Anne Herries - Szerelmi Törvényszék

Anne Herries

Szerelmi törvényszék

Harlequin www.harlequin.hu

Minden jog fenntartva, beleértve a kiadvány egészének vagy egy részének bármilyen formában történő sokszorosítását. A mű a Harlequin Enterprises II B. V. jóváhagyásával jelent meg. Kiadványunk szereplői kitalált személyek. Bármely adott személlyel, akár élővel, akár elhunyttal való hasonlóság a merő véletlen műve. © Anne Herries, 2005 – Harlequin Magyarország Kft., 2008 A mű eredeti címe: A Perfect Knight (Harlequin Mills & Boon, Historical Romance) Magyarra fordította: Szalontai Éva Kép: Harlequin Books S.A. Borító: Majoros Árpád ISBN 978-963-537-878-4 ISSN 1588 6700 A Harlequin Magyarország Kft. időszaki kiadványa. • Felelős kiadó: Holger Martens • Főszerkesztő: Dr. Téglásy Imre • Műszaki vezető: Sárai Szabó Mária • Szerkesztőség: 1122 Budapest, XII. Városmajor u. 20. • Levélcím: 1535 Budapest, Pf. 762. • Távbeszélő: 488-5569; Fax: 488-5584; • E-mail: [email protected] • Terjesztés: 488-5588 Kiadónk újdonságairól, a megrendelési lehetőségekről honlapunkon is tájékozódhat: www.harlequin.hu Árusításban terjeszti a LAPKER Rt. és egyéb terjesztő szervek. Szedés: Harlequin Magyarország Kft. Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

3

Alayne a füves patakparton ült, és elmerülten hallgatta a meder gömbölydedre csiszolódott kövei közt tovasiető erecske halk csobogását. A víz olyan tiszta volt, hogy még a meder homokos alján cikázó parányi élőlényeket is láthatta. Háta mögött fel-felhangzott az udvari emberek vidám nevetése és tréfálkozása. Egy hölgy lanton játszott, a többiek hol ide, hol oda futottak, és önfeledt kacagás közepette mindenféle dőreségekkel mulattatták egymást. Túl nagy a hőség ahhoz, hogy az ember valami értelmes dolgot csináljon, gondolta Alayne. Sóhajtva a hűs habokba mártotta ujjait. Lehet, hogy már elege van a cour d’amour, a szerelmi törvényszék nyújtotta szinte vég nélküli mulatságokból és szórakozásokból? Pedig az itt élő hölgyek szívesen ítélkeztek szerelmi ügyekben, különféle apró, elmés büntetésekkel sújtva a lovagi illem ellen vétőket, vagy éppen igyekezve összeboronálni a szerető szíveket. A poitiers-i udvart gyakran nevezték a szerelem fejedelmi udvarának, nem utolsósorban a trubadúrok miatt, akik megénekelték az emelkedett udvari szerelmet, melyről sokan ábrándoztak, de amely csak keveseknek jutott osztályrészül. Alayne olykor arra gondolt, hogy a lovagi szerelem csupán mítosz, költői kitaláció. Az idők folyamán alkalma nyílt megtapasztalni az udvari élet más oldalait is, a cselszövényeket, az ármánykodást. A csevegést felületesnek, a szórakozásokat sekélyesnek találta, és halálosan unta. De hát hová menjen? Nem volt más hely, ahol nagyobb biztonságban lehetett volna, mint itt. 4

Enyhe borzongás futott végig a testén, amikor arra gondolt, minő sors várna rá, ha el kellene hagynia az udvart. Nagyon jól tudta, hogy inkább ráérősen, mindenféle kellemes szórakozással eltöltött napokra vágyik, mint hogy azoknak az embereknek legyen kiszolgáltatva, akik megpróbáltak rendelkezni az élete fölött. Mély szomorúság árnyékolta be bájos arcát, amikor eszébe jutott, miképpen szökött meg hazulról. – Alayne! Jöjj és csatlakozz hozzánk! – kiáltotta pajkosan az egyik hölgy, és végigfutott a patak mellett kanyargó ösvényen, egy nemesifjúval a nyomában. Az ifjú egy ígért csókot akart behajtani rajta, a pajzán hölgynek azonban esze ágában sem volt teljesíteni ígéretét. – Kérlek, ments meg ádáz üldözőmtől! A fiatal pár enyelgése láttán Alayne elmosolyodott, de megrázta a fejét; pillanatnyilag nem volt kedve részt venni a gáláns játékban. Különben is biztosra vette: a leányzó semmit sem óhajt jobban, mint hogy elcsípjék a kert egy arra alkalmatos zugában. Kellemes lehet egy jóképű férfival csókolózni, gondolta Alayne. Bárcsak ő is olyan gondtalan és felszabadult lehetne, mint ez a fiatal nemeshölgy! Noha igyekezett eltitkolni kedvetlenségét, a jelen levő urak közül többen is észrevették nyomott kedélyállapotát, Alayne ugyanis azon nők közé tartozott, akik akaratlanul is magukra vonják a férfiak figyelmét. E pillanatban gondolatai messzire kalandoztak az udvar eseményeitől, és újra meg újra visszatértek a még nem is oly túl régen elmúlt sötét évekhez. Immár majdnem tizenkét hónapja annak, hogy kétségbeesésében anyja távoli rokonának, Aquitániai Eleonóra királynénak a védelméért 5

folyamodott. Alayne mindig is csodálta a királynét, aki most már Anjou Henrik, Anglia jelenlegi uralkodójának a felesége volt. Siralmas helyzetében senki máshoz nem fordulhatott. – Miért oly elgondolkozó, madame? Pierre de Froissart báró hangját hallva Alayne felnézett, és elmosolyodott. A hölgyek többsége kedvelte ezt a vonzó, jóképű, kellemes énekhangú és kifogástalan modorú úriembert. – Nem szívesen engedek betekintést a gondolataimba, monsieur – mondta Alayne az ajkát biggyesztve, ám önkéntelenül kacér pillantása lángra lobbantotta a lovag szívét. – Megengedi, hogy leüljek ön mellé, madame? – Hogyne, monsieur. Én már úgyis unom magamat. Pierre de Froissart felkacagott, és fesztelenül Alayne mellé telepedett a száraz fűbe. Noha szinte mindennap találkozott vele, eddig még nem próbált udvarolni neki. Alayne tudta, hogy az udvarbéli hölgyek között nem egy akad, aki rajong a lovagért, s ő valószínűleg többnek is csapta már a szelet. Ám ezek a históriák mindig titokban zajlottak. Az udvari szerelem íratlan szabályai szerint a széptevésnek tapintatosan és a nyilvánosságtól távol kellett lejátszódnia. A szerelmes lovag titokban látogatta meg imádottját, és versekkel, balladákkal vagy apró ajándékokkal fejezte ki tiszteletét. A hölgy vagy engedett a lovag kérésének, vagy nem, amint kedve tartotta. Sokak számára éppen az udvarlás e titkolt módja jelentette a lovagi szerelem különleges varázsát. – Úgy tűnik, ön szándékosan különült el a többiektől, madame. Biztosra veszem, hogy sok férfi van, aki szívesen 6

kifejezné hódolatát, ha alkalma nyílna rá. Szabadjon megjegyeznem, hogy ön távol tartja magától a csodálóit. A báró túl jó megfigyelő, gondolta Alayne. Kissé elfordította a fejét, és a patakra függesztette a tekintetét, a szíve azonban sebesebben dobogott. Könnyű pír lepte be az arcát, és nem válaszolt mindjárt, mert nem tagadhatta, hogy ma délután valóban egyedül kíván lenni. A fiatal udvarhölgy rendkívül vonzó jelenség volt a rövid fátyol alól kibukkanó sötét hajával és csodálatos kék szemével. Hosszú, sötét szempillái bársonyos keretbe foglalták ragyogó szemét, és rebbenésük szinte elbűvölte a férfiakat. Szépségéről és varázslatos pillantásáról ódákat írtak a lovagi költők. Ő volt az a nő, akit a férfiak megálmodnak maguknak, és vágyálmaikban csókra sóvárgó csábító tündérként képzelik maguk elé. A lényéből sugárzó ártatlanság még inkább felszította a férfiak kéjvágyát. Néhány hete egy titkos imádó verseket és kis virágcsokrokat küldözgetett Alayne-nek. Csodálója még nem vallotta be nyíltan érzelmeit, apró figyelmességeit ügyesen olyan helyekre tette le, ahol imádottjának feltétlenül meg kellett találnia. Olykor egy apród adta át az ajándékokat, a küldő kilétét azonban nem fedte fel. – Nyugalomra vágytam, hogy... hogy összeszedjem a gondolataimat... – mondta végül, és nyíltan Pierre de Froissart szemébe nézett. – Zálogot adok, ha kitalálom, mire gondol – ajánlotta de Froissart –, mert fáj, hogy ilyen szomorúnak látom. – Nem kell zálogot adnia – válaszolta Alayne. A zálogosdi nagy kedveltségnek örvendő társasjáték volt az udvarban, és a fiatalemberek ily módon próbáltak csókokat és más 7

kedvezményeket kicsalni imádottjaiktól. – Nem gondoltam semmi különösre. Csupán arra, hogy jó itt üldögélni a napon, és mégis... Sóhaj lebbent el Alayne ajkáról, és ismét elhallgatott. – Lehetséges, hogy valami másra vágyik, Madame Alayne? Valami nemesre és tökéletesre, olyan meghittségre, amely csupán ritkán jut osztályrészül az embernek, és úgyszólván sohasem lelhető fel a házasságban... Froissart egy hosszú fűszállal játszadozott, s közben az asszony arcára függesztette a tekintetét. Alayne zavarában megnyalta az ajkát, és nem vette észre, hogy ez az önkéntelen cselekedet még inkább fokozta a lovag vágyát. – Nem kívánok újra férjhez menni – ismerte be, és kecses, rugalmas mozdulatokkal felkelt a fűből. Minden házassággal kapcsolatos megjegyzés nyugtalanítóan hatott rá. Ennek főként az volt az oka, hogy atyja, Francois de Robspierre báró, megpróbálta másodszor is házasságra kényszeríteni. Ezért folyamodott Alayne védelemért Eleonóra királynéhoz. – A házasság voltaképpen két család érdekszövetsége a vagyon megtartása, gyarapítása érdekében. Az igaz szerelem azonban egészen más. – Valóban! – helyeselt lelkesen Froissart, s mint oly sokan az udvarnál, arra gondolt, milyen is volna, ha a csodálatos Alayne-t a szeretőjének tudhatná. – Én is ilyen meghitt közelségre, lelki rokonságra vágyom. Ha az általam tisztelt hölgyet távolról csodálhatom, már az is több, mint amit remélni merek. Ám ha valóban ismerhetném és feltárhatnám előtte mély érzelmeimet, az már maga volna a mennyország! Alayne érezte, hogy forró pír lepi be az arcát. Talán Froissart báró a titkos imádója? Szavai arra engednek 8

következtetni, hogy őszinte érzelmeket táplál iránta. Alayne azonban éppen a saját érzelmeiben nem volt egészen biztos. Az udvarbeli hölgyektől már sokat hallott erről a tökéletes szerelemről. Valóban kész egy efféle kapcsolatba belemenni? Lényének egyik része vágyott megismerni a trubadúrok megénekelte igaz szerelmet, ám szíve legmélyén visszarettent mindennemű testi érintkezéstől. – Alayne! Nem énekelnél nekünk? Királynénk szeretné, ha csatlakoznál hozzánk! Egy bájos fiatal hölgy szavai riasztották fel Alayne-t gondolataiból. Marguerite de Valois az udvar egyik körülrajongott tagja volt. Imádói elárasztották hódolatuk különféle jeleivel, ő azonban senkit sem részesített kegyeiben. Sok ifjú lovag őrült dolgokra ragadtatta magát, hogy elnyerje Marguerite szívét, ám a leány mindig tartózkodó maradt, és csupán udvarias bólintással fogadta a férfiak hódolatát, bármennyire is igyekeztek azok a kedvében járni. – Nagyon szívesen! – válaszolta Alayne, és követte a leányt. Hálás volt, hogy Marguerite a megjelenésével megzavarta beszélgetésüket, mert a báró szavai nyugtalanságot ébresztettek benne. Bár jó barátjaként tartotta számon, a bensőségesebb kapcsolatra tett célzásai megriasztották. Marguerite a társnője feltűnően kipirult arcára pillantott. – Nincs jogom tanácsokat adni neked, de a helyedben óvakodnék Froissart-tól. – Nem szívleled a bárót? Azt hittem, közkedveltségnek örvend. – Nos, ami azt illeti... 9

Marguerite megvonta a vállát. Hosszú, szőke haját ezüstös fátyol fedte, és zöld szeme elgondolkozva pihent meg Alayne arcán. – Te nagyon szép vagy, Alayne, és gazdag. Vannak férfiak, akik mindent megtennének, hogy egy ilyen zsákmányt megkaparinthassanak. Természetesen nem tagadom, hogy Froissart vonzó férfi. Csupán azt mondom, hogy én nem bíznék benne. – Hiszen tudod, hogy nem szándékozom újra férjhez menni! – Hallottam, hogy a házasságod nem volt túl szerencsés... – Még gondolni sem szeretek rá! – felelte Alayne, és arca elborult, miközben igyekezett emlékezetéből kiűzni a nyomasztó emlékeket. – Atyám szeretné, ha ismét férjhez mennék. A királyné azonban megígérte, hogy nem kell akaratom ellenére házasságot kötnöm. – Szerencsésnek mondhatod magad – jegyezte meg Marguerite felsóhajtva. – Engem férjhez adnak, mihelyt tizenhét éves leszek, akár akarom, akár nem. – Ez a sorsa a legtöbb nemeskisasszonynak – felelte Alayne. – Atyám magánkívül volt a dühtől, amikor a királyné védelmét kértem. A tulajdonának tekint engem, mellyel tetszése szerint rendelkezhet. Én azonban nem hagyom még egyszer eladni magam! Könnyek csillantak meg szép szemében, de sikerült megakadályoznia, hogy kicsorduljanak. Nem akart beszélni iszonyú nászéjszakájáról. Csupán jóval idősebb férje hirtelen halála mentette meg a további megaláztatásoktól. Marguerite bátorítóan rámosolygott társnőjére, és megszorította a kezét. Sok, szerencsétlen házasságba 10

kényszerített nemesi származású fiatal sorsát pecsételte meg a szülők akaratából kötött házasság, nem meglepő tehát, hogy Aquitániában és a meleg délfrancia vidékeken oly közkedveltségnek örvendett az udvari szerelem. Mennyivel gyönyörtelibb volt egy ifjú imádó titkos csókja, mint az érzéketlen férj nyers ölelése! A társaság izgatottan várta Alayne énekét. A régensnő aranyozott trónja melletti díszhelyre vezették. Alayne mély udvari bókba ereszkedett, és rámosolygott pártfogónőjére. – Énekelj nekünk, Alayne! – szólította fel a királyné. – Szép és kedves dolgokról szeretnénk hallani, melyek könnyeket csalnak a szemünkbe és megörvendeztetik a szívünket. – Boldogan, felséges asszony! – válaszolta Alayne, azzal átvette az egyik udvarhölgytől a lantot, és elbűvölő dallamot kezdett játszani rajta. Tisztán csengő hangja mindazok figyelmét magára vonta, akik az 1167. esztendő e meleg délutánján a patak közelében elterülő tisztáson tartózkodtak. A dal szövege egy ifjú lovag viszonzatlan vonzalmáról szólt, aki nem fojtotta el érzelmeit, és bánatában megszakadt a szíve. Egy szerelemről, mely oly tiszta és gyengéd volt, hogy a hallgatóság minden tagja elérzékenyült. A tökéletes lovagról, aki inkább meghal, mint hogy bánatot okozzon imádottjának. Vajon ő találkozik-e valaha is egy ilyen feddhetetlen lovaggal? Alayne úgy vélte, hogy efféle lovagok csupán a költeményekben léteznek. – Henrik király arra kért, hogy látogassam meg a feleségét poitiers-i udvarában – magyarázta Sir Ralph de Banewulf 11

unokafivérének, Harald of Wottennak, amikor a két férfi azon a délutánon Banewulf várának nagy csarnokában beszélgetett. Hódító Vilmos idejében a Banewulfok lakhelye kizárólag erődítményként szolgált, később azonban a vár lakótornya mellé palotát építettek, hogy kényelmesebbé tegyék a zord építményt. – Nem tagadhatom meg Henrik kérését, noha, mint azt te is jól tudod, jelenleg nem túl nagy kedvem van az udvarba látogatni. – Mindazonáltal jót fog tenni, ha elhagyod ezt a helyet, és kikapcsolódást keresel – válaszolta Harald elgondolkodva. Unokafivére, Ralph már elég régóta gyászolta a feleségét, akit tizennégy éves korában vezetett oltárhoz, s alig egy évvel később örökre elveszített. Berenice gyilkos láz áldozata lett, miután fiúgyermekkel ajándékozta meg a férjét. Azóta öt év telt el, és Stefan erős fiúcskává fejlődött. – Egyébként is ideje átengedned nekem a fiadat, hogy bevezessem a nemesi apród kötelességeibe. A legtöbb fiú ebben a korban már oktatásban részesül. Nem válik javára, ha túl sokáig asszonyok felügyeletére bízod. A vár ura egy pillanatig hallgatott, és arcvonásai inkább elutasítást tükröztek, mint beleegyezést. Olyan férfiú volt, akit tiszteltek és féltek, szigorú elveket valló hatalmas földesúr, s ezen elveket nem mindenki volt hajlandó elfogadni. Ám amikor megenyhült, és mosolygott, elbűvölő tudott lenni a maga sajátos módján. Sok nő csodálta, de megközelíthetetlennek tartották. Azt beszélték, hogy fiatal feleségével az ő szíve is meghalt. Amikor végre megszólalt, szavai megfontoltan csengtek: – Igazad van, Harald. Tudom, hogy túlságosan hanyag voltam Stefan neveltetését illetően. A dajka lassan már nem 12

tud bánni vele. Ezért mostantól állandó oktatásban kell részesülnie, különben hogyan lehetne belőle majdan lovag? Még ma délután magaddal viheted, barátom! Csak arra kérlek, hogy te magad törődj vele, az édesanyja kedvéért. – Természetesen szívesen megteszem Berenice emlékéért. Én is nagyon kedveltem őt. – Harald kissé vonakodva folytatta: – Bizonyára nem szívesen hallod, de... gondolkodnod kellene azon, hogy újra megházasodj. Egy férfinak szüksége van asszonyra, aki fiakkal ajándékozza meg. – Erről ne beszéljünk! – Ralph tiltakozóan emelte fel a kezét. Mélységes szomorúság töltötte el a szívét, és arcvonásai megmerevedtek. – A birtokom megfelel az igényeimnek, és van egy fiam, aki majd az örökömbe lép. Mit akarhatnék még? Harald nagy bölcsen nem válaszolt a kérdésre, tudván, hogy úgyis csak bosszúságot okozna vele az unokafivérének. A gyermekek azonban túlságosan is gyakran estek áldozatul különféle lázas betegségeknek vagy baleseteknek. Neki öt fia és két leánya volt, és alig hat hónappal első felesége halála után újra megházasodott. Az asszonyok szültek, és nemegyszer elvitte őket a gyermekágyi láz – ez volt a világ rendje, mi haszna lett volna perlekedni a sorssal? Az életnek mennie kellett tovább, és Harald tapasztalatai szerint egyik asszony olyan, mint a másik. – Tudom, hogy szeretted Berenice-t, de... – Harald, ne bolygassuk ezt tovább! – Ralph kérése inkább parancsként hangzott, és állkapcsán láthatóan megfeszültek az izmok. – Beszéljünk más dolgokról! Hogyan vélekedsz a király és Sir Thomas Becket között kialakult ellentétről? 13

Amikor Harald indulatos fejtegetésekbe bocsátkozott az uralkodó és érseke közötti viszály okait illetően, Ralph megkönnyebbülten fellélegzett. El kellett terelnie unokafivére figyelmét, mert nem akart beszélni törékeny fiatal feleségéről, aki nem volt elég erős ahhoz, hogy világra hozzon egy gyermeket. Kezét tehetetlenül ökölbe szorította az oldala mellett; megint érezte a jól ismert kínt a mellkasában. Régóta gyászolta a fölöslegesen eltékozolt ifjú életet. Hogyan gondolhatna valaha is újra házasságra, amikor az ő ridegsége és meggondolatlan vágya Berenice életébe került? Ezenkívül még a rossz lelkiismeret is bántotta, mert mint minden fiatal férfi, kívánta a szép és bájos teremtést, valójában azonban sosem szerette igazán. Berenice túl fiatal és gyermekded volt ahhoz, hogy elnyerhesse a vonzalmát. És most gyötörte a gondolat, hogy tartózkodó, szinte elutasító magatartása gyengítette a fiatal Berenice életkedvét. A fiatalasszony nyilvánvalóan sejtette, hogy a férje nem becsüli sokra, és ezért meghalt. Ralph lelkét súlyos bűn nyomta, melyért az elmúlt években folyamatosan vezekelt. Mivel fia állandóan Berenice tragikus halálára emlékeztette, hagyta, hogy a szolgálók elkényeztessék Stefant. Ám ez a hanyagság hátrányos hatással lehet a fiúra. Oktatásban kell részesülnie, hogy elsajátíthassa mindazokat a készségeket, amelyekre egy lovagnak majdan szüksége lesz, hogy apródból fegyverhordozóvá emelkedhessék, mígnem méltónak bizonyul arra, hogy lovaggá üssék. Harald of Wotten jó és derék ember volt, aki törődik majd Stefannal, vállalja nevelését, és a nagy ünnepekre mindig hazaküldi. Új szakasz kezdődik mindkettőjük életében. Ralph tisztában volt 14

azzal, hogy nem kötheti továbbra is Banewulfhoz a fiút. Most a jövőre kell gondolnia. A becsület azt kívánta, hogy eleget tegyen a király kérésének. Tehát az aquitániai udvarba kell utaznia, hogy tisztelegjen Eleonóra királyné előtt, mert egykor Henrik király ütötte lovaggá őt. Ralph úgy vélte, hogy II. Henrik személyében méltó királya van Angliának. Ő szabadította meg az országot attól a belső zűrzavartól, amelybe István régenssége alatt került, és számos reformot vezetett be. Elfoglalta Walest, és visszaszerezte a Skóciához csatolt területeket. Az ő nevéhez fűződött annak a törvénynek a kibocsátása, mely az egyházi személyeket is a világi bíráskodás, azaz a Korona igazságszolgáltatásának hatálya alá rendelte. Az intézkedés ellen számos befolyásos személyiség tiltakozott. A legjelentősebb és legharcosabb ellenfélnek Sir Thomas Becket, a nagy tekintélynek örvendő és fölöttébb makacs canterburyi érsek bizonyult, aki nem volt hajlandó tudomásul venni a jogtalannak ítélt rendelkezést. Ralph pillanatnyilag nem érezte szükségét, hogy állást foglaljon ebben a viszályban. Véleménye szerint ez az ügy csupán a királyra és az érsekre tartozott. Hűbéri hűség azonban királyához kötötte, és ezért haladéktalanul útnak indul Eleonóra királyné udvarába. II. Henrik és Eleonóra kezdetben szenvedélyes és ígéretes házassága az utóbbi években megromlott. A feleségéről terjengő hírek Henrik fülébe is eljutottak, és cseppet sem voltak ínyére. Bizalmasai azt állították, hogy Eleonóra olyan kormányzati ügyekbe is beleavatkozik, amelyekhez semmi köze. Sőt mi több, suttogták a gonosz nyelvek, saját atyjuk 15

elleni árulásra ösztökéli a fiait. Eleonóra egy veszekedésbe torkolló vita után hátat fordított Angliának, és Poitiers-ba utazott. Ezért kellett Ralphnek a postás szerepét vállalnia, vinni-hozni a felséges pár leveleit Anglia és Poitiers között. Egyébként pillanatnyilag semmi sem bírt különösebb jelentőséggel a számára. Szeretett volna végre megszabadulni belső nyugtalanságától, az üresség kínzó érzésétől. Ralph eddig a fia és a birtokán élő jobbágyok jólétéről való gondoskodásban látta létezésének értelmét. Most azonban új életcélt kellett maga elé tűznie. Hajdan, amikor még nagyon fiatal volt, nemes eszmények fűtötték, és komolyan foglalkozott a gondolattal, hogy beáll keresztesnek, s a Szentföldre megy. De ez még azelőtt volt, mielőtt kíméletlen viselkedésével a halálba kergette Berenice-t... Most már tudta: nem méltó arra, hogy felvegye a keresztet. Nem volt feddhetetlen lovag. Ezen a napon solymászatot rendeztek az udvar tagjai számára az erdő túloldalán elterülő lápvidéken. Alayne vándorsólyma pompásan repült, és gyorsaságával, kitartásával sok dicséretet aratott. Többen is megvásárolták volna a remek állatot, Alayne azonban nem akart megválni tőle. – Szeretem az én szépséges Perlitámat – mondotta egy nemesúrnak, aki nem szűnt meg ostromolni vételi ajánlataival. – Sohasem adnám oda sem aranyért, sem semmiféle kincsért. Túlságosan értékes számomra. Néhány hölgy és udvaronc elég közel lovagolt Alayne-hez, hogy hallhassa a válaszát. Egy nemesúr megkérdezte,

16

miképpen lehet megszerezni az állatot, ha aranyért nem kapható. – Sehogyan, monsieur – felelte Alayne, és azúrkék szeme felvillant. – Perlita sohasem fog elhagyni engem, legfeljebb akkor, ha úgy határozok, hogy elajándékozom. – Fogadjunk! Fogadjunk! – kiáltották többen a jelen levő urak közül. – Azt hiszem, Madame Alayne hamarább ajándékozná oda a szívét valakinek, mint a madarát – jegyezte meg az egyik hölgy kacagva. – Szégyelljék magukat! – mondta egy másik úr. – Az ő szívét nem lehet meghódítani. Bár sokan próbálkoztak, még a mosolyát sem sikerült elnyerni. – Ön elhamarkodottan ítél, Monsieur de Malmont – mondta Alayne, és barátságos pillantást vetett a báróra. – Megajándékozom egy mosollyal, ha megkér rá. Ám annak a férfinak, aki mindkettőnket, engem és Perlitát is el akar nyerni, annak először a szívemet kell meghódítania. – Adjon fel nekem egy feladatot, és én teljesíteni fogom! – tréfálkozott Malmont báró, és drámai mozdulattal a szívére tette a kezét, miközben szeme ragyogott a gyönyörűségtől. – Mert önt és a sólymot is elnyerni – ez valóban kecsegtető! – Ön gúnyolódik rajtam, báró. Úgy látom, többre becsüli a madarat, mint a hölgyet – válaszolta Alayne, és tréfásan elfintorította az arcát. Végül is tudta, hogy a báró egy másik nemeshölgy hódolója. – Azt hiszem, én sosem fogok szeretni. Az én szívem kőből van. Egy férfit sem tudok szerelemmel szeretni.

17

– Ezt nevezem kihívásnak! – kiáltotta Froissart báró. – A vonakodást nem szabad annyiban hagyni. Rajta, urak, küzdjünk meg e hölgy szívéért! Néhányan helyeslően mormogtak. Mindannyian vidáman és nevetve lovagoltak vissza a várba az erdőn át. A várudvaron az urak majd a nyakukat törték, hogy kinek jusson a megtiszteltetés lesegíteni Alayne-t a nyeregből. Buzgalmuk azonban nem hatotta meg a hölgyet, huncut mosollyal odaintett egy fiatal apródot, mire a lovagok kelletlen képet vágtak, hogy egy fiatal fickót részesített előnyben velük szemben. – Ilyen egyszerűen nem lehet elnyerni engem, tisztelt uraim! – jegyezte meg mosolyogva Alayne, miközben átadta a sólymot egy szolgának, és a lelkére kötötte, hogy vigyázzon rá. – Aki meg akar hódítani, annak sok akadályt kell legyőznie. Rögvest ostromolni kezdték, hogy szabjon feltételeket, jelöljön ki feladatokat, ám Alayne csak mosolygott, és talányosan csóválta meg a fejét, mielőtt belépett volna a palotába. A vastag kőfalak között hűvös levegő csapta meg, s délutáni hőségben felhevült testén borzongás futott végig. Valamely érthetetlen okból rossz érzése támadt. Nem tudta megmagyarázni magának, voltaképpen miért. Aligha az udvaroncok fecsegése volt az oka, hiszen effélét majdnem mindennap hallott, noha általában nem ő állt a középpontban. Más hölgyek inkább kaphatók voltak az ilyenfajta évődésekre, és lelkesen törték a fejüket különféle nehéz feladatokon, melyeket buzgó imádóiknak teljesíteniük kellett. Alayne bosszankodott, hogy érthetetlen nyugtalansága nem csillapodott, sőt még valami különös bizsergés is úrrá lett 18

rajta. Amikor megfordult, egy férfit vett észre. Nem túl messze tőle, egyedül állt, félig eltakarta a nagy csarnok boltozatát tartó vastag oszlopok egyike. Alayne megállapította, hogy az ismeretlen magas termetű, erőteljes alkatú és széles vállú. A vonzó külsejű férfi az angol divatnak megfelelő fekete és ezüstszínű öltözéket viselt. Sötét, majdnem fekete haja éppen tunikája gallérjáig ért. Éles vonású arca erőről, kissé lefelé görbülő ajka azonban megvetésről, rosszallásról tanúskodott. Alayne biztos volt benne, hogy e nemesurat még sohasem látta az udvarban. Amikor tekintetük találkozott, furcsa izgalmat érzett. Az idegennek feltűnően éber, sötétszürke szeme volt, melyben ezüstös fénypontok villantak fel – vagy csupán a magas ablakon ferdén beeső napfény miatt tűnt úgy? Könnyű borzongás futott végig a tagjain, amint szinte megbűvölten továbbra is belenézett a tekintetét magához vonzó szempárba, és megérezte a férfi lényéből sugárzó különös varázst. Vajon ki lehet ez az újonnan érkezett vendég, és miért lett még erősebb a bizsergés a nyakszirtjében? Vajon egy benső hang talán óvni akarja valamitől? Miért néz rá ez a férfi olyan sajátságosan? Ugyanakkor olybá tűnt, mintha nem is igazán észlelné az ő jelenlétét, és inkább a gondolataiba merülne. Mintha töprengene valamin, mintha valami titkos bánat emésztené. Amint az udvari emberek vidám hangzavara betöltötte a nagy csarnokot, Alayne is megszabadult a különös, nyomasztó érzéstől. Pironkodva korholta magát nyugtalansága miatt, hiszen itt valóban nem volt mitől félnie. A királyné megígérte neki, hogy senki sem fogja házasságra

19

kényszeríteni. Amíg Eleonóra védelme alatt áll, biztonságban van. – Ó, hát itt van, Madame Alayne! – kiáltotta Froissart, amikor felfedezte az asszonyt. – Már azt gondoltuk, hogy elűztük a tréfáinkkal. – Minden rendben, ne aggódjék, uram! – felelte Alayne mosolyogva. – Mivel ön nem óhajt feltételeket szabni, elhatároztuk, hogy az udvart kérjük fel döntőbírónak. A legjobbak fogják összemérni fegyvereiket egy lovagi tornán, hogy megküzdjenek az ön kegyeiért – jelentette ki Froissart ragyogó szemmel. – A győztes elnyeri a jogot, hogy udvarolhasson önnek. – Efféle versengéssel nem lehet elnyerni a hajlandóságomat – felelte Alayne a szája sarkában bujkáló mosollyal. A báró évődő pillantása meggyorsította érverését. Froissart valóban megnyerő férfi volt. Alayne az összes udvaronc közül őt kedvelte a leginkább, noha egy pillanatig sem gondolta, hogy a báró vagy egy másik férfi elnyerhetné szerelmét. Sőt néha meg volt győződve arról, hogy minden érzelem kihűlt benne – kihalt belőle annak a férfinak a durvasága miatt, akihez feleségül kellett mennie, amikor még alig nőtt ki a gyermekkorból. – Felajánlok valamit a győztesnek, a szívemet azonban nem lehet olyan könnyen meghódítani. – Akkor mivel lehet elnyerni a szívét? – Nem tudom – ismerte be Alayne. – Ha valaha is odaadnám a szívem valakinek, akkor egy jólelkű,

20

feddhetetlen lovagnak. Egy erős, becsületes és hűséges bajnoknak, aki magasztos célokért küzd. Pillantása önkéntelenül visszatért ahhoz az oszlophoz, ahol az idegen állt. A férfi azonban már eltűnt. Alayne csalódottságot érzett, noha maga sem tudta igazán, miért. De hamarosan túltette magát rajta, és folytatta: – Ez azonban csak üres fecsegés, báró! Ki tudná megmondani, honnan ered a bensőséges vonzalom? Egyszer csak felfedezzük magunkban, amikor a legkevésbé számítunk rá. Nem azt dalolják-e a költők, hogy elérhetetlen szerelem után sóvárogni a legnagyobb élvezet? – Ön kegyetlen, hölgyem! – kiáltotta Froissart megjátszott elkeseredéssel, és színpadias mozdulattal a mellére ütött. – Mindegyikünk arra törekszik, hogy ő legyen a szerencsés lovag, aki vágyakozva az ön lábához térdelhet, és mégsem remélheti, hogy kegyben részesül. Alayne elfordult a bárótól; nem akarta elárulni, hogy mulattatja a férfival folytatott párbeszéd. Froissart valóban elbűvölő, és fölöttébb szórakoztató férfi volt, mindazonáltal ő nem foglalkozott vele tovább. Már rég arra a meggyőződésre jutott, hogy nem a báró az, aki titkon verseket és virágcsokrocskákat küld neki. Inkább egy fiatal apródra gyanakodott, aki egyszer olyan rajongással nézett rá, hogy egészen elérzékenyült. – Önnek kell tudnia, mit tesz – felelte részvétlenül, és faképnél hagyta a bárót. – Kegyetlen varázslónő! – jelentette ki Froissart hangosan. – Összetöri a szívemet, drágám!

21

A báró várta a választ, de hiába, Alayne már nem is hallotta, mit mondott, gondolataiba merülve a toronyszobájához vezető csigalépcső felé tartott. Magányos sétái alkalmával a várkertben sok mindent látott. Gyakran volt akaratlanul tanúja egy-egy lopott csóknak vagy egy udvarhölgy és lovagja titkos találkájának, ám ezeket a felfedezéseket megtartotta magának. Az ilyesmi mindig titokban zajlott, és illett tiszteletben tartani. Elgondolkozva lépegetett fel a magas lépcsőfokokon a nyugati toronyban levő kis lakrészéig. Valószínűleg nem Froissart az, aki apró ajándékokkal kedveskedik neki. De úgy érezte, tetszik a férfinak. Nem igazán tudta, miképpen viselkedjék, ha a báró netán udvarlóként közeledne hozzá. Egy-két csók ellen semmi kifogása, vagy ha a szokásos módon fejezi ki hódolatát – de mi lesz, ha többet kíván? Rövid ideig tartó házassága megtanította arra, milyen kíméletlenek tudnak lenni a férfiak, különösen ha nem elégíthették ki vágyaikat. Alayne hallotta, hogy a hölgyek némelyike a fennkölt szerelem örömeiről beszélt. De vajon valóban olyan csodálatos tudott lenni ez a szerelem, amint azt a trubadúrok megénekelték? Alayne tapasztalatai egészen mások voltak. Iszonyodva és undorodva gondolt a házasságára, mely voltaképpen nem is volt igazi házasság. Alayne Marguerite de Valois-val osztozott a toronyszobán, és nem lepte meg, hogy a fiatal nő már ott volt. Éppen levetette köpenyét és súlyos gyapjúkelméből varrott tunikáját, amelyet a szabadban szokott viselni, hogy egy könnyebb, ezüstszínű ruhát öltsön, mely fölött mindig bő ujjú, sötétkék felsőruhát hordott.

22

– Nem találkoztál véletlenül a nagy csarnokban Sir Ralph de Banewulffal? – érdeklődött Marguerite, amikor Alayne kibontotta fényes, sötétbarna haját. – Atyám említette, hogy mára várja Sir Ralph érkezését. Leveleket hoz Eleonóra királynénak az angol királytól. – Láttam egy újonnan érkezett lovagot – felelte Alayne. – Magas, sötét hajú férfi, meglehetősen komor benyomást keltett... Alayne elhallgatott, és a szürke szempárra gondolt. És akárcsak akkor, most is úgy vélte, hogy a férfi pillantásában volt valami különös, amikor szinte rezzenéstelenül meredt rá. – Igen, biztosan ő volt az. Az édesanyja atyám unokahúga. Sir Ralph öt éve özvegy. Felesége néhány héttel azt követően, hogy világra hozott egy fiúcskát, lázas betegségben elhunyt. Azt mondják, nagyon szép volt. És hogy Sir Ralph még mindig gyászolja ifjú feleségét. – Milyen szörnyű! – mondta Alayne, és megjelent lelki szemei előtt az idegen töprengő, szinte gyötrődő arckifejezése. – Ilyen hűséges, odaadó ragaszkodás egy feleség emlékéhez nem túl gyakori. – Valóban, a legtöbb férfi igyekszik újra megnősülni, amilyen gyorsan csak lehet, hogy további örökösei szülessenek. Azt hiszem, Sir Ralph nagyon szerethette a feleségét. Milyen regényes! Síron túl is tartó szerelem, mint a trubadúrok költeményeiben! – Igen, szerintem is – vélekedett Alayne, és megint csak az angol nemes szemére kellett gondolnia. Talán ez a magyarázat a férfi komor arckifejezésére: megpróbálja elrejteni bánatát. – Nem gondoltam volna, hogy a férfiak szerelemből házasodnak. Az én esetemben ez másként 23

történt. A férjem birtokai határosak voltak az apáméival. Ezért határozták el a házasságot, amelytől mindketten előnyöket reméltek. Atyám úgy vélte, csak együtt képesek megvédeni a birtokaikat az ellenséges támadásoktól. Azt remélte, hogy majd a fiam örököl mindent, és igen csalódott volt, amiért nem ajándékoztam meg unokával. – Hiszen csak alig néhány hétig voltál férjnél! – Az esküvőnket követő napon a férjemet baleset érte. Részeg volt, és lezuhant a lépcsőn. – Alayne-nek könnybe lábadt a szeme, de elpillogta a könnyeket, mert nem akart sírni. – Eltört a gerince, de nem halt meg azonnal. Hetekig ápoltam, mégsem épült fel többé a sérüléséből. Elfordult; a nyomasztó emlékek ismét feltolultak a lelkében. A férje, Humbolt báró elátkozta, és őt marasztalta el azért, hogy nem tudott igazi férje lenni. A fiatal teremtés nehezen viselte a báró féktelen gyűlöletét, a durva és vad szidalmakat, amelyeket az arcába vágott, a bordélyházak ocsmány kifejezéseit. Majdnem ugyanilyen megalázó volt az a mód, ahogyan a nászéjszakán nekiesett. De Alayne nem akart többé erre gondolni! Megfogadta: soha többé nem engedi, hogy egy férfi ilyen gyalázatos módon megalázza. – Sajnálom – mondta Marguerite együtt érzőn. – Nem csodálom, hogy nem akarsz újra férjhez menni. Atyám azt mondja, hogy ideje előkészíteni a házasságomat... – Marguerite elhallgatott, majd hangosan felsóhajtott. – Remélem, hogy egy rokonszenves embert választ számomra, olyasvalakit, akit kedvelek. – Hát még egyáltalán nem is beszélt arról, kit szánt férjedül? 24

– Eddig még nem, bár... feltételezem, hogy már választott is valakit, de persze ebben nem lehetek biztos... Alayne kitalálta Marguerite gondolatait. – Gondolod, hogy a rokonánál tapogatózik? Sir Ralph de Banewulfnál? – Talán, de ebből nem szabad kiindulnom – mondta Marguerite pirulva. – Ezek a dolgok hosszas tárgyalásokat igényelnek, és mire megegyeznek... Lehetséges, hogy Sir Ralph nem is óhajt többé ilyenfajta kapcsolatot... – Hát nincs itt valaki, aki tetszene neked? Valaki, akihez szívesen hozzámennél, ha választhatnál? Marguerite erre még jobban elpirult. Egy pillanatig habozott, mert látta, hogy Alayne figyeli. Végül bevallotta: – Van, de sajnos azt a valakit még nem ütötték lovaggá. Atyám sosem engedné, hogy egy egyszerű fegyverhordozónak nyújtsam a kezem. – Szeret téged? – kérdezte Alayne izgatottan. Nem lehetett benne biztos, de feltételezte, hogy barátnője nem mondott el neki mindent. Valóban csupán egy fegyverhordozóról van szó, akinek még bizonyítania kell? – És te szereted őt? – faggatózott tovább. – Dőreség volna, ha neki ajándékoznám a szívemet – felelte Marguerite kitérően, és egy röpke pillanatra szomorúság árnya borult bájos arcára. – Tudom, hogy ahhoz a férfihoz kell nőül mennem, akit atyám választ számomra. – Igen, sajnos ez így van. Alayne tudta, hogy barátnőjének nincs más választása, mint engedelmeskedni az apjának. Mivel ő özvegy volt, és egyedül rendelkezett egy nem túl nagy, mindazonáltal tekintélyesnek mondható vagyon fölött, abban a helyzetben 25

volt, hogy a királynéhoz fordulhatott védelemért. Margueritenek erre nem volt lehetősége. – Talán megtalálod a boldogságodat – mondta, hogy bátorítsa barátnőjét, noha ő maga is kételkedett benne. – Jöjj, Marguerite, azt hiszem, már le kellene mennünk. A királynénak talán szüksége van ránk. Marguerite bólintott, és mosolyt erőltetett az arcára, mintha így sikerülhetne leküzdenie félelmét. – Remélem, hogy a férfi, akit láttál, Sir Ralph – mondta. – Már előre örülök, hogy megismerhetem! Alayne gondolatai visszatértek az idegenhez. Olyan elutasítónak, szinte haragosnak tűnt. Vajon mi lehet az oka? Valóban rosszallás volt a tekintetében, amikor ránézett, vagy csupán mélységes szomorúság, egy olyan férfié, aki még mindig elvesztett feleségét gyászolja?

26

Ezen az estén fölöttébb vidám volt a társaság. Az udvaroncok most is évődtek Alayne-nel, a lovagok pedig máris a hölgy tiszteletére megvívandó vakmerő tornákon törték a fejüket. Alayne nem állta meg, hogy ne mulasson ezeken a bolondságokon, amellett azonban kitartott, hogy a torna győztesének csupán valami csekélységet ad jutalmul, és ismét hangsúlyozta, hogy a szívét nem lehet ily könnyen elnyerni. – Nézze el nekik e bolondos fecsegést! – mondotta a királyné, miközben intett Alayne-nek, hogy foglaljon helyet a balján, és megkérdezte, voltaképpen hogyan vetődött fel a torna gondolata. A királyné mellett ülni nagy kiváltság volt, nem mindenki részesülhetett ebben a megtiszteltetésben. – Az urak nyugtalanná válnak az udvarban, és szükségük van az efféle versengésekre, hogy levezessék túltengő harci kedvüket. Többségükre igencsak ráférne, hogy csatlakozzék egy hadjárathoz. – Miért szeretnek a férfiak harcolni, felséges asszony? – kérdezte Alayne őszinte csodálkozással. – Atyám állandóan hadakozik a szomszédaival, és az alattvalói is gyakran hajba kapnak egymással. – Ennek oka az erősebb nem természetében rejlik – válaszolta a királyné. – Egy igazi lovag a csatában bizonyítja bátorságát. A legtöbb férfi azonban hűtlen, és jól tesszük, ha erről nem feledkezünk meg, Alayne. A boldogság ezért nem a szerelemben van, hanem a hatalomban, különösen, ha az ember királyné. 27

Alayne érezte, hogy a királyné rosszkedvű, de mielőtt még megkérdezhette volna, mi kedvetlenségének oka, észrevett egy férfit, amint a trónhoz közeledett. Az az idegen volt, akit a solymászatról visszatérve a nagy csarnok egyik oszlopa mellett látott félig az árnyékba húzódva. A férfi mélyen meghajolt a királyné előtt, majd a tisztelet és az őszinte csodálat kifejezésével arcán Eleonórára emelte tekintetét. Aquitániai Eleonóra igézően szép nő volt, dús, mogyoróbarna haja és sötéten ragyogó szeme mindenkit megragadott. Ám nemcsak szép volt, hanem okos és büszke is, szikrázóan szellemes, és duzzadt az életerőtől. Talán alkalmasabb volt az uralkodásra, mint nem egy férfi. Alayne fülébe jutott, hogy Eleonóra nagy érdeklődést tanúsít a kormányzati ügyek iránt. Pillanatnyilag haragtól lángolt a felséges asszony szeme, és a mód, ahogyan végigmérte a látogatót, arra engedett következtetni, hogy rosszkedve összefüggésben van az újonnan érkezettel. – Sir Ralph – mondta méltóságteljesen –, remélem, a szolgáim már gondoskodtak kényelméről! Megfelelő szobát jelöltek ki önnek? – Igen, felséges asszony – válaszolta a férfi. – Nem kellett volna ennyit fáradozni miattam. Megtette volna egy hálóhely is a nagy csarnok kandallója mellett. Valószínűleg csupán néhány napot töltök itt. – A király súlyos problémákat vet fel a leveleiben – felelte Eleonóra kissé éles hangon. – Beletelhet néhány hétbe, míg időt szakíthatok, hogy érdemben válaszoljak rájuk. Addig is kötelességemnek tartom, hogy férjem küldöttjét szívélyes fogadtatásban részesítsem udvaromban. Érezze magát otthon, Sir Ralph! Kellemes életet folytatunk, mint azt ön is 28

hamarosan tapasztalni fogja. Ételnek és szórakozásnak bővében vagyunk. A lovagjaim éppen tornát kívánnak rendezni ennek a hölgynek a tiszteletére. Madame Alayne egy napig királynő lesz, és ezalatt minden őt megillető tiszteletben részesül. Volna kedve önnek is részt venni ebben a versengésben? Így eltöltheti az időt, míg a válaszomra vár. Sir Ralph némán meghajtotta a fejét. Kissé összehúzott szemmel fürkésző pillantást vetett Alayne arcára. Egyelőre hallgatott, és Alayne érezte, hogy lángba borul az arca a férfi átható, szinte lenéző tekintetétől. Vajon könnyen kaphatónak tartja? Elutasító modora legalábbis erre engedett következtetni. Alayne-nek cseppet sem volt ínyére ez a nyilvánvalóan lekicsinylő viselkedés, ezért büszkén felszegte az állát. Ennek a férfinak nincs joga így vizsgálgatni őt! – Már sokat hallottam a hölgyről – mondta a férfi mély, kellemesen csengő hangon, mely jóleső borzongást váltott ki Alayne-ből. – Úgy hírlik, hogy kőből van a szíve, és nem nyerhető el egy lovagi torna díjaként. Alayne egyenesen az idegen szemébe nézett, mert sejtette, hogy kihallgatta a Froissart báróval folytatott fesztelen társalgását. Semmi kétség: megvetés tükröződik a férfi szemében, és nem most először. Vajon hiú, szívtelen és kacér nőnek tartja őt, aki élvezi, ha a lovagok teljesen hiábavalóan kockáztatják miatta az életüket? Bár az efféle viadaloknál nem életre-halálra folyt a küzdelem, fennállt a veszély, hogy a résztvevők súlyos sérülést szenvednek. – Én csupán egy jelképes díjat ajánlottam fel – jelentette ki Alayne magabiztos arccal. Nem sejtette, milyen tűzben ég a szeme, s hogy bosszúsága még szebbé teszi. Amint arról sem volt fogalma, hogy milyen hatást gyakorol a másik nemre. 29

Nem volt tudatában igéző lénye természetes kisugárzásának, mely még inkább fokozta a férfiak vágyát. – Ez a torna badarság, értelmetlen dolog, és nem én találtam ki. Sohasem kívánnám, hogy valaki megküzdjön miattam vagy értem. Ezért azt ajánlom önnek, tisztelt lovag, hogy a továbbiakban ne vegye figyelembe a kihívást. – Köszönöm a tanácsot, madame – mondta a férfi tiszteletteljes hangon. Alayne azonban gúnynak tekintette a szavait kísérő meghajlást, és nem sejthette, hogy már az idegen lovagot is rabul ejtette érzéki szépsége. Ralph érezte, hogy teste az utóbbi években merőben szokatlan módon válaszol ennek az épphogy megismert nőnek a vonzására. Megvető arckifejezése egyáltalán nem a hölgynek szólt, hanem tulajdon gyengeségének. – Már évek óta nem vettem részt lovagi tornán, és attól tartok, nem lennék méltó kihívó. És most remélem, megbocsátanak... Másodszor is meghajolt a királyné előtt, majd távozott. Alayne sértve érezte magát. Hogyan merészelt így viselkedni vele? Úgy érezte, mintha arcul csapták volna. Megbántottságában elhatározta, hogy a jövőben nem áll szóba ezzel a férfival. – Angol modor – jegyezte meg a királyné szárazon, amikor a férfi távozott. – Ne törődjék vele, Alayne! Az angolok gyakran fenn hordják az orrukat, és túlságosan el vannak telve maguktól. Amikor Angliában éltem, sok olyan embert megismertem, mint a Banewulfok. Olyan hidegek, mint az ottani éghajlat... bár kiváló férfiak is vannak köztük. Ha szívvel-lélekkel elkötelezik magukat valami mellett, akkor 30

becsületesen kitartanak, ám nem feltétlenül hűségesek a hölgyeikhez. Henrik király hűtlensége volt az oka annak, hogy Eleonóra összeveszett a férjével, és elhagyta Angliát. – Hallottam, hogy Sir Ralph még mindig gyászolja a feleségét, akit öt évvel ezelőtt vesztett el – jegyezte meg elgondolkozva Alayne. – Igen, én is hallottam – mondta a királyné. – Azt hiszem, még Berenice-re is emlékszem. Az édesapja hozta el az udvarba. Félénk és törékeny kis teremtés volt. Valószínűleg jobb helye lett volna egy kolostorban, mint egy ilyen férfi mellett. – Hogy érti ezt, felség? – kérdezte Alayne. – Sir Ralph talán érzéketlen és rideg? – Azt éppen nem mondanám – válaszolta Eleonóra. – Ne tévessze meg Sir Ralph tartózkodó, elutasító modora! A jégpáncél alatt szenvedély lobog. Sir Ralph tetterős férfi, aki mellé lényét tekintve egyenrangú feleség illik. Véleményem szerint a szegény kis Berenice túlságosan engedékeny és alázatos volt. Alig töltötte be a tizennegyedik évét, amikor férjhez adták, és a tizenötödiket, amikor megszülte a kisfiát. Túlságosan törékeny alkatú volt, és sohasem heverte ki a szülés megpróbáltatásait. Úgy hallottam, valami rosszindulatú lázas betegség támadta meg, és szörnyű kínok között halt meg. – Milyen szomorú! – suttogta Alayne, és keresztet vetett. – Attól tartok, felség, hogy nem kevesen vannak, akik ilyen körülmények között halnak meg. Sok asszony számára veszéllyel jár életet adni egy gyermeknek, és túlságosan is sokat ragad el a gyermekágyi láz. 31

– Valóban, különösen, ha az asszonynak túl keskeny a csípője és törékeny alkatú. Egy erős, egészséges asszonynak egyáltalán nem olyan borzasztó dolog. Nézzen meg engem, több fiút is szültem, és még mindig élek! Biztos vagyok benne, hogy ön is túlélné. Vagy talán ez az oka, hogy viszolyog a házasságtól? Alayne megrázta a fejét. Sötét pír lepte be az arcát. – Nem, felség. Már mindent elmondtam önnek. Szívesen megajándékoztam volna a férjemet egy fiúgyermekkel, ha... ha más lett volna, mint amilyen volt. – Semmi baj, kedvesem, nem szeretném zavarba hozni – mondta Eleonóra, és megpaskolta Alayne arcát. – Tudja, hiszen megígértem, hogy nem engedem házasságba kényszeríteni. De talán egyszer meggondolja magát. És akkor örömmel adom oda annak a férfinak, akivel házasságra kíván lépni. – Nem hiszem, hogy erre sor kerül, felség. – Hát senki sincs itt, akihez vonzódna? – Senki, akihez feleségül mennék. – Ó, de attól még akadhat valaki, akit elfogad szeretőjéül, nemde? – Eleonóra figyelmét nem kerülte el Alayne zavara, és hamiskásan mosolygott. – Ne értsen félre, nem akarom kigúnyolni. Most elmehet. Csatlakozzék a többiekhez, és küldje hozzám Marguerite-et! Alayne mély udvari bókkal elköszönt, és barátnője keresésére indult. Átadta neki a királyné üzenetét, majd körülnézett a nagy csarnokban, ahol már sok udvarhölgy és udvaronc gyűlt össze. Egy trubadúr lantkísérettel szerelmi dalt adott elő, mely mélységesen meghatotta a hölgyeket. Néhányan a párnázott padokon foglaltak helyet, mások 32

derekukat kihúzva, merev tartással kemény falócákon vagy magas hátú székeken ülve hallgatták a csevegést. Eleonóra királyné udvarában nagyra becsülték a szellemes társalgás művészetét. Alayne egy röpke pillanatig gondolkodott, melyik csoporthoz csatlakozzék, ám aztán a magányos séta mellett döntött. Szeretett egyedül sétálni esténként. Ebben az évszakban sokáig világos volt, és a levegő kellemesen enyhe. Amint belépett a számos védett belső udvar egyikébe, érzékeit szinte elkábította a virágok esti illata. Egy sziklákat utánzó, mesterségesen kialakított kőrakásról kis patak ömlött az alatta elterülő tavacskába, melyben apró halak úszkáltak. Alayne már egy ideig elmerülten nézte az állatkákat, amikor valami zajra lett figyelmes, és megfordult. A patakocska túloldalán megpillantotta az idegen lovagot, aki tekintetét komolyan reá függesztve, mozdulatlanul állt. Alayne érezte, hogy szíve hevesebben kezd verni, noha az angol nem keltett benne félelmet, mint a poitiers-i lovagok némelyike. – Már kicsit késő a magányos sétához, Madame Alayne. – Gyakran sétálok egyedül, még este is. Nincs mitől félnem, amíg a királyné oltalma alatt állok, uram. – Vannak férfiak, akik egy ilyen védettséget sem tartanak tiszteletben – válaszolta Sir Ralph. – Legyen bár a hölgy ártatlan, némelyek képesek erőszakot elkövetni rajta, ha alkalom kínálkozik rá. Ma láttam efféle embereket. És bár ön azt hiszi, hogy senkit sem bátorít fel tréfálkozásával, fogadja el a jó tanácsot, és ne adjon alkalmat a férfiaknak, hogy elragadtassák magukat önnel szemben! – Hogy érti ezt? – kérdezte Alayne, és szíve mind hevesebben dobogott. Egyszerre félelem fogta el a férfi 33

átható pillantásától. Úgy tűnt, azzal vádolja, hogy szándékosan biztatja udvarlásra a hódolóit. Vajon mit akar ezzel a tudtára adni? – Csak nem...? – Nem tudta folytatni, amikor látta, hogy a férfi keze ökölbe szorul. – Nem, Madame Alayne – mondta a férfi csillapítóan –, nincs oka félni tőlem, mert én sohasem erőszakoskodnék egy nővel, még akkor sem, ha a világ legelvetemültebb teremtése lenne. Volt valami Sir Ralph tekintetében, amiből Alayne arra következtetett, hogy a férfi lenézi őt. Ezért büszkén felszegte az állát, és kihívó hangon mondta: – Úgy látom, ön helytelen viselkedéssel vádol, mylord. Könnyűvérű nőnek tart, mert nevetek, ha az udvaroncok a kegyeimért versengenek? Alayne ezúttal sem sejtette, milyen vonzó látványt nyújt, amint ott áll büszkén felemelt fővel és kihívóan villogó szemmel. Ha fiatal és gondtalan volnék, gondolta a férfi, feltehetően nem tudnék ellenállni a kísértésnek, hogy magamhoz vonjam ezt a hölgyet, és megmondjam neki, hogy ő a legkívánatosabb nő, akit valaha láttam. De tudatában vagyok annak, hogy ez csak szomorúsághoz és fájdalomhoz vezetne, és én egyszer már megégettem magamat. – Hogyan vélekedhetnék így önről, ha egyáltalán nem ismerem? – Tudom, hogy ma délután véletlenül hallotta, amikor Froissart báró azt kérdezte tőlem, miképpen lehet elnyerni a szívemet. Nem keltettem benne reményeket, mint ahogyan a többieket sem bátorítottam. Az udvari érintkezésben megengedett az efféle incselkedő hangnem.

34

Sir Ralph könnyedén meghajolt. Lehetséges, hogy a hölgy ennyire naiv? Ralph ezt nem tartotta valószínűnek. Végül is már volt férjnél, és tudnia kellett, milyen hatalomnak van a birtokában. Megint ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy karjába zárja a fiatal nőt, és megcsókolja. De uralkodott vágyán. Elment az eszem, gondolta bosszúsan. Ezt a nőt nem nekem szánták. – Bocsánatot kérek, ha tévesen ítéltem meg, Madame Alayne – mondta kissé érdes hangon. – Idegen vagyok, nem ismerem az önök szokásait. – Valóban, és ezért nem kellene elhamarkodottan ítélnie – jelentette ki Alayne. Szeme dacosan villogott, amint tekintete a férfi elutasító pillantásával találkozott. Nem szokott hozzá ilyen nyers modorhoz, a lovagok mindig édes szavakkal és érzelmes dalokkal igyekeztek elnyerni hajlandóságát. – Ez igaz – ismerte el Ralph, és szinte alázatosan hajtotta le a fejét. A szája sarkában bujkáló kis, bűnbánó mosoly egy árnyalattal lágyabbá tette vonásait, és Alayne-t hirtelen valami esztelen vágy fogta el, hogy megcsókolják. De természetesen nem ez a férfi! – Valóban megsértettem önt, pedig nem állt szándékomban. Csupán annyit szeretnék megjegyezni, hogy tanácsom megfelel a valóságnak. Egy olyan fiatal és szép hölgynek, mint ön, nem ajánlatos egyedül járkálnia, sem nappal, sem éjszaka. Sir Ralph ismét meghajolt, majd sarkon fordult és távozott. Alayne bosszúsan bámult utána. Elutasítónak és fennhéjázónak találta, noha magabiztos fellépése meggyőző volt, és egyáltalán nem tűnt gőgösnek. Olyan férfi volt, aki tisztában van egyéniségének erőt és hatalmat érzékeltető kisugárzásával. Alayne érezte, hogy a hűvös modor mögött 35

szenvedély izzik, mely a veszély érzetét keltette benne, és olyasvalamit érintett meg lénye legmélyén, amit eddig elérhetetlennek tartott. Nem, ez dőreség! Ő csupán érdekesnek találta Sir Ralphet. Nem tudott olyan könnyen olvasni a gondolataiban, mint a többi lovagéiban, akik nyíltan feltárták érzelmeiket. Vajon mit próbál eltitkolni? Egyáltalán miért figyelmeztette, hogy talán veszélyben forog? Valóban így lenne? Lehetséges, hogy még itt, az udvarban sincs biztonságban? Borzongás futott végig a testén, és hirtelen fázni kezdett. Nem volt kissé túlzó Sir Ralph aggodalma? Senki sem merészelne szembeszegülni a királyné akaratával. Eleonóra keményen megbüntetné, különösen, ha viselkedésével megcsúfolja a lovagi becsület szabályait. Azóta, hogy a királyné udvarához tartozott, Alayne mindig biztonságban érezte magát. Most azonban fenyegető árnyakat vélt felfedezni a sarkokban. Visszasietett a nagy csarnokba, ahol friss fáklyák égtek, és barátai vidám szórakozással múlatták az időt. – Ó, hát itt van! – kiáltotta Froissart báró, amikor csatlakozott egy hölgycsoporthoz. – Már hiányoltuk, Madame Alayne! Jonquil ódát szerzett az ön tiszteletére. Kívánja hallani? – Igen, igen! Meg kell hallgatnia! – sürgették többen. – Halljuk a költeményt! Alayne mosolygott. A megszokott, gondtalan légkörben visszanyerte önbizalmát. Milyen balga is volt, amikor hagyta, hogy az idegen angol lovag aggodalmaskodása nyugtalanságot keltsen benne!

36

Miután Sir Ralph elköszönt Alayne-től, nem tért vissza rögtön a nagy csarnokba. Megnyugodva látta, hogy az asszony sietve elhagyja a kihalt belső udvart. Önkéntelenül összevonta a szemöldökét, amikor feltette magának a kérdést, miért beszélt így a hölggyel. Végül is semmi köze hozzá, ha Madame Alayne egyedül szeret sétálni. És ugyan miért érdekelné, ha elítélendő módon, könnyelműen kacérkodik a férfiakkal? A hölgy férjnél volt, és tisztában kellett lennie a veszélyekkel, melyeket viselkedésével felidéz. Az a nő, aki így viselkedik, semmiképpen sem lehet ártatlan, noha ezt a benyomást óhajtja kelteni. Volt valami, ami vonzotta őt a lényében, valami titokzatos varázs, amely meggyorsította érverését. Alayne azt állította, hogy nem lát semmi rosszat a magányos sétákban, és nem tart semmitől, őt pedig egy pillanatra szinte lenyűgözte az asszony büszkén rászegeződő szeme. De már megtanulta, hogy ne higgyen a nők könnyeinek vagy szemrehányó tekintetének. Berenice túl fiatal és gyermekded volt, teljes ellentéte ennek az asszonynak. Az a férfi, aki elég ostoba ahhoz, hogy a hálójába kerüljön, bizonyára még a megismerkedésük napját is elátkozná! Ralph már nagyon sokat hallott a legendás poitiers-i cour d’amourról, a szerelmi törvényszék és a fennkölt udvari szerelem szabályairól. Az efféle bolondságok nagy hatással lehettek védelemre szoruló ifjú hölgyekre, akik abban lelték kedvüket, hogy a kacérkodás legkülönfélébb módozatait alkalmazva évődjenek hódolóikkal, s játékos jogszolgáltatás keretében ítéljenek el mondjuk egy csókrablót. Ralph azonban nagyon jól tudta, milyen aljasak tudnak lenni a férfiak. Veszélyes volt negédes játékot űzni az urakkal, akiket 37

a felszín alatt leküzdhetetlen vágyak irányítottak. Még ő is kísértésbe jött, hogy megkóstolja azt az édességet, amelyet Alayne ajka ígért. És nem nemes lelkülete tartotta vissza, csupán a kínos emlék. Ha ebben a pillanatban nem jutott volna eszébe felesége könnyes szeme... Halk, az udvar árnyékos sarkából érkező hangok rezzentették fel gondolataiból. Ketten beszélgettek a közvetlen közelében. – Froissart nagyon megkívánta. Ha megkapja, amit akar, a szeretőjévé teszi, sőt talán még egy lépéssel tovább is megy... – Froissart kedveli az efféle játékot. De ilyen könnyen nem lehet a hölgy szívét elnyerni. Ő semmibe veszi a figyelmességeimet csakúgy, mint a személyemet. Nyilvánvalóan nem óhajt férjhez menni, és elérhetetlen. A két férfihang hevesen és bosszúsan csengett. Ralph érezte, hogy Alayne-ről beszélnek. – De ha most megváltoztatja a véleményét? – vetette közbe az egyik. – Ez a tiszteletére rendezett versengés kedvezőbb véleményre hangolhatja. Hiszen tudod, milyen szívesen jelennek meg a hölgyek egy-egy pompás tornán, és ő lesz a nap királynője! Talán már az izgalom is megszédíti a fejét. Froissart már volt győztes. Kevés olyan lovag van, akik megállná a helyét a viadalban ellene. Ki fogja vívni magának a jogot, hogy ő udvarolhasson a szépséges Alayne-nek. És ha a hölgy elfogadja az udvarlását, akkor előbb-utóbb a szeretője lesz... – Gondolod, hogy az apja a leánya becsületének áraként ragaszkodna a házasságkötéshez, ha megtudná, mi a viadal tárgya?

38

– Robspierre báró hatalomra és gazdagságra vágyik. Froissart elég jómódú, és az udvarnál is nagyon kedvelik. Sőt kilátása van egy magas állás elnyerésére is Angliában. A hölgy apja tehát valószínűleg helyeselné ezt a kapcsolatot. – Bárcsak holtan látnám Froissart-t! – Akkor felveszlek a bajvívásra jelentkezők sorába az ellenfelei közé. El kell nyerned a hölgy kegyét. Ha megszerezted a bizalmát, gondoskodj róla, hogy megkedveljen. Egy bátor daliát minden hölgy csodál. Nem egy nő, aki látott engem küzdeni, később a nyakamba borult. Tedd a magadévá, amíg lángol érted! Ha már a tiéd, megtalálod a módját, hogy megzabolázd. – Én nem vagyok elég ügyes ahhoz, hogy legyőzzem Froissart-t. Másokat igen, de a báró kiváló harcos. – Meglásd, elmulasztod az alkalmat, ha továbbra is ilyen gyávának mutatkozol! – Kigondoltam egy tervet... A két férfi bizonyára távolabb ment, mert bármily feszülten hallgatózott is Ralph, a továbbiakban már egy szót sem értett beszélgetésükből. De nagyon is felfogta a ravasz cselszövény alapját képező rosszindulatot és gonoszságot. Sajnos a férfiak hangját nem ismerte fel. Az este folyamán Ralph tudakozódott Alayne felől. Az asszony az első pillanattól fogva elbűvölte. Most már tudta, hogy tekintélyes vagyonnal bír, ráadásul atyjának is ő az örököse, mert Robspierre bárónak a leányán kívül nincs más közeli rokona. Úgy tűnt, Alayne még sebezhetőbb, mint Ralph kezdetben feltételezte. Már rendkívüli szépsége és igéző mosolya is elég ahhoz, hogy kívánatos zsákmánnyá tegye egy férfi szemében még akkor is, ha nem gazdag. 39

Alayne valószínűleg nem volt tudatában a lényéből sugárzó meleg, érzéki varázsnak és kék szeme titkos örömöket ígérő, csábos pillantásának. Figyelmeztető szavaival, melyeket Ralph pillanatnyi rosszkedvében mondott – jól tudva, hogy csak saját magára haragszik, és nem a hölgyre –, arra szerette volna felhívni Alayne figyelmét, hogy visszaélhetnek a bizalmával. Időközben azonban úgy tűnt, hogy az asszonyt még nagyobb veszély fenyegeti: elveszítheti szabadságát, sőt talán az életét is. Mert azok a férfiak, akiknek a beszélgetését az imént kihallgatta, kíméletlen fickók voltak, és az asszony csupán tehetetlen báb lenne aljas cselszövényeikben. A lelke mélyén hirtelen megszólalt egy hang, és szinte parancsolóan azt mondta, hogy ilyen fordulatra nem kerülhet sor. Ezt nem engedheti! Senki sem okozhat szenvedést a hölgynek! Nem, amíg ő él! De már a következő pillanatban nevetnie kellett felbuzdulásán. Mi köze van neki ehhez? Madame Alayne nem titkolta érzelmeit: nem kedveli őt. Jó szándékú tanácsaival csupán megsértette és elriasztotta. Ha most óvni akarná ettől az összeesküvéstől, feltehetően nem hinne neki. És ráadásul nem is tud semmi bizonyosat. Két férfi beszélgetését hallgatta ki, akiknek az arcát nem látta. Jócskán lehetnek lovagok az udvarban, akik hasonló módon latolgatják az esélyeiket, és párviadalban szeretnék elnyerni a hölgy kegyét. A kihallgatottak egyikének magára a hölgyre fáj a foga, valószínűleg atyjának jövedelmező birtokai és elhunyt férje vagyona miatt. Az a tény, hogy Alayne-nek nem volt gyermeke, még kívánatosabb zsákmánnyá tette lelkiismeretlen férfiak számára. A házasságkötés pillanatától fogva a férje 40

rendelkezne minden birtokával, és ha azután Robspierre báró is hamarosan búcsút venne az árnyékvilágtól, Alayne férje tetemes vagyont mondhatna magáénak. A hölgy pedig nem volna egyéb, mint férje bármely más birtoktárgya, amellyel tetszése szerint bánhat. Ralphnek már e gondolattól is felfordult a gyomra. Komor arccal meredt a sötétségbe. Mindig megvetette az efféle embereket sarkalló kapzsiságot, jól tudva, hogy azok a vagyonszerzésre való törekvést úgyszólván természetesnek tekintik a menyasszonyválasztásnál. Ő egészen más okból házasodott. Mégis csupán fájdalmat okozott Berenice-nek, aki miatta halt kínos halált. És most meggondolatlansága miatt kell szenvednie. Egyszerűen nem nézheti tétlenül, hogy Alayne-t veszély fenyegeti. Akkor éppúgy vétkes lenne a sorsában, mint Berenice halálában. Bárcsak azon a napon másként viselkedett volna... Ha vette volna magának a fáradságot, hogy megértse a feleségét... De az efféle töprengésekbe előbb-utóbb belebolondul az ember. Berenice halálát már nem tudja meg nem történtté tenni, Alayne-nek azonban segíthet. Mondja el a királynénak, amit hallott? Ralph tudta, hogy Henrik leveleinek hangneme és a férje hűtlenségéről keringő pletykák mennyire lehangolják Eleonórát. Ezért nem valószínű, hogy hajlandó meghallgatni férje küldöttét, különösen ha az nem tud bizonyítékokkal szolgálni. Botorság volna a királynéhoz fordulni. Ralph nem tudott dönteni. Ő nem felelős Madame Alayne biztonságáért! A hölgy nem jelent neki semmit, és a jövőben sem lesz fontos a számára. Igaz, van benne valami, ami rég elsorvadtnak hitt 41

érzéseket ébresztett benne. Olyan érzelmeket, amelyeket mélyen maga alá temetett a bánat és a gyötrelmes emlékek. Arra kérték, maradjon addig Poitiers-ban, amíg a királyné hajlandó lesz válaszolni férje levelére. Ez lehet néhány nap, de akár hetekbe vagy hónapokba is telhet. Hosszúra nyúlhat a kényszerű várakozás ideje. De majd kihasználja, hogy kifürkéssze, kik azok a cselszövők, akik alantas céljaikra akarják felhasználni Alayne-t. Ralphnek korábban, mielőtt a titkos beszélgetés fültanúja lett volna, az volt a benyomása, hogy a lovagok között Froissart báró jelenti a legnagyobb veszélyt Alayne számára. Láthatóan nagyon el volt ragadtatva a hölgytől, és megpróbálta hízelgő szavakkal meg bátor tettekkel elcsábítani. Ám azok az ismeretlen cselszövők sokkal veszélyesebbnek tűntek. Ők azt tervezték, hogy elveszik azt, amit a hölgy nem akar jószántából odaadni. Egy igazi lovag azonban nem tűrhet el efféle gazságot. Amikor lovaggá ütötték, esküt tett, hogy védelmezni fogja az ártatlanokat, és küzdeni fog a gonosz ellen. Ezért elhatározta, mindent megtesz annak érdekében, hogy a fiatal nőt megóvja a fenyegető veszélytől, még akkor is, ha ezért csupán Alayne megvetése lesz a jutalma. Azzal, hogy segít egy feddhetetlen hölgyön, talán valamicskét levezekelhet Berenice ellen elkövetett vétkéből. – Sir Ralph beszélgetett velem – újságolta Marguerite, és boldogan elmosolyodott, miközben levette Alayne terjedelmes fejfedőjét, és a keskeny, csúcsíves ablak alatt álló tölgyfa ládára tette. Odakinn hirtelen sötét lett, mert felhő takarta el a holdat. Marguerite izgatottan folytatta: – Úgy 42

látom, tökéletes lovag, gáláns és előzékeny. Találkoztál már vele? – A királyné bemutatott minket egymásnak – felelte Alayne, és elhatározta, hogy egy szót sem szól az angol lovaggal folytatott csevegéséről. – Nem sokat beszélt azonkívül, hogy nem óhajt részt venni a tornán. – Az angol király ütötte lovaggá – mondta Marguerite szinte áhítattal. – Azt hiszem, a házassága előtt kegyben állt az udvarnál. Mint hallottam, királyát szolgálta a lázadó bárókkal vívott csatákban. Korántsem tartom gyávának, még akkor sem, ha nem kíván részt venni a bajvívásban. – Valószínűleg igazad van – mondta Alayne elgondolkodva. Eszébe jutott, milyen nyers hangon figyelmeztette a lovag, hogy este ne sétáljon egyedül az udvaron. – Azt hiszem, lenézi, és dőreségnek tartja az efféle időtöltést. Ha harcol, akkor bizonyára igaz ügyért áll sorompóba. Időközben Alayne is levette barátnője fejdíszét, lehúzta magáról tunikáját, és most mezítláb, ingben az ágyhoz ment. Már alig várta, hogy bebújhasson a takaró alá. A vastag kőfalak még nyáron sem engedték át a meleget, télen pedig olyan hidegek voltak a hálókamrák, hogy a hölgyek prémeket terítettek selyempaplanjaikra. Mindketten levetkőztek az olajmécses fényénél, majd Marguerite eloltotta a füstölgő kanócot, és Alayne mellé bújt az ágyba. – A Mindenható áldjon és óvjon meg bennünket éjszaka! – imádkozott Marguerite, és keresztet vetett magára. – Azt hiszem, kedvelem Sir Ralphet – suttogta halkan, miközben befészkelte magát a takarók közé. 43

Alayne elmosolyodott a sötétben. Marguerite nyilvánvalóan azt hitte, apja mindent elkövet majd annak érdekében, hogy házasság jöjjön létre a leánya és az angol nemesúr között. Úgy tűnt, Marguerite-nek nem lenne ellenére a dolog, noha bevallotta, hogy mást szeret. Persze Marguerite-nek nem volt más választása. Engedelmeskednie kellett atyja akaratának, mint ahogyan annak idején neki is. Alayne nem fázott, de borzongás futott végig a testén, mert eszébe jutott, milyen rémület fogta el, amikor az apja közölte vele, hogy a férfi, akihez feleségül kell mennie, annyi idős, mint ő maga. Szörnyű félelem lett úrrá rajta, amikor magán érezte jövendőbeli férjének különös pillantását. Később, a nászéjszakán, miután minden bátorságát összeszedte, hogy át tudja engedni magát a báró vágyainak, tapasztalnia kellett, hogy az egyáltalán nem képes elhálni a házasságot. Nyers közeledésére és szégyenletes viselkedésére gondolva könny csordult ki a szeméből. Amikor a férfi végül belátta, hogy minden hiába, arcul ütötte úgy, hogy Alayne-nek vérzett az ajka. Miután férje ocsmány szidalmak és szemrehányások közepette elhagyta az ágyát – tehetetlenségéért ugyanis Alayne-t vádolta –, a szegény teremtés arcát párnájába temetve, keservesen zokogott. Azon az éjszakán még nem sejtette, hogy a báró erős borba fojtja dühét. Másnap reggel részegen ismét nekiesett. Megint sértegette, gyalázta, s amikor végül kirohant Alayne hálószobájából, ittasan lezuhant a lakótorony lépcsőjén. Talán jobban járt volna, ha azonnal meghal, mert eltört a gerince, és szörnyű kínokat szenvedett, míg a halál végre megkönyörült rajta. 44

Alayne-t bűntudat gyötörte, attól tartott, hogy tényleg van benne valami, ami megakadályozta a férfit, hogy valóban a férje legyen. Önfeláldozóan ápolta, ám ura ezenközben is hideg, érzéketlen nőszemélynek szidalmazta, és azzal vádolta, hogy nem igazi nő. Az állandó vádaskodás és káromkodás nyomasztóan hatott Alayne lelkületére. A báró aztán egy éjszaka álmában meghalt. Alayne hálát adott a Mindenhatónak, hiszen ez valóban mindkettőjük számára megváltás volt. Ám az apja már másnap közölte vele, hogy hat hónapon belül ismét férjhez adja. Alayne elhessegette magától e kellemetlen gondolatokat; már rég biztonságban érezte magát ezektől az emlékektől. Az angol lovag figyelmeztetése azonban megint felbolygatta a múltat. Tulajdonképpen már tisztában kellett lennie a férfiak aljas természetével, eléggé megismerhette az apja és a férje által. Az apja megütötte, és azzal fenyegette, hogy engedelmességre kényszeríti. Ő azonban túljárt az eszén, és azóta biztonságban élt a poitiers-i udvarban. Mindazonáltal valójában sosem nyugodott meg, mert tudta, hogy az apja csökönyös ember, és nem mond le egykönnyen dédelgetett terveiről. Lehunyta a szemét, és megpróbált nem gondolkodni, hogy végre álom jöjjön a szemére. De így is állandóan maga előtt látta az angol lovag arcát. Úgy érezte, hogy a férfi szemében égő tűz megperzselte a lelkét. Halkan felsóhajtott, és az ajkába harapott. Eddig egyetlen férfi, még Froissart sem váltott ki belőle ilyen benső nyugtalanságot. Valami furcsa vágy, ismeretlen sóvárgás töltötte el, amelyet nem tudott néven nevezni. Csak azt tudta, hogy akkor észlelte először, amikor Sir Ralph olyan különösen nézett rá az udvaron. 45

– Miért kínoz engem? – kérdezte gondolatban újra meg újra a lovagot. Itt, Eleonóra udvarában végre meglelte belső békéjét, és így élt Sir Ralph megjelenéséig. Azóta valami megváltozott benne. Arra azonban nem talált magyarázatot, hogy miért zaklatja fel ennyire az idegen lovag.

46

Alayne kötelességei közé tartozott a királyné melletti szolgálat a reggeli órákban. Ő nyújtotta át Eleonórának az édes borral telt kelyhet, a királyné kedvenc reggeli italát. Ezenkívül az öltözködésben is a segítségére volt. – Engedélyt adtam a torna megtartására – közölte a királyné Alayne-nel, miután nagyot kortyolt a nemes nedűből, amelyet előzőleg megízlelt az előkóstoló. – A jövő héten kerül rá sor. A heroldok kihirdetik a felhívást, és ellovagolnak a falvakba is, hogy az emberek vidékről is eljöhessenek megtekinteni a látványosságot. Azt a napot az ünneplés és az örvendezés napjává nyilvánítjuk. – Gondolom, a lovagok már fenik a fogukat a viadalra – mondta Alayne. – Még ki kell találnom valami megfelelő díjat, amelyet átnyújthatok a győztesnek. – Elég egy fátyol vagy valami apró emlék – válaszolta a királyné. – Bár azt hiszem, az urak többet várnak. – Akkor hiába reménykednek – mondta Alayne a homlokát ráncolva. – De nem lehet csupán a fátylam egy darabjával kifizetni őket. Valami értékes dologért kell küzdeniük. Úgy gondoltam, felajánlom arany karperecemet, amelyet atyámtól kaptam az esküvőmre. – Arra a szőlőlevéllel díszített, római stílusú karperecre gondol? – Igen, arra! – válaszolta Alayne, és örült, hogy a királynénak feltűnt az ékszer. – Megfelelőnek találja felséged? 47

– Nagyon szép munka, és igen értékes darab – vélekedett Eleonóra. – Biztos benne, hogy meg akar válni tőle? – Ó igen – jelentette ki Alayne. A karperec nem volt olyan személyes holmi, mint egy fátyol. Ő is szépnek találta az ékszert, de mindig azt a napot juttatta eszébe, amelyet a legszívesebben kitörölt volna az emlékezetéből. – Van olyan ékszerem, amely többet jelent számomra. – Akkor hát legyen a karperec a győztes díja! – mondta Eleonóra, és bólintott. Felsóhajtott, és összevonta a szemöldökét, mintha valami felbosszantotta volna. – Izgalmas lenne, ha új győztest üdvözölhetnénk. Rendszerint Froissart báró arat diadalt. Hovatovább már unalmassá válik végignézni, hogyan győzi le minden küzdőtársát. Különösnek találom, hogy a báró nem csatlakozik a keresztes lovagokhoz, hogy egy méltó ügyért harcoljon. – Azt hallottam, hogy Froissart báró ifjúkorában részt vett a keresztes hadjáratban, felség. – Valóban – mondta Eleonóra, és mosolygott. – Jómagam is ott voltam, és tanúja lettem, miképpen vívta ki első férjem kegyét. Froissart tizennégy éves korában fegyverhordozóként szolgált, és máris oly bátran harcolt, akár egy lovag. Még csak tizenhét esztendős volt, amikor lovaggá ütötték. Senki sem nevezheti tehát gyávának, és ha úgy döntött, hogy udvarunkban időzik, ezt el kell fogadnunk. Mégis szégyenletesnek tartom, hogy efféle játékokra pazarolja képességeit. Magasztosabb ügynek kellene elköteleznie magát. Alayne nem válaszolt semmit, csak mosolygott. A királyné kedvelte, ha erős és bátor férfiak voltak a közelében, ezért valójában nem lett volna ínyére, ha Froissart elhagyja az 48

udvart. Valami más nyomaszthatja a büszke hölgyet. Alayne feltételezte, hogy a királyné rosszkedve összefüggésben van férje leveleivel. Az a hír járta, hogy II. Henrik, Anglia királya több ízben is hűtlen volt a feleségéhez, és Eleonóra ezért hagyta el. Aquitániai Eleonóra jelentős személyiség és gazdag örökösnő volt. Sokan szemet vetettek a birtokaira, ő azonban tudott vigyázni rájuk. És inkább összeveszett a férjével, mint hogy a feleségtől elvárt alázattal engedelmeskedjék neki. Amint a királyné felöltözött, felkérte néhány udvarhölgyét, hogy kísérjék el sétájára a várban. Alayne is a kiválasztottak közé tartozott. Miközben a társaság a napsütötte udvaron sétált, Alayne Froissart-ra gondolt. Az utolsó három tornán egyfolytában győzött, ezért újabb párviadalt javasolt. Alayne sejtette, hogy a férfi valami mást remélt a győzelemtől, mint a felajánlott arany karperecét. Ő azonban nem volt tisztában saját magával, voltaképpen mit is érez a báró iránt. Tény, hogy amikor a férfi évődött vele, sebesebben dobogott a szíve. A báró néha látszólag véletlenül hozzáért a kezéhez, és a minap vadászatról visszatérve kétszer is lesegítette a lóról. Alayne érezte, hogy szeretné megcsókolni, s amikor a fennkölt szerelemről beszélt, tudta, hogy a trubadúrok által megénekelt módon kíván szerelmet vallani neki. Szép szavakkal, vágyakozó pillantásokkal, néha egy gyengéd érintéssel, egy lopott csókkal – de vajon meddig elégszik meg ennyivel? Nem nyújthatja neki azt a bensőséges közelséget, amelyre a férfi vágyik. Az udvari szerelem szabályai szerint a döntés mindig a nő kezében volt. Egy szerelmi kapcsolatban a hölgy joga volt eldönteni, mit és mennyit enged meg hódolójának. 49

Alayne-nek sem lett volna kifogása egy csók, egy tiszteletteljes érintés ellen, hogy kívánatos kincsnek tekintsék, melyet szentesített szabályok szerint csodálnak és tisztelnek – ó igen, egy ilyen szerelem még tetszene is neki! Sőt örömmel fogadná... A szíve mélyén azonban tudta, hogy az efféle udvarlás nem tart sokáig. Ha egy hódoló már kivívta ezeket a jogokat, többet fog kívánni. Alayne pedig nem óhajtott többet nyújtani senkinek. Nem, erről szó sem lehet! – Mi bántja, drága hölgy? Alayne összerezzent, amikor meghallotta annak a férfinak a hangját, akire épp az imént gondolt. Froissart a lépéseihez igazította lépteit, és lassan haladt mellette. Alayne csak most vette észre, hogy Eleonóra időközben visszatérőben van udvarhölgyeivel a palotába. – Elgondolkodtam – felelte, és kis mosollyal ajándékozta meg hódolóját, amikor a báró gálánsán megfogta a kezét, ajkához emelte, és csókot lehelt rá. A férfi gyengédséget sugárzó pillantása melegséggel töltötte el a szívét. Kellemes bizsergés futott végig a testén, miután a báró megint elengedte a kezét. Froissart odaadóan és udvariasan viselkedett, és kellemes volt ilyen tiszteletteljes hódolat tárgyának lenni. Ha nem tapasztalta volna meg férje aljasságát, feltehetően szívesen fogadná a báró udvarlását. – Úgy tűnik, uram, a torna az ön kívánsága szerint fog lezajlani. Most elégedett? – Ez pusztán időtöltés – vonta meg a vállát a férfi. S amikor pillantásuk futólag találkozott, Alayne az öröm semmi jelét nem fedezte fel Froissart szemében. – De nem kell félnie. Én elégedett vagyok azzal, amit hajlandó nyújtani nekem, madame. Ön csodaszép, és már eddig is sejtenie 50

kellett, hogy nincs nagyobb vágyam, mint elnyerni az ön szerelmét. Mindazonáltal nem fogom sürgetni. Valószínűleg én leszek a torna győztese, ám ezzel semmi olyasmit nem nyerek el, ami már ne volna az enyém. Alayne szíve hevesebben kezdett dobogni. Froissart kellemes, vonzó férfi volt. Jól érezte magát a társaságában. De még mindig tartózkodó maradt. És a báró nem ébresztett benne olyan belső nyugtalanságot, mint amilyent az angol lovag egyetlen pillantása kiváltott belőle! – Egy karperecet ajánlottam fel díjként, nemes lovag. És azt még el kell nyernie – jelentette ki Alayne incselkedve. Üdítő volt a meleg napfényben sétálni és fesztelenül csevegni egy baráttal. – Talán olyan kihívóra talál, aki kiüti a nyeregből. – Bárcsak így lenne! – felelte a férfi felsóhajtva. Alayne most először érezte úgy, hogy belelát a báró szívébe, és rájött, hogy a lovagban több rejlik, mint amennyit eddig feltételezett róla. – Tétlenségre vagyok kárhoztatva, és unatkozom ebben az udvarban, madame. Csupán az ön elbűvölő lénye és jelenléte tart még Poitiers-ban. – Akkor talán el kellene mennie – javasolta Alayne. – És hová menne, monsieur? – Angliába. Hallottam, hogy ott a lázadó bárók gondot okoznak a királynak. Ezért Henrik szolgálatába akarok állni. – Tehát nem foglalkozik a gondolattal, hogy ismét felveszi a keresztet? – Én már voltam a Szentföldön – válaszolta Froissart. – Teljesítettem kötelességemet az egyház iránt. Valójában valami máson gondolkodtam... – Megrázta a fejét. – Nem, 51

még nincs itt az idő. Bocsásson meg, madame! Tudom, hogy ezek a szavak nem tetszenek önnek. E váratlan célzás után Alayne csodálkozva meredt a báróra. Ő mindig azt hitte, hogy a férfi csupán az udvarlója akar lenni. De úgy tűnik, mélyebbek az érzelmei. Végül elköszönt tőle, és a királyné meg az udvarhölgyek után sietett, akik éppen akkor léptek be a palotába. – Hol voltál? – kérdezte Marguerite. – A királyné azt mondta, hogy a délutánt a kertben fogja tölteni, a faliszőnyegen kíván dolgozni. Szeretné, ha kiválasztanád neki a selyemfonalakat, mert jó érzéked van a színekhez. Alayne bólintott. Örült, hogy valami foglalatossággal elterelheti a figyelmét. A Froissart-ral folytatott fesztelen csevegés közepette mindig biztonságban érezte magát. De ha nőül akarja venni... Alayne megrázta a fejét. Nem, szó sem lehet róla, hogy hozzámenjen! Többé semmiféle kötöttséget nem akar vállalni! – Elábrándoztam, és Froissart is feltartott – felelte barátnőjének. – Észre sem vettem, hogy visszafordultatok. A palotába belépve Alayne még egyszer körülpillantott. Froissart bárót már nem látta sehol. Ellenben megpillantotta az angol lovagot, aki összevont szemöldökkel nézett rá. Vajon miért néz rá mindig ilyen rosszallóan? Mit tett, ami ennyire nincs ínyére? Alayne szívverése egy pillanatra kihagyott, majd eszeveszett dobogásba fogott. Egyszerre fájdalmassá vált a lélegzetvétel. Úgy érezte, a férfi olvas a gondolataiban, és nyilvánvalóan nem tetszik neki, amit kiolvas belőlük. Miért is nem képes kiverni a fejéből ezt az idegent?!

52

Miután Alayne az udvarhölgyekkel belépett a kastélyba, Ralph követte Froissart-t. Nem állt szándékában kihallgatni a beszélgetést, ám abból, amit véletlenül megtudott, megbizonyosodhatott afelől, hogy a hölgynek nem kell túlzottan tartania a bárótól. És minden arra vallott, hogy tévesen ítélte meg Froissart-t. A báró feleségül szándékozott venni Alayne-t, és kétségtelenül a házasság volt a legjobb az asszony számára. Ha férjhez megy, biztonságban érezheti magát, nem lesz többé kiszolgáltatva azoknak a kíméletlen gazfickóknak, akik csupán a vagyonára pályáznak. Froissart szerette Alayne-t, és ő maga is tekintélyes birtokokkal rendelkezett. Nem vitás, hogy ez a házasság eszményi megoldást jelentene Alayne-nek. Vaskéz bársonykesztyűben – csakis így lehet megfékezni ezt az öntörvényű teremtést. Noha illedelmes szerénységgel viselkedett, a külszín alatt tűz lobogott benne. A báró szerette Alayne-t, és ezért alkalmas volt rá, hogy a biztonságáról gondoskodjék. Ralph a véletlenül kihallgatott éjszakai beszélgetés alapján feltételezte, hogy az a személy, aki fel akarta vétetni magát a torna résztvevőinek jegyzékére, rosszban sántikál. Valakinek figyelmeztetnie kell a bárót a fenyegető veszélyre. Nemsokára maga mögött hagyta a palotát, és elérte az erdő szélét, amikor segélykiáltásokra és ütlegelés félreérthetetlen zajára figyelt fel. Valaki bajban volt! Ralph csupán udvari öltözéket viselt, fegyverzetet nem, a kardját azonban ezúttal is felkötötte. Okosabbnak tartotta, ha a palotán kívül mindig kardot hord. A verekedés helyszínére érve beigazolódni látta legrosszabb sejtelmeit. Froissart-t felbérelt gazfickók 53

támadták meg. Nem lovagok voltak, hanem hat tagbaszakadt legény, akik furkósbottal estek neki a bárónak. Kétséget kizáróan az életére törtek. Ralph az aljas támadás láttán kardot rántott, és felháborodott kiáltással a gazemberekre rohant. Amikor a fickók meghallották Ralph vészjósló harci kiáltását, megfordultak, rémülettől tátott szájjal a lovagra meredtek, aztán hanyatt-homlok berohantak az erdőbe. Ralph nem vette magának a fáradságot, hogy üldözze a bandát. Amikor meghallotta a földön fekvő Froissart halk nyöszörgését, már tudta, hogy elkésett, a sérülésektől nem sikerült megmentenie a bárót. Gyorsan letérdelt mellé, a hátára fordította, és komor redők mélyültek a homlokába, amikor szemügyre vette Froissart fejsérüléseit. A lovag egyik karján vörösre színeződött a ruha ujja. – Sajnálom, hamarább kellett volna jönnöm! – mondta, miközben ülő helyzetbe segítette a bárót. Froissart felnyögött, és ajkát fojtott jajkiáltás hagyta el. – Mit tettek önnel ezek a gazfickók, uram? Vérzik a karja, és a fején is megsebesítették. – Jókora ütés ért a fejemen, de attól tartok, a jobb karom sérülése rosszabb. Azt hiszem, eltört. – Ismét feljajdult, de összeszorított foggal tűrte, hogy Ralph megvizsgálja. Ralph óvatosan felhúzta a zeke ujját a báró karján, és szemügyre vette a sebet. Végül bólintott. – Valóban komoly a sérülése, de azt hiszem, nem tört el a karja. Visszaviszem a palotába, és egy seborvos gondjaira bízom. Remélem, hamarosan felépül, barátom, már ennél rosszabb sérüléseket is láttam!

54

– Köszönöm a segítségét! – mondta Froissart, és Ralph támogatásával, kissé támolyogva talpra állt. – Ha ön nem lett volna, ezek a piszkos csirkefogók biztosan megölnek. – Csak ma reggel szereztem tudomást róla, hogy ön milyen veszélyben forog – magyarázta Ralph. – Véletlenül meghallottam, hogy valakinek eltökélt szándéka megnyerni a párviadalt s vele Madame Alayne-t, akár becsületes, akár becstelen módszerekkel. De arra nem számítottam, hogy az ismeretlen ilyen aljas módon akarja harcképtelenné tenni önt. – Kérem, mondjon el mindent! – sürgette a lovagot komor arccal Froissart. – Gondolja, hogy a támadás egy cselszövény része volt, hogy megakadályozzák a tornán való részvételemet? – Nagyon valószínű – válaszolta Ralph. – Miután beszélt madame Alayne-nel, követtem önt, hogy figyelmeztessem egy lehetséges összeesküvésre. Azt hiszem, valaki minden elképzelhető eszközzel igyekszik megkaparintani a hölgyet és a vagyonát, és attól sem riad vissza, hogy vetélytársait eltegye az útból. – Miféle gazember rejtőzik emögött? Ledöföm, mint egy vaddisznót! – kiáltotta Froissart, ám majdnem összerogyott a karjába hasító elviselhetetlen kíntól. – Legalábbis, ha megint jó erőben leszek – tette hozzá fájdalomtól eltorzult arccal. – Nem ismerem a nevét. Múlt éjszaka csupán két férfi beszélgetését hallgattam ki a belső udvaron. Kezdetben nem tudtam, miről beszélnek, aztán már túl késő volt, hogy az ármánykodók személyazonosságát leleplezzem. De ígérem önnek, hogy eljön az a nap, amikor megfizethet a gazfickóknak! – mondta Ralph. – Sajnos csak a bajvívás után.

55

– Hiszen éppen ez volt azoknak az aljas haramiáknak a szándéka! – sziszegte Froissart, és megvonaglott az arca, amikor mozdítani próbálta a karját. – Ha nem veszek részt a tornán, valamelyik másik bolond megragadja az alkalmat, hogy udvaroljon a hölgynek – valószínűleg Renaldo, de Bracey báró fia. Tudom, hogy az öreg báró Alayne birtokaira áhítozik, a fia pedig az asszonyt akarja. Apa és fia szép kis páros, igazi zsiványok, és a fiatal Bracey talán még ocsmányabb, mint az apja. Nem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy ők ketten eszelték ki ezt a cselszövényt! – Valóban két férfit hallottam beszélgetni – mondta Ralph. – Az egyik kissé habozónak tűnt, a másik viszont nagyon is határozottnak. Lehet, hogy igaza van, és valóban a két Braceyt hallottam. Én sem az egyiket, sem a másikat nem ismerem. De ha az ön fegyverhordozója megmutatja nekem őket, akkor szemmel tudom tartani az urakat. – Ennél sokkal többet kell tennie, barátom – mondta Froissart, és meglassította fájdalomtól amúgy is vontatott lépteit. Átható pillantást vetett Ralphre. – Fel kell vétetnie magát a tornára jelentkezők jegyzékébe, és le kell győznie Braceyt. Ha ugyanis ő győz, akkor Madame Alayne-nek legalábbis néhány órára a hősévé kell nyilvánítania, és én nem bízom ebben a nyomorult csirkefogóban. Megleli a módját, hogy visszaéljen a helyzetével! – Tehát ön is érdeklődik a hölgy iránt? – kérdezte Ralph. – Mi köze hozzá, az ördögbe is? – dörmögte Froissart. – Nos, ha mindenképpen tudni akarja, szívesen feleségül venném, ha ő is hajlandó volna hozzám jönni. De az apja már alkalmatlanná tette a házasságra. Kényszerítette, hogy egy olyan férfihoz menjen nőül, aki a nagyapja lehetett volna. 56

Feltételezem, hogy rosszul bánt vele, bár ő sohasem beszél a házasságáról. A királyné tudatta velem, hogy a hölgy házassága szerencsétlen volt, emiatt minden férfitól irtózik. Én ezért fölöttébb óvatosan kezdtem udvarolni neki. Nem tudom, viszonozza-e érzelmeimet, de én mindent megtennék érte. – Megvédelmezné, és a hölgynek szüksége is van a segítségre. Meg kell akadályoznunk, hogy a fiatal Braceynek joga legyen Madame Alayne-nek udvarolni. Hát nincs senki rajtam kívül, aki ön helyett harcolhatna? – Hallottam, hogy ön kitűnő vívó, Banewulf lovag. Harcoljon helyettem, és védje meg a hölgyet ezektől a gazfickóktól, mert az én karom egy ideig még nem lesz használható állapotban. – Már évek óta nem vettem részt kopjatörésben – felelte Ralph habozva. Nem kedvelte különösebben a tornajátékokat, túl sokan szereztek súlyos sérüléseket a jelentéktelen célokért vívott küzdelmekben. – Nem mintha kijöttem volna a gyakorlatból, harcoltam eleget, a bajvívás azonban nincs ínyemre. A legutóbbi alkalommal megöltem egy férfit, aki a barátom volt. Dühtől elvakultan harcoltam, és később megfogadtam, hogy ezentúl csupán királyomért és hazámért fogok fegyvert. – Mindannyian tettünk olyan dolgokat, amelyeket szívesen elfelejtenénk – mondta Froissart. Ralph meggondolatlan vallomása azonban felkeltette az érdeklődését. – Meg akarta ölni az ellenfelét? – Nem. Mondott nekem valamit, amit én hallani sem akartam – ismerte be Ralph. – Méregbe jöttem, és máris összecsaptunk. Az istállók előtt küzdöttünk, a kovácsműhely 57

közvetlen közelében. Földhöz vágtam, ő pedig olyan szerencsétlenül esett el, hogy beleverte a fejét egy kovácsüllőbe, és betört a koponyája. Mindent megtettünk, hogy megmentsük az életét, de hiába. Haldokolva bevallotta nekem, hogy csak azért hazudott, hogy haragra gerjesszen. Fel akart rázni búskomorságomból. Miután ezt elmondta, mosolygott, és meghalt. – És mi volt az a hazugság, ami úgy felbőszítette? – Azt mondta, hogy a gyermek, akinek a születése a feleségem életébe került, nem az enyém, hanem az övé. – Ralph arca elsötétedett a bánattól. – De hazudott. Tudtam, hogy nem mond igazat. Magamra éppúgy haragudtam, mint rá. Elutasító, rideg viselkedésemmel a halálba kergettem a feleségemet, és dühömben megöltem a barátomat. Egy ideig arra gondoltam, hogy a bűnbánat jeleként felveszem a keresztet, de tudtam, hogy méltatlan vagyok rá. Isten harcosának feddhetetlen embernek kell lennie, ha a Mindenható jelét akarja viselni. – Tudom, mit akar mondani – mondta Froissart, s mintegy megerősítésül bólintott. – Én is öltem dühömben. Ezért nem veszem fel újra a keresztet. De ön igazságtalan saját magával szemben, Banewulf lovag. Semmi olyasmit nem tett, amit mások már ne tettek volna, és az ön vétke nem olyan súllyal esik latba, mint másoké. – De nem tudok megbocsátani magamnak! – Akkor lépjen sorompóba ezen a tornán a megbánás jeleként! – unszolta Froissart. – Amennyiben úgy érzi, hogy tartozik valamivel a feleségének és a barátjának, akkor fogjon kardot az ő nevükben, és az én nevemben is! Ha nem teszi meg, aggódni fogok a hölgy biztonságáért. 58

Ralph sokáig némán nézett a báróra, majd lehajtotta a fejét. Arra kényszerül, hogy megszegje fogadalmát. Csak egy pap oldozhatja fel fogadalma alól. – Megteszem, amire kér. De azt nem ígérhetem meg, hogy kivívom a győzelmet. Bár gyakoroltam az embereimmel, a szerencsétlen nap óta, amikor megöltem Christian Paytont, többé nem léptem sorompóba. – Gondoskodjék róla, hogy az orvos mielőbb talpra állítson, hogy gyakorolhassak önnel! – válaszolta Froissart. – Aztán majd meglátjuk... – Ágyba kellene feküdnie, barátom! – Nem vagyok beteg – mordult fel a lovag, és elfojtott egy jajkiáltást. – Legfeljebb beköttetem a karomat a seborvossal, és iszom egy kupa jó erős bort, mielőtt megnézem a küzdelmét a páston. Minden bizonnyal én fogok a leghangosabban ujjongani, ha ön legyőzi azokat a gazfickókat! Ralph elmosolyodott; kezdte megkedvelni a bárót. – Engedelmeskedem kérésének, és imádkozom, hogy méltó legyek a bizalmára. Alayne a nagy csarnokban ült, és az udvaroncok csevegését hallgatta. Természetesen a Froissart báró elleni aljas támadásról folyt a szó. A legtöbben felháborodottan taglalták az esetet, és megegyeztek abban, hogy a támadásért felelős cselszövő nyilvánvalóan azt remélte, sikerült harcképtelenné tenni a bárót. – Micsoda gaztett! – mondta Marguerite Alaynenek. – Ki képes ilyen szörnyűségre?

59

– Fogalmam sincs – felelte Alayne a homlokát ráncolva. Hirtelen borzongás futott végig rajta, akárcsak a vadászkirándulás napján, amikor a tornát elhatározták. A királyné is hangot adott felháborodásának, és azt fontolgatta, hogy lemondja a tornát. Az udvaroncok azonban könyörögtek, hogy ne fossza meg őket az élvezettől. Amikor este Froissart némi késéssel megjelent a vacsoránál, ő is csatlakozott a bajvívás megtartása mellett szólókhoz. – Felség, nagyon kérem, ne mondja le a tornát! – mondta emelt hangon, hogy mindenki hallhassa. – Bárki követte is el ezt a gaztettet, abban a hitben, hogy becstelen eszközökkel győzhet, a lovagom meg fogja akadályozni ebben. – Az ön lovagja? Mindannyian kíváncsiak voltak, kiről beszél a báró. Az udvaroncok összedugták a fejüket, és suttogva próbálták kitalálni, vajon ki lehet a lovag, aki Froissart nevében sorompóba lép. – De kit szándékozik felkérni, báró? Talán egy idegent? – kérdezte a királyné. – Még csak néhány napja tartózkodik felséged udvarában – felelte Froissart fölényes mosolyt kényszerítve ajkára, noha nagy fájdalmai voltak, mert eddig csak borral kábította magát, és vonakodott bevenni a gyógyitalt, amelyet az orvos készített számára. – Sir Ralph de Banewulfról beszélek. A báró oldalt lépett, és ezzel szabaddá tette a rálátást Ralphre, aki egész idő alatt a háttérben tartózkodott. Moraj futott végig a nagy csarnokban összegyűlt udvaroncok csoportjain. Froissart felemelt kézzel csendet intett. – Sir Ralph megmentette az életemet, amikor botor módon fegyvertelenül túl közel mentem az erdőhöz, és aljas 60

gazemberek megtámadtak. Ha nem érkezett volna idejében, a gazfickók valószínűleg megölnek. De mint láthatják, még élek! Froissart szavait hallva Alayne-nek egy pillanatra kihagyott a szívverése. Az angol lovag nem akart részt venni a tornán, miért döntött most mégis másként?! – Valóban így van, Sir Ralph? – kérdezte a királyné a lovagra fordítva tekintetét. – Froissart báró nevében fog küzdeni? – Igen, felség. A báró megkért rá, és a lovagi becsület azt kívánja, hogy eleget tegyek kérésének. A királyné bólintott. Kis fény villant fel a szemében. – Nos, mindazonáltal a párviadal fölöttébb érdekfeszítőnek ígérkezik. Mivel becsületbeli ügynek nevezte, engedélyezem a torna megtartását, egy csekély változtatással. Ön egy arany karperecért és azért az előjogért fog küzdeni, hogy a tornát követő lakomán Madame Alayne mellett ülhessen az emelvényen. Az én fülembe is eljutott az ostoba pletyka, miszerint a viadal győztese díjként elnyeri a jogot, hogy a hölgynek udvarolhasson, ezt azonban megtiltom. A győztes csupán a karperecét nyeri el, és este a lakománál szórakoztathatja a hölgyet, ez minden! – Eleonóra körüljáratta tekintetét a vendégseregen. – Egyetértenek ezzel, tisztelt urak? Mindenünnen egyetértő mormogás hallatszott. Ralphnek feltűnt két lovag, akik fölöttébb komor képet vágtak. Megfigyelését sürgősen közölte Froissart-ral, aki a két férfi irányába pillantott. Minden bizonnyal apa és fia lehettek, mert nagyon hasonlítottak egymásra, noha az idősebb nemesúr igencsak testes, sajátságosan duzzadt képű férfiú 61

volt. A fiatalabb erősebbnek és egészségesebbnek látszott, ám arcvonásai gonoszságról tanúskodtak. Froissart kétséget kizáróan felismerte bennük Bracey bárót és fiát. Nem, a Mindenhatóra esküszöm, ezek sosem fogják megkaparintani a hölgyet, gondolta felbőszülve Ralph. – Nagyon sajnálom, hogy megsérült, uram! Ralph a lágy, fiatal hang felé fordította a fejét, és megpillantotta Marguerite-et, aki csatlakozott hozzájuk, és megszólította Froissart-t. – Ugyan, csak egy karcolás! – jelentette ki a báró vitézül, habár nem túl meggyőzően. – Pihennie kellene! Hála az égnek, hogy Sir Ralph a közelben volt, és segíthetett önnek! – Valóban hálával tartozom neki – felelte Froissart. Ralph nem kapcsolódott be a beszélgetésbe; Alayne-t kereste a tömegben. Végül felfedezte: kissé távolabb állt a hölgyektől, arcán elgondolkozó kifejezéssel. Ralphre különös hatással volt ez az arckifejezés. Vajon miért ilyen szomorú? Vidám, incselkedésre hajlamos nőnek tartotta, sőt éppenséggel kacér csábítónak is, aki élvezte, hogy körülrajongják az udvaroncok. Ám most, amikor úgy vélte, senki sem figyel rá, egészen másnak tűnt, és Ralph rádöbbent, hogy több rejlik benne, mint gondolta volna. – Bocsássanak meg egy pillanatra... – mondta Froissarthoz fordulva, de nem tudta folytatni, mert a királyné szólásra emelkedett. – Nem tudom, vajon a Froissart báró elleni gyalázatos támadást csupán útonállók követték-e el – mondta erélyes hangon –, de ha megbizonyosodom róla, hogy így akarták megakadályozni a tiszteletre méltó lovag részvételét a tornán, 62

akkor a gonosztevőket élethossziglani száműzetéssel és javaik elkobzásával büntetem. Csodálkozó felkiáltások hangzottak fel, mert a kilátásba helyezett büntetés igen súlyos volt. Az udvaroncok ritkán hallottak ilyen kemény szavakat uralkodónőjük szájából. Nyilvánvaló volt, hogy a királyné nagyon haragszik, és kétségtelenül nem vonakodik beváltani fenyegetését. Az udvarból való száműzés és az összes javak elkobzása olyan büntetés volt, amelyet egyetlen nemes sem akart megkockáztatni. A fegyverzet elvesztése a tornában elszenvedett vereség következtében semmiség volt ehhez az ítélethez képest. – Valaki megpróbálta önt harcképtelenné tenni a párviadal miatt? – kérdezte Marguerite, és aggodalmasan nézett a báróra. – Ez szörnyű gaztett volt, uram! – Alighanem sosem fogjuk megtudni a támadás igazi okát – mondta kitérően a lovag. – Fogadja köszönetemet együttérzéséért, de azt hiszem, most valóban meg kell fogadnom a tanácsát, és le kell feküdnöm. – Nagyon helyes! Nincs szüksége segítségre? – érdeklődött Marguerite továbbra is aggodalmas arccal. – A barátom majd segítségemre lesz. Attól tartok, túl nagy megterhelést jelentenék önnek, szép hölgy. – Mereven meghajolt, és odasúgta Ralphnek: – Vigyen el innen! – Bolondos fickó! – korholta Ralph a bárót, amikor látta, hogy a lovag majdnem megtántorodott. Miért ragaszkodott hozzá, hogy a nagy csarnokba jöjjön? Ralph megfeledkezett szándékáról, hogy Alayne-nel beszéljen, ehelyett igyekezett a teljesen kimerült lovagot támogatni. – Jöjjön, elkísérem a szállására, aztán végre beveszi az orvosságot, attól majd el 63

tud aludni. Holnap még szükségem lesz a segítségére, hogy felelevenítsem a készségeimet, különben vereséget szenvedünk. A királyné kijelentése ellenére merem állítani, hogy a győztes valószínűleg élni fog a véleménye szerint őt megillető joggal. – Éppen ezért kell önnek győznie! – bizonygatta Froissart, és komor pillantást vetett barátjára. A fájdalom már elviselhetetlenné fokozódott sérült karjában, ám a vita, Sir Ralph szándékának megfelelően, kissé elterelte a gondolatait. – Ön elég jól harcol, Banewulf lovag, de szívvel-lélekkel kell részt vennie a viadalban. Lovagomként nem hozhat szégyent a fejemre, vagy felelnie kell vereségéért, ha megint egészséges leszek. Ralph vidáman felkacagott. Máris baráti vonzalmat érzett Froissart iránt. A báró igazi lovag volt, és bizonyára jó férje lenne Madame Alayne-nek. Mindazonáltal a lelke mélyén megszólaló hang már a puszta lehetőség ellen is tiltakozott, hogy a hölgyet más férfinak engedje át, bárki legyen is az. De azonnal el is hallgattatta a kísértő hangot. Alayne-t nem neki szánták. És ő sosem venné el más férfi menyasszonyát. Alayne látta, amint a két lovag elhagyja a csarnokot. Elszörnyedve értesült a báró elleni aljas támadásról. Ám különösen az a feltevés nyugtalanította, hogy a bárót miatta támadták meg. Vajon ki követhetett el ilyen tettet? Az udvaroncok közül bizonyára senki sem volt olyan aljas, hogy efféle tisztességtelen eszközökkel próbáljon előnyt szerezni. Ennek ellenére voltak az udvarban nemesemberek, akik iránt gyanakvással viseltetett, és mások, akiket lehetőleg elkerült. Amikor körülpillantott a csarnokban, az udvaroncok között felfedezte az öreg Bracey bárót és fiát, Renaldót. 64

Megborzongott, és valami megmagyarázhatatlan félelem kerítette hatalmába. Nem tudta volna megmondani, a két Bracey közül melyiktől viszolyog inkább. Az öreg báró visszataszító volt, a fia azonban ezen túlmenően még gonosz is. Ez volna az a család, amellyel apja össze akarja házasítani őt? Alayne tudta, hogy az apja nem érez túl nagy szeretetet iránta, de hogyan gondolhatott egy ilyen házasságra? A Bracey bárókat csak hébe-hóba lehetett az udvarban látni. Nem örvendtek közszeretetnek, és ritkábban mutatkoztak, mint mások. Miért jelentek meg most? Talán rendeződött a viszály Bracey báró és az ő apja között? Alayne azzal is tisztában volt, hogy az apja képes őt minden, hatalmának és vagyonának gyarapításával kecsegtető házasságba belekényszeríteni. Ő azonban inkább meghal, mint hogy nőül menjen valamelyik Braceyhez! Elfordította pillantását, és igyekezett leplezni a két férfi iránt érzett ellenszenvét. Ekkor észrevette, hogy a királyné magához inti. Sietve keresztülvágott a nagy csarnokon, meghajolt, fogott egy lantot, és énekelni kezdett a társaságnak. Tulajdonképpen oda kellett volna mennem Froissart-hoz, mint Marguerite-nek, gondolta sajnálkozva. Úgy illett volna, hogy én is érdeklődést tanúsítsak, és néhány udvarias szóval kifejezzem együttérzésemet, amit a többiek már megtettek. De ma reggeli vallomása után kicsit félek tőle. Udvarlónak kellemes, de férjnek... Nem, ez elképzelhetetlen! Alayne felsóhajtott. Kétségbe vonta, hogy valaha is találna olyan férfit, aki megfelelne ebben a tekintetben. Az emlékezet hirtelen lelki szemei elé varázsolta az angol lovag 65

arcvonásait. Eszébe jutott, hogy a férfi előző este majd elnyelte különös tekintetével. Szemében harag és még valami más is tükröződött – de vajon mi? Lehetséges, hogy vágy? Alayne nem volt benne biztos. Csak azt tudta, hogy nem érezte azt a félelmet, amely mindig elfogta, ha más férfiak így bámulták. Volt valami Ralph de Banewulf lényében, ami ellenállhatatlanul vonzotta, noha magának sem akarta bevallani. Beleszeretett volna az idegen lovagba?! Nem, nem, biztos benne, hogy ő sohasem lenne képes mély vonzalmat érezni egyetlen férfi iránt sem. De akkor mi az, ami kiváltotta benne ezt a nyugtalanságot, és éjszaka nem hagyja aludni? Miért vannak lázas álmai? Miért látogatják olyan álomképek, amelyekben az angol nemesúr a karjába veszi őt, és oly gyengéden csókolja, hogy egész teste beléremeg? A vasárnapot az ájtatosságnak szentelte az udvar. Alayne négyszer hallgatott szentmisét a királyi kápolnában. Az összes többi napokon ünnepi lakomákat, zeneesteket és táncestélyeket tartottak, az Úr napján azonban józannak és ájtatosnak kellett lenniük az udvaroncoknak. A hölgyek imádkozással vagy kézimunkázással töltötték a vasárnapot, az urak pedig többnyire kilovagoltak. Alayne feltételezte, hogy ilyenkor ellátogatnak a falusi kocsmákba, hogy zavartalanul ihassanak és dévajkodhassanak a csaposlányokkal. De természetesen akadtak más lovagok is, akik valóban ájtatosak voltak, és mindenfajta szórakozásról lemondtak.

66

Alayne nem sokkal vacsora után tudta meg az újságot Marguerite-től. – Azt mondják, Sir Ralph kéréssel fordult a királynéhoz, hogy virraszthasson a kápolnában – mesélte Marguerite, amikor együtt mentek a szobájukba. A palota lakóinak korán kellett nyugovóra térniük, hogy másnap reggel idejében megjelenhessenek a bajvívótéren. – Úgy látszik, megfogadta, hogy többé nem vesz részt bajvívásban, de a pap feloldozta fogadalma alól. Vezeklésül azonban egész éjjel hasmánt kell feküdnie a padozaton a feszület előtt. – Vajon miért tett ilyen fogadalmat? – töprengett Alayne, és elgondolkozva ráncolta össze a homlokát. – Gondolod, hogy valami súlyos bűnt követett el? – Atyám kiváló férfiúnak tartja – felelte Marguerite. – Persze róla is beszélnek ezt-azt, de nem hiszem, hogy becstelen dolgokat művelne. A felesége emlékét mindenesetre tiszteletben tartja. Azt hallottam, hirtelen hunyt el szegény, valami lázas betegségben. – Azt hittem, még gyermekágyban halt meg – jegyezte meg Alayne. – Atyám szerint a szülésből felépült. Később állítólag váratlanul visszatért a betegség. Sir Ralph bizonyára azt hitte, hogy a felesége már megint jobban van. Feltételezik, hogy magát vádolja, amiért elhanyagolta a fiatalasszonyt. De lehetetlen, hogy bármiféle mulasztás terhelné. Sir Ralph jó ember, neked nem ez a véleményed? – Lehet, de én nem ismerem. Annyi bizonyos, hogy gonosznak nem tartom – felelte Alayne, és kerülte Marguerite tekintetét. Az angol lovag megzavarta a lelki egyensúlyát; nem akart tovább beszélni róla. – Hallottál valamit Froissart 67

báróról? Tegnap este óta nem láttam, és már kérdeztem Angelicát, van-e valami újság. Azt válaszolta, hogy a lovag délután az ágyat őrizte. – Ez érdekes! – mondta Marguerite. – Atyám mesélte, hogy a báró ma reggel három óra hosszat jelen volt, amikor Sir Ralph a kardvívást gyakorolta. Alayne bólintott, és kíváncsi pillantást vetett barátnőjére. – Atyád többet is mondott a házasságodról? – Nem... csak megemlítette, hogy valószínűleg hamarosan magával visz az angol udvarba. – Akkor talán még nem döntötte el, kihez kell nőül menned – mondta Alayne. – Remélhetőleg idejében lovaggá ütik a fegyverhordozódat! – Ó az... az csak afféle ábránd volt – mondta Marguerite kitérően, és félrefordította lángba borult arcát. Alayne érezte, hogy barátnőjét kínosan érinti előbbi megjegyzése, és nem kíván a fiatal fegyverhordozó iránt táplált érzelmeiről beszélni. – Csupán balga ábránd, hiszen ő túl fiatal ahhoz, hogy megnősülhessen, és azt hiszem, egy idősebb férfiból talán jobb férj válna. – Talán igen – helyeselt Alayne –, de azért túl öregnek sem szabad lennie. Az meg neked nem tetszene, hidd el! Úgy vélem, Sir Ralph és Froissart körülbelül egyidősek... – Froissart báró mintegy három évvel idősebb – mondta Marguerite, és ismét elpirult, amikor Alayne kérdőn nézett rá. – Apám azt mondta, hogy Sir Ralph annyi idős, mint a fivérem, Eduardo, és én... én tudom, hogy Froissart idősebb, mint a fivérem, mert egykor barátok voltak.

68

– Erről nem is beszéltél – mondta Alayne. Talán Sir Ralph komor arckifejezése volt az oka, hogy idősebbnek tartotta a férfit. – Azt hittem, nem túlzottan kedveled Froissart-t. – Nos, nem arról van szó, hogy nem kedvelem... – Marguerite arcán zavar tükröződött. – Tulajdonképpen nem volna szabad elmesélnem neked mindezt. Még a fegyvernöki kiképzésük idején veszekedés tört ki Eduardo és Pierre de Froissart között. Összekaptak, mert Eduardót valami csekély vétség miatt megfenyítette a lovag, akit akkoriban szolgált, noha a vétséget Pierre követte el. A fivérem éppen tizenhárom éves volt, amikor Pierre csatlakozott a keresztesekhez, és bosszantotta, hogy túl fiatal lévén, nem kísérhette el a barátját a Szentföldre. – Értem – válaszolta Alayne, és érezte, hogy barátnőjét kínosan érinti ez a dolog, ráadásul több ízben is a keresztnevén emlegette a bárót. – Eszerint tehát úgy véled, hogy Froissart-ban meg lehet bízni? – Nem kevésbé, mint más férfiakban – felelte Marguerite, és elfordult. Bementek hálókamrájukba, és Marguerite ásítozva levetkőzött. Nyilvánvalóan témát akart váltani. – Fáradt vagyok. Holnap korán kell kelnünk, ha idejében meg akarunk jelenni a tornán. – Igazad van, igyekezzünk aludni! – mondta Alayne. Lassacskán arra a meggyőződésre jutott, hogy barátnőjének jobban tetszik Froissart, mint azt hajlandó volna beismerni. Lehetséges, hogy a fiatal fegyverhordozó történetét is csak kitalálta. De miért titkolta érzelmeit még őelőtte is? Talán attól fél, hogy ő is érdeklődik a báró iránt? Netán egy kissé féltékeny?

69

– Jó éjszakát, a Mindenható áldjon és óvjon meg bennünket! Marguerite már befészkelte magát a takarók alá, és becsukta a szemét. Alayne bebújt mellé az ágyba, és ő is megpróbált elaludni. De olyan zaklatott volt, hogy nem jött álom a szemére. Úgy tűnt, Marguerite éppúgy nincs tisztában az érzelmeivel, akárcsak ő, és ráadásul barátnője jobban ismeri a bárót, mint sejtette. Ám pillanatnyilag ez nem számított, sokkal fontosabb volt a másnapi bajvívás, és a kérdés, ki lesz a győztes. Amikor Alayne végre elszunnyadt, egy férfi ragyogó arcát látta maga előtt, amint átnyújtja neki a díjat. A palota előtti rétre özönlött a nép. Ott kerül sor ma reggel a tornára. A különféle korosztályokat képviselő férfiak, nők és gyerekek izgatottan beszélgettek. Az aprónép játékos kölyökkutya módjára összevissza futkosott, vagy az anyjuk szoknyáját ráncigálva a cukrászsátorban kapható édességekért rimánkodott. Mire a királyné kíséretével megjelent a küzdőtéren, már nagy tömeg gyűlt össze. A kereskedők és feleségeik alaposan kicsípték magukat az ünnepi alkalomra, és erre a napra az egyszerű földművesek és kézművesek is letették a szerszámot. A koldusok alamizsnában reménykedtek, az olcsó árujukat nyakukba akasztott fatálcáról kínáló vándorárusok sikeres üzletkötésben, a mutatványosok pedig bőségesen hulló garasokban. Mindenütt vidám, várakozásteli hangulat uralkodott. – Hát nem izgalmas? – suttogta Marguerite Alayne-nek. – Jaj, nézd csak azt a tűznyelőt ott! Vajon nem fáj neki? 70

– Gyanítom, hogy valami fortély van a mutatvány mögött – mondta Alayne. – A dajkám azt mondta, hogy a mutatványosok és csepűrágók mindig becsapnak bennünket. – Marguerite kétkedő arcát látva mosolyogva hozzáfűzte: – De azért izgalmas nézni őket, ebben igazad van! Alayne maga is fölöttébb izgatott volt. Harsonaszó közepette vezették az emelvényre, ahol dúsan redőzött selyemmennyezet alatt várt rá a díszhely. Az udvarhölgyek élénken csevegve figyelték, amint Alayne-t a torna királynőjévé nyilvánítják. A nemeshölgyek némelyike kissé irigykedett, míg mások egyszerűen csak örültek, hogy részt vehetnek ezen az izgalmas ünnepségen. Alayne szíve viharosan dobogott, mialatt a kíváncsiskodók ujjongása közepette helyet foglalt. Erre az egy napra törvény volt a szava, legalábbis a viadal eseményeire és azon lovagokra vonatkozóan, akik azért a megtiszteltetésért szállnak sorompóba, hogy este mellette ülhessenek a díszlakomán. A szokásoknak megfelelően az ifjúság és a szépség királynőjeként ünnepelték, és ezen a napon rangban megelőzte az igazi királynőt. Különös érzés volt a királynénál magasabban ülni. Ám amikor habozott elfoglalni a mennyezet alatti helyet, bizalmasa és védelmezője bátorítóan rámosolygott. – Joga van hozzá – mondotta Eleonóra. – Legyen körültekintő, Madame Alayne, ne feledje el, hogy ma mindenki köteles engedelmeskedni önnek! – Imádkozom, hogy méltónak bizonyuljak a kitüntetésre, felség. Alayne körüljártatta szemét az előtte elterülő térségen. Távolabb, a háttérben állították fel a tornán részt vevő 71

lovagok sátrait. A fegyvernökök még éjjel is dolgoztak, hogy mindent előkészítsenek uraiknak. A becsvágyó fiatalemberek számára becsületbeli kérdés volt, hogy mindenkori uraik a legjobb fegyverzetet viseljék és a legpompásabb csatalovat lovagolják. – Figyeljen, Alayne – mondta a királyné –, kezdődik a torna! Miután a színpompás formaruhát viselő heroldok megfújták a harsonákat, hangosan és jól érthetően felsorolták azoknak a nemesuraknak a nevét, akik felvétették magukat a küzdők jegyzékébe. Valahányszor a nézők meghallották egyegy kedvelt bajnokuk nevét, örömujjongásban törtek ki. Amikor a lovagok lassan elügettek az udvar népe előtt, látni lehetett a fel-felhorkantó csatalovak lélegzetének páráját a hűvös reggeli levegőben. Végül minden résztvevő megállította lovát a díszpáholy előtt, és meghajolt a nap királynője és Eleonóra előtt. A lovagok üdvözlésül meghajtották lándzsáikat, és megerősítették abbéli szándékukat, hogy küzdeni akarnak. Némelyik dalia az általa tisztelt hölgytől kapott szalagot viselte a karján. A résztvevők közül többen reménykedve néztek Alayne-re, ő azonban csak mosolygott. A világért sem részesítene senkit sem előnyben, pedig váratlanul nagyot dobbant a szíve, amikor Sir Ralph de Banewulf tisztelegve meghajtotta előtte a lándzsáját. Alayne-nek feltűnt, hogy a lovag címerének színein, a feketén és az ezüstön kívül nem viselt más szalagot vagy jelvényt, e kettő együttese azonban hatásosabb volt, mint a többiek színpompásabb lovagi díszei. Büszke lovag volt, szigorú és zárkózott arcvonásai mit sem árultak el abból, hogy milyen érzelmekkel lép a küzdőtérre. 72

– Imádkozni fogok, hogy Sir Ralph legyen a győztes – suttogta Marguerite, amikor a lovag elrúgtatott. – De ez most nagy kihívás lesz számára. Azt mondják, pillanatnyilag nincs formában, régóta nem vett részt párviadalban. Ezért valószínűleg nem állja ki az első menetet sem. – Remélem, sértetlen marad – mondta Alayne, és észrevette, hogy valamely megmagyarázhatatlan okból megnyirkosodott a tenyere. De végül is mit érdekli őt, hogy mi lesz a sorsa ennek a Sir Ralphnek? – Meggyőződésem, hogy mindnyájunkat meg fog lepni! – jelentette ki a királyné, és láthatóan már előre örült a várhatóan izgalmas párviadalnak. Az angol lovag fellépése kétségtelenül új ízt kölcsönzött a tornának. – Imádkozzunk, hogy senki ne haljon meg! – mondta Alayne olyan halkan, hogy csak a közvetlen közelében levő hölgyek hallhatták. Tisztában volt a párviadal veszélyeivel. Olykor előfordult, hogy egy lovag, akit ellenfele lándzsájával kiemelt a nyeregből, a földre zuhanva oly súlyosan megsérült, hogy később belehalt. A lovagok hű apródjaira és fegyvernökeire hárult a kötelesség, hogy kivigyék urukat a bajvívótérről. Alayne elviselhetetlennek találta a gondolatot, hogy az angol nemes talán nemcsak a fegyverzetét, hanem az életét is elveszítheti a párviadalban. Ezen a napon a lovagok egymást követő menetekben kerültek szembe egymással. Annak, akit már az első menetben kiemeltek a nyeregből, töröltetnie kellett magát a listáról. A herold máris kihirdette az első menetben mérkőző lovagok nevét. Alayne figyelmesen hallgatta a kihirdetést.

73

– Seigneur Renaldo de Bracey ellenfele Seigneur Jonquil de Fontainbleau – kiáltotta a herold. – Malmont báró ellenfele Sir Henry... – Ó, szegény Seigneur Jonquil! – suttogta Marguerite. Alayne azonban a heroldra figyelt, és nem hallotta, mit mondott barátnője. Egy pillanatra kihagyott a szívverése, amikor a herold kihirdette, hogy Froissart báró helyett az angol lovag mérkőzik Sir William Renarddal. – Sir William ügyes a lándzsatörésben? – kérdezte Alayne suttogva Marguerite-et. Körmeit a tenyerébe vájta, szinte belebetegedett az izgalomba. Megkönnyebbüléssel látta, hogy barátnője válaszul megrázza a fejét. Alayne-t egészen eddig nem érdekelte, ki lesz a győztes. Most azonban egyszerre nagyon is fontosnak tartotta, hogy Sir Ralph legyen a bajnok. – Azt hiszem, ez könnyű menet lesz Sir Ralphnek – mormolta Marguerite, mire Alayne hallhatóan fellélegzett. A lovagok a sátraknál várakoztak, amíg a nevüket szólították. Akkor az első két ellenfél vad elszántsággal rúgtatott egymásnak. A csatalovak patáinak mennydörgő robaja és a pajzsokba ütköző lándzsák zaja megdobogtatta a nézők szívét. A tömeg rémülten visszafojtotta a lélegzetét, amikor az egyik lovag lezuhant a lóról, és felhangzott a győztes nyers diadalordítása. – Szegény Seigneur Jonquil! – kiáltotta Marguerite, amikor a lovag mindjárt Bracey első lándzsadöfésére kizuhant a nyeregből. – Attól tartok, hogy az énekművészethez nagyobb tehetsége van, mint a lándzsatöréshez! – Mégis nagyon remélem, hogy nem súlyos a sérülése! – mondta Alayne, és aggodalommal telve nézett a bajvívótérre. Jonquil barátságos ember volt, ő is kedvelte. – Szerencsére 74

már megint lábra állt! – A legyőzött lovag fegyverhordozójára és apródjára támaszkodva, bicegve hagyta el a porondot. A tömeg kiabált. Seigneur Jonquil közkedveltségnek örvendett, a legyőzője viszont nem. – Azt hiszem, estefelé már nagy fájdalmai lesznek. – Nemcsak a teste, a hiúsága is szenved a kudarctól – mondta nevetve Marguerite. Láthatóan élvezte a tornát, akárcsak a többi hölgy, akik az emelvényen ülve üdvözölték és biztatták lovagjaikat. – Megalázó tapasztalat egy lovagnak, ha ilyen hamar kiesik a versenyből. A következő összecsapás elkeseredettebben folyt. Az ellenfelek kétszer is nekirontottak egymásnak, mielőtt az egyik elvesztette az egyensúlyát, és a földre zuhant. Nem is állt fel mindjárt, fegyvernöke és apródja vitte el a bajvívó térről. – Gondolod, hogy súlyosan megsérült? – kérdezte Alayne aggodalmasan. – Azt hiszem, a lándzsa az oldalát érte – vélekedett Marguerite. – A zuhanástól pedig elállt a lélegzete. A páncélja azonban biztosan megvédte a lándzsa hegyétől. Minden lovag páncélinget és bőrzubbonyt viselt a tunikája alatt, a fején a vállát és a nyakát is védő sodronycsuklyát, rajta kis, kerekded csöbörsisakot. Ezután még öt menet következett, majd az a párviadal, melyet Alayne oly kíváncsian és mégis oly rettegve várt. Több lovagot az emberei vittek le a bajvívótérről. Szerencsére hamar elterjedt a hír, hogy senki sem sérült meg komolyabban. Alayne szorongása egy kissé enyhült. Most kell majd Sir Ralphnek megrohamoznia ellenfelét.

75

Alayne mély lélegzetet vett. Tenyere ismét nyirkossá vált az izgalomtól. Be akarta csukni a szemét, hogy megmeneküljön a rettegett látványtól, de képtelen volt levenni szemét az angol lovagról. Valami ellenállhatatlanul vonzotta hozzá. A lovag fehér tunikájának mellrészét ágaskodó fekete oroszlán díszítette. A fekete és ezüstszínű pajzson ugyanolyan címer volt, ám a felső peremét még egy kis medve is ékesítette. – Miért van a pajzsán más díszítés, mint a lándzsája lobogóján és a tunikáján? – kérdezte súgva barátnőjétől. – A medve a lovag személyes jelvénye – válaszolta Marguerite, és előrehajolt, hogy biztató szavakkal lelkesítse Sir Ralphet. – Azt jelzi, hogy a csatában nagy bátorságról tett tanúbizonyságot. Ilyen kitüntetés csupán keveseket illet meg. Alayne látta, hogy az angol lovag már készül nekirontani ellenfelének. De nem tudta olyan ujjongva biztatni, mint Marguerite: érezte, hogy egyetlen hang sem képes elhagyni a torkát. – Isten legyen önnel, uram! – suttogta, és szíve mind hevesebben dobogott, amikor a két dalia teljes vágtában egymásnak fordította lándzsáját. Mindkettő eltalálta célját. Ám míg az egyik lovag nyeregben maradt, a másik nagy ívben a földre zuhant. Alayne megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor látta, hogy Banewulf ebből a viadalból győztesen került ki. Szerencsére a zuhanás csupán rövid időre vonta ki a viadalból az ellenfelet. Barátai néhány perccel később már sátrába kísérték. – Úgy látszik, Sir Ralph ügyesebb, mint feltételezték – mondta Marguerite kis, diadalmas mosollyal az ajkán. – Ezt jól csinálta, uram! Bátran küzdött, lovag úr! 76

A hölgykoszorúból többen lelkes szavakkal köszöntötték a győztest, a tornában részt nem vevő urak azonban komor képet vágtak. Froissart lovagja valóban pompás alkatú férfi volt, és méltán vonta magára a hölgyek csodáló pillantásait. De mi történt most? Sir Ralph az emelvény elé kormányozta lovát, ahol Alayne és az udvarhölgyek ültek. Meghajtotta lándzsáját, és hangos szóval mondta: – Ezennel mindenkit párviadalra hívok, aki mérkőzni kíván velem. Froissart báró, a tiszteletre méltó Madame Alayne és elhunyt nőm, a nemes Lady Berenice emlékezetére állok ki minden ellenfelemmel szemben. Ha valaki földre zuhan, gyalogosan folytatjuk a küzdelmet, amíg ellenfelem legyőzöttnek nem nyilvánítja magát. Alayne segítségkérőn nézett a királynéra, szíve viharosan dobogott. – Megteheti ezt a lovag? – kérdezte. Ilyenfajta kihívásról eddig még nem hallott. Az első menetek legjobbjai rendszerint még kétszer vagy háromszor pástra léptek, mielőtt kihirdethették a végső menet győztesének a nevét. – A döntés az ön kezében van, asszonyom! – hangsúlyozta a királyné, és rámosolygott Alayne-re. – Önnek kell meghoznia az ítéletet. Ez azt jelenti, hogy némelyik lovagnak nem kell újból megjelennie a bajvívótéren, ugyanis csak azok folytatják, akik küzdeni kívánnak az új feltételek között. A többiek tisztességgel visszavonulhatnak, és megtarthatják: fegyverzetüket. – Igen, felség – mondta Alayne. Rögtön megértette, hogy a torna lefolyásának ezen új módja fölösleges fájdalmaktól és sérülésektől kímélne meg némelyeket. Minthogy számos nemesúr egy sikeres menettel 77

már bebizonyította a rátermettségét, most hát nyugodtan visszavonulhat anélkül, hogy elvesztené a becsületét. Az angol lovag meglepő ajánlata bátor és nagyvonalú volt, következésképpen Alayne jóváhagyhatta. Mosolyogva állt fel, fogta a fátyolát, és Sir Ralphnek nyújtotta. A lovag felemelte a lándzsáját, hogy a hölgy ráköthesse a könnyű selyemkelmét. – E jellel bajvívó lovagommá nevezem ki önt. Annak, aki e tornában diadalmaskodni akar, le kell győznie az angol lovagot, Sir Ralph de Banewulfot. – Megtiszteltetés számomra, madame! – mondta a lovag, még egyszer üdvözlésre emelte lándzsáját, és ellovagolt. Alayne szíve hevesen dobogott. A kihívással Sir Ralph szenvedéstől és megalázástól kímélte meg küzdőtársait. De mit jelentett mindez az ő számára? Azt, hogy minden vetélytársával meg kell küzdenie, aki elfogadta a kihívását. Vajon meddig marad veretlen? Alayne azt kívánta, bárcsak tagadta volna meg a beleegyezését. De valami azt súgta neki, hogy Sir Ralphnek nyomós oka volt e kihívás közzétételére. – Milyen derék és bátor vitéz! – rajongott Marguerite. – Nem hiszem, hogy sokan elfogadnák a kihívást. – Remélem – mondta Alayne kissé elfogódottan. A nézőközönség felmorajlott, mert a torna váratlan fordulatot vett. Mostanáig pontosan úgy folyt le, mint korábban tucatnyi alkalommal. Ezúttal azonban szokatlan volt a mód és a célkitűzés is, s ez megragadta a nézőközönséget. Az angol nemes valóban bátor daliának tűnt, noha már jó ideje nem vett részt lovagi tornán. Nyilván csak a legbátrabb francia lovagok kockáztatják meg, hogy kiálljanak ellene. 78

Néhány perc múlva a heroldok megfújták a harsonákat, és kihirdették, hogy két lovag elfogadta a kihívást. Az egyik Malmont báró volt, a másik Seigneur Renaldo de Bracey. A lovagok vad elszántsággal rontottak egymásnak. Az összecsapáskor Malmont báró lándzsája szilánkokra tört az angol nemes pajzsán, Sir Ralph azonban nyeregben maradt. A báró megfordította a lovát, új lándzsát kapott a fegyverhordozójától, és újfent megrohamozta ellenfelét. Ezúttal még nagyobb erővel döfött, ám a döfés lendülete őt magát vetette ki a nyeregből. A földre zuhant, és egy pillanatig mozdulatlanul feküdt, mielőtt fáradságosan megint lábra tudott állni. – Folytatni szándékozik a küzdelmet, uram? – kérdezte Sir Ralph. Malmont elhárítóan emelte fel a kezét, és megrázta a fejét. – Nem, barátom. Ön győzött, megadom magam... – mondta nagy nehezen, majd egy halk sóhajjal megtántorodott, és ismét a földre zuhant. Fegyverhordozója rögvest ura segítségére sietett. – A lovagja valóban kitűnően harcol! – mondta a királyné Alayne-hez fordulva. – Attól tartok, hogy tévedtünk. Sir Ralph méltóbb ellenfél, mint gondoltuk. – Banewulf csak azt mondta, hogy nem kíván küzdeni, felség – mondta Alayne. Különös módon úgy érezte, hogy meg kell védenie a lovag becsületét. – Sosem állította, hogy nem képes teljesíteni a kötelességét, ha a szükség megköveteli. – Jól teszi, ha szót emel a lovagja érdekében – felelte a királyné kis mosollyal a szája sarkában. Ez a párviadal szórakoztatóbbnak bizonyult, mint várta. 79

Rövid szünet után a heroldok bejelentették Renaldo de Bracey érkezését. A két lovag egymással szemben helyezkedett el a hosszú bajvívótéren. A nézők feszült várakozással tekintettek a párviadal elé. Minden eddigi kopjatörés jó bajtársak között ment végbe, ám ez a párviadal másnak ígérkezett. Volt valami Renaldo de Braceyben, ami a bátor angol lovagra veszélyes lehetett. A többi nemesurak nem kedvelték Braceyt, de ettől függetlenül mindenki elismerte ügyességét a lándzsatörésben és a kardforgatásban. Ez az ember nem adja meg magát egykönnyen! – Bracey következik... – Eleonóra várakozásteljesen hajolt előre. – Most majd meglátjuk, milyen fából faragták az angolt! Alayne visszafojtotta a lélegzetét. Képtelen volt válaszolni. Torka teljesen kiszáradt az izgalomtól. Istenhez fohászkodott, hogy óvja meg bátor lovagját a szerencsétlenségtől. Mindazonáltal nem tudta, hogy voltaképpen Sir Ralphért vagy inkább saját magáért imádkozik, mert elviselhetetlennek érezte a gondolatot, hogy az estét talán egy olyan ellenszenves ember oldalán kell eltöltenie, mint Bracey. A lovagok megsarkantyúzták hatalmas lovaikat. A lándzsák tompa döndüléssel csapódtak neki a pajzsoknak, de egyik küzdőfél sem veszítette el az egyensúlyát. Megfordították lovaikat, és ismét egymásnak rontottak. A levegő szinte sistergett, amikor a fegyverek megint a páncélzatot súrolták. Sir Ralph lándzsájának a hegye meghasadt. A fegyvernöke újat nyújtott oda neki, ő gyorsan elvette, és máris kezdődött a harmadik menet. Sir Ralph lándzsája ezúttal pontosan a közepén találta el Bracey pajzsát, úgyhogy a lovag megingott nyergében. 80

Egy hosszú pillanatig síri csend uralkodott az egész térségen. A nézők lélegzet-visszafojtva várták, mi történik. Nemigen fordult elő, hogy a lovagok három menetnél tovább nyeregben maradtak volna, ám ekkor Bracey megszólalt: – Folytassuk karddal a küzdelmet, Banewulf! – Ahogy óhajtja, uram! – válaszolta Sir Ralph. Alayne érezte, hogy a tenyere nyirkos az izzadságtól. Mi történik itt? A küzdelem komolyra fordult. Érezhető volt, hogy az ellenfelek nem rokonszenveznek egymással, sőt úgy tűnt, Bracey kifejezetten gyűlöli az angol lovagot. – Mi történik itt? – kérdezte suttogva a királynétól. – Szerencsétlenségtől tartok. Eleonóra izgatottságában egészen előrehajolt. – Igazi bajvívásnak vagyunk tanúi! A győztes elnyeri a jogot, hogy az ön lovagja legyen, kedvesem. Alayne egészen belebetegedett az izgalomba. Egyszerre megváltozott a bajvívótér légköre. Az asszonyt lopakodó félelem kerítette hatalmába, valami rossz érzés, hogy az angol lovag halálos sebet kaphat. Sir Ralph visszalovagolt fegyverhordozójához, aki segített urának leszállni a lóról. Időközben már Bracey is leszállt. A tömeg néma csendben figyelte, amint a két férfi a küzdőtér közepére ment. Lelkesítő kiáltások hangzottak fel, a nézők hangosan biztatták a lovagokat. Feltűnő volt, hogy jóformán alig akadt valaki, aki Bracey nevét kiáltotta volna. A lovagok egy ideig csak kerülgették egymást, hogy felmérjék az ellenfél erejét. Aztán Bracey hirtelen előreszökkent, és hatalmas csapást mért Sir Ralphre. Az angol hátratántorodott, ám amikor Bracey ismét csapásra emelte kardját, megelőzte, és ezúttal az ő csapása lendítette ki 81

egyensúlyából Braceyt. Majd ragadozó állatok módjára ismét lopakodó léptekkel kerülgették egymást, mígnem a küzdelem veszélyes szakaszba ment át, és egymást követték a lovagok heves kardcsapásai, melyeknek erejétől megremegtek a pajzsok. – Nagyszerű, uram! Pompás küzdelem! A királyné lelkesítő szavai nem tudták megnyugtatni Alayne-t. Szinte megdermedt a félelemtől. Még sosem látott ilyen párviadalt. Nehezen viselte az elkeseredetten küzdő ellenfelek látványát. Halk fohászt rebegett az egek Urához, hogy oltalmazza meg az angol lovagot: – Istenem, ne engedd, hogy meghaljon! Bár a lehelethalkan elsuttogott szavakat senki sem hallotta, a nap királynőjének feszült arckifejezését látva, mindenki kitalálhatta, mi játszódik le benne. Csapás és hárítás, támadás és ellentámadás követte egymást. Egy pillanatig úgy látszott, hogy Bracey van előnyben, mert találatai mindinkább védekezésre és visszahúzódásra kényszerítették Sir Ralphet. Ám amikor egy erőteljes csapás elől ügyesen kitért és elhajolt, Bracey kardja a levegőt érte. Az angol lovag ügyessége és rugalmassága meglepte Braceyt. Dühében felordított, és még hevesebben támadott ellenfelére. És Sir Ralph mintha egyszerre megváltozott volna, fürgébbé és éberebbé vált. Kitűnt, hogy ügyesség és tudás szempontjából jócskán fölényben van ellenfelével szemben. Bracey ugyanis darabosan és olykor nehézkesen mozgott, amikor támadásba lendült, és csapásai mind gyakrabban tévesztettek célt. Sir Ralph az ellentámadás során oly erőteljes ütéseket mért rá, hogy Bracey ismételten megingott. 82

– Ez az! – kiáltotta a királyné. – Pompás, lovag úr! Most már elkapja! Használja ki az előnyét, uram! Ne hagyja elmenekülni! Alayne halálsápadt lett, és közel volt az ájuláshoz. Egy pillanatig azt hitte, hogy Sir Ralph alulmarad a küzdelemben, sőt talán megsebesül! Ez rosszabb lett volna mindennél, amit Bracey társaságában el kellene szenvednie. – Átkozott! – üvöltötte Renaldo, amikor az angol lovag megpördült, egymás után osztogatta a csapásokat, majd éppoly gyorsan kitért ellenfele elől úgy, hogy Bracey ismét elvétette a támadást. Sir Ralph fürgén, szinte tánclépésben mozgott, miközben erőteljes csapásokat zúdított ellenfelére, de sohasem maradt annyi ideig egy helyen, hogy őt is csapás érhesse. – Álljon meg, és küzdjön férfimódra! Bracey már rég hátrányba került. Ezt hetvenkedése és gyengülő csapásai is elárulták, melyek eredménytelenül siklottak le Sir Ralph pajzsán. A küzdő felek közül Bracey volt a súlyosabb, és miközben igyekezett lépést tartani mozgékonyabb ellenfelével, mindinkább elfáradt. Sir Ralph ellenben könnyedén táncolta körül ellenfelét, rugalmasan félrehajolt, és mindig a kellő pillanatban tért ki Bracey elől, hogy aztán váratlanul lesújtson rá, és kilendítse egyensúlyi helyzetéből. Végül egy újabb könyörtelen csapás következtében a francia elvesztette fegyverét, és tehetetlenül kellett néznie, amint pajzsa kettéhasad Sir Ralph nyomban lezúduló kardcsapása alatt. Immár védelem nélkül állt, és nyilvánvalóan képtelenül a párviadal folytatására. – Most véget vethet a viadalnak – súgta oda a királyné Alayne-nek. – Nyilvánítsa győztessé Sir Ralphet! 83

Alayne rögvest felállt. A harsonák hangjára minden tekintet rátapadt. – A mai napra rám ruházott méltóságnál fogva, a torna királynőjeként ezennel befejezettnek nyilvánítom a viadalt, és a győztesnek kijáró díjat Sir Ralph de Banewulfnak adom át. Mindazok a lovagok, akik ma részt vettek a tornában, pompás szórakozásban részesítettek bennünket. Most azonban ünnepelni és táncolni akarunk, ne legyen több harc! Sir Ralph az emelvény felé fordult, meghajtotta a fejét Alayne, majd a királyné előtt. Alayne mosolygott, és éppen át akarta adni a megérdemelt díjat az angol lovagnak, amikor a tömeg figyelmeztetően felmorajlott. Bracey felkapott egy törött lándzsát a bajvívótér széléről, és rárontott Sir Ralphre, hogy hátba támadja. Amikor döfésre emelte a lándzsát, Sir Ralph megpördült, és egy villámgyors kardcsapással védekezett, mely a karján találta Braceyt. Az éles penge átvágta a páncélinget, és a francia felordított fájdalmában. Kezét a sebre szorítva, kíntól eltorzult arccal hátratántorodott, páncélinge ujja lassan vörösre színeződött. Eleonóra királyné felháborodottan és haragosan ugrott fel a helyéről. – Mostantól fogva száműzöm az udvarból, Renaldo de Bracey! A torna rég lezajlott, ön azonban tisztességtelen módszerrel próbált előnyhöz jutni! – kiáltotta haragtól villámló szemmel. – Bracey báró, ön vétett a lovagiasság törvényei ellen, és ezért megbüntetjük. Takarodjék, és soha többé ne mutatkozzék! Ha mégis merészelne megjelenni az udvarban, bakó kezére kerül! Úgy látszott, a tömeg elégedett az ítélettel, mert a nézők hangos kiáltozással fejezték ki egyetértésüket, és különféle tárgyakkal kezdték dobálni a kegyvesztett lovagot. Lerágott 84

almacsutkák, fadarabok és kisebb kövek hullottak Braceyre, aki egyik kezével megsebzett karját emelve, fejét a válla közé húzva, időközben elérte a bajvívótér szélét, ahol fegyverhordozója vette gondjaiba. – Bocsásson meg, madame, amiért elmertem foglalni az ön helyét – mondotta Eleonóra Alaynehez fordulva, és ismét leült. – De gonosz dolgokat hallottam erről az emberről, és ön nem utasíthatta ki őt az udvarból. – Örülök, hogy hatalmi szóval közbelépett, felség – válaszolta Alayne. Még mindig beleborzongott a gondolatba, hogy mi minden történhetett volna, ha az angol lovag nem tudja ilyen hatékonyan elhárítani az alattomos támadást. – Nem ismerek megvetésre méltóbb férfit Renaldo de Braceynél. A királyné bólintott, és rámosolygott Alayne-re. – Többé már nem lesz terhünkre! – jelentette ki. – Most azonban át kell adnia lovagjának a díjat! – A legnagyobb örömmel! Alayne felemelkedett, s amikor Sir Ralph tiszteletteljesen meghajolt, lesietett az emelvény lépcsőjén, és átnyújtotta a lovagnak az arany karperecét. – Ön valóban a torna győztese, érdemes lovag. Egyedül önt illeti a díj. – Én Froissart báró nevében küzdöttem – emlékeztette Alayne-t Sir Ralph. Arcán komoly és elutasító kifejezés ült, amikor a hölgyre nézett. – Fogadja köszönetemet, asszonyom, átveszem a díjat az ő nevében. Alayne jókedve elszállt, amikor a lovag hideg szemébe nézett. Miért viselkedik vele ilyen elutasítóan? Mit vétett,

85

hogy így tekint rá? Úgy érezte, mintha jeges vízzel öntötték volna nyakon. Hát ilyen kevéssé állhatja őt Sir Ralph? – Való igaz, ön Froissart báró nevében állt sorompóba – ismerte el. Büszkesége berzenkedett, előreszegezte az állát, és állta a férfi pillantását. Miközben átadta neki a karperecét, Sir Ralph megragadta a kezét. Azzal az ügyességgel, melynek már a küzdelemben is bizonyságát adta, a legcsekélyebb kényszerítés nélkül sikerült magához vonnia Alayne-t. Egy röpke pillanatig oly közel voltak egymáshoz, hogy Alayne azt hitte, a lovag még a szívdobogását is hallhatja. Amikor aztán tekintetük találkozott, valami félelemhez hasonló érzés fogta el, és ugyanakkor furcsa bizsergés futott végig a bőrén. A férfi érintése nyomán sajátságosan könnyűnek érezte a testét. Sir Ralph ajkához emelte a kezét, és gyengéd csókot nyomott az ujjai hegyére. – Mylord... – suttogta Alayne. Rajtuk kívül senki sem hallhatta a lehelethalkan kiejtett szót. – Ez volt az én saját díjam – mormolta a férfi éppoly halkan. – Többet nem kívánok öntől, drága hölgy. S miután ismét elbocsátotta Alayne kezét, meghajolt, és a nézők éljenzése közepette távozott. Vajon mit jelentsen mindez? Alayne fejében egymást kergették a gondolatok. Sehogy sem értette Sir Ralph viselkedését. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy nem kedveli őt, ám aztán hirtelen... Valóban nem tévedett? Egy futó pillanatra mintha vágy villant volna fel a férfi szemében... Alayne látta, amint a fegyverhordozók és apródok urukhoz sietnek, hogy gratuláljanak neki, miközben a tömeg szüntelenül ünnepelte. Végül néhány lovag, aki szintén részt vett a tornán, megjelent a sátrak előtt, és szívélyesen 86

köszöntötte a győztest. Az urak láthatóan örültek annak, hogy valaki megleckéztette Renaldo de Braceyt. A heroldok megfújták a harsonákat, jelezve, hogy ételt osztanak ki a nézők között. A tömeg figyelme rögvest a kilátásba helyezett ünnepi lakomára irányult. A szakácsok már kora reggeltől szorgoskodtak a vár előtti térségen. Lassú tűzön nyársra húzott fél ökröket sütöttek. A friss pecsenye illatára Alayne-nek összefutott a nyál a szájában. Ám az udvar népének vissza kellett térnie a királyi palotába, ahol gazdagon terített asztal és további szórakozások vártak az előkelő társaságra. Vajon mi lesz ezután? – tette fel magának a kérdést Alayne. Sir Ralph minden résztvevőt kihívott, hogy az ő lovagja legyen, aztán díjként csupán egy kézcsókra tartott igényt. Lehet, hogy egyszer majd többet is kíván tőle?

87

A nap királynőjeként Alayne-t megillette a hordszék használatának joga is. Ünnepelték, és mindenütt lovagok vették körül, akik azért a kitüntetésért esedeztek, hogy szolgálatára lehessenek. Alaynenek hatalmában állt, hogy kisebb kegyekben részesítsen némelyeket. Így például megengedhette egy udvarhölgynek, hogy megnevezzen egy lovagot, aki majd a lakomán mellette ülhet. Néhány nemeshölgy arra használta ki Alayne rövid uralkodását, hogy gonoszkodjon vagy éppenséggel gúnyt űzzön a társaság más tagjaiból. Alayne azonban nem élt a jogával, és csupán annyit mondott, hogy az udvar minden tagja szórakozhat a jelenlétében. A ragyogó napsütés után a nagy csarnok a kandallóban lobogó hatalmas tűz ellenére komornak és sötétnek tűnt. Az asztalokon nagy kancsókban állt a bor, s mire a lakoma megkezdődött, az urak közül némelyek már meglehetősen kapatosak voltak. Alayne elfoglalta a helyét az emelvényen. Kissé meglepődött, amikor Froissart báró leült mellé, és hiába jártatta körül a tekintetét Sir Ralphet keresve, sehol sem látta. Valamiképpen arra számított, hogy őmellette fog ülni, a lovag azonban nem jött! A csalódottságtól összeszorult a szíve. Ám a következő pillanatban észrevette, hogy az angolnak valamelyest lejjebb jelöltek ki helyet: jobbján a királyné ült, balján pedig Marguerite. Alayne elpirult, amikor a lovag szürke szemének átható tekintete egy pillanatra

88

megpihent rajta. Nyugtalanságát leplezve Froissart-ra fordította figyelmét. – Elég jól érzi magát, hogy már ilyen hamar csatlakozik hozzánk? – kérdezte a bárót. A torna alatt ugyanis nem látta őt sehol, s ebből arra következtetett, hogy az ágyat őrzi. – Köszönöm, már sokkal jobban vagyok – felelte Froissart. – Barátaim kitűnően gondoskodtak rólam, és a sebem végül is jelentéktelennek bizonyult. Csak azt sajnálom, hogy én nem vehettem részt a tornán. – De az ön lovagja vitézül küzdött, s fényes győzelmet aratott. – Így igaz, magam is meggyőződhettem rátermettségéről és harcművészetéről. – Ön tehát jelen volt? – kérdezte Alayne csodálkozva. – Sehol sem láttam. – A legtöbb időt Sir Ralph sátrában töltöttem, csupán az ő és Bracey párviadalát néztem végig. – Ó... Miért néz rám ilyen különösen? – gondolta Alayne, és a férfi udvarias viselkedése hirtelen szorongást keltett benne. Az utolsó összecsapás alatt nyíltan Sir Ralphre nézett. Reszketett a biztonságáért, és most attól tartott, hogy mindenki leolvashatta arcéiról, mit érez. – Akkor bizonyára tudja, hogy Renaldo de Braceyt száműzték az udvarból – mondta gyorsan, aztán az asztal közepére helyezett nagy szeletelődeszkán pompázó pecsenyére pillantott. A báró szája sarkában megjelenő mosoly áruló pírt kergetett az arcába.

89

Froissart hallgatott, és amikor Alayne ismét fel mert nézni, látta, hogy a báró töprengő ráncokba vonta a homlokát. – A királyné parancsa nem terjed ki mindenkire, csupán az ifjabb Braceyt sújtotta száműzetéssel. Attól tartok, hogy az öreg báró továbbra is itt marad Poitiers-ban. Őrizkedjék Renaldótól, asszonyom! Biztos vagyok benne, hogy nem nyugszik bele a vereségébe. – Nem szükséges figyelmeztetnie erre a családra, uram – felelte Alayne. E pillanatban a muzsikusok játszani kezdték a nyitótánc első ütemeit, és Alayne más témára váltott: – A torna királynőjeként és győztes lovagjaként nekünk kell megnyitnunk a táncot, Froissart báró! – Sajnos ma este még nem vagyok abban a helyzetben, hogy táncba vigyem önt, asszonyom. Lovagom azonban átveszi a helyemet, amint azt a bajvívótéren is tette. – A férfi felállt, és Sir Ralphre nézett, aki éppen Marguerite egy megjegyzésén nevetett, és magához intette a győztest. – Jöjjön, Sir Ralph, legyen továbbra is a lovagom, és nyissa meg a táncot, mert ezt kívánja a szokás. Ehhez még nem érzem elég erősnek magamat. Sir Ralph habozni látszott, ám aztán felemelkedett, és Alayne-hez ment, akinek egy pillanatra kihagyott a szívverése, amikor az angol udvariasan meghajolt előtte. Micsoda lenyűgöző jelenség! A szorosan lábszárához simuló harisnyanadrág alatt kemény izmok feszültek, sehová nem kellett vattatöltelék. Bár arcvonásai nem voltak olyan szabályosak és lágyak, mint más lovagokéi, ha mosolygott, meggyorsult Alayne szívdobogása. Markáns arca, határozottságról tanúskodó álla szigort és keménységet sugárzott. S hogy a szürke szempár tekintete mily hideg tud 90

lenni, azt Alayne már tapasztalta. Most azonban barátságosan, sőt vidáman szegeződött az arcára, s pillantásától melegség áradt széjjel a testében. Valami különös remegés fogta el, mely a hajszálai tövétől a lábujjai hegyéig megborzongatta. – Madame, megtisztel azzal, hogy a báró helyett velem táncol? – kérdezte Ralph, miközben ismét meghajolt. – Ön a torna méltó győztese – felelte Alayne, és igyekezett az angol tiszteletet parancsoló fellépése ellenére is megőrizni méltóságát. – Megtisztelve érzem magam, hogy önnel nyithatom meg a táncot, Sir Ralph. Amikor a lovag lekísérte az emelvényről, Alayne ujjai érezhetően remegtek a férfi nagy kezében. Ralph kérdőn nézett rá, és kis mosollyal próbálta megnyugtatni. – Nem kell semmitől sem tartania – biztosította. – Ha az utóbbi napokban nyersen bántam önnel, kérem, bocsássa meg. Azon az estén figyelmeztetni akartam intő szavaimmal, és nem korholni. – Nem kell mentegetőznie, Sir Ralph. Azt hiszem, igaza volt. Amíg Bracey báró Poitiers-ban időzik, nem ajánlatos egyedül lennem. A férfi bólintott. Ünnepélyes arccal álltak be a sorba az udvari tánchoz. Ez a lassúdad, szigorúan meghatározott figurákból és lépésekből álló körtánc sok meghajlást kívánt az uraktól, és ugyanannyi térdhajtást, bókot a hölgyektől. Alayne bámulattal szemlélte, milyen kecsesen mozgott Sir Ralph tánc közben. Olyan könnyed eleganciával tett eleget az előírásoknak, mint aki állandóan testgyakorlatokat végez. – Sir Ralph, ön a táncban ugyanolyan önuralomról tesz tanúbizonyságot, mint a bajvívótéren – mondta elismerően, 91

amikor nyitótáncuk véget ért, és a többi vendég a tánctérre özönlött, hogy egy sokkal vidámabb és gyorsabb lejtésű táncba kezdjen. A hölgyek és urak kört alkotva megfogták egymás kezét. – Mondja, uram, minden tekintetben ilyen kiváló? Alayne nem kapott választ, mert valaki megragadta a kezét, és behúzta az ellentétes irányban futó körök egyikébe. Látta, hogy Sir Ralph ismét elhagyja a táncteret, és visszatér az emelvényre, ahol beszélgetésbe merül Froissart báróval. Amikor Alayne-t is magával sodorta a vidám forgatag, szem elől tévesztette az angol lovagot, és többé már nem is látta. Valószínűleg visszavonult, gondolta kicsit csalódottan, amiért ezen az estén már nem lesz alkalmuk beszélgetni. Ami egyébként is nehéz lett volna, mert minden fiatalember vele akart táncolni. Némelyek már kissé ittasak voltak, és egyszerre többen is könyörögtek a kegyért, hogy udvarolhassanak neki. Alayne azonban mindig barátságosan elutasította a hódolókat. Froissart báró elnézést kért, és távozott, mielőtt az ünnepség véget ért volna, de Alayne még nem hagyhatta el a nagy csarnokot, hiszen végül is ő volt a nap királynője, s ezért késő éjszakáig mindenki az ő társaságát kereste. Végre ő is visszavonulhatott. Már előre örült szobácskája jóleső csendjének. Kereste Marguerite-et, ám barátnőjét sehol sem találta. Aztán észrevette, hogy már csak kevés udvarhölgy tartózkodik a teremben. Így hát ő is távozott, és a toronyszobájukhoz vezető csigalépcsőhöz igyekezett. A keskeny, huzatos folyosókon nyirkos homály borongott. Amikor felfedezte, hogy teljesen egyedül van, riadtan 92

megszaporázta lépteit. Mögötte még mindig fel-felhangzott a férfiak nevetése, akik továbbra is az ünnep örömeinek hódoltak, a közelében azonban senkit sem látott. A falitartók vasgyűrűibe szorított, füstölgő fáklyák csupán gyengén világították meg a folyosó előtte levő szakaszát. Alayne szíve hevesen dobogott a félelemtől. Minden porcikájában érezte a sötétségben rá leselkedő veszélyt. Végül elbizonytalanodva megállt, körülnézett, és hangos szóval kérdezte: – Ki van ott? Van ott valaki? Senki sem válaszolt. Alayne megpróbálta leküzdeni félelmét. Ugyan, nincs mitől tartania! Itt senki sem merné bántani! Képzelőtehetségből kétségtelenül több szorult belé, mint józan észből. Az utolsó fokokat már majdnem futva tette meg felfelé a lépcsőn, amikor hirtelen egy árny vált ki előtte a félhomályból. Alayne a veszély tudatában azonnal megállt, majd sarkon fordult, hogy visszafusson a nagy csarnokba. Ám ekkor egy második árny lépett elő a sötétségből. Alayne tudta, hogy csapdába esett. – Segítség! – kiáltotta torkaszakadtából. – Segítség! Ebben a pillanatban nagy ütés érte a fejét, és a mögötte álló férfi karjába roskadt, aki elkapta, mielőtt a földre zuhant volna. – Imádkozz, hogy ne bizonyuljon túl nagynak ez az ütés! – mondta egy nyers hang, de Alayne már rég nem hallott semmit abból, ami körülötte történt. – Aligha fog örülni urunk, ha megölted a nőt. – Nem hagyhattam, hogy tovább kiabáljon – védekezett a másik. – Egyébként pedig semmi kedvem urunk miatt akasztófára kerülni! 93

Sir Ralph élvezte a varázslatos éjszaka csendjét, és mélyen beszívta a kellemes virágillatot, mely a langyos szellő szárnyain érkezett hozzá a várkert felől. Valóban pompás ez az illat, gondolta, de össze sem hasonlítható annak a hölgynek a mámorító illatával, akivel ma este megnyitotta a táncot. Tánc közben ellenállhatatlan vágy lett úrrá rajta, hogy Alayne az övé legyen. Bár tudta, mily ostobák az efféle gondolatok, mégis mind erősebb és féktelenebb lett benne a vágy. Amikor Alayne-t elnyelte a vidám tömeg, elhagyta a nagycsarnokot, mert kötelességét immár teljesítettnek tekintette. Késő este rendszerint mindig a szabadban tartózkodott egy ideig. Élvezte a magányt, és gondolkodott. És ma éppenséggel nagyon is sok minden foglalkoztatta. Vajon mi az Alayne-ben, ami annyira vonzza? Közelsége tiltott érzelmeket ébresztett benne, és olyan vágyakat, amelyeket már rég elhamvadtnak vélt. Alayne egyáltalán nem hasonlított elhunyt feleségére, mindazonáltal volt benne valami, ami emlékképeket hívott elő a lelke mélyéről – egy kacagó leányról, akit védelmeznie és tisztelnie kellett volna, egy fiatal asszonyról, aki nem volt elég erős, hogy világra hozza a gyermekét, mert ő... nem szerette. – Isten bocsássa meg nekem! – mormolta Ralph. Őrültség így kínoznia magát, hiszen még abban sem lehetett biztos, hogy az a gyermek, akit Berenice világra hozott, az övé volt, és nem a barátjáé. És mégis... Éles női sikoly rezzentette fel gondolataiból. Az azt követő segélykiáltás egyértelműen az egyik toronyhoz vezető folyosóról jött. Ralph tudta, hogy abban a toronyban laknak 94

az udvarhölgyek. Vajon csak egy hölgy és hódolója között fordult komolyabbra az enyelgés? Ralph habozott, hogy megnézze-e, mi történt odafenn, amikor hirtelen két alakot vett észre a belső udvar félhomályában, amint éppen kiosontak egy oldalajtón. Valami nagyobbfajta, takaróba csavart tárgyat cipeltek. A csomag terjedelmes volt, és alkalmasint súlyos is, láthatóan nehézséget okozott a két férfinak, akik többször lopva körülnéztek. Ralph számára egy pillanatig sem volt kétséges, hogy egy embert hurcolnak el a szeme láttára. Valószínűleg egy nőt, akit el akarnak rabolni! Tétovázás nélkül az ismeretlenek felé sietett. Az efféle aljas tettek mindig féktelen haragra gerjesztették. A belső udvar néptelen volt, még napközben sem igen használták. Ha most nem szándékosan jött volna ide, hogy élvezze az esti csendet, akkor a gazemberek észrevétlenül kijutottak volna a kertbe, onnan pedig a közeli erdőbe, és könnyen megszökhettek volna. A gaztettet pedig talán csak másnap fedezték volna fel, amikor már túl késő. – Állj! Maradjatok, ahol vagytok, gazfickók! – ordított rájuk dühösen. A férfiak menten megálltak, és elszörnyedten meredtek a lovagra, aki kivont karddal állt elébük, és a penge hegyét rájuk irányította. – Azonnal tegyétek le azt a csomagot, vagy felnyársallak benneteket, csirkefogók! Ralph felbukkanása megrémítette a gonosztevőket. Csak álltak, és ostobán bámultak, mígnem egyikük, aki reggel ott volt a nézők között, felismerte, és felkiáltott: – Ő az a lovag, aki győzött a párviadalban! – ordította félelemtől kitágult szemmel. – Gyere, Petre, tűnjünk el innen! Miért lyukasszák ki a bőrünket miatta?

95

E szavakkal elengedte a magukkal cipelt csomagot és berohant a sötétségbe. A takaró alól kivillant egy ezüstszínű ruha szegélye és egy női cipellő sarka. A másik fickó továbbra is fogta a takaró végét, és láthatóan nem tudta eldönteni, mitévő legyen, noha nyilvánvaló volt, hogy egyedül nem hajthatta végre a tettet. Ő nem látszott olyan gyávának, mint a társa, és habozva nézett Ralphre. – Nem én fundáltam ki a dolgot – mondta végül akadozva. – Nem én ütöttem le őt, hanem Jean. Ő tervelte ki az egészet... vele. Én csak segítettem Jeannak, mert szüksége volt rám, és jó pénzt ajánlott. Engedjen el, uram, és akkor mindent elmondok önnek, amit tudok! – Óvatosan fektesd le a hölgyet a földre! – parancsolta Ralph. – Vedd le a takarót! Gyorsan! Igyekezz, különben megismerkedsz a kardommal! Ralph arca megmerevedett, amikor beigazolódva látta félelmét. Alayne feküdt előtte, csukott szemmel, mozdulatlanul. A csillagok gyenge fényében halálsápadtnak tűnt az arca. – Ha megöltétek őt, az életeddel fizetsz érte! Ralphet olyan féktelen düh fogta el, hogy alig tudott uralkodni magán, szíve szerint ott helyben megölte volna a gazembert. – Nem én ütöttem le! – bizonygatta kétségbeesetten az útonálló. – Jean tette! Azt hiszem, a hölgy még él, uram! – E pillanatban halk nyöszörgés hangzott fel Alayne ajkáról, mintegy igazolva a gonosztevő állítását. – Hagyjon elmenni, uram, és megmondom, ki akarta elrabolni a hölgyet! – Ne is próbáld a bolondját járatni velem! – ripakodott rá a fickóra Ralph. – Egy szikrányi sajnálat sem volt benned e 96

hölgy iránt, amikor megtámadtad! Mondd meg a nevét annak a férfinak, aki lefizetett, és akkor talán megkímélem az életedet! A gonosztevő térdre rogyott, amikor Ralph fenyegetően közelebb lépett hozzá. Nyilvánvalóan felfogta, milyen dühre gerjesztette ezt a hajthatatlan lovagot. Most már valóban féltette az életét. – Bocsánatáért esedezem, uram! Nem akartam bántani őt. De beteg a feleségem, és szükségem van a pénzre, amit Bracey báró ígért a munkánkért. Megesküdött Jeannak, a cimborámnak, hogy a hölgyet nem éri bántódás. Sőt tisztességgel oltárhoz akarja vezetni... – Elég! Ralph kardot tartó kezének mozdulatával jelezte a férfinak, hogy sürgősen tűnjön el. Ledöfhette volna a gazfickót, de sosem ragadtatta magát elhamarkodott bosszútettekre. Annál is inkább, mivel most már tudta, ki eszelte ki ezt az ördögi gonoszságot. És főleg azért, mert e pillanatban Alayne megmozdult. Ralph tisztában volt azzal, hogy nem tudja őrizni a gazfickót, és ugyanakkor ellátni a sérültet. – Állj fel, és fuss, mentsd az életedet, te gazember! Ha még egyszer meglátlak ennek a hölgynek a közelében, megöllek! A férfi felállt, és elfutott, ahogy csak a lába bírta. Egy szempillantás múlva már el is tűnt a sötétben. Ralph várt egy percig, hogy megbizonyosodjék, a támadó társa nem leselkedik-e valahol a közelben, aztán visszadugta a kardját a hüvelybe, és letérdelt Alayne mellé. Gyengéden igyekezett megtenni minden tőle telhetőt, míg Alayne végre kinyitotta a szemét.

97

– Ne nyúljanak hozzám! – mormolta Alayne, és riadtan hőkölt vissza, amikor Ralph föléje hajolt, és két ujjal végigsimított hideg orcáján. – Mi történt? Hol vagyok? – Ne féljen, asszonyom! Jókora ütés érte a fejét, és feltehetően fájdalmai vannak. De azt hiszem, nem súlyos a sérülése. A gazemberek el akarták rabolni önt, és sikerrel is jártak volna, ha nem hallom meg a segélykiáltását. Szerencsére időben érkeztem ahhoz, hogy a nagyobb bajnak elejét vegyem. Alayne felnézett a hangra, és csak most, miután a látása kitisztult, ismerte fel, kit lát maga előtt. Eleinte zavart és ingerült volt, de csakhamar nyugodtabb lett, és hagyta, hogy a férfi felsegítse. Ám amikor ismét talpon volt, szédülés fogta el, és megingott. Ralph magához vonta, és átkarolva tartotta, míg elmúlt a szédülés. Óvatosan végigsimított Alayne fejének hátsó részén, és megkereste azt a helyet, ahol az ütés érte. Ó, milyen szívesen kisírta volna most magát Alayne a férfi erős vállán! Mégis visszafojtotta könnyeit, erőt vett gyengeségén, hiszen hogyan is kereshetett volna vigaszt egy olyan férfinál, akit alig ismer! – Egy kis dudor van a fején – mondta Ralph, és mosolygott, amikor Alayne kérdőn felnézett rá. – Félő, hogy erős fejfájása lesz, de semmi komolyabb baja nem esett. – Köszönettel tartozom önnek – mondta Alayne, és ismét megrándult az arca, mert elsötétült előtte a világ. Magában átkozta a gyengeségét, és ugyanakkor megint úrrá lett rajta a vágy, hogy a férfi melléhez simuljon, és szabad folyást engedjen érzelmeinek. De ezúttal is sikerült visszafojtania a megszégyenítő könnyeket. Tett egy lépést, de újfent

98

megingott, és minden bizonnyal összeesett volna, ha Ralph nem fogja fel karjában. – Alighanem ostobának tart, de kétlem, hogy segítség nélkül tudnék menni. – Egyáltalán nem fog menni, asszonyom – válaszolta Ralph. – Megengedi, hogy vigyem? – Azt hiszem, élnem kell szíves ajánlatával, uram – suttogta Alayne, és lehunyta a szemét. – Olyan furcsán érzem magam... Halkan felsóhajtott, miközben Sir Ralph óvatosan felemelte, a folyosóra vitte, és a toronyszobáikhoz vezető lépcső felé tartott vele. A falba erősített vasgyűrűkben már majdnem kialudtak az inkább csak kormozó, mint világító fáklyák. – A vendégek sokáig nem engedtek el körükből, s amikor végül távozhattam, egyedül indultam a szobámba. Már útközben éreztem, hogy követ valaki, és aztán... – Alayne sóhajtott, és a férfi vállába temette az arcát. Bármennyire is igyekezett elfojtani könnyeit, felzokogott. – Ki tette ezt velem? És miért? Ralph magához szorította a zokogó asszonyt. A hangjából áradó szomorúság és félelem gyengéd vonzalmat ébresztett benne. Gyanította, hogy nem először szenvedett el erőszakos bánásmódot. Tekintete már korábban elárulta, hogy boldogtalan volt. Éppen ez emlékeztette Berenice-re. A két nő semmiben sem hasonlított egymásra, de mindkettőjüknek szenvedés jutott osztályrészül. – Nem vagyok biztos benne – mondta Ralph, miközben felvitte Alayne-t a lépcsőn –, de lehetséges, hogy így próbálják házasságra kényszeríteni önt. 99

– Bracey báróval vagy a fiával! – mondta Alayne, és a rémülettől elakadt a lélegzete. Ralph érezte, hogy reszket, és rettegésében beléje kapaszkodik. Megint fellángolt benne a düh és a harag, hogy a hölgy ennyire veszélyben érzi magát. – Ha ez megtörténne, én... én inkább a halált választanám, mint hogy olyan emberhez menjek nőül, akit nem tudok szeretni vagy csodálni. Megesküdtem, hogy inkább véget vetek az életemnek, mint hogy még egyszer elviseljem azt a megaláztatást. Az asszony hangja olyan fájdalmasan csengett, hogy Ralphnek immár semmi kétsége nem volt: az első férje rosszul bánt Alayne-nel. A haragtól keskeny vonallá szorult össze az ajka, és magában elátkozta azt az őrültet, aki így viselkedett vele. Törte a fejét, miképpen tudná megvigasztalni, de nem talált alkalmas szavakat, melyekkel enyhíthette volna lelki kínjait. Közben felérkeztek a toronyszoba ajtajához, amely szinte azonnal kinyílt előttük, és megjelent Alayne ijedt arcú komornája. – Ó, asszonyom! – kiáltotta a fiatal nő. – Éppen a keresésére akartam indulni, mert féltünk, hogy feltartóztatták! – Úrnődet megtámadták – mondta Ralph a komornának. – Mutasd meg, hol alszik, hogy lefektethessem. De neked mellette kell maradnod, hogy szükség esetén tanúsíthassad, semmi nem történt, ami rossz hírbe hozhatná a hölgyet. – Ó, szegény úrnőm! Micsoda gaztett! – sopánkodott a leány, miközben izgatottan toporgott Ralph körül. – Istennek legyen hála, hogy önt hozzánk vezérelte, mylord! Ralph óvatosan lefektette Alayne-t az ágyra, és rámosolygott. 100

– Most már biztonságban van, asszonyom! – mondta, aztán a komornához fordult. – Senkinek egy árva szót se! – Esküszöm! – Sir Ralph! A hálóinget viselő Marguerite meglepődve lépett ki a spanyolfal mögül. Bár hálóinge vastagabb kelméből készült, nem rejtette el teljesen asszonyos idomait. A hölgy szégyenkezve elpirult, Ralph pedig a tisztesség kedvéért hátat fordított neki. – Elnézést kérek, hölgyem! Nem tudtam, hogy itt van. Marguerite gyorsan belebújt a hálóköntösébe, és immár magabiztosabb hangon mondta: – Megfordulhat, uram! – Odament Alayne-hez, aki csukott szemmel feküdt az ágyon. – Szegény barátnőm! Mi történt vele? – Két gazfickó megleste, és el akarták rabolni – válaszolta Ralph. – Leütötték, de nem komoly a sérülése. Éjszaka azonban előfordulhat, hogy rosszul érzi magát. Talán ajánlatos volna, ha egy komorna az ágya mellett tartózkodna. – Hozz vizet, Bethel! – parancsolta Marguerite a komornának. – Magam maradok Alayne mellett, és hűsítő borogatást teszek a homlokára. Felváltva fogunk mellette ülni. Köszönöm a segítségét, Sir Ralph. Nyugodtan gondjainkra bízhatja a hölgyet. – Merő véletlen volt, hogy éppen ott tartózkodtam – mondta Ralph komoly arccal. Szeme éj fekete volt, ám a gyertyák gyenge fényében mintha ezüstös láng lobbant volna fel a mélyükön. Arcának körvonalait akárha kőből metszették volna ki. A nyugalom álarca alatt szent düh lobogott benne, orrcimpái remegtek. 101

– Kérem, hallgasson a történtekről, míg nem beszéltem a királynéval. Azt hiszem, tudom, ki a felelős ezért a gaztettért, de még nincs bizonyítékom. Reggel kihallgatást kell kérnem a királynétól, és megfontolom, mit lehet tenni Madame Alayne biztonsága érdekében. A lovag halkan és higgadtan beszélt, csupán ajkának megmegránduló szöglete jelezte belső feszültségét és felindultságát. Ezért a gaztettért felelni fog valaki! – Nem tudom, ki képes ily szörnyűséget elkövetni! – mondta Marguerite. – Fogadja köszönetemet segítségéért, Sir Ralph! – Éltem kivívott előjogommal, hogy a hölgy segítségére lehessek – válaszolta a lovag, és meghajolt Marguerite előtt. – Most azonban bocsásson meg, távozom, különben rossz hírét költhetik. Legyen óvatos, és soha ne járjon egyedül, míg a Sátán minden sarjadékát ki nem pusztítjuk ebből a palotából! – Én sohasem járkálok kíséret nélkül a kertben – válaszolta Marguerite. – Tudom, hogy Alayne szeret magányosan sétálni. Én azonban nem szoktam sötétben kinn tartózkodni a vár külső részeiben, mert azt beszélik, hogy éjszaka gonosz lelkek kísértenek ott. – Alayne a palotában tartózkodott, amikor megtámadták. – A palotában? – Marguerite elsápadt. – Hogyan lehetünk ezután bárhol is biztonságban? – Bízzon bennem! – felelte Ralph. – Nem nyugszom addig, amíg el nem kapom azt a szörnyeteget! Most pedig jó éjszakát kívánok! Alayne halkan felsóhajtott, amikor Ralph elhagyta a szobát. Hallotta, amit az ágyánál beszéltek, de túlságosan 102

gyenge volt, hogy megszólaljon. Amikor Marguerite föléje hajolt, kinyitotta a szemét. – Ki kellene mosnom a sebedet. Kibírod? – Ha óvatosan csinálod – mondta Alayne. Egy könnycsepp gördült ki a szeméből. Sir Ralph jelenlétében bátor volt, most azonban elhagyatottnak érezte magát. – Nagyon fáj! – panaszkodott. – Kitisztítom a sebet és hűsítő kötést teszek rá, aztán adok valamit, amitől el tudsz aludni – mondta Marguerite, és rámosolygott barátnőjére. – Milyen remek ember ez a Sir Ralph! Azt hiszem, sokkal tartozol neki! Marguerite-nek hideg futott végig a hátán, amikor arra gondolt, mi történhetett volna a barátnőjével, ha a lovag nem érkezik idejében, hogy megakadályozza az elrablást. – Ha nem mentett volna meg, a saját kezemmel vetek véget az életemnek – suttogta Alayne. – Semmi sem bírhatna rá, hogy nőül menjek Bracey báróhoz vagy akár a fiához! – Gondolod, hogy valamelyik Bracey rejtőzik az eset mögött? – Marguerite keresztet vetett magára. – Ennyire gonoszak volnának? Igaz, ami igaz, nem kedvelem őket, de ilyen arcátlanul elraboltatni téged! Ez meghaladja a fantáziámat. Nem csodálom, hogy félsz tőlük. De arra gondolnod sem szabad, hogy megölöd magad! Az nagy bűn lenne! – Inkább meghalnék, mint hogy olyan férfihoz menjek nőül, akit gyűlölök! – jelentette ki határozottan Alayne. – Talán igazad van – ismerte el Marguerite, mégis megborzongott. – De nekem nem volna hozzá bátorságom. – Miután kellőképpen kitisztította a sebet, megkönnyebbülten

103

felsóhajtott. – Azt hiszem, Sir Ralphnek igaza van, a sérülésed, hála az égnek, nem komoly. Alayne némán bólintott. Megitta a barátnője által készített álomitalt, becsukta a szemét, és tudta, hogy csakis Sir Ralph bátor közbelépése mentette meg. Gondolni sem mert rá, mi történhetett volna vele, ha elrablói valóban a Bracey bárók várába hurcolják. Az árpalé nyugtató hatásának köszönhetően Alayne végre álomba szenderült. Másnap reggel bágyadtnak és gyengének érezte magát. És újra rátört a rémület, amikor arra gondolt, minő borzalmas sorstól menekült meg. Vajon biztonságban érezheti-e magát valaha is? Nem volt szükség rábeszélésre, hogy egyelőre maradjon a szobájában, mert a büszkeségét is súlyos csapás érte. A feje már alig fájt, ezért később mégis kimerészkedett a szobájából, és lement a nagy csarnokba. – Még nem kellett volna elhagynia az ágyat, kedves Alayne-em! – korholta a királyné szelíden. – Tájékoztattak a sérüléséről. Természetesen nem kívánom, hogy máris ellássa kötelességeit. – Nem hagyom, hogy ez az eset ágyhoz kössön, vagy rémült kis cselédként a szobámba száműzzön! Alayne hangja szilárdan csengett, és eltökélten szegezte előre az állát. Senki sem veheti észre rajta, hogy fél! Azzal ugyanis a gonosztevők elérnék céljukat. – És még nem fejeztem ki köszönetemet illő formában Sir Ralphnek a segítségéért. Ezt szeretném pótolni. – Sir Ralph pillanatnyilag nincs itt – válaszolta a királyné. – El kellett intéznie valamit, de feltehetően hamarosan visszatér. 104

Alayne ajka alig észrevehetően megrándult a csalódottságtól. Nem számított rá, hogy az angol elutazik, de nem háborodhatott fel a távozásán. Tény, hogy nagyon sokat tett érte, ámde ezzel még nem kötelezte el magát semmire. Mégis sokért nem adta volna, ha ismét láthatja feltűnni szálas, erőteljes alakját az udvarban. – Akkor remélhetőleg gyorsan visszatér, hogy kifejezhessem neki hálámat – mondta Alayne. – Igen, reménykedjünk mielőbbi visszatérésében – válaszolta a királyné mosolyogva. Már régóta foglalkoztatta az egyik kedvenc udvarhölgyét fenyegető veszély, és egy ideje úgy vélte, megnyugtató megoldást sikerült találnia a problémára. – Mi, nők azonban gyakorta értetlenül állunk szemben a férfiak szeszélyeivel. Egyik nap udvariasak és barátságosak, a következő napon pedig bömbölő ragadozó válik belőlük, s széttépik a szívünket. Ki tudhatná megmondani, hogy Sir Ralph egyáltalán visszatér-e körünkbe? Alayne sem a királyné huncut mosolyát, sem hangjának incselkedő mellékzöngéjét nem vette észre, ezért egyre nehezebb lett a szíve, és nyomasztó érzés lett úrrá rajta. Lehetséges, hogy Sir Ralph örökre elhagyta az udvart? Elképzelni sem tudta, mit érezne, ha soha többé nem látná ezt a derék lovagot... – Nagyon ügyesen és okosan bonyolította le a nyomozást, uram – dicsérte meg a királyné Sir Ralphet, az udvarba való visszatérése után. – Most már tudjuk, hogy valóban Bracey báró tervelte ki a nőrablást, mivel fia a torna után kegyvesztetté vált. Amikor a kísérlet nem sikerült, apa és fia 105

a várukba menekültek. Elküldhetném a lovagjaimat, hogy zárják körül a várat, de ezt időpazarlásnak tartom. Maradjanak csak ott, a falaik mögött, mint patkányok a csapdában! De ha kimerészkednek, elfogjuk őket, és bíróság előtt kell felelniük tetteikért. – Azt hiszem, Braceyék várát nem lehet egykönnyen bevenni, hacsak nem nagy hadsereggel fogjuk ostrom alá. Az ostrom azonban sok ember életébe és egy egész vagyonba kerülne – adott igazat a királynénak Sir Ralph. – Véleményem szerint a gazfickók hosszú ideig tarthatják magukat az erődített falak mögött. De vannak mások is, akik hasonló gaztettet szándékoznak elkövetni. – Mások is tervezik a hölgy elrablását? – kérdezte csodálkozva Eleonóra. – Nem így értettem, felség – mondta Ralph. – Madame Alayne azonban sebezhető, amíg nincs férjnél. A hölgy nemcsak szép, hanem gazdag is, és ez a legtöbb férfi számára nagy kihívást jelent. Nem volna jobb, ha férjhez menne? – Talán arra kér, Sir Ralph, hogy segítsek házasságot létrehozni Madame Alayne és ön között? – A királyné fürkésző pillantást vetett a lovag arcára, de csupán egy mély, függőleges redőt fedezett fel a szemöldökei között. Eleonóra női ösztöne azonban olyasmit is megsúgott, amiről a lovag azt hitte, hogy mindenki számára titok. – Én nem vagyok méltó rá – válaszolta Ralph mereven. – De úgy vélem, Froissart báró nagyra becsüli a hölgyet, és nőül venné, ha engedélyt kapna rá. – Valóban? – Eleonóra felvonta szépen ívelt szemöldökét. – A báró kérte fel önt, hogy tolmácsolja kérését? Elég bátor

106

vitéznek tartom ahhoz, hogy személyesen kérje meg a hölgy kezét. – Nem állt szándékomban Froissart báró helyett beszélni – válaszolta Ralph, és tekintete ezúttal megint elárult valamit igazi érzelmeiből. Csupán egy alig észrevehető felvillanás volt, melyet nem tudott eltitkolni. – Becsületes embernek tartom a bárót, és nem szeretném, ha a hölgyet egy gazemberhez adnák feleségül. A királyné arcáról semmit sem lehetett leolvasni, a szeme azonban elárulta, hogy kedvére van, amit hallott. Ha szerelemről volt szó, ritkán csaltak a megérzései. Ezúttal is biztos volt benne, hogy helyesen ítélte meg a dolgot. Valószínűleg csak egy kicsit kell segítenie, és máris rendben lesz minden. Felemelkedett, és egy kis királynői mosollyal ajándékozta meg a lovagot. – Ám legyen! Meghallgattam, amit mondani kívánt nekem, Sir Ralph. Most pedig én mondom el, amit kigondoltam... – Angliába menjek veled és atyáddal? – Alayne elképedten meredt a barátnőjére. – A királyné engedélyt adott rá anélkül, hogy engem megkérdezett volna? Hogyan lehetséges ez? Megígérte, hogy addig maradhatok itt, ameddig csak akarok! – Azóta, hogy megtámadtak, aggódik miattad, úgy véli, nem vagy biztonságban Poitiers-ban – magyarázta Marguerite. – Sir Ralph felajánlotta, hogy elkísér bennünket. Az ő kíséretével és atyám embereivel együtt elég erősek leszünk, hogy minden támadás ellen megvédhessük magunkat. Néhány hétig Sir Ralphnél maradunk, utána

107

ellátogatunk az angol udvarba meg az unokatestvéreinkhez, és aztán megint hazatérünk. Alayne hirtelenjében nem is tudott mit mondani erre. A szíve majd kiugrott a melléből a váratlan örömtől. Az angol lovag várában lakhatnak! Bizonytalanul nézett barátnőjére, fejében kavarogtak a gondolatok. Mit jelent ez? Vajon megállapodás jött létre Marguerite apja és az angol között? – És aztán... mi lesz velem, ha férjhez mégy? – kérdezte, amikor végre meg tudott szólalni. – Nem gondolom, hogy olyan gyorsan férjhez mennék – mondta Marguerite, és kissé elpirult. – Azt hiszem, atyám reményeket táplál bizonyos irányban, de... szerintem Sir Ralph jobban kedvel téged, mint engem. És az a hír járja, hogy nem szándékozik újra megnősülni. – Valószínűleg azért, mert még mindig a feleségét szereti – mondta Alayne. Eleinte regényesnek találta, hogy az angol lovag hű maradt elhunyt felesége emlékéhez, az utóbbi időben azonban valami különös szomorúság fogta el, ha erre gondolt. – Nagyon magányos lehet... – fűzte hozzá aztán. – Azt mondják, éppenséggel keresi a magányt, keményebben dolgozik, mint az emberei, és olyan visszavonultan él, mint egy szerzetes. – Marguerite felsóhajtott. – Csodálatos lehet, ha ilyen odaadóan szeretnek valakit, nem gondolod? Ha olyan férje van az embernek, aki egy életen át szereti, és hű hozzá... Barátnője ábrándos arckifejezését látva Alayne elmosolyodott. – Azt hiszem, az efféle szerelem csupán a trubadúrok dalaiban létezik... De kétségtelenül kellemes lehet, ha

108

udvarolnak az embernek, elhalmozzák ajándékokkal meg versekkel, és megcsókolja egy hódolója... – Előfordult már, hogy megcsókoltad egy hódolódat? – kérdezte Marguerite, és kíváncsian nézett Alayne-re. – Úgy tűnik, mintha téged nem érdekelnének ezek a dolgok. – Volt egyszer egy fiatal apród, aki atyámat szolgálta, amikor tizenkét éves voltam – ismerte be Alayne, és elnevette magát. – Ő megcsókolt... És bevallom, fölöttébb kellemes érzés volt... – Alayne tekintete hirtelen elborult. – Atyám azonnal elküldte. Egy ideig hiányzott, aztán megismertem a férfitermészet aljasságát, és elfelejtettem a fiatal fiút. – Alayne megborzongott, és egy pillanatra lehunyta a szemét. – Téged nagy sérelem ért – mondta Marguerite együtt érzően. – De nem hiszem, hogy minden férfi olyan, mint a férjed volt. Sir Ralph igazi lovag és nemes gondolkodású férfi, és Froissart bárót is derék, becsületes embernek tartom. – Ebben egyetértünk. Szerintem is mindketten jó emberek a maguk módján – ismerte el Alayne. Elfordult, hogy barátnője ne vegye észre zaklatottságát. Valami még mindig riadtan tiltakozott benne, ha felvetődött a gondolat, hogy újra férjhez menjen. Szívének egy csücske azonban mind erősebben vonzódott az angol lovaghoz – s úgy, ahogyan azt mindmáig egyszerűen lehetetlennek tartotta volna. Már öt napja nem látta őt. Sir Ralph egy szolga által érdeklődött a hogyléte felől. És mielőbbi jobbulást kívánva küldött egy csokrocskát is. Megtudta, hogy a lovag csak ma korán reggel érkezett vissza. És most Angliába fogja kísérni Marguerite-et meg őt. A várában fognak lakni. Alayne nem tudta, mit gondoljon erről az egészről. De engedelmeskednie

109

kellett, ha az volt a királyné parancsa, hogy védence egy időre elhagyja Poitiers-t. Ha Marguerite és az apja Angliába utaznak, neki is velük kell tartania. Nem marad más választása, még akkor sem, ha fél a jövőtől. Vajon mi vár rá annak a férfinak a kastélyában, akit alig ismer? Egy csalhatatlan megérzés azt sugallta: ezt a lovagot szemelte ki a sors arra, hogy megváltoztassa az életét. Alayne és Marguerite hátasaikon, női nyeregben lovagoltak, mert jobban szerették maguk irányítani az állatokat, mintsem tétlenül ülni egy szolga mögött. Mindketten kitűnően lovagoltak. Az utazás fárasztónak, de elviselhetőnek bizonyult, habár az átkelés a Csatornán egyáltalán nem volt kellemesnek nevezhető. – Már azt hittem, mindnyájan meghalunk – ismerte be Marguerite, amikor megérkeztek Doverba. – Nem tudom, hajlandó leszek-e még egyszer hajóra szállni! Alayne együtt érzően mosolygott barátnőjére. Marguerite jobban szenvedett a hajó mozgásától, mint ő. Ha csak tehette, Alayne a fedélzeten tartózkodott, és élvezte a friss tengeri levegőt. – Most, hogy már szárazföld van a talpunk alatt, meglátod, mindjárt jobban fogod érezni magadat! – biztatta a leányt. – És ki tudja, talán vissza sem kell térned Franciaországba... – Lehetséges – mormolta Marguerite, arca azonban kételyekről tanúskodott. Alayne Ralph tiszteletet parancsoló alakját kereste a fedélzeten. Eltekintve attól a néhány alkalomtól, amikor futólag találkoztak a fedélzeten, az utazás egész ideje alatt alig látta. Mindig túlságosan elfoglalt volt; beszélt az 110

embereivel, hol a csapat élén haladt, hol a végén, mintha támadástól tartana. Ha véletlenül találkoztak – rendszerint egy út menti fogadóban vagy kocsmában, ahol megálltak, hogy harapjanak valamit vagy pihenjenek –, mindig udvarias volt hozzá, de szófukar és tartózkodó. Alayne-nek az volt az érzése, hogy szándékosan ilyen távolságtartó vele szemben. Ezt bántónak találta. Nem sikerült rájönnie, mi kedvetlenítette el a lovagot, ezért megkérdezte Marguerite-et, feltűnt-e neki valami különös az angol lovag viselkedésében. – Azt hiszem, nagyon elfoglalt. Fontos leveleket bízott rá a királyné – mondta a barátnője. – Tudom, hogy egy időre el fog hagyni bennünket. Néhány embere majd elkísér bennünket a várához, ő azonban felkeresi a királyt a londoni White Towerban. Mi a várban várjuk be visszatérését, aztán néhány hét múlva mindannyian az udvarba megyünk, hogy megünnepeljük uralkodónk születésnapját. Alayne bólintott. Tudomásul vette a magyarázatot, ám az egyáltalán nem nyugtatta meg. Sir Ralph oly segítőkész és megértő volt, amikor megmentette. Vajon miért húzódott vissza megint? Sejtette, hogy még valami más is rejtőzik e furcsa tartózkodás mögött, ám az okát sehogy sem tudta megfejteni. Mielőtt a királyhoz indult volna, Sir Ralph elbúcsúzott a hölgyektől. – Előreküldtem egy szolgát, hogy a tiszttartóm idejében értesüljön az önök érkezéséről – mondta mosolyogva. – Kérem, érezzék magukat otthon a váramban! Igyekszem visszatérni, amilyen gyorsan csak lehet, és remélem, hogy távollétem idején semmiben sem fognak hiányt szenvedni!

111

– Ön igazán nagyon szívélyes, uram! – mondta Marguerite. – Biztonságos utazást kívánunk önnek! Alayne mosolygott, de nem szólt semmit, és követte barátnőjét. Sir Ralph azonban megragadta a karját. Ujjai az asszony finom bőrébe mélyedtek. Alayne testén enyhe borzongás futott végig, amikor felpillantott a férfira, és látta, hogy a szürke szempár komolyan, sőt szigorúan néz rá, mintha csak át akarta volna szúrni tekintetével. Ennek a férfinak olyan kisugárzása volt, lényéből annyi erő és eltökéltség áradt, hogy előzékeny modora ellenére olykor félelmet ébresztett Alayne-ben. – Egy szóra, asszonyom, engedelmével – mondta határozott hangon. Haragszik talán? Alayne félénken nézett fel rá. Haragosnak látszott. Vagy csak valami összetűzés váltott ki belőle heves érzelmeket? – Beszélni óhajt velem, uram? – Igen. A férfi habozott, és az imént még hideg tekintetű szemében meleg, ezüstös fény jelent meg. Alayne visszafojtotta a lélegzetét, megszeppenve és mégis megbűvölten a lovag férfias kisugárzásától és erejétől. Ralph kivett valamit egy kis bőrzacskóból, amely a derekát átfogó keskeny övön függött. – Ezt a királyné bízta rám, asszonyom. Arra kért, hogy adjam át önnek, mihelyt Angliába érünk. Alayne meglepődött. Most úgy tűnt, mintha a férfi máskülönben meleg hangjába valami feszültség lopózott volna. Átvette tőle az összehajtott pergamenlapot, s amikor ujjai véletlenül érintették a férfi kezét, forróság árasztotta el a belsejét. Mi lehet az oka, hogy ez az ember olyan érzéseket 112

ébreszt benne, amilyeneket eddig még soha senki? Rögtön fel akarta törni a levél pecsétjét, a lovag azonban megakadályozta. – Ne! Kérem, csak akkor pillantson bele, ha egyedül lesz. A levélben foglaltakat alaposan meg kell fontolnia. – Ezek szerint ön tudja, mi áll a levélben? Alayne elképedten nézett a férfira. Miféle titok lappang emögött? Miért árulta el a királyné Sir Ralphnek, mit írt neki a levelében? – A királyné beavatott a gondolataiba. De szeretném, ha tudná, hogy ön szabadon dönthet. – Megrémít, uram. Alayne levelet tartó keze enyhén remegett. Sir Ralph tekintete és tartása komornak tűnt, és az asszony megint csak azt hitte, hogy a férfi bosszús, noha abban már nem volt biztos, hogy haragja őellene irányul-e. Talán Eleonóra királynéra neheztel? – Nem kell félnie tőlem, asszonyom. Nincs hőbb kívánságom, mint megvédeni önt minden kellemetlenségtől – mondta a férfi, és kissé meghajolt. Alayne érezte, hogy a lovag tartózkodó viselkedése összefüggésben van a titokzatos levél tartalmával. – Bocsásson meg, de egy megbízást kell teljesítenem, és nem időzhetek tovább. Utazzon tovább a barátaival, és ne aggódjon! Ígérem, hogy akarata ellenére senki sem kényszeríti döntésre önt. Gondolkodjék el nyugodtan a királyné javaslatán! Mintegy tíz nap múlva visszatérek, akkor majd beszélünk a dologról. Alayne mozdulatlanul bámult a daliás lovag után, aki nagy léptekkel távolodott tőle. A magas, erőteljes férfi rideg külseje alatt igazi szívjóság rejtőzött. Egyszer-kétszer már 113

neki is alkalma volt megpillantani Sir Ralph e rejtett, szeretetre méltó oldalát. Ezért biztos volt benne, hogy a lovag nyájas azokhoz, akiknek a sorsát a szívén viseli. Olyan érzéseket ébresztett benne, amelyeket mindmáig elképzelhetetlennek tartott, s amelyek most megzavarták és felzaklatták. Félt tőlük, és ugyanakkor örült nekik. A vér hevesen lüktetett az ereiben, amikor látta nyeregbe szállni Sir Ralphet. Milyen különös ember, gondolta, csupa ellentmondás! Mindazonáltal Berenice-nek szerencséje volt, hogy megismerhette egy ilyen férfi szerelmét. De mit jelenthet ez a titkolózás a királyné levelével? Biztosan nem azt, ami e pillanatban átvillant az agyán. Még akkor is reszketett egy kicsit, amikor barátaihoz csatlakozott, akik már türelmetlenül vártak rá. Nem, biztosan téved! Sir Ralph biztosan nem arra célozott... A királyné levele szinte égette a kezét a kis erszény puha bőrén át. Alig várta, hogy elolvashassa. És valahogy mégis félt megismerni a tartalmát. Az utazás Banewulfba mintegy két óra hosszat tartó kellemes lovaglás volt, s a lovascsapat termékeny, üde zöld tájon haladt keresztül. Aztán egy ideig a part menti úton lovagoltak, melyet egyfelől a szelíden lankás táj, másfelől a tenger fogott közre. Alayne örült, hogy a Banewulfok lakhelye nemcsak egy büszke erődítményből állt, hanem a belső várkerületben magasodó, négy toronnyal ékesített, tetszetős lakóépületből is. Noha a várat vastag falak és vizesárok vette körül, kapuját pedig felvonóhíd és csapórostély is védte, az erődítmény előtti réten és a külső várkerületben élénk tevékenység folyt. 114

Közvetlenül a magaslaton álló régi vár alatt egy falu húzódott meg a völgy mélyén, viskóinak falát rőzséból fonták, és vályoggal tapasztották be. Nyugat felé kiterjedt erdőségek szegélyezték a tájat, kelet felé pedig nyílt, lankás dombvidék húzódott egészen a parti sziklákig. Banewulf szerencsés helyen, védetten feküdt, úgyhogy Alayne még ezen az őszi napon is érezhette a nap melegét. Természetesen nem volt olyan meleg, mint szeretett Franciaországában, de olyan hideg sem, amilyenre számított. A lópaták robaja megremegtette a felvonóhidat, és visszaverődött a kaputorony faláról, melynek vasból kovácsolt csapórácsát támadás esetén gyorsan le lehetett engedni. A macskakővel burkolt belső udvaron már összegyűlt a háznép, hogy üdvözölje az érkezőket és segédkezzen a leszállásnál. Egy fehér hajú férfi lépett elő, és tiszteletteljesen üdvözölte Marguerite apját, majd Valois báró bemutatta a hölgyeket az öregembernek. – A leányom, Lady Marguerite, és Lady Alayne, Humbolt báró özvegye. – Legyenek üdvözölve, tisztelt hölgyek! Én John Grey vagyok, Sir Ralph de Banewulf háznagya. Uram megbízását teljesítem, amikor arra kérem önöket, hogy érezzék otthon magukat Banewulfban. Helyezzék kényelembe magukat, s ha valamire szükségük van, csak szóljanak! A hölgyek köszönetet mondtak, és a háznagy odaintett egy mosolygós, rózsás képű fiatal nőt, aki alig lehetett idősebb Alayne-nél, és aki Morna Grey néven, a tiszttartó leányaként mutatkozott be. Elmondta, hogy az ő kötelessége lesz gondoskodni a vendégekről, és mindenkor örömmel áll szolgálatukra. 115

– Röviddel ezelőtt még uram kisfiát gondoztam – mesélte Morna, amikor a vendégeket bevezette a palotába, s a nagy csarnokon át a következő szintre vezető széles lépcsőhöz kísérte. A mintegy száz évvel régebbi öregtoronyhoz hasonlóan, a főépületet is kőből emelték, ám már az újabb építészeti ízlés szerint, és az emelet ablakait fatáblákkal látták el. Következésképpen a palotának már nem voltak lőrései, mint a tornyoknak. – De most már Sir Ralph unokafivére neveli a kis Stefant, az otthonától távol. Ezért nem sok tennivalóm van, és örülök, hogy ismét hölgyek hangját hallom a házban. Űrnőm halála óta ugyanis csak szolgálók voltak itt. És Morna asszony jó keresztényhez illően, keresztet vetett. Alayne hallgatta az asszony elbeszélését, és udvariasan mosolygott, miközben érdeklődéssel szemlélte az új környezetet. A falakon vastag faliszőnyegek és kárpitok függtek, melyek melegséget és színt kölcsönöztek a lakóhelyiségeknek. A felső szint tölgyfa ládákkal és falipolcokkal volt berendezve. Alayne meglepődött, hogy a rendelkezésére bocsátott szobában számos olyan dolgot látott, amelyek kétségtelenül egy választékos ízlésű hölgy igényeinek kielégítését szolgálták: finom mívű asztalt, szépen kidolgozott ágyat, faragott ládákat és egy pompásan hímzett brokátterítővel letakart asztalkát, melyen ezüstből meg aranyból való dísztárgyak és csecsebecsék álltak. A kandalló közelében fából készült hímzőráma állt, mellette dús faragványokkal ékesített pulpitus, rajta kinyitva díszes biblia. Alayne szinte áhítattal érintette meg a remekművet – egy ilyen könyvön évekig dolgoztak a szerzetesek. Egyáltalán 116

nem számított rá, hogy ilyen értékes holmik valóságos kincstárára talál itt. Az egész szoba meghitt hangulatot árasztott, szívesen tartózkodott benne az ember. Több szék és egy magas, egyenes támlájú fapad is tartozott a berendezéshez, rajtuk puha párnák tették kényelmesebbé az ülést, és színes kelméjükkel hozzájárultak a helyiség otthonos és nyugalmas légköréhez. – Ritkán láttam ilyen pompás berendezést – jegyezte meg Alayne Mornához fordulva. Atyjának egész házában nem volt annyi bútor, mint ebben az egy szobában. – Biztos benne, hogy az én számomra jelölték ki ezt a szobát? – Uram utasításait követtem, mylady. Itt csupán két olyan helyiség van, amelyet nőknek rendeztek be. Lady Marguerite kapta azt a szobát, amelyben egykor Sir Ralph felesége lakott, ez pedig az édesanyjáé volt. Roxannának hívták, és szeretetre méltó hölgy volt. Férje és fia nagy tiszteletben részesítették. – Köszönöm – felelte Alayne, és mélyen meghatotta az iránta tanúsított figyelem; ilyesmihez nem volt hozzászokva. Könny szökött a szemébe, de gyorsan elpillogta. – Azt hittem, ez az úrnő szobája. – Valamely megmagyarázhatatlan okból megnyugtatónak érezte, hogy e szobát Sir Ralph anyja, és nem a felesége lakta. – Egy szolgáló majd hoz önnek meleg vizet, hogy felfrissíthesse magát a hosszú utazás után – folytatta Morna. – Óhajtja Lady Marguerite-tel együtt elkölteni a vacsorát az ő szobájában? Az tágasabb, mint ez. – Igen, köszönöm – mondta Alayne, és bólintott. – Mindketten kimerültünk, és szeretnénk kipihenni magunkat. Morna Grey megértően mosolygott. 117

– Uram a lelkünkre kötötte, hogy jól gondoskodjunk önről, mylady. Kérem, ne habozzék hozzám fordulni, ha netán valamiben hiányt szenvedne. – Biztos vagyok benne, hogy jól fogjuk érezni magunkat itt. Alayne megvárta, míg a szolgák behordják az egész málhát, ám amikor a komornái hozzá akartak fogni a ládák kicsomagolásához, mindkettőt elküldte. – Louise, Bethel, bizonyára ti is fáradtak vagytok! Pihenjetek egy kicsit! Majd később jöjjetek vissza! Miután a komornák elhagyták a szobát, Alayne levetette nehéz útiköpenyét, és letette fátylát. Dús, fényes haja lágyan hullott keskeny vállára. Fáradtan felsóhajtott, és az asztalhoz lépett, melynek lapját gazdagon hímzett terítő díszítette. Vajon Sir Ralph anyja készítette ezt a kézimunkát? Ha igen, akkor valóban mestere volt a tűnek és a selyemfonálnak! Alayne éppoly szépnek tartotta e hímzést, mint a bayeux-i falikárpitot, melyen egykor nők sokasága dolgozott, hogy megörökítse a hastingsi csatát. Az asztalon fedeles ezüstedénykék álltak, valószínűleg illatszereket és kenőcsöket tartottak bennük. Mellettük fésű és ezüstből való tükör feküdt. Egy apró aranyfiola még őrzött néhány cseppnyit a kellemes illatot árasztó parfümből. Az ezüsttükör simára csiszolt felülete kékesre színeződött az idők folyamán, s amikor Alayne belenézett, csupán elmosódottan adta vissza arcvonásait. Felvette a drágakövekkel ékesített ezüstfésűt, és végighúzta a haján. Majd mély sóhajjal ismét letette. Tudta, hogy csupán elodázza a rettegett pillanatot. Végül leült a padra, elővette Eleonóra királyné levelét, és olvasni kezdte. 118

Égő arccal futotta át a sorokat. Örült, hogy megtanult olvasni, és nem kellett igénybe vennie egy íródeák segítségét. A levél teljesen magánjellegű volt. Megtudta belőle, hogy a királyné házasságot tervezett számára. Azt hiszem, Sir Ralphnek igaza van, amikor azt mondja, hogy ön sebezhető, kedves Alayne. Egy egyedülálló nő ki van szolgáltatva a csupán saját hasznukat néző aljas férfiaknak. Az ön vagyonára sokan áhítoznak. Tudom, fél a házasságtól, és ezért rábírtam Sir Ralphet, hogy biztosítson védelmet az ön számára. Sir Ralph nem óhajt újra megházasodni, ám kész felajánlani önnek a nevét. Az ön iránt táplált baráti érzelmeim arra indítanak, hogy megkérjem, fontolja meg őlordsága ajánlatát. Alayne hitetlenkedve bámult a cikornyás aláírásra. Hogyan írhatott a királyné ilyen levelet?! És miért nem szóltak neki erről semmit mostanáig? Elfogta a düh, úgy érezte, csapdába csalták, és éppen az az asszony árulta el, akiben a legjobban megbízott. Ha a levél nem a királyné saját pecsétjével lett volna lezárva, akkor hamisítványnak tartja. Vagy akár valamiféle rosszindulatú cselszövényt is feltételezhetett volna. Még most sem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy az imént olvasott sorok nem Aquitániai Eleonórától származnak. Biztosan rosszul értelmezte a levél tartalmát. Mindazonáltal tudta, hogy nem csalásnak esett áldozatul. A dolog nagyon is érthető. A királyné beleegyezését adta ehhez a házassághoz. Eleonóra, az ő védelmezője, akire számított, visszaélt a bizalmával. A királynénak nem volt joga egy ilyen fontos ügyben udvarhölgye beleegyezése nélkül dönteni. Nem lehet, nem szabad, hogy ez a házasság megvalósuljon! 119

Ó, hogyan tehetett ilyet az az asszony, akit ő annyira tisztelt, és akit hű barátnőjének tekintett? Minő kegyetlen árulás! Vajon ez a szerelmi törvényszék ítélete? Alayne úgy járkált fel-alá a szobában, mint valami nyughatatlan, ketrecbe zárt állat. Lehetetlen, hogy ez megtörténjék vele! Sir Ralph biztosan nem egyezett bele ebbe a gyalázatos javaslatba! Miért is tette volna? Hiszen nem szereti őt. Az angol lovag tiszteletben tartja elhunyt felesége emlékét. És utazás közben is mindvégig nagyon tartózkodó volt. Nem viselkedett elutasítóan, de nem is úgy, mint egy udvarló. Poitiers-ban sokan csapták Alayne-nek a szelet, ezért mosolygó arcokhoz és szép szavakhoz szokott, nem pedig komor ábrázatokhoz és szigorú pillantásokhoz. De miért akarná a királyné, hogy ő hozzámenjen Sir Ralphhez? Ez az ember idegen a számára – noha a halálnál is rosszabb sorstól mentette meg. Egy pillanatig ismét érezni vélte a meleget, amely átjárta a testét, amikor a férfi a karjában tartotta. És ez az emlék mélyen felkavarta. Kedvelte a lovagot, de nem akarta, hogy a férje legyen! Alayne felemelte a tekintetét; a büszkesége segítségére sietett. Nem egyezik bele, hogy hozzámenjen ehhez a férfihoz! Eleonóra királyné levele csupán tanács, és nem parancs. A látogatás végén majd visszatér Poitiers-ba, és... És valóban, mi lesz azután? Mi lesz vele élete hátralevő részében? Nem vágyik arra, hogy férjhez menjen, de kolostorba sem óhajt menni, ahogy a nők többsége teszi, akik nem akarnak másodszor is házasságot kötni. Milyen út marad még nyitva számára?

120

Semmiféle megoldást nem látott. Gondolatai túlságosan is zavarosak voltak, hogysem gondolkozni tudott volna a jövője felől. A szíve mélyén tudta, hogy valójában már nem is érzi jól magát az udvarban, unja az ott folyó felszínes életet – de hát hová menjen? Haza semmiképpen sem, mert az apja bezárná, és olyan házasságba kényszerítené, amely csak neki jelentene előnyt, Alaynenek nem. Mitévő legyen? Úgy látszik, nincs más kiút, kolostorba kell vonulnia. Csakhogy ő nem akarja élete hátralevő részét a világtól elzártan, egy kolostor falai mögött eltölteni! Már maga sem tudta, voltaképpen mit akar. Szomorúság fogta el, amikor rájött, milyen zaklatott és tanácstalan. – Alayne... Marguerite hangja rezzentette fel gondolataiból. Az ajtóhoz ment, hogy bebocsássa barátnőjét, de előbb még sietve visszadugta a levelet a kis bőrerszénybe, és mosolyt erőltetett az arcára. – Valami baj van? – érdeklődött Marguerite, miközben belépett a szobába. Rögtön észrevette, hogy Alayne viselkedése megváltozott. – Nem tetszik a szobád? Valamicskével kisebb, mint az enyém, de innen pompás kilátás nyílik a kertre. Az én szobámból az erdőre látni, ami a tágasság ellenére kicsit sötétebbé teszi a helyiséget. Azt hiszem, az előbb farkasüvöltést hallottam. De persze itt a várban biztonságban vagyunk. – Szó sincs róla, miért ne felelne meg? – mondta Alayne, aki időközben visszanyerte önuralmát. Sikerült meggyőznie magát, hogy idegessége teljesen indokolatlan. Sir Ralph nem fogja kényszeríteni, hogy a felesége legyen. Ő igazi lovag, bátor és becsületes. Azonkívül 121

a szavát adta neki. Így nem marad más hátra, mint bízni benne. – Semmiben sem szenvedek hiányt. De a kilátásban még nem is gyönyörködtem! Ezzel Marguerite mellé lépett a kis ablakhoz, és kinézett. A nap már rég lement. A felkelő hold gyenge fényében a virágágyások és bokrok között kirajzolódtak egy kerti út körvonalai. Jó időben bizonyára nagyon kellemes lehet ott sétálni, gondolta Alayne, majd hangosan ezt mondta: – Szép lehet a kert! És azt hiszem, gyakran kilovagolhatunk majd a környező dombokra. – Nem gondoltam volna, hogy Sir Ralph lakhelye ilyen pompásan be van rendezve – jegyezte meg Marguerite. – Ez a vár valóban barátságos benyomást kelt – mondta Alayne. – Atyám házában sohasem volt ennyi falikárpit, a férjem pedig mindig elítélően nyilatkozott az efféle cifraságokról. – A faliszőnyegek egyenesen gyönyörűek, különösen ebben a szobában! – áradozott Marguerite. – Annyi melegséget kölcsönöznek a helyiségeknek! Azt hiszem, a legtöbb nő minden évszakban szívesen lakna ebben a házban. Itt biztosan melegebb van, mint a poitiers-i palotában! – Biztosan – bólogatott Alayne –, de el tudom képzelni, hogy tél derekán viszont sokkal hidegebb lehet ez a vidék. – Lehet, hogy igazad van, mégis... Egy szolgálólány kopogtatott az ajtón, és jelentette, hogy a vacsorát feltálalták Marguerite szobájában. – Jöjj, Alayne, szeretném megmutatni neked a szobámat! – kiáltotta vidáman Marguerite. – Morna mondta, hogy egykor Sir Ralph felesége lakott benne. 122

Alayne követte barátnőjét a galérián, ahonnan le lehetett nézni a nagy csarnokba. Fölöttük emelkedett a boltozatos mennyezet, melyet nagy tölgyfa gerendák tartottak. A magas falakat szabályos távolságban elhelyezett lobogók és pajzsok ékesítették. Köztük függtek a Banewulfok és a beházasodott családok címerpajzsai is. A csarnokban sötét volt. Napközben is csak gyenge fény hatolt be a keskeny nyílásokon, melyek az alsó helyiségekben ablakként szolgáltak. A koromlepte óntartókban égő faggyúgyertyák azonban meleg fényt vetettek a galériára. Míg a régebbi várakban általában csak egy helyiség állt a férfiak rendelkezésére, közvetlenül a csarnok fölött, Banewulfot úgy alakították ki, hogy a galéria fölötti kisebb helyiségek összeköttetésben álltak egymással. Ez sokkal költségesebb volt, de otthonosabb benyomást keltett. A lakóépület és az egész berendezés arra engedett következtetni, hogy a Banewulfok nemcsak gazdagok, hanem bőkezűek is voltak. Marguerite szobája, mely az épület másik oldalán helyezkedett el, hasonló kényelemmel volt berendezve, mint Alayne-é. A kandalló előtti asztalt két pompásan faragott támlás szék fogta közre. Sir Ralph és a felesége nyilvánvalóan gyakran étkeztek együtt ebben a szobában, mert az efféle bútordarabok drágák voltak, és többnyire csak királyi lakosztályok díszéül szolgáltak. Alayne eddig mindig csak zsámolyokon vagy kemény padokon ült, és furcsának, ám fölöttébb kényelmesnek találta a támlás széket. A színpompás, hímzett faliszőnyegek otthonossá tették a helyiséget, mely valóban sötétebbnek tűnt, mint a másik, és különös hatást tett Alayne-re. Badarság, gondolta, de mégsem 123

tudott megszabadulni attól a nyomasztó érzéstől, amely hirtelen elfogta. Mintha valami meghatározhatatlan szomorúság lappangana itt, mely mindent átjárt, még a falikárpitok kelméjét is. Alayne megborzongott. Pedig nincs is hideg, gondolta, és Marguerite-re pillantott, aki láthatóan semmit sem vett észre mindebből. Alayne ezért nem osztotta meg vele nyomasztó gondolatait. Bizonyára a hely hangulata hatott a fantáziájára, de élénken el tudta képzelni, hogy Lady Berenice árnyéka még mindig itt lebeg e szobában. Ostobaság, mondta magának, és igyekezett mihamarább megszabadulni a borongós hangulattól, immár a vacsorára fordítva figyelmét. – Az egyik ládában megkezdett faliszőnyeget találtam – mondta Marguerite, miután befejezték az étkezést. Odament az egyik tölgyfa ládához, felemelte a tetejét, és elővett egy összehajtogatott selyemkelmét. – Nézd csak, Alayne, hát nem pompás? Alayne megszemlélte a kelmét, és megcsodálta a finom kézimunkát. Valaki színes fonállal, apró öltésekkel madarak és virágok körvonalait hímezte elő a sűrű selyemszövetre. S bár csak a majdani kárpit egyik sarka készült el, így is látni lehetett, milyen szépséges lenne a falikép végső formájában. – Hát nem szégyen ilyen darabot befejezetlenül hagyni? – kérdezte Marguerite. – Gyönyörű faliszőnyeg lenne belőle, ha folytatnák. – Igazad van – bólintott Alayne. Aki a mintát kigondolta, bizonyára szerette az életet és a természetet, és gondosan hozzá is látott a terv megvalósításához. – Nem hálálhatnánk meg azzal Sir Ralph vendégszeretetét, hogy együtt dolgozunk rajta? 124

– Nem tudnánk befejezni olyan rövid idő alatt, amíg itt vagyunk – mondta Marguerite –, de legalább megpróbálhatnánk. És a folytatást talán rábízhatnánk Mornára, ha megint elhagyjuk Banewulfot. – Helyes, holnap mindjárt fogjunk is hozzá! – javasolta Alayne lelkesen, bár saját magának sem tudta volna megmagyarázni, miért bűvölte el úgy a faliszőnyeg. – Ma este túl fáradt vagyok. Bocsáss meg, de szeretnék lefeküdni. – Megértem – felelte mosolyogva Marguerite. – De furcsa lesz most egyedül aludni, nem? Már hónapok óta együtt vagyunk, azóta, hogy az udvarba jöttél. – Igen. De előbb-utóbb amúgy is el kell válnunk, ha férjhez mégy. – Igen... – Marguerite elpirult. – Ha férjhez megyek... Vagy ha te kötsz új házasságot. – Én nem megyek férjhez. – Talán egyszer mégis megváltoztatod a véleményedet. – Nem hiszem – jelentette ki Alayne. – De nem beszélhetnénk valami másról? – Nem akartalak megbántani – védekezett Marguerite –, de bizonyára nem akarsz örökké Poitiers-ban maradni... – Valóban nem... – Alayne ásított. – Ne haragudj, elálmosodtam. Azt hiszem, ideje visszavonulnom. – Igazad van, én is fáradt vagyok. Elnézésedet kérem, ha netán felbosszantottalak! – Erről szó sincs! Alayne elköszönt barátnőjétől, és visszament a szobájába. Számára is különös volt, hogy nem Marguerite-tel osztja meg a szobát. A poitiers-i palotában helyszűke miatt mindig két udvarhölgy aludt egy szobában. Itt bőven volt hely, hölgyek 125

viszont kevesen. Igaza volt Marguerite-nek, amikor azt mondta, hogy minden nő jól érezné magát Banewulfban. Miután a komorna segített neki a vetkőzésnél, Alayne hosszan, elgondolkozva kefélte a haját. Időközben minden személyes holmiját felhozták a szobájába, már semmit sem nélkülözött. Elégedetten nézett körül, mert úgy érezte, hogy a helyiség szívesen fogadja falai közé. A másik szobától eltérően, itt meleg és barátságos volt a légkör. Alayne arra gondolt, hogy Sir Ralph édesanyja bizonyára jól érezte magát e falak között. A palota talán egykor nászajándék volt, és évekkel később átépítették, kényelmesebbé tették, amikor Sir Ralph hazahozta ifjú hitvesét. Alayne gondolatai egy darabig megint Lady Berenice-nél időztek. Vajon mi lehet az oka, hogy a nagyobbik helyiség olyan különös, megmagyarázhatatlan szomorúságot áraszt? Hiszen Berenice-nek nagyon boldognak kellett lennie, ha ennyi szeretet jutott osztályrészül neki! Nyomasztó légkör?! Ezt bizonyára csak ő érzi így, a túlságosan is élénk fantáziájával. Berenice-t szerették és féltették. Egy röpke pillanatra eszébe jutottak menyegzőjének és az azt követő időszaknak az emlékei. Megborzongott, amikor arra gondolt, milyen nyersen bánt vele a férje, hogy gyűlölte őt, aki ápolta betegségében. Tehetetlenül, deréktól lefelé bénultan feküdt az ágyban, ám ez nem tartotta vissza attól, hogy belécsípjen vagy megüsse, amikor csak tehette. Alayne a végén már egyszerre iszonyodott és rettegett tőle. Még egyszer nem lenne képes ilyen megaláztatást elviselni! Nem, soha többé! Ha egy nő férjhez megy, akkor a házasságkötése pillanatától a férje tulajdonává válik úgy, mint az állatai és a birtoka, az udvarháza. Hát nem jobb akkor 126

egyedül maradni, és megőrizni azt a szabadságot, amelyet most élvez? Ugyanakkor érezte, hogy lényének egy része érthetetlen módon vonzódik az angol lovaghoz. Voltak pillanatok, amikor jelenléte megörvendeztette a szívét. Valamely okból azt hitte, hogy Sir Ralph egészen másképp bánna egy hölggyel, mint az a goromba fickó, aki egykor az ő férje volt. Megint elővette a királyné levelét, figyelmesen elolvasta, és töprengve ráncolta össze a homlokát, amikor ahhoz a részhez ért, amelyben a királyné tudtára adta: rávette Sir Ralphet, hogy ajánlja fel neki a nevét. Ezt csakis úgy lehet értelmezni, hogy ő nem jelent semmit a férfinak. Tehát csupán azért venné nőül, mert a királyné megparancsolta neki. Alayne sértve érezte magát a büszkeségében. Sohasem menne hozzá olyan férfihoz, akit nem szeret. Ha valamikor rászánja magát, hogy újra férjhez megy, akkor olyan férfinak nyújtja a kezét, akit ő maga választ. A királyné aggódik érte a nőrablási kísérlet miatt, de biztosan nem kényszerítené bele egy házasságba – vagy talán mégis? Nagyot sóhajtott, bebújt a takaró alá, és elfújta a gyertyát. Meg kell próbálnia elaludni, és kiűzni ezeket a nyugtalanító gondolatokat az agyából. Sir Ralph néhány napig még úton lesz. Mire visszatér, remélhetőleg sikerül valami megoldást találnia.

127

A következő napokban Alayne és Marguerite a Lady Berenice szobájában talált megkezdett falikárpiton dolgozott. Egyesült erővel sikerült két sarkat befejezni. A hímzés kellemes időtöltésnek bizonyult. A hölgyek kedvüket lelték a színek kiválasztásában és összehangolásában, és arra törekedtek, hogy a falikárpit egységes egészet alkosson. – Nem hiszem, hogy az egész munkával elkészülünk – mondta Alayne sajnálkozva, miközben feszesre húzta a hímzőfonalat, és az övláncáról lefüggő kis késsel elvágta. – Sir Ralph azt mondta, hogy tíz napon belül visszatér. Holnap lesz tizenegy napja, hogy elment. Biztosan nemsokára megérkezik. És akkor már hamarosan útnak indulunk az udvarba. – Igen... – sóhajtott Marguerite. – Én olyan jól érzem magam itt, hogy egyáltalán nincs kedvem elmenni. – Megborzongott, és a kandallóban lobogó tűzre nézett. – Az éjszakák egyre hűvösebbek. Ha a londoni udvar is olyan hideg, mint a poitiers-i, akkor vissza fogunk kívánkozni Banewulfba. – Osztom a véleményedet – mondta Alayne. Felállt, és az ablakhoz ment, melynek fatáblái még nem voltak becsukva éjszakára. A hold sápadt fénye bevilágította a tájat. Alayne elgondolkodva jártatta végig tekintetét a környéken. Hirtelen egy kis lovascsapatot pillantott meg, mely egyenesen a vár felé tartott. Enyhe bizsergést érzett a nyakszirtjében, amint a közeledőket figyelte. 128

Keresztüllovagoltak a felvonóhídon, majd áthaladtak a kapurostély alatt. Külsejükből ítélve ketten lovagok voltak, a többiek szolgák és csatlósok. A hold gyenge fényében Alayne nem látta jól a magasabbik lovag arcát, mégis tudta, ki az. – Azt hiszem, Sir Ralph visszatért, Marguerite. Barátnője az ablakhoz sietett, és lábujjhegyre állva kikandikált. – Nincs egyedül – mondta, és töprengve ráncolta össze a homlokát. – Vajon kit hozott magával? – Holnap megtudjuk – válaszolta Alayne. Szíve sebesebben dobogott, mint még néhány pillanattal ezelőtt. Várva várta Sir Ralph visszatérését, és ugyanakkor félt is tőle. Mert csak most fogja megtudni, mi megy végbe az angol fejében... és most magyarázhatja meg neki, hogy szó sem lehet házasságkötésről. – Fáradt vagyok, Marguerite, szeretnék lefeküdni. – Természetesen – felelte barátnője, noha még nem volt késő. – Azt hiszem, én is lefekszem. Holnap korán kell felkelnünk, hogy üdvözölhessük Sir Ralphet. Alayne csókot nyomott Marguerite arcára, és visszament a szobájába. Amikor ki akarta nyitni az ajtót, valaki kilépett a többnyire csak cselédek által használt hátsó lépcső árnyékából. Alayne lélegzete elállt az izgalomtól. A házigazdája volt az. – Lady Alayne! – mondta a férfi, és úgy tűnt, éppúgy megrettent a váratlan találkozástól, mint az asszony. – Morna Grey említette, hogy ilyenkor rendszerint Lady Marguerite szobájában tartózkodik. – Igen, az estéket általában az ő szobájában töltöttük – felelte Alayne kissé mereven, belül azonban remegett. A 129

szíve olyan hangosan vert, hogy már azt hitte, a férfi is hallhatja. – Éppen most akartam visszavonulni. – Nem túl korai még az idő a lefekvéshez? – kérdezte Ralph. Szeme kissé összeszűkült, amikor észrevette a szorongást az asszony arcán. Bizonyára azt remélte, hogy elkerülheti a találkozást, és azóta, hogy elolvasta a levelet, feszültségben töltötte napjait. Ralph magában átkozta a királynét jó szándékú, ámde tapintatlan közvetítési kísérlete miatt. – Bocsásson meg, Lady Alayne, nappal szerettem volna megérkezni, de feltartottak bennünket. – Egy nappal sem volt el tovább az induláskor bejelentett időnél. – A lehető leghamarabb itt akartam lenni! – jelentette ki Sir Ralph nyomatékosan. Pillantása Alayne bájos arcára tapadt. Büszke és szép volt ez az arc, ám a félelem, mely elrablása óta eluralkodott rajta, még mindig árnyat borított rá. Pedig Ralph azt remélte, hogy időközben megszabadult félelmétől. – Bizonyára elolvasta már a királyné levelét. Mély pír borította el Alayne arcát, és néhány pillanatig hallgatott. – Csodálkoztam rajta – ismerte be aztán. – A királyné tudja, hogy nem szándékozom újra férjhez menni. Ezért elfogadhatatlannak tartom, hogy ilyen méltánytalan kívánsággal lep meg. És azt is, hogy ilyen lépésre akarja rábeszélni önt. Gondolom, nem vágyik arra, hogy éppen velem lépjen házasságra. – Én fordultam a királynéhoz – közölte Sir Ralph szenvtelen hangon. Szigorú és elutasító arckifejezése nem 130

árulta el, mit érez valójában. – Arra a megállapításra jutottam, hogy ladységed kíméletlen férfiaknak van kiszolgáltatva, akik az önnel kötendő házasság révén akarnak meggazdagodni. Egyébként van egy másik lovag is, aki megítélésem szerint méltó lenne rá, hogy ön a kezét nyújtsa neki, a királyné azonban nem értett egyet ezzel a javaslattal. A felséges asszony tudta, hogy én nem akarok megnősülni, és úgy gondolta, önnek jobban megfelelne egy névházasság. Így teljes védelmemet élvezhetné, és elkerülhetné a... a házasság meghittebb kötelezettségeit. Alayne-nek most már valósággal lángolt az arca. A férfi, tekintete áthatóan és éberen szegeződött rá. Alayne nem mert a szemébe nézni, amikor végül erőt vett magán, és igyekezett minél higgadtabban válaszolni: – Mi a véleménye a Szent József-házasságról, uram? Elképzelhetetlennek tartom, hogy önnek megfelelne egy ilyenfajta együttélés. Egyetlen férfi sem elégedne meg efféle kapcsolattal, hiszen ez ellenkezik a házasság természetével. – Alayne valóban úgy gondolta, hogy Sir Ralph kijelentése, miszerint minden ellenszolgáltatás nélkül kiterjeszti rá védelmét, túlságosan is nemes lelkű, semhogy igaz lehessen. – Szeretném, ha megértené a gondolataimat, mylady – mondta Ralph, és elővett egy levelet az övén függő bőrzacskóból. – Ezt a szobájában akartam hagyni. Meg kell értenie az érzéseimet, mielőtt a részletekről beszélünk. – És szinte félszeg mozdulattal átnyújtotta az asszonynak az összehajtogatott pergament. – Ha elolvassa, jobban meg fog érteni bizonyos dolgokat. Alayne elfogadta a levelet, noha ezen maga is csodálkozott. Nem kétséges, hogy jobb volna itt és most 131

visszautasítani, és egyszer s mindenkorra véget vetni ennek a kínos helyzetnek. – El fogom olvasni a levelét, Sir Ralph – ígérte –, ám hogy sorai befolyásolják-e válaszomat, azt természetesen nem tudom megmondani. Angliai látogatásunk befejeztével vissza akarok térni Franciaországba. – Ehhez joga van, mylady, egyedül ön dönt ebben a kérdésben – válaszolta a férfi. – De szeretném, ha alaposan megfontolná, mielőtt végleges döntést hoz. A királyi udvarba teendő látogatásunk előtt nem várok választ öntől. Azt szeretném, ha lassan hozzászokna az ajánlatomhoz és hozzám. Váratlanul elmosolyodott, és Alayne testén megint végigfutott a már jól ismert borzongás. Milyen vonzó, ha nem vág olyan komor képet... – Azt hiszem, mind önnek, mind Lady Marguerite-nek örömére szolgál majd találkozni a magammal hozott látogatóval. Froissart báró ottlétem alatt érkezett az udvarba, és most Henrik király küldetését teljesíti. Egy napra és egy éjszakára megszakítja utazását, hogy lásson bennünket, mielőtt ismét folytatja útját. Gondoltam, szívesen találkozik a báróval, mylady! – Froissart báró jó barátom, akivel mindig szívesen találkozom – felelte Alayne udvariasan. – Örülök, hogy láthatom, és köszönöm önnek, hogy meghívta. Ralph helyeslően bólintott, szürke szeme azonban éberen fürkészte az asszony arcát. Lady Alayne viselkedéséből nem lehetett az érzelmeire következtetni. Talán tévedett, amikor azt hitte, hogy az asszony vonzódik a francia lovaghoz? Biztos volt benne, hogy elveszíti a hölgyet, ha Alayne 132

választhat közte és Froissart között. De mivel nem akart tisztességtelen előnyhöz jutni, mindenbe beavatta a bárót. A francia becsületére vált, hogy beleegyezett, engedjék át a döntést Lady Alayne-nek. Mindkét lovag egyetértett abban, hogy a hölgynek saját biztonsága érdekében férjhez kell mennie. Ralph azonban megfogadta, hogy nem fogja kikényszeríteni a házasságot, amelyet a királyné eltervezett udvarhölgyének. Lady Alayne maga döntse el, kit választ! – Jó éjszakát, mylady! – mondta Ralph, és meghajolt. – Aludjon jól, és ne engedje, hogy rút álmok megzavarják éjszakai nyugodalmát! Tudom, hogy sokat kellett szenvednie szerencsétlen házassága miatt, de ha az én oltalmamra bízza magát, megígérem, hogy soha többé nem történik meg ilyesmi önnel. Ha a férje nem volna rég halott, megölném, hogy megszabadítsam tőle. Egy ilyen szörnyeteg nem érdemli meg, hogy éljen! A férfi szavait átfűtő indulat megrémítette Alayne-t. Sir Ralph egyik pillanatról a másikra képes volt teljesen megváltozni. Az egyik pillanatban barátságos és előzékeny volt, a másikban rideg és tartózkodó, vagy éppen haragos. Alayne szíve viharosan dobogott, miközben a távozó után nézett. Egyrészt szörnyen félt tőle, másrészt a védettség érzése töltötte el a jelenlétében, olyannyira, hogy hajlamos volt biztonságot keresni a férfi erős karjában. Amikor belépett a szobájába, könnyek szöktek a szemébe. Bárcsak soha ne kényszerítették volna házasságra! Ha sohasem kellett volna átélnie azokat a megaláztatásokat, amelyekkel kegyetlen férje gyötörte, akkor talán mély érzelmeket táplálhatna Sir Ralph iránt.

133

Egy benső hang és a szíve mélyén rejtőző titkos vágy azonban azt súgta, hogy már rég szereti a férfit, akár akarja, akár nem. Alayne keze remegett, miközben Sir Ralph sorait olvasta. A levél rövid volt, és kifejezte írójának Lady Alayne iránti nagyrabecsülését és csodálatát. Sir Ralph azt írta, megtisztelve érezné magát, ha a hölgy a kezét nyújtaná neki. Nem áll szándékában újra megnősülni, mert van örököse, és elégedett az életével. Ám egy ideje arra a megállapításra jutott, hogy Banewulf várából hiányzik az úrnő. Ezért szerencsésnek tartaná magát, ha Lady Alayne elfogadná ajánlatát és védelmét. Megígérem, hogy sohasem fogok önnek olyan szenvedést okozni, mint amilyet előző férjétől el kellett viselnie. Ön dönti el, hogy a házasságunk csupán névleges lesz-e, avagy igazi házastársi kapcsolattá válik. Nem kérek többet, mint barátságot és rokonszenvet, és ugyanazt ajánlom fel viszonzásul. Ezt a levelet egy becsületes és művelt ember fogalmazta – efelől Alayne-nek semmi kétsége sem volt. Az aláírás bátor és lendületes vonásai is megerősítették benne e benyomást. Szíve már akkor sebesebben vert, amikor feltörte a levelet, és először látta a kézírását. Sir Ralph szenvedélyes és határozott férfi. Hogyan higgye el, hogy nem kívánna többet tőle mosolynál és barátságnál? Lehet, hogy ma tiszta szívből megígéri, hogy távol tartja magát az ágyától, de vajon meddig tudja betartani az ígéretét, majd ha már a felesége lesz?

134

Alayne lehunyta a szemét. Megint megrohanták a szörnyű emlékek. Még mindig hallotta férje gyűlölködő és diadalmas hangját, amikor azt mondta neki, hogy örökre az övé, éppúgy a tulajdona, akár egy kutya vagy ló. Még most is beleborzongott, ha arra gondolt, mi lett volna vele, ha a férje nem zuhan le a torony csigalépcsőjén. Egy ismerős hang azt súgta a lelke mélyén, hogy Sir Ralph sosem bánna vele kegyetlenül, és olyan életet tudna biztosítani neki, amilyet ő el sem tud képzelni. És azt is, hogy máris szereti a lovagot. Alayne ennek ellenére nem volt hajlandó megérzésének engedni. Lényének egyik része talán vágyott az általa megtestesített védelemre és biztonságra, sőt a teste is válaszolt a férfi mosolyára vagy mégoly csekély érintésére. Az értelme azonban állhatatosan tiltakozott a gondolat ellen, hogy bárkinek a birtoka legyen. Minden bizonnyal az volna a legokosabb, ha rögtön közölné döntését Sir Ralphfel. Ám amikor kézbe vette az írótollat, egyetlen szót sem sikerült a pergamenre vetnie. Nem, mondta magában Alayne, és megrázta a fejét, miközben dolgavégezetlenül letette a lúdtollat. Most nem viselkedhet lobbanékonyan vagy udvariatlanul. Sir Ralph lovagiasan és barátságosan bánt vele. Örökké hálás lesz neki, hogy megmentette a rá váró szörnyű sorstól. És azt sem felejtheti el, milyen biztonságban érezte magát a karjában azon az éjszakán. A házassággal kapcsolatos véleményét ugyan nem változtatja meg, de ezt nem kell feltétlenül nyomban a tudtára adnia. Majd kivárja az alkalmas pillanatot, amikor elhatározását a lehető legtapintatosabban közölheti vele, anélkül hogy megsértené.

135

Sir Ralph visszatérése megváltoztatta a vár lakóinak eleddig kényelmesen folydogáló életét. A palota megélénkült, a cselédség új lendülettel látott napi munkájához. A ház ura másnap este ünnepi lakomát kívánt rendezni a nagy csarnokban, melyre néhány barátját is meghívta. Rokona, Sir Harald of Wotten feleségével és legidősebb fiával érkezett. Sir Harald később elmesélte Alayne-nek, hogy a vár urának a fia nála apródoskodik. – Időnként majd meglátogatja az apját. De ilyen hamar még nem akartam magammal hozni, mert a viszontlátás felzaklathatta volna a fiút. Karácsonykor is elég korán lesz. – Nehéz lehetett Stefan számára, hogy ilyen korán el kellett hagynia otthonát – mondta Alayne, és átérezte a fiú fájdalmát, akit kiszakítottak megszokott környezetéből. – De tudom, hogy ez a szokás. Azt hiszem, Marguerite fivére is átélte ezt. Marguerite mondta, hogy sírt, amikor elküldték. Amikor aztán látogatóba jött, kiderült, hogy jól érzi magát új barátai között. – Stefannak is vannak barátai: a két legfiatalabb fiam – mondta Sir Harald. – Csendes fiú, kész mindent megtanulni, és hamarosan megszokja az új körülményeket. – A lovag Alayne-re nézett. – Önnek nincs fivére, mylady? – Sajnos mindegyik fivérem meghalt még kisgyermekkorában. Atyám kétszer nősült, de mindkét feleségét elvitte a gyermekágyi láz. Én vagyok az egyetlen gyermeke. – Akkor bizonyára annál inkább becsben tartja önt! – mondta Sir Harald, és barátságosan rámosolygott az asszonyra.

136

Alayne adós maradt a válasszal. Tudta, hogy apja gyűlölte őt, mert nem fiúnak született. És azért is, mert vonakodott másodszor is férjhez menni. Lopva felsóhajtott. Egy énekes szerelmi dalba fogott, és egy szemfényvesztő nagyszerű bűvészmutatványokat adott elő. Egy ilyen házban, mint Banewulf vára, senki sem szomorkodott sokáig. Alayne mindenütt vidám arcokat látott, és segítőkész embereket. Amikor aztán körülpillantott a csarnokban, észrevette, hogy egy ismeretlen férfi figyeli őt. Nyugtalanító volt, ahogy nézte, ezért elfordította róla a tekintetét. Bizonyára Sir Ralph egyik szolgája, akivel nem kell törődnie. Mihelyt megnyitották a táncot, Froissart báró felkérte az első táncra. Melegen rámosolygott, és a vidám táncolok közé vezette. – Elszomorodtam, amikor megtudtam, hogy ön néhány hónapra Angliába utazik – vallotta be Froissart. – De ezzel új irányt adtam az életemnek, és ami a sorsomat illeti, nem panaszkodhatom. Henrik király megbízott, hogy járjak el az északon garázdálkodó törvényen kívüliek ellen, akik bandába verődve lopnak-rabolnak, és nyugtalanítják a környéket. Én veszem át a nottinghami vár parancsnokságát, és három évig maradok ott. – És ez kedvére van, báró? – Alayne látva az elégedettséget a férfi arcán, máris hozzáfűzte: – Fölösleges volt kérdeznem, látom, hogy örül a megbízatásnak. Bizonyára unatkozott Poitiers-ban. – A nyugalmas udvari élet egy ideig kellemes lehet – válaszolta a báró –, de a semmittevést nem nekem találták ki. Amikor meggyógyult a karom, már nem volt türelmem

137

maradni, sürgősen új ösztönzésekre, új feladatokra volt szükségem. – Örülök, hogy begyógyult a sebe! Aljas gaztett volt! – mondta Alayne. – Meggyőződésem, hogy ön mint katona, elégedett lesz új feladatával. Bizonyos tekintetben én is nagyon felszínesnek találtam az udvari életet. Idővel még a legvonzóbb szórakozások is unalmassá válnak, ha nincs semmiféle érdemleges céljuk. – Lehet, hogy az udvari élet kellemes, ön azonban másra rendeltetett – mondta Froissart, és átható tekintetét az asszony arcára függesztette. Alayne megremegett, amikor magán érezte a lovag meleg pillantását. – Ön elutasítja a házasságot, mylady, én azonban azt gondolom, hogy a házasság betöltené szívének titkos vágyát. A nőknek szükségük van a házasság nyújtotta biztonságra és gyermekeik szeretetére. Alayne elfordította a fejét, arca lángban égett. Froissart túlságosan is belelátott a lelkébe. Semmit sem tudott mondani. Saját szíve idegenné vált számára. És amellett nem akarta megbántani azt az embert, akit a barátjának tartott. – Az ön kedvéért Poitiers-ban maradtam volna – folytatta a báró, amikor az asszony nem válaszolt. – Mindent megtettem volna önért. De most már tisztábban látok. Ön nem az én számomra rendeltetett, kedves Alayne. Csak egy más természetű lovag képes enyhíteni az ön bánatát. Én akaratlanul is megbántanám az ügyetlenségemmel. Ezért döntöttem egy másfajta élet mellett. – Nem tudom, mit válaszoljak erre, uram. Nem szeretném megbántani. De pillanatnyilag nem kívánok férjhez menni. A muzsika elhallgatott. A báró megfogta Alayne kezét, és a nagy csarnoknak arra az oldalára vezette, ahol Marguerite 138

Sir Harald feleségével beszélgetett. Rámosolygott az asszonyra, és megszorította a kezét, amikor érezte, hogy Alayne milyen kényelmetlenül érzi magát. – Ne mondjon most semmit, mylady! Nem szükséges válaszolnia arra, amit mondtam. Ön még nincs tisztában az érzéseivel, és nekem nincs jogom egy másik ember érzelmeiről beszélni. Azt azonban érzem, hogy nem szeret. Boldoggá tenne, ha a kedvesem vagy a feleségem lenne, és hűségesen szolgálnám önt. De tudom, hogy ez reménytelen. Mindazonáltal barátként mindig a szolgálatára állok, ha segítségre van szüksége. – Köszönöm baráti szavait – mondta Alayne fátyolos hangon. Meghatódott, amikor ráébredt, milyen komoly volt a lovag szándéka. De tudta, hogy visszautasította volna, ha Froissart megkéri a kezét. Miután Alayne helyet foglalt a terem fala mellett elhelyezett padok egyikén, Froissart táncra kérte Margueriteet. A leány készségesen tette kezét a lovag kezére, és elpirult, amikor a táncolok közé vezette. Minél tovább szemlélte Alayne a táncoló párt, annál inkább megbizonyosodott arról, amit eddig csak sejtett: Marguerite szerette a bárót. Barátnője annak idején valószínűleg féltékenységből óvta a francia lovagtól, de az is lehet, hogy még most sincs tisztában a saját érzelmeivel. Alayne azonban tudta, mit érez a barátnője – nevetése és elragadtatott tekintete elárulta. Hirtelen szomorúság vett erőt rajta, mert tudta, hogy Froissart a katonáskodást választotta, mivel nem viszonozták az érzelmeit. Miért nem szereti Marguerite-et? Miért kell mindenkinek boldogtalannak lennie, akinek köze van az ő életéhez? 139

– Mi bántja, mylady? Sir Ralph hangját hallva, Alayne megfordult. Ismét érezte a különös bizsergést a nyakszirtjében. Milyen figyelmesen néz rá ez a nagy, erős férfi! Tekintete egy hosszú, önfeledt pillanatig az ajkán időzött. Ha Sir Ralph nem volt rosszkedvű, alig észrevehető, érzéki mosoly jelent meg a szája sarkában, ami mélységesen felzaklatta Alayne-t. Vajon milyen lehet ettől a férfitól csókot kapni? – Vagy talán rosszkedvű? – Nem, miért volnék az, uram? Hiszen pompás lakomában és remek szórakozásban részesített bennünket! – Azt akartam, hogy ön és Marguerite jól érezzék magukat. Hozzászoktak az udvari élet élvezeteihez, és a távollétemben bizonyára nagyon csendesen teltek a napjaik. – Talán egy kicsit – ismerte el Alayne –, mindazonáltal kellemesen. Nem henyéltünk, és nem éreztük szerencsétlennek magunkat, erről biztosíthatom. – Két héten belül meg kell jelennünk a királyi udvarban – mondta Sir Ralph. – Azt hiszem, Lady Marguerite és az édesapja újévre visszautaznak északra, a birtokukra. Én a karácsonyi ünnepek után ismét hazatérek Banewulfba. A férfi szavait kísérő sokatmondó pillantás megremegtette Alayne szívét. Valami ismeretlen forróság öntötte el teste titkos mélyét, szétterjedt benne, lángba borította az arcát, és elbizonytalanította, mert nem tudta, mit szándékozik mondani ezután Sir Ralph. Sejtette, hogy azon töpreng, vajon ő hajlandó lenne-e feleségeként visszatérni Banewulfba. Lesütötte a szemét, és kétségbeesetten törte a fejét valami veszélytelenebb beszédtémán.

140

– Marguerite felfedezett egy megkezdett faliszőnyeget – mondta aztán, hogy zavarát leplezze. – Folytattuk rajta a munkát, de tartok tőle, hogy elutazásunk előtt nem fogjuk tudni befejezni. – Virágok és madarak... – mondta elrévedve, sajátságos hangsúllyal Sir Ralph. – Emlékszem, Berenice nem sokkal a rosszullétét megelőzően kezdte el hímezni. Aztán abbahagyta a munkát, mert már nem tudott eléggé odafigyelni, és nem akarta elrontani a hímzést. Alayne felfigyelt a szinte rideg, idegenül csengő hangra, és megérzett valamit a férfi lelkében uralkodó feszültségből. Amikor a szemébe nézett, látta, hogy szomorú és sötét a tekintete, mint aki a számára gyötrelmes múltba nézett. – Hallottam, hogy meghalt a felesége – mondta, és a következő pillanatban összeszorult a torka, amikor látta a férfi arcán eluralkodó szenvedést. Milyen fájdalmasan érintették az ő meggondolatlan szavai! – Bocsásson meg! Nem kellett volna beszélnem róla. – Lázas betegségben halt meg a fiunk születése után. Túlságosan gyenge volt, hogy életet adjon egy gyermeknek... Sohasem lett volna szabad férjhez mennie, túlságosan jó... túlságosan... szelíd volt. – A szavak akadozva hagyták el a férfi ajkát, a feltoluló érzelmek újra meg újra elfojtották a hangját. – Ez nagyon szomorú, mylord – suttogta Alayne alig hallhatóan. A férfi arcán tükröződő mélységes fájdalom szíven ütötte. – Hitvese halála bizonyára nagy bánatot okozott önnek. – Valóban.

141

Alayne látta, hogy a férfi állkapcsa megfeszül, mint aki nagy erőfeszítéssel igyekszik uralkodni magán. Ám aztán a kezét nyújtotta, és kissé meghajolt. – Táncoljunk, mylady! Mélabús hangulat vett erőt rajtunk, pedig a mai estének éppen az ön felvidítása lett volna a célja. Alayne bólintott, és a kezét nyújtotta a lovagnak. Sajnálta, hogy meggondolatlan szavaival régi sebeket szakított fel. Nyilvánvaló volt, hogy Sir Ralph az őt ért súlyos veszteséget máig sem heverte ki. Bizonyára rajongott Berenice-ért, gondolta, és ekkor éles fájdalom nyilallt a szívébe. Ha egy férfit ilyen mélységes szerelem fűzött a hitveséhez, akkor nem meglepő, hogy nem akar újra megházasodni. Nem azért ajánlotta fel a nevét, mert vonzódik hozzá, csupán védelmet kíván nyújtani egy kiszolgáltatott asszonynak. Alayne szemében Sir Ralph volt a tökéletes lovag, a lovagiasság eszményének megtestesülése. Megtisztelve érezte magát, amiért a nevét akarta adni neki. Talán ő is társra vágyott, egy kis melegségre és rokonszenvre. Beszélt is ilyen dolgokról. Alayne lehetségesnek tartotta, hiszen olykor őt is hasonló érzések töltötték el. Voltak pillanatok, amikor többre vágyott – sokkal többre. Férje viselkedése mély nyomokat hagyott a lelkében. Vajon sikerül-e valaha elfelejtenie a rajta esett megaláztatásokat? Megadatik-e neki valaha is, hogy meglelje a boldogságát egy jóságos férj szerelmében? Nem tartotta becsületes dolognak elfogadni Sir Ralph ajánlatát anélkül, hogy valamivel ne viszonozná. Hogyan köthetne házasságot vele, amikor ez a kötelék talán sohasem lenne egyéb üres hazugságnál? Ennél azért a lovag jobbat

142

érdemel! És lehet, hogy idővel többet kívánna, sőt talán élni akarna a jogaival. Ralph de Banewulf azt állította, hogy nem kíván újra megházasodni. Alayne ezt is meg tudta érteni. Ralph szerette Berenice-t, és bizonyára soha senki nem foglalhatja el a szívében néhai felesége helyét. A zenészek a tánc utolsó taktusait játszották. Alayne mosolygott, és megköszönte Sir Ralphnek a táncot, amikor a lovag továbbadta az unokafivérének, ő pedig felkérte Sir Harald feleségét a következő, gyorsabb ütemű táncra. – Kissé felhevültnek látszik, Lady Alayne! – jegyezte meg Sir Harald, és aggodalmasan nézett az asszonyra. – Talán jobb volna, ha kihagyná ezt a kört! – Nem mehetnénk ki egy kicsit a friss levegőre? – kérdezte Alayne. – Csak egy pillanatra ide a várudvarra? – Örömömre szolgál, ha elkísérhetem önt – felelte Sir Harald. – De ne időzzünk túl sokáig, mert megfázhat. Odakinn hidegebb van, mint gondolná. Tartok tőle, hogy hamarosan havat kapunk. – Csak egy percre van szükségem, hogy kitisztuljon a fejem – mondta Alayne. Megpróbált úrrá lenni a lelkét felbolygató zűrzavaron. Annyira biztos volt magában, hogy sohasem lenne képes még egyszer férjhez menni, és ennek ellenére vonzódott Sir Ralphhez. Mintha láthatatlan kötelékek fonódnának a szívére, melyek egy bizonyos irányba húznák... – Valami kellemetlenség érte? – kérdezte Sir Harald, amikor elhagyták a nagy csarnokot, és kisétáltak az udvarra. A hold tiszta fényénél jól látta a gond redőit Alayne szép fiatal arcán. – Tehetek valamit önért?

143

– Ó nem! – sietett Alayne megnyugtatni udvarias kísérőjét. – Csak Sir Ralph az elhunyt feleségéről beszélt, és engem mélyen megindított a lovag bánata. – Ó igen... – Sir Harald megértően bólintott. – Engem is gyakran nyomasztott Ralph szomorúsága. Önmagát okolta Berenice haláláért, és nem fogadott el vigasztalást. Mindnyájan attól féltünk, hogy belehal a bánatba... különösen a barátjával, Sir Christian Paytonnal vívott párviadala után. Sosem tudtuk meg, voltaképpen miért küzdöttek meg egymással. Barátja olyan szerencsétlenül esett el, hogy betört a koponyája, és nemsokára meg is halt Ralph karjában. Az ezt követő hetekben és hónapokban Ralph mindinkább visszahúzódott. Már azt hittem, remetének áll. Annál inkább örültem, amikor láttam, hogy fokozatosan visszatér az életbe. Meglepődtem, és természetesen megkönnyebbültem, amikor meghívást kaptam erre a lakomára, s két ilyen elbűvölő, ifjú hölgyet találtam itt. Remélem, unokafivérem megszívleli a tanácsomat, és feleséget keres magának. Nem jó egy férfinak egyedül élni. – Mikor adta ön Sir Ralphnek a tanácsot? – Röviddel azelőtt, hogy Poitiers-ba ment – felelte Sir Harald, és aggodalommal állapította meg, hogy Alayne elsápad, és reszketni kezd. – Ön fázik, mylady. Vissza kellene mennünk a nagy csarnokba. – Igen, azt hiszem, jobb volna, ha bemennénk – mondta Alayne. Nem kétséges, hogy Sir Ralph megfogadta rokona tanácsát, gondolta, és csodálkozott, miért fáj úgy neki ez a felismerés. Hiszen mindig tudta, hogy a lovag valójában nem akar megnősülni. Miért érezné hát sértve magát? 144

– Köszönöm a kedvességét, uram! Alighogy Alayne belépett a nagy csarnokba, táncra kérte a várúr egyik fegyverhordozója, s ő örömmel elfogadta a felkérést. Táncosa jókedvű ifjú volt, Robert Greavesnek hívták. Kedvelte az élénk színeket, ezúttal kék tunikát és sárga lábravalót viselt, és rajongva Alayne-re tapadó szeme olyan sugárzóan kék volt, mint a nyári égbolt. Udvariasan és természetesen viselkedett, s fáradozása, hogy hölgyét szórakoztassa, sikerrel járt, mert tánc közben többször is megnevettette tréfáival. Ralph összeráncolt homlokkal figyelte Alayne-t és a fiatal fegyverhordozót; méltatlan gondolatok gyötörték, míg el nem hagyta a termet. Tiszttartójának, mint oly gyakran, ezúttal is szüksége volt ura figyelmére egy halasztást nem tűrő ügy lebonyolításánál. A tánc után Alayne úgy vélte, itt az ideje jó éjszakát kívánni vendéglátójának, és visszavonulni. Későre járt, a nagy kandallóban elhamvadtak a fahasábok. Alayne kimerültnek érezte magát, ám hiába kereste Sir Ralphet, sehol sem találta. Eltűnt, akárcsak Marguerite és Sir Harald felesége. Hirtelen eszébe jutott a szörnyű támadás éjszakája, amikor a lovagi tornán a nap királynője volt. Itt biztonságban érezhette magát, de a nyomasztó emlék még mindig üldözte. Elhagyta a csarnokot, és felsietett a szobájához vezető lépcsőn. Komornái már várták. Miután segítettek neki levetkőzni, elküldte őket. Leült egy zsámolyra, és kefélni kezdte hosszú haját, mely lágy, selymes hullámokban omlott a vállára. Néhány pillanat múlva kopogtattak. Mivel ily késői órán legfeljebb Marguerite-re számított, nyomban kinyitotta 145

az ajtót, és igencsak meglepődött, amikor Sir Ralphet látta a folyosón állni. – Unokafivérem említette, hogy ön nem érezte jól magát az este folyamán – kezdte, és aggodalmas pillantása Alayne arcát fürkészte. Alayne szívverése kihagyott egy pillanatra, és ismét érezte bensejében azt a teste mélyéről feltoluló, különös forróságot. – Szüksége van valamire? Küldjem ide az orvosomat? – Jól vagyok – felelte Alayne, és rámosolygott a férfira. – Melegem volt a zsúfolt teremben, ezért kimentem friss levegőt szívni. Nem kell miattam aggódnia, uram, nem vagyok beteg. Valamely megmagyarázhatatlan okból Ralph felé nyújtotta a kezét. A férfi nyomban megragadta, és hirtelen az arcához érintette. Ám a következő pillanatban már el is engedte. A végtelenül gyengéd mozdulat meghatotta Alayne-t, és jóleső borzongást váltott ki belőle. – Mylord... – Alayne szeme kitágult a csodálkozástól. Valami eleddig ismeretlen, megmagyarázhatatlan vágynak engedve, önkéntelenül megnyílt az ajka. – Bocsásson meg! – mondta a férfi rekedtes hangon. Már az asszony lágy vonalú, ígéretes ajkának látványa is perzselő vágyat ébresztett benne. – Nem kellett volna idejönnöm, de aggódtam, hogy talán megfázott. – El akartam köszönni öntől, de sehol sem találtam – mondta Alayne. – Igazán nagyon figyelmes öntől, Sir Ralph, hogy érdeklődik a hogylétem felől. – Egy sürgős ügy miatt távoznom kellett az ünnepségről, s amikor visszatértem, ön már elment. Akkor arra gondoltam, hogy talán rosszul érzi magát. De most már látom, hogy 146

minden rendben, nyugodtan távozhatom – mondta a férfi nyájasan. – Nyugodalmas éjszakát, mylady! Szeme szinte izzott, amikor az asszonyra nézett. Alayne úgy érezte, ellenállhatatlanul vonzza valami a férfihoz. Kérni akarta, hogy maradjon, de tudta, hagynia kell elmenni. Ha valaki meglátná itt a vár urát, vége volna az ő jó hírének. – Jó éjszakát, Sir Ralph! – mondta mosolyogva. – Önnek is! – felelte a férfi, kinyújtotta a kezét, és ujjai hegyével megcirógatta az asszony arcát. – Ön csodaszép, Alayne! Remélem, szükség esetén szolgálatára lehetek. Alayne reszketve lépett be a szobájába, és szinte kábultan csukta be az ajtót. E viselkedést az udvarban egészen másként értékelte volna: felhívásnak egy könnyed viszonyra. Sir Ralph magatartása azonban azt a benyomást keltette benne, hogy a férfi komolyan aggódott érte, és önzetlenül ajánlotta fel segítségét. Alayne úgyszólván bemenekült az ágyba, és egészen az álláig húzta magára a takarót, mert a tűz kialudt a kandallóban, és cudar hideg lett a szobában. Eloltotta az ágy melletti asztalkán álló gyertyát, becsukta a szemét, és megpróbálta megfejteni azokat az érzelmeket, amelyeket Sir Ralph érintése ébresztett benne. Nem, gondolta, miközben mélyebben fészkelte be magát a prémek közé, nekem nem szabad ezt a férfit szeretnem. Nem kíván engem, ezért csak csalódásban és fájdalomban volna részem, ha bevallanám, hogy vonzódom hozzá. De biztosan nem volna olyan gyötrelem, mint amilyet egykor a férjem okozott. Mindazonáltal valami azt súgja, hogy ez az új, másfajta szívfájdalom még sokkal kínzóbb lehet az átélteknél.

147

Alayne szépeket álmodott. Ám mihelyt felébredt, szertefoszlottak az álomképek, és semmire sem emlékezett. Amikor prémmel bélelt, meleg köntösébe burkolózva az ablakhoz ment, látta, hogy éjszaka hó esett. Mindent megragadóan szép, fehér lepel borított. Miközben a pompás látványban gyönyörködött, nevetést hallott a várudvarról, és megpillantott néhány fiatalembert, akik a hóban hancúroztak. Hógolyókkal dobálták és kergették egymást a keményre fagyott földön. Alayne megfordult, amikor Marguerite rövid kopogtatás után belépett a szobába. Az időjáráshoz alkalmazkodva meleg szoknyát, ujjast és prémmel szegélyezett körgallért viselt. – Ejnye, még fel sem vagy öltözve egy ilyen reggelen? – kiáltotta nevetve, amikor Alayne ellépett az ablaktól. – A báró már egy órával ezelőtt ellovagolt. Sir Ralph elkíséri a megfelelő útkereszteződésig. Hideg van az utazáshoz, de a fagy megkönnyíti az előrehaladást. – Így igaz – bólintott Alayne. – Az ösvények feláztak az esőzések után, és sok helyütt járhatatlanná váltak. A báró ebben a kemény időben valóban hamarább célhoz ér. – Egy-két hétnél hamarább nem indulunk el – vélekedett Marguerite. – De mi déli irányban fogunk lovagolni. Azt hallottam, hogy arrafelé kissé jobbak az utak, mint északon. – Lehet, hogy igazad van – helyeselt Alayne. Érezte, hogy barátnője aggódik, bár igyekezett eltitkolni szorongását. – Aggódsz a báró miatt? – Olyan vidéken át vezet az útja, ahol bármi megeshet, törvényen kívüliek bandái fosztogatják és gyilkolják az utasokat. Félek, hogy talán soha többé nem látom viszont,

148

noha azt mondta, hogy találkozunk, ha meglátogatom az unokatestvéreimet Nottinghamben. – Örülnél neki? – kérdezte Alayne, és elmosolyodott, amikor Marguerite habozott a válasszal. – Előttem nem kell tagadnod, tudom, hogy kedveled a bárót. – Szeretem Pierre-t – ismerte be Marguerite, és szeme megtelt könnyel. – Egyszer elutasítottam, még mielőtt te az udvarba jöttél, mert rossz hírét költötték, és én elhittem a pletykákat. Megneheztelt rám. Aztán megérkeztél Poitiers-ba, és attól fogva már csak veled törődött. Az a história a fegyverhordozóval, akit szerettem, hazugság volt. Tudom, hogy Pierre semmit sem érez irántam. – Nos, ha egyáltalán érzett valamit irántam, akkor az csupán barátság volt – mondta Alayne. – Az udvar többi lovagjához hasonlóan ő is buzgón udvarolt nekem, leginkább azért, mert egyetlen férfit sem tüntettem ki a kegyeimmel. Marguerite, hidd el, Pierre nagyon jól tudja, hogy sohasem megyek feleségül hozzá! Őszintén megmondtam neki, és ő tudomásul vette. – Igen, elmondta nekem – mondta Marguerite, és lopva megtörölte a szemét. – Azt hittem, már nincs semmi reményem, de most... Alayne odament a barátnőjéhez, és gyengéd csókot nyomott az arcára. – Atyád tudja, hogy szereted Froissart bárót? Marguerite megrázta a fejét. – Miért nem mondod meg neki? Lehetséges, hogy máris tárgyalásokat folytat a házasságodat illetően. – Atyám azzal a gondolattal kacérkodik, hogy Sir Ralphhez ad nőül – magyarázta Marguerite. – De attól tartok, 149

hogy én nem érdeklem az angol lovagot. Ha egyáltalán megnősül... – Elhallgatott, majd Alayne-re nézve folytatta: – Te boldog lehetnél vele, ha hajlandó lennél megpróbálni. Azt hiszem, Sir Ralph valóban jó ember. – Talán – felelte Alayne halkan, és elfordult, hogy elrejtse érzelmeit. Úgy érezte, mintha a lelkében dúló ellentétes érzelmek kettészakítanák. – Kétségkívül derék ember. Én azonban nem vagyok biztos benne, hogy valaha is újra férjhez akarok menni. – Vissza akarsz térni Poitiers-ba? – kérdezte Marguerite. – Gondold meg, mit hoz számodra ott a jövő, és mi történt volna, ha Sir Ralph nem védelmez meg téged azon az éjszakán! – Igen, tudom. Gyakran gondolkoztam ezen – felelte Alayne. Odakintről ismét felhangzott a férfiak harsány kacagása, és Alayne kinézett az ablakon. – Nézd csak, Marguerite! Azt hiszem, Sir Ralph is részt vesz a játékban. Barátnője is az ablakhoz lépett, és mosolyogva nézett le az udvarra. – Olyan vidáman mulatnak, akár a gyerekek – mondta. – Öltözz fel gyorsan, Alayne! Ennyi havat talán még sosem láttam. Szeretnék belemarkolni, a bőrömön érezni!

150

Noha a hó három hétig megmaradt, nem kényszerítette szobafogságra Banewulf várának lakóit. A tájat gyönyörűségesen beborító, fehér takaró ugyanis a hideg, valamint a megismétlődő havazás ellenére nem volt vastag. – Ezen a vidéken január vagy február előtt nemigen fordul elő nagy hó – magyarázta Sir Ralph a vendégeinek. – A könnyű havazás azonban az ég ajándéka, a föld megfagy, és ismét járhatóvá válnak az utak. Alayne csakhamar megállapította, hogy a hideg időjárás jobban megfelel neki, mint gondolta. Kellemes volt sétálni a tengerpart felé lejtő lankás dombokon. Sőt egy alkalommal a szírtekig is elmerészkedett, és lenézett a háborgó tengerre. A tenger szürke és haragos volt. Túlságosan fázott, hogysem tovább maradjon, ezért visszatért szobája melegébe. Robert Greaves gyakran elkísérte sétáin. Rokonszenves fiatalember volt, s bár leplezetlen rajongással övezte Alaynet, mindig rangját megillető tisztelettel bánt vele. Alayne tudta, hogy Sir Ralph háznépe úgy tekinti őt, mint gazdája jövendőbeli feleségét. Az utóbbi napokban ő maga is gyakran gondolt arra, hogy talán mégis a házasság jelentené a megoldást nehéz helyzetére. Banewulf várában különös módon elégedettnek érezte magát; ezt az érzést azelőtt nem ismerte. Élvezte Sir Ralph társaságát, ha a házigazdának lehetősége nyílott némi időt a vendégeivel tölteni, bár a birtokok ügyei gyakran nagyon lefoglalták őt is meg a tiszttartóját is.

151

Alayne felfigyelt rá, hogy Ralphnek kellemes énekhangja van, és kitűnő táncos. Úgy tűnt, alig van valami, amihez nem ért, és az asszony mindinkább a tökéletes lovag megtestesülésének tekintette. Sok bibliai idézetet ismert kívülről, és éppoly jól beszélt latinul, mint a királyi kancellária tisztviselői. Amellett szórakoztatóan tudott régi mondákat, kitalált és valós eseményekről szóló történeteket elmondani. Gyűjteménye bővelkedett értékes tárgyakban, volt benne többek között egy tudós szerzetestől származó, pompásan díszített hóráskönyv, csodálatos arany- és ezüstedények, és aranynál is drágább velencei üvegpoharak. Büszkén mutatta kincseit Alayne-nek. Rangjának megfelelően lovaghoz illő időtöltésnek hódolt, és majdnem minden reggel vívógyakorlatokat folytatott hű embereivel. Szívesen vadászott vaddisznóra, olykor farkasra, ebből a vadból bőven volt a közeli erdőben. Alayne egy számára eleddig teljesen új életmódot ismert és kedvelt meg Banewulf várában. Ezért szomorú volt, amikor el kellett utazniuk a királyi udvarba. Sir Ralph többé nem hozta szóba házassági ajánlatát, s így Alayne azt hitte, most tőle vár valami jelzést. Ralph tartotta magát ígéretéhez, hogy nem sürgeti a döntésben, s türelme felbátorította az asszonyt, hogy tovább gondolkozzék az ajánlaton. Talán boldogok lehetnének egymással életük hátralevő részében? Alayne már régóta nem félt Sir Ralphtől, mert immár tudta, mit jelent összeráncolt homloka: csupán azt, hogy másutt járnak a gondolatai. Sir Ralph nagyon elfoglalt ember volt, számos kötelezettségnek kellett eleget tennie. Banewulfon kívül még több udvarház, továbbá nagy 152

földterületek, falvak voltak a birtokában, ezért gyakran érkeztek futárok a várba, többnyire halasztást nem tűrő, a hűbérúr teljes figyelmét kívánó ügyekkel. – Tavasszal meglátogatom északon fekvő birtokaimat – mondta egyszer Sir Ralph. – Télen nem szívesen laknék ott, mert sokkal hidegebb van, mint itt, de tavasszal már kellemes. Sir Ralph de Banewulf kétségtelenül jómódú ember volt. Alayne tudta, hogy ha hozzámenne, kényelmes és gondtalan élete lenne. De ő maga is tekintélyes vagyonnal rendelkezett, tehát nem kényszerült rá, hogy anyagi okokból nyújtsa a kezét Sir Ralphnek. Mindamellett egyre biztosabb volt benne, hogy kedveli a lovagot. Minden más érzés, amelyet a férfi közelsége kiváltott belőle, kifürkészhetetlen maradt. Lehetséges, hogy szerelem volt, ám efféle érzelmekről ő nem akart tudomást venni. Mégis napról napra jobban becsülte, és mind megnyerőbbnek találta a lovagot. Ezért arra a következtetésre jutott, hogy nagyon jól együtt tudna élni vele, ha betartja a szavát, és nem kíván túl sokat tőle. Szerfölött nehezére esett végleges elhatározásra jutni. Ha visszautasítja Banewulf ajánlatát, akkor tavasszal vissza kell térnie Poitiers-ba. És mi várja ott? A királyné valószínűleg egy másik házasságot igyekezne nyélbe ütni, s ha ő nem, akkor az apja. Az apja egy pillanatig sem habozna összeházasítani a leányát a gazfickó Braceyvel, ha megint a fennhatósága alá kerülne. Nem, gondolta Alayne, ebben a házban sokkal nagyobb biztonságban érzem magam, és sokkal boldogabb vagyok,

153

mint ezelőtt bármikor. Mindazonáltal addig nem kötelezem el magam, amíg az udvarba nem érünk. Ugyanakkor egyre inkább úgy érezte, hogy voltaképpen nincs semmi kifogása a Sir Ralphfel való házasság ellen. A fagyos időjárás még tartott, amikor felkerekedtek Castle Hardacre-be, a várba, ahol Henrik király az udvarát tartotta a karácsonyi ünnepekben. A keményre fagyott talajba nem süllyedtek bele a lópaták, így meglehetősen gyorsan haladhattak. A Banewulf-birtokot elhagyó csapat harmincöt férfiból és két hölgyből állt, továbbá számos málhás lóból, szekérből és szolgákból. Jómódú emberek utazásaikra rendszerint magukkal vitték háztartási felszerelésüket arra az eshetőségre, ha a várban már nem jutna számukra hely, és arra kényszerülnének, hogy a legközelebbi településen keressenek szállást. Miután napokon át utaztak, és az éjszakákat kolostorok vagy nagyobb apátságok vendégházaiban töltötték, melyek jobban fel voltak szerelve, mint a kocsmák többsége, megérkeztek a várhoz. A tiszteletet parancsoló, négyszegletű tornyokból és vastag falakból álló építmény egy domb tetején emelkedett. Mivel a normann hódítás idejéből származó, nagyon régi erődítmények közé tartozott, Castle Hardacre nem túl sok kényelemmel kecsegtette a vendégeket, nem úgy, mint Sir Ralph várkastélya. A magas, komor falakat látva Alayne megborzongott. Az egész erődítmény nyomasztóan és elutasítóan hatott. Alayne-t valami megnevezhetetlen rossz érzés fogta el, amikor a felvonóhídon át belovagoltak az egyenetlen várudvarra.

154

– Ez Berenice fivérének, Foulton of Hardacre bárójának a lakhelye – mondta Sir Ralph, miközben lesegítette az asszonyt a lóról. Egy hosszú pillanatig átfogva tartotta karcsú derekát. Amikor Alayne ránézett, és tekintetük találkozott, az asszony ismét érezte a bensejét elöntő, jól ismert forróságot, de időközben már megszokta, és leküzdötte gyengeségét. – Azóta, hogy az édesapja meghalt, nem találkoztam Williammel – fűzte hozzá a férfi. Arckifejezése elárulta, hogy feltehetően szívesebben találkozott volna az uralkodóval egy másik helyen. A király azonban gyakran váltogatta tartózkodási helyét: egész udvartartásával egyik várból a másikba költözött. Nehézkes volt a birodalmat egy helyről kormányozni. Ezért minden nemes számíthatott arra, hogy királyát egy ideig vendégül kell látnia. – Legyen üdvözölve, sógor! – hallatszott egy élesen csengő hang a lakótorony lépcsője felől. Alayne megpillantott egy magas, szikár termetű urat, aki néhány évvel fiatalabb lehetett Sir Ralphnél. Színtelen, sovány arcát paposan rövidre vágott haj övezte. – William! – kiáltotta Ralph. Sógora vállára tette a kezét, és futólag magához ölelte. – Kész férfi lett önből! Utoljára atyja temetésén találkoztunk. – És annak már jó ideje, sógor – válaszolta William Foulton. Merev tekintete sehogy sem illett az ajka körül játszó örömtelen mosolyhoz. – Mint látom, hölgyeket hozott magával, hogy megszépítse a karácsonyi ünnepeket. Fakókék szeme fürkészőn siklott végig Marguerite-en, majd megpihent Alayne arcán. Különös borzongás futott végig az asszony testén, bár nem tudta volna okát adni e 155

nyugtalanító, rossz érzésnek, amely hatalmába kerítette attól a pillanattól fogva, hogy belépett William Foulton várába. A báró rámosolygott, és üdvözlésül feléje nyújtotta a karját. Kezének érintése nyirkos és élettelenül merev volt. Alayne legszívesebben menten megtörölte volna a kezét, de jól nevelt hölgy létére természetesen nem tehetett ilyet. Udvarias mosolyt erőltetve az arcára viszonozta az üdvözlést, és köszönetet mondott a báró vendégszeretetéért. – Az én szerény lakóhelyemet nem fogja olyan kényelmesnek találni, mint Sir Ralph palotáját – mondta Foulton mentegetőzve. – Hardacre csupán erőd, melyet a király nevében én védelmezek. Ezért nem tudom önnek azt a fényűzést biztosítani, amelyet Banewulf várában megismert. – Ön túl szigorú saját magával szemben – vetette közbe Ralph, és alig észrevehetően összeráncolta a homlokát. – Amikor legutóbb itt időztem, igazán jónak találtam az elhelyezést. – Amikor nőül vette szegény húgomat – mondta William Foulton mély sóhajjal. – Isten irgalmazzon neki! Olyan elbűvölő teremtés volt! Tudom, hogy ön szerette őt, mint ahogyan én is. Van valami furcsa a fiatal báró viselkedésében, gondolta Alayne. Nem kétséges, hogy titkol valamit. De vajon mit? Sir Ralph komoly arccal válaszolta: – Berenice gyakran beszélt önről. A levelei mindennél többet jelentettek a számára, különösen, amikor már rosszul érezte magát. Alayne-nek úgy tűnt, mintha valami baljós fényt látott volna felvillanni Foulton szeme mélyén. Nem tudta mire vélni, mert a báró a legnagyobb szívélyességgel fogadta 156

sógorát. Alayne azonban képtelen volt szabadulni attól a benyomástól, hogy e barátságos magatartás nem őszinte. Ha megérzése nem csal, William Foulton gyűlöli a sógorát. Vagy csak ő képzeli így? A férfiak fesztelenül csevegve mentek be a nagy csarnokba. Alayne már a belépéskor érezte, hogy a terem falaiból sugárzó hideg a csontjáig hatol. Csupán néhány faliszőnyeg függött a durván faragott kövekből rakott falakon, és a hideg téli levegő benyomult a réseken. Néhány helyen nedves volt a fal, s bár a hatalmas kandallóban nagy tűz lobogott, a csarnok levegője kellemetlenül hideg maradt, még akkor is, ha az ember közvetlenül a tűzhely előtt állt. Alayne örült bélelt körgallérjának, és észrevette, hogy Marguerite is fázik. A hölgyeket a nyugati toronyban helyezték el. Egy szolgáló nyomban a szobájukba kísérte őket. Mivel a király és az udvar jelenléte máris erősen igénybe vette a vár szálláslehetőségeit, Alayne-nek és barátnőjének be kellett érnie egy szerényen berendezett hálókamrával. Marguerite elhúzta a száját, amikor körülnézett a szűk helyiségben. – Nem szívesen lennék ennek a várnak az úrnője. Itt minden nyirkos, hideg és komor. A barátnője nyíltan kimondta, amit Alayne gondolt. A vár túlságosan is emlékeztetett elhunyt férje lakóhelyére, és rossz emlékeket elevenített fel benne. – Van valami kellemetlen a házigazdánkban – mondta Marguerite, és megint elfintorította az arcát. – Te nem találod furcsának? Nem tetszik, ahogy néz!

157

– Igen, valóban kissé különös – ismerte el Alayne. – Nem tudom, bíznék-e benne. De szerencsére csak karácsonyig maradunk itt, és addig a lehető legkellemesebbé kell tennünk itt-tartózkodásunkat. Az este folyamán, még a lakoma előtt, bemutatták Alaynet és Marguerite-et Henrik királynak. A zömök termetű, markáns arcú férfi nyájasan üdvözölte a hölgyeket. Úgy tűnt, Alayne jobban megnyerte a tetszését, mint Marguerite. Amikor kifejezte reményét, hogy a jövőben gyakrabban láthatja őt és Sir Ralphet az udvarnál, Alayne tudta, hogy Ralph beszélt az uralkodónak a házassági ajánlatról. A király nyilvánvalóan abból indult ki, hogy a házasságnak immár semmi sem áll az útjában. Ami egyáltalán nem volt meglepő, hiszen Eleonóra királyné javaslatának nemigen mert ellentmondani senki. Alayne-t egy pillanatra rémület fogta el. A szíve mélyén régóta tudta, hogy már nem térhet ki sokáig a házasságkötés elől. Ennek ellenére csupán egy udvarias mosollyal vette tudomásul a király által mondottakat. Sir Ralph biztosította, hogy senki sem fogja döntésre kényszeríteni, s ő őszintén remélte, hogy a lovag derék, szavatartó férfiú. A Hardacre Castle-ban töltött első este hasonló volt a poitiers-i estékhez. Az ünnepi lakoma fogásai között különféle húsok szerepeltek, továbbá ponty a birtok halastavából, sült galamb borban, nyárson sült vaddisznó és hattyú fűszeres mártásban. A vendégek szórakoztatásáról is kellőképpen gondoskodtak: lehetett táncolni, lantmuzsikával kísért balladákat és szerelmes dalokat hallgatni, és természetesen felléptek mutatványosok, szemfényvesztők, 158

udvari bolondok, akik tréfáikkal megnevettették a vendégeket. Az uralkodó születésnapjának tiszteletére előadtak egy vallásos tartalmú drámát, melynek szereplői különféle emberi tulajdonságokat testesítettek meg a Jó és a Rossz küzdelmében. A szentestére fenyőágakkal ékesítették fel a nagy csarnokot. A lemetszett ágak erős, fűszeres illata elvegyült a leterített kákagyékényekre hintett szárított füvek szagával és a falikarok vasgyűrűiben égő fáklyák füstjével. Az udvarokat és a vidéket frissen hullott hó borította. A levegő olyan hideg volt, hogy még a lélegzet is megfagyni látszott. Alayne épp csak megízlelte a feltálalt ételeket. Az emelvény bal oldalán ült, néhány hellyel távolabb Henrik királytól. Jobbján Foulton báró foglalt helyet. – Nagyon keveset eszik, Lady Alayne – jegyezte meg a házigazda, és kérdően felvonta a szemöldökét. – Nem ízlenek az ételek? – Nagyon tartalmasak, uram. Nem akarok túl sokat fogyasztani ebből a fűszeres mártásból, mert félő, hogy éjszaka gyomorgörcsöt okoz. Majd eszem egy keveset a birstortából, az nem nehéz, és édes. A báró helyeslően nézett rá. – Ön igen mértéktartó, Lady Alayne. Azt hiszem, Sir Ralph szerencsésen választott házastársat. – A házasság még nem nyert megerősítést – válaszolta Alayne, és könnyedén elpirult. – De már megegyeztek, nem? – Különös fény villant fel Foulton szemében. – Henrik király beszélt nekem erről. Vagy félreértettem volna? 159

– Eddig még nem adtam beleegyezésemet Sir Ralphnek – mondta Alayne kitérően; kissé megzavarta a báró viselkedése. Az volt az érzése, hogy Foulton megpróbál valamit kicsalni belőle. De vajon mit? – A királyné unszolt, hogy fogadjam el férjemül Sir Ralphet. Mindazonáltal még nem jutottunk egyezségre. – Jól fontoljon meg mindent, Lady Alayne! A sógorom nehéz ember – mondta William Foulton. Az asszony szinte megijedt furcsa pillantásától. Most már biztos volt benne, hogy Foulton rosszindulattal viseltetik Sir Ralph iránt. – Némelyek úgy vélik, komorságra, töprengésre hajlamos természet. A testvérem azonban szeretetteljes embernek írta le. Legalábbis a házasságuk kezdetén. Azt hiszem, Berenice földi létének utolsó napjaiban igen boldogtalan volt. Alayne megborzongott. Vajon mit akart ezzel mondani a báró? Azt próbálta a tudomására hozni, hogy ne ajándékozza meg bizalmával Sir Ralphet? – Úgy hallottam, Lady Berenice beteg volt. – Alayne szeme kitágult, amikor Foultonra nézett, és felfedezte a szemében lángoló indulatot. Nem kétséges, a báró elkeseredetten gyűlölte elhunyt testvére férjét. És őt hibáztatta a haláláért! – Talán azt hiszi, hogy Sir Ralph boldogtalanná tette a feleségét? Mindenki azt mondja, hogy rajongott érte! – És Berenice is érte. – William Foulton maga elé bámult, ujjait szórakozottan jártatta körbe-körbe boroskupája talpán. Színtelen pillái elrejtették a szemét és a gondolatait. Alayne várta, hogy tovább beszéljen, a báró azonban mély hallgatásba merült. Az asszony nem tudta, mit gondoljon. Kezdettől fogva érezte, hogy vendéglátójuk szívélyessége 160

nem őszinte. És most már nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy a Foulton szívében táplált gyűlölet mélyebbről fakad, mint feltételezte. De miért ilyen ellenséges a sógorával? Mi oka volna rá, hacsak nem Sir Ralphet vádolja Berenice haláláért! De hát ez lehetetlen! Felesége halála nagyon megviselte Sir Ralphet. Alayne maga is meggyőződhetett bánatáról, mely még annyi év után is változatlan volt. Talán Sir William lényében rejlik a magyarázat féktelen gyűlöletére. Alattomos a tekintete, gondolta Alayne, és ismét megborzongott. Valamelyest később, amikor a lakoma már véget ért, egy szolga értesítette Alayne-t, hogy a király beszélni kíván vele. Az asszony dobogó szívvel követte a szolgát, aki egy szobába vezette. A király éppen megbeszélést folytatott nemeseivel. Amikor Alayne belépett a szobába, Henrik hanyag kézmozdulattal elbocsátotta beszélgetőtársait, és magához intette az asszonyt. – Lépjen közelebb, mylady! Alayne mély bókkal üdvözölte a királyt, majd nyugtalanságát leplezve, közelebb ment. – Szokásomhoz híven ezekben a napokban igyekszem hűséges híveim kívánságait teljesíteni – mondta Henrik nyájas mosollyal. – Az ön atyja is kéréssel fordult hozzám. Azt óhajtja, hogy küldjem önt vissza hozzá, szeretné mielőbb férjhez adni az általa választott férfihoz. Ön is ezt kívánja? Alayne-nek kifutott a vér az arcából. Úgy érezte, forog vele a szoba, s egy pillanatig azt hitte, elájul. Sohasem lesz egyik Bracey felesége sem, inkább meghal!

161

– Nem, felség – válaszolta, és megpróbálta leküzdeni a hirtelen rátörő rosszullétet. – Kérem felségedet, ne teljesítse atyám kívánságát! Olyan emberhez akar nőül adni, akit sem szeretni, sem tisztelni nem tudok. – Erről már hallottam. Ráadásul olyasvalakiről van szó, akit száműztünk az udvarból, mert vétett a lovagi rend erkölcsei és szabályai ellen. – A király összehúzta a szemét, és pillantása hosszan, elgondolkozva pihent Alayne bájos arcán. A hölgy valóban igazi szépség, aki minden férfinak díszére válna, és méltó arra, hogy arája legyen annak a lovagnak, akit meg akar jutalmazni. – És az jobban megfelelne az elképzeléseinek, hogy Sir Ralph de Banewulfhoz menjen nőül? Alayne mély lélegzetet vett. Tudta, hogy most válaszolnia kell, s hogy mit kell válaszolnia. Nem marad más választása, mint férjhez menni, ez nyilvánvaló. És az is biztos, hogy az apja nem hagyja addig békén, amíg az ő házassága által előnyökhöz remél jutni. S mivel férjhez kell mennie, csupán egyvalaki van, akit hajlandó férjéül elfogadni. Azt a férfit, aki az elmúlt hetekben oly nyájasan bánt vele. A dolgokon immár nem lehetett változtatni. És Alayne a szíve mélyén tudta, hogy helyesen döntött. Ezért belenyugodott sorsába. – Felség, ha Sir Ralph nőül kíván venni engem, akkor megtiszteltetésnek tekintem, hogy a felesége lehetek. A király elégedetten mosolygott. Bár Sir Ralph nem kérte tőle ezt a kegyet, Eleonóra királyné válaszlevelében ezzel az üggyel kapcsolatban kifejtette véleményét, miszerint a Banewulf-házzal kötendő frigy a legjobb a védence számára. A fiatál nőnek férjre van szüksége, aki megvédelmezi kapzsi 162

apja és cinkostársai fondorlataitól. Amellett Sir Ralph vonzódott Lady Alayne-hez. Ezt elárulta a mód, ahogyan a hölgyre nézett, és az, hogy minden mozdulatát éber figyelemmel követte, ha belépett valahová. Ugyanakkor semmi jelét nem adta annak, hogy törekszik erre a házasságra. Sőt arra kérte a királyt, hogy ne avatkozzék bele. Ám ha magára hagynák Sir Ralphet, menthetetlenül visszavonulna komor magányába, amint azt Lady Berenice halála után tette. Ez viszont ellenkezne Henrik terveivel. A király tudott az országában uralkodó nyugtalanságról. A felszín alatt forrt valami, a nép elégedetlenkedett, és a levegő a nyílt lázadás gondolatától volt terhes. S ez nem utolsósorban annak a gazembernek a bűne volt, akit magas méltóságra emelt, s aki most szembefordult vele: Thomas Becket volt az. Ha felkelések törnének ki az országban, a királynak minden hűséges nemesére szüksége lesz. – Ez igazán nagyszerű, mylady! – mondta a király. – Közölni fogom Sir Ralphfel, hogy az esküvőt egy nappal karácsony után tartjuk. Az ünnepség megrendezését örömmel vállaljuk. Most menjen, és érezze jól magát! Úgy látom, ma este nem ér véget a kérelmezők áradata... – És egy udvarias kézmozdulattal elbocsátotta az asszonyt. Amikor Alayne felegyenesedett a meghajlásból, több nemesurat pillantott meg az ajtó közelében. Nyilvánvalóan csak az alkalomra vártak, hogy ezen a szentestén ők is részesülhessenek az uralkodó kegyében. Alayne távozott. Szíve sebesebben kezdett dobogni, amikor meglátta, hogy Sir Ralph feléje tart. Megállt, és csodálkozva állapította meg, hogy a lovag milyen nyíltan mosolyog rá. A kocka el volt vetve. Alayne tudta, hogy 163

immár nincs menekvés a sorsa elől. Két nap múlva Sir Ralph felesége lesz, és utána visszatér vele Banewulfba. Ralph megígérte, hogy csupán Szent József-házasságban fognak együtt élni, tehát ő csak a nevét viseli majd. Vajon bízhat-e benne? Betartja-e adott szavát, ha már a felesége lesz? – Alayne – mondta a férfi, és a szemében fellobbanó érzéki lángtól szinte elállt az asszony lélegzete –, már mindenütt kerestem önt! Szeretném megajándékozni valamivel. – Én egy hímzést készítettem önnek, hogy kifejezzem hálámat irántam tanúsított szívélyességéért – mondta Alayne kissé félénken –, de a kézimunka még fenn van a szobámban. Holnap reggel akartam átadni önnek. – Bőrövet készített a lovagnak, melyre aranyfonállal és gyönggyel hímezte rá a Banewulfok címerállatait, a farkast és a medvét. – Örömmel fogadom az ajándékot – mondta Ralph. – De ezt már ma át akartam adni önnek, mielőtt a misére megyünk. – Incselkedő pillantást vetett Alayne-re, s e pillantás megdobogtatta az asszony szívét. Majd a mennyezetet tartó hatalmas kőpillérek árnyékába vonta, belenyúlt az övén függő bőrerszénybe, kivett belőle egy selyembe burkolt, kis csomagocskát, és átnyújtotta Alayne-nek. – Ez hitem jelképe. Önnek ajándékozom, s annak rendje és módja szerint megkérdezem, akar-e a feleségem lenni. Alayne remegő kézzel vette át az ajándékot. Most már biztos volt benne, hogy Sir Ralphnek tudnia kellett a király szándékáról. Egy benső hang arra figyelmeztette, hogy nem így szólt a megállapodás. De elfojtotta magában a kételyt. Nincs más választása. Szavát adta a királynak, már nincs visszaút. Amikor kibontotta a csomagocskát, egy súlyos,

164

rubinokkal és igazgyöngyökkel kirakott aranykeresztet pillantott meg. A csodaszép ékszert a nyakában viselhette. – Ez gyönyörű! – mondta őszinte örömmel. – Mindig nagy becsben fogom tartani, mylord! Odanyújtotta a kezét, és a férfi egy pillanatig fogva tartotta, majd megfordította, és csókot lehelt a tenyerére. Alayne testén borzongás futott végig. Ám ez kellemes érzés volt, és nem az undor jele. Amikor felemelte a tekintetét, látta, hogy a férfi habozik. Aztán hirtelen közelebb vonta magához, és hosszan a szemébe nézett. Majd föléje hajolt, és leheletkönnyű csókkal érintette az ajkát, amitől szinte elállt Alayne lélegzete. S mielőtt elbocsátotta volna az asszonyt, ujjai hegyével megcirógatta az arcát. Érintésétől szédülés fogta el Alayne-t, és szeme kitágult a csodálkozástól, miközben a férfi tekintetét kereste. Miért dobog olyan viharosan a szíve, és milyen különös vágy kerítette hatalmába? Úgy érezte, elemészti a tűz, amelyet Ralph lobbantott lángra benne. – Nos, Alayne, elfogad férjéül? – Igen – felelte elfulladó hangon Alayne, és már cseppnyi kétely sem volt benne. – A felesége akarok lenni... és a király is akarja. – A király kívánsága? – Ralph látható megdöbbenéssel összeráncolta a homlokát. – Mit jelentsen ez? Erről nem tudok semmit! Amikor Alayne látta, hogy Ralph tekintete egyszerre hideg és elutasító lett, azt kívánta, bárcsak ne ejtette volna ki az utolsó szavakat. Egy pillanatig azt hitte, boldog lehet ezzel a férfival, de most úgy látszik, a lovag megharagudott, és megint eltávolodott tőle. 165

– Henrik király elmondása szerint atyám arra kérte őt, hogy küldjön haza engem, mert új házasságot tervez a számomra. Amikor könyörögtem a királynak, hogy ne tegyen eleget atyám kívánságának, megkérdezte, hajlandó volnék-e ehelyett önnek nyújtani a kezemet... – És ön természetesen beleegyezett – folytatta Ralph szomorúan a mondatot. – Mi mást tehetett volna? Nem ön döntött, a döntést kívülről kényszerítették rá önre. Bocsásson meg, Alayne! Távol állt tőlem ily méltánytalan kívánság vagy szándék. – Kérem, ne haragudjék rám! – mondta Alayne, és félénken megérintette a férfi karját. – Az idők folyamán arra a meggyőződésre jutottam, hogy ez az egyetlen út maradt számomra: a legjobb lehetőség, hogy kezdjek valamit az életemmel. Nem akarok visszatérni Poitiers-ba, és folytatni az udvarbeliek üres életét. Az ön várában boldog voltam, és el tudom képzelni, hogy mindig ott lakjam. – Ez az igazság? – kérdezte Ralph, és kutató pillantásával mintha Alayne lelke mélyére akart volna nézni. Egy röpke pillanatra ő is betekintést engedett mély érzelmeibe, ám rögvest felöltötte, vagy inkább magára kényszerítette hűvösen udvarias modorát. – Tehát ön már azelőtt eldöntötte, hogy elfogadja az ajánlatomat, mielőtt a királlyal beszélt? – Igen... Alayne hangjából leheletnyi bizonytalanság csendült ki, ami nem kerülte el a férfi figyelmét. Összevont szemöldökkel fürkészte az asszony arcát, majd lassacskán megenyhültek a vonásai. – Így igaz, valóban már rég eldöntöttem, mit válaszolok, amikor ön megkérdez – bizonygatta Alayne. 166

– Akkor éljünk az alkalommal, és tartsuk meg az esküvőt, mielőtt megint útnak kell indulnunk! Az ünnepek után a lehető leghamarabb haza akarok térni. Ezért az volna a legjobb, ha még az utazás előtt összeházasodnánk. – A királynak is az a kívánsága, hogy itt legyen a szertartás. – Akkor tegyünk eleget a kívánságának! – felelte Ralph, és ajka ismét keskeny vonallá szorult össze. – Mindazonáltal állom a szavamat, Alayne. Az a csók, amelyet az imént adtam, nem változtat semmin. Csak névházasságot kötünk. – Homlokán elsimultak a redők. Kis meghajlással a karját nyújtotta Alayne-nek. – Azt hiszem, az udvar már elindult a kápolnába. Elérkezett a szentmise ideje. Megengedi ladységed, hogy odakísérjem? – Természetesen, mylord – válaszolta Alayne. – Így volna illendő. Remegett a keze, amikor megérintette a férfi karját. Hamarosan házastársak lesznek, ez a feddhetetlen lovag és ő. Minden tekintetben szívesen lenne a felesége, kivéve egy dolgot, amelytől olyannyira fél. De az előbb, amikor Ralph olyan gyengéden megcsókolta, egy pillanatig valami sokkal csodálatosabb dolog előérzete fogta el. Egy boldog és áldott életé, amilyen eleddig csak az álmaiban létezett. Késő este, amikor visszavonult a szobájába, Ralph végre kiadhatta a mérgét. Pokolba Henrik jó szándékú beavatkozásával! Ő azt remélte, hogy elnyerheti Alayne bizalmát, hogy az asszony szabad akaratából lesz a felesége, és egyszer majd mindent kívánni fog, ami a házassághoz hozzátartozik. 167

Megígérte neki, hogy akarata ellenére nem fogja érvényesíteni férji jogait. És ezt meg is akarta tartani, jól tudván, milyen nehéz terhet vállalt ezzel magára. Hiszen Alayne oly bájos volt, és a mosolya oly csábító! Az ajka hívogatóan lágynak tűnt, és a szemében olyan szenvedély csillogott, amely nem sejtett gyönyöröket ígért. Nyilvánvalóan nem volt tudatában annak, hogy lényének kisugárzása milyen heves vágyat ébreszt a férfiakban. Poitiers-ban Ralph még elképzelhetetlennek tartotta, hogy Alayne nincs tisztában azzal a hatással, amelyet szépsége és varázslatos egyénisége a férfiakra gyakorol. Az azóta eltelt hetekben azonban jobban megismerte a nőt. Szépsége sokkal több volt annál, mint amennyit a szem felfoghatott, és a lényénél, viselkedésénél elbűvölőbbet egyetlen férfi sem kívánhatott volna. De szörnyű dolgokat kellett elviselnie, és Ralph tudta, hogy nagy türelemre lesz szüksége, míg Alayne képes lesz leküzdeni a hitvesi ágytól való irtózását. Isten engem úgy segéljen, fogadta meg magában, inkább meghalok, mint hogy fájdalmat okozzak neki! Szavamat adtam, és türelmet kell tanúsítanom iránta. Csábító volt az ajka, nagyon csábító... De igazi boldogságban csak akkor lehet részünk, ha Alayne önként közeledik hozzám, hogy megcsókoljam. Azt hittem, már megbízik bennem, és talán érez is valamit irántam. Most már tudom, hogy kényszernek engedett, amikor elfogadta az ajánlatomat. Többé már nem lehetek biztos a vonzalmában, legfeljebb abban, hogy a velem kötött házasságot jobbnak tartja, mint azt a méltatlan sorsot, amely Bracey mellett jutott volna osztályrészéül.

168

Beleegyezett, hogy házasságra lépjen velem, Ralph de Banewulf báróval, ez azonban még nem jelenti azt, hogy szeret.

169

– Csodálatosan festesz! – lelkendezett Marguerite, miközben még egyszer eligazgatta barátnője ünnepi öltözékének redőit. Alayne egyszerű fehér selyemtunikát és ezüsttel szegélyezett kék selyem felsőruhát választott az esküvőre, színben hozzá illő köpennyel. A köpeny vállát is befedő világos prémgallért Sir Ralph ajándékozta neki aznap reggel. A finom, puha prém csupán egy volt a sok ajándék közül, melyekkel Ralph az ünnepekben elhalmozta, de kétségtelenül a leghasznosabb a vár hideg falai között. – Mindenképpen jól választottál – bizonygatta barátnője. – Sir Ralph jószívű és előzékeny férfi. – Akinek eszményei vannak – fűzte hozzá Alayne, és kis mosoly bujkált a szája szögletében. – Kedvelem és tisztelem őt. És ha már férjhez kell mennem, akkor ő az, akit férjemül kívánok. – Atyám csalódott, mert azt remélte, sikerül engem összeházasítania Sir Ralphfel – vallotta be Marguerite. – De most talán jobban hallgat rám, ha Froissart báró megkéri a kezemet, amikor legközelebb találkozunk. Marguerite hangja szomorkásán csengett, tekintete elárulta, hogy egy pillanatra ábrándjai világába képzelte magát. – Remélem, így lesz! – mondta Alayne, és szeretetteljes csókot nyomott barátnője arcára. – Marguerite, úgy szeretnélek boldognak látni, és tudom, hogy szereted a bárót. Fel kell ismernie, milyen értékek rejlenek benned.

170

– Sajnos nekem az az érzésem, hogy közömbös irántam – mondta Marguerite, és sírásra hajlóan legörbült az ajka. – De ha értesül róla, hogy férjhez mentél, talán engem is elfogad helyetted – tette hozzá reménykedve. – Ó, Marguerite, ne gyötörd magad így! Biztos vagyok benne, hogy Pierre de Froissart a maga módján vonzódik hozzád. Hiszen te mondtad, hogy régebben udvarolt neked, és te elutasítottad. Lehetséges, hogy ezért fordult az érdeklődése felém. Ha megtudja, hogy megváltoztattad a véleményedet, bizonyára rájön, hogy mindig is téged szeretett. – Talán igazad van – mondta Marguerite, és megpróbált mosolyogni. – Mindenesetre elfogadnám az ajánlatát, még akkor is, ha nem szeret. Ha szerelemről van szó, akkor nálam háttérbe szorul a büszkeség... Marguerite nem fejezte be a mondatot, mert kopogtattak az ajtón. Kinyitotta, és egy apródot látott a folyosón állni. – Levelet hoztam Lady Alayne-nek – mondta a fiú. – Add ide nekem! – A hölgy saját kezébe kell átadnom. Alayne az ajtóhoz ment, átvette a fiútól a levelet, és megköszönte. Az apród elpirult, gyorsan megfordult, és leszaladt a lépcsőn. – Bizonyára Sir Ralph küldte – mondta Marguerite. Amikor látta, hogy barátnője elsápad olvasás közben, aggodalmasan kérdezte: – Mi áll benne? Talán csak nem az esküvőt akarja lemondani? – Nem tőle származik – suttogta Alayne. – És nincs rajta aláírás.

171

Remegő ajakkal nyújtotta oda a pergament Margueritenek, aki gyorsan és fokozódó rossz érzéssel futotta át a rövid és nehezen olvasható levelet. – Micsoda aljasság! Ilyen levelet küldeni neked az esküvőd napján! Hogy lehet valaki ilyen alávaló? Alayne értetlenül ingatta a fejét. Lassacskán már sikerült túltennie magát a gyűlölettel teli sorok hatásán, melyek első felesége meggyilkolásával vádolták Sir Ralphet. Ám a levél kiváltotta borzadályt nem tudta elűzni. – Akárki írta is ezt, valamiért nagyon gyűlöli Sir Ralphet – suttogta, és érezte, hogy mindinkább úrrá lesz rajta a félelem. – Ugye, szerinted is egy beteg lelkű ember műve? – Fertelmes hazugság! – válaszolta Marguerite felháborodottan. – Meg kell mutatnod Sir Ralph-nek, hogy utánajárhasson a dolognak! Az efféle arcátlanság nem maradhat büntetlenül. – Valóban értesülnie kell róla – mondta Alayne, és ismét magához vette a levelet. Összehajtotta, és beletette abba a ládikába, amelyben a leveleit és egyéb irományait őrizte. – De nem ma. Nyomasztóan hatna a hangulatra. Nem akarom, hogy bármi is elrontsa a mai napot. – Igazad van – bólintott Marguerite helyeslően. – Jól teszed, ha nem hagyod felzaklatni magadat ezzel az ocsmány rágalommal. Te tudod, hogy ezek a vádaskodások nem egyebek szemenszedett hazugságoknál, melyekkel téged próbálnak megsérteni. Ne engedd, hogy a tervük sikerüljön, mutasd meg a világnak, milyen boldog vagy, amiért Sir Ralph felesége leszel! Ezzel értésükre adod, hogy egyáltalán nem törődsz a levélben foglaltakkal.

172

Alayne is osztotta barátnője véleményét, és büszkén felszegte az állát: nem engedi tönkretenni az esküvőjét! Egy ilyen mocskos hazugság semmi figyelmet nem érdemel. Marguerite-nek igaza van. Meg kell mutatnia a levelet Sir Ralphnek, mert tudni véli, ki a levél írója. Jövendőbeli férjének meg kell tudnia, hogy valaki aljas mesterkedéssel akarja ellene fordítani eljegyzett aráját. De csak néhány nap múlva fog beszámolni neki a történtekről – akkor, amikor már ismét Banewulf várában lesznek. Mosolyogva ment le a lépcsőn a nagy csarnokba, ahol már várt rá a ceremóniára összegyűlt udvari társaság. A szertartást a király udvari papja fogja végezni. Henrik megígérte, hogy ő vezeti oltárhoz a menyasszonyt. Az uralkodó fölöttébb nagyvonalú volt: egy súlyos, ékkövekkel kirakott aranyláncot ajándékozott Alayne-nek. A drágakövekről azt tartották, hogy védnek a szemmel verés és a nyavalyatörés ellen. Sir Ralphnek jól jövedelmező állást ajánlott az udvarnál, mely néhány száz arany nyugdíjat is magában foglalt. Alayne tagjain enyhe remegés futott végig, amikor megpillantotta a rá várakozó ünneplő gyülekezetet, a kíváncsian feléje forduló arcokat. Az alsó lépcsőpihenőn állt a király nemeseivel; mindannyian pompás, prémmel szegett köpenyt és hosszú, aranyszállal átszőtt tunikát viseltek. Mellettük a hölgyek kis csoportja. Távolabb, a háttérbe húzódva Alayne felfedezett egy sovány ábrázatot, melynek vonásaiból csupán aljasságot vélt kiolvasni. Vajon valóban arra számított ez a gonosz ember, hogy ő a levél miatt visszalép a házasságtól? 173

Emelt fővel, mosolyogva fordult Sir Ralphhez, aki feléje nyújtotta a kezét. Kecses mozdulattal a férfi kezébe tette a kezét, és jövendőbeli férje mellé lépett. Miközben Alayne a szertartás ünnepélyes latin szavait hallgatta, olyan különös érzése támadt, mintha nem csupán részvevőként volna jelen, hanem egyúttal kívülről is szemlélné a saját esküvőjét. Még mindig nem győzte le teljesen a félelmét. Ezért kicsit remegett a keze, amikor Sir Ralph az ujjára húzta a vastag aranygyűrűt. Ám amikor a férfi szemébe nézett, és pillantása a szürke szempár jóságot sugárzó tekintetével találkozott, nyugodtabb lett. Ez a férfi egészen más, mint goromba férje volt, aki megismertette vele a félelmet. Valami eleddig ismeretlen benső béke töltötte el a lelkét. Végre biztonságban érezte magát. Ez a lovag minden bizonnyal megvédelmezi azoktól a férfiaktól, akik megpróbálták kihasználni őt, és egyszer talán szeretni is fogja... A lakodalmi ünnepség nem ért véget a menyasszony és a vőlegény távozásával; a vendégek jól érezték magukat, és még órákon át együtt maradtak. Sir Ralph a hirtelen időváltozásra hivatkozott mentségül, mondván, nem akarja, hogy a hófúvás Hardacre-ben marasztalja. Alayne azonban sejtette, hogy férje a lehető leghamarább el akarja hagyni a várat, főként a feleségére való tekintettel. A vendégek vaskos tréfái és trágár megjegyzései nemegyszer Alayne arcába kergették a vért. Hálás volt Ralphnek a gyors távozásért: így nem kell alávetnie magát a kínos szokásnak, hogy mindenki szeme láttára fektessék a nászágyba. És minthogy már volt

174

férjnél, másnap reggel nem kell bemutatnia szüzessége vérét a nászágy lepedőjén. Sötétedésig utaztak, és éjszakára egy apátság vendégházában kerestek szállást. Mivel a férfiakat és a nőket külön helyezték el, fel sem merült, hogy egy ágyban aludjanak. Alayne örült, hogy komornáival egy szűk hálókamrában térhetett nyugovóra, noha a fiatal nők nem győztek sajnálkozni úrnőjük helyzetén. Foulton báró egy ón boroskupát nyújtott át neki nászajándékul. Alayne legszívesebben visszautasította volna az ajándékot, de tudta, hogy ezt nem teheti, így hát fagyos udvariassággal megköszönte. Amikor felnézett a férfira, észrevette, hogy a várúr tekintete ellenségesen szegeződik rá. Figyelmeztetése ellenére házasságot kötött Sir Ralphfel. Ezt a lépést alighanem sosem bocsátja meg neki a báró. – Jó egészséget kívánok, mylady! – mondta Foulton. – Túl sok előkelő hölgy hal meg gyermekágyban. Remélhetőleg önre más sors vár, Lady de Banewulf. Milyen álságos! – gondolta Alayne. Nem kétséges, hogy az ellenkezőjét gondolja annak, amit mond. Azt akarja, hogy engem ugyanolyan szerencsétlenség érjen, mint szegény testvérét, s így teljesedjen be bosszúja Sir Ralphen, akit gyűlöl. – Köszönöm a jókívánságait, mylord – felelte némi iróniával –, hiszen szívből jövők és őszinték, nemde? Amikor a férfi szemhéja megrebbent, és ritkás pillái egy másodpercre eltakarták a szemét, Alayne tudta, hogy megértette az üzenetet. A báró mindent elkövetett, hogy visszatartsa őt a házasságtól. Őt utálta, Sir Ralphet pedig 175

megvetette. Figyelmeztetnie kell a férjét sógora alattomosságára. De ez még várhat, míg megérkeznek Banewulf várába. A hazafelé való utazás során Sir Ralph sok időt töltött az embereivel, és Alayne-t a komornái társaságára hagyta. Mindamellett figyelmes és udvarias volt, időnként mellette lovagolt, megmutatta neki a tájat, és elmagyarázta, milyen falvakon haladnak át. – Késő tavasszal Londonba utazunk – mondta. – Alkalma lesz felkeresni a selyemkereskedőket, hogy új ruhákat rendeljen magának. Addig is forduljon hozzám, ha valamiben hiányt szenved! Mindent elküldetek Banewulfba, amire csak szüksége van. – Csupán a holmim egy részét hoztam magammal Angliába – mondta Alayne. – Úgy örülnék, ha az én kedves Perlitám velem lehetne! Tudom, hogy távollétemben jól gondoskodnak róla, de ennek ellenére hiányzom neki. Talán tavasszal, amikor a tenger már nyugodtabb, és az utakon jobban lehet közlekedni, elhozathatnánk a holmim hátralevő részét. – Tehát ön nem is akar visszatérni Poitiers-ba? – kérdezte csodálkozva Ralph. – Nem, nem kívánok a szerelmi törvényszékben részt venni. Untat már az a butácska játék. És noha elhunyt férjem birtokai jog szerint megilletnek, sohasem tartottam igényt rájuk. – Én majd eljárok ön helyett – mondta Ralph. – Ha nem akarja látogatni a birtokait, talán jobb lenne, ha megfelelő

176

összegért eladná, s a pénzen itt, Angliában vásárolna új földeket. Alayne tudta, hogy ez fölöttébb nagyvonalú ajánlat. A törvény ugyanis lehetővé tette, hogy a férj egyedül rendelkezzék felesége minden birtokával. De úgy látszott, Ralphnek nem áll szándékában így tenni. – Ön a férjem – felelte Alayne. – Tegye azt, amit helyesnek tart. Megbízom önben, mylord, és ha... Épp a Banewulfba való visszatérésükről akart beszélni, a szavak azonban elhaltak az ajkán, amikor a szeme sarkából valami mozgást vett észre az erdőszélen. Valaki állt ott, és figyelte őket. Egy íjász, aki már felajzotta az íját! – Vigyázzon, mylord! – kiáltotta. Ám abban a pillanatban, amikor elhangzottak a figyelmeztető szavak, elröppent a nyílvessző, és épphogy eltévesztette az ifjú párt. Ha Alayne nem fogja vissza a lovát, és Ralph nem fordul vissza hirtelen a nyeregben, a nyíl eltalálta volna célját. – Utána! – parancsolta Sir Ralph, de erre nem is volt szükség, mert négy katonája, akik látták a történteket, ekkor már üldözőbe vette a támadót. – Hozzátok ide, lehetőleg élve! – Alayne sápadt arcát látva, elkáromkodta magát: – Átkozott gazfickó! Lógni fog, ha az embereim elkapják! – Megölhette volna önt... – Alayne megborzongott. – De miért lőtt önre? Én ugyan csak egy embert láttam, de lehetséges, hogy még többen is ólálkodnak az erdőben. Vajon mit jelent ez a támadás? – Rabló lehetett, aki azt hitte, meglephet bennünket – vélekedett Ralph. – Ezekben az erdőségekben mindenféle gyülevész népség tanyázik. Elejtik a király vadjait, és 177

gyanútlan utazókat támadnak meg. Nem hiszem, hogy többen volnának. Ne aggódjék, az embereim meg fogják találni! – Nem vagyok benne biztos, hogy ki akart rabolni bennünket – mondta Alayne, és aggodalmasan nézett a férjére. Érezte, hogy mindketten csupán hajszál híján menekültek meg a haláltól, hiszen a nyilat vagy neki, vagy a férjének szánták. Mindazonáltal valami azt súgta neki, hogy a támadó Ralphre célzott. És sejtését hangosan ki is mondta: – Hogyan remélheti egy magányos csavargó, hogy kifoszthat egy fegyveres kísérettel utazó csapatot, mint amilyen a miénk? Meggyőződésem, hogy az az ember önt akarta megölni! – Fölöslegesen aggódik ladységed! – bizonygatta Ralph, amikor látta, hogy feleségét mennyire nyugtalanítják a történtek. Alayne nagyon sápadt volt, arcán feszültség tükröződött. – Mint mondottam, ezekben az erdőségekben rablók és törvényen kívüliek kóborolnak. Mi az imént egy kicsit lemaradtunk a többiektől, nyilván ezért gondolta a gazember, hogy legyűr bennünket, még mielőtt az embereim észrevennék a támadást. Alayne azonban továbbra is valószínűtlennek tartotta, hogy egy magányos fickó meg merjen támadni ilyen sok fegyverest. Nem, a gazember tudatosan akart halálos lövést leadni célpontjára, s aztán bemenekülni az erdőbe. Semmi kétség: gyáva gyilkosságot akart elkövetni! – Azt hiszem, határozott céllal küldték ide, hogy ölje meg önt – folytatta, és végigfutott a hátán a hideg, amikor még valami eszébe jutott. – Meggyőződésem, hogy valaki ellenséges érzülettel van ön iránt. A ládámban van egy levél, amelyet feltétlenül látnia kell, mylord. Egy apród adta át 178

nekem, még a menyegzőnk napján. A levél aljas bűntettel vádolja lordságodat, és olyasvalaki írta, aki gyűlöli önt. Nyilvánvalóan az volt a szándéka, hogy megakadályozza az esküvőnket, én azonban vonakodtam hitelt adni a levélben foglalt hazugságoknak. A rágalmazó csalódottságában nyilvánvalóan ehhez az aljas tetthez folyamodott. Ralph komoly tekintete sokáig pihent az asszony szép arcán. – Köszönöm, hogy bizalommal volt irántam. De miért nem szólt hamarább a levélről? – Nem tartottam fontosnak. Ezért csak Banewulfban szándékoztam megmutatni önnek. Nem akartam elrontani ünnepnapunk örömét és vidám hangulatát, és attól féltem, hogy a galád szavak árnyékot vetnek az ünnepségre. Ralph bólintott, és a feleségére nézett. Olyan riadtnak látszott. A lovag magánkívül volt a dühtől, amiért meglepte egy idegen, és a veszély miatt, melyben Alayne forgott. – Ön tehát ismerni véli e levél íróját? – Szerintem Foulton báró volt – jelentette ki Alayne nyíltan. – A karácsonyi mise előtti estén rosszat mondott önről. Egyébként mosolygása és nyájassága ellenére már kezdettől fogva alattomosnak tartottam, Marguerite pedig szintén így vélekedett. – Nekem is ez a véleményem – mondta Ralph, és önkéntelenül felsóhajtott. Arcára megint sötét árnyék telepedett. – Félek, hogy William engem okol testvére haláláért. – Sajnos sok asszony hal meg gyermekágyban – mondta Alayne. – Senki sem tehet szemrehányást önnek.

179

– Talán valóban nem – mondta tűnődve a férfi. Feszült arcán heves érzelmi hullámzás tükröződött, a tekintete azonban merev volt, mint aki magába mélyedve nyomasztó emlékekkel viaskodik. – De Berenice boldogtalan volt. És félő, hogy ennek valóban én voltam az oka. – Elmondja nekem, miért gondolja ezt? Ralph összeráncolta a homlokát, és végül csupán megrázta a fejét válaszul. – Majd egyszer, talán – mondta. – Majd ha jobban ismerjük egymást. Pillanatnyilag úgy vélem, sietnünk kell, ha még sötétedés előtt szállást akarunk találni. Nem szeretnék még egyszer kelepcébe kerülni, ez a környék veszélyessé vált a mindenfelé kóborló törvényen kívüliek miatt. Sir Ralph emberei védelmezően körülvették urukat és Alayne-t, így lovagoltak tovább. Hosszabb négyszemközti beszélgetésre tehát egy ideig nem nyílt alkalmuk. Gyorsan folytatták útjukat, hogy még napszállat előtt elérjék a legközelebbi kolostort. Mintegy két órával később Alayne lefekvéshez készülődött egy szerényen berendezett kolostori cellában. A veszély és a sietség miatt még nem volt alkalma gondolkozni azon, amit a férje az első feleségéről mondott. Ám most, miközben komornája levetkőztette, és kibontotta, kifésülte a haját, elgondolkozott a hallottakon. Sokáig ébren feküdt a kemény ágyon, és felidézte magában a nap eseményeit. Komornái már rég az igazak álmát aludták a szalmazsákjukon, amikor ő még mindig töprengett. Miért akarta valaki megölni Ralphet? Miért volt állítólag olyan boldogtalan Lady Berenice? Szerető, bőkezű férje volt, 180

és született egy kisfia. Vajon mi nyomaszthatta? Csupán nehéz szülésének következményei miatt szenvedett? Vagy talán egészen más oka volt levertségének? Úgy tűnt, Ralph saját magát hibáztatja Berenice szomorúsága miatt. Alayne gondolatai egyre csak visszatértek e két ember kapcsolatához, mely már évekkel ezelőtt véget ért Berenice halálával. Miért érezte Ralph felelősnek magát felesége boldogtalanságáért? Bármennyire is igyekezett védekezni ellene, a kétségek lassacskán belopóztak a lelkébe. Vajon az a vészterhes levél, amelyet az esküvője reggelén kapott, valóban csak hazugság volt? Berenice félt a férjétől, mert az rosszul bánt vele? Nem, nem, mondogatta makacsul magának, és pillanatnyilag sikerült is kiűznie a gyalázatos gyanút a szívéből. Nem engedhette, hogy rossz gondolatok ébredjenek benne, mert akkor a levél írója elérné célját. Nagy kő esett le Alayne szívéről, amikor a távolban megpillantotta Banewulf magasba törő tornyait. Az utazás a tervezettnél tovább tartott, pedig fölöslegesen sehol sem időztek. De észrevehetően hidegebb lett, és éjszaka sok hó esett. Az utolsó mérföldek voltak a legkeservesebbek, a lovak gyakran megbotlottak a hóbuckákban, vagy mellső lábaikkal beszakadtak a felszín alatt lappangó mélyedésekbe. A közeli erdőből olykor éh farkasok rekedtes üvöltése hallatszott, amitől Alayne hátán végigfutott a hideg. Amikor a lovasok könnyű ügetéssel elérték a várudvart, Ralph a feleségére pillantott. Aggodalmasan fürkészte az arcát, miközben lesegítette a nyeregből, és óvatosan lábra állította. Kezei egy röpke pillanatig átfogva tartották az 181

asszony karcsú derekát. Alayne fáradtnak, kimerültnek és elégedetlenebbnek tűnt, mint a támadás előtt. – Fáradságos utazás volt – mondta a lovag, és igyekezett úrrá lenni haragján, mely a támadás óta változatlanul forrott benne. Az a nyíl éppúgy eltalálhatta volna Alayne-t is! – Tavasz előtt nem hagyjuk el a várat. Siessen a szobájába, és mielőbb pihenjen le! – Valóban elfáradtam egy kicsit – ismerte be az asszony –, és egészen átfáztam. De hamarosan jobban fogom érezni magam, mihelyt felmelegedtem a tűz mellett. – És hálásan a gondoskodásáért, gyengesége ellenére rámosolygott a férjére. – Ladységed nincs hozzászokva a szigorú telekhez – mondta Ralph. – Franciaországban sokkal enyhébb az éghajlat. Gondoskodnunk kell róla, hogy ne fázzon meg. – Nem fázom meg olyan gyorsan – válaszolta magabiztosan Alayne –, de köszönöm a figyelmességét, mylord. – Még soha senki nem törődött velem így, gondolta, talán csak az édesanyám, sok évvel ezelőtt. – A szobáját hamarosan elkészítik, mylady. De szeretném, ha ma este együtt vacsoráznánk. A lakomát, amellyel visszatérésünket kívánjuk megünnepelni, majd egy másik napon rendezzük meg. – Örömömre szolgálna, mylord – mondta Alayne, majd pillanatnyi habozás után hozzáfűzte: – Az én szobámban költsük el a vacsorát? – Ilyen célra az nem alkalmas – felelte Ralph. – Ön az anyám egykori szobáját foglalja el. Van ott még egy helyiség az ön szobája és a között a szoba között, amelyben én lakom... Berenice halála óta. Ott rendezkedtem be, miután

182

megbetegedett. Azóta nem használom az épület másik szárnyát. Tehát nem Berenice szobáit kapom. Alayne-ben felvetődött a gondolat, hogy vajon Berenice holmiját már eltávolították-e egykori lakrészéből. De nyilvánvalóan nem történt semmi ilyesmi. Egyrészt örült, hogy a dolog így alakult, mert nyomasztónak találta Berenice szobájának légkörét, mintha a hajdani várúrnő szomorúsága még mindig ott lebegne a levegőben. Másrészt észrevette, hogy Ralph nem tudja elviselni, ha első feleségére emlékeztetik. De akkor mire célozhatott, amikor egy, az ő és a saját szobája között levő szobáról beszélt? – Hol van az a helyiség, mylord? – kérdezte Alayne leplezetlen csodálkozással. – Nem láttam ajtót. – A falburkolat egy része eltolható, a mögött rejtőzik a titkos szoba bejárata – magyarázta Ralph. – A nyitható falburkolatot egy bizonyos kárpit takarja, majd megmutatom önnek a mozgatószerkezetet. Nagyon egyszerűen működik, ha az ember ismeri. Ne aggódjon, a bejáratot csak az ön szobája felől lehet kinyitni. Senki sem osonhat be észrevétlenül a szobájába, mialatt alszik. Alayne elpirult, mert valóban az jutott az eszébe, hogy a férfi ily módon bármikor beléphet a szobájába. Hiszen végül is most már a férje. – Az ön szülei lakták ezeket a helyiségeket, mylord? – Ezek a vár legjobb szobái – mondta Ralph. – Atyám magának építtette, amikor a régi várat kibővítették. Házasságkötésem után az átellenes épületszárny szobáiba költöztem. Néhány év óta az ön szobája melletti két 183

helyiséget használom. Külön lépcső vezet hozzájuk. Anyám az egyszerűség kedvéért gyakran nyitva hagyta a titkos ajtót, hogy apám a másik bejárat használata nélkül mehessen hozzá. – Értem... – suttogta Alayne, és nyelnie kellett. Mintha Ralph azt akarta volna a tudtára adni, hogy ezt ő is megteheti. Hirtelen elbizonytalanodott. Szívverése meggyorsult. Mit vár tőle Ralph? Megesküdött, hogy a házasság teljesen az ő kívánságéinak megfelelően fog alakulni. És az is nyilvánvaló, hogy első felesége halála még mindig nyomasztja. Erre épp elég bizonyíték a tény, hogy nem akart továbbra is a Berenice szobája melletti helyiségben aludni. Vajon szerelemből gyászolta Berenice-t, vagy bűntudatból? – Talán majd egyszer... – folytatta hosszabb szünet után. – Csak ha önnek úgy tetszik – mondta Ralph, és szemöldökei között ismét megjelent a mély redő. – Remélem, barátok és élettársak leszünk, Alayne. Kellemes lenne, ha így jöhetnék önhöz, de a döntés öntől függ. Alayne lassacskán megint megnyugodott. Hogyan is kételkedhetne Ralph becsületességében, amikor a lovag oly sok figyelmet és tapintatot tanúsított iránta? Egyetlen férfi sem várt volna ilyen sokáig, hogy éljen férji jogaival. Dőreség volna hitelt adni azoknak a rosszindulatú rágalmaknak, amelyek esküvője napjától fogva üldözik. – Én is óhajtom, hogy jó barátok legyünk – válaszolta. Felnézett a férfira, s úgy érezte, mindjárt elájul. Különös sóvárgás lett úrrá rajta, és elgyengítette a lábát. Ellenállhatatlanul vonzódott ehhez az erős férfihoz, és lenyűgözte a lelke mélyéig hatoló tekintet, melyből oly sokat vélt kiolvasni. Ajka alig észrevehetően megnyílt, s miközben 184

szíve egyre viharosabban dobogott, belefeledkezett a sötétszürke szempárba. Olyan csodálatos és idegenszerű érzések töltötték el, hogy szinte beleszédült. Odalépett a férfihoz, és azt kívánta, bárcsak átölelné úgy, ahogyan egy vagy két alkalommal tette, és gyengéden megcsókolná. Ám egy figyelmeztető belső hang visszatartotta. Lelke mélyéről ismét felszínre tört valami meghatározhatatlan félelem, hogy megint durván bánhatnak vele, és elfojtotta benne a vágyat. Ezért kissé elhúzódott. – Visszavonulhatok, mylord? – Nem kell engedélyt kérnie, mylady, ha csinálni akar valamit – felelte Ralph. – Immár ön a vár úrnője, és azt tehet, amit akar. Már évek teltek el azóta, hogy Banewulfot felújítottuk, s önnek szabadságában áll változtatásokat javasolni, más berendezési tárgyakat rendelni vagy új faliszőnyegeket készíttetni a szobáiba. – Nem lehetnének olyan szépek és finomak, mint azok, amelyeket az ön anyja hímezett – válaszolta Alayne. – Igyekszem követni a példáját, és remélem, újabb kézimunkákkal egészíthetem ki az ön házának szépségeit. Szeretnék selyemkelméket és fonalakat beszerezni, hogy további kényelemről gondoskodhassam, de nem áll szándékomban nagyobb változtatásokat végrehajtani. Úgy szeretem Banewulfot, ahogy van, mylord. – Örömmel tölt el, hogy jól érzi magát családi székhelyemen – mondta Ralph. Kinyújtotta a kezét, és könnyedén végigsimított Alayne arcán és nyakán. – Bárcsak mindig így maradna! – Elképzelni sem tudom, miért lenne valaha is másként – jelentette ki Alayne. – Úgy érzem, mintha végre 185

hazaérkeztem volna, mylord. Még gyermekkoromban sem vettek körül olyan szerető gondoskodással, mint itt. Ralph kissé félrehajtotta a fejét, de hallgatott, és Alayne után nézett, amikor az asszony elfordult. Milyen kecses, és mégis milyen büszke a járása, gondolta. Tudta, hogy Alayne fél a házastársi kapcsolat meghittebb részétől, mert azt meggyűlöltette vele a férje. Mindazonáltal lényéből bátorság és bizakodás áradt. Volt benne lélekjelenlét, hogy figyelmeztesse őt a halált hozó nyílra, melyet kétségkívül neki, Ralph de Banewulfnak szántak. Most már tudta, hogy valaki a halálát kívánja, és nyomasztotta a gondolat, hogy ez az ellenség feltehetően elhunyt feleségének a fivére. William mindig is különös ember volt. Berenice egyszer elmondta, hogy William könyörgött neki, ne menjen férjhez. – Azt hiszem, a fivérem legszívesebben mindig maga mellett akarna tudni engem – mondta Ralphnek, amikor a lovag megkérte a kezét. – Szinte bálványoz engem. Egyszer Ralphet is megkörnyékezte a gyanú, hogy William húga iránt táplált érzelmei nem nevezhetők pusztán testvéri szeretetnek. De sürgősen el is hessegette magától ezeket a méltatlan, szégyenletes gondolatokat. Berenice fiatal és ártatlan volt, amikor feleségül vette, és tisztában volt vele, hogy fivér és nővér között semmi jó erkölcsbe ütköző nem történt. Mindazonáltal nem tudott szabadulni attól a megérzéstől, hogy William Berenice iránti szeretete beteges. Első ostoba veszekedésük is William miatt tört ki. Ideje, hogy végre nyugodni hagyjuk a múltat, vélekedett Ralph, amikor Alayne eltűnt a szeme elől. Nem gondolta, hogy közvetlen veszély fenyegeti William részéről, még abban az esetben sem, ha a mostani támadást a sógora 186

számlájára kellene írnia. És további lehetséges veszélyeken sem óhajtott töprengeni. Lehetséges, hogy azelőtt követett el hibákat, most azonban egy fiatal és bájos nő a felesége. Mindent meg kell tennie, ami tőle telik, hogy boldoggá tegye. Miután Alayne letette a köpenyét meg a fátylát, és letelepedett a tűz mellé, eszébe jutott a vészterhes iromány. A komornák még az útipoggyásszal voltak elfoglalva. Az volt a szándéka, hogy a levelet még aznap este megmutatja Ralphnek, hogy az lássa a kézírást. Talán felismeri, és akkor azt is tudni fogja, hogy a sógora írta-e a rágalmazó sorokat. – Hozd ide nekem a kis fadobozt! – mondta Louise-nak, amikor a komorna megkérdezte, van-e még valamire szüksége. – Azt, amelyikben az iratokat tartom. A komorna odavitte neki a ládikót. Alayne felnyitotta a fedelét, és kereste a pergament, amelyet egy levélcsomó tetejére tett. Nem volt ott! Még egyszer végignézte a ládikó tartalmát, sőt az összes összehajtott iratot kivette belőle, de hiába. A rágalmazó levél eltűnt. – Valami baj van, asszonyom? – kérdezte Louise. – Ebben a dobozban, a többi irat tetején volt egy levél – mondta Alayne a homlokát ráncolva. – Nem találom. Oda akartam adni a férjemnek. – Biztos benne, hogy ebbe a dobozba tette, mylady? – Igen, az esküvőm reggelén tettem bele. – Az esküvője napján? – ismételte Bethel, és úrnője mellé lépett. – Amikor a szertartás után visszamentem a szobába, ez a ládikó nyitva állt. Becsuktam a tetejét, és hozzáfogtam a csomagoláshoz. Nem sejthettem, hogy hiányzik belőle valami. 187

Miután a komornák távoztak, Alayne még sokáig gondolkozott az eltűnt levélen. Rossz előérzete támadt. Nyilvánvalóan nem ez volt a báró utolsó kísérlete, hogy éket verjen a házastársak közé. Csak azt remélte, hogy másik gyanúja indokolatlannak bizonyul. Talán az az ember, aki kilőtte a nyilat, valóban csupán közönséges útonálló volt, amint azt a férje feltételezte. De alapjában véve nem hitte, hogy Ralph valóban rablótámadásnak tartotta a merényletet. Vajon tudatában van annak, hogy a báró ellenséges indulattal viseltetik iránta? Mi okozta köztük a viszályt? Miféle titok rejtőzhet William Foulton féktelen gyűlölete mögött? És miért a sógorát vádolja Berenice haláláért? Alayne finom, kék gyapjúkelméből varrott ruhát választott aznapra, s hozzá ezüstszínű ujjast. A komornákat már elküldte, s most a kandalló mellett ülve mindennapi feljegyzéseit írta, amikor Ralph kopogtatott az ajtaján, majd felszólítására belépett a szobába. – Munkálkodott? – kérdezte, és a bőrbe kötött pergamenlapokra pillantott, melyek Alayne könyöke mellett feküdtek az asztalon. – Számadásokkal foglalkozik? – Nem, pillanatnyilag nincsenek ilyenek – felelte Alayne. – De remélem, rám bízza a háztartás vezetését, mylord. A számok világa mindig is bizonyos vonzóerőt gyakorolt rám. Szeretem, ha a számadások rendben vannak. Ön nagyon elfoglalt ember, nem kellene még ilyen közönséges hétköznapi dolgokkal is foglalkoznia. Pillanatnyilag csak a naplómba jegyeztem fel egyet s mást. Még néhány levelet is kell írnom, s így rögzítem a gondolataimat.

188

– Örömömre szolgálna, ha rám bízná levelei továbbítását – mondta udvariasan Ralph. – Ha nem túl fárasztó, szívesen átengedem önnek a háztartás számadásainak ellenőrzését. A tiszttartóm majd átadja önnek, vagy akár én magam, ha nincs ellene kifogása. – Mr. Grey bizonyára segítségemre lesz majd ebben a munkában – válaszolta Alayne. – A napokban szeretném megbeszélni vele a dolgokat. Az első feladatom azonban az lesz, hogy számba veszek mindent, ami a háztartásban van, és leltárt csinálok a készletekről. E célból már be is jegyeztem az egyes tételeket a naplómba. Úgy fordította a pergament, hogy a férfi láthassa a sorokat. Ralph helyeslően bólintott. – Szép kézírása van, Alayne, de ne dolgozzék túl sokat! Attól tartok, hogy Berenice nem tudott megbirkózni a számadásokkal, s a pénzügyek sem érdekelték, miért is gyakran korholtam. Ez tapintatlanság volt tőlem, tekintettel kellett volna lennem fiatal korára. Hozzá volt szokva, hogy a fivére mindenben segített neki, és nem tudott önállóan dolgozni. – Szívesen vállalom ezeket a kötelességeket – mondta Alayne. – Mielőtt a királyi udvarba utaztunk, számos kisebbnagyobb dolog feltűnt, amelyeken szeretnék változtatni. Az ön személyzete nagyon jó, mylord, de egy háznak úrnőre van szüksége, ha megfelelőképpen akarják vezetni. – Ön okosabb, mint Berenice volt – mondta elismerően Ralph, és a feleségére mosolygott. – Úgy vélem, a mindennapos elfoglaltság kitölti az ember napját, nem gondolja?

189

– Azt hiszem, igaza van, mylord – válaszolta elgondolkodva Alayne. – Poitiers-ban gyakran túl hosszúnak éreztem a napokat az egymást követő szórakozások ellenére. Amikor férjem háztartását vezettem, az éléskamrámban és a számviteli könyveimben kerestem kikapcsolódást. – Remélem, itt nem kell majd ilyesmivel vigasztalódnia – mondta Ralph, és Alayne arcát fürkészte, mert rég eltemetettnek hitt szomorúságot vélt felfedezni a szemében. – Ó nem! Itt örömmel töltöm a napjaimat az ön lakhelyének gondozásával, mylord! – És talán olykor el is kísér majd, ha kilovagolok, vagy eltölt egy kis időt a társaságomban, nemde? – Szívesen! – felelte mosolyogva Alayne, s egy pillanatra kihagyott a szívdobogása, olyan melegség áradt feléje a férfi tekintetéből. Ha így nézett rá, szinte késztetést érzett, hogy a karjába simuljon! – De nem várhatom el, hogy mindig velem legyen, mylord. Tudom, milyen nagy felelősség nehezedik önre, és milyen sokrétűek a kötelességei. Ralph hallgatásba merült, és a régi időkre gondolt. Berenice duzzogott, ha azt hitte, hogy elhanyagolja őt a munkája miatt. Akaratlanul is összehasonlította a két nőt, és megállapította, hogy nagyon különböznek egymástól. Kezdetben némi tréfálkozással sikerült jobb kedvre deríteni a szeszélyes Berenice-t, végül azonban megunta állandó zsörtölődését, és mind gyakrabban civakodtak. Egyszer Berenice fivére látogatóba jött Banewulf várába. A testvérek elmentek sétálni az erdőbe, de sokáig elmaradtak, és csak alkonyatkor tértek vissza. Aznap meglehetősen hűvös volt, és Ralph aggódott törékeny feleségéért, aki könnyen megfázott. Akkor is így történt, ám ennek ellenére Berenice 190

további sétákat tett a fivérével. Csak miután William elment, maradt ágyban a betegsége miatt, amelyet a fivére egyébként sem vett komolyan. Ralph haragudott, és azzal vádolta a sógorát, hogy túl sokat követel a húgától. Berenice azonban megsértődött, könnyeket ontott, és Ralph szemére vetette, hogy nem szereti őt. – Ne beszélj badarságokat! – mondta Ralph. – A feleségem vagy, tudnod kell, hogy fontos vagy nekem! – Én szeretetről beszéltem! – kiáltotta Berenice. – William szeret, de te lenézel engem. Sosem szerettél igazán! Ralph csak ekkor jött rá, hogy hibát követett el. Berenice kivételes szépség volt, Ralph ezért kívánta. Idő múltával azonban kénytelen volt megállapítani, hogy túlságosan rest és nehéz felfogású ahhoz, hogy megértse azokat a dolgokat, amelyek a háztartás irányításához szükségesek. Lassacskán eltávolodtak egymástól. Berenice egyre több időt töltött Christiannel, Ralph legjobb barátjával. Ralph ismét a jelenre összpontosította figyelmét. Helytelen volt rosszat gondolnia Berenice-ről! És megint megrohanta a nyomasztó érzés, hogy felelős a felesége haláláért. Emiatt észre sem vette a mostani Lady Banewulf szépségét... – Megmutatom önnek a titkos falburkolatot – mondta, hogy úrrá legyen a lelkében tomboló érzelmi zűrzavaron. Felemelte az egyik faliszőnyeget. Az alatta levő kőfalon első pillantásra semmi szokatlant nem lehetett észrevenni. Ám amikor Ralph egy bizonyos helyre mutatott, Alayne-nek feltűnt, hogy az egyik kövön kis mélyedés van. Ralph belenyúlt a mutatóujjával, és működésbe hozta a benne elhelyezett fém emelőkart. Alayne meglepődve látta, hogy a fal egy része félrecsúszik, és mögötte láthatóvá válik egy kis 191

helyiség, melyben gazdagon terített asztal áll. Számos gyertya meleg fénye világította be a szobácskát. – Itt nincs kandalló – mondta Ralph, amikor megfogta Alayne kezét, és átvezette a falnyíláson –, de ha elegendő gyertya ég, kellemes meleg van, mert a helyiség kicsi, és sehol sem határos a külső fallal. – Ahhoz elég nagy, hogy megfeleljen a céljának – mondta Alayne, és mosolyogva bólintott, amikor Ralph kihúzta számára az asztal mellett álló székek egyikét. Ugyanolyan támlás szék volt, mint amilyenen ő meg Marguerite ültek az étkezéseknél. – Kellemes ez a meleg és a meghitt környezet, mylord. – A vár ura évszázadok óta együtt étkezik a nagy csarnokban hű embereivel és háznépével – mondta Ralph –, de vannak pillanatok, amikor jólesik magunkban lenni, és ha társaság nélkül akarunk együtt lenni, akkor itt étkezünk. – Ó, ez valóban igen szép elképzelés! – Lelkére kötöttem a személyzetnek, hogy ma este zavartalanul óhajtunk vacsorázni. Végül is úgymond ez a nászéjszakáink. – Igen... Alayne egy kicsit ideges lett, ám szorongása hamarosan megszűnt, amikor Ralph borral és étellel kínálta. Viselkedésében semmi aggodalomkeltő nem volt. Nem, Sir Ralph nem az a fajta férfi, aki egy váratlan pillanatban rám vetné magát, gondolta Alayne. Azóta, hogy az első feleségéről beszéltek, a lovag észrevehetően visszahúzódott. – Köszönöm, hideg szárnyast eszem, és egy kis kenyeret. Belekortyolt a borába, és nézte, amint a férfi szeleteket vágott magának a sültből, és letört egy darabot a frissen sült 192

cipóból. Lassacskán jobb lett a hangulata, már nem tűnt olyan zárkózottnak. Amikor Ralph a földbirtokosként rá háruló kötelességekről kezdett beszélni, hamarosan élénk csevegésbe merültek. A férfi aggódott a jobbágyaiért, mert a múlt nyáron számos környező településen járvány tört ki, és sokan meghaltak. – Túl sok özvegy és apátlan árva van – mondta elgondolkozva. – A férfiak többsége vándorkereskedő volt, távolabbi grófságokban kínálták áruikat. Nekünk szerencsénk volt, mert a mi falunkat megkímélte a járvány, de a város elnéptelenedett. A nekem dolgozó kézművesek közül is sokan meghaltak. – Szörnyű csapás, ha valahol járvány tör ki – mondta Alayne. – Kislány koromban egyszer az apám vára melletti faluban dühöngött valami ragályos betegség, mely rengeteg áldozatot szedett. Öreg dajkám és több cselédünk is áldozatul esett az alattomos kórnak. Engem különös módon megkímélt. Egy bölcs javasasszony, aki a betegeket ápolta, azt mondta, hogy egyes embereken nem fog a ragály. Szerinte én azon szerencsések közé tartozom. – Én is hallottam, hogy vannak emberek, akik felkereshetik a betegeket, és foglalkozhatnak velük anélkül, hogy megbetegednének – mondta Ralph. – De talán ön nem került közvetlen érintkezésbe a betegekkel. – Dehogynem, többször is! – felelte Alayne. – A járvány később ismét felütötte a fejét, körülbelül egy évvel azelőtt, hogy férjhez mentem. Akkor segítettem ápolni a betegeket a várban és a faluban. A legtöbb esetben már nem volt mit tenni. De megtanultam, hogyan lehet enyhíteni a tüneteket. Olykor megszűnt a láz, és a beteg megmenekült a haláltól. 193

Ralph csodálattal telve nézett Alayne-re. Berenice sohasem tette volna kockára az életét, hogy segítsen egy ragályos betegen – a legtöbb emberhez hasonlóan félt, hogy ő is megkapja a szörnyű nyavalyát. És valóban: majdnem mindenki meghalt, aki a járványban szenvedőkkel érintkezésbe került. – Hogyan lehet enyhíteni e betegek szenvedésein, és hol szerezte a tudását, mylady? – A betegeket egy bizonyos kenőccsel kell kezelni. Összetételének titkát egy arab orvostól tanultam, aki azért jött Franciaországba, hogy egy gazdag embert gyógyítson, akit a Szentföldön ismert meg. Én segédkeztem az orvosnak, és ő megmutatta nekem, hogyan kell elkészíteni a különféle gyógynövénykivonatokat és kenőcsöket. – Ezek nagyon örvendetes hírek, Alayne! Csodálatos adottság, ha valaki képes másokon segíteni. – Valóban, mylord. Azóta kezeltem néhány barátomat, de ezeket a dolgokat titokban kell végezni, mert az emberek gyanakszanak, ha nem értik, mit miért csinálunk. Sőt némelyek mindjárt boszorkányságról beszélnek. Ralph komoly arccal csóválta meg a fejét. – Őrültség és rágalmazás olyasvalaki ellen fordulni, aki életet akar menteni. – Ha a kezelés sikeres, a család hálálkodik, és angyalnak nevezi a segítőt, de ha meghal a beteg... szemmel verésről kezdenek suttogni az emberek. – Talán azzal vádolta valaki, hogy fekete mágiát űz? – A férjem gyakran a szememre vetette, amikor haldoklott – mondta Alayne. Bánat és szánalom tükröződött a szemében. – Engem vádolt, amiért lezuhant a toronylépcsőn, 194

és amikor segíteni akartam neki, azt mondta, hogy meg akartam ölni. Szerencsére senki sem hallotta, mert a cselédek az utolsó időben már nem mertek a közelébe menni. A véletlenül a keze ügyébe kerülő tárgyakat a szolgálókhoz vágta, és átkokat szórt rájuk, ha csak megérintették. Azt hiszem, elviselhetetlen fájdalmak gyötörték, és végül megbomlott az elméje. Már nem tudta, mit beszél. – Önt is szidalmazta? – kérdezte Ralph óvatosan, aztán meglátta a fájdalmat az asszony szemében. – Bocsásson meg! Nem kellett volna ezt kérdeznem. Bizonyos dolgok túlságosan fájdalmasak, semhogy felelevenítsük őket. – Az emlékezés valóban fájdalmas – vallotta be Alayne. – De azt hiszem, beszélni akarok róla, mylord. Szeretném, ha megértené, miért... miért tiltakoztam a házasság ellen. Ralph rezzenéstelen arccal hallgatta végig az asszony szenvedéseinek történetét. Alayne semmit sem hagyott ki, noha égett az arca, amikor elismételt néhányat azok közül a szitokszavak közül, amelyekkel a férje szüntelenül elárasztotta. Amikor befejezte, Ralph némán, szinte kábultan nézett rá. Alayne úgy érezte, egész bensője remeg a feszültségtől. Talán túl sokat árult el? Egyetlen tisztességes férfi sem szívesen hall ilyen mocskos szavakat. Lehet, hogy Ralph most arcátlannak és szégyentelennek tartja őt, mert elismételte a trágár szitkokat. – Hihetetlen, hogy egy férfi ilyen dolgokat képes mondani a feleségének – mondta végül a lovag. – Hogy önt vádolta azért, mert nem tudott igazi férje lenni, ami már önmagában is elég rossz. De az elmondottak után, vagyis hogy az ön jelenlétében ilyen mosdatlan kifejezéseket használt és nemegyszer megalázta, visszaélt a helyzetével, már 195

egyáltalán nem csodálkozom, hogy nem akart újra férjhez menni. – Haragszik rám, mert nem beszéltem erről hamarább? Reménytelenül romlottnak tart? – Az a csodálatos, hogy ön megőrizte az ártatlanságát és a tisztaságát – mondta Ralph. – Az összes férfi nevében bocsánatot kérek öntől. Felejtse el, hogy milyen alávaló módon bánt önnel az a vadember, aki férfinak és lovagnak tartotta magát, és aki szégyent hozott az egész férfinemre. – Valóban szörnyeteg volt – felelte Alayne szomorú mosollyal –, de én nem marasztalom el az egész férfinemet egykori férjem kegyetlensége miatt. Önt olyan embernek tartom, aki a legmagasabb eszmények szerint él. Marguerite azt mondta, hogy ön tökéletes lovag, Sir Ralph. Azt hiszem, igaza van. A férfi szemében vidám szikra villant, mindazonáltal komoly arccal mondta: – Messze vagyok attól az ideálképtől, amelyet Lady Marguerite rajzolt rólam. Igyekszem céljaimhoz és eszményeimhez hű maradni, és olyan bánásmódot tanúsítani mások iránt, amilyet a magam számára elvárnék. De attól tartok, nem vagyok hibátlan, tökéletes pedig végképp nem. – Lovag kis hibával? Alayne nevetett, amikor látta, hogy a férfi csak incselkedik vele. Végül Ralph is elnevette magát, és eltűnt az előbbi nyomasztó téma miatt rájuk nehezedő feszültség. Ralph felállt, és megfogta Alayne kezét. – Hová akar vinni lordságod? – Még nem látta a szobámat – felelte a férfi. – Szeretném megmutatni, mert van ott néhány olyan dolog, amely méltó 196

az ön figyelmére. Ön ismeretekkel rendelkezik az orvoslás terén. Nos, egy kicsit én is értek hozzá. A hallottak felkeltették Alayne érdeklődését; háttérbe szorult a szorongás, amely egyedüllétük első pillanatától fogva munkált benne. Ugyanakkor tudta: ha valaha igazán férj és feleség lesznek, az csakis az ő beleegyezésétől függ. S mivel nem félt attól, hogy olyasvalamire kényszerítik, amit nem akar, bizalommal követte a férjét. Ralph szobája nagyobb volt, mint az övé, és több láda állt benne, némelyik kettős zárral és vasveretekkel volt ellátva. Az egyik láda súlyos fatalapzaton állt. Amikor Alayne közelebb lépett, felfedezte, hogy a szokásos fedél helyett két ajtó van rajta. Ralph kinyitotta őket, és fiókok meg polcszerű rekeszek sokasága vált láthatóvá, az utóbbiak faládikókat, ónés cserépedényeket tartalmaztak, és néhány értékes üvegcsét. – Itt különféle porokat és gyógynövénykivonatokat láthat, melyeket gyógyitalokhoz, orvosságokhoz és kenőcsökhöz használunk – magyarázta büszkén. – Ezeket itt tartom a szobámban elzárva, mert némelyik orvosság éppúgy lehet gyógyító hatású, mint halált hozó. Udvari orvosom hozzám fordul, ha valamire szüksége van, és akkor kiadom neki a szükséges mennyiséget. Ez a legjobb módja annak, hogy elkerüljük a tévedéseket. Minthogy most már házasok vagyunk, önre fogom bízni a kulcsot, ha elutazom. – Megtisztel bizalmával, mylord – mondta Alayne, és valóban megtisztelve érezte magát –, de én nem tudom, mire valók ezek a szerek. Az én tudásom és ismereteim korlátozottak. Az arab orvos hamarosan visszatért a hazájába, és azok a dolgok, amelyeket a bölcs javasasszonytól tanultam, egyszerű gyógymódok voltak, melyeket minden 197

asszonynak ismernie kellene. Az ő gyógyitalai növényekből és vadon termő bogyókból álltak. – Van egy könyvem, egy tudós paptól kaptam, akivel egykor jó barátságban voltam. Abban megtalálhatja mindazon orvosságok neveit, amelyeket itt tartok, továbbá az alkalmazás módjára és a beteg gyógyulásához szükséges adagolásra vonatkozó utasításokat is – folytatta Ralph a magyarázatot. – Nem várom el, hogy ön alkalmazza az orvosságokat, csupán azt, hogy kiadja az orvosomnak, ha szüksége van valamelyikre. Közölni fogom vele, hogy távollétemben önhöz forduljon. Alayne kíváncsian nézegette a cserépedényekbe belekarcolt feliratokat, és rájött, hogy az az írás, amelyet nem tudott elolvasni, arab nyelven van, míg más feliratok franciául vagy angolul. – Ezek az orvosságok nyilván nagyon drágák – mondta csodálkozva, és meglepetten nézett Ralphre. – Az ön udvari orvosa mindjárt ezeket alkalmazza, ha valaki megbetegszik a várban? – Segítünk, ahol tudunk – felelte Ralph. – De mint ismeretes, olykor lehetetlen minden betegen segíteni. Élet és halál Isten kezében van. És hallottam már olyan véleményt is, hogy nem kellene beleavatkoznunk a Mindenható dolgába. – Igen, tudom – felelte Alayne, és hirtelen borzongás járta át a testét. – Köszönöm, hogy bizalommal van irántam, mylord! – Ön feltárta előttem a szívét – mondta Ralph –, én is viszonozni akartam az őszinteségét és a bizalmát. Ha megtanuljuk, hogy számíthatunk egymásra, akkor a

198

következő lépés a kölcsönös tisztelet és a barátság... amiből idővel talán még több is lehet. – Igen – suttogta Alayne, és érezte, hogy összeszorul a torka. E pillanatban volt valami a férfi tekintetében, ami vágyat ébresztett benne, hogy bárcsak a karjába kapná és az ágyába vinné. Most, hogy végre kibeszélte magából nyomasztó élményeit, könnyebben el tudta viselni az oly régóta magával hurcolt szégyent. Bár gyanakvása még nem szűnt meg, a félelemérzés már nem volt oly erős benne. Sőt kezdett hinni abban, hogy félelmét végleg elfeledheti Ralph mellett – feltéve, hogy a férfi őszintén szereti őt. – Ha megengedi, mylord, most szeretnék elköszönni, mert egy kissé fáradt vagyok. – Természetesen – felelte Ralph. – Menjen csak, Alayne! Sosem fogom arra kényszeríteni, hogy elviselje a társaságomat, de az ajtóm mindig nyitva áll ön előtt. Jöjjön hozzám, ha boldogtalannak érzi magát, vagy ha bántja valami, és én igyekszem eloszlatni a gondjait. Szívemen viselem az ön hogylétét. – Ön nagyon jóságos, mylord – mondta Alayne, és önkéntelenül tett egy lépést a férfi felé. Könnyű csókot lehelt az arcára, majd ismét visszahúzódott. – Jó éjszakát! – Önnek is, mylady! – válaszolta Ralph, és az asszony után nézett, amint az a titkos kis szobán át a saját szobájába ment. Hallotta az átjárót lezáró szerkezet nyikorgását, és felsóhajtott. – Remélem, nyugodt éjszakája lesz, mylady! Nekem annál kevésbé. Ralph bezárta orvosságos szekrényének ajtaját, a kulcsot az övén függő bőrerszénybe rejtette, majd bort töltött 199

magának. Alayne szobájából egyetlen hang sem szűrődött át, mert a fal vastag volt. De élénken el tudta képzelni, amint az asszony lefekvéshez készülődik. És amikor pompás haja legyezőként szétterül a párnákon... Alayne csodaszép volt, és ő mindennél jobban szeretett volna szerelmeskedni vele. Bármennyire is igyekezett elfojtani vágyát, az erősebbnek bizonyult a józanságra intő gondolatoknál. Lassan érett meg benne, és kezdetben nem volt több futó kívánságnál, hangulatnál, amelyet könnyen el tudott űzni, ám az még Franciaországban volt, mielőtt az igazi Lady Alayne-t megismerte volna. Ebben a nőben minden megvolt, amit egy feleségnél Ralph kívánatosnak tartott; éppoly eszes és gondoskodó volt, mint amilyen szép. Bárcsak sokkal hamarább találkozott volna vele! Akkor mind neki, mind saját magának sok szomorúságot és fájdalmat megtakaríthatott volna. Alayne-t tűrhetetlen módon megsértették és megalázták, és ő... őt pedig nagy bűn terheli. Most, hogy teljes egészében ismeri az asszony szenvedésének történetét, sohasem közeledhet hozzá úgy, mint férj a feleségéhez. Eddig titokban reménykedett, hogy Alayne idővel talán érez majd iránta valamit. De ugyan miképpen következhetne be ez, amikor az a szörnyeteg azt sulykolta bele szegény teremtésbe, hogy a házasság romlott és bűnös dolog?! Úgy látszik, továbbra is csak sóvárognia kell Alayne vonzalmára. Noha természetesen odamehetne hozzá, a karjába zárhatná és megcsókolhatná, mint karácsony estéjén. Talán megint átengedné magát az ölelésének. De mi lenne, ha rémülten és iszonyodva elfordulna tőle? 200

Berenice fokozatosan eltávolodott tőle, elhúzódott, sőt összerázkódott, ha megérintette, pedig kezdetben kívánta a csókjait. Nem sokkal a halála előtt már szemmel láthatóan félt tőle, bár ő sohasem bántotta, annak ellenére, hogy Berenice gyakorta kihozta a sodrából. Türelmetlensége miatt kellett vezekelnie. Képtelen lenne elviselni, hogy Alayne-t is elveszítse. Megszakadna a szíve, ha bizalmatlanságot, félelmet vélne felfedezni a szemében. Nem, sohasem kényszerítené, bármennyire is szereti és kívánja! Alayne a felesége, és ő megtartja neki tett ígéretét. Hiszen megfogadta: minden tőle telhetőt elkövet, hogy boldoggá tegye. Ha Alayne azt akarja, hogy házasságuk valóban igazi házastársi kapcsolattá váljon, akkor neki kell jelt adnia, hogy kívánja őt. Minő bolond is volt! Hogyan is várhatta, hogy Alayne vonzalmat érezzen iránta, amikor oly sokat kellett szenvednie első férje megalázó viselkedése és kíméletlensége miatt! Meg kell elégednie azzal, hogy kedveli őt, és bízik benne, többet nem várhat tőle. És hibái ellenére, melyekkel ő maga is tisztában volt, igyekeznie kell, hogy megfeleljen annak a képnek, amelyet Alayne alkotott róla – a tökéletes, feddhetetlen lovagról...

201

Másnap még alig pitymallott, amikor Alayne felkelt. Elfogyasztotta könnyű reggelijét a szobájában, aztán pedig magához hívatta Morna Greyt. Örömmel állapította meg, hogy a gazdasszony készségesen áll az új úrnő rendelkezésére az elvégzendő feladatok megoldásában. – Azt hiszem, a vászonneművel kellene kezdenünk – mondta Alayne. – Az első, amivel a ház úrnőjének tisztában kell lennie, a fehérneműs ládák állapota. Azután az ón- és ezüstedényekkel és egyéb háztartási eszközökkel foglalkozunk. Végül sorra járjuk a lakóhelyiségeket, és leltárba vesszük a bútorokat és más felszerelési tárgyakat. A fegyverkamrába természetesen nem megyünk, az a férjemnek és a várnagynak a dolga, míg minden háztartással kapcsolatos teendő az én hatáskörömbe tartozik. – Igen, mylady! – mondta Morna Grey. Nyilvánvaló volt, hogy az új asszony az egész várkastélyt a feje tetejére akarja állítani. Morna véleménye szerint ez már rég esedékes volt. Lady Berenice halála óta ő megtette ugyan, ami tőle telt, de végül is nem rendelkezhetett úgy, mint Banewulf úrnője. – És hátravan még az éléstár. De azt hiszem, ott mindent rendben fog találni, mylady, és megelégedésére szolgál majd, amit lát. – Morna Grey arckifejezése elárulta, hogy az éléskamra a gazdasszony büszkesége. Alayne-ben buzgott a tettvágy, és türelmetlenül várta, hogy megkezdhesse új életét, mely kétségtelenül ki fogja elégíteni. Mindig is ilyen háztartást szeretett volna vezetni. Ami az 202

életének a másik oldalát illeti – nos, a nyugodtan eltöltött éjszaka után frissen és vidáman ébredt. A férjétől nem kellett félnie, és talán... valamikor... többet is elérhet. Egyelőre csak azt mutathatja meg neki, hogy kész hűséges társa lenni. És reménykedhet, hogy Ralph egyszer majd úgy fogja szeretni őt, mint ahogyan ő már egy ideje szeretni véli. Egy héttel Banewulfba való visszatérésük után cudar hidegre fordult az idő. Alayne melegen felöltözve lement a várudvarra, hogy egy kis friss levegőt szívjon. Lélegzetének párája fehér felhőként gomolygott a jeges levegőben. Miután néhányszor körüljárta az udvart, úgy határozott, bemegy a nagy csarnokba, hogy felmelegítse elgémberedett tagjait a kandallóban lobogó tűznél. – Lady Alayne... Alayne megfordult az ismeretlen hangra, és megállt, hogy bevárja a férfit, aki megszólította. Az elmúlt napokban néhányszor látta, és nem felejtette el fürkésző szemét. És arra is emlékezett, hogy az első banewulfi látogatása alkalmából rendezett lakomán milyen különösen meredt rá. Megkérdezte Ralphet, kicsoda az illető, és azt a választ kapta, hogy a vár orvosa. – Jó reggelt, Brendon mester – mondta barátságosan. – Éppen a tűzhöz igyekszem melegedni. – Igen, ma nagyon hideg van – válaszolta az orvos. – Ön nem szokott hozzá az angol időjáráshoz. – Valóban – mondta Alayne. – A férjem azonban úgy véli, hamarosan megint melegebb lesz. Már annyira várom a tavaszt! Az a legjobb évszak, nem gondolja?

203

– A tavasz a féktelenség és a kicsapongás időszaka – válaszolta Brendon, és különös fény villant fel a szemében. – A nyulak megbolondulnak, és valami efféle történik a férfiakkal meg a nőkkel is. Aki enged az erkölcsből, enged az ördögnek, az ördög pedig bűnbe viszi. Isten azonban mindent lát, és megbünteti a vétkeseket. – Olyan elítélendő, ha egy szerelmespár tavasszal csókolózik? – kérdezte Alayne, és derűs mosoly ragyogta be bájos arcát. – Én természetesnek tartom, uram, és hiszem, hogy a Mindenható jóakaratúan tekint le a szerelmesekre. Csak a papok nézik rosszallóan ezeket az ártatlan bolondságokat. – Jobban kellene ügyelnie arra, hogy mit mond, mylady – mormolta az orvos. – Vannak emberek, akik istenkáromlásnak tartanák a szavait. Alayne hallgatott, és valami megfelelő válaszon törte a fejét. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy bár igyekszik titkolni, az orvos rosszindulattal van iránta. Ekkor észrevette, hogy Ralph megjelent az udvaron. Kurtán biccentett Brendonnak, majd vidáman üdvözölte férjét. – Ladységed orra már egészen vörös a hidegtől – incselkedett Ralph, és megfogta Alayne kezét. – Jöjjön, menjünk be a kandallóhoz, és igyunk meleg sört! – Nem tagadom, tényleg fázom – válaszolta Alayne, és rámosolygott a férjére. – Már alig várom, hogy megváltozzék az idő! Amint beléptek a várkastélyba, igyekezett megfeledkezni az orvosról. Brendon furcsán és elutasítóan viselkedett vele. De ennek voltaképpen nem volt semmi jelentősége. Alayne

204

boldognak érezte magát Banewulfban, és nem hagyta, hogy a vár egyik lakójának ellenséges magatartása nyugtalanítsa. Elhatározta, hogy egyszerűen száműzi gondolataiból a kis epizódot. Ám a következő hetekben mind gyakrabban tűnt fel neki az orvos mogorva és töprengő arckifejezése. Egy kicsit aggódott. De mindennapi tevékenysége maradéktalanul kitöltötte az életét, és napjai többnyire boldogan, kiegyensúlyozottan teltek, olyannyira, hogy idővel úgy érezte, mintha mindig is Banewulfban élt volna. Végre beköszöntött a tavasz! A grófság, amelyben Banewulf vára állt, kemény telet élt át. A hó hetekig megmaradt, kezdetben frissen és fehéren csillogott, később azonban szürke és szennyes lett. Amikor megkezdődött az olvadás, az utak járhatatlanná váltak, és nagyon megcsappant a látogatók száma a várban. Csupán egy bátor hírvivő dacolt az időjárással, hogy átadjon Sir Ralphnek néhány levelet és üzenetet. Alayne ezen a reggelen vadászsólymával, Perlitával foglalkozott. Ralph a többi holmijával egyetemben a madarat is elhozatta Franciaországból. Akárcsak úrnője, a madár is hamarosan megszokta és megkedvelte új otthonát. – Köszönöm, hogy mindenemet elhozatta Angliába! – mondta Alayne, amikor férje csatlakozott hozzá, és megszemlélte a madarat. – Hiszen tudja, hogy semmit sem tudok megtagadni öntől, mylady! – felelte Ralph. Megfogta Alayne kezét, és elmerengve játszadozott az asszony ujjaival. Alayne-t ismét elfogta az a különös érzés, amely mindig úrrá lett rajta, ha a férfi megérintette. Minden akaraterejére 205

szüksége volt, hogy visszafojtson egy jóleső sóhajt. Az utóbbi hónapok meggyőzték arról, hogy nincs mitől félnie, sőt inkább nagy előnye származik a házasságból. Már nem a félelem volt az oka tartózkodó viselkedésének, hanem a büszkeség. Nem koldulhatott szerelmet Ralphtől, és azt hitte, hogy a férfit még mindig Berenice-hez kötik érzelmei. – Itt senki sem fogja bántani önt – ígérte Ralph. – Amíg élek, minden férfi és nő az önt megillető tisztelettel fogja övezni. Olyan meleg, olyan szeretetteljes volt a mosolya... Alayne mindennél jobban vágyott rá, hogy a karjába vegye. Bizonyára Ralph is vonzódott hozzá, mert máskülönben nem tudott volna így ránézni. – Ebben bizonyos vagyok – felelte Alayne. – Megbízom önben, mylord. – Megtisztelő, mylady – válaszolta Ralph, és a szemében felvillanó huncut kis fény elárulta, hogy mint az utóbbi időben oly gyakran, ezúttal is incselkedik Alayne-nel. – Mylord... Vajon nagy illetlenség lenne, gondolta Alayne, ha azt javasolná, hogy lassacskán fontolóra vehetnék a házastársi kapcsolat valóra váltását a szokványos értelemben? Habozott megszólalni, s aztán elmúlt a kedvező pillanat: egy apród lépett be az istállóba, ahol Alayne madarát elhelyezték. – Bocsánatot kérek – mondta az apród mentegetőzve, amikor meglátta a vár urát és úrnőjét –, nem akartam zavarni, mylord, de hír érkezett a faluból. Sokan megbetegedtek, sőt többen már meg is haltak valami újfajta betegségben. Ralph elgondolkozva ráncolta össze a homlokát.

206

– Nem hiszem, hogy járványról volna szó, a ragályos betegségek rendszerint akkor törnek ki, amikor a legforróbb a nyár. Mit mondtak, miféle kór ez? – Csak annyit tudok, hogy magas lázzal jár. Az ön egyik embere is megkapta, mylord. Ma reggel lett rosszul. Csak akkor értesültünk a faluban terjedő betegségről. – Tehát azt mondod, hogy egyik emberem is elkapta a lázat? Ralph nem töprengett rajta, miképpen kaphatta meg egyik csatlósa a nyavalyát. Tudta, hogy ha embereinek véget ér a szolgálata, gyakran lemennek a faluba, hogy az ottani fehércselédekkel szórakozzanak. – Magam nézek utána. Az orvos addig is foglalkozzék vele! – Az ön orvosa küldött engem ide – mondta az apród. – Kéri, hogy sürgősen keresse fel őt, mylord! Alayne Ralph karjára tette a kezét, amikor a férfi megfordult, hogy kövesse a fiút. – Megengedi lordságod, hogy én is önnel tartsak? – Ezúttal nem – válaszolta Ralph, és barátságosan rámosolygott az asszonyra. – Lehetséges, hogy szükség lesz az ön segítségére, ha a betegség a palotában is elterjed, de nem akarom, hogy fölöslegesen veszélynek tegye ki magát. – Ön is kockáztatja az életét! – tört ki Alayne-ből. – Egyik emberem beteg – mondta Ralph. – Kötelességem, hogy megnézzem, mi van vele, de kockázatos dologba nem bocsátkozom. Egyébként pedig nem félek a láztól. Járványnál más a helyzet. De ezek a szokásos lázas betegségek évről évre felütik a fejüket.

207

Alayne bólintott, és visszahúzta a kezét. Most nem tarthatta vissza Ralphet, mert a vár uraként eleget kellett tennie kötelességének. Ha a megbetegedett személy egyik nőcselédje lett volna, természetesen ragaszkodna hozzá, hogy gondoskodhasson róla. Ismét vadászsólymára fordította figyelmét, ám Ralph távozása után egyre fokozódott a nyugtalansága. Mindig aggasztó volt, ha emberek megbetegedtek, mert az esetek többségében nemigen lehetett segíteni rajtuk. Gyakran kellett látnia, hogy az orvos által rendelt kezelés pusztítóbbnak bizonyult, mint maga a betegség. Ezért meg volt győződve arról, hogy az emberek sokszor nem is annyira a betegségbe, mint inkább az alkalmazott gyógymódokba haltak bele. Mindazonáltal bölcsebb volt nem beleavatkozni, mert az orvosok céhe féltékenyen őrködött a jogai fölött. A gyógyítással foglalkozó asszonyokat bármikor megvádolhatták boszorkánysággal, és egyházi bíróság elé állíthatták. Ezekben az esetekben a vádlottakat rendszerint bűnösnek találták, és halállal büntették. Kisvártatva Alayne kiment a várudvarra, hogy egy kicsit sétáljon a kertben. Az első tavaszi virágok üde zöld hajtásai már kibújtak a sötét földből, noha nem volt olyan meleg, mint az előző napon. Alayne fázott, és elhatározta, hogy visszamegy a házba. – Ma észrevehetően hűvösebb van, nemde? Meghallva Ralph csatlósának hangját, az asszony megfordult. – Valóban – mondta, és rámosolygott a fiatalemberre. Ritkán volt hosszabb ideig egyedül, mert Robert szívesen 208

csatlakozott hozzá, ha ideje engedte. – Már ilyen korán elvégezte a mai gyakorlatokat, Master Greaves? – Természetesen, mylady – válaszolta Robert lelkesen. – Az oktatóm azt mondja, hogy most már hamarosan lovaggá ütnek. – Ezt nevezem dicséretnek! – mondta Alayne elismerően. – Sir Ralph fegyvermestere nem osztogatja egykönnyen a dicséreteket! Bizonyára derekasan harcolt! – Igen, feltehetően elégedett volt velem – mondta Robert, a mosoly azonban lehervadt az arcáról. – Persze ezek után majd el kell mennem, hogy valami nagyot vigyek véghez. Sir Ralph beszélt rólam a királlyal, és talán az udvarba rendelnek. – Ez nagy megtiszteltetés lenne az ön számára. – Igen... de el kellene hagynom Banewulfot... – Ó... Alayne tudta, mi az, amit a fiatalember nem mondhat ki hangosan. Sokszor zavarta, hogy Robert valószínűleg túlságosan is a szívébe zárta őt. Ám ezen nem tudott változtatni. Az pedig igazságtalanság lett volna, ha megtagadja tőle a társaságát. – Minden fiatalembernek érdemeket kell szereznie. Biztos vagyok benne, hogy jól fogja érezni magát az udvarnál. Aztán egyszer talán visszatér ide. Gondoljon arra, hogy ha a király parancsolja, engedelmeskednie kell! Nincs más választása. – Hiányozni fog, mylady. – És a többi barátai szintúgy – fűzte hozzá Alayne. – De új ismeretségeket fog kötni, és hamarosan elfelejt bennünket. – Soha! 209

– Kérem, ne beszéljen ilyen meggondolatlanul! – figyelmeztette Alayne a fiatalembert komoly arccal. – Ön a barátom, Robert, de sohasem lehet több a számomra. Robert elpirult, és lesütötte a szemét. – Bocsásson meg, mylady! Túl sokat mondtam. Bizonyára megneheztelt rám, és ezentúl látni sem kíván. – Erről szó sincs – mondta nevetve Alayne. – De meg kell ígérnie, hogy többé nem fog így beszélni velem. – Szavamat adom – felelte Robert, majd hozzáfűzte: – Ott jön a férje, mylady! – Ralph... – Alayne a férjéhez sietett. – Hogy van a beteg? Látta őt? – A legjobb embereim egyike – mondta Ralph, és arca aggodalomról tanúskodott. – Erősen verítékezik, és lázas. És nem tetszik az a furcsa kifejezés a szemében... Félek, hogy meg fog halni, Alayne. – Imádkozzunk, hogy az orvosa meg tudja menteni őt, mylord! – Brendon azt mondja, hogy hűséges emberem sorsa Isten kezében van – mondta Ralph. – Adott neki orvosságot, a lázát azonban nem sikerült lenyomni vele. Éppen eret készült vágni rajta, amikor elmentem. – Okos dolog további vérveszteséggel gyöngíteni a beteget, amikor már egyébként is erőtlen? – Nem tudom – dörmögte komoran Ralph. – De én bízom az orvosomban – járatos az orvosi tudományokban, és minden bizonnyal többet tud, mint mi. – Talán igen – válaszolta Alayne, a szíve mélyén azonban nem értett egyet a férjével. Ám ugyanakkor azt is tudta, hogy nem szabad beleavatkoznia. Az orvosok céhe nem fogadott 210

be nőket, és azt sem helyeselte, ha nők orvosságokat készítettek. – Igen, biztos vagyok benne, hogy Brendon mester érti a dolgát – mondta, és alázatosan lesütötte a szemét. – Imádkozzunk, hogy a betegség ne terjedjen el az egész várban! – Isten legyen velünk! – mondta Ralph, majd mosolyogva a fiatal csatlóshoz fordult. – Jó híreim vannak az ön számára, Robert. Legalább ön megmenekül a betegségtől, ugyanis azonnal a királyi udvarba kell mennie. – Azonnal? – Robert szeme nagyra tágult az izgalomtól. – Már ilyen hamar hírt kapott az udvarból? – A híre megelőzte önt – mondta Ralph elismerően. – Áldásommal indul útnak. Egy lovat ajándékozok önnek, és azt a felszerelést, páncélzatot meg fegyverzetet, amelyet itt viselt. Dolgozzon keményen, éljen a lovagi szabályok szerint, és akkor nem fog szégyent hozni a fejemre. Robert letérdelt Ralph elé. – Ön mindig nagylelkű uram volt, mylord. Igyekezni fogok, hogy megbecsülést szerezzek mind az ön, mind a magam nevének. – Mostantól Henriket kell szolgálnia – mondta Ralph. – Örülni fogok, ha hírt hallok a sikereiről, és talán egy napon majd visszatér hozzánk. Ha a király elérkezettnek látja az időt, hogy elbocsássa. Robert ismét felemelkedett. Epedő tekintete egy röpke pillanatra megpihent Alayne arcán, aztán kurta, merev biccentéssel elköszönt, és távozott. – Azt hiszem, jó, hogy Robert a király szolgálatába lép – mondta Ralph, miközben elgondolkozva nézett a fiatalember után. – Szerelmes önbe, Alayne. 211

– Én is ettől tartottam – mondta az asszony, és elmosolyodott, amikor Ralph feléje fordult. – Ó, nem úgy, ahogy ön gondolja, mylord! Robert olyan, mint ön, és sohasem bántaná meg semmivel a hölgyet, akit tisztel. De egy ilyen szerelem csak fájdalmat okozna neki. – Mert ön nem tudná viszonozni? – Ralph arcvonásai feszültségről árulkodtak, a szája sarka meg-megrándult. – Hiszen végül is soha egyetlen férfinak sem sikerült meghódítania az ön szívét, nemde, Alayne? Alayne döbbenten meredt a férfira, és képtelen volt bármit is válaszolni. Ralph azonmód sarkon fordult és gyors léptekkel távozott. Megharagudott volna? És mi oka lett volna megharagudni? Volt valami a hangjában, ami arra engedett következtetni, hogy féltékeny vagy haragszik – de hát ez képtelenség! Sir Ralph az első feleségét szereti. Máskülönben miért búsulna még mindig Berenice miatt? Alayne tudta, hogy emészti a bánat, mert valahányszor a szerencsétlen teremtésről beszélt, mindig árnyék suhant át az arcán, és visszahúzódott. Az asszony utána akart menni, aztán mégsem tette. Attól tartott, hogy bolondot csinál magából. Mert hát mi lenne, ha felajánlaná neki a szerelmét, és a férfi visszautasítaná? Nem, azt a fájdalmat nem tudná elviselni! Addig tépelődött, míg végül elkésett, mert időközben a tiszttartó csatlakozott Ralphhez, és a két férfi élénk beszélgetésbe merülve elhagyta a várudvart. Amikor visszatért a házba, Alayne nem tudott szabadulni a benyomástól, hogy férje megjegyzésében sokkal több rejlett, mint kezdetben hitte.

212

Bár abban továbbra is biztos volt, hogy Sir Ralph most is éppúgy szereti az első feleségét, mint korábban, egyre gyakrabban vetődött fel benne a gyanú, miszerint talán mégsem volt igazán boldog az a házasság. És Ralph valamely okból saját magát hibáztatja Berenice haláláért. Bárcsak volna benne annyi bátorság, hogy megkérdezze! De sajnos túlságosan is félt az elutasító választól. Végül is nehéz iskolát járt, és nem akarta kihívni férje nemtetszését. Ha Ralph elfordulna tőle, elbúcsúzhatna a boldogságtól, amelyben az utolsó hónapokban része volt. Ennek ellenére kell legyen valamilyen mód arra, hogy kipuhatolja, valójában milyen érzelmekkel viseltetik Ralph az elhunyt felesége iránt. Miközben a lehetőségeken töprengett, hirtelen támadt egy ötlete. Mostanra a kastély egész berendezését és felszerelését leltárba vette, már csak Berenice szobája volt hátra. Morna Grey felajánlotta, hogy magára vállalja a kényes feladatot, ő azonban köszönettel visszautasította, mondván, hogy maga kívánja elvégezni. Eleddig azonban vonakodott belépni a szobába, sőt még arra sem vállalkozott, hogy elhozza a befejezetlen faliszőnyeget, amelyen Marguerite-tel együtt dolgozott. Elhatározta, hogy nem vár tovább. Badarság félni a Berenice szobájában levő dolgoktól. Ugyan mit fedezhetne fel ott, ami aggaszthatná? Majd leltárba veszi a fontos dolgokat, aztán körülnéz, hátha talál valamit, ami segíthet az igazság felderítésében. Alayne szorongással telve indult a szoba felé, melyben akkor járt utoljára, amikor Marguerite itt volt. Az ajtó előtt megállt, mély lélegzetet vett, és elfordította a kallantyút. 213

Remegő lábbal lépte át a küszöböt. A helyiség nyomasztó hangulatot árasztott. Valami furcsa, dohos szag érződött a levegőben, mert a téli hónapokban nedvesség hatolt be a külső falon át. Alayne arra gondolt, alkalomadtán majd gondoskodik róla, hogy befűtsenek a kandallóba. Bejárta a szobát, feljegyezte a bútorok és faliszőnyegek, továbbá az ónból és ezüstből való eszközök, tárgyak számát. Amikor kinyitotta az egyik ládát, amely még mindig Berenice holmiját tartalmazta, egy kis, vasveretes ládikót pillantott meg benne. Domború fedele volt, és oldalfalait pompás faragványok díszítették. Nyilvánvalóan ez volt Berenice legdrágább értéktárgyainak egyike. Máskülönben miért rejtette volna el? Alayne kivette a ládából, és fel akarta nyitni, de hiába, a zár nyelve nem engedett, bárhogy feszegette. Vagy kést kellett volna keresnie, hogy felfeszítse, amivel kétségtelenül tönkretette volna a szép fát és a díszítményeket, vagy megtalálni a zárba illő kulcsot. Ám mindeddig nyomát sem látta semmiféle kulcsnak. Letette a ládikót, és még egyszer végigkutatta a szobát, olyan helyeket keresve, ahová egy nő elrejtene egy kis kulcsot. De bármily buzgón kutakodott, semmit sem talált. Végül feladta. Úgy döntött, magával viszi a dobozt, hogy felfedezze a zár titkát. Talán a saját ékszeres ládikójának a kulcsa illik bele. Magához vette a megkezdett faliszőnyeget is, és visszatért a szobájába. Mennyivel melegebb volt itt! Örült, hogy nem Berenice szobáját adták neki, ott bizonyára nem érezte volna jól magát. Letette a ládikót, és rá a faliszőnyeget, hogy majd később

214

elrakja. Éppen hívni akarta a komornáját, hogy segítsen neki átöltözni, amikor kopogtattak az ajtón. – Tessék! – mondta, és elmosolyodott, amikor Ralph belépett a szobába. – Örülök, hogy látom, mylord! – Beszélnem kell önnel, Alayne. – A férfi megpillantotta a faliszőnyeget, felvette, és a homlokát ráncolva nézegette a mintát. – Ezen dolgozott Lady Marguerite-tel. Berenice kezdte el... – Igen... Alayne felnézett a férfira, és elhallgatott. Ralph ismét összeszorította az ajkát, szeme hidegen és elutasítóan szegeződött az asszonyra. – Be akartam fejezni. Marguerite fedezte fel a kézimunkát, és úgy vélte, kár elpazarolni ezt a finom selymet. – Igen, valóban drága kelme volt – felelte Ralph színtelen hangon. – Én is osztom Lady Marguerite véleményét, hogy kár volna nem használni ezt a szép faliszőnyeget. Fejezze be, ha akarja, mylady, de nem akarom ebben a szobában látni. – Akkor nem folytatom – mondta Alayne. Úgy érezte, mintha fejbe kólintották volna. – Nem sejthettem, hogy bosszúságot okozok önnek. – Egyáltalán nem zavar, ha be akarja fejezni a hímzést – mondta Ralph nyomatékosan –, csupán arra kértem, hogy ne díszítse vele a szobáját. Ez a kézimunka olyasvalamire emlékeztet, amit szeretnék elfelejteni. – Bocsásson meg... Ralph azonban már nem figyelt rá, mert pillantása a ládikóra siklott. Kezébe vette, és megpróbálta kinyitni, de megállapította, hogy be van zárva. – Önnél van a kulcs? Tudja, hogy mi van benne? 215

– Gondolom, levelek vagy effélék – felelte Alayne égő arccal. A férfi tekintete hidegen, fürkészően szegeződött az arcára. Alayne már tudta, mit jelent ez: Ralph valóban haragszik. Franciaországi találkozásuk óta egyszer sem látta ilyen haragosnak. – Nem nyitottam ki – mondta mentegetőzve. – Nagyon helyes, mert a levél magánügy, nem tartozik senki másra – mondta a férfi kioktató hangon. – Nem volt joga magához venni ezt a holmit, Alayne. Meg kellett volna mutatnia nekem. – Nem akartam megharagítani... – Alayne elhallgatott. – Szépnek találtam a dobozt, és gondoltam, talán használhatnám... Hangja elhalt, amikor meglátta a férfi szemében a bizalmatlanságot. – Kíváncsi volt, Alayne – felelte Ralph –, és először fordult elő, hogy nem mondott igazat. Nem áll jól önnek a hazugság. – Ezzel magához vette a ládikót, és sarkon fordult, hogy távozzon. – Bocsásson meg! – kiáltotta Alayne, miközben a férfi készült elhagyni a szobát. – Nemcsak hogy magához vette ezt a holmit, hanem ráadásul be is csapott – jegyezte meg Ralph hidegen. Ajka szeglete keserűen legörbült. – Azt hittem, barátok vagyunk. Ha valamit meg akar tudni Berenice-ről, forduljon hozzám! Alayne lehajtotta a fejét. Túlságosan is szégyellte magát, hogysem szólni tudott volna. Könnyek gördültek alá az arcán, amikor a férfi határozott mozdulattal behúzta maga után az ajtót. Miért nem szóltam semmit, miért nem beszéltem 216

őszintén az érzelmeimről? – tette fel magának a kérdést. De a válasszal adós maradt. Morna Grey később közölte Alayne-nel, hogy Sir Ralph sürgős elfoglaltsága miatt nem tud este vele vacsorázni. Továbbá a nagy csarnokban nem szolgálnak fel étkeket, mert sok férfi megbetegedett, mindannyiuknak magas láza van. – Tehetek valamit? – kérdezte Alayne, miután értesült a történtekről. – Ápolhatnám a betegeket. – Sir Ralph elrendelte, hogy az ön szolgálói nem mehetnek a betegekhez – magyarázta Morna. – És arra kéri önt, hogy maradjon a szobájában, néhány napig ne menjen le a nagy csarnokba, nehogy elkapja a nyavalyát. – Sir Ralph nagyon figyelmes – válaszolta Alayne, ám a lelke mélyén inkább büntetésként fogta fel férje gondoskodását. Nyilvánvalóan sejtette, hogy ő majd segíteni akar, és ezt kívánta megelőzni rendelkezésével. – Természetesen megteszem, amit kér, de önnek tájékoztatnia kell engem, ha nők betegednének meg. Nem fogom tétlenül nézni a szenvedésüket. Kötelességem és jogom, hogy gondoskodjam a vár lakóinak jólétéről. Az úrnőjénél néhány évvel idősebb Morna Grey nem sietett válaszolni. Végül azonban mosolyogva bólintott. – Tudtam, hogy ezt fogja tenni – mondta. – Van egy szolgáló, aki valószínűleg ugyanebben a ragályban betegedett meg. Uramnak még nem szóltam róla, de ha ön... – Vezessen hozzá! – vágott közbe Alayne. – Ne aggódjon, Morna, Sir Ralph nem fogja megtudni! Ez a mi titkunk marad.

217

– Nem hiszem, hogy a Brendon mester által alkalmazott kezelés használ a betegeknek – mondta bizalmasan Morna, amikor úrnőjét ahhoz a rejtett lépcsőhöz kísérte, mely a palota nőcselédek által lakott részéhez vezetett. – Sőt azt gondolom, hogy valami más hasznosabb lehetne. – Valamelyest járatos vagyok a lázas betegségek kezelésében – mondta Alayne. – Mindazonáltal, ha Brendon mester valami orvosságot rendel, tudomásul kell vennünk. – Igen, mylady, de nem kell feltétlenül alkalmaznunk is azt a szert, nem igaz? Alayne az asszony szemébe nézett, és látta, hogy Morna is felismerte, milyen fontos óvatosnak lenniük. – Ön nagyon körültekintő, Morna – mondta elismerően. A tiszttartó leányában igazi bizalmasra talált. Szövetségesek voltak, és készek megvédeni egymást. – Férjem gyógyszerszekrényében láttam egy bizonyos fajta fakérget, amely hasznunkra lehetne. Adott belőle egy keveset, amikor fejfájás elleni szert kértem tőle. Megállapítottam, hogy úgy a leghatásosabb, ha az ember porrá töri a darabkákat. Ha a leánynak használ, később elhozom a fakérget. A nőcselédek hálóhelyéhez vezető úton senki sem látta a várúrnőt egy szolgálón kívül, aki gyors bókot csapott előtte, aztán el is tűnt. A beteg leány körülbelül tizennégy éves lehetett. A szalmazsákján feküdt, és hánykolódott fájdalmában. Alayne letérdelt mellé, megtapintotta a homlokát, aztán aggodalmasan nézett fel Mornára. – Belső láz emészti szegény teremtést. Szerintem le kellene vennünk róla ezt a nehéz takarót, és hűtenünk kellene. Hideg vizes borogatás biztosan enyhítené a forróságát. – Lehetséges – felelte Morna kétkedve. 218

– Azt hiszem, valamilyen betegség okozza ezt a lázat. – Alayne undorodva pillantott a szúrós szagú epeváladékra, amely még mindig ott éktelenkedett a leány fekvőhelye melletti gyékényen. – Ezt el kell takarítani innen! Terjesztheti a betegséget! Most elhozom az orvosságot, amelyről beszéltem. – Addig én hűteni fogom a beteg homlokát úgy, ahogyan ön javasolta – mondta Morna. – Visszatalál ide ladységed? – Biztosan. Mindjárt visszajövök! Morna rögtön elkezdte hideg vizes borogatással hűteni a beteg homlokát, Alayne pedig végigsietett a keskeny folyosón. Ezúttal is a főépületet a cselédség lakrészével összekötő kis, rejtett lépcsőt használta. A háznak ez a része olyan, mint valami útvesztő, gondolta, mert némelyik lépcső látszólag sehová sem vezetett. Ha idefelé jövet nem figyelte volna meg jól az útvonalat, most biztosan eltévedne. Könnyen el lehet véteni az irányt, elég, ha valaki rossz irányba fordul egy elágazásnál, amely egy lakatlan toronyszobához visz. Alayne azonban kerülő utak nélkül ért vissza a saját szobájához. Az orvosságot tartalmazó üvegcsét ékszeres ládikójának titkos rekeszében helyezte el, melyet még fiatal leány korában fedezett fel, amikor a szép dobozt ajándékba kapta. Az ékszerdoboz egyik sarkában parányi szerkezetet rejtett el ügyes kezű készítője, működésének titkát csupán Alayne ismerte. Gyorsan kinyitotta a rekeszt, kivette az üvegfiolát, majd az övén függő puha bőrzacskóba csúsztatta. Sietve ment vissza ugyanazon az úton, és szerencséjére senkivel sem találkozott. Csupán a cselédszobák előtt futott össze két szolgálóval. A fiatal nők sietős kis meghajlással, 219

mosolyogva, és látható csodálkozással üdvözölték. Nyilvánvalóan meglepte őket, hogy az épületnek ebben a szárnyában találkoznak a vár úrnőjével. A beteghez visszaérve Alayne megállapította, hogy már valamelyest nyugodtabban alszik. Elővette az orvosságos üvegcsét, és a folyadékból Morna segítségével két cseppet csepegtetett a leány szájába. – Ez a szer meglehetősen erős – mondta Mornának. – Itt hagyom az üvegcsét, de ügyeljen a gondos adagolásra! Csupán két cseppet kaphat egyszerre, nappal és éjszaka legfeljebb négy alkalommal. – A leány homlokára tette a kezét, és érezte, hogy már nem olyan forró. – Azt hiszem, a hideg borogatás máris használt. Lehet, hogy ismét fellángol a láz, de addig is kipihenheti magát szegény teremtés. – Majd én törődöm vele – ígérte Morna. – Hálásan köszönöm a segítségét, mylady! Megszakadna a szívem, ha Greta meghalna. Az unokahúgom, és nagyon kedves, jó gyermek. – Imádkozni fogok érte – mondta Alayne. – De most vissza kell mennem, lehet, hogy máris keresnek. Ha Greta állapota rosszabbodna, feltétlenül szóljon nekem! – Igen, mylady. Egy szolgáló majd tálcán felviszi a vacsoráját. Ő nem volt Greta közelében, és pillanatnyilag máshol alszik. Alayne bólintott, mert látta, hogy Morna igyekszik a lehető legjobban eleget tenni ura parancsainak. – Senkinek nem beszélünk arról, hogy itt jártam – mondta. – Ha tudok, ismét átjövök, és további orvosságokat hozok.

220

Visszatérőben a szobájába, Alayne a Ralph gyógyszeres ládájába elzárt drága fakéregre gondolt, melynek kulcsát a lovag mindig magánál tartotta. Bizonyára haragudna, ha még kérne a fakéregből. Talán sejtené, hogy nem csak saját magának kéri az orvosságot. Alayne töprengve rágta az ajka szélét. Ha elmondaná neki, miért van szüksége a szerre, azzal engedetlenségét is leleplezné. És az is kiderülne, hogy valaki tájékoztatta őt a kis szolgáló betegségéről. És Mór na Greyt minden bizonnyal megbüntetnék. Alayne őszintén sajnálta a Berenice ládikójával kapcsolatos esetet. Ha nem vette volna el azt a holmit, most gondolkodás nélkül kérhetne az orvosságból. Ralph kétségtelenül nem lenne különösebben elragadtatva, de valószínűleg megértené, hogy csak segíteni akar. Csakhogy most már túlságosan is fél, semhogy valamit is elmondjon a történtekből. Ralph elutasító viselkedése mélyen érintette – nem akarta, hogy a férfi még egyszer azzal a hideg tekintettel nézzen rá.

221

Alayne három napig nem találkozott a férjével. Ralph megüzente Bethellel, hogy továbbra is nagyon elfoglalt. Alayne érezte, hogy mindinkább eltávolodnak egymástól. Kétségtelenül igaz volt, hogy sokan megbetegedtek, ami Ralph aggályait nagyon is indokolttá tette, Alayne mégis szívesen megosztotta volna vele a gondokat. E három nap alatt még háromszor látogatta meg a beteg Gretát. Utolsó látogatásakor a leány már lényegesen jobban érezte magát. Lejjebb ment a láza, s bár sápadtan és kimerülten, de már szalmazsákján ülve fogadta az úrnőt. – Ó, mylady! – mondta, és aggodalmasan nézett fel Alayne-re. – Önnek nem lenne szabad itt tartózkodnia! Morna Grey elmondta, hogy ön mennyire a szívén viselte a... – Nem tettem többet, mint amit mások is megtettek volna a helyemben – nyugtatta meg Alayne a leányt egy mosollyal. – Örülök, hogy meggyógyultál. De ne erőltesd meg magad! Néhány napig még biztosan gyenge leszel, és csak akkor kezdj el dolgozni, ha ismét erőre kaptál! – De időközben még két szolgáló betegedett meg – mondta Greta. – Morna Greynek szüksége van a segítségemre. – Hol vannak? Greta félénken egy fából készült spanyolfalra mutatott. Alayne halk, fájdalmas nyöszörgést hallott mögüle. Éppen oda akart menni a betegekhez, amikor Morna besietett a szobába. – Greta azt mondja, hogy két újabb betegünk van. 222

– Igen, mylady – felelte Morna. – Van még valamennyi abból az orvosságból, amelyet ladységed Gretának adott, de azt hiszem, már nem lesz elég. – Gondolja, hogy a cseppek használtak az unokahúgának? – Egészen biztos vagyok benne. A szer csillapította a fájdalmait, és a verítékezés is megszűnt, miután néhányszor hideg vizes ruhával lemostam. – Folytassa a hideg borogatásokat! – mondta Alayne. – Megpróbálok szerezni egy keveset a fakéregből. – Nem szabad túl sokat kockáztatnia, mylady. – Majd azt mondom a férjemnek, hogy fáj a fejem – válaszolta Alayne. Sietve visszatért a szobájába, s mivel ismerte a mozgatható falburkolat titkát, kinyitotta az átjárót, és a közbenső kis helyiségen át bement a férje szobájába. Remélte, hogy ott találja Ralphet. A férfi azonban nem volt ott. Alayne tekintetét az olyannyira szükséges fakérget rejtő ládára függesztette. A szárnyas ajtók azonban ezúttal is jól be voltak zárva. Tudta, hogy Ralph mindig magánál hordja a kulcsot. Más lehetőség nem volt a láda kinyitására, kivéve, ha erőszakkal feltöri a zárat. Tehetetlenül húzta-cibálta a zárószerkezetet, és kétségbeesetten sóhajtozott. Elkeserítette a gondolat, hogy nem tud segíteni a betegeken, mert képtelen hozzáférni az orvossághoz. Amikor végül visszatért a szobájába, és nem zárta be a titkos ajtót maga után, rájött, hogy nem marad más hátra, mint kérni a szerből a férjétől. Ralph talán átjön hozzá, ha meglátja a nyitott ajtót. Talán megbánta az értelmetlen civakodást, és meghallgatja kérését.

223

Hangos, dübörgő zaj riasztotta fel Alayne-t álmából. A szobában sötét volt. Az asszony rémülten ült fel, és azon töprengett, mi történhetett. Aztán meghallotta a panaszos, rekedtes nyöszörgést. Sietve meggyújtotta az ágya mellett álló gyertyát, visszadobta a takarókat, kiugrott az ágyból, fogta a gyertyatartót, és elindult, hogy felkutassa az ijesztő hangok okát. A gyertya fényköre egy fekvő férfialakot világított meg a szobája padlóján. A férje nyilván bejött a titkos ajtón, és még a küszöbön összeesett. Alayne-nek a rémülettől majdnem megállít a szíve. Letérdelt Ralph mellé, és látta, hogy csukva van a szeme. A gyertya fényében nagyon sápadt volt az arca. Amikor megérintette, érezte, hogy forró, és ugyanakkor veríték borítja – a magas láz biztos jele! Azonnal az ágyába kell vinni. Egyedül azonban nem volt képes odacipelni, a cselédséget pedig nem akarta az éjszaka kellős közepén felkelteni. Már csak azért sem, mert ha segítségül hívna valakit, jönne az orvos is. És akkor Ralph is kénytelen lenne alávetni magát annak a kínos gyógykezelésnek, amelyet az embereinek is el kellett viselnie. Alayne már hallott egyet s mást a Brendon mester által alkalmazott módszerekről, így a piócákról is. Az érvágásnak ezt a módját visszataszítónak találta, és meg volt győződve arról, hogy a vérszívó állatok még jobban legyengítették első férjét betegsége utolsó szakaszában. De a báró nem engedte, hogy felesége segítsen rajta, sőt ellökte magától, és állandóan szidalmazta. Alayne eleget tudott a várban elterjedt betegségről ahhoz, hogy megítélhesse, miszerint az ő kezelési módszere sikeresebb, mint Brendon

224

kúrái. Ezért elhatározta, hogy saját maga fogja gyógyítani és ápolni a férjét. Egy halk sóhaj elárulta, hogy Ralph megmozdult. Alayne föléje hajolt, és megpróbálta kissé felemelni. A férfi ekkor felnyitotta a szemét, és ránézett. Tekintete ködös volt, de úgy tűnt, felismeri Alayne-t. Ajka megmozdult, mintha a nevét akarná formálni. – Ne beszéljen – mondta mosolyogva az asszony, és megsimogatta férje arcát. – Ágyba szeretném fektetni, de sajnos túl nehéz nekem. Tudna egy kicsit segíteni? Ily késői órán nem akarom felkelteni a cselédeket. – Alayne, én... – kezdte rekedtes hangon a férfi, de nem tudta befejezni a mondatot. Alayne egy pillanatig azt hitte, hogy ismét elvesztette az eszméletét, ám aztán halk nyögdécselés közepette ülő helyzetbe tornászta fel magát. – Szédülök... minden forog körülöttem... – Igen, tudom, milyen gyengének érzi magát – mondta Alayne. – Segíteni fogok önön. Kérem, próbáljon meg felállni! Biztosan sikerül, kedvesem! Ralph kimerülten kapaszkodott belé, mialatt Alayne minden erejét összeszedve igyekezett lábra állítani. Több kísérlet után, amikor már azt hitte, összeroskad a tehetetlen test súlya alatt, végre sikerült felsegítenie. Egyik karjával átölelte a derekát, és az ágya felé húzta. Már majdnem elérték a fekvőhelyet, amikor Ralph ismét elszédült. Alayne maradék erejével az ágy irányába fordította, de mielőtt lefektethette volna, a férfi kimerülten az ágyra zuhant. Ez már túl sok lehetett számára. A láz megint hatalmába kerítette, s nyilvánvalóan mit sem tudott Alayne jelenlétéről, vagy arról, hogy mit csinál vele. 225

Az asszony fáradságosan kinyújtóztatta férjét az ágyon, és egy vánkost tolt a feje alá. Csak úgy tüzelt az arca! Gyengéden kisimította verítéktől nyirkos haját a homlokából, majd vizet töltött egy tálba, belemártott egy vászondarabot, kicsavarta, és leitatta vele a homlokát. Aztán benyúlt a tunikája alá, hogy a testét is hűsítse. De nem tudta elérni a mellkasát. Így nem maradt más választása, mint levetkőztetni a férfit. A tunikát azonban nem lehetett a szokásos módon, a fején át lehúzni, kénytelen volt felvágni a késével. Úgyszólván fel kellett darabolnia a drága kelmét, hogy teljesen le tudja mezteleníteni a testet. Akkor több vizet hozott, és tetőtől talpig ledörzsölte a beteget. Keze remegett, amint végigsiklott a kidomborodó izmokon, a kemény körvonalakon. Ralph katona volt, ifjú korától fogva harcra készítették fel, és azóta is nap mint nap gyakorlatozott az embereivel. Izmai rugalmasan feszültek Alayne-énál kissé sötétebb árnyalatú bőre alatt. Mellkasát finom, pihés szőrzet borította, lábszára hosszú, combja erőteljes volt, akárcsak a válla és a nyaka. Alayne lemosás közben szemérmesen letakarta Ralph ágyékát, úgy vélte, nem illendő testének legférfiasabb részét bámulni, miközben öntudatlanul fekszik. Még így, csukott szemmel, láztól remegő tagokkal is szépnek találta. És mennyivel szebb lenne, ha megint jó egészségnek örvendene! Pironkodva képzelte el, amint ruhátlanul fekszik mellette, és valami furcsa remegést érzett a belsejében. Sürgősen elhessegette az illetlen gondolatokat, megtörölte, majd egy vékony lepedővel betakarta a beteget. Ralph most nyugodtabbnak tűnt, de Alayne tudta, hogy a láz ismét emelkedni fog. A szervezetnek szüksége van valamire, hogy felvehesse a küzdelmet a kór ellen – a 226

fakéregre az orvosságos ládából. A kulcsot rejtő bőrzacskó a kettévágott tunika mellett hevert a padlón. Alayne egy pillanatig habozott, majd gyorsan lehajolt, és elővette a kulcsot. Vadul dobogó szívvel sietett át a titkos ajtón férje szobájába. Csupán egy pillanatig tartott, míg meglelte a fakérget, és letört belőle annyit, amennyi a férje és a két beteg orvosságának elkészítéséhez kellett. Szinte tolvajnak érezte magát, amikor megint gondosan becsukta a szárnyas ajtókat, és visszament a szobájába, ahol a kulcsot a szokott helyére tette. A fakérget súlyos mozsártörővel apróra törte egy kőmozsárban. Amikor már elég finomnak találta, kevés vizet adott hozzá, és várt, míg a darabkák magukba szívták a nedvességet. Az orvosság csak egy vagy két óra múlva fejti ki teljes gyógyhatását. Amikor az ágyhoz ment, észrevette, hogy Ralph megint nyöszörög. Az orvosság még nem volt készen – mitévő legyen most? Mit adjon neki? Végül mégiscsak az orvosért kell küldenie? Brendon betegei közül azonban úgyszólván egy sem gyógyult meg. Alayne egy pillanatig feszülten gondolkozott, és akkor hirtelen eszébe jutott a fehér por, amelyet egykor arab ismerőse adott neki. Az arab orvos elmagyarázta neki, hogy az orvosságot ragályban megbetegedett embereknél lehet alkalmazni, de egyúttal a lelkére kötötte, hogy óvatosan bánjon vele, mert nagyon erős. Alayne ismerte saját szereinek fájdalomcsillapító hatását, de vajon ez a por használ a láz ellen is? Nem tudta. Lehetséges, hogy gyógyító hatást fejt ki, ha egy rendkívül

227

csekély mennyiséget vízben felold, és Ralph szájába csepegteti. Gyorsan elővette a kis bőrtasakot ékszeres ládikója titkos rekeszéből. Csupán késhegynyit vett a drága porból, és beleszórta egy serleg vízbe. A finom, fehér por felkavarodott a folyadékban, majd tejszerű bevonatot képezett a serleg falán. Alayne az ágyhoz vitte a serleget, belemerített egy kanalat a folyadékba, és férje ajkához tartotta. Ralph ajka szorosan zárva volt, ám amikor Alayne a kanállal enyhe nyomást gyakorolt rá, valamelyest kinyitotta, s így sikerült legalább néhány cseppnyit a nyelvére csepegtetni. Ralph nem mozdult, de Alayne tudta, hogy az orvosságnak fertelmes íze van. Félretette az ivóedényt, és letakarta egy kendővel. Szándékosan csak egy kis mennyiséget oldott fel a porból, mert nem volt biztos benne, hogy a szer egyáltalán alkalmas-e a láz csillapítására. Ha Ralphnek több orvosságra volna szüksége, addigra már az ő saját fakéregkeveréke is elkészül. Az arab orvos gyógyszerét át fogja tölteni egy üvegcsébe. Hasznát vehetik a jövőben is. Leült a padra, és várt, mikor mutatkozik valami jele a láz csillapulásának. Az éjszaka elmúlt, s az ablakon már a pirkadat halvány fénye szivárgott be a szobába. Ralph még sokáig nyugtalanul hánykolódott, egy idő múlva azonban elcsendesedett, nem nyöszörgött többé, és nem vetette magát egyik oldaláról a másikra. Alayne felállt, és a beteg homlokára tette a kezét. Még most is forró volt, de már nem olyan tűzforró, mint órákkal ezelőtt. Az arab orvos fehér pora nyilvánvalóan ugyanolyan hatást váltott ki, mint az ő orvossága. Sőt valószínűleg erősebb lehetett. Eddig abból indult ki, hogy az orvosságok 228

különböző eredetűek és összetételűek, most azonban felvetődött benne a kérdés, nem lehetséges, hogy a finom port valami különleges eljárással fakéregből állították elő? Ó, mennyire szeretett volna többet tudni! Még sohasem érezte magát ennyire levertnek. Úgy tűnt, Ralph valamivel jobban van – de hátha megint visszatér a láz? Most nem tudott egyebet tenni, mint virrasztani a férje mellett, és imádkozni a gyógyulásáért. Reggel Alayne már fel volt öltözve, amikor a komornája bevitte neki a reggelit és egy kevés sört. Az asszony ajkára tette az ujját, amikor Louise mosolyogva belépett. – A férjem nem érzi túl jól magát – suttogta. – Én ápolom, és nem akarom, hogy értesüljenek a betegségéről. Kéretem Morna Greyt, jöjjön fel hozzám. De senkinek ne szólj egy szót sem! Értetted, Louise? Az a legjobb, ha senki sem tudja, hogy Sir Ralph is megkapta a lázat. – Ó, mylady! – mondta Louise. – Ha urunk meghal, nem fogják azzal vádolni önt, hogy elmulasztotta igénybe venni Brendon mester szolgálatait? – Nem fog meghalni – válaszolta Alayne. – Tedd, amit mondtam! – Igen, mylady. Louise-nak láthatóan voltak kételyei. Alayne csupán remélhette, hogy megőrzi a titkot. Ő ugyanis szilárdan elhatározta, hogy nem engedi át a kezelést Brendonnak, aki kotyvalékaival és piócáival többet ártana, mint használna a betegnek. Annyi bizonyos, hogy Ralph szervezetére máris hatással van az orvossága, noha még mindig eszméletlen.

229

Amikor Morna Grey belépett a szobába, rögtön látta, hogy ura milyen állapotban van. A lovag immár a betegség második szakaszába jutott, akárcsak Greta, miután ő adott neki Alayne orvosságából. Helyeslően bólintott. – Okosan tette, asszonyom, hogy nem közölte urunk betegségét a vár népével – mondta –, noha nem lesz könnyű megőrizni a titkot, mert Brendon mester alighanem hamarosan beszélni kíván vele. – Azt kell mondania neki, hogy a férjem pillanatnyilag nagyon elfoglalt – mondta Alayne. – Többet készítettem az orvosságból, jut belőle a két beteg szolgálónak is. Greta hogy van ma reggel? – Egy kissé még gyenge, de sokkal jobban érzi magát – felelte Morna. – Ragaszkodik hozzá, hogy ápolja a másik két szolgálót. Szerintem is jobb, hogy velük foglalkozik, mintha folytatná megszokott munkáját. Ezért megengedtem neki, hogy hideg vizes borogatásokat rakjon a betegekre. Ezt azonban magamnál tartom – mondta, amikor átvette úrnőjétől az orvosságot tartalmazó üvegcsét. – Rajtam kívül senki sem tudhat róla, mylady. E pillanatban halk nyöszörgést hallottak az ágy felől, és megfordultak. Ralph kinyitotta a szemét, és fáradtan nézett a két nőre. – Hamarább magához tért, mint a többiek – jegyezte meg Morna. – Hiszen erős, edzett férfi. – Odalépett az ágyhoz, és ura homlokára tette a kezét. – Azt hiszem, lejjebb ment a láza, mylord. – Rosszul érzem magam – nyögte ki Ralph nagy nehezen, és csodálkozva nézett körül a szobában. – Hogy kerültem ide? 230

– Elszédült, és összeesett. Én fektettem ide – magyarázta Alayne. – Magas láza volt. – Olyan kimerült vagyok... – suttogta Ralph. – Ez az ön ágya, Alayne... – Könnyebb volt idehozni – mondta Alayne mosolyogva, és gyengéden végigsimított a férfi homlokán. Szeméből több gyengédség áradt, mintsem gondolta volna. – Már késő éjszaka volt, nem akartam felkelteni a szolgálókat. Ralph felnézett rá, és mondani akart valamit. De visszahanyatlott párnáira, és lehunyta a szemét. A láz alaposan legyengítette a szervezetét, noha a többiekhez képest gyorsabban magához tért. – Én most elmegyek, mylady – mondta Morna, és elhagyta a szobát. Alayne visszament az ágyhoz, és Ralph fölé hajolt. Megtapintotta a homlokát, és megállapította, hogy még mindig elég meleg. Éppen elfordult, hogy friss vizet hozzon, amikor a férfi megragadta a karját. – Ne hagyjon egyedül! – mondta alig hallhatóan. – Beszélni akartam önnel... bocsánatot kérni azért, amit néhány nappal ezelőtt mondtam. Nagyon nyers voltam önhöz. Nem lett volna szabad úgy viselkednem. – Ennek most már nincs jelentősége, mylord – válaszolta Alayne szelíden. – Ön haragudott rám, és joggal. Bocsássa el a karomat, borogatást kell tennem a homlokára, és az orvosságot is be kell adnom. – Nem vagyok hajlandó bevenni azt a kotyvalékot, amit Brendon az embereimbe erőltetett – dörmögte Ralph. – Nem használ semmit, sőt lehet, hogy inkább árt.

231

– Ezt az orvosságot az ön gyógyszeres ládájában található fakéregből készítettem – magyarázta Alayne. – Rájöttem, hogy láz esetén ugyanolyan hatásos, mint fejfájás ellen. Ralph elengedte az asszony karját. Gyenge volt, minden porcikájában érezte a betegség utóhatását, mely előző éjszaka leterítette. Alayne vizet hozott, belemártotta a kendőt, kicsavarta, és megtörölte vele a férfi arcát, majd a homlokára helyezte. – Ez jólesik – jegyezte meg Ralph. Amikor Alayne a szájába csepegtette az orvosságot, vonakodás nélkül lenyelte. – Fertelmes íze van – mondta aztán, és elfintorította az arcát. – Tudom, de bízom benne, hogy hozzásegíti a gyógyuláshoz. Önnek szerencséje van, mylord, Greta állapota csak három nap múlva kezdett javulni. – Tehát mégis ápolta a beteg nőket! – mondta Ralph, és haragosan nézett Alayne-re. – Pedig szigorúan meghagytam, hogy tartsa távol magát a lázbetegektől! – A járvány nem az ön tetszése szerint viselkedik, uram – felelte határozottan Alayne. – Kérem, ne haragudjon rám! Tény és való, hogy nem engedelmeskedtem önnek. De rosszulesett, hogy kiakar zárni a munkából. Én csak segíteni akartam. – Nem állt szándékomban kizárni – mondta rekedtes hangon Ralph. – Féltem, hogy megkaphatja a betegséget, és meghal. Nem akarom önt elveszíteni! Csupán óvni próbáltam. – Ha ön meghalt volna, nem kívántam volna, hogy megóvjanak – ismerte be Alayne. – Ha nem segítek Gretán, nem jövök rá, milyen orvosságot adjak önnek.

232

– Greta felépült? – Ralph különös pillantást vetett Alaynere. – Múlt éjszaka azt hittem, meg fogok halni, mert már öt emberem elhunyt. Egyáltalán hogyan talált rám? – Nyitva hagytam a szobáink közötti ajtót, és így meghallottam, amikor ön összeesett – magyarázta Alayne dobogó szívvel. – Titkon reméltem, hogy átjön hozzám. Egyrészt azért, mert szerettem volna elsimítani a közöttünk támadt nézeteltérést. Másrészt mert szükségem volt még valamennyi fakéregre az ön gyógyszeres ládájából. Egy keveset már vettem belőle, hogy elkészítsem az orvosságot önnek és a nőcselédeknek. Remélem, megbocsátja, mylord! – Nekem kell bocsánatot kérnem – mondta Ralph. – Amikor azt hittem, halálomon vagyok, rájöttem, hogy ön sohasem tudja meg, hogy... – Mély sóhaj tört fel az ajkáról, és kimerültén elhallgatott. – Olyan gyengének érzem magam... – Mi az, ami rejtve maradt volna előttem? – kérdezte Alayne. – Hogy szeretem önt... Alayne elkerekedett szemmel bámult a férfira, aki hirtelen mély álomba merült. Alayne mozdulatlanul állt, és hallgatta az alvó halk, egyenletes lélegzését. Vajon komolyan gondolta, amit mondott, vagy csak lázálmában beszélt? Ralph gyorsan felépült. Estére már képes volt felkelni az ágyból, és néhány lépést tenni Alayne segítségével. Az asszony átkarolta a derekát, és támogatta, miközben lassan átment a saját szobájába. Közelségétől egyre sebesebben kezdett dobogni Alayne szíve, és sejtette, hogy Ralph kimerültsége ellenére valami hasonlót érez. 233

– Nálam kellene maradnia, hogy továbbra is szemmel tudjam tartani – ajánlotta, amikor Ralph kijelentette, hogy szeretne a saját ágyába menni. – Ha visszaesés következik be a betegségében, talán nem is hallom meg. – Nyitva hagyhatja a titkos ajtót, és átjöhet hozzám, ha akar – válaszolta Ralph, és a tekintetéből sugárzó melegség megint csak megdobogtatta Alayne szívét. – De ki kell pihennie magát, és ha visszatérek az ön ágyába, akkor nem gyámoltalan kismacskaként akarok ott feküdni... – Most aludnia kell, hogy erőre kapjon! – mondta Alayne, és félénken elmosolyodott; még mindig bizonytalan volt az elhangzott szerelmi vallomást illetően, noha a férfi tekintete máris boldoggá tette. – Az éjszaka folyamán azonban ellenőrizni fogom, hogy nem ment-e fel újból a láza. – Nem fogok visszaesni! – jelentette ki Ralph. – Bár még gyengének érzem magam, a betegség lezajlott. – Valószínűleg már napok óta magában hordta – jegyezte meg Alayne elgondolkozva. – A szervezete egy ideig küzdött a kór ellen, míg a többieket már hamarább ágynak döntötte. Úgy látom, a voltaképpeni láz két-három napig tart, aztán fokozatosan javulni kezd a beteg állapota. Legalábbis Greta esetében így történt. – Vagy meghal – mondta komor arccal Ralph. – Öt emberem nem gyógyult meg, őket már eltemettük. Miképpen lehetséges, hogy az erős férfiak belehaltak, míg Greta, aki úgyszólván még gyermek, túlélte? – Nem tudom, mylord – válaszolta Alayne, kerülve férje fürkésző tekintetét. Besegítette az ágyába, és Ralph az erőfeszítéstől kimerülve, párnáira hanyatlott. De tekintete továbbra is kutatóan szegeződött Alayne-re. – A betegségek 234

lefolyása kiszámíthatatlan – felelte az asszony kitérően. – Vannak, akik meg sem kapják a ragályt, mások kigyógyulnak, megint mások belehalnak. Erre nincs magyarázat. – Mindazonáltal úgy vélem, hogy Brendon mester módszerei valószínűleg mit sem érnek – jelentette ki Ralph, és nagyon komoly volt az arca. – Ezt én nem tudom megítélni, mylord, mert az efféle dolgokhoz nem értek. – Őszintén beszélhet velem, mylady – mondta Ralph, és megfogta Alayne kezét, amikor az már félig elfordult. – Hiszen tudja, hogy sohasem okoznék bajt önnek. Alayne habozott, ám aztán felismerte, hogy ki kell használnia a kedvező alkalmat. – Nem hiszem, hogy a piócák használnának ennél a betegségnél, mylord. Valószínűleg inkább legyengítik a lázas beteget, ha túl gyakran alkalmazzák őket. – Brendon azt állítja, hogy kiszívják a gonosz lelket az embereim véréből – mondta Ralph. – Én is szükségtelennek és értelmetlennek tartom, hogy köpölyözzenek valakit, akit már amúgy is legyengített a láz. De én bíztam az orvosban. Lehet, hogy rosszul tettem. Egyetlen orvossága vagy gyógymódja sem volt hatásos. Sőt inkább ártott, amikor a lázas betegeket izzasztókúrával kezelte. Ön ellenben hideg vizes borogatásokkal, lemosásokkal hűsített engem, ami enyhítette szenvedéseimet. – Talán én is tévedtem. Talán saját magától is legyőzte volna a lázat, mylord. Vannak emberek, akik képesek erre, ha elég erősek. – Találkozott már valaha ezzel a nyavalyával? 235

– Láttam hasonló megbetegedést, de nem mernék megesküdni rá, hogy ugyanez a láz volt. Végül is nem rendelkezem kellő tudással, hogy megítélhessem ezeket a dolgokat. Csupán azt tudom, hogy az arab orvos, akit egyszer már említettem lordságodnak, megmutatta, miképpen kell a fakéregből orvosságot készíteni, és alkalmazni. Követtem az utasításait, és úgy tűnik, a szer mind önnek, mind Gretának használt. – Meggyőződésem, hogy az ön ápolása segített rajtam – mondta Ralph, és nyíltan Alayne szemébe nézett. – Készítene még valamennyit ebből az orvosságból? Holnap beadom azoknak az embereknek, akik még nem gyógyultak meg, ha megmondja, mit kell tennem. – Én majd Morna Greyjel együtt gondoskodom a betegekről – felelte Alayne. – De legelőször is szükségem van az ön ládájának a kulcsára. – Már rég akartam adni önnek egy kulcsot – mondta Ralph. – Most vegye az enyémet, és mihelyt jobban leszek, csináltatok egy másodikat, hogy a jövőben kivehesse, amire szüksége van. – Természetesen csak az általam ismert gyógyszereket fogom alkalmazni. De biztos benne, mylord, hogy valóban rám akarja bízni a kulcsot? Ralph megszorította Alayne kezét, majd az ajkához emelte, és csókot lehelt a tenyerére. – Teljes szívemből megbízom önben! Ez a kulcs csupán jelentéktelen limlom. Alayne-nek égett az arca. Kényszerítette magát, hogy férje szemébe nézzen, keze remegett Ralph kezében. Szíve

236

hevesen dobogott. Úgy érezte, mintha el kellene olvadnia a férfi szemében lángoló vágy forróságától. – Valóban szeret engem, mylord? – Azt hittem, már rég tudja. – Nem... – Alayne nehezen tudta folytatni, mert tudatában volt annak, hogy most őszintén kell beszélnie. – Nem voltam benne biztos... – Egy pillanatra elhagyta a bátorsága, de erőt vett magán, és folytatta: – Még mindig bánkódik Berenice miatt? – Ó, tehát Berenice... Úgy tűnt, Ralph gondolatai a múltba kalandoznak. Alayne azt hitte, hogy a férje eltávolodott tőle, de amikor megint ránézett, látta, hogy Ralph csakis őt nézi, vele törődik. Két kezébe vette Alayne kezét, és szorosan fogta. – Igen, elszomorít a halála, mert fiatal és ártatlan volt. Magamat vádolom a haláláért. – De miért? Úgy tudom, gyermekágyi lázban halt meg. Alayne lélegzetét visszafojtva várta a választ. Vajon válaszol-e neki Ralph? Vagy ismét visszahúzódik lelkének azon távoli vidékeire, ahová ő nem követheti? A férfi kis ideig hallgatott, majd fátyolos hangon beszélni kezdett: – Stefan születése után Berenice néhány hétig beteg volt. Már azt hittük, meg fog halni. Szerencsére lassacskán megint visszanyerte az egészségét. Az életkedvét azonban nem. Kedvetlen és szomorú volt, sőt vonakodott elhagyni a szobáját és friss levegőre menni. Pedig én azt gondoltam, hogy már jobban érzi magát. Az orvosok is megerősítettek ebbéli vélekedésemben, mert azokban a hetekben több orvos tanácsát is kikértem. Egy napon megharagudtam Berenice-re. 237

Azt tanácsoltam neki, hogy menjen ki végre a levegőre, élvezze a jó meleg napsütést, és a szemére vetettem, hogy egészen elcsenevészesedik a négy fal között. Erre könnyekben tört ki, és ridegséggel vádolt. Mindjárt másnap felvette a legszebb ruháját, és sétára indult. Ralph elhallgatott. Arcán megjelent az a sötét, komor kifejezés, amelytől Alayne annyira félt. Tekintetében oly sok bánat és rémület tükröződött, hogy Alayne beleborzongott. Félénken megfogta a férfi kezét. Ralph erőtlenül elmosolyodott, és nem vonta el a kezét. – Mi van önnel, mylord? Mi fáj annyira, hogy még gondolni sem bír rá? Ralph habozott. Sötétszürke szeme még sötétebbre, szinte feketére vált, amikor alakot öltöttek előtte annak a nyomasztó időszaknak az emlékei. – Berenice tehát sétálni ment, amint azt nyomatékosan ajánlottam neki, de azon a reggelen hideg volt, egyáltalán nem olyan meleg, mint az előző napon. Én csupán azt tanácsoltam neki, hogy menjen ki egy kicsit a friss levegőre, hogy rózsás színt kapjon az arca, és visszatérjen rá a mosoly. Ő azonban messze elment, és... – Ralph hangja elcsuklott. Arcán meg-megrándult egy izom. – Berenice egész nap távol maradt, de ezt csak késő délután vettük észre. Amikor keresni kezdtük, már besötétedett. Végül megtaláltuk, de akkor már késő volt. A földön feküdt, a teste jéghideg volt. Sohasem fogjuk teljes bizonyossággal tudni, ám némelyek úgy vélték, hogy talán bevett valamit, hogy véget vessen az életének. – Azt akarja mondani, hogy szándékosan dobta el az életét? – kérdezte Alayne elszörnyedve. – Milyen borzasztó...

238

Az öngyilkosság súlyos bűnnek számított, és az egyház gyakran megtagadta, hogy megszentelt földbe temessék azokat, aki önkezükkel vetettek véget az életüknek. – Tudom, mit gondol. Mindenkit meghagytunk abban a hitben, hogy korábbi, hirtelen ismét fellángolt betegségében hunyt el – nyugtatta meg Ralph Alayne-t. – De én mindig biztosra vettem, hogy Berenice már nem akart tovább élni, s hogy ennek én voltam az oka. Boldogtalanná tettem őt. A halált választotta, mert megbántottam. – Ezt nem szabad bebeszélnie magának! Miért gyötri magát ilyen agyrémekkel? Nem verte, nem tagadta meg tőle a vár úrnőjét megillető jogokat. – Berenice tudta, hogy nem szeretem. És ez kimondhatatlanul fájt neki. – Nem szerette? Alayne csodálkozva meredt a férfira. Erre az eshetőségre sohasem gondolt. Mindig abból indult ki, hogy Ralph azért bánatos, mert olyan mélységesen szerette a feleségét. Mindenesetre a legtöbb ember ezt gondolta... Marguerite éppúgy, mint Eleonóra királyné. – Berenice elbűvölő volt. Attól a pillanattól fogva, amikor először találkoztam vele, kívántam őt. – Ralph végre beszélt az érzelmeiről. A szavak csak vontatottan jöttek az ajkára. – Még soha senkinek nem beszéltem arról, amit most önnek elmondok. Házasságkötésemkor még nagyon fiatal voltam, és nem tudtam, hogy a szerelem és a vágy két különböző dolog. Berenice fiatal volt, és bolondos, szinte még gyermek, túlságosan is törékeny és éretlen a házasságra. Hamarosan észrevettem, hogy a kapcsolatunk nem tökéletes. Berenice félt tőlem. Ha nagyon ostromoltam, zokogásban tört ki, és 239

könyörgött, hogy hagyjam békén. Sosem kényszerítettem engedelmességre. Még ha gyengédségeim kedvére voltak is, az ágyát nem akarta megosztani velem. Igyekeztem kedves lenni hozzá, hogy ne rémítsem meg túlságosan. De olykor elvesztettem a türelmemet. Elvártam volna, hogy vezesse a számviteli könyvet, és törődjön a háztartással. Berenice azonban nem tudott bánni a cselédséggel, és nehézségei voltak az írással. Rosszalló megjegyzéseim elkeserítették. Amikor kiderült, hogy gyermeket vár, még inkább visszahúzódott tőlem, és több időt töltött Christian barátommal, mint velem. Ostoba viselkedése felbőszített, és meggondolatlan kijelentésre ragadtattam magamat. Attól fogva Berenice félt, hogy azt hiszem, a gyermek nem tőlem való... – Valóban azt gondolta, hogy Berenice megcsalta önt a barátjával? – kérdezte Alayne Ralph arcára függesztve tekintetét. – Nem... azaz igen, talán... – ismerte be végül Ralph. – Voltak pillanatok, amikor feltettem magamnak ezt a kérdést. De sohasem akartam házasságtöréssel vádolni. Némelykor kerek perec kimondom, amit gondolok. Csípős nyelvemről ön is bizonyságot szerezhetett. Kérem, bocsássa meg nekem! Néha indulatosan viselkedem, noha igazán nem szeretném megbántani önt. Némi szünet után folytatta: – Tudtam, hogy Christian szereti Berenice-t. Kiolvastam a szeméből, ahogy ránézett. A barátom azonban feddhetetlen lovag volt, Berenice pedig megesküdött, hogy csak engem szeret. Halála után összevesztem Christiannel, mert azt akarta elhitetni velem, hogy a gyermek tőle van. Dühös és 240

elkeseredett volt Berenice halála miatt, s elvakultságában engem vádolt a szerencsétlen teremtés szomorú sorsáért. Felindultságomban leütöttem, és úgy esett hanyatt, hogy beleverte a fejét egy vasba. A sérülése halálos volt. Amikor haldokolva a karomban feküdt, visszavonta vádoló szavait, és kijelentette, hogy Berenice sosem volt az övé. Hittem neki. – Valószínűleg az volt az igazság, amit a halála előtt mondott. – Igen, tudom, de ennek a két embernek a halála még ma is nyomaszt. – Lehet, hogy ön saját magában keresi a hibát, de Christian és Berenice éppúgy felelősek azért, ami velük történt. Ha felelősségről lehet beszélni ebben a szomorú esetben, akkor az több személy között oszlik meg. Ralph arcán ismét megrándult egy izom. – Alayne, ön tökéletes lovagnak nevezett engem, de nem felelek meg a rólam alkotott képnek. Méltatlannak tartom magam, és nem érdemlem meg az ön szerelmét, mégis vágyom rá. Imádkoztam, hogy egyszer majd tudjon szeretni engem. – Ó, Ralph – mondta Alayne, és a meghatottságtól összeszorult a torka. Könnyek égtek a szemében, amikor megkérdezte: – Hát nem tudod, hogy már rég szeretlek, és bízom benned? Ralph úgy nézett rá, mintha hirtelen megnyílt volna előtte a mennyország kapuja. – Lehetséges, hogy ez igaz? Úgy tűnt, hogy akkor este, amikor olyan magas lázam volt, mondtál valamit, de aztán azt hittem, hogy csak álmodtam.

241

– Szerelmemnek neveztelek téged – válaszolta Alayne, és halkan elnevette magát. Tekintetében huncut szikra villant fel. – De azt gondoltam, túlságosan beteg vagy, semhogy meghallhatnád. Mert máskülönben nem merészeltem volna ilyesmit mondani. Ralph döbbenten meredt rá. – Valóban úgy érzed, hogy szeretsz engem? – Igen, férjuram, egészen biztos vagyok benne. – Alayne ezzel előrehajolt, és ajkával végigsimított Ralph ajkán. – Tiszta szívből szeretlek. Első házasságom után féltem a mély érzelmektől, de már rég nem tudom tagadni irántad érzett vonzalmamat. Szerelmem napról napra növekszik. Amikor az életedért aggódtam, meg akartam halni veled. A férjem vagy, Ralph, és én nem tudom elképzelni az életemet egy olyan világban, amelyben te nem vagy jelen. Legyen bár jó vagy rossz, a kocka rég el van vetve, a tiéd vagyok. Tehetsz velem, amit akarsz. – Esküszöm, sohasem fogok fájdalmat okozni neked, szeretett feleségem! Ha rideg voltam Berenice-hez, nem szándékosan történt. Sohasem akartam fájdalmat okozni neki sem, és inkább kitépném a szívemet, mint hogy megbántsalak téged, kedvesem! Mindig meg kell mondanod, ha egy meggondolatlan kijelentésem miatt megbántva érzed magad. – Tudom, hogy sohasem bántanál meg szándékosan. Kezdetben, amikor Poitiers-ban találkoztunk, zordnak és haragosnak tűntél. Féltem tőled, de most már ismerlek. Nagyon szemérmetlen dolog volna, ha azt kívánnám, hogy igazi feleséged lehessek? – kérdezte Alayne, és szégyenlősen lesütötte hosszú, selymes pilláit.

242

– Tökéletesnek tartanálak – válaszolta Ralph. Alayne érezte a hangján, hogy megint incselkedik vele. Ezt mindig nagyon szerette! Így hát ő is nevetett, és évek óta nem érezte ilyen boldognak magát. – Elárulom, hogy jobban vágyakoztam utánad, mint amennyire hajlandó voltam elismerni – folytatta Ralph –, de féltem, hogy visszahúzódsz, ha megsejted érzelmeimet. – Reméltem, hogy egyszer talán érzel majd valamit irántam – mondta Alayne. – De aztán nagyon megharagudtál rám, amiért magamhoz vettem a ládikót. Ezért gondoltam, hogy még mindig szereted Berenice-t. – Csak azért voltam dühös, mert nem bíztál bennem eléggé, hogy megkérdezz olyan dolgok felől, amelyeket tudni szerettél volna. – Levelek voltak a ládikóban? – Igen, a fivérétől. Semmi olyasmi, amit ne olvashatott volna el bárki. – Ralph megcirógatta Alayne arcát. – De miért beszélünk Berenice-ről? Most már végre magunkra kellene gondolnunk! Elhatároztam, hogy többé nem bolygatom a múltat, és nem gyötrődöm olyasmi miatt, amin már úgysem lehet változtatni. Szeretném, ha egészen a feleségem lennél! Szeretnélek boldoggá tenni! – Mindenre meg kell tanítanod, amit tudnom kell – mondta Alayne, és most már megint a férjére mert nézni. Egy pillanatra megállt a szívverése, amikor észrevette a Ralph szemében felvillanó vágyat. – Nem tudom, mit kell tennem, hogy jó feleség lehessek. Félek, hogy csalódást fogok okozni neked. – Te sosem tudnál csalódást okozni, kedvesem.

243

– Akkor hát türelmes leszel hozzám, és bevezetsz a fennkölt szerelembe, amelyről azt hallottam, hogy rendkívüli érzés? Poitiers-ban ennek örömeiről daloltak a trubadúrok, és ennek szépségeiről suttogtak az udvaroncok az árkádok alatt... – Alayne elpirult, mert Ralph hátravetette a fejét, és vidáman felkacagott. – Kéjsóvárnak tartasz, amiért ezt mondtam? – Éppen arra gondoltam, milyen élvezet lenne számomra az oktatásod – válaszolta Ralph sokatmondó mosollyal. – Legszívesebben máris elkezdeném, de attól tartok, hogy bár a szellemem éber, a testem még túl gyenge. Mihelyt felépültem a betegségből, keresni fogom a kegyeit, asszonyom. – Udvarolni fogsz nekem...? – Alayne észrevette a hamiskás csillogást a férfi szemében, amitől hevesebben kezdett lüktetni ereiben a vér, és perzselő vágy árasztotta el a testét. Forró pír öntötte el az arcát. – A trubadúrom, a szerelmesem és a férjem leszel. Ó igen, azt hiszem, ez kedvemre való lenne! De azt megígérhetem, hogy nem lesz könnyű dolgod, megnehezítem az életedet, mielőtt meghódítasz! – Igaz ez, Alayne? Semmi kifogásom ellene, amíg ostromolhatlak, s végül is bevehetem a várat. Sóvárogtam rá, hogy csókolhassalak, és elmondhassam neked mindazt, ami a szívemben van. De féltem, hogy talán nyugtalanítlak a vallomásommal. Valóban az enyém akarsz lenni? – Igen, de előbb meg kell hódítanod – felelte Alayne évődve. Csodaszép volt e pillanatban, oly kívánatos, és mégis oly ártatlan! Ralph sajnálta pillanatnyi gyengeségét, amely

244

megakadályozta abban, hogy ott helyben a feleségévé tegye Alayne-t. – Sokan próbálták elnyerni kegyeimet, és mind kudarcot vallottak. Gondolja, hogy ön sikerrel fog járni, mylord? – Élvezni fogom a kihívást – válaszolta Ralph, és érezte, hogy ébredezik benne a vágy, de ugyanakkor tudatában volt gyengeségének is. – Ám ha megint teljesen erőre akarok kapni, akkor ki kell pihennem magamat. Bevallom, sokkal kimerültebb vagyok, mint gondoltam. Most menj, kedvesem! – Megfogta Alayne kezét, és belecsókolt a tenyerébe. – Elfoglalod a helyemet, és azt teszed, amit helyesnek tartasz, míg ismét teljesíteni tudom a kötelességeimet. Alayne mosolygott, és csókot nyomott a férje homlokára. Fogta a kulcsot, odament a gyógyszeres ládához, megkereste a fakérget, és kivette az edényből, ami még megmaradt a drága orvosságból. – Ha majd jobban érzed magad, többet kell rendelned ebből az orvosságból, Ralph. Azt hiszem, sokoldalúan alkalmazható, és hatásosabb, mint gondoltam volna. Már csak ennyi maradt belőle, de ha egyébként is múlóban van a láz, talán elég lesz. – Imádkozzunk, hogy igazad legyen! Ralph ezzel visszahanyatlott a párnáira. Bizonyára az is megviselte, hogy Berenice-ről beszélt, gondolta Alayne. De legalább már nincsenek többé titkok kettőjük között. Most már mindent tudott. Tisztán látta, hogy senki sem hibáztathatja Ralphet a szerencsétlen események miatt. Talán olykor heves és türelmetlen volt a feleségével, ám a házasságban bekövetkezett törést Berenice idézte elő. Túlságosan fiatal volt a házassághoz, és a családjának 245

egyáltalán nem lett volna szabad férjhez adnia. Most, hogy kimondták az igazságot, már semmi sem állt Alayne útjában, hogy boldog lehessen Ralphfel. Magára hagyta alvó férjét, és visszatért a szobájába, hogy elkészítse az orvosságot a fakéregből. Amikor az orvosság már készen volt, Alayne hívatta Mornát. – Sir Ralph megengedte, hogy ápoljam a betegeket – mondta örömmel. – A nőkkel fogjuk kezdeni, aztán a férfiakat látjuk el, hiszen még van néhány férfi beteg, igaz? – Ketten még nagyon betegek, a harmadik azonban javulóban van – mondta Morna. – Sir Ralph után ő az egyetlen, aki túlélte a betegséget. – Hamarosan több áll majd rendelkezésünkre ebből az orvosságból – mondta Alayne. – De van a birtokomban még valami más is, ami segíthet. – Odament az ékszeres ládikójához, és kivette belőle az üvegfiolát, amelyben az arab orvostól kapott porból készített folyadékot tartotta. Az üvegcsét az övén függő bőrzacskóba rejtette. – Mindegyik beteget meglátogatjuk – mondta. – Saját szememmel akarom látni, milyen állapotban vannak. – Legyen óvatos, mylady! – figyelmeztette Morna. – Nem szabad alkalmat adnia Brendonnak, hogy irigykedjen önre. – Természetesen megfogadjuk az orvos tanácsát – válaszolta Alayne cinkos hunyorítással –, legalábbis akkor, amikor a körmünkre néz. A cselédszobákba érve Alayne megállapította, hogy a két nőbeteg már a javulás útjára lépett, egy másik szolgáló ellenben megbetegedett. Alayne adott neki két cseppet az 246

üvegcséjéből, és megkérte Gretát, hogy rakjon rá hideg vizes borogatást. A férfiak szobájában az eddigi betegeken kívül még két újabb lázas beteget talált. Mindazoknak, akiknek véleménye szerint szükségük volt rá, adott két-két cseppet az orvosságból, úgyhogy az üvegfiola hamarosan kiürült. Mornával együtt hűsítő borogatást tett a fejükre és a válluk tájára, mással azonban nem próbálkoztak, az nem lett volna illendő. A férfiakat gondozó fiatal apródnak pedig a lelkére kötötte, hogy ne szítsa fel a kandallóban a tüzet. Éppen el akarta hagyni a helyiséget, amikor Brendon belépett. Alayne-nek nehezére esett elviselni a férfi közelségét, mert teste kellemetlen, savanyú szagot árasztott, amit ő fölöttébb undorítónak talált. Brendon nyilvánvalóan nem szokott tisztálkodni, és a ruházatát sem mosatta. Bizonyára másokhoz hasonlóan úgy vélekedett, hogy a testet legyengíti a tisztító fürdő. – Meglep, hogy itt találom, mylady – mondta Brendon, és a hangjában volt valami különös. Alayne érezte, hogy a férfi ellenszenvvel viseltetik iránta, és szerette volna tudni, miért nem kedveli őt. Az első naptól fogva tapasztalta ellenséges magatartását. – Úgy hallottam, Sir Ralph megtiltotta önnek, hogy ide jöjjön. – A férjem fáradt volt, és most pihen – válaszolta Alayne dacosan előreszegett állal, és bátran Brendon szemébe nézett. – Megkért, hogy foglaljam el a helyét. Tehát beadtam a betegeknek az ön által rendelt orvosságot, uram. Az utolsó mondat tiszta hazugság volt, de Alayne-nek a szeme sem rebbent, remélte, hogy sikerült Brendon hiúságára hatnia. 247

Az orvos szeme azonban fenyegetően összeszűkült, és Alayne látta, hogy a férfi alig tudja elrejteni gyűlöletét. – Ezt rám kellett volna bíznia, mylady. Éppen e célból jöttem ide. – Bizonyára nagyon sok dolga van, uram, napok óta önfeláldozóan foglalkozik ezekkel a szegény emberekkel. A férjem máris aggódik, hogy ön is megbetegedhet. Mitévők leszünk akkor? Nem mondhatunk le az ön szolgálatairól, uram! – Fáj a torkom és a fejem is – vallotta be Brendon, láthatóan megenyhülve a hízelgéstől. – Attól tartok, hogy ezek a járványos láz első tünetei. Mivel ön úgyis figyelemmel kíséri itt a dolgokat, talán jobb volna, ha kipihenném magam. – Biztosan jobb volna! – vetette közbe Morna gyorsan, hogy megóvja úrnőjét a további támadásoktól. – Mert nagy szükségünk van ám önre, uram! Úgy látszik, a nyavalya nem akarja elhagyni a várat. Jöjjön, elkísérem a szobájába, mert fölöttébb felhevültnek tűnik. Brendon hideg, fenyegető pillantásától végigfutott a hideg Morna hátán. – Egyedül is boldogulok, Morna, de azonnal szólnia kell, ha szükség lenne rám. Tegnap este az volt a benyomásom, mintha Sir Ralph egy kissé lázas lett volna. – Ó nem, csupán csak fáradt volt – válaszolta Alayne. – Mint ahogyan bizonyára ön is az. A betegek ápolása felőrölte az erejét. – Valóban – felelte az orvos bágyadtan. – Ne felejtsen el értem küldeni, ha szükség van rám!

248

Mindkét asszony hallgatott, amikor az orvos kivánszorgott a szobából, és megkönnyebbülten sóhajtottak fel, mihelyt becsukódott mögötte az ajtó. – Nem kívánok rosszat neki – súgta oda Morna az úrnőjének –, de remélem, hogy néhány napig az ágyat kell őriznie. – Imádkozzunk, hogy így legyen! – mondta Alayne komoly hangon, a szemében azonban huncut szikra villant. Az orvosból szinte tapinthatóan áradt a gyűlölet, és olyan fojtogatóan nehezedett rá, hogy Alayne úgy érezte, mintha Brendon még a levegőt is megmérgezte volna maga körül. Fogalma sem volt, miért gyűlöli őt ennyire ez az ember, hiszen semmit sem követett el ellene. Mindazonáltal már a házasságkötés előtt érezte, hogy Brendon ellenséges indulattal van iránta. Vajon mi az benne, ami ilyen ellenszenvet váltott ki az orvosból?

249

Morna Grey titkos kívánsága valóban teljesült. Másnap reggel, amikor az apród fel akarta kelteni az orvost, Brendont az ágyán elnyúlva találta; ugyanabban a lázas betegségben szenvedett, mint a férfiak, akiket kezelt. – Majd én ápolom – jelentette ki Morna. – Így jobb lesz, mylady. Tartok tőle, hogy önt elutasítaná. És egyszer még bajt okozhat önnek, ha rájön, hogy asszonyom gyógyszerei segítettek a betegeken. – Talán igaza van, Morna – mondta Alayne elgondolkodva. Brendon megmagyarázhatatlan gyűlölködése nagyon bántotta. – De addig is örüljünk, mert beleegyezett, hogy mi ápoljuk a betegeket. A következő három napban Alayne megkönnyebbülten állapíthatta meg, hogy azok a férfiak és nők, akiket ő kezelt, mind meggyógyultak. Az általa készített orvosság csillapította a betegek fájdalmait, a hideg vizes borogatások és lemosások pedig csökkentették a lázat és az izzadást. A nők hamarább felépültek, de lassacskán a férfiak is erőre kaptak. A negyedik napon már mindannyian túl voltak a nehezén, noha alaposan legyengültek. Új esetek pedig szerencsére nem fordultak elő. – Azt hiszem, a járvány lezajlott – mondta Morna Grey, amikor Alayne közölte vele, hogy az orvosság az utolsó cseppig elfogyott. – Remélhetőleg egyhamar nem lesz szükség rá. – És mi újság a faluban? 250

– Semmi jó – válaszolta Morna szomorúan. – Azt hallottam, hogy három férfi, öt nő és hat gyermek halt meg a ragályban. Mások ugyan megbetegedtek, de kigyógyultak a nyavalyából. – Ó, szegény gyerekek! – kiáltotta Alayne szánakozva. – Bárcsak segíthettünk volna rajtuk! – A gyerekek és az öregek esnek leggyakrabban áldozatul a betegségeknek – felelte Morna. – De nem tűnt fel önnek, hogy itt öt férfi halt meg? A faluban másként volt. A férfiak nem halnak meg olyan gyorsan. Nálunk a nők túlélték a lázat, a katonák pedig belehaltak. – Tudom, mire gondol – felelte Alayne. – De erről senkinek nem szabad beszélnie. Brendon mester minden feltételezést határozottan visszautasítana, miszerint az ő kezelése kevésbé hatékony, mint a miénk. – Azt hiszem, tudatlanságból megölte a betegeit – mondta a gazdasszony komor arccal: – Szerintem egyáltalán nem ért a gyógyításhoz. Még egy egyszerű füvesasszony is többet tud, mint ő. – Csitt! – Alayne megrettent e vádak hallatán. – Brendon kemény ellenfél lenne, Morna. Ha meghallaná, hogy így beszél, biztos meglelné a módját, hogy ártson önnek. – Ha saját magát is ő kezeli, már rég halott volna – jelentette ki Morna megvető hangsúllyal. – Talán jobb is lett volna, ha hagyjuk egyedül elpatkolni. – Nem! Ilyet még gondolnia sem szabad, Morna! A végén még olyan asszonynak tarthatná valaki, aki csak rosszat kíván – mondta Alayne, és aggodalmasan nézett bizalmasára. – Elég, ha valaki elkezdi terjeszteni, hogy ért a szemmel veréshez, és ugye tudja, hogy akkor mi történne! 251

Morna elsápadt. – Boszorkánysággal vádolnának, kínpadra vonnának, és a végén megégetnének. – A férjem ezt biztosan nem engedné – nyugtatta meg Alayne rögtön a gazdasszonyt –, de jobb, ha óvatos az ember. – Majd ügyelek a nyelvemre. De tudom, hogy az ön jelenlétében, mylady, nyugodtan kimondhatom, amit gondolok. – Így igaz! – mondta Alayne, és rámosolygott Mornára. – E tekintetben nagyon hasonlítunk egymásra. Most egy kicsit lepihenek, mert elfáradtam. És mosakodni is akarok, meg ruhát váltani. – De azért nem beteg? – kérdezte Morna aggódva. Morna megrázta a fejét. – Nem, teljesen jól vagyok, köszönöm. Nem tudom, mi lehet az oka, de ritkán leszek lázas, és nemigen voltam még náthás vagy köhögős. Alayne tudta, hogy ezúttal mindkettőjüknek nagy szerencséjük volt, hogy nem kapták meg a lázat. Most azonban bágyadtnak és elcsigázottnak érezte magát, hiszen a betegápolás teljes embert kívánt. Visszatért a szobájába, levetette beszennyeződött vászon fehérneműjét, és alaposan megmosakodott hideg vízben, drága, pompásan illatozó szappanával. Mintha újjászülettem volna, gondolta, és felfrissülve bebújt az ágyába. Lehunyta a szemét, és pillanatokon belül elszunnyadt. Így talált rá Ralph, amikor nem sokkal később belépett a szobájába. Néhány pillanatig nézte a békésen alvót, aztán föléje hajolt, szelíd csókot nyomott a homlokára, és egy kis csokor ibolyát helyezett melléje a párnára. 252

Alayne felébredve megtalálta az ajándékot, és elmosolyodott. Felvette a csokrocskát, és beszívta a virágok édes illatát. Örült ennek a romantikus megnyilatkozásnak, a figyelmességnek, amelyet úgy szeretett a férjében. Ó, mennyire különbözött attól a férfitól, akihez feleségül kellett mennie, amikor még szinte gyermek volt! Ralph valóban tökéletes, jószívű lovag, még akkor is, ha tagadja ezeket az erényeket. Biztos volt benne, hogy azóta már sokkal jobban érzi magát, és majdnem visszanyerte régi erejét. Hálát adott Istennek, amiért megóvta férje életét. Az ő ápolása meg az arab orvos szere és a tőle tanult gyógymód bizonyára hozzásegítette a gyors gyógyuláshoz. De olykor a betegség magától is elmúlt. A faluban voltak, akik belehaltak, és olyanok is, akik kigyógyultak a lázból. Talán igaza van Mornának, és Brendon inkább ártott a betegeinek, mint használt. Bárhogyan volt is, ő továbbra is barátságosan akart viselkedni vele, mert úgy vélte, ostobaság lenne ellenségévé tenni. Miután komornái segítségével felöltözött, férje keresésére indult. A szobájában talált rá, ahol estére készülődve átöltözött. Aranyszállal átszőtt fekete bársonyból készült, rövid tunikát viselt, hozzá fekete kelméből varrt harisnyanadrágot. A tunikát ékkövekkel díszített aranyos öv fogta össze a derekán. Megjelenése mindenben kifejezésre juttatta előkelő társadalmi helyzetét. Alayne tudta, hogy Ralph különleges alkalom kedvéért öltözött így. Elragadtatással állapította meg, milyen jól áll neki a választott öltözék. A szorosan lábszárához simuló harisnyanadrág kiemelte erőteljes 253

combját, és eszébe juttatta férfias szépségét, melyet ő már akkor is megcsodált, amikor ruhátlanul feküdt az ágyán. Várakozásteli borzongás futott végig a testén. Amikor Ralph megpillantotta, rámosolygott, megfogta a kezét, és megcsókolta. – Elbűvölően festesz! Remélem, nem dolgoztál túl sokat, kedvesem. – Morna Grey végezte az ápolás oroszlánrészét – válaszolta Alayne. – Köszönet illeti azért, amit tett, s hogy nem haltak meg többen az embereid közül. – Túlságosan szerény vagy – mondta Ralph, és a tekintetéből áradó melegség szinte átjárta Alayne egész lényét. – Mindkettőtöknek köszönettel tartozom. Majd ha Londonban leszünk, együtt kiválasztunk valami szép kelmét Mornának egy új ruhára. – Ó igen, biztos vagyok benne, hogy annak nagyon örülne! – helyeselt Alayne. – De meg kell kérdeznünk, milyen színt kedvel. Én egy ünnepi alkalmakra való, különleges ruhára gondoltam. – Tedd azt, amit jónak gondolsz! És te nem akarsz egy új ruhát, kedvesem? Annyi mindent szeretnék ajándékozni neked, és alig várom, hogy Londonba utazhassam veled! Felkeressük a selyemkereskedőket meg az aranyműveseket, és a legszebb, a legfinomabb holmikat fogjuk megvásárolni. – Hát nem utazunk az északi birtokaidra? – Előbb megállunk Londonban, hogy feltöltsük a készleteinket. Hónapok óta nem adtam neked semmit, pedig neked köszönhetem az életemet. Alayne úgy érezte, mintha a férfi szemének mélyén izzó érzelmek láthatatlan lángként perzselnék a bőrét. 254

– Ibolyát hoztál nekem, mialatt aludtam. Miért nem keltettél fel? Alayne felnézett Ralphre, és egész testében megremegett a férfi mindent betöltő jelenlététől. De nem félelem volt, amit érzett. Szíve vadul dobogott. Amikor Ralph rámosolygott, önkéntelenül megnyílt az ajka. A férfi odalépett hozzá, és tekintetével szinte magához béklyózta. Alayne érezni vélte a belőle sugárzó erőt. Izmos kezeivel könnyedén összeroppanthatná a nyakát, de mindig olyan gyengéden, olyan szeretetteljesen érinti meg. Valami egészen különös, a szívgödörből kiinduló érzés kerítette hatalmába, amelyet immár a nevén tudott nevezni: vágyakozott Ralph közelségére, érintésére, és még többre... Már alig tudott lélegzeni. Ralph ajka e pillanatban olyan lágynak és érzékinek tűnt. Nyelve hegyével Alayne önkéntelenül benedvesítette az ajkát. – Olyan elbűvölően szép voltál, mialatt aludtál! – mondta Ralph vágytól fátyolos hangon. – Fel akartalak kelteni, addig csókolni, míg felébredsz, megérinteni és cirógatni, hogy becézgetésekre ébredj. Elképzeltem, amint kitárod a karodat, annak jeléül, hogy elfogadod és kívánod a szerelmemet... Hogy az enyém akarsz lenni... Ralph szavai emésztő vágyat ébresztettek Alayne-ben, mely folyékony tűzként áradt szét az egész testében. Az ajkába harapott, és torkából kéjes sóhaj tört fel. Úgy érezte, el kell olvadnia ettől a forróságtól, mely teljesen rabul ejtette, olyannyira, hogy még a lélegzete is akadozott. Borzongás futott végig a bőrén, mellbimbói megkeményedtek a finom szövésű tunika alatt. Ralph mutatóujja hegyével végigsimított

255

az ajkán, és ő mintegy engedelmeskedve, kissé kinyitotta a száját. – Bárcsak felébresztettél volna! – suttogta. Ralph megfogott egy hajfürtöt, és úgy siklatta át az ujjai között, akár valami finom, drága selymet. Lassan végigjártatta ujjait Alayne arcán, majd hosszasabban időzött a nyakába mélyedő kis gödröcskénél. A gyengéd becézés kéjes kis hangot csalt ki Alayne-ből. Ralph lehajolt, megcsókolta az érzékeny helyet a nyakán, és tovább becézgette, körülrajzolgatta a nyelve hegyével. Alayne a melléhez simult, lélegzete el-elfulladt, miközben a különös forróság már mindkettőjük testét hatalmába kerítette. – Szeretlek – suttogta Alayne, és várakozásteljesen megnyílt az ajka. – Férjem... szerelmesem... – Benned testet öltött az az ábrándkép, amelyet jövendőbeli feleségemről alkottam magamnak – mondta Ralph. – Jószívű vagy, okos és csodaszép. Nagyon kívánlak... – Vigyél az ágyadba! – suttogta Alayne. Ez a furcsa vágy, amely erőt vett rajta, számára eleddig ismeretlen édes kínokat okozott neki. – A tiéd akarok lenni. Egészen a tiéd. – Biztos vagy benne? – kérdezte Ralph. Már nem is tagadhatta volna, mennyire kívánja Alayne-t, de még mindig türtőztette magát. – Megígértem, hogy udvarolni fogok neked, te pedig azt mondtad, hogy meg kell hódítanom téged. – A szívem mindig is a tiéd volt. Te vagy az a lovag, akire mindig vágytam, a férfi, akiről reméltem, hogy egyszer majd megszeret. Azt hiszem, te voltaképpen már a házasságkötésünk napjától fogva udvaroltál nekem. És elnyerted a vonzalmamat. A tiéd vagyok. Tégy velem, amit akarsz! 256

– Mindig szeretni foglak – mondta Ralph, és erős karjába vette Alayne-t. Bevitte a szobájába, leállította, és letérdelt eléje. – Nem vagyok méltó a szerelmedre, de igazán, teljes szívemből szeretlek. Gyengéd csókok közepette vetkőztetni kezdte Alayne-t. A fején át lehúzta róla a tunikát, s amikor kioldotta az alsóruha nyakát összefogó zsinórt, hagyta, hogy a ruha a padozatra hulljon. Közben Alayne, merészebben, mint valaha is képzelte volna, segített kikapcsolni Ralph széles bőrövét, és megszabadulnia a rövid tunikától. Megérintette szerelmese hűvös és selymes tapintású, mégis oly erőteljesen formált mellkasát. – Már akkor szépnek találtalak, amikor hideg vízbe mártott kendőkkel hűsítettelek – vallotta be pironkodva. – De nem mertelek így megérinteni. – Tedd meg most! – bátorította Ralph. – Meg akartad ismerni az igazi szerelmet. Nos, szelíd enyelgéssel és lopott csókokkal kezdődik, mielőtt a szerelmesek megérintik egymást. S ha már ezzel megajándékoztuk magunkat, nagyon lassan haladunk a legfőbb gyönyörök felé, és olyan szenvedélyben, olyan édes gyötrelmekben lesz részünk, amelyeket némelyek mindennél többre becsülnek. Ezzel két keze közé fogta Alayne arcát, és kedveskedő, leheletkönnyű csókokat nyomott az ajkára, majd nyelve hegyével addig becézgette, míg az asszony végre megnyitotta az ajkát, és megengedte, hogy megízlelje szájának édességét. – Bor- és mézíze van a szádnak – suttogta rekedtes hangon Ralph. Csókjai hol olyan gyengéden érték Alayne ajkát, akár egy virágszirom vagy tollpihe érintése, úgyhogy az asszony 257

vonakodás nélkül, nevetve viszonozta őket, hol pedig olyan szenvedélyesen és követelően, hogy Alayne megborzongott belé. Ralph csábító csókokkal hintette be a nyakát és a keblét is, majd hol az egyik, hol a másik rózsaszín mellbimbót becézgette. Gyengéd szavakat suttogva letérdelt elé, és nyelve hegyével forró, bizsergető nyomot húzott a hasán a köldökétől lefelé, és még az ölét fedő pihéknél sem állt meg. Amikor Alayne már szinte szédült az érzékeit felkavaró, merőben újszerű becézgetésektől, Ralph felemelte, az ágyhoz vitte, és szelíden lefektette, majd óvatosan ő is melléfeküdt. Alayne újra fellobbanó vággyal simult hozzá. Ralph most a kezével kezdte becézgetni, simogatva-cirógatva kereste az utat Alayne testének legtitkosabb rejtekéig. Csókjaival továbbra sem fukarkodott, Alayne egész testét meghódította velük, hosszabban időzött a combjai között, ajkával és nyelvével kényeztetve az érzékeny területet. – Ralph... – suttogta Alayne elragadtatva, és teste megmegvonaglott, amikor a kéj szinte elviselhetetlenné vált. – Ez... ez olyan jó... – Igazán, kedvesem? – mormolta Ralph, és mintha egy árnyalatnyi ingerkedés csendült volna ki a hangjából. De diadal is lehetett, mert ilyen gyönyörrel ajándékozta meg. – Azt szeretném, ha boldog lennél. Azt szeretném, ha úgy kívánnál engem, mint ahogyan én téged. – Elepedek érted – lehelte Alayne. – Kéjsóvár vagyok? Bűnös dolog, ha beismerem, hogy többre vágyom? – Szerelmem – suttogta Ralph, és hangja elfulladt a beteljesedéshez közeledő szenvedélytől. Alayne combjai közé siklott, és ő készségesen feléje tárulkozott, átengedve magát a cirógatásnak és becézgetésnek. Halkan fel-felnyögött a kéjtől, 258

sóvárgott szerelmesére, és már az egyesülés pillanata is gyönyörrel töltötte el. Ezúttal semmit sem érzett abból a viszolygásból, amely az első férjével való együttlétekkor elfogta; megnyílt, mint rózsa a meleg napfényben, mialatt a férfi egyre mélyebben hatolt belé. Alayne magába fogadta, és körülvette selymes asszonyiságával, melynek odaadó forrósága boldog sóhajt csalt Ralph ajkára. – Szerelmesem... ó, én szerelmesem... A szenvedély hulláma olyan csodálatos tájakra ragadta Alayne-t, amelyeknek létezéséről eddig csupán hallott. Az elragadtatás hangjai egyre hangosabban törtek fel belőle, amikor magára talált az érzékek viharában, és minden tartózkodását feladta. Hagyta, hogy Ralph szenvedélye magával sodorja azokra a paradicsomi vidékekre, melyekről sosem hitte, hogy valaha is megismerheti. A gyönyör hullámai újra és újra elárasztották, mígnem bekövetkezett a pillanat, amikor megfeszült a teste, és már csak szerelmese nevét kiáltotta. Aztán megpihent Ralph karjában, csendesen és elégedetten. Könnyek gördültek le az arcán. – Miért sírsz? Fájdalmat okoztam neked, kedvesem? – Nem, csak olyan boldog vagyok – suttogta Alayne ragyogó szemmel. – Szeretném, ha mindig az lennél – mondta Ralph, és szorosan magához vonta. – Csak a tiéd leszek, és mindent elkövetek, hogy boldoggá tegyelek, imádott hitvesem! Alayne boldogan mosolygott, és átfonta karjaival. Attól félt, hogy Ralph sosem fogja szeretni őt, ám most olyan tájakra vezette, amelyeket csupán az egymást igazán szeretők lelhetnek meg valaha is. Most már tudta, hogy Ralph milyen odaadóan szereti, és mélységes elégedettség töltötte el. 259

– Vajon mindig ennyire vonzódni fogunk egymáshoz? – kérdezte, amikor Ralph gyengéden megcirógatta az arcát. – Mindig kívánni fogsz engem? – Amíg csak élek – ígérte a férfi. Ralph nem tudott betelni bűbájos feleségével. Úgy érezte, mintha a saját magára rótt önmegtartóztatás hónapjai olyan tüzet lobbantottak volna lángra benne, melyet többé már nem lehet eloltani. Azon az éjszakán még háromszor szeretkeztek. Csak azután aludtak el, szorosan összeölelkezve, kimerülten és kielégülten, miután lecsillapodott forró szenvedélyük, mely féktelen vággyal vetette őket egymás karjaiba. Amikor Alayne végre felébredt, a nap már magasan állt az égen. A szokásosnál tovább aludt. Ralph már elhagyta az ágyat. Alayne megérintette a párnát, amelyen férje feje pihent, és ismét érezte, hogy egész lényét betölti a boldogság. Minden olyan volt, mint egy álom. Vajon valóban olyan szenvedélyesen szerették egymást a múlt éjszaka? Nem kétséges, mert a féktelen szerelmi játék következményeit minden porcikájában érezte. Arca szégyenpírban égett, amikor eszébe jutott, milyen dolgokat művelt. Gyorsan megtanulta, hogyan szerezhet élvezetet társának, és saját magának is. A természet adta szerelemben azonban nincsen semmi szégyenletes. Ralph feltárta előtte az édenkert kapuját, és együtt léptek be rajta. Létezik ilyen boldogság? Ez több, mint amiről valaha is álmodni merészelt! Alayne halkan dúdolt magában, miközben jókedvűen felkelt, és köntösét a vállára terítve, átment a szobájába.

260

S mintha csak erre a jelre várt volna, megjelent Louise, a komornája. Tálcán egy pohár bort, friss kenyeret és mézet hozott. – Sir Ralph azt mondta, hogy ne zavarjuk önt, mylady. Nagyon kimerítették az elmúlt napok fáradalmai. Nem is csoda, hiszen olyan sokat tett mindnyájunkért! – Valójában nem is tettem olyan sokat – mondta Alayne. Enyhe mosoly játszott az ajka körül. Gondolatai egy pillanatra ábrándosan a távolba kalandoztak. – Kézenfekvő volt, hogy a felhevült testet hűteni kell, a lázcsillapító orvosságot pedig már régóta használják a hazámban. Ez ugyan nem felelt meg teljesen a valóságnak, Alayne azonban úgy vélte, helyesebb meghagyni a szolgálót abban a hitben, miszerint az orvosságot gyakran alkalmazzák Franciaországban. – Mindenkinek az a véleménye, hogy több halottunk lett volna, ha ön és Morna Grey nincsenek. Alayne visszatért az ábrándok világából a valóságba, és komolyan nézett a komornára. – Jobb volna, ha nem beszélnétek ezekről a dolgokról! – figyelmeztette Louise-t. – Biztos vagyok benne, hogy Brendon mester is hozzájárult Sir Ralph és a többiek gyógyulásához. – Az emberek nem így vélekednek – folytatta Louise zavartalanul, mintha nem hallotta volna úrnője figyelmeztetését. – Azt mondják, hogy Brendon kuruzsló, és el kellene küldeni. Nem akarják, hogy ezentúl is ő kezelje őket. – Ezeket a dolgokat inkább bízzuk a férjemre! – jelentette ki Alayne, és összevonta a szemöldökét. – Nem kell ilyen 261

kijelentéseket tenni, Louise. Brendon mester megharagudhat, és erre meg is van minden oka. Tapasztalt orvos, hosszú évekig tanulta a mesterségét. – Anyám mindig azt mondta, hogy az orvosok mind sarlatánok – mondta Louise, amikor odavitte úrnőjének az aznapra kiválasztott ruhát. – Nos, akkor igyekezz kordában tartani a nyelvedet! – mondta nyomatékosan Alayne, mialatt Louise ráadta a sötétkék ruhát. A mélyen kivágott derék szorosan simult a csípőre, és puha bőröv tartozott hozzá. – A gondolataink szabadok, de veszélyes dolog mindent kimondani, amit az ember gondol. – Majd ehhez tartom magam, mylady – válaszolta Louise. Megértette, mit akart ezzel mondani úrnője. Mindazonáltal tudta, hogy a várban mindenki azt beszéli, milyen sokan meghaltak addig, amíg Lady Alayne és Morna Grey foglalkozni nem kezdett a betegekkel. Mindenkinek feltűnt, hogy az összes nőbeteg túlélte a lázat. Ralph emberei nem győzték eléggé dicsérni úrnőjüket. Nem minden magas rangú úrhölgy lett volna hajlandó kockára tenni az életét, hogy másokat megmentsen. Sok mindent suttogtak róla. Hirtelen elterjedt a hír, hogy valamiféle varázslat védi, rajta nem fog semmilyen betegség. Ragályos betegek között járkált Franciaországban, és nem lett beteg. Azt is rebesgették, hogy gyógyító keze van. Sőt a vár lakói közül némelyek egyenesen hittek abban, hogy képes csodákat véghezvinni, míg mások az efféle feltételezéseket badarságnak nevezték.

262

Az emberek hálásak voltak neki. A boszorkányság szót soha senki nem ejtette ki hangosan, noha bizonyára sokaknak megfordult a fejében. Természetesen azoknak a férfiaknak és nőknek a szemében, akiken segített, földre szállt angyal volt, és mindannyian tisztelték. A vár lakói között azonban volt egy ember, akinek ritkán kerülte el valami a figyelmét, és akinek az ilyesféle szóbeszédek mindig a fülébe jutottak. Álságos szívét rosszakarat és irigység marcangolta, míg odvában rejtőzködő áspiskígyóként az alkalomra várt, hogy halálos sebet ejthessen azon az asszonyon, aki még álmában is üldözte, és megkeserítette a napjait. Végre megérkezett a tavasz, gondolta Alayne, amikor reggel harangvirágot és kankalint szedett a várkertben, és beszívta enyhe, kissé fanyar illatukat. Úgy tervezték, hogy másnap indulnak északra, és egy ideig Londonban maradnak, hogy új készletekkel és holmikkal lássák el magukat. Most, a kert csendes magányában, Alayne elgondolkozott az utóbbi napok tennivalóiról. Ő és Morna Grey már jó ideje azzal foglalkoztak, hogy számba vegyék a készleteket, és feljegyezzék azokat a dolgokat, amelyeket feltétlenül be kell szerezni az éléskamra és a raktár feltöltéséhez. A hosszú tél alatt úgyszólván mindent feléltek. Az éléskamra polcain és a falak mellett már alig maradt valami a tartósított élelmiszerekből meg az egyszerű, gyógyfüvekből és vadon termő bogyókból készített orvosságokból. Újakat kellett vásárolni a városi kereskedőktől, hogy megint megtölthessék az éléskamrát.

263

– Annyira el vagy foglalva, hogy egész nap alig látlak – panaszolta Ralph előző este, szavait azonban elismerő mosollyal kísérte. Minden estét és minden éjszakát együtt töltöttek. Olykor a nagy csarnokban üldögéltek a kandalló mellett Ralph embereivel és barátaival. De még gyakrabban vonultak vissza szobáik meghitt csendjébe. Az együttélés nagyszerűen működött, az éjszakáik szenvedélyesek voltak, és a barátságuk napról napra mélyült, olyannyira, hogy gyakran már szavakra sem volt szükség, kitalálták egymás gondolatát. – Szerencsések vagyunk, kedvesem – mondotta Ralph, amikor egy alkalommal felkereste a feleségét a hímzőrámája mellett, és gyengéd csókot nyomott a nyakszirtjére. – Ritka az ilyen boldogság házasfelek között. – Tudom – felelte Alayne, és felemelte a fejét, hogy tovább élvezhesse férje gyengédségeit. – Korábban mindkettőnknek szomorú házasélet jutott osztályrészül, ezért annál becsesebb számunkra az az elégedettség, amelyet most együtt élvezünk. Imádkozom, hogy boldogságunkat semmi se veszélyeztesse. – Miért, mi történhetne velünk? – kérdezte Ralph szinte csibészes mosollyal. – Szeretjük egymást, és bízunk egymásban. Ugyan mi zavarhatná meg a boldogságunkat? – Lehet, hogy nem rajtunk múlik – mondta Alayne. – Valahogy nem tudok megszabadulni attól az érzéstől, hogy túlságosan jó dolgunk van. Vajon meddig tarthat ez a tökéletes elégedettség? – Nem szabad ilyen bolondos gondolatokkal terhelned magadat! – mondta Ralph a homlokát ráncolva. – Ez csak babona, feltéve... ha nem én tettem olyasvalamit, ami nyugtalanít. 264

– Nem, biztosan nem! – sietett kijelenteni Alayne. – Te minden tekintetben valóra váltottad legmerészebb álmaimat. – Hát akkor mi aggaszt, kedvesem? Nem, ne is tagadd, tudom, hogy nyomaszt valami! Alayne egy pillanatig habozott, aztán mély lélegzetet vett, és beszélni kezdett: – Brendon mester az oka, Ralph. Gyűlöl engem, azóta, hogy az a járvány kitört a várban. Nyilvánvalóan a fülébe jutottak azok az ostoba szóbeszédek, miszerint gyógyító erő van a kezemben, és más effélék. Érzem, hogy ellenséges irántam, látom, ahogy rám néz. – Attól tartok, hogy az embereim már nem bíznak benne. Barátságtalan volt hozzád? Eddig egyetlen emberem sem viselkedett tiszteletlenül veled – mondta Ralph, és elkomorodott az arca. – Nem, nem viselkedett tiszteletlenül – válaszolta Alayne. – De érzem, hogy nem kedvel engem. – Nem kell félned tőle – mondta Ralph megnyugtatóan. – Nem árthat neked, kedvesem. Azonnal elbocsátanám, ha arcátlanul vagy dölyfösen viselkedne veled. – Egyáltalán nem kívánom, hogy elbocsásd – mondta Alayne, de hideg borzongás járta át a testét. – Ha azonban egyszer megbetegednék, nem akarom, hogy ő kezeljen. – Majd gondolkozom rajta, hogy másik orvost alkalmazzak – ígérte Ralph. – Mindazonáltal azt hiszem, fölöslegesen aggódsz, kedvesem. Brendon tudja, meddig mehet el. – Igen, bizonyára – felelte Alayne mosolyogva. – Nem fogok tovább töprengeni rajta. Bár amennyire csak lehetett, igyekezett kitérni Brendon útjából, ezen a reggelen, amikor csokrával éppen vissza akart 265

térni a házba, megpillantotta az orvost, aki egyenesen feléje tartott. – Mint látom, virágokat szedett, mylady – mondta ellenséges hangon. – A gyógyitalaihoz van szüksége rájuk? – A növényeket sokféleképpen lehet felhasználni – válaszolta Alayne óvatosan. – Minden jó várúrnő tudja ezt. Én csupán gyógyteákat és bőrápoló folyadékokat készítek belőlük a magam számára. Brendon résnyire összehúzott szeme hidegen, vádolón pillantott Alayne-re. – Én egészen más dolgokat hallottam ezzel kapcsolatban, mylady. – Talán hitelt adott az ostoba fecsegéseknek, uram? – vágott vissza bátran Alayne. – Vannak falvak, ahol boszorkánynak neveznék. Gyűlölködő hangjától végigfutott a hideg Alayne hátán. De gyorsan visszanyerte önuralmát. – Már sok nőt illettek hamis vádakkal efféle dolgok miatt – mondta szenvtelen hangon. – De ehhez bizonyítékok kellenek. Netán valaki azt állította önnek, hogy bajt okoztam a vár valamelyik lakójának? Alayne látta a dühöt Brendon arcán, és tudta, hogy az orvos irigy rá, s csak azért beszél ilyen gyűlölettel, mert őt szeretik és tisztelik az emberek. Boszorkánysággal gyanúsította, mert mint oly sokan az orvosi mesterséget űzők közül, Brendon is előítéletek rabja volt. Bizonyítékok azonban nem voltak a kezében. – Lehet, hogy ön nagyon okosnak tartja magát, mylady – mormolta –, de egy napon majd hibát követ el, és akkor...

266

– Fenyegetni akar, uram? – vágott közbe Alayne bátran, és büszkén előreszegte az állát. – Azt hiszem, emlékeztetnem kell rá, kivel beszél. Itt Sir Ralph az úr, és én a felesége vagyok. Aligha tetszene neki, ha megtudná, hogy ön meg akart félemlíteni engem. Brendonnak hamuszínűre vált az arca, aztán vérvörösre, amikor megpróbált úrrá lenni haragján. Alayne olyan csodálatosan szép volt, és mindig valami enyhe illat lengte körül. Most is érezte ezt az illatot, amely megérintette az érzékeit, és tiltott vágyakat ébresztett benne. Az első pillanattól fogva vágyott erre a nőre, aki a számára elérhetetlen volt. Nem csupán azért, mert urának hitvese lévén ő sohasem birtokolhatta, sohasem ízlelhette meg ölének édességét, hanem azért is, mert tudta, hogy az asszony megveti. Ha nem volnék ráutalva erre az állásra, leteperném és megerőszakolnám, gondolta dühtől tajtékozva. A gyűlölet és az emésztő vágy egyazon hévvel lobogott benne. Ez a nő boszorkány! Annak kell lennie, mert még soha, egyetlen nő sem tudott ilyen vágyat kelteni benne. Hirtelen elfordult az asszonytól; megrettent rajta pihenő tekintetétől, attól tartott, hogy megigézheti. Hát nem elég, hogy állandóan gyötri a vágy érte, most már teljesen tönkre akarja tenni őt? Amikor Brendon se szó, se beszéd, sarkon fordult és távozott, Alayne fejcsóválva nézett utána. Bár ezt a csatát megnyerte, sejtette, hogy a kettőjük között dúló háborúságnak koránt sincs vége. Brendon féltékeny rá, és meg fogja lelni a módját, hogy ártson neki.

267

Alayne tudta, hogy meg kellene kérnie Ralphet, küldje el az orvost. És azzal is tisztában volt, hogy férje haladéktalanul eleget tenne kérésének. Ugyanakkor világosan látta, hogy e lépés messzemenő következményekkel járhatna. Amíg Brendon Banewulf várában tartózkodik, gyűlöletét szükségszerűen kordában tartja az urától való függőség. De vajon mi mindenre lehet képes ez az ember, ha már nem dolgozik a várban? A meleg napsütés ellenére Alayne fázni kezdett. Gyorsan visszatért a házba. Brendon mester nem fogja elkísérni őket az utazásra. így legalább néhány hónapra megszabadul tőle. Mély lélegzetet vett, és igyekezett meggyőzni magát, hogy az orvos nem jelenthet veszélyt a boldogságára. Nem, határozta el, ennek az embernek nincs helye a gondolataiban. Ralph szereti őt. És ez minden, amire vágyik. Néhány napot Londonban töltöttek, és számos kereskedőt felkerestek a folyópart mentén sorakozó boltokban. A fűszerkereskedőkhöz hosszú listákkal érkeztek. A nyári hőségben a friss húst legfeljebb néhány napig lehetett eltartani, ezért sóval és fűszerekkel kellett elkészíteni, hogy ízletes legyen. Alayne selyemszöveteket és kelméket is vásárolt hímzéshez; ruhaanyagokat végszámra, saját magának és a nőcselédeknek, akik mind kapnak majd egy-egy teljes öltözet ruhát. Férje bőkezűségében rábízta az erszényét, és megengedte, hogy tetszése szerint vásároljon. A selyemárushoz azonban Ralph is elkísérte. Úgy vélte, hogy ha nem tart vele, valószínűleg nem vásárol eleget. És ő maga választott ki néhány kiváló minőségű gyapjúszövetet, 268

továbbá damasztokat és ragyogó színekben pompázó selymeket, melyek méltó keretbe foglalják Alayne szépségét. Ezután lábbeliket rendeltek London legnevesebb cipészeinél. A csizmákat már további útjukon viselni szándékoztak, a cipőket és egyéb árukat elkészültük után Sir Ralph kocsijára rakatták, hogy majd később Banewulfba szállíttassák. Mindazonáltal Alayne számára az aranyművesnél tett látogatásuk jelentette a legmaradandóbb élményt. A kőből épített kis házban meglehetősen sötét volt, mert a tulajdonos az ablakokra szerelt fatáblákat nappal is csukva tartotta. Bizonyára attól félt, hogy ellophatják értékes áruját. Szolgálatkésznek, szinte alázatosnak tűnt Alayne számára, ám amikor az asszony szemügyre vette az eléje rakott ékszereket, rögtön megértette, miért volt olyan készséges az emberke. A sötétkék bársonnyal leterített tálcán különféle színű drágakövek szikráztak a gyertyák fényében. Egy másikon Alayne súlyos aranyláncokat pillantott meg, melyeknek szépségétől szinte elállt a lélegzete, továbbá páratlanul értékes gyűrűket, melyekhez fogható pompás darabokat még sosem látott. – Válassz, amit csak akarsz! – biztatta Ralph, és Alayne habozó arcát látva, elégedetten elmosolyodott. Alayne-nek fogalma sem volt az ékszerek áráról, és semmiképpen sem akarta, hogy férje túl sok pénzt adjon ki efféle drágaságokra. – A gyöngyöket szeretem legjobban – mondta végül. – Ez a gyöngyökkel és türkizekkel kirakott függő nagyon szép. Ez tetszene.

269

– Jó, akkor vegyük azt! – mondta Ralph, a kereskedő azonban csalódottnak tűnt, az ékszer ugyanis az olcsóbb áruk közé tartozott. – De még ezt a gyöngy karkötőt, ezt az aranyláncot és ezt a gyönggyel-türkizzel díszített gyűrűt is megvásároljuk, az jól illik a függődhöz. A kereskedő ragyogó arccal szolgálta ki őket. Ralph bizonyára a legértékesebb ékszereket választotta. Alayne szerette volna kifejezni aggályait, de tudta, hogy úgysem sikerülne férjét eltántorítani szándékától. Ralph már eddig is elhalmozta drága ajándékokkal, s ő nem tehetett mást, mint hogy hálásan mosolygott. – Később megfelelő módon viszonzást nyújthatsz – súgta Alayne fülébe a férfi, amikor a kereskedő megint biztonságba helyezte áruját. – Ma éjjel várom az ajándékomat, kedvesem. Alayne-nek lángba borult az arca Ralph izzó pillantásától, testén azonban végigfutott a jól ismert bizsergés, amikor éppoly halkan odasúgta, hogy az, amire most gondol, nemcsak a férjének lesz ajándék, hanem neki is. Ralph elmosolyodott, láthatóan tetszett neki a kétértelmű válasz. És így a legnagyobb egyetértésben hagyták el az aranyműves házát. Alayne ezen az estén valóban emlékezetes módon adott kifejezést hálájának. Ralph elnyújtózott az ágyon, ő pedig csókokkal kényeztette a testét, és az izgató becézgetésből férjének legkisebb porcikáját sem hagyta ki. Amikor Ralph már képtelen volt tovább elviselni az érzékeit felkorbácsoló gyönyört, a derékaljra fektette Alayne-t. Ezen az éjszakán gyorsan és féktelenül szeretkezett vele, és mindkettőjüket olyan csúcsra juttatta, amely Alayne-t a beteljesülés 270

pillanatában szinte önkívületbe sodorta. De miután kipihenték magukat, ismét szeretkeztek, ezúttal hosszan és gyengéden, míg végül összeölelkezve elszunnyadtak. Később, amikor Alayne már megbizonyosodott róla, hogy várandós, gyakran feltette magának a kérdést, vajon éppen a leghevesebb elragadtatás pillanatában fogant-e a gyermeke.

271

Kényelmes ütemben haladtak észak felé, a Ralph anyjának családjától örökölt birtokra. Az időjárás olyan szép volt, hogy útközben, valahányszor csak kedvük tartotta, meg-megálltak pihenni. Nottinghamben Ralph unokafivéreinél laktak, akik ezenfelül még Marguerite-tel és az apjával is rokonságban álltak. Alayne ott értesült barátnője küszöbönálló eljegyzéséről Pierre de Froissart báróval. – Reméltem, hogy találkozunk – mondta Marguerite –, mert szerettem volna személyesen közölni veled az örömhírt. – El sem tudod képzelni, mennyire örülök! – felelte Alayne, amikor átölelték egymást. – Kedvedre való, hogy katona lesz a férjed? – Én mindenütt boldog lennék Pierre-rel – válaszolta Marguerite, és elpirult. – Azt hiszem, kedvel egy kicsit. Már megtanult téged elfelejteni. – Azt hiszem, mindig is közel álltál a szívéhez – vélekedett Alayne. – Egyszer talán meglátogathatnátok bennünket Banewulfban! – Boldogan – felelte Marguerite mosolyogva. – Azt nem kérdezem, neked jó dolgod van-e, mert kiolvasom a szemedből, hogy igen. – Valóban nagyon boldog vagyok – mondta Alayne. – És biztos vagyok benne, hogy te is az leszel! Marguerite bólintott, de gondterhelt kifejezés jelent meg az arcán.

272

– Nem tudom, van-e ennek most jelentősége – mondta habozva. – De Pierre mesélte, mintha Braceyt látta volna a nottinghami piactéren. – Micsoda? – kiáltott fel meglepetten Alayne. – Vajon mit keres itt? Nem tudtam, hogy Angliában is vannak birtokai! – Pierre úgy véli, hogy Bracey a király jóindulatát reméli elnyerni, minthogy Poitiers-ból száműzték. – Lehetséges – felelte Alayne töprengve. – De gondolod, hogy a király elfogadja hívének, miután Bracey szégyenletesen és nem lovaghoz méltóan viselkedett? – Nem tudom – felelte Marguerite, és megvonta a vállát. – Csak pazaroljuk az időnket, ha róla beszélünk! Engem nem érdekel Bracey, és az sem, mit szeretne elérni. Csupán azért mondtam el neked, mert Pierre úgy vélte, hogy figyelmeztetnünk kell benneteket. – Tehát a báró pillanatnyilag nincs is itt? – Sok a tennivalója – mondta Marguerite. – Már majdnem teljesen sikerült megtisztítani ezt a vidéket a törvényen kívüliektől. Nyáron több időt tud velem tölteni. Akkor szeretnénk megtartani az esküvőt. Alayne bólintott, és arra a napra gondolt, amikor egy nyilat lőttek ki rájuk. És a támadó valószínűleg nem útonálló volt, s nem is olyan bérgyilkos, akit Berenice fivére fogadott volna fel a megölésükre. Talán maga Bracey követte el az orgyilkos merényletet, hogy bosszút álljon azon a férfin, akit felelőssé tett szégyenletes száműzetéséért? Alayne megremegett, amikor tudatosodott benne, milyen veszély fenyegeti Ralphet. Mielőbb el kell mondania neki, mit hallott Marguerite-től!

273

Mint az várható volt, Ralph csak nevetett Alayne aggodalmain. – Sem Braceytől, sem mástól nem félek, aki egy bolondot küld előre, mert nem akarja bepiszkítani a kezét – mormolta, mialatt az ágyban szorosan magához ölelte Alayne-t, és gyengéden simogatta bársonypuha bőrét. – Még ha most Angliában tartózkodik is, kétlem, hogy már a támadás idején itt volt. Hónapokba telhetett, míg felépült a sebéből. Alayne nem folytatta a témát. Végül is sohasem utaztak nagy kíséret nélkül. Ezért valószínűtlen volt, hogy kelepcébe tudnák csalni őket. A gyilkossági kísérlet óta Ralph még éberebb volt, mint valaha, és az emberei is állandóan résen voltak. Néhány napig Marguerite-nél maradtak, aztán továbbutaztak Ralph birtokára, mely innen mintegy húszmérföldnyire feküdt, északi irányban. Az időjárás már nem volt olyan meleg, mint Banewulfban, a vidéket azonban csodaszépnek találták. A dombok üde zöld színben pompáztak, és teljes virágzásban álltak a gyümölcsfák. A réteken juhnyájak legeltek. A juhtenyésztésből sok környékbeli nemesember meggazdagodott, mert a kiváló minőségű angol gyapjú messze földön híres és keresett cikk volt. Alayne-t mély elégedettség töltötte el. Noha már a thane-i birtokon eltöltött hetek óta tudta, hogy áldott állapotban van, nem akarta túl korán megmondani Ralphnek. Tudta, hogy férje nagyon vágyik egy második gyermekre, de ugyanakkor aggodalommal töltik el a szülés körülményei. Egy gyermek még boldogabbá tette volna a házasságukat, ám az efféle 274

gondolatok mindig megrémítették Ralphet. Még nagyon is jól emlékezett Berenice félelmére a szüléstől, és a szülés előtti hetekre, amikor a fiatalasszony mindinkább eltávolodott tőle. Éppen egy vásárból tértek vissza, amikor Alayne úgy határozott, hogy ideje közölni férjével az örömhírt. Ralph szalagokat és egy ezüstfüggőt vásárolt neki egy vándorkereskedőtől. Vidáman nevetve tartottak hazafelé a réten. A thane-i birtok nem volt nagy, és olyan védhető vár sem állt rajta, mint Banewulf, csupán egy egyszerű udvarház. – Nekem tetszik az édesanyád háza – mondta Alayne, amikor kicsit megpihentek a napon. Ralph egy kis csokor gólyahírt szedett neki, azzal csiklandozta incselkedve az állát. Alayne felkacagott, és elszaladt előle, de nem futott elég gyorsan, és Ralph hamarosan utolérte. – Olyan szép napokat töltöttünk itt, nem szívesen utazom el megint – mondta ábrándosan az asszony. – Télen nem éreznéd túl jól magad itt – mondta Ralph, és magához vonta, hogy megcsókolja. – De ha akarod, kedvesem, maradhatunk egy kicsit tovább. – Talán mégis jobb volna, ha elindulnánk, mint ahogy tervezted – felelte Alayne, és elpirult. – Azt hiszem, néhány hónap múlva már kissé kényelmetlen volna számomra lóháton utazni. És bizonyára te is azt szeretnéd, ha a fiad otthon születne meg, nem? – A fiam... – Ralph egy pillanatig dermedten bámult Alayne-re, ám aztán elmosolyodott, és megragadta a kezét. – Igaz ez, kedvesem? A gyermekemet hordod a szíved alatt? – Igen – felelte Alayne kissé félénken, mert a férfi szeméből feléje áradó melegség zavarba hozta. – Már egy 275

ideje sejtettem, de meg akartam bizonyosodni róla, mielőtt elmondom neked. Két hónapja kimaradt a havi vérzésem, és tanácsot kértem Harding atyától, aki azt mondta, hogy minden jel szerint áldott állapotban vagyok. – És nem aggódsz? – Ralph szinte félénken nézett Alaynere. – Nem félsz a következményektől? – Nem, Ralph, nem félek. Csak arra kérlek, ne engedd meg, hogy Brendon jelen legyen a szülésnél. – Szavamat adom! – mondta Ralph, majd hozzáfűzte: – Beszéltem Harding atyával. Hajlandó egy időre Banewulfba jönni. Gondolom, ez megnyugtatna. – Benne megbízom – mondta Alayne. – Egyszerű, barátságos ember, aki nem állítja, hogy minden bajra tud gyógyszert. Évek óta dolgozik az apátság gyógyszertárában, de kizárólag azokat a szereket használja, amelyeket te és én is ismerünk. Amellett szerény, és tartózkodik a véleménynyilvánítástól. – Akkor jöjjön mindjárt velünk, és ha szükséges, szóval és tettel legyen segítségére a nőcselédeidnek! – jelentette ki Ralph. – Neked pedig meg kell ígérned, hogy vigyázol magadra. Ezentúl többet kell pihenned. – Ne csinálj ilyen nagy gondot az állapotomból, kedvesem! – felelte Alayne. – Harding atya azt mondta, hogy jót tesz nekem, ha sokat mozgok, és elvégzem azokat a dolgokat, amelyekre képes vagyok. – Netán Harding atya is áldozatul esett a varázsodnak, és csak azt mondja, amit hallani akarsz? – évődött Ralph, és szeretettel nézett a feleségére. – Tudom, hogy mindenki rajong érted, kedvesem. Már ott tartunk, hogy azt sem tudom, engem szolgálnak-e vagy téged! 276

Alayne kacagott a megjátszott szemrehányáson, hiszen Ralph nagyon jól tudhatta, hogy a felesége szíve csakis az övé. Ha kötelességeik engedték, minden szabad percüket együtt töltötték. Alayne gyakran lovagolt ki férjével, amikor Ralph ellenőrizte a birtokait, és meglátogatta vesszőfonatos, vert falú kunyhókban élő jobbágyait. A Thane-ben és Banewulfban élő jobbágyoknak nap mint nap robotkötelezettséget kellett teljesíteniük uruknak. Sir Ralph hűbérúrként korlátlan hatalommal rendelkezett alattvalói fölött, de nem minden előjoga volt vitathatatlan. Ralph azonban nagyon komolyan vette kötelességeit, és igazságos ura volt jobbágyainak. Számos jogával, melyeket kegyetlennek és igazságtalannak tartott, sohasem élt. – Engedelmességet és hűséget várok a jobbágyaimtól – magyarázta Ralph a feleségének, amikor az asszony megjegyezte, hogy a föld népe milyen elégedettnek látszik. Az is feltűnt neki, hogy férfiak és nők egyaránt gyakran énekelnek munka közben, akár uruk földjein, akár a jobbágytelkükön dolgoznak. – De amit másoktól elvár az ember, azt neki is nyújtania kell. A jobbágyaim tudják, hogy nehéz időkben gondoskodom róluk, és ha van tartalék a csűrjeimben, s kemény a tél, megosztom velük, amim van. – Tehát úr és jobbágy hűséggel viseltetik egymás iránt – mondta Alayne –, és mindig így kell lennie a házasságban is. Alayne-t boldoggá tette, hogy Ralph így gondoskodott az alattvalóiról. Látta, hogy körülötte mindenki elégedett. Az első férje várában egészen más volt minden. Ott a parasztok mogorvák és zárkózottak voltak, és csak kelletlenül szolgáltak uruknak. Alayne-nek úgy tűnt, mintha mindenütt csupa melegség és szeretet venné körül az életét. Voltak 277

azonban pillanatok, amikor attól félt, hogy ez a boldogság nem tarthat sokáig, és majd hirtelen véget ér. Nyár derekán indultak vissza Banewulf várába. Három napot még Londonban töltöttek, hogy Alayne bevásárolhassa az elsőszülöttje kelengyéjéhez szükséges dolgokat. Ralph elment az első látogatásuk idején rendelt orvosságokért és cipőkért. Továbbá megfogadta Harding atya tanácsát, és bőségesen vásárolt a láz elleni orvossághoz szükséges fakéregből meg más gyógynövényekből, melyek hasznosak lehetnek Alayne-nek a szülés előtti időszakban. Noha Alayne nyomatékosan kérte, hogy ne vigye túlzásba a gondoskodást, Ralph mégis állandóan rajta tartotta a szemét. Attól félt, hogy a szomorúság vagy éppenséggel a félelem jelét pillantja meg az asszony szemében. Holott ennek az ellenkezője állt fenn. Alayne mindig vidám volt, ragyogott a szeme, és majd kicsattant az egészségtől. A nap aranyos zománccal vonta be üde arcának rózsáit, amikor a Thane körül elterülő réteken kószált. Csengő kacagása jókedvre derítette Ralphet, ha erőt vett rajta az aggodalom. A lelke mélyén szüntelenül attól rettegett, hogy elveszítheti a feleségét. Alayne olyan szép, olyan elbűvölő volt, hogy nélküle már el sem tudta képzelni az életét. – Bűn, ha az ember ennyire boldog egy asszonnyal? – kérdezte egyik este Harding atyától. Kedvelte és tisztelte a nyájas szerzetest, aki már évek óta gyógyította a Thane környékén élőket. – Ó, ezt a kérdést időtlen idők óta felteszik maguknak a férfiak, és alighanem mindig is fel fogják tenni, mylord – válaszolta a pap mosolyogva. – Ha lordságod az én 278

helyemben volna, és Istent szolgálná, akkor beszélhetnénk vétségről. Az ön esete azonban más. Lordságod a hölgy férje, és Lady Alayne nemcsak bájos, hanem tiszta szívű is. Sokan szívesen cserélnének önnel, Sir Ralph! Ralph mosolygott. Tudta, hogy a szerzetes bizonyos értelemben vonzódik Alayne-hez, de azzal is tisztában volt, hogy Harding atya nem tartozik azok közé, akik zaklatnának egy hölgyet. Barátságos, jámbor ember volt, aki a betegek gyógyításának szentelte magát, és egyike azon keveseknek, akikben Ralph megbízott. Több oka is volt tehát annak, hogy megkérje: tartson velük Banewulfba. Alayne nem mindig tudta, mi megy végbe a férje fejében. De érezte, milyen szeretetteljesen gondoskodik róla, s ez melegséggel töltötte el. Örült a hazatérésnek, mert az elmúlt hónapokban alábbhagyott Brendontól való félelme. Sőt már arra is gondolt, hogy csupán képzelődött, amikor fenyegetést vélt kiolvasni az orvos tekintetéből és szavaiból. Nem sejthette, hogy Harding atya megjelenése, aki nyájas viselkedése és megfontolt beszédmódja ellenére lelke mélyén nagyon is hajthatatlan férfiú volt, még több keserűséget vált ki ellenségéből. Valahányszor csak látta, hogy a szerzetes rámosolyog a vár úrnőjére, vagy tanúja volt, hogy az asszony felkacag Harding atya egy-egy szellemes megjegyzésén, Brendonban fellángolt a gyűlölet. Alayne-t szerencsére lefoglalta tulajdon boldogsága, és nem vette észre az orvos fenyegető és gonosz pillantásait. Ahogy múltak a hetek, Alayne egyre inkább érezte a gyermek növekedését. Gondolatait semmi sem háborította, állandóan 279

mosolygott, szívélyesen üdvözölte a cselédeket, s örült a jókívánságoknak és apró figyelmességeknek, melyekkel kedveskedtek neki. Mindenkit megérintett az a boldogság, amely szinte sugárzott belőle. A lényéből áradó melegség a környezetében levőkre is átterjedt, és mindnyájan részesülhettek örömében. Alayne csodaszép volt, ifjú és elbűvölő. A Ralph szolgálatában álló férfiak legtöbbje az életét is feláldozta volna érte. Alayne és Morna Grey kellemes órákat töltöttek együtt, és finom hímzéssel díszítették a parányi ruhadarabokat, melyekre hamarosan szükség lesz. – Ez a babakendő az ön férjéé volt – mondta Morna, amikor egy hideg decemberi napon kis ruhagöngyöleget vitt be úrnője szobájába. A gyapjú olyan puha és finom volt, mint a fátyolszövet, és nagyon meleg. – Már jó ideje félretehették, és azt hiszem, nem jegyeztük fel, amikor a leltárt készítettük. – Valóban nem – mondta Alayne, és tűnődve végigsimított a finom kelmén. – Köszönöm, hogy mindjárt rám gondolt, Morna! Szükségem van egy ruhácskára a fiam keresztelőjére. Nem talált véletlenül valamit, ami illene ehhez a kendőhöz? – Még más holmik is vannak abban a ládában, ahol ezt találtam – válaszolta Morna. – Az egyik toronyszoba sarkában áll, azért nem vettük eddig észre. De nem kell fáradoznia azzal, hogy maga nézzen utána. Majd megmondom egy szolgának, hogy hozza le a ládát. Hiszen még bőven van ideje, mylady! Rámosolygott úrnőjére, arról azonban hallgatott, hogy most még senki sem tudhatja, fiú avagy leány lesz-e az 280

újszülött. Alayne bizonyára első fiúgyermekének szeretné félretenni a keresztelői ruhát. Miután Morna távozott, Alayne nagyot sóhajtott. Már nem esett jól hosszabb ideig egy helyben ülnie. Mindenki azt hangoztatta, hogy többet kellene pihennie, ő azonban jobban szeretett tevékenykedni. Ezért félretette varrását, és elhatározta, hogy keres egy megfelelő keresztelői ruhácskát. Tudta, hol kell keresnie, mert Morna pontosan elmagyarázta a láda helyét. Felkapaszkodott a toronyszobába vezető csigalépcsőn. Kényelmesen lépegetett felfelé, nehogy túlságosan kifáradjon, és nyugtalanságot okozzon a férjének. Tudta, hogy Ralph mennyire aggódik érte. Valószínűleg azért, mert Berenice a gyermeke születése után olyan beteg lett. Ő azonban egyáltalán nem érezte betegnek magát, sőt még fáradt sem volt. Voltaképpen csak megszokott napi tevékenységét nélkülözte, hogy már nem csinálhatta mindazt, amit akart. A csupán egyetlen keskeny ablakkal megvilágított kis helyiséget lomtárnak használták. Egy szűk lépcső végéről nyílt, az épületnek az öregtoronnyal egybeépített régi részében. A szobácskába belépve dohos és hideg levegő csapta meg Alayne arcát. Megborzongott, és máris fázni kezdett. A helyiségben több régi láda állt. A súlyos fedeleket borító porréteg elárulta, hogy a kamrát már régóta nem használják. Alayne úgy érezte, hogy a toronyszoba komor légköre nyomasztóan nehezedik rá. Ezekről a ládákról bizonyára megfeledkeztek, mert senki sem vette a fáradságot, hogy felkapaszkodjék ebbe a toronyszobába.

281

Sorra felnyitotta a ládák tetejét, és hamarosan megállapította, hogy túlnyomórészt ruhadarabokat tartalmaznak, melyek sok évvel ezelőtt a vár úrnőjéé lehettek. A molyok már nagy pusztítást végeztek bennük. Ezeket már nem kell tovább őrizgetnünk, gondolta Alayne az orrát fintorítva. Az utolsó ládában, mely elé letérdelt, végül megtalálta a keresett ruhadarabot. Gondosan selyembe volt burkolva, és levendulát tettek bele, hogy megóvják a molyoktól. Alayne egy csodaszép ruhácskát tartott a kezében. Amikor meglátta a pompás hímzést, rögtön tudta, hogy éppen ilyet képzelt el. Ralph anyja valóban különleges tehetséggel bírt a kézimunka terén. Az ő hímzései sokkal finomabbak, mint az enyéimek, állapította meg Alayne. Mosolyogva felemelte a ruhácskát, és szemügyre vette a gyenge fényben. A többi ruhadarabbal ellentétben a kis ruha kelméje teljesen hibátlan volt. Érdemes volt megkeresni, gondolta Alayne, és felállt, hogy visszatérjen a szobájába. A lépcső legfelső fokán azonban kissé megszédült, és nekitámaszkodott a falnak. Az utóbbi időben olykor hirtelen gyengeség fogta el, de tudta, hogy a szédülés rendszerint nem tart sokáig. Néhány pillanattal később ismét magához tért. Lassan lement a lépcsőn, és befordult a palotához vezető folyosóra. Odakinn időközben leszállt az alkonyat, a fáklyákat azonban még nem gyújtották meg a falikarokban. A homályos folyosó végén meg kellett állnia egy pillanatra, hogy eligazodjék az elágazó folyosók és átjárók között. Hirtelen zajt hallott maga mögött. Amikor rémülten megfordult, erőteljes ütés érte a fejét, és a földre zuhant. 282

– A fejem... – mormolta Alayne erőtlen hangon, és megpróbálta kinyitni a szemét. Amikor végre sikerült felemelni a pilláit, látta, hogy valaki gyertyával a kezében föléje hajol. – Ütés érte a fejemet... – Elszédült, mylady, és összeesett – mondta Morna, és letette a gyertyát az ágy melletti zsámolyra. – Milyen szerencse, hogy a keresésére indultam! Máskülönben valószínűleg egész éjszaka ott feküdt volna. – Nem így történt – válaszolta Alayne, miután a ködfátyol feltisztult a szeméről –, nem ájultam el, leütöttek. Való igaz, kissé elszédültem, de teljesen jól voltam, mielőtt a földre estem. Valaki leütött. – A toronylépcső alján találtam rá önre – mondta Morna, és töprengve ráncolta össze a homlokát. – Sir Ralph aggódott, amikor sehol sem találták úrnőmet. Akkor eszembe jutott, hogy ladységed a keresztelői ruhácska felől érdeklődött. – Meg is találtam – felelte Alayne. – De nem a lépcső alján estem össze. Már elhagytam az épület régi részét, amikor az ütés a fejemet érte. Morna értetlenül csóválta a fejét. – De miért tett volna valaki ilyesmit? Miért cipelte volna valaki ladységedet a lépcső aljához, hogy aztán ott hagyja feküdni? – Hogy balesetnek tűnjön – felelte Alayne, és felemelkedett az ágyban. Megtapogatta a feje hátsó részét, és érezte, hogy megsérült. – Vérzett a fejem? – Igen, Harding atya ellátta a sebet. Azt mondta, ladységed szerencsétlenül esett el. – Akkor pedig valaki azt a látszatot akarta kelteni, mert én nem estem el csak úgy! 283

Alayne szavai olyan meggyőzően hangzottak, hogy Morna aggodalmasan kérdezte: – De hát ki tenne ilyesmit, úrnőm? – Csupán egyetlen személy van, aki gyűlöl engem – mondta Alayne. – Azt hiszem, Brendon volt az. Noha fel nem foghatom, hogyan merészelt bántani engem. – Ha nem találtuk volna meg ladységedet... – Morna megborzongott. – Gondolni sem akarok arra, mi minden történhetett volna, mylady! Az épület régi részében nagyon hideg van. Megfagyhatott volna, ha egész éjszaka ott fekszik. – De minden balesetre utalt volna – vélekedett Alayne. – Még ha nem haltam volna meg, a magzatomat akkor is elveszthettem volna... – Fokozódó rémülettel ragadta meg Morna karját, és görcsösen kapaszkodott belé. – Kérem, mondja, hogy nem így van! Nem lehet, hogy... – Alayne nem merte befejezni a mondatot. – Nem, nem, mylady, nyugodjék meg! Sir Ralph is nagyon megrémült, hogy történhetett valami a gyermekkel – magyarázta Morna. – Ő azonban elsősorban önért aggódott. De nem jelentkezett vérzés, és Harding atya úgy véli, hogy sem önnek, sem a gyermeknek nem történt komolyabb baja. – Akkor adjunk hálát a Mindenhatónak! – mondta Alayne, és keresztet vetett. – El kellene mondania a férjének, kire gyanakszik – jegyezte meg Morna, és aggodalmasan pillantott hátra a válla fölött, mintha attól tartana, hogy kihallgatják a beszélgetésüket. – Ha Brendon mester ütötte le önt... – Annyi bizonyos, hogy valaki fejbe vágott – mondta Alayne a homlokát ráncolva. – De arra nincs bizonyítékom, hogy Brendon volt az. Ha azt mondom a férjemnek, hogy 284

képesnek tartom Brendont egy ilyen tettre, haragra gerjed, és azonnal elküldi azt az embert. Ez azonban veszélyesnek bizonyulhat. Brendon nagy bajt okozhat azzal, ha a grófságban aljas hazugságokat terjeszt a vár úrnőjéről, fűzte hozzá gondolatban Alayne. – De ha itt marad, az is kockázatos! A következő alkalommal talán megöli önt! – Azt nem merészelné – mondta Alayne. – Addig nem, amíg a férjem bíráskodik fölötte. Azt hiszem, balesetnek akarta feltüntetni a dolgot. Bizonyára azt remélte, nem emlékszem majd, pontosan mi történt. Vagy talán figyelmeztetésnek szánta. Azt hiszem, okosabb, ha a gyanúmról egyelőre nem beszélünk senkinek! – Ahogy kívánja, úrnőm! – mondta Morna, de a kétely még mindig nem tűnt el az arcáról. – Pillanatnyilag nem tehetünk mást. Bizonyítékokat kell szereznem, mielőtt megvádolom. – Alayne rámosolygott bizalmasára. – Megkérné a férjemet, hogy jöjjön át hozzám? Morna elhagyta a helyiséget, és Alayne lehunyta a szemét. Sajgott a feje, de minden részletet fel tudott idézni magában. Mielőtt leütötték, és elvesztette az eszméletét, zajt hallott. És valami sajátságos, kellemetlen szagot érzett, amelyet már ismert valahonnan. Majdnem biztos volt benne, hogy Brendon támadta meg. De mi volt a célja a támadással? Meg akarta ölni, vagy csak megfélemlíteni? – Alayne! Borzasztóan megijesztettél mindnyájunkat, te meggondolatlan kislány!

285

Alayne kinyitotta a szemét, és elmosolyodott, amikor férje belépett a szobába. Ralph odament hozzá, leült az ágy szélére, megfogta a kezét, és erősen megszorította. – Biztosan figyelmetlen voltam, ennyi az egész – mondta Alayne. – Nem kell ennyit aggódnod miattam. Nagyon erős vagyok. – De meghalhattál volna, és a gyermek is! – Igen... – Ralph arckifejezése megijesztette az asszonyt. Látható volt, mennyire megrémítette férjét a gondolat, hogy elveszítheti a gyermekét. – Bocsáss meg, Ralph! Nem akartam bosszúságot okozni neked! – Hát nem mondtam, hogy vigyáznod kell magadra? – Ralph szigorúan nézett a feleségére. Korholása egymás iránt érzett szerelmük ellenére mélyen érintette Alayne-t. – Ostobaság volt egyedül abba az épületrészbe menned. A régi lépcső már kikopott, és korhadt is. Nem csoda, hogy lezuhantál. Miért kell mindig veszélynek kitenned magad? Ez esztelenség a te állapotodban! – Kérlek, bocsáss meg! Szerencsére sem a gyermekkel, sem velem nem történt baj. – Nem erről van szó! – kezdte Ralph, ám amikor meglátta Alayne riadt arcát, nem folytatta. – Nem, kedvesem, nem haragszom rád, csak aggódom! Nem akarlak elveszíteni, szerelmem! – Hiszen nem veszítettél el! – mondta mosolyogva Alayne, a szidás azonban még mindig bántotta. Vajon a gyermek valóban olyan fontos neki? Fontosabb, mint ő? Néhány hete Ralph már nem látogatta meg az ágyában. Ez talán azt jelenti, hogy már nem szereti? Vagy csak elbizonytalanította, hogy ő áldott állapotban van? 286

– Megígéred, hogy a jövőben jobban fogsz ügyelni magadra? – kérdezte Ralph. – Éppen most kaptam hírt Henrik királytól. Arra kér, hogy menjek az udvarba. Tehát néhány hétig távol leszek. – Lenézett Alayne-re, és mély, függőleges redő jelent meg a szemöldökei között. – Nem szívesen hagylak magadra, de a király felszólításának eleget kell tennem. Nagyon sajnálom, Alayne! Kérlek, hidd el nekem, ha választhatnék, most a világért sem mennék el hazulról! – Természetesen el kell menned! – felelte Alayne, de rosszul érintette, hogy a férjének éppen most kell elmennie. – Tudom, hogy engedelmességgel tartozol Henrik királynak. Egyébként pedig itt teljes biztonságban vagyok. – Tehát nem lesz több kirándulás a toronyszobába? – Nem lesz, megígérem! Ügyelni fogok rá, hogy ne essem el megint. – Ne nézz így rám, Alayne! Én éppoly szomorú vagyok, mint te, hogy most el kell válnunk. – Igen, kedvesem. – Alayne csókra nyújtotta az ajkát, ám az az ostoba fájdalom a szívében csak nem akart elmúlni. – Imádkozom, hogy mihamarább megint itthon légy. – A gyermek születésére itt leszek – ígérte Ralph, és felállt. Még mindig aggodalmasan nézett Alayne-re. – Ígérd meg, hogy kímélni fogod magad, kedvesem, és ne habozz értem küldeni, ha megbetegszel! Azonnal jövök, ebben biztos lehetsz! – Nem leszek beteg! Harding atya és az asszonyok törődnek velem. Te pedig vigyázz magadra az úton, és ne aggódj miattam! – Tudod, hogy gondolatban mindig veled vagyok – mondta Ralph, és szelíden homlokon csókolta a feleségét. – Még 287

napkelte előtt el kell indulnom. De nem foglak felébreszteni, mert Harding atya azt tanácsolta, hogy hagyjalak aludni. Szerinte az effajta izgalmakra a pihenés a legjobb gyógyszer. – Gondolatban én is veled leszek – súgta Alayne férje fülébe, és mosolygott, amikor Ralph távozóban még egyszer visszafordult a szobáik közötti átjáróban. – Reggel zárd be a titkos ajtót! – ajánlotta Ralph. – Jobb, ha senki más nem juthat be a szobádba ezen az úton, és nem lephet meg. – Így fogok tenni – mondta Alayne. – Isten legyen veled! – És veled, kedvesem! Miután Ralph elment, Alayne lehunyta a szemét. Milyen balga is volt, hogy felizgatta magát férje korholása miatt! Hiszen nyilvánvaló, hogy Ralph mennyire szereti, és joga volt megszidni őt, amiért kockáztatta meg nem született gyermekének az életét. Talán meg kellett volna mondania az igazat. Nem kétséges, Ralph azonnal elbocsátotta volna Brendont, és alighanem jobb lett volna, ha megszabadulnak tőle. De ha Brendon valóban az ellensége, akkor mégis jobb, ha itt van szem előtt, és nem titokban tevékenykedik. Harding atya szelíden figyelmeztette Alayne-t, hogy maradjon ágyban, és pihenjen néhány napig, ő pedig megfogadta a jó szándékú tanácsot. Nem a szerzetes volt az egyetlen a várban, aki úgy vélte, hogy az úrnőt szédülés fogta el a lépcsőn, és csupán a szerencsének köszönhette, hogy nem sérült meg súlyosabban. Morna Grey naponta meglátogatta, és néhány óra hosszat szórakoztatta, Bethel és Louise szintúgy. Beszámoltak a vár 288

életéről, történeteket meséltek, és segítettek neki kiválasztani a fonalat a gyermekruha finom hímzéséhez. Az idő ennek ellenére nehezen múlt. Alayne ezért igencsak megkönnyebbült, amikor Harding atya végre megengedte neki, hogy felkeljen. Az első alkalommal, amikor Alayne kiment sétálni, hideg, fagyos időjárás volt. Ralph már több mint egy hete elindult Londonba. Az asszony jó meleg öltözékkel védekezett a csikorgó hideg ellen. Éppen sóvárogva nézte a dombokat, és arra gondolt, milyen jó volna Ralph társaságában kilovagolni, amikor patkócsattogást hallott. Dobogó szívvel fordult meg, mert azt remélte, hogy talán már a férje tért vissza. Ralph nagyon hiányzott neki, szüksége volt a bizonyosságra, hogy ott van a közelében. Kis lovascsapat ügetett be a várudvarra, és az emberek rögvest leszálltak a nyeregből. Alayne növekvő nyugtalansággal ismerte fel a csapat vezetőjében William Foultont. Vajon mi indította arra Berenice fivérét, hogy bejelentés nélkül érkezzen látogatóba? Biztos volt benne, hogy Ralph nem tudott sógora szándékáról, különben jelezte volna neki. Vonakodva indult el, hogy üdvözölje a látogatókat. A vár úrnőjeként az ő kötelessége volt, hogy férje távollétében fogadja a vendégeket. Ám a váratlan látogatás gyanút keltett benne. – Félő, hogy hiába jöttek, uram. A férjem nincs itthon – közölte a báróval, miután kölcsönösen üdvözölték egymást. – Mostanság korán térünk nyugovóra Banewulfban, ezért aligha tudunk önnek szórakozást nyújtani. 289

– Én ön miatt vagyok itt – felelte William, és szemében különös fény égett, amikor Alayne-re nézett. – Nem fogok sokáig időzni ezen az átkozott helyen. Hallottam, hogy gyermeket vár, és nemrégiben baleset érte... Ezért kötelességemnek tartottam felkeresni. – Nem egészen értem... – Alayne valami furcsa izgatottságot észlelt a báró viselkedésében, ami nyugtalanította. – Ha aggódott az egészségi állapotom miatt, úgy megnyugtathatom, uram. Amint látja, jól vagyok. Elég lett volna, ha futár útján érdeklődik. Fölösleges volt ideutaznia, ha csak ezért jött. – Félreértett, mylady – válaszolta William. Megfogta Alayne kezét, és a várudvar egy csendes sarkába vezette, ahol zavartalanul beszélgethettek. – Nem akarom, hogy önt is megöljék, mint szegény húgomat. Csakis ezért jöttem ide. Tudtam, hogy ő elment... – A férjemről beszél, uram? – Alayne megborzongott. Hideg futott végig a hátán. – Voltaképpen miről van szó? – Hiszem, hogy Berenice húgomat megölték: vagy a férje, vagy valaki, akit Sir Ralph felbujtott erre az ocsmány tettre! – Hazugság! – kiáltotta Alayne, és érezte, hogy rosszullét környékezi. Egy pillanatra elszédült, és gyengeség fogta el. – Hogy merészel ilyen aljasságot állítani Sir Ralphről? – Berenice nem sokkal a halála előtt levelet írt nekem – mondta William, és megint felvillant az a különös fény a szemében. – Azt írta, hogy a férje nem szereti őt, és örülne, ha már nem élne. Három levelet kaptam tőle, melyekben beszámol szörnyű félelméről. Könyörgött, hogy jöjjek el hozzá, mielőtt késő lenne. Én azonban nem voltam otthon, és amikor a leveleket kézhez vettem, a húgom már meghalt. 290

– Nem! Berenice beteg volt... és búskomor. – Ő ezt akarja elhitetni önnel! – mondta Foulton fojtott hangon. – Megunta Berenice-t, és olyan boldogtalanná tette, hogy szegénykém belebetegedett. Végül már mindent bevett, amit adtak neki, és meghalt. – Mit akar ezzel mondani? – Brendon adta neki az orvosságokat – mondta Foulton. – Berenice gyakran mondta, hogy az orvosságok nem tesznek jót neki. Azoktól halt meg. Gondolom, méreg volt bennük. Brendon Ralph utasítására adhatta. – Nem! Hogy mondhat ilyet? – kiáltotta Alayne, és szinte megrettent a báró elkeseredése láttán. – Ralph jó ember, és feddhetetlen lovag. Mélyen gyászolta Berenice-t, és sohasem tett volna ilyet. Ön téved, ha azt hiszi, hogy tudott a dologról. – Bőkezűnek és előzékenynek tűnik – mondta William Foulton fojtott hangon. – A barátságos külszín mögött azonban hideg szív rejtőzik. Nem sokáig tudja elviselni az ártatlan és tapasztalatlan embereket. Szegény húgom túl fiatal és túl hiszékeny volt. Megunta őt, és szabad akart lenni, hogy újra megházasodhasson. Alayne egész testében reszketett. Úgy érezte, mintha valami jeges kéz szorítaná össze a szívét. Nem tudta, és nem is akarta elhinni, hogy Ralph megölte az első feleségét, vagy akár csak a halálát kívánta volna. Ahhoz azonban nem férhet kétség, hogy valaki ártani akart neki, Alayne-nek. Elképzelhető, hogy Ralph meg akart szabadulni tőle? Egy pillanatra lehunyta a szemét, és küzdött a lelkében feltámadó kételyek ellen. Nem, nem engedheti, hogy a báró elkeseredése és gyűlölete a szeretett férfi ellen fordítsa! Nem Ralph volt az, aki hátulról leütötte. Ralph szereti őt, noha 291

haragudott rá, amiért meggondolatlansága miatt lezuhant a toronylépcsőn. És ő tudja, hogy Ralph nem az a gonosz szörnyeteg, akinek Sir William tartja. Ralph sohasem kívánta volna Berenice halálát! Felszegte a fejét, és büszkén a báró szemébe nézett. – Ha ön azt hiszi, hogy Sir Ralph meg akart szabadulni Berenice-től, akkor vajon miért nem nősült meg olyan sokáig? – Mert vagyonos feleségre pályázott – mondta William –, és attól félt, hogy kiderül az igazság Berenice haláláról, ha túlságosan hamar újra megnősül. Ön gazdag örökösnő volt, aki mindenben megfelelt az ő fennhéjázó igényeinek. Csakis ezért vette nőül! De még ön sem jelent semmit a számára, mert hideg és érzéketlen, amint azt szegény testvéremnek keservesen tapasztalnia kellett. – Hamis a nyelve, báró! – csattant fel Alayne haragra lobbanva. – A húga beteg volt, és ön még mindig gyászolja őt. Elvakítja a fájdalom. Nem kellene ilyen rosszindulatú hazugságokat terjesztenie. Ha Sir Ralph tudná... – Engem is megölne – fejezte be a mondatot különös mosollyal Foulton. – Mintha számítana az nekem valamit, most, hogy az én kedves Berenice-em már nincs köztünk. Csak azért éltem, hogy bosszút álljak rajta. És immár elközelgett a leszámolás órája! – Hogy érti ezt? – Iszonyú félelem szállta meg Alayne-t. – Talán készül valamire ellene? – Minél hamarább meghal, annál jobb az ön számára, mylady – mondta Foulton, és megfordult, hogy távozzon. Alayne azonban megragadta a karját. – Mindent megtettem, ami tőlem telt, hogy figyelmeztessem, Lady Alayne. Most a 292

királyhoz megyek, hogy tanúvallomást tegyek. Ha sikerrel járok, ön valószínűleg biztonságban lesz, de addig vigyázzon magára, mert veszélyben forog az élete! – Nem mehet el csak így! – kiáltotta Alayne, Foulton azonban kiszabadította magát a szorításából. Vad tekintete és különös viselkedése megrémítette az asszonyt, és vádaskodásai megmagyarázhatatlan félelemmel töltötték el. – Hazudott nekem, uram! Tudom! Vádaskodásai éppoly aljasak, mint amilyen hamisak! – Kérem, legyen óvatos, veszélyben van! – ismételte William. A szavait kísérő pillantás olyan ijesztő volt, hogy Alayne hátán végigfutott a hideg. – Senkiben ne bízzon, még azokban sem, akiket barátainak tart! Alayne mozdulatlanul állt, és nézte, amint a báró és kísérete nyeregbe száll, és kiüget a várudvarról. Aztán lassan visszament a házba. Rosszul érezte magát. Szédült, minden forgott körülötte. Nagy erőfeszítéssel igyekezett leküzdeni a testén eluralkodó gyengeséget. Mélyeket lélegezve várta, hogy elmúljon a roham. Nem tulajdonított jelentőséget neki, már ismerte ezt a fajta futó rosszullétet. William Foulton keserű vádaskodásai azonban megijesztették. Nem engedhette, hogy ezek a gonosz rágalmak hatással legyenek rá. A báró egyszer már megpróbálta tönkretenni a boldogságát, amikor az esküvője napján eljuttatta hozzá azt a levelet. Most pedig eljött, hogy további hazugságokkal gyötörje. – Nem érzi jól magát, mylady? Harding atya állt meg mellette, és aggodalmasan fürkészte az arcát.

293

– Nincs semmi baj, Harding atya – bizonygatta Alayne –, csupán múló szédülés. Mindjárt elmúlik! S amikor a pap továbbra sem vette le róla a szemét, még egy halvány kis mosolyt is sikerült az arcára kényszerítenie. – Már régebben is előfordult efféle rosszullét? – kérdezte Harding. – Bevett valami orvosságot a panaszai csillapítására? – Csak azokat az orvosságokat szedem, amelyeket ön készít nekem. – Talán nem azt a hatást fejtik ki, amelyet elvárunk tőlük – mondta Harding atya. – Adja vissza nekem mindet! Majd készítek valami mást, amitől jobban fogja érezni magát. Alayne egy pillanatig dermedten bámult a szerzetesre. Ismét hallani vélte a báró szavait. Foulton figyelmeztette, hogy ne bízzon senkiben, és azt állította, hogy Berenice egy orvosságtól halt meg, amelyet Ralph utasítására adtak neki. Nem, annak a rágalmazónak a hazugságai nem fordíthatják azok ellen, akiket szeret! Ralph szereti őt. Semmi oka, hogy meg akarjon szabadulni tőle, ahogy arra sem volt, hogy meg akarjon szabadulni Berenice-től. Valószínűbb, hogy William Foultont annyira mardosta a féltékenység és a gyűlölet, hogy megbomlott a lelki egyensúlya. Ő azonban semmiképpen sem ad hitelt zavaros fecsegésének. – Biztos vagyok benne, hogy nem az ön orvossága okozta – mondta Alayne, és rámosolygott a szerzetesre. – Nincs ok aggodalomra. Egy kis szédülés, ez minden! – Mégis lezuhant a lépcsőn, Lady Alayne! – Nem így történt – jelentette ki Alayne nyomatékkal, és szilárdan Harding atya szemébe nézett. Most már ajánlatosnak látta nyíltan beszélni, hogy legalább az atya 294

megtudja az igazságot. – Hátulról leütöttek, és mialatt eszméletlen voltam, a lépcső aljára vittek, hogy balesetnek tűnjön. – Az Isten szerelmére, Lady Alayne, ki tett volna ilyet? – kérdezte Harding atya, és összehúzta a szemét. – És miért nem beszélt erről eddig ladységed? Sir Ralph nem tud erről semmit! – Nem akartam, hogy elutazása előtt aggódjon – mondta Alayne, és arra gondolt, egyáltalán helyes volt-e nyíltan beszélni gyanújáról. – A férjemet magához rendelte a király, és ha értesült volna a történtekről, talán kísértésbe esik, hogy ne tegyen eleget a felszólításnak. És az is lehetséges, hogy tévedek, mégis leestem a lépcsőn... – Nem, azt hiszem, nem téved – válaszolta a szerzetes. – Vigyázzon magára, mylady! Én minden tőlem telhetőt elkövetek, hogy oltalmazzam önt, de amíg uram távol van... – Nem megyek sehová egyedül – ígérte Alayne. – Mindazonáltal elképzelhetetlennek tartom, hogy veszélyben forogna az életem. Hiszen az, aki megtámadott, meg is ölhetett volna, ha szándékában áll! – Gyanakszik valakire, mylady? Alayne habozott, de aztán megrázta a fejét. – Nincsenek bizonyítékaim, és ezért nem akarok senki ellen vádaskodni, atyám. – Bölcs dolog, ha nem ítél elhamarkodottan. De azt hiszem, nem szükséges óvnom önt egy bizonyos személytől a várban. Alayne Harding atyára meredt. Jeges hideg járta át a testét. – Mit akar ezzel mondani, atyám?

295

– Csupán azt, mylady, hogy legyen óvatos az orvosságokat illetően! Az én gyógyszereim egyszerűek, és nem okozhatnak bajt önnek, de... – Ön azt hiszi, hogy... – Alayne elsápadt, amikor látta, milyen komolyan és figyelmeztetően néz rá a szerzetes. – Csak azt veszem be, amit ön készít nekem. – Mostantól fogva csak egy napra készítek gyógyszert önnek – válaszolta Harding atya –, mert még az általam készített orvosságba is bele lehet keverni valamit. Nem tetszik nekem ez a szédülés, mylady! Úgy hallottam, állítólag Lady Berenice betegsége is éppen ilyen rosszullétekkel kezdődött. Alayne egy pillanatra lehunyta a szemét. Lehetséges, hogy William Foulton mégsem hazudott, hogy a húgát valóban orvosságokkal mérgezték meg? – Csak az ön kezéből veszem be az orvosságaimat – ismételte Alayne. – Köszönöm a fáradozását, Harding atya! Most visszavonulok a szobámba, és lepihenek. Alayne fejében kavarogtak a gondolatok, miközben lassan a szobája felé tartott. Lehetséges, hogy Berenice féltette az életét? Azért nem akarta elhagyni a szobáját a gyermek születése után? Vajon kitől félt? A férjétől, mint azt William Foulton feltételezte, vagy valaki mástól? Egy féltékeny, gonosz embertől, aki ártani akart neki? Lehet, hogy az igazság még ennél is nyilvánvalóbb? Nem lehetséges, hogy Berenice Brendon orvosságaitól betegedett meg, és azok idézték elő a halálát? Igen, nyilvánvaló, hogy a vár orvosának köze volt Ralph első feleségének halálához. De hogyan bizonyítsa be? Ralph 296

magához vette a Berenice leveleit rejtő ládikát, és azt mondta, a levelek semmi különöset nem tartalmaznak. Ennek ellenére a ládikát eltüntette szem elől. Biztosan oka volt rá, gondolta Alayne, amikor belépett a lakóépületbe. Talán nem vett észre valami fontosat? Ó, hol lehet most? Miért nem ad hírt magáról? Napok óta vár üzenetre vagy levélre Londonból, de mindhiába. Vajon még mindig haragszik rá? Ez lehet az oka, hogy nem ír neki?

297

Ralph vegyes érzelmekkel hagyta el Banewulf várát. A király üzenete, miszerint haladéktalanul jelenjen meg az udvarban, fölöttébb különös volt. Túltengtek benne az udvarias szólamok, ugyanakkor a levél tartalma inkább parancsnak tűnt, mintsem kérésnek. Ha nem ilyen sürgető hangnemben fogalmazódott volna, Ralph a világért sem hagyja magára várandós feleségét, hiszen közeledett lebetegedésének ideje. A király váratlan felszólítása meghökkentette. Sietve elindult Londonba, és állandóan azon töprengett, minek köszönheti ezt az elodázhatatlan meghívást. Fáradt volt, csizmája, lábravalója merev a mocskos utakon ráverődött sártól és szennytől, amikor kísérőivel együtt belovagolt a vár udvarára. Úgyszólván még le sem szállt a nyeregből, amikor hirtelen körülfogta a királyi testőrség. Kapitányuk kurtán a tudtára adta, hogy le van tartóztatva. – Letartóztatnak?! – kérdezte Ralph hitetlenkedve, és döbbenten bámult a tisztre. – Nem értem! Kérem, világosítson fel, mi ellenem a vád! – Önt azzal vádolják, hogy megölte első feleségét, Lady Berenice-t – felelte a kapitány, de állhatatosan kitért Ralph tekintete elől, mintha nem volna ínyére kötelessége teljesítése. – Micsoda képtelenség! – kiáltotta Ralph haragra lobbanva. – Ki állítja ezt? – Erről nem beszélhetek, uram – válaszolta a kapitány. – A király nevében le kell tartóztatnom önt. 298

– Kérem, azonnal vezessen királyunk színe elé! – Henrik majd fogadja önt, amikor jónak látja. – A kapitány embereihez fordulva kiadta az utasítást: – Vigyétek abba a helyiségbe, amelyet kijelöltek a számára! Ott kell maradnia, és senkivel sem beszélhet, míg érte nem jönnek! Ralph tudta, hogy hasztalan volna minden tiltakozás. Kísérőinek a szeme kérdőn szegeződött rá, kezük a kardmarkolaton. Láthatóan készen álltak, hogy erőszakkal is kiszabadítsák urukat és saját magukat ebből a kelepcéből. Ralph azonban megrázta a fejét, jelezve, hogy tartózkodjanak a tettlegességtől. – Ha ez az uralkodó parancsa, akkor engedelmeskedem, mert nem emelem fel kardomat királyom ellen – mondta az embereinek. – De egyiküknek vissza kell térnie Banewulf várába, hogy beszámoljon a történtekről. – Majd a kapitányhoz fordult: – Engedélyezi, hogy egyik hívem visszalovagoljon, és tiszttartóm tudomására hozza e váratlan fordulatot? – A király elrendelte, hogy senki sem hagyhatja el az udvart. Sajnálom, uram, de az embereit is le kell tartóztatnom. Ralph bólintott. Belátta, hogy nemigen tehet semmit. Felségsértésnek minősülne, ha szembeszegülne legfőbb hübérurával. – Engedelmeskedni fogunk – mondta. – Remélem, Henrik király hajlandó lesz meghallgatni. – Joga van meghallgatást kérni, uram – mondta a parancsnok. – Még Foulton báró érkezését várjuk, aztán megkezdődik az ön ügyének tárgyalása.

299

Ralph összeráncolta a homlokát, de nem szólt semmit. Már jó ideje tudta, hogy a sógora gyűlöli, és őt hibáztatja Berenice haláláért. Bizonyos értelemben valóban felelősnek érezte magát felesége elhunytáért. Úgy vélte, elhanyagolta és boldogtalanná tette ifjú asszonyát. Ha sógora hamarább áll elő vádaskodásával, valószínűleg nem is védekezik a szemrehányás ellen. De most már oly sok minden van az életében, amiért érdemes küzdenie. Összeszorult a torka, amikor hirtelen rádöbbent, hogy az ifjú báró miért éppen most akart rámérni megsemmisítő csapást. William Berenice iránt érzett szeretete több volt pusztán testvéri szeretetnél. A bánat bizonyára megzavarta az elméjét. Sógora természetesen értesült róla, hogy ő immár egy másik nővel él boldog házasságban, és éppen ezt azt idillt akarta bosszúból elpusztítani. Ralph igazságos uralkodónak ismerte Henriket, aki bizonyára mindkét felet meghallgatja. Nem volt bizonyítéka, hogy vétlen, ámde William Foultonnak sem volt semmi a kezében, amellyel sógora vétkességét alátámaszthatta volna. Ralph számára csupán egyetlen lehetőség nyílt, hogy ártatlanságát a lovagi törvényeknek megfelelően bizonyíthassa: a bajvívás. Párviadalra kell kiállnia, s a viadal kimenetelét istenítélet dönti el. Egy efféle erőpróbán az ifjú William nem vehette volna fel a versenyt Ralphfel, ám joga volt egy lovagot választani, aki kiáll helyette az életre-halálra szóló párviadalra. Vajon ki lesz hajlandó elfogadni egy ilyen kihívást? Feltehetően olyasvalaki, aki mérhetetlenül gyűlöli Ralph de Banewulfot...

300

Miért nem ír neki Ralph? Alayne zaklatottan járkált fel-alá a szobájában. Hovatovább már három hete, hogy a férje elment Londonba, és még mindig nem adott hírt magáról. Hűséges tiszttartója, Grey is hangot adott aggodalmának. – Nem vall Sir Ralphre, hogy ilyen sokáig sem levelet, sem üzenetet nem küld – mondotta a leányának. – Nem teszik ez nekem, Morna! Éppen most nem maradna el ilyen hosszú ideig... hacsak nem külső körülmények kényszerítik rá. – Kérlek, apám, hallgass a félelmeidről! – könyörgött Morna. – Lady Alayne már amúgy is nagyon aggódik! Alayne-t nem csupán férje bizonytalan sorsa nyomasztotta. Brendon az utóbbi időben olyan különösen mustrálgatta, és ijesztő tekintete őt mindinkább nyugtalanította. Lehetséges, hogy azért, mert Ralph nem volt itt, de Brendon fenyegetőbbnek tűnt, mint valaha. Néha olyan áthatóan függesztette rá sötét tekintetét, hogy Alayne-t rémület fogta el. Mi lesz, ha megszületik a gyermeke, mielőtt Ralph visszatér? Akkor sebezhetővé válna, és... Nem, semmiképpen sem engedheti, hogy ez az ember megfélemlítse! Idővel egyre erősebb lett az a meggyőződése, hogy Berenice betegségét Brendon idézte elő valami módon. És a fiatal nő tudott erről. Feltehetően szándékában állt leleplezni az orvost, aki megölte, hogy ne vallhasson ellene. Talán túl merészek ezek a következtetések? Alayne lassan már tulajdon józan eszében is kételkedett. Következtetései olykor saját maga számára is erőltetetteknek és megalapozatlanoknak tűntek, mindazonáltal érezte, hogy igaza van. De hogyan tudná rábizonyítani Brendonra a bűntettet?

301

Kell lennie valami bizonyítéknak Brendon ellen Berenice ékszeres ládikójában. Egyelőre nem kutatott tovább, úgy vélte, jobb, ha megvárja Ralph visszatérését, mivel az első alkalommal úgy megharagudott rá. De mi történne, ha túl későn érkezne? Ha igaz a sejtése, akkor Brendon megúszott egy gyilkosságot. Ugyan mi tartaná vissza, hogy egy másodikat is elkövessen? Talán ha megtalálná a kulcsot, és ki tudná nyitni a ládikót... Megint csak visszarettent a gondolattól, mert nem akarta magára vonni férje haragját. Azonkívül nem találta illendőnek egy idegen hölgy leveleit elolvasni. De ha a ládikóban van valami utalás... valami, ami elárulná, miért halt meg Berenice, akkor minden bizonnyal az ő kötelessége ezt kideríteni. Alayne felemelte a fejét, és a rettenthetetlen bátorság kifejezése jelent meg a szemében, amikor elhatározta, hogy nem vár tovább. Ha Ralph elé tudná tárni Brendon bűnösségének bizonyítékát, a férje biztosan azonnal elbocsátaná. – Ó, hát itt van, mylady! – mondta Morna, aki éppen abban a pillanatban lépett be a szobába, amikor úrnője ki akarta nyitni a titkos ajtót. – Fáradtnak látszik, asszonyom! Miért nem próbál egy kicsit aludni? Uram megkért, távollétében ügyeljek arra, hogy Lady Alayne eleget pihenjen. Nem szabad túlbecsülnie az erejét! Ha nem pihen eleget, túl korán születhet meg a kicsi! – Köszönöm, hogy aggódik értem! – mondta Alayne, és titkon remélte, hogy Morna hamarosan elköszön. – Jó tudni, hogy önben bizalmas barátra leltem. Kérem, most hagyjon magamra. Megpróbálok egy kicsit aludni. 302

Miután Morna távozott, Alayne ismét a válaszfalhoz ment, és megkereste a titkos gépezetet mozgásba hozó emelőkart. Szíve hevesen dobogott, tenyere megnyirkosodott. Ám rossz lelkiismerete ellenére szilárdan elhatározta, hogy véget vet a bizonytalanságnak, amely egy ideje sötét felhőként lebegett fölötte. – Bárcsak itt volnál most, Ralph! – sóhajtotta. – Bárcsak elmondhatnám, mi az, ami nyomaszt... Bűntudat és kíváncsiság elegyedett benne, amikor belépett férje szobájába. Milyen dühös volt rá Ralph, amikor múltkor magához vette az ékszeres ládikót! Ha most látná, mit csinál, bizonyára szégyenletesnek nevezné eljárását. De már egyetlen nyugodt pillanata sem volt. A félelem, hogy Brendon elkövethet valamit ellene, túlságosan is mélyen fészkelt benne, és többé már nem tudott megszabadulni tőle. Berenice kis ládikója a vastag fal egyik mélyedésében állt, több kisebb tárgy mögött. Ralph bizonyára nem óhajtotta, hogy szem előtt legyen. Alayne remegő kézzel vitte az ágyhoz a díszes ládikót. Nem volt joga Lady Berenice holmijai között kutakodni, de ha nem próbál bizonyítékot szerezni Brendon árulására, sohasem tud megszabadulni félelmeitől. Amint megérintette a ládikó domború fedelét, rögtön megállapította, hogy minden további nélkül fel lehet nyitni. A zár fel volt törve, ami hátrányt jelentett kutatása szempontjából. Ralph nyilvánvalóan át akarta nézni a tartalmát. A ládikóban több levél volt, ezeket Alayne kivette. Ralph bizonyára már rég elolvasta őket, így aligha fog bennük használhatót találni. Ő azonban valami olyasmit keresett, amit tudatosan rejtettek el. Felemelte a ládikót, és 303

megrázta. Zörgött, noha voltaképpen üres volt – pontosan úgy, amint azt Alayne sejtette. Volt benne egy titkos rekesz, akárcsak a saját ékszeres dobozában. Ralphnek biztosan eszébe sem jutott további levelek után kutatni, különben megtalálta volna a titkos rekeszt. Alayne hozzáfogott, hogy módszeresen végigtapogassa a fából készült doboz belsejét. És valóban tapintott is valamit, ami csupán csekély egyenetlenségnek tűnt a máskülönben simára csiszolt felületen. Mély lélegzetet vett, és megnyomta azt a helyet. És máris felpattant egy kis rekesz a doboz alján... Ugyanolyan kis üreg volt, mint amilyet ő talált gyermekkorában az ajándékba kapott ládikóban. Remegő kézzel vette ki belőle az elrejtett tárgyakat: egy sötét folyadékot tartalmazó üvegcsét meg egy William Foultonnak címzett levelet. Most, hogy már ismerte Berenice titkát, Alayne habozott. Szíve tompán lüktetett mellkasában, szája hirtelen kiszáradt. Egyáltalán szabad-e elolvasnia ezeket a sorokat? Nem kellene-e inkább várnia, és elmondani Ralphnek gyanúját? De ha Brendon valóban olyan gonosz, akkor minden késlekedés veszélyes lehet. Ismét becsukta a titkos rekeszt, és a ládikót visszatette a falmélyedésbe. Aztán visszatért a szobájába. Miközben gondosan bezárta az átjárót, azon töprengett, mihez kezdjen felfedezésével. Ralph valószínűleg nagyon haragszik majd rá, de végére kell járnia ennek a dolognak. Most nem szabad meginognom, szilárdnak kell maradnom, biztatta magát. Óvatosan kinyitotta az üvegcsét, és megszagolta. Kellemetlen, szúrós szag csapta meg az orrát, de nem tűnt ismerősnek. Ezért megint gondosan bedugaszolta 304

az üvegcsét. Aztán mély lélegzetet vett, feltörte a levél pecsétjét, és olvasni kezdte Berenice sorait. William, már beszéltem neked arról, hogy Ralph immár nem szeret engem. Most minden okom megvan feltételezni, hogy a halálomat kívánja. Gyanakszik, hogy a gyermek nem az övé, noha biztosítottam ártatlanságomról. Nem követtem el házasságtörést, Ralph mégis elfordult tőlem. Ma felkeresett udvari orvosa, és megint hozott valamit fertelmes kotyvalékaiból, mondván, ha jobban akarom érezni magam, rendszeresen szednem kell. Megígértem, hogy beveszem az orvosságot, de nem vettem be. Később adtam az egyik macskának egy darabka húst, amelyet átitattam a folyadékkal. A szolgálóm mesélte, hogy a szegény állat megbetegedett, és szörnyű kínok között kimúlt: William, kérlek, jöjj ide, mert féltem az életemet! A levél kihullott Alayne kezéből. Remegett, rémület szorította össze a szívét. Úgy érezte, fenyegető árnyak veszik körül. Alig kapott levegőt. Berenice valóban azzal vádolta a férjét, hogy a halálát kívánja! És valóban félt, rettegett az életéért. Nem sokkal azután, hogy ezt a levelet megírta, meghalt, látszólag önkezével vetett véget az életének. De mi van, ha egészen más okból halt meg? Nem, ez egyszerűen lehetetlen! Alayne egy pillanatig úgy érezte, mintha forogni kezdene vele a szoba. Ájulás környékezte. De most nem szabad elgyengülnie! Gondolkoznia kell! Ha Berenice máskor is küldött hasonló tartalmú leveleket a fivérének, akkor nem csoda, hogy William Foulton gyilkosnak tartotta Ralphet. Ám amikor Alayne kényszerítette magát, hogy újra elolvassa a levelet, megvilágosodott előtte, hogy Berenice mindaddig nem 305

gondolt gyilkosságra, amíg az utolsó gyógyszert kézhez nem vette. Azelőtt csupán azért tett szemrehányást a férjének, hogy nem szereti, és lenézően bánik vele. Alayne izgatottan járkált fel-alá a szobájában. Olyan döbbent és zavarodott volt, hogy alig tudott értelmesen gondolkodni. E levelet sokan Ralph bűnös voltát igazoló bizonyítéknak tekintenék. A lovag nem szerette a feleségét, és meggyanúsította, hogy házasságtörő viszonyt folytatott barátjával, Christiannel. Tehát kézenfekvőnek tűnt a feltételezés, hogy meg akart szabadulni tőle. Ralph ellenben azt hitte, hogy Berenice bevett valamit, hogy véget vessen az életének, mert ő boldogtalanná tette. Ezért érez még ma is lelkiismeret-furdalást. Vétkes azonban nem viselkedik így – vagy mégis? Nem, ez elképzelhetetlen! Alayne máris elvetette ezt a méltatlan gondolatot. Lehet, hogy Ralph olykor türelmetlen, sőt nyers, de nem gyilkos. Mindazonáltal még voltak tisztázatlan kérdések, melyek úgy nyomasztották, hogy a lélegzés is nehezére esett. Vajon Berenice önszántából vette be az orvosságot? A levélből ítélve nem bízott az orvosban, és szándékosan nem vette be az általa készített orvosságot. Erre csak egy oka lehetett. Azt kellett hinnie, hogy más orvosságoktól betegedett meg, sőt talán a szülés után bekövetkezett betegségét is Brendon gyógyszerei okozták. És ha valaki kényszerítette, hogy megigya a mérget? De miért akarhatta valaki megölni őt? Ki rendelkezhetett az ehhez szükséges ismeretekkel? A gyanú árnyéka nyomban Brendonra vetődött. Csak hát miért kívánta volna az orvos ura feleségének halálát? Alayne fejében kavarogtak a 306

gondolatok. Mi előnye származott volna a férfinak Berenice halálából, hacsak nem... – Isten bocsássa meg neki! Fojtott kiáltás hagyta el Alayne ajkát, amikor hirtelen nyilvánvalóvá vált előtte az igazság. Egyszerre minden olyan világos lett! Brendon nem az volt, akinek kiadta magát. Állítólagos orvosságai nem tudtak segíteni a ragályos lázban megbetegedett férfiakon, sőt inkább még rontottak az állapotukon. Ezt kellett tapasztalnia Lady Berenice-nek is. A neki készített cseppektől lett még csak igazán beteg. Valószínűleg túl erősre készítette Brendon. Alayne tudta arab ismerősétől, hogy elengedhetetlenül fontos betartani az orvosság egyes alkotórészeinek helyes arányát. Helytelen adagolás folytán számos gyógyszer halálos méregként hat. Hányszor, de hányszor feltette magának a kérdést, miért akarhatta Brendon az úrnő halálát! Nos, most már tudja! – Biztosan így történt! – kiáltotta. – Brendon hibát követett el, mert nem tudta, mit csinál. Kuruzsló, nem orvos! Feltehetően nem szándékosan mérgezte a fiatal úrnőt – legalábbis kezdetben nem –, csak attól fogva, hogy Berenice panaszkodott: az orvosságoktól még betegebbnek érzi magát. Amikor kiderült, hogy az utolsó gyógyital milyen hatással volt a macskára, és a fiatalasszony azzal fenyegetőzött, hogy mindent elmond a férjének, az orvos megrémült. Féltette az állását, sőt az életét is. Ha kitudódik, mit művelt, szégyenszemre elkergetik, talán meg is büntetik vagy börtönbe zárják. Ki tudja, hány ember halálát okozta kuruzslásával és kotyvalékaival? – Görcsösen ragaszkodik az állásához! – mormolta Alayne.

307

Hogyhogy nem jött rá már hamarább? Bár nem sokat értett az orvosláshoz, az ő egyszerű gyógymódjai segítettek a ragályos lázban szenvedőkön, Brendon betegei pedig meghaltak. – Igen, minden összevág... – mondta Alayne magának, és hirtelen megállt. – Most már tudom, miért gyűlöl engem. Megölte Berenice-t, hogy megmeneküljön a felelősségre vonástól. És most fél, hogy leleplezhetem! Alayne elképzelte a végzetes napot, Berenice életének utolsó napját, és borzongás járta át a testét. Berenice hosszú idő után aznap hagyta el először a várat, feltehetően azért, hogy rendezze gondolatait. Brendon titokban utána osont, meglepte a gyanútlan fiatalasszonyt, és kényszerítette, hogy vegye be a mérget. Később úgy tűnt, mintha Berenice önként vált volna meg az életétől. Ettől kezdve a gyilkos állandó félelemben élt, hogy bűne egyszer napvilágra kerül. Brendon csaló! Tudta, miként kell azt a látszatot keltenie, hogy ért az orvosláshoz, valójában azonban szélhámos, csaló, aki azt hazudta, hogy Rómában és Veronában tanulta az orvostudományt. Biztos lévén benne, hogy felfedte a titkot, Alayne elrejtette az üvegcsét és a levelet az ékszeres ládikójába. Most, hogy rájött, kicsoda is valójában Brendon, nem engedheti, hogy továbbra is kezelje a vár népét. Mihelyt Ralph visszatér, mindent elmond neki. Bárcsak mielőbb jönne! Hamarosan itt lesz a szülés ideje. Alayne elhatározta, hogy felkeresi Harding atyát, és feltárja előtte gyanúját. Az atya tudni fogja, mit kell tenni. Talán ajánlatos volna megkérni Mr. Greyt, a tiszttartót, hogy még aznap bocsássa el a kuruzslót. Ám amint az ajtóhoz 308

ment, éles fájdalom nyilallott az altestébe. Rémülten szorította kezét a hasára. Úristen, jön a gyerek! – Nem... – nyöszörögte, és valami ismeretlen félelem lett úrrá rajta. – Még túl korai. Jaj, még ne... Összegörnyedt a fájdalomtól. Annyira szenvedett, hogy nem tudta, hogy fogja tovább bírni. Tántorogva jutott el az ajtóig, felrántotta, és segítségért kiáltott. – Mylady... – Morna meghallva úrnője hangját, gyorsan közelebb jött. – Éppen el akartam mondani önnek, hogy... Ó, asszonyom, csak nem a gyerek...?! – Segítsen... – zihálta Alayne. – Gyorsan, Morna! Iszonyúan szenvedek! – Mert mindig túlerőlteti magát! – korholta Morna, és átkarolva úrnője derekát, az ágyhoz vezette. – De az is lehet, hogy már meg akar születni a kicsi, és elszámoltuk magunkat. Alayne megrázta a fejét. Egészen biztos volt benne, mikor történt a fogamzás. Ezért tudta, hogy a gyermek a kelleténél körülbelül három héttel korábban érkezik. Valószínűleg a Brendonnal kapcsolatos ijesztő leleplezések okozták, hogy idő előtt megkezdődtek a fájások. Miért is nem vártam meg Ralphet? – kérdezte magától bűntudatosan. Az én hibám. Ha elveszítem a gyermeket, Ralph rettenetesen haragszik majd rám, és talán már nem is szeret többé. – Az én hibám volt – suttogta. – Ha most meghal a gyermek... – Badarság! – jelentette ki Morna. – A gyermek nem fog meghalni, és ön sem, mylady! Nem most fordul elő először, hogy egy baba hamarább jön, és olykor jobb is így.

309

Alayne mosolyogni akart, de jött az újabb fájás, és összegörnyedt az ágyon. Elfojtott jajkiáltással nézett fel Mornára. – Kérem, értesítse a férjemet! Értesülnie kell a szülésről. – Mihelyt hazatér, megtudja – felelte Morna. Úgy vélte, jobb, ha Sir Ralph egyelőre távol marad. Ilyenkor a férfiakat nem szívesen látják a házban. Morna a belépő Bethelhez fordult: – Szaladj le, és közöld apámmal, hogy Lady Alayne hamarosan szül! És mondd meg a szolgálóknak, hogy forró vízre és vászonkendőkre van szükségem! Majd visszafordult az ágyhoz, Alayne fölé hajolt, és gyengéden megsimogatta a homlokát. – Ne próbáljon a fájdalom ellen küzdeni, mylady! Segíteni fogok önnek. Nem ez az első gyermek, akit világra segítek. Ha már rövidebb időközökben jelentkeznek a fájások, nyomnia kell, a fájások szünetében pedig mélyeket lélegzeni, hogy pihenjen. Kiabáljon csak nyugodtan, ha az segít! – Be kell mennem hozzá! – mondta Ralph, amikor meghallotta az Alayne szobájából kihallatszó rémisztő fájdalomkiáltásokat. Hazafelé tartva valami baljós sejtelem vett erőt rajta. Attól félt, hogy valami baj érte a feleségét. És most nagyon aggódott az életéért. – Vele kell lennem, ha így szenved! – Nem, mylord! – Tiszttartója visszahúzta a karjánál fogva. – Ez nem illik. A leányom és a többi nőcseléd nála vannak. Ön csak útban volna ott. – De mi lesz, ha meghal... – Félelem és bánat marcangolta Ralph szívét. – Nem tudnám elviselni, hogy elveszítsem.

310

Felnézett, amikor valaki belépett abba a helyiségbe, amelyben várakoztak. Amikor megpillantotta Harding atyát, felugrott a helyéről. – Mi újság? – Óráról órára gyengébb, mylord – mondta a szerzetes nagyon komolyan. – Azt hiszem, meg kell indítanom a szülést. Ez azt jelenti, hogy a gyermekkel történhet valami. Önnek kell döntenie, Sir Ralph. – A feleségem az első... – mondta Ralph, amikor nyersen közbevágott Brendon, aki a szerzetes nyomában lépett be a szobába. – Ha fogyasztotta volna azokat a gyógyitalokat, amelyeket készítettem neki, erre nem került volna sor – morogta, és gyűlölködő pillantást vetett az atyára. – Ha alkalmazza azokat az eszközöket, összeroppantja a gyermek koponyáját, mylord. Engedje, hogy adjak valamit Lady Alayne-nek, hogy ezek nélkül az eszközök nélkül világra hozhassa gyermekét! Ralph habozva nézett a férfira. Nem igazán bízott Brendonban. És Alayne is arra kérte, hogy ne engedje az orvost a közelébe. – Azt hiszem... – kezdte, amikor egy újabb velőkig hatoló kiáltás hallatszott ki a szobából. Ralph az Alayne szobájához vezető lépcsőhöz futott. – Kövessenek! – mondta a férfiakhoz fordulva. – Alayne-t mindenképpen meg kell menteni... – Mylord... – tiltakozott a tiszttartó, Ralph azonban már nem hagyta megállítani magát. Felrohant a lépcsőn, nyomában Harding atyával és Brendonnal. Adja Isten, hogy még ne legyen késő! De mielőtt Alayne szobájához ért volna, kinyílt az ajtó, és könnyes szemmel Bethel jelent meg a küszöbön. 311

– A feleségem... – Ralph szívverése kihagyott egy pillanatra, amikor meglátta a síró komornát. – Csak nem... – Hangja elcsuklott a feszültségtől. Hogyan lesz képes valaha is kiheverni Alayne halálát? – Lady Alayne sokat szenvedett, de él, és fel fog épülni – mondta Bethel mosolyogva, és Ralph ekkor fogta fel, hogy a fiatal szolgáló örömében sír. – Fia született, mylord! Nem túl nagy legény, de lélegzik. – S mintegy szavait bizonyítandó, erőteljes csecsemősírás hangzott fel. – No lám, máris hallatja a hangját! – Látni szeretném – mondta Ralph. – És a feleségemet... – Lady Alayne még túl gyenge, mylord – mondta Morna Grey, és elállta az utat ura előtt. – Bethel mindjárt kihozza önnek a fiát. Kérem, hagyja pihenni úrnőmet. Túlságosan felzaklatná, ha meglátná önt, pedig most aludnia kell. – Akkor majd később fogom meglátogatni – mondta Ralph, és bátortalanul mosolygott. Alayne túlélte a kínokat. Az ő kedvéért uralkodnia kell a türelmetlenségén. – Mondja meg neki, hogy szeretem, és hálás vagyok, amiért fiúgyermekkel ajándékozott meg! E szavakkal megfordult, és fogadta tiszttartója s Harding atya szerencsekívánatait. Határtalan örömében nem tűnt fel neki, hogy Brendon arca elkomorodott, és az általános örvendezés közepette észrevétlenül elosont. – Valamivel jobban érzi magát? – kérdezte Bethel, amikor Alayne felébredt, és bágyadtan rámosolygott. – Órákon át aludt. Nem akartam felkelteni, de a kicsi éhes. Már elküldtünk a dajkáért, de még nem érkezett meg.

312

– Magam fogom szoptatni a gyermekemet – felelte Alayne. Kissé felemelkedett, és hátradőlt a párnákon, hogy átvegye a kisbabáját. Szeretettel nézett le a csöppségre, és gyengéden megcirógatta a kis fejecskét borító sötét pihéket. – Fiam van – suttogta túláradó örömmel. – Az édesapja elégedett lesz. – Sir Ralph kimondhatatlanul örül a fiának – mondta Bethel. – Odavittem hozzá a kicsit, mialatt ön aludt. Urunk ma estére ünnepi lakomát rendelt. Fia születésének örömére a falubelieket is megajándékozza étellel-itallal. – A férjem ünnepi lakomát rendelt? – Alayne csodálkozva nézett a komornára. – Mikor érkezett vissza Banewulfba? – Tegnap este – felelte Bethel. – Körülbelül egy órával azután, hogy megkezdődtek a fájások. Tehát itt volt, amikor úgy szenvedtem, de nem jött be hozzám. Alayne fájdalmas nyilallást érzett a szívében, és lehunyta a szemét. Nehezen tudta visszafojtani kitörni készülő könnyeit. Ralph örült a fiának, de nem akarta látni őt. Ez csakis azt jelentheti, hogy nem szereti igaz szívből. – Nem érzi jól magát, mylady? – kérdezte Bethel, amikor látta, hogy egy könnycsepp gördül le úrnője arcán. – Hívjam Mornát? – Nem szükséges. Jól vagyok, csak elfáradtam – felelte Alayne. Gyengéd csókot nyomott fiacskája fejére, miközben a kicsi buzgón szopott. Ez a fájdalom nem homályosíthatja el a gyermeke születésén érzett örömét. Természetes, hogy egy férfi örül a gyermekének, csak hát ő azt remélte, hogy a felesége számára is lesz egy kis ideje. Amikor a kicsi egy idő múlva elaludt, Bethel a bölcsőbe fektette. Alayne hátradőlt a párnáin, és becsukta a szemét. 313

Még mindig halálosan fáradt volt, és vágyott Ralph közelségére. De túlságosan is büszke volt ahhoz, hogy érte küldjön. Ha valóban szeretné őt, ahogyan hitte, akkor már rég itt volna nála. – Most hagyj magamra, Bethel! – mondta a komornának. – Szeretnék egy kicsit pihenni. Gyere vissza egy óra múlva! – Igen, mylady! – Bethel gyorsan meghajolt, és elhagyta a szobát. Amikor lement a lépcsőn, urával találkozott, aki várakozás teljesen nézett rá. – Ébren van az úrnőd? – Mostanáig ébren volt, mylord. Megszoptatta a kisbabát. Aztán azt mondta, hogy fáradt, és szeretne egy kicsit aludni. – Nem érzi jól magát? – kérdezte Ralph, és hirtelen félelem fogta el. Megragadta a komorna karját. – Elhallgatsz előlem valamit? – Nem, mylord. Lady Alayne csupán gyenge. A szülés nagyon fájdalmas volt. Ralph önkéntelenül még erősebben szorította a leány karját, ám amikor az összerándult, elengedte, és bocsánatot kért. – Rólam nem is érdeklődött az úrnőd? – Csak azt mondta, hogy lordságod bizonyára büszke a fiára. Amikor elmondtam neki, hogy ön ünnepi lakomát rendelt, meglepettnek látszott... – Az ura homlokán gyülekező redőket látva Bethel elhallgatott. – Azt hiszem, Lady Alayne túlságosan kimerült, uram. – Akkor hagyom pihenni – mondta halkan Ralph, és visszavonult a lakosztályába. Merev arccal lépett be a hálószobájába. Az utolsó hetekben úgy tűnt, hogy Alayne mindinkább visszahúzódik tőle. Most 314

pedig túlságosan kimerült volt, hogy találkozzék vele. Szörnyű félelem lett úrrá rajta. Vajon ő is elfordul tőle, akárcsak Berenice? És mit gondol majd, amikor megtudja, hogy első felesége meggyilkolásával vádolták őt, és arra kényszerült, hogy ártatlanságát bizonyítandó, megöljön egy embert? Csak vonakodva emlékezett arra a pillanatra, amikor a halált hozó csapást mérte a Foulton báró helyett bajvívásra kiálló lovagra. Az igazság bizonyításának ez a módja keserű mellékízt hagyott maga után. Amikor a nézők győztessé nyilvánították, nem diadalt, hanem megvetést érzett önmaga iránt. Nem volt más választása, de nem tudott napirendre térni afölött, hogy szándékosan kioltott egy emberi életet. Alayne talán azért fordult el tőle, mert már nem felelt meg annak a képnek, amelyet felesége a tökéletes lovagról alkotott magának. Adja Isten, hogy ne veszítse el Alayne-t...

315

Alayne késő este ébredt fel. Amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy Ralph az ágya mellett áll. Arca zárkózottnak tűnt. És Alayne ismét érezte a jól ismert nyilallást a szívében; Ralph eljött hozzá, de úgy látszik, valami kettőjük közé állt. Mosolyogva felült, és párnáinak dőlt. Nem akarta, hogy a férfi észrevegye megbántottságát. Talán túl nagy jelentőséget tulajdonít e késői látogatásnak. Bizonyára azért is olyan érzékeny, mert még gyenge. – Kipihented magad, Alayne? – érdeklődött udvariasan Ralph. Arca olyan szenvtelen volt, akárha kőből faragták volna. Szeme szigorúan, mozdulatlanul szegeződött az asszonyra. Mintha az, amit az elmúlt hónapokban együtt átéltek, a szerelem és az önfeledt boldogság, nem is létezett volna. Megint kapcsolatuk kezdetén álltak. De vajon miért haragszik rá? – Azt mondták, nagyon fáradt vagy, és ezért nem akartalak zavarni. Ne haragudj, ha felébresztettelek! – Nem ébresztettél fel – mondta Alayne, és férje felé nyújtotta a kezét. – Gyenge és kimerült voltam a szülés után, de most már jobban érzem magam. Már láttad a fiadat. Milyen nevet adjunk neki? – Amit te akarsz. A férfi arca megrándult. Láthatóan igyekezett leplezni a bensejében dúló érzelmi vihart, arcvonásain azonban nem tudott maradéktalanul uralkodni. 316

– Azt gondoltam, hogy az édesapja után Ralphnek nevezhetnénk. – Miért nem Alainnek, az édesanyja után? – A gyermek nem viselheti egy bemocskolódott lovag nevét, fűzte hozzá gondolatban Ralph keserűen. – Nem, azt nem akarom, mert akkor a barátai csúfolhatnák – mondta Alayne. – Mi volt a neve az édesapádnak? – Sir Guy de Banewulf. – Igen, az tetszene nekem – mondta Alayne. – Guynak fogjuk nevezni a fiunkat, ha nincs ellenedre. – A második neve lehet Guy, de az édesanyja nevét is meg kell kapnia. Alain de Banewulf. Azt hiszem, büszke lehet rá, hogy ilyen nevet viselhet, kedvesem! Alayne észrevette, hogy Ralph már határozott, és elmosolyodott. – Ebben tehát megállapodtunk – mondta. – És mi volt a királyi udvarban? – Még túl gyenge vagy ahhoz, hogy efféle dolgokkal foglalkozz. – Kérlek, mondj el mindent! Annyira aggódtam. Éreztem, hogy valami bánt téged... És mindig azon töprengtem, mi lehet veled. – Észrevetted rajtam? – Ralph összevonta a szemöldökét, és leült az ágy szélére. – A király hívatott, hogy adjak számot Berenice haláláról – ismerte be Ralph, és Alayne-re függesztette a tekintetét. – A fivére gyilkossággal vádolt, noha semmi más bizonyítékot nem tudott felmutatni ellenem, csupán húgának egy levelét, melyben Berenice rideg bánásmódom miatt panaszkodott neki. Én azonban nem tudtam bizonyítani, hogy a Foulton által felhozott vád hazug 317

koholmány. Henrik király ezért úgy határozott, hogy az ügyben istenítélettel kell igazságot szolgáltatni... – Istenítélettel! – Alayne tágra nyílt szemmel meredt a férjére, szíve a torkában dobogott. – Küzdened kellett, hogy ártatlanságodat bizonyítsd? – Ralph komor arccal bólintott. – De hát ki ellen küzdöttél? Foulton báró sohasem tudott volna legyőzni téged! – Így igaz – felelte Ralph, és összeszorította az ajkát, hogy úrrá legyen felindulásán. – Hogy a bajvívás igazságos legyen, William választhatott maga helyett egy lovagot. – Kit...?! – Alayne testén borzongás futott végig. – Ralph, tudnod kell, hogy William eljött ide, mert meg akart óvni engem egy lehetséges veszélytől. Elmondta, hogy a király előtt testvére megölésével fog vádolni téged. – Tudom. Ezt mondta, miután legyőztem az általa választott lovagot. William természetesen felbőszült, mert a lovag vesztett, és engem ártatlannak nyilvánítottak. Dühében megpróbált hátba döfni egy tőrrel, amikor elfordultam tőle. A király testőrei lefogták, s mialatt elhurcolták, átkokat szórt rám. Most börtönben kell sínylődnie, míg Henrik ismét szabadon nem bocsátja. – Szegény fiú! – mondta Alayne. – Azt hiszem, már fogalma sem volt róla, mit csinál. A szerelem és a bánat elvette az eszét. – Igazad van – mondta Ralph. – Nem haragszom rá, sőt kértem a királyt, hogy legyen elnéző iránta. Henrik azonban haragra gerjedt, mert William nem fogadta el az udvar ítéletét. – Legyőzted az ellenfeledet, de nem mondtad meg, ki volt az. – Alayne tekintete a férje arcára tapadt, mintha máris 318

sejtené a választ, amelyet kiolvasni vélt Ralph szeméből. – Renaldo de Bracey? Marguerite-től tudom, hogy Angliában van. Igen, ennek így kellett lennie! Ő legalább annyira gyűlölt téged, mint William Foulton. Együtt ármánykodtak ellened, cselszövényeket szőttek, hogy elpusztítsanak. Ezért választotta Berenice fivére éppen ezt a pillanatot, hogy fellépjen ellened. Egy ilyen kihívást csak az fogadhatott el, aki engesztelhetetlenül gyűlöl téged. Vajon ezt az utolsó tervet is együtt agyalták ki? Hogy ha Bracey vesztesen maradna a bajvívótéren, William hátulról ledöf téged? Bár Ralph megrázta a fejét, Alayne érezte, hogy férje is ugyanerre gondolt. – Bármit főztek is ki azok ketten, Bracey már nem fog több összeesküvést szőni! – jelentette ki Ralph, és szeme vészjóslóan összeszűkült. – Életre-halálra folyt a küzdelem. Nem volt más választásom. Meg kellett ölnöm, különben ő ölt volna meg engem. És nem tudtam volna lemosni a nevemen esett foltot, hogy aljas módon meggyilkoltam az első feleségemet! – Nem te akartad ezt a párviadalt – próbálta Alayne megnyugtatni a férjét, és megfogta a kezét. Immár meglelte a magyarázatot Ralph komorságára. Nem rá haragudott, hanem a hamis vád és a rákényszerített istenítélet-párviadal miatt szenvedett. – Ne hibáztasd magad Bracey halála vagy Foulton bebörtönzése miatt! Nem te vagy a felelős azért, hogy a dolgok így alakultak! – Tehát nem fordulsz el irtózattal tőlem? – Miért tenném? Tudom, milyen terhet vettél magadra ezzel. De csak azt tetted, amit megkívántak tőled. Nem

319

követtél el bűntettet, és az ártatlanságod kétséget kizáróan bebizonyosodott. – Elmúlt, és mielőbb el kell felejteni – mondta Ralph, majd ajkához emelte Alayne kezét, és megcsókolta. S ahogy szeretetteljesen a feleségére nézett, tekintetében már nyoma sem volt a hideg szigornak. – Csak az szomorít el, hogy nem lehettem itt veled. Mi történt, hogy korábban indult meg a szülés? Megint elestél? – Nem – felelte Alayne, és mély lélegzetet vett. Elérkezett az idő, hogy szóba kerüljön valami kettőjük között. – De el kell mondanom valami fontosat... Nem folytathatta, mert Morna lépett be a szobába, karjában a hangosan síró csecsemővel. – Bocsásson meg, mylord! – mondta Morna, amikor megpillantotta urát az ágy mellett. – De a kicsi már megint éhes. – Akkor csak teljesítsd a kötelességedet, kedvesem! – mondta Ralph, és rámosolygott a feleségére. Aztán lehajolt, és gyengéden homlokon csókolta. – A kicsi igényeinek kielégítése mindennél fontosabb. E szavaknál szinte sugárzott az arca. Alayne boldogan vette át a gyermekét, és tette-a mellére. Természetesnek érezte, hogy Ralph olyan nagy fontosságot tulajdonít a fiának. Egy férfinak fiúörökösre, nemzetségfenntartóra van szüksége, hogy biztosítsa birtokait az utódainak. Sőt most már két fia van. Nyilvánvalóan mindkettőjükre nagy figyelmet fog fordítani. Balgaság volt tőle, amikor úgy érezte, hogy a férje elhanyagolja, hiszen változatlanul ragaszkodott hozzá.

320

Megkönnyebbülés árasztotta el Alayne lelkét. Most már minden rendben lesz. Róla és a gyermekről is a legnagyobb elővigyázattal gondoskodnak. Már Brendon jelenlétét sem érezte olyan fenyegetőnek, hiszen az ő szobájába nem léphetett be a férfi. Harding atyára is csupán egyetlen alkalommal volt szükség. Berenice leveléről azonban – kedvező alkalom híján – még nem tudott beszélni a férjével. De Alayne e tekintetben is bizakodó volt. Három hét telt el, mire Alayne annyira felépült, hogy ismét elhagyhatta szobáját. Tiszta, napsütéses januári reggel volt, amikor kilépett a várudvar keményre fagyott talajára. Fiacskáját azóta már egy falubeli asszony szoptatta, aki éppen akkor választotta el a saját gyermekét. Alayne teje már nem volt elegendő a jó étvágyú kisbabának. Noha olykor ő maga is megszoptatta, a kis Alaint már dajka gondozta, és szépen fejlődött. Alayne gondolataiba merülten nem vette észre, hogy figyelik. Csak akkor állt meg és fordult vissza, amikor valaki köszöntötte. – Robert! – kiáltott fel örömmel, megpillantva a feléje siető fiatalembert. – Úgy örülök, hogy viszontlátom! – És mindkét kezét kinyújtotta üdvözlésül. – Mikor érkezett? És mi hozta Banewulf várába? – Közölni szeretném Sir Ralphfel, hogy időközben lovaggá avattak – válaszolta a fiatalember, és szeme büszkeségtől ragyogott, amikor megfogta Alayne kezeit. Voltaképpen úton vagyok Walesbe, királyunk azonban megengedte, hogy meglátogassam előző uramat... és természetesen önt – fűzte hozzá kedves mosollyal. – Hallottam, hogy kisfia született. 321

– Igen – felelte Alayne boldog mosollyal. – Kicsit korábban érkezett, de pompásan fejlődik, és ezért hálásak vagyunk a Mindenhatónak. – S bizonyára azért is, hogy ön ilyen szépen felépült – mondta Robert, és olyan leplezetlen csodálattal nézett Alayne-re, hogy az asszony arcát pír futotta be. – Még szebb lett, mylady! – jelentette ki rajongva. – Ó, ön hízeleg nekem! – mondta Alayne, és lesütötte a szemét. Tudta, hogy a szülés után még nem nyerte vissza régi alakját, a bő szabású ruha azonban majdnem olyan karcsúnak mutatta, mint azelőtt volt. – Ez nem udvarlás, mylady – felelte Robert elfogódottan. – Ön egy másik férfi felesége, és számomra sohasem lehet több, mint jó barátnő. De tisztelem önt, és egész életemben tisztelni fogom. Egyetlen nő sem jelenthet nekem olyan sokat, mint ön. – Ilyen dolgokat nem szabadna mondania a jelenlétemben – korholta szelíden Alayne, és elvonta tőle a kezét. – Megfogadta! – Valószínűleg sokáig nem fogom látni önt – mondta Robert szomorúan. – És még egyszer szerettem volna tudomására hozni, milyen mélységesen tisztelem. Bármikor segítségre lesz szüksége, szolgálatára állok. – Kérem... – mondta Alayne jóakaratú mosollyal. – Tudom, hogyan gondolja, de valaki meghallhatja a szavait, és félremagyarázhatja. – Bocsásson meg, mylady! – felelte Robert kis meghajlással. – Nem szeretnék kellemetlenséget okozni önnek. Mindig tudatában voltam annak, hogy ön fölöttem áll.

322

– Isten óvja önt, uram! – mormolta Alayne, amikor a fiatalember távozott. Az ifjú lovag bizonytalan jövő elé nézett, mert a walesiek nem örvendtek túl jó hírnek, és félelmetes harcosok voltak. Amint Alayne ismét a ház felé fordult, elfogódottan megállt, mert Brendont látta közeledni. Rossz sejtelmei támadtak. Legszívesebben sarkon fordult és elmenekült volna, ám erre már nem volt lehetőség. Nem tehetett mást, mint hogy bátran a férfi szemébe nézett. – Látom, ladységed elhagyta a szobáját – mondta az orvos metsző hangon. Szeme nem titkolt rosszindulattal szegeződött Alayne arcára. – Sir Robert nyilvánvalóan gyorsan megtalálta önt. Szeretném, ha tudná, hogy a lovag a gyermek felől érdeklődött... Brendon hangjában volt valami fenyegető, és Alayne összerezzent, mert érezte, hogy az orvos tudatosan válogatta meg a szavait. Leplezetlenül utalt arra, hogy a várúrnőnek viszonya volt Robert Greavesszel, mielőtt az udvarba rendelték volna. – Megfeledkezik magáról, uram! – vetette oda élesen az asszony, és el akart menni Brendon mellett. Az azonban megragadta a karját, és illetlenül közel húzta magához. – Azonnal engedjen el! – Addig nem, amíg nem végeztem veled, te szajha! – sziszegte gyűlölettől égő szemmel Brendon. – Tudom, ki vagy! Varázslónő, aki eszét veszi a férfiaknak, és engedelmes rabszolgájává teszi őket... – Megőrült, Brendon mester? Nem tudom, miről beszél! – Megbabonáztad ezt a fiatal bolondot, akárcsak Sir Ralphet – mondta fenyegetően Brendon. – Minden férfit 323

megigézel, de én átlátok rajtad. Vajon mit szól majd Sir Ralph, ha megtudja, hogy a gyermek, akit világra hoztál, nem az övé, hanem... – Hogy merészel...?! – Alayne kiszabadította magát Brendon szorításából, s amikor az újra meg akarta ragadni, ütésre lendülő keze a fején találta a férfit. – Aljas rágalmazó! Minden, amit mond vagy csinál, hazugság és csalás! Orvosnak adja ki magát, pedig csak nyomorult kuruzsló! Megölte a megbetegedett férfiakat, mert nem tudta helyesen kezelni őket. Lady Berenice betegségét is ön okozta, mert azok az orvosságok, amelyeket adott neki, túlságosan erősek voltak. Olyannyira, hogy még egy macska is belepusztult. Lady Berenice le akarta leplezni. Vagy talán nem így volt? Meg is mondta önnek a halála napján... Brendon arca hamuszürkére vált. Alayne beigazolódni látta legsötétebb aggályait. Most már biztos volt benne, hogy nem csupán beképzelte ennek a férfinak a gonoszságát. Elszántan folytatta: – Aztán megölte őt! Megleste, amikor egyedül volt, és kényszerítette, hogy bevegye a mérget! – Átkozott boszorkány! – ordította Brendon magánkívül a dühtől és a félelemtől. – Ezt nem tudhatod! Hacsak nem űzöl fekete mágiát, és nem idézed meg a sötétség gonosz szellemeit... – Holtsápadtan, tajtékozva Alayne-re vetette magát. Jéghideg kezei karmokként szorultak az asszony nyakára. – Nem fogsz elárulni! – ordította, és összeszorította Alayne torkát. – Gonosz varázslónő, most meglakolsz a vétkeidért! Alayne az életéért küzdött. Kétségbeesetten próbálta eltaszítani magától a férfit, az azonban túl erős volt hozzá 324

képest. Nem sikerült kiszabadítania magát a fojtogató szorításból. Levegő után kapkodott. Ereje fogyott, ájulás környékezte, aztán elsötétült körülötte a világ. Úgy érezte, mintha feltartóztathatatlanul zuhanna alá valami mély, fekete szakadékba. Már senki és semmi nem tud megmenteni, gondolta. Végül is Brendon diadalmaskodik... Ám amikor már azt hitte, hogy elszakadt a földi élettől, és csupán a fájdalmas nyomást érzékelte a gégéjén, az agyát borító ködön hangok zűrzavara és sok ember lábdobogása szűrődött át. Látni nem látott semmit, mert a fájdalom könnyei elhomályosították a szemét, de a hangok mindinkább felerősödve végül eljutottak a tudatáig. Aztán a torkát szorongató kezek hirtelen elengedték, ő pedig hátratántorodott, és a földre zuhant. – Ölje meg! – kiáltotta egy bősz hang. – Vágja le, Sir Robert! – Nem! – avatkozott közbe egy másik, parancsoló férfihang. – Bíróság elé kell állnia, és megkapja megérdemelt büntetését. – Ez a nő boszorkány! – rikácsolta Brendon. – Mindnyájunkat megbabonázott. Alá kell vetnie magát a próbának... Megigézett, és kényszerített, hogy támadjam meg! – Vigyétek el! Vele majd később foglalkozom. Alayne érezte, hogy valaki segítőkészen föléje hajol. Szemhéjai meg-megrebbentek, és lassan magához tért. Végül Ralph arca sejlett át a szeme előtt lebegő ködfátyolon. Férje gyengéden megérintette a homlokát, megsimogatta a haját. Alayne könnyeket vélt látni a szemében, majd Ralph a karjára vette. Az asszony még mindig kábultan simult erős mellére. 325

Nem tudta, mi történik körülötte, de érezte, hogy végre biztonságban van. – Bocsáss meg nekem! – suttogta Ralph, miközben bevitte a házba. – Bocsáss meg, hogy ilyen sokáig tűrtem ezt az őrültet a váramban! Alayne nem tudott válaszolni. A nyaka szörnyen fájt, a feje szédült és zsongott. – Ralph... – mondta volna, ám a hangja csupán rekedtes krákogásnak hangzott. – Most nem szabad beszélned, kedvesem – mondta Ralph komor arccal. – Sosem tudom megbocsátani magamnak, amit veled tettek. Soha... Alayne lehunyta a szemét. Könnyek nedvesítették be pilláit, amikor bevitték a szobájába, és óvatosan az ágyra fektették. – Hozok neked egy kis mézes bort és vizet, kedvesem – mondta Ralph. – Az jót tesz majd fájó torkodnak. Alayne nagy nehezen elfordította a fejét, és látta, amint Ralph eltűnik a titkos ajtón át, majd hamarosan visszatér egy ónkehellyel a kezében. – Igyál egy kortyot, drágám! Alayne engedelmeskedett, aztán visszahanyatlott a párnáira, és felnézett a férjére. Ralph föléje hajolt, kisimította a haját a homlokából, és amikor észrevette, hogy Alayne szólni akar, mutatóujja hegyével lezárta az ajkát. – Csitt, kedvesem! – suttogta. – Most még nem szabad beszélned! Hamarosan jobban leszel. Alayne mosolygott, és férje felé nyújtotta a kezét. Ralph megfogta, és olyan gyengéd csókot lehelt rá, hogy az asszony egy pillanatra megfeledkezett fájdalmáról. 326

– Már rég el kellett volna bocsátanom azt a fickót – mondta Ralph sötét arccal. – Az én hibám volt, hogy még mindig itt rontotta a levegőt. Bocsáss meg... Alayne megrázta a fejét, és az ékszeres ládikójára mutatott. – Kérlek... – suttogta. Ralph felállt, és odavitte neki a ládikót. – Minek most ez a doboz, Alayne? – kérdezte értetlenül. Az asszony nyilvánvaló szomorúsága megzavarta. – Mit akarsz ezzel mondani? Alayne felült, kinyitotta a ládikó titkos rekeszét, és kivette belőle az üvegcsét meg Berenice levelét. – Azt akarod, hogy elolvassam? Alayne bólintott. Ralph széthajtotta a pergamenlapot, és gyorsan átfutotta a sorokat. Szemöldökei között megjelent a vészjósló függőleges redő. Némi hallgatás után feleségére emelte a tekintetét. – Mikor találtad meg ezt a levelet? – Nem voltál itthon... – suttogta Alayne, és ivott még egy korty mézes bort. – Már rég... el akartam mondani neked. – Igen, gondolom, közvetlenül a szülés után akartál beszélni róla. De akkor abbamaradt a beszélgetés, mert a fiacskánk megéhezett. De később is elmondhattad volna, nem? – Ralph homlokán elmélyültek a redők. – Nem tudtad rávenni magad? Ne, hadd találjam ki! – folytatta, amikor Alayne szóra akarta nyitni a száját. – Nem úgy történt, hogy én egy kissé elutasítóan viselkedtem? – Alayne bólintott, és pírban égett az arca. – Akkor én vagyok a hibás. Afölötti aggodalmamban, hogy az átélt fájdalmak után talán még nem tudod elviselni vonzalmamat, nem mertem őszintén feltárni érzelmeimet. Féltem, hogy te is úgy megriadsz, mint 327

Berenice. Nem akartam, hogy nyomasztónak érezd a figyelmességemet. – Nem... – suttogta Alayne, és ajka még mindig nehezen formálta a szavakat. – Nem félek a szerelmedtől. Berenice beteg volt. De ő sem félt tőled. Brendon orvosságai betegítették meg. – Igen, most már én is látom – válaszolta Ralph elgondolkodva. – Feltételezte, hogy Brendon az én utasításomra készítette neki a gyógyitalokat, melyek ártalmára voltak. Nyilvánvalóan attól tartott, hogy a halálát kívánom. – Balga volt, és beteg. Meg kell bocsátanod neki. – Igen, valóban az volt. De mégis engem terhel a felelősség, mert helytelenül ítéltem meg az állapotát. Mindazonáltal a halála egy másik férfi lelkén szárad – mondta Ralph. – Nem is tudod, mennyire megnyugtattad a lelkiismeretemet. De hagyjuk a múltat! – Lehajolt, és gyengéden szájon csókolta Alayne-t. – E levél után sokan bűnösnek tartottak volna engem... te miért nem? – Nem! – Alayne megragadta férje kezét. – Senki sem gondolna bűnösnek, aki... aki téged... – Szeret? – fejezte be Ralph a mondatot, és bátortalan mosoly jelent meg az arcán. – Még mindig szeretsz? Egy ideje úgy éreztem, mintha megbántad volna, hogy a feleségem lettél. – Nem! – kiáltotta Alayne hangosan. – Bosszús voltál, mert leestem a lépcsőn, mielőtt el kellett menned. Akkor azt hittem... – Elhallgatott, és ivott egy kortyot a mézes borból, mert izgatottságában elfulladt a hangja. Ralph lehajolt hozzá, és csókkal zárta le a száját. 328

– Ezért gondoltad, hogy már nem foglak szeretni? – Ralph mosolygott, és megrázta a fejét. – Hát nem tudod, mennyire tisztellek? Amikor Harding atya közölte velem, hogy fogóval kell kivenni a gyermekünket, féltettem a fiunkat. De amikor felkiáltottál a fájdalomtól, azt mondtam neki, hogy mentsen meg téged. Hála Istennek, mégis megbirkóztál vele egyedül is, én bátor szépségem! Azonnal hozzád akartam menni, de az asszonyok azt mondták, hogy túlságosan kimerült vagy. – Nem lehetek sosem túl fáradt ahhoz, hogy téged lássalak – suttogta rekedt hangon Alayne, és kénytelen volt többször nyelni. – Fáj... – Most ki kell pihenned magad, drágám! Később majd folytatjuk a beszélgetést. Csukd be a szemedet, és aludj! Nem mozdulok mellőled. – Feküdj mellém, kérlek! – rebegte Alayne. Ralph eleget tett felesége kérésének, elnyújtózott mellette az ágyon, a karjába vette, és Alayne a mellére hajtotta a fejét. – Most már biztonságban vagy, kedvesem. Többé senki sem okozhat fájdalmat neked. Alayne lehunyta a szemét. A bor, amelyet Ralph adott neki, erős volt, és lassacskán feloldódott benne a feszültség. A férfi testének melege körülvette, amint álomba szenderült. Ralph átölelve tartotta, s amikor meggyőződött róla, hogy mélyen alszik, kibújt az ágyból, és egy prémtakarót terített Alayne-re. – Isten óvjon, drágám! – lehelte, és halkan kiment a szobából. – Még el kell intéznem valamit... Aztán majd visszajövök.

329

A nap már felkelt, amikor Alayne felébredt. Érezte maga mellett Ralph testét, és olyan szorosan hozzásimult, hogy a férfi meleg lélegzete az arcát cirógatta. – Ébren vagy, szerelmem? – suttogta Ralph, és rámosolygott. Gyengéd csókot nyomott a homlokára, amikor Alayne álomittasan felnézett rá. – Igen, és már sokkal jobban érzem magam – felelte az asszony. Ralph a könyökére támaszkodott, és aggodalmas pillantással fürkészte felesége arcát. – A mézes bor jót tett a torkomnak, és egészen elbágyasztott. – A borban volt valami, ami nyugtatóan hatott rád – mondta Ralph. – Berenice halála óta mind jobban érdekelt az orvoslás. Szerettem volna minél többet elsajátítani a mindennapos kezelési módszerekből. Noha nem tartom magam orvosnak, nem vagyok egészen ügyetlen ebben a mesterségben. Harding atyával hosszasan beszélgettünk bizonyos betegségekkel kapcsolatos tennivalókról. Azt hiszem, a jövőben le kell mondanunk egy várorvos szolgálatairól. Harding atya megint visszatér a kolostorba. De azt mondja, ismer egy jóravaló felcsert, aki elszegődne hozzánk. – Eszerint Brendon elment? – Igen, el – felelte Ralph. Hangja keményen csengett, tekintete hideg és könyörtelen volt. – Többé már nem lesz terhünkre. – Hála Istennek! – mondta Alayne, és férje vállába temette az arcát. – Tudtam, hogy gyűlöl. Boszorkánynak tartott, és ha rajta múlt volna, máglyára juttat. Szörnyű dolgokat mondott nekem, és akkor megütöttem. Ezért vetette rám magát.

330

– Tudomásomra jutott, hogy mások előtt is hangoztatta rágalmait – válaszolta Ralph. Szája keskeny, kemény vonallá szorult össze, amikor a Brendonra kirótt büntetésre gondolt. A vár összehívott bírósága szigorú ítéletet hozott. A vétkes várorvost megfenyítették, aztán egy szál ruhában a sötét erdőbe űzték, ahol valószínűleg áldozatul esik az éhes farkasoknak. – Nem fog több hazugságot terjeszteni! – Beszéljünk vidámabb dolgokról, Ralph! – suttogta Alayne. – Mikor lesz a fiunk keresztelője? – Néhány hét múlva, ha már ismét jobban érzed magad, kedvesem. – Már jól vagyok – bizonygatta Alayne halkan, és közelebb simult a férfi meleg testéhez. – Hiányoztál, Ralph! – Elfordította a fejét, hogy megcsókolhassa a férjét. – Egész örökkévalóság telt el azóta, hogy együtt voltunk... az ágyunkban... Ralph halkan felkacagott, és szenvedélyes csókkal zárta le felesége ajkát. – Te aztán értesz a csábításhoz, angyalom! Nagyon jól tudod, miért nem mertem az ágyadban aludni. Nagyon megszenvedted a szülést, és időre volt szükséged, míg felépülsz. Nem volt könnyű távol tartanom magamat tőled, édes varázslónőm. Mert mihelyt megpillantalak, máris fellobban bennem a vágy. – Nincsenek fájdalmaim – mondta Alayne pírban égő arccal –, és az áldást is megkaptam. Már nincs semmi, ami elválaszthatna bennünket. – Valóban kész vagy a szerelemre? – kérdezte Ralph, és csodálkozva nézett rá. Megcirógatta az arcát, és félénk csókot lehelt az ajkára, mintha kételkedne benne, hogy Alayne 331

valóban szeretkezni akar vele. – Az átélt szenvedések után nem félsz odaadni magad nekem? – Valóban sokat szenvedtem – ismerte el Alayne, de mosolygott. Megsimogatta férje arcát, és mutatóujja hegyét végighúzta arcának körvonalain. Milyen kemény és szigorú tudott lenni ez az arc, de most ismét lágyak és jóságosak voltak a vonásai. – Azt hiszem, az első gyereknél többnyire így van ez. A következőnél talán nem lesz ennyire fájdalmas, és ha akkor is szenvednem kellene, hát gyorsan túlesem rajta. De most felejtsünk el mindent! Nem akarom, hogy félj közeledni hozzám. Erős vagyok, és egészséges, és ha Isten is úgy akarja, még több fiúgyermekkel is megajándékozlak. – Bár már van két egészséges fiam, de legyen! – mondta mosolyogva Ralph, és Alayne ajkára hajolt. Apró, gyengéd csókokkal becézgette, és a lepkekönnyű érintés kéjes borzongást váltott ki az asszonyból. – Te vagy az én szeretett feleségem, és elsősorban te vagy fontos nekem. Nélküled nem volna értelme az életemnek. – Mint ahogyan én sem volnék semmi nélküled – válaszolta Alayne. – Te vagy életem szerelme, az én tökéletes lovagom... Nálad jobbat nem is választhatott volna számomra a királyné és a szerelmi törvényszék... Ralph halkan elnevette magát, miközben magához vonta Alayne-t. Mindkettőjükben ébredezett, és hamarosan már magasan lángolt a szenvedély. – Édes varázslónőm – suttogta Ralph rekedtes hangon. – Bár fölöttébb tökéletlen lovag vagyok, igyekszem minden kívánságodat teljesíteni. Valószínűleg nem leszünk mindig azonos véleményen. Lehet, hogy olykor szigorúnak vagy nyersnek tartasz majd, mert néha elvesztem a türelmemet. De 332

tudnod kell, szépségem, hogy egész életemben szeretni foglak. A munkám elválaszthat tőled, az élet időnként szomorú napokat is hozhat, de semmi sem halványíthatja el azt, amit a szívemben hordok. Alayne rámosolygott a férjére. Egészen elborították a gyengéd érzelmek, amikor látta, hogy Ralph komolyan gondolta e szavakat. Milyen balga is volt, hogy ha csak egy pillanatra is, de kételkedett a szerelmében! Ez azonban soha többé nem fordul elő! – Kívánhat-e ennél többet egy feleség, édes férjem? – kérdezte, majd megcsókolta. És ezután több szó már nem is esett köztük.

333