Anna Gavalda - Vigaszág

ANNA GAVALDA Vigaszág MAGVETŐ BUDAPEST A mű eredeti címe La Consolante © Le Dilettante, 2008 Az Agence de l’Est irodalmi ügynökség hozzájárulásával Fordította TÓTFALUSI ÁGNES Hungarian translation © Tótfalusi Ágnes, 2009 Magvető Könyvkiadó és Kereskedelmi Kft. Honlap: www.magveto.hu E-mail: [email protected] Felelős kiadó Morcsányi Géza Készült a Dabasi Nyomda Zrt.-ben, 2009-ben Felelős vezető Vágó Magdolna vezérigazgató Felelős szerkesztő Péczely Dóra A borítót Pintér József tervezte Nyomdai előkészítés Szabó Rózsa Műszaki vezető Bezúr Györgyi Kiadványszám 8289 Janson betűtípusból szedve ISBN 978 963 14 2705 9 Charles, talán hiú és önző ábrándnak találja, de Önnek ajánlom ezt a könyvet.

Mindig kicsit félrehúzódott. Lázas tekintettel és összefont karral állt a kerítés mellett. Nem, nem is összefont, hanem önmagára kulcsolt, a saját testére olvadó karral. Mintha nagyon fázna, vagy görcsölne a gyomra. Mintha saját magába kapaszkodna, hogy el ne essen. Nem nézett ránk, egyetlen kisfiú alakját kereste a tekintetével, és papírzacskót szorított a melléhez. Én pontosan tudtam, hogy egy csokis kifli van abban a zacskóban, és mindig azon tűnődtem, nem préseli-e morzsákra… Igen, ez volt minden, amiben megkapaszkodhatott, a kicsöngetéssel és a megvetésünkkel szemben, a pékségből visszatérőben – és ott volt a sok kis zsírfolt a hajtókáján, mint megannyi nem remélt kitüntetés. Nem remélt kitüntetés… De… Honnan tudhattam volna én ezt akkor? Akkor még féltem tőle. A cipője túl hegyes volt, a körme túl hosszú, és a mutatóujja túl sárga. És az ajka túlságosan vörös. És a kabátja túl rövid, és túlságosan szűk. És a tekintete túl borús. És a hangja túlságosan furcsa. Amikor végül észrevett minket, elmosolyodott, és széttárta a karját. Csendben lehajolt, és megsimogatta a kisfiú haját, vállát, arcát. És miközben az anyám szoros gához vont, én elbűvölten újra megszámoltam az összes gyűrűt a barátom arcát simogató kézen. Minden ujján volt egy. Igazi gyűrűk, szépek, értékesek, mint a nagymama gyűrűi… Az anyám mind n a pillanatban fordított hátat neki, elborzadva, és én ebben a pillanatban engedtem el a kezét. De Alexis nem. Ő soha nem húzta el a kezét. Átadta a kísérőjének a táskáját, és a szabadon maradt kezébe fogva az uzsonnáját, enni kezdett, és lassan eltűnt a Marché tér irányában. Alexis, a magasított talpú cipőt hordó földönkívülijével, bazári szörnyetegével, bohócával na n érezte magát, mint én, és jobban is szerették. Gondoltam akkoriban. Egyszer mégis megkérdeztem tőle: – Alex, izé… az egy úr vagy egy hölgy? – Kicsoda?

– Hát… aki érted jön iskola után. Alexis vállat vont. Természetesen egy úr. De Alexis úgy hívta, hogy „Nounou”. És Nounou egyszer például megígérte, hogy hoz Alexisnak néhány aranykockát, és ő egyet majd elcserél velem az egyik golyómra, vagy, mondjuk… Nounou ma késésben van… Remélem, nem veszítette el a kulcsait… Mert tudod, mindig mindent elveszít… Gyakran mondogatja, hogy egy szép napon a fodrásznál, vagy a Prisunic áruház egyik próbafülkéjében felejti a fejé nevet, és kijelenti, hogy még szerencse, hogy a lába megmarad! De látod, hogy egy úr. Milyen hülye kérdés… Képtelen vagyok visszaemlékezni a nevére. Pedig valami különleges neve volt… Olyan kopott bársonyt idéző, hideg dohány illatú varieté-név. Valami olyasféle, mint Gigi Lamor vagy Gino Cherubini vagy Rubi Dolorosa vagy… Nem emlékszem rá, és ettől majd’ felrobbanok. Egy repülőgépen ülök, a világ végén, és aludnom kell, muszáj lenne aludnom. Még altatót is bevettem. Nincs más választásom, különben kinyuvadok. Már nagyon régóta le sem hunytam a szemem, és… és… Szóval kinyuvadok. De nincs mit tenni. Hiába a gyógyszerek, a bánat, a kimerültség. Több mint tízezer méter magasan az űrben úgy küszködöm, mint egy hülye, hogy felszítsam a félig kihunyt emlékek parazsát. És minél erősebben fújom, minél jobban csípi a füst a szememet, annál rosszabbul látok, pedig egészen előre hajo m. A mellettem ülő nő már kétszer is szólt, hogy oltsam el a lámpát. Bocsánat, de nem. Ez az egé ven éve történt, asszonyom… Negyven éve, érti? Szükségem van fényre, hogy eszembe jusson ennek az öreg travesztinek a neve. Ez a zseniális név, amelyet persze elfelejtettem, mert Nounounak hívtam, én is. És imádtam, én is. Mert náluk ez így ment: mindent imádtak.

Nounou egy kórházi estén jelent meg romokban heverő életükben. Nounou elkényeztetett, elrontott, jóllakatott, megvigasztalt, kitetvezett és minket, ezerszer magába bolondított, majd kiábrándított magából. Megnézte a tt; egy szultán, egy király, egy nábob kincseit ígérte nekünk, ámbrában, zafírban fürdő életet ígért, bágyatag pózokat és kivételes szerelmeket, majd egy napon drámai módon kilépett ebből az életből. Olyan drámaian, ahogyan azt kell. Ahogy mindennek történnie kellett náluk. De én… Majd később. Majd később mondom el. Most nincs hozzá erőm. Meg aztán kedvem sincs. Most nem akarom újra elveszíteni őket. Még egy kicsit elüldögélnék az eternitborítású elefántom hátán, az ágyékkötőmbe tűzött konyhakéssel, a láncaimmal, alaposan kifestve az Alhambra árnyékában. Most viszont alvásra van szükségem, meg az olvasólámpára. Mindenre szükségem em az út során. Mindenre, amit ők adtak nekem, és amit később visszavettek. Meg alaposan tönkre is tettek… Mert így volt ez az ő világukban. Ez volt a törvényük, a hiszekegyük, az egész pogány életük. Egész éjszaka imádtuk és gyapáltuk egymást, sírtunk, táncoltunk, és aztán minden porig égett. Minden. Semmi sem maradhatott. Semmi. Soha. Nada. Keserű, összeszorított, fintorba rándult szájak, ágyak, hamu, szétesett arcok, átsírt órák, megannyi darab sem. Az semmiképpen. Az emlékek a többieknek valók. Az aggályosoknak. A könyvelőknek. „A legszebb ünnepeket, majd meglátjátok, kutyuskáim, a legszebb ünnepeket reggelre elfelejtik, mondta Nounou, a legszebb ünnep maga az ünnep. A reggel nem létezik. A reggel az, amikor az ember felszáll az első metróra, hogy a többi ember jól megtapossa.” És a nő. Ő állandóan a halálról beszélt. Állandóan… Hogy kihívja, hogy kinyírja a halált, ezt a kurvát. Mert ő jól tudta, hogy mind odajutunk, ra szolgált, hogy ezt tudja, és ezért kellett mindig egymáshoz érnünk, szeretnünk egymást, inni, harapni, élvezni, majd

igazán elbűvölt tenyerünket, kár

van, amit elvesz

magányos év, de

az egész élete a

mindent felejteni. „Gyújtsátok fel, gyerekek. Gyújtsátok fel ezt az egészet.” Ez az ő hangja… és én még mindig hallom. Vademberek. *** Képtelen leoltani a kislámpát. És behunyni a szemét. Meg fog bolondulni, nem, már meg is bol ondult. Tudja. Meglátja magát a repülőgép kerek, fekete ablakában, és… – Jól van, uram? Egy légikísérő érinti meg a vállát. Miért hagytatok magamra? – Rosszul érzi magát? Azt szeretné mondani, hogy nem, minden rendben, köszönöm, de nem tudja: sír. Végre. I 1 A tél kezdete. Szombat reggel. A párizsi Charles de Gaulle repülőtér, 2E terminál. Tejszerű napfény, kerozinszag, végtelen fáradtság. – Nincs csomagja? – kérdi tőlem a taxisofőr, és a csomagtartóra mutat. – De igen. – Hát akkor jól eldugta! Elröhögi magát, én megfordulok. – Jaj, ne… A szőnyeg… Elfelejtettem… – Hát menjen érte! Megvárom! – Nem. Annyi baj legyen. Most nincs hozzá erőm. Ott egye meg a fene. A sofőr abbahagyja a röhögést. – Hé! Csak nem akarja itt hagyni? – Majd valamikor visszajövök érte… Holnapután mindenképpen eljövök… Gyakorlatilag amúgy is it Nem… Gyerünk… nem érdekel. Most nem akarok visszamenni oda. Hé, kopp, kopp, Istenem, igen, te, lovon megyek el hozzád! Ó, igen, lovon!

Hé, te, kopp, kopp, Istenem, biciklin megyek el hozzád! Ó, igen, biciklin! Nem is rossz a hangulat a 3786-os számú sofőr, Claudy A’Bguahana Peugeot 407-esében. (A sofőrülés hátoldalára tűzött engedélyből tudom a nevét.) Hé, te, kopp, kopp, Istenem, igen, hozzád beszélek, hőlégballonon megyek el hozzád! Ó, je, igen, hőlégballonon! A visszapillantóba nézve hátraszól: – Remélem, nem zavarják a szenténekek! Elmosolyodom. Hé, te, kopp, kopp, Istenem, lökhajtású rakétán megyek el hozzád! Efféle énekek hallgatása mellett talán nem veszítettük volna el olyan hamar a hitünket, ugye? Ó,je! Ó, de igen… – Nem, oké. Köszönöm. Nagyszerű. – Honnan jött? – Oroszországból. – Ajaj! Ott hideg van, ugye? – Nagyon. Mivel ugyanannak a nyájnak a bárányai vagyunk, forrón szeretnék sokkal, de sokkal barátságosabb lenni, de… És most verem a mellemet, igen, azt megtehetem, lökhajtásos tempóban verhetem, de nem tudok barátságosabb lenni. Ez az én igen nagy vétkem. Túl nagy az időeltolódás, túlságosan ki vagyok merülve, túl mocskos vagyok, és túlságosan ki vagyok száradva ahhoz, hogy képes legyek áldozni. Egy autópálya-lehajtóval később: – Hé, jelen van Isten a maga életében? A francba. Jézus. Ennek is pont rám kellett akadnia… – Nem. – Tudja mit? Rögtön láttam. Egy férfi, aki csak így otthagyja a cso-

magját, mondtam is magamnak: Isten nincs jelen. A kormányt ütögetve megismétli: – Isten nincs jelen. – Hát, nem… – vallottam be. – Pedig igen! Ott van! Mindenütt ott van. Meg kell keres… – Nem, nem – vágok a szavába –, ahonnan én jövök, ahonnan én érkeztem, ott… Ott nincs jelen. . – Na és miért nincs? – A nyomor… – De Isten jelen van a nyomorban is! Isten csodákat tesz, tudta ezt? A sebességmérőre nézek, 90-nel megyünk, nem vethetem ki magam az autóból. – Vegyünk például engem… Azelőtt én… Én egy semmi voltam! – A sofőr indulatba jött. – Ittam! Kártyáztam! Sok-sok nővel lefeküdtem! Nem voltam igaz ember, tudja… Semmi voltam. És az Úr felfigyelt rám. Magához fogadott, mint egy kis virágot, és azt mondta: „Claudy, te…” Soha nem fogom megtudni, mit pampogott neki az öreg, mert elaludtam. Már a ház előtt voltunk, amikor a sofőr megszorította a térdemet. A számla hátoldalára felírta a mennyország koordinátáit, egy aubervillier-i templomét: Saint-Denis utca 46–48., 10–13 óra. – Már most vasárnap el kell jönnie, oké? Mondogassa: Nem lehet a véletlen műve, hogy éppen ebbe a taxiba szálltam, mert a véletlen… (karikára kerekített szeme a véletlen nem létezik. Miután kiszálltam, behajoltam az anyósülés leengedett ablakán, és megkérdeztem a pásztoromat: – De… szóval… Azóta… Azóta nem feküdt le többé egyetlen nővel sem? Széles mosoly. – Csak azokkal, akiket az Úr küld el hozzám. – És honnan ismeri meg őket? Még szélesebb mosoly: – Azok a legszebbek… *** Olyan zavarosan tanítottak minket, merengtem, amikor beléptem a ház kapuján, hogy én például, ha jól emlékszem, egyetlen egyszer tudtam őszintén kimondani: „ yok méltó, hogy a hajlékomba jöjj.”

Na, például akkor. Akkor igazán hittem benne. És, te, kopp, kopp, ahogy bandukoltam felfelé a negyedik emeletre, elborzadva ébredtem rá, hogy az a kurva szentének jár a fejemben, taxival, igen, taxival . Ó, igen! A biztonsági lánc be volt akasztva, és a tíz centimétertől, amely elválasztott az otthonomtól szonyatos dühbe gurultam. Túl messziről jöttem, túl sokat láttam, túl sokat késett a repülő, túl kényes ízlésű volt. Elszakadt a cérna. – Én vagyok! Nyissátok ki! Üvöltve dörömböltem az ajtón: – Nyissátok már ki, a jó életbe! Snoopy orra jelent meg az ajtónyílásban. – Jól van, jól van! Nyugodj már meg… Nyugi! Mathilde kiakasztotta a láncot, félreállt, és amint átléptem a küszöböt, már hátat is fordított nekem. – Jó reggelt! – mondtam. Mathilde csak felemelte a karját, és lágyan zongorázott az ujjaival. Enjoy, sugallta a pólója hátán lévő felirat. Egy röpke pillanatra felmerült bennem, hogy megr dom a haját, és kényszerítem, hogy a szemembe nézve utánam mondja a három elavult szótagocská eg-gelt. És aztán, á… Hagytam a fenébe… Már amúgy is becsukódott a szobája ajtaja. Egy hétig távol voltam, holnapután megint elutazom, és… és kit érdekel… Na? Kit érdekel? Csak átutazóban vagyok itt, vagy nem? Bementem Laurence szobájába, ami az én szobám is, ha nem tévedek. Az ágy hibátlanul bevetve, a paplan tökéletesen sima, a párnák fenségesen, pocakosán duzzadoz . Szomorúan. A fal mentén az ágyhoz mentem, és fél fenékkel leültem a matrac szélére, hogy ne szét a kompozíciót. A cipőmet bámultam. Elég sokáig. Azután kinéztem az ablakon, a Szajna-part fölé magasuló tetőket néztem, és a távolban a Val-de-Grâcet, majd Laurence ruháit rosszék támláján… A könyveit, a vizesüvegét, a füzetét, a szemüvegét, a fülbevalóját…

Mindezek bizonyára jelentettek valamit, de én nem igazán értettem, hogy mit. Már… Már nem értettem. Megtapogattam az éjjeliszekrényre állított gyógyszeres üveget. Nux Vomica 9CH, alvászavar esetére. Igen, erről van szó, gondoltam kelletlenül. Nux Vomica. Mindig ugyanúgy történt, és minden alkalommal egyre rosszabb lett. Már nem értettem. A partok egyre távolodtak, és én… Gyerünk, hagyd abba, mordultam magamra. Fáradt vagy, és összevissza locsogsz. Állj le. A víz tűzforró volt. Nyitott szájjal, behunyt szemmel vártam, hogy leoldja rólam a piszokréte eket. A hideget, a havat, a sötétséget, a többórás vesztegelést a dugókban, a végeérhetetlen beszélgetéseket azzal a bunkó Pavloviccsal, az előre elveszített csatákat, és a sötét, kínzó tekinteteket. Például annak a fickónak a tekintetét, aki tegnap este a képembe vágta a sapkáját. A szavait ugyan nem értettem, de könnyen ki lehetett találni. Vagy az építkezést, ami túlnőtt rajtam. Mindenféle szempontból… De mi a fenének mentem oda, mit kerestem én ott? És itt? Még a borotvámat sem találom a sok szépségápolási cucc között! Narancsbőr, fájdalmas menstruáció, ragyogó bőr, feszes has, patta eny hajvégek… De mire jó ez az egész kupleráj? Mire jó? Milyen simogatásokért kunyerálok? Megvágtam magam, és az egész illatszerboltot lesöpörtem a földre. – Figyelj… Ne főzzek neked egy kávét? Mathilde keresztbe font karral, ringatózva állt a fürdőszobánk ajtajában. – Jó ötlet. A fürdőszoba padlójára bámult. – Ó, izé… Leejtettem egy-két dolgot… Megyek. Ne izgulj. – Ja, nem. Nem izgulok, bár minden alkalommal sikerül meglepned minket. – Tényleg? Megcsóválta a fejét. – Jó heted volt? – kérdezte aztán. –… – Na gyerünk, igyál egy kávét!

Mathilde… A kicsi lány, akit olyan nehezen sikerült megszelídítenem… Olyan nehezen… Hogy megn , Istenem! Még szerencse, hogy itt van nekünk Snoopy… – Na, már jobb? – Igen – mondtam, és belefújtam a csészébe –, köszönöm. Végre úgy érzem, hogy földet értem… Ma nincs tanítás? – Hát, ami azt illeti… – Laurence egész nap dolgozik? – Igen. Nagyiéknál találkozunk vele… Ó, nem… Ne mondd, hogy elfelejtetted… Hiszen tudod, hogy van a szülinapja… Elfelejtettem. Nem azt, hogy ma van Laurence születésnapja, hanem azt, hogy még együtt járunk elragadó családi eseményekre. Egy fantasztikus családi vacsorára, it annyira szeretek. Azt hiszem, ez minden, amire az életben szükségem van. – Még nem vettem ajándékot. – Tudom… Ezért nem aludtam tegnap Léánál. Tudtam, hogy szükséged lesz rám… Ó, a kamaszkor… Ez a kimerítő csikicsuki… – Tudod, Mathilde, mindig meglep, ahogy egyszerre fújsz hideget is, meleget is. Felálltam, és újabb adag kávét töltöttem magamnak. – Legalább még meglepek valakit. – Akkor gyerünk – feleltem, és átöleltem a vállát –, örömködjünk! Elhúzódott. Alig észrevehetően. Mint az anyukája. Úgy döntöttünk, hogy gyalog megyünk. Néhány hallgatagon megtett utca után Mathilde-ot annyira nyomasztani kezdték váratlan kérdéseim, hogy végül az iPodja fülhallgatója mögé menekült. Jól van, jól van, rendben… Talán kutyát kellene tartanom, nem? Valakit, aki szeret, és örömün ül, amikor hazaérkezem egy utazásból… Lehetne akár kitömött kutya is. Nagy, gyengéd szeme le egy ügyes szerkezet megcsóválná a farkát, amikor megérintem a fejét. Ó… Máris hogy szeretem azt a kutyát… Mathilde váratlanul megszólalt: – Hé, felhúztad az orrod? A fülében lévő vacak miatt szinte kiabálva tette fel a kérdést, egy nő a

zebrán fel is kapta a fejét. Mathilde felsóhajtott, behunyta a szemét, megint sóhajtott, kihúzta a bal füléből a hallgatót, és átdugta az én jobb fülembe: – Figyelj, mutatok neked egy olyan öreges izét, az majd feldob… És a zaj és a tömeg kellős közepén, egy vékony kis vezeték végén, amely mégis a nagyon távoli gyermekkoromhoz kapcsolt, megszólalt néhány akkord egy gitáron. Néhány hangjegy, majd Leonard Cohen tökéletes, érdes, kicsit reszkető hangja: Suzanne takes you down to her place near the river You can hear the boats go by You can spend the night beside her And you know that she’s half crazy… – Na, így jobb? But that’s why you want to be there. Bólintottam, mint egy szeszélyes kisfiú. – Szuper. Mathilde elégedett volt. A tavasz még messze járt, de a nap már bemelegített, miközben lustán levonult a Panthéon kupolájáról. A lányom-aki-nem-volt-a-lányom-demégis-a-lányom-volt belém k , hogy egy hangot se veszítsen, és Párizsban voltunk, a világ legszebb városában, ezt sikerül elismernem, bár csak azon az áron, hogy újból és újból elhagytam. Lassan sétáltunk a városnegyedben, amit annyira szeretek, hátat fordítva a Nagy Embereknek , mi ketten, aprócska halandók, akik nem vagyunk senkik sem, a békés hétvégi tömegben. Megbék leeresztett fegyverrel, egy ritmusra lépve. – Ez nem igaz – mondtam fejcsóválva –, ez az izé még mindig működik nálad? – Aha… – Azt hiszem, már legalább harminc éve, hogy ugyanezt dúdoltam, ugyanebben az utcában… Nézd csak ezt a boltot… A Soufflot utcai Dubois művészbolt kirakata felé intettem az állammal.

– El sem tudod képzelni, naponta hányszor csorgattam a nyálamat a kirakata előtt… Itt minden elbűvölt. Minden. A papírok, az ecsetek, a Rembrandt-festékek… Sőt, egy napon még Prouvét is láttam, éppen akkor jött ki a boltból. Képz magát Jean Prouvét! Felfogod? Jean Prouvét! Hát igen, a nap további részében feltehetőleg úgy kacsáztam át a városon, hogy azt hajtogattam: Jézus was a sailor, és a többi… Prouvé… Ha utólag belegondolok! – Az kicsoda? – Egy zseni. Nem is igazán zseni… Egy feltaláló… Egy mesterember… Egy hihetetlen fickó… Majd ok róla könyveket… De… izé… visszatérve arra a másik hihetetlen fickóra, Cohenre… Tőle a Famous Blue Raincoat volt a kedvencem, az nincs meg neked? – Nincs. – Á! de hát akkor mit tanítanak nektek az iskolában? Én tisztára bele voltam bolondulva abba a dalba. Tisztára! Azt hiszem, tönkre is tettem a magnókazettát, olyan sokszor tekertem vissza… – Minek? – Hát, nem is tudom… Újra és újra meg akartam hallgatni, de ahogy most visszagondolok rá, én úgy értettem, hogy a történet egy férfiről szól, aki levelet ír az egyik barátjának… Egy fickónak, aki valaha régen elszerette a feleségét, de azt hitte, hogy ő már meg is bocsátotta… Valami hajfürtről is szó benne, ha jól emlékszem… ó… Én kétballábas, esetlen és komikusan morcos lakli voltam, egyetlen lányt sem tudtam felcsípni, és úgy éreztem, hogy ez a szám állati szexi. Szóval… mintha egyenest nekem írták volna, vagy mi… Elnevettem magam. – Sőt, azt is elárulom… Addig szekáltam az apámat, amíg nekem adta az öreg ballonkabátját, én befestettem kékre, és teljesen elcsesztem. Libafos színű lett. Iszonyú ronda volt! El sem tudod képzelni! Mathilde elnevette magát. – És azt hiszed, ez elvette a kedvemet? Egy fenét! Magamra kanyarítottam a kabátot, felhaj tottam a gallérját, nem csatoltam be az övet, a kezemet a zsebembe süllyesztettem, és csak mentem… A nevetséges fickót utánoztam, aki voltam… Peter Sellers a legjobb formájában. – Nagyokat léptem, titokzatosan, észrevétlen vágtam utat a tömegben, gondosan ügyet sem vetve az emberekre, akik pedig nem is néztek rám. Cohen papa biztosan jót röhögött rajtam a hegyek között, a zen meste-

reknél, én mondom neked! – És mi lett vele? – Hát… Ha jól tudom, még most is él… – Nem, a kabáttal… – Ja, azzal! Hát eltűnt… Az összes többivel… De kérdezd meg ma este Claire-t, talán még emlék – Rendben. Azt a számot meg letöltöm neked… Elfintorodtam. – Jól van na! Csak nem fogunk megint összekapni emiatt… Gondolom, Cohen keresett már elege t… – Tudod jól, hogy ez nem anyagi kérdés… Ez annál sokkal komolyabb. Ez… – Stop! Tudom! Már ezerszer elmondtad. Hogy azon a napon, amikor nem lesznek többé művészek, mind halottak leszünk, és a többi csak duma. – Pontosan. Igen, még élni fogunk, mégis halottak leszünk. Egyébként nézd csak… A Chez Gibert előtt álltunk. – Lépj be. Most rád borítom a zöldellő köpönyegemet… A pénztárnál összevontam a szemöldökömet. Csodálatos módon még három CD került az enyém mellé. – Hé! – szólt Mathilde blazírtan. – Ezeket is le akartam tölteni… Fizettem, ő meg az arcomhoz érintette az arcát. Gyorsan megvolt. A Saint-Michel tömegében sodródva nekibátorodtam: – Mathilde? – Yes. – Feltehetek egy kényes kérdést? – Nem. Majd néhány méterrel később, miután a fejére húzta a kapucniját: – Hallgatlak. – Miért lett ilyen a kapcsolatunk? Olyan… Csend. – Olyan milyen? – kérdezte a kapucni. – Nem is tudom… olyan előre látható… kiszámítható… Előveszem a hitelkártyámat, mire jut nekem egy gyengéd gesztus. Mit gyengéd… Egy gesztus, vagy mi… Mégis, mennyibe kerül nálad egy puszi?

Kinyitottam a pénztárcámat, és megnéztem a számlát. – Ötvenöt euró és hatvan cent. Rendben… Csend. Bedobtam a cetlit a csatornába. – Ez sem anyagi kérdés, örülök, hogy megvehettem neked azokat a CD-ket, de… annyival jobb lett volna, ha köszönsz nekem, amikor reggel megérkeztem, anny ival… – Köszöntem neked. Megfogtam a karját, hogy kénytelen legyen rám nézni, felemeltem a kezem, és utánoztam a lusta ujjai mozgását. Vagy inkább az ujjai lusta mozgását. Mathilde elrántotta a karját. – És egyébként nem csak velem – folytattam –, tudom, hogy ez a helyzet az anyáddal is… Valahányszor felhívom, amikor messze vagyok, és szükségem lenne egy kis… Ő csak erről beszél. A te viselkedésedről. Az állandó marakodásról. Erről a folyamatos zsarolásról… Egy kis kedvesség készpénzért cseréb Megtorpantam, és megint visszahúztam őt. – Mondd meg… Miért alakult ez így? Mit tettünk? Mit tettünk veled, hogy ezt érdemeljük? Tudom… Azt szokás rá mondani, hogy ez a kamaszkor, a kegyetlen korsza k, az alagút, meg az összes többi hülyeség, de te… Te, Mathilde. Azt hittem, hogy te okosabb vagy a többieknél. Hogy te furfangosabb vagy annál, hogy belépj a statisztikákba… – Ja, hát tévedtél. – Látom… „Akit olyan nehezen sikerült megszelídítenem…” Vajon mire vonatkozott ez a hülye, meghatott m idő az előbb, a csészém fölött? Talán arra, hogy Mathilde vette a hatalmas fáradságot, betolt egy kapszulát a gépbe, és megnyomta a kis zöld gombot? Hát… Ami azt illeti, én is elég nehézfejű vagyok… De nem, mégis… Hány éves is volt Mathilde? Talán nyolc, és a lovával elbukott az egyik verseny döntőjében… Még most is előttem van, ahogy a kobakot bevágja az árokba, a fejét leszegi, és figyelmeztetés nélkül a nyakamba borul. Hú. Micsoda támadás volt! Szabályosan meg kellett kapaszkodnom az egyik oszlopban , különben elestünk volna.

Meghatottan, elképedve, elakadó lélegzettel álltam ott, végül szétnyitottam a kabátom, ráborí ő pedig hevesen zokogott, és könnyel, takonnyal és lótrágyával kente össze az ingemet. Vajon mondhatom erre, hogy a „karomba vettem őt”? Igen, gondoltam határozottan, igen. És éle temben akkor először. Legelőször… és amikor nyolc évet mondok, valószínűleg tévedek. Nagyon nem értek az életkorokhoz. Talán még ennél is később történt… Ó, Istenem, jó sok évbe beletelt, mi? De Mathilde, Mathilde ott volt. Ott volt a kabátom alatt, és én ezt alaposan kiélveztem, a lábam félig lefagyott, a combizmaim megdermedtek, már majdnem gyökeret vertem a kurva normandiai lóversenypályán, de elrejtettem őt a világ elől, és közben hülyén vigyorogtam. Később, az autóban, miután Mathilde begömbölyödött a hátsó ülésre, megkérdeztem: – Hé, hogy is hívták a pónidat? Pisztácia? Semmi válasz. – Karamell? Hallgatás. – Ja, igen, már emlékszem! Csöröge! Végül is mit reméltél egy ronda és hülye pónitól, akit ráadásul Csörögének hívnak? De tényleg! Életében először és utoljára jutott be a döntőbe az a kövér Csöröge, hidd el nekem! Rossz bohóc vagyok. Be nem állt a szám, és még a lónak a nevében sem voltam biztos. Ha alaposabban belegondolok, inkább Mogyorónak hívták… Oké, de Mathilde legalább rám nézett. Függőlegesre állítottam a visszapillantót. Hajnalban keltünk. Kimerült voltam, fáztam, nagy hajtásban voltam, és még az este vissza kellett mennem az irodába, egy ezredik átdolgozott éjszakára. Meg aztán mindig féltem a lovaktól. Még az egészen kicsi lovaktól is. Főleg az egé csiktől… Ajajaj… mindez nagyon nyomasztott a dugóban. Nagyon-nagyon. És miközben ott ültem, é rosszkedvemen rágódtam, feszülten, robbanásra készen, hirtelen ezek a szavak: – Néha azt szeretném, ha te lennél az apám… Nem válaszoltam, nehogy elrontsak valamit. Nem vagyok az apád, vagy: olyan vagyok, mint az apád, vagy: jobb vagyok, mint az apád, vagy: nem, akarom mondani, én… Puff neki… Úgy éreztem, a hallgatá-

som jobban kifejezi mindezt, mint a szavaim. De most… Most hogy az élet olyan… Milyenné is lett? Olyan nehézkessé, olyan gyúlékonnyá a szá tméterünkön. Most, hogy már szinte egyáltalán nem szeretkezünk Laurence-szel, amikor naponta elveszítek egy illúziót, és gy-egy évet minden egyes nappal, amelyet az építkezésen töltök, amikor csak Snoopyval beszélgetek, és csak akkor kapok szeretetet, ha beütöm a hitelkártyám kódját, mindent megadnék egy jó kis szorongásért. Persze, fel kellett volna tennem a kérdéseimet. Vagy félre kellett volna húzódnom a leállósávra, ahogy illik, kiszállni, kinyitni Mathilde ajtaját, a lábánál fogva kirángatni, és megfojtani. Mibe kerülne ez nekem? Semmibe. Semmibe, mivel szavakkal sem tudtam volna jobban elintézni… Végül is… Valahogy így képzelem e ezt a kihagyott jelenetet: hatékonynak és némának. Mert a szavak, te jó ég, a szavak… Soha nem tudtam elboldogulni a szavakkal. Min dig hiányoztak a szavak, az egész lovagi páncélzat… Soha. És most, ahogy felé fordulok, ott, az orvosi egyetem kerítése előtt, és meglátom az arcát: kemény, görcsös, majdnem csúnya, egyetlen aprócska kérdés miatt, én, aki s teszek fel kérdéseket, azt gondolom, hogy jobban tettem volna, ha ez egyszer befogom a szám. Mathilde előttem masírozott, nagy léptekkel, lehajtott fejjel. – Éstiketenszerintedezjob? – hadarta. – Hogy mondod? Megpenderül: – És ti? Ketten? Szerinted az jobb? Dühbe gurult. – Azt hiszed, talán az jobb? Mi? Azt hiszed, ti ketten jobban vagytok? Ti talán nem vagytok előre kiszámíthatóak? – Kicsoda, mi? – Ti, igen ti!… Hát ti! Mama és te! Azt szeretném tudni, ti kettőtökre melyik statisztika vonatkozik? A szétrohadt kapcsolatok statisztikája, ahol a felek… Elhallgatott. – Mi van a felekkel? – kérdeztem, mint egy hülye. –Tudod te azt nagyon jól… – dünnyögte Mathi

Igen, tudtam. Éppen ezért jártunk mindannyian az erőnk végén. Most nagyon irigyeltem tőle a fülhallgatót, mert én csak a saját zűrzavarommal tudtam megtömn a fejem. A saját akusztikai gerjedéseimmel és a megtépázott ballonkabátommal. A Sèvres utcában, ahol már a proccos áruházak homlokzatától is inamba szállt a bátorság, elkanyarodtam egy kávézó felé. – Nem haragszol? Szükségem van egy kávéra a csata előtt… Mathilde fintorogva követett. Míg én megégettem a forró kávéval a számat, Mathilde megint a fülhallgatójával babrált. – Charles! – Igen? – Lefordítanád, miről beszél itt? Mert értek néhány szót, de nem az egészet… – Persze. És megint megosztoztunk a fülhallgatón. Az övé volt a dolby, az enyém a sztereó. Mindenkinek egy-egy fül. De az első gitárakkordokat elfojtotta a kávéfőzőgép harsogása. – Várj… Áthúzódtam a pult másik végére. – Na, megvagy? Bólintottam. Megszólalt egy másik, melegebb férfihang. És belekezdtem a szinkrontolmácsolásba: – Ha te lennél az út, végigmennék… Várj… Mert lehet út vagy utazás is, a szövegkörnyezettől függ… Költői vagy szó szerinti fordítást akarsz? – Ó… – nyögött fel Mathilde, és leállította a zenét –, mindent elbaltázol… Nem angolórára vág y elmondd, miről énekel! – Rendben – mondtam erre türelmetlenül –, akkor add ide a másik fülhallgatót is, először egyedül meghallgatom, utána elmondom az egészet. Elvettem a fülhallgatót, bedugtam a fülembe, miközben Mathilde a szeme sarkából figyelt, lázasan, türelmetlenül.

Ledöbbentem. Jobban, mint ahogy valaha is hittem volna. Én… Én teljesen ledöbbentem. A kurva szerelmes számok… Mindig ugyanolyan gyászosak… Négy perc alatt teljesen kiütik az embert. Rohadt zászlós dárdákat döfnek a beprogramozott szívünkbe. Kimerülten nyújtottam Mathilde-nak az ő fülhallgatóját. – Jó, mi? – Ki ő? – Neil Hannon. Egy ír énekes… Na, most már menni fog? – Menni fog. – És nem állsz le közben, oké? A fogam között szűrtem a szót, mint egy cowboy: – Dont worry, sweetie, it’s gonna be all right. Mathilde elmosolyodott. – Jól csinálod, Charley fiú, jól csinálod… És továbbmentem az úton, ahol az előbb megtorpantam, mert semmi kétség, útról volt itt szó. – Ha te lennél az út, végigmennék rajtad… Ha te lennél az éjszaka, egész nap csak aludnék… Ha te lennél a nappal, egész éjszaka zokognék… (Mathilde csüggött az , hogy egy szótagot se veszítsen.) Mert te vagy az út, az igazság és a fény. Ha fa lennél, átölelhetnélek, és… és nem panaszkodhatnál, Ha fa lennél, bevéshetném a nevem k törzsedbe, és nem nyögdécselhetnél, mert a fák nem nyögdécselnek (itt egy kicsit önkényesen f m, „‘Cos trees don’t cry”, rendben, Neil, remélem, nincs harag, de egy izgatott kamaszlány lóg a madzag másik végén), Ha férfi lennél…, akkor is szeretnélek. Ha ital lennél, fenékig felhajtanálak…, Ha megtámadnának, meghalnék érted…, H ek hívnának, Jillre változtatnám a nevem a kedvedért. Ha ló lennél, zokszó nélkül söpörném ki stállódból…. Ha ló lennél, hajnalig lovagolnék rajtad a mezőkön át… és egészen a nap végéig, amíg el nem tűnik a fény (hú, nincs idő a finomkodásra)… és neked éneke aimban (ez sem valami zseniális)… (De Mathilde-ot nem zavarta, éreztem, hogy a haja már az arcomat csiklandozza. És éreztem a parfümje illatát is. A kamaszlány-illatát.) Ha a kislányom lennél, nagyon nehezen engednélek el…, Ha a nővérem lennél (hát, izé „find it dou gyerünk), megkettőzve érezném magam. Ha… Ha a kutyám lennél, egyenesen az asztalról etetnélek a maradé-

kokkal (bocs), bár a feleségem kitérne ettől a hitéből…, Ha a kutyám lennél (Neil itt már egyre hangosabban énekelt), biztos vagyok benne, hogy örülnél neki, és te lennél az én négylábú, hűséges barátom, és (itt már majdnem üvöltött) soha többé nem kellene gondolkodnod, és (itt már igazán üvöltött, de szomorúan) együtt maradnánk életünk végéig. (Tulajdonképpen végéééééééééééééig, de érezni lehetett, hogy neki sem jött össze a dolog… Egyáltalán nem jött össze…) Csendesen visszaadtam a másik fülhallgatót is, és rendeltem egy kávét, amit egyáltalán nem kí csak hogy időt hagyjak Mathilde-nak a vége főcímre. Hogy legyen ideje visszaszokni a fényhez, és megrázhassa magát. – Imádom ezt a számot… – sóhajtott fel végül. – Miért? – Nem tom. Azért, mert… Azért, mert a fák nem nyögdécselnek. – Szerelmes vagy? – kockáztatom meg óvatosan, mintha tojásokon lépdelnék. Kis fintor. – Nem – vallotta be –, nem. – Amikor szerelmes az ember, nincs szüksége rá, hogy ilyen szövegeket hallgasson, gondolom. Néhány percig gondosan kavargattam a csésze alján leülepedett cukrot, majd ő váratlanul: – Visszatérve az előbbi izére… Az előző kérdésemre célzott. Nem moccantam. – Tudod, az alagút, meg a többi… Hát, szóval… Azt hiszem, hogy tényleg ennyiben kéne hagynunk… Tudod, valahogy úgy, hogy ne követeljünk túl sokat a másiktól ? – Nem, nem igazán… – Szóval. Te számíthatsz rám, hogy segítek ajándékot venni a Mamának, és én számíthatok rád, nekem néhány számot, amit szeretek… és… És ennyi. – Ez minden? – háborodtam fel játékosan. – Ez minden, amit fel tudsz kínálni nekem? Mathilde újra felhúzta a kapucniját. – Igen. Pillanatnyilag ez minden… De… ez tulajdonképpen egész sok. Igen… egész sok.

Rábámultam. – Miért vigyorogsz ilyen hülyén? – Azért – feleltem, és közben tartottam neki az ajtót –, mert ha a kutyám lennél, odaadhatnám a maradékokat, és a végén te lennél a leghűségesebb barátom. – Haha! Nagyon vicces! És míg a járda szegélyén az autók áradatát bámultuk, Mathilde felemelte a lábát, és úgy tett, ilné a nadrágomat. Mivel Mathilde is becsületes volt velem, a mozgólépcsőn úgy döntöttem, hogy viszonzom a becsü ességét: – Tudod, Mathilde… – Mi van? (De a hangsúlyában benne volt: Mi van már megint?) – Mindenki megvásárolható. – Tudom! – vágta rá azonnal. Elgondolkodtatott, hogy micsoda biztonsággal koppintott az orromra. Ha jól emlékszem, mi nagystílűbbek voltunk annak idején… Vagy talán agyafúrtabbak? Mathilde feljebb lépett egy lépcsővel. – Na jó, de most már hagyjuk a fenébe ezeket az állati komoly beszélgetéseket, oks? – Oks. – Na és mit veszünk a Mamának? – Amit gondolsz – feleltem. Árnyék suhant át az arcán. – Nekem már megvan az ajándékom – mondta makacsul előreszegezett állal –, ez a te ajándékod l – Persze, persze – vigyorogtam kötelességtudóan. – Most hagyj egy kicsit, hadd gondoljam át a dolgot, na nézzük csak… Szóval ilyen ma tizennégy évesnek lenni? Elég tisztánlátó az ember ahhoz, hogy tudja: ezen a mocskos világon minden megvásárolható, és elég naiv és érzékeny ahhoz, hogy még mindig arra vágyjon: két felnőtt egy-egy oldalról megfogja a kezét, és ő ott maradhasson közöttük, persze már nem akarja, hogy ghintáztassák, de reméli, ha elég erősen szorítja a kezüket, akkor összebilincseli, és mindennek ellenére együtt tartja őket. Ez egy kicsit túlságosan nyomasztó lehet, nem? Még a szép szomorú dalokkal megtámogatva is nagy teher lehet…

Milyen voltam én, az ő korában? Ha jól sejtem, teljesen éretlen… És hibát hibára halmoztam, amikor elértem egy felsőbb szintet. Áááá… semmi jelentősége. Egyáltalán semmi… Mindenesetre nem emlékszem semmire. Na gyerünk, kiscsibém, ebből elég – tértem magamhoz, és megkapaszkodtam a lépcső korlátjában. alamit, megtaláljuk, becsomagoltatjuk, és már le is léptünk. Egy szatyor a kézben. Még egy… Azt hiszem, a tizennegyedik… – Ha nem felel meg a hölgynek, még mindig kicserélheti – buzgólkodott az eladónő. Tudom, tudom. A hölgy sok mindent kicserél. Talán ezért is nem töröm magam már annyira. De befogtam a szám, és fizettem. Fizettem. Alig jöttünk ki az áruházból, Mathilde felszívódott, és úgy álltam ott, mint egy hülye, egy újságosbódé előtt, és a szalagcímeket bámultam, bár egy szót sem értettem belőlük. Éhes vagyok? Nem. Vagy sétálni szeretnék? Nem. Nem az lenne a legjobb, ha hazamennék aludni? De igen. Képtelen lennék felébredni. És ha… Egy fickó meglökött, amikor elvett egy újságot, és még én kértem tőle bocsánatot. Egyedül, üres fejjel, magányosan a nagy nyüzsgésben, felemeltem a karom, megállítottam egy taxit, és megadtam az irodám címét. Visszamentem dolgozni, mivel ez volt az egyetlen dolog, amire jelenleg képes volta m. Megnézni, milyen hülyeségeket csináltak itthon, miközben én azokat a hülyeségeket próbálta ehozni, amiket azok ott az építkezéseken csináltak… Néhány éve körülbelül ebből állt a munkám… Széles repedések, egy vakolókanál, és sok vakolat. Ígéretes építész voltam, és egyre ügyesebb kőműves lettem. Angolul hadováltam, már egyáltalán nem rajzoltam, iszonyatos mennyiségű mérföldet legyűrtem, és amiko efeküdtem a mindig túl széles szállodai ágyban, a CNN háborús tudósításai ringattak el… Borús volt az idő, a homlokomat az ablak hűs üvegéhez nyomtam, és megpróbáltam összehasonlítani a Szajna színét a Moszkva folyó színé-

vel. Az unalmas ajándékok az ölemben feküdtek. Jelen volt Isten ebben a pillanatban az életemben? Nehéz lett volna megmondani. 2 Mind eljöttek, mindannyian itt vannak már. A megjelenésük sorrendjében mutatom be őket, úgy a legegyszerűbb. Aki ajtót nyit nekünk, és Mathilde-ra nézve megjegyzi, ó, mennyire megnőtt, hamarosan már kész nő lesz, ő a nővérem férje. Van egy másik sógorom is, ő az igazi kedvencem. Na nézd csak, megint kopaszabb lettél, mondja ez az el ső, és beleborzol a hajamba, és mondd csak, most az egyszer nem hoztál vodkát is? Hé, de hát mi a fenét csinálsz akkor a ruszkiknál? Kazacsokot táncolsz, vagy mi? Mit is mondhatnék… Jó srác, nem? Tökéletes. Na jól van, gyerünk, kicsit félretoljuk. A szálegyenes úriember, aki éppen mögötte áll, és most elveszi a kabátunkat, az apám, Henri Balanda. Ő viszont nem sokat beszél. Rég lemondott a beszédről. Csak annyit jegyez meg, hogy a postám a tőlünk balra álló tükrös szekrény pultján van. Gyorsan megpuszilom. A szüleimhez érkező postám fölösleges kacatok gyűjteménye. Termékbemutatókra szóló meghívók, ol szelvényei, amelyeket már húsz éve nem olvasok, és meghívók konferenciákra, ahová nem megyek el soha. Nagyszerű, felelem, és a tekintetemmel a papírkosarat keresem, ami nem papírkosár, mondja szemrehányóan ezredszer is az anyám, emlékeztetlek, ez esernyőtartó. A bejáratott forgatókönyv. Az anyám, aki éppen háttal áll nekünk, a folyosó végén, a konyhájában, a kötényében, ahogy ép i. Most megfordul, megöleli Mathilde-ot, és kijelenti: hogy megnőttél, már egész nagylány vagy! Kivárom a soromat, közben köszönök a másik nővéremnek, ő nem annak a fickónak a felesége, aki beengedett minket, hanem azé a magas, sovány ürgéé, aki ott ül a széken. Ő egészen más típus. Egy vidéki Champio ket igazgatója, de tökéletesen megérti Bemard Arnault gondjait és gazdaságpolitikáját. Igen, LVMHcsoportot vezető Bemard Arnault-ról van szó. Ha úgy tetszik, afféle munkatársa neki. Hiszen valamiképpen ugyanaz a mesterségünk, ugye értitek… Na, abbahagyom. Még ennél jobbat is fogunk játszani, nemsokára. A nőt Edithnek hívják, mindjárt meghalljuk az ő hangját is. Az iskolatáskák súlyáról és a szü tart előadást, de igazán, mond-

ja, és visszautasít egy újabb szelet süteményt, hihetetlen, hogy mennyire nem szeretik odatenni manapság magukat az emberek! Például, mit gondoltok, az év végi isko lai mulatságon jött bárki is, hogy felváltson a bádoghalas bódénál? Hát nem, senki! Márpedig, ha a szülők kivonják magukat mindenből, mit várhatunk a srácoktól? Oké, nem szabad rá haragudni, a férje k a Champion igazgatója, pedig olyan magas, hogy elvezetne egy hipermarketet is, már bebizonyította, és az a pocsolya, amiben élnek, mégiscsak az ő kis világuk, tehát, nem, nem aragszunk rá. Csak egyszerűen fárasztó, és időnként lecserélhetné a lemezt, és ha már itt tar t frizurát is változtathatna… Kövessük őt a nappaliba, ahol már vár minket a valóság másik ar se nővérem. A legidősebb. Ő Kazacsok úr felesége, ezt azoknak mondom, akik nem követtek minket, vagy még a konyhában szórakoznak. Françoise aztán gyakran változtatja a frizuráját, de még kiszámíthatóbb, mint a másik nővérem. Erről egyébként nem érdemes sokat beszélni, elég, ha idemásolom az első mondatát: „Ó, Charles, szörnyen nézel ki… Meg azután… meg is híztál, vagy nem?” Na de idézzük a második lányt is, máskülönben részrehajlással vádolhatnának: „Bizony ám! Esküszöm, jól elhájasodtál, amióta nem találkoztunk! Meg kell mondani, most is olyan hanyagul öltözködsz, mint mindig…” De nem kell engem sajnálni, még három óra, és megint eltűnnek az életemből. Legalábbis karácsonyig, ha van egy kis szerencsém. Végül is most már nem ronthatnak be kopogás nélkül a szobámba, és ha beköpnek a mamának, én már messze A legjobbat a végére hagytam. Öt még nem látni, de hallani, ahogy fent nevetgél a házban fellelhető összes kamaszgyerekkel. Kövessük ezt a bájos nevetést, kit érdekel most a kesudió? *** – Na nem, ezt nem hiszem el! – veti oda nekem, és beletúr ez egyik unokaöcsém hajába. – Tudod, miről beszélgetnek ezek a kretének? Futólag megpuszil. – Nézd meg őket, Charles. Nézd, mind milyen szép és fiatal… Nézd ezeket a szép fogakat (felhúzza a szerencsétlen Hugó felső ajkát), kukkold meg egy pillanatra ezt a gyönyörű ifjúságot! A bennük tomboló sok milliárdnyi hormont! És… tudod miről beszélnek? – Nem – felelem, és végre felengedek. – A gigáik számáról. Mind a zenekütyüiket csesztetik, hogy összeha-

sonlítsák a memóriakapacitásukat… Hát nem lesújtó? Ha belegondolok, hogy ők fogják majd fizetni a mi nyugdíjunkat, na ne! Gondolom, ezután majd összeméritek a mobiljaitok tarifáit is, nem? – Az már megvolt! – nevet Mathilde. – De komolyan, gyerekek, aggódom értetek… A ti korotokban bele kell halni a szerelembe! Vagy verset írni! Kirobbantani a forradalmat! Kifosztani a gazdagokat! Előszedni a hátizsákokat! Utazni! Megváltoztatni a világot! De a gigák, hát… A gigák? Akkor már miért nem a hoszszú távú lakástakarék, ha már itt tartunk? – És te? – kérdezi az ártatlan kis Marion. – Te miről beszélgettél Charles-lal a mi korunkban? A húgocskám hozzám fordul. – Szóval, mi… Ilyen későn már ágyban voltunk – dörmögtem –, vagy a házi feladatunkat írtuk, ugye? – Pontosan. De az is lehet, hogy éppen a Voltaire-ről szóló házi dolgozatom megírásban segíte em? – Nagyon valószínű. Vagy előre tanultunk a következő hétre… Ja, és emlékszel, az volt a kedvenc mulatságunk, hogy geometriatételeket idéztünk fejből… – Ja, persze – üvölti a gyerekek kedvenc nénikéje –, meg matematikai egyenle… Egy párna repült a képébe, így a torkára forrt a szó. Nagyot rikkantott, és visszadobta a párnát. Egy újabb kispárna következett, majd egy Convers e, újabb harci kiáltások, gombócba gyűrt zoknik, egy… Claire megragadta a karomat. – Na gyere. Most, hogy itt már biztosítottuk a hangulatot, lerendezzük a lenti kuplerájt is… – Az durvább lesz… – A… Nem kell más, csak hogy rátapadjak arra a másik debilre, és a Casino termékeit dicsérgessem neki, és nyert ügyünk van… A lépcső felé fordulva hozzáteszi: – Mert a Casinóban ingyen adják a szatyrokat! Míg a Championnál bajban van az ember… Kirobban belőle a nevetés. Ez ő. Ez Claire. És ő elégtételt nyújt az embernek a másik kettőért, nem igaz? Legalábbis engem mindig sikerült megvigasztalnia…

– De mi a csudát ügyködtök ti odafent – nyugtalankodik az anyám, a kötényét morzsolgatva –, mi ez a nagy üvöltözés? A húgom felemelt kézzel tiltakozik: – Hé, nem én voltam, hanem Pitagorasz. Időközben Laurence is megérkezett. A kanapé túlsó végében ül, és máris nyakig merült a fűszerek forradalmi felhasználásának izgalmas témájába. Oké, rendben, ez az ő estéje, az ő születésnapja, és egész nap dolgozott, de azért mégis… több mint egy hete nem láttuk egymást… nem tudott volna legalább megkeresni? Vagy felállni, amikor meglátott? Rám mosolyogni? Vagy egyszerűen csak rám nézni? Mögé surrantam. – Nem, nem, szerintem is jó ötlet ketchupot keverni a paradicsomszószba… Íme, ezt a mondatot sugallta neki a vállára simuló kezem. Enjoy. Amikor átmentünk az ebédlőbe, végre felfigyelt rám: – Jól utaztál? – Ragyogóan, köszönöm. – És hoztál ajándékot a huszadik születésnapomra? Nahát! A család, az család… – Orosz fababákat – dünnyögtem –, tudod, egy szép nő, és minél kíváncsibb leszel rá, annál jo – Ezt rám érted? – tréfálkozott, és ellépett mellőlem. Nem. Magamra. Tréfálkozott. Tréfálkozott, és ellépett mellőlem. Az ilyen félmondatok miatt szerettem belé még évekkel ezelőtt, miközben a lábfeje felkúszott ombom mentén, míg a férje elmagyarázta, milyen szolgáltatásokat vár tőlem, miközben a szivarja gyűrűjével játszott. Az ártatlan kis p got egy olyan játékra kényszerítette, amelyet én igazán… óvatlannak találtam… Igen… Mert egy másik nő kiszámíthatóbb, agresszívabb lett volna. Ezt rám érted?, gúnyolódna vagy csikorogna vagy morogna vagy harap-

na vagy átszúrna a tekintetével, de ő nem. Nem, ő nem. A szép Laurence Vernes soha… Tél volt, és a VIII. kerület egyik puccos vendéglőjében találkoztam velük. „Egy kávéra”, pontosított a férje. Ó, persze… egy kávéra… Építési vállalkozó voltam, n Végre megérkeztem. Kifulladva, szakadtán, torzonborzan. A bukósisak a kezemben, a papírhengerek a hónom ala tt. Egy elképedt, de nagyon alázatos pincér loholt utánam, és menet közben megpróbálta lefejt rólam a rongyaimat. Végül sikerült megszereznie a szörnyű dzsekimet, és lelépett, a világos padlószőnyeget vizslatva. Gondolom, a motorolaj-, sár- és egyéb lehetséges foltokat kereste rajta. A jelenet csak néhány másodpercig tartott, de egészen elbűvölt. Ott voltam hát, sunyin, csúfondáros képpel, letekertem a hosszú sálat, megborzongtam, majd a tekintetem véletlenül találkozott az övével. Laurence úgy hitte, vagy tudta, hogy a mosolyom neki szól, pedig csak a helyzet abszurditásának, az ő világa hülyeségének, amely a kedvem ellenére táplált eng koriban még úgy éreztem, hogy bemutatni egy költségvetést egy olyan embernek, aki a bőrszakmá szerezte a vagyonát, és akinek én építem át a kétszintes lakását, „de úgy, hogy közben ne nyúljunk a márványhoz”, nagy ízlésficam a részemről… De a kiadások, te jó isten, a kiadások! Magát le Corbusier-t gyilkoltuk!) (Azóta megváltoztam. Az üzleti vacsorák miatt jócskán ki kellett eresztenem az övemet, és könnyen orvosolható panaszokat halmoztam fel a ruszkikkal szemben. Jó kis ti sztánlátásra tettem szert. A márvánnyal kapcsolatban…) A kedvem ellenére, mint mondtam, és bá szólítottak fel rá, leültem egy foltos abrosz mellé, miközben egy másik lakáj eltüntette az utolsó morzsákat is. A rosszkedvemet egy mosolyért. Tehát tévedésből eredő csere. Az, első. De igazán kedves csere… Szép, és a kezdetektől kicsit csalóka, mert, mint sajnos hamar ráébredtem, Laurence magabizt ossága, flörtölése, hízelgő merészsége inkább volt köszönhető Taittinger úr erényeinek, mint az én kétségbevonhatatlan varázsomnak. De végül is… Hirtelen éreztem, hogy a nagylábujja felvándorol a térdhajlatomba, ben megpróbáltam a férje kívánságaira

figyelni. A hálószobájukkal kapcsolatban szeretett volna pontosítani néhány dolgot. „Valami egyszerre levegőset és bensőségeset szeretnék”, hajtogatta a tervrajz fölé ha . – Ugye, édes? Te is így gondolod? – Hogy mondod? – A szoba! – súgta a férje nagy füstfelhők között. – Figyelj már ide egy kicsit… Az asszony egyetértett vele. De a szép láb tovább vándorolt. A tárgy ismeretében szerettem belé, és nem igazán értem, miért is panaszkodnék most arra, hog kozott, és ellépett mellőlem”… Laurence követte a munkálatokat. Egyre gyakrabban találkoztunk, és ahogy haladt előre az építkezés, a kilátásaim egyre bizonytalanabbak lettek, Laurence kézfogá egyre lagymatagabb, a tartófalak egyre kevésbé nyomasztóak, de a munkások egyre idegesítőbbek. Végül egy este, arra hivatkozva, hogy a parketta túl sötét, vagy túl világos, már nem is tudo Laurence rám parancsolt, hogy menjek oda rögtön. Így mi avattuk fel elsőként ezt a csodálatos hálószobát… Egy levegős és bensőséges ponyván, csikkek és festékes vödrök között… Ám miután Laurence csendesen felöltözött, az egyik ajtóhoz lépett, kinyitotta, rögtön be is csukta, visszajött hozzám, lesimította a szoknyáját, és csendesen ki entette: – Én soha nem fogok itt élni. Ezúttal nem beszélt sem arrogánsan, sem keserűen, sem keményen. Soha nem fog itt élni. Eloltottuk a lámpát, és a félhomályban lementünk a lépcsőn. „Tudja, hogy van egy kislányom?”, vallotta meg Laurence két emelet között, és miközben bekopogtam a házmester kisablakán, hogy visszaadjam neki a kulcsot, halk an hozzátette, szinte csak magának: „Egy kislány, aki, azt hiszem, ennél jobbat érdemel…” Ó! Az asztali ültetési rend! Ez mindig az este legjobb pillanata! – Nos… Laurence… ide mellém, jobbra – jelenti ki az én öreg apukám –, utána maga, Guy (szegén e… az új élelmiszerosztály, a zsebtolvajok, a slendriánul öltözködő alkalmazottak), te, Mado, utána Claire, aztán…

– De nem! – méltatlankodik az anyám, és kitépi a kezéből a lapot. – Úgy beszéltük meg, hogy Charles, ide, azután Françoise, ide, de nem… Innen hiányzik egy férfi… Mi lenne velünk ültetési rend nélkül? Claire rám nézett. Ő is tudja, hogy hiányzik egy férfi… Rámosolyogtam, mire ő vállat vont, és visszanézett, így hárította el a gyengédségemet, amit nem szeretett. De ez a tekintetváltás mégis többet ért annál az alaknál. Claire-nek elege lett a tipródásból, kihúzta az előtte levő széket, széthajtogatta a szalvétá zólt kedvenc fűszeresünkhöz: – Na, gyerünk! Gyere ide kis Guy-m! Ülj le ide mellém, és áruld el, mire megyek a három hűségpontommal. Az anyám felsóhajtott, és letette a fegyvert: – Na jól van… Üljetek, ahová akartok! Micsoda tehetség, gondoltam. Micsoda tehetség… De ennek a csodálatos lánynak az okossága, aki képes két másodperc alatt megfúrni egy ültetési rendet, elviselhetővé tenni egy családi ünnepet, felrázni a közön zokat anélkül, hogy megalázná őket, megszerettetni magát egy olyan nővel, mint Laurence (fölösleges említenem, hogy a másik kettő el soha nem alakultak ilyen kedvezően a dolgok, egyébként az én nagy örömömre…), és kivívni a letet a munkatársai előtt, akik csak „a kis Vaubannak” hívták maguk között („az ügyek, amelyekért Balanda harcol, az ügyek, amelyeket Balanda vitt és Balanda megnyert, a Balanda által védett ügyek elveszthetetlen ügyek”, olvastam nemrégiben egy nagyon komoly urbanisztikai szaklapban), mindez az okosság megtorpan a szív bejáratánál. A férfi, aki ma este hiányzott, már jó néhány éve nagyon is létezik. Csak nyilván ő is családi körben van. A felesége mellett („a Mamánál”, ahogy Claire hívja, de a mosolya túl savanyú, hogy őszinte legyen), a szalvétagyűrűje előtt. Hősiesen. És szép egyenesen ül a mamuszában. Igen, de nekünk kettőnknek majdnem sikerült összevesznünk a kövér szemétláda miatt… „Nem, Charles, ez nem igaz… Nem is kövér…” Efféle hülye ellenérvei voltak C kkoriban, amikor megpróbáltam

szélmalomharcot vívni a szófosó barom ellen. De azóta már lemondtam róla, le én. Egy olyan férfi, rendben, legyen sovány, aki képes komolyan, vigyorgás nélkül azt mondani egy olyan nőnek, mint Claire, hogy „Várj türelmesen, majd elhagyom, ha a lányaim már felnőttek”, nem érdemli meg az öreg Rocinante szénáját sem. Hogy dögölne meg. „De miért maradsz vele?”, faggattam Claire-t százféle hangnemben. „Nem tudom. Gondolom, mert nem kellek neki…” Ennyit tud felhozni a saját védelmére. Igen, ő… A mi kis Claire-ünk. A mi szép kis lakmuszpapírunk, egy kis terrorista az igazságszolgáltatás szent csarnokában… Elkeserítő. De én már lemondtam a dologról… Belefáradtam, ráadásul, ha becsületes akartam lenni, be kelle vallanom, hogy jobb lenne, ha a saját portám előtt sepregetnék. Túl rövid a takaróm ahhoz, hogy eljátszhassam a jó államügyészt. És még egy rokonlelkű báty sem ismerheti a háttérben dolgozó soksok lemondást, és a csúszós t területeket. Tehát nem beszélünk többé a dologról. És Mathilde kikapcsolja a mobilját, és vá von. És ez az élet. És nevet. És eljátssza a szakma büszkeségét, hogy másra gondolhasson. A folytatást nem mesélem el. Túl ismerős, túl unalmas. A kis családi ünnepség. A szombat esti vacsora a jól nevelt embereknél, ahol mindenki ügyese n játssza a saját szólamát. A nászajándékba kapott étkészlet, a szörnyűséges, tacskó formájú késtartók, a kiömlött vörösbor, az egy kiló só, amit a térítőre szórunk, a tévés vitákról szóló viták, a harmincöt órás munkahét, a végzetébe rohanó Franciaország, az adók, a radar, ami túl sokba került, a gonosz, aki kijelenti, hogy az arabok túl sok gye reket csinálnak, és a jó fej, aki azzal vág vissza, hogy nem szabad általánosítani, a háziasszony, aki szerénykedik, hogy de igen, igen, ezt túlsütötte, csak az örömért, hogy ellentmondjanak neki, és a családatya, aki a bor hőmérséklete miatt nyugtalankodik. Rendben… Megkímélem magukat tőle… Nyilván kívülről ismerik az egészet, ezeket a melegséget sugárzó, de gyakran elkeserítő zárójeleket, ezt az egészet, amit családnak hívnak, és időnként emlékezteti az embert, hogy milyen rövid utat járt be idáig. De van valami, amire nagyon kell vigyázni: a gyerekek nevetése, oda-

fent – és aki a leghangosabban nevet, az éppen Mathilde. És ez a viháncolás visszarepít minke a Beauséjour úti ház elé, a munkaadóm fantasztikus feleségének bizalmas vallomása utáni pill a, miután Laurence egy mocskos ponyván elragadta a szívemet és az érzékeimet. Soha nem tudtam meg, miből menekítette ki Laurence ezt a kicsi lányt, és azt sem, hogy mi volt az a sokkal jobb, amit érdemelt, de azt tudom, mennyire megkönnyítette a dolgomat… A legutolsó „állapotfelmérés” után nem hallottam t rence felől. Nem látogatott el többé az építkezésre, elérhetetlen lett, sőt, ami még rosszabb, valószerűtlen, és az űrbe kül lsó könyörgéseimet. Pedig állandóan kísértett. Fájón kísértett. És mivel túl szép volt hozzám, cselhez folyamodta Az én trójai lovam is fából volt. És heteken át dolgoztam rajta. Régi terv volt, még vizsgamunkának szántam, de soha nem volt erőm befejezni. Ez volt az én mestermunkám, az enyvben fogant álmom, a kis kavics, amelyet a kút mélyére hajítottam… Minél kevésbé reméltem, hogy viszontláthatom Laurence-et, annál többet finomítottam a művemen. Nehéz feladatok elé állítottam a Faubourg Saint-Antoine legjobb művészboltjainak eladóit, bejártam Párizs összes modellező sza boltját, és egy londoni üzleti út során órákra elvesztem egy csodálatos vén spiné, Mrs. Lily Lilliput macskái között; az öreg hölgy képes volt a Buckingham Palotát beépíteni egy gyűszűbe, és valóságos vagyont gombolt le rólam a boltjában. Most jut eszembe, még egy egész porcelán süteményforma-készletet is sikerült rám sóznia, egyik darabja sem volt nagyobb, mint egy katicabogár. An essential in the kitchen, indeed, biztosított a hölgy, majd kiállított egy… oversized számlát… Egy szép napon azután rá kellett ébrednem: nincs már mit hozzátennem a nagy műhöz, meg kell keresnem Laurence-et. Tudtam, hogy a Chanelnél dolgozik; összeszedtem a bátorságomat, egyszerre hősként és hódítóként, nem, hagyjuk a felvágást: hódítóként és haldokolva beléptem a Cambon utcai épület ajtaján. Frissen borotválva, itt-ott frissen megvágva, de tiszta ingben és új cipőfűzővel. Lehívattam Laurence-et, úgy tett, mintha csodálkozna, a gyöngysora szemeivel játszadozott, bájos volt, könnyed és… Ó, milyen kegyetlen… De én nem hagytam, hogy elbátortalanítson: elhívtam a következő szombatra az irodába.

És amikor kibontotta az ajándékomat, akarom mondani, az ő ajándékát, és megmutattam neki, hog lehet felkapcsolni a világítást a világ legszebb babaházában, tudtam, hogy jó úton járok. De a meglepett felkiáltás után kicsit túl sokáig térdelt a babaház mellett… Először meglepődött, majd zavarba jött, és csendben azon tűnődhetett, milyen árat kell fizetn yen sok órányi szorgos reménykedésért. Ideje volt előhúzni az utolsó adumat: „Nézze, mondtam a tarkója fölé hajolva, még márvány is van itt.” Erre elmosolyodott, és megengedte, hogy szeressem. „Erre elmosolyodott, és ettől fogva szerettük egymást”, ez jobban hangzana, ugye? Hatásosabban, regényesebben. De nem merném így mondani. Mert, azt hiszem, sohasem voltam biztos benne… És ahogy most elnézem őt, ahogy ott ül az asztal mellett, vidáman, barátságosan, igazán elnézően és nagystílűén az enyéim között, és még mindig olyan elragadóan, olyan… Nem, soha nem voltam biztos benne… A Bristol padlószőnyege és az alkohol áldásos hatása után talán Mathilde volt a mi történetünk harmadik, tévedésből fakadó szerepcseréje… Ez új, ez a szédült elmélkedés… Ez a befelé nézés, ez a sok hiábavaló kérdés a kapcsolatunkról, ez nem jellemző rám. Talán túl sokat utazom? Sok az időeltolódás, szállodai ágy, álmatlan éjszaka? Vagy túl sok a hazugság… Vagy sóhajtozá csukódik be a telefon fedőlapja, ha váratlanul lépek be a szobába, túl sok a színlelés és han változás, vagy… Túl sok a semmi, igazából. Laurence nem most csalt meg először, de egészen eddig nem okozott vele túl sok sérülést. Azt nem mondanám, hogy el voltam ragadtatva a dologtól, de mint már mondtam, önként dugtam be a fejem az oroszlán szájába, miközben a fejét cirógattam. Hamar megértettem, hogy kicsit túl magasra kapaszkodtam. Laurence soha nem volt hajlandó hozzám jönni, nem akart tőlem gyereket, nem… Meg azután… olyan sokat dolgoztam, és olyan gyakran vo ltam távol, én is… így hát adtam a fontos embert, felpumpáltam az önbizalmamat, hogy megtévesszem magam. Egyébként azt hiszem, elég jól sikerült. Sőt, Laurence kilengései talán még jót is tettek a mi kettőnk kapcsolatának. A fejpárnáink mindenesetre elégedettek lehettek vele. Laurence csábított, átölelte a férfiakat, majd beleunt a dologba, és

visszatért hozzám. Visszatért, és mesélni kezdett a sötétben. Felhajtotta a takarót, kicsit közelebb húzódott, a hátamat, a vállamat, az arcomat simogatta, sokáig, hosszan, gyöngéden, és a végén mindig ilyesféle mondatokat mormolt a fülembe: „Ugye tudod, hogy te vagy a legjobb?”, vagy: „Nincs még egy olyan, mint te…” Én hallgattam, nem moccantam, és soha nem próbáltam elhárítani a simogató ke Mert bár Laurence az én bőrömet simogatta, gyakran úgy éreztem, hogy a saját sebhelyeit próbálja kitapintani, és gyengéd masszírozással begyógyítani. De ma már más a helyzet. Ma már a homeopátiára bízza az alvászavarát, és a félhomályban sem t tem, mi lüktet és bomlik szép páncélja alatt… Vajon ki tehet róla? Mathilde, aki túl gyorsan megnőtt, és mint Alice, darabokra törte a kis házát? Akinek már nincs szüksége rá, hogy tartsam a lova kengyelét, és hamarosan jobban beszél majd angolul, mint én? Vagy az apja nemtörődömsége, amely valaha olyan bűnösnek tűnt, de az évek múlásával szinte nevetségessé szelídült? A gúny vette át a keserűség helyét, ami pers em kerülök ki olyan dicsőségesen az összehasonlításból. Még akkor sem, ha én soha nem téveszt az iskolai szünidők dátumát… Az idő, ami olyan rosszul végzi a munkáját? Mert annak idején fiatal voltam, kicsit fiatalabb, mint Laurence, sőt én voltam az ő fiúkája. És utolértem őt. Sőt, azt hiszem, el is hagytam. Vannak napok, amikor nagyon öregnek érzem magam. Olyan öregnek… Ez az őrült szakma, ahol mindig harcolni kell, meggyőzni mindenkit, majd tovább harcolni? Ahol soha semmi sem adott, ahol, lassan ötvenévesen, az az érzésem, hogy még mindig az a rémült, kávé-doppingon élő egyetemista vagyok, aki mindenkinek, aki még hajlandó meghallgatni, röhejesen ismételget i: „El vagyok havazva, el vagyok havazva”, és az ezredik építési tervét mutatja be az ezredik zsűri előtt, azzal az egyetlen különbséggel, hogy Damoklész kardja most másképpen fenyeget, mint annak idején. Hát, igen… Most már nem jegyekről vagy a felsőbb évfolyamba való kerülésről van szó, hanem pénzről. Sok-sok pénzről. Pénzről, hatalomról és megalomániáról is.

Nem beszélve a számításról. Nem, nem beszélve. Vagy talán a szerelem tehet róla? Laurence… – Hé, Charles, mire gondolsz éppen? – Tessék? – A Quai Branly Múzeumra? – Jaj, dehogy! Már nagyon régen nem jártam ott… Többször is megnéztem, amikor épült, de… – Mindenesetre – szól közbe Françoise nővérem, – isten ments, hogy pisilni kelljen ott az embernek… Én nem tudom, mennyibe került nekünk ez az izé, de azt állít atom, hogy kispórolták belőle a vécét jelző táblákat! Óhatatlanul is felmerült bennem, milyen képet vágna Nouvel és a tervezőcsapata, ha ma este kö tünk lehetnének… – Ja, hát azt direkt csinálták – veszi át a szót Françoise röhejes férje. – Miért, mit gondolsz, mennyire zavarta az ősembereket, ha fel kellett hajtaniuk az ágyékkötőt ? Jé, ott egy bokor, és kész! Oké. De talán mégis jobb lenne, ha ezek nem lennének itt. – Kétszázharmincötmillióba került – mondja a főnök úr, és megragadja a szalvétáját. És mivel a gyülekezet nem reagált elég gyorsan, hozzáteszi: – Természetesen euróban értem. Ezek szerint ez az izé, ahogy olyan találóan mondtad, kedves Françoise-om, potom… (felteszi a szemüvegét, előveszi a mobilját, pö i, majd behunyja a szemét) egymilliárdötszáznegyven millió frankjába került a francia adófize k. – Régi frankban? – kérdi döbbenten az anyám. – Nem – vág vissza a kretén, és majd szétreped elégedettségében –, új frankban! Diadalmaskodik. Ez most nagyszerű. Ez ült. A társaság teljesen fel van kavarodva. Laurence-et keresem a tekintetemmel, ő bánatos kis mosollyal néz rám. Van még néhány dolog, amit becsül bennem. Inkább visszafordulok a tányéromhoz. A beszélgetés újraindult, magával hömpölygetve a maga okosságait és butaságait. Néhány éve még a Bastille Opera és a nemzeti könyvtár volt a téma, lehet, hogy ezeket vesszük elő újra. Claire, aki mellettem ül, most felém fordul: – És mi a helyzet Oroszországban?

– Tiszta Berezina – vallom be mosolyogva. – Na ne… – De, igen, hidd csak el… Csak az olvadásra várok, hogy megszámolhassam a halottakat. – A fenébe. – Igen. Csort, ahogy ők mondják. – És nagyon kellemetlen? – Hát… Az ügynökségnek még elmegy, de nekem… – Neked? – Nem is tudom… Nem lennék jó Napóleon… Hiányzik belőlem az ő… látomásos felfogása, azt hiszem… – Vagy az őrültsége… – Ó, ahhoz már nem kell sok! – De ugye csak viccelsz? – kérdezi Claire aggodalmasan. – Da! – mondom megnyugtatóan, és az ingem két gombja közé csúsztatom a kezem. Nem félek dacolni negyven évszázadnyi építészettel! – És mikor kell visszamenned? – Hétfőn. – Na ne! – De igen. – És miért ilyen hamar? – Mert az a legfrissebb újság, hogy – jól kapaszkodj meg – eltűntek a daruk… A múlt éjszaka, huss, elrepültek. – De hát az lehetetlen! – Igazad van… azt hinné az ember, valamivel több időre van szükségük, hogy kiterjesszék a szé yukat. Főleg úgy, hogy magukkal vitték a többi gépet is… A markolókat, a betonkeverőket, a fúrógépeket… Mindent. – Csak hülyéskedsz. – Egyáltalán nem. – És akkor? Mit fogsz most tenni? – Hogy mit? Jó kérdés… Legelőször is felfogadok egy biztonsági céget, hogy felügyelje az eddi onsági cégünket, és amikor az új is nekilát a lopásnak, akkor… – Akkor? – Nem is tudom. Előkerítem a kozákokat. – Micsoda szemét ügy!

– Te mondtad. – És te a kezedben tartod ezt a kuplerájt? – Egyáltalán nem. Ott semmit sem tarthat a kezében az ember. Semmit. Akarod tudni, mit t eszek? – Inni kezdesz! – Nem csak. Újraolvasom a Háború és békét. És harminc év után megint éppen úgy beleszeretek Natasába, mint az első alkalommal, íme, ezt csinálom. – Ó, balsors! És nem küldenek neked csodálatos leányokat, hogy kicsit elengedhesd magad? – Még nem küldtek! – Hazudsz! – És te? Mi újság a fronton? – Ó, hogy én… – felsóhajt, megragadja a poharát –, én választottam ezt a melót, hogy megmentsem a bolygót, és tessék, azt veszem észre, hogy genetikailag módosított gyepszőnyeg alá rejtem az emberek ürülékét, de különben minden r Elröhögi magát. – És az az útlezárás-ügyed? – Azt megnyertük. A kezünkben vannak. – Na látod! – Na puff! – Mi az, hogy na puff? Ez nagyszerű! Örvendezz te is! – Charles? – Mi van? – Tudod, társulnunk kéne… – Miért? – Egy ideális városért. – De éppen az ideális városban élünk, gyönyörűségem, te is jól tudod. – Igen, de mégis – feleli kis fintorral –, nem gondolod, hogy elkelne itt még néhány Champion szupermarket? E szavakra, csingiling, megszólal a Mester hangja: – Hogy mondod? – Semmi, semmi… Csak a legutóbbi kaviárleárazásodról beszélgettünk. – Hogy miről? Claire rámosolyog. A fickó vállat von, és újra belekezd a refrénbe, tudniillik: De hová teszik ezek az adónkat?

Ó. Hirtelen nagyon fáradtnak érzem magam… Fáradt vagyok, nagyon fáradt, fáradt, és úgy adom tovább a sajttálat, hogy hozzá sem nyúlok, csak hogy nyerjek egy kis időt. Az apámat nézem: mindig egyformán diszkrét, udvarias, elegáns… Laurence-et és Edithet figyelem, a rideg tanárokról és ügyetlen takarítónőkről beszélgetnek, rdítva, az ebédlő berendezését nézem, ahol ötven éve semmi nem változott, a… – Mi lesz az ajándékokkal? A srácok rongyolnak le az emeletről. Áldom őket érte. Akkor már nincs olyan messze az ágyam. – Szedjétek le a tányérokat, és gyertek ki velem a konyhába – utasítja őket a nagyanyjuk. A lányok felállnak, hogy megkeressék az ajándékokat. Mathilde kacsint egyet, és megmutatja a z én csomagomat, és a mi áruházi Rockefellerünk a száját törölgetve bevégzi a nagy beszédét: – Egy dolog biztos: egyenest a szakadék felé rohanunk! Na tessék. Ezt jól megaszonta. Általában megvárja a kávét a csattanóval, de most, valószínűle tataproblémája miatt, sietősebb lett a dolog. Rendben. De most már fogd be a pofád! Bocsánat, mint mondtam, nagyon fáradt vagyok. Françoise hozza a fényképezőgépét, leoltja a lámpát, Laurence diszkréten megfésülködik, a gye tják a gyertyákat. – Az előszobában még ég egy lámpa! – kiáltja valaki. Feláldozom magam. És miközben a kapcsolót keresem, meglátok egy borítékot az én levélkupacom tetején. Hosszú, fehér boríték, fekete tintás írás, ismerem, de nem jövök rá, honnan. A pecsét nem árul el semmit. Egy városnév meg egy irányítószám, amit nem tudnék elhel a térképen, de ez az írás… – Charles? Mit totojázol? – nyafognak az étkezőből, ahol a sütemény már ott remeg az üvegek tükrében. Leoltom a villanyt, és visszamegyek közéjük. De lélekben messze járok. Nem látom Laurence arcát a gyertyák fényében. Nem gajdolom a többiekkel, hogy Boldog születésnapot. És eszembe sem jut megtapsolni

Laurence-et. Úgy érzem magam, mint az a másik pofa, amikor beleharapott a madeleine-jébe , csak az a különbség, hogy én éppen fordítva vagyok a dologgal. Én gyorsan bezárkózom. Nem a , hogy rám zúduljanak az emlékek. Érzem, hogy egy elfelejtett világ egyik szöglete feltárul a lábam előtt, érzékelem az űrt a szőnyegrojt mögött, és kővé dermedek, ösztönösen is az ajtófélfába vagy egy szék hátába szeretnék kapaszkodni. Mert igen, ismerem ezt az írást, és valami nem stimmel, valami ellenáll bennem a dolognak. Valami miatt máris rettegek. Lázasan keresgélek. Az a gyam csörömpölve beindul, és a zaj elfedi a kinti zűrzavart. Nem hallom a többiek kiabálását, nem hallom, hogy azt kérik, kapcsoljam fel a villanyt. – Charles! Bocs. Laurence az ajándékait bontogatja, és Claire átnyújtja nekem a tortalapátot: – Hé, te mit csinálsz? Állva eszel? Leülök, szedek magamnak, a süteménybe mélyesztem a kiska… Felállok. Mert vonz engem az a boríték, óvatosan kinyitom a levelet, egy kulcs segítségével bontom fel, nehogy elszakadjon. A lap háromba van hajtva. Felemelem az első szárnyat, hallom a saját szívem dobogását, majd a másodikat, a dobogás elhallgat. Két szó. Nincs aláírás. Semmi sincs. Csak két szó. Csatt. Emeljétek fel a guillotine bárdját! Felnézek, és a polc fölötti tükörben szemben találom magam magammal. Kedvem lenne jól megrázn az alakot, és azt mondani neki: De miért próbálsz itt minket Prousttal és az efféle hülyeségekkel kábítani? Amikor jól tudtad Ugye tudtad? Ő képtelen válaszolni rá. Csak bámul rám, és mivel nem reagálok, néhány szót mormol. Nem

hallok semmit, de látom az ajka reszketését. Valami ilyesmit mond: Te maradj itt. Maradj itt vele. Én elmegyek. Nekem muszáj, ugye érted, de te maradj. Majd én tartom a frontot. Visszafordul a zsinatoló társasághoz. Hangokat hall, nevetést, átveszi a pezsgőspoharat, amit valaki átnyújtott neki, egy másikhoz koccintja, nevet. Az asszony, aki évek óta megosztja vele az életét, körbejárja az asztalt, és mindenkit megcsókol. Öt is megcsókolja. Azt mondja: Nagyon szép, köszönöm. A gyön am ellen azzal védekezik, hogy bevallja: Mathilde választotta az ajándékot, és hallja, ahogy Mathilde hevesen tiltakozik, mintha elárulta volna. De most megérzi az asszony illatát, a keze után nyúl, ám ő már messze jár, és másvalakit csókol meg. Újra nyújtja a pezsgőspoharát. Az üveg kiürült. Feláll, keres egy másikat. Túl gyorsan húzza Habgejzír. Tölt magának, felhajtja, újra tölt. – Jól vagy? – kérdezi a mellette ülő nő. –… – Mi van veled? Halálsápadt vagy. Úgy nézel ki, mintha kísértetet láttál volna… Ő tovább iszik. – Charles… – mormolja Claire. – Semmi. Hullafáradt vagyok… Iszik. Megrepedezik. Behasadozik. Darabokra töredezik. Nem akarja. A lakk recseg-ropog, a zsanérok engednek, a csapszegek kieresztenek. De ő nem akarja. Harcol ellene. Tovább iszik. Az idősebbik nővére az asztal túlfeléről bámul rá. Rá emeli a poharát. Françoise tiltakozik. Erre ő, minden szótagot kihangsúlyozva, mosolyogva kijelenti: – Françoise… Egyszer, egyetlenegyszer az életben… Ne legyél olyan idegesítő! Françoise a bátor lovagját, a címeres ökröt keresi, hogy megvédelmezze, de az nem érti a fele kétségbeesett arcjátékát. Françoise darabjaira hullik. Na végre! Már itt is a másik! Edith lép hozzájuk, és kedvesen megérinti: – Na, Charles…

Rá is pohárköszöntőt akar mondani, keresi a szavakat, de most egy kéz nehezedik a kezére. A tulajdonosa felé fordul. A kéz határozott, erre megnyugszik. Újrakezdődik a beszélgetés. A kéz még mindig a kezére simul. Ő a nőre néz. Megkérdi tőle: – Van cigid? – Hé… Csak úgy mondom, már öt éve leszoktál. – Most van, vagy nincs? Claire megijed a hangjától. Belékarol. *** A terasz mellvédjére könyökölnek, hátat fordítanak a fénynek és a világnak. Szemben velük a gyermekkori kert. Ugyanaz a hinta, ugyanazok a kifogástalanul rendbe n tartott virágágyások, ugyanaz a komposztáló medence, ugyanaz a látvány, ugyanaz a szűk hori t. Claire előveszi a cigarettás dobozt a zsebéből, és a korlátra teszi. Charles érte nyúl, de Claire elhúzza előle: – Emlékszel, milyen nehéz volt az első néhány hónap? Emlékszel, hogy megszenvedted a leszokást? Charles a kezére kulcsolja a kezét. Most igazán fájdalmat okoz neki. Azt mondja: – Anouk meghalt. 3 Mennyi idő alatt szív el az ember egy cigarettát? Öt perc alatt? Tehát öt percig egy szót sem szólnak. Claire töri meg a csendet, és az első szavai mélyen elkeserítik Charles-t. Mert előre félt tőlük, mert… – Tehát megtudtál valamit Alexisről? – Tudtam, hogy ez lesz az első kérdésed – válaszolja Charles nagyon kimerülten –, a fejemet tettem volna rá, és el sem tudod képzelni, ez nekem mennyire… – Neked mennyire micsoda? – Hogy ez nekem milyen zavaró… Hogy ez mennyire feldühít… Hogy mennyire haragszom érte, azt hiszem… Azt gondoltam, kicsit nagystílűbb leszel… Azt gondoltam, talán majd megkérdezed: „És miben halt meg?”, vagy „És mik y… nem is tudom. De nem

Alexis, a kurva életbe… Nem, nem ő… Nem ilyen durván, bele a pofámba… Anouk nem ezt érdemli. Újabb hallgatás. – Miben halt meg? Charles előveszi a levelet a zakója belső zsebéből. – Itt van. És most ne mondd, hogy „Igen, ez az ő írása”, mert megöllek. Claire is széthajtja a levelet, átfutja, és ezt dünnyögi: – De igen. Ez tényleg az ő írása… Charles most felé fordul. Annyi mindent szeretne mondani Claire-nek. Gyengédségeket, szörnyű dolgokat, éles szavakat , nagyon kedves szavakat, hülyeségeket, fegyvertársi szavakat, megértő szavakat. De szeretné megrázni is, vagy jól megverni, vagy kettéhasítani, ám csak egyetlen szótagot tud kinyögni: – Claire… Claire, a nagy blöffmester erre csak mosolyog. De ő jól ismeri, ezért nem köntörfalaz, megfogja a könyökét, és a terasz széléhez vezeti. Claire bokája megbicsaklik a murván, és Charles mintegy magának, vagy a csillagoknak mondja: – Tessék… Hát véget ért. Széttépi a levelet, és a konyhai kukába dobja. Amikor felemeli a lábát a pedálról, és a tető lecsapódik, klakk, úgy érzi, hogy még idejében bezárta Pandora szelencé éppen a mosogató előtt áll, hideg vizet fröcsköl az arcára. Újra a többiek felé, az élet felé fordul. Máris jobban érzi magát. Vége van. *** De vajon meddig tart az a frissesség-érzés, amelyet egy hideg vizes permet idéz elő egy megfáradt arcon? Húsz másodpercig. A húsz másodperc letelt. Charles a poharát keresi a tekintetével, felhajtja, és újra tölt. A anapéhoz megy, leül. Az élete párja mellé. Megrángatja a kosztümkabátját. – He, te… Te meg légy kedves hozzám… – kéri őt –, mert tudod, már éppen eléggé kivagyok… Laurence ezt cseppet sem találja mulatságosnak, zavarja, hogy össze-

gyűri a ruháját. Charles előredől, Laurence térdére teszi a kezét, és alulról az arcába bámul: – Ugye tudod, hogy egyszer te is meghalsz? Ugye tudod, édeském? Hogy te is meg fogsz krepálni? – Tényleg nagyon sokat ivott a pasi! – méltatlankodik a nő, és nevetni próbál, majd: – Hagyj békén, légy szíves, ez fáj! Rossz hangulat lebeg a cukortartó fölött. Mado kérdő pillantásokat vet a legkisebbik lányára, aki int neki, hogy csak igya tovább a kávéját, mintha mi sem történt volna. Csak kavargasd, Mama, kavargasd. Majd mindent megmagyarázok. A főnök úr újabb szellemes mondást ereszt az űrbe, a vidéki különítmény mozgolódni kezd: – Na jó – sóhajt fel Edith –, mennünk kell… Bemard, légy szíves, hívd le a gyerekeket… – Jó ötlet – élénkül fel Charles –, pakoljátok be az egész pereputtyot a nagy terepjáróba! Igaz, nagyfiú? Szép új terepjáród van, igaz? Láttam az előbb. Sötétített üvegekkel és a többi… – Charles, kérlek, cseppet sem vagy vicces… – De hát én soha nem voltam vicces, Edith. Te is jól tudod. Feláll, lecövekel a lépcsőfeljáróban, és elbődül: – Mathilde! Lábhoz, kiskutyám! Majd a kővé dermedt nézők felé fordulva: – Csak semmi pánik. Ez a mi kis játékunk… Zavart csönd, majd felhangzik a lelkes csaholás. – Na, mit mondtam… A korlátot díszítő sárgaréz gömbbe kapaszkodva megpördül, és megint az ünnepelthez intézi a szót: – Igaz, hogy mostanában elég szörnyű a gyereked, de tudod mit? Ő az egyetlen szép dolog, amit valaha is adtál nekem… – Gyerünk, hazamegyünk – veti oda Laurence a szája sarkából –, és add ide a slusszkulcsot. Nem hagylak vezetni ilyen állapotban. – Helyesen szóltál! Charles begombolja a zakóját, és mélyen meghajol. – Jó éjszakát mindenkinek. Én meghaltam. 4 – De miről van szó? – kérdezi gyorsan Mado. – Én már nem is tudom… – mondja Claire, aki az utolsó búcsúpuszik

után még itt maradt, hogy segítsen kirázni az abroszt. Most az apja érkezik a konyhába, egy nagy halom tányérral. Felsóhajt: – Már megint mi történik ebben a bolondokházában? – Meghalt a régi szomszédasszonyunk… – Mégis, melyik? A Verdier mama? – Nem. Anouk. Ó, hirtelen milyen nehéznek tűnnek a tányérok… Az apa leteszi őket, és leül az asztal végére. – De… Mikor? – Nem tudjuk… – Balesetben halt meg? – Mondta már, hogy nem tudja! – ripakodik rá a felesége. Csend. – Pedig még fiatal volt. Olyan… – Hatvanhárom éves volt – dünnyögi a férje. – Nem… Ez lehetetlen. Ő nem. Ő túl… túl eleven volt ahhoz, hogy csak úgy meghaljon. – Talán rákos volt? – találgat Claire. – Vagy talán… Mado egy üres üveg felé int a szemével. – Mado… – a férje összevonja a szemöldökét. – Mit Mado? Mit Mado? Te is tudod nagyon jól, hogy ivott! – De már olyan régen elköltözött… Nem tudjuk, hogyan élt azután… – Mint mindig, most is csak véded, mi? Milyen gonosz lett hirtelen. Claire gyanította, hogy kihagyott néhány fejezetet, de nem hitte volna, hogy már megint itt tartanak… Ő, Charles, és most az apja… Szép kis sakkjátszma… Ó, milyen messze volt már mindez… De nem, mégsem, mégsem… Charles képtelen parancsolni magának, és te, Papa… te, akit még sohasem láttam olyan öregnek, mint ma este, a lámpa fényében… Anouk… Anouk és Alexis Le Men… Mikor hagytok minket békében? Nézzetek csak magatokba ti kett en… A fű se nő utánatok… Claire-nek hirtelen sírni támadt kedve. Az ajkába harapott, és felállt, hogy bepakolja a mosogatógépet. Na gyerünk. Húzzatok már innen. Tűnjetek el.

Nem rúgunk halott oroszlánba. – Add ide a poharakat, Mama… – Képtelen vagyok elhinni. – Mama… Jól van ez így. Meghalt. – Nem. Ő nem. – Hogyhogy ő nem? – Az ilyen emberek nem halnak meg soha… – De igen! Szegény… Na gyerünk, segíts, mert nemsokára el kell mennem… Csend. Csak a mosogatógép dorombol. – Bolond volt… – Megyek, lefekszem – jelenti be Claire apja. – Igenis, Henri! Bolond volt! Az apa megfordul, és elgyötörten megjegyzi: – Csak azt mondtam, hogy megyek lefeküdni. – Igen, de nagyon jól tudom, hogy mire gondolsz! Mado egy percre elhallgatott, majd távolba vesző tekintettel, fakó hangon újra megszólalt, mintha egy árnyékot nézne odakint, aki már nem létezik többé – ügyet sem vetett rá, hogy hallgatja-e valaki: – Egyszer, emlékszem… Az elején történt… Még alig ismertem őt… adtam neki ajándékba egy növényt… egy cserepes virágot, ha jól emlékszem… Azt hiszem, így aka ghálálni, hogy Charles mindig náluk lóg… Szóval semmi különös, értitek? Egy közönséges cserepes növényt, azt hiszem, a piacon vettem… És néhány nap múlva, amikor már nem is gondoltam az egészre, Anouk csöngetett az ajtón. Iszonyatos állapotban volt, visszahozta a növényt, és szinte erőszakosan nyomta a kezembe. „Hogyhogy, kérdeztem nyugtalanul, talán valami baj van vele?” „Én, én, én nem tudom megtartani, dadogta, és így… meg fog halni…” Halálsápadt volt. „De miért mondja gyon is jól van ez a növény!” „Nem, nem, nézze! Ezek a levelek itt már sárgulnak…” Reszketett. „De ez teljesen normális, feleltem nevetve, csak leszedi ezeket a leveleket, és enynyi!”, és akkor, úgy emlékszem rá, mintha te gnap történt volna, Anouk zokogásban tört ki, és arrébb tolt, hogy letehesse a növényt a lábam elé. Nem lehetett lecsillapítani. „Bocsánat. Bocsánat. De képtelen vagyok, értse meg, képtelen vagyok, mondta csukladozva. Nin cs már hozzá erőm, nincs több erőm… Az emberek, még az egészen kicsik számára is, igen, van bennem erő…

És néha még az sem jó semmire, tudja, mégis elmennek… De most, hogy látom, hogy ez a növény is elpusztul, én…, patakokban folytak a könnyei. Képtelen vagyok rá. Ezt nem teheti velem. Mert ez nem annyira fontos, megérthet i. Ugye? Ez azért mégsem olyan fontos?” Egészen megijesztett. Még az sem jutott eszembe, hogy behívjam egy kávéra, vagy leültessem egy pillanatra. Néztem, ahogy zavaros tekintettel a mandzsettájába törli az orrát, és azt gondoltam: Ez a nő bolond. Teljesen dilis… – És aztán? – kérdezte Claire nyugtalanul. – Aztán semmi. Szerinted mit kellett volna tennem? Visszavettem tőle a növényt, betettem a többi közé a nappaliba, és valószínűleg még évekig megvolt. Claire a szemeteszsákkal hadakozott. – Miért, te mit tettél volna a helyemben? – Nem is tudom… – dünnyögte Claire. A levél… Egy pillanatnyi tétovázás után mindent, amit a tányérok alján talált, a zsíros marad tereket rásöpörte arra, ami még Alexisből megmaradt. A tinta elmázolódott. Claire teljes erőből összehúzta a zsák száját, mir zag elszakadt. A francba, mondta, és bevágta a spájzba. A francba! – De ugye emlékszel rá? – makacskodott az anyja. – Persze… Menj egy kicsit arrébb, hogy letörölhessem az asztalt… – És te sosem tartottad bolondnak? – kérdezte Mado, és a lánya kezére tette a kezét, hogy meg . Claire felegyenesedett, félrefújta a szemét csiklandozó hajtincset, és az anyja szemébe nézett. Az anyjáéba, aki olyan sokszor jött neki az elveivel, olyan soksz or oktatta ki, és szabta meg, hogy mit tegyen. – Nem. Majd, újra az asztallap erezetére koncentrálva: – Nem. Képzeld, soha nem gondoltam, hogy bolond. – Tényleg? – kérdezte Mado csalódottan. – Mindig úgy tartottam, hogy… – Hogy micsoda? – Hogy szép. Dühös ráncok: – Persze, hogy szép volt, de én nem erről beszélek, érted, én róla beszélek, a viselkedéséről Nagyon is értem, gondolta Claire.

Kicsavarta a szivacsot, megtörölte a kezét, és hirtelen nagyon öregnek érezte magát. Vagy újra gyereknek, és a legeslegkisebbnek. Ami végeredményben ugyanaz. Megcsókolta a ráncos homlokot, és kiment a kabátjáért. Az ajtóból még jó éjszakát kívánt Papának. Tudta, hogy ott van valahol a közelükben, bár behú z ajtót. Amikor már az autóban ült, bekapcsolta a mobilját, persze nem volt üzenete, felhangosította, a visszapillantóba nézett, hogy kiálljon, és észrevette, hogy az al ajka a duplájára dagadt. És hogy vérzik. Szegény hülye, szidalmazta magát, és tovább harapdálta, ott, ahol olyan jól esett, hogy fáj. O, igen, ha kell, az én kis begyem képes felszívni több millió köb nyi vizet, de képtelen megbirkózni három könnycseppel, és hamarosan belefúlok a nevetséges bánatomba. Menj aludni. 5 Laurence kiment hozzá a fürdőszobába. – Az Air France repülőtéri irodájából hívtak. Náluk van a csomagod… Charles dünnyögött valamit öblögetés közben. Laurence megkérdezte: – Tudtad? – Hogy mondod? – Tudtad, hogy ott felejtetted a repülőtéren? Charles bólintott, és Laurence megijedt a tükörképüktől. Elfordult, úgy gombolta ki a blúzát. Majd folytatta: – És megtudhatnám, miért? – Túl nehéz volt… Csend. – És erre otthagytad? – Ez új, ez a melltartó, vagy nem? – Megtudhatnám, mi folyik itt? A jelenet a tükörben zajlik. Két arc. Egy rossz bohózat. Így bámulták egymást egy hosszú percig, nagyon közelről, majd Laurence újból megkérdezte:

– Megtudhatnám, hogy mi folyik itt? – Fáradt vagyok. – Szóval azért aláztál meg engem mindenki előtt, mert fáradt vagy? –… – Miért mondtad azt, Charles? –… – Azt a dolgot Mathilde-ról…? – Miből van ez, selyemből? Laurence már majdnem… de aztán mégsem. A fürdőszobából kifelé menet eloltotta a villanyt. Laurence éppen akkor állt fel a sminkasztaltól, amikor Charles belépett a szobába, és ettől m gkönnyebbült. Ha Laurence képes lett volna úgy elaludni, hogy elfelejtett lesminkelni, akkor igazán súlyos lenne a helyzet. De nem, Laurence még nem tartott itt. És soha nem is fog olyan állapotba kerülni. Jöhet az özönvíz, de csak a szemkontúr után. Remeg a föld, de az ember közben még lesminkel. Lesminkel. Charles leült az ágy szélére, és kövérnek érezte magát. Vagy inkább nehéznek. Nehéznek. Anouk… elnyújtózott az ágyban, és felsóhajtott. Anouk… Vajon mit gondolna most róla? Ráismerne-e egyáltalán? És az az irányítószám… Ez meg micsoda? nál Alexis olyan istentelenül messze? És miért nem küldött neki egy igazi gyászjelentést? Olyan fekete szegélyes borítékban pontosabb dátummal. Egy lakcímmel. Néhány ember nevével. Miért? Mi volt ez? Talán büntetés? tlenség? Vagy egy közönséges információ: az anyám meghalt; vagy egy szembeköpés: és neked fogalmad sem e róla, ha én nem vagyok olyan állati jó fej, hogy kiadok néhány eurocentet, és értesítelek… Vajon mi lehet most Alexisszel? És mikor halt meg Anouk? Charlesnak délután nem volt a nnyi lélekjelenléte, hogy megnézze a dátumot a borítékon. Mióta várhat már rá a levél a szüleinél? Vajon mennyit zabáltak már belőle a férge adt Anoukból? És Alexis vajon felajánlotta a szerveit, ahogy Anouk olyan gyakran megígérte tte vele? Esküdj meg, mondta Anouk. Esküdj a szívemre. És ő megesküdött.

Anouk… Bocsáss meg nekem. Én… Végül kié lett a bőröd? És miért nem vártál meg? Miért nem tértem vissza soha? Igen. Tudom, hogy miért. Anouk, te… Laurence só ajai vetettek véget a lázálomnak. Isten veled. – Mit mondtál? – Semmit, bocs. Én… Kinyújtotta Laurence felé a kezét, a csípőjét találta, és megsimította. Laurence abbahagyta a sóhajtozást. – Ne haragudj. – Túl kemények vagytok velem – mormolta Laurence. –… – Mathilde meg te… Olyanok vagytok… Néha az az érzésem, hogy két kamasszal élek… Kimerítetek. Elhasználtok, Charles… Mi vagyok a szemetekben? Egy olyan valaki, aki kitárja előttetek a pénztárcáját? Az életét? A testét? Vagy mi? Már képtelen vagyok rá… Én… Érted? –… – Érted, hogy miről beszélek? –… – Alszol? – Nem. Kérlek, bocsáss meg… Túl sokat ittam, és… – És micsoda? Mit mondhatna neki? És mit értene meg belőle Laurence? Miért nem beszélt neki az egészről sohasem? Amúgy is, miről beszélhetne egyáltalán? Mi maradt mindezekb évekből? Semmi. Egy levél. Egy névtelen levél, amely darabokra tépve hever a szülői ház kukájában… – Éppen most tudtam meg, hogy meghalt valaki. – Kicsoda? – Az egyik gyerekkori barátom anyja… – Pierre-é? – Nem. Egy másik barátomé. Öt nem ismered. Már… Már nem vagyunk barátok… Laurence felsóhajtott. Az osztályfényképek, a vajas kenyerek és a szalagavató bálok, ez nem az ő műfaja volt. A nosztalgia idegesítette. – Szóval azért lettél egy csapásra ilyen szemét, mert megtudtad, hogy meghalt az anyja egy barátodnak, akit már negyven éve nem láttál. Erről

van szó? Pontosan erről volt szó. Milyen zseniális képessége volt ez Laurencenek, hogy mindent összef oglaljon, összehajtogasson, felcímkézzen, elrendezzen és elfelejtsen. És mennyire szerette ezt benne… A józanságát, az elevenségét, azt a képességét, hogy mindentől megszabaduljon, hogy jobban felkészülhessen arra, ami jön. És milyen alaposan hozzáidomult ehhez ő is az évek folyamán. És ez mennyire… kényelmes volt… és valószínűleg nagyon jótékony. És újból és újból belekapaszkodott. Az éles elméjébe, abba, hogy hitele van előtte, hogy bárm imíthat a combján. Fordulj meg, könyörgött magában. Fordulj meg. Segíts. Laurence nem moccant. Charles a kispárnája mellé húzta a sajátját, és a tarkójába temette az arcát. Nekiállt kigombolni a nő selyempizsamáját. Lazíts egy kicsit, Laurence. Csinálj valamit, könyörgöm. – És volt valami specialitása ennek a derék asszonyságnak – tréfálkozott Laurence –, talán fi yeket sütött? Charles szétnyitotta a pizsamakabátot. – Nem. – Talán nagy melle volt? És az ölébe ültetett? – Nem. – Talán… – Csssss… – vágott a szavába Charles, és félresimította Laurence haját. – Hagyd abba. Semmi. z egész. Csak meghalt, és kész. Laurence megfordult. Charles gyengéd volt, figyelmes, és ő nagyon szerette ezt, és ez szörnyű volt. – Mmm… Neked nagyon jót tesznek a temetések –, mondta végül Laurence, felnyögött, és magára húzta a paplant. Ezek a szavak felkavarták Charles-t, és egy fél pillanatra biztos volt benne, hogy…, de nem, semmi. Összeszorította a fogát, és elűzte ezt a gondolatot, még mielőtt elképzelhette volna. Állj. Laurence elaludt. Charles felkelt. *** Amikor kivette a laptopot a táskájából, észrevette, hogy Claire többször is hívta már. Elfint tt. Főzött egy kávét, és letelepedett a konyhában.

Néhány kattintás után megtalálta Alexist. Hihetetlen. Tíz szám. Csak tíz szám választotta el őket, miközben ő olyan sok napon és éjen át, olyan hevesen igyekezett mélyíteni a szakadékot. Ó, milyen mókás az élet… Csak tíz szám, és már ki is csöng. És felveszi valaki. Vagy leteszi. És mint a húga, ő sem kímélte magát. A képernyőn most megjelentek az útvonal adatai, amely elvezethetne hozzá. A kilométerek száma, az autópálya-lehajtók, az autópályatarifák és egy falu neve. Reszketett, ezért elbattyogott a zakójáért, és miután vállára borította, elővette a határidőnaplóját. Megkereste az üres oldalakat, például augusztusban volt néhány, onalakban felrajzolta ennek a valószínűtlen utazásnak a tervét. Igen… Talán augusztusban? Talán… Majd meglátja. Ugyanilyen állapotban írta fel Alexis koordinátáit is: mint egy alvajáró. Talán valamikor ír i egy szót. Vagy hármat? Éppen úgy, mint ő. Hogy lássa, működik-e még a guillotine… De lesz hozzá ereje? Vagy kedve? Vagy gyöngesége? Remélte, hogy nem. Becsukta a határidőnaplót. Megint megszólalt a mobilja. Kinyomta, felállt, kiöblítette a csészét, és észrevette, hogy Claire üzenetet hagyott, habozott, felsóhajtott, engedett, meghallga tta, felnyögött, káromkodott, bedühödött, Claire-t átkozta, leoltotta a villanyt, fogta a zak és elnyúlt a kanapén. „Három hónap múlva lenne tizenkilenc éves.” És az a legrosszabb, hogy Claire nyugodtan ejtette ki ezeket a szavakat. Igen, nyu godtan. Csak úgy, az éjszaka közepén, a sípszó után. Hogy volt képes ilyesmit mondani egy gépnek? Vagy egyáltalán erre gondolni? Ebben tetszelegni? Charles hirtelen dühbe gurult. Hé, hé, mi ez a kurva melodráma? Az ember kikapcsol, kisanyám, kikapcsol. Felhívta, hogy lebaltázza.

Claire felvette. Nevetséges vagy. Tudom, mondta Claire. – Tudom. És a kedves hangja kihúzta Charles lába alól a talajt. – Charles, előre tudom, hogy mit fogsz mondani… Még arra sincs szükség, hogy megrázz, vagy a képembe nevess, egyedül is meg tudom csinálni. De kivel mással beszélhetnék erről, mint veled? Ha lenne egy barátnőm, őt ébreszteném fel, de… te vagy a legjobb barátnőm… – Nem ébresztettél fel… Csend. – Beszélj hozzám – suttogta Claire. – Az éjszaka miatt van – folytatta Charles, és megköszörülte a torkát. – Az éjszakai szorongás miatt… Ő olyan jól beszélt róla, emlékszel? Hogy az emberek mennyire kiakadtak, kiborultak, és fuldokolva itták a vizet, miközben az ő kezét szorongatták… Holnap minden jobb lesz. Most aludnod kell. Hosszú hallgatás. – Te… – Én… Emlékszel, mint mondtál nekem aznap? Abban a kurva kávézóban a klinikával szemben? –… – Azt mondtad: „Majd lesznek még gyerekeid…” – Claire… – Ne haragudj. Most leteszem. Charles felült fektéből. – Ne! Az túl könnyű lenne! Nem hagyom, hogy így húzd ki magad a dologból! Gondolj csak bele. Gondolj magadra csak egyszer az életben. Nem, nem, arra te képtelen vagy… Akkor gondolj magadra úgy, mint valamilyen nagyon bonyolult ügyedre. Nézz a szemembe, és válaszolj: Sajnálod azt a… döntést? Nagyon megbántad? Legyen becsületes, ügyvédnő… – Negyven… – Pofa be. Teszek rá. Csak annyit kérek, hogy igennel vagy nemmel felelj. – …egy éves leszek – folytatta Claire –, halálosan szerettem egy férfit, és aztán sokat dolgo hogy elfelejtsem, és olyan sokat dolgoztam, hogy útközben valahogy elvesztem. Keserűen felnevetett. – Állati hülyeség, nem? – Ő nem volt jó ember…

–… – Egyetlenegyszer viselkedett veled becsületesen, akkor, amikor megmondta, hogy nem akarja ezt a terhességet… – És Claire, direkt mondtam terhességet, hogy ne mondjak… Mert ez nem volt semmi, semmi… Csak egy… – Hallgass! – förmedt rá Claire. – Nem tudod, mit beszélsz. – Te sem tudod. Claire letette. Charles visszahívta. Az üzenetrögzítő vette fel. Felhívta a vonalason. A kilencedik csöngetésre Claire megtört. Most hangnemet váltott. A hangja vidám volt. Valószínűleg szakmai trükk, a védőbeszédet álcázó színlelés. – Igeeeen, itt az SOS Mélabú, jó estét! Mása van a vonalban… Charles elmosolyodott a sötétben. Szerette ezt a lányt. – Nem vágunk egymás képébe nagy szavakat, oké? – Oké. – Annak idején elmentünk volna a Baltóba a haverjaiddal a reklámosztályról, és olyan sokat it k volna, hogy nem tudtuk volna végigmondani az efféle hülyeségeket… És utána, tudod mit? Jól dtunk volna… Nagyon, nagyon jól… Legalább délig. – Úgy is van. Kettőig, vagy negyed háromig. És utána éhesek lettünk volna. – És nem lett volna otthon ennivaló… – Ja. És az az egészben a legrosszabb, hogy akkoriban nem léteztek még Champion szupermarketek. Elképzeltem a szobájában, a huncut mosolyával, az aktahalmot az ágya lábánál, a tealevelekbe fúlt csikkeket, és azt a bűnronda bolyhos pamuthálóinget, amit úgy hívott: az én vénlány-pongyolám. Egyébként hallottam, ahogy épp belefújja az orrát… – Ez aztán nem akármi, igaz? – Nem akármi – ismertem el. – Miért vagyok ilyen hülye? – kérdezte panaszosan. – Valami genetikai baleset, azt hiszem. A nővéreidnek jutott az összes intelligencia… Magam előtt láttam a gödröcskéit. – Rendben, most elköszönök – zárta le a beszélgetést –, de édes

Charles, te is vigyázz magadra… – Ó, én – lusta legyintéssel elűztem a témát. – Igen, te. Aki nem mondasz soha semmit. Aki soha nem adod ki magad, a daruidat üldözöd, és Andrej hercegnek képzeled magad… – Milyen szépen mondtad… – Ja, csak szólok, hogy ez a szakmám! Na rajta! Jó éjszakát! – Várj… Még egy utolsó dolog… – Igen? – Nem vagyok benne biztos, hogy igazán szeretek a legjobb barátnőd lenni, de rendben, fogadjuk el. Akkor most úgy beszélek veled, mint a legeslegjobb barátnő, oké? –… – Hagyd ott, Claire. Hagyd ott azt a férfit. – Nem illik hozzád. Ő nem Alexis. Ez nem a múlt. Ez más. És fájdalmat okoz neked. Emlékszem, szer, amikor a munkádról beszéltél, azt mondtad: „Igazságot szolgáltatni lehetetlen, mert az igazság nem létezik. Az igazságtala nság viszont igen. Az igazságtalanság ellen könnyű harcolni, mert rögtön szemet szúr az embernek, és minden áttetszővé válik tőle.” Ez most éppe lyzet. Fütyülök arra a fickóra, hogy ki ő, és mennyit ér, de azt tudom, hogy ő önmagában egy igazságtalan dolog az életedben. Rúgd seggbe! –… – Ott vagy még? – Igazad van. Fogyókúrázni kezdek, leszokom a dohányzásról, és utána kirúgom a francba! – Íme! – Tiszta ügy. – Most futás aludni, és álmodj magadnak egy kedves fiút… – Akinek van egy szép terepjárója – sóhajtotta Claire. – Óóóóóóriási. – És plazmatévéje… – Még szép. Na, mars az ágyba! Csókollak. – Én… én is… – A fenébe, ez szörnyű. Már megint sírsz… – Igen, de már jobb – szipákolta Claire –, rendben leszek. Ez a szép kövér könnycsepp már miattad gördült le az arcomon, te hülye. És most tényleg letette. Charles fogott egy párnát, és magára borította a zakóját.

Vége a szombat esti előadásnak. *** Ha Charles Balanda, egy méter nyolcvan, hetvennyolc kiló, mezítláb, kigombolt nadrágban és kicsatolt övvel, a mellkasán összekulcsolt karral, és az öreg, kék pár orral végre elalszik, a mi történetünk is véget ér. Ő volt a hősünk. Néhány hónap múlva töltené be a negyvenhetet, és élt már, de olyan keveset. Olyan keveset… Nem sok tehetsége van hozzá. Meg az az igazság, ho gy a legjobb már megtörtént vele, és ő alig vette észre. Azt mondják, hogy a legjobb? De mibe ? És kinek? Nem, nem számít, Charles most túl fáradt. Most nem találjuk a szavakat, ő éppen úgy nem, ahogy én. A csomagja túl nehéz, és nekem nincs nagy kedvem cipelni helyette. Megértem őt. Megértem őt. De. Ott van az a rövid mondattöredék… Ami hirtelen torkon ragadja, és hideg vizes szivacsot nyom a képébe, miközben szinte haldoklik az ágy sarkában. Haldoklik, és már majdnem le is győzték. Legyőzték, és őt már nem is izgatja. A hozam túl gyenge volt, a kesztyű túl szoros, az élet t kiszámítható. „Három hónap múlva.” Ezt mondta Claire, vagy nem? Charles ezt a három szót most borzalmasabbnak érzi, mint az összes többit. Ezek szerint már egészen az elejétől számolja? A legutolsó menstruációja utolsó napjá Nem… Ez nem lehet igaz… És ez a három felfüggesztési pont, ez a nyomorult számolgatás, ezek a veszteségnek szentelt hetek, hónapok, évek most arra kényszerítik Charles-t, hogy visszaforduljon. Amúgy is fulladozott. A szeme tágra nyílt. Mert Claire azt mondta, három hónap, erre eszébe jut: tehát áprilisban… beindul a gépezet, és ő is számolgatni kezdi az űrt az ujjain. Tehát július, tehát szeptember, mert akkor már két hónapja volt. Igen, ez az… Most már emlékszik… Nyár vége… Akkor fejezte be a gyakorlatát Valmernál, és el kellett

repülnie Görögországba. Az utolsó este volt, egy kis ünnepséget csaptak indulás előtt. És Claire véletlenül arra járt. Megörült neki: jókor jössz, gyere ide, gyere, bemutatlak, és amikor megfordult, megértette, hogy Claire… Igen. Már emlékszik. És amiért emlékszik, le van sújtva. Ez az elviselhetetlen üzenet, ez vol a hurokcsapda, amely most előbukkant egy rosszul feltekert gombolyagból, és most, hogy a sötétben Charles kinyitogatta az ujjait, és leszámolt kilenc hónapot, tehát húsz évet, bele is lépett a csapdába. Most már mindegy, az ő baja. Legfeljebb nem alszik vissza. A történet soha nem ér véget, és van még benne annyi őszinteség, hogy bevallja: ez a három szó csak ürügy volt. Ha Claire nem mondta volna ezt, talált volna más valamit. A tört t soha nem ér véget. Megint megszólal a gong, és neki újra fel kell állnia. Visszamenni a ring közepébe, és elviselni az újabb ütéseket. Anouk meghalt, és Claire nem véletlenül járt nála aznap este. 6 Kiment Claire után az utcára. Szép este volt, édes, meleg, ruganyos. Az aszfaltnak finom Párizs-szaga volt, a vendéglők teraszain rengeteg ember. Charles többször is megpróbálta kitudni, hogy Claire éhes-e, de Claire csak loholt előtte, és már egyre messzebb járt. Végül ideges lett. – Na jól van, én éhes vagyok, és elegem van. Itt megállok. Claire megfordult, kihúzott egy papírt a zsebéből, és az étlapra tette. – Holnap. Öt órakor. Egy külvárosi cím volt. Egy teljesen valószínűtlen környék. – Ötkor már repülőn ülök – mosolygott Claire-re. De nem sokáig. Ki tudna mosolyogva nézni egy ilyen arcra? *** Claire kétrét görnyedve lépett be a kávéházba. Mintha még fogni akarná, amit éppen most veszített el. Charles felpattant, a tarkójánál fogva a vállára húzta e fejét, és hagyta, hogy kisírjon mindent, ami a lelkét nyomta. A tulaj a háta mögött nyugtalan pillantásokat vetett rá, mire ő csak intett a ik kezével, hogy semmi baj. Utána jó vastag borravalót adott az okozott kellemetlenségért, és elvitte Claire-t a tengerhez. Hülyeség volt, de mi mást tehetett volna? Becsukta a fürdőszoba ajtaját, és belebújt egy pulóverbe, úgy feküdt

vissza a kanapéra. Mi mást tehetett volna? Nagyokat sétáltak, sokat ittak, mindenféle vidám füveket szívtak, sőt néha még táncoltak is. De a leggyakrabban nem csináltak semmit. Csak üldögéltek, és nézték a fényt. Charles rajzolt, ábrándozott, piacozott a kikötőben, és e ebédjüket, miközben a húga ezredszer is elolvasta egy könyv első oldalát, majd behunyta a sze . Pedig soha nem aludt. Ha bármit kérdezett volna tőle, meghallotta volna, és válaszol. De ő nem mert kérdezni. Együtt nőttek fel, ugyanazon az aprócska lakáson osztoztak majd három éven át, és örök idők ó lexist. Semmi le nem győzte volna őket. És nem volt árnyék a vendéglő teraszán. Egyetlen árnyék sem volt. Utolsó este vendéglőbe mentek, és a második üveg retzina után Charles megfogta Claire pulzusát: – Menni fog? – Igen. – Biztos? Claire hevesen bólogatott. – Nem jössz vissza a lakásba? Fejcsóválás. – És hol fogsz lakni? – Egy barátnőmnél… Egyetemi csoporttárs… – Jól van… Claire mellé húzta a székét, és együtt nézték az utca nyüzsgését. – Mindenesetre megvannak még a kulcsaid… – És te? – Mi van velem? – Soha nem beszélsz nekem a szerelmi ügyeidről… – elfintorodott. – Szóval, a szerelmi… az ügyeidről, vagy mi. – Azt hiszem, semmi túl izgalmas. – És az a földmérő lány? – Most más földeket mér fel… Claire rámosolygott. Bár bronzbarna volt, Charles úgy érezte, az arca bármikor darabokra töredezhet. Charles újra teletöltötte a poharukat, és rávette Claire-t, hogy

a jobb időkre koccintsanak. Később Claire megpróbált cigarettát sodorni magának. – Charles! – Jelen! – De nem szólsz neki egy szót sem, ugye? – Mint mondhatnék neki? – nevette el magát keserűen. – Talán emlékeztessem, hogy tisztesség i a világon? A cigarettapapír elszakadt. Charles kivette Claire kezéből a csomagot, gondosan megtöltött egy papírt, a szájához emelte, és végignyalta. – Anoukra értettem. Charles megmerevedett. – Nem – mondta, és kiköpött egy dohánymorzsát –, nem. Persze hogy nem. Claire a cigarettáért nyúlt, és kicsit kihajolt a tenger felé. – Mondd… találkozol még vele olykor? – Nagyon ritkán. Claire szemüvege lecsúszott az orrára. Nem tolta vissza. *** Párizsban esett az eső. Taxiba szálltak, és a Gobelins-nél váltak el egymástól. – Köszönöm – mormolta Claire Charles fülébe. – Vége van, esküszöm. Rendben leszek… Charles nézte, ahogy lefut a metró lépcsőjén. Claire nyilván megérezte, mert félúton visszafordult, vidáman kacsintott, és a mutató és a hü ujjával egy O-t formált, mint a búvárok. Ezzel a kis mozdulattal jelzik, hogy minden rendben van. Charles hitt neki, és könnyű szívvel hagyta ott. Milyen fiatal és naiv volt… Hitt még a jelekben… Csak tegnap történt, és mégis tizenkilenc éve lesz, néhány hét múlva. 7 Charles kicsit elszundikált, és amikor magához tért, Snoopy bámult rá némán. A hajdani Snoopy volt, kerek, az alvástól felduzzadt arccal, és mellső mancsával a fülét vakargatta. A hajnal kopogott az ablakon, és Charles azon tűnődött egy pillanatig, hogy nem álmodik-e még. Olyan rózsaszínűek voltak a falak… – Itt aludtál? – kérdezte Mathilde szomorúan. Ó, a fenébe, ne! Kezdődik az élet. Új menet. Charles ásítva kérdezte: – Hány óra?

Mathilde megfordult, és visszament a szobájába. – Mathilde… Mathilde megtorpant. – Nem úgy van, ahogy gondolod… – Nem gondolom sehogy – felelte Mathilde. És eltűnt. 6 óra 12 perc. Charles a géphez vonszolta magát, és dupla adag kávét készített. Hosszúnak ígérkezett a nap… Jéggé volt fagyva, bezárkózott a fürdőszobába. Fél fenékkel ült a kád szélén, az állát az öklére támasztva elengedte a gondolatait, és azok kavarogva felszálltak a forró gőzzel. Kevés szóval is el lehetett mondani, mire gondolt: Balanda, unalmas vagy. Hagyd az egészet a fenébe, és térj magadhoz. Egészen eddig mindig sikerült megtalálnod a helyes utat, és nem kellett túl sokat agyalnod hozzá, nem most kell elkezdeni a kételkedést. Túl késő, érted? Túl öreg vagy ahhoz, hogy megengedd magadnak az összeomlás luxusát. Anouk meghal Mind halottak. Húzd be a függönyt, és foglalkozz az élőkkel. A másik szobában van egy kis meisseni porcelánbaba, aki adja keményet , de úgy néz ki, szarul van. Aki túl korán kel a korához képest… Zárd el ezt a kurva csapot, és tépd ki a füléből egy pillanatra a fülhallgató Halkan bekopogott, majd leült a földre, Mathilde lábához, az ágy végéhez. – Nem úgy volt, ahogy gondolod… –… – Ott vagy még, hűséges barátom? – dünnyögte. – Vagy alszol? Szomorú dalokat hallgatsz a papl att, vagy azon tűnődsz, hogy mivel untat már megint az a vén trottyos Charles… – Éppen azért aludtam a kanapén, mert nem tudtam elaludni… És nem akartam zavarni a mamádat… Hallotta, hogy Mathilde megfordul, és valamelyik testrésze, talán a térde, a vállához ért. – De miközben itt magyarázkodom neked, az is eszembe jut, hogy talán tévedek… Mert nem kell mentegetőznöm előtted… Ehhez az egészhez nincs közöd, vagy inkább: nem rád tartozik. Ezek fel lgok…, és…

A fenébe, már megint miket hablatyolsz? Beszélj valami másról. Felemelte a fejét, és a szoba falait nézegette a félhomályban. Már nagyon régen volt, hogy ut ljára Mathilde kis világa fölé hajolt, pedig imádta. Imádta elnézegetni a fényképeit, a rajzait, az egész kuplerájt, a posztereit, az életét, az emlékeit… Felnövő gyerekeink szobájának falai mindig mulatságos embertani leckét adnak nekünk. Lüktető, állandóan megújuló négyzetméterek, amelyeket elborít a ragasztó. Hol volt ma a gyerek? Melyik barátnőjével bohóckodott egy fényképautomata fülkéjében? Mi volt aznap a kabalája, és hová rejtőzött annak a fiúnak az arca, aki jobban tette volna, ha fává változik, hogy nyugodtan átölelhessék? Charles meglepődött, amikor meglátott magukról egy fényképet, Laurence-szel, amit nem ismert. Ezt a fényképet még Mathilde készítette gyerekkorában. Azokban az időkben, amikor a mutatóujja valahogy mindig belógott a kép sarkánál. Mind a ketten boldognak néznek ki a képen, a mosolyuk mögött a Sainte-Victoire-hegy tűnik elő. Ott meg egy kapszula látszik, átlátszó nejlonzacskóban, rajta a felirat: Be a Star instantly, mellette, nagykockás papírra másolva Prévert egyik verse, az utolsó három sora: Párizsban A keringő földön A keringő földön a végtelenben.* Szőke, felpumpált ajkú színésznők fényképei, internetes oldalak söralátétre írt elérhetőségei l plüssfigurák, megőrzött koncertjegyek, fonott karkötők, Monsieur G szórólapja, aki visszaho a szeretett személyt, és elintézi, hogy a vizsga elsőre sikerüljön, Corto Maltese mosolya, egy régi síbérlet, sőt a Kallimakhoszi Aphrodité reprodukciója, amelyet ő kü Mathilde-nak, egy kényes ügy lezárásaképpen. Ez volt az első nagy konfliktusuk. Charles dühöngeni kezdett, mert meglátta Mathilde kivillanó hasát. „Arcfestést, tetoválást, piercinget, mindent, amit akarsz!, üvöltötte, még tollakat is tűzhetsz a seggedbe, ha úgy tetszik!, de a hasadat ne, * Tamkó Sirató Károly fordítása

Mathilde! A hasadat ne…” Reggel, iskolába menet felemeltette vele a karját, és visszazavarta a szobájába, ha a köldöke kilógott a pólójából. Ebből több heti duzzogás következett, de ő jól tartotta magát. Ez volt az első eset, hogy ellenállt Mathilde-nak. Első ízben töltötte be a vén hülye szerepét. De a hasát nem. Nem. „Egy nő hasa a legtitokzatosabb dolog a világon, a legmegindítóbb, a legszebb, sőt a legszexisebb is, hogy a te hülye újságaid kifejezését alkalmazzam, fejtegett e Laurence leereszkedő tekintete előtt, és… Nem… Rejtsd el. Ne engedd, hogy elrabolják tőled… Most nem arról van szó, hogy az erkölcsös atyát játszom, vagy illemtudásról papolok neked, Mathilde… Szerelemről beszélek. Egy rakás pasi akarja majd felmérni a feneked méretét vagy a melled formáját, és teljes joggal, de a hasadat őrizd meg annak, akit majd szeretni fogsz, te… Érted?” „Igen, azt hiszem, jól megértettük, zárta le Laurence szárazon a beszélgetés (már elunta a té lányom, menj, és vedd fel a gyapjúruhád.” Charles a fejét csóválva nézte, de végül elhallgato elment a Louvre könyvesboltjába, és elküldte Mathilde-nak ezt a képeslapot. A hátára azt írta „Nézd csak, éppen azért olyan szép, mert nem látod.” A kamaszlány arca és ruhái megnyúltak, de soha nem említette ezt a levelet. Sőt, Charles meg volt róla győződve, hogy kidobta a szemétbe. De nem… Tessék, itt van… Egy tangabugyis rap-énekesnő és a félmeztelen Kate Moss között. Folytatta a feltárást. – Hé, te szereted Chet Bakert? – kérdezte meglepődve. – Kicsodát? – dünnyögte Mathilde. – Ezt itt… – Azt sem tudom, hogy kicsoda… Csak állati szépnek találtam. Fekete-fehér fénykép volt. Chet er fiatal korában James Deanre hasonlított. Csak törékenyebb kiadásban. Okosabb és beesetteb b arccal. A falnak dőlve állt, és egy szék támlájába kapaszkodott, nehogy elessen. A trombitáját a térdének támasztotta, tűnődő tekintettel. Mathilde-nak igaza volt. Állati szép. – Ez furcsa…

– Micsoda? Charles a nyakán érezte Mathilde leheletét. – Amikor annyi idős voltam, mint most te… Nem, kicsivel idősebbek voltunk… Volt egy barátom, aki megőrült érte. Teljesen megőrült. Ugyanilyen fehér pólót viselt, biztosan ő is ismerte ezt a fényképet… És éppen emiatt a barátom miatt fagyott be a seggem a kanapén ma éjjel… – Miért? – Hogy miért fagyott be a seggem? – Nem… Miért szerette olyan nagyon? – Hát csak mert ő volt Chet Baker! Egy hatalmas zenész. Egy fickó, aki a világ összes nyelvén a világ összes érzelmét el tudta mesélni a trombitájával! És a hangja is… Majd lejátszom neked néhány lemezét, és akkor megérted, miért találod olyan szépnek… – És ki volt ez a haverod? Charles sóhajtott, elmosolyodott. Ebből soha nem fog kikeveredni… Legalábbis nem rögtön, azt be kell látnia. – Alexisnak hívták. És ő is trombitált… Egyébként nem csak trombitálni tudott… Körülbelül min gorán, harmonikán, ukulelén… Ő egy igazi… – És miért beszélsz róla múlt időben? Meghalt? Pontosan. – Nem, de nem tudom, mi lett vele. Azt sem tudom, hogy zenél-e még. – Összevesztetek? – Igen. Méghozzá olyan nagyon, hogy azt hittem, már teljesen kitöröltem az emlékezetemből. Ho már egyáltalán nem is létezik. És… – És micsoda? – És nem. Még mindig itt van… És azért aludtam a nappaliban, mert tegnap levelet kaptam tőle… – És mit írt benne? – Igazán tudni akarod? – Igen. – Azt írta, hogy meghalt az anyja. – Ez aztán baromi vidám… – dünnyögte Mathilde. – Jól mondod. – Hé… Charles… – Hey, Mathilde? – Iszonyat nehéz, mega-giga fizika házi feladatom van holnapra…

Charles fintorogva felállt. Hiába, a háta… Felvidámodott. – Ez baromi jó! Ez jó hír! Éppen erre van szükségem! Állati nehéz fizikára Chet Bakerrel és G igannel. Ennél csodálatosabb vasárnapról álmodni sem lehet! Na, rajta… Most aludj vissza. Du rmolj még egy kicsit, picikém! Már a kilincset kereste, amikor Mathilde hangja megállította: – Miért vesztetek össze? – Mert… Mert kezdte ő is Chet Bakernek tartani magát… mert mindenben… rá akart hasonlítani… É t jelentette, hogy sok szemétséget is csinált… – Mint például? – Mint például a kábítószerezés… – És még? – Na jól van, kicsi lányka – Charles csípőre tette a kezét, mint a nagy plüssmackó az Esti mesében –, én már elálmosodtam, visszamegyek a felhőőőmre… Holnap folytatom a mesém… És csak akkor, ha addig is jóóóóó leszel. Pa-ra pa-ram. A rádiós ébresztőóra fényében látta, hogy Mathilde elmosolyodik. Engedett még egy kis forró vizet a kádba, teljesen belemerült, a feje búbjáig, hogy a gondolatait is ellepje a víz, majd felbukkant a felszínre, és behunyta a szemét. *** És minden várakozással szemben ez vasárnap szép télvégi napnak bizonyult. Egy szép nap, tele csigasorokkal és inercia rendszerekkel. A Funny Valentine és a How High Is The Moon napja. Egy nap, amikor egyáltalán nem voltak érvényesek a fizika törvényei. Charles a lábával ütötte a taktust a kis íróasztal alatt, amely túl zsúfolt volt ahhoz, hogy bármit is megtaláljon rajta az ember, és egy vonalzóval ütögette Mathilde fejét, hogy próbáljon meg végre gondolkodni. Néhány órára Charles elfeledkezett a fáradtságáról és az aktáiról. Az üzletfeleiről, a vándorló darukról és a lekésett határidőkről. Néhány órára a mozgásban lévő lítették egymást. Fegyverszünet. Egy örömmel bekapott jobbhorog. Egy rézfúvós-kúra. Az áradó nosztalgia és „fekete költészet” – az egyik CD borítójának kifejezésével.

Mathilde lejátszójának hangfalai sajnos nem voltak túl jók, de a dalok címe megjelent a képernyőn, és Charles úgy érezte, hogy ez az egész neki szól. Nekik szól. In A Sentimental Mood. My Old Flame. These Foolish Things. My Foolish Heart. The Lady Is A Tramp. I’ve Never Been In Love Before. There Will Never Be Another You. If You Could See Me Now. I Waited For You és… I May Be Wrong…* Milyen zavarba ejtő összegzés, gondolta Charles. És még… És talán… valahogy mégis egy közönsé lít, vagy nem? Igazán nagyon naivnak kellett lennie, hogy ennyire elcsépelt szavakat magára tudjon vonatkoztatni. Olyan szavakat, amelyeket olyan sokszor elmondtak, újra elmondtak, és feldaraboltak már, hogy jutna belőle a földgolyó bármelyik faszkalapjának. De annyi baj legyen, szívesen vállalja. Tetszett neki, h ogy zenék és dalok címében ismer magára, mint valaha régen. Hogy megint újra az az égimeszelő t, aki a mások érzelmeire korlátozza az életét. Egy fickó belefújt egy trombitába, és ennyi. Ez volt Jerikó. Nem igazán szerette a „tramp” szót, túl kétértelmű volt… Talán inkább egy csavargó… Igen, egy de a többi tetszett, és az ő foolish heart-ja. halálra unta Newtont. September Song. Kinyitotta a kezét. Ezt a számot együtt hallgatták… Olyan messzi volt… A New Morningban, nem? És milyen szép volt még akkor Chet Baker… Szörnyűségesen szép. De nagyon-nagyon kimerült. Sovány, beesett arcú, fogatlan, és félig felfalta már az alkohol. Fintorgott, és olyan óvatosan mozgott a színpadon, mintha nemrégi ben nagyon megverték volna. A koncert után éppen emiatt rúgták össze a port… Alexis képtelen volt egy helyben maradni, transzba esett, előre-hátra himbálózott, és behunyt szemmel ütötte kocsmapultot. Ő, aki hallotta a zenét, sőt látta is, Érzelmes hangulatban. Az én régi szerelmem. Ezek a bolondos dolgok. Bolond szívem. A hölgy egy ribanc. Ezelőtt soha nem szerettem. Soha senki nem volt még olyan, mint te. Ha most láthatnál. Vártalak… és Lehet, hogy tévedek… *

aki úgy olvasott el egy kottát, ahogyan mások végigfutnak egy hirdetésen, de aki nem igazán szerette az ilyesmit, a kottaolvasást… Charles-t, vele ellentétben, leverte a koncert. Baker arca annyi szenvedésről és kimerültségről árulkodo hogy ő képtelen volt tovább hallgatni, túlságosan megrémítette az, amivé Chet Baker vált, ne ta nézni sem. – Ez borzalmas… Hogy ilyen tehetséges legyen valaki, és az egészet kivágja a szemétbe… Erre Alexis majdnem a torkának esett. Sértések özönét zúdította rá, pedig tőle kapta a koncertjegyet. – Ezt te nem értheted… – köpte végül gonosz mosollyal. –Nem… És Charles begombolta a zakóját. – Nem érthetem. Késő volt. Másnap korán kellett kelnie. Dolgozott. – Egyébként sem értesz semmit… – Na persze… Tudom, már ellőtte az összes lövedékét. És már alig maradt neki. De a te korodban ő már fantasztikus dolgokat csinált… Olyan halkan mondta ki ezt az utolsó mondatot, hogy Alexisnak meg sem kellett volna hallania. Egyébként is, már hátat fordított neki. Alexis mégis meghallotta. Nagyon jó füle volt, a piszok alaknak. De nem számít, már úgyis átnyújtott oharát a pult fölött… Charles lehajolt, hogy felvegye Mathilde radírját, és amikor a felszínre bukkant, már tudt a, hogy fel fogja hívni Alexist. Chet Baker néhány évvel ezután a koncert után kiugrott az ablakon. A gyalogosok átlépdeltek rajta, mert azt hitték, hogy csak egy alvó részeg, és így töltötte az éjszakát, összetörve, egy amszterdami járdán. És Anouk? Tudni akarta. Egyszer az életben meg akarta érteni. Megérteni. – Charles! – Halló, halló! Ellenőrzés, kérjük Charlie Bravót, jelentkezzen, hallja? – Bocsánat. Na! Hogy számolnád ki a gyorsulást? – Hé! – Mi van? – Nem bírom tovább a zenédet… Charles mosolyogva kapcsolta ki a zenét. Elérte, amit akart.

Vége az improvizációnak. Fel fogja hívni Alexist. *** Amikor Laurence megérkezett a gőzfürdőből a barátnőjével, Mauddal, Charles elvitte a kis társaságot az utca sarkán álló pizzériába, és a Come Prima hangjaira újra megünnepelték Laurence születésnapját. Egy gyertyát tűztek az ünnepelt tiramisu-adagjába, és Laurence Charles széke mellé húzta a sajátját. A fotó kedvéért. Hogy örömet szerezzenek Mathilde-nak. Hogy együtt mosolyogjanak a mobilja parányi képernyőjén. Mivel Charles gépe másnap reggel hétkor indult, a szemét dörgölve hajnali ötre állította be az ébresztőórát. Keveset aludt, és rosszul. Soha nem derült ki pontosan, hogy Chet Baker szánt szándékkal vetette ki magát az ablakon, vagy csak véletlenül zuhant le az emeletről. Természetesen a heroin nyoma ott maradt az asztalon, de amikor végül megfordították a légies en könnyű holttestet, még mindig a kezében szorongatta az ablakkilincset. Charles már fél ötkor leállította a vekkert, megborotválkozott, halkan becsukta maga mögött az ajtót, és nem hagyott üzenetet a konyhaasztalon. Miben halt meg Anouk? Lehet, hogy ő is egy átkozott ablakkilincshez fordult, hogy megkímélje őket az egésztől. Olyan sok embert látott meghalni… Mi volt az egy ablakhoz vagy egy bosszúsághoz képest… Főleg azokban az időkben… A New Morning idejében, a nyolcvanas évek elején, amikor az AIDS olyan nagy pusztítást végzett a makkegészséges fiatalok között. A sötét idők kezdetén egyszer együtt vacsoráztak Anoukkal, és Charles akkor látta először, hogy kétségek gyötrik: – Az a legdurvább, hogy muszáj nekik megmondani… Máris fulladozott. – …tudod, a fertőzésveszély miatt… Muszáj nekik megmondanunk, hogy meg fognak dögleni, mint a kutyák, és hogy semmit sem tehetünk

majd értük. Sőt, a legelső dolog, amit közölnünk kell velük… Hogy vigyázzanak, hogy senkit se haza, miután kimentek… Igen, megdöglesz, de vigyázz, ne húzd az időt… Indíts, mondd el gyorsan azoknak, akiket szerettél. Hogy rögtön megtudják, hogy rájuk is ez vár… Gyerünk! Húzz bele! Ja, és jövő hónapban találkozunk! És tudod, ez most először fordul velünk elő… Először… És ezúttal mind egy csónakban evezünk… A nagy pro nt a segédápolók… A francba, mindnyájunkkal kicsellózott. Ő mindig előttünk jár, és mindnyájunkat a földbe döngöl Nincs kegyelem. Mind tehetetlenek vagyunk. Tudod… én behunytam a szemem, egészen idáig, hiszen ez volt az életem, vagy mi… Igen, persze, hiszen ismersz… És még ha össze is kellett szorítanom a fogamat, mindig hívtam a segédápolót, amikor a test bekerült a hűtőkamrába, és át kellett húzni az ágyat, és aztán vártuk a következőt, és amikor megérkezett, törődtünk vele. Rámosolyogtunk, és ápoltuk. Ápoltuk, érted? Pontosan ezért választottuk ezt az őrült mesterséget. De itt, most? Mi a fenét kellene csinálnunk? Elcsórta a cigarettámat. – Életemben először kerültem közel a művészethez, Charles… Először látom a Halált, először mo . Te, az az izé az irodalom házi feladataitokban, amit a tanárok annyira imádtak, hogy is volt? – Megszemélyesítés. – Nem, elegánsabban hangzott… – Allegória? – Ez az! Allegorizálom. Látom, ahogy fel-alá kószál a koponyájával és a kurva kaszájával. Látom őt. Érzem őt. Amikor felveszem a szolgálatot, érzem a szagát a f , és gyakran előfordul, hogy gyorsan hátrapördülök, mert hallani vélem a hátam mögött a lépteit, és… Ragyogott a szeme. – Szerinted be fogok golyózni? Szerinted is meg fogok őrülni, én is? – Nem. – És az a legborzasztóbb, hogy van még egy ráadás is… A szégyen. A szégyenletes betegség. A segg vagy a narkó. Tehát a magány. A halál és a magány. A családtagok, akik nem látogatják meg a beteget, a bonyolult szavak, amikkel összezavarjuk a hülye szülőket, akik mindig undorodnak a gyerekük ágyneműjéne szagától… Igen, asszonyom, ez egy tü-

dőfertőzés, nem, asszonyom, nem gyógyítható. Igen, uram, igaza van, úgy is mondhatnánk, hogy a többi szervet is érinti… Látom, uram, önnek éles szeme van… Hánysz ettem volna üvölteni, megragadni őket a gallérjuknál fogva, és rázni őket, amíg a szaros előítéleteik ki nem potyognak belőlük, és darabokra nem törnek a… annak a lábánál, ami a gyerekükből megmaradt… Annak a valaminek a lábánál, aminek már neve sincs… Azoknak az ágyánál, akiknek már ahhoz sincs erejük, hogy behunyják a szemüket, hogy ne kelljen elviselniük ezt az egészet… Lehajtotta a fejét. – Mire jó az, hogy gyerekeket csinál az ember, ha nincs joguk beszélni nekünk a szerelmeik ről, amikor megnőnek? Mi? Félretolta a tányérját. – Miért, amúgy mi marad? Mi marad, ha nem beszélhetünk a szerelemről vagy az örömről? A fizet utatásunk? Az időjárás? Bedühödött. – A gyerek, az maga az élet, a mindenségit! És csak azért vannak a földön, mert mi is basztunk, vagy nem? És ki nem szarja le a másik nemét? Két fiú, két lány, iú, egy kurva, egy műfasz, egy guminő, két korbács, három bilincs, ezer fantáziajáték, hol itt a gond? Hol? Éjszaka történik, nem? É sötét van! Az éjszaka szent! És ha még nappal van is. Akkor is rendben van… Megpróbált mosolyogni, és minden kérdése után újra töltött magának. – Érted… a munkám során először én… én nem vagyok jó semmire… Megérintettem a könyökét. Szívem szerint átöleltem volna… – Ne mondd ezt! Ha hospice-osztályon kellene meghalnom, azt szeretném, ha te… Még időben a szavamba vágott. Mielőtt már megint mindent elfuserálnék. – Hallgass. Nem ugyanarról beszélünk. Te egy magas, sápadt fiúnak látod magad, aki a karját nyújtja egy kurva allegória felé, miközben én hasmenésről, herpeszről és üszkös testrészekről beszélek neked. És amikor az előbb azt mondta döglenek meg, mint a kutyák, távol voltam az igazságtól. Mert amikor egy kutya sokat szenved, elaltatják. A szomszéd asztaltól furcsán néztek rá. Már megszoktam. Húsz éve mindig ugyanez történt. Anouk mindig túl gyorsan beszélt, vagy túl han-

gosan nevetett. Vagy túl hangosan énekelt. Vagy túl korán kezdett táncolni, vagy… Anouk mind ig túl messzire ment, és az emberek hülyeségeket suttogva bámulták őt. Felejtsük el. Normális n hozzájuk fordul, és rájuk emeli a poharát: „A szerelemre!”, és rákacsintott volna egy derék családapára, vagy azt mondta volna: „A seggedre!”, vagy még rosszabbat is, ez a felhajtott poharak számától is függött, de aznap este nem. Aznap este a kórház győzött. A derék kispolgárok már nem érdekelték Anoukot. Nem kínálta vést neki. Nem tudtam, mit mondhatnék. Alexisre gondoltam, akit már hónapok óta nem látott. A spirális zuhanórepüléseire és a mindig kitágult pupilláira. A fiúra, aki az az anyja szemére, hogy fehérnek szülte, és úgy akart élni, mint Miles, Parker és a többiek. Aki tönkretette magát. Akinek már nem volt min tipornia. Aki mindenütt magát kereste, elnyúl va az ágyon, egész nap. És aki hunyorogva tudott csak kimenni a napfénybe… Lehet, hogy Anouk olvasott a gondolataimban? – A kábítószeresekkel megint más a helyzet… Vagy nincs mellettük senki, vagy a szülők annyira összeomlanak, hogy ők is ápolásra szorulnának. És azok, akik még t vannak, akik mindig ott voltak, tudod, ők mit mondanak? Megráztam a fejem. – ”A mi hibánk.” Amikor ez a beszélgetés zajlott… ahogy mondtam, ‘85-ben vagy ‘86ban, Alexis még viszonylag t iszta volt. Azt hiszem, általában csak füvet szívott… nem tudom biztosan, de valószínűleg nem érkezett még el az érleszorításig és a belövésig, különben emlékeznék a saját válaszomra. Anouk akkor még a mások szüleiről beszélt, és én nyugodtan bólogattam. Mások… Csak arra emlékszem, hogy sikerült elterelnem a témát, és hogy ezután jóval könnyedebb dolgok eszélgettünk, a tanulmányaimról, a desszertünk ízéről, és egy filmről, amit az előző hétvégén láttam – amikor Anouk arcára fagyo – A múlt vasárnap ügyeletes voltam – vágott bele újra –, és ott volt az a gyerek, alig idősebb nálad… egy táncos. Mutatott magáról fényképeket… Egy táncos, Charles… tos test, és…

Egy ideig a plafont bámulta, hogy minden visszacsoroghasson, a nyála, a taknya, és az, ami elhomályosította a tekintetét, majd megint a szemembe nézett. – …tehát a múlt vasárnap, miközben kámforos vizet fröcsköltem a hátára, vagyis nem csináltam az égvilágon semmi hasznosat, és nyíltan a pofájába hazudtam, segítettem neki, hogy előre hajoljon, mert le akartam hűteni a hátát is, tudod, mi történt a kezem alatt? A kezét mutatta. – Ez alatt a kéz alatt? A szakképzett kéz alatt, ami több ezernyi beteget kezelt már a több m nt húsz év alatt? Nem feleltem. – A… Elhallgatott, és felhajtotta a bort. Az orrcimpái reszkettek. – A hátgerincén a bőre… Átnyújtottam neki a szalvétámat. – …elrepedt… *** Charles fogta a bőröndöt, és elgyalogolt a beszálló pult előtt. Már majdnem mindenki oroszul beszélt körülötte, és három lány kacarászva hasonlította össze a bevásárlótáskái számát. Kilátszott a hasuk. Charles megkívánt egy kávét. És egy cigarettát… Amikor előhúzta a könyvét, kipottyant belőle az előző utazás beszállókártyája, amit könyvjelz ak semmi pánik, néhány méter múlva kap egy szép új beszállókártyát. 33 A borogyinói ütközet legfőbb hadművelete a Bagration ékerődjei és a Borogyino közötti ezerölnyi területen folyt le. (Ezen a területen kívül az egyik oldalon Udvarov lovassága intézett déltájban egy elterelő támadást, a másik oldalon, az yi… Sehol egy ablak… Anouk mindig szédült… …cán túlPonytovszkij csapott össze Tucskovval; de ez két különálló és gyenge hadművelet volt ahhoz képest, ami a csatatér közepén végbe-

ment.)* Semmit nem értett abból, amit olvasott. A mobilja villogni kezdett – az irodából. Ilyen korán? Nem. Ez még tegnapi üzenet volt. Philippe-től. Pavlovics egyik zsandárja katasztrofális híre kkel teli mailt küldött. A második külső vakolatborítást újra kell csinálni, hiba csúszott a oragyin emberei persze nem akarnak tudni semmiről, és találtak egy holttestet a nyugati telepen. Egy fickót, aki persze nem szerepelt a munkások névsorában. A rendőrség újra ki fog szállni. Nagyszerű… Vajon ezt miért nem tüntették el? Talán elfogyott a beton? Charles nagy levegőt vett, hogy kifújhassa a haragját, keresett egy üres széket, becsukta a könyvet, a két uralkodót a maga ötvenezer halottjával bezárta a táská ette az aktáit. Az órájára nézett, hozzáadott két órát, a hangpostafiók válaszolt, erre angol t káromkodni. Good Lord – igazán apait-anyait beleadott! Ez a fucking bastard egész nap nem fogja felvenni! Hirtelen minden megrohanta. Alexis, a kicsinyes kegyetlensége, Claire, Laurence rossz kedve, Mathilde fintorai, az emlékei, a hármuk jövője, a múlt csobogása és az egész futóhomok. Stop. Törlés. Az építkezések építkezése kezde k később tud visszatérni az életére. De most, sajna, nincs rá ideje. És Balanda, az út- és hídépítő, a Master of Sciences, a belleville-i diák, az aranydiplomás é ai tag, a munkamániás, a kitüntetett, az elismert, a minden, amit csak akart. Igen, minden, amit csak kívánni lehet, minden, amit még rá lehet nyomtatni egy névjegykártyára, egyszerűen félretaszított a m Balandát, a tétovát. Áááá… Máris jobban érezte magát. Előbb-utóbb mindenki a szemére hányta, hogy túl nagy fontosságot tulajdonít a munkájának. A barátnői, a családja, a barátai, a munkatársai, az ügyfelei, az éjszaka dolgozó takarítónők, sőt egyszer egy orvos is. A * Makai Imre fordítása

jóakarók túl aggályosnak hívták, a többiek szarrágónak, vagy ami még rosszabb, buzgómócsingnak, és soha nem tudott védekezni ellenük. Miért dolgozott olyan sokat évek óta már? Mire volt jó ez a sok átdolgozott éjszaka? Ez az nullkalóriás élet? Ez az olyan rosszul összetákolt házasság? A kis merevség a tarkóban? A sürgető vágy, hogy falakat emeljen? Ez az előre elveszített szkandermenet? Hát arra, hogy… Nem, soha nem tudta igazolni magát, hogy felmentsék. Soha nem érezte szükségé hogy őszintén kimondja a dolgokat. De most igen. Igen. Most, reggel, miközben feltápászkodott, elővette az útlevelét, újból elcsodálkozott a bőröndje súlyán, és a Kérjük az Air France AF1644-es, Moszkva–Seremetyevo hét óra tíz perckor induló járatának utasait, fáradjanak a 16-os kapuhoz lamára megtalálta a választ: azért, hogy lélegezni tudjon. Lélegezni. Az ezt megelőző órák, az a kevéske idő, az az örvény sugallhatna nekünk némi kis, mondjuk úgy nek a válasznak a tisztánlátását illetően, de rendben… Most az egyszer hagyjuk meg neki a kétségesség jogát. Hagyjuk őt lélegezni a 16-os kapuig. 8 A gép kilencszázzal repült. Charles még alig kapcsolta be a notebookját, a kapitány máris bej lentette, hogy odakint plusz két fok a hőmérséklet, kellemes pihenést kívánt, ezután az Allia Sky Team megszokott hadovája következett. Charles megint találkozott a nagyon kedves mosolyú Viktorral (egy foghíj, egy fog, egy foghíj, két fog), aki, mint Charles-nak a sok-sok, dugóban töltött óra alatt sikerült megértenie (Charles a világ semelyik országában nem töltött még ennyi időt egy autó hátsó ülésén. Először meg volt zavarodva, azután szorongani kezdett, aztán ideges lett, aztán majd megőrült, aztán… beletörődött. O! Vajon ez a legendás orosz fatalizmus? Kibámulni egy be t ablakon, és őszinte jóakarattal arra vágyni, hogy feloldódjunk a nagy kuplerájban?), hangmérnök volt egy korábbi életében. Viktor bőbeszédű volt, egy rakás csodálatos történetet mesélt, amelyekből az utasa egy szót s , miközben Viktor egyre-másra szívta az elragadóan szép dobozokból előkotort, szörnyűséges cigarettákat.

És amikor megszólalt Charles mobilja, és ő felvette, Viktor gyorsan felcsavarta a zenét. Tapintatból. Nem balalajka- vagy harmonikamuzsika volt, nem, jó kis helyi rock, a kedvence. Csak úgy gerjedt az erősítő. Pokoli volt. Viktor egyszer levette az ingét, hogy megmutassa az egész életét. Minden szakasza látszott: tetoválásokon. Viktor kitárta a karját, és balerinaként forgott a b nzinkút mellett Charles kiguvadt szeme előtt. Hát… lenyűgöző volt… Charles újra találkozott a francia, német és orosz haverjaival. Teljesen fölöslegesen részt vett néhány megbeszélésen: sóhajtozás, pofavágás, légyszámlálás; utána egy végtelen hosszú ebéd, majd újból a fejébe csapta a sisakot, és felhú Az oroszok telebeszélték a fejét, öszszezavarták, a hátát csapkodták, a végén kínjában már cs a hamburgi fiúkkal. (Nekik kell majd a klímát beszerelniük.) (De hová?) Úgy ám, a végén már röhögni is tudott az egészen. A kezét a csípőjére téve, védőszemüveggel a kezében, térdig szarban. Utána a főnöki konténerbe ment, ahol két fickó várta, akik mintha egyenesen egy Karl Marx Brothers filmből léptek volna elő. Túl szépek voltak ahhoz, hogy igazak lehessenek, a nagy stukkereikkel és a kovbojos tekintetükkel. Idegesek voltak, sápadtak, majd szétvetette őket az izgalom és a buzgalom. Milícija – mondták a többiek. Naná. A helyszínre hívott emberek (leginkább munkások) közül senki nem beszélt semmilyen nyelven az oroszon kívül. Balanda csodálkozott, hogy nem találja a megszokott tolmácsát. Felhívta Pavlovics irodáját. Már úton van egy fiatalember, nyugtatták meg, aki nagyon jól beszél franciául. Rendben. Már itt is van, most kopog be az ajtón, a feje vörös, és egészen ki van fulladva. Kezdetét vette a beszélgetés. Vagy inkább kihallgatás. Ám amikor Charles védekezése került sorra, hamar feltűnt neki, hogy Sztarszkij és Hacsov* szemöldöke furcsán felszaladt. A tolmácshoz fordult: * Ez Starsky és Hutch lehet.

(a dig.)

– Mondja, értik ezek, amit maga mond nekik? – Nem – feleli a fickó –, azt mondják, tádzsik nem inni. Hát… – Nem, azt, amit az előbb mondtam… Koroljev úr szerződéséről… A fickó bólintott, megint belevágott, és a rendőr-pupillák megint kerekre tágultak. –Nos? – Azt mondják, hogy magának garantáló lenni… ??!? – Bocsássa meg a kérdésemet, de… ön mióta beszél franciául? – Greynôble-ban – felelte a másik angyali mosollyal. Ó, a fenébe… Charles megdörzsölte a szemét. – Szigarjet? – kérdezte a fiatalabb serifftől, és a mutató és középső ujjával megütögette az Szpaszíba. Kifújt egy nagy adag füstöt, egy finom szén-monoxid és reményvesztettség adagot, miközben a p ont bámulta, ahonnan egy törött neoncső lógott két csupasz drót között. Hirtelen Napóleon jutott az eszébe… Ez a zseniális hadi szakértő, aki, mint néhány fejezettel korábban olvasta, azért veszítette el a borogyinói csatát, mert agyláztól szenvedett. És tudják mit, hirtelen nagyon közel érezte magához őt. Nem, haver, nem haragszunk rád… Ez már az elején veszett ügy volt… Ezek a fickók tényleg túl kemények nekünk. Sokkal, sokkal erősebbek, mint mi… Végül megérkezett Pavlovics, a Fiat Lux, és jött vele egy „hivatalos személy” is. Lujkov* jobb kezének az anyósának a húgának a sógorának a barátja, vagy valami ilyesmi. – Lujkov? – kérdezte Charles döbbenten. – You mean… the… the mayor? A másik nem vette a fáradságot, hogy válaszoljon neki, túlságosan lefoglalta a hivatalos sze mély bemutatása. Charles kiment a konténerből. Az ilyen esetekben mindig kiment, és ezért senki nem neheztelt rá. Hamarosan csatlakozott hozzá a szupertolmács is, és Charles tett egy utolsó erőfeszítést: – Na, és hogy került Grenoble-ba? * Luzskov? Moszkva polgármestere (a dig.)

– Nem, nem! – javította ki a fiú. – Én itt lakom napközben! Rendben. Besötétedett. A gépek elhallgattak. Néhány munkás köszönt neki, a többiek meg közben lökdöstek őket, hogy siessenek már. Viktor visszavitte . Charles pedig részt vehetett a szokásos oroszóráján. Mindig ugyanaz volt a tananyag: a rubel, az rubli; az euró, az a jévra; a dollár, hát az yeség. „Menjünk, menni…” izé, azt úgy mondjuk: kaziol, „Engedj át, barom”, az a mudak, és a „Mozdítsd már a segged”, az seveli zadam. (Többek között…) Charles szórakozottan vizsgálódott, hipnotikus hatással volt rá az a sok-sok kilométer hosszú tyúkketrec. Ez rázta meg a legjobban, amikor még egyetemista korában először járt keleten. Mintha a mi külvárosaink legszörnyűbb részei, a legnyomorúságosabb lakótelepi házsorok nem érnének ek. Pedig az orosz építészet… Igen, az Orosz Építészet az nem volt akármi… Eszébe jutott az a Leonyidov-monográfia, amit Jacques Madelaintől kapott… Tudjuk, hogy történt az egész… Ami szép volt, azt lerombolták, mert szép volt, tehát burzsoá csökevény, utána egy egész népet bezsúfoltak… ezekbe, és abba a kevés szép épületbe, ami megmaradt, beköltöztek a nómenklatúra tagjai. Igen, ismerjük a történetet. Nem szükséges hosszú szónoklatokat tartani a edes hátsó ülésén, a húsz fokra szabályozott fűtés mellett. Ugye, Balanda? Igen, de… Gyerünk, gyerünk… Seveli zadam. *** Charles megnyitotta a csapot, és míg a kád telt, felhívta az otthoni irodát, és összefoglalta a napját Philippe-nek, az üzlettársának. Elforwaldoltak neki néhány mailt, amit most rögtön el kell olvasnia, hogy utasításokat tudjon adni. Ja, és fel kell hívnia a tervezőirodát is. – Miért? – Hát a külső vakolat miatt… Te meg min röhögsz? – nyugtalanko-

Charles-t a szállod dollár, milyen hül

véget soha, mindig

nyomorról egy bőrül

dott Philippe, ott Párizsban. – Bocsánat. Csak az idegességtől van. Utána más építkezésekről, költségvetésekről, határidőkről és egyéb szerződésekről beszélgettek, a kis világuk újabb folyosói pletykáit tárgyalták meg, és búcsúz még bejelentette, hogy Maresquin és a klikkje szerezte meg Szingapúrt. Igazán? Charles nem is tudta már, hogy ennek örülnie kellene, vagy bánkódni miatta. Szingapúr… Tízezer kilométer és hét órányi időeltolódás. És egy másodpercre bevillant, hogy iszonyatosan fáradt, hogy hónapok, évek óta nem jutott ho zzá az alvásadagjához, és hogy mindjárt kiárad a víz a fürdőkádból. Elzárta a vizet, megkereste a konnektort, hogy feltöltse a különféle akkumulátorait, az ágyra dobta a zakóját, kigombolta az inge felső gombjait, lekuporodott, egy pillanatig zavartan bámult a minibár hideg fényébe, majd visszaült a zakója mellé. Elővette a határidőnaplóját. Úgy tett, mintha érdekelnék a másnapi találkozói. Úgy tett, mintha átlapozná, mielőtt megint elrakja. Csak úgy. Ahogy az ember találomra megtapogat egy tárgyat, amikor messze van az övéitől. És aztán, tessék… Alexis Le Men telefonszáma akadt a kezébe. Nahát… A mobilja még mindig az éjjeliszekrényen hevert. Hosszan bámult rá. Alig volt ideje beütni a pluszt és az ország hívószámát, mert a hasa elárulta… Ledobta a telefont, és kirohant a vécére. Amikor felemelte a fejét, a tekintete a saját tükörképébe ütközött. A nadrágja a bokája körül, fehér lábikra, csámpás térdek, feltűrt ujjú ing, görcsbe rándult arc, nyomorúságos tekintet. Egy vénember… Behunyta a szemét. És ürített.

Hűvösnek érezte a fürdőkád vizét. Megborzongott. Miért, ki mást hívhatna fel? Sylvie-t… Ő volt Anouk egyetlen barátnője, akivel valaha is találkozott… De… Hogy találhatná meg? Mi is volt a vezetékneve? Brémand? Brémont? Vajon tartották még a kapcsolatot? És megtudhatna tőle valamit? És… igazán meg akarja tudni? Anouk halott. Halott. Soha nem hallja többé a hangja csengését. A hangja csengését. Sem a nevetését. Sem a dühkitöréseit. Soha nem látja többé, ahogy a szája megrándul, megremeg vagy szétnyílik. Soha nem nézheti töb zét. A csuklóját, az erei hálózatát, a szeme körüli karikákat. Soha nem fogja megtudni, mit rejtett el ilyen jól, ilyen rosszul, ennyire mélyre, fáradt mosolya és bolondos fintorai mögé. Nem nézheti többé titokban. Nem ragadhatja meg többé a karját, amint megérkezett. Nem… Mire lenne jó, ha mindezt behelyettesíthetné egy halál-okkal? Mit nyerne rajta? Egy időpontot? Néhány részletet? Egy betegség nevét? Egy beragadt ablakot? Egy utolsó rossz lépést? De tényleg… Tényleg azt akarja, hogy fény derüljön az undorító titokra? Charles Balanda tiszta ruhát vett fel, és fogcsikorgatva kötötte be a cipőfűzőjét. Tudta. Hogy fél az igazságtól. És a benne élő kinyalt gigerli a vállára tette a kezét, és azt hantálta: Na… Hagyd a csudába… Elégedj meg az emlékeiddel… Őrizd meg őt úgy magadnak, ahogy ismerted… Ne tedd tönkre még jobban… Ez a legszebb gyászszertartás, amit tarthatsz neki, te is jól tudod… Hogy így őrized meg magadban… Ilyen nagyon elevenen. Ám az a szakadt, gyanús alak a tarkójához simult, és azt suttogta a fülébe: Miért, talán attó hogy úgy ment el, ahogy élt? Egyedül. Egyedül és zűrzavarban. Hogy megfulladt egy olyan világban, ami túl szűk volt neki? Ami a halálát okozta? Hát ezt nem nehéz elképzelni… A hamutartóit… Vagy a sok üveget, melyek kiürítése sem nyugtatta meg soha. Vagy a kanapét,

amit már ki sem nyitott… Vagy… Amúgy is… Most mi ez a nagy Anouk-tömjénezés? Eddig hol voltál? Ha ott lettél volna, amikor kellett, most nem csinálnál a gatyádba… Szóval egy kis méltóságot, fiacskám, ugye tudod, hogy Anouk mit tenne a részvéteddel? Pofa be, csikorogta Charles, pofa be. És mert olyan gőgös volt, a gyanús alakra hagyta, hogy feltárcsázza a legnagyobb ellensége számát. Mit mondjon neki? „Itt Balanda”, vagy „Charles vagyok…”, vagy „Én vagyok”? A harmadik csöngetéskor érezte, hogy az inge a hátához tapad. A negyedikre becsukta a száját, hogy sikerüljön egy kis nyálat termelnie. Az ötödikre… Az ötödikre egy üzenetrögzítő pittyegését hallotta, és egy női hang azt csivitelte: „Jó napot, ön Corinne és Alexis Le Ment hívta, köszönjük, hogy üzenetet hagyott, visszahívjuk…” Charles megköszörülte a torkát, pár másodpercig hallgatott, a gép néhány ezer kilométernyire e a szuszogását, majd letette. Alexis… Belebújt a kabátjába. Megnősült… Becsukta az ajtót. Egy nővel él… Hívta a liftet. Egy nővel, akit Corinne-nak hívnak… Beszállt a liftbe. És akivel együtt él egy házban… Lement hat emeletet. Egy házban, ahol van üzenetrögzítő is… Átvágott az előcsarnokon. És… A kijárati ajtó felé tartott. És… talán mamusza is van? – Please, Sir! Megfordult. A recepciós valamit lengetett a pult fölött. Charles a homlokára csapott, visszament a pulthoz, átvette a kulcscsomóját, és cserébe odaadta a szoba kulcsát.

Egy másik sofőr várta. Ez nem volt annyira egyedi példány, és egy francia autóban ült. A meghívást kedvesen fogalmazták, de Charles-nak nem voltak illúziói: a derék kis katona vis szamegy a frontra… És csak akkor csukta be végleg a mobilja fedelét, amikor belépett a követség kapuján. Keveset evett, és ezúttal nem csodálta meg az Igumnov-ház kifinomult rondaságát, válaszolt a eki feltett kérdésekre, és elmesélte azokat az anekdotákat, amelyeket elvártak tőle. Tökéletesen játszotta a szerepét. Szépen kihúzta magát, az evőeszközök nyelébe kapaszkodott, reagált a tréfákra és a célzásokra, vállat vont, amikor arra volt szükség, véleménye volt, még nevetett is, és jó helyen, de közben szép csendesen szétesett, darabokra tört, szétfoszlott. Nézte, ahogy ujjpercei a poharára kulcsolódnak és kifehérednek. Összetörni a poharat, talán megsebezni az ujját, és felállni az asztaltól… Anouk visszatért. Anouk újra elfoglalta a helyét. Az összes helyet. Mint régen. Mint mindig. Akárhol is van most, akárhol volt, őt nézte. Kedvesen gúnyolódott rajta, elemezte az asztalszomszédok kényeskedését, a fenn-héjázásukat, a hölgyek ékszereit, a rengeteg pénzt, és azt kérdezte, hogy ő mit keres köztük. – Mit csinálsz itt, kis Charles-om? – Dolgozom. – Igazán? – Igen. – Anouk… Kérlek… – Nocsak, hát emlékszel a keresztnevemre? – Mindenre emlékszem. És elborult az arca. – Nem, ne mondd ezt… Vannak dolgok… olyan pillanatok… Én… Nagyon szeretném, ha elfelejtenéd… – Nem. Nem hiszem. De… – De? – Talán nem ugyanarról beszélünk. – Remélem – mosolyodott el Anouk. – Te…

– Én… – Még mindig ugyanolyan szép vagy… – Hallgass, hülye. És kelj fel. Nézd… A többiek mind visszamennek a szalonba… – Anouk! – Mi van, nagyfiú? – Hol voltál? – Hogy hol voltam? Ezt inkább tőled kellene kérdezni… Gyerünk, menj utánuk. Mindenki téged vár. – Minden rendben? – kérdezte a háziasszony, és egy fotelre mutatott. – Igen, köszönöm. – Biztos benne? – Fáradt vagyok… Na, nézzük… Jó, megbízható ürügy ez a fáradtság. Charles már nagyon régóta hivatkozott rá, beburkolózva a , elmosódott ráncaiba. Jó dolog a fáradtság, ez az olyannyira tiszteletreméltó és nagyon-nagy kényelmes paraván… Az már igaz, hogy a fáradtság menő dolog, egy szép karrier hozadéka. Sőt, hízelgő. Egy dologt lusta szívre tűzött szép kitüntetés. Charles úgy feküdt le, hogy Anoukra gondolt, és megint elkeserítette a gondolat, milyen igazak a legócskább közhelyek is. Azok a riadt mondatok, amiket akk or mond az ember, amikor már becsavarozták a koporsó fedelét: „Nem volt időm elbúcsúzni tőle… tudtam volna, szebben búcsúztam volna tőle el…”, vagy „Még annyi mindent el akartam volna neki mondani…” Még csak el sem búcsúztam tőled. Ezúttal nem remélt visszhangot. Éjszaka volt, és éjszaka Anouk nem volt ott soha. Vagy dolgozott, vagy saját magának mesélte a történeteit, szőtte a nagystílű haditerveit, Johnny Walkerre vagy Peter Stuyvesantra bízva, hogy keverje a lapokat, és olyan sokáig terelgette a könnyűlovasságot, míg végül elfel ett magáról, kapitulált, és végül sikerült elaludnia.

Én Anoukom… Ha lenne Paradicsom, te már javában csábítgatnád Szent Pétert… Igen. Már látom is. Látom, ahogy a szakállában babrálsz, és már el is vetted tőle a kulcsait, és felékítetted vel t. Amikor formában voltál, semmi nem állt neked ellent, és amikor gyerekek voltunk, az egek be röpítettél minket, ha akartál. Vajon hány ajtót tört be a mosolyod? Hány sorban kerültünk előre? Hány métert blicceltünk? Hány tiltótáblát fordítottunk meg, kerültünk meg, játszottunk ki? Hány zsörtölődőt állítottunk félre, hány szabályt és tilalmat szegtünk meg? „Csak nyújtsátok ide a kezeteket, srácok, mondtad összeesküvő hangon, és minden rendben lesz… imádtuk, hogy srácoknak hívtál minket, pedig még az ujjunkat szoptuk, és hogy szétmorzsolod az ujjainkat, miközben roha mra viszel minket. Kicsit be voltunk rezeivé, de a világ végére is követtünk volna. A büdös Fiatod volt a hajónk, a repülőszőnyegünk, a hintónk. Úgy káromkodtál, mint a kövér Ha ke-ban, miközben négy kis kincstári lovadat hajtottad: Yeah! Hue Bolond pata!!! Az ostorod pattogtattad a körg yűrű mentén, és hosszan csócsáltad a cigarettád végét a puszta örömért, hogy lásd az ijedtségünket, amikor kiköpöd a csikket az ablakon. Kimerítő volt veled az élet, de soha nem kapcsoltuk be a tévét. És minden lehetséges volt. Minden. De csak akkor, ha nem engedtük el a kezedet… Sőt, akkor is sikerült megtréfálnod, amikor a Marlborók vették át a Nestlé-slágerek helyét, emlékszel? Caroline esküvőjéről jöttünk hazafelé. Fáradtan szundikált a rémült kiáltásodra ébredtünk. „Halló, halló, XB 12, hallanak engem?” Morgolódva tértünk magunkhoz egy mező közepén, a fényszórók le voltak oltva, miközben te a mennyezeti világítás gyöngécske fényében a szivargyújtóba beszéltél. „Hallanak engem?, kérdezted könyörögve. Az űrhajónk bedöglött, bajban vagyunk, a lázadók szövetsége itt van a seg-

günkben… Mit tegyek, Obi-Izé-Kenobi?” Alexis nagyon dühös volt, és álmosan szitkozódott egy kővé dermedt tehénnel szembenézve, de te túl hangosan nevettél, és nem hallottad. „Miért visztek engem ilyen hülye filmekre?” Utána visszatértünk a hipertérből a jó öreg Földre, és egy hosszú pillanatra megőriztem a mosolyodat a visszapillan . Láttam, milyen kislány voltál, vagy milyennek kellett volna lenned, ha annak idején megengedik, hogy néha hülyéskedj egy kicsit. Mögötted ültem, a tarkódat bámultam, és azt gondoltam: Vajon azért akarja elvarázsolni a mi gyermekkorunkat, mert az övé olyan ocsmány volt? És megértettem, hogy én is elkezdtem öregedni… Többször is megérintettem a válladat, hogy tudjam, nem aludtál-e el, és egyszer aztán a kezemre tetted a kezed. Az autópályalehajtó később elragadta tőlem, de ó, milyen sok csillag fénylett aznap éjszaka az űrhajónk körül… Milyen sok csillag… Igen, ha létezik a Paradicsom, akkor biztos, hogy te ott is nagy zűrzavart okozol. D e… létezik-e vajon? És mi van utánad? Charles vigyázzállásban aludt el. Meztelenül, megalázva és egyedül, a Szmolenszkaja utcában, Moszkvában, Oroszországban. Ezen a kis bolygón, ami – és ez volt az utolsó világos gondolata – szörnyűségesen unalmas lesz ezután. 9 Charles felkelt, visszatért a mocsarába, megint bezárkózott egy füstös barakkba, felmutatta az iratait, repülőre szállt, beült egy taxiba, ahol Fatima keze lógot t a visszapillantóról, újra találkozott a nővel, aki már nem szerette őt, és egy kamaszlánnyal, aki még nem szerette saját magát, mindkettőjüket megcsókolta, találkozókra járt, Claire-rel ebédelt, alig nyúlt a tányérjához, megnyugtatta őt, hogy minden rendben van, kitérő válaszokat adott, amint a beszélgetés eltávolodott az erdős területektől és a decentralizáció által érintett épületekre vonatkozó karbantartási műveletektől, és ahogy né Claire eltűnik a kanyarban, megértette, hogy egyre nagyobbra nő köztük a szakadék, megrázta a fejét, megpróbálta elemezni magát a Bou d des Italiens-en, óvatosan próbafúrást végzett magán, és a talaj minőségét vizsgálva megállapította, hogy telje-

sen eláztatta az önelégültség, megharagudott magára, ostorozta magát, sarkon fordult, és újrakezdte az egészet, átírta a költségvetéseket, újra rászokott a cigaret jesen leszokott az alkoholról, lefogyott, megnyert néhány pályázati kiírást, ritkábban borotv ott, érezte, hogy a bőre itt-ott hámlani kezd, nem mert többé a lefolyóba nézni hajmosás után, szűkszavú lett, különvált Xavier Belloy-tól, elment a szemorvoshoz, egyre később járt h yakran gyalog, álmatlanságtól szenvedett, a járdák pereméhez igazodott, nem a zebrán kelt át on, úgy ment át a Szajnán, hogy fel sem emelte a fejét, már nem csodálta Párizst, nem ért többé Laurence-hez. Észrevette: ha Laurence feküdt le előbb, a paplan széle valóságos árkot vájt a testük közé, életében először tévét kezdett nézni, jéggé volt dermedve, sikerült rámosolyognia Mathilde-ra, amikor beszámolt a fizikajegyéről, nem reagált többé, amikor észrevette, hogy Mathilde a LimeWire-on intézi a vásárlásait, fütyült a környezetrombolásra, éjszakánként több liter vizet megivott a konyha hideg kövén állva, megpróbált olvasni, de végül Krasznojéban magára hagyta Kutuzovot és a csapatait, válaszolt a neki feltett kérdésekre, nemmel felelt, amikor Laurence egy igazi beszélgetéssel fenyegette meg, csak önmagát ismételgette, amikor Laurence megkérdezte, hogy gyávaságból nem akar-e beszélni e, szorosabbra húzta az övét, átdolgozta a pályamunkáit, elfogadott egy meghívást egy Environmental issues in the construction industry című torontói konferenciára, ami egyáltalán nem érdekelte, megdühödött egy fiatal, ösztöndíjas kollégájára, kihúzta a fiú számítógépét, felkapott egy ott heverő ceruzát, a kezébe nyomta, és türelmetlenül kijelentett rünk, mutassa meg maga, mutassa meg, amit itt látnom kellene, útjára indított egy nizzai hotelláncról szóló tervet, a cigarettájáv at égetett a zakója ujjába, elaludt a moziban, elveszítette az új szemüvegét, megtalálta a Je Prouvéről szóló könyvét, eszébe jutott az ígérete, tehát valamelyik este bekopogott a nagylányához, és felolvasta a kö kező szakaszt: „Emlékszem, egyszer az apám azt mondta: Látod, hogyan tapad a tüske ennek a rózsának a szárához? És közben kinyitotta a tenyerét, és az egyik ujjával körberajzolta: Nézd… Ahogy a hüvelykujj a kezünkhöz. Mindez nagyon jól van megcsinálva, erős. Egyformán ellenálló formák, és mindennek ellenére: hajlékonyak. Ez megmaradt bennem. Ha megnézik a bútoraimat, valamiképpen mindenütt egy olyan rajzolat ot találnak, ami…” Észrevette, hogy Mathilde fütyül rá, és azon tűnődött, hogy változhatott meg ennyire, amikor régen minden érdekelte, kihátrált a szobájából, a könyvet találomra letette va-

lahová, a könyvespolchoz támaszkodott, a hüvelykujját vizsgálgatta, becsukta a tenyerét. Fels jtott, lefeküdt, felkelt, visszatért a mocsarába, megint bezárkózott egy füstös barakkba, felmutatta az iratait, repülőre szállt, beült egy taxiba… Ez így tartott heteken át, és így tarthatott volna még hónapokon, éveken át. Mert végül is a kinyalt gigerli vitte el a tétet. És milyen logikus is volt ez… Hiszen mindig a gigerlik nyernek, vagy nem? Végül is leélt majdnem húsz évet úgy, hogy nem találkozott Anoukkal, akkor miért hagyja, hogy ilyen nagy hatással legyen rá két, sunyin elhelyezett szó? Hiszen alá sem írták a levelet! Igen, ez Alexis írása volt… na és? Kicsoda az az Alexis? Egy tolvaj. Egy tolvaj, aki elárulta a barátait, és hagyta, hogy a kedvese egyedül menje n abortuszra, a város túlsó végébe. Egy hálátlan gyermek. Egy kis fehér fickó. Lehet, hogy tehetséges kis fehér fickó, de milyen lusta… Már sok éve annak, hogy ő… Nem, hogy Anouk… Nem, mondjuk úgy, hogy az élet, az élet mondott le róluk. Charles megértette, csak nagyon fájdalmas volt a tudat, hogy a pályázati feltételeknek nem felel meg a projektje, amit mások életnek hívtak. Képtelen volt felfogni, hogyan maradhat fenn valami, aminek ennyire porózus az alapja, és az is felmerült benne, hogy talán tévedett… Ő? Egy nagy kupac törmelék… Hogy még ő akar építeni bármit is? Jó vicc. Megtévesztett mindenkit, mert nem volt más választása, de jó Isten… milyen unalmas volt az egész. És aztán, egy reggel megrázta magát, mordult egyet, visszanyerte az étvágyát, újra tudott örülni, és megint érezte a mestersége ízét. Mindenki azt hajtogatta, hogy fiatal és tehetséges. És volt olyan gyönge, hogy újra hinni kezdett benne, magára parancsolt, és tovább rakta egymásra a téglasorokat, ahogy a töb biek. Megtagadta Anoukot. Vagy ami még rosszabb, összezsugorította. Csökkentette a léptékét. Szóval… Hát ezt fabrikálta magának… Egészen addig, amíg egy vasárnap délután, egy szüleinél h akadt… Kitépte a lapot, és a metrón állva újra elolvasta, a kajamaradékkal a hóna alatt. Minden benne volt, feketén-fehéren, egy termálfürdő-hirdetés és az

olvasói levelek között. Nem megvilágosodást érzett, inkább megkönnyebbülést. Tehát ez a betegség fejlődött ki nála? A levágott végtag szindrómája? A végtagot amputálták, de a hülye agya ezt még nem fogta fel, és továbbküldi a végtagnak a téves üzenete bár nem volt ott semmi, mert nem volt ott semmi, ezt nem tagadhatta, nagyon is valóságos érzeteket fogadott onnan. „Hideg, meleg, bizsergés, zsibbadás, görcs, sőt néha még fájdalom is”, írta a cikk. Igen. Pontosan. Ez az ő baja. Gombóccá gyűrte a lapot, átpasszolta a hideg hússzeleteket a kollégiumi szobatársának, lehajt a a lámpát, és kinyitotta az asztalt. Módszeres elme volt, és világos magyarázatokra volt szü , hogy tovább tudjon működni. Ez a magyarázat meggyőzte. És megnyugtatta. És miért változott volna bármi is a húsz év alatt? Hiszen egy kísértetet szeretett, és a kísértetek, mint tudjuk, nem halnak meg soha. Újra megjelentek hát nála a húsz évvel ezelőtti tünetek, de nem bánkódott miatta túlságosan. gyott? Ez inkább nyereség. Hogy még többet dolgozott? Senki sem vette észre a különbséget. Hogy újra rászokott a cigarettára? Majd újra leszokik róla. Hogy nekiment a járókelőknek? Megbocsátottá i. Hogy Laurence elveszítette a lába alól a talajt? Mindenkinek a magáé. Hogy Mathilde hülye sorozatokat bámul? Az ő baja. Semmi komoly. Csak a csonkja ütődött neki valaminek. Majd elmúlik. Talán tényleg. Talán képes lenne így élni tovább, de könnyedebben. Talán… Igen, talán. De végül megadta magát. Nem tudott ellenállni az anyja sürgetésének, aki reszketősre varázsolt hanggal, gyengéden megzsarolta a telefonban. Rendben, sóhajtotta Charles, rendben. És elment ebédelni öreg szüleihez.

Ügyet sem vetve a bejárati ajtóval szemben lévő zsúfolt polcra és a fölötte lévő tükörre, felakasztotta a kabátját, hátat fordított az egésznek, és bement a szüleihez a konyhába. Mind a hárman tökéletesek voltak, alaposan megrágtak minden falatot, és nagyon gondosan ke rülték azt a témát, amely összehozta őket. A kávénál azonban Mado végül megtört, és „jaj-de-hülye-vagyokmajdnem-elfelejtettem” hangnemben, s válla fölött átbámulva megszólalt: – Ja, igaz is, megtudtam, hogy Anouk Le Ment Drancy mellett temették el. Charles-nak sikerült nyugodtan válaszolnia: – Á, igazán? Azt hittem, hogy a Finistère-ben lakott… És te kitől hallottad? – A régi lakásadónője lányától… Charles témát váltott. – Szóval beadtátok a derekatokat? Végül mégis kivágtátok az öreg cseresznyefát? – Muszáj volt… Tudod, a szomszédok miatt… Találd ki, menynyibe került az egész! Charles megmenekült. Legalábbis azt hitte, de amikor fel akart állni, Mado a térdére tette a kezét: – Várj… Lehajolt a dohányzóasztalhoz, és átnyújtott Charles-nak egy nagy, barna borítékot. – A múltkor rámolgattam egy kicsit, és találtam néhány fényképet, biztos tetszeni fognak neked… Charles megdermedt. – Olyan gyorsan történt minden – suttogta Mado –, nézd csak ezt… Milyen édesek voltatok ti ketten… A képen Alexis átöleli az ő vállát. Két vidám kis Popey, pipáznak, és az apró bicepszüket mutogatják. – Emlékszel… Volt az a furcsa figura, aki mindig beöltöztetett titeket… Nem. Nem volt kedve emlékezni. – Na jó – vágott az anyja szavába –, most már mennem kell… – Vidd el magaddal a fényképeket… – Dehogyis. Szerinted mihez kezdhetnék velük?

Charles éppen a kocsikulcsot keresgélte, amikor Henri kijött utána. – Az ég szerelmére, papa – tréfálkozott –, mondd, hogy a mama nem csomagolta be az egész tortát! Charles nézte a borítékot az apja reszkető kezében, a mellénye bordázatát, a kopott gombokat, fehér inget, a tökéletes nyakkendőt, amelyet hatvan éve minden istenáldotta napon megkötött, a merev gallért, az áttetsző bőrt, a borotvap e elől megmenekült fehér szőrsávokat, és végül a tekintetét. Egy diszkrét férfi tekintetét, aki leélt egy egész életet egy basáskodó feleség oldalán, de nem engedett át neki mindent. Nem. Nem mindent. – Vedd el. Charles engedelmeskedett. Addig nem tudta kinyitni a kocsi ajtaját, amíg az apja előtte állt. – Papa, kérlek… –… – Nem tudok beszállni tőled! Nézték egymást. – Minden rendben? Az idős úriember nem hallotta a kérdést, és miközben félrehúzódott, belefogott egy vallomásba: – Én nem voltam ennyire… Egy teherautó ment el mellettük. Ameddig az utca el nem kanyarodott, Charles az apja egyre zsugorodó alakját bámulta a visszapillantóban. Tényleg, mit is mormolt a végén? Soha nem fogjuk megtudni. A fiának lehetett róla némi fogalma, de elvesztette, miközben a következő lámpánál a külvárosok térképét tanulmányozta. Drancy. Rádudáltak. Indított. 10 Este hétkor indult a gépe Kanadába, és Anouk néhány kilométerre volt a repülőtértől. Charles ebédidőben eljött az irodából. „A torkában dobogó szívvel”, íme, egy bájos kifejezés. Tehát a torkában dobogó szívvel jött el az ügynökségről. Éhgyomorra, meghatottan, idegesen, mint aki az első randevújára igyekszik. Nevetséges volt.

És pontatlan. Nem bálba indult, hanem temetőbe, és inkább a gyomrában dobogott az a kis nyomorék izomcsomó. Igen, mert odabent dobogott, de nem mindegy, hogyan. Úgy hánykolódott, mintha Anouk még él ne, mintha a tiszafák alatt lesne őt, és rögtön az elején legorombítaná. Ó, végre! Jó sok idődbe került! És milyen szörnyűséges virágokat hoz csak le ide, és húzzunk innen. Amúgy is, milyen hülye ötlet, hogy egy temetőben adtál randevút. A fejedre estél, vagy mi? Már megint túlzott… Charles a virágokra pillantott. Nagyon is szép virágok voltak… Igen, fodros krepp-papírban. Hé, Charles… Tudom, tudom… De most hagyjatok… Már csak néhány kilométer, hóhér uraim… *** A külvárosban volt egy kis vidékies temető. Tiszafák nem voltak, azok nem, de voltak kovácsoltvas kerítések, Szentlélek a kripták ablakában, és borostyán a fa on. Templomi temetőkert, rozsdás vízcsappal és bádogkannákkal. Charles gyorsan körbejárta. A legkésőbb érkezettek nyughelyei, vagyis a legcsúnyább sírok a nyolcvanas évekből valók voltak. Megosztotta a gondját egy idős hölggyel, aki a halottait suvikszolta. – Biztosan összekeveri ezt a temetőt a mévreuses-ivel… Mostanában már oda temetik az embereket. A miénk családi koncesszió… és tudja, még így is harcolnunk kellett érte, mert a… – És az messze van? – Kocsival jött? – Igen. – Akkor a legjobb, ha visszamegy a főútra egészen a Leroy-Merlinig, utána… Tudja, hogy hol van? – Nem, nem… – felelte Charles, aki kicsit ormótlannak kezdte érezni a csokrát –, de… folytassa csak, majd megtalálom… – Mert ha nem, indulhat a Leclerc-től is… – Igazán? – Igen, elmegy előtte, utána át a vasúti sínek alatt, és a roncstelep után

már ott van, jobbra. De mégis, mit jelent ez az ocsmány helyre utaló útbaigazítás? Charles köszönetet mondott a hölgynek a segítségért, és dohogva elindult. Nem kapcsolta ki a biztonsági övet, így is eléggé össze volt törve. Pontosan ott volt, ahol az idős hölgy mondta: a Leroy-Merlin és a Leclerc után, egy roncstelep mellé épített sintértelep mögött. Fölötte emelkedett a gyorsvasút töltése, a magasban nagyfeszültségű vezetékek. A parkolóban nagy szeméttartályok, a bokrokon üres nejlonzacskók, és közben magas betonfalak; ide pisált a környék összes csavargója. Nem, rázta meg a fejét Charles, nem. Pedig ő igazán nem volt finnyás. Az volt a munkája, hogy felmérje, mit fuseráltak el az alvállalkozók, de: nem. Az anyja biztosan tévedett… Vagy az a másik nő kevert össze valamit. A lakásadónője, na persz Hogy megzavarta a fejét az is! Nem volt nehéz nyomást gyakorolni egy fiatal nőre, aki egyedül neveli a fiát, és mindig éppen akkor érkezett haza halálfáradtan a munkából, amikor a szemét vénasszony sétálni vitte a patkányait… Ja tényleg, most már emlékszik… Fourdel asszony mberek egyike, akitől Anouk halálosan rettegett… Alakbér… Fourdel mama lakbére… A parkoló abszurd ocsmánysága, ez volt a gonosz uzsorásnő utolsó szemét húzása. Rossz tréfa, egy pletyka-hiba, egy rosszul megjegyzett cím. Anouknak semmi köze ehhez a helyhez. Charles képtelen volt elengedni a slusszkulcsot, vagy kihúzni az indítómotorból. Rendben. Gyorsan körbejárja. A virágot a kocsiban hagyta. Szegény halottak… Milyen nagy súllyal nehezedhet rájuk a rossz ízlés… A sírkövek márványlapja úgy csillogott a napfényben, mint egy konyhaasztal eternitlapja, művirágok, szépen kidolgozott nyitott porcelánkönyvek, borzalma s fényképek megsárgult műanyag tokban, focilabdák, három ász, hülye megbánástól csöpögő, debi ndez az örökkévalóságnak megdermesztve. Egy arany németjuhász. Pihenj, gazdám, én őrködöm melletted.

Valószínűleg nem volt ilyen vészes az egész, de hősünk eltökélte, hogy gyűlölni fogja. Miképpen itt a földön, úgy a Mennyben is. Egy átlagfrancia temető, négyzetesen felosztva, mint egy amerikai város. Számozott sétányok, zögletes gyepágyak, nyíllal jelölve a B23-as és a H175-ös lélek pihenője, időrendbe állított sírok, a hidegek előre, a langyosabbak hátra, apróra zúzott murva, egy szeméttartó, a komposztálható hulladék, és egy m Kínában előállított szemét számára, és újból és mindig a kurva vonatok zaja az álmuk felszínén. És most az építész háborodott fel Charles-ban. Talán mégiscsak elvárható lenne egy minimális etben tartási mutató a halottak számára is, vagy nem? Legalább egy minimális… Egy kis béke cs járna nekik, már bocsánat, nem lehetett volna erre odafigyelni? Á, nem. Fütyültek a pofájukra már akkor is, amikor még éltek, bezsúfolták őket szar telepekre háromszor annyit fizettek, amennyit ér, és eladósodtak húsz évre előre, miért is kellene ennek megváltoznia, amikor végre feldobták a prakkert? És mennyibe kerülhetett nekik egy életfogytiglani kilátás a szeméttelepre? Ó… meg különben is, ez az ő bajuk… De az ő szíve hölgye? Ha megtalálja őt ezen a trágyatelepe Na gyerünk, fejezd be a mondatot. Akkor mit tennél, te hülye? Talán kiásnád a puszta kezeddel? Leporolnád a szoknyáját, és a karodba kapnád? Hagyjuk. Charles úgysem hall most minket. A szél felkapja a nejlonszatyrokat, és valam ivel odébb felakasztja őket. *** Ez már nem a Fiat idejében történt, és még nem Han Solo Millenium Falconjának idején – tehát akkor a kis piros Renault 5-ös, Anouk első új autójának tündöklő éveiben, olyan tízéves koruk körül… vagy talán tizenegy éves koruk körül… Már nem emlékszik… Anouk nem olyan volt, mint máskor. Szépen fel volt öltözve, és egyáltalán nem nevetett. Egyik cigarettát szívta a másik után, elfelejtette kikapcsolni az ablaktörlőt, oda sem figyelt a Totóról szóló történetekre, és ötpercenként elmondta, hogy szót kell fogadniuk neki. A fiúk azt mondták, hogy igen, igen, de tulajdonképpen nem értették, mit akarhat ez jelenteni, szót fogadni neki, és mert Toto megitta az öszszes sört, és bele pisilt a papája poharába, és…

Anouk a családjához vitte Alexist, a szüleihez, akiket már évek óta nem látott, és Charles-t is belevonta a kalandba. Valószínűleg Alexis miatt. Hogy megvédje a ttól, amitől már előre olyan ideges volt, és mert erősebbnek érezte magát, ha őket hallgatta, amint fütyiről, pisiről és ilyesmikről kiabálnak a hátsó ülésen. – Amikor Maminál leszünk, felejtsétek el Totót, rendben? – Perszeeee… Rennes külvárosában voltak, a lakótelepi övezetben. Na, erre Charles tökéletesen emlékszik. Anouk az utat kereste, lassan ment, szitkozódott, panaszkodott, hogy nem ismer meg semmit, és mint ő harmincöt évvel később, Oroszországban, képtelen volt elszakítani a tekintetét ezekről az egészen új épületsorokról, amelyeket már akkor is olyan szomorúnak találta. Nem voltak fák, sem üzletek, nem volt ég, az ablakok egészen kicsik voltak, és az erkélyek tele mindenfélével. Charles egy szót sem mert szólni, de kicsit csalódott volt, hogy Anouk innen érkezett. Azt hitte, hogy a tengerről sodródott az utcájukba… Egy fésűkagylóban… Mint a lány azon a tavaszt ábrázoló képen, amit Edith annyira szeretett. Anouk egy rakás ajándékot hozott a családjának, és még a kocsiban rájuk parancsolt, hogy tűrjék be az ingüket a nadrágjukba. Gyorsan meg is fésülte őket a parkolóban, és ekkor értették meg, hogy a szófogadás azt jelenti, hogy nem szabad olyannak lenniük, mint máskor. Ezért aztán nem verekedtek össze, hogy melyikük nyomja meg a liftgombot, és látták, hogy Anouk elsápad, mire a felső emeletre érnek. Még a hangja is megváltozott… És amikor átnyújtotta a családnak az ajándékait, az anyja letette őket egy kis asztalra. Alexis meg is kérdezte Anouktól hazafelé menet: – Miért nem bontották ki az ajándékokat? Anouknak belekerült egy kis idejébe, mire válaszolni tudott. – Nem tudom… Talán félretették karácsonyra… A többi emlék zavaros. Charles-nak úgy rémlik, hogy túl sokat kellett enni, és neki megfájdult a hasa. Hogy furcsa szag volt. Hogy mindenki túl hangosan beszélt. Hogy a tévé végig be volt kapcsolva. Hogy Anouk pénzt adott a húgának, aki terhes volt, a bátyjainak is, és gyógyszereket az apjának. És hogy senki nem köszönte meg.

Hogy Alexis és ő aztán lementek játszani a ház melletti rétre, és amikor ő egyedül felment, m e kellett mennie, megkérdezte a kövér asszonyságtól, aki nem látszott valami barátságosnak: – Elnézést, asszonyom… Hol van Anouk? – Hát te kiről beszélsz? – kérdezte az asszonyság undokul. – Hát… Anoukról… – Nem ismerem. És dohogva a mosogató felé fordult. De Charles-nak igazán fájt a hasa. – Alexis anyukája… – Ja! Talán Annickot akartál mondani? Milyen gonosz volt a mosolya… – Mert az én lányomat Annicknak hívják! Olyan nincs, hogy Anouk! Csak az olyan kis párizsiaknak, mint te… Ott, ahol szégyelli a nevét, tudod? De ő itt nálunk Annick, ezt vésd a fejedbe, fiacskám. És miért tekeregsz? De ekkor megjelent az idősebbik lánya, és megmutatta Charles-nak a helyiséget, amit keresett. Amikor kijött onnan, Anouk javában szedte össze a holmijukat. – Nem is búcsúztam el tőlük… – nyugtalankodott Alexis. – Nem baj. Összeborzolta Alexis haját. – Na, szép hercegeim… Most meglépünk innen… A fiúk sokáig meg sem mertek szólalni. – Sírsz? – Nem. Csend. Aztán Anouk kifújta az orrát, és: – Na jól van, hát… Toto azt mondja a tanító néninek: „Tanító néni, tanító néni, tetszik tudni, hogy a Salamon-tök szőrös?” Mire azt mondja a tanító néni: „Nem, kis Totóm, nincs olyan tök, amelyik szőrös…” Erre Toto a haverjához fordul, és azt mondja neki: „Hé, Salamon, mutasd csak meg a töködet a tanító néninek!” És a könnyei között kitört belőle a nevetés. Később, az autópályán, amikor Alexis már elaludt: – Charles! – Igen? – Tudod, most azért hívnak Anouknak, mert… Mert szerintem ez

sokkal szebb keresztnév… Charles csak azért nem felelt rögtön, mert egy igazán szuper válaszon törte a fejét. – Érted? Anouk lehajtotta a visszapillantót, hogy elfogja a tekintetét. De nem. Charles nem talált elég jó választ. Ezért csak bólintott egyet, és Anoukra mosolygott. – Jobban van a hasad? – Igen. – Tudod – folytatta Anouk halkabban –, nekem is mindig fájt a hasam, amikor… Elhallgatott. Charles nem is sejtette, hogy efféle emlékei is vannak. Vajon mi váltotta ki ezt a várat lan bumeránghatást? Mi az oka, hogy így előjött a szőrös tök, a kibontatlan ajándékok, a száz az asztalon, és az égett zsírszagtól és avas féltékenységtől bűzlő lakás? Hát az… Az, hogy a J93-as síron az évszámok fölött a következő állt: LE MEN ANNICK „A rohadt szemetek…”, ez volt Charles első áhítatos gondolata. Visszarohant az autójához, kinyitotta a csomagtartót, és beletúrt a kuplerájba. Egy fluoreszkáló útjelölő flakon akadt a kezébe. Megrázta, leguggolt Anouk mellé, és azon kezdett tűnődni, hogyan köthetné össze az „n”-et az „i” és a „c” áthúzásával a „k”-val, majd úgy döntött, áthúzza az egészet, és visszaadja An Bravó! Tapsot kérünk! Micsoda hőstett! Milyen csodálatos tiszteletadás! Bocsánat. Bocsánat. Egy nénike, aki a szomszéd sírt kapirgálta, gyanakodva nézett rá.

Charles visszatette a flakonra a kupakot, és felállt. – Maga családtag? – Igen – felelte Charles szárazon. – No, csak azért kérdezem – a nénike elfintorodott –, mert van itt egy gondnok, de… Charles tekintete megzavarta. Összeszedte a cókmókját, és gyorsan elköszönt. Nyilván ő volt Maurice Lemaire úr özvegye. A néha Maurice Lemaire úr szép emléktáblát kapott a vadászkompániája tagjaitól: a táblán egy omborműve díszelgett. Eszményi szomszédság, igaz, Anouk? Ismerd el… Te aztán tényleg nagyon pöpec helyen vagy itt… Charles kifelé jövet megpillantotta az illetőt, aki ugyan gondnok, de… Fekete volt. Á, akkor rendben. Minden világos. Beszállt az autóba, de idegesítette a virágok illata. Bevágta a csokrot az egyik kukába, és az órájára nézett. Oké. Még lesz ideje felhívni azt a tetűládát beszállás előtt. A titkárnője háromszor is hívta. Charles nem törődött vele, kikapcsolta a telefont. Mereven bámult ki a szélvédőn, a körmei a kormány szivacshuzatába mélyedtek, és egy pillanatra megszédült. Megfordulni… Kitalálni, hogy kisebb balesete volt a repülőtérre menet, azt mondani, hogy l ekéste a repülőt, hozzátenni, hogy majdnem elérte, megkerülni Párizst, elautózni Ezésezig, ot anyarodni, megkeresni Izé falut, ott meg Bizé utcát, és bemenni a 8-as számú ház kapuján. Megtalálni Alexist. És beverni a pofáját. Ezt már legalább húsz éve meg kellett volna tennie. De semmi baj, azóta minimum húsz kilót hízott, és még több haragot halmozott fel. Alexis állkapcsa meg fogja érezni. De nem. A gyapjúzakós kis Rocky indexelt, és besorolt balra. Dolga volt. El kellett utaznia, hogy halálra unja magát a torontói Park Hyatt egyik konferenciatermében, és amikor visszajön, a feje és az aktatáskája

tele lesz az Advances in Building Technology anyagával, amitől persze nem kapja vissza sem a daruit, sem a hitét. Igen… Itt is határozatlanság mutatkozna a nekrológban… Azt mondják, építész volt? Á, erre nem is emlékeztem. Vicces, egész életemben inkább úgy éreztem, hogy egy ügynökségnek ajtok. Ez a megfelelő szó. Egy bekötött szemű szamár, aki egészen elbutult a kút körüli járkálásban. És hová tűnt Jean Prouvé keze ebben a homoksivatagban? És az a sok-sok óra, amikor Albert Laprade füzeteit nézegette, abban a korban, amikor a többiek még a Panini-matricákat gyűjtögették? És a focisták képeit. És hová lettek a nagy Álvaro sorai? És a tanulmányutak, amelyek során a rajzaival fizetett mindenért? És mindig, mindig, ott az ujjlenyomat, Anouk Le Men pecsétje a zűrzavarban, ami Alexis számára a karriert, az életet jelentette… Mert igen, Anouk is szorongott, a tenyerébe köpött, hogy lelapítsa rakoncátlan fürtjeikét, és ejtette a szüleinek szánt csomagokat, váratlanul szigorúan szólt hozzájuk, de azért volt ideje arra, hogy megforduljon, elfogja ennek a jól fésülten született kisfiúnak a megzavarodott pillantását, hogy kövesse ezt a pillantást, majd komolyan kijelentse: – Charles… Te, aki olyan jól rajzolsz… Tudod, építésznek kell lenned, ha megnősz… És akkor ma hogy teszel róla, hogy ne építhessenek több ilyet. És a kisfiú, aki olyan szépen rajzolt, aki szemérmesen lesütötte a szemét, amikor Pavlovics a borítékait gyűrögette, aki általában business elásson utazott, aki egy fölösleges, de nagyon drága konferenciára indul most, a FiveStar Alliance egyik szállodájába, ahol – a programfüzetben olvasta – jogosult lesz egy Spa-szolgáltatásra is, amelyben benne foglaltatik a waterf alls (vízesés) és streams (víz alatti áramlat) is, és aki valószínűleg végig fogja szundikáln t a túl bőséges ellátás miatt, igen ő, ez a nyomoronc, elvétette a 2-es terminál lehajtóját, és üvöltve átkozódott a fémcellájában. Üvöltött. Árkozta azt a sok faszt, aki autóba ül. Igen, ő aztán tényleg arra született, hogy mindent helyrebillentsen. 11 – Halló! Sajnos nem Alexis vette fel, és ami még rosszabb, a hangocska édesen csilingelt is.

– Izé… Alexis Le Men lakása? – Hát persze… – felelte a hangocska. Charles megzavarodott. – Beszélhetnék vele, kérem? – Papa! Telefon! Papa? Na, már csak ez hiányzott… És minden, amit az utóbbi órában többször is elismételt, a parkolóban, a mozgólépcsőkön, a kü a hatalmas üvegablak mellett, ahogy majd bemutatkozik, az első szavait, a támadási tervét , az éles megjegyzéseit, a rosszkedvet, a gyűlöletet, a bánatot, mindez hülyén elpárolgott. Csak annyit volt képes kinyögni, oly sok év hallgatás után: – Neked… neked gyereked van? – Ki beszél? – kérdezte egy hang szárazon. A fenébe, nem. Szuperhősünk egyáltalán nem így képzelte el a dolgot… – Te vagy az, Charles? – Igen. És lágyabb lett a hangja. Sajnos sokkal lágyabb… – Már vártam… Hosszú csend. – Tehát megkaptad a levelemet? Még jobban szétnyílt a szakadás. Jó tágra. Charles felállt, egy sarokba ment, és ott lekuporodott. A falhoz szorította a homlokát, és behunyta a szemét. A világ körülötte túl… túl tüzessé vált. De nem volt vészes. Majd elmúlik. A fáradtság. Az idegek. – Ott vagy még? – Igen, igen… Bocsánat… Egy repülőtéren vagyok. Szégyellte magát. Szégyellte. Felemelte a fej – De semmi baj. Itt vagyok… – Azt kérdeztem, hogy megkaptad-e a le… – Persze, hogy megkaptam. Különben miért hívnálak? – Hát fogalmam sincs! Csak az élvezetért! Hogy megtudj rólam valamit, hogy… – Hagyd abba. Na, helyben vagyunk. Visszatért. Újra hallhatja ezt a virgonc hangot, amit Alexis akkor használt, amikor mindenkit ki akart hozni a sodrából,

és ez a hang egy másodperc alatt újra felélesztette Charles haragját. – Nem hagyhatod ott… – Tessék? – Abban a rohadt temetőben… Alexis nevetni kezdett, és ez a hang most borzalmas volt. – Haha! Úgy látom, te nem sokat változtál! Még mindig te vagy a herceg a fehér lovon, mi? Szépen parádézik a lovad, kedves kis Balandám? Majd megváltozott a hangja.: – De mondd csak… Nem késtél el egy kicsit? Hohó! Kicsit lerobbant a gebéd, nem? Nem tudod, hogy már nincs kit megmentened? –… – Nem hagyhatom ott, nem hagyhatom ott – sziszegte Alexis –, de ő meghalt, öregem! Meghalt! Hogy itt van, vagy ott, tudod, mit mondok erre? Azt hiszem, ahhoz neki már semmi köze… Persze, Charles is tudta. Mindig ő volt a racionálisabb kettőjük közül. A módszeres, a négyszögletes, a jó tanuló, aki állig be van gombolkozva, az osztálybizalmi, aki felfújhatja a léggömböt, aki… De… Már nem… Az áramköre túlmelegedett, és csak annyit tudott makogni a saját védelmében: – Nem hagyhatod ott… Az a temető minden, amit gyűlölt… A külváros, a lakótelep, a rasszizmus… , ami elől elmenekült… – És hogy jön ide a rasszizmus? – A szomszédja… – Milyen szomszédja? – Aki a szomszéd sírban van… Döbbent csend. – Egy pillanat… Biztos, hogy Charles Balandával beszélek? Mado és Henri Balanda fiával? – Alex, kérlek… – Na ne, miről beszélsz tulajdonképpen? De tényleg, komolyan… Minden rendben van ott fenn? Semmi nem tört össze? Nem felejtetted el néha feltenni a védősisakot? – Halló! – Ráadásul ott a roncstelep is… – Megyek – szólt ki valakinek Alexis –, kezdjétek el nélkülem! Hogy micsoda, a roncstelep? De… Charles… – Igen?

– Ilyen hosszú idő után… El kell neked mondanom valami nagyon fontosat… – Hallgatlak. Alexis ünnepélyesen megköszörülte a torkát. Charles lefedte a másik fülét. – Amikor az emberek meghalnak, tudod, hát… akkor már nem látnak többé semmit… Micsoda tetű. Úgy tesz, mintha bizalmas vallomást tenne, hogy a pofájába vághasson. Ez most egészen ő volt. Charles letette. Még nem volt az átjáróban, amikor hirtelen összeszorult a gyomra: elfelejtette megkérdezni A lexistől a legfontosabbat. *** A gépen egy pohár pezsgőt szolgáltak fel, és Charles gyorsan lenyelt másfél altatót. Pontosan tudta, hogy ez hülye keverék, de egy hülyeség ide vagy oda, már mindegy volt neki. Az élete jó néhány hete nem volt több nemkívánatos mellékhatásoknál, a gépezet mégis működött en néhány perc múlva összeroskad, rosszabbik esetben majd a vécécsésze fölé hajol. Egyébként nem is lenne rossz kirókázni mindent… Kipattintott egy újabb tablettát. Amikor előhalászta a tervrajzait, a szüleitől kapott boríték becsúszott az ülése alá. Nagyszerű. Maradjon is ott. Ott van lent a számvetése. A nevetségesség nem ölte meg, oké, de mégiscsak eljött egy pillanat, és akkor már egészségesebb volt újra munkába állnia. Nem tudta elviselni, amivé lett: egy önelégült ember. Gyerünk, gyerünk. Eltiporjuk ezt az egészet. Az emlékeket, a gyöngeséget. Kidobni mind! Kioldotta a nyakkendőjét, és kigombolta az ingnyakát. Hiába. Nem tudta, hogy a repülőgépeken nyomáskiegyenlítő működik. Mire magához tért, olyan sok nyála elfolyt, hogy egészen átáztatta a zakója vállát. Az órájára nézett, és nem hitt a Lexomilnek. Csak egy és negyed órát aludt. Hetvennégy perc enyhülés… Csak ennyihez volt joga. A mellette ülő nő szemvédőt viselt. Charles felkapcsolta a kis-lámpát,

tekeregve előhalászta a borítékot, és elmosolyodott, amikor megpillantotta a tetoválásokat a is tengerészek alkarján. Eltűnődött, vajon ki rajzolta oda, és behunyta a szemét. Hát persze… nyjának igaza volt… Hát ő… Az a festett hajú emberke… Az arca, a neve, a hangja után kutatott az emlékezetében, é is találta az iskola kerítésénél, és visszatért a kiindulópontra. És vele együtt mi is. II. 1 – Azt mondod, a 6A? –Igen… – Mi van vele? – Fogalmam sincs, talán idegroham… Van még jégkockád? –kérdezte a stewardess a gurulós kocsi másik oldalán álló kolléganőjétől. Valahol az óceán fölött, az egyik utasuk kikapcsolta a biztonsági övét. Zokogott, és a kezébe temette az arcát. – Are you all right? – kérdezte a mellette ülő nő nyugtalanul. A férfi nem hallotta a kérdést, elárasztották az érzelmei, megkavarta a saját belső turbulenciája, felállt, átlépett a nőn, és a fejtámlába kapaszkodva átment a függ keresett egy üres sort, és lerogyott az ülésre. A business class vége. A kerek ablakra tapadt, és bevonta párával. Átküldték hozzá egy légikísérőt. – Uram, nincs szüksége orvosra? Charles felnézett, megpróbált rámosolyogni, és kihúzta a láthatatlan csizmáját a szarból: – Csak a fáradtság. A férfi megnyugodott, és békén hagyta. Ritkán illik egy kifejezés ilyen kevéssé egy helyzetre. Békén? De mikor élt békében? Legutoljára hat és fél éves korában, amikor a Berthelot utcán ballagott fel az új barátjával. Osztálytársa volt, Le Mennek hívták, két szóban, és éppen akkoriban költözött a szomszédba. Charles már az első nap felfigyelt rá, mert a lakásuk kulcsa a nyakáb tt.

Ez nem volt akármi abban az időben, hogy valaki a nyakában hordja a lakáskulcsát. Valóságos férfit csinált az emberből az iskolaudvaron, a szünetben… Alexis már többször is volt náluk délután játszani, de most ő ment hozzájuk, és cipőlevevés közben Alexis megjegyezte: – Tudod, nem szabad zajt csapnunk, mert itthon van a mamám, és alszik. – Tényleg? Charles le volt nyűgözve. Van mama, aki délután is alszik? – Beteg? – kérdezte suttogva. – Nem, ápolónő, de nagyon korán megy munkába, és gyakran alszik délután… Nézd, be van csukva a szobája ajtaja… Ez a jelzés… Charles szörnyen regényesnek találta az egészet. Mert ez is egy játék volt, hogy csendben kellett játszani. Úgy tologatni a kisautókat, hogy ne üssék neki semminek, suttogni, az ingujjuknál fogva visszahúzni egymást, és saját maguknak vá a gyümölcskenyérből. Csak ők ketten voltak, egyedül a világon, és összerezzentek a limonádé pezsgésére is… Igen, ez maga volt a béke, bár nem teljesen háborítatlan béke, mert valahányszor Charles elment az ajtó előtt, érezte, hogy megdobban a szíve. Egy kicsit. Olyan volt, mintha Csipkerózsika, vagy egy különlegesen lusta hercegnő, egy foglyul ejte tt, vagy talán elvarázsolt hercegnő rejtőzködne az ajtó mögött… Charles lábujjhegyen ment el az ajtó előtt, visszafojtotta a lélegzetét, és nagyon óvatosan lépkedett a padlódeszkán a barátja szobája felé, hogy el ne es Mert az előszoba egy függőhíd volt a krokodiloktól nyüzsgő folyó fölött. Többször is járt Alexiséknél, és ez a bezárt ajtó mindig elbűvölte. Néha felmerült benne, hogy Alexis anyja talán nincs is életben. Lehet, hogy Alexis hazudik neki… Talán egész idő alatt teljesen egyedül oldotta meg az életet, és cs k süteményen élt… Lehet, hogy a mamája azokhoz a szobrokhoz hasonlít, a történelemkönyvekben…

Hogy merev, redős vászonlepel borítja, és a lába kilóg a túloldalon… De nem, mégsem, mert a konyhaasztalon mindig nagy volt a rendetlenség… Kávéscsészék, félig ki keresztrejtvények, hajcsatokba akadt hajszálak, egy narancs héja, feltépett borítékok, kenyérmorzsa… Charles elnézte Alexist, amint úgy takarítja el ezt az egészet, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy kiüríti a mamája hamutartóit, és összehajtogat a kardigánjait. A barátja ilyenkor nem ugyanaz a kisfiú volt, akit a tanító néni néhány órával korábban a sar tt, hanem… Furcsa volt. Még az arca is megváltozott. Jobban kihúzta magát, és a szemöldökét ráncolva számolgatta a cigarettacsikkeket. Aznap este például megcsóválta a fejét, és csendben kijelentette: – Fúj… Ez undorító. Egy félig telt joghurtos pohárba három csikket dobott valaki. – Ha érdekel – tette hozzá zavartan –, van egy új matricám… Egy mamut… Az éjjeliszekrényemen van. Charles levette a cipőjét, és felfedezőútra indult. Ó, ó… Az ajtó tárva-nyitva volt… Charles elfordította a tekintetét, amikor elment előtte, de visszafelé jövet akaratlanul is odapillantott. A takaró lecsúszott, és meglátta Alexis mamájának a vállát. Sőt, félig a hátát is. Alexis mamájának a bőre olyan fehér volt, a haja pedig olyan hosszú… Muszáj volt elmennie onnan, el is akart menni, már indult is, amikor a nő kinyitotta a szemét. Milyen szép volt… Olyan szép, mint a hittankönyvekben… Csendes, mozdulatlan, de mintha fény lebegne körülötte. – Hé… Szia… – mondta, és kicsit megemelkedett, és a tarkója alá csúsztatta a tenyerét. – Te vagy Charles, ugye? Charles képtelen volt válaszolni, mert meglátta a hegyét a nő egyik… szóval a… Nem válaszolt, hanem elrohant. – Mit csinálsz? Elmész? – Igen – dadogta Charles, elerőtlenedve –, meg kell írnom a leckémet. – Hé! – kiáltott fel Alexis. – Holnap szerda, nincs is tani… De az ajtó már becsukódott.

2 De most hagyjuk kicsit az elragadtatott vagy pusztulásra ítélt békeidőket. Túl behatárolt áll ahhoz, hogy igaz legyen. Charles, már odakint az utcán, persze leguggolt, és rendesen bekötötte a cipőjét, áthajtotta a nagy hurkot a kicsin, felállt, és elnyargalt. Persze. Charles egyébként ma már csak mosolygott magán. Még hogy a Szűz Mária… Jót mulatott azon a hajdani kisfiún, akit megérintett, de meg is zavart a kegyelem. Igen, megzavart. Aki lányok között élt, de soha nem hitte volna, hogy a… a hegye egészen más színű… Nem, nem veszítette el a lelki békéjét, de valamiféle izgalom, zavar lett úrrá rajta, amely vele együtt növekedett, és a nadrágja szárával együtt egyre hosszabbra nyúlt. A nadrágja elfedte a horzsolásait, szoros volt a csípőjén, és kiszélesedett a lábfeje felé. Az anyja vasalója kisimította, az apja eleg helytelenítette. És később szálakra foszlott. Gombócba gyűrődött, és foltok borították. Majd a minősége megváltozott, hibátlan éle és hajtó sztítást igényelt, és végül meggyűrve végzi egy ocsmány temető kavicsai alatt. Charles hátrahajtotta az üléstámlát, és áldotta az eget. Micsoda szerencse, hogy végül egy repülőgépen kötött ki. Hogy olyan magasan vannak, hogy be van nyugtatózva, hogy üres a gyomra, hogy újra rájuk akadt, hogy megint érzi az öreg, kacér Nounou parfümjének illatát, hogy ismer et, hogy szerették őt, és hogy ebből soha nem gyógyult ki egészen. Akkoriban Anouk felnőtt hölgy volt a szemében, de ma már pontosan tudja, hogy akkoriban nem az volt. Ma már tudja, hogy akkoriban Anouk huszonöt-huszonhat éves lehetett, és ez a kordolog – ami annyira meggyötörte – végül neki, Ch -nak adott igazat: ennek az egésznek soha nem volt a legkisebb jelentősége sem. Anouknak nem volt kora, mert soha nem lehetett besorolni egyetlen kategóriába sem, és mindig sokat küzdött azért, hogy ne lehessen meghatározni. Gyakran viselkedett úgy, mint egy gyerek. Összegömbölyödött a szétszórt Meccano-építőjáték el egy konvoj útvonalában aludt el. Duzzogott, amikor leckét kellett írni, és gyakran utánozta a

fia aláírását, olykor napokig egy szót sem szólt, teljesen váratlanul szerelmes lett, egész e n át leste a telefont, sötét tekintettel, halálosan kétségbe ejtette őket, amikor ezredszer kérdezte meg, hogy szépnek látják-e, de nem… igazán s és végül leüvöltötte a fejüket, mert nem volt otthon vacsora. Máskor meg nem. Máskor embereket mentett, és nem csak a kórházban. Olyanokat, mint Nounou, és még sok más embert, akik úgy áldották őt, mint valami szentet. Anouk nem félt semmitől és senkitől. Oldalra lépett, amikor a fejére szakadt az ég. Elviselte. Küzdött ellene. Pislantott, és az ellenségtől függően vagy ökölbe s a kezét, vagy beintett, végül megértette, hogy a vonal megszakadt, letette a kagylót, vállat vont, megigazította a sminkjét, és mindnyájukat elvitte vendéglőbe. Igen, a kor, vagy a korkülönbség volt az egyetlen feladat, amivel nem tudott megbirkózni ő, a jó tanuló. Egy margón felejtett egyenlőtlenség… Túl sok az ismeretlen… pedig emlékszik rá, milyen nagyon megdöbbentette Anouk arca a legut olsó alkalommal. Nem a ráncok, vagy a fehér hajtövek zavarták meg, hanem… hanem a lemondás. Valami, valaki, az élet, kioltotta a fényt. A légikísérő kávét hozott, ocsmány lötty volt, de Charles örült neki. A forró műanyag poharat tapogatva az ablakhoz támasztotta a homlokát, a szárny remegését figyelte, megpróbálta elválasztani a csillagokat az interkontinentális repül visszaállította az órája mutatóit, és tovább hasogatta az éjszaka szövetét. *** A második fényképet ő készítette. Emlékszik rá, mert éppen akkor kapta Pierre bácsikájától a fotómasinát, egy kis Kodak Instamatic volt, régi álma, és gyorsan felhajtotta a karinge ujját, hogy felavassa. Alexis és az ő elsőáldozását ünnepelték, és mindenki összegyűlt a családi ház kertjében. Egyébként éppen a cseresznyefa alatt, amit a szülei nemrégiben kivágat nagybátyja javában győzködte, hogy előbb el kell olvasni az ismertetőt, és ellenőrizni a fényt, meg az elemeket, és… nem akarnád b megmosni a kezed? De Charles nem figyelt rá: Anouk már a lencse előtt illegette magát. Az egyik hajtincsét az orra és a felsőajka közé szorította, és úgy tett,

mintha hatalmas bajuszos puszit küldene neki a szalmakalapja alól. Ha Charles már akkor tudja, hogy néhány élettel később milyen sóváran bámulja majd ezt a felv jobban odafigyel a bácsikája tanácsaira… A beállítás elcsúszott, és a távolság is hagyott mag alót, de azért… Ez nagyon is Anouk volt… És ha kicsit elmozdult is a kép, csak azért, mert Anouk bohóckodott. Igen, bohóckodott. És nem csak a fénykép kedvéért. Nem csak azért, hogy megmentse Charles-t a szemüvegestől. Nem csak azért, mert szép idő volt, és ő magabiztosnak érezte magát egy fotómasina előtt, ami szerette őt. Nevetett, a ara szélét nyalogatta, amikor a hab túlcsordult rajta, cukorkával hajigálta őket, sőt még vámpírfogakat is fabrikált a grillázsból… Azért is hülyéskedett, mert el akarta terelni a saját figyelmét és a mások figye tényről, hogy ezen a napon az összes családtagja (azok, akiknek később megemlíthetné: „De ig udod, ez Alexis elsőáldozásakor volt”, azok, akik a keresztapa és a keresztanya szerepét eljátszották) egy munkatársnője volt és egy öreg ripacs, aki szedett-vedettebben néz ki, mint valaha… És itt van, tessék. A csodálatos Nounou… Ott áll mellette a két angyalkája, roppant büszke, é agas sarkú cipő ellenére alig magasabb, mint ők. – Jaj, kutyuskáim! Vigyázzatok a gyertyáitokkal! Jackie annyi lakkot fújt rám, hogy még a végén felrobbanok! Tapintsátok csak meg… Megtapogatták, és tényleg, éppen olyan volt, mint azok a cukorizék a torta tetején. – Na, mit mondtam… Rendben, és most mosolyogjatok szépen! És ők tényleg mosolyogtak ezen a fényképen. Mosolyogtak. És gyöngéden belekapaszkodtak, hogy beletöröljék az ujjukat az alpakaruhája ujjába. Alpaka… Charles akkor hallotta először ezt a szót… Ott álltak mind a templom udvarán, majd megsüketültek a harangok zúgásától, és a kötélből készült övüket tekerg késett. Mado semmit sem értett az egészből, és abban a pillanatban, amikor – aki bújt, aki nem – mindenképpen indulni kellett, meglátták őt: éppen akkor szállt ki a taxiból, de úgy, mintha egy limuzinból szállna ki a cannes-i filmfesztiválon. Anouk felkacagott.

– De Nounou… De, de… Csodálatosan nézel ki! – Kérlek – felelte Nounou kicsit mereven –, ez csak egy egyszerű kis alpakkakosztüm… Még Orlanda Marshall turnéjára csináltattam… – Az ki volt? – kérdeztem, miközben a sekrestye felé tartottunk. Nagy sóhaj, legyezőrezgetés, megtört tekintet. – Ó, egy jó barátnőm… De nem sikerült neki az áttörés… A turnét törölték… Már megint egy olya a a véleményemre vagytok kíváncsiak. Majd megcsókolta a mutatóujját, és végigsimított vele a homlokukon (a Csókálló Rúzs még a szentelt víznél is szentebb): – Na, menjetek, Jézuskáim… És ha meglátjátok a fényt, semmi hülyéskedés, gyorsan hajtsátok le t! De nem, Charles kerekre nyitott szemmel mondta végig a Miatyánkot, és nagyon is jól látta Anoukot, ahogy a túlvégről mosolyog rá, és a szomszédja kezét szorongatja. Charles egy kicsit megijedt. Hé. Ne most. Nem ér a nevem. Csak nem fogja Anouk mindjárt elbőgni magát? Éppen ma… Ez az égi, tiszta érzés… Legyen áldott az ő nev edjék be az ő akarata. Ez volt az egyetlen gyermeke első áldozása, egy kegyelemmel teljes nap, egy hivatalos pihenő egy gyöt relmes életben, és az egyetlen múltja, az egyetlen váll, amelyre támaszkodhat, a kéz, amelybe belekapaszkodhat az orgona dübörgő hangjai alatt, Orlanda Marshall öreg barátnőjéé volt, aki lakkcsizmát visel, és hossz t a mályvaszín kosztümkabátján. Ez nem volt semmi. Sőt, ez sok volt. És nem akármi. Ez volt az élete. Nounou egy tollal ajándékozta meg Charles-t, ami valaha „Maurice Chevalier úré volt, kérlekszépen”, de már nem lehetett levenni a kupakját. – Na mi van, nem ver hevesebben a szíved? – kérdezte Nounou, Charles zavart mosolyát kémlelve. – De, hát igen… És amikor a kisfiú odébbállt, Anouk fintora láttán Nounou támadásba lendült:

– Miért bámulsz így rám? – Nem is tudom… A múltkor még azt mondtad, hogy Tino Rossié volt ez a rohadt toll. – Na, kincsem… Az alpakka nagyon fáradt lett hirtelen. – Tudod jól, hogy csak az álom számít… Meg aztán úgy gondoltam, hogy Maurice Chevalier egy első áldozásra, az valahogy… Az valahogy jobb. – Igazad van. Tino Rossi inkább karácsonyra való. Anouk elnevette magát, Nounou elkomorodott. – Ó, Nounou… Mi lenne velem nélküled? És Nounou elpirult az alapozó alatt. Charles letette a fényképeket az asztalkára. Szeretett volna még meszszebbre jutni, de e z az öreg csepűrágó, mint mindig, most is magához vonzotta mindenki figyelmét. És ezért még haragudni sem lehetett rá. Ez volt a lételeme, a színpad, az előadás, vagy ahogy ő mondta: az előőőőadás… Na gyerünk, gondolta Charles, gyerünk. A díszes gallért viselő kutyuskák után, mielőtt újra k ladnának a lámpák, Ladies and Gentlemen, ma este, csak önöknek, az Újvilágban tett győzedelmes turnéjáról való visszatérése elképedt szeme előtt, a Nagy, a Csodálatos, a Kivételes, a Felejthetetlen Nounou… *** Egy 1966. januári éjszakán (amikor Anouk jóval később elmesélte Charles-nak a történetet, ő, aki soha nem emlékezett semmilyen dátumra, a következő irányjelz lyamodott: az előző este egy Boeing ütközött a Mont Blanc-nak…), a kardiológián meghalt egy i gy, vagyis három emelettel feljebb. Ami azt jelenti, hogy fényévekre attól a helytől, ahol Anouk Le Men tengette a napjait. Charles szándékosan alkalmazta ezt a ki fejezést, mert Anouk is ezt használta, de meg kell érteni: a sürgősségin. Anouk, és milyen jó s állt ez neki: sürgősségis nővér volt. Igen, meghalt egy idős hölgy, de ő miért is tudott volna róla, ugyanis semmi nincs olyan elszigetelt rekeszekre osztva, mint egy kórház. Minden osztálynak me gvannak a maga kedvencei, győzelmei, kis nyomorúságai…

És akkor még nem szóltunk a folyosói zajokról. Vagy a zúgó kávéautomatákról. Aznap Anouk egyi sokat panaszkodott a furcsa fickóra, aki már kezdett odafent az agyukra menni, mert minden nap friss virágokkal érkezett a halott anyjához, és kezdetben nem értette, miért vezetik ki az o sztályról. Később mindig elnevette magát, és megkérdezte a nézőközönségtől, nem tudna-e neki írni a pszichiátriára. De Anouk pillanatnyilag nem is reagált a történetre. A szíve és a műanyag pohara egyaránt öss volt gyűrve, mielőtt kidobta a kukába. Megvolt a maga baja. A furcsa fickó csak akkor lépett be az életébe, amikor a biztonságiak is közbeavatkoztak, és kitiltották őt a kardiológiáról. Attól a naptól kezdve, Anouk bármikor is érkezett a kórházba, vagy indult haza, mindig ott találta a furc sa figurát, a kórház előcsarnokában, a növények és a recepciós pult között. Magába roskadtan ült, nem háborgatták, ha felszabadult egy jobb hely, oda, a huzat és az áramló tömeg néha arrébb taszította, és a liftajtót bámulta meredten. Anouk ekkor még elfordította a tekintetét. A saját gondjai, bánata, a balesetben összezúzódott testek, a leforrázott kisbabák, az ocsmány részegek, a tetűlassú men gyerekmegőrzés kínjai, az anyagi gondok, a magány, a… Inkább nem nézett oda. És aztán egy este, képzeljék csak el, mert vasárnap volt, és a vasárnapok a világ legigazságt bb napjai, mert véget ért az ügyelete, mert Alexis menedékre lelt a kedves szomszédoknál, mert túl fáradt volt még ahhoz is, hogy felmérje, mennyire fáradt, mert hideg volt, mert az autója szervizben volt, és maga a gondolat, hogy el kell caplatnia a megállóig, rettegéssel töltötte el, és mert úgy érezte, hogy mindjárt megdöglik, ott helyben összerogy, nem ment ki a szolgálati kijáraton, hanem folytatta az útját, nem sütötte le a szemét, és leült a fura alak mellé. Anouk nagyon hosszú ideig meg sem szólalt, törte a fejét, hogyan vehetné rá a férfit anélkül, ezer darabra törné, hogy letegye végül a csokrát, de nem, semmi nem jutott az eszébe, és a fejét lehajtva be kellett látnia: túl sok a gondja ahhoz, hogy bárkin is segíteni tudjon. – És aztán? – kérdezte Charles. – Hát… Megkérdeztem tőle, hogy van-e tüze. Charles elröhögte magát: – Hú! Ez aztán állati eredeti ismerkedő szöveg volt!

Anouk elmosolyodott. Ezt a történetet soha nem mesélte el senkinek, és most csodálkozott, hogy ilyen jól emlékszik rá, amikor általában még saját nevére sem szokott emlékezni. – És? Utána megkérdezted, hogy tudja-e, milyen szép a szeme? – Nem. Utána kimentem, beleszívtam néhányszor a cigibe, hogy bátorságot merítsek, és amikor v jöttem, elmondtam neki az igazat. Olyasmiket is mondtam neki, amit odáig még soha nem vallottam be senkinek. Senkinek… Szegény, ha belegondolok… – Miért, miket mondtál? – Hogy tudom, miért van itt. Hogy utánakérdeztem a dolognak, és azt mondták, hogy az édesanyja békében távozott. Hogy jó lenne tudnom: nekem is ilyen halálom lesz. Hogy milyen szerencséje van, hogy maga mellett tudhatta az édesanyját. Hogy az egyik kolléganőm elmesélte, hogy minden nap az ágya mellett ült, és egészen végig fogta a kezét. Hogy mennyire irigylem mind a kettőjüket. Hogy én már évek óta nem láttam az anyámat. Hogy van egy hatéves kisfiam, és az anyám még soha nem ölelte át. Hogy ami megírtam neki, hogy megszületett, egy kislányruhát küldött ajándékba. Hogy valószínűleg nem rosszindulatból tette, de így még rosszabb. Hogy az életem nagy részét azzal töltöm, hogy enyhítsek az emberek kínján, de soha senki nem törődött velem. Hogy fáradt vagyok, nagyon rosszul alszom, egyedül élek, és néha túl sokat iszom, esténként, hogy el tudjak aludni, mert iszonyatos szorongással tölt el, hog y a szomszéd szobában alszik egy kisfiú, akinek tőlem függ az egész élete… Hogy soha nem kaptam hírt az apja felől, pedig néha még mindig álmodom róla. Hogy bocsánatot kérek, amiért a nyakába zúdítottam ezt az egész neki is megvan a maga bánata, de már nincs oka visszajönni ide, mert már eltemette az édesanyját, nem igaz? Hogy nem kell ilyen helyeken lógni, amikor az ember jól van, mert ezzel megsérti azokat, akik szenvednek, de ha eljár ide, az azt jelenti, hogy van ideje, és ha van ideje, hát… Nem akarna inkább eljönni hozzám? Hogy mielőtt ideköltöztem, mindig éjszakai műszakban voltam egy másik kórházban, és hogy akkoriban barátoknál laktam, akik tudtak vigyázni a kisfiámra, de ké gyedül élünk, és minden pénzem rámegy a pesztrákra. Hogy Alexis rögtön az elején megtanult olvasni, ezért iszonyatosan megterhelő ü yeleteket vállalok, hogy otthon lehessek, amikor hazaér az iskolából. Hogy még akkora sem volt, mint egy babszem, de már egyedül kelt minden reggel, és én azon izgultam, hogy nem felejt-e

el reggelizni, és… Hogy ezt soha nem mondtam el senkinek, mert túlságosan szégyelltem… Olyan kicsi volt… Igen, szégyelltem. Hogy a jövő hónaptól nappali műszakban kell dolgoznom. Hogy a főnővér nem hagyott sok választást, és még tem megmondani a kisfiamnak… Hogy a pesztráknak soha nincs idejük ellenőrizni a gyerekek leckéjét, és elolvastatni velük a kötelező olvasmányokat, legalábbis azoknak nem, akiket én megengedhetek magamnak, és hogy… hogy természetesen fizetnék érte! Nagyon aranyos kisfiú, szépen eljátszik magában, és hogy… a lakás nem túl szép, de egy kicsit mégiscsak barátságosabb, mint itt, és… – És erre? – És erre… semmi. És mivel a fickó nem válaszolt, arra gondoltam, hogy talán süket, vagy… Nem is tudom… Talán olyan debilféle… – És… – És milyen hosszúnak éreztem az egészet, te jó Isten! Jó szar volt a hangulat! Egy kalap alá vettem mindkettőnket, mi? Két hülye a jukkák alatt… Ó, ha most visszagondolok… Igazán el lehettem keseredve… Azért mentem oda hozzá, hogy segítsek rajta, és a végén én könyörögtem neki, hogy mentsen meg n nyomor, Charles, milyen nyomor… – Mondd tovább… – Hát, aztán végül mégiscsak felálltam! És erre ő is felállt. És kimentem a buszmegállóba, és em a buszban, és ő leült velem szemben és… Hát, szóval, kezdtem betojni… Elnevette magát. – A fenébe, gondoltam, ez mégsem lesz így jó… Megkértem, hogy jöjjön el hozzám, de azért nem most rögtön. És nem örökre. Segítség. Jó képet vágtam a dologhoz, de esküszöm, be voltam rezeivé… Már láttam magam, ahogy elkísérem a rendőrségre… Jó napot, biztos úr, nézze csak… Itt van egy árva kiscsibe, aki a mamájának nézett, és mindenhová jön utánam… Mit… Mit csináljak? Hirtelen nem mertem többé ránézni, és egészen kicsire összehúztam magam. Ő viszont rezzenéstelen arccal bámult rám. Szép kis hangulat… És egyszer csak megszólalt: „A kezét…” „Hogy mondja?” „Adja a bal kezét…” – Mit akart? – Nem tudom… Gondolom, az életrajzomra volt kíváncsi. Tudni akarta, hogy igazat mondok-e. Kiolvasta a választ a tenyeremből, majd megkérdezte: „A kisfiú… Mi a neve?” „Alexis.” „Tényleg?” Csend.

„Mint Szverdzsák…” És mivel erre nem mondtam semmit: „Alexis Szverdzsák. Minden idők legnagyobb kés-dobálója.” Erre, hiszed, ha akarod, de azt gondoltam, hogy már megint ökörséget csináltam… A fickónak olyan lökött jellege volt a feje köré tekert öregasszonyos kendőjében… Igen, nagyon ragudtam magamra… Azért azt elismered, hogy te direkt keresed az ilyeneket?, háborogta m, és a körmömet néztem. A fenébe is, a kölyködről van szó! Milyen vásári Mary Poppinsra akadtál? – Ki volt festve, és a többi? – Nem, az egész valahogy nem volt ennyire megfogható… Egy nagyon öreg baba… A rezes orcáival, a nedvedző szemével, mállott szőrmekesztyűjében és a mocskos gallérjával. Szörnyű volt, mondh – És egészen hazakísért? – Igen. Látni akarta, hol lakom. De nem volt hajlandó bejönni, és inni valamit. Isten a tanúm, hogy hosszan unszoltam, de nem, képtelenség volt értelmesen beszélni vele. – És aztán? – Aztán elköszöntem tőle. Azt mondtam, hogy sajnálom, hogy a dolgaimmal untattam, és hogy akk r jön vissza, amikor akar. Hogy mindig szívesen látjuk, és a kisfiam biztosan nagyon boldog lesz, ha mesél neki arról az Izédzsakról, és hogy semmiképpen, semmiképpen ne menjen vissza a kórházba… Esküszik? – És már az ajtó felé tartottam, a kulcsom után keresgélve, amikor megszólalt: „Képzeld, kincsem, én is művész voltam.” Ami azt illeti, ezt sejtettem! Megfordultam, hogy még egyszer elköszönjek tőle. „varietékben léptem fel…” „Tényle Charles… Próbáld elképzelni a következő jelenetet… Az éjszaka, Nounou árnyéka, a nagyon különös hangja, a hideg, a kukák és a többi… Tényleg nem értettem magam. Már láttam is magam a holnapi hírekben… „Ugye nem hiszed?, tette hozzá. Nézd…” Benyúlt a szűk kabátja nyílásába, és tudod, mit húzott elő? – Egy fényképet? – Nem. Egy galambot. – Na nem, ez már túl erős… – Ahogy mondod… Végül is volt vele részünk elég mutatványban, vagy nem? De nekem ez maradt a legszebb emlékem… Olyan lökött dolog volt, olyan silány, és mé is olyan költői… Ez maga volt… Maga volt Nounou… Ha láttad volna az arcát… Milyen jól mulatott… És akkor akaratom ellenére szélesen elmosolyodtam. Felmentem, megkávéztam,

fogat mostam, lefeküdtem, és… És tudod mit? – Mit? – Aznap éjszaka, évek óta, hosszú-hosszú évek óta először jól aludtam. Tudtam, hogy Nounou vi dtam, hogy törődni fog velünk, és hogy… Nem is tudom… valahogy megbíztam benne. Pontosan láttam, hogy a szerencsevonalam még az életvonalamnál is rövidebb… Kincsemnek hívott, és a galambja fejét simogatta, és miközben mosolygott, megláttam a rohadó ogait, és… Biztos voltam benne, hogy szeretni fog minket. És látod, akkor egyszer nem tévedtem… A Nounou-évek voltak életem legszebb évei. Mindesetre a legkevésbé kemények. És az a két évvel későbbi rohadt tűzijáték, ami a nyakamba szakadt, az is ő volt. Ő volt a tűzmester. Ő volt az, az én kis Zebulonom, a forradalmam, és… Ó… Milyen sok jót tett velünk… – Izé… Bocs, hogy ilyen földhözragadt vagyok, de… amíg bejárt a kórházba, mindig a zsebében volt a madara? – Vicces, hogy ezt kérdezed, mert éppen ezt kérdeztem tőle én is, nem sokkal a találkozásunk után, és soha nem akart válaszolni rá… Éreztem, hogy zavarja a kérdés, és nem erőltettem. Csak évekkel később, amikor egyszer különösen nyomorultul érezhettem magam, és már megint öszszeomlottam, akkor küldött e velet. Egyébként ezt az egyetlen levelet kaptam tőle egész idő alatt… Remélem, nem veszítette l… Nagyon kedves dolgokat írt benne, olyan bókokat, amilyeneket még soha nem kaptam azelőtt senkitől, olyan… Igen, ha jobban belegondolok, tulajdonképpen szerelm es levél volt. És így fejezte be: – Emlékszel arra az estére, a kórházban? Tudtam, hogy soha többé nem megyek haza, és ezért volt Mistinguett a zsebemben. El akartam engedni, mielőtt… És ak kor jöttél te, és én mégis hazamentem. Anouk szeme ragyogott. – És mikor jött el hozzád? – A találkozásunk másnapján… Uzsonnaidőben… Fantasztikusan kicsípte magát, vadonatúj volt a h zott egy csokor rózsát, és karamellt Alexisnek. Megmutattuk neki a házat, az iskolát, a bo ltokat, a ti házatokat… És… és ennyi. A folytatást ismered. – Igen. Már az én szemem is gyanúsan csillogott. – Annak idején Mado volt az egyetlen bökkenő… – Megtiltotta, hogy átmenjek hozzátok játszani… – Igen. De aztán, látod… Nounou végül őt is zsebre vágta…

*** Akkor nem akartam ellentmondani Anouknak, de ez azért nem volt ilyen egyszerű… Az anyám éppenséggel nem egy kis fehér galamb volt, aki behunyta a szemét, ha jó irányba simogatták a tollazatát. Alexist mindig szívesen látták nálunk, de én nem mehettem át többé a 20-as számú házba. Új szavakat hallottam, olyan szavakat, amelyek nem voltak túl hízelgőek Nounoura nézve. Mi lyen veszély? Hogy megfájdul a hasunk, mert túl sok cukorkát kapunk tőle? Vagy hogy lánynak érezzük magunkat, mert túl sokat puszilgat minket? Hogy nem leszünk olyan szorgalmasak az iskolában, mert állandóan azt hajtogatja, hogy igazából hercegek vagyunk, és soha nem kel l majd dolgoznunk az életben? De Mama…Ugye tudod, hogy nem hiszünk neki. Egyébként is, mindig tévedett a jövendöléseivel. Megígérte, hog nyerjük a főnyereményt a húsvéti lottón, de nem nyertünk semmit… Nem, az anyám végül azért adta be a derekát, mert ez egyszer megkötöttem magam. Egy fél napig m ettem egy falatot sem, és kilenc napon át egy szót sem szóltam hozzá. Meg azután ‘68 májusa megingatta egy kicsit… Ha már az egész világ a vesztébe rohan, gyerünk, fiam, hajrá! Menj golyózni a barátodhoz… Tehát visszamehettem, de csak Mado veresége árán, és nagyon szigorú parancsokkal és időkorlát . Mado parancsaiban sok szó esett a mozdulatokról, az én testemről, Nounou kezéről… És olyan mondatokat hallottam, amelyekből n tettem semmit. Ma már persze másképp látom a dolgokat… Ha gyerekem lenne, rábíznám-e egy olyan hibrid bébisz e, mint Nounou? Nem tudom… Valószínűleg nekem is lennének fenntartásaim. De nem… Nekünk nem volt félnivalónk… Mindenesetre soha nem volt a leghalványabb rossz érzésem sem. Hogy Nounou mit csinált éjszaka, az más történet volt, de velünk ő volt a legszemérmesebb férfi a világon. Egy angyal. Egy őrangyal, aki ugyan Hallgas s, szívemmel parfümözi magát, de hagy minket háborúsdit játszani. Később Nounou már csak ürügy volt. Anouk bökte anyám csőrét, és ezt is meg tudom érteni. Az apám minapi zavara felér a legékesebb beszéddel… Átmehettem, golyózhattam Alexisszel, de Anouk nevét többé nem

volt tanácsos otthon kiejteni. Hogy pontosan mi történt, nem tudom. Vagy túlságosan is jól tudom. Egyetlen férfi sem akart volna Anoukkal élni, de mind készek voltak rá, hogy az ellenkezőjét bizonygassák neki… Amikor Anouknak jókedve volt, amikor a lázálmai nyugtot hagytak neki, kibontotta a haját, és mezítláb akart szaladgálni, amikor eszébe jutott, hogy a bőre mé indig milyen lágy, amikor… Akkor maga volt a Nap. Bárhová is ment, bármit is mondott, az arcok felé fordultak, és mindenki akart belőle egy darabot. Mindenki meg akarta ragadni a karját, akkor is, h a egy kis fájdalmat okoz neki, sőt hogy egy kis fájdalmat okozzon neki, csak hogy a karkötői csilingelése elhallgasson egy pillanatra. Csak egy másodpercre. Egy fintor vagy egy tekintet idejére. Egy tekintet, egy laza pillanat, bármi kedvéért. Igazán bármiért. De mindenki csak a maga öröméért. Ó, igen… Anouk biztos rengeteg hazugságot hallhatott… Hogy féltékeny voltam-e? Igen. Nem. Megtanultam felismerni ezeket a tekinteteket, és nem féltem tőlük többé. Csak nagyobbra kell nőnöm, és én is alkalmazhatom őket. Nap nap után. Bíztam magamban. Meg azután a többiek soha nem kaphatják meg, amit én tudtam róla, amit ő adott nekem, ami hozzám tartozott belőle. Amikor velük beszélt, megváltoztatta a hangját, túl gyorsan beszélt, túl hangosan nevetett, de velem nem, velem normális maradt. Tehát engem szeretett. De hány éves is voltam, amikor így okoskodtam? Kilenc? Tíz? És mitől voltam ilyen eltökélt? Mert az anyám, a nővéreim, a tanítónők, a cserkészvezérek… Me i nő miatt, akit magam körül láttam, az élettől is elment a kedvem. Csúnyák voltak, nem értet semmit, csak az izgatta őket, hogy megtanultam-e a szorzótáblát, és cseréltem-e alsóneműt. Naná. Naná, hogy nem volt más vágyam, mint hogy megnőjek, és megszabaduljak tőlük. Bezzeg Anouk… Mert neki tulajdonképpen nem is volt kora, vagy talán azért, mert én voltam a világon az egyetlen ember, aki meghallgatta, és már a hangjából is megérezte, mikor hazudik, ő soha nem ereszkedett

le hozzám, nem tűrte, hogy Charlie-nak vagy Charlot-nak szólítsanak, mert azt mondta, hogy lágy és elegáns hangzású nevem van, ami illik hozzám, mindig megkérdezte a véleményemet, és elismerte, hogy gyakran igazam van. És mégis, mitől volt ilyen magabiztos egy taknyos gyerek? Hát mert Anouk maga vallotta meg nekem, a mindenségit! Egyszer náluk aludtam, és mielőtt elindultunk az iskolába, Anouk egy-egy uzsonnás csomagot csúsztatott az iskolatáskánkba. A szünetben kimentünk a többiekhez, az egyik kezünkben a golyós zacskónk volt, a másikban az alumínium uzsonnás dobozunk. – Ó! – kiáltott fel lelkesen Alexis, amikor beletúrt a saját dobozába –, beszélősütemények! Leguggoltam, és egy árkot húztam (már akkor is!) a murvába. – Ott vagy a nyelvem hegyén és Megnevettetsz – olvasta Alexis hangosan, majd a zsebébe gyűrt e a cédulákat. A combomba töröltem a kezem. – És te? Neked mid van? – Nekem? – kérdeztem, és kicsit csalódott voltam, amikor észrevettem, hogy nekem csak egy céd la jutott. – Na? – Semmi… – Nincs ráírva semmi? – Nem, az van ráírva, hogy Semmi. – Ó, az szar. Na jól van. Ki kezd? – Kezdj te – mondtam, felálltam, és a kabátzsebembe süllyesztettem a süteményt. Játszani kezdtünk, és aznap sokat veszítettem. Az összes macskaszem-golyómat. – Hé, ma nagyon béna vagy, ugye tudod? Elmosolyodtam. Ott, a az udvar porában, aztán a sorban, a többiek között, aztán a pad alatt, végül az ágyamban, miután többször is kikeltem, hogy újabb és újab yet keressek, csak mosolyogtam. Bolondulásig Negyven év távlatából Charles nem is emlékezett, kapott-e valaha hatásosabb vallomást…

A kis ostya teljesen szétmállott, így végül kidobta. Charles megnőtt, elutazott, visszatért, és Anouk csak nevetett. És ő hitt neki. És megöregedett, meghízott és… uk meghalt. És ennyi. Na, gyerünk, Balanda, csak egy keksz volt… Tudod, hogy hívják manapság ezt a süteményt a retr krászdákban? Vicces nápolyinak. Különben is, akkor még csak gyerek voltál. Ez az egész nevetséges, vagy nem? Nevetséges. Igen, de… Charles-nak nem maradt ideje mentegetőzni. Elaludt. 3 A repülőtéren egy sofőr várta, egy táblával a kezében, rajta az ő neve. A szállodában egy szoba várta, a tévé képernyőjén az ő neve. A kispárnán egy csokoládé, és a . Felhős. Újabb éjszaka kezdődött, és Charles nem volt álmos. Na, helyben vagyunk, sóhajtotta, már megi baszhatom a rezet az időeltolódás miatt. Régebben nem tulajdonított fontosságot az egésznek, de ma már tiltakozott a szerencsétlen po rhüvelye. Valahogy… kétségbeesettnek érezte magát. Lement a bárba, rendelt egy bourbont, elolvasta a helyi újságokat, és belekerült egy kis időbe, mire felfogta, hogy a kandallóban nem igazi lángok égnek. És hamis volt a fotel bőrhuzata is. És a virágok. És a képek. És a mennyezet burkolata. És a plafon stukkói. És a csillárok patinája. És a könyvek a könyvespolcokon. És a viasz illata. És a csinos nő nevetése a bárpultnál. És az úriember előzékenysége, aki lesegítette a bárszékről. És a zene. És a gyertyák fénye. És… Minden, de igazán minden hamis volt. Ez a gazdagok Disneylandje volt, és Charles tisztán látta, hogy ő is közéjük tartozik. Már cs a mikiegérfül hiányzik róla. Kiment a hidegre. Órákig gyalogolt. Semmi mást nem látott, csak vasbeton házakat. Műanyag lapot csúsztatott a 408-as szoba ajtóhasítékába. Kikapcsolta a klím ekapcsolta a tévét. Levette a hangot. Levette a képet. Megpróbálta kinyitni az ablakot. Káro mkodott. Lemondott róla. Megfordult, és életében először úgy érezte, hogy csapdába esett. 03:17 végignyúlt az ágyon 03:32 és eltűnődött

04:10 nyugodtan 04:14 békésen 04:31 hogy mi a fenét 05:03 keres itt. Lezuhanyozott. Hívott egy taxit. Hazament. 4 Soha nem fizetett még ennyit repülőjegyért, és nem veszített ilyen sok időt. Két egész nap siklott ki a keze közül. Elvesztette, és soha nem szerezheti vissza őket. Semmi akta, telefonhívás, döntés és felelősség. Charles ezt először rendellenesnek találta, aztán… szörnyen egzotikusnak. Kóborolt a torontói repülőtéren, a montreali átszállás során vásárolt egy tucat újságot, néhány apró vacakot Mathilde-nak, egy karton cigarettát és két krimit, eze aztán a pulton felejtette. Reggel nyolc órakor szállt be újra az autójába. Megdörgölte a szemét, érezte, hogy kiserkedt a szakálla, majd a kormányon keresztbe fektetett karjára támasztotta az állát. Gondolkodott. Mivel a továbbiakkal kapcsolatban egyáltalán nem látott tisztán, a legegyszerűbbre esett a választása: földrajzilag helyezte el magát a világban. Sajnálta, hogy nem akadt ékesebb ötlete, de megértette, hogy azon a ponton, ahol most van, minden eligazodási pontnak örülnie kell… Megnézte a térképet, hátat fordított a fővárosnak, és vándorbot és különösebb cél nélkül, csa kezzen a szivárványhártyáján és a cipőtalpán hetek óta összegyűlt rondaságokról, elindult a royaumont-i apátság felé. És miközben újra átkelt a városi övezetek, ipari övezetek, kereskedelmi övezetek, építési öve etek és még ennél is nyakatekertebb nevű övezetek során, eszébe jutott az a valószínűtlen bes melyet egy taxisofőrrel folytatott azon a napon, amikor megtudta, hogy Anouk meghalt… Hogy jelen van-e Isten az életében? Nem, nyilvánvalóan nem… De Isten épít igen. És örök idők óta. Charles két sugallatnak köszönheti a hivatását: Anouk felszólításának

a betonszörnyetegek tövében, amelyek hozzásegítették, hogy végleg leszámoljon a családjával, tercieknek. Egészen pontosabban egy kamaszkori olvasmányának. Úgy emlékszik rá, mintha tegnap lett volna… Kis külvárosi szobácská az új körgyűrű betonhegyének tövében álló házban, és lázasan falta ezt a könyvet, Fernand Pouillon Vad kövek című művét. Mohón olvasta a zseniális szerzetes jelentéseit, aki az egymást váltogató évszakok során, súl külözések között, a kétségekkel és vizesedéssel harcolva, a hálátlan talajon felépítette nagy Charles-ra olyan óriási hatást tett ez a könyv, hogy soha nem olvasta el még egyszer. Hogy a rá váró csalódások ellenére legalább az énjének egy része érintetlen maradhasson… Nem, Charles soha nem fogja újra átélni azokat a félelmeket, amelyeket Paul mester élt át a munkája során, sem a Szabályt, amely előtt a szolgáló testvéreknek meg kellett hajolniuk, sem az öszvér borzalmas pusztulását, akit felnyársalt a kocsirúd, de az első oldalakat nem felejtette el soha, és néh még most is előfordult, hogy egészen halkan elmondta magának, hogy újra érezze a keze alatt a sárga, szemcsés követ, a szerszámok nyelét, és tizenöt évének lelkes izgalmát: Oculi vasárnapja Az eső áthatolt a ruháinkon, a jég megdermesztette csuhánk nehéz szövetét, a szakállunkat, és megmerevítette a tagjainkat. A sár beszenynyezte a kezünket, a s beterített homokkal. A lépteink… – …már nem lebbentik meg a jéggé dermedt ráncokat csonttá fogyott testünk körül, zsolozsmázta Charles egészen halkan, miután leengedte az ablakot, hogy füsttelenítsen. Hogy füsttelenítsen… Már megint mi ez a szó? Hé, Charles… Nem azt akartad inkább mondani, hogy lélegzethez jusson? Igen, mosolyodott el Charles, és még egyet beleszívott a cigarettába, pontosan. Úgy látom, nincsenek titkaim ön előtt… Ebben az órában egy előadóteremben kellene unatkoznia, és dugig tömni magát a reinforced concrete-vigécek szédítő dumájával, ám ő erősen hunyorogva próbálja i a lehajtót. Mély lélegzetet vett, megrázta csuhája nehéz szövetét, és elindult a fény felé. Megbicsaklott kívánságai, gyermeki ártatlansága, fiatalkori zavaro-

dottsága és a kevés valami felé, ami még benne lüktetett. Megborzongott. Nem is akarta tudni, hogy az örömtől, a hidegtől vagy az izgalomtól, felhúzta az ablakot, és egy kocsmapult keresésére indult, ahol igazi kávét kérhetne, a kihűlt cigarettafüst valóságos illatában, igazi, piszkos lak és igazi totótippek között, igazi veszekedést hallgatva, igazi iszákosok között, egy valóságos, nagyon-nagyon valóságos bajuszú, morcos tul . *** A templom impozáns szerkezete, melynek méretei a soissons-i katedrális méreteihez hasonlít hatók, a királyi apátság pompája és a cisztercita szigorúság közötti kompromisszum gyümölcse… Charles álmodozva fölnézett, és… nem látott semmit. …de a Forradalom után nem sokkal, folytatódott a szöveg, de Travalet márki, aki már eleve fonodává alakította az apátságot, végül teljesen leromboltatta, hogy a köveiből szállást építtessen a munkásainak. Aha. Ezt vajon miért nem nyakazták le a Forradalom idején? Tehát manapság már nincsenek szerzetesek a royaumont-i apátságban. Csak néhány művész lakik itt. És van egy teaház is. Nagyszerű. Szerencsére, a kolostor. Charles hátrakulcsolt karral bejárta a kolostort, nekidőlt egy oszlopnak, és hosszan elnéz te a csúcsíves ablakra faragott fészekformákat. Ezek voltak aztán az építőmesterek… Úgy érezte, ez az igazán tökéletes hely és a pillanat ahhoz, hogy utoljára leengedje a függön Jó estét, jó estét, fecskék, Nounounak nem volt alkalma még egyszer felvenni a szépséges kosztümöt, hogy a templomba kísérje őket. Egy nap nem jött el. Másnap sem. És a jövő héten sem. Anouk nyugtatgatta őket: talán meglátogatta a családját, ha jól emlékszem, beszélt egy nővéré rmandiában él… És így nyugtatgatta

magát: különben is, ha bajban lett volna, nekem biztosan megemlíti, és… elhallgatott. Elhallgatott, és éjszaka felkelt, és megkérdezte az első arra járó iszákostól, hogy nem tud-e mit Nounouról. Furcsa helyzet volt. Mindent tudtak a műszempillás Nounouról, a Bobino Színházat, az Alhambrát és az összes többi vacakot, de nem tudták, hogy hívják, és hol Pedig többször is megkérdezték tőle, de… „Valahol arra…” – intett gyűrűs kezével Párizs tetői fölé. És ők nem kérdezték többé. Nounou keze már lehullott, és az a „Valahol arra” nagyon távolinak tűnt… – Szeretnétek, ha elmondanám, hol lakom? Az emlékeimben élek… Egy olyan világban, ami már régóta nem létezik… Már meséltem nektek, amikor a lámpánál melegí ceruzáinkat, és… A fiúk felsóhajtottak. Igen, már legalább egymilliószor elmesélted. André Hogyishívjákot a rózsaszín cseresznyeajkával és a fehér orcájával, Yo-Yo Mestert és a szelídített fülemüléket, a minden esti függönyfelhúzást, és azt az oroszt, rakötözték a kezét, és csak úgy tudta felhajtani a vodkáját, ha szétharapta az üveg nyakát, é akab lajtorjája nevű mulató főnökasszonyát, aki bezárt egy újságírót a szenespincébe, és Arso t, és Flandriai Jeannot komondorát, aki felmászott az asztalra, és az orrát beledugta a szép vendég hölgyek pezsgőspoharába, majd elv e őket részeges gazdájának, és azt az estét, amikor Barbara színpadra lépett a L’Écluse-ben, kellett festened magad, mert szétbőgted a sminkedet, és… Ennyi rosszhiszeműség láttán Nounou duzzogni kezdett, és csak úgy lehetett véget vetni ennek a komédiának, ha megkérték, hogy utánozza Fréhelt. Természetesen jó ideig kérette magát, majd feldagasztotta a pofazacskóit, csórt Anou tól egy cigarettát, alsó ajkához biggyesztette, csípőre vágta a kezét, és érdes hangon rákezd Ohé, pajtikák! Igyunk egy jót, ma este! Egészen egyedül maradtam! Mert ő meghalt ma reggel! És ők fetrengtek a nevetéstől, és a Stones mehetett a fenébe. Nagyon élvezték. – És amikor nem az emlékeimben élek, akkor veletek vagyok, ugyebár…

Rendben, de akkor hol vagy most, már jó ideje, ha mi vagyunk a te legszebb szerelmi történeted? Anouk némi nyomozást végzett a kórházban, megtalálta Nounou édesanyjának kórlapját, bemutatkozott a telefonban, megvallotta a zavarát annak a híres norm andiai lánytestvérnek, meghallgatta a választ, letette a kagylót, és a székéről a földre zuha A kolléganői felemelték, addig erőszakoskodtak, míg hagyta, hogy megmérjék a vérnyomását, és végül a szájába nyomtak egy kockacukrot, de ő visszaköpte. Amikor a fiúk aznap délután az iskola kapujában megpillantották Anouk arcát, tudták, hogy Nounou soha többé nem fog rájuk várni tanítás után. Anouk elvitte őket forró csokoládét inni. – A sminkje meg a többi miatt nem is gondoltunk bele, de tudjátok… Igazából nagyon öreg volt… – És miben halt meg? – Most mondtam. Az öregségbe halt bele. – És akkor soha többé nem látjuk? – Most miért mondjátok ezt? Nem… Én… Én mindig látni fo… Az volt az első temetésük, és a fiúk csak rövid habozás után szórták rá a markukban tartott konfettit és csillámport a koporsóra: mert ki az a Maurice Charpieu? Senki nem jött oda hozzájuk. A temető sétányai kiürültek. Anouk megfogta a kezüket, a sírgödör szélére állt, és azt morogta: – És most, Nounou… Megvolt? Megtaláltad azokat a csodálatos embereket, akikről annyit muzsiká tál nekünk? Isteni mulatság lehet odafent, igaz? És a kis kutyuskáid? Mondd csak? Ők is ott vannak? Utána a gyerekek vándorútra indultak a sírok között, és Anouk leült Nounou mellé, mint tette éveken át. Kis kavicsokkal dobálta a fejét, csak hogy lássa, amint égnek emeli a tekintetét, és elszívott még egy cigarettát a társaságában. Köszönöm, mondták a füstfelhők. Köszönöm. Csendben autóztak hazafelé, és éppen abban a pillanatban, amikor

mind a hárman nyilván azon kezdtek morfondírozni, hogy az élet a világ legszemetebb kabarészáma, Alexis előrehajolt, és felhangosította a rádiót. Erre Ferré többször egymás után elénekelte, hogy az élet csodálatos, és persze – de csak azért, mert Nounou ismerte őt egészen kicsi fiúnak – három percig, amíg az a kurva sanzon tartott, el is hitték neki. Utána Alexis kikapcsolta a rádiót, másról kezdett beszélni, és megismételte az ötödiket. Az egyik este Anouk, akit ez a történet hosszú ideje kínzott már, fejest ugrott a mély vízbe: – Mondd csak, kiscicám… – Igen? – Miért váltasz mindig témát, amikor Nounouról esik szó? És miért nem sírtál soha miatta? Mégiscsak fontos ember volt az életedben, vagy nem? Alexis a makarónira koncentrált, de az olvadt sajtszálak miatt kénytelen volt felemelni a fejét, a tekintete találkozott Anoukéval, és nyugodtan így felelt: – Valahányszor kinyitom a trombita tokját, érzem az illatát. Tudod, olyan öregszaga van, és… – És? – Amikor játszom, neki játszom, és… – És? – És amikor valaki azt mondja, hogy jól játszom, az azért van, mert ilyenkor úgy érzem, hogy tulajdonképpen sírok… Ha lehetett volna, Anouk átöleli ezért, de nem lehetett. Alexis már nem akarta. – És… Izé… szomorú vagy ilyenkor? – Ó, nem! Éppen ellenkezőleg! Nagyon jól érzem magam! Anouk nem ölelte át, de rámosolygott. A mosolyának karja volt, keze volt, egy nyaka és két tarkója. Charles az órájára nézett, megfordult, rápillantott egy Lourdes-ot idéző kis sziklára (a Sain ouis sétány, pontosította a nyíl. Nem akármi…), és megvárta, amíg visszaér a parkolóba, ahol kihányta a saját Dies Iraejét.

„De aztán, látod… Nounou végül őt is zsebre vágta…”, hallotta Anouk hangját. Nem, eszébe sem jutott, hogy megcáfolja ezt az állítást. Az anyja… Az anyja hamarosan talált más bűnbakot… Rendben tartotta a házát, a házasságát, a rangját, a virágágyásait és az összes többit. Meg aztán de Gaulle is visszatért. És akkor végre elengedhette magát. Bár éppen ezen a területen nem, de: – Anouk… – Charles… – Most már elárulhatod… – Micsodát? – Hogy hogyan halt meg Nounou… Csend. – Azt mondtad, hogy az öregségbe halt bele, de hazudtál. Ugye hazudtál? – Igen… – Öngyilkos lett? – Nem. Hallgatás. – Nem akarod elmondani? – Tudod, a hazugság néha nagyon jó dolog… Főleg, ha róla van szó… Róla, aki annyira el akart bűvölni titeket… És azok a varázslatok, amiket… – Agyonverték? – Elvágták a torkát. –… – Én tudtam – átkozta magát Anouk –, miért hagytam, hogy kiénekeld a csőrömből a sajtot? Megfordult, és a számlát kérte. – Tudod, Charles, neked csak egyetlen gyöngeséged van, de a mindenségit… az aztán kegyetlen dolog… Túl okos vagy… Pedig, hidd el nekem, az életben vannak olyan dolgok, amelyekre nem illik semmiféle használati útmutató… Amikor az előbb megérkeztem, és a puszi idejére sem hagytad abba a számolást, megfájdult érted a szívem. Azt gondoltam, hogy a korodhoz képe st túl sok időt töltesz azzal, hogy megpróbálod összehajtogatni a világot. Tudom, tudom! Erre te azt mondod, hogy a tanulmányaid, meg a többi, de… De most nézd. Mától kezdve, ha eszed-

be jutnak a világ legjobb szitterének utolsó órái, nem egy idős úriembert látsz, aki elszunnyadt a szépséges kendői és az emlékei között, nem, és ezért csak magadra vethetsz, szívecském, magadba zárkózhatsz a számítgatásaid közé, de képtel koncentrálni, mert nem fogsz mást látni az x-ekkel és y-okkal zsúfolt kis zárójeleid között, mint egy öregembert, akire meztele kadtak rá egy vizeldében… –… – Fogsor nélkül, gyűrűk és iratok nélkül, és… Egy öregembert, aki majdnem három hetet várt a halottasházban, mire egy szégyenkező aszszony kegyeskedett kiho zni onnan: életében utoljára, Isten a tanúja, most utoljára fog szembenézni a ténnyel, hogy igen, egy vérből valók, mert ez a felvágott torkú roncs, ez az ő öccse… Utána Anouk elkísért az iskoláig, felém fordult, és én a karjába omoltam. És ő nem engem ölelt szorosan, hanem Nounou emlékét, és ha az ezután következő iskolai órákon dtam odafigyelni, mint ahogy Anouk pengevékony szájjal megjósolta, arról nem a vén huncut tehetett – akinek végül is igazán színpadias halála volt… –, nem, hanem én magam, mert hiába próbáltam kétségbeesetten magam elé képzelni a jéghideg nagylábujjra akasztott kartoncédulát, minden erőfeszítésem ellenére Anouk tudtára ad zavarodottságomat a nadrágom vásznán keresztül, és… Na jól van, mi ez a szépelgés? Az ölelésétől merevedésem támadt, és nagyon szé pont. És már két órája ott ültem, és ömlött rám Ocagne végtelen geometriaórája, és jó lenne, ha Ano ogy okos vagyok, csak mert kábé tudom, hová akar a tanár kilyukadni… Ő nem, a fenébe, nagyon is jól látta, hogy épp nkezőleg: tökéletesen elveszett vagyok. Egyébként fejcsóválva bontakozott ki az ölelésemből. Mint általában, most is kivártam, hogy felhívjon az újabb ebéd miatt, és emlékszem, jó sokáig kellett várnom… Ez a gyászos és fölösleges vallomás, amit olyan eltökélten csikartam ki Anouktól, én hülye, semmi mást nem jelentett: Nounouval együtt azon a napon örökre meghalt a gyermekkorom is. *** Még túl korán volt ahhoz, hogy Charles visszamenjen Párizsba, ahol

senki nem várta, tehát elővette a telefonját, és beütött egy számot. Ezt a hívást hónapok óta mindig másnapra halasztotta. – Balanda? Nem hiszek a fülemnek! Naná, hogy ráérek, mit gondolsz! Philippe Voernoodt Laurence egyik barátja volt. Az ingatlanbizniszben szerezte a vagyonát… Vagy az internet-bizniszben? Vagy az internetes ingatlanbizniszben? Röviden: egy olyan alak, aki röhejes autókban s záguldozott, és valószínűleg már fogorvoshoz sem járt egy ideje, mert állandóan a palmtopját csiklandozta egy nyálas fogpiszkálóval. Amikor barátságosan hátba veregette Charles-t, ő mindig alacsonyabb lett néhány centiméterrel, és akaratlanul is felmerült benne a kérdés, hogy ez a bizonyára erős, de tömpe ujjú kéz nem kúszott-e feljebb is a kedvese testén az alkarjánál… Néhány pillantás miatt néha esküdni mert volna rá, de amikor aznap délután meglátta a fickót, amint kiszáll a fémbunkerjéből a fülére bigygyesztett mobiltelefon dvesen rámosolygott. Nem, nyugtatta meg magát, nem. Ahhoz Laurence-nek túlságosan jó ízlése van. Párizs északi részén adtak egymásnak találkozót, egy régi nyomdában, amelyet www.voernoodt.co rmészetesen) két petákért vásárolt meg, és ízléses loft-lakássá akart alakítani. Még néhány éve Charles nem lett volna hajlandó kimozdulni ilyesmiért. Már nem szeretett magánmegrendelőknek dolgozni. Vagy ha igen, csak olyanoknak, akik megihlették. De most… A bankok… A bankok kényszerítették rá, hogy felvizezze a borát, és bedugaszolja az életét. És ha talált egy elég gazdag és megalomán megbízót, aki segített kifizetni az adóit, akkor zsebrevágta az előítéleteit, és a költségvetésig ürítette a poharát. – Na? Mit gondolsz róla? Csodálatos hely volt. A terek, a fény, a levegő sűrűsége, még a visszhangos csend is, valahog egyenes volt. – És ilyen elhagyatva áll tíz éve – mondta a fickó, és beledörgölte a csikket a mozaikos parkettába. Charles meg sem hallotta. Valahogy úgy érezte, mindjárt vége az ebédszünetnek, a nyomdászok betódulnak a terembe, újra beindítják a gépeket, eléjük húzzák a görgős székeket, kinyitják a kis betűs fiókokat,

felemelik a festékes kannát onnan a sarokból, futó pillantást vetnek a fejük felett uralkodó i órára, és pokoli zajjal elkezdődik a munka. Charles jobbra lépett, és benézett az iroda ablakán. A fiókok kilincsei, a széktámlák, a bélyegzőpárnák fa nyele, a számlakönyvek borítása, minden ezek szép fényezését mutatta. – Persze most még nem igazán látni az egészet a kupleráj miatt, de képzeld el, milyen lesz, ha egyszer kitakarítottuk… Állati klassz felület, mi? Charles megcsodált egy kis eszközt, egy furcsa kis lupe-féleséget, majd a zsebébe csúsztatta. – Nincs igazam? – csörömpöltek a terepjáró kulcsai. – De igen… Ahogy mondod, állati klassz felület… – Na, milyennek látod? Mit fogsz vele kezdeni? – Én? – Naná, hogy te… Csak úgy mondom, már hónapok óta várok rád! Közben az ingatlanadó is itt van már a seggemben! Haha! (Nevet.) – Én nem kezdenék vele semmit. Nem nyúlnék semmihez. Valahol máshol laknék, és csak pihenni jönnék ide. Olvasni. Gondolkodni… – Ugye, csak viccelsz? – Igen – hazudta Charles. – Hé, elég furcsa vagy ma, nem gondolod? – Csak a jet lag miatt van. Oké, vannak tervrajzaid? –Az autóban… – Rendben. Akkor mehetünk is. – Mehetünk? Hová? – Hát haza. – De nem járod körül? – Hogyhogy körül? – Mit tudom én… Mondjuk kívülről… – Majd visszajövök. – De… Meg sem kérdezted, én mit szeretnék… – Ó… – sóhajtott fel Charles –, már tudom, hogy mit akarsz… Azt szeretnéd, ha egy kicsit nyers maradna, éppen annyira, amennyire muszáj, de igazán kényelm es is. Betonpadlót akarsz, vagy egy kicsit rough hajópadlót, olyasfélét, mint a tehervagonok padlója, és akarsz egy függőhidat is, üvegpadlóva acél lépcsőfokokkal, oda, aztán akarsz egy high-tech konyhát, professzionális konyhafelszereléssel, olyan Boffi- vagy Bulthaup-félékkel, gondolom… Kőlapokat akarsz, gránitot

vagy palakőt. Fényre vágysz, tiszta vonalakra, nemes, teljesen természetes anyagokat aka rsz. Egy nagy irodát szeretnél, méretre készült polcsorokat, skandináv kandallót, és nyilván gyalótermet is, kivetítővel, ugye? És kívülre van egy kerttervezőm, éppen olyan, amilyen neked kell, aki mozgásban lévő kenet tervez neked, ahogy mondják, beépített locsolórendszerrel. Sőt, egy olyan méregdrága úszómedencét is, ami teljesen természetesen mut Ami vad, de akár inni is lehet belőle… Megsimogatta a gerendákat. – Ja, és ne feledkezzünk meg az összehangolt védelmi rendszerről, a digitális kameráról, mozgásérzékelőről és automatikus kapuról sem, ez magától értetődő. –… – Talán tévedek? – Hát… nem… De hogy találtad ki? – Bah… Charles már kint volt, és megtiltotta magának, hogy hátraforduljon, és még egyszer megnézze a pusztulásra ítélt birodalmat. – Ez a munkám. Megvárta, míg a másik felhergeli magát a biztonsági záron (irgalmas ég, még a kulcscsomója súlya is az ő dicsőségét zengi), közben telefonál, lebarmolja a néhány fős személyzetet, majd végül átnyújtja neki a kulcsokat: – De mikorra tudod nekem megcsinálni ezt az izét? így mondta, „izét”. – Mondd meg te… – Mondjuk karácsonyra? – Semmi gond. Meglesz a szépséges istállód… Új ügyfele furcsán nézett rá. Nyilván azon gondolkodott, marhának vagy szamárnak tartja őt. Charles melegen megszorította a kis kezet, és visszaballagott az autójához, míg a másik kifa rolt az udvarból. Festékszilánkok ragadtak a körmei alá. Legalább ezt sikerült megmenteni, gondolta, és rükvercbe tette a sebváltót. Az oroszok és a besózott seggű kretén kívánságai között talált elég rágódnivalót, amíg hazaért. És ez már csak azért is jó volt, mert… pillanatnyilag nem sok min ott eszébe.

Milyen… Milyen furcsa élet… Belekerült egy kis idejébe, mire megértette, hogy főleg a rádió megy az agyára. Elege volt a betelefonálók kotkodácsolásából (kár volt szót adni nekik), és végül egy állandóan jazz-zenét sugárzó adóval nyugtatta meg magát. Bang bang, my baby shot me down, sajnálkozott az énekes. Bang bang, ez így túl könnyű, vágott vissza ő. Túl könnyű. „Túl okos vagy…” De vajon mit akart ez jelenteni? Igen, összehajtogattam a világot. Igen, mindig a kijáratot keresgéltem. Igen, akkor értem haza, amikor a többiek már a reggeli tiszta póló után néztek a szekrényben. Igen, sok energiát fektettem abba, hogy bonyolult kis origamikat gyártsak neki, ahol mindig a hajtás alá kerültek a hazugságok, továbbra is öss ejártam Alexis-szel, pedig igencsak megszenvedtem, és rendszeresen együtt ebédeltem Anou kkal, hogy azt mondhassam két falat közt, válaszul egy nem nekem címzett mosolyra, hogy „Igen, jól van”. Igen, Alexis jól van, Meglopott, meglop, és továbbra is meg fog lopni. Meglopta a szüleimet, és a szívbajt hozta a nagymamámra, de esküszöm, jól van. De Anouk nem. Azt hiszem, ő belehalt. Idősödő nő volt, aki nem bírta erővel az emlékeit. Igen ám… De nem pontosan ezt csinálja most ő is? Tűri, hogy elpusztítsa néhány poros kacat. J n, lehet, hogy értékes kacatok voltak valaha, de milyen értékük van ma? Milyen értékük? Bang bang, a Port-de-la-Chapelle-i autópálya-lehajtónál, oly közel a célhoz, és oly távol az otthonától, Charles érezte, testileg érezte: eljött az idő, hogy egyszer és mindenkorra megszabaduljon ettől az egésztől. Bocsánat, de nem megy. És még csak nem is a fáradtság, hanem… a gyávaság miatt. A hiábavalóság miatt. Nézzétek… Még mindig az a szegény balfék vagyok, aki újraolvassa a dolgozatait, előre fizeti a lakbért, és állandóan a rajzasztala mellett kuporog. Pedig m egpróbáltam hinni nektek. Igen, megpróbáltalak megérteni és követni titeket, de… Hogy hová is ttunk?

Az állandó dugókba? És te, Alexis, aki olyan fensőbbségesen beszéltél velem valamelyik este, a Corinne-oddal, a kis fészkedben és a házipapucsodban, talán emlékszel még, hogy nem hordtad ennyire fenn az orrod, amikor elmentem érted a XIV. kerületi rendőrőrsre. Nem, persze semmire nem emlékszel, de kapcsold csak be egy pillanatra az üzenetrögzítődet, elmesélem, milyen nagy darab szar voltál akkor… Állati nehezen rád adtam a ruháidat, közben issza kellett fojtanom a lélegzetemet, utána elhurcoltalak az autómig. Elhurcoltalak, ér ted? Nem eltámogattalak, elhurcoltalak. És te sírtál, és folytattad a hazudozást. És ez volt legrosszabb. Hogy még mindig hazudsz, annyi év után, a gyermekkori esküink, a Jedi-lovagok ereje után, Nounou és a zene, és Claire, és az a nyád, és az én anyám után, az összes arc után, amit már meg sem ismernék, és minden után, amit romba döntöttél körülöttem, még mindig állatságoka Végül megütöttelek, hogy befogd végre a pofád, és letettelek az ügyeletes kórház sürgősségi o Életemben először nem maradtam ott veled, és képzeld, most is haragszom érte magamra. Igen, haragudtam magamra, hogy nem hagytalak megdögleni aznap este… Azóta eltűnt a fenekedről a tojáshéj, mondhatnánk. Már elég erős vagy ahhoz, hogy névtelen leveleket küldözgess, az anyádat elásd az ócskavastelep mellé, és a pofámba röhögj. Nem baj, annál jobb, annál jobb. De tudod, mit mondok én erre? Amikor rád gondolok, még mindig érzem azt a pisaszagot. És a hányásszagot. Nem tudom, miben halt meg Anouk, de még emlékszem arra a vasárnap délutánra, amikor elugro ttam hozzátok, mielőtt visszamentem a kollégiumba… Annyi idős lehettem, mint most Mathilde, de sajnos nem voltam olyan agyafúrt, mint ő… Nem volt meg bennem az ő maró okossága. Még nem tanultam meg, hogy óvatos legyek a felnőttekkel, sem azt, hogy mindig álljak résen, amikor az élet alattomban támad. Nem, én gyerek voltam. Egy engedelmes kisfiú, aki átballagott hozzátok a maradék süteménnyel és az an ukája üdvözletével.

Már régóta nem találkoztam veletek, és mielőtt becsöngettem, kigomboltam a gombot a galléromo Nagyon boldog voltam, hogy kiszabadulok a szent családból, és kicsit szippanthatok belőletek. Leülni a kuplerájos konyhátokban, a karkötői számán mérni Anouk kedvét, hallgatni, amint könyörög neked, hogy játssz nekünk valamit, és előre tudni, hogy nem leszel rá hajlandó, beszélgetni Anoukkal, meg ajlani a kérdései súlya alatt, boldogan tűrni, hogy megérintse a karomat, a vállamat, lehajtani a fejemet, amikor kijelenti, milyen nagy vagyok, milyen szép vagyok, és hogy múlik az idő, de… miért?, és lesni a pillanatot, amikor szóba hozza Nounout, gépiesen megérintve a csuklódat, elhallgat, majd a homlokához emeli a kezét, és újra elneveti magát, és biztosnak lenni benne, hogy hamarosan feladod, és beleroskadsz az első fotelbe, és beszállsz a locsogásunkba, és szépen kikerekíted a hallgatásunkat… Ti nem tudhattátok, soha nem is tudtátok, de mi maradt nekem később, mikor olyan hosszúak voltak az esték, olyan pokolian sokan laktunk egy szobában, és a tanárok olyan szemetek voltak? Ti. Ti voltatok az életem. Nem. Ezt nem tudtátok volna megérteni. Ti, akik soha nem engedelmeskedtetek senkinek , és fogalmatok sem volt a „fegyelem” szó értelméről. De lehet, hogy túl hízelgő fényben tüntetlek fel benneteket? Én mindenesetre így gondoltam rá , és el kell ismernetek, csábító volt ez a kép. Megpróbáltam meggyőzni róla magam, elkentem az éleiteket, rajtatok próbáltam ki a nagy L ardo, akkori kikezdhetetlen bálványom sfumato-technikáját, és addig dörzsölgettem az emlékeimet, addig-addig árnyaltalak titeket, amíg újra elfoglaltam a helyemet az asztal végén, aprólékosan kapirgálta mocskos viaszosvászon terítőt, hallgattam a marakodásotokat, és végre éreztem, hogy újra dob a szívem. A vér. Újra áramlani kezdett benne a vér. – Miért vigyorogsz úgy, mint egy hülye? – kérdezte Alexis. Hogy miért? Mert a föld gömbölyű. Már legalább tizenöt éve azt magyarázzák nekem két kertnyire innen, hogy az élet csak a különféle feladatok és önostorozások sorozata. Hogy semmit sem kapunk ingyen, hogy mindent ki kell érdemelni, és hogy az

érdem, ne feledkezzünk meg róla! nagyon is kétséges fogalommá vált egy olyan társadalomban, ahol már nem tisztelnek semmit, még a halálbüntetést sem! Miközben t Ti… Azért vigyorogtam, mert a mindig üres hűtőtök, a mindig nyitva álló ajtótok, a pszichodrámáitok, a soványka okoskodásaitok, ba ok, a bizonyosság, hogy itt aztán nincs semmi felhalmozni való, hogy a boldogság itt van , és most, egy tányérnyi izé fölött, abban a pillanatban, amikor nekiesünk, éppen az ellenkezőjét bizonyították a szüleim állításainak. Anouk szemében az volt az egyetlen érdemünk, hogy nem vagyunk sem halottak, sem betegek, a többinek egyáltalán nem volt jelentősége. A többi ezután jött. Egyetek, fiúk, egyetek, és te, Alexis, csak két percre állj le a fülsüketítő zajongással, az egész élet előtted áll, hogy zajonghass. De aznap, miután többször is bekopogtam, és már majdnem sarkon fordultam, megszólalt egy hang, amelyet fel sem ismertem: – Ki az? – A kis Piroska vagyok… –… – Hé, hahó, van ott valaki? –… – Hoztam egy kis süteményt és egy csésze vajat! Kinyílt az ajtó. Anouk hátat fordított nekem. Csak a körvonalait láttam, hálóköntösben, görnyedten állt, a haj volt, és egy doboz cigaretta volt a kezében. – Anouk? – Rosszul vagy? – Félek visszafordulni, Charles. Nem akarom, hogy így láss, nem… Csend. Végül sikerült megszólalnom: – Oké, akkor csak leteszem a tálcát az asztalra, és… Ekkor megfordult. Főleg a szeme. A szeme volt a legborzasztóbb. – Beteg vagy? – Elment. – Kicsoda? – Alexis. És amint a konyha felé mentem, hogy megszabaduljak az undorító süteménytől, már bántam, hogy m, és homályosan úgy éreztem,

hogy nem itt lenne a helyem, és a helyzet hamarosan túlnő rajtam. Dolgom volt. Majd visszajövök. – És hová ment? – Hát, az apjával… Ezt tudtam. Hogy a tékozló atya néhány hónapja megjelent egy csodálatos Alfa Rómeóban. „És no egy…”, felelte Alexis, és ennyiben is maradtunk, ebben az egy szóban. Úgy tűnt nekem, hogy lemondó, visszahúzódó szó. A fenébe is. Nyilván kihagytam néhány fejezetet… Most mit kellene csinálnom? Hívni az anyámat? – Deeeee, szóval… Majd visszajön. –… – Úgy gondolod? –… – Elvitte az összes holmiját… – Majd úgy lesz vele is, mint veled… Vasárnaponként hazajön, uzsonnára… Jobban szerettem volna, ha megkímél ettől a mosolytól. Lefordított több üveget is, és végül töltött egy nagy pohár vizet, és a torkát markolászva kiitta. Oké. Megpróbáltam valahogy megkerülni Anoukot, és kijutni az előszobába. Nem akartam tanúja l i ennek az egésznek. Tudtam, hogy iszik, de nem voltam hajlandó belegondolni, hogy milyen sokat iszik. Ez olyan dolog volt benne, ami nem érdekelt. Majd visszajövök, ha felöltözött. De Anouk nem mozdult. Keményen nézett rám. Megérintette a nyakát, a haját, megdörzsölte az or úgy tátogott, mintha meg akarna fulladni. Csapdába esett állathoz hasonlított, aki kész lerágni a saját lábát is, hogy legalább a csapda mellett dögöljön meg. És én… Én kibámultam az ablakon, a felhőket – Tudod te, mit jelent egyedül felnevelni egy gyereket? Erre nem válaszoltam. Amúgy sem volt ez kérdés, csak egy hasadék, Anouk azért nyitotta, hogy belezuhanhasson. Nem voltam nagyon bátor, de azért teljesen hülye sem. – Te olyan jól számolsz, hány napot tesz ki tizenöt év? Na, ez már egy kérdés volt. – Hát, azt hiszem, valamivel több mint ötezer napot. Anouk letette a

poharat, és rágyújtott. Remegett a keze. – Ötezer… Ötezer nap és ötezer éjszaka… Felfogtad ezt? Ötezer nap és ötezer éjszaka egészen egyedül… Amikor azon rágódsz, hogy jól csinálod-e a dolgokat… Amiko mak gyötörnek… Amikor nem tudod, hogy képes leszel-e rá… Ötezer nap és ötezer éjszaka munka. nem is gondolsz magadra. Ötezer napnyi robot, és ötezer éjszakányi bezártság. Soha nincs egy erced magadra, soha egy nap pihenés, nincsenek szülők, testvérek, senki, aki fogná a gyere ket, és te szusszanhatnál egy kicsit. Senki, aki emlékeztetne rá, hogy valaha azért szép is voltál egy kicsit… Több milliónyi óra, amikor magadat faggatod, hogy miért tette ezt velünk, és aztán egy napon, íme, megjelenik a szemétláda, és akkor tudod, mit gondolsz? Azt, hogy visszasírod már azt a sok milliónyi órát, mert az semmi volt ahhoz képest, ami ezután jön… A falba verdeste a fejét. – Elhiheted… Egy zongorista apa, aki luxusszállókban játszik, az mégiscsak más, mint egy nyamvadt ápolónő, nem? Hozzám beszélt, de nem voltam hajlandó belesétálni a csapdájába. Én még túl kicsi voltam ehhez az egészhez, még nem illett a koromhoz, ahogy az apám mondta. Nem, nem az én dolgom volt, hogy megcáfoljam, vagy igazat adjak neki. Most az egyszer egyedül kell elboldogulnia. – Nem mondasz semmit? – Nem. – Igazad van. Erre nem is lehet mit mondani. Meg aztán engem is sikerült csőbe húznia, úgyho gy… Még meg is tudom érteni Alexist. Hidd el nekem, nincs rosszabb a zenészeknél… Mindent összekever az ember. Mozartnak nézi őket, vagy mit tudom én, kicsodának, miközben csak közönséges sarlatánok, akik behunyják a szemüket, ha megértették, hogy sikerült. Hogy megfőztek. Akik mosolyogva behunyják a szemüket, mielőtt téged… Gyűlölöm őket. Pontosan tudom, hogy sohasem voltam jó anya, de olyan nehéz volt, tudod? Még húszéves sem voltam, amikor Alexis megszületett, és… Az apja eltűnt… A szülésznő ment el az ebédidejében, szólni neki, hogy Alexis megszületett, és amikor visszajött, nagyon büszkén tartott az orrom alá egy izét, amit anyakönyvnek hívtak. És én megint sírni kezdtem. Mégis, mit kezdhetnék egy anyakönyvvel, amikor azt sem tudom, hol fogok lakni a jövő héten. A szobatársam meg csak azt hajtogatta: „Na, ne sírjon már olyan nagyon, mert elapad a teje…” De nekem nem is volt tejem, a kurva életbe! Néztem a kisbabát, aki ásított, és…

Összeszorítottam a számat. Hallgasson már el, az ég szerelmére, hallgasson! Miért meséli el e nekem? Az ilyesmiket nők szokták beszélni egymás között, én nem is érthetem. Miért terheli rám Anouk ezt az egészet, éppen rám, aki min lette álltam? Aki mindig a védelmére keltem… És akkor mindent megadtam volna, ha az enyéim között lehetnék. A normális, kiegyensúl ott, érdemdús emberek között, akik nem üvöltöznek, nem gyűjtögetnek üres üvegeket a mosogató alatt, és akikben van annyi méltóság, h ba zavarnak minket, amikor ki akarják önteni a szívüket. A cigaretta hamuja belepottyant Anouk köntösének ujjába. – Soha nem adott életjelet, nem írt egyetlen levelet, nem adott egy fillért sem, nem mag yarázkodott, nem csinált semmit… Még az sem érdekelte, hogy hívják a fiát… Azt hiszem, Argent lt… Legalábbis ezt mondta Alexisnek, de én ezt nem hiszem. Argentínában, egy fészkes fenét. Akkor már miért nem Las Vegasban? Sírva fakadt. – Hagyta, hogy egyedül birkózzam meg a legnehezebbel. És most, hogy elválasztottam a gyereket, egy fékcsikorgás, két ígéret, három ajándék, és szevasz, öreglány. Tudod, mit gondolok? Hogy ez tetű dolog… – Most már mennem kell, mert lekésem a vonatot. – Ez az, menj csak el, mint a másik kettő. Hagyj el te is… Amikor elmentem mellette, észrevettem, hogy már nagyobb vagyok, mint ő. – Kérlek… Maradj… Elkapta a kezemet, és a hasára húzta. Rémülten elrántottam a kezemet – részeg volt. – Bocsánat – dünnyögte, és összehúzta magán a pongyolát –, bocsánat… Már az ajtó előtt voltam, amikor utánam szólt: – Charles! – Igen? – Ne haragudj. –… – Mondj már valamit… Hátrafordultam: – Vissza fog jönni.

– Tényleg? Charles, a Place de la Clichyn, a 81-es busz mögé ékelődve, egy másik évszázadban tökéletesen zett arra a halvány, hitetlen mosolyra, amikor végül Anouk hajlandó volt felnézni. A zavar ba ejtő, meztelen arcára, az ajtó csapódásának zajára a háta mögött, és arra is, hány lépcső választotta el az élők világától: huszonhét. Ahogy ment lefelé azon a huszonhét lépcsőfokon, egyre nehézkesebbnek, súlyosabbnak érezte mag Huszonhétszer lendült a lába az ürességbe, és az ökle egyre jobban összeszorult a zsebében. Huszonhét képcső kellett hozzá, hogy megértse: megtörtént, átkerült a másik oldalra. Mert ahelyett, hog tozott volna Anouk bánatában, és együtt szidta volna vele Alexis viselkedését, akaratlanul i s eltöltötte az öröm: szabad lett a tér. És amikor az anyja kárpálni kezdett, hogy Anouknál felejtette a tálcát, életében először elhajtotta a fenébe. A kisfiú-bőre a lépcsőházban maradt. Aznap este nem nézte át a leckéjét a vonaton, és úgy aludt el, hogy nem adott munkát a jobb kezének. Hiszen eddig is Anouk vezette… Nem mintha jobban szégyellte volna magát, egyszerűen csak… öregebb lett. Ami a többit illeti, már megint igazam lett. Alexis visszajött. – És mikor jön érted az apád? – kérdezte Anouk a tavaszi szünet végén. – Soha. Az anyám áldásos tevékenységének köszönhetően találtak Alexisnek egy helyet a Saint-Joseph Gimnáziumban, én meg visszamentem az enyémbe. Megkönnyebbültem. Anouk valószínűleg üzletet kötött a sorssal, vagy talán inkább az ördöggel, és megváltoztatta az életét. Nagyon rövidre vágatta a haját, á e magát az elfekvő részlegre, és nem engedte többé, hogy a betegei megsebezzék. Megelégedett annyival, hogy elaltatja őket. Azt is elhatározta, hogy újra kifestik a lakást, csak csettintett egyet kávé után: – Kerítsd elő Charles-t! A hétvégén nekiesünk a konyhának!

És miközben mind a hárman javában sikáltuk a falakat, végre meghallottuk a történet zárszavát szem már, miképpen fordult a beszélgetés Alexis apjára, de Anouk és én egy időre felhagytunk a marólúg szaga miatti sopá al. – Igazából csak egy partnerre volt szüksége, de amikor felfogta, hogy nem vagyok még olyan idős, hogy kísérjem őt, az egésznek vége volt, már nem érdekeltem… – Hagyd abba… – sóhajtott fel Anouk. – Esküszöm! Rosszul számolt az a szemét! „Tizenöt éves vagy? Csak tizenöt éves vagy?, ismételgette, és egyre idegesebb lett: Biztos vagy benne? Csak tizenöt éves vagy?” Mivel ő nevetett rajta, mi is nevettünk, de…, hogy is mondjam… A Saint-Marc marólúg aztán alaposan letisztít mindent, igaz? Ezt most csak azért mondom, mert egy jó percre volt szükségünk, mire újra meg tudtunk szólalni, egészen addig a marólúgkristályokat köpködtük vissza. – Látom már, jól beadtam a hangulatnak – viccelődött Alexis –, de figyeljetek, ez jó! Nem hal eg! Anouk viszont, és itt a szép számításaim hibásnak bizonyultak, nem élte túl Alexis távollétét. Soha nem láthattam viszont. Hiába kopogtam az ajtaján, nem engedett be, és gondokba merülten távoztam, négyesével véve a koszos lépcsőfokokat. Tévedtem. A tér soha nem lesz szabad. De kaptam egy levelet… Egyébként az egyetlent, amelyet a kollégium négy éve alatt kaptam. Ne haragudj, hogy nem nyitottam ajtót tegnap. Gyakran gondolok rád. Hiányoztok nekem. Szeretlek titeket. Az elején egy kicsit meg voltam sértődve, majd elfelejtettem a többes számot, és rögtön elégettem, amint elolvastam. Hiányoztam neki, engem csak ennyi érdekelt. Igaz is, miért kavarom most fel ezt az egészet? A, igen… a temető. Igaz, most már nagykorú vagy… Jogszerűek az árulásaid… Anouk soha többé nem volt a régi az Alfa Rómeóval tett kis kiruccanásod után. Talán az abszti ciája tette… kimértebbé? Az absztinenciája miatt nem ölelt és szorongatott meg minket többé, arapott a fülünkbe, és nem adta nekünk mindenét? Nem hinném.

A gyanakvás volt az oka. A magány biztos tudata. És ez a váratlan óvatosság, ez a furcsa lágyság, ez a feszültségcsökkenés csak szorítókötés volt, egy érfogó a uk már nem heccelt minket, nem mondta többé kuncogva: „Izé… Egy bizonyos Julie van a vonalban…”, pedig csak a hülye Pier hívott minket a mateklecke miatt; és bezárkózott a szobájába, amikor különlegesen jól játszottál. Félt. *** A Saint-Lazare pályaudvar után elviselhetőbb lett a forgalom. Charles elkanyarodott, elhagyta a nyájat, trükkös kis mellékutcákon folytatta az útját, és a piros lámpáknál újra nekiállt a homlokzatokat nézegetni. Főleg egy bizonyos homlokzatot, a XVI. Lajos tér mellett, az art deco állataival, amit imádo tt. Így csábította el Laurence-et… Neki egy vasa sem volt, Laurence luxusnő volt, mit kínálhatott volna fel neki? Párizst. Mindent megmutatott, amit mások nem látnak meg soha. Nagy kocsibejáró kapukon nyitott be , alacsony kőfalakon kapaszkodott fel, a kezénél fogva tartotta, és letépte a vadszőlőt a hom oka előtt. Megtanította neki a záróköveket, az Atlasz-szobrokat és a megtört oromdíszeket. A Vágy-átjáróban adott neki randevút, és a Neked-Adom-a-Szívem utcán vallott neki szerelmet. Biztos nagyon ravasznak hitte magát, pedig csak hülye volt. Szerelmes volt. Laurence a cipősarkát vizsgálgatta, miközben ő a diákigazolványát mutogatta a félretaposott papucsú házmestereknek, akik mintha egyenest egy Doisneau-fényképből léptek volna elő, a derekánál fogva tartotta Laurence-et, felemelte a mutatóujját, és megcsókolta a nyakát, amikor Madame Lavirotte arcát kereste a Rapp sugárúton, vagy a SaintGermain-L’Auxerrois párkányait. „Nem látom…”, mondta Laurence szomorúan. Ami nem is csoda. Charles egy másik vízköpőt mutatott meg neki, csak hogy tovább érezze a Chanel N° 5 illatát. A legszebb rajzai ebben az évben keletkeztek, amikor Párizs összes kariatidája köszönhetett Laurence-nek valamit: a válla kerekségét, a szép orrocskáját vagy a melle görbületét. Egy fickó a karját lengetve jobbra-balra kanyargott előtte. Miután átkelt a Szajnán, megnyugodott. Eszébe jutott, hogy Laurence

felé tart, és ettől boldognak érezte magát. Ő és Mathilde, az ő két kiállhatatlan boszorkánya És Anouk, aki miatt újra színesben látta őket. Ó, milyen jól álltak neki is a színek… Néha kicsit fárasztó volt így, de vidámabb. 5 Elhatározta, hogy meglepi őket, jó vacsorát készít nekik. Míg sorban állt a hentesnél, kigondolta a menüt, aztán virágot vett, és betért a borszaküzletbe is. Lemezt tett fel, feltűrte az ingujját, tiszta kötényt vett elő, és mindent felszeletelt: a fokhagymát, a gyöngyhagymát, a gyengeségét és a tétovaságát. Ma este adásszün gja hallgatni. Laurence-et leitatja, simogatni fogja sokáig. Amikor levetkőzteti, maga is megszabad ul fantombőrétől, és míg nyalogatja őt, elfeledkezik az utóbbi napok keserűségéről. Eltemeti Anoukot, Alexist elfelejti, felhívja Claire-t és elmondja neki, hogy az élet szép volt, és hogy a nevetése úgy hangzott, mint a kereplő. Másnap meglátogatja Mathilde-ot a kollégiumban, és megajándékozza e y másképpen rekedt hanggal, Nina Simoneéval. I sing just to know that I’m alive. Igen. Ő. Ő aztán igazán él. Lejjebb vette a lángot, a serpenyőt befedte, lezuhanyozott, megborotválkozott, töltött magán ak egy pohár bort, közelebb lépett az ablakhoz, és a dagadt Voernoodt nyomdája járt a fejében. Végtére is nem olyan súlyos az ügy… Egyszer végre devizakeret, költség-előirányzat és drámai jelenetek nélkül dolgozhat. Micsoda fényűzés… Felmerült emlékei dász-kifakadás, amely annyira elbűvölte: amikor valaki mindent hagyni akart a fenébe, azzal fenyegetőzött, hogy „beleszarik az aposztrófok rekeszébe”. Rendben, ő megígéri, hogy nem fog ilyen pontosan célozni. Hogy legalább a fényt megmentse. A bor remek volt, a kukta sziszegett, ő pedig Sibeliust hallgatott a két csinos párizsi hölgy hazatérésére várva. Minden jól ment. Hamarosan véget ért a Második szimfónia. Csend. És csend volt a fejében is. ***

Arra ébredt, hogy fázik. A hátam, nyögte, és beletelt némi időbe, amíg teljesen magához tért. Égett szag az éjben, a vacsora tehát… a rosseb egye meg, mennyi az idő? Fél tizenegy. De hát akkor… Felhívta Laurence-et: kérjük, hagyjon üzenetet. Hívta Mathilde-ot: – Hol vagytok, lányok? – Charles? Hogyhogy? Nem Kanadában vagy? – Ti hol vagytok? – Tudod, szünidő van, apánál vagyok… – Értem. – Anya ott van? Huh, nem szerette ezt az elvékonyodó hangot… – Várj csak, hallom, hogy nyílik a liftajtó – füllentette –, most leteszem. Holnap felhívlak… – Hé! – Mi van? – Mondd meg neki, hogy szombat jó lesz. Ő érti majd. – Oké. – Még valamit… Tudod-e, hogy folyton a dalodat hallgatom? – Melyiket? – Hát azt a… tudod, nem? A Cohenét. – Igen? – Imádom. Mégis csak érdemes lesz adoptálnom téged, igaz? Charles letette, és szinte látta Mathilde mosolyát. A folytatás már szomorúbb. Charles visszatette Sibeliust a dobozába, pulóvert húzott, a konyhába indult, felemelte a fedőket, kezdte különválogatni az odaégett részeket az elszenesedettektől, aztán sóhajtva egybekotorta és a szemétbe dobta az egészet. A serpenyőt előrelátóan beáztatta, felkapta a palackot, és egy utolsó pillantást vetett a nevetséges gyertyatartókra… Leoltotta a lámpát, becsukta az ajtót, és… most mit csináljon? Semmi sem jutott az észébe. Várt. Ivott. És mint előző éjszaka a hotelszobájában, az óra számlapját bámulta. Olvasni próbált.

Nem ment. Feltegyen egy operát? Túl hangos lenne. Éjfél felé kicsit magához tért. Laurence okos nő, nem kockáztatná meg, hogy a lépcsőn felejtse a csinos cipellőjét. De nem. Ma este nem jön el a jótündér… Éjjel kettő. Egy vidám társaságban elköltött vacsora, aztán amíg egy taxit talál, igen, ez eltarthat kettőig. De nem. Háromnegyed három, te leszel a párom. Ez maga a halál. Mathilde szokta mondogatni, amikor nem lehet kihúzni belőle semmit. Mi a halál? Semmi. Minden. Charles tovább ivott a sötétben. Ezt megérdemelte. Most megtanulta, hogy nem érdemes váratlanul hazajönnie. Keresgélni kezdte a borítékot a fényképekkel. Ezzel az erővel akár tovább is forgathatja a sebben a tőrt. Alexis és ő. Gyerekek. Barátok. Fivérek. A parkban. A kertben. Az iskolaudvaron. A tenge rparton. Az a nap, amikor a Tour de France… Nagymamánál. Etették a nyulakat a gazdaságban, Canut bácsi traktora mögött. Alexis és ő. Karöltve. Mindig. És örökre. Vérszerződést kötöttek, megmentettek egy madárfiókát, és ellopták a Lui egy számát a Brécyféle kávézó asztaláról. Jók a, de akkoriban a Pif magazin azért még jobban érdekelte őket. A lapot a lakli Didier-nek adták, aki cserében átengedte nekik egy-egy körre a segédmotoros biciklijét. Alexis a próbajáték előtt. Komoly képpel, begombolt ingben, az Henritól elkért nyakkendővel, trombitáját a szívéhez szorítva. Anouk a próbajáték után. Büszke. Meghatott. Ujja a szeme alatt, pillái könnyben áznak. Nounou a pad szélén ülve, ölében Claire, aki fejét lehajtva az ujjaival

játszik. Az apja. Körülvágott kép. Kommentár nélkül. Ő, mint hosszú hajú diák. Integet a lencse felé és fintorog. Anouk táncol a szüleinél. Fehér ruhában, hátrafésült hajjal, ugyanaz a mosoly az arcán, mint az első képen, a cseresznyefa alatt, majdnem tizenöt évvel korábban. És mégis, Anouk szinte órák alatt… Nem érdekes. Charles hátradőlt. De mi ez itt?, gyötörte magát. Mit csinálsz? A múltadban fetrengsz, mint d sznó az ólban, holott a jelennel kellene megbirkóznod? A jelenben siklottal ki, barátocs kám. Nem fogod fel, hogy miközben te itt alsógatyában pityeregsz, mással hentereg a felesége d? Legyen már vér a pucádban. Ugorj fel. Üvölts. Verd a falat. Gyűlöld. Kiálts vérért. Könyörgök… Bőgj legalább! A repülőn egész úton sírtam. Akkor jelentsd ki, hogy boldogtalan vagy! Boldogtalan?, rázta a fejét. Mi az, hogy boldogtalan? Sokat ittál, néhány órán belül megtudod magad is, mi az… Tévedés. Épp ellenkezőleg, soha nem voltam józanabb. Charles… Mi van megint? – dühösködött. A boldogtalan a boldog ellentéte. Miért „-talan”? Mi az a „-talan”? Jó. Semmi. Lecsukódott a szeme. És épp eldöntötte, hogy kimászik végre tompultságából, és visszatér a munkájához, amikor megzörrent a zár. Laurence elment előtte, de észre se vette, a fürdőszoba felé tartott. Letusolta magáról a másik gecijét. Átment a hálószobájukba, felöltözött, és visszament sminkelni. Kinyitotta a konyhaajtót. Charles a maga bajáról megfeledkezve maga elé képzelte a megdöbbenését. De Laurence fegyelmez tt volt, és még főzött egy kávét, mielőtt

rászánta volna magát, hogy szembenézzen vele. Micsoda hidegvér, gondolta Charles, micsoda hidegvérű szajha… Laurence bejött, a forró csészét fújdogálta, leült a vele szemközti fotelba, arcát a félárnyé . – Mit vársz tőlem? Mit mondjak? – kérdezte, és maga alá húzta a lábát. – Semmit. – Kivételesen megvan a bőröndöd? – Megvan, kösz. Egyébként… Az aktatáskájához támasztott nejlonszatyorért nyúlt. – Nézd, mit találtam Mathilde-nak… És a fejébe csapott egy I Canada feliratú ellenzős sapkát, nagy, hímzett jávorszarvas agancsokkal. – Charles… – Hallgass – vágott a szavába –, mondtam, hogy nem vagyok kíváncsi a magyarázataidra. – Másról akarok beszélni… Charles felállt, és kivitte a kávéscsészét a konyhába. – Ezek a képek itt micsodák? Charles visszajött, kivette a képeket az asszony kezéből, és visszarakta őket a borítékba. – Vedd már le azt a röhejes sapkát! – Mit csinálunk? – Hogy érted? – Most mit fogunk csinálni? – Azt, amit mindenki. Amit lehet. Megyünk tovább. – De nélkülem. – Képzeld el, már jó ideje nélküled vagyunk… – Ugyan már – felelte Charles gyengéd mosollyal –, ez itt a te jeleneted… Ne cseréld föl a sz peket, kis Pomponette-em, inkább arról beszélj, hogy… – Miről? – Hagyjuk, nem érdekes. Laurence megrázta a csípőjét, és lekapart valamit a szoknyájáról. – Mondd csak, nem fogytál le egy kicsit?

Charles összeszedte a dolgait, inget váltott, és rácsukta az ajtót erre a rossz komédiára. – Charles! – Laurence utána jött a lépcsőházba. – Ne menj el… Semmi se volt. Tudod jól te is, hogy semmi sem volt… – No persze… Ezért kérdeztem, hogy mi dolgunk még egymással. – Én erre az éjszakára értettem… – Igazán? – felelte Charles lehangoltan. – Szegénykém… Ha arra gondolok, hogy egy palack Pomerolt is behűtöttem… Kegyetlen az élet, nem igaz?… Pár lépcsővel lejjebbről bejelentette: – Ma este nem jövök haza. Találkozóm van az Arsenalban, és… Lawrence a kabátujjába kapaszkodott. – Ne menj el… – kérlelte halkan. Charles megállt. – Maradj… Feléje fordult. – És Mathilde? – Mi van vele? – Ugye láthatom ezután is? – Ezt miért kérded? – Én már nem merem letakarítani az asztalt, Laurence. Te fontos voltál nekem, azt hiszem, és… – De hát mi ez? Hol vagy te? Hová mész? Mit csinálsz? – Fáradt vagyok. – Azt tudom. Kösz, elmondtad százszor. De mi ez a fáradtság? Mit jelent tulajdonképpen? – Nem tudom. Pedig gondolkodom rajta. – Gyere vissza! – könyörgött Laurence halkan. – Nem megyek. – Miért nem? – Szomorú, hogy ez lett belőlünk. Nem folytathatjuk így csupán a lányod kedvéért. Ez nem… Eml k… Egyszer már voltunk így egy lépcsőházban… Emlékezz rá, hogy mit mondtál akkor… Az első napon… – Mit mondtam? – kérdezte Laurence halálosan fáradtan. – Hogy van egy kislányod, aki ennél jobbat érdemel. Csend. – Ha ő nem volna – folytatta Charles –, most te mennél el. Sőt, már régen elmentél volna…

Érezte, hogy az asszony körmei a vállába mélyednek. – Ki az a barna nő a fényképeken? Az, akinek a haláláról nemrég beszéltél? A nem-tudom-kinek a? Aki hetek óta mérgezi az életünket? Ki az? Micsoda? Valami Mrs. Robinson-féle ügy? – Meg sem értenéd… – Á, igazán? Akkor gyerünk, magyarázd el nekem, légy szíves! – sziszegte Laurence. – Magyaráz ogy ne legyek olyan hülye! Charles habozott. Egy szót mondhatott volna, de nem volt képes kiejteni. Nem Laurence miatt. Anouk miatt. Egy szót, amelyben maga sem volt biztos soha. Egy szót, amely az eltelt évek során megszorult a gépezetben, és végül megb tta a szép masinériát. Egy másik szót választott helyette. Kevésbé határozottat, lazábbat: – A gyengédsége… – Nem gondoltam volna, hogy már itt tartunk – vágta oda Laurence. – Nem? Szerencséd van… – Laurence… De az asszony elfordult – visszanyerte a fölényét. Egy másodperc töredékéig Charles arra gondolt, hogy visszatartja őt, de hallva, hogy Laurence a God bless you please, Misseez Robinson, na na nani nana slágert dúdolja, rájött, hogy nem értett meg semmit. Hogy soha nem is akarta megérteni. Inkább a korlátot kapta el, és elindult lefelé. Igen, ez az… az Isten áldja meg szegényt. Ennyit igazán megtehet, miután olyan nagy erővel eltaszította őt. Laurence kocsija néhány méterrel odébb parkolt. Charles elment mellette, azután megállt, vis szament, néhány szót firkantott egy, a jegyzetfüzetéből kitépett lapra, és betette az egyik a ktörlő alá. Mi volt ez? Lelkiismeret-furdalás? Bocsánatkérés? Nyilatkozat? Búcsú? Egyik sem. Hanem… „Mathilde üzeni, hogy a szombat jó neki.” Ilyen volt ő. Pontosan. Charles Balanda. Barátunk. Egy hét híján negyvenhét éves, felszarvazott férj, akinek semmi jo a a gyermekhez, akit ő nevelt fel, ezt tudta jól. A jognál van azonban fontosabb is. Az éberség, ez a lejáratott szó, egy-

ben annak próbája, hogy a gépezet még nem ment egészen tönkre. Az a gyermek, az ki fog tartani. Elindult a zsebeit tapogatva. Még mindig csalódottan. Nem tisztult meg egészen a repülőúton. 6 Kurtán üdvözölte a többieket. A széke kopott karfájára támaszkodott. Bekapcsolta a számítógépét. Ötvennyolc üzenet. Sóhajtott. Fejcsóválva szórta ki párosával a szamárságokat, hogy legalább ettől a gondtól szabaduljon. Vigyázatlanul intott a spamre: greeting charles. balanda did you ever ask yourself is my penis big enough? Savanyú mosollyal meghallgatta mindenki panaszát, tanácsokat és biztatásokat osztogatott, ellenőrizte a fiatal Favre munkáját, a homlokát ráncolva előkapta a blokkfüzetét, észvesztő sebességgel telefirkálta, töprengett, hosszan töprengett, elűzte Laur arcát, próbálta megérteni, több hívást elhárított, hogy ki ne essen a gondolatmenetéből, kijavított egy csomó hibát, ejtett néhány újabbat helyettük, a jegyzeteibe mélyedt, könyveket lapozott, dolgozott, töprengett megint, elindított egy nyomtatást, és nyújtózkodva felállt. Látta, hogy már három óra van, sokáig várt a nyomtató előtt, mire rájött, hogy üres, és sehol pírt hozzá. Éktelen dührohamban tört ki. Csapkodta a gépet, a papírvályút úgy belökte, hogy nem lehetett többé mozdítani, átkozódott, szidta szegény Marcot, akinek az a balszerencsés ötlete támadt, hogy a segítségére siet, az ő nyakába zúdította az elmúlt hóna szurditását és felszarvazásának nyomorát. – Papírt! Papírt! – hajtogatta, mint egy eszement. Nem volt hajlandó ebédelni sem. Lement az udvarra elszívni egy cigarettát, és beleütközött az attuk lakóba, akiből ömlött a panasz a beázások miatt. – Miért nekem meséli ezt? Talán vízvezeték-szerelő vagyok? Mentségeket motyogott, amiket senki sem értett. Megpróbált dolgozni, a valenciennes-i építke zés aktájának „legújabb megjegyzéseit” tanulmányozta, majd abbahagyta, újra belekezdett, azza zilárd elhatározással, hogy tervrajzok között éli le a hátralévő életét.

Késő délután felhívta az ügyvédje. – Van néhány újabb hírem a pere állásáról – tréfálkozott. – Irgalom atyja! – felelte ő hasonló hangnemben. – Egy vagyont kap, ha megkímél tőlük, de igazán. Több mint egyórányi tárgyalás után, amelynek során a másik számlálója megállás nélkül ketyege kező kérdést tette fel, és azon nyomban meg is bánta: – És mondja csak, foglalkozik családi ügyekkel is? – Isten mentsen tőle! Miért kérdi? – Semmi, nem érdekes. Maradok a magam hatáskörében. Majd talál valami más alkalmat, hogy megkopasszon… – Mondtam már önnek, Balanda úr, hogy a felelősség a szakmai kompetencia sine qua nonja? – Tartozom egy vallomással… Ezt a szentenciát ki nem állhatom, legközelebbre találjon másikat helyette… – Ó, ó! Én viszont nem felejtem el, hogy tartozom önnek egy ebéddel az Ambroisie-ban. – Helyes… Hacsak nem egyenest a börtönbe megyek innen… – De hiszen ez csak a javára válna a köztársaságnak, barátom. Hogy egy olyan valaki, mint ön, érdeklődik a börtöneink iránt… Charles még jó ideig bámult a telefonkagylón nyugvó kezére. „Miért kérdi?” Tényleg, miért? Nevetséges kérdés. Hiszen nincs is családja. *** Szokatlan módon ez egyszer nem utolsóként távozott az irodából, és úgy döntött, hogy gyalog megy az Arsenal szárnyépületéig. A Bastille-nál meghallgatta az üzeneteit. „Beszélnünk kell”, hallatszott a masinából. Beszélni. Micsoda fura ötlet! Most nem is a túlsó part távolsága, hanem a távolság változékonysága zavarta. És mégis… Talán. Bizonyos találkákat lemondva, távolabbról nézve mindent, fényes nappal behúzva egy szállodaszoba függönyét… Ám amit a férfi fantáziált a boulevard Bourdonon, azt az építész azonnal ízekre szedte: a talaj helyenként igen süppedőssé vált, és ilyen kilátásokkal, már nem lehet atni: alkalmatlan a renoválásra.

Végül is tizenegy évet bírt ki ez az épület. És az építész jót röhög, ahogy elmegy előtte. Most az egyszer senki nem tolhatja le őt az évtizedes felelőssége miatt. Dolga végeztével mindenkivel kezet rázott, és kedves emberek kedves emléke ötlött fel előtte. l tizenegykor még talpon, Rimbaud szobra előtt, amelyet utált, tétovázott egy ideig, és elka varodott egy pillanatra. De hamarosan rátalált az útra, az ellenkező irányban. 7 – Szerinted illik ilyen későn beállítani valahová? – támadt rá Claire csípőre tett kézzel. Charles úgy nézett rá, mintha legszívesebben a falhoz kenné, és a konyha felé indult. – Mondd csak, te hólyag, miért nem telefonáltál? Lehetett volna gáláns látogatóm is, az nem j az eszedbe? Apró fintort vágott, és elnevette magát. – Na jól van… Azt mondtam: „Lehetett volna”, oké? Lehetett volna… Charles megcsókolta. – Menj csak, érezd otthon magad. Welcome home, kicsim, mi szél hozott? Még a végén felvered a lakbéremet… O, ó… – folytatta –, nem vagy valami jól. Mát megint az oroszaid szarakodnak? Charles nem tudta, hol kezdje, még azt se, hogy volna-e bátorsága a kellő szavakhoz, ezért egyszerűen ennyit mondott: – Fázom, éhes vagyok, és szeretetre vágyom. – A kurva életbe… Hát így állunk. No gyere csak utánam. – Csinálhatok neked rántottát, de a tojás nem friss és a vaj avas, megfelel? Claire nézte a bátyját, ahogy eszik, kinyitott egy sörösüveget, töltött, és cigarettát nyújtott neki. Charles eltolta az üres tányért, és a lány arcát fürkészte szótlanul. Claire felállt, meggyújtotta a kislámpát a páraelszívó ernyője alatt, a többit eloltotta, és a sámlit odébb tolta, hogy a hátát a falnak támaszthassa. – Hol kezdjük? – kérdezte halkan. Charles lehunyta a szemét. – Nem tudom. – Dehogynem tudod. Te mindig tudtál mindent… – De most nem.

– És azt… – Mit? – Azt tudod, hogy Anouk hogyan halt meg? –Nem. – Nem hívtad fel Alexist? – De igen, csak nem kérdeztem meg… Felbosszantott, és lecsaptam a telefont. – Értem… Desszertet? – Kösz, nem. – Jó, mert úgysincs a háznál. Te viszont… – Laurence megcsal – vágott a szavába Charles. – Na, ez aztán az újság! – nevette el magát Claire. – Jaj, ne haragudj… – Ez annyira nyilvánvaló? – Nem, neeeem, csak vicceltem. Kávét? – Tehát annyira nyilvánvaló… – Van „lapos has” gyógyteám is, ha azt jobban szereted… – Én változtam meg, Claire? – Ja, és „nyugodt éjszaka” is… Az is jó, a „nyugodt éjszaka”. Ellazít… Mit is mondtál? – Nem bírom tovább… Már nem. – Csak nem az ötvenesek válságával akarsz előhozakodni, a Mid-life Crisis-szal, ahogy az angolok mondják? – Azt hiszed? – Nekem úgy rémlik… – Szörnyűség. Szerettem volna ennél eredetibb lenni… Azt hiszem, most csalódtam magamban – igyekezett tréfásra fogni a hangot. – Szóval nem olyan vészes, hallod? – Az öregedés? – Nem. Laurence… Neki olyan ez, mint egy wellnesskezelés… Ez… Nem is tudom, olyan szépségmaszk, vagy mi… És az ilyen kis kalandok biztos nem olyan veszélyesek, mint egy Botox-kúra. –… – Meg aztán… – Igen? – Soha nem vagy otthon. Úgy dolgozol, mint egy megszállott, mindig máshol jár az eszed. Próbáld beleképzelni magad az ő helyébe… – Igazad van. – De még mennyire, hogy igazam van! És tudod, miért? Mert mi ketten hasonlítunk. A munkám ar ra való, hogy megszabadítson a gondolko-

dástól. Minél több ostoba aktám van, annál jobban dörzsölöm a kezem. Zseniális, mondom magamnak, nézd csak, mennyi megmentett óra, és mind a tiéd… Tudod, hogy én miért dolgozom? – Miért? – Mert úgy elfelejthetem, hogy bűzlik otthon a vaj… –… – Hogy várhatnád el, hogy az emberek hűek legyenek? Kihez, mihez hűek? Hogyan hűek? Hanem… A munkádat szereted, ugye? – Már nem is tudom. – De igen, szereted. És megtiltom, hogy félvállról beszélj ilyesmiről. A munka kiváltság, és az ember drágán fizet érte. Meg aztán ott van neked Mathilde… – Csak volt. Csend. – Ez már mégiscsak sok! – csattant fel Claire. – Azt a gyereket nem alacsonyíthatod le házassági szerzeménnyé! Különben is, még nem hagytad ott őket… –… – Otthagytad őket? – Nem tudom. – Ne gyere el otthonról. – Miért ne? – Kemény dolog egyedül élni. – Te jól elboldogulsz vele. Claire felállt, kitárta a konyhaszekrények ajtajait meg a hűtőszekrényt, betekintést engedve iábrándító sivárságukra. – Ezt nevezed te életnek, mondd? Charles a csészéjét nyújtotta. – Nincsenek jogaim Mathilde-dal kapcsolatban. Mármint tör~ vényes jogaim. – Igenis vannak. A törvény változott. Bármikor pert indíthatsz, az öszszes igazoló és tanúsít . De nem ez a lényeg, és ezt te is tudod. – Hogyhogy? – Az a kislány szeret téged, te idióta. Jól van – mondta, és nyújtózott egyet –, nem hiszed el, nekem pedig dolgom van… – Maradhatok? – Ameddig csak akarsz. A zajok még mindig ugyanazok, mint a hábo-

rú előtt, majd felélednek az emlékeid tőlük… Claire félrekotorta a szanaszét heverő ruhakupacokat, és két tiszta drapp törülközőt nyomott Charles kezébe. Mint az ősidőkben, egymás után használták a kis fürdőszobát, és megosztoztak a fogkefén, de a hangulat már nem volt a régi. Annyi év múlt el, és egyikük sem tartotta be a másiknak tett hajdani ígéreteit. Az egyetlen különbség az volt a múlthoz képest, hogy ma egyikük is, másikuk is tízszer vagy százszor több adót fizetett. Charles elnyúlt, a hátát fájlalva, és rátalált a zajra, amely oly gyakran adott ritmust a diákkori átdolgozott éjszakáknak: a magasvasút dübörgésére. Akaratlanul is elmosolyodott rajta. – Charles? Feltűnt Claire körvonala, mint egy árnyjátékban. – Kérdezhetek valamit? – Fölösleges. Holnap visszamegyek. Ne aggódj. – Nem arról van szó. – Hallgatlak. – Anouk és te? – Tessék?… – Charles feléje fordult az ágyban. – Hogy ti… Nem, semmi. – Hogy mi…? –… – Azt akarod tudni, hogy lefeküdtünk-e egymással? – Nem. Igazában nem erre vagyok kíváncsi. A kérdésem nem volt ennyire… szóval érzelmesebb lett volna, azt hiszem… –… – Ne haragudj. Claire visszavonult. – Jó éjszakát – tette még hozzá. – Claire? – Nem mondtam semmit. Aludj. És a sötétben a vallomás: – Nem. Claire visszafogta a kilincset, és tenyerét az ajtóra helyezve igyekezett minél zajtalan abbul becsukni. De a hatodik metródübörgés után jött a helyesbítés: – De igen.

Majd még később, és végül: – Nem. *** „Fehér ruha, hátrafésült haj, ugyanaz a mosoly az arcán, mint az első képen, a cseresz…” Fehér ruha. Hátrafésült haj. Ugyanaz a mosoly. Nagy sokaság. Mindenki ünnepelt azon az estén. Mado és Henri a harmincötödik házassági évfordulót, Claire az első évét a jogon, Edith az eljegyzését, és Charles a sikeres vizsgáját. Melyik vizsgáját? Már nem emlékezett rá. Versenyvizsga volt… És most először vitt „barátnőt” a szülői házba. Melyiket? Törhetné a fejét rajta, de már nincs semmi jelentősége. Egy lány, aki emlékeztette valakire… Komoly, jó család aló, a feje szép formájú, a bokája kissé vastag… Ő elsőéves volt, gólya, és azt az évet melle n húzta ki. Ugyan, Charles… Kissé több eleganciát szoktunk meg tőled… De hiszen csak egy keresztnév… Laure, azt hiszem… Igen, megvan, Laure… azzal a kissé komikus frufrujával, aki mindig ragaszkodott a sötéthez…, és szeretkezés után ő mindig úgy érezte, hogy energiával töltődött fel tőle. Laure Dippel… Ölelgette a lány derekát, hangosan beszélt, sokat ivott, ostobaságokat fecsegett, már hónapok óta nem látta a napvilágot, szörnyű nyomás alatt élt, és olyan ügyetlenül táncolt, hogy összetaposta a növényeket. Már elég kapatos volt, amikor Anouk megjelent. – Bemutatsz minket egymásnak? – fordult hozzá, egy gyors pillantást vetve a lány dekoltázsára. Charles eleget tett a kérésnek, és felhasználta az alkalmat, hogy eloldalogjon. – Ez ki volt? – kérdezte a kis tudálékos. – A szomszédasszony… – És miért nedves a haja? (Az a lány folyton ilyesmiket kérdezett.) – Miért? Mit tudom én. Lehet, hogy nemrég zuhanyozott. – És miért csak most jött? (No tessék… Két hasáb szóljon róla a Ki kicsodában, különben…) – Mert munkából jött.

– Mi a… – Ápolónő – vágta el a kérdést –, betegeket ápol. És ha kíváncsi vagy, hogy melyik kórház melyik osztályán, hány éves munkaviszonya van, mi a csípőmérete, és mikortól lesz jogosult a nyugdíjra, hozzá kell fordulnod felvilágosításé A lány nyelvet öltött rá, ő meg otthagyta. – Nos, fiatalember? Hajlandó táncba vinni a nagymama-korosztályt? – hallott egy hangot a háta mögül, miközben az öngyújtóját próbálta kihalászni egy puncsostál Hátrafordult, de a mosolya még nála is gyorsabb volt: – Akkor tegye le a botját, mamikám. A magáé vagyok. Fehér ruha, furcsa és szép, és veszedelmes, mint az ördög… Anouk felszabadultan táncolt évfolyamelső-védence karjaiban. Nehéz napja volt, egész nap sunyi fertőzésekkel harcolt, és veszített. Akkoriban mindig veszített. Táncolni akart. Táncolni, és őt érinteni, milliónyi fehér vérsejtjét és oly hatékony immunrendszerét. Őt, a szégyenlőst, aki aggályosan próbálta távol tartani magát a ruhájától, ve vont magához. Engedd el magad, Charles, ne törődj semmivel. Egyszer élünk, érted? Egy-szer. Ő pedig elengedte magát, kis barátnője elképedt tekintetétől kísérve. De aztán józanul, jaj, de milyen józanul, átengedte a lánynak a karját, és a tömegével arányos energiáját, és kimentek levegőzni a csillagos éjszakába. – Mondd csak, nem túl rámenős a szomszédasszonyod? Pofa be… – Csak a kora miatt kérdem… A nyavalyát. – Most mennem kell. – Máris? – kérdezte ő az illendőség kedvéért. – Tudod, hogy hétfőn szóbelim van – sóhajtott a kis édes. Ezt elfelejtette. – Jössz? – Én nem. – Tényleg?

Igaz is, kár volna tovább nyújtani ezt a hervasztó társalgást. Taxit hívott a lánynak, hadd m en haza átismételni azt, amit már biztosan betéve tud. A futó csók és sok biztatás után visszaindult a házba; a jázminbokrok tövében a kavicsok megcsikordultak a léptei alatt. – Tehát szerelmes vagy? Nemmel készült felelni, mégis igennel válaszolt. – Igen? Nagyszerű… –… – És mondd csak, mióta ismered? Charles ráemelte a szemét, nézte, rámosolygott, lehajtotta a fejét. – Igen. És ment tovább a lárma irányába. Sokáig… Nyugtalan volt, Anoukot kereste a tekintetével, nem találta, ivott, elfeledkezett ma gáról, és azután Anoukról is. De amikor a nővérei csendet kértek, amikor elhallgatott a zene, és kialudtak a fények, és eg y hatalmas tortát helyeztek az asztalra anyja öszszekulcsolt keze elé, amikor apja előha lászta zsebéből az ünnepi beszédet, a sok csitt, csend, halljuk közepette valaki megfogta a kezét, és szelíden kivonta a körből. Követte őt, és míg mögötte lépkedett, hallotta a szónoklat néhány töredékét: „a hosszú évek s annyi nehézség közt… a bizalom… vállvetve… örökre”, majd Anouk találomra kinyitott egy ajtót, és visszanézett. Épp csak beléptek, álltak a sötétben, és csak egyetlen dolgot érzékelt belőle, hogy már nem nedves a haja. Anouk olyan erővel tapadt rá, hogy a szorítás a veséjébe nyilallt. De ő nem érzett fájdalmat, mert Anouk már elborította csókjaival. És amilyen rég keresték egymást, most elmerültek egymásban. Falták egymás arcát, egyik a másikat marcangolta, és… Még soha nem voltak ilyen messze egymástól… Charles Anouk hajtűivel hadakozott, míg Anouk az ő övével küszködött, Charles félresöpörte An Anouk lehúzta a sliccét, Charles megpróbálta felemelni Anouk állát, de ő mindenáron le akarta hajtani a

fejét, Charles szavakat keresett, amelyeket magában már vagy ezerszer elismételt, és amelyeket nem tudott kimondani, mert Anouk könyörgött, hogy hallgasson, Charles kényszerítette, hogy ránézzen, de Anouk a fülébe harapott, Charles a nyakába temette az arcát, míg Anouk véresre harapdálta a fülét, ő még szinte meg sem érinte ikor Anouk már nyögve hozzásimult. Charles a karjában tartotta őt, élete szerelmét, gyermekkora madonnáját, a legszebbet az össz s nő közül, annyi megszállott éjszaka tárgyát és annyi összegyűjtögetett kitüntetés okát, miközben Anouk, ő… valami egészen mást akart. A vér íze, az alkohol illata, az izzadsága szaga, a hörgése, a fájdalom a hátában, az erőszakossága, a parancsszavai, a körmei, semmi nem tudta megsérteni az ő finom szerelmét. Charles volt az erősebb, végre sikerült lecsillapítania, és Anouknak nem maradt má választása: hallgatta, ahogy Charles a keresztnevét suttogja. De a távolban felvillant egy autó fényszórója, és Charles észrevette, hogy Anouk mosolyog. Így hát lemondott róla. Átnyújtotta a karját, összecsukta a térdét, és behunyta a szemét. Anouk megérintette, becézte, nekidőlt, ujjait a szájába csúsztatta, a szemhéját nyalogatta, alig hallható szavakat suttogott a fülébe, az állát karmolta, hogy kiáltson, de közben ráparancsolt, hogy hallgasson, megragadta a kezét, a tenyerébe köpött, megfogta a kezét, hullámzott, ideoda rángatta, és majd letépte Charles kezé És legyen átkozott. Legyen Charles átkozott, amiért olyan, amilyen. Átok az érzelmekre. Átkozott legyen ez a szélhámosság, és visszalökte Anoukot. Nem ezt akarta. Pedig mennyit álmodozott erről! A legmélyebb züllésről, a legvalószínűtlenebb pozitúrákról, l fájdalomról és kéjről, könyörgésről, a nyálukról, csókról és ölelésről… Mindenről. Mindent e n szerette őt. Túl jól, túl rosszul, túl akárhogyan, de mindenképpen túlságosan. – Nem akarom – nyögte. – Így nem. Anouk megmerevedett egy pillanatra, majd előrenyaklott, homloka Charles mellére bukott. – Bocsánat – mondta ő. – Bocsánat… Anouk megrázta a csípőjét, hogy a ruhája a helyére csússzon. Szótla-

nul felöltöztette őt, becsatolta az övét, kisimította az ingét, mosolyogva mutatta az árván maradt gomblyukakat, majd karjait a teste mellé zárta, és úgy fordult szembe vele, hogy megölelje őt. Bocsánat. Bocsánat. Csak ezt hajtogatta. Azt se tudta, kinek vagy minek címzi. A nő szép l elkének vagy a lába közének. Bocsánat. Erősen szorította őt, a tarkójába szuszogott, a haját cirógatta, bepótolt húsz év késést és tíz elveszett percet. A szívverését hallgatta, nem vetett véget ennek a szerencsétlenségnek, miközben tapsorkán ért fel a földszintről, és ő szavakat k más szavakat. Más szavakat. – Bocsánat. – Nem…, az én hibám – lihegte egy halk, megtört hang. – Azt hittem, hogy már megnőttél… A nevét kiabálták. Keresték a kertben. Charles! Fényképezés lesz! – Menj csak, várnak. Én majd később átmegyek. – Anouk… – Menj, ha mondom. Már megnőttem, akarta válaszolni Anouk előbbi megjegyzésére, de utolsó szavai elvették tőle a kedvét. Rendbe szedte magát, és ment fényképezkedni anyja és nővérei közé, ahogy az egy ilyen jó kisfiúhoz illik. *** Claire leoltotta a lámpát. Majd abortuszra ment. És Alexis tovább tékozolta az életét. De azt mondták, hogy úgy játszik, mint egy isten… Charles elutazott. Előbb Portugáliába, aztán az Egyesült Államokba. Kitüntetéssel végzett a massachusettsi műszaki egyetemen, és fölszedett annyi nyelvismeretet , amennyi elég a szerelmes dalok fordításához és egy ausztráliai menyasszonyhoz. Az utóbbit a hazaúton elvesztette. Szenvedett. Nagyon. Dolgozott mások helyett. Végül megszerezte a diplomát. Belépett a Kamarába. Megnyitotta az irodáját. Homályos okokból elnyert egy pályázatot, amellyel aztán nem tudott mit kezdeni. Végül megtanulta, többnyire a saját kárán, hogy „a szabadúszó építész felelőssége korlátlan, és csak azt mondhatja, teheti és írhatja, amiről bizonysága van”. Átvé mervényt követelt akkor is, ha meghegyeztette a ceruzáit. Társult egy tehetségesebb, de ke vésbé leleményes fiúval.

Átengedte neki a dicsőséget, a csillogást és az interjúkat. Megmaradt az árnyékban, könnyebbnek találta így. Újra találkozott Anoukkal. Jófiú módjára többször nála ebédelt, és ilyenkor csak a gyerekkoráról esett szó. Még mindig szépnek látta őt, de nem adott többé alkalmat neki, hogy ezt észrevegye. Eltemette a nagyanyját. Végképp szakított Alexisszel. Ekkoriban veszítette el az első csomó haját, és magas homloka még több tiszteletet szerzett neki. Egy minőségi cég, egy mesteri tervezés. Utoljára szorongatta Anouk kezét. Nem volt ereje végignézni, ahogy tönkreteszi magát. Lemondott egy ebédet, sok a dolga, aztán egy másodikat. Majd egy harmadikat. Mindent lemondott. Fényképeket készített, kalandjai voltak, már nem hallgatott dzsesszt, mert mindig elszomorította kissé, majd az egyik feketén végzett „kisebb” projektje során talá zott egy férfival, aki ragaszkodott a márványhoz, és szép felesége volt. Épített egy babaházat. És beházasodott. És most a padlón kötött ki, egy hepehupás kinyitható kanapén, a falak közt, amelyek mindezeknek a tanúi voltak. Vagyis nem világrengető dolgoknak. Visszaért hát a kiindulóponthoz, elvesztett két nőt, talán a harmadikat is, és tudta, hogy még órákig fog sajogni a háta. 8 Charles Mathilde-dal egy időben ért haza, és amikor szombat délután kettesben maradtak a lakásban a feleségével, beleegyezett a nagy „kibeszélésbe”, amelyhez Lau ence annyira ragaszkodott. Nem is kibeszélés volt ez különben. Inkább panaszáradat. A sokadik alkalommal. A végére maga az asszony is sírt. Ez először fordult elő, és meghatotta Charles-t. Megfogta Laurence kezét. Ő erre zavarában megemlítette, hogy az öszt rogénszintje valószínűleg nagyon leesett, és hormonzavarokra célzott. Hozzátette, hogy Charle ezt nem értheti meg, és visszahúzta a kezét. Charles félszegen pezsgőt bontott. – A hüvelyszárazságomat ünnepeljük? – vigyorgott az asszony, és átvette a poharat, amelyet a yújtott feléje. – Nem. A születésnapomat. Laurence a homlokára csapott, felugrott és megcsókolta.

Nem sokkal utóbb befutott Mathilde. A bolhapiacon volt pár barátnőjével, és azonnal a szobájá zárkózott, csak egy odavetett „-sztok” meg egy pár kopott mokasszin maradt utána. Laurence bosszúsan sóhajtott, de valószínűleg kissé megkönnyebbülve is, hogy nem marad annyir gyedül a feledékenységével… Épp ekkor ért vissza Szélroham Kisasszony egy hatalmas, újságpapírba tekert és lazán körülköt al. – Lehet, hogy kissé nehezen kotortam elő, de itt van, az ajándékod! És széles mosollyal átnyújtotta. – Ezzel töltöttem a szombatjaimat! – Igen? Azt hittem, hogy a dolgozatokat készítitek elő Camille-lal – felelt anyja. – Camille nagyon is sokat segített. Van még buborék abban a pezsgőben? Charles imádta a kiscsajt. – Ki se nyitod? – De igen – felelte mosolyogva –, de olyan furcsa szaga van… – No és? – vont vállat a lány. – Semmi különös. Öregszaga van. Charles tapsolt egyet. – Akkor hát, ahogy szoktuk, lányok? Elmegyünk vacsorázni Marióhoz? – Csak nem akarsz így jönni, ahogy vagy? – szörnyülködött Laurence. Charles meg sem hallotta. Megcsodálta magát a tükörben, nevelt lánya elragadtatott pillantásá kísérve. – Az agyamra mentek – hallották a hátuk mögül. De Mathilde már a karján lógott, és kijelentette: – Nekem szuperklassz vagy… – Te is nekem – felelte ő. A hetvenes évekből való Renoma volt a csomagban. Ballonkabát ügyetlen prémgallérral, az ujja könyékig ért. Az öve hiányzott, és sajnos több gombja is. Ráadásul szakadt volt itt-ott. És bizony szaga volt. Tagadhatatlanul. Hanem… Kék volt.

*** Aznap este nem lett árok a díszes slingelt paplanból, és az utolsó pillanatban kigondolt s zületésnapi ajándék csodálatos hálóingbe volt csomagolva. Hogy a kínos jelenetnek véget vessen, Charles az oldalára fordult. A keserves pantomimet hosszú csend követte. Ezt enyhítendő, Charles kesernyésen megjegyezte: – Ez csak a szolidaritás jele… Az én hormonjaim sem viselkednek jobban, mint a tieid… Laurence mulatott rajta, ő legalább is azt remélte, és hamar elaludt. Ő nem. Ez volt az első üzemzavara. Múlt héten végre rászánta magát, hogy tanácsot kérjen a haja ügyében, amely az utóbbi időkben hullott ki, és azt a választ kapta, hogy nincs mit tenni, az ok a túlzott tesztoszterontermelés. – Tekintse a férfiasság jelének – mondta a gyógyszerész elbűvölő mosollyal. (Neki egy szál ha t.) Hát… Újabb titok, amely kifog az éles logikáján. Újabb. Mindenesetre nagyon megalázó. Most már elég, gondolta. Elég, ideje, hogy megszabadulj ezektől az ostobaságoktól, és talpra állj. Elhanyagolni a kötelességedet, világvégi konferenciákon penészedni, szórni az iroda pénzét, romos apátságokban vesztegetni az idődet, kísértetekkel csevegni, fel teni a halottakat a morbid gyönyörért, hogy bocsánatot kérhess tőlük, tönkretenni a tüdődet, megfájdítani a hátadat az ifjúkori ágyon, az még elmegy, de hogy ne is álljon fel többé, na, azt már nem! – Érted? Elég! – ismételte hangosan, hogy biztosan megértse. És hogy elszántságát maga előtt is bizonyítsa, rágyújtott. Kinyújtotta a karját, és belemerült a 2004. március 22-i rendeletbe, amely a termékek, építőanyagok és ép iztonsági előírásaival foglalkozott. A direktívák, a döntések, a kód, a határozat, a rendelkezések, a bizottsági vélemények, a polgári biztonsági igazgató előterjesztése, 25 cikkely és 5 függelék. Ezután elnyomta az álom, miközben a farkát simogatta. Épp csak.

A menekülő hadvezér szemérmesen hátba veregeti leghűségesebb vén katonáját. Hazatérünk, komám, hazatérünk. A romok eltakarítása a keselyűkre marad. 9 És úgy lett, ahogy megmondta: hátra arc! Tristan, Abélard, a kis Marcel és az egész kretén banda. Észre se vette a tavasz érkezését. Csak még többet dolgozott. Kutatott Laurence dolgai között, és lopta az altatóját. A kanapén aludt, és csak akkor ment vissza a hálószobájukba, amikor az intimitás veszélye elmúlt már, szakállfélét növesztett, amely mindkét lakótársából tiltakozást, majd fenyegetőzést, és végül beletörődést váltott ki. Eddig jutott. Nem volt tovább. Színlelésével kissé túlfeszítette a húrt. Összeszedettséget mímelt, amikor beszéltek hozzá, és csak akkor gondolta végig, amit hallott, amikor a másik már messz e járt. Nem hallotta meg a suttogást a háta mögött. Aztán nem értette, miért függesztettek fel annyi projektet. A választások miatt, magyarázták i. Ó persze… a választások miatt… Kínos intrikákba bonyolódott, órákat töltött telefonálással, és végtelen találkozók során olyan nőkkel és férfiakkal beszélt, akik mindig újabb záradékokat lobogtattak. Hitelesítő irodák, környezetvédő bizottságok, egyeztető bizottságok, tudományos kutatóközpontok, minősítőszabványok, újabb cikkelyek, amelyek módosítják a korábbi szabályokat, kötelező ellenőrzést írnak elő a négy első kategóriának és a C kategóriájú épületeknek. A kereskedelmi kamarák kifutófiúi, megalomán polgármesterek, hozzá nem értő helyettesek, bolond törvényhozók, halálosan fáradt v riasztó előrejelzések, és még sok minden más. Egyik reggel felhívta egy hang, és közölte, hogy a működő üzemek évente háromszáztíz-millió tonna hulladékot termelnek. Egyik este egy másik, kevésbé agresszív hang, egy projekt kapcsán, amelyet magában pokolinak minősített, számszerű értékelést nyújtott a készletek sebezhetőségéről. Charles olyan kimerült volt, hogy csak fél füllel figyelt oda, de azért a jegyzettömb sarkára följegyezte: A készletek sebezhetősége. – Jó hétvégét!

Az ifjú Marc, hatalmas hátizsákjával a vállán, búcsúzni jött, és mivel a főnök nem reagált, megkérdezte: – Mondja, főnök, emlékszik még erre a szóra? – Tessék? – fordult meg Charles a székén restelkedve, és hogy kibukkanjon az egykedvűségéből. – Hétvége, tudja? Az a két csodálatos nap a többi öt után… Charles halvány mosolyra húzta a száját. Kedvére való volt a fiú. Felismerni vélt benne néhán a réges-régi időkből… A lázas, kissé félszeg igyekezet, a kielégíthetetlen kíváncsiság, a vágy, hogy tanítómesterekre találjon, és a velőt is kifacsarja belőlük. Hogy mindent elolvasson a mesterekről, abszolút mindent, a legérthetetlenebbet is. A ködös elméleteket, a felkutathatatlan értekezéseket, a vázlatok fakszimiléit, az angol nyelvű össz foglalókat, mindazt, amit soha senki meg nem értett. (Charles futólag hálát adott az égnek, hogy az ő idejében még nem volt internet, mert ha ő is ilyen kísértésekkel találta volna szembe magát…) Aztán az az elképesztő munkaképesség, a finom diszkréció, ahogy elakad egy tegezésnél… – És hová megy ekkora zsákkal? – szólította meg a fiatalembert. – A világ végére? – Hát, majdnem. Vidékre… a szüleimhez. Charles nem bánta volna, ha tovább tart ez a váratlan cinkosság. Folytathatta volna ilye n kérdésekkel, mint „És melyik vidékre?” vagy „Már régen kérdezni akartam, hogy melyik évjárathoz tartozik”, vagy hogy „Voltaképpen hogy is került hozzánk?”, de túl fáradt volt ahhoz, hogy szikrát csiholjon ebből a kovából. A ragyogó eszű égimeszelő már a kijárat felé indult, amiko szeme megakadt a hátizsákból kikandikáló könyvön. A Delirous New York eredeti kiadása volt. – Látom, még a németalföldi periódusánál tart… Marc dadogni kezdett, mint a kölyök, akit torkoskodáson kaptak. – Igen… bevallom… Csípem a fickót… valóban… – Tökéletesen megértem! Ezzel a könyvvel szerzett ismertséget és tekintélyt, mielőtt akár egy épített volna. Várjon csak… megyek én is. Miközben beállította a riasztó kódját, hozzátette: – Volt szerencsém részt venni néhány hajmeresztő munkaértekezleten, de tudja, csak egyvalami esztett el igazán, amikor ez a fickó be-

mutatta a Jussieu Könyvtár tervét nyolcvankilencben, gondolom, akkor maga még meg sem született… – Az átszervezési értekezleten? – Úgy van. – Ó, de jó lett volna ott lenni… – Hát az… hogy is mondjam… okos volt. Nem találok rá jobb szót: okos… – De én azt hallottam, hogy ez volt a bevált trükkje. Hogy mindig így csinálta… – Nem is tudom… Egymás mellett mentek le a lépcsőn. – …de azt tudom, hogy legalább még egyszer elsütötte, mert abban már én is benne voltam. – Igazán? – ifjabb munkatársa megdermedt, és igazított a hátizsákján. Az első útjukba eső bisztrónál megálltak, és Charles ezen az estén, hónapok vagy évek óta először, visszaemlékezett a pályájára. És mesélt. 1999-ben, tehát tíz évvel a „Jussieu-sokk” után, mivel az Arup tervezőirodában volt egy ismer Charles-nak alkalma volt részt venni a Benaroya Hallban, Seattle-ben élete egyik legragyogóbb show-ján (Nounou csínyeit nem számítva). Egyetlen szólista sem játszott a vadonatúj auditóriumban, de tt volt mindenki, aki számít a városban, dúsgazdag adományozók, a burzsoázia krémje és a hata viselői. Bágyadt mobiltelefonok és limuzinok füzére a Harmadik sugárúton. Néhány hónappal korábban pályázatot írtak ki egy gigászi méretű könyvtár építésére. Pei és Foster is benevezett, de végül két terv maradt versenyben, Steven Hollé és Koolhaasé. Az előbbié olyan semmi különös volt, de ő maga szorgos rény fiú, és ez sokat nyomott a latban. Buy American, you know… Nem is mesélt, inkább felelevenített. Közben felugrált, hadonászott, tologatta a söröspoharakat, a blokkjába rajzolt, és magyarázta Marcnak, hogyan futott be ez a zseni, aki immár ötvenöt éves, nála nem sokkal idősebb, pusztán azzal, hogy roppant színpadiasan mutatta be a tervet, mindössze egy fehér papírlappal, egy ceruzával és egy ollóval felfegyverkezve – némajátékkal, tt papírt hol összehajtva, hol szétterítve –, és hogy vitte el a hatalmas megrendelést, amely ek a költségei végül kétszázhetven-millió dollárra rúgtak. – Egy A4-es fehér papírral, igaz?

– Úgy bizony, látja… öt grammból így lett kétszázhetvenmillió… Omlettet rendeltek, még sört, és tanítványának kérdéseitől sarkallva Charles tovább áradozott a nagy emberről. Hogyan tette képessé formaérzéke, művészi tömörsége nmániája, a humora, élénk szelleme, még a gunyorossága is, hogy nem egészen két óra alatt min előtt világossá és érthetővé tegyen egy ilyen komplex víziót. – Ez az az épület az eltolt szintekkel, ugye? – Úgy van, egyetlen játék a vízszintessel egy olyan országban, amely csak az égre esküszik… valljuk be, hogy van valami gigantománia az egészben. Nem beszélve a szeizmikus összehúzódásokról, na meg a tébolyult költségekről. Az a ruptól, akit említettem, mesélte, hogy majdnem belebolondultak… – És látta készen, felépítve? – Nem. Soha. De benne nem is ezt szeretem leginkább… – Mondja el. – Micsodát? – Hogy mit szeret benne a legjobban… Néhány órával később kitessékelték őket, és még sokáig álldogáltak Marc autójának támaszkodva, és ízlésükről, nézeteikről és húszévnyi korkülönbségükről cseréltek eszmét. – Most már indulnom kell… A vacsoráról lemaradtam, de legalább a reggelire jó volna odaérnem… Marc a hátsó ülésre dobta a hátizsákot, és hívta Charles-t, hogy tartson vele. Ő az alkalmat ználva megkérdezte, melyik vidéken élnek a szülei, mennyi idős, és hogy került hozzájuk. – Hát ön miatt… – Hogyhogy miattam? – Ön miatt döntöttem úgy, hogy ebbe az irodába jelentkezem gyakornoknak. – Furcsa ötlet… – Hát… Az ember ragaszkodik az efféle mániáihoz. Alighanem szükségem volt rá, hogy megtanulja ni egy nyomtatóval – felelte mosolyogva ifjúkorának kísértete. Az előszobában Mathilde hátizsákjába botlott. „SOS édes, drága nevelőapám, szívem csücske, nem volt már időm

megírni ezt a lenyót (és holnapra kell leadni, fontos, mert beleszámít az átlagomba) (ha érted miről beszélek…) ui.: lécci, KÖNYÖRGÖK, csak semmi magyarázatot!!! Csak a megoldást. uii.: tudom, túl sokat kérek, de ha most az egyszer megváltoztatnád az írásod, az sokat segítene, uiii.: köszönöm, uiiii.: jó éjszakát, uiiiii.: imádlak.” A derékszögű koordinátarendszerben (O; i; j;) helyezd el az A(-7; 1) és B(1; 7)pontokat. 1. a) Melyek az OA, OB és AB vektor koordinátái? Bizonyítsd be, hogy AOB egyenlő szárú derékszögű háromszög, b) Legyen C az AOB háromszögbe írt kör középpontja. Számold ki a koordinátáit és a kör sugarát. 2. f-fel jelezzük… stb.* Unalmas, mint a halál… És Charles újra csak egyedül ült asztalhoz egy kísértetkonyhában. Megvizsgálta az igencsak hiányos geometriafelszerelést, káromkodva nézegette az agyonrágcsált ceruzát, elővette a saját nyomós ceruzáját, és nekilátott, gondosan ügyelve az írására. Miközben ezt csinálta, elhelyezve a C-t, kijelölve az f-et, átmásolva pauszpapírra, megvédve egy lusta leányzó reputációját, kénytelen volt felmérni, milyen nagy szakadék választja el Rem Koolhaastól… És azzal vigasztalódott, hogy ő viszont, és ez is beleszámít az átlagba, imádott mostohaapa.

Aludt néhány órát, állva megivott egy kávét, szórakozottan átfutotta, amit az éjjel írt, és még odafirkantotta, hogy „túlzói”, de nem tisztázva, hogy ez az utolsó utóiratra vagy az általános szédítésre vonatkozik. Hogy döntéshez segítse ezen az utolsó ponton, elővette a saját ceruzáját a zsebéből, becsúszt ilde üres ceruzás dobozába, az agyonrágott golyóstollak és helyesírási hibáktól nyüzsgő kis c A kövérített jelek felett vektor-jel szerepelt az eredeti példányban. Wordben nem volt rá egyszerű megoldásom így csak jelezni akartam… (a dig.) *

Mi lenne belőle, ha elmennék?, futott át az agyán, míg felöltötte zakóját. És belőlem? Lenn várt rá a taxi, hogy más teendői felé vigye. – Melyik terminálhoz? Felőlem akármelyikhez, nekem mindegy. – Uram? – A C-hez – felelte végül. És megint, megint, a taxióra. 10 Dantei… nem, dosztojevszkiji káoszban araszoltak, a harminc kilométernyi út négy órába telt, súlyosabb balesetnek voltak szemtanúi, a koccanásokból kitelt volna egy fesztivál. Időnként áttértek a szemközti sávba, dühös dudakoncertet váltva ki, hajtottak útpadkán, feltekerve az ablakokat a felvert por miatt, tekintélyes kátyúkon zötyköl ek, kerülgették a kisebb kocsikat, megmegbillentve őket nyugati gyártmányú lökhárítójukkal. Ha módjuk van rá, még a sebesülteken is áthajtanak. Viktor az útra mutatott, utána az ablaktörlőre, és annyira tetszett neki a saját vicce, hogy Charles csak nagy erőfeszítéssel vett ki néhány szót a beszédéből. Ez vérre megy, heherészett Viktor, te értesz? Vérre. Krov! Haha! A levegő nehéz volt, a légszennyezettség minden határértéket túllépett, és Charles a fejfájás en volt a másnapi találkozóira koncentrálni. Több tasaknyi port nyelt le, közben a nyelvét vé futtatta az ínyén, hogy az aszpirin hatását siettesse. Végül már azt sem bánta, hogy a dossziék becsúsztak a lába alá. Nahát, azok a kurva ablaktörlők sose nyugszanak… Amikor Viktor végül jó éjszakát kívánt neki a szálloda ajtónállói előtt, már válaszolni is képtelen volt. – Bla bla bla sto zsalujtye? Charles lecsüggesztette a fejét. – Bla bla bla gologyen? Kigombolta a kézelőit.

– Moje sztoboje bla bla bla vodki – döntött végül. Viktor mosolya bevilágította a visszapilla Egyre gyanúsabb utcákba hajtottak be, és amikor a nagy fekete kocsi túl kirívó lett, Viktor rábízta egy vihogó kamaszbandára. Rendelkezéseket adott ki, nagy keze zdulatával pofont mímelt, pénzköteget tartott az orruk elé, de rögtön vissza is tette a zsebébe, és egy pakli cigarettát hagyott náluk, hogy nyugton maradjanak. Charles felhajtott egy pohárral, aztán még eggyel, kezdett fölengedni, majd egy har… hajnalban az építkezés munkásai mellett ébredt. Nagy fekete lyuk a „…madik” és a szomszéd fejtámaszról érkező horkolás között. A saját lehelete soha nem volt még ennyire… zavarba ejtő. A fény dörömbölt a koponyáján. A tűzcsaphoz botorkált, lemosta az arcát, cefreízű száját pukkadásig töltötte vízzel, majd kiköpte, hányt egyet, megkönnyebbült, és kezdte elölről. Végül Viktor megszánta, és egy flaskát nyújtott át neki: – Igyál, barátom! Jó! Ni csak… Az első francia szavai… Mondhatom, állatira poliglott ez az éjszaka… Charles szót fogadott, aztán: – Szpasziba dorogoj. Vkuszno! És jobban lett. Néhány óra múltán Pavloviccsal tárgyalt a szerződés szövegéről, és a szemét alak a végén úgy átölelte, hogy majd megfojtotta. Amúgy orosz módra. A repülőtéren csaknem józanon böngészte a jegyzeteit, szinte már a lelki egyensúlyát is visszanyerte, amikor felhívta Philippe, hogy jól leteremtse: – Ide figyelj, most hallom attól a mocsok Beckertől… mondd, mi ez a szarság az ikertartók zsaluzásával a B1-nél? Atyaisten, van fogalmad róla, mennyit bukunk em iatt naponta? Nem fogod fel, hogy… Charles eltartotta a fülétől a telefont, és bizalmatlanul méregette. Mathilde, aki egyébként annyit se törődött vele, mint egy szem mogyoróval, állandóan azt hajt tta, hogy „Ez a vacak tele van rákkeltő hatá-

sokkal”. „Bizisten! Többet árt, mint a mikrosütő!” Ejha, gondolta Charles, miközben lehalkította a készüléket, hogy védekezzék üzlettársa zaklatása ellen, igaza lehet annak a csitrinek… Találomra felcsapta Tolsztojt, alkudozás nélkül tizenhét válogatott szépségű csődört vásárolt egy nyugalmazott lovastiszttől, akinek pompás állatai voltak, szőnyegszalonja, nemes borai és tokaji aszúja, és aki Nyikolaj Rosztovot vezette fel a voronyezsi kormányzó bálján. Másik karjába egy csinos, molett szőke nő kapaszkodott, akit „mitológiai” bókokkal halmozott Amikor közeledett a férj, élénken felállt. Követte az utasításait, felmutatta úti okmányát, l derékszíját, a csizmáját, a kardját, a redingotját és a plasztiktartályba helyezte. Ok nélkül a trombitájába fújt, és félreállt a motozáshoz. Tudod, ezek a franciák, tréfálkozott Nyikita Ivanics, megcsipkedve hitvese tarkóját, ezek mind egyformák… 11 Jólesett böjtölni, kerülni az italt, pezsgőtablettákkal frissíteni a máját, halántékát simogatni, szemhéját masszírozni, behúzni a zsalukat és leoltani a lámpát, és kive ennek a nagy berúgásnak az emlékét is. Öltözködni, enni, inni, aludni, csevegni, hallgatni, gondolkodni, mindent. Mindennek súl ya volt. Egy nagy szó villant át elméjén néhanap. Három szótag. Három szó tag tartotta fogva, és a… Nem! Hallgass! Legyen több eszed. Fogyj le, és mássz ki ebből a szarból. Te aztán ne. Nincs időd ilyesmire. Menj tovább. Mars!, és fordulj fel, ha muszáj, de csak előre! Mindjárt itt a nyár, soha még nem tűntek ilyen hosszúnak a napok. Egy kórházi titkárságon időpontot kapott a rendelési időn kívül. Levetkőzött, az orvos megvizsgálta, megtapogatta a nyakát, megmérte a pulzusát, meghallgatta a tüdejét. A látásáról és a hallásáról kérdezgette. Hogy mikor érez fájdalmat. – Ha a falnak megyek – felelte Charles. Az orvos sóhajtott, és megdátumozott egy receptet. – Nem látok semmit. Talán a stressz. És hogy a fejére térjünk… mondja, sokat szorong mostanában? Vigyázat, vigyázat, csipogott benne az a kevés, ami a védekező ösz-

tönéből megmaradt. Megmondtam, csak előre. – Nem, egyáltalán nem. – Álmatlanság? – Ritkán. – Figyeljen, felírok pár gyulladáscsökkentő szert. Ha a panaszok nem enyhülnek néhány hét után, akkor jöhet a rétegfelvétel… Charles meg se rezzent. Amíg a csekkfüzetét keresgélte, azon tűnődött, hogy az a gép látja-e ugságokat. És a fáradtságot… és az emlékeket… Az elárult barátságot, a vizeldékben megcsonkított öreg travesztiket, a gyorsvasút tövébe épített temetőket, a nő megalázó gyengédségét, akinek az ember nem tudott g jó jegyekre váltott gyengéd szavakat, vagy azt a sok ezer tonnányi fémszerkezetet, amelyek, valahol egy moszkvai kolostor mellett, valószínűleg nem fognak tartani semmit, soha. Nem, nincsenek szorongásai. Legfeljebb csak tisztán látó. Otthon feszült volt a légkör. Laurence az árleszállításokat szervezte (vagy egy újabb divatbemutatót, Charles előtt nem volt világos), Mathilde pedig a bőröndjeit pakolta. A jövő héten Skóciába repül, to improve, aztán az unokatestvéreihez, akik a skót tengerparton nyaralnak. – No és a vizsgád? – Készülök rá, készülök – felelte a lány, hosszú arabeszkeket rajzolva a jegyzetfüzete margójára. – Épp a stílusalakzatokat ismétlem át… – Értem… Én ezt mondjuk nudli-stílusnak nevezném. Augusztus elején fognak érte menni, és egy hetet töltenek vele, mielőtt leadják az apjához. H gy ezután mi lesz, Charles nem tudta. Szóba került már Toscana, de Laurence többet nem beszélt róla, ő pedig nem merte újra felhozni Sienát a ciprusaival. Nem igazán vonzotta a gondolat, hogy egy villában lakjon azokkal az emberekkel, akikkel néhány hete egy végtelen vacsora során találkozott a sógornője mahagóni tyúkketrecében. – Na, szerinted milyenek? – kérdezte akkor Laurence hazafelé jövet. – Kiszámíthatóak. – Hát persze… Ez ugyan gyávaság volt, de mit mondhatott volna ezen kívül?

Hogy közönségesek? Nem, ezt nem mondhatta… Túl késő volt, az ágy még túl messze, és ez a veszekedés túl… nem. Talán inkább „előrelátókat” kellett volna mondania? Ezek az emberek rengeteget beszéltek az adózás megkerüléséről… Igen… Talán… Akkor kevésbé lett volna nyomasztó a hallgatás az autóban. Charles nem szerette a nyaralásokat. Maga az indulás is, az ingeket előszedni, a bőröndöket lezárni, válogatni, számítgatni, néhán tthon hagyni, falni a kilométereket, kénytelenségből undok bérelt házakban lakni, vagy viszontlátni a szállodai folyosókat, az ipa tisztítás szagát árasztó frottírtörülközőket, heverészni néhány napig, mondogatni, hogy na vé aztán jön az unalom. Őt a kiruccanások vonzották, a váratlan elhatározások, a napokra esett hetek. A vidéki légyottok, távol az autópályáktól. A Fehér Ló fogadó, ahol a konyhafőnök tehetsége kárpótol a rémes berendezésért. A nagyvilág fővárosai. Pályaudvaraik, piacaik, folyóik, történelmük és építészetük. Az elhagyatott múzeumok két munkatalálkozó között, az eldugott, m hegyoldalak, ahonnan nem nyílik kilátás valamilyen híres tájképre, és a terasz nélküli kávéházak. Mindent látni, de soha nem turistaként. Soha többé fel nem ölteni ezt a nyomorult gúnyát. A nyaralás szónak akkor volt utoljára értelme, amikor Mathilde még kicsi volt, és ők vele együtt megnyerték a világ összes homokvárépítő versenyét. Micsoda Babilont emeltek két dagály között… Micsoda Tadzs Mahalt a kis rákoknak… A tarkóra tűző napban, viták közt, a kagylók, a kopott üvegdarabok… Hány tányért kellett odébb tologatni, hogy egy rajz elkészüljön a papírabroszon… vigyázni, hogy amíg az anyát elaltatja, a lánya fel ne ébre reggelik, amikor egyetlen gondja volt: kettőjüket megörökíteni a vázlatfüzetben úgy, hogy az egész lapot betöltse. Bizony, micsoda akvarellek voltak… Hogy születtek sorra a keze alatt… És milyen messze van már mindez… *** – Valami Béramiand nevű hölgy szeretne beszélni önnel… Charles a napi postát bontogatta. Tessék: Pályázatukat a lausanne-i Borgen &

Finker székházának építésére elutasítottuk. Ez a levél letaglózta. Két sor. Se megokolás, se magyarázat. Semmi, ami indokolná ezt a bukást. Az udvariassági formula hosszabb, mint maga az elutasítás. Titkárnője asztalára tette a levelet. – A lezárt ügyek közé. – Csináljak belőle másolatot a többieknek? – Ha van hozzá bátorsága, Barbara, ha van bátorsága… Mert én bevallom, hogy nekem… Munkaórák százai, ezrei mentek füstbe. A hamu alatt pedig befektetések, veszteségek, kincstár bankok, költségvetések, tervezett tárgyalások, újabb költségbecslések, energia. Energia, amiből neki alig maradt. Már messze jártak a gondolatai, amikor Barbara megszólalt: – És az a hölgy…? – Milyen hölgy? – Az a bizonyos Béramiand… – Milyen ügyben? – Nem értettem pontosan… Valami magánügy… Charles az utolsó szót egy heves mozdulattal elhessentette. – Azt is lezárhatja. Nem ment le ebédelni. Ha egy terv kútba esik, azonnal új tervnek kell születnie; azzal a szilárd meggyőződéssel, ho y minden korábbinál jobb lesz. Mindegy, hogy mi, mindegy, hogy milyen. Egy szentély, egy állatkert, jobb híján a saját gumiszobája, de egyetlen ötlet, egy ceruzavonás, és minden meg van mentve. Tehát megint az asztalánál ült, egy különlegesen bonyolult költségvetésbe merülve, a tenyerét tapasztva, mintha megpróbálná összeforrasztani a koponyáját, ami százfelé akar szakadni, és fogcsikorgatva nekilátott a jeg zetelésnek, amikor Barbara újra megjelent az ajtóban, és megköszörülte a torkát. (Charles ugy s kikapcsolta a telefont.) – Még mindig az a nő… – A Borgen? – Nem, abban a magánügyben, délelőtt már beszéltem róla… Sóhaj. – Valami nőről beszélt, akit maga jól ismert…

Charles csüggedten, de udvariasan rámosolygott. – No hiszen! Annyi nőt ismertem! Mondja csak, milyen volt a hangja? Rekedt? De Barbara nem mosolygott. – Egy bizonyos Anoukról van szó, ha jól értettem… 12 – Ugye maga festette át Anouk sírfeliratát? – Hogyan? Ó, igen, de ki beszél? – Tudtam, hogy te voltál. Sylvie vagyok, Charles… Nem emlékszel rám? Vele dolgoztam a Pitiében… Ott voltam az elsőáldozásotokon, és… – Sylvie, hát persze… Sylvie… – Nem akarlak soká feltartani, csak azért hívlak… Hangja rekedtre váltott. – …hogy megköszönjem neked. Charles lehunyta a szemét, végigsimított az arcán, otthagyta saját fájdalmát, az orrába csípe gyekezett visszafojtani, ami kikívánkozott belőle. Megállj! Egy szót se! Ez semmi, csak Sylvie érzelmei. Ez semmi, csak a gyógyszereid, amelyek rongálnak, de nem enyhítenek, s a tökéletes tervek, amelyek már is túl nagy helyet foglalnak el az archívumodban. Szedd össze magad, az isten áldjon meg! – Ott vagy még? – Sylvie… – Igen. – Hogyan… – dadogta –, hogyan halt meg? –… – Halló! – Alexis nem mondta el? – Nem. – Megölte magát. – Charles? – Hol lakik? Meglátogatnám. – Tegezzél, Charles. Mindig tegeztél. Nagyon helyes, én is szeretnék egyet-mást… – Most rögtön? Este? Mikor?

Másnap reggel tízkor. Charles kétszer is elmondatta vele a címet, majd megint a munkába temetkezett. Eszméletvesztés. Az eszméletlenség állapota. Anouktól tanulta ezt a szót. Ha olyan erős a fájdalom, hogy az agy egy időre feladja a továbbító szerepét. A bódulat a dráma és az üvöltés között. – Tehát ez történik Canut bácsi kacsáival, amikor levágja a fejüket, azok meg futkosnak tovább, mint a bolondok? – Dehogy is – felelte Anouk –, ez csak ízetlen tréfa, amit a falusiak találnak ki a városiak isztgetésére. Mellesleg egy szó se igaz belőle. Mi nem félünk ilyesmitől, ugye? Hol siklott félre ez a beszélgetés? Biztosan még a kocsiban. Anouk a kocsiban szokta a legtöbb butaságot beszélni… Mint minden gyerek, szörnyen szadisták voltunk, azon a címen, hogy a természettudományos tárgyainkat ismételjük át, mindig a leggusztustalanabb oldalát találtuk legizgalmasabbnak. Szerettük a sebeket, a genynyet, az amputációt. A lepra, a kolera, a veszettség részletes leírását. A nyálat, a tetanusz görcseit, a csigasorba szorult ujjakat. Sikerült őt becsapnunk? Aligh a. Tudta, hogy elég csavaros az eszünk, hogy alkalomadtán rátegyen még egy lapáttal, és amiko úgy érezte, hogy eldurvulunk, enyhített a dolgon: – Nem, de… a fájdalom, tudjátok. Az a szerencse, hogy van… A fájdalom életmentő, fiacskáim… N e tartanánk a kezünket, ezért káromkodunk, ha a szög mellé ütünk, másképp nem lenne meg a tíz ujjunk! Mindezt csak azért mondom… hát ebbe meg mi ütött, miért villog rám? Előzz meg, öregem, előzz meg csak nyugodtan! Hol is tartottam? – A szögnél – sóhajtott Alexis. – Ja igen. Egy szó mint száz, a fájdalom a barkácsolásnál, a flekkensütésnél rendben van, szó De később, meglátjátok, jönnek mindenfélék, amik szenvedést okoznak. Emberekre gondolok, helyzetekre, érzelmekre meg… Alexis mögüle jeleket adott, hogy begolyózott az öreglány. – Ha látom a mögöttem lévő fényszórókat, akkor téged is látlak, szamár. No tehát. Most nagyon dok. Ha valaki az életben fájdalmat okoz nektek, meneküljetek tőle, drágaságaim. Rohanva, am ilyen

gyorsan csak tudtok. Megígéritek? – Oké, oké. Úgy teszünk majd, mint a kacsák, ne izgulj. – Charles! – Tessék. – Te is segítesz neki? Mosolyogtam. Jót mulattam rajtuk. – Charles! – Tessék. – Megértetted, amit mondtam? – Igen. – Mit mondtam? – Hogy a fájdalom jó, mert életmentő, de meneküljünk előle, ha elveszítjük a fejünket… A szomszédasszony keserveset sóhajtott. Mivel pusztítottad el magad, Anouk Le Men? Egy hatalmas kalapáccsal? 13 Sylvie a XIX. kerületben lakott, a Robert-Debré Kórház közelében. Charles egy órával korábban érkezett. Kényelmesen végigsétált a Maréchaux sugárúton, mert eszébe jutott az a magas úriember, aki a nyolcvanas években fölépíttette. Pierre Riboulet professzor, akinél várostervezést tanult az gyetemen. Szálegyenes férfi volt, nagyon szép és nagyon intelligens. Keveset beszélt. De remekül. Charles minden más tanáránál megközelíthetőbbnek érezte, mégsem mert soh l kerülni hozzá. A professzor a másik oldalon született, egy egészségtelen, sötét és levegőtlen bérkaszárnyában, és sohasem f el róla. Gyakran mondogatta, hogy szépet alkotni „nyilvánvalóan hasznos a társadalom számára”. Ő keltett bennük megvetést a pályázatok iránt, és arra biztatta őket, hogy az alkotóműhelyek vetélkedés légkörét igyekezzenek megteremteni. Felfedeztette velük a Goldberg-variációkat, André Breton verseit, Friedrich Engels írásait és főképp, legfőképp Henri Calet regényeit. Az embereknek, a lelkeknek épített, kórházakat, egyetemeket, könyvtárakat, emberhez méltó lak t a szalag-lakótelepek barakkjainak helyén. Néhány éve halt meg, hetvenöt éves korában, és so aradt műhelyt hagyott maga után.

Épp olyan fajta útvonal, amelyről Anouk álmodozhatott… Az út másik oldalán keresni kezdte az Haxo utcát. A házszámot is megtalálta, de továbbment, belökte egy kávézó ajtaját, kávét rendelt, amelyet nem állt szándékában meginni, rögtön a terem hátuljába ment. A belei ú ni kezdtek. Övét kikapcsolta, és könnyített magán. A mosdók előtt meghökkent. Az az alak ott… micsoda züllött pofa… de hiszen ez te vagy, te szerencsétlen! Két napja semmit nem evett, ki se mozdult az irodából, egy széthajtott, nagy, dohányszagú ha bszivacs fotelben aludt néhány órát, nem is borotválkozott. A haja (ej, ej) jó hosszú volt, a szeme karikás, a hangja gunyoros: – Isten nevében rajta… Bátorság… Ez az utolsó állomás… Két óra múlva minden el lesz felejtve. Pénzt hagyott a pulton, és kilépett az utcára. *** Sylvie éppoly megindult volt, mint ő, nem tudott mit kezdeni a kezével, bevezette egy makulátlan szobába, miközben a rendetlenség miatt mentegetőzött, és rögtön megkérdezte, hogy iszik-e valamit. – Van Coca-Cola? – Mindenre fel vagyok készülve, de erre nem számítottam… Várjon csak… A folyosón kinyitott egy faliszekrényt, amelyből öreg sportcipők szaga áradt. – Szerencséje van… Úgy látszik, az unokáim nem itták meg mindet… Charles nem mert jégkockát kérni, belekortyolt a langyos italba, és szinte gyöngéden megkérdezte, hány unokája van. Hallotta a választ, de a számra nem is figyelt, kijelentette, hogy ez fantasztikus. Ha az utcán szembejön vele, nem ismert volna rá. Emlékeiben egy molett és vidám kis barna nő élt. Emlékezett a fenekére, akkoriban ez nagy téma volt a fiúk között, és arra is, hogy elhozta nekik a Le Bal des Laze-t negyvenötös lemezen. Anouk imádta, de ők halálra unták. – Fogjátok be, fogjátok be már. Figyeljétek, milyen szép… – A kurva életbe, nem akasztották már fel ezt a fickót azóta? Mama,

egyszerűen nem bírjuk tovább… Milyen különös rekeszes iratszekrény az emlékezet… Anouk, a dal, Sylvie feneke… Ez az egész most beugrott egy pillanat alatt. Sylvie momentán elképesztő színűre festette a haját, csicsás szemüveget viselt, és erősen ki inkelve. Az alapozó határvonalat hagyott az álla alatt, a szemöldökét ceruzával húzta ki. Cha s zavarában nem fogta fel ott helyben, de később, visszaidézve ezt a délelőttöt, és Isten a megmondhatója yszor idézte fel, megértette, hogy ez így van rendjén. Egy eleven, tetszeni vágyó nő, ha egy olyan férfival találkozik, aki nem látta harminc éve, nem is tehet másképpen. Charles leült egy bőrkanapéra, ami olyan csúszós volt, mint a viaszosvászon, pohárkáját az al lyezte, amely e célból került az asztalra egy képeslap és egy jókora távkapcsoló közé. Nézték egymást. Mosolyogtak. Charles, a legudvariasabb férfi a világon, valami bókot keresgél , egy pár kedves szót, egy semmire sem kötelező frázist, hogy enyhítsen ezeknek a csipketerít ek a súlyán, de semmit sem talált. Ez meghaladta az erejét. Az asszony az asztalt nézte, sorra megforgatta a gyűrűit, és megszólalt: – Tehát építész lett belőled… Charles összeszedte magát, a száját szóra nyitotta, hogy feleljen a… de inkább így szólt: – Mondja el, hogy mi történt. Megkönnyebbülés látszott Sylvie-n. Fütyült ő arra, hogy Charles építész vagy hentes, csak elm a neki, amit oly nehéz volt már magában tartania. Ezért nem hagyott békét annak a kis titkárn k, amíg öszsze nem hozta vele… Találni végre valakit, aki ismerte a barátnőjét, elmondani, le ni a terhet, kiönteni a fürdővizet, továbbadni a nyomorúság terhes csomagját, és új lapot húz – Jó, mi történt, de mikortól fogva? Charles elgondolkodott. – Utoljára a kilencvenes évek elején láttam… Mármint rendszeresen, hogy pontos legyek, de … – mosolyogva csóválta a fejét –, nagyon igyekeztem leszokni róla (a rendszerességről?), úgy hiszem… Minden évben meghívott ebédre a születésnapomon, és… Az asszony biztatta, hogy folytassa. Egy jóakaratú, mégis kegyetlen

biccentéssel. Az apró gesztus ezt mondta: Ne aggódj, csak szép nyugodtan, van idő, semmi s em sürget már. Nem, ma már nem sürget semmi. – …az volt a legszomorúbb születésnapom. Anouk egy év alatt sokat öregedett. Az arca petyhüdt volt, a keze reszketett… nem akarta, hogy bort rendeljek, csak szívta egyik cigarettát a másik után, abba kapaszkodott. Kérdezett er ről-arról, de a válaszaim nem érdekelték. Hazudott, azt mondta, hogy Alexisnek remekül megy a sora, és hogy üdvözletét küldi, holott tudtam, hogy ebből egy szó sem igaz. És tudta, hogy tudom… Egy pecsétes kardigán volt rajta, és valahogy bánatszag áradt belőle. Egy hamutálca meg kölnivíz illatvegyüléke… A szeme csak egyszer villant fel, amikor ajánlottam, hogy egy nap elviszem Nounou sírjához, amelyet soha nem látogatott meg a temetés óta. Igen, igen, nagyszerű ötlet, lelkesedett. Te még emlék zel rá? Emlékszel, milyen édes ember volt? Emlékszel… a többi a könnyeibe fúlt. Jéghideg volt a keze. A kezem között melengettem, és közben rádöbbentem, hogy az az idős embe aki az apja lehetett volna, és nem a nőket szerette, az egyetlen szerelmi románc volt az életében… Nógatott, hogy beszéljek róla, még és még. Mondjam el minden emlékemet, noha betéve ismerte m et. Erőlködtem, de közben egy nagyon fontos találkozóm volt aznap délutánra, és nem volt könn rórámra lesni időnként úgy, hogy ő ne vegye észre. Meg nem sok kedvem volt az emlékeket idézgetni, legalábbis nem vele együtt. Szemben a romos arcával, ami mind ent elrontott… Csend. – Nem ajánlottam, hogy együnk desszertet, mi értelme lett volna, hisz ő úgyszólván egy falatot sem evett… Két kávét rendeltem, és intettem a pincérnek, hogy hozza a számlát, aztán elkísértem őt a metróig… Sylvie nyilván megérezte, hogy biztatnia kell őt a folytatásra: – És aztán? – Soha nem vittem el őt Normadiába. És fel sem hívtam többé. Gyávaságból. Nem akartam látni a szépen akartam megőrizni őt az emlékmúzeumomban, és nem akartam, hogy lelkiismeret-furdalást ébresszen bennem. Mert abból elegem volt… Igen, rossz volt a lelkiismeretem miatta, és e zt az évenkénti üdvözlő kártyákkal igyekeztem enyhíteni. Az irodám kártyáin, nem tagadom. Sze leti kártyákon, de nagyúri keggyel mindig ráírtam kézzel néhány sort, meg hogy „csókollak”, csöpp vigaszul. Már csak kétszer vagy háromszor hívtam,

egyszer például azért, mert valamelyik unokahúgom véletlenül rossz gyógyszert vett be… Aztán egy nap a szüleim, akik ősidők óta nem látták, értesítettek, hogy e Bretagne-ba, ha jól emlékszem… – Nem. – Mit nem? – Nem Bretagne-ba költözött. – Hát hová? – Egészen közelre… – Igen? – Egy kisvárosba, Bobigny mellé. Charles lehunyta a szemét. – De hogyan? – mormolta maga elé. – Úgy értem, hogy miért? Az volt számára a biztos pont, ahol élt, fogadkozott, hogy soha, soha… Hogy lehetett? Mi történt vele? Sylvie felnézett, egyenesen a szemébe, karjával végigsimította a szék karfáját, és megeredt a szava: – Azt mondtad, hogy a kilencvenes évek elején… Jó, lehet… a dátumokra ritkán emlékszem… Te le utolsó, akivel akkoriban még ebédelni ment… Hol is kezdjem? Nincs támpontom… Igen, azzal kezdem, hogy Alexis… mert miat ta siklott ki minden… Az anyja évek óta nem hallott róla. Úgy emlékszem, hogy akkoriban csak te tartottál kapcsolatot vele. Char les bólintott. – Nagyon nehéz idők voltak Anouk számára… Dolgozott, mint a megszállott, halmozta az ügyeleteket és a túlórákat, a szabadságát sose vette ki, csak a kórháznak élt. Azt hiszem, hogy már ivott, nem is keveset, bár nem is túl s okat… Ennek ellenére őt nevezték ki főnővérnek, és ő a legnehezebb feladatokat vállalta. Az immunológiáról a neurológiára került, én akkor ismertem meg igazán. Imádtam vele dolgozni. Főnővérnek egyébként nem volt jó eretett, nem a nővérek beosztását szervezni… Emlékszem, hogy a betegeinek tilos volt meghaln ia… Rájuk förmedt, megríkatta és megnevettette őket… Csupa tilalmas dolog… Elmosolyodott. – De ő érinthetetlen volt, mert ő volt a legjobb. Ami hiányzott belőle az orvosi szakismeretek dolgában, azt bőven kiegyenlítette az emberek iránti páratlan figyelme. Nemcsak hogy elsőnek vette észre a legcsekélyebb változást, a legha ványabb tünetet, az ösztöne is rendkívüli volt…

Tévedhetetlen szimat… El se tudod képzelni… Az orvosok tülekedtek, hogy a nagyvizitjük az ő szolgálati idejébe essen… Persze, ők kérdezték ki a betegeket minden ágynál, de ha ő mondott valamit, az sohasem talált süket fülekre. Mindig arra gondoltam, hogy ha a gyerekkora más lett volna, ha módja van egyetemre járni, nagyszerű orvos lett volna belőle. Az a fajta, aki dicsőséget hoz a hivatására, egyszersmind észben tartja minden betegének keresztnevét, családnevét, arcát és panaszát, aki csak a kórlapokon szerepel… Sóhajtott. – Félelmetes volt, és azért, mert az volt az élete, amit a betegei közt szétosztott, én úgy képzelem… és nemcsak a betegekkel foglalkozott, hanem még a családjukkal is… Meg a legfiatalabbakkal, az ápolónőpalántákkal, akik alig mertek akodni egyes kórtermekbe, akiknek annyira nehéz volt egy ágytálat betolni egy súlyos test alá… Az embereket megérintette, átöle megsimogatta, és a szolgálata végén már köpeny nélkül és finoman kisminkelve visszament hozzá sélt nekik, rólad különösen gyakran, erre emlékszem… Azt mondta, hogy te voltál a legértelmesebb fiú a világon… Nagyon büszke volt rád… Ez akkoriban volt, amikor időnként együtt ebédeltetek, és az ilyen ebédek szentek és sérthetetlenek voltak. Olyankor szó sem lehetett ügyeletről, felőle az egész kórház összedőlhetett. Aztán meg Alexis, a zene… Kitalált akármit, hangversenyeket, áll oló közönséget, szédületes szerződéseket… Este volt, mindenki támolygott már a fáradtságtól, az ő hangját lehetett hallani… A hazugságait, a képzelgéseit; magát ringatta ilyen álmokba, s i nem hitte egy szavát sem. És egy reggel jött egy telefon a mentőktől, egy dézsa hideg víz a nyakába: az állítólagos virtuóz életveszélyben van, kábítószer-túladagolás… És ez volt a hanyatlás kezdete. Először is, egyáltalán nem volt felkészülve erre a hírre. Ez mi, amit soha nem fogok megérteni: a suszter fia, akinek lyukas a cipője… Anouk ugyan gondolta, hogy Alexis néha elszív egy-egy füves cigarettát, mert „attól jobban tud játszani”. persze… És ott volt ez a nő, a legnagyobb profi, akivel valaha is dolgoztam, mert az e lőbb a gyöngédségéről beszéltem, de kemény is tudott lenni, és távolságot is tudott tartani mindenkitől: a tolakodóktól, az agyonterhelt orvosoktól, az öntelt kis gyakorló orvosoktól, a cinikus kollégáktól, a kórházi alnokoktól, az erőszakos családtagoktól, a fegyelmezetlen betegektől, senki, érted?, senki n em állhatott neki ellent. Úgy hívták: La Men, Ámen. A kedvesség és a profizmus keveréke volt

benne olyan meglepő, olyan kivételes, és tiszteletet parancsoló… Na várj csak, kicsit elveszítettem a fonalat… – A mentők… – Ja igen… tisztára pánikba esett. Azt hiszem, hogy ő maga is traumatizálva volt már akkor, orvosi értelemben traumatizálva, „a test szerkezetében vagy működésében szenvedett károsodást” még az AIDS első hullámában. Azt hiszem, hogy sohasem tudott ezzel szembenézni… És tudni, hogy a fiának komoly esélye van, nem, ez így nem jó, szóval komoly a valószínűsége, hogy úgy végzi, mint a többi szerencsétlen, hát akkor… Nem tudom… Akkor kettétört. Mint egy bot. Attól fogva még nehezebb lett titokban tartania az alkoholproblémáját. Ő maradt, de már nem az volt, mint azelőtt. Kísértet. Automata. Mosolygó, ápoló és engedelmeskedő automata. Eg és egy hívókód az alkoholtól szagló köpenyére tűzve… Azzal kezdte, hogy letette a főnővéri f hogy elege volt már a papírmunkából, aztán fizetés nélküli szabadságot kért, hogy Alexis ápolásának szentelhesse magát. Kiverekedte, hogy egy jobb intézménybe helyezzék át Alexist. Mindez értelmet adott az életének, és megmentette őt. uk úgy, hogy sínre tette… De csak rövid haladéknak bizonyult, mert… Levette a szemüvegét, az orra tövét dörzsölte hosszan, majd folytatta: – …mert az a mocsok, ne haragudj, tudom, hogy a barátod, de nem találok jobb szót rá… – Nem, hát, az… – Tessék? – Semmi. Hallgatom. – …eldobta az anyját. Amikor már összeszedett annyi erőt, hogy egy értelmes mondatot kinyögjön, hűvösen közölte vele, hogy az egyik „támogató csoportnál” folyta előírja, hogy megszakítsa vele a kapcsolatot. Egyébként kíméletesen közölte vele… Megérted, ugye, anya, hogy ez az én érdekemben van, nem szorulok rád többé. Aztán megcsókolta, amit már évek óta nem tett, és már ment is, várták a többiek a rácsokkal kerítet parkban… Anouk akkor vette ki élete első betegszabadságát. Négy napot, jól emlékszem rá… Négy nap után visszajött, és kérte, hogy helyezzék állandó éjjeli ügyeletbe. Ne l indokolta a kérését, de én tudom az okot: könnyebb iszogatni, ha lassan megy a hajó… Az egé kórház nagyszerűen bánt vele. Ő, aki a sziklánk volt, a tájékozódási pontunk, a legnagyobb lá tt. Emlékszem a fantasztikus öreg or-

vosra, aki egész életében szklerotikusokkal dolgozott. Csodálatos és részletes levelet írt neki, emlékeztette az esetekre, amelyeket együtt követtek végig, és azz l zárta a levelet, hogy ha az élet gyakrabban adott volna neki alkalmat, hogy hozzá hasonló kvalitású emberekkel dolgozzon, akkor ő is magasab bra jutott volna, és boldogabban nézne a nyugdíj elé… –… – Jól vagy? Kérnél még kólát? Charles összerezzent: – Nem, nem, köszönöm. – Én viszont kénytelen leszek tölteni magamnak valamit… Nem tudod elképzelni, mennyire felka var, ahogy ezt elmesélem. Micsoda kátyú, micsoda szörnyű kavarodás… Egy egész élet, fel tudod ezt fogni? Csend. – Dehogy tudod felfogni… A kórház egy egész más világ, akik nem tartoznak oda, nem érthetik… Az olyanok, mint Anouk meg én, több időt töltenek a betegekkel, mint a saját családjukkal… Nagyon nehéz, egyben nagyon védett élet volt… Egy élet egyenruhában… Nem is tudom, hogyan csinálják, akikben nincs g az, amit a mára már agyonkoptatott szóval hivatásnak neveznek. Nem, akárhogy keresem, nem találom… Anélkül pedig lehetetlen kitartani… És nem a halálról beszélek, nem, hanem valami annál is nehezebb dologról… A hitről… az életbe vetett hitről, azt hiszem… Igen, az a legkeményebb próba, amikor az ember ilyen könyörtelen tényekkel dolgozik, hogy ne veszítse szem elől, hogy az élet a halálnál is… úgy mondanám… legitimebb. Egyes estéken, bizony Isten, a fáradtság már , tudod, mert olyan szédülettel jár… No nézd csak – tréfálkozott –, egyszeriben felcsaptam filozófusnak! Milyen messze vannak már a csaták, amiket cukorkáért vívtunk a szüleid kertjében! Felállt és kivonult a konyhába. Charles követte. Sylvie felhajtott egy nagy pohár szénsavas ásványvizet. Charles az erkély mellvédjének támaszkodott, ott állt a tizenkettedik emeleten a nagy üresség előtt. Szótlanul. Lehangoltan. – Persze mindez a segítség nagyon fontos volt számára, de igazán segíteni rajta akkoriban csa egyvalaki tudott, Paul Ducat. Pszichológus volt; egyik kórházi osztályhoz sem tartozott, de hetente többször is meg-

látogatta a betegeket, akik hozzá ragaszkodtak. Remek ember volt, nem tagadhatom… Hülyeség, de tényleg az volt a benyomásom, mégpedig a fizikai benyomásom, hogy úgy dolgozott, mint egy takarítóbrigád. Belépett az ártalmas kigőzölgésekkel teli kórterembe, becsukta az aj nt ült tíz percet, vagy akár két órát, a mi beszámolónkra nem volt kíváncsi, sose szólt hozzá csak futólag köszönt, de ha hozzá fordult az ember… hogy mondjam… más lett a fény. Úgy lehetne mondani, hogy kinyitott egy ablakot. Egy nagy, kilincs nélküli ablak ot, amely másképp sose nyílik ki, azon egyszerű okból, hogy el van átkozva… Egyik este, már elég későn, belépett az irodába, amit még soha nem tett, talán egy papírra volt szüksége… Ott ült Anouk, bal kezében kézitükör, mint aki sminkel félhomályban. „Elnézést, szólt az orvos, lámpát gyújthatok?” És akkor látta, hogy Anouk másik kezében nem szemöldökceruza van, és nem is ajakrúzs, hanem egy szike. Sylvie egy hajtásra megitta a maradék vizet. – Ducat Anouk elé térdelt, kitisztogatta a sebeit, akkor este, és aztán még hónapokig… Türelmesen hallgatta, és meggyőzte, hogy Alexis reakciója teljesen normális vo Nemcsak normális, hanem egészséges, a számára létfontosságú. De ugye visszajön még? Persze. De ugye nem voltam rossz anya? Soha az életben. Igen, ő sokat dolgozott toxikománokkal, és azt tapasztalta, hogy azok szabadultak a legkönynyebben a függőségtől, aki et jól szerettek. És Isten tudja, hogy Alexis megkapta-e a kellő szeretetet. Igen, nevetett a doktor, Isten tudja, és ezért ő néha féltékeny is rá. A fia jól van ott, ahol van, ő informálódott róla, és őt is tájékoztatni fogja róla, neki pedig igyekeznie kell úgy viselkednie, mint azel . Vagyis létezzen, és legfőképp legyen önmaga, mert a fiának most már magának kell a saját útját megkeresnie, és nem lehetetlen, hogy ez az út el ja tőle… Legalább is időlegesen… „Hisz nekem, Anouk?” És Anouk hitt neki, és… de te nem jól festesz… Mi baj? Olyan sápadt vagy… – Nincs semmi bajom, de talán jó volna ennem valamit… – Mosolyogni próbált. – Van egy falat k ere? – Sylvie… – szólalt meg két harapás között. – Tessék?

– Maga remekül mesél… Az asszony tekintete elborult. – Megvan annak az oka… A halála óta folyton rá gondolok… Éjjel és nappal szüntelenül újabb és újabb emlékfoszlányok bukkannak elő… Rosszul alszom, magamban beszélek, kérdéseket teszek fel neki, próbálom megérteni őt… Mellett anultam meg a szakmámat, pályám legkomolyabb pillanatai mind hozzá fűződnek, meg a legbolond osabb kacagásai is. Mindig ott volt, amikor szükségem volt rá, mindig megtalálta a kellő szavakat, amelyekkel erőt és türelmet adott az embereknek… Ő a nagyobbik lányom keresztanyja, és amikor a férjem rákos lett, Anouk, mint mindig, nagyszerűen bánt vele… Vele, velem, a lányaimmal… – És a férje… – Ó, ő megvan, meggyógyult, de most nem fogsz találkozni vele, úgy gondolta, hogy jobb, ha magunkra hagy minket… Folytassam? Éhes vagy még? – Nem, nem, köszönöm. Hallgatom. – Tehát, ahogy mondtam, Anouk hitt az orvosnak, és én láttam, a saját szememmel láttam, érted? amit úgy szokás mondani, hogy „a szerelem hatalma”. Összeszedte magát, magára talált, lefogyott, megfiatalodott, és a bánat rétege alól, ahogy az imént nevezted, előtűnt a régi arca. Ugyanazok a vonások, az a oly, a hajdani vidám tekintet. Emlékszel, milyen volt, amikor valami huncutságra készült? Eleven, bolondos, ellenállhatatlan. Mint a diáklányok, akik átszökdösnek egymás hálótermébe, és sose lehet rajtakapni őket… És szép volt, Charles, de milyen szép!… Charles bólintott. Emlékezett rá. – Hát persze, miatta volt… Paul miatt… El nem tudod képzelni, milyen boldog voltam. Azt mo ndtam magamban: íme az Élet felfogta, mivel tartozik neki, az Élet megjutalmazta őt… Én visz ont éppen akkor hagytam ott a pályámat. Igen, a férjem miatt… Életben maradt, de még gyenge volt; összehúztuk magunkat, és kijöttünk egy fizetésből. Ráadásul a lányom is gyereket nouk akkoriban végre jól érezte magát a bőrében… Ideje volt váltanom, és a saját családommal is törődnöm egy kicsit. Aztán megszületett a kis Guillaume, és én újra megtanultam úgy élni, ahogy a normális emberek. Stressz nélkül, ügyeletek nélkül, nem kellett már tanulmányoznom a naptárat, ha valami programot akartam csinálni, és elfele jthettem azokat a szagokat… A tálcáról étkezést, a fertőtlenítőket, a mindig kihűlt kávét, a vért, a trombocitákat… Helyettük maradtak a délután an, a cukrászda… Anoukot ugyan

elvesztettem szem elől, de időnként felhívtuk egymást. Minden rendben ment. Egy nap aztán, illetve egy éjszaka felhívott, és nem értettem egy szót sem a habogásából. Csak annyi volt világos, hogy ivott. Másnap reggel meglátogattam. Kapott egy levelet attól az orvostól, és egyszerűen nem értette. Ragaszkodott hozzá, hogy ol vassam el, én, és magyarázzam meg neki. Hogy mit akar Paul. Otthagyja, vagy nem hagyja ott. Meg volt semmisülve. Én meg olva stam azt a… A fejét csóválta. – …azt a pszichológiai zsargonnal telezsúfolt szemétséget… Elegáns volt, kicirkalmazva szépen hangzó szavakkal. Méltóságteljes és nagyvonalú próbált lenni, de i egy rakás hitványság volt, merő gyávaság… „No és? No és?, esdekelt szegény Anouk, ez mit jelent szerinted? Mi lesz velem?” Mit mondhattam volna neki? Hogy semmi sem lesz veled? Hogy már nem is létezel? Hogy annyira sem becsül, hogy érthető módon megírja, mi a helyzet? Nem, erre képtelen voltam. Átöleltem, és ebből bizonyára megértett mindent. Tudod, Charles, ilyesminek többször is tanúja voltam életemben, de máig sem vagyok képes megérteni… miképpen lehet, hogy olyanok, akik kivételesen nagyszerűek a munkájukban, akik tárgyilagosan nézve a Jó harcosai a földön, a való életben olyan gyalázatosnak bizonyulnak? Hogy lehetséges ez, mi? Végső soron hol van akkor az ő emberségük? Egész nap Anoukkal maradtam. Nem mertem magára hagyni. Tudtam, hogy csak még többet fog inni, és annál rosszabb lesz neki… Könyörögtem, hogy költözzön hozzánk, ott volt a lányok szo mi békén hagyjuk majd … Telesírt pár zsebkendőt, aztán megigazította a haját, megtörölte a szemét, és rám mosolygott. Olyan bágyadt mosollyal, amilyet még sose láttam rajta. És mégis, Isten tudja, talán… Végül is… Hagyjuk. Nem engedett ebből a nagy hetykeségből, bizt kikísért az ajtóhoz, nyugodtan hazamehetek, nem fogja azt tenni, voltak már nehezebb idők is az életében, és hogy elég vastag az ő bőre, sokat kibír. Engedtem, de csak azzal a feltétellel, hogy akármikor felhívhatom, éjjel vagy nappal. Ne vetett. Rendben van, mondta. Ígérte, hogy nem okoz több kellemetlenséget… És valóban jól viselkedett. Alig akartam elhinni.

Akkoriban gyakrabban látogattam, vadásztam az áruló jelekre, kémleltem a szeme fehérjét, a ka ját szimatoltam, amikor a fogasra tettem… de semmi. Józan volt… Hallgatott. – Utólag arra gondolok, hogy inkább nyugtalankodnom kellett volna. Szörnyű, hogy ilyet mondok, de végül is az, hogy ivott, azt jelentette, hogy él, sőt bizonyos értelemben azt, hogy feléled… Végül is… ma már így látom a dolgokat. Egy nap aztán közölte velem, hogy beadja a lemondását. A fellegekből po antam le. Jól emlékszem, épp egy teázóból jöttünk ki, és végigsétáltunk a Tuileriák mellett. Szép idő volt, karonfogva mentünk, és akko tte be, hogy vége. Meglassítottam a lépteimet, és szótlanul vártam, hogy mond-e még valamit… semmi. Miért, Anouk, miért?, sikerült kinyögnöm végül. Még csak ötvenöt éves vagy… Hogy fogsz megélni? Miből fogsz megélni? Főképp arra gondoltam, hogy kiért vagy miért f ni, de nem mertem így feltenni a kérdést. Nem felelt. Rendben. Aztán halkan rákezdte: „Mindenki… mindenki cserbenhagyott. Egyik a másik után… De a kórház nem, érted? Ott nekem kell elsőként lépnem, különben ott is pofára esem. Hogy legalább egyszer ebben a rohadt életben ne én maradjak a v esztes… El tudsz képzelni engem a nyugdíjas búcsúztatás napján?, kacagott fel keserűen. Átves z ajándékot, puszi ennek, puszi annak, és aztán? Mihez kezdek? Várom a halált?” Nem tudtam mit felelni, de ez nem számított sokat, ő már felszállt egy autóbusz hátsó peronjára, és az ablakból intett búcsút nekem. Sylvie letette a poharát, és hallgatott. – És aztán? – kérdezte Charles. – Ezzel… vége is volt? – Nem. De igen, valójában… igen… Elnézést kért, levette a szemüvegét, és egy papírzsebkendővel szétkente a sminkjét. Charles felállt, az ablakhoz ment, és hátat fordítva neki az erkélykorlátba kapaszkodott. Nagy kedve lett volna rágyújtani. De nem mert. Ebben a házban már volt rák. Lehet, hogy semmi köze nem volt a dohányzáshoz, de honnan lehetne tudni? Nézte a távoli tornyokat, és azok az emberek jártak az eszében… Akik sohasem szerették Anoukot. Akik sose szólították a valódi nevén. Akik a hiányt, a fekély a züllést oltották a vérébe. Akik csak

azért nyújtottak kezet neki, hogy elvegyék a pénzét. Akiket azzal nyert meg, hogy a haldoklókat eltiltotta a haláltól, miközben Alexis egyedül csomagolta be az iskolatáskáját, és a kulcsot a nyakába akasztotta, de akik – legyünk igazságosak hozzájuk – egy nyomasztó estén alkalmat adtak rá Nounounak, hogy egy káprázatos illuzionista számot rögtönözzön. – Kincsem, most már elég ezekből a szar alakokból. Hagyd ezt abba… Végül is, mit akarsz? Mond sak… És felkapva a konyhából különféle tárgyakat, mindenkit utánozni kezdett. Vagy inkább megtestesített. A zsörtölődő apát. Anyát, aki vigasztalja. A selypítő húgocskát. A fecsegő nagypapát. Az öreg ppogós puszijaival. A dédnagybácsit, aki durrogtat. Meg a kutyát, meg a macskát, meg a postást, meg a plébános urat még a mezőőrt is, amint kölcsönkéri Alexis trombitáját… És olyan vidámság támadt, mint egy családi vacsorán… Charles mélyet szippantott a körgyűrű bűzéből, és Istenemre, milyen csúnya ez a szó: verbalizálta, ami már fél éve nyomta a lelkét. Nem, már negyven éve. – Én is közéjük tartoztam… – Kik közé? – Akik cserbenhagyták… – Igen, de te nagyon szeretted… Charles feléje fordult, és Sylvie tréfásan hozzátette: – Nem is tudom, miért mondtam, hogy „nagyon”… – Hát annyira látszott? – kérdezte a negyvenhat éves kisfiú. – Nem, nem, nyugodj meg. Alig lehetett észrevenni. Alig volt feltűnőbb, mint Nounou kosz tümjei… Charles lehajtotta a fejét. Sylvie mosolya a fülét csiklandozta. – Tudod, nem mertem a szavadba vágni, amikor azt állítottad, hogy Nounou volt Anouk egyetlen szerelmi románca az egész életben, de amikor nemrégiben a temetőben jártam, és láttam azokat a narancsszínű betűket szikrázni a pusztulás közepette, hát bizony bevallom, hogy… És épp akkor jött csoszogva az a rémes asszony a szomszéd sírhoz. Hát ő látta, jelentette ki, azt a senkiházit, aki ezt csinálta, hogy szégyellje magát… Nem szóltam emmit. Hogy is értette volna meg a vén szatyor? De

arra gondoltam, hogy az a senkiházi, aki ezt csinálta, Anouk életének nagy szerelme volt. Ne nézz így rám, Charles, most mondtam, hogy nem akarok többé sírni. Elég volt belőle… És neki sem tetszene, ha így látna minket, bizony… Papírzsebkendő. – Volt egy fényképe rólad, azt mindig a tárcájában hordta, állandóan rólad beszélt, és soha nem haragudott rád semmiért. Azt mondta, hogy te voltál az egyetlen férfi a világon, szegény Nounou persze itt nem jön számításba, aki úriemberként viselkedett vele… Boldogan mesélte, hogy te megmentettél mindenkit. Azt is mondta, hogy ha Alexisből lesz valami, azt neked köszönheti, mert kisebb korotokban vele, mint ő… hogy mindig segítettél neki a tanulásban és a vizsgáinál, és gy te voltál a tartóoszlop egy bolondok házában… – Csak egy dolog… – tette hozzá. – Csak egy dolog…? – Csak az gyötörte, hogy ti elidegenedtetek egymástól, te meg a fia… Csend. – Tovább, Sylvie – szólalt meg végül Charles –, most már el kell jutni a végére. – Igazad van. Nem sok van már hátra… Szóval Anouk feltűnés nélkül hagyta ott a kórházat. Megállapodott az igazgatósággal, hogy olyan színt adnak a dolognak, mintha hosszú szabadságra menne, amiről aztán nem jön vissza. Mindenki nagyot csalódott, hogy nem volt alkalmuk kifejezni neki csodálatukat és szeretetüket, de hát ő döntött így… Kapott viszont leveleket. Eleinte elolvasta őket, de később nekem bevallotta, hogy nem bírja tovább. Neked viszont látnod kéne őket… Meghatóak voltak… Ettől fogva k is ritkultak, és egyre rövidebbek lettek. Eleinte azért, mert neki nem volt túl sok mesélnivalója, később meg azért, mert a lányom ikreket szült, és ez igazán sok elfoglaltságot adott. Végül meg azért, mert Anouk bejelentette, hogy Alexis visszatért hozzá, és akkor, talán nem is tudatosan, úgy tekintettem, hogy akkor Alexis már fölvált engem. Hogy most már rajta a sor… Tudod, hogy van ez, ha valaki sok gondot ad az embernek… Amint javul az illető állapota, az gy fellélegezhet… Úgy tettem, ahogy te, a kapcsolat

te többet törődté nélküled elkallód

a mi telefonbeszé

ember örül, ho

a minimumra csökkent, születésnapi jókívánságok, értesítés egy unoka születéséről, egy-egy üdvözlőlap… Telt-múlt az idő, Anouk emlék lett a hajdani időkből. Csodálatos emlék… Aztán egy nap visszajött a neki írt levelem. Fel akartam hívni, de a vonala megszűnt. No jó. Biztosan a fiához költözött valahová vidékre, és talán már kiskölykök hancúroznak az ölében… Egy szép nap majdcsak felhív, és akkor majd elmeséljük egymásnak a sütisütő nagymamák édes történeteit. Sohasem hívott többé. Igen, az élet már csak ilyen… Aztán egyszer… talán három éve, a gyorsvasúton a kocsim végében megláttam egy szép, egyenes tartású idős hölgyet. Emlékszem, hogy az első reflexem az volt: szeretnék én is ilyen lenni az ő korában. Tudod, amikor azt mondják valakire: szép öregember, szép öregasszony. Tömött fehér haj, alig kikészített arc, ráncos, de friss arcbőr, mint az ap termet, és… feláll és kissé felém fordul, hogy utat adjon egy leszállónak, és akkor a sokk… Ő is megismert, és rám mosolygott kedvesen, mintha tegnap váltunk volna el. Javasoltam, hogy szálljunk le a következő állomáson, és igyunk meg egy kávét. Éreztem, hogy nem lelkesedik az ötletért, de ha nekem örömet szerez vele… Amilyen beszédes volt valaha, néha egyenest bőbeszédű… most minden szót harapófogóval kellett om belőle. Igen, el kellett költöznie, mert nem tudta fizetni a magas lakbért. Igen, egy rideg városba, de ott olyan szolidaritásra talált, mint soha azelőtt. Délelőtt egy rendelőben dolgozik, a nap többi részét jótékonysági szolgálatban tölti. Egyesek otthon keresik fel, más látogat a lakásukon… Pénzre nem igazán van szüksége. Az egész inkább barterügylet: sebkötözésért egy tál kuszkusz, vagy a csap megjavítása egy injekció ellentételeként… Sajátságos nyugalom áradt belőle, minde rúság nélkül. Azt mondta, hogy korábban sohase gyakorolta ilyen jól a mesterségét. Bosszantja a „doktornőnek” szólítják, és sutyiban gyógyszereket csór a rendelőintézetből. Minden gyógyszert, amelynek lejárt a szavatossága… Igen, egyedül él, és… No és te?, kérdezte. Beszéltem életem apró-cseprő eseményeiről, de egy idő után láttam rajta, hogy már nem figyel. Mennie kellett. Vártak rá. És Alexis?… Erre egy kicsit elkomorult. Messze él, és ő érzi, hogy a menye nem nagyon szereti… Mindig az az érzése, hogy zavarja őt… De van két szép gyerekük, egy nagyobbacska lány és egy kisfiú, most há-

roméves, és ez a legfontosabb… Mindnyájan jól vannak… Már újra a peronon voltunk, amikor megkérdeztem, hogy rólad vannak-e hírei. Hogyne, persze , hogy vannak. Sokat dolgozol, utazgatsz szerte a világban, van egy nagy építészeti irodád a Gare du Nord környékén, és egy nagyszerű Egy igazi párizsi nővel… Aki az elegancia netovábbja… És van egy nagy lányod neked is, a kiköpött másod… Charles megrezzent. – Ezeket honnan tudta? – Fogalmam sincs. Úgy képzelem, hogy sohasem vesztett téged szem elől. Az arca görcsbe rándult. – A következő állomáson leszálltam, teljesen felzaklatva, és… az utolsó hír róla az volt, hogy holnapután lesz a temetése. És nem Alexis értesített, hanem egy szomszédasszony, akivel jóban volt, és előkereste a holmija közül a telefonszámomat. Sylvie összehúzta magán a kardigán két szárnyát. – Nos, elérkeztünk az utolsó felvonáshoz… Kutya hideg volt, a helyszín egy nyomorúságos falus ető pár nappal karácsony előtt. Se szertartás, se egy beszéd, semmi. Még a sírásók is zavarban voltak. Lopva ide-oda pillantott ak, keresve, aki esetleg szólásra emelkedne, de senki. Erre felsorakoztak a koporsó me llett, és öt percig álltak áhítatos némaságban, összekulcsolt kézzel. Aztán előszedték a köte végre is ezért fizették őket… Meghökkentett, hogy sehol sem látlak, de mivel épp tőle hallottam, hogy állandóan a nagyvilágot járod… Előttem úgyszólván senki sem állt. Anouk egyik nővére, ha ugyan az volt, aki láthatóan halálosan unatkozott, és a mobilját babrálta megállás nélkül, aztán Alexis meg a felesége, aztán még egy pár, és egy elég idős ember, aki talán a Vöröskereszt egyenruháját viselte, és sírt, mint a záporeső… és ezzel kész De hátrább, Charles, mögöttünk… Ötven vagy hatvan ember, talán több is. Asszonyok egy csomó gyerekkel, főleg kicsikkel, de nagy laklik is voltak, akik nem tudtak mit kezdeni a hosszú karjukkal, főleg idősebb nők, de férfiak is, ünnepi öltözetben, virágcsokrokkal, egyeseken pazar ékszerek, másokon viseltes kabát a vásott blúz felett, ez sántikálva, az jól szabott kabátban feszítve… mindenféle emberek, minden korból, minden rétegből… Mindazok, akik valaha enyhülést vagy vigaszt nyúj-

tott, én így képzelem… Mennyi ember… de egy hang, egy pissz sem, hihetetlen csend, de amikor a sírásók visszavonultak, mindenki tapsolni kezdett. Hosszan és hangosan… Először hallottam tapsot temetőben, és most már engedélyezhettem magamnak a könnyeket, hisz Anouk megkapta azt a tiszteletadást, ami kijárt neki. Nem hiszem, hogy egy pap vagy bármilyen alkalmi szónoklat méltóbban búcsúztathat a volna… Alexis megismert, és a karjaimba borult. Annyira zokogott, hogy nem is értettem, mit dadog a fülembe. Nagyjából azt, hogy rossz fia volt az anyjának, és hogy egészen a végéig nem tudott Anouknak biztonságot adni. Én visszadugtam a kezemet a zsebembe, mert a nagy hidegben jólesett. A felesége egy csípős kis mosolyt dobott felém, és letépte Alexist a kabátomról. Hamarosan otthagytam őket, mert nem volt ott már semmi dolgom… De a parkolóban egy hölgy a keresztnevemen szólított, az, aki felhívott a temetés miatt… Menjünk, igyunk valami meleget, mondta. Ahogy közelről megnéztem, rögtön láttam, hogy az a típus, aki nem túl sok meleg italt ivott életében. Egyébként ánizslikőrt rendelt. Tőle tudtam meg, hogyan teltek Anouk utolsó évei. Egyébként sokkal több emberrel tett jót, mint ahányan el tudtak jönni. Sandy fiának a buszában nem volt több h ly, ráadásul az a busz nem is az övé… Nem mesélem el apróra, amit tőle hallottam… Ismerted Anoukot, úgy, mint én, el tudod magad is képzelni… A hölgynek volt egy kis problémája a… hm… az ékesszólással, de egy ponton nagyon frappánsan fejezte ki magát: „Tuggya az asszonnak akkora szíve vót, mint egy lufbalon, nekem eeehiheti”. Mosoly. – Hogyan halt meg? – kérdeztem az asszonytól, de már képtelen volt beszélni. Túlságosan el volt szontyolodva. Aztán hideg léghuzatot éreztem a hátamban, a nő pe kiabálni kezdett: „Hé, Jeannot, gyere, köszönj a hölgynek. Ő Anouk barátnője!” Az idős ember volt a temetőből, akinek akkora zsebkendője volt, mint egy konyharuha, és a Nagy Háború vöröskeresztes sapkáját viselte. Bizonytalanul rám mosolygot azonnal megértettem, hogy nyilván ő volt Anouk utolsó védence… Éppen olyan valószínűtlen jelenség volt, mint Nounou. Egyébként éppen olyan szép jelmezt is viselt. Nagyon örülök, mondtam. Leült velem szembe, a másik beszélgetőtársam pedig a pulthoz ment, még több alkoholba fojtani a bánatát. Láttam, hogy a

férfi is szívesen a nyakamba zúdítaná a lelkét, de én már fáradt voltam. Haza akartam menni, és végre egyedül maradni… így hát a tárgyra tértem: mi történt a végén? É g, a kattogó játékgépek és a tévé zajában, hogy a mi szép Anoukunk, aki egész életét azzal töltötte, hogy kibabrált a halállal, végül önként megadta magát neki. És hogy miért? A fickó nem tudta. De több oka is lehetetett… Anouk hetente kétszer dolgozott a szociális boltban, „A barátság kenyere” volt a neve, fűszer et, ahol névleges árért vásárolhattak a rászoruló emberek. Egy asszony, aki mindig egy csomó rekkel jött, nem fogadta el a húst, mert nem volt kóser, sem a banánt, mert kis barna foltok voltak raj ta, a joghurttal meg az volt a baja, hogy másnap lejár a szavatossága; Anouk, aki pedi g békés természetű volt, üvölteni kezdett vele. „Az rendjén van, hogy a szegények szegények, mert olyan élhetetlenek. De akkor mire jó ez a rohadt kóser-őrület, amikor a gyerekei olyan sápadtak és már látszik rajtuk a hiányos táplálkozás? És ha még egyszer ráver erre a gyerekre, érti, ribanc, megölöm. És az meg hogy lehet, hogy vadonatúj mobilja van, és tíz eurónyi cigit elszív egy nap, miközben a gyerekeknek télvíz idején nincs egy rohadt zoknijuk? És mi ez a kék folt a gyereken? Hány éves is? Három? Mivel ütötted, te szemét, hogy ilyen nyoma maradt?” A nő káromkodva kirohant, Anouk pedig kioldozta a kötényét. Azt mondta, vége, nem jön többet, mert már nem bírja. „És még valami, folytatta a kövér… Jeannot, az, hogy már december közepe volt, és a fia még nem hívta meg karácsonyra, és Anouk nem tudta, hogy tartogassa-e még az unokái ajándékait, vagy küldje el postán. Ez talán hülyeség, de nagyon bántotta a dolog… Meg aztán ott volt az a kislány is… már nem emlékszek a nevére… Anouk sokat segített neki az iskolával kapcsolatban, meg minden, még ösztöndíjat is szerzett neki a városházától, erre a kislány kijelenti, hogy terhes… Tizenhét évesen… Erre ő azt mondta neki, hogy akár többet ne is jöjjön el hozzá, amíg nem veteti el a gyereket, és… Akarja tudni, hogy Anouk mibe halt bele? Hát a reménytelenségbe. Az végzett vele. Joëlle talált rá –, és állával a pultnál álló nő felé intett. Nem volt semmi a lakásában, semmi bútor, később hallottam, hogy mindent odaadott a Szerete tszolgálatnak. Csak egy fotel volt, meg tudja, az az izé, amelyikből folyik… Szobaszökőkút? A nem, olyan kórházi izé, hosszú csővel… Infúzió? Igen, az az! Na, a rendőrség azt mondta, hogy megölte magát, a doktor viszont azt felelte, hogy nem, csak eutanázia

történt. Joëlle nagyon sírt, a doktor nyugtatta, hogy nem szenvedett, egyszerűen csak elal udt. Azért mégis csak… Ki tudja?…” És maga… maga a barátja volt?, kérdeztem Jeannot-tól. „Ó, úgy is lehet mondani, de leginkább a kisegítője voltam, tudja… Amikor az embereit látogatta, én cip eltem a táskáját… Elhallgatott. Mostantól többe fog kerülni nekik…”, mondta. Micsoda?, kérdeztem én. „Hát az orvos…” Sylvie felállt. Az órára pillantott, feltett egy lábas vizet a tűzhelyre, és a semmibe révedve, halkan folytatta: – Hazaúton, a dugóban araszolva eszembe jutott Anouk egy mondása évmilliókkal korábbról; egy különösen nehéz nap végén nyögtünk és sóhajtoztunk az öltözőben: lkozásunknak csak egy előnye van, úgy távozhatunk a világból, hogy nem okozunk gondot neki…” Felvetette a fejét. – Most már, kedves Charles, te is tudsz róla annyit, mint én… Elkezdett sürgölődni, és Charles érezte, hogy ideje volna magára hagyni őt. Nem merte megcsókolni. Sylvie utána jött a lépcsőházba: – Várj csak, van itt neked valami… És átnyújtott neki egy ragasztószalaggal körültekert papírdobozt, amelyen az ő keresztneve állt nagybetűkkel. – A derék öreg Jeannot-tól kaptam. Megkérdezte, hogy ismerek-e valami Charles-t, és ezt húzta elő a kabátja alól. Anouk szobájában, mesélte, egy táskát találtak a fiának címezve, az unoká kkal, meg ezt… Charles a hóna alá fogta a dobozt, és elindult, mint egy zombi. Egyenest előre. Bellevil le utca, Faubourg du Temple utca, République tér, Turbigo utca, a Sébasto, a Les Halles, a Châtelet, a Szajna, Saint-Jacques utca, a Port-Royal, és amikor már úgy érezte, hogy elég, hogy a fizikai fáradtságtól rá fog törni az idegroham, lassított, és egy lapos kulccsal feltépte a ragasztószalagot. Cipődoboz volt, gyerekcipőnek való. Charles egy pillérnek támaszkodott, és felemelte a doboz fedelét. A por, a molyok meg persze az idő megtették a magukét, de még így is felismerte. Mistinguett volt, Nounou galambja…

És most? Már csak egyre gondolt: a dobozt magához szorítva újra lezárja, olyan szorosan, amint lehet. Aztán semmi. Többé semmi sem történhet vele. Annál jobb. Olyan fáradtság tört rá, hogy mozdulni se bírt. 14 Égett az arca. Behunyta a szemét, és jobban érezte magát. De sajnos, máris az agyára mentek. Egy rakás ember. De nem láttam! Nem láttam! Ez is az új rohadt levezető sávjaik miatt van! Hány hullára van még szükségük azoknak a szemeteknek? De nem láttam, mondtam már! Meg aztán, ami azt illeti, nem igazán volt ő sem észnél, ugye? Ó, a kurva életbe… Nem láttam… Uram! Uram! Jól van? Charles elmosolyodott. Menjetek mind a fenébe… Hívják a mentőket, hallotta. Na nem… Úgy döntött, felkel. Szó sem lehet kórházról. Mára már megvolt belőle az adagja… Kinyújtotta a kezét, valakinek a karjára támaszkodott, majd egy másik karra, hagyta, hogy felhúzzák, odaintett a kávéház felé, bólintva megköszönte, és eképpen támogatva áttámolygott az út túlsó oldalára. Mozgassa meg a karját, hadd lássuk… A másikat is… A lábakat is… Az arcával jól elbántak… Igen, de a sokk, soha nem tudhatja az ember… A következmények nem mutatkoznak meg azonnal. Hányingere van, vagy nincs hányingere? Hé, maga, ne szorítsa annyira a karját! Tényleg nem akarja, hogy mentőt hívjunk? Vagy elvihetem a baleseti sebészetre is… Na, gyerünk… Egészen közel vagyunk a Cochinhoz! Biztos benne? Nem szabad így hagyni, oké? Mit mond? Azt mondja, hogy biztos benne. A raj szétrajzott. Egy halott, aki nem hal meg, az nem túl érdekes. Meg aztán… Cirkusz nélkül nincs mulatság. Akadt azért egy jó állampolgár, aki felajánlotta, h ja a vezető rendszámát, és tanúskodik mellette a biztosítónál. Charles a mellkasához szorította a dobozát, és jobbra-balra ingatta a fejét. Nem. Köszöni. Csak egy kicsit elbambult. Minden rendben lesz.

Semmi gond. Végül már csak egy hajléktalanforma alak maradt mellette a padon. De nem szívjóságból: unatkozott. Charles megkérdezte, van-e cigarettája. Amikor a tűz fölé hajolt, azt hitte, menten elájul. A lehető leglassabban dőlt hátra, végigny az ajkain, hogy ne piszkolja be a filtert, és beszippantott egy nagy adag nyugalm at. Jó hosszú idő, talán egy óra múlva az őrangyala kinyújtotta a karját. Egy patika kirakatára mutatott. A kis gyakornoklány, Geraldine (a köpenye mellrészén virított a neve), felkiáltott, amikor m eglátta. A főnöke is előszaladt, leültette Charles-t egy székre, és alapos munkával sok szenvedést okozott neki. A részegítő gyógyszertárak… Charles új barátja az ablak előtt állt, és biztatásul felemelte a hüvelykujját. Charles új barátja nagyon szerette Géraldine-t… Charles sokat fintorgott, az arcát, vagyis ami megmaradt belőle, levakarták, lemosták, f ertőtlenítették, hosszan tanulmányozták, kommentálták, majd beborították sebösszefogó tapaszo Charles felállt, egy reklámállványba kapaszkodva elbicegett a pénztárig, kikunyerált még néhá , de megígérte, hogy elmegy orvoshoz is, persze hazudott, megköszönte, fizetett, és kiment , hogy szembeszálljon a világgal. Charles elvonszolta magát egy újságos kioszkig, és csodálkozott, hogy olyan sok elborzadt pillantást vonz. A trafikos már nem volt ilyen érzékeny szívű. Látott már ennél különbeket is… – Na, mi újság? – tréfálkozott. – A busz alá sétált ma reggel? Charles elmosolyodott, már amennyire a fájdalom engedte: – Nem, egy kisteherautó alá… – Annyi baj legyen… Legközelebb majd ügyesebb lesz… Egy trafikos. Egy párizsi trafikos, akinek van humora… Milyen csoda! Charles egy pohár sörrel ünnepelte meg.

– Tessék. Tettem bele szívószálat is… Hogy mi? Éhes? Nicole! Hozz valami pépeset a fiatalembernek! És Charles, fél fenékkel a bárszéknek támaszkodva, lassan magához tért, miközben a trafikos hosszan sorolta neki a sebesültek, elütöttek, nyomorékok, sánták és egyéb amputáltak hosszú listáját, amelyet az üzlete jó elhelyezkedéséne ereszteződés sarkán, ez kell a forgalomnak) köszönhetett, huszonöt évnyi őrködés után. – Azt hiszem, van itt valahol egy kérvény az új hülyeség, az ellenkező irányba haladó buszok ellen. Érdekli? – Nem. Charles kínkeservesen sántikált, az egyik kezében a dobozt tartotta, a másik kezével a combját fogta. El volt veszve. Természetesen nem a Monge utcán, de… Beütötte Laurence számát, ahogy öt golyót kivesz az ember egy tölténytárból, a készüléket a h ta, és várt. Üzenetrögzítő. Megfordult, és benyitott egy autókölcsönző iroda ajtaján, amely előtt öt perc intenzív agyalással korábban ment el. Megnyugtatta az üzletvezetőt, hogy ez semmi, csak egy üvegezett ajtó. Ó… mondta az illető meg nyebbülten, a kollégám is éppen így járt… Három öltéssel varrták össze. Charles vállat vont. Ki nem szarik a kollégára? Megdagadt térde miatt az utolsó pillanatban megváltoztatta a véleményét. – Várjon csak. Inkább automata sebváltósat szeretnék! A fájdalom könnyeivel küszködve beküzdötte magát egy kis A kategóriás autó kormánya mögé, meg i naptárát, a megfelelő oldalra lapozott, beállította a visszapillantót, és konstatálta, hogy Elefántember, íme, útnak indult. Hálás volt ezért a… nem remélt társaságért, balra fordult, és megcélozta a Porte d’Orléans-t. A lámpa zöldre váltott. Gázt adott, és fél szemmel az út melletti táblára pillantott. Ha minden jól megy, vacsorára Alexisnél lehet.

Nem mert mosolyogni, mert túlságosan fájt volna, de a szíve örvendezett. III 1 Az elején könnyű volt, hozott egy döntést. Elhagyta a várost, gyorsan hajtott, nem tartotta be a követési távolságot. Nem tudta, mi vár rá, de nem félt tőle. Már nem félt semmitől. A tükörképe, vagy inkább az, a a helyébe lépett, a fáradtsága, és az előtte megjelenő kép: a lelkiismeretes asszony, aki megkeresi a saját vénáját, beleszúr egy h zú tűt, gondosan beigazgatja, életében utoljára szétnyitja az öklét, meglazítja az érszorító gumicsövet, ellenőrzi a halála dózisát, majd beül az üres lakás egyetlen karosszékébe… Hogy… Nem… Charles fel volt vértezve ellene. Két átállás között felhívta a titkárnőjét, Laurence-nek pedig üzenetet hagyott. – Rendben van, töröltetem. Igaz is, hétfő este… Indulás 19 óra 45 perckor. Azt hiszem, sikerült áttetetnem business classra… Már megvan a jegy kódja is, fel tudja írni valahová? – kérdezte az első nő. – Megkaptam az üzeneted – mondta a másik nő, amikor végre visszahívta őt –, figyelj, talán ne j, mert tudod, most hétvégén itt vannak ezek a koreai nők a nyakamon… (Nem, Charles nem tudta.) Ja, igaz is, ne felejtsd el Mathilde-ot, rendben? Megígérted neki, hogy kiviszed a repülőtérre… Azt hiszem, valamikor kora délután indul a gépe, majd még felhívlak… (Az Air France várótermei, második otthona.) És a zsebpénze? Maradt még fontod? Nem. Nem. Nem felejtette el. Se Mathilde-ot, se mást. Charles soha nem felejtett el semmit. Egyébként ez volt az Achillessarka… Hogy is mond ta Anouk? Hogy okos? Szó sincs róla. Olyan sokszor volt alkalma kivételes szellemekkel dolgozni, hogy ezen a téren nem táplált magával szemben illúziókat. A sok-sok év alatt sikerült megtévesztenie mindenkit, orruknál fogva vezetni az embereket, éppen a kiváló memóriája miatt… Amit olvasott, látott, hallott, mind megmaradt a fejében. Ma már túlterhelt, felelősségteljes férfi volt, és azoknak a szörnyű migrénrohamoknak, amelyek egyébként nyugton hagyták egy ideje –

most egy jóval… láthatóbb fájdalomköpeny borította őket –, nem pszichológiai oka volt. Inkább rmatikai jellegű baleset okozta őket. Alexis levele, az általa keltett rengéshullám, a gyermekkora, az emlékei, Anouk, az a kevés, amit róla tudunk, és mindaz, amit Charles nem mesélt el nekünk, mindaz, amit inkább megtartott magának, hogy védje Anoukot még egy ideig, szeméremből – ez a váratlan érzelmi többlet valamiképpen túltelítette Kémia, molekulák vagy más? Nem, inkább hagyjuk, hiszen mindennek semmi hatása. Charles-nak magának kell helyreállítani a fájljait. Éppen ezért lassított most egy fizetőkapu előtt. – Hol vagy? – kérdezte Laurence. – Saint-Arnault… Autópálya. – És ez mi? Egy új építkezés? – Igen – hazudta Charles. Ez volt az igazság. De ahogy fokozatosan kitárult előtte a látóhatár, egyre kevésbé érezte magától értetődőnek ezt az utazást. Kiment a szélső sávba, és most egy hatalmas kamion árnyékában gondolkodott. Minden kijáratjelző táblánál öntudatlanul megérintette az indexkart. A memóriája hibája, nyugtatgatta magát. Na ne… Álszerénység… nagyon kényelmes napvédő, amikor délnek indul az ember… Beszéljünk egy kicsit róla, csak így magunk között, és hagyjuk a leforrázott malacra, ami rá tartozik. Charles véletlenül lett építész, becsületből, hogy hű legyen az ígéretéhez, meg azért is, mer jól rajzolt. Amit látott, amit megértett, azt persze meg is jegyezte, de ábrázolni is tudt a. Könnyedén. Természetesen. A papíron, a térben, és bármilyen közönség előtt. Még a legszigo ek is elfogadták őt végül. De ez a tehetség nem volt elég. Igazán a gondolatait, a tisztánlátását öntötte rajzba ilyen pontosan. Nyugodt volt, türelmes, és a puszta tény, hogy gondolkodhat, a kiváltságává lett. Sőt, még en jobb: játékká. Idő hiányában mindig viszszautasította a tanári megbízatásokat, pedig sokszor neki, de az irodában szerette fiatal emberekkel körülvenni magát. Marc és Pauline, idén, azelőtt a zseniális Giuseppe, és O’Brien nevű barátjának a fia. Az összes egyetemistát tárt karokkal fogadták a La Fayette utcai nagy irodában. Charles kemény volt velük, és hatalmas adag munkát bízott rájuk, de egyenlőként tekintett rájuk. Fiatalabbak vagytok, tehát többet bírtok nálam, sugallta, akkor izonyítsátok is be! Ti hogy kezdenétek bele ebbe

vagy abba? Mindig volt ideje rá, hogy meghallgassa őket, és úgy szakította félbe a csacsiságaikat, hogy soha nem alázta meg egyiküket sem. Arra biztatta őket, hogy másoljanak, rajzoljanak a lehető legtöbbet, akár rosszul is, utazzanak, olvassanak, hallgassanak zenét, tanulják meg újra a szolfézst, járjanak múzeumba, nézzenek templomokat, kerteket, és… Hangosan sopánkodott nyilvánvaló műveletlenségükön, majd az órájára pillantott, és felpattant sek? Persze, hogy éhesek voltak. Hát akkor? Miért hagyják, hogy tudós előadásokat tartsak itt maguknak, mint egy hülye? Még nem hallottak róla, hogy a szépművészetek vén kecskéinek ideje t? Gyerünk… Csak hogy megbocsássanak nekem, irány az Északi Végállomás! Tenger gyümölcsei tálat mindenkinek! Ám alighogy leültek, erősebbnek bizonyult nála, kivette a kezükből az étlapot, és kérte, hogy csak egy percre nézzenek körül. A nancy-i iskola, art deco, újfajta leegyszerűsített stílus, az art nouveau elleni reakció, letisztult formák, mértéktartó, geometrikus vonalak, bakelit, krómacél, ritka fafajták, és… és a pincér újra megjelent. A megkönnyebbülés sóhajai a hallgatóság soraiban. A saját szűk szakmai közegében könnyű volt őt becsmérelni. Általában azt vetették a szemére, is mondják… klasszikus. Fiatal korában szenvedett is miatta. De megértette. Éppen ezért társu t Philippe-pel, egy markánsabb látásmódú fiúval, aki nem félt érzelmesebb válaszokat adni az adott helyzetekre, és akit nagyon csodált a hajlíthatatlanágáért, a tehets a kreativitásáért. Szakmai szempontból ez a tandem jól működött, de az egyetemistákat Charles vonzotta igazán. Még a legholdkórosabbakat is. Az álmodozókat, az örök lázban égőket, akik készek voltak éhen aját Sagrada Famíliájuk lábánál. Mert Charles is ilyen volt. A józan esze, a mértéktartása… Az már jó régen összezavarodott. Rosszabb napjain úgy érezte, hogy az apja fia, hogy valójában soha nem távolodott el tőle, és nem is fog soha. Máskor, például azon a téli reggelen, néhány hónapja, már késésben volt (a dugó kellős közepén ki is pattant a taxiból), hirtelen egyedül találta magát a Louvre szögletes udvarán, ahová már egy örökkévalóság óta be sem tette a lábát, és hirtelen elfeledkezett a ta rpant, és visszatartotta a lélegzetét. A jég, a fény, ezek az abszolút tökéletes arányok, az érzés, hogy léte-

zik hatalom, ami nem akar felmorzsolni semmit, az emberi kéz isteni vonása… Charles megpördült a sarka körül, majd így szólt a galambokhoz: – Hé! Ez aztán baromi klasszikus, nem gondoljátok? De ez az abszurd szökőkút… Újra nyakába szedte a lábát, és remélte, hogy Lescot, Lemercier és az összes többiek, olyan magasról, amilyen magasan csak vannak, néha puszta mulatságból beleköpnek egy nagyot. Szeretném, ha nem lenne köztünk félreértés. Ezek az – egyébként mainly francia-francia – kritikai megjegyzések egy erkölcsi magatartást vagy hajlamot írnak körül, vagy próbálnak körülírni, és semmi esetre sem Charles munkájára vonatkoznak. Mérnöki képzettségénél fogva (micsoda hátrány, gyöngeség, gondolta Charles néhanap), és a részleteket illető megszállottsá zerkezetekben, az anyagokban és bármilyen más megfogható anyagban való tökéletes jártassága m Charles mérnöki hírneve már jó ideje minden gyanú felett állt. Egyszerűen csak a két nagy előd, Peter Rice és Auden elméletét érezte a magáénak, amely szeri y terv megvalósítása során vannak olyanok is, akik kénytelenek Shakespeare Jágójának mocskos káját elvégezni, és szisztematikusan és ésszerűen megzabolázni mások szenvedélyének fegyelmez dületeit. Klasszikus? Hát… Legyen. De konzervatívnak nem konzervatív. Nem. A bizonyíték rá, hogy szakmája legfárasztóbb részének azt tartotta, amikor meg kellett győznie a befektetőket, az építtetőket, a politika képviselői és a nagyköz hogy az ő ötleteik százszor, ezerszer többet érnek a közönséges, de szép posztmodern, vagy áltörténelmi cifraságokba öltözött épületeknél. És amikor kígyót-békát kiabáltak rá, ismét az Othellóból kiindulva, Perplex’d in the extreme érezte magát. Egyébként igen nagy szerencséjére. A szerep ugyan rövidebb, de… Hé! Itt vagy még, tatuska? – Charles megrázta magát, és visszasorolt a középső sávba. – Mi a fenét zagyválsz itt nekünk? Hogy jön ide most Rice és a mór? Bocsánat, bocsánat. Már megint az a rohadt memóriám. Persze. Anouknak igaza volt. Emlékezz csak.

Még egyszer utoljára. Amikor az előbb megérkezett, és a puszi idejére sem hagytad abba a számolást, megfájdult érted a szíve. Azt mondta, hogy a korodhoz képest túl sok időt töltesz azzal, hogy megpróbálod összehajtogatni a világot. Tudja, tudja! Erre te azt mondod, hogy a tanulmányaid, meg a többi, de… De? Charles elhallgatott. Már meg sem próbált vitatkozni, fáradt volt. A következő lehajtónál… Nem. Kérlek. Gyere vissza. Nem azért jöttünk utánad egészen idáig, hogy most visszakanyarodj Rambouillet felé. Miért kell mindig filózni? Az életünk művét létrehozni, terveket rajzolni, maketteket építeni amit összetákolni, kiszámolni, megelőlegezni, előre látni? Miért, mire jó ez a szolgaság? Épp mondtad, hogy már nem félsz semmitől… Hát hazudtam. Mitől félsz? Azt szeretném, ha… Igen? Rendben, akkor játsszuk ravaszul. Nézzünk másfelé. A felhők formáját, az első teheneket, az u udikat, a La Briganderie levegőjét, az egerészölyv röptét, az ólommentes benzin árát 17 kilométer múlva… Amikor gyerekek voltunk, kezdte egészen halkan a tudata, és veszekedtünk… ami gyakran előf ordult, mert mindkettőnknek szörnyű természete volt, és mert, azt hiszem, egyazon nő figyelmé és csókjáért vetélkedtünk, Nounou, amikor már minden türelmét és reményét elveszítette, hogy e tud minket békíteni, végül mindig elővette kitömött galambját, amely a frigó tetején poroso csőrébe biggyesztett valamit, amit éppen talált, általában egy szál petrezselymet, és meglen te duzzogó kis orrunk előtt: – Buruk, buruk… A béke galambja, kutyuskáim… Buruk, buruk…

És mi elröhögtük magukat. És ha már együtt röhög az ember valakivel, akkor nincsenek haragban most itt van a cipős doboz, az anyósülésen, és… Szarunk az ólommentesre. A bérelt autók amúgy is mindig dízellel működnek, nem? Hogy mit? Tessék? Azt mondod? Charles kiegyenesedett, szorosabbra húzta a biztonsági övet, szóval… Hogy talán lehetett egy kis reménykedés is ebben a kurva perfekcionizmusban? Hogy Anouk talán újra és újra próbára tett minket? Soha nem hagyott nekünk békét a rohadt szeretetkitöréseivel, amelyek annyira… Igen? Mégiscsak 1,22 euró… Figyelj, Balanda, már megint a halandzsáiddal fárasztasz minket… A szuperintelligenciád, az idézeteid, a szigorúságod, az érted rajongó egyetemistáid, a kulturá od, a leleményességed és a többi hanta, tudod, hogy ezt az egész ócskavastelepet szívesen elc erélnénk egy olyan mondatra, ami tényleg megáll a lábán? Charles összevonta a szemöldökét, rágyújtott, megvárta, amíg a nikotin felszabadítja a gondol . És végül bevallotta magának a nyomorúságos igazságot: „Azt akarom, hogy Anouk halála ne legyen hiábavaló.” Na, helyben vagyunk! Rendben. Mély levegőt! Rendben. Végre szavakba öntötted. Mi? És már megvan a terved is, ugye? Indíts. Indíts, hallgass, és bocs, de ne szuszogj ilyen hangosan. Talán nem tudod, de úgy sípolsz lélegzetvétel közben, mint eg y gumikacsa. Igen, de ha most… Indíts, azt mondtuk. Ja, és kapcsold ki a telefont. És mert Charles nem bízott magában, legalábbis, ami ezt a bizonyos projektet illeti, a karját, jaj, ez nagyon fájt!, kinyújtotta a rádió felé. Két hülye reklám között egy éles, magas hangú popénekes vagy tizenkétszer egymás után elvonít Relax, take it easy. Iiiiii-iiiii-zi. Oké, oké, megértettem. Charles előkereste a napszemüvegét, de azonnal le is vette, nehéz volt, és nyomta a sebhelyeit, becsukta a kesztyűtartót, és elzárta a rádiót. Megszólalt a mobilja. Azt is kinyomta.

Egy oszladozó kitömött galamb és egy betört képű balfék egy parányi japán autóban, hát, Noé bárkájának el tudnánk képzelni jobbat is, de mégis… mégis… Charles suttyomban szétmállott a tapaszai alatt. Utána az özönvíz… *** Letért az autópályáról, majd az autóútról, és nemsokára egy falusi országúton találta magát. Ekkor vette észre, hosszú hónapok óta először, hogy a Föld forog a Nap körül, á, igen, és ő egy olyan országban él, amelyben az évszakok uralkodnak. Saját tompasága, a lámpák, a neonok, a képernyők fénye és az időeltolódások, mind összefogtak a tényt elfeledtessék vele. Június vége volt, nyár eleje, Charles lehúzta az ablakot, és idén először megérezte a frissen kaszál illatát. A másik felfedezés, Franciaország. Olyan sokféle táj egy ilyen kis országban… És ezek a színek… Ez az elképesztő paletta, amelyen egymást váltják a színek, kontrasztot alkotnak egymással, majd me szilárdulnak a régiók és a kedvelt építési anyaguk szerint… A tégla, a barna és lapos cserép, meleg színei. Az időrágta kövek, a vakolatok, a folyók okkersárga homokja… Azután a Loire, a palakő és a mésztufa. A szürke és a krétafehér homlokzatok végtelen játéka… Elefántcsont, nyersselyem a délután végi fényben… A kandallók kéményének vörös téglája kiemeli a tetők kékes árnyalatát… A fafaragások, amelyek olykor sápadt színűek, olykor sötétebbek, a tulajdonosaik ízlése vagy pénzesládájuk mélysége szerint… És nemsokára egy újabb régió, újabb kőfejtők, újabb sziklák… A palás kőzet, a kőlapok, a homo ol a gránit is. Más falazókövek, más gerendázat, más homlokzat, más vakolás… Itt vízcsatornákkal ellátott falak v oromfalakat, ott, ahol hidegebbek a telek, szorosan egymás mellé préselik a házakat. Amott meg nem dolgozzák ki finoman az abl akkereteket és a szemöldökfákat, de a színek… Elérkezett az alkalom, most, vagy soha, hogy Charles megemlítse Jean-Philippe Lenclos és a Lenclos-műhely munkáját, de rendben… Felszólítottuk, hogy hagyja a témát, tehát… Tehát megtartotta magának a ragyogó tudását, a kapcsolatait, az utalásait, és egyre lassabban hajtott.

Sziszegve forgatta a fejét jobbra-balra, falta a kanyarokat, durván ideoda rángatta a kormányt, legázolta a szegélyeket, és aprócska falvakon kelt át, ahol minden tekintet követte őt. Melegedett a leves. Eljött az idő, hogy lecsípjék a muskátlik hajtásait, és padokat és székeket húztak a még napsütötte homlokzatok elé. Bólogattak, amikor Charles el előttük, és egészen a következő kanyarig róla beszéltek. A kutyák a fülük botját sem igen mozdították. Hagyták a bolhákat és a párizsiakat, hadd pattogjanak. Charles hülye volt a természethez. Cserjék, sövények, szálerdők, rekettyések, füves síkságok, ejtők, bozótok, mezsgyék, gyertyánosok – a szavakat ismerte, de nem igazán tudta volna hová h lyezni őket egy topográfiai felvételen… Soha nem épített semmit távol a várostól, és egyetlen idézhe ott eszébe a vidéki építkezésről – Lenclos-ék például a városi lakásokra „korlátozódtak”. Az ő számára a vidék a következőt jelentette: egy hely, ahol olvasni lehet. Télen egy kandalló mellett, tavasszal egy fa törzsének dőlve, nyáron az árnyékban. Pedig annak idején el-eljutott néha falura is… Kicsi korában gyakran volt a nagyszüleinél, a nagy időkben Canut bácsiéknál, Alexisszel, utána, később Laurence elvonszolta őt egyik vagy másik barátjához, az illető hétvégi birtokára… Otthontalanságot árasztó hétvégék emléke, amikor állandóan a véleményéről faggatták, költsége sokat kértek tőle a lebontandó falakról. Ilyenkor összeszorította a fogát, megnézte az ocsmány ablakokat, kriminá ajtókat, a házhoz nem illő medencéket, a lelakatolt pincéket, és a vasárnapi ruhás „vidékiek dosan besározott csizmáikkal és a színben hozzá pasz-szoló kasmírpulóverükben. Szórakozottan válaszolt, hogy jobban meg kellene néznie, nem ismeri jól a vidéket, majd miután gondosan lelombozott mindenkit, egy könyvvel a kezében keresett egy zugot, ahol szundikálhat egy kicsit. Ha már zugról esik szó… Éppen egy vidéki zugban kötött ki, útjelzőtábla egy szál se, nincs irányjelző sem, csak szellemtanyák, egy út, amelyet benőtt a gyom, és kíséretül egy vidáman ugrándozó nyúlcsapat. Mi a fenét keres Miles Davis fia ebben a lyukban?

Ja, és hol is van az a lyuk? Charles határidőnaplója nem sokat ért GPS-ként. Hol a fenében van az a D73-as? És miért nem érintette még ezt az isten háta mögötti falucskát, amelynek a nevét tudja kiolvasni? Anouk… Hová viszel még engem? Hé, látsz most? Üres tankkal és üres gyomorral, teljesen elveszve egy útkereszteződés előtt, ahol semmi mást nem lehet megtudni, csak hogy nyolc kilométerre innen tűzifa kapható, és hogy a Szent Iván-éji tüzeket már kioltották? Te hová mennél a helyemben? Egyenesen előre, mi? Hát akkor rajta… A következő faluban Charles leengedte az ablakot. Eltévedt, és semmit nem tudott. Marcy? Manery? Talán Margery? Mond ez nekik valamit? Nem. És a D73-as? Ó, az már igen. Az az út ott lent, balra a falu végénél, menjen át a folyón, és a fűrésztelep rduljon jobbra… Egy idős hölgy megkérdezte: – Nem Les Marzerayt keresi, oise-i úr? És ekkor, be kell vallanunk, Charles-t mélységes magány árasztotta el. Hogy az a… Szegény agyára bízta, hogy egy hitvány kis mosollyal keveredjen ki ebből az egész szarságból. Az Oise még rendben van, valószínűleg az autó rendszámtáblája tehet róla, nem nézte meg, amikor beszállt, ne is törődjünk vele. De aztán: hogyan írják ezt a Marz , „y”-nal a végén? Furcsa kérdéseik vannak ezeknek az oise-iaknak… Na mindegy, koncentráljunk, egyezzünk ki egy y-ban. – És… messze van még? – A, dehogy… Legfeljebb olyan húsz kilométer… A húsz kilométer során a kormány igencsak iszamossá vált az izzadságtól, Charles szíve pedig jobban dübörgött. A húsz lassú kilomé-

ter igazolta: tökéletesen elvesztette az arcát. Amikor Les Marzeray templomtornya feltűnt a távolban, félreállt. Húzta a lábát, egy bokor mögött pisált, sóhajtott, szenvedett, fújtatott, széthúzta magán az inget, és lengetve próbálta megszárítani. A karjába törölte a homlokát. Fájtak a horzsolásai, a vászon felsértette őket. Még egyet szippantott, Istenem, hogy bűzlik, begombolta az ingét, a zakóját, és még egyet fújtatott. A gyomra korogni kezdett. Hálás volt érte, de a rend kedvéért azért lebarmolta. A mindenségit, ez komoly helyzet! Hogy mit? Egy bifszteket? De hát nincs is benned hely, hülye! Úgy összezsugorodtál már, mint a kecskebőr, nem látod? Igen… Hajrá… Egy jó bifszteket Alexisszel. Anouk így akart örömet szerezni nekik… Egyetek, gyerekek, egyetek, mindjárt jön a többi is… Csak egy a baj (már megint valami baj van?), a gyomrom. Hogy majd kiugrik, így tehát rágyújtott. Csak a gyomra kedvéért, megnyugtatásul. A langyos motorháztetőre ült, nem siettette magát, növelte a tüdőrák kockázatát, és elriasztotta a szúnyogokat. És eszébe jutott, hogy megszenvedte annak idején. kkoriban nagyon cinikus volt. Azt gondolta, hogy a dohányzásról való leszokás az egyetlen nagy kaland, ami a túl jól táplált kis nyugatiaknak megmarad. Az egyetlen. Hát, nem az volt az egyetlen. Charles öregnek érezte magát, a halál kísértette, függő volt. Bekapcsolta a mobilját, megnézte. De nem. Nem volt kapás. 2 A polgármesteri hivatal előtt augusztus 10-hez lapozott, megtudta, hogy Alexis a Szilfás-telepen lakik, kódorgott egy ideig, majd újból a komaasszony-rádióhoz fordult: – Ó, az messzebb van… Az új házak a szövetkezet után… „Új házak”, pillanatnyilag nem véste be az emlékezetébe, de ez nyilván lakóparkot jelentett, kt zűrzavarban. Na, ez is jól kezdődik… Minden, amit szeretett… Szar építés, szar vakolat, reluxa, sorozatpostaládák és flancos utcal . És az a legrosszabb, hogy ezek a hibás példányok még sokba is kerültek…

Na jól van, ez most fölösleges. És a 8-as szám? Tuják, pöffeszkedő kerítés, középkorias kovácsoltvas kapu. Már csak a kis kőoroszlánok hiányoztak az oszlopok tetejéről. Charles lesimította a zakója zsebét, és meghúzta a kis kallantyút. Szőke arcocska jelent meg az ajtó kis üvegablakában. Egy kar elhúzta onnan. Rendben… Charles megint megnyomta azt a rohadt csengőt. Női hang kérdezte: – Igen? Na ne? Lehetséges lenne? Kihangosítós kaputelefon? Nem is látta. Egy kihangosítós kaputelefon? Itt? Franciaország egyik legki-haltabb vidékén? Ami már majdnem nemzeti park? A negyedik ház egy koszos kis pusztaságban, pár másik ház között, és kihangosítós kaputelefon? Mi a fene van? – Ki az? – kérdezte a… szerkezet. Menj a fenébe, felelte Charles, de másképpen hangzott: – Charles. Alexis egyik ba… régi barátja… Csend. Gond nélkül el tudta képzelni a döbbenetet, a harci riadalmat odabent: „Biztos vagy benne?” „Jól hallottad?” Vállat vont, valamiféle fenséges drapériát képzelt magára, és várta, hogy az (automatikus) kapu kinyíljon, és Mózes kirontson rajta. Tévedett. – Nincs itthon… Oké… Taktika és időhúzás többet ér, mint az erő stb. A másik oldalon egy morcos nőszemély áll, vágjunk hát bele, és vessük be a nehéztüzérséget: – Maga Corinne, ugye? – nyájaskodott Charles. – Sokat hallottam már önről… Engem Balandának hívnak. Charles Balandának… A bejárati ajtó (egzotikus fa, Cheverny- vagy talán Chambord-modell, ólomüveg-utánzatú ablakkeresztfa, légmentesen záródó dupla üvegezés) kinyílt, és megjelent benne egy izé… nem túl szexi női arc. Charles a kezét nyújtotta, és amikor megpróbált rámosolyogni, hogy elbűvölje, végre megértette, mi nyugtalanítja a nőt. Az ő pofája.

Meg aztán… Azóta el is felejtette… A nadrágja kilyukadt, a zakója elszakadt, és az ingét vér- és Betadine-foltok borítják… – Jó napot… Elnézést… Ez… Szóval… Ma reggel elestem… Nem zavarom? –… – Zavarom? – Nem, nem… Alexis bármelyik percben itt lehet… Te viszont – mondta a nő a háta mögött ólálkodó kisfiú felé fordulva –, sipirc vissza a házba! – Nagyszerű, akkor megvárom… Normális körülmények között a nőnek azt kellett volna mondania: ,Akkor jöjjön be, kérem”, vagy: „Nem inna valamit, amíg megérkezik?”, de a nő csak meglehetősen pattogósán megismételte: „Nagyszerű”, és visszatért elfuserált házacskájába. Az eredeti. És minőségi házacskájába. Charles tehát antropológiai tanulmányokba mélyedt. Bejárta Szilfás-telepet. Elnézegette az üreges, de gránitot mintázó, rosszul összeillesztett oszlopokat, a folyómétere tíz euróba kerülő mellvédeket, az elöregedett útburkolatot, a kőszínűre festett beton kockak hatalmas grillezőket, a műgyanta kerti bútorokat, a foszforeszkáló csúszdákat, a műanyag kerti lugasokat, a garázsajtókat, amelyek éppen olyan szélesek voltak, mint az úgynevezett lakórészek ajtói, a… Ó, mennyi jó ízlés… Nem, Charles nemcsak cinikus volt. Hanem sznob is. Visszament a házhoz. Egy másik autó parkolt az övé mögött. Charles lelassított, érezte, hogy a lába megmerevedik, ugyanazt a szőke fejecskét látta, most a kerten kívül, mögötte egy férfit, aki nyilván a kisfiú apukája volt. És akkor, és ez lesújtó, ha belegondolunk, de most nem gondolkodunk, csak megállapítunk, enn yi megrázkódtatás után az volt Charles első gondolata: „A szemét. Neki bezzeg megvan az összes haja…” Hát ez lesújtó. De utána. Mit terveznénk?

Hegedűket? Lassított futást? Elmosódó keretet? – Na mi van? Már úgy jársz, mint egy vén trotty? Na, mit is terveznénk… Charles nem tudott mit felelni erre. Nyilván túl szentimentális volt. Alexis hátba vágta, nem kis fájdalmat okozva: – Milyen jó szél hozott erre? Hülye. – Ez a te fiad? – Lucas, gyere ide! Gyere, köszönj Charles bácsikádnak! Charles lehajolt, hogy megpuszilja a kisfiút. Nem siette el. Már elfelejtette a gyer ekbőr friss illatát… Megkérdezte a kisfiútól, nem idegesíti-e, hogy Pókember a pólójára kapaszkodott, megérintette a haját, a nyakát, hogy micsoda? Még a zoknidon is ott van? Sőt , az alsógatyádon is? A kisfiú megmutatta, hogy kell az ujjaival „ragadós” hálót csinálni, megpróbálta, de nem sikerült, és megígérte, hogy sokat fog gyakorolni, majd Charles felegyenesedett, és látta, hogy Alexis Le Men sír. És Charles a fogadkozásait sutba vágva teljesen tönkretette a patikusnő munkáját. A sebhelyek, a púpok, a varratok és az élet összes flastroma, minden szétszakadt. Átölelték a másikat, de Anoukot ölelték. Charles lépett hátra elsőnek. A fájdalom, a véraláfutások. Alexis felemelte a kisfiát, a poca csiklandozva megnevettette, de csak azért, hogy elbújhasson mögötte és megtörölje az orrát, majd a nyakába ültette Lucas-t. – Mi történt veled? Leestél egy építőállványról? – Igen. – Találkoztál már Corinne-nal? – Igen. – A környéken volt dolgod? – Pontosan. Charles megdermedt. A másik, három lépésre tőle, megfordult. Felvette a nagy földbirtokos gőg , és lehúzta a kisfia lábát, hogy kiegyen-

lítse a terhet. Legalább ezt a terhet. – Ugye azért jöttél, hogy megint prédikálj nekem? – Nem. Hosszan egymásra bámultak. – Még mindig az a temetői elmebaj? – Nem – felelte Charles –, nem… Azon már túl vagyok… – És hol tartasz most? – Meghívsz vacsorára? Alexis megkönnyebbült, megajándékozta egy hajdani szép mosollyal, de már késő volt. Charles visszavette az összes golyóját. Egy Mistinguettet egy Szilfás-telepi vacsoráért cserébe, a rossz ízlés áráért, a lényegért, és az elveszett időért – korrekt üzletnek tűnt. Felhőtlen volt az ég, Szépségem. Mondd csak, láttad, megszerezted az olajfa ágadat? Persze, elismerem: rövid volt, inkább egy meghitt pillanat, mint hoszszú szárnyalás, és pers ze neked ez nem elég. De neked úgysem volt elég semmi, soha… És megint érezni, hogy tele vannak a zsebei, érezni a bizonyosságot, hogy a játszma véget ért, hogy nem játszik többé, tehát nem is veszíthet többé, mert ez az út, bármilyen fárasztó is, túl rövid volt ahhoz, hogy egy ennyire középszerű ellenféllel mérje össze magát, és ez az érzés hatalmas megkönnyebbülés Charles vidámabban bicegett, megcsiklandozta a szuperhős térdét, összezárta a középső és a mutatóujját, célzott, és puff, eltalálta a vezetéken ücsörgő kis ve – Nem is igaz! – vágott vissza a kis Lucas. – Akkor hová lett? – Betettem az autómban. – Tudod, ki hiszi el… – Hát akkor tévedsz. – Pfff… Csak úgy mondom, hogy akkor láttalak volna, ha ez igaz… – Csak úgy mondom, hogy az nagyon meglepne, mert akkor éppen a szomszéd kutyáját bámultad… És miközben Alexis a csomagtartó és a gyönyörű garázs között ingázva kipakolta a nagybevásárl es egy nagyon gyanakvó kisfiú torkára forrasztotta a szót. – Igen, de miért ragasztották máris fel egy faágra?

– Hát… Csak emlékeztetlek, hogy a pókháló nagyon ragadós… – Megmutatjuk a papának? – Nem. A madár még sokkhatás alatt áll. Hagyjuk egy kicsit békén… – Meghalt? – Dehogyis! Még szép, hogy nem! Mondom, sokkhatás alatt áll. Majd később elengedjük… Lucas komolyan bólintott, majd felállt, én Napsugaram, és megkérdezte: – Hogy hívnak? – Charles-nak – mosolyodott el Charles. – És miért van összevissza ragasztgatva a fejed? –Találd ki… – Mert gyöngébb vagy, mint a Pókember? – Hát igen… Néha elhibázom… – Megmutatom a szobám. Akarod? Az édesanyja megzavarta ezt a pók-cinkosságot. Először is a garázson keresztül kellett bemenni a házba, és levenni a cipőjüket. (Charles arca megrándult, még soha nem vette le a cipőjét vendégségben.) (Kivéve persze Japánban…) (Ó, igen. Hogy milyen sznob volt…) Utána Corinne felemelte a mutatóujját, csak semmi rumli, rendben? Végül az illető felé fordult, aki nagyon úgy nézett ki, hogy összeszedte magát. – Maga… Itt marad vacsorára? Alexis jelent meg a championos szatyraival. (Hogy örülne ennek a kedves sógor… És milyen gyönyörűséges látvány… Ha Charles merte volna, és ha lett volna hálózati lefedettség, milyen szép MMS-t küldhetett volna róla Claireek…) – Még szép, hogy marad! Miért, mi a baj? – Semmi – vágott vissza a nő, de olyan hangon, ami épp az ellenkezőjét sugallta –, csak annyi ogy nem főztem semmit. Holnap lesz az iskolai ünnepség, és jobb, ha tudod, hogy még nem fe jeztem be Marion jelmezét. Nem vagyok én varrónő! Alexis, lázas türelmetlenséggel, naivan, még mindig a szép összebékülés hatása alatt, letette és félresöpörte a felesége érveit: – Semmi gond. Nyugi. Majd én főzöm a vacsorát… Megfordult. – Tényleg, és Marion hol van? Újabb sóhaj, és undok megjegyzés: – Hol van, hol van… Nagyon is jól tudod, hogy hol van…

– Alice-nál? Ó, bocsánat, ez még nem volt az utolsó undok megjegyzés: – Még szép… – Hát akkor felhívom. Ja nem, az előbbi még mindig csak az utolsó előtti undok megjegyzés volt: – Sok szerencsét. Ott úgysem veszi fel soha senki. Nem is tudom, minek van telefonjuk egyáltalán… Alexis behunyta a szemét, és emlékeztette magát, hogy jó kedve van, majd elindult a konyha felé. Charles és Lucas mozdulni sem mert. – Azt kérdezi, nem aludhatna-e ott! – kiabált ki Alexis a konyhából. – Nem. Vendégünk van. Charles kétségbeesetten integetett, hogy nem, nem, nem akar ő lenni ez az ócska kifogás. – Azt mondja, hogy a holnapi táncot gyakorolják… – Nem! Jöjjön csak haza! – Könyörög neked – makacskodott az édesapa –, és még azt is hozzáteszi, hogy „térden állva”! Corinne, az alfanőstény, az érveiből kifogyva előállt egy utolsó, satnya kis kifogással: – Szó sem lehet róla. Nincs nála a fogszabályzója. – Figyelj, ha csak erről van szó, én elvihetem neki… – A, tényleg? Ha jól tudom, ma te főzöd a vacsorát! Jó kis hangulat… Charles, aki hirtelen úgy érezte, hogy sürgősen levegőre van szüksége, beleá magát valamibe, ami egyáltalán nem tartozott rá: – Én elvihetem neki, ha azzal segítek önöknek… Corinne tekintete igazolta a sejtését: az egészhez ab-szo-lút semmi köze. – Azt sem tudja, hol van a ház… – De én, én tudom! – kiáltott fel Lucas. – Majd én mutatom az utat! Szárnyával a falakat súrolva egy angyal szállt el felettük. A ház ura úgy érezte: itt az idő, hogy megmutassa régi haverjának, bajtársának, fegyvertársának, ki az úr a házban. A mindenségit!

– Rendben, de reggeli után azonnal hazajössz, oké? Charles beültette Lucas-t hátulra, visszafordult, és sitty-sutty meglógott Szilfás-telepről. Megkérdezte a visszapillantótól: – Na, és most hová megyünk? Egy hatalmas mosoly tudatta vele, hogy a kisegér már kétszer meglátogatta Lucas-t. – A világ legszuperebb házába megyünk! – Tényleg? És hol van az a ház? – Hát… Lucas kikapcsolta magát, előremászott, az utat nézte, két pillanatig elgondolkodott, majd kikürtölte: – Egyenesen előre! Charles az égre emelte a tekintetét. Egyenesen előre. Hát persze… Milyen hülye is ő… Az égre nézett… Ami már rózsaszínbe váltott. És frissen púderezkedett, hogy méltóképpen kísérje el őket. – Olyan vagy, mintha sírnál – jegyezte meg kis útitársa nyugtalanul. – Nem, nem, csak fáradt vagyok egy kicsit… – És miért vagy fáradt? – Mert nem aludtam túl sokat. – Hosszú utat kellett megtenned, hogy találkozhass velem? – Ó, igen, ha tudnád! – És szörnyetegekkel kellett harcolnod? – Hé! – kérdezte csúfondárosan Charles, saját leharcolt képére mutatva. – Talán azt hiszed, h csináltam ezeket magamnak? Tiszteletteljes hallgatás. – És az ott? Vér? – Szerinted? – És mi az oka, hogy vannak barnásvörös foltok, és sárgásabb foltok is? A miértek és miértek és miértek kora. Charles már el is felejtette… – Hát… Az a szörnyektől függött…

– És melyikek voltak a leggonoszabbak? Vígan locsogtak a vidék kellős közepén… – Mondd csak, messze van még az a te szuper házad? Lucas kinézett az ablakon, elfintorodott. És visszafordult: – Ó… Épp most mentünk túl… – Bravó! – morgolódott Charles tréfásan. – Bravó! Nem is tudom, elvigyelek-e a következő expe Ijedt csend. – Naná! Persze, hogy elviszlek… Gyere, ülj az ölembe… Innen jobban tudod mutatni az utat… Charles ezúttal egészen biztosan tudta, hogy egy újabb, igazi Le Menbarátot szerzett magán ak egy egész életre, és ezt soha nem kell megbánnia. De Istenem, hogy mennyire fájt… Karakánul megfordultak a barna tehenek pihenőjén, felkavarták a langyos sarat, és éppen a tábla előtt fordultak meg, ami azt hirdette: Les Vesperies, négy kézzel kapaszkodtak, hogy sikerüljön belezöttyenniük a kerékvágásba, és végül egy csodálatos, tölgyfákkal szegélyezett fasorba értek. Charles, aki nem feledkezett el sem a szagáról, sem az öltözékéről, nyugtalankodni kezdett: – Talán egy kastélyban lakik az az Alice? – Hát igen… – De, izé… Jól ismered ezeket az embereket? – Hát… Főleg a bárónőt és Viktóriát ismerem… Majd meglátod, Viktória a legöregebb és a legköv Ó, a fenébe… A koldus és a törpéje az isten háta mögötti vidéki arisztokratáknál… Már csak ez Micsoda nap, a mindenségit, micsoda nap… – És, izé, kedvesek? – Nem. Főleg a bárónő nem kedves. Ő nagyon gonosz. Rendben, rendben. A műanyag vakolat után jöhet a nemesvakolat. Franciaország, az ellentétek földje… Mert kis utasának fürtjei csiklandozták az állát, és ez nagyon finom volt, Charles újra nyeregbe pattant. Teringettét, fiacskám! Rohamra! A bástyára mind!

Igen, de ott a gond, hogy kastély, az nincs… A százesztendős tölgyfák sétánya egy félig lekaszált rétre vezetett. – És itt most fordulj el arra… Mintegy száz méteren át egy folyócska (a hajdani várárok?) futását követték, majd többé-kevésbé (inkább többé, mint kevésbé) beroskadt tetők sora tünedezett fel a fák között. Talán szilfák?, nevetett fel magában a párizsi ökör, izsi kutyák kedvenc pisilőfatörzseinek fajtáját sem tudta volna megnevezni. Tehát a hajdani gazdasági épületek felé tartunk… Charles máris jobban érezte magát. – És itt most meg kell állnod, mert a híd bármikor összedőlhet… – Hogy micsoda? – Igen, és az állati veszélyes – tette hozzá Lucas nagyon jókedvűen. – Á, értem. Charles beparkolt egy kortalan, sáros Volvo kombi mellé. A hátsó csomagtér ajtaja nyitva volt, és két kutya szundikált odabent. – Ez itt Eugli, az meg Idousse. – Nagyon csúnyák, nem? – Igen, de ez direkt van – jelentette ki az aprócska idegenvezető –, minden évben elmennek a menhelyre, és a csávótól a leges-legrondább kutyát… – Tényleg? De miért? – Hát… Hát hogy kijöhessenek onnan! – És hány ilyen kutyájuk van? – Nem tom… Értem, csúfolódott magában Charles, egyáltalán nem Bouillon Gottfriedéknál járunk, hanem egy olyan New Age-es menedékhelyen, ahol visszatérünk a Földanyához. Jaj nekem! – És kecskék is vannak? – Igen. – Biztos voltam benne! És a bárónő füvet szív? – Te hülye vagy! Inkább füvet eszik. – A bárónő egy tehén? – Egy póni. – És a kövér Viktória is? – Nem. Ő tényleg királynő, azt hiszem…

Help! Ezután Charles befogta. A zsebébe dugta a rosszhiszeműségét, és rányomkodta a koszos zsebkend Olyan szép volt ez a hely… Pedig mindig tudta, hogy a gazdasági épületek megindítóbbak, mint az urak házai… Sok-sok példát fel tudott volna hozni ennek bizonyítására. De most nem keresgé utánuk, nem gondolkodott, csak gyönyörködött. Már maga a híd is gyanakvásra inthette volna. A kövek elrendezése, a homlokzat eleganciája, a mellvédek, az oszlopok… És ez a kert, amit „zártnak” mondanak, de olyan meghitt… Ezek az épületek… Az arányaik… Ez a biztonságérzet, az az érzés, hogy mindez sebezhetetlen, miközben mindjárt összeomlik… Fél tucat bicikli hevert az út szélén, és tyúkok csipegettek a biciklik sebességváltói között. Volt ott néhány liba is, de főleg egy furcsa kacsa. Hogy is mondjuk… Majdnem függőleges kacsa… Mintha állandóan lábujjhegyen állna… – Jössz már? – türelmetlenkedett Lucas. – Kicsit furcsa ez a kacsa, nem? – Melyik? Ő? És ha látnád, milyen állati gyorsan fut… – De mi ez? Egy kacsát kereszteztek egy pingvinnel? – Nem tom… Indiánnak hívják… És amikor a családjával van, mindig egymás után sétálnak, nagyon – Szóval libasorban? – Na, jössz? Charles megint összerezzent. – És ez kicsoda? – Ez a fűnyírógép. – De ez… Ez egy láma? – Nehogy nekiállj simogatni, mert mindenhová utánad megy, és soha többé nem szabadulsz meg tőle. – És köp is? – Néha… És a köpés nem a szájából jön, hanem a hasából, és nagyon büdi… – De mondd csak, Lucas… Mi ez a hely? Ez egy olyan cirkuszféleség?

– Ó, igen – nevetett a kisfiú –, így is lehet mondani! Ez az oka, hogy Mama, hát… – Nem nagyon akarja, hogy ide gyertek… – Legalábbis nem minden nap… Na, jössz? A kapu majdnem összeroskadt a dús… növényzet súlyától (Charles a botanikához sem értett egy cseppet sem), volt ott vadszőlő, vadrózsa, oké, ezeket még megismerte, rikító narancssárga, trombita alakú kúszóizék, és más virágok, hi mályva-színűek, tarkabarka közepűek, és talán porzók, amilyeneket még nem látott soha, három n, képtelenség lenne lerajzolni, és virágcserepek… Mindenütt… Az ablakpárkányokon, a lábazat mentén, egy öreg kút lábának támasztva, az asztalokon és az egylábú vas kerti vasasztalkákon. Egymásnak tolva, összeszorulva, némelyik felcímkézve. Minden méretben és minden korszakból, a diciek korából való öntöttvas cserepektől egészen a rozsdás konzervdobozokig, a lefejezett hű okon át a Könnyen emészthető feliratú kutyaeledeles dobozokig, és a nagy befőttesüvegekig, ahol a k sápadt gyökérzete átlátszott a felirat mögött. És aztán a fazekas termékek… Gyerekkezek művei, valószínűleg… Esetlenek, rondák, viccesek, meg régebbiek is, valószerűtlenek, egy XVIII. századi, zuzmó borította virágtartó, vagy egy faun szobra, az egyik keze hiányzott (talán ebben tartotta a sípját?), de a megmaradt karja azért elég hosszú volt, hogy ráakasszák az ugróköteleket… Csajkák, lapos csészék, egy fületlen kukta, egy törött szélkakas, egy műanyag barométer, amely a Sensa horgászcsali hatékonyságát dicsőíti, egy kopasz Barbie baba, fa kuglibábuk, egy másik korszakból való locsolókannák, egy poros ak tatáska, egy félig megrágott csont, egy rozsdás szögre akasztott öreg korbács, egy tehénkolomp, madárfészkek, egy üres kalitka, egy lapát, néhány kopasz seprű, egy kis tűzoltóautó, egy… És a tohuvabohu kellős közepén két macska. Rendíthetetlenül. Egy régiségkereskedés raktára… – Mit nézel? Jössz már? – Micsodák Alice szülei, ócskások? – Nem, halottak. –… – Na, jössz már?

A bejárati ajtó félig nyitva volt. Charles bekopogott, majd rásimította a tenyerét a langyos fára. Semmi válasz. Lucas már besurrant. A kilincs még melegebb volt, Charles fogta még egy ideig, majd Lucas után merészkedett. A szeme még hozzá sem szokott a sötéthez, máris el volt bűvölve. Combray, a hazaérkezés. Ez az illat… Amit elfelejtett. Amiről azt hitte, hogy elfelejtette. Amire fütyült. Amit állítólag semmibe vett, és amitől most megint majdnem elolvadt. A sülő csokolád llata, egy igazi ház igazi konyhájában. De nem volt alkalma túl sokáig csorgatni a nyálát, mert itt is, mint néhány perce a küszöbön, nem tudott hová lenni a csodálkozástól. Itt is tekintélyes kupleráj volt, de különös hangulatot árasztott. Lágy, vidám hangulatot. A rend érzetét… Növekvő sorrendben felállított csizmák több négyzetméteren az agyagpadlón, műanyag joghurtos poharakban vagy vaníliás fagylaltos dobozokban további vetemények (dugványok?) sorakoznak az összes ablakban, egy hatalmas k andalló, magába a kőbe vájva, fölötte nagyon sötét gerenda, majdnem fekete, azon egy fejgeren rajta egy vonó, gyertyák, diók, újabb fészkek, egy kereszt, egy foltos tükör, néhány fénykép és egy furcsa állatsereglet, az erdő terméseiből fabrikálva: kérgekből, levelekből, ágacskákb , kupacsokból, mohából, tollakból, fenyőtobozból, gesztenyéből, vadgesztenyéből, lószőrből, a ból, tojáshéjból, a gesztenye tokjából, tollakból, barkából… Charles el volt bűvölve. Vajon kinek a művei lehetnek?, tűnődött. Egy konyhai tűzhely, még tekintélyesebb, égkék zománcozással, két nagy kupolás fedéllel a tetején, és öt ajtó az elején. Kerek, édes, langyos, simogatni való… Előtte egy kutya, egy takarón, olyan öreg farkasféle, aki nyöszörgött, amikor észrevette őket, megpróbált feltápászkodni a fogadásukra, vagy hogy e e őket, de végül lemondott róla, és nyögve visszaroskadt. Egy nagy tanyasi ebédlőasztal, hatalmas, körülötte szedett-vedett székek – nemrég még ebédelt és nem szedték le a terítéket. Ezüst evőeszközök, ragacsos tányérok, Walt Disney-mintás must k és elefántcsont szalvétagyűrűk. Egy elragadó, idős, szépen faragott pohárszék, roskadásig rakva agyag- és fajanszedényekkel, kicsorbult csészékkel és tányérokkal. Egy mély kőmosogató, bizonyára nagyon kényelmetlen, megsárgult meden-

céjében tányérok halma tornyosul. A plafonon kosarak, lyukas szitája élelmiszertartó-kosár, egy porcelán függőlámpa, egy hosszú faláda, majdnem olyan hosszú, mint az asztal, rajta repedések és vájatok, minden korból való kanalak , egy őskőkori légyfogó papír, és legyek, akik az őseik áldozatára ügyet sem vetve a finom süteménymorzsák láttán mohón egymáshoz dörzsölték sz A falakon, amelyeket még a Valois-k idejében meszelhettek utoljára, egy láthatatlan mérce mentén dátumok és gyereknevek, számtalan rovátka, egy csendélet, egy né kukkos óra, és polcok, ahol a használaton kívüli ingák hevernek… Polcok, egy körülbelül a miénkkel egyidejű élet tanújaként, az ismerős márkájú, „családinak” hívott csomagolású spagettis, rizses, gabonás, l mustáros edények és más ízesítők súlya alatt roskadozva. És azután… De… Főleg ez a sűrűség… Amint az év egyik leghoszszabb napjának utolsó sugarai beá kal beszőtt ablakon… Akácia- és ámbraszínű, csendes fény. Telve viasszal, porral, szőrrel és hamuval… Charles hátrafordult: – Lucas! – Menj arrébb, ki kell zavarnom, különben mindenhová odakakil. – Hát ez meg micsoda? – Soha nem láttál még kecskét? – De hát ez egész kicsi! – Igen, de azért nagyon sokat tud kakilni… Lökd be az ajtót, kérlek… – És mi van Alice-szal? – Ő nincs idebent… Gyere, megkeressük őket odakint… A mindenit, meglógott! A bosszantó kis állat felmászott az asztalra, és Lucas kijelentette, hogy nem baj, hogy Yacine majd beteszi a kakit egy bonbonos dobozba, és beviszi az iskolába. – Biztos vagy benne? Úgy nézem, a nagy kutya nem ért egyet veled… – Igen, de neki már nincs foga… Na, jössz? – Kicsit lassabban, haver, fáj a lábam… – Ja, tényleg… Nem jutott eszembe… Ne haragudj.

A kisfiú igazán elképesztő volt. Charles égett a vágytól, hogy megkérdezze tőle, ismerte-e a nyját, de nem merte. Már nem mert kérdéseket feltenni. Félt, hogy lerombol valamit, hogy t apintatlan lesz, hogy még nehézkesebbnek érzi magát ezen a világon kívüli, elbűvölő kis bolygón, amelyet egy összeomlófélben lévő hídon értek el, ahol a szülők meghaltak, a kacsák kiegyenesedve járnak, és a kecskegidák a kenyérkosárban üldögélnek. Lucas vállára tette a kezét, és követte a lenyugvó nap fényében. Megkerülték a házat, átkeltek egy magas füvű mezőn, amelybe ösvényt vágtak, közben hozzájuk c omagtartóbeli kutyák, megérezték a bozót illatát (Charles ezt is elfelejtette), és a távolban meglátták a többieket erdő szélén, körben álltak, egymást szólongatták, és a lángok körül ugráltak. – A fenébe, jön utánunk… – Kicsoda? – Haddock kapitány… Charles-nak nem is kellett megfordulnia, tudta, hogy melyik vadállatról van szó… Röhögött magában. Vajon kinek mesélhetné el ezt az egészet? És ki hinné el? Patkányt irtani érkezett, hogy megharcoljon a gyerekkorával, leszállított áron kiárusítsa, és kényelmesen nekiláthasson az öregedésnek, és íme, mire bukkant, a falábát húzva, milyen holdkóros bagázsra, a lámák, meg a többi… Igen, yira szerette volna, ha Mathilde is itt van, vele… Ó, a kurva életbe… Mindjárt köpni fog ez itt, a hátam mögött, mindjárt köpni fog, érzem. – Még mindig mögöttünk van? De Lucas már nem figyelt rá. Árnyjáték… Az első árnyalak megfordult, egy második intett, egy ezredik kutya csapódott hozzájuk, egy harmadik árnyalak felemelte az egyik ujját, egy negyedik, aprócska, futva elindult a fák felé, egy ötödik átugrott a tűz fölött, egy hatodik dik megtapsolta, egy nyolcadik lendületet vett, és a kilencedik végre megfordult. Charles hiába hunyorgott és ernyőzte el a szemét, Lucas igazat mon-

dott: nem volt köztük felnőtt. Charles nyugtalan lett… Égett gumiszag volt… Vajon nem veszélyes egy kicsit ez a sok tornacipő, ahogy a parazsat tiporják? Utána megingott. Kis támasza elillant mellőle. Az utolsó árnyalak, a lófarkas, aki megfordult, lehajolt, széttárta a karját, és Lucas a nyakába ugrott. Ding. Mint egy flippergolyó. – Hellooo Mister Spiderman… – Miért mondasz mindig szpájderment? – méltatlankodott Lucas. – Már ezerszer mondtam, hogy az szpídermen… – Okay, okay… Elnézést, jó napot, szpííííídermen úr, szép az élet? Benevezel a halálugrás-versenyünkre? És felegyenesedett, hogy elengedje Lucas-t. Értem, örvendezett Charles, a kicsi jól megviccelt. A szülők egyáltalán nem haltak meg, csak lmentek, és a bébiszitter hagyja, hadd csináljanak, amit akarnak. A fiatal angol nő, akit alig sikerült kivennie az ellenfényben, nem lehetett valami na gy ész, de imádnivalóan mosolygott. De a mosolya nem volt egészen tökéletes. Az egyik metszőfoga kicsit rácsúszott a szomszédjára. Charles a lány árnyékába csusszant, hogy köszönhessen neki, de ne zavarja meg a fény, és mégis zavarba jött. Ez a lány már túl sokat élt ahhoz, hogy szitter lehessen, és minden, ami ezt a mosolyt körítette, ezt igazolta, ezt bizonyította. Minden. A lány elfújta egy hajfürtjét, hogy jobban lássa őt. Lehúzta nagy bőrkesztyűjét, nadrágjába t ajd Charles-nak nyújtotta, és teleszórta fűrészporral és faforgáccsal a tenyerét. – Jó estét. – Jó estét – felelte Charles –, én… Charles va… – Nagyon örülök, Charles… Angolosan ejtette a szót, Csárlznak, és hogy ennyire másképpen ejtve hallotta a nevét, Charles különösen érezte magát. Mintha valaki más lenne, könnyebb, hangsúly . – Engem Kate-nek hívnak – tette hozzá a lány. – Én… Én Lucas-val jöttem, hogy… Kivett a zsebéből egy kis ne-

szesszert. – Ja, értem – mosolyodott el a lány, kicsit másképpen, még szemfogasabban, és ezzel valóságga a vonta Charles-t… – So… maga Le Menék barátja? Charles tétovázott. Ismerte az illemszabályokat, jómodort, de előre érezte, hogy kár lenne halandzsázni egy ilyen lánynak. – Nem. – Tényleg? – Az voltam… Úgy értem, Alexisé, és… Nem… Semmi… Régi történet… – Még zenész korában ismerte? – Igen… – Ja, akkor értem magát… Amikor játszik, én is úgy érzem, hogy a barátom… – És gyakran játszik? –Nem. Alas… Csend. Csak vissza az illemszabályokhoz. – És maga honnan származik? Ő Királyi Fenségének országából? – Well… Yes… és nem. Innen származom – széles karmozdulattal körbemutatott… És ezzel a mozdulattal egybefogta a tüzet, a gyerekeket, a nevetésüket, a kutyákat, a lova kat, a mezőket, a fákat, a folyót, Haddock kapitányt, a roskatag tetejű tanyát, az első, resz ető fényű csillagokat, még a fecskéket is, akik éppen azzal szórakoztak, hogy zárójelek közé tegyék az egész eget. – Ez szép vidék… – dünnyögte Charles. Kate mosolya a messzeségbe veszett: – Ma este igen… Majd magához tért: – Jef! Tűrd fel a mackógatyád szárát, különben megégsz! – Máris füstöltdisznó-szag van! – rikoltotta egy másik hang. – Jef! Rostonsült birka, rostonsült birka! – szólalt meg a kórus szemből. És Jef, mielőtt nekifutott volna, leguggolt, hogy feltűrje a két műszálas gatyaszárat. Tehát hatan vannak, javította ki magát Charles, aki, bármilyen zavarodott volt is, még min dig ragaszkodott a precizitás vigaszához.

Oké, hatan, de ne etess itt minket… Hogy micsoda? Hé… azt fuvoláztad, hogy „szép vidék”, de közben a karját bámultad… Még szép! Láttátok a vonalát? Ennyi izom egy ilyen finom vonalú karon, ismerjétek el, hogy ez meglepő. Igen, igen… Izé… Már elnézést kérek, de a vonalak és a görbületek, az valamenynyire mégiscsak az én meste Na, ne szédíts… Egy csodálatos nevetés vonta el a dühbe guruló férfiú figyelmét. Furcsa káprázat. Charles nagyon lassan megfordult, lokalizálta az őrült nevetészuhatag forrását, és rögtön tudta, hogy nem jött hiába. – Anouk… – suttogta. – Hogy mondja? – Ő…Ott… – Igen? – Ez ő? – Milyen ő? – Az a kislány… Alexis lánya… – Igen. Ő volt az. Aki a legmagasabbra ugrott, aki a leghangosabban üvöltött, és akinek a nevetése a legmesszebbre elhallatszott. Ugyanaz a száj, ugyanaz a homlok, ugyanaz a pimasz, kihívó tekintet. Ugyanaz az arcszín, ugyanaz a makrancos hajfürt. – Szép, mi? Charles a mennyekben járt, csak bólintott. Milyen boldogság is az, ha meghatódhat az ember. – Yes… beautiful… but a proper little monkey – jegyezte meg Kate –, Alexis barátunk nem úszhatja meg a mulatságot… Hiába zár be gondosan mindent, ami kilóghatna tokjából, lesz még része mulatságban, lesz bizony! – Miért mondja ezt? – A tokot? – Igen. – Nem is tudom… Csak egy benyomás… – Tényleg soha nem játszik már?

– De… Amikor be van rúgva egy kicsit… – És ez gyakran előfordul? – Soha. A híres Jef szaladt el előttük, a lábikráját dörzsölgetve. Ezúttal igen, tényleg megpörkölődött szőr szaga terjengett. – És hogy ismerte meg? Nem igazán hasonlít az apjára… – A nagymamája… – Manouk? – Igen. Maga… maga ismerte? – Nem… Alig… Egyszer eljött ide Alexisszel… –… – Jól emlékszem rá… Éppen kávéztunk a konyhában, és egyszer csak, azzal az ürüggyel, hogy beteszi a mosogatóba a csészéjét, mögém lépett, és megsimogatta a tarkómat… –… – Lehet, hogy hülyeség, de elsírtam magam… De miért mesélem el magának ezt az egészet? – visszakozott. – Bocsánat. Charles kérlelte: – Kérem szépen. – Elég kemény időszak volt… Gondolom, Anouk hallott az én, my predicamentről… Ez a szó nem létezik franciául… mondjuk, a rohadt helyzetről, amiben akkor voltam… Ezután elmentek, de az autó néhány méter után megállt, és ő visszajött hozzám. Itt felejtett valamit?, kérdeztem. Kate, suttogta oha ne igyon egyedül. Charles a tűzbe bámult. – Igen… Anouk… Emlékszem rá… Hé! Most már hagyjátok ugrálni a kicsiket is! Lucas, inkább onnan fuss neki… Ott keskenyebb… Jeez, ha megsülve szolgáltatom vissza az anyjának, leszedi a fejemet! – Igaz is – rezzent meg Charles –, már mennünk kell. Biztos várnak ránk a vacsorával… – Már el is késtek – évődött Kate. – vannak ilyen emberek: amikor időben érkeznek, akkor is úgy érezzük, hogy már órák óta váratnak minket… Visszakísérem… – Nem, nem… – De igen, igen! Odaszólt a nagyokhoz: – Sam! Jef! Megnézem a süteményeket. Egyébként jön valaki segíte-

ni? Egészen végig a tűz mellett maradtok, és senki nem ugrik többé, oké? – Igen, igen! – bőgte a visszhang. – Én veled megyek – mondta egy kövérkés, nagyon kreol bőrű, zilált, göndör hajú kisfiú. – De… azt mondtad, hogy te is ugrani akarsz. Gyerünk! Majd nézlek. – Hát… – Be van tojva! – hallatszott jobbról. – Go, Yaya! Go! Olvaszd le kicsit a hájadat! A kisfiú vállat vont, és elfordult: – Ismeri Aiszkhüloszt? – Hát… – Charles-nak kikerekedett a szeme. – Az egyik kutya? – Nem, hanem egy görög, aki tragédiákat írt. – Á, őt ismerem – mulatott Charles –, bár, izé, kissé futólag… – És tudja, hogy halt meg? –… – Hát szóval a sasok, amikor meg akarnak enni egy teknősbékát, kénytelenek nagyon magasról leejteni, hogy összetörjön, de mivel Aiszkhüloszt kopasz volt, a sas azt hitte, hogy egy nagy, kerek kő, és bumm, a fejére ejtette a teknősbékát, és ennyi. Hát ezt meg miért mesélte el? Azért nekem még maradt egy kis hajam… – Charles – sietett Kate a segítségére –, bemutatom Yacine-t… Más néven Wikit, a Wikipédia után… Ha szüksége van valamilyen információra, egy életrajzi adatra, ha tudni szeretné, hány fürdőt vett XVI. Lajos egész életében, Yacine a maga embere… – Hányat? – kérdezte Charles, és megszorította az aprócska kezet. – Jó napot, negyvenet, és melyik névnapját tartja, a november 4-it? – Kívülről tudod a naptárat? – Nem, de november 4-e nagyon fontos dátum. – Akkor van a születésnapod? Enyhe. Enyhe gyermeki megvetés. – Nem, inkább azt mondanám, hogy a méterek és kilók születésnapja… 1800. november 4-e a súlyo egységek tízes rendszerbe való áttérésének hivatalos napja Franciaországban… Charles Kate-re nézett. – Ó, ez néha fárasztó egy kicsit, de az ember végül hozzászokik… Na

gyerünk… megyünk… És Nedra? Eltűnt? Charles a fák felé mutatott. – Azt hiszem, az előbb… – Jaj, ne! – mondta Kate panaszosan. – Szegény kis bogárka! Hattie! Gyere csak ide egy kicsit! Arrébb ment egy másik kislánnyal, valamit súgott a fülébe, majd elküldte a lombok közé. Charles kérdő tekintetet vetett Yacine-ra, de az úgy tett, mintha nem értené. Kate visszajött, és lehajolt, hogy felvegye a… – Hagyja csak! – mondta Charles, és ő is lehajolt. Mert. Majdnem kopasz volt, és nem értett szinte semmihez, de a világ minden kincséért sem hagyta volna egy nőnek, hogy cipekedjen mellette. Sosem hitte volna, hogy ez az izé ilyen nehéz. Amikor felegyenesedett, elfordította a fejét, meg ne lássák a fájdalmas fintorát, és hm… fesztelenül bandukolt, ízzé-porrá zúzva a zápfogát. Ó, a kurva életbe… Pedig elég női cuccot cipelt már életében… Táskákat, bevásárló szatyrokat, okat, bőröndöket, tervrajzokat, még aktákat is, de láncfűrészt… Érezte, hogy úrrá lesz rajta a gyöngeség. Hosszabbakat lépett, és még egy utolsó erőfeszítést tett, hogy… férfiasabbnak nézzen ki: – És emögött a fal mögött mi van? – Veteményeskert – felelte Kate. – Ilyen nagy? – Ez volt a kastély veteményeskertje… – És maga… Maga műveli? – Néha-néha… De ez főleg René birodalma… A régi gazdáé… Charles erre már nem tudott rálicitálni, túlságosan fájt mindene. Nem is annyira a dög gép súlya miatt; a háta, a lába, a rossz éjszakái miatt… Szeme sarkából a mellette gyalogló nőre pillantott. Napbarnított bőre, rövidre nyírt körmei, a gallyacskák a hajában, a Michelangelo faragta válla, derekára kötött melegítője, kinyúlt pólója, az izzadság nyomai a mellkasán és a vállán… és hirtelen szánalmas alaknak

látta magát. – Magának olyan az illata, mint a frissen vágott fának… Mosoly. – Igazán? – kérdezte Kate, és kinyújtotta a karját – Ezt gálánsán mondta. – Tényleg… Az tudod, miért hívják Renét Renének, vagyis Újjászületettnek? Ufff… A Mindentudó Fiatalember most Kate-et szólította meg. – Nem, de majd te megmondod… – Mert az anyukájának már előtte is volt egy kisfia, aki meghalt rögtön a születése után, így já-született. Charles kicsit előre ment, hogy a lehető leghamarabb megszabaduljon a terhétől, de még hallotta, ahogy Kate azt mormolja: – És te, Yacine, tudod, miért imádlak én téged? Madárcsicsergés. – Mert olyan dolgokat is tudsz, amiket az internet sem tudna soha. Charles azt hitte, soha nem ér be a célba, a dögnehéz vacakot áttette a másik kezébe, ami még rosszabb volt, izzadt, mint a ló, futva tette meg az utolsó métereket, végül a láncfűrészt ledobta az első sufni ajtaja előtt: – Nagyszerű… Úgyis ki kell cserélnem rajta a láncot… Micsoda? Ejha! Charles a zsebkendőjét kereste, hogy beletemesse a fáradtságát. Az istenit, amit itt végigcsinált, egyetlen lovag sem csinálta volna meg helyette. Nagyszerű… és hol van Lucas? Kate átkísérte őket a híd túlsó partjára. Charles egy tonnányi dolgot tudott volna mondani neki, de a híd túlságosan roskatag volt . Egy „Nagyon örülök, hogy megismerhettem” szóba sem jöhetett. A mosolyát és az érdes kezét leszámítva, mit is ismert meg belőle? Igen, mást lehetne mondani ilyen körülmények között? Keresgélt, keresgélt, és végül rátalált a… slu Kinyitotta a hátsó ajtót, majd visszafordult. – Nagyon örültem volna, ha megismerhetem – mondta Kate egyszerűen. – Én… – Maga egészen össze van törve.

– Hogy mondja? – Az arca. – Igen… Szórakozott voltam… – Igazán? – Én is. Úgy értem, én… Én is nagyon örültem volna… Már a negyedik tölgy mellett is elhajtottak, amikor Charles képes volt kibökni egy aránylag épkézláb mondatot: – Lucas! – Tessék? – Van férje Kate-nek? 3 – Na mi van? Nem siettetek valami nagyon! – Azért, mert mind a mezőn voltak – magyarázta a kisfiú. – Na mit mondtam – fintorgott Corinne –, gyerünk, asztalhoz! Nekem még fel kell varrnom három gombot. A terasz csempézett volt, a terítő víztaszító anyagból készült, és az udvari grill gázzal működött. Charles-t egy fehér műanyagszékbe ültették, egy virágos párnára Egyszóval bukolikus volt… Az első negyedórában ólomlábakon járt az idő. Pénelopé pofákat vágott, Alexis egyik lábáról a másikra állt, hősünk pedig teljesen elmerült a gondolataiban. Nézte ezt az arcot, amelyet látott felnőni, játszani, szenvedni, szeretni, megszépülni, ígérgetni, hazudozni, látott beesettnek és kétségbeesetten grimaszolónak, és látott eltűnni, és el volt varázsolva. – Miért nézel rám így? Annyira megöregedtem? – Nem… Éppen az ellenkezőjét gondolom… Nem változtál. Alexis felé kínálta a borosüveget: – Nem tudom, ezt bóknak vehetem-e… Corinne felsóhajtott: – Te szent ég! Ugye nem fogtok itt bajtársi találkozót rendezni nekem? – Igen – felelte Charles, egyenesen Alexis szemébe nézve –, bóknak veheted. Lucas-hoz fordult. – Tudod, hogy az apukád még nálad is kisebb volt, amikor megismer-

tem? – Ez igaz, Papa? – Igaz. – Alex, csak szólok, hogy mindjárt odaég… Corinne tökéletes volt. Charles azon tűnődött, elmesélje-e Claire-nek ezt az estét… Nem, valószínűleg nem fogja elmesélni… Bár… Alexis bermudában, szépen kikeményített, „Itt én vagyok a főnök” feliratú kötényben, talán hozzásegí gy lerombolja a mítoszt… – És ő volt minden idők legnagyobb üveggolyó-bajnoka… – Ez igaz, papa? – Már nem emlékszem. Charles Lucas-ra kacsintva jelezte, hogy ez igaz. – És ugyanaz volt a tanító nénitek? – Persze. – Akkor ismerted Manoukot is… – Lucas – szólt rá az anyja –, most már egyél! Ki fog hűlni. – Igen, nagyon jól ismertem. És úgy gondolom, hogy az én Alexis barátom nagyon szerencsés, ho y ilyen anyukája volt. Szerintem Anouk szép volt és kedves, és az ember mindig nevetett, amikor vele volt… Miközben ezeket a szavakat kimondta, Charles tudta, hogy ezzel mindent elmondott, hogy ennél messzebb nem mehet. Tudtára akarta ezt adni Corinne-nak is, ezért megnyugtatásképpen felé fordult, megajándékozta egy elragadó mosol yal, és átment képmutatóba: – Nahát… Eleget beszéltünk a múltról… Nagyon finom ez a saláta… És maga, Corinne? Mivel foglalkozik? Corinne tétovázott egy ideig, majd úgy döntött, leteszi a gombostűit. Nagyon jólesett neki, hogy ilyen kedvesen szól hozzá ez az elegáns férfi, aki nem tűri fel az ingujját, szép órát visel, és Párizsból érkezett. Tehát Corinne magáról beszélt, Charles pedig bólogatva hallgatta, és többet ivott, mint kellett volna. Hogy tartsa a távolságot. Nem hallott mindent pontosan, de azt megértette, hogy Corinne a France Telecom egyik leányvállalatának humánerőforrás-részlegén van (amikor kiejtette a humánerőforrás szót, biztosan félreértette Charles mosolyát), hogy a szülei is a megyében laknak, hogy az apjának van egy kis cége, amely hűtőkamrákat és hűtőszekrényeket forgalmaz a vendéglátóiparban, hogy nehéz id egyre szennyezettebb a leve-

gő, a kínaiak pedig sokan vannak. – És te, Alexis? – Én? Hát az apóssal dolgozom! Kereskedő vagyok… Mi van? Talán baromságot mondtam? –… – Vagy a borral van baj? Talán dugó ízű? – Nem, de én… Te… Azt hittem, hogy zenetanár vagy… Nem is tudom… És pontosan ebben a pillanatban, Alexis halvány fintorában, egy szúnyogot elhessentő kezében , az asztal mögött eltűnő kötény „Főnök”ében Charles végre meglátta azt a bizonyos huszonöt é cellás rendszerű gyorshűtés szakértőjének homlokán. – Ó – legyintett Alexis –, a zene… Értve ezalatt: az a könnyűvérű lány, az a futó szerelem. Az a gonosz pattanás. – Mi van – ismételte meg nyugtalanul –, talán baromságot mondtam? Charles letette a poharát, és hirtelen elfeledkezve a csíkos műanyag árnyékolóról a feje fölött, a terítőhöz illő asztali szeméttartóról és a szeméttartóhoz illő – Naná, hogy baromságot mondtál! És ezt te is nagyon jól tudod… Az együtt töltött hosszú évek alatt, valahányszor valami fontos dolgot akartál elmondani, emléks , valahányszor, mindig a zenét használtad fel hozzá… És ha nem volt éppen hangszered, csináltál magadnak, és amikor elkezdtél a konzervatór járni, akkor lettél jó tanuló először az életben, amikor meghallgatásra mentél, mindenki seggre esett, amikor szomorú voltál, vidám dolgokat játszottál, és amikor vidám voltál, megríkattál minket. Amikor ekelt, az maga volt a Broadway, amikor az anyukám palacsintát sütött nekünk, a kurva Ave M ariáddal bűvölted el, amikor Nounounak szar kedve volt… Nem fejezte be a mondatát. – Múlt idő, Balanda. Amiről itt beszélsz, az mind múlt idő. – Pontosan – folytatta Charles még halkabban –, igen, igazad van… Nem is lehetne pontosabban kifejezni. Kösz a nyelvtanleckét… – Hé, nem akarjátok megvárni, míg Lucas és én elmegyünk lefeküdni, hogy csak azután nyalogassátok egymás sebeit? Charles rágyújtott. Corinne azonnal felpattant, és összeszedte a terítékeket.

– És az meg ki, az a Nounou? – Soha nem mesélt magának róla? – rezzent össze Charles. – Nem, de beszélt sok más dologról, tudja… És a maguk palacsintája és az úgynevezett vidámsága, már elnézést, de én… – Stop! – mondta Alexis szárazon. – Elég most már. Charles… – a hangja ellágyult –, kihagytál néhány fejezetet, te is tudod… és gondolom, nem nekem kell előa tartanom neked arról, hogy milyen ingatagok az olyan egyenletek, amelyekből hiányzik néhán y változó. – Persze… Bocsánat. Csend. Charles alufóliából fabrikált magának hamutartóféleséget, és megkérdezte: – És a hűtők? Jól fogynak… – Jaj, de hülye vagy… Ez szép mosoly volt, és Charles szívesen viszonozta. Utána más dolgokról beszéltek. Alexis elpanaszolta, hogy van egy repedés a lépcsőházban, és a erember megígérte, hogy majd vet rá egy pillantást. Lucas kijött hozzájuk egy búcsúpuszira: – És a madár? – Még mindig alszik. – Mikor ébred fel? Charles tanácstalanul kifordította a tenyerét. – És te? Itt leszel még holnap? – Naná, hogy itt lesz – nyugtatta meg az édesapja. – Gyerünk, most már ágyba veled! Mama már vár. – Eljössz holnap megnézni az iskolai előadásomat? – Szép gyerekeid vannak… – Igen… És Marion? Láttad? – Még szép, hogy láttam… – dünnyögte Charles. Hallgattak. – Alexis… – Nem. Ne mondj semmit. Nem szabad Corinne-ra haragudni, amiért ilyen veled. Tudod, ő végezte el a piszkos munkát, és… Minden, ami a múltamból jön, megijeszti, azt hiszem… Érted? – Igen – felelte Charles, pedig nem értette egyáltalán.

– Nélküle ott maradtam volna, és… – És? – Nehéz megmagyarázni, de az volt az érzésem, hogy csak úgy tudok kikerülni a pokolból, ha hátrahagyom a zenét. Olyan egyezségféle volt… – Már egyáltalán nem játszol? – De… Apró hülyeségeket… Például a holnapi műsorban, gitáron fogom kísérni őket, de hogy igaz nem… – Képtelen vagyok elhinni… – A zene… A zene törékennyé, sebezhetővé tesz… Soha nem akarom többé érezni a hiányt, és a zene ezt teszi velem… beszippant… – Hallottál azóta az apádról? – Soha. És te… Mondd csak… Vannak gyerekeid? – Nem. – Nős vagy? – Nem. Csend. – És Claire? Lett családja? – Nem. Neki sem. Corinne jött vissza, a desszerttel. *** – Minden rendben? – Tökéletes – felelte Charles –, de biztos, hogy nem zavarlak titeket? – Fogd be… – Amúgy meg holnap nagyon korán elmegyek… Lezuhanyozhatok? – Arra… – Tudnál kölcsönadni egy pólót? – Ennél többet is tudok. Alexis egy öreg Lacoste pólóval jött vissza. – Emlékszel rá? – Nem. – Pedig tőled csórtam… A többivel együtt, gondolta Charles, és megköszönte a pólót. Nagyon vigyázott, hogy ne áztassa le a ragtapaszait, majd beállt a zuhany alá. Jó hosszú időr . A törölköző sarkával megdörgölte a tükröt, és megnézte a képét. Közelebb tolta az ajkait. Úgy látta, egy kicsit a lámára hasonlít.

Össze van törve. Így mondta Kate. Amikor kihajolt, hogy becsukja a spalettákat, meglátta, hogy Alexis, pohárral a kezében egyedül üldögél a terasz lépcsőjén. Charles felhúzta a nadrágját, és felkapta a cigarettás dobozt. És menetközben felkapta az üveget is. Alexis félrehúzódott, hogy helyet adjon neki: – Nézd az eget… Ezt a sok csillagot… –… – És néhány óra múlva új nap kezdődik. Csend. – Miért jöttél, Charles? – Gyászmunka… – Mit játszottam Nounounak? Már nem emlékszem… – Az attól függött, minek volt éppen öltözve… Amikor felvette az a röhejes esőköpenyét… – Ja, tudom! A Rózsaszín Párducot… Mancini… – Amikor zuhanyozott, és félmeztelenül láttuk, akkor valami olyasmit játszottál, mint A gladiátorok bevonulása… – C, C-G… – Amikor a bőrnadrágja volt rajta… a zseb szegélyére hímzett makkokkal, amin annyit röhögtünk is bajor polkát játszottál… – Lohmann… – Amikor mindenáron rá akart venni, hogy csináljuk meg a leckénket, a Híd a Kwai folyónt szegezted szembe vele… – És ő imádta… A hóna alá csapta a pálcáját, és teljesen hitt benne… – Amikor elsőre sikerült kitépnie egy szőrszálat a füléből, az Aidát játszottad neki… – Ez az… A Győzelmi indulót… – Amikor nagyon untatott, a mentőszirénát utánoztad, hogy vigyék az elfekvőbe. Amikor hülyeséget csináltunk, és Nounou bezárt a szobádba, hogy ott várjuk be, amíg Anouk hazaér, és megbüntet, Milest cincogtál a kulcslyukon keresztül… – Felvonó a vérpadra? – Persze. Amikor azért kergetett, hogy menjünk végre fürödni, felugrottal az asztalra, és meg zólalt a Homoktánc… – Emlékszem, abba majd beledöglöttem… A francba, többször is

majdnem kinyiffantam… – Amikor cukorkát akartunk, a Gounod-dat játszottad… – Vagy Schubertet… Attól függött, hány cukrot akarunk… Amikor a rohadt kis számaival untatott, én a Radetzky-indulót gyilkoltam neki… – Erre már nem is emlékszem… – Pedig tényleg… Pam-pam Strauss. Charles elmosolyodott. – De a legjobban a… – Ezt szerette… – folytatta Alexis fütyölve. – Igen… Ezzel mindent megszerezhettünk, amit akartunk… Ezért még az apám aláírását is hajlandó volt utánozni… – La Strada… – Emlékszel… A Rennes utcába vitt minket megnézni… – És utána egész nap pofákat vágtunk… – Még szép… Nem értettük egyáltalán… A történetét tekintve azt hittük, hogy a Bolondos újonco – Milyen csalódottak voltunk… – Milyen kis hülyék voltunk… – Az előbb láttam, hogy csodálkozol, de szerinted kinek mesélhettem volna el? Te kinek meséltél róla? – Senkinek. – Na látod… Egy ilyen Nounou nem elmesélhető – tette hozzá Alexis, a torkát köszörülve – ahhoz, ahhoz… Egy bagoly felhuhogott. Miért, mi van? Már alig hallották egymást a sötétben! – Tudod, miért nem értesítettelek? –… – A temetésről… – Mert egy szemétláda vagy. – Nem. De igen… Nem… Mert egyszer az életben egészen magamnak akartam őt. –… – Charles, én az első naptól… Halálosan féltékeny voltam… Egyébként én…

– Gyerünk, folytasd… Mesélj csak… Szívesen megérteném, miért lettél drogos miatta. A sötét csalók szép mentegetőzései mindig elbűvöltek… – Na, erről rád ismerek… A nagy szavak… – Nagyon vicces, inkább az volt a benyomásom, hogy sok hasznot húztál az anyádból… Az volt az érzésem, hogy kicsit egyedül érezhette magát a vége felé… – Gyakran felhívtam… – Hát, ez fantasztikus. Na jól van, lefekszem… Olyan fáradt vagyok, hogy még abban sem vagyok biztos, hogy képes leszek elaludni… – Neked csak a jó oldala jutott… Sráckorunkban téged nevettetett meg, de én pucoltam utána a vécét, és én cipeltem őt az ágyba… – Az is előfordult, hogy mind a ketten pucoltuk – dünnyögte Charles. – Csak te számítottál… Te voltál az okosabb, a tehetségesebb, az érdekesebb… Charles felállt. – Csak hogy lásd, milyen jó haver vagyok, Alexis Le Men… Ez a csodálatos lény, aki én voltam (és aki most azért meséli ezt el neked, hogy felsőbb osztályba léphess, és elmesélhesd a srácaidnak, hogyan pisiltünk be a nevetéstől kor egy öreg traveszti eljátszotta a részeg Fred Astaire-t, aki az iskola csatornáiba szorul), és nálad jóval hamarabb magára hagyta Anoukot, és egyetlenegyszer sem hívta fel, mert egy nagy darab szar… És valószínűleg el sem ment volna a temetésére, ha lettél volna olyan mérhetetlenül nagystílű, hogy értesíted róla, mert a tény, hogy olyan okos és tehetséges, és olyan sokat dolgozik, nagyon elfoglalt és nagyon szemét emberré tette. És most jó éjszakát. Alexis utána ment: – Akkor te is tudod, mi ez… – Micsoda? – Lent hagyni néhány dolgot… –… – Életfoszlányokat feláldozni, hogy a felszínre tudjunk emelkedni… – Feláldozni… Életfoszlányok… Te aztán mívesen fogalmazol hűtőszekrényárus létedre – viccelőd nem áldoztunk fel az égvilágon semmit! Csak gyávák voltunk… Igen, ez nem olyan pofás szó: gyáva… Kevésbé… fellengzős… Közelítette egymáshoz a hüvelykujját és a mutatóujját:

– Egy egészen aprócska fúvóka, mi? Kicsi, kicsi, kicsi… Alexis megcsóválta a fejét. – Az önostorozás… Azt mindig nagyon szeretted… Igaz, te átmentél az Atyák keze között… El is felejtettem… Tudod mi a nagy különbség kettőnk között? – Igen – mondta Charles nagyon megértően –, tudom. A Fáááájdalom. Nagy F-fel, mint a fű és a fecskendő, ezt nem árt, ha megjegyzed, még jól jöhet. Szerinted mit felelhetnék erre? – Az a különbség, hogy téged olyan emberek neveltek, akik egy rakás dologban hittek, míg én egy olyan nővel nőttem fel, aki nem hitt semmiben. – De igen, hitt az élet… Charles rögtön meg is bánta az utolsó két szótagot. De már későn: – Ja, persze… Csak meg kell nézni, mit tett a sajátjával… – Alex… Én megértem… Én megértem, hogy szeretnél beszélni róla… Egyébként egészen biztos, hog ta azt a kis jelenetet… Én még azon is eltűnődtem, hogy nem éppen ez-e az oka, hogy a múlt télen azt a meleg hangú értesítést küldted nekem… Hogy mindent visszapasszolj nekem, amit már nem volt alkalmad eltenni az alagsorba… De nem én vagyo k a megfelelő ember, ugye érted? Én is túl sok… túl sok lóvét tettem az ügyre… Nem tudok neked segíteni. Nem azért, mert nem akarok, hanem, mert nem tudok. Neked legalább vannak gyerekeid, te… Miközben én , én… Most megyek, és lefekszem. Add át az üdvözletemet a Megmentődnek. Kinyitotta a szobája ajtaját: – És még valami… Miért nem adományoztad a testét a tudománynak, amikor olyan sokszor megígértette veled? – De a kórháznak? A kurva életbe! Nem gondolod, hogy már éppen eleget adott ne… A gép elakadt. Alexis hátradőlt, és lecsúszott a földre: – Mit tettem, Charlot? – zokogásban tört ki. – Mondd meg, mit tettem… Charles nem tudott leguggolni, még kevésbé letérdelni. Megérintette Alexis vállát: – Hagyd abba… Én csak összevissza beszélek… Ha igazán ezt akarta volna, hagyott volna neked búcsúlevelet. – Hagyott búcsúlevelet.

Fájdalom, figyelmeztetés, életben maradás, ígéret. Charles visszahúzta a kezét. Alexis tekeregve előkotorta a tárcáját, előhúzott belőle egy négyrét hajtogatott lapot, szétrázta, és megköszörülte a torkát: – Szerelmem… – kezdte. Újra sírni kezdett, és átnyújtotta Charles-nak a levelet. Charles-nál nem volt ott a szemüvege, hátralépett, hogy a szoba fényébe tarthassa a papírt. Fölöslegesen. Ez volt az egész levél. Mélyet, hosszút sóhajtott. Hogy fájdalmat cseréljen. – Látod, mégiscsak hitt valamiben… Tudod – folytatta vidámabban –, szívesen nyújtanám a kezem, hogy felsegítselek onnan, de képzeld csak el, ma reggel összevissza törtem magam… – Menj a fenébe – mosolyodott el Alexis –, neked mindig le kell főznöd a többieket… Elkapta Charles zakójának alját, felhúzta magát, kivette a kezéből a levelet, és miközben a szobája felé ballagott, Nounou éles hangját utánozva megszólalt: – Gyerünk, kutyuskáim! Rajta! Hajcsikálni! Charles eltántorgott az ágyáig, belezuhant, jaj, mint egy zsák, és azt gondolta, hogy ez volt élete leghosszabb nap… És már aludt is. 4 Már megint hol van? Ezek milyen lepedők? Melyik szállóban? A függönyök lombmintáitól aztán teljesen kiment az álom a szeméből. Á, igen… Szilfás-telep… Néma csend. Megnézte az óráját, s először azt hitte, hogy fordítva vette fel. Negyed tizenkettő. Az évszázad első ágyban töltött délelőttje… A szoba ajtaja előtt egy cédulát talált: „Nem mertünk felébreszteni.

Ha nem érsz rá, hogy az iskola felé kerülve indulj haza (a templommal szemben), hagyd a kulcsot a szomszédban (zöld kerítés). Csókollak.” Megcsodálta a vécé tapétáját, a padlószőnyeghez illő vécépapírt, melegített magának egy csész kor belenézett a fürdőszobai tökörbe. A láma szépen kiszínesedett az éjszaka… A mályvaszín különböző árnyalataiból a zöldbe hajló bájos festmény… Charles nem merte arcon köpni magát, inkább kölcsön vette Alexis borotváját. Megborotválta, amit tudott, és azonnal meg is bánta. Így még roszszabb volt. Az ingének hullaszaga volt. Így hát felvette ifjúkori kopott krokodilos pólóját, és furcsa boldogság fogta el tőle. Bár már kiment a formájából, és agyon volt használva – és akkor még nem említettük a krokodil fáradtan fityegő, félig lesz arkát –, megismerte. Edithtől kapta ajándékba. Akkoriban, amikor még szokásuk volt ajándékot egymásnak. Edith akkor kijelentette: „Fehéret vettem neked, mert te olyan konvencionális vagy”, és mo st, majdnem harminc évvel később Charles nagyon hálás volt Edith hülye alapelveiért. Ehhez a pofához egy másik szín, hát… nem állt volna ilyen jól… Többször egymás után becsöngetett a zöld kerítéses szomszédaszszonyhoz. Nem merte a kulcsot e k szomszédnál letenni (rettegvén Corinne haragjától), ezért úgy döntött, tesz egy vargabetűt la felé. Nem volt túl sok kedve a napvilágnál találkozni Alexisszel. Szívesebben maradt volna a teg nap esti megjegyzéseinél, hogy nélküle folytassa tovább az útját… De megvigasztalta a gondolat, hogy megpuszilhatja Lucas-t és a szép Mariont, mielőtt örökre szem elől veszíti őket… *** Lehet, hogy az iskola szemben állt a templommal, de a világ leglaikusabb épülete volt, v alószínűleg a harmincas években építették, Jules Ferry stílusában, az összefonódó R és F betűk alatt külön bevésve: Lányok, Fiúk, igazi fedett t, amelynek a falait olajzöldre festették a tornacipők rúgásának magasságáig, és meszelt törz nyefák álltak benne. Levakarhatatlan ugróiskolák (persze a falat rugdosni viccesebb lehetett) , és huplik az aszfalton, amelyek biztosan nagy örömet szereztek a focistáknak.

Egy nagyon szép, tégladíszes épület, egyenes, szigorú és republikánus, a sok léggömb és lampi , amit ráaggattak ezen a napon. Charles utat tört magának a tömegben, a karját felemelte, hogy kikerülje a minden irányból ár yerekek hadát. A csokoládés sütemény és az égő fa illata után rátalált a Mathilde-dal élvezett búcsúk hangulatára is. Egy kis vidéki beütéssel… Itt ellenzős sapkás apókákat és melegítős anyókákat lehetett látni az V. kerület elegáns lakói helyett, és nem bioszendvicses standokat állítottak fel, hanem igazi szopósmalac sült a nyárson… Szép volt az idő, Charles több mint tíz órát aludt egyhuzamban, a zene vidám volt, a mobilja emerült. Visszatette a zsebébe, nekidőlt egy alacsony falnak, és a vattacukor és a sülő malac illathullámai közé beágyazódva tágra nyitott mét. Ünnepnap… Már csak a postás hiányzik. Egy hölgy egy poharat nyújtott át neki. Néma bólintással köszönte meg, mintha külföldi lenne, aki annyira megzavarodott, hogy nem tudja összeszedni nyelvtudása foszlányait, belekortyolt a meghatározhatatlan, száraz, karcos folyadékba, a nap felé fordította a sebhelyeit, behunyta a szemét, és magában megköszönte a szomszédnak, hogy köddé vált. A meleg, az alkohol, a vattacukor illata, a tájszólás, a gyerekek kiabálása gyengéden elring at… – Már megint alszol? Ki sem kellett nyitnia a szemét, úgy is megismerte kis harcostársa hangját. – Nem. Napozom. – Hát akkor szerintem hagyd abba, mert már így is teljesen barna vagy! Charles lenézett. – És te? Kalóznak öltöztél? Lucas bólintott a fekete kendő alatt. – És nincs papagáj a válladon? A kampókéz visszazuhant: – Hát, nincs… – Akarod, hogy elmenjünk a madaramért? – És nem fog felébredni? Bár Charles-t részben Nounou nevelte, vagy talán éppen ezért, mindig

úgy gondolta, hogy a gyerekeknek egyszerűbb igazat mondani. Nem voltak különösebb pedagógiai alapelvei, de az igazság, az igen. Az igazság még meg a képzelőerőt. Éppen ellenkezőleg. – Tudod… Ő nem tud felébredni, mert ki van tömve… Lucas bajusza felhúzódott a fülbevalójáig: – Én tudtam, de nem akartam neked megmondani. Féltem, hogy szomorkodnál… Vajon ki volt az? Kinek támadt az a jó ötlete, hogy feltalálja a gyerekeket? – arles, miközben egy tuja mögé löttyintette pohara tartalmát. – Gyere. Elmegyünk érte… – De… – húzódozott a kisfiú –, ő nem is igazi papagáj… – Igen, de – jegyezte meg teátrálisan a nagyfiú – te sem vagy igazi kalóz… Visszafelé menet megálltak a Vadászpihenőnél, ami fűszerbolt is volt, fegyverbolt is, meg takarékszövetkezet, és csütörtök délutánonként fodrászbolt madzagot, és Charles a templom előtt letérdelve szorosan felerősítette Mistinguettet, mielőtt kiküldte volna Lucas-t a színpadra. – És hol vannak a szüleid? – Nem tudom… Lucas boldogan, lábujjhegyen tipegve ment vissza az osztályához. Máris beszélt a madarához: – Kokó, tudod azt mondani, hogy „Kokó”? Charles visszament a falat támasztani. Még meg akarta várni Lucas fellépését, mielőtt hazaindulna Párizsba… Egy kislány gőzölgő tányért hozott neki: – Ó, köszönöm, igazán kedves… Arrébb, egy hatalmas asztal mellett, a hölgy, akitől az előbb a bort is kapta (és akinek tekintélyes méretű keble volt), bájosan mosolygott rá. Hoppá, itt sikerei vannak… Charles gyorsan beletemetkezett a műanyag tányérba, a sonkaszeletre koncentrált. Ugyanis eszébe jutott Canut asszony szárítókötele… – Esküszöm, hogy az a melltartója… – győzködte őt Alexis. – De hogy lehetsz ebben ennyire biztos?

soha nem békly

érzékenyült el

is, vásároltak

és vigyorogva

– Hát… Mert látszik rajta. A darab… elképesztő volt. Mozgolódás a színpadon. Nagymamákat terelgettek óvatosan a legjobb helyek felé, miközben a mi rofonból: egy, kettő, három, halljátok? Larsen, egy, kettő, Jean-Pierre, légyszi, technika, tedd már le azt a poharat, egy, ke ttő, mindenki a helyén van? Jó napot mindenkinek, kérem, foglaljanak helyet, emlékeztetem önöket, hogy a tombolahúzás… Larsen, Jean-Pierre! Rendben! Rendben. A térdelő mamák ellenőrizték a frizurákat és a sminkeket, miközben a papák a videokameráikat abajgatták. Charles találkozott Corinne-nal, aki nagy tanácskozásba volt merülve két másik hölggyel, ha jól értette, egy ellopott pruszlikról volt szó, és visszaadta neki a kulcsokat. – Ugye, bezárta a kaput is? Igen, bezárta. Még egyszer megköszönte Corinne csodálatos vendégszeretetét, és faképnél hagyt hető legtávolabb akart kerülni tőle. Keresett egy napos foltot, a széket az udvar felé húzta, hogy két jelenet között diszkréten k reket oldhasson, és mivel a szünet már majdnem véget ért, a munkájára kezdett gondolni. Elővette a határidőnaplóját, átnézte a hétre előirán eldöntötte, melyik aktákat viszi magával a Roissyra, és nekiállt kidolgozni a… Balról zsivajt hallott, ez kicsit elvonta a figyelmét. Csak egy kicsit. Kecses kibillenés volt a retina és az agykéreg között. Csak annyi időre, hogy megállapítsa: nagyon szexi anyukák is élnek Les Marzeray községben… az elintézendő telef listája, és megbeszélni Philippe-pel azt a bizonyos ügyet… Újra felnézett. Kate mosolygott rá. – Hullo… Charles leejtette a határidőnaplóját, rálépett, kezet nyújtott Kate-nek, és míg lehajolt a naplóért, Kate átült az ő oldalára, vagyis nem teljesen, mert hagyott egy üres széket kettőjük között. Talán gardedámnak szánta? – Elnézést. Nem ismertem meg… – Talán azért, mert nincs rajtam a gumicsizmám – tréfálkozott Kate. – Igen, erről lehet szó…

Kate elölgombolós ruhát viselt, amely félig látni engedte a mellét, lágyan átölelte a derekát jzolta szép combjait, felfedte a térdét is, amikor az egyik lábát átvetette a másikon. Kate gyorsan lehúzkodta a szürkéskék anyagot, amelyen türkizkék kacskaringós minták tekeregtek. Charles szerette a divatot. Szabásvonalak, anyagok, próbák, utolsó simítások, mindig úgy gondolta, hogy az építészek és a divattervezők valamiképpen ugyanazt a végzik, és most is éppen azt figyelte, hogy a kanyargós vonalak hogy veszik körül a karkivágást anélkül, hogy megtörne a csigavonaluk. Kate megérezte a tekintetét. Elfintorodott: – Igen, tudom… Nem kellett volna felvennem… Nagyon meghíztam, amióta utol… – Jaj, dehogyis! – tiltakozott Charles – Dehogyis! Csak néztem a… – A micsodát? – forgatta meg a nyárson Kate. – …motívumait… – A motívumaimat? My God… Csak nem azt akarja mondani, hogy máris ismeri a motívumaimat? Charles mosolyogva hajtotta le a fejét. Egy nő, aki fel tudja tenni a láncfűrész láncát, ki tudja villantani a sápadtrózsaszín melltartója pántját, amikor előre ha lvvel is egyformán jól tud játszani… valószínűleg rajtszámot sem érdemes kérnie… Ajaj, érezte, hogy Kate is végigméri őt. – Talán szivárvány alatt aludt? – Igen, Judy Garlanddal. Ó, milyen szép mosoly volt a jutalma… – Látja, ez hiányzik itt a legjobban… – sóhajtott fel Kate. – A musicalek? – Nem… Az ilyen hülye évődések… Mert – tette hozzá komolyabban – ez az igazi magány… Nem az, hogy már délután ötkor sötét van, nem az a sok állat, akit etetni kell, meg a gyerekek, akik egész nap tépik egymást, nem… Judy Garland… – Well, to tell you the truth, I feel more like the Tin Man right now… – I knew you must speak English. – Nem elég jól, sajnos, to catch your… motives… Újra előbukkant a varázslatos metszőfog. –Annál jobb… – De tényleg, melyik az anyanyelve? – kérdezte Charles. – Az anyanyelvem? A francia, mert az anyám Nantes-ban született. Native?English. On my father’s side…

– És hol nőtt fel? Kate válaszát már nem hallotta, mert a szuper DJ máris a kormánykerék mellé pattant: – Még egyszer üdvözlet mindenkinek, és köszönjük, hogy ilyen szép számmal eljöttek. Hamarosan kezdődik az előadás. A, igen, igen… A gyerekek már nagyon izgatottak… Emlékeztetem önöket, hogy még van idejük megvenni a sorsjegyeket a nagy tombolára. Az idén cso-dá-la-tosak a nyeremények! Az első díj egy romantikus hétvége két személyre egy háromcsillagos panzióban a charmièges-i tó partján, és, most kapaszkodjanak meg: vízibicikli, tekepálya és karaoké használattal! Második díj, egy Toshiba DVD-író, a frémouille-i leányvállalat nagylelkű ajándéka, ezúton mon zönetet, ne felejtsük: Ámulj és bámulj, a Frémouille-nál sosem vernek át! Charles a füle mellett lévő ragtapaszra nyomta az ujját. Érezte, mindjárt lelép, ha ez az ala továbbra is ilyen hülyén üvöltözik. …és ne felejtkezzünk meg a számos ajándékkosárról sem, a Graton és fiai ajándéka, Saint-Gobertin, Lavoir utca 3., vágóállat és kolbászféleség, a hurkák és sonkák specialistája, vállal esküvőket, halotti torokat, első áldozásokat, és egy tucatnyi vigaszdíj, hiszen nem lehet mindenkinek olyan szép nagy szarva, mint Jean-Pierre-nek, nem igaz? Haha! Na gyerünk, helyet a művés zeknek, kérem, tapsolják meg őket jó hangosan! Hé, még ennél is hangosabban! Jó mulatást min…” Lekeverték. Jean-Pierre nem volt a humoránál. Alexis egy klarinétossal beült a színpad hátuljára, miközben a tanító nénik elrendezgették az apró halacskákat a kartonpapír hullámok között. A halacskák a zenére megringatták a csípőjüket, és elindultak, szemben a hullámokkal. De túlságosan lefoglalta őket, hogy integessenek a mamájuknak, és nem követték a mlatot… Charles Kate combjára… akarom mondani, a Kate térdén tartott programfüzetbe pillantott: A karibi kalózok bosszúja. Hé, hahó… De azt is észrevette, hogy Kate-et elhagyta a gunyoros kedve, és a szeme túlságosan csillogott, így hát a színpad felé fordult, mert kíváncsi volt, melyik kicsi szardínia miatt került ilyen állapotba… – A magáé is köztük van?

– Még csak nem is – nevette el magát Kate –, de mindig meghatnak az ilyen kis bénuska előadások… Hülyeség, nem? Az arcára tapasztotta a tenyerét, hogy eltakarja az arcát Lucas elől, és amikor észrevette, hogy Charles továbbra is őt nézi, még jobban megzavarodott: – Jaj, ne nézze a kezemet. Olyan… – Nem. Ezt a homorúan vésett gemmát csodáltam a pecsétgyűrűjén… – Igazán? – sóhajtott fel Kate, kifordította a tenyerét, mintegy csodálkozva, hogy még mindig t találja. – Csodálatos. – Igen… És nagyon régi… Ajándékba kaptam a… Suttogva folytatta: – …a folytatást később mesélem el… – a hullámokra mutatott… – Alig várom – dünnyögte Charles még nála is halkabban. A folytatást Alexis arcát figyelve követte végig. Most Lucas és a bandája is csatlakozott a zenészekhez és a halacskákhoz, és blazírtan énekelték: Nincs nálunk ádázabb, kegyetlenebb – Miért legyünk házicselédek? Sikálni edényt és fedélzetet, Szemetet hordani, pucolni rezet: Kapitány, bizony ez cudar élet! Egy jó fregatt és dús rakomány, Az kell nekünk, olyat kerítsen, Mert arra szegődtünk el, kapitány, És rumra, harcra, bizisten! Alexis az elején nem vett észre semmit, mert a gitárra koncentrált. Utána kihúzta magát, a közönségre mosolygott. A tekintetével megkereste a fiát, majd visszaté húrokhoz. Nem. Megint Lucas-ra nézett. Hunyorgott, elrontott két-három akkordot, megint Lucas-ra bámult, a szeme kimeredt, és összevissza kezdett játszani. De ez most nem számított. Ki hallotta vol

na meg a zsiványok haragjától? Rumra és nagy bunyókraaaaa!, üvöltötték jó hamisan, majd eltűntek egy nagy hullám mögött. Ágyú dörrent, és a kalózok újra megjelentek, állig fölfegyverkezve.

Újabb nóta, újabb zene, Mistinguett jól mulatott, és Alexis egészen máshol járt. Végül elfordította a tekintetét a fia válláról, és a nézőközönségtől követelt magyarázatot. És meg is találta régi haverja csúfondáros mosolyában. Alexis Lucas-ra mutatott az állával: Ez ő? Charles bólintott. De hogy a fenébe… Charles mosolyogva az égre mutatott. Alexis megrázta a fejét, újra lehajtotta, és a hadizsákmányon való osztozásig nem is emelte fel többé. Charles a tapsot kihasználva kereket oldott. Egyáltalán nem volt kedve újabb hosszú zokogáso kat előidézni. Küldetés végrehajtva. Vissza az életbe. Éppen kilépett az iskola kapuján, amikor egy „Hey!” megállította. Visszatette a zsebébe a cigarettát, és megfordult: – Hey, you bloody liar!– szólt utána Kate, a bal öklét mutatva. –Why did you say „Alig várom” if you don’t give a shit? De nem várta meg, hogy Charles teljesen elképedjen, jóval kedvesebben hozzátette: – Nem… bocsánat… Egyáltalán nem ezt akartam mondani… Tulajdonképpen csak meg akartam hívni… n Charles szemébe nézett, és még halkabban folytatta: – Máris… Máris elmegy? Charles gyáván lesütötte a szemét: – Igen, én… – nyökögte –, el kellett volna köszönnöm magától, de nem akartam kavarni… bocsánat: zavarni. – Tényleg? – Nem szóltam róla senkinek, hogy ide jövök. Én… hogy is mondjam… ma lógtam az iskolából, de ltétlenül haza kell mennem. – Értem… Kate egy végső mosollyal (ezt a mosolyt Charles még nem ismerte) előhúzta az utolsó aduját, bár egyáltalán nem hitt benne:

– És a tombolahúzás? – Nem vettem sorsjegyet. – Persze. Na jól van… Viszontlátásra… Kezet nyújtott. A gyűrűje közben befelé fordult, hideg volt a köve. Meghívni, mire? Jutott eszébe Charles-nak, de későn. Kate már meszsze járt. Charles felsóhajtott, és bánatosan nézett Kate tekergő mintáinak leg… kalandosabbika után… *** Az autóját keresve észrevette Kate autóját, ferdén állt a platánok alatt, szemben a postával. A csomagtartó megint nyitva volt, és a tegnap esti kutyák nyájasan köszöntötték. Charles fellapozta a határidőnaplóját, ráakadt augusztus 9-re, és felidézte magában, melyik v kon kell áthajtania. Jó fél órán keresztül csak ment, és semmi olyasmit nem gondolt, amit világosan ki tudott volna fejezni. Megállt egy benzinkútnál, egy szupermarket mögött, állati okáig kereste azt a rohadt, azt a szaros, azt a kurva kallantyút, amivel végül ki tudta nyitni a tanksapkát. Benyúlt a kesztyűtartóba, előkereste a sználati utasítást, még zajosabban káromkodott, végre megtalálta, teletankolt, nem találta a jó hitelkártyáját, azután eltévesztette a PIN-kó mondott az egészről, készpénzzel fizetett, és háromszor is áthajtott a körforgalmon, mielőtt volna a macskakaparásával írt nyomokra. Bekapcsolta a rádiót, kikapcsolta. Rágyújtott, elnyomta. Megcsóválta a fejét, bánta már. Megfájdította vele a fejét. Végre ráakadt a táblára, amit keresett. Megállt a fehér sáv előtt, balra nézett, jobbra nézett, maga elé nézett, és… …és nekiállt a ragozásnak: – De hát én hülye vagyok. De hát te hülye vagy… De hát ez hülye! 5 Kate a köténye zsebében kotorászott valamiért: – Igen? – Jó napot, izé… Szeretnék egy szeletet abból a csokoládés süteményből, ami a nagy tűzhely sü este háromnegyed kilenc körül…

Kate felnézett. Charles meglengetett az orra előtt egy kis füzetet, kitépett lapokkal: – Hát igen, mégiscsak… Tekepálya és óriás karaoké… Nagyon haragudtam volna magamra, ha kihagy Kate nem válaszolt rögtön, összevonta a szemöldökét, és az ajkába harapott, hogy elfojtsa a mosolyát. – Háromféle volt. – Hogy mondja? – Háromféle sütemény… A sütőben… – Tényleg? – Igen – vágott vissza Kate még mindig hegyesen –, úgy tűnik, nálam nem csak félig csinálják a dolgokat… – Én valahogy úgy értettem… – So? – Szóval… Talán tudna nekem adni mindegyikből egy aprócska szeletet… Kate ezután már nemigen ügyelt rá, levágott három kis szeletet, és átnyújtotta a tányért: – Két euró. Ott lehet fizetni, annál a kislánynál… – És mire akart meghívni, Kate? – Azt hiszem, vacsorára. De azóta meggondoltam magam. – Igazán? Kate már másvalakit szolgált ki. – És ha én hívnám meg magát? Kate kiegyenesedett, és udvariasan lerázta: – Megígértem nekik, hogy segítek rendet tenni utána, egy fél tucatnyi gyerek van a nyakamon, és nincs egyetlen étterem sem ötven kilométeres körzetben, ja, különbe ízlik? – Micsoda? – A sütemény. Hát… Charles nem igazán kívánta… Éppen egy megfelelő visszavágást keresett, amikor egy kifull atólag bosszús fickó ellopta tőle a jelenetét: – Mondja! Nem a maga fiának kell vezetnie ma délután a Mindent Döntőt? – Neki kellene, de maguk megkérték, hogy ő legyen a söntésben, és mérje az italokat… – Ja, tényleg! Persze… Annyi baj legyen, majd megkérem a… Kate a

szavába vágott: – Várjon csak! Charles felé fordult: – Alexis azt mondta, hogy maga építész. Tényleg az? – Hát… Igen… – Akkor ezt a standot magának találták ki. Konzervdobozokat rakosgatni egymásra, az nagyon is smakkol magának, vagy nem? Gérard, ne is keressen mást! Charles még le sem nyelte a süteményt, máris elvonszolták a fedett iskolaudvar felé. – Hey! Na de igazán… Hátrafordult, azon tűnődve, milyen bloodyért fogják megint leszúrni. De nem. Semmi baj. Csak egy kis kacsintás egy nagy kés fölött. *** – A gyerekeknek minden dobásért egy kék jegyet kell adniuk, ők majd tudják, hol vegyék meg… És aki győz, választhat egy ajándékot abból a dobozból… Az egyik szülő délután majd idejön, és fölváltja, ha szünetet szeretne tartani – magyarázta az ember, és megpróbálta távol tartani a körülöttük tülekedő gyereket –, rendben? Van kérdés? – Nincs kérdés. – Akkor sok szerencsét. Mindig nehezen találok valami jótét lelket ehhez a standhoz, mert, mint észrevehette – úgy tett, mintha befogná a fülét –, kicsit zajos… Az első tíz percben Charles megelégedett annyival, hogy zsebre vágja a jegyeket, átadja a gyerekeknek a homokkal töltött zoknigolyókat, és visszategye a konzervdobozokat a helyükre, de azután jobban magára talált, és azt tette, a mit mindig: javított a munkakörülményeken. Először is egy tornazsámolyra hajította a zakóját, és felvázolta az új terepfoglaló tervezetet: – Rendben… Most fogjátok be két percre, nem hallok semmit… Te… Hozz nekem egy krétát! Először is, nem akarok ekkora cirkuszt! Most szépen sorba álltok, és az egyik jön a másik után. Az elsőt, aki potyázik, bevágom a dobozok közé, világos? Köszönöm…

Fogta a krétát, húzott két vonalat: – Ez, ezek itt a határvonalak… A kisebbek elmehetnek egészen az első vonalig, a nagyobbakn ak a másodikhoz kell állniuk, világos? Világos volt. – Utána… A kicsik ezekre a dobozokra dobhatnak… – a nagyobb dobozokra mutatott, ezeket a s zakács adta, és lehetet bennük vagy tízkilónyi vegyes zöldségköret vagy hámozott paradicsom – yobbaknak viszont ezekre (ezek kisebbek voltak, és jóval több volt belőlük…). Mindenkinek négy zokni jár, és természetesen csak akkor kaptok nyereményt, ha a deszka tel jesen le van takarítva… Még mindig tudtok követni? Tiszteletteljes bólintások. – És végül… nem akarom azzal tölteni a szombatomat, hogy a kuplerájotokat szedegetem, ezért s m lenne egy segédre… Ki akar az első segédem lenni? Tudni kell, hogy egy segédnek joga van néhány ingyen menetre… Megindult a verekedés a pozícióért. – Nagyszerű – örvendezett Balanda tábornok –, nagyszerű. És most… Győzzön a legjobb! És ettől kezdve nem volt más dolga, mint számolni a pontokat, bátorítva a kicsiket, és heccel e a kamaszokat. A kicsiknek vezette a karját, a nagyoknak tréfásan felkínálta a szemüvegét. A nagyok gőgösen céloztak, és puff! (mert a Mindent Dönt túl béna), és gyakrabban találták el a falat, mint kellett volna… Elég hamar tömeg gyűlt közéjük, senki sem spórolt a hangerővel, így Charles kezdte azt gondolni: ha meg is védte a hátát és a becsületét, a nap végére valószínűleg megsüketül. Ja, igaz is, a becsülete… Időnként felnézett, és Kate-et kereste a tekintetével. Nagyon szere te volna, ha így látja őt, győzedelmesen a mesterlövészei körében, de nem. Kate mindig a süte mellett állt, csacsogott, nevetett, vagy a hadseregnyi gyerek fölé hajolt, aki pusziért szaladt hozzá… Nem, szabályosan semmiért sem kellett harcolnia. Csak magáért, gondolta. Már amennyiben képes volt akár a gondolatait is meghallani ebben a nagy zajban.

Annyi baj legyen. Boldog volt. Életében először boldog volt, hogy egy projektet vezethet, és alumíniumépítményeket igazgathat, hitemre, először életében. Jean Prouvé büszke lett volna rá… Persze, senki nem jött leváltani, persze, pisilnie kellett, rá szeretett volna gyújtani, és persze, a végén hagyta a fenébe a kék jegyeket. – Nincs már jegyed? – Hát… nincs… – Nem baj… Azért csak dobj… Jegy nélkül? Az infó olyan gyorsan körbejárt, hogy Charles-nak le kellett mondania szökési szándékáról. Ő volt a Konzervkirály, büszke volt rá, és évek óra először nagyon sajnálta, hogy nincs nála a skiccfüzete. Volt néhány moso kaskodó mozdulat, néhány esetlen kisgyerek, aki méltó lett volna rá, hogy megörökítsék. Lucas futott oda hozzá: – Papának adtam a papagájomat. – Jól tetted. – De nem papagáj. Hanem egy fehér galamb. No, nézd csak. Úgy látszik, Yacine errefelé járt. Végül a tombola mentette meg Charles-t. Kihirdették, hogy húzás következik, és a gyerekek min egy varázsütésre szétszéledtek. Ó, a hálátlanok, sóhajtotta Charles megkönnyebbülten. Lucas-r omboláit, összeszedte az udvar négy sarkáig szétdobált zoknikat, egy vászonzsákba gyűjtötte a konzervdo at meg a rengeteg cukorkás papírt, és közben minden lehajlásnál keservesen fintorgott. Az oldalát tapogatta. Miért fáj ennyire? Miért? Felvette a zakóját, és keresett egy helyet, ahol rágyújthatna úgy, hogy nem csípi fülön a felügyelő. De előbb tett egy kitérőt a vécékhez, és… kellemetlen helyzetbe került. Olyan alacsonyan volt a vécékagylók… Igyekezett pontosan célozni, és újra megérezte az alig habzó sárga szappan sza y még mindig ott hevert megkeményedve, összezsugorodva a krómbádog szappantartóban. Ó, nosztalgia, ha torkon ragadsz minket… Elbújt az öreg épület mö-

gé, hogy elszívjon egy szál cigit. Hú… Milyen jól esett… Még a falfirkák sem nagyon változtak… Ugyanolyan szívek, ugyanaz a felirat: Izécske + Bizécske = Örök Szerelem, ugyanolyan cicik, ugyanolyan fütyik, és ugyan azok a dühödt áthúzások ugyanazokon a leleplezett titkokon… A csikket átpöckölte a falon, és a hangszórók felé fordult. Lassan bandukolt. Nem igazán tudta, hová menjen. Nem akart Alexisszel találkozni. Hallgatta Jean-Pierre haverjának hülyéskedését, és magában kiszámolta, hány óra választja el Párizstól. Rendben… Most azért mégiscsak elköszönök… Goodbye, So long, Farewell, nem a szókincse hiányzott hozzá… Vagy az Adieu – mint sok nagyon szép szó, volt olyan elegáns, hogy útlevél nélkül utazott. Igen… Isten vele… Ez nem rossz egy olyan nőnek, aki… Épp itt tartott az agyalásban, amikor L ucas száguldott felé: – Charles! Nyertél! – A vízibiciklizést? – Nem! Egy nagy kosarat, tele pástétommal és kolbásszal! Ó, a fenébe… – Nem is örülsz? – De, de… Állatira örülök… – Idehozom neked. Ne mozdulj, oké? – Nagyszerű, akkor most meghívhat engem magamhoz. Megfordult. Kate éppen most oldozta le a kötényét. – De nincs nálam virág – mosolyodott el Charles. – Az nem baj… Kaphat tőlem kölcsön… Az egyik fiú, akit Charles már az előző este is látott, köszönt neki, majd félbeszakította gáláns kis csevegésüket: – Alhat nálunk Jef, Fanny, Mickaël és Léo ma este? – Charles – mondta Kate –, bemutatom Samuelt. Az én nagyfiamat… Ami azt illeti, tényleg nagy volt… Majdnem olyan magas, mint Charles… Hosszú haj, kamasz-arcbőr, gyűrött, de különösképpen nagyon elegáns fehér ing, amely i generációé lehetett, és amelyet egy zsinórírással írt L. és R. díszített, lyukas farmer, eg ,

nyílt tekintet, nagyon sovány, és… néhány éven belül nagyon szép… Kezet fogtak. – Figyelj csak, te ittál? – tette hozzá Kate, és összevonta a szemöldökét. – Hát… Csak úgy mondom, én nem süteményeket árultam egész nap… – Akkor nem mehetsz haza kismotoron… – Na ne… Egyszerűen csak arról van szó, hogy a végén a nacimra öntöttem egy söröshordó maradé l mi lesz? – Ha a szülők is megengedik, én is. De előbb segítetek mindent öszszepakolni, oké? – Sam! – szólt utána. – Hozzanak hálózsákot! Sam a hüvelykujját felemelve jelezte, hogy megértette. Kate Charles-hoz fordult: – Ugye érti már, miről beszéltem… egy féltucatnyi gyereket ígértem, de mindig egy kicsit pesszimista vagyok… És nincs otthon semmi ennivaló… Még szerencse, ho gy maga vett néhány sorsjegyet… – Ezt nem mondanám. – És a Mindent Dönt? Az… Megint félbeszakították őket. Egy kislány, akit előző este, Charles emlékezett rá, Kate Hattie-nek szólított. – Kate! – És íme, itt van Miss Harriet… A harmadik számú gyerek… – Jó estét… Charles megpuszilta. – Nálunk aludhat Camille ma este? Igen… tudom… Hálózsák… – Ha tudod, az nagyszerű – felelte Kate. – És Alice? Ő is be akar nekünk jelenteni valakit? – Nem tudom, de látnád, mennyi mindent talált az ócskásnál! Majd el kell menned értük autóval… – Good Lord, ne! Nem gondoljátok, hogy már így is elég kacat van nálunk? – Várj csak, ez állati szép! Még egy fotel is van Nelsonnak. – A, értem… Várj csak – egy pénztárcát nyújtott át a kislánynak –, szaladj a pékségbe, és hozd el az összes maradék kenyerüket… – Yes, Mam… – Micsoda szervezés! – ámuldozott Charles. – Tényleg, maga ezt így hívja? Nekem inkább az az érzésem, hogy

éppen az ellenkezőjéről van itt szó. Na, most mi lesz, jön maga is? – Ki nem hagynám! – Ki az a Nelson? – Egy nagyon sznob kutya… – És L. R.? Kate megmerevedett. – Hogy… Ezt miért kérdi? – Samuel inge… – Ja, igen… Elnézést. Louis Ravennes… A nagyapja… Látom, semmi nem kerüli el a figyelmét… – De igen, sok minden, de egy kamasz monogramos ingben nem olyan gyakori… Csend. – Na menjünk – rázta meg magát Kate –, pakoljuk össze ezt az egészet, és menjünk haza. Az áll , én meg fáradt vagyok. Hátrafogta a haját. – És Nedra? – kérdezte Yacine-tól –, vele mi van? – Nyert egy aranyhalat… – Hát… Ettől nem lesz sokkal beszédesebb… Gyerünk… munkára… Charles és Yacine vagy egy órán keresztül székeket rakodott egymásra, és oszlopokba halmozta t. Vagyis… inkább Charles… Yacine nem volt ennyire hatékony, mert közben egy csomó történetet mesélt Charlesnak: – Észrevetted, hogy amikor kikötötted ezt a csomót, kinyújtottad a nyelved? És tudod, hogy miért? – Mert nehéz volt, és te nem segítesz semmit? – Szó sincs róla. Azért, mert amikor valamire összpontosítasz, az agyadnak azt a féltekéjét foglalkoztatod, amelyik a motorikus tevékenységekért is felelős, és ikor gátolod a tested egyik működését, jobban koncentrálsz… Ez az oka, hogy a gyalogló emberek lelassítják a lépteiket, amikor valamilyen bonyolult problémán törik a fejüket… Érted? Charles felegyenesedett, és a derekát nyomkodta: – Hé, Enciklopédista úr! Nem akarod te is kinyújtani a nyelvedet? Gyorsabban haladnánk. – És tudod, hogy melyik a tested legerősebb izma? – Igen. A bicepszem, amikor téged fojtogatlak.

– Nem nyert! A nyelvizom! – Sejthettem volna… Na, rajta! Fogd meg az asztal másik végét, ott… Kihasználva, hogy Yacine-t lekötötte az agyféltekéje, ő is feltett egy kérdést: – Kate az anyukád? – Ó – felelte Yacine azon a fuvolázó hangocskán, amit akkor használnak a gyerekek, amikor az jjuk köré akarnak csavarni minket –, azt mondja, hogy nem, de én tudom, hogy igen… legalábbis egy kicsit, nem? – És hány éves? – Azt mondja, hogy huszonöt, de mi nem hisszük… – Tényleg? És miért nem? – Mert ha tényleg huszonöt éves lenne, nem tudna fára mászni… – Ja, tényleg… Hagyd ezt abba, gondolta Charles. Minél jobban keresed, annál kevésbé érted. Hagyd a használ ati utasításokat. Játssz inkább te is. – Hát én meg azt mondom, hogy tényleg huszonöt éves. – Honnan tudod? – Látszik rajta. Miután mindent elrámoltak, Kate megkérdezte tőle, haza tudná-e vinni a két kicsit. Éppen a hátsó ülésre ültette be őket, egy nyakigláb kamaszlány csapódott hozzájuk: – A Vesp’-be megy? – Hogy mondja? – Hát Kate-hez, vagy mi… El tudna vinni engem és a barátnőmet is? És egy másik paszulykaróra mutatott. – Hát persze. Mind bepréselődtek az aprócska bérautóba, és Charles mosolyogva hallgatta a gyerekek viháncolását. Évek óta nem érezte magát ilyen hasznosnak. A stoppos lányok egy diszkóról beszéltek, ahová őket még be sem engedik, miközben Yacine a következőket fejtegette Nedrának, a titokzatos kislánynak, aki egy Baliból való hercegnőre hasonlított: – A halad… Soha nem látod majd aludni, mert nincs szemhéja, és azt hinnéd, hogy nem hall, mert füle sincs… De, képzeld el, igazából tud ő pihenni… Meg aztán az aranyhalaknak van a legjobb hallása, mert a víz

nagyon jól vezeti a hangot, és olyan a csontozata, hogy minden hangot begyűjt a láthatatlan füléig… Charles el volt bűvölve. Megpróbált Yacine beszédére fülelni a két lány vihorászása fölött. – …tehát azért te beszélhetsz hozzá, érted? A visszapillantóban látta, hogy a kislány komolyan bólogat. Yacine elfogta a tekintetét, előre hajolt, és a fülébe súgta: – Ő szinte soha nem beszél… – És te? Honnan tudod ezt a sok mindent? – Nem tudom… – Akkor biztosan jó tanuló vagy, ugye? Kis fintor. És Nedra széles mosolya a tükörben, ahogy jobbra-balra ingatja a fejét. Charles megpróbált visszaemlékezni, milyen volt Mathilde ebben a korában. De nem… már nem emlékezett rá… O, aki nem felejtett el soha semmit, útközben valahogy elveszítette ezt az emléket. A gyerekeink gyermekkora… Majd Claire-re gondolt. Arra, hogy milyen mama lehetett vol… Yacine, akinek semmi nem kerülte el a figyelmét, most Charles vállára fektette az állát (ő vo t Charles papagája), és figyelemelterelésül megkérdezte: – De azért nagyon örülsz, hogy megnyerted ezt a sok kolbászt, ugye? – Igen – felelte Charles –, el sem tudod képzelni, mennyire örülök… – Tulajdonképpen nekem nem szabad ennem belőle… A vallásom miatt, tudod… De Kate azt mondja, hogy Isten fütyül rá… Hogy Isten nem olyan, mint Varon asszony. Szerinted igaza van? – Ki az a Varon asszony? – Az a hölgy, aki a menzán vigyáz ránk… Szerinted igaza van Katenek? – Igen. Most hirtelen eszébe jutott az a történet a szociális boltról, amit Sylvie mesélt tegnap, és nagyon megzavarodott. – Hé, vigyázz! Itt kell befordulnod! 6 – Ezt nevezem! Látom, nem vesztegette az idejét! Máris ráakadt a vi-

dék két legszebb lányára! A lányok vidáman kuncogtak, megkérdezték, hol vannak a többiek, és eltűntek a természet lágy ölén. Kate már visszahúzta a gumicsizmáját. – Körbejárom az etető körutat, van kedve velem tartani? Átmentek az udvaron. – Normális esetben a gyerekek dolga az állatsereglet etetése, de jó… Ez ma az ő napjuk… és így legalább magát is végigkalauzolhatom… – megfordult. – És jól van, Charles? Charles-nak mindene fájt. A feje, az arca, a háta, a karja, a felsőteste, a lába, a lábfeje, a határidőnaplója, a felhalmozódott hátralékai, a rossz lelkiismerete, Laurence és a megválaszolatlan telefonüzenetek. – Nagyon jól. Köszönöm. Az egész baromfiudvar a nyomában volt. Meg három kutya. Meg egy láma. – Nehogy megsimogassa, különben… – Igen, igen… Lucas már figyelmeztetett. Hogy utána nagyon nehéz levakarni… – Velem is hasonló a helyzet – nevetett Kate keserűen, és lehajolt egy vödörért. Nem. Ezt nem mondta. – Mit jelent ez a mosoly? – kérdezte Charles nyugtalanul. – Semmit… Saturday Night Fever… Szóval, ez itt a régi disznóól, de mi takarmányraktárnak használjuk… Vigyázzon a fészkekre… Itt, mint az összes többi épületben is, egész nyáron potyog az ürülék… Itt tartjuk a búzászsákokat és a szárazeledelt, és amikor takarmányraktárnak hívom, sajnos inkább az eger pelékre gondolok. – Most odaszólt egy macskának, aki egy régi dunyhán szundikált: – Jól vagy, öregem? Nem túl nehéz az élet? – Felemelt egy deszkát, és egy konzervdoboz tartalmát töltötte a vödör Megfogná azt a kannát is? Most a másik irányban keltek át az udvaron. Kate visszafordult: – Na, jön? – Félek, hogy eltaposok egy kiscsirkét… – Egy kiscsirkét? Annak semmi esélye, ezek kiskacsák… Jöjjön, ne törődjön velük. Fogja. Ott a kút… Charles nem töltötte tele a kannát. Félt, hogy nem tudja felemelni.

– Ez itt a tyúkól… Az egyik kedvenc helyem. René nagyapjának nagyon modern eszméi voltak a ba omfiudvart illetően, semmi sem volt elég szép a tyúkjainak… Egyébként, hajói értettem, a feleségével való veszekedéseinek ez volt a legfőbb motívuma… Charles először hátralépett a szag miatt, majd egészen megdermedt a… mitől is? Attól, hogy milyen figyelemmel és gondossággal tervezték meg ezt a helyet… A létrák, a hálóketrecek, a tojófészkek, szépen egymás mellé állítva, kicic ekítve, sőt megfaragva… – Nézze csak: ezzel a gerendával szemben még egy ablakot is kivágott, hogy a hölgyek a tájat zemlélve végezhessék a szükségüket… És ez, nézze… Egy nagy madárröpde, ahol verekedhetnek, egy mesterséges szikla, egy vályú, úsztató, egy kis por, elűzni a férgeket és… Nézze csak a látványt… Nézze, milyen szép… Miközben a kannából kiöntötte a vizet, hozzátette: – Egy olyan napon, nem is tudom, amikor elöntött a nagy reménytelenség, azt hiszem, az a hób ortos ötletem támadt, hogy elviszem a gyerekeket egy olyan vakációs komplexumba, amit Ce nter Parc-nak hívnak, ismeri? – Csak névről… – Azt hiszem, ez volt életem legrosszabb ötlete… Üvegbúra alá tenni ezeket a kis vadakat… Pokolian viselkedtek… Kis híján vízbe fojtottak egy gyereket… így utólag már sokat nevetünk rajta, de akkor… Az árát is figyelembe véve… szóval felejtsük el… Csak azért mondom el magának ezt az egészet, mert az ső este, miután körbejártuk azt az… izét, Samuel ünnepélyesen kijelentette: a tyúkjainknak jobb dolguk van. Utána az egész hetet azz al töltötték, hogy a tévét bámulták… Reggeltől estig… Igazi zombiként… De én hagytam… Végül i egzotikus… – Nincs tévéjük? – Nincs. – De internetük azért van? – Igen… Végül is nem foszthatom meg őket az egész világtól… – És sokat használják? – Főleg Yacine… A kutatásaihoz… – elmosolyodott. – Rendkívüli az a kisfiú… – Igen, ez a helyes kifejezés. – Mondja csak, Kate, ő a…

– Később. Vigyázzon, túlcsordul… Na jó… a tojásokat itt hagyjuk, az Nedra nagy szenvedélye… Kate megfordult: – Szereti a nagyon jó whiskyt? – Hát… Igen… – Akkor később. – Ez itt a régi sütőház, de most a kutyák lakóhelye… Vigyázat, szörnyű bűz van itt… Itt egy k marhaistálló, de most bicikligarázsként üzemel… Ott van a borospince… Ne törődjön a kuplerájj Ez volt René műhelye… Charles még soha nem látott hasonlót. Hány évszázad gyűlt itt fel? Hány szüretelő puttony, hány kar és hány hét kellene ahhoz, hogy kirámolja ezt a helyet az em ? – Hihetetlenek ezek a szerszámok! – kiáltott fel. – Szinte a Néprajzi Múzeumban érzi magát az ember, ez elképesztő! – Úgy gondolja? – fintorgott Kate. – A gyerekeknek nincs tévéjük, de nyilván egy percig sem unatkoznak… – Sajnos egyetlen percig sem… – És ez? Ez micsoda? – Ez a híres-neves motorkerékpár, ezt bütykölgeti René, gondolom, a világháború óta… – És ez micsoda? – Azt nem tudom… – Ez hihetetlen… – Várjon csak… A bútorraktárunk sem kutya. Kimentek a napfényre. – Ezek itt a nyúlketrecek. Üresek… Nekem is megvannak a korlátaim… Itt egy csűr a szénának, v a szénapajta… Ott van a szalma. Mit néz? – Az ácsmunkát… Ezektől a fickóktól megáll bennem az ütő… El sem tudja képzelni, milyen hatalmas elméleti tudásra volt szükségük ahhoz, hogy efféle műv t hozzanak létre… Nem – folytatta Charles elábrándozva –, el sem tudja képzelni… Még én sem igazán, pedig én benne vagyok a sza ogy fogtak hozzá? Rejtély… Ha majd megöregszem, kitanulok asztalosnak…

– Vigyázzon a macskára… – Már megint egy macska! Hát hány macskája van? – Ó… Nagy a körforgás… Az egyik meghal, születik négy… Főleg a folyó miatt. Ezek a kis hülyék bekapják a felcsalizott horgokat, és nem élik túl… – És a gyerekek? – Mindig nagy tragédia nekik. A következő alomig… Csend. – Mondja Kate, hogy csinálja? – Nem csinálom, Charles, nem csinálom. De néha angolórákat adok az állatorvos lányának, néhány látogatásért cserébe… – Nem… Én az összes többiről beszéltem… – Olyan vagyok, mint a gyerekek: a következő alomra várok. Erre aztán megtanított az élet… Eg nap… bereteszelni az ajtót, majd a másik nap… Ez épp elég. – Bezárja a macskákat? – De hát a macskák soha nem az ajtón át közlekednek! Megfordultak, és a… Csodák Udvarában találták magukat… Öt komondor, az egyik kajlább, mint a várta a leves idejét. – Na, szörnyetegek… Most ti jöttök… Visszament az élelmiszerraktárba, és megtöltötte az edényeiket. – Az a kutya ott… – Igen… – Annak csak három lába van? – És az egyik szeme is hiányzik… Ezért neveztük el Nelsonnak… Észrevéve a vendége zavarát, hozzátette: – Admiral Lord Nelson… Battle of Trafalgar… Eszébe jut erről valami? – Ez itt a fáskamra… Ott meg a magtár… A régi szénapadlással… Vagyis a magoknak… Semmi különleges… Csak kupleráj… Egy másik múzeum, ahogy maga mondaná… Itt van még egy, ez is romokban… De nagyon szép kétszárnyas ajtaja van, mert ide állították be a lovas fogatokat… Kettő is van, s lmas állapotban. Nézze csak meg. Megzavarták a fecskéket. – De ez az egy itt nagyon szép… – Az a kis kétkerekű kocsi? Azt Sam pofozta ki. Ramonnak. – Ki az a Ramon?

Kate az égre emelte a tekintetét: – A szamara. Az a csökönyös szamara… – És mi ez a lemondó hangnem? – Mert Sam a fejébe vette, hogy benevez egy fogathajtó versenyre, amit itt tartanak a nyáron, a környéken… – És? Talán nincs felkészülve rá? – Ó, de igen, fel van készülve! Olyan sokat készült, hogy a végén évet kell ismételnie… De most ne beszéljünk erről, nem akarom, hogy elromoljon a kedvem… Egy kocsirúdnak támaszkodott: – Mert biztos látja… Itt nem közönségesen élünk… Minden összevissza halad, minden szakadozik, összedől… A gyerekek egész nap mezítláb vannak a gumicsizmában, és még… ha van rajtuk egyáltalán… Évente kétszer féregte l őket, ide-oda szaladgálnak, egymillió hülyeséget kitalálnak, az összes barátjukat meghívhatják, akit csak akarnak, de van egy dolog, amiben nem engedek, és az a tanulás. Látna minket este, a konyhaasztal körül, ott nincs viccelődés… Doktor Katyll átalakul Mister Hyde-dá! És Samuel… Ő az első kudarcom… Tudom, nem kéne az én kudarcomnak tartanom, de… ez bonyolult. – De azért nem annyira vészes, ugye? – Azt hiszem, nem, de… – Folytassa, Kate, folytassa, mondja csak… – Sam a múlt szeptemberben gimnáziumba ment, tehát kollégiumba kellett küldenem… Nem volt más választás… Még akkor sem, a felső tagozat nem olyan szörnyű… De ott kitört a katasztrófa… Erre nem készültem fel egyáltalán, me ciel nagyszerű emlékeket őrzök a boarding schoolos éveimről, de… nem is tudom… Talán Franciaországban másként van… Sam olyan b volt, hogy hétvégén hazajöhet, hogy nem volt szívem tanulni zavarni. És itt az eredmény… Ferdén elmosolyodott. – De az is lehet, hogy helyette miénk lesz Franciaország legkiválóbb szamárfogat-hajtója… Na, menjünk. Megijesztjük a mamákat… Szent igaz, nagy sivalkodás volt a fejük felett lévő fészkekben. – És magának van gyereke? – kérdezte Kate. – Nem. De igen… Van egy tizennégy éves Mathilde-om… Nem én magam gyártottam, de…

– De ez nem nagy különbség… – Nem. – Tudom. Fogja, mutatok magának egy helyet, ami biztos tetszeni fog… Bekopogott egy milliomodik épület ajtaján: – Igen? – Én vagyok az, és Charles, bejöhetünk? Nedra nyitott ajtót. Ha Charles azt hitte volna, hogy az elképedés határának végére ért, hát tévedett. Egy hosszú percig képtelen volt megszólalni. – Alice műterme… – suttogta Kate. Charles-nak már megint elállt a szava. Annyi látnivaló akadt itt… Festmények, rajzok. Freskók, maszkok, madártollból és fakéregből készült marionettek, fadarabokból fabrikált bútorok, levélfüzérek, makettek és egy rakás elképesztő állat… – Szóval az mind ő, a kemence fölötti gerendán? – Igen, az ő… Alice, aki háttal ült nekik, egy asztalnál, az ablak előtt, most megfordult, és egy dobozt nyújtott feléjük: – Nézzétek, milyen gombokat találtam a régiségkereskedőnél! Nézzétek például ezt, milyen szép g ez… Egy hal, gyöngyházból. Ez jó lesz Nedrának… Nyakláncot csinálok belőle, így ünnepeljük meg Blop úr érkezését. – Megtudhatnám, ki az a Blop úr? Charles nagyon örült, hogy nem csak ő tesz fel hülye kérdéseket. Nedra az asztal végére mutatott. – De… – folytatta Kate –, csak nem Granny gyönyörű vázájába tettétek? – De igen… Épp most akartuk elmondani… Nem találtunk akváriumot… – Hát azért, mert nem jól kerestétek… Már nyertetek vagy egy tucatnyi halat, amiket, csak úgy lben jegyzem meg, egyetlen rohadt nyáron át nem sikerült életben tartanotok, és már vettem egy rakás asztali akváriumokat… – Akváriumot – javította ki a művésznő. – Köszönöm, bowls. So… boldoguljatok, ahogy tudtok…

– Igen, de azok mind túl kicsik… – Hát akkor nincs más dolgotok, mint építeni neki egy nagyobbat! Mint Gaston! Becsukta az ajtót, és nyögve Charles-hoz fordult: – Soha nem lett volna szabad kiejtenem a számon a következő mondatot: „Nincs más dolgotok, m int…”, ez mindig kimerítő események kezdetét jelenti… Na, menjünk… Az istállókkal zárjuk a látogatást, és ne feledje el megjutalmazni az idegenvezetőt. Kövessen… Egy másik udvar felé indultak. – Kate, feltehetek önnek még egy kérdést? – Hallgatom. – Ki az a Gaston? – Nem ismeri Gaston Lagaffe-ot? – sajnálkozott Kate. – Gastont és a Bubulle nevű halát? – De, de, persze… – Én miattuk kezdtem komolyabban franciául tanulni tízéves koromban. Egyébként nagyon megszen edtem vele… A hangutánzó szavak miatt… – De… Hány éves? Ha nem vagyok túl indiszkrét… Nyugodjon meg, biztosítottam róla Yacine-t, hogy huszonöt éves, de… – Azt hittem, az előző volt az utolsó kérdés… – felelte Kate mosolyogva. – Tévedtem. Soha nem lesz utolsó kérdés. Nem én tehetek róla, maga… – Én mi? – Nagyon ostobának érzem magam, de az az érzésem, hogy most fedezem fel az Újvilágot… tehát v en sok a kérdésem… – Miért, soha nem járt még vidéken? – Nem a hely nyűgöz le, hanem amit csinált belőle… – Igazán? És mit csináltam belőle, maga szerint? – Nem is tudom… Olyan Paradicsom-féleséget? – Csak azért mondja, mert nyár van, szépek a fények, és elkezdődött a vakáció… – Nem. Azért mondom, mert csupa mulatságos, okos és boldog gyereket látok itt.

Kate megdermedt. – Mondja csak… Komolyan gondolja, amit mondott? Hirtelen elmélyült a hangja. – Én nem gondolom, hanem meg vagyok győződve róla. Kate a karjára támaszkodott, hogy kirázzon egy kavicsot a csizmájából. – Köszönöm – mormolta szörnyen fintorogva –, én… Na, megyünk? Az ostoba nagyon enyhe szó, Charles ugyanis tökéletes hülyének érezte magát, igen… Miért ríkatta meg ezt az imádnivaló lányt? Kate néhány lépés után vidámabban folytatta: – Ő, igen, majdnem huszonöt éves… Hát nem igazán… Harminchat, ha pontosabbak akarunk lenni… – Tehát, már biztosan rájött, hogy a nagy tölgyfaallé nem ehhez az egyszerű tanyához vezetett, hanem egy kastélyhoz, amely két fivéré volt… És képzelje el, a Terror idején ők maguk gyújtották fel… Még alig épült fel, az egész szívüket és az összes spórolt pénzüket beleadták (vagyis az elődeik pénzét), és amikor itt is a lámpavasat kezdték emlegetni, a legenda szeri nt, de ez a legenda elbűvöl engem, csak annyi időt hagytak maguknak, hogy lelkiismeretesen kiürítsék a borospincéjüket, majd felgyújtották a kastélyt, és ügyesen felakasztották saját magukat. – Ezt egy hóbortos fickó szájából hallottam, aki egy szép napon kötött ki itt nálunk, mert keresett egy… Nem… Ez túl hosszú történet… Majd egyszer máskor elmesélem… De visszatérve a két fivérre… Agglegények voltak, csak a vadászatna amikor vadászatot mondok, falkavadászatot értek alatta, vagyis lovakról beszélek, és ők semmit nem találtak elég szépnek a lovaik számára, ítélje meg maga… Megkerülték az utolsó csűr sarkát: – Nézze ezt a csodát… – Hogy mondja? – Semmi, csak azon dühöngtem, hogy nincs nálam a rajzfüzetem. – Annyi baj legyen! Majd visszajön… Reggel még szebb… – Itt kellene élniük… – A gyerekek nyáron itt is élnek… Majd meglátja, sok kis szoba van itt a lovászfiúknak.

Charles csípőre vágott kézzel, elakadó lélegzettel csodálta réges-rég élt kollégái művét. Okkersárga, megfáradt színű vakolattal bevont szögletes épület volt, amely alól csak a támfalak és a faragott kő ablakkeretek látszottak ki, a finom, lapos cserepekkel borított kúpos tetőszerkezettel, a csigavonalú és ökörszem tetőablakok szigorú váltakozásával, és egy nagy, félköríves kapuval, amely mellett két, nagyon hosszú vályú állt… Ez az egyszerű, elegáns istálló, amelyet a világ végén építettek, hogy örömet szerezzenek két kurtanemesnek, akinek nem volt türelme kivárni, míg sorra kerülnek a bitófa alatt, egymagában mindent elmondott a Nagy Évszázadról. – Ezek az alakok a nagyság megszállottjai voltak. – Úgy tűnik, nem. A jóember szerint a kastély tervei az istállóval szemben meglehetősen hervasztóak voltak… Ők csak bolondultak a lovaikért… És mostanában – nev el magát –, a kövér Ramon húz hasznot mindebből… Jöjjön. Nézze csak a talajt. Folyami kavics… – Mint a hídon. – Igen… Hogy ne csússzon meg a lovak patája… Az istállóbelső nagyon sötét volt. A gerendákhoz és a födémgerendákhoz itt is, mint mindenütt tnyi fecskefészek tapadt. Az épület tízszer harmincméteres volt, és hat jószágállás volt benn yeket nagyon sötétre pácolt fa falak határoltak, a falakat tartó oszlopok tetején egy-egy sárgaréz golyó virított. Pegazus, Vitéz, Magyar… Több mint két évszázad, három háború és öt köztársaság sem tudta kitörölni ezeket a neveket… A kövek hűvössége, a sok, pókháló borította szarvasagancs, a fény, amely kerek, fluoreszkáló fénycsóvákban vetült be az ökörszem ablakokon, és a hirtelen beálló melyet csak tétova lépteik zaja kavart fel, amikor néha megbotlottak a hepehupás, kavicsos talajon, ez… Charles-nak, aki mindig betegesen rettegett a lovaktól, az az érzése támadt, hogy szent helyre lépett, és nem mert elkalandozni a templomhajóból. Kate szitkozódása rántotta ki a kábulatból. – Nézze ezt a pulóvert… Hát igen… Az egerek bezabálták… Fuck…

Erre jöjjön, Charles… Most mindent elmesélek magának, amit Emlékmű Úr tanított nekem, amikor erre járt… Bár első pillantásra talán nem nyilvánvaló, de mi itt mo ultramodern istállóban vagyunk. A jászol kövét úgy csiszolták, hogy illeszkedjék a lovak szügyeihez… vagy szügyéhez? – A „szügyéhez” sounds good– mondta Charles mosolyogva. – …tehát a gebék kényelme miatt, és mindegyiknek külön vályút mélyítettek ki, hogy ellenőrizz ukat, és képzelje el, a jászolrácsok ugyanolyanok, mint Versailles-ban… Esztergált tölgyfából k, és kis, faragott edényeket illesztettek rájuk… – Akroterionokat. – Ha maga mondja… De még nem is ez a kifinomultság csúcsa… Nézze… Mindegyik rúd körbeforog, hogy is mondta?… hogy „ne fejtsen ki ellenállást a takarmány l szemben”… A takarmányt egyébként mindig por és egérszar szennyezte, és ez sok betegség forrása volt, ez az oka, hogy ezek itt, szemben a többi tahó istállójával, nem lejtenek, hanem maj dnem függőlegesek, egy kis csapóajtóval, látja, ott, alul, hogy kifolyassák belőle a homokot… És mivel a lovak egy ablaktalan fallal szemben ál ltak, minden lőállás közé rácsokat helyeztek, hogy ne unatkozzanak, és elcseveghessenek a szomszéddal… Hello dear, did you see the fox today? Nézze, milyen szépek… Olyan, mint egy hullám, ami ott porlik szét az oszlop lábánál… A lovak feje fölött több nyílás is van, amelyeken leeresztik a szénát a padlásról, és… Megragadta Charles karját, és maga után vonszolta. – Ez itt a zárt box. Nagyon nagy, és lambériázott… Ide zárták a vemhes kancákat, és később a föl… Az ökörszem ablak, odafent, az egyik istállós fiúnak lehetővé tette, hogy az ágyából kövesse az elles menetét… Felfelé mutatott. – És ne felejtse el megcsodálni a három lámpát a plafonon… Szinte alig adtak fényt, és nagyon nehéz volt kezelni őket, de sokkal kevésbé voltak veszélyesek, mint az ablakpárkányra állított kézilámpák, és… Mi annyira mulatságos? – Semmi. El vagyok ámulva. Úgy érzem, nekem egyedül tartanak egy egész előadást. – Hát – Kate vállat vont –, én itt fárasztom magam, mert maga építész, de ha teszi az agyát, agyhatom. – Mondja csak, Kate…

Kate visszafordult: – Igen? – Lehetséges, hogy magának nincs egyetlen rohadt rossz tulajdonsága sem? – Igen – ismerte el végül Kate, a korszakra jellemző, XVIII. századi kifinomult fintorgás után – ez nagyon is lehetséges… na, folytatjuk? – Csak ön után… Kate összefonta a hátán a kezét, és takarékra állította a mosolyát. – Ott például – folytatta tudákosan –, az a lépcső példának okáért… Hát nem kifinomult? – De, az… Pedig nem volt benne semmi különleges. Egy két részből álló csigalépcső, amelyet, mivel nem a os gebék kényelmét szolgálta, nagyon közönséges fából készítettek. A lépcső átvette a kő szín nyomát, de az arányai, és mindig ide térünk vissza, abszolút tökéletesek voltak. Olyannyira, y Charles ezúttal az előtte lépdelő szép idegenvezető arányairól is megfeledkezett, annyira e glalta, hogy összevesse a lépcsőoldalak magasságát a lépcsők szélességével. – Íme, a szobák… Négy van itt… Vagyis inkább három… A negyediknek annyi… – Miért, összedőlt? – Nem, bagolybabák fognak születni benne. Egyébként hogy mondjuk? Bagolyfiak? – Nem tudom… – Maga nem sok mindent tud, ugye? – froclizta Kate, és kinyitotta a második ajtót. Meglehetősen egyszerű volt a berendezés. Kis vaságyak, rajtuk kibelezett szalmazsákok, sánta székek, kampók, amelyeken penészes bőrszíjak lógtak. Itt egy halálra ítélt kemence, amott eg aptár, távolabb egy félig szétszerelt motor, amott horgászbotok, egy kupac könyv, szenvedélyes rágcsálók rágták át- meg át őket nemzedékek óta, beomlott gipszfalak, megint egy macska, csizmák, a Mezőgazdász élet régi számai, üres üvegek, egy Citroën falinaptár, egy vadászpuska, töltényes dobozok, egy… A színes nyomatok, reménytelenül lemaradva a versenyben egy Playmate-tel szemben, aki k acéran oldozgatja

bikinialsójának csomóját, egy 1972-es falinaptár, a Derome műtrágyagyár ajándéka, és mindenüt ugyanaz a sötét, vastag padlószőnyeg, amelyet türelmes szövőmunkával állítottak elő a halott százmilliói… – René szüleinek idejében itt szállásolták el a mezőgazdasági munkásokat… – És itt alszanak a gyerekei? – Nem – nyugtatta meg Kate –, elfelejtettem megmutatni magának az utolsó szobát, a lépcső alatt… De még várjon… Maga, aki annyira szereti a szép gerendázatokat meg a padlást… Vigyázzon a fe… – Már késő – nyögött fel Charles, bár egy púp már meg sem kottyant neki. Gyorsan el is kapta a homlokáról a kezét. – Fel tudja ezt fogni, Kate? Azt a sok munkát és tudást, amire szükségük volt ezeknek a férfi ak, hogy egy efféle szerkezetet hozzanak létre? Látja, milyen nagyok ezek a hónaljfák? És ho gy milyen hosszú a gerincszelemen? Nézze ott fent azt a magas tetőgerendát. Már az is mekk ora fáradságba kerülhetett, hogy ilyen nagy törzset találjanak, kivágják és megfaragják. És ezt az egészet tökéletesen összeillesztették csapszegekkel… Sőt, a függesztő még csak nem is erősítették meg fémdarabbal… Arra a helyre mutatott, ahová minden támaszkodott: – Ennek a kúpos lejtésű, manzárd típusú tetőszerkezetnek köszönhető, hogy nagy teret kapunk a tető alatt… Ez az oka, hogy olyan szépek itt a tetőablakok. – Á, igen. Azért mégiscsak tud egy-két dolgot… – Nem. Egy nagy nulla vagyok falusi építészetből. Hogy a kollégáim szakzsargonját használjam, soha nem volt rám jellemző az örökséggondozó hajlam. Én feltalálni ek, nem restaurálni. De persze, amikor ilyet látok, én, aki mindig új anyagokkal és technikákkal kísérletezem, az egyre tökéletesebbre fejlesztett számítógépes programok számításai alapján, akkor, hogy is mondjam, kicsit úgy érzem, hogy le vagyok maradva… – Ha már örökségről és családról van szó… – jegyezte meg Kate, amikor már elindultak lefelé… – Igen? – Szóval nem utazik örökséggondozásban, de… amúgy nős?

Charles megkapaszkodott a szúette korlátban. – Nem. – És… együtt él Mathilde anyukájával? – Nem. Ajaj… Ez nem volt semmi. Charles-t megszúrta egy gonosz tüske, ami nem szerette a hazugokat. Miért, Charles talán hazudott? Igen. De együtt élt ő Laurence-szel? – Nézze csak… Már bepakolták az összes cuccukat… Egy hegynyi kispárna és hálózsák tornyosult a lépcső alatti szoba közepén. Volt ott egy gitár csomag cukorka, egy üveg kóla, egy pakli tarotkártya és pár karton sör. – Nagyszerű… ez ígéretes – füttyentett Kate. – Nos, megérkeztünk a lószerszámházba. Ez az egyetlen kényelmes hely „Les Vesperies” dűlőben… Az egyetlen hely, aho a padló, és gondozott a faburkolat… Az egyetlen hely, ahol olyan kályha áll, amely méltó is a nevére… És mindez miért, maga szerint? – A jószágigazgatónak? – Nem, a bőröknek, kedvesem! Hogy megóvják a bőröket a nedvességtől. Hogy az uraságok nyergei i tökéletes páratartalmat élvezzenek! Mindenkinek befagyott a segge, de a lovaglóostorok f inom melegben voltak. Csodálatos, mi? Mindig azt gondoltam, hogy ez a helyiség pecsételte m eg a galambház sorsát. – Melyik galambház sorsát? – Hát azét, amelyiket az emberek kövenként hordtak szét, így vigasztalván magukat, hogy lemar ak a kastélyról… Ez inkább a maga történelme, mint az enyém, de a galambházak tényleg az Anci me gyűlölt szimbólumai voltak… Minél jobban fel akart vágni egy uraság, annál nagyobb volt a galambháza, és minél nagyobb volt a galambház, annál több galamb zabálta benne a magot. Márpedig egy galamb ötven kiló magot tud befalni évente… Nem is beszélve a veteményesek fiatal hajtásairól, azokért egyenesen megőrülnek… – Maga éppen olyan sokat tud, mint Yacine… – Hát… Ezt mind tőle tanultam! Elnevette magát.

Ez a szag… Mathilde-nak volt ilyen szaga kicsi korában… Tényleg, miért is hagyta abba a lovaglást? Ő, aki majd megőrült a lovaglásért… Igen… Miért is? És ő miért is nem tudja? Már megint mire nem figyelt oda? Vajon melyik érteke let milyen borzalmai foglalták le azon a reggelen? Egyszer csak Mathilde kijelentette, hogy többé nem fontos elvinned a klubb a, és ő még csak meg sem akarta ismerni ennek a lemondásnak az okát. Vajon mi az oka, hogy… – Mire gondol? – kérdezte Kate. – A szemellenzőmre… – dünnyögte. Hátat fordított Kate-nek, a kampókat nézte, a nyeregtartókat, a szakadt kantárokat, a padot, amely láda is volt egyben, a kis márványsarkú lefolyót, a… (talán) kátránnyal telt edényt, a légyirtós flakont, az egérfogókat, az egérkaká húzókat az ablak alatt, a kifogástalanul rendben tartott málhaszerszámot (valószínűleg a szamárét), az egyik polcon sorakozó patkókat, féket, a patavájó vasakat, a gyerek lovaglósisakokat, a pónik takaróját, a kályhát, amely ugy veszítette már a csövét, de hat üveg Kronenburg sört nyert, és egy tipi formájú lámpaféleséget, amit Charles a utált… – Ez micsoda? – kérdezte Kate-től. – Egy ostortartó. Rendben. Majd megnézi egy szótárban… – És az ott? – kérdezte Charles, egy kisablakon benézve. – A kennel… Vagyis ami megmaradt belőle… – Hatalmas lehetett… – Igen. És az alapján, ami megmaradt belőle, az az érzése támad az embernek, hogy a kutyáknak ugyanolyan jó dolguk volt itt, mint a lovaknak… Nem tudom, látható-e még, de a kutyák profilját kifaragták egy-egy ajtó fölé… Nem… Már nem látszik… ki kell innen irtanom a bozótot… De még megvárjuk, amíg beérik az eperfa termése… Nézze… Még a rácsok is milyen szépek… Amikor a gyerekek még kicsik voltak, és egy kis nyugalomra volt szükségem, ide tettem őket. Nekik ez olyan volt, mint egy park, én meg csinálhattam valami mást, és nem kellett félnem a folyótól… Aztán egyszer az egyik tanító néni, ha jól emlékszem, Alice-é, megszólítot ről beszélnem, de a kislány azt meséli az osztályban, hogy maga bezárja őt a testvéreivel a kutyaól-

ba, igaz ez?” – Erre maga? – kérdezte Charles élvezettel. – Erre én megkérdeztem, hogy beszélt-e nekik a kutyakorbácsról is. Egyszóval: gyorsan megalapoztam a hírnevem… – Ez csodálatos… – Korbáccsal verni a gyerekeket? – Nem… A maga történetei… – Igazán? Tényleg, és maga? Maga nem mond semmit. – Nem. Én… Én inkább hallgatni szeretek… – Igen, tudom, locsifecsi vagyok, de olyan ritkán fordul elő, hogy egy civilizált ember jár a környékünkön. Kinyitotta a másik ablakot, és a szélnek súgta: – Olyan ritkán… Visszafordultak. – Éhen halok… Maga nem? Charles vállat vont. Ez nem volt válasz, de nem tudta, mit mondjon. Nem tudta, milyen tervhez tartsa magát. Nem tudta, hogy maradnia kellene, vagy el kellene mennie. Hogy tovább hallgassa Kate-et, vagy meneküljön el tőle. Hogy megvárja a történet végét, vagy visszategye a bérelt autó kulcsát az ügynökség levélszekrényébe, ahogy a szerződésben kikötötték. Nem volt számító, de ez az ő élete volt, neki kellett tudnia, és… – Én is! – jelentette ki, hogy a partvonalra űzze a módszeres elmét, a nagy szervezőt, az aláírásképeset, az olvastam és igazoltamot, azt, aki olyan jól beágyazódott egy előkészületekkel, záradékokkal és garanciákkal teli életbe. – Én i Végül is azért tette meg ezt az utat, hogy újra rátaláljon Anoukra, és érezte, hogy nem lehet túl messze. Hiszen megérintette ezt a tarkót itt… Éppen itt… – Akkor nézzük meg, mennyit hagytak nekünk a csigák. Kate keresett egy kosarat, amit Charles azonnal át is vett tőle. És mint előző este, a sápadt ég tusfesték-háttere előtt elhagyták az udvart, és egyre kisebbre zsugorodtak a pázsitfüvek mezejében. Pásztortáska, margaréta, kecses ernyőjű cickafark, salátaboglárka, vé-

rehulló fecskefű, csillaghúr – Charles-nak fogalma sem volt a nevükről, de azért stréberkedhetnékje támadt: – Mi ez… mi ez a fehér szár? – Hol? – Éppen előttünk. – Egy kutya farka. – Á, igazán? Kate mosolya, bár csúfondáros volt, nagyon… nagyon jól illett a tájhoz. A konyhakert fala nagyon rossz állapotban volt, de a rácsos kapu a maga két oszlopa között még mindig tekintélyt parancsoló látványt nyújtott. Charles elmenet m ogatta az oszlopokat, és érezte a zuzmók érdes érintését. Kate kinyitotta egy sufni nyikorgó ajtaját, keresett egy kést, majd Charles követte őt a zöldségek között. Minden sort kötéllel igazítottak egyenesre, tökéletesen rendbe voltak tartva, a két derékszögű sétány mindkét oldalán. Középen volt egy kút, és minden sarokban virágnyalábok. Nem, Charles már nem stréberkedett, tanulni akart. – És ezek a kifacsarodott kis fák a sétányok mentén, ezek micsodák? – ”Kifacsarodott” – méltatlankodott Kate –, talán azt óhajtotta mondani, hogy szépen metszett fák! Almafák… És kérem szépen, lécrács mellé vannak állítva… – És ez a csodálatos kékség a falakon? – Az ott? Az bordói lé, méz és rézszulfát keveréke, jót tesz a szőlőnek… – Miért, bort is készítenek? – Nem. Sőt, a szőlőt sem esszük meg. Szörnyű íze van. – És azok a nagy sárga tölcsérek? – Az kapor. – És ott, azok a strucctollszerűségek? – A spárga szára… – És azok a nagy gombócok? – A hagyma feje… Kate hirtelen megfordult: – Most van életében először konyhakertben, Charles? – Ilyen közelről, igen. – Igazán? – felelte Kate őszinte sajnálkozással. – De hogy tudott ak-

kor élni egészen eddig? – Én is ezen tűnődöm. – Soha nem evett még frissen szedett paradicsomot vagy málnát? – Talán gyerekkoromban… – Soha nem görgetett még egrest a felső ajka fölött? Soha nem evett még napmeleg erdei szamócát? Soha nem marta még a nyelvét és az ajkát a szörnyen keserű éretl – Félek, hogy nem… És azok a hatalmas vörös levelek, ott balra? – Tudja, ezeket a kérdéseket mind Renének kellene feltennie, nagy örömet szerezne neki… Meg aztán ő sokkal jobban beszélne az egészről, mint én… Nekem alig van jogom betenni ide a lábamat… Egyébként nézze csak! – lehajolt. – Csak néhány salátát csórunk, hogy a maga lakomáját kísérjük vele, a zük a kést, és hopp, mintha mi sem történt volna… És így is tettek. Charles a kosár tartalmát tanulmányozta: – Most meg mi a gond? – Az egyik levél alatt… Van egy hatalmas meztelen csiga… Kate a kosár fölé hajolt. A tarkója… Megragadta a vadállatot, és egy vödörbe tette, a kis rácsos kapu mellé. – Azelőtt René mindet agyontaposta, de Yacine annyira ledorongolta miatta, hogy már nem mer hozzájuk nyúlni. Most mindet áthajigálja a szomszéd kertjébe… – Miért a szomszédhoz? – Mert a szomszéd lelőtte a kakasát… – És miért érdeklik Yacine-t annyira a meztelen csigák? – Csak az ilyen nagyok… Mert valahol azt olvasta, hogy nyolc-tíz évig is elélhetnek… – És akkor? – My goodness! Maga éppen olyan lerázhatatlan pióca, mint ő! Mit tudom én… Talán úgy gondolja: ha már a Természet, vagy Isten, ahogy tetszik, direkt létrehozott egy ennyire kicsi, visszataszító és mégis szívós állatot, annak biztosan oka volt, és ha egy jól irányzott ásócsapással megszabadulunk tőle, sértést követünk el a teremtéssel szemben. Egyébként sok efféle elmélete i Renét munka közben, és órákon át szóval tartja őt, elmeséli neki a világ keletkezését az első krumplitól napjainkig.

– A kisfiú elégedett, van közönsége, a vénember a mennyekben jár, bevallotta nekem, hogy még a végén leérettségizik halála előtt, a meztelen csigák meg el vann ragadtatva. Bejárhatják az egész környéket. Egyszóval mindenki megtalálja a számítását. Jöjjön utánam, a szép kilátás felé megyünk haza, nt milyen hülyeséget csinálnak a gyerekek. Mindig ijesztő, amikor nem hallani semmit. A falmaradványok mellett rátértek egy földútra, amely egy domb tetejére vezette őket. Ameddig a szem ellát, sövényekkel szegélyezett hegyes-völgyes mezők, szénabálák, erdőfoltok, mas ég, és odalent egy gyerekhorda, többé-kevésbé fürdőruhában, szőrös állatokon lovagolva, nevetve, kiabálva, üvöltve szaladgált izű folyó partján, amely hamarosan eltűnt a fás foltok között. – Oké, minden rendben – sóhajtott fel Kate. – Akkor mi is letehetjük magunkat egy kicsit. Charles nem moccant. – Na, jön? – Meg lehet ezt szokni? –Mit? – Hát ezt… – Nem… Mindig másmilyen… – Tegnap – Charles hangosan gondolkodott – az ég rózsaszín volt, a felhők pedig kékek, ma éppen az ellenkezője van, most a felhők… Maga… Maga már régóta itt lak – Kilenc éve. Jöjjön, Charles. Fáradt vagyok. Nagyon korán keltem, éhes vagyok, és fázom is egy kicsit… Charles levette a zakóját. Régi trükk volt. Ezerszer bevált. Igen, régi trükk volt, hogy hazafelé menet a zakóját egy szép nő vállára borította, de most a a nagy újdonság, hogy tegnap egy láncfűrészt cipelt, ma egy meztelen csigákkal teli kosarat… És holnap? – Maga is fáradtnak látszik – vallotta meg Kate. – Sokat dolgozom… – Képzelem. És most mit tervez éppen? Semmit. Charles leengedte a karját.

Nagy bánathullám söpört át rajta. Nem válaszolt Kate kérdésére. Kate lehajtotta a fejét. Eszébe jutott, hogy ő is mezítláb van a csizmában… Hogy a ruhája foltos, a körme töredezett, és a keze szörnyűségesen néz ki. Hogy már nem huszonöt éves. Hogy egész délután házi süteményt árult egy bezárástól fe alusi iskola udvarán. Hogy hazudott. Hogy tizenöt kilométerre innen van egy étterem. Hogy nagyon röhejes lehet, amikor úgy mutatja be Charles-nak ezt a romhalmazt, mintha valami csodálatos királyságról lenne szó. Ráadásul éppen neki… Hogy gebékről, tyúkokról és modortalan kölykökről szóló mesékkel szédíti… Igen, de… Mi másról beszélhetne vele? Van bármi más is jelenleg az életében? Lassan visszadugta a zsebébe a kezét. A többit nehezebb lett volna elrejtenie. Leereszkedtek a dombról, váll váll mellett, csendben, és nagyon eltávolodva egymástól. A hátuk mögött nyugodott le a nap, és az árnyékuk óriásira nyúlt. I – suttogta Kate nagyon lassan –, I will show you something different from either Your shadow at morning striding before you Oryour shadow at evening rising to meet you * I will show you your fear in a handful of dust. És mert Charles megtorpant, és úgy bámult rá, hogy kényelmetlenül kezdte érezni magát, Kate úgy érezte, muszáj hozzátennie: – T. S. Eliot… De Charlest baromira nem érdekelte a költő neve, inkább a többi, aki, ami… hogy találta ki? Ez a nő… aki egy szellemekkel és gyermekekkel teli világ fölött uralkodik, akinek ilyen szép keze van, és áttetsző verseket idéz a le* És mutatok neked valamit, ami egészen más, Mint árnyad, amely reggel lép mögötted, Vagy árnyad, amely este kél előtted: Egy marék porban az iszonyatot megmutatom neked. (Vas István fordítása)

nyugvó nap fényében, ki ő? – Kate… – Mmmm… – Ki maga? – Vicces, én is éppen ezt kérdezem magamtól… Hát szóval… Messziről nézve azt mondanám, hogy e tasszony, Le Chameau csizmában, aki úgy próbálja felhívni magára a figyelmet, hogy egy nyomasztó vers foszlányait egy férfinak, akit elborítanak a ragtapaszok… A nevetése megrengette az árnyékukat. – Come along, Charles! Csináljunk magunknak vastag szelet vajas kenyereket! Igazán megérdemeljük! 7 A vackán heverő öreg kutya panaszos vonítása fogadta őket. Kate leguggolt, a kutya fejét a té fektette, és a fülét dörzsölgetve gyöngéd szavakat mormolt. És utána, (Charles azt hitte, Mathilde gyakori kifejezésével élve, hogy hallucinál), széttárta a karját, a kutya alá nyúlt, és felemelte a földről (igaz, közben beha száját), és kivitte pisilni az udvarra. Charles annyira megrémült a hallucinációtól, hogy nem is mert utána menni. Hány kilót nyomhat egy ilyen nagy állat? Harmincat? Negyvenet? Ez a lány mást sem tett, csak… csak mit is? Elképesztette őt. A mosolya, a tarkója, a lófarka a kamaszos kis ruhája. A csípője, a mokasszinja, a rakás kölyke a mezőn, a bozótirtási tervei, az éles nyelve, a könnyei, amikor a legkevésbé várná az ember, és most, hogy négy és fél másodperc alatt felrepít egy ha szelindeket… Ez az egész… Ez túl sok volt neki. Kate üres kézzel jött vissza. – Hát magával meg mi van? – kérdezte, a combját porolva. –Olyan képet vág, mintha sortban látta volna Szűz Máriát. A gyerekek mondják így errefelé… Imádom ezt a szólást: „Hé! Mickaël! Sortban láttad a Szűz Máriát, vagy mi?” Egy sört? Kinyitotta a hűtőt, és a tartalmát vizsgálgatta. Charles továbbra is nagyon bamba képet vágha t, mert Kate felmutatott egy sört, hogy lássa, miről beszél.

– Hé, itt van még? És mivel Charles zavarodottságának okát mégsem írhatta a saját közhelyei számlájára, végül me onálisabb magyarázatot: – A hátsó lábai megbénultak. Ő az egyetlen, akinek nincs neve… Nagy Kutyának hívjuk, és ő az utolsó igazi úriember a házban… Nélküle valószínűleg mi sem lennénk itt ma este… Vagyis én biztosan nem lennék itt… – Miért? – Hé… Nincs még elege? – sóhajtott fel Kate. – Miből? – A népmesékből. – Nincs. És mert Kate máris nekiállt ügyködni a mosogatónál, Charles felemelt egy széket, és mellételepedett. – Egy salátát még én is meg tudok mosni – jelentette ki. – Na, jöjjön, üljön le… Fogja a sört, és meséljen. Kate tétovázott. Erre az építésvezető összeráncolta a szemöldökét, felemelte a mutatóujját, és kiadta a paranc – Sit! Kate végül leült, lehúzta a gumicsizmát, összébb húzta magán a ruhát, és hátradőlt. – Ó… – nyögte –, tegnap este óta most ülök le először. Soha nem állok fel többé. – Képtelen vagyok elfogadni, hogy ennyi emberre főz, és ilyen kevéssé praktikus mosogatója va . Ez már nem is rusztikus lakberendezés, hanem inkább mazochizmus. Vagy inkább sznobizmus? Kate a sörösüveg szájával egy kandalló melletti ajtóra mutatott: – Ott van egy cselédszoba… Cselédlányt ugyan nem talál, de van ott egy nagy mosogató, és ha jobban körülnéz, meglátja a mosogatógépet is… És egy jó nagyot böffentett. Amúgy ladysen. – Nagyszerű… de… annyi baj legyen, inkább magával maradok. Majd elboldogulok… Charles eltűnt, újból előkerült, konyhaszekrényeket nyitogatott, magtalált ezt-azt, és munkáh tt. Kate vidám tekintete kísérte.

Charles a meztelen csigákkal hadakozva kijelentette: – Még mindig a következő fejezetre várok… Kate az ablak felé fordult: – Azt hiszem… októberben érkeztünk ide… Majd később elmesélem, milyen körülmények között, de most túl éhes vagyok ahhoz, hogy én legyek a következő fogás… É mikor egyre korábban kezdett sötétedni, egyre gyakrabban tört rám a félelem… A félelem nagyon új dolog volt az éle n.. – Minden este teljesen egyedül voltam a kicsikkel, és minden este megjelentek a fényszórók csóvái a távolban… Először csak a sétány végén, azután egyre közeleb olt semmi. Csak egy autó fényszórói, ami megállt valamiért. De éppen ez volt a legrosszabb: ez a semmi. Mint egy ránk leső sárga szempár. Beszéltem róla Renének. Erre ő odaadta nekem az apja régi vadászpuskáját, de az… Azzal aztán sokra mentem… így hát egy reggel, miután kitettem a gyerekeket az iskolánál, elmentem a well ness-központba, ami olyan húsz kilométernyire van innen. Tulajdonképpen nem igazi wellnessközpont. Inkább afféle menedékhely, ami egyben kutyamenhely is. Egy… izé, rokonszenves hely, meglehetősen festői külsejű tulajjal, ami azt illeti. Most már a barátom, elég csak azt megnézni, hány korcs dögöt passzolt át azóta nekünk, de aznap, higgye el, majd meghaltam félelmemben. Azt hittem, hogy a végén megfojtva, megerőszakolva és az aprítóba passzírozva végzem. – Elnevette magát. – Azt gondoltam: A fenébe, ki megy el a gyerekekért négyre az iskolába? – De nem. Vérben úszó tekintet, egy lyuk a koponyában, néhány ujja hiányzik, és agyon van tetoválva, de ez… ez csak egy stílus. Elmondtam neki a gondomat, hosszan hallgatott, majd intett, hogy kövessem. „Ha ezt látják, nem fognak többet szarakodni magával a teraszán, ezt én mondom magának…” Úgy megijedtem, hogy összerezzentem. Egy szartól bűzlő ketrecben egy farkass tombolt, és mint egy őrült, úgy ugrott a ketrec falának. Két hörgés között a fickó megkérdezte: „Van magánál póráz?” Hát… Charles, aki már kidobta a saláta szívét, nevetve fordult hátra: – És volt magánál póráz, Kate? – Nemcsak, hogy pórázom nem volt, de azt sem tudtam, hogy fogok beszállni vele az autóba! Az világos, hogy elevenen fel fog falni! De oké… nem hagytam zavarba hozni magam. A fickó fogott egy hevedert,

üvöltve kinyitotta a ketrecet, kivonszolta a nyállal borított fenevadat, majd átnyújtotta nekem, mintha egy radiátorról vagy egy könnyűfém felniről lenne szó. „Általában kérek az ilyesmiért valami apróságot, de most hagyjuk a fenébe… Na jól van, most itt hagyom. Dolgom van…” És tényleg ott hagyott, ahol voltam. Végül sikerült valahogy elráncigálnom a kutyát a csomagtartóig, és akkor… – És akkor? – És akkor ott elment a bátorságom. – És visszaadta a kutyát a fickónak? – Nem. Úgy döntöttem, gyalog megyek haza… Néhány száz méteren át még hagytam magam vonszolni, de utána eleresztettem azt az őrültet. Azt mondtam neki: „Most vagy velem jössz, és olyan életed lesz, mint egy pasának, és amikor megöregszel, megdarálom a vacsorádat, és minden este a karomban viszl ek ki az udvarra, vagy visszamész, és akkor padlószőnyeg leszel egy büdös Renault 5-ösben. Választhatsz.” Persze a dög egyenesen átvágott a mezőkön, és azt hittem, hogy nem is látom többé. De nem… Időnként feltűnt a távolban… Láttam, ahogy megkergeti a varjakat, berohan az e nagy körökben kering körülöttem. De egyre szűkebb körökben… és három órával később, amikor már átkeltünk a falun, lógó nyelvve tánam. Inni adtam neki, és be akartam zárni a kutyakennelbe arra az időre, amíg René a mopedjén elvisz az autómért, d ttól teljesen megőrült, így hát megkértem, hogy várjon meg minket, és ott hagytuk. Kate belekortyolt a sörösüvegbe, nagyot sóhajtott, majd folytatta: – De amikor visszajöttünk, azért eléggé be voltam szarva… – Hogy megszökött? – Nem, hogy felfalja a gyerekeket! Soha nem felejtem el azt a jelenetet! Akkoriban még az udvaron parkoltam… Nem tudtam, hogy a híd bármelyik percben összedőlhet… A kutya az ajtó előtt feküdt, felemelte a fejét, én leállítottam a motort, és hátrafordultam a gyerekekhez: „Van egy új kutyánk, vadnak látszik, de azt hiszem, hogy ez csak a látszat… Majd kiderül, rendben?” – Én szálltam ki elsőnek, Hattie a karomban volt, és megkerültem az autót, hogy kinyissam az ajtót a másik kettőnek is. A kutya már felállt, én el akartam indulni felé, de Sam és Alice a kabátomba kapaszkodott. A kutya morogva elindult felénk, mire én azt mondtam neki: „Pofa be, hülye, nem látod, hogy ezek az én kicsinyeim?”, és mind elmentünk sétál-

ni. Nem titkolom, hogy a lábam olyan volt, …like jelly, és a gyerekek sem sokat segítettek az elején… De aztán végül elengedték a kabátomat… Elmentünk a libikókáho utya pedig lefeküdt a sétányon. Utána hazamentünk, megvacsoráztunk, a kutya pedig elfoglalta a helyét a kandalló előtt… Később kezdődtek a bajok… A Nagy Kutya megölt egy birkát, két birkát, három birkát… Egy tyúkot, két tyúkot, három tyúkot… Mindenkit de aztán megtudtam az egyik, René-féle forrásból, hogy a vadászok sokat beszélnek róla a kocsmában. Hogy hajtóvadászat van készülőben… így tehát egy este így szóltam hozzá: „Tudod, ha így folytatod, még megölnek a végén…” Charles egy salátacentrifugával hadakozott, ami valószínűleg még az ősidőkből származott. – És aztán? – Aztán úgy csinált, mint máskor: meghallgatott. De az is igaz, hogy akkoriban kaptunk egy kiskutyát, és nem is tudom… talán jó példát akart mutatni neki… Mindenesetre megnyugodott. – Mielőtt idejöttem, soha nem volt állatom, és mindig úgy gondoltam, hogy az emberek túl nagy hajcihőt csapnak a kedvenceik körül, de ez itt, látja… Ő alaposan beidomított… Ő igazi úriember. Nélküle nem sikerült volna. Ő volt az őrangyalom, a nanny, az úszómester, a bizalmasom, a küldöncöm, az antidepresszánsom, és még… és még sok m ikor elveszítettem a gyerekeket szem elől, hazaterelte a nyájat, és amikor búnak eresztett em a fejem, szánt szándékkal valami hülyeséget csinált, hogy elterelje a gondolataimat… Elcsí t egy kiscsirkét, egy labdát, a postás lábát, a vasárnapi szuper hátszínt… Ó, igen! Inkább bű magát, csak hogy felemeljem a fejemet! Ez az oka, hogy… Amíg él, cipelni fogom… – És az esti látogatók? – Az idejövetele másnapján újra megjelentek a fényszórók. Már hálóingben álltam a konyhaablak iszem, érezte a félelmemet. Vonítani kezdett a konyhaajtó előtt, mint egy megszállott. És ali nyitottam ki az ajtót, ő máris a sétány végén volt. Azt hiszem, felébresztette az egész környéket… Attól kezdve nyugodtan aludtam. Aznap éjszaka, és azután mindig… Az elején az itteni emberek farkasos asszonynak hívtak… Na jól van – húzta ki magát Kate –, kész van már? – Most csinálom a salátaöntetet…

– Excellent. Thank you, Jeeves. *** – És itt van az én kertem – mondta Kate. A ház másik oldalán voltak, és Charles életében nem látott még ennyi virágot. Éppen olyan kuplerájos, vad és elbűvölő volt, mint itt minden. Nem voltak sétányok, szegélyek, virágágyások, gyepszőnyegek. Csak virágok. Mindenütt. – Az elején csodálatos volt… Az anyám tervezte, és aztán… nem is tudom… az évek során minden elvadult… Ami azt illeti, nem túl sokat foglalkozom vele… Nincs időm… valahányszor az anyám meglátogat minket, halálosan elkeseredik, négykézlábra ereszkedik, többé szinte fel sem áll, és a saját táblácskáit keresi… Ha innen nézzük, ő jóval inkább angol, mint az apám… Egy nagyon-nagyon nagy kertész… Vita Sackville-West rajongója, a Royal Horticultural Society, a Royal National Rose Soc iety, a British Clematis Society stb. tagja… Szóval el tudja képzelni… Charles azt hitte, hogy a rózsák kényes, érzékeny virágok, és fehér vagy piros példányaikból köttet csokrot a virágárussal az ember, ha meg akar hódítani egy nehezen meghódítható nőt, így hát alaposan meglepődött, amikor megtudta, ho a bozótok, liánok, hatalmas szirmok, ezek a kúszó-hogyhívjákok és közönséges szirmok szintén rózsák. A virágok között egy nagy asztal állt, a körülötte lévő székek még szakadtabbak voltak, mint a konyhaiak, az asztal fölötti szaletliről pedig egy csomó minden lógott le, aminek levele volt, és kapaszkodni tudott. Kate nagy örömmel osztotta meg vele a tudását. – Lila akác… klemátisz… jerikói lonc… begónia… japán lonc… jázmin… De ez augusztusban a legszebb. Leülni ide augusztusban, a nap végén, amikor jó fáradt az ember, és minden virág árasztani kezdi az illatát, az… csodálatos… Letették az abroszra a tányéroszlopokat, a kolbászféleségekkel telt kosarat, a négy nagy kenyeret, egy üveg bort, a szalvétákat, az uborkás csöbröket, a vizeskancsókat, egy tucatnyi mustárospoharat, két talpas poharat és a nagy salátástálat. – Na, rendben… Most már megkongathatjuk a harangot… – Gondterheltnek látszik – mondta Kate, amikor már megint a házban

voltak. – Használhatnám a telefont? A tekintetük találkozott. Kate lehajtotta a fejét. Meglátta a távolban a fényszórókat. – Pe… persze – dadogta, és elkezdett maga körül tapogatózni, mintha egy láthatatlan konyhakötényt keresne –, ott van, a folyosó végén. De Charles nem moccant. Megvárta, míg Kate magához tér. És Kate magához is tért, egy harapós mosollyal. – Értesítenem kell az ügynökséget. Tudja, az autó miatt… Kate idegesen bólintott. Valahogy úgy, mintha azt mondaná, nem, nem akarom tudni. És miközben Charles lélekben elindult Párizs felé, ő kiment a házból, és a nyomós kút elé guggolt. Tudtad, hogy rossz ötlet, átkozta magát, miközben egyre hidegebb sugárban csurgott a fejére a víz. Mit hittél, you silly old fool, azért jött, hogy lefényképezze Madison megye hídjait? Öreg, kerek tárcsás készülék volt. És bizony sokáig eltart, míg egy számot feltárcsáz egy ilyen készüléken az ember. Charles tehát Mathilde-dal kezdte, hogy bátorságra kapjon. Üzenetrögzítő. Csókolja, és ígéri, hogy számíthat rá hétfő reggel. Utána az ügynökséget. Üzenetrögzítő. Bemutatkozott, elmagyarázta a helyzetet, és megérti, ha többet kell fizetnie. Végül Laurence-ot. Kivárt öt hangot, és azon rágódott, hogy mit mondjon neki… Üzenetrögzítő… Mi más lenne? „Kérem, tegye meg azt a szívességet, hogy üzenetet hagy”, kérte őket, mindnyájukat Laurence, azon az haute-couture hangján. Charles megtette a szívességet. Zavaros magyarázkodásba fogott, „egy váratlan akadályra” hivatkozott, és még végig sem mondhatta: csókol…, megszólalt a hangj Letette a telefonkagylót. A falon végigfutó salétromfoltokat és repedéseket tanulmányozta.

Megérintette a kalcium-nitrátos foltokat, és egy hosszú percen át bámult bele az ürességbe. A vacsoraharang kongása rántotta ki ebből az állapotból. Kiment Kate-hez az udvarra. Kate a kőlépcső harmadik fokán ült, visszavette a lapos talpú cipőjét, és vastag pulóverbe bújt. – Jöjjön, nézze az előadást. – vetette oda neki. – Én leszek a kikiáltó! Charles habozott, hogy leüljön-e a lábához… Meglátja a kopasz foltját. De jól van. Annyi baj legyen. – Yacine lesz az első. Mert ő szereti legjobban a hasát, és mert ő nem csinál egyfolytában valamit… Yacine soha nem vesz részt egyetlen játékban sem… Félős és ügyet k azt mondják, hogy azért, mert túl nehéz a feje. A kutya nemzetségbe tartozó Hideous és Ugly jön utána… Na nézze csak… Már meg is érkeztek… Utána Nelson, az úrnőjével, utánuk Nedra, Alice má lan imádója… Kinyílt a műterem ajtaja. – Na, mit mondtam… Utána a kamaszok… ezek a két lábon járó bendők, akik nem hallanak meg semm vacsoraharang kongásán kívül. Velük fog érkezni Ramon, Haddock kapitány, végül a kecske zárja a sort… Ez a népség az esti répájáért jön… Hát igen, a répa… – Kate felsóhajtott – ez a ház tel rtartásokkal. Belekerült egy kis időbe, de a végén megértettem, hogy a szertartások segítenek, hogy életben maradjon az ember… – Ami pedig a többi ide-oda kószáló kutyát illeti… A kölyökkutya, akiről az előbb beszéltem, és aki, hogy is mondjam, csodaszép basset hounddá cseperedett, legalábbis, ami a fülei elképesztő hosszát illeti… és last but not least, a mi kedves Freakynk, aki egy korábbi életében nyilván Frankestein ölébe volt… Tudja, melyik az? – Nem – jegyezte meg Charles a páholyából, szemét a kezével ernyőzve, boldog vigyorral –, nem . – Látja, ott, az a kis kövér, amelyik tele van sebhelyekkel, egyetlen füle van, az is rosszul visszavarrva, és kiguvad a szeme… Csend. – És miért? – kérdezte Charles.

– Mit miért? – Ezek az állatok… – Hogy segítsenek nekem. A domb felé mutatott: – Már jönnek is… Istenem… Még többen is vannak, mint gondoltam… Ja, és ott lent, nem tudom, h ja-e őket… A két nagy lovasunk: Harriet, és a barátnője, Camille, a pónik hátán, a póniknak e ig ér a hasuk. Maradt még répa egyáltalán??? A bevonuló nagy menet minden szempontból Kate-et igazolta. Az udvart hamarosan éktelen kiabálás, por és kotkodácsolás töltötte be. Kate a szeme sarkából kémlelte vendége reakcióját: – Az előbb megpróbáltam a maga helyébe képzelni magam – vallotta be végül –, és eltűnődtem: vajon mit gondol erről az egészről? Ugye azt, hogy egy bolondokházába került? Nem. Charles éppen arra gondolt, milyen nagy ellentét feszül az itteni vidám nyüzsgés és az ő iménti kínkeserves hebegése között. Az utóbbi időkben az az érzése támadt, hogy állandóan csak gépekhez beszél. – Nem válaszolt… – Ne próbálja magát az én helyembe képzelni – viccelődött Charles keserédesen –, az én életem sokkal… – Sokkal milyenebb? Charles a cipője orrával köröket rajzolt a kavicsba. – Sokkal kevésbé eleven. Hirtelen nagy kedve támadt, hogy Anoukról beszéljen. – Asztalhoz! – jelentette ki Kate, és felállt. Charles a távollétét kihasználva megkérdezte Yacine-t. – Mondd csak… Hogy hívják a bagoly gyerekeit? – Bagolybabák! – felelte Alice nevetve. Yacine magánkívül volt. – Hé! – nyugtatgatta Charles. – Nem olyan tragédia, ha nem tudod! De igen. Tragédia volt. – Azt tudom, hogy fiókának hívják a még nem felnőtt madarakat, de hogy a bagolynál, hát… – És a teve kicsinyeit? – kérdezte Charles találomra, csak hogy kirán-

gassa a rossz körből. Széles mosoly. – Tevecsikó. Uff! Hát igen, „uff”… így is lehetne mondani… A kisfiú a vacsora jó része alatt elszórakoztatta őt a dologgal. A macskakölyök, a patkánykölyök, a madárfióka, a bikaborjú, a sasfiók, a struccfióka, a bivalyborjú, a szamárcsikó, a pontyivadé vidrakölyök, a gorillakölyök és a zsiráfkölyök. Nem. Pardon. A zsiráfcsikó. Kate az asztal túlsó oldaláról vidáman figyelte, ahogy Charles nagy komolyan véleményezi a főnök összes ötletét, és nagyon jól mulatott. Tizenketten ültek a lombok alatt. Mindenki egyszerre beszélt. A kenyér és az uborka soka t utazott, és a gyerekek mindenféle történeteket meséltek egymásnak a búcsúról. Hogy ki mit nyert, hogyan csalt a tanítónő fia, és Jalet bácsi hányadik pohár után engedte el a kocsmapultot. A nagyok a szabad ég alatt akartak aludni, a kicsik pedig kijelentették, hogy márpedig ők is nagyok. Charles egyik kezével teletöltötte Kate poharát, a másikkal ellökdöste valamelyik állat bőségesen nedvedző pofáját. Kate háborgott: „For Christ’s sake! Álljatok le azzal, hogy a kutyákat etetitek!”, de ügyet sem vetett rá senki, mintha kínaiul beszélne. Végül nagyot sóhajtott, és titokban pástétomos keny t tömködött a Nagy Kutya pofájába. A desszerthez meggyújtották a fáklyákat és a gyertyákat. Sam és a bandája leszedte az asztalt, és elmentek az eladatlan süteményekért. Ezen kitört egy kis verekedés. Senki nem kért Hogyhívják asszony almás pitéjéből, mert Hogyhí ony büdös. A kamaszok az ingük ujjával a vadiúj mobiljuk képernyőjét tisztogatták, arról besz hol a legtöbb a hal a folyóban, és szóba került Gagnoux-ék új silótöltő gépe is. Az egyik szép virágszál topján egy fekete pont volt a bal mellbimbó fölött, a nyíl pont rámut , a következő felirattal: „Pofonosztó gép”, és ez a gép elég jól működött. Yacine hangosan azon tűnődött, mi a helyes: bálnaborjú vagy bálnafióka, Nedra egy gyertya lán bámulta, Charles pedig Nedrát. Egy megelevenedett La Tour-festmény…

A stoppos lányok kerestek egy helyet, ahol „kapás van”, Alice katicabogarakat fabrikált vi aszból és a kolbászból kibányászott borsszemekből. Az egy-egy pillanatra beálló csöndben hallották a szél zúgását és a madárfiókák kiáltását a lombok között. Charles jól odafigyelt, későbbre. A hülyéskedésükre, a nevetésükre, az arcukra. Erre a kis szigetre az éjszakában. Semmit nem akart elfelejteni. Amikor felállni készült, Kate a karjára tette a kezét: – Nem, maradjon ülve. Most a gyerekeken a sor. Kér kávét? Alice kijelentette, hogy elkészíti nekik, Nedra hozta a cukrot, a többiek pedig felkap tak egy fáklyát, és visszavitték az állatokat a mezőre. Vidám vacsora volt, telve tiszavirág-pillanatokkal. 8 Egyedül maradtak. Kate fogta a poharát, és a székét a homály felé fordította. Charles leült Alice helyére. Meg akarta nézni Alice kis állatait… Utána felpattant, elővette a cigarettáját, és Kate felé nyújtotta. – Milyen borzalmas – felelte Kate –, iszonyatos boldogan magával tartanék, de olyan nagyon nehezemre esett leszokni róla… – Idenézzen, már csak két cigim maradt. Szívjuk el együtt a legeslegutolsónkat, és ne is besz róla többé. Kate nyugtalanul nézett körül: – Van itt gyerek valahol? – Nem látok egyet sem… – Nagyszerű… Szuper. Behunyt szemmel mélyet szippantott a cigarettába: – Már el is felejtettem… Egymásra mosolyogtak, és vallásos áhítattal mérgezni kezdték magukat. – Alice miatt van – vallotta meg Kate.

Lehajtotta a fejét, és halkabban folytatta: – A konyhában voltam. A gyerekek már régen aludtak. Én egyiket a másik után szívtam és… és Alexis mamájának kifejezésével élve: egyedül ittam… Egyszer csak beállított a síró Alice. Fájt a hasa. Akkoriban kicsit mindnyájunknak fájt a hasa, azt hiszem… Alice csak azt akarta, hogy átöleljék, simogassák, me vigasztalják, csupa olyasmire vágyott, amit akkoriban már nem igazán tudtam megadni neki k… De azért sikerült felkapaszkodnia rám, és befurakodott a térdem közé. Bekapta az ujját, és hiába törtem a fejem, nem jutott eszembe semmi, amivel megnyugtathatnám, és rávehetnem, hogy újra elaludjon. Én… Nem, semmi. Így hát inkább a tüzet bámultuk. Hosszú idő múlva Alice megkérdezte: Mit jelent az, hogy „idő előtti”? Korábban, mint várható lenne, feleltem. Alice elhallgatott, majd megkérdezte: És ki törődik m jd velünk, ha te idő előtt meghalsz? Fölé hajoltam, és hirtelen eszembe jutott, hogy a térdemen hever a cigarettás doboz. És hogy Alice nemrégiben tanult meg olvasni… Vajon mit felelhettem volna erre? „Dobd a tűzbe.” És néztem, ahogy a doboz összepöndörödik és elhamvad, és sírva fakadtam. Igazán úgy éreztem, hogy az utolsó mankóimat veszítettem el… Jóval később a karomban vittem fel Alice-t az ágyba, majd visszarohantam a kandallóhoz. Miért olyan sietve? Hogy feltúrjam a hamut! Már nagyon down voltam, és ez a fokozatosság nélküli elvonás még mélyebbre taszított… Ebben a percben irtóztam ettől a hideg és szomorú háztól, amely már mindent elvett tőlem, de el kellett ismernem, hogy van egyetlen nagy előnye: a legközelebbi dohánybolt tíz kilométerre van, és az is bezár hatkor… Eltaposta a csikket, az asztalra tette, és töltött egy pohár vizet. Charles nem szólt egy szót sem. Előttük állt az egész éjszaka. – Ezek a nővérem gyere… – Kate hangja megcsuklott. – Elnézést. A

nővérem gyerekei és… – A fenébe – szitkozódott –, hát ezért nem akartam meghívni magát vacsor Charles megrezdült. – Mert amikor megérkezett ide tegnap este Lucas-val, még a sebhelyei mögött is, vagy talán ép en a sebhelyei miatt, felfigyeltem a tekintetére, és… – És? – kérdezte Charles nyugtalanul. – És már tudtam, mi fog történni… Tudtam, hogy itt vacsorázunk majd mind az asztal körül, hogy a gyerekek szétszóródnak, hogy én kettesben maradok magával, elmesélek magának mindent, amit még nem mondtam el senkinek… Igazán nagyon zavartan vallom be önnek, Ismeretlen Charles úr, de t udtam, hogy az egészet a nyakába fogom zúdítani… Ezt mondtam nemrégiben az istállóban… Eljuto ide néhány expedíció, de maga az első civilizált ember, aki elkalandozott egészen a baromfiudvarig, és csak annyit mondok, hogy többet nem is reméltem. Egy kicsit elrontott mosolykísérlet. A jó életbe, már megint ugyanaz a nehézség a szavakkal. Charles soha nem találta a szavakat, amikor szüksége lett volna rájuk. Ha legalább a terítő papírból lenne, lerajzolhatna néhány dolgot. Egy távlatpontot, vagy egy látóhatárt, vagy egy kérdőjelet, de beszélni, Istenem… Mit mondhatna el szavakkal? – Még mindig leléphet, tudja! – tette hozzá Kate. Ezúttal kissé sikerültebb mosollyal. – A nővére… – mondta Charles rekedten. – A nővérem, ő… Na jó, jobb, ha tudja – folytatta Kate már vidámabban –, azonnal sírva fakado hogy ez már meg is történt. Lehúzta a pulóvere ujját, mint ahogy egy zsebkendőt hajtogat szét az ember. – A nővéremet, az egyetlen nővéremet Ellennek hívták. Öt évvel idősebb volt, mint én, és csod t. Szépséges, vicces, ragyogó… Nem azért mondom, mert a nővérem volt, hanem mert tényleg ilyen volt. A barátnőm volt, egyébként az egyetlen, azt hiszem, és még ennél is sokkal több… Nagyon sokat foglalkozott velem gyerekkorunkban. Leveleket írt, amikor ko llégista voltam, és még azután is, hogy férjhez ment, szinte minden nap beszéltünk egymással telefonon. Húsz másodpercnél nem sokkal többet, mert mindig egy óceán vagy két földrész volt közöttünk, de húsz másodperce den nap.

Pedig nagyon különböztünk egymástól. Tudja, mint a Jane Austinregényekben… Az érzékeny nővér olt az én Elinorom, ő nyugodt volt, én vibráló. Ő édes volt, én szörnyű. Ő családot akart, én küldetésr eket várt, én vízumokat. Ő nagystílű volt, én ambiciózus. Ő meghallgatta az embereket, én soha… Ahogyan magát sem, ma este… És mivel ő tökéletes volt, feljogosított rá, hogy én ne legyek tökéletes… Ő volt a pillér, és mivel a pillér szilárd volt, nyugodtan vándorútra indulhattam. A család akkor is megmaradt… Ellen mindig támogatott, bátorított és segített mindenben, és szeretett. Nekünk imádnivaló szüleink vannak, de álomvilágban élnek, úgyhogy ő nevelt fel engem. Ellen… Nagyon régen volt, hogy utoljára hangosan kimondtam a nevét. Elhallgatott. – És bár akkoriban nagyon cinikus voltam – folytatta Kate –, el kellett ismernem, hogy a happy endek nem csak a viktoriánus regényekben léteznek… Ellen férjhez me nt az első szerelméhez, és ez a fiú tökéletes volt… Pierre Ravennes… Francia volt. Egy édes fiú. Ugyanolyan nagystílű, mint Ellen. Az ango l brother-in-law szó nem is fejezi ki a mi kettőnk kapcsolatát. Nagyon szerettem Pierr e-t, és a jognak ehhez semmi köze nem volt. Egyke volt, és nagyon szenvedett tőle. Egyébként szülész lett… Igen, ilyen ember volt. Aki tudta, mit akar… Azt hiszem, hogy egy ilyen asztal, mint a ma esti, nagyon boldoggá tette volna. Mindig azt hajtogatta, hogy hét gyereket akar, és nem lehetett tudni igazán, hogy nem beszél-e komolyan. Megérkezett Samuel. Én vagyok a keresztanyja… Utána jött Alice és Harriet. Nem láttam őket túl gyakran, de mindig lenyűgözött a náluk uralk lat, valahogy… Ismeri Roald Dahlt? Charles bólintott. – Imádom a fickót… A Danny, a szupersrác végén szózatot intéz az ifjú olvasóhoz, valahogy így hangzik: Ha nagyok lesztek, legyetek kedvesek nem elfelej teni, hogy a gyerekek olyan szülőket akarnak és érdemelnek, akik sparkyk. Nem tudom, hogy lehetne ezt franciára fordítani… Ragyogó? Vicces? Csillogó? Kirobbanó? Talán leginkább, szikrázó… Csak azt tudom, hogy az ő otthonuk… sparkyssime volt. Csodáltam őket, és egy kicsit confused is voltam, azt gondoltam, hogy én soha nem lennék képes ezt megcsinálni. Hogy bennem nincs elég odaadás, vidámság és türelem,

hogy ennyire boldoggá tegyek egy gyereket… Nagyon jól emlékszem, a következő vicces mondással nyugtatgattam magam: ha egy napon gyerekem születik, majd rábízom Ellenre… És most… Szomorú fintor. Charles szerette volna megsimogatni a karját vagy a vállát. De nem merte. – És tessék… Most én olvasom nekik Roald Dahl könyveit… Charles kivette Kate kezéből a poharat, teletöltötte, és visszanyújtotta neki. – Köszönöm. Hosszú csend. A távolról érkező nevetésből és gitárakkordokból merítve erőt, Kate folytatta. – Egyszer váratlanul meglátogattam őket… Éppen a keresztfiam születésnapja alkalmából… Akkori yesült Államokban éltem, sokat dolgoztam, és még nem is láttam a legkisebb gyereküket… Néhány napja voltam csak náluk, amikor megjelent Pierre apja. Az a bizonyos L, Louis az ingről… Bolondos, vaskos humorú, vidám férfi volt. Ami azt illeti, valóságos sparkyoncentrátum… Borkereskedő, aki imádott inni, enni, nevetni, a plafonig hajigálni a gyerekeket, és a bokájuknál elkapni őket, és szinte belefojtani a szeretteit a nagy pocakjába. Özvegy volt, imádta Ellent, és azt hiszem, Ellen a fiával együtt hozzá is férjhez ment. Tudnia kell, hogy a mi édesapánk már elég idős volt, amikor mi megszülettünk… Latin- és görögprofesszor… nagyon kedves ember, de elég távoli lény. Jobban érezte magát Pliniusszal, mint a saját lányaival… És amikor Louis látta, hogy ott vagyok, és Ellenék rám bízhatják a gyerekeket, elk t könyörögni Ellennek és Pierre-nek, hogy nézzenek meg vele egy borházat, vagy mit tudom én, mit, Burgundiában. Gyertek, makacskodott, jót fog tenni… Olyan régóta nem utaztatok sehová. Na… Gyertek! Megnézü egy szép tanyát, meghúzhatjátok a harangot, megalszunk egy szép kis szállóban, és holnap délu itthon is lesztek. Pierre! Tedd meg Ellen kedvéért! Vonszold el egy kicsit a cumisüvegektől! Ellen habozott. Azt hiszem, semmi kedve nem volt elválni tőlem… És azért mondom, Charles, hogy az élet egy rohadt kurva, mert még én győzködtem, hogy utazzon csak el. Éreztem, hogy az a kis kiruccanás milyen nagy örömet szerezne Pierre-nek és az apjának… Menj csak,

mondtam Ellennek, húzd meg a harangot, és aludj egy szép baldachinos ágyban, We’ll be fine. Ellen végül beleegyezett, de tudtam, hogy csak rábeszélte magát. Hogy már megint a mások érdekét helyezte a magáé elé… Minden nagyon gyorsan történt. Úgy döntöttünk, nem mondunk semmit a gyerekeknek, akik egy rajzfilmet néztek éppen, hogy elkerüljünk egy fölösleges cirk uszt. Mire Maugli megtalálja a faluját, Mama is hazajön holnap, és ennyi. Auntie Kate úgy érezte, képes lesz végigcsinálni. Auntie Kate még nem vette elő az összes ajándékot a bőröndjéből… Csend. – Csakhogy Mama nem jött vissza soha többé. És Papa sem. És Nagypapa sem. – Éjszaka közepén csöngött a telefon, és egy hang, erősen ropogtatva az „r”-eket megkérdezte, hogy rokoni viszonyban állok-e Rrrrravennes Louis-szal, Rrrravennes Pierre-rel vagy Chérrraington Élinnel. A húga vagyok, feleltem, erre átadott valaki másnak, magasabb rangúnak, és ez a másik valaki elvégezte a piszkos munkát. Lehet, hogy a sofőr ivott túl sokat? Vagy elaludt vezetés közben? A nyomozás majd kideríti, de az biztos, hogy túl gyorsan hajtott, és a másik, a teherautó veze tője, aki mezőgazdasági gépeket szállított, szabályosabban is leparkolhatott volna, és bekapc hatta volna a vészvillogót, mielőtt vizelni ment. Mire begombolta a sliccét, a háta mögött semmi sparky nem maradt. Kate felállt. A kutyája mellé húzta a széket, levette a cipőjét, és a lábát bedugta a kutya b a alá. Charles egészen addig szépen tartotta magát, de most, ahogy látta ezt a nagy állatot, aki már a farkát sem tudta megcsóválni, ahogy nagy komolyan ránéz Kate-re, íg ejezvén ki az örömét, hogy még hasznára lehet bármiben is, egészen megtört. És nem volt több cigarettája… Meggyötört arcára szorította a kezét. Miért olyan kegyetlen az élet éppen azokkal, akik a leghűségesebben szolgálják? Miért?

Miért éppen őket? Neki szerencséje volt. Kivárta, míg negyvenhét éves lesz, és csak akkor kellett megértenie, a it Anouk vallott, amikor elhajtotta őket a fenébe, azzal a címszóval, hogy de ők legalább éln k. A rossz jegyeik, a kikapcsolt telefon, a még mindig szerelőnél lévő autója, a pénzgondjai és a világ őrülete ellenére. Akkoriban kicsit könnyűnek, sőt gyávának is találta ezt, mintha ez az egyszerű szó felmenthetné a kötelességmulasztása alól. „Élnek.” Hát persze. Miért, mi mást tehetnének? Ez nyilvánvaló volt. De tulajdonképpen mégsem számított igazán… Hú, Anouk igazán durván csinálta ezt az egészet. – Ellen és az apósa rögtön meghalt. Pierre, aki hátul ült, megvárta, amíg beérnek vele a dijoni kórházba, hogy mély tisztelettel elköszönjön a kollégáitól. Már gyakran volt alkalmam – megrándult az arca – elbeszélni ezt a tényt, képze igazából soha nem mondtam semmit. – Itt van még, Charles? – Igen. – Tölthetek? Charles csak bólintott. Túlságosan meg volt hatva, nem akarta megkockáztatni, hogy Kate meghallja a hangját. Eltelt néhány perc. Charles azt gondolta, Kate lemondott az egészről. – Mert igazából nem hiszed el, amit a telefonban hallottál, hiszen egyáltalán nincs értelme, olyan, mint valami rémálom. Feküdj hát vissza gyorsan. Természetesen nem tudsz elaludni, néma döbbenetben töltöd az éjszaka hátralévő részét, a tele és arra vársz, hogy XY kapitány újra felhívjon, és bocsánatot kérjen. Kérem, hibát követtünk el a testek azonosításakorrrrr… De nem, a föld csak forog tovább. A szalon bútorai újra alakot öltenek, és egy újabb nap támadt durván rád. Már majdnem hat óra van, körbejárod a lakást, hogy felmérd a tragédia mértékét. A tegnap óta amuel, egy kicsi, kék szobában, az arcát egy teddy bear-hez szorítva, a tenyere nyitva. A három és fél éves Alice, egy ugyanolyan, de rózsaszín szobában, a hüvelykujja a szá-

jában… És a szülei ágya mellett a nyolc hónapos Harriet, aki tágra nyitja a szemét, amikor a bölcsője fölé hajolsz, és aki, ez rögtön látszik, máris csalódott, hogy a te ismeretlen arcodat látja maga fölött az anyja arca helyett… Kiveszed az ágyból a babát, becsukod a két másik szoba ajtaját, mert már elkezdett pityeregni, és igazat szólva, nem nagyon áll érdekedben, hogy a másik kettő is felébredjen… Gratulálsz magadnak, hogy nem felejtetted el, hány kanál t zer kell a cumisüvegbe, betelepszel egy fotelba az ablak elé, mert sajnos mindenképpen szembesítened kell szegénykét ezzel a rohadt újabb nappal, már amennyire a világ meglátszik egy cumizó kisbaba szemében, és te, te nem sírsz, mert furcsa állapotban vagy… – Meg vagy dermedve – mormogta Charles. – Right. Numb. Magadhoz szorítva próbálod böfögtetni, és fájdalmat okozol neki, mert olyan erősen szorítod magadhoz, mintha ez a kicsi burp lenne a legfontosabb a világon. Az utolsó, amibe még belekapaszkodhatsz. Bocsánat, mondod neki, bocsánat. És a nyakába temeted az arcod. És eszedbe jut, hogy holnap indul a géped, hogy most szavazták meg a költségvetést, amiért olyan régóta dolgoztál, hogy van egy vőlegényed, aki csak egy órája feküdt le aludni, néhány ezer kilométerre innen, hogy úgy volt, hogy a következő hétvégén együtt mentek Millerék gardenpartyján, hogy az apád nemso enhárom éves lesz, és az anyád, ez a könnyelmű kismadár még magára sem igen tud gondot viselni, hogy… nincs senki a láthatáron. És főleg, ezt még nem is fogtad fel igazán, hogy soha többé n d Ellent… Tudod, hogy fel kell hívnod a szüléidet, már csak azért is, mert valakinek oda kell utazni a. Kérdésekre válaszolni, megnézni, ahogy kicipzározzák a műanyag zsákot, és papírokat aláírni. És azt gondolod: még sem küldhetem oda Dadet, ő… nem képes alkalmazkodni az efféle helyzetekhez, ami pedig Mamát illeti… Az embereket nézed, akik nagy léptekkel loholnak az utcán, és haragszol rájuk az önzésük miatt. Hová mennek ilyen vidáman? Miért tesznek úgy, mintha nem történt volna semmi? Alice ragad ki a tompultságodtól, és mi az első, amit megkérdez: hazajött már a Mama? Készítesz egy újabb adag tápszert, Alice-t a cumisüveggel odaülteted a tévé elé, és csak áldani tudod Titit és Grossminet-t. Ja, egyébként te is nézed vele a rajzfilmet. Megérkezik Samuel, hozzád simul, és kijelenti:

ez túró, úgyis mindig Titi győz. Bólintasz. Sőt, baromira túró… Amilyen sokáig csak lehet, elüldögélsz velük a tévé előtt, de egyszer csak elérkezik a pillanat, amik nincs több látnivaló… meg aztán tegnap megígérted nekik, hogy elviszed őket a Luxembourg-kert és előbb-utóbb mégiscsak fel kellene öltözni már. Samuel mutatja meg, hol kell ledobni a szemetet, és hogy kell szétnyitni a babakocsi t. Nézed, ahogy csinálja, és az az érzésed támad, hogy ez a kisfiú nem most tanít meg utoljára élni. Mentek az utcán, és nem ismersz rá semmire, most már tényleg fel kellene hívnod a szüléidet, de nincs hozzá bátorságod. Nem miattuk, magad miatt. Amíg nem mondtál nekik semmit, Ellenék meg sem haltak. A rendőr még mindig felhívhat, és bocsánatot kérhet tőled. És különben is, vasárnap van. Olyan nap, amikor nem történik semmi. Amikor a családjával van az ember. A kis vitorláshajók a medencében, a forgóhinta, a libikókák, a bábszínház, ezt mind ki lehet Egy nagyfiú felülteti Samuelt egy szamár hátára, és Sam mosolya csodálatos haladék. Még nem tudhatod, de ez az esemény egy nagy szenvedély kezdetét jelenti, amely majdnem tíz év múlva a Meyrieux-sur-Lance-i fogathajtó versenyre sodor majd titeket… Kate elmosolyodott. De Charles nem mosolygott. – Utána elviszed őket sült krumplit enni a Soufflot utcai Quickbe, és megengeded, hogy egész délután a műanyag golyók ketrecében játsszanak. Ott ülsz. Még nem nyúltál a tányérodhoz. Őket nézed. Egy áprilisi napon két gyerek bolondozik egy párizsi gyorsétterem játszóházában, és a többinek semmi jelentősége. Hazafelé menet Samuel megkérdezi, hogy vajon a szüleik otthon lesznek-e már, mire hazaértek, és mert gyáva vagy, azt válaszolod, hogy nem tudod. De nem, nem vagy gyáva, egyszerűen csak nem tudod. Soha nem volt gyereked, nem tudod, hogy feketén-fehéren, nyersen kell-e bejelentened neki k a hírt, vagy valamiféle… dramaturgiai fokozatosságot kellene beépítened, hogy felkészítsd őket a legrosszabbra. Talán először mondhatnád azt, hogy autóbalesetük volt, azután meguzsonnáztatnád őket, utána bejelentenéd, hogy kórházban vannak, utána megfürdetnéd őket, majd hozzátehetnéd, hogy elég súlyos az állapotuk… Ha te lennél,

te rögtön megmondanád nekik, de sajnos te most nem te vagy. Hirtelen keservesen bánod, hogy nem a States-ben vagy, ahol könnyen megtalálnád egy Helpline számát, é egy halálosan magabiztos pszichológus a vonal végén segítséget nyújthatna neked. De itt el vagy veszve, és hoszszan bámulod egy játék kirakatát a Rennes utca sarkán, hogy időt nyerj. Amint beléptek a lakás ajtaján, Samuel az üzenetrögzítő villogó gombjához rohan. Észre sem veszed, mert Harriet parányi kabátjával hadakozol, és Alice csics ergése fölött, aki most rakodja szét a babakonyháját az előszobában, hirtelen megszólal a cse itány hangja. Eszébe sincs mentegetőzni. Sőt, inkább lebaltáz. Nem érti, miért nem hívtad vissza, és arra kér, hogy írd fel az őrszoba telefonszámát, és a kórház címét, ahol a testek találhatók. Ügyetlenül elköszön tőled, és még egyszer részvétét fejezi ki. Samuel rád bámul és te, te másfelé nézel… A csípődön ülő Harriettel segítesz Alice-nak behordani a szobájába a tohuvabohuját, és miközben a tűzhelyre teszed a kisfazekat, a hátad mögött megkérdezi egy hangocska: Kiknek a teste? És akkor bemész vele a szobájába, és válaszolsz a kérdésére. Komolyan végighallgat, és te jég dve a… a self-controlljától, és aztán Sam nekiáll játszani a kisautóival. Nem térsz magadhoz, meg vagy könnyebbülve, de az egészet túl… fishynek találod. Na jól van, mindent a maga idejében. Most az a legjobb, ha játszik… De a mikor kilépsz a szobából, újra megkérdezi, két vrum-vrum között: Rendben, soha többé nem jönnek vissza, de meddig? Erre kimenekülsz az erkélyre, és azon tűnődsz, hol tarthatják a házban a röviditalokat. Leveszed a telefont a tartójáról, és még mindig az erkélyről azzal kezded, h felhívod a szerelmedet. Úgy érzed, felébresztetted, hidegen ismerteted vele a helyzetet , és egy végtelen hosszú hallgatás után… Az Atlanti-óceán éppen olyan elkeserítő, mint a kicsik: Oh honey… I feel so terribly sorry for you but… when are you coming back? Erre leteszed, és végre sírva fakadsz. Egész életedben még soha nem érezted magad ennyire egyedül, és persze ez csak a kezdet. Ez éppen olyan helyzet, amikor fel szoktad hívni Ellent… Charles! – Igen? – Nem untatom?

– Nem. – Az előbb azt mondtam, rövidital… Szereti a whiskyt? Várjon egy percet… Charles orra elé tartotta az italt. – Tudta, hogy a világ egyik legjobb whiskyjét Port Ellennek hívják? – Nem. Hiszen tudja, hogy én nem értek semmihez… – Nagyon nehéz hozzájutni… A szeszfőzde, ahol készítették, már több mint húsz éve bezárt, azt hiszem… – Hát akkor tartsa meg! – tiltakozott Charles. – Nem. Nagyon boldog vagyok, hogy magával ihatom meg ma este. Majd meglátja, elképesztően jó. Egyébként pont Louis-tól kaptam… Ez az egyike a kevés dolognak, ami egészen idáig követett minket… Louis nálam sokkal szebben tudna beszélni magának a déligyümölcsös ízvilágról, a tőzeges, csokoládés jegyekről, a fa- és kávéillatról, a mogyoróról és a ki tudj kem ez csak egyszerűen Port Ellen… És az a csodálatos, hogy még mindig van belőle! Volt egy időszak, amikor csak úgy tudtam elaludni, ha ittam, és nem nagyon ügyeltem a címkékre… De azt, ami ebben az üvegben van, soha nem mertem altatónak használni. Magára várta – Csak viccelek – folytatta Kate, átnyújtva Charles-nak egy poharat –, ide se figyeljen rám. Most mit fog gondolni rólam? Biztos nevetségesnek tart. Charles-t már megint cserbenhagyták a szavak. Kate egyáltalán nem volt nevetséges, hanem… Charles nem is tudta. Egy nő, fa-, só- és talán csokoládé-jegyekkel… – Rendben, akkor befejezem a történetemet. Azt hiszem, a nehezén már túl vagyok. Utána már csak élni kellett, és bárki bármit mond, mindig könnyebb, amikor mu . Felhívtam a szüleimet. Az apám némaságba süppedt, as usuel, az anyám pedig hisztérikus álla került. A házmesternő lányára bíztam a gyerekeket, és kölcsönkértem a nővérem autóját, hogy csatlakoz olban. Minden nagyon bonyolult volt… Nem tudtam, hogy ilyen bonyolult meghalni… Két na pig maradtam odalent… Egy nyomasztó szállodában… Egészen biztosan ott szoktam rá az ivásra… A dijoni pályaudvar mellett, éjfél után, jóval könnyebb egy üveg J&B-hez hozzájutni, mint altatóhoz. Elmentem a temetkezési vállalathoz, és mindent elrendeztem, hogy a testeket Párizs-

ban hamvasszák el. Hogy miért kellett őket elhamvasztatnom? Gondolom, azért, mert nem tu dtam, hol fognak élni a gyerekek… Hülyeség volt, de nem akartam, hogy Ellenék távol pihenjenek a gye… – Egyáltalán nem volt hülyeség! – vágott a szavába Charles. Kate meglepődött a hangja csengésétől. – Louis-t a felesége mellé temették Bordeaux-ban. Hová máshová? – Kate elmosolyodott. – De Pierre és Ellen urnái itt vannak. Charles szája széle megrándult. – Az egyik sufniban… A kupleráj kellős közepén… Azt hiszem, a gyerekek már ezerszer is láthatták őket, de egy percre sem merült fel bennük, hogy… Szóval, röviden, majd beszélek velük róla, ha nagyobbak lesznek… Ez is olyasmi, it meg kellett tanulnom… Mit kezdjünk a halottainkkal? Elvont síkon ez olyan egyszerű… Azt gondoljuk, hogy az emlékük jóval fontosabb, mint ahogyan el vannak temetve, de a gyakorlatban, főleg, ha ezek a halottak nem igazán az ember halottai, mit tegyen? Számomra ez nagyon bonyol ult volt, mert… Nálam sokkal több időt emésztett fel a gyászmunka, mint a gyerekeknél… Ellen már nem volt közöttünk, de egy hatalmas fényképe még nagyon sokáig ott lógott a konyhában. Azt akartam, hogy Ellen és Pierre részt vegyenek minden étkezésünkön. Egyébként ne a konyhában voltak fényképek. Mindenhová tettem néhányat… Megszállottja voltam a gondolatnak ogy a gyerekek elfelejthetik a szüleiket. Mit kínoztam össze őket ezzel, ha belegondolok… A napp aliban volt egy polc, ott gyűjtöttük ájtatosan azokat az ajándékokat, amelyeket a gyerekek fabrikáltak az iskolában anyák napjára. Valamelyik évben Alice hazahozott egy… nem is tudom, azt hiszem, ékszerdobozt… És p ersze, mint minden, amit Alice csinált, maga volt a gyönyörűség. Megdicsértem, és elindultam, hogy betegyem a dobozt a többi közé, az oltá ice nem szólt egy szót sem, de amikor kimentem a szobából, levette a dobozt, és tiszta erőből a falhoz vágta. „Neked csináltam, üvöltötte, neked! és nem egy halott nőnek!” Összeszedtem a cserepeket, kime a konyhába, és levettem a falról a fényképet. A gyerekek már megint megtanítottak valamire, é zt hiszem, azon a napon léptem ki a fényre. Ugye, jó? – Isteni! – felelte Charles két korty között. – És ez volt az oka, hogy soha nem engedtem, hogy Mamának szólítsanak, és most, utólag vissza ve, azt hiszem, hogy ez sokba került nekik… Nem is annyira Samnek, hanem inkább a lányok nak… Főleg az iskolában… A szünetben, az udvaron… De én nem vagyok a mamátok,

ismételgettem nekik, a ti mamátok sokkal jobb volt, mint én. Sokat beszéltem nekik róla… És P erre-ről is… Akit végül is nem igazán ismertem… És aztán egy napon megértettem, hogy már nem ek rám. Azt hittem, hogy segítek nekik, de inkább csak morbid voltam. Magamon akartam segíteni… És hirtelen mindig egy árnyék támadt a „mama” szó mögött, mintha valami gorombaság lenne. Ami mindennek a teteje, ha belegondolunk… De azért nem tudok igazán haragudni magamra miatta, mert… mert imádtam a nővéremet. Ma sem telik el úgy nap, hogy ne beszélnék hozzá… Azt hiszem, mindent azért csináltam, hogy… megadjam neki a tisztességet. Na, ejnye már – Kate felemelte a fejét –, micsoda hangulat! A völgyből nevetés és vízcsobogás hangja érkezett el hozzájuk. – Éjszakai fürdőzést sejtetnek ezek a hangok… Szóval, hogy visszatérjek a történetre, végül i z okos kis Yacine oldotta fel a helyzetet. A megérkezése estéjén sokáig egy szót sem szólt, v ghallgatta a beszélgetéseinket, és végül az asztalnál, a vacsora alatt a homlokára csapott: „A, megvan! Me ttem! A Kate angolul Mamát jelent!” Erre mosolyogva összenéztünk: Yacine mindent megértett… – De az a fickó, aki beszervezett a Mindent Döntbe, Samuelt úgy említette, hogy „a maga fia”… – Hát igen… Honnan tudhatta volna, hogy „a maga fia” a Les Vesperies-beli „your nephew” francia megfelelője? Na, megnézzük, mit csinálnak ezek? Mint mindig, most is néhány állatmenhelyről mentett komondor kísérte őket. Kate mezítláb volt, és óvatosan lépegetett. Charles a karját kínálta neki. Megfeledkezett a bibijeiről, és büszkén kihúzta magát. Úgy érezte, egy királynőt vezet az éjszakában. – Nem fogjuk zavarni őket? – kérdezte. – Ne higgye! Nagyon fognak örülni nekünk. A nagyok a folyó mellett ökörködtek, a kicsik pedig azzal szórakoztak, hogy pillecukrot ol vasztottak a tűz fölött. Charles elfogadott egy félig megolvadt kis krokodilt, ami némileg a pólóján lévő szakadt figurára hasonlított. Pokoli volt. – Mhhhhmmm… Nagyon finom!

– Kérsz még egyet? – Csak így, a kezedből, köszi! – Jössz fürdeni? – Hát… A lányok a tűz szélénél beszélgettek, és Nedra Alice vallanak támaszkodott. Ez a gyerek csak a lángokkal beszél… Kate egy szerenádot követelt. A szolgálatban lévő zenész boldogan teljesítette a kérését. Mind törökülésben ültek, és Charles újra tizenöt évesnek érezte magát. És sok-sok haja volt… Mathilde-ra gondolt… Ha ő itt lenne, valamivel érdekesebb darabokra tanítaná meg Kate-et, mint ez a macskazenész. Anoukra gondolt, aki egészen egyedül van az ocsmány temetőben, több száz kilométerre az unokáitól. Alexisre, aki leadta a lelkét a csomagmegőrzőbe, és „tartania kell az előirányzatot”, vagyis minél több hűtőkamrát el kell passzolnia a járás menzáinak. Sylvie arca jelent meg előtte. Az a kedvesség és nagyvonalúság, ahogy elmesé y egész életet, ami annyira hiányzott neki… És megint Anoukra gondolt, akit egészen idáig köv tt, és aki olyan boldog lett volna, ha Ellen gyerekeivel hülyéskedhet… Aki befalt volna több kilónyi undorító pillecukrot, és tapsolva cigánytáncot járt volna a tűz körül. Aki ezen a késői órán már biztosan a folyóban lubickolna… – Muszáj egy fának döntenem a hátamat – vallotta meg Kate-nek fintorogva, a mellkasát tapogat a. – Persze… Menjünk arra… – Kate felkapta a fáklyát. – Fájdalmai vannak, ugye? – Soha nem voltam még ilyen jól, Kate. – De… Tulajdonképpen mi történt magával? – Tegnap reggel elütött egy autó. Semmi komoly. Kate egy pár bőr kagylófotelre mutatott, és a csillagok alá állította a fáklyájukat. – Miért? – Mit miért?

– Miért üttette el magát egy autóval? – Mert… Ez elég hosszú történet… Előbb szeretném meghallgatni a maga történetének a végét. Legközelebb elmesélem az én történetemet. – Maga is jól tudja, hogy nem lesz legközelebb… Charles Kate felé fordult, és… – Gyerünk, folytassuk! – Charles inkább mondta ezt, mint a nyelve hegyén lévő, pillecukorszerűen ragacsos szavakat. Hallotta, ahogy Kate felsóhajt. – De igen, el fogom mesélni az én történetemet, mert… Mert pontosan olyan vagyok, mint maga. Én… A fenébe, a folytatás… hát az már majdnem az ajkára ragadt. Azt mégsem vallhatta volna be neki, hogy már nem is remélte őt. Kate mintegy tréfálkozva mondta a kedvességeit, mint a tyúkólas sztorit, a küzdelmeit és az összes többit, de ő, ő… Ez nem holmi színes üveggyöngy lett volna… – Maga… – Semmi. Majd legközelebb. Hallgatás. – Kate… – Igen? – Én nagyon boldog vagyok, hogy magát megismertem… Nagyon, nagyon boldog. –… – De most mesélje el, mi történt az édesanyja hisztériás rohama és a ma délutáni iskolai mulatság között… – Hé, Yacine! Gyere ide, édesem! Légy szíves, hozd ide az asztalról azt az üveget és két poharat. De aztán – mondta Charles felé fordulva –, ne gondoljon rólam mindenfélét! Szót fogadtam neki. – Kinek? – Hát Manouknak. Már nem iszom egyedül. De most egyszerűen szükségem van a Port Ellenemre, hogy elhozzam magát egészen eddig a házig… Miért bámul rám így? – Semmi… Valószínűleg maga az egyetlen ember a világon, aki valaha is igazán adott Anouk szav Yacine lihegve átadta nekik a poharaikat, és visszatért a kotyvasztáshoz. – So… Back to Hell… A szüleim másnap megérkeztek. És ha a gyerekek még nem fogták volna fel, az életük romokban hever, a

Grannyjük kétségbeesett arca végképp tudatosította bennük… Ellen egyik barátnőjén keresztül találtam egy fiatal lányt, aki helyettesített, és visszautaztam Ithacába, a kampuszra. – Még egyetemre járt? – Nem… ami azt illeti… Agrármérnök vagyok. A vér nem válik vízzé – tette hozzá Kate tréfásan –, az anyám megtanított kertészkedni, de én meg akartam menteni az emberiséget! Én nem egy aranyéremre vágytam a Chelsea Flower Show-n, én egyszer és mindenkorra meg akartam menteni a világot az éhezés től! Haha – tette hozzá, de nem nevetett –, aranyos voltam, ugye? Különféle kórokozókkal fogl tam és… Majd később elmesélem ezt az egészet… Akkor éppen egy nagyobb összeget kaptam a papaja fekete foltjainak tanulmányozására. – Igazán? – derült Charles. – Igazán. Ring Spot Virus… De oké… Nélkülem is megoldották a problémát… Egyébként… Az előbb nem mutattam meg, de odalent van egy kis laboratóriumom. – Na ne… – De igen… Most már nem a világot mentem meg, hanem növényeket manipulálok, hogy a gazdagok j bban és tovább élhessenek… Mondjuk úgy, hogy a kényelmi gyógyászatban utazom, vagy mi… Momentán nagyon otthon vagyok a tiszafa témájában… Hallott már a tiszafa taxoljának szerepéről a rákgyógyászatban? Nem? Az eg küzdelem… de a történetünkben éppen megérkeztem a kis szolgálati lakásomba, ahol a jegyesemme aki éppen azt kérdezi, készítek-e tésztasalátát Millerek partijára. The situation was totally insane. Mi a francot keresnék Milleréknél, amikor két urnát őrzök a gardróbban, három árva van a szárnyaim alatt, és két szülőt nekem kell megvigasztalnom? Az érkezésem utáni éjszaka nagyon hosszúra nyúlt. Megértettem őt, végighallgattam az érveit, de sajnos, már késő volt… Én beszéltem rá Ellent, hogy utazzon el, hogy egy kicsit kiszabaduljon, és úgy éreztem, hogy is mondjam, hogy én is felelős vagyok ezért az egészért. Egy tőzegízű korty, hogy ki tudja ejteni ezt a szót. – Az egészben az volt a legrosszabb, hogy ez a Matthew és én szerettük egymást… Sőt, már el i oztuk, hogy összeházasodunk… De hát vannak ilyen éjszakák, amikor egy egész élet eltűnik néhány óra alatt… Ezt akkorra már sikerült megértenem… Másnap bementem a kutatóintézetbe, és lelkiismere unkával elértem, hogy teljesen deleted

legyek. Sok kolléga szemében senki lettem, minden projektből töröltek, szinte megsemmisítettek, és mindenki olyan szemrehányóan bánt velem, mintha valami önző kislány lennék, aki összetöri a játékait, és nem tartja be az ígéreteit. Úgy dolgoztam, mint az állat, amíg idáig jutottam, és most a lábam közé húzott farokkal oldalogtam el, és azt hiszem, hogy még bűntudatom is volt miatta… Talán még bocsánatot is kértem tőlük. Néhány óra alatt mindennek hátat fordítottam, ami voltam: a férfinak, akit szerettem, a tízévnyi tanulmányomnak, a barátaimnak, fogadott hazámnak, a gyönge baktéri mtörzseimnek, a DNS-eimnek, a papajáimnak, sőt a macskámnak is… Matt kikísért a repülőtérre. Szörnyű volt. Azt mondtam neki: tudod, biztos vagyok benne, hogy sok izgalmas projekt van Európában is… Végül is ugyanaz a szakmánk… Matt erre lehajtotta a fejét, és mondott valamit, ami még sokáig kísértett: Te csak magadra gondolsz. Sírtam, amikor átmentem a váróba. És én, aki annyit utaztam szerte a világban, azóta soha nem szálltam repülőre… Néha még gondolok Mattre… Amikor itt vagyok, elveszve ezen az isten háta mögötti helyen, csi zmában, félig megfagyva, ahogy nézem Samet, amint a szamarát idomítja, a büdös kutyáimmal, az Renével és a tökéletesen érthetetlen tájnyelvével és a falu összes gyerekével, akik a kerítésen ülnek, és szép komótosan gyepálják egymást, miközben arra várnak, hogy végre megsüljön a sütemény, eszembe jut Matt, meg amit mondott, és egy csodálatos Fuck you melegíti át a szívemet, jóval hatékonyabban, mint a kövér – Hát az meg ki? – A nagytűzhely… Ez volt az első dolog, amit vettem, amikor ideköltöztünk… Egyébként őrültség szes megtakarított pénzem. De Angliában volt egy ilyen tűzhely a Nannymnél, és tudtam, hogy nélküle semmire sem megyek. A szememben, a szemünkben ez a tűzhely eleven személy. Olyan, mint egy jó meleg nagymama, aki kedves, mindig itt van, amikor szükség van rá, és mindig a szoknyájához bújhatunk. A bal alsó sütő például nagyon hasznos. Amikor a gyerekek már lefeküdtek, és torkig vagyok mindennel, leülök elé, és beledugom a lába Ez… lovely… Még szerencse, hogy ide soha nem jön senki! A farkasos asszony, aki a sütőbe dugja a lábát, az egy pár évre témát adna a jónépnek! Igen, akkoriban egy ocsmány öreg autónk volt, de volt egy Wedgwood-kék Agánk is, aki annyiba került,

mint egy Jaguár… Na jól van, vissza a kályhához! A szüleim visszautaztak Angliába, és a gyerekvigyázó lány tapintatosan az értésemre adta, hogy az anyámmal volt a legnehezebb dolga… És még mi is? Az egész nagyon kemény volt. Samuel éjszakánként újra bepisilt, Alice-nek rémálmai voltak, és minden nap megkérdezte, mikor lesz az, amikor a Mama már nem lesz halott. Elvittem őket egy gyermekpszichiáterhez, aki azt mondta: „Tegyen fel nekik kérdéseket, faggassa őket állandóan, vegye rá őket, hogy verbalizálják a bajaikat, de ami a legfontosabb: soha, soha ne aludjon együtt velük.” Erre én azt mondtam, igen, igen, és a harmadik ülés után hagytam a fenébe az egészet. Soha nem tettem fel nekik kérdéseket, de én lettem a legnagyobb Playmobil- és legószakértő. Becsuktam Ellen és Pierre szobájának ajtaját, és mind együtt alud m szobájában. A három matrac a földön… Lehet, hogy ez felelőtlenségnek tűnik, de én csodálato nak találtam. Vége lett a rémálmoknak, a bepisilésnek, és rengeteg mesét meséltem nekik elalvás előtt. Tudtam, hogy Ellen franciául beszélt velük, de angolul olvasta fel nekik Enid Blyton, Beatrix Potter könyveit, és a gyermekkorunk többi kedvencét, és én is ezt tettem. Nem erőltettem, hogy „verbalizálják a bajaikat”, de felolvasás közben Samuel gyakran megállított, és kifejtette, hogy a Mama sokkal jobban utánozta Mr. MacGregor dühös hangját vagy Micimackó dörmögését, mint én… Yacine-nak és Nedrának még ma is eredetiben olvasom fel a Twist Olivért. De persze ettől még pocsék jegyeik vannak az iskolában! És aztán jött az első anyák napi ünnepség… Az első egy hosszú sorozatban, ami mindig megvisel valamennyire… És aztán elmentem a tanítónőkhöz, és megkértem őket, hogy ne mondják mindig, hogy „Itt a mamátok”. Alice mesélte az egyik este… Hogy ettől mindig sírva fakadt. „És most, gyerekek vegyétek fel a kabátotokat, mindjárt jön értetek a mamátok!” Csak azt kértem, hogy tegyék hozzá: „és a nénikétek…”, de soha tették ezt meg nekem. Á. A tanárok… Állandó szélmalomharcot vívok ellenük… Hinné-e, hogy Yacine a legrosszabb tanuló az osztályban? Ő! A legragyogóbb eszű, legkíváncsibb kisfiú, akivel valaha is találkoztam? És csak azért, mert képtelen szabályosan tartani a ceruzát. Gondolom, soha nem tanították írni… Én pedig meg am, de nincs mit tenni, hiába igyek-

szik, az írása olvashatatlan marad. Néhány hónapja dolgozatot kellett készíteni Pompejiről. I nyatosan sok időt szánt rá, és csodálatosan sikerült. Alice csinálta az illusztrációkat, sőt aasztalon még egy gipszmodellt is készítettünk, mindenki beszállt… Na, és 20-ból 10-et kapott rá, mert a nő többször is elmondta, hogy a szövegeket kézzel kell írniuk. Bementem hozzá az iskolába, és megesküdtem rá, hogy Yacine maga gépelt le mindent, mire a spiné azt felelte, „a többiekéhez képest” ennyit ér. A többiekéhez képest. Gyűlölöm ezt a kifejezést. Hányok tőle. Vajon milyen a mi életünk a többiekéhez képest, kilenc éve? Egy hajótörés. Egy vidám hajótörés. Egyelőre visszafogom magam, mert Nedra most megy iskolába, de amint végzünk az alsó tagozattal, bemegyek hozzá, és megmondom neki: „Christèle P. asszony, m ga egy nagy szemétláda”. Igen, durva vagyok, de nincs okom megbánni, mert egy nagyon szép kárpótlást köszönhetek neki… Elmeséltem ezt az egészet, már nem is tudom, kinek, hogy neki fogok rontani annak a ronda tehénnek, mire Samuel, aki éppen ott volt a haverjaival, sóhajtv a megjegyezte: „Az igazi anyám soha nem tenne ilyet…” És ez szép kárpótlás, mert az utóbbi időkben nagyon nehéz volt Sammel… Gondolom, a klasszikus szkori válság, de a mi esetünkben jóval bonyolultabb kiadásban… A szülei még soha nem hiányoztak neki ennyire… Mostanában csak az apja és a nagyapja ruháiban jár, és persze… Kate nagynéni a sütem l és a répáival egy kicsit komolytalannak tűnik a számára életmintaként… Szerencsére, ez a gy jtett kis mondat eszembe juttatta, hogy ennek a nagybélű, hálátlan, pattanásos széltolónak ma adt még egy kis humorérzéke is… De ez nem fog engem visszatartani! Megadom a ribancnak! Elnevette magát. – De hogyan kötöttek ki itt? – Mindjárt rátérek. Nyújtsa ide a poharát. Charles részeg volt. Megrészegedett a történettől. – Tehát tettem, amit tudtam… Sokszor elég gyatrán sikerült, de ezek-

ben a gyerekekben hihetetlen kedvesség és türelem dolgozott… Mint az anyukájukban… Az anyukájukban, aki annyira hiányzott nekem… Mert az az igazság, hogy én sírtam éjszakánként. Amikor a gyerekek boldogtalanok voltak, azt szer ettem volna, ha Ellen velünk lenne, és amikor boldogok voltak, az még rosszabb volt. Az ő lakásában éltem, az ő holmija között, az ő hajkef náltam, és néha belebújtam a pulóvereibe. Az ő könyveit olvastam, elolvastam a hűtőszekrényre kis céduláit, sőt egy nyomorúságosan boldogtalan estén elolvastam a szerelmes leveleit is… Nem vo t senki, akivel róla beszélhettem volna. My dearest friends akkor keltek, amikor én feküdtem, és akkor még nem létezett az internet és a Skype és a többi zseniális dolog, ami a mi hatalmas bolygónkat apró budoárrá változtatta… Azt akartam, hogy mutassa meg, hogyan kell utánozni Micimackó hangját. És Tigris hangját. És Nyuszi hangját. Azt akartam, hogy jeleket küldjön odafentről, és tudassa velem, mit gondol a hóbortos ötleteimről, és hogy tényleg olyan nagy baj-e, hogy egymás hegyén-hátán alszunk nagy bánatunkban… Azt akartam, hogy mondja el többször egymás után, hogy az a fiú nem éri meg, hogy sírjak utána, és hogy jól tettem, hogy azóta is elérhetetlen vagyok a számára. Azt akartam, hogy magához öleljen, és nagy csész ejet melegítsen nekem, narancslikőrrel… Fel akartam hívni őt, és elmesélni, hogy milyen nehéz felnevelni a gyerekeit, őt, aki úgy tűnt el, hogy nagyon vigyázott: ne búcsúzzon el a gyerekeitől, nehogy fájdalmat okozzon nekik. Vissza szerettem volna tekercselni a fi lmet, és azt mondani: hagyd őket, menjenek csak, nyakalják a lőrét, mi majd jól besherryzünk, és én érdekes történeteket mesélek neked a papajáról és a kufircolásokról. Ellen imádta volna, ha így beszélek hozzá. Azt hiszem, csak ennyit várt tőlem. Attól tartok, kicsit begolyóztam, és ésszerűbb lett volna elköltözni, de ezt nem tudtam megtenni velük… Meg azután nem is lett volna olyan egyszerű… Elfelejtettem elmesélni a dolog technikai oldalát, a családi tanácsot, amikor beidéztek a bíró elé a gyámság ügyében, a jegyzőt és az összes intrikát, ami azt szolgálta, hogy legyen miből felnevelnem őket. Ez is érdekli, Charles, vagy térjünk rá rögtön a vidékre? – Igen, nagyon érdekel, de… – De? – Nem fáznak meg, ha ilyen későn még a vízben locspocsolnak? – A… Hihetetlenek ezek az állatkák… A fiúk két percen belül a lá-

nyok után erednek, és mind jól felmelegednek, higgye el nekem… Csend. – Maga igazán figyelmes, mi? Charles elpirult a sötétben. A pofonosztó lány rohant el előttük üvöltve, utána Bob Dylan loholt. – Na, mit mondtam… Tényleg… Maga tartana óvszereket a lószerszámházban? Charles behunyta a szemét. Micsoda hullámvasút ez a lány… – Hát én raktam oda néhányat… A lovak cukros doboza mellé… Amikor megmondtam Samnek, olyan elborzadva nézett rám, mintha valami szörnyű, perverz nősz emély lennék, de ennek a szörnyű, perverz nőszemélynek legalább nyugodt volt a lelkiismerete! Charles óvakodott kifejteni a véleményét. A válluk néha összeért, és ez a téma… szóval… – Igen. Nagyon érdekel a dolog technikai oldala – felelte megkésve Charles, a pohara mélyére mosolyogva. A sötétben nehéz lett volna megmondani, de úgy érezte, hallja Kate mosolyát. – De sokáig fog ám tartani! – figyelmeztette őt. – Sok időm van… – Április 18-án történt a baleset, és engedélyeztem magamnak egy átmeneti állapotot, „kibekkeltem” május végéig, ahogy a kamaszaim mondanák, utána össze kellett hívni azt a valamit, amit családi tanácsnak hívhatnánk: három személyt az apai ágból, és hármat az anyaiból. Tőlünk ott volt Dad, Mama és ldaláról a dolog sokkal bonyolultabbnak bizonyult. Az nem család volt, hanem viperafésze k, és mire sikerült megegyezniük, az első találkozó helyett egy újat kellett szerveznünk. Amikor megérkeztek, és én megláttam őket, forró gyöngédséget éreztem Louis és a fia iránt. Me uis miért nem akart soha találkozni velük, és hogy Pierre miért szeretett bele őrülten a nővé . Olyan, hogy is mondjam… jól felfegyverzett emberek voltak. Igen, ez az… Jól fel voltak fegyverkezve az életre… Ott volt Louis nővére, a férje és Édouard, Pierre nagybátyja… izé… még mindig tud követni? – Mindig követni fogom. – Édouard nagybácsi aranyosan mosolygott, és ajándékot hozott a

gyerekeknek, a másik kettő, hívjuk őket egyszerűen csak „könyvvizsgálóknak”, mert a pasi tény lt, a feleségének meg a könyvvizsgálás volt a szenvedélye, vagyis a számlakönyvek, azzal kezdte, hogy megkérdezték: beszélek-e fran ciául. Rögtön az eleje nagyon durva volt! Elnevette magát. – I think I’ve never spoken French as well as… olyan jól, mint aznap! Előrángattam az összes tudásomat Chateaubriand-ról és a legtökéletesebb múlt idejű kötőmódjai eknek a vidéki bunkóknak! Szóval, nézzük az első pontot: Ki legyen a gyerekek kinevezett gyámja? Oké… Nincs nagy tüleke posztért. A bíró rám nézett, és én viszszamosolyogtam. Az ügy el volt rendezve. Második pont legyen a bíróságilag kijelölt gyámellenőr? Vagyis: ki fog felügyelni engem? Ki ellenőrzi a va nkezelésemet? A kasmíröltönyösök azonnal mozgolódni kezdtek. A gyerekek fülgyulladásai, rémálmai és a rajzaikon díszelgő, kar nélküli emberek egyáltalán nem számítottak, de az örökségük, hé, vigyázzunk csak! Kate, mintha őket utánozná, a könyökével suttyomban többször is oldalba bökte Charles-t. – Mit gondol, mit tehettem volna értük? Hogy elhalálozzak, vagy mélységes búbánat legyen úrrá rajtam? Elnéztem az idős apukám arcát, aki végig jegyzetelt, míg az anyukám zokogva csavargatta a zsebkendőjét, miközben azok kette n a bírónak hantáltak. Szegény Édouard bácsinak mindig anyagi nehézségei voltak, Louis-nak vo csak egy kis pénze… Egy lakás Cannes-ban és egy másik Bordeaux-ban, nem számítva Pierre és Ellen lakását. Vagyis… az is inkább Pierre-é volt… Könyvszakértőné asszony jobban ismerte az adásvételi szerződést, mint én… Csak az volt a gond, hogy Louis és a nővére tíz éve perben álltak valami földdarab, vagy mit tudom én, mi miatt, és… inkább megkímélem a részletektől… Good Lord, éreztem, hogy nagyon zűrös lesz ez a történet… Végül Louis sógora lett a gyámellenőr. A polgári törvénykönyv 420-as paragrafusa szerint, hívta fel figyelmünket a bíró, a bíróságilag kijelölt gyámellenőr feladata képviselni a cselekvőképtelen kiskorúakat, amikor a kiskorúak érdekei ellentétesnek bizonyulnak a kijelölt gyám érdekeivel. Mindenben megegyeztünk, de emlékszem, miközben a törvényszéki írnok jegyzetelt, én lélekben m is voltam jelen. Azt gondoltam: Tizenhét év… Tizenhét év és két hónap az ő felügyeletük alatt…

Help. Miután kijöttünk a bíróságról, az apám végre szóra nyitotta a száját: „Alea iacta est”. Hát… ezzel aztán kint voltam a vízből… És mert észrevette, menynyire el vagyok keseredve, hoz te: nincs félnivalóm, mert már Vergilius is megmondta, hogy „numero deus impare gaudet”… – És ez mit jelent? – kérdezte Charles. – Hogy a gyerekek hárman vannak, és Isten a páratlan számokat szereti. Vidáman Charles-ra nézett. – Elhiheti, nagyon egyedül éreztem magam! Utána rengeteg találkozó következett a jegyzőnél, hogy kidolgozzunk egy olyan járadékfolyósítási rendszert, amely biztosítja, hogy a gyerekek helyes gyámkodás mellett jó iskolákba mehessenek… Ez, nem titkolom, hatalmas megkönnyebbülést jelentett. Tizenhét évet hónapot még ezzel a kis vagyonkával is végig tudok vinni, és ha a gyerekek nem lépnek meg a lével a nagykorúságuk napján egy kasz nóba, akkor ők is elboldogulnak… Vagyis… Majd meglátjuk… Ahogy mondtam: az egyik nap a másik után… gyerünk, igyunk még egy utolsó pohárral, hogy megérkezhessünk ehhez a folyóhoz… – A rengeteg találkozó és a sok ezernyi telefonhívás között az élet ment tovább a maga útján. Elveszítettem az oltási könyveket, nyári cipőket vettem, megismerkedtem a többi anyukával, so történetet hallottam Ellenről, halványan mosolyogtam, felbontottam a postáját, gyászjelentéseket és a hamvasztásról szóló értesítéseke rébe, nekiálltam főzni, megtanultam átváltani a poundokat és onces-okat, a cupokat, a tablespoonokat, a feeteket, az incheket és az összes többit, részt vettem az első iskolai vásáromon, kezdtem eg jól elboldogulni a hülye Tigris hangjával, tartottam magam, egyszer összeroppantam, az éj szaka közepén felhívtam Matthew-t, megzavartam valamilyen kísérletben, éppen nem tudott beszélni, megígérte, hogy vi sszahív. Reggelig sírtam, majd gyorsan megváltoztattam a számomat, mert féltem, hogy tényleg visszahív, és igazán meggyőző érveket talál, hogy visszacsalogasson. Megérkezett a nyár. Elutaztunk a szüleim Oxford melletti cottage-ére. Szörnyű hetek voltak. Szörnyűségesen szomorúak. Az apámat teljesen

összetörte a bánat, az anyám pedig állandóan összekeverte Alice-t Hattie-vel. Nem tudtam, hogy Franciaországban ilyen hosszúak a vakációk… Úgy éreztem, húsz év edtem. Vissza akartam bújni a fehér köpenyembe, és bezárkózni a metszeteimmel… Kevesebb mesét olvastam a gyerekeknek, de segített m Harrietnek megtenni az első lépéseit, és… és alig értem utol… A visszahatás, gondolom… Mert amíg az alapozásánál tartottunk… – Minek az alapozásánál? – kérdezte Charles nyugtalanul. – Az új helyzet felépítésénél, és állandóan csinálnom kellett valamit, harcoltam, de itt megfeneklettem. Már nem volt más dolgom, mint kitartani tizenhét évig és egy hónapig. Öt embert kell a hátamon cipelnem, és meg kell rövidítenem ezeket a szünidőket, mert megölnek. Mert sokat fogytam, és mindent otthagytam. Egyre gyakrabban viselem Ellen ruháit, és… és nem vagyok jól egyáltalán… Párizsban fuldoklunk, a gyerekek be vannak zsongva, először fenekelem el Samuelt, és aztán egy váratlan ötlettől hajtva úgy döntök, hogy kibérelek egy házacskát egy kicsi, világvégi porfészekben… A házhoz közeli falut Les Marzeray-nek hívják, és a babakocsit tolva minden nap ellátogatunk oda, hogy bevásároljunk, és mentás szódát igyunk a templommal szemben. Megtanulok pétanque-ot játszani, és megint olvasok olyan könyveket, amelyek szomorú, de kitalált szomorú történeteket beszélnek el. A kávézó-fűszerbolt tulajdono mlít egy tanyát, ahol friss tojást vehetek, sőt csirkét is. A gazda kicsit morcos, de azért megpróbálhatom… A gyerekek lebarnulnak, sokat sétálunk, a mezőn tízóraizunk és szundikálunk, Samuel szinte el l egy szamárkanca és a csikója láttán, és Alice belekezd egy csodálatos növénygyűjtő összeállításába. It runs in the blood… Elmosolyodott. – Alice-szal én is felfedezem és újra felfedezem a természetet, másképpen, mint egy mikroszkó gylemezén, veszek egy eldobható fényképezőgépet, és megkérek egy turistát, hogy fényképezzen ikkel. Ez az első közös fényképünk. A konyhai kandallón áll, és ez a legdrágább kincsem a világon… M ellett, a Les Marzeray-i pékség előtt, azon a nyáron… A kútkáván egyensúlyozó lábadozók, akik alig mernek rámosolyogni erre az idegenre, de mégis… Életben vannak…

Sírva fakadt. – Ó, elnézést – folytatta, és az orrát beletörölte az ingébe –, a whisky az oka… Hány óra van? Már majdnem egy… Le kell fektetnem őket. Charles, akit melegen tartottak a történetek, felajánlotta Nedrának, hogy a karjába veszi. De Nedra visszautasította. Yacine Charles mellett bandukolt, és ezúttal nem beszélt. Hányingere volt. Harriet és Camille utánuk ballagott, és maguk után vonszolták a hálózsákjukat. Túl hideg volt a szabad ég alatt… *** Kate visszavitte a kutyáját a konyhába, megkérte Charles-t, hogy élessze fel a tüzet, majd eltűnt az emeleten. Charles az első pillanatban megijedt, de nem, annyira béna azért mégsem volt… behozott néhány fahasábot a fal melletti farakásról, kiöblítette a poharakat, és ő is hozzásimult egy pillana a nagy öntöttvas nannyhez. Leguggolt, megsimogatta a kutyát, megérintette a zománcot, kinyitotta az összes sütőt, és felemelte a két fedőt. A tenyerével egészen furcsa hőmérsékleteket érzékelt. És ebből megértett néhány dolgot… Megkereste a fényképet, amelyről Kate mesélt, és elfacsarodott a szíve. Még olyan kicsik voltak… – Szép, ugye? – kérdezte Kate a háta mögül. Nem. Ő nem így mondta volna… – Bele sem gondoltam, hogy ilyen kicsik voltak… – Kevesebb, mint nyolcvan kiló – mondta erre Kate. – Hogy mondja? – Ennyit nyomtunk akkoriban… Együtt, négyen, az autóbuszpályaudvar mérlegén. De még így is… Hogy összezárt lábbal és a könyveinkkel és játékmackókkal megrakodva ott egyensúlyoztunk a mérlegen, sikerült kihívnunk magunk ellen a jegypénztárban ülő fickó haragját. Asszonyom! Fogja már meg a gyerekeit! Még a végén elállítják a gépet a hülyeségükkel! Good. Tudtam, hogy így lesz. Elfordított egy fűzfafotelt, aminek hiányzott az egyik karfája. Charles

lejjebb ült, a karját összefonva a térde körül, egy aprócska lábtartón, amelyet molyrágta rózsabimbók díszítettek. Elhallgattak egy időre. – Ugye, René volt az a kicsit morcos öregember? Kate elmosolyodott. – Na, most akkor kicsit kényeztetem magam… Most már ráérősen mesélek… De félek, hogy nagyon kényelmetlenül ül, vagy nem? Charles úgy fordult, hogy a kandalló oldalának dőlhessen. És most először került Kate-tel szembe. Nézte az arcát: csak a tűz világította meg, amit neki kellett táplálnia, és lerajzolta. A szép, nagyon egyenes szemöldökével kezdte, utána, hú… Csupa árnyék… – Van ideje mindenre… – suttogta. – Augusztus 12-e volt… Harriet születésnapja… Az első gyertyája… Szomorú nap, vagy vidám, nem tudtuk eldönteni. Elterveztük, hogy tortát sütünk neki, így hát ultunk azokért a híres friss tojásokért. De ez csak ürügy volt… A sétáink során már kifigyeltem azt a falutól kicsit távolabb álló tanyát, é meg akartam nézni. Emlékszem, nagyon meleg volt, és már a nagy tölgyfasorban kezdtük jobban érezni magunkat… Kicsit mindannyian betegek voltunk… Samuel előttünk tekert a kis biciklijén, Alice „lyukas” makkokat keresett, Hattie a babako csiban szundikált. Még a születésnapi torta ötlete sem tudott jobb kedvre hangolni, pocsék hangulatban voltam . Nem igazán tudtam, merre tart az életünk. Engem is legyöngített valami parazita… Talán a So itudina vulgaris? A gyerekeket annyira megrészegítette a sok gyaloglás és a friss levegő, hogy minden este nagyon korán elaludtak, így sok időm maradt rágódni a sorsomon. Visszaszoktam a dohányzásra, és az előbb hazudtam… Nem olvastam el az összes regényt, amit magammal vittem… csak haikukat olvastam… Egy kis válogatást, amit Ellen éjjeliszekrényéről emeltem el… Megjelöltem a kedvenceimet: Pillangók hada virágba borítja a

kiszáradt vén fát! Vagy: Búmat feledve mély álomba merültem fű-kispárnámon. De valójában egyetlen haiku tett rám nagy hatást akkoriban, amit még a kampuszban olvastam, egy vécé ajtaján: Life’s a bitch And then You die. Igen, ez jól hangzott. – És mégis jól emlékszik rájuk – vágott vissza Charles. – Már úgy értem, a japán haikukra… – Nem nagy kunszt – felelte Kate mosolyogva. – A kötet most ott van a vécében. Na, folytatom. Átmentünk a hídon, és a gyerekek rögtön transzba estek. A békák! A vízipókok! kötők! Csak úgy kapkodták a fejüket! Samuel leszállt a bicikliről, Alice levette a szandálját. Hagytam őket játszani, addig nádszálakat és víziboglárkát, ranunculus aquatilist gyűjtöttem Alice-nek… és et, akit fönt hagytam, a babakocsiban, ébredezni kezdett, és visszamásztunk a kincseinkkel. Utána… Nem tudom, maga mire gondolt, amikor tegnap este megérkezett ide Lucas-val, de az én számomra ezek a kis támfalak, ez az udvar, ez a vadszőlő alatt rejtőzködő házacska, és az összes körülötte álló megfáradt, mégis oly büszke épület… hát az love at first sight volt. Kopogtunk az ajtón, senki, és mert nagyon meleg volt, beültünk uzsonnázni az egyik kamrába. Samuel a traktorokhoz roh ant, és elbűvölten bámulta az öreg hintókat. Mit gondolsz, vannak itt lovak is? A kislányok nevetgélve eszegették a kekszet, körülöttük sok cs rke, és nagyon bántam, hogy nem hoztam el a fényképezőgépemet. Először láttam őket ilyennek… nem voltak sem idősebbek, sem fiatalabbak a koruknál… Egyszer csak beállított egy kutya. Egy olyan kis rókaféleség, aki szerette a csokigolyót, és gészen Sam válláig fel tudott ugrani. Utána megérkezett a gazdája is… Megvártam, amíg lerakja eit, és megmosakszik a kútnál, csak azután mertem megszólítani. Körülnézett, a kutyáját kereste, észrevett minket, és szép nyugodtan odasétált hozzánk. Még köszönni sem volt időm, a gyerekek máris el-

árasztották kérdésekkel. „Nahát! – mondta, és felemelte a kezét. – Nektek aztán igen hegyes a beszédetek!” Utána megmondta, hogy hívják a kutyáját: Filou, és sok vicces mutatványt csináltatott vele. Igazi kis bohóc volt… Mondtam az embernek, hogy tojásért jöttünk. „Ja, azért be kék menni a konyhába, de a kicsinyek biztos szívesebben keresnék maguk, igazé?”, és bevitt minket a ba romfiudvarba. Morcos öregember létére elég kedvesnek találtam… Utána bementünk vele a konyhába is, dobozért, és akkor rájöttem, hogy már biztos nagyon régóta egyedül él… Olyan piszkos volt minden… Nem is beszélve a szagró valóval kínált, és mind leültünk a viaszosvászon mellé, amihez hozzáragadt a könyökünk. Valami nagyon furcsa szörpöt kaptunk, és döglött legyek voltak a cukrosdobozban, de a gyerekek boldogok voltak. Nem mertem Hattie-t kivenni a babakocsiból. A padló éppen olyan… ragacsos volt, mint minden más… Egyszer csak nem bírtam tovább, felálltam, és kinyitottam az ablakot. Az ember szótlanul nézett rám, és az iszem, akkor született a barátságunk, amikor megfordultam, és azt mondtam: „Á! Azért jobb így egy kicsit, nem?” Agglegény volt, mély zavarban, mert soha nem látott ilyen közelről gyerekeket, én meg egy leendő vénlány voltam, aki nem ijedt meg egy kemény kézfogástól, és akinek még tizenhét évet kellett kihúznia, egymásra mosolyogtunk abban yos fuvallatban… Sam elmesélte neki, hogy a tojások arra kellenek, hogy születésnapi tortát süssünk a kishúgának. Az ember a térdemen üldögélő Harrietre nézett: „Ma van a születé m, mire így folytatta: „Hát én tudnák adni ekkis játékot a kicsikének…” Ajaj, el tudtam képzelni, milyen undorító izét akar kezébe nyomni… Egy rózsaszín nyuszit, amit egy búcsúban lőtt még 1912-ben? „Jöjjenek utánam”, jelentette ki, és lesegítette Alice-t a székről. Elkísért egy másik épület gott a félhomályba: „Hát ti hová tűntetek…?” A gyerekek találták meg őket, és most már tényleg ki kellett Hattie-t vennem a kocsiból… Charles már egészen jól kiismerte magát a Kate-mosolyokban, de ezt még fertőzőbbnek találta a többinél… – Mi volt ott?

– Kiscicák… négy apró cica, valami öreg tragacs alatt… A gyerekek tisztára megőrültek. Megkérdezték Renét, hogy felvehetik-e a cicákat, és mind kimentünk játszani a ház elé a fűbe. És miközben úgy játszadoztak a cicákkal, mintha plüssből lennének, mi leültünk egy padra. René a térdén tartotta a kutyáját, cigarettát sodort magának, és a gyerekeket nézve mosolyogva megjegyezte: az én almom is nagyon szép… Erre én azonnal bőgni kezdtem. Már nagyon régen nem aludtam ki magam, és… Ellen óta nem beszéltem egyetlen jóindulatú felnőttel sem, így hát nt a férfi nyakába zúdítottam. Sokáig hallgatott, az öngyújtójával a markában, majd azt mondta: „Majd megláttya, mégis boldogok lesznek… Na, és melyiket választotta ez a kis édes?” A nagyok választottak Harriet helyett, és megígértem nekik, hogy mielőtt hazamegyünk, eljövün e. René egészen a fasorig elkísért. A babakocsi alsó része dugig volt rakva a konyhakert zöld eivel, és a gyerekek még sokáig hátra-hátrafordultak, hogy integessenek neki. Amikor megérkeztünk a kis bérelt lakásunkba, akkor vettem észre, hogy a konyhában nincs is sütő… A gyertyát rátűztem egy madeleine-re, és a gyerekek fáradtan ágyba dőltek. Hú, ez a rohadt nap is elmúlt… úgy döntöttem, inkább vidám volt, mint sem, de soha nem lett volna ilyen vidám a ház nélkül, amely olyan szép nevet visel, az alkonyét… Nagyban bagóztam a teraszon, amikor Sam jött ki hozzám, maga után vonszolva a kismackóját. Először jött ki hozzám éjszaka, és először ölelt át… És ott nem a kandalló tüze, hanem a csillagok adták a világítást. „Tudod, azt hiszem, nem szabad elvinnünk azt a kiscicát”, jelentette ki Sam nagyon komolyan. „Attól félsz, hogy Párizsban unatkozni fog?” „Nem, de nem akarom, hogy elválasszuk a mamájától és a kistestvéreitől…” Ó, Charles… Mintha én is piskótából lettem volna… Mindentől… Mindentől sírva fakadtam. „De ugye, azért holnap meglátogathatjuk?”, tette hozzá Sam. Naná. Másnap visszamentünk, és azután is, végül a tanyán töltöttük a nyaralás hátralévő idejét. A gyerekek a sufnikban barkácsoltak, én pedig az egész konyhát kirámoltam az udvarra, és alaposan lemostam. Ez a René úr, a tyúkjaival, a teheneivel, a bérben tartott öreg lovával, a kiskutyájával és a hata kuplerájával, ő lett az új családunk. Először éreztem jól magam. Az volt az érzésem, hogy eze lak mögött már semmi rossz nem érhet minket, hogy a világ többi része a várárok

túlsó partján maradt… A hazaindulás napján nagyon meghatottak voltuk, és megígértük Renének, hogy mindenszentekkor ljövünk hozzá. „Akkor a városba kell jönniük, mert én már nem fogok itt lakni…” Tényleg? És miért? Mert már túl öreg, és nem akar több telet eltölteni itt egyedül. Tavaly is nagyon beteg volt, ezér lhatározta, hogy beköltözik a nővéréhez, aki nemrégiben özvegyült meg. Valami fiataloknak adja bérbe a házat, ő csak a konyhakertet tartja meg. És az állatok?, nyugtalankodtak a gyerekek. Hát… Magával viszi a tyúkokat és Filout, a többiek meg, hát… Ennek a „hátnak” valahogy vágóhíd-szaga volt… Rendben. Akkor majd meglátogatjuk a faluban… Még egyszer körbejártuk a tanyát, és nem tudtam ind elvinni a sok ládát, amit René olyan kedvesen telepakolt nekem: kicsi volt hozzá az autó. Kate felállt, felemelte a baloldali tűzhelyfedőt, és vizet töltött egy teáskannába. – A lakást is túl kicsinek éreztük… És a járdákat is… És az utakat is… És az eget… és a Raspail körút fáit… Sőt, a Luxembourg kertet is, ahová nem igazán vágytam már, mert a szamárhátas séták kezdtek túl sokba kerülni… Minden nap azt hajtogattam, hogy kartondobozba pakolok mindent, és átrendezem a lakást, de aztán mindig másnapra halasztottam ezt a próbatételt. Egy régi kollégám közvetítésével az American Chesnut Foundation megbízott, hogy fordítsak le egy hosszú értekezést a gesztenyefa betegségéről. Beí m Hattie-t a bölcsődébe, és itt most megkímélem magát az adminisztrációs bonyodalmaktól… Nyom megaláztatások sora… És miközben a nagyok iskolában meg óvodában voltak, én a Phytophora camhivorával és a többi Endothia parasitcával hadakoztam. Utáltam ezt a melót, az idő nagy részében a szürke eget bámultam, és azon tűnődtem, hogy van-e palacsintasütő René konyhájában. És aztán jött egy nap, ami sötétebb volt még a többinél is… Hattie állandóan beteg volt, éjsz ortyogott. Valóságos kínszenvedés volt egy időpontot kapni az orvosnál, és megőrültem attól, sokat kell várni egy-egy rendelésig. Sam, aki már majdnem olvasott, halálra unta magát az előkészítő osztályban, és Alice óvó nénije,

ugyanaz, aki tavaly is volt, továbbra is mind a két szülő aláírását követelte az üzenetek alá nem hibáztathattam érte, de én a helyében, ha már ezt a szakmát választom, jobban odafigyelek erre a kislányra, aki máris annyival szebben rajzol, mint a többiek. Mi is történt még aznap? A házmesternő majd leszedte a fejemet, hogy a babakocsival összekoszolom a lépcsőházat, kaptam egy levelet a közös képviselőtől, hogy ennyit és ennyit kell fizetnem a lift javításáért, elképesztő összeg volt, és egyáltalán nem számítottam rá, a kazán elromlott, a számítógépem i , és tizennégy oldalnyi gesztenyebetegséget kiröpített az éterbe… és, icing on the cake, mire e sikerült egy kurva időpontot kiharcolnom az orvosnál, elvontatták az autót… Egy nálam talpr esettebb nő taxit hívott volna, de én sírva fakadtam. Olyan nagyon sírtam, hogy a gyerekek nem mertek szólni, hogy éhesek. Végül Sam adott gabonapelyhet mindnyájuknak, de… a tej már nem volt jó, megsavanyodott… Ne sírj emiatt, vigasztalgatott, joghurttal is megehetjük, úgy is finom… Milyen aranyosak voltak, ha belegondolok… Bevackoltuk magunkat a táborhelyünkre. Nem volt lelkierőm mesét olvasni nekik, inkább egymásnak meséltünk mindenfélét a sötétben… Mint máskor is, az ábrándjaink Les Vesperies-be sodortak… Mekkorák lehetnek most a kiscicák? Vajon René magával vitte őket? És a kiscsacsi? Vannak más gyerekek is, akik almát visznek neki iskola után? Várjatok egy kicsit, mondtam. Körülbelül kilenc óra lehetett, felhívtam valakit, és visszafelé jövet ráléptem Sam hasára. Bebújtam a paplan alá a három gyerek közé, és lassan kiejtettem a következő szavakat: Ha akarjátok, örökre odaköltözhetünk… Nagy csend támadt, majd Sam suttogva megkérdezte: De… vihetjük a játékainkat is? Egy kicsit beszélgettünk még a dologról, majd amikor végre elaludtak, felkeltem, és nekiállta bepakolni a dobozokba. Sípolni kezdett a vízforraló. Kate egy tálcát tett a tűz elé. Hársfaillat. – René csak annyit mondott a telefonba, hogy a házat még nem vette

ki senki. A fiatalok, akik ki akarták bérelni, túl elszigeteltnek találták. Talán ennek szöget kellett volna ütnie a fejemben… Hogy megfontolt emberek, akiknek kicsi gyerekük van, végül úgy döntöttek, hogy nem akarnak itt élni… De túlságosan izgatott voltam, nem akartam felfogni… Jóval később, a tél folyamán aztán többször is volt alkalmam felidézni ezt a mondatot. Néha nagyon tudtunk fázni éjszakánként… De mivel amúgy is hozzá voltunk szokva a táborozáshoz, mind összegyűltünk a nappaliban a kandalló körül. Fizikai szempontból az első évek jelentették életem legnehezebb tételét, de… sebezhetetlennek éreztem magam… Utána lett a Nagy Kutya, utána a csacsi, köszönetképpen a kisfiúnak, aki minden nap segített nekem behurcolni a fahasábokat, aztán a macskák újabb macskákat szült k, és aztán az egész azzá a vidám kuplerájjá változott, amit ma is lát… Kér bele mézet? – Nem, köszönöm. De… De ilyen sok éve egyedül él? – Á! – Kate mosolyogva a csészéje mögé bújt. – Az érzelmi életem… Nem tudom, hogy ezt a fejezetet is szeretném-e érinteni… – Még szép, hogy beszélni fog róla! – vágott vissza Charles a parazsat piszkálva. – Igazán? És vajon miért? – Szükségem van rá a topográfiai felméréshez… – Nem tudom, hogy megéri-e a fáradságot… – Azért mondja csak… – És a maga érzelmi élete mikor kerül sorra? –… – Na, jól van. Látom, hogy már megint nekem kell jártatnom a számat! De előre szólok, hogy ne esz valami dicsőséges történet! Közelebb húzódott a tűzhöz, és Charles újabb lapot kezdett láthatatlan rajzfüzetében. Most Kate profilját rajzolta… – Akármilyen kemények voltak is az első hónapok, nagyon gyorsan elteltek. Olyan sok dolgom volt… Megtanultam betömni a repedéseket, kátrányozni, festeni, fát vágni, egy cseppnyi Javel-vizet cseppenteni a tyúkok itatójába, hogy ne legyenek betegek, spalettát csiszolni, patkányt irtani, megküzdeni a huzattal, nagy darab, leszállított árú húsokat vásárolni, és darabokra v fagyasztani őket, és… és egy csomó mindent, amiről soha nem hittem volna, hogy képes leszek r ráadásul mindig egy kíváncsi kislány totyogott a nyomomban…

Akkoriban egy időben feküdtem le aludni a gyerekekkel. Nyolc óra után már out of order voltam. Egyébként ez volt a legjobb, ami történhetett velem… Soha nem b am meg a döntésemet. Ma már az egész bonyolultabb lett az iskolák miatt, és nemsokára még neh bb lesz minden, de higgye el, kilenc éve ez a Robinson-élet mentett meg minket. Meg aztán megjöttek a szép napok… A ház szinte lakályos lett, és újra belenéztem egy tükörbe, hogy megfésülködjem. Biztos hülyén hangzik, de majdnem egy éve nem történt velem ilyesmi… Egy reggel megint felvettem egy ruhát, és másnap szerelmes lettem. Elnevette magát. – Akkor persze az egész történetet a romantika csúcsának találtam. Cupido nem remélt nyilának, ami valahogy eltalált engem a rengeteg munka és foolisherie közepette, de most, utólag visszanézve, és látva a következményeit ennek a… Szóval, röviden, ma már elküldeném a búsba azt a dundi kis rohadékot Tavasz volt, és szerelmes akartam lenni. Azt akartam, hogy egy férfi átöleljen. Torkig voltam azzal, hogy a Superwomant játszom, akinek órákba kerül, míg felhúzza a csizmáját, és kevesebb mint kilenc hónap alatt három gyereke született. Azt akartam, hogy valaki öleljen át, és súgja a fülembe, hogy milyen puha a bőröm. Még akkor is, ha ez már egyáltalán nem volt igaz… Tehát felvettem egy szép ruhát, és elkísértem Samuel osztályát kirándulni mit tudom én, hová, tanár diákjaival együtt és… a viszszaúton a másik tanár mellé ültem a buszban… Charles nem rajzolt tovább. Kate arca túl mozgékony volt. Tíz perccel ezelőtt még olyan idősnek látszott, mint maga az emberiség, de amikor így mosolygott, az autóbuszban, alig volt tizenöt éves. – Másnap találtam valami ürügyet, hogy elvonzzam egész idáig, és megerőszakoltam. Hirtelen Charles felé fordult: – Izé… Azért ő is beleegyezett! Beleegyezett, kedves volt, valamivel fiatalabb, mint én, nőtlen, a környékről származott, istenien barkácsolt, istenien bánt a gyerekekkel, istenien ismerte a madarakat, a fákat, a csillagokat, a túrautakat… Mit mondjak, ideális volt! Rakjon gyorsan a tűzre, mert megfagyok! Nem! Nem lenne szabad ilyen cinikusan beszélnem… Szerelmes voltam… Halálosan szerelmes v oltam, nagyon szerettem azt a fiút… Az élet sokkal-sokkal könnyebbé vált. Ideköltözött. René, aki pólyáskora óta

ismerte, áldását adta a dologra, a Nagy Kutya sem zabálta meg, és ő különösebb fakszni nélkül kivette a részét. Szép nyár volt, és Hattie-nek igazi tortája volt a második születésnapjára… És aztán szép volt az ősz is… A barátom megtanított minket, hogy szeressük, igazán lássuk és értsük a természetet, előfizettette velünk a La Hulotte-ot, és bemutatott egy rakás imádnivaló embernek, akiket soha nem ismertem volna meg nélküle… Újra eszembe juttatta, hogy még a harmincat sem töltöttem be, hogy vidám lány vagyok, és reggelenként szeretek sokáig lustálkodni… Teljesen meghülyültem. Állandóan azt hajtogattam: „Megtaláltam a mesteremet! Megtaláltam a mesteremet!” A következő tavasszal gyereket akartam, valószínűleg korai volt, de nagyon ragaszkodtam az ötlethez. Nyilván azt hittem, hogy ezzel szorosabbra fonhatnám az összes kapcsolatomat. Vele, Ellen gyerekeivel, a házzal… Saját gyereket akartam, hogy biztos legyek benne: soha nem fogom elhagyni a másik hármat… Nem tudom, érti-e, miről beszélek. Nem. Charles túl féltékeny volt, hogy megpróbálja kibogozni ezt az egészet. Nagyon szerettem. Ez a „nagyon” dühödten harapdálta a kis krokodil alatt, szívtájékon. Még azt sem tudta, mit akarhatott ez jelenteni… Amúgy meg talán mégsem olyan nagy dolog, hogy egy földet túró tanító elboldogul a kölykökkel eri a Göncölszekeret! – Persze, hogy értem – mormolta komolyan. – De az ilyesmi soha nem működik… Egy másik nő valószínűleg türelmesebb lett volna, de én már mentem a nagyvárosba, és alávetettem magam egy egész vizsgálatsorozatnak. Végül is egy csapásra lett három gyerekem, talán jogom van egy sajáthoz is, vagy nem? Annyira a méhem megszállot tja lettem, hogy tettem minden másra. Hogy a szerelmem nem alszik nálam minden este? Hát, mert szüksége van nyugalomra, a dolgozatjavítás hoz… Hogy már nem járja velünk a vidéket minden vasárnap, új zsibvásárt keresve? Hát, talán kicsit elege van a disznóólunkból… Hogy már nem szeretkezik velem olyan gyöngéden, mint régen? De ez az én hibám is! Az én hervasztó számolgatásaim tehetnek róla! Hogy úgy talá gyerekeim lerázhatatlanok? Hát persze… Hiszen hárman vannak… És fegyelmezetlenek? Hát, igen… gondoltam, az Élet igazán tartozik nekik ennyivel… Hogy a gyermekko-

ruknak egy csodálatos népünnepélynek kell lennie… Hogy túl sokszor beszéltem a gyerekekhez angolul? Hát, igen… Amikor fáradt vagyok, azon a nyelven beszélek, amelyik természetesebben jön a nyelvemre… Hogy… hogy… hogy… Hogy másik iskolába helyeztette át magát a következő tanévre? Á… Itt elfogytak az érveim. Semmit sem sejtettem… Azt hittem, úgy érez, mint én, hogy a kimondott szavak és nyilatkoza tok bíró és jegyző nélkül is elköteleznek. A hidegnek ígérkező tél és a kicsit túltengő hozomány ellenére is… A szerelmemet áthelyezték, és én az lettem, ami akkor is voltam, amikor az utolsó cigarettám története megesett… Egy elhagyott gyámanya. Hogy én milyen boldogtalan voltam, ha belegondolok! – mosolyodott el Kate zavartan. – Azon töprengtem, mi a fenét keresek itt? Mi jött rám, hogy elvesztegetem az életem egy ilyen mocskos házban? Hogy Karen Blixent játszom a szemétdombomon? Hogy esténként hazatérek a vadonból, és egyre távolabbi bol járok vásárolni, hogy senki ne vegye észre, milyen sok üveget dugdosok a Pepito-csomagok és a macskakajás dobozok alá… És az egész összeomláshoz egy ennél sokkal veszélyesebb dolog is hozzájárult: kezdtem lebecsülni magam. Igaz, a történetünk gyorsan véget ért, de végül is ez denkivel megesik… A köztünk lévő három év volt a bökkenő… Nem azt gondoltam: elment, mert már nem szeretett, hanem azt mondogatta m magamnak: elment, mert öreg vagyok. Túl öreg ahhoz, hogy szeretni lehessen engem. Túl ronda, túl leharcolt. Túl jó, túl hülye, tú ina. Nem lehetek valami vonzó a láncfűrészemmel, a repedezett ajkammal, a vörös kezemmel és a hatm tűzhelyemmel… Nem. Nem igazán. Nem haragudtam rá, hogy lelépett, sőt nagyon is megértettem őt. Én is ugyanezt tettem volna a helyében… Kate újabb csésze teát töltött magának, és hosszan fújdogálta a gőzölgő csészét. – Az egész történetnek az a pozitív hozadéka – tette hozzá tréfásan –, hogy még mindig járatjuk a La Hulotte-ot. Ismeri azt a fickót, aki csinálja? Pierre Déomot ? Charles nemet intett. – Csodálatos ember. Vegytiszta… Vegytiszta zseni… meglepne, ha ő

nagyon oda vágyakozna, de azért kijárna neki egy kuckó a Panthéonban. De annyi baj legyen. Addig nemigen tudtam a rágás nyoma alapján kitalálni, hogy mókus vagy mezei pocok rágott-e meg egy mogyorót… Bár… Nyilván érdekelhetett, különben nem ülnénk i e… A mókus kettétöri a mogyorót, míg a mezei pocok egy szép, akkurátus lyukat fúr bele. A tovább etekért lásd a kandalló párkányát… Ami azt illeti, én inkább olyan voltam, mint akinek mezei pocokkal akadt dolga. Még mindig egésznek látszottam, de belül teljesen üres voltam. A méhem, a szívem a jövőm, az önbizalmam, a bátorságom, a konyhaszekrényeim… Minden üres volt. Dohányoztam, éjszaka egyre tovább ittam, és aztán, mert Alice megtanult olvasni, nem halhattam meg idő előtt, így inkább valamiféle depresszióra váltottam át az egészet. Azt kérdezte az imént, hogy miért van ennyi állatom – én azokban az időkben jöttem rá. Azért, hogy legyen miért reggel felkelnem meg kell etetni a macskát, kinyitni az ajtót a kutyáknak, szénát vinni a lovaknak, és fel kell ébreszteni a gyerekeket. Az állatok éltették tovább ezt a házat. Az állatok a párzási időszakokban reprodukálták önmagukat, ezen kívül csak a zabáláson járt a tos példa volt. Már nem olvastam esti mesét, és esténként kísértet-puszikat adtam a gyerekekn de minden este, mielőtt rájuk csuktam a szobájuk ajtaját, gondom volt rá, hogy mindegyikük mellett ott legyen a kijelölt macskája ágymelegítőnek. Nem tudom, mennyi ideig tartott volna ez így, és azt sem tudom igazán, hová jutottam vol na… Kezdett kicsúszni a lábam alól a talaj. Vajon nem lenne jobb nekik egy igazi örökbefogadó családnál? Egy normáknak megfelelő papával és mam em lenne jobb ezt az egészet kivágni a kukába, és visszautazni velük az Egyesült Államokba? S esetleg nélkülük… Vajon… Nem beszéltem többé Ellenről, és mindig gondosan lehajtottam a fejem, hogy a tekintet em ne találkozzon a tekintetével… Az anyám egy napon felhívott. Azt állította, hogy aznap van a harmincadik születésnapom. Á? Máris? Még csak? Úgy ünnepeltem meg az eseményt, hogy teljesen elkábítottam magam vodkával.

Elrontottam az életemet. Feltétlenül meg akartam adni a minimumot, a napi három étkezést, az iskolába szállítást, de ez minden. A bírónál lehet reklamálni. Ebben az állapotban találkoztam Anoukkal, és tette a tarkómra a kezét… Charles a kandallórácsot tanulmányozta. – És aztán egyszer felhívtak a nőgyógyászat titkárságáról, ahol több héttel korábban kivizsgáltak… Pillanatnyilag semmit nem tudnak mondani, személyesen kell o damennem. Felírtam az időpontot, de közben tudtam, hogy nem fogok elmenni. A téma már nincs, és valószínűleg soha többé nem lesz napiren . És mégis elmentem. Hogy kimozdulhassak otthonról, hogy eltereljem a gondolataimat, és mert Alice-nak festékekre, vagy mit tudom én, milyen, nálunk abszolút fellelhetetlen eszközre volt szüksége. Az orvos fogadott. Elemezte a röntgenfelvételeket. A két petefészkem és a méhem teljesen összezsugorodott. Egészen aprók, eltömődtek, tökéletesen alkalmatlanok a rodásra. El kellene még végezni néhány alaposabb, részletesebb vizsgálatot, de olvasta a kórlapomon, hogy hoszszú időszakokat töltöt em Afrikában, ezért úgy gondolja, hogy tébécéfertőzésről van szó. De… én nem emlékszem, hogy beteg lettem volna, tiltakoztam. Az orvos nagyon nyugodt volt, biztosan ő volt a legmagasabb rangú a kaszárnyában, és már hozzász kott a kellemetlen hírek bejelentéséhez. Hosszan beszélt hozzám, de nem figyeltem rá. A tuberkulózisnak ez a válfaja általában tünetmentes, és… Nem emlékszem többre. Az agyam éppen úgy el volt üszkösödve, mint a testem többi része. Csak arra emlékszem, hogy amikor újra az utcán voltam, megérintettem a hasamat a pulóverem alatt. Sőt, meg is simogattam… Teljesen elveszettnek éreztem magam. Szerencsére az idő csak haladt tovább. Muszáj volt megmozdulnom, ha el akartam jutni egy nagy művészellátó boltba, még mielőtt a gyerekek kijönnek az iskolábó ndent megvettem Alice-nak… Mindent, amiről valaha is álmodhatott… Olajfestéket, pasztellfestéket, egy akvarellfesték-készletet, r jzszént, papírokat, vastag festőecsetet, egy kínai festékkészletet, gyöngyöket… Mindent. Utána elmentem egy játékboltba, és agyonkényeztettem a másik kettőt is… Nem volt akármi, alig cipelni a sok holmit, de tettem rá.

Life was definitely a bitch. Nagy késésben voltam, csak úgy száguldottam, majdnem balesetet okoztam, és csapzottan értem az iskola kerítése elé. Addigra már besötétedett. Megláttam őket vártak, szorongva, mind a hárman ott ültek a fedett iskolaudvaron. Rajtuk kívül nem is volt már ott senki. Láttam, ahogy felnéznek és elmosolyodnak. Az olyan gyerekek mosolyával, akik megnyugodta k, hogy nem, nem hagyták el őket. Hozzájuk rohantam és átöleltem őket. Sírtam, nevettem, bocsánatot kértem tőlük, kijelentettem, hogy szeretem őket, hogy soha nem válunk el egymástól, és együtt erősebbek vagyunk, mint… És hogy, hé, a kutyák már biztosan nagyon várnak otthon. Kibontották az ajándékaikat, és én újra élni kezdtem. – Na tessék, most már mindent tud – mondta Kate, és letette a csészéjét. – Nem tudom, milyen olatba tudja hozni a történetemet azzal, ami idáig hajtotta magát, de ami engem illet, én mindent megmutattam… – És a másik kettő? Yacine és Nedra… Ők hogy kerültek ide? – Ó, Charles… – sóhajtott fel Kate, majd megfogta Charles karját, és maga felé fordította az óráját –, lassan hét órája beszélek magamról megállás nélkül… Nem lett még elege? – Nem. De ha fáradt, akkor… – Biztos, hogy nincs több cigarettája? – vágott a szavába Kate. – Nincs. – Shit. Rendben… De akkor tegyen a tűzre… Mindjárt jövök. Farmert húzott a ruhája alá. – Mivel a méhem halott volt, az újrakezdés számomra azt jelentette, hogy megnyitom a házamat más gyerekek előtt. Olyan nagy volt, annyi állat volt benne, annyi búvóhely, annyi sufni… És ráadásul olyan sok i volt… Kérvényt intéztem a családsegítő szolgálathoz, hogy hivatásos családsegítő lehessek. Ú hogy gyerekeket fogadnék a nyári szünidőben. Egy csodálatos tábort szerveznék nekik, ahonnan szép emlékeket vihetnének haza… Szóval, nem igazán pontosan tudtam, de úgy éreztem, hogy az itteni élet igazán alkalmas lenne rá… Mindannyian ugyanabban a nehéz helyzetben voltunk, és össze kell tartan unk… meg aztán… Hogy mégiscsak jó lehetnék

valamire, mindennek ellenére… Beszéltem róla az enyéimmel, és ha jól emlékszem, valami ilyesmit kérdeztek: „De… akkor ők is játszhatnának a mi játékainkkal?” Szóval nem volt a láthatáron semmi traumatizáló tényező… Új világot kellett tanulnom. Elmentem űrlapért a családgondozóba, és gondosan kitöltöttem a rubrikákat. Állampolgárságom, jövedelmem, motivációim… A Harrap’s-omat ségül, nehogy helyesírási hibákat ejtsek, és képeket is mellékeltem a házról. Már azt hittem, is feledkeztek rólam, amikor néhány hét múlva felhívott egy szociális munkás, hogy meglátogat, mert ez szükséges a hivatalos engedélyhez. Nevetve megdörzsölte a homlokát. – Emlékszem, előző este az összes kutyát megfürdettük az udvaron! Hú, állati büdösek lettek tőle! Még a lányok haját is befontam… Sőt, én is beöltöztem igazi dámának… Tö-ké-le-te-sek voltunk! A szociális gondozónő fiatal volt és mosolygós, a munkatársa, a gyermekgondozónő, izé… már kevésbé nyájas… Az elején rögtön felajánlottam nekik, hogy járjuk nak is indultunk, Sammel, a húgaival és a falu kölykeivel, akik mindig ott lógtak körülöttünk, a kutyákkal, a… akkor még nem volt meg a láma… szóval… képzelheti a menetet… Charles szívesen elképzelte. – Büszkék voltunk, mint a kakasok. Végül is ez a világ legszebb háza, vagy nem? A gyermekgondozónő kicsit elrontotta az örömünket, amikor három másodpercenként megkérdezte, hogy nem veszélyes-e. És a folyó? Nem veszélyes? És a várá veszélyes? És a szerszámok? Nem veszélyesek? És a kút? Nem veszélyes? És… Ez a nagy kutya… És a te hülyeséged?, válaszoltam volna neki szívem szerint, nem okozott máris túl sok környez kárt? De jól van, fair játékos voltam. Hát nézze, az enyéim eddig még mindig megúszták, viccelődtem Utána beinvitáltam őket a szalonba. Maga ott még nem járt, de nagyon elegántos. Úgy hívom: az loomsburym… Nem Vanessa Bell és Duncan Grant festette a falat és kandallót díszítő freskókat, hanem a szép Alice. A többi pedig kicsit Charlestont idézi. Sok holmi egy kupacban, zsibvásár, fes tmények… Akkoriban, amikor a két nő nálunk járt, még civilizáltabb látványt nyújtott. Ellen és Pierre bútorai még jobb állapotban voltak, és a k még nem volt szabad felmászniuk a kar-

tonhuzatú kanapékra… Bemutattuk a teljes előadást. Ezüst teáskészlet, hímzett szalvéták, scones, cream and jam. A lányok szolgáltak ki minket, és én lehúztam a szoknyámat leülés előtt. A királynő maga is… delighted lett volna… A fiatal szociális gondozónővel azonnal rokonszenveztünk egymással. Nagyon találó kérdéseket fel nekem a… világlátásomról… A nevelésről vallott elveimről, hogy mennyire vagyok képes átgo kérdéseket, alkalmazkodni a nehéz gyerekekhez, a türelmemről, a toleranciaszintemről. Az előb leírtam, milyen kevésre tartottam magam akkoriban, és ez az önmegvetés azóta is hűséges társ radt, de akkor érinthetetlennek éreztem magam. Úgy éreztem, megfelelőnek bizonyultam… Hogy ez a huzatos ház elmet lehel, és hogy az udvarról behallatszó gyerekzsivaj önmagáért beszél… A másik, az undok piszkafa oda sem figyelt ránk. Elborzadva bámulta az elektromos vezetékeket, a huzatot, a megrágott csontot, ami elkerülte a figyelmemet, a repedt padlólapot, a beázásokat a falon… Nyugodtan beszélgettünk, amikor a gyermekgondozónő felsikoltott: egy egérke bukkant elő, hogy megnézze, akad-e már néhány morzsa az asztal alatt… Holy Shit! Ja nem, őt nagyon jól ismerjük!, nyugtatgattam, tudja, ő is családtag… A gyerekek minden reg gel kukoricapehellyel etetik… Ez volt az igazság, de láttam, hogy a nő nem hiszi el… Késő délután mentek el, és imádkoztam az istenekhez, nehogy összerogyjon alattuk a híd. Elfel ettem szólni nekik, hogy a híd túloldalán kell leparkolniuk… Charles elmosolyodott. Az első sorban ült, és a darab igazán ragyogó volt. – Nem kaptam meg az engedélyt. Nem emlékszem a blablára, de az volt a lényege, hogy az elektromos berendezés nem felel meg a normáknak… Jól van. Akkor eg y rövid időre ingerült lettem tőle, de azután elfelejtettem… Gyerekeket akarok? Elég kinéznem ablakon! Csak úgy hemzsegtek mindenütt. – Ezt mondta Alexis felesége is – jegyezte meg Charles. – Mit mondott? – Hogy maga olyan, mint a hamelni patkányfogó… Ide vonzza a falu összes gyerekét.

– Gondolom, hogy megfojtsam őket – jegyezte meg Kate csípősen. –… – Pffff… Hogy az is milyen hülye tyúk… Hogy bír a barátja élni vele? – Mondtam már, hogy csak volt a barátom. – Ez lesz a maga története, ugye? – Igen. – Miatta jött ide? – Nem… Magam miatt. –… – Majd én is sorra kerülök. Ígérem… Beszéljen most Yacine-ról és Nedráról… – Miért érdekli annyira ez az egész? Mit felelhetett volna erre? Hogy a lehető legtovább bámulhassam magát. Mert maga a ragyogó oldala annak a nőnek, aki magához vezetett. Mert ő is azzá lehetett volna, ami most maga , ha kevésbé csonkoló a gyermekkora… – Mert építész vagyok – felelte. – És hol itt az összefüggés? – Mindig szeretem megérteni, mitől nem omlik össze egy építmény… – Á, tényleg? És mi milyen építmény vagyunk? A zoo? Some kind of boarding house or… A hippy camp? – Nem. Ez itt… Még nem tudom. Keresem a helyes kifejezést. Azt mondanám… Na rajta. Halljuk Yacine történetét. Kate megmasszírozta a tarkóját. Fáradt volt. – Néhány héttel később felhívott a kedvesebbik nő, aki elégedett volt a normáimmal… Még egyszer elmondta, hogy mennyire sajnálja, és elkezdte csepülni a bürokráciá kretén szabályozásokat, de én a szavába vágtam. Semmi gond. Már túl vagyok az egészen… Éppen erről akar velem beszélni… Tud egy kisfiút, akinek nagy szüksége lenne nyaralásra… Az e nénikéjénél lakik, de nagyon nem működik a dolog… Talán sikerülne elnyernünk a gyámügy áldásá néhány napot venne igénybe… Hogy szegényke lásson valami mást is. A lány azt mondta, nem is merne engedély nélkül idekéredzkedni, ha valaki másról lenne szó, de a kisfiú, majd meglátom, igazán elképesztő… És nevetve hozzátette: „Azt hiszem, megérdemli, hogy láthassa a maguk egereit!”

Ha jól emlékszem, a tavaszi szünetről volt szó… így hát egy reggel „becsempészte” ide Yacine-t, ha szabad így kifejezni magam, és… Maga is ismeri az illetőt… Azonnal beleszerettünk mind egy szálig. Ellenállhatatlan volt, rengeteg kérdést tett fel mindenről, nagyon szolgálatkész volt, rögtön nagy szerelembe esett Hideous-szal, minden nap korán kelt, hogy segítsen Renének a konyhakertben, tudta, mit jelent a nevem, és rengeteg csodálatos történetet mesélt az én kis bugrisaimnak, akik még soha nem m zdultak ki a falujukból… Amikor a lány a szünet végén eljött érte, hát az borzalmas volt. Yacine forró könnyeket sírt… Emlékszem, kézen fogtam, és elballagtunk az udvar végébe. Azt mo neki: „Néhány hét múlva kezdődik a nagy vakáció, és akkor két hónapig maradhatsz.” De ő, csukladozta, ő örökrehehehe itt akar maradni. Megígértem, hogy sokszor fogok írni neki, és mikor megesküdtem hogy nem felejtem el, akkor megnyugodott. És hajlandó volt beszállni Nathalie autójába… És amíg Yacine visszaszaladt, hogy még egyszer megsimogassa kedvenc kutyáját, Nathalie, a kis hivatalnoknő, akit leginkább a szíve működtetett, gyorsan elmesélte, hogy Yacine apja a gyerekei szeme láttára verte halálra az anyját. Az égből pottyantam le. És arra is megtanított, hogy ne játsszam a szegényeket patronáló úrihölgyet… Én csak tábort akartam nyitni, és egy újabb adag szart vágtak a pofámba… Igen ám, de már késő volt… Yacine elment, de a képek megmaradtak. Megjelent előttem az őrjöngő férfi képe, aki a nappali sarkában meggyilkolja a gyermekei anyj edig én azt hittem, hogy elég harcedzett vagyok… De nem. Az élet mindig tartogat számunkra néhány kedves meglepetést. Tehát írtam Yacine-nak. Mind írtunk neki. És készítettem egy rakás fényképet a kutyákról, a tyúkokról, Renéről, és minden borítékba becsúsztattam egy-kettőt. És cine visszajött. A nyár csak ment a maga kerékvágásában. Megérkeztek a szüleim. Yacine azonnal elbűvölte az anyámat, elismételte utána az összes virág latin nevét, utána megkérte az apámat, hogy fordítsa le neki. És az apám, a nagy akácfa alatt ülve szavalta Yacine-nak: Tytire, tupatulae recubans sub tegminefagi, és megtanította, hogyan énekelje el a szép Amarillisz nevét… Csak én ismertem Yacine történetét, és csodálatosnak találtam, hogy ez a kis lény, aki olyan sok mindent látott, ilyen nagy békét áraszt magá-

ból… A gyerekek állandóan gúnyolódtak vele, mert nagyon gyáva, de ő nem bántódott meg soha. Azt mondta: „én csak nézlek titeket, és gondolkodom azon, amit csinál ok…” Én persze tudtam, hogy soha többé nem akarja szemernyire sem megkockáztatni, hogy bármi is fájdalmat okozzon neki. Hagyta őket, játsszanak csak nyugodtan „indián kínzásost”, inkább megkereste Grannyt a rózsái között… Augusztus közepétől rettegni kezdtem az elutazásától. Nathalie telefonált, hogy 28-án jön érte. És 27-én este Yacine eltűnt. Másnap hatalmas hajtóvadászatot rendeztünk. Hiába. Nathalie nagyon idegesen ment el tőlünk. Ez a történet sokba kerülhetett neki… Megígértem, hogy én magam visz hozzá Yacine-t, amint megtaláltuk. De még másnap este sem volt nyoma… Nathalie pánikba esett. Értesíteni kell a csendőrséget. Lehet, hogy Yacine vízbe fulladt? Miközben próbáltam nyugtatgatni Natha lie-t, valami furcsa dolgot vettem észre a konyhában, így gyorsan kijelentettem: adj még egy kis időt, és ígérem, viszszaszolgáltatom neked… A gyerekek nagyon szorongtak, néma csendben vacsoráztak, és még lefekvés előtt is hangosan szólongatták Yacine-t a folyosókon. Az éjszaka közepén lementem a konyhába, és főztem egy csésze teát. Nem gyújtottam lámpát, leültem az asztal végére, és halkan beszélni kezdtem hozzá: „Yacine, tudom, hol vagy. Most már ki kell jönnöd. Azt ugye nem akarod, hogy csendőrök jöjjenek érted?” Semmi válasz. Naná. Én is ezt csináltam volna a helyében, tehát azt mondtam, amit én szerettem volna, ha monda nak nekem, ha én vagyok Yacine helyében. „Yacine, figyelj ide. Ha most előjössz, megbeszélem a dolgot a bácsikáddal és a nénikéddel, é ogy velünk maradhatsz.” Természetesen kockáztattam, de, szóval… Nathalie néhány célzásából megértettem, hogy a kérdés lószínűleg nem ragaszkodik különösebben ehhez a sokadik szájhoz, akit etetnie kell… „Yacine, please. Fel fogod szedni a kutya összes bolháját! Hazudtam én neked egyszer is, amióta ismerjük egymást?” És egyszer csak azt hallom: „A mindenit… El sem tudod képzelni, milyen éhes vagyok!” – És hol volt? – kérdezte Charles.

Kate megfordult: – Látja azt a padszerű dolgot, ami egy nagy utazóládára hasonlít…? És látja azt a két nyílást ott az elején? Ez egy kutyaól-pad, egy régiségkereskedőnél találta t, amikor ideköltöztünk… Én egyszerűen zseniális ötletnek találtam, de a kutyák soha nem volt andók bemászni oda… Jobban szerették Ellen kanapéit. És egyszer csak Hideous mégis megszerette, állandóan ott volt, annyira, hogy még azért sem mászott elő, hogy a nyálát csorgassa az asztal alatt vacsora közben… – Elementary, my dear Watson – mosolyodott el Charles. – Megetettem Yacine-t, felhívtam a nagybácsit, és beírattam Yacine-t az iskolába. Ez Yacine története. Nedra ugyanilyen úton érkezett, úgy csempészték be ide, de még tragikusabb körülmények között… Nem lehetett róla tudni semmit, ki y egy foglaltház-féleségben akadtak rá, és hogy el volt törve az állkapcsa. Ez két éve volt, akkor Nedra olyan hároméves lehetett… vagyis hát, ezt nem igazán tudhattuk… És ez megint Nathalie cselszövése volt. Ez az egész is csak ideiglenesnek volt szánva… Arra az időre, amíg megoperálják Nedra állkapcsát, amit valószínűleg egy hatalmas pofon ugrasztott ki a helyéből, hogy legyen hol lábadoznia, amíg nem találnak neki valami családféleséget valahol… És higgye el nekem, Charles, amikor valakinek megvan az összes tej foga, de egyáltalán nincsenek iratai, nagyon bonyolult tud lenni az élet… Találtunk egy orvost, aki hajlandó volt feketén megoperálni, de a többi elkeserítő volt. Nem akarták felvenni óvodába, így hát én foglalkozom vele, itthon, vagyis hát… megteszem, amit tudok, mert Nedra nem beszél… – Egyáltalán nem? – De… néha… Amikor egyedül van Alice-szal… De azért kutyaélete van… Nem. Bocsánat. Nem szabad a kutyákhoz hasonlítani. Ő egyáltalán nem buta. És nagyon jól helyzetét… Tudja, hogy egyik napról a másikra érte jöhetnek, és akkor én semmit nem tehetek érte. Charles csak most értette meg, miért tűnt el Nedra tegnap este az erdőben. – Még mindig elbújhat a pad alatt… – Nem… Ez más helyzet… Yacine-nak joga van itt lenni, ő itt kvázi kollégista. Én egyszerűen csak megfordítottam az időpontokat, és kötelezem, hogy szünidőben m assa a családját. De Nedra… Nem is

tudom… Most állítom össze az örökbefogadási kérelmet, de ez is maga a pokol. Mindig ugyanaz a gond a normáimmal… Találnom kellene egy kedves közhivatalnok férjet, mondjuk egy általános iskolai tanárt – elmosolyodott. Előrehajolt, és a tűz felé nyújtotta a karját. – Na, íme, most mindent hallott – nagyot ásított. – És a másik három? – Mi van velük? – Őket is örökbe fogadhatná… – Igen… Gondoltam már rá… Már csak azért is, mert így megszabadulhatnék a gyámellenőröktől, d – De? – Úgy érezném, hogy másodszor is megölöm a szüleiket… – És ők soha nem említették? – De, persze. Egyébként ez afféle vicc lett közöttünk. „Oké, rendbe rakom a szobám… Amint örökbe fogadtál…” És ez nagyon jól van így… Hosszú hallgatás. – Nem tudtam, hogy ilyesmi létezik – mormogta Charles. – Micsoda? – Olyan emberek, mint maga… – És milyen igaza van. Nem is léteznek. Legalábbis én nem nagyon érzem úgy, hogy létezem. – Nem hiszek magának. – Pedig így van. Nem sokat mozdultunk ki az elmúlt kilenc év alatt… Mindig megpróbálok egy kis pénzt félretenni, hogy elvihessem utazni őket, de nem megy. Főleg, hogy tavaly megvettem a házat… Ez volt a fixa ideám. Azt akartam, hogy itthon legyünk. Azt akartam, hogy a gyerekek kicsit később éljenek majd máshol is. Majd kényszerítem őket, hogy utazgassanak, de azt akartam, hogy meglegyen ez a bázisuk… Minden nap ezzel rágtam René fülét, míg végül megtört. Igen, siránkozott, de a Nagy Háború ót t ez a föld… Miért kéne ezen változtatni? Meg aztán ott vannak a rokonai Guéret-ben… Erre nem kávéztam vele többé, miután hazajöttem az iskolából, és az ötödik napon megtört. „Te hülye, hiszen tudod, hogy mi vagyunk a rokonaid”, korholtam kedvesen.

Persze be kellett az ügyletről számolnom a bírónak és a gyámellenőrömnek, és rögtön le akartá jemet. Hogyan? És ésszerű ez az üzlet? És miért pont ezeket a romokat? És mi lesz a karbantartással? Ó, a kurva életbe… És ők még nem is vészeltek át itt egy telet… A végén a pofájukba vágtam: nagyon egyszerű az egész, ha nem engedik meg, hogy eladjak egy lakást, hogy megvehessem ezt a házat, visszaadom nekik a gyere keket. Az új bírónak ezen kívül is volt elég baja, és a másik kettő olyan hülye volt, hogy komolyan vették, amit mondtam… Elmentem a jegyzőhöz Renével és a nővérével, és elcseréltem az egyik rohadt Mimóza-villát erre a csodálatos birodalomra. Micsoda mulatságot csaptunk az nap este! Az egész falut meghívtam… Még Corinne Le Ment is… Ebből sejtheti, milyen boldog voltam… Most a két megmaradt lakás béréből élünk, mind a kettőnek nagyon buzgó közös képviselője van… Mindig van valami munka, vakolás, szar… Well… Ez talán éppen nagyon is jó… Ki törődne a vörös színekkel, ha mi elköltöznénk? Elhallgatott. – Hogyhogy élek? Inkább talán: életben maradtam. De nem létezem. Alaposan megizmosodtam, de szegény agyam útközben búcsút mondott. Mostanában süteményeket sütök, és a vásárokban árulom őket… – Még mindig nem hiszek magának. – Nem? – Nem. – És már megint igaza van… Persze, távolról igazi szentnek látszom, mi? De nem szabad hinni a nagystílű emberek jóságában. Valójában ők a legönzőbbek… Már bevallottam magának, amikor Ellenről beszéltem az előbb, hogy nagyon ambiciózus fiatal nő voltam. Ambiciózus, és nagyon gőgös! Talán nevetséges voltam, de nem tréfáltam, amikor azt mondtam, h gyökerestül ki akartam irtani az éhezést a világból. Az apám holt nyelveken nevelt fel bennü t, az anyám pedig úgy vélte, hogy Mrs. Thatcher nagyon elegáns, és hogy az a kalap, amit Queen Mum viselt az ascoti derbin, nem illik a kosztümjéhez. So… nem igazán az én érdemem, hogy ennél kicsit nagystílűbb életre vágytam.

Igen, ambiciózus voltam, és tessék… A gyerekek megadták nekem a sorsot, amit amúgy soha nem élhettem volna meg, mert nem értem fel a bálványaim bokájáig sem. Nagyon pitiáner sors – folytatta fintorogva –, de végül is… elég szórakoztató, hogy hajnali háromig ébren tartsa magát… Kate megfordult, és Charles-ra mosolygott. És ebben a pillanat Charles tudta már. Hogy egészen eddig szűkkeblűen élt. – Tudom, hogy sietős a dolga, de azért nem akar most rögtön elindulni, ugye? Alhat Sam szo bájában, ha akar… És mert karba fonta a kezét, és előbukkant a gyűrűje, és mert Charles már egyáltalán nem akart sietni, megjegyezte: – Még valami… – Igen? – Még nem mesélte el a gyűrűje történetét… – Ja, tényleg! Hová is tettem a fejem? Charles makacsul bámult rá: – Na, mi lesz? Kate közel hajolt hozzá, és jobb arccsontja fölé tette az ujját: – Látja itt ezt a kis csillagot? A szarkalábak között? – Hát persze, hogy látom – biztosította Charles, aki egészen vaksi volt. – Ez az első és utolsó pofon nyoma, amit az apámtól kaptam. Olyan tizenhat éves lehettem, és a gyűrűje felsértette a bőrömet… Szegény, egészen belebetegedett… Annyira, hogy soha többé nem vette fel… – Miért, mi volt a bűne? – méltatlankodott Charles. – Már nem emlékszem. Talán Plutharkoszt simpfeltem! – És miért? – Képzelje, Plutharkosz írt egy értekezést a gyermeknevelésről, ami az agyamra ment! Nem, csak viccelek, azt hiszem, hogy már megint nagyon későn értem haza… Nem számít… Vérzett az arcom… Persze nagy cirkuszt csináltam, és erre soha többé nem láttam azt a pecsétgyűrűt. Amit egyébként nagyon szerettem. Amiről olyan sokat ábrándoztam kislány koromban… Erről a szép, kék kőről. Már nem is tudom. Azt hiszem, nicolónak hívják… És már elég piszkos, de

nézze ezt a fiatalembert, aki olyan fürgén gyalogol, és egy vadnyulat visz a vállán… Imádtam… Olyan szép feneke van… gyakran tűnődtem rajta, mi lett a gyűrűvel, de az apám nem emlékezett rá. Talán eladta… És aztán tíz évvel később, miután kijöttünk a bíró irodájából, és a kocka el volt vetve, ittunk egy teát a Saint-Sulpice téren. Az én idős édesapám úgy tett, mintha a szemüvegét keresgélné, majd előhúzta a gyűrűt, ami egy zsebkendőbe volt csomagolva. „You make us proud, he said, és átnyújtotta nekem. Here, you’ll need it too when you’re looking for respect…” Az elején még túl nagy volt nekem, körbeforgott a középső ujjamon, de a sok fel atott fatuskó után már szépen megmarad a vaskos mancsomon! Az apám két éve halt meg… Egy újabb óriási fájdalom… De egy természetesebb fájdalom… Amikor valamelyik nyáron eljött hozzánk, rábíztam a lekvárfőzést… Ez igazán neki való meló volt. Fogta a könyvét, csak ült Aga előtt, az egyik kezével lapozott, a másikban a nagy fakanállal a lekvárt kavargatta… Az egyik ilyen hosszú sárgabarack-délután során adta nekem az utolsó régimódi civilizáció-leckémet. Megvallotta, hogy sokáig habozott, mielőtt nekem adta a pecsétgyűrűt, mert a barátja, Herber t Boardman szerint ez a komikus jelenet az antik gemmakincs egyik visszatérő témájához kötődi , mégpedig a „mezei áldozatokhoz”. És ezután következett a hosszú fejtegetés az áldozat fogalmáról Tibullus Elégiáiban, és egy rakás gyászos illusztráció felsorolása, de én már nem figyeltem rá. A tükörképét néztem a rézüstön, és úgy éreztem, nagyon szerencsés vagyok, hogy egy ilyen finom ember tekintetétől óva nőhettem fel… „Mert, tudod, az áldozat fogalma nagyon viszonylagos, és…” „Take it easy, Dad, próbáltam megnyugtatni, te is tudod, hogy there is no sacrifice at all ebben az egészben… Na, gyerünk… Figyelj oda, különben odaég…” Kate sóhajtva felállt: – Na tessék. Most tényleg vége. Maga azt tesz, amit akar, de én megyek, és lefekszem… Charles kivette a tálcát a kezéből, és elindult a hátsó konyha felé. – Hihetetlen – vetette oda Kate-nek –, hogy magával mindenből tör-

ténet lesz, és mindegyik történet szép. – De hát minden történet, Charles… Abszolút minden, és mindenki életében… csak az a baj, hogy az ember soha nem talál senkit, aki meghallgassa… *** Kate azt mondta: az utolsó szoba a folyosó végén. Kis manzárdszoba volt, és Charles, ahogy Mathilde szobájában is tette, hosszan elnézegette a kamaszfiú szobájának falát. Főleg egy fénykép vonta magára a figyelmét. Sam az ágya fejénél a falra, a kereszt helyére, és a képen mosolygó házaspár megadta Charles-nak a kegyelemdöfés Ellen pontosan olyan volt, amilyennek Kate lefestette: ragyogó… Pierre éppen puszit ad ott neki, az ölében egy kisfiú szundikált. Charles leült az ágy szélére, lehajtotta a fejét, és összekulcsolta a kezét. Micsoda utazás… Egész életében nem élt még át ilyen nagy időeltolódást… De ezúttal nem bánta nagyon, csak elveszettnek érezte magát. Anouk… Már megint mi ez a szarság? És miért mentél el, te, amikor ezek az emberek, akiket te is imádtál volna, ilyen nagy erőfeszítéseket tettek, hogy folytatni tudják? Miért nem jöttél el hozzá gyakrabban? Mindig azt hajtogattad, hogy az ember útközben találkozik az igazi családjával… Na és akkor? Ez a ház a tiéd volt… És ez a szép lány is… Megvigasztalt volna a másik gyereked És én miért nem hívtalak fel soha? Annyit dolgoztam a sok-sok éven át, mégsem hagyok magam után semmit, ami túlélne engem. Az egyedüli fontos dolgokat, amelyek eddig a kis szobáig vonzottak engem, és amelyek megérdemelték volna a teljes figyelmemet, agyonterheltem önzéssel és pályázatokkal… A yeknek nagy részét egyébként elvesztettük. Nem, nem ostorozom magam, te is gyűlölnéd, ha ezt ném, egyszerűen csak… Megrezzent. Egy macska dörgölőzött a kezéhez. A vécé egyik falán Kate angol nyelvű írását fedezte fel. Egy E. M. Forster-idézet volt, körülbelül így szólt: „I believe in aristocracy, though… És én mégis hiszek az arisztokráciában. Ha ez a pontos kif jezés, és egy demokrata alkalmazhatja egyál-

talán. Nem abban az arisztokráciában, amely a rangra és a befolyásra építi a hatalmát, hanem az előzékeny, diszkrét, bátor emberek arisztokráciájában. Ott találha inden nemzet minden osztályának bármilyen korú tagjai között. És mintha valamiféle titkos cinkosság jönne köztük létre, amiko ak. Ők képviselik az egyetlen valódi emberi hagyományt, a mi nevetséges fajunk egyetlen álla ndó győzelmét a kegyetlenség és a zűrzavar fölött. Sok ezren közülük a homályban pusztulnak el; kevesen tesznek szert nagy névre. Úgy hallgatják meg a többi embert, ahogyan saját magukra figyelnek, előzékenyek, de nem viszik túlzásba, és a lelkierejük nem póz, inkább valamiféle képesség arra, hogy mindent elviseljenek. És ráadásul… they can take a joke humoruk…” Hát igen, sóhajtott fel Charles, aki már amúgy is egyre kisebbre zsugorodott, ahogy Kate haladt előre az élete történetében, ezt vésd jól a kobakodba… Még néhány órával ezelőtt is úgy olvasta volna ezt a szöveget, hogy közönséges for gatták volna, queer race, swankiness… De most hallotta ezeket a szavakat. Evett a süteményükből, ivott a whiskyjükből, gész délután együtt sétált velük, és látta őket testet ölteni egy könnyekben úszó mosolyban. A kastély elpusztult, de a nemesség élt tovább. Előregörnyedve ült, bokája körül harmonikázó nadrágjában, és hitvány alaknak érezte magát. Miközben a vécépapírt kereste, észrevette Kate haiku-antológiáját. Találomra kinyitotta, és beleolvasott: Hej, Megmászod El ne hamarkodd!* a csigabiga, Fudzsi-szant?

Elmosolyodott, lélekben köszönetet mondott Kobajasi Isszának az erkölcsi támogatásért, és ela egy fiatalember ágyában. *** Hajnalban kelt, kiengedte a kutyákat, és mielőtt autóba szállt, tett egy kitérőt, hogy láthassa a nap első sugarait az istálló okkersárga falán. Bekukucskált az ablak ta az alvó kamaszokat, utána elment a pékség* Terebess Gábor fordítása

be, és megvette az egész croissant-készletet. Vagyis hát… amit az álomittas eladónő croissant k nevezett. Egy párizsi „kis görbe süteményszerűségnek” hívta volna őket… Amikor megérkezett, a konyha finom kávéillatban úszott, és Kate a kertjében volt. Charles tálcára rakta a reggelit, és kiment hozzá. Kate lerakta a metszőollót, mezítláb sétált a harmatban, még megviseltebbnek látszott, mint a ladónő a pékségben, és bevallotta Charlesnak, hogy egész éjszaka le sem hunyta a szemét. Túl sok volt az emlék… Szorosan összekulcsolta a kezét a csészén, hogy átmelegedjen. Szép csendesen felkelt a nap. Kate-nek nem volt több mondanivalója, Charles-nak pedig túl sok mindent kellett kibogoznia… Ahogy tegnap a gyerekek, most a macskák dörgölőztek Kate-hez egymás után. – Mit fog ma csinálni? – kérdezte Charles. – Nem tudom – Kate hangja kicsit szomorú volt. – És maga? – Nagyon sok a munkám. – Sejtem… Eltérítettük az egyenes útról… – Hát ezt nem mondanám… És mert a beszélgetés túlságosan melankolikus irányba fordult, Charles vidámabban hozzátette: – Holnap New Yorkba kell utaznom, és most az egyszer turistáskodni megyek… Egy idős építész tiszteletére adott fogadásra, akit nagyon szeretek… – Tényleg New Yorkba megy? – Kate felélénkült. – Hát ez nagyszerű! Ha megkérhetném, hogy hozzon nekem… – Kérjen csak, Kate, kérjen csak. Mondja. Kate megkérte Nedrát, hogy hozzon ki valamit az éjjeliszekrényéről, és Nedra hamar vissza is tért vele. Kis bádogdoboz volt, a fedelén egy rajzolt borzzal. Badger. Healing balm. Relief for hardworking hands. Enyhet nyújt az olyan emberek kezének, akik keményen dolgoznak. – Mi van benne, borzzsír? – viccelődött Charles. – Nem, azt hiszem, inkább hódzsír… Mindenesetre én még

nem találtam ennél hatékonyabbat… Eddig egy barátnőm küldte nekem, de elköltözött… Charles megfordította a dobozt, és hangosan lefordította: – ”Paul Bunyan egyszer azt mondta: adjanak nekem elég Badgert, és összetapasztom vele a Grand Canyont.” Hú… ez aztán vállalás… És hol találok ilyet? Egy drugstore-ban? – Van dolga az Union Square mellett? – Éppen ott van – hazudta Charles. – Hazudik… – Még szép hogy nem. – Hazug… – Kate, lesz néhány szabad órám, és nagy… nagy megtiszteltetésnek venném, ha magának áldozhatnám őket… Az Union Square-en van az az üzlet? – Igen, egy kis boltocska, azt hiszem, Vitamin Shopnak hívják, de ha ott nem, a Whole Foodsban valószínűleg talál. – Nagyszerű. Megoldom. – És… – És? – Ha egy kicsit lefelé megy a Broadwayn, megtalálja a Strand könyvesboltot. Ha marad még két fölösleges perce, megtenné, hogy az én kedvemért sétálgat egy kicsit a polcai között? Olyan régóta álmodozom róla… – Megvegyek magának egy bizonyos könyvet? – Nem. Csak a hangulat miatt… csak menjen be, egészen a végéig, ahol baloldalt ott vannak az életrajzok, nézzen meg alaposan mindent, lélegezzen mélyeket, és gondoljon rám… Lélegezzen mélyeket és gondoljon rá? Hú… Muszáj ezért ilyen meszszire mennem? Miközben a fürdőszobát kereste, Yacine-ra akadt, aki éppen a lexikont bújta: – Mondd csak, milyen magas a Fudzsi? – Hát… Várj csak. „Japán legmagasabb pontja, egy hajdani, már kihunyt vulkán, 3776 méter.” Kihunyt? Hogyisne! Charles zuhanyozás közben azon tűnődött, hogyan élhet egy ilyen né-

pes család ennyire spártai helyen. Egy szál szépségápolási cikket sem talált… Körbejárta a sz puszilta a gyerekeket, és megkérte, köszönjenek el a nagyoktól a nevében, ha azok már felébre k. Azután Kate-et kezdte keresni. – Elment, virágot visz Totette-nek – szólt ki Alice. – Kért, hogy köszönjek el tőled a nevébe – De… Mikor jön vissza? – Nem tudom. – Tényleg? – Igen, azért kérte, hogy búcsúzzak el tőled a nevében. Tehát Kate is szerette elkerülni a fölösleges jeleneteket… Charles nagyon fájdalmasnak érezte ezt a lehetetlen távozást. A tölgyfák sötét alagútjában arra a pillanatra gondolt, amikor Ellen eltávozott, miközben Bal en azt a dalt tanította Mauglinak, hogy: Amíg van egy-két jó falat, s egy jó falat az csak akad, Se bú, se baj nem számít, rá se ránts… Nagyot sóhajtott, fájt a szíve. Jobbra fordult, és ráakadt a sártócsára. IV. 1 „PÁRIZS 389 km.” Az első háromszáznyolcvannyolc kilométer alatt Charles semmi másra nem tudott gondolni, cs ak ezekre a még meleg órákra. Automata vezérlésre kapcsolt, és elárasztották a képek. Nedra, a sebzett madárka, a törött állkapcsával, a lovak neve, Lucas mosolya a visszapillantóban, arany kartonpapírból készült nagy kardja, a templom harangja, a krétával rajzolt háromszögek a gesztenyefa tövében, az Alexis tárcájában szerelmeslevél, a Port Ellen íze, az egyik égimeszelő lány üvöltése, amikor Léo be akarta spriccelni „tüzelőkoca-szagú vaddisznócs vel, a nyársak végén olvadozó pillecukor, a folyó csobogása az éjszakában, az éjszaka a csillagok alatt, a csillagok, amelyekről a férfi, akitől Kate gyereket akart, azt állította, hogy ismeri őket, a Luxembourg-kert szamarai, a Quick, ahová ő is olyan sokszor elvitte Mathilde-ot, a Cassette utcai játékbolt, amely előtt ők is sokat álmodoztak, és amelyet Egyszervolt Holnemvoltnak hív-

tak…, a döglött legyek az istállósfiúk szobájában, az ostoba Matthew, aki nem tudta izolálni a boldogság DNS-ét, Kate kerek térde, amikor leült mellé, és egy pilla atra egymáshoz ért a testük, Alexis zavara, a tok, amelyet nem nyit ki többé, a Nagy Kutya szomorú mosolya, a láma sanda tekintete, a macsk a dorombolása, aki tegnap este kirántotta vigasztalan bánatából, a ma reggeli látvány a csész , a fal, amelyet Corinne emelt a túl törékeny férje köré, Marion-lányuk nevetése, és hogy ez a kislány hamarosan ízzé-porrá töri azt a falat, ahogy Kate félrefújja a szemébe lógó cset, még akkor is, amikor szorosan hátra van fogva a haja, a gyerekek kiabálása és a konzervdobozok zaja az iskolaudvaron, a szalet lit befonó Wedding Day rózsatő, Pompei maradványai, a cikázó fecskék és a banya seprűcsapásai, amikor Nino Rotát követelték, Nounou hangja, ahogy már tényleg utoljára aludni küldi őket, a teherautósofőr húgyhólyagja, az öreg professzor, aki a kisebbik lánya arcán hagyta egy szép i enyomatát, a langyos gyümölcsök íze, amelyet soha nem ismert, a póló, amelyet nem vesz fel soha többé, René jóslata, a kupleráj a mérlegen, az egér a szőnyegen, a tíz gyerek, akivel együtt vacsorázott tegnap este, a házi feladat az esti lámpafényben, és az engedély, amelyet nem ad tak meg Kate-nek, a híd, amely egy szép napon összedől, és végleg elvágja őket a világtól, a szépséges ácsmunka, a kőlépcső szürkés-zöld zu a lakatok rajzolatai, a tagozott párkányok finomsága, az autóroncs, Kate éjszakája a ravatal ozó mellett, Alice műterme, a megégett tornacipők szaga, a szépségpötty Kate tarkóján, amely egész végig megszállottan vonzotta a tekintetét Kate bizalmas vallomása alatt; mintha Anoukot látná, amikor Kate a kezébe temette az arcát , hogy sírjon vagy nevessen, a kis Yacine alkalmazkodóképessége, mindannyiuk alkalmazkodókép essége, a jerikói lonc illata és a manzárdablakok, az emeleti folyosó, amelynek a falára min d felírták az álmaikat, Kate álma, a csendőrkapitány részvétnyilvánítása, az urnák a kamrában, az óvszerek a cukros doboz mellett, a húga arca, az élet, amelyet Kate hátrahagyott, az ágyak, amelyekben megfordult, az útlevele, amelynek már biztos lejárt az érvényessége, Kate termékenységről szőtt álmai, amelyek terméketlenné te g falak, Samuel kispárnájának illata, Aiszkhülosz halála, a fényszórók az éjszakában, a kettejük árnyéka, az ablak, amit Kate kinyitott, a… Az utolsó kilométerek során, már Párizsban, ahol a napi előrejelzés szerint „elég jó” volt a levegő, Charles hirtelen ráébredt, hogy míg az

odautat a halál jegyében tette meg, a visszaút az élettől elkábulva telt. Egy arc vetült rá egy másik arcra, és a betű, amely összekötötte a két nő nevét, végül elvette minden biztonságérzetét. A használati utasítások nem voltak jó semmire; a sors, legalábbis első látásra, kivételes esetnek számított. 2 Charles rögtön a munkahelyére ment. Majdnem dühbe gurult, mert a többiek égve hagytak néhány lámpát. De úgy döntött, hogy nem. Majd máskor. Töltőre tette a mobilját, megkereste az utazóbőröndjét, és végre átöltözött. Miközben az egyik nadrágszárával hadakozott, az íróasztalán rá várakozó iratkupacot méregette. Becsatolta az övét, és szemrebbenés nélkül bekapcsolta a számítógépet. A rossz hírek hátul vo meg csak bosszantó akadály lehet, márpedig ezek nem izgatták többé. Az új normák, a környezetvédő szabályaik, az új törvények, letek, hogy megvédjenek egy már kivérzett bolygót, a költségvetések, az adók, az érdekek, a következtetések, a hívások, a a reklamációk, ez mind csak tajték volt, csak tajték. Léteznek közöttünk egy más kasztba tartozó emberek, akik megismerik egymást, amikor találkoznak, és úgy érezte, valahogy ő is része a titkuknak. Pedig nem volt az. Elfogyott minden bátorsága, és nagyon vigyázott, nehogy bármennyire is megsebezhessék a szívét. Csak hát… Már nem tudott nem tudomást venni róluk. Anouk küldött neki egy halott galambot, és ő elvitorlázott v le egészen a galambdúcig… Elcsúfított képpel jött vissza onnan, de a hajófenékben fűszereket és aranyat hozott magával. Rendben, ne tüntessék ki a felfedezőt, ne hívják meg a királyi udvarba, csak engedjék, hogy s nyugodtan átrajzolja a térképet. Nem Kate életének elmesélése kavarta fel, hanem az, amit az ő árnyékának mondott. Lehet, hogy soha többé nem megy vissza oda, talán soha nem lesz alkalma elköszönni tőle, talá soha nem tudja meg, Samuel eléggé felkészült-e a versenyre, és soha nem hallja meg Nedra hangját, de egy dolog biztos volt: soha nem is jön el többé onnan. Bárhová is megy, bármit is tesz ezentúl, velük lesz, és nyitott tenyérrel megy tovább.

Anouk fütyült rá, hogy itt vagy máshol darabjaira hull. Fütyült ő mindenre, csak arra nem, am t nekik adott úgy, hogy saját magától vette el. Kate kifejezésével élve: soha nem érhet fel „a bálványai bokájáig”, nem lettek gyerekei, és talán ismeretlenségben múlik ki a világból, de addig is: élni fog. Élni. Ez volt a nagy nyeremény, amit a pástétomok és kolbászok alá rejtettek a kosárba. Az efféle nagy, lírai-hentes gondolatok közepette olvasta el a mailjeit, és vágott bele újra a munkába. Néhány perc múlva felállt, és a könyvespolchoz lépett. Egy színszótárt keresett. Velencei (szőke): mahagóni árnyalatú hajszín. A velencei szőkének nevezett hajszín kiemeli a velencei nők szépségét. Igen, pontosan erre gondolt… És ha már ott volt, megkereste a „lóidomító ostort” is a Petit Larousse-ban. Vállat vont, és most már igazán dolgozni kezdett. Hogy mindenfelől áradt a bosszúság? Nincs jelentősége. Ott volt a kezében „egy nagy ostor, amellyel a porondon munkára lehet bírni a lovakat”. Este hétig keményen dolgozott, visszavitte az autót, és gyalog ment haza. Remélte, hogy talál valakit az ajtó mögött… A két üzenetrögzítő, akivel sikerült szóba elegyednie, nem adott választ erre a kérdésre. Némileg elgémberedve baktatott fel a Patriarches utcán. Éhes volt, és arról álmodozott, hogy egy harang szól a távolban. 3 – Nem csókollak meg, most tettem fel egy maszkot – tájékoztatta Laurence foghegyről. – El sem tudod képzelni, milyen hulla vagyok… Teljesen hisztérikus koreai nőkkel töltöttem a hétvégét… Azt hiszem, megfürdöm és lefekszem… – Nem akarsz vacsorázni? – Nem, a Ritzben voltunk, és túl sokat ettem. És te? Jól ment? Nem nézett fel. A kanapén ült, elterülve, és az amerikai Vogue-ot la-

pozgatta. – Nézd már, milyen közönséges… Nem. Charles-nak nem volt kedve megnézni. – És Mathilde? – Egy barátnőjénél van. Charles benyitott a konyhába, és hirtelen rátört… a levertség. Méretre szabott konyha volt, Laurence egyik belsőépítész barátjának műve, aki mesterien bánt a terekkel: szinte kitágította, jól bánt a megvilágítással és a több Világos kőrisfa falak, széles, tompa fényű, rozsdamentes acél félpillérek, dolomitkő munkalap, tolóajtók, egyetlen oszlopon álló mosogató, melegvizes oszlo hidegvizes oszlop, Miele konyhagépek, szagelszívó, kávéfőző, bortartó, gőzölő-pároló és az ös Ó, igen. Nagyon szép volt. Szép, mint egy halottasház. Csak az volt a gond, hogy nem volt benne semmi ennivaló… Sok tégely sorakozott a hűtőszekrén y ajtajában, de sehol falásnyi friss kaja… Coca-Cola light, zsírmentes joghurt, félkész ételek és fagyasztott pizza. Az is igaz, hogy Mathilde holnap repül… És csak ő szabta meg az itt zajló étkezések ritmusát. Laurence ugyan főzött néha a barátaiknak, de úgy látszik, az ő kiszámíthatatlan időbeosztása és gyakori utazásai elriasztották azt a néhán És mivel Charles csak nemrégiben határozta el, hogy többet nem sír olyasmi után, amit nem érhet el, kivette az aktatáskájából a Moniteur legújabb számát, és beszólt Laurence-nek, hogy lemegy a sarki vendéglőbe vacsorázni. – De… – a maszk ráncokba szaladt – mi történt veled? Charles meglepetten bámulhatott rá, mert ette: – Összeverekedtél valakivel? Ja… Az? Olyan régen történt… Egy másik életben… – Nem. Nekimentem egy ajtónak… – Borzalmas. – Ó… vannak ennél rosszabb dolgok is… – Ja, nem, én a fejedről beszélek? –Á! Bocs…

– Biztos, hogy jól vagy? Olyan furcsán nézel ki… – Éhes vagyok… Lejössz velem? – Nem. Az előbb mondtam, hogy hulla vagyok… Charles egy rostélyos fölött átlapozta heti Bibliáját, és rendelt még egy sört, hogy jobban csússzon a béarni mártásos sült krumpli. Jó étvággyal evett, és szinte l lapozgatta az adok-veszek rovat oldalait. Nem tudta, mi volt az oka: az Alexis házában lezavart tizenkét órás alvás, vagy a Les Vesperies-ben töltött éjszaka, de nem volt fáradt egyáltalán. Kávét rendelt, és a pulthoz indult egy csomag cigarettáért. De félúton visszafordult. Szolidaritásból. A nemdohányzás módot adott rá, hogy megérezze a hiány természetét. (Ez a gondolat nem tőle származott.) Megint leült, egy kockacukrot forgatott a kezében, körmével átszakította a fehér csomagolópap azon tűnődött, mit csinálhat Kate ebben a pillanatban. Tíz lesz húsz perc múlva… Asztalnál ülnek még? Kint vacsoráztak? Ma is olyan langyos az este, mint tegnap volt, és vajon találtak a lányok egy illendőbb akváriumot Blop úrnak? És olyan állapotban hagyták-e a nagyok a lószerszámházat, hogy a Blason fivérek is elégedettek lehessenek vele, amikor hazatérnek a száműzetésből? És rendesen bezárták a karám ajtaját? És a Nagy Kutya most is gazdasszonya lábainál pihen? És Kate? A kandalló előtt ül? Olvas? Ábrándozik? Ha igen, miről? Gondol-e… Charles nem merte végiggondolni ezt az utolsó kérdést. Tíz hónapon át szellemekkel hadakozott, egy hegynyi sültkrumplit magába lapátolt, hogy utolérje az időt és elveszített merszét, és nem akarta többé szem elől veszíteni a nagy nyereményt. Teljesen éber volt. Fontolóra vett két-három érdekesnek tűnő tervet, rendkívül fontos küldetés várt rá, meg kellett találnia egy borzot New Yorkban, nem tudta Kate nevét, de biztos volt benne, ha azt írja: „Kate kisasszony a Les Vesperies-ben”, a postás megtalálja, és átadja neki a csodabalzsamot.

Felhívta Claire-t, mesélt neki Alexisről, jól megnevettette. Annyi mindent szeretne mesélni neki… „Holnap reggel lesz egy nagyon-nagy meghallgatásom, még feltétlenül át kell néznem az anyagot, sajnálkozott Claire, egy ebéd, a közeljövőben?” Már éppen le akarta tenni, de Charles gyorsan megszólalt: – Claire… – Igen? – Miért olyan gyávák a férfiak? – Hú… Hát ezt most miért kérdezed? – Nem is tudom… Olyan sok gyáva férfival találkoztam az utóbbi napokban… – Hogy miért? – Claire felsóhajtott. – Azt hiszem, azért, mert ők nem tudnak életet adni. Ne haragudj, ez nagyon közhelyes válasz, de egy kicsit készületlenül ért kérdésed, és még nem dolgoztam ki teljesen ezt az aktát… De… Miattam kérdezed? – Az összes nő miatt… – A fejedre estél, vagy mi? – Igen. Várj csak, megmutatom… Claire kicsit zavarodottan letette a mobilt a kupleráj tetejére. Megint vibrálni kezdett. Meglátta a bátyja ragtapaszokkal díszített képét, és jót kuncogott magában, mielőtt visszatért a szennyvíztisztító telepekhez. Alexis bermudában és konyhakötényben a gázzal működő grillező előtt… Hogy ez milyen jól esett… És a bátyja, akinek olyan vidám volt a hangja ma este… Szóval megtalálta Anoukot… gondolta Claire tévesen, mélabús mosollyal. *** Hogy mélabús? Ez enyhe kifejezés volt. Amikor aznap reggel Kate hazaért Tototte-tól, tudta, hogy már nem lesz ott az autó, és mégis… önkéntelenül is azt kere ekintetével. Egész nap kóborolt. Bejárta nélküle az összes helyet, amit megmutogatott neki. A sufnikat, a tyúkólat, az istállókat, a konyhakertet, a dombot, a folyót, a kerti lugast, a padot, aho l reggeliztek a zsályák között, és… Minden kihalt volt. A gyerekeknek többször is elmondta, hogy fáradt. Hogy életében nem volt még ilyen fáradt…

Egész nap főzött, csak hogy kint lehessen a konyhában, ahol az éjszaka egy részét együtt tölt len társaságában. Évek óta először fordult elő, hogy a nyári vakáció gondolata szörnyű szorongással töltötte el. Két hónap, egyedül a gyerekekkel… Istenem… – Mi bajod van? – kérdezte Yacine. – Öregnek érzem magam… Kate a földön ült, a hátát a kandallónak döntötte, a Nagy Kutya feje a térdén pihent. – De nem, te egyáltalán nem vagy öreg! Messze van a huszonhatodik éved! Kate elnevette magát: – Hogy milyen igazad van! Sőt, állati messze! Sikerült megőrizni ezt a derűt alkonyatig, de akkor már mélyen aludt, amikor Charles találkozott Mathilde-dal az előszobában. Mathilde nagyot ugrott ijedtében : – Hú, a mindenit! Miből volt az az ajtó? Lábujjhegyre állt: – Oké, mondjuk, ha megcélozom ezt a pontot, ide adhatok puszit? Charles bement utána a szobájába, és lezuttyant az ágyára, miközben Mathilde csomagolt, és elmesélte a hétvégéjét. – Milyen zenét akarsz? – Valami cool izét… – De nem dzsesszt, ugye? – kérdezte Mathilde elborzadva. Hátat fordított neki, és éppen a zoknijait számolgatta, amikor Charles megkérdezte tőle: – Miért hagytad abba a lovaglást? – Ezt most miért kérdezed? – Mert két csodálatos napot töltöttem gyerekek és lovak között, és közben végig rád gondoltam… – Tényleg? – Mathilde elmosolyodott. – Állandóan. Minden percben azt kérdeztem magamtól, hogy miért nem vittelek el téged is… – Nem is tudom… Mert messze volt… Mert… – Mert micsoda? – Mert te állandóan féltél… – A lovaktól? – Nemcsak tőlük. Hanem hogy leesem. Hogy elveszek. Hogy beütöm

valamimet. Hogy nagyon fázom, vagy túl melegem van. Hogy dugó lesz. Hogy a Mama már vár minket. Hogy nem marad idő a leckére. Hogy… Az volt az érzésem, hogy elcseszem az egész hétvégédet… – Igazán? – kérdezte Charles halkan. – Nem, volt azért még más is… – Mi még? – Nem is tudom… Na jó, most már engedd át az ágyamat… Charles becsukta maga mögött Mathilde ajtaját, és valahogy úgy érezte, mintha kiűzték volna a radicsomból. A lakás többi részétől elveszítette a bátorságát. Na gyerünk, rázta meg magát, már megint mi ez az affektálás? Hiszen otthon vagy, te hülye! Évek óta itt élsz! Ezek a te bútoraid, könyveid, ruháid, utalványaid… on, Csárlz. Térj magadhoz. Körbejárta a nappalit, kávét főzött, a szivaccsal letörölte a pultot, átlapozott néhány folyó még a képeket sem nézte meg, a könyvespolcát kémlelte, úgy érezte, túlságosan rendes, egy CDett, de nem tudta igazán, melyiket, elmosta a kávéscsészét, eltörölgette, visszatette a helyére, megi letörölte a pultot, előhúzott egy sámlit, megtapogatta az oldalát, úgy döntött, hogy kitisztí ipőit, kiment az előszobába, leguggolt, fájdalmasan fintorgott, kinyitotta az egyik szek rényt, és az összes cipőjét kitisztította. Félredobta a párnákat, lámpát gyújtott, az aktatáskáját a kisasztalra tette, előkereste a szemüvegét, elővette a dossziékat, a képeket bámulta, fel sem fogta a szöveget, újrakezdte, levette a szemüvegét, megdörzsölte a szemét, becsukta az irattartót, és ráfektette a kezét. Kate arcán kívül nem látott semmit. Fáradt szeretett volna lenni. Fogat mosott, óvatosan benyitott a hálószobába, meglátta Laurence hátát a félhomályban, letette a ruháit a számára kijelölt karosszékbe, és visszatartott lélegzettel felemelte a saját oldalán a takarót. Eszébe jutott az utolsó mutatványa. Érezte Laurence illatát, testének melegét. A szíve összevissza vert. Szeretni akart. Laurence-hoz simult, és a kezét a combjai közé csúsztatta. Mint min-

dig, most is megszédült attól, hogy milyen puha a bőre, felemelte a karját, és belenyalt a hó aljába – várta, hogy Laurence megforduljon, és teljesen átadja magát neki. Lassan tovább csók atta, a csípője hajlatát, megragadta a könyökét, hogy moccanni se tudjon, és… – Mi ez a szag? – kérdezte Laurence. Charles nem értette a kérdést, magára húzta a takarót, és… – Charles! Mi ez a szag? – kérdezte Laurence, és kibontakozott az öleléséből. Charles felsóhajtott. Elhúzódott. Azt mondta, nem tudja. – Nem a zakódnak van ilyen szaga? De igen, a zakód bűzlik a füsttől. – Lehet… – Kérlek, vedd le arról a fotelról. Elvonja a figyelmemet. Charles kiszállt az ágyból. Összeszedte a ruháit. A zakóját bedobta a kádba. Ha most nem megyek vissza, akkor nem megyek vissza soha többé. Visszabújt az ágyba, de hátat fordított Laurence-nak. – Na, mi lesz? – kérdezték Laurence körmei, hosszú nyolcasokat rajzolva a vállára. Hát semmi. Bebizonyította, hogy még mindig fel tudja állítani. Ami pedig a többit illeti, Laurence elmehet a fenébe. A hosszú nyolcasok kis nullákká változtak, majd eltűntek. Már megint Laurence aludt el először. Könnyedén. Megtömte magát a Ritzben, a hisztérikus koreai nőkkel. Charles pedig megint nekilátott a birkaszámolásnak. És akkor már megszámolta a teheneket, és a csirkéket, és a macskákat, és a kutyákat. És a gye . És Kate beauty markjait. És a kilométereket… Hajnalban kelt, becsúsztatott egy cédulát Mathilde ajtaja alatt. „A ház előtt, tizenegykor. Ne felejtsd itthon a személyidet.” Három apró keresztet rajzolt a levélke aljára, mert ott, ahová Mathilde utazott, így küldenek puszit egymásnak az emberek.

Kilépett a bejárati ajtón. Fellélegzett. 4 – Van még majdnem egy óránk, nem akarsz enni valamit? –… Ez nem az ő megszokott kis Mathilde-ja volt. Charles megfogta a tarkóját. – Hé, izgulsz, vagy mi? – Egy kicsit – szuszogta a mellkasába Mathilde –, még azt sem tudom, hová megyek… – De mutattad a fényképeket is, ezek a McIzéék nagyon kind-nak látszanak… – Igen, de egy hónap azért mégiscsak sok egy kicsit… – Á, dehogy… Nagyon hamar eltelik… Meg aztán Skócia nagyon szép… Imádni fogod. Na, gyere, együnk valamit. – Nem vagyok éhes. – Akkor igyál. Gyere… Utat vágtak maguknak a csomagok és kocsik között, és találtak egy helyet egy mocskos csehó mélyén. Csak Párizsban ilyen mocskosak a repülőterek, gondolta Charles. Harmincöt óra, famous Frenchy könnyedség, vagy a bizonyosság, ogy a morgolódó taxis a világ legszebb városába viszi az embert? Charles nem tudta, de min dig elkeserítette a dolog. Mathilde a szívószálat rágcsálta, nyugtalanul nézegetett körül, állandóan a mobilja óráját bá llgatót sem tette fel. – Ne izgulj, kicsikém, még egyetlen gépet sem késtem le életemben. Mathilde úgy tett, mintha nem értené. – Ja, tényleg! Nem akarsz velem jönni? – Nem, nem. De minden este küldök neked egy SMS-t. – Promise? – I promise. – De nem angolul, ugye? Mathilde viszont komoly erőfeszítéseket tett, hogy oldottnak nézzen ki. Charles is. Mathilde most először utazott ilyen messzire és ilyen hosszú időre. A szünidő gondolatától szörnyű szorongás tört Charles-ra. Egy hónapig a lakásban, csak ők ket a gyerek nélkül… Te jó Isten!

Felkapta Mathilde hátizsákját, és elindultak a pult felé. Mathilde olyan lassan bandukolt, hogy Charles biztos volt benne: a kirakatokat nézegeti. Megkérdezte, kér-e újságot. Mathilde nem kért. – És rágógumit? Mathilde megtorpant. – Charles… Többször is átélte már ezt a jelenetet. Számos alkalommal látta ilyen helyzetben Mathilde-ot, és Charles tudta már, hogy ez a hetyke kislány hogy el tudja veszíteni a bátorságát, amikor közeledik az elválás pillanata. Mathilde keze után nyúlt, nagyon hízelgett neki, hogy ő lehet a vigasztaló kéz, és lélekben m is készítette azt a néhány határozott, de megnyugtató mondatot, amelyet majd a kislánya hátsó zsebébe csúsztathat. – Igen? – Mama azt mondta, hogy el fogtok válni. Charles megingott. Éppen akkor szállt fel egy Airbus dobhártyarepesztő dörejjel. – Á… Ez az összezúzott kis szótag sok mindent jelenthetett: „Á… Szóval ezt mondta?” vagy: „Á… Hát ez új”. Charles-nak semmi kedve sem volt a hősködéshez. – Hát ez új… – Tudom. Mama arra vár, hogy kicsit jobban legyél, csak akkor akarja bejelenteni. Ez valami nagyon nagy gép. Lehet, hogy az új A380-as? –… – Mama azt mondja, hogy néhány hónapja már nem vagy önmagad, de hogy amint jobban leszel, el fogtok válni. Charles-nak nagy keservesen sikerült megszólalnia: – Nahát… Furcsa beszédtémáitok vannak a korodhoz képest. Ott meredezett előttük a terminál. – Charles… Mathilde megfordult. – Mathilde? – Én veled fogok lakni. – Hogy mi?

– Ha tényleg elváltok, előre szólok, hogy én veled megyek. Mivel volt olyan tapintatos, hogy ezt az utolsó mondatot úgy mondta ki, mint egy bagót rágó tehenészlány, Charles is hasonló stílusban válaszolt: – Ja! Látom már, hova akarsz kilyukadni! Csak azért mondod, mert azt akarod, hogy ezután is megírjam a matek meg fizika házidat. – Damned. Hogy jöttél rá? – Mathilde kényszeredetten elmosolyodott. Charles nem tudta ilyen hangnemben folytatni. – És még ha el is válnánk, te is tudod, hogy ez nem lehet… Soha nem vagyok itthon… Mathilde még mindig próbált viccelni: – Hát éppen azért… De mert Charles nem ment bele a játékba, hozzátette: – Ez a ti ügyetek, fütyülök rá, de én veled fogok menni. Ezt tudnod kell… A hangosbeszélő beszállásra szólította fel Mathilde gépének utasait. – De még nem tartunk ott – súgta Charles Mathilde fülébe, és szorosan átölelte. Mathilde nem válaszolt, biztos nagyon együgyűnek tartotta őt. Belépett a kapun, megfordult, és küldött egy puszit. Az utolsó gyermekkori pusziját. A gépe száma eltűnt az elektromos tábláról. Charles még mindig ott állt. Egy centit sem mozdult, a segítségre várt. A zsebében megrezdült a telefon: új üzenete van. „SZERETLEK”. Az ujja remegett a betűkön, és meg kellett törölnie a szíve fölött, a pólójában, hogy képes legyen irányítani őket. „ME2”. Charles az órájára nézett, sarkon fordult, félretaszigált egy csomó embert, táskákon botladozott át, a saját csomagját leadta a megőrzőben, kirohant a taxiállomásra, megpróbált tolakodni, lebarmolták, elcsípett egy „minden irányba” feliratú motorost, és megkérte, vigye el oda, ahol nemsokára kicsordul a bili. Soha többé nem fog támolyogva beszállni egy repülőbe. Soha többé. 5

Néhány száz méterre Mathilde leendő gimnáziumától bement egy ingatlanügynökséghez, közölte, h lakást bérelne, mutattak néhány fényképet, ő megjegyezte, hogy alig van ideje, kiválasztotta legvilágosabb lakást, náluk hagyta a névjegykártyáját, és kiállított egy csekket egy szép nagy summáról, hogy komolyan vegyék. Két nap múlva visszajön. Visszatette a bukósisakot a fejére, és megkérte a sofőrt, hogy vigye a másik partra. Rábízta az aktatáskáját, és megnyugtatta, hogy mindjárt visszajön. A Chanel híres bézsszínű padlószőnyege… Charles úgy érezte, tíz évet lépett vissza az időben, bumfordi cipője a faszkalap kapuőr célkeresztjében. Lehívatta Laurence-et. Hozzátette, hogy sürgős. Megszólalt a mobilja. – Lekéste a gépet? – kérdezte Laurence nyugtalanul. – Nem, de le tudnál jönni egy percre? – Egy megbeszélés kellős közepén vagyok. – Akkor ne gyere le. Csak azt akartam mondani, hogy már jobban vagyok. Hallotta a kerekek kattogását a szépen feltűzött konty alatt. – De… Ha jól tudom, nemsokára indul a te géped is. – Megyek. Nyugi. Már jobban vagyok, Laurence, jobban vagyok. – Figyelj, el vagyok ragadtatva – nevetett Laurence idegesen. – Tehát elhagyhatsz. – Már… Már megint mi ez a hülyeség? – Mathilde bevallotta, miről beszélgettetek bizalmasan. – Ez nevetséges. Várj meg, lemegyek… – De én sietek. – Máris jövök. Amióta Laurence-et ismerte, Charles először látta úgy, hogy túl erős a sminkje. Nem maradt sok mondanivalója. Talált egy lakást, most rohannia kell, elrepül. – Charles, hagyd ezt. Ez semmiség volt. Olyan lányos pletykálkodás… Tudod, hogy van ez… Charles rámosolygott:

– Minden rendben. Én megyek el. Én vagyok a szemétláda. – Rendben. Ha erről van szó… Charles nem tudta nem csodálni Laurence méltóságát. Laurence mondott még valamit, de a sisak miatt Charles csak bambán bólogatott. Megütögette a fiatalember combját, és ösztökélte, hogy iramodjon neki a taxik között. Ezt a gépet nem volt szabad lekésnie. Egy borzot kellett felhajtania. *** Laurence Vernes néhány órával később elment a fodrászához, köpenybe bújt, és rámosolygott a k Leült a tükör elé, és miközben egy másik kislány kikeverte a színét, egy újságot lapozgatott szembetalálta magát saját magával, és sírva fakadt. Utána nem tudjuk. Ő már nincs benne a történetben. 6 Charles rávetette magát a P. B. Tran Tower/Exposed Structures című vastag dossziéra, és addig boncolgatta, amíg egy légikisasszony meg nem kérte rá, hogy hajtsa fel a kisasztalt. Újra átfutotta a jegyzeteit, ellenőrizte a szálló nevét, a kerek ablakon át kibámult az egymás után sorakozó városokra, és eszébe jutott, hogy most jól fog aludni. Hogy talpra állt. És még sok más dologra is gondolt. A munkára, amit nemrég fejezett be, ami boldoggá tette, és amit elvégezhet bárhol a világon. Az irodájában, egy ismeretlen ké obás lakásban, egy repülőgép ülésében, egy… Behunyta a szemét, és elmosolyodott. Az egész nagyon bonyolultnak ígérkezett. Annál jobb. Ez volt a szakmája, a megoldáskeresés… „Egy összekötő ereszték részlete az oszlopok kőelemei között, amelyek a… stb.”, pontosította lat felirata. A gravitációs erő, a földrengések, a ciklonok, a szél, a hó… Ez a sok szarság, amit kitermelési költségnek hívtak, és ami, jutott eszébe hirtelen, mindig jól elszó tatta őt… Üzenetet küldött a skót felföldre, és elhatározta, hogy nem nyúl az órájához. Egy időben akart élni vele. ***

Nagyon korán kelt, érdeklődött a portásnál, hogy mikor juthat hozzá a bérelt szmokinghoz, a Madisonon lefelé menet ivott egy kávét, papírpohárból, és, mint mindig en a városban, az eget bámulva sétafikált. New York, egy olyan gyerek számára, aki annak idején állandóan Meccano fémépítővel játszott, valóságos nyakmerevedést jelentett. Évek óta először bement a boltokba, és ruhákat vásárolt magának. Egy zakót és négy inget. Négyet! Időnként hátrafordult. Lesett, félt valamitől. Hogy egy kéz nehezedik a vállára, az égen megjelenik egy háromszög, benne egy szem, és az egyik felhőkarcolóról megszólal egy hang: „Hé, te… Neked nincs jogod ilyen boldognak lenni… Már megint mit loptál, mit rejtegetsz a szívedben?” Nem… De én… Azt hiszem, megrepedt a bordám… És felemelte a karját, hogy ellenőrizze. És Charles ezután hagyta, hogy elsodorja a passers-by hulláma. Megrázta a fejét, megállapította, hogy meghülyült, és az órájára nézett, hogy tudja, hol tart Nemsokára négy óra… Az utolsó előtti nap az iskolában… A gyerekek már nyilván bepakolták a pa almát a megrogyott iskolatáskákba. Kate mesélte, hogy a kutyák kíséretében minden este a sétá a őket, ott, ahol az iskolabusz leteszi őket, és ők az összes cuccukat ráhalmozzák a szamár h ikor sikerül elcsórnom Samtől!” És azt is hozzátette, hogy a majdnem száz tölgyfányi út alig elég, hogy mind megmutassák a táskájuk tartalmát, és elmeséljék a… Egy kéz nehezedett Charles vállára. Megfordult. A másik, egy sötét öltönyös férfi a közlekedési lámpára mutatott: DON’T WALK. Megköszönte, a férfi pedig azt válaszolta, hogy „Isten hozta New Yorkban”. Megtalálta az egészségboltot, és megvette a raktáron lévő hat doboz krémet. Ezzel aztán jó sok hasadékot össze lehet forrasztani… A papírzacskót a pulton hagyta, ind a hat dobozt becsúsztatta a zsebébe. Szerette ezt a gondolatot. Hogy Kate súlya lehúzza őt.

Belépett a Strand könyvesboltba. „Tizennyolc mérföldnyi könyv”, kérkedett a felirat a bolt homlokzatán. Charles nem tudta bejárni mind a tizennyolc mérföldet, de azért eltöltött a boltban néhány órát. Persze sokáig időzött az épít ett, de megajándékozta magát Oscar Wilde levelezésének egy digestjével, és Thomas Hardy FellowTownsmen című rövid regényév fülszöveg miatt: „A wessexi kikötővároskában élő két tekintélyes polgár, Barnet és Downe rég a sors eltérő módon bánt velük. Barnet jómódú ember, de boldogtalan volt a szerelemben, és eg ul megkötött, de érzelemmentes házasság következményeit nyögi. Downe, az éhenkórász ügyvéd ra boldogságtól szerény házacskájában, szerető felesége és érte rajongó gyermekei körében. Az egyik éjszaka egy véletlen esemény arra készteti őket, hogy más szemmel tekintsenek a sorsukra… „their different lots in life…”, és Liza Kirwin zseniális More Than Words című kötetét, amelyet azon melegében boldogan át is futott a lépcsőn üldögélve, egy szendviccsel a kezében, a napon A Smithsonian’s Archive Of American Artból válogatott rajzos levelek gyűjteménye volt. Festők, teljesen ismeretlen fiatal művészek küldték a feleségüknek, szerelmüknek, barátjuknak, bizalmasaiknak, bár akadtak a levelek írói között olyan híres emberek is, mint Man Ray, a zseniális Gio Ponti, Calder, Warhol vagy Frida Kahlo. Finom, megindító, vagy egyszerűen csak informatív levelek voltak, mindegyiket egy rajz, egy skicc, egy karikatúra vagy egy keretdísz ékítette, amelyek egy helyet, egy tájat, egy lelkiállapotot vagy akár egy érzést jelenítettek meg, amikor az ábécé lete már kevés volt hozzá. More than words… Több, mint szó… Ez a könyv, amelyet a mi hallgatag Charles-unk véletlenül fe ezett fel egy kerekes kocsiban, a pénztár felé menet, kibékítette őt az énje egyik felével. Azzal, akit egy fiókban felejtett a festőfüzetével és a parányi akvarelles dobozaival. Aki akkor még csak saját örömére rajzolt… és fütyült az acél összekötőkre és az egyéb előfesz Szenvedélyes érdeklődéssel olvasta egy bizonyos Alfréd Frueh leveleit (Frueh később a New Yor er egyik legnagyobb karikaturistája lett), aki mintegy száz csodálatos levélben számolt be a jegyesének európai útjáról, kicsivel az első világháború előtt, részletesen mesélt az összes ál-

lomásról, a helyi erkölcsökről, szokásokról, az őt körülvevő világról… Svájcban egy igazi préselt havasi gyopárt csúsztatott a borítékba, vagy azt bizonygatta a jegyesének, hogy milyen boldog volt, amikor a leveleit olvasta, amelyeket bélyeg formára nyírt körül, és amelyekkel valóságos jeleneteket rögtönzött: elmesélte, hogy olvasta őket a lavórban, a festőállványa előtt, az as az utcán, a teherautó alatt, ami átgázolt rajta, az ágyban, miközben a tető lángolt a feje fölött, vagy miközben egy tigrisbe kardot döfött. É e neki a saját art galleryjét, ezernyi háromdimenziós kivágást, hogy megossza vele azokat a képeket, amelyek elbűvölték Párizsban, és mindezt humoros, gyöngéd és annyira… elegáns szövegekkel díszítve… Charles szeretett volna ez a férfi lenni. Vidám, magabiztos, szerelmes. És tehetséges. Meg aztán ott volt az a másik, a ragyogóan rajzoló Joseph Lindon Smiths, aki részletesen elmesélte nyugtalankodó szüleinek festői csalódásait a részvétlen öre nensen. Hol pénzesőben ábrázolta magát Velence utcán, hol görcsök között fetrengve, három sárgadinnye befalása után. Dear Mother and Father, Behold Jojo eating fruits! Saint-Exupéry kis hercegének alakjában azt kérdezi Hedda Sterne-től, hogy ráérne-e vele ebédelni, és… Na, már elég, majd később folytatod… Charles még egyszer átlapozta a könyvet, mielőtt becsukta, és ráakadt egy önarcképre: egy kétségbeesett, görnyedt férfi, fejét két kezébe fogva a kedvese arcképe előtt. Oh! I wish I were with you. Ó, igen. Nagyon szeretném. Kitérőt tett a Flatiron Building, e nagy, vasaló formájú épület felé, amely annyira elbűvölte, amikor először járt New Yorkban. 1902-ben építették, a maga idejében az egyik legmagasabb épület volt a világon, és főleg, az egyik első acélszerkezetes. Charles felnézett. 1912… 1912, a mindenségit! Micsoda zsenik! És mert eltévedt, egy sütőformákat áruló bolt kirakata előtt találta magát. N. Y. Cake Supplies. Eszébe jutott Kate, eszébe jutottak a gyerekek, és tönkrevásárolt magát tésztaszaggatóval. Életében nem látott még ilyen sokat. Volt ott minden lehetséges és el-

képzelhető forma… Leakasztott néhány kutyát, macskát, egy csirkét, egy kacsát, egy lovat, egy kiscsirkét, egy k cskét, egy lámát (igen, láma-alakú cutter is volt…), egy csillagot, egy holdat, egy felhőt, egy fecskét, egy egeret, egy traktort, egy csizmát, egy halat, egy békát, egy virágot, egy fát, egy epret, egy fészket, egy galambot, egy gitárt, egy szitakötőt, egy kosarat, egy üveget és… izé… egy szívet. Az eladónő megkérdezte, hogy ugye, sok gyereke van. Yes, he replied. Kimerülten, csomagokkal megrakva tért vissza a szállodába, mint egy hülye turista, aki volt is, és aki imádott lenni. Lezuhanyozott, majd pingvinnek öltözött, és eltöltött egy csodálatos estét New Yorkban. Amikor Howard meglátta, átölelte, azt mondta: „My son!”, majd bemutatta egy rakás izgalmas embernek. Charles hosszú beszélgetést folytatott egy brazil építésszel Ove Arupről, és összeakadt egy másik építésszel, aki a Sydney Operaház lemezborításán dolgozott. Charles minél többet ivott, annál gördülékenyebben beszélt angolul, és végül egy teraszon találta magát, a Central Parkkal szemben, amint éppen egy szép lányt fűzöt the moonlight. Végül megkérdezte tőle, hogy ő is építész-e. – Not meee… – sipogta a lány. Hanem… Charles nem értette, micsoda. De kijelentette, hogy ez csodálatos, aztán hosszan hallg atta, ahogy a lány egy rakás hülyeséget locsog Párizsról, ami so romantic, ahol a sajt soo g ood, és ahol a férfiak mind so great lovers. Elnézte tökéletes fogait, gondosan manikűrözött kezeit, durva angol beszédét, soványka karját, kijelentette, hogy hoz még egy pohár pezsgőt, de valahogy nem sikerült a lányhoz visszatalálnia. Egy pakisztáni éjjel-nappaliban vásárolt egy ív csomagolópapírt és ragasztót, leintett egy taxit, letépte az ingmellét, és későig fennmaradt. Külön-külön becsomagolt néhány kutyát, macskát, egy csirkét, egy kacsát, egy lovat, egy kiscsirkét, egy kecskét, egy lámát, egy csillagot, egy holdat, egy felhőt, egy fecskét, egy egeret, egy traktort, egy csizmát, egy halat, egy békát, egy virágot, egy fát, egy epret, egy fészket, egy galambot, egy gitárt , egy szitakötőt, egy kosarat, egy üveget és egy szívet.

Ebből az egészből csinált egy szép, nagy csomagot, olyat, hogy Kate elsőre csak az igyekezetet lássa. És elalvás közben rá gondolt. Egy kicsit a testére is. De főleg rá. Rá, és körülötte a testére. Hatalmas ágy volt, egy duplaszéles King Size, hát hogy volt ez lehetséges? Hogy ez a nő, akit alig ismert, máris az összes helyet elfoglalja? Na, egy újabb jó kérdés Yacine-nak. A szálloda patiójában reggelizett, és a szálloda fejléces papírjára lerajzolta egy borz kalan it New Yorkban. Vagyis a saját kalandjait. Hódkrémmel teli zsebeit, a kóborlást a Strand polcai között, az olvasószünetet a hajléktalano lázadó kamaszok között (Charles-nak sok munkájába került, hogy az egyik fiú pólóján jól olvasható legyen a felirat: Keep shopping eve ng is under control), futó hűtlenkedését a teraszon egy leányzóval, akit nem bírt elviselni, z éjszakát, amit azzal töltött, hogy ragasztót tépkedett, és tönkretette a körmeit, és… nem, nem mesélte el, hogy milyen szűknek érezte az ágyat… Az interneten megtalálta Les Marzeray irányítószámát, elment a Post Office-ra, és a csomagra ráírta: Kate and CO. Az óceán fölött megismerkedett Downe és Barnet sorsával. Lehangoló volt. Utána elolvasta Wilde börtönből írt leveleit. Refreshing. Párizsba érve bosszankodott, hogy öt órát veszített az életéből. Aláírta a lakásbérleti szerződést, Laurence-hoz ment, egy nagyobb bőröndbe elrakott néhány ruhát, CDvet, és a kulcscsomóját jól látható helyen letette a konyhaasztalra. Nem. Laurence ott nem fogja megtalálni. Inkább a fürdőszobai asztalkán hagyta. Tökéletesen hülye gesztus. Még rengeteg dolgot kéne elhoznia, de jó… Annak a férfinak a nevetséges, világfias gesztusa, mondják majd, aki mindenkitől elhagyatva, a gyűlölt tapétát nézve, haldoklása közben

még van olyan szájhős, hogy azt dadogja: „Egyikünknek feltétlenül távoznia kell…” És Charles távozott. 7 Soha nem dolgozott annyit, mint júliusban. Projektjeik közül kettő is túljutott az első fordulón. Az egyik nem volt túl érdekes, egy hivatali épület, ami biztosította a megélhetésüket, a másik sokkal izgalmasa lt, de bonyolultabb is, és Philippe különösen ragaszkodott hozzá. Egy új külvárosi rész kereskedelmi központjának megtervezése és megépítése. Hatalmas munka volt, és Charles nehezen hagyta rávenni magát. Ugyanis lejtős volt a talaj. – És akkor mi van? – kérdezte a társa. – És akkor? Várj csak, előhúzok egy jelentést találomra… Nézd csak például a január 15-it: „Amennyiben egy szintkülönbség áthidalására lejtőre van szükség, anna kell lennie 5 százalékosnál. Ha a lejtő szöge meghaladja a 4 százalékot, egy pihenőszintet kell beiktatni minden lejtős tér felső és alsó részén, és 10 métereként minden folyamatos levezetőárok menté dásra alkalmas korlátot is be kell építeni minden 40 centimétert meghaladó szinttörés mentén. Amennyiben technikailag megoldhata lan a…” – Állj! Charles fejcsóválva telepedett le a munkaasztala mellé. Az Übü királyt idéző szöveggel a hiva zt akarta közölni velük, hogy egy beépítendő terület lejtése nem haladhatja meg a 4 százaléko Igazán? Charles arra a mérhetetlen nagy veszélyre gondolt, amelyet a Mouffetard utca és a Lepic utca, a Fourvière-domb és a Róma dombjaira felfutó stradinák jelentenek… És a lisszaboni Alfama és a Chiado. És San Fran… Na gyerünk… Munkára… Simítsuk el a talajt, szintezzünk, uniformizáljunk, mert ők ezt akarták, hatalmas, egységes külváros-felületet. És ezt hívjátok hosszú távú fejlesztésnek? Persze, persze. Azzal vigasztalódott, hogy a végére hagyta az átjárókat. Charles imádott hidakat és átjárókat ni és rajzolni. Mert úgy érezte, hogy

ilyenkor látszik az ember kéznyoma. Az ürességben az iparnak még meg kellett hajolnia az ipari formatervező előtt… Ha választhat, a XIX. században született volna, amikor a nagy mérnökök nagy építészek is vol gyben. Szerinte a legszebb sikerek akkor születtek, amikor valaki először alkalmazott egy anyagot. Maillart a betont, Brunel és Eiffel az acélt, vagy Telford az öntvényeket. Igen, ezek a fiúk biztosan nagyon jól mulattak munka közben… A mérnökök akkor még felfedezők is voltak, és akkor javították ki a hibákat, amikor azok megmut tak. Az eredmény: a tévedéseik tökéletesek voltak. Heinrich Gerber, Ammann vagy Freyssinet munkája, Leonhardt kochertali viaduktja, vagy Brunel cliftoni függőhídja. És a Verreza… Hé, már megint elkószált a figyelmed. Egy kereskedelmi központot kell megtervezned, úgyhogy koncentrálj, és hagyd a filozofálgatást… „…12 százalékosig egy fél méter hosszú, vagy annál rövidebb szakaszon.” De talán még jó hatásúak is lehetnek az efféle kétségek… Az, hogy győztes pozícióba helyezte magát, valamiképpen azt jelentette, hogy vesztes pozícióba is. Ha az ember mindenáron meg akar kötni egy üzletet, félénk és konzervatí et mer csak tenni. Csak ne görcsöljön az ember… Ezen a ponton egyetértettek Philippe-pel, Charles tehát úgy dolgozott a projekten, mint egy eszement. De oldottan. Lágyan, hajlékonyan. Az élet máshol volt… Szinte minden este a fiatal Marckal vacsorázott. Valószínűtlen átjárókban éjfél után nyitva t jok hátsó termeivel ismerkedtek, csendben vacsoráztak, és kipróbálták a világ összes sörét. És a végén, a kimerültségtől részegen mindig arra a megállapításra jutottak, hogy írnak egy ú nagy lejtésszögű torok címmel, és akkor végre, végre elismernék a zsenijüket! Utána Charles taxival hazavitte Marcot, ő pedig leroskadt a földön heverő matracra egy üres szobában. Egy matrac, egy paplan, egy szappan és egy borotva, ez minden, amije volt. Kate ha ngja csengett a fülében: „ez a Robinson-élet mentett meg minket…”, meztelenül aludt, a nappal kelt, és úgy érezte, hogy ide építi fel élete hídját.

Többször is beszélt Mathilde-dal telefonon, megmondta neki, hogy eljött a Lhomond utcából, és hogy a másik oldalon táborozik, a SainteGeneviève-hegy lábánál. Nem, még nem választotta ki, melyik legyen a szobája. Az ő hazatérésére várt… Eddig még soha nem beszélgetett vele ilyen hosszasan, és megállapította, hogy az utóbbi hónap kban sokkal érettebb lett. Mathilde beszélt neki az apjáról, Laurence-ról, a kishúgáról (a féltestvéréről), megkérdezte tőle, volt-e Led ncerten, hogy Claire-nek miért nem született gyereke, és hogy igaz-e az a történet az ajtóva l. Charles életében most először beszélt Anoukról valakinek, aki nem ismerte. Az éjszakában, sok idővel azután, hogy megcsókolta, ezt magáról értetődőnek találta. osztozzon vele egy szívvel, ami annyi idős volt, mint az övé, amikor… – De szerelemmel szeretted? – kérdezte meg végül Mathilde. És mivel Charles nem válaszolt azonnal (másik szót keresett, igazabbat, pontosabbat, kevés bé kompromittálót), Mathilde csalódott dünnyögésével megérkezett a pofon, amelyre húsz éve vá gához térhessen: – Jaj, de hülye vagyok… Lehet másképp is szeretni, mint szerelemmel? *** 17-én Charles utoljára szorította meg orosz sofőrjének hatalmas mancsát. Két napot töltött az hogy egy kísértet-építkezésen kitépte a kevés megmaradt haját. Pavlovics eltűnt, a legtöbb fi Bouygueshez, és azok, akik még maradtak, azzal fenyegetőztek, hogy mindent elszabotálnak , ha nem fizetik ki őket vszjo minutu, a kétszázötven kilométernyi huzalból csak tizenkét kil méter maradt, és akkor ott volt még az az engedélyezés… – Miféle engedélyezés? – füstölgött magában Charles, még arra sem véve a fáradságot, hogy angolra fordítsa a szavait. – Már megint mivel akarnak zsarolni? Mégis, a kurva életbe, mennyit is akarnak összesen? És hová a fenébe tűnt az az átkozott Pavlovics? Ő is átment Bouygueshez?

Ez a projekt már az elejétől egy merő zűrzavar volt. Egyébként még csak nem is az ő projektjük volt, hanem Philippe egyik olasz barátjáé, aki könyörgött nekik, hogy mentsék meg a finanze és a studio és a famiglia és a Santa Vergine reputazionéját és becsületét… Philippe beleegyezett, és Charles-n nem volt ellenvetése. Valamiféle három szereplős biliárdjátszmát sejdített, amelynek az ő megvesztegethetetlen cinkos személye volt a kulcsfigurája. Megmenteni ezt az építkezést azt jelentette, hogy Izé urat zsebre vághatja, Izé urat, aki Bizé úr jobbkeze volt, Bizé úrnak pedig tízezer négyzetméternyi decentralizálni való terü lt, és… Röviden: Charles elolvasta a terveket, azt hitte, hogy semmiség lesz az egész, fog ta megsárgult Tolsztoját, és mint a kis Császár, útnak eredt a maga hatszázezer emberével, hogy mindenkinek megmutassa, milyen nagy stratégák is ők… És mint Napóleon, ő is megsemmisülve ért vissza Oroszországból. Nem, még csak nem is. Baromira leszarta az egészet. Egyszerűen csak meglehetősen sokáig szorongatta Viktor kezét, és érezte, ahogy az ujjpercei, a kettőjük mosolya megreccsen egy kissé. Egy másik életben jó haverok lehettek volna. Ja, és odaadta neki a kötegnyi megmaradt rubelét. Viktor visszahőkölt: – Tartsa meg oroszórákra. – Nyet, nyet – mondta Charles, és igyekezett a kezébe tuszkolni. – A gyerekeidnek… Akkor rendben. Viktor megszabadította a pénztől. Charles még egyszer hátrafordult, és nem a reménytelen síkságot látta, az elfagyott lábú, kié rongyokba vagy birkabőrbe burkolózott roncs-katonákat, hanem egy tetoválást. Egy szögesdrót szálat egy karon, amelyet Viktor felemelt, hogy sok scsasztyát* kívánjon neki. A visszatérés viszont nehéz volt. Kivénhedt egyetemistaként élni, amikor nagy hajtásban van az ember, nem vészes, de egy kudarc után földet érni, úgy, hogy az embernek már nincs otthona, hát az… Az már egy másik fajta szívás… Charles-nak nem volt bátorsága taxiba szállni, így a repülőtéri gyorsvasúton csócsálta a kuda * Nyilvánvalóan szcsasztjét.

Szegényes út volt. Szomorú, mocskos. Balra tornyok, alacsony bérű lakások negyede jobbra. De ne finomkodjunk, a nyomornegyed találóbb kifejezés lenne. Minden elismerésünk a globalizációé: ugyanaz a látvány fogad, mint bárhol a világon… A vasút robogott, Charles nézte a mellettük elrohanó ocsmány há , és arra gondolt, hogy egy ilyen vidéken halt meg Anouk is. Nounou a vizeldében, ő pedig ott, ahonnan elindult… Ebben a zűrzavaros lelkiállapotban ért vissza a táborhelyére, az Északi pályaudvarral szemben oldalra. Egyenesen a társa irodájába vezetett az útja, és rögtön kinyitotta a tölténytáskáját. – Terror belli, decus pacis… – Hogy mondod? – sóhajtott fel Philippe összevont szemöldökkel. – Rettegés a háborúban, pajzs a békében. Visszaadom neked. – Mégis, miről beszélsz? – A marsallbotomról. Nem megyek többé oda. A beszélgetés folytatása nagyon technikai jellegű volt, vagy inkább anyagi természetű, és amikor Charles rácsukta az ajtót az összes keserűségre, amit okozott, ú t, elhúz, és be sem néz a karfás kuckójába. Több mint 2500 kilométernyi visszavonulás nyomta a szívét, két órát előre kellett igazítania a biológiai óráján, már megint fáradt volt, és még a gyorsmosodába is be kellett ugrania, ha egyáltalán fel szeretne öltözni másnap. Már majdnem kilépett az ajtón, amikor Barbara odaintett neki, meg sem szakítva a telefonálást. Egy csomagra mutatott a polcon. Majd holnap megnézi… Becsukta az ajtót, megdermedt, hülyén elvigyorodott, visszafordult, mert felismerte a postai bélyegzőt. Nem nyitotta ki azonnal, és mint néhány hete, most is egy meglepetéssel a hóna alatt vágott á Párizson. Csak nem volt olyan nyugtalan. Lebandukolt a Sébastopol körúton, könnyű szívvel, boldogan, mint egy piperkőc, aki élete első randevújára megy. Boldogan mosolyogva

nézegette a dátumbélyegzőt, és újra és újra elolvasta a címzést, amikor az apró emberke vörösre váltott. (Kell-e bárkit is emlékeztetni rá, hogy az utat a krími franciaangol győzelem emlékére nevezték el így? Ó!) A zebrán is a csomagot bámulta. Gyanította, hogy ilyen lesz az írása. Oldott, kígyózó… Mint a ruhája mintája… És azt is tudta, hogy a betűi ki fognak lógni a rubrikákból. És hogy szép bélyeget választ. Cherringtonnak hívták. Kate Cherringtonnak… Ó, milyen mamlasz is volt! És büszke volt rá. Hogy még mamlasz lehet az ő korában. Kihasználta ezt a kis héliumot, hogy megtöltse a konyhaszekrényeit. Egy dugig pakolt bevásárlókocsit hagyott a szupermarket pénztára mellett, és megígérte, hogy múlva, amikor kiszállítják, otthon lesz már. Az üzletből csak egy tisztítószerekkel rakott vödröt és egy seprűt vitt magával, és először takarította ki a lakást, mióta beköltözött, bedugta a hűtőszekrényt, kirakodta az ásványvizeket, és módszeresen elrendezte Mathilde gabonapelyheit, kedvenc lekvárját, zsírtalan tejét és nagyon finom szálú hajra való ponját, széthajtogatta a törülközőket, villanykörtéket csavart be, és elkészítette magának az ket. Eltolta a tányérját, összeszedte a morzsákat, és elővette az ajándékát. Felemelte egy bádogdoboz tetejét, és meglátott egy rakás kutyát, macskát, csirkét, kacsát, lovat, kiscsirkét, kecskét, lámát, csillagot, holdat, felhőt, fecsk geret, traktort, csizmát, halat, békát, virágot, fát, epret, fészket, galambot, gitárt, szita , kosarat, üveget és… Oké. Szépen elrendezte őket az asztalon. Ahogyan ő szerette csinálni a dolgokat, módszeresen, kategóriák szerint. Több példány volt mindegyik formából, de szív csak egyetlen egy volt. Hát ez jel volt! Igen, ez jel volt! Jel! A „mamlasz” szó talán túl enyhe volt a jellemzésére, vagy nem? Dear Charles!

Én gyúrtam a tésztát, Hattie és Nedra vágták ki az alakokat, Alice csinált nekik szemet és bajuszt. Yacine találta meg a maga címét (tényleg, ez maga?), és Sam dta fel a csomagot… Thanks. I miss you. We all miss you. K. Charles egyet sem evett meg belőlük, újra elrendezte őket, ezúttal állva, annak a szobának a andallóján, amelyben aludt, és elalvás közben Kate-re gondolt. Arra, hogy milyen alakot is öltene ő, ha Kate rásimulna, mint egy tésztaszaggató. Másnap reggel lerajzolta a kandallót az üres szobában, és aláírta: Maguk is hiányoznak nekem. Talán jobban résen kellett volna lennie, de erre képtelen volt. A Laurence-től való elválása, bármennyire érthető volt is, valahogy rossz, keserű ízt hagyott a szájában. Azután megint letelepedett az asztalhoz, a perspektívák és az AutoCAD mellé. Ez a számítógépe gram tökéletes volt, mert minden virtuális volt benne. Úgy működött, hogy semmit se dolgozzon ki saját maga, és miközben a szintrendezések fölé hajolt, biztos lehetett benne, hogy nem követ el hibát. Számolgatott. Megint, és megint. Állandóan Kate-re gondolt, de soha nem kifejezetten rá. Olyan volt… Ezt képtelen lett volna megmagyarázni… Mint valami fény… Mintha a biztos tudat, hogy létezik, akár tőle távol is, rajta kívül is, elég lenne arra, hogy megbékítse őt. Természetesen néha táplált kevésbé testetlen gondola s, de nem olyan sokat… Szájhősködött, amikor arról álmodott, hogy miket tenne Kate-tel. Nem, valójában inkább azt lehetne mondan i, hogy Kate hatása alá került. Igen… impressed volt. Kate hiába tett meg mindent, hogy ne legyen túlságosan ráutalva senkire, hiába izzadt, böfögött, küldte el őt a fenébe, hiába duzzogott, dühöngött, káromkodott, fújta ki az orrát az ingébe, ivott like a fish, tett erőszakot a Nemzeti Tanterven, hányt fittyet a szociális hálózatra, ostorozta a saját dombor ulatait, a kezét, a büszkeségét, becsmérelte magát, és

hagyta őt magára egy búcsú nélkül, ez a szó, impressed nagyon jól illett rá. Ez hülyeség volt, kár volt, gátlást okozott, de így volt. Amikor Katere gondolt, egy egész vi ot látott maga előtt, és nem egy csillag alakú sebhelyet viselő nőt. Egyébként, ha jobban belegondol, Kate rögtön az elején kiosztotta a szerepeket. Ó, Charles volt az idegen, a látogató, the explorer, a Galamb, aki nála ért földet, mert letévedt az útról. Mert egy kislánynak összevissza álltak a fogai, és az anyja észjárása még zavarosabb volt. És, amikor engedte, hogy búcsú nélkül keljen útra, tudatosan rontotta el az iránytűt… Úgy látom, visszatértünk a használati utasításokhoz… De akkor mi volt ez, ez a híd-ügy, ez a szerzetesi élet, ez a nagy, kifinomult nyomorgás? Csak nem a kacsatollal tömött paplanod hiányzik? Nem, csak… Csak mi? A kurva életbe, fáj a hátam… Annyira fáj! Akkor vegyél egy ágyat! Nem, de nem csak erről van szó… Hát miről? A bűntudat… Á… Hát akkor sok szerencsét! Mert majd meglátod, az ilyesmire nincs használati utasítás. Nincs? Nincs. Ha keresel, persze biztosan találsz, a templomi kufárok ott vannak mindenütt, de jobban teszed, ha takarékoskodsz, és inkább veszel egy ágykeretet. Ráadásul Kate éppen most írta, hogy hiányzol neki. Pffff… A Miss you az angolban csak egy szófordulat. Mint a Take care vagy az All my love… De ő nem azt írta, hogy Miss you, ő azt írta: I miss you. Igen, de… De? A világ végén lakik, Piripócson, egy rakás gyereke van, egy rakás állata, a házának vizes kut ga van, és… Állj le, Charles, állj! Neked van szagod. És mert az efféle haszontalan beszéd a cogito és az ergo sum között

nem vezetett sehová, és főleg, mert nagyon sok volt a dolga, Charles inkább munkához látott. Hogy ez milyen hülye… Szerencsére megszólalt a telefon. Claire… 8 Claire kijelentette: ezt a helyet feltétlenül meg kell mutatnia. Nemcsak azért, mert i steni a kaja, hanem az a fickó elképesztő. – Milyen fickó? – A pincér… – Már megint ez a kávéházi pincér mániád? Aki a hüvelykujját beakasztja a mellényébe, és föld el? – Nem, nem, szó sincs róla. Majd meglátod, ő… Nem is tudom leírni… Imádom… Afféle százszázalé a. De olyan, mintha a Holdról pottyant volna ide. Hulot úr és a windsori herceg furcsa kereszteződése… Charles beírta az ebéd időpontját a naptárába, és felsóhajtott. A húga futó fellángolásai… Augusztus elején találkoztak, miután lezárták az aktáikat, és jó nyaralást kívántak a munkatá laire késő délután akart vonatra szállni, hogy részt vegyen egy soulfesztiválon Périgord-ban. – Leteszel a pályaudvaron? – Majd taxival megyünk, tudod, hogy nincs autóm… – Ja, éppen erről akartam beszélni veled… Miután letettél a pályaudvaron, elvinnéd a tragacso Erre a hónapra nincs parkolóbérletem. Charles még mélyebbet sóhajtott. Gyűlölt a párizsi parkolóórákkal hadakozni. Rendben… Majd kiviszi Claire autóját a szüleihez… Úgyis olyan régen nem látta őket… – Oké. – Felírtad a vendéglő címét? – Igen. – Jól vagy? Olyan furcsa a hangod… Mathilde hazajött már? Yes, she is, de Charles még nem találkozott vele. Laurence ment ki érte a repülőtérre, és rög taztak is tovább Biarritzba. De most nem volt ideje, vagy inkább bátorsága a házassági viszontagságairól beszélni a húgána – Most mennem kell, találkozóm van – felelte.

*** Nem is lehetett volna találóbban összefoglalni: Hulot úr esetlensége, költészete, hányaveti járása, de egy főnemes felvirágozott gomblyukas előkelőségével vegyítve. Szélesre tárta a karját, úgy fogadta őket az aprócska vendéglő ajtajában, mint a királyi palo , alexandrinusokban dicsérte meg Claire új ruháját, és enyhén dadogva egy ablak melletti asztalhoz vezette őket. – Mit nézel? – kérdezte Claire. – A rajzokat… Claire letette az étlapot, és követte a bátyja tekintetét. – Mit gondolsz, ez férfié vagy nőé? – kérdezte Charles. – Micsoda? Az a hát? – Nem. Az a kéz, amelyik a vérnarancsot fogja… – Nem tudom. Majd megkérdezzük. Tati de Windsor vörösbort töltött a poharukba, és éppen megfordult, hogy részletezze a táblára felírt fogásokat, amikor egy mogorva hang szólt ki a konyhából: – Telefon! A pincér elnézést kért tőlük, és átvette a konyhából kinyúló kézből a telefont. Charles és Claire ámuló szeme előtt előbb elvörösödött, majd elsápadt, tökéletesen elveszítet omlokához kapta a kezét, leejtette a telefont, lehajolt, leejtette a szemüvegét, ferdén vi sszatette, a kijárat felé iramodott, lekapta a fogasról a zakóját, becsapta az ajtót, miközben a fogas felborult, magával sodorva egy terítőt, egy üveget, két terítéket, egy széket és az esernyőtartót. A teremben néma csend támadt. Az emberek döbbenten bámultak utána. Káromkodásözön zúdult ki a konyhából. Megjelent a szakács, egy morcos képű, fiatal férfi, és a kötényébe törölve a kezét, felvette a földről a telefont. Továbbra is magában dünnyögve letette a bárpultra, lehajolt, kiemelt egy kétliteres pezsgősüveget, és szép komótosan nekiállt kihúzni a dugót.

És míg a drótot tekergette, morcos képére szép lassan kiült valami, amit leginkább mosolynak lehetne mondani… Feléjük fordult. – Nos, úgy is mondhatnánk, hogy az üzlettársam épp most adott egy örököst a koronának… A dugó kirepült. A fickó hozzátette: – Ezt a kört a nagybácsi állja… Átnyújtotta az üveget Charles-nak, és megkérte, hogy töltsön a többi vendégnek. Neki dolga van. Pezsgőspohárral a kezében, fejcsóválva bandukolt vissza a konyhába, mintha el sem tudná hinni, hogy ennyire meg tud hatódni. Hirtelen hátrafordult. A pulton hagyott füzet felé intett az állával. – És megköszönném, ha felírnák a rendelésüket, letépnék a lapot, és beadnák a benyílón – dörmögte. – És jól jegyezzék meg, mit ettek. Mert maguk fogják összeadni a tételeket is. Az ajtó becsukódott, de a hang még hozzátette: – És ha lehet, nyomtatott betűkkel írjanak! Ugyanis analfabéta vagyok! És utána az a nevetés. Hatalmas. Jóízű. – A kurva életbe, Philoukám… A kurva életbe! Charles a húgához fordult: – Igazad van, állatira festői ez a hely… Töltött maguknak, majd átadta az üveget a másik asztalnak. – Nem térek magamhoz – dünnyögte Claire –, én teljesen aszexuálisnak néztem ezt a fickót! – Á! Ti lányok mind egyformák vagytok! Amint egy férfi kedves, rögtön kasztráljátok. – Na, lassan a testtel! – így Claire. – Nézzünk például téged. Te vagy a legkedvesebb fiú a világon, és egy izé… hihetetlenül kimerítő nővel élsz együtt… –… – Ne haragudj – szabadkozott Claire. – Ez nem volt vicces… – Én eljöttem, Claire… – Eljöttél? Honnan? – Otthonról. – Neeeem! – röhögte el magát Claire. – De igeeeeen… – felelte Charles gyászos képpel.

– Pezsgőt! És mivel Charles nem reagált: – Boldogtalan vagy? – Még nem. – És Mathilde? – Nem tudom… Azt mondja, hogy velem akar élni… – És hol laksz? – A Carmes utca mellett… – Nem lep meg… – Mi, hogy eljöttem? – Nem. Hogy Mathilde veled akar menni… – Miért? – Mert a kamaszok imádják a nagylelkű embereket. Később már vastag bőrt növesztenek, de ebben rban még szükségük van egy kis jóakaratra… és mondd csak, hogy oldod meg a munkádat? – Nem tudom… Azt hiszem, máshogy kell megszervezni az egészet… – Muszáj lesz megváltoztatni az életedet… – Annál jobb. Az a másik már nagyon kifárasztott… Azt hittem, az időeltolódások miatt vagyok olyan fáradt. De szó sincs róla: ahogy az előbb mondtad, a jóakarattal volt a baj… – Nem térek magamhoz. És mióta? – Egy hónapja. – Tehát azóta, hogy újra találkoztál Alexisszel? Charles elmosolyodott. Milyen jó orra van en ek is… – Hát, igen… Claire gondosan bebújt a borlap mögé, és csak akkor mert elereszteni egy kis lövedéket: – Köszönöm, Anouk! Charles nem felelt. Még mindig vigyorgott. – Ó, te – Claire fürkészve nézegette a borlap fölött –, te találkoztál valakivel… – Nem… – Ne hazudj. Egészen vörös vagy. – Csak a buborékok miatt… – A, tényleg? És mégis, milyen színű az a buborék? Szőke? – Aranybarna… – Na rendben… Várjunk csak. Rendeljünk, ha nem akarjuk, hogy az

az ősember lebaltázzon minket, és utána – Claire az órájára nézett –, van még három óra, hogy kihúzzam belőled az igazságot… Mit eszel? Articsókát? Marhaszívet? Charles a szemüvege után tapogatózott. – Hát azt meg hol látod? – Itt van, szemben velem – viccelődött Claire. – Claire! – Mmmm? – Hogy bírják azok a fickók, akik szembekerülnek veled a bíróságon? – Sírva emlegetik az édes anyukájukat… Oké, választottam. Na? Ki az a nő? – Nem tudom… – A fenébe is, ne szórakozz velem. – Na, figyelj, mindent elmesélek neked, és amilyen ravasz vagy, te majd elmagyarázod nekem, hogy ez egy… – Mutáns? Charles bólintott. – És mi a specialitása? – Egy láma. – ?!? – Egy láma, háromezer négyzetméternyi tető, egy folyó, öt gyerek, tíz macska, tíz kutya, három ló, egy szamár. Csirkék, kacsák, egy kecske, egy egész felhőnyi fecske, egy csomó sérülés, egy pecsétgyűrű, ostorok, egy zsebtemető, négy sütő, egy láncfűrész, egy XVIII. századi istálló, egy összeroskadófélben lévő tetőszerkezet, két anyanyelv, több száz rózsatő és egy kifinomult – Ó, hát mi ez? – kérdezte Claire kimeredt szemmel. – Á! Úgy látom, te sem jutottál előrébb nálam… – És mi a neve? – Kate. Charles felírta a rendelésüket, és letette a lapot a medve barlangjának bejáratához. – És… – folytatta Claire – és szép? – Épp most mondtam. *** És akkor Charles mindent kipakolt. A sírgödröt a roncstelep mellett, a sírkő elleni merényletét, Sylvie-t, a szorítókötést, a galambot, a balesetét a Port-Royal körúton, Alexis üres tekintetét, reménytelen és zenétlen életét mint behelyettesítési módszert,

az árnyakat a tűz körül, a „Mindent Dönt” játékot, az ég színét, a csendőrkapitány hangját, a speries-ben, Kate tarkóját, az arcát, a kezét, a nevetését, az ajkát, amelyet megállás nélkül harapdált, az árnyékukat, New Yorkot, ardy rövid regényének utolsó mondatát, a szálkákkal teli ágyát, és a süteményeket, amelyeket megszámolt. Claire hozzá sem nyúlt a tányérjához. – Ki fog hűlni – figyelmeztette Charles. – Ja. Ha továbbra is itt maradsz, mint egy hülye, és a süteményeket tapogatod, akkor biztosan ki fog hűlni… – Miért, szerinted mi mást tehetnék? – Vezényeld le az építkezést. – De még nem láttad az építési területet… Claire felhajtotta a pezsgőt, emlékeztette Charles-t, hogy ő, Claire volt a meghívó, megnézte a palatáblát, és a pénzt ott hagyta az asztalon. – El kell mennem… – Máris? – Még nem vettem meg a vonatjegyet. – Miért erre mész? – kérdezte Charles. – Hazaviszlek. – És az autó? – Majd akkor hagyom nálad, ha a hátsó ülésre már betettél egy hálózsákot és a rajzfüzeteidet… – Hogy mi? – Túl öreg vagy, Charles. Most már muszáj mozdulnod. Nem fogod vele ugyanazt eljátszani, mint Anoukkal… Egyszerűen… túl öreg vagy hozzá. Érted? –… – Most nem fogom itt azt mondani, hogy majd csak kialakul… Emlékszel, amikor kierőszakol tad, hogy elmenjek veled Görögországba? – Igen… – Na, hát most én jövök. Charles kiemelte Claire bőröndjét, és elvitte egészen a vasúti kocsiig. – És te, Claire?

– Hogy én? – Semmit sem meséltél a szerelmeidről… Claire egy szörnyű kis fintor mögé menekült, hogy ne kelljen válaszolnia. – De túl messze van… – folytatta Charles. – Mitől? – Mindentől. – Ja, tényleg. Igazad van. Menj vissza Laurence-hoz, minden nap gyújts egy gyertyát Anouknak, nyald ki Philippe seggét, és felügyeld Mathilde-ot, amíg le nem lép, az nem lesz olyan fárasztó. Cuppanós puszit adott neki, és hozzátette: – Ja, és ha már ott vagy, etesd meg a galambokat… És hátra sem fordulva eltűnt. Charles megállt egy hegymászóboltnál, utána az ügynökségre ment, megrakta a bőröndjét könyvekkel és dossziékkal, kikapcsolta a számítógépet, lekapcsolta a lám osszú munkajegyzéket írt Marcnak. Nem tudja, mikor jön vissza, a mobilján csak nehezen lesz elérhető, majd ő hívja, és sok szerencsét kíván neki. Utána tett egy kitérőt az Anjou utca felé. Volt ott egy bolt, ahol biztosan tartanak ily esmit… 9 Egy egész filmet lejátszott magában. Ötszáz kilométernyi filmelőzetest, és majdnem ugyanannyi variációt az első jelenetről. Szép volt, mint a mesében. Ő megjelenik, Kate hátrafordul. Ő mosolyog, Kate kővé dermed. Ő ki a karját, Kate a nyakába ugrik. Ő Kate hajába temeti az arcát, Kate a nyakához bújik. Ő azt mondja, nem tudok élni maga nélkül, Kate túl meghatott, hogy válaszolni tudjon. Ő felkapja a földről, Kate nevet. Ő elindul vele a… szóval… Jól van, ez már a második jelenet, és a szín valószínűleg tele lesz statisztákkal… Ötszáz kilométer, az jó hosszú film… Charles mindent elképzelt, és persze, semmi sem úgy játszódott le, ahogy elgondolta. Már majdnem este tíz óra volt, amikor átsétált a hídon. A ház üres volt. A kertből nevetés és tányércsörömpölés hallatszott, Charles követte a gyertyák fényét, és mint a múltkor, a mező közepén, sok felé forduló arcot látott, mire megpillantotta Kate-ét is. Ismeretlen felnőttalakokat és arcokat. A fenébe is… Most újra fel kell

tekercselnie az egész filmet… Yacine hozzá iramodott. Amikor Charles lehajolt, hogy megpuszilja, látta, hogy Kate is feláll. Elcsodálkozott, hogy Kate van olyan szép, mint az álmaiban. – Milyen kellemes meglepetés – jegyezte meg Kate. – Nem zavarom? (Ó! Micsoda dialógus! Milyen mély érzelmek! Milyen heves indulatok!) – Nem, hát persze, hogy nem… Néhány amerikai barátom jött vendégségbe hozzánk. Na jöjjön, bem agának… Hé, ezt vágják ki!, gondolta Charles. Dobják ki ezt az egészet! Ezeknek a hülyéknek semmi ker snivalójuk a jelenetben! – Ó, nagyszerű! – Mi van magánál? – kérdezte Kate, és Charles holmijára mutatott. – Egy hálózsák… És mint egy Charles Balanda-filmben, Kate megfordult, rámosolygott a sötétben, utána lehajtotta a fejét, hogy Charles láthassa a tarkóját, és a hátára tette a kezét, hogy az asztal felé terelje. Fiatal hősünk ösztönösen lelassította a lépteit. A néző onnan, ahol van, valószínűleg nem láthatja, de ez a tenyér, ez az öt, kicsit szétnyíló, Mezei Áldozattól meggyötört, mégis tökéletesen ívelt, hosszú ujj, ahogy az inge langyos anyagára nehezedett, hát az… nem volt akármi… Charles leült az asztal végére, a sötétből egy poharat nyújtottak felé, azután egy tányér, evőeszközök, kenyér és szalvéta került elé, Hi!-ok és Nice to meet you-k hallatszottak innen-onnan, gyerekpuszik csattantak az arcán, kutyaorrok nyomódtak a tenyerének, Nedra rámosolygott, Sam kedvesen felé biccentett, valahogy így: isten hozott, gringó, megpróbálhatsz rápisálni az én etemre, de hatalmas, és soha nem tudsz majd elég messzire célozni, virágok és frissen kaszált széna illata úszott felé, villogtak a szentjánosbogarak, egy negyed hold, gyors angol beszélgetést hallott, amelyből nem értett egy szót sem, a széke bal hátsó lába szép nyugodtan egy vakond díszes szalonjába süppedt, egy hatalmas szelet körtés pite, egy újabb üveg, egy morzsaösvény a saját tányérja és a többiek tányérja között, dések és állásfoglalások egy olyan témával kapcsolatban, amelyet nem egészen értett. A „bush” szó

gyakran előfordult a vitában, de… izé… vajon az emberről volt szó, vagy a növényről? És… Szóval az a csodálatos lebegő állapot. De Kate karja is, ahogy a térdét átöleli, csupasz lábfeje, hirtelen felcsapó vidámsága, a han , amely egészen máshogy cseng, amikor a saját nyelvén fejezi ki magát, és a rá vetett futó te tete, amelyet Charles két falat között elkapott, és amellyel Kate mintha azt mondaná: So… Igaz ez? Hát visszajött… Charles válaszul visszamosolygott rá, és, bár még mindig hallgatott, úgy érezte, hogy soha nem volt még ilyen bőbeszédű egyetlen nővel sem. Utána következett a kávé, mindenféle előadások, a kávé utáni konyak, az utánzások, a bourbon, nevetés, újabb private jokes, és egy kis építészet is, mert Kate ame ai barátai jól nevelt emberek voltak… Tom és Debbie házasok voltak, és a Cornell Egyetemen tanítottak, Ken pedig, a magas, hosszú hajú fickó kutató volt. Charles úgy látta, túl sokat forgolódik Kate körül… Well, ezt nehéz megállapítani az amerikaiaknál, akik mindig egym apogatják egy igen vagy egy nem miatt is. Azzal a sok sweetie-vel, honey-val, hugs-szal és gimme a kiss-szel… De Charles fütyült rá. Életében először úgy döntött, csak úgy él bele a világba. Él. Bele. A világba. Bár egyáltalán nem volt biztos benne, hogy képes lesz tartani magát ehhez az elhatározáshoz. Pihenni jött ide. Boldog volt, és részeg egy kicsit. Kockacukrokból templomot épített a Fény apró kis halottainak, akiket Nedra hordozott sörösdobozokban. „Yes”-szel és „Sure”-ral felelt, mikor mi kellett, vagy „No”-val, amikor azt találta jobbnak, és a kése hegyére figyelt, hogy igazi dór oszlopot faragjon a templomnak. A külvárosi kereskedelmi központjai, a hivatali központok, a lakónegyedek gyorsan körülvennék kis templomot. Két bogárszállítmány között a riválisát kémlelte… Ráadásul a hosszú haj, ebben a korban, hát az… drámai. És mindig kínban volt, valahányszor nem jutott eszébe a neve. Meg aztán miféle keresztnév ez? Már csak Barbie hiányzik. És a kempingautó.

És főleg, ez a szőrös majom a hawaii ingben még nem tudhatta, ő egy Himalája light modellt választott. Ráadásul kacsapehellyel töltött, teflonbevonatú változatot. Hallod ezt, Sámson? Teflonbevonat, fiacskám, teflonbevonat! Ami azt jelenti, hogy jó sokáig kitarthatok. A Himalája, de lightosan. Ez a nyári programom. Amikor Charles gyertyával a kezében áttántorgott az udvaron, Kate igazán megpróbálta felpiszkálni a benne szundikáló perfect housewifeot, és felkínálta neki a anap… De izé… Túlságosan részegek voltak ahhoz, hogy udvariaskodjanak. – Hey, vetette oda Kate –, aztán nehogy felgyulladjon valami, értve? Charles felemelt kézzel jelezte, hogy azért nem annyira stupid, mint Kate hiszi. – Már megtörtént, baby – röhécselt –, már megtörtént. És majdnem eltaknyolt a kavicsos talajon. Hát, igen, úgy megsült, mint egy torta. Bevackolta magát az istállóba, pokoli nehézségek árán megtalálta a kurva hálózsák bejáratát, és édes álomba merült a döglöttlégyszőnyegen. Ó, milyen csodás volt… 10 Persze, másnap reggel Ken ment el a pékhez croissant-ért. És futva… A szépséges Nike-cipőjében, a lófarkával és a csillogó/izzadságtól csillogó vállát szabadon hagyó pólóban. Jól van, jól van, jól… Charles köhécselve írta át a lángolóan heves forgatókönyvet. Ha Ken legalább hülye lett volna… De nem. Nagyszerű, okos férfi volt. És imádnivaló fickó. Szenvedélyes, vonzó, mulatságos. És a honfi-

társai as well. A hangnem meg volt adva. A házban kellemes, baráti légkör uralkodott… Annyi baj legyen. An nál jobb. A gyerekek nagyon boldogok voltak, hogy az egyik pillanatról a másikra ilyen sok felnőttet nyaggathatnak, és Kate boldog volt, hogy boldognak látja a gyerekeket. Soha nem volt még ilyen szép… Még ma reggel is, a hatalmas napszemüveg mögé rejtett másnapos tal… Szép volt, amilyen csak egy nő lehet, aki mindent tud a magányról, és végül letette a fegyvert. Néhány napnyi szabadságot kapott, és little by little, eltávolodott tőlük. Már nem kezdeménye semmit, rájuk bízta a házat, a kölyköket, az állatokat, René végeérhetetlen meteorológiai jelentéseit és az étkezések időpontját. Olvasott, elaludt a napon, aranybarnára sült, és meg sem próbált úgy tenni, mintha segíteni szeretne nekik. És nem csak ez volt. Soha többé nem ért hozzá Charles-hoz. Nem ült mosoly a szája sarkában, és megszűntek a hangsúlyos tekintetek. Nem volt több kidding me or teasting you*. Nem bújt meg több kincs a szalmában, és vége volt a m isszionárius álmoknak. Charles az elején szenvedett ettől a feltűnő hidegségtől, amely a barátságosság fájdalmas ala magára. Tehát így megy ez? E reményvesztett állapotát felváltja az a helyzet, hogy lefokozzák egy banda egyik tagjává? És Kate soha nem fogja többé a nevén szólítani, hanem csak úgy, a többiekkel együtt: „you guys”? Shit. Talán arra a nagy maflára bukik? Charles még csak nem is volt benne biztos. Kate most saját magára bukott. Játszott, hülyéskedett, eltűnt a gyerekekkel, és minden erejével azon volt, hogy velük együtt szidják le, ha rosszat csinált. És éppen azért, mint őket. Áldotta a felnőtteket, amikor több tucatnyi pirítóst hordtak ki a vacsorához, amely egyre to vább tartott, és a jelenlétüket kihasználva messze űzte a felelősséget. És ezzel tökéletesen boldog volt. * Valószínűsítem, hogy a teasing lenne a helyes szó (a dig.).

És Charles – és ez teljesen öntudatlan volt –, akinek… hogy is mondjuk… el kellett volna vesz nie a bátorságát, a kedvét, a melltartó pántja alól kibukkanó kis szárnycsonkok miatt, csak még jobban szerette őt értük. De az is igaz, hogy óvakodott kimutatni Kate előtt… Az utóbbi időben elég sokat kapott a pofá a, és az a csont, amely a gerincoszlopra támaszkodott, hogy a szívet védelmezze, éppen most kezdett megerősödni. Nem ez volt az a pil lanat, amikor minden szíre-szóra ki kellett tárnia a karját. Nem. Kate nem volt szent… Nagy, kövér semmirekellő volt, aki nem tett keresztbe egy szalmaszálat sem, állati jó huzatja volt, marihuánát termesztett (szóval ez volt az ő kis „házi patikája”), és direkt nem hallotta meg az ebédre h angszót! Nemigen volt erkölcsi lény. Uff! Ez a felfedezés feltétlenül előidézett egy kis közömbösséget. Hej, csigabiga, el ne hamarkodd! És mit csinált Charles, hogy legyen ideje megrágni az örök (megdermedt) kamasz hülyeségeit? Legyeket söprögetett. És nem egyedül. Yacine és Harriet is a nyomába szegődött: mivel a szobájukat átengedték a csillagos lobogós úriembernek, úgy döntöttek, hogy követik őt a száműzetésbe. Kisorsolták maguk között az istállós fiúk szobáit, és két egész napon át mást sem tettek, mint pókhálóba gabalyodtak, és a különböző sufnikat járták, mint egy bútoráruház raktárait. Asztalokat, székeket, tükröket keresgéltek, foltoztak ogattak, marattak és festettek át, hosszan válogatva a termesz és hőscincér rágta roncsok köz (Yacine, akit igencsak felbosszantott, milyen pontatlanság uralkodik a fejükben a féregjáratokkal kapcsolatban, kioktatta őket: A lyukakat a hőscincérek csinálják, és amik olyan rohadtnak, töredezettnek, lemezesnek néznek ki, azokat a termeszek.) Utána lakásavató partyt rendeztek, és Kate, amikor meglátta Charles üres, lecsupaszított falú, hipóval fehérített, gyászos, klastromi szigorúsá-

gú szobáját, az ágya lábánál tornyosuló aktákkal, a notebookjával és a könyveivel az ügyes kis íróasztalon, amelyet az egyik benyílóba fabrikált, meg sem tudott szó ni. – Talán dolgozni jött ide? – suttogta végül. – Á, dehogy. Csak azért csináltam, hogy lenyűgözzem magát… – Igazán? A többiek mind Harriet szobájában voltak. – Valamit el kell magának mondanom – jelentette ki Kate, az ablakon kihajolva. – Igen? – Én… Maga… Szóval… Ha én… Charles szorosan markolta a tenyerében tartott mogyorót. – Nem – mondta Kate, és visszafordult. – Nagyon kényelmes itt, ugye? Amióta három napja megérkezett, Charles most először maradt egyedül Kate-tel, két percre lete te hát a kedves szabadkőműves jelvényeit. – Kate… Kérem, mondja el… – Én… Úgy vagyok ezzel, mint Yacine – jelentette ki Kate hirtelen. –… – Nem tudom, hogy is mondjam, de… én soha többé nem vagyok hajlandó egy percre sem olyan hel yzetbe kerülni, ami szenvedést okozhatna nekem. –… – Érti? –… – Ezt Nathalie-től tanultam… Sok kihelyezett gyerek, amikor valami változást érzékel a levegőben, váratlanul ocsmányul kezd viselkedni, és a legnagyobb gyötrelmeket okozza a befogadó családnak. És tudja, miért csinálják? Túlélési ösztönből. Testben és lélekben felkészülnek egy újabb elszakadásra. Azért viselkednek gyalázatosan, hogy a távozásukat megkönnyebbülésként érzékeljék a többiek. Hogy lerombolják a szeretetet. Ezt a… Ezt a durva c mibe már megint majdnem belesétáltak… Az ujjával körülrajzolta az ablakkeretet. – Hát képzelje csak, én is olyan vagyok, mint ők. Nem akarok szenvedni többé. Charles keresgélte a szavakat. Egy, kettő, három. Akár többet is, ha

nem lehet kevesebbet, de szavakat, kegyelem, szavakat! – Maga soha nem mond semmit – sóhajtott fel Kate. A szomszéd szoba felé indult, de még visszaszólt: – Semmit nem tudok magáról. Még azt sem tudom, miért jött vissza, de van valami, amit tudnia kell. Sok embert begyűjtöttem a házamba, and, ez igaz, there is a Welcome on the mat but… – De? – Nem adok alkalmat magának, hogy elhagyjon engem… Visszanézett az ajtókeretből, észrevette, hogy a pehelysúlyú állva maradt a KO után, és leáll visszaszámlálást: – Na, de beszéljünk komolyabb dolgoktól: tudja, darling, mi hiányzik innen? És mert Charles túlságosan down volt, ő maga válaszolt a kérdésre: – Egy Mathilde. Charles kiköpte a fogvédőt, vele néhány fogát, viszonozta Kate mosolyát, és utána ballagott a alhoz. És miközben nézte, ahogy nevet, felemeli a poharát, és nyíllal célba dobál a többiekkel, azt gondolta, hogy a kurva életbe, tehát Kate nem akarja megerőszakolni őt… És akkor eszébe jutott annak a hiányzó leányzónak az egyik vicce: – Tudod, miért nem halad a csiga gyorsabban? – Hát… – Mert a nyál ragadós. Így hát abbahagyta a nyáladzást. 11 Ami most következik, azt boldogságnak hívják, és a boldogság sok fejtörést okoz. Nem lehet elmesélni. Állítólag. Állítják sokan. A boldogság lapos, negédes, boring, és mindig fáradságos munkát igényel. A boldogság untatja az olvasót. A boldogság szerelemgyilkos.

Ha a szerzőnek lenne egy kis sütnivalója, egy ellipszishez folyamodna. És gondolt is rá. Megnézte a szótárban: ELLIPSZIS: Olyan szavak kihagyása, amelyek szükségesek lennének a szerkezet teljességéhez, ám a leírt szavak elegendőek ahhoz, hogy feltárják a szerkezetet, ogy ne maradjon se homály, se bizonytalanság. ??? Miért hagynánk ki szavakat, amelyek szükségesek lennének egy leírás szerkezetének a teljesség mikor már így is éppen elég szó hiányzik a leírásunkból? Miért fosztanánk meg magunkat ettől az örömtől? Azzal a címszóval, hogy leírjuk, mi történt, írjunk csak ennyit: „Ez a Les Vesperies-ben töltött három hét volt Charles életének legboldogabb három hete”, és utána küldjük vissza Párizsba? Így van. Ez a három szó: legboldogabb, három, hete, nem hagy maga után sem homályt, sem bizonytalanságot… „Sok gyerekük született, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.” De a szerzőnek ez nincs ínyére. Megküzdött már taxisofőrökkel, családi vacsorákkal, elkóborolt levelekkel, időeltolódásokkal, al, merevedési zavarral, elveszített versenyekkel, nyakig sáros építési területekkel, egy vál -káliummorfium injekcióval, temetőkkel, halottasházakkal, hamuval, bezárt kabarékkal, egy ro mos apátsággal, lemondásokkal, megtagadásokkal, szakításokkal, két túladagolással, egy abortu , zúzódásokkal, túl sok felsorolással, bírói döntésekkel, sőt hisztérikus koreai nőkkel is. És egy kis füvet is szippantott… Bocsánat. Szénaillatot. Mit tegyünk? Nézzük tovább a szócikket: EGYÉB DEFINÍCIÓK. Egy elliptikus leírás szigorúan a cselekmény egységét veszi figyelembe, elkerül minden fölösleges epizódot, néhány jelenetbe sűrítve a cse

Nagyszerű, tehát néhány jelenetre azért még van jogunk. Köszönöm. Önök nagyon jóságosak, szótáríró urak. De melyiket válasszuk? Mivel minden történet… A szerző nem vállalja a felelősséget. Hogy elválassza azt, ami haszontalan, attól, ami nem a z. És mivel nem akar ő ítélni, a hőse érzékenységére hagyatkozik. Ennek már eddig is sok tanújelét adta. Fellapozza Charles rajzfüzetét. Amelyben egy ellipszis egy római amfiteátrum lenne, a Szent Peter tér oszlopsora, vagy a Paul Andreu tervezte Pekingi Opera, de semmi esetre nem egy kihagyás. A bal oldali lapon egy barkácsáruház számlája van, ahol Ken, Samuel és Charles az előző este tak. Mindig meg kell őrizni a számlákat. Ezt mindenki tudja. Jaj, ez soha nem megy elsőre. Soha nem a jó anyacsavart veszi az ember, sem a megfelelő hosszúságú szöget. Mindig elfelejt valamit, vagy nem vásárol elég smirglit. És a lányok lebaltázzák a szálkák miatt… A szemközti oldalon a vázlatok és a számítások. Semmi legyőzhetetlen akadály. Gyerekjáték. Pontosan, egy játék a gyerekeknek. És Kate-nek. Kate-nek, aki soha nem volt hajlandó megfürödni velük a folyóban… – Túl iszapos – fintorgott. Charles volt a fej, Ken a kar, és Tom hozta az ellátmányt, a hideg sört a segédhajón, az evező villájára akasztott kötél végén. Ők hárman csodálatos kikötőt gondoltak ki és alkottak meg. Sőt, egy cölöpökön álló ugrótornyot is. A szomszédos szemétlerakó helyen hatalmas olajoskannákat szereztek, és fenyődeszkákkal fedték őket. Charles még lépcsőket és egy „orosz dácsa stílusú” mellvédet is kigondolt rá, erre lehetett t közőket, száradni, és ide lehetett támaszkodni a végeérhetetlen fejesugró versenyek alatt…

Charles egy éjszakán át törte a fejét, és másnap Sammel felmászott egy fára, és kifeszített egy acélsodronyt a két part között. *** Ezt látjuk a harmadik oldalon. Ezt a furcsa kapaszkodószerűséget, amelyet Charles-ék egy öreg biciklikormányból bütyköltek: rekek kapaszkodóját. Charles harmadszor is (!) visszament a Brico Trucbe, és két erősebb létrával tért vissza. Utána a többi „naggyal” azzal töltötték az időt, hogy bágyadtan hevertek csinos mólójukon, a selyemmajmocskák bátorító kiáltásai közepette, akik a ugorva „Banzáj” üvöltéssel zuhantak a sodrás kellős közepébe. – Hányan vannak? – kérdezte Charles elkábulva. – Az egész falu –felelte Kate mosolyogva. Még Lucas és a nővére is eljött. Azok, akik nem tudtak úszni, el voltak keseredve. De nem túl sokáig. Kate képtelen volt elviselni, hogy egy gyerek el legyen keseredve. Elment, és kerese tt egy kötelet. így azután azok, akik nem tudtak úszni, csak félig fulladtak meg. Utána kihúzták őket a partr megvárták, amíg magukhoz térnek a szép élmények és a több liternyi lenyelt sáros víz után, és gedték őket vissza fuldokolni. A kutyák ugrándoztak, a láma kérődzött, a vízipókok elköltöztek. Azok a gyerekek, akiknél nem volt fürdőgatya, alsónadrágban úsztak, és az alsónadrágok hamar átlátszóvá váltak. A szemérmesebbek újra biciklire pattantak. A legtöbben egy fürdőnadrággal és egy hálózsákkal ssza. Debbie gondoskodott az uzsonnáról. She loved Aga sütőit. *** A következő oldalakon lévő rajzokon csak ezt látjuk: kicsi Tarzanok alakját, akik az ég és a víz között egy öreg biciklikormányba kapaszkodnak. Két kézzel, egy k ujjal, egy ujjal, oda, vissza. Életre. Halálra. De Tomot is látjuk, a bárkájában, amint kihalássza a legütődöttebbeket, egy tucatnyi pár szan dzőcipőt a parton, egy nyárfa lombján áttörő napfoltokat a vízen, Mariont, aki a legfelső lépcsőn ül, és egy szelet süteményt nyújt egy vigyorgó laklit Marion mögött,

éppen most készül belökni öt. Marion profilja, Anouknak; és Kate profilja, saját magának. Gyors skicc. Nem merte túl hosszan rajzolni. Menekült a szociális gondozók jó tanácsai elől. Alexis jött a pereputtyáért. – Charles? Mit keresel te itt? – Offshore mérnökként dolgozom… – De… Mennyi időre jöttél? – Attól függ… ha találunk olajat a folyó alatt, gondolom, még maradok egy ideig… – Hát akkor gyere el valamelyik este vacsorára! És Charles, a kedves Charles azt felelte, hogy nem. Hogy nincs kedve hozzá. És miközben Alexis távolodott, a gyerekeire hárítva a sértést: mi ez a sok sebhely a combodon? És mit mondunk majd Mamának? És kilyukadt a fürdőruhád, és hol vannak a zoknijaid, és nyinyinyi és nyenyenye, Charles megfordult, és észrevette, hogy Kate hallotta az egészet. Még mindig nem mesélte el a maga történetét…, mondta Kate tekintete. – Van egy üveg Port Ellen a táskámban – árulta el neki. – Tényleg? – Yes. Kate mosolyogva az orrára ejtette a napszemüvegét. Kate soha nem fürdött, és nem is öltözött fürdőruhába. Pedig volt ilyesmije. Hosszú, mélyen felvágott, fehér vászon férfiingeket viselt, amelyekről mindig hiányzott néhány gomb… Charles soha nem öt rajzolta, hanem ami mögötte volt, hogy nyugodtan kukkolhassa őt. Ezeken az oldalakon sok rajzon villan fel tehát Kate bőre. Nézzék csak a premier plánt, mindig megjelenik egy kerek térd, Kate vallanak szöglete, vagy a korláton nyugvó keze… És ez a csinos fiú? Nem, ez nem Ken. Ez Kate ezerkilencszáz éves barátja.

*** A következő két oldalt kitépték. Ugyanaz a stég volt, és ugyanaz a kapaszkodó, de szépen megszárogatva, és gondosan félretéve. Yacine számára. Aki elküldte a képeket a Sciences et Vie ifjúsági kiadása „Újítók versenye” n – Nézd csak – mondta egy este Yacine Charles-nak, és felmászott a térdére. – Ó, nem… – nyögte Samuel – már megint kezdi… Már két éve ezzel kínoz minket… És mert Charles, mint általában, most sem értett semmit, Kate közbeszólt: – Yacine minden hónapban ráveti magát erre a rovatra, hogy megtudja, melyik kis zseni (a ki nála persze jóval ügyetlenebb) nyerte meg az ezer eurót. – Ezer euró – szólt sóvárogva a visszhang –, és egyik sem ér semmit a hülye találmányával. Nézd csak, Charles – kitépte a lapot Charles kezéből – el kell nekik kül edeti, hasznos, leleményes vagy mulatságos találmány prototípusát. Állítsanak össze egy anyag mely tartalmazza a pontos tervrajzot és egy leírást…”, és te pontosan ilyet csináltál, vagy nem? Na? Akarod? A kitépett lapokat elküldték, és Yacine és Hideous már másnaptól kezdve, egészen a szünidő végéig minden nap kirohantak a postás elé. A hátralévő időben azon rágódtak, mit is kezdjenek azzal a rengeteg pénzzel… – Esetleg fizethetnéd a kutyád ráncfelvarrását! – gúnyolódtak az irigyek. *** Néhány sor… Édesem, kicsikém, kis nagylányom, kedvenc fáljcserélőm… Hol vagy? Mit csinálsz? Szörfölsz vagy flörtölsz? Gyakran gondolok a… Itt vége a piszkozatnak. Megszólalt az ebédre hívó gong, és Charles, még mindig kótyagosan a Mathilde iránt érzett szeretetétől, a domb érintésével csatlakozott a khez. Ez volt az egyetlen hely, ahol az ember némi térerőre akadhatott, feltéve, ha féllábra áll, kinyújtja a karját, és nyugat felé tekergeti a felsőtestét. Meghallotta Mathilde hangját, nevetését, távoli visszhangokat és a

piña coladát. Mathilde megkérdezte, hogy mikor csatlakozik hozzájuk, de nem hallgatta végig a mostoh aapja habogását. Már várták. Puszit küldött neki, majd megkérdezte: – Akarsz beszélni Mamával is? Charles leengedte a karját. „Csak vészhívás esetén”, villogott a képernyő. Vajon miért tesz úgy, mintha nem értené a helyzetet, ez az elvált szülök gyereke? Azt hiszi, hogy ő csak kibérelt nyárra egy legénylakást? Charles aznap este sokat ivott, és még a tűzoltás előtt felment a szobájába. Hosszú levelet írt Mathilde-nak. Mathilde, azok a dalok, amelyeket egész nap hallgatsz… Keresett még egy borítékot. Itt esélye sem volt a nyerésre. Nem talált fel semmi eredetit, és életében először képtelen v ontos tervrajzot készíteni. *** Csüd, orrnyereg, alsó állkapocs, nyak, mar, csüdizület, Charles nem is ismerte az összes kifejezést, és mégis, ezek a rajzok talán a füzet legszebb rajzai. Kate kirándulni vitte a turistákat, és Charles egész reggel dolgozott. Úgy ebédelt, ahogy tanították neki, néhány napmeleg, konyhakertből lopott paradicsomot evett egy darab sajttal, majd sétára indult az erdő szélén a könyvvel, amit Kate-től kapott kölcsön. „Csodálatos építészeti értekezés”, állította Kate. Maurice Maeterlinck könyve volt, A méhek élete. Charles egy szép kilátóhelyet keresett, hogy elűzze mélabúját. Az az igazság, hogy hiába feküdt le egyre később, és rágódott egyre többet a problémán, vágott bele újra és újra a számításaiba, állandóan beleütközött abba a 4 százalékba. Családapa volt, család nélkül. Negyvenhét éves volt, és már nem tudta magát elhelyezni a görb

Lehet, hogy megtette már az út felét? Nem. Vagy igen? Te jó Isten… És itt? Nem éppen a kevés megmaradt idejét vesztegeti? Talán el kellene mennie? De hová? Egy üres lakásba, ahol egy magányra ítélt kandalló várja? És hogy lehetséges ez? Ilyen sok munka után ennyire kifosztva állni az ő korában? Annak a másik ribancnak volt igaza. Mint egy patkány, egészen a folyóig követte öt. És most? A kötelet! És lehet, hogy éjszakánként Barbie úrral kefélteti magát, miközben ő a béna kis parcelláit építgeti. És Charles érezte, hogy még a lába között is viszket… (A gabonaatkák.) Egy fa árnyékának dőlt. Első mondat: „Nem áll szándékomban méhészeti vagy méhtenyésztési értekezést írni.” Minden várakozással ellentétben Charles szinte falta ezt a könyvet. Ez a könyv volt a nyár krimije. Minden összetevő jelen volt benne: az élet, a halál, hogy élni muszáj, hogy meghalni is muszáj, a hűségeskü, a mészárlások, az őrület, az á osalapítás, a fiatal királynők, a nászrepülés, a hímek lemészárlása, és az építészzsenijük. Ez az elképesztő hatszögletű sejt, ntból eléri az abszolút tökéletességet, és amelyen a világ összes zsenije sem tudna javítani Charles megcsóválta a fejét. A tekintetével megkereste René három méhkaptárát, és még egyszer elolvasta az egyik utolsó bekezdést: „És ahogyan a méhek nyelvén, szájában és gyomrában meg van írva, hogy létre kell hozniuk a mézüket, a mi szemünkben, füleinkben, agyvelőnkben, agyunk összes l benyében, testünk összes idegszálában is írva van, hogy arra teremtettünk: mindent, amit a föld dolgaiból magunkba

szívunk, sajátságos erővé és egyedülálló minőséggé alakítsunk ezen a világon. Amennyire tudom kívül olyan lény, amely azért jött volna a világra, hogy létrehozza ezt a különös fluidumot, amelyet gondolatnak, értelemnek, f elfogóképességnek, szellemnek, léleknek, agyi tevékenységnek, erénynek, jóságnak, igazságnak, nevezünk; hiszen ezer nevet visel, bár csak egy a lényege. Mibennünk minden neki van feláldozva. Az izmai nk, egészségünk, tagjaink mozgékonysága, állati működéseink egyensúlya, életünk békessége az rdozzák. Ez a fluidum a legértékesebb, legnehezebb állapot, amelybe anyag felemelkedhet. A tűz, a meleg, a fény, maga az élet, sőt az életnél kifinomultabb ösztön, és zésünk előtt a világot teljessé tevő megragadhatatlan erők megsápadtak, amikor kapcsolatba ke k ezzel az új áramlattal. Nem tudjuk, hová ragad minket, mit tesz velünk, mit teszünk vele.” Hát jól van, gondolta Charles, már megint szép kis szarban vagyunk… Nevetgélve aludt el. Ő igazán készen állt, hogy kitermelje azt a furcsa fluidumot, amelyért feláldozná az izmait, a tagjai mozgékonyságát és az állati működései egyensúlyát. Jaj, de hülye… Egészen más lelkiállapotban ébredt. Egy ló, egy nagy, egy kövér, egy borzasztó ló legelt alig egy méterre tőle. Charles azt hitte, mindjárt elájul, és olyan szoro gás tört rá, mint ritkán életében. Meg sem moccant, csak pislantott egyet, amikor egy izzadtságcsepp hullott a szempillájára. Néhány percnyi tachycardia után óvatosan a füzetéért nyúlt, megtörölte kezét a száraz fűben, alat. „Ha nem értenek valamit, ismételgette százszor is fiatal munkatársainak, ha kisiklik a kezük ből, vagy meghaladja magukat, rajzolják le. Akár rosszul, ügyetlenül is. Ha az ember le akar rajzolni valamit, akkor kénytelen mozdulat lanná dermedni, hogy alaposan megvizsgálja, és majd meglátják, ha valamit alaposan megvizsgálnak, már meg is értették…” Csüd, orrnyereg, alsó állkapocs, nyak, mar, csüdizület, Charles nem is ismerte az összes kifejezést, és a szép, kerekbetűs írás, amely a vízfestékkel kiszínezett alatt díszelgett az izzadságától hullámos papí-

ron, Harriet írása volt. – Állati! Te ilyen jól rajzolsz? Nekem adod ezt? Egy újabb kitépett lap. Charles a folyó felé került, hogy lemossa a testét, és miközben nedves ingével dörzsölte magát, elhatározta, hogy a többiek távollétét kihasználva kereket old a vad Nem dolgozott becsületesen, és mindent összevéve arra vágyott, hogy Kate igazán megfojtsa öt. Ez a két part közötti élet teljesen meghülyítette. Később elhatározta, hogy amíg várja őket, vacsorát főz nekik, és bement a faluba bevásárolni. És ha már megint civilizált területen volt, meghallgatta az üzeneteit. Marc röviden beszámolt néhány bosszúságról, és megkérte, hogy a lehető leghamarabb hívja vissza öt, az anyja a hálátlansága miatt panaszkodott, és felsorolta a nyár sérelmeit, Philippe tudni akarta, merre jár, és beszámolt a Sorensen irodával való találkozásáról, és végül Claire élesen legorombította a háborús halottak emlékműve előtt. Emlékszik még, hogy nála van az autója? Mikor áll szándékában visszaadni? Talán elfelejtette, hogy a jövő héten Paule-hoz és Jacques-hoz utazik? És hogy már nem olyan fiatal, hogy stoppal induljon útnak? Miért nem lehet elérni telefonon? Túlságosan el van foglalva a keféléssel, hogy másokra is gondoljon? És boldog? Boldog vagy? Mesélj. Charles leült a vendéglő teraszára, fehér bort rendelt, és négyszer egymás után megnyomta a visszahívó gombot. A legkellemetlenebbel kezdte, így annál nagyobb örömet érzett, amikor meghallotta azoknak a hangját, akiket szeretett. Egy csodálatos valamit hozott össze. Lenyalta a fakanalat, lefedte az edényeket, dudorászva terített, gyakran látni, hogy kic sap a tűz egy öreg vulkánból, amiről pedig azt hittük,

hogy régen kihunyt, és az összes többi baromság. Megetette a kutyákat, és magot szórt a tyúkoknak. Ha Claire látta volna… ha hallotta volna, ahogy azt ismételgeti, hogy „pi-pi-pi”, és áldó mozdulattal eteti az állatokat… A baromfiudvarból visszatérőben meglátta Samet és Ramont, a „kastélynak” hívott pusztaságon g tak, két szalmabála között szlalomozva. Odament hozzájuk. A korlátnak dőlt, és köszönt az összes kamasznak, akik mind vele aludtak az istállóban, és akikhez egyre gyakrabban csatlakozott végeérhetet len pókercsatáikon. Igaz, hogy már kilencvenöt eurót veszített, de ezt nem találta túl nagy árnak azért, hogy nem kell többé a sötétben morfondíroznia. A csacsi nem tűnt túl lelkesnek, és amikor Sam dohogva elment előttük, Mickaël megkérdezte: – De miért nem használsz ostort? Charles nagy élvezetét lelte Sam válaszában. *** Az igazi lovászmesternek erős keze és lába van, a tehetetleneknek korbácsa. Egy ilyen nagy felfedezés megér egy üres oldalt. Charles becsukta a füzetet, pezsgővel várta a ház asszonyát és vendégeit – valóságos ünnepség t nekik a lugas alatt. – Nem is tudtam, hogy ilyen jól főz–jegyezte meg Kate csodálkozva. Charles újra szedett neki. – Az is igaz, hogy semmit sem tudok – komorodott el Kate. – Semmit nem veszít, ha vár egy kicsit. – Hát, remélem is… A mosolya még sokáig világított a terítő fölött, és Charles megállapította, hogy lassan siker az utolsó menedékig üldöznie. Az utolsó csákányütésig. Charles már megint be volt csípve egy gyekezett belefülelni az éppen zajló beszélgetésbe, de igazából egyáltalán nem tudta követni. Majd valamelyik reggel a hajánál fogva megragadja Kateet, végigvonszolja az udvaron, és lefekteti a tefloncsodájára, hogy aztán

végignyalogassa a horzsolásait. – Mire gondol? – kérdezte Kate. – Túlsók paprikát tettem bele. Szerelmes volt a mosolyába. Nem siette el, hogy ezt elmondja neki, de ha egyszer megszólal, sokáig fogj a ecsetelni. Több mint kétszer húsz évet élt, és egy olyan nővel találta szemben magát, aki kétszer annyit élt, mint ő. A jövő ijesztő valamivé vált a számukra. *** Mert ez a csodálatos dolog tényleg csodálatos volt, Charles néhány napra hagyta a füzetét a fenébe. Egyetlen rajz tanúskodik csak róla… És még ezt is megzavarta egy kör ánizslikőr. Este volt, és mind a falu főterén nyüzsögtek. Az előző este Charles kedvenc párizsi népei érkeztek meg hozzájuk, nagy tülkölések közepette (az a lökött Claire a tölgyfasorban végig nyomta a dudát…), Sam és társai a flippert gyötörté ik a szökőkút körül játszottak. Charles Marckal és Debbie-vel csapatot alakított, és hatalmas pétanque-játszmába kezdtek. Pedig Kate előre figyelmeztette őket. – Meglátjátok, az öregek az első játszmában hagynak nyerni titeket, hogy elbízzátok magatokat, and then… they’ll lick your ass!!! A huncut párizsiak és béna amerikaiak csapata alaposan elnáspángoltass-szel, ánzspálinkát szo atva igyekezett megvigasztalódni, miközben Ken, Claire és Kate szorgalmas munkával próbálták enteni a becsületüket. Tom a pontokat számolta. Minél többször veszítettek, annál több kört fizettek, és annál kevésbé tudták, merre lehet az a fucking golyó. Claire szerepel ennek a színekben tobzódó hétvégének az egyetlen rajzán. Nem igazán sikerült összpontosítania. Szűkszavú, de képekben gazdag angol nyelven flörtölt Barbie boy-jal. „Most dobsz, my bjutiful chippendale-fiú, or nem dobsz? Bikóz if you nem dobsz correctly, mi are in big shit, you érted? Show mí, plíz, what you are képes to do with your

two golyó?” A szuperzseni, az atomok atomjának kutatója, nem ándersztendett semmit azon kívül, hogy ez a lány bolond, hogy az egyik füves cigit sodorja a másik után, és a továbbra is a karját rángatja, miközben ő egyre reménytelenebbül próbálja megmenteni a becs bevágja a szökőkútba, okay? Később, valamivel pontosabb angolsággal Charles elmesélte Kennek, mivel foglalkozik Claire, és hogyan vált belőle Franciaország, de talán egész Európa legfélelmetesebb ügyvédje, a maga szakterületén. – But… What does she do? – She saves the world. – No! – Absolutely. Ken Claire-re bámult, aki éppen egy öreg bácsival hülyéskedett (olajbogyókat köpködtek Yacine ), és teljesen megzavarodott. – Hé, mivel tömöd a fejét? – kérdezte Claire nyugtalanul. – A szakmáddal… – Yes!, she said a kővé dermedt alaknak, I am very good in global warming! Globally I can felmelegíteni anything, you know… Do you still live a szüleidnél? Kate nevetett. És Marc is nevetett, Claire egyébként az ő autóján jött le hozzájuk, és Marc szerint ő volt a piacon kapható legörültebb navigációs rendszer. De állatija zenét hozott magával. Ami azért is nagyon jól jött, mert vagy hatszor tévedtek el út közben… Disznósajtot és zsíros sült krumplit ettek két megsemmisítő vereség között, és a hülyéskedésükkel és a nevetésükkel sikerült az egész falut kicsalogatni a hársfá Ez Kate adottsága, gondolta Charles. Mindent élettel telít meg maga körül… – Mire vársz? – kérdezte Claire a hétvége utolsó estéjén, a híd túloldalán, mielőtt még bepak kiló zöldséget és gyümölcsöt a kis autójába. És mert a bátyja továbbra is a szélvédőt csiszatolta, jó alaposan fe-

nékbe rúgta. – Túl hülye vagy, Balanda. – Jaj! – Tudod, miért nem leszel soha igazán nagy építész? – Nem. – Hát mert túl hülye vagy. Nevetett. Tom újra előkerült, egy rakás jégkrémet hozott a kicsiknek, és Marc már a szétgurult golyókat szedegette, amikor Kate bejelentette: – Gyerünk! Még a vigasztalót, aztán megyünk! Az öregek bólogatva halászták elő a zsebkendőjüket. – Az micsoda – kérdezte Charles nyugtalanul–, valami bundapálinkaféleség? Kate félrefújta a makrancos haj fürtöt. – Mi, a vigasztaló? Még soha nem hallotta ezt a szót? – Nem. – Hát, szóval… Van az első játszma, a második, a döntő, a visszavágó és a vigasztaló. Ez egy játszma, csak úgy, cél nélkül. Tét, versengés és vesztesek nélkül… Csak az élvezetért… Charles tökéletesen játszott, és neki köszönhetően a csapata megny… dicsőséget hozott ennek a szép szónak. Hogy „vigasztaló”. És amikor aludni indult, és mindenkitől elköszönt, otthagyva húgát a nyelvóra kellős közepén (azt gyanította, hogy sokkal jobban beszél angolul, és csak játszik a elvével), Claire kijelentette: – Igazad van, menj is aludni. Holnap reggel tizenegyre ki kell érned a limoge-i pályaudvarra. – Limoge-ba? De mi a francot keresnék én ott? – Úgy láttam, ez a legjobb megoldás neki. – Kinek? – Várj csak, hogy is hívják? – Claire a homlokát ráncolta. – Azt hiszem, Mathilde-nak. Igen, az. Mathilde. „Legboldogabb” „három” „hete”.

Hát, ezért. És amikor másnap megérkezett Mathilde-dal, már megint újra, és még mindig az asztal mellett talált mindenkit. Kicsit összébb húzódtak, helyet szorítottak nekik, és méltóképpen megünnepelték a társaság új tagját. A délután hátralévő részét a folyó partján töltötték. Érkezése óta most először Charles nem vitte magával a füzetét. Akit a földön szeretett, mind itt volt, körülötte, és ő már semmi másról nem álmodott, képzelgett, s látott és nem akart lerajzolni. Egyáltalán semmit. *** Másnap a piacon találkoztak Alexisszel és Őnagyságával. Claire-nek belekerült néhány másodpercébe, mire eldöntötte, hogy megpuszilja Alexist. De megpuszilta. Vidáman. Gyengéden. Kegyetlenül. Már messze jártak, amikor Corinne megkérdezte a férjét, hogy ki volt ez a lány. – Charles húga… – Tényleg? Majd a sajtárushoz fordult: – Mondja csak, most nem felejtkezett el a reszelt gruyère-ről, mint a múlt héten? Utána a férje árnyékához: – Mondd csak, mire vársz, miért nem fizetsz? Semmire, Alexis már nem várt semmire. Pontosan ezt tette mostanában. Másnap, azzal az ürüggyel, hogy egy szerszámot akar kölcsönkérni, elment a Les Vesperies-be, de az egyik gyerektől megtudta, hogy Claire már elutazott. Charles, aki Marckal dolgozott a nappaliban, még arra sem vette a fáradságot, hogy felálljon. Tom, Debbie és Ken, akik már csomószor elhalasztották a Spanyolországba indulásuk időpontját, mégiscsak elutaztak.

És Kate anyukája, aki az előző este érkezett, a távozásuk után elfoglalta Hattie szobáját. Hattie, aki kezdett egyre jobban beletanulni a pókerbe, a másik szobáját nagyon kedvesen átengedte Mathilde-nak. De csak két éjszakára. Mert azután Mathilde is levitte a matracát az istállóba. Charles, aki az elején nem volt biztos benne, hogy a városi patkánymezei egér párosítás be fo válni, nagyon hamar megnyugodott. Mathilde már a második napon újra nyeregbe szállt, mindenkit beterelt a karámba, és alaposan kifosztotta őket. Charles pedig tudta, hogy Mathilde nagy blöffmester. Figyelmeztetnie kellett volna őket. Undorodva tért nyugovóra, amikor hallotta, hogy Mathilde nevetése túlszárnyal mindenkit. Egyik reggel, amikor éppen kettesben voltak, Mathilde megkérdezte tőle: – Mi ez, mi ez a ház? – Hát, pontosan. Ez valami olyasmi, amit éppen háznak hívnak. – És Kate? – Mi van vele? – You are in love? – Úgy látod? – Durván – felelte Mathilde a szemét forgatva. – A francba! És ez bánt téged? – Nem tom… és a lakás, amit még csak nem is láttam? – Az nem változtat semmin… De igaz is… Szeretnék kérdezni tőled valamit… Charles feltette a kérdést, és megkapta a választ, amiben reménykedett. És akkor eszébe jutott, amit Claire mondott a nagyvonalúságról. A kis ügyvédnőnek mindig helyesek a következtetései… És a perbeszédei is találóak. – Charles, leveled jött! – kiabált fel Yacine a lépcső aljáról.

Charles a húga írására ismert egy CD-alakú borítékon. Ha a kecske nem zabálta fel a gépedet, menj a 18. oldalra. A szöveg nem túl bonyolult, és a te sztentori hangoddal nagy örömet szerezhetsz nekünk. Gud lak. Charles megfordította a CD-t, Cole Porter musicalkomédiájának eredeti változata volt. És a cí e… Kiss Me, Kate. – Mi az? – kérdezte Mathilde. – A nénikéd hülyéskedik –felelte Charles bárgyún vigyorogva. – Nahát, hogy ti milyen gyerekesek tudtok lenni… Később, miután Charles elolvasta az ismertető füzetet, megtudta, hogy Shakespeare Makrancos hölgy című darabjának feldolgozásáról van szó. *** A négy következő oldal egy faházacska építésének állomásait mutatja. Valamelyik reggel Charles felajánlotta Nedrának, aki hosszú órákon át játszott magában egy nagy puszpángbokorba bújva, a tyúkólak mögött, hogy épít neki egy iga Nedra válasza hosszú szempilláinak rebbenése volt. – Első szabály: mielőtt bármit is épít az ember, meg kell találnia a megfelelő helyszínt… Úgyhogy gyere most velem, és mutasd meg, hová akarod… Nedra tétovázott, Alice-t kereste a tekintetével, majd kis szoknyáját lesimítva felállt. – Mit akarsz látni az ablakodból, a napkeltét, vagy a napnyugtát? Charles nem szívesen vonta így kínpadra Nedrát, de nem tehetett másként, ez volt a mestersége… – A napkeltét? Nedra bólintott. – Igazad van. Dél, délkelet, az a legjobb. Csendben szép nagy kört tettek meg a ház körül… – Itt jó lesz, mert van néhány fa, hogy árnyékod is legyen, és a folyó sincs messze… Nagyon fontos a víz közelsége! Amikor Nedra észrevette, hogy Charles tréfálkozik vele, kicsit felengedett, sőt egyszer csak, amikor át kellett lépni egy szögesdróton, elfelejtkezett magáról, és megfogta Charles k zét. Az alapokat letették.

Ebéd után Nedra hozta Charles kávéját, mint az első látogatása óta minden nap, és a vállának dőlt, amíg Charles lerajzolt egy egész sorozat kunyhót a Balanda & Tsa. cég kínálatából. Charles értette Nedrát. Hozzá hasonlóan ő is úgy tartotta, hogy a rajzok többet mondanak a sz vaknál, így sok-sok változatot rajzolt neki. Az ablakok mérete, az ajtó magassága, a balkonládák száma, a terasz hoszsza, a tető színe, és ho lyen nyílást vágjanak a spalettákra: rombuszokat vagy kis szíveket… Volt egy tippje, hogy Nedra melyik modellt fogja választani… Charles-nak igazán eszébe jutott, hogy el kellene utaznia, de aztán megérkezett Mathilde, és Kate, a lökött anyja és éppen Mathilde között, újabb megmásznivaló csúcsot helyezett kilátásba. Ez volt az oka, hogy Charles belevágott ebbe az újabb gyerekes mulatságba. Iszonyatos mennyiségű munkát végeztek el ketten Marckal, és csak úgy engedte haza a szüleihez, hogy magával vitte a legütősebb anyagukat. És most, míg újabb z ra lel, muszáj volt valamivel lefoglalnia a kezét. És aztán… az aprócska házakkal eddig meglehetős sikere volt. És ha sokáig keresgél, valamelyik zugban találni fog egy darab márványt is… Mintha valamelyik nap látott volna egy törött kandallóburkolatot… Kate kezdetben ellene volt, hogy bért fizessen Samnek és a haverjainak, de Charles n em hallgatott rá. Minden jó szakmunka bért érdemel… A haverok, akik lustábbak voltak annál, hogy hosszú távra meg lehessen vásárolni őket, hamar agukra hagyták őket, és így alkalmuk volt jobban megismerni egymást. És felismerni egymás értékeit. Ahogy gyakran előfordul, amikor két rohadt meló között az ember a fedezékben felhajt néhány hideg sört. A harmadik este, amikor az úszó stégen vetkőztek, Charles feltette Samnek ugyanazt a kérdést, mint Mathilde-nak. Charles mindenkinél jobban megértette Sam habozását. Pontosan abban a helyzetben volt, m int ő. *** A következő oldalak közé egy fényképet csúsztattak. Charles jóval a hazatérése után nyomtatta ki, és hetekig hánykolódott az íróasztalán, mire elhatározta, hogy oda.

Az építkezés utáni helyzetkép. Egyszerűen: helyzetkép. Granny készítette ezt a fényképet, és órákig tartott, mire elmagyarázták neki, hogyan nyomjon gyetlen gombot úgy, hogy ne is törődjön semmivel. Poor Grannynek semmi érzéke nem volt ezekhez a digitális izékhez… Mind ott vannak. Nedra házának küszöbén. Kate, Charles, a gyerekek, a kutyák, Haddock kapitán és az egész baromfiudvar. Mind mosolyognak, mind szépek, és egy pillanatra megdermednek egy idős hölgy kezének reszketésében, aki már megint előadja nekik az elhanyagolt díva nagyjelenetét, de nem izgulnak. Már ismerik őt egy ideje… Tudják, hogy a zárszó után csak megnyomja azt a gombot. Alice vállalta magára a ház feldíszítését [az avatás előtti estén előhozta a könyveit, és bev s-t Jephande Villiers munkáiba… Ezt becsülte Charles a legjobban ezekben a gyerekekben… Ahogy mindig ismeretlen terüle tekre vezették őt… Legyen szó Samuel lóidomítási elveiről, Alice tehetségéről, Harriet csípős humoráról, vagy Yacine percenkénti ötven anekdot en olyanok voltak, mint minden más gyerek, fárasztóak, követelődzők, tiszteletlenek, telve r osszhiszeműséggel, hangosak, falánkak, ravaszak, és megállás nélkül tépték egymást, mégis volt bennük valami, ami minden más gyerekből hiányzott. Valamiféle szabadság, gyöngédség, szellemi elevenség (sőt hősiesség is, mert elképesztő volt, milyen nyugodtan, panasz és tiltakozás nélkül végeztek el minden munkát, amit ez a hatalmas barakk mért rájuk), életszeretet, és a világgal való cinkos bizalmasság, ami újból és újból elképesztette Charles-t. Hirtelen eszébe jutott Alexis feleségének egyik megjegyzése. Róluk beszélve úgy említette őke k a kis mormonok…”, de ő egyáltalán nem értett egyet vele. Már csak azért sem, mert látta őket, hogy kutyaként marakodnak a joys tickért a videójátékok előtt, a blogjaikat csiszolgatják, vagy a YouTube-on vadásznak vicces elenetek után, de főleg, egyáltalán nem volt az az érzése, hogy elsáncolták magukat a híd túloldalán.

Sőt, éppen ellenkezőleg… Minden, ami lüktetett, feléjük áradt. Mindenki közel akart lenni az khoz, hősiességükhöz, az ő… méltóságukhoz… Az udvaruk, az asztaluk, a mezőik!; a matracaik ál vándorlásban voltak, és minden nappal újabb arcok tűntek fel náluk. A legutóbbi élelmiszer-utánpótlási számla egy méter hosszú volt (ő, Charles volt megbízva a vásárlással… ez a horror-számla oka… mert úgy látott neki, mint egy vakációzó párizsi), és néha annyi volt a stégen a gyerek, hogy a deszka ki sem látszott. És mi különböztette meg őket mindenki mástól? Kate. És hogy ez a nő, aki olyan kévésé volt biztos magában, és aki, amint neki bevallotta, minden télen több napra nyakig süppedt valamiféle depresszióba, amikor fi zikailag képtelen volt kikelni az ágyból, olyan sok biztonságot volt képes adni ezeknek az árváknak (apátlan és anyátlan árváknak, ahogy a forman tványokon minden alkalommal pontosítania kellett), csodaszerűnek tűnt Charles szemében. – Jöjjön csak vissza december közepe tájt – nevetett Kate keserűen, próbálván magához téríteni az isteni sugallattól megszállt Charles-t –, amikor öt fok van a nappaliban, és reggelente fel kell törni a tyúkok vizét, és zabpelyhet e szünk minden reggelire, mert nincs erőm semmihez… És jön a karácsony, ez a csodálatos családi ünnep, és én vagyok egyedül családfának, akkor meghallgatnám magát arról a bizonyos csodáról…] (De máskor meg, egy különlegesen nyomasztó vacsora után, melynek során a mi négy bolygóvédő-szakértőnk riasztó, összegszerűen kiszámolt, megcáfolhatatlan mérl a… szóval tudjuk, miről… Kate váratlanul kiöntötte a szívét: – Ez az élet… ami olyan egyedi, talán diszkrimináló is, amelyet a gyerekekre kényszerítek… Az gyetlen, ami feloldozhat alóla… ma a világ a fűszereseké, de holnap? Gyakran gondolom, hogy csak azok fognak megmenekülni, akik képesek felismerni egy gombát a színéről, vagy el tudnak ültetni egy magot… Ezután elegánsan elnevette magát, és gyorsan sok-sok hülyeséget beszélt, mintegy mentegetődzv tisztánlátásáért…) Tehát Alice vállalta magára a ház feldíszítését, és Nedra mindenkit meghívott, hogy tekintsék meg a palotáját. Nem, ez így nem pontos. Mindenki megnézhette, de senkinek nem volt joga belépni. Nedra még egy kötelet is kifeszített az ajtó elé. A többiek méltatlankodtak, de Nedra megmakacsolta magát. Ez az ő otthona volt. Az én otthonom egy olyan világban, ami nem kért belőlem, és Nelsonon

és a kis gazdáján kívül senki nem nyerhet ide bebocsátást. Hiszen nektek ott vannak az irataitok… Charles és Sam jól végezte a dolgát. A farkas fújhatott olyan erősen, ahogy csak tudott, a ház szilárdan tartotta magát. A függőleges eresztékek betonalapon nyugo dtak, és a szegek hosszabbak voltak, mint Charles tenyere. Egyébként jól látszik a fotón, hogy Nedra szorong egy kicsit. Amikor Granny végre engedélyt adott a feloszlásra, Kate Nedrához fordult: – Mondd csak, Nedra… Megköszönted Charles-nak? A kicsi bólintott. – Nem hallok semmit – makacskodott Kate, és Nedrához hajolt. Keményen Nedra szemébe nézett. – Ugyan, hagyja – mondta Charles zavartan – én hallottam… Most először látta, hogy Kate komolyan megharagszik valamiért. – Na de mégis, Nedra, mégis… Három aprócska szótag ezért a sok munkáért cserébe, csak nem szakadna ki a szád, vagy igen? Nedra inkább beleharapott. A jogi képviselő, aki olyan fehér volt, mint az inge, még hozzátette, mielőtt faképnél hagyta őket: – Akarod tudni, mit gondolok? Fütyülök rá, hogy nem léphetek be egy önző alak házába… Nagyon szomorú vagyok. Szörnyen szomorú. Pedig Kate tévedett. Az a nagyon remélt kis szó megjelenik majd a következő oldalakon, és olyan alakot ölt, hogy mindenkinek eláll tőle a szava. *** Ez nem Charles rajza, két oldalt is elfoglal, és nem is igazán rajz. Sam másolta át vázlatosan az ajánlott útvonalat, gyakorlásképpen. Négyzetek, keresztek, pontok és minden irányba mutató nyilak… Itt vagyunk tehát… A híres versenyen, amely miatt Sam lemondott az élvezetekről… Augusztus harmadik hétvégéje… Charles még nem merte Mathilde előtt megemlíteni, de a napjaik meg voltak számlálva. Az üzenetrögzítőjén már nem is fért el etés, és a rafinált Barbara addig

ügyeskedett, míg kinyomozta Kate telefonszámát. Már mindenki rá várt, egy tucatnyi találkozó meg volt már szervezve, és érezni lehetett, hogy, stílszerűen megfogalmazva, Párizs hamarosan betereli a karámba. Néhány órával azelőtt Sam magasba emelt kézzel megnyerte az utolsó selejtező futamot, és most mind ott táboroztak a karám túloldalán. Micsoda kirándulás… Ramon és a trénere már előző este elindultak, a saját ritmusukban, bemelegítésül, és ott is aludtak, a helyszínen. Ha túljutsz az első fordulón, jelentette ki Kate, és egy kosarat tett a kocsi ülése alá, utánad megyünk a hálózsákjainkkal, és a szabad ég alatt táborozunk veletek, hogy elviseljünk titeket a próbatétel alatt. – Tu support is támogatni, nem elviselni, Auntie Kay… – Thank you sweetheart, de tudom, mit beszélek… El fogunk titeket viselni, a szamaradat és téged, ahogyan már tíz éve tesszük. Magának is megfelel, Charles? Ó, neki… Neki minden megfelelt… tele volt a feje a késedelem miatti bírságról szóló záradékokkal… Meg aztán ez is egy módja lesz annak, hogy száz méternél közelebb kerüljön hozzá éjszaka… Kate ezt csak azért mondta, hogy egyáltalán mondjon valamit, vagy nem? Charles már jó régen feladta a meredek kis kapaszkodókról szőtt álmait… Ennek a nőnek inkább barátra volt szüksége, mint szeretőre. Ez van. Köszöni. Megértette. Igen. A barátok kevésbé veszélyesek. Charles suttyomban aprókat kortyolt a Port Ellenből a szobájában: a csodálatos vakációs haver egészségére ivott, akivé válnia sikerült. Cheese. A gyerekek persze ugráltak örömükben, és rohantak a szobájukba, hogy becsomagoljanak egy csomó vastag pulóvert és szárazsüteményt. Alice festett egy csodálatos transzparenst, Nyomd a gázt, Ramon! – felirattal, de Sam megígértette vele, hogy csak akkor veszi elő, ha győztek. – Tudod, esetleg elvonja a figyelmét… Erre mind csak a szemüket forgatták. A derék állat épp akkor startolt rá a túloldali fűcsomóra vagy egy bogáncsra… De az is igaz, hogy nem voltak még a színpadon. Ezen a képen a tűz körülülnek, törökülésben, és mind sütnek valamit,

van, aki kolbászt, van, aki pillecukrot, van, aki camembert-t vagy kenyérdarabot, és a nevetésük és a sok történet beleolvad az… izé… ellentmondásos illatokba… Az egész baráti kör Bob Dylan pengette a húrokat, a nagylányok a kislányok tenyeréből jósoltak, és Yacine azt magyarázta Charles-nak, hogy ezt a pókhálót itt a földhöz közel szőtték, hogy elka z ugrórovarokat, például a szöcskét, míg azt ott fenn, ugye látod, hát azokat a repülő rovaroknak… Logikus, mi? Logikus. És Charles nagyo n friendly az ő szuperhaverjával. Készített neki egy szép, vastag klubszendvicset, majd lopott egy szénabálát, hogy megtámassza a derekát. Sigh… Kate elég idegesnek látszott, amióta az anyja megérkezett… – Azért tivornyázunk itt ma este, hogy meglépjünk előle? – kérdezte Charles. – Lehet… Hülyeség, nem? hogy valaki az én koromban még ilyen fogékony legyen az öreg mummyja gulatváltozásaira… De csak azért, mert a régi időket juttatja eszembe… Amikor még én voltam a kisebb és a gondtalanabb… Nagyon rossz kedvem van, Charles… Úgy hiányzik Ellen… Miért nincs itt ma est e? Azt hiszem, az ehhez hasonló pillanatokért csinál az ember gyerekeket, vagy nem? – De itt van velünk, mert beszélünk róla – mormolta Charles. – És magának miért nem lett soha? –… – Gyereke… – Azt hiszem, azért, mert nem találkoztam a mamájukkal. – Mikor indul haza? Charles egyáltalán nem számított erre a kérdésre. „Szó, szó, szó”, őrjöngött az agya. – Amikor Sam megnyerte a versenyt… Well done, én hősöm. Charles-nak nagyon messzire kellett vándorolnia ezért a mosolyért… *** Már majdnem tizenegy óra volt, magukra csavarták a takarójukat, úgy virrasztottak a parázs körül, „mint a kovbojok”, és megpróbálták meghatározni az éjszaka neszeit. Ez milyen kiáltás volt? És ez a kuvikolás? És ez a kaparászá lyen madár? Milyen állatka? És mit mond ez a távoli rikácsolás?

„Bátorság, sorstársak! Még néhány óra, és már el is feledkezünk ezekről a hülye kétlábúakról!” És aztán mekegve megszólalt egy hang, talán Léo hangja: – Tudjátok mi van? Ez az az óra, amikor horrortörténeteket kell mesélni… Néhány visító hang bátorította. Erre belekezdett egy nagyon gore izébe, tele erekkel és hemog innal, kegyetlen marslakókkal és génmanipulált lényekkel. Aááááá… Hát ez nem fogja meggátolni an… Kate viszont nagyon magasra tette a lécet: – Heliogabalus? Ismerős nektek a név? Csak a lángok recsegtekropogtak. – Sok lökött volt a római császárok között, de azt hiszem, ő vitte el a pálmát… Úgy kezdődött, hogy tizennégy éves korában, amikor átvette a hatalmat, meztelen nők vontatta kocsin érkezett Rómába… Erős kezdés volt… Örült volt. Kötöznivaló bolond. Azt mesélik róla, hogy minden fogást drágakövekből őröl hogy gyöngyöket tett a rizsbe, hogy furcsa és véres dolgokat evett, hogy fülemüle- és papagájnyelvpörköltet és kakastaréjpörköltet zabált, és a hozzávalókat élő állatokból tépette ki, hogy libamájjal etette a cirkuszi vadállatait, hogy egy napon hatszáz struccot leöletett, hogy megehesse a még langyos agyukat, hogy imádta a nem is tudom már melyik nőstényállat hüvelyét, hogy… Na, abbahagyom. De ez még mind az előétel. Még a lángok is takarékon lobogtak. – íme, a kis történet, Léo kívánsága szerint: Heliogabalus híres volt az általa szervezett orgiákról… Minden alkalommal még többet akart, vagyis még szörnyűségesebbet. Mindig több gyilkosságra vágyott, több rettegésre, több erőszakra, több csoportos szexre, több kajára, több alkoholra… Szóval minden e. Csak az volt a baj, hogy elég hamar elunta magát. Egy szép napon megbízott egy szobrászt, hogy készítsen neki egy fémbikát, amely belül üreges volt, csak egy kis ajtó nyílt az oldalán, a száján pedi lyuk volt, hogy hallani lehessen a belülről érkező hangokat… A nice partik elején kinyitottá az ajtót, és a bikába bezártak egy rabszolgát. Amikor a császár unatkozni kezdett, egy másik rabszolgával tüzet rakatott a bika alatt, és erre az összes vendég mosolyogva a bika köré gyű és igen, tényleg állati vicces volt, mert a bika…

bőgni kezdett. Hopsz. Halálos csönd. – És ez igaz történet? – kérdezte Yacine. – Abszolút igaz. És miközben a gyerekek lassan magukhoz tértek a borzongásból, Kate Charles fülébe súgta: – Ezt persze nem fogom hozzátenni, de én ebben az emberiség metaforáját látom… Istenem… Állati depressziós ez a lány… Gyorsan csinálni kell valamit… – Igen ám – szólt közbe Charles jó hangosan, hogy elfeledtesse az undorukat – de a csóka néhány évvel később, azt hiszem, tizennyolc éves korában meghalt, a klotyóban, méghozzá azzal a ronggyal fojtotta meg magát, amivel a seggét törölte. – És ez igaz? – kérdezte Kate csodálkozva. – Abszolút igaz. – Honnan tudja? – Montaigne-től hallottam. Kate hunyorogva magára húzta a takarót. – Maga zseniális… – Abszolút. De nem maradt sokáig zseniális. Az ő története, vagyis, hogy hogyan találnak mindig egy csontvázat, amikor belevágnak egy építkezésbe, és hogy nem szabad elmondani senkinek, mert akkor kiszáll a rendőrség, és megdermed a beton, és ez nagy anyagi veszteséget jelent, nem zaklatott fel senkit. Bukás… Samuelnek hirtelen eszébe jutott az egyetlen franciaóra, amin valahogy nem aludt el: – Ez a történet egy fiatal csávóról, egy parasztlegényről szól, aki nem óhajtott vagdalthúsnak állni Napóleon hadseregébe… Az az izé, amit ágyútölteléknek hívtak. Ötéves szolgálat volt, biztos lehettél benne, hogy megdöglesz, mint egy kutya, de ha volt zséd, megfizethettél valakit, hogy lépjen be helyetted a seregbe. Neki egy buznyákja sem volt, így hát lelépett.

A prefektus behívatja az apját, megtöri, megalázza, de a szerencsétlen vénember tényleg nem tudja, hol van a fia… Valamivel később holtan találja az erdőben: a fiú halt, és a foga között még ott a fűszál, amit meg akart enni. Erre az öreg a vállára kapja a gyerekét, egy szót sem szól senkinek, és elcipeli három mérföld messzire, a prefektúrára… Az a barom prefektus éppen bálban van. Amikor mattrészegen hazajön, hajnali kettőkor, a sz egény parasztot ott találja az ajtóban. Az öreg így szól hozzá: „Maga kereste, prefektus úr, hát itt van.” Utána nekitámasztja a holttestet a ak, és elhúz. Nem, még ennél is durvább volt. Sam nem volt biztos benne, de úgy rémlett neki, hogy valami Balzac írta. A lányoknak nem volt történetük, Clapton pedig inkább a hangulatról kívánt gondoskodni… Gling, gling. Nagyon gyászos akkordokat eregetett. Yacine belevágott. – Na jó, előre szólok, hogy rövid lesz… – Már megint a meztelen csigák legyilkolásáról akarsz beszélni? – nyugtalankodtak a többiek. – Nem, hanem a felső-elzászi Franche-Comté urairól… Montjoie grófjairól, vagy ha úgy jobban tetszik, Mechez urairól… A tehénpásztorok morgolódtak: Ha valami értelmiségi cucc, köszönjük, nem kérjük. A szegény mesélő, akit megakasztottak a lendületében, nem tudta, hogy folytathatja-e. – Rajta – füttyentett Hattie –, avass be minket a lovaggá ütés és a sóadó rejtelmeibe. Imádju smit. – Nem, nem a sóadóról van szó, hanem arról az izéről, amit „henyélési jognak” hívtak. – Ja, igen… Amikor függő ágyakat akasztanak a lőrések közé? – Szó sincs róla! – felelte Yacine szomorúan. – Hogy ti milyen hülyék vagytok! A kemény téli estéken, ezeknek az uraknak ennek a híres „henyélési jognak” a nevében n állt, idézőjel: „kibeleztetni két jobbágyukat, hogy a gőzölgő beleik között melegítsék a lá bezárva. Tessék. Ennyi. Itt aztán szó sem volt kudarcról. Csak úgy röpködtek a megjegyzések: „Hú…”, „Na nee”, „Biztos vagy benne?”, „Ez undorító…”, és ez nagyon hatékonyan felmelegített

– Na jól van, gyerünk –jelentette be Kate –, vége a mulatságnak… Time to go to bed… Már javában hadakoztak a cipzárakkal, amikor egy vérszegény tiltakozás mindnyájukat elképeszt e: – Nekem is van egy történetem… Nem, nem egyszerűen elképesztette: szoborrá dermesztette. Sam zseniális érzékkel megjegyezte : – És biztos vagy benne, Nedra, hogy elég szörnyű a történeted? Nedra bólintott. – Mert ha nem így áll a helyzet – tette hozzá Sam –, jó lenne, ha most az egyszer befognád a szádat. Nedra a felcsattanó nevetésből erőt merítve folytatta. Charles Kate-re nézett. Hogy is mondta azon az éjszakán? Numb. She was numb. Numb volt, és leste Nedra minden rezdülését. – Ez egy földglszta története… – Hogyan? – Micsoda? – Beszélj hangosabban, Nedra! A tűz, a kutyák, a rovarok, maga a szél is mind Nedra ajkán csüggtek. Nedra megköszörülte a torkát: – Szóval, egy… Egy földigiliszta története… Kate letérdelt. – Hát, szóval… Egy reggel kijön, és meglát egy másik földigilisztát. Azt mondja neki: Szép idő van, nem? A másik nem felel semmit. Erre megismétli: Szép idő van, nem?! Már megint nem kap választ. Nehéz helyzet volt, mert Nedra egyre halkabban beszélt, de senki nem merte félbeszakítani… – Errefelé lakik?, folytatja az első giliszta, zavartan tekeregve, de a másik továbbra is néma marad, erre a giliszta idegesen visszabújik a lyukba, és azt mondja: Ó, a fenébe, már megint a farkamhoz beszéltem. – Micsoda? – tiltakozott a csalódott publikum. – Nedra, artikulálj! Nem értettük! Mit mondott? Nedra felemelte a fejét, meglátták zavart mosolyát, kiköpte a hajtincset, amit addig rágicsál , és vitézül megismételte: – Ó, a fenébe, már megint a farkamhoz beszéltem!

Nagyon aranyos volt, mert a többiek nem tudták, hogy most nevetniük kell, vagy meg kell ijedniük. Charles, hogy megtörje a csendet, halkan megtapsolta Nedrát. Erre mindenki tapsolni kezdett, de olyan hangosan, hogy felverték az egész tábort. A kutyák felébredtek, felpattantak és ugatni kezdtek, Ramon iázott, és a tábor összes amara könyörögni kezdett, hogy hallgasson már el. Káromkodások, kiáltások, ostorcsattogások hallatszottak mindenünnen, és az egész éjszaka te egy földigiliszta jólneveltségét. Kate túl megrendült volt ahhoz, hogy csatlakozzék a hejehujához. Jóval később Charles kinyitotta a fél szemét, hogy megnézze: nem ólálkodnak-e a prérifarkasok a tűz körül, megkereste Kate arcát a tűz másik oldalán, a szemét kereste, látta, hogy kinyílik, és rákacsint. Lehet, hogy csak álmodott… Nem számít, elvackolta magát a himalájai tollpihék között, és bold solygott. Azt hitte valamikor, hogy nagy dolgokat fog építeni, és elismerés övezi a szakmában, de azok az építmények, amelyek igazán számítottak az életében, be kell látnunk, való házak voltak… *** Valamilyen, egyelőre megmagyarázhatatlan okból Ramon soha nem kelt át a cél előtti utolsó gázlón. Pedig korábban már vagy tízszer nagy vígan áttocsogott rajta. Mi történhetett? Nem lehet tudni. Talán egy békalencse úszott elé, vagy egy vicces béka incselkedett vele… Elég az hozzá, hogy néhány méterre a céltól lecövekel ta, hogy a többiek elmenjenek mellette, és csak akkor méltóztatott követni őket. Pedig Isten a tanúm, szépen felcicomázták… A lányok lekefélték a szőrét, megfésülték a sörényét, fényesítették és dédelgették egész reggel „Na, most már elég – morgolódott Sam –, Ramon nem Polly Pocket…” Nem vitték el a transzparenst, nem csináltak fényképeket, és még napszemüveget sem vettek fel nehogy a tükröződés megriassza Ramont, óvatosan biztatgatták, és fájdalmasan összeszorították a feneküket, anynyira izgultak érte, d inkább leckét adott a tanítójának… Az a fontos, hogy jól dolgozzunk az iskolában, nem az, hogy hülyén kanyarogjunk két hülye akadál között… A tanítója, aki az alkalom tiszteletére felöltötte a dédapja frakkját, az

egyetlen volt a trénerek között, aki nem használt ostort. Tehát a legerősebb. Miközben a többiek, egytől egyig kétségbeesetten a kocsi körül tolongtak, Sam csak annyit mon ott: – Sejtettem. Ramon nagyon izgulós… Ugye, kincsem? Na gyere, lelépünk… – És a vigaszdíj? – nyugtalankodott Yacine. – Bah… lemész érte… Kate? – Igen. – Thanks for the great support. I appreciate. – You are welcome, darling. – And it was a fantastic evening, right? – Yes, really fantastic. Today I feel like we’re all champions, you know… – We sure are… – Mint mondtak? – kérdezte Yacine. – Hogy mind bajnokok vagyunk – felelte Alice. – Bajnokok, miben? – Hát szamárban, miben! Charles felajánlotta Samnek, hogy vele megy haza. Kedves tőle, így Sam, de túl nehéz lenne Ramonnak… Meg aztán egyedül akar maradni egy kicsit. Charles imádta ezt a gyereket. Ha fia lett volna, éppen ezt a modellt választja… *** A következő az egyetlen befejezetlen rajz a füzetben. És hajszálak vannak a hajtásban. Amikor Charles betette a füzetet az aktatáskájába, miután már mindent becsomagolt, reflexsze rűen ki akarta fújni a hajszálakat, de nem, inkább örökre bezárta őket. Könyvjelzőnek. Az egész délelőttöt, de már az előző estét is Yacine-nal töltötte: egy Krumpliátort építettek megszállott buzgalommal. Másodszor is el kellett menniük a BricoTrucbe (no comment), mert az egyik PVC-cső nem jól illeszkedett. Inkább fém csövet választottak.

A kémiai Krumpliátorhoz… Ami egy krumplidarabot egészen a Szaturnuszig fog majd röpíteni, fe ltéve, hogy a Coke/Mentos reakció működésbe lép (a szódabikarbóna/balzsamecet keverékkel csak ldig repült, az egyáltalán nem volt olyan mulatságos…). Hihetetlenül lefoglalta őket ez az izé… Suttyomban krumplit kellett csórniuk Renétől, de előbb még vissza kellett adniuk Kate-nek a szuper modenai balzsamecetet, Kate jól megmosta a fejüket, pedig az ecet fabatkát sem ért, viss za kellett rohanniuk a kisboltba, mert a hülye lányok befalták az összes Mentost, meg kellett akadályozni, hogy Sam megigya az összes kólát, meg kellett győzniük Freakyt, hogy köpje ki a félig megevett szelepet, egy r kás tesztet el kellett végezniük, megint vissza kellett menni a boltba, venni egy sört, mert a nagy kólás üvegekből nem lehetett elég gázt nyerni, el kellett terelni mindenkit, le kellett futni a folyóhoz, mert túl ragacsos volt, hogy lezárják az üveg tetejét, negyedszer is viszszamenni a boltba , ahol a boltos igencsak furcsán kezdett nézni rájuk (bár… már régóta nem táplált magában illúziókat a ház lakóinak szellemi épsége felől), mert a jobban működik majd, mint a sima kóla, és… – Tudod, Yacine – sóhajtott fel Charles –, kezdem azt hinni, hogy könnyebb egy egész lakótelepet felépíteni Oroszországban Szergej Pavloviccsal. Éppen zavartan kullognak vissza a házba. Tíz kiló sült krumplit csinálhattak volna abból a re geteg krumpliból, amit elbarmoltak, és valaminek még mindig utána kell nézniük az interneten . Kate Sam haját vágta az udvaron. – Yacine, utána te jössz… – De… Még nem fejeztük be a Krumpliátorunkat. Kate felegyenesedett. – Éppen erről van szó. Ha az a kis tincs nem lenne ott, tisztábban tudnál gondolkodni… Meg különben is, hagyd már békén egy kicsit Charles-t. Charles elmosolyodott. Nem merte volna bevallani, de úgy érezte, két hatalmas krumpli nőtt az ádámcsutkája helyén… Elment a füzetért, előhúzott egy másik széket, hogy lerajzolja őket. Yacine kopaszra akarta nyíratni a fejét, a lányok rövidíttetni akartak,

vagy egyenesre, vagy lépcsősre vágatni a Les Vesperies-ben uralkodó hangulat vagy legutóbbi divat szerint. Mindenféle hosszúságú és árnyalatú hajfürtök hevertek n. – Maga mindenhez ért –jegyezte meg Charles őszinte csodálattal. – Majdnem mindenhez… Miután Nedra felállt, a fodrásznő lerázta a nyakba kanyarítható hajvágó köpenyt, és a rajzoló : – És maga? – Mi van velem? – kérdezte Charles, fel sem emelve a fejét. – Nem szeretné, ha magának is levágnám a haját? Érzékeny pontot érintett. Charles arca eltorzult. – Tudja, Charles – folytatta Kate –, nekem nincs sok elvem vagy elméletem ezen a kerek v ilágon… Hiszen tudja. Látja, hogyan élünk… És a férfiakkal kapcsolatban sajnos még kevesebb elvem van… de van valami, amiben abszolút biztos vagyok… Charles a nyomósceruzáját kattogtatta. Mint egy örült. – Minél kevesebb haja van egy férfinak, annál kevesebbet szabad meghagyni belőle. – Mi… Micsoda? – kérdezte Charles döbbenten. Kate elnevette magát: – Borotválja le az egészet! Szabaduljon meg ettől a gondtól egyszer s mindörökre! – Úgy gondolja? – Biztos vagyok benne. – És, izé… Tudja, az a dolog, a férfiassággal… Amikor Delila levágja Sámson haját, Sámson elveszíti minden erejét, meg ott vannak a skalpok, és… – Come on, Charlie! Ezerszer szexisebb lesz! – Na jó… Ha maga mondja… Jaj, jaj! Húsz éven át kotlósként vigyázott a satnya hajzatára, és ez a lány most az egészet elpusztítja két perc alatt… Éppen indult a vérpadra, amikor meghallotta a következő, sebészi szenvtelenséggel kiejtett szavakat: – Sam, a hajnyírógépet! Jaj, jaj! – Kate, legalább hadd fordítsam a székemet a rideg állatvilág felé… Hogy ezeket a szép fürtöket rajzolhassam, vigasztalásképpen.

Kate inasa megérkezett a kínzószerszámos ládával, és a gyerekek boldogan vetették bele maguka tervezgetésbe, a különböző pengebeállításokat mérlegelve: – Mennyire állítod? Öt milliméterre? – Nem, az túl hosszú. Vágd inkább kettőre… – Te hülye, akkor tisztára úgy fog kinézni, mint egy szkinhed. Állítsd háromra, Kate! A halálraítélt egy szót sem szólt, de minden különösebb nehézség nélkül el tudta képzelni a f súfondáros mosolyát. A nyaka vonalával kezdte, a melle… Charles behunyta a szemét. Kate hasa a lapockájához ért, Charles a lehető legdiszkrétebben nekitámaszkodott, az állát le gte, miközben Kate kezei simogatták, fürkészve tapogatták, érintgették, simogatták, porolgatt yomogatták. Charles olyan zavarba jött, hogy egyre feljebb tolta az ölében a füzetet, szorosan behunyta a szemét, és ügyet sem vetett a gép zajára. Azt szerette volna, hogy a koponyája soha ne érjen véget, és kész volt a világ összes férfiasságát elveszíteni, csak ez a csodálatos merevedés örökké tartson. Kate letette a hajvágógépet, és fogta az ollót, hogy befejezze a művét. És mivel így Charles elé került, és a barkójára koncentrált, és előre hajolt, menet közben fe melegét, az illatát, a parfümje szagát, Charles a csípőjére csúsztatta a kezét. – Talán fájdalmat okoztam? – kérdezte Kate ijedten, és gyorsan hátralépett. Charles kinyitotta a szemét, és megértette, hogy a kedves közönség még mindig ott nyomakszik körülöttük, legalábbis a kicsik, akik látni szeretnék, milyen képet mikor újra találkozik önmagával, és úgy döntött: eljött az idő, hogy megpróbáljon horgonyt ve végleg elmegy a hajó. – Kate! – Nyugi, mindjárt befejezem… – Nem. Ne fejezze be soha. Bocsánat, nem ezt akartam mondani… Tudja, eszembe jutott egy s más… Kate megint mögé került, és a tarkóját borotválta. – Hallgatom… – Hm… Nem tudna leállni, csak két percre?

– Fél, hogy elvágom a nyakát? – Igen. – Oh God… Mit akar mondani? – Szóval. A tanév elejétől kettesben fogok élni Mathilde-dal, és arra gondoltam, hogy… – Hogy mi? – Hogy ha Sam tényleg olyan boldogtalan a kollégiumban, lakhatna nálam is… A borotva elhallgatott. – Tudja – folytatta Charles –, nagy szerencsémre egy olyan negyedben lakom, ami tele van ragyogó gimnáziumokkal, és… – És miért „a tanév kezdetétől”? – Azért, mert… Ez a történet vége, ami a Fort Ellen üvegében található. A penge elhallgatott. – De… Van elég helye Sam számára? – Egy nagyon szép szoba, parkettával, stukkókkal, sőt még egy kandalló is van benne… – Tényleg? – Igen. – És vele beszélt már róla? – Persze. – És mi a véleménye? – Tetszik neki az ötlet, de nem szeretné egyedül hagyni magát… Ezt egyébként nagyon is megértem. Különben láthatja őt… – A szünidőkben? – Nem… Úgy terveztem, hogy minden hétvégén hazahozom magának. Kate megint mozdulatlanná dermedt. – Hogy mondja? – Megvárhatnám az iskola előtt péntek délután, vonatra szállhatnék vele, vennék egy kis autót, ott hagynám a pályaudvaron, és… Kate közbeszólt: – De… Mi lesz a maga életével? – Az én életem, az én életem! – Charles úgy tett, mintha dühbe gurulna. – Fütyülök az életemr em a maga monopóliuma! Meg aztán, ami Nedra örökbefogadását illeti, sokkal könnyebben menne a dolog, ha tudná igazolni, ha csak színlelésből is, hogy valamiképpen egy férfi is jelen van az életében… Félek, hogy azok ott a hivatalban ki-

csit régimódiak… hogy ne mondjam, nőgyűlölők. – Tényleg, úgy gondolja? – Kate úgy tett, mint aki meglepődik. – Sajna… – És ezt Nedráért tenné? – Nedráért. Samért. Saját magamért… – Hát saját magáért hogyan? – Izé… Mondjuk a lelkem üdvösségéért… Hogy biztosan tudjam: magával együtt én is a Paradicsom Kate hallgatagon folytatta a munkát, miközben Charles egyre lejjebb hajtotta a fejét, a kinyilatkoztatásra várva. Nem látta, de a pengén érezte a hóhér mosolyát. – Maga… – jelentette ki Kate halkan – nem beszél sokat, de amikor belevág, az… – Az szánalmas? – Nem. Nem így mondanám… – Akkor hogy mondaná? Kate a kendő hegyével megtörölte Charles nyakát, hosszan, finoman belefújt a nyakába, amitől Charles egész gerince megborzongott, és a füzetét beborították a h k, majd felegyenesedett, és kijelentette: – Na, keresse meg azt a rohadt üveget… A kennel előtt találkozunk. Charles elképedve indult a szobájába, Kate pedig felment Alice szobájába. Mathilde és Sam is ott volt. – Figyeljetek. Elviszem Charles-t egy kicsit növényt gyűjteni. Rátok bízom a házat. – És mennyi időre mentek? – Amíg nem találunk. – Amíg mit nem találtok? Kate négyesével vette a lépcsőket, hogy egy túlélőkosarat készítsen. És amíg tett-vett, már arra sem igen emlékezett, merre van a konyha, és tanácstalanul nyitotta-csukta az ajtókat, huzigálta a fiókokat, Charles sóbálvánnyá dermedt. Persze, ő volt az, de nem ismert magára. Idősebbnek látszott, fiatalabbnak látszott, férfiasabbnak látszott, nőiesebbnek látszott, tal lágyabbnak is, és mégis, olyan érdesnek látta

most magát a bőre alatt… Megrázta a fejét, és nem izgatta, melyik oldalra esnek a tincsei, a z arca elé emelte a kezét, hogy elhelyezze magát egy családi skálán, megérintette a halántékát, a szemét, az ajkát, és megpróbált mosolyogni, hogy egszokja magát. Az üveget a zakója egyik zsebébe csúsztatta (mint Bogart a Sabrinában) (de persze Bogart dús haja nélkül), a másikba pedig a füzetet. Kivette a kosarat Kate kezéről, a tetejére fektette a tizennyolc éveset, és a tekintetével követte Kate mutatóujját. – Látja ott távol azt az aprócska szürke pontot? – Azt hiszem… – Az egy menedékház. Egy kis pihenőház azoknak, akik a mezőket járják… Szóval odaviszem magát Charles óvakodott megkérdezni, hogy minek. De Kate nem tudta visszafogni magát, és megmagyarázta: – Ha a véleményemre kíváncsi, ideális hely egy örökbefogadási űrlap kitöltéséhez. *** Ez az utolsó rajz. Kate tarkója van rajta…. Az a rész, amit futólag Anouk keze is megérintett, és amit Charles órákon át simogatott. Korán reggel volt, Kate még aludt, a hasán fekve. És az aprócska lőrésen belopakodó egyetlen sugár feltárta Charles előtt, amit tegnap, nagy bánatára nem láthatott a sötétben. Még szebb volt, mint amit a keze sugallt… Charles Kate válláig felhúzta a takarót, és a füzetéért nyúlt. Óvatosan félresimította Kate haját, megtiltotta magának, hogy megcsókolja a szépségpöttyöt (félt, hogy zti Kate-et), és lerajzolta a világ legmagasabb hegycsúcsát. A kosár felborult, az üveg kiürült. Charles két ölelés között elmesélte Kate-nek, hogyan érkezett elhozza. A golyójátéktól kezdve Mistenguettig aki a beton és az ő teste közé szorult a baleset reggelén, vagyis a beton és a kevés lüktető élet közé, ami belőle még megmaradt…

És miközben Anoukról, a családjáról, Laurence-ről, a mesterségéről, Alexisről és Nounouról mesélt neki, azt is bevallotta, hogy az első percben beleszeretett, amikor meglátta a tűz mellett, és hogy soha nem adta tisztítóba a nadrágot, ami akkor rajta volt, mert a zsebében még ott volt az a fűrészpor, ami Kate kezéről ragadt rá, a kézfogásról. Ja, és nem csak belé lett szerelmes. Hanem a gyerekeibe is… És direkt mondja a „gyerekekbe „ helyett azt, hogy „gyerekeibe”, mert hiába is tiltakozik Kate, lehetnek ezek a gyerekek bármilyen különbözőek, mind az ő képére készültek. Mind tökéletesen és csodálatosan sparky. Charles kezdetben azt hitte, hogy túlságosan le lesz nyűgözve, vagy meg lesz hatva, hogy úgy szeretkezzen vele, ahogy álmaiban szerette, de nem számolt Kate simogatásaival, vallomásaival, szavaival… A whisky, a déligyümölcsök és szerelmes szavaik jótékony hatásaival. Charles maradéktalanul felkínálta Kate-nek az egész életét, a történetét, és úgy is szerette, tkezményeképpen. Becsületesen, időrendben. Az elején ügyetlen kamaszként, azután lelkiismeret egyetemistaként, utána fiatal, törekvő építészként, majd találékony építészként, és végül, és ez volt a legjobb, negyvenhét éves férfiként, aki békésen, borotvált fejjel, boldog ezik egy távoli célhoz, amelyet soha nem tudott volna elképzelni, még kevésbé reménykedni ben e, és nem volt más zászló, amit kitűzhetett volna, mint az ezernyi csók, amelyek, gondosan egymás mellé helyezve, létrehozták a legpontosabban illeszkedő tésztaszaggatót. Kate testét. A csipegetni-, rágicsálni-, mohón befalnivaló testét. Ahogy Kate akarja… Érezte, hogy Kate keze megkeresi az övét, becsukta a füzetet, és megbizonyosodott róla, hogy nem tévedett a távlatokban… – Kate! Charles az előbb nyitotta ki az ajtót. – Igen? – Mind itt vannak… – Kicsodák? – A kutyáid… – Bloody Hell… – A láma is…

– Ó… – nyögték a takarók. – Charles!– szólalt meg Kate a hátán fekve. Charles a fűben ült, és egy naplemente színű őszibarackot ropogtatott. – Igen? – Ugye tudod, hogy ez mindig így lesz? – Nem. Ez egyre jobb lesz. – Soha nem leszünk béké… Kate nem tudta befejezni a mondatot. Egy őszibarack ízű szájba harapott. 12 – Na mi van? Négylevelű lóherét találtál? – Miért kérded? – Csak úgy – nevetgélt Mathilde. Az ablakpárkányon ült, és így szólt: – Nagyon úgy áll a helyzet, hogy holnap hazamegyünk. – Nekem muszáj hazamennem, de te még maradhatsz néhány napig, ha akarsz… Kate kivisz a pályaudvarra… – Nem. Veled megyek. – És nem… Nem változtattad meg az elhatározásodat? – Milyen elhatározásomat? – Hát a felügyeleted és elszállásolásod körülményeivel kapcsolatos elhatározásodat. – Nem. Majd kialakul… Hozzászokom. Azt hiszem, az apámnak muszáj lesz kitűnnie a képből, de o an sem vagyok biztos, hogy észreveszi egyáltalán… Ami pedig Mamát illeti… Ez a dolog jót fog tenni nekünk. Charles hagyta a papírmunkát két percre, és Mathilde-hoz fordult: – Soha nem tudom, mikor beszélsz komolyan, és mikor szájhősködsz… Úgy érzem, túl sok mindent kell mostanában magadba fojtanod, és egy kicsit gyanúsnak találom a vidámságodat. – Miért, szerinted mit kellene csinálnom? – Nem is tudom… Mondjuk haragudnod kéne ránk… – Megnyugtatlak, halálosan dühös vagyok rátok! Szerintem nagy nullák vagytok, önzők, hervaszt Felnőttek, vagy mi… Ráadásul állati féltékeny is vagyok… Lett egy rakás gyereked rajtam kívül, és mindig

vidéken fogsz dekkolni. De egyszerűen vannak dolgok az életben, amiket nem lehet letölte ni, nem igaz? – És nem baj, hogy Sam is velünk jön? – Nem. Sam cool… Meg állatira kíváncsi is vagyok, mihez kezd majd a gimiben… – És ha rosszul működik a dolog? – Hát akkor majd elmész hajbeültetésre… Hihihi! Az egész háznép elkísérte őket a peronbélyegzőig, és Kate-nek most nem kellett elmenekülnie a búcsúzás elől: Charles a jövő héten visszajön, hogy Párizsba vigye lakóját. Charles megszabadult a gyerekektől: aprópénzt osztott szét köztük a cukorkaautomaták előtt, megragadta szerelmese nyakát, és megcsó… Minden oldalról hujjogás hallatszott, Charles becsukta a száját, hogy elhallgattassa a kölyköket, de Kate kinyitotta, közben a gyűrűjét mutatta azok felé, akik talán elfelejtkeztek volna róla. – Ez semmi – jegyezte meg Yacine kajánul –, van egy amerikai pár, ők harminc órán és ötvenkilenc percen át csókolóztak megállás nélkül. – Nyugi, Krumpli úr. Sokat fogunk edzeni… 13 Charles nagy szenzációt keltett a kopasz fejével. Barna volt, meghízott, megizmosodott, korán kelt, könnyen ment neki a munka, felvette Marcot az irodába, beíratta Samuelt, ágyakat és íróasztalokat vett, meghagyta a gyerekeknek a szobákat, és kiköltözött a szalonba. Egy kilencven centi széles matracon aludt, és majd belebolondult, hogy olyan sok helye van. Hosszú beszélgetést folytatott Mathilde mamájával, aki sok szerencsét kívánt neki, és megkérd ikor megy el a könyveiért. – Ja, tényleg… Igaz, hogy intenzív állattenyésztésre adtad a fejed? Charles erre nem tudott mit felelni. Letette a telefont. Koppenhágába repült, és Lisszabon felé jött vissza. Szép lassan át akart nyergelni a tanácsadói és szakértői munkakörbe, és fokozatosan megszabadulni a pályázatoktól, hivatali csatáktól, felelősségtől. Minden nap rajzos levelet írt Kate-nek, és megtanította a telefon használatára. Aznap este Hattie vette fel:

– Szia, itt Charles, minden rendben? – Nem. Most először hallotta ezt a lökött lányt szomorúnak. – Mi a baj? – A Nagy Kutya haldoklik. – És Kate ott van? – Nem. – Hol van? – Nem tudom. Charles lemondta a másnapi találkozóit, kölcsönkérte Marc kocsiját, és az éjszaka közepén ott találta Kate-et, a sütők előtt kuporogva. A Nagy Kutya már csak hörögni tudott. Charles Kate mögé ült, és átölelte. Kate befészkelte magát a karjába, és hátra sem fordulva megjegyezte: – Sam elmegy, te soha nem leszel itt, és most ő is elhagy… – Én itt vagyok. Tudod, én vagyok az, itt mögötted. – Tudom, és ne haragudj… –… – Holnap el kell vinni őt az állatorvoshoz. – Elviszem. Charles olyan erősen szorította magához Kate-et aznap éjjel, hogy fájdalmat okozott neki. Direkt. Kate nem akart – ahogy mondta – egy kutya miatt sírni. Charles nézte, ahogy a fecskendő kiürül, és Anoukra gondolt, érezte, ahogy a Nagy Kutya száraz orrában bennakad a lélegzet, és hagyta, hogy Samuel vigye az autóba. Samuel úgy sírt, mint egy kisbaba, és megint elmesélte neki, amikor a Nagy Kutya kimentette Alice-t a vízből… És amikor befalta az összes kacsapástétomot… És amikor befalta az összes kacsát… És az éjszakákat, amikor a szalonban őrk tó előtt aludt, amikor a kandalló körül feküdtek, hogy megóvja őket a huzattól… – Nagyon nehéz lesz Kate-nek – jegyezte meg halkan Charles. – Majd mi törődünk vele… Csend. Mathilde-hoz hasonlóan ez a fiú sem táplált sok illúziót a felnőttekkel kapcsolatban…

Ha Sam nem olyan szomorú, Charles elmagyarázta volna neki. Hogy ő egyszerre testi és erkölcsi lény, alávetve a több évszázados felelősség jármának. Ezt persze nevetve mondta volna Samnek, és hozzátette volna, hogy kész tízévenként befalazni a hidat, hogy ne sodródjanak tőle meszszire. De Sam minduntalan hátrafordult, látni akarta, hogy gyermekkora nagy Totemje kényelmesen fekszik-e a hátsó ülésen, és az orrát egy olyan apa ingébe fújta, akit alig ismert. Charles tehát tapintatosan hallgatott. Ők ketten ásták ki a gödröt, miközben a lányok verseket írtak a Nagy Kutyához. Kate választotta ki a sírhelyet. – Temessük el a dombon, így továbbra is látni fog minket… Bocsánat – sírta el magát –, bocsánat… Minden nyári barát eljött. Az összes gyerek a faluból. És René, aki öltönyt vett az alkalomra Alice felolvasott egy rövid, megható szöveget, ami körülbelül arról szólt, hogy örültünk, hogy köztünk voltál, és nem felejtünk el soha, tudod… Utána Harriet lép Megfordultak. Alexis és a gyerekei kapaszkodtak fel a domboldalon. Alexis. A gyerekei. És a trombitája. …szóval Harriet a sírhoz lépett. De nem sikerült felolvasnia a szövegét. Összehajtogatta, és va kijelentette: Gyűlölöm a halált. A gyerekek cukorkákat dobáltak a sírba, mielőtt Samuel és Charles betemette, és miközben ők az ásóra görnyedtek, Alexis játszani kezdett. Charles, aki, bár tiszteletben tartotta és megértette a fájdalmukat, de eddig nem tudott osztozni benne, most felfüggesztette a sírásást. Az arcához emelte a kezét. Cseppek… izzadságcseppek homályosították el a látását. Nem emlékezett rá, hogy valaha is látta ennyire sírni Alexist. Micsoda koncert… Csak nekik… Egy nyárvégi estén… A költöző fecskék csapata előtt… Egy domb tetején, amelynek egyik oldala egy fenséges tájra, a másik

egy Terrorból menekült tanyára nyílt… A zenész behunyt szemmel, lágyan ringatózott előre-hátra, mintha ezek a hangok visszaadnák a lélegzetét, mielőtt még elveszne a felhőkben. A tiszteletadás. A ballada. Egy férfi szólója, aki valószínűleg a láng fölött melegített kiskanalak évei óta nem játszott már, és most egy öreg kutyához fordul segítségért, hogy el tudja siratni élete összes halottját… Igen. Micsoda koncert… – Mi volt ez? – kérdezte Charles Alexistől, miközben libasorban ereszkedtek lefelé a domboldalon.. – Nem tudom… Requiem egy rohadékért, aki megtépte két nadrágszáramat… – Szóval azt mondod, hogy… – Ó, igen, persze! Eddig már túl sokat vigyáztam arra, hogy ne improvizáljak! Charles elgondolkodva bandukolt egy ideig, majd megveregette Alexis vállát. – Igen? – Isten hozott, Alex, isten hozott! Erre Alexis jó alaposan a fájó bordái közé bökött. gy figyelmeztette, hogy hagyja a szépelgést az, akinek ilyen pocsék hallása van. – Természetesen mind a hárman itt maradtok vacsorára – jelentette ki Kate. – Köszönöm, nem. Nekem most muszáj… A tekintete találkozott a hajdani szomszéd fiú tekintetével, elfintorodott, és vidámabban fo lytatta: – Nekem most muszáj telefonálnom! Charles megismerte ezt a mosolyt, így mosolygott Alex, amikor egyetlen lendülettel lekapta és elhajította Pascal Brounier szuper sapkáját. Aznap este a vörös szemeknek játszotta el a gyermekkoruk összes hülyeségét, és azt az ezer mó t, ahogy kihozta a sodrából Nounout. – És a La strada? – kérdezte Charles. – Majd máskor…

Az autók előtt álltak. – Mikor mész vissza? – kérdezte Alexis nyugtalanul. – Holnap hajnalban. – Olyan hamar? – Igen, most csak azért jöttem… Mert vészhelyzet volt, akarta mondani. – …hogy felfedezzek egy ifjú tehetséget… – És mikor jössz vissza? – Péntek este. – El tudnál jönni hozzánk? Mutatni akarok neked valamit… – Oké. – Hajrá, gyerünk! – Te mondtad… Kate nem értette Charles utolsó szavait, amelyeket a fülébe mormolt: Kövér vagy? Űrlény vagy? Tündér vagy? Nem. Ezt biztos nem mondta. A tündéreknek nem ilyen ocsmány ronda a kezük… 14 És tessék, Charles újra itt áll a Szilfás-telep 8-as számú házának kihangosítós kaputelefonja előtt… Isten a tudója, mennyire bánja, hogy ebben az ocsmány házban vesztegeti a Les Vesperiesre szánt időt… – Jövök! – szólt ki Alexis. Zseniális. Nem kell felvennie a sárcipőt, és eltáncolnia a csoszogós valcert. Lucas ugrott a nyakába. – Hová megyünk? – kérdezte Charles. – Gyere utánam. – Na, tessék… – Tessék micsoda? A temetőben voltak, mind a hárman. És mivel Alexis nem felelt, Charles jelezte, hogy érti, miről van szó: – Figyelj, ez tökéletes. Itt pontosan a te házad és Kate háza között lesz majd. Ha nyugalomra vágyik, hozzád megy majd, ha egy kis folklórra, oda mehet. – Ó, jól tudom, hová megy majd…

Charles, kicsit szomorúnak találva Alexis mosolyát, visszamosolygott rá. – Semmi baj – folytatta Alexis, dacosan felemelve a fejét –, nekem már megvolt az adagom. Megkeresték Lucas-t, aki a halottakkal bújócskázott. – Tudod, én… Én komolyan beszéltem, amikor először felhívtál… és továbbra is úgy gondolom, hogy… Charles intett neki, hogy rendben, nem kell mentegetőznie, hogy… – De amikor láttam, mennyi mindent tesznek a kutyájukért, hát akkor én… – Balanda! – ??? – Szeretném, ha velem jönnél erre az útra… A barátja igent intett. *** Később, Alexisék felé bandukolva: – Mondd csak… Komoly ez a dolog Kate-tel? – Nem, nem. Szó sincs róla. Csak elveszem feleségül, és örökbe fogadom az összes gyerekét. És mányt is, ha már itt tartunk. A lámát pedig felfogadom udvarhölgynek. Charles-nak nagyon ismerősen hangzott ez a nevetés. Néhány hallgatag lépés után: – Nem gondolod, hogy Mamára hasonlít? – Nem – felelte Charles védekezően. – De. Szerintem igen. Éppen olyan, mint ő. Csak stabilabb kiadásban… 15 Charles kiment Alexis elé a pályaudvarra, és egyenesen a hulladéktelepre* mentek. Mind a ketten fehér inget és világos zakót viseltek. Mire odaértek, két nagydarab fickó már javában ásta ki a sírt. Ők ketten összefonták a karjukat a hátuk mögött, és egy szó nélkül nézték, ahogy Anouk koporsója a felszínre emelkedik. Alexis sírt, Erős a gyanúm, hogy a megdöbbentő hulladéktelep helyett temető lett volna a helyes (a dig.). *

Charles nem. Eszébe jutott, amit tegnap olvasott az értelmező szótárban: Exhumálni, főn. igen.: visszahozni a feledésből, visszahívni. Ezután a temetési vállalat egyenruhás alkalmazottai vették át a szerepet. Kivitték Anoukot a isteherautóba, és rázárták hármukra a dupla ajtót. Alexis és Charles szemben ült egymással, csak egy furcsa fenyőfa asztalka választotta el őket. – Ha tudtam volna, hozok egy kártyapaklit – viccelődött Alexis. – Könyörgök, még mit nem! Még most is képes lenne csalni! A fekvőrendőrökön és a kanyarokban mind a ketten ösztönösen rátették a kezüket arra, ami jól, e volt szorítva, hogy le ne csúszszon. És ha már ott volt a kezük, hosszan rajta felejtették , és úgy tettek, mintha a fa mintázatát követnék az ujjukkal, és lopva megsimogatták. Keveset beszéltek, csupa érdektelen témáról. A szakmájukról, a hátfájásukról, a fogaikról, ho l többe kerül egy híd a városban, mint falun, arról, hogy Charles-nak majd autót kell vásárolnia, a legjobb használtautó-telepekről, a pályaudvari parkolóbérletről, és arról a bizonyos repedésről Alexi Hogy mit mondott róla a kárbecslő, és hogy Charles szerint milyen típusú levelet kell a bizt osítóknak küldenie. Nyilvánvaló volt, hogy sem egyikük, sem másikuk nem óhajtott mást is exhumálni annak a nőnek a testén kívül, aki annyira szerette őket. Egyszer azonban, és muszáj volt, hogy ez ő legyen, mert mindig Nounou biztosította a jó hangulatot, és tompította a fényeket, felelevenítették Nounou emléké Nem. Nem az emlékét, hanem inkább a jelenlétét. A gyöngyökkel felcicomázott emberke elevenség ságát, aki mindig csokoládés kiflivel várta őket a tanítás végén. – De Nounou… Állatira unjuk már a csokis kiflit… Holnap nem hoznál valami mást? – És a szertarás, kutyuskáim? És a szertartás? – kérdezte Nounou, és felhajtotta a gallérjukat. – Ha valami mást hoznék nektek, még elfelejtenétek a végén, míg íg meglátjátok, végigszórom morzsával az egész életeteket! És meglátták.

– Egyszer el kellene mennünk hozzá a gyerekekkel – jegyezte meg Alexis felvidámodva. – Pfff – sóhajtotta fel Charles, és összevonta a szemöldökét (nagyon rossz színész volt) –, és tudod, hogy hol nyugszik? – Nem… De megkérdezhetnénk a… – Kicsodát? – vágott vissza Charles lemondóan. – A Pederaszták Baráti Körét? – Várj csak, hogy is hívták… – Gigi Rubirosa. – A mindenségit, tényleg… És te emlékeztél rá? – Nem igazán. A leveled óta próbáltam rájönni, de csak most, az előbb jutott eszembe. – És a másik… Az igazi neve? – Azt soha nem is tudtam… – Gigi… – mormolta Alexis ábrándosan – Gigi Rubirosa… – Igen, Gigi Rubirosa, Orlanda Marshall és Jackie la Moule nagy barátja… – Hogyhogy emlékszel ezekre? – Soha nem felejtek el semmit. Sajnos. Csend. – Vagyis hát… Semmit, amire emlékezni érdemes… Csend. – Charles… – suttogta a hajdani junkie. – Hallgass. – Pedig mindenképpen ki kell mondanom… – Oké, de majd máskor, jó? Mindenki várjon a sorára. Tényleg igaz – úgy tett, mintha egyre idegesebb lenne –, hogy ti Le Mének, agyára mentek az embernek az állandó pszichodrámátokkal. Már negyven éve tart a dolog! És mi lesz az élők nyugalmával? Majdnem egy óra volt, mire a faluba értek. Alexis felajánlotta a hullaszállítóknak, hogy meg hívja őket ebédre a fűszeres-gyorsvendéglőbe. Az emberek tétováztak – siettek, és nem szerették a napon hagyni az „árut”. – Na, rajta. Hamar megleszünk – unszolta őket Alexis. – Csak egy melegszendvicset – röhögött Charles. – Egy finom, ropogósra sült szendvicset – folytatta Alexis.

És röhögtek, mint két hülye, hiszen tulajdonképpen még most is azok voltak. Az utolsó korty sör után a sírásók visszamentek a köteleikhez. Amikor megint friss levegőn voltak, Alexis a gödörhöz lépett, megdermedt, lehajtotta a fejét , és… De megzavarták. – Arrébb menne, uram? – Hogyan? – Szóval, késésben vagyunk… Úgyhogy most rögtön berakjuk a másikat is, attól még utána áhítat Alexis megrezzent: – A másik micsodát? – Hát. A másikat… Alexis megfordult, és a Vanneton-Marchanboeuf család sírja mellett meglátott egy másik koporsót, két bakon állt. Alexis arca idegesen megrándult, majd elcsípte haverja mosolyát: – Ki… Ki ez? – Na, rajta… Törd a fejed… Nem látod a boákat és a rózsaszín rajtokat a fogók körül? Alexis összeroppant, és Charles-nak hosszasan kellett vigasztalnia a meglepetés miatt. – Há… Hát ezt meg hogy csináltad? – dadogta Alexis, miközben a szakemberek elcsomagolták a szerszámaikat. – Megvásároltam. – He? – Először is, nagyon jól emlékeztem a nevére. Ami azt illeti, elég sokat gondolkodtam az utób hónapokban… Utána meg, elmentem Nounou unokaöccséhez, és megvásároltam tőle. – Nem értem. – Nem kell itt semmit megérteni. Egy pohár bor mellett beszélgettünk, a normann fickó nem ak arta, azt mondta, sokkolja a gondolat, és én nagyon viccesnek találtam, hogy azok az emberek, akik életében olyan sokat köpdöstek, hirtelen ilyen nagy tekintettel vannak a lárváira… így tehát a durvaságokra építve elővettem a csekkfüzetemet. Olyan szép volt, Alex. Grandiózus. Olyan, volt, mint egy Maupassant-novella… Az a hülye egy ideig makacsul ragaszkodott ahhoz a

marhasághoz, amit méltóságnak gondolt, de a felesége egyszer csak ringbe lépett, és kijelentette: „Figyelj, Jeannot… A kazánt is meg kell javíttatni. Meg osztá , mit bánt az téged, hogy a Maurice itt nyugszik vagy amott? Megkapta a szentségeket…” Figyeled? A szentségeket! Finom, mi? És akkor megkérdeztem, mennyibe kerül egy új kazán. Erre mondtak egy összeget, és én szó töltöttem a csekket. Azt hiszem, ezen a pénzen egész Calvadost fel lehetne fűteni! Alexist mintha hájjal kenegették volna. – Várj, most jön a java… Mindent szépen kitöltöttem, beírtam az öszszeget, a dátumot, a helye z aláírás pillanatában felemeltem a tollamat: – „Tudják… Tekintve, hogy milyen sokba került nekem a dolog, szükségem lenne legalább… Hosszú csönd… Hat fényképre.” „Hogy micsoda?” „Hat fényképet kérek Nou… Maurice-ról, ismételtem, hat fénykép, vagy semmi.” – Ha láttad volna azt a harci riadalmat! Otthon csak hármat találtak! Fel kellett hívni Hogyishívják nénit! De neki csak egy fényképe van! Ja, figyelj, a Bernadette-nél is van egy! És ezalatt őrjöngve lapozgatták az albumokat, és hadakoztak a fátyolpapírral. Ó… Nagyon vicces volt… Most az egyszer én rendeztem előadást Nounounak! Szóval… Borítékot vett ki a zsebéből. – Nézd, itt vannak… Majd meglátod, milyen aranyos volt… Persze a kisbaba kori fényképén hasonlít leginkább önmagára, amelyiken pucér, és egy állatbőrön fekszik… Nézd, ezen… Itt látszik, hogy igazán elemében van! Alexis mosolyogva lapozgatta a képeket: – Te nem akarsz egyet? – Nem… Tartsd meg mindet… – Miért? – Ez az egyetlen családod… – És egyébként Anouké is… Ezért mentem el érte… – Én… – Alexis megdörgölte az orrát – én nem is tudom, mit mondjak, Charles… – Ne mondj semmit. Magamért tettem. Majd hirtelen lehajolt, és úgy tett, mintha be kellene kötnie a cipőfűzőjét.

Alexis átölelte a vállát, olyan „fegyvertársi” módon, és Charles zavarba jött az öleléstől. Alexisnek váltotta meg a koporsót. A többi, a cinkosságuk, nem ebből a világból való volt. Alexis csodálkozva látta, hogy Charles elindul a hullaszállító felé, és utána szólt: – Hová mégy? – Visszamegyek velük. – De… És… Charles-nak nem volt bátorsága végighallgatni a mondatot. Másnap hétre egy találkozót kellett előkészítenie egy építkezésen, és még az éjszaka sem lesz elég, felkészüljön rá. Bepréselődött a két sírásó közé, miközben a Les Marzeray helységnévtábla elsuhant mellettük, en bánatát. Ilyen közel lenni Kate-hez, és nem átölelni, hát ez… gyötrelmes volt. Szerencsére az útitársai elképesztő tréfamesternek bizonyultak. Azzal kezdték, hogy vidámra cserélték a gyászos képüket, megoldották a nyakkendőjüket, ledobt kat, végül igazán elengedték magukat. Egy rakás vicces történetet meséltek az utasuknak, és az egyik hervasztóbb és malacabb volt, mint a másik. Fingó halottak, csöngő mobilok, a szenteltvíztartó mögül előugró szeretők, egyes tréfacsináló amitől, sic, „majd meghaltak nevettükben”, a kicsit kattant rokonok reakciói – annyi jó törté volt, hogy elég lesz nyugdíjas éveikre is. Miután az anekdotaforrás kiapadt, a Nagypofájúak legutolsó adása vette át a helyét. Itt is vaskos történeteket meséltek. Durvákat. Szuper vicceseket. Charles elfogadott egy cigarettát, és amikor kipöckölte a csikket az ablakon, gyorsan kidobta a gyászkarszalagot is. Hangosan nevetett, megkérte Jean-Claude-ot, hogy hangosítsa fel a rádiót, hagyta a gyászt a fenébe, és Belpert asszony kvízműsorának legújabb kérdésére koncent Belpert asszony Loche-ból való volt. 16 A következő jelenet szeptember közepén játszódik. A múlt hétvégén

Charles két kiló fekete szedret szedett, másik tizenkét kilót (tizenkettőt!) mélyhűtőbe rakott, és segített Kate-nek megtisztogatni a kecske patáját. Claire is vele jött, és átvette Dad helyét a rézüst mellett, miközben órákon át csacsogott Ya l. Előző este halálosan beleesett a patkolókovácsba, és érezte, hogy hamarosan el fogja játszani dy Chatterleyt. – Láttátok azt a felsőtestet a bőrkötény alatt? – epekedett egészen estig. – Kate! Láttad? – Hagyd a csudába. Egy kalapács van a feje helyén. – Honnan tudod? Lecsekkoltad? Kate megvárta, míg Claire bátyja átmegy a másik szobába, hogy fintorokkal jelezze: igen, egy szer régen eljátszotta az üllő szerepét. – Igen, de mégis… az a felsőtest – sóhajtotta a lökött lány. Néhány órával később, a boldog nyoszolyán Kate megkérdezte Charles-tól, el fogja-e tölteni a telet. – Nem értem a kérdést… – Akkor felejtsd el – dünnyögte Kate, és eltolta Charles karját, hogy hasra fordulhasson. – Kate! – Igen? – Ennek a kérdésnek franciául nincs sok értelme… –… – Mitől félsz, szerelmem? Tőlem? A hidegtől? Vagy az időtől? – Mindentől. Charles nem tudott mit válaszolni: hosszan simogatta őt. A haját, a hátát, a bottomját. Nem akart szavakkal hadakozni. És nem is volt mit mondani. Elérte, hogy Kate újra nyögdécselni kezdjen. És hogy álomba merüljön. És most az irodájában ült, és megpróbálta felfogni az egyenlőtlen terhelésnek kitett boltívek ai analízisének eredmé… – Mi ez a hülyeség? – jelent meg Philippe az asztala mellett, egy köteg papírt lobogtatva. Charles még mindig a képernyőt bámulta.

– Nem tudom, de majd te elmondod… – Visszaigazolás egy jelentkezésről egy szaros pályázatra, egy szaros kis bálteremre Bivalybasznád-Trágyáson! Hát ez! – Egyáltalán nem lesz szaros az én szép kis báltermem – felelte Charles, és visszafordult a grafikonokhoz. – Charles… Mi ez az őrültség? Úgy hallom, a múlt héten Dániában jártál, hogy talán megint dolgozni fogsz az öreg Sizával, és most ez a… Charles kikapcsolta a képernyőt, hátratolta a görgős széket, és felkapta a zakóját: – Van időd egy kávéra? – Nincs. – Hát akkor találj rá. És amikor Philippe elindult aprócska konyhájuk felé, hozzátette: – Nem itt. Üljünk be valahová. Szeretnék beszélni veled egy-két dologról… – Mégis, miről akarsz még beszélni velem? – sóhajtotta Charles üzlettársa a lépcsőn lefelé me – A házassági szerződésünkről. *** Már öt üres csésze választotta el őket egymástól. Charles természetesen nem mesélte el Philippe-nek, milyen rázós volt tartani egy felháborodott kecske szarvát, míg a körmét vágták, de éppen eleget mesélt ahhoz, hogy az üzletfele felfogja, milyen furcsa bárkában kötött ki. Hallgattak. – De …Hogyan… Miért szálltál fel erre a hajóra? – Hogy megszárítkozzam – mosolyodott el Charles. Csend. – Ismered azt a szólást a vidékről? – Na rajta… – „Nappal unatkozol, éjszaka félsz.” Charles csak mosolygott. Elképzelte, hogy is tudna unatkozni egy másodpercig is ebben a házban, és ki tudna félni, amikor olyan szerencsés, hogy egy szuper hősnő karjaiban aludhat. Akinek ilyen szép melle van… – Te erre nem mondasz semmit – folytatta Philippe elkeseredetten –, csak vigyorogsz, mint egy hülye… –… – Rá fogsz faragni.

– Nem. – Naná, hogy igen… Most még a kis felhődön lebegsz, mert szerelmes vagy, de… a végén, a fenéb ind tudjuk, milyen az élet! (Philippe éppen a harmadik válásánál tartott.) – Ami azt illeti, nem. Én nem ismerem… Csend. – Hé! – folytatta Charles, és megveregette Philippe vállát. – Nem adom be a felmondásomat, csak közlöm, hogy kicsit másképpen fogok dolgozni… Csend. – És ez az egész felhajtás egy nő miatt van, akit alig ismersz, aki ötszáz rohadt kilométerre kik, akinek már öt fárasztó gyereke van, és gyapjúzoknit hord? – Nem is lehetne jobban összefoglalni a helyzetet. Még hosszabb hallgatás. – Tudod, mit mondok erre, Balanda? (Ó, ez az atyai hang, ennek a gazfickónak a szájából… Utálatos…) Az üzlettársa, aki az előbb megfordult, hogy elkapja a pincér tekintetét, visszatért a felfüg esztési pontra, és kibökte: – Szép projekt. És, miközben tartotta az ajtót: – De mondd csak… Nem vagy egy kicsit trágyaszagú? 17 Most fordult elő először, hogy az édesapja nem jött ki eléjük a kapuhoz. Charles a pincében akadt rá, teljesen kétségbeesett állapotban: nem emlékezett rá, miért is ment le oda. Charles megcsókolta, és felsegítette a lépcsőn. Még jobban elfacsarodott a szíve, amikor alaposabban is megnézte a falikar fényében. Az arcbőre, a vonásai megváltoztak. A bőre megvastagodott. És megsárgult. Meg aztán… Jó alaposan megvágta magát, amikor megborotválkozott a tiszteletükre. – Papa, legközelebb hozok neked egy villanyborotvát. – Ó, fiacskám… ne rám költsd a kis pénzedet… Charles a fotelig kísérte, leült vele szemben, és egészen addig nézte,

amíg nem talált valami bátorítóbbat is ezen az összekaszabolt arcon. Henri Balanda, ez a herceg, megérezte ezt, és nagy erőfeszítéssel próbálta elszórakoztatni eg len fiát. Ám miközben apja a kerti pletykákkal és a konyhai eseményekkel igyekezett lekötni a figyelmét, Charles gondolatai elkalandoztak. Tehát ő is meg fog halni… Ennek már soha nem lesz vége? Nem holnap. Egy kis szerencsével még csak nem is holnapután, de, végül is… Anouk szavai visszhangoztak a fülében. Charles Alexisnek ajándékozta Mistinguettet, csak ezt őrizte meg belőle magának: az életet. Ezt a kiváltságot. Az édesanyja sopánkodása ragadta ki őt a lapos bölcselkedésből: – Hát én? Be sem jössz megpuszilni? Már csak a vénemberek számítanak ebben a házban, vagy mic Majd, a kontyával babrálva: – Jaj, már majdnem elfelejtettem. Ez a hajviselet… Soha nem fogom megszokni… Te, akinek olyan szép haja volt… Most meg mit röhögsz, mint egy idióta? – Mert egy ilyen megjegyzés felér a világ összes DNS-tesztjével! Olyan szép haja… Egészen biztosan az anyám vagy, ha ilyen hülyeségeket bírsz mondani! – Ha igazán az anyád lennék – jegyezte meg az anyja szigorúan –, hidd el nekem, nem beszélnél ilyen rondán ebben a korban! És átölelte azt a nyakat, amelyet Charles olyan gondosan megmosott a füle mögött… Alig fejezték be a vacsorát, a kis hülyék felrohantak az emeletre, hogy megnézzék egy film végét, közben Charles segített az anyjának leszedni az asztalt, az ap ak pedig átnézni az iratait. Az apjának megígérte, hogy a jövő héten valamelyik este visszajön, és segít kitölteni az adóbevallását. Ezzel tulajdonképpen azt ígérte meg magának, hogy a folyó adóév minden hetében meglátogatja… – Nem kérsz egy kis konyakot?

– Köszönöm, papa, de tudod, ma még vezetek. Igaz is, hol vannak a kocsikulcsaid? – A tükrös asztalon… – Charles, szerintem nem okos dolog ilyen későn útnak indulni – sóhajtotta Mado. – Ne izgulj, Mama. Két kereplőt viszek a kesztyűtartóban. Igaz is… Kiment a folyosóra, fellépett egy fokot, és felszólt nekik, hogy ideje indulni. – Hé! Hallottátok? A kulcsok. A tükrös asztalon… – Jé! – csodálkozott. – Hová tűnt innen a tükör? – A nővérednek adtuk – szállt fel az anyja hangja a mosogató mélyéből. – Nagyon vágyott rá… E zét… Charles a tükör alakú fehér foltot nézte a falon. Itt történt, gondolta, gondoltam, hogy vagy egy éve szem elől tévesztettem önmagam. Itt, ezen a pulton várt rám Alexis levele… És most nem egy néhány szótól lesújtott alak tompa tekintetébe bámulok, hanem egy nagy fehér pra, amely majdnem modortalanul válik ki a szürke és elpiszkolódott háttérből. Soha nem éreztem, hogy a tükörképem ennyire hasonlítana rám. Megint elüvöltöm magam: – Sam! Mathilde! Csináljatok, amit akartok, de én indulok! Megcsókoltam a szüleimet, és ugyan olyanlázas sietséggel rohantam le a veranda lépcsőin, mint tizenhat éves koromban, amikor meglógtam, hogy Alexis Le Mennél találkozzam. Hogy ismerkedjem a be-boppal, a nikotinnal, és azzal, amit még Anouk üvegeinek alján találtunk, amikor éjszakai ügyeletben volt, a lányokkal, akik soha nem maradtak sokáig, mert a dzsessz „túl uncsi” volt nekik, és a végén hallgattam őt, amint Charlie Parkért játszott nekem, hogy megvigasztaljon a lányok távozása miatt… Dudálok. A szomszédok… Az anyám biztos áldja érte a nevemet…

Várok még két percet, utána magukra vessenek! De tényleg! Túlzásba viszik ezek ketten! Megírom mind a kettőjük matek házi feladatát, a fizikaleckét, eltűröm Ramon fényképeit a konyhában, a nutellás késeke dolgozatot is írok csütörtökön éjfél után a Rameau unokaöccséről! Minden este friss baguette-et viszek nekik, és megpróbálok ügyelni a gyümölcs-protein-keményítő egyensúlyra, valahányszor kimosom a farmerjukat, gondosan kifordít a zsebeiket, és nem dobom ki a sok kis hülye cetlijüket, elviselem őket, amikor az ajtót csapkodják, és nem beszélnek egymással napo , elviselem őket, amikor magukra zárják az ajtót, és hajnalig hülyéskednek, eltűröm a szar zenéjüket, és tűröm, hogy lebarmoljanak, mert olyan hülye vagyok, hogy nem érzem a finom különbséget a techno és a tec ktonik között, és… Ez mind nem zavar, de hogy egyetlen rohadt másodpercet is elvesztegessek miattuk, amikor Kate-hez sietek! Nem. Egyet sem vagyok hajlandó. Előttük még ott áll az egész élet… És mert olyan nyámnyila vagyok, hogy nem megyek elég gyorsan, a következő lámpánál kifulladva, dühösen sikerül utolérniük. Az örökös refrén, most azon veszekednek, hogy ki üljön elől. Most én jövök. Nem, én. Előremegyek néhány centimétert, hogy elválasszam őket egymástól. Hevesen püfölik a karosszériát, most már nem érdekli őket, hogy hol ülnek, túlságosan lefogla hogy elárasszanak sértésekkel, így én kettesben maradok az anyósüléssel. – …a kurva életbe, te aztán durva vagy, Charles! – Ja, úgy van! Ez durva volt! – Szerelmes vagy, vagy mi bajod? Elmosolyodom. Valami frappáns válaszon töröm a fejem, hogy befogjam a két kis hülye száját, m azt mondom magamnak: hagyd a fenébe… ez a fiatalság… És mögöttem van… Köszönet Henri Bertand du Chazaud-nak.* A második keresztnév gyanús volt (Bertrand, Bertram stb.), de a Google segítségével kiderült név helyes alakja: Henri Bertaud du Chazaud (a dig.). Való*

színűleg a francia szinonímaszótár szerzőjeként kapta a köszönetet az írónőtől.