármas szám alatt. Földszintjén van a konyha, az ebédlő és egy kis kamra, ahová Jean– Baptiste berakta az íróasztalát és egy halom könyvet. Naponta hord haza újabb köteteket, s a kamrát kineveztük „dolgozószobának”. Az emeleten szép nagy hálószoba, mellette parányi helyiség; továbbá két kis szoba: Marie, illetve Fernand hálószobái, Marie–t én hoztam a házhoz, Fernand–t meg Jean–Baptiste. Marie meg Fernand egész álló nap veszekszik. Amikor mama Génuába költözött, magával akarta vinni Marie–t, de ő nem volt hajlandó vele menni. Nem árulta el mamának, mik a további tervei, egyszerűen szobát bérelt Marseille–ben, és szakácsnőként működött közre olyan családok ünnepségein, akik büszkék voltak rá, hogy „Madame Clary volt szakácsnőjét” felfogadhatták. De én tudtam – jóllehet soha nem mondta ki –, hogy egyszerűen csak: vár. Eljegyzésem utáni nap rövid levélkét írtam neki: „A hídon megismert B. tábornok menyasszonya lettem. Egyszer meséltem neked róla. Amint megfelelő házat talál, összeházasodunk, s ahogy én ismerem,

huszonnégy óra alatt megtalálja azt a házat. Mikor tudsz jönni?” Választ nem kaptam – de egy héttel később Marie Párizsban termett. – Nagyon remélem, hogy Marie jól kijön az én Fernand–ommal – mondta Jean– Baptiste. – Ki a te Fernand–od? – kérdeztem ijedten. Kiderült, hogy Fernand ugyanonnan származik, mint Jean–Baptiste: a gascogne–i Pauból; együtt jártak iskolába, együtt vonultak be. De miközben Jean–Baptiste–ot sorozatosan előléptették, Fernand–nak hajszál híján sikerült csak elkerülnie, hogy kivágják a seregből. Fernand kicsi és kövér, ha menetelni kezdenek, megfájdul a lába, csata előtt rettenetes hascsikarás gyötri. Nem az ő hibája, persze, de nagyon kellemetlen. Mindezek ellenére a seregben akart maradni, Jean–Baptiste közelében. Szenvedélyes csizmapucoló, és a legmakacsabb zsírfoltokat is el tudja a zubbonyról távolítani. Két évvel ezelőtt leszerelt, s azóta teljes mértékben Jean–Baptiste csizmáinak, ruhái foltjainak, élelmiszer–ellátásának szenteli életét. Nekem úgy mutatkozott be, hogy: „tábornokom szolgája és Bernadotte iskolatársa”. Marie és Fernand, amint meglátta egymást, veszekedni kezdett. Hogy mi miatt? Amiatt, hogy Fernand – Marie szerint – lopkod a spájzból, és Marie – Fernand szerint – használni merészelte a 24 cipőtisztító kefe valamelyikét, valamint hogy az ő, Fernand engedélye nélkül látott hozzá Jean–Baptiste alsóneműjének mosásához, és így tovább... Amikor először láttam leendő otthonunkat, azt mondtam Jean–Baptiste–nak: – írok Étienne–nek, hogy fizesse ki neked a hozományomat. Jean–Baptiste megvetően húzta el a száját: – Minek nézel engem? Csak nem képzeled, hogy a feleségem pénzén alapítok otthont? – De hisz Joseph... – Nagyon kérlek, ne hasonlíts össze a Bonaparte–okkal – mondta élesen. Utána nevetve átkarolta a vállam. – Drága kicsikém, Bernadotte ma még nem vehet neked mást, mint egy babaházat. De ha palotában szeretnél egyszer lakni... Majdnem sikítottam: – Az Isten szerelmére, csak azt ne! Ígérd meg, kérlek, hogy soha, de soha nem fogunk palotában élni! . Borzadállyal emlékeztem az olasz palazzókban töltött hosszú hónapokra, és hirtelen eszembe jutott, hogy Bernadotte–ot „feljövőben lévő” emberként emlegetik. Váll–lapja rosszat sejtetően villogott. – Ígérd meg – könyörögtem –, ígérd meg, hogy sosem fogunk palotában lakni! Rám meredt, mosolya lassan elhalványodott. – Egymáshoz tartozunk, Désirée – mondta. – Bécsben csodálatos kastélyban laktam. Lehet, hogy holnap a frontra rendelnek, és tábori ágyon alszom a szabadban. Holnapután meg egy palotában rendezik be a főhadiszállást, s én megkérlek, hogy csatlakozz hozzám; megtagadnád? Leendő kertünkben álltunk, a nagy gesztenyefa alatt. „Hamarosan összeházasodunk – gondoltam –, megpróbálok jó feleség lenni, hogy a ház szép legyen és tiszta, mint a mosott pohár. Én ezt akarom, ezt a parányi házat a gesztenyefával és az elvadult virágágyásokkal.” És újból felötlött bennem a hatalmas, magas termek, márványpadlók és a mindenütt ott lábatlankodó lakájok rémes képe. – Itt nagyon boldogok leszünk – suttogtam. De ő makacskodott. – Megtagadnád? – ismételte. Hozzábújtam. – Nem, de boldogtalan lennék. Esküvőm reggelén, amikor a konyhaszekrény előtt térdelve rakosgattam el a Jean– Baptiste–tal együtt vásárolt porcelánt, Marie megkérdezte: – Nem vagy izgatott, Eugénie? – Néhány órával később, amikor Julie szobalánya megkísérelte Josephine– fürtökbe kényszeríteni makacs hajamat, Julie jegyezte meg: – Milyen furcsa! Azt hiszem, édesem, egyáltalán nem vagy izgatott. Megráztam a fejem. Izgatott? Miért lennék izgatott? Attól a sorsdöntő pillanattól fogva, amikor a sötét bérkocsiban Jean–Baptiste keze volt az egyetlen meleget sugárzó pont az életemben, tudtam, hogy hozzá tartozom. Néhány óra múlva aláírok

egy darab papírt Sceaux anyakönyvi hivatalában, s ezzel hitelesítem azt, amiben oly régen biztos voltam. Nem, egyáltalán nem voltam izgatott. A szertartás után következett az ünnepi vacsora, amin halálosan unatkoztam. Somis bácsi felköszöntőjétől és Lucien némi forradalmi szónoklatától eltekintve az egész beszélgetés Napoleon egyiptomi hadjárata körül forgott. Jean–Baptiste szívből unta a témát, de Joseph és Lucien a fejébe vette, hogy meggyőzi Bernadotte–ot: Egyiptom meghódítása Napoleon zsenialitásának újabb bizonyítéka. – Lehetetlennek vélem – mondta Jean–Baptiste –, hogy Egyiptomot tartósan a magunkénak mondhassuk. Az angolok is tudják ezt, ezért eszük ágában sincs gyarmati háborút vívni velünk. – De Napoleon már bevette Alexandriát és Kairót, és megnyerte a nílusi csatát – mondta Joseph. – Ez nemigen zavarja az angolokat; ha úgy vesszük, Egyiptom amúgy sem angol, hanem török fennhatóság alatt van, s az angolok szerint csapataink ott–tartózkodása múló kellemetlenség csupán... – A nílusi csatánál az ellenség húszezer katonát veszített, mi még ötvenet sem – szólt közbe Junot. – Káprázatos – tette hozzá Joseph. – Káprázatos? – vonta meg vállát Jean–Baptiste. – A dicsőséges francia hadsereg, nagy tehetségű tábornoka, Bonaparte vezényletével és korszerű nehéztüzérség bevetésével legyilkolt húszezer félmeztelen, mezítlábas afrikait. Hogy mást ne mondjak: az ágyúk káprázatos győzelme az íjak és nyilak felett! Lucien meg akart szólalni, de habozott. Végül szomorú arccal közölte: – Az Emberi Jogok nevében haltak meg. – A cél szentesíti az eszközt – mondta Joseph. – Napoleon folytatja győzelmes hadjáratát, és végül kiűzi a Földközi–tenger térségéből az angolokat. – Az angoloknak eszük ágában sincs a szárazföldön harcolni – jelentette ki Jean– Baptiste. – Miért is tennék? Ott a flottájuk, és még ön sem tagadhatja, hogy az sokkal különb a miénknél. Abban a pillanatban, amikor megsemmisítik a mi csapatszállítóinkat... – Jean–Baptiste elhallgatott, és körülnézett. – Nem értik, mi forog kockán? Az egyiptomi francia hadsereget bármely pillanatban elvághatják a hátországtól. És akkor a fivérük és az ő dicsőséges ezredei bennragadnak a sivatagban, mint egér az egérfogóban. Ez az egyiptomi hadjárat nem más, mint esztelen pókerjátszma, amelynek tétje túl magas a mi Köztársaságunk számára. Tudtam, hogy Joseph és Junot még aznap éjjel megírja Napoleonnak, hogy férjem szerencsejátékosnak tartja. Amit nem tudtam – és senki más sem tudott Párizsban –, az az, hogy tizenhat nappal korábban az angol flotta, egy bizonyos Nelson admirális vezetésével, Abukir öblében megtámadta és majdnem teljesen megsemmisítette az egész francia flottát. Továbbá azt, hogy ama nap óta Napoleon kétségbeesetten próbál kapcsolatot teremteni Franciaországgal, mert ráébredt, hogy ennek hiányában maga és minden katonája odavész a perzselő sivatagi homokban. Nem, senki sem tudhatta, hogy esküvőm napján Bernadotte pontosan azt jósolta meg, ami már bekövetkezett. A vitának ezen a pontján ásítozni kezdtem, ami igazán nem illik egy menyasszonyhoz. De hát végül is életemben először mentem férjhez, és tényleg nem tudtam, hogyan kellene viselkedni. Jean–Baptiste észrevette, hogy unatkozom, és felállt: – Késő van, Désirée. Azt hiszem, haza kellene mennünk. Ekkor hallottam először ezt az annyira családias kifejezést: „haza kellene mennünk”. Az asztal túlsó végén Caroline és Hortense lopva összenézett, és kuncogott. Kedélyes bácsikám, Somis, rám kacsintott, és búcsúzásnál megveregette az arcom: – Ne félj, kicsi lány, Bernadotte nem harapja le az orrod...

Fülledt nyári éjszakán nyitott kocsiban hajtottunk Sceaux–ba. A csillagok, a sárga nyári telihold karnyújtásnyira látszottak, s arra gondoltam, nem véletlen, hogy házunk a Rue de la Lune–ben, a hold utcájában van. Beléptünk a fényesen kivilágított ebédlőbe. Magas gyertyák égtek az ezüst gyertyatartókban, amiket Josephine–től és Napoleontól kaptunk nászajándékba. Az asztalon pezsgősüveg, poharakkal, hatalmas tál, tele szőlővel, őszibarackkal, marcipántortácskákkal. De a házban csend volt, sehol egy teremtett lélek. – Ez Marie műve – mondtam mosolyogva. – Nem! Fernand–é! – De én megismerem Marie marcipánkészítményeit – mondtam, és bekaptam egyet. Jean–Baptiste gondterhelten nézte a pezsgőt. – Ha ma este folytatjuk az ivást, holnap rettenetes fejfájással ébredünk – mondta. Egyetértettem vele, és odamentem a kertre nyíló üvegajtóhoz. Rózsák illata úszott a levegőben, ezüstösen csillogtak a gesztenyefa levelei. Mögöttem Jean–Baptiste egyenként eloltogatta a gyertyákat. Hálószobánkban teljes volt a sötétség. Kitapogattam az utat az ablakhoz, elhúztam a függönyöket, hadd süssön be a hold. Jean–Baptiste időközben a hálószoba melletti kis szobába ment, ott keresgélt valamit. Talán időt akar adni a vetkőzéshez és lefekvéshez, gondoltam hálásan, milyen tapintatos. Gyorsan levetkőztem, a kétszemélyes ágyhoz mentem, selyemtakaróján megtaláltam a hálóingem, felvettem, villámgyorsan a takaró alá bújtam – és teli torokból felsikoltottam. – Az Isten szerelmére, Désirée, mi történt? – kérdezte az ágyhoz siető Jean– Baptiste. – Nem tudom. Rémesen megszúrt valami. – Megmozdultam. – Au, megint szúr! Jean–Baptiste gyertyát gyújtott, én felültem, és felhajtottam a takarót: rózsák! Rózsák és rózsák, szúrós tövissel! – Ki az az idióta? – kiabált Jean–Baptiste, amint értetlenül bámultunk az ágyra. Tartotta a takarót, én meg szedegettem a rózsákat. Tele volt velük az ágy, telis– tele rózsákkal – és tövisekkel. – Valószínűleg Fernand tette – morogtam –, meg akart lepni minket. De Jean–Baptiste tiltakozott: – Nem Fernand volt, hanem Marie! Rózsák, könyörgök, rózsák egy frontharcos ágyában! Az ágy melletti asztalkára tettem a rózsákat, onnan árasztották bódító illatukat. Hirtelen ráébredtem, hogy Jean–Baptiste figyel, s rajtam nincs más, csak hálóing. Gyorsan az ágyra ültem. – Fázom. Add vissza a takarót. – Azonnal rám terítette. Elviselhetetlenül meleg volt a takaró alatt, mégis a fülemig húztam, és behunytam a szemem, hogy ne lássam, mikor fújja el a gyertyát. Másnap reggel kiderült, hogy Marie és Fernand – most első ízben – egyetértettek valamiben. Együtt dekorálták ki a nászágyat, és izgalmukban mindketten megfeledkeztek a tövisekről. Jean–Baptiste két hónap szabadságot kért, hogy együtt tölthessük a mézesheteinket. De amint Párizsba ért flottánk megsemmisülésének híre, majd minden reggel részt kellett vennie – a hadügyminiszterrel együtt – a direktori tanács ülésén. Házunk közelében bérelt istállót, két lovat helyezett el benne. Valahányszor visszagondolok mézesheteinkre, látom magam, amint késő délután a kertkapunál állva várom Jean–Baptiste–ot. És amint meghallom a távoli lódobogást, szívem vadul verni kezd, és ezredszer is megnyugtatom magam, hogy egy–két másodpercen belül feltűnik az egyik lovon ülő Jean–Baptiste, és hogy tényleg és igazából és örökre ő a férjem, és nem álmodom, valóban nem álmodom... És hogy tíz perccel később a gesztenyefa alatt ülve kávézunk, és Jean–Baptiste elmondja mindazt, ami másnap

benne lesz a Moniteur–ben és azt is, amit senkinek sem szabad tudni. Én meg elégedetten pislogok a lemenő napba, és a fűben heverő gesztenyékkel játszom. Az abukiri vereség hírére ellenségeink is felbuzdultak. Oroszország megint háborúra készült, és ugyanazok az osztrákok, akik rövid idővel ezelőtt bocsánatot kértek kormányunktól a francia lobogó megsértéséért, ismét ellenünk meneteltek; Svájc és Észak–Olaszország felől közeledtek határainkhoz. Napoleon büszkeségei, a francia fennhatóság alatt álló olasz államok tárt karokkal várták az osztrákokat, és hadseregünk hanyatt–homlok menekült mindenünnen. Egyik délután nagyon későn tért haza Jean–Baptiste. Lováról leugorva odavetette: – Felajánlották nekem az olaszországi főparancsnokságot. Meg kell állítani a visszavonulást, és legalább Lombardiát megtartani. – Sötétedett, mire megittuk a kávét. Gyertyát és több ív papírt hozott ki a kertbe, és elkezdett írni. – Elfogadod a főparancsnokságot? – Szívemet jeges félelem szorította össze. Felnézett. – Mit mondtál? Ja igen. Igen, elfogadom, ha ők is elfogadják a feltételeimet. Épp most szövegezem meg őket. – Tolla továbbszáguldott, egyik ívet a másik után töltötte meg. Később odabent folytatta az írást. Vacsoráját letettem íróasztalára, de észre sem vette, úgy írt tovább. Néhány nappal később véletlenül tudtam meg Josephtől, hogy Jean–Baptiste kitűnő feljegyzést írt Barrasnak az olasz front helyzetéről. Pontosan megjelölte benne, hány emberre van szüksége ahhoz, hogy tartsa a frontot és megfelelő létszámú helyőrsége legyen a távolabb fekvő területeken. De a Direktórium nem fogadta el Jean–Baptiste feltételeit. Katonákat még csak tudtak sorozni, de felszerelésükhöz hiányzott a fegyver és az egyenruha. Ilyen körülmények között Jean–Baptiste nem vállalta a felelősséget az olasz frontért. Ezért Schérer hadügyminiszter lett a főparancsnok. Két héttel később Jean–Baptiste váratlanul, ebédidőben toppant be. Szilvát főztünk be éppen Marie–val, amikor megláttam és kiszaladtam elé a kertbe. – Meg ne csókolj – figyelmeztettem–, konyhaszagú vagyok, szilvát rakunk el, annyit, hogy egész télen nem kapsz mást, mint szilvát. – De én nem leszek itt, hogy megegyem a szilvádat – mondta, és bement a házba. – Fernand – kiáltott –, készítsd ki a tábori egyenruhát, tarisznyázd fel a lovakat. Holnap reggel hétkor indulunk. Kilenckor elviszed a poggyászt a... A többit nem hallottam... Jean–Baptiste eltűnt a házban, engem otthagyott a kertkapunál. A kertben töltöttük az egész délutánt. Az őszi nap nem melegített már; száraz levelek takarták a pázsitot. Igen, egyik napról a másikra beköszöntött az ősz. Kezemet ölemben nyugtatva figyeltem szavaira. Hallgattam a hangját. Néha úgy szólt hozzám, mint felnőtt nőhöz, néha meg lágyan, gyengéden, mint egy kisgyerekhez. – Mindig is tudtad, ugye, hogy egyszer újból elmegyek a frontra. Végül is katonához mentél feleségül, és te okos asszony vagy, nyugodj meg és légy bátor... – Nem akarok bátor lenni – hajtogattam makacsul. – Hallgass ide: Jourdan három hadsereg főparancsnoka lett, a dunai hadseregé, az úgynevezett svájci, illetve a megfigyelő hadseregé. Masséna a svájci hadsereg élén megpróbálja a svájci határon megállítani az ellenséget. Nekem meg a figyelő hadsereg jutott, el kell jutnunk a Rajnához, majd átlépni két helyen: Fort Louis du Rhin közelében, valamint Speyer és Mayence között. Harmincezer embert kértem a Rajna– vidék meghódítására és megszállására, meg is ígérték. De a kormány képtelen lesz betartani az ígéretét. Ezért ál–hadsereggel lépem majd át a Rajnát, Désirée, ál– hadsereggel kell az ellenséget megvernem – figyelsz rám, kicsikém? – Nincs olyan, amit ne tudnál megtenni – mondtam könnyes szemmel. – A kormány sajnos ugyanígy vélekedik – sóhajtott –, ezért kívánja azt, hogy nyomorúságosan felszerelt újoncokkal induljak el.

– Mi, tábornokok mentettük meg a Köztársaságot, és mi, tábornokok tartjuk életben, mondta nekem egyszer Napoleon – mormogtam. – Természetesen. Ezért fizeti tábornokait a Köztársaság. Nincs benne semmi különös. – Az az ember, akitől ma reggel a szilvát vettem, teli szájjal szidta a kormányt és a hadsereget. Azt mondta: „Amíg Bonaparte tábornok Olaszországban volt, minden csatát megnyertünk, és az osztrákok békéért könyörögtek. Amint elment, hogy a tengerentúlon terjessze dicsőségünket, minden fejtetőre állt.” Érdekes, hogy Napoleon hadjárata milyen mély benyomást keltett az egyszerű emberekben. – Az viszont elkerülte a te zöldségkereskedőd figyelmét, hogy Napoleon abukiri veresége hirtelen jeladás volt ellenségeink számára, hogy mindenfelől támadásba lendüljenek. És az is, hogy Napoleon csatákat nyert ugyan Itáliában, de sosem erősítette meg kellőképpen az elfoglalt területeket. Most nekünk kell nevetségesen kis létszámú csapatokkal megvédeni határainkat, míg Bonaparte kolléga, kitűnően felszerelt kontingensével a Nílus partján sütkérezik, és mindenki őt tartja az erős embernek! – Egy királyi korona hever a sárban, csak le kell hajolni érte – mondtam csendesen. – Ki mondta ezt? – kiáltott fel Jean–Baptiste. – Napoleon. – Neked? – Nem, önmagának. A tükörben nézegette magát. Véletlenül álltam mellette. Hosszú ideig hallgattunk. Besötétedett, arcvonásait sem tudtam már kivenni. Marie dühös kiáltozása törte meg a csendet. – Nem engedem, hogy a konyhaasztalon tisztítsa meg a pisztolyokat! Vigye innen, de azonnal! Fernand kérlelő hangját hallottuk: – Hadd tisztítsam itt. A golyókat majd kint rakom beléjük. – Megmondtam, azonnal vigye innen! – rikácsolt Marie. – Használsz pisztolyt a csatában? – kérdeztem Jean–Baptiste–ot. – Amióta tábornok lettem, nagyon ritkán – hangzott a válasz a sötétben. Hosszú, nagyon hosszú volt az éjszaka. Egyedül feküdtem ágyunkon, Sceaux kis temploma harangütéseit számláltam, és tudtam, hogy odalent, a dolgozószobában, Jean–Baptiste térképek fölé hajol, vékony vonalakkal, keresztekkel, körökkel jelöli meg őket. Végül álomba eshettem, mert hirtelen rémülten riadtam fel, azzal az érzéssel, hogy valami szörnyű történt. Jean–Baptiste mellettem aludt. Mocorgásom felébresztette. – Mi történt? – morogta álmosan. – Rémes álmom volt – suttogtam –, azt álmodtam, hogy ellovagoltál – hogy csatába lovagoltál. – Holnap ellovagolok – válaszolta teljesen éberen. A frontkatona jellegzetessége, hogy bármily mélyen alszik, abban a pillanatban, amikor felkeltik, teljesen éber lesz. – Mellesleg – mondta – kérdezni akarok tőled valamit. Mondd csak, Désirée, mit csinálsz egész nap? – Micsoda? Hogy mit csinálok? Hogy érted ezt? Tegnap segítettem Marie–nak szilvát eltenni. Tegnapelőtt elmentem Julie–vel a varrónőjéhez, Madame Berthier–hez, aki elmenekült az arisztokratákkal Angliába és most hazatért. És a múlt héten... – Igen, igen, de mit csinálsz, Désirée? – Hááát, semmit – vallottam be zavartan. Karját fejem alá csúsztatta, és magához ölelt. – Désirée, szeretném, ha távollétem alatt elfoglalnád magad valamivel, és arra gondoltam, hogy órákat vehetnél, hogy tanulhatnál. – Tanulni? Tízéves korom óta nem vettem órákat. – Éppen ezért. – Hatéves voltam, amikor iskolába mentem, Julie–vel együtt. Apácák által fenntartott zárdaiskola volt, és a zárdákat akkor oszlatták fel, amikor a tizediket

betöltöttem. Utána mama akart minket oktatni, de nem lett belőle semmi. Jean– Baptiste, te mennyi ideig jártál iskolába? – Tizenegyedik évemtől tizenhárom éves koromig. Utána kirúgtak. – Miért? – Az egyik tanító méltánytalanul bánt Fernand–nal. – És megmondtad a véleményed? – Nem, felpofoztam. – Biztosan igazad volt – és olyan közel bújtam hozzá, amennyire csak tudtam –, azt hittem, hogy sok–sok éven átjártál iskolába, mert olyan okos vagy. És az a sok könyv, amit mindig forgatsz... – Eleinte az elvesztett időt akartam csak pótolni. Utána a tisztiiskola tananyagát vettem át. Most már egyéb tudásra is szükségem van. Például, ha elfoglalt területet kell kormányozni, muszáj konyítani a kereskedelemhez, a joghoz, a – de neked, kicsi lány, ilyeneket nem kell tudni. Arra gondoltam, hogy zenét és illemtant tanulhatnál. – Illemet? Úgy érted, táncot? De hisz tudok táncolni! Marseille–ben minden évben táncoltam a Bastille napján a Városháza téren. – Nem, nem a táncra gondoltam. A fiatal lányok annak idején sok mindent tanultak, a táncon kívül, a bennlakó iskolákban. Például: hogyan kell bókolni, milyen kézmozdulattal illik átvezetni egyik szobából a másikba a vendégeket... – Jean–Baptiste – szakítottam félbe –, nekünk csak egy ebédlőnk van! S ha egyik vendégednek valaha is eszébe jut, hogy az ebédlőből bemenjen a dolgozószobádba, mire valók a bonyolult kézmozdulatok? – Ha egyszer kineveznek valahová katonai kormányzónak, te leszel a körzet első számú hölgye, aki számtalan előkelőséget lát vendégül szalonjaiban. – Szalonok! – mondtam indignáltan. – Jean–Baptiste, már megint palotákról és kastélyokról beszélsz? – És a vállába haraptam. – Au, hagyd abba! – kiáltott, és abbahagytam. – El nem tudod képzelni – folytatta –, hogy annak idején, Bécsben, milyen éberen leste az osztrák arisztokrácia és a külföldi diplomaták serege, hogy mikor hoz szégyent a Köztársaságra a francia nagykövet. Biztos vagyok benne, hogy titokban imádkoztak: egyem késsel a halat. A Köztársaságnak tartozunk azzal, Désirée, hogy kifogástalanul viselkedjünk. – Kis idő múlva hozzáfűzte: – Milyen szép lenne, ha tudnál zongorázni, Désirée. – Nem hiszem, hogy szép lenne. – De muzikális vagy! – mondta reménykedve. – Nem tudom. Igaz, nagyon szeretem a zenét. Julie zongorázik, de rém rosszul. Rosszul zongorázni – bűn. – Szeretném, ha zongoraórákat és néhány énekórát is vennél – mondta határozottan. – Ugye meséltem neked barátomról, a hegedűvirtuóz Rodolphe Kreutzer–ről? Elkísért Bécsbe, és egyszer elhozott a nagykövetségre egy bécsi zeneszerzőt. Várj csak, hogy is hívták? Igen, Beethoven. Monsieur Beethoven és Kreutzer több ízben játszott nekem, és azóta is sajnálom, hogy gyerekkoromban nem tanultam játszani valamely hangszeren – felnevetett–, de anyám örült, ha sikerült annyi pénzt előteremteni, hogy egy tisztességes új ruhát vehessen nekem. – Ismét elkomolyodott, sajnos. – Azt akarom, hogy zeneórákat vegyél. Kreutzertől tegnap elkértem egy zenetanár címét. Megtalálod az íróasztalom fiókjában. Kezdd el, és rendszeresen írd meg, hogyan haladsz. Szívemet jeges marok szorította. „írjál rendszeresen, mondta, írjál, írjál, írjál.” írni, mindig csak írni... Ólomszürke reggeli fény hatolt át a függönyökön. Rájuk bámultam, felismertem a függönyök színét, mintáját. Jean–Baptiste ismét elszenderedett. Valaki dörömbölt az ajtón – Fél hét van, mon Général! – Fernand hangja. Fél órával később reggeliztünk, és most láttam először tábori egyenruhában Jean– Baptiste–ot. Szigorú sötétkék színét sem szalagok, sem kitüntetések nem enyhítették.

Alig nyeltem le az első korty kávét, máris megkezdődött a szörnyű búcsúvétel. Lónyerítés, kopogtatás az ajtón, idegen hangok, sarkantyúk pengése. Fernand nyitott be: – Az urak megérkeztek! – Jöjjenek be – mondta Jean–Baptiste, s a következő pillanatban általam ismeretlen arcokkal telt meg a szoba. Jean–Baptiste felületesen bemutatta őket: „Vezérkarom tisztjei”, én meg azt mondtam, hogy nagyon örülök, majd ő fölugrott: – Gyerünk–indulás! – Isten veled, kicsi lányom – fordult felém. – írjál gyakran. A hadügyminisztérium különfutárral juttatja majd el a leveleidet hozzám. Isten vele, Marie! Vigyázzon Madame–ra! Már kint is volt, és vele együtt eltűnt az összes vezérkari tiszt. Szerettem volna még egyszer megcsókolni. A reggeli fénytől ólomszürke szoba forogni kezdett velem, az asztalon égő gyertyák lángja furcsán lobogott, s egyszerre minden elsötétült. Ágyamon fekve tértem magamhoz. Utálatos ecetszag vett körül. Marie arca lebegett egész közel az enyémhez. – Elájultál, Eugénie – mondta. Homlokomról ledobtam az ecetszagú borogatást. – Még egyszer meg akartam csókolni – tudod, búcsúzóul.

Sceaux, Párizs közelében, a VI. és VII. év fordulóján (A 18. század utolsó évének elején) Újévi harangozás szakította félbe rémes álmom; Sceaux falusi harangja, melybe belezúgott a Notre–Dame és más párizsi templomok harangszava. Álmomban a marseille–i kis filagóriában ültem, és egy férfival beszélgettem, aki épp úgy nézett ki, mint Jean–Baptiste, de tudtam, hogy nem ő az, hanem a fiunk. „Elmulasztottad az illemtanórákat, mama, és táncleckét sem vettél Monsieur Montéitól” – mondta fiam, Jean–Baptiste hangján. Meg akartam magyarázni, hogy túlságosan fáradt voltam. És akkor hirtelen szörnyű dolog történt: fiam összement, mind kisebb és kisebb lett, végül törpe lett, a térdemig sem ért fel. Törpe fiam a térdembe kapaszkodva azt suttogta: „Ágyútöltelék, mama, nem vagyok más, mint ágyútöltelék, és a Rajnához vezényeltek. Én ritkán használok csak pisztolyt a csatában, de mások használnak – bumm, bumm!” Egész idő alatt rázta a nevetés. Rettenetes rémület fogott el, megpróbáltam magamhoz szorítani a törpét, hogy megóvjam. De állandóan kicsúszott a kezem közül, a fehér kerti asztal alá. Lehajoltam érte, de olyan fáradt voltam, annyira fáradt és szomorú. És hirtelen Joseph állt mellettem, és poharát rám emelte: – „Éljen a Bernadotte–dinasztia!” – mondta gúnyos nevetéssel. Pillantását kerestem, de szeme Napoleon szikrázó szeme volt. E pillanatban ismét megszólaltak a harangok, és felébredtem. Most itt ülök Jean–Baptiste dolgozószobájában, és – könyöknyi helyet szorítva a súlyos könyvek és térképek között – naplót írok. Az utcáról vidám hangok, nevetés és részeg gajdolás hallik be. Miért, hogy újév kezdetén mindenki olyan jó hangulatban van? Én magam kimondhatatlanul szomorú vagyok, egyrészt mert levélben összevesztem Jean–Baptiste–tal, másrészt, mert nagyon félek az új évtől. A Jean–Baptiste távozása utáni napon engedelmesen elmentem a zenetanárhoz, akit ez a Rodolphe Kreutzer ajánlott. A nagyon sovány emberke nagyon rendetlen szobában lakik a Quartier Latinben, a falakat nagyon poros babérkoszorúk borítják. Az első dolog, amit ez a rettenetesen rossz szájszagot árasztó úriember közölt, hogy csak azért kényszerül leckéket adni, mert ujjait köszvény gyötri. Ha ez nem lenne, kizárólag koncerteknek szentelné magát. Ki tudnék–e fizetni előre tizenkét órát? Kifizettem, s utána leültetett a zongora elé, és begyakoroltatta velem a különböző hangok nevét és azt, hogy melyik billentyű milyen hangot ad. Az első lecke után, hazafelé menet elszédültem a kocsiban, és attól féltem, hogy megint elájulok. De

szerencsésen hazaértem, s azóta hetente kétszer járok a Quartier Latin–be. Zongorát is béreltem, hogy otthon gyakorolhassak. Jean–Baptiste azt akarta, hogy vásároljak egyet, de én azt gondoltam, hogy kár lenne ennyi pénzt kiadni. Mindennap olvasom a Moniteur–ben, hogy Jean–Baptiste győzelmesen vonul át Németországon. De ő – noha naponta ír – sose említi a háborút. Ezzel szemben sose felejti el megtudakolni, hogyan haladok tanulmányaimmal. Nagyon rossz levélíró vagyok, ennélfogva leveleim mindig igen rövidek; sose sikerül elmondani, amit igazán szeretnék: hogy milyen boldogtalan vagyok nélküle és mennyire vágyom utána. Ő meg úgy ír, mint egy idős nagybácsi! Állandóan hangsúlyozza, milyen fontos, hogy folytassam „tánc– és illemtanulmányaimat” és mikor ráébredt, hogy elkezdeni sem akarom, azt írta, hogy: „Én is nagyon vágyom utánad, és rendkívül fontosnak tartom, hogy tanulmányaidat befejezzed. A zene és a tánc alapvető dolgok, és javaslom, hogy vegyél néhány órát Monsieur Montelnél. Most veszem észre, hogy túl sok tanácsot adok, és azzal fejezem be, hogy ajkadat csókolom. A Te J.–Bernadotte–od, aki nagyon szeret.” Ez egy szerelmes levél? Annyira bosszantott, hogy válaszomban nem is reagáltam tanácsaira, és azt sem árultam el, hogy időközben elkezdtem „tanulni” Monsieur Montelnél. Isten tudja, ki ajánlotta ezt a férfit, ezt a parfümözött balett–táncost, ezt a püspökbe oltott balerinát, aki „kecses” bókokra késztet láthatatlan méltóságok előtt, megmutatja, hogyan kell láthatatlan idős hölgyeket az ugyancsak láthatatlan kerevethez kísérni, és egész idő alatt ugrál körülöttem, hogy a hatást lesse. Az ember azt hihetné, hogy királyi fogadásra készít fel, engem, a meggyőződéses republikánust. Mivel a tánc– és illemtanleckéket nem említettem, a futár egyszer a következő levelet hozta Jean–Baptiste–tól: „Nem írsz semmit arról, hogy haladsz a tánc–, zene– és egyéb leckékkel. Remélem, hogy amíg én távol vagyok, kicsi lányom a lehető legjobban kihasználja az időt. A Te J.–Bernadotte–od.” Levele azon a reggelen érkezett, amikor különlegesen pocsékul éreztem magam, semmi kedvem nem volt felkelni. Nagyon egyedül voltam a széles, kétszemélyes ágyban, a látogatóba jövő Julie–t sem akartam látni, semmire nem akartam gondolni. A hivatalos papír (amit Jean–Baptiste magánlevelezésre is használ) fejlécén ez áll: Francia Köztársaság, alatta meg: Liberté–Égalité. Miért kell nekem – csikorgattam a fogam –, a marseille–i selyemkereskedő lányának „előkelő hölggyé” nevelkednem? Jean–Baptiste, gondoltam, valószínűleg tehetséges tábornok, egyike „a jövő embereinek, de nagyon egyszerű családból származik, és különbenis, egy köztársaságban minden ember egyenlő, és én nem akarok olyan körökben forgolódni, ahol bonyolult kézmozdulatokkal kell a vendéget a helyére kísérni. Felkeltem, és hosszú, mérges levelet írtam neki. Írás közben sírtam, és szétmázoltam a tintát. Nem prédikátorhoz mentem feleségül, írtam, hanem olyan férfihoz, akiről azt hittem, hogy megért engem. Ami azt a büdös száj ú zongoratanárt és a parfümillatú Montéit illeti, elegem van belőlük, mehetnek a pokolba, elegem van, elég, elég, elég... Anélkül hogy átolvastam volna, gyorsan lepecsételtem a levelet, szóltam Marie– nak, béreljen kocsit és azonnal vigye a hadügyminisztériumba, hogy továbbítsák Bernadotte tábornoknak. Másnap persze már féltem, hogy Jean–Baptiste tényleg megharagszik rám. Elmentem Montelhez, utána két órát skáláztam a zongorán, és próbálgattam azt a Mozart–menüettet, amellyel meg akartam lepni Jean–Baptiste–ot, amikor hazajön. Úgy éreztem, fakó, szomorú és elveszett vagyok, olyan szomorú és elhagyatott, mint kertünk a most kopaszon didergő gesztenyefával. Egy teljes hét múlt el kínos lassúsággal, mire megjött Jean–Baptiste válasza. „Nem írtad, drága Désirée, hogy mivel bántottalak meg. Egyáltalán nem tartalak gyereknek, hanem szerető, megértő feleségnek. Minden, amit eddig mondtam, meg kellett hogy győzzön arról...” – és itt megint jött a művelődés fontossága, kenetteljes szavak arról, hogy a tudást „kemény

és kitartó munkával” lehet megszerezni. Utolsó mondata: „Írj, és mondd, hogy szeretsz!” Erre a levélre még nem válaszoltam, mert időközben történt valami, amit képtelen vagyok levélben megírni. Mint olyan gyakran, tegnap reggel is Jean–Baptiste dolgozószobájában üldögéltem magányosan, a kis asztalon lévő földgömböt pörgettem, és azon tűnődtem, hány kontinens van, hány olyan ország, amiről nem tudok semmit. Marie jött be, erőlevest hozott. – Idd ki – mondta –, most tápláló ételekre van szükséged. – Minek? Nagyon jól vagyok. Sőt, folyton hízom. Alig bírom felvenni a sárga selyemruhát. – Eltoltam a csészét. – Ráadásul utálom a zsíros ételt. Marie kifelé fordult. – Erőltetni kell az evést. És nagyon jól tudod, miért. Megdöbbentem. – Miért? Marie mosolygott, hirtelen visszajött, és át akart ölelni. – Ugye tudod? De én ellöktem, és rákiáltottam: – Nem, nem tudom! És nem is igaz, tudom, hogy nem igaz! – Ezzel felszaladtam a hálószobába, bezártam az ajtót, és az ágyra vetettem magam. Természetesen gondoltam már rá, persze hogy gondoltam. De magamnak sem akartam bevallani. „Nem lehet igaz, szó sem lehet róla – rémes lenne, ha igaz volna. Előfordulhat, hogy ilyen–olyan okból egyszer vagy kétszer vagy akár háromszor is kimarad egymás után a vérzés. Előfordulhat, ugye?” Julie–nek egy szót sem szóltam, mert ha tudná, azonnal elcipelne egy orvoshoz. Nem akarom, hogy megvizsgáljanak, nem akarom, hogy közöljék, hogy... Marie tudja, gondoltam. A mennyezetet bámultam, és megpróbáltam elképzelni, milyen lesz. Természetes dolog, gondoltam, teljesen természetes, minden asszonynak van gyereke. Ott van mama és Suzanne és – nem, Julie–nek nincs gyereke, és kétségbeesetten szeretne, és két orvosnál is járt már. De a gyerek olyan óriási felelősség, annyi mindent kell tudni ahhoz, hogy az ember felnevelje és megmagyarázza neki, mi helyes és mi helytelen. Én meg oly tudatlan vagyok... Talán kisfiú lesz, olyan göndör sötét hajú, mint Jean–Baptiste? És Jean–Baptiste– nak ezt a kicsiny mását egyszer talán megölik a Rajna–vidéken vagy Olaszországban, úgy, mint azokat a tizenhat éveseket, akiket most soroznak határaink védelmében? Talán ő maga ragad pisztolyt, és megöli mások kicsi fiait? Gyomromra szorítottam a kezem. Valóban egy új emberi lény növekszik odabent? Képtelen gondolat! Ugyanakkor az is átfutott az agyamon, hogy ő az én kis emberkém lesz, az én lényem kicsi része, s egy másodperc töredékéig boldog voltam. Majd kijózanodtam. Az én kis emberkém? Nem, egyetlen ember sem lehet a másik tulajdona. És miből gondolom, hogy a fiam mindig megért majd engem? Mi a helyzet például velem és mamával? Hányszor gondoltam régimódinak, hányszor füllentettem neki! És pontosan ugyanez történik majd a fiammal és velem: ő is füllenteni fog nekem, régimódinak vél, bosszantónak. Te kis ellenség a testemben, gondoltam mérgesen, én nem hívtalak! Marie kopogott, de nem engedtem be. Hallottam, hogy megfordul, lemegy a konyhába, visszatér, és újra kopogtat. Ezúttal beeresztettem. – Felmelegítettem a levesedet – mondta. – Marie, nagyon boldog voltál, amikor gyereket vártál? – kérdeztem. Leült az ágyam szélére. – Nem, egyáltalán nem, hiszen nem voltam férjnél. Habozva kiböktem: – Tudod, hallottam, hogy – ha nem akarsz gyereket – tudod, vannak asszonyok, akik segítenek rajtad. Átható pillantással nézett. – Igen – mondta lassan –, vannak ilyen asszonyok. A testvérem el is ment egy ilyenhez. Sok gyereke volt már, nem akart többet. Igen – de azután hosszú ideig beteg volt. Nem lehet több gyereke, de igazán egészséges sem lesz soha többé. De az előkelő hölgyek, Madame Tallien vagy Madame Josephine

biztosan ismernek valódi orvost, aki segíteni tud. De azt tudod–e, hogy a törvény tiltja? Elhallgatott. Csukott szemmel feküdtem, kezem a hasamra szorítottam. Teljesen lapos volt. – Szóval el akarod vétetni? – hallottam Marie kérdését. – Nem! – kiáltottam önkéntelenül. Marie elégedetten állt fel. – Gyerünk, idd ki a levest – mondta gyengéden. – Utána meg írd meg a tábornoknak, örülni fog. Megráztam a fejem. – Nem, nem írhatom meg. Személyesen szeretném elmondani. – Kiittam a levest, felöltöztem, majd Monsieur Montelhez mentem, és néhány újabb tánclépést tanultam. Ma reggel nagy meglepetés ért. Josephine jött el hozzám. Eddig mindössze kétszer járt nálam, akkor is Joseph és Julie társaságában. Viselkedése azonban nem árulta el, hogy bármi különös oka lenne erre a hirtelen vizitre. Szédületesen kiöltözött: vékony fehér gyapjúruha, szorosan simuló fehér hermelinköpeny és fehér tollas magas tetejű fekete kalap. A téli reggel hideg fénye azonban nem tett jót neki: kegyetlenül kirajzolta szeme körül a ráncokat, ha nevetett, ajka pedig nagyon cserepesnek tűnt az egyenetlenül felkent rúzs alatt. – Látni akartam, hogyan boldogul szalmaözvegyként, Madame – mondta. – Nekünk szalmaözvegyeknek össze kell tartanunk, nem igaz? Marie forró csokoládéval kínált minket, szalmaözvegyeket, s én udvariasan megkérdeztem: – Gyakran kap hírt Bonaparte tábornok felől? – Nem, nem nagyon gyakran. Flottáját elveszítette, és elvágták híradási lehetőségeit. Nagy ritkán sikerül csak egy kisebb hajónak áttörnie a blokádot. Nem tudtam mit mondani erre. Josephine körülnézett, és meglátta a zongorát. – Julie–től hallottam – jegyezte meg –, hogy zongoraleckéket vesz. – Bólintottam. – Ön is játszik? – Természetesen – válaszolta a volt grófné –, hatéves korom óta. – Tánc– és illemtanleckéket is veszek– folytattam–, nem akarok szégyent hozni Bernadotte–ra. Josephine egy marcipántortácskát rágcsált. – Nem olyan egyszerű tábornokfeleségnek lenni – úgy értem, olyan tábornokénak, aki a távolban csatázik. Távollét esetén könnyen adódnak félreértések. „Isten a tanúm, milyen igaza van” – gondoltam, és csacska leveleim jutottak eszembe. – Az ember nem írhat le mindent, amit szeretne – mondtam fennhangon. – Pontosan így van! – helyeselt sietve. – De mindig akadnak mások, akik beavatkoznak, és rosszindulatú leveleket írnak. Például közös sógorunk, Joseph. – Csipke zsebkendővel megtörölte ajkát. – Magának elárulom, hogy Joseph meg akarja írni Napoleonnak, hogy tegnap felkeresett Malmaisonban, és ott találta Hippolyte Charles–t – ugye emlékszik Hippolyte–ra, arra az elbűvölő fiatal hadiszállítóra? –, nos, hogy háziköntösben találta Hippolyte–ot. Joseph ilyen jelentéktelen apróságokkal akarja terhelni Napoleont, akinek most nagyobb gondjai vannak. – És minek mászkál Malmaisonban Monsieur Charles háziköntösben? – Igazán nem értettem, hogy miért megy látogatóba ilyen öltözékben. – Reggel kilenc volt – mondta Josephine –, és még nem volt ideje felöltözni. Tudja, Joseph váratlanul toppant be. Elállt a szavam. – Társaságra van szükségem, nem bírom, ha ilyen hosszú ideig magamra hagynak, soha életemben nem voltam egyedül – mondta könnybelábadó szemmel. – És mivel nekünk szalmaözvegyeknek közösen kell fellépnünk sógorunk ellen, arra gondoltam, hogy szólhatna egy jó szót a nővérének. Ő talán rávehetné Josephet, hogy ne írjon erről Bonaparte–nak. Tehát ezért jött. – Julie semmilyen befolyással nem bír Joseph tetteire – mondtam az igazságnak megfelelően. Rémülten nézett. – Nem hajlandó segíteni rajtam?

Közöltem, hogy az újév előestéjét Joseph házánál ünnepelem, és hogy szólok Julie– nek. – De ne nagyon reménykedjen, Madame – fűztem hozzá. Szemmel láthatóan megkönnyebbült. – Tudtam, hogy nem fog cserbenhagyni, tudtam! Mondja, miért nem jön soha el Theresa Tallienhez? Két héttel ezelőtt szült. Meg kell néznie a csecsemőt. – Az ajtó felé menet még egyszer visszafordult: – Nem unatkozik Párizsban, Madame? Elmehetnénk egyszer együtt színházba. És könyörgök, szóljon a nővérének, hogy Joseph azt írhat Bonaparte–nak, amit akar, csak azt kérném, ha lehet, mellőzze azt a háziköntöst! Fél órával a kitűzött időpont előtt hajtottam a Rue du Rocher–ba. Julie új, vörös ruhájában (ami nagyon rosszul állt neki) fejvesztetten rohangált az ebédlőben, ide– oda tologatta az asztalon a kis ezüstpatkókat, a boldog új év jelképeit. – Louis Bonaparte–ot ültettem melléd – mondta. – Ez a kövér fickó olyan unalmas, igazán nem tudom, kinek a nyakába sózhatnám. – Meg akarlak kérni valamire – mondtam. – Nem szólhatnál Josephnek, hogy ne említse Napoleonnak a háziköntöst, azt a köntöst gondolom, amit ez a Charles viselt Malmaisonban? – A levél már elment. Minden további vita felesleges – szólt ebben a pillanatban belépő Joseph. A pohárszékhez ment, és konyakot töltött magának. – Fogadni mernék, hogy Josephine ma elment magához, és segítségét kérte. Nem igaz, Désirée? Vonogattam a vállam. – Rejtély számomra, hogy miért akar mellé állni, ahelyett, hogy mellénk állna – folytatta sértődötten Joseph. – Kit ért azon, hogy „mellénk”? – kérdeztem. – Magamat és természetesen Napoleont. – Magának semmi köze az egészhez. És Napoleon, ott Egyiptomban, nem teheti meg nem történtté azt, ami megtörtént. Bánatot okoz neki csupán. Mi szükség erre? Joseph élénk érdeklődéssel figyelt. – Szóval még mindig szerelmes belé. Milyen megindító! – gúnyolódott. – Azt hittem, régen elfelejtette. – Elfeledtem? – mondtam meghökkenve. – Hogyan lehetne elfelejteni az első szerelmet? Istenem, magára Napoleonra alig–alig gondolok, de azt a vad szívdobogást, a boldogságot s az azt követő fájdalmat és szenvedést soha nem felejtem el! – És ezért szeretné most a nagy kiábrándulástól megóvni? – Joseph szemmel láthatóan élvezte a társalgást. Újabb pohár konyakot töltött magának. – Igen. Én tudom, mit jelent az ilyen kiábrándulás. Joseph vigyorgott. – De már elküldtem a levelet. – Akkor tényleg nincs értelme tovább beszélni róla. Joseph időközben két másik pohárba töltött. – Gyerünk, lányok – mondta –, kívánjunk egymásnak boldog új évet, legyünk jókedvűek. Bármely pillanatban megjöhetnek az első vendégek. Julie meg én engedelmesen fogtuk poharunkat. De bele sem kortyolhattam, hirtelen erős rosszullét fogott el. A szagától is undorodtam, és sietve letettem a pohárszékre. – Mi bajod? – kiáltott Julie. – Egész elzöldültél! Éreztem, hogy homlokomat kiveri a veríték, beestem egy székbe, és a fejem ráztam. – Nem, nem, nincs semmi bajom. Csak az utóbbi időben gyakran fog el rosszullét. – Behunytam a szemem. – Talán állapotos – hallottam Joseph hangját. – Lehetetlen. Nekem megmondta volna – vetette ellene Julie. – Ha beteg, azonnal meg kell írnom Bernadotte–nak – mondta Joseph. Gyorsan kinyitottam a szemem. – Ne merészelje! Egyetlen szóval sem! Meg akarom lepni. – Mivel? – kérdezték egyszerre.

– Egy fiúval – mondtam, és hirtelen nagyon büszke lettem. Julie mellém térdelt, és átkarolt. – És hátha lány lesz? – mondta Joseph. – Nem, fiú lesz – jelentettem ki. – Bernadotte nem lányos apának való. – Felálltam. – És most hazamegyek. Kérlek, ne haragudjatok, de szeretnék lefeküdni. Joseph újra telitöltötte a poharakat, és ők ketten ittak az egészségemre, Julie könnyes szemmel. –Soká éljen a Bernadotte–dinasztia – mondta nevetve Joseph. Viccelődése tetszett nekem. – Igen, a Bernadotte–dinasztiára. Reméljük a legjobbakat – válaszoltam. Azután hazamentem. De a harangok nem engedték, hogy átaludjam az új év első éjszakáját. Most, hogy abbamaradt a harangzúgás, jócskán benne járunk a VII. évben. Jean–Baptiste valahol Németországban ünnepli tisztjeivel az új évet. Lehet, hogy isznak az én egészségemre is. De én egyedül nézek az új esztendő elébe. Nem, nem egészen egyedül. Kettesben indulunk a jövő felé; te, meg sem született kisfiam, és én, és reméljük a legjobbakat. A Bernadotte–dinasztia számára...

Sceaux, Párizs mellett VII. év Messidor 17–én (Mama valószínűleg ezt írná: 1799. július 4.) Nyolc órával ezelőtt megszületett a fíam. Haja sötét, selymes. De Marie azt állítja, hogy ez az első haj kihullik. Szeme sötétkék. De Marie azt mondja, hogy minden újszülöttnek kék a szeme. Olyan gyenge vagyok, hogy minden összefolyik a szemem előtt, és nagyon dühösek lennének, ha tudnák, hogy Marie beadta a derekát és titokban idehozta a naplómat. A bábaasszony nem hiszi, hogy életben maradok, az orvos viszont biztos benne, hogy átsegít a bajon. Rengeteg vért veszítettem, de valahogy sikerült megemelni lábamnál az ágyat, hogy a vérzést elállítsák. Lentről Jean–Baptiste hangját hallom. Én drága, drága Jean–Baptiste–om. Jean–Baptiste! Szerelmem, Jean–Ba...

Sceaux, Párizs mellett Egy héttel később Most már az óriás nő, a bábaaszony sem hiszi, hogy belehalok a szülésbe. Rengeteg párnától megtámasztva ülök ágyamon, Marie kedvenc ételeimet főzi, és este meg reggel Franciaország hadügyminisztere üldögél ágyam mellett, és hosszan magyarázza a gyereknevelést. Jean–Baptiste körülbelül két hónappal ezelőtt váratlanul megjelent. Az új évben összeszedtem magam, és ismét írtam neki, rövid és egyáltalán nem szeretetteljes levélkéket, mert olyan nagyon vágytam utána, és ugyanakkor dühös is voltam rá. A Moniteur–ben olvastam, hogy 300 főnyi seregével bevette az 1500 véderős Philippsburgot, és főhadiszállását a Germersheim nevű városban állította fel. Onnan indult Mannheim ellen, elfoglalta, és Hesse tartomány kormányzója lett. A terület németeit a Köztársaság törvényei szerint kormányozta, betiltotta a korbácsolást, megszüntette a gettókat, és elragadtatott köszönőleveleket kapott Heidelberg és Giessen egyetemeitől. Nagyon furcsa népek léteznek: amíg meg nem hódítják őket, felderíthetetlen okokból jobbnak és okosabbnak hiszik magukat mindenki másnál a világon. De amint legyőzetnek, tele lesznek elképesztő sirámokkal és fogak csikorgatásával – és sokan állítják, hogy titokban mindvégig az ellenség oldalán álltak! Győzelmei után Barras visszarendelte Jean–Baptiste–ot Párizsba.

Egyik délután, szokás szerint a zongoránál ültem és a Mozart–menüettet gyakoroltam – már egész jól ment –, amikor hallottam, hogy mögöttem nyílik az ajtó. – Marie – mondtam –, ezt a menüettet szánom meglepetésül a tábornokunknak. Ugye nem hangzik rosszul? – Nagyszerűen hangzik, Désirée, és nagyon nagy meglepetést szereztél a tábornokodnak! – mondta Jean–Baptiste, és megölelt. Néhány csók után úgy éreztem, mintha soha nem lett volna távol. Megterítettem, és közben azon gondolkoztam, hogyan adjam tudtára terhességemet. Sasszeme azonban mindent azonnal meglát, és váratlanul megkérdezte: – Mondd csak, kicsi lányom, miért nem írtad meg, hogy fiunk születik? – Ő sem gondolt egy pillanatig sem arra, hogy lányunk lehetne! Kezemet csípőmre rakva, homlokomat ráncolva próbáltam szigorúan viselkedni: – Mert nem akartam felbosszantani az én oktatómat! Egészen elkeseredtél volna a gondolatra, hogy kénytelen leszek félbeszakítani tanulmányaimat! – Odamentem hozzá: – De legyen nyugodt, drága tábornokom: fia még meg sem született, máris illemleckéket vett M. Monteltől! Jean–Baptiste azonnal eltiltott a további leckéktől. Annyira féltette egészségemet, hogy ha rá hallgatok, ki sem mozdulok a házból! Jóllehet egész Párizs másról sem beszél, mint a politikai válságról, melyet egyfelől a jobboldali királypártiak, másfelől a szélsőbaloldali jakobinusok okoztak és melyek újabb lázongáshoz vezethetnek, én nagyon keveset vettem észre az egészből. Kigyúltak a gesztenyefa fehérgyertyái, s én a fa dúslombjai alatt ülve csecsemőholmit varrogattam. Julie naponta eljött, segített a varrásban, mellettem üldögélt, remélve, hogy „megfertőzöm”: nagyon szeretne gyereket, mindegy, hogy fiú vagy lány. Délutánonként elég gyakran felkeresi Jean–Baptiste–ot Joseph és Lucien Bonaparte. Barras alkalmasint felajánlott valamit Jean–Baptiste–nak, amit ő felháborodottan utasított vissza. Az öt direktor közül Barras az egyetlen, aki számít, s a politikai pártok mindegyike elégedetlen a direktorok többé–kevésbé korrupt mesterkedéseivel. Barrasnak az az ötlete támadt, hogy –kihasználva az elégedetlenséget – három társától megszabadul, és kettesben folytatja a direktóriumot Sieyèsszel, a régi jakobinussal. Minthogy azonban attól félt, hogy tervezett államcsínye zavargásokat válthat ki, Jean–Baptiste–ot szerette volna megnyerni katonai tanácsadónak. Jean– Baptiste ezt visszautasította. Felszólította Barrast, hogy ragaszkodjon az alkotmányhoz, s ha változtatni akar rajta, forduljon a nemzetgyűléshez. Joseph úgy vélte, hogy a férjem bolond. – Csapatai segítségével már holnap Franciaország diktátora lehetne! – kiáltott fel. – Pontosan! és ezt szeretném elkerülni – válaszolt nyugodtan Jean–Baptiste. – M. Bonaparte, úgy látszik, elfelejti, hogy meggyőződéses republikánus vagyok! – De lehet, hogy éppenséggel a Köztársaság érdekeit szolgálja, ha válságos időben egy tábornok állna a kormány élén, vagy mondjuk, közvetlenül mögötte – vélte elgondolkozva Lucien. Jean–Baptiste fejet rázott. – Az alkotmány megváltoztatása a nép képviselőinek dolga. Két testületünk van: az Ötszázak tanácsa, amelynek maga is tagja, Lucien, és az Öregek tanácsa, amelybe bejuthat, ha eléri az ahhoz szükséges magas kort. Nekik kell az alkotmány felől dönteniük, semmiképp sem a hadseregnek vagy egy tábornoknak. Attól tartok azonban, hogy untatjuk a hölgyeket. Désirée, mi az a fura kis holmi, amin dolgozol? – Rékli a fiadnak, Jean–Baptiste. Mintegy hat héttel ezelőtt, Prairial 30–án, Barrasnak sikerült visszavonulásra rábeszélnie három direktóriumbeli társát, s most ő és Sieyès Köztársaságunk urai. A baloldal vezető pártjai új miniszterek kinevezését követelték. Talleyrand helyébe genfi követünk, egy bizonyos M. Reinhart került a külügyek élére, az igazságügyi minisztérium vezetését pedig M. Cambacérèsre, a leghíresebb ügyvédre és ínyencre bízták. De mivel minden határunk mentén háború dúl, és csak akkor védhetjük meg a

Köztársaságot, ha alaposan átszervezzük a hadsereget, jövőnk az új hadügyminisztertől függ. Messidor 15–én kora reggel futár érkezett a Luxembourg–palotából azzal a felszólítással, hogy Jean–Baptiste azonnal keresse fel a két direktort. Jean–Baptiste ellovagolt, és én egész délelőtt a gesztenyefa alatt üldögéltem. Haragudtam magamra, mert előző este egy ültő helyemben megettem egy fél kiló cseresznyét, s ettől most egyre kellemetlenebbül kavargott a gyomrom. Hirtelen mintha kést vágtak volna belém. Az éles fájdalom egy másodperc töredékéig tartott csupán, de egészen megbénított. Ó istenem, hogy fájt! – Marie! – kiáltottam – Marie! Marie kijött, egyetlen pillantást vetett rám, és azt mondta: – Azonnal menj fel a hálószobába! Fernand–t elszalajtom a bábáért! – De hiszen ez csak a tegnap esti cseresznye... – Fel a szobádba! – ismételte Marie, és talpra állított. A kés döfése nem ismétlődött, könnyedén szaladtam fel. Hallottam, amint Marie utasítást ad Fernand– nak, aki Jean–Baptiste–tal együtt tért vissza Németországból. – Végre valamire használható ez a fickó – mondta Marie, aki visszatért a hálószobába, és három lepedőt terített az ágyra. – Biztos, hogy a tegnapi cseresznye – ismételtem makacsul. De be se fejeztem, amikor a kés újból lecsapott, valósággal keresztülhasította a hátam. Sikítottam, s amikor elmúlt a fájdalom, sírni kezdtem. – Nem szégyelled magad? Ne bőgj! – kiáltott rám Marie. De az arcán láttam, hogy sajnál. – Julie–t akarom, Julie jöjjön... – jajgattam. Julie majd sajnál, és én olyan nagyon vágytam arra, hogy sajnáljanak. Fernand megérkezett a bábaasszonnyal, és azonnal futhatott Julie–ért. Ó, ez a bába! Ez a bába! Az utóbbi néhány hónapban párszor megvizsgált, és mindig hátborzongatónak tartottam. Rémtörténetből kilépő óriás nőnek tetszett. Erőteljes vörös karjai voltak, vörös arca és igazi bajusza. A legtorzabb azonban az volt ebben a női gránátosban, hogy a bajusz alatt tulipirosra festette száját, és fésületlen szürke haján kacér kis fehér csipke főkötőt viselt. Az óriás asszony alaposan és – úgy éreztem – megvetően végigmustrált. – Vetkőzzek és feküdjek ágyba? – kérdeztem. – Ráér – mondta –, magánál ez sokáig fog tartani. – Marie közölte, hogy melegíti már a vizet a konyhában. – Ráér! – mondta az óriás asszony. – Inkább főzzön egy kávét. – Erőset, ugye? Hogy felfrissítse Désirée–t? – kérdezte Marie. – Nem őt, engem – válaszolt az óriás asszony. A végtelen délután végtelen estébe, a végtelen este végtelen éjszakába nyúlt. Megjött a szürke hajnal, és egy örökkévalóságig tartott, majd az égetően forró délelőtt, amelynek nem akart vége szakadni, újabb délután, újabb este, újabb éjszaka. Addigra már egybefolytak a napszakok. Megszakítás nélkül döftek belém a kések, és messziről hallottam, amint valaki sikít, sikít, sikít. A fájdalmak közötti időszakokban minden elsötétült a szemem előtt. Konyakot öntöttek a torkomba, hánytam, és nem jutottam levegőhöz, visszasüllyedtem a sötétbe, amelyből ismét csak a rettenetes fájdalom rángatott ki. Néha éreztem Julie közellétét. Valaki néha letörölte az izzadságot homlokomról és arcomról. Hálóingem rám tapadt, és Marie nyugodt hangját hallottam: – Segítened kell, Eugénie, segítened! Szörnyetegként tornyosult fölém az óriás asszony, a pisla gyertyafény a falra vetítette idomtalan árnyképét. Az az éjszaka volt, vagy már a következő? – Hagyjanak békén – kiáltoztam –, hagyjanak békén–és ökölbe szorított kézzel csépeltem a levegőt. Mindenki visszatántorodott, s ekkor Jean–Baptiste ült ágyamra, szorosan magához ölelt, arcomat arcához szorította. Újból belém döfött a kés, de Jean–Baptiste nem eresztett el. – Miért nem vagy Párizsban, a Luxembourg–palotában? Érted küldtek, nem? – mondtam elváltozott, ziháló hangon a fájdalom pillanatnyi szünetében. – Éjszaka van – felelte. – És nem azt akarják, hogy újabb háborúba menjél? – Nem, nem, itt maradok, most már én vagyok a...

A többit már nem hallottam: újból működésbe lépett a kés, a fájdalom mérhetetlen hulláma borított el. És jött egy perc, amikor megkönnyebbültem. Megszűnt a fájdalom, olyan gyengeség fogott el, hogy gondolkodni sem bírtam. Mintha hullámokon lebegnék, lebegnék, és nem látnék semmit. De hallani hallottam. Igen, hallottam! „Még nem jött meg az orvos? Ha hamarosan nincs itt, mindennek vége!” Idegen hang volt ez, ideges fejhang. De minek ide doktor? Teljesen jól vagyok, hullámokon ringatózom, a Szajna ezer fénnyel vibráló, ringató hullámain... Szájamba tűzforró, keserű kávét öntött valaki. Szemem megrebbent, láttam, hogy az óriás nő kiált ilyen izgatottan. – Ha nincs itt egy percen belül a doktor... – hallottam. Furcsa, elképzelhetetlennek tartottam, hogy ekkora nagydarab nőnek ilyen vékony hangja legyen. De mi ez a felhajtás az orvos körül? Túl vagyok a nehezén, nem? Nem, csak a kezdetén voltam. Hangokat hallottam az ajtó felől. – Kérem excellenciádat, várjon a szalonban. Nyugodjon meg, excellenciád, biztosíthatom, excellenciás uram... Excellenciád? Mit keres egy excellenciás úr az én hálószobámban? – Könyörgök, doktor úr... – ez Jean–Baptiste hangja. Ne menj el, Jean–Baptiste, ne hagyj itt... Az orvos kámforinjekciót adott, és utasította a bábaasszonyt: támassza fel a vállam. Ismét magamhoz tértem, és láttam, hogy Julie és Marie egy–egy gyertyatartóval áll az ágy két oldalán. Alacsony, sovány emberke volt a doktor, sötét öltönyben. Arcát nem láttam, csak valami fénylő tárgyat a kezében. – Kés – visítottam –, kés van nála! – Nem, csak egy fogó – nyugtatott Marie. – Ne visíts, Eugénie! – De lehet, hogy mégis kés volt nála, mert a borzalmas fájdalom ismét belém hasított, úgymint az előbb, csak gyorsabban, gyorsabban, gyorsabban, végül szünet nélkül, míg úgy éreztem, hogy itt is, ott is, mindenütt széttép, darabokra tép. Feneketlen kútba zuhantam, sötétség vett körül. Amikor újból magamhoz tértem, ismét az óriás nőt hallottam; hangja kemény és közömbös volt: – Hamarosan vége, Moulin doktor. – Ha el tudjuk állítani a vérzést, túléli, polgártársnő. Valaki nyivákolt valahol a szobában. Úgy szerettem volna kinyitni a szemem, de ólomsúly nyomta a szemhéjamat. – Fia van, Jean–Baptiste – szipákolt Julie –, csodálatos kicsi fia. És hirtelen tágra tudtam nyitni a szemem. Jean–Baptiste–nak fia van! Julie kis fehér csomagot tartott a karján, és Jean–Baptiste ott állt mellette. – Nem tudtam, hogy egy csecsemő ilyen kicsi! – mondta ámuldozva, megfordult, és az ágyamhoz jött. Letérdelt, megfogta a kezem, és az arcához szorította. Arca borotválatlan és nedves, nagyon nedves volt. Hát tábornokok is tudnak sírni? – Csodálatos kis fiunk van – mondta, de nagyon kicsike. – Eleinte mind ekkorák – nyögtem ki nagy nehezen. Julie megmutatta a csomagot. Rákpiros arcocska virított a fehér takarók között. Szeme behunyva, arcán indignált kifejezés. Talán nem akart megszületni? – Mindenkit megkérek, hogy hagyja el a szobát. A hadügyminiszter úr feleségének nyugalomra van szüksége – mondta az orvos. – A hadügyminiszter felesége? Ez én lennék, Jean–Baptiste? – Igen, tegnapelőtt lettem Franciaország hadügyminisztere. – És én még nem is gratuláltam neked – suttogtam. – El voltál foglalva – mosolygott. Julie a bölcsőbe rakta a csomagot. A szobában nem volt más, mint a doktor meg a bábaasszony, s én mély álomba merültem. Oscar! Sose hallottam még ezt a nevet. Oscar... Biz' Isten nem hangzott rosszul. Az Oscar állítólag északi név, és ezt a nevet kapta a fiunk. Napoleon ötlete volt. Keresztapa akar lenni. Az Oscar azért merült fel benne, mert sivatagi sátrában Osszián kelta dalait olvasgatta. Amikor Joseph egyik bő lére eresztett levelében közölte Napoleonnal, hogy állapotos vagyok, így válaszolt: „Ha fiú lesz, Eugénie adja neki az Oscar nevet. És én akarok a keresztapja lenni!” Jean–

Baptiste–ot, akinek, mint apának, végül is volt valami beleszólása az ügybe, meg sem említette. De amikor megmutattuk neki a levelet, Jean–Baptiste csak mosolygott. – Ne bántsuk meg régi rajongódat, kicsi lányom – mondta. – Éntőlem lehet a fiunk keresztapja, és Julie képviselheti őt a keresztelőn. Ez az Oscar név... – Rémes – mondta Marie, aki akkor véletlenül épp ott volt. – Egy északi hős neve – vetette ellene Julie, aki Napoleon levelét hozta. – De a fiunk nem északi és nem is hős – mondtam, és lenéztem a karomban tartott pici arcocskára. Már nem vörös volt, hanem sárga. De Marie váltig nyugtatgatott, hogy minden csecsemő sárgaságba esik születése után néhány nappal. – Oscar Bernadotte egész jól hangzik – szólt Jean–Baptiste, és részéről az ügy lezárult. – Ha egyetértesz, Désirée, két hét múlva költözködünk. Két hét múlva új házba kell költöznünk; a hadügyminiszternek Párizsban kell laknia, ezért Jean–Baptiste vásárolt egy kis villát a Rue Cisalpine–ban, a Rue Courcelles és a Rue du Rocher között, egy saroknyira Julietól. Az új ház nem sokkal nagyobb a mostani, sceaux–i házikónál. De mindenesetre gyerekszoba is van a hálószobánk mellett, s a földszinten nemcsak ebédlő, hanem szalon is, úgyhogy Jean– Baptiste fogadni tudja az esténként idelátogató tisztségviselőket és politikusokat. Társadalmi életünk eddig az ebédlőben zajlott. Én meg örömömben majd kibújok a bőrömből. Marie a kedvenc ételeimmel traktál, és már nem vagyok olyan rettenetesen gyenge; egyedül is fel tudok ülni az ágyban. Sajnos azonban túl sok a látogatóm, s ez eléggé kifáraszt. Josephine is itt járt, Madame Tallien is, s az a telihold–arcú írónő. Madame de Staël, akit nagyon felületesen ismerek. Ráadásul Joseph ünnepélyesen megajándékozott a regényével – nagy írónak hiszi magát. Könyve, a Moina avagy a Saint Denis–i parasztlány olyan unalmas és szentimentális, hogy amint kézbe veszem, azonnal elalszom. De Julie szüntelenül kérdezgeti: – Hát nem csodálatos? Természetesen tisztában vagyok vele, hogy a látogatások nagy része nem nekem vagy a fiamnak szól, hanem a hadügyminiszter feleségének. Ez a telihold–arcú asszonyság, Madame de Staël – aki egyébként a svéd nagykövet felesége, de nem élnek együtt –, szóval ez a Madame de Staël elmondta nekem, hogy Franciaország végre megtalálta azt az embert, aki rendbe rakja a dolgokat, és hogy mindenki Jean– Baptiste–ot tartja a kormány igazi fejének. Elolvastam a kiáltványt, amit Jean–Baptiste kinevezése napján intézett „Franciaország katonáihoz!”. Olyan megrázó, hogy elsírtam magam. „Láttam rettenetes nyomorúságtokat – mondja benne Jean–Baptiste –, nem kell kérdeznem tőletek, tudjátok–e, hogy osztoztam benne. Esküszöm nektek, hogy egyetlen perc nyugalmam sem lesz, amíg a megfelelő élelmet, ruházatot, fegyvert elő nem teremtem. És ti, bajtársak, megesküsztök nekem, hogy ismét vereséget mértek a Franciaországot fenyegető koalícióra. Mindnyájan ragaszkodunk eskünkhöz.” Este nyolckor, amikor hazajön a minisztériumból, Jean–Baptiste az ágyamnál vacsorázik, utána lemegy dolgozószobájába, és késő éjszakáig diktál titkárának. És reggel hatkor már úton van a Rue de Varennesbe, a hadügyminisztérium jelenlegi székhelyére. Fernand–tól tudom, hogy a dolgozószobában álló tábori ágy nagyon gyakran üresen marad egész éjszaka. Ijesztő, hogy a férjemtől elvárják: egymagában mentse meg a Köztársaságot. És mindennek tetejében a kormánynak nincs is elég pénze ahhoz, hogy fegyvereket és egyenruhát vásároljon a kilencvenezer regrutának, akiket Jean–Baptiste felügyelete alatt kiképeznek–, emiatt viharos jelenetek zajlanak közte és Sieyés között. Ha legalább esténként békén hagynák, amikor otthon szeretne nyugodtan dolgozni! De nem, állandóan jönnek–mennek az emberek. Épp tegnap mesélte nekem Jean–Baptiste, hogy mindegyik párt azon töri magát, hogy az ő oldalukra álljon. Egyik este, amikor fáradtan és nyúzottan ette vacsoráját, Fernand jelentette, hogy „egy bizonyos M. Chiappe” várja lent Jean–Baptiste–ot, és nem akarja elárulni, milyen ügyben. Jean–Baptiste sietve felállt, leszaladt a lépcsőn, hogy mielőbb

megszabaduljon ettől a titokzatos M. Chiappe– tól. Negyedóra múlva tért vissza, arca dühtől vöröslött. – Ezt a Chiappe–ot – mondta – d'Enghien herceg küldte hozzám! Ezt a pofátlanságot! Ezt a Bourbon szemtelenséget! – És ki az a d'Enghien herceg, ha szabad tudnom? – Louis de Bourbon Condé, Enghien hercege. A Bourbon família legtehetségesebb tagja, az angoloknak dolgozik valahol Németországban. Ha megragadom a hatalmat, és visszaszolgáltatom az országot a Bourbonoknak, megtesznek a hadsereg főparancsnokává és Isten tudja, még mivé. Ezt az orcátlanságot! – És mit válaszoltál? – Kidobtam. És megüzentem a főnökeinek, hogy meggyőződéses köztársaságpárti vagyok. – Mindenki azt mondja, hogy igazából te kormányzod most Franciaországot. Meg tudnád buktatni a direktorokat, ha akarnád, és magad lehetnél direktor? – kérdeztem óvatosan. – Hát persze – válaszolt higgadtan –, természetesen. A jakobinusok javasoltak is valami hasonlót, a jakobinusok és néhány tábornok. Csak egy szavamba kerülne, és direktort csinálnának belőlem, sokkal nagyobb hatalommal, mint amivel a jelenlegiek rendelkeznek. – És visszautasítottad? – Magától értetődően. Ragaszkodom az alkotmányhoz. Fernand jelentette, hogy megjött a sógorom, Joseph. Jean–Baptiste felnyögött. – Még csak ez hiányzott! Engedd be, Fernand. Joseph bejött, mindenekelőtt a bölcső fölé hajolt, és kijelentette, hogy Oscar a legszebb csecsemő, akit életében látott. Utána azt akarta, hogy Jean–Baptiste menjen le vele a dolgozószobába. – Kérdezni szeretnék magától valamit, és nem akarnám untatni Désirée–t – mondta. Jean–Baptiste a fejét rázta. – Olyan keveset vagyok Désirée–vel, szeretnék itt maradni mellette. Foglaljon helyet, Bonaparte, és vegye rövidre mondókáját, rengeteg a dolgom. – Mindketten leültek az ágyam mellé. Jean– Baptiste kezébe vette a kezem, gyöngéd érintése derűs bizalmat és erőt öntött belém. Behunytam a szemem. – Napoleonról van szó – hallottam Joseph hangját. – Maga milyen álláspontra helyezkedne, ha Napoleon vissza akarna térni Franciaországba? – Azt mondanám, hogy addig nem térhet haza, amíg a hadügyminiszter vissza nem szólítja. – Legyünk teljesen őszinték, Bernadotte: Napoleon parancsnoki képessége az egyiptomi fronton jelenleg teljesen kárba vész. Flottánk szétrombolása óta a hadjárat többé–kevésbé megállt. Az egyiptomi hadjáratot ezért... – Felsülésnek lehet nevezni, pontosan annak, aminek jósoltam. – Én nem ugyanezeket a szavakat használnám. Akárhogy is, mivel Afrikában nem várhatók meghatározó fejlemények, talán nagyobb hasznunkra lenne más frontokon kiaknázni fivérem képességeit. Napoleon emellett nemcsak stratéga. Maga is tudja, mennyire érdekli a szervezés; nagy segítségére lehetne itt Párizsban, a hadsereg újjászervezésében. Mi több...– Joseph habozott, Jean–Baptiste válaszára várt, de ő hallgatott. Joseph ezért folytatta: – Biztos tudja, hogy nem egy összeesküvés szövődik a kormány ellen? – Hadügyminiszterként tudomásomra jutott egy és más. De mi köze van ennek egyiptomi hadseregünk főparancsnokához? – A köztársaságnak szüksége van egy – szüksége van néhány erős emberre. Hadiállapotban lévén, Franciaország nem engedhet meg magának pártok közti intrikákat és belső nézeteltéréseket. – Ha jól értem, arra akar kilyukadni: hívjam vissza az öccsét, hogy számolja fel az összeesküvéseket, ugye? – Igen, azt gondoltam, hogy...

– Ez a rendőrség dolga, senki másé. – Valóban, az esetben, ha az összeesküvés az állam ellen irányul. De biztosíthatom, hogy igen befolyásos körök foglalkoznak azzal a gondolattal, hogy összpontosítsanak minden pozitív politikai erőt. – Mi az, hogy „összpontosítsanak minden pozitív politikai erőt”? – Hátaz, hogy például maga és Napoleon, a Köztársaság két legtehetségesebb embere... Bernadotte közbevágott: – Ne beszéljen összevissza! Miért nem mondj a ki simán: bizonyos személyek diktatúra bevezetését fontolgatják, hogy megszüntessék a pártok közötti viszályt. Fivérem, Napoleon, vissza akarja hívatni magát Egyiptomból, hogy a diktátori posztra igényt tarthasson. Miért nem mondja ki és esik túl rajta, Bonaparte? Joseph kellemetlenül meglepődött, torkát köszörülte. Majd megszólalt: – Találkoztam ma Talleyrand–nal. A volt miniszter véleménye szerint Sieyès direktor esetleg hajlana rá, hogy támogassa az alkotmány megváltoztatását. – Pontosan tudom, hogy mit gondol Talleyrand, azt is, hogy mit akar egynémely jakobinus, sőt elárulhatom magának, hogy főként a királypártiak fűznek nagy reményeket egy diktatúrához. Ami engem illet, én felesküdtem a Köztársaságra, és bármi történik, hűséges maradok annak alkotmányához. Elég világos a válaszom? – Meg kell értenie, hogy egy olyan férfit, mint Napoleon, kétségbeesésbe kergethet az Egyiptomban rákényszerített semmittevés. Ezenkívül fivéremnek nagyon fontos személyes elintéznivalója is van Párizsban. Válni akar Josephine–től, akinek hűtlensége mélységesen megsebezte. Ha elkeseredésében úgy döntene, hogy a maga engedélye nélkül is visszatér, mit tenne akkor vele? Jean–Baptiste keze egy pillanatig vasmarokként kulcsolódott kezemre. Majd szorítása enyhült, és nyugodt hangon szólt: – Ez esetben én, mint hadügyminiszter, kénytelen leszek hadbíróság elé állítani; feltételezem, hogy szökevénynek minősítenék és agyonlőnék. – De Napoleon, ez a nagy hazafi, Afrikában már nem tud... – A főparancsnoknak a csapatai mellett a helye. Ő vezette őket a sivatagba, velük kell maradnia, amíg a sereget vissza nem tudjuk hozni. Ezt még egy magafajta civilnek is tudnia kell, Bonaparte. Amikor befejezte, kényelmetlen csend telepedett a szobára. Végül én szólaltam meg: – Nagyon izgalmas a regénye, Joseph. – Ó igen – válaszolt a tőle megszokott szerénységgel –, mindenki gratulál. – Felállt, és Jean–Baptiste lekísérte a lépcsőn. Aludni próbáltam. Az álom és ébrenlét közötti bizonytalan mezsgyén felrémlett bennem egy kislány, aki egy jelentéktelen, sovány tisztecskével fut versenyt a holdsütötte sövényig. „Én például ismerem a sorsom” – mondta a tiszt és a kislány kuncogott. „Hiszel bennem, Eugénie, bármi történik majd, ugye hiszel?” Hirtelen bizonyosra vettem, hogy Napoleon visszatér Egyiptomból. Egy szép napon megjelenik, s ha a legkisebb esélye támad, megdönti a Köztársaságot. Őt nem érdekli a Köztársaság, nem érdeklik az emberi jogok, egész egyszerűen nem érti a Jean– Baptiste–féléket, sosem értette, soha nem is fogja. Eszembe jutott apám: „Kicsi lányom, bárhol és bármikor támadnak olyanok, akik meg akarják fosztani embertársaikat a szabadsághoz és egyenlőséghez való jogaiktól, senki sem mondhatja el róluk: Uram, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek.” Tizenegykor bejött Marie, kivette a bölcsőből Oscart, és a mellemre tette. Jean– Baptiste is feljött. Tudja, hogy Oscar ilyenkor kapja meg vacsoráját. – Vissza fog jönni, Jean–Baptiste. – Kicsoda? – A fiunk keresztapja. Mit csinálsz vele? – Ha megkapom a szükséges felhatalmazást, agyonlövetem. – S ha nem?

– Akkor ő szerzi meg a hatalmat, és ő lövet agyon engem. Jó éjszakát, kicsi lányom. – Jó éjszakát, Jean–Baptiste. – És ne foglalkozz a gondolattal. Csak tréfáltam. – Értem, Jean–Baptiste. Jó éjszakát!

Párizs, VII. év Brumaire 18. (Külföldön úgy mondják: 1799. november 9. Köztársaságunk új alkotmányt kap) Visszajött! És ma államcsínyt hajtott végre, és néhány órával ezelőtt ő lett a francia kormány feje! Jó néhány képviselőt és egynémely tábornokokat letartóztattak, és Jean–Baptiste azt mondja, hogy bármelyik pillanatban megjelenhet nálunk is a rendőrség. Rémes lenne, elképesztően rémes, ha a naplóm Fouché rendőrminiszter vagy maga Napoleon kezébe kerülne. Mekkorát nevetnének rajta! Ezért elhatároztam, hogy most azonnal leírok mindent, ami időközben történt, s azután átadom a naplót Julie–nek, hogy őrizze meg nekem. Julie végül is az új diktátor sógornője, s Napoleon nem fogja megengedni, hogy Julie–nél házkutatást tartsanak, ugye? Új házunk szalonjában ülök a Rue Cisalpine–ben. Hallom a szomszédos ebédlőben Jean–Baptiste lépteit, le–fel, le–fel. – Ha vannak veszélyes irataid, add ide nekem – kiáltottam át –, holnap átviszem Julie–hez a naplómmal együtt. – De nekem nincsenek – hogy is mondod? – „veszélyes irataim” – válaszolt Jean– Baptiste. – Napoleon pedig nagyon is jól tudja, mi a véleményem erről a hitszegő cselekedetéről. Fernand a szobában matatott, őt kérdeztem, vajon még mindig ott áll–e kis csoportokban az a sok ember a házunk előtt. Azt mondta: igen. – Mit akarhatnak vajon? – tűnődtem. Fernand új gyertyákat tett a gyertyatartókba: – Tudni akarják, mi fog történni a mi tábornokunkkal. Értesülésem szerint a jakobinusok azt akarták, hogy a mi tábornokunk vegye át a Nemzeti Gárda parancsnokságát, és – elgondolkodva és hangosan megvakarta a fejét, szemmel láthatóan nem tudta eldönteni, megmondja–e az igazat – azt hiszik, hogy a tábornokot letartóztatják. Moreau tábornokot alig néhány órája vitték el. Felkészülök a hosszú–hosszú éjszakára. Jean–Baptiste le–fel járkál a szomszéd szobában, én folytatom az írást, lassan telnek az órák – és várunk. Igen, Napoleon váratlanul megjelent, pontosan úgy, ahogy gondoltam. Négy héttel és két nappal ezelőtt kimerült futár szállt le lováról Joseph háza előtt, és közölte: – Bonaparte tábornok, titkárával, Bourienne–nel, egy kis teherszállító hajón keresztülcsúszott a brit blokádon, és kikötött Fréjusben. Külön kocsit bérelt, és bármely pillanatban Párizsba érkezhet. Joseph sietve öltözött, beszólt Luciennek, s a két fivér Napoleon háza elé sietett a Rue de la Victoire–ba. Hangjuk felkeltette Josephine–t, aki, amikor meghallotta, hogy mi történt, felöltötte legelegánsabb ruháját, hintajába ugrott, és mint a megszállott hajtott a déli kertvárosokon át Napoleon elébe. A szépítkezésre sem vesztegetett otthon időt, a hintóban festette ki magát. Egyetlen célja volt: elkapni Napoleont, még mielőtt Joseph láthatná, és mindenáron megakadályozni a válást. De alig távozott az utca egyik végén, amikor Napoleon kocsija a Rue de la Victoire–ba érkezett. Éppen hogy csak elkerülték egymást. Napoleon kiugrott, a két fivér elébe szaladt, sűrű hátbaveregetéssel üdvözölték. Utána bementek a házba, és bezárkóztak az egyik kis szobába. Josephine dél körül érkezett haza, kimerülten a hiábavaló úttól, és benyitott a szobába, ahol ők hárman tanácskoztak. Napoleon végigmérte: – Madame – mondta

hosszas szünet után –, semmi mondanivalónk egymás számára. Holnap megteszem a válás előkészítéséhez szükséges lépéseket, és nagyon lekötelezne, ha addig kiköltözne Malmaisonba. Én pedig új házat keresek magamnak. Josephine heves zokogásban tört ki. Napoleon hátat fordított neki, Lucien vezette fel szobájába. Ezután ők hárman órákon át tanácskoztak; később csatlakozott hozzájuk Talleyrand volt külügyminiszter. Időközben Párizsban gyorsan elterjedt a hír, hogy Napoleon győzedelmesen visszatért. Háza köré tömegek gyűltek, katonák is felbukkantak, és „Vive Bonaparte!”–ot kiáltoztak; Napoleon megjelent az ablakban, és integetett a népnek. Josephine végig a hálószobájában ült, és kétségbeesetten zokogott; leánya, Hortense, próbálta megnyugtatni és kamillateával itatni. Este lett, mire Napoleon magára maradt titkárával, Bourienne–nel. Számtalan levelet diktált, képviselőket és tábornokokat értesített biztonságos hazaérkezéséről. Később megjelent Hortense, a nagylánynak öltözött szögletes, sovány, színtelen és félénk kislány; hosszú, lelógó orra koraérettségről tanúskodott. – Papa Bonaparte, nem volnál hajlandó beszélni a Mamával? – kérdezte suttogva. Napoleon elhessegette, mint egy legyet. Titkárát éjfél után bocsátotta el. Tanakodott, hová feküdjön le, hiszen a hálószobát Josephine foglalta el, s eközben hangos sírást hallott az ajtón kívül. Gyorsan bezárta az ajtót. Josephine kívülről nekitámaszkodott az ajtónak, és két teljes órán át zokogott. Napoleon végül elhúzta a reteszt. Reggel Josephine ágyában ébredt. Julie mondta el mindezt, ő Josephtől és Bourienne–től hallotta. – És tudod, mit mondott nekem Napoleon? – fűzte hozzá. – Azt mondta: Julie, ha elválok tőle, egész Párizs tudni fogja, hogy megcsalt és rajtam nevet mindenki. Ha pedig nem válok el, egész Párizs tudja majd, hogy nincs mit a szemére vetnem, rosszindulatú pletyka volt az egész. E pillanatban semmiképp sem válhatok nevetségessé. Furcsa álláspont, nem gondolod, Désirée? Sok minden másról is mesélt nekem Julie. – Junot is visszajött Egyiptomból, és Eugène de Beauharnais is. Majd minden nap kikötnek titokban Franciaországban az egyiptomi hadsereg tisztjei. És, Junot szerint, Napoleon otthagyta Egyiptomban a szeretőjét, egy bizonyos Madame Pauline Fourèst, akit ő „Bellilote”–nak hívott. Állítólag egy fiatal tiszt felesége, aki álruhában követte férjét Egyiptomba. Képzeld el! Amikor Napoleon megkapta Joseph levelét Josephine hűtlenségéről – emlékszel a levélre? –, két órán át szaladgált mint az őrült a sátra körül, majd „Bellilote”–ért üzent, és vele vacsorázott. – Mi lett a nővel? – Junot, Murat és a többiek azt mesélik, hogy Napoleon a helyettesére ruházta át, a parancsnoksággal együtt. – És hogy néz ki? – Kicsoda, a helyettese? – Nem, te ostoba, Napoleon! Julie elgondolkozott: – Tudod, megváltozott. Lehet, hogy a hajviselet teszi. Egyiptomban rövidre vágatta a haját, ettől arca teltebb, vonásai szabályosabbak lettek. De nemcsak erről van szó, biztos vagyok benne, hogy nemcsak erről. Mellesleg te is találkozol vele vasárnap, ugye eljöttök ebédelni Mortefontaine–be? Az előkelő párizsiaknak házuk van vidéken, az íróknak pedig nagy kertjük, ahová visszavonulhatnak. Minthogy Joseph előkelő párizsinak s egyúttal írónak is tartja magát, megvásárolta az elbűvölő Mortefontaine villát a hozzá tartozó hatalmas kerttel, alig egy órányira Párizstól. Jövő vasárnap ott kellene ebédelnünk Napoleonnal és Josephine–nel együtt. A mai események nem következtek volna be, ha Napoleon hazatértekor még mindig Jean–Baptiste a hadügyminiszter. De röviddel előtte újabb viharos eszmecserét folytatott Sieyès direktorral, és dührohamában felajánlotta, hogy lemond. Ezt latolgatva és tudva, hogy Sieyès segítségére volt Napoleonnak az államcsíny végrehajtásában, nagyon valószínűnek tartottam, hogy Sieyès megsejtette Napoleon

visszatértét és szándékosan robbantotta ki a vitát, hogy Jean–Baptiste lemondását kikényszerítse. Bernadotte utódja nem merte haditörvényszék elé állítani Napoleont, mert egyes tábornokok és a Joseph és Lucien köré tömörült képviselők nagyon is nyíltan Napoleon oldalára álltak. Ezekben az őszi napokban sokan felkeresték Jean– Baptiste–ot. Egyikük, Moreau tábornok, majdnem mindennap megjelent, és javasolta, hogy a hadsereg lépjen közbe, ha Napoleon valóban „merészelné megtenni”. Eljött a párizsi városi tanács néhány jakobinus tagja is, hogy megtudakolja: zavargások esetén Bernadotte tábornok hajlandó lenne–e átvenni a Nemzeti Gárda parancsnoki tisztét. Jean–Baptiste válasza: örömest megteszi, feltéve, ha a kormány, azaz a hadügyminiszter annak rendje és módja szerint felhatalmazza. A tanácstagok zavartan távoztak. Azon a vasárnap reggelen, amelyen Mortefontaine–be vártak minket, hirtelen egy ismerős hangot hallottam lentről: – Eugénie – kiáltotta –, látni akarom a keresztfiamat! – Leszaladtam a lépcsőn, és ott volt ő, lesült arccal, rövidre vágott hajjal. – Meg akartuk lepni magát és Bernadotte–ot – mondta. – Mortefontaine–be készülnek, nemde? Josephine és én úgy gondoltuk, elvihetnénk magukat. Emellett látni akartam a keresztfiamat, az új házukat, és üdvözölni Bernadotte kollégát, akivel visszatérésem óta nem találkoztam. – Nagyon jól néz ki, kedves Désirée – szólt közbe Josephine, aki kecsesen támaszkodott a verandaajtóhoz. A színen most megjelent Bernadotte, s én a konyhába szaladtam, hogy szóljak Marie–nak: főzzön kávét és hozzon likőrt. Visszatérve láttam, hogy Jean–Baptiste lehozta Oscart, és Napoleon a kis pólya fölé hajol, a gyerek állát csiklandozza, és „glu–glu”–gat hozzá. Oscarnak nem tetszett az ügy, óbégatni kezdett. – Nos, Bernadotte bajtárs – mondta Napoleon nevetve, és szívélyesen ütögette Jean–Baptiste hátát –, újabb regruta a hadseregnek? – Kimentettem a gyereket apja karjából; Jean–Baptiste mereven eltartotta magától, azt állítva, hogy nedves a pólya. Marie keserédes kávéját élvezve, Josephine rózsákról beszélgetett velem. A rózsa a szenvedélye; hallottam, hogy nagyon költséges rózsakertet tervez Malmaisonban. Meglátta a veranda előtt álló nyomorúságos kis rózsafáimat, és tudni akarta, mit teszek velük. Ezért nem hallottuk, miről beszélget Jean–Baptiste és Napoleon, de mindketten hirtelen elhallgattunk a következő mondatnál: – Bernadotte barátom, elmondták nekem, hogy maga, ha még mindig hadügyminiszter lett volna, visszatérésem miatt haditörvényszék elé állíttatott és agyonlövetett volna. Mit vet a szememre? – Azt hiszem, legalább olyan jól ismeri a katonai szabályzatot, mint én – mondta Jean–Baptiste, majd hozzáfűzte: – Talán még jobban is, hiszen tisztiiskolában képezték ki és tisztként került a seregbe, míg én – talán hallott róla – sok évig közkatonaként szolgáltam. Napoleon előrehajolt, megpróbálta elkapni Jean–Baptiste pillantását. Ebben a percben jöttem rá, mi az, amiben megváltozott. Rövidre vágott haja fejét kerekké, arcát teltebbé tette. S amit régebben nem vettem észre: az erősen kiugró, majdnem szögletes áll. De mindez csak hangsúlyozta, nem okozta a változást. Ami meghatározó volt, az a mosolya: a mosoly, amit valaha annyira szerettem és később annyira meggyűlöltem, ami valaha oly ritkán, oly illanóan suhant át a komoly arcon. Most állandósult: megnyerő, kérő és követelő volt egyidejűleg. De mit jelentett ez a szüntelen mosolygás? Kinek szánta? Természetesen Jean– Baptiste–nak! Jean–Baptiste–ot akarta megnyerni, baráttá, bizalmassá, lelkes követővé tenni. – Visszatértem Egyiptomból – fejtette ki –, hogy ismét országunk szolgálatába álljak, mivel úgy vélem, afrikai küldetésem véget ért. Maga most azt állítja, hogy Franciaország határai biztonságban vannak, és hogy hadügyminiszterként százezer gyalogost és negyvenezer lovast állított hadrendbe. Tehát az a néhány ezer fő, akit Afrikában hagytam, nem jelentős tétel a francia hadsereg szempontjából, míg egy olyan férfira, mint én, a Köztársaság jelenlegi kétségbeejtő állapotában...

– Kétségbeejtő állapotról szó sincs – mondta higgadtan Jean–Baptiste. Napoleon mosolygott: – Valóban? Megérkezésem pillanata óta mást sem hallok, mint azt, hogy a kormány nem ura többé a helyzetnek. A királypártiak újból mozgolódnak a Vendée–ban, bizonyos párizsi körök egész nyíltan kapcsolatban állnak az Angliában tartózkodó Bourbonokkal. Másfelől a Manège Club jakobinus forradalomra készülődik. Feltételezem, hogy hallott róla, Bernadotte kolléga, hogy a Manège Clubnak szándékában áll megdönteni a Direktóriumot? – Ami a Manège Clubot illeti – válaszolt vontatottan Jean–Baptiste –, maga minden bizonnyal jobban értesült annak céljairól és szándékairól, mint én. Fivérei, Joseph és Lucien alapították, ők elnökölnek ülésein. – Véleményem szerint a hadseregnek és vezetőinek kötelessége, hogy összpontosítsanak minden pozitív erőt, biztosítsák a rendet és a törvényt, és olyan kormányt hozzanak létre, amely méltó a Köztársasághoz, és mindahhoz, amit a Köztársaság jelent – mondta majdnem esdeklően Napoleon. Eszmecseréjük untatott, ezért visszafordultam Josephine–hez. Meglepetésemre szemét mereven Jean–Baptiste–ra szögezte, mintha annak válasza döntő fontossággal bírna. – Én pedig a leghatározottabban hazaárulásnak tartanám a hadsereg vagy vezetői bármely kísérletét arra, hogy megváltoztassák az alkotmányt – hangzott a válasz. Napoleon továbbra is megnyerően mosolygott. De a „hazaárulás” kifejezés hallatán Josephine keskeny szemöldöke felszökött. Én meg friss kávét öntöttem a csészékbe. Napoleon folytatta: – Ha engem például mindenfelől megkeresnének – és hangsúlyozom: mindenfelől! – és javasolnák, hogy összpontosítsak minden pozitív erőt, és lelkes hazafiak segítségével dolgozzak ki új alkotmányt, amely a nép igazi vágyait fejezi ki, ha ez történne, mellém állna, Bernadotte barátom? A köztársasági eszmét megvalósítani akaró emberek köre számíthat–e magára? Jean–Baptiste Bernadotte, Franciaország támaszkodhat–e a maga segítségére? – Napoleon érzelemtől fűtött szürke szemei valósággal belefúródtak Jean–Baptiste szemébe. – Ide hallgasson, Bonaparte – mondta Jean–Baptiste, határozott mozdulattal letéve a kávéscsészét –, ide hallgasson, ha azért jött, hogy egy csésze kávé mellett hazaárulásra bírjon, arra kell kérnem, hogy hagyja el a házam. Napoleon szeme elhomályosult, örökös mosolya természetellenes, mechanikus trükknek tetszett. – Úgy értsem, hogy fegyveres erővel fordul azon bajtársai ellen, akikre a nép rábízta a Köztársaság megmentésének lehetőségét? Jean–Baptiste hirtelen nevetésben tört ki, mély, szívélyes, ellenállhatatlan nevetésben, s ezzel megszűnt a feszültség: – Drága Bonaparte–om, míg maga Egyiptom napja alatt sütkérezett, nem egyszer, hanem háromszor, négyszer is felajánlották nekem: játsszam el az erős ember szerepét és a hadsereg támogatásával hozzam létre – hogy is hívja maga meg fivére, Joseph... á, igen – „a pozitív erők összpontosítását”. De én visszautasítottam. Két törvényhozó testületünk van, benne a nép képviselői, s ha ők, és azok, akiket képviselnek, elégedetlenek, benyújthatják az alkotmány megváltoztatásához szükséges törvényjavaslatokat. Ami engem illet, az a véleményem, hogy a mostani alkotmány biztosítja a törvényt és a rendet, határaink védelmét. De ha a képviselők másféle kormányzati formát akarnának s ezt nem fegyverrel kényszerítik rájuk, akkor nekem vagy a hadseregnek semmi köze hozzá. – És ha fegyverrel kényszerítenék a képviselőket az alkotmány megváltoztatására, ahhoz mit szólna, Bernadotte bajtárs? Jean–Baptiste felállt, a verandaajtóhoz ment, a szürke őszi égre bámult. Napoleon pillantása kísérte, a szobára csend telepedett, Jean–Baptiste válaszát vártuk. Hirtelen megfordult, Napoleonhoz lépett, kezével keményen vállon ragadta. – Bonaparte – mondta –, harcoltam maga alatt Itáliában, ismerem tábornokként, és tisztában vagyok vele, hogy nincs magánál jobb parancsnok Franciaországban. De az, amit a politikusok magának javasolnak, nem méltó a Köztársaság hadseregének tábornokához. Ne tegye, Bonaparte, ne tegye!

Napoleon az asztalterítő hímzésére meredt, arcizma sem rándult. Jean–Baptiste levette kezét Napoleon válláról, és visszaült székére. – Azonban ha, mindenek ellenére, mégis megkísérelné, erőszakkal ellenszegülnék, feltéve, ha... – Feltéve, ha micsoda? – nézett fel Napoleon. – Feltéve, ha a törvényes kormány felhatalmazna rá! – Milyen makacs! – morogta Napoleon. Josephine felvetette, hogy ideje lenne elindulni Mortefontaine–be. Julie háza tele volt látogatókkal. Ott volt Talleyrand és Fouché, és persze Napoleon jó barátai, Junot, Marmont, Murat és Leclerc tábornokok. Kellemesen meglepődtek, amikor Jean–Baptiste együtt érkezett Napoleonnal. Vacsora után Fouché odaszólt Jean–Baptiste–nak: – Nem is tudtam, hogy maga és Napoleon jó barátok. – Barátok? Mindenesetre rokonok vagyunk. Fouché mosolygott. – Vannak, akik nagyon gondosan választják ki rokonaikat. – Kiválasztani? Isten látja lelkem, ezt a rokonságot nem én választottam – válaszolta nyugodtan Jean–Baptiste. Az ezt követő napokon egész Párizs azt latolgatta: meg meri–e tenni Napoleon, vagy sem. Egyszer véletlenül a Rue de la Victoire–on hajtottam át, és fiatalok seregét láttam, akik „Vive Bonaparte!”–ot kiáltoztak a csukott ablakok alatt. Fernand úgy értesült, hogy ez lepénzelt tömeg. Jean–Baptiste azonban azt állítja, hogy sokan közülük emlékeznek még a leigázott olasz államokból kifacsart és Párizsba küldött hatalmas összegekre. Tegnap reggel, az ebédlőbe lépve, azonnal éreztem: ma lesz a nap! Joseph állt ott, Jean–Baptiste egyenruhájának gombját szorongatta, és a tüdejét is kibeszélte. Mindenáron arra akarta rávenni, hogy azonnal menjen el vele Napoleonhoz. – Hallgassa meg legalább, hogy meggyőződjék: Napoleon nem akar mást, mint megmenteni a Köztársaságot. – Ismerem a terveit – válaszolt Jean–Baptiste –, és tudom, hogy semmi közük a Köztársaság megmentéséhez. – Utoljára kérdem: nem hajlandó segíteni a fivéremnek? – Utoljára mondom: nem vagyok hajlandó részt venni semmiféle hazaárulásban. Joseph hozzám fordult: – Désirée, nem képes rávenni, hogy hallgasson a józan észre? – Hozhatok magának egy csésze kávét, Joseph? Olyan izgatott – válaszoltam. Joseph azt mondta, nem kér kávét, és elment, és Jean–Baptiste a verandaajtóhoz lépett, hogy kibámuljon a kertbe. Egy órával később lavinaként zúdult házunkba Moreau tábornok, Sazzarin (Jean– Baptiste volt titkára) s a hadügyminisztérium több más tagja. Követelték, hogy Jean– Baptiste álljon a Nemzeti Gárda élére, és erővel akadályozza meg, hogy Napoleon az Ötszázak Tanácsa elé jusson. De Jean–Baptiste makacskodott: – Nem tehetem a kormány parancsa nélkül. – A szóváltás közepette megjelent néhány városi tanácsnok – azok, akik már korábban is jártak itt –, és ugyanezt a követelést terjesztették elő. Nekik Jean–Baptiste azt magyarázta, hogy nem cselekedhet a városi tanács parancsára. A kormány felhatalmazására van szüksége, vagy – ha a direktorok már nem gyakorolják a hatalmat – az Ötszázak Tanácsának parancsára. Késő délután láttam életemben először polgári ruhában Jean–Baptiste–ot. Kissé szűk és kissé rövid sötétpiros kabát, furcsa nagy kalap és nagyon gondosan meg– kötött sárga sál volt rajta. Az én tábornokom úgy nézett ki, mintha álruhát hordana. – Hová mész? – kérdeztem. – Ó, csupán egy rövid kis sétára – válaszolta. A rövid kis séta jó néhány órát tartott, és este, amikor Moreau és barátai ismét megjelentek, jó sokáig várhattak rá. Koromsötét volt, amikor hazaért. Természetesen mindnyájan tudni akartuk, hogy hol volt ennyi ideig.

– A Tuileriákban és a Luxembourg–palotánál – mondta. – Mindenütt csapatok állnak, de minden csendes. A katonák, azt hiszem, majd mind részt vettek az olasz hadjáratban. Néhány arcot felismertem. – Napoleon biztosan mindenfélét ígér nekik – mondta Moreau. Jean–Baptiste kesernyésen mosolygott: – Már meg is tette, a tiszteken keresztül. Mind itt vannak Párizsban; Junot, Masséna, Marmont, Leclerc, az egész Bonaparte vándorcirkusz. – Gondolja, hogy ezek a csapatok hajlandók szembeszállni a Nemzeti Gárdával? – tűnődött Moreau. – Eszük ágában sincs – mondta Jean–Baptiste. – Hosszú ideig beszélgettem egy idős őrmesterrel és embereivel, akik kíváncsiskodó civilnek néztek. Azt hiszik, hogy Bonaparte megkapja a Nemzeti Gárda parancsnokságát. Így tudják a tisztjeiktől. – Ez a legmocskosabb hazugság, amit életemben hallottam! – robbant ki Moreau. De Jean–Baptiste nyugodtan válaszolt: – Igen valószínűnek tartom, hogy Napoleon holnap a Nemzeti Gárda parancsnoki tisztét fogja a képviselőktől kérni. – Mi meg ragaszkodunk ahhoz, hogy magával megosztva kapja – kiabált Moreau. – Maga hajlandó elfogadni? – Igen – bólintott Jean–Baptiste. – A hadügyminiszter elé terjeszthetik, hogy ha Bonaparte megkapja a Nemzeti Gárda vezetését, Bernadotte hajlandó osztozni vele posztján a hadügyminisztérium képviselőjeként. Egész éjszaka nem tudtam aludni. Lentről egész éjszaka felhallatszott a hálószobába Moreau, Sazzarin és mások hangja. Ez volt tegnap. Istenem, ha elgondolom, hogy alig tegnap volt! Ma meg egyre érkeztek a küldöncök. Többnyire tisztek. De végül idelovagolt egy izzadságban fürdő, fiatal katona. Lováról leugorva kiáltotta: – Napoleon az első konzul! Első konzul! – Üljön le, jóember – mondta nagyon nyugodtan Jean–Baptiste. – Désirée, kínáld meg borral. Mielőtt még a fiatalember összeszedhette volna magát, hogy elmesélj e a történteket, egy ifjú kapitány rontott be: – Bernadotte tábornok, most kiáltották ki a konzuli kormányt. Napoleon az első konzul! – kiáltotta. És most megtudtunk mindent. Napoleon reggel először az Öregek Tanácsába ment, és meghallgatást kért. Az Öregek, többnyire tiszteletre méltó, szundikálásra hajlamos ügyvédek, unott félálomban hallgatták Napoleont, aki izgatottan és zavarosan beszélt a kormány elleni összeesküvésről, és teljhatalmat követelt ebben a válságos helyzetben. A Tanács elnöke ekkor cikornyás beszédben fejtette ki, hogy Napoleonnak a kormánnyal kellene tárgyalnia, és így, Joseph kíséretében, Napoleon az Ötszázak Tanácsába indult. Ott egészen más hangulat fogadta. Jóllehet minden egyes képviselő pontosan tudta, hogy Napoleon feltűnése mit jelent, eleinte – kényszerű egyhangúsággal – a napirendi pontok megtárgyalását folytatták. Hirtelen azonban a tanács elnöke, Lucien Bonaparte, a fiatal jakobinus, a szószékre tuszkolta fivérét, és közölte, hogy Bonaparte tábornoknak a Köztársaság érdekeit érintő, döntő fontosságú közlendője van. Napoleon azonnal beszélni kezdett; barátai „Halljuk, halljuk!”–kal, ellenségei füttyszóval és lehurrogással fogadták, és minden szem– és fültanú szerint Napoleon akadozva, zavartan beszélt a Köztársaság és a személye elleni összeesküvésről, a lárma egyre erősebb lett, míg végül egy szavát sem lehetett hallani, és kénytelen volt elhallgatni. A zajongás leírhatatlan tumultusba torkollott. Napoleon hívei utat törtek az emelvényhez, ellenzői – minden pártban akadt ellenzéke – az ajtók felé tartottak. De a kijáratokat csapatok állták el. Most még nem tudni, hogy kerültek oda a katonák, akinek feladata a képviselők „oltalmazása” volt. Mindenesetre Polette férje, Leclerc tábornok vezényelte őket, és a Nemzeti Gárda, amelynek valóban feladata a képviselők védelme, a csapatokkal egyesült. A terem boszorkányüstként forrongott.

Lucien és Bonaparte egymás mellett állt a szószéken, és hirtelen egy hang kiáltott: „Vive Bonaparte!”, és tucatnyi másik csatlakozott hozzá, majd harminc, majd nyolcvan, és végül a karzat, ahol Murat, Masséna és Marmont vegyült az újságírók közé. Ezek után a képviselők, a puskák és egyenruhák láttán, ugyancsak elkeseredetten kiáltozták: „Vive Bonaparte, vive... vive...!” Ezután megkezdődött az utolsó felvonás. A katonák visszavonultak a terem sarkaiba, tucatnyi civil ruhás úriember kíséretében megjelent Fouché rendőrminiszter, és halk szóval megkérte azokat a képviselőket, akik az új törvény és rend létrehozását akadályozhatnák, hogy kövessék. Az új alkotmány megvitatására ismét összeült tanács sorai meglehetősen megritkultak. Az elnök beterjesztette javaslatát: alakuljon új kormány, amelyet három konzul vezet; első konzulnak egyhangúlag Bonaparte tábornokot nevezték ki, és – kívánságára – hivatalos rezidenciájául a Tuileriákat bocsátották rendelkezésére. Este Fernand meghozta a lapok különkiadását. Bonaparte neve hatalmas betűkkel szerepelt mindegyikben. – Emlékszel – kérdeztem a konyhában Marie–t –, emlékszel arra a különkiadásra, Marseille–ben, amit kihoztál nekem a teraszra: „Bonaparte–ot kinevezték Párizs katonai kormányzójává”? – Marie folytatta Oscar cumisüvegének töltését. – Ma este pedig beköltözik a Tuileriákba. Lehet, hogy a néhai király ágyában fog aludni. – Nem csodálkoznék – morgott Marie –, jellemző lenne rá. A hálószobába mentem, megetettem Oscart; Jean–Baptiste is feljött, leült velünk. Egy pillanattal később belépett Fernand, s egy cédulát csúsztatott a kezébe. – Uram – mondta –, most hozta egy idegen asszony. Bernadotte elolvasta, majd átnyújtotta nekem. Reszkető kézzel írott szövege: „Az imént letartóztatták Moreau tábornokot.” – Madame Moreau küldhette a szolgálóval. Oscar elaludt, lejöttünk az ebédlőbe, és azóta várunk – várjuk a rendőrséget. Nekiláttam a naplóírásnak. Vannak nagyon–nagyon hosszú, végtelennek tűnő éjszakák... Hirtelen meghallottuk, hogy kocsi áll meg a házunk előtt. Most jönnek érte, gondoltam, gyorsan felálltam, és átmentem a szalonba. Jean–Baptiste szobormereven állt a szoba közepén, feszült testtel figyelt. Hozzáléptem, átkaroltam a vállát. Soha életemben nem éreztem magam ily közel hozzá. Egyszer, kétszer, háromszor csattant a kopogtató. – Megnézem, ki az – mondta Jean–Baptiste, és kibontakozott karjaimból. E másodpercben hangokat hallottunk, először férfihangot, majd női nevetést. Térdem megroggyant, beestem a legközelebbi székbe, és letöröltem könnyeim: ez Julie, hála istennek, csak Julie! Bejöttek a szalonba: Joseph, Lucien és Julie. Reszkető kézzel raktam új gyertyákat a gyertyatartókba. Fény öntötte el a szobát. Julie piros estélyi ruhában volt. Nyilvánvalóan túl sok pezsgőt ivott. Arcán kis lázrózsák égtek, és annyit kuncogott, hogy alig bírt beszélni. A Tuileriákból jöttek. Napoleon egész éjjel tanácskozott, kidolgozta az új alkotmány részleteit, és összeállította a leendő miniszterek ideiglenes jegyzékét. Josephine, aki időközben kicsomagolt a volt királyi lakosztályban, ragaszkodott az ünnepléshez, állami kocsit küldött hát Madame Letiziáért, Julie–ért és Napoleon húgaiért, és ünnepi kivilágítást rendezett a Tuileriák egyik nagy báltermében. – Olyan sokat ittunk – csacsogott Julie –, de ugye milyen nagy nap a mai? Napoleon fogja kormányozni Franciaországot, Lucien lesz a belügyminiszter, Joseph a külügyminiszter – legalábbis rajta van a jegyzéken –, és, és, ne haragudjatok, hogy felkeltettünk. Erre hajtottunk, és azt mondtam, miért ne kívánnánk jó reggelt Désirée– nek és Jean–Baptiste–nak... – Nem keltettetek fel, le se feküdtünk – mondtam.

– ...és a három konzult – hallottam Joseph hangját– főként szakértőkből álló államtanács fogja támogatni. Gondolom, hogy maga is tagja lesz a tanácsnak, Bernadotte. – Josephine újból berendezi a Tuileriákat – folytatta fecsegését Julie –, nem is hibáztatom érte. Minden olyan poros, olyan régimódi. Tiszta fehér hálószobát akar. És képzeljétek, Napoleon szeretné, ha valódi udvartartása lenne, olyan, mint egy királynőnek, udvarhölgyekkel meg mindennel. Képzeljétek csak el! Azt akarja, hogy más országok lássák, hogy az új államfő felesége tudja, hogy kell reprezentálni... – Ragaszkodom ahhoz, hogy Moreau tábornokot bocsássák szabadon! – hasította ketté Julie áradozását Jean–Baptiste. Lucien kijelentette, hogy Moreau letartóztatása csupán védőőrizet, védelem a szertelen csőcselék ellen, hiszen nem lehet tudni, hogy a nép, a Napoleon és az új alkotmány iránti lelkesedésében... Hatot ütött az óra. – Szent ég, mennünk kell – kiáltott fel Julie. – Várnak ránk kint a kocsiban. Jó reggelt akartunk csak kívánni. – Ki vár a kocsiban? – kérdeztem. – Madame Letizia. Túl fáradt volt ahhoz, hogy kiszálljon. Megígértük, hogy hazavisszük. Úgy éreztem, hogy beszélnem kell Madame Letiziával, és kiszaladtam a házból. Odakint ködös idő volt, s a ködben elsuhant néhány árnyék, amikor megjelentem. Úgy látszik, néhányan ott éjszakáztak a kapunk előtt. Kinyitottam a kocsi ajtaját, és bekukkantottam sötét belsejébe. – Madame Letizia – szóltam –, én vagyok az, Désirée. Gratulálni akartam. A sarokba húzódott személy megmoccant. De olyan sötét volt, hogy nem láthattam az arcát. – Gratulálni? Mihez, gyermekem? – Ahhoz, hogy Napoleon lett az első konzul, és Lucien a belügyminiszter és Joseph... – A fiúknak nem kellene ennyire belemászni a politikába – jött a hang a sötétből. „Madame Bonaparte sose fog jól megtanulni franciául – gondoltam. – Ugyanúgy beszél, mint akkor, amikor Marseille–ben megismertem. Micsoda rettenetesen bűzös pincében laktak! És most újból berendezik a Tuileriákat.” – Azt hittem, hogy örül, Madame – mondtam zavartan. – Nem. Napoleon nem való a Tuileriákba. Ez nem helyes – szólt szigorú hangja a sötétből. – De hisz köztársaságban élünk – ellenkeztem. – Szóljon Julie–nek és a két fiúnak. Fáradt vagyok. Majd meglátja, hogy bajba keveredik a Tuileriákban, nagyon nagy bajba! Végre kijött a házból Julie, Joseph és Lucien. Julie megölelt, forró arcát az enyémhez szorította. – Olyan csodálatos – súgta –, olyan csodálatos. Gyere el ebédre. Beszélnünk kell. Jean–Baptiste is kijött, hogy vendégeinktől elbúcsúzzék. Láttára ismét felbukkantak a ködben az árnyékok, s egy reszkető hang „Vive Bernadotte!”–ot kiáltott. Három–négy másik is csatlakozott hozzá: „Vive Bernadotte, vive Bernadotte!” – s én nevetségesnek tartottam, hogy Joseph összerándul. Szürke, esős a reggel. Néhány perce a Nemzeti Gárda egy tisztje érkezett az üzenettel: „Az első konzul megparancsolja, hogy Bernadotte tábornok jelentkezzen nála tizenegy órakor a Tuileriákban.” Naplóm becsukom és bezárom. Később átviszem majd Julie–hez.

Párizs, 1804. március 21. (A köztársasági naptár szerint – amit már csak a hatóságok használnak – XII. év Germinal 1.)

Esztelenség éjszaka közepén a Tuileriákba hajtani, hogy Napoleont lássam. Tudom, hogy esztelenség, mindig is tudtam, mégis itt ülök Madame Letizia hintajában, és próbálom végiggondolni, mit is mondok majd neki. Egy toronyóra valahol tizenegyet üt. A kocsi a Szajna–parton gurul, s én elképzelem, ahogy végigmegyek a Tuileriák mérföld hosszú, üres folyosóin, belépek a szobájába, odamegyek az asztalához és belekezdek a mondókámba. Odalent a folyó. Az évek folyamán minden hídját megismertem, de van egy különleges hídja; valahányszor átmegyek rajta, sebesebben ver a szívem. Most azon haladunk át – megállíttatom a kocsit, kiszállok, és felmegyek a hídra. Az én hidam! Kora tavaszi éjszaka, kissé hűvös, de édes, balzsamos a lég. Egész napi eső után eloszlottak a felhők, a résekben megjelentek a csillagok. „Nem teheti meg, hogy agyonlövesse – gondoltam áthajolva a híd karfáján, a hullámokon ringatózó párizsi fényeket figyelve –, nem teheti meg.” Nem teheti? Dehogynem! Bármit megtehet. Lassan sétálni kezdtem a hídon, egyik végétől a másikig. Gondolatban végigfutottam az elmúlt évek eseményein, kicsiken és nagyokon. Az esküvőkön, amelyeket végigtáncoltam, a fogadásokon a Tuileriákban, a győzelmi ünnepségeken, a sok pohár pezsgőn: ezek voltak a kis események. És Oscar első fogai, és amikor először mondta, hogy „mama”, és amikor először indult meg a saját lábán, a kezemet fogva, a zongorától a komódig: ezek voltak a nagyok. Elborított az emlékek hulláma, arra késztetve, hogy halogassam a pillanatot, az indulás pillanatát az első konzul dolgozószobája felé. Julie alig néhány nappal ezelőtt adta vissza naplómat. – Rendet raktam a nagy fiókosszekrényben, tudod, abban, amit Marseille–ből hoztam, hogy helyet csináljak a gyerekek holmijának. Gyorsan nőnek, több helyre van szükségük. A szekrényt ezért a gyerekszobába raktam, kirámoltam, és megtaláltam a naplódat. Most már nem kell nálam őrizni, ugye? – Nem – mondtam –, legalábbis pillanatnyilag nem. – Sok mindent kell pótolnod – mosolygott Julie. – Biztos az sincs benne, hogy két lányom van. – Nincs hát, hogy is lenne? Az államcsíny utáni éjszakán adtam oda neked... De most beleírom, hogy rendszeresen eljártál Josephfel Plombières fürdőhelyre, és két és fél évvel ezelőtt megszületett Zenaïde Charlotte Julie, majd tizenhárom hónappal később Charlotte Napoleone. És azt is felvésem, hogy ugyanolyan szenvedélyes regényolvasó vagy, mint régen, és hogy egy háremhölgy története annyira megindított, hogy szegény nagyobbik lányodat Zenaïde–nak nevezted el. – Remélem, hogy megbocsátja nekem – mondta bűnbánóan Julie. Hazavittem a naplót. „Először is mama halálát kell beleírni” – gondoltam. Tavaly nyáron, amikor Julie–vel a kertben üldögéltünk, Joseph odahozta Étienne levelét. Mama szívrohamban hunyt el Génuában. – Most már teljesen egyedül vagyunk – mondta Julie. – De hisz itt vagyok neked én – szólt Joseph. Nem értette, hogy Julie mire gondol. Julie hozzá tartozik, ahogy én Jean–Baptiste–hoz, de papa halála után csak a mama tudta elmesélni, milyen volt az élet, amikor gyerekek voltunk. Akkor este Jean– Baptiste kifejtette: – Tudod, hogy a természet törvényeinek vagyunk mindnyájan alávetve. Ezek határozzák meg, hogy túléljük szüleinket. Az ellenkezője lenne természetellenes. Nem tehetünk mást, mint hogy alávetjük magunkat e törvényeknek. Ez az ő vigasztalási módszere. Minden, rettenetes kínok között fetrengő szülő nőnek elmondják, hogy a többi anya sorsában osztozik. Milyen sovány vigasz, gondolom én. Hidamról láttam a parton várakozó hintót, Madame Letizia hintaját, sötét tömeg a sötétben – mint egy fenyegető rém. Napoleon asztalán pedig ott hever, aláírásra várva, a halálos ítélet, és nekem azt kell mondanom – mit fogok mondani neki? Nem

lehet már úgy beszélni vele, mint valamely földi halandóval, le sem szabad ülni az engedélye nélkül... Emlékeim áradatát nem akasztotta meg az éktelenül nagy fekete hintó látványa. Felbukkant az a reggel, ama végtelen hosszú éjszaka után, amikor Jean–Baptiste letartóztatásától rettegtünk, az a reggel, amikor Napoleon a Tuileriákba rendelte Bernadotte–ot. – Bernadotte, magát behívták az államtanácsba – közölte vele Napoleon. – Maga fogja képviselni a hadügyminisztériumot. – Tényleg azt hiszi, hogy egyetlen éjszaka során megváltoztak az elveim? – kérdezte Jean–Baptiste. – Nem. De egyetlen éjszaka során én lettem felelős a Köztársaság jövőjéért, és nem engedhetem meg magamnak, hogy lemondjak az állam egyik legtehetségesebb emberének szolgálatairól. Beleegyezik, Bernadotte? Hosszú szünet állt be, mesélte később Jean–Baptiste; a szünetben alaposan szemügyre vette a szobát, a mennyezetet, az íróasztalt, az ablakokat; a fojtogató csendben kinézett az udvarra, a Nemzeti Gárda katonáira; a csendben végiggondolta a lemondott direktorok által elismert konzuli kormány jogi helyzetét; a csendben arra az eredményre jutott, hogy a Köztársaság a polgárháború elkerülése végett adta magát ennek az embernek a kezére. – Igaza van, Bonaparte konzul – mondta végül –, a Köztársaságnak minden egyes polgárára szüksége van. Beleegyezem. Mindjárt másnap szabadlábra helyezték Moreau–t és a letartóztatott képviselőket, és Moreau ismét parancsnoki tisztet kapott. Napoleon új itáliai hadjáratra készült. Jean–Baptiste–ot a nyugati hadsereg főparancsnokává nevezték ki. E minőségében a La Manche–csatorna partját védelmezte esetleges angol támadás ellen; felügyelete alá tartozott a tengerpart, le egész a Girondéig. Főhadiszállását Rennes–ben rendezte be, és nem volt itthon, amikor Oscar szamárköhögéssel küzdött. Napoleon később csatát nyert Marengónál, és Párizs győzelmi ünnepségekben tobzódott. Csapataink uralták fél Európát, mert a Napoleon diktálta békeszerződésekben óriási területek jutottak a kezünkre, és ezeken a területeken helyőrségeket kellett állomásoztatni. Milyen sok fény táncol most a Szajnán, sokkal több, mint annak idején. Akkor azt hittem, hogy nincs a világon nagyszerűbb és izgalmasabb hely, mint Párizs. De Jean– Baptiste váltig állítja, hogy a mostani Párizs százszorta szebb az akkorinál, és hogy nekem nincs is igazi összehasonlítási alapom. Napoleon megengedte, hogy az elmenekült arisztokraták visszatérjenek. És így ismét összeesküvések és intrikák szövődnek a Faubourg St. Germain palotáiban, az elkobzott javakat visszaadták volt tulajdonosaiknak; a Noailles, Radziwill, Montesquieu, Montmorency és más előkelőségek hintói előtt fáklyavivők futnak. A versailles–i udvarnak ezek a korábbi ékességei ismét kimért, kecses léptekkel járkálnak a Tuileriák fogadótermeiben, fejet hajtanak a Köztársaság államfője előtt, mély meghajlással csókolnak kezet Beauharnais gróf volt özvegyének, akinek sose kellett külföldre menekülnie, sose éhezett, hanem Monsieur Barrasszal fizettette ki számláit, s a volt inassal, Talliennel táncolt „a guillotine áldozatai hozzátartozóinak” bálján. Megint jeles diplomaták érkeztek Párizsba a világ minden tájáról, a királyi udvarokból. Szegény fejem néha teljesen összezavarodik ennek a rengeteg hercegnek, grófnak, bárónak a neve hallatán. Se vége, se hossza az emlékeknek! – Félek tőle, nincs szíve... – idéztem fel a hídon, a kora tavaszi éjszakán Christine hangját. Christine, a St. Maximinből való parasztlányka, Lucien Bonaparte felesége. Számtalan tanú látta, hogyan tuszkolta fel fivérét az emelvényre Lucien, hogyan kényszerítette ki a vonakodó ajkakból az első „Vive Bonaparte!” kiáltásokat. Néhány héttel később a két fivér hangos vitáitól reszkettek a Tuileriák falai, és ugyancsak számtalan tanú hallotta, hogy mit ordít egymásra Lucien Bonaparte belügyminiszter és Napoleon Bonaparte első konzul. Először a Napoleon által bevezetett sajtócenzúra miatt csatáztak, majd az írók számkivetése és időről időre Christine, a kocsmáros

lánya miatt, akit nem voltak hajlandók fogadni a Tuileriákban. Lucien nem sokáig maradt belügyminiszter, és a Christine miatti családi marakodás se tartott hosszú ideig. A kövérkés, almapiros arcú, griberlis falusi asszonyka egy hosszú, nedves tél után vért kezdett köhögni. Egyik délután együtt üldögéltünk, a tavaszról beszélgettünk, divatlapokat nézegettünk. Christine egy aranyhímzéses ruháról ábrándozott. – Egy ilyen ruhában – mondtam a rajzra mutatva – mész el a Tuileriákba, ahol bemutatnak az első konzulnak, és olyan szép leszel, hogy ő irigykedni fog Lucienre. – Christine gödröcskéi eltűntek. – Félek tőle, nincs szíve – mondta. Madame Letiziának végül sikerült rábeszélnie Napoleont, hogy fogadja Christine–t, s egy héttel később Bonaparte mellékesen odavetette fivérének: – Holnap este hozd el az Operába és mutasd be nekem a feleséged. El ne felejtsd! – Attól tartok, hogy a feleségem nincs abban a helyzetben, hogy elfogadja a kegyes meghívást – válaszolt Lucien. Napoleon szája összeszűkült: – Ez nem meghívás, Lucien, hanem az első konzul parancsa! – Lucien a fejét rázta: – A feleségem a parancsnak sem tehet eleget. A feleségem haldoklik. Christine temetésén mindenki elolvashatta a legpompázatosabb koszorú szalagját: „Drága sógornőmnek, Christine–nek – N. Bonaparte”. És Christine után özvegy Jourberthonné! Özvegy Jourberthonnénak vörös haj a volt, telt melle és gödröcskés arca, amely némileg emlékeztetett Christine–re. Elhalt férje kis banktisztviselő volt. Napoleon azt kívánta, hogy Lucien egy hazatért arisztokrata lányát vegye el. Lucien ehelyett Madame Jourberthonnal jelent meg az anyakönyvi hivatalban, aminek következtében Napoleon azonnal kiadta az utasítást: száműzte Lucien Bonaparte francia állampolgárt, az Ötszázak Tanácsának volt tagját, a Francia Köztársaság volt belügyminiszterét. Lucien, mielőtt Itáliába távozott volna, búcsúzni jött. – Azon a napon Brumaire–ben – mondta – nem akartam mást, mint Franciaország javát szolgálni. Bernadotte, ugye tudja ezt? – Tudom – mondta Jean–Baptiste –, tudom. De nagyon nagy hibát követett el azon a napon, Brumaire–ben! És azután ott van Hortense. Két évvel ezelőtt Hortense olyan sírásban és sikoltozásban tört ki, hogy a Tuileriák udvari őrsége rémülten nézett fel az ablakokra. Napoleon elrendelte, hogy mostohalánya lépjen jegyességre Bonaparte öccsével, Louis–val, a kövér, lúdtalpas Louis–val, akit cseppet sem érdekelt a színtelen Hortense, annál inkább a Comédie Française színésznői. De Napoleon nem volt hajlandó újabb mésalliance–ot eltűrni a családban, ezért megparancsolta az eljegyzést. Ennek eredményeként zárkózott be hálószobájába Hortense, és úgy sikoltozott, hogy a falak is beleremegtek. Anyját nem volt hajlandó beengedni, ezért Julie–t hívatták. Julie addig dörömbölt az ajtaján, amíg beengedte. – Segíthetnék magán? – kérdezte Julie. Hortense tagadóan intett. – Mást szeret, ugye? – Hortense abbahagyta a sírást, vonásai megkeményedtek. – Tehát mást szeret – erősködött Julie. Hortense ekkor majdnem észrevétlenül bólintott. – Beszélek a mostohaapjával – mondta Julie. De Hortense reménytelenül bámult maga elé. – Ez a másik férfi az első konzul környezetéhez tartozik? Mostohaapja megfelelő kérőnek tartaná? – Hortense meg se moccant. Könnyei áztatták csupán az arcát. – Vagy nős ember? – Hortense ajka megnyílt, mosolyogni próbált, de váratlan nevetésben tört ki, hangos, éles, elállíthatatlan nevetésben; úgy rázkódott belé, mintha az ördög szállta volna meg. Julie megragadta a vállát. – Hagyja abba! Szedje össze magát! Ha nem hagyja abba, orvost hívok! –De Hortense nem bírt leállni. Őrültmód kacagott, míg végül az én türelmes Julie nővérem türelmét vesztette, és pofon vágta. Ekkor elhallgatott; tátott száját becsukta, néhányszor mély lélegzetet vett. Azután nagyon halkan, majdnem elhaló hangon mondta: – De hiszen én – őt szeretem! – Őt? Napoleont? – Ez a lehetőség meg sem fordult Julie fejében. – És ő tudja?

Hortense bólintott. – Nagyon kevés dologról nem tud. És azt a keveset Fouché kiszimatolja. – Milyen keserűen hangzott! – Menjen férjhez Louis–hoz – tanácsolta Julie menjen hozzá. Ez a legjobb megoldás. Végül is Louis Napoleon kedvenc testvére... Néhány héttel később összeházasodtak. Hortensenak Polette–et hozták fel mintaképül. Hogy harcolt a Leclerc tábornokkal kötendő házasság ellen! Hogy sírt, mert Napoleon megparancsolta, hogy kísérje el a tábornokot San Domingóba! És San Domingóban Leclerc sárgalázban meghalt, és akkor Polette olyan vigasztalan volt, hogy levágta mézszínű haját, és férje koporsójába tette. Az első konzul ezt a halott férfi iránt érzett nagy szerelem meggyőző bizonyítékának vette. Én azonban megmondtam neki: – Ellenkezőleg! Azt bizonyítja, hogy sosem szerette! És épp azért, mert sosem szerette, valami különlegeset akart adni a halott Leclercnek! Polette haja újból kinőtt; tömött fürtökben hullott vállára, és Napoleon most ragaszkodott ahhoz, hogy felfésülje; a világ legértékesebb fésűivel, a Borghese család igazgyöngy berakásos fésűivel. A Borghese család Itália egyik legrégibb famíliája, és Európa csaknem mindegyik királyi családjával rokonságban áll. Akkori feje a roggyant térdű, reszketeg Camillo Borghese herceg volt, és ennek az idős hercegnek karjaiba lökte Napoleon kedvenc húgát, Polette–et. Őfensége, Paulina Borghese hercegnő! Igen, őfensége Polette hercegnő, a kis Polette, foltozott ruhájával, utcasarki kalandjaival... Igen, mennyire megváltoztak mindannyian! Még egyszer lenéztem a vízre, amelyben Párizs lángjai ringatóztak, úgy, mint azelőtt. „Miért – gondoltam –, miért mondják, hogy én vagyok az egyetlen, aki e feladatot véghezviheti?” Visszamentem a kocsihoz. – A Tuileriákba! A kocsiban újból végiggondoltam a reménytelen feladat minden részletét. D'Enghien hercege, az a Bourbon, aki állítólag az angolok fizetett ügynöke, s aki hosszú ideig azzal fenyegetőzött, hogy visszahódítja és a Bourbonok kezére játssza a Köztársaságot, fogságba esett. De nem francia földön, hanem egy Ettenheim nevű német kisvárosban, a francia határ közelében. Négy nappal ezelőtt Napoleon teljesen váratlanul megparancsolta, hogy háromszáz dragonyos támadja meg a kisvárost. Átkeltek a Rajnán, elrabolták és Franciaországba hurcolták a herceget. Most a vincennes–i erődben raboskodva várja ítéletét. Mapedig egy hadbíróság hazaárulásért és az első konzul ellen kitervelt merényletért halálra ítélte. Határozatuk most – jóváhagyásra vagy elutasításra várva – az első konzul asztalán hever. Az arisztokraták, akik most már naponta bejáratosak Josephine–hez, neki könyörögnek, hogy vegye rá Napoleont: kegyelmezzen meg az elítéltnek. Tömegesen mentek az arisztokraták a Tuileriákba, tömegesen keresték fel Talleyrand–t a külföldi diplomaták. Napoleon azonban nem fogad senkit. Josephine megkísérelt étkezés közben szólni, de Napoleon leintette: –Madame, az ügy le van zárva. – Estefelé Joseph próbálkozott, kihallgatást kért fivérétől. Napoleon a titkárán keresztül kérdezte, hogy miről akar Joseph tárgyalni, és amikor emez visszaüzent, hogy „igazságszolgáltatásról”, az első konzul nem fogadta. Vacsoránál Jean–Baptiste feltűnően szótlan volt. De hirtelen ököllel vágott az asztalra. – Fel tudod fogni, hogy mit csinál Napoleon? – mennydörögte. – Háromszáz dragonyossal elrabolt egy politikai ellenfelet, idegen állam területén, idehozatja Franciaországba és hadbíróság elé állíttatja! Bárki, akinek a legparányibb igazságérzete van, úgy érezheti, hogy arcul csapták! – És mi lesz a fogollyal? Csak nem löveti agyon? – kérdeztem elborzadva. Jean–Baptiste vállat vont. – S ha elgondolom, hogy felesküdött a Köztársaságra, az Emberi Jogok védelmére! Hallgattunk. De nem tudtam másra gondolni, mint a halálos ítéletre, amely ott fekszik, aláírásra várva, Napoleon asztalán. A csend egyre nyomasztóbb lett. Hogy megtörjem, végül megszólaltam: – Julie elmondta: Jérôme Bonaparte beletörődött,

hogy amerikai feleségétől elváljon. – Jérôme, az a rémes marseille–i kisfiú, tengerésztiszt lett, és egyszer majdnem elfogták az angolok. Úgy tudott csak megmenekülni, hogy Észak–Amerikában szállt partra, és ott elvett egy bizonyos Miss Elisabeth Pattersont. Napoleon tajtékzott, ezért a most hazafelé tartó Jérôme beadta a derekát és beleegyezett a válásba. Az egyetlen ellenvetés, amit levélben kockáztatni mert: „De hisz rengeteg a pénze.” – Az első konzul családi ügyei egyáltalán nem érdekelnek – jegyezte meg Jean– Baptiste. Hallottuk, hogy odakint megáll egy kocsi. – Tíz óra múlt – mondtam –, látogatáshoz egy kicsit kései időpont. Fernand bejött, és bejelentette Madame Letizia Bonaparte–ot. Ez aztán a meglepetés! Madame Letizia sose toppant be váratlanul. És most itt jött, szorosan Fernand nyomában: – Jó estét, Bernadotte tábornok, jó estét, Madame. Madame Letizia nemhogy öregedett volna: megfiatalodott az utóbbi években. Kemény, gondszántotta arca teltebb lett, a szája körüli ráncok kisimultak. Sötét hajában azonban megjelentek az első szürke szálak; haját még mindig korzikai parasztasszony módra, kontyba fésülve viseli, s a néhány, homlokába hulló divatos fürt egyáltalán nem illik az egyéniségéhez. Bekísértük a szalonba, ahol leült, és lassan lehúzta gyöngyszürke kesztyűjét. A kezét nézve – amelyen a Napoleon által Itáliában zsákmányolt nagy kámeás gyűrűt viselte – visszaemlékeztem a pincére, a vörös, kirepedezett kézre, arra a kézre, amely naphosszat ruhát mosott. – Bernadotte tábornok, elképzelhetőnek tartja, hogy fiam halálra ítéli d'Enghien hercegét? – tért a tárgyra kertelés nélkül. Jean–Baptiste óvatosan válaszolt: – Nem az első konzul ítélkezett, hanem a hadbíróság. – A hadbíróság az én fiam kívánságainak megfelelően ítélkezik. Lehetségesnek tartja, hogy az ítéletet végrehajtják? – Nemcsak lehetségesnek – nagyon valószínűnek is. Különben miért adta volna ki a parancsot, hogy idegen területen fogják el és itt állítsák hadbíróság elé? – Köszönöm, Bernadotte tábornok. – Madame Letizia lenézett a gyűrűre. – Tudja talán fiam döntésének az okát? – Nem, Madame. – Van sejtelme róla? – Nem szeretném szavakba foglalni. Madame Letizia elhallgatott. Előredőlve, kissé széttárt térdekkel ült, mint egy nagyon fáradt parasztasszony, aki egy percre megpihen. – Bernadotte tábornok, tisztában van azzal, hogy mit jelent az ítélet végrehajtása? Jean–Baptiste nem válaszolt. Láttam, mennyire kínos neki az egész beszélgetés. Madame Letizia felemelte fejét, hogy Jean–Baptiste szemébe nézhessen, és kijelentette: – Gyilkosságot jelent, közönséges gyilkosságot! – Ne izgassa fel magát, Madame... Madame Letizia tiltakozóan emelte fel kezeit: – Azt mondja, ne izgassam fel magam? Bernadotte tábornok, a fiam aljas gyilkosságra készül és én, az anyja, ne izgassam fel magam? Melléültem és megfogtam a kezét. Reszketett. – Napoleonnak lehetnek politikai indokai – mormogtam. – Fogd be a szád, Eugénie! – mondta, és ismét Jean–Baptiste–hoz fordult: – Gyilkosságra nincs bocsánat, tábornok! A politikai indokok... – Madame – mondta Jean–Baptiste –, ön sok évvel ezelőtt a katonai akadémiára íratta be a fiát, tisztnek nevelte. Lehet, hogy tisztként, Madame, másként ítéli meg az egyéni élet értékét, mint ön. Madame Letizia ingatta a fejét. – Tábornok, most nem arról van szó, hogy háborúban mennyit ér az egyén élete. Most olyan férfiról van szó, akit erőszakkal

hurcoltak Franciaországba, hogy itt meggyilkolják. Ezzel a gyilkossággal Franciaország nagyságán esik csorba. Nem tűröm, hogy az én Napoleone fiam gyilkossá váljék, érti? Nem tűröm! – Menjen és beszéljen vele, Madame. – Nem, nem, signor – hangja bizonytalanná vált, ajka remegett. – Nem segítene. Azt mondaná: „Mama, te nem értesz ezekhez a dolgokhoz. Menj aludni. Akarod, hogy felemeljem a járandóságodat?” Nem, signor, neki kell elmennie, neki, Eugénie–nek! Elállt a szívverésem. Kétségbeesetten ráztam a fejem. – Signor tábornok, maga talán nem tudja, hogy akkor, amikor a fiamat letartóztatták, és attól féltünk, hogy kivégzik, ő, a kis Eugénie, ment el a hatóságokhoz; ő segített rajta. Most oda kell mennie hozzá, emlékeztetni erre és megkérni... – Nem hinném, hogy bármilyen hatással lenne az első konzulra – mondta Jean– Baptiste. – Eugénie – bocsánat, Signora Bernadotte, Madame –, ugye nem akarja, hogy országát a világ többi része gyilkos köztársaságként bélyegezze meg? Ugye nem? Elmondták nekem – ó, olyan sokan jöttek hozzám, hogy kegyelmet eszközöljek ki –, elmondták, hogy a hercegnek öreg anyja van, és menyasszonya és – Madame, könyörüljön meg rajtam, segítsen nekem, nem bírom elviselni, hogy az én Napoleoném... Jean–Baptiste felállt, nyugtalanul rótta a szobát. Madame Letizia csak nem hagyta abba: – Tábornok, ha a maga fia, a maga Oscarja asztalán heverne az a halálos ítélet... – Désirée – mondta gyengéden, de nagyon határozottan Jean–Baptiste –, készülj és menj a Tuileriákba! – De velem jössz, ugye, Jean–Baptiste? – Nagyon jól tudod, kicsi lányom, hogy akkor az utolsó esélyét is elveszítené a herceg. – Kényszeredetten mosolygott, és átölelt. – Nem, egyedül kell menned, kicsikém. Attól tartok, utad hasztalan, de meg kell próbálni, drágám. – Hangja szánalommal teli volt. Még mindig nem adtam be a derekam: – De olyan rosszul veszi ki magát, ha egyedül megyek éjszaka a Tuilerákba. Túl sok nő – egy pillanatig haboztam, de azután nem bántam, hallja–e Madame Letizia, vagy sem –, túl sok nő megy egyedül az első konzulhoz éjnek évadján. – Vegyél kalapot, köpenyt, és menj – ennyit válaszolt csupán. – Vigye az én hintómat, Madame. S ha nincs ellenére, itt várok, amíg visszatér. – Bólintottam, mire hozzáfűzte: – Nem fogom zavarni, tábornok. Az ablakhoz ülök, és várok. Amióta, négy évvel ezelőtt, karácsony előestéjén, bomba robbant az első konzul kocsija mögött és amióta Fouché majd minden hónapban az első konzul élete ellen irányuló összeesküvés nyomára bukkan, lehetetlen úgy bejutni a Tuileriákba, hogy az őrök meg ne állítanának tízméterenként és ne érdeklődnének célod iránt. Ennek ellenére minden sokkal egyszerűbben ment, mint gondoltam volna. Valahányszor megállítottak, egyszerűen azt mondtam: „Az első konzulhoz jöttem”, és továbbengedtek. Senki sem érdeklődött sem nevem, sem látogatásom célja iránt. A Nemzeti Gárda emberei somolyogva, szemtelen pillantásokkal mértek végig. Kínos zavarba jöttem. Végre elértem ahhoz az ajtóhoz, amely állítólag az első konzul hivatali helyiségéhez vezet. Itt még nem jártam soha. A néhány családi összejövetel, amelyen részt vettem, Josephine lakosztályában zajlott. Ennek az ajtónak két őre nem kérdezett semmit; tehát benyitottam. Odabent civil ruhás fiatalember ült egy íróasztalnál, és szorgalmasan írogatott. Kétszer is megköszörültem a torkom, amire meghallotta. Meglepetten pattant fel: – Mademoiselle? – Az első konzullal szeretnék beszélni.

– Mademoiselle, attól tartok, hogy eltévesztette a szobát. Ez itt a hivatala. Nem értettem, hogy mire céloz. – Lefeküdt már? – kérdeztem. – Az első konzul még dolgozik. – Akkor hát vezessen hozzá. – Mademoiselle... – a fiatalember, aki zavarában még mindig a csizmáját bámulta, most felnézett, most először nézett szembe velem: – Mademoiselle – mondta, és elpirult –, Constant, az inas, minden bizonnyal közölte önnel, hogy a hátsó ajtónál várja. Ezek a szobák itt – ezek a hivatali helyiségek. – De én az első konzullal akarok beszélni, nem az inasával. Menjen be, és kérdezze meg, zavarhatom–e egy percre. Nagyon fontos. – Mademoiselle! – szólt könyörgő hangon. – Ne hívjon Mademoiselle – nek, hanem Madame–nak. Madame Jean–Baptiste Bernadotte vagyok. – Mademoi... – annyira restellem –, Madame – úgy sajnálom – úgy bámult rám, mintha kísértet lennék. – Úgy sajnálom... – Rendben, rendben. De most már jelentsen be! A fiatalember eltűnt, és majdnem azonnal visszatért. – Lenne szíves követni, Madame? Most vannak nála, de az első konzul üzeni, hogy néhány perc múlva rendelkezésére áll. Kis várószobába vezetett, ahol vörös bársonyszékek vették körül a kerek márványasztalt. Nem sokáig időztem itt. Kinyílt egy ajtó. Három vagy négy férfi sorjázott ki, hónuk alatt hatalmas iratcsomókkal, mélyen hajlongva és jó éjszakát kívánva a számomra láthatatlan személynek, és kifelé mentek, ezalatt a titkár berontott az első konzul szobájába. A következő pillanatban visszarohant, és ünnepélyesen közölte: – Madame Jean– Baptiste Bernadotte, az első konzul várja önt. – Évek óta nem ért ilyen kellemes meglepetés – mondta Napoleon, amikor beléptem. Az ajtóban állt, megfogta és megcsókolta a kezem, először a jobbat, majd a balt. Kezemet gyorsan visszahúztam, és nem tudtam, hogy mit mondjak. – Üljön le, kedves, foglaljon helyet. Mesélje el, hogy van. Évről évre fiatalabbnak látszik. – Nem igaz – mondtam. – Gyorsan rohant az idő. Jövőre már nevelőt kell keresnem Oscar mellé. Erősködött, hogy az íróasztala melletti karosszékbe üljek. Ő azonban nem ült le, hanem ide–oda mászkált a szobában, s nekem nyújtogatni kellett a nyakam, hogy ne veszítsem szem elől. Nagyon nagy szoba volt, teleszórva kis asztalokkal, tetejükön könyvek és írások. Terjedelmes íróasztalán azonban két rendezett halomban álltak az iratok, szekrényfiókszerű fatartókban. A két irathalom között, az asztal közepén egyetlen okirat, rajta sötétpiros viaszpecsét. Magasan lobogott a kályha lángja, a szoba fullasztóan meleg volt. – Ezt nézze meg – mondta, és átnyújtott néhány lapot, apró betűs nyomtatással, a bekezdések elején paragrafusjellel –, az első példányok, még meg sem száradt rajtuk a nyomdafesték! Az új polgári törvénykönyv, a Francia Köztársaság Code Civil–je! A forradalom kivívta törvények: kidolgozva, leírva, kinyomtatva! És érvényesek, örök időkre érvényesek! Én alkottam meg Franciaország új polgári törvénykönyvét! Tudtam, hogy sok éve dolgozik Franciaország legjobb jogászaival az új törvényeken. És most itt vannak, kinyomtatva és jogerősen. – A történelem leghumánusabb törvényei! Olvassa csak: itt van például a gyermekekre vonatkozó rész... kimondja, hogy az elsőszülöttnek sincs több joga, mint öccseinek vagy húgainak. És ez: a szülők kötelessége, hogy gyermekeikről gondoskodjanak. És ez – újabb papírokat ragadott fel az egyik asztalkáról, és magyarázni kezdte: – Az új házassági törvény. Nemcsak a válást teszi lehetővé, hanem a különélést is. És ez itt – halászott elő újabb ívet – a nemességre vonatkozik. Eltöröljük az öröklött címeket.

– Az utca embere a Code Civil–t máris Code Napoleonnak nevezi – mondtam. Ez így is volt; de szerettem volna azt is elérni, hogy jó hangulatát megőrizze. A kandallóra dobta az íveket, és odajött hozzám. – Sajnálom – mondta –, bizonyára nagyon untattam. Vegye le a kalapját, Madame! – Nem, nem – ráztam fejemet. – Csak egy pillanatig maradok, annyit akartam csak... – De nem áll jól ez a kalap, Madame, igazán nem áll jól. Lesegíthetem? – Nem. A kalap vadonatúj, és Jean–Baptiste azt mondja, hogy nagyon jól áll. Azonnal hátralépett. – Hát persze, ha Bernadotte tábornok azt állítja... – Megint elkezdett járkálni a hátam mögött. „Most felbosszantottam” – gondoltam, és gyorsan kibogoztam a kalap szalagját az állam alatt. – Szabad érdeklődnöm – kérdezte élesen –, hogy minek köszönhetem ezt a megtisztelő, váratlan éji látogatást? – Levettem a kalapom – szóltam. Megtorpant, majd visszajött, székem mögé állt, és könnyedén, nagyon finoman megérintette a hajam. – Eugénie... kicsi Eugénie. – Hangja olyan volt, mint azon az esős éjszakán, amikor eljegyeztük egymást. Gyorsan lehajtottam a fejem, hogy keze ne érinthesse. – Szívességet akartam kérni öntől – mondtam remegő hangon. Átszelte a szobát, és a kandallópárkányra támaszkodott. Fényes csizmája visszaverte a lángok pirosát. – No persze – jegyezte meg. – Miért „no persze”? – kérdeztem. – Tisztában vagyok vele, hogy nem keresett volna fel, ha nem lenne valamilyen hátsó oka – vetette oda csípősen. Lehajolt, újabb hasáb fát dobott a tűzre, és így folytatta: – Majdnem mindenki, aki idejön, ilyen vagy olyan szívességet kér. Az én pozíciómban az ember hozzászokik. És önért mit tehetek, Madame Jean–Baptiste Bernadotte? Csúfolódása elviselhetetlen volt. – Miért, mit gondolt – mondtam nagyon mérgesen –, eljöttem volna az éjszaka közepén, ha nem lenne különösen fontos okom rá? Dühömet valósággal élvezte. Derült ábrázattal billegett talpáról sarkára, sarkáról talpára. Rövid hajától és jól szabott egyenruhájától eltekintve, alig különbözött attól a férfitól, aki marseille–i házunkhoz járt. – Nem – válaszolt –, aligha gondolhattam ilyet, Madame Bernadotte, noha, talán, szívem mélyén, remélhettem. Remélni szabad, nemde, Madame? „Ez így nem fog menni – gondoltam elkeseredve –, arra sem bírom rávenni, hogy komolyan vegyen.” Tépdesni kezdtem kalapom selyemrózsáját. – Tönkreteszi az új kalapját, Madame. Lehajtottam a fejem. Torkomban gombócot éreztem, forró könnycsepp pergett le az arcomon. Nyelvem hegyével próbáltam elkapni. – Mivel segíthetek rajtad, Eugénie? Ő volt az ismét, a régi idők Napoleonja, a kedves, az őszinte. – Azt mondja, hogy sokan fordulnak magához szívességekért. Általában megadja nekik, amit kérnek? – Természetesen – ha megtehető. – „Ha megtehető?” De hisz ön Franciaország leghatalmasabb embere, nemde? – Ha jó lelkiismerettel tehetem. Mit kívánsz, Eugénie? – Azt, hogy kegyelmezzen meg neki. Nem válaszolt azonnal; a szobában az egyetlen zaj a tűz ropogása volt. – D'Enghien hercegről beszélsz? Bólintottam. Feszülten vártam válaszát, de hallgatott. Én meg időközben darabokra téptem a selyemrózsát. – Ki küldött ezzel a kéréssel, Eugénie? – Mit számít? Sokan kérik öntől ezt, s én egy vagyok a sok közül. – Tudni akarom, hogy ki küldött – mondta szigorúan.

Tagadóan ráztam fejet. – Madame, hozzászoktam, hogy kérdéseimre választ kapjak. Felnéztem. Fejét felvetette, szája elgörbült, szája sarkában kis fehér habcsomók jelentek meg. – Fölösleges ordibálni – mondtam –, nem félek magától. – Igaz is volt, már nem féltem tőle. – Igen, tudom. Nagyon szívesen játssza a bátor ifjú hölgyet. Emlékszem arra a jelenetre Madame Tallien házában – sziszegte. – Egyáltalán nem vagyok bátor, sőt, inkább gyáva vagyok. De amikor sok forog kockán, összeszedem magam. – És abban az időben. Madame Talliennél, sok forgott kockán? – Minden – mondtam, és vártam, hogy valamilyen gúnyos megjegyzést tesz. De hallgatott. Felnéztem, megpróbáltam elkapni a pillantását. – Még régebben azonban volt egy eset, amikor minden bátorságomat össze kellett szednem. Akkor, amikor a vőlegényemet – tudja, egyszer már jegyben jártam, jóval azelőtt, hogy Bernadotte tábornokkal megismerkedtem szóval amikor a vőlegényemet Robespierre bukása után letartóztatták. Attól féltünk, hogy főbe lövik. Fivérei nagyon veszélyes vállalkozásnak tartották, de én hónom alá vettem a fehérneműt és süteményt tartalmazó csomagot, és elmentem Marseille katonai parancsnokához, és... – Igen. Épp ezért kell tudnom, ki küldött ide ma éjjel. – Mi köze ennek ahhoz? – Hadd magyarázzam meg, Eugénie. Az a személy vagy azok a személyek jól ismernek engem. Rábukkantak Enghien herceg megmentésének egyetlen esélyére. Jegyezd meg, „esélyt” mondtam csupán. De kíváncsi vagyok, ki az, aki ennyire ismer, aki ezt az esélyt ilyen okosan kihasználja, és ugyanakkor megkísérli, hogy politikailag ellenem szegüljön. Nos? Nem tehettem róla, mosolyognom kellett. Istenem, mennyi bonyodalmat, mennyi politikai problémát lát mindenben! – Madame, próbáljon meg az én szememmel nézni. A jakobinusok azzal vádolnak, hogy visszahívom, sőt, társadalmi előnyökben részesítem az emigránsokat. Ugyanakkor széltében–hosszában terjesztik, hogy kiárusítom Franciaországot a Bourbonoknak. Hogy eladom ezt a Franciaországot, amelyet én teremtettem, a Code Napoleon Franciaországát – hát nem hangzik őrült vádnak? Beszéd közben íróasztalához ment, felemelte a vörös pecsétes iratot. A ráírt néhány szóra meredt, visszadobta az asztalra, és hozzám fordult. – Ennek az Enghiennek kivégzésével az egész világnak bizonyítom, hogy árulók bandájának tartom a Bourbonokat. Érti, Madame? És amikor végeztemezzel az Enghiennel – kezdett újból billegni sarokról talpra, talpról sarokra, és arcán győzedelmi kifejezés jelent meg –, leszámolok a többiekkel is, a lázongókkal, az elégedetlenekkel, a röpiratterjesztőkkel, azokkal a zavaros fejű álmodozókkal, akik tirannusnak neveznek. Kirostálom őket a francia nép soraiból, és megvédem Franciaországot belső ellenségeitől. Belső ellenség – hol is hallottam ezt? Ó igen, Barras mondta egyszer, nagyon régen, és e szavak közben Napoleont nézte. A kandallópárkányon álló óra egyet ütött. Felálltam. – Nagyon későre jár – mondtam. Vállamnál fogva visszanyomott a székbe. – Ne menj még, Eugénie. Úgy örülök, hogy eljöttél. És hosszú még az éjszaka. – Bizonyára ön is fáradt. – Rossz alvó vagyok, én... – A szoba távoli sarkában kinyílt a rejtett tapétaajtó; Napoleon nem vette észre. – Valaki kinyitotta azt az ajtót – mutattam oda. Napoleon sarkon fordult. – Mi van, Constant? A résnyi ajtónyílásban megjelent egy kicsi, nevetségesen gesztikuláló inas. Napoleon odament hozzá. A kis ember izgatottan suttogta: – ...nem akar tovább várni.

– Mondd meg neki, hogy öltözzön fel és menjen haza – hallottam Napoleont. Az inas eltűnt. Valószínűleg Mademoiselle George a Théâtre Français–ból, morfondíroztam magamban. Egész Párizs tudja, hogy Napoleonnak viszonya volt Grassinivel, az énekesnővel, s hogy utána „Georgina”, azaz Mademoiselle George, a tizenhat éves színésznő következett. – Nem tartóztatom tovább – álltam fel. – Most hogy már elküldtem, nem hagyhat magamra – válaszolt, és újból le kellett ülnöm. – Szívességet kértél tőlem, Eugénie. Életedben először kértél tőlem valamit. Kimerülten hunytam be a szemem. Állandó hangulatváltásai fárasztottak, a szoba melege fullasztott. Olyan lázas nyugtalanság áradt a férfiból, hogy már–már szédültem. Milyen különös, hogy ennyi év után még mindig megérzem minden hangulatát, minden rezdülését. Kétséget kizáróan tudtam, hogy e pillanatban küszködik magával, döntésre próbál jutni. Nem, most nem mehetek el; ha maradok, talán megenyhül, talán, talán, talán... – Eugénie, nem tudod felfogni, hogy mit kívánsz tőlem? Nem Enghien személye számít, nem, az számít, hogy megmutassuk ezeknek a Bourbonoknak, megmutassuk az egész világnak, hogy mit érez Franciaország. A francia nép maga fogja uralkodóját megválasztani... – Fülemet hegyezve figyeltem, amint Napoleon folytatta: – Szabad köztársaság szabad polgárai járulnak az urnák elé. Verset szaval, vagy beszéd szövegét tanulja? Megint az asztalhoz ment, megint felemelte az iratot, amelyről hatalmas vércseppként lógott a sötétvörös viaszpecsét. – Azt kérdezte tőlem – mondtam nagyon hangosan hogy ki küldött önhöz ma éjszaka. Mielőtt döntene, válaszolok. – Nos? Hallgatom – mondta, anélkül hogy rám nézett volna. – Az édesanyja. Lassan letette az iratot, a kandallóhoz ment, újabb hasáb fát rakott rá. – Nem tudtam, hogy anyám beleártja magát a politikába – szólalt meg halkan. – Egész biztos, hogy sokan kérlelték, noszogatták, és... – Édesanyja nem tartja politikai ügynek a halálos ítéletet. – Hanem? – Gyilkosságnak. – Eugénie! Túl sokat engedsz meg magadnak! – Anyja sürgetett, könyörgött, hogy beszéljek önnel. Isten látja lelkem, nem könnyű feladat! Mosoly árnyéka suhant át az arcán, a kis asztalon felhalmozódott papírok és iratok között kezdett turkálni. Végül megtalálta, amit keresett, egy terjedelmes rajzlapot, kigöngyölítette, és felém nyújtotta. – Mit szólsz hozzá? Nem mutattam még senkinek. A rajzlap felső szélén nagy méh rajza ékeskedett, közepén egy négyszögben, egyenletes távolságban elosztva, apró méhecskék. – Méhek? – kérdeztem elképedve. – Igen, méhek – bólintott önelégülten. – Tudod, hogy mi ez? Tagadóan ráztam a fejem. – Embléma. – Embléma? Hová fogja felrakni? Lendületes ívben széttárta karját: – Hová? Mindenhová! A falakra, szőnyegekre, függönyökre, libériákra, udvari bántókra, a császár koronázási palástjára... Döbbenten ültem. Észbe kapott, és hosszasan nézett rám. Pillantása belém fúródott, amint halkan kérdezte: – Értesz engem, Eugénie – kis menyasszony? – Szívem leírhatatlanul vadul dobogott. Ő újabb rajzlapot göngyölített ki. Emez oroszlánokat ábrázolt, oroszlánokat minden elképzelhető pózban: ágaskodó, fekvő, ugró, hatalmas oroszlánokat. A rajzlap felső szélén Napoleon kézírásával: „Kitárt szárnyú sas.”

– Davidra bíztam a címer megrajzolását. – Földre dobta az oroszlánokat, és egy kitárt szárnyú sas vázlatát mutatta. – Ezt választottam. Tetszik neked? Olyan hőség volt a szobában, hogy alig kaptam levegőt. A sas körvonalai elmosódtak szemem előtt, döbbenetes méretet kezdtek ölteni. – Címerpajzsom. A francia császár címere. Álmodtam–e, vagy valóban hallottam e szavakat? Megborzadtam. Kezemben reszketett a rajzlap – észre sem vettem, mikor adta ide. Napoleon visszament íróasztala mögé, mereven állt, szája összeszorított, keskeny vonás, álla előreugrik, úgy nézi a vörös pecsétes irományt. Homlokomon izzadságcseppek gyöngyöznek, szemem rá szegeződik. Előrehajol. Tollat ragad. Egyetlen szót ír a papírra, porzót hint rá. Majd ráüt a kézicsengőre, amelynek tetején kitárt szárnyú bronz sas ül. Másodpercek alatt itt terem a titkár. Napoleon gondosan betekeri az okmányt, és odaadja. – Lepecsételni! – szól, és figyeli, hogyan követik utasítását. – Azonnal menjen Vincennes–ba – parancsolja –, és adja át a vezénylő tisztnek. Maga felel azért, hogy közvetlenül a vezénylő tiszt kezéhez juttassa! A titkár sűrű hajlongások között távozott. Elszorult hangon kérdeztem: – Szeretném tudni, hogyan határozott. Napoleon lehajolt, hogy a kalapom letépett selyem–rózsájának szirmait összeszedegesse. – Tönkretette a kalapját, Madame – mondta, és átnyújtotta a maroknyi hulladékot. Felálltam, az egyik asztalra tettem a sas vázlatát, és a tűzbe dobtam a szétmorzsolt szirmokat. – Ne búsuljon, ez a kalap amúgy sem állt jól. Napoleon végigkísért a kihalt folyosókon. Méhek, gondoltam, amint végigmentünk, méhek rajzanak majd ezeken a falakon. Lekísért a kocsihoz. – Édesanyja válaszra vár. Mit mondjak neki? Kezem fölé hajolt, de nem csókolta meg. – Tolmácsolja jókívánságaim. És nagyon köszönöm a látogatást, Madame. Madame Letiziát az ablak melletti karosszékben találtam – távozásom óta nem moccant. Derengett az ég alján, a kertben ébredeztek a madarak. Jean–Baptiste az íróasztalánál ülve dolgozott. – Sajnálom, hogy olyan sokáig elmaradtam, de nem akart elengedni. Annyi mindenről beszélt. – Úgy fájt a fejem, majd szétpattant. – Meghozta a döntést? – kérdezte Madame Letizia. – Ó, igen. De velem nem közölte. És megkért, hogy adjam át jókívánságait, Madame. – Köszönöm, gyermekem. – Madame Letizia felállt, és az ajtóhoz ment. Ott visszafordult: – Nagyon köszönöm... bármi is lesz, köszönöm. Jean–Baptiste felvitt a hálószobába, és levetkőztetett. Olyan fáradt voltam, hogy mozdulni sem bírtam. – Tudod, hogy Napoleon császár akar lenni? – Hallottam a híresztelést; valószínűleg ellenségei terjesztik. Neked ki mondta? – Maga Napoleon. Jean–Baptiste rám meredt, majd hirtelen sarkon fordult és lement a szalonba. Órákig járkált fel és alá, s én nem tudtam elaludni addig, amíg mellém nem bújt és a vállára nem hajthattam a fejem. Másnap majdnem délig aludtam, és rémálmok gyötörtek: vérvörös méhek mászkáltak fehér ívpapíron. Marie behozta reggelimet és a Moniteur kora délutáni kiadását, címlapján a hírrel, hogy ma reggel ötkor, Vincennes erődjében kivégzőosztag elé állították d'Enghien hercegét. Madame Letizia néhány órával később felkerekedett, hogy Itáliában csatlakozzék száműzött fiához, Lucienhez.

Párizs, 1804. május 20. (A XII. év Prairial elseje) – Ő császári fensége, Joseph herceg felesége! – jelentett Fernand. És belibegett nővérem, Julie. – És hogy érzi magát ma reggel, Madame la Maréchale? – kérdezte vonagló szájjal. Sírni akart–e, vagy nevetni? – Köszönöm kérdését, császári fenség – mondtam, és mélyen meghajoltam, amint arra annak idején M. Montel megtanított. – Kicsit korábban jöttem, hogy rövid időre kiülhessünk a kertbe – mondta testvérem ő császári fensége, francia hercegnő. Kertünk kicsi, Josephine tanácsai ellenére a rózsafák meglehetősen satnyák, és nincs egyetlen olyan lombos fa, amely a sceaux–i gesztenyefához hasonlítható lenne. Mégis: amikor kinyílnak az orgonák és virágba borul a két kis almafa, amelyet Jean– Baptiste ültetett Oscar születésekor, számomra nincs kedvesebb hely kerek e világon, mint ez a kert a Rue Cisalpine–ben. Julie gondosan leporolta a kerti széket, mielőtt világoskék szaténruhájában ráült volna. Marie limonádét hozott, és bíráló tekintettel nézte Julie–t. – Jól tenné, ha kifestené magát, császári fenség. Madame la Maréchale sokkal jobban néz ki. Julie mérgesen vetette hátra fejét. – Madame la Maréchale–nak semmi gondja. Nekem annyi bajom van, Marie. Átköltözünk a Luxembourg–palotába. – Az a szép ház a Rue de Rocher–n, úgy látszik, már nem felel meg Julie hercegnőnek – mondta csípősen Marie. – Igazságtalan vagy, Marie. Gyűlölöm a kastélyokat, szívből gyűlölöm. De muszáj átköltözni, mert a francia trón örökösének és feleségének a Luxembourg–palotában a helye. Julie, a francia trón örökösének felesége, nagyon boldogtalannak tetszett; de Marie nem könyörült rajta. – A néhai M. Clary nem helyeselte volna, egyáltalán nem! Tudod, a papád köztársaságpárti volt! Julie kétségbeesett kézmozdulatot tett. – Nem tehetek róla – nyöszörögte. – Marie, hagyj békén minket – kértem. Amikor elment, Julie–hez fordultam: – Ne hallgass a vén sárkányra. – De amikor igazán nem tehetek róla – jajgatott. – Isten a tudója, mennyi bosszúsággal jár a költözés, és ezekbe a hosszas ceremóniákba belebetegszem. Tegnap három teljes órát álltunk a marsallok tiszteletére rendezett parádén, ma meg az Invalidusok dómjában... – Ma ülni fogunk – nyugtatgattam. – Idd meg a limonádét. A limonádénak ugyanolyan íze volt, mint az utóbbi napoknak: keserédes. E napok édességét a jókívánságok áradata jelentette: Jean–Baptiste–ot előléptették, Franciaország marsallja lett. Minden katona – lett légyen közlegény vagy tábornok – erről a rangról álmodik. S most ez az álom Bernadotte számára is valósággá vált – de milyen másként, ó, mily keserűen másként, mint elképzeltük. Röviddel a Tuileriákban tett látogatásom után elfogták a királypártiak vezérét, Cadoudalt. D'Enghien kivégzése után senkinek nem volt kétsége afelől, mi lesz Cadoudal sorsa. De majd belebetegedtem az aggodalomba, amikor – Cadoudal állítólagos bűntársaiként – váratlanul őrizetbe vették Moreau tábornokot, Pichegru tábornokot és több más tiszttársukat. Vártuk, mikor törnek ránk a rendőrök. Ehelyett azonban az első konzul ismét színe elé rendelte Jean–Baptiste–ot. – A nép engem választott. Ellenáll–e a nép akaratának? – Sosem álltam ellent a népakaratnak, és nem is tudom elképzelni, hogy valaha így tennék – válaszolt nyugodtan Jean–Baptiste.

– Mi marsalli rangra emeljük önt. – Mi? – Igen, mi, Első Napoleon, Franciaország császára. Jean–Baptiste–nak elállt a szava; szótlan döbbenete láttán Napoleon felnevetett, térdét csapkodta, és körültáncolta a szobát. Moreau tábornokot hazaárulással vádolták; bűnösnek mondták ki, de nem ítélték halálra, csupán száműzetésre. Amerikába távozott, francia tábornoki egyenruhában, oldalán a karddal, belevésve mindazon győzedelmes csaták, amelyekben harcolt. Az utolsó a marengói volt. Ezután gyorsan követték egymást az események. Az első konzul tegnapelőtt vadászni ment St. Cloud közelébe, ott hagyta magát meglepni a szenátus ama döntésével, hogy a franciák császárává választották. Tegnap pompázatos katonai parádé keretében nyújtotta át a marsallbotot a francia hadsereg tizennyolc legnevesebb tábornokának. (Egy héttel korábban utasították szigorúan bizalmasan Jean–Baptiste–ot: a Tuileriákból kapott rajz szerint varrasson magának marsall egyenruhát.) A marsallbot kézbevétele után a kinevezettek mindegyike rövid beszédet tartott. Mind a tizennyolc „felség”–nek titulálta Napoleont. Murat és Masséna beszédét félig lehunyt szemmel hallgatta; látszott rajta, hogy mennyire kimerítették az utolsó napok. Amikor azonban Jean–Baptiste került sorra, arca feszült lett, s végül mosolyba oldódott, abba a jellegzetes, megnyerő, lenyűgöző mosolyba. Jean– Baptiste–hoz ment, kezét rázta, és megkérte: tekintse „nemcsak császárának, hanem barátjának is”. Jean–Baptiste vigyázzban állt, és a szeme se rebbent. Mindezt a tizennyolc marsall felesége számára ácsolt emelvényről néztem végig. Oscar is ott volt velem, noha céloztak rá, hogy jelenléte nemkívánatos. – Képzelje csak el, Madame la Maréchale – jajveszékelt az egyik ceremóniamester –, ha a kisfiú sírással zavarná meg őfelsége beszédét! – De én ragaszkodtam ahhoz, hogy a kisfiú lássa, hogyan lesz a papájából Franciaország marsallja. Amikor a nézők ezrei megéljenezték Napoleon és Jean–Baptiste kézfogását, Oscar izgatottan lengette az apró zászlót, amit neki vettem. Julie másutt, a császári család emelvényén állt. Minthogy egy császárnak előkelő császári családra van szüksége, Napoleon fivéreiből hercegeket, feleségeikből hercegnőket csinált. Természetesen Lucien kivételével. Amíg Napoleonnak fia nem születik, Joseph a trón várományosa. Nem kevés fejfájást okozott Napoleonnak Madame Letizia titulusa. „Anyacsászárnénak” igazán nem nevezhette, hiszen soha nem volt császárné – csupán a jelentéktelen korzikai ügyvéd, Carlo Buonaparte felesége. Napoleon – öccseivel és húgaival együtt – általában Madame Mère–nek hívja anyját, s ez adta az ötletet, hogy a nemzet elé is így állítsa: „Madame Mère”. Mellesleg Madame Mère változatlanul Itáliában van Luciennel. Hercegné lett – házassága révén – Hortense (a lúdtalpas császári fenség, Louis felesége), és herceg lett Eugène de Beauharnais, őfelsége, Josephine császárné fia. Napoleon húgainak méhekkel telehímzett toalettjei huszonnégy órán belül elkészültek, de a Moniteur egyetlen szóval nem említette hercegnőkké való kinevezésüket. Caroline, aki a brumaire–i államcsíny után feleségül ment Murat tábornokhoz, hozzám hasonlóan Madame la Maréchale lett. A Moniteur szerint Franciaország marsalljának kijár a „Monseigneur” megszólítás, és Caroline, aki mellettem állt az emelvényen, komo–lyan megkérdezte, hogy a nyilvánosság előtt ezentúl Monseigneur–nek fogom–e szólítani Jean–Baptiste–ot. Ostoba kérdésre ostoba felelet jár, gondoltam, s így halál komolyan válaszoltam: – Nem. Mások előtt Jean– Baptiste–nak szólítom majd. Monseigneur–nek pedig csak a hálószobánkban. Az ünnepség után a tizennyolc marsall feleségestül a Tuileriákban, a császári családdal vacsorázott. A falakon, a szőnyegeken, a függönyökön kézzel hímzett méhecskék tömege. Sok száz hímzőnő szorgoskodhatott éjt nappallá téve, hogy idejében elkészüljön.

Először nem tudtam rájönni, hogy mire emlékeztetnek a méhek. De minél tovább ettünk és mennél több pezsgőt ittam, annál inkább úgy tűnt, hogy à méhek fejre állnak. És hirtelen rájöttem: a liliom! Napoleon méhecskéi fejre állított Bourbon– liliomok! Ez nem véletlen, gondoltam, és meg akartam kérdezni Napoleont. De túl messze ült tőlem. Néha hallottam, hogy hangosan felnevet, és egyszer, a beszélgetés szünetében, megütötte a fülem, hogy legfiatalabb húgát, Caroline–t, Madame la Maréchale–nak szólítja. – Nem tudom, mi lesz ennek a vége – mondtam Julie–nek a kerti padon ülve. – De hisz csak most kezdődött – suttogta Julie, és repülősós üvegcsét szagolgatott. – Rosszul vagy? – kérdeztem ijedten. – Nem bírok mostanában aludni. Képzeld el, ha a császárnak nem születik fia és Joseph követi őt a trónon és én... – Hevesen remegett, karját a nyakam köré fonta. – Désirée, te vagy az egyetlen, aki megért engem. Désirée, én Clary selyemkereskedő lánya vagyok csu–pán, hogy tudnék... Gyengéden lefejtettem magamról karjait. – Szedd össze magad, Julie. Mutasd meg nekik, hogy ki vagy, mutasd meg Párizsnak, az egész országnak! – De ki vagyok én, Désirée, ki vagyok? – Minden eddiginél erősebben reszketett. – Francois Clary selyemkereskedő lánya – mondtam nagyon határozottan. – Ezt ne felejtsd el, Julie Clary! Nem szégyelled magad? – Julie felállt, és a hálószobába mentünk. Haja szétzilálódott, orra vöröslött a sírástól. Segítettem, hogy rendbe szedje magát. Ezenközben nem tudtam visszatartani a nevetést. – Nem csoda, hogy fáradtnak és elnyűttnek érzed magad, Julie. Nemesi családok hölgytagjai általában nagyon törékenyek, ennél fogva a nemesi Bonaparte családhoz tartozó Julie hercegnő érzékenyebb, mint Bernadotte polgártársnő. – Désirée, súlyos hibát követsz el, ha nem veszed komolyan Napoleont – figyelmeztetett Julie. – Elfelejted, hogy én voltam az első ember a földön, aki komolyan vette. De most siessünk. Látni akarom a szenátorok processzióját az Invalidusokhoz. Julie hintaján hajtottunk a Luxembourg–palotához, és ott hallottuk Napoleon kikiáltását a franciák császárává. Az ünnepélyes processzió élén egy dragonyos zászlóalj haladt, nyomában tizenkét városi tanácsnokkal. Bizonyára nem leltek nagy örömöt ezek a pocakos urak a fárasztó, lassú gyaloglásban. Mögöttük két díszruhás elöljáró, majd lóháton az ősöreg Fontanes, a szenátus elnöke – megjelenése viharzó nevetést váltott ki a tömegből. Rendkívül szelíd pejlovának kantárszárát lovász fogta, ennek ellenére az elnök igen bizonytalanul ült; egyik kezében pergamentekercset tartott, a másikkal kétségbeesetten kapaszkodott a ló nyakába. Az elnök mögött a szenátus összes tagjai voltak láthatók, őket egy zenekar követte; hangos indulójuk még bizonytalanabbá tette a lovagló Fontanes–t. A párizsi helyőrség tisztikara s végül négy lovassági svadron zárta a menetet. A processzió megállt a Luxembourg–palota előtt. Trombitás hírnök adott jelt a világ négy égtája felé, az öreg Fontanes kihúzta magát, és ünnepélyes arccal olvasott fel valamit a pergamenről – mint később az újságból értesültem, olyasmit, hogy a szenátus megszavazta Napoleon Bonaparte tábornok, első–konzul császárrá avatását. A tömeg csendben hallgatta az öreg remegő hangját, s mikor elhallgatott, néhányan „Vive l'Empereur!”–t kiáltottak. A zenekar eljátszotta a Marseillaise–t, és a menet folytatta útját, hogy több helyen megismételje a procedúrát. Julie meg én innen az Invalidusok dómjába mentünk. A császárné, a fenséges császári hölgyek és a marsallok feleségei számára fenntartott karzatra irányítottak minket. Épp hogy időben érkeztünk. Egyenruhák tengerét láttuk alant. A padokban hét–száz nyugalmazott tiszt és a politechnikum kétszáz hallgatója. Előttünk, aranyozott székeken a kék–arany egyenruhás marsallok ültek. Élénken társalogtak, őket – a mögöttük ülőktől eltérően – nem nyűgözte le az ünnepélyes alkalom.

Most a bíboros közeledett az oltárhoz, s amikor néma imára elé térdelt, a marsallok is elhallgattak. Kürtszó és üdvrivalgás adta hírül kintről, hogy a császár megérkezett. A bíboros felemelkedett, és tíz főpap kíséretében lassan a bejárathoz vonult. Itt fogadta a franciák császárát. A császár mögött Joseph, Louis és a miniszterek következtek. A két herceg nevetséges uniformist viselt: úgy néztek ki, mint a lakájok a Théâtre Français színpadán. A világi és egyházi méltóságok sokasága a szivárvány minden színében játszott, amint – élén Napoleonnal és a bíborossal – lassan az oltár elé vonult. A többiek csillogó kosztümjétől eltérően Napoleon egyszerű sötétzöld egyenruhát viselt egyetlen kitüntetés nélkül. – Megbolondult – suttogta Caroline –, ezredesi egyenruhát vett fel, medáliák nélkül. – A mellette ülő Hortense könyökével a bordái közé bökött és elhallgattatta. Napoleon lassú léptekkel ment fel az oltár bal szélén álló trónushoz vezető három lépcsőfokon. Legalábbis azt hiszem, hogy ez volt a trón; ennek előtte nem láttam még ilyet. És beleült – magányos kis alak, ezredesi egyenruhában. Erőlködve próbáltam kivenni, mi van a magas szék támláján. „N” betű volt, hatalmas N, babérkoszorúban. A körülöttem lévők szaténruhájának susogása ébresztett rá, hogy megkezdődött a mise és le kell térdelni. Napoleon közben felállt, és két lépcsővel lejjebb állt meg. Hallottam, hogy Caroline belesúgja Polette fülébe: Napoleon nem volt hajlandó gyónni, jóllehet Fesch bácsi erőnek erejével rá akarta venni. Hortense megint pisszegett, és Caroline elhallgatott. Joséphine összekulcsolt kezét arca elé emelte, és úgy tett, mintha imába mélyedne. Fesch bácsi, ó igen, Fesch bácsi! A gömbölyded apátúr, aki a forradalom idején kereskedelmi utazó volt és a Clary cégnél kísérelt meg elhelyezkedni, jó ideje újra reverendát öltött. Ama nap óta, amikor a francia csapatok bevonultak Rómába és Bonaparte tábornok diktálta a Vatikánnal kötött béke feltételeit, nem volt kétséges, hogy Fesch bácsira bíborosi kalap vár. És most itt volt az oltárnál, bíborszín miseruhában, magasra emelve a szentségtartót. Mindenki térdepelt: a marsallok, a nyugalmazott tisztek, akik a szükség óráján megvédték a Köztársaság határait, vezették a parasztok, munkások, halászok, tisztviselők és más újoncok seregeit; a politechnikum fiatal diákjai, Josephine, a franciák első császárnéja, a teljes Bonaparte család, a főpapok és a kispapok. Csak Napoleon állt, a trónhoz vezető első lépcsőn, udvariasan meghajtott fővel. Végre elhalt az orgona utolsó hangja is. Tökéletes csend támadt – mintha a katedrálist betöltő ezer ember a lélegzetét is visszafojtotta volna. Napoleon papírt húzott elő zubbonya alól, és beszélni kezdett. Jegyzeteibe azonban bele se tekintett; szabadon és keresetlenül beszélt. Hangja fémes keménységgel, tisztán szárnyalt a boltozat alatt. – Leckéket vett egy színésztől – suttogott újból Caroline. – Nem, egy színésznőtől, Mademoiselle Georginától – kuncogott halkan Paulina. Hortense rájuk pisszegett. Beszéde végén Napoleon lelépett a trónhoz vezető első lépcsőről, az oltár elé állt, és esküre emelt kézzel szólt: – És végül esküdjetek, hogy minden erőtökkel megvéditek a szabadságot és egyenlőséget, az alapelveket, amelyeken minden intézményünk nyugszik. Esküdjetek! Minden kéz magasra emelkedett. Az enyém is. Egy hangon kiáltotta a gyülekezet: „Esküszünk!” Az erőteljes kiáltás felhatolt a kupoláig, s ott lassan elhalt. Az orgonán felhangzott a Te Deum. Napoleon kimért léptekkel tért vissza a trónushoz, leült és végignézett a gyülekezeten. Az orgona hangjai betöltötték a katedrálist. Tizennyolc, fényes öltözetű marsallja kíséretében, Napoleon – szerény sötétzöld folt az arany csillogásban – elhagyta a dómot. Odakint fehér lóra ült, és gárdaezredeinek tisztjei élén a Tuileriákba lovagolt. Örömtől mámoros tömeg üdvözölte; egy nő felemelte csecsemőjét: – Áldd meg, áldd meg a fiamat! – kiáltotta.

Jean–Baptiste a hintónknál várt rám. Hazafelé menet megkérdeztem–. – Pont szemben ültél vele, közelebbről láttad, mint én. Észrevettél–e rajta valamilyen megindultságot? – Mosolygott. De csak a szája. A szeme nem. Jean–Baptiste elhallgatott, és maga elé meredt. – Mire gondolsz? – kérdeztem. – Egyenruhám gallérjára. Az előírt magasság rémes, nem bírom elviselni. Emellett nagyon szűk is. Alaposan szemügyre vettem uniformisát: fehér szatén mellény, sötétkék zubbony, valódi aranyszállal hímzett tölgyfalevelekkel. Fehér szaténnal bélelt, aranyszegélyű kék bársony nagykabát, szélein hatalmas arany tölgyfalevelek. – Saját dolgát bezzeg megkönnyíti a volt vőlegényed. Minket ebbe a szűk öltözékbe kényszerít, de ő a kényelmes tábori egyenruhát viseli – morogta rosszkedvűen Jean–Baptiste. Kiszálltunk a kocsiból; házunk előtt rosszul öltözött fiatalemberek csoportja vett minket körül. „Vive Bernadotte!” – kiáltozták, „Vive Bernadotte!” Jean–Baptiste egy másodpercig rájuk nézett, majd „Vive l'Empereur! „–rel válaszolt. Később, amikor egymással szemben ültünk az asztalnál, könnyedén megjegyezte: – Talán érdekel, hogy a császár elrendelte: a rendőrfőnöknek nemcsak a marsallok magánéletét, hanem magánlevelezését is figyelnie kell. Kérőztem a gondolaton, majd kis idő múlva megszólaltam: – Julie azt mondta, hogy Napoleon még a télen igazán megkoronáztatja magát. – És ki fogja megkoronázni? – nevetett Jean–Baptiste. – Fesch bácsi? A Notre– Dame–ban? – Nem. Azt akarja, hogy a pápa koronázza meg. Borospoharát olyan erővel csapta az asztalhoz, hogy a bor szétfolyt a fehér abroszon. – Ez már... ez már – rázta a fejét. – Nem, Désirée, azt hiszem, ez kizárt. Képes lenne Rómába zarándokolni, hogy ott tegyék a fejére a koronát? – Ó nem. Azt akarja, hogy a pápa jöjjön ide. Jean–Baptiste hitetlenkedett. Gondosan megmagyarázta, hogy legalábbis tudomása szerint a pápa soha nem hagyta el a Vatikánt, hogy külföldön koronázzon. Sót hintettem a borfoltokra, így könnyebben ki lehet mosni. – Joseph szerint Napoleon kierőszakolja a pápa idejövetelét. – Isten látja lelkem, nem vagyok híve a római szentegyháznak – ezt senki sem várhatja a Köztársaság hadseregének régi őrmesterétől –, de nem tartom helyénvalónak rákényszeríteni az öregurat, hogy ezeken a rémes utakon zötykölődjön Rómától Párizsig. – Valahonnan előástak egy régi koronát, jogart és országalmát– meséltem tovább –, és mindenkinek meglesz a maga szerepe a ceremóniában. Joseph és Louis spanyol udvari öltözéket csináltat magának. Különösen Louis fog jól mutatni, a pocakjával és a lúdtalpával. Jean–Baptiste elgondolkodott. – Megkérem, hogy osszon be valamilyen közigazgatási feladatra, a lehető legmesszebb Párizstól. Ahol valóban felelős lehetek egy területért, annak nemcsak katonai, hanem polgári ügyeiért is. Kigondoltam egy új engedélyezési és vámrendszert, és azt hiszem, tehetek majd valamit a rám bízott országért. – De akkor megint el kell menned! – Mindenképpen el kell mennem. Bonaparte sose nyugszik bele a tartós békébe. Minket marsallokat addig küldözget szerte Európába, amíg – egy percre elhallgatott, majd így folytatta – amíg tönkre nem győzzük magunkat. Miközben ezeket a szavakat mondta, kezdte kigombolni a gallérját. – Ez a marsall egyenruha túl szűk neked – mondtam. – Igazad van, kicsi lányom. Túl szűk nekem a marsall egyenruha. És Bernadotte őrmester ezért fogja hamarosan elhagyni Párizst. Gyerünk, idd ki és menjünk aludni.

Párizs, XII. év Frimaire 9. (Egyházi naptár szerint 1804. november 30.) A pápa mégis eljött Párizsba, hogy Napoleont és Josephine–t megkoronázza! És Jean–Baptiste ingerült jelenetet csinált, mert hirtelen féltékeny lett – nem a pápára, Napoleonra! Ma délután a Tuileriákban próbáltuk a császárné koronázásának szertartását. Még mindig zúg a fejem tőle. És elkeserít Jean–Baptiste féltékenysége. Ezért nem bírok elaludni, leültem hát Jean–Baptiste könyvekkel és térképekkel zsúfolt íróasztalához, hogy naplómat folytassam. Jean–Baptiste elrohant, azt sem tudom, hová... Két nap múlva lesz a koronázás. Párizs hónapok óta nem beszél másról. Minden idők legnagyszerűbb látványossága lesz, ígérte Napoleon. Kikényszerítette, hogy a pápa eljöjjön Párizsba; hogy az egész világ és különösen a Bourbon–hívek saját szemükkel győződjenek meg a koronázás érvényességéről. A versailles–i udvar volt nagyjai – buzgó katolikusok – titokban fogadásokat kötöttek, hogy a pápa eljön–e vagy sem. Alig hitte valaki is, hogy megteszi. És íme: ki érkezett meg néhány nappal ezelőtt egész udvartartással, hat bíborossal, négy érsekkel, hat prelátussal, orvosok, titkárok, svájci testőrök és lakájok tömegével? Őszentsége VII. Pius! Josephine bankettet adott tiszteletére a Tuileriák–ban; a bankettről a pápa sietve és rendkívül dühösen vonult el, mert Josephine vacsora után balett előadással akarta szórakoztatni. – Jót akartam – magyarázta Fesch bácsinak – ha már úgyis Párizsban van őszentsége... – De Fesch bácsi, aki most minden ízében bíboros, felháborodva leintette. A császári család tagjai hetek óta hol Fontainebleau–ban, hol a Tuileriákban gyakorolják a koronázási szertartást. Ma délután minket, marsallfeleségeket is berendeltek a Tuileriákba, hogy a császárné koronázási menetét betanuljuk. Laura Berthier–vel és Madame Junot–val mentem Josephine fehér szalonjába. A Bonaparte család dühödt veszekedésének kellős közepébe csöppentünk. A ceremónia végrehajtásának felelőssége Josephé, de a részleteket Despreaux ceremóniamester dolgozza ki, aki ezért 2400 frankot kap. Így tulajdonképpen ő a megbízott, és neki segít az a förtelmes Montel, évekkel ezelőtti tánc– és illemtanárom. Mi, marsallfeleségek, összebújtunk egy sarokban, és próbáltuk kitalálni a veszekedés okát. – De ez őfelsége határozott kívánsága! – kiáltotta épp most elkeseredve Despreaux. – Akkor sem teszem meg, ha engem is kidob Francia–országból, úgy, mint szegény Lucient! – dühöngött Elisa Bacciochi. – Vigyem az uszályt? Hogy én vigyem az uszályt? – visított méltatlankodva Polette. Joseph megpróbálta csitítani őket: – Julie és Hortense is vállalkozott rá, holott ők császári fenségek! – Császári fenségek! – sziszegte Caroline. – És ha szabad érdeklődnöm, minket, a császár húgait miért nem emeltek erre a rangra? Kevesebbek volnánk, mint Julie, a kereskedő lánya, vagy... Éreztem, hogy belepirulok a dühbe. – Hortense, a lánya ennek a... ennek a... – Caroline kereste a Josephine–re illő goromba kifejezést. – De hölgyeim, hölgyeim, könyörgök! – így Despreaux. – A koronázási palástról van szó, illetve annak terjedelmes uszályáról – súgta fülembe Laura Junot. – A császár azt akarja, hogy húgai, valamint Julie és Hortense vigyék.

– Nos, kezdhetjük a próbát? – lépett be Josephine egy oldalajtón. Nagyon furcsán nézett ki: vállán két összevarrt lepedő, nyilvánvalóan a még el nem készült palást jelképéül. Térdünk mély bókra hajlott. – Kérem, foglalják el helyüket a császárné menetében – kiáltott Joseph. – És ha fejre áll, akkor sem fogom cipelni az uszályát – ismételte meg Elisa Bacciochi. Despreaux odajött hozzánk. – Hm – mondta –, a tizennyolc marsallfeleségből csak tizenhét maradt – Madame la Maréchale Murat, a császár húga, az uszályt fogja vinni. – Esze ágában sincs – üvöltött át a szobán Caroline. – Nem egészen tudom – meditált Despreaux –, hogyan lehet tizenhét hölgyet kettesével... Montel, meg tudná mondani, hogyan osszuk kilenc párra a hölgyeket, akik a császárné előtt vonulnak? Montel odasasszézott, homlokát ráncolta. – Tizenhét hölgy – kettesével egyikük sem lehet egyedül... – Talán segíthetek megoldani e stratégiai problémát? – kérdezte egy hang a közelből. Riadtan fordultunk meg, és azonnal újabb bókra hajoltunk. – Javasolom, hogy tizenhat hölgy legyen őfelsége bevonulása élén. Utánuk, ahogy megbeszéltük, Securier a gyűrűvel, Murat a császárné koronájával és végül e hölgyek egyike a... egy párnával, amelyen őfelsége csipkekeszkenőjét viszi. Nagyon költői színfolt lesz. – Káprázatos ötlet, felség – mormolta Despreaux, és mélyen meghajolt; mellette ott hajlongott Montel. – És a hölgy, aki a csipkekeszkenőt viszi – Napoleon szünetet tartott, szeme gondterhelten siklott Madame Berthier–ről Laura Junot–ra, Laura Junot–ról a csúnya Madame Lefébvre–re. De én előre tudtam, hogy kit fog választani. Határozottan elkerültem pillantását. A tizenhatok egyike akartam lenni, kizárólag Bernadotte marsall felesége, se több, se kevesebb. Semmiképp sem akartam kiváltságos helyzetbe kerülni, semmiképp sem... De Napoleon megszólalt: – Erre a feladatra Madame Jean–Baptiste Bernadotte–ot kérjük fel. Madame Bernadotte elragadó lesz. Égszínkékben, ugye? – Nem áll jól nekem az égszínkék – böktem ki arra a világoskék selyemruhára gondolva, amit Madame Tallien szalonjában viseltem. – Égszínkékben – ismételte meg a császár, aki kétségkívül ugyanarra gondolt. Odalépett húgaihoz, és Polette kinyitotta a száját: – Sire, mi nem akarjuk... – Madame, ön megfeledkezik magáról! – hasított át a szobán Napoleon hangja. Hát persze, engedély nélkül senki sem szólíthatja meg a császárt! Napoleon Joseph–hez fordult: – Újabb nehézségek? – A lányok nem akarják a császárné uszályát vinni. – És miért nem? – Sire, Bacciochi és Murat nejei meg Borghese hercegnő úgy vélik, hogy... – Ez esetben Joseph és Louis feleségei viszik – döntött Napoleon. Itt lépett közbe Josephine. – Ahhoz súlyos az uszály, hogy csak ketten vigyék. – Ha nem kapjuk meg ugyanazt a rangot, mint Julie és Hortense, nem vállalunk ugyanolyan kötelességet – duzzogott Elisa. – Fogd be a szád! – Napoleon Polette–hez fordult, akit meglehetősen kedvel. – Tulajdonképpen mit akartok? – Ugyanolyan jogunk van a császári fenség rangra, mint annak a kettőnek – bökött állával Julie és Hortense irányába Polette. Napoleon felvonta szemöldökét. – Valóban? Azt lehetne hinni, hogy atyámtól örököltem a császári koronát, és most kiforgatom jogos örökéből fiú– és lánytestvéreimet! Húgaim elfelejtik, hogy minden kegy, ami őket éri, jóindulatom jele csupán, s hogy ezt a jóindulatot nem nagyon igyekeztek eddig kivívni. A szavait kísérő csendben Josephine lágy hangja csendült. – Sire, nagyon kérem, jóindulatú kegyességében szíveskedjék húgait császári fenség rangjára emelni.

– Szövetségeseket keres, ötlött fel bennem, mert fél. Lehet, hogy igaz, amit rebesgetnek, hogy a császár válni akar... Napoleon felnevetett. Szemmel láthatóan nagyon jól szórakozott, és rájöttem, hogy elejétől fogva mulattatta az egész jelenet. – Rendben van – mondta –, ha megígéritek, hogy jól viselkedtek, felemellek... – Sire! – kiáltotta örömteli meglepetésében Elisa és Caroline. – Tante grazié, Napoleone! – lihegte Polette. Napoleon Despreaux–hoz fordult. – Látni szeretném a koronázási menet próbáját. Kezdjék el! Ünnepélyes zene hangzott fel az orgonát helyettesítő zongorán. Despreaux nyolc párra osztotta a marsallok feleségeit, és Montel megmutatta nekik, hogyan vonuljanak kecsesen, ugyanakkor méltóságteljesen. De a hölgyek képtelenek voltak rá, mert ott állt a császár, merev arccal figyelte lábukat. Rettenetes zavarban, félszegen botladoztak át a szobán, és Polette szája elé tette a kezét, nehogy hangosan felvihogjon. A ceremóniamesterek szóltak, hogy jöjjön be Securier és Murat. Csatlakoztak a hölgyek menetéhez, kitárt tenyerükön egy díványpárnát vittek. Utánuk én következtem, szintén párnával a kezem közt. Végül Josephine s a frissiben császári fenség rangjára emelt húgocskák, Julie–vel és Hortense–szal együtt, minden ellenvetés nélkül hordozták az uszályt jelképező lepedőket. Négyszer vonultunk végig a szobán. Akkor hagytuk csak abba, amikor Napoleon távozni akart. Bókoltunk neki. De Joseph utánaszaladt: – Sire, kérem, Sire! – Napoleon türelmetlenkedett: – Kifogytam az időből! – Sire, a szüzekről van szó – mondta Joseph, és odaintette Despreaux–t. Despreaux odalépett, és megismételte: – A szüzek, Sire. Nehéz kérdés. Nem lelünk szüzeket. – Napoleon elnyomott egy mosolyt. – Mire kellenek a szüzek, uraim? – Lehet, hogy elkerülte felséged figyelmét, de a reimsi székesegyházban végrehajtott középkori koronázási szertartásról szóló krónikák – amelyek alapján mi itt próbálunk – megírják, hogy a császár felkenése után tizenkét szeplőtlen szűz vonul az oltárhoz, mindkét kezében égő gyertyával. Berthier marsall egyik unokahúgára gondoltunk, és anyám húgára, de – dadogott Despreaux de a két hölgy már nem... már nem... – Szüzek, de már jóval túl a negyvenen – harsant fel Murat hangja. Murat, a lovastiszt, egy pillanatra megfeledkezett udvaronci méltóságáról. – Ismételten hangsúlyoztam kívánságomat, hogy a koronázási ceremóniába vonják be Franciaország régi nemességét, lévén a szertartás az egész nemzet ügye. Biztos vagyok benne, uraim, hogy a Faubourg St. Germain családjában akad néhány megfelelő fiatal hölgy. – Ezzel eltávozott. Frissítőket hordtak körbe, és Josephine értem küldte egyik udvarhölgyét: üljek mellé a kerevetre. Velem akart örülni a kegynek, amellyel Napoleon kitüntetett. Julie és köztem ült, sietős kortyokban nyelte a pezsgőt. Finom kis arca az utóbbi hónapokban mintha összezsugorodott volna; kifestett szemei abnormálisan nagynak látszottak, arcának tökéletes festékrétegén kis repedések mutatkoztak. Orrcimpájától szája sarkáig két vékony vonal húzódott, erőltetett mosolya hangsúlyozta ezt a két ráncot. De – szokás szerint felfelé fésült – bébifürtjein változatlanul a megrendítő fiatalság varázsa ült. – Le Roy képtelen lesz két nap alatt elkészíteni az égszínkék ruhát – mondtam. Josephine, akit a véget nem érő próbák, úgy látszik, kimerítettek, elfelejtette, hogy nem volna szabad a múltját felemlíteni, és így szólt: – Paul Barrastól kaptam egyszer egy zafír fülbevalót. Ha megtalálom, szívesen kölcsönadom, jól illik majd az égkék ruhához. – Madame nagyon kedves, de én azt hiszem... – itt abbahagytam, mert Joseph lépett hozzánk, nagyon feldúltan. – Mi van már megint? – kérdezte Josephine. – Őfelsége kéri felségedet, hogy azonnal jöjjön a dolgozószobába.

Josephine felvonta szemöldökét. – Újabb nehézségek merültek fel a koronázás körül, drága sógor? Joseph alig bírta kárörömét leplezni. – A pápa most közölte a császárral, hogy felségedet nem hajlandó megkoronázni. Ironikus mosoly játszadozott Josephine ajka körül: – És mivel indokolja az elutasítást őszentsége? Joseph színlelt diszkrécióval körülnézett. – Nyugodtan beszélhet. Julie hercegnőn és Bernadotte marsallnén kívül senki sem hall minket, ők ketten meg ugyebár családtagok. Joseph méltóságteljes arckifejezéssel mondta: – A pápa megtudta, hogy őfelsége és felséged nem szentesítette házasságát templomban, és kijelentette, hogy – elnézést kérek, de ezek a szentatya szavai – nem koronázhatja meg a francia császár ágyasát. – És honnan tudta meg hirtelenjében a szentatya, hogy Bonaparte meg én csupán anyakönyvi hivatalban keltünk össze? – érdeklődött nyugodtan Josephine. – Még nem tudjuk. – És mit gondol, milyen választ ad őfelsége a szentatyának? – Josephine elmerengve nézte pezsgőspoharát. – Őfelsége természetesen azonnal tárgyalásokba bocsátkozik őszentségével. – Létezik egy egyszerű megoldás – mosolygott Josephine, felállt, és poharát Joseph kezébe nyomta. – Azonnal beszélek Bona... a császárral. Oltár elé állunk, és minden rendben lesz. Joseph egy inas kezébe tette a poharat, és Josephine után szaladt, hogy – ha engedik – ő is jelen legyen a beszélgetésnél. Julie töprengett: – Nem lennék meglepve, ha kiderülne: ő maga hívta fel a pápa figyelmét erre a hiányosságra. – Igaz. Mert különben igazából meglepődött volna. Julie a kezét nézegette. – Tudod, sajnálom Josephine–t. Annyira fél a válástól. És olyan aljasság lenne Napoleontól, ha egyszerűen kirúgná azért, mert nem lehet gyereke. Nem gondolod? Vállat vontam. – Végigcsinálja ezt a bonyolult koronázási komédiát, Nagy Károly stílusában, a reimsi rituálé és Isten tudja, még mi minden szerint, csak azért, hogy megmutassa a világnak: dinasztiát alapít. És mindezt miért? Hogy azután – ha túléli őt – Joseph legyen a császár, vagy Louis és Hortense kisfia? – De nem dobhatja ki az utcára Josephine–t! – lábadt könnybe Julie szeme. – Akkor lett a jegyese, amikor Napoleonnak még egy pár új nadrágra sem tellett! Lépésről lépésre követte pályafutását, támogatta előmenetelét, és most, hogy már elkészült a császárnéi korona és mindenki Josephine–t tekinti császárnénak... – Nem – mondtam–, valóban nem játszhatja egyidejűleg Nagy Károlyt és nem koronáztathatja meg magát a pápával, ha ugyanakkor válásba bonyolódik, mint akármelyik kispolgár. Ha még én is értem, akkor Josephine, aki százszor okosabb nálam, minden bizonnyal tudja. Nem, Napoleon biztos ragaszkodik Josephine megkoronázásához, ezért sebtében megtartják az egyházi esküvőt. – És ha már házasságuk bírja az egyház jóváhagyását, sokkal nehezebb lesz a válás, ugye? És Josephine erre számít? – Valószínűleg. – Emellett – folytatta Julie – Napoleon szereti őt, persze a maga módján, de szereti, és nem fogja csak úgy elhagyni. – Nem? Igazán nem? Hidd el, Napoleon arra is képes. E pillanatban Josephine visszatért. Jövet egy pohár pezsgőt kért az inastól, odaszólt Despreaux–nak: – Újabb próbát kérek – és visszaült közénk. – Fesch bácsi ma éjjel titokban összead minket a császári kápolnában – idegesen felhajtotta italát. – Nem furcsa? Kilenc éve vagyunk házasok! Nos, Madame la Maréchale, kölcsönveszi a zafír fülbevalómat?

Hazafelé menet elhatároztam: nem hagyom, hogy Napoleon rám erőszakolja a világoskék ruhát. Le Roytól holnap érkezik meg kagylórózsaszín ruhám – minden marsallfeleség kagylórózsaszínben lesz –, és Josephine keszkenőjét kagylórózsaszínben fogom a Notre–Dame–ban vinni. Jean–Baptiste az ebédlőben várt, láthatóan nagyon rossz hangulatban. – Mi a csudát csináltál ilyen sokáig a Tuileriákban? – Hallgattam a Bonaparte–ok veszekedését, és részt vettem a próbán. Mellesleg, nekem külön szerepjutott; nem leszek párban a többi marsallfeleséggel, egyedül megyek Murat mögött, és Josephine csipkekeszkenőjét viszem egy párnán. Mit szólsz, mekkora megtiszteltetés? Jean–Baptiste feldühödött: – De én nem akarom, hogy megkülönböztessenek! Joseph és az a majom Despreaux azért eszelte ki, mert Julie húga vagy. De én megtiltom, érted?! Sóhajtottam. – Kár minden szóért. Nem Joseph vagy Despreaux ötlete volt, hanem a császáré. Sose gondoltam volna, hogy Jean–Baptiste így kijöhet a sodrából. Rám rivallt: – Mit mondtál? – Azt, hogy a császár kívánsága. Nem az én hibám. – Nem tűröm! Nem hagyom, hogy a feleségemet egész Franciaország színe előtt kompromittálják! – Jean–Baptiste úgy ordított, hogy az asztalon lévő poharak megcsendültek. Nem tudtam, minek tulajdonítsam ezt a dühkitörést. – Miért vagy olyan mérges? – kérdeztem. – Ujjal mutogatnak majd rád. A jegyese, mondják majd, Madame Jean–Baptiste Bernadotte, ifjúkori nagy szerelme, suttogják, az ő kis Eugénie–je, akit külön kegyben részesít koronázása napján, most is változatlanul az ő kis Eugénie–je, ezt fogják mondani! És rajtam nevet egész Párizs! Nem érted? Elképedve bámultam Jean–Baptiste–ot. Nálam jobban senki sem tudja, mennyire kínozza feszült viszonya Napoleonnal, mennyire üldözi a rémkép, hogy elárulta ifjúsága eszméit, milyen kétségbeesett türelmetlenséggel lesi, hogy végre független beosztáshoz jusson, a lehető legmesszebb Párizstól, hányszor folyamodott érte, s mint hagyja őt Napoleon várni, várni. De hogy ez a kényszerű várakozás féltékenységi jelenethez vezessen – erre nem számítottam. Odamentem hozzá, és átkaroltam. – Jean–Baptiste – mondtam –, Napoleon szeszélye miatt igazán nem érdemes így felizgatni magad. Ellökte a kezem. – Nagyon jól tudod, miről van szó – kapkodott levegő után–, tudod jól. Szeretné, ha az emberek azt hinnék: valaha volt kis menyasszonyával szemben gyakorol kegyet. De én mondom, hogy ez a „valaha volt”–at rég elfelejtette. Mint férfi állítom: most is érdeklődik irántad, most is szerelmes beléd, valami különlegeset akar tenni érted, ezért... – Jean–Baptiste! Végigsimította homlokát! – Bocsáss meg. Nem a te hibád – mondta halkan. Fernand jelent meg a levesestállal. Asztalhoz ültünk, csendben néztük egymást. Amikor a kanálért nyúlt, Jean–Baptiste keze remegett. – Nem veszek részt a ceremónián – közöltem –, beteg leszek és ágyba fekszem. Nem válaszolt. Vacsora után elment hazulról. Így írok most asztalánál ülve, és próbálom tisztázni magamban, igaz lehet–e, hogy Napoleon ismét szerelmes belém. Dolgozószobájában, azon a végtelen éjszakán, d'Enghien herceg kivégzése előtt, az ifjú szerelmes hangján szólt hozzám. „Vegye le a kalapját. Madame”... és később „Eugénie, kicsi Eugénie”... Mademoiselle George–ot elküldte. Talán marseille–i kertünk sövénye jutott eszébe, talán annak az éjszakának rétjei és csillagai? Nem különös, hogy amaz éjszaka kis Bonaparte–ját két nap múlva Franciaország császárává

koronázzák? Hát nem elképesztő, hogy volt olyan időszak az életemben, amikor nem tartoztam az én Bernadotte–omhoz? Éjfélt üt az ebédlő órája. Lehet, hogy Jean–Baptiste elment Madame Récamier–hoz. Olyan gyakran mesél róla. Juliette Récamier, az öreg és gazdag bankár felesége, aki minden megjelent és meg nem jelent könyvet elolvas, és naphosszat hever a kereveten. Minden híres férfi múzsájának képzeli magát, de egyikük sem nyúlhat hozzá – Polette szerint legkevésbé a férje. Jean–Baptiste gyakran társalog könyvekről és zenéről evvel a múzsával, s ő néha unalmas könyveket, szerinte „mesterműveket” küld nekem elolvasásra. Gyűlölöm és csodálom... Fél egy. Napoleon és Josephine e percben ott térdel a Tuileriák kápolnájában, és Fesch bácsi egyházilag is összeadja őket. Milyen könnyen meg tudnám magyarázni Jean–Baptiste–nak, miért nem felejt el engem Napoleon – de csak felbosszantanám, ha azt magyaráznám, hogy része vagyok Napoleon ifjúságának, és a fiatalságát senki sem felejti el, még ha ritkán gondol is rá. Ha kék ruhában megyek a koronázásra, Napoleon számára megelevenedett emlék leszek. Persze lehet, hogy Jean–Baptiste– nek van igaza, és Napoleon újjá akarja éleszteni régi érzelmeit. Szerelmi vallomása gyógyír lenne a rég behegedt sebre. Holnap és holnapután ágyban maradok, súlyos megfázással. Őfelsége Égszínkék Emléke nagyon náthás, elnézést kér... Naplómra borulva aludtam el, és arra ébredtem, hogy valaki gyöngéden karjába vesz és a hálószobába visz. Váll–lapjának fémszálai most is, mint oly gyakran, arcomat karcolják. Álmosan motyogtam: – A múzsádnál voltál. És én nagyon haragszom. – Az Operában voltam, kicsi lány, egyedül. Jó zenét akartam hallgatni. Elküldtem a kocsit, gyalog jöttem haza. – Nagyon szeretlek, Jean–Baptiste. És nagyon beteg vagyok. Megfáztam és reszel a torkom, és nem tudok részt venni a koronázáson. – Majd kimentem a császárnál Madame Bernadotte–ot. – Egy darabig hallgatott, majd hozzátette: – Sose felejtsd el, kicsi lányom, hogy nagyon szeretlek. Hallasz, vagy alszol? – Álmodom, Jean–Baptiste. Mit teszel azzal, aki hirtelen gyógyírt akar kenni egy sebre, amely réges–rég begyógyult? – Kineveted, Désirée. – Igen, nevessük ki őt, a franciák nagy császárát...

Párizs, Napoleon megkoronázásának éjszakáján (1804. december 2.) Nagyon ünnepélyes és egyszer–másszor nagyon mulatságos volt néhai vőlegényem császárrá koronázása. Igen, ott voltam; minden másként alakult, mint ahogy elterveztem. Jean–Baptiste tegnapelőtt kifejtette Despreaux ceremóniamesternek, hogy végtelen sajnálatomra magas láz és komoly megfázás akadályoz abban, hogy részt vegyek a koronázási szertartáson. Despreaux értetlenül bámult: más hölgyek akár a halálos ágyról is felkeltek volna, csak hogy ott lehessenek a Notre–Dame–ban. Nem vállalkoznék–e rá mégis? Tüsszentésem elfojtaná az. orgonazúgást, mutatott rá Jean– Baptiste. Tegnapelőtt egész nap ágyban voltam. Julie, aki hallott; betegségemről, déltájban átjött, és megitatott mézzel kevert forró tejjel. Nem mertem elárulni, hogy nincs semmi bajom. Tegnap reggel azonban úgy untam az ágyat, hogy felkeltem, felöltöztem, és a gyerekszobába mentem. Nagyon jót játszottunk, de vigyáztunk, hogy ne csináljunk rendetlenséget, mert félünk Marie–tól, aki napról napra szigorúbb hozzánk.

Hancúrozás közben lépett be Fernand, és bejelentette Napoleon magánorvosát. S még mielőtt közölhettem volna, hogy öt perc múlva fogadom a hálószobában, ez a hülye Fernand máris beengedte a gyerekszobába. Dr. Corvisart a hintaló nyergére tette fekete táskáját, és mélyen meghajolt. Őfelsége megbízott, hogy győződjem meg Madame la Maréchale egészségi állapotáról, örülök, hogy jelenthetem őfelségének: elég jó állapotban találtam önt. De még mindig nagyon gyenge vagyok, doktor úr mondtam elhaló hangon. Dr. Corvisart felvonta fura, háromszögletű szemöldökét: – Azt hiszem, nyugodt lelkiismerettel kijelenthetem, úgy is, mint orvos: ön elég erős ahhoz, hogy a császárné csipkekeszkenőjét vihesse. – Komor arccal hajolt meg ismét: – Őfelsége utasítása félreérthetetlen volt. Gombócot éreztem a torkomban. Eszembe jutott, hogy Napoleon egyetlen tollvonással megfoszthatja rangjától Jean–Baptiste–ot – hogy alapjában véve teljesen ki vagyunk szolgáltatva. – Ha valóban ezt tanácsolja, doktor... – Nagyon komolyan tanácsolom, Madame – hajolt a kezem fölé. – Vegyen részt a koronázáson. – Fogta a táskáját, és elment. Délután megjött Le Roytól a kagylórózsaszín ruha és a strucctollas fejék. Hat óra körül váratlan, az ablakokat is megrezegtető sortűz rémített meg. A konyhába szaladtam, és Fernand–t kérdeztem, hogy mi történt. Mostantól éjfélig minden órában lesz sortűz – mondta, miközben buzgón fényesítette Jean–Baptiste aranyozott kardját. – A köztereken örömtüzek gyúlnak, és petárdákat eregetnek. El kellene vinni Oscart, hogy lássa. – Nagyon erősen havazik – válaszoltam – és Oscar ma is köhög. – A gyerekszobába mentem, az ablakhoz ültem, és térdemre vontam a fiamat. A szobában sötét volt, de nem gyújtottam gyertyát. Oscar meg én a ház előtt álló utcai lámpa fényében nézegettük a hópelyhek táncát. – Van egy város, ahol minden télen, hónapokon át havas az utca, nem úgy, mint itt, ahol napok alatt elolvad – mondtam. – És azután? – kérdezte. – Azután? Semmi. – Oscar hangja csalódást árult el: – Azt hittem, mesét fogsz mondani. – Ez nem mese. Ez igaz. – Melyik az a város? – Stockholm. – Hol van Stockholm? – Messze, nagyon messze. Azt hiszem, valahol az Északi–sarknál. – Stockholm is a császáré? – Nem, Oscar, saját királya van. – Hogy hívják? – Nem tudom, drágám. Újból feldörögtek az ágyúk, Oscar megriadt. Rémülten szorította arcocskáját nyakam hajlatába. – Ne félj, ez csak díszsortűz a császár tiszteletére. – Nem félek az ágyúktól, mama – emelte fel a fejét. – Ha megnövök, én is francia marsall leszek, mint a papa. Táncoltak a hópelyhek. Nem tudom, talán táncuk ritmusa tette, hogy a lóarcú Persson jutott eszembe. – Lehet, hogy tisztes selyemkereskedő leszel, mint nagyapád. – De én marsall akarok lenni. Vagy őrmester. Papa elmesélte, hogy őrmester volt ő is, meg Fernand is. – Hirtelen eszébe ötlött egy fontos gondolat. – Fernand azt mondta, hogy holnap elmehetek vele a koronázásra. – Nem, Oscar, nem. Gyereket nem engednek be a templomba. Papa és mama nem tudott neked jegyet szerezni. – De Fernand a templomon kívül akar velem állni. Azt mondja, hogy onnan láthatjuk az egész felvonulást. És a császárnét, meg Julie nénit, meg – meg a császárt, fején a koronával! Fernand megígérte. – Nagyon hideg van, Oscar. Nem állhatsz órákig a Notre–Dame kapujában. És olyan tömeg lesz, hogy a magadfajta kis embert eltapossák. – Kérlek, mama, kérlek! – Majd én pontosan elmondom, milyen volt. – Kis karjaival átölelt, édes és jó nedves csókot nyomott arcomra. –Kérlek, mama, akkor sem engeded, hamegígé– rem, hogy minden este megiszom a tejet? – Nem, Oscar, ki van zárva. Olyan hideg van, és amúgy is köhögsz. Légy okos, kicsikém. – De mama, ha ma este kiiszom az egész

üveg köptetős orvosságot, akkor elmehetek? – Ebben a Stockholm nevű városban – kezdtem mesélni –, közel az Északi–sarkhoz, van egy nagy tó, rajta zöld jégtáblák úsznak... – De Oscart nem érdekelte Stockholm: – Mama, mama, látni akarom a koronázást, kérlek, kérlek! – sírdogált. – Ha nagy leszel, elmehetsz egy koronázásra. Oscar kétkedett: – Később ismét megkoronázzák a császárt? – Neeem. Te meg én együtt megyünk egy másik koronázásra, megígérem. És sokkal–sokkal szebb lesz a holnapinál. – Madame la Maréchale, ne tömje tele a gyerek fejét ostobaságokkal! – csattant fel hátunk mögött a sötétben Marie. – Gyere, Oscar, idd meg a tejet és a köhögős– orvosságot. – Világot gyújtott, s kint a hópelyhek beleolvadtak a sötétbe. Később, amikor Jean–Baptiste feljött, hogy jó éjszakát kívánjon a gyereknek, Oscar ismét panaszkodni kezdett. – A mama nem engedi, hogy holnap elmenjek Fernand– nal, megnézni a császár koronáját. – Én sem engedem. – Mama megígérte, hogy később, amikor felnövök, elvisz egy másik koronázásra. Te is eljössz, papa? – Kinek a koronázására? – kérdezte Jean–Baptiste. Nem tudtam, hogyan bújjak ki a válasz alól. Ezért nagyon titokzatos arcot vágtam: – Most nem árulhatom el. Nagy meglepetés lesz. Jó éjszakát, szép álmokat, drágám. Jean–Baptiste gondosan betakargatta Oscart, és eloltotta a lámpát. Nem tudom, mikor fordult elő utoljára, hogy én főztem vacsorát. Marie, Fernand és a konyhalány elment, valószínűleg színházba – tegnap este minden párizsi színház ingyen tartott előadást. Új személyi szobalányom, Yvette, jóval korábban eltávozott. Yvette–et azért kellett alkalmazni, mert Julie váltig állította, hogy egy francia marsall felesége sem a frizuráját, sem a varrását nem csinálhatja egymaga. Yvette a forradalom előtt valamiféle hercegnő vagy ilyesmi szobalánya volt, ezért természetesen úgy érzi, hogy jó néhány fokkal magasabban áll a társadalmi létrán, mint én. Vacsora után elmosogattunk, Jean–Baptiste Marie kötényében törölgetett. – Anyámnak is mindig segítettem – mosolygott. Komolyra váltva a szót, megjegyezte: – Josephtől hallottam, hogy ma meglátogatott a császár magánorvosa. Felsóhajtottam: – Ebben a városban mindenki tud mindenkiről. – Nem, nem mindenki. De a császár sokakról tud nagyon sokat. Ez a kormányzási módszere. Álomba merülve megint hallottam az ágyúdörgést. félálomban átfutott agyamon, hogy nagyon boldog lettem volna egy falusi lakban, Marseille közelében, csirkéket nevelve. De sem Napoleon, a franciák császára, sem Bernadotte, francia marsall nem mutatott semmi érdeklődést a csirkenevelés iránt. Arra ébredtem, hogy Jean–Baptiste megrázza a vállam. Odakint koromsötétség volt. – Mi van? Ideje felkelni? – Nem – mondta a férjem –, de álmodban olyan keservesen sírtál, hogy muszáj volt felébreszteni téged. Rosszat álmodtál? Megkíséreltem felidézni álmom, s ahogy lassan meséltem, egyre elevenebbé vált. – Koronázásra mentem Oscarral, és mindenáron be kellett jutnunk a templomba. De odakint olyan sokan álltak, hogy nem bírtunk az ajtóig érni, ide–oda taszigáltak és lökdöstek. Egyre nagyobb és nagyobb lett a tömeg, szorosan fogtam Oscar kezét, s az ezernyi ember hirtelen csirkévé változott, lábunk körül szaladgált, és teli torokból kotkodácsolt. – És ez olyan rémes volt? – kérdezte gyengéden, vigasztalóan.

– Igen, olyan rémes – húzódtam közelebb hozzá szörnyű. A csirkék úgy kotkodácsoltak, mint... mint... igen, mintha kíváncsi és izgatott emberek lennének. De nem ez volt a legrosszabb. A legrosszabbak a koronák voltak. – A koronák. – Igen, Oscaron meg rajtam korona volt, rettenetesen nehéz korona. Alig bírtam egyenesen tartani a fejem; egész idő alatt tudtam, hogy ha csak egy picit megmozdítom, a korona azonnal leesik. És Oscar koronája is túl súlyos volt. Láttam, milyen merev a nyaka, milyen kétségbeesetten próbálja egyenesen tartani a fejét, és úgy féltem, hogy összeroppan a korona súlya alatt. És azután hál' istennek felébresztettél. Olyan rémes álom volt. Karját fejem alá csúsztatta, szorosan átölelt. – Magától értetődő, hogy koronázásról álmodtál. Két óra múlva fel kell kelni és készülni. De hogy kerültek álmodba a csirkék?... Nem is próbáltam válaszolni, megkíséreltem elfelejteni a rémes álmot és újból elaludni... A havazás elállt. De sokkal hidegebb volt, mint tegnap éjjel. Ennek ellenére Párizs népe hajnali öttől gyülekezni kezdett a Notre–Dame körül és azokon az utcákon, amelyeken majd átvonulnak a császári család aranyozott hintói. Jean–Baptiste–nak és nekem az érseki palotába kellett menni, ahol a menet kialakul. Fernand rásegítette Jean–Baptiste–ra az egyenruhát, Yvette meg a hajamba tűzködte a strucctollakat. Úgy nézek ki, mint egy cirkuszi ló, gondoltam. Jean–Baptiste minden második percben odaszólt: – Nem vagy még kész, Désirée? – De a strucctollak nem akartak megmaradni a fejemen. Bajlódásom közepette rohant be Marie egy kis csomaggal, amelyet most hozott a császári udvartartás egy lakája. Yvette elém rakta az öltözőasztalra. Marie élénken figyelte, hogyan tépem le a papírcsomagolást és hogy bukkan elő alóla egy piros bőrrel bevont doboz. Jean–Baptiste odajött, mögém állt, szemünk a tükörben találkozott. Nem kétséges, gondoltam, hogy Napoleon újból kitalált valami bosszantót, és Jean–Baptiste ismét méregbe gurul. Kezem úgy remegett, hogy nem bírtam kinyitni a dobozt. – Add ide – mondta Jean–Baptiste, lenyomta a kis zárat, és a doboz teteje felpattant. – Ó – sóhajtott Yvette. – Hm! – morgott csodálkozva Marie. Arany ékszerládikó csillogott a dobozban, tetején vésett kitárt szárnyú sas. Értetlenül bámultam. – Nyisd ki – mondta Jean–Baptiste. Ügyetlenül bajlódtam a ládikó tetejével. Végül kinyílt. Piros bársonnyal volt bélelve s a bársony redői között aranyérmék csillogtak. Hátrafordultam. – Te érted ezt? – kérdeztem Jean–Baptiste–ot. Nem válaszolt. Ingerülten nézte az aranypénzt. Belesápadt. – Aranyfrankok – mondtam, és bávatagon szedtem ki a felső sor érmét, szétszórtam az öltözőasztalon, a hajkefék, ékszerek, púderdobozok közé. Eközben papírzörgést hallottam, és megláttam egy összehajtott papírt. Kihúztam, kihajtogattam, és azonnal felismertem Napoleon rendetlen nagy betűit. „Madame la Maréchale, Marseille–ben volt olyan kedves és nekem adta minden megtakarított pénzét, hogy lehetővé tegye párizsi utamat. Ez az út igen szerencsésnek bizonyult. Ezért érzem szükségesnek ma, hogy adósságomat visszafizessem és köszönetet mondjak. N. „ Utóirat: „A szóban forgó összeg akkor 98 frank volt.” – Kilencvennyolc frank aranyban, Jean–Baptiste – mondtam –, de hisz én akkor papírpénzt adtam neki, assignat–kat. – Megkönnyebbülten láttam, hogy mosolyog. – Megtakarítottam a zsebpénzemet, hogy tisztességes egyenruhát vehessen, tábori uniformisa olyan kopott volt. De nem arra használta fel: rendezte adósságait, és kiváltotta szállásáról Junot–t és Marmont–t, mert enélkül nem utazhattak volna el.

Röviddel kilenc előtt érkeztünk az érseki palotába. Egy emeleti szobában találkoztunk a többi marsallal és a marsallfeleségekkel. Forró kávét ittunk, és az ablakból lestük a Notre–Dame kapui előtt zajló eseményeket. Hat gránátosezred és a Gárda huszárjai próbáltak rendet tartani. A katedrális belsejében dühödt kopácsolás folyt. A kíváncsiskodókat a Nemzeti Gárda katonáinak kettős sorfala szorította hátra. Murat, aki Párizs parancsnokaként ezekért a csapatokért is felelős volt, elmondta Jean–Baptiste–nak, hogy 80 000 főt mozgósítottak a koronázási menet rendjének őrzésére. Körülbelül ez idő tájt állította le a rendőrfőnök a katedrálishoz vezető utak kocsiforgalmát. Így történt, hogy a meghívott urak és hölgyek gyalogolni kényszerültek. S ami még rosszabb; ellentétben velünk, akik felsőkabátunkat, köpenyünket az érsek palotájában hagyhattuk, a többi vendégnek kocsijában kellett hagynia felsőkabátját és anélkül mehetett a katedrálisba. Libabőrös lettem a kemény hidegben vékony selyemruhában szaladó hölgyek látványától. Ekkor mulatságos eset történt: e boldogtalan nők egy csoportja összefutott a legfelső bíróság bíráinak vörös taláros uraival. Az urak gálánsán kitárták köpenyüket, hogy menedéket adjanak a fagyoskodó hölgyeknek. A csukott ablakon át is hallottuk a nézősereg felcsattanó nevetését. Néhány hintót átengedtek a kordonon: a díszvendégként fogadott külföldi hercegek járműveit. – Harmadrangú vendégek – súgta oda Jean–Baptiste, és megmutatta Baden őrgrófját, Hesse–Darmstadt hercegét, szorosan a nyomában. Hesse–Homburg hercegével –, utazási és szállási költségeiket Napoleon fedezi... Milyen jól ejti ki ezeket a lehetetlen teuton neveket, gondoltam, és eljöttem az ablakból. Újabb csésze kávét ittam. Időközben vita támadt az ajtónál. Nem figyeltem fel rá, amíg Madame Lannes oda nem jött és meg nem szólított: – Drága Madame Bernadette, azt hiszem, magával kapcsolatos az a szóváltás. De még mennyire! Barna kabátos, némileg zilált külsejű úriember kísérelt meg áttörni az ajtónállókon. – Látnom kell kishúgomat, Madame Bernadotte–ot, muszáj! Étienne volt az. Amikor meglátott, fuldoklóként kiáltotta: – Segíts, Eugénie, segíts! Miért nem engedik be a fivéremet? – kérdeztem az őröket. Zavartan motyogtak valamit a „szigorú parancsról, hogy csak a menet résztvevői engedhetők be. Behúztam Étienne–t, és szóltam Jean–Baptiste–nak. Magunk közé ültettük a feldúlt, kiizzadt Étienne–t. Éjjel–nappal utazott, hogy idejében érkezzen a koronázásra. – Te tudod, Eugénie, milyen közel áll hozzám a császár. Ifjúkori barátom, belé helyeztem minden reményemet – lihegte, és lerítt róla a kétségbeesés. – Akkor miért vagy olyan szerencsétlen? – kérdeztem. – Ifjúkori barátodat pillanatokon belül császárrá koronázzák, mit akarsz még? – Látni akarom – könyörgött –, látni a ceremóniát. Jean–Baptiste nyugodtan szólt: – Korábban kellett volna Párizsba érkeznie, sógor. Már nem lehet jegyet szerezni. Étienne, aki az utóbbi években igencsak megtestesedett, izzadt homlokát törölgette. – A rossz idő erősen hátráltatta utazásomat. – Talán Joseph segíthetne – mondtam halkan Jean–Baptiste–nak –, mi már nem tehetünk semmit. – Joseph a Tuileriákban van őfelségével, és senkit sem fogad – jajgatott Étienne. – Jártam ott is. Vigasztalni akartam: – Ide hallgass, Étienne, sose kedvelted olyan nagyon Napoleont, miért ragaszkodsz annyira a koronázáshoz? Majd megpukkadt. – Hogy mondhatsz ilyet? Hát nem tudod, hogy Marseille–ben én voltam a legbensőségesebb, legjobb barátja, a leg... – Csak azt tudom, hogy tajtékoztál, amikor közöltük, hogy eljegyeztük egymást. – Valóban?– kérdezte Jean–Baptiste, és megveregette Étienne vállát. – Tényleg dühös volt? Tiltakozott az eljegyzés ellen? Étienne sógor, maga szívem szerint való

férfiú, és ha a katedrális annyira zsúfolt, hogy a térdemre kell ültetnem, akkor is beviszem! – Nevetve sarkon fordult, és felkiáltott: – Junot, Berthier! Monsieur Étienne Claryt be kell csempészni a katedrálisba! Gyerünk, ennél nehezebb feladatokat is megoldottunk már! Az ablakból figyeltem, hogyan surran be fivérem három marsalluniformis oltalmában a Notre–Dame–ba. Kis idő múlva az egyenruhások visszatértek, és elmondták, hogy Étienne–t a diplomaták sorában helyezték el, a zöld turbános török nagykövet mellett. E percben feltűnt a pápai processzió, élén egy dragonyos zászlóaljjal és a svájci testőrséggel. Utánuk egy szerzetes, szamárháton, kezében magasra tartott kereszttel. Hallottuk, ahogy Berthier zúgolódik: – Napi 67 frankért bérlik a szamarat – és Jean– Baptiste felnevetett. A szerzetes után a pápa hintója következett, nyolc szürke pej húzta. Azonnal felismertük: a császárné állami hintója, amit most a pápa rendelkezésére bocsátottak. A pápa bevonult az érseki palotába, de mi nem találkoztunk vele. Az egyik alsó teremben vette magához a pápai jelvényeket, majd főpapok válogatott csoportja kíséretében lépett ki a palotából és ment lassan a Notre–Dame felé. A tömeg elnémult: néhány asszony letérdelt, de a férfiak többsége még fejfedőjét sem vette le. A pápa egyszer megállt, néhány szót szólt, és keresztet vetett egy fiatal férfi felé, aki felvetett fővel állt az első sorban. Később hallottuk, hogy a pápa mosolyogva nézett a férfira és a körötte állókra, és így szólt: – Nem hinném, hogy egy öreg ember áldása megárthatna. – Mielőtt a katedrális belsejében eltűnt volna, még kétszer vetett keresztet a levegőbe. Vörös hullámként csapódott össze mögötte a bíborosok talárja. – Most mi történik a Notre–Dame–ban? – érdeklődtem. Elmondták, hogy a pápa érkezésekor a templom kórusa rákezd a Tu És Petrus–ra, és hogy a pápa az oltártól balra helyezett trónusra ül. – És most kell jönnie a császárnak – mondták. De a császár még egy teljes órán át váratta Párizs népét, a kivezényelt katonaságot, a neves vendégeket és a római katolikus szentegyház fejét. Végre feldördültek a közeledtét jelző ágyúk. Nem tudom, hogy miért, de hirtelen mindenki elhallgatott. Néma csöndben készülődtünk, és amikor még egyszer, utoljára bepúdereztem az arcom, meglepetten tapasztaltam, hogy reszket a kezem. – Vive l'Empereur! Vive l'Empereur! – hangzott fel, előbb távoli szélzúgásként, majd egyre hangosabban és hangosabban, végül hatalmas ordításként a sarkon túlról. Murat jelent meg először, lóháton, Párizs kormányzójának arannyal kihányt egyenruhájában: mögötte dragonyosok és hírnökök, bíborvörös zubbonyban, pálcájukon aranyos méhek. Lenyűgözve bámultam e bíbor ragyogást. „És mindez annak a férfinak szól – gondoltam –, akinek egyszer egyenruhát akartam vásárolni, mert az övé olyan szegényes volt...” Egymást követték az aranyozott hatlovas hintók, az elsőből Despreaux szállt ki, majd a császár segédtisztjei, utánuk a miniszterek és végül a császári hercegnők, hófehérben, fejükön apró koronával. Julie hozzám lépett, jéghideg ujjaival kézen fogott. – Remélem, minden rendben lesz – súgta. – Igen – súgtam vissza –, de igazítsd meg a koronádat, ferdén áll. Mint vastag téli felhők közül kibukkanó ragyogó nap, úgy jelent meg a császár felékesített, bíbor–arany hintója. Fehér strucctollas nyolc ló húzta méltóságteljesen. Megállt. Elébe mentünk a palotából, hogy díszsorfalat álljunk. A császár a hintó jobb sarkában foglalt helyet. Bíborszínű bársony öltözéke, széles spanyol térdnadrágja, gyémántokkal kivarrt fehér harisnyája úgy hatott, mintha álruhát viselne; mintha kurta lábú, idegen operahős lenne. A balján ülő császárné azonban szebb volt, mint valaha. Bébi–fürtjei között ragyogott a legnagyobb gyémánt, amit életemben láttam. Mosolygott; mosolya fiatalos, sugárzó, ó, olyan fiatalos, hogy – a sok festék ellenére – látni való volt, hogy szívből jön. A császár az egyház színe előtt is feleségül vette, most meg megkoronáztatja. Mi félnivalója volna?

Joseph és Louis haladt el mellettem, s én alig hittem a szememnek. Hogy ezek hogy felcicomázták magukat! Tetőtől talpig fehérben! Joseph, aki alaposan meghízott, széles vigyorral, gyors léptekkel ment a palotába, míg Louis komor arccal, lúdtalpasan kacsázott mellette. Napoleon és Josephine a palotában öltötte fel koronázási palástját. Josephine majdnem összeroskadt a súlya alatt, de sikerült talpon maradnia, amíg a hercegnők fel nem kapták az uszályt. Napoleon nagy fáradsággal bújt bele aranyhímzéstől merev kesztyűjébe, és most először nézett ránk. – Kezdhetjük? Despreaux szétosztogatta a jelvényeket, és már csak jelre vártunk. Hiába. Láttuk, hogy Despreaux odasúg valamit Josephnek, és amaz vállvonogatással válaszol. Napoleon időközben elfordult, és nagy komolysággal vizsgálgatta magát a tükörben. Mit mutat neki a tükör? Alacsony emberkét, pazar öltözékben – hermelingallérja a füléig ér. Azt az embert mutatja, aki kihalászott a sárból egy koronát... Zavart suttogásunk, félszeg álldogálásunk temetésre emlékeztetett. Körülnéztem, Jean–Baptiste–ot kereste szemem: ott állt a többi marsallal, bíborpárnán a császár becsületrendjének láncát tartotta, és elgondolkozva harapdálta alsó ajkát. – Despreaux, mire várunk? – kérdezte türelmetlenül Napoleon. – Síre, úgy állapodtunk meg, hogy a menet élén Madame Mère halad, és Madame Mère... – A mama nem jött el – szólt Louis, árnyalatnyi kárömmel. Valamennyien tudtuk, hogy Napoleon számtalan futárt küldött anyjáért, hogy Párizsba hívja a koronázására. Amikor már nem tudott fia kérelmének ellenállni, otthagyta a száműzött Lucient, és Párizsba indult. – Nagyon sajnáljuk – mondta színtelen hangon Napoleon. – Elkezdjük. Felharsantak a harsonák, s a processzió lassan, ünnepélyesen megindult. Először a hírnökök, utánuk zöld ruhás apródok, Despreaux, bábumereven a tizenhat marsallfeleség, Securier, Murat. Ekkor következtem én. Jeges szél vágott végig rajtam, amikor kiléptem a kapun; kezemben a párnán heverő keszkenőt úgy vittem, mint az oltáriszentséget. A katonák áthatolhatatlan sorfala mögött összezsúfolódott tömegből felhangzott néhány „Vive Bernadotte! – Bernadotte!” kiáltás. Szememet mereven Murat aranysujtásos hátára szögeztem, nem néztem se jobbra, se balra. Beléptem a Notre– Dame–ba, ahol orgonaszó és tömjénillat hömpölygött, vittem a párnát a templomhajó hosszán, s megálltam a túlsó végén; Murat oldalt lépett, megláttam az oltárt és a két arany trónust. A bal oldalin szobormereven ült a fehérbe öltözött kis öregúr, VII. Pius. Napoleon két teljes órán át váratta. Helyemre, Murat mellé álltam, és néztem, hogyan érkezik tágra nyílt szemmel, ajkán mosollyal az oltár elé Josephine. A kettős trónhoz vezető első lépcsőn állt meg, s így az uszályt hordozó hercegnők közvetlenül előttem cövekeltek le. Feltűnt Napoleon, a jelvényeit hordozó lovagokkal, köztük Jean–Baptiste–tal. Az orgonán felcsendült a Marseillaise, Napoleon méltóságteljesen lépkedett, míg Josephine oldalára ért. Közvetlenül mögötte álltak fivérei és a marsallok. A pápa felkelt és misét celebrált. Amikor befejezte, Despreaux jelt adott Kellermann marsallnak. Kellermann előrelépett, átnyújtotta a koronát a pápának, akinek gyönge keze alig bírta a súlyát. Napoleon lecsúsztatta válláról a bíborpalástot, fivérei elkapták, és átadták Talleyrand– nak. Az orgona elhallgatott. A pápa fennkölt, tiszta hangon mondta az áldás szavait. Felemelte a súlyos koronát, várva, hogy Napoleon fejet hajtson. De Napoleon nem hajtott fejet. Aranykesztyűs keze felnyúlt, kikapta a koronát a pápa kezéből, a másodperc töredékéig levegőbe emelte, majd lassan a fejére helyezte. Meglepett moraj zúgott végig a nézőseregen. Napoleon megszegte a hagyományos szertartást, és ő maga koronázta meg magát! A ceremónia többi része, a jelvények átadása simán ment, és Napoleon újból fellépett a trónjához vezető lépcsőkre. Joseph és Louis a trón két oldalára állt. „Vivat Imperátor in aeternum!” – szállt a pápa hangja.

A szentatya most Josephine–hez fordult, keresztet vetett a feje fölött, és arcon csókolta. Murat volt megbízva azzal, hogy a pápának átnyújtsa Josephine koronáját. De Napoleon beavatkozott: lejött a trónról, kezét nyújtotta, és Murat neki adta át a koronát. Először láttam ma mosolyogni őfelségét. Nagyon–nagyon óvatosan, hogy meg ne bontsa a bébi–fürtök szépségét, rátette a koronát Josephine fejére, majd karjával könnyedén a könyöké alá nyúlt, hogy felvezesse a trónhoz vivő lépcsőkön. Josephine megtette az első lépést, megtántorodott, és majdnem elesett: Elisa, Polette és Caroline szándékosan elengedte az uszályt, hadd essen el Josephine, hadd váljék nevetségessé életének legbüszkébb percében! De Julie és Hortense minden erejükkel tartották, Napoleon pedig karon ragadta és támogatta. Így kerülte el a szégyenteljes esést – csupán megbotlott a trónushoz vezető első lépcsőn. A régi francia nemesség fiatal hajtásai – a szeplőtlen szüzek, akikre Despreaux oly nehezen akadt rá – közeledtek az oltárhoz, viaszgyertyával a kezükben; a pápa és a főpapság a káptalani gyűlésterembe húzódott vissza. Napoleon mereven, félig hunyt szemmel ült. Vajon mire gondol most? – tűnődtem. Nem bírtam levenni a szemem az arcáról. Most, most megmozdul egy izom a szájánál, most összeszorítja ajkát Igen, ásítást nyom el! Szeme hirtelen rám tévedt, tágra nyílt, és – ma másodszor – elmosolyodott; nyugodt, jókedvű mosolya mintha egyenesen a múltból fakadt volna, a marseille–i kertből, amikor versenyt futottunk és hagyott győzni. „Nem megmondtam neked akkor, a sövénynél? – kérdezte a szeme. – És te nem hitted el. Kidobattál volna a seregből és selyemkereskedőt faragtál volna belőlem?” Igen, itt ült koronával és hermelin–palástban, egy pillanatig mégis a marseille–i kert Napoleonja volt. A következő pillanatban eszembe jutott d'Enghien hercege és az első száműzött: Lucien, majd Moreau és mind a többiek, nagyok és kicsik, akik utánuk következtek. És elfordítottam pillantásom, és többé nem néztem a trón felé, csak akkor, amikor megszólalt a szenátus elnöke. Napoleon elé állt, kezében szétgöngyölt pergamentekercs. Egyik kezét a Biblián nyugtatva, másikat magasra emelve ismételte a császár a szenátus elnöke után az esküt. Tiszta, hűvös hangon esküdött meg arra, hogy megtartja és megóvja a francia nép vallási, politikai és polgári jogait. A főpapok visszatértek, hogy kikísérjék a császári párt a katedrálisból. Fesch bíboros Napoleon közelébe sodródott, s a császár kisfiús csintalansággal oldalba bökte a jogarral. A bíboros arca olyanmegbotránkozással telt meg, hogy Napoleon vállvonogatással fordult el tőle. Két perccel később Napoleonodakiáltotta Joseph– nek: – Mit szólna apánk, ha most láthatna! Murat sarkába lépve megpillantottam Étienne–t. A zöld turbános török nagykövet mellett ült, elragadtatástól tátott szájjal bámulta a császárt, még akkor is, amikor már nem látott belőle semmit. – Koronával alszik a császár? – kérdezte Oscar aznap este, amikor lefektettem. – Nem, nem hiszem. – Talán túl nehéz? – törte a fejét. Felnevettem. – Túl nehéz neki? Nem, drágám, egyáltalán nem. Ellenkezőleg! – Marie azt meséli, hogy a rendőrség lepénzel embereket, hogy az utcán „Vive l'Empereur!”–t kiáltsanak. Igaz ez, mama? – Nem tudom. De nem szabad ilyet mondani. – Miért nem? – Mert ez... – azt akartam mondani, hogy „veszélyes”, de ajkamba haraptam. Oscart arra szoktattuk, hogy kimondja, amit gondol. Másfelől: a rendőrminiszter kitiltja Párizsból és a város környékéről mindazokat, akik kimondják, hogy mit gondolnak. Ilyen sorsra jutott Madame de Staël, az írónő, Madame Récamier kebelbarátnője. – Mert Clary nagyapa meggyőződéses köztársaságpárti volt – mondtam. – Azt hittem, hogy selyemkereskedő.

Két órával később – életemben először – keringőztem. A nagy bálon, amelyet ő császári fensége, Joseph sógor adott a külföldi hercegek, a diplomaták és a marsallok tiszteletére. Volt olyan kegyes és meghívta Étienne–t, Julie fivérét is. Marie Antoinette a maga idejében próbálta meghonosítani Versailles–ban a bécsi keringőt; de csak az udvarhoz meghívottak láthatták, és a forradalom után betiltottak mindent, ami az osztrák származású királynéra emlékeztetett. De most ismét beszivárogtak Párizsba az ellenség édes melódiái. Eszembe jutott, hogy Monsieur Montel annak idején mutatott néhány valcerlépést, de fogalmam sem volt, hogyan kell őket táncolni. Jean–Baptiste, a volt bécsi nagykövet, azonban rávezetett. Igaz, hogy az „egy–két–há”–t, „egy–két–há”–t úgy vezényelte, mint őrmester a kiképző terepen, s én regrutának éreztem magam; de hangja mind lágyabb és lágyabb lett, magához szorított, ajkát hajamhoz érintette, és forogtunk és forogtunk, míg a Luxembourg–palota báltermének fényei egyetlen tengerré mosódtak össze. – Láttam, hogy a császár veled szemezett... egy–kettő–három... a koronázás alatt... láttam... láttam – suttogta Jean–Baptiste. – Úgy éreztem, hogy nem szívből csinálja. – Mit? A szemezést? – Ne légy undok! A koronázást! – Kiesel a ritmusból, kicsi lány. – A koronázás olyan aktus, amit az uralkodó mélyen át kell hogy érezzen – makacskodtam. – De nem Napoleon, kislányom, nem Napoleon. Számára ez merő formalitás. Császárrá koronázza magát, s ugyanakkor hűséget esküszik a köztársaságnak, egy– két–há, egy–két–há. Valaki felkiáltott: – A császárra! – és poharak csendültek. – A fivéred volt, Étienne! – Táncoljunk, táncoljunk – súgtam. Szája ismét a hajamban, a csillárok metszett üvege a szivárvány minden színében tündökölt, az egész terem velünk piruettezett, forgott. A vendégek hangja mintha nagyon messziről jönne... Hazafelé menet a Tuileriák mellett hajtottunk el. Minden ablaka fényesen kivilágítva; az őrt álló apródok fáklyája vörösen pislákolt az éjszakában. Később valaki elmesélte, hogy a császár és Josephine kettesben vacsorázott; Josephine–nek a fején kellett tartania a koronáját, annyira tetszett a császárnak. Étkezés után a császár dolgozószobájába vonult, térképeket böngészgetett. „Előkészíti a következő hadjáratot” – magyarázta Jean–Baptiste. Menet közben havazni kezdett, sok fáklya fénye kialudt.

Párizs, két héttel a koronázás után Napoleon pár nappal ezelőtt kiosztotta az ezredek sasos lobogóit. Valamennyiünknek ott kellett lennünk a Mars–mezőn, és a császár ismét koronázási díszöltözéket öltött. Minden ezred lobogója tetején aranyozott sas, alatta a trikolór. Sok–sok órán át álldogáltunk egy emelvényen, néztük az elvonuló ezredeket. A sasoknak sohasem szabad az ellenség kezére jutniok, mondta a császár, aki új győzelmeket ígért csapatainak. A mellettem álló Étienne lelkesedésében rekedtre ordította magát. Újból havazni kezdett. A felvonulás csak nem akart véget érni, mindnyájunk lába átnedvesedett. Volt időm rá, hogy ismét végiggondoljam a marsallok tervezett báljának részleteit. A ceremóniamester célzott rá, hogy a marsalloknak bált kellene adniok a császár tiszteletére. Az elképzelhető legnagyobb szabású bált – ezért az Operát béreltük ki. Mi, marsallfeleségek, számtalan megbeszélést tartottunk, újból átnéztük a meghívandók listáját; senkit sem szabad kihagyni, senkit sem lehet megsérteni.

Montel bemutatta, hogyan kell fogadni a császári párt és hogyan kell az előcsarnokba kísérni Napoleont és Josephine–t. Despreaux–tól megtudtuk, hogy a császár felajánlja karját egy marsallnénak, míg egy marsall karonfogva vezeti trónjához Josephine–t. Ez az értesülés hosszas és bonyodalmas vitákhoz vezetett: ki legyen a kiválasztott marsall, illetve marsallné. Végül úgy állapodtunk meg, hogy a császárné fogadására a legmegfelelőbb férfi Murat lesz, maga is császári hercegnő férje. Ami a hölgyet illeti, választani kellett Madame Berthier, a legidősebb marsallfeleség és köztem, ő császári fensége, Julie hercegnő húga között. Nagy nehezen sikerült meggyőznöm a többieket arról, hogy a kövér Madame Berthier a legalkalmasabb arra, hogy a császárt üdvözölje. Semmiképp sem akartam vállalni, nagyon haragudtam Napoleonra, mert még mindig váratja és váratja Jean–Baptiste–ot, még mindig nem jelölte ki számára a Párizstól lehető legtávolabb eső, független parancsnokságot. A nagy bál reggelén váratlanul betoppant Polette kísérőivel: egy olasz hegedűvirtuózzal és egy francia dragonyos kapitánnyal. Mindkettőt a szalonban hagyta, és feljött a hálószobámba. – Találd ki – mondta nevetve –, hogy melyik a szeretőm? – Csillogó ruhában, gondosan kifestett arccal, pici fülében a felmérhetetlen értékű Borghese– smaragdokkal elragadóan nézett ki. – Nos, melyik a kettő közül? – kérdezte ismét. – Fogalmam sincs. – Mind a kettő! – kiáltott diadalmasan, és öltözőasztalomhoz ült, melyen ott díszlett az aranyládikó. – Kinek van ilyen pocsék ízlése, hogy egy ékszeres ládikára ezeket a förtelmes sasokat tétesse? – Most rajtad a találgatás sora. Hosszan elgondolkozott. Hirtelen föltekintett: – Csak nem – mondd csak – ő volt? Szemem sem rebbent. – E ládikót császári urunk és parancsolónk végtelen jóságának köszönhetem. Utcaicsibész–mód füttyentett. – Nem értem – mondta –, sehogy se értem. Azt hittem, hogy pillanatnyilag Madame Duchatel, a hosszú orrú udvarhölgy a szeretője. Elpirultam. – Koronázása napján visszafizette régi, még a marseille–i napokból származó adósságát. Ez minden. – Hát persze, kicsikém – mondta megnyugtatóan –, hát persze, hogy ez minden. – Elhallgatott, gondolkodott. – Mamáról akarok veled beszélni. Tegnap titokban megérkezett. Azt hiszem, még Fouché sem tudja, hogy Párizsban van. Nálam lakik, és neked kell segítened rajtuk. – Kiken? – kérdeztem. – Letizia mamán és koronás fiacskáján, Napoleonén. – Kényszeredetten nevetett. – Zavarban vagyok. Napoleone ragaszkodik ahhoz, hogy mamának az udvari szertartás szerint kell viselkednie és hivatalos audiencián megjelenni a Tuileriákban, hajbókolni, meg minden. – Polette elhallgatott, én meg elképzeltem, ahogy Madame Letizia Napoleon előtt bókol. – A császár dühös – folytatta Polette mert a mama szándékosan utazott nagyon lassan, hogy lekéssen a koronázásról. Haragszik rá, mert győzelme órájában nem volt jelen. Mégis – nagyon vágyik utána, és – Eugénie, Désirée, Madame la Maréchale, nem tudnád összehozni őket? Tudod, megrendezhetnél egy véletlen találkozást, majd egyedül hagyhatnád őket olyan körülmények között, ahol nem számít az udvari ceremónia. Meg tudnád tenni? Felsóhajtottam. – Igazán rémes család vagytok. Polette nem sértődött meg. – Mindig is tudtad, nem igaz? Mellesleg azt is tudod, ugye, hogy én vagyok az egyetlen, akit Napoleon valóban kedvel? – Rájöttem – mondtam, és eszembe jutott az a marseille–i reggel, amikor Polette jött el velem a katonai parancsnokságra. – A többiek – fényesítette körmét Polette – mind a lehető legnagyobb hasznot akarják kicsikarni belőle. Mellesleg úgy tűnik, hogy már nem Joseph a trónörökösjelölt – Napoleon adoptálta Louis és Hortense két kisfiát, mert Josephine állandóan rágta a

fülét, hogy az ő egyik unokája legyen az utód. És tudod, mi a legszebb? – dühödött föl Polette. – Josephine azt akarja neki bebeszélni, hogy az ő hibájából nem lehet gyerekük! Napoleon hibájából – ez mindennek a teteje! – A marsallok bálján összehozom Madame Letiziát a császárral – szakítottam félbe szóáradatát. – Marie–val üzenek majd neked, csak arra vigyázz, hogy a mamád abba a páholyba jöjjön, aminek a számát megadom. – Valóságos kincs vagy, Eugénie! Biz' Isten jobban érzem magam! – Nekilátott, hogy arcát, ajkát újból kifesse. – Botrányos cikk jelent meg a minap rólam egy angol lapban. Hegedűművészem lefordította. A cikkíró „a szerelem Napoleon”–jának nevez. Micsoda ostobaság! Taktikánk teljesen eltér: ő megnyeri offenzív háborúit, én meg elveszítem defenzív csatáimat. – Halvány mosoly játszadozott ajkán. – Miért ad férjhez olyanokhoz, akik cseppet sem érdekelnek? Először Leclerc, most meg Borghese. A két húgomnak könnyebb, no meg ők nagyratörőbbek. Elisa nem bírja elfelejteni azt a förtelmes marseille–i pincelakást, attól retteg, hogy egy nap visszazuhanhat a szegénységbe, ezért megkaparint mindent, amit csak bír. Caroline a szegénységre már nem emlékszik, de egy valódi császári vagy királyi koronáért bármire hajlandó. Én meg... – Attól tartok, hogy a két lovagod elunja magát – szóltam közbe. Felugrott. – Igazad van. Rohannom kell. Akkor hát üzensz majd nekem, én meg elküldöm madré–t az Operába. Megegyeztünk? – Meg. „Allons, enfants de la patrie. Le jour de gloire est arrivé...” Jean–Baptiste karján lépkedtem lassan lefelé a lépcsőn, a zene hangjára, hogy üdvözöljem a franciák császárát, a marsallok vendégét. „Aux armes, citoyens! Formez vos bataillonsl” A Marseillaise, kislánykorom dala! Egyszer volt, hol nem volt, hogy ott álltam hálóingben az erkélyen és rózsákkal dobáltam az önkénteseket, Franchont, a szabót, meg a suszter ó–lábú fiát, meg a Lévi fivéreket, akik legjobb öltönyükben vonultak, hogy megvédjék a Köztársaságot, azt az államot, amely – először a világon – teljes jogú állampolgárnak ismerte el őket; a Köztársaságot, amely ahhoz is szegény volt, hogy csizmával lássa el katonáit. „Marchons, marchons.. Zizegtek a selyemruhák, összeverődtek a díszkardok, amint mélyen bókoltunk Napoleon előtt. Amikor először láttam, nem értettem, hogyan kerülhetnek ilyen alacsony tisztek a hadseregbe. Most még hangsúlyozza is alacsony termetét: a lehető legmagasabb segédtisztekkel veszi körül magát, öltözéke meg sima, dísztelen tábornoki egyenruha. – Hogy van, Madame? – kérdezte a kövér Madame Berthier–től, és anélkül hogy válaszát megvárta volna, máris a következő marsallnéhoz fordult: – örülök, hogy látom, Madame. Mindig Nílus–zöldet kell hordania, jól áll önnek. Mellesleg, a Nílus egyáltalán nem zöld, hanem sárga. Én okkerszínűnek láttam. – Piros foltok ütköztek ki a megszólítottak arcán. – Felséged oly kegyes – lihegték. „Vajon minden koronás fő így beszél? – tűnődtem. – Vagy azért eszelte ki ezeket a rövid mondatokat, mert azt hiszi, hogy az uralkodók így szoktak alattvalóikkal beszélni?” Josephine eközben tökéletesre csiszolt mosolyát árasztotta a hölgyekre. – Hogy van? – kérdezte. – Hallottam, hogy a kislányának szamárköhögése volt. Annyira sajnáltam... – Minden hölgy úgy érezte, hogy a császárné napok óta kizárólag őreá gondolt.

Josephine mögött következtek a császári hercegnők: Elisa és Caroline dölyfösen összehúzott szemmel, Polette kissé spiccesen, Hortense félszegen és tetszenivágyóan, s az én Julie–m sápadtan és kétségbeesetten küszködve félénkségével. Murat és Josephine, Napoleon és Madame Berthier lassan körbesétált. Mi többiek követtük őket. Josephine időnként meg–megállt, néhány kegyes szót ejtett. Napoleon főként férfiakat szólított meg, tiszteket, vidéki ezredek képviselőit. Napoleon helyőrségeik iránt érdeklődött; nyilvánvaló volt, hogy kívül–belül ismer minden egyes katonai létesítményt egész Franciaországban. Közben azon törtem a fejem, hogyan csalogassam be a 17–És páholyba. Hadd igyon először néhány pohár pezsgőt – utána megkockáztatom... Körbekínálták a pezsgőt. Napoleon nem ivott. A színpadon állt, a neki szánt díszemelvény mellett, Talleyrand–nal és Josephfel beszélgetett. Josephine magához intett: – Nagyon sajnálom, de nem találtam meg a zafír fülbevalót, amit önnek ígértem. – Felséged nagyon kegyes, de amúgy sem öltöztem volna kékbe. – Madame, elégedett Le Roy szalonjával? Nem válaszoltam, mert a terem túlsó végén, a tömegben hirtelen megpillantottam egy arcot, egy szögletes, pirospozsgás arcot, és tudtam, hogy valahonnan ismerem ezt az ezredesi egyenruha fölött vöröslő arcot. – Elégedett Le Roy ruhaszalonjával, Madame? – kérdezte újból Josephine. – Igen, igen, nagyon is – mondtam, és ismét a szögletes arcot kerestem. Képtelenül vidékies öltözetű és kinézetű asszonyság állt mellette. „A nőt nem ismerem – gondoltam –, de a férfit igen; valami vidéki garnizon ezredese, de hol?” Kicsivel később sikerült egyedül átmennem a báltermen. Bosszantott, hogy nem jutott eszembe, kié ez az ismerősarc, és reméltem, hogy feltűnés nélkül megközelíthetem. De mindenki udvariasan félrehúzódott az utamból, a nevemet suttogták, a tisztek mélyen meghajoltak, hölgyeik mosolyogtak. Visszamosolyogtam, annyit mosolyogtam, hogy megfájdult a szám. De végre a közelükbe jutottam, és meghallottam a vidéki hölgy sziszegését: – Szóval ez az a Clary kislány! És akkor felismertem! A marseille–i erőd parancsnoka! Parókát nem hord már, egyébként mit sem változott. És a jelentéktelen kis tábornok, akit tíz évvel ezelőtt letartóztatott, időközben Franciaország császára lett. – Lefabre ezredes, emlékszik még rám? – kérdeztem. Az asszonyság félszegen bókolt. – Madame la Maréchale! – mondta. – Francois Clary lánya – szólt Szögletesarc. S a következő mondatomra vártak. – Oly sok éve nem jártam Marseille–ben. – Madame borzasztóan unatkozna ott, annyira elmaradott hely! – mondta az asszonyság. – Ha szeretné áthelyeztetni magát, ezredes... – Szólna egy szót érdekünkben a császárnak? – Madame Lefabre izgalomba jött. – Neki nem, de Bernadotte tábornoknak igen. – Nagyon jól ismertem megboldogult édesapját – fogott hozzá az ezredes, amikor a zenekar a polonézre zendített. Otthagytam Lefabre–ékat, felkaptam az uszályom, és ész nélkül rohantam vissza a helyemre;rosszalló fejcsóválások kísértek – megint lehetetlenül viselkedtem. A polonéz nyitópárja Murat és Julie volt; Napoleon és Madame Berthier jött utánuk, majd én meg Joseph herceg. Már elkezdődött a tánc, amikor a színpadra értem – Joseph ott állt egyedül, rám várva. Sértődötten mondta: – Hiába kerestem. Désirée, sehol sem találtam. – Bocsásson meg – kérleltem, és táncra perdültünk. De még hosszú ideig duzzogott. Két további tánc után mindenki a büféhez ment. Napoleon a színpad hátterébe húzódott, Durockal beszélt. Odaintettem egy pezsgőspoharakat hordozó szolgát, és a császárhoz léptem, aki azonnal félbeszakította a társalgást. – Mondani akarok önnek valamit, Madame. – Megkínálhatom frissítővel felségedet?

Napoleon és Duroc egy–egy pohár pezsgőért nyúlt. – Egészségére, Madame! – mondta udvariasan a császár: alighogy megnedvesítette ajkát, azonnal visszatette a tálcára a poharat. – Nos, Madame, azt akartam közölni... – Elharapta a szót, tetőtől talpig végigmért. – Mondtam már önnek, Madame la Maréchale, hogy milyen csinos? Duroc elvigyorodott, összecsapta sarkát, és engedélyt kért, hogy távozhasson. – Menjen csak, Duroc, menjen és szórakoztassa a hölgyeket! – Szeme ismét felém fordult, hallgatagon végigmért. Lassan–lassan mosoly kezdett ajka körül játszadozni. – Felséged közölni akart velem valamit – mondtam, és gyorsan hozzátettem: – Bátorkodom egy kérést előterjeszteni: nagyon hálás lennék felségednek, ha bekísérne a 17–És páholyba. Nem hitt a fülének. Előrehajolt, felvonta szemöldökét, és megismételte: – A tizenhetes páholyba? Bólintottam. Napoleon körülnézett a színpadon. Josephine hölgykoszorúval társalgott, Joseph Talleyrand–nak és a rosszkedvű Louis–nak tartott kiselőadást, a marsallok lent a táncparketten szórakoztak. Napoleon szeme összeszűkült, pillái rebegtek: – Helyénvaló ez, kicsi Eugénie? – Sire, kérem, ne értsen félre! – A tizenhetes páholy – ezen nincs mit félreérteni, nemde? – Gyorsan hozzáfűzte: – Murat fog minket kísérni, akkor kevésbé feltűnő. Murat, csakúgy mint a császár közvetlen környezetének többi tagja, szeme sarkából állandóan figyelt bennünket. A császári jelre rohanvást ott termett. – Madame Bernadotte–tal az egyik páholyba megyünk. Vezessen. Lejöttünk a színpadról, és átvágtunk az ösvényen, melyet a tisztelettől lenyűgözött tömeg nyitott. A páholyokhoz vezető keskeny lépcsőkön összebújt párokat zavartunk meg. Fiatal tisztek bontakoztak ki az ölelő karok közül, és azonnal vigyázzba vágták magukat. Én mulatságosnak tartottam, de Napoleon szigorúan jegyezte meg: – Ezeknek a fiataloknak túl lazák az erkölcseik. Lesz egy–két szavam Despreaux–hoz. Környezetemben elvárom a kifogástalan viselkedést. A tizenhetes páholy csukott ajtaja elé értünk. – Köszönöm, Murat! – mondta a császár, és Murat távozott. – Felséged közölni akart velem valamit. Jó hír? – Igen. Jóváhagytuk Bernadotte marsall kérelmét széles körű kormányzással járó független parancsnokság iránt. Férje holnaptól kezdve Hannover kormányzója. Gratulálok, Madame. Nagy és felelős pozícióról van szó. – Hannover! – álmélkodtam, anélkül hogy fogalmam lett volna, hol is van az a Hannover. – Amikor férjét felkeresi, királyi kastélyokban fog lakni és ön lesz az ország Első Hölgye. Itt vagyunk, Madame. Kérem, lépjen be és győződjék meg róla, hogy a függönyöket teljesen összehúzták. Kinyitottam, majd gyorsan becsuktam magam mögött az ajtót. Jól tudtam, hogy a függönyök össze vannak húzva. – Nos, gyermekem? – kérdezte Madame Letizia. – Odakint áll. És nem tudja, hogy ön itt van. – Ne légy olyan izgatott, gyermekem. Nem fogja leharapni a fejed. „Nem, a fejemet nem – gondoltam –, de mi lesz Jean–Baptiste kormányzói kinevezésével?” – Behívom – mondtam. – A függönyök rendben – jelentettem odakint. Azt akartam, hogy ő lépjen be elsőnek, én meg eltűnök. De minden teketória nélkül belökött a páholyba. Madame Letizia felállt. A császár földbe gyökerezett lábakkal állt az ajtóban. A súlyos függönyökön bécsi keringő hangja szűrődött át. – Fiam, nem is üdvözlöd anyádat? – Letizia asszony egy lépést tett fia felé. „Ha egy kicsit meghajtaná a fejét, csak egy icipicit – gondoltam –, minden rendben lenne”. A császár nem moccant. Madame Letizia újabb lépést tett.

– Madame Mère, milyen kellemes meglepetés – mondta a mozdulatlan Napoleon. Madame Letizia utolsó lépésével elébe ért. Meghajtotta fejét, de nem bókra, hanem hogy arcon csókolja! Fittyet hányva az udvari etikettre, elsurrantam a császár mellett, és egy kicsikét meglöktem, hogy anyja karjába essen... Amikor újból megjelentem odalent, Murat azonnal hozzám lépett, lapos orra szimatolt, mint a véreb, ha szagot kap. – Gyorsan visszatért, Madame! Meglepődve néztem rá. – A császárnénak azt mondtam – vigyorgott –, hogy Bernadotte örülne, ha szólna hozzá néhány jó szót, Bernadotte–nak meg arra céloztam, hogy tartózkodjék a császárné közelében. Így egyikük sem figyelhet arra, ami a páholyokban történik. – A páholyokban? Miről beszél, Murat marsall? Murat annyira elmerült a szimatolásban, hogy észre sem vette az egész báltermet betöltő meglepett morajlást. – Arra a bizonyos páholyra gondolok, Madame, ahová a császárt invitálta... – Ó, a tizenhetesre! – Nevettem. – És miért ne tudhatná Jean–Baptiste meg a császárné, hogy mi történik a tizenhetesben, amikor már az egész terem tudja? Murat arca: leírhatatlan. Felnézett arra, amerre a többiek, és látta, hogyan húzza szét a császár a tizenhetes páholy függönyét. Madame Letizia ott állt a császár mellett. Despreaux jelére a zenekar tust húzott, tapsvihar tört ki. – Caroline nem is tudta, hogy anyja visszatért Párizsba – nézett rám gyanakodva Murat. – Azt hiszem, hogy Madame Mère mindig a mellett a fia mellett van, aki a legjobban rászorul. Először Lucien, a száműzött mellett, most meg Napoleon, a császár oldalán. Hajnalig tartott a mulatság. Az utolsó keringőnél megkérdeztem Jean–Baptiste–ot: – Hol van Hannover? – Németországban. Abból az országból származik a brit királyi család. Népessége nagyon sokat szenvedett a háború alatt. – És mit gondolsz, ki lesz Hannover francia kormányzója? – Fogalmam sincs. És nem is érde... – hirtelen megállt, a szó és a keringő közepén, és erősen a szemembe nézett: – Ez igaz? Bólintottam. – Most majd megmutatom nekik – folytatta a táncot. – Mit mutatsz meg és kinek? – Hogyan kell egy országot kormányozni. Megmutatom a császárnak és a tábornokoknak. Különösen a tábornokoknak. Elégedett tartományt csinálok Hannoverből. Hadarva beszélt, és sok év óta először éreztem, hogy boldog, igazán boldog. Érdekes, hogy ebben a pillanatban nem gondolt Franciaországra, hanem csakis Hannoverre, a német országra. – Királyi kastélyban fogsz ott élni. – Valószínűleg. Feltehetően az lesz a legjobb szállás – mondta, és egyáltalán nem jött izgalomba. Akkor döbbentem rá: Jean–Baptiste valóban úgy érzi, hogy kijár neki a legjobb szállás. Az angol királyok hannoveri kastélya épp hogy csak megfelel Bernadotte volt őrmesternek. .. – Szédülök, Jean–Baptiste, szédülök. De Jean–Baptiste addig nem hagyta abba a táncot, amíg a zenészek el nem rakták hangszereiket és a marsallok bálja véget nem ért. Mielőtt Hannoverbe utazott volna, Jean–Baptiste teljesítette kérésemet, és Párizsba helyeztette Lefabre ezredest. A Napoleon alsóneműjéről hallott történetből merítette az ötletet, hogy a vezérlő hadbiztos hivatalában szerezzen neki helyet, ott,

ahol Lefabre–nak kizárólag a sereg egyenruháival, csizmáival, alsóneműjével kell foglalkoznia. Az ezredes, élete párjával, eljött, hogy megköszönje. – Nagyon jól ismertem az édesapját, igen derék fickó volt – mondta. Szemem könnybe lábadt, de mosolyogtam. – Igaza volt, ezredes. Emlékszik, mit mondott? „Egy Bonaparte nem való Francois Clary lányához.” Felesége megbotránkozott. Felségsértést követtem el. Az ezredes is zavarba jött, de nyugodtan állta tekintetem. – így van, Madame la Maréchale. Biztos vagyok benne, hogy boldogult édesapja is Bernadotte–ot választotta volna. Magas rangú tisztek áthelyezéséről rendre értesítik Napoleont is, s amikor egy jegyzéken meglátta Lefabre nevét, egy pillanatig gondolkodott, majd hangosan felnevetett: – Az én alsóneműs ezredesem! Bernadotte most az egész hadsereg gatyáiért felelős parancsnokká tette, hogy feleségének a kedvében járjon! Murat gondoskodott róla, hogy Napoleon megjegyzése közismertté váljék, s a szegény Lefabre–t mindmáig „gatyaezredes”–nek hívják.

A Hannover és Párizs közti postakocsin, 1805 szeptemberében. (A császár betiltotta a köztársasági naptár használatát. Mama örült volna, ha megéri, mert sose tudott hozzászokni.) Jean–Baptiste, Oscar meg én nagyon boldogok voltunk Hannoverben. Nézeteltérést csak a kastély értékes parkettpadlója okozott. Jean–Baptiste nemegyszer rázta rosszallóan a fejét: – Azt még megértem, hogy Oscar azt hiszi: a bálterem kifényesített parkettje kizárólag arra szolgál, hogy ő végigcsússzon rajta. Oscar végül is hatéves kis kölyök. De hogy te...! – És valahányszor elmondta, bosszúság és nevetés bujkált a hangjában, és én mindannyiszor szent esküvést tettem, hogy soha többé nem siklok végig, kéz a kézben Oscarral, Hannover királyi kastélyában a bálterem padlatán. De akárhány ígéretet tettem, mind megszegtem: nem tudtam a fényesre dörgölt parkettnek ellenállni. Ami igazán nem volt helyénvaló, lévén, hogy én voltam Hannover Első Hölgye, saját kis udvartartással, amelyhez felolvasónő, udvarhölgy és több tisztfeleség tartozott. Sajnos, gyakran megfeledkeztem rangomról... Igen, nagyon boldogok voltunk Hannoverben. És Hannover nagyon boldog volt velünk. Ami annál is furcsább, mert hisz megszállt ország volt, és Jean–Baptiste a megszálló haderő parancsnoka. Jean–Baptiste reggel hattól este hatig – de néha a késő éjszakába nyúlóan – dolgozott, asztalán az irathalmaz mégsem apadt. E teuton ország kormányzását az Emberi Jogok bevezetésével kezdte. Franciaországban sok vér ömlött azért, hogy a törvény előtti egyenlőség megvalósuljon. De Hannoverben, e megszállt országban, Jean–Baptiste egyetlen tollvonással eltörölte a korbácsolást, megszüntette a gettókat, és lehetővé tette, hogy a zsidók is űzhessenek bármilyen foglalkozást. A marseille–i Levik nemhiába vonultak ünnepi ruhában csatába! Mint volt őrmester természetesen jól tudta, miből mennyi kell a hadsereg ellátásához, s a Hannover lakosságára kivetett adók nem voltak túl terhesek. Beszolgáltatásaikat írásban nyugtázták, és egyetlen tiszt sem vethetett ki rájuk sarcot saját szakállára. Hannover polgárai jobb helyzetben voltak, mint valaha, mert Jean–Baptiste megszüntette a vámhatárokat. A háborútól szétrombolt Németországban Hannover a prosperitás szigete lett, mindenfelé kereskedett. Amilyen mértékben gazdagodott az ország, annyira emelte Jean–Baptiste fokozatosan az adókat, és a különjövedelemből lisztet vásárolt és Észak–Németországba küldette, ahol éhínség tombolt. Hannover értetlenül rázta a fejét, tisztjeink bolondnak hitték férjemet – de senki sem vehette rossz néven tőle, hogy önzetlenül cselekedett. Jean–Baptiste végül, midennek tetejébe, azt tanácsolta a hannoveri kereskedőknek, hogy lépjenek baráti kapcsolatba a Hanza–városok ligájával s ezáltal jussanak még több pénzhez. A tanácstól az érintettek szava is elakadt. Nyílt titok, hogy a Hanza–városok nem nagyon veszik figyelembe a császár kontinentális zárlatát, és továbbra is kereskednek Angliával. De hogy éppen egy francia marsall tanácsolja ezt a térdre kényszerített ellenségnek... Amint teljes lendülettel beindult a kereskedelem a Hanza–városokkal, Hannover államkasszája megtelt, és Jean–Baptiste–nak módjában állt tetemes összegeket juttatni a göttingeni egyetemnek, ahol korunk néhány kiváló tudósa tanít. Jean– Baptiste nagyon büszke „az ő egyetemére”... És nagyon elégedett hivatalos iratai között is. Néha meg testes köteteket tanulmányoz. – Hogy mi mindent kell egy műveletlen őrmesternek megtanulnia! – sóhajt fel ilyenkor, és a kezét felém nyújtja, anélkül hogy felnézne. S én odamegyek, melléállok, ő meg az arcomra fekteti a kezét. – Nagyon sokat dolgozol – mondom félszegen, és ő csak a fejét rázza.

– Igyekszem, kicsi lányom, igyekszem. Minden tőlem telhetőt elkövetek. Amíg ő békén hagy... – Mindketten tudjuk, hogy kire gondol. Hannoverben meghíztam. Nem táncoltunk végtelen éjszakákon át és nem szemléltünk véget nem érő parádékat; kedvemért Jean–Baptiste csökkentette a felvonulások számát, és két órára szorította le időtartamukat. Vacsora után gyakran üldögéltünk szalonomban tisztjeinkkel és feleségeikkel, és megbeszéltük a Párizsból érkezett híreket. Hallottuk, hogy a császár főhadiszállása még mindig a Csatorna partján van, Anglia megtámadására készül. És sugdosva tárgyaltuk meg a Josephine adósságairól terjedő híreket. Jean–Baptiste időnként meghívott göttingeni professzorokat, akik förtelmes franciasággal ecsetelték elméleteiket. Egyikük egyszer német nyelvű színdarabot olvasott fel, az a Goethe nevű ember írta, akinek Az ifjú Werther szenvedései című regényét oly szenvedélyesen faltuk lány korunkban. A felolvasás alatt próbáltam jelt adni Jean– Baptiste–nak, hogy vessen véget ennek a tortúrának; a mi némettudásunk túl gyatra ehhez. Másikuk egy híres göttingeni orvosról beszélt, aki állítólag visszaadja a süketek hallását. Jean–Baptiste erre felkapta fejét, mert sok katonánk hallása megsínylette az ágyúdörgést. És hirtelen felkiáltott: – Van egy barátom, akinek okvetlenül el kell mennie ehhez az orvoshoz. Bécsben él, s majd megírom neki, hogy keresse fel Göttingent. Találkoznod kell vele, Désirée. Zenész, akkor ismertem meg, amikor Bécsben voltam. Kreutzer mutatott be neki. E bejelentés megrémített. Nem akartam ennek a zenésznek játszani. Tudniillik azzal a kifogással élve, hogy túl sok a reprezentatív tennivalóm, kibújtam az illem– és zeneleckék alól, Jean–Baptiste–nak meg annyi dolga volt, hogy nem ért rá engem ellenőrizni. A Monteltól tanult graciőz mozdulatok Hannoverben is megtették, zongorázni meg nem volt kedvem. Végül nem kellett játszanom neki. Azt az estét, amit a bécsi muzsikus nálunk töltött, soha nem felejtem el. Olyan szépen indult... Ha zenét hall, Oscar szeme felragyog, és addig nyúzott, amíg meg nem engedtem, hogy fennmaradjon. Jóval többet tudott a koncertről, mint én. A zenész neve – ó, itt van valahol leírva, olyan külföldi, azt hiszem teuton név –, ó igen, Beethoven! Jean– Baptiste megparancsolta, hogy a volt királyi udvari zenekar minden tagja álljon a bécsi Beethoven rendelkezésére és három délelőttön át próbáljanak a bálteremben. Oscar mindvégig rettentően izgatott volt: – Meddig maradhatok fenn, mama? Éjfél utánig? Hogy tud egy nagyothalló ember zenét írni? Gondolod, hogy nem is fogja hallani a saját zenéjét? Monsieur Beethoven tényleg hallócsövet használ? Bele is fúj néha? Ilyen és ehhez hasonló kérdések záporoztak rám, miközben szokás szerint kikocsiztunk a kastélyból a Herrenhausen falváig vezető hársfasoron. – Papa azt mondja, Monsieur Beethoven egyike a legnagyobb embereknek, akiket ismer. Milyen nagy lehet? Nagyobb, mint a császár testőrségének gránátosa? – Papa nem testi, hanem szellemi nagyságra gondolt. Ez a muzsikus valószínűleg zseni. Papa így érti. Oscar gondolkodott. – Nagyobb, mint a papa? – kérdezte végül. Megfogtam ragacsos kis kezét – cukorkát rejtegetett benne: – Nem tudom, drágám. – Nagyobb, mint a császár? A bakon, a kocsis mellett ülő inas hátrafordult, és kíváncsian nézett rám. Szemem se rebbent: – Senki sem nagyobb a császárnál, Oscar. – Lehet, hogy nem is hallja saját zenéjét – folytatta tűnődését Oscar. – Lehet – hagytam rá. Szomorúság fogott el. „Másképp akartam felnevelni a fiam – gondoltam –, szabad emberi lénynek, abban az értelemben, ahogy a papa gondolta.” Az új házitanító, akit maga a császár ajánlott, s aki egy hónappal ezelőtt érkezett, új szöveget akart a gyerekbe sulykolni: a katekizmus új toldalékát, amelyet

minden francia iskolában kötelezővé tettek, és amely így hangzik: „Császárunknak, Első Napóleonnak, Isten földi képmásának, tisztelettel, engedelmességgel, lojalitással, katonai szolgálattal... tartozunk...” Véletlenül mentem be a tanulószobába a minap, amikor épp ezt magolta, és nem akartam hinni a fülemnek. De a tyúkmellű, meglehetősen ellenszenves fiatal tanító, a brienne–i tiszti akadémia volt büszkesége, megismételte a szavakat, és semmi kételyem nem maradt: „Első Napoleon császár, Isten földi képmása... – Nem szeretném, ha a gyerek ezt megtanulná. Hagyja el a toldalékot – mondtam. – Törvény írja elő, hogy a császárság minden iskolájában tanítsák – mondta a fiatal férfi; szenvtelen arccal fűzte hozzá: – Őfelségét nagyon érdekli keresztfia taníttatása, megparancsolta, hogy rendszeresen tudósítsam előmeneteléről. Tanítványom ugyebár Franciaország marsalljának fia. Oscarra néztem – füzete fölé hajolva rajzolt kis emberkéket, és unatkozott. „Először apácáknál tanultam – jutott eszembe –, majd az apácákat bebörtönözték vagy elűzték, és minket arra tanítottak, hogy nincs Isten, csak a Tiszta Ész, azt kell imádni. Majd eljött az idő, amikor senkit sem érdekelt, hogy ki miben hisz, mindenki annak áldozhatott, akinek akart. Napoleon első konzul lett, visszatértek a papok, de nem a Köztársaságra esküdtek fel, hanem a római szentegyházra. Végül Napoleon rávette a pápát, hogy eljöjjön Párizsba őt megkoronázni, és a római katolikus hitet nyilvánította hivatalos vallássá. És most hozzátéteti ezt a toldalékot a katekizmushoz... A földekről ragadják el a parasztok fiait – szőttem tovább gondolataim fonalát –, hogy Napoleon seregében meneteljenek. Kevés parasztnak van nyolcezer frankja ahhoz, hogy fiát a katonai szolgálatból kiváltsa, ezért fiaikat egyszerűen elrejtik, és a csendőrök feleségeket, lánytestvéreket és menyasszonyokat ejtenek túszul, de a rengeteg dezertőrrel nem törődik senki. Franciaországnak épp elég katonája van: a leigázott hercegek saját katonáikat bocsátják a császár rendelkezésére, hűségüket bizonyítandó. Jean–Baptiste gyakran felpanaszolja, hogy a francia tisztek csak tolmácsok segítségével tudják magukat a csapatokkal megértetni. Minek masíroztatja Napoleon ezeket a fiatalokat, mire kellenek az újabb és újabb háborúk, a győzelmek? Franciaország határainak nincs már szükségük védelemre – Franciaországnak már nincsenek határai. Vagy már szó sincs Franciaországról? Csakis Napoleonról, a császárról...?” Nem tudom, mennyi ideig álltam ott, farkasszemet nézve a fiatal tanítóval. Azután elfordultam, és az ajtóhoz menet ismét odaszóltam: – Hagyja el a toldalékot. Oscar túl kicsi még, nem tudja, hogy mit jelent. Kint, az üres folyosón, tehetetlenül a falnak támaszkodtam, és sírni kezdtem. „Napoleon, emberi lelkek hamelni patkányfogója, kényszeríted a gyerekeket, hogy az új katekizmust tanulják, mert ők még túl kicsik és nem tudják, hogy mit jelent. Egy ország vérzett az Emberi Jogokért, és mikor végül sikerült megvalósítani őket, jössz te és az ország nyakára ülsz...” Nem tudom, hogy kerültem a hálószobámba. Csak arra emlékszem, hogy ott feküdtem, zokogva, az ágyamon. Ezek a kiáltványok! Kívülről tudjuk őket, mindig ott vannak a Moniteur címoldalán, mindig ugyanazok a szavak, a szavak, amelyek a piramisok tövénél hangzottak el, a szavak, amiket egy vasárnapi ebéden hallottunk először. „A napiparancs alapjául az Emberi Jogok kiáltványa szolgál” – mondta neki akkor valaki. Joseph volt az a valaki, az idősebb báty, aki gyűlöli öccsét, és aki akkor sietve hozzátette: „És azt nem te találtad ki!” Nem, Napoleon, te csak arra használod e szavakat, hogy azt higgyék, felszabadítóként jöttél, holott valójában elnyomó vagy, s az Emberi Jogok szavai neked arra valók, hogy vért ontsál... – Mi baj, Désirée? – ölelt át Jean–Baptiste. – Ismered a katekizmus új toldalékát? – zokogtam. – Nem engedem, hogy Oscar megtanulja. Egyetértesz? – Ha te nem állítod le, én tiltom meg – mondta, és még szorosabban vont magához.

– Jean–Baptiste, el tudod képzelni, hogy majdnem férjhez mentem ahhoz az emberhez? Nevetett, és nevetésétől mérhetetlenül megkönnyebbültem. – Kicsi lányom, vannak dolgok, amiket egyszerűen nem akarok elképzelni! Pár nappal később, egyik délutáni sétánkon tette fel Oscar a millió kérdést Beethovenről. A muzsikus középtermetű, széles vállú férfi, kerek, barnára sült, himlőhelyes arcú, lapos orrú, álmos szemű – haja a legrendetlenebb szénaboglya, amit valaha láttam. Ha szólnak hozzá, nézése megélénkül, és a beszélő ajkára koncentrál. Tudtam, hogy nagyothall, kiáltva mondtam, hogy mennyire örülök látogatásának. Jean–Baptiste hátba veregette, és megkérdezte: mi újság Bécsben. Természetesen udvariassági kérdés volt; de a zenész komoran válaszolta: – Háborúra készülődünk. Arra számítunk, hogy a császár hadserege Ausztria ellen vonul. – Jean–Baptiste felvonta szemöldökét, és a fejét rázta. Nem erre a válaszra számított. Gyorsan másra terelte a beszélgetést, és megkérdezte: – Mi a véleménye a zenekaromról? A muzsikus rosszallóan rázta a fejét, erre Jean–Baptiste a lehető leghangosabban megismételte a kérdést. Beethoven felvonta súlyos szemhéját, szeme pajkosan csillogott: – Elsőre is hallottam a kérdését, nagykövet úr... bocsánat, marsall úr – ugye, így nevezik most? Az ön zenekara, uram, nagyon rossz. – Akkor is eljátssza velük az új szimfóniáját, ugye? – kiabálta Jean–Baptiste. M. Beethoven kuncogott: – Igen, eljátsszuk, mert szeretném hallani a véleményét, nagykövet úr! – Monseigneur! – ordította férjem szárnysegéde a vendég fülébe. – Nyugodtan szólíthat Monsieur van Beethovennek. Nem vagyok seigneur. A szárnysegéd kétségbeesett: – A marsall urat kell Monseigneurnek szólítani! – kiáltotta. Szám elé tartottam zsebkendőmet, hogy nevetésem elfojtsam. Vendégünk mélyen ülő szemét Jean–Baptiste–ra fordította: – Nehezen ismerem ki magam ezekben a rangokban – mondta. – Hálás vagyok önnek, monseigneur, hogy ehhez a göttingeni orvoshoz irányított. – Hallja a saját zenéjét? – szólt egy éles gyerekhang a muzsikus háta mögül. Meghallotta, megfordult, és Oscart látta. Még mielőtt közbe tudtam volna szólni és leinteni a fiamat, Beethoven lehajolt: – Kérdeztél valamit, kisfiú? – Hallja–e a saját zenéjét? – kiáltotta Oscar teli tüdőből. – Monsieur van Beethoven komolyan bólintott: – Ó, igen, nagyon jól hallom. Itt belül – tette szívére a kezét – és itt! – mutatott széles homlokára; majd széles mosollyal hozzátette: – A zenészeket nem mindig hallom tisztán. És ez olykor szerencse, különösen, ha olyan gyengék, mint a papád muzsikusai. Vacsora után a bálterembe mentünk. A zenészek hangoltak, és bátortalan pillantásokat vetettek felénk. Nincsenek Beethoven–szimfóniákhoz szokva – mondta Jean–Baptiste –, balettzenét könnyebb játszani. A széksorok előtt három piros selyemmel bevont karosszék, rajta a Hannover–ház aranyozott emblémája; itt foglaltunk helyet Jean–Baptiste meg én, közöttünk Oscar, aki majdnem eltűnt a karosszék mélyén. Monsieur van Beethoven a zenészek között állt, németül adott utasításainak kis kézmozdulatokkal adott hangsúlyt. – Mit vezényel? – kérdeztem Jean–Baptiste–ot. – Tavaly írt szimfóniáját. Beethoven odajött hozzánk, és elgondolkozva mondta: – Eredetileg Bernadotte tábornoknak akartam ajánlani ezt a szimfóniát. Alaposabban megfontolva helyesebbnek véltem, ha a franciák császárának dedikálom. De... – elhallgatott, maga elé meredt, szemmel láthatóan megfeledkezett rólunk és a hallgatóság többi tagjáról; végül ráébredt, hogy hol van, homlokáról hátrasimított egy dús fürtöt: – Majd meglátjuk. Kezdhetjük, tábornok?

– Monseigneur – sziszegte a Jean–Baptiste mögött ülő szárnysegéd. Jean–Baptiste mosolygott: – Kérem, kezdjék, drága Beethovenem. A testes alak nehézkesen ment fel a karmesteri emelvényre. Hátát láthattuk csupán, meg széles kezét, apró ujjai között a dirigensi pálcával. A pálcával megkopogtatta a pultot, csend lett – és akkor elkezdődött... Fogalmam sincs, hogy zenészeink rosszul játszottak–e vagy jól. Csak azt tudom, hogy ez a testes férfi, széles mozdulataival olyan zenére ösztökélte őket, amilyet még sose hallottam. Néha úgy szólt, mint az orgona, néha mint édes hegedűhang, hol győzedelmesen, hol csüggedten. Számhoz emeltem az öklöm, annyira remegett az ajkam. E zenének semmi köze a Marseillaise–hez. Mégis: így szólhatott a Marseillaise, amikor először indultak csatába az Emberi Jogok és Franciaország határai védelmében. Mint fohász és örömkiáltás. Előrehajoltam, hogy Jean–Baptiste–ra pillantsak. Arcát mintha kőből faragták volna, szája elkeskenyedett, orra merészen kiugrott, szeme különleges fényben lángolt. Jobbjával a szék karfáját markolászta, olyan erővel, hogy kézfején kidagadtak az erek. Senki sem vette észre az ajtóban megjelent futárt, senki se figyelt fel arra, hogy a szárnysegéd, Villatte ezredes hangtalanul feláll és levelet vesz át tőle. Amikor Villatte nesztelenül megérintette a férjem karját, Jean–Baptiste összerezzent, megfordult, és a szárnysegéd szemébe nézett. Elvette a levelet, jelt adott Villatte–nak, hogy maradjon állva a szék mögött. A koncert folytatódott, körülöttem leomlottak a bálterem falai, lebegtem, úgy éreztem, hiszek és remélek, mint egykoron, a papa kezét fogva. A szimfónia két tétele közti szünetben papírzizegést hallottam. Jean–Baptiste feltörte a pecsétet, és kihajtogatta a levelet. Monsieur van Beethoven hátrafordult, kérdően nézett, és Jean–Baptiste jelt adott a folytatásra. Jean–Baptiste a levelet olvasta. Egyszer felnézett, szemében vágyakozással hallgattak mennyei muzsikát. Utána tollat kért a szárnysegédtől, néhány szót firkantott a mindig magánál hordott írótömbre, és odaadta a tisztnek, aki azonnal eltűnt. Helyébe másik tiszt lépett. Ő is megkapta utasítását, s egy harmadik lépett elő, sarkantyúját összeverte; pengése áthatolt Beethoven muzsikáján, és Jean–Baptiste arca bosszúsan megrándult, miközben a soron következő utasítást írta. Amikor mindezekkel végzett, akkor tudott csak visszatérni a zenehallgatáshoz – de már nem azzal a teljes odaadással és lelkesedéssel, mint korábban. Nyugtalanul harapdálta alsó ajkát. Csak a legutolsó tételnél, a szabadságot, egyenlőséget és testvériséget dicsőítő résznél emelte fel megint a fejét. De éreztem, hogy nem a zene hangjára figyel, hanem egy belső hangra – hogy ez mit mondott neki, nem tudom, annyit láttam csak, hogy kesernyésen mosolyog. Hatalmas taps tört ki a szimfónia végén. Levettem a kesztyűmet, hogy hangosabban tapsolhassak. A mester félszegen hajlongott, és a zenészekre mutatott. Azokra, akikkel korábban olyan elégedetlen volt. Mindhárom segédtiszt Jean–Baptiste mögé tömörült, feszült arccal várakoztak. Ő azonban az emelvényhez lépett, és úgy segítette le Monsieur van Beethovent, mintha magas rangú személyiség lenne. – Köszönöm, Beethoven – mondta –, szívemből köszönöm önnek. A muzsikus himlőhelyes arca sima, nyugodt volt, mélyen ülő szeme vidáman, valósággal megfiatalodva csillogott. – Emlékszik, tábornok, hogyan játszotta el nekem egyszer Bécsben a Marseillaise–t? – Hogyne: egy ujjal a zongorán – nevetett Jean–Baptiste. – Akkor hallottam először a maguk himnuszát, egy szabad nép himnuszát... – Beethoven le nem vette a szemét Jean–Baptiste arcáról. Minthogy férjem sokkal magasabb volt nála, fejét fel kellett tartania. – Gyakran gondoltam arra az estére, amikor ezt a szimfóniát írtam. Ezért akartam önnek, a francia nemzet fiatal tábornokának ajánlani.

– Már nem vagyok fiatal tábornok, Beethoven. – A zenész nem válaszolt. Változatlanul Jean–Baptiste szemébe nézett, s emez azt hitte, hogy nem hallotta jól, ezért kiáltva ismételte: – Már nem vagyok fiatal tábornok! Beethoven még mindig hallgatott. A három szárnysegéd kezdett türelmetlen lenni – Azután jött valaki más – folytatta gondterhelten Beethoven –, valaki más, aki nemzete üzenetét a határokon túlra terjesztette. Ezért gondoltam, hogy neki ajánlanám a szimfóniát. Mi a véleménye, Bernadotte tábornok? – Monseigneur! – kiáltotta kórusban a három szárnysegéd. Jean–Baptiste mérgesen leintette őket. – Minden határokon át, Bernadotte – ismételte Beethoven ártatlan, majdnem gyermeki mosollyal. – Akkor este, Bécsben, ön az emberi jogokról beszélt nekem. Alig hallottam addig róluk, nem érdekel a politika. De ennek – ennek vajmi kevés köze van a politikához. – Megint mosolygott. – Egy ujjal játszotta nekem a Marseillaise–t, Bernadotte. – És ön ezt csinálta belőle – mondta mélyen megrendülve Jean–Baptiste. Mindketten elhallgattak. Jean–Baptiste összeszedte magát, végigsimította homlokát, mintha régi emlékeket akarna elűzni. – Monsieur van Beethoven, köszönöm a koncertet. Jó utat kívánok Göttingenbe, és remélem, hogy nem csalódik az ottani orvosban. Ezzel Jean–Baptiste vendégeinkhez fordult – a helyőrség tisztjei voltak jelen, feleségestül, valamint a hannoveri társaság krémje. – Szeretnék elköszönni önöktől. Holnap reggel csapataimmal a harctérre megyek. – Mosolyogva meghajolt. – A császár parancsára! Hölgyeim és uraim, jó éjszakát! – Majd karját nyújtotta nekem. Igen, Hannoverben nagyon boldogok voltunk. A gyertyalángok sárga fénye kezdett elhalványulni a hajnali világosságban, amikor Jean–Baptiste elköszönt tőlem. – Te meg Oscar ma visszaindultok Párizsba. Fernand összekészítette Jean–Baptiste poggyászát. Gondosan becsomagolta az aranyhímzéses marsallegyenruhát, a tizenkét személyes ezüst étkészletet, a tábori ágyat. Jean–Baptiste–on dísztelen tábori egyenruha volt, tábornoki váll–lappal. Megfogtam a kezét, és arcomhoz szorítottam. – Írjál gyakran, kicsi lányom! A hadügyminisztérium. .. – Tudom: továbbítani fogja a leveleimet. Jean–Baptiste, ennek sose lesz vége? Mindig így lesz már, mindig? – Adj egy nagy puszit a nevemben Oscarnak, kicsi lány. – Kérdeztelek, Jean–Baptiste: mindig így lesz ezután? – A császár parancsa: meghódítani és megszállni Bajorországot. Francia marsall felesége vagy, hozzászokhattál – mondta színtelen hangon. – Bajorországot? És ha meghódítottad Bajorországot, visszajössz hozzám Párizsba, vagy ide, Hannoverbe? – Bajorország után Ausztria ellen vonulunk. – És azután? Hiszen már nincs is határ, amit védeni kellene! Franciaországnak nincsenek már határai, Franciaország... – Franciaország maga Európa. És a francia marsalloknak menetelniük kell. A császár parancsa! – Ha elgondolom, hányan kérték, hogy vedd át a hatalmat! Ha akkor rájuk hallgattál volna... – Désirée! – kiáltott szigorúan. Majd lágyabb hangon folytatta: – Kicsi lányom, értsd meg: közkatonaként kezdtem, sose jártam tiszti akadémiára, de meg se fordult a fejemben, hogy a sárból halásszak ki egy koronát. Nem szoktam a sárban kotorászni. Ne felejtsd el! Sose felejtsd el! Elfújta a gyertyát. A szobába betört a búcsú hajnali fénye. Röviddel távozásunk előtt bejelentette magát Monsieur van Beethoven. Épp akkor tettem fel a kalapom, és Oscar büszkén szorongatta saját kis útitáskáját; a muzsikus

lassan, félszegen jött, mereven meghajolt. – Szeretném, ha – keresgélte a szavakat –, szeretném, ha közölné Bernadotte tábornokkal, hogy új szimfóniámat a császárnak sem tudom ajánlani. Neki legkevésbé. – Hosszú szünet. – Egyszerűen „Eroicá”–nak fogom nevezni, a be nem teljesült remény emlékére. Bernadotte tábornok tudni fogja, mire gondolok – sóhajtott. – Átadom neki üzenetét, Monsieur, és biztos vagyok benne, hogy megérti – nyújtottam kezet. – Mama, tudod, mi akarok lenni? – kérdezte Oscar, miközben kocsink a véget nem érő utakon gurult. – Zenész. – Azt hittem, őrmester vagy marsall, mint a papa. Vagy selyemkereskedő – mondtam oda se figyelve; a térdemen tartott naplót vezettem. – Meggondoltam magam. Zeneszerző akarok lenni, mint Monsieur Beethoven. Vagy – király. – Miért király? – Mert a király olyan sok jót tehet. A kastélyban mondta egy szolga. Hannovernek királya volt, mielőtt a császár a papát ideküldte volna. Tudtad ezt, mama? Hatéves fiam is rájött már, milyen műveletlen vagyok! – Zeneszerző vagy király! – ismételte. – Akkor már inkább király – tanácsoltam –, az könnyebb.

Párizs, 1806. június 4. Bárcsak tudnám, hol van Ponte Corvo! Nem baj, holnap reggel elolvasom majd az újságban. Addig meg mit izgassam magam? Inkább leírom, mi minden történt Németországból való visszatérésem óta. Oscar szamárköhögést kapott, nem mozdulhatott ki a házból. Barátaink kerültek minket, mint a pestisest, mert féltek, hogy megfertőzik gyereküket. Újból el akartam kezdeni zene– és illemtanóráimat, de még Monsieur Montel, ez a nadrágba bújtatott balerina is halálosan félt a fertőzéstől. Nem is nagyon bántam, hogy nem kell órákra járni, annyira fáradt voltam: Oscar éjjelente köhögött és hányt, s hogy mindig kéznyújtásnyira legyek, szobámba tetettem az ágyát. A karácsonyt egymagunkban ünnepeltük, Oscar, Marie meg én. Oscarnak hegedűt vettem, és megígértem, hogy amint jól lesz, elkezdhet tanulni rajta. Julie hébe–korba meglátogatott. Ilyenkor Marie–val masszíroztatta a lábát, ami alaposan megdagadt a császár távolléte alatt Joseph és Julie által adott nagyszabású fogadásokon. Hogy ne fertőzzem meg, én az ebédlőben ültem, ő meg a szalonban masszíroztatta magát. A nyitott ajtón át kiáltotta oda nekem az újdonságokat. – A férjed elfoglalta Bajorországot! – mondta egyszer késő ősszel. – Holnap olvashatod a Moniteur–ben. Összetalálkozott egy osztrák sereggel, és megverte. Marie, egy kicsit erősebben, különben nem használ. Nagyon jó tábornok a férjed, Désirée! Októberben mellékesen megjegyezte: – Elvesztettük az egész flottát. De Joseph azt mondja, hogy nem számít. A császár megmutatja az ellenségeinknek, hogy ki az úr Európában. Egy decemberi napon lélekszakadva jött: – Désirée, hatalmas csatát nyertünk, és holnap ezer vendégnek rendezünk bált. Le Roy szalonjában egész éjjel a ruhámon dolgoznak. Borvörös lesz. Mi a véleményed? – De Julie, a vörös igazán nem áll jól neked! Mi hír Jean–Baptiste–ról? Jól van? – Hogy jól van–e? Még annál is jobban, drágám! Joseph azt állítja, hogy a császár, hogy úgy mondjam, lekötelezettje Jean–Baptiste–nak, mert az olyan jól előkészítette a csatát. Tudod, öt hadtest vett részt az austerlitzi csatában. – Austerlitz? Hol az az Austerlitz?

– Fogalmam sincs. De mit számít? Gondolom, valahol Németországban. Figyelj csak: öt hadtest, parancsnokaik Lannes, Murat, Soult, Davout és a férjed. Jean– Baptiste és Soult tartotta a középet. – Minek a közepét? – Mit tudom én? Gondolom, a frontvonalét. Nem vagyok én stratéga. Napoleon és az öt marsall egy dombon állt, és Franciaország összes ellenségét örökre elpáholták. Most már igazán béke lesz, Désirée! – Béke... – mondtam, és elképzeltem Jean–Baptiste hazatérését. – Akkor végre hazajön – kiáltottam a nyitott ajtón át. – Azt mondják, már úton is van. Most majd nekünk kell egész Európát uralni, és ő fogja ennek tervét kidolgozni. – Nem Európáról van szó: haza kell jönnie, mert Oscar állandóan őt emlegeti. – Értem már, te Jean–Baptiste–ról beszélsz – de én a császárról. Joseph azt mondja, hogy a férjed még nem jöhet. A császár elrendelte, hogy ne csak Hannovert, hanem Ansbachot is ő igazgassa. Felváltva lesz a két helyen. Menj el Ansbachba, nézz körül. – Nem mehetek – mondtam elszontyolodva –, amíg Oscar meg nem gyógyul. Julie nem hallotta. – Azt mondod, hogy a borvörös nem áll jól nekem? Joseph szereti, királyi színnek tartja. Au, Marie, ne olyan erősen! Miért nem válaszolsz, Désirée? – Olyan szerencsétlen vagyok. Annyira szeretném látni Jean–Baptiste–ot. Miért nem kaphat szabadságot? – Ne gyerekeskedj, Désirée! Hogyan tudná a császár megtartani a meghódított területeket, ha nem a marsallokat tenné oda főparancsnoknak? „Igen, hogy is tarthatná meg? – gondoltam elkeseredve. – Ezzel az új győzelemmel, tizennyolc marsallja segítségével egész Európát meghódította. És nekem, pont énnekem kell marsallfeleségnek lennem. Franciák milliószámra vannak, de marsallok csak tizennyolcan. Miért is kellett éppen marsallhoz feleségül mennem? Úgy szeretem, és annyira vágyom utána!” – Igyál egy csésze csokoládét, és feküdj le, Eugénie – mondta Marie. – Ma éjjel sem aludtál egy szemhunyást sem! Felnéztem: – Julie hol van? – Elaludtál, és ő elment ruhát próbálni és bált rendezni és leporolni az Élysée– palotát, mielőtt az ezer vendég megérkezne. – Marie, sose lesz ennek vége? Ennek a háborúzásnak, olyan területek elfoglalásának, amelyekhez semmi közünk? – Ó igen, egyszer vége lesz, rettenetes vége – mondta komoran Marie. Gyűlöli a háborúkat: attól fél, hogy a fiát is behívják. És gyűlöli a királyi kastélyokat, amelyekben élünk, mert Marie köztársaságpárti. Mind azok voltunk – valaha. Lefeküdtem, nyugtalanul aludtam, és csakhamar újból felriadtam: Oscar köhögött és levegő után kapkodott... Teltek–múltak a hetek. Megjött a tavasz, de Jean–Baptiste még mindig nem tért vissza. Levelei rövidek, érdektelenek. Székhelye Ansbachban van, és megkísérli bevezetni ugyanazokat az újításokat, mint Hannoverben. Amint Oscar jobban van, írta, menjünk el hozzá. De Oscar nagyon lassan gyógyult. Rengeteg tejet itattunk vele, s a tavaszi napsütésben kifektettük a kertbe. Josephine egyszer eljött, és szememre hányta, hogy nem törődöm eléggé a rózsáimmal. Ezért elküldte saját kertészét. A kertész rettenetesen sokat kért, és úgy megmetszette a rózsákat, hogy alig maradt belőlük valami. Végre megszűnt az ismerősök félelme a fertőzéstől, és Hortense meghívta Oscart, hogy fiaival játsszék. Miután Napoleon adoptálta a két fiút, Hortense és Louis Bonaparte bízik benne, hogy az idősebbik fogja egyszer örökölni a trónt.: Másfelől itt van Joseph, aki azt hiszi, hogy övé lesz a trón. (Nem értem, miből gondolja Joseph, hogy túléli öccsét, és azt sem, hogy miért nem hiszi senki: Napoleon egyik saját fiát

nevezi ki trónörökösnek. Végül is itt van a kis Leon, Josephine felolvasónőjének, Eleonore Revelnek a fia, aki tavaly decemberben született a legnagyobb titokban és sok szóbeszéd közepette, és arra is van halvány esély, hogy Josephine újból szülhet... Hál' Istennek nem az én gondom ez az egész!) Oscart tehát meghívták, hogy Hortense fiaival játsszék, és néhány nappal később felszökött a láza, fájt a torka és egy falatot sem evett. Most már mindenki kerülte a házunkat: Oscar kanyarós lett! Dr. Corvisart eljött, és hideg borogatást írt elő, hogy Oscar lázát lenyomja. De a borogatás nem segített. Oscar lázában félrebeszélt, kétségbeesetten hívta az apját. Éjszaka csak az én ágyamban volt hajlandó feküdni, s én szorosan magamhoz öleltem. Fennállt a fertőzés veszélye, de Marie azt mondta, hogy gyerekkoromban túlestem rajta, s ezt a betegséget ritkán kapni meg kétszer. Oscar vékony kis teste tele volt piros kiütéssel. – Dr. Corvisart meghagyta: ne engedjük, hogy vakarózzék. Ezekben a napokban felolvasónőmnek színét sem láttam. Isten tudja, kinek olvasott fel, nekem aztán nem, annyira félt a kanyarótól. Az bosszantott csupán, hogy a bérét így is ki kellett fizetnem. Jean–Baptiste marsallá való előléptetése óta oly sok a fölösleges kiadás. Egyhangúan teltek a napok. Egy tavaszi délután váratlanul megjelent Julie: Oscar kanyarója óta be se tette a lábát hozzánk, szobalánya útján érdeklődött Oscar hogyléte felől. Feldúltan esett be a szalonba, s mikor a kertből a házba léptem, rám kiáltott: – Ne gyere közelebb, megfertőzöl! De muszáj, hogy neked mondjam meg először. Teljesen megfoghatatlan! Kalapja csálén állt, halálsápadt volt, arcán izzadság–patakok folydogáltak. Megrettentem: – Az Isten szerelmére, mi baj? – Királyné lettem, Nápoly királynéja – mondta színtelen hangon; szemében rettegés ült. Először azt hittem, megbetegedett és félrebeszél, hogy valahol – nálunk biztosan nem – megkapta a kanyarót. Kikiáltottam: – Marie, gyere gyorsan, Julie rosszul van! Marie bejött, de Julie minden segítséget visszautasított: – Hagyj békén, semmi bajom, csak hozzá kell még szoknom a gondolathoz. Királyné, én mint királyné! Nápoly királynéja! Nápoly az Olaszországban van, ugye? A férjem: őfelsége Joseph király! És én őfelsége Julie királyné vagyok! Ó, Désirée, olyan borzasztó ez az egész. Megint Olaszországba menni és megint olyan rémes márványpalotákban lakni... – Mademoiselle Julie papájának bizonyára nem tetszett volna – kotyogott bele Marie. – Fogd be a szád! – szólt rá keményen Julie. Sose beszélt így Marie–val. Marie összeszorította ajkát, kiment, és vadul becsapta az ajtót. Alighogy távozott, legjobb ruhájában megjelent társalkodónőm, Madame la Flotte, és olyan mély bókot vágott ki, mintha a császárné előtt állna. – Gratulálhatok, felség? – selypítette. Julie, akit Marie dühös távozása majdnem sírógörcsbe kergetett, most idegesen összerándult, szája sarka remegett. Gyorsan összeszedte magát, és olyan arckifejezést öltött, mint egy királynét játszó rossz színésznő. – Köszönöm. Honnan tudja, hogy mi történt? – kérdezte új, idegen hanghordozással. Társalkodónőm még mindig mélyen hajbókolva állt Julie előtt a szőnyegen. – Az egész város erről beszél, felség. – Majd minden ok nélkül hozzátette: – Felséged nagyon kegyes! – Hagyjon magunkra – mondta új hangján Julie. Társalkodónőm erre megpróbált kihátrálni az ajtón: manőverezését nagy érdeklődéssel figyeltem. Amikor végre sikerült hátrafelé kimennie, megjegyeztem: – Úgy látszik, azt hiszi, az udvarnál van. – Az én jelenlétemben ezentúl mindenkinek úgy kell viselkednie, mintha az udvarnál volna. – Julie reszketett, mintha fázna. – Désirée, mindentől úgy félek. Bátorítani akartam: – Ostobaság. Te mindig önmagad maradsz. De Julie csak rázta a fejét, és kezébe temette arcát: – Nem, nem használ semmi. Nem verheted ki a fejemből; királyné vagyok. Sírni kezdett, s én gondolkodás nélkül odamentem hozzá. Azonnal felvisított: – Ne nyúlj hozzám! Menj innen! Kanyaró!

Visszamentem a kertbe vivő ajtóhoz. – Yvette! – kiáltottam. Szobalányom, Yvette, megjelent, és Julie láttán ő is mélyen meghajolt. – Yvette, hozzon egy üveg pezsgőt! – Nem bírom – jajveszékelt Julie –, nem bírom. Még több fogadás, még több bál – ráadásul idegen országban –, távol Párizstól... Yvette pezsgősüveggel és két pohárral jött vissza. Kitöltöttem. Julie kapkodva, szomjasan, egyből felhajtotta. – Egészségedre, drágám – mondtam –, gondolom, ilyenkor illik gratulálni. – Te vagy az oka mindennek – mosolygott –, te hoztad Josephet hozzánk. Eszembe jutottak a Joseph hűtlenkedéseiről szállongó pletykák. Semmi komoly, futó kalandok csupán. Joseph rég rájött, hogy regényírónak nem valami kiváló, de politikusi tehetségére büszke lehet. És most Joseph sógor király lett... – Remélem, hogy boldogok vagytok. – Olyan ritkán vagyunk kettesben – mondta Julie, és elnézett mellettem, ki a kertbe. – Azt hiszem, boldog vagyok. Itt vannak a gyerekek: Zenaïde és a kis Charlotte Napoleone. – Leányaid most hercegnők lesznek és minden rendbe jön – mondtam mosolyogva. Magamban megpróbáltam elképzelni Julie–t mint királynét; lányai hercegnők és Joseph, a Maison Commune jelentéktelen kis titkára, aki a hozományáért vette el Julie–t: I. József nápolyi király. – A császár úgy határozott, hogy a meghódított területekből független államokat alapít, s ezeket a császári hercegek és hercegnők fogják kormányozni. Természetesen mindegyiküket barátsági szerződés köti Franciaországhoz. Joseph és én Nápolyt és Szicíliát kaptuk, Elisa lett Lucca hercegnője, Louis Hollandia királya, és Murat Clèves hercege. – Az Isten szerelmére, a marsallokra is sor kerül? – kérdeztem rémülten. – Nem. Murat azonban Caroline férje, és Caroline halálosan megsértődne, ha nem részesülhetne valamely ország jövedelméből úgy, mint a többiek. – Megkönnyebbültem. – Mindenesetre – folytatta Julie – valakinek csak uralkodni kell azokban az országokban, amelyeket meghódítottunk. – Ki hódított meg? – kérdeztem gúnyosan. Julie nem válaszolt, újabb pohár pezsgőt töltött magának, sietve kiitta: – Én akartam az első lenni, aki mindezt elmondja neked. Most pedig rohannom kell. Le Roy már nekilátott királyi ruhatáramnak. Ennyi bíbor! – Ne hagyd – mondtam határozottan. – Nem áll jól neked az a szín! Legyen zöld a koronázási ruha, és nem bíbor. – És ez az egész csomagolás! – nyafogta Julie. – És az ünnepélyes bevonulás Nápolyba! De te velünk jössz, ugye? – Nem, nem – ráztam a fejem. – Ápolni kell a gyereket, és emellett – a férjemre várok. Jean–Baptiste előbb–utóbb csak hazajön, nem? Azóta nem láttam Julie–t – ma reggelig. Csak a Moniteur–ből értesültem Nápoly királya és királynéja báljairól, fogadásairól és úti előkészületeiről. Oscar ma kelhetett fel először az ágyból, és a nyitott ablakhoz ült. Varázslatos májusi nap, a levegő megtelt az orgona és a rózsák illatával, a mindent betöltő üdeség nyomán minden eddiginél jobban vágytam az én Jean–Baptiste–om után. Kocsi állt meg a kapu előtt. Elállt a szívverésem, mint mindig, ha váratlanul idehajt egy hintó. Várom a csodát – de csupán Julie lépett ki a hintóból. Hallottam, ahogy utánam kérdezősködik, s a következő percben belépett. Társalkodónőm és Yvette mélyen hajbókolt, Marie azonban, aki éppen port törölt, kőmerev arccal ment ki a kertbe. Julie–t látni sem akarja. Királyi mozdulattal (amit minden bizonnyal Monsieur Monteltől tanult) parancsolt ki Julie mindenkit a szalonból. Oscar odaszaladt hozzá: – Julie néni, egészséges vagyok! – Julie átölelte, magához szorította, és fürtös feje fölött szólt oda nekem: – Meg akartam mondani, mielőtt holnap a Moniteur–ben olvasnád, hogy Jean–Baptiste lett Ponte Corvo hercege. Gratulálok, fenség! – Nevetett, és megcsókolta Oscart: – Neked is gratulálok, Ponte Corvo hercegségének trónörököse!

– Nem értem. Jean–Baptiste nem fivére a császárnak – dadogtam. – De olyan sikeresen kormányozza Hannovert és Ansbachot, hogy a császár különös kegyben akarta részesíteni – mondta diadalmas hangon Julie; eleresztette Oscart, és hozzám lépett: – Nem örülsz, fenség? Nem örülsz, te – te hercegnő! – Azt hiszem... – elharaptam a szót. – Yvette, pezsgőt! – Tudom, hogy berúgok, ha reggel iszom pezsgőt – fordultam Julie–hez –, de amióta megsértetted, Marie nem készít nekünk csokoládét. Így – és most áruld el: hol az a Ponte Corvo? Julie vállat vont. – Milyen ostoba vagyok! Meg kellett volna kérdezni Josephet. Nem tudom, drágám. Fontos? – Fontos lehet, ha oda kell menni kormányozni. De borzasztó lenne! – A név olaszosan hangzik. Lehet, hogy Róma közelében van. Ez esetben közel lennétek hozzánk. – Arca befelhőzött. – Túl szép ahhoz, hogy igaz lehessen. A te Jean– Baptiste–od marsall, és a császárnak szüksége van rá a csatákban. Nem, te biztosan itt maradsz, nekem meg el kell menni Nápolyba! – Egyszer csak vége lesz a csatáknak, nem? „Tönkre győzzük magunkat” – ki is mondta egyszer ezt? Jean–Baptiste. Franciaországnak nem maradtak megvédeni való határai, Franciaország maga Európa, és Napoleon és Joseph és Louis és Caroline és Elisa uralkodik mindenütt, és most a marsallokra is sor kerül... – Egészségére, fenség! – emelte poharát Julie. – A tiédre, felség! „És holnap olvasni fogjuk a Moniteur–ben” – gondoltam, amint az édes pezsgő lecsúszott a torkomon. Ponte Corvo, hol lehet az a Ponte Corvo? És mikor jön már haza az én Jean–Baptiste–om?

1807 nyarán, egy kocsiban, valahol Európában Marienburg: így hívják a helyet, ahová igyekszem. Halvány fogalmam sincs, hol fekszik, de az ezredes, akit a császár adott mellém kísérőül, térképet tart a térdén, és időről időre utasításokat kiabál ki a kocsisnak. Ezért feltételezem, hogy idővel elérünk Marienburg–ba... A velem szemben ülő Marie állandóan morog a rossz utak miatt; gyakran beleragadunk a sárba. Amikor lovat cseréltünk, a körülöttünk beszélt nyelvből rájöttem, hogy Lengyelországon át megyünk; a németet ugyanis felismerem. – Lerövidítjük az utat – magyarázta az ezredes –, mehetnénk Észak–Németországon át, de az kerülő lenne, és fenségednek sietős. Igen, nagyon sietős. – Marienburg nincs messze Danzigtól – mondta. Ez sem jelentett nekem semmit, mert Danzigról sem tudom, hogy hol fekszik. – Ezen a vidéken néhány héttel ezelőtt még háború dúlt – folytatta az ezredes –, de most már béke van. Igen, Napoleon újabb békeszerződést írt alá, ezúttal Tilsitben. A németek, élükön a poroszokkal, fellázadtak, és orosz segítséggel akarták kiűzni területükről csapatainkat. A jénai fényes diadalról részletes beszámolókat közölt a Moniteur. Otthon viszont Joseph titokban elárulta nekem, hogy Jean–Baptiste „stratégiai okokból” nem engedelmeskedett a császár egyik parancsának, és nyíltan meg is mondta Napoleonnak: ha akarja, hadbíróság elé állíthatja. De mielőtt erre sor kerülhetett volna, Jean–Baptiste Lübeckben (fogalmam sincs, hol keressem a térképen!) bekerítette Blücher tábornok csapatait, és rohammal bevette a várost. Véget nem érő tél következett; nagy ritkán kaptam csak híreket Jean–Baptiste felől. Berlin elesett, és csapataink Lengyelországon át űzték az ellenséget. Jean– Baptiste volt a hadsereg balszárnyának parancsnoka. Mohrungen közelében győzelmet aratott a nagy számbeli fölényben lévő ellenségen. Ez alkalommal

nemcsak döntő sikert aratott, hanem magát a császárt is megmentette. Személyes bátorsága olyan mély benyomást tett a porosz főparancsnokságra, hogy visszajuttatták neki a csata során elvesztett útiládáját – benne a marsall– egyenruhával – és tábori ágyát. Sok hónapja történt mindez. Jean–Baptiste ezredei azóta számtalan, a balszárnyat ért támadást vertek vissza, a császár csatát nyert Eylaunál és Jénánál, és békefeltételeket diktált az általa meghódított Európának. Mindenki meglepődött, amikor Napoleon egy szép napon Párizsba érkezett, és zöld libériás lakájai – a zöld Korzika színe – háztól házig lovagolva meghívókat kézbesítettek a Tuileriákban tartandó nagy győzelmi bálra. Új, halvány rózsaszín szaténruhámat vettem fel – kivágásában sötétebb rózsaszín rózsákkal –, fejemen meg az a rubin– és gyöngydiadém, amit Jean–Baptiste küldött futárral tavaly augusztusban, házassági évfordulónkra. – Fenséged nagyon jól fog szórakozni – mondta irigyen társalkodónőm, s az aranyládikót nézte, tetején a bevésett sassal, amelyben az ékszereket tartom; a ládikót, amelyet a koronázás napján kaptam. Tagadóan ráztam fejet: – Nem, nagyon magányos leszek a Tuileriákban. Még Julie királyné sem lesz ott. – Julie szegény Nápolyban, a déli hőségben, végtelen magányban didereg. A bál egyáltalán nem úgy alakult, ahogy vártam. A nagy bálteremben gyűltünk össze, vártuk, hogy megnyíljanak a szárnyas ajtók és felhangozzék a Marseillaise. Megjelent a császár és a császárné, mindnyájan mélyen hajbókoltunk. A felséges pár lassan körbejárt, egyeseket kitüntettek megszólításukkal, másokat boldogtalanná tettek azzal, hogy nem szólították meg őket. Az őt körülvevő magas szárnysegédek miatt először alig vettem észre Napoleont. Hirtelen megállt, egész közel hozzám, és ráförmedt egy – feltehetőleg holland – előkelőségre: – Azt hallom, hogy gonosz nyelvek úgy terjesztik: tisztjeim a csapatokat küldik csatába, míg ők maguk a frontvonal mögött keresnek fedezéket. Vagy nem ezt mondogatják az ön hazájában, Hollandiában? – mennydörögte. Én is tudom, hogy a hollandok általában nagyon elégedetlenek a francia uralommal és különösen a suta Louis királlyal és a mélabús Hortense királynéval. Ezért nem lepett meg, hogy a császár haragszik rájuk, és nem a szavaira figyeltem, hanem az arcára. Rövidre vágott haja alatt éles vonásai megteltek, színtelen ajkán felsőbbrendűvé vált a valaha oly megnyerő mosoly. Meg is hízott, majd szétpattant rajta az egyszerű tábornoki egyenruha, amelyen most sem viselt kitüntetést, kivéve a becsületrendet, amelyet maga alapított. Kifejezetten gömbölyded benyomást keltett, s Isten e gömbölyű földi képmása széles gesztusokkal hadonászott, majd erőt vett magán, és háta mögött kulcsolta össze kezeit, mint régen, nagy felindulások idején. Összekulcsolta, mintha nyugalmat akarna parancsolni túlzottan ideges ujjainak. Felsőbbséges mosolya gúnyossá vált: – Uraim, azt hiszem, hogy nagy hadseregünk tisztjei egyedülálló módon bizonyították bátorságukat. Még a legmagasabb rangúak sem ódzkodnak attól, hogy veszélynek tegyék ki magukat. Tilsitben ért a hír, hogy Franciaország egyik marsallja is megsebesült. Mélységes csend támadt. Hallotta–e szívverésem az egész terem? – A szóban forgó marsall Ponte Corvo hercege – fűzte hozzá, hatásszünetet tartva. – Ez–igaz? – kiáltásom megtörte a császárt körülvevő etikettet. Arca elkomorult. Az ember nem kiált fel ő császári felsége jelenlétében... A rosszalló kifejezés eltűnt, s abban a pillanatban tudtam, hogy látott engem, mielőtt a hollandust megszólította volna. Szóval így akart értesíteni. így, ezernyi idegen előtt, mintha büntetni kívánt volna. Büntetni, de miért? – Drága hercegnőm – mondta, és én mélyen hajbókoltam. Kézen fogott, és felemelt. – Sajnálom, hogy ezt kellett közölnöm – szólt, miközben érdektelenül elnézett a fejem felett. – Ponte Corvo hercege, aki fölöttébb kitüntette magát ebben a hadjáratban, és akinek lübecki haditette csodálatunkat érdemelte ki, Spandau

közelében enyhén megsebesült. A nyakán. Értesülésem szerint gyógyulóban van. Nagyon kérem, drága hercegnő, hogy ne izgassa magát. – Én meg nagyon kérem, Sire, tegye lehetővé, hogy a férjemhez utazhassak – mondtam fakó hangon. Most először nézett a szemembe. Marsallfeleségek általában nem szoktak férjük hadiszállására utazni. – A herceg Marienburgba költözött, ahol gondoskodnak róla. Nem tanácsolom ezt az utat, hercegnő. Észak–Németországban, és különösen Danzig környékén, nagyon rosszak az utak. Ez a térség röviddel ezelőtt még csatamező volt. Nem szépasszonyok szemének való látvány – mondta hűvösen. Élénk érdeklődéssel figyelte arcomat. „Ez a bosszúja – gondoltam – az Enghien herceg kivégzése előtt tett éjszakai látogatásért, bosszúja, hogy akkor éjjel ellenálltam udvarlásának; bosszúja, mert Jean–Baptiste–ot szeretem, azt a tábornokot, akit nem ő szemelt ki nekem.” – Sire, könyörögve kérem, engedje meg, hogy férjemhez menjek. Közel két éve nem láttam. Szeme még mindig arcomat fürkészte. Bólintott. – Közel két éve. Látják, uraim, milyen áldozatokat hoznak országukért a francia marsallok? Drága hercegnő, ha vállalja a kockázatot, megkapja az útlevelet. Hány személyre? – Kettőre. Marie–t viszem csak magammal. – Elnézést, hercegnő – kicsodát? – Marie–t. Hűséges öreg Marie–nkat Marseille–ből. Felséged talán emlékszik még rá – mondtam dacosan. Végre! Meglágyult a márványarc, derűs mosoly villant. – Hát persze, a hűséges Marie! A marcipántorták Marie–ja! – Egy szárnysegédhez fordult: – Útlevelet Ponte Corvo hercegnőjének és kísérőjének! – Végignézett a körötte állókon, és szeme megakadt egy magas, gránátos ezredesen. – Moulin ezredes, ön kíséri el a hercegnőt, és személyesen nekem tartozik felelősséggel biztonságáért. – Hozzám fordult: – Mikor akar indulni? – Holnap reggel, Sire. – Kérem, adja át a hercegnek szívélyes üdvözletem, valamint ajándékom. E győzedelmes hadjáratban tett szolgálataiért megajándékozom – láttam, hogy szeme színe elváltozik, mosolya gúnyosra görbül; most jön a pofon, gondoltam – Moreau volt tábornok házával a Rue d'Anjou–n. Nemrég vettem meg a feleségétől. Úgy hallom, a tábornok Amerikába vonult száműzetésbe. Kár. Tehetséges katona, de sajnos elárulta Franciaországot – nagy kár... Megint mélyen hajbókolva, távolodó hátát láttam csupán és hátán keményen összekulcsolt kezeit. Moreau tábornok háza! Azé a Moreau–é, aki – Jean–Baptiste–tal együtt – a köztársaságot akarta Brumaire 18–án megvédeni, s akit öt évvel később, királypárti összeesküvés vádjával letartóztattak és kétévi börtönre ítéltek. Nevetséges vád: a köztársaság leglojálisabb tábornoka mint királypárti összeesküvő! Az első konzul életfogytiglani száműzetésre változtatta a börtönítéletet. És most, császárként, megvette a házát, és Moreau legjobb barátjának ajándékozza, annak az embernek, akit gyűlöl, de akit nem nélkülözhet... És így indult ez az utazás, harcmezőkön át; felfúvódott hasú döglött lovak fekszenek az út mentén, lábuk az égnek mered, és sebtében összerótt kis fakeresztek jelzik apró földhányásokon, hogy alattuk emberek fekszenek. És egész idő alatt zuhog az eső. – És mindegyiküknek van anyja – szóltam minden apropó nélkül. – Hogyhogy? Anyjuk? – riadt fel a mellettem bóbiskoló ezredes. Az esőáztatta kis földhányásokra mutattam. – Ezeknek a halott katonáknak. Vagy nem anyák fiai valamennyien? Marie behúzta a függönyt. Az ezredes tanácstalanul nézett ránk. Egy szót sem szóltunk. A férfi vállat vont, és ismét behunyta a szemét. – Úgy vágyom Oscar után – mondtam Marie–nak. Születése óta első ízben hagytam el Oscart. Kora hajnalban, indulás előtt elvittem Madame Letiziához Versailles–ba – a

trianoni palotában lakik. Épp akkor tért vissza a hajnali miséről, és megígérte, hogy jól gondját viseli majd. – Elvégre öt fiút neveltem fel – mondta. „És milyen rosszul” – gondoltam magamban, de ilyet nem lehet Napoleon anyjának mondani. – Indulj csak Bernadotte– hoz, Eugénie, én majd vigyázok Oscarra – ismételte, és érdes kezével megsimogatta a kisfiú fürtjeit. – Ne éjszakázzunk egy vendégfogadóban? – kérdezte az ezredes. Tagadóan intettem. Amikor beesteledett, Marie a lábam alá tett egy vendégfogadóban megtöltött forró vizes palackot. Az eső könyörtelenül verte a kocsi tetejét, s a katonasírok, rajtuk a szánalmas kis fakeresztek, belemosódtak a zuhogásba. És így folytattuk utunkat Marienburgba. Ez már tényleg rémes! – kiáltottam fel önkéntelenül, amikor kocsink megállt Jean– Baptiste főhadiszállása előtt. Lassanként megszoktam a kastélyokat és a palotákat, de Marienburg sem ez, sem az, hanem középkori, szürke, elhagyatott, romlásnak indult, hátborzongató vár. Udvarában katonák hemzsegtek; hatalmas izgalmat, temérdek sarkantyúpengetést váltott ki, hogy Moulin ezredes megmutatta az útlevelem. A marsallné személyesen! A kocsiból kilépve gyorsan szóltam: – Kérem, ne jelentsenek be! Meg akarom lepni a herceget! A gyatrán kikövezett udvaron két tiszt vezet. Mélységesen megdöbbentettek a körös–körül meredező, vastag, romos falak, amelyek tövébe középkori hölgyek és lantpengető lovagok illettek volna, az itt lézengő, különböző ezredekhez tartozó katonák helyett. – Monseigneur majdnem teljesen egészséges. Monseigneur ilyenkor dolgozik, és nem szereti, ha megzavarják. Micsoda meglepetés! – mondta mosolyogva a fiatalabbik tiszt. – Nem találhattak volna jobb főhadiszállást ennél a trubadúr–várnál? – böktem ki eléggé meggondolatlanul. – Háborúban a herceget nem érdekli, hol száll meg. És itt a szükséges hivatalok is elférnek. Erre parancsoljon, fenség. – Alig észrevehető ajtót nyitott ki, hosszú, hideg és dohos folyosóra jutottunk. Végül egy kis előszobába értünk, ahol Fernand ugrott elém. – Madame! Olyan elegáns volt, hogy alig ismertem meg. – Ó, istenem, hogy milyen elegáns lett, Fernand! – nevettem. – Mert most Ponte Corvo hercege vagyunk – mondta ünnepélyesen. – Nézze meg a gombokat, Madame! – Hasát kidomborította, hogy megmutassa bíborvörös libériáján az aranygombokat, rajtuk a különleges címerrel. – Ponte Corvo címere! Madame címere! – jelentette ki büszkén. – Na végre, csakhogy látom – mondtam, és érdeklődéssel szemléltem a bonyolult vésetet. – Alapjában véve teljesen egészségesek vagyunk már, csak a seben sarjadt új bőrünk viszket – világosított fel Fernand. Ujjamat az ajkam elé tettem. Fernand megértette, és nagyon halkan nyitott ajtót. Jean–Baptiste nem hallott meg. íróasztalánál ült, állát kezére fektetve tanulmányozott egy hatalmas kötetet. A könyv mellett álló gyertya homlokára, erre a tiszta, komoly homlokra vetette fényét. Körülnéztem. Furcsa összevisszaság uralta a szobát. Iratokkal és bőrkötéses könyvekkel teli íróasztal állt a kandalló előtt, amelyben óriási tűz lobogott. A kandalló párkánya mellett terjedelmes térkép függött – a tűz vörös fényt vetett rá. Hátrább állt a keskeny tábori ágy s egy asztal, ezüst mosdótállal és kötszerekkel. Más semmi nem volt a hatalmas teremben. Közelebb léptem. A tűz pattogása minden más zajt elnyomott, így nem hallotta lépteim. Sötétkék tábori egyenruhájának gallérja nyitva, alatta sál fehérlett. Álla alatt

a sál meglazult, és láttam a fehér sebpólyát. Lapozott, és jegyzett valamit a lap szélére. Levettem a kalapom. Meleg volt a kandalló mellett, napok óta először éreztem, hogy melegben és biztonságban vagyok, de fáradt is, halálosan fáradt. Most már nem számított – megérkeztem. – Fenség – szólítottam meg –, drága Ponte Corvo herceg... Felugrott. – Úristen, Désirée! – Egy ugrással mellettem termett. – Még mindig fáj a sebed? – kérdeztem két csók között. – Igen, különösen akkor, ha olyan erősen szorítsz, mint most. Tüstént leeresztettem a karom. – Úgy foglak csókolni, hogy nem ölellek át. – Nagyszerű! Ölébe ültem, és a nagy könyvre mutattam. – Mit olvasol? – Jogot. Egy tanulatlan őrmesternek rengeteget kell pótolnia, ha rábízzák egész Észak–Németország és a Hanza–városok kormányzását. – Hanza–városok? Mik azok? – Hamburg, Lübeck és Bréma. És ne felejtsd el, hogy még mindig felelős vagyok Hannoverért és Ansbachért. Becsuktam a könyvet, és szorosan hozzábújtam. – Oscar olyan beteg volt – suttogtam –, és te olyan sokáig voltál távol tőlünk. Megsebesültél, és én nem lehettem melletted... Ismét megcsókolt. – Kicsi lányom, kicsi lányom – mondta, és még jobban magához ölelt. Hirtelen feltépték az ajtót. Nagyon zavarba jöttem, felugrottam, és lesimítottam a hajam. De csupán Marie és Fernand rontott be. – Marie tudni akarja, hogy hol fog a hercegnő aludni – mondta sértett hangon Fernand. Természetesen tudtam, hogy azért haragszik, mert magammal hoztam Marie–t. – Az én Eugénie–m nem alhat olyan helyen, ahol hemzsegnek a poloskák – sziszegte Marie. – Poloskák? – kiáltotta Fernand. – Itt nincs egyetlen élősdi. Ahhoz túl hideg és nedves ez a vár. – Amikor ezek ketten vitatkoznak, úgy érzem, mintha otthon lennék a Rue Cisalpine–on – nevetett Jean–Baptiste. Eszembe jutott a császár ajándéka, Moreau háza. „Vacsora után el kell mondanom neki – gondoltam –, de előbb együnk és igyunk, utána majd meglátjuk.” – Fernand, gondoskodj róla, hogy egy órán belül legyen a hercegnőnek hálószobája és szalonja – parancsolta Jean–Baptiste. – És ne a raktárból szedjetek elő valami nyirkos bútort. Szólj az ügyeletes tisztnek, szerezzen tisztességes berendezést a környező városi házakból. – Poloskák nélkül! – jegyezte meg Marie. – Itt fogunk vacsorázni kettesben, egy óra múlva – rendelkezett Jean–Baptiste. Hallottuk, ahogy azok ketten odakint folytatták a veszekedést, és jót nevettünk, amikor eszünkbe jutott a rózsákkal és tüskékkel teli nászágy. Visszamásztam az ölébe, és válogatás nélkül meséltem mindenről, ami csak eszembe jutott, Julie királyné gyötrelmeiről, Oscar szamárköhögéséről és kanyarójáról; átadtam Monsieur Beethoven üzenetét új szimfóniájáról, amelyet mégsem ajánlhat a császárnak, egyszerűen csak „Eroicá”–nak nevezi el, egy sosem teljesült remény emlékére... Fernand megterített egy kis asztalon, és leültünk, hogy elfogyasszuk a rendkívül ízletes csirkét, hozzá a nagyon finom burgundit. – Jean–Baptiste, új evőeszközt vásároltál! És látom rajta a Ponte Corvo–címert! Otthon még mindig a régi „B” betűs evőeszközt használom. – Vakartasd le róla a „B”–t, drágám, és tetesd rá az új címert. Nem kell takarékoskodnod, nagyon gazdagok vagyunk.

Fernand, aki eddig felszolgált, eltűnt, s én rászántam magam a kínos közlésre. – Gazdagabbak vagyunk, mint gondolnád – mondtam. – A császár házat ajándékozott nekünk. Jean–Baptiste felnézett. – Házat? Miféle házat? – Moreau tábornok házát a Rue d'Anjou–n. Madame Moreau–tól vette. – Tudom, négyszázezer frankért, néhány hónappal ezelőtt; rengeteg szóbeszéd tárgya volt a tisztek között. Jean–Baptiste lassan gerezdekre bontott egy narancsot, és megivott egy pohár likőrt. Hirtelen nagyon fáradtnak láttam. – Moreau háza – mondta halkan. – Moreau barátom száműzetésbe kényszerült, miközben engem a császár elhalmoz kegyeivel. Ma kaptam tőle levelet: közli, hogy újabb lengyelországi és vesztfáliai birtokokat juttat nekem, ezek szavatolt évi jövedelme 300 ezer frank. De egy szót sem szól Moreau házáról vagy a te látogatásodról. Nem könnyű elrontani a férj–feleség találkozás örömét. De a franciák császárának ez is sikerül... – Azt mondta, hogy nagyon nagyra becsüli Lübeck elleni támadásod sikerét. – Jean–Baptiste nem válaszolt. Homlokát komoran összeráncolta. – Nagyon kényelmes otthont teremtek az új házban – folytattam ügyefogyottan–, haza kell jönnöd. A gyerek állandóan sír utánad. Jean–Baptiste fejet rázott. – Moreau háza sose lesz az otthonom, csak átmeneti tartózkodási hely, ahol időnként meglátogatlak benneteket. – A tűzbe bámult, és elmosolyodott: – Megírom Moreau–nak. – De hogy tudsz vele a kontinentális zárlaton át érintkezni? – A császár azt akarja, hogy a Hanza–városokat kormányozzam. Lübeckből el lehet juttatni leveleket a semleges Svédországba, s onnan Angliába és Amerikába. És Svédországban vannak barátaim. Félig elfeledett, mégis nagyon világos emlék támadt bennem: Stockholmban, valahol az Északi–sark közelében, vászonfehér éggel... – Mit tudsz Svédországról? – kérdeztem. – Amikor Lübecket bevettem – mondta, ismét vidámabb hangulatban –, svéd csapatot leltem a városban: egy dragonyos századot. – Hogy történhetett? Svédországgal is hadban állunk? – Kivel nem állunk hadban? Azaz: Tilsit óta állítólag békességben. Mindenesetre, Svédország akkor ellenségeink oldalán harcolt. Eszeveszett fiatal királya azt hitte: Isten eszköze ő, aki arra hivatott, hogy megsemmisítse Napoleont. Nyilvánvalóan vallási mániában szenved. – Hogy hívják? – Gusztáv. Ezen a néven a negyedik, azt hiszem. A svéd királyokat vagy Károlynak, vagy Gusztávnak hívják. Apja, a harmadik Gusztáv, olyan népszerűtlen volt, hogy egy svéd arisztokrata egy álarcosbálon leszúrta. – Milyen rettenet, milyen barbárság – álarcosbálon! – Amikor fiatalok voltunk – mondta gúnyosan – a nyaktiló végezte ezt a feladatot. Azt hiszed, az kevésbé barbár módi? Nehéz megítélni... de elítélni még nehezebb. – Egy percig a tűzbe bámult, majd ismét jobb hangulata lett. – Nos, ennek a harmadik Gusztávnak a fia, a IV. Gusztáv, harcba küldte dragonyosait Franciaország ellen, és így esett, hogy Lübeckben a foglyaim lettek. S minthogy Svédország engem bizonyos okból érdekel, és minthogy végre találkozhattam ennek az országnak a fiaival, vacsorára invitáltam a fogoly tiszteket. Itt találkoztam többek között Mörnerrel. – Elhallgatott. – Várj, valahol itt vannak a nevek. – Felállt, és az íróasztalhoz ment. – Nem fontos. Folytasd. – De igen, fontos. Emlékezni akarok a nevekre. – Matatott a fiókban, megtalált egy darab papírt, és felolvasta a neveket – Gustavus Mörner, Flach és de la Grange urak, valamint Leijonhjelm, Banér és Friesendorff bárók. – Milyen kiejthetetlen nevek!

– Ezek a tisztek megmagyarázták a helyzetet. Királyuk a nép akarata ellenére hirdetett háborút. Azt hitte, ily módon behízelgi magát az orosz cár kegyeibe. A svédek ugyanis mindig attól tartanak, hogy az oroszok végképp elveszik tőlük Finnországot. – Finnországot? – értetlenül ráztam a fejem. – Hol van Finnország? – Gyere, megmutatom a térképen – mondta Jean–Baptiste, és nekem oda kellett állnom a kandalló mellett lógó nagy térképhez. Itt részletesen kifejtette Dánia, Norvégia és Svédország földrajzi helyzetének előnyeit, Gusztáv király Oroszországgal és Franciaországgal kapcsolatos politikájának tarthatatlanságát, és azt a mély meggyőződését, hogy a svédek számára az egyetlen járható út, ha Finnországot átengedik az oroszoknak, maguk meg Norvégiával próbálnak egyesülni, azzal az országgal, amely most egy népszerűtlen dán király uralmát nyögi. – Ezt magyaráztad a svéd tiszteknek Lübeckben? – Bizony! Megmondtam nekik azt is, hogy hamarosan francia csapatok vonulnak fel Dánia ellen. „Fegyveres semlegességgel mentsék meg országukat, uraim – mondtam nekik –, és ha mindenáron föderációt akarnak, felejtsék el Finnországot, és tekintsék Norvégiát leendő partnernek.” – És mit válaszoltak a svédek? – Úgy néztek rám, mintha kétfejű borjú lennék. „Ne rám nézzenek, hanem a térképre” – mondtam nekik. És másnap reggel hazaküldtem őket – azóta vannak barátaim Svédországban. – Mire kellenek neked barátok Svédországban? – Mindig hasznos, ha az embernek mindenfelé vannak barátai. De szeretném, ha nem lépnének fel harciasan egyidejűleg Oroszországgal és Franciaországgal szemben. Különben kénytelen leszek országukat elfoglalni. Arra számítunk, hogy az angolok lerohanják és Franciaország elleni támaszpontnak használják Dániát – ezért akar Napoleon francia csapatokat állomásoztatni ott. Minthogy én leszek a Hanza–városok kormányzója, valószínűleg rám bízza a dániai francia csapatok főparancsnokságát, s ha ez a svéd Gusztáv nem tér jobb belátásra, egy szép napon a császár megparancsolja, hogy foglaljam el Svédországot. Átjutni könnyű: Dániát csak az Øresund tengerszoros választja el Svédország déli csücskétől. Gyere, megmutatom a térképen. – És újból oda kellett állnom a térkép elé. De ezúttal rá se néztem. Nem azért utaztam megszakítás nélkül végtelen napokon és éjszakákon át, hogy földrajzleckéket vegyek, hanem hogy sebesült férjemet ápoljam. – A svédek képtelenek megvédeni országuk déli részét; ez stratégiai lehetetlenség. – A térképre bökött. – Feltételezem, hogy ezen a ponton próbálnak majd megállni és védekezni. – Mondd csak, közölted ezekkel a svéd tisztekkel, hogy esetleg elfoglalod országukat? És még csak nem is remélhetik, hogy megvédhetik a déli részt, hanem feljebb, északabbra kell védekezniök? – Hát persze. El sem tudod képzelni, mennyire meglepődtek. Különösen ez a Mörner úr. Folyton csak azt hajtogatta: „Monseigneur, elárulja nekünk titkos terveit. Hogyan avathat minket bizalmába?” És tudod, hogy mit válaszoltam? – Nem – mondtam, és a tábori ágy felé vonszoltam magam. Olyan fáradt voltam, hogy alig bírtam nyitva tartani a szemem. – Mit válaszoltál, Jean–Baptiste? – „Uraim – mondtam –, elképzelhetetlennek tartom, hogy Svédország ellen tudjon állni egy francia marsall támadásának.” Ezt válaszoltam. Alszol, kicsi lány? – Majdnem – mondtam, és megpróbáltam kényelmesen elhelyezkedni a kényelmetlen tábori ágyon. Gyere – mondta Jean–Baptiste. – Elkészítettem a hálószobádat. Mindenki lefeküdt már. Átviszlek úgy, hogy senki se látja – suttogta. – Nem kelek fel innen. Olyan fáradt vagyok. Jean–Baptiste fölém hajolt. – Ha itt akarsz aludni, én odaülök az íróasztalhoz. Amúgy is sok az olvasnivalóm.

– Neeem. Sebesült vagy. Le kell feküdnöd. Jean–Baptiste bizonytalanul ült le az ágy szélére. – Vetkőztess le. Olyan fáradt vagyok. – Gondolom, hogy a svéd tisztek beszélnek a miniszterekkel, és addig nem hagyják őket békén, amíg le nem mondatják a királyt. Utóda az egyik nagybátyja lesz. – Újabb Gusztáv? – Nem, egy Károly. Tizenharmadik Károly. Ennek a nagybácsinak sajnos nincs gyereke, és állítólag erősen szenilis. Drágám, miért van rajtad három alsószoknya? – A hideg és az eső miatt. Szegény Mörner, szenilis és magtalan. – Nem, nem Mörner – Tizenharmadik Károly. – Ha nagyon picire összehúzom magam, és egészen az ágy szélére húzódom, elférnénk rajta ketten is. Megpróbálhatjuk. – Igen, megpróbálhatjuk, kicsi lányom. Éjszaka egyszer felébredtem; Jean–Baptiste karján feküdtem. – Kényelmetlen, kicsi lány? – Nem, nagyon is kényelmes. Miért nem alszol? – Nem vagyok fáradt. És annyi gondolat motoszkál a fejemben. Aludj tovább, drágám. – Stockholm a Mälar–tavon fekszik – motyogtam –, és a tavon zöld jégtáblák úszkálnak... – Honnan tudod? – Tudom. Ismertem egyszer egy Persson nevű férfit... Őszig nem tértem vissza Párizsba. Jean–Baptiste és tisztikara Hamburgba ment, ahol Jean–Baptiste megkezdte kormányzását. Onnan akart átlátogatni Dániába és ellenőrizni a Svédországgal szemben fekvő partrész erődítményeit. Az úton hazafelé kellemes volt az idő, a forró vizes palackok fölöslegesnek bizonyultak. Őszi nap ontotta fáradt sugarait a hintóra, az útra és a mezőkre, amelyeken idén nem termett gabona. A döglött lovak eltűntek, és alig néhány sírdombot láttunk. Az eső elegyengette a kis földhányásokat, a szél meg kidöntötte a fakereszteket. Az ember akár el is felejthette volna, hogy nemrég háború dúlt, hogy férfiak ezrei fekszenek itt a föld alatt. Elfelejthette volna – de nem felejtette el. Moulin ezredes valahol felhajtotta a Moniteur egy régebbi példányát. Megtudtuk, hogy a császár legfiatalabb öccse, Jérôme, az a rakoncátlan kölyök, aki Julie esküvőjén annyit evett, hogy rosszul lett tőle, most király lett. Huszonhárom évesen. I. Jeromos, Vesztfália királya; a királyságot néhány német hercegségből hordták össze. Napoleon ráadásul összeadta Katherina von Württemberg hercegnővel, az egyik legrégibb német hercegi család sarjával. „Vajon emlékszik–e még Jérőme Miss Pattersonra – tűnődtem –, az amerikai nőre, akitől Napoleon parancsára olyan készségesen elvált.” Marie–nak elmondtam a hírt. – Most majd senki sem szól rá, és annyit zabálhat, amennyit akar – mondta Marie. Moulin ezredes megbotránkozott. Holott nem ez volt az első felségsértés, amit Marie szájából hallott. Kidobtam a hintó ablakán és a szél tovarepítette a harcmezőn át a Moniteur–t.

Új otthonunkban a párizsi Rue d'Anjou–n 1809. július Harangzúgásra ébredtem. Kora reggel volt, de máris nagyon meleg. Lerúgtam a takarót, két karomat tarkóm alá téve tűnődtem. Párizs harangjai... Talán a Bonaparte család sok királyi tagja valamelyikének születésnapjára szólnak. Napoleon királyt vagy herceget kreált minden egyes családtagjából. Mellesleg: Joseph már nem Nápoly

királya, hanem Spanyolországé, és Julie hónapok óta, szó szerint hónapok óta úton van Madrid felé. Kiderült, hogy a spanyolok egyáltalán nem óhajtják királyul Josephet – csapatait tőrbe csalták, bekerítették, megverték, és Joseph helyett a lázadók vonultak be győzedelmesen Madridba. A császárnak ezért még több csapatot kellett Spanyolországba küldenie, hogy kimentse a félrevezetett hazafiak kezéből Josephet és háza népét. Nápolyban Murat és Caroline foglalta el Joseph és Julie helyét. Murat – minthogy nemcsak nápolyi király, hanem Franciaország marsallja is – idejének nagy részét hol az egyik, hol a másik harctéren tölti, így Caroline képviseli a királyi családot. Caroline– t azonban nem túlzottan érdekli sem az uralkodás, sem a fia, többnyire nővérénél tartózkodik; Elisa Toscanában uralkodik, évről évre kövérebb lesz, és pillanatnyilag udvari zenészével, Paganinivel van viszonya. Mindezt Julie–től tudom. Néhány hétig Párizsban volt, hogy felfrissítse ruhatárát, mielőtt Spanyolországba indul. Királyi öltözéke, Joseph kívánságára, természetesen borvörös. Ő, ezek a harangok! Vajon melyik Bonaparte születésnapját ünneplik ma? Biztos, hogy nem Jérôme, sem Eugène de Beauharnais, jelenlegi olaszországi alkirály születésnapját. Eugène, a félénk fiatalember, alaposan megváltozott, amióta elvette a bajor királykisasszonyt. Félénkségét nagyrészt leküzdötte, és úgy látom, hogy ő legalább boldog, boldogabb, mint a többiek. Tovább zúgtak a harangok. Felismertem a Notre–Dame nagyharangjának mély zengését. Mikor is van Louis király születésnapja? Ez a fiú – rengeteg képzelt betegsége ellenére, amik közül csak a lúdtalpa valós – magas kort fog megérni. Evvel az öccsével törődött a legtöbbet Napoleon. Bedugta a hadseregbe, utána kinevezte adjutánsának, majd feleségül adta hozzá mostohalányát, Hortense–t. Végül a holland királyi trónra helyezte. .. Hogy is hívják azokat a holland lázadókat, akik ismételten felkeltek Louis ellen? Szabotőröknek – igen, szabotőröknek, azokról a fapapucsokról, a sabots–ról, amikhez hasonlót a marseille–i halászok viselnek. Gyűlölik Louis–t, mert Napoleon rájuk kényszerítette. Ha tudnák, hogy Louis mennyire utálja bátyját! Mindkét szemét behunyja, valahányszor egy holland kereskedelmi hajó kifut Anglia felé. Louis valójában a főszabotőr, már csak azért is, hogy bátyját bosszantsa. Legalább annyit engedett volna meg neki a császár, hogy önmaga válasszon feleséget! Ki is mesélt nekem a minap Louis–ról? Hát persze, Polette, az egyetlen Bonaparte, aki sosem avatkozott a politikába, csak a szórakozás és a szeretői érdeklik. Az ő születésnapját nem ünnepli harangszó. Sem Lucienét. Napoleon felajánlotta a spanyol koronát a száműzött Luciennek, azzal a feltétellel, hogy elválik vörös hajú feleségétől, a volt Madame Jourberthontól. Lucien, a kék szemű idealista, elutasította, és megpróbált kijutni Amerikába. Hajóját útközben feltartóztatták az angolok, s őt „ellenséges állambeli idegen”–ként Angliába vitték. Nemrégiben sikerült eljuttatnia egy levelet az anyjának Franciaországba: megírta, hogy megfigyelés alatt él – de szabadon! S ha meggondolom, hogy Lucien volt az, aki az első konzuli tisztséghez segítette Napóleoni, hogy megmentse a Francia Köztársaságot! Nem, Lucienért biztos nem szól a harang... Résnyire nyílt az ajtó. – Gondoltam, hogy felébresztett a harangzúgás – mondta Marie. – Hozom a reggelidet. – Miért szól ez a sok harang, Marie? – Na miért? A császár nagy győzelmet aratott. – Hol? Mikor? Mi áll az újságban? – Küldöm a reggelit és a felolvasónőt. – Elgondolkozott. – Nem, először a reggelit, s csak azután a fiatal hölgyet, aki neked felolvas. Marie szűnni nem akaró mulatsága, hogy nekem – akár az udvar többi hölgyének – felolvasónőt kell tartanom, az elszegényedett régi nemesség tagját, aki naponta felolvassa a Moniteur–t. És a regényeket. Holott sokkal szívesebben olvasok magam,

ágyban fekve. A császár viszont elvárja, hogy minket, marsallfeleségeket úgy szolgáljanak ki, mintha nyolcvanévesek lennénk. És én még csak huszonnyolc vagyok! Yvette behozta a reggeli csokoládét, és ablakot nyitott. Napfény és rózsaillat áradt be. Kertünk nagyon kicsi, mindössze három rózsafával, de nem csoda, hiszen a ház a város közepén áll. Moreau itt maradt bútorainak nagy részét elajándékoztam, új és nagyon drága, fehér–arany bútorokat vásároltam. A szalonban megtaláltam a volt tulajdonos mellszobrát. Először nem tudtam, mit csináljak vele. Eredeti helyén nem hagyhattam, hisz Moreau, sajnos, kegyvesztett lett. De kidobni sem akartam. Ezért a hallba helyeztem, a szalonba pedig a császár kötelező képmása került. Sikerült hozzájutni annak a portrénak a másolatához, amelyen az első konzult festette meg Adolphe Yvon. Ezen a festményen Isten földi képmása olyan sovány és feszes, mint ama marseille–i napokban volt. Haja hosszú és fésületlen, szeme álmodozón néz a távolba – nem olyan acélos, hátborzongató pillantású, mint napjainkban. Lágy szája azé a szárnybontogató Napoleoné, aki egy nyári éjszakán a sövényre támaszkodva beszélt a sors kiválasztottjairól... Eközben a harangok tovább kongtak. Kezdődő fejfájás jeleit éreztem, jóllehet már hozzászokhattam volna a győzelmet jelző harangzúgásokhoz. – Yvette – kérdeztem –, hol és mikor győztünk? – Wagramnál, fenség, július 4–én és 5–én. – Küldje be Mademoiselle–t és Oscart. Egyszerre érkeztek. Oscart magamhoz húztam az ágyra, és Mademoiselle elkezdte a felolvasást. Megtudtuk, hogy Wagramnál, Bécs közelében, hetvenezres osztrák hadsereget vertünk szét. A francia halottak száma 1500, a sebesülteké háromezer. A csatában részt vett marsallokat név szerint felsorolták. Csak Jean–Baptiste–ot nem említette a hadijelentés, noha tudtam, hogy Ausztriában van csapataival, a császár hadseregében harcoló szász ezredekkel. – Remélem, nem esett baja – tört ki belőlem. – Papáról semmit se szól az újság? – érdeklődött Oscar. Mademoiselle még egyszer átfutotta a jelentést. – Semmit – mondta. Kopogtak, és Madame La Flotte dugta be kifogástalanul kikészített arcát az ajtón. – Őexcellenciája, Monsieur Fouché rendőrminiszter szeretné tiszteletét tenni fenségednél. A harangok elhallgattak. Fouchét mondott? Sose járt még itt. Talán rosszul hallottam. – Kit jelentett be? – Monsieur Fouché rendőrminisztert – ismételte Madame La Flotte, rosszul leplezett izgalommal. Oscar! – ki innen! Gyorsan kell öltöznöm. Yvette, Yvette! Yvette hál' istennek már itt is volt, már nyújtotta is az orgonaszín köntösöm. – Madame La Flotte, kísérje őexcellenciáját a kisszalonba. – Már odavittem, Madame. – Mademoiselle, menjen le, és kérjen pár perc türelmet őexcellenciájától. Mondja meg, hogy öltözöm; vagy inkább ne is mondja. Adja oda olvasni a Moniteur–t. Mosoly suhant át Madame La Flotte csinos arcán. – Fenség, őexcellenciája a nyomdába kerülés előtt olvassa a Moniteur–t. Ez az egyik feladata. – Yvette, fésülködésre nincs idő, adja ide a rózsaszín muszlinsálat, turbánként a fejemre tekerem. Madame La Flotte és Mademoiselle eltűnt. De Madame–ot visszahívtam: – Mondja csak, nem úgy nézek ki a turbánban, mint Madame de Staël, a Párizsból kitiltott írónő? – Fenség, Madame de Staëlnek mopszliarca van, míg fenséged... – Köszönöm, Madame. Yvette, hol a rúzsom? – Az öltözőasztal egyik fiókjában. Fenséged olyan ritkán használja... – Igen, tudom, nagyon piros az arcom. Pedig hercegnőhöz sápadtság illene. De e pillanatban én is sápadt vagyok. Tényleg olyan meleg van, vagy csak nekem van melegem?

– Nagyon meleg van, fenség – mondta Yvette. Lassan lépkedtem lefelé. Valaki egyszer „mindenki rossz lelkiismeretének” nevezte Fouchét. Félnek tőle az emberek, mert túl sokat tud. A forradalom idején „véres Fouché” volt a neve – senki sem írt alá annyi halálos ítéletet, mint ő. De mielőtt Robespierre eltávolíthatta volna, kirobbant Fouché összeesküvése Robespierre ellen, s amaz ment a guillotine alá. A Direktórium alatt eltűnt szem elől; a direktorok bizonyítani akarták a világnak, hogy Franciaország nem a gyilkosok köztársasága. De Fouché a direktorok minden titkát is tudta, ezért nem szabadulhattak tőle. Mindennap megfordult Madame Tallien szalonjában, mindent és mindenkit ismert. Amikor valaki javasolta, hogy a lázongások letörésére lövetni kell az éhes párizsiakra, Fouché volt, aki azt mondta: „Bernadotte? Soha! Hanem az a kis szerencsétlen flótás, aki Josephine körül lábatlankodik...” Mégis hogy történt, hogy a vérszomjas Fouché végül ismét pozícióba jutott? Először Barras direktor használta fel: titkos ügynökként külföldre küldte. Röviddel a direktorok megdöntése előtt legmegbízhatóbb támaszukká vált, és rendőrminiszternek nevezték ki. Első dolga volt, hogy bezáratta a Jakobinus Klubot. Ő, a klub volt elnöke, elment régi szélsőbaloldali bajtársai helyiségébe, a Rue du Bacra, és egyszer s mindenkorra bezárta, s ezzel pecsétet tett a forradalom végére. Attól kezdve megfigyelés alatt tartott minden minisztériumot és hivatalt, minden minisztert és minden hivatalnokot, minden rendű és rangú tisztet és polgári alkalmazottat – nem nehéz munka, ha van elegendő pénz a besúgók megfizetésére. Ki mindenki kémkedett neki? Vagy inkább: ki nem? A direktorok akkor, amikor Napoleon államcsínyétől féltek, a rendőrminiszterre támaszkodtak. De furcsamód éppen azon a döntő napon Fouché megfázással ágyban feküdt. És az államcsíny éjszakáján, amikor rettegtünk, hogy Jean–Baptiste–ot elhurcolhatják, a letartóztatási parancson nem az első konzul aláírása szerepelt volna, hanem a frissiben kinevezett rendőrminiszteré, Monsieur Fouchéé. „Mit akarhat tőlem? – borzongtam, miközben lassan lementem a lépcsőn. – Mit akarhat tőlem a lyoni tömeggyilkos?” Így nevezték a forradalom idején, amikor Lyonban tömegével írt alá kivégzési parancsokat. „Milyen ostobaság, hogy ez épp most jut az eszembe – gondoltam. – Egyáltalán nem néz ki gyilkosnak – biztatgattam magam –, sokszor láttam a Tuileriákban, nagyon jól öltözött úriember, valószínűleg vérszegény, azért olyan feltűnően sápadt, nagyon udvariasan és kellemesen cseveg, félig hunyt szemmel...” A ma reggeli újság egyetlen szóval sem említi Jean–Baptiste– ot, és attól féltem, hogy tudom, mi történhetett. „De Monsieur Fouché, nekem nincs más rejtegetnivalóm, csak a félelem.” Amikor beléptem, felugrott. – Gratulálni jöttem, hercegnő. Nagy győzelmet arattunk, és olvastam, hogy Ponte Corvo hercege és szász ezredei voltak Wagramnál az elsők. Az ön férje, hét–nyolcezer katonájával szétrombolta a negyvenezres védősereget, és elfoglalta Wagramot. – Igen, de – hebegtem, miközben megkértem, hogy foglaljon helyet – az újság nem ezt írja. – Csak annyit mondtam, hogy én olvastam, drága hercegnőm, de azt nem, hogy hol. Nem, az újságban nem jelenik meg, csupán a szász sereghez intézett napiparancsban, amelyben férje megdicséri őket bátorságukért. Elhallgatott, és gondosan tanulmányozni kezdte a köztünk levő kis asztalkán díszlő drezdai porcelánbonbonniére–t. – Hozzájutottam továbbá annak a levélnek a másolatához, amelyet őfelsége a császár intézett Ponte Corvo hercegéhez. Ebben kifejezetten megrója a napiparancs miatt és azt állítja, hogy a napiparancs több pontatlanságot tartalmaz. Őfelsége például kijelenti, hogy Wagramot Oudinot foglalta el, éppen ezért nem lehetséges, hogy Ponte Corvo herceg csapatai vonultak volna be elsőnek. Továbbá hogy a szászok nem dicsérhetők meg bátorságukért, hiszen egyetlen lövést sem adtak le. Általánosságban pedig a császár kötelességének tartja,

hogy tudassa: ebben a hadjáratban Ponte Corvo hercege semmilyen módon nem szerzett dicsőséget. – Azt... azt akarja mondani... hogy a császár ezt írta Jean–Baptiste–nak? – kérdeztem teljesen összezavarodva. Fouché óvatosan az asztalra tette a porcelánt. – Kétségkívül. A császár levelének másolatát csatolták egy nekem szóló levélhez. Elrendelték – nézett mélyen, de barátságosan a szemembe –, hogy ellenőrizzem Ponte Corvo hercege személyét és levelezését. – Monsieur Fouché, azt hiszem, nem lesz könnyű dolga. Férjem a csapatainál van Ausztriában. – Téved, fenség. Ponte Corvo hercege bármely pillanatban Párizsba érkezhet. A császár levelének kézhezvétele után lemondott a parancsnokságról, és betegszabadságot kért. Meg is kapta, meghatározatlan időre. Gratulálok, hercegnő. Olyan régen nem látta a férjét, és most hamarosan találkozhatnak. – Megengedi, hogy egy kicsit gondolkozzam? Arcán mosoly suhant át, mintha mulattatná valami. – Min, fenség? – Mindenen. – Homlokomhoz emeltem kezem. – Nem vagyok nagyon okos, Monsieur Fouché – kérem, ne mondjon ellent. Megpróbálom magamban tisztázni, mi is történt, ön azt állítja, hogy a férjem napiparancsban dicsérte meg szász csapatait, amiért bátran helytálltak? – Sziklaszilárdan. Legalábbis ezt állítja a herceg napiparancsa. – Akkor a császárt miért bosszantja férjem ezredeinek sziklaszilárdsága? – A marsalloknak küldött titkos körlevélben a császár leszögezte: őfelsége személyes parancsnoka minden seregeknek, és fenntartja magának a jogot, hogy bizonyos egységek teljesítményét külön megdicsérje. Emellett: a marsalloknak tisztában kell lenniök azzal, hogy a francia hadsereg győzelmeit a francia és nem a külföldi csapatoknak köszönheti. A császár szerint bármely más verzió összeegyeztethetetlen dicsőségünkkel és politikánkkal. – Valaki a minap elmondta nekem, hogy férjem panaszkodott a császárnak: csak külföldi csapatokat adnak a keze alá. Jean–Baptiste igazán megtett minden tőle telhetőt, hogy francia sereget vezethessen és megszabaduljon ezektől a szegény szászoktól. – Miért „szegény szászok”? – Mert a szász király olyan csatákba küldi őket, amikhez semmi közük. Mit kerestek egyáltalán Wagramban? – Franciaország szövetségesei, fenség. Nem látja be ön is, milyen bölcsen cselekedett a császár, amikor a szász ezredeket Ponte Corvo hercegére bízta? Nem válaszoltam. – Fenség, sziklaszilárdan álltak az ön férje vezetése alatt. – De a császár azt mondja, hogy ez nem igaz. – Nem, a császár csak azt mondja, hogy kizárólag neki van joga megdicsérni az egyes csapattesteket, és hogy a külföldi katonák dicsőítése apolitikus és nemzeti dicsőségünkkel összeegyeztethetetlen. Nem figyelt arra, amit mondtam, hercegnő. „Rendbe kell raknom a szobáját, hazajön” – gondoltam, és felálltam. – Megbocsát, excellenciád, de fel kell készülnöm a férjem fogadására. Nagyon köszönöm a látogatást, noha nem tudom... Elém állt; középmagas, keskeny vállú, kissé hajtott férfi. Tág cimpájú, hosszú orra mintha valamit szimatolt volna. – Mi az, amit nem tud, fenség? – Hogy tulajdonképpen minek jött ide. Azért, hogy közölje: megfigyelés alá helyezi a férjem? Megakadályozni nem tudom, és egyáltalán nem is érdekel, de – miért mondta el? – Nem találja ki, drága hercegnő? Eszembe jutott valami, és majd megfulladtam a méregtől. De összeszedtem magam, és nagyon hangsúlyozottan és higgadtan mondtam: – Monsieur Fouché, ha

azt hiszi, hogy segítek magának kémkedni a férjem után, alaposan téved. – Szerettem volna nagy gesztussal kinyújtani a karom és „Ki innen!”–t kiáltani, csak az ilyesmi sajnos nem megy nekem. Nyugodtan válaszolt: – Ha esetleg így gondoltam, tévedtem. Lehet, hogy így gondoltam, lehet, hogy nem. Most már magam sem tudom. „Mire való mindez? – kérdeztem magamtól. – Ha a császár száműzni akar, száműz. Ha hadbíróság elé akarja állítani Jean–Baptiste–ot, megteszi. És ha jogcímet keres rá, a rendőrminiszter megteremti. Franciaország végül is már nem az a hely, ahol igazságot szolgáltatnak...” – A legtöbb hölgy tartozik a varrónőjének – mondta halkan. – Monsieur, most már elég legyen! – Szeretett császárnénk például mindig adós marad Le Roynál. Természetesen bármikor őfelsége szolgálatára állok. Mire gondol? Mire céloz? Hogy megfizeti a császárnét? Hogy neki kémkedik? „De hisz ez őrület” – gondoltam, s mégis, azonnal tudtam, hogy igaz. – Néha nagyon érdekes lehet bepillantást nyerni egy férfi levelezésébe. Olyan meglepetéseket okozhat, amik, mondjuk, számomra kevésbé érdekesek lehetnek, mint a feleség számára. – Ne fárassza magát – mondtam utálkozva–, arra jön rá csupán, hogy Jean–Baptiste évek óta levelezik Madame Récamier–val. Madame Récamier nagyon kulturált, intelligens hölgy, és az olyan férfinak, mint az én Jean–Baptiste–om, nagy örömére szolgál, hogy vele levelezhet. – Közben magamban arra gondoltam, mit nem adnék, ha betekinthetnék azokba a bölcs, intim levelekbe, amiket váltanak. – És most már tényleg fejezzük be, elnézést kérek, de rendbe kell hozatnom Jean–Baptiste szobáját. – Még egy pillanat, drága hercegnőm. – Igen? Mi van? – A császár pillanatnyilag a Bécs melletti Schönbrunnban tartózkodik. Nem tudom idejében értesíteni arról, hogy az angolok csapatösszevonást hajtanak végre: Dunkerque–ben és Antwerpenben akarnak partra szállni, és – értesüléseim szerint – egyenesen Párizs felé veszik útjukat. Ennélfogva saját felelősségemre, az ország biztonsága érdekében mozgósítom a Nemzeti Gárdát. Arra kérem Bernadotte marsallt, hogy Franciaország védelme érdekében, érkezése után azonnal vegye át e csapatok parancsnokságát. Ez minden, Madame. Valósággal fejbe vágott. Megpróbáltam felmérni: brit invázió, angol csapatok támadnak, angol csapatok bevonulnak Párizsba. És minden marsall, csapataival együtt külföldön van. Az országban alig maradt katonaság, és ebben a pillanatban Anglia megtámadja Franciaországot. Fouché megint a bonbonnière–t forgatta. – A császár megvonta tőle bizalmát, és ön – ön rábízza a Nemzeti Gárdát, hogy határainkat megvédje? – Én nem vagyok csapatparancsnok, hercegnő. Matematikatanár voltam és nem – őrmester. A gondviselés ideküld nekem egy marsallt, és én hálás vagyok a gondviselésnek! Átadja üzenetem a marsallnak? Bólintottam, és kikísértem. Utána eszembe jutott valami. Talán csapdát akar állítani? Ez a Fouché olyan ravasz... – Nem vagyok biztos benne – mondtam –, hogy a férjem a császár tudta nélkül hajlandó lesz–e átvenni a parancsnokságot. Fouché egész közel állt hozzám. – Biztos lehet benne, Madame, hogy ha Franciaország határainak védelméről van szó, Bernadotte marsall elvállalja. – Utána, majdnem hangtalanul hozzátette: – Mindaddig, amíg még Franciaország marsallja. Kezet csókolt és távozott. Jean–Baptiste aznap este megérkezett. Egyedül Fernand volt vele; még személyes adjutánsait is Ausztriában hagyta. Két nappal később újra útrakelt. A La Manche csatorna partjára.

Villa la Grange, Párizs közelében 1809 őszén Nagyon kevés időm jut arra, hogy naplót vezessek. Egész nap Jean–Baptiste–tal vagyok, megpróbálom jókedvre deríteni. Fouché nem túlozta a veszélyt azon a júliusi napon. Az angolok valóban átkeltek a Csatornán és elfoglalták Vlissingent. Jean–Baptiste néhány nap alatt csodát művelt: úgy megerősítette Antwerpent és Dunkerque–et, hogy nemcsak visszaverte az angol támadásokat, hanem rengeteg hadifoglyot ejtett, és tetemes hadizsákmányra tett szert. Csak egy hajszálon múlt, hogy az angol főseregnek sikerült Dunkerque–be érni és elmenekülni. Az események nagyon feldúlták a Schönbrunnban tartózkodó császárt. Hogy távollétében egy miniszter mozgósítani merészelte a Nemzeti Gárdát, és főparancsnokává épp azt a marsallt tette meg, akit őfelsége rendőri felügyelet alá helyezett! Nyilvánosan persze nem tehetett semmit: kénytelen volt elismerni, hogy Fouché Jean–Baptiste segítségével – megmentette Franciaországot. Franciaország elveszett volna, ha nem mozgósít, és ha nem olyan energikus marsall vezeti a haderőt, aki napokon belül sereget állít ki évtized óta puskát nem látott parasztokból. Elismerésül a császár Otranto hercegévé nevezte ki Fouchét. Otranto hercege – ugyanolyan romantikusan hangzik, mint Ponte Corvo hercege! És Fouché ugyanannyira ismeri hercegséget, mint mi a saját olasz hercegségünket! A császár maga tervezte meg Fouché címerét is: aranyoszlop köré csavarodó kígyót. Az aranyoszlop láttán mindenki jót mulatott. A Jakobinus Klub volt elnöke, aki válogatás nélkül kobzott el vagyonokat, azzal a felkiáltással, hogy tulajdonosuk köztársaságellenes, ma az ország egyik leggazdagabb embere. Legjobb barátai közt van Ouvrard, Theresa Tallien volt szeretője, a hadiszállító, aki Fouché tétjeit is kezeli a tőzsdén. Senki sem beszél azonban az oszlop köré csavarodó kígyóról, noha mindenki egyazon értelmet tulajdonítja neki: Napoleon lekötelezettje ugyan a rendőrminiszternek, de így fejezi ki, mit tart felőle... Természetesen mindenki azt várta, hogy Jean–Baptiste is kitüntetést és új csapatparancsnokságot kap. De a császár még csak egy köszönőlevélre sem méltatta. Amikor szóvá tettem, Jean–Baptiste vállat vont: – Miért írt volna? Nem az ő kedvéért mentettem meg Franciaországot. Párizsból kiköltöztünk La Grange–ba, ahol Jean–Baptiste tetszetős nagy házat vásárolt. Ami a Rue d'Anjou–beli házat illeti, sose érezte magát otthon benne. Minden szobáját átrendeztettem ugyan, de Jean–Baptiste úgy érezte: túl sok „kísértet” ólálkodik minden sarokban. – Ugye nem bánod, hogy Moreau mellszobrát a hallba tettem? – kérdeztem, amikor először belépett oda. Jean–Baptiste rám nézett: – Jobb helyet nem is találhattál volna neki. Így minden látogató azonnal megérti, hogy nem felejtjük el, kinek a háza volt ezelőtt. Kicsi lányom, milyen furcsa, hogy ki nem mondott gondolataimat is azonnal kitalálod. – Miért furcsa? Szeretlek. Jean–Baptiste kegyvesztettségének minden napját élveztem, hisz lehetővé tette, hogy szép csendben éldegéljünk vidéken. A császári család ügyeiről Julie folyamatosan beszámolt. Ő meg Joseph visszatértek Párizsba. A császár Junot hadseregét küldte Spanyolországba, hogy végre lehetővé tegye Joseph bevonulását Madridba. De Junot seregeit majdnem teljesen felmorzsolták az angol támogatást élvező spanyol hazafiak. Junot szerint a vereség Joseph bűne, mert Joseph ragaszkodott ahhoz, hogy ő, a spanyol király, vezesse a seregeket, és rá se hederített Junot tanácsaira. Képzelhető, milyen frontparancsnok volt! Mindezt azért, hogy bebizonyítsa Napoleonnak, ő is van akkora hadvezér, mint „öcsém, a tábornok”! Julie vajon átlát–e már Josephen? És ha Napoleont szerencséje hirtelen cserbenhagyná,

mint akkor, Marseille–ben, vajon mindenki cserbenhagyná őt is? Nem, nem mindenki. Josephine mellé állna. És mégis: ő az, akitől a császár meg akar szabadulni. Válni akar, azt mondják. Állítólag dinasztiát készül alapítani egy osztrák nagyhercegnővel, Ferenc császár lányával. Szegény Josephine: igaz, hogy megcsalta, de sose hagyná magára. Tegnap nagyon meglepő látogatásban volt részünk: Talleyrand gróf, Benevento hercege jelent meg váratlanul. „Jószomszédi” látogatás, mondta nevetve, mert Benevento és Ponte Corvo egymás mellett fekszik, és egy időben kaptuk a hercegségeket. Fouché mellett Talleyrand a legnagyobb hatalmú ember Napoleon szolgálatában; tavaly lemondott ugyan külügyminiszteri rangjáról, miután összeveszett a császárral, óva intve őt az új háborúktól. De Napoleon nyilvánvalóan nem tud meglenni Talleyrand diplomáciai képességei nélkül, felruházta valamilyen kitalált címmel, és megkövetelte, hogy továbbra is kérjék ki véleményét minden fontos külpolitikai ügyben. Én mindig kedveltem ezt a sánta dignitáriust, a szellemes, elbűvölő férfit, aki sose traktálja a nőket politikai és háborús ügyekkel, és nehezen tudom elképzelni, hogy valaha püspök volt. Pedig az volt, méghozzá az első, aki a Köztársaságra felesküdött. Arisztokrata származása miatt azonban Robespierre nem szívelhette, ezért Talleyrand–nak Amerikába kellett menekülnie. Napoleon néhány évvel ezelőtt kikényszerítette, hogy a pápa oldja fel Talleyrand egyházi esküjét. A császár azt akarta ezzel elérni, hogy külügyminisztere házasodjon meg és vessen véget futó szerelmi kalandjai sokaságának. (No igen, Napoleon igencsak erkölcsös lett, főként, ha udvartartásának hölgyeiről és urairól van szó.) Talleyrand nagyon sokáig húzódozott, állandóan a cölibátusra hivatkozott. Végül mégis beadta a derekát, és elvette legutóbbi szeretőjét. Azóta sem látták együtt őket... Bármiképpen legyen is, ez a nagy hatalmú férfiú tegnap bekopogott hozzánk, és megkérdezte: – Hogyhogy nem látni önt manapság Párizsban, drága hercegem? Jean–Baptiste udvariasan válaszolt: – Önt ez valószínűleg nem lepi meg, excellenciás uram. Bizonyára értesült róla, hogy betegszabadságon vagyok. Talleyrand komoran bólintott, és érdeklődött, nem javult–e Jean–Baptiste állapota. Minthogy férjem naponta kilovagol, arca bronzbarnára sült, kénytelen volt beismerni, hogy állapota valóban javult. – Kapott–e érdekes híreket külföldről az utóbbi időben? – érdeklődött Talleyrand. „Ostoba kérdés – gondoltam –, hiszen mindenki másnál jobban tudja, mi zajlik külföldön.” – Kérdezze meg Fouchét – mondta nyugodtan Jean–Baptiste. – Ő hamarább olvassa a leveleimet, mint én. Egyébként: semmi érdekeset nem kaptam külföldről. – Üdvözletet sem svéd barátaitól? Semmi különös jelentőséget nem tulajdonítottam e kérdésnek. Mindenki tudja, hogy Jean–Baptiste nagyon nagylelkűen viselkedett Lübeckben, amikor az elfogott svéd tiszteket hazaküldte, ahelyett hogy foglyul ejtette volna, és teljesen természetes, hogy ezek a kiejthetetlen nevű urak néha írnak neki. De úgy látszik, a kérdés mégis fontos volt, mert Jean–Baptiste felkapta a fejét, és Talleyrand szemébe nézett. Bólintott. – De igen, néhány üdvözletet. Fouché nem mutatta meg önnek a leveleket? – Monsieur Fouché kötelességérzete igen erős, és természetesen megmutatta. De nem merném jelentéktelennek nevezni ezeket az üdvözleteket. Lehet, hogy most nem fontosak – később azzá válhatnak. – A svédek márciusban letették a trónról őrült királyukat, és helyébe nagybátyját, XIII. Károlyt ültették – mondta Jean–Baptiste. Felkaptam a fejem. – Valóban? Elűzték azt a Gusztávot, aki azt hitte, a Gondviselés őt szemelte ki a császár megdöntésére?

Egyikük sem válaszolt; farkasszemet néztek. A csend nyomasztóan hatott rám. Hogy megtörjem, megkérdeztem: – Excellenciád nem gondolja, hogy ez a Gusztáv tényleg őrült? – Ilyen messziről nehéz megítélni – mosolygott rám Talleyrand. – De meggyőződésem, hogy ez a nagybácsi rendkívül fontos Svédország jövőjére nézve. Ha nem tévedek, ez a nagybácsi kissé szenilis, betegeskedő és magtalan. Nem így van, herceg? – Adoptálta és utódjává nevezte ki egy fiatal hozzátartozóját, Christian Augustus von Holstein–Sonderburg–Augustenburg herceget. – Milyen jól ejti ki ezeket az idegen neveket – mondta csodálattal eltelve Talleyrand. – Elég hosszú ideig éltem Észak–Németországban, ott hozzászoktam. – És a svéd nyelvvel nem próbálkozott, barátom? – Nem volt rá okom, Excellenciád. – Ezen csodálkozom... Egy évvel ezelőtt, amikor csapataival Dániában volt, a császár önre bízta, hogy megtámadja–e Svédországot, vagy sem. Emlékszem a levélre, amelyet önnek írt. De ön beérte annyival, hogy Dániából nézte a svéd partokat, és nem tett semmit. Miért nem? Mindig meg akartam kérdezni. – Ön is úgy mondja, hogy a császár rám bízta. Segíteni akart a cárnak, hogy elfoglalhassa Finnországot. De a mi segítségünkre nem volt szükség. Elegendő volt – amint ön oly helyesen megjegyezte – Dániából átnézni Svédországba. – És a kilátás? Hogy tetszett a svéd kilátás, barátom? Jean–Baptiste vállat vont. – Tiszta éjszakákon látni lehet Dániából a svéd parti fényeket. De az éjszakák általában ködösek voltak. Ritkán láttam fényeket. Talleyrand előrehajolt, és gyöngéden ütögette állát sétabotjának arany fogantyújával; a bot, sántasága miatt, mindig vele van. Nem értettem, mi örömöt lel ebben a beszélgetésben. – És sok fény van Svédországban, barátom? Jean–Baptiste fejét félrehajtva mosolygott. Szemmel láthatóan ő is nagyon élvezte a társalgást. – Nem, alig néhány. Svédország szegény ország: tegnapelőtti nagyhatalom. – Lehet, hogy holnapi nagyhatalom is? Jean–Baptiste tagadóan intett. – Nem, politikailag nem, de lehet, hogy más módon igen. Nem tudom. Minden nemzet előtt nyílnak lehetőségek, ha készen áll arra, hogy nagy múltját elfeledje. Talleyrand mosolygott. – Minden egyes embernek is, ha kész arra, hogy elfeledje – kicsiny múltját! Tudunk rá példákat, drága hercegem. – Excellenciád könnyen beszél. Nemesi család ivadéka, jó neveltetésben részesült. Minden könnyebb, sokkal könnyebb önnek, mint azoknak, akikre céloz. Elevenére tapintott. Talleyrand mosolya eltűnt. Nyugodtan mondta: – Megérdemeltem a dorgálást, herceg. A volt püspök bocsánatot kér a volt őrmestertől. Talán azt várta, hogy Jean–Baptiste elmosolyodik? Lehet. De Jean–Baptiste, állát kezén nyugtatva előrehajolt, és nem nézett fel. Végül megszólalt: – Fáradt vagyok, excellenciás uram, belefáradtam a kérdéseibe, a rendőrminiszter szaglálódásába, a gyanakvásba. Fáradt vagyok, Benevento herceg, nagyon fáradt. Talleyrand azonnal felállt. – Akkor sietve előterjesztem kérésem, és azonnal megyek. Jean–Baptiste is felállt. – Kérés? El sem tudom képzelni, miben állhat egy kegyvesztett marsall a külügyminiszter szolgálatára. – Tudja, drága Ponte Corvo herceg, a kérés Svédországgal kapcsolatos. Tegnap megtudtam, hogy a svéd államtanács néhány urat Párizsba küldött, hogy a két ország diplomáciai kapcsolatai újrafelvételéről tárgyaljon. Feltételezem, hogy ez újrafelvétel szándéka volt az uralkodócsere egyik alapoka. Ezek az urak – nem tudom, hogy

ismeri–e őket: Monsieur von Essen és Peyron gróf – érkezésük után azonnal ön iránt érdeklődtek. Mély ránc jelent meg Jean–Baptiste homlokán. – Nevük számomra ismeretlen. És azt sem tudom, miért érdeklődtek utánam. – A fiatal tisztek beszéltek önről, akiket Lübeck elfoglalása után vendégül látott. Önt, kedves Ponte Corvo, Észak–Európa – hm – barátjának tekintik. És az urak, a svéd küldöttség tagjai, valószínűleg remélik, hogy szót emel érdekükben a császárnál. – Ebből is látható, milyen rosszul értesültek odafent Stockholmban. – Szeretném, ha fogadná ezeket az urakat – mondta színtelen hangon Talleyrand. Jean–Baptiste homlokán a ránc elmélyült. – Minek? Segítségükre lehetnék a császárnál? Nem. Vagy talán tudatni szándékozik a császárral, hogy beleavatkozom a külpolitikába, amihez semmi közöm? Nagyon hálás lennék, ha excellenciád pontosan, nyíltan megmondaná, mit óhajt tőlem. – Olyan egyszerű. Szeretném, ha fogadná az urakat és váltana velük néhány kedves szót. Hogy milyen szavakat, az természetesen öntől függ. Túl nagy kérés lenne? – Azt hiszem, fel sem tudja fogni, mekkora – mondta lélektelen hangon Jean– Baptiste. Még sose hallottam így beszélni. – Nem szeretném, ha a svédekben az az érzés támadna, hogy a császár, mondjuk így: ideiglenesen lemondott egyik leghíresebb marsalljának szolgálatairól. Külföldön arra vélnék, hogy nézeteltérések vannak a császárhoz közel álló körökben. Mint látja, kérésemnek nagyon egyszerű oka van. – Túl egyszerű. Túlontúl egyszerű egy magafajta diplomatához képest és túl bonyolult egy magamfajta őrmesternek. – Megrázta a fejét. – Nem értem excellenciádat, igazán nem értem. – Kezét Talleyrand vállára ejtette. – Csak nem akarja nekem bebeszélni, hogy egy volt püspök felelősségérzete kisebb, mint egy volt matematikatanáré? Talleyrand botjának elegáns mozdulatával sánta lábára mutatott. – A hasonlat sántít, Ponte Corvo. Úgy, mint én. A kérdés tudniillik az, hogy kinek tartozik felelősséggel az ember. Jean–Baptiste erre felnevetett. Felszabadultan nevetett, nagyon hangosan – nem hercegi nevetés volt ez, hanem a valaha volt regrutáé. – Csak azt ne mondja, hogy nekem tartozik felelősséggel. Úgysem hinném el. – Persze, hogy nem. Engedje meg, hogy szélesebb összefüggést vázoljak fel. Amint tudja, nekünk, püspököknek, nem volt éppen könnyű dolgunk a forradalom idején, és én úgy vészeltem át ezt a korszakot, hogy Amerikába mentem. Ottani tartózkodásom rávezetett, hogy ne egyes országokban, hanem kontinensekben gondolkozzam. Felelősségérzetem egy egész kontinensnek szól: a mi földrészünknek, Európának, drága Ponte Corvo. Általában Európának és – természetesen – különösen Franciaországnak. Ég áldja, gyönyörű hercegnőm, Isten vele, drága barátom – nagyon érdekes volt a társalgásunk. Jean–Baptiste lovaglással töltötte a délutánt. Este számtant tanult Oscarral, s a szegény fiúcskának addig kellett összeadni és szorozni, míg majdnem leesett a székről az álmosságtól, úgy kellett az ágyba vonszolni. Túl nagy már ahhoz, hogy ölben lehessen vinni. Talleyrand látogatását nem említettük, mert lefekvés előtt összekaptunk Fernand miatt. – Fernand panaszkoott, hogy túlságosan nagylelkű vagy hozzá – mondta Jean– Baptiste. – Minden percben a kezébe nyomsz egy–két frankot. – De hiszen te magad mondtad, hogy gazdagok vagyunk, és nem kell többé takarékoskodnunk. És ha örömöt akarok szerezni régi iskolatársadnak, a lojális szolgák leglojálisabbjának, fölösleges volt a hátam mögött árulkodnia és felpanaszolni, hogy túlságosan bőkezű vagyok. – Hagyd abba a borravalózást! Fernand rendszeres havi fizetést húz Fouchétól, és annyi a pénze, hogy nem tud mit csinálni vele.

– Micsoda? – képedtem el. – Fernand olyan mélyre süllyedt, hogy... – Kicsi lányom, Fouché felajánlotta, hogy bőségesen megfizeti, ha hajlandó kémkedni utánam, és Fernand belement, mert úgy vélte: kár veszni hagyni azt a szép summát. Utána azonnal odajött hozzám, elmondta, hogy mennyit kap Fouchétól, és felajánlotta, hogy annyival csökkentsem a fizetését. Fernand a legtisztességesebb fickó a földön. – És mit árul el rólad a rendőrminiszternek? – Ó, mindennap akad valami. Ma például számtant tanultam Oscarral – ez igazán érdekelheti a volt matematikatanárt. Tegnap... – Tegnap Madame Récamier–nak írtál, és ez nagyon bosszant engem – szakítottam félbe. A szokott témánál voltunk – Talleyrand–ról többé szó sem esett.

Párizs, 1809. december 16. Rettenetes volt, rettenetes és kínos mindazoknak, akik kötelesek voltak megjelenni. A császár megkövetelte, hogy gyűljön össze a család minden tagja, a kormány, az udvartartás és a marsallok kara, és jelenlétükben elvált Josephine–től. Hosszú idő után első ízben hívtak meg minket is a Tuileriákba. Délelőtt tizenegyre szólt a meghívás. Fél tizenegykor még mindig ágyban voltam. Elhatároztam, hogy történjék bármi: nem kelek fel. Szürke, hideg nap volt, behunyt szemmel feküdtem. – Mit jelentsen ez? Miért vagy még mindig ágyban? – kérdezte Jean–Baptiste. Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy gálaegyenruháját vette fel, aranyzsinórokkal és kitüntetésekkel. – Megfáztam. Kérlek, mentsél ki a főkamarásnál. – Igen, mint akkor, a koronázás előtti napon. Tudhatod, hogy a császár elküldi hozzád orvosát. Azonnal kelj fel és készülj, különben elkésünk. – Nem hinném, hogy a császár ezúttal is elküldené orvosát – válaszoltam nyugodtan. – Megtörténhet, nemde, hogy Josephine, amikor a váláshoz való beleegyezés szövegét olvassa, felpillant, és éppen engem lát meg. Lehet, hogy a császár ettől a pillanattól meg akarja kímélni. – Könyörögve néztem Jean–Baptiste–ra. – Nem érted? Nem bírnám ezt az utálatos, rémes győzelmet elviselni. Jean–Baptiste bólintott. – Maradj ágyban, kicsi lányom. Erősen megfáztál. Vigyázz magadra. Elment, s én ismét behunytam a szemem. Amikor tizenegyet ütött az óra, államig húztam a takarót. „Én is öregszem – gondoltam –, nekem is gyűlnek a ráncok a szemem körül, és nem lesz több gyerekem...” A meleg takaró ellenére hirtelen vacogni kezdtem. Szóltam Marie–nak, hogy hozzon forró tejet. Végül is megfáztam, nem? Meghozta a tejet, ágyamra ült, és fogta a kezem. Tizenkettő előtt érkezett haza Jean–Baptiste, aki Julie–t is magával hozta. Jean–Baptiste kikapcsolta hímzett, magas gallérját: – A legkínosabb jelenet volt, amit valaha is megéltem. A császár egy kicsit túl sokat követel marsalljaitól. – Ezzel kiment. Marie is vele ment, Julie miatt, akinek még mindig nem bocsátott meg, jóllehet Julie királyság nélküli királyné – a spanyolok végleg kiűzték Josephet. De Párizsban nem szabad erről beszélni. Julie azonnal belefogott: – Valamennyien a trónteremben foglaltunk helyet, rang szerint. Mi, úgy értem a császári család tagjai, egész közel álltunk a trónhoz. Akkor bejött a császár és a császárné, mögöttük a főkamarás és Regnaud gróf. Utóbbi a császárné mellé állt, aki szokás szerint fehérbe öltözött. Fehérre is púderezte magát, tudod. Hogy mártírnak nézzen ki! – Julie, hogy lehetsz ilyen undok? Borzalmas érzés lehetett neki! – Persze hogy borzalmas. De én sose szerettem őt, sose bocsátottam meg neki, amit ellened akkor elkövetett...

– Fogalma sem volt rólam akkor, és nem az ő hibája – vágtam közbe és mi történt azután? – Halálos csönd támadt. A császár kezdte felolvasni a dokumentumot, valami olyasmit, hogy csak a jó Isten tudja, milyen nehéz lépésre szánta rá magát, és hogy semmilyen áldozat nem túl nagy, ha Franciaország érdekeiről van szó, és hogy Josephine volt élete napsugara, saját kezével koronázta meg, és hogy Josephine élete végéig jogosult a Franciaország császárnéja címre... – Milyen volt az arca, amikor ezeket olvasta? – Hát tudod, milyen mostanság minden hivatalos megjelenésen: kővé meredt. Talleyrand cézári maszknak nevezi. Feltette a cézári maszkot, és olyan gyorsan olvasott, hogy alig lehetett követni. A lehető leghamarabb túl akart esni rajta. – És azután? – Hát azután rém kínos lett az egész. A császárné is megkapta a maga dokumentumát, és elkezdte olvasni. Először olyan halkan, hogy egyetlen szót sem értettem. Azután hirtelen zokogni kezdett, és a felolvasást Regnaud folytatta. Szörnyű volt. – Miről szól az ő dokumentuma? – Hogy szeretett férje engedélyével ezúton közli, hogy nem lehet több gyereke. És Franciaország érdeke megkívánja, hogy meghozza a legnagyobb áldozatot, amit asszony valaha meghozhatott. És megköszöni a császár szíves jóságát, és szilárd meggyőződése, hogy a válás szükséges ahhoz, hogy az eljövendő években a császár egyenes leszármazottja uralkodhassék Franciaországon. De a házasság felbontása sem változtat szívbéli érzésein... Regnaud úgy darálta le mindezt, mintha szolgálati szabályzatot olvasna, miközben a császárné egész idő alatt szívettépően zokogott. – És azután? – Azután mi, családtagok, bevonultunk a császár dolgozószobájába, ahol Napoleon és Josephine aláírta a válási okiratot, mi meg utánuk mint tanúk. Hortense és Eugène kikísérték síró anyjukat, és Jérôme közölte, hogy éhes, mire Napoleon gyilkos pillantást vetett rá. „Azt hiszem, a nagyteremben terítettek a családnak – mondta a császár –, elnézésüket kérem” – és elment. Mindenki a büféhez rohant, és akkor láttam, hogy Jean–Baptiste menni készül, és csatlakoztam hozzá – fejezte be mondanivalóját Julie. – Ferdén ül a koronád, Julie! – Mint minden hivatalos alkalommal, ezúttal is korona alakú diadémot viselt, és mint mindig, ezúttal is félrecsúszva. Öltözőasztalomhoz ült, hogy koronáját megigazítsa, orrát bepúderezze. Folytatta: – Josephine holnap költözik ki a Tuileriákból Malmaisonba, amit ajándékba kapott a császártól; összes adósságát is kifizették, és hárommillió frank évjáradékot kap: kettőt az államkasszából, egyet a császártól. Ezenfelül a császár kétszáz–ezer frankot ad Malmaison parkjának rendbehozatalára És négyszázezret arra a rubin nyakláncra, amely most készül az ékszerésznél. És mi történik Hortense–szal és Eugène–nel? Hortense a Tuileriákban marad, Eugène pedig továbbra is olasz alkirály lesz. Napoleon végtére is adoptálta őket, nem? Képzeld: Hortense még mindig azt hiszi, hogy nagyobbik fia lesz a trónörökös! Az a nő meghibbant! A Habsburg–lány, akit a császár megkért, tizennyolc éves, és – híven a Habsburg–hagyományokhoz – rengeteg herceget fog a világra hozni... – Felállt. Mennem kell. – Hová? – Vissza a Tuileriákba. A Bonaparte–ok felhúzzák az orrukat, ha nem ünneplek velük. – Megigazította koronáját. – Isten veled, Désirée, jobbulást kívánok! Azután, hogy távozott, hosszú ideig feküdtem behunyt szemmel. „Julie hozzászokott a Bonaparte–okhoz és koronáikhoz – gondoltam –, megváltozott, ó, mennyire megváltozott! Vajon az én hibám? Én vezettem be a Bonaparte–okat a papa egyszerű, tiszta, igénytelen középpolgári házába. De nem ezt akartam, papa, nem

ezt...” Asztalkát raktak ágyam mellé; Jean–Baptiste beteg feleségével akart enni. Ezért egész nap ágyban maradtam, és kora este elszundítottam. Az éjszaka közepén hirtelen felriadtam: Marie és Madame La Flotte állt az ágyam mellett. – Hortense királyné kéri, hogy fogadja. – Most? Hány óra van? – Éjjel kettő. – Mit akar tőlem? Madame La Flotte, nem mondta meg neki, hogy beteg vagyok? La Flotte valósággal visított az izgalomtól. – Persze, hogy megmondtam. De nem mozdul. Ragaszkodik ahhoz, hogy fogadja. – Psszt, ne ordítson! Felveri az egész házat. – A holland királyné nagyon izgatott; zokog – mondta Madame La Flotte. Észrevettem, milyen elegáns háziruhát visel, ujjain hermelinszegéllyel, és eszembe ötlött, hogy valószínűleg Fouché fedezi a számláit. – Marie – mondtam kínáld meg a királynét forró csokoládéval, az majd lecsillapítja. Ön pedig, Madame La Flotte, tudassa vele: nem vagyok elég jól ahhoz, hogy fogadhassam. – Yvette készíti már a forró csokoládét – mondta Marie –, te pedig azonnal felkelsz. Én azt mondtam a királynénak, hogy mindjárt fogadod. Gyere, segítek. Ne várakoztasd, hiszen sír! – Közölje őfelségével, hogy azonnal jövök – mondtam La Flotte–nak. Marie előhozott egy sima ruhát. – Öltözz fel rendesen – mondta –, valószínűleg megkér, hogy menjél el vele. – Hová? – Öltözz! Azt hiszem, szükség lesz rád a Tuileriák–ban. – Hercegnő – mondta zokogva Hortense, amint meglátott–, anyám küldött önhöz. Könyörögve kéri, hogy azonnal jöjjön el hozzá. – Arcán könnyek csorogtak, orra piroslott, fakó hajának néhány fürtje homlokára esett. – De hát semmit sem tehetek az anyjáért – mondtam, és leültem mellé. – Ezt mondtam én is. De a mama ragaszkodik önhöz. – Miért énhozzám? – Nem tudom, miért. De önt akarja látni. – Most, az éjszaka közepén? Hortense felnyögött. – A császárné képtelen elaludni. És senkit sem akar látni, csak önt. – Hát akkor menjünk – sóhajtottam. Marie ott állt az ajtóban, és máris nyújtotta a kabátot, kalapot, muffot. A császárné fogadótermeiben félhomály volt, alig néhány gyertya égett, árnyékok táncoltak a falakon, nekimentem egy széknek. Hálószobája viszont fényárban úszott. Gyertyatartók – égő gyertyákkal – mindenütt: minden sarokban, minden asztalon, a kandallón, még a padlón is. Nyitott, üres és félig pakolt ládák mindenfelé. Szétszórt ruhadarabok a földön és a bútorokon; kalapok, kesztyűk, díszruhák, fehérneműk vad összevisszaságban. Feltúrt ékszeres ládikó, egy karosszék alatt elgurult gyémántdiadém. A császárné egyedül volt. Széttárt karral, hason feküdt az ágyon, keskeny háta rángott a zokogástól, könnyeivel telesírta a párnákat. Női suttogás hallatszott a szomszéd szobából. Ott feltehetőleg csomagolnak. De a császárné egyedül volt, teljesen egyedül. – Mama, Ponte Corvo hercegnője van itt – mondta Hortense. Josephine nem moccant. Még erősebben sírt. – Mama – ismételte Hortense –, Ponte Corvo hercegnője megjött. Cselekvésre határoztam el magam: vállon ragadtam, és a hátára fordítottam.. Sírástól dagadt szemekkel nézett. Megrémültem, „Öreg asszony lett – gondoltam –, egyetlen éjszaka alatt megöregedett!”

– Désirée – mondta fájóan. És újból megeredtek a könnyei. Melléültem, kézen fogtam, és ujjai keményen megmarkolták a kezem. Egész közelről láthattam most, kifestetlenül, s az erős gyertyafény kíméletlen volt: félig nyílt, sápadt ajka mögül kilátszott hiányos fogsora; orcái gyűröttek, mint a selyempapír; a könnyek leáztatták a sminket, feltárták nagy pórusait; bébi–fürtjei szétzilálódtak és homlokához tapadtak; álla, ez a kissé hegyes, kislányos áll, elmosódott, és dupla toka árnyékát vetítette előre. Tagadhatatlanul meglátszott kora és a rombolás, amit az utóbbi huszonnégy óra okozott. „Napoleon vajon látta–e valaha is festék nélkül?” – tűnődtem. Josephine megszólalt: – Megpróbáltam becsomagolni – mondta zokogva. – Felségednek mindenekelőtt alvásra van szüksége – mondtam. Hortense–hoz fordultam: – Oltsa el a gyertyákat, Madame! Hortense szó nélkül engedelmeskedett. Árnyékként suhant tartótól tartóig, míg csak egyetlen pici éjszakai láng maradt égve. Josephine könnyei végre felszáradtak. Rövid, száraz rohamok rázták, rosszabbak, mint a könnyek. – Felségednek most aludni kell – mondtam újra, és megpróbáltam felállni. De nem engedett el. – Ma éjjel velem kell maradnia, Désirée – mondta reszkető hangon. – ön tudja, hogy ő mennyire szeret engem. Mindenki másnál jobban. Ön tudja, ugye? Engem jobban szeret, mint... Szóval ezért akart látni ma éjjel! Mert én tudom, hogy Napoleon mennyire szereti őt! Bárcsak segíthetnék rajta! – Igen, Madame, önt szereti, csakis önt. Amikor önnel találkozott, mindent és mindenkit elfelejtett. Például engem. Emlékszik, Madame? Az emlék mulattatta. – Egy pohár pezsgőt vágott hozzám. A foltokat soha többé nem lehetett eltávolítani... Olyan boldogtalanná tettem akkor, kis Désirée. Kérem, bocsásson meg. Simogattam a fejét, és hagytam, hadd beszéljen a múltról. Mennyi idős lehetett akkor? Annyi, mint én most. – Mama, nagyon jól megleszel Malmaisonban. Mindig is azt tartottad igazi otthonodnak, nem igaz? Josephine megrándult. Ki szakította félbe emlékezéseit? Ah igen, a lánya. – Hortense a Tuileriákban marad – nézett rám. Mosolya elhalványult, ismét fáradtnak és öregnek látszott. – Még mindig azt reméli, hogy Bonaparte az ő egyik fiát nevezi ki utódjául. Nem lett volna szabad hozzájárulnom, hogy Louis–hoz adja feleségül. Hortense–nak olyan kevés öröme van az életből: egy férj, akit gyűlöl és egy mostohaapa, akit... – Akit szeret, akarta mondani. De mielőtt kimondhatta volna, Hortense odarontott az ágyhoz. Fel akarta pofozni az anyját? Visszafogtam. Ekkor ő is zokogni kezdett. „Ez így nem mehet tovább – gondoltam most Hortense fog hisztériázni, s akkor a császárné is kezdi újból.” – Hortense, szedje össze magát – mondtam, miközben arra gondoltam: ki vagyok én, hogy Hollandia királynéjának parancsolgassak? Hortense azonnal engedelmeskedett. – Anyjának most pihenésre van szüksége, csakúgy, mint önnek. Mikor távozik őfelsége Malmaisonba? – Bonaparte azt akarja, hogy holnap reggel menjek – suttogta Josephine. – Már iderendelte az iparosokat, hogy a szobáimat – a mondat folytatása újabb könnyáradatba fulladt. Hortense–t kérdeztem: – Hagyott itt dr. Corvisart altatót őfelsége számára? – Igen. De mama nem akarja bevenni. Azt hiszi, hogy meg akarják mérgezni. Josephine–re néztem. Ismét a hátán feküdt, arcán csorogtak a könnyek. – Egész idő alatt tudta, hogy nem lehet gyerekem – mondta akadozva. – Egyszer elmondtam neki, hogy állapotos voltam, és Barras – hirtelen felsikoltott –, az a kontár, az a sarlatán, az a semmirekellő, akihez Barras elcipelt, teljesen tönkretett, tönkretett...

– Hortense, szóljon egy udvarhölgynek, hogy hozzon egy csésze teát, és azután menjen, pihenjen maga is. Én itt maradok, amíg őfelsége elalszik. Hol az altató? Hortense az öltözőasztalra halmozott üvegcsék, tégelyek, dobozkák között megtalálta a kis üveget, és átadta nekem. – Dr. Corvisart öt cseppet rendelt. – Köszönöm. Jó éjszakát, Madame. Levetkőztettem és lefektettem Josephine–t. Megjött a tea, s én a kis üveg egész tartalmát beleöntöttem: hat cseppet. „Ártani nem árthat” – gondoltam. Josephine engedelmesen felült, és sietve kiitta a teát. – Olyan az íze, mint mindennek az életemben – nagyon édes, keserű utóízzel – nevetgélt, s egy pillanatra a régi Josephine–ra emlékeztetett. Visszahanyatlott a párnára. – Ön nem volt jelen a... a ceremónián ma délelőtt – mondta fáradt hangon. – Gondoltam, hogy nem örült volna neki. – Nem. – Csend. Nyugodtabban lélegzett. – A Bonaparte–ok közül csak ön és Lucien hiányzott. – De én egyáltalán nem vagyok Bonaparte. Julie nővérem egy Bonaparte–hoz ment férjhez, ennyi az egész rokonság. – Ne hagyja el őt, Désirée. – Kicsodát, felség? – Bonaparte–ot. Az altató, úgy látszik, megzavarta gondolatait; de meg is nyugtatta. Szünet nélkül, oda sem figyelve simogattam a kezét, kiugró erekkel hálózott kezét, egy öregedő, törékeny asszony kezét. – Amikor majd elveszti a hatalmát – folytatta –, és miért ne veszítené el? Mindegyik férfi, akit ismertem, elvesztette a hatalmát, némelyek még a fejüket is, mint a boldogult Beauharnais. Amikor majd elveszti a hatalmát... – Szemhéja lecsukódott, s én elengedtem a kezét. – Maradjon velem. Félek, – Átmegyek a szomszéd szobába, és megvárom, amíg felséged jól kialussza magát. Azután elkísérem Malmaisonba. – Igen, Malmai... – elaludt. Eloltottam a gyertyát, és átmentem a szomszéd szobába, ahol koromsötét volt. Kitapogattam az utat az ablakhoz, félrehúztam a függönyt, és kinéztem a komor, szürke téli hajnalba. Mély karosszéket találtam az ablak mellett. Ledobtam a cipőm, és lábamat magam alá dugva belekuporodtam. Nagyon fájt a fejem és nagyon fáradt voltam. Mindenütt mélységes csönd honolt. Hirtelen felriadtam. Valaki bejött. A gyertyaláng végigkúszott a falon, a kandalló felé tartott. Sarkantyú halk pengését hallottam. Nyakam kinyújtva próbáltam kilesni a karosszék magas háta mögül, a kandallóra. Ki mer kopogtatás nélkül bejönni a császárné hálószobája melletti szalonba? Kicsoda? Hát természetesen ő. A kandalló előtt állva tüzetesen szemlélte a szobát. Önkéntelen mozdulatot tettem. Azonnal a székem felé fordult. – Van itt valaki? – Csak én vagyok, Sire. – Ki az az „én”? – kérdezte dühösen. – Ponte Corvo hercegnő – mondtam, és megpróbáltam kihúzni magam alól a lábam, rendesen felülni és felvenni a cipőt. De a lábam megmacskásodott, milliónyi tűszúrást éreztem. – Ponte Corvo hercegnő? – Hitetlenkedve jött oda hozzám. – Elnézést kérek, felség, elaludt a lábam, és nem találom a cipőmet. Egy pillanat – hebegtem. Végre sikerült a cipőmbe bújnom, felálltam, és szertartásosan meghajoltam. – Mondja csak, hercegnő, mit keres itt éjnek évadján?,

– Én is ezt kérdem magamtól, Sire – mondtam, szememet dörgölve. Megfogta a kezem, s én álmosan kiegyenesedtem. – Őfelsége az én társaságomat kívánta ma éjjel. Végre elaludt. – Napoleon nem felelt, s minthogy úgy éreztem, bosszankodik, sietve hozzáfűztem: – Szeretnék visszavonulni, hogy ne zavarjam felségedet. De nem tudom, hova lehet ebből a szalonból visszavonulni, és nem szeretném felébreszteni a császárnét. – Nem zavarsz, Eugénie. Maradj a helyeden. Világosodni kezdett. Visszaültem, kétségbeesetten harcolva az álmosság ellen. – Nem tudtam aludni – közölte váratlanul. – Búcsút akartam ennek a helynek mondani. Holnap – nem, már ma reggel – itt lesznek az iparosok, hogy átalakítsák. Bólintottam. Nagyon kínos, hogy jelen kell lennem ennél a búcsúvételnél... – Ide nézz, Eugénie. Ez ő. Nem gondolod, hogy nagyon szép? – Burnótos szelencét mutatott, tetején arcképpel. Mielőtt alaposabban megnézhettem volna, odament a kandallóhoz, vette a gyertyát, és annak fényében mutatta megint a szelencét. Kerek kislányarc, kék szemekkel és nagyon rózsaszínű orcával. Egyáltalán: nagyon rózsaszínű fej. – Nehéz megítélni ilyen burnótosszelence–miniatűrök alapján. Nekem mind egyformának tetszenek. – Úgy tudom, hogy az osztrák Mária Lujza nagyon szép. – Kinyitotta a szelencét, tubákolt, zsebkendőjét arcához szorította: ez a tubákolás legelegánsabb, legkifinomultabb módja. Elrakta a szelencét és a zsebkendőt, és átható pillantást vetett rám. – Még mindig nem értem, hogy került ide, hercegnő. Minthogy jelét sem mutatta, hogy le akar ülni, én akartam megint felállni. Visszanyomott a székbe. – Halálosan fáradt lehetsz, Eugénie. Látom rajtad. Mondd csak, mit keresel itt? – A császárné akart látni. Emlékeztetem őfelségét – nagyot nyeltem, igen nehéz volt kimondani –, arra a délutánra emlékeztetem őfelségét, amikor Bonaparte tábornok eljegyezte. Nagyon boldog nap volt őfelsége életében. Bólintott. Azután minden teketória nélkül székem karfájára ült. – Igen, nagyon boldog napja volt őfelségének. És önnek, hercegnő? – Nagyon boldogtalan, Sire. De olyan régen volt, hogy a seb teljesen behegedt már – motyogtam halkan. Olyan fáradt voltam és annyira fáztam, hogy teljesen megfeledkeztem arról, ki is ül mellettem. Csak amikor a fejem oldalt, a karjára biccent, kaptam észbe – és elfogott a rémület. – Bocsásson meg, felség. – Hagyd itt a fejed – akkor legalább nem vagyok annyira egyedül. – Megpróbált átkarolni és magához vonni. De én megmerevedtem, és a háttámlára hajtottam a fejem. – Nagyon boldog voltam ebben a szalonban, Eugénie. Nem moccantam. – Tudod, hogy a Habsburg a világ egyik legrégibb monarchiája? – kérdezte minden bevezetés nélkül. – Egy osztrák főhercegnő méltó a franciák császárához. Felültem, az arcába akartam nézni. Komolyan gondolja? Hogy egy Habsburg főhercegnő éppen megfelel Buonaparte korzikai ügyvédecske fiának? Maga elé meredt, majd váratlanul nekem szegezte a kérdést: – Tudsz keringőzni? Bólintottam. – Megmutatod, hogy kell? Bécsben elmondták, hogy minden osztrák nő azt táncolja. De akkor, Schönbrunnban, nem volt időm megtanulni. Mutasd, hogyan táncolják. Fejet ráztam. – Nem most és nem itt. Eltorzult arccal kiáltotta: – Itt és most! Josephine hálószobájának ajtajára mutattam. – Sire, felébreszti. De nem engedett, csak hangját vette halkabbra: – Mutasd meg! Azonnal! Hercegnő, ez parancs!

Felálltam. – Zene nélkül nehéz. – És lassan forogni kezdtem. – Egy–kettő–három és egy–kettő–három, így kell valcert táncolni, felség. Rám se nézett. Ott ült a karfán, és a semmibe bámult. Kicsit hangosabban mondtam: – Egy–kettő–három és egy–kettő–három. Most felnézett. A reggeli szürkületben arca dagadt, kialvatlan volt. – Olyan boldog voltam vele, Eugénie. Megtorpantam, ránéztem, nem tudtam, hogy mit tegyek. Végül kinyögtem: – Feltétlenül... szükséges volt, felség? – Nem bírok három fronton harcolni. Délen lázadások vannak, a La Manche partján állandó készenlét és Ausztria–alsó ajkát harapdálta –, Ausztria békén hagy, amint elveszem a császár lányát. Barátom, az orosz cár, fegyverkezik, drága hercegnőm, és csak akkor tudok megbirkózni barátommal, az orosz cárral, ha Ausztria végleg békén marad. – Elővette a tubákosszelencét, és ismét megnézte a miniatűr portrét. – Ő lesz a túsz, az én édes, fiatal túszom. – Hirtelen rándulással felállt, és nagyon alaposan végignézett a szobán. – Hát igen, ilyen volt – mondta. Mintha nagyon alaposan emlékezetébe akart volna vésni minden részletet. Amikor az ajtó felé fordult, mélyen meghajoltam. Ekkor váratlanul megsimogatta a fejem. – Tehetek önért valamit, drága hercegnő? – Igen. Ha lenne olyan kegyes felséged és küldetne nekem reggelit. Ha lehetséges, egy csésze erős feketét. Hangosan felnevetett, fiatalos, gondtalan nevetéssel, és elment. Reggel kilenckor kikísértem a császárnét a Tuileriák hátsó ajtaján. Hintója ott várt ránk. Josephine cobolybundát viselt, egyikét azon mérhetetlenül drága bundáknak, amelyekből a császár hármat kapott a cártól, erfurti találkozásuk alkalmából. A másodikat Polette vállára terítette. Hogy mi történt a harmadikkal, senki sem tudja. Josephine nagyon gondosan kikészítette magát, arca majdnem ugyanolyan kedves volt, mint mindig, kora alig látszott. A hintóban Hortense várt bennünket. – Reméltem– mondta halkan Josephine –, hogy Bonaparte ide jön búcsút venni. – Előrehajolt, és szemügyre vette a Tuileriák ablaksorát. Kíváncsi arcok leskelődtek minden ablakból. A hintó elindult. Hortense megszólalt: – A császár kora reggel Versailles–ba lovagolt. Anyjánál tölt néhány napot. A Malmaisonig vezető utat néma csendben tettük meg.

Párizs 1810. június végén Sajnos tényleg úgy néz ki, mint egy hurka. Mármint az új császárnénk. Véget értek az esküvői ünnepségek, és azt beszélik, hogy a császár mintegy ötmillió frankot költött Mária Lujza lakosztályának berendezésére a Tuileriákban. Először Berthier marsall ment márciusban Bécsbe, hogy hivatalosan megkérje a császár lányának kezét. Ott zajlottak le a távházasság ünnepségei: a császárt a menyasszony nagybátyja, Károly főherceg képviselte, akit mellesleg Napoleon megvert Aspernnél. Utána Caroline–t küldték a határra, a császárné elé. Párizs felé jövet, Courcelles közelében, két álarcos lovas megállította a hintót, feltépte az ajtót, és beszuszakolta magát. A császár és Murat. Mária Lujza természetesen sikoltozni kezdett, de Caroline megnyugtatta: – Drága sógornő, az egyik útonálló az ön vőlegénye, a császár, a másik az én gyermeteg férjem, Murat! – Éjszakára Compiégne kastélyában szálltak meg, és következő nap Napoleon már Mária Lujza ágyánál reggelizett. A nászéjszaka tehát lezajlott, mielőtt még Fesch bácsi Párizsban megismételte volna az esküvői ceremóniát. A házasság első néhány hónapjában a császári pár nem adott semmilyen fogadást. Napoleon – ki tudja miért – azt hitte, hogy a nők könnyebben teherbe esnek,

ha nem teszik ki magukat nagyobb megerőltetésnek. De végül nem halaszthatta tovább, és tegnap valamennyien: marsallok, tábornokok, nagykövetek, hercegek és mindenféle előkelőségek meghívattunk a Tuileriákba, hogy az új császárnénak bemutattassunk. Minden olyan volt mint... annak idején. A nagy bálterem, a fények, a csillogó toalettek és egyenruhák, a Marseillaise, a szárnyas ajtók feltárása, a császár és a császárné megjelenése – minden, minden a koronázási bál pontos mása. A rózsaszín szaténba öltözött, jázmin–illatú Mária Lujza jóval magasabb, mint a császár, és fiatalsága ellenére hatalmasak a keblei. Egész este szünet nélkül mosolygott. Minthogy valódi császárlány, idejében kitanították arra, hogyan kell egyszerre kétezer emberre mosolyogni, s ez szemmel láthatóan nem okozott nehézséget neki. Amikor bemutattak, észrevettem, hogy nem használ festéket; igen természetesen mutat az erősen kifestett udvari dámák mellett, de nem ártott volna, ha kissé bepúderezi fénylő orrát és kicsattanóan piros orcáját. Fakókék szeme mintha porcelánból lenne – teljesen kifejezéstelen. A császári pár trónszékére ült, s a zenekar bécsi valcerre zendített. Julie lépett oda hozzám. Bíborszínű bársonyruhát viselt, csak úgy villogtak rajta a spanyol koronaékszerek. De koronája ismét ferdén ült. – Fáj a lábam – panaszolta. – Gyere, üljünk le a szomszéd szobában. Az ajtóban összetalálkoztunk Hortense–szal, aki fehérben volt, úgy, mint anyja; Flahault gróffal, az istállómesterével udvaroltatott magának. Julie–vel egy kerevetre ültünk, és pezsgőt ittunk. – Eszébe jut–e, hogy nagynénje itt lakott a Tuileriák–ban? – kérdeztem hirtelen. Julie meglepetten nézett rám: – Ki a csodáról beszélsz? Ebben a császári udvarban nem találsz senkit, akinek a nagynénje valaha is ott lakott volna! – De igen. Az új császárné! Marie Antoinette volt a nagy–nagynénje! – Marie Antoinette! – ismételte Julie, félelemtől tágra nyílt szemmel. – Ó, igen, Julie Clary – ő is királyné volt! Egészségedre, drágám, és ne törődj vele. – Kortyoltam, és arra gondoltam, mennyi oka van Mária Lujzának arra, hogy minket gyűlöljön... – Mondd csak – kérdeztem Julie–t, aki már több ízben látta közelről –, az új császárné mindig mosolyog? Julie komolyan bólintott. – Mindig. És én is ilyennek nevelem majd lányaimat. A hercegnők, úgy látszik, mindig mosolyognak. Egzotikus parfüm keserédes illata csapta meg az orrom, és azonnal tudtam: Polette! Igen, ő volt az, átkarolta a vállam. – A császár úgy véli, hogy Mária Lujza állapotos – mondta kipukkadó nevetéssel. – Mióta? – kérdezte izgatottan Julie. – Tegnap óta! – így Polette, és elviharzott egzotikus parfümfelhőjében. Julie felállt. – Vissza kell mennem a bálterembe. A császár szereti, ha családtagjai körülötte vannak. Jean–Baptiste–ot kerestem, és megláttam, ahogy egy ablakhoz támaszkodva végtelen közömbösséggel szemléli a tömeget. Odamentem. – Nem mehetnénk haza? – Bólintott, és karon fogott. Egyszerre csak utunkat állta Talleyrand. – Önt keresem, hercegem – mondta –, ezek az urak szeretnének önnek bemutatkozni. – Talleyrand mögött magas tiszteket láttam, idegen egyenruhában: sötétkék öltöny, sárga vállszalaggal. – Ez az úr Brahe gróf a svéd nagykövetségről. Wrede ezredes a svéd király személyes képviselőjeként uralkodója jókívánságait tolmácsolja a császárnak, esküvője alkalmából. És ez a hadnagy Charles Ottó Mörner báró, aki ma reggel érkezett, nagyon rossz hírekkel, külön futárként Stockholmból. Mörner báró mellesleg annak a Mörnernek unokatestvére, akit ön egyszer foglyul ejtett Lübeckben. Emlékszik rá, ugye? – Levelezünk – mondta nyugodt hangon Jean–Baptiste, és pillantása végigpásztázta egyiket a másik után. – Wrede ezredes, ön ugye a svéd Unió párt egyik vezetője?

A magas férfi meghajolt; Talleyrand közben nekem magyarázta, hogy az Unió párt Svédország és Norvégia egyesítését szorgalmazza. Jean–Baptiste eközben barátságosan mosolygott, és – még mindig belém karolva – Mörnert nézte, a rövidre nyírt sötét hajú, keménykötésű férfit. Mörner nagyon keményen viszonozta pillantását, miközben folyékony, de érdes franciasággal mondta: – Azt a hírt hoztam, hogy a svéd trónörökös, őfelsége Christian Augustus von Augustenburg herceg baleset következtében életét vesztette. Jean–Baptiste hirtelen olyan erősen megmarkolta a karom, hogy majdnem felsikoltottam. A másodperc egy töredékéig tartott. Utána Jean–Baptiste nagyon nyugodtan mondta: – Rettenetes! Hadd fejezzem ki önöknek, uraim, legmélyebb részvétemet. Csend támadt. Csupán a keringő dallama hallatszott. „Miért nem megyünk? – gondoltam. – Mi közünk ehhez az egészhez? A svéd király kereshet újabb trónörököst, na és? Menjünk már...” – Kijelölték már az elhunyt trónörökös utódját? – kérdezte könnyedén, udvarias érdeklődéssel Talleyrand. Ekkor véletlenül Mörnerre néztem, és furcsának tűnt, milyen intenzíven mered Jean–Baptiste–ra, mintha sugallni akarna valamit. „Az Isten szerelmére, mit akarnak a férjemtől? – gondoltam. – Halott hercegüket nem tudja feltámasztani, aligha érdekli az egész ügy. Épp elég bajunk van itt Párizsban, vigyázni kell magunkra, kegyvesztettek vagyunk.” Most láttam, hogy ez a Wrede vagy hogy hívják ezredes ugyanolyan mereven nézi Jean–Baptiste–ot. Végül Mörner báró megszólalt: – Augusztus 2l–re összehívták a svéd parlamentet, hogy a trónöröklés kérdéséről döntsön. Újabb érthetetlen szünet állt be. Majd én szóltam: – Jean–Baptiste, azt hiszem, búcsút kell vennünk a svéd uraktól. – A tisztek megértették, és meghajoltak. Jean–Baptiste: – Még egyszer kérem önöket, hogy tolmácsolják együttérzésemet a svéd király őfelségének, és közöljék, hogy osztozom az ő és népe fájdalmában. – Mást nem üzen neki? – tört ki Mörnerből. Indulásra készen, félig elfordulva, Jean–Baptiste ismét végigjártatta szemét a svédeken. Végül Brahe grófon állapodott meg, az alig tizenkilenc éves ifjún. – Brahe gróf, ön, ha jól tudom, az egyik legrégibb svéd nemesi család ivadéka. Ezért önt kérem meg: emlékeztesse barátait és tiszttársait, hogy nem voltam mindig Franciaország marsallja vagy Ponte Corvo hercege. Én az vagyok, akit az önök nemesi köreiben „jakobinus generális”–nak hívnak, és a pályafutásom őrmesterként kezdtem. Egyszóval: parvenu vagyok. Szeretném, ha emlékezetükbe vésnék, hogy később – mély lélegzetet vett, és megint karomba markolt –, hogy később ne vessék a szememre. – Sietve hozzátette: – Isten velük, uraim. Távozás előtt furcsamód ismét összefutottunk Talleyrand–nal. Hintója a miénk mellett állt odakint. Már éppen be akartunk szállni, mikor észrevettük, hogy felénk biceg. – Drága hercegem – mondta Jean–Baptiste–nak –, az embernek azért adatott a beszéd ajándéka, hogy gondolatait elrejtse. Ön viszont, barátom, az ellenkezőjére használja ezt az ajándékot. Senki sem vádolhatja azzal, hogy gondolatait eltitkolta a svédek elől. – Nekem kell emlékeztetni a volt püspököt a Biblia szavaira: „Hanem legyen a ti beszédetek igen–igen, nem–nem; ami pedig ezeken felül vagyon, a gonosztól vagyon”? Így áll a Bibliában, nemde, püspök uram? Talleyrand ajkába harapott. – Sose tudtam, hogy ilyen szellemes, hercegem. Ez meglep. Jean–Baptiste szívélyesen nevetett. – Nehogy túlbecsülje egy őrmester szellemességét, aki hozzászokott, hogy a tábortűz körül bajtársaival adomázzon! – Elkomolyodott. – Elárulták önnek a svéd tisztek, hogy a királyi ház kit ajánl trónörökösnek? – Jelöltjük az elhunyt trónörökös sógora, a dán király. Jean–Baptiste bólintott. – És ki még?

– Az elhunyt öccse, Augustenburg hercege. Amellett ott van az elűzött király fia is, aki most Svájcban él száműzetésben. De minthogy apját elmebetegnek tartották, a fiút sem becsülik valami sokra. Hát, majd meglátjuk, összehívják a svéd parlamentet, és a svéd nép maga választ. Jó éjszakát, drága barátom. – Jó éjszakát, excellenciás uram. Odahaza Jean–Baptiste azonnal öltözőjébe sietett, és tüstént feltépte a magas, gazdagon hímzett gallért. – Évek óta mondogatom – szóltam –, hogy ki kell engedni azt a gallért. Ez a marsallegyenruha túl szűk neked. – Túl szűk – motyogta –, az én drága, csacska kislányom sose tudja, mit beszél. Igen, nagyon is szűk. Többet nem szólt, hálószobájába vonult. Én meg itt ülök és írok, mert nem bírok elaludni. És azért nem bírok aludni, mert félek. Nagyon félek valamitől, ami óhatatlanul bekövetkezik, amitől nem tudok menekülni. Jean–Baptiste, nem hallasz? Nagyon félek...

III. RÉSZ Notre–Dame de la Paix Párizs 1810. szeptember Valaki az arcomba világított. – Désirée, azonnal kelj fel! Ébredj és öltözz gyorsan! Jean–Baptiste volt: egyik kezével a gyertyatartót fogta, a másikkal marsallegyenruháját gombolta. – Megbolondultál, Jean–Baptiste? Éjszaka van! – Siess. Szóltam, hogy ébresszék fel Oscart is. Azt akarom, hogy a fiú is jelen legyen. A földszintről hangok és lépések zaja szűrődött fel. Yvette surrant be, hálóingére ráncigált szobalányöltözékben. – Siess – mondta türelmetlenül Jean–Baptiste. – Yvette, ugye segít a hercegnőnek? – Az Isten szerelmére, történt valami? – kérdeztem rettegve. – Igen – és nem. Mindjárt meghallod. De öltözz már! – Mit vegyek fel? – kérdeztem teljesen megzavarodottan. – A legszebb, legelegánsabb, legdrágább ruhádat, érted? – Nem, nem értek semmit – dühöngtem. – Yvette, a sárga selyemruhát kérem, azt, amiben legutóbb a Tuileriákban voltam. Jean–Baptiste, nem árulnád el végre... De már ki is ment. Reszkető kézzel igazgattam a hajam. – A diadémot, hercegnő? – kérdezte Yvette. – Igen, a diadémot. És kérem az ékszeresládikát. Mindent felrakok, amim csak van. Ha nem közlik, hogy mi történik, nem tudom, hogyan öltözzek. És éjszaka fölkelteni a gyereket! – Désirée, készen vagy már? – Jean–Baptiste, ha nem mondod meg azonnal... – Leheletnyi rúzst, hercegnő – mondta Yvette. Álomittas arc meredt rám a tükörből. – Igen, Yvette, rúzst és púdert, gyorsan. – Gyere már, Désirée, nem várathatjuk őket tovább! – Kiket nem várathatunk? Ha jól tudom, éjszaka van! S ami engem illet, szeretnék visszabújni az ágyba! Jean–Baptiste megfogta a karom. – Szedd össze magad, kicsikém. – De mi történt? Lennél oly kegyes elárulni végre, hogy mi következik? – Életem legnagyobb pillanata, Désirée. Szerettem volna megállni és az arcába nézni, de keményen fogta a karom, és már vonszolt is lefelé a lépcsőn. A fogadószoba ajtajánál Fernand és Marie tuszkolta felénk Oscart. Szeme ragyogott az izgalomtól. – Papa, kitört a háború? Papa, a császár jön látogatóba? Milyen szépen felöltözött a mama... Legjobb öltönyébe bújtatták a fiút, engedetlen fürtjeit simára fésülték. Jean– Baptiste kézen fogta. A szalont fényesen kivilágították, minden gyertyatartónkat ide hordták. Néhány úriember várt itt ránk. Jean–Baptiste ismét karon fogott, s egyik oldalán a fiúval, a másikon velem, lassan a látogatók elé lépdelt. Külföldi egyenruhát viseltek, kék–sárga vállszalaggal, csillogó

kitüntetésekkel. Egyikük azonban, egy fiatalember, piszkos zubbonyban volt, magas csizmája tiszta sár, szőke haja csapzottan lógott a vállára. Lerítt róla, hogy éjjel– nappal, megszakítás nélkül lovagolt; szeme alatt sötét árnyék. Kezében hatalmas, viaszpecsétes boríték. Amikor beléptünk, mindnyájan mélyen meghajoltak, és nagy csend támadt. Ekkor előlépett a fiatalember a lepecsételt borítékkal. – Gustavus Frederik Mörner az Uppland dragonyosoktól – mondta lassan Jean– Baptiste –, volt lübecki hadifoglyom. Örülök, hogy újra láthatom. Nagyon örülök. Szóval ez az a Mörner, akivel Jean–Baptiste egy éjszakán megvitatta Észak–Európa jövőjét. Reszkető kézzel nyújtotta a borítékot Jean–Baptiste felé. – Királyi fenség – mondta. Elállt a szívverésem. Jean–Baptiste elengedte a karom, és nyugodtan átvette a levelet. – Királyi fenség – folytatta a fiatalember –, őfelsége XIII. Károly svéd király főkamarásaként jelentem önnek, hogy a svéd parlament egyhangúan Ponte Corvo hercegét választotta a svéd trón örökösévé. Őfelsége XIII. Károly király adoptálni szándékozik Ponte Corvo hercegét és hőn szeretett fiaként üdvözölni Svédországban. Gustavus Frederik Mörner megtántorodott. Egy idősebb úr, mellkasa tele csillagokkal és medáliákkal, gyorsan a könyöke alá nyúlt. – Bocsánatot kérek – mondta halkan Mörner –, napok óta nem szálltam le a nyeregből. – Majd kicsit hangosabban hozzátette: – Bemutathatom az urakat királyi fenségednek? Jean–Baptiste alig észrevehetően bólintott. – Franciaországi rendkívüli és meghatalmazott nagykövetünk, Hans Henrik von Essen gróf, tábornagy. Az idős úr összeverte bokáját, arca, mint a kő. Jean–Baptiste ismét bólintott. – Pomeránia főkormányzója volt, tábornagy, és annak idején kitűnően védte ellenem. Mörner folytatta: – Wrede ezredes. – Ismerjük egymást. – Jean–Baptiste az iratot nézte, amit Wrede hirtelen elővarázsolt. – Brahe gróf, a párizsi svéd nagykövetség beosztottja. – Az udvari bálon bemutatott fiatalember meghajolt. – Friesendorff báró, Essen tábornagy szárnysegéde. Friesendorff mosolygott. – Egy másik lübecki foglya. Mörner, Friesendorff és Brahe égő lelkesedéssel nézték Jean–Baptiste–ot. Wrede összeráncolta homlokát, és Essen tábornagy arca teljesen kifejezéstelen volt, csupán összeszorított ajka árult el keserűséget. Olyan csönd volt, hogy hallani lehetett a gyertyák csöpögését. Jean–Baptiste mély lélegzetet vett: – Elfogadom a svéd parlament döntését. – Von Essenre nézett, arra az emberre, akit egyszer legyőzött, az öreg, magtalan király öregedő hívére, és mélyen megindultan tette hozzá: – Köszönetet szeretnék mondani őfelsége XIII. Károly királynak és a svéd népnek a belém helyezett bizalomért. És ígérem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy megszolgáljam ezt a bizalmat. Von Essen lehajtotta a fejét, mélyen meghajolt, és meghajolt vele együtt a többi svéd úr is. E pillanatban valami különös történt. Oscar, aki eddig mozdulatlanul állt, előrelépett és a svédekhez ment. Ott megfordult, és kézen fogta a fiatal Brahét, aki alig tíz évvel lehetett idősebb nála. Ott állt a svédek között, és hozzájuk hasonlóan mélyen meghajtotta fejét, meghajolt a papa és a mama előtt. Jean–Baptiste a kezemért nyúlt. Ujjai oltalmazón fonódtak ujjaim köré. – A trónörökösnővel együtt köszönjük, hogy elhozták ezt az üzenetet. Ezután sok minden történt egyszerre. Jean–Baptiste odaszólt Fernand–nak: – Hozd fel a pincéből a bort, amit Oscar születésekor vettünk! – Megfordultam, szemem Marie–t kereste. Személyzetünk az ajtóban állt. Madame La Flotte drága estélyi

ruhában (nem kétséges, hogy a számlát Fouché fizette), mélyen bókolt, s ezt tette a felolvasónő is. Yvette a lelkét is kisírta. Csak Marie nem moccant; régimódi vászon hálóingére gyapjú pongyolát vett – Oscart kellett öltöztetnie, ezért nem volt ideje saját magára gondolni. – Marie – súgtam hallottad? A svéd nép felkínálja nekünk a koronát. Más ez, mint Julie és Joseph, egészen más. Félek, Marie, úgy félek! – Eugénie! – mondta Marie érzelemtől elfulladó hangon, könnycsepp pergett végig az arcán, és ekkor Marie, az én öreg Marie–m, mélyen meghajolt előttem. Ezenközben Jean–Baptiste a kandallónak dőlve tanulmányozta a levelet, amit Mörner hozott. Az a szigorú férfiú, gróf Von Essen tábornagy, odament hozzá. – Királyi fenség, ezek a feltételek – mondta. Jean–Baptiste felnézett: – Feltételezem, hogy ön alig egy órával ezelőtt értesült a történtekről, hiszen egész idő alatt Párizsban volt. Nagyon sajnálom... – Mit sajnál, fenség? – kérdezte felvont szemöldökkel Von Essen. – Hogy nem volt még ideje hozzászokni a gondolathoz. Igazán nagyon sajnálom. Ön nagy odaadással és állhatatossággal védte a Vasa–ház mindenfajta politikáját. Nem lehetett mindig könnyű dolga, Essen gróf. – Időnként nagyon nehéz volt. A hadjáratot, amit ön ellen kellett vezetnem, sajnos elvesztettem. – Együtt fogjuk újjáépíteni a svéd hadsereget. – Mielőtt holnap reggel továbbítanám Ponte Corvo hercegének válaszát Stockholmba – mondta a tábornagy már–már fenyegető hangon –, szeretném felhívni a figyelmét a levél egyik kitételére. Az ön állampolgárságáról van szó. Az adoptálás egyik feltétele, hogy Ponte Corvo hercege felvegye a svéd állampolgárságot. Jean–Baptiste mosolygott. – Feltételezte, hogy francia állampolgárként akarok svéd trónörökössé válni? A gróf arca hitetlen meglepetést árult el. De én azt hittem, hogy rosszul hallok. – Holnap folyamodványt intézek a francia császárhoz. Megkérem, hogy engem és családomat oldozzon fel a francia állampolgárság kötelékéből. Á, itt a bor! Fernand, nyiss ki minden üveget! Fernand diadalmasan helyezte a pókhálós üvegeket egy asztalkára. Ezek az üvegek végigkísértek minket Sceaux–ból a Rue du Rocher–n át a Rue d’Anjou–ig. – Amikor ezt a bort vettem – mondta Jean–Baptiste hadügyminiszter voltam. Oscar akkor született, s én azt mondtam a feleségemnek: „Akkor nyitjuk majd ki, amikor a fiú belép a francia hadseregbe.” – Zenész leszek, Monsieur – mondta vékony gyerekhangon Oscar, aki még mindig Brahe kezét fogta. – De a mama azt akarja, hogy selyemkereskedő legyek, mint Clary nagypapa volt. – Mindenki nevetett, még a fáradt Mörner is; Von Essen grófnak azonban szeme se rebbent. Fernand kitöltötte a sötétpiros bort. – Királyi fenséged most megtanulja az első svéd szót mondta Brahe gróf –, ez pedig a Skål, és azt jelenti: egészségére! Emelem poharam a trónörökös... Jean–Baptiste félbeszakította: – Uraim, kérem, igyanak velem őfelsége, a svéd király, kegyes örökbe fogadó atyám egészségére! Lassan és ünnepélyesen ittak. Valaki felkiáltott: – Őfelsége, Carl Johan trónörökös egészségére! – Han skål leve, han skål leve! – hangzott mindenfelől. Vajon ez mit jelent? Svédül van? A kandalló melletti kis kerevetre ültem. „Éjszaka felriasztanak – tűnődtem hogy közöljék: a svéd király örökbe akarja fogadni és Svédország örökösévé tenni a férjemet. De én mindig azt hittem, hogy csak kisgyereket lehet adoptálni... Svédország... Svédország... az Északi–sark közelében; Stockholm, ahol olyan fehér az ég, mint a frissen mosott vászon. Persson holnap olvassa az újságban, és sose találja ki, hogy Ponte Corvo hercegnője, az új trónörökös felesége – a kis Clary lány, Marseille–ből...”

– Mama, az urak azt mondják, hogy az én nevem mostantól: Södermanland hercege – szólt Oscar. – Miért, drágám? Friesendorff báró lelkesen magyarázta, hogy Svédországban általában a trónörökös testvére viseli ezt a címet. – De minthogy ebben az esetben… – hallgatott el, pirulva. – Minthogy ebben az esetben a trónörökös nem szándékozik magával vinni a fivérét – fejezte be helyette Jean–Baptiste –, a fia veszi fel. Az én fivérem Pauban él, és nincs szándékomban változtatni lakhelyén. – Azt hittem, hogy királyi fenségednek nincs is testvére – szólt közbe Brahe gróf. – De van. Támogattam, hogy elvégezze jogi tanulmányait, ne legyen egész életében ügyvédbojtár, mint boldogult apánk. Így tehát, uraim, a fivérem ügyvéd. Oscar e pillanatban megkérdezte: – Örülsz Svédországnak, mama? – Mély csend lett. Mindenki hallani akarta a választ. „Mit várnak tőlem? – gondoltam. – Végül is itt vagyok itthon, francia vagyok. „És eszembe jutott, amit Jean–Baptiste mondott arról, hogy lemondunk a francia állampolgárságról és hogy most trónörökösnője lettem egy sosem látott országnak. Ősrégi nemességgel, nem olyan újdonsülttel, mint a miénk. Láttam, ahogy megmosolyogták Oscart, amikor a selyemkereskedő nagyapát említette, és hogy mindenki mosolygott, kivéve Von Essent, aki mélységesen szégyellte... – Mama, mondd, hogy örülsz – nyaggatott Oscar. – Még nem ismerem Svédországot – mondtam –, de mindent megteszek, hogy örüljek neki. – Svédország népe ennél többet nem is kívánhat – mondta komoran Von Essen. Érdes francia beszéde Perssonra emlékeztetett. Nagyon szerettem volna barátságos lenni, ezért megkérdeztem: – Van egy ismerősöm Stockholmban, Persson– nak hívják, selyemkereskedő. Ismeri talán, tábornagy? – Nagyon sajnálom, királyi fenség, de nem ismerem – hangzott a rövid válasz. – Talán ön ismeri, Friesendorff báró? – Sajnálom, én sem. Brahéval próbálkoztam: – Talán ön ismeri a stockholmi Persson selyemkereskedőt? Brahe mosolygott: – Én sem, királyi fenség. – És ön, Mörner báró? Mörner, Jean–Baptiste legrégebbi svéd ismerőse, segítőkész akart lenni. – Rengeteg Persson él Svédországban, fenség. Nagyon gyakori középosztálybeli név. Valaki eloltotta a gyertyákat, és elhúzta a függönyöket. Régen felkelt már a nap, sugarai megcsillantak Jean–Baptiste egyenruháján. – Semmilyen párt kiáltványát nem írom alá, Wrede ezredes – mondta –, még az Unió pártét sem. A Wrede mellett álló, poros és kimerült Mörner beleszólt: – De hiszen Lübeckben azt mondta fenséged... – Azt mondtam, hogy Norvégia és Svédország természetes földrajzi egységet alkot, és mindent meg kell tenni egyesülésük érdekében. De ez az egész svéd kormány gondja, nem csupán az egyik párté. Mellesleg, a trónörökösnek párton felül állónak kell lennie. Jó éjszakát, vagy inkább jó reggelt, uraim. Nem tudom, hogyan kerültem fel hálószobámba. Talán Jean–Baptiste vitt, talán – Fernand segítségével – Marie. Csukott szemmel fekve sejtettem, hogy Jean–Baptiste ott van. – Nem szabad így kiabálnod az új alattvalóidra, Jean–Baptiste. – Próbálj Károly Jánosnak szólítani. – Miért? – Ez lesz az új nevem. Károly az örökbefogadó apám után, és János az természetesen Jean. – Eljátszogatott a névvel. – Károly János, XIV. Károly János. Az érméken Carolus Johannes szerepel majd. Te pedig Desideria leszel, Desideria trónörökösnő.

Egyetlen mozdulattal ültem fel. – Ez már sok! Nem hagyom, hogy Desideriának szólítsanak. Semmilyen körülmények között, érted?! – Pedig ez a kívánsága Svédország királynéjának, örökbefogadó anyósodnak. A Désirée neki túl franciás. Emellett a Desideria hatásosabb. Lásd be. Visszaroskadtam a párnáimra. – Azt hiszed, hogy megtagadhatom önmagam? Hogy elfelejtem, ki vagyok, mi vagyok, hová tartozom? El tudok–e menni Svédországba és megjátszani a trónörökösnőt? Tartok tőle, Jean–Baptiste, hogy nagyon boldogtalan leszek. De nem figyelt rám, továbbra is az új nevekkel játszadozott. – Desideria trónörökösnő. Desideria latinul van, és azt jelenti: az óhajtott. Lehet–e illőbb neve egy trónörökösnőnek, akit a nép maga választott? – Nem, Jean–Baptiste, a svédek nem engem óhajtanak. Erős férfit akarnak – ez tény. De semmiképp sem akarhatnak egy gyönge asszonyt, aki ráadásul selyemkereskedő lánya, és akinek egyetlen svéd ismerőse egy Persson nevű kereskedő. Jean–Baptiste felállt. – Hideg fürdőt veszek, és azután tollba mondom a császárhoz intézett kérelmet. Meg se moccantam. – Désirée, kérlek, figyelj rám. A feleségem, a fiam és a magam nevében kérem, hogy engedélyezze lemondásomat a francia állampolgárságról, ahhoz, hogy svéd állampolgárrá válhassak. Egyetértesz, ugye? Nem válaszoltam, nem is néztem rá. – Désirée, ha nem értesz egyet, nem folyamodok a császárhoz. Hallasz engem? Továbbra sem válaszoltam. – Désirée, nem érted, hogy mi forog kockán? Végre felnéztem; úgy néztem rá, mintha először látnám: magas homlok, körülötte a sötét, göndör haj, kiugró merész orr, mélyen ülő – vizsgálódó s egyúttal biztató pillantású – szem, kicsi, de szenvedélyes száj. Majd eszembe jutottak a vaskos jogi kötetek, amelyeket a volt őrmester tanulmányozott, a Hannoverben alkalmazott, felvirágzást hozó vámszabályok... „Napoleon a sárból halászott ki egy koronát, de neked, Jean–Baptiste – gondoltam egy egész nép ajánlotta fel, élén a királlyal!” – Igen, Jean–Baptiste. Tudom, hogy mi forog kockán. – És eljössz velem meg Oscarral Svédországba? – Ha valóban Desideria, az „óhajtott” leszek. És ha megígéred, hogy sose szólítsz annak. – Megfogtam a kezét, és arcomhoz szorítottam. Szeretem, ó Istenem, mennyire szeretem! – Megígérem, hogy sose szólítlak Desideriának. – Akkor elmegyek. Hosszan, nyugtalanul aludtam, és azzal az érzéssel ébredtem, hogy valami rémes történt. Az éjjeliszekrényen álló órára néztem. Két óra. Éjjel vagy délután? A kertből Oscar és egy ismeretlen férfi hangja hallatszott. Nappali fény szűrődött be a zsalugáteren. Hogy történhetett, hogy így elaludtam? Mázsás súly nehezedett rám. De nem tudtam, mitől. Csengettem. Madame La Flotte és a felolvasónő egyszerre érkezett, és mélyen hajbókolt. – Mit kíván, királyi fenség? Ekkor villant belém; boldogtalan és elkeseredett lettem. – A spanyol királyné és a holland királyné kérdezteti, mikor hajlandó fenséged fogadni őket – mondta Madame La Flotte. – Hol a férjem? – Ő királyi fensége és a svéd urak a dolgozószobában tárgyalnak. – Oscar mit csinál a kertben? – Brahe gróffal labdázik. – Ki az a Brahe?

– A fiatal svéd gróf – válaszolt elragadtatott mosollyal Madame La Flotte. – Oscar betörte az ebédlő egyik ablakát – tette hozzá a felolvasónő, mire Madame La Flotte sietve megjegyezte: – Törött üveg szerencsét jelent. – Borzasztóan éhes vagyok – mondtam. A felolvasónő mélyen bókolt, és elsietett. – Mit mondhatok a holland és a spanyol királynénak? – kérdezte La Flotte. – Fáj a fejem, és éhes vagyok, és csak a nővéremet akarom látni. Mondja azt a holland királynénak – ó, bánom is én, találjon ki valamit. Én most szeretnék egyedül maradni. Madame La Flotte térdet hajtott, és eltűnt. „Ez a hajbókolás az őrületbe kerget – gondoltam –, meg fogom tiltani.” Evés után felkeltem. Yvette jött be hajbókolva – kikergettem. Felvettem a legegyszerűbb köntösöm, és az öltözőasztalhoz ültem. „Desideria, svéd trónörökösnő – tűnődtem–, hajdani selyemkereskedő–lány Marseille–ből, hajdani francia tábornok felesége” – minden, amit szerettem, amihez hozzászoktam, mostanra „hajdani” lett. Két hónap múlva leszek harmincegy. Meglátszik rajtam? Az arcom még mindig sima és kerek, kissé túl kerek, kénytelen leszek kevesebb tejszínhabot enni. Szemem körül néhány, alig látható ránc – feltehetőleg a sok nevetéstől. Nevetést mímeltem – a ráncok elmélyültek. Anyósomat sosem ismertem. Azt mondják, az anyósokkal általában nehéz kijönni. Vajon az örökbefogadó anyósok könnyebbén kezelhetők? Rájöttem: nem is tudom, hogy hívják a svéd királynét. És vajon miért választották a svédek éppen Jean– Baptiste–ot trónörökösül? Felkeltem, kinyitottam a zsalugátert, és a kertbe néztem. – Vigyázzon, gróf, épp a mama rózsáira céloz! – kiáltott Oscar. – Fenségednek el kell kapni a labdát. Vigyázat, dobom! – kiáltott a fiatal Brahe. Keményen hajította, Oscar megingott – de elkapta! – Gondolja, hogy csatákat fogok majd nyerni, mint a papa? – Dobja vissza a labdát, keményen! – parancsolt Brahe. Oscar dobott, és Brahe elkapta. – Jó dobás volt – nyugtázta elégedetten, és visszahajította; sárgarózsáim közé esett, a hervadó, nagy sárga rózsák közé, amiket annyira szeretek. – Mama nagyon fog haragudni – mondta Oscar, és ablakomra nézett. Meglátott. – Jól aludtál, mama? Brahe gróf meghajolt. – Beszélni szeretnék önnel, Brahe gróf. Szánna nekem néhány percet? Azonnal lemegyek. Lementem a kertbe, és az őszibarackfa alatti kis padra ültem, Brahe és Oscar közé. Lágyan cirógatott a szeptemberi napsütés – sokkal jobban éreztem magam. – Mama, nem tudnál később beszélni a gróffal? Olyan jól játszunk. Megráztam a fejem. – Azt akarom, hogy te is figyelj. – Hangokat hallottam a házból, köztük Jean–Baptiste határozott, erős hangját. – Von Essen tábornagy és küldöttségének tagjai már ma Svédországba indulnak, hogy a trónörökös válaszát megvigyék – mondta Brahe gróf. – Mörner itt marad, ő királyi fensége szárnysegédeként. A különfutár már elindult Stockholmba. Bólintottam, s közben erősen törtem a fejem: milyen kiindulópontot válasszak a kérdezősködéshez. Nem találtam megfelelőt, ezért egyenesen nekiszegeztem a kérdést: – Kedves grófom, kérem, mondja el nekem teljesen őszintén, miért van az, hogy a svédek éppen az én férjemnek ajánlották fel a koronát? – XIII. Károly király őfelsége gyermektelen, és mi svédek évek óta csodáljuk a királyi fenség nagyszerű adminisztrációs készségét, kiváló képességeit... Félbeszakítottam. – Úgy értesültem, hogy egyik királyukat megfosztották trónjától, mert elmebetegnek tartották. Valóban az? Brahe gróf a barackfát nézte: – Ezt feltételeztük róla. – Miért?

– Atyja és elődje, III. Gusztáv, meglehetősen – meglehetősen furcsa volt. Vissza akarta állítani Svédország régi, nagyhatalmi pozícióját, ezért megtámadta Oroszországot. Az arisztokrácia és a tisztikar ellenezte. És hogy megmutassa a nemességnek, hogy a király és csakis a király dönthet a háború és béke kérdésében, a – nos – az alsóbb néposztályokhoz fordult... – Kikhez? – Kereskedőkhöz, iparosokhoz, parasztokhoz. – Értem. És mi történt azután? – A parlament, amelyben akkor csak az alsóbb néposztályok képviselői foglaltak helyet, széles körű hatalommal ruházta fel a királyt, és ő ismét felvonult Oroszország ellen. De az ország a teljes csőd szélén állt, és nem bírta a fegyverkezés terheit. A nemesség ezért elhatározta, hogy közbelép, s a királyt ismeretlen tettesek egy álarcosbálon meggyilkolták. A hűséges Von Essen karjaiban halt meg. Halála után bátyja, a jelenlegi király lett a régens, addig, amíg a meggyilkolt fia, IV. Gusztáv, nagykorú nem lett. Szerencsétlenségünkre nagyon hamar kiderült, hogy ő sem épelméjű. – Ez az a király, aki azt hitte, hogy Isten őt választotta eszközül a franciák császárának megsemmisítésére? Brahe gróf bólintott, és makacsul bámulta a barackfát. – Kérem, folytassa rémtörténetét, gróf. – Rémtörténet? – úgy nézett rám, mintha azt hinné, hogy tréfálok. De nem mosolyogtam, s ő habozott. Megismételtem a kérést, erre folytatta. – Így hát harcoltunk Franciaország ellen, és mikor Oroszország és Franciaország egyezségre jutott, Oroszország ellen is. A többit ön is tudja. Finnországot elhódította a cár, Pomerániát meg az ön férje – bocsánat, a királyi fenség – , és ha Ponte Corvo hercege Dániában akkor úgy határoz, hogy átkel a befagyott Øresundon, Svédország ma már nem is létezne. Nagyon régi nemzet vagyunk, fenség, fáradtak és háborúkban elvérzettek, de szeretnénk – szeretnénk fennmaradni. – Ajkába harapott, majd folytatta. – Ezért döntött úgy a tisztikar, hogy véget vet ennek az esztelen politikának. IV. Gusztávot bezárták stockholmi kastélyába, megfosztották királyi rangjától, és nagybátyját, a volt régenst, királyi fenségtek örökbefogadó atyját koronázták meg. – És ő hol van most, az az őrült Gusztáv? – Azt hiszem, Svájcban. – Fia is van, ugye? – Igen, az is Gusztáv. Őt a parlament utódlásra alkalmatlannak nyilvánította. – Milyen idős? – Annyi, mint Oscar, azaz Oscar herceg. – Brahe kelletlenül felállt, és letépett egy fonnyadó levelet az őszibarackfáról. – Üljön vissza, és mesélje el, mi kifogásuk van a kis Gusztáv ellen? Brahe gróf vállat vont. – Semmi különös. De mellette sem szól semmi. Svédország fél a Vasák öröklött szellemi betegségétől. Ősrégi család, túlságosan erős beltenyészettel. – A mostani királynak sose volt gyereke? Brahe felélénkült. – XIII. Károlynak és Hedvig Elizabeth Charlotte királynénak volt egy fia, de régen meghalt. Trónra lépésekor a királynak utódot kellett adoptálnia, választottja Augustenburg hercege volt, a dán király sógora és Norvégia kormányzója. Norvégiában nagyon népszerű volt, joggal remélhettük, hogy általa létrejön Svédország és Norvégia uniója. Halála után összeült a parlament, és a fenséged által is ismert határozatot hozta. – Igen, a határozatot ismerem. De nem tudom, hogyan jött létre. Kérem, mesélje el részletesen. – Fenséged tudja, hogy Ponte Corvo hercege – úgy értem, ő királyi fensége – a pomerániai hadjárat idején Lübeckben foglyul ejtett néhány svéd tisztet.

– Persze hogy tudom. Közülük kettő most is itt van. A porlepte Mörner – remélem, hogy azóta megfürdött – és az a báró, Frie... – Igen, Mörner és Friesendorff. Ponte Corvo hercege vacsorára invitálta foglyait, ezeket a fiatal tiszteket, és a társalgás folyamán, térképekkel és adatokkal illusztrálva, felvázolta nekik: hogyan látja ő Skandinávia jövőjét. Amikor tisztjeink hazatértek, jelentést tettek a beszélgetésről, s a hadsereg köreiben egyre szélesebben és egyre hangosabban elterjedt, hogy Svédországot csak a herceghez fogható egyéniség mentheti meg. Ez minden, fenség. De ez korántsem volt „minden”. További faggatásomra Brahe gróf félelmetes képet vázolt fel klikkekről és intrikákról, gyilkosságokról, szegénységről és hanyatlásról. Erőteljes kötélhúzás alakult ki a Jean–Baptiste elméletei iránt rajongó fiatal tisztek és a tisztikar idősebb tagjai között. Emezek szószólója Fersen gróf volt, Marie Antoinette egykori szeretője, aki annak idején sikertelenül próbálta kimenteni Franciaországból XVI. Lajost és családját, és aki gyűlölt mindent, ami a francia forradalomra emlékeztet – így Jean–Baptiste–ot is. Bonyolította a hadsereg belharcát a gazdasági helyzet általános romlása, s csak az vetett véget neki, hogy Augustenburg herceg temetésén a tömeg megtámadta és megölte Fersen grófot – miközben a kivezényelt katonák közömbösen álldogáltak. Miután Fersent eltették láb alól, egész Svédország egyetértett a fiatal tisztekkel, hogy Jean–Baptiste–ot kell trónörökössé választani: az arisztokrácia azért, mert rájött, hogy erős kézre van szükség, a közép– és alsóbb néposztályok pedig azért, mert úgy vélték, hogy az az ember, aki jó viszonyban van Napoleonnal, megszüntetheti a kontinentális zárlat Svédországra vonatkozó részét, újból talpra állíthatja az ipart és a kereskedelmet. Emellett, mondta Brahe, a kereskedők és a parasztok megvetik a Vasa–dinasztiát, mert olyan szegény, hogy a kertészeit is alig tudja fizetni; és amikor az érdekeltek megtudták, hogy Ponte Corvo hercege gazdag, utolsó kétségeik is szétfoszlottak. Gyilkosság, intrika, szegénység, ráadásul olyan kastélyban élni, amelynek ablakából az arisztokrácia végignézte, hogyan gyilkolnak meg egy népszerűtlen grófot – nem, nem, ez túl sok. „Nem, Jean–Baptiste – gondoltam –, ezt nem” – és arcomat kezembe temetve keservesen sírtam. – Mama, mama drága! – Oscar átölelt, és belém csimpaszkodott. Letöröltem könnyeim, és Brahe komor arcába néztem. Megérti–e, hogy miért sírtam? – Talán nem kellett volna elmondani mindezt, fenség – mondta –, de gondoltam, jobb, ha tudja. – Szóval a férjemet az egész svéd nép választotta. És mi a helyzet a király őfelségével? – A király, fenség, Vasa–származék, elmúlt hatvanéves, többször is szélütést szenvedett, köszvény kínozza, és nem nagyon világos elme. A végsőkig ellenkezett, sorra javasolta összes északnémet unokatestvéreit és a dán hercegeket. Végül beadta a derekát. „Végül beadta a derekát, és szeretett fiának adoptálta Jean–Baptiste–ot” – gondoltam. – A királyné ugyebár fiatalabb, mint a király? – A királyné alig múlt ötven, nagyon energikus, intelligens asszony. – Hogy fog engem gyűlölni! – Őfelsége nagyon örül a kis Södermanland hercegnek – mondta rezzenetlenül Brahe. Mörner jelent meg az ajtóban; frissen mosdott, sugárzott, és díszegyenruhát viselt. Oscar hozzászaladt, hogy egyenruhájának címeres gombjait megcsodálja. – Nézd, mama, nézd! – kiáltott. Mörner ügyet se vetett Oscarra: kisírt arcomat és a fiatal gróf komor vonásait látva gondterhelten nézett minket. – Ő királyi fensége az utóbbi évek svédországi fejleményei és a királyi család története iránt érdeklődött – mondta nagy kínban Brahe.

– Most mi is a Vasa–család tagjai vagyunk? – érdeklődött Oscar. – Szamárság, Oscar – az maradsz, ami vagy: Bernadotte! – mondtam élesen, és felálltam. – Mit kíván, Mörner báró? – Őfensége kéreti fenségedet a dolgozószobába. Furcsa látvány fogadott Jean–Baptiste dolgozószobájában. Az íróasztal mellé (amelyen szokás szerint iratok tornyosultak) a budoáromból lehozott nagy tükröt állították. A tükör előtt Jean–Baptiste próbálta új egyenruháját. Három szabó térdelt körülötte, szájuk tele gombostűvel. A svédek nagy odaadással kísérték a próbát. Megnéztem az új sötétkék egyenruhát. Magas gallérján egyetlen aranycsík – nincs úgy telehímezve, mint a marsallegyenruha. Jean–Baptiste elmélyülten szemlélte magát a tükörben. – Szűk – közölte halálkomolyan –, a jobb kar alatt szűk. – A három szabó egy emberként ugrott talpra, kibontották hónaljban a fércet, és újrafércelték. – Von Essen gróf, lát rajta valami hibát? – kérdezte Jean–Baptiste. Essen a fejét rázta, de Friesendorff Jean–Baptiste vállára tette a kezét: – Bocsánat, fenség – végighúzta a hátán, és kijelentette, hogy a gallér alatt ráncot vet. Mindhárom szabó nekiesett a vélt ráncnak, de nem találták. Fernand mondta ki a döntő szót: – Uram, az egyenruha rendben! – Kérem a vállszalagját, Von Essen gróf! – És mielőtt a savanyú képű gróf észbe kapott volna, Jean–Baptiste elszedte kék–sárga vállszalagját, és maga köré tekerte. – Gróf uram, a vállszalagja nélkül fog visszatérni Svédországba. Szükségem van rá a holnapi kihallgatáshoz, és Párizsban nem kapható. Amint Stockholmba érkezik, küldjön nekem három svéd marsallvállszalagot! Most vett csak észre. – A svéd egyenruha. Tetszik? Bólintottam. – Holnap délelőtt tizenegykor megyünk a császárhoz. Én kértem a kihallgatást, és azt akarom, hogy velem légy. Essen, a vállszalagot a derékszíj alatt vagy fölött viselik? – Fölötte, királyi fenség. – Helyes. Akkor nem kell kölcsönkérnem a derékszíját. A francia marsallegyenruha övét fogom viselni. Senki sem veszi majd észre. Désirée, szerinted tényleg jól áll rajtam az egyenruha? E pillanatban Madame Le Flotte bejelentette Julie–t. Kifelé menet még hallottam Jean–Baptiste–ot: – Svéd díszkardra is szükségem lesz. Julie az ablaknál állt, elgondolkozva bámult ki a kertbe; szomorúnak és elveszettnek látszott bíborszín bársonyköpenye redői között. – Sajnálom, hogy megvárattalak, Julie. Megrezdült. Majd nyakát előrenyújtva és olyan tág szemet meresztve, mintha még sosem látott volna, ünnepélyesen térdet hajtott. – Ne csúfolódj! – kiáltottam mérgesen. – Van elég bajom enélkül is! De Julie ünnepélyesen kijelentette: – Királyi fenség, én nem csúfolódom. – Állj fel, állj fel, és ne bosszants. Mióta szokás, hogy egy királyné térdre essen egy trónörökösnő előtt? Julie felállt. – Ha olyan királynéról van szó, akinek nincs országa, akinek alattvalói a legelső naptól kezdve felkeltek ellene és férje ellen és olyan trónörökösről, akinek férjét leendő alattvalói egyhangúan választották meg, akkor a királynénak kell a trónörökösnő előtt térdet hajtania. Gratulálok, drágám, teljes szívemből gratulálok. – Honnét tudod? Mi is csak tegnap este értesültünk róla. – Leültünk a kis kerevetre. – Erről beszél egész Párizs. Minket, többieket, a császár egyszerűen felültetett az általa meghódított országok trónjára – hogy úgy mondjam, személyes képviselőiként. De Svédországban a parlament ült össze, és önként – Désirée, megáll az eszem! – Fölnevetett. – Ma a Tuileriákban ebédeltem. Napoleon folyton rólatok beszélt, közben engem ugratott. – Ugratott?

– Igen. Képzeld, azt akarta nekünk bebeszélni, hogy Jean–Baptiste elbocsátását kéri a francia hadseregből, és svéddé akar válni! Ó, mennyit nevettünk! Elképedve bámultam rá. – Nevettetek? Mi van ezen nevetni való? Én sírni tudnék, ha rágondolok. – De drágám, az Isten szerelmére, csak nem igaz? Hallgattam. – De hát egyikünknek sem jutott ilyesmi eszébe – hebegte. – Joseph spanyol király, de francia maradt. És Louis Hollandia királya, de haragudna, ha hollandnak vélnék. És Jérôme és Elisa és... – Épp ez a különbség – mondtam. – Te magad mutattál rá egy perccel ezelőtt, mekkora különbség van a ti esetetek és a miénk között. – Mondd csak, és végleg átköltöztök Svédországba? – Jean–Baptiste minden bizonnyal. Ami engem illet – attól függ. – Mitől? – Természetesen odautazom. De, tudod – fogtam halkabbra a hangom –, azt akarják, hogy Desideriának hívassam magam: ez latinul van, és azt jelenti: az óhajtott, a kívánt. Csak akkor maradok ott, ha valóban óhajtanak. – Ostobaság! Persze, hogy óhajtanak! – Nem vagyok olyan biztos benne. A régi nemesi családok és az új anyósom... – Ne légy csacsi. Anyósok csak azért gyűlölnek, mert elszeded a fiukat – érvelt Julie, valószínűleg Madame Letiziára gondolva. – De Jean–Baptiste nem igazi fia a svéd királynénak. És Stockholmban ott van Persson is. Minden bizonnyal emlékszik rá, hogy papa és mama milyen jók voltak hozzá, és nem kell mást tenned, mint nemesi rangra emelni, és akkor lesz egy barátod az udvarnál. – Teljesen hamis elképzelések – sóhajtottam, amikor rájöttem, hogy Julie valójában nem is érti, mi történt. Gyanúmat megerősítette, amikor újabb pletykába kezdett. – Képzeld, mi újság! A császárné állapotos! Na mit szólsz? A császár magánkívül van az örömtől. A fiú a római király címet kapja. Tudod: Napoleonnak nincs kétsége afelől, hogy fiú lesz. – És mióta állapotos? Huszonnégy órája, mint a múltkor? – Nem, három hónapja, és... Kopogtattak. Madame La Flotte jelentette, hogy a Svédországba ma visszatérő urak szeretnének elköszönni. – Kísérje be őket. Nem hiszem, hogy valamelyikük is észrevette volna, mennyire félek a jövőtől. Von Essen gróf, tábornagy, a Vasa–ház leglojálisabb alattvalója, így búcsúzott: – Stockholmban ismét találkozunk, fenség. Amikor Julie–t kikísértem a hallba, meglepetten láttam Brahét. – Ön nem megy vissza Stockholmba? – Kérelmeztem, hogy ideiglenesen fenséged személyi adjutánsa lehessek. Engedélyezték. Szolgálattételre jelentkezem, királyi fenség. Magas, karcsú, tizenkilenc éves, lelkesen csillogó szem, göndör haj (mint Oscaré) – ez Magnus Brahe gróf, Svédország egyik legrégibb és legbüszkébb családjának ivadéka, Mademoiselle Clarynak, a marseille–i selyemkereskedő lányának a személyi adjutánsa. – Szeretném, ha királyi fenséged abban a kegyben részesítene, hogy én kísérhessem el Stockholmba. – „Csak merjék felhúzni az orrukat, ha én állok mellé” – volt nagy betűkkel a homlokára írva. Mosolyogtam. – Köszönöm, Brahe gróf. De tudja, sose volt még személyi adjutánsom, és fogalmam sincs, mi teendőt adhatnék neki. – Királyi fenséged majd kitalál valamit. Addig meg labdázhatok Oscarral– bocsánat, Södermanland hercegével. – Ha megígéri, hogy nem törnek be több ablakot! – Nevettem. Gyötrő félelmem a jövőtől némileg alábbhagyott. Talán mégsem lesz olyan rémes.

Délelőtt tizenegyre voltunk a császár színe elé rendelve. Öt perccel tizenegy előtt léptünk a várószobába, ahol Napoleon órákig várakoztat diplomatákat, tábornokokat, külföldi hercegeket és francia minisztereket. Amikor beléptünk, néma csend lett. Mindenki Jean–Baptiste svéd egyenruhájára bámult, és visszahúzódtak, szó szerint elhúzódtak tőlünk. Jean–Baptiste a császár egyik segédtisztjét kérte, hogy jelentse be „Ponte Corvo hercegét, Franciaország marsallját, feleségével és fiával. Úgy álltunk, mintha külön szigeten lennénk. Senki sem szólt hozzánk, senki sem gratulált. Oscar szorosan mellém állt, sovány gyerekujjai szoknyámat markolták. Mindenki tudta, hogy mi történt. Egy idegen nép, saját akaratából, minden külső kényszer nélkül, felajánlotta Jean–Baptiste–nak a koronát. És most odabent, a császár asztalán, ott a kérelem, hogy lemondhasson francia állampolgárságáról és kiléphessen a hadseregből. Jean–Baptiste Bernadotte nem akart többé francia állampolgár lenni. Úgy néztek, mint valami látomást, valami titokzatos, rejtelmes jelenséget. És azt is tudták valamennyien, milyen félelmetes jelenet vár ránk a császár dolgozószobájában, azon császári dührohamok egyike, amikor remegnek a falak és mindenki reszket. Azt gondoltam: „hál' Istennek jó hosszú ideig várakoztat – időt nyerünk arra, hogy összeszedjük magunkat”, és Jean–Baptiste–ra pillantottam. A császári lakosztályhoz vezető ajtó egyik őrét tanulmányozta, különösen annak medvebőr kucsmáját. Úgy nézte, mintha először vagy mintha utoljára látná. Tizenegyet ütött az óra. Meneval, a császár magántitkára megjelent, és bennünket szólított. A császár dolgozószobája majdnem bálterem nagyságú. íróasztala az óriás terem túlsó végén van – végtelennek tűnik az út az ajtótól asztaláig. Barátait a császár ezért többnyire a szoba közepén üdvözli. Bennünket azonban hagyott végigmenni. Mozdulatlan szoborként ült Napoleon az íróasztala mögött, kissé előrehajolva, mint prédára leső ragadozó. Benevento hercege, Talleyrand és Cadore hercege, a jelenlegi külügyminiszter, mögötte álltak, míg mi – elöl én, kézen fogva Oscart, mögöttem Jean–Baptiste, sarkában Menevallal – odamentünk hozzá. Amikor elég közel értem, láttam, hogy felöltötte a cézári maszkot. Csak a szeme parázslott. Mi hárman – középen Oscarral – felsorakoztunk az asztal előtt. Térdet hajtottam. A császár nem mozdult, dühös pillantását le nem vette Jean–Baptiste–ról. Hirtelen felugrott, székét hátralökte, előrejött, és felordított: – Milyen öltözékben merészel megjelenni császára és főparancsnoka előtt?! Jean–Baptiste nyomott, ideges hangon válaszolt: – Ez a svéd marsallok egyenruhájának mása, Sire. – És hogy merészel svéd egyenruhában megjelenni itt? Ön, Franciaország marsallja? – ordított, mint egy sakál. – Azt hittem, felségednek teljesen mindegy, milyen egyenruhát viselnek marsalljai – mondta nyugodtan Jean–Baptiste. – Nemegyszer láttam nagyon különleges uniformisban Murat marsallt, a nápolyi királyt. Telibe talált! Murat, Napoleon gyermeteg sógora, imádja a fantáziadús uniformisokat, s a császár sokszor kineveti, anélkül hogy egyszer is rendreutasítaná. – Tudomásom szerint királyi sógorom egyenruhái az ő – a saját – kitalációi. – Röpke mosoly játszadozott szája sarkában, de azonnal el is tűnt, toporzékolni és megint ordítozni kezdett: – De ön svéd uniformisban merészel császára színe előtt megjelenni! – Oscar félelmében majdhogynem a szoknyámba bújt. – Nos, mi a válasza, marsall? – Azt gondoltam, hogy ehhez az audienciához a svéd egyenruha illik. Nem akartam megbántani felségedet. Mellesleg, én is variáltam kissé. Ha felséged látni akarja – félrehúzta a vállszalagot, hogy megmutathassa a derékszíjat –, a régi marsallegyenruha derékszíját hordom, Sire! – Abbahagyni a vetkőzést, herceg! Térjünk a tárgyra.

Hangja megváltozott, gyorsabban beszélt. A megfélemlítésünkre szánt nyitójelenetnek vége volt. „Mint egy primadonna, úgy viselkedik” – gondoltam, és nagy fáradtság lepett meg. Nem fog hellyel kínálni? Hát persze hogy nem. Íróasztala mögött állva tanulmányozta az okiratot, Jean– Baptiste kérelmét. – Igen különös kérelmet nyújtott be, herceg. Benne kifejezi azt az óhaját, hogy örökbe fogadtassa magát a svéd királlyal, és engedélyt kér, hogy lemondhasson francia állampolgárságáról. Különös okirat. Majdnem érthetetlen okirat, ha az ember visszatekint – de ön talán nem is tekint vissza, Franciaország marsallja? Jean–Baptiste összeszorította ajkát, nehogy megszólaljon. – Valóban nem tekint vissza? Például arra az időre, amikor fiatal regrutaként Franciaország határai védelmére sietett? Vagy a harcmezőkre, melyeken ez a fiatal katona előbb őrmesterként, majd hadnagyként harcolt, azután ezredes és végül tábornok lett; vagy arra a napra, amikor a franciák császára Franciaország marsalljává nevezte ki? Jean–Baptiste továbbra is hallgatott. – Az sem volt olyan nagyon rég, hogy tudtom nélkül megvédte Franciaország határait. – Hirtelen felvillant régi, megnyerő mosolya. – Lehet, hogy akkor megmentette Franciaországot. Egyszer mondtam már önnek – igaz, nagyon régen, s mivel sajnos ön nem emlékszik a múltra, valószínűleg ez sem jut eszébe –, igen, egyszer már mondtam, hogy nem mondhatok le szolgálatairól. Azokban a brumaire–i napokban. Talán mégis eszébe jut? Ha akkor megkapják a kormány felhatalmazását, ön és Moreau agyonlövettek volna. De nem kapták meg. Ismétlem, Bernadotte: nem mondhatok le önről. Leült, és a kérelmet kissé arrébb tolta. Majd fölnézett, színlelt könnyedséggel megjegyezte: – Minthogy a svéd nép önt választotta – gúnyosan mosolygott, és vállat vont –, mindenek közül éppen önt szemelte ki trónörökösnek, én, császára és legfőbb parancsnoka, ezennel engedélyezem ajánlatuk elfogadását, abban az esetben, ha francia állampolgár és Franciaország marsallja marad. Ez minden! – Ez esetben kénytelen leszek értesíteni a svéd királyt, hogy nem fogadhatom el a trónöröklési tisztet. A svéd nép svéd trónörököst kíván, Sire. Napoleon talpra ugrott. – Ostobaság, Bernadotte! Nézze meg a fivéreimet: Joseph, Louis, Jérôme, lemondott–e egyikük is a francia állampolgárságról? Vagy mostohafiam, Eugène, Olaszországban? Jean–Baptiste nem válaszolt. Napoleon előjött íróasztala mögül, és eszeveszetten száguldott fel–alá. Elkaptam Talleyrand pillantását: alig észrevehetően rám kacsintott. Mit akart ezzel? Jelezni, hogy végül Jean–Baptiste győz? Pillanatnyilag nem úgy nézett ki. Napoleon hirtelen megtorpant előttem. – Hercegnő – mondta –, azt hiszem, nem tudja, hogy a svéd királyi család elmebajos. A jelenlegi király egyetlen szót sem tud tisztán kiejteni, unokaöccsét azért fosztották meg a tróntól, mert bolond. Igaziból – dilis! – Homlokára koppintott. – Hercegnő, árulja el, az ön férje is megbolondult? Annyira megkergült, hogy a svéd trónöröklés érdekében lemond a francia állampolgárságról? – Kérem, hogy ne sértegesse jelenlétemben őfelsége XIII. Károly királyt – mondta élesen Jean–Baptiste. – Talleyrand, dilisek a Vasák, vagy nem? – Nagyon régi dinasztia, Sire. A régi dinasztiák gyakran nem egészségesek – válaszolt Talleyrand. – És ön, hercegnő, ön mit gondol? Bernadotte kérelme önre és a gyermekre is vonatkozik. – Pusztán formaságról van szó, Sire. Ha nem tesszük, nem fogadhatjuk el a svédek ajánlatát. – Jól válaszoltam vajon? Jean–Baptiste–ra néztem, de ő elnézett a fejem fölött. Talleyrand–ra pillantottam – helyeslően bólintott.

– A következő pont: elbocsátása a hadsereg kötelékéből. Ki van zárva, Bernadotte, igazán szóba sem jöhet. – A császár újból íróasztala mögé ment, megint – talán már századszor – megnézte a kérelmet. – Szóba se jöhet, hogy lemondjak egyik marsallom szolgálatairól. Ha ismét kitör a háború – elhallgatott, majd gyorsan folytatta: – Ha Anglia nem enged, ismét háború lehet, és ebben az esetben szükségem lesz önre. Szokás szerint egyik hadseregemet fogja vezetni. És nekem teljesen mindegy lesz, hogy ön a svéd trónörökös, vagy sem. Svéd ezredei egyszerű részét képezik majd hadseregének. Vagy azt hiszi – elmosolyodott, és tíz évvel fiatalabbnak látszott – , azt hiszi, hogy bárki másra bíznám a szász csapatokat? – Minthogy a wagrami csata után felséged napiparancsa leszögezte, hogy a szászok egyetlen lövést sem adtak le, nem hinném, hogy számítana: ki vezényli őket. Miért nem bízza a parancsnokságot Neyre, Sire? Ney nagyon ambiciózus, és alattam szolgált. – A szászok vették be Wagramot, és eszem ágában sincs Neyre bízni az ön csapatait. Megengedem, hogy svéddé váljék, ha Franciaország marsallja marad. Nagy rokonszenvvel kísérem marsalljaim törekvéseit. Mi több, ön nagyszerű kormányzó – ezt bebizonyította Hannoverben és a Hanza–városokban. Nagyszerűen kormányoz, Bernadotte. – Kérem elbocsátásomat a francia hadseregből. Napoleon ököllel vágott az asztalra. Mennydörgésként hatott. – Fáj a lábam, leülhetek, Sire? – tört fel belőlem. Rám nézett. Villámló pillantása megenyhült. Vajon e pillanatban visszaemlékezett a kislányra, az alkonyba boruló kertre; a kislányra, akivel versenyt futott, s akit néha nyerni hagyott?... – Eugénie, sok órát kell majd álldogálnia, amikor svéd alattvalóit fogadja – mondta nyugodtan. – Kérem, foglaljon helyet. Uraim, üljünk le mi is. – És így kényelmesen körülültük az asztalt. – Hol is tartottunk? Ó igen. Ponte Corvo hercege a hadseregből való elbocsátását kéri. Ha jól értem, nem Franciaország marsalljaként, hanem szövetségesként kíván seregünkhöz csatlakozni. Talleyrand arcán élénk érdeklődés mutatkozott. Szóval ide akart Napoleon kilyukadni, egész idő alatt ezt forgatta fejében: szövetséget Svédországgal. – Ha helyt adok kérelmének, amit ön formális okokból szükségesnek tart, azért teszem, mert nem akarok akadályt gördíteni annak a marsallomnak útjába, akit egy kivénhedt és nem túl egészséges dinasztia örökbe akar fogadni. Még tovább megyek: nagyszerű ötletnek tartom, hogy a svédek ily módon akarják Franciaország iránti barátságukat bizonyítani. Ha a jelölés előtt engem kérdeztek volna meg, saját fivéreim egyikét javasoltam volna, hogy világosan bizonyítsam: mekkora fontosságot tulajdonítok e szövetségnek, és milyen sokra tartom a Vasa–házat. De nem kérdeztek meg. Minthogy azonban véleményemet kell nyilvánítanom e választásról – ami annyira meglepett –, akkor hadd mondjam azt... azt, hogy... gratulálok, herceg. – Mama, nem is olyan rossz ember – szólalt meg Oscar. Talleyrand az ajkába harapott, hogy nevetését elfojtsa, és így tett Cadore hercege is. Napoleon elgondolkodva pillantott Oscarra: – Micsoda véletlen, hogy éppen ennek a keresztfiamnak választottam északi nevet! Méghozzá Egyiptom forró homokján! – Harsányan nevetett, és Jean–Baptiste combjára csapott: – Hát nem bolond az élet, Bernadotte? – Felém fordult: – Hallotta, hercegnő, hogy a császárné fiúval várandós? – Bólintottam: – Nagyon örülök neki, Sire. – Napoleon megint Oscarra nézett: – Megértem, hogy svéddé kell válnia, Bernadotte, már csak a fiú érdekében is. Úgy értesültem, hogy az elűzött királynak is van egy fia. Azt a száműzött fiút mindig szemmel kell tartania, érti, Bernadotte? „Most már a jövőnket tervezgeti – gondoltam –, most már minden rendben van. Jöhetnek a részletek.”

– Meneval, Skandinávia térképét! Meghozták. – Üljön ide, Bernadotte! Jean–Baptiste felállt, és odaült Napoleon székének karfájára. A császár kigöngyölítette, és a térdére terítette a térképet. „Hányszor ülhettek így együtt a főhadiszálláson” – tűnődtem. – Svédország megszegi a kontinentális zárlatot. Itt, Göteborgnál, rakodnak ki a brit hajók, és innen szállítják az árut titokban Németországba. – És Oroszországba – vetette oda Talleyrand. – Szövetségesem, az orosz cár, sajnos nem szentel kellő figyelmet ennek a kérdésnek. Még az ő országába is bejutnak a brit áruk. Bárhogy is van, Bernadotte, a bajok Svédországban gyökereznek. Maga elvégzi ott a tisztogatást, és – ha szükséges – hadat üzen Angliának. Meneval jegyezni kezdte a társalgás legfontosabb pontjait, és Talleyrand érdeklődéssel figyelte Jean–Baptiste–ot. Cadore hercege elégedetten bólogatott: – Svédország betömi a kontinentális zárlaton támadt rést. Bízvást támaszkodhatunk Ponte Corvo hercegére. Jean–Baptiste hallgatott. – Herceg, van valami ellenvetése? – csattant fel Napoleon. Jean–Baptiste felnézett a térképről. – Minden rendelkezésemre álló eszközzel szolgálni fogom Svédország érdekeit. – És Franciaország érdekeit? – kérdezte élesen a császár. Jean–Baptiste felkelt, gondosan összetekerte Skandinávia térképét, és odanyújtotta Menevalnak. – Tudomásom szerint felséged kormánya és a svéd kormány e percben tárgyalja a megnemtámadási szerződést, ami idővel barátsági szerződéssé válhat. Azt hiszem tehát, hogy olyan helyzetben vagyok, amelyben nemcsak Svédország, hanem volt hazám érdekeit is szolgálhatom. „Volt hazám” – istenem, hogy fájt ez a kifejezés! Jean–Baptiste fáradtnak, kimerültnek látszott; orrától a szája sarkáig mély ránc húzódott. – Ön most egy francia fennhatóság alatt álló kis terület birtokosa – mondta kimérten a császár. – Nincs más választásom, mint hogy megfosszam önt a Ponte Corvo–i hercegségtől és annak tetemes jövedelmétől. – Magától értetődik, Sire. Beadványomba ezt is belefoglaltam. – És Svédországba egyszerűen mint Jean–Baptiste Bernadotte, nyugalmazott francia marsall akar megérkezni? Ha kívánja, eddigi szolgálatai fejében meghagyhatom önnek a hercegi címet. – A hercegséggel együtt a címet is szeretném letenni. Ha felséged azonban volna olyan kegyes és eleget tenne egy kívánságomnak, megkérném, emelje bárói rangra Pauban lakó fivéremet. – De hát nem viszi magával fivérét Svédországba? – képedt el Napoleon. – Ott gróffá vagy akár herceggé teheti! – Nem áll szándékomban fivéremet vagy családom bármely más tagját magammal vinni. Svédország királya engem óhajt csupán adoptálni, feleségemmel és a fiammal, nem pedig családom minden tagját. Tudom, mit teszek, higgye el, Sire. Valamennyien a császárra néztünk, és valószínűleg ugyanarra gondoltunk: milyen bőséggel szór koronákat, címeket, méltóságokat arra érdemtelen fivéreire. – Azt hiszem, igaza van, Bernadotte – mondta lassan a császár. Felállt, és mi is felálltunk, utolsó pillantást vetve a kérelemre, megkérdezte (miközben gondolatai szemmel láthatóan messze kalandoztak): – És mi történik franciaországi, litvániai, vesztfáliai birtokaival? – Eladom őket, Sire. – Hogy kifizesse a Vasák adósságait? – Igen – és hogy fedezzem a Bernadotte–dinasztia udvartartásának költségeit.

Napoleon tollat fogott, szeme ide–oda járt Jean–Baptiste és köztem. – Ezzel az aláírással ön, a felesége és a fia megszűnik francia állampolgár lenni. Aláírjam? Jean–Baptiste, félig hunyt szemmel, vonallá szűkült szájjal bólintott. – Marsall, ezzel az aláírással ön kilép a francia hadsereg kötelékéből. Igazán azt akarja, hogy aláírjam? Jean–Baptiste ismét bólintott. Megfogtam a kezét. Ebben a pillanatban az udvarban felhangzott az őrségváltást jelző trombitaszó. Zaja elnyomta Napoleon tollának percegését. Az íróasztaltól az ajtóhoz vezető hosszú utat ezúttal nem egyedül tettük meg. Napoleon is velünk tartott, kezét Oscar vállán nyugtatva. Az előtérben a diplomaták, a tábornokok, a hercegek és a miniszterek mélyen meghajoltak, amikor Meneval ajtót nyitott az uralkodónak. – Uraim – mondta a császár–, felkérem önöket, hogy velem együtt gratuláljanak ő királyi fenségeiknek, a svéd trónörökösnek és nejének, valamint keresztfiamnak. .. – Én Södermanland hercege vagyok – csilingelt Oscar hangja. – És a keresztfiamnak, Södermanland hercegének – fűzte hozzá Napoleon. Hazafelé tartva Jean–Baptiste hallgatagon ült a hintó sarkában. Én sem szólaltam meg. Kisebb tömeg verődött össze a Rue d'Anjou–n, és valaki „Vive Bernadotte, vive Bernadotte!”–ot kiáltott, pontosan úgy, mint Napoleon államcsínye napján, amikor némelyek azt gondolták, hogy Bernadotte megmentheti tőle a köztársaságot. A ház ajtajában Brahe gróf, Mörner báró és néhány svéd úriember várakozott; utóbbiak most érkeztek fontos üzenettel Stockholmból. – Elnézésüket kérem – mondta Jean–Baptiste –, de feleségem meg én szeretnénk magunkra maradni. Elhaladtunk mellettük, és bementünk a kis szalonba. Ott azonban újabb látogató várt ránk: Otranto hercege, Fouché. A közelmúltban kegyvesztett lett, mert Napoleon megtudta, hogy titkos tárgyalásokat folytat az angolokkal. Sötétvörös, majdnem fekete rózsacsokrot nyújtott át nekem. – Gratulálhatok? – selypítette. – Franciaország nagyon büszke nagy fiára. – Hagyja abba, Fouché – mondta fáradtan Jean–Baptiste. – Épp most mondtam le francia állampolgárságomról. – Tudom, fenség, tudom. – Akkor kérem, hagyjon minket magunkra. Szeretnénk egyedül maradni – mondtam, és átvettem a rózsákat. Végre egyedül, leültünk a kerevetre, fáradtan, olyan fáradtan, mintha hosszú utat tettünk volna meg. Kis idő múlva Jean–Baptiste felállt, a zongorához ment, és fásultan pötyögtetett egy ujjal. A Marseillaise–t. Ezt az egyetlen dallamot tudja eljátszani, ezt is csak egy ujjal. Hirtelen megszólalt: – Ma láttam életemben utoljára Napoleont. – És továbbjátszott, egy dallamot, mindig csak egyetlen dallamot...

Párizs 1810. szeptember 30. Déltájt Jean–Baptiste elindult Svédországba. Az utóbbi napokban olyan elfoglalt volt, hogy alig láttuk egymást. Kérésére a francia külügyminisztérium listát állított össze a fontosnak vélt svéd személyiségekről, majd Mörner és Brahe gróf részletesen felvilágosította, kikről is van szó. Alquier bárót jelentették be egyik délután; nagyköveti, aranyhímzéses díszöltözéket viselt, arcán a letörölhetetlen udvari mosoly. – Őfelsége stockholmi nagykövetnek nevezett ki – mondta –, és gondoltam, hogy tiszteletemet teszem önnél, mielőtt útra kelne. – Fölösleges bemutatkoznia – mondta Jean–Baptiste –, hiszen évek óta ismerjük egymást. Lássuk csak: ön volt őfelsége nápolyi nagykövete, amikor megdöntötték a nápolyi kormányt és őfelségének kedvére való kabinetet alakítottak. Alquier báró mosolyogva bólintott: – Nápoly körül gyönyörű a táj. – És ön volt őfelsége nagykövete Madridban akkor, amikor lemondásra kényszerítették a spanyol kormányt, hogy őfelsége által elfogadhatóbbnak ítélt kormánynak adjon helyet. – Madrid nagyon szép város – jegyezte meg Alquier –, csak egy kicsit túl meleg. – És most Stockholmba készül – fejezte be Jean–Baptiste. – Szép város, csak – amint hallom – túl hideg. Jean–Baptiste vállat vont. – Talán a fogadtatástól függ. Vannak meleg és vannak hideg fogadtatások! – Őfelsége a császár kezeskedett érte, hogy fenséged nagyon meleg fogadtatásban fog részesíteni. Mint – mondjuk – volt honfitársát. – Mikor indul excellenciád? – Szeptember 30–án, fenség. – Tehát valószínűleg egy időben érkezünk Stockholmba. – Milyen szerencsés véletlen, fenség! – Tábornokok ritkán hagyatkoznak véletlenekre vagy szerencsés egybeesésekre, excellenciás uram. És a császár elsősorban és mindenekelőtt: tábornok. – Jean– Baptiste felállt, és Alquier távozni volt kénytelen. A Stockholmból érkezett futárok a nagyszabású fogadtatási ünnepségek előkészületeiről számoltak be. Dán diplomaták jöttek jelenteni, hogyan készül fel Koppenhága a svéd trónörökös szívélyes fogadtatására. És minden reggel megjelent a párizsi evangélikus közösség lelkipásztora, hogy Jean–Baptiste–ot a svéd államvallás tantételeibe bevezesse. Mielőtt Svédországba érkezne, a dániai Helsingör kikötőjében Jean–Baptiste áttér az evangélikus hitre, és Svédország érseke jelenlétében aláírja az ágostai hitvallást. – Jártál már protestáns templomban? – kérdeztem egyszer tőle. – Igen, kétszer is, Németországban. Olyan, mint a katolikus, csak szentképek nélkül. – Nekem is át kell térnem? Gondolkodott. – Azt hiszem, nem. Azt teszel, amit akarsz. Nekem azonban pillanatnyilag nincs időm erre a kedves fiatal lelkészre. Foglalkozzon helyettem Oscarral. Oscar tanulja meg kívülről az ágostai hitvallást, ha lehet, svédül is. Brahe gróf segíthetne neki. Oscar tehát megtanulta kívülről, franciául és svédül. Jean–Baptiste éjjeliszekrényén fekszenek a fontos neveket tartalmazó listák. A kancellárt Wetterstedtnek hívják. Persze ő is Gusztáv. Azt hiszem, majd minden svéd Gusztáv. Ezenkívül rengeteg a Löwenhjelm. Egyikük, egy bizonyos Karl Axel Löwenhjelm, akinek neve mellett felkiáltójel szerepel, várja Jean–Baptiste–ot

Helsingörben és kíséri – szolgálattevő kamarásként – Stockholmba. Ő vezeti be a svéd udvari etikett rejtelmeibe. – Itt hagyom neked a listákat – mondta Jean–Baptiste. – Tanuld meg a neveket. – De nem tudom kiejteni őket. Hogy ejted azt, például, hogy „Löwenhjelm?” Ő se tudta. – De meg fogom tanulni. Az ember, ha akar, bármit megtanulhat. – Kisvártatva hozzátette: – Igyekezz az úti előkészületekkel. Nem akarom, hogy te meg Oscar a feltétlenül szükségesnél hosszabb ideig maradjatok itt. Amint elkészül a lakosztályod a stockholmi kastélyban, azonnal útnak eredsz. ígérd meg! – Nagyon komolyan gondolta. Igent intettem. – Mellesleg arra gondoltam, hogy eladom ezt a házat. – Ne! Ezt nem teheted meg velem! Csodálkozva nézett. – De hiszen ha egyszer Párizsba akarnál jönni, ellakhatsz Julie–nél. Teljesen fölösleges luxus fenntartani ekkora házat! – Ez az én otthonom, és nem veheted el tőlem csak úgy, minden további nélkül... Ha még meglenne a papa villája Marseille–ben... De nincs meg. Kérlek, Jean–Baptiste, kérlek, hagyd meg nekem ezt a házat! Te is biztos eljössz még Párizsba, és örülni fogsz ennek a háznak. Vagy talán inkább szállodában vagy a svéd nagykövetségen laknál? Késő éjszaka volt. Az ágy szélén ültünk, körülöttünk Jean–Baptiste poggyásza. – Ha valaha visszatérek – mormolta –, az nagyon szomorú, fájdalmas alkalom lesz. – A gyertyalángba bámult. – Igazad van, kicsi lány. Ha valaha visszatérek, jobb lesz, ha itt lakom. A házat megtartjuk. Ma déltájt hatalmas útibatár érkezett a kapu elé. Fernand, változatlanul vörös libériában, de immár a svéd címerrel ékesített aranygombokkal, berakta a poggyászt, és a kocsi ajtajában várakozott. Mörner báró állt a hallban, amikor lejöttünk hármasban a lépcsőn; Jean–Baptiste karja a vállamat ölelte. Sok hasonló búcsúvételt éltem már át, akár a frontra ment, akár valahová kormányzónak. Jean–Baptiste megállt Moreau mellszobra előtt, és hosszan szemlélte. – A többi holmival együtt a mellszobrot is küldd el Stockholmba. – Megölelte Oscart, megölelt engem, majd Brahéhoz fordult: – Gondoskodjon róla, hogy a feleségem és Oscar a lehető leghamarabb kövessen engem – mondta rekedten. – Rendkívül fontos lehet, hogy családom sürgősen távozzék Franciaországból. Ért engem, ugye? – Értem, fenség. Jean–Baptiste és Mörner beszállt, Fernand a bakra ült a kocsis mellé. Néhány járókelő megállt, s egy nyomorék katona, mellén minden csata emlékérmével, felkiáltott: „Vive Bernadotte!” Jean–Baptiste behúzta a függönyt, és a batár elindult.

A dániai Helsingörben 1810. december 21–ről 22–re virradó éjszaka Sose tudtam, hogy ilyen hosszúak és ilyen hidegek lehetnek az éjszakák. Marie négy forró vizes palackot hozott – ennek ellenére majd megfagyok. Talán gyorsabban eltelik az éjszaka, ha folytatom a naplóírást. Holnap svéd hadihajóra szállunk, átkelünk az Øresundon, és Helsingborgban kötünk ki. Ott várnak az alattvalók Desideria trónörökösnőre és kisfiára, Oscarra, a leendő trónörökösre. Úgy szeretnék felállni és Oscar szobájába menni és csöndesen az ágya mellé ülni és megfogni a kis kezét, és érezni fiatal életének melegét. A múltban, ha Jean– Baptiste az egyik vagy másik harctéren csatázott, gyakran megtettem. Sose hittem volna, hogy elkövetkezik az idő, amikor már nem léphetek be kedvem szerint Oscar szobájába. De elkövetkezett. Te, kicsi fiam, már nem egyedül alszol – apád megparancsolta, hogy sok év óta hűséges szárnysegédje, Villatte ezredes, veled egy

szobában legyen, amíg Stockholmba nem érünk. Miért? Hogy megvédjen, drágám, az orgyilkosoktól, olyanoktól, akik szégyellik, hogy az egyszerű Monsieur Bernadotte, majd, fia legyen a svéd trón várományosa. Ezért rendelte el, hogy Villatte aludjon a te szobádban, Brahe gróf pedig a mellette lévőben. Igen, drágám, orgyilkosoktól félünk manapság. Marie az enyémmel szomszédos szobában alszik. Hogy horkol, úristen, hogy horkol! Hosszú, nagyon hosszú utat tettünk meg, és két napja itt rostokolunk Helsingörben – a köd miatt nem lehet átkelni a szoroson. És milyen hideg van itt! De a többiek azt mondják: – Ez semmi, fenség. Majd meglátja, mi lesz Svédországban! Október végén zártuk be a Rue d'Anjou–i házat, és az utolsó napokat Julie–nél töltöttük Mortefontaine–ben. Brahe és a svéd nagykövetség tagjai alig várták, hogy elhagyjam Franciaországot. A siettetés okát csak tegnap tudtam meg. De nem utazhattam el addig, amíg Le Roy le nem szállította toalettjeimet. Fehér ruhák is vannak köztük – ezt a színt Párizsban nem viselhettem, mert Josephine volt mindig fehérben. De Stockholmban aligha ismerik a volt császárnét és a ruhatárát. November elsejére végre elkészültünk, és harmadikán útra keltünk. Három kocsival utaztunk. Az elsővel én, Villatte ezredes, Madame La Flotte és a magánorvos, akit Jean–Baptiste erre az útra felfogadott. A másodikkal Oscar, Brahe gróf, Yvette és Marie; a harmadikon volt a poggyász. A felolvasónőt elbocsátottam. Nem bírta rászánni magát, hogy elhagyja Párizst, és egyébként is, mondta Brahe gróf, Stockholmban a királyné teljes udvartartást rendezett be nekem. Madame La Flotte azonban mindenáron jönni akart, mert beleszeretett Brahe grófba. – Hogy írni tud, azt gondolom, mert rólunk írt jelentéseit a rendőrminiszter elég szépen megfizette – mondtam neki. – De vajon olvasni tud–e? – Vérvörös lett. – Ez esetben ugyanis nem kell új felolvasónőt szerződtetnem. – Lehajtott fejjel selypegte: – Annyira örülnék Stockholmnak, Észak Velencéjének... (Én meg jobban örülnék a Dél Velencéjének, sóhajtoztam magamban...) Az indulás napja a messzi múltba vész, jóllehet alig hat hete volt. E hat hét alatt azonban egész nap hajtottunk, esténként meg hivatalos fogadtatásban volt részünk; Amszterdamban, Hamburgban s még olyan kimondhatatlanul idegen nevű helyeken is, mint Apenrade vagy Itzehoe. Mindenütt csupán egy–egy éjszakát töltöttünk. Csak a dániai Nyborgban időztünk hosszasabban. Onnan keltünk át a fővárosba, Koppenhágába. Itt ért utol bennünket Napoleon futárja. A fiatal lovastiszt hatalmas csomagot szorongatott. Éppen a hajóra akartunk szállni, amikor beért minket – lova kantárját egy kikötői cölöphöz kötözte. Rohanva jött utánam a nagy csomaggal. – Alássan jelentem – őfelsége a császár szívélyes üdvözletét küldi! Brahe gróf átvette az idomtalan csomagot, és Villatte megkérdezte: – Levelet is hozott őfenségének? A tiszt fejet rázott. – Nem, csak szóbeli üzenetet. Amikor a császár őfensége távozásáról értesült, azt mondta: „Ebben az évszakban utazni Svédországba!” – és körülnézett. Magához intett, és megparancsolta, hogy lovagoljak ön után ezzel a csomaggal. „Siessen! – mondta. – Őfenségének nagyon nagy szüksége lesz rá!” – A tiszt összeverte bokáját. Kezemet nyújtottam: – Tolmácsolja köszönetemet a császárnak – és adja át üdvözletem Párizsnak. – A hideg szél könnyeket csalt a szemembe. A hajókabinban kinyitottuk a csomagot. A szívverésem is elállt, amikor tartalmát megláttam: egy cobolybunda! A leggyönyörűbb szőrme, amit életemben láttam! – Az egyik cári bunda! – mondta La Flotte, felindultságtól remegő hangon. Mindenki tudta, hogy a cár három cobolybundával ajándékozta meg Napoleont. Egyet kapott Josephine, egyet a kedvenc húg, Polette, és a harmadik – a harmadik itt feküdt a térdemen!

Káprázatos bunda! Mégis, csontom velejéig fáztam. Régmúlt napok tábornoki zubbonyai jobban melegítettek: Napoleon zubbonya a marseille–i zápor idején, Jean– Baptiste–é azon az esős párizsi éjszakán. Nem volt rajtuk annyi aranyhímzés, mint mostanában, durva szövetből, rosszul szabottan készültek, de a bátor fiatal köztársaság zubbonyai voltak... Három órát tartott az átkelés Nyborgból Korsorba és volt, aki alaposan megszenvedte – így Madame La Flotte és az orvos. Korsorban alig néhány órát töltöttünk, mivel december 17–re Koppenhágába kellett érkeznünk; Dánia királya és királynéja nagyszabású fogadást készített elő, ünnepi vacsorával és koncerttel. Ilyenkor télen Dániában már délután ötkor besötétedik. Egyetlen kocsiban zsúfolódtunk össze valamennyien, hogy ne fázzunk annyira, és menet közben Brahe gróf elbeszélését hallgattuk Dánia történelméről, népéről és a királyi családról. A jelek szerint nemcsak a Vasák, hanem a dán királyok is kiegyensúlyozatlan elméjűek, s én megborzongtam a gondolatra, hogy Oscarnak egyszer majd régi királyi családból származó hercegnővel kell összeházasodnia. Madame La Flotte észrevette, hogy remegek, és javasolta, álljunk meg újabb forró vizes palackokért. Nem engedtem. Nemcsak a hidegtől remegtem – a jövőtől való félelem borzongatott, az Észak királyi házait beborító, árnyakkal terhelt szürkeség. Kusza álomként telt el a koppenhágai este. Fáklyák lángja világította meg a királyi kastélyt, ezt a barátságos, meghitt kis rokokó épületet. De én egészen elzsibbadtam a hidegtől és a fáradtságtól. Marie a lábam masszírozta, Yvette megfésült, s az egyik új fehér ruhámat vettem fel. Megkérdeztem, hogy mi van Oscarral. Marie elmondta, hogy a gyerek alig bírja nyitva tartani a szemét, ezért ágyba parancsoltam. De egy perccel később megjelent Brahe gróf, és ragaszkodott hozzá, hogy az ifjú herceg részt vegyen az ünnepi vacsorán. Nagyon mérges voltam, de kénytelen voltam engedni, s így Oscar, ahelyett hogy lefeküdt volna, megjelent a Bernadotte által csináltatott svéd tisztjelölt– egyenruhában. Marie pezsgővel itatott, hogy felvidítson. De nem valami vidáman érkeztem a vacsorára. A királyi pár nagyon kedves volt. Mindketten jól beszéltek franciául, és nem győzték hangsúlyozni, mennyire becsülik a franciák császárát. A király erősködött, hogy másnap menjek el és nézzem meg, milyen kárt okoztak Koppenhágában az angol haditengerészet lövedékei. Megígértem, hogy elmegyek. Étkezés közben a király ismételten felvetette, hogy mennyire rokonszenvezik Napóleonnal. – A britek – mondta –, ők a közös ellenség. – Pedig az ön anyja angol hercegnő volt – mondtam önkéntelenül. Nem akartam tapintatlan lenni, de olyan fáradt voltam, hogy már nem is figyeltem arra, hogy mit mondok. Anyja felemlítése szemmel láthatóan nagyon kellemetlenül említette a királyt. Én azonban Oscarra néztem, aki az álmosságtól már–már a fagylaltba esett, és hozzátettem: – Az ember sose tagadja meg az anyját, felség. – Ennek utána őfelsége nagyon hamar véget vetett a bankettnek, és mindnyájan átvonultunk a bálterembe. .. És most három napja rostokolunk már ebben a kisvárosban, Helsingörben; ha nem lenne köd, látni lehetne Svédországot. De a tenger olyan viharos, hogy Brahe gróf újból és újból elhalasztja az átkelést. – Fenséged nem érkezhet tengeribetegen Svédországba – mondogatja. – Odaát hatalmas tömeg várja; mindenki kíváncsi az új trónörökösnőre. – így tehát várunk és várunk. Svédország itteni kereskedelmi megbízottja, Glörfelt, felkért, hogy legyek újszülött fia keresztanyja és válasszak szép nevet neki. Beleegyeztem, és Jules Désirée Oscarnak neveztem el – Jules–nek, mert annyira vágyom Julie után... Kikocsiztunk Kronborg várába, ahol ágyúlövés üdvözölt, amikor a várárkon átkeltünk. La Flotte, aki a világért el nem mulasztaná, hogy műveltségét fitogtassa, az állítólag itt élt Hamlet hercegről, meggyilkolt apjáról, nagybátyjáról és anyjáról mondott el egy történetet. – Mikor volt ez? – kérdeztem.

La Flotte nem tudta. Annyit tudott csak, hogy egy angol szerző drámát írt róla. Kétségtelenül szellemjárta várnak tűnt, örültem, hogy nem itt fogunk élni... Végre megszületett a döntés: holnap átkelünk. Még mindig köd terjeng, de a tenger csendesebb. Még egyszer átfutom azon hölgyek és urak listáját, akik holnap Helsingborgban várnak: új udvarhölgyeim Caroline Lewenhaupt grófnő és Marlana Koskull úrhölgy, szolgálattevő kamarásom Reinhold Adelswärd báró, kamarásaim Erik Piper gróf és Sixten Sparre úr, és végül orvosom, Pontin. Gyertyáim tövig égtek, hajnali négy óra van – aludni kellene. Jean–Baptiste nem jön elém. Tegnap tudtam meg, hogy november 12–én Napoleon ultimátumot intézett a svéd kormányhoz. – Svédország öt napon belül üzenjen hadat Angliának – követelte Napoleon –, vagy háborús ellenfelének tekintheti Franciaországot, Dániát és Oroszországot. Stockholmban összehívták az államtanácsot, és mindenki az új trónörököst figyelte. Jean–Baptiste kijelentette: – Uraim, kérem, felejtsék el, hogy Franciaország szülöttje vagyok, és hogy pillanatnyilag még francia földön tartózkodik életem legdrágább kincse, a családom. Nem óhajtok részt venni ezen a tanácskozáson, uraim, nehogy bármiféle befolyást gyakoroljak döntésükre. – Tegnap értettem meg, miért siettette annyira távozásunkat a párizsi svéd nagykövetség. A svéd államtanács a hadüzenet mellett döntött, s ezt november 17–én közölték hivatalosan a stockholmi brit nagykövetséggel. De Brahe gróf elmondta: úgy tudja, hogy a trónörökös titkos üzenetet küldött Londonnak: tekintsék merő formalitásnak ezt a lépést. Svédország továbbra is kereskedni óhajt az angolokkal, és azt javasolja, hogy a Göteborgba tartó hajók ezentúl ne angol, hanem amerikai zászló alatt fussanak. Ezen az egészen nem tudok kiigazodni. Napoleon túszul tarthatott volna minket. Ehelyett elenged, ráadásul cobolybundát küld, hogy ne fázzak annyira. Jean–Baptiste viszont megkéri az államtanácsot: ne legyen tekintettel a családjára. Svédország fontosabb neki, mint a családja, a legfontosabb dolog a földön... Mindenfelől azt hallom, mennyire várják a svédek a kisfiamat. Könyörtelenül áthajszolnak ködön és hidegen, szárazon és tengeren, hogy átadjam nekik a fiamat. S azt sem tudom, boldog lesz–e. Kijár–e a boldogság a leendő trónörökösnek?

Helsingborg, 1810. december 22. (Ma érkeztem Svédországba) A kronborgi vár ágyúi dörögtek, amikor a svéd hadihajó fedélzetére léptünk. A legénység vigyázzban állt, Oscar háromszögletű kalapjához emelte kis kezét, és én mosolyogni próbáltam. Még mindig sűrű volt a köd, a szél pedig jegesebb, mint valaha. Ezért lementem a kabinba. Oscar azonban fent maradt, hogy alaposan megnézze az ágyúkat. – Tényleg nem jön el a férjem? – kérdeztem megint és megint Brahe gróftól, valahányszor újabb üzenet érkezett Helsingborgból, a fogadási ceremóniákról. – Fontos politikai döntések teszik múlhatatlanul szükségessé őfensége jelenlétét Stockholmban. Napóleontól újabb követelések várhatók. – Be kellett érnem ezzel a válasszal. Szoros zöld bársonykabátot vettem fel – magasabbnak mutatott –, hozzá zöld kalapot piros rózsával és zöld bársony muffot. A muffba gyömöszöltem a cédulát, svéd udvartartásom listáját; megpróbáltam kívülről megtanulni a neveket – reménytelen feladat. – Fenséged nem fél, ugye? – kérdezte Brahe gróf. – Ki vigyáz Oscarra? Nem szeretném, ha a vízbe esne. – Az ön saját Villatte ezredese – válaszolt Brahe, és az volt az érzésem, hogy ez az „ön saját” kissé gunyorosan hangzik. – Igaz, hogy fenséged gyapjú alsóneműt vett fel? – kérdezte elborzadva La Flotte. Ismét tengeribetegséggel küzdött, arca a smink alatt zöldes árnyalatban játszott. – Igaz. Marie vásárolta Helsingörben, amikor egy kirakatban meglátta. Azt hiszem, hogy ezen az éghajlaton szükség van meleg alsóneműre, különösen ha – feltehetőleg – órák hosszat állunk majd a parton és hallgatjuk az üdvözlő beszédeket. Különben is, miért ne? Senki se látja, hogy mi van a szoknya alatt. Amint elmondtam, megbántam. Nem illik ilyesmiről beszélni egy trónörökösnőnek. Új svéd udvarhölgyeim elájulnának, ha hallanák. – Világosan látszanak már a svéd partok. Fenséged nem akar a fedélzetre jönni? – kérdezte Brahe, mintegy elvárva, hogy azonnal rohanjak fel. – Fázom és fáradt vagyok – mormoltam, és még mélyebben bebújtam a Napoleon– féle cobolybundába. – Elnézést, nem gondoltam rá – mondta az ifjú svéd, és eltűnt. Ágyúdörgésre riadtam fel. Hajónk ágyúi szólaltak meg, és a parti tüzérség azonnal visszafelelt. Felkeltem, és kifestettem magam. Szemem alatt mély árnyékok, álmatlan éjszakák nyomai. – Fenséged nagyon szép – nyugtatgatott Brahe. De nem nyugodtam meg. „Csalódni fognak bennem – gondoltam. – A trónörökösnőtől mindenki elvárja, hogy olyan legyen, mint egy mesebeli hercegnő, és én nem vagyok mesebeli hercegnő, csupán a volt Eugénie Désirée Clary polgártársnő.” A fedélzetre mentem, és Oscar mellé álltam. – Nézd, mama, itt a mi országunk! – kiáltotta. – Nem a miénk, Oscar. A svédeké. Ezt ne felejtsd el, soha! – és megfogtam a kezét. A rakpartról katonazenét sodort felénk a szél. Színes ruhák és arany váll–lapok csillogása látszott a ködön át. Megláttam egy rózsaszín virágcsokrot – rózsák vagy szegfűk; egy vagyonba kerülhettek, gondoltam.

Brahe gróf kiadta utolsó utasításait. – Amint kikötöttünk, én leszaladok a pallón és kezemet nyújtom, lesegítem fenségedet. Szeretném, ha Oscar az ön közelében maradna, és amint földet ér, fenséged baljára állna. Én szorosan ön mögé állok. „Igen – gondoltam –, az én ifjú lovagom szorosan mögém áll, hogy a középosztály lányát megoltalmazza a svéd nemesség gúnykacajától.” – Megértetted, Oscar? – Nézd mama, mennyi svéd egyenruha, egy egész ezred, mama! – És én hova álljak, Brahe gróf? – kérdezte La Flotte. Felé fordultam. – Ön, Villatte ezredessel együtt, a háttérben marad. Érzésem szerint ez a fogadtatás nem önnek szól. – Tudod, mama, hogy hívták Brahe grófot Helsingörben? – kérdezte Oscar az ágyúzajban. – Brahe admirálisnak! – De miért? Hiszen nem tengerész, hanem lovastiszt. – Flotte–admirálisnak hívták. Érted ezt, mama? Kitört belőlem a nevetés, s még akkor is nevettem, amikor a hajó kikötött. – Kronprinsessan skål leve! Kronprinsessan, Arveprinsen! – Sokan kiáltoztak, ütemesen, a katonai kordon mögül, a ködben. De én csak a kordon előtt álló méltóságok arcát láttam, komor, rideg, mosolytalan arcokat. A nevetés ajkamra fagyott. Lefektették a pallót, a zenekar a svéd himnuszt játszotta – nem lelkesítő harci dal, mint a Marseillaise, hanem valódi himnusz: áhítatos, rideg, magasztos. Brahe előreszaladt, és felém nyújtotta kezét. Gyorsan követtem az ingadozó pallón, és megkönnyebbülve éreztem könyököm alatt a kezét, talpam alatt a szárazföldet, oldalamon Oscart. Izzó rózsacsokor közeledett – svéd marsalli egyenruhát viselő komor öregúr nyújtotta át. Brahe gróf bemutatta: – Johan Kristofer Toll gróf, Skåne tartomány főkormányzója. – Láttam, ahogy a sápadt öreg szemek végigmérnek, a barátságnak szikrája sem csillogott bennük. Átvettem a rózsákat, az öregúr kezem fölé hajolt, majd mélyen meghajolt Oscar felé. Prémszegélyes köpenyekbe bújt hölgyek bókoltak, egyenruhás hátak hajladoztak. Havazni kezdett. Mesterséges mosolyra kényszerült hölgyekkel és urakkal ráztam kezet. Mosolyuk természetesebbé vált, amikor Oscar fogott kezet velük. Toll gróf, érdes franciasággal, üdvözlő beszédet tartott. Hatalmas hópelyhek kezdtek kavarogni körülöttünk. Oscar elbűvölten leste a hóesést. Ismét felcsendültek a himnusz ünnepélyes hangjai. Amint elhallgattak, Oscar csengő hangja törte meg a csendet: – Nagyon boldogok leszünk itt, mama. Nézd, havazik! Hogy lehet az, hogy a fiam – éppúgy, mint az apja – a megfelelő pillanatban mindig a megfelelő szót mondja? Az öregúr karját nyújtotta, hogy a várakozó hintóhoz vezessen. Brahe szorosan mögöttem jött. Belenéztem az öregúr komor szemébe, majd a mögöttünk jövők idegen arcába, a kemény, világos szemekbe, bíráló pillantásokba, és halkan suttogtam: – Kérem, legyenek mindig kedvesek a fiamhoz. – Ezek a szavak nem szerepeltek az előírt programban, a pillanat szülte őket – lehet, hogy meggondolatlanok és az etikettel összeegyeztethetetlenek voltak. Az arcokon erős elképedés lett úrrá, fensőbbséges, egyszersmind megindult kifejezés. Ajkamon és szemhéjamon éreztem a hópelyheket, és senki sem vette észre, hogy sírok. Este, vetkőzésnél, Marie megkérdezte: – Nem volt igazam a gyapjú alsóneműt illetően? Halálra fagytál volna a kikötőben!

A stockholmi királyi kastélyban 1810–1811 hosszú telén

Végtelennek tűnt az út Helsingborgból Stockholmig. Nappal utaztunk, este–éjszaka francia négyest táncoltunk. Nem tudom, miért van így, de az itteni arisztokrácia kizárólag a francia négyest táncolja, és úgy viselkedik, mintha a versailles–i udvarnál lenne. Utána megkérdezik, nem érzem–e otthonosan magam, én meg csak nevetgélek, és a vállamat vonogatom. Mit sem tudok a versailles–i udvarról, mire megnőttem, szokásai már kimentek a divatból, és különben sem volt semmilyen kapcsolatunk vele. Napközben különböző városokban álltunk meg, és kiszálltunk. Iskolás gyerekek énekeltek és polgármesterek szónokoltak, számomra teljesen érthetetlen nyelven. Egyszer felsóhajtottam: – Bárcsak értenék svédül! – De fenség – súgta Brahe gróf –, a polgármester franciául beszél! – „Meglehet – gondoltam –, de ez a francia nekem ugyancsak idegenül hangzik!” Havazott és havazott és szüntelenül havazott; a hőmérséklet fagypont alá esett. Mellettem többnyire új udvarhölgyem ült. Lewenhaupt grófnő, idősödő, szikár hölgy, azon fáradozott, hogy az utóbbi húsz évben megjelent francia regényeket megtárgyalja velem. Időnként másik udvarhölgyem, Koskull kisasszony ült be mellém. Nagyjából egyidős velem, a legtöbb svéd nőhöz hasonlóan magas és széles vállú, pirospozsgás arcú, dús haja lehetetlen frizurába fésülve, egészséges, erős fogsorral. Nem kedvelem, mert állandóan kíváncsi, mérlegelő pillantással nézeget. Elmondattam magamnak Jean–Baptiste stockholmi érkezésének részleteit. A király és a királyné szívét azonnal megnyerte. A gyengélkedő király nagy erőfeszítések árán talpra állt, amikor Jean–Baptiste belépett és reszkető kezét nyújtotta felé. Jean– Baptiste lehajolt és kezet csókolt – az öregúr arcát elöntötték a könnyek. Utána a királynét kereste fel Jean–Baptiste – Hedvig Elizabeth Charlotte ünnepi öltözékben várta, de mellén – szokása szerint – ott díszlett a száműzött IV. Gusztávot ábrázoló brosstű. Jean–Baptiste a keze fölé hajolt, és – mint hallom – csöndesen azt mondta: – Madame, megértem érzéseit. Azt kérem csupán, emlékezzen arra, hogy Svédország első királya is katonaember volt; katona, aki nem akart mást, mint népét szolgálni. A hírek szerint Jean–Baptiste minden estéjét a királyné szalonjában tölti. Az öreg király meg kizárólag trónörököse társaságában mutatkozik a nyilvánosság előtt. Audienciák idején, az államtanács ülésein Jean–Baptiste mindig ott van mellette, a szerető atya gyöngéd fiaként... Megpróbáltam elképzelni ezt a családi idillt. Nekem vajon milyen szerep jut benne? Mindenki nagyon intelligens és ambiciózus asszonynak jellemzi a királynét, akit a Sors egy időnek előtte meghülyült férfi karjába sodort, s aki korán elveszítette egyetlen fiát. Alig múlt ötven, és Jean–Baptiste most elfoglalja a fiának szánt helyet – nem, nem, ez nekem túl bonyolult. Mindmostanáig senkinek sem sikerült a király figyelmét lekötni, néha megnevettetni – mondta valaki –, csak Koskull kisasszonynak. A szép Mariana most elvesztette ezt a privilégiumot – őfelsége figyelme megoszlik közte és a trónörökös között. „Talán nem is olyan szenilis őfelsége – gondoltam lehet, hogy ez a Koskull kisasszony a kedvese.” Ránéztem, s ő nevetett, erős, egészséges fogsorát mutogatta. Január 6–án délután végre Stockholm közelébe értünk. Az út olyan jeges volt, hogy a lovak nem bírtak az emelkedőkkel. A többiekkel együtt én is kiszálltam, és gyalog bandukoltam. A jeges szél olyan erővel ostorozott, hogy ajkamba kellett harapnom, nehogy felsikoltsak. Oscart azonban egyáltalán nem zavarta a hideg. A kocsis mellett lépdelt, egy lovat vezetett, és biztató szavakat súgott a szerencsétlen pára fülébe. Köröskörül a táj hófehér, fehér, mint egy halotti lepel, gondoltam, és nem mint a frissen mosott ágynemű, ahogy Persson jellemezte. Duphot jutott hirtelen eszembe. Évek óta nem gondoltam a halott tábornokra, aki megkérte a kezem. Övé volt az első holttest, amit láttam, az első halotti lepel. Milyen meleg volt akkor Rómában, milyen jó meleg! – Meddig tart itt a tél, Adelswärd báró? – kérdeztem. A szél elsodorta szavaimat, többször megismételtem a kérdést.

– Áprilisig, fenség. Áprilisban már nyílnak a mimózák Marseille–ben. Végre visszaülhettünk a hintóba. Oscar a bakra kéredzkedett, a kocsis mellé. – Így jobban láthatom Stockholmot, ha megérkezünk, mama. – De már sötétedik, drágám. Olyan erősen havazott, hogy nem lehetett átlátni a hópelyhek fehér függönyén, és végül minden alkonyatba és sötétbe borult. Egyik–másik ló időnként megcsúszott a jégen. Majd hirtelen megtorpantunk, vörös fáklyák fénye lobogott a kocsi körül, és feltépték a hintó ajtaját. – Désirée! Jean–Baptiste volt az, lovas szánon jött elém. – Alig egy mérföldnyire vagyunk Stockholmtól – mondta –, még egy pár perc, és otthon leszel, kicsi lányom! – Papa, szánkázhatok? Sose ültem még lovas szánon. Brahe gróf és Lewenhaupt grófnő átült egy másik szánra, és Jean–Baptiste mellém ült. A hintó sötétjében szorosan mellé bújtam. De nem voltunk egyedül. Koskull kisasszony terpeszkedett velünk szemben. Jean–Baptiste kezét a muffomba dugta. – Milyen hideg a kezed, kicsi lányom! Nevetni akartam, de sírás lett belőle. Mínusz 24 fok van – és ezt nevezi Jean– Baptiste „otthon”–nak! – Őfelségeik teára várnak a királyné szalonjában. Nem kell átöltöznöd, a formaságok mellőzésével akarnak téged meg Oscart üdvözölni. A királyné holnap bált ad a tiszteletedre. Gyorsan, rosszkedvűen beszélt. – Beteg vagy, Jean–Baptiste? – Dehogyis! Csak megfáztam és rengeteg a dolgom. – Gondok? – Ühüm. – Nagy gondok? Jean–Baptiste egy percig hallgatott, majd kitört: – Alquier, tudod, a stockholmi francia nagykövet, átnyújtotta a császár újabb jegyzékét. Követeli, hogy kétezer tengerészt bocsássunk rendelkezésére. Ilyen egyszerűen: kétezer svéd tengerészt, hogy bizonyítsuk Svédország barátságát Franciaország iránt! – Mit válaszoltál? – Hogy tisztán lásd a helyzetet: nem a trónörökös válaszáról van szó, hanem őfelsége a svéd király kormányának válaszáról. Visszautasítottuk. Megmondtuk, hogy nem nélkülözhetünk kétezer tengerészt, ha ugyanakkor megköveteli tőlünk, hogy hadat viseljünk Anglia ellen. – Talán ez rábírja, hogy elálljon a követeléstől? – Elálljon? Csapatösszevonást hajt végre Pomerániában. A csapatok bármely percben betörhetnek Svédországba. Parancsnokuk Davout marsall. Elszórtan fények tűntek fel az út mindkét oldalán. – Mindjárt ott leszünk, fenség – mondta Koskull kisasszony. – Jean–Baptiste, nem vágyódsz Párizs fényei után? Keze megszorította az enyémet. Megértettem: svédek jelenlétében nem említhetem a Párizs iránti honvágyat. – Megvéded Pomerániát? – kérdeztem. Jean–Baptiste felnevetett. – Megvédeni? Mivel? Azt hiszed, hogy a svéd hadsereg, jelenlegi állapotában, ellent tud állni a mi – úgy értem, egy francia támadásnak? Egy francia marsall vezényelte támadásnak? Soha, soha! Meg is mondtam a pomerániai svédeknek – elhallgatott, majd folytatta: – Elkezdtem a svéd hadsereg újjászervezését. Minden hónapban más–más ezred jön Stockholmba, ahol én irányítom kiképzésüket. Ha két évem lenne, csupán két évem...

Megszaporodtak az út menti fények. Az ablakhoz hajoltam és kinéztem, de csak a hópelyhek kavargását láttam. – Új bundád van, Désirée? – Igen, képzeld, búcsúajándék a császártól. Különfutár hozta utánam a dániai Nyborgba. Különös, ugye? – Feltételezem, hogy nehéz lett volna visszautasítani. – Jean–Baptiste, olyan nő még nem született e földre, aki egy cobolybundát visszautasított volna. Ez egyike a három cobolynak, amiket a cár ajándékozott Napóleonnak. – Nem tudom, megismerkedtél–e már az itteni udvari etikettel. Beszélt róla a feleségemmel, Koskull kisasszony? Koskull azt mondta, hogy igen, de én nem emlékeztem rá. – Az etikett kissé olyan, mint – Jean–Baptiste a torkát köszörülte – mint... a régi időkben volt. Vállára hajtottam a – fejem. – Mint a régi időkben? Meg se születtem, tehát nem ismerhetem. – Drágám, úgy értem, amilyen Versailles–ban volt. – Versailles–ban sem jártam – sóhajtottam fel –, de majd csak lesz valahogy, ha összeszedem magam. Fáklyák lobogtak kétoldalt: kocsifelhajtón mentünk. A hintó megállt. Jean–Baptiste lesegített; tagjaim megmerevedtek a hidegtől. Magas, fényesen kivilágított ablakok hosszú sorát láttam. – A Mälar–tó – jutott eszembe – , látni lehet innen a Mälart? – Holnap reggel láthatod – mondta Jean–Baptiste –, a kastély a tavon fekszik. A következő percben emberek sokasága tolongott körülöttünk; fekete és vörös színű rövid kabátot és térdnadrágot viselő férfiak bukkantak elő a semmiből. – Az Isten szerelmére – mondtam –, csak nem álarcosbálba csöppentünk? – Eszembe jutott, hogy fekete álarcosok gyilkoltak itt meg egyszer egy királyt. De azután meghallottam, hogy egy hölgy felnevet. – Drágám – magyarázta Jean–Baptiste –, ez nem maskara, hanem az udvari uniformis. Gyere már, őfelségeik várnak rád. Nem, Jean–Baptiste nem akarta váratni szeretett örökbefogadó szüleit. Oscart meg engem végighajszolt a márvány lépcsőházakon, alig volt időnk levetni a kabátot. Rémesen nézek ki – gondoltam – sápadt vagyok, piros az orrom, gyűrött a kalapom, rózsája elázott, le kell tenni, a hajam összetapadt, és Yvette sehol, hogy rendbe hozza. De legalább La Flotte kéznél volt, és kölcsönadta fésűjét. A hóban–jégben való gyaloglástól cipőm átázott, de ezen már nem lehetett segíteni: kitárult a szárnyas ajtó, vakító fény csapott meg, és egy fehér szalonban találtam magam. – Feleségem, Desideria, aki jó leánya óhajt lenni felségednek! És fiam, Oscar! Nem akartam hinni a szememnek: a királyné haja rizsporos volt! Ezt meg kell írni Julie–nek! Nyaka körül fekete bársony szalag, savószínű szeme összeszűkül, mintha rövidlátó lenne. Meghajoltam. Szúrós szemmel nézett. Mosolygott, de mosolyában szikrányi szeretet sem volt. Jóval magasabb volt nálam, és régimódi sápadtkék bársonyruhájában igen felségesen hatott. Kezét nyújtotta, talán hogy megcsókoljam, és kimért hangon mondta: – Desideria, drága leányom, üdvözlöm. – Orrom hegyét érintettem csak kezéhez, semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy megcsókoljam. Utána egy vizenyős szemű öregúr előtt leltem magam – rózsaszín koponyáján néhány vékony fehér hajszál. – Drága leányom, drága leányom... – nyöszörögte megindultan az öregúr. Jean–Baptiste máris mellette állt, és támogatta. Csakhamar odalépett a királyné: – Szeretném bemutatni önt az özvegy királynénak. – Feketébe öltözött, sápadt, sovány nőhöz vezetett. A rizsporos haj fölött lebegő színpadias fekete fátyol élettelen arcot takart. – Őfelsége Sophie Magdaléna királyné – mondta a hideg, kimért hang. „Ez meg kicsoda, az Isten szerelmére? – gondoltam. – Hát hány királyné van ebben az udvarban? Az özvegy királyné: valószínűleg a meggyilkolt III. Gusztáv

felesége, a száműzött IV. Gusztáv anyja és annak a fiúnak a nagyanyja, akinek helyét Oscar foglalta el...” Mélyen meghajoltam előtte, sokkal mélyebben, mint őfelsége előtt. – Remélem, hogy boldog lesz udvarunkban, fenség – mondta nagyon halkan. Összeszorított ajkai közül úgy szűrődött ki a szó, mintha nem is tartaná érdemesnek, hogy leereszkedjék hozzám. – És ő királyi fensége, Sofia Albertina, a király nővére. – Kecskeábrázatú, meghatározhatatlan korú nőt láttam, hosszú fogakkal, édeskés mosollyal. Újból meghajoltam, és utána a nagy fehér mázascserép kályhához indultam; szerettem ezeket az itt honos magas, kerek kályhákat, gyakran támaszkodtam hozzájuk, amikor útközben megpihentünk. Kezem és lábam, mint a jég. Isteni volt a forró kályhának támaszkodni. Egy lakáj forralt borral teli poharat nyújtott át. Kezem a meleg pohárra szorítottam, és máris jobban éreztem magam. Brahe gróf mellettem állt, de hol volt Jean–Baptiste? Igen, ott van, a remegő király fölé hajol, aki leült egy karosszékbe, és köszvény facsarta ujjaival Oscar arcát simogatja. Hirtelen éreztem, hogy mindenki engem néz. Mit várnak el tőlem? Egész lényemmel éreztem a csalódás felém csapódó hullámát. Nem nézek ki királynénak, nem vagyok feltűnő szépség, nem vagyok grande dame. Nem, a kályhához bújok, fázom, és ez meg is látszik rajtam, pisze az orrom, rövid hajam nedves fürtökben tapad a homlokomhoz. – Nem foglalna helyet, Madame? – Mesterien betanult és mesterien végrehajtott mozdulattal ült le a királyné egy karosszékbe és mutatott a mellette lévő üres székre. – Sajnálom, de olyan vizes a lábam. Jean–Baptiste, nem húznád le a cipőmet? Vagy megkérnéd Villatte ezredest? Valamennyien elborzadtak. Miért, mi rosszat mondtam? Minthogy két kézzel szorongattam a meleg poharat, nem húzhattam le magam a cipőmet. Jean–Baptiste, de még Villatte is megtette százszor is... Körbenéztem. Vasabroncsként vett körül a csend. Marlana Koskull hangos, fékezhetetlen kacagása törte meg. A királyné szigorúan fordult felé, mire a kacagásból köhögés lett. Jean–Baptiste hozzám lépett, és karját nyújtotta. – Elnézésüket kérem a feleségem nevében. Átázott, átfázott, és szeretne visszavonulni. – A királyné bólintott. A király félig nyílt szájjal emésztette az imént hallottakat. Szemem a padlóra szögeztem. Amikor felnéztem, az özvegy királyné keserű, gúnyos mosolyát láttam. Később elmondták, hogy első ízben mosolygott évek óta. Mosolya mintha azt sugallta volna: „Milyen mélyre süllyedtek a Vasák!” Az ajtónál visszafordultam, hogy Oscart hívjam. De ő elmerülten tanulmányozta őfelsége kabátjának gombjait. Az öregúr nagyon boldognak látszott. Ennek láttán szó nélkül kimentem. Jean–Baptiste hallgatott, amíg a hálószobámba nem értünk. – Lakosztályodat teljesen újjávarázsoltattam: párizsi tapéta, párizsi szőnyegek. Hogy tetszik? – Fürdőt akarok, Jean–Baptiste, forró fürdőt! – Lehetetlen. Ez az egyetlen kívánság, amit még nem teljesíthetek. – Hogyhogy? Stockholmban nem szokás fürdeni? A fejét rázta. – Nem. Azt hiszem, én vagyok az egyetlen, aki megfürdik. – Micsoda? A királyi pár, az urak és a hölgyek – senki sem fürdik? – Senki. Mondtam neked: itt minden olyan, mint Versailles–ban volt a Bourbonok idején. Itt nem szokás fürdeni. Sejtettem, hogy így lesz, ezért magammal hoztam saját fürdőkádamat, de csak a múlt héten sikerült forró vízhez jutni. A konyha túl messze van az én lakosztályomtól. Most már beállítottak egy kályhát a hálószobám közelében, Fernand befűti, és hozza a meleg vizet. Neked is beállíttatok egy ilyen kályhát, és megpróbálok felhajtani valahol egy fürdőkádat. De egy darabig türelmesnek kell lenned, türelmesnek minden szempontból. – Nem fürödhetnék meg ma este a te kádadban?

– Megbolondultál? Megfürödni és azután köntösben végigszaladni az én szobámból a tiédbe? Hetekig ezen csámcsogna az egész udvar! – Ez azt jelenti, hogy én köntösben soha... hogy én nem jöhetek a te hálószobádba... hogy, hogy... – hebegtem – Jean–Baptiste, a svéd udvari etikett eltilt minket attól, hogy – ismét elakadtam – tudod, hogy mire gondolok... Jean–Baptiste hahotázott. – Gyere ide, kicsi lányom. Ide gyere. Csodálatos vagy, egyedülálló! Ilyen jót nem nevettem Párizs óta! – Nevetéstől fetrengve vetette magát egy karosszékbe. – Hallgass rám. A hálószobám melletti szobában éjjel–nappal ott van a szolgálattevő kamarás. Ez hozzátartozik az etiketthez. Fernand is ott alszik, persze. Vigyázni kell, drágám. Ide be nem lépnek fekete álarcosok, itt nem lesz összeesküvés az oszlopok alatt, mint IV. Gusztáv idején. Épp ezért, ha úgynevezett intimebb jellegű beszélgetést akarok az én kicsi lányommal folytatni, én keresem fel őfenségét. Érted? Bólintottam. – Mondd csak, nagyon lehetetlenül viselkedtem? Igazán vétettem az etikett ellen, amikor azt kértem, hogy Villatte húzza le a cipőmet? Nevetése abbamaradt, súlyosan, majdnem komoran nézett. – Rémesen viselkedtél, kicsi lányom. De honnan tudhattad volna? És az udvar felkészülhetett volna ilyesmire. Figyelmeztettem rá a király küldötteit azon az éjszakán, amikor felajánlották nekünk a koronát. – Neked ajánlották fel, Jean–Baptiste, nem nekünk! Marie fektetett le. Lábam alá forró vizes palackokat helyezett, takarómra ráborította a császári cobolyt. – Minden feleség úgy tartja, hogy az anyósa rémes. De az enyém igazán az, Marie. Késő éjszakáig táncoltunk másnap a király és királyné báltermében, két nappal később pedig Stockholm polgárai tartottak tiszteletemre táncmulatságot a Tőzsde báltermében. Fehér díszruhát öltöttem, hajam és nyakam aranysál borította. A svéd udvar hölgyei káprázatos ékszereket viseltek, hatalmas gyémántokat, sötétkék zafírokat és pompás diadémokat. Soha életemben nem láttam ilyen értékes drágaköveket. A Tőzsdén tartott bál másnapján Lewenhaupt grófnő gyémántokkal és smaragdokkal ékes fülbevalót hozott. – Ajándék a királynétól? – kérdeztem. „Talán úgy véli, hogy nagyon szegényesen nézek ki” – gondoltam. – Nem, az özvegy királyné ajándéka – mondta rendíthetetlen nyugalommal Lewenhaupt. – Korábban gyakran viselte. Most kizárólag gyászruhát hord, ékszerek nélkül. Ezt a fülbevalót raktam fel január 26–án, Jean–Baptiste születésnapján. A királyné fogadást adott tiszteletére, amelyen előadtak egy színdarabfélét is – sajnos, nem igazi színészekkel és színésznőkkel, hanem a svéd arisztokrácia fiataljaival. Francia négyest táncoltak, az ország különböző vidékeinek népviseletében. Majd kört alkottak, s a körbe betrappoltak az úgynevezett valkűrök: a harcterek északi istennői vagy mifélék. Az őket alkotó hölgyek apró fémdarabkákból összerakott hálóingfélét viseltek, a fém csilingelt és csörgött, valahányszor megmozdultak. Kezükben pajzs és lándzsa. A központi figura Koskull kisasszony volt, arany páncéljában diadalmasan mosolygott. A többiek körültáncolták: – Oh, Brynhild! Oh, Brynhild! – Koskull kisasszony leeresztette pajzsát, lehajtotta fejét, és mélyen Jean–Baptiste szemébe nézett. Végül az összes valkűr menüettlépésben felénk tipegett, meghajolt Oscar előtt, és mielőtt észbe kaphattunk volna, levegőbe emelték és a nézők nagy tapsa közepette kivitték a bálteremből. Mindezt a szépséges Koskull eszelte ki – ennél vidámabb születésnapi ünnepséget elképzelni sem lehet... Jean–Baptiste a királyné és köztem ült. Szeme mélyen besüppedt, nyugtalanul rágta alsó ajkát.

– Davout nekimegy Pomerániának? – kérdeztem suttogva. Észrevétlenül bólintott. – Nagyon nyugtalanít? – Újabb bólintás. Hallgatott, majd megszólalt: – Futárt küldtem az orosz cárhoz. – De a cár Napoleon szövetségese. Mit várhatsz tőle? Vállvonogatás. – Esetleg valami jót. A cár fegyverkezik. – Majd nagyon sürgetően: – Désirée, ha svédekkel beszélsz, sose említsd Finnországot. Soha. Érted? – Semmit sem tudok Finnországról Olyan fontos nekik? – Igen, nemzeti szívügyük. Remélik, hogy rá tudják venni a cárt: adja vissza nekik. – És vissza fogja adni? – Soha. Nézd csak meg a térképet, és látni fogod, hogy miért nem. Ez volt az a pillanat, amikor a valkűrök menüettet táncoltak. Rémes volt, és én lelkesen tapsoltam. Két nappal később volt XIII. Károly névnapja. Ezúttal mi tartottunk ünnepséget őfelségéik tiszteletére. Még érkezésem előtt mindent elterveztek. A sevillai borbély–t adták elő, Koskull kisasszonnyal a főszerepben. A gyermeteg király majd felfalta szemeivel, reszkető kezét ismételten tapsra kényszerítette. A bál nyitótáncát Jean– Baptiste és Koskull kisasszony lejtette. Szép pár, annyi szent. Az első nő, aki majdnem olyan magas, mint Jean–Baptiste. Engem viszont az a tisztesség ért, hogy egy vadonatúj udvari öltözékbe bújtatott emberke kért fel az első táncra. Könnyedén, elegánsan hajolt meg. – Szabad, mama? – Oscar első udvari bálja... Néhány nappal később újabb szélütést szenvedett a király. Új fürdőkádamban (korábbi mosóteknőben) ülve értesültem róla. A kádat a nagyon nagy hálószoba egy távoli sarkába rakták le, pompás gobelinből készült spanyolfal mögé, és onnan hallottam, hogy Madame La Flotte félhangon beszélget Koskullal. Marie a hátamat dörgölte. Nyílt az ajtó, és intettem Marie–nak, hogy hagyja abba. Lewenhaupt grófnő hangját hallottam: – Most jövök őfelsége a királynétól. Őfelségét, a királyt, könnyű szélütés érte. – Oh! – mondta Koskull. – Biztos nem az első – mondta könnyedén La Flotte. – És hogy van? – Egyelőre teljes nyugalomra van szüksége. Közvetlen veszély nincs, állítják az orvosok, de vigyáznia kell, és a következő hetekben nem foglalkozhat az államügyekkel. Őfensége hol van? Lábamat mozgattam, lubickoló hangokat hallatva. – A hercegnő fürdik, és jelenleg nem fogad. – Hát persze, fürdik! Így sosem fog köhögésétől megszabadulni. Folytattam a lubickolást. – És a trónörököst kinevezik régensnek? Ennek hallatán abbahagytam a lubickolást» – Nehéz helyzetünk miatt a kancellár épp ezt javasolta a királynénak. Titkos tárgyalások folynak Oroszországgal, fenyegető jegyzékek jönnek Franciaországból – a kancellár ezért szeretné, ha a trónörökös minél hamarább kezébe venné a kormányrudat. – És? – kérdezte Koskull. Olyan izgatott volt, hogy a lélegzete is elfulladt. – A királyné nem hajlandó ezt javasolni a királynak. És a király azt teszi, amit neje óhajt. – Valóban? – kérdezte gúnyosan Koskull. – Igen, valóban. Még akkor is, ha ön a király kegyencének képzeli magát. Felolvasásai, nevetése éppen hogy csak ébrentartására elegendők. Bár, ha meggondoljuk, ez sem csekélység... Mellesleg, az utóbbi időben nagyon ritkán olvas fel neki. Mintha már nem érdekelné annyira, hogy őfelsége napsugara legyen. Vagy tévednék?

– Sokkal szórakoztatóbb Ponte Corvo hercegével táncolni – vetette oda La Flotte. – Bocsánat, úgy értem, sokkal szórakoztatóbb az önök trónörökösével táncolgatni. – Ami trónörökösünkkel, Madame La Flotte – javította ki Koskull kisasszony. – Miért? Az enyém ugyan nem, én nem vagyok svéd, és francia nő létemre Napoleon császárnak tartozom hűséggel, ha ez ugyan érdekli a hölgyeket. – Nem érdekel – szögezte le a grófnő. Marie hallgatagon támaszkodott a spanyolfalnak. Egymásra néztünk, lubickoltam, majd mélyebbre csúsztam a meleg vízben. – S ha szabad érdeklődnöm – kérdezte La Flotte – , miért nem ruházza fel régensi ranggal ezekben a Svédország számára sorsdöntő hetekben? – Mert a királyné, amíg él, nem engedi meg – suttogta Lewenhaupt grófnő. Suttogása azonban olyan hangos volt, hogy tudtam: ezt a beszélgetést az én fülemnek szánták. – Hát persze, hogy nem engedi – mondta Koskull kisasszony. – Így végre ő játszhatja a prímet. – Eddig is királyné volt. – Igaz. De a királynak nem volt semmi hatalma, mindent a miniszterei intéztek – magyarázta barátságosan Koskull kisasszony. Madame La Flotte nevetett. – Azt képzelik, hogy most talán van valami hatalma? Az államtanács üléseit rendre átalussza. Tudják, mi történt tegnapelőtt? Én tudom, mert Brahe gróf, akinek kabinettitkári minőségében jelen kell lennie, elmesélte. A király édesdeden aludt, és a különböző miniszteri beszámolók után automatikusan mormolta: „Egyetértek az államtanács javaslatával”. Valami halálos ítéletről volt szó, az igazságügy–miniszter javasolta, hogy a király írja alá, mire ő ismét elmormolta az „egyetértek a javaslattal” szöveget. A trónörökös erre megragadta a karját, erősen megrázta, és rákiáltott – igen, kiabált, mert a maguk királya ráadásul tök süket is – hogy „Felség, ébredjen, emberélet forog kockán!” És a királyné ennek ellenére sem tűri, hogy régenssé nevezzék ki a trónörököst! – Ennek ellenére sem tűri – szögezte le világosan Lewenhaupt grófnő. – Javasolni fogja a királynak, hogy a trónörökös legyen az államtanács elnöke. De régens nem lesz belőle, legalábbis addig nem, amíg... – Amíg? – kérdezte La Flotte. Meg se moccantam, és Marie szobormereven állt. – Ha a trónörökös lesz a régens, felesége óhatatlanul régensi hitvessé válik – mondta metsző hangon a grófnő. Hatásszünetet tartott, majd odavetőleg megjegyezte: – A trónörökös elnököl az államtanács ülésein, míg a királyné – mindaddig, amíg a király beteg – régensi minőségben képviseli őfelségét. Koskull kisasszony nevetett. – És őfelsége a mama, a hőn szeretett mama, a trónörökösbe karolva mutatkozik majd a nép előtt, hogy lássák, ki kormányozza igazából Svédországot. Ez nagyon tetszene neki! – A királyné világosan megmondta a kancellárnak, hogy ez az egyetlen járható út – fejezte be a grófnő. – És mivel indokolta? – érdeklődött Koskull kisasszony. – Azzal, hogy a trónörökösnőnek nincs elegendő tapasztalata ahhoz, hogy régensfeleséghez illően ellássa a reá háruló reprezentációs feladatokat. A trónörökös presztízsének ártana – állította a királyné –, ha a trónörökösnő túlságosan gyakran mutatkozna a nyilvánosság előtt. – Azon morfondírozok – mondta Madame La Flotte –, vajon közli–e mindezt a trónörökössel is. – Már közölte vele. A kihallgatás idején a kancellárral együtt ott volt a trónörökös – és én is. – Ön is ott volt? Hogyhogy? Ha jól tudom, ön nem udvarhölgye a királynénak – kérdezte La Flotte.

– Jól tudja. Viszont részem van abban a megtiszteltetésben, hogy a királyné barátnői közé számítok. „Szóval ez az egész szöveg eleve az én fülemnek volt szánva; ily módon üzent a királyné” – gondoltam. – Marie a törülközőt! – Marie odahozta a törülközőt, erős, szerető kezével végigdörzsölt. – Ne tűrd el, Eugénie – mondta –, ne törődj bele! – Rám adta a köntöst. Előjöttem a spanyolfal mögül. A három hölgy fejét összedugva sustorgott. – Pihenni szeretnék. Kérem, hagyjanak magamra. – Szomorú hírt hoztam, fenség – hajolt meg Lewenhaupt grófnő. – Őfelsége könnyebb szélütést szenvedett, bal keze részben megbénult. Őfelségének pihenést rendeltek el... – Köszönöm, grófnő. Mindent hallottam. Szeretném, ha most magamra hagynának. Szorosabban magam köré vontam a köntöst, és az ablakhoz mentem. Még csak öt óra, és máris besötétedett. Óriási tömeg havat lapátoltak el és halmoztak fel a kastély fala mentén. „Engem temetnek itt, betemetnek a hóba” – gondoltam; de ez ostobaság volt, igyekeztem sürgősen másra gondolni, például arra, hogy még nem vettem át a mai svéd nyelvóra anyagát. Jean–Baptiste felfogadott egy svéd nyelvtanárt, Wallmarkot, s ez az érdemdús kancellista minden délután megjelenik nála. Ő azonban soha nem ér rá, állandóan fontos megbeszéléseket tart. Gondoltam, kár kidobni a pénzt, és elhatároztam, hogy délutánonként én tanulok vele. Oscar máris egész jól beszéli a nyelvet, de neki három tanítója van, és svéd gyerekekkel jár korcsolyázni. – Jag er, du er, han er – magolom –, Jag var, du var, han var... Jag er: én vagyok, du er: te vagy, han er... Marie! – Hívtál, Eugénie? – Tehetnél nekem egy jó szolgálatot, Marie. Van itt egy utca, Västerlånggatan vagy hogy hívják. Persson apjának van ott üzlete. Ugye emlékszel Perssonra? Megtalálhatnád az utcát és megnézhetnéd, létezik–e még az az üzlet. Ha ott van, keresd az ifjú Perssont. – Valószínűleg ő sem ifjú már. – Mondd meg neki, hogy itt vagyok. Lehet, hogy nem is tudja, hogy az új trónörökösnő a hajdani Eugénie Clary. És ha még emlékszik rám, mondd meg, hogy jöjjön, keressen fel. – Nem tudom, hogy nagyon bölcs dolog–e, Eugénie. – Bölcs? Mit érdekel? Képzeld csak el, ha Persson eljönne és volna itt valaki, aki emlékszik marseille–i házunkra és a filagóriára, és Julie–re, papára, mamára és – Marie, valaki, aki pontosan tudja, milyen volt ott valaha! Marie, kérlek, próbáld felkutatni! Marie megígérte, és végre volt valami, amit örömmel várhattam. Aznap este a királyné lehúzta a király súlyos pecsétgyűrűjét, és Jean–Baptiste kezébe adta. Ez azt jelentette, hogy a király megbízta Jean–Baptiste–ot a kormány vezetésével. De nem jelentett régensi kinevezést. Lassan, nagyon lassan közelgett a tavasz – a zubogó folyó zöld jégtáblái töredezni kezdtek, olvadozott a hó. Az egyik első tavaszi délutánon megjelent Lewenhaupt grófnő – a királyné meghívását tolmácsolta egy csésze teára. Minden este, a hármasban elköltött vacsora után legalább egy órát töltöttünk a királyi párral. Őfelsége egészsége a legutóbbi szélütés után úgy–ahogy helyreállt. De egymagamban sosem kerestem fel a királynét. Miért is tettem volna? Semmi mondanivalónk nem volt egymás számára. – Közölje őfelségével, hogy megyek – mondtam a grófnőnek. Kicsit rendbe hoztam magam, majd mérföldnyi jéghideg márványfolyosókon és lépcsőházakon át őfelsége szalonjába mentem. Kis kerek asztal körül ültek ők hárman: Hedvig Elizabeth Charlotte királyné, örökbefogadó anyósom, akinek szeretnie kellene engem, Sophie Magdaléna királyné, akinek minden oka megvan rá, hogy gyűlöljön, és Sofia Albertina hercegnő, a lapos

mellű vénkisasszony, nevetséges szalaggal a hajában és ízléstelen borostyán gyöngysorral aszott nyakán, akinek nem jelentek semmit és aki semmit sem jelent nekem. Buzgón hímeztek. – Foglaljon helyet, Madame – mondta a királyné. A tea felszolgálásáig folytatták a hímzést; apró rózsaszín–lila rózsabimbók. Amikor kitöltötték a teát, letették a hímzőrámát, és italukat kavargatták. Én gyorsan ittam néhány cseppet, meg is égettem a nyelvem. A királyné intésére a szolgák eltűntek. Egyetlen udvarhölgy sem volt jelen. – Kedves lányom, szeretnék néhány szót váltani önnel – mondta a királyné. Sofia Albertina hercegnő szélesen mosolygott, hosszú fogai kilógtak – az özvegy királyné közömbösen nézte teáscsészéjét. – Szeretném megkérdezni, kedves lányom, vajon úgy érzi, eleget tesz–e minden kötelezettségének, amely önre mint a svéd trón örökösnőjére hárul? Savószínű, rövidlátó szeme arcomba fúródott, s éreztem, hogy hajam tövéig elpirulok. – Nem tudom, Madame – sikerült kinyögni. A királyné magasra vonta merészen ívelt szemöldökét. – Nem tudja? – Nem – válaszoltam. – Nem tudom megítélni. Életemben először vagyok trónörökösnő, s annak is csak kezdő. Sofia Albertina hercegnő mekegni kezdett. Biz' Isten mekegett, mint egy kecske. A királyné bosszúsan intette hallgatásra. Selymes hangon mondta: – Nagyon sajnálatos a svéd népre és arra a trónörökösre nézve, akit a svéd nép választott, hogy ön nem tudja, hogyan kell egy trónörökösnőnek viselkednie. – Nagyon lassan emelte ajkához a csészét, és annak pereme fölött nézett mereven rám. – Ezért szeretném kifejteni önnek, kedves lányom, hogyan kell egy trónörökösnőnek viselkednie. „Szóval minden hiába volt – gondoltam –, tánc– és illemtanleckéim Monsieur Montelnál, a zongoraleckék, és az, hogy minden fogadáson csendben a háttérbe húzódtam, hogy ne hozzak szégyent Jean–Baptiste–ra – minden hiába.” – Egy trónörökösnő sose kocsikázik ki férje szárnysegédjével kettesben, udvarhölgy jelenléte nélkül. „Villatte–ra gondol?” – Én... én sok éve ismerem Villatte ezredest. Sceaux óta velünk volt, és szeretünk a régi időkről elbeszélgetni – hebegtem bátortalanul. – Udvari fogadásokon a trónörökösnőnek kegyesen társalognia kell minden jelenlevővel. Ön azonban félszegen álldogál, majdnem mintha süketnéma lenne, Madame. – Az ember azért ajándékoztatott meg a beszéd adományával, hogy gondolatait elrejtse – szóltam. A hercegnő hangosan mekegett, a királyné sápadt szeme tágra nyílt a meglepetéstől. Gyorsan hozzátettem: – Ez nem tőlem származik, hanem a mi – egy francia diplomatától, Talleyrand gróftól. Felséged talán hallotta... – Természetesen tudom, hogy kicsoda Talleyrand – mondta élesen. – Madame, ha valaki nem nagyon okos és művelt, de el kell rejtenie gondolatait, legjobb – ha csendben marad. Megcsörrent egy csésze. Az özvegy királyné tette le csészéjét, váratlanul megremegő kézzel. – Erőt kell magán vennie és kegyesen társalogni, Madame – folytatta a királyné. – Emellett, nem tudom, miért kellene elrejtenie gondolatait svéd barátai jövendő alattvalói elől. Kezemet ölbe tettem, és hagytam, hadd folytassa. „Egyszer minden véget ér – gondoltam –, ez a teázás is.” – Az egyik szolgálóm jelentette, hogy az ön cselédje érdeklődött nála egy bizonyos Persson üzlete iránt. Szeretném felhívni a figyelmét arra, hogy abban az üzletben nem vásárolhat. Felnéztem. – Miért nem?

– Ez a Persson nem udvari szállító, és soha nem is lesz. Az ön kérdezősködése nyomán én is érdeklődtem utána. Vélemények szerint Persson – fogalmazzunk így – rokonszenvezik bizonyos forradalmi nézetekkel. Szemem tágra nyílt. – Persson? – Ez a Persson Franciaországban volt a forradalom idején, állítólag azért, hogy a selyemszakmát kitanulja. Visszatérése óta gyakran összejön diákokkal, írókkal és más zavaros fejű egyénekkel, és azokat az eszméket terjeszti, amelyek évekkel ezelőtt a francia nép nyomorúságát okozták. „Mit akar mondani?” – Nem egészen értem, Madame. Persson nálunk lakott Marseille–ben, apám üzletében dolgozott, esténként gyakran tanítottam franciára, együtt tanultuk meg kívülről az Emberi Jogokat... – Madame! – úgy csattant, mint egy arculcsapás. – Követelem, hogy felejtse el mindezt! Ki van zárva, hogy ez a Persson valaha is órákat vett öntől, vagy – vagy valami dolga akadt volna az ön apjával. – Madame, az én apám nagyra becsült selyemkereskedő volt, és a Clary cég mindmáig igen jólmenő üzlet. – Arra kell kérnem, Madame, hogy mindezt felejtse el. Ön Svédország trónörökösnője! Nagyon hosszú csend állt be. Kezemet néztem, és gondolkodni próbáltam. Gondolataim zavarosak voltak, érzéseim annál tisztábbak. – Jag er Kronprinsessan – mormoltam svédül, és félszegen mondtam. – Elkezdtem svédül tanulni; nagyon igyekeztem valamit felmutatni. De ez szemmel láthatóan nem elég. Nem válaszolt. Felnéztem. – Madame, rábeszélte volna őfelségét, hogy régensnek nevezze ki Jean–Baptiste–ot, ha az nem jelentette volna egyúttal, hogy én régenstárs leszek? – Lehetséges. – Még egy csésze teát, Madame? – kérdezte a vénkisasszony. Megráztam a fejem. – Szeretném érezni, hogy fontolóra veszi szavaimat és annak megfelelően cselekszik – mondta jeges hangon a királyné. – Épp most fontolgatom. – Egy pillanatra se feledje el drága fiunk, a trónörökös helyzetét – összegezte a királyné. Türelmem véget ért. – Felséged szememre hányta, hogy nem vagyok hajlandó elfelejteni, ki és mi volt az apám! Most meg arra int, hogy ne feledjem férjem pozícióját! Szeretném, ha egyszer s mindenkorra tudomásul venné, hogy soha semmit és senkit nem felejtek el! Nem vártam meg, hogy intsen: felálltam. Pokolba az etikettel! Meghajoltam, míg a három hölgy az eddiginél is merevebben ült. – Madame, szülővárosomban, Marseille– ben, már virágzik a mimóza. Amint kicsit melegebb lesz, visszatérek Franciaországba. Ez hatott. Mindhárman megütköztek. A királyné megrettenve nézett rám, a kecske hitetlenül, s még az özvegy királyné arcán is meglepetés mutatkozott. – Ön – visszamegy? – sikerült végre megszólalnia az elképedt királynénak. – Mikor határozott így, kedves lányom? – Ebben a pillanatban, felség. – Politikailag helytelen, nagyon helytelen. Beszélje meg a trónörökössel – mondta sebesen kapkodva a levegőt. – Soha semmit nem teszek a férjem beleegyezése nélkül. – És hol lesz a rezidenciája Párizsban, Madame? – kérdezte izgatottan a kecske. – Ott nincs palotája, ugye? – Sose volt palotánk. Otthonunk a Rue d'Anjou–n volt, egy rendes, nagyon csinosan berendezett házban. Nincs szükségem kastélyra, Madame, nem vagyok hozzászokva, hogy kastélyban éljek, és hadd tegyem hozzá: gyűlölöm a kastélyokat! A királyné visszanyerte lélekjelenlétét. – Párizs melletti vidéki birtokuk talán megfelelőbb rezidencia lenne a svéd trónörökösnőnek.

– La Grange–ra gondol? De hisz La Grange–ot és összes többi birtokunkat eladtuk, hogy kifizessük Svédország külföldi tartozásait. Igen tetemes tartozások voltak, Madame. Ajkába harapott, majd hadarni kezdett: – Desideria svéd trónörökösnő egy közönséges párizsi lakóházban? Nem, ez lehetetlen. Sőt... – Majd megbeszélem a férjemmel. Mellesleg, nem kívánok Desideria néven utazni – Éreztem, hogy könnyek fojtogatnak. „Ó nem – mondtam magamnak – ne szerezd meg nekik ezt az örömöt.” Fejemet felvetve mondtam: – Desideria, az óhajtott! Megkérem felségedet, találjon ki megfelelő inkognitót. Most már elmehetek? – És úgy bevágtam magam mögött az ajtót, hogy visszhangzott a márvány lépcsőház, mint egykor Rómában, az első kastélyban, ahová a sors szele sodort... A királyné szalonjából egyenesen Jean–Baptiste dolgozószobájába tartottam. Az előszobában utamat állta egy szolgálattevő kamarás. – Bejelenthetem fenségedet? – Nem, köszönöm. Hozzászoktam, hogy előzetes bejelentés nélkül menjek be férjemhez. – De én kénytelen vagyok bejelenteni, fenség – makacskodott. – Ki kényszeríti rá? Talán őfensége? – Az etikett, fenség. Évszázadok óta... Félrelöktem, és érintésem kígyómarásként hatott rá. Felnevettem. – Ne féljen, báró, nem sokáig fogom már zavarni az etikettet. – Beléptem a dolgozószobába. Jean–Baptiste íróasztalánál ült, iratokat tanulmányozott, és egyidejűleg Wetterstedt kancellárra és két másik úrra figyelt. Homlokán zöld szemellenző. Fernand–tól tudtam: szeme nagyon megszenvedi, hogy az itteni korai sötétedés miatt majdnem állandóan gyertyafénynél dolgozik. Reggel fél tízkor kezdi a munkát, és nemegyszer hajnali háromig folytatja, szeme állandóan gyulladásban van. A szemellenzőről azonban csak közvetlen környezete értesült. Előlem eltitkolták, hogy ne aggódjak. Ezért nem lepett meg, hogy amint beléptem, azonnal levette. – Történt valami, Désirée? – Semmi. Csak beszélni akarok veled. – Sietsz? – Nem. Leülök, és megvárom, amíg befejezed. Karosszéket húztam a nagy, gömbölyű kályha mellé, ott melengettem magam. Eleinte odafigyeltem Jean–Baptiste egy–egy mondatára: – Tisztában kell lenni azzal, hogy pillanatnyilag a svéd korona a leggyengébb pénznem Európában. – És: – Nem vagyok hajlandó azt a kevés angol fontot, amit a titkos kereskedelem által nyerünk, fölösleges importra fordítani. – Vagy: – De kénytelen vagyok beavatkozni – egész magánvagyonomat feláldozom a korona stabilizálására – mozgósítanom kell, de hogyan vonjak el embereket az acélgyártásból és a fakitermelésből? – tüzérségre van szükségem, vagy azt hiszik, hogy ma is lehet csatát nyerni pajzsokkal és dárdákkal? Később saját gondolataimat bogoztam ki, és teljesen biztos voltam benne, hogy igazam van – és megnyugodtam. De szomorú lettem, nagyon szomorú. Jean–Baptiste elfelejtette, hogy ott vagyok, feltette a szemellenzőt, és egy iratot tanulmányozott. Egy incidensről van szó, hallottam Jean–Baptiste–ot, nagyon fontos esetről. Helsingborgban a svédek őrizetbe vettek néhány angol tengerészt és a britek letartóztattak három svédet, hogy Napoleon meggyőződjék: háborúban állunk egymással. Most egy brit diplomata, Mr. Thornton érkezett Stockholmba, hogy a fogolycseréről tárgyaljon a svéd megbízottal, Engström úrral. De Jean–Baptiste azt akarta, hogy a stockholmi orosz nagykövet, Suchtelen, is vegyen részt a tárgyalásokon. „Vajon miért? – tűnődtem. – Jean–Baptiste titkos egyezséget akar teremteni Franciaország ellenségei, a britek és az oroszok között? A cár névleg még mindig Napoleon szövetségese, de közben háborúra készülődik, Napoleon pedig csapatösszevonást hajt végre Pomerániában és Lengyelországban.”

– Talán fel lehetne használni ezt a lehetőséget arra, hogy Finnországról beszéljünk Suchtelennel – mondta az egyik úr. Jean–Baptiste ingerülten sóhajtott. – Mindig ezen lovagolnak. Felbőszítik a cárt, és – elhallgatott. – Sajnálom, uraim. Tudom, hogy mit jelent önöknek Finnország. Felvetem Suchtelennek, és megemlítem a cárhoz intézett következő levelemben. Holnap folytatjuk. Jó éjszakát, uraim. Az urak hajlongva kihátráltak. Jean–Baptiste letette a szemellenzőt, és behunyta a szemét. Arca olyan volt, mint Oscaré, amikor alszik: fáradt és elégedett. „Szeret kormányozni – gondoltam –, és valószínűleg jól is csinálja.” – Nos, kicsi lány, miről van szó? – Elmegyek, Jean–Baptiste. Nyáron, amikor jobbak lesznek az utak, hazamegyek, drágám – mondtam nagyon gyengéden. Rám meredt. – Megbolondultál? Neked itt az otthonod, itt a stockholmi királyi kastélyban. Nyáron átköltözünk Drottningholmba, a gyönyörű nyári rezidenciába. Hatalmas parkja van. Szeretni fogod. – De nekem el kell mennem. Így lesz a legjobb. – Szóról szóra elismételtem párbeszédemet a királynéval, s ő csendben végighallgatott. Homlokán a ránc mind mélyebb és mélyebb lett. Aztán felfortyant: – Ilyen esztelenséget kell végighallgatnom! Őfelsége és őfensége nem bírja elviselni egymást! Mellesleg a királynénak igaza van. Nem mindig viselkedsz úgy, mint – úgy, ahogy a svéd udvar tőled elvárja. De majd beletanulsz, miért is ne? Nekem azonban, Isten látja lelkem, nincs most időm ilyesmikkel foglalkozni. Van fogalmad arról, hogy mi történik a világban? És hogy mi lesz a következő években? Felállt, és elindult felém. – A létünkről van szó. Európa létéről – mondta izgalomtól elfúló hangon. – Napoleon kontinentális zárlata összeomlóban van, a Dél egyetlen másodpercre se hagyja békén, németországi ellenzéke titkos szövetséget kötött, naponta csalják tőrbe katonáit, míg Északon – a mondat félbeszakadt, Jean–Baptiste alsó ajkát rágta. – Minthogy a császár már nem bízik a cárban, Oroszország lerohanását tervezi. Fel tudod–e fogni, hogy ez mit jelent? Vállat vontam. – Annyi országot lerohant és meghódított. Ismerjük. Jean–Baptiste bólintott. – Igen, ismerjük. És a svéd trónörökös mindenki másnál jobban ismeri. Ezért fordul majd a szükség órájában minden oroszok cárja a svéd trónörököshöz tanácsért. És amikor a meghódított országok új koalícióban egyesülnek – Oroszország és Anglia vezetésével–, Svédországhoz fordulnak, és követelik a döntést: Napoleon mellett vagy ellene? – Ellene? Ez azt jelenti, hogy te… – nem fejeztem be a mondatot. – Nem, nem azt jelenti. Napoleon és Franciaország nem ugyanaz. Nem ugyanaz a brumaire–i napok óta, amelyeket ő sem felejtett el, és én sem. Ezért hajt végre csapatösszevonást Svéd–Pomeránia határainál is. Ha megnyeri az Oroszország elleni háborút, Svédországot egyszerűen letiporja, és valamelyik fivérét helyezi a trónra. De amíg az Oroszország elleni hadjárat tart, az én támogatásomra is pályázik. Most is csábító ajánlatokat tesz. Finnországot kínálja nekem, és azt, hogy közbenjár érdekünkben a cárnál. Mert a cár látszólag még mindig a szövetségese. – De te azt állítod, hogy a cár sohase fog lemondani Finnországról. – Hát persze hogy nem. De a svédek képtelenek beletörődni. Én azonban kártalanítom őket Finnország elvesztéséért. – Váratlanul elmosolyodott. – Ha Napoleon legyőzetik, és megindul az európai „nagytakarítás”, a császár leghűségesebb híve, Dánia, fizetni fog. A cár javasolni fogja, hogy Dánia engedje át Norvégiát Svédországnak. S ez nem a csillagokban van megírva, kicsi lány, hanem Európa térképén. – Napoleon egyelőre veretlen. Ráadásul folyton azt mondod, hogy Svédország jövője forog kockán, és nem látod, hogy épp ezért kell visszamennem Párizsba. – Ha tudnád, milyen fáradt vagyok, nem makacskodnál – sóhajtott. – Nem engedhetlek el. Te itt vagy trónörökösnő és kész!

– Itt csak árthatok, de Párizsban rengeteget használhatok. Mindent kigondoltam. – Ne légy gyerek! Mit csinálhatsz? Kémkedhetsz számomra a császárnál? Nyugodt lehetsz, vannak kémeim Párizsban. Elárulhatom, hogy például Talleyrand nemcsak a Bourbonokkal levelezik titokban, hanem velem is. – Eszem ágában sincs kémkedni. De ha bekövetkezik az, amit te „nagytakarításinak hívsz, Napoleon minden testvérét elűzik trónjáról. Franciaország köztársaság volt, mielőtt Napoleon kikiáltotta magát császárrá, s még ha levelezik is Talleyrand a Bourbonokkal, nem kényszeríthetik Franciaországot, hogy őket visszahívja. Jean–Baptiste vállat vont. – Biztos lehetsz benne, hogy a régi királyi családok összetartanak, és minden bizonnyal megkísérlik a Bourbon–rendszer visszaállítását. De mi köze ennek hozzád és hozzám? – Ha ez így van, a régi királyok azt is megkísérlik, hogy Bernadotte–ot, a jakobinus generálist elüssék a trónörökléstől. És ki fog akkor melletted állni? – Nem tehetek mást, mint hogy minden erőmmel Svédország érdekeit szolgáljam. Minden megtakarított fillért talpraállítására fordítok, és egyében sem töröm a fejem, mint Svédország függetlenségének megőrzésén. Ha sikerül – ha sikerül, Désirée, akkor a svéd–norvég uniót is tető alá lehet hozni. – A kályhához hajolt, kezével eltakarta gyulladt szemét. – Földi embertől ennél többet nem lehet kívánni. Amíg Európának szüksége van rám a Napoleon elleni harcban, addig Európa meg is véd. De ki fog kiállni mellettem azután, Désirée? – Svédország népe, Jean–Baptiste, csak a nép – és csak ők számítanak. Hozzájuk ragaszkodj. – És te? – És csupán a felesége vagyok egy férfinak, aki valószínűleg lángelme – de nem az a Desideria, aki után a svéd nemesség áhítozott. Ártok a presztízsednek. Az arisztokrácia gúnyt űz belőlem, és amikor állást kell foglalni, a közrendűek saját nemességüket támogatják az idegennel szemben. Hadd menjek, Jean–Baptiste. A te pozíciód erősödik távozásom által. – Szomorúan mosolyogtam. – A király következő szélütése után kineveznek régenssé. S ha azzá válsz, könnyebben eléred kitűzött célodat. Könnyebb lesz a helyzeted nélkülem, drágám. – Nagyon ésszerűen hangzik, kicsi lányom, de nem, nem! Először is, nem küldhetem a svéd trónörökösnőt Párizsba, hogy Napoleonnak könnyen hozzáférhető túszul szolgáljon. Döntéseimet is befolyásolja, ha tudom, hogy te egész idő alatt veszélyben vagy, és... – Valóban? De nem magad kérted röviddel ideérkezésed után az államtanácsot, hogy ne vegyék tekintetbe „életed legdrágább kincsét?” Oscar meg én akkor még francia területen tartózkodtunk. Nem, Jean–Baptiste, nem kell törődnöd velem. Ha azt kívánod, hogy a svédek melléd álljanak, neked is mellettük kell állnod. – Megfogtam a kezét, lehúztam a székem karfájára, és szorosan mellébújtam. – Ezenkívül valóban azt hiszed, hogy Napoleon börtönbe vettetné Joseph sógornőjét? Nagyon valószínűtlen, nemde? Ismer téged, és tudja, hogy ezzel semmit sem érne el. Nem küldött–e nekem cobolybundát akkor, amikor igen barátságtalan levelet kapott a svéd kormánytól? Nem, drágám, engem senki sem vesz komolyan. Hadd menjek... Türelmetlenül rázta a fejét. – Éjjel–nappal dolgozom, rengeteg mindenfélével foglalkozom, és képtelen leszek folytatni, ha nem érezlek magam mellett. Szükségem van rád, Désirée. – Másoknak még inkább szükségük lehet rám. Eljöhet a nap, amikor az én házam lesz a nővérem és gyerekei egyetlen menedéke. Eressz el, Jean–Baptiste, könyörgök, hadd menjek! – Nem élhetsz vissza a svéd hatalommal, hogy családodon segíts. Nem tűrhetem! – Pedig visszaélek vele, ha rászorulókon kell segíteni. Jean–Baptiste, Svédország kis ország, alig kétmillió lakossal. Csak a nagylelkűség teheti naggyá. Erre elmosolyodott. – Már kezdem azt hinni, hogy olvasásra adtad a fejed.

– Majd Párizsban drágám, ahol nem lesz más dolgom. Megpróbálok művelődni, hogy később Oscar meg te ne szégyenkezzetek miattam. – Désirée, a gyereknek szüksége van rád. Számoltál azzal, hogy hosszú időre elszakadtok egymástól? Senki sem tudja, hogyan alakul a helyzet. Lehet, hogy egyhamar nem térhetsz vissza. Európa egyetlen nagy harctérré alakul, és te meg én... – Drágám, amúgy sem kísérhetnélek el a frontra. És a gyerek – „Igen, a gyerek”. Egész idő alatt próbáltam elhessegetni ezt a gondolatot, ami úgy fájt, mint egy nyitott seb. – A gyerek, drágám, a leendő svéd trónörökös. Három tanítóval és egy szárnysegéddel. Amióta itt vagyunk, alig látom. Eleinte hiányozni fogok neki, de majd rájön, hogy egy trónörökös nem törődhet az érzelmeivel. Csak a feladataival. Ily módon fiunk született hercegként nőhet fel, senki sem nevezheti azután parvenü királynak. – Fejemet a vállára hajtottam, és sírtam. – Megint vizesre sírod a válltömésem. Mint akkor, amikor megismerkedtünk... – Ennek az egyenruhának a szövete finomabb, puhább, és nem horzsol annyira – zokogtam. Majd összeszedtem magam, és felálltam. – Menjünk enni. Jean–Baptiste mozdulatlanul ült a karfán. Eltávolodva a kályhától, ismét éreztem a szoba jeges hidegét. – Tudod, hogy Marseille–ben már nyílnak a mimózák? – kérdeztem. – A kancellár közölte, hogy egy hónapon belül itt is kitavaszodik, s ő nagyon szavahihető férfiú – mondta halkan Jean–Baptiste. Lassan mentem az ajtó felé, izgatottan várva, hogy mit mond, mit határoz. Az ajtóban megálltam. Bárhogy dönt, összetör – éreztem. – És mivel indokoljam távozásod a királyi párnak és az udvarnak? – Könnyedén mondta, mintha nem lenne jelentősége. – Mondd azt, hogy gyógyfürdőkre akarok járni Plombières–be, és hogy az itteni hideg éghajlat miatt az őszt és a telet Párizsban töltöm. – Sietve kimentem.

Drottningholm–kastély, Svédország 1811. június elején Sápadtzöld selyemkendőként terül az éjszaka a park fölé. Éjfél van, de majdnem nappali világosság. Sötétítő függönyöket rakattam az ablakokra, ennek ellenére sem bírok aludni. Nem tudom, hogy álmatlanságom a zöld félhomály következménye, vagy annak, hogy holnap reggel indulok Franciaországba. A királyi udvar három nappal ezelőtt költözött át Drottningholmba, a végtelen kiterjedésű parkkal büszkélkedő nyári rezidenciába. Édes illatok fűszerezik a langyos éjszakákat, a kísérteties fényben minden irreálisnak tűnik. Aludni nem lehet, csak bámulni a zöldes űrt. Ebben a fényben az utolsó beszélgetések és búcsúvételek is irreálisak, részben fájdalmasak, részben könnyen elviselhetők, mert hisz hazamegyek. Naplómat lapozgatom, és a papára emlékezem... Lehet, hogy álmodom, mondom magamnak ezen az utolsó éjszakán, amikor még Svédország trónörökösnőjének számítok. Holnap reggel elindulok, inkognitóban, Gotland grófnőjeként – haza. Lehet, hogy mindez álom volt csupán, és holnap reggel Sceaux–ban ébredek, és Marie ágyamba hozza Oscart. De a szobában felhalmozott útipoggyász sziluettje nagyon is reális. – „Oscar, kisfiam, anyád Franciaországba távozik – nem egészségi okokból –, és nagyon–nagyon hosszú ideig nem találkozunk. S amikor újra látlak, már nem leszel gyermek, legalábbis nem az én gyerekem. Valódi herceg leszel. Jean–Baptiste uralkodásra született, téged pedig uralkodásra nevelnek. Én pedig sem nem születtem, sem nem neveltettem erre, ezért távozom el néhány óra múlva...” Az udvar hetekig nem volt képes felfogni, hogy valóban elmegyek. Sugdosódtak és titkos, fürkésző pillantással nézegettek. Azt hittem, hogy rám neheztelnek – azonban furcsamód a királynéra nehezteltek. Azt beszélték, hogy a királyné rossz anyósom volt, és mintegy rákényszerített, hogy eltávozzak. De ha ellenségeskedésre

számítottak őfelsége és őfensége között – tévedtek. Holnap előáll az útibatár, és az ismeretlen Gotland grófnő elutazik. Drottningholmba is csak azért jöttem, hogy lássam a Vasák híres nyári lakhelyét – hogy megtudjam, hol tölti ezentúl nyarait Oscar. Érkezésünk utáni este előadást tartottak az őrült III. Gusztáv által, mérhetetlen költséggel építtetett kis színházban. Koskull kisasszony üdvözült amatőrséggel adott elő néhány áriát. A király lelkesen megtapsolta, de Jean–Baptiste rá se hederített. Furcsa; a sötét téli éjszakákon voltak olyan percek, amikor azt hittem... De most, hogy elmegyek, ez a nagyra nőtt Koskull, vakító fogsorával, ez az aranyozott pajzsú Walkür, csatamezők istennője, minden vonzerejét elveszítette... „Mindegy, drágám, elmegyek, bármi történjék is...” A felséges pár búcsúbankettet adott a tiszteletemre. Vacsora után táncoltunk is. A király és a királyné aranyozott karosszékeken ült, és kegyesen mosolygott, már amennyire a lefittyedt ajkú, bávatag arcú király mosolyogni képes. Sorra táncoltam Mörner báróval, Wetterstedt kancellárral, Engström külügyminiszterrel és végül Jean–Baptiste legfiatalabb kabinettitkárával, a mi Brahe grófunkkal. Tánc után azt mondtam neki: – Meleg van idebent. Friss levegőre vágyom. – Kimentünk. – Köszönetet szeretnék mondani önnek, Brahe gróf. Lovagiasan mellém állt, amikor idejöttünk, és tudom, hogy ugyanolyan lovagiasan fog holnap a hintóhoz kísérni. Mindent megtett, hogy ittlétemet megkönnyítse. Bocsásson meg, ha kiábrándítottam. A kísérletnek vége. Sötét fürtös fejét lehajtotta, és serdülő bajuszát rágcsálta. – Ha fenséged úgy kívánja... Erélyesen ráztam a fejem. – Nem, grófúr, nem! Higgye el, a férjem jó emberismerő, s ha magából fiatalsága ellenére kabinettitkárt csinált, azért tette, mert szüksége van a szolgálataira! Itt, Svédországban. Nem köszönte meg a bókot, tovább rágta a bajuszát. Hirtelen felemelte a fejét: – Kérem, fenség, ne menjen el! Könyörgök, fenség! – Hetekkel ezelőtt lezártuk az ügyet, gróf. És azt hiszem, helyesen cselekszem. – De nem, fenség. Könyörgök, halassza el az utazást. Szerintem az időpont... – Elhallgatott, hajába túrt, és kibökte: – Biztos vagyok benne, hogy helytelen időpontot választott. – Helytelen időpontot? Nem értem. Elfordította a fejét. – Levél jött a cártól. Ennél többet nem mondhatok. – Akkor ne is mondja. Őfensége titkárának tilos elmondania, mi áll a levélben. De örülök, hogy a cár írt. Jean–Baptiste szeretne jó kapcsolatot kiépíteni vele. Remélem, barátságos levél volt. – Túlságosan is barátságos. Teljesen értetlenül meredtem rá. Mi köze az én elutazásomnak a cárhoz? – A cár barátságának zálogát kínálja fel – folytatta kínban, anélkül hogy rám nézett volna –, levelét úgy kezdi, hogy „Kedves kuzinom”... Igen, ez csakugyan a szívélyes barátság jele; minden oroszok cárja kuzinjának nevezi Bernadotte volt őrmestert. Mosolyogtam: – Svédország számára ez nagyon fontos. – Szövetség kérdése: dönteni kell, Napoleon mellé állunk–e vagy a cár mellé. Mindkettő felajánlotta a szövetséget. Ezért írja a cár: „Kedves kuzinom, ha segítségére lehetek személyes pozíciója megerősítésében Svédországban, felajánlom... – Finnországot, ugye? – Nem, Finnországról egy szót sem szól. „Ha segítségére lehetek személyes pozíciója megerősítésében Svédországban, felajánlom családi kötelékeink megteremtését.” – Brahe mélyen felsóhajtott. Keskeny fiatal válla mintha teher alatt görnyedne. Értetlenül néztem. – Mit jelentsen ez? Ő is adoptálni akar minket?

– A cár csupán– őfenségéről szól. – Végre rám tudott nézni. Arca teljesen eltorzult. – Más módja is van, fenség, a családi kötelékek megteremtésének. – Ekkor értettem meg, hogy mire gondol. Ó igen, vannak más módok. Napoleon bajor hercegnővel adta össze mostohafiát, ő meg az osztrák császár veje lett, tehát bekerült a Habsburg–családba. Nincs más tennivaló, mint elvenni egy hercegnőt. Igazán nagyon egyszerű. Egy állami döntés, egy hivatalos okirat, olyan, mint amilyet Josephine–nek kellett felolvasnia... Lelki szemem előtt megjelent a sikoltozó, az ágyán fetrengő Josephine. – Az ilyen lépés minden bizonnyal megerősítené őfensége pozícióját – mondtam elfúló hangon. – Nálunk, svédeknél ugyan nem! A cár elvette tőlünk Finnországot, és ezt egyhamar nem felejtjük el. Hanem másutt Európában nagyon is megerősítené, fenség. Ismét Josephine jutott eszembe. De Josephine nem szült neki fiút... – És ezért szeretném hangsúlyozni – összegezte Brahe gróf –, hogy fenséged elutazásához ez nem a megfelelő időpont. – De igen, Brahe gróf. Sokkal inkább, mint gondolná. Egyszer talán megérti. – Kezet nyújtottam. – Szívből kérem, tartson ki lojálisán a férjem mellett. Az az érzésünk, hogy itt rossz néven veszik tőlünk francia környezetünket, személyzetünket. Ennélfogva Villatte ezredes, férjem legrégibb és leghűségesebb szárnysegéde, visszatér velem Párizsba. Próbálja pótolni, kedves gróf – a férjem nagyon magányos lesz. Holnap reggel még találkozunk. Nem mentem azonnal vissza a bálterembe. Ehelyett – mintha álomban bolyonganék – a park útjait róttam. Ebbe a kastélyba, ebbe a parkba hozták fogolyként IV. Gusztávot, miután lemondásra kényszerítették. Itt, ezeken az utakon és ösvényeken szaladgált le–fel, őreivel a háta mögött, kétségbeesésében és őrületében önmagához és a hársfákhoz beszélt. És itt, a kínai pavilonban, ahol fiatalkorában elégiákat írogatott a fogoly, várt rá az anyja nap mint nap – egy őrült férfi anyja, egy meggyilkolt férfi felesége: Sophie Magdaléna. A nyári szél gyengéden ringatta a leveleket. Észrevettem egy árnyékot, majd láttam, hogy az árnyék felém közeledik. Felsikoltottam. Menekülni akartam, de lábam földbe gyökerezett. Közvetlenül előttem, a kavicsos ösvényen, a hold sápadt fényében a fekete ruhás özvegy királyné állt. – Sajnálom, hogy megijesztettem – mondta. – Ön – ön rám várt, Madame? – Restelltem, hogy heves szívdobogásom miatt alig bírtam szólni. – Nem. Nem hittem volna, hogy szívesebben sétál, mint táncol – mondta fakó hangon. – Ilyen szép nyári éjszakákon mindig sétálgatok. Rosszul alszom, Madame. És ez a park rengeteg emléket tartogat. Nem tudtam, hogy mit válaszoljak. Fiát és unokáját száműzték, helyükre az én férjemet és fiamat hívták. – Én meg búcsút mondok ezeknek az alig ismert sétányoknak. Holnap reggel indulok Franciaországba – mondtam jólnevelten. – Nem hittem volna, hogy valaha is alkalmam lesz négyszemközt beszélni önnel, Madame. Örülök ennek a lehetőségnek. Egymás mellett ballagtunk. Félelmem eloszlott. Istenem, mit lehet félni egy fekete ruhás öreg hölgytől? Édes hársfaillat szállt. – Gyakorta tűnődöm az ön elutazásán. Azt hiszem, én vagyok az egyetlen, aki tudja a valódi okot. – Ne beszéljünk róla – mondtam, és szaporábban lépkedtem. Erre kézen fogott, és a váratlan érintésre összerándultam. – Csak nem fél tőlem, gyermekem? – kérdezte élénkebb, de mélységesen szomorú hangon. Megálltunk. – Persze hogy nem – de igen, félek, Madame. – Tőlem, egy beteg, magányos asszonytól? Miért?

– Mert éppen úgy gyűlöl, mint családja többi nőtagja. Zavarom önöket, nem tartozom önök közé – nincs értelme beszélni róla. Mit sem változtat a tényeken. Én nagyon jól megértem önt, Madame. Ön meg én ugyanarra törekszünk. – Kérem, magyarázza meg. Értem, hogy a sírás fojtogat. Leírhatatlanul szomorú volt ez az utolsó este. Felzokogtam, de aztán összeszedtem magam. – Ön azért marad Svédországban Madame, hogy jelenlétével mindenkit emlékeztessen fiára és unokájára. Amíg ön itt van, senki sem feledheti az utolsó Vasákat. Lehet, hogy szívesebben lenne Svájcban, a fia mellett, aki állítólag igen szerény körülmények között él. Lehet, hogy szívesebben vezetné a háztartását és stoppolná zoknijait, ahelyett hogy rózsákat hímezne Őfelsége szalonjában. – Suttogva beszéltem, mintha közös titkunk lenne. – De itt marad, Madame, mert úgy érzi, hogy ezzel szolgálja legjobban a száműzött király érdekeit. Igazam van? Mozdulatlanul állt: magas, komor szilárd fekete árnyéka zöld félhomályban. – Igaza van–válaszolta. – És ön, Madame, miért utazik el? – Mert távozásommal szolgálhatom a legjobban a leendő király érdekeit. Hosszasan hallgattunk. Végül megszólalt: – Pontosan ezt gondoltam én is. – Néhány ütemnyi gitárzenét és Koskull kisasszony énekhangját sodorta felénk a szél. – Biztos benne, hogy távozása a saját érdekeit is szolgálja? – Teljesen biztos, Madame. A távolabbi jövőre és I. Oszkár királyra gondolok. – Majd mélyen meghajoltam, és visszamentem a kastélyba. Éjjel kettő van. A park madarai ébredeznek. Itt, ebben a kastélyban, éberen virraszt egy öreg asszony. Talán még mindig a parkban bolyong. Ő marad, én távozom. .. Leírtam az utolsó estét, mást már nem tudok hozzáfűzni. Gondolataim mégsem hagynak nyugton. Van a cárnak lánya? Vagy lánytestvére? Az Isten szerelmére, már megint rémeket látok. Lassan, nagyon lassan nyílik az ajtó. Kísértetek járnak ebben a kastélyban? Sikoltani kellene, de talán tévedek... nem, az ajtó valóban kinyílik – úgy teszek, mintha írnék... Jean–Baptiste. Az én drága Jean–Bap...

Útban Svédországból Franciaországba 1811. június végén Útlevelem Gotland grófnő névre szól. Gotland egy nagy svéd sziget – nem ismerem. Rangomat a királyné találta ki. Semmiképpen nem engedheti meg, hogy kedves lánya, a trónörökösnő, ennél szerényebb inkognitóban utazzék. Másfelől annak sem szabad feltűnést keltenie, hogy Desideria, az állítólag „óhajtott”, néhány havi itt– tartózkodás után máris visszamegy. Ezért a grófnői titulus, ezért jelent meg reggel a kocsinál, hogy elbúcsúztasson. Oscar vigasztalhatatlanul zokogott, noha férfiasan igyekezett elrejteni könnyeit. A királyné rátette kezét a vállára, de a fiú lerázta. – Ígérje meg, Madame, hogy gondja lesz rá, hogy a fiú legkésőbb este kilenckor ágyba kerüljön – kértem. Jean–Baptiste beleszólt: – Levelet kaptam a minap Madame de Staëltől. Nagyon ésszerű és korszerű javaslatokat tesz a gyermek nevelését illetően. – Ó – a Staël! – morogtam. Ez a betiltott újságírónő, aki szeret azzal hencegni, hogy Napoleon üldözi szerelmével. És barátnője a Récamier asszonyságnak, aki unalmas regényeket ír – és kevésbé unalmas leveleket Jean–Baptiste–nak. – Akárhogy is – este kilenckor ágyba! – Hosszasan megnéztem Jean–Baptiste–ot – ki tudja, mikor látom újból. Annyi intelligens, művelt asszony veszi körül – talán még egy orosz nagyhercegnő is felbukkan... Jean–Baptiste kezet csókolt. – Bármi történjék, Rosen gróf melletted lesz.

Rosen, Brahe gróf legjobb barátja, összecsapta a bokáját. Új szárnysegédem fényes szőke hajú fiatalember, oldalán az adjutánsi vállszalaggal. Brahe gróf is odajött, de már nem tudtunk szót váltani egymással. – Jó utat, Madame – mondta a királyné, aki egyszer csak nagyon öregnek látszott. Mintha nyugtalanul aludt volna; fakó szeme alatt a táskák megduzzadtak. Akadt–e valaki, aki jól aludt ma éjjel? Ó igen, Lewenhaupt grófnő! Valósággal sugárzott a boldogságtól, hogy nem kell többé egy selyemkereskedő lánya udvarhölgyének lennie. Koskull kisasszony is üde és virágzó volt, csinosan kikészítve – és nagyon biztos a győzelemben. Nem kétséges, hogy esélyt lát... Az utolsó percben úgy körülfogtak, hogy Oscart valósággal félrelökték. Mégis sikerült újra hozzám férkőznie. Majdnem olyan magas már, mint én, ami nem sokat jelent, de korához képest igazán magas. Karomba vettem. – Isten óvjon, drágám! – Friss illat szállt a hajából, nap– és hársvirágillat, feltehetően a hajnali lovaglástól. – Mama, nem maradhatnál? Olyan szép itt minden! De jó, hogy szépnek talál mindent, milyen jó! Felszálltam a hintóba. Jean–Baptiste párnát rakott a hátam mögé, és Madame La Flotte leült a mellettem lévő helyre. Szemben velünk Villatte ezredes és Rosen gróf; Marie és Yvette a második kocsiba ült. Amikor elindultunk, előrehajoltam, és felnéztem az ablaksorra. Biztos voltam benne, hogy az első emelet egyik ablakában megpillantok egy fekete alakot. Ott is volt! Ő itt maradt, én elmegyek... – Plombiéres–be érkezve egyetlen divatos ruhánk sem lesz – siránkozott La Flotte. – Párizsba kellene először menni, bevásárolni. Az út mentén szőke gyerekek álldogáltak, integettek, s én visszaintegettem. Máris vágyom Oscar után, máris...

Párizs 1812. január 1. Amikor Párizs minden harangja megkondult, köszöntve az új évet, kettesben farkasszemet néztünk egymással – Napoleon meg én. A meglepő meghívást Julie közvetítette. – A felséges pár éjfél után tart fogadást. De a család tagjait tízre hívatták, s a császárné üzeni, hogy okvetlenül gyere velünk. Julie–vel szokás szerint a Rue d'Anjou–i ház kis szalonjában üldögéltünk – itt meséli el örömeit–bánatait. Úgy tűnik, elégedett azzal, hogy Spanyolország királynéja, jóllehet férje egyetlen percig sem ült azon a trónon, elégedett a párizsi udvari élettel, a császárnét valóban fenséges alaknak tartja, a császárné fiát, a kék szemű, világos hajú római királyt pedig elragadó csecsemőnek. Nem értette, hogy érkezésem után miért nem jelentkeztem a Tuileriákban. Azóta sem jelentkeztem, nagyon nagy csendben éldegélek, Julie–vel és néhány közeli jó baráttal érintkezem csupán. Ezért ért meglepetésként a meghívás, ezért nem tudtam elhessegetni az érzést, hogy a meghívásnak célja van. De mi a célja? És így életemben harmadszor kocsiztam félelem szorongatta szívvel a Tuileriákba. Először azon az éjszakán, amikor hiába könyörögtem a császárnak az enghieni herceg életéért. Másodszor, amikor Jean–Baptiste–tal és Oscarral mentünk, hogy francia állampolgárságunkról lemondjunk. Fehér–arany díszruhámat vettem fel, hozzá az özvegy királynétól kapott fülbevalót, vállamra – pedig nem fáztam igazán – a Napoleontól kapott cobolyt terítettem. „Stockholmban most mínusz harminc fok van” – gondoltam. Amikor a palotába léptem, mély lélegzetet vettem. Otthon éreztem magam a lakájok sötétzöld libériája, a méhekkel teleszőtt tapéták és szőnyegek láttán – méhek, méhek mindenütt, úgy, ahogy akkor éjjel megjósolta. És fényes kivilágítás mindenütt, sehol egy árnyék, sehol egy settenkedő kísértet. A királyné szalonjában gyűlt össze az egész család. Amikor beléptem, mindenki odatódult, hogy üdvözöljön engem, a valódi trónörökösnőt. Még Mária Lujza is felállt, és hozzám lépett. Ismét csak rózsaszínben, szeme változatlanul porcelánmerevségű, mosolya azonban áradóbb, mint valaha. Mindenekelőtt „drága kuzinja”, a svéd királyné hogyléte felől érdeklődött. A Vasa család egyik tagja természetesen közelebb áll egy Habsburg szívéhez, mint a világ összes Bonaparte–ja együttvéve. Melléje kellett ülnöm egy nagyon törékeny kerevetre. Madame Letizia is jelen volt, s én örültem, hogy találkozhattam az idős hölggyel, a divatos párizsi fürtöket viselő, gondosan manikűrözött körmű Madame Mére–rel. Polette, a Borghese hercegnő, szebb volt, mint valaha; rengeteget ivott, és eszembe jutott, hogy Julie nemrégiben titkos betegségére célzott, amelynek nevét sem szabad kimondani. Természetesen fogalmam sem volt, miféle betegségről van szó. – Emlékszik még arra a szilveszter éjszakára, amikor rosszul lett? – kérdezte Joseph. – Akkor volt várandós Oscarral. – Bólintottam. – A Bernadotte dinasztia egészségére ittunk – nevetett, meglehetősen barátságtalan nevetéssel. – I. József spanyol királyt eszi a sárga irigység – jegyezte meg Polette, és kiürítette poharát. Tizenegy óra is elmúlt, és a császár még mindig nem jelent meg. – Őfelsége még dolgozik–magyarázta Mária Lujza. Ismét megtöltötték a pezsgőspoharakat. – És mikor látjuk a kisfiút? – kérdezte Julie. – Az új év első perceiben a császár behozza a római királyt – mondta Mária Lujza. – Nagyon helytelen felriasztani álmából a csecsemőt és körülhordozni a vendégseregben – vélte Madame Letizia. E pillanatban belépett a császár titkára, Meneval. – Őfelsége látni óhajtja fenségedet. – Engem? – Őfenségét, a svéd trónörökösnőt – mondta rezzenetlen arccal.

Mária Lujza, aki Julie–vel beszélgetett, egyáltalán nem látszott meglepettnek. Rájöttem, hogy a császár parancsára hívott meg. A Bonaparte–ok azonban elhallgattak. Meneval a császár kisebbik dolgozószobájába vezetett. A két korábbi alkalommal a nagy dolgozószobában fogadott. Napoleon egy pillanatra felnézett. – Foglaljon helyet, Madame–majd rendkívül udvariatlanul, folytatta munkáját. Meneval eltűnt, én leültem és vártam. Előtte az íróasztalon sűrűn teleírt oldalakkal megrakott mappa feküdt. Az apró betűs írás ismerősnek tűnt. „Valószínűleg Alquier jelentései – futott át az agyamon –, a stockholmi francia nagykövet igencsak szorgalmas férfiú.” Az óra lassan éjfélhez közeledett. Ültem és vártam. „Minek ez a színjáték – gondoltam –, a császár bizonyára azért hívatott, hogy valami fontosat közöljön velem.” Hirtelen megszólaltam: – Fölösleges megfélemlítenie ezzel a várakoztatással, Sire. Amúgy is bátortalan vagyok, öntől meg igencsak félek. Fel se nézett, úgy mondta: – Eugénie, Eugénie, az ember megvárja, amíg a császár szól. Vagy ennyi etikettet sem tanultál Monsieur Monteltől? – Utána folytatta az olvasást. Arcát tanulmányoztam. A cézári maszk meghúsosodott, haja megritkult. „És ezt az arcot szerettem valaha olyan nagyon – álmélkodtam. – Régen volt, de a szerelemre jól emlékszem, noha az arcot elfelejtettem...” Türelmem húrja elpattant. – Sire, azért hívatott, hogy etikettből vizsgáztasson? – Többek között, többek között. Elsősorban azt szeretném tudni, hogy miért jött vissza Franciaországba. – A hideg éghajlat miatt, Sire. Hátradőlt, kezét karba fonta, ajkán gúnyos mosoly jelent meg. – Úgy, úgy, a hideg éghajlat miatt. Szóval fázott, a cobolybunda ellenére, amit ön után küldtem? – A coboly ellenére, Sire. – És miért nem jelentkezett az udvarnál? A marsallnék rendszeresen tiszteletüket teszik az udvarnál. – Nem vagyok már marsallfeleség, Sire. – Hát persze, majdnem elfelejtettem. Most ő királyi fensége, Desideria svéd trónörökösnővel van dolgunk. De ez esetben, Madame, tudnia kell, hogy a külföldi királyi családok tagjai, az én fővárosomba látogatva, rendszerint audienciát kérnek a császártól. Már csak udvariasságból is, Madame! – Én nem látogatóba jöttem. Én itt vagyok itthon. – Ja vagy úgy... itthon van... – Lassan felállt, megkerülte az íróasztalt, és hirtelen rám üvöltött: – Tulajdonképpen mit gondol? Itt van itthon! És nővére meg a többi hölgy napról napra elmondja önnek, hogy mi zajlik az udvarnál. Aztán leül, és mindent megír a férjének. Svédországban olyan okosnak tartják, hogy ide küldik kémkedni?! – Ellenkezőleg. Olyan ostoba vagyok, hogy el kellett jönnöm. Erre a válaszra nem számított. Már mély lélegzetet vett, hogy ordibálását folytassa; most normális hangon kérdezte: – Hogy érted ezt? – Ostoba vagyok, Sire, ostoba, apolitikus, műveletlen, és sajnos nem keltettem jó benyomást a svédek körében. És minthogy rendkívül fontos, hogy mi hárman, Jean– Baptiste, Oscar meg én, népszerűvé váljunk – visszajöttem. Ennyi az egész. Ilyen egyszerű. – Olyan egyszerű, hogy nem hiszem el! – csattan korbácsként a hangja. – Lehet, hogy tévedtem, lehet, hogy nem Bernadotte utasítására tartózkodik itt. – Fel–alá kezdett szaladgálni. – Mindenesetre, Madame, a politikai helyzet annyira kiélezett, hogy arra kell kérnem: hagyja el Franciaországot. Értetlenül bámultam rá. Ki akar dobni? – Szeretnék itt maradni – mondtam halkan. – Ha nem Párizsban, akkor Marseille–ben. Gyakran gondoltam rá, hogy visszavásárolom a papa házát. De mostani tulajdonosa nem akarja eladni. Ezért nincs más otthonom, mint a Rue d'Anjou–i ház.

– Mondja, Madame, Bernadotte megbolondult? – reccsent váratlanul rám. Az íróasztal papirosai között turkálva kihúzott egy levelet. Felismertem Jean–Baptiste kézírását. – Szövetséget ajánlok neki, s erre azt válaszolja, hogy nem a vazallusom! – Nem foglalkozom politikával, Sire. És nem tudom, mi köze ennek az én itt– tartózkodásomhoz. – Akkor hadd magyarázzam meg, Madame! – Öklével az asztalra csapott, stukkódarabok hulltak a mennyezetről. Most már tényleg dühös volt. – Az ön Bernadotte–ja odáig merészkedik, hogy visszautasítja a szövetséget Franciaországgal. Mit gondol, miért kínáltam fel neki? Nos? Miért? Hallgattam. – Ennyire ostoba ön sem lehet, Madame. Bizonyára tudja, amit minden szalonban tudnak már; a cár megtörte a kontinentális zárlatot, és az orosz birodalom hamarosan megszűnik létezni. Minden idők legnagyobb hadserege fogja elfoglalni Oroszországot. Minden idők legnagyobb hadserege... – Megmámorosodott saját szavaitól. – Svédország a mi oldalunkon halhatatlan dicsőségre tehet szert. Visszanyerheti nagyhatalmi pozícióját. Finnországot ajánlottam fel Bernadotte–nak, ha velünk tart, Finnországot és a Hanza–városokat! Képzelje csak el, Madame, Finnországot! És Bernadotte visszautasítja! Bernadotte nem menetel velünk! Egy francia marsall, aki nem hajlandó ebben a hadjáratban részt venni! Az órára néztem. Tizenöt perc múlva kezdődik az új év. – Sire, hamarosan éjfél lesz. Meg se hallott. A kandalló melletti tükör előtt állt, saját arcára meredt. – Kétszázezer francia, százötvenezer német, nyolcvanezer olasz, hatvanezer lengyel és száztízezer önkéntes Európa minden tájáról – mormolta. –1. Napoleon nagy hadserege. Minden idők legnagyobb hadserege. Újból menetelek... Tíz perc múlva éjfél. – Sire... – szóltam újra. Dühtől eltorzult arccal fordult felém. – És Bernadotte lenézi ezt a hadsereget! Fejet ráztam. – Sire, Jean–Baptiste Svédország jólétéért felelős. Intézkedései Svédország érdekeit szolgálják, semmi mást. – Aki nincs velem, ellenem van! Madame, ha nem távozik önként Franciaországból, túszként fogva tarthatom. Nem moccantam. – Késő van – mondta hirtelen, íróasztalához sietett, és megrázta a csengőt. Meneval azonnal ott termett. – Meneval, azonnal továbbítsa gyorsfutárral ezt a levelet. – Hozzám fordulva kérdezte: – Tudja, Madame, mi ez? Parancs Davout marsallnak. Davout és csapatai átlépik a határt, és elfoglalják Svéd–Pomerániát. Mit szól ehhez, Madame? – Hogy fedezni akarja nagy seregének balszárnyát, Sire. Hangosan felnevetett. – Ezt meg kitől hallotta? Valamelyik tisztem fecsegett a napokban önnel? – Nem, Jean–Baptiste mondta egyszer régen. Szeme összeszűkült. – Védeni akarja Svéd–Pomerániát? Mulatságos lesz nézni, hogyan csap össze Davout– val. – Mulatságos? – Eszembe jutottak a harcmezők, a nyomorúságos kis földhányások végtelen sora, a széldöntötte fakeresztekkel. És ezt tartja ő mulatságosnak. .. – Tisztában van azzal, Madame, hogy őrizetbe vehetem, mint túszt, és ezzel szövetségbe kényszeríthetem a svéd kormányt? Mosolyogtam. – Az én sorsom a legkisebb mértékben sem befolyásolja a svéd kormány döntéseit. De letartóztatásom bebizonyítja a svédeknek, hogy ha kell, szenvedni is hajlandó vagyok új hazámért. Valóban mártírt akar belőlem csinálni, Sire? A császár ajkába harapott. „Vak tyúk is talál szemet – gondoltam. – Napoleon semmiképpen sem fog svéd nemzeti hősnőt faragni Madame Bernadotte–ból...” Vállat vont. – Senkire se tukmáljuk rá barátságunkat. Megszoktuk, hogy versengenek érte.

Három perc múlva éjfél. – Elvárom, hogy beszélje rá férjét: keresse a barátságunkat. – Keze már a kilincsen volt: – Már csak a saját érdekében is, Madame! Ajka gúnyos mosolyra görbült, s én kérdően néztem rá. Ebben a pillanatban megkondultak a harangok. Zúgásuk elnyomta kérdésemet s az ő válaszát. Elengedte a kilincset, maga elé meredt, s úgy hallgatta a harangzúgást, mintha megbabonázták volna. Amikor hallgattak, azt mormolta: – Franciaország történelmének fontos éve kezdődik. – Lenyomtam a kilincset, és kiléptünk. A nagyobbik dolgozószobában szárnysegédek és udvarmesterek várakoztak. – Siessünk! Őfelsége vár ránk – mondta a császár, és rohanni kezdett. Kísérete pengő sarkantyúkkal rohant utána. Én Menevallal mentem lassan az üres szobákon át. – Elküldte a parancsot? – kérdeztem. Bólintott. – A császár megsérti egy ország semlegességét. Első cselekedete ez az új évben – állapítottam meg. – Nem, fenség. Utolsó tette az óévben – helyesbített. A császárné szalonjába visszatérve, első ízben láttam a kis római királyt. A császár tartotta karjában a csecsemőt, aki szívszaggatóan sírt. Csipkeingben volt, vállszalaggal. – Pelenka helyett vállszalag, nahát! – méltatlankodott Madame Letizia. A császár – oldalán a császárnéval– csitítani próbálta, tutujgatta és csiklandozta. De a gyerek megrettent a körülötte tolongó külföldi diplomatáktól és nevetgélő hölgyektől. Napoleon észrevett, és felém tartott – húsos arca csak úgy sugárzott, amikor az ordítozó csecsemőre nézett. Gondolkodás nélkül kinyújtottam a kezem, és átvettem tőle a gyereket. Madame de Montesquieu, a csecsemő arisztokrata dajkája, azonnal mellettem termett, de én magamhoz szorítottam a gyereket. Csipkeingecskéje alul alaposan átnedvesedett. Szőke fürtjeit simogattam a tarkóján, elhallgatott, és félénken nézett. Erősen öleltem, gondolataim Európán át Oscarhoz szálltak. „Oscar – gondoltam – most pezsgőt iszik a királyné szalonjában. Skål, koccint kecsesen a királyi párral, majd Sofia Albertina hercegnővel, a sovány kecskével, végül az özvegy királynéval. Áriát trilláz a Koskull. Jean–Baptiste néhány nap múlva megtudja, hogy Davout behatolt Svéd–Pomerániába, a Koskull áriázik...” Megcsókoltam a selymes szőke hajat. – Őfelsége, a római király egészségére! – kiáltott valaki. Őfelségét e percben kivitték. A császár és a császárné nagyon jó hangulatban volt, és – hogy is mondta a svéd királyné? – „kegyesen” társalgott vendégeivel. – Majd meglátja, fenség, hogy a trónörökös Oroszországhoz csatlakozik. És a trónörökösnek igaza van! – Álmodtam csak, vagy tényleg fülembe súgta valaki e szavakat? Körülnéztem, és láttam, hogy Talleyrand biceg el mellőlem. Haza kívánkoztam, fáradt voltam. De a császár – karján a császárnéval – felém tartott. „Csak ne viselne örökké rózsaszínt, ezekkel a rózsaszín orcákkal” – gondoltam. – És itt az én túszom, az én szépséges kis túszom – mondta barátságosan Napoleon. A körülöttünk állók udvariasan nevettek. – De hölgyeim és uraim, nem is tudják, hogy miről van szó! – mondta mérgesen. Nem szereti, ha tréfáin a csattanó elhangzása előtt nevetnek. – Emellett attól tartok, hogy őfenségének semmi oka a nevetésre. Davout marsall sajnos kénytelen lesz elfoglalni őfensége északi hazájának egy részét. Halálos csend lett. – Feltételezem, hogy a cár kedvezőbb ajánlatot tud tenni, mint én, Madame. Amint hallom, még egy nagyhercegnő kezét is felajánlotta. El tudja képzelni, milyen vonzó ajánlat ez egy volt marsallnak? – A beházasodás egy régi arisztokrata családba, mindig vonzó egy közrendű férfi számára – mondtam lassan. Körülöttem az arcok jéggé dermedtek. – Nem kétséges – mosolygott a császár. – De az efféle vonzás veszélybe sodorhatja saját pozícióját Svédországban, Madame. Régi barátként javasolom, írjon

Bernadotte–nak és beszélje rá, hogy Franciaországgal kössön szövetséget. Saját jövőjének érdekében, Madame! – Az én jövőm biztosítva van, Sire – bókoltam mélyen. – Legalábbis – a leendő király anyjaként. Döbbenet ült ki arcára. Amikor magához tért, rám ripakodott: – Madame, nem akarom az udvarnál látni addig, amíg a svéd–francia szövetség létre nem jön! Otthon Marie várt. Yvette és a többiek házon kívül ünnepelték az új év beköszöntét. Marie vette ki fülbevalómat és kapcsolta le ruhám arany vállpántját. Bort ittunk. – Egészségedre, Marie. A császár elmondta nekem, hogy minden idők legnagyobb hadseregét gyűjtötte össze, és azt is mondta, hogy írjak Jean–Baptiste– nak kettejük szövetségéről. Marie, meg tudnád mondani, hogyan sikerült nekem a világtörténelembe belebonyolódni? – Nézd, ha nem aludtál volna el a Maison Commune–ben, az a fiatalember, Joseph Buonaparte, nem keltett volna fel. És ha nem vetted volna a fejedbe, hogy ő meg Julie... – Igen, és ha nem lettem volna olyan nagyon kíváncsi öccsére, a tábornokra! Milyen szegényesen nézett ki abban a kopott egyenruhában! Öltözőasztalomra könyököltem, és behunytam a szemem. „A kíváncsiság – gondoltam –, a puszta kíváncsiság vitt bele mindebbe. De Napoleonon keresztüljutottam el Jean–Baptiste–hoz. És Jean–Baptiste–tal nagyon boldog voltam.” – Eugénie – kérdezte óvatosan Marie –, mikor térsz vissza Stockholmba? „Ha sietek – gondoltam –, még idejében ott lehetek a férjem és egy orosz nagyhercegnő eljegyzésén.” Boldogtalan voltam, és nem válaszoltam. – Boldog új évet! – mondta végül Marie. Boldog új év? Alig kezdődött el, de az az érzésem, hogy 1812 nagyon boldogtalan év lesz.

Párizs 1812. április Marie fia, Pierre, váratlanul beállított. Önként jelentkezett minden idők legnagyobb hadseregébe; ezredét Párizsból irányítják a frontra. Mindmostanáig szívesen fizettem az évi nyolcezer frankot, amellyel a hadseregből kiváltottam – szívesen, mert folytonos lelkiismeret–furdalást éreztem. Születése után Marie kiadta gondozásra, és hozzám szegődött dajkának, hogy magát és fiát eltarthassa. Én ittam az anyatejet, ami neki járt volna, én kaptam helyette a csókokat. És most itt van: karcsú, magas fickó, barnára sült, vidám arccal, Marie fekete szemével és – valószínűleg az apjától örökölt – huncut pillantással. Vadonatúj egyenruhában, medvebőr kucsmában. Marie–t mintha fejbe kólintották volna. Csontos kezével szüntelenül fia karját simogatta. – De miért? – kérdezgette. – Miért? Olyan elégedett voltál a tiszttartói állással, amit őfensége szerzett neked. Pierre ragyogó fogsorát villogtatta. – Mama, az embernek ott kell lenni! Menetelni a nagy sereggel, megdönteni a cárt, elfoglalni Moszkvát! A császár fegyverbe szólít mindnyájunkat, hogy végre egyesítsük Európát! Gondolj csak a lehetőségre, mama! Az emberből lehet... – Mi lehet? – kérdezte keserűen Marie. – Tábornok, marsall, herceg, király és Isten tudja, még mi! – Csak úgy áradt a szó belőle, a lelkes önkéntesből, a nagy hadsereg tagjából, s mint a mindenkori nagy hadseregek katonái, ő is azt akarta, hogy virágokkal borítsuk fegyverét. A kertben nyíltak az első rózsák. Marie kérdően nézett rám. – Menj csak, vágj le minden bimbót; a zubbonyára, a szuronyára s azt a sötétvöröset a puska csövébe! Pierre vigyázzba állt, és tisztelgett. – Térjen haza épségben, egészségben! – Marie kísérte ki. Amikor bejött, arcának ráncai még mélyebbre süppedtek. Rongyot vett elő, vad dühvel dörgölni kezdett egy ezüst gyertyatartót. Ablakunk alatt dobpergésre vonult el egy ezred. Villatte lépett be. A nagy hadsereg felvonulásának kezdete óta különös nyugtalanság vett erőt rajta. Az indulóra figyeltem, és azt gondoltam: milyen üresen hangzik, milyen fémesen, csak dobok és trombiták – semmi más. Milyen régen volt, amikor zenekíséret nélkül hallottuk a Marseillaise–t, amikor még énekelték – matrózok, banktisztviselők, kereskedők! Most meg ezernyi trombita fújja, valahányszor Napoleon a nyilvánosság előtt mutatkozik... Rosen gróf lépett be, kezében távirattal, szólt is valamit, de a trombitazaj elnyomta. Eljöttünk az ablaktól. – Nagyon fontos hír, fenség. Április 5–én Svédország szövetséget kötött Oroszországgal. – Villatte ezredes! – Torkom elszorult a fájdalomtól. Jean–Baptiste régi bajtársa, hűséges barátja, legmegbízhatóbb munkatársa, barátunk, Villatte... – Igen, fenség? – Most értesültem, hogy Svédország és Oroszország szövetséget kötött. – Nem bírtam ránézni, de folytattam. – ön francia állampolgár és francia tiszt, és feltételezem, hogy Franciaország ellenségeinek összefogása lehetetlenné teszi, hogy velünk maradjon. Amikor elutaztunk, ön szabadságoltatta magát ezredétől, hogy minket elkísérhessen, nekem segíthessen. Most arra kérem, tekintse magát felszabadítottnak az irántam való kötelezettsége alól. – Hogy fájt, milyen nagyon fájt kimondani. – De – de fenség, nem hagyhatom éppen most egyedül. Ajkamba haraptam, és a szőke Rosen grófra néztem. – Nem leszek egyedül. A gróf egy távoli sarkot bámult. Vajon tudja–e, hogy a legjobb barátomtól búcsúzom? – Rosen gróf a szárnysegédem. Ha szükséges, ő megvédi a svéd

trónörökösnőt. – Csorogtak a könnyeim, de nem bántam, hogy Villatte látja. Mindkét kezem nyújtottam. – Isten vele, Villatte ezredes. – Levelet küldött a marsall, úgy értem, őfensége? – Nem. A svéd követség útján értesültem. Villatte tanácstalanul nézett. – Igazán nem tudom... – De én tudom, hogy mit érez. Vagy elbocsátását kéri a francia hadseregből, mint Jean–Baptiste, vagy pedig mutattam az ablak alatti ezredre – menetel, Villatte ezredes. – Ó nem, nem menetelek – válaszolt méltatlankodva – , lovagolok! Könnyeimen át mosolyogtam. – Lovagoljon, Isten segítségével! És térjen vissza épségben–egészségben!

Párizs 1812. szeptember közepe Azt hiszem, megbolondulnék, ha nem lenne ez a napló. Gondolataimat senkivel sem oszthatom meg. Kimondhatatlanul egyedül vagyok ebben a nagy városban, az én városomban, ahogy nevezem, mert itt voltam leírhatatlanul boldog és mérhetetlenül boldogtalan... A forró nyári napokon Julie ugyan hívogatott Mortefontaine–be, de – életemben először – neki sem árulhattam el gondolataimat. Igaz, valaha egy fehér lányszobán osztoztunk, de most Joseph Bonaparte mellett alszik. És Marie? Marie egy katona anyja, egy katonáé, aki most Napoleonnal menetel Oroszországban. Istenem, milyen komikus, hogy egyetlen bizalmasom maradt: svéd szárnysegédem, Rosen gróf, a nagyon északi nemesúr, szőke, kék szemű, szenvtelen. Szíve legmélyéig svéd. Svédország évszázadok óta vérzik az Oroszországgal folytatott háborúkban. És most az új trónörökös szövetségre lép az ősellenséggel. És a szőke Rosen gróf nem érti. És nem érzi, hogy milyen tanácstalan vagyok. Felfoghatatlan... Alig néhány órája távozott innen Talleyrand gróf, Benevento hercege, külügyi tanácsadó, és Fouché, Otranto hercege, volt rendőrminiszter. Külön–külön jöttek, és véletlenül találkoztak össze a szalonomban. Talleyrand érkezett elsőnek. Elszoktam a látogatóktól. Barátaimat megszédítik Napoleon oroszországi győzelmei, és kerülik a házamat. – Szóljon Rosen grófnak, hogy kísérjen le – mondtam Madame La Flotte–nak, miközben gyorsan átöltöztem. Fogalmam sem volt, mit akarhat tőlem Talleyrand. Méghozzá kora délután. Ha alkonyatkor jött volna, hogy egy pohár pezsgőt igyunk az árnyékba borult lombok alatt... Talleyrand a szalonban álldogált, félig hunyt pillái alól a Napoleont első konzulként ábrázoló festményt nézegette. Mielőtt még Rosen grófot bemutattam volna, bejelentették Otranto hercegét. – Nem értem! – tört ki belőlem. Talleyrand felvonta szemöldökét. – Mit nem ért, fenség? – Olyan régen nem fogadtam látogatót – mondtam zavartan. – Vezessék be a herceget. Fouchét kellemetlen meglepetésként érte Talleyrand ittléte. – Örülök, hogy társaságban látom fenségedet – selypegte –, azt hittem, nagyon magányos. – Az is voltam, eddig a pillanatig. – Az első konzul portréja alá ültem, az urak velem szemben foglaltak helyet. Yvette teát hozott, Rosen grófnak pedig, aki a teáscsészéket adta kézre, megmagyaráztam, hogy a második látogató Franciaország volt híres rendőrminisztere, aki most egészségi okokból birtokán tartózkodik. – Úgy látszik, Otranto hercege birtokán éppen olyan jólértesült, mint mi a külügyminisztériumban – jegyezte meg Talleyrand. – Bizonyos hírek hamar terjednek – kortyolgatott aprókat Fouché. – Milyen hírek? – kérdeztem udvariasan. – Nem titok, hogy milyen nagy győzelmeket arat a francia hadsereg Oroszországban. Alig hallgattak el a Szmolenszk bevételét ünneplő harangok. – No igen, Szmolenszk – mondta Talleyrand, és végre teljesen nyitott szemmel tanulmányozta közelebbről Napoleon portréját –, ó, igen, Szmolenszk. Mellesleg, fél óra múlva ismét megszólalnak a harangok, fenség. – Mit nem mond, excellenciás uram! – kiáltott fel Fouché. – Meglepődött? – mosolygott Talleyrand. – A császár végül is minden idők legnagyobb hadseregét vezeti a cár ellen. Szinte természetes, hogy a harangok csakhamar ismét megszólalnak. Fenségedet zavarja?

– Természetesen nem. Ellenkezőleg, hiszen én – elakadtam. Azt akartam mondani: „hiszen én francia vagyok”, de már nem vagyok az, és férjem barátsági szerződést kötött Oroszországgal. – Mit gondol, Madame, a császár megnyeri a háborút? – kérdezte Talleyrand. – A császár egyetlen háborút sem veszített még el – feleltem. Furcsa csend támadt; Fouché fürkésző pillantással nézett, míg Talleyrand lassan és élvezettel kortyolgatta a valóban kitűnő teát. – A cár tanácsot kért – mondta végül, és letette az üres csészét. Intettem Yvette–nek, hogy töltse újra. – A cár békét fog kérni – mondtam unottan. Talleyrand mosolygott. – A császár is erre számított a szmolenszki győzelem után. De a futár, aki egy órával ezelőtt hozta meg a borogyinói győzelem hírét, béketárgyalásokról mit sem tud. Annak ellenére, hogy a legutóbbi győzelem megnyitja az utat Moszkva felé. – Feltételezem, hogy ez az orosz hadjárat végét jelenti, nemde? Vegyen egy kis marcipánt, excellenciás uram. – Fenséged kapott–e hírt az utóbbi időben őfenségétől, a trónörököstől? – érdeklődött Fouché. Nevettem. – Ó, majdnem elfelejtettem, hogy már nem ön ellenőrzi a postámat. Utódja közölheti, hogy két hete nincs hírem Jean–Baptiste–tól. De Oscar írt. Jól van, és – elhallgattam. – Nem untatom az urakat a fiamról szóló mesékkel. – A svéd trónörökös elutazott hazulról – mondta Fouché, szemét le nem vette rólam. Elutazott? Meglepetten néztem egyik úrról a másikra. Rosen szája is elnyílt a csodálkozástól. – Őfensége Åbóban volt – folytatta Fouché. Rosen összerezzent. Ránéztem: – Åbo? Hol van az az Åbo? – Finnországban, fenség – mondta rendkívül izgatottan. Már megint ez a Finnország... – Finnországot ugye az oroszok tartják megszállva? Talleyrand kiitta a második csészét, és Fouché – szemmel láthatóan élvezve a helyzetet – folytatta: – A cár kérte a svéd trónörököst, hogy találkozzék vele Åbóban. – Ismételje meg, kérem, nagyon lassan. – A cár kérte a svéd trónörököst, hogy találkozzék vele Finnországban – ismételte diadalmas hangon. – De mit akar a cár Jean–Baptiste–tól? – Tanácsot – mondta unottan Talleyrand. – Egy volt francia marsall, aki pontosan ismeri a császár taktikáját, az adott helyzetben kitűnő tanácsokkal szolgálhat. – És a svéd trónörökös tanácsai eredményeképpen a cár nem kér békét – hagyja, hogy csapataink tovább nyomuljanak előre – mondta fakó hangon Fouché. Talleyrand az óráját nézte. – Bármely percben megszólalhatnak a harangok, a borogyinói győzelmet hirdetve. Csapataink néhány napon belül Moszkvába érnek. – Neki ígérte Finnországot? – tört ki Rosen gróf. – Finnországot? Hogy jut ez eszébe, gróf úr? – kérdezte Talleyrand. – Svédország változatlanul reméli, hogy egyszer visszakapja Finnországot – próbáltam magyarázni. – Finnországot nagy becsben tartják a – az én honfitársaim. – És a férje is, fenség? – érdeklődött Talleyrand. – Jean–Baptiste úgy véli, hogy a cár semmilyen körülmények között nem mond le Finnországról. De Jean–Baptiste nagyon szeretné egyesíteni Norvégiát Svédországgal. Talleyrand lassan bólintott. – Informátorom célzott rá, hogy a cár megígérte a svéd trónörökösnek: támogatja Svédország és Norvégia unióját. Majd ha a háború véget ér, persze. – De nem ér véget a háború azzal, hogy a császár elfoglalja Moszkvát? Talleyrand vállat vont. – Nem tudom, milyen tanácsot adott férje a cárnak. Ismét különös, nehéz csend telepedett ránk. Fouché újabb marcipándarabot kapott be, ajkát cuppogtatva.

– De a tanács, amit őfensége állítólag adott a cárnak – törte meg a csendet Rosen gróf. Fouché vigyorgott. – A francia hadsereg a parasztok által felgyújtott falvakat foglal el. A francia hadsereg felégetett magtárakat talál. A francia hadsereg győzelemről győzelemre halad – és éhezik. A császár kénytelen a hátországból biztosítani az utánpótlást. És erre nem számított. Arra sem, hogy a kozákok folytonosan oldaltámadásokkal zargatják, sose bocsátkoznak nyílt csatába. De a császár reméli, hogy csapatait feltáplálhatja Moszkvában, a gazdag, jól ellátott városban, ahol áttelelhet. Egyszóval: Moszkva bevételétől függ minden. – És ön kételkedik benne? – kérdezte Rosen gróf. – Benevento hercege épp most mondta, hogy bármely pillanatban megkondulhatnak a harangok, a borogyinói győzelem tiszteletére. Nyitva az út Moszkva felé. A császár valószínűleg már holnapután a Kremlben lesz, drága grófom – válaszolta, még mindig vigyorogva Fouché. Erős félelmem támadt, majd megfojtott. Kétségbeesetten néztem két vendégemre. – Kérem, megmondanák teljesen őszintén, hogy miért jöttek? – Már régóta szándékomban áll felkeresni fenségedet – így Fouché. – És amióta megtudtam, milyen fontos szerepet játszik ebben a gigantikus összecsapásban a svéd trónörökös, szívből szükségesnek tartottam, hogy rokonszenvemről biztosítsam fenségedet. Ha szabad így kifejeznem: sok éve tartó rokonszenvemről. „Ó igen, sok éve kémkedik utánunk Napoleon megbízásából” – gondoltam. – Nem értem önt – vetettem oda, és Talleyrand–hoz fordultam. – Olyan nehéz átlátni egy volt matematika–tanáron? – kérdezte Talleyrand. – A háború olyan, mint egy egyenlet. Háborúban is számítani kell ismeretlen mennyiséggel, s ebben a háborúban az ismeretlen mennyiség olyan személy, aki – amióta a cárral találkozott – már nem ismeretlen. A svéd trónörökös beavatkozott, Madame! – És mi haszna belőle Svédországnak? – kiáltott felhevülten Rosen. – Fegyveres semlegesség helyett: szövetség Oroszországgal! – Attól tartok, hogy a császár nem tartja tiszteletben Svédország fegyveres semlegességét. Elfoglalta Svéd–Pomerániát. Fiatalember, csak nem elégedetlen trón– örököse politikájával? – kérdezte barátságosan Talleyrand. De az én szőke, fiatal grófom nem tágított. – Az oroszoknak száznegyvenezres hadserege van, amíg Napóleonnak. .. – Közel félmillió – bólintott Talleyrand. – De megfelelő szállás nélkül egy orosz tél tönkreverheti a legjobb, legnagyobb hadsereget is. Most értettem meg. Megfelelő szállás nélkül! Úristen – most megértettem... E pillanatban Madame La Flotte feltépte az ajtót, és bekiabált: – Új győzelem! Megnyertük a borogyinói csatát! Egyikünk se moccant. Belevesztünk a harangzúgásba. „Napoleon Moszkvában akar áttelelni – gondoltam. – Vajon milyen tanácsot adott Jean–Baptiste a cárnak? Fouchénak és Talleyrand– nak mindegyik táborban van kéme és futára – ők mindig a megfelelő oldalon fognak a megfelelő percben állni. Mai látogatásuk azt jelenti, hogy Napoleon ezt a háborút elveszti – miközben zúgnak a győzelmi harangok... Jean–Baptiste beavatkozott, s ezzel biztosítja egy kis északi ország szabadságát. De – Pierre megfagy, és Villatte elvérzik.” Talleyrand elköszönt. Fouché azonban ülve maradt, eszegette a marcipánt, cuppogott, és nagyon önelégülten nézett. Minek örült? A legfrissebb győzelemnek? Vagy annak, hogy a megfelelő időpontban lett kegyvesztett? Akkor állt csak fel, amikor a harangok elhallgattak. – A francia népjóléte forog kockán – jelentette ki –, és a nép békét akar. A svéd trónörökösnek és nekem egy a célunk: a béke! – Kezem fölé hajolt, de ajka ragacsos volt, gyorsan visszarántottam a kezem. Kiültem egy padra a kertbe. A félelem, amit már bent kezdtem érezni, idekint kettős erővel tört rám. Nyugtalanságtól és aggodalomtól hajtva elhatároztam, hogy

kikocsizok. A hintó ajtaját Rosen gróf nyitotta ki. Állandóan elfelejtem, hogy szárnysegédem van, aki mindig mellettem tartózkodik. Most szerettem volna egyedül maradni. A Szajna partján hajtottunk. Rosen beszélt hozzám, de én nem figyeltem rá, addig, amíg meg nem kérdezte, kicsoda is Fouché. Megmagyaráztam, erre Fouchétól hallott részletekkel traktált Jean–Baptiste és a cár találkozásáról Åbóban. Néhány megbeszélésen részt vett Anglia küldötte is, s úgy hírlik, hogy őfensége döntő fontosságú szövetséget készít elő Anglia és Oroszország között, amelyhez titokban Ausztria is... – De az osztrák császár Napoleon apósa – vitatkoztam. – Semmi jelentősége, fenség. Napoleon kényszerítette ki ezt a rokonságot. Soha egyetlen Habsburg sem fogadta volna be önként a családba ezt a parvenüt. A kocsi lassan gurult el a Notre–Dame előtt; tornyai fekete árnyékként meredtek a kék estében. Meséltem a grófnak a szerepről, amit Napoleon koronázása idején játszottam: a bársonypárnáról, amelyen a szépséges Josephine csipkekeszkenőjét vittem. Hirtelen eszembe ötlött: – Rosen gróf, bemutatom magát Josephine császárnénak. – Arra gondoltam, hogy megmutatom ennek a kis grófnak Párizs legszebb asszonyát, aki két nap, két éjszaka sírt a válás után, majd összeszedte magát és ma is a legszebben kikészített nő a francia fővárosban. Megmutatom Rosennek Josephine–t, ugyanakkor kikérdezem a császárnét a sminkelés felől. Ha már a svédeknek be kell érniök egy parvenü trónörökösnővel, legalább szép legyen... Amint hazaértünk, nekiültem a naplóírásnak. Marie jött be megkérdezni, írt–e Villatte és említi–e Pierre–t. Ráztam a fejem. – E legfrissebb győzelem után a cár biztosan békét fog kérni – mondta elégedetten Marie –, és Pierre még a tél beállta előtt hazajön. – Elém térdelt, és lehúzta a cipőmet. Sok az ősz hajszála, keze eldurvult a szüntelen munkától, és minden fillért Pierre–nek küldött. És most Pierre Moszkva felé tart. Jean–Baptiste, mi történik Pierre–rel Moszkvában? – Aludj jól, álmodj szépeket, Eugénie! – Köszönöm, Marie. Jó éjszakát! – Pontosan úgy, mint gyerekkoromban. És ki fekteti le Oscart? Egy, két, három szárnysegéd? Vagy udvarmester?

Párizs Két héttel később Ismét én vagyok a család fekete báránya! Julie és Joseph Mortefontaine–ből Párizsba jött: bankettet adnak annak örömére, hogy Napoleon bevonult Moszkvába. Engem is meghívtak, de nem akartam elmenni, és megírtam Julie–nek, hogy náthás vagyok. Másnap már nálam termett. – Nagyon szeretném, ha eljönnél – mondta. – Mindenki olyan sokat beszél rólad és Jean–Baptiste–ról. A férjednek természetesen a császárral kellett volna mennie Oroszországba. Akkor nem suttognák azt, hogy Jean–Baptiste a cárral szövetkezett. Nem szeretném, ha ez a rosszindulatú mendemonda... – De Julie, Jean–Baptiste valóban szövetkezett a cárral. Julie elképedve meredt rám. – Azt akarod elhitetni, hogy igaz, amit mondogatnak? – Nem tudom, hogy mit mondogatnak. Jean–Baptiste találkozott a cárral, és tanácsokat adott neki. Julie feljajdult, és a fejét fogta. – Désirée, tényleg te vagy a család fekete báránya! Mintha már hallottam volna valami ilyesmit, amikor Marseille–ben meghívtam hozzánk a két Buonapartét. Akkor kezdődött ez az egész... – Mondd csak, melyik családra gondolsz? – Természetesen a Bonaparte családra. – De én nem vagyok Bonaparte.

– A császár fivérének sógornője vagy. – Többek között, drágám, többek között. Mindenekelőtt Bernadotte vagyok. Ha úgy vesszük, az első Bernadotte, a dinasztiaalapító. – Ha nem jössz el, még többet beszélnek rólatok, és tudni fogják, hogy Jean– Baptiste Bernadotte titokban szövetséget kötött a cárral. – De Julie, ez egyáltalán nem titok. Csak a francia újságoknak nem szabad írni róla. – Joseph kifejezett kívánsága, hogy ott legyél. Ne tetézd a bajaimat, Désirée! – Egész nyáron nem láttam Julie–t. Arca ráncos, sovány, elkeseredett. Éreztem, hogy elönt a szeretet ez iránt a gondterhelt, mélységesen kiábrándult asszony iránt. Talán fülébe jutottak a Joseph szerelmi kalandjairól szóló pletykák, Joseph talán rosszul bánik vele, mert ő maga is mindjobban megkeseredik a tudattól, hogy mindent Napoleonnak köszönhet. Joseph sose szerette őt igazán, a hozományért vette csak el, a hozományért, amely most már – lévén hogy telekspekulációkon és ingatlanvásárlásokon alaposan meggazdagodott – elvesztette jelentőségét. „Miért nem hagyja ott Julie? Szerelemből? Kötelességérzetből? Makacsságból?” – Ha neked jót teszek vele, akkor elmegyek – mondtam. Julie a homlokát nyomogatta. – Megint rám jött ez a szörnyű migrén. Igen, kérlek, gyere el. Joseph általad akarja egész Párizsban bizonyítani, hogy Svédország még mindig semleges. A császárné is eljön, meg az egész diplomáciai testület. – Hozom Rosen grófot, svéd szárnysegédemet. – Micsodádat? Ja igen, persze. Okvetlenül hozd el, olyan kevés a férfi, mind bevonult. Úgy izgulok a bankett miatt. Jaj, csak minden rendben legyen! – Ezzel eltávozott. Az Élysée–palota magas bronz gyertyatartói ontották a fényt. Hallottam, ahogy a vendégek összesúgnak a hátam mögött, és éreztem, ahogy pillantásukkal kísérnek. De Rosen gróf jelenléte biztonságot adott, nem törődtem a sugdosással, a pillantásokkal. Belépett a császárné, a zenekar a Marseillaise–t játszotta. Minden jelenlévő mélyen bókolt. A többi hölgynél kevésbé mélyen hajoltam meg, hiszen én is uralkodócsalád tagja vagyok. Mária Lujza – még mindig és már megint rózsaszínben – megállt előttem. – Hallom, hogy új osztrák nagykövet érkezett Stockholmba – mondta. – Neipperg gróf. Bemutatták önnek, Madame? – Valószínűleg elutazásom után érkezett, felség – válaszoltam, és olvasni próbáltam a kifejezéstelen porcelánbabaarc vonásaiban. A római király születése óta még teltebb lett a császárné. Fűzőjét nagyon szorosra húzatja, rövid orrán izzadságcseppek gyöngyöznek. – Fiatal lány voltam, amikor Neipperg gróffal táncoltam. Első udvari bálomon. – Mosolya elmélyült, emberibbé vált. – Ez volt egyébként első és utolsó udvari bálom Bécsben. Utána hamarosan férjhez mentem. – Nem tudtam mit mondani erre. Mintha várna tőlem valamit – egyenesen megsajnáltam. Amióta eszét tudja, mást sem hallott, mint azt, hogy Napoleon parvenü, zsarnok, Ausztria ellensége. És azután hirtelen hozzáadják feleségül. – Képzelje, Madame, a grófnak egy szeme van csak. A másikon fekete kötést visel. És mégis – mégis kellemes emlékem van róla. Keringőt táncoltunk... Mária Lujza odébb lépett, hogy másvalakivel csevegjen kegyesen. Éjfélkor a trombitákon megint felharsant a Marseillaise. Joseph a császárné mellé állt, és pezsgőspoharát magasra tartva szónokolt: – Őfelsége a császár, szeptember 15–én, minden idők legdicsőségesebb hadserege élén bevonult Moszkvába, és főhadiszállását a cár palotájában, a Kremlben rendezte be. Győzedelmes seregünk a leigázott ellenség fővárosában tölti a telet. Vive l'Empereur! Lassan kortyolgattam a pezsgőt, amikor Talleyrand lépett elém. – Kényszerítették, hogy eljöjjön, fenség? – kérdezte, Joseph felé intve. Vállat vontam. – Ittlétemnek semmi jelentősége, excellenciás uram. Nem értek a politikához.

– Különös, hogy a sors éppen önt szemelte ki egy fontos szerepre, fenség. – Ezt meg hogy érti? – kérdeztem megrettenve. – Lehet, hogy egy szép napon rendkívül fontos kéréssel fordulok majd önhöz, Madame. Lehet, hogy teljesíti kérésemet. A kérést Franciaország nevében terjesztem majd ön elé. – Megmondaná, hogy miről beszél tulajdonképpen? – Nagyon szerelmes vagyok, fenség. Kérem, ne értsen félre; Franciaországba vagyok szerelmes. A mi Franciaországunkba. – Kortyolt egyet, majd folytatta. – Nemrégiben említettem fenségednek, hogy a császár már nem egy ismeretlen mennyiséggel harcol, hanem egy nagyon is jól ismerttel; nagyon jól ismert barátunkkal. Ugye emlékszik, fenség? Nos, ma este a császár bevonulását ünnepeljük Moszkvába, a városba, ahol a nagy hadsereg áttelel. Gondolja, fenség, hogy ez meglepetésként érte jól ismert barátunkat? – Kezem a pezsgőspohár szárát szorongatta. – Fivéremnek nagyon kényelmes hely lesz a Kreml. A cári rezidencia állítólag keleti pompával van berendezve – szólalt meg mellettem valaki. Joseph. – Nagyszerű, hogy fivérem ilyen gyorsan befejezte a hadjáratot. Csapataink most áttelelnek Moszkvában. De Talleyrand rázta a fejét. – Attól tartok, hogy nem oszthatom felséged derűlátását. Fél órával ezelőtt futár érkezett a hírrel, hogy Moszkva – és benne a Kreml – lángokban áll – két hete ég. Joseph arca elzöldült, szeme tágra nyílt, száját eltátotta. Talleyrand viszont félig hunyt pillákkal nézett, közömbösen, rezzenetlenül, mint hogyha régóta számított volna a hírre, ami alig fél órával ezelőtt érkezett. Moszkva ég, két hete ég! – Hogy történt? – kérdezte elszorult torokkal Jo–seph. – Gyújtogatás. Nem kétséges. Egyidejűleg tört ki a város különböző pontjain. Csapataink hiába próbálják leküzdeni. Amint az egyik helyen eloltják, fellángol másutt. A lakosság rettenetesen szenved. – És csapataink? – Kénytelenek lesznek visszavonulni. – De nekem azt mondta a császár, hogy semmilyen körülmények között nem menetelhet a sereg az orosz télben a sztyeppen. Moszkvára számított mint téli szállásra. – Én csak arról számolhatok be, amit a futár közölt. A császár nem tarthatja csapatait Moszkvában, mert Moszkva két hete ég. – Talleyrand Joseph felé emelte poharát. – Felség, kérem, tegyen úgy, mintha mi sem történt volna. A császár nem akarja, hogy a hír kiszivárogjon. Vive l'Empereur! – Vive l'Empereur! – ismételte Joseph színevesztett hangon. – Fenség? – emelte rám poharát Talleyrand. De én bénultan álltam. Láttam, hogy a császárné egy köszvényes öregúrral táncol, láttam, hogy Joseph izzadt homlokát törölgeti Jó éjszakát, Joseph. Csókoltatom Julie–t. Jó éjszakát, excellenciás uram. – És eltávoztam, mielőtt a császárné távozott volna, ami merőben ellentétes az etikettel. De mit érdekelt az etikett? Halálosan fáradt, halálosan nyugtalan voltam. – Felejthetetlen volt a bál, csodálatos – lelkendezett a fiatal svéd gróf. Csakugyan felejthetetlen! – Ismeri Moszkvát, Rosen gróf? – Nem, fenség. Miért? – Mert Moszkva lángokban áll, grófúr. – A tanács, amit őfensége Åbóban a cárnak adott... – Ne szóljon, kérem. Nagyon fáradt vagyok. És Talleyrand „rendkívül fontos kérése?” Mi lehet? Mikor?

Párizs

1812. december 16. Malmaisonban Josephine beavatott a sminkelés titkaiba: hogyan rúzsozzam és púderezzem magam, hogyan szedjem ki a szemöldököm, hogy szemem jóval nagyobbnak látsszék. A szépségápolás szüneteiben tépést készítettünk az oroszországi hadjárat sebesültjeinek. Majd, amikor a szemöldököm festette, teljesen véletlenül belepillantottam a Moniteur reggeli kiadásába, és elolvastam Napoleon 29. számú hadijelentését, azt a jelentést, ami a világ tudtára adta, hogy a nagy hadsereg, a Grande Armée megfagyott, éhhalált halt és eltemettetett Oroszország végtelen havas síkságán. A nagy hadsereg megszűnt létezni. – Olvasta ezt, Madame? – tartottam a lapot Josephine orra alá. – Természetesen. Bonaparte első hivatalos közleménye az utóbbi hetek eseményeiről. Azt igazolja, amitől tartottunk: elvesztette az Oroszország ellen vívott háborút. Gondolom, hamarosan visszatér Párizsba. Próbált már hennát használni hajmosásnál, Madame? Gyertyafénynél vöröses árnyalatot ad sötét hajának – jól fog állni, Désirée. Vékonyra szedett szemöldök, kevés zöld és sok arany a szemhéjra. És ha ablakból vagy erkélyről mutatkozik a nép előtt, álljon sámlira. Senki sem fogja észrevenni, de magasabbnak mutatja. Higgye el nekem... A kozmetikumok alá terített lapot néztem. Rúzsfolt éktelenkedett rajta, vörösen, mint egy vércsepp. „A hadsereg – olvastam –, amely hatodikán még oly nagyszerűen tartotta magát, tizennegyedikére összeomlott. Elvesztette lovasságát, tüzérségét, szállítóoszlopait. Az ellenség sikeresen kihasználta a sereg gyengeségét. Kozákok vették körül...” És a közlemény részletesen, hűvös tárgyilagossággal ismertette, hogyan menetelt a pusztulásba minden idők legnagyobb hadserege. A többezres lovasságból mindössze hatszáz fő maradt. Állandóan visszatérő kifejezés volt a „kimerültség” és az „éhezés”, majd így fejeződött be: „A császár kitűnő egészségnek örvend.” Felnézve a tükörbe, arcom idegennek tetszett: ismeretlennek, szépségesnek. Szóval mégis tudok szép lenni. A Moniteur–re mutatva megkérdeztem: – És most mi lesz, Madame? Vállat vont. – Az élet tele van lehetőségekkel, Désirée. Napoleon békét köthet. Vagy folytathatja a háborút... – És Franciaország, Madame? – kiáltottam rá önkéntelenül, akkorát, hogy összerezzent. Lelki szemeimmel láttam a végtelen behavazott pusztán botorkáló emberek ezreit – hogyan roskadnak össze, hogyan védekeznek a farkasok ellen, amíg bírják erővel, hogyan tépik őket széjjel a vadállatok, hogyan lövik le őket a kozákok, hogyan fúlnak vízbe... halál, halál, a legrémesebb halál... De őfelsége kitűnő egészségnek örvend. – És Franciaország, Madame? – ismételtem konokul. – Hogyhogy? Bonaparte ugyebár nem Franciaország? – mosolyogva nézte fényes körmeit, amiket most tovább fényesített. – Első Napoleon, Isten kegyelméből a franciák császára... – Rám kacsintott. – Isten kegyelméből! Ön meg én pontosan tudjuk, hogy jutott ehhez, ugye? Barrasnak szüksége volt valakire, aki letöri az éhség– lázadást, és Bonaparte készen állt rá. Azután: Bonaparte, Párizs katonai kormányzója, Bonaparte a déli főparancsnok, Bonaparte, Olaszország meghódítója, Bonaparte Egyiptomban, Bonaparte, az első konzul – elhallgatott, majd némi kárörömmel mondta: – Talán most, hogy elhagyta a szerencséje, Mária Lujza is elhagyja. – De hiszen a fiának az anyja! – Nem jelent semmit. Bármi történik, ne felejtse el, Désirée, amit a megjelenéséről mondtam. Ígérje meg! Megjelenés, Moszkva, smink, fagyhalál – minden összekavarodott bennem. Szólni sem bírtam. – Köztünk maradjon: különb dinasztiák is vannak, mint a Bernadotte–család. De a svédek Bernadotte–ot választották, és nem fognak benne csalódni. Bonaparte

nemegyszer hangoztatta, hogy milyen nagyszerűen kormányoz. De ön, kislány, sem uralkodni nem tud, sem mást. Akkor legalább legyen csinos, hadd tessék a svédeknek. – A pisze orrommal? – Az ellen semmit se tehet. De jól illik fiatalos arcához. Mindig fiatalabbnak fog kinézni a koránál... Nos, menjünk le és vegyük rá Theresát, vessen nekünk kártyát. Kár, hogy esik az eső, szerettem volna megmutatni a kertet a maga svéd grófjának. Lefelé menet Josephine hirtelen megállt. – Désirée, tulajdonképpen miért jött el Stockholmból? Nem mertem a szemébe nézni. – Stockholmban van egy királyné és egy özvegy királyné. Nem elég? – Csak nem fél az elődeitől? Az elődök sose veszélyesek, csak az utódok. Hogy őszinte legyek, attól féltem, azért jött vissza, mert még mindig szerelmes belé, Bonaparte–ba. Lent, a fehér–sárga szalonban Josephine udvarhölgyei és Polette tépést készítettek, Hortense királyné egy kereveten fekve levelet olvasott, és egy nagyon kövér hölgy, nyaka köré tekert keleti selyemsállal, amitől úgy nézett ki, mint egy színes gombolyag, pasziánszot rakott. A fiatal Rosen gróf boldogtalanul bámult ki az esőbe. Amikor beléptünk, Polette kivételével mind felálltak. A színes gombolyag mély bókot vágott ki előttem. – Fenséged emlékszik Chimay hercegnőre? – kérdezte Josephine. (Ha kettesben vagyunk, Désirée–nek hív, mások előtt fenségnek.) Chimay? A legrégibb francia arisztokrata családok egyike. Azonban biztos voltam benne, hogy sosem találkoztam velük. Josephine felnevetett. – Notre–Dame de Thermidor! Barátnőm, Theresa! – Ó, tehát Josephine barátnője, Theresa, a volt Fontenay márkiné, aki a volt inashoz és későbbi képviselőhöz, Tallienhez ment feleségül! Az ő házába törtem be, hogy jegyesemet megtaláljam. Ott vesztettem el őt, és találtam helyette Jean–Baptiste–ra... Josephine– nél is hírhedettebb volt, és Napoleon, aki császárként nagyon erkölcsös lett, kitiltotta az udvarból. Erre csak azért is férjhez ment Chimay herceghez, akinek hét gyereket szült (attól lett ilyen terebélyes), és akit a császár szívesen látott volna, hiszen vonzódott az arisztokráciához. Chimay azonban – Theresa kitiltása miatt – nem tisztelgett a császárnál. – Örülök, hogy újra látom, hercegnő – mondtam. – Újra? – kérdezte tágra nyílt szemmel. – Nem részesültem eddig abban a kegyben, hogy fenségednek bemutattak volna. Polette kiáltott oda a kandalló mellől. – Désirée, a császárné arany festéket tett a szemhéjára? De jól áll! Mondja csak, ez a szárnysegéd süketnéma? – Nem, csak néma – füstölgött Rosen gróf. Rájöttem, hogy hiba volt idehozni a fiatal svédet. Josephine úgy próbálta kiengesztelni, hogy kezét a karjára tette, amitől az majdnem észrevétlenül összerezzent. – Ha eláll az eső, megmutatom önnek a kertet – mosolygott rá csukott szájjal, mélyen a szemébe nézve Josephine. Ezután Hortense felé fordult, és Flahault gróf iránt érdeklődött. Válása után Hortense hivatalosan is Flahault szeretője lett. – Azt írja, hogy Szmolenszk óta a császár mellett menetel. A császárnak sincs már lova, mert a lovak halálra fagytak, vagy az éhező katonák lelőtték és megették őket. A császár azt a bundát hordja, amit egykor a cártól kapott, fején asztrahánkucsma. Bottal jár, az ezredeiket vesztett tábornokok kísérik. Kétfelől Murat és Flahault támogatja. – Lehetetlen, a hűséges Meneval biztosan mellette van. Hortense megforgatta a sűrűn teleírt oldalakat: – Nem. Meneval összeesett a kimerültségtől, és egy sebesültekkel teli szekérre rakták.

Nagy csend telepedett a szobára. A kandallóban pattogtak a hasábok, mégis remegtünk a hidegtől. – Holnap könyörgő istentiszteletet tartok – mondta nagyon halkan Josephine. Utána Theresát kérte: vessen kártyát Bonaparte sorsáról. Notre–Dame de Thermidor komoran söpörte össze kártyáit, megjegyezte, hogy szokás szerint Bonaparte lesz a kőr király, két csomagra osztotta. Josephine emelt, és Theresa szétterítette a kártyákat, csillag alakba. Josephine és Hortense lélegzet–visszafojtva figyelt, Polette mellém bújt és Rosen pillantását próbálta elkapni. De a gróf ránk se nézett, biztos azt gondolta, bolondok vagyunk. Theresa hosszasan, ünnepélyes csendben méregette a kiterített kártyákat. – Rosszat mutat. Utazást látok. Vízen át, hajóval. – Újabb hosszas csend: – Nem, sajnos, semmi jót nem mutat. – És én? – tudakolta Josephine. – Te? A pikk dáma? A szokásos: pénzzavar, semmi más. – Újból adósságba keveredtem Le Roynál – vallotta be Josephine. Theresa hirtelen fontoskodva emelte fel a kezét: – Útja elválik a káró dámáétól. – Ez Mária Lujza – súgta Polette. – Csak bajt látok, semmi mást. Ki lehet a káró bubi? Ő áll a kőr király és a treff bubi között. A treff bubi: Talleyrand. – Tegnap még Fouché volt – szólt közbe Hortense. – Lehet, hogy a kőr bubi a kis római király – sugallta Josephine. – Bonaparte visszatér gyermekéhez. Theresa összeszedte a kártyát, újabb csillagot rakott ki. – Nem, nem – megint ugyanaz, tengeri út, anyagi bajok, hűtlen elhagyás... – Elhagyja a káró dáma? – kérdezte elakadó lélegzettel Josephine. – Theresa bólintott. – És én? – kérdezte ismét Josephine. – Nem értem. A császár és a pikk dáma között nem áll senki. Mégsem tér vissza hozzá, igazán nem tudom, miért, Josephine. És itt, látod, megint itt van a kőr bubi, a császár mellett, mindig a császár mellett. A treff hetes és a treff ász nem férkőzhetnek hozzá, mert a kőr bubi mindig mellette áll. Nem lehet a kis római király. Felnőtt, de kicsoda? – Tanácstalanul nézett körül. Mi se tudtuk a megoldást. Ismét a kártyát bámulta, tűnődött. – Lehet, hogy nő, talán egy lány, akit a császár nem tart felnőtt nőnek, valaki, akit egész életében ismert, és aki nem hagyja el a szükség órájában, talán... – Désirée az, Désirée! – visította Polette. Theresa értetlenül nézett. Josephine azonban erélyesen bólintott. – Lehet – mondta –, a kis barátnője, ifjúkori napjainak fiatal lánykája. Valóban azt hiszem, hogy őfensége az. – Kérem, hagyjanak ki a játékból – mondtam sebesen, mert szégyelltem magam a gróf előtt. Josephine megértette, és véget vetett a jövendőmondásnak. – Azt hiszem, elállt az eső – szólt a grófhoz. – Jöjjön, megmutatom a rózsáimat és az üvegházat. Este tértünk vissza Párizsba. Újból esett az eső. – Félek, hogy nagyon unatkozott Malmaisonban – mondtam. – De be akartam mutatni önt Franciaország legszebb asszonyának. Udvariasan válaszolt: – Josephine császárné valóban nagyon szép lehetett – valaha. „Egyetlen éjszaka alatt vesztette el szépségét – gondoltam. – Arany szemhéjfesték ide vagy oda, én is megöregszem egyszer. Remélem, hogy nem egyetlen éjszaka alatt. Ez azonban Jean–Baptiste–tól függ...” – Ezek a malmaisoni hölgyek egészen mások, mint a mi stockholmi hölgyeink – szólalt meg hirtelen Rosen gróf. – Imádságaikról beszélnek és szerelmi kalandjaikról. – Stockholmban ugyanígy imádkoznak és szerelmeskednek. – Ó igen. De nem beszélnek róla!

Párizs 1812. december 19. Malmaisoni látogatásom óta szünet nélkül zuhog az eső. De az eső sem akadályozza az embereket abban, hogy összeverődjenek az utcán és Oroszországban lévő szeretteik sorsát megbeszéljék, vagy abban, hogy könyörgő istentiszteletet tartsanak a templomokban. Múlt éjszaka nem tudtam aludni. A napoleoni cobolyba burkolózva bolyongtam az üres, nagy, hideg házban, s végül leültem a kis szalonban, hogy levelet írjak Oscarnak. Az egyik sarokban letelepedett Marie, sálat köt Pierre–nek; amióta az orosz sztyepp jeges hidegéről értesült, köti ezt a szürke, meleg sálat; ajka hangtalanul mozog. Pierre–ről nincs hírünk. Papírzörrenés hallik: Rosen gróf dániai újságokban tallóz, svéd lapokat hetek óta nem kapni. Madame La Flotte és a szolgálók aludni tértek. Kocsi állt meg a ház előtt, és a következő percben hangosan megzörgették a kopogtatót. – A svéd kapus majd beengedi – mondta Marie. Beszéd hallatszott be a hallból. – Nem vagyok itthon senkinek – mondtam. – Lefeküdtem aludni. Rosen kiment, és hallottam, ahogy érdes franciaságával szól valakihez. Ajtónyitás. Valakit bekísér a kis szalon melletti nagyszalonba. „Megbolondult? – gondoltam. – Mondtam, hogy senkinek sem vagyok itthon.” – Marie, azonnal menj a szalonba, és közöld, hogy aludni tértem. Marie tüstént kiment. Hallottam, amint mondókájába belefog, és rögtön elharapja a szót. Utána néma csend. Felfoghatatlan: vajon kit engedtek be éjnek évadján, határozott tilalmam ellenére? Tűzrakás hangjai – nyilvánvalóan begyújtanak. Egyébként néma csend. Végre nyílt az ajtó, és Rosen gróf lépett be. Mozdulatai feltűnően merevek és szertartásosak. – Őfelsége a császár! Összerezzentem. – Kicsoda? – Azt hittem, nem jól hallok. – Őfelsége most érkezett egy úr kíséretében, és fenségeddel kíván szólni. – De a császár a fronton van – mondtam teljesen összezavarodva. – Őfelsége most érkezett – mondta Rosen, belesápadva az izgalomba. Időközben lecsillapodtam. „Nyugalom – intettem magam–, nem hagyom magam megfélemlíteni, nem hagyom, hogy belekényszerítsen ebbe a rémes helyzetbe, nem akarom újból látni, legalábbis nem most, hogy egyedül vagyok.” – Közölje őfelségével, hogy lefeküdtem. – Már közöltem. De őfelsége ragaszkodik ahhoz, hogy fenségeddel beszéljen. Nem moccantam. Mit mond az ember egy császárnak, aki cserbenhagyja hadseregét az orosz hómezőkön? Nem, nem hagyja cserben, hisz már nincs is hadserege. Elvesztette. Visszajön, és legelőször hozzám kopogtat be... Lassan felálltam, és lesimítottam a hajam. Valószínűleg nevetségesen hatok a régi bársonypongyolában, amelyre ráhúztam a cobolybundát. Vonakodva mentem az ajtó felé. – Félek, Rosen gróf – vallottam be. A fiatal svéd a fejét rázta. – Nem hiszem, hogy fenségednek félnie kellene. A nagy szalon fényesen ki volt világítva; Marie most gyújtja meg az utolsó nagy gyertyatartó gyertyáit. Vidám tűz lobog a kandallóban. A kereveten, az első konzul portréja alatt ül Caulaincourt gróf, a császár főistállómestere, a valahai első konzul valahai harmadik szárnysegéde. Báránybőr bundában, fülére húzott gyapjúsapkában. Behunyt szemmel ül, feltehetőleg alszik. A császár a tűz előtt áll, karját a kandallópárkányon nyugtatja. Válla meggörnyedt. Olyan fáradtnak látszik; támaszkodnia kell, hogy állva maradjon. Szürke asztrahánkucsmája félrecsúszott. Ez az ember teljesen idegennek tűnt.

Egyikük sem hallotta, hogy beléptem. – Sire – mondtam, és odaléptem mellé. Caulaincourt felpattant, lekapta sapkáját, és vigyázzba vágta magát. A császár lassan felemelte a fejét. Bókolni is elfelejtettem; tökéletesen megzavarodtam. Életemben először láttam borotválatlanul Napoleont. Arcán vöröses szőr ütközött, duzzadt orcája petyhüdt és szürke volt. Keskeny szája alatt élesen előreállt húsát vesztett álla. Szemében, amelyet most rám emelt, életnek semmi nyoma. – Rosen gróf – szóltam élesen miért nem vették el őfelsége kabátját és kucsmáját?! – Fázom – mormolta Napoleon, és fáradt mozdulattal levetette a kucsmát. Rosen kivitte a szobából Caulaincourt báránybőr bundáját. – Gróf, azonnal jöjjön vissza! Marie, konyakot és poharakat! – Azt akartam, hogy a beszélgetés ideje alatt Rosen gróf legyen mellettem. – Kérem üljön le, Sire – mondtam, helyet foglalva a kereveten. A császár nem moccant, Caulaincourt pedig bizonytalanul álldogált a szoba közepén. Rosen visszajött, és Marie hozta a konyakot. – Egy pohárka konyakot, Sire? – A császár nem hallotta. Kérdően néztem Caulaincourt–ra. – Tizenhárom napon és éjszakán át utaztunk megszakítás nélkül – mondta. – A Tuileriákban nem tudják, hogy megérkeztünk. Őfelsége először fenségeddel akart beszélni. Elképesztő helyzet! A császár tizenhárom napot és éjszakát tölt úton, és most fáradtságtól félájultan támaszkodik kandallómhoz, és egy ember sem tudja, hogy Párizsban van! Konyakot töltöttem, és odavittem hozzá a poharat. – Igya ki, felség. Ez megmelegíti – mondtam hangosan. Fejét felemelte, rám meredt – régi köntösömre, a cobolyra, amit tőle kaptam, és egy szuszra felhajtotta az italt. – Svédországban úgy szokás, hogy köntösön hordják a cobolybundát? – kérdezte. – Természetesen nem. De fázom. Szomorú vagyok. És amikor szomorú vagyok, mindig fázom. Egyébként is, ágyban voltam. Rosen gróf nem mondta meg önnek? – Kicsoda? – Szárnysegédem, Rosen gróf. Jöjjön, gróf, bemutatom a császárnak. Rosen gróf összecsapta a bokáját. A császár felé nyújtotta poharát. – Még egy pohárral kérek. És adjon Caulaincourt–nak is. Hosszú utat tettünk meg. Ismét felhajtotta. – Meglepődik, hogy itt lát, fenség? – Természetesen, Sire. – Természetesen? Hiszen régi barátok vagyunk, fenség, ugye? Ha jól emlékszem, nagyon régi barátok. Miért lepődött hát meg? – A kései óra miatt, felség. És azért, mert borotválatlanul jött hozzám. Napoleon megtapogatta az állát, s egy múló pillanatig a marseille–i napok fiatal, gondtalan mosolyának árnyéka suhant át az arcán. – Sajnálom, fenség, az utóbbi napokban elfelejtettem borotválkozni. A lehető leghamarabb Párizsba akartam érni. Mondja csak, mit szóltak itt utolsó hivatalos közleményemhez? – Nem akar helyet foglalni, Sire? – Köszönöm, szívesebben állok itt a tűznél. De ön, Madame, ne zavartassa magát. Uraim, üljenek le. Valamennyien leültünk: Marie, én, Rosen gróf és Caulaincourt, aki – most jutott csak eszembe – a Vicenza hercege cím tulajdonosa. – Szabad kérdeznem, Sire – fogtam bele. – Nem, Madame, nem szabad! Semmit se kérdezhet, Madame Jean–Baptiste Bernadotte! – üvöltötte torkaszakadtából. Rosen gróf izgatottan fészkelődött. – De én szeretném tudni, minek köszönhetem e megtiszteltetést, e váratlan látogatást – mondtam nyugodtan.

– Látogatásom nem megtiszteltetés, hanem megszégyenítés! Ha nem lett volna világéletében ilyen gyermeteg, meggondolatlan teremtés, tudhatná, mekkora megszégyenítés ez a látogatás, Madame Jean–Baptiste Bernadotte! – Rosen gróf, üljön le! – szóltam rá. – Őfelsége túl fáradt ahhoz, hogy a megfelelő hangnemben beszéljen. – Muszáj volt csitítani Rosent, aki felugrott, keze a kardmarkolaton. Na még csak ez hiányzott volna... A császár ügyet se vetett ránk. Közelebb lépett, a fejem fölött lógó portrét nézte; a fiatal, sovány, csillogó szemű, kócos hajú első konzult. – Tudja egyáltalán, hogy honnan jövök, Madame? – mondta monoton, mégis sürgető hangon, a portréhoz beszélve inkább, mint hozzám. – A sztyeppről, ahol holtan fekszenek katonáim. A végtelen pusztaságról, ahol lovasságom gyalog vonszolja magát a vakító hómezőn. A hídról, amely összeomlott Davout gránátosai alatt. A táborhelyekről, ahol embereim a hullák közé feküsznek le, bajtársaik hullái közé, hogy meg ne fagyjanak... – Hogy küldhetném el neki ezt a sálat? – kiabált Marie. Térdre esett a császár előtt. – Felség, könyörüljön meg egy anyán, küldjön futárt ezzel a sállal... Napoleon elutasítóan hőkölt hátra. Gyorsan lehajoltam Marie–hoz. – Marie ez, Sire, Marseille–ből. Fia, Pierre, Oroszországban van. Marie belemélyesztette körmeit Napoleon kabátujjába. A császár kiszabadította magát, arca eltorzult a dühtől. – Tudom az ezrede számát – nyöszörgött Marie. – Ezt a sálat, csak ezt a meleg sálat... – Megbolondult, jóasszony? – Fehér hab ült Napoleon szája szélén. – Sálat küldjek Oroszországba, egyetlen sálat! Hát nem mulatságos? – Nevetésben tört ki, mind hangosabb és hangosabb nevetésben. – Egyetlen sálat a százezer halottnak, megfagyott gránátosaimnak, egyetlen szépséges meleg sálat a nagy hadseregemnek! Marie–t az ajtóhoz kísértem. – Menj aludni, édes, menj. Napoleon elhallgatott. Tehetetlenül állt a szoba közepén. Utána merev mozdulattal a legközelebbi székhez ment, és rárogyott. – Bocsásson meg, Madame. Nagyon fáradt vagyok. Teltek–múltak a percek, néma csendben ültünk. Ez a vég, éreztem, ez a vég. Gondolataim Jean–Baptiste–hoz szálltak. Napoleon hirtelen megszólalt: kemény, tiszta hangon szólt. – Madame, azért jöttem, hogy tollba mondjak önnek egy Bernadotte–nak szóló levelet. – Felség, szíveskedjék a levelet valamelyik titkárának lediktálni. – Azt akarom, hogy ön írja meg, Madame. Magánjellegű, és nem nagyon hosszú. Közölje a svéd trónörökössel: visszatértünk Párizsba, és arra készülünk, hogy végső csapást mérjünk Franciaország ellenségeire. – A császár felállt, és járkálni kezdett. – Mondja meg neki, hogy emlékeztetjük a svéd trónörököst a fiatal Bernadotte tábornokra, aki 1797 tavaszán ezredeivel Bonaparte tábornok segítségére sietett Itáliában. Az a hihetetlenül rövid idő alatt végrehajtott átkelés az Alpokon, a szervezésnek az a non plus ultrája hozta meg az olasz hadjárat sikerét. Nem felejti el, Madame? Bólintottam. – Majd emlékeztesse Bernadotte–ot a csatákra, melyekben a fiatal köztársaságot védte és a harci dalra: Le Régiment de Sambre et Meuse... Mondja el neki, hogy utoljára két héttel ezelőtt hallottam e dalt két gránátos ajkáról, aki már nem bírta a menetelést, beásta magát a hóba, ott várt a farkasokra. Lehet, hogy a férje alatt szolgáltak a rajnai hadseregben. Okvetlenül említse meg neki ezt az esetet. Körmömet a tenyerembe vájtam. – Bernadotte marsall azt tanácsolta a cárnak, hogy Európa békéjének megőrzése érdekében ejtsen foglyul a visszavonulás során. Ez majdnem sikerült is, de csak majdnem. Ím, itt vagyok, az ön szalonjában, s én magam fogok Európa békéjéről gondoskodni. Ellenségeim végső szétzúzása céljából szövetséget ajánlok fel Svédországnak. Megértett, Madame?

– Igen, Sire. Szövetséget ajánl fel Svédországnak. – Még világosabban: azt akarom, hogy Bernadotte velem meneteljen. Szóról szóra így írja meg neki. Bólintottam. – Svédország az újrafegyverkezés költségeire havi egymillió frankot kap, ezenfelül hatmillió frank értékű árut. – Szeme Rosen gróf szemébe mélyedt. – A békekötés után Svédország megkapja Finnországot és természetesen Pomerániát. Így közölje Bernadotte–tal: Finnországot, Pomerániát és– széles gesztussal – a teljes balti partvidéket, Danzigtól Mecklenburgig. – Rosen gróf, kerítsen egy darab papírt, és írja – szóltam. – Fölösleges – mondta Caulaincourt – nálam van az emlékeztető, amit őfelsége ma reggel diktált le. – Gondosan összehajtott ívet nyújtott át Rosennek. – Finnország? – kérdezte emez hitetlenkedve. Napoleon felvillantotta megnyerő mosolyát. – Újból nagyhatalommá tesszük Svédországot. Mellesleg, érdekelni fogja magát, fiatalember, hogy a Kreml irattárában megtaláltam hős királyuk, XII. Károly oroszországi hadjáratának részletes leírását. Tanulni akartam belőle. De az az érzésem – folytatta kesernyés mosollyal –, hogy valaki más is olvasta Stockholmban, és sokat tanult belőle. Hogy is nevezik őt? Carolus Johannes – az én régi Bernadotte–om. – Vállat vont, mély lélegzetet vett, és rám nézett. – Madame, holnap reggel ír Bernadotte–nak. Tudni akarom, hogy hogy állunk. Szóval ezért jött. – Nem mondta meg, Sire, hogy mi történik akkor, ha Svédország visszautasítja ajánlatát. Nem válaszolt. A portré felé fordult. – Jó ez a festmény. Valóban ilyen voltam – ilyen sovány? Bólintottam. – És Marseille–ben még soványabb volt, Sire. Valósággal kiéhezettnek tűnt. – Marseille–ben? – arcán igazi meglepetés mutatkozott. – Honnan tudja? Ó persze, elfelejtettem, teljesen elfelejtettem. Ó, igen, nagyon régóta ismerjük egymást, Madame. Felálltam. – Olyan fáradt vagyok, olyan halálosan fáradt – mondta majdnem hangtalanul. – Menjen a Tuileriákba, Sire, és pihenjen. – Nem, kedves, nem tehetem. Űznek a kozákok. És Bernadotte összehozta a koalíciót: Oroszországot, Svédországot és Angliát. A stockholmi osztrák nagykövet rendszeresen nála vacsorázik. Tudod–e, mit jelent ez, Eugénie? Megint Eugénie–nek szólít, úgy látszik, elfelejtette, hogy Bernadotte felesége vagyok. – Ha a koalícó amúgy is összeállt, mi értelme a levelemnek? – Mert letörlöm a térképről Svédországot, ha Bernadotte nem tart velem! – üvöltött rám. Hirtelen megfordult, és az ajtóhoz ment. – Madame, ön hozza el saját kezűleg a férje válaszát. Ha elutasító lesz, tőlem is búcsút vehet, Madame. Nem áll többé módomban fogadni önt az udvarnál. Bókoltam. – Nem megyek többé az udvarhoz, Sire. Rosen gróf kísérte ki a császárt és Caulaincourt–t. Én meg, lassan lépdelve egyiktől a másikig, eloltottam a gyertyákat. Rosen visszajött. – Fenséged megírja holnap a levelet? – Igen. Az ön segítségével, gróf. – Gondolja, fenség, hogy a trónörökös válaszolni fog a császárnak? – Biztos vagyok benne. És ez lesz az utolsó levél, amit a férjem ír neki. – A kihunyó parazsat néztem. – Szeretném, ha nem kellene most magára hagynom fenségedet – mondta habozva. – Nagyon kedves öntől. De Marie–hoz megyek, hogy megvigasztaljam. Hajnalig ültem Marie ágya mellett. Megígértem, hogy írok Murat–nak, Ney marsallnak, Villatte ezredesnek. Megígértem, hogy tavasszal együtt utazunk az orosz

sztyeppre, Pierre–t megkeresni. ígértem és ígértem, és rettegésében olyan volt, mint egy gyerek: elhitte, hogy segíthetek. Ma reggel különkiadásban kürtölték világgá a lapok, hogy a császár váratlanul hazatért Oroszországból. Őfelsége egészségi állapota kifogástalan.

Párizs 1813. január végén Végre leveleket hozott egy futár Stockholmból. „Drága mama” – írja Oscar, jól olvasható, felnőttes írással –, igen, hat hónap múlva betölti a tizennégyet! – „Drága mama, január 6–án csodás színdarabot láttunk a III. Gusztáv Színházban. Képzeld el, a főszerepet egy francia színésznő, Mademoiselle George, a Comédie Française volt tagja játszotta. Utána papa vacsorát adott Mademoiselle George tiszteletére, és a királynénak egyáltalán nem tetszett, hogy papa és a színésznő folyton Párizst és a régi szép napokat emlegette. Állandóan félbeszakította őket, és minduntalan »drága fiunk, Károly János«–t mondott, amitől Mademoiselle George majd megpukkadt nevettében, és végül felkiáltott: – Hát tudja, Bernadotte tábornok, álmomban sem gondoltam volna rá, hogy itt találom magát Stockholmban, ráadásul a svéd királyné fiaként! – Erre a királyné úgy megsértődött, hogy engem azonnal ágyba küldött, és ő is visszavonult, udvarhölgyeivel együtt. A színésznő még ott maradt: kávét és likőrt ivott papával és Brahe gróffal, mire Koskull kisasszony dühében és féltékenységében egy hétig ágyban maradt náthával. Papa rendszerint tizenhat órát dolgozik naponta, és elég rosszul néz ki...” Nevettem és sírdogáltam, és magam is szívesen ágyban maradtam volna egy hétig, úgy, mint Mariana Koskull. Ezt a levelet a nevelője háta mögött írta Oscar. A másik levélben választékosabban fejezte ki magát: beszámolt Madame de Staël, a Franciaországból száműzött írónő stockholmi látogatásáról, és így írta alá: „Örökké szerető fiad, Oscar, Södermanland hercege”, míg a másik alá csak ennyit írt: „A te Oscarod”. Jean–Baptiste–tól hiába vártam levelet, pedig már jó régen megkaphatta beszámolómat Napoleon látogatásáról és az ajánlatról, amit a császár tett. Néhány odavetett sort kaptam mindössze: „Drága kicsi lányom, rengeteget dolgozom, most nincs időm hosszabban írni, majd legközelebb. Köszönöm, hogy megírtad a császár látogatását. Válaszolni fogok rá, de időre van szükségem. Válaszomat nemcsak neki szánom, hanem a francia népnek és az utókornak is. Nem tudom, miért akarja, hogy te add át. Mindegy, neked küldöm majd el, s csak azt sajnálom, hogy ismételten kellemetlenségnek teszlek ki. ölellek. – J.–B.” A levelek mellett, nagy borítékban egy kotta. Margóján Jean–Baptiste kézírásával: „Oscar első kompozíciója, egy svéd néptánc. Próbáld meg eljátszani. J.–B.” Azonnal a zongorához ültem, többször eljátszottam. És eszembe jutott, hogy Oscar, Hannoverből jövet azt mondta: zeneszerző akar lenni, vagy király. És Jean– Baptiste szavairól, hogy válasza nemcsak a császárnak szól, hanem a francia népnek és az utókornak is, Monsieur van Beethoven jutott eszembe. „Egyszerűen »Eroica« lesz a neve, egy be nem teljesült remény emlékére...” Rosen grófot hívattam. Ő is kapott leveleket Svédországból. – Jó hírek hazulról, gróf? – A francia titkosszolgálat miatt óvatosnak kell lenni, de a sorok között kiolvasható, hogy a szövetségesek – Oroszország, Svédország, Anglia – őfenségére bízták a hadjárat tervének kidolgozását. Ausztria is nagy érdeklődést és jóindulatot mutat iránta. Tehát még az apósa, Ferenc osztrák császár is szembeszáll vele. – A leigázott németek, elsősorban a poroszok, lázadásra készülődnek. A történelem e legnagyobb hadjáratának minden részletét Svédországban készítik elő

titokban. – A gróf izgalomtól elfúló hangja suttogásba halkult. – Ismét nagyhatalom lesz belőlünk, és fenséged fia, a kis Södermanland herceg... – Most kaptam meg Oscar első kompozícióját, egy svéd népdalt. Begyakorlom, és este eljátszom önnek. Miért néz ilyen furcsán rám? Csalódott a fiamban? – Dehogyis, fenség. Csupán meglepődtem. Nem tudtam, hogy... – Nem tudta, hogy a herceg nagyon muzikális? És azt hiszi, hogy Svédország újból nagyhatalom lesz? – Arra gondoltam, milyen birodalmat hagy majd a fiára a trónörökös. – Izgatottan törtek ki belőle a szavak. – Svédország minden idők egyik legnagyobb generálisát választotta trónörökösnek. A Bernadotte–dinasztia visszaállítja az ország hagyományos nagyhatalmi pozícióját! – Gróf úr, úgy beszél, mint egy elemi iskolás tankönyv – mondtam visszautasítóan. – Ebben a tervezett hadjáratban, a népek csatájában az önök trónörököse nem harcol másért, mint az Emberi Jogokért, amelyeket mi úgy hívunk: Szabadság, Egyenlőség, Testvériség. Tizenöt évig csatázott értük, Rosen gróf. Ezért hívják titokban a régi királyi családok jakobinus generálisnak. És később, amikor mindennek vége, és Jean– Baptiste megnyeri ezt a förtelmes háborút, és felszabadítja Európát, ismét így fogják hívni. Azután – elhallgattam, mert láttam, hogy egyetlen hangot sem ért. Végül nagyon halkan fűztem hozzá: – Egy zenész, aki soha nem értett a politikához, egy be nem teljesült reménységről beszélt egyszer nekem. Lehet, hogy végül beteljesül, legalábbis Svédországban, s az ön kis országa valóban nagyhatalommá válik, gróf, ha nem is úgy, ahogy ön képzeli. Olyan nagyhatalom lesz, amelynek királyai nem háborúznak, hanem költészettel és zenével foglalkoznak. Vagy nem örül annak, hogy Oscar muzikális? – Királyi fenséged a legkülönösebb nő, akivel életemben találkoztam. Hirtelen nagyon kimerültem. – Ezt csak azért gondolja, mert én vagyok az első polgári származású nő, akit közelebbről megismert. Világéletében nem ismert mást, mint az udvar és a nemesi kastélyok hölgyeit. Most meg egy selyemkereskedő lányának szárnysegéde. Próbálja megszokni, jó?

Párizs 1813. február Egyik este hét óra körül végre megérkezett a levél, amelyre oly régen vártam. Azonnal befogattam, és Rosen gróffal a Notre–Dame–mal szemben fekvő Hôtel Dieu kórházba hajtattam. A nedves kövezetről visszaverődtek Párizs szivárványszínű fényei. – Most érkezett meg Villatte ezredes levele – magyaráztam Rosennek. – Sikerült bejuttatnia Marie fiát egy sebesültszállítmányba. Az Hôtel Dieu–be vitték. Úgy tudom, a kórház túlzsúfolt, szeretném hazavinni Pierre–t. – Mi van Villatte ezredessel? – Nem tudott Párizsba jönni, a Rajnánál van, ezrede maradékát szedegeti össze. – Örülök, hogy jól van – mondta udvariasan. – Nincs jól, vállsebe nehezen gyógyul, de reméli, hogy viszontlátjuk egymást. – Mikor? – Majd valamikor – ha mindennek vége. – Milyen különleges név: Hôtel Dieu. – Isten vendégfogadója; gyönyörű név egy kórház számára. A Párizsba érkezett egyetlen sebesültszállítmányt helyezték el itt, és Villatte–nak sikerült közéjük juttatnia Pierre–t. – És hol van a többi ezer meg ezer sebesült? – Minek gyötör! Százszor hallhatta, hogy betemette őket a hó, felfalták a farkasok... – zokogtam.

– Elnézést, fenség. Szégyelltem magam. Az ember nem kiabál a szárnysegédével, a szárnysegéd nem tehet semmiről. – A túlélőket előbb Szmolenszkbe, Vilnába és ki tudja, még hová vitték. Utána jöttek a kozákok... szekér meg nem volt, amin elszállítsák őket. Néhány ezren eljutottak Németországig, és egyetlen szállítmány érte el Párizst. – Pierre–nek mi baja? – Villatte nem írta meg. Ezért nem szóltam Marie–nak. Itt vagyunk. A kapu zárva volt. Rosen gróf megrázta a csengőt, és kis idő múltán nyílt a kapu, éppen csak annyira, hogy láthassuk a kapust, a mellén lógó medáliák tanúsága szerint az olaszországi hadjárat félkarú hadastyánját. – Nincs látogatás! – rivallt ránk. – De őfensége... – Nincs látogatás! – csapta be orrunk előtt a kaput. – Kopogtasson csak újra, gróf. Ismét kopogtatott, hosszan és hangosan. Végre nagy nehezen kinyílt a kapu, félretoltam Rosent, és sietve mondtam: – Belépési engedélyem van. Gyanakodva nézett: – Papíron? – Igen – válaszoltam, és beengedett. A sötét kapualjban a hadirokkant gyertyafénynél végigmért bennünket, és az engedélyt kérte. – Nincs nálam – mondtam. – Joseph király sógornője vagyok. Tudnia kell tehát, hogy bármikor megszerezhetem. Most azonban olyan sürgős a dolgom, hogy nincs időm engedélyért szaladgálni. El akarok vinni innen valakit. Nem válaszolt, ezért megismételtem: – Higgye el, hogy Joseph király sógornője vagyok! – Ismerem önt, Madame. Ön Bernadotte marsall felesége. „Hála istennek” gondoltam, és rámosolyogtam. – Alatta szolgált talán? Arcizma sem rándult, mélyen hallgatott. – Kérem, szóljon valakinek, aki a kórtermekbe bekísér. Továbbra se moccant. Kezdtem félni tőle. – Legalább a gyertyát adja kölcsön, hogy odataláljunk–mondtam végképp tehetetlenül. Ideadta, hátralépett, és eltűnt a sötétben. De hallottuk, amint gúnyos, megvető hangon mondja: – Bernadotte marsallné őnagysága! – és csattanósat köp a padlóra. Kezem úgy reszketett, hogy Rosen átvette tőlem a gyertyát. Fájdalmas–nehezen kinyögtem: – Ne törődjön vele. Pierre–t kell megkeresnünk. Széles lépcsőn tapogatóztunk felfelé, és egy folyosóra értünk, amelyről kétoldalt temérdek ajtó nyílt. Az ajtókat betámasztották csupán, nem zárták be. Jajgatás, nyöszörgés hallatszott ki. Gyorsan benyomtam az első ajtót – mellbe vágott a vér, izzadság és ürülék leírhatatlan bűze. Minden erőmet összeszedtem, hogy el ne ájuljak. A nyöszörgés egész közelről jött, majdnem a talpam alól. Felemeltem a gyertyát, és benéztem: a két fal mentén két sor ágy, középen egy sor szalmazsák. A szoba másik vége a homályba veszett. Asztal volt ott, rajta egy gyertya és vörös lángú örökmécses. Mellette apáca üldögélt. – Nővér! – kiáltottam, de hangom nem hatolt át a sebesültek jajgatásán. Néhány óvatos lépést tettem, és ismét kiáltottam: – Nővér! Végre meghallott, felemelte a gyertyát, és odajött. A nagy fehér főkötő alatt keskeny, kifejezéstelen arcot láttam. – Nővér, egy Pierre Dubois nevű sebesültet keresek. – Túl sokan vannak itt ahhoz, hogy a nevüket is megjegyezzük – mondta halkan és közömbösen. – De engedélyem van rá, hogy megkeressem. Hogyan találhatom meg? – kérdeztem most már sírva. – Nem tudom. Ha engedélye van, hogy megkeresse, akkor keresse meg. Menjen ágyról ágyra, talán megtalálja. – Ezzel elfordult, és visszaült az asztalhoz. A rettenetes bűz majdnem leterített, de összeszedtem magam. – Menjünk végig – mondtam Rosennek. És mentünk ágyról ágyra, szalmazsákról szalmazsákra;

haldoklókat láttunk és halottakat, élőket, akik vízért könyörögtek, asszonyukért könyörögtek, mindenféléért esdekeltek. De Pierre–t nem találtuk. Ugyanez várt ránk a következő kórteremben, azzal a különbséggel, hogy az itteni apáca fiatal volt, gyöngéd, szíve tele szánalommal. Azt hitte, a férjemet keresem – asszonyok százai álltak nap mint nap a kórház előtt, belépési engedélyre vagy legalább hírekre várva – de én némán ráztam a fejem, és folytattam az eredménytelen keresést. A következő kórterem után Rosen nem bírta tovább. A falhoz támaszkodott; ráemeltem a gyertyát, és láttam, hogy kiveri a verejték. Gyorsan elfordult, tántorgott néhány lépést, és – rosszul lett. Sajnáltam, de mást nem tudtam tenni, mint megvárni, amíg jobban lesz. Piros fogadalmi gyertyát láttam távolabb, a Szűzanya szobra alatt. Odamentem. Nagyon gyermeteg szobor; a kék–fehér ruhás Madonnának egészséges, pirospozsgás arca és szomorú szeme volt, karján nevető rózsaszínű csecsemő. A padlóra tettem a gyertyát, és hosszú évek óta első ízben imára kulcsoltam a kezem... Lépéseket hallottam, felemeltem a gyertyát. – Elnézést kérek, fenség – mondta megszégyenülve a fiatal svéd. A következő ajtó előtt szóltam neki, hogy maradjon kint. Habozott: – Szeretném ezt önnel végigcsinálni, fenség. – Ne féljen, végig fogja csinálni! – válaszoltam, és bementem, míg ő kint maradt. Végigvilágítottam a jobb oldali ágysoron. A terem végében idős apáca ült, fekete könyvecskében lapozgatott. Felnézett, arca nem árult el meglepetést. Itt már semmin sem lepődnek meg. – Egy bizonyos Pierre Dubois–t keresek – mondtam reményvesztett hangon. – Dubois? Azt hiszem, két Dubois is van itt. Kézen fogott, és a szoba közepére letett szalmazsákhoz vezetett. Letérdeltem, és a gyertyafényben nyúzott, fehér fürtökkel keretezett arcot láttam. Nem Pierre arca. Az apáca ekkor a bal oldali sor utolsó ágyához vezetett. Igen, ez Pierre. Tágra nyílt sötét szeme közömbösen bámult rám. Ajka dagadt volt és véres. – Jó estét, Pierre! Szótlanul bámult. – Nem ismer meg, Pierre? – De igen – suttogta. – Madame la Maréchale. Föléhajoltam. – Azért jöttem, hogy hazavigyem, Pierre. Most azonnal. Haza, az anyjához. Arca teljesen kifejezéstelen maradt. – Pierre, hát nem örül? Nem válaszolt. Végképp tanácstalan voltam. A nővérhez fordultam. – Ez az az ember, akit keresek. Szeretném hazavinni az anyjához. Lent vár egy kocsi. Segíthetne valaki? – A beteghordozók hazamentek, Madame. Holnap reggelig várni kell. De én nem akartam, hogy Pierre akár egy percig is itt maradjon. – Nagyon súlyosan megsebesült? A szárny... – egy férfiú vár odakint, és ő meg én támogathatnánk, ha le tudna jönni a lépcsőn. Az apáca megragadta a kezem, és úgy emelte fel, hogy a gyertya fénye a takaró teljes hosszát megvilágítsa. Ahol Pierre lába lett volna, a takaró lapos volt, egészen lapos. Elakadt a lélegzetem. Végül nagy nehezen kinyögtem: – Odalent van a kocsis, ő is segíthet. Egy pillanat múlva itt leszek, nővér. Szóltam Rosennek, hívja a kocsist, és ketten vigyék le Pierre–t. – Fogja a gyertyát, és minden takarót hozzanak fel a kocsiból. Vártam, és várás közben Pierre–re gondoltam – Pierre–re, aki soha többé nem fog járni. Igen, ez az Hotel Dieu, a jóisten vendégfogadója, ahol van, aki imádkozik, van,

aki rosszul lesz – ahol az ember kezdi megérteni, hogy az egész világ egyetlen nagy Hotel Dieu. Rosen és Johansson, a kocsis, megérkezett. – Nővér, kérem, segítsen bebugyolálni. Johansson leviszi a lépcsőn. – Az apáca a vállánál fogva emelte Pierre–t. Ellenállni nem tudott, de szeméből sütött a gyűlölet. – Hagyjon békén, Madame, hagyjon békén – kiáltotta. Az apáca felhajtotta a takarót, s én behunytam a szemem. Amikor újból felnyitottam, Pierre Dubois gondosan begöngyölt csomagként feküdt lábam előtt. Valaki megrántotta a kabátom. Megfordultam, és láttam, hogy a szomszéd ágyon fekvő férfi próbál felülni, de magatehetetlenül esik vissza. Fölé hajoltam. – Madame la Maréchale–nak szólította, ugye? Melyik marsall felesége? – Bernadotte–é. Intett, hogy hajoljak közelebb. Ajka ijesztő mosolyra torzult, cserepes szája majdnem érintette a fülem. – Gondoltam – suttogta, levegő után kapkodva adja át férjének... abban a stockholmi kastélyban... régi embere üdvözletét... olyanét, aki vele kelt át az Alpokon. .. Mondja meg neki, hogy ha tudtuk volna... ha tudtuk volna, nem úszta volna meg... élve... azt az átkelést. .. – Vér és nyálbuborékok buggyantak ajkára – mind nehezebben folytatta. – Ha tudtuk volna... hogy ő... hagy minket meghalni Oroszországban... Üdvözletemet küldöm... Madame... egy régi bajtárs üdvözletét... Óvó kéz, az apáca keze, fogta meg az enyémet. – Legyen meg az ő akarata, miképpen a mennyben, azonképpen itt a földön is. Menjünk, Madame. Johansson felemelte a csomagot, ami valaha Pierre volt – fiatal férfi, aki puskacsövében rózsabimbóval indult a csatába és kivitte az ajtón. Rosen gróf a gyertyát fogta, és mutatta az utat. Én azonban az öreg apácába kapaszkodtam lefelé menet. Váratlanul megszólalt: – De ön már nem Bernadotte marsall felesége, hanem a svéd trónörökösnő, ugye? Elvesztettem az önuralmam, hangosan felzokogtam. – Isten segítse, gyermekem, törekedjen békére népével együtt. Elengedte a karom. A félkezű kapus némán nyitott ajtót. Amikor megfordultam, hogy kezet csókoljak az apácának, már eltűnt a sötétben. Rosen gróf a hátsó ülésen ült. A csomag, amely valaha Pierre Dubois volt, mellettem feküdt. Kezét kerestem a takarók alatt. Ráleltem: hideg és ernyedt volt. És így vittem haza Marie–nak a fiát.

Párizs 1813. április eleje „Fél óra múlva látom utoljára életemben – gondoltam, miközben felraktam az arany szemfestéket. – Életem első szerelméből fakadó hosszú ismeretségünknek ezzel vége...” Ajkamra sötét ciklámenvörös rúzst kentem, és feltettem új kalapom, a keskeny magas kalapot, amit rózsaszín szalaggal kötöttem meg az állam alatt; nem voltam egészen biztos, hogy jól áll–e. Hosszan szemléltem magam a tükörben. Szóval így maradok meg az emlékezetében: a trónörökösnő, aranyra festett szemhéjjal, lila bársony kosztümben, kivágásában halványlila ibolyacsokorral, és a legújabb divat szerinti rózsaszín szalagos kalapban... Tegnap este hozta a futár Jean–Baptiste válaszát Napóleonnak. Lepecsételt levélben. De Brahe gróf eljuttatta hozzám a levél másolatát azzal a megjegyzéssel, hogy a svéd trónörökös levelének szövegét közölték a külföldi sajtóval is. Felálltam, és még egyszer átfutottam az én példányomat. A kontinens szenvedései békéért kiáltanak, és Felséged nem utasíthatja vissza ezt a követelést, hacsak meg nem tízszerezi eddig elkövetett bűneit. Mit kapott

Franciaország cserébe mérhetetlen áldozataiért? Semmi mást, mint katonai dicsőséget, felszíni ragyogást és mélységes szenvedést saját határain belül... És ezt a levelet kell nekem elvinnem Napoleonhoz! Ilyesmi is csak velem történhet. Hideg verejték vert ki, ahogy továbbolvastam: Annak a szépséges Franciaországnak a szülöttje vagyok, amelyen most ön uralkodik, tehát becsülete és jóléte sohasem lehet számomra közömbös. De miközben Franciaország boldogságáért imádkozom, minden rendelkezésemre álló eszközzel védelmezni fogom annak a népnek a jogait, amely a trónt ajánlotta fel nekem és annak a királynak a dicsőségét, aki fiának fogadott. A zsarnokság és a szabadság közötti harcban azt mondom a svédeknek: veletek és értetek harcolok, és minden szabadságszerető nép áldani fogja fegyvereinket. Ami személyes becsvágyamat illeti, hadd mondjam azt, hogy becsvágyó vagyok, nagyon becsvágyó. De becsvágyam az emberiség érdekeit szolgálja, és azt a törekvést, hogy a Skandináv–félsziget elnyerje és megtartsa függetlenségét A Napoleonnak, Franciaországnak és az egész világnak címzett levél személyes megjegyzéssel zárul: Függetlenül attól, hogy milyen döntést hoz, Sire, háború vagy béke mellett határoz, mindig mély tisztelettel, sok közös csatánk bajtársi emlékével gondolok felségedre. Letettem a másodpéldányt az éjjeliszekrényre, és lementem. Ötre vagyunk hivatalosak a Tuileriákba. A császár néhány nap múlva, újonnan összeszedett seregével a frontra indul, hogy szembeszálljon az oroszokkal és a hozzájuk csatlakozott poroszokkal. Rosen gróf a svéd dragonyosok díszegyenruháját vette fel, vállszalagostul. – Sok nehéz küldetésre kísér, gróf – mondtam, amikor a Pont Royalon áthaladtunk. Az Hotel Dieu–ben töltött órák óta különleges kapcsolat alakult ki közöttünk, talán azért, mert tanúja voltam rosszullétének. Az ilyesmi erősebb kötelék, mint gondolnánk. Nyitott hintóban hajtottunk az édes illatú, kora tavaszi délutánon. „Milyen kár, hogy édes–titkos találka helyett a franciák császárához kell mennem” – gondoltam. Amint megérkeztünk, azonnal a nagy dolgozószobába vezettek. Caulaincourt és Meneval volt jelen, valamint Talleyrand, aki az ablaknak támaszkodott. Napoleon, a vadászezredek zöld egyenruhájában, karba tett kézzel, ajkán fölényes mosollyal állt íróasztala mögött, a szoba túlsó végén – esze ágában sem volt elénk jönni. Bókoltam, és átnyújtottam a levelet. Feltörte a pecsétet, szemrebbenés nélkül végigolvasta, és odanyújtotta Menevalnak. – Az eredetit személyes irataim közé, másolatát a külügyminisztérium irattárába – parancsolta. Hozzám fordult: – Hogy kiöltözött, fenség! Jól áll önnek a bíborlila. A kalapja mellesleg igen különös. Ez a magas kalap a legújabb divat? Gúnyolódása sebzőbb volt, mint a várt dühkitörés. Hallgattam. Napoleon Talleyrand–hoz fordult: – Excellenciád nemde ért valamennyire a szép asszonyok divatjához. Hogy tetszik Svédország trónörökösnőjének új kalapja? Talleyrand nem nyitotta nagyobbra félig hunyt szemét. Úgy tűnt: halálosan unatkozik. – Az én kedvemért öltözött ki, fenség? – Igen, Sire. – És feldíszítette magát ibolyákkal – váltott metszőre a hangja –, hogy Bernadotte volt marsallnak ezt a firkálmányát elhozza? Az ibolya, Madame, eldugott helyeken virágzik, és édes illatot áraszt. De ennek az árulásnak, amelyet minden orosz és angol lap leközölt, bűze van, égbe csapó bűze! Bókoltam. – Engedélyt kérek a távozásra, Sire. – Nemcsak hogy megengedem, Madame – üvöltött hanem megparancsolom, hogy távozzon. Vagy azt hiszi, hogy ki–be járhat az udvarban, amikor Bernadotte ellenem

száll harcba? Azokra az ezredekre irányítva ágyúit, amiket valamikor ő maga vezetett? És ön, Madame, ide merészkedik – ibolyákkal feldíszítve? – Sire, akkor éjjel, amikor megjött Oroszországból, arra ösztökélt, hogy írjak a férjemnek, és magam hozzam el válaszát. Olvastam e levél másolatát, Sire, és tisztában vagyok vele, hogy utoljára látjuk egymást. Azért tűztem ruhámra az ibolyát, mert úgy vélem, jól áll. Általuk talán kellemesebb emléket őriz meg rólam, Sire. Elköszönhetek most már, utoljára, öntől? Csend lett, kínos, mély csend. Meneval és Caulaincourt megrökönyödve néztek a császárra, Talleyrand meg végre kinyitotta a szemét, mert Napoleon váratlanul zavarba jött, nyugtalanul nézett körül. Végül teljesen megváltozott hangon szólt: – Uraim, szeretnék néhány szót váltani őfenségével. Négyszemközt. Kérem, várjanak itt. – Egy tapétaajtóra mutatott: – Fenség, kérem, kövessen. Meneval, kínálja meg az urakat konyakkal. Beléptem a szobába, ahol évekkel ezelőtt Enghien hercegének életéért könyörögtem. Nem sokat változott: ugyanazok az asztalkák, ugyanolyan irat– és irattartó halmazok. A kandalló, előtti szőnyegen kis, peckekkel ellátott, különböző színű fakockák. Önkéntelenül hajoltam le egy piros kockáért. – Mik ezek? A római király játékai? – Igen is, nem is. A hadjáratok tervezéséhez használom ezeket a kockákat. Mindegyik egy–egy hadtestet jelent, a belőle kiálló peckek a hadosztályok számát. Az a piros, amit felemelt, Ney marsall harmadik hadteste. Öt pecke van, a hadtestnek tehát öt hadosztálya. Az a kék Marmont hadteste, három hadosztállyal, és így tovább. Ha kirakom a szőnyegre, pontosan látom a hadrendet – a térkép a fejemben van. – De rágni is szokta a kockákat? – kérdeztem, és meglepetten néztem a kezemben lévő pirosat. – Nem én, hanem a római király. Amikor behozzák ide, kiszedi a kockákat, játszik velük, és rágcsálja őket. Tudj' Isten miért, legjobban a hős Ney marsallt kedveli! Visszaraktam a földre a piros kockát. – Beszélni akart velem, Sire? Előre megmondom, hogy a férjemről nem vagyok hajlandó tárgyalni. – Kit érdekel Bernadotte? – legyintett. – Nem, nem arról van szó, Eugénie, hanem... – közel jött, és úgy nézte az arcom, mintha örökre eszébe akarná vésni vonásaimat. – Nem, amikor hirtelen azt mondtad, hogy kellemes emléket akarsz hagyni magadról, mert örökre búcsút veszel tőlem, arra gondoltam... – elharapta a szót, és az ablakhoz lépett. – Ugye nem mondhatunk így búcsút egymásnak, ilyen hosszú ismeretség után? A kandalló előtt álltam, és cipőm orrával taszigáltam a hadtesteket jelentő kockákat. Nem válaszoltam. – Azt mondtam – szólt oda Napoleon az ablakból – hogy nem válhatunk el egymástól ilyen egyszerűen. – Miért nem, Sire? – Miért nem? – fordult vissza hozzám. – Eugénie, elfelejtetted a marseille–i napokat? A sövényt? A mezőket? Goethe Werther–ét! Az ifjúságunkat, Eugénie, egész ifjúságunkat?... Meg sem értetted, miért éppen hozzád mentem azon az éjszakán, amikor Oroszországból visszatértem? Átfagyva, fáradtan, magányosan... – Amikor a Jean–Baptiste–nak szóló levelet diktálta, teljesen megfeledkezett arról, hogy valaha Eugénie Claryként ismert. Az ön látogatása, Sire, a svéd trónörökösnőnek szólt. – Elbúsultam. „Utoljára látjuk egymást, és most is hazudik” – gondoltam. Erélyesen rázta a fejét. – Aznap reggel természetesen a Bernadotte–tal kötendő szövetség előnyeit latolgattam. De mire Párizsba érkeztünk, csak az vezérelt, hogy láthassalak. És azután, magam sem tudom, hogyan, talán a kialvatlanságtól, amint Bernadotte neve szóba került – elfelejtettem Marseille–t. Nem tudod megérteni? Besötétedett. Senki se jött be, hogy gyertyát gyújtson. Az arcát se tudtam már kivenni. Tulajdonképpen mit akar tőlem?

– Új hadsereget szerveztem. Kétszázezer katonát. Mellesleg tudja–e, Madame, hogy Anglia egymillió fontot fizet Svédországnak, hogy csapatait felfegyverezze? Nem tudtam. Nem válaszoltam. – És azt tudja–e, Madame, hogy ki tanácsolta Bernadotte–nak a válaszlevél közzétételét a velem szemben álló országok lapjaiban? Madame de Staäl. Esténként valószínűleg felolvassa regényeit Bernadotte–nak. Tudott róla, Madame? Erről persze tudtam. De nem számít, kár beszélni róla. – Bernadotte, úgy látszik, nem talál kellemesebb társaságot Stockholmban. – Dehogynem, Sire – nevettem. – Mademoiselle George járt nemrégiben Stockholmban, ahol őfensége kegyes támogatását élvezte. Nem tudta, Sire? – Istenem, Georgina, édes kicsi Georgina... – Őfensége hamarosan viszontlátja régi barátját, Moreau–t is. Moreau visszatér Európába, és Jean–Baptiste parancsnoksága alá helyezi magát. Nem tudta, Sire? Milyen jó, hogy a sötétség falként áll köztünk. – Azt mondják, hogy a cár felajánlotta Bernadotte–nak a francia koronát – jött a halk hang a sötétből. „Őrületnek hangzik, de elképzelhető” – gondoltam. – Nos, Madame? Ha Bernadotte akár csak játszik is a gondolattal, a legsötétebb árulás lenne, amit francia ember valaha is elkövetne. – Így van! Saját eszméinek elárulása. Elmehetek, Sire? – Madame, ha eljön az idő, hogy nem érezné magát biztonságban, úgy értem, ha zaklatná a csőcselék vagy valami hasonló, azonnal keressen menedéket Julie–nél. Megígéri? – Igen. És fordítva is érvényes. – Hogy érti azt, hogy „fordítva”? – Úgy, hogy az én hazám is mindig nyitva áll Julie előtt. Hiszen éppen ezért maradok itt. – Szóval az én vereségemre számítasz, Eugénie? – Egész közeljött. – Ibolyáid illata bódító. Ki kellene tiltanom téged az országból. Valószínűleg mindenkinek elmondod, hogy a császár vereségnek néz elébe. Azonkívül az se tetszik nekem, hogy folyton ezzel a magas svéddel flangálsz. – A szárnysegédem. Velem kell lennie. – Akkor sem. A mama biztos haragudna érte. És szigorú bátyád, Étienne is... – A kezemért nyúlt, arcára fektette. – Ma legalább megborotválkozott, Sire – húztam gyorsan vissza a kezem. – Milyen kár, hogy Bernadotte felesége vagy... Az ajtóhoz siettem. – Eugénie! – kiáltott utánam. De én már kint is voltam a fényesen megvilágított nagy dolgozószobában. Az urak körülülték Napoleon íróasztalát, és konyakoztak. Feltehetően Talleyrand mondott valami mulatságosat, mert Meneval, Caulaincourt és Rosen a hasát fogta nevettében. – Hadd halljuk mi is, mi olyan vicces – mondta a császár. – Épp arról beszéltünk, hogy a szenátus döntést hozott újabb negyedmillió fiatal sorozásáról mesélte még mindig nevetve Meneval. – És hogy két nagyon fiatal korosztályról van szó, majdnem gyerekekről. Erre mondta Benevento hercege, hogy jövőre legalább egynapos fegyverszünetet kell kötni, hogy felséged új serege elmehessen bérmálkozni. A császár is nevetett. De nevetése hamisan kongott. „A regruták – gondoltam – Oscar korosztályából valók.” – Ez nem vicces – mondtam –, hanem nagyon szomorú. Ismét bókoltam. A császár ezúttal elkísért az ajtóig. Egyetlen szót sem váltottunk. Hazafelé megkérdeztem Rosent, igaz–e, hogy a cár felajánlotta a francia koronát Jean–Baptiste–nak. – Svédországban ez nyílt titok. A császár tudja? Bólintottam. – És még miről beszélt? – kérdezte félénken.

Megkíséreltem felidézni, miről is beszélt még. Hirtelen kitéptem ruhám dekoltázsából az ibolyacsokrot, és kihajítottam az ablakon. – Ibolyákról, gróf, semmi másról. Este kis csomag érkezett a Tuileriákból. A lakáj közölte: ajándék a svéd trónörökösnek. Kibontottam: zöld megrágott fakocka volt, öt pecekkel. Ha találkozom Jean–Baptiste–tal, odaadom neki.

Párizs 1813 nyara Johansson, a kocsis, lecipelte Pierre–t a kertbe. Az ablaknál ülve figyeltem, ahogy Marie limonádét hoz a fiának. A pohár kiürült, Marie letette a fűre, majd fia mellé telepedett, karjával támasztotta a hátát. Pierre bal lábát tőből levágták; jobb lábát térd fölött és az orvos remélte, hogy falábat rögzíthet hozzá, amint a seb begyógyul. A seb azonban nem akart gyógyulni. Valahányszor Marie kötést cserélt, Pierre ordított a fájdalomtól. Pierre–t Oscar szobájába költöztettem, Marie is odavitte ágyát. „De a földszinten kell helyet csinálnom neki – gondoltam – , olyan keserves a lépcsőn cipelni.” Talleyrand jött el este, állítólag azért, hogy megérdeklődje: nem vagyok–e nagyon magányos. – Nyáron amúgy is magányos lennék – mondtam. – Hozzászoktam, hogy férjem olyankor a fronton van. Egyetértően bólintott. – Igen, a fronton. Ami azt jelenti, hogy fenséged más körülmények között is egyedül lenne – de nem magányos! Vállat vontam. A kertben ültünk, Madame La Flotte jégbe hűtött pezsgőt töltött. Talleyrand elmesélte, hogy Fouchét kinevezték Illyria kormányzójává. Illyria olasz állam – a császár azzal a kizárólagos szándékkal alapította, hogy Fouchét Párizsból eltávolítsa. – A császár nem tűrheti meg itt a cselszövést. És Fouché minden bizonnyal újabb összeesküvést szervez. – És ön, excellenciás uram? Öntől nem tart a császár? – Fouché hatalomra vagy annak megtartására tör. Én azonban, drága fenség, nem kívánok semmi mást, csupán Franciaország jólétét. Felnézett az égre, ahol kibújtak az első csillagok. – Milyen gyorsan elhagytak minket szövetségeseink! – jegyezte meg két korty között. – Először a poroszok, akik most férje főparancsnoksága alatt állnak. Őfensége Stralsundban állította fel főhadiszállását, onnan irányítja a szövetségesek északi hadseregét. – Bólintottam. Rosen gróf mindent elmondott. – A Moniteur azt írja, hogy Ausztria császára fegyverszünetet közvetít Franciaország és Oroszország között. Talleyrand üres poharát Madame La Flotte–nak nyújtotta. – Időt akar nyerni az osztrák mozgósításhoz. – Az osztrák császár a mi császárnénk apja! – mondta élesen La Flotte. Talleyrand ügyet se vetett rá. – Na és amikor megverik Franciaországot, a szövetségesek a mi számlánkra próbálnak majd meggazdagodni. Ausztria sem akar kimaradni az osztozkodásból, ezért csatlakozni fog a szövetségesekhez. Kiszáradta szám, alig bírtam nyelni. – De... csak nem fog az osztrák császár a saját lánya és unokája ellen harcolni? – Nem? Máris azt teszi. – Mosolygott. – Csak ezt nem közli a Moniteur. Az ellenünk felfegyverkezett szövetséges seregnek 800 ezer katonája van, a császárnak alig feleannyi. – De őfelsége lángelme – mondta remegő ajakkal La Flotte. Úgy hangzott, mint egy betanult mondóka.

– Igaz, Madame. Őfelsége géniusz. Mellesleg rávette a dánokat, hogy üzenjenek hadat Svédországnak. A svéd trónörököst most hátulról a dánok fenyegetik. – Majd csak megbirkózik velük – mondtam türelmetlenül, mert közben azon járt az eszem, hogy valami foglalatosságot kell Pierre–nek találnom. Ez most a legfontosabb. – Mondott valamit excellenciád? – Csupán annyit, hogy már nincs messze a nap, amikor ön elé terjesztem kérésemet – válaszolt Talleyrand, és felállt. – Ha találkozik vele, mondja meg a nővéremnek, hogy csókoltatom. Julie sajnos nem teheti be ide a lábát. Joseph király megtiltotta. Talleyrand keskeny szemöldöke felszökött. – És hol vannak fenséged hűséges szárnysegédei? – Villatte ezredes már régen visszatért a hadseregbe, az orosz hadjáratban is részt vett. És Rosen gróf néhány nappal ezelőtt közölte: kötelességének érzi, hogy svéd nemesként trónörököse oldalán harcoljon. – Ostobaság. Egyszerűen féltékeny Brahe grófra – vetette közbe Madame La Flotte. – Nem, komolyan gondolta. A svédek nagyon komoly emberek, Madame. „Isten óvja, és jöjjön vissza épségben–egészségben.” Ezzel bocsátottam útra, éppúgy, mint Villatte ezredest. Igaza van, excellenciás uram. Nagyon magányos vagyok. Utána néztem, amint elbicegett. Nagyon kecsesen, nagyon elegánsan biceg. Elhatároztam, hogy Pierre–re bízom pénzem kezelését, a háztartás felügyeletét. Azt hiszem, nagyon jó ötlet.

Párizs 1813. november Ha egyedül vagyunk, éjszaka megsokszorozódnak félelmeink. Valahányszor elalszom, ugyanazt álmodom. Jean–Baptiste–ot látom, egyedül vágtat egy harcmezőn, két héttel a csata után, egy olyan harcmezőn, mint amilyet Marienburgba menet láttam, tele kis földhányásokkal és felpuffadt hasú döglött lovakkal. Jean–Baptiste fehér lován ül, előrehajol a nyeregben. Arcát nem látom, de tudom, hogy sír. A fehér ló megbotlik a földhalmokon, Jean–Baptiste egyre mélyebben előrebukik, és nem egyenesedik fel többé... Párizsban több mint egy hete elterjedt a hír, hogy Lipcsében döntő csata zajlott, de senki nem tud semmi biztosat... Megint Jean–Baptiste–ról és fehér lováról álmodtam, amikor hallottam, hogy a ló felnyihog. Ettől felébredtem. Álmomban először hallottam lónyihogást. Kinyitottam a szemem. Éjszakai gyertyám majdnem tövig égett, alig tudtam kivenni az óra számlapját: fél ötöt mutatott. Hirtelen hallottam, hogy a ház előtt nyerít egy ló. Felültem az ágyban, és figyeltem. Nagyon halkan kopogtattak, olyan halkan, hogy senki más nem hallhatta. – Ki az? – Villatte – szólt egy hang, s majdnem azonnal egy másik: – Rosen. Elhúztam a nehéz reteszt. – Az Isten szerelmére, honnan jöttek? – Lipcséből – mondta Villatte. – Őfensége szívélyes üdvözletével – tette hozzá Rosen. A hallba léptem, fáztam, szorosabban magamra vontam köntösöm. Rosen gróf gyertyát gyújtott. Villatte meg eltűnt, valószínűleg a lovakat vezette az istállóba. Észrevettem, hogy Rosen francia gránátosi egyenruhában és medvebőr kucsmában van. – Különleges egyenruha egy svéd dragonyos számára – jegyeztem meg. – Csapataink nem értek még francia földre. Őfensége azért bújtatott ilyen nevetséges maskarába, hogy biztonságban elérjek Párizsig.

Összerezzentem. – Valóban olyan nevetségesnek tartja a francia gránátosok öltözékét? Ebben a pillanatban jött be Villatte. – Éjjel–nappal lovagoltunk – mondta. Arca beesett volt, nagyon fáradtnak nézett ki. – Mellesleg – mondta – a döntő csatát elvesztettük. – Megnyertük – kiáltott diadalmasan Rosen. – Őfensége személyesen vette be Lipcsét! Abban a pillanatban, amint beszáguldott a grimmai kapun, Napoleon egy másik kapun kimenekült. Őfensége elejétől a végéig hadai élén lovagolt. – És ön, Villatte, miért nincs a francia hadakkal? – Hadifogoly vagyok, fenség. – Rosen foglya? – Így is lehet mondani – arcán halvány mosoly suhant át. – Őfensége nem küldött hadifogolytáborba, hanem ide, hogy ön mellett maradjak, amíg... – Amíg? – Amíg az ellenség csapatai be nem vonulnak. Szóval, így áll a helyzet. Ezért bolyong álmomban a magányos lovag sírva a csatamezőn. – Jöjjenek, uraim, főzök egy kávét. – Fenség, felkeltem a szakácsot! – Minek, Rosen gróf? Nagyon jó kávét szoktam főzni. Ha lenne olyan kedves tüzet rakni... – Rosen, igen ügyetlenül, néhány nagy darab fát rakott a tűzhelybe. – Először aprófát és gyújtóst, Rosen, különben sose fog meggyulladni! Villatte, segítsen neki, azt hiszem, a gróf úr életében nem látott még konyhai tűzhelyet! – Villatte tüzet rakott, én meg feltettem forrni a vizet. Utána körülültük a konyhaasztalt, És vártunk. Mindkét férfi csizmája, keze, de még arca is sáros volt. – A csata október tizenhetedikén és tizennyolcadikán zajlott. Tizenkilencedikén Bernadotte megrohamozta Lipcsét – mondta fakó hangon Villatte. – Jean–Baptiste egészséges? Látta őt, Villatte? Hogy van? – Nagyon jól! Saját szememmel láttam Lipcse kapui előtt, a leghevesebb harc közepén, és – nagyon jól van. – Beszélt vele, Villatte? – Igen – azután. A vereség után, Madame. – A győzelem után, Villatte ezredes! Győzelem! Nem tűrhetem – sipított fejhangon Rosen. – És hogy nézett ki – azután, Villatte? Villatte megvonta a vállát, és maga elé bámult. Felforrt a víz, elkészítettem a kávét, és kitöltöttem a cselédség nagy csészéibe. – Nos, Villatte, hogy nézett ki? – Megőszült, Madame. A kávé keserű volt, kifelejtettem a cukrot. Felálltam, és a cukrosdobozt keresgéltem. Restelltem, hogy nem ismerem ki magam a saját éléskamrámban. De megtaláltam, és az asztalra tettem. – Fenség, nagyszerű kávét főz – mondta Rosen. – A férjem is ezt mondja. Régebben mindig én főztem neki kávét, ha hajnalig dolgozott. Nos, Rosen gróf, meséljen el mindent, amit tud! – Azt se tudom, hol kezdjem, annyi minden történt! Trachtenberg várában értem utol őfenségét. Ott voltam, amikor őfelségének, minden oroszok cárjának, az osztrák császárnak, valamint a szövetséges erők vezérkarának kifejtette a felvonulási tervet. A két felséges úr és tábornokaik a térképek fölé hajoltak, őfensége előtt azonban egy darab papír sem volt. Beszéd közben a szemben lévő falat nézte, úgy sorolta a legeldugottabb falvak, a legismeretlenebb magaslatok nevét. Javaslatait egyhangúlag elfogadták. Őfensége azt javasolta, hogy a szövetséges erőket osszák három hadseregbe, s ezek félkör alakban közeledjenek Napoleon seregeihez. Amint egyiküket megtámadja, a másik kettő segítségére siet, és elvágja a franciák

utánpótlási vonalait. Valaki azt mondta: zseniális terv! Őfensége válasza: Igen, de nem eredeti. Napoleon bevált taktikája. Újból megtöltöttem kávéscsészéinket. Fél hatot ütött az óra. – Tovább! – sürgettem. – Őfensége átvette az északi hadsereg parancsnokságát, főhadiszállása először Stralsundban volt. Utána bevonultunk Berlinbe, és őfensége Charlottenburgban lakott. – És mit szólt őfensége – akartam tudni –, amikor ön hirtelen megjelent? Rosen feszengett. – Hogy őszinte legyek, nagyon dühös volt, és rám kiabált, hogy nélkülem is megnyeri a háborút. Meg hogy... hogy itt kellett volna maradnom fenséged mellett, Párizsban. – Természetesen – vélte Villatte. – És ön? Ön is ellovagolt, hogy benne legyen! – Nem azért, hogy „benne legyek”. Hanem hogy Franciaországot védjem. Emellett őfensége az ön trónörökösnője, nem az enyém. De most már mindegy, nem igaz? Rosen tovább mesélt: elmondta Jean–Baptiste első nagy csatáját a franciákkal Grossbeerenben, ahol szilárdan ellenállt a legveszélyesebb támadásnak. A francia seregben ott volt a Dupas hadosztály, melynek ezredei éveken át Bernadotte parancsnoksága alatt álltak. „Hogy bírtad elviselni – gondoltam hogy bírtad ki, Jean– Baptiste?” Rosen folytatta: – Este őfensége ezredről ezredre lovagolt, hogy embereinek köszönetet mondjon. Brahe meg én kísértük. Bülow porosz tábornok sátra mellett hirtelen francia foglyokat láttunk. Azt hiszem, néhány ezren voltak. Vigyázzban álltak, a poroszok megkövetelik, hogy foglyaik mindig vigyázzban álljanak. Amikor a foglyokat meglátta, őfensége összerezzent. Úgy tűnt, mintha vissza akarna fordulni. Majd ajkát összeszorította, és hozzájuk léptetett. Lassan ment végig a sor előtt, minden egyes fogoly arcába nézett. Egyszer megállt, és odaszólt egyiküknek: gondja lesz rá, hogy a foglyok megfelelő bánásmódban részesüljenek. Az az ember nem válaszolt. Őfensége továbblovagolt, és egyszerre csak halálfáradtnak tűnt, előredőlt a nyeregben. Akkor tért csak magához, amikor meglátta a sasokat. – Mi történt, amikor Bernadotte meglátta a sasokat? – kérdezte élesen Villatte. – A porosz tábornok sátra elé gyűjtette a sasos lobogókat és zászlókat. Saját elhatározásából, hiszen őfensége nem adott ki ilyen engedélyt. De a poroszok takarosan sorba állították, a sátor elé tűzték a zászlókat, s a tábortűz fénye megvilágította az aranyozott sasokat. Őfensége megállította lovát, és leszállt. A sasok elé lépett, tisztelgett, kihúzta magát. Így állt legalább két– három percig. Majd keményen sarkon fordult, és főhadiszállására vágtatott. Bezárkózott a sátrába, és senkit sem akart látni, még személyi szárnysegédét, Brahét sem. Fernand–t engedte be csupán, aki levest vitt neki. Hallgattunk, és én újabb adag kávét töltöttem. Majd Rosen folytatta: – A lipcsei csatában, október 18–án, őfensége először Schönefeld helysége ellen vezetett támadást. Schönefeldet Ney marsall francia és szász ezredei védték. Villatte–ra nézett, és a fáradt, elgyötört Villatte elmosolyodott: – Mint látja, Madame, a császár elitcsapatokat vetett be Bernadotte ellen. Köztük természetesen a szászokat. A császár nem felejtette el, amit Bernadotte váltig állított, hogy a szászok sziklaszilárdan állnak. Rosen, hogy álltak a szászok a lipcsei csatában? – Sose hittem volna, ha nem a saját szememmel látom, fenség! Elképesztő volt! A csata kezdete előtt őfensége – a hadjárat során első ízben – tábori egyenruháját gálaegyenruhára cserélte fel, amiről mérföldnyire fel lehet ismerni, fehér lovára ült, rohamot parancsolt, és egyenesen nekilovagolt a szász ezredeknek. És a szász ezredek... – Sziklaszilárdan álltak! – nevetgélt Villatte. – Egyetlen lövést sem adtak le! – Pontosan! Egyetlen lövést sem adtak le. Brahe meg én őfensége nyomában lovagoltunk. Megállt a szász arcvonal előtt, és ők – tisztelegtek! Vive Bernadotte! – kiáltotta valaki, és az egész arcvonal átvette, zúgott a Vive Bernadotte! Őfensége

intett a marsallbottal, megfordította lovát, és elindult visszafelé; a szászok zárt sorokban követték, élükön a katonazenekarral – tizenkétezer ember és negyven ágyú. Őfensége megmutatta nekik, hol helyezkedjenek el a tűzvonalban. Utána, a csata idején, a lován ült, meg se moccant, se térképre, se messzelátóra nem volt szüksége, pontosan tudta, hogy mi történik. „Mindent tudok – mondogatta mindent tudok... Regnier hadteste hátrább húzódik – azonnal foglaljuk el Schönefeldet!” Majd később: „Neynek fogytán a lőszere, tüzérsége már csak ötpercenként tüzel. – A gárda megpróbál kitartani. Nem bírja. Behúzódik Lipcsébe...” Éjszaka hirtelen megszólalt: „A császár a negyedik hadtestnél van. Látja ott azt a sok őrtüzet, Adlercreutz? Ott osztogatja parancsait Napoleon.” Őfensége csak az utolsó ágyúlövés eldördülése után szállt le a lováról és melengette kezeit a tábortűznél. Váratlanul a tábori egyenruha sötétkék nagykabátját kérte, és rangjelzés nélküli háromszögletű kalapját. Friss lovat is, sötét színűt. Nem engedte, hogy más kísérje, csak Fernand. Hajnalban tértek vissza. Egy őrszem látta, amikor leszállt a lóról (Fernand fogta a kantárt) és gyalog ment tovább. Egy másik őrszem észrevette, hogy leguggol, és egy elesett katonához beszél. Lehet, hogy őfensége nem észlelte, hogy a katona halott. Egyébként – francia katona volt... Újabb csend. – És azután? – kérdeztem végül. – Azután őfensége megkezdte Lipcse ostromát. Amikor csapatai élén behatolt a grimmai kapun, Napoleon a nyugati kapun át elmenekült. Őfensége a piactérre vágtatott, ott várta be szövetségeseit: az orosz cárt, az osztrák császárt és a porosz királyt. Trachtenbergben ígérte meg nekik, hogy a lipcsei piactéren fognak találkozni – tehát ott ült és várt. Véletlenül épp arra vitték a francia hadifoglyokat. Őfensége félig hunyt szemmel ült, azt hittem, hogy nem is néz a foglyokra. De egyszerre csak felemelte a botját, és egy ezredesre mutatott. – Villatte, jöjjön csak ide! Villatte folytatta az elbeszélést. – Előreléptem. – Mit keres itt, Villatte? – kérdezte. – Franciaországot védelmezem. – Csakugyan? Meg kell mondanom, hogy nagyon gyengén védelmezi. Egyébként elvártam volna öntől, hogy Párizsban marad, a feleségem mellett. – A felesége küldött vissza a sereghez, uram. – Nem válaszolt. Lova mellett álltam, és néztem, hogyan vonulnak el foglyul ejtett társaim. A végén azt hittem, hogy Bernadotte megfeledkezett rólam, és csatlakozni akartam társaimhoz. De amint megmoccantam, Bernadotte lehajolt, és megfogta a vállam. – Villatte ezredes, ön hadifogoly. Ezennel megparancsolom, hogy azonnal térjen vissza Párizsba, a feleségem házába. Francia tiszti becsületszavát adja, hogy nem hagyja el, amíg... – Amíg? – Amíg én magam meg nem jövök. Szó szerint ezt mondta. Becsületszavamat adtam. Lehajtottam a fejem. Majd Rosent hallottam: – Akkor őfensége hozzám fordult. – Itt van a feleségem másik hűséges szárnysegéde! Rosen gróf, ön kíséri el Villatte ezredest Párizsba! – Svéd egyenruhában? – kérdeztem ijedten. – Hiszen a szövetségesek még nem léptek francia földre?! – Őfensége Villatte–hoz fordult: – Ezredes, ön kezességet vállal azért, hogy Rosent biztonságban eljuttatja Párizsba és az ottani hatóságoktól kieszközli menedékjogát a feleségem házába. Rosen, ön viszont vigyáz az én hadifoglyomra! Az egész ügy nagyon bonyolultnak látszott. – Tulajdonképpen ki kinek a foglya? – kérdeztem, de választ nem kaptam. Merem állítani, hogy ők sem tudták, melyikük felelős a másikért. No mindegy, az elgondolás bevált, éjt nappallá téve lovagoltak, és biztonságban megérkeztek. Fél hetet ütött az óra. – És a császár? – kérdeztem. – Reméli, hogy tartani tudja a rajnai frontot – válaszolt Villatte –, s ha nem, legalább Párizst megvédi. „A rajnai frontot – gondoltam –, azt a frontot, ahol tábornok lett Jean–Baptiste– ból...”

– Teringettét, ki mer ide bejönni az engedélyem nélkül?! – szólt egy felháborodott hang. – Bocsánat, fenség! – A kövér szakács volt. Ijedt konyhalány nyitott ablakot, s a hideg reggeli levegő megborzongatott. – Forró csokoládét, fenség? – kérdezte a szakács. Megráztam a fejem. – Nem, köszönöm – majd szóltam Rosennek és Villatte–nak, hogy menjenek fel régi szobáikba. – Mindent úgy találnak, ahogy itt hagyták. Porrongyot kértem, s a konyhalány ijedten nézett rám. – Nem tudja, mi az a porrongy? – Szegényke rémülten kiszaladt, és hófehér csipkés szalvétával tért vissza. Ilyennek képzeli egy konyhalány a trónörökösnőhöz illő porrongyot... Elvettem, és Jean–Baptiste szobájába mentem, hogy alaposan letöröljem a ki tudja mióta leülepedett port. A szoba nagyon barátságtalanul nézett ki. Jean–Baptiste minden kedvenc tárgyát magával vitte – semmi sem maradt itt, ami barátságossá tenné. Ablakot nyitottam, hogy kiszellőztessek. Marie jött be. – Ne állj pongyolában a nyitott ablakban. Megfázol. Mit csinálsz itt? – Előkészítem Jean–Baptiste szobáját. Csapatai Párizs felé tartanak, végre hazajön, Marie! – Szégyellheti magát! – sziszegte Marie, nem túl hangosan, de elég hangosan ahhoz, hogy meghalljam. És eszembe jutott az álombeli lovas, a szegény, magányos lovas...

Párizs 1814. március utolsó hete –A pékségnél sorban állók azt mesélik, hogy a kozákok minden nőt megerőszakolnak, még az öregeket is – jelentette izgatottan Marie. – Főleg az öregeket – állítottam. – Eugénie, ne tréfálj velem! – Dehogy tréfálok. A kozákok úgy tartják, hogy öregasszony szerencsét hoz. – Ostobaság! – Te csak tudod, Marie – ugrattam tovább. Erre felpaprikázódott: – Ki mesélte ezt neked? – Villatte. Homlokát ráncolta: – Nem kérdezhetnéd meg azt a svéd grófot, hogy igaz–e? Végül is neki szövetségesei a kozákok, ő jobban tudja. – Nem tehetem. Egy trónörökösnőnek még ezt a kifejezést sem szabad ismernie. – Ekkor hallottuk meg az első, távoli mennydörgést. – Vihar márciusban? – kérdezte elképedve Marie. Egymásra meredtünk. Ismét mennydörgött. – A várost lövik az ágyúk – rebegtem. Ez két nappal ezelőtt volt. Azóta szüntelenül erősödik az ágyúdörej. Tudtuk, hogy az osztrákok, a kozákok és a poroszok francia földön vannak – de hogy itt, a küszöbön... Jean–Baptiste–ot várom, de nem tudom, hogy hol van. Levél se jön – se tőle, se Oscartól. Hébe–korba sikerül átcsempészni egy–egy üzenetet, abból tudom, hogy Jean–Baptiste nem hajlandó a megvert franciákat a Rajnán innen üldözni, hogy minden parancsnokságot átadott, kivéve a saját, harmincezres svéd csapatát, hogy észak felé menetel, Hannoveren át, Dánia ellen, és hogy levelet írt a cárnak, követelve Franciaország határainak sértetlenségét, mert Napoleon nem Franciaország, és Napoleont amúgy is megverték már... De a poroszok, az osztrákok és az oroszok elözönlötték Franciaországot, miközben Jean–Baptiste magánháborút vív a dánok ellen, mert Napoleon a vele szövetséges Dániát rávette: üzenjen hadat Svédországnak. Mind hangosabb az ágyúdörej. Párizst Marmont marsall védi. Az a Marmont, aki egyszer megkérte a kezem, és akiről Napoleon Marseille–ben azt mondta: intelligens, mellettem akar karriert csinálni. Nem, Marmont nem fogja megtartani Párizst, legalábbis nem Napoleon számára... Időközben megtudtuk, hogy Jean–Baptiste elérte Kiélt, onnan intézett ultimátumot a dán királyhoz. Ebben követeli, hogy Norvégiát engedje át Svédországnak, és cserébe felajánl egymillió thalert. Dánia elfogadta Norvégia átengedését, de sértődötten elutasította a jóvátételt. – Ön tehát mostantól Svédország és Norvégia trónörökösnője – mondta Rosen, amikor megjött az üzenet, mintegy három héttel ezelőtt. Azóta nem kaptunk hírt tőle. Felőle azonban hallottunk: megtudtuk, hogy végül engedett a szövetségesek követelésének, elindult a Rajna felé, de kocsiba ült – állítólag Brahe gróffal – , és eltűnt, egyszerűen eltűnt. Írom a naplóm, lázasan írok, hogy levezessem aggodalmam; mindent papírra vetek. Senki sem tudja, hogy hol van Jean–Baptiste. Vannak, akik azt mondják, hogy Napoleon titokban hozzá fordult segítségért. Mások azt, hogy nézeteltérése támadt a cárral, mert a cár nem hajlandó elismerni Franciaország 1794–es határait. A párizsi lapok azt írják, hogy Jean–Baptiste megbolondult, hogy apja elmebajos volt, hogy fivére is bolond, és hogy ő – nem, ezt nem vagyok hajlandó leírni, most, hogy ki tudja

hol kóborol. Marie és Yvette megpróbálja eldugni előlem ezeket az újságokat, de Madame La Flotte „véletlenül” mindig elöl hagyja, a szalonban. Jean–Baptiste kamarásának, Löwenhjelm grófnak sikerült eljuttatnia hozzám két üzenetet Liége–ből. Mindkettőben azt tudakolja: van–e fogalmam őfensége hollétéről. Nincs, és nem is volt, de el tudom képzelni; azt hiszem, hazatért, valahol Franciaországban bujdosik. Kedves Löwenhjelm kamarás, kedves gróf, hagyjuk őt békén most, most, hogy a romok közt bolyong... Tegnap, március 29–én, reggeli fél hétkor beállított Marie. – Kelj fel, és menj azonnal a Tuileriákba. – A Tuileriákba? – kérdeztem hitetlenkedve. – Joseph hintót küldött érted. Azonnal menj Julie–hez. Felkeltem, és gyorsan felöltöztem. Joseph most Párizs főparancsnoka, ő próbálja tartani a várost. Julie, az engedelmes feleség, nem szegte meg a tilalmat – hónapok óta nem járt nálam. És most ez a váratlan meghívás! – Felkeltsem valamelyik szárnysegédet? – kérdezte Marie. – Nem. – Julie–hez nyugodtan elmehetek akár „szövetséges”, akár „hadifogoly” szárnysegédem nélkül. Rázott a hideg, amint áthajtottunk az üres utcákon. Csak az utcaseprők szorgoskodtak; nagybetűs röplapokat szedegettek fel. Egyet elolvastam: „Párizsiak, adjátok meg magatokat! Kövessétek bordeaux–i honfitársaitok példáját! Ültessétek trónra XVIII. Lajost, így biztosítsátok a békét!” Aláírója Schwarzenberg herceg, osztrák főparancsnok. A Tuileriákat kívülről egy teljes kürasszír ezred őrizte, szobormereven ülve lován. A belső nagy udvar tele volt kocsikkal, fogatokkal, zöld állami díszhintókkal és málhásszekerekkel. Utóbbiakhoz lakájok cipelték a temérdek súlyos vasládát. „A koronaékszerek, a császári család kincsei és pénze” – gondoltam. Az őrök kifejezéstelen arccal szemlélték a rakodást. Meglepett, hogy egyenest a császárné lakosztályába invitáltak. Beléptem, és láttam, hogy Joseph a kandalló előtt áll, és nagyon igyekszik úgy kinézni, mint Napoleon. Kezét hátul összekulcsolta, fejét felvetette, és sebesen beszélt. A császárné, akit Napoleon – távolléte idejére – megtett régensnek, egy kereveten ült Madame Letiziával. Madame Letizia vállkendőt viselt, parasztmód, a császárné pedig útikabátot és – kalapot, és úgy tetszett, mintha látogató lenne, aki alig egy percet tud a vizitre szánni. Meneval is itt volt, meg a szenátus néhány tagja és Jérôme, Vesztfália királya – a falánk kis–fiúból magas, nyúlánk, makulátlan egyenruhát viselő férfiú lett. Rengeteg gyertya égett, lobogásuk összeolvadt a reggel szürke fényével, ettől az egész jelenet valószínűtlennek tűnt. Joseph levelet húzott elő. – Itt áll – mondta. „1814. március 16. Reims. Szóbeli utasításaimhoz híven – satöbbi, satöbbi – igen, itt: Fiamat ne hagyd el, és jusson eszedbe, hogy még annak is jobban örülnék, ha a Szajnába fullad, mint ha ellenségeim kezébe kerül” – satöbbi, satöbbi. – Ezt már hallottuk. Tegnap este az államtanácsban már felolvastad. És milyen lehetőséget látsz annak megakadályozására, hogy a gyermek a Szajnába vagy az ellenség kezébe jusson? – kérdezte Jérôme az Amerikában felszedett affektált orrhangon. Joseph újabb napoleoni levelet húzott elő zsebéből, és hangosan felolvasta. „Párizs minden kapujához állíttass két ágyút, őrségnek a Nemzeti Gárdát. Minden kapunál legyen ötven, karabéllyal, illetve sörétes puskával felszerelt katona és 100 lándzsás, tehát kapunként 150 ember. – Mintha én nem tudnék számolni, azt hiszi, idióta vagyok! – Továbbá: Naponta állíts ki 3000 fő tartalékot, puskákkal, karabélyokkal, lándzsákkal, kiegészítve a Nemzeti Gárda és a tiszti iskolák embereivel, és mindig oda vezényeld őket, ahol a legnagyobb szükség mutatkozik. Szerető öcséd, Napoleon.”

– Világos beszéd – jegyezte meg Madame Letizia. – Végrehajtottad az utasításokat? – Éppen ez az – nem tudom végrehajtani! – jajveszékelt a város védelmével megbízott Joseph. – A raktárakból kifogyott a fegyver és a lőszer. – Joseph, Jérôme és Meneval elvitatkozgatott azon, hogy a múzeumokból előkapart lándzsákkal lehet–e ágyúk ellen harcolni. Mikor elhallgattak, Mária Lujza nyugodtan, mintha egészen mellékes ügyről lenne szó, megkérdezte: – Nos? Mi a döntés? Távozzak–e a római királlyal, vagy maradjak? – Madame – mondta szétvetett lábbal szorosan eléállva Jérôme –, a gárda tisztjei megesküdtek, hogy amíg ön és fia itt van, nem adják fel Párizst. Minden fegyverforgatásra képes ember, az utolsó csepp véréig... Joseph félbeszakította: – Jérôme, a fegyverforgatásra alkalmasaknak sem tudunk adni mást, mint lándzsákat! – De Joseph, a gárda fel van fegyverezve! – Igaz, de alig néhány százan vannak. Én is tudom azonban, hogy a régens és fia jelenléte fanatikus ellenállásra lelkesíti a gárdát és Párizs népét, míg távozásuk kedvezőtlen befolyással lehet a lakosságra. Attól tartok, hogy ebben az esetben... – mondata félbeszakadt. – Nos? – kérdezte ismét a császárné–régens. – Önnek engedem át a döntést – legyintett fáradtan Joseph. Már nem látszott Napoleont jól utánzó hasonmásnak; csupán egy elhízott, öregedő, tehetetlen férfi volt. – Teljesíteni akarom kötelességem és elkerülni az utólagos szemrehányásokat – Így Mária Lujza. Unta az egészet. – Madame – erősködött Jérôme –, ha most elhagyja a Tuileriákat, elveszítheti mind a maga, mind a fia igényét a francia trónra. Maradjon, Madame! Bízza magát a gárda védelmére, Párizs népére! – Jó, akkor maradok – mondta egykedvűen, és kezdte kibogozni kalapjának szalagját. – De Madame, gondoljon Napoleon utasítására – nyöszörgött Joseph. – Inkább fulladjon a fia a Szajnába, mint... – Meg ne ismételje azt a förtelmes mondatot! – kiáltottam. Valamennyien felém fordultak. Nagyon kínos volt. Még mindig a küszöbön álltam. Bókoltam a császárné irányába. – Elnézést, nem akartam zavart kelteni. – Svédország trónörökösnője a régensi lakosztályban? Tűrhetetlen! – kiáltott Jérôme, és eszeveszetten száguldott felém. – Jérôme, én kérettem ide őfenségét – Julie miatt – szólt szégyenkezve Joseph, és nővéremre mutatott. Karjának irányát követve észrevettem Julie–t és lányait a szoba egy távoli sarkában. A bizonytalan reggeli fényben körvonalaik elmosódtak. – Fenség, kérem, foglaljon helyet – mondta kedvesen Mária Lujza. Gyorsan Julie–hez mentem, és melléültem. Karját Zenaïde vállán nyugtatta. – Ne izgulj, Julie – súgtam –, te meg a gyerekeid hozzám jöttök. A kandalló mellett ismét fellángolt a vita. Joseph odajött hozzánk. – Ha a régens és fia Rambouillet–ba távozik, el kell kísérnem őket – mondta Julie–nek. – De ha ott vagy, hogy tudod védeni a várost? – A császár meghagyta, hogy ne tévesszem szem elől a fiát. Az egész család velünk tart. Julie, utoljára kérlek... Julie arcán csorogtak a könnyek. Megrázta a fejét. – Nem, kérlek, nem. Kastélyról kastélyra menekülünk, amíg az ellenség utol nem ér. Hadd menjek Désirée–hez, Joseph, az ő háza biztonságos. Igaz, Désirée? Joseph meg én farkasszemet néztünk. – Ön is jöhet, Joseph – mondtam. Nemet intett, kényszeredetten mosolygott. – Napoleon talán idejében megérkezik és megvédi Párizst. Akkor pár nap múlva eljövök Julie–ért. Ha nem – hajolt kézcsókra –, hadd köszönjek meg mindent, amit a feleségemért és gyerekeimért tesz.

E pillanatban jelentette a kamarás, hogy Benevento hercege kihallgatást kér a régenstől. A császárné mosolyogva kérette. Talleyrand, fáradtan és elnyűtten, de gondosan rizsporozott hajjal jött, a császárság vice–nagyválasztói öltözékében. Sietve bicegett a császárné felé. – Felség, most jövök a hadügyminisztertől, aki kapcsolatban áll Marmont marsallal. A marsall kéri, hogy felséged és a római király azonnal távozzanak Párizsból. Nem tudja, meddig tarthatja még nyitva a Rambouillet–ba vezető utat. Vigasztalan vagyok, hogy nekem kell ezt a rendkívül kellemetlen üzenetet tolmácsolnom. Mély csend lett. A csendet Mária Lujza selyemszalagjának zizegése törte meg: feltette a kalapját. – Módomban lesz találkozni őfelségével Rambouillet–ban? – Nem. Őfelsége úton van Fontainebleau felé, és onnan egyenesen Párizsnak veszi útját. – De én az osztrák császár őfelségére gondoltam – a papámra. Joseph halálsápadt lett, Jérôme fogait csikorgatta, láttam, hogy homlokán kidagad az ér. Csak Talleyrand mosolygott. Egyáltalán nem lepődött meg. Madame Letizia azonban keményen megragadta menye karját: – Gyerünk, Madame, gyerünk! Mária Lujza az ajtóban megállt, és visszanézett. Szeme a változatlanul mosolygó Talleyrand tekintetével találkozott. – Remélem, hogy később senki sem fog engem hibáztatni – sóhajtotta a császárné, és kiment. De kisfia, a római király, nem akart távozni. – Nem akarok! Nem akarok! – visítozta, és sípcsonton rúgta a tehetetlen nevelőnőt. Montesquieu grófnő hiába rimánkodott neki, hiába ígérgetett csodás utazást egy nagy–nagy hintóban. Felbukkant Hortense, aki tudta, hogyan kell kisfiúkkal bánni, és egy–két paskolás után Napoleon fia engedelmesen ment a két nevelőnő között. – Exit II. Napoleon – súgta nekem Talleyrand. – Nagyon műveletlen vagyok – mondtam. – Mi az, hogy exit? – Latinul van, és azt jelenti, hogy elmegy, távozik, eltűnik. Exit II. Napoleon tehát annyit jelent: II. Napoleon eltűnik: a Tuileriákból? Vagy a világtörténelem lapjairól? – Óráját nézte. – Attól tartok, hogy búcsúznom kell. Vár a kocsim. A császárnéhoz hasonlóan ő is gondosan körülnézett. A méhekkel hímzett függönyökre pillantott. – Milyen csinos minta. Kár, hogy hamarosan eltávolítják! – Ha fordítva akasztják fel, a méhek liliomnak tűnnek. Esetleg Bourbon–liliomnak! Szeméhez emelte a lornyont. – Valóban! Milyen érdekes! Sajnálom, de tényleg mennem kell, fenség. – Senki sem tartóztatja, herceg. Igaz, hogy követi a császárnét? – Igen. De előbb foglyul ejtenek az oroszok. A kapun kívül. Ezért nem szabad késnem. Az orosz őrjárat már vár. Au revoir, fenség! – Marmont marsall talán megmenti – sziszegtem. – Megérdemelné. – Gondolja? Félek, hogy csalódást okozok önnek. Marmont marsall nem ér rá velem törődni: ő tárgyal a szövetségesekkel Párizs feladásáról. De ez maradjon köztünk, fenség. Szeretnénk elkerülni a fölösleges vérontást és zűrzavart. – Kecsesen bólintott, és elbicegett. Julie–vel és lányaival tértem haza. Azóta, hogy Julie királyné lett, Marie most első ízben szólt hozzá. Anyásan átkarolta keskeny vállát, és felvezette a lépcsőn. – Marie, Oscar szobáját adjad Julie–nek és Madame La Flotte–ét a gyerekeknek. La Flotte–nak rendezd be az üres szobát. – És hol lesz hely Clary tábornoknak? – Miről beszélsz? – A tábornok egy órával ezelőtt érkezett, és egyelőre szeretne itt maradni. Clary tábornok Étienne fia, Marius, aki a családi cég helyett a hadsereget választotta, és Isten meg Napoleon segedelmével tábornoki rangig vitte. – A két szárnysegéd összeköltözik, és Marius megkapja Villatte szobáját. – És Tascher grófné?

E kérdés értelme csak akkor világosodott meg előttem, amikor a szalonba léptem, ahol Étienne lánya, Marceline, zokogva omlott karjaimba. – Úgy félek otthon, nénikém. Az ellenség bármely pillanatban odaérhet. – És a férjed, Tascher grófúr? – Valahol a fronton. Marius nálam volt tegnap este, és együtt határoztuk el, hogy egyelőre nálad keresünk menedéket. – Kieszeltem, hogy neki adom az üres szobát, Madame La Flotte pedig a budoáromban lévő kereveten alszik. – És a lányaim nevelőnője? – siránkozott Julie. – Ha nem kap saját szobát, felmond. Ki fekszik Jean–Baptiste ágyában? „Nem a nevelőnőd” – gondoltam nagyon dühösen, és Jean–Baptiste üres hálószobájába menekültem. A széles, üres ágyra ültem, és hallgatóztam, hallgatóztam kifelé... Délután öt körül elhallgattak az ágyúk. Villatte és Rosen, akik kimerészkedtek a városba, elmondták, hogy Blücher megostromolta és bevette a Montmartre–ot, az osztrákok pedig már Ménilmontant–ban vannak. A szövetségesek feltétel nélküli megadást követelnek.

Párizs 1814. március 30. Hajnali kettőkor Párizs megadta magát. Kinéztem az ablakon, és láttam, hogy a házunk fölött svéd zászló lobog. Rosen gróf tette ki Johansson, a svéd kocsis segítségével. Odakint sűrű tömeg várakozott. Morajuk felhallatszott az ablakig. – Mit akarnak ezek, Villatte? – Elterjedt a hír, hogy őfensége ma érkezik. – És mit akarnak Jean–Baptiste–tól? A moraj mind hangosabb, mind fenyegetőbb lett – nem kérdezősködtem többet. Hintó érkezett a kapu elé. Csendőrök szorították vissza a tömeget: a hintóból Hortense szállt ki, két fiával, a kilencéves Napoleon Louis–val és a hatéves Charles Louis Napoleonnal. A moraj elhalkult. Az egyik fiúcska a svéd zászlóra mutatott, és valamit kérdezett. De Hortense gyorsan bevonszolta a gyerekeket a házba. – Hortense királyné kérdi fenségedtől, hogy a császár unokaöccsei itt maradhatnak–e egy ideig – jelentette La Flotte. – A királyné az anyjához megy Malmaisonba. Két kisfiú a házban; örültem. Talán még maradt is valami játéka Oscarnak a padláson. – Mondja meg őfelségének, hogy vigyázok a gyerekekre. A gyerekek miatt ismét át kellett szervezni a szobák elosztását. Amikor anyjuk elhajtott, a tömeg Vive l'Empereur!–t kiáltott. Majd ismét a kapu elé tömörültek, és morajlásuk egész nap hallatszott.

Párizs 1814. április Március 31–én a szövetséges haderők elfoglalták Párizst. A párizsiak nem sokat törődtek a hódítókkal: sort álltak a pékségek és a fűszerüzletek előtt. A főváros körüli raktárak megsemmisültek; a déli megyékbe vezető utakat lezárták. Mind kevesebb az élelem. Az emberek éheznek. Április 1–én megalakult az ideiglenes kormány, élén Talleyrand–nal, és megkezdődtek a tárgyalások a szövetségesekkel. Az orosz cár Talleyrand palotájában lakik. Talleyrand káprázatos bankettet adott a cár tiszteletére; vendégei a régi arisztokrata családok tagjai voltak, akiknek Napoleon engedte meg a hazatelepülést.

Napoleon pedig Fontainebleau–ban volt, gárdájának ötezer emberével. Caulaincourt kocsija szünet nélkül úton volt Párizs és Fontainebleau között: ő tárgyalt Napoleon nevében a szövetségesekkel. Április negyedikén Napoleon aláírta lemondását. Hivatalos nyilatkozatában kijelenti: mivel a szövetségesek szerint az ő személye Európa békéje helyreállításának egyetlen akadálya, országa jóléte érdekében hajlandó lemondani a trónról és elhagyni Franciaországot. Franciaország érdekei azonban elválaszthatatlanok Napoleon fiának jogaitól, a császárné régensségének jogaitól és a császári törvények folyamatos fenntartásától. Két nappal később a szenátus kijelentette, hogy minderről szó sem lehet. Párizsban hirtelen mindenütt megjelentek a Bourbonok fehér zászlói: senki nem tiltakozott ellenük, és senki sem éljenezte őket. A Moniteur–ben olvastam, hogy csak a Bourbonok visszahívása szavatolja a tartós békét... A Bonaparte család tagjainak többsége Blois–ba menekült, a császárnéval együtt. Mária Lujza azonban senkit se fogadott. Apjától kért oltalmat a maga és a fia számára, és apja, az osztrák császár, oltalmazó karjaiba szorítja zokogó lányát, és Ferencnek hívja unokáját. Nem kedveli a Napoleon nevet. Julie több levelet kapott Josephtől, Blois–ból. A leveleket fiatal parasztlegények csempészik át a szövetségesek vonalain – örülnek, hogy láthatják Párizst. Julie és a kislányok maradjanak nálam addig, amíg az új kormány tagjai és a szövetségesek a Bonaparte–ok sorsa felől döntenek – írja Joseph. Időközben Julie–nek elfogyott a pénze, tőlem kért kölcsön, hogy a nevelőnőt kifizethesse. Joseph mindent elvitt, még az ékszereit is, mondta. Marius unokaöcsém szintén szorult anyagi helyzetbe került. Szóltam Pierre–nek, segítse ki. Majd Marceline vásárolt két új kalapot, és nekem küldette a számlát. Április 11–én reggel Marie feljött, letett az éjjeliszekrényre egy csésze pótkávét, mellé egy száraz szürke zsemlét. – Pierre beszélni akar veled. Elfogyott a pénzed! – Pierre a volt kapuslakásban lakik, a földszinten, íróasztalánál ült. Az íróasztalon pénzesládikónk – nyitva és üresen. Teljesen üresen. – Fenség, számíthatunk arra, hogy hamarosan pénz érkezik Svédországból? Vállat vontam. – Talán megkérdezhetné őfenségét, a trónörököst? – Nem tudom, hol van. – Tudnék persze kölcsönkérni, ha fenséged hajlandó lenne kötelezvényt aláírni. A svéd trónörökösnőnek napjainkban korlátlanul nyújtanának hitelt. Aláírja? – Nem. Nem tehetem. Hogyan kérhetek kölcsönt? Svéd trónörökösnőként? Nagyon kedvezőtlen benyomást keltene, és a férjem haragudna érte. Nem, ez valóban lehetetlen. Marie lépett be. – Eladhatnál némi ezüstöt, Eugénie. – Igen, azt megtehetném. Nem, azt sem! Minden ezüstneműnk monogramos. Azonnal elterjedne Párizsban, hogy pénztelenek vagyunk, s ez igen rosszat tenne Svédország hírnevének. – Zálogba csaphatnánk néhány ékszert – vélte Pierre. – Azokról nem derül ki, kinek a tulajdona. – Nem, olyan kevés az értékes ékszerem, és arra szükség lehet, ha a cárt vagy az osztrák császárt kell fogadni. – Julie–nek rengeteg az ékszere – szólt közbe Marie. – Joseph mindet magával vitte. – És miből fogod etetni a házbeli népséget? Az üres pénzesládikóra meredtem. – Hadd gondolkozzam. Hagytak. – Marie, a Clary cégnek – legalábbis a papa idejében – mindig volt lerakata Párizsban is, igaz? – Ó igen. Most is megvan. Monsieur Étienne, valahányszor Párizsba jön, felkeresi. Neked sose említette? – Nem. Nem volt oka rá.

– Úgy? – vonta fel szemöldökét Marie. – És ki örökölte a cégnek azt a felét, ami a mamáé volt? – Nem tudom... – A törvény szerint – magyarázta Pierre–az az ötven százalék három egyenlő részben jár Julie királynénak, Étienne–nek és önnek. – De Julie meg én hozományt kaptunk. – Igaz. De az a papától maradt örökségből járt. Amikor ő meghalt, a vagyon fele Étienne–re szállt, másik fele a mamára. A mama halála után tehát... – Öné a Clary cég vagyonának egyhatoda, fenség – mondta Pierre. Meg kellene beszélni Julie–vel, gondoltam, de Julie–t migrén gyötri, hogyan állítsak be hozzá azzal, hogy nincs miből vásárolni vacsorára valót? – Marie, a szakács szerezzen be húst, és mondja meg a hentesnek, hogy este kifizetjük. Te meg keríts elő nagyon gyorsan egy fiákért. A nagy szalonban zajlott az élet: Marius és Villatte térképekbe merülve játszotta le az utóbbi hónapok csatáit; Julie lányai és Hortense fiai heves harcot vívtak egy csodaszép sévres–i porcelánbonbonniére tartalmáért; Madame La Flotte sírva olvasott fel egy újságcikket Rosen grófnak – a cikkben Napoleont vérebnek bélyegezték. Mariushöz fordultam. – Hol van a Clary cég párizsi lerakata? Elpirult. – De nénikém, tudja, hogy semmi közöm a selyemkereskedéshez. Világéletemben tiszt voltam. – Szemmel láthatóan kínban volt – restellte magát Villatte előtt. – De az apád selyemkereskedő, és egész biztosan tudod, hogy hol a párizsi üzlet – makacskodtam. – Étienne minden alkalommal felkereste, valahányszor Párizsban járt. – De én sose mentem vele, én... Nagyon keményen a szeme közé néztem, és erre megtört. Halkan, gyorsan mondta: – Ha jól emlékszem, a Palais Royal egyik pincéjében. – Ezután megadta a pontos címet. A bérkocsi a Palais Royal egyik nagyon tágas, elegáns alagsori üzlete előtt állt meg. Odabent, a szépen berendezett üzletben, jól öltözött idősebb úr ült íróasztala előtt. Gomblyukában a Bourbonok fehér kokárdája. A polcok majdnem egészen üresek. – Parancsol, Madame? – Ön a Clary cég párizsi igazgatója? – Igen, Madame. A fehér szatén sajnos teljesen elfogyott, de... – Nem ezért jöttem. – Ó, értem Madame. Ruhaanyagot kíván vásárolni? Tegnapig még volt valamennyi liliomos brokátom, de azt is mind eladtam. De bársonyt vagy... – Látom, hogy az üzlet virágzik, Monsieur... – Legrand, Madame – mutatkozott be. – Mondja csak, Monsieur Legrand, ezek a fehér anyagok, a Bourbon–liliomos brokátok, a zászlókra és függönyökre való fehér szatén és muszlin – mikor érkezett ide? Tudomásom szerint a Párizsba vezető utakat lezárták. Olyan szívélyesen és hangosan nevetett, hogy dupla tokája csak úgy hullámzott a magas, merev gallér fölött. – Monsieur Clary hónapokkal ezelőtt küldte az árut Génuából. Az első szállítmányok röviddel a lipcsei csata után érkeztek. Monsieur Clary, a cég feje, igen jólértesült. Madame talán tudja, hogy Monsieur Clary – köszörülte önelégülten a torkát – sógora a lipcsei győzőnek, a svéd trónörökösnek. Érthető tehát, Madame... – És ön hetek óta árusítja fehér selymeit a régi arisztokrácia hölgyeinek? – szakítottam félbe. Diadalmasan bólintott.

A gomblyukában viselt fehér kokárdát néztem. – Sose értettem, honnan kerültek elő hirtelen ezek a kokárdák. Szóval ezek a nemes hölgyek, akiket a császár az udvarnál fogadott, titokban nekiültek kokárdát varrogatni? – De Madame... Én azonban mérges voltam, rettenetesen mérges. Most már értettem, miért tátonganak üresen a polcok. – És ön meg csak árulta a fehér selymet, egyik vég kelmét a másik után. Mialatt a francia csapatok utóvédharcot folytattak, hogy az ellenséget visszaverjék, ön itt ült és a pénzt számolgatta? – De Madame, én csak egy alkalmazott vagyok. Mellékesen az áru nagy részét még ki se fizették. A hölgyeknek akkor lesz csak pénzük, ha visszatérnek a Bourbonok és a hölgyek férjei magas pozíciókba jutnak – hirtelen elhallgatott, és gyanakodva nézett. – Madame mit kíván? – Pénzre volna szükségem. Mennyi van a kasszában? – Nem értem, Madame... – Enyém a Clary cég egyhatoda. Az alapító lánya vagyok, és sürgős szükségem van pénzre. Monsieur Legrand, mennyi van a kasszában? – Madame, nem egészen értem. Monsieur Étienne–nek két húga van: Madame Joseph Bonaparte és őfensége a svéd trónörökösnő. – Pontosan. Én vagyok a svéd trónörökösnő. Mennyi pénz van a kasszában? Monsieur Legrand reszkető kézzel mellényzsebébe nyúlt, kivette a pápaszemét, és alaposan megnézett. Eme vizsgálódás után olyan mélyen meghajolt, amennyire pocakja megengedte. Kezet ráztunk. Hangja remegett a felindulástól. – Inas voltam édesapja marseille–i boltjában, amikor fenséged gyerek volt – édes kisgyerek, de olyan pajkos, olyan rakoncátlan! – Nem ismert meg, ugye? Még szemüveggel sem? – Sírhatnékom támadt. – Rég nem vagyok már rakoncátlan, megpróbálok helytállni ezekben a napokban is. – Lehajtottam a fejem, hogy könnyeimet nyelvem hegyével elérjem. Legrand két lépéssel az ajtónál termett, és bezárta. – Most nem engedünk be vevőket, fenség. – Váltig törtem a fejem, hogyan vészelhetném át adósságok nélkül. Egy Clary nem csinálhat adósságokat, ugye? Várom a férjem, és akkor... de addig... – Egész Párizs a lipcsei hős diadalmas bevonulását várja. A cár is itt van már, a porosz király is, ő sem késhet soká. Letöröltem könnyeim. – Az elmúlt évek alatt egy fillért sem láttam a cég nyereségéből. Ezért szeretném most a lehető legtöbb készpénzt megkapni. – Nagyon kevés a készpénz. Joseph király, távozása előtt, hatalmas összeget kért. – Szemem–szám tátva maradt. Legrand nem vette észre. – Joseph király évente kétszer eljött a felesége részéért. Amennyit március végéig kerestünk a fehér anyagok titkos árusításán, mind elvitte. Csak behajtatlan kinnlevőségeink vannak. Szóval még Joseph Bonaparte is hasznot húzott a fehér kokárdákból. Tisztában volt–e vele, vagy sem – mit számít? Legrand átnyújtott néhány bankjegyet. – Itt van. Ennyi az egész. – Ez is több a semminél – mondtam, és táskámba tettem. Aztán eszembe jutott valami. – Legrand úr, azonnal be kell hajtani a kinnlevőségeket. Azt mondják, hogy a frank értéke csökkenőben van. Kint vár a bérkocsim. Üljön be, és járja végig a vevőket. Ha nem hajlandók fizetni, kérje vissza a kelmét! – De nem hagyhatom itt az üzletet. Az egyetlen megmaradt inast elküldtem árumintákkal egy régi vevőnkhöz, akinek sürgős szüksége van néhány új ruhára. Marmont marsall felesége. És bármely pillanatban itt lehet Le Roy beszerzője, éjjel– nappal dolgoznak, hogy az udvar új hölgyeit... Levettem a kabátomat. – Menjen csak nyugodtan. Majd én kiszolgálom a vevőket. – De fenség... – Mi az a „de”? Elég gyakran segítettem a marseille–i üzletben. Ne féljen, tudom, hogyan kell selyemmel bánni. Siessen, Monsieur! Legrand teljesen összezavarodva botorkált az ajtóhoz.

– Egy pillanat, Monsieur. A Clary cég nevében jár el: kérem, vegye le a fehér kokárdát. – De fenség, a legtöbb ember... – Igaz, a legtöbb ember, de nem a papám volt segédje. A viszontlátásra. Amikor elment, a pult mögé ültem, és ismét elfogott a sírás. A marseille–i emlékek miatt. A gondtalan, rakoncátlan kislány miatt, akit a papája kézen fogott, úgy tanított az Emberi Jogokra. Milyen rég volt, istenem, milyen nagyon régen... Csilingelt a csengő, és világoskék, gyönyörűen hímzett frakkban, fehér kokárdával megjelent Le Roy beszerzője. Nem ismert meg, mindig a szalon vezetőjével tárgyaltam. – Ön Le Roy anyagbeszerzője, igaz? Én helyettesítem Monsieur Legrand–t. Mivel szolgálhatok? – Monsieur Legrand–nal szerettem volna tárgyalni. – Sajnálom–mondtam, és súlyos bársonygöngyöleget vettem le a polcról. A rátűzött cédula szerint: „Madame Mère rendelése. Visszaküldve.” Sötétzöld volt – Korzika színe –, teleszőve arany méhecskékkel. – Ez az – mondtam. – Sötétzöld bársony, Bourbon–liliomokkal – és úgy fordítottam a göngyöleget, hogy a méhek fejjel lefelé lebegjenek. A beszerző elővette lornyonját, és bíráló szemmel méregette a bársonyt. – Ezek a liliomok méhekre emlékeztetnek. – Nem tehetek róla. – Emellett a sötétzöld kiment a divatból. Túl sokat láttunk belőle a császárság idején. Meg a bársony amúgy is nehéz anyag tavaszra. Nincs halványlila muszlinja? Végignéztem a polcokon – néhány tekercs muszlin árválkodott rajtuk. Amit ő kiszemelt – természetesen –, a legfelső polcon volt! Megtaláltam a létrát, és felmásztam. Ő meg folytatta a csevejt: – Josephine császárné halványlila ruhát kíván. Halvány célzásként bánatára. Abban akarja fogadni a cárt. Majdnem leestem a létráról. – A császárné – a császárné fogadni akarja a cárt? – Igen. Reméli, hogy a cár felkeresi és tárgyal vele a járandóságáról. A Bonaparte család évjáradékáról változatlanul vitatkoznak a szövetségesek. Úgy néz ki, hogy bőkezűek lesznek ezekkel a felkapaszkodott senkiháziakkal. Nos, van olyan muszlinja, amilyen nekem kell, vagy nincs? Az anyaggal a kezemben másztam le a létráról, és eléterítettem. – Túl sötét – mondta. – Sötétlila, az új divat – válaszoltam. Lenézően tekintett rám. – Miből gondolja? – Jól mutat, kissé bánatos. Éppen illik Josephine–hez. Mellesleg: pillanatnyilag csakis készpénzért árusítunk. – Szó se lehet róla. A mi kuncsaftjaink is szállításkor fizetnek. Természetesen, amint a helyzet tisztázódik... – A helyzet tisztázódott. A frank értéke csökken. Kizárólag készpénzért árusítunk. Fogtam az anyagot, és visszatettem a polcra. – Hol van Monsieur Legrand? – Mondtam már, hogy nincs itt. Pillantása végigsiklott a majdnem üres polcokon. – Látom, hogy alig van árujuk. – Eladtuk – bólintottam. – Készpénzért. Néhány tekercs szatént nézett megbabonázva. – Madame Ney – mormolta. – Világoskék szatént? – javasoltam. – Jól megy a rubin ékszereihez, és Madame la Maréchale Ney szereti az égszínkéket. – Milyen jól informált, Mademoiselle... – Désirée – mondtam barátságosan. – Nos? Mibe öltöztessük Ney marsall nejét a Bourbonoknál teendő tisztelgése alkalmából?

– Milyen keserűen beszél, Mademoiselle Désirée. Szíve mélyén véletlenül nem a Bonaparte–ok híve? – Vegye meg a világoskéket Madame Ney számára. Békebeli áron adom. – A göngyölegből kilógott egy cédula, rajta Étienne vékony betűivel az ár. Megmondtam. – Aláírok egy váltót. – Készpénzben fizet, vagy itthagyja. Más vevőim is vannak. Fizetett. – És a lila muszlin? – Kérdeztem, miközben lemértem, bejelöltem és levágtam a szatént, úgy, ahogy papától és Étienne–től láttam. – De a császárné sose fizet azonnal – siránkozott. Nem válaszoltam. Végül felsóhajtott, és azt mondta: – Jó, vágjon le hét méter muszlint. – Legyen kilenc. Akkor kitelik belőle egy stóla is. Kelletlenül kifizette Josephine ruháravalóját. Távozóban odavetette: – Szóljon Legrand–nak, hogy ma estig tartsa a zöld bársonyt. – Megígértem, hogy szólok. Még három vevőt kiszolgáltam, amíg Legrand visszatért. – Mindent behajtott? – kérdeztem. – Nem mindent, de sokat. Itt van. – Bankjegyekkel teli bőrzacskót tett elém. – Írja össze, és adok róla nyugtát. Leírta az összegeket, kiállította és elém tolta aláírásra a nyugtát. Egy pillanatig gondolkoztam, majd így írtam alá: Désirée, Svédország trónörökösnője, született Clary. – Mostantól kezdve rendszeresen elszámolok Étienne fivéremmel. Ja igen, és szerezzen be annyi lila muszlint, amennyit csak tud, ez lesz az új divat, majd meglátja. És tegye félre Le Roynak a zöld bársonyt, amit Madame Mère visszaküldött. Nem, nem viccelek, tényleg igényt tart rá. Au revoir, Monsieur Legrand. Visszaültem a bérkocsiba, megadtam a címet; a kocsis átnyújtott egy újságot. Különkiadás volt, Napoleon lemondó nyilatkozatával. Miközben olvastam, mindenféle más gondolatok is szaladgáltak a fejemben: ma este borjúhúst vacsorázunk, vigyázni kell a pénzzel teli táskára, tavasz érződik a levegőben... A pékségek és a fűszerüzletek előtt hosszú asszonysor, és a lemondó nyilatkozat szétmállik a nedves kövezeten. A kocsi hirtelen megállt. Csendőrkordon zárta el a Rue d'Anjou–t. A kocsis leszállt, és ajtót nyitott. – Nem mehetünk tovább – mondta –, lezárták a Rue d'Anjout; várják a cárt. – De nekem muszáj bejutnom, ott lakom! A kocsis megmagyarázta egy csendőrnek, tovább is engedtek, de gyalog. Kiszálltam, és kifizettem a bérkocsit. A csendőrök a két járda hosszán álltak sorfalat, az úttest üres volt, lépteim koppanását visszhangozta. Néhány lépésre a háztól megállított egy lovas törzsőrmester. – Nincs átjárás! Felnéztem rá. Arca ismerősnek tetszett. Igen, ez az ember állt éveken át a házunk előtt, a rendőrminiszter megbízásából. Sose tudtam eldönteni: védelmet jelképez–e, vagy megfigyelést. Napoleon őrt állíttatott minden marsall háza elé. Ez az őrmester idősebb férfi volt, kopott egyenruhában, elnyűtt kalappal. Háromszögletű kalapján feltűnt egy sötétebb folt: a két nappal ezelőttig viselt háromszínű kokárda helye. Nyilvánvaló, hogy szándékosan nem ugyanarra a helyre biggyesztette a most már kötelező fehér kokárdát – emez kissé oldalt lógott, lazán odafércelve – Engedjen át, tudja, hogy ebben a házban lakom. – Házunk felé intettem; a kapu előtt csendőrök tömörültek. – Őfelsége az orosz cár fél óra múlva felkeresi őfenségét, a svéd trónörökösnőt. Parancsom van rá, hogy senkit ne engedjek a ház közelébe – hadarta, anélkül hogy rám nézett volna. „Úristen, még csak ez hiányzott! A cár jön hozzám látogatóba!” – Akkor pedig azonnal engedjen át! – kiáltottam nagyon mérgesen. – Át kell öltöznöm!

De a kopott őrmester továbbra is a semmibe merengett. Toppantottam. – Lenne szíves rám nézni? Évek óta ismer! Nagyon jól tudja, hogy ebben a házban lakom! – Elnézést, tévedtem, összetévesztettem fenségedet Bernadotte marsall feleségével. – Végre rám nézett, szeme tele rosszindulattal. – Még egyszer elnézést kérek. Természetesen ön az a hölgy, akit a cár felkeres. – Felordított: – Utat a svéd trónörökösnőnek! A két csendőrsorfal közti utat vesszőfutásnak éreztem. Lábam ólomnehéz volt, mégis szaladtam. Otthon már nagyon vártak. Már nyitották is belülről az ajtót, Marie kapott el, amikor bezuhantam. – Gyorsan, siess – mondta fél óra múlva itt a cár. Odadobtam a pénzeszacskót Pierre–nek, és felszaladtam a szobámba. Marie gyorsan levetkőztetett, Yvette nekiesett a hajamnak; kimerülten hunytam be a szemem. Marie rám erőszakolt egy pohárka konyakot, amit egyből felhajtottam. Égette a torkom. – Mit veszel fel? – kérdezte Marie. A bíborszínű bársonyruhát választottam, amiben utoljára jártam Napóleonnál. Éppen szemhéjamat festettem arannyal és ajkam rúzsoztam, amikor a tükörben megláttam Julie–t, borvörös ruhában, kezében kis koronával. – Désirée, tegyem fel a koronát? Megfordultam, és értetlenül meredtem rá. Úgy lefogyott, hogy a vörös ruha, amely egyébként sem áll jól neki, bő redőkben lógott rajta. – Az Isten szerelmére, minek neked a korona? – Gondoltam, hogy amikor – amikor bemutatsz a cárnak, úgy mutatsz be, mint királynét, és akkor... Visszafordultam, és a tükörben visszaverődő arcához beszéltem. – Julie, valóban azt akarod, hogy bemutassalak? Energikusan bólintott. – Természetesen. Megkérem, hogy védje az érdekeinket, a gyermekeimét és az enyémet. Az orosz cár... – Julie Clary, nem szégyelled magad? Napoleon épp hogy lemondott, családja osztozott sikereiben, te két koronát is kaptál tőle – most meg kell várnod, mit döntenek felőled. A te érdekeid – nagyot nyeltem. Torkom teljesen kiszáradt. – Julie, nem vagy már királyné, csupán Julie Bonaparte, született Clary. Nem több. De nem is kevesebb. Csörömpölve esett a földre a kis korona. A következő pillanatban Julie bevágta maga mögött az ajtót. Yvette fülemre kapcsolta az özvegy svéd királynétól kapott fülbevalót, Marie lehúzta a cipőm és a harisnyám, és ezüst szandált adott rám, miközben elmesélte, hogy sokan kerestek. – Mit mondtál nekik? – Semmit. Hosszú ideig voltál távol. – Igaz. Elküldtem az üzletvezetőt, hogy hajtsa be a kintlevőségeket, én meg addig kiszolgáltam a vevőket. – Még öt perc – mondta Marie. – Hogy megy a bolt? – Ragyogóan. Adj meg egy pohár konyakot. Marie szó nélkül töltött, én meg szó nélkül kiittam. Most is égette a torkom, de most már kellemesen. Megnéztem magam a tükörben. Ehhez a ruhához legutóbb ibolyát hordtam. Kár, hogy most nincs... – Mellesleg, Eugénie, valaki virágot küldött neked. Ibolyát – mondta Marie. – A kandallópárkányra tettem a kis szalonban. Indulj már. Nem tudom, a fáradtság vagy a konyak tette–e, de úgy lebegtem le a lépcsőn, mintha álmodnék. A hallban sorakoztak fel mindnyájan: Marceline, Clary tábornok,

Madame La Flotte, Julie lányai, Hortense fiai, Rosen gróf (udvari egyenruhában) és hátul meghúzódva Villatte ezredes. – Szeretném, ha valamennyien átmennének a nagy szalonba, és ott várnának. A cárt a kis szalonban fogadom. – Döbbent meglepetés ült ki az arcokra. – Rosen gróf, látom, sikerült szárnysegédi díszegyenruhát beszereznie. – Őfensége juttatta el egy orosz adjutánson keresztül. „Jean–Baptiste a legapróbb részletről sem feledkezik meg” – gondoltam. – Rosen gróf, ön kísér be a kis szalonba. – És mi? – kiáltott fel Marceline. Az ajtóból szóltam vissza: – Remélem, egyetlen francia sem kívánja, hogy bemutassák egy ellenséges ország fejének addig, amíg meg nem köttetik a béke Franciaország és a szövetséges országok között. Legjobb tudomásom szerint a francia császár néhány órája mondott le. Marius elpirult, Marceline értetlenül rázta a fejét. Madame La Flotte ajkába harapott, és a gyerekek megkérdezték, hogy bekukucskálhatnak–e a kulcslyukon. A kis szalonban kifogástalan rend volt. Pezsgősüvegek és poharak, édességek a tükör előtti asztalkán, a kandallópárkányon, ezüst kosárkában, hervadásnak indult apró ibolyák, mellettük lepecsételt boríték. Kintről trombitahang, lódobogás. Hintó állt meg a ház előtt. Mozdulatlanul álltam a szoba közepén. Nyílt az ajtó, és beviharzott a cár: kerek képű óriás, világos hajjal, gondtalan, kisfiús mosollyal. Vakító fehéregyenruhában, csillogó arany váll–lappal. Szorosan a nyomában Talleyrand és egy csomó idegen egyenruhás férfi. Meghajoltam, és kezet nyújtottam, az óriás kezet csókolt. – Fenség, legbensőbb kötelességemnek éreztem, hogy tiszteletemet tegyem annak a férfiúnak a feleségénél, aki olyan sokkal járult hozzá Európa felszabadításához – mondta a cár. Két szolgálóm nesztelenül forgolódott, pezsgőt kínált. A cár mellém ült a kerevetre, Talleyrand velünk szemben foglalt helyet. – Benevento hercege volt szíves felajánlani nekem a házát – mosolygott a cár. „Vajon mindig hófehér uniformist visel? – tűnődtem. – Csatában is? Butaság, a cár nem harcol: ő uralkodó, aki győzelmi jelentéseket vár el a tábornokoktól. Csupán Jean–Baptiste herceg és hadvezér egyszemélyben” – mosolyogtam a pezsgőspoharamba. – Rendkívüli módon sajnálom, hogy fenséged férje nem vonult be velem együtt Párizsba – mondta hirtelen összeszűkülő szemmel. – Pedig számítottam rá. A Rajnán való átkelés idején váltottunk néhány levelet, kisebb nézeteltérésünk támadt Franciaország leendő határait illetően... Kortyoltam, és belemosolyogtam pezsgőspoharamba. – Örültem volna, ha őfensége részt vesz az új Franciaország kialakításáról folytatott megbeszéléseken. Fenséged férje végül is jobban ismeri a francia nép óhaját, mint én, vagy kedves kuzinjaim, az osztrák császár vagy a porosz király. Mi több: ők és tanácsadóik esetleg teljesen eltérő és részrehajló érdekeket képviselhetnek. – A cár kiürült poharát egyik szárnysegéde töltötte meg. Szolgálóimat a közelébe se engedték. Mosolyogtam. – Fenség, türelmetlenül várom férjének érkezését. Ön talán tudja, mikor jön? Fejet ráztam, és kortyoltam. – Franciaország ideiglenes kormánya, élén barátunkkal, Benevento hercegével – Talleyrand felé emelte poharát, és Talleyrand biccentett – úgy informált bennünket, hogy Franciaország a Bourbonok visszatérését óhajtja, csupán az ő restaurációjuk biztosíthatja a belső békét. Bevallom, ez meglepett. Fenségednek mi a véleménye? – Nem értek a politikához, Sire.

– A fenséged férjével folytatott gyakori megbeszélések során azaz érzésem támadt, hogy a Bourbon–dinasztiát – hm – a francia nép nem fogadná kitörő örömmel. Ezért azt javasoltam őfenségének – üres poharát úgy tartotta oda szárnysegédjének, hogy szemét le nem vette rólam – , azt javasoltam a férjének, Madame: vegyük rá a francia népet, válassza királyának Jean–Baptiste Bernadotte marsallt, a svéd trónörököst. – És a férjem mit válaszolt, felség? – Semmit, fenség, teljesen érthetetlenül: semmit. Drága kuzinom, a svéd trónörökös, nem válaszol leveleimre, nem jelenik meg Párizsban a megbeszélt időben, futáraim nem tudnak kapcsolatot teremteni vele. Őfensége – eltűnt. – Kiürítette frissen töltött poharát, és bánatosan nézett rám. – Ausztria császára és Poroszország királya a Bourbonok visszatérését támogatja, Anglia pedig felajánlotta, hogy hadihajón hozza át XVIII. Lajost. Minthogy a svéd trónörököstől nem jött válasz, eleget teszek a francia kormány és szövetségeseim kívánságának. – Elgondolkodva nézett poharába. –Kár – mondta nagy kár. – Hirtelen hozzáfűzte: – Milyen bájos a szalonja, Madame. Felálltunk; a cár az ablakhoz ment, és kinézett. Egész közel álltam hozzá, alig értem a válláig. – Ez Moreau volt háza – mondtam. A cár, szomorú emlék hatására, hirtelen behunyta a szemét. – Ágyúgolyó vitte el mindkét lábát. Vezérkaromban szolgált, szeptember elején halt meg. Nem tudta, fenség? Homlokomat a hűvös ablaktáblához szorítottam. – Moreau régi barátunk volt. Még abból az időből, amikor férjem meg ő remélték, hogy megmenthetik a francia nép számára a köztársaságot. – Nagyon halkan beszéltem, Talleyrand sem hallhatta. – És emiatt nem fogadja el fenséged férje az én javaslatomat? Nem válaszoltam. – A hallgatás is válasz – mosolygott. Azután eszembe jutott valami– és nagyon mérges lettem. – Sire! Lehajolt. – Igen, drága kuzin? – Ön nemcsak a francia koronát ajánlotta fel férjemnek, hanem egy nagyhercegnő kezét is! Nevetett. – Mondják, hogy a falnak is füle van. De hogy Åbo vastag falainak is!... Tudja, fenség, hogy mit válaszolt a férje? „Én már nős vagyok” – és soha többé nem érintettük ezt a kérdést. Megnyugtatja, fenség? – Sose nyugtalanított, Sire. Legalábbis – ez nem. – Kér egy újabb pohárral, drága – kuzin? Talleyrand csatlakozott hozzánk, pohárral a kezében, és többé nem moccant mellőlünk. – Ha bármit tehetek önért, drága kuzinom, boldogan állok rendelkezésére. – Nagyon kedves, Sire. De nincs szükségem semmire. – Díszőrségre, orosz gárdatisztekből? – Ó nem! – kiáltottam. Talleyrand gúnyosan mosolygott. – Értem – mondta komoran a cár –, persze teljesen megértem, drága kuzin. – Kezem fölé hajolt. – Ha szerencsém lett volna régebbről ismerni önt, sose tettem volna azt a javaslatot, ott Åbóban. – Jót akart, Sire. – Családom hölgyei, akik számításba jöhettek volna, nagyon rútak. Míg ön, drága, nagyon drága kuzin – a mondat második fele sarkantyúinak pengésébe fúlt. Környezetével együtt eltávozott. Rég eltávoztak. Én meg csak álltam ott a szoba közepén, moccanni sem volt erőm. Körülnéztem, és Moreaura gondoltam, aki visszajött Amerikából, hogy Franciaország szabadságáért harcoljon. Nem érte meg a fehér zászlókat, a fehér kokárdákat... A szolgálók kezdték kihordani az üres pezsgőspoharakat. Szemem a kandalló párkányára tévedt. A hervadozó ibolyákra. – Rosen gróf, honnan e virágok?

– Caulaincourt hozta, Fontainebleau–ból jövet. Talleyrand–hoz igyekezett, hogy átnyújtsa a császár lemondó nyilatkozatát. A kandallóhoz léptem. A lepecsételt boríték nem volt megcímezve. Feltéptem – egyetlen ív papír, rajta egyetlen betű: N. Kivettem a csokor ibolyát az ezüstkosárkából. Illatuk átható, mintha még frissek, élők volnának, jóllehet félig elhervadtak már. – Fenség – köszörülte torkát mögöttem Rosen –, elnézését kérem, hogy ilyesmivel terhelem. Fenséged mostanáig rendszeresen fizette járandóságomat – hebegte –, de most már hetek óta nem kaptam pénzt, és néhány sürgős elintéznivaló arra kényszerít... – Pierre – úgy értem, udvarmesterem azonnal kifizeti. – Fenség, kérem, csak akkor, ha ez nem okoz önnek fejfájást. Tudom, hogy ön sem jutott hozzá hosszabb ideje az önt megillető összegekhez. – Így van. Ezért vagyok ma ilyen fáradt. Egész nap dolgoztam, hogy pénzt szerezzek a háztartásra. – De fenség! – bámult rám döbbenten. – Ne ijedjen meg, selymet árultam. Nincs benne semmi méltóságon aluli, gróf úr! Az ember leemel néhány vég selymet, szatént, bársonyt, leméri, levágja, becsomagolja, leszámlázza. Nagyon jól tudja, hogy selyemkereskedő lánya vagyok! – De – de fenségednek szívesen kölcsönözne akárki! – Igaza van, Rosen gróf. De fenséges férjem minden megtakarított pénzét a Vasa– ház adósságainak kifizetésére fordította. Nem szeretném adósságokkal elindítani a Bernadotte–dinasztiát. És most jó éjszakát, kedves gróf. Mentsen ki, és kérje meg Julie királynét, foglaljon helyet az asztalfőn. Remélem, ízlik majd a borjúsült! Rettenetes fáradt voltam. Selyemárusítás – Napoleon lemondása – a cár látogatása – Moreau halálhíre – ibolyák Fontainebleau–ból. – Szédültem a fáradtságtól. Marie várt a lépcső alján; átkarolt és felvezetett. Szobámban valami fényesbe botlottam, le akartam hajolni, hogy felemeljem. – Hagyd, csak Julie egyik koronája – mondta Marie. Levetkőztetett, ágyba dugott, gondosan betakargatott, úgy, mint gyerekkoromban. Éjszaka felébredtem, és hirtelen felültem. Körös–körül sötétség és néma csend. Kezemet a halántékomra szorítottam, hogy eszembe jusson: mi az, ami felébresztett. Mi volt az? Egy gondolat? Egy álom? Nem – az az érzés, hogy valami történik ma éjjel, lehet, hogy ebben a percben, valami, amit tudat alatt egész este éreztem, valami – hirtelen tudtam. A császár lemondása – és az ibolyák. Gyertyát gyújtottam, és az öltözőasztalomhoz mentem, melyen ott feküdt még a lemondási nyilatkozatot hirdető különkiadás. Nagyon–nagyon alaposan átolvastam: ...a császár kijelenti, hogy lemond Franciaország és Olaszország trónjáról, és minden áldozatot hajlandó meghozni, akár az életét is... Ez az: „minden áldozatot, akár az életét is...” Ezek a szavak keltettek fel. Tudtam, biztosan tudtam, hogy öngyilkosságra készül. Ezért küldte az ibolyákat: az élete végén járó férfi visszatekint a megtett útra, az út elejére, s ott a fiatal lány, virágzó sövényre támaszkodik az álmodó kertben – neki küldi utolsó üdvözletét –, neki, aki az első volt... Ez az ibolyacsokor a bizonyság arra, hogy véget akar vetni az életének. Megparancsolom Villatte–nak, hogy azonnal vágtasson Fontainebleau–ba, s ha kell, erőszakkal hatoljon be Napoleon hálószobájába. Lehet, hogy már késő. Akkor is muszáj felkelteni Villatte–ot és mindent megtenni, muszáj! Muszáj? Miért? Miért kellene visszarántani a szakadék széléről? Mi lesz vele azután. ..? Lecsúsztam a székről, a padlón kucorogtam, öklömet harapdáltam, ordítani szerettem volna, felébreszteni mindenkit. Nagyon hosszú volt az éjszaka... Hajnalban másztam csak vissza az ágyba; minden tagom fájt, rettenetesen átfáztam.

Reggeli után szóltam Villatte–nek: – Menjen Talleyrand hivatalába, és érdeklődjön a nevemben Napoleon császár egészsége iránt! Rosen gróffal a lerakatba hajtottunk; magammal vittem, mert megtudtam, hogy a poroszok mindenütt úgy „vásárolnak”, hogy nem fizetnek. Épp akkor toppantunk be az alagsori üzletbe, amikor Monsieur Legrand kétségbeesetten viaskodott néhány porosz katonával, akik az utolsó vég selymeket akarták ingyen elvinni. Gyorsan előretoltam Rosent. – Párizs azzal a feltétellel kapitulált, hogy a katonáknak nem engedélyezik a fosztogatást – mondta udvariasan. Hátba böktem: – Kiáltson rájuk! Rosen mély lélegzetet vett, és rájuk kiáltott: – Jelenteni fogom Blücher tábornoknak! – A poroszok morogtak. Még egyszer megtapogatták az anyagot, kelletlenül elővették pénztárcájukat, és fizettek. Amikor hazatértünk, hatalmas tömeg álldogált a ház előtt. Két orosz gárdista lépdelt ünnepélyesen oda–vissza a kerítés mentén. Óriási szakálluk volt, és félelmet gerjesztő külsejük. Tisztelegtek. – Díszőrség – magyarázta Rosen. – Mire vár ez a tömeg? És miért néznek fel az ablakokra? – Lehet, hogy híre ment, hogy őfensége ma érkezik. Végül is holnap tartják az uralkodók és a fővezérek hivatalos bevonulását. Elképzelhetetlen, hogy ő királyi fensége ne venne részt rajta, svéd csapatai élén. „Elképzelhetetlen... igen... elképzelhetetlen...” Ebéd előtt Villatte ezredes beszámolt a Talleyrand hivatalában tett látogatásról. – Először hímeztek– hámoztak, de amikor megmondtam, hogy ön küldött, Talleyrand bizalmasan elárulta, hogy... – Villatte megismételte, amit Talleyrand–tól hallott. – Felfoghatatlan – mondta. Az ebédet nyomasztó csendben ültük végig. Még a gyerekek is hallgatagon kuksoltak. – Történt valami? – kérdeztem. Először nem kaptam választ. Azután észrevettem, hogy Julie könnyekkel küszködik. – Olyan furcsa lettél Désirée. Olyan idegen... és olyan... olyan megközelíthetetlen. Egészen megváltoztál... – Rengeteg a gondom, rosszul alszom. Ezek nagyon nehéz napok. – Nem mutattál be minket a cárnak – zokogott. – És a gyerekek úgy szeretnék látni a holnapi parádét, de senki sem meri megkérdezni tőled, kölcsönadnád–e a hintódat. A svéd címeres hintóban ezek a szegény gyerekek biztonságban lennének... – Közöltem, hogy szívesen kölcsönadom, én amúgy is itthon maradok. Szemmel láthatóan felvidult mindenki... Az április 12–ről 13–ra virradó éjszakát ébren töltöttem. Este tizenegy körül elcsitult a kinti moraj; a kíváncsiskodók hazamentek. A Rue d'Anjou csendjét csak az orosz díszőrség lépteinek zaja törte meg. Az óra éjfélt ütött, majd egy órát – a győzelmi felvonulás napjának első óráját. Minden izmom megfeszült. Hallgatóztam. Minden idegszálammal hallgatóztam, azt hittem, beleőrülök. Két óra. Kocsizörgés veri fel a csendet. Házam előtt áll meg. Az őrség vigyázzba vágja magát, és tiszteleg. Hangos kopogás a kapun, hangokat hallok, három vagy négy hangot, de nem azt, amelyre várok. Mozdulatlanul, csukott szemmel fekszem. Valaki felrohan a lépcsőn. Valaki feltépi az ajtót, ajkam, szemem, homlokom, arcom csókolgatja: Jean–Baptiste, az én Jean–Baptiste–om! – Enned kell valamit, hosszú utat tettél meg – mondom sután, és kinyitom a szemem. Ágyamnál térdel, arca a kezemen nyugszik. Másik kezemmel megsimogatom a haját. Megőszült. A gyertyafénynél látom, hogy teljesen megőszült. – Hosszú utat, nagyon–nagyon hosszú utat – mondja fakó hangon. Felülök. – Gyere, Jean–Baptiste. Menj a szobádba, pihenj le. Én meg leszaladok a konyhába, készítek valami ennivalót, jó? Nem mozdult. Fejét az ágy széléhez nyomta, és nem mozdult. – Jean–Baptiste, itthon vagy, végre itthon! Lassan felemelte a fejét.

– Állj fel, Jean–Baptiste. Vár a szobád és... Végigsimította homlokát, mintha régi emlékeket akarna kitörölni. – Igen, igen, persze. El tudod őket mind helyezni? – Mind? – Nem egyedül jöttem. Velem van Brahe és Löwenhjelm, és Stedingk admirális és... – Ki van zárva. A ház amúgy is túlzsúfolt. A hálószobádon és öltözőszobádon kívül minden szoba foglalt. – Foglalt? – Igen. Julie van itt a lányaival, Hortense gyerekei, Talpra ugrott. – Azt akarod mondani, hogy menedéket nyújtottál az összes Bonaparte–nak és a svéd államkassza költségén eteted őket? – Nem az összes Bonaparte. Csak Julie és a gyerekek és egypár Clary. Ami az etetést illeti: a háztartási költségeket, a szárnysegédi illetményeket és egyéb kiadásokat a saját pénzemből fedezem. – Saját pénzedből? – Igen, abból a pénzből, amit a Clary cégnél kerestem selyemeladással. – öltözőszobámba mentem, és nercgalléros, csinos zöld köntösömbe bújtam. – És most megyek, és készítek neked meg az uraknak valami ennivalót. És ötkor megtörtént a csoda: Jean–Baptiste elnevette magát. Ágyamra ült, rázta a nevetés, és kitárta karjait: – Kicsi lányom, páratlan kicsi lányom, gyere ide! Svédország és Norvégia trónörökösnője selymet árul! Ide gyere, kicsi lányom! Odamentem. – Nem tudom, mi olyan mulatságos. Kifogytam a pénzből, és olyan rettenetes a drágaság. Majd meglátod! – Két héttel ezelőtt pénzesfutárt küldtem hozzád. – Sajnos, nem érkezett meg. Figyelj csak: ha az urak megreggeliztek, elmehetnek szállodai szobát keresni. Ismét komoly lett. – Megszállhatnak a svéd főhadiszálláson, a Rue St. Honorén. – Kinyitotta a hálószobáink közti ajtót. Bevilágítottam a gyertyával. – Rád vár itt minden – mondtam. De ő úgy nézett a régi szobára, a régi bútorokra, mintha sosem látta volna. – Azt hiszem, én is a Rue St. Honorén fogok lakni. – Hangja ismét színtelen lett. – Tudod, nagyon sok embert kell majd fogadni. Itt nem tehetem, nem. Megérted, Désirée? – Egyáltalán nem akarsz itt maradni? Átkarolt. – Azért jöttem csak Párizsba, hogy a svéd csapatok is részt vehessenek a győzelmi parádén és hogy találkozzam a cárral. De egyet mondhatok: ebbe a szobába nem térek vissza, soha! – De hisz öt perccel ezelőtt még az egész vezérkarral itt akartál maradni! – Ezt akkor mondtam, amikor még nem láttam a szobámat. Bocsáss meg, tévedtem. Ahonnan én jövök, oda nincs visszaút. – Magához szorított. – Így. És most gyerünk le. Az urak alig várják, hogy üdvözölhessenek. És Fernand biztos készített már valami ennivalót. – Fernand említése visszarántott a valóságba. Kicsit kipúdereztem–kirúzsoztam magam, és karonfogva lementünk az ebédlőbe. Megláttam a fiatal Brahét (legszívesebben megpusziltam volna, de Löwenhjelm miatt nem mertem), Löwenhjelmet, a temérdek rendjelet viselő Stedingk admirálist és a vadonatúj, aranygombos libériába bújtatott Fernand–t. – Oscar hogy van? – kérdeztem tőle. Jean–Baptiste elővett néhány levelet. – Katonai indulót komponált a herceg! – mondta büszkén. Szívem örömre dobbant ennek hallatán. Fernand kávéja keserédes volt. „Mint ez a hazatérés” – gondoltam. Leültünk a kandalló elé, a nagy szalonban. Észrevettem, hogy Jean–Baptiste a szoba távolabbi, homályba olvadó falát nézi: az első konzul portréját. Csevegésünk elhalt. Kínos csend lett. Jean–Baptiste végül hozzám fordult, és éles hangon kérdezte: – És – ő?

– A császár Fontainebleau–ban várja a döntést sorsa felől. Egyébként – tegnapelőtt éjjel öngyilkos akart lenni. Micsoda? – kiáltott fel mindenki, csak Jean–Baptiste hallgatott. – Az orosz hadjárat óta a császár mindig hordott magánál mérget – meséltem, a kandalló tüzébe nézve. – Éjjel lenyelte. Inasa azonban észrevette, és azonnal megtette a szükséges intézkedéseket. Napoleon most már teljesen jól van. – Milyen intézkedéseket? – érdeklődött Löwenhjelm. – Hát–ha pontosan tudni akarják: Constant, az inas, ledugta ujját a császár torkán, és Napoleon hányt. Utána hívatták Caulaincourt–t, aki tejet itatott vele. Erős gyomorgörcsei voltak, de ma reggel már korán talpon volt, és leveleket diktált. – Micsoda abszurdum – mondta Stedingk –, egyszerre tragikus és nevetséges. Ha végezni akart magával, miért nem lőtte főbe magát? – Hallgattam. Jean–Baptiste alsó ajkát harapdálta. Megint csend telepedett ránk, ólomsúlyú csend. Végül Brahe gróf szólalt meg, torkát köszörülve: – Fenség, ami a holnapi győzelmi felvonulást illeti... Jean–Baptiste összerezzent, végigsimította homlokát, majd megszokott, precíz modorában szólt: – Elsősorban a cárral kell tisztáznom minden valós és minden esetleges félreértést. Mint tudják, elvárta tőlem, hogy a szövetségesekkel együtt hatoljak francia földre. Nem tettem. Egyetlen csatát nem vívtam francia földön. Ha ezt szövetségeseim rossz néven veszik tőlem... Kérdően nézett Brahéra, aki megválaszolta a kimondatlan kérdést: – Hetekig bolyongtunk cél nélkül. Őfensége látni akarta a harcmezőket. – A falvakban kő kövön nem maradt. Így nem szabad háborúzni – morogta Jean– Baptiste. Löwenhjelm ezt a pillanatot találta alkalmasnak arra, hogy vastag levélköteget húzzon elő. – A cár megválaszolatlan levelei, fenség. Elsősorban arról szólnak, hogy... – Ki ne mondja! – kiáltott Jean–Baptiste. Még sose láttam így kijönni a sodrából. Előrehajolt, és a tűzbe meredt. Észrevettem, hogy a svédek engem néznek behatóan. Én voltam az utolsó reményük. – Jean–Baptiste – kezdtem el. De jelét sem adta, hogy meghallott volna. Felkeltem, oldalához térdeltem, fejemet a karjára fektettem. – Jean–Baptiste, meg kell hallgatnod az urakat. A cár felkínálta neked a francia koronát, ugye? Éreztem, hogy minden izma megfeszül, de nem hagytam abba: – Nem válaszoltál a cárnak. így vált lehetségessé, hogy holnap XVIII. Lajos fivére, Artois grófja Párizsba jöjjön és előkészítse a Bourbonok visszatérését. A cárnak nincs más választása, mint hogy engedjen szövetségesei kívánságának és annak amit Talleyrand sugall. – De a cár sose fogja megérteni, miért maradtam távol a franciaországi hadjárattól és miért nem válaszoltam a javaslatára. Svédország nem engedheti meg magának, hogy nézeteltérései legyenek a cárral. Nem érted? – Jean–Baptiste, a cár nagyon büszkén vallja magát a barátodnak. És megérti, hogy nem fogadhatod el a francia koronát. Mindent megmagyaráztam neki. – Mit csináltál? – Jean–Baptiste vállon ragadott és rám meredt. – Mindent megmagyaráztál? – Igen, itt járt, hogy tiszteletét tegye a lipcsei győző feleségénél. – Micsoda megkönnyebbült sóhajok... Felálltam. – És most, uraim, legjobb lenne, ha pihennének néhány órát a holnapi – vagy mai? – felvonulás előtt. Remélem, hogy rendes szállást kapnak a Rue St. Honorén. Gyorsan kimentem. Mindennek van határa; nem akartam látni, hogyan távozik el otthonából Jean–Baptiste. De utánam jött a lépcsőn, karját vállamra tette, és félig rám támaszkodva hálószobámba vonszolta magát. Ágyamra rogyott. Elétérdeltem, csizmáját próbáltam lehúzni. – Segítened kell, Jean–Baptiste, különben nem bírom... Ha tudnád, milyen fáradt vagyok. – Levetkőztettem és melléfeküdtem, magunkra húztam a takarót, és elfújtam a gyertyát. De a reggel fénye már könyörtelenül besütött a spalettákon.

– Ez az átkozott győzelmi felvonulás – mormogta. Majd: – Nem bírok csinnadrattával végigvonulni a Champs–Élysées–n, egyszerűen nem bírok! – Dehogynem bírsz! Tartozol ennyivel a svédeknek, akik Európa szabadságáért ontották vérüket és most győzedelmesen akarnak felvonulni, trónörökösükkel az élen. Mennyi ideig tarthat? Egy, legfeljebb két órát. Kibírod. Sokkal könnyebben, mint – Lipcsét, Jean–Baptiste. Mély sóhaj. – Grossbeerennél a legrégibb bajtársaimat küldte ellenem... – Felejtsd el, Jean–Baptiste, felejtsd el. – Gyűlöltem magam, mégis folytatnom kellett. – Gondolj arra, hogy miért harcoltál! – Miért? Talán azért, hogy visszatérhessenek a Bourbonok? Désirée, tulajdonképpen mit mondtál a cárnak? – Azt, hogy Franciaországban köztársasági vagy, Svédországban meg trónörökös. Nem pontosan ezekkel a szavakkal, de megértette. Elhallgatott, könnyebben lélegzett. – Mondtál neki még valamit, kicsi lány? – Igen... Hogy a francia koronát nem akarod ugyan, de egy orosz nagyhercegnőt szívesen feleségül vennél. Nehogy azt higgye, hogy minden ajánlatát visszautasítod. – Mhm... – Alszol? – Mhm... – A cár úgy véli, helyesebb, ha mellettem maradsz. A raktáron lévő nagyhercegnők ugyanis meglehetősen csúfak. – Mhm – végre elaludt. Álma rövid és nyugtalan volt, mint egy út menti fogadóba betérő alkalmi utasé. Fernand és Marie veszekedése a nagy vasaló használatáról ébresztette fel. Öltözőszobájába ment, ahol Fernand segített neki felöltözködni. Marie közben behozta reggelinket, és morgott: – A marsall otthon hagyhatta volna Fernand–t. – Hol otthon? – Természetesen Stockholmban. A jégcsapok között. Az öltözőink közti ajtó nem volt rendesen becsukva, s egy idő után meghallottam Brahe és Löwenhjelm hangját. Jelentették, hogy megérkezett a svéd miniszterelnök, Wettestedt és hogy a svéd főhadiszállást megostromolták. Az utcát lezárták, és a cár egy orosz ezredet bocsátott a svédek rendelkezésére. Jean–Baptiste válasza olyan gyors volt, alig néhány szót sikerült elkapnom: – Svéd dragonyosok... nem kell orosz őrség... Majd Löwenhjelm apránként felsorolta, kik voltak az ostromlók. Nem Párizs népe, amitől Jean–Baptiste tartott, nem. Hanem: Talleyrand – a francia kormány képviseletében –, Ney marsall, Marmont marsall, a porosz király személyi szárnysegéde, a brit nagykövet, a párizsi polgárok küldöttsége és így tovább. A felsorolás közepén tartott, amikor szóltak, hogy Villatte ezredes kíván tisztelegni. Jean–Baptiste azonnal kérette. Én is bementem. Fernand kölnivizet hintett Jean–Baptiste–ra és átnyújtotta neki a becsületrend nagykeresztjét. Jean–Baptiste, megszokásból, gondolkodás nélkül átvette, majd hirtelen megállt a keze – mintha ott helyben megfagyott volna... Löwenhjelm figyelmeztette, hogy múlik az idő, sietni kell. Jean–Baptiste lassan feléledt, és nyakába tette a láncot a nagykereszttel. E pillanatban lépett be Villatte ezredes. Jean–Baptiste gyorsan megfordult, hozzásietett, kezével vállát veregette. – Villatte, be örülök, hogy látom! Villatte vigyázzban állt. Jean–Baptiste vállon rázta. – Nos, öreg cimbora? Villatte szobormereven, kőkemény arccal állt. Jean–Baptiste keze lecsúszott barátja válláról. – Mit kíván, ezredes? – Tudomásomra jutott, hogy a szövetségesek tegnap elrendelték a francia hadifoglyok szabadon bocsátását. Ezért én is kérem – szabadon bocsátásomat. Nevettem. De Villatte nem mosolygott. Arca nagyon szomorú volt.

– Természetesen ön is szabad, ezredes – mondta Jean–Baptiste. – De nagyon örülnék, ha egyelőre, vendégként, velünk maradna. – Köszönöm a barátságos ajánlatát, fenség. Sajnálom, de nem fogadhatom el, és azonnali elbocsátásomat kérem fenségedtől. – Villatte – szóltam közbe –, olyan hosszú utat tettünk meg együtt. Nem maradna mégis velünk? – A császár felmentette hadseregét a hűségeskü alól – folytatta elfúló hangon Jean–Baptiste. – Marsalljai sorra jelentkeznek nálam. Miért akar épp ön... – Azért, fenség, éppen azért, mert a marsallok még azt sem tartották szükségesnek, hogy volt főparancsnokuktól elbúcsúzzanak. Én csak egyszerű ezredes vagyok, fenség, de tudom a kötelességem. Először Fontainebleau–ba megyek, majd csatlakozom ezredemhez. Sarkon fordult és eltűnt. Jean–Baptiste arca teljesen elszürkült. – Jean–Baptiste, mielőtt elmennél, szeretnék négyszemközt beszélni veled – mondtam, és öltözőszobámba mentem. Követett. Az öltözőasztal előtti székre mutattam. – Ülj le! – Akkor előszedtem arcfestékes tégelyem, és óvatosan, nagyon óvatosan festéket kentem halottsápadt arcára. – Megbolondultál, Désirée – nem engedem! Gondosan elkentem a pirosat, egész természetesnek hatott. – Nem hagyom, hogy ilyen halálsápadtan lova golj győzedelmes csapataid élén a Champs–Élysées–n. Aki győztesként jön, nézzen ki annak! Reményvesztetten rázta a fejét: – Nem bírom! Értsd meg, Désirée – nem bírom! – majdnem sírt. Átfogtam a vállát. – És a felvonulás után elmész a Théâtre Français gálaestjére! Ezzel tartozol a svédeknek. Drágám, azt hiszem, most már menned kell. – Keblemre hajtotta fejét. Sápadt ajka repedezett, agyonharapdált volt. – Azt hiszem, hogy a győzelmi felvonulás idején egyetlen olyan férfi lesz, aki olyan magányos, mint én. Ő! – Ostobaság. Te nem vagy magányos. Én végül is veled vagyok és nem vele. Menj már, drágám, vár a vezérkar. Felállt, és kezet csókolt. – Ígérd meg, hogy nem nézed végig a parádét. Nem szeretném, hogy engem – hogy ott láss. – Persze hogy nem. A kertben ülök és rád gondolok. Amikor a győzelmi parádé kezdetét jelző harangok megszólaltak, kiültem a kertbe. Vendégeim elmentek a hintómmal, a személyzetnek szabadnapot adtam. Ezért nem volt senki, aki a váratlan látogatót bejelentse. A váratlan látogató nyitva találta az ajtót, és az üres házon át a kertbejött. Nem vettem észre, mert csukott szemmel ültem, Jean–Baptiste–ra gondoltam. – Fenség! – kiáltott valaki a harangzúgáson át. Felriadva megláttam Fouchét – hegyes orrával, kicsi szemével, egyszerű frakkján hatalmas fehér kokárdával. Mélyen meghajolt. Erőt vettem érzéseimen, és a padra mutattam. Sietve leült, és azonnal beszélni kezdett. A harangzúgás miatt egy szavát se hallottam. Elhallgatott, mosolygott és várt. A harangok elhallgattak. – Sajnálom, hogy zavarni vagyok kénytelen, fenség. Talleyrand megbízásából jöttem Madame Julie Bonaparte–hoz. Talleyrand nagyon elfoglalt, míg én – mosolygott savanyún –, míg én nagyon is ráérek. De amúgy is szándékomban állt tiszteletemet tenni fenségednél, ezért felajánlottam, hogy elhozok egy okmányt. Az okmány a Bonaparte család jövőjére vonatkozik. Meglehetősen hosszú leirat másolatát nyújtotta át. – Majd odaadom a nővéremnek – mondtam. – Nem akar belepillantani, fenség? Belenéztem... a császár anyjának 300 ezer frank; Joseph királynak 500 ezer frank. Louis királynak 200 ezer frank; Hortense királynénak és gyerekeinek 400 ezer frank;

Jérôme királynak és feleségének 500 ezer frank; Elisa hercegnőnek 300 ezer frank; Polette hercegnőnek 300 ezer frank. – Évente, fenség, évente! Új kormányunk valóban nagyon bőkezű! – És hol szabad lakniok a Bonaparte család tagjainak? – Kizárólag külföldön, fenség. Tehát Julie, aki szerencsétlennek érzi magát, mihelyst kiteszi a lábát Franciaországból, száműzött lesz. Élete végéig száműzött! És miért? Mert én annak idején meghívtam hozzánk Josephet. „Segítenem kell rajta – gondoltam –, mindent meg kell tennem azért, hogy itt maradhasson.” – Fenséged minden bizonnyal a királyhoz fordul Julie érdekében. Talán felkeresi Lajos király őfelségét és közbenjár nővéréért? – Lajos király – ismételtem, és próbáltam megszokni a nevet. – Tulajdonképpen mit csinált ez a Lajos király száműzetése hosszú évei alatt? Mivel foglalkozott? – Az járt a fejemben: vajon mihez kezdenek a Bonaparte fivérek száműzetésük idején? – Tanulmányokkal, fenség. Franciára fordított egy híres angol könyvet, Gibbon A római birodalom hanyatlása és bukása című művét. „Szóval nem csinált történelmet, hanem lefordította” – állapítottam meg. – Magával hozza az udvartartását? – kérdeztem. – Természetesen. A Bourbonok igazi hívei most térnek csak haza, vele együtt. Ezért szeretném megkérni fenségedet, hogy járjon közben érdekemben. Őfelsége talán nem fog minden pozíciót emigránsokkal betölteni. Ha ön közbenjárna érdekemben... ha nevemet megemlítené. .. – Monsieur Fouché, önt bizonyára nem felejtették el. Jóllehet akkoriban gyerek voltam még, én is világosan emlékszem, hány száz meg száz halálos ítéletet hozott. – Fenség, az már régen feledésbe merült! – Megigazította fehér kokárdáját. – Azt kell megemlíteni, hogy az utóbbi években hányszor próbáltam titokban tárgyalni Angliával. Bonaparte tábornok árulónak nevezett. Az életemet kockáztattam, fenség! A kezemben tartott okiratra pillantottam. – És milyen feltételeket szabtak neki – Bonaparte tábornoknak? – Nagyon kedvezőket. Franciaországon kívül oda mehet, ahová akar. Négyszáz emberével, akiket maga válogathat ki. A császári címet is megtarthatja. Igen nagylelkűek, nemde? – És ő mit választott? – Egy szigetet hallottam említeni, Elbát; kellemes hely, erősen hasonlít Korzikára. – És a császárné? – Parma hercegnője lesz, azzal a feltétellel, hogy fia nem tart igényt a francia trónra. A részleteket egy nagy kongresszuson dolgozzák ki, Bécsben. Európa helyreállítását, a Bonaparte által elűzött dinasztiák visszatérését, és így tovább. Feltételezem, hogy őfensége is Bécsbe utazik, a svéd trónra tartott igénye megerősítésére. – Torkát köszörülte. – Amint hallom, egyes osztrák és porosz körök úgy vélik, hogy őfenségének nincs törvényes joga a svéd trónra. Természetesen bármikor őfensége rendelkezésére állok; ha úgy kívánja, tapogatózhatom Bécsben... *. – Nem értem, hogy miről beszél – álltam fel. Éreztem, hogy még egy perc, és sikítozni kezdek! – Az okiratot átadom nővéremnek. Kicsit később visszaérkeztek a gyerekek a győzelmi parádéról, és áradoztak arról, hogy milyen nagyszerűen nézett ki Jean–Baptiste bácsi díszegyenruhájában és milyen szobormereven ülte meg a lovát. Az orosz cár mosolygott, az öreg osztrák császár integetett, a porosz király nagyon mérges arcot vágott, de Jean–Baptiste mozdulatlanul ült a lován. – És mit szólt a nézősereg? – Mindenfélét. Annyi volt a látnivaló, a sok külföldi egyenruha és a gyönyörű lovak és a kozákok az ostoraikkal és a poroszok a mulatságos díszlépéssel. – De mit szóltak akkor, amikor Jean–Baptiste előttük ellovagolt?

A gyerekek összenéztek. Végül Louis Napoleon mondta habozva: – Hirtelen mindenki elhallgatott. Síri csend támadt. Beküldtem a gyerekeket, hadd egyenek valamit, és Julie–hez mentem. – Nem megyek el – zokogta elkeseredetten –, nem megyek! Nem vehetik el tőlem Mortefontaine–t – nem szabad elvenniök! Désirée, ugye megteszel mindent, hogy Mortefontaine–ben maradhassak a gyerekekkel? Megsimogattam fénytelen haját. – Egyelőre itt maradtok velem. Később megkíséreljük visszakapni Mortefontaine–t. De mi lesz Josephfel? Ha nem kap engedélyt az ittmaradásra, vele mi lesz? – Írt nekem Blois–ból. Svájcba akar utazni és birtokot vásárolni, és azt akarja, hogy amint lehet, kövessem. De én nem megyek, nem megyek! – jajveszékelt. – Désirée, ugye nem hagysz el, ugye itt maradsz velem, amíg minden tisztázódik, itt maradhatunk nálad? Bólintottam. Én hoztam össze a Bonaparte–okkal, az én hibámból veszítette el otthonát, segítenem kell rajta... – Megígéred, hogy itt maradsz, nem mész el Svédországba? – Megígérem, Julie, hogy melletted maradok. Nem mentem el az első udvari bálra, amelyet XVIII. Lajos a Tuileriákban adott. Náthás voltam. Persze nem igaziból, hanem csak úgy, mint Napoleon koronázása idején. Ágyban maradtam, Marie behozta a meleg tejet mézzel, és én átnéztem az újságokat. A Moniteur ismertette Napoleon elutazását Elbára. Egyetlen marsall nem voltjelen. Petit tábornok vezényelt egy gárdaezredet, a császár megcsókolta az ezredzászlót, és beszállt a kocsiba, amelyben Bertrand tábornok várt rá. A Moniteur szerint: ez volt minden. A Journal des Débats–ban érdekes írásra bukkantam. A svéd trónörökösről szólt. A cikk szerint a trónörökös válni kíván feleségétől, Désirée Clarytól, Madame Julie Bonaparte húgától. Válás után a volt trónörökösné megtartja párizsi házát a Rue d'Anjou–n, Gotland hercegnője néven. A trónörökös – írja a lap – választhat egy orosz és egy porosz hercegnő között. J.–B. Bernadotte marsall beházasodása Európa egyik törvényes uralkodóházába rendkívüli fontossággal bír svédországi pozíciójára nézve. Számban megkeseredett a mézes tej, a többi lapot látni sem akartam. Eszembe jutott, hogy most folyik a fogadás a Tuileriákban, és tűnődtem, hogy Jean–Baptiste vajon elfogadta–e a meghívást? Párizsba érkezése óta alig voltunk kettesben. Gyakran felkerestem a svéd főhadiszálláson, a Rue St. Honorén; valahányszor odamentem, előszobájában ott találtam Fouchét; Talleyrand–t háromszor, s még Ney marsall is ott várakozott türelmesen egyszer–kétszer. Jean–Baptiste örökkön tárgyalt, Wetterstedt miniszterelnökkel, a tábornokokkal és admirálisokkal, miközben iratokat tanulmányozott, vagy leveleket diktált. Ma délután fogadást adtunk a cár tiszteletére a Rue St. Honorén. Döbbenetemre a cár magával hozta Artois grófot, az új király fivérét. Ez a durva arcvonású, megkeseredett gróf parókát hord. A Bourbonok megkísérlik bebeszélni maguknak, hogy semmi sem változott. De XVIII. Lajosnak ígéretet kellett tennie, hogy betartja Franciaország törvényeit, tehát a Code Napoleont. Artois grófja Jean–Baptiste–hoz rohant: – Drága kuzin, Franciaország örökre az ön lekötelezettje marad. – Jean–Baptiste elsápadt, de még mielőtt szólni tudott volna, a Bourbon–gróf hozzám fordult: – Fenséged ugye eljön a ma esti fogadásra a Tuileriákba? Zsebkendőmet az orromhoz szorítva közöltem, hogy nátha gyötör. A cár erősen sajnálkozott, és reményét fejezte ki, hogy hamarosan meggyógyulok. Ágyban fekve elképzeltem, mi zajlik most a Tuileriákban. Méhek helyett mindenütt liliomok, a Marseillaise–t természetesen nem játsszák, és XVIII. Lajos, a köszvényes öregúr, félig hunyt pillákkal tekint körül a bálteremben, ahonnan egykor, sok évvel ezelőtt, végzetébe hurcolták fivérét, és lehet, hogy átölel egy bizonyos J. B.

Bernadotte–ot, a fanatikus köztársaságpártit és svéd trónörököst, és talán „érdemdús kuzin”–nak nevezi... Gondolataimból gyors léptek zaja zökkentett ki. Valaki felsiet a lépcsőn. Ki lehet az? Tudomásom szerint mindenki alszik. – Remélem, hogy nem ébresztettelek fel, kicsi lányom. Jean–Baptiste, nem gálában, hanem kék tábori egyenruhában. – Nem vagy igaziból beteg, Désirée? – Persze hogy nem. És te, Jean–Baptiste? Miért nem vagy a Tuileriákban? – Mert furcsamód egy volt őrmesterben több a tapintat, mint egy Bourbon– királyban. – Elhallgatott. – Kár, hogy ágyban vagy, búcsút akartam tőled venni. Holnap reggel elutazom. Azt hittem, hogy szívdobogásom felveri a házat. Holnap elmegy, holnap, holnap... – Elvégeztem, amiért jöttem – még a győzelmi menetben is részt vettem. Ki kívánhat tőlem ennél többet? Ezenkívül a szövetségesek hozzájárultak a békekötéshez Dániával: jóváhagyják Norvégia unióját Svédországgal. De képzeld csak – a norvégek nem akarják! – Szóval, így néz ki a búcsú. Ágyban fekszem, gyertyaláng reszket, és ő Norvégiáról beszél. – Akkor hagyd békén őket! – Hagyd békén, hagyd békén! Ahogy te azt elképzeled! Először is: Svédország és Norvégia természetes földrajzi egységet képez. Másodszor: a svédeknek megígértem az uniót. Harmadszor: némi kárpótlás Finnországért. Negyedszer: nem csaphatom be a svédeket. Ötödször: most még kevésbé engedhetem meg magamnak. A bécsi kongresszus. Hát nem érted? – A svéd törvényhozás egyszer s mindenkorra trónörökössé választott! – És a svéd törvényhozás egyszer s mindenkorra visszavonhatja és az utolsó Vasa–hercegnek ajánlhatja fel a trónt. A Bourbonok visszatérése a törvényes királyság visszaállítását jelenti, és akkor kidobják a jakobinus generálist, visszaállítják a régi dinasztiát, és az utolsó húsz év feledve van! – Éjjeliszekrényemen megpillantotta a lapokat. Szórakozottan olvasott bele a Journal des Débats–ba. Szeme megragadt egy címen – nagyon jól tudtam, melyiken –, és olvasni kezdte. – Ha feleségül vennél egy hercegnőt, te is egy régi dinasztia tagja lehetnél – mondtam, és szívem nehéz volt, mint a kő. Jean–Baptiste folytatta a Journal olvasását. – Még nem láttad ezt a cikket? – Nem. Nincs időm ilyen pletykák olvasására. Udvari intrikák, undorító pletykák! – Ledobta a lapot. – Kár, hogy ágyban vagy, lent vár a kocsim, és javasolni akartam – nem, hagyjuk, valószínűleg fáradt vagy. – Búcsúzni akartál, és valamit javasolni – mondtam színtelen, töredezett hangon. – Gyorsan mondd ki, mert megőrülök! Meglepetten nézett. – Nem olyan fontos. Azt akartam javasolni, hogy kocsikázzunk még egyszer, utoljára, Párizs utcáin. – Utoljára? – Igen. Mert én soha többé nem jövök ide. Először azt hittem, hogy nem jól hallok. De amikor felfogtam, hogy mit mondott, a megkönnyebbüléstől sírni kezdtem. – Mi van veled, Désirée? Nem érzed jól magad? – Azt hittem, hogy válni akarsz – dobtam le zokogva a takarót. – Gyorsan felöltözöm, és végighajtunk Párizs utcáin... A nyitott kocsi a Szajna–parton gurult. Fejemet vállára hajtottam, ölelő karját éreztem. Amikor a „mi hídunkhoz” érkeztünk, a kocsi megállt, és mi karonfogva néztük a hídról a Párizs fényeit visszaverő vizet. Eszembe jutottak első beszélgetésünk szavai, és gondolkodás nélkül megkérdeztem: – Ismeri Bonaparte tábornokot? – Igen – válaszolta –, és nem kedvelem.

Szavaimat a Szajna vizén játszadozó fényekhez intézve folytattam: – Saját erőmből verekedtem fel magam. Tizenöt éves voltam, amikor a hadseregbe léptem, és sok évig csupán őrmesterségig vittem. Most már tábornok vagyok, Mademoiselle! Nevem Jean–Baptiste Bernadotte. Évek óta félretettem zsoldom egy részét. Tudnék venni egy kis házat önnek és a gyereknek... – ezt mondtad, emlékszel? – Persze, hogy emlékszem. De most már azt szeretném tudni, hogyan képzeled a jövőt, Désirée. – Ha szükségesnek tartod, a magad és Oscar szempontjából, váljunk el és végy feleségül egy hercegnőt – mondtam akadozva. De aztán nagyon határozottan hozzáfűztem: – Egyetlen feltétellel! – Éspedig? – Ha én leszek a szeretőd. – Ki van zárva! Nem vezetem be a szerető–rendszert a svéd udvarnál! Emellett meg sem engedhetek magamnak ilyen luxust. Nem, Désirée, a feleségem maradsz, bármi is történik. A híd alatti hullámok csobogása édes zene volt fülemnek. – Még ha a legrosszabb bekövetkezik, és király leszel, akkor is? – Igen, drágám, még akkor is. Lassan ballagtunk a kocsihoz. – Egyvalamit megtehetnél a kedvemért – mondta kicsit később. – Hagyd abba a selyemárusítást. A Notre–Dame előtt megállíttatta a kocsit, és hosszú ideig nézte a katedrálist, mintha minden kövét, minden hajlatát emlékezetébe akarná vésni. Utána behunyt szemmel vetette oda a kocsisnak: „Tovább!” – Felhatalmazom Pierre–t, hogy rendszeresen hajtsa be a Clary cég nyereségéből rám eső részt – mondtam. – Pierre lesz az udvarmester, Marius Clary a kamarás, és Marceline Tascher az udvarhölgyem. Madame La Flotte–ot elküldöm. – Rosen gróffal elégedett vagy? – Magánemberként igen, üzletileg nem. – Hogy érted ezt? – Ez a gróf még egy vég selymet se tud rendesen becsomagolni! Eredetileg csak a poroszok miatt vittem magammal a lerakatba – köztünk maradjon, a poroszok lelkesen fosztogattak –, de minthogy pillanatnyilag nincs segédünk, kénytelen voltam... – Désirée! Csak nem akarsz kereskedőinast faragni Rosen gróf, dragonyos hadnagyból? Vállat vontam. – Küldhetnél talán egy másik szárnysegédet, aki nem született gróf. A svéd udvarnál nincsenek parvenük? – Csak a Bernadotte–ok! – nevetett. – És Wetterstedt kancellár, de őrá nekem is szükségem van. Sceaux–ba hajtattunk, hogy megnézzük első házunkat. Fényesen ragyogtak a csillagok, a kertfal mögül orgonaillat szállt. – Hadügyminiszter koromban naponta kétszer tettem meg ezt az utat – mondta, majd egész váratlanul megkérdezte: – És mit gondol, mikorra várhatom királyi fenségedet Stockholmban? – Még nem – mondtam, szorosan hozzábújva –, nehéz évek várnak rád, nem akarom még jobban megnehezíteni a dolgod. Tudod, hogy mennyire alkalmatlan vagyok a svéd udvari életre. Szigorúan rám nézett. – Azt akarod mondani, hogy nem vagy hajlandó a svéd udvar szertartásait megszokni? – Ha és amikor jövök – mondtam határozottan –, olyan helyzetben leszek, hogy én szabom meg az etikettet. A kocsi megállt Sceaux–ban, a Rue de la Lune 3. szám előtt. Most idegenek laktak benne. Az első emeleti ablakokat néztem. „Ott született Oscar” – gondoltam. Ebben a pillanatban mondta Jean–Baptiste: – Képzeld, Oscar már borotválkozik! Kétszer egy héten.

Hazafelé menet olyan közel éreztük magunkat egymáshoz, hogy szavakra sem volt szükségünk. Csak amikor a kocsi már befordult a Rue d'Anjou sarkán, szólt rám nagyon szigorúan: – Valóban nincs más ok, amiért maradni akarsz? – De van, Jean–Baptiste. Itt szükség van rám, ott fölösleges vagyok. Segítenem kell Julie–n. – Napoleont megvertem Lipcsénél. Mégsem tudok ezektől a Bonaparte–októl szabadulni! – Nem Bonaparte–ok, Jean–Baptiste, hanem Claryk. Ne felejtsd el, kérlek. A kocsi ismét, immár utoljára, megállt. Olyan hirtelen! Jean–Baptiste kisegített, és szótlanul, figyelmesen nézte a házat. Az őrök tisztelegtek. Kezemet nyújtottam. Az őrök néztek. – Bármi is áll az újságban – vonta kezem az ajkához –, ne hidd el, érted? – Kár, nagyon szívesen lettem volna a szeretőd... Au! – kiáltottam fel, mert kisujjamba harapott. Az őrök sajnos ezt is nézték...

Párizs 1814. május 30. Pünkösdhétfő éjjelén Nem ismerek kellemetlenebb érzést, mint a részvétlátogatás. Méghozzá egy ragyogó pünkösdvasárnapon! Tegnap este könnyben úszó hölgy érkezett Malmaisonból, Josephine volt társalkodónője. Elmondta, hogy a császárné tegnapelőtt délben elhunyt. Néhány nappal korábban, amikor a cárral sétált este Malmaison kertjében, erősen megfázott. – Hűvös este volt – mesélte a hölgy –, de a császárné nem akart kabátot venni. Új, mélyen kivágott ruháját viselte, vállán igen vékony, átlátszó stólával. „Josephine, azt a muszlint ismerem – gondoltam. – Lila volt, ugye? Kicsit bánatos és oly elegáns. Május esti sétához túlságosan vékony...” A volt udvarhölgy átadta Hortense levelét. – Hozza magával egyetlen vigaszomat, gyermekeimet – írta Hortense rengeteg gondolat– és felkiáltójellel tarkított levelében. Így Julie–vel és Hortense két fiával együtt mentünk ki Malmaisonba. Próbáltam megértetni a fiúkkal, hogy nagymamájuk meghalt. – Talán nem is halt meg, csak tetteti és titokban a császárhoz utazik Elbára – vélte Charles Napoleon. A Bois de Boulogne–ban hársvirágokat sodort a szél. Hihetetlennek tűnt, hogy Josephine már nem él. Malmaisonban Hortense mélyfekete gyászban, sápadt–zöld arccal, pirosra sírt orral fogadott. Először az én keblemre, majd Julie karjaiba borult. Eugène Beauharnais elegáns kis női íróasztalnál ült, előtte számlák tömege. A félszeg fiatalember, volt olasz alkirály és egy bajor hercegnő nemszeretem férje, felsóhajtott: – Felfoghatatlan! Mind, mind kifizetetlen számla! Ruhák, kalapok, rózsafák... – Mama sose jött ki az évjáradékból – mondta Hortense. – Évi hárommillió frankot kapott az államtól és a császártól! És mégis – tanácstalanul a hajába túrt. – Szeretném tudni, hogy ki fogja kifizetni ezeket a milliókra rúgó adósságokat. – A hölgyeket ez nem érdekli – mondta Hortense, és hellyel kínált. A kertre nyíló franciaablakon át Josephine rózsáinak illata szállt be. – Az orosz cár felkereste mamát, és mama meghívta vacsorára – mesélte Hortense. – Feltételezem, hogy meg akarta kérni: vegye oltalmába védtelen gyerekeimet. Tudják, hogy elváltam? – Udvariasan bólintottunk. Megjelent Hortense szeretője, Flahault gróf; Eugène Beauharnais most már neki panaszolta: – Mama hónapok óta nem törlesztette adósságait Le Roynál. Ennek ellenére huszonhat új ruhát rendelt! Mire kellett neki huszonhat új ruha, kérdem én!... – A számlákat bámulta; Hortense a vállát vonogatta. – Akarják látni? – kérdezte. Julie azonnal nemet intett, én pedig gondolkodás nélkül rávágtam: Igen! – Flahault gróf vezetett fel Josephine hálószobájába. Egyenes

lánggal lobogtak a magas gyertyák. Az ablak zárva, a szobában tömjén–, rózsa– és parfümillat – Josephine erős parfümje. Félhomály. Szemem lassan hozzászokott a félhomályhoz, és észrevettem, hogy az ágy lábánál apácák térdepelnek – megannyi óriás fekete madár –, és halk, monoton hangon zsolozsmáznak. Először nem mertem a halottra nézni. De összeszedtem magam, és az ágyhoz léptem. Lágy redőkben, meleg takaróként fedte a koronázási palást. Vállán és nyakán a hermelingallér; a gyertyafényben sárga, olyan sárga, mint a halott Josephine arca. Nem, Josephine nem volt ijesztő. Még csak sírnivaló sem. Még most is, még így is túl szép volt ahhoz... A kis fej kicsit félrebillent; éppen úgy, mint amikor egy férfit akart pillantásával elbűvölni. Szeme sem volt egészen lezárva, szemefehérje kivillant a hosszú szempillák alól. Csak kicsinyke orra volt hegyes, idegen. Annál bájosabb a zárt száj körül lengedező mosoly – még most sem árulta el rossz fogait. Nem, titkait a halott Josephine sem adta ki. Gondosan fésült bébi–fürtjei ugyanolyan vonzóan fiatalosak holtában, mint életében. – Milyen bájos! – mondta mellettem valaki. Kerek tésztaképű, szép ezüsthajú öregúr. – A nevem Barras. Van szerencsém ismerni önt? – emelte szeméhez a lornyont. – Egyszer, nagyon régen találkoztunk. Madame TalIien házában, Bonaparte tábornok eljegyzése alkalmából. Ön akkor a Köztársaság Direktóriumának tagja volt. Leengedte a lornyont. – Tudja, Madame, ezt a koronázási palástot nekem köszönheti Josephine... „Menj férjhez ehhez a kis Bonaparte–hoz” – mondtam neki akkor–, „megteszem őt Párizs katonai kormányzójává, és a többi majd kialakul, drága Josephine!” És mint tudja, Madame, a többi csakugyan kialakult. – Halkan nevetgélt. – Közeli barátnője volt, Madame? „Nem, Monsieur, csak egyszer összetörte a szívem” – gondoltam, és eleredtek a könnyeim. – Mekkora bolond ez a Bonaparte, mekkora bolond! – simogatta az öregúr a vörös palást egy redőjét. – Elválni az egyetlen olyan asszonytól, akivel még egy lakatlan szigeten sem unatkozott volna egy percig sem! A franciák császárnéja hermelingallérján rózsák vöröslöttek. A gyertyák melegétől hervadoztak, illatuk majdnem fájdalmat okozóan erős. Fulladoztam, levegő után kapkodtam. Éreztem, hogy térdem elgyöngül, és hirtelen térdre estem, arcomat a koronázási palást vörös redőibe temettem. – Ne sírjon érte, Madame. Josephine úgy halt meg, ahogy élt: egy hatalmas férfi karján, aki egy május estén, Malmaison rózsái között megígérte, hogy minden adósságát kifizeti. Hallasz engem, drága, drága, Josephine? Amikor újból talpra álltam, az öregúr eltűnt a szoba félhomályában. Nem hallatszott más zaj, mint az apácák monoton mormolása. Még egyszer fejet hajtottam, és Josephine hosszú szempillái mintha megrebbentek volna. Lementem, és Eugéne–t hallottam: – Egy brüsszeli csipkeköntös a hozzá való főkötővel valóban húszezer frankba kerül? – kérdezte Julie–t. Gyorsan kimentem a kertbe. Olyan erősen sütött a nap, hogy rezgett a levegő. Rózsák – rózsák mindenütt, minden színben. Mesterséges kis tóhoz érkeztem. A tavat körülvevő alacsony falon egy kislány ült, az úszó kövér kacsamamát és bukdácsoló, mulatságos kicsinyeit nézegette. Melléültem. Göndör barna haja dugóhúzó–fürtökben omlott vállára, fehér ruhát viselt, fekete kendővel. Amikor felém fordult, majd elállt a szívverésem: édes, ovális arcocska, mandulavágású szem, hosszú szempilla. Elmosolyodott. Csukott szájjal mosolygott. – Hogy hívnak? – kérdeztem. – Josephine–nek, Madame. Kék szeme volt, gyönyörű kis gyöngyfogai, hajában arany szikrák. „Josephine – éppolyan, mint Josephine” – gondoltam. – Ön udvarhölgy. Madame? – kérdezte udvariasan. – Nem. Miért?

– Mert Hortense néni azt mondta, hogy eljön a svéd trónörökösnő, a hercegnő, és a hercegnők mindig magukkal hozzák udvarhölgyeiket. Persze, csak a felnőtt hercegnők. – És a kis hercegnők? – Azoknak nevelőnőjük van. A gyermek figyelme ismét a kacsákra terelődött. – Milyen aprók a kiskacsák. Azt hiszem, legfeljebb tegnap bújhattak ki a mamájuk hasából. – Butaság! A kacsák tojásból bújnak ki! Nagyon fensőbbségesen mosolygott. – Madame, ilyen dajkamesét! – De a kiskacsák valóban tojásból bújnak ki! – erősködtem. – Ahogy óhajtja, Madame – bólintott unottan. – Eugène herceg lánya vagy? – Igen. De azt hiszem, a papa már nem herceg. Ha szerencsések vagyunk, a szövetségesek adnak nekünk egy bajor hercegséget. A nagypapám – a mamám papája – ugyanis a bajor király. – Akkor te így is, úgy is hercegnő vagy. Hol a nevelőnőd? – Elszöktem tőle. – Kezét a vízbe mártotta. Utána elgondolkodott. – Ha ön nem udvarhölgy, talán ön is nevelőnő? – Miért? – Hát valaminek csak kell lennie! – Hátha én is hercegnő vagyok? – Ki van zárva. Nem úgy néz ki. Szeretném tudni, kicsoda ön. – Igen? És miért? – Kedvelem önt. Az ostoba kacsamese ellenére. Gyereke van? – Egy fiam. De ő nincs itt. – Kár. Sokkal szívesebben játszom fiúkkal, mint lányokkal. Hol van? – Svédországban. De biztos nem tudod, hol fekszik az az ország. – Dehogynem! Pontosan tudom. Földrajzot is tanulok. A papa azt mondja... – Josephine! Josephiiine! – kiáltott valaki. – A nevelőnőm! – sóhajtott a kislány. Majd rám kacsintott, és igazi utcagyerek– képet vágott. – Rémes nőszemély, de ne árulja el senkinek, Madame! Visszamentem a házba. Négyesben ebédeltünk. Eugéne megkérdezte Julie–t: – Nem tudja véletlenül, mikor küldhetünk futárt Elbára? Mihamarabb értesíteni szeretném a császárt a mama haláláról. És elküldeném neki a kifizetetlen számlákat. A kék estében hazafelé tartva arra gondoltam, hogy ha az ember dinasztiaalapítóvá válik, legalább legyen szép az a dinasztia. Abban a pillanatban megláttam egy hullócsillagot, és nagyon erősen kívántam valamit. – A svédek Josefinának fogják hívni – mondtam hangosan. – Kiről beszélsz? – kérdezte meglepődve Julie. – Ó, senkiről. Egy hullócsillagról...

Párizs 1814 késő őszén Oscar – udvarmestere tudtán kívül – levelet írt nekem Norvégiából. Naplómba ragasztom, nehogy elveszítsem. Christiania, 1814._november 10. Drága mama, Brahe gróf futárt meneszt innen Párizsba, és kihasználom az alkalmat, hogy gyorsan írjak neked. Külön okom is van rá: udvarmesterem, Cederström báró ágyban fekszik, megfázott. Mindig elolvassa hozzád írt leveleimet, hogy a stílusomat ellenőrizze. A vén idiótái.

Drága mama, szívből gratulálok! Most lettél Norvégia trónörökösnője! A svéd király ezentúl Norvégia királya is. Most fejeztük be a hadjáratot, amellyel elfoglaltuk Norvégiát. Tegnap este érkeztünk a papával ide Christianiába, a norvég fővárosba. De hadd meséljek el mindent sorjában. Papa stockholmi bevonulása káprázatos volt. Az egész lakosság felsorakozott az út mentén, amerre elhajtott, és mindenki rekedtre ordította magát. A király átölelte papát, és sírt a boldogságtól, a királyné is sírt, csak kissé diszkrétebben. A svédek ismét hősi nemzetnek érzik magukat, úgy, mint XII. Károly idején. De a papa fáradt és levert volt. Te tudod, miért? És jóllehet Dánia átengedte nekünk Norvégiát, a norvég törvényhozás május 17– én Eidsvoldban összeült, és kikiáltotta az ország függetlenségét; egyidejűleg – a svédek bosszantására – egy dán herceget neveztek ki régenssé, és közölték: fegyverrel védik meg a függetlenségüket. Mama, el sem tudod képzelni, hogy a svéd tisztikar hogy fellelkesült a háborús kilátások hallatán; az öreg király, akinek állapota egyre rosszabb, hadihajót követelt, ő is harcolni akart. Papa közölte, hogy Svédország legfeljebb három hónapig tartó háborút engedhet meg magának, és a hadihajót saját zsebéből fizette. Erről nem tud az öreg király. Én meg azt mondtam, hogy ha az öreg király ott lehet, én is részt akarok venni. A papa nem bánta, és kifejtette: – Oscar, ez egy csodálatra méltó nép. Megkockáztatják a háborút Svédországgal, jóllehet hadseregük feleakkora, mint a miénk, lőszerük meg alig van. – Papa igazán megrendült. Majd átnyújtott egy okmányt: – Olvasd el, de alaposan! Európa legliberálisabb alkotmányával ajándékozom meg őket! De ez a csodálatra méltó nép ragaszkodott a függetlenséghez. Ezért papa és tisztikara hadra kelt, mi meg – a király, a királyné és az egész udvartartás – a hadihajón követtük őket. Kongsten erődítménye bevételekor akkora csatazaj és lövöldözés volt, hogy azt mondtam papának, aki mellettem állt: – Papa, küldj át egy tisztet a norvégokhoz, és üzend meg, hogy felőled megtarthatják függetlenségüket. Ne lövess tovább rájuk. – És papa azt mondta: – De Oscar, ezek nem igazi lövedékek, hanem vaktöltények. – Akkor ez nem is igazi hadjárat? – Nem hát, csupán egy kirándulás. – Papa megmondta, hogy a norvégok vissza fognak húzódni a hegyeik mögé, és amikor megkérdeztem, hogy mi átkelhetnénk–e a hegyeken, elmesélte, hogy egyszer átkelt egy sereggel az Alpokon – és amikor ezt mondta, nagyon elkomorult. – Azokban az időkben egy fiatal köztársaság függetlenségét védtem. Most meg elrablom egy kicsiny, szabadságszerető nép függetlenségét. Ez is mutatja, Oscar, hogy az ember túléli önmagát... Az egész hadjárat alig két hétig tartott, és visszatértünk Stockholmba, és a papa úgy rendezte, hogy az öreg király hajtson győztesként végig a fővároson. Négy nappal később papa meg én visszatértünk Norvégiába, mert papának személyesen kellett Christianiában megjelennie, hogy szentesítse Svédország és Norvégia unióját. Lóháton mentünk és sátorban aludtunk, hogy ne legyünk a lakosság terhére. Itt küldök neked egy kis dalt, az „Eső dalát”, amit a hosszú lovaglás idején komponáltam. Ellovagoltunk Frederiksten vára mellett, amelyben a norvégok valaha XII. Károly svéd király támadása ellen védekeztek. Ez a híres svéd király, aki az oroszok ellen háborúzott – és vesztett, és azután Norvégiát próbálta meghódítani. Esőben és ködben lovagolva hirtelen egy nagyfakereszthez értünk. Rajta a felirat: „Itt esett el XII. Károly”. Essen és Adlercreutz tábornok azonnal belefogott a miatyánkba, de papa nem imádkozott velük (sose imádkozik!), és amikor folytattuk utunkat, azt mondta: – Jobb, ha elfelejtik ezt a férfit, Svédország balszerencséjét! – Essen és Adlercreutz megsértődött, és Adlercreutz azt mondta: – Fenség, véleményünk nem egyezik! – Ebből is láthatod, mama, mennyire kell vigyáznod, ha XII. Károlyról beszélsz. Papa a „katonai ügyek legnagyobb amatőrjének hívja, a svédek viszont nemzeti hősként tisztelik. Tegnap este végül beültünk az utánunk küldött díszhintóba, úgy érkeztünk Christianiába. Azt hiszem, papa ünnepi kivilágításra és éljenzésre számított, de az

utcák koromsötétek és üresek voltak, sehol egy lélek. A hintó a volt dán kormányzó palotája előtt állt meg. Itt díszőrség várt és tisztelgett. Papa döbbenten nézte kopott egyenruhájukat, agyonhordott csizmáikat. Utána megszemlélte a „palotát”, az egyszerű, egyemeletes, szerény épületet. A fejét rázta, majd óriás léptekkel rohant a nagyterembe. Mögötte én, hátam mögött rohantak a tábornokok és szárnysegédek, és az egész nagyon mulatságosnak tűnhetett az ott várakozó urak – a norvég parlament elnöke és a kormány tagjai – szemében. Christie elnök kifogástalan franciasággal üdvözölt bennünket. Papa megnyerően mosolygott, kezet rázott az urakkal, és azt mondta, hogy őfelsége, Svédország és Norvégia királyának jókívánságait tolmácsolja. Az volt az érzésem, hogy ezek a komor urak nagy nehezen tudták csak visszafojtani kitörő nevetésüket. Végül is mi köze a svéd öregúrnak a két ország uniójához? Ez kizárólag a papa műve. Papa azonnal ünnepélyes beszédbe kezdett: – Norvégia új alkotmánya biztosítja az Emberi Jogokat, amelyekért én tizenöt éves korom óta harcolok! Ez az unió nemcsak földrajzi szükségesség, hanem annak az álomnak megvalósulása, amelyet évek óta dédelgetek a szívemben! – Azt hiszem, egyáltalán nem hatotta meg a norvégokat. És azt hiszem, azt sem felejtik el, hogy papa vaktöltényekkel verte meg őket... Elkísértem a hálószobájába, és láttam, milyen utálkozva dobja le magáról összes rendjeleit. Majd azt mondta: – Tegnap volt a mama születésnapja. Remélem, hogy leveleink idejében megérkeznek. – Ezután lefeküdt aludni. Mama drága, én nagyon sajnálom a papát. De az ember nem lehet egyidejűleg trónörökös és köztársaságpárti. Kérlek, írjál neki egy kedves, vidám levelet. A hónap végén leszünk újra Stockholmban. És most már leragad a szemem, és a futár várja a levelet. Ölellek, csókollak Fiad Oscar Ui. Meg tudnád szerezni nekem Monsieur Beethoven hetedik szimfóniáját? Az Oscar levelével érkező futár Rosen grófnak is hozott levelet Brahe gróftól. Az áll benne, hogy ünnepélyes alkalmakkor házamon a svéd zászló mellé a norvég lobogót is ki kell tenni. És a hintóm ajtajára a svéd címer mellé kerüljön fel a norvég címer is. Rosen nagyon izgatott lett: – Őfensége a trónörökös XII. Károlynál is nagyobb uralkodó lesz! – Térképet kértem tőle, és megkerestem rajta a második országot, amelynek trónörökösnője lettem.

Párizs 1815. március 5, A mai délután is úgy indult, mint annyi más délután. Marius unokaöcsém segítségével kérvényt fogalmaztam: XVIII. Lajos királyt kértem, hosszabbítsa meg Julie nálam–tartózkodási engedélyét. Julie a kis szalonban ült, és hosszú, semmitmondó levelet írt Josephnek Svájcba. Majd belépett Rosen gróf, és jelentette, hogy Monsieur Fouché, Otranto hercege kívánja tiszteletét tenni. Ez az ember teljesen érthetetlen a számomra. A forradalom napjaiban, amikor a Nemzetgyűlés Louis Capet polgártárs sorsa felől döntött, hangosan és érthetően mondott „halál”–t. Most meg eget–földet megmozgat, hogy a kivégzett király fivérének színe elé jusson, udvarában állást szerezzen. Undorodtam tőle – de kérettem. Vidám hangulatban volt. Pergamenszínű arcán vörös foltok virítottak. Teáztunk; nagy élvezettel kavargatta teáját. – Remélem, hogy nem valami komoly elfoglaltságban zavartam meg fenségedet? Nem válaszoltam. De Julie megszólalt: – Húgom kérvényt intéz érdekemben őfelségéhez.

– Melyikhez? – kérdezte Fouché. A világ legostobább kérdése, gondoltam. Julie felbőszült: – Természetesen XVIII. Lajos őfelségéhez. Tudomásom szerint nincs más felség Franciaországban! – Ma reggel módomban állt volna támogatni kérését, Madame. Tudja, őfelsége állást kínált nekem: a rendőrminiszteri posztot. – Képtelenség! – mondtam. – És? – kérdezte izgatottan Julie. – Visszautasítottam. – Fouché elegánsan néhány apró kortyot ivott. – Ha a király önnek ajánlja fel a rendőrminiszteri posztot, az annak a jele, hogy nem érzi biztonságban magát. És erre igazán semmi oka – szólt közbe Marius. – Miért ne lenne? – kérdezte meglepődve Fouché. – A lista! A titkos lista miatt, amin nemcsak a meggyőződéses köztársaságiak, hanem a császár hívei is szerepelnek. A lista maga elegendő ahhoz, hogy korlátlan hatalma legyen. És úgy beszélik, hogy a lista élén az ön neve áll, hercegem! Fouché letette teáscsészéjét. – A király abbahagyta a lista összeállítását. Az ő helyében én sem tennék mást. Végül is, ő ellenállhatatlanul közeledik. – Megmondaná, hogy kiről beszél? – kérdeztem. – Természetesen a császárról. Forogni kezdett velem a szoba, szemem előtt árnyékok suhantak, szédültem, úgy szédültem, mint Oscar születése előtt, azóta sem éreztem ilyen rosszul magam. Távolról hallottam Fouché hangját: – A császár tizenegy nappal ezelőtt elindult csapataival Elbáról, és március l–jén partra szállt Cannes–ban. Mariust hallottam. – De hiszen ez fantasztikus! Négyszáz embere van csupán – és Fouché válaszának egy részét: – ...lengő zászlókkal álltak át hozzá, és győzedelmesen törnek előre, Párizs felé. – És a külországi hatalmak, herceg? Rosen gróf kemény franciasága: – A külországi hatalmak... – Désirée, hogy elsápadtál, rosszul vagy? – eszmélt fel Julie, és Fouché: – Vizet, gyorsan, őfenségének! Megitattak, és a szoba keringése megállt, és minden újból kitisztult – mindent élesebben láttam, mint szédülésem előtt. Láttam Marius unokaöcsém sugárzó arcát. – Az egész hadsereg a császár mellé áll – mondta. – Nem lehet büntetlenül felére csökkenteni a francia tisztek illetményét, azokét a tisztekét, akik naggyá tették az országot! Menetelünk, megint menetelünk! – Egész Európa ellen? – kérdezte élesen Marceline. (Férje nem tért vissza hozzá. Párizs közelében elesett; pontosabban annak a fiatal nőnek a karjaiba esett, aki elbújtatta...) Újabb látogató érkezett: Ney marsall felesége. Szélvészként viharzott be a termetes asszonyság, hatalmas keblére szorított, úgy kiabálta: – Na mit szól hozzá? De ő majd megmutatja neki, meg ő! Öklével az asztalt verve mondta, hogy egyszer s mindenkorra megmutatja neki! – Foglaljon helyet, Madame la Maréchale, és mondja el, hogy ki kinek mit mutat meg. – Az én férjem majd megmutatja a császárnak! – mennydörgött Madame Ney, és a székbe rogyott. – Most kapta a parancsot, hogy állítsa meg és ejtse foglyul Besanconnál a császárt. És tudja, hogy mit válaszolt az öregem? Hogy lasszót dob rá, mint egy veszett bikára, és ketrecbe zárva fogja körülhordozni az országban. Ezt mondta! – Kérem, bocsásson meg, Madame – selypegett Fouché –, megmondaná, miért haragszik annyira volt főparancsnokára és császárára a férje? Madame Ney eddig nem vette észre Fouchét, s most hirtelen nagy zavarba jött. – Szóval ön is itt van? Hogyan lehetséges? Nem kegyvesztett? Nem vidéki birtokán a helye? Fouché mosolyogva vont vállat.

Madame Ney magabiztossága alábbhagyott. – Csak nem gondolja, hogy a császárnak – hogy sikerül neki? – kérdezte egyre suttogóbbá vált hangon. – De igen – mondta erős hangon Marius igen, Madame, sikerülni fog. Julie felállt. – Meg kell írnom a férjemnek. Minden bizonnyal nagyon érdekli majd. Fouché fejet rázott. – Ne tegye, Madame. A király titkosrendőrsége elfogja a levelet. Emellett bizonyos vagyok benne, hogy a császár kapcsolatban áll a férjével és többi fivérével. Bizonyára ismerték terveit. – Herceg, csak nem gondolja, hogy előre kiterveltek mindent? – kérdezte Madame Ney. – A férjem tudott volna róla! – Ney marsall figyelmét nem kerülhette el – háborgott Marius hogy a hadsereg elégedetlen, mert a tisztek és közlegények illetményét a felére csökkentették, és a korábbinál jóval kevesebbet kapnak a veteránok és hadirokkantak is. – A császár figyelmét sem kerülte el ez a körülmény – fűzte hozzá barátságosan Fouché, és búcsút vett. Távozása után hosszú csend állt be. Madame Ney hirtelen felém fordult, és mély hangján dörmögte: – Madame, ön mint marsallfeleség megértheti... – Téved, Madame. Nem vagyok marsallfeleség, hanem Svédország és Norvégia trónörökösnője. És most bocsásson meg: nagyon fáj a fejem. Olyan fejfájásom volt, mint még soha életemben. Zúgott, kalapált, csengett– bongott... Lefeküdtem, és közöltem, hogy senkit sem akarok látni–hallani. Még ön– magamat sem... Az ember elbújhat a családja elől, elrejtőzhet a cselédség elől. De semmilyen körülmények között nem menekülhet el Hortense elől. Este nyolckor Marie bejelentette, hogy megérkezett „Saint Leu hercegnője, a volt holland királyné”. Fejemre húztam a takarót. Öt perccel később Marceline siránkozott ajtóm előtt: – Nénikém, muszáj kijönnöd. Hortense a kis szalonban ül, és azt mondja, ha kell, egész éjszaka ott fog ülni. A fiait is magával hozta. Beadtam a derekam. – Bejöhet, de csak egy percre! Hortense bejött, maga előtt tuszkolva fiait. Zokogott: Madame, ne vonja meg oltalmát fiaimtól. Vegye őket védőszárnyai alá, amíg a dolgok el nem rendeződnek. – Az utóbbi évben erősen lefogyott, gyászruhája nagyon sápasztja, haja fakó és ápolatlan. – Fiai nem forognak veszélyben – mondtam. – De még mennyire! A király bármely percben foglyul ejtheti és túszul tarthatja őket a császár ellenében. Fiaim a trón örökösei, Madame! – A trónörököst Napoleonnak hívják, és jelenleg Bécsben él. – És ha bármi történik azzal a gyerekkel Bécsben? Akkor mi lesz, Madame? – Szerető pillantással nézett két esetlen fiára. – III. Napoleon – mondta furcsa, torz mosollyal, és hátrasimította a kisebbik haját. – A király nem meri háborgatni őket a svéd trónörökösnő házában! Könyörgök... – A gyerekek természetesen itt maradhatnak. – Napoleon Louis, Charles Louis Napoleon: csókoljatok kezet jóságos nénikéteknek! – Újból gyorsan fejemre húztam a takarót. Később, amikor már majdnem elaludtam, gyertya–fényre és motoszkálás zajára riadtam. Felültem és megláttam Julie–t; a komódban keresgélt. – Mit keresel, Julie? – A koronámat, Désirée. Tudod, akkor ejtettem le, amikor a cárt fogadtad. – Az alsó fiókban van. És mit akarsz csinálni vele most, az éjszaka közepén? – Felpróbálni – suttogta. – És egy kicsit kifényesíteni.

Párizs 1815. március 20.

XVIII. Lajos tegnap a hátsó ajtón kiosont a Tuileriákból. Ismét száműzetésbe ment, de ezúttal csak Gentig. Délelőtt Exelman tábornok elfoglalta az üres palotát, és kitűzte a háromszínű zászlót. Az utcákon röplapokat osztogattak – Napoleon kiáltványát –, s a gomblyukakban és hajtókákon ismét feltűntek a háromszínű kokárdák. A Tuileriákban Hortense vezényletével alapos nagytakarításba kezdtek; levették a fehér függönyöket, és visszatették a raktárak mélyéről előkerített zöld bársonyokat. Előszedték az aranyozott sasokat is – Hortense maga porolta le és rakta a helyükre őket. Az én házamban is nagy a kavarodás. A császár megüzente Julie–nek, hogy este kilencre a Tuileriákban lesz, és Julie – bíborban, koronával – felkészült a fogadására. Rettenetesen izgatott volt. – Képzeld, csak Hortense meg én leszünk ott! Úgy félek! – Ostobaság, Julie, a császár ugyanaz a Buonaparte, aki Marseille–ben volt! A sógorod. – Valóban ugyanaz? És ez a diadalmenet – Cannes–ból Grenoble–on át Párizsig, ez sem változtatta meg? És hogy mindenki átállt hozzá, még Ney marsall is? – „Igen, ez igaz, a hadsereg a szó szoros értelmében térdre hullt előtte – beleértve a hős Ney marsallt is.” – Julie – mondtam –, lehet, hogy a hadsereg éljenez – de a nép hallgat! Értetlenül nézett. Majd kölcsönkérte az özvegy svéd királynétól kapott fülbevalómat, és ellibegett. „Merem remélni, hogy Joseph visszahozza Julie ékszereit” – gondoltam. Délután Marie meg én megfürdettük Hortense fiait, és anyjuk külön kívánságára sütővassal kibodorítottuk a hajukat. Este ők is elmennek a Tuileriákba. Louis Napoleon, akit anyja III. Napoleonnak nevezett, azon tűnődött, vajon visszatér–e a kis római király is. Nem válaszoltam. Elővettem a naplóm, és írni kezdtem. Éjszaka Este nyolckor állami hintó – ajtaján a Bourbon–liliommal – állt meg házam előtt, és Julie–t meg a fiúkat a Tuileriákba vitte. Házam elcsendesült. Nyugtalanul vándoroltam végig a szobákon. Rosen gróf kihajolt az egyik ablakon. Szívesen ott lenne a császár érkezésekor, mondta. – Vegyen civil ruhát, tűzzön fel egy kokárdát és várjon meg! – szóltam. Kétkedve nézett. – Siessen! – mondtam, miközben egyszerű kabátot és kalapot öltöttem. Nehezen vergődtünk el a Tuileriákig. Először bérkocsin mentünk, később kiszálltunk, mert gyalog gyorsabban odaérhettünk. Az áthatolhatatlan, lökdösődő tömegben két kézzel kapaszkodtam Rosen karjába. A Tuileriákból olyan fény áradt, mint a régi, nagy fogadások idején. De tudtam, hogy odafent a bálteremben alig néhányan lézengenek: Julie, Hortense, a négy gyerek, Vicenza hercege, Davout marsall és talán fél tucat tábornok... Lovaskatonák nyitottak utat, és távoli moraj támadt, először szélsusogás, majd vihar, még később mindent elsöprő tájfun: „Vive l'Empereur! Vive l'Empereur!” Vadul száguldó kocsi vágtatott a Tuileriák elé, mögötte minden rendű és rangú lovastisztek. Fáklyavivő szolgák jelentek meg a palota kapuja előtt, a kocsi ajtaja kinyílt, és megjelent a császár, mögötte Ney marsallal. A tömeg áttörte a kordont, megragadta a császárt és vállon vitte a Tuileriákba. A fáklyafényben megláttam az arcát. Behunyt szemmel mosolygott: olyan volt, mint akit szomjhalál fenyegetett és végre innivalóhoz jutott. Újabb kocsi érkezett. A tömeg kíváncsian odasodródott, de csupán Fouché szállt ki belőle, csupán Fouché, aki üdvözölni akarta a császárt és felajánlani szolgálatait... Elegem volt. Rosen utat tört a tömegben. Kihalt utcákon bolyongtunk a Szajna másik partján. Minden házon ott lengett a háromszínű zászló.

Párizs 1815. június 21.

Marie éppen az ágyamba hozta a reggelit, amikor ágyúk dörrentek és megkondult Párizs minden harangja. – Istenkém, tényleg győzött! – mondta Marie, és akkor döbbentem rá, hogy sem mi nem számítottunk rá, sem mások, hogy valóban, megint győzni fog. De az ágyúk és a harangok! Most megint minden olyan, mint régen! Julie és Joseph visszaköltözött az Élysée–palotába; Madame Letizia és minden fia hazatért. Az egyetlen különbség, hogy a Tuileriákban Hortense tölti be a háziasszony Szerepét – Mária Lujza, Napoleon sürgető levelei ellenére, halogatja a visszatérést. Amint győzedelmesen hazaért, Napoleon azonnal elrendelte az általános választásokat, hogy a világnak bebizonyítsa: mennyire népszerűtlenek voltak a Bourbonok. A köztársaság napjai óta ez volt az első szabad választás, és az új nemzetgyűlésben feltűntek a régi nevek, például Carnot és – Lafayette! Lafayette, aki elsőnek hirdette ki az Emberi Jogokat, aki harcolt az Egyesült Államok szabadságáért, aki a köztársaság védelmére megalapította a Nemzeti Gárdát – Lafayette, akiről papa annyi lelkesedéssel beszélt! Újra itt volt! Mások viszont hiányoztak: valamennyi külföldi diplomata elutazott. A külföld megszakította a diplomáciai kapcsolatot Napoleonnal. Leveleire sem válaszolnak. Nem nagyköveteket küldenek, hanem hadseregeket! Nyolcszázezer ember menetel könyörtelenül Franciaország ellen, és Napoleon hadserege alig több százezernél. És csendőrsége hiába kutat éjjel–nappal a falvakban: a parasztfiatalok elbújnak, lovakat nem kapni. A tisztek, akik egykor győzelemről győzelemre haladtak vele, most orvosi igazolást küldenek maguk helyett. (Hős unokaöcsém, Marius is ezt teszi.) A marsallok – Ney és Davout kivételével – falusi birtokaikra húzódnak vissza. Három nappal ezelőtt kelt át a határon, serege élén, Napoleon, hogy szembeszálljon a szövetségesekkel. Napiparancsa így szólt: „Minden bátor francia számára elérkezett a győzelem vagy halál pillanata.” A felszólítást komoran fogadták a párizsiak. A tőzsdén zuhannak az értékpapírok. Az emberek élelmiszert halmoznak fel. A színházak üresek, és tátonganak az éttermek. Párizs lehajtott fővel várja a kegyelemdöfést. És mindezek után megesett a csoda; a harangok győzelmet hirdetnek! Felöltöztem, és a kertbe mentem. A harangok hirtelen elhallgattak. Halálos csend lett, olyan nyomasztó, hogy örültem, amikor egy idegent láttam a kertbe jönni. Közelről ismertem csak fel: Lucien Bonaparte! Lucien, aki önként ment száműzetésbe, amikor Napoleon császárrá koronázta magát, s aki mindmostanáig Angliában élt. – Emlékszik rám, Désirée? Ott voltam Julie eljegyzésén és az önén is. – Leültünk egy padra. – Miért jött vissza, Lucien? – Igen – miért? – Hátradőlt, és körülnézett. – Milyen bájos ez a kert és milyen békés! – A győzelmi harangok elhallgattak. – Igen, Désirée, tévedésből szólaltatták meg őket. A jó öreg Davout, akit Napoleon Párizsban hagyott, elhamarkodta. Napoleon megnyert ugyan egy kisebb összecsapást Charleroinál; de a döntő csatát Lignynél és Waterloonál vívták, és ő vesztett. Nézze, milyen szép az a kék pillangó! – És a császár? – Ma éjszaka érkezik, nagy titokban. Az Élysée–palotába megy, nem a Tuileriákba. „Minden bátor francia számára elérkezett a győzelem vagy halál pillanata.” Ugye olvasta ezt a hangzatos frázist? Kétségtelenül kínos neki, hogy egyiket sem követte... – És a hadsereg, Lucien? – Milyen hadsereg? – Hát az ő hadserege, a francia! – Nincs már hadserege! Százezer emberéből hatvanezer elesett. De nem ezért jöttem. Hanem azért, hogy megkérjem: üdvözölje nevemben Jean–Baptiste–ot, ha ír neki. Gyakran gondolok rá.

– Lucien, miért jött most ide hozzám? – Tíz perc nyugalomért. A kormány mindenről értesült már, a nemzetgyűlés szünet nélkül ülésezik, úgy, mint a forradalom napjaiban. – Felállt. – Mennem kell. Újabb üzeneteket várok. Visszatartottam. – Lucien, ez a Lafayette – ez a Lafayette képviselő ugyanaz az ember, aki az Emberi Jogokat megfogalmazta? – Lucien bólintott. – Azt hittem, rég meghalt. Miért nem hallottunk róla soha? – Mert zöldséget termesztett egy kicsi, nagyon jól ápolt birtokon. Akkor, amikor a csőcselék nekiment a Tuileriáknak, és a nemesek levágott fejét karókon hordozta, Lafayette tiltakozott. Majd kiadták ellene az elfogatási parancsot, menekülnie kellett, elfogták az osztrákok, és évekig ült börtönükben. A konzulátus idején bocsátották szabadon, akkor térhetett vissza Franciaországba. – És azután? – Azután kezdte ápolni veteményeskertjét. Sárgarépát, paradicsomot, talán spárgát is termesztett. Ez az ember egész életében az emberi jogokért harcolt – gondolja, hogy közösséget vállalt volna az első konzullal? Vagy Napoleon császárral? – Kikísértem Lucient. Karját bizalmasan karomba fűzte. – Gyakran megbántam azt a brumaire–i napot, amikor felszólaltam Napoleon érdekében az Ötszázak Tanácsában. De akkor még hittem benne. – És most? – Désirée, fogadjunk, hogy megint elküld a képviselőházba. Ők a lemondását követelik, nekem kell megvédenem őt. És tudja, hogy mit fogok tenni? – Megvédi – mosolyogtam. – Ugye ezért jött haza? Lucien távozása után egy pillanatig azt gondoltam, hogy az egész nem igaz, hogy Lucien tévedett és nem Davout. De akkor kocsizörgést hallottam, és megjelent Hortense. Könnyben úszó szemmel kérte, vegyem oltalmamba védtelen gyermekeit.

Párizs 1815. június 23. „Ha ennyi év után ismét felemelem a hangom” – kezdte beszédét Lafayette a nemzetgyűlés sorsdöntő ülésén. A Moniteur a teljes beszédet leközölte. Éppen kezdtem belemélyedni, amikor öltözőm ajtaját feltépték; Julie botladozott be, térdre esett, és arcát az ölembe temette. – Lemondott! – zokogta. – A poroszok bármely percben itt lehetnek!... – Bejött Marie, lefektettük Julie–t a kerevetre, mellé ültem, és apránként kiszedtem belőle az elmúlt éjszaka történetét. Napoleon éjfélkor érkezett egy kopott útibatárban. Mindenét elveszítette, személyi poggyászát is. Érkezése után azonnal magához hívatta fivéreit és minisztereit, de a miniszterek öt perc múlva visszamentek a nemzetgyűlésbe. A császár újabb százezer katonát követelt, és szegény Lucient utasította: álljon nevében a nemzetgyűlés elé és tegyen szemrehányást a nemzetnek, amiért az cserbenhagyta őt. – És Lucien elment? – Igen – és húsz perc múlva már vissza is jött! Alig hagyták szóhoz jutni, és amikor végre felkerült az emelvényre, a legcsúnyább szavakkal szidalmazták. Mozdulatlanul állt, arcizma sem rándult, mialatt a képviselők „A bas Bonaparte!”–ot kiáltottak. Tintatartókat hajigáltak hozzá. Az elnök végre rendet teremtett, és akkor Lucien fakó hangon kijelentette, hogy a nemzet cserbenhagyta fivérét. Erre felugrott Lafayette. – Ezt meri mondani?! Nemzetünk e tíz év alatt hárommillió – hárommillió! – fiát áldozta fel. Fivére többet akar tőlünk? Még többet? – Lucien szó nélkül kiment. – Mindezt Fouché mesélte el, mondta Julie; Lucien semmit se mondott. – Joseph és Lucien egész éjjel tanácskozott Napoleonnal – szipákolt Julie hajnalig hordtam nekik felváltva a kávét és a konyakot... a császár szünet nélkül száguldott fel és alá, az asztalt verte és ordítozott.

– Joseph és Lucien nem bírták a lemondásra rábeszélni? Julie megrázta a fejét, kezét arca elé kapta. – Lafayette ma reggel kijelentette: Ha Bonaparte tábornok nem mond le egy órán belül, trónfosztási javaslatot terjesztek be! Ezzel a döntéssel állított be Fouché. Megszavazták. Egy órát kapott, mindössze egy órát! – És a teljes tegnapi napot és éjszakát – vetettem közbe. – A császár végre aláírta; Fouché ott állt mellette. Lemondott a római király javára. A kormány ezt természetesen nem fogadhatja el... – Marie masszírozni kezdte Julie lábát, úgy, mint régen. – Nem megyek vissza az Élysée–be – mondta hirtelen Julie. – Itt akarok maradni a gyerekekkel. Itt ugye nem tartóztathatnak le? – Még nincsenek is itt a szövetséges csapatok – mondtam. – Talán nem is jönnek. – A szövetségesek? Nem – a kormány! A mi kormányunk! Egy bizonyos Decker tábornokot bíztak meg azzal, hogy szemmel tartsa Napoleont. A Direktórium... – Direktórium? – Igen, az új kormány Direktóriumnak hívja magát. Ők állnak kapcsolatban a szövetségesekkel. Az öt di–rektor között van Carnot és Fouché is. Úgy félek tőlük – kezdett ismét sírni. Ajtónyílás. Joseph. – Julie, azonnal készülj! A császár tüstént elhagyja Párizst, Malmaisonba költözik – az egész családdal. Gyerünk, Julie. – Julie teljes erejével belém kapaszkodott. – Az egész család Malmaisonba megy, Julie – ismételte Joseph. Szürke arca, duzzadt szeme álmatlan éjszakákról tanúskodott. Megfogtam Julie kezét. – Julie, a férjeddel kell menned. Fejét rázta: – Félek. A tömeg azt kiáltja: Le a Bonaparte–okkal! – Éppen ezért kell a férjeddel menned – mondtam, és talpra állítottam. – Azt szeretném kérni, hadd mehessünk az ön kocsiján Malmaisonba – mondta lesütött szemmel Joseph. – Madame Letiziának akartam kölcsönadni, de talán elférnek benne mindnyájan. – De ugye segítsz rajtam, Désirée? – jajveszékelt Julie. Joseph odalépett, átkarolta és kivezette. Josephine körülbelül egy évvel ezelőtt halt meg. Malmaisonban virítanak a rózsák.

Párizs 1815. június 29. Éjszaka Kardja az asztalomon, sorsa megpecsételtetett, és én voltam az, aki rátette a pecsétet! Mindenki „nagy küldetésemet” emlegeti, de én nem érzek mást, mint mélységes bánatot. Kora reggel – esztelenségnek hangzik, de ez az igazság! – megtudtam, hogy a nemzet szólni kíván hozzám. Órák óta álmatlanul feküdtem. Nem messze tőlünk vontatták el utolsó ágyúinkat, amelyekkel a várost próbálják védeni az osztrákok, oroszok, poroszok, szászok és angolok ellen. Yvette hirtelen bejött azzal, hogy Rosen gróf sürgősen beszélni akar velem. Mielőtt mondandóját befejezhette volna, a svéd gróf már ott állt ágyam mellett. – Alázatosan jelentem, a nemzet képviselői a lehető leghamarabb fenséged színe elé akarnak járulni! – Remegő kézzel gombolgatta a díszegyenruháját. Önkéntelenül felnevettem. – Nem nagyon ismerem ki magam az etikett dolgában, de ha már hajnalban beront a hálószobámba, legalább rendesen felöltözhetett volna! – Elnézést, fenség – a nemzet – hebegett a gróf. – Melyik nemzet? – halt el ajkamon a nevetés. – A francia nemzet. – Rosen begombolkozott és vigyázzba állt.

– Yvette, kávét! Erőset! – Megzavarodva néztem a grófra. Amíg meg nem ittam, lassan, tagoltan beszéljen hozzám, grófúr. Azt mondja, a francia nemzet? Mit akar tőlem? – Kihallgatást, fenség. Szóvivőjük azt mondja, hogy rendkívül fontos. Ezért vettem fel a díszegyenruhát. Yvette hozta az erős, nagyon forró feketét. – Mit mondjak nekik? – kérdezte a gróf. – Hogy fél óra múlva lent leszek. És fogadom a nemzetet. Nem az egészet, csak a képviselőit. – Ostobaságokat locsogtam, hogy félelmem leplezzem. Mit akarhatnak tőlem? Izzadtam, de a kezem mint a jég. Vékony fehér muszlinruhát és fehér szandált vettem fel. Yvette meg akart fésülni, de nem bírtam türelmesen ülni. Mialatt orromat púdereztem, jelentették, hogy az urak megérkeztek. Az urak... Milyen urak? A szalonban, az első konzul nagy portréja alatt három úr ült. A nemzet képviselői. A nemzet Talleyrand és Fouché urakkal képviselteti magát – meg egy harmadikkal, akit nem ismerek. Középen ül; kicsi, nagyon sovány, fehér parókát és fakult, külföldies egyenruhát visel. Közelebb lépve láttam, milyen ráncos az arca és a homloka, és milyen élénk szem világít az öreg arcban. – Megengedi, fenség, hogy bemutassam Lafayette tábornokot? – kérdezte Talleyrand. Elállt a szívverésem. A nemzet. A nemzet valóban eljött hozzám... Mélyen és oly sután pukedliztem, mint egy iskoláslány. A csendet Fouché élettelen hangja törte meg: – Fenség, a francia kormány nevében... – Valóban eljött hozzám, Lafayette tábornok? – rebegtem. Lafayette elmosolyodott, annyira szívből mosolygott, hogy minden bátorságomat összeszedve így szóltam hozzá: – Apám haláláig nagy becsben tartotta az Emberi Jogokról szóló röpiratot. Álmodni sem mertem volna, hogy egyszer abban a megtiszteltetésben lesz részem, hogy szerzőjét házamban üdvözölhetem. – A francia kormány nevében Talleyrand külügyminiszter meg én, a francia nemzet nevében Lafayette tábornok, képviselő, önhöz fordulunk, fenség, ezekben a súlyos órákban – kezdett rá ismét Fouché. Most néztem csak meg alaposabban a küldöttséget: Fouchét, az egyikét az öt direktornak, akik most Franciaországot kormányozzák; Talleyrand–t, aki tegnapelőtt tért vissza a bécsi kongresszusról, ahol a Bourbonok jogait védelmezte – mindketten Napoleon volt miniszterei, mindketten aranyhímzéses frakkban, tele rendjelekkel. S a köztük ülő, fakult egyenruhát viselő Lafayette–et, akinek mellén egyetlen medália sem ékeskedett. – Uraim, mit tehetek önökért? – kérdeztem. – Régóta számítottam ehhez hasonló helyzetre – mondta nagyon halkan és nagyon sebesen Talleyrand. – Fenséged talán emlékszik még: egyszer céloztam rá, hogy elkövetkezhet a pillanat, amikor a nemzet nagy kéréssel járul fenséged elé. – Bólintottam. – E pillanat most elkövetkezett. A francia nemzet kéréssel járul a svéd trónörökösnő elé. – A félelemtől kivert a veríték. – Szeretném felvázolni fenségednek a jelenlegi helyzetet – vágott közbe Fouché. – Benevento herceg közvetítésével feltétel nélküli megadást ajánlottunk fel. Wellingtonnak és Blüchernek, hogy a fölösleges vérontást, fosztogatást és Párizs lerombolását megakadályozzuk. – Ők meg közölték, hogy egyetlen feltétellel hajlandók folytatni a tárgyalásokat – folytatta Talleyrand –, éspedig... – Hogy Bonaparte tábornok azonnal távozik Franciaországból! – kiáltott fel Fouché. „Mit akarnak tőlem?” – gondoltam, és Talleyrand–ra néztem. De Fouché volt az, aki folytatta: – És jóllehet Napoleonnal közöltük: a francia nemzet és a kormány óhaja, hogy azonnal távozzék, nem tette meg. Ellenkezőleg – mondta dühtől remegő hangon Fouché –, förtelmes javaslattal állt elő. Szárnysegédét, Flahault grófot azzal az üzenettel küldte hozzánk, hogy maradék seregével megvédi Párizst. Más szóval: általános mészárlást kíván. Természetesen visszautasítottuk, és ismét távozásra szólítottuk fel, amire újabb kihívással válaszolt. Azt követeli – követeli, fenség! –, hogy bocsássuk rendelkezésére az utolsó megmaradt ezredeket; ő majd megvédi Párizst.

Biztosra veszi sikerét és azt, hogy győzelme által kedvezőbb békekötési feltételeket tud kicsikarni. Bonaparte tábornok csak ez után hajlandó külföldre menni. – Fouché lihegett, és izzadó homlokát törölgette. – Ezt az arcátlanságot! Hallgattam. – Amíg Bonaparte tábornok nem távozik Párizsból, nem adhatjuk meg magunkat és nem menthetjük meg a várost. A szövetségesek már Versailles–ban vannak. Egyetlen percet sem késlekedhetünk, fenség, Bonaparte tábornoknak már ma el kell hagynia Malmaisont és Rochefort–ba mennie. – Miért éppen Rochefort–ba? – Attól tartok, hogy a szövetségesek Bonaparte tábornok kiadatását követelik tőlünk – nyomott el egy ásítást Talleyrand. – De lemondásakor Bonaparte kikötötte, hogy bocsássák rendelkezésére a francia flotta két fregattját. Ezek a fregattok most hiába várnak rá Rochefort kikötőjében. – A brit flotta minden francia kikötőt blokád alá vett. Értesülésem szerint Rochefort–ban, a két fregatt mellett horgonyoz a brit Bellerophon cirkáló. – Mi közöm nekem mindehhez? Talleyrand mosolygott, – ön, drága hercegnő, a svéd királyi család tagjaként tárgyalhat a szövetségesek nevében Bonaparte–tal. – És ugyanakkor – húzott elő gyors mozdulattal egy lepecsételt borítékot Fouché – átadhatja neki a francia kormány válaszát. – Félek, hogy a francia kormánynak saját futárját kell a válasszal Malmaisonba küldenie. Fouché ismét dühbe gurult. – És a követelés, hogy azonnal távozzon külföldre? – kiabált. – Vagy adja meg magát a szövetségeseknek, hogy az országnak végre nyugta legyen? Megcsóváltam a fejem. – Uraim, önök tévednek. Én itt magánszemély vagyok. – Gyermekem, nem mondtuk el önnek a teljes igazságot – szólalt meg lassú, nyugodt hangon Lafayette. – Az a Bonaparte tábornok maga köré gyűjtött néhány fiatal, mindenre elszánt, vakmerő fickót. Attól félünk, hogy a tábornok olyan elhatározásra jut, amely a vég–eredményen nem változtat ugyan, de néhány száz emberéletbe kerül. És az emberi élet drága kincs, gyermekem. Lehajtottam a fejem. A nyugodt hang folytatta: – Bonaparte tábornok európai háborúi már eddig is több mint tízmillió áldozatot követeltek. Felnéztem, és a három férfi válla fölött az első konzul portréjára néztem. Mintha távolról hallanám saját hangom: – Uraim, megpróbálom. Fouché kezembe nyomta a lepecsételt borítékot. – Becker tábornok elkíséri! – Nem. Svéd szárnysegédem kísér. Talleyrand: – Rendelkezésére áll egy gárdaezred. – Köszönöm, nincs szükségem rá. Rosen, a hintót – azonnal megyünk Malmaisonba. – A szívem ki akar ugrani a torkomon. Yvette átnyújtja a kesztyűmet. – Melyik kalapot, fenség? – Kalapot... melyiket is... Talleyrand mond még valamit: – ...és meggyőződésem, hogy hálából kivételt tesznek majd Madame Julie Bonaparte–tal. – Miért sérteget? Hátat fordítok neki. Lafayette a kertajtónál: – Gyermekem, ha megengedi, kiülök a kertbe, és ott megvárom. – Akkor is, ha egész nap eltart? – Akkor is. Gondolataim önnel lesznek! – Fenség, a hintó előállt. – Rosen gróf a díszegyenruha kék–sárga vállszalagjával. Szorosan mögöttünk magányos lovas: Becker tábornok, aki a francia kormány megbízásából szemmel tartja Bonaparte tábornokot. Rosen a szeme sarkából figyel. Egyetlen szót sem váltunk egész úton. Malmaison előtt barikád. A Nemzeti Gárda őrzi. Becker tábornok láttán a torlaszt félrevonják. A park bejáratát felfegyverzett őrség védi. Becker leugrik a lováról. Kocsimat átengedik. Szívem hevesen dobog,

megpróbálom elhitetni magammal, hogy megszokott kirándulásról van szó csupán: séta Malmaison–ban, ahol minden padot, minden rózsafát ismerek; viszontlátom a kis tavat, és... A lépcsőn Meneval és Vicenza hercege fogad, s egy perccel később körülvesz a család: Hortense, Julie, Joseph, Lucien. Madame Letizia a szalon ablakából integet. – Joseph – mondom idegesen –, a fivérével akarok azonnal beszélni. – Milyen kedves öntől, Désirée! A császár azonban fontos üzenetet vár a kormánytól, s addig szeretne magára maradni. Ismét kiszáradt a szám. – Joseph, az az üzenet nálam van. Beszélni akarok Bonaparte tábornokkal. A „Bonaparte tábornok” hallatán Joseph elsápadt. – Őfelsége a fehér padon ül a kerti útvesztőben. Ugye tudja, hol van? – Nagyon jói ismerem a parkot – válaszoltam. Rosennek meg azt mondtam: – Itt várjon. Ezt az utat egyedül kell végigjárnom. Ismertem a Josephine által tervezett elbűvölő útvesztőt; tudtam, hogyan kell észrevétlenül megközelíteni a fehér padot, a kis padot, ahol ketten éppenhogy csak elférnek. Napoleon ott ült. A vadászok zöld egyenruháját viselte. Előreugró állát kézfején nyugtatva nézte merev pillantással a virágzó sövényt. Megláttam, és hirtelen megnyugodtam. Félelmem elszállt s vele a gyöngéd emlékek is... Mielőtt megszólíthattam volna, fejét kissé félrefordította, és megpillantotta fehér ruhám szélét. – Josephine – kérdezte –, máris ebédelünk? Hallgatásom rántotta vissza a valóságba. Felismert és meglepődött, és szemmel láthatóan nagyon örült: – Eugénie, mégis eljöttél hozzám? Senki nem hallotta, hogy Eugénie–nek szólít, senki sem látta, hogy helyet szorít maga mellett a padon. Amikor leültem, mosolyogva nézett rám. – Sok éve annak, hogy ketten együtt néztünk egy virágzó sövényt. Nem válaszoltam. – Emlékszel még, ugye, Eugénie? – Nem létező hajfürtöt simított el a homlokáról. – Nagyon fontos üzenetet várok a kormánytól. És nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy várakoztassanak! – Nem kell tovább várnia, Bonaparte tábornok. Itt a kormány válasza – nyújtottam át a levelet. Amíg olvasta, elfordítottam a fejem. – Hogyhogy ön hozta a levelet, Madame? A kormány arra sem tart méltónak, hogy válaszát egy miniszter vagy egy tiszt által küldje? Miért egy véletlen, baráti látogatásra jött hölgyet bíznak meg vele? – Nem vagyok véletlen látogató, Bonaparte tábornok. És baráti vizitre jövő hölgy sem. – Mély lélegzetet vettem. – Svédország trónörökösnője vagyok, tábornok. – És mit akar ezzel mondani, Madame? – sziszegte összeszorított ajakkal. – A francia kormány felkért: közöljem önnel, hogy a szövetségesek csak abban az esetben hajlandók a megadásról tárgyalni – és ezzel Párizs pusztulását elkerülni, ha ön még az est beállta előtt eltávozik. – Felkínálom a kormánynak, hogy visszaverem Párizs kapui előtt az ellenséget, és a kormány visszautasítja! – kiáltott. – A szövetségesek előőrsei Versailles–ban vannak. Hagyja, hogy foglyul ejtsék Malmaisonban? – Ne izgassa magát, Madame. Meg tudom védeni magam! – Éppen ez az! A kormány el akarja kerülni a szükségtelen vérontást. – Valóban? – szűkült résnyire a szeme. – És ha a nemzet becsülete miatt szükséges? „Beszélhetnék neki a milliókról, akik a nemzet becsülete nevében estek el – gondoltam. De ő jobban ismeri a számokat, mint én. Összeszorítottam a fogam. Csak nem meghátrálni. Nem, itt kell ülni és nem meghátrálni...”

Napoleon felállt – fel–alá szeretett volna járkálni, de erre nem volt hely. Elém állt, olyan szorosan, hogy fejemet hátravetve nézhettem csak az arcába. – Azt állítja, Madame, hogy a francia kormány a távozásomat követeli. És a szövetségesek? – Arca eltorzult. – A szövetségesek mindenáron foglyul akarják ejteni! Még egy pillanatig engem nézett, utána hátat fordított, és a sövénynek támaszkodott. – Madame, ezen a darab papíron, amit az úgynevezett kormány ön által juttatott el hozzám, ismét a Rochefort–ban horgonyzó fregattokra céloznak. Oda mehetek, ahová akarok! Madame, miért nem szolgáltat ki engem a kormány a szövetségeseknek? – Talán kínos lenne az uraknak. Megfordult, és megint arcomba nézett. – Szóval felszállhatok a hajóra, és tetszés szerint kijelölhetem az úticélt... – Rochefort kikötőjét, csakúgy, mint a többi francia kikötőt, az angol flotta vette blokád alá. Nem jutna el messzire, tábornok. Nem ordított, nem őrjöngött – csendesen leült mellém. Zihálva lélegzett. – Madame, amikor az előbb megpillantottam és felismertem önt, egy rövidke percig úgy éreztem, hogy feltámadt az ifjúságom. Tévedtem, királyi fenség! – Miért? Pontosan emlékszem az estékre, amikor versenyt futottunk, ön akkor már tábornok volt, fiatal és nagyon jóképű tábornok... – Mintha álmomban beszélnék, könnyedén buggyantak elő szavaim, meleg volt és csend, a sövény illatozott. – Néha engedte, hogy én győzzek. De ezt valószínűleg rég elfelejtette. – Nem, Eugénie... – És egyszer, késő este – mögöttünk a rét már sötétbe borult – azt mondta, hogy ismeri a sorsát. Arca olyan sápadt volt, mint a hold fénye. Akkor féltem először öntől. – És akkor csókoltalak meg először, Eugénie. Nevettem. – A hozományra gondolt, tábornok. – Nem csak arra, Eugénie. Igazán nem csak arra... Ezután hosszan hallgattunk. Éreztem, hogy a szeme sarkából figyel, hogy velem kapcsolatos gondolata támadt. Kezemet ökölbe szorítottam. „Az emberi élet drága kincs, gyermekem...” Ha imádkozni tudnék, most imádkoznék. – És ha nem várom be, míg foglyul ejtenek, hanem önként megadom magam? Akkor mi lesz? – Nem tudom. – Egy sziget? Egy másik sziget? Talán az a szikla a tenger közepén, Szent Ilona, amiről a bécsi kongresszuson beszéltek? Rettegést láttam a szemében. – Szent Ilonáról van szó? – Fogalmam sincs. Hol fekszik? – A Jóreménység fokán túl, Eugénie! – Ennek ellenére nem hagynám magam foglyul ejteni, tábornok! Soha! Inkább megadnám magam önként. Görnyedten ült, kezével eltakarta rettegő szemét. Felálltam, de ő meg se moccant. – Elmegyek – mondtam könnyedén. – Hová mégy, Eugénie? – emelte fel a fejét. – Vissza Párizsba. Nem adott választ sem a svéd trónörökösnőnek, sem a francia kormánynak. De még van ideje – estig. Hangos nevetésben tört ki, olyan hirtelen, hogy összerezzentem. – Előzzem meg, hogy foglyul ejtsenek? Itt, vagy Rochefort–ban? Megtegyem? – Kardjához nyúlt. – Rontsam el Blücher és Wellington urak mulatságát? – Kardját kirántotta hüvelyéből. – Nesze, Eugénie, vedd át! Vedd át Waterloo kardját! Az acélpengén megcsillant a napsugár. Habozva nyújtottam érte a kezem. – Vigyázz, Eugénie, ne nyúlj az éléhez!

Ügyetlenül fogtam meg a markolatát. Napoleon felállt. – E pillanatban megadom magam a szövetségeseknek. Hadifogolynak tekintem magam. Szokás szerint a kardot a foglyul ejtő tisztnek nyújtják át. Bernadotte majd megmagyarázza neked, Eugénie. Én a svéd trónörökösnőnek adom, mert – szavai bukdácsolva követték egymást–, mert a sövényhez értünk, Eugénie. És te győztél! – Ezt az ügyet a sövénnyel nehezen magyarázom meg a francia kormánynak. Házamban várnak az ön válaszára, Bonaparte tábornok! – Igen, várnak? – gúnyolódott. – Fouché és Talleyrand urak ott várják, hogy tálcán nyújthassák a Bourbonoknak Franciaországot? – Nem; Lafayette vár. – Grimaszt vágott. – Eugénie, az Isten szerelmére, ne úgy fogd, mint egy esernyőt! – És a válasza a kormánynak, tábornok? – Mutasd fel a kardot, és közöld, hogy a szövetségesek hadifoglyának tekintem magam. Egy – nem, mondjuk két óra múlva elindulok Rochefort–ba. Onnan küldök levelet legrégibb és legjobb ellenségemnek, az angol királynak. További sorsom a szövetségesektől függ. – Elhallgatott, majd sietve hozzáfűzte: – A fregattok minden körülmények között várjanak Rochefort–ban! – Mellettük horgonyoz az angol Bellerophon – mondtam halkan. Majd egy búcsúszóra vártam. De hallgatott, s én elfordultam. – Madame! – Gyorsan visszafordultam. – Madame, azt mondják, hogy Szent Ilona éghajlata rendkívül egészségtelen. Remélhetem, hogy az angolok idővel engedélyezik, hogy máshová költözzek? – Saját maga mondta, hogy Szent Ilona a Jóreménység fokán túl fekszik. Maga elé meredt. – Első lemondásom után öngyilkosságot kíséreltem meg. Fontainebleau–ban... De megmentettek. Még nem teljesítettem be sorsomat. Szent Ilonán tollba mondom politikai végakaratom. Madame, ugye sose lebegett élet és halál között? – Akkor este, amikor Beauharnais grófnét eljegyezte, a Szajnába akartam vetni magam. Döbbenten nézett rám. – A Szajnába...? És hogyan menekültél meg, Eugénie? – Bernadotte rántott vissza. Elképedve rázta a fejét. – Milyen különös. Bernadotte megmenti az életed, Svédország királynéja leszel, te veszed át tőlem Waterloo kardját! Hiszel a sorsban, ugye? – Nem, csupán a véletlenek összejátszásában. – Kezet nyújtottam. – Egyedül is kitalálsz, Eugénie? Bólintottam. – Mondd meg fivéreimnek, készítsenek elő mindent, elsősorban civil ruhát. Egy darabig még itt maradok. És Eugénie, marseille–i eljegyzésünk nem csak a hozomány miatt volt... Menj már, Eugénie, gyorsan, mielőtt meggondolnám magam... Mentem. Az útvesztő ösvényei, kanyarjai végtelennek tűntek, a nap könyörtelenül égetett, lélegzetnyi levegő sem volt, levél se rezdült, madár se dalolt. „Viszem a kardját – gondoltam –, minden elintéződött, viszem a kardját... „ Fehér ruhám bőrömhöz tapadt, a forróságtól rezgett a levegő. Ezer színben vibráltak a rózsák. Végre ablaknyitást hallottam és Julie hangját: – Na, ez jó sokáig tartott! – „Igen, egy életen át” – gondoltam, és futni kezdtem, futottam fel a lépcsőn, ahol megannyi viaszfiguraként állt a ház népe és nézett – nem engem, a kardot, amit remegő kézzel vittem magam előtt. Rosen kezét nyújtotta érte. De én megráztam a fejem. A többiek nem moccantak. – Becker tábornok! – Igen, fenség? – Bonaparte tábornok úgy döntött, hogy a szövetségeseknek adja meg magát. Nekem, mint a svéd trónörökösnőnek nyújtotta át kardját. Két órán belül Rochefort–ba indul.

Kijött Julie és Madame Letizia. – Napoleone – súgta Madame Letizia, és sírni kezdett. – Két órán belül? – Elkísérem fivérem Rochefort–ba – mondta nyugodtan Joseph. „Még mindig gyűlöli – gondoltam –, különben nem menne most vele.” Meghallottam, amint az egyik tiszt halkan odaszól Josephnek: – Két ezred készen áll arra, hogy őfelsége vezényletével... – Bonaparte tábornok éppen ettől akarja megkímélni Franciaországot! – kiáltottam. – A polgárháborútól! – Napoleone evett ma már? – jajgatott Madame Letizia. – Hosszú út vár rá? – sírt Julie. Elmondtam, hogy Bonaparte tábornok civil ruhát kér, s hogy most egy ideig egyedül akar maradni. Utána, nem is tudom, hogyan, a hintóban találtam magam. Rosen gróf kivette gémberedett ujjaim közül a kardot, és a kocsi sarkába fektette. Azt se tudom, miért vetettem éppen akkor hátra a fejem; de hátravetettem, és felsikoltottam. Követ hajítottak rám, a térdemet találta el. Hegyes–éles kődarab volt. Rosen a kocsisra kiáltott, s az ostorral késztette vágtatásra a lovakat. A következő kő a kocsi hátsó kerekét érte csupán. Rosen halálsápadt volt. – Esküszöm, hogy elfogjuk a merénylőt! – Minek? Nincs jelentősége. – Nincs jelentősége? A svéd trónörökösnő elleni merényletnek? – A követ nem a svéd trónörökösnőnek szánták, hanem Bernadotte marsall feleségének. És ő nem létezik már! Sötétedni kezdett, amikor a külvárosba értünk. Fejem hátrahajtva néztem a zöldeskék esti égboltot. – Tudom, hogy nem illik – de szeretném, ha megfogná a kezem, Rosen. Olyan fáradt vagyok és olyan magányos... Itt is, ott is, suttogó, várakozó embercsoportok. „Napoleon most már polgári ruhába bújt – gondoltam –, a part felé tart, anyja útravalót készített, hosszú útravalót, Párizs megmenekült...” A Rue d'Anjou közelében emberfolyamba ütköztünk, amely lassan sodródott házam felé. Meg kellett állnunk. Valaki felismert, és felkiáltott: „La Princesse Royale de Suéde!” Perceken belül mindenki átvette a kiáltást. Csendőrök bukkantak fel, visszaszorították a tömeget, utat törtek. Házam előtt fáklyák lobogtak. A kaput szélesre tárták, behajtottunk; mögöttünk azonnal becsukták. A kocsiból kilépve éles fájdalom hasított a térdembe. Összeharaptam a fogam, és a kardért nyúltam. Besántikáltam a házba. Fényesen kivilágított hall, seregnyi ember fogadott. Lafayette lépett elém. – Franciaország nevében köszönöm önnek, polgártársnő. – Megfogta a könyököm, úgy támogatott. – Ki ez a sok idegen? – A nemzet képviselői – mosolygott Lafayette. – És a nagy nemzetnek sok képviselője van, fenség – szólalt meg mellettem Talleyrand; szorosan mögötte Fouché állt, két fehér kokárdával a hajtókáján. A nemzet sok képviselője mély csendben állt, és mélyen fejet hajtott. – És mire vár az a sok száz ember odakint? – Elterjedt a hír, hogy fenséged közvetíteni próbál – mondta Fouché –, Párizs népe órák óta várja fenséged visszatértét. – Mondják meg nekik, hogy a csá... hogy Bonaparte tábornok megadta magát és elutazott. Akkor majd hazamennek. – A nép látni akarja önt, polgártársnő – szólt Lafayette. – Engem? – Ön hozta nekünk a békét. Megadást – polgárháború nélkül. Teljesítette küldetését, polgártársnő. Határozottan megráztam a fejem. Nem, nem, csak azt ne... De Lafayette nem engedte el a karom. – Álljon eléjük. Sok emberéletet mentett meg. Szabad az ablakhoz kísérnem?

Az ebédlő egyik nyitott ablakához vezetett. Kiáltás szállt fel a sötétből. Lafayette az ablakhoz lépett. Kitárta karját. A tömeg elhallgatott. Lafayette beszélni kezdett, hangja mint győzelmi trombitaszó: – Polgártársak és polgártársnők – a béke bizonyos. Bonaparte tábornok megadta magát, és egy közületek való asszony – – Egy sámlit – súgtam. – Micsodát? – kérdezte Rosen. – Egy zsámolyt! Trónörökösnőnek túl alacsony vagyok – rebegtem, és Josephine– re gondoltam... – és egy közületek való asszony, egy polgárnő, akit a távoli Észak szabadságszerető népe trónörökösnőül választott, megszerezte a kardját! Waterloo kardját! – Ismét hatalmas rivalgás odalentről. Lafayette gyorsan oldalt lép. Zsámolyt tesznek az ablak alá, ráállok, és két kézzel tartom magam elé a kardot. Lentről – eleinte nehezen kivehetően, később ütemesen száll a kiáltás: „Notre–Dame de la Paix!”, „Notre–Dame de la Paix!” Békét hozó Miasszonyunknak neveznek – csorognak a könnyeim. Lafayette hátrahúzódik, és Rosen grófot tolja az ablak elé; közelebb hoz egy gyertyatartót, hogy a nép lássa a svéd egyenruhát, a kék–sárga vállszalagot. „Éljen Svédország!” – kiáltják. Majd újra meg újra, jóval azután is, hogy leszálltam a zsámolyról és becsukták az ablakot: „Notre–Dame de la Paix!” . Hirtelen idegennek, elveszettnek éreztem magam a nemzet képviselőinek izgatott csoportjai között. Sajnos semmi jelét nem adták annak, hogy távozni kívánnának. A kardot az első konzul portréja alatt álló asztalra fektettem, és azt gondoltam: kellene valami enni– és innivalót adni ezeknek az embereknek. De boron kívül semmink se volt, kivéve a befőzésre szánt cseresznyét. Szóltam Marie–nak, aki azt mondta – Ha előre tudom, süthettem volna néhány tortát. Annyi lisztünk van... Tényleg, a liszteszsákok a pincében... Fellélegeztem. Az utcán még mindig kiáltoztak. – Marie, ezek az emberek odalent napok óta éheznek. Hozassátok fel a lisztet, és a szakács – a csendőrök segítségével – ossza ki közöttük. Mindenki annyit kap, amennyit a sapkájában vagy sáljában el tud vinni! – Eugénie, te megbolondultál! – sóhajtott Marie. Tíz perccel később a nemzet képviselői szomjasan hajtották fel a bort, és szétköpködték a cseresznyemagokat. Rettenetesen sajgott a térdem. Talleyrand vette elsőnek észre, hogy valami bajom van. – Megsérült, fenség? – kérdezte, amikor az ajtó felé sántikáltam. – Nem – csak kissé fáradt vagyok. Szeméhez emelte lornyonját. – Republikánus barátunk, Lafayette márki mintha régi kedvence lenne fenségednek. – Hanghordozása felbőszített. Nagyon felbőszített. – Ebben a szobában ő az egyetlen tisztakezű ember! – Természetesen, fenség! Ezekben az években káposztát ültetett falun, így keze tiszta maradt. – A csendes háttérben nyugton élők... – kezdtem. – ...mindig a legjobb alattvalói a diktátoroknak! – vágott bele Talleyrand. Hallgatózott. A zárt ablakokon beszűrődött a csoszogó léptek és a csendőrök vezényszavának zaja. – Ne ijedjen meg, lisztet osztogatunk! Lafayette odajött: – Milyen jóságos, gyermekem. Előbb békét biztosít, majd élelmet osztogat. – Milyen jóságos és milyen okos! – nevetgélt Talleyrand, miközben a szolgálótól elvett egy pohár bort. – A kis északi ország nagy jövője: békét és élelmet biztosítani! Svédországra, fenség! Ekkor vettem észre, hogy Fouché kezét a kardra akarja tenni. – Ó, nem! – kiáltottam, és gyorsan odabicegtem. – De a francia kormány... Először láttam, hogy szeme csillogni is tud: és milyen mohón! – Ó, nem! A kardot a szövetségeseknek szánták, nem a francia kormánynak. Magamnál tartom, amíg

Wellington és Blücher el nem dönti, mi legyen vele. – Kézbe vettem, és a kardra támaszkodva botorkáltam fel a lépcsőn, a hálószobámba; odalent tovább vitatkoztak a nemzet képviselői. Marie hámozott ki agyonizzadt ruhámból. Fejcsóválva nézte elkékült, dagadt térdem. Az utca elcsendesedett, vezetni kezdtem naplómat. Most már virrad. Papa, Lafayette megöregedett. És a te röpiratpéldányod az Emberi Jogokról valószínűleg Svédországban van. Napoleon kilencven – nem, száz – napja tért vissza Elbáról. Száz nap és száz örökkévalóság – igaz lenne–e, hogy csak harmincöt éves vagyok? A lipcsei csatában meghalt Jean–Baptiste – a malmaisoni útvesztőben a fiatal Désirée. Hogy tud e kettő egyszer ismét együtt élni? Papa, azt hiszem, soha többé nem írok a naplóba.

IV. rész Svédország királynéja Párizs 1818. február Oscar új szerzeményét próbálgattam a zongorán, amikor bejelentették a svéd nagykövetet, örültem a látogatásának, mert ez az esős, borongós délután éppen jó volt arra, hogy társaságban teázzam. De amikor belépett, megállt az ajtóban – köztünk a szoba teljes hossza. Minthogy nem moccant, elindultam felé. Ekkor nagyon mélyen, nagyon ünnepélyesen meghajolt, és karján észrevettem a fekete gyászszalagot. – Felség! – Éreztem, hogy arcomból kifut a vér. Lassan felegyenesedett. – Felség, szomorú hírt hoztam. Károly király február ötödikén elhunyt. Dermedten álltam. A rozoga kisöreget alig ismertem; de halála azt jelenti, hogy... – Őfelsége felhatalmazott, hogy közöljem felségeddel a király halálának körülményeit, és adjam át ezt a levelet. Meg se moccantam. A nagykövet hozzám lépett, és lepecsételt borítékot nyújtott át. Tétovázva vettem kézbe. – Foglaljon helyet, báró úr – mondtam, és a legközelebbi székbe roskadtam. Remegő kézzel nyitottam ki a borítékot. Hatalmas íven Jean– Baptiste néhány sebtében odavetett mondata: „Svédország királynéja lettél, drágám. Kérlek, viselkedj ehhez méltóan. Sietve – a te J.–B.–od. Utóirat: Azonnal semmisítsd meg ezt a levelet.” Leejtettem az ívet, és elmosolyodtam. „Viselkedj ehhez méltóan...” Észrevettem, hogy a nagykövet figyel. Gyorsan összeszedtem vonásaim, próbáltam méltóságteljes szomorúságot mutatni. – Azt írja a férjem, hogy Svédország és Norvégia királynéja lettem – mondtam méltóságteljesen. A nagykövet mosolygott; szerettem volna tudni, hogy min mosolyog. – Február 6–án hirdették ki ünnepélyesen, hogy Svédország és Norvégia új királya őfelsége IV. Károly János, királynéja őfelsége Desideria. – Jean–Baptiste–nak sosem lett volna szabad megengednie, hogy Desideriának hívjanak! – A nagykövet erre nem válaszolt. – Hogyan halt meg az öreg király? – Könnyű elmúlása volt. Február elsején szélütést szenvedett, két nappal később nyilvánvalóvá vált, hogy hamarosan bekövetkezik a vég. Őfelsége és őfensége, a trónörökös, el nem mozdult a betegágy mellől. Az özvegy királyné és Sofia Albertina hercegnő is az ágy mellett ült. A betegszoba melletti szalonban gyűltek össze az udvartartás és a kormány tagjai. Az ajtó nyitva volt. Február ötödikén hét óra körül kezdett a beteg nyugodtabban lélegzeni. Úgy tűnt, mintha ismét öntudatnál lenne. A királyné térdre esett az ágy mellett. Sofia Albertina hercegnő félhangosan imádkozott. Az öreg király hirtelen kinyitotta szemét, és mereven nézett a trónörökös – úgy értem, őfelsége irányába. És őfelsége ugyanolyan rezdületlenül nézett a királyra. Egyszer fordult csak hátra: kabátot kért. Barátom, az ugyancsak jelenlevő Salomon Brelin szerint őfelsége nagyon sápadt volt, és úgy nézett ki, mintha erősen fázna. Noha a szobában alig elviselhető hőség uralkodott. Érthetetlen, hogy... – Excellenciád számára ez valóban érthetetlen. És mi történt ezután? – Minél tovább nézte a király a trónörököst, úgy értem, őfelségét, annál nyugodtabban és könnyebben lélegzett. Este negyed tizenegykor bevégeztetett. – Lehajtottam a fejem. Hirtelen én is fázni kezdtem. – És azután?

– Azután mindenki kiment a halottas szobából, csupán őfelsége maradt ott – kifejezett kívánságára – kettesben a megboldogulttal. – A nagykövet elhallgatott. Majd gyorsabb ütemben folytatta. – Éjfél előtt hűségesküt tettek őfelségének a kormány tagjai, a hadsereg képviselői, a vezető tisztségviselők. Ezt a ceremóniát az alkotmány írja elő. Reggel a hírnökök országszerte kihirdették az új király és királyné nevét. Utána őfelsége gyászmisén vett részt. Másnap, a törvényhozásban, első ízben ült a trónra. Kezét a Bibliára téve esküdött fel, és minden jelenlévő, köztük Oscar trónörökös is, térdre hullt az új király előtt... Felséged el sem tudja képzelni, mekkora az öröm Svédországban! Azonban a koronázási szertartást őfelsége elhalasztotta. Május 11–re. – Valóban? Május 11–re? – Őfelségének bizonyára nyomós oka van rá, hogy éppen ezt a napot válassza. – Május 11–én lesz negyedszázada annak, hogy Jean–Baptiste Bernadotte közlegényt őrmesterré léptették elő. Nagy nap volt ez a férjem életében. – Igen – igen – természetesen, felség! Csengettem teáért. Marceline bejött, hogy segítsen kitölteni. Az első csészét hallgatagon ittuk. – Még egy csészével, excellenciás uram? – Örömmel, felség! – Szegény Marceline ijedtében elejtette csészéjét. Távozása előtt a nagykövet figyelmeztetett, hogy számíthatok XVIII. Lajos részvétlátogatására. Marceline, azóta is, hogy a csészét elejtette, áhítattal bámult. – Őfelsége Svédország és Norvégia királynéja! – hajtogatta, és szemét le nem vette rólam. – Holnap szerzek valami gyászruhát – mondtam, és a zongorához mentem. Még egyszer megnéztem a kottát, Oscar svéd és norvég trónörökös szerzeményét, kezem végigfuttattam a billentyűkön, és lecsuktam a zongora fedelét. – Soha többé nem játszom rajta, Marceline. – Miért, nénikém? – Mert királynéhoz méltatlanul, rosszul játszom. – Most már nem utazhatunk el Julie nénihez! Stockholmba kell menned. Julie néni biztosan belebetegszik – annyira számított a látogatásodra! – Még mindig számíthat rá – mondtam, és a hálószobámba mentem. Az ágyra dobtam magam, és belebámultam a sötétbe. „Julie Bonaparte–ot – gondoltam – kiutasították Franciaországból, mint mindazokat, akik a Bonaparte nevet viselik.” Napoleon távozása után egy hétig még nálam maradhatott, de azután pakolnia kellett és gyerekeivel együtt Brüsszelbe költözött. Azóta minden második hónapban folyamodványt intézek XVIII. Lajoshoz, hogy visszatérését engedélyezzék, és minden alkalommal udvarias, igen udvarias elutasító választ kapok. Ekkor Brüsszelbe utazom, és egy ideig ápolom, dédelgetem. Valahányszor megjelenek, más–más betegségről panaszkodik, és annyi orvosságot szed, hogy látni is kínos. Joseph sógor nem sokáig nézte szenvedését: Survillier gróf néven Amerikába utazott, parasztgazdaságot vásárolt New York közelében; levelei elégedettségről tanúskodnak: mostani életformája fiatalságára, anyja paraszti életére emlékeztetik. Julie soványan és elkeseredve vonszolja magát ágytól kerevetig, kerevettől ágyig. Hogy képzeli Joseph, hogy Julie valaha is elég egészséges lesz ahhoz, hogy Amerikába kövesse? A kezét simogatom, hideg borogatást teszek a homlokára... És Hortense? Hortense–nak sikerült fiaival és Flahault gróffal együtt Svájcba szöknie. Nyugodtan és értelmesen viselkedett, majdnem elégedettnek látszott. A Jóreménység fokán túl nincsenek asszonyok – kialudt az élethossziglani féltékenység. Csak a legvégén – amikor fiait feladogattam az útibatárba – csillant fel a szeme. – De az egyik visszajön, és ő lesz a harmadik – rebegte. – Kicsoda és milyen harmadik? – kérdeztem zavartan. – Az egyik fiam, Madame. Ő lesz III. Napoleon! Nem mindenkinek sikerült megmenekülni. Ney marsallt elfogták, halálra ítélték, és kivégezték. A republikánusok és bonapartisták listáján szereplők közül XVIII. Lajos sokakat száműzött, bebörtönzött, halálra ítélt. És mi lett azzal a Fouché–val, aki a

listát összeállította és a királynak átnyújtotta? Lajos rendőrminiszterré tette, majd amikor a lista végére ért, Otranto hercegét, Fouchét is száműzte... Julie Brüsszelben, Joseph Amerikában; a többi Bonaparte Itáliában. De én még itt vagyok, és még elszenvedhetem Lajos király részvétlátogatását... Bejött Marie, és gyertyát gyújtott. „Biztos morogni fog – gondoltam –, hogy cipőstül feküdtem az ágyra.” De ő csak felemelt egy gyertyát, az arcomba világított, és ugyanolyan áhítattal nézett, mint Marceline. – Ne haragudj rám, máris levetem a cipőm! – Unokahúgod mindent elmondott. Magad is közölhetted volna velem – mondta sértődötten. – Tudom, hogy mit gondolsz. Azt, hogy a papának nem tetszene. Magam is tudom, anélkül hogy az orrom alá dörgölnéd. – Emeld fel a karod, hadd húzzam le a ruhád! Így – és tartsd magad mindig egyenesen, emelt fővel. Nem az a lényeg, hogy mit csinálsz, hanem hogy hogyan csinálod. Ha már királyné lettél, legyél jó királyné. Mikor megyünk Stockholmba? Párnám alól elővettem Jean–Baptiste levelét. Olyan sebtében írta. Annyira reszket, hogy méltatlan leszek hozzá. A gyertyalángba tartottam, és elégettem. – Nos, mikor indulunk, Eugénie? – Három nap múlva. így nem lesz időm fogadni Lajos királyt. Mellesleg: nem Stockholmba megyünk, hanem Brüsszelbe. Julie–nek szüksége van rám, Stockholmban meg fölösleges vagyok. – Nem tarthatnak koronázást nélkülünk! – tiltakozott Marie. – Úgy látszik, igen. Különben meghívtak volna. Előkerestem a naplót, és sokéves szünet után ismét írni kezdtem. Hát valóban megtörtént: Svédország királynéja lettem!

Párizs 1821. június A reggelizőasztalomon fekvő levelek között találtam egyet, amelynek sötétzöld viaszpecsétjén az egész világon betiltott címer, a császár címere volt. A levél címzettje: Desideria svéd és norvég királyné őfelsége. Alaposan megszemléltem kívülről, majd kinyitottam és az alábbiakat olvastam: „Madame, azt az értesítést kaptam, hogy fiam, a franciák császára ez év május 5– én Szent Ilona szigetén elhunyt. Tábornoknak kijáró katonai tiszteletadással temették el. Az angol kormány nem engedélyezte, hogy sírkövére a »Napoleon« név kerüljön – ragaszkodtak a »N. Bonaparte tábornok«–hoz. Ezért utasítást adtam, hogy a sírkő legyen névtelen. E levelet Lucien fiamnak diktálom, aki gyakran felkeres Rómában. Én teljesen megvakultam. Lucien olvassa fel nekem az emlékiratot, amit Napoleone Montholon grófnak diktált Szent Ilonán. Az emlékiratban szerepel ez a mondat: »Napoleon első szerelme Désirée Clary volt.« Ez is bizonyítja, Madame, hogy fiam sose felejtette el első szerelmét. Értesülésem szerint a kézirat hamarosan megjelenik nyomtatásban. Ezért kérem, tudassa velünk, nem kívánja–e, hogy ezt a mondatot kihagyják. Tudjuk, hogy az Ön pozíciójában ez kényes kérdés lehet, tehát úgy teszünk, ahogy kívánja. Lucien fiam üdvözletét küldi, én meg maradok örök híve” A világtalan öregasszony maga írta alá levelét. Az alig kibetűzhető, olasz aláírás: „Letizia madre di Napoleone.”

A nap folyamán megkérdeztem unokaöcsémet, Mariust, hogyan került a házba ez a zöld pecsétes levél. Minthogy őt tettem meg kamarásomnak, tudnia kell. – A római svéd megbízott küldte az itteni svéd nagykövetségre. Miért? Fontos levél volt? – Az utoló levél, amit a császár címerével pecsételtek le. Kérlek, küldj pénzt a brit nagykövetségre: tegyenek koszorút a nevemben arra a sírra Szent Ilonán. A névtelen sírra. – Attól tartok, nénikém, hogy nem fog menni. Szent Ilonán nem terem virág. A sziget förtelmes éghajlata minden zöldet felperzsel. – Gondolod, nénikém – kérdezte Marceline –, hogy Mária Lujza most már férjhez megy ahhoz a Neipperg grófhoz, akinek állítólag már három gyereket szült? – Már rég hozzáment. Talleyrand elmesélte. A pápa valószínűleg érvénytelenítette az első házasságot. – És mi van a római királlyal? – csattant fel Marius. – A császár második lemondása után néhány napig hivatalosan is II. Napoleonnak nevezték. – Most úgy nevezik, hogy Franz Joseph Karl, Reichstadt hercege, Mária Lujza pármai hercegnő fia. Apja neve a hercegi pátensben sem szerepel! Ha az iratokat nézzük: apja ismeretlen! – Ha Napoleon tudta volna, hogy mi vár rá – kezdte Marceline. – Tudta – válaszoltam, és íróasztalomhoz mentem. „Sziget, ahol nem terem virág” – gondoltam. Marseille–i kertünk, a virágzó sövény képe rémlett fel bennem, amint nekiültem, hogy Madame Letiziának válaszoljak. – Julie néni egyszer célzott rá, hogy te meg ő annak idején... – dadogott Marceline. – Elolvashatod majd az emlékirataiban – mondtam, és lepecsételtem a levelet. – Semmit sem hagynak ki belőlük!

Egy aacheni hotelszobában 1822. június Hogy én még egyszer az életben átélem az első találka minden kellemét, izgalmát, türelmetlenségét – gondoltam a tükör előtt ülve. Remegő kézzel kentem fel az ajakrúzst, nem túl sokat, nehogy azt higgye, hogy fiatalítani akarom magam. Végtére is negyvenkét éves vagyok. Mégis: úgy szeretnék tetszeni neki... – És mikor fogom látni? – kérdeztem legalább huszadszor. – Fél egykor, nénikém, a szalonodban – felelt türelmesen Marceline. – De korábban érkezik, ugye? – Nem tudni pontosan, mikor. Ezért rögzítették a találkozást fél egyre. – És akkor velem fog ebédelni? – Természetesen. Udvarmesterével, Kari Gustaf Löwenhjelmmel együtt. – Az én Löwenhjelmem nagybátyjával. – Az én Löwenhjelmemet is Gusztávnak hívják, nemrég érkezett Stockholmból – Rosen grófot váltotta le. Az én Löwenhjelmem olyan nagyképű és megközelíthetetlen, hogy alig merek szólni hozzá. – Rajtuk kívül csak Marius meg én leszünk itt. Úgyhogy zavartalanul beszélgethettek, nénikém. Az én Löwenhjelmem, az ő Löwenhjelme, Marius és Marceline! Nem és ezerszer is nem! Hívattam Löwenhjelmet, és utasítottam: szóljon a nagybátyjának, hogy amint meglát, húzódjék vissza. Oscar a katedrális melletti szállodában foglaltatott helyet, és biztos voltam benne, hogy amint lemossa az út porát, a többi látogatóhoz hasonlóan a katedrálisba megy. Úgy döntöttem, hogy ott fogok vele találkozni. Az én Löwenhjelmem természetesen kétségbeesett. – A szertartásos előkészítés előnye, hogy általa megtakaríthatók a meglepetések – magyarázta. De nem engedtem, és végül egy „Ahogy parancsolja, felség” sóhajtással megadta magát.

Kalapot tettem fel, hozzá az arcomat takaró fátyolt, és egyedül mentem a katedrálisba. „Életem utolsó nagy meglepetésének nézek elébe – gondoltam útközben –, a megismerkedés egy ismeretlen férfival mindent jelenthet. Vagy semmit. Fél óra múlva kiderül.” Bementem, és a karzatrács mögé ültem; kezem ön–kéntelenül összekulcsolódott. Tizenegy év – hosszú idő. Eközben talán – anélkül, hogy észrevettem volna – idősebb hölgy lett belőlem. Ő meg mindenképpen felnőtt fiatalember lett, aki most háztűznézőben végigjárja az európai uralkodók udvarait. Ezen a délelőttön számtalan turista kereste fel a katedrálist, a Nagy Károly állítólagos sírját fedő kőtömböt. Alaposan megnéztem mindegyiket. Ő lenne az? Vagy az a másik? Vagy az a kis lúdtalpas fickó? Szívem hevesen vert. Nem tudom, mit érez az anya, aki látja felnőni fiát, észreveszi, amikor a szakálla ütközik, amikor először lesz szerelmes. Én mindezt nem ismerem. Egy férfira várok, akiről évek óta álmodozom, akivel sosem találkoztam – a fiamra! Azonnal megismertem. Nem Löwenhjelm miatt, aki mögötte settenkedett, hanem a tartása, a járása miatt – ahogy a fejét félrefordította, amikor Löwenhjelmhez szólt; olyan magas, mint az apja, csak sokkal, sokkal soványabb. Civil ruhában van. Felálltam, és felé indultam – nem tudtam, hogyan fogom megszólítani. Nagy Károly állítólagos sírjának zárókövét nézte, a feliratot próbálta kisilabizálni. Megérintettem Löwenhjelm karját. Felnézett, s mikor meglátott, szó nélkül visszavonult. – Ez Nagy Károly sírja? – kérdeztem. A világ legostobább kérdése, hiszen ott volt a felirat. – Amint látja, Madame – válaszolt, anélkül hogy megfordulna. – Tudom, hogy nagyon illetlenül viselkedem, de – szeretnék fenségeddel megismerkedni. Ezúttal felnézett. – Szóval tudja, Madame, hogy ki vagyok? – A régi sötét, erős szemek, a vastag fürtök, az én fürtjeim! S egy picike, nevetséges, viaszkolt bajusz. – Fenséged Svédország trónörököse. S én a honfitársa vagyok. A férjem ugyanis Stockholmban él. Elhallgattam. Kitartóan nézett. – Szívességet szeretnék kérni fenségedtől, és – némi időbe telik, amíg elmagyarázom. – Értem – mondta. Körülnézett, kísérőjét kereste. – Nem tudom, hová tűnt a társam. De van egy szabad órám. Ha megengedi, Madame, elkísérem. Szabad? – tette hozzá mosolyogva. Bólintottam, és gombócot éreztem a torkomban. Az ajtó felé menet észrevettem Oscar fiam Löwenhjelmét, aki egy oszlop mögé bújt. Oscar szerencsére nem vette észre. Hallgatva vágtunk át a dóm előtti halpiacon, egy szélesebb, majd egy keskenyebb utcán. Fátylamat szorosabbra vontam, mert éreztem, hogy Oscar a szeme sarkából időnként rám néz. Végül megálltunk egy kis kávéháznál: teraszán néhány kopott asztal és cserépben két poros pálma. – Meghívhatom elragadó honfitársnőmet egy pohár borra? – Megrettenve néztem a satnya pálmákra; ez így nem illik, gondoltam, és elvörösödtem. Nem látja, hogy idősebb hölggyel van dolga? Vagy így szokta meghívni minden alkalmi nőismerősét? Végül megnyugtattam magam: csak azért teszi, mert sikerült leráznia Löwenhjelmet. Bólintottam. – Nem nagyon elegáns hely, Madame – mondta jóindulatúan de legalább zavartalanul elbeszélgethetünk. Döbbenetemre pezsgőt rendelt. – Ne – ilyen kora délelőtt! – Miért ne? Miért ne bármikor, ha ünneplésre adódik alkalom?

– De hisz nincs mit ünnepelni. – Hogyne lenne. Az ön ismeretségét, Madame. Nem vonná kissé feljebb a fátylat, hogy az arcát láthassam? Nem látok mást, mint az orra hegyét. – Nagyon szerencsétlen orrom van. Fiatalabb koromban sokat bosszankodtam emiatt. Különös, hogy a legtöbb nő elégedetlen az orrával. – Apámnak van igazán fantasztikus orra. Valódi sasorr! Az arca csupa orr és szem. A pincér meghozta és kitöltötte a pezsgőt. – Skål, ismeretlen honfitársnő! Francia és svéd egyszerre, nemde? – Úgy, mint fenséged – mondtam. A pezsgő émelyítően édes volt. – Nem, Madame, én már csak svéd vagyok – és természetesen norvég. Rémes ez a pezsgő, nem gondolja? – Túlzottan édes, fenség. – Örülök, Madame, hogy ízlésünk láthatóan azonos. A legtöbb hölgy a nagyon édes borokat kedveli; például a mi Madame Koskullunk. Felrezzentem. – Mit jelentsen ez a „mi Madame Koskullunk”? – Udvarhölgyünk, Mariana Koskull. Előbb a néhai király napsugara, majd papa kedvence, azután – ha a papa kívánsága teljesült volna – az én metreszem! Mi van ebben olyan meglepő, Madame? – Hogy egy idegennek meséli mindezt! – mondtam mérgesen. – Egy honfitársnak! Mariana szokott volt felolvasni az öreg királynak, s az öregúr olyan boldog volt, ha néha–néha megsimogathatta a karját. Papa meg egyszerűen átvette a svéd udvari szertartást, szőröstül–bőröstül, talán hogy senkit se bántson meg – így Madame Koskullt is. Teljesen elképedve meredtem rá. – Komolyan gondolja? – Madame, apám a világ legmagányosabb embere. Évek óta nem találkozott anyámmal, napi tizenhat órát dolgozik, kevéske szabad idejét fél tucat régi, trónra lépése előtti barátjával tölti, például Brahe gróffal – nem tudom, jelent–e önnek ez a név valamit. Vagy Madame Koskull–lal. A hölgy megjelenik, gitárját pengeti, és svéd bordalokat énekel. Mulatságos dalocskákat, de papa sajnos nem érti a szöveget. – És az udvari bálok és fogadások? Ezek nélkül nincs udvartartás! – Nálunk van. Ne feledje, Madame, hogy nincs királynénk! Lassan kiittam poharam, s ő újra megtöltötte. – Minden megváltozik, ha ön megnősül. – Gondolja, hogy akad olyan fiatal hercegnő, aki boldog lesz egy óriási, hideg kastélyban, ahol a király nem hajlandó fogadni mást, mint a saját minisztereit és a régi barátait? Madame, az én apám nagyon megváltozott. Az a király, aki nem beszéli népének nyelvét, óhatatlanul prédája lesz a félelemnek, hogy megfosztják trónjától. Tudja, Madame, hová jutottunk? A király betiltat olyan újságokat, amelyek rá nézve kedvezőtlen cikket közölnek! Jóllehet a svéd alkotmány garantálja a sajtószabadságot. Madame, a király megsérti az alkotmányt – tudja–e, hogy ez mit jelent? – Oscar arca viaszfehér lett az izgalomtól. Elfulladó hangon kérdeztem: – Fenséged nem helyezkedik szembe az apjával? – Nem hát. Ha így lenne, nem bántana annyira ez az egész. Madame, apám nagy és virágzó országot teremtett – Svédország kizárólag neki köszönheti a szabadságát. És ugyanez az ember harcol a törvényhozásban felvetődő bármely liberális elgondolás ellen! Miért? Mert bebeszéli magának, hogy a liberalizmus forradalomhoz vezet, és a forradalom a koronájába kerül. De Skandináviában a forradalmi gondolatnak halvány árnyéka sem merül fel – csupán az egészséges fejlődésé. A volt jakobinus ezt képtelen megérteni. Untatom, Madame? Megráztam a fejem. Folytatta: – Odáig fajultak a dolgok, Madame, hogy egyesek – nem pártok – hajlanának rá, hogy rábeszéljék: mondjon le az én javamra! – Gondolnia sem szabad erre – suttogtam remegve. Oscar keskeny válla előreesett. – Fáradt vagyok, Madame. Zeneszerző akartam lenni, és mire jutottam? Néhány dalt, néhány katonai indulót szereztem, ez minden.

Nekifogtam egy operának, és képtelen vagyok befejezni, mert nemcsak az udvari és katonai tisztemet kell ellátni, hanem mert rengeteg időmet elrabolja, hogy közvetítsek, hogy apámnak megmagyarázzam: a francia forradalom változásokat hozott Svédországban is. Fogadjon a papa polgárokat is, ne töltsön be minden udvari posztot a régi nemesség tagjaival; hagyjon fel azzal, hogy a parlamentben unos– untalan katonai sikereit emlegeti és azt, hogy magánvagyonát feláldozta Svédország miatt. A papának meg kell... Képtelen voltam tovább hallgatni, félbe kellett szakítanom: – És mi van ezzel a Madame Koskull–lal? – Nem hiszem, hogy valaha is továbbjutottak volna a dalolásnál. Noha – papa végül is legszebb férfikorát élte, amikor magára maradt, ugye? Ami engem illet, papa – úgy látszik – abban a régimódi hiszemben élt, hogy a trónörököst az egy–két nemzedéknél jól bevált metresznek kell a szerelem rejtelmeibe bevezetnie. Nemrég egy éjszaka hozzám küldte a Koskullt – egy szál gitárral felfegyverkezve! – Papája jót akart, fenség. Legyintett. – Papa dolgozószobájába zárkózik, és minden kapcsolatát elveszítette a valósággal. Ami neki hiányzik... Elhallgatott, és újabb adag pezsgőt töltött. Jean– Baptiste–éra emlékeztető homlokát összeráncolta. – Madame, amikor kisgyerek voltam, borzasztóan szerettem volna látni Napoleon koronázását. Nem engedték, nem tudom, miért. De emlékszem, hogy mama ölbe vett, és megígérte, hogy egyszer mindketten elmegyünk egy másik koronázásra, és hogy az sokkal szebb lesz, mint Napoleoné. Igen, Madame, azóta már részt vettem egy másikon, de a mamám nem volt ott! Madame, miért potyognak a könnyei a pezsgőbe? – Anyját elnevezték Desideriának – az óhajtottnak, a kívántnak. Talán nem volt „óhajtott”. – Nem?! Apám két gyönyörű ország királynéjává hirdetteti ki, és ő – oda se dugja az orrát! Gondolja, hogy egy olyan férfi, mint az apám, térden állva fog neki könyörögni? – Anyja talán nem való királynénak, fenség. – Párizs népe anyám ablakához vonult, ott kiáltozta, hogy „Notre–Dame de la Paix”, mert polgárháborútól mentette meg a várost – Elszedte Napoleon kardját... – Nem, a császár önként adta oda neki. – Madame, az én anyám csodálatos asszony. De legalább olyan konok, mint az apám. Közlöm önnel, hogy a királyné jelenléte Stockholmban nemcsak kívánatos, hanem szükséges is! – Ha így van, akkor a királyné természetesen odamegy majd – mondtam nagyon halkan. – Hál' istennek, mama! Hála istennek! És most vedd le a fátyolt, hadd nézzelek meg alaposan! Igen, megváltoztál. Még szebb lettél, a szemed nagyobb, és az arcod – miért sírsz, mama? – Mikor ismertél fel, Oscar? – Felismerni? Azért mentem csupán Nagy Károly sírjához, hogy ott várjak rád. Kíváncsi voltam, hogy fogsz egy idegen férfit leszólítani. – Reméltem, hogy a te Löwenhjelmed hallgatni fog! – Nem az ő hibája. Eleve tanúk nélkül akartam találkozni veled. Látta, min töröm a fejem, és elárulta, hogy megelőztél. – Oscar, igaz az, amit a papáról meséltél? – Igaz. Csak egy kicsit eltúloztam, hogy ne legyen más választásod, mint hogy Stockholmba jöjjél. Mikor jössz haza? Megfogta és arcához simította a kezem. – Oscar, olyan sörtés a képed, mint egy igazi férfinak. Hazajönni? Ha tudnád, mennyire megbántottak Stockholmban. – De drága mama, mind halottak már, kivéve Sofia Albertinát. Ki bánthatna téged? Ne felejtsd el, te vagy a királyné!

„Nem – gondoltam –, hogyan is felejthetném? Úgy félek...” Mama, a katedrálisban azt mondtad, hogy szívességet szeretnél tőlem kérni. Igazából vagy csak úgy mondtad? Nem. Igazából. A menyemről van szó. Nincs még menyed. Papa egész listát állított össze a szóba jöhető hercegnőkről, egyik csúfabb, mint a másik. Papa megszerezte az arcképüket. – Szeretném, ha szerelemből házasodnál. – Hidd el, én is. Ha hazajössz, megmutatom majd neked a kislányomat. Oscarának hívják. – „Egek, nagymama lettem!” – Mama, Oscara a te mosoly–gödröcskéidet örökölte! – És mondd csak, ki a gödröcskék anyja? – Jaquette Gyldenstolpe, egy elbűvülő teremtés! – Papa tudja? – Dehogyis! Ígérd meg, hogy sose árulod el neki! – De nem kellene... – Elvenni feleségül? Mama, elfelejted, hogy ki vagyok. Ez a megjegyzés szíven szúrt. Nem is tudom, hogy miért... Oscar folytatta: – Papa először a Hannover–házra gondolt, de az angoloknak a Bernadotte–ok nem elég előkelőek. Így kénytelen leszek egy porosz hercegnőt választani. – Hallgass ide. Úgy terveztük, hogy innen együtt utazunk a brüsszeli esküvőre. – Megint elfelejtettem: ki kit vesz el? – Julie nénéd lánya, Zenaïde megy férjhez Lucien Bonaparte fiához. Ez alkalommal Joseph Bonaparte is visszajön Amerikából, és talán Julie–vel marad Európában. – Reméljük. Akkor nem kell többé aggódnod miatta és gyenge egészsége miatt! – Julie nénéd nagyon törékeny. – Bocsáss meg, mama, de ez az egész Bonaparte–banda nagyon ellenszenves. „Mint az apja – gondoltam –, ugyanazok a szavak...” – Julie néni nem Bonaparte, hanem Clary! – Jó, jó. Elmegyünk az esküvőre. És utána? – Brüsszelből Svájcba utazom, Arenenburg várában felkeresem Hortense–t, St. Leu hercegnőjét, Josephine császárné lányát. Szeretném, ha velem tartanál. – Mama, ehhez igazán nincs kedvem, ezek a Bonaparte–ok. .. – Szeretném, ha megismernéd Hortense unokahúgát . – Ő kicsoda? – Eugène de Beauharnais, volt olasz király, jelenlegi Leuchtenburg herceg lánya. Eugène a bajor király veje. És kislánya a legszebb lányka, akit életedben láttál! – Még ha az is, akkor sem vehetném feleségül. Lëuchtenberg herceg lánya nem méltó parti a svéd trónörököshöz – egy Bernadotte–hoz! – Nem? Akkor hadd mondjak el neked valamit, Oscar – de előbb tölts még egy kis pezsgőt, kezdem élvezni –, a kislány nagyapja apai részről Beauharnais vikomt volt, a francia hadsereg tábornoka. Nagyanyja Beauharnais vikomtesz, született Tascher de la Pagerie grófnő, korának legszebb asszonya, Párizs legelbűvölőbb és legdrágább kokottja, második házassága révén a franciák császárnéja. A te nagyapád apai részről ügyvédi írnok volt Pauban, nagyanyádról meg éppenséggel semmit se tudni. – De mama... – Hadd folytassam! Anyai részről a lányka nagyapja a bajor király. A bajor királyi ház egyike a legrégebbieknek Európában. A te nagyapád anyai részről viszont Francois Clary marseilles–i selyemkereskedő volt. Kétségbeesetten emelte égre a karját: – Egy kokott unokája! – Igen, és milyen bájos unoka. Én csak egyszer láttam a kis Josephine–t, amikor még gyermek volt, de ugyanaz a mosoly, ugyanaz a báj, mint nagyanyjáé. Oscar sóhajtott. – Mama, már csak a dinasztia szempontjából... – Pontosan! A dinasztia szempontjából! Szépséges dinasztia alapítója akarok lenni. – Papa sose egyezne bele.

– Papát bízd rám. Őt se kényszeríthették volna rá, hogy csúnya nőt vegyen feleségül. Te csak gyere, és nézd meg Josephine–t. Kijöttünk, és karonfogva mentünk a szálloda felé. Szívem vadul vert a boldogságtól és a rossz pezsgőtől. – Hány éves a kislány? – Alig tizenöt. De ebben a korban én már csókolóztam. – Koraérett gyerek voltál, mama. Megláttuk a szállodát. Oscar hirtelen elkomolyodott, és kézen fogott. – Mama, megígéred, hogy elkíséred a menyasszonyomat Stockholmba? – Igen. Megígérem. – És hogy ott maradsz? Haboztam. – Az attól függ. – Mitől? – Magamtól, Oscar. Csak akkor maradok, ha sikerül jó királynévá lennem. Nagyon komolyan gondolom. – Gyakorolnod kell, mama. Csak a gyakorlatod hiányzik. Odanézz, ott a te Löwenhjelmed és az én Löwenhjelmem. És milyen izgatottak! – Néhány újítást tervezek a svéd udvartartásban – súgtam Oscar fülébe. – Koskull kisasszonyt érdemeire való tekintettel nyugdíjazzuk. – Egymásra néztünk, és szívből nevettünk. – Mama, mindketten spiccesek vagyunk – állapította meg kissé ijedten Oscar, majd még vidámabb, megállíthatatlan nevetés fogott el minket. Hát illik ez egy törvénytelen nagymamához, úgy értem, egy törvénytelen gyerek nagymamájához?

A stockholmi királyi kastélyban 1823 nyarán – Milyen szépséges az országunk! – mondta megilletődve menyem, Josefina svéd trónörökösnő. Egymás mellett álltunk a nagy hadihajó korlátjánál, amely értünk jött Lübeckbe, és most Stockholm felé közeledett. Oscar és Josephine Münchenben házasodott össze; Josephine római katolikus, ezért ragaszkodott az egyházi szertartáshoz, amelyen Oscar – evangélikus lévén – mással képviseltette magát. A valódi esküvői ünnepség érkezésünk után, Stockholmban fog lezajlani. Nem tudom, kinek a szerencsés ötlete volt, hogy megtakarítsa nekünk a hosszadalmas utat Dánián és Dél–Svédországon át, ki küldte elénk ezt a 48 ágyúval felszerelt cirkálót, amely most méltóságteljesen lavírozott a főváros előtti szigetek között. Az ég világoskék, a szigetek fekete fenyőin zöldellnek a friss hajtások, és sárga felhők lengik körül a nyírfákat, a fehér törzsű nyírfák ezreit. – A mi szép országunk – ismétli Josephine unokája, fényes szeme beissza az üde nyírfaerdők látványát. Marceline, Marius, Marie és Pierre kísértek, és természetesen Yvette – Julie–n kívül az egyetlen, aki göndör hajammal bánni tud. (Marie huszadszor kérdi: messze vagyunk még, Pierre feltegye–e falábát?) Ők Franciaország egy kis darabja, amit magammal hoztam. Marceline–t neveztem ki első számú udvarhölgyemmé, Mariust meg pénzügyi tanácsadómmá – mindkettejük és apjuk, Étienne, mélységes megelégedésére. Julie... milyen erősek tudnak a gyengék lenni! Hány éven át kapaszkodott átlátszóan vértelen ujjaival a karomba: „Ne hagyj el, Désirée, írjál megint a királynak, Párizsban akarok élni, maradj mellettem, segíts...” Kérvényeimet sorra visszautasították, de mindig a közelében maradtam. Mindaddig, amíg lánya esküvőjén nem közölte: „Zenaïde Firenzébe költözik a férjével. Olaszország Marseille– re emlékeztet, hozzájuk költözöm én is.” És Joseph, aki szünet nélkül locsogott állattenyésztő farmjáról, és a New Jersey–i vasútépítéshez vásárolt részvényeiről, hirtelen azt mondta: – Amikor megszülettem, Korzika még Olaszországhoz tartozott.

Ha megöregszem, visszajövök hozzád Itáliába. – Julie belekarolt. – Így hát minden jóra fordul. – Rólam teljesen megfeledkezett. .. – Olyan boldog vagyok, mama – súgta a fülembe Josefina. – Amint megláttuk egymást, tudtuk, hogy egymásnak vagyunk teremtve. De én biztos voltam benne, hogy sem a mama, sem őfelsége nem engedi, hogy összeházasodjunk. – De hát miért nem? – Mert én csupán Leuchtenberg hercegnének a lánya vagyok, és önök királyi házból való hercegnőre számítottak, ugye? – Számítani? Ha a gyereked boldogságáról van szó, nem számítasz, csak remélsz. A legjobbat. Díszsortűz dördült Vaxholm parti várában, amely mellett elhaladtunk, és észrevettem, hogy egy kis csónak közeledik a hajónkhoz. – Erre gondolj, Josefina, amikor a gyerekeid majd szerelmesek lesznek. Miért pirulsz el? Mert a gyerekeidről beszélek? Kedvesem, amikor kicsi lány voltál, nem akartad elhinni nekem, hogy a kiskacsák tojásból bújnak ki. Csak nem akarod nekem bebeszélni, hogy most meg a gólyamesében hiszel? Nem tudom, mikor lesz megint alkalmunk négyszemközt beszélni. Ezért kérlek sietve, már most, hogy engedd a gyerekeidet szerelemből házasodni. Megígéred? – És a trónöröklés, mama? – Több gyereked is lesz. Egyik fiadnak talán megtetszik egy hercegnő – bízd ezt a sorsra. De minden Bernadotte–nak tanítsd meg, hogy az egyetlen tisztességes indíték a házasságra: a szerelem. Josefina döbbenten nézett. – De mama, mi lesz, ha a szóban forgó személy közrendű? – Mi lesz? Nem vagyunk–e közrendűek mi Bernadotte–ok? Újabb sortűz. A messzelátón át szemügyre vettem a közeledő csónakot. – Josefina, itt jön Oscar! Djurgarden szigetének kikötőjébe érkeztünk. Szünet nélkül dörögtek az ágyúk, a kikötő és a part menti utcák emberektől feketéllettek, hajónk köré egyre több, nyírfaág és virággirlandokkal ékesített kis csónak sereglett. Oscar és Josefina mellettem állva integetett. Josefinán égszínkék ruha és kissé megsárgult hermelinstóla. A stólát Napoleon vette egykor Josephine–nek. Hortense évekkel ezelőtt odaadta kis unokahúgának, hogy emlékeztesse a szép nagymamára. Kezemet összekulcsoltam. Éreztem, hogy izzad a tenyerem. – Nénikém, diadalkaput emeltek nyírfaágakból – szólt Marceline. Yvette bukkant fel, tükröt tartott elém. Púder, rúzs, kevés arany a szemhéjra; Marie gyengéden rám adta a súlyos nercstólát. Ezüstszürke bársony és nerc – anyóshoz való viselet. Marie agyondolgozott keze átkulcsolta összeszorított öklöm. – Utad végére értél, Eugénie. – Nem, Marie, ez csak a kezdet. – Elhallgattak az ágyúk, megszólaltak a trombiták. Ünnepi zene. – Neked írtam – mondta Josefinának Oscar. Löwenhjelm ismét ideadta a messzelátót. Lila bársonyköpenyt látok, fehér tollas kalapot. Leengedik a pallót, egyedül indulok el rajta. Mindenki más – Oscar és Josefina is – lemarad néhány lépéssel. A parton álló zenekar rázendít a svéd himnuszra, mindenki mozdulatlanságba dermed. Majd két úriember, aki eddig a lila bársonyköpeny két oldalán állt, előresiet, hogy lekísérjen. A két gróf: Brahe és Rosen – az egyik mosolyog, a másik belesápad az izgalomba. De a palló alján a lila bársonyköpeny két lépéssel megelőzi őket, és az ismerős szorítást érzem a karomon. A nép éljenez, az ágyú dörög, a zenekar játszik, amint végigmegyünk a rakparton – mögöttünk Oscar és Josefina. A diadalív alatt fehérbe öltözött kislány átnyújt egy hatalmas, kék liliomból és sárga tulipánból kötött csokrot, és ünnepi köszöntőt szaval hozzá. Utána – szemmel láthatóan minden jelenlévő meglepetésére – szóra nyitom a szám. Néma csend támad. A rettegés majdnem megbénít, de hangosan és nyugodtan kezdem:

– Jag her varit länge borte... 1 Látom, ahogy elakad a lélegzetük. A királyné svédül beszél! A kis beszédet magam állítottam össze, Löwenhjelm lefordította, és szóról szóra betanultam. Rém nehéz volt, és nagyon megkönnyebbültem, amikor az utolsó szavakhoz értem: – Länge leve Sverige!2 Nyitott hintón hajtottunk végig a városon. A mellettem ülő Josefina kegyesen integetett jobbra–balra, én meg mosolyogtam és mosolyogtam, amíg arcom bele nem fájdult – de még azután is mosolyogtam. Szemben velünk Jean–Baptiste és Oscar. – Még mindig alig bírom felfogni, hogy svédül beszéltél, mama – mondta Oscar. – Leírhatatlanul büszke vagyok rád! Éreztem, hogy Jean–Baptiste mereven néz, de nem tudtam rászánni magam, hogy a szemébe nézzek. Miért nem? Mert rádöbbentem, hogy szerelmes vagyok belé, még mindig vagy ismét, ki tudja. És egész idő alatt kuncogtam magamban a gondolatra, hogy nem is sejti, hogy már nagyapa!

Drottingholm–kastély 1823. augusztus 15–16. Ma éjszaka játszottam életemben először kísértetet. Fehér köntösömben „fehér asszonyként” suhantam mint kísértet a kastély folyosóin. Olyan világos van, hogy nem bírok aludni. Első drottingholmi látogatásomat végigsírtam, a mostanit végigtáncolom. Oscar és Josefina minden táncmulatságon részt vesz – egész Svédországot végigbáloztuk már –, és Jean–Baptiste–ot is táncra kényszerítjük. Eleinte százféle kifogással élt, persze főleg a sok munkára hivatkozott. A korát is felhozta: hatvanéves. De egészsége viruló, s én kinevettem, és rávettem, hogy alapjában változtassuk meg a stockholmi és drottingholmi udvari szokásokat. Minden új és friss: új udvarhölgyek és kamarások, új libériák, új bútorok, tapéták, függönyök: vidámság, új élet és új kapcsolatok a néppel. De milyen fárasztó volt keresztülvinni! Ezért jöttünk pihenni Drottingholmba. Este korán lefeküdtem, de a fehér éjszaka miatt nem bírtam aludni. Éjfélt ütött az óra. Eszembe jutott, hogy augusztus 16–a van. Köntösömbe bújtam, és „kísérteni” kezdtem. Mindenütt néma csend, csak a parkett reccsent néha a léptem súlyától. Hogy gyűlölöm a kastélyokat! Jean–Baptiste dolgozószobájában majdnem nekimentem Moreau fehér márvány mellszobrának. Nagy nehezen kitapogattam öltözőjének ajtaját. Kinyitottam, és – egy pisztoly torka ásított rám! Valaki franciául suttogta: – Ki van ott? Nevettem. – Egy szellem, Fernand, csak egy szellem! – Felséged megrémített – mondta sértődötten Fernand. Hosszú hálóingben volt, keze még mindig a pisztolyt szorongatta, amint mélyen meghajolt. Tábori ágya keresztbe téve Jean–Baptiste ajtaja előtt. – Mindig itt alszik őfelsége ajtaja előtt? – Igen. Őfelsége fél. Feltépték az ajtót. Jean–Baptiste öltönyben, le sem vetkőzött még. Homlokán az előlem eltitkolt zöld fényellenző. Hangosan kiáltott: – Mi ez a lárma? Mély udvari bókot vágtam ki. – Felség, egy szellem esedezik audienciáért. Fernand félrehúzta a tábori ágyat, és Drottingholmba érkezésünk óta először léptem be Jean–Baptiste hálószobájába. íróasztalán aktahegyek, a földön bőrbe kötött fóliánsok tömege, mint egykor Hannoverben – gondoltam –, mint egykor Marienburgban... 1 2

Hosszú ideig voltam távol… Soká éljen Svédország!

Jean–Baptiste fáradtan nyújtózott, és mosolyogva kérdezte: – És mit kíván a szellem? – Jelentkezni csupán – mondtam, és kényelmesen befészkeltem magam egy karosszékbe. – Ő ugyanis annak a fiatal lánynak szelleme, aki egykor férjhez ment egy fiatal tábornokhoz, és a nászágyában rózsák és tövisek voltak. Jean–Baptiste a karfára ült, és átölelt. – És miért éppen ma éjjel kísért ez a szellem? – Mert ma éjjel van annak a nászéjszakának huszonöt éve. – Egek! – kiáltott fel –, ma van az ezüstlakodalmunk? – Igen – bújtam szorosabban hozzá – , és egész Svédországban mi vagyunk az egyetlenek, akik ezt tudjuk. És senki nem rendez ünnepséget, nem dördül sortűz, nem szavalnak iskolásgyerekek, egyetlen katonazenekar sem játszhatja el Oscarnak ez alkalomból szerzett indulóját. Hát nem csodálatos? Lejjebb csúszott, fejét vállamra hajtotta. – Hosszú utat tettünk meg mindketten – susogta nagyon fáradtan. – És végül mégis eljöttél hozzám. – Király vagy, Jean–Baptiste. Mégis félsz a szellemektől? Nem válaszolt. Feje még erősebben vállamra nehezedett. – Fernand az ajtód előtt alszik, pisztollyal a kezében. Milyen szellemektől félsz? – Vasa – mondta tompán. – Az utolsó Vasa–király – tudod, akit száműztek – a bécsi kongresszuson a maga és a fia nevében bejelentette igényét a svéd trónra. – De hisz az nyolc évvel ezelőtt volt. És a svédek egyébként is megfosztották trónjától, mert ütődöttnek mondták. Valóban bolond? – Nem tudom. A politikája az volt. Svédország a teljes összeomlás előtt állt... A szövetségesek természetesen elutasították. Nem is nagyon tehettek mást, azután, hogy én abban a rettenetes hadjáratban... – Jean–Baptiste, ne gyötörd magad. A svédek nagyon jól tudják, mi mindent tettél értük. Tudják, hogy általad lett virágzó, gazdag az országuk. – Igen, de az ellenzék... – Felemlíti az ellenzék a Vasákat? – Nem, soha. De elegendő, hogy fennáll ez a magát liberálisnak nevező ellenzék. Hogy újságjaik ismételten, burkoltan céloznak arra, hogy nem itt születtem. Felegyenesedtem. – Jean–Baptiste, ha valaki szemedre veti, hogy nem itt születtél és nem beszéled a nyelvet, az nem királygyalázás. Egyszerűen: ez az igazság. – ...és az ellenzék megerősödése forradalomhoz vezethet! – Badarság. A svédek jól tudják, mit akarnak. Királlyá választottak és koronáztak. – És meggyilkolhatnak vagy letaszíthatnak a trónról, hogy helyet csináljanak az utolsó Vasának, az osztrák hadsereg tisztjének. Ott és ekkor határoztam el, hogy végképp elűzöm a Vasák szellemét. Lehet, hogy fájdalmat okozok Jean–Baptiste–nak – de legalább nyugodtan fog aludni. – Jean– Baptiste, Svédországban a Bernadotte–dinasztia uralkodik, és te vagy az egyetlen, aki nem hiszel ebben. – Vállat vont. – De sajnos akadnak olyanok, akik azt állítják, hogy az ellenzéktől való félelmedben megszeged az alkotmányt. – Elfordítottam a fejem. – A svédek nagy súlyt fektetnek a sajtószabadságra. És valahányszor betiltasz egy lapot, felbukkannak olyan vélemények, hogy lemondásra kellene téged kényszeríteni. Összerázkódott, mintha korbácsütés érte volna. – Látod? Látod, hogy nem szellemektől félek. Vasa hercege... – Jean–Baptiste, senki sem említi Vasa hercegét! – Hanem? Kit kívánnak ezek a liberális urak utódomul? – Természetesen Oscart. A trónörököst... Megkönnyebbülten fellélegzett. – Igaz ez? Nézz a szemembe – igaz ez? – Senki sem elégedetlen a Bernadotte–okkal. Itt vannak és itt maradnak! Szólj Fernand–nak, hogy ezentúl aludjon a saját szobájában. Hogy jövök én ahhoz, hogy hálóingben lássam, ha késői órán támad kedvem felkeresni téged?

– Egyáltalán nem illik, hogy késői órán felkeressél. Királynék nem szoktak köntösben mászkálni a kastély folyosóin. Pusztán női tartózkodásból is illene megvárnod, míg én jövök el hozzád. Később, jóval később, amikor Jean–Baptiste széthúzta a függönyöket, ragyogó napfényben fürdött Drottinghohn parkja. – Ami Oscart illeti – mondta, miközben gyengéden simogatta a hajam –, neki megadtam, amihez magam sosem jutottam hozzá: a jó nevelést, a királyhoz illő nevelést. Néha elszomorít a gondolat, hogy nem érem meg, milyen király lesz belőle. Gyere, reggelizzünk együtt, úgy, mint huszonöt évvel ezelőtt! A dolgozószobában megálltunk Moreau mellszobra előtt. – Moreau, öreg barátom! – mondta elgondolkozva Jean–Baptiste. Én meg gyengéden megérintettem a hideg márványarcot. „Nem valami kiválóan végzik a portörlést ebben a kastélyban” – gondoltam. Majd szorosan összeölelkezve mentünk tovább. – Örülök – szólalt meg hirtelen Jean–Baptiste –, hogy beadtam a derekam és engedtem, hogy Oscar Josefinát vegye el. – Ha a te akaratod teljesült volna, akkor fiunk valami rút királykisasszonyt vett volna feleségül, és az idősecske Koskull keblén kereshetett volna vigaszt, te természetellenes apa, te! – Mégis... a mi Josephine–ünk unokája a svéd trónon... – nézett rám szemrehányóan. – Talán nem volt elbűvölő a mi Josephine–ünk? – Nagyon is. Azért merem remélni, hogy itt Skandináviában nem ismerik életének minden részletét. Kis szalonom küszöbére érve lábunk földbe gyökerezett. Ekkora meglepetést!... A két személyre terített reggelizőasztalkán hatalmas rózsacsokor illatozott. Piros, fehér, sárga, rózsaszínű rózsák. A váza talpán egy cédula: – Minden jót kívánunk a királyi felségeknek, J.–B. Bernadotte marsallnak és feleségének. Marie és Fernand. Jean–Baptiste nevetésben tört ki – én sírásban. Olyan különbözőek vagyunk – és mégis...

A stockholmi kastélyban 1829. február Sofia Albertina hercegnő, az utolsó Svédországban élő Vasa, haldoklik. Fivére halála óta a hercegnő az úgynevezett trónörökösi palotában lakik, és noha Jean– Baptiste ügyelt arra, hogy rendszeresen meghívják a királyi asztalhoz, igazából csak Oscar mutatott érdeklődést iránta. Nénikémnek hívja, és elmesélte, hogy kisfiú korában gyakran kapott tőle köhögés elleni cukorkát. Tegnap értesültem Oscartól, hogy a néni beteg, és ma reggel megjelent nálam Sofia Albertina egyik nyolcvanas udvarhölgye azzal az üzenettel, hogy őfensége utolsó kívánsága, hogy négyszemközt beszélgessen velem. Velem, a selyemkereskedő lányával, akit oly gúnyosan kinevetett annak idején... Az öreg hercegnő díszruhát öltött a tiszteletemre, és megpróbált felkelni a kerevetről, amelyen belépésemkor feküdt. – Az ég szerelmére, fenség, ne fáradjon! – kiáltottam, és megrémültem attól, hogy milyen rosszul néz ki. Löttyedt bőre mint a selyempapír, arca beesett, mélyen ülő szemében alig pislákol fény. Szalonja tele bíborszínű bársonyra hímzett rózsaszín rózsákkal. Szerencsétlen teremtés: egész életében rózsákat hímzett, mindig ugyanazt a mintát! Amikor leültem, rám mosolygott, és kiküldte udvarhölgyeit. – Felség, nagyon hálás vagyok, amiért meglátogatott. Hallom, hogy nagyon elfoglalt. – Igen, sok a teendőnk. Jean–Baptiste–ot a kormányzás foglalja le, Oscart meg új feladatai. Most nevezték ki a svéd flotta tengernagyává.

– Tudok róla – bólintott. – Oscar gyakran felkeres. – Reformterveiről is mesélt? Könyvet ír a börtönrendszerről, szeretné megreformálni és a büntetésvégrehajtás új formáit megteremteni – közöltem büszkén. – Furcsa elfoglaltság egy tengernagy számára – mondta élesen. – Még inkább egy zeneszerző számára – fűztem hozzá. Unottan bólintott. A beállt csendben hallani lehetett egy óra tiktakolását. – Felséged sok kórházat keres fel – szólt hirtelen. – Magától értetődik. Feladataimhoz tartozik. Emellett jobbítani szeretnék a kórházi körülményeken. Franciaországban az ápolónővérek mind apácák. És tudja fenséged, hogy Svédországban ki ápolja a betegeket? – Feltételezem, hogy vallásos, jóságos lelkek. – Nem, fenség! Kiöregedett prostituáltak! – összerezzent. Életében nem ejtették még ki előtte ezt a szót. A lélegzete is elállt. – Alaposan kifaggattam a betegápolókat. Öreg koldusasszonyok, akik egy tányér levesért végzik ezt a munkát, minden képzettség, minden érdeklődés nélkül. Halvány fogalmuk sincs a tisztaságról. Ezen akarok változtatni, fenség. – Az óra tiktakolt... – Azt hallottam, hogy már töri a svédet, Madame. – Igyekszem, fenség. Jean–Baptiste–nak nincs ideje a nyelvtanulásra, és tőle senki sem veszi rossz néven. – Nemességünk kitűnően tud franciául! – De a polgárság nem! És a nálam tisztelgő küldöttségeknek jólesik, ha beszédeikre svédül válaszolok. A hercegnő mintha elaludt volna; arca olyan fehér volt, mint rizsporos haja. Nagyon sajnáltam, hogy életének utolsó szakaszában ennyire magára maradt. Hirtelen megszólalt: – Madame, ön jó királyné! – Megtesszük a magunkét, Jean–Baptiste, Oscar meg én. A régi idők gúnyos mosolyának árnyéka suhant át az arcán. – Ön nagyon intelligens asszony. Meglepetten néztem rá. – Így van – folytatta. – Amikor szegény Hedvig Elizabeth az ön szemére vetette, hogy selyemkereskedő lánya csupán, rendkívül dühösen kirohant a szobából, és röviddel azután elhagyta Svédországot; és csak mint igazi királyné tért vissza. Hedvig Elizabeth–nek sose bocsátottak meg. Királyi udvar trónörökösné nélkül... – Kárörvendően kuncogott. – A megboldogult élete végéig rossz anyós hírében állt, hi– hi–hi! Az emlékek felélénkítették. – Oscar nemrég járt itt a gyerekeivel, a kis Carllal és az újszülöttel; hogy is hívják? – Oscarnak – mondtam büszkén. – Carl nagyon hasonlít önre, Madame... én is szerettem volna saját gyerekeket, de sose találtak számomra megfelelő kérőt. Oscar azt mondja, hogy önnek nem lenne kifogása az ellen, ha gyerekei közrendűekkel házasodnának össze. Hogyan képzeli, Madame? – Nem gondoltam végig. De a hercegek lemondhatnak rangjukról, nemde? – Igen, persze... – ismét elszundított. Az óra tiktakolt. Összerezzentem, amikor megint megszólalt: – A koronáról akartam beszélni önnel, Madame. „Fantaziál – gondoltam. – Szelleme elkalandozik, a határhoz közeledik... álmodik.” – Milyen koronáról? – kérdeztem merő udvariasságból. – A svéd királynői koronáról. Elöntött a forróság. A stockholmi tél kellős közepén, a hidegtől félholtan... nagyon melegem lett. A hercegnő szeme tágra nyílt, tisztán, nyugodtan beszélt. – Önt, Madame, nem koronázták meg a királlyal együtt. Talán nem is tudja, hogy királynői koronánk is van. Mégpedig nagyon régi... kicsi, de súlyos. Többször tartottam a

kezemben. Ön végül is a Bernadotte–dinasztia anyja. Miért nem akarja, hogy megkoronázzák? – Mert eddig senki sem gondolt rá – mondtam halkan. – De én gondolok. Én vagyok az utolsó, Svédországban élő Vasa, és én kérem az első Bernadotte–ot, tetesse a fejére az ősi koronát. – Nem szeretem ezeket a ceremóniákat. Túl alacsony vagyok, egyáltalán nem királyi jelenség. Vértelen keze kinyúlt, az enyémet kereste. – Időm lejár, nem tudom soká kérlelni... – Megfogtam a kezét. „Egyszer, egy koronázáson, párnán kellett egy csipkekeszkenőt vinnem – jutott eszembe. Zengtek a Notre–Dame harangjai... Megsejtette talán a gondolataim?” – Felolvastattam magamnak Napoleon Bonaparte emlékiratait. Milyen különös – mért végig bíráló szemmel hogy korunk két legfontosabb férfiúja éppen önbe volt szerelmes, Madame! Hiszen igazán nem nevezhető szépségnek! – Majd könnyen, nagyon könnyen felsóhajtott. – Kár, hogy Vasa vagyok. Sokkal szívesebben lettem volna Bernadotte, mentem volna férjhez egy polgárhoz. Mennyivel kevesebbet unatkoztam volna! Búcsúzásánál mélyen meghajoltam, és megcsókoltam öreg kezét. A haldokló hercegnő mosolygott, előbb meglepetten, majd némileg gúnyosan. Hiszen valóban nem vagyok szépség...

A stockholmi királyi várban 1829. május – Ő királyi fensége nagyon sajnálja, de e héten nincs egyetlen szabad délutánja sem – jelentette Oscar főkamarása. – Közölje őfenségével, hogy édesanyja kívánságának teljesítéséről van szó. – A kamarás vonakodott, vitába akart szállni, de keményen a szeme közé néztem. Erre eltűnt. – Nénikém, nagyon jól tudod, mennyi dolga van Oscarnak. Tengernagyi kötelezettségei, az audienciák, a részvétel az államtanács ülésein, ahol nem mindenki érti őfelsége franciaságát – avatkozott be fogadatlan prókátorként Marceline. Oscar kamarása visszatért. – Őfensége nagyon fájlalja, de e héten semmiképp sem ér rá. – Ez esetben közölje őfenségével, hogy ma délután négyre várom! Elkísér egy kiruccanásra. – Felség, őfensége nagyon fájlalja... – Tudom, kedves gróf, fiam nagyon sajnálja, hogy nem tud anyja kívánságának eleget tenni. Ezért jelentse a trónörökösnek, hogy nem anyja kívánságáról van szó, hanem a királyné parancsáról. Oscar pontban négykor bejelentkezett. Két szárnysegéde és kamarása kíséretében. Kék tengernagyi egyenruhája karján fekete karszalag. Én is feketében voltam. Az egész udvar gyászolta Sofia Albertina hercegnőt, aki március 17–én hunyt el. Halála meglepte a lakosságot... azt hitték, hogy már régen nem él... tökéletesen elfelejtették. – Parancsára, felség. – Oscar nagyon hivatalosan viselkedett, hogy kitessék, mennyire dühös. Felszólítottam: bocsássa el az urakat, erre az útra kísérők nélkül megyünk. Feltettem gyászfátylas kalapom. – Gyerünk, Oscar! – Sem a folyosón, sem a lépcsőkön nem szólt hozzám, egy lépéssel mögöttem járt. Kiléptünk az oldalbejáraton, amit rendszerint akkor használunk, ha nem akarunk feltűnést kelteni, és akkor megkérdezte. – Hol a hintó? – Gyalog megyünk. Olyan szép idő van. – Sápadtkéken feszült az ég, zölden habzott a Mälar... a hegyekben megindult a hóolvadás. – A Västerlänggatanra megyünk – mondtam. Most ő ment elöl s én baktattam mögötte a kastélyt övező szűk

utcácskákban. Noha belül forrt a dühtől, szünet nélkül köszöngetett és mosolygott a járókelőkre. Valamennyien felismerték, és meghajoltak. Én arcom elé vontam a gyászfátylat, de ez teljesen fölösleges volt, nagyon egyszerű ruhában voltam és olyan érdektelenül néztem ki, hogy senki sem tételezte fel, hogy őfenségéhez tartozom. Oscar megállt –Felség, itt a Västerlänggatan. Szabad érdeklődnöm, mi az úticélunk? – Egy selyemkereskedés. Egy bizonyos Persson üzlete. Sose jártam még nála, de gondolom, hogy nem nehéz megtalálni. Oscarnak elállt a lélegzete. – Mama! Két megbeszélést mondtam le és elhalasztottam egy audienciát, hogy a kívánságodnak eleget tegyek! És hová cipelsz? Egy selyemkereskedésbe! Miért nem hívatod a kastélyba ezt az udvari szállítót? – Persson nem udvari szállító. És tudod... olyan szívesen megnézném az üzletet. – Szabad tudnom, miért van ehhez szükség énrám? – Segíthetsz kiválasztani a ruhaanyagot. A koronázási ruhához... És szeretném bemutatni neked ezt a Persson urat. Oscar elképedt. – Egy selyemkereskedőt? – Lehajtottam a fejem. Talán mégsem volt jó ötlet, hogy elhoztam. Néha elfelejtem, hogy a fiam trónörökös... – Persson a papámnál inaskodott Marseille–ben. Nálunk is lakott. – Nagyot nyeltem. – Oscar... hát nem érted, van egy ember Stockholmban, aki ismerte a szüleimet és az otthonomat?! Oscar villámgyorsan mellém lépett, és gyengéden karon fogott. Körülnéztünk. Oscar megszólított egy idősebb urat, tőle kérdezte Persson címét. Az öregúr, merő tiszteletből, sajnos olyan mélyen hajbókolt, hogy Oscarnak valósággal guggolnia kellett – végül, sokszori hajlongások után, felegyenesedtek, és kiderült, hogy éppen szemben állunk az üzlettel. Viszonylag kicsi selyemüzlet volt, de azonnal megállapítottam, hogy a kirakatba tett selyem és bársony elsőrendű minőségű. Odabent jó néhány vevő, jómódú polgárasszonyok, akik olyan odaadóan vizsgálgatták a selymeket, hogy nem figyeltek fel Oscar egyenruhájára. Bennünket arrébb lökdöstek – ki kellett várnunk, míg sorra kerülünk. A pult mögött három fiatal férfi szorgoskodott, egyikük lóarca és világosszőke haja Perssonra emlékeztetett. Ő kérdezte meg végül: – Mivel szolgálhatok? – Szeretném látni a selymeiket – mondtam svédül, de mivel még csak törtem a nyelvet, nem értette. Megismételtem franciául. – Hívom az apámat. Apám nagyon jól beszél franciául – mondta szolgálatkészen Fiatal Lóarc, és eltűnt. Hirtelen éreztem, hogy kitágul körülöttünk a tér, magunkra maradtunk a pult előtt. A vevők a falhoz húzódtak, ott suttogták: „Drottningen!” A királyné! – Felismertek, mert hátravetettem a fátylat, hogy jobban lássam a selymeket. E pillanatban kinyílt egy oldalajtó, és megjelent Persson. A mi Perssonunk, a marseille–i Persson... Mit sem változott. Szőke haja őszbe csavarodott, kék szeme már nem félénkségről, hanem nyugodt öntudatról árulkodott, lekötelező mosolyától kivillantak hosszú, sárga fogai. – Selymeket óhajt látni, Madame? – kérdezte franciául. – Franciasága rosszabb, mint valaha, Monsieur Persson – állapítottam meg. – És ha elgondolom, mennyit fáradoztam kiejtésének javításán! Hosszú, sovány teste megkövült. Száját szóra nyitotta, de az alsó ajka úgy remegett, hogy egyetlen hangot sem bírt kinyögni. Az üzletben néma csend lett. – Nem emlékszik rám, Monsieur Persson? Fejét rázta. Lassan, mintegy álomban. Segíteni szerettem volna rajta, és áthajoltam a pulton. – Monsieur Persson, szeretném látni a selymeit. Zavartan simította végig homlokát, és rémes franciasággal nyögte ki: – Hát valóban eljött hozzám, Mademoiselle Clary! Oscar megsokallta a vevőkkel teli üzletet, az élénken figyelő vásárlókat, a franciául hebegő idős Perssont. – Lenne olyan kedves, hogy bevinne minket az irodájába, és ott mutatná meg nekünk selymeit – mondta.

Az oldalajtón a kis irodába mentünk: magas pulton főkönyvek, szerteszét áruminták százai... éppúgy, mint papa „szentélyében”... rögvest otthonosan éreztem magam. Az íróasztal fölött bekeretezett, megsárgult röpirat: azonnal felismertem. – Igen, Persson, itt vagyok – mondtam, és az íróasztal előtti székbe ültem –, és szeretném bemutatni önnek a fiamat. Oscar, ez itt Monsieur Persson, aki a nagyapádnál volt inas Marseille–ben. Oscar mosolygott. – Csodálkozom, hogy ennyi idő után még mindig nem tartozik udvari szállítóink közé. – Sose folyamodtam a kegyért – válaszolt Persson. – Egyébként: Franciaországból való visszatérésem óta bizonyos körök rosszallóan tekintettek rám. Emiatt – mutatott a bekeretezett röplapra. – Mi ez? – érdeklődött Oscar. Persson levette a falról, és átnyújtotta. – Oscar, ez az Emberi Jogok első, nyomtatásban megjelent szövege. Papám, a te nagyapád, hazahozta, és Monsieur Persson meg én kívülről megtanultuk. Amikor Monsieur Persson visszatért Svédországba, elkérte tőlem emlékül. Oscar szó nélkül az ablakhoz ment, tengernagyi egyenruhájának ujjával letörölte a röplap poros üvegét, és böngészni kezdte. Persson és én egymásra néztünk. – És a Mälar valóban olyan zöld, amilyennek mondta. Sose tudtam zöld vizet elképzelni! És most a zöld víz egyenesen az ablakom alatt folyik! – Milyen jól emlékszik mindenre, Mademoi... felség! – mondta elcsukló hangon. – Persze hogy emlékszem! Ezért... ezért szántam rá magam olyan nehezen, hogy eljöjjek önhöz. Féltem, hogy a szememre veti... – Micsodát? Mit tudnék a szemére vetni? – Hogy királyné vagyok. Hiszen mindketten köztársaságiak voltunk. Persson ijedt tekintetet vetett Oscarra. Oscar azonban nem hallotta, teljesen elmerült az Emberi Jogokban. Persson erre visszanyerte önbizalmát: – Az Franciaországban volt, Mademoiselle Clary. De itt, Svédországban, mindketten királypártiak vagyunk. – Majd, ismét Oscarra pillantva, hozzáfűzte: – Feltéve, ha... nem igaz? Bólintottam. – Igen, feltéve, ha... De magának is van fia, Persson. Maga is tudja, hogy minden a neveléstől függ. – Magától értetődik. És őfensége végül is Francois Clary unokája. Hallgattunk. A villára, a marseille–i üzletre gondoltunk. Hirtelen kibökte: – Bonaparte tábornok kardja! Ott–tartózkodásom utolsó heteiben mindig ott függött a hallban. Hogy gyűlöltem! – E szavaknál arcába szökött a vér. – Persson, csak nem volt féltékeny? Elfordult. – Ha akkor tudtam volna, hogy Francois Clary lánya hajlandó lenne Stockholmban élni... – a mondatot nem fejezte be. Megnémultam a meglepetéstől. Ha akkor tudta volna, felkínálja otthonát és üzletét itt, kőhajításra a kastélytól! – Új ruhára van szükségem, Persson – mondtam gyengéden. Visszafordult, ismét rám nézett, visszaváltozott a méltóságteljes, idős kereskedővé. – Milyen jellegűre? – Koronázásira. Talán hallotta, hogy augusztus 21–én megkoronáznak. Van valami olyan anyaga... olyan, ami méltó ehhez? – Hogyne – bólintott. – Az a fehér brokát, emlékszik rá? – Kinyitotta az ajtót, és kiszólt: – Francois! – Majd felém fordulva: – Fiamat az ön papája után neveztem el Francois–nak. Francois, vedd elő azt a bizonyos fehér brokátot. Tudod, melyikre gondolok.

Térdemen tartottam a fehér brokátot, a valódi aranyszálakkal átszőtt súlyos selymet. Oscar letette a röpiratot, és odajött megnézni. – Csodálatos! Éppen ilyenre van szükséged, mama. Nem nagyon súlyos? – De igen. Tudom, mert én vittem ki a postakocsihoz, amikor Monsieur Persson elutazott. – Felséged apja már akkor megmondta, hogy ez királynőnek való anyag – fűzte hozzá Persson. – Miért nem ajánlotta fel soha? A néhai királynénak nagyon tetszett volna. – Megtartottam. Papája és a Clary cég emlékére. Azonkívül... nem vagyok udvari szállító. És a brokát nem eladó. – Most sem? – kérdezte Oscar. – Most sem, fenség. – Ismét a fiát hívta: – Francois! Csomagold be a brokátot. – Meghajolt előttem. – Felség, kegyeskedne ajándékképpen elfogadni? Gombócot éreztem a torkomban, nem bírtam megszólalni. – Azonnal elküldöm a kastélyba, felség. Felálltam. A tapétát néztem, ahol világos folt mutatta a kiáltvány helyét. – Felség, ha még egy percig várna – mondta Persson. Fogta a kiáltványt, és egy régi újságba csomagolta. – Kérem, felség, elfogadná ezt is? Sok évvel ezelőtt megígértem, hogy mindig becsben fogom tartani. És ígéretemet betartottam. – Gúnyos mosoly. – Becsomagoltam, hogy felséged biztonságosan vihesse az utcán. Nekem elég sok bajom támadt miatta. Kart karba öltve, mint a szerelmesek tértünk haza Oscarral. Már majdnem a kastélyhoz értünk, s még mindig nem találtam a helyes szavakat arra, amit mondani akartam. – Lehet, hogy úgy érzed, Oscar, hogy elvesztegettél egy délutánt – kezdtem, de elhallgattam, mert az őrség hallótávolába értünk. – Gyere arrébb, mondani akarok neked valamit. És nyilvánvaló türelmetlensége ellenére a Mälar hídjáig vonszoltam. A híd alatt zubogott a folyó. „Párizsban ez idő tájt tűnnek fel az első fények a Szajna vizén” – gondoltam. – Hallgass ide... titokban reméltem, hogy Persson nekem adja a röpiratot... ezért vittelek magammal. – Csak nem akarsz az Emberi Jogokról kioktatni? – De igen. Oscar egyre mérgesebb lett. – Mama, számomra ez nem újdonság! Itt minden művelt ember tud róluk! – Akkor itt az ideje, hogy a kevésbé műveltek is megtanulják. De azt akarom mondani... – Hogy harcoljak értük, ugye? – Harcolj? Nem... védd őket! A folyó vadul rohanó vizét néztem. Gyerekkori emlék bukkant fel: levágott fej gurul a véres fűrészporon. – Oscar, nagyon sok vért ontottak értük kikiáltásuk előtt és után is; Napoleon annyira megszentségtelenítette, hogy napiparancsaiban is minduntalan rájuk hivatkozott. És mindmáig lábbal tiporják sokan. Azt akarom, hogy az én fiam kiálljon értük és gyerekeit is erre nevelje. Egy ideig hallgatott. Majd levette és a folyóba dobta a röpiratot eltakaró régi újságot. Amikor a kapuhoz értünk, hirtelen elnevette magát. – Mama, régi imádód szerelmes csipogása szédületes volt. Ha ezt a papa tudná!

Koronázásom napján 1829. augusztus 21.

– Désirée, könyörgök, ne késd le a saját koronázásod! Amíg élek, el nem felejtem ezt a mondatot, mert Jean–Baptiste szünet és megállás nélkül hajtogatta, mialatt Marie, Yvette, Marceline meg én lázasan keresgéltünk minden fiókban, minden szekrényben. Közben oda–odapislogtam Jean–Baptiste–ra, aki ugyancsak koronázási pompát viselt, aranyláncokat, hermelinszegélyes magas csizmát. Ilyet eddig csak képen láttam. – Désirée, még mindig nem készültél el? – Nem találom sehol, Jean–Baptiste! – Mit nem találsz? – A bűneimet. Mindet leírtam egy papírra, és most elvesztettem a cédulát. – Az ég áldjon meg, hát nem tudod kívülről? – Nem. Nagyon sok van... persze, aprócska bűnök. Ezért kellett leírnom. Yvette, nézd meg még egyszer a mosásra váró holmi alatt! – Kellettek a bűneim, mert a koronázási szertartás előtt gyónásra mentem, Josefina kíséretében. Ő meg én vagyunk csupán katolikusok a protestáns Bernadotte–családban, a lutheránus Svédországban. Ezért döntött úgy a papság – a protestáns lelkészek és lelkiatyám, a katolikus pap –, hogy a házikápolna kihalt csendjében gyónjak. A kápolnát Oscar állíttatta a kastély legfelső emeletén a kevésbé vallásos „nagy Josephine” vallásos kis unokájának. Csak bűneim feloldozása után ölthetem fel a díszruhát, a fehér és arany brokátot, ami egykor a papa keze alá simult, a svéd királynők bíbor palástját, amit fel kellett hajtani, mert túl hosszú volt nekem, és a kis koronát, amit eddig felpróbálni se mertem. – Mama, legfőbb ideje indulni – lépett be Josefina. – De nem találom a bűneimet – panaszkodtam. – Nem tudnál néhányat kölcsönadni? Josefina megbotránkozott. – De mama, az ember nem írja össze a bűneit, hanem észben tartja! – A bűnök nem lelhetők a mosás alatt – jelentette méltóságteljesen Yvette. Átmentünk a kis szalonba. Oscar várt itt, díszegyenruhában. – Nem is gondoltam volna – mondta neki Jean–Baptiste –, hogy anyád koronázása ekkora lelkesedést vált ki. A legkisebb faluban is ünneplik. És nézz csak le, mekkora tömeg várakozik odalent. – A függönyök mögé húzódva leskelődtek. – Mama rendkívül népszerű – így Oscar. – Nem is tudod, hogy mit jelent... – Valóban? – mosolygott Jean–Baptiste. Majd újra felfortyant: – Désirée, még mindig nem vagy kész? Megtaláltad a bűneidet? – Nem, nem találtam, és a család egyáltalán nem volt hajlandó segíteni, senki sem akart kölcsönadni a bűneiből. De Oscarnak ragyogó ötlete támadt: – Évek óta bűnben élsz egy férfival. – Ezt meg hogy érted? – Álltál–e oltár elé a papával? – Nem, csupán anyakönyvvezető elé. – Na látod! A római katolikus egyház nem ismeri el a templomon kívüli házasságkötést. És most siess! Rohanvást mentünk gyónni, és kifulladva érkeztünk vissza. Számtalan hajbókoló hölgy sorfala közt szaladtam az öltözőszobámba, ahol Marie, az én drága öreg, kortól hajlott Marie–m és Yvette várt. Azonnal kezelésbe vettek. – Egyetlen percre hagyjatok magamra – könyörögtem. – Nénikém, a püspök már vár rád a templom előtt – figyelmeztetett Marceline. Nagy nehezen kimentek valamennyien. Ha valaki naponta megnézi magát a tükörben, nem ijed meg az öregedés jeleitől... napról napra látja őket. Negyvenkilenc éves vagyok, és annyit nevettem és sírtam életemben, hogy szemem körül sok az apró ránc. És két mélyebb, a szám széléig húzódó barázda... akkor keletkezett, amikor Jean–Baptiste Lipcsénél csatázott... Kevés rózsakrémet kentem homlokomra és arcomra, ecsettel végighúztam kitépett

szemöldököm. Majd aranyfestéket kentem a szemhéjamra. Éppen úgy, ahogy la grande Josephine tanácsolta... Hány levelet kaptam, mennyi küldöttség érkezett Svédország minden részéből! Mintha évek óta csak erre vártak volna! Jean–Baptiste nem is érti. Hát tényleg azt hiszi, attól lettem királyné, hogy az ő felesége vagyok? Nem érti, hogy ezzel a koronázással mondok neki végleges, örökké tartó Igent? Jean– Baptiste, ez a koronázás menyasszonyi fogadalom. Ezúttal templomban, oltár előtt fogadom, hogy jóban–rosszban kitartok melletted... A korombeli nők általában megengedhetik maguknak, hogy lazítsanak: gyerekeik felnőttek, férjük célba ért... saját maguk urai lehetnek. De én nem. En csak a kezdetnél tartok. De hát nem az én hibám, hogy dinasztiaalapító vagyok. Királyné vagyok, és most az egyszer, a mai napon, annak is akarok látszani! – Milyen fiatal vagy, Désirée, nincs egyetlen ősz hajszálad! – Jean–Baptiste állt mögém, hajamat csókolta. Felnevettem. – Dehogy nincs! De – most először – befestettem. Hogy tetszik? Nem válaszolt. Hátrafordultam, és nem az én Jean–Baptiste–omat láttam, hanem egy magas férfit, súlyos hermelinpalástban, homlokán a svéd királyok koronájával. Hirtelen nagyon idegennek, nagyon hatalmasnak tűnt. XIV. Károly János svéd király. Meredten nézte a falon függő megsárgult röpiratot. Nem látta még, régen járt kis szalonomban. – Mi ez, kicsi lányom? – Egy régi röplap, Jean–Baptiste. Az Emberi Jogok kiáltványának egyik első példánya. – Homloka ráncba szaladt. – Papám hozta haza sok–sok éve... a nyomda– festék még meg sem száradt rajta... Papa rávett, hogy megtanuljam kívülről. És most ebből az elsárgult papírból merítek erőt. Erőre van szükségem, tudod... – Könnyek peregtek frissen sminkelt arcomon. – Nem születtem királynénak... – Átpúdereztem az arcom. – Yvette! A hajsütő vasat! – Itt maradhatok? – kérdezte Jean–Baptiste. Öltözőasztalom mellé ült, hosszú listát húzott elő. – Mi ez? A te bűneid, Jean–Baptiste? Hosszú lista. – Nem, a koronázási szertartás részletes leírása. Felolvassam? – Bólintottam. – Jól figyelj ! A menetet apródok és hírnökök vezetik, abban az öltözékben, amelyet az én koronázásomra csináltattak. Nagyon mutatósak, majd meglátod. Mögöttük a kormány tagjai, utána a képviselők. Végül a norvég küldöttség; hiszen egyidejűleg Norvégia királynéjává is megkoronáznak. Felmerült bennem, nem kellene–e ott is megkoronáztatnod magad. Christianiában. Ez a mindent elsöprő és valóban megindító öröm, amivel egész Svédország ünnepel téged, arra utal, hogy... – Nem – mondtam. – Christianiában nem. Semmilyen körülmények között! – És miért nem? – Desideria... az óhajtott. Itt igen, Norvégiában nem. Ne felejtsd, hogy Norvégiát te kényszerítetted bele az unióba! – Szükségszerű volt, Désirée. – Lehet, hogy az unió még kitart Oscar uralkodása alatt. Sokkal tovább azonban nem. Azután meg mindegy… – Tisztában vagy vele, hogy hazaáruló módján beszélek tíz perccel a koronázás előtt? – Száz év múlva fent üldögélünk majd egy bárányfelhőn, kényelmesen lógázzuk a lábunk, és figyeljük, hogyan kiáltják ki függetlenségüket a norvégok, hogyan választanak királyukká dán herceget, csak azért, hogy a svédeket bosszantsák... és igen jót fogunk mulatni odafent a mi felhőnkön... – Yvette, szólj Marie–nak, hogy segítsen az öltözködésnél! Marie és Marceline sietve hozta a koronázási ruhát. A fehér brokátot át– meg átszövő aranyszálak az évek folyamán megfakultak, ezüstösen csillogtak. Felöltöttem, a tükörbe néztem, és megállapítottam, hogy ez a legszebb ruha, amit életemben láttam. – És azután mi történik, Jean–Baptiste? Kik követik a norvég küldöttséget?

– A te két grófod hozza kék bársonypárnán a koronázási jelvényeket. Tulajdonképpen a legmagasabb rangú állami tisztségviselők feladata lett volna, de te ragaszkodtál a lovagjaidhoz. Igen, én ragaszkodtam Brahe és Rosen grófhoz. Elvégre ők, az ősi nemesi családok sarjai álltak mellém, a selyemkereskedő lánya mellé, amikor erre a legnagyobb szükség volt. És ki lépdel mögöttük, piros párnán hordozva a koronát? Mariana Koskull kisasszony. Őt is én választottam. – Ugye nem rosszallod? Sehol sincs előírva, hogy okvetlenül érintetlen szűznek kell lennie! Emlékszel, mekkora nehézségei támadtak Napoleon ceremóniamesterének a tíz makulátlan szűz előteremtésével? Az előírás az, hogy a főnemességhez tartozzon. Ezért javasoltam Mariana Koskullt. Jean–Baptiste–ra kacsintottam. – No meg a Vasa– és Bernadotte–dinasztiáknak tett szolgálataiért! Jean–Baptiste erre hirtelen támadt érdeklődéssel hajolt ékszeresládikám fölé, elmerülten vizsgálgatta a tartalmát. Végre elkészültem. Marie akarta vállamra borítani a bíbor palástot, de Jean– Baptiste odalépett, kivette a kezéből, és gyöngéden, végtelenül gyöngéden rám adta. Ketten álltunk a nagy tükör elé. – Mint egy tündérmese – mondtam halkan –, egyszer volt, hol nem volt egy nagy király és egy kicsike királyné... Gyorsan elfordultam. – Jean–Baptiste, a kiáltványt! Levette a falról, és idenyújtotta. Lehajoltam, és az üvegen át megcsókoltam az elsárgult papirost. Jean–Baptiste belesápadt. Feltárult a szalon szárnyas ajtaja. Josefina várt ott a gyerekekkel. A hároméves Carl felém rohant, majd megtorpant. – Ez nem a nagyi, ez egy királyné – hebegte, és félve simogatta meg a bársonypalástot. Josefina a csecsemő Oscart nyújtotta oda nekem. Karomba vettem a meleg kis testet, és arra gondoltam: „teéretted is, érted is hagyom magam megkoronázni, második Oscar...” Az utcáról felhangzó, erősödő moraj arra az éjszakára emlékeztetett, amikor fáklyafényben fürdött a Rue d'Anjou. Jean–Baptiste–ot hallottam: – Miért nem nyitnak ablakot? – és – Mit kiáltoznak odalent? – de én már tudtam: franciául kiáltoztak; az én svédjeim azt akarták, hogy megértsem őket, emlékeztek rá, amit arról a bizonyos éjszakáról olvastak, és azt harsogták: Notre–Dame de la Paix! Békét hozó Miasszonyunk! Úgy elfogott a remegés, hogy a csecsemőt gyorsan visszaadtam anyjának. A többi – mintha álomban játszódott volna le. Levonultam a márványlépcsőn, a menet eleje már messze járt, de még láttam Rosent és Brahét, és bólintottam Rosennek – a malmaisoni útra és Villatte–ra emlékezve. Koskull kék ruhában vitte a koronát, és boldogan mosolygott. Oscar és Josefina helyet foglalt a nyitott hintóban, majd Jean–Baptiste meg én ültünk be a miénkbe. – Utolsónak érkezem a templomba, mint egy igazi menyasszony – mondtam, majd elborított az utca két oldalán álló emberek üdvrivalgásának hulláma. Jean–Baptiste mosolygott és integetett, én is szerettem volna mosolyogni és integetni, de nem bírtam. Mert üdvözletük nekem szólt, kizárólag nekem. Länge leve Drottningen – Drottningen! Soká éljen a királyné! – hallottam, és alig bírtam visszafojtani könnyeimet. A katedrális ajtajában Jean–Baptiste igazgatta el palástom redőit és az előcsarnokba vezetett, ahol az érsek és Svédország püspökei vártak. – Áldott legyen, aki az Úr nevében jön! – mondta az érsek. Felzúgott az orgona, elmosta minden gondolatom, s csak akkor tudtam újból tisztán gondolkozni, amikor az érsek fejemre helyezte a koronát. Milyen súlyos, gondoltam... Késő éjszaka van, mindenki azt hiszi, rég nyugovóra tértem, hogy kipihenten készüljek fel a Desideria svéd és norvég királyné tiszteletére holnap és holnapután

rendezendő ünnepségekre. De egyszer még írni akartam a naplómba. Milyen különös, hogy épp most érkeztem utolsó oldalához! Egyszer, sok évvel ezelőtt, születésnapi ajándékaim között feküdt az asztalon, üres fehér oldalaival. Tizennégy éves voltam, és tudni szerettem volna, mit is írjak bele. „Bernardine Eugénie Désirée Clary polgártársnő történetét” – mondta papa. Papa, én leírtam, semmit sem hagytam ki, és nincs más hozzáfűznivalóm. A polgártársnő története véget ér, a királyné története most kezdődik. Hogyan történt mindez – soha nem fogom megérteni. De egyet megígérhetek, papa: mindent megteszek, hogy ne hozzak szégyent a nevedre. Soha nem felejtem el, hogy világéletedben köztiszteletnek örvendő selyemkereskedő voltál.