Anna Banks - Neptun-Szirénia Öröksége-3

ANNA BANKS

Írta: Anna Banks A mű eredeti címe: Of Neptune Fordította: Komáromy Rudolf Szerkesztők: Tóth Eszter, Vajna Gyöngyi Műszaki szerkesztő: Daróczi Edit © Anna Banks © Komáromy Rudolf © Maxim Könyvkiadó Kft. A kiadvány a Feiwel & Friends engedélyével készült. Borítóterv: Filomena Tuosto ISSN: 2064-2288 ISBN: 978 963 261 728 2 (puhatáblás), kiadói kód: MX-991

Kiadja: Maxim Könyvkiadó Kft. Cím: 6728 Szeged, Kollégiumi út 11/H Tel.: (62) 548-444, fax: (62) 548-443, e-mail: [email protected] Felelős kiadó: Puskás Norbert Nyomda: Generál nyomda Kft., felelős vezető: Hunya Ágnes

Jason unokaöcsémnek – ő tudja, miért

1 MEZÍTLÁB A HOMOKBA vájom a sarkamat, épp csak annyira merészkedem a víz közelébe, hogy a délelőtti hullámok csiklandozhassák a lábujjaimat. Mindegyik lusta hullám megnyalintja a lábfejemet, azután visszahúzódik, mintha befelé hívogatna az Atlanti-óceánba, kalandozásról suttogna. Csínytevésről. Csöndről és baromi nagy békességről. Az elmúlt nyár nyomán nem is kívánok mást. Miután Jágen megkísérelte magához ragadni a két királyság fölötti hatalmat, az emberek kis híján fölfedeztek bennünket, én meg vízi lényekből álló falat vezettem egy víz alatti törvényszékhez – alig fújhattuk ki magunkat. Majd pedig végképp megszűnt a nyugalmunk, amikor Rachel vízbe fulladt. Galénnal ránk férne már egy kis pihenés, de úgy tűnik, nem jutunk hozzá egyhamar. A hátam mögött a szél időnként kiabálás hangját hozza a házunk felől. Galén és bátyja, Grom harsogása annyi dühös indulattal telíti a levegőt, hogy még messzebbre, még inkább a víz mélyére űz a háztól. Föltűröm pizsamanadrágom szárát, hagyom, hogy a sós víz a lábikrámhoz férkőzzön, próbálom elengedni a fülem mellett a szavakat, amelyek a fejem fölött csapongó sirályok rikoltozása közben is kivehetők.

Olyan szavak, mint „hűség" és „magánélet" és „törvény". A „gyász" szó hallatán összerezzenek. Ez Grom szájából hangzik el, s ezután Galén elnémul. Ismerem már ezt a fajta némaságát. Szorongás, gyötrelem, bűntudat feszül benne, mindenekfölött pedig az a késztetés, hogy mondjon vagy tegyen valamit, amivel leplezheti. Azt azonban hiába is próbálná takargatni, hogy Rachel halála nagyon földúlta. Az asszony több volt egyszerű aszszisztensnél: legjobb barátja volt az emberek közül. A többiek talán nem látják, milyen mélyen érinti a veszteség. Ha észrevennék, nem hánynák a szemére, nem használnák föl ellene. Én azonban látom. Tudom, milyen az, ha úgy fáj valami, hogy a levegőt is utálom, ami életben tart. Galén nem szokott sírni. Nem is beszél Rachelről. Mintha lényének egy része Rachelhez tartozott volna, és az asszony magával vitte volna. Ami megmaradt, most küszködve próbál működni a hiányzó darab nélkül, de nem nagyon képes összehangolódni. Olyan, mint egy autó, aminek fogytán az üzemanyaga. Szeretnék segíteni neki, elmondani, hogy megértem, mit érez. De valakit vigasztalni más, mint megvigasztalódni. Bizonyos szempontból nehezebb. Átmentem ezen, miután apu rákban meghalt. Miután Chloét cápa támadta meg. Mégsem tudom, mit tegyek, mit mondjak, hogy megkönynyítsem Galén helyzetét. Mert a fájdalmat csak sok-sok napkelte enyhítheti. Ahhoz pedig még nem telt el elegendő idő.

Kellemetlenül érzem magam, hogy magára hagytam anyut a konyhában, egyedül kell megbirkóznia ezzel a zűrrel. Poszeidón-házi hercegnő lévén, nem könnyű egy ilyen problémán segítség nélkül kiigazodnia. Egyelőre azonban még nem mehetek vissza a házba. Addig nem, amíg nem fundálok ki valami fantasztikus mentséget arra, miért gondoltam úgy, hogy helyénvaló dolog kivonnom magamat egy nagyon komoly, és Galén számára nagyon fontos megbeszélésből. Ott kellene lennem velük a konyhában, karba tett kézzel állnom Galén mellett, szúrós tekintettel emlékeztetnem Gromot, hogy nem tartozom királyi alattvalói közé, és Galént támogatom, bármi következik is ebből. Csakhogy nehéz Grommal úgy szembenézni, ha voltaképpen egyetértek vele. Főleg, hogy a triton király az egyik legfélelmetesebb egyén, akit valaha is balszerencsém volt megismerni. Érzékelné vonakodásomat. Átlátna rajtam, ha ürügyeket keresnék a kirándulásunkhoz. Ahhoz a hülye kiránduláshoz. Tavaly, a szalagavatónkon – na, jó, a saját verziónk szerinti szalagavatónkon, amelynek jegyében Galén a víz alatt, Armani szmokingban táncolt velem – megígértük egymásnak, hogy a hegyekbe megyünk. Lelépünk egy kicsit, elszabadulunk ettől az egésztől, vagy ilyesmi. És eleinte jó ötletnek is tűnt, hogy egész nyáron a szárazföldön kószáljak Galénnal. Sőt, színtiszta mennyországnak. Galén váltig állítja, hogy kettesben akar maradni velem. Kárpótlásul mindazért az időért, amit egymás iránti érzéseink kölcsönös

tagadásával vesztegettünk el, majd a két királyság fölötti uralomra törő Jágen terveinek kivédésével. És mi lehetne ilyen célból ennél jobb. Galénnal kettesben kikapcsolódni kábé maximális fokozat az extázismérőmön. Természetesen szeretném visszakapni az összes elvesztegetett időt – ha valamiképp kicsikarhatnánk az univerzumból, hogy kívánságokat teljesítsen, én bizony visszacsenném mindazt az időt, ami a megismerkedésünk előtt pergett le. De azt hiszem, a nagyobb ok – az igazi ok – amiért Galén szeretne elmenni, nem más, mint Rachel. Tudom, hogy levegőváltozásra vágyik. Szeretné otthagyni a házat, amelyben egy fedél alatt éltek. Különösen az immár őrjítően néma konyhát, ahol az asszony föl-alá kopogott a tűsarkú cipőjében, amíg ízletes halételeket készített neki. A házban a tűzhelyen rotyogó finomságok párája és izgalmas olasz parfümillat terjengett, esetleg puskaporszag, ha az ember olyan napon érkezett. És hát magam is tudom, milyen érzés ez. Minden reggel a Chloéhoz kötődő holmikkal teli szobámban ébredni olyan volt, mint valami naponta fájdalmas emlékeket belém fecskendező, gyorsan ható injekció. Apám üres helyét bámulni az asztalnál olyan érzés volt, mintha azt figyelném, hogy a múlt keselyűi keringenek gazdátlan széke körül. Galén azonban nem engedi meg magának, hogy hozzákezdjen a gyász feldolgozásához. És ezzel a kirándulással mintha arra tenne kísérletet, hogy még tovább tartsa elfojtva. Ez pedig nem lehet túl egészséges. És mivel

tényleg nem az, inkább érzem magam felhatalmazónak, mintsem támogatónak. Most már így is, úgy is vissza kellene mennem. Visszamennem, Galén mellett lennem, megmondanom Gromnak, hogy teljesen mindegy milyen okból, neki szüksége van erre a kiruccanásra. Azután négyszemközt kifejezésre juttatnom Galénnal kapcsolatos saját aggodalmaimat. Ott kéne lennem a kedvéért, támogatnom őt a többiek előtt, ahogy ő is megtenné értem – ahogy már meg is tette. Ki kell magyaráznom, magamat – hogy egyáltalán miért mentem el a beszélgetés közben –, mondanom valamit, hogy ne nézzek ki olyan undoknak, amilyen vagyok. Az utóbbi időben nem erősségem a tapintatosság. Arra gondolok, hogy Galén húga, Raína gorombasága ragályos, és valahogy engem is megfertőzött. De talán nem is tapintat kell ide. Talán Raína szókimondásával kellene próbálkoznom. Az igazság csak zavarba hozná Galént – állapítom meg. Csak még inkább egyedül érezné magát. Vagy talán csak félős nyuszi vagyok ebben az egész ügyben. Azt hiszem, istenigazából sutba kéne dobni a tapintatot. Remek. Abban a pillanatban, amint sarkon fordulok, hogy viszszamenjek, megérzem a nagyapámat a vízben. Antonisz poszeidóni király lüktetése körülfonja a lábamat, mintha hurokként szorulna rá. Mindjárt eldobom az agyamat. Pont

ez hiányzott. Újabb fejedelmi személy nyilvánít véleményt a kiruccanásunkról. Megvárom, hogy felszínre bukkanjon, közben próbálok kitalálni valami nagyszerű kifogást, hogy miért nem kéne a nagyapámnak a házba jönnie. Semmire sem megyek. Bármit mondanék, úgy hangzana, mintha nem látnám őt szívesen, holott igazából gyakrabban szeretném látni. Előkelő helyen szerepel azok listáján – mármint azon halfarokkal rendelkezőkén –, akikkel szeretnék időt tölteni. Ez a mostani idő azonban nem alkalmas ilyesmire. Elhessegetésére hamarosan mégis kínálkozik ürügy, méghozzá a pucér nagyapa formájában. Eltakarom a szememet, önkéntelenül fölfortyanok. - Ne már! Tényleg valahányszor emberi alakot öltesz, elfelejtesz nadrágot húzni? Így nem mehetsz be a házba. A nagyapám sóhajt. - Bocsánat, kicsi Emma, de lássuk be, ez a sok emberi hagyomány kissé lehengerlő. Vajon hol keressek nadrágat? A ruházkodás nyomasztó teher a számára, és ez eszembe juttatja, mennyire különbözik egymástól a két világ. És én milyen sokat tanulhatnék tőle. Továbbra is eltakarom a szememet, másik kezemmel a víz felé mutatok, éppen ellenkező irányba, mint ahol tudtommal Galén elrejtett egy fürdőnadrágot. Kétség esetén folyamodjunk időhúzáshoz. – Ott próbáld meg! Egy lapos kő alatt. És nem nadrágat, hanem nadrágot.

– Attól tartok, valaki mást kell untatnod az emberi kifejezéseiddel, kicsim. Én fütyülök az ilyesmire. – Hallom, hogy a víz alá merül, és néhány másodperc múlva ismét feljön. – Nem találom a nadrágat. Széttárom a kezemet. – Gondolom, akkor nem mehetsz be. Ez még jobban alakul, mint képzeltem. Gyakorlatilag érzem, hogy karba tett kézzel méreget. Helyben vagyunk. – Azt hiszed, azért jöttem ide, mert kifogásolom, hogy a szárazföldre mentek Galénnal. Leesik az állam. – Hát... ööö... miért, nem? – dadogom ki nagy nehezen. Mindeddig ugyanis mást sem csinált, csak felvigyázót játszott kettőnk mellett. Néhány hónapja váratlanul ott termett, amikor éppen pettingeltünk, és Galén majdnem elájult. Galén azóta is retteg, hogy csalódást okozhat a poszeidóni királynak, nagyapám kedvezőtlen véleménye tehát ténylegesen eldöntheti a hegyi kiruccanás kérdését. Ezért nem szabad bemennie a házba. Hallom, hogy nagyapám beleolvad a vízbe, s ezt ő is megerősíti: – Most már megfordulhatsz. – Csak derékig látszik ki a hullámokból. Mosolyog. Azzal a rajongó mosollyal, ami-lyet mindig is a nagypapák arcára képzeltem olyankor, ha unokájuk a legförtelmesebb zsírkréta-krikszkrakszát viszi oda nekik. – Természetesen egyáltalán nem lelkesedem az

ötletért, hogy a szárazföld belsejébe mentek. És szerettem volna kicsivel több időt tölteni veletek. De tapasztalatból tudom, hogy a poszeidóni hercegnők nem sokat adnak a véleményemre. Azért az elég franya, hogy hercegnőként utal rám, ámbár anyám tényleg poszeidóni királylány. Most mégis komoly homlokráncolással jelzem, hogy térjünk a tárgyra. Nagyapám az őszinte és egyenes viselkedésre reagál legjobban. – Azért jöttem, hogy beszéljek veled, Emma. Egyedül veled. Megkövülten várom, hogy létezik-e a sziréneknél a porzós-bibés-méhecskés mese megfelelő változata. Valószínűleg létezik, és alighanem valami istentelen párhuzamot von a planktonokkal vagy még rosszabbak Fölháborodott kiáltást hallunk a távolból. Antonisz felém int a fejével. – Miért nem vagy odabent, és segítesz a hercegednek? És én még azt hittem az előbb, hogy az már lelkifurdalás... De aztán eszembe jut, hogy ez nem a nagyapám, dolga. Tulajdonképpen szívességet teszek Galénnak azzal, hogy húzom az időt. – Mert ha még egy percig a házban maradok, szakállat eresztek a levegőben terjengő tesztoszterontól. Ez persze neki magas, miként bohókásan unott szemforgatással jelzi is. A szirének nem tudják – és láthatólag nem is akarják tudni –, mi az a tesztoszteron.

– Ha nem akarod elárulni nekem, az se baj – mondja. – Megbízom az ítélőképességedben. – További ordibálás hallatszik a hátam mögül. Talán mégis pocsék az ítélőképességem. Már épp mentegetőznék, amikor nagyapám ismét megszólal: – Jobb így, hogy mással vannak elfoglalva. Amit mondani akarok, azt csak a te fülednek szánom, kicsi Emma. – Ebben a pillanatban egy sirály a fejünk fölött ledob egy bombát, és telibe találja nagyapám vállát. Antonisz valami halas szitkot dörmög, majd sós vizet locsol a botrányos fehér maszatra, és belemossa a tengerbe. – Miért nem jössz be a vízbe, hogy csökkentsük a kettőnk közötti távolságot? Nem szeretném, hogy kihallgassanak bennünket. Tessék, visszaváltozom szirén alakra, ha úgy kevésbé kényelmetlen neked. Begázolok az Atlanti-óceánba, ezúttal nem bíbelődöm a pizsamanadrágom föltűrésével. Elhaladok egy jókora tarisznyarák mellett, aki mintha kísértést érezne, hogy a lábamba kapjon. Leguggolok a vízben, teljesen alámerítem a fejemet, és egyenesen a rák szemébe nézek. – Ha belém csípsz, fölkaplak – fenyegetem meg –, és kihajítalak a partra sirályeledelnek. Poszeidón tehetsége – a vízi állatok nyelvén szólás képessége – csakugyan előnyökkel jár. Ezeknek csak egyike, hogy parancsolgathatok a tengeri lényeknek. Kezdek rájönni, hogy a tarisznyarákok különösen hajlamosak a kisded hisztirohamokra. Talán eleve az ő méregzsák természetükről kapta a nevét a rákfene. A rák

most úgy iszkol el, mintha az egész napját tönkretettem volna. Mire ismét fölbukkanok, és megközelítem a nagyapámat, már nem ér le a lábam. Odasiklom hozzá. – Szóval? Itt aztán tényleg senki, sem zavar bennünket. Ekkor úgy mosolyog rám, mintha az én jóvoltomból úszna a felszínen, nem pedig a hullámoknak és erőteljes halfarkának köszönhetően. – Mielőtt kalandozni indulsz, kicsi Emma, szeretnék mesélni neked egy városról, amit úgy hívnak, hogy Neptun.

2 GALÉN FÖLKAP az előtte lévő gyümölcsöskosárból egy szem narancsot. Bárcsak azon a narancson vezethetné le a dühét! Bárcsak valahogy befecskendezhetné minden haragját a rücskös héj alá ahelyett, hogy méltatlankodása feltűnően megmutatkozna az ábrázatán! Olyasformán, ahogy Grom, a bátyja szinte páncélként viseli a közönyét. Csakhogy én nem Grom, a triton király vagyok, akiről minden lepereg. Galén olyan vadul összeszorítja a gyümölcsöt, hogy az héj, magok meg lé szétroncsolt halmazává változik a konyhapulton. Jólesik így kifacsarni valamiből a belsejét. Galénnak pillanatnyilag milliónyi kavargó indulat jut eszébe, amit legszívesebben kiöntene a narancszagyvalék mellé. De az semmilyen hatással nem lenne Gromra. Ő mentes az érzelmektől. Grom a szemét forgatja, miközben Nália papírtörlőt vesz elő a konyhaszekrényből. – Tényleg szükség volt erre? – kérdezi Grom. Nália gyorsan összetakarítja a rumlit. Galén bocsánatkérőn pillant rá. Végül maga is rendet rakott volna, miután Grommal egyetértésre jutnak ezt a kiruccanást

illetően. Nália azonban szánakozva néz vissza rá. Galén halálosan unja már, hogy mindenki sajnálja. Ám Nália nem Rachel miatt sajnálkozik. Nália azért táplál részvétet Galén iránt, mert úgy gondolja, nem ő fog győztesen kikerülni ebből a vitából. Nem veheti föl a versenyt Grommal. Galén úgy dönt, Nália mégiscsak összetakaríthat utána. – Tulajdonképpen jobb szorongatnivalót is kitalálhattam volna, mint egy narancs – morogja Galén. Példának okáért a bátyja, Grom fejét. Vagy esetleg a nyakát. Rachel „hűtsd le magad!" fordulata jut eszébe. Tízig számol, ahogy az aszszony tanította. Azután húszig folytatja. – Sokat kell még érned, öcsém – mondja Grom. – Felségednek meg egy egész királyságot vezetnie. Ezért nem értem, miért vagyunk még mindig itt. Az pedig az én bokszerem. Grom fölvonja fél szemöldökét, majd megrándítja a vállát. – Kicsi is. – Grom... – kezdi Nália, de a férfi egy morgással elhallgattatja. – Csak néhány napja fejezted be az emberiskolát, Galén. Nincs kedved lazítani egy kicsit? – Grom kortyint a palackozott vízből, azután olyan szorosan csavarja vissza a kupakot, hogy reccsenés hallatszik. – Középiskolát – mondta Galén. – A középiskolát fejeztük be. Ha neked mindennek a neve „ember-ez" meg „emberaz"...

– Jó, tudom – legyint lekicsinylően Grom. – Rendben, legyen középiskola. Egyébként mitől olyan nagyon közép? Mindegy, ne fáradj a válasszal. Nem érdekes. Inkább azt mondd meg, öcsikém: miért sietsz annyira elhagyni a partvidéket? – Már századszor hallhatod – csikorgatta a fogát Galén hogy nem sietek elhagyni a partvidéket. Sietek időt tölteni Emmával, mielőtt egyetemre megyünk, vagy mielőtt a múltőrzők meggondolják magukat a velünk kötött egyezségüket illetően, netán valami más szerencsétlenség következik be. Mi az, talán a segítségem nélkül nem bírsz el a királyságoddal? Ha az a gond, csak szólnod kell. Ez végre megrepeszti a mészhéjat, amivé Grom arca vált. – Vigyázz, Galén! Soha nem tanulod meg, hogy a diplomácia érték? – Ahogy az egyenesség is – morogja Galén. Ujjaival végigszánt a haján. – Nézd, őszintén nem tudom, mi a bajod ezzel. Kéthetes túrát teszünk. – A múltőrzőkkel kötött szerződésünk még mindig érzékeny pont, Galén. A bizalom megszilárdulásához idő kell. Ha ilyen sok napkeltére eltűntök Emmával, az sugdolózást gerjeszt. Ezt te is tudod. És nemrég meg is tapasztalhattuk, micsoda erővel bírhat a sugdolózás. Galén a szemét forgatja. Grom arra utal, hogy Jágen kis híján a hatalmába kerítette a két királyságot, Poszeidón és Triton házát, cselszövésével súgást-búgást és spekulációt

indított el, ami végül majdnem a királyi családok trónjába és tagjainak életébe került. Ez azonban most más. – Mit törődnek a királyságok azzal, hogy mi ketten mivel töltjük a saját időnket? A herceg nem akart kiabálni, de nem is bánja, hogy így történt. – Hát először is – szól közbe Nália olyan higgadtan, ami még inkább fölingerli Galént –, biztosra veszem, hogy szóbeszéd fog lábra kapni, vajon tisztelitek-e a törvényt, és nem párzotok-e a szertartásotok előtt. Galén ezt nem vitathatja. Miként azt sem vitathatja, hogy a szóbeszéd nem egészen alaptalan. Nem nagyon tudja távol tartani a kezét Emmától. A lány pedig nem kimondottan segíti a helyzetet azzal, hogy olyan készségesen fogadja az ő gyakorta elkalandozó kezét. Galén megdörzsölgeti az orrnyergét. – Kénytelenek lesznek megbízni bennünk. Ebben az egy dologban megengedhetnék nekünk az ártatlanság vélelmét. Grom vállat von. – Meg. Ugyanakkor alig várják, hogy megismerhessék az új poszeidóni hercegnőt. Több időt kell töltenie a két királyságban. – Hogy a háta mögött pusmoghassanak a félvérségről? Galén a puszta gondolattól legszívesebben újabb narancsot kapna föl. Magában mégis igazat ad Gromnak. Ő is szeretné, hogy Emma többet időzzön a vízben. Milligan doktor azt mondta, a lány végül sokkal tovább vissza tudja

majd tartani a lélegzetét. Pillanatnyilag egyszerre csak néhány órán át képes rá. Kellő gyakorlással ez talán napokra nyújtható. És ha igen, akkor kettejüknek hol a szárazföldön, hol a tengerben kell tartózkodniuk, mihelyt párba állnak. – Minél többet időzik közöttük, amiál kevésbé bolygatja fel őket a jelenléte. Esélyt adnak neki. A legkevesebb, hogy viszonozzátok ezt. Egyszer majd észre sem veszik többé, hogy félvér. Vagy legalábbis megtanulják elfogadni a dolgot, és napirendre térnek fölötte. Grom most tréfál? Emmáról minden vonatkozásban ordít, hogy félvér, a halvány bőrétől és fehér hajától kezdve egészen addig a tényig, hogy nincsen halfarka. Vagyis teljesen elüt a szirénektől. Galén föláll a konyhaszékről. Talán ha kinyújtóztathatja a lábát, akkor le tudja küzdeni a késztetést, hogy átugorjon az étkezőpulton. Honnan ered mindez a düh? – Csak két hetet kérek, Grom. Összesen két hetet. Antonisz nem bánja. Legalábbis Antonisz nem nyilatkoztatta ki a hegyi túrával szembeni érzéseit. És tessék, már megint fölemeltem a hangomat. Más hallgatóság előtt Grom kénytelen lemre megdorgálni. – Antonisz azért hagyja jóvá, mert igyekszik Emma kedvében járni, hiszen csak most ismerte meg az unokáját. Te az öcsém vagy, már sok-sok évszak óta hozzászokhattam a szeszélyeskedésedhez.

– Hogy jön ez ide? Miért nem adod egyszerűen a jóváhagyásodat, hogy továbbléphessünk? – Azért, mert valami azt súgja, a jóváhagyásomtól függetlenül elmentek. Talán tévedek, Galén? Galén a fejét rázza. – Igényt tartok a jóváhagyásodra. – Ez nem válasz. – Mást nem mondhatok. Tényleg igényli Grom helyeslését. Valóban igényli. Gromnak azonban igaza van – Galén szeretne a lehető legmesszebbre kerülni innét. Még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy fölmérgesíti a bátyját. Szinte leküzdhetetlen benne a késztetés, hogy elszökjön, és nem nagyon tudja, miért. Csak abban biztos, hogy szeretné, ha Emma vele menne. Szüksége van a lány érintésére, hangjára, nevetésére. Az hínárbalzsamként hat a benne tátongó sebekre. Grom sóhajtva kinyitja a hűtőszekrény ajtaját. Óvatosan elhelyezi a félig üres vizespalackot valami zölddel teli doboz mellé. – Értékelem az őszinteségedet. Nem vagy már halivadék. Emma pedig emberi mércével önálló korba jutott. Mindketten meg tudjátok különböztetni a helyeset a helytelentől. Magatok döntötök. De óhatatlanul fölvetődik bennem a kérdés, öcsém. Muszáj megkérdeznem. Biztos, hogy erre van szükséged? Mert két hét semmin sem változtat. Egyes dolgok... Egyes dolgok visszavonhatatlanok, Galén.

Remélem, belátod ezt. – Ne tégy úgy, mintha minden Racheltől függne! Légy szíves! – Ne tégy úgy, mintha semmi sem függne Racheltől, Galén! – Szóval megkapom a jóváhagyásodat? – Galén visszalöki a helyére a konyhaszéket. – Mert csomagolnunk kell Emmával. Bárcsak Emma visszajönne már a házba!

3

MEG SEM érdemiem a nagyapám mosolyát. Olyan, mintha soha életemben semmi rosszat nem tettem volna. Olyan, mintha bármire képesnek tartana – a rosszalkodás kivételével. Tény, hogy a gyermekkorom nagy része kimaradt neki. Remélem, soha nem tudja meg, hogy Chloéval kilencedikben csokiforgácsos linzert sütöttünk a fizikatanárnak – csak épp a forgács egyáltalán nem csokiból volt, hanem hashajtóból, így aztán... Hát szóval több időnk maradt egy különlegesen nehéz vizsga előtt a felkészülésre. Nem tudom, a szirének ismerik-e a hashajtót, egyáltalán szükségük van-e ilyesmire. Ha igen, vajon mit használnak? Ezt meg kell kérdeznem anyutól. Nem hiszem, hogy Galéntól ájulásveszély nélkül meg tudnám kérdezni. Most rádöbbenek, hogy hashajtókon filózom ahelyett, hogy Antoniszt díjaznám. Nem tudom, miért lep meg, ha a nagyapám a bizalmába fogad, egyáltalán szóba áll velem. Talán mert Galén és Tóraf mindenfélét meséltek nekem, amivel megközelíthetetlen remetének festették le a poszeidóni királyt. Vagy, talán mert egyáltalán nem szoktam hozzá, hogy van nagyapám, és ráadásul még szóba is akar velem állni. Vagy talán, az isten szerelmére, megpróbálhatnám lenyelni ezt az újdonságot, és válaszolhatnék arra a nyavalyás kérdésére. Az ám, de mit is kérdezett? Ja, igen. Hogy készen állok-e a kalandozásra. – Persze – felelem neki. – Ha Galén is készen áll. Nagapám a homlokát ráncolja.

– Azt reméltem, a kezed ügyében van egy olyan rajz, Emma. Amilyet az emberek a szárazföldről szoktak készíteni. Rajz, amit az emberek a szárazföldről készítenek... – Térkép? Az idős szirén a szakállát vakargatja. Most már elég jól ismerem, hogy észrevegyem, ha az időt húzza. Az időhúzás nvilvánvalóan családi vonás nálunk. – Igen, igen, az az. Térkép. De mielőtt bármiféle térképről beszélünk, ugye ez kettőnk között marad? Jaj, ne félj – teszi hozzá gyorsan –, nincs benne semmi rossz. Sőt, éppen ellenkezőleg. De ez olyasmi, amit csak veled szeretnék megosztani. A többiek nem... értékelnék úgy, ahogy te fogod. És talán kevésbé értékelnéd, ha ők is tudnának róla. Még mindig nem tudom felfogni, hogy a nagyapám tisztában van vele, mi az a szárazföldi térkép, és elgondolkodom, egyáltalán honnan tudja mi az. A jelek szerint „a többiek" nem rendelkeznek efféle ismeretekkel, és Antonisz nyilvánvalóan nem akarja, hogy „a többiek" – Galént is beleértve – tudjanak a dologról. Nem bírom eldönteni, miként viszonyuljak ehhez. A kíváncsiságom azonban elég nagy ahhoz, hogy megígérjem a titoktartást. Antonisz egyébként is azt mondta, hogy nincs benne semmi rossz. Talán olyan ez, mint amikor a nagyszüleinktől sütit és cukorkát kapunk, ha a szüleink épp nem figyelnek oda. Önmagában véve nem rossz, de a szüleink biztosan nem

helyeselnék. Bizonyára csak ennyi az egész. Valami ártatlan nagypapaunoka titok. – A mobilomon meg tudok nyitni térképet, de a parton hagytam. Ki kell jönnöd velem a partra, ahhoz pedig fürdőnadrágot kell fölvenned. Ott találod – mutatok az ellenkező irányba, mint ahová eredetileg küldtem. – A homokba akadt uszadékfa alatt. Bólint. Nagyapám a hátán gyorsan odaszállít a fürdőnadrághoz, azután elenged, hogy emberi lábra válthasson. Amint rendesen eltakarta magát, és mellettem ül a fövenyen, bölcs mosolyt villant rám, amely kihangsúlyozza a szeme sarkába gyűlt ráncokat. A szirének szépen öregednek. Ahhoz képest, hogy nagyapám több száz éves, fiatalosan tündöklő a mosolya. Életkorának egyetlen árulkodó jele, hogy a hasán némileg megereszkedett a bőr – és talán még ez is csak azért, amilyen szögben pillanatnyilag ül. Megnyitok egy térképet a telefonomon. – Rákereshetek Neptunra a térképen. A fejét rázza. – Már jó ideje nem jártam arrafelé, de amikor legutóbb odalátogattam, Neptun semmiféle emberi térképen nem szerepelt. – Megvakargatja az állát. – Az itteni parti vizekről ismerem meg. Mutasd meg nekem a szárazföld térképét a legközelebbi vízzel, és tudni fogom, hol van.

– Máris. – Remélem, jól értelmeztem az idős szirén szavait, és az Egyesült Államok keleti partvidékét veszem elő. – Ez megfelel? – mutatom meg a telefon kijelzőjét. A térkép eléggé részletes, fölcímkézett autóutakkal és szövetségi autópályákkal. Kétlem, hogy Antonisz érti, mit nézünk. Amíg meg nem szólal: – Chattanooga. Ez nagyon közel van hozzá, ha jól emlékszem. Félig-meddig hal nagyapám tud olvasni? Mi a ménkű? – Hm. Rendben, ráközelíthetek még egy kicsit. Egy könnyed, mozdulat az ujjaimmal, és máris csak Chattanooga meg a zöldövezete tölti be a képernyőt. Óhatatlanul észreveszem, hogy a várost jókora távolság választja el az Atlanti-óceántól. Többször is odébb kell görgetnem a képernyőt. Kíváncsiságom kérdések garmadát szüli. Nagyapám még néhány másodpercig fürkészi az arcomat, mintha azt mérlegelné, elmondja-e nekem. Vagy esetleg azt próbálja eldönteni, hol is kezdje. És talán csipkednie kellene magát, mielőtt kirobbanok. – Emma – sóhajtja végül –, még nem hallottad a történetemet. Azt, hogy mit csináltam, miután édesanyád eltűnt. Ez az első alkalom, hogy a szirének közül bárki is „eltűnt"et mondott „meghalt" helyett, amikor arra utalt, ami sok-sok

évvel ezelőtt az elaknásított területen történt édesanyámmal. Vagy most, hogy már előkerült, legalábbis azt mondják mind: „amikor azt hittük, hogy meghalt." A történet többféle verzióját hallottam, már. Az elsőt Grom szemszögéből, ahogy Galén mesélte nekem: anyut darabokra tépte egy aknarobbanás, és halottnak nyilvánították. Azután anyám töltötte ki a hézagokat az ő nézőpontjából részletekkel, hogy mi történt azon a sorsfordító napon az aknánál: anyu valahogy életben maradt, partra keveredett, megismerkedett apámmal, és... azután jöttem én. Néha azonban a történetek nem csupán kitöltésre váró hézagok és fehér foltok. A való életből vett történetekben rétegek húzódnak. Rétegek, amelyek évszázadokkal és nemzedékekkel ezelőtt lerakott alapokra épülnek. Effajta rétegeket látok most nagyapám arcába maródva. – Azt tettem, amit bármely apa tenne, ha a gyermeke eltűnne – folytatja Antonisz. – Kutattam utána. És ezzel máris újabb réteg rakódik a történetre. Olyan réteg, amit csakis Antonisz adhatott hozzá. Azután rám néz, kémleli, hogyan reagálok. Nem tudom, mit keres. Másfelé pillantok, úgy vájom bele a lábamat a homokba, mintha nem létezne ennél fontosabb feladat a földtekén. Az idős uralkodó elégedetten köszörüli meg a torkát. Látom, hogy még van valami, amit nem árult el. Kifújom a levegőt.

– Igen, tudom. Azt mondták, hosszú időn át újra meg újra nyomkövető csapatokat indítottál útnak. – Igaz, kicsi Emma – bólogat a nagyapám. – Valóban küldtem ki nyomkövető csapatokat. A nap sötét és világos szakaszában egyaránt. Folyton tartottam a terepen nyomkövetőket. És minden alkalommal üres kézzel tértek vissza. Már minderről tudok. Számtalanszor ízekre szedtük az egészet. Arra a megállapításra jutok, hogy nagyapámnak talán csak beszélgetőtárs kell. És tulajdonképpen megtisztelő, hogy engem választott. Különösen azért, ahogy a hangja elváltozik, minden szónál megfeszül, érzelem fojtogatja. Nehezére esik erről beszélnie. De alig behegedt, régi sebeket nyit föl, hogy elmondhassa nekem. Csakis nekem. – Üres kézzel tértek vissza, és kezdtem elveszíteni a reményt – mesél tovább Antonisz. Hátratámaszkodik a kezére, tekintetét az előttünk csobogó hullámokra szögezi. – Mígnem egy napon az egyik legmegbízhatóbb és legtehetségesebb nyomkövetőm, Baruk fordult hozzám. Poszeidón örökségére esküdözött, hogy érezte édesanyád lüktetését. Hogy gyönge és egyenetlen. Olyan gyorsan jelenik meg és tűnik el, hogy még neki is lehetetlen követnie. Néha napkelet felé tart, máskor meg napnyugat felé. Arra jutottunk, hogy Nália biztosan tehetetlenül sodródik ideoda.

Na, jó, ezt talán mégsem tudtam eddig. Fogadni mernék, hogy tátva maradt a szám. – Grom is ugyanezt mondta, hogy olykor érezte anyu lüktetését. Elmondta neked? – Természetesen nem – feleli komor hangon Antonisz. – Ahogy én sem neki. Meg kell értened, Emma. Nem tudtam, mi játszódott le Grom és a lányom között. Csak azt tudtam, hogy Nália eltűnt, Grom pedig nem. Nem, nem mondtam el neki. Senkinek sem szóltam róla. – Nagyapám egy pillanatra elhallgat, bölcs kíváncsiság táncol a szemében. – Természetesen, ha a te Tóraf barátod akkor már élt volna, talán elég diplomatikusan közelítettem volna a Tritonházhoz, hogy hasznot húzzak az ő nyomkövető tehetségéből. Tudod, őhozzá fogható még soha nem született. Bólintok. Mást nem tehetek. Szomorú, mennyi lehetőség merült föl újra meg újra, hogy ezek megosszák egymással az információkat, együttműködjenek édesanyám felkutatásában. És ha együttműködtek volna, akkor én nem jöttem volna világra. Na, mindegy, ennél többet nem tudok szomorodni ezeken a réges-régi körülményeken. Ha nagyapám együttérző vagy bármilyen más reakciót vár tőlem, nem fog kapni. Tudom, hogy a történetnek még nincs vége, és nem óhajtom akadályozni őt a befejezésében. Úgy tűnik, sejti ezt. – Néhány nap múltán Nália lüktetése eltűnt. Baruk halottnak hitte őt. Én nem voltam hajlandó beletörődni ebbe. Baruk azt gondolta, megbolondultam, könyörgött,

hogy hagyjam ezt, lépjek tovább. De hát nem bírtam. Nekem nem maradt más, csak Nália. Végül parancsot adtam Baruknak, mutassa meg, milyen irányban észlelte őt legutóbb. Tudtam, hogy Nália talán már nem él. De valami mást is tudtam a lányomról, kicsi Emma. Valamit, amivel ő mindmáig nincs tisztában. Nália titkon mindig is kedvelte az embereket. Hát ezt tényleg nem tudtam. Kezdek rájönni, hogy egy kozmikus fekete lyukat is kitölthetnék mindazzal, amit nem tudok. – Mire gondolsz? – Arra, hogy egy jó apa mindig tudja, miben mesterkednek a porontyai. Nem sokkal Nália eltűnése előtt a nyomkövetőim jelentették, hogy mindennap fölkeresi ugyanazt az arénához közeli helyet. Mindennap utánaeredtek, de mire odaértek, mindig elillant. Nem találtak ott semmit, nem tudtak rájönni, mi célból látogat oda naponta. Eleinte azt hittem, azzal a gondolattal játszik, hogy más hímeket néz ki magának, mivel Gromot kezdettől fogva ellenezte. A nyomkövetőim azonban valamennyien azt jelentették, hogy senki más lüktetését nem észlelték. Elhatároztam tehát, hogy magam járok a dolog végére. Mondhatom, majdnem átsiklottam fölötte. De az egyik fényesebb holmiján valahogy megcsillant a meder fenekére lehatoló néhány napsugár egyike. Alighanem szerencsés véletlen, hogy épp jó helyen kavar-tam föl az üledéket. Így bukkantam rá Nália emberi tárgyainak titkos készletére.

Te jó szagú atyaúristen. – Anyám emberi holmikat gyűjtött? – És a nagyapám nem buktatta le? – És te hagytad? Na és a törvény? Azzal nem törődtél? Lekicsinylően legyint. – Ugyan melyik törvényt szegte meg? Ki bizonyíthatta be, hogy kapcsolatot tart fenn emberekkel? Ki állíthatta, hogy nem régi hajóroncsokon találta ezeket a holmikat? Antonisz tehát szemet hunyt. Úgy döntött, nem vonja kérdőre a lányát. Ettől valahogy még rokonszenvesebb nekem. – Szóval az emberi tárgyak iránti mániája miatt úgy okoskodtál, hogy partra szökhetett? Antonisz a fejét rázza. – Igen is, meg nem is. Azt gondoltam, hogy talán igen. Kutakodtam a partvidéken. Kezdtem mélyebbre hatolni. Őt persze nem találtam meg. Találtam azonban valami mást, Emma. Valamit, amiről senkinek sem szóltam. És most döbbenek rá, hogy ez nem csupán ártatlan nagyapa-unoka titok.

4 GALÉN BEPAKOLJA Emma poggyászának utolsó darabjait a városi terepjárója csomagtartójába, és a személyes holmik két igencsak eltérő kupaca láttán fölvonja fél szemöldökét. Ő még egy teljes bőröndöt sem rakott tele, Emmának mégis sikerült megtöltenie két nagyot és egy kicsit. Nem beszélve arról a degeszre tömött retikül dologról, amit cipel. Galén elvigyorodik. A lány vagy valami nagyszabású dolgot tervez, vagy nem tud tervezni. Nem mintha ez érdekelné Galént. Ő egyszerűen boldog, hogy elviheti a lányt. – Szerinted mi volt ez az egész? – hökkenti meg kérdésével Grom. Galén a homlokát ráncolja. – Mióta szoktál rá, hogy emberi lábon lopakodsz? A bátyja elmosolyodik, majd vállat von. – Gyorsan tanulok. – Azt látom – morogja Galén. – Szóval? – Szóval mit? Grom ma már próbára tette Galén türelmét. Szükségtelen és megalázó volt rákényszerítenie, hogy a többiek előtt

engedélyt kérjen erre a túrára – kivált, hogy már számtalanszor kitárgyalták a témát. Vajon most csak fejedelmi hatalmával kérkedett Nália előtt? Vagy komolyan azt hiszi, visszaélek a pozíciómmal, mint a szirének emberekhez küldött követe? Mert ha azt hiszi, Galén kész visszaadni a megbízatást ő királyi felségének. Az embereket talán nem is szükséges megfigyelni. Földi jelenlétük csak röpke pillanat, sokkal rövidebb, mint bármely sziréné, azután eltűnnek. Akárcsak Rachel. Grom karba teszi a kezét, megfeszül rajta a kölcsönkapott flaneling. Emma apja bizonyára vékonyabb alkatú volt, mint ő. – Szerinted Antonisz mit akart közölni Emmával? Feltűnően hallgattak, miután bejöttek a partról. Antonisz fürdőnadrágja addigra megszáradt. Nyilvánvalóan jó ideje kiszálltak a vízből. – Ez miért érdekelne engem? – Mert bolondság lenne tőled, ha nem érdekelne. Antonisz mindig is hajlott a... titokzatoskodásra. Galén a terepjárója farának támaszkodik, és a behajtót borító kavicsot rugdossa. – Úgy tűnik, ez Poszeidón-házi vonás. – Igen – bólint Grom. – Pontosan úgy. Ezért szeretném, ha kiderítenéd, hogy ezek ketten miben mesterkednek. – Emma egész eddigi életében nélkülözték egymás társaságát. Talán csak azt igyekeznek bepótolni.

– Ezt éppúgy nem hiszed, ahogy én sem. Igaza van Gromnak. Galén nem hiszi. Igaz ugyan, hogy Emmáéknak sok a megbeszélnivalójuk, de Antonisz vajmi ritkán lép ki a partra. Ha mégis, akkor céllal. Olyan céllal, amit senki másnak nem akar az orrára kötni. Mégsem éri meg egy esetleges veszekedéssel nekivágni ennek a túrának. – Emma elmondja majd nekem, ha akarja. Gromra pillant, tiltakozásra provokálja. Mindketten tudják, hogy a triton király nem próbálná kiszedni ezt az ő imádott Náliájából. És mindketten tudják, hogy még ha meg is próbálná, akkor sem sikerülne. A király sóhajt. – Talán rávezető kérdéseket tehetnél föl neki, vagy ilyesmi. Galén azonban látja, hogy gyakorlatilag ejtették a témát. Grom még nem jutott el a képmutatásnak erre a szintjére. És ez jó, mert emberi élete során Emma is nagyon megtanult titokzatos lenni. – Miről beszélgettek? – kérdezi Grom háta mögül. Galén látja, a lánynak nem tetszik, hogy az apja egyik régi inge feszül Gromon. – És ami fontosabb: indulhatunk végre? Nália elsiet Galén mellett, és átkarolja Emmát. – Szerencsés utat, édesem! – Azután közelebb hajol. Galén tudja, hogy az asszony nem az ő fülének szánja, amit még mondani kíván, de ő mégis hallja. – Mire visszajöttök, új ruhatárról gondoskodom Gromnak. Nem fogja viselni apád ruháját.

Galén odébb vonul, magukra hagyja őket egy kicsit. Bármennyire bosszús pillanatnyilag a bátyja miatt, sajnálja Gromot, akinek halvány fogalma sincs, miről esik éppen szó. És hogy mennyire igénybe veszi Emma türelmét. Galén barátságosan a bátyja vállába bokszol. – Szóval mi a helyzet azzal az engedéllyel, felség? Grom a szemét forgatja. – Jó mulatást, ebihal! Csak ne feledd, hogy még nem vagytok összepárosítva Emmával, tehát... – Grom! – emeli föl a kezét Galén. Erről nem óhajt értekezni a bátyjával. Se mással. – Csak emlékeztetlek – mondja Grom, és semmivel sem látszik kevésbé feszélyezettnek, mint amilyennek Galén is érzi magát. – A háborítatlanság sokféle alkalmat kínál. Ezzel Galén is pontosan tisztában van. Csak már nem nagyon törődik vele. Nem igazán tudja távol tartani a kezét Emmától. A félvéreket illető törvény egyébként is hibás. Emma semmiképpen sem válhat förtelemmé. – Erről nem tárgyalok veled. Grom láthatólag megkönnyebbült. – Viszont kettesben jobban beszélgethettek, úgyhogy tényleg nem ártana, ha kiderítenéd... Nália félbeszakítja, belékarol. – Tóraf és Raína már elmentek – mondja az asszony. – Raína szeretné, hogy hozzatok neki valami „érdekességet". A páros is el akarta búcsúztatni Emmáékat, de miután Tóraf

érzékelte a Galén és Grom közötti feszültséget, valami ürüggyel kimentette magukat. Galén sajnálja, hogy távozás előtt nem tudott egy kis időt velük tölteni. – Persze, hogy szeretné – mosolyodik el Galén. Átballag a vezetőülés felőli oldalra. – Viszlát két hét múlva! Nem vár válaszra, nehogy Grom azt kívánja, hogy engedélyt kérjen tőle az időtartamra. A két hetet csak nagyjából becsülte meg. Most az az érzése, hogy mihelyt tényleg kettesben maradnak Emmával, már nem is érik be két héttel. Ő semmiképpen sem.

5 A SZÖVETSÉGI autópálya úgy húzódik előttünk, mint két hegy között áthömpölygő autófolyam. Legalább egy órája pattog a fülem a tengerszint fölötti nagy magasságtól. Folyton a volán mögött ülő Galénra pillantgatok, hogy ő is átél-e valami hasonló vacakot. Olykor a víznyomás is bántani szokta a fülemet, minél mélyebbre merülünk az óceánba, annál inkább. Nem tudom, hogy Galén szirénfüle bármiféle nyomáshoz képes-e alkalmazkodni, vagy pedig csak ahhoz, amit a végtelen kék tenger okoz. Egyelőre nem panaszkodik, de ez semmit sem jelent. Tulajdonképpen amúgy sem beszél sokat, ez pedig talán jelent valamit. Vagy nem veszi észre, milyen gyakran lesegetem, vagy csak úgy tesz, mintha nem látná. Világos, hogy mire utal ez: nem kíván társalogni. Csakhogy éppenséggel ártalmasnak tűnik, ha hagyom a gondolataiba merülni, elvégre nem akármilyen okból vállalkoztunk erre a túrára. Miután Chloe, a legjobb barátnőm meghalt, legszívesebben begubóztam volna, az élettől is elment a kedvem. Megőrjít a gondolat, hogy Galén most ugyanilyen fájdalomtól szenved. Rachelhez talán még szorosabb baráti kapcsolat fűzte, mint Tórafhoz. Ráadásul az

asszony anyaszerepet is játszott mellette, tehát a halálával kettős veszteség érte, és ez rettenetes csapás. A vállára teszem a kezemet, és megszorítom. – Megint Rachelre gondolsz? Bánatos mosolyt erőltet magára, de egyetlen másodpercig tart, azután ismét elkomorul az arca. Rachel halála mindannyiunkra kihatott. Mindannyian tehettünk volna többet. Mindannyiunkat felelősség terhel, mert nem vigyáztunk eléggé az asszonyra. Mindannyian figyelhettünk volna éberebben a hollétére aznap, amikor visszahoztuk Jágent az emberektől. Bármelyikünk megóvhatta volna Rachelt a vízbe fúlástól. Galén azonban hajlamos egyedül önmagát hibáztatni. Én pedig igyekszem leszoktatni erről. Csak még nem okoskodtam ki, hogyan csináljam. – Tulajdonképpen azon gondolkodom – mondja –, miről tárgyalhattatok Antonisszal tegnap olyan sokáig. Aha. Vagy úgy. Kíváncsi voltam, megkérdezi-e, és ha igen, mikor. – Semmi különösről – felelem. Talán mégsem szeretnék beszélni róla. Nem mintha titkolóznék. Nem titkolózom. Nem nagyon. Az az igazság, hogy nem tudom, miért ragaszkodik hozzá nagyapám, hogy Tennessee délkeleti csücskébe utazzunk. Azt azonban tudom, hogy ez a fura kincsvadászat fontos neki, méghozzá valami eszelős okból. Hajlandó vagyok teljesíteni a kívánságát, és eddig azt hittem, hogy Galén is. Tegnap nem akadékoskodott, amikor a GPS-ben megvál-toztattam eredetileg beprogramozott

rendeltetési helyünket, a Cascade-hegységet, az új célpontra, a Smoky-hegységre. Lehalkítja a rádiót. – Mit fogunk találni ezekben a hegyekben, Emma? Miért küld ide bennünket Antonisz? Reflexszerűen elhárítanám a kérdését, de tudom, milyen feszült idegállapotban van. A legkevésbé sem szeretnék most összeveszni vele. Elmosolyodom. – Éppolyan kíváncsi vagyok rá, mint te. Mellesleg ne felejtsd el, hogy nem ő küld ide bennünket. Eleve azt mondtuk, hogy a hegyekben szeretnénk csavarogni. Ő csak javaslatot tett, hogy melyiket látogassuk meg. Vagyis a hüvelykujjával Tennessee állam egész középső részét jelölte meg a mobiltelefonomon. Az a hüvelykujj majdnem kétszázötven kilométert fedett le a térképen. Galén mocorog az ülésén, az ajtó kartámaszán pihenteti a könyökét. – Pontosan mit mondott? – Szerencsés utat kívánt. És hozzátette, hogy reméli, megtalálom, amit keresek. Ami igaz is, és akkor közel sem hangzott olyan megkérdőjelezhetően, mint most, még annak ellenére sem, hogy előadta azt az érzelmes történetet az anyám utáni kutatásról. Nem tudom, hozzá akarok-e tenni bármit is ahhoz, amit már elmeséltem Galénnak a társalgásunkról. Nem mintha elhallgattam volna valamit – már elmagyaráztam, miért változtattunk útvonalat. És azt

hittem, már el is fogadta. Most azonban úgy tűnik, mintha Galén gondolatban szétcincálna minden egyes szót, amit a nagyapám valaha is kiejtett. Ettől pedig kicsit magam is gyanakodni kezdek a nagypapa indítékaira. Vajon előre sejtette, hogy Galén kérdéseket fog föltenni, és szándékosan kerülte ki a kézzelfogható válaszokat. Ha igen, miért? Galén oldalvást rám sandít, majd ismét az útra néz. – Egyebet nem mondott? Valamit, aminek kettős értelme lehetett? – Ez mind a te kérdésed, vagy Gromé? Fölhúzza az orrát. – Grom valóban kérdezősködött, de bevallom, magam is szeretném tudni. Talán, ha elárulnád, mit mondott a nagyapád, segíthetnénk kiokoskodni, hogy valójában mit akar elérni. Nem tudom, hogy Grom és a nagyapám valaha is elássáke a csatabárdot. Én nem repesek örömömben, hogy Grom nyilvánvalóan befolyásolja Galén véleményét. – Azt mondta, „az édesvízi halak íztelenek." – Levegő után kapkodok. Ijesztően. Drámaian. Kitágult orrcimpával, meg minden. – Szerinted ez rejtjelezés arra, hogy „űrhajót láttam"? Vagy inkább arra, hogy „valójában szovjet android vagyok"? Frankón vissza kéne fordulnunk, hogy kiverjük belőle a választ. Galén erre a legszívdöglesztőbb mosolyát villantja rám. – Tudod, milyen észvesztően káprázatos vagy, amikor...

De a gödröcskéi már egyetlen artikulálatlan hümmögésre minimalizálták a szókincsemet. És komoly veszély fenyeget, hogy kiújul a régi pirulós szokásom. – Ne haragudj, hogy olyan morgósra vettem a figurát! Kanyarodjunk itt le! – int fejével a kijárat felé. – Elfárasztott a vezetés, nyújtóztassuk ki egy kicsit a tagjainkat! Ezen a nyújtóztatáson Galén a hatalmas halfarkának kibontását érti. Be kell vallanom, jó mulatságnak ígérkezik az itteni források felderítése. A Google szerint rengeteg akad ezen a környéken. – A fürdőruhám a bőröndben van – közlöm vele. – Keressünk valami helyet, ahol átöltözhetek. Esetleg egy autóspihenőben? – Fürödhetsz egy szál semmiben is. Na, tessék, tutira elpirultam. És reszketek, mint a kocsonya. És véletlenül elképzelem Galént egy szál... semmiben. Te jó szagú atyaúristen. Úgy tűnik, Galén a saját évődésének áldozatául esett. Iménti vigyorának már nyoma sincs, ami fölváltotta, azt leginkább éhségnek nevezném. Megnyalogatja az ajkát, azután összevonja a szemöldökét, ismét az útra szegezi a tekintetét. – Bocsánat, ez kiszaladt a számon. Galén ritkán hagyja, hogy valami kiszaladjon a száján. Olykor huncutság csillog a szemében, játékos, ártatlanul kacér huncutság. De Galénnal vannak határok. Olyan

határok, mint a törvény meg a lelkiismeret. Ezek a határok eddig visszatartották attól, hogy bármi effélét mondjon. – Még sosem kértél bocsánatot azért, mert cukkoltál – jegyzem meg. – Cukkoltalak? Szerinted most azt csinálom? – Miért, talán nem szoktál olyasmit mondani, amitől elpirulok? A szája szöglete mosolyra kunkorodik. – Természetesen szoktam, de azért kértem bocsánatot, mert ezúttal nem cukkoltalak. Nehezen tudja levenni a szemét a számról, és az útra irányítani. Én meg nehezen tudom a biztonsági övet becsatolva hagyni, és kettőnk között tisztes – arról már nem is beszélve, hogy a közlekedésrendészeti követelményeknek megfelelő – távolságot fenntartani. Nyel egyet. – Emma, vezetek. De nem hagyatkozik erre az érvre. E pillanatban is az út szélét fürkészi, és lassít, alighanem arra az esetre, ha rávetném magam. – Nyugodtan félreállhatsz – ajánlom segítőkészen. Legnagyobb meglepetésemre úgy is tesz. Az utasfülke lefékeződik, miközben a tompított hangú robogást a kerekek alatt csikorgó kavics zaja váltja föl, ahogy Galén a széles útpadkára manőverezi a terepjárót. Üresbe teszi a váltót. Kicsatolja magát. Szembefordul velem.

– Mit akartál mondani? Nem tudom, ő húzott-e magához, vagy teljesen önállóan csináltam az egészet, de saccperkábé fél másodperc alatt az ülésemből az ölében termek, és pontról pontra végigkóstolgatom a száját. Meglepetten és elégedetten nyugtázom, hogy két keze hátul fölsiklik a nyári ruhám alatt. Eleinte félénken, könnyedén, éppen csak ujjai hegyével cirógatja a hátamat. De ahogy mélyebben csókolom, a könnyedség eltűnik, olyan sóvárgás váltja föl, ami pontosan megegyezik az enyémmel. Bárki találta is föl a sötétre színezett ablakot, némán hálálkodom neki. Kezek és nyögések türelmetlen forgószelébe kerülünk. Majdhogynem megrészegülök Galén illatától, ízétől, tapintásától magam alatt. Ő maga rámenősebb, mint eddig bármikor, és úgy döntök, hogy ezt majd egy későbbi időpontban fogom kielemezni. Nem is tudom, miért jut ez most eszembe; rendszerint elveszem, amit csak bírok, mielőtt ő fölocsúdik. Pillanatnyilag pedig nagyon is kihasználom a szerencsémet. A hüvelykujjam a pólója alá csúszik, majd föl a feszes hasfalán. Épp csak annyi időre enged el, amíg a feje fölé emeli a kezét, hogy megszabadíthassam a felsőjétől. Azután újra a markába, a karjába, magához, maga köré szorít. Szinte a részévé válok. A hajamba túr, végigcsókolgatja a nyakamat a fülemtől a torkomig, és ajka nyomában lávafolyam érződik. Végül annyi bátorságot merítek, hogy a farmerja gombjához nyúljak. Várom, hogy leállítsa mozdulatomat,

véget vessen ennek az őrültségnek. Csodák csodája, hagyja kigombolnom. Vakmerőnek, kiszámíthatatlannak, mindenre képesnek érzem magam, de a legkevésbé sem szeretnék leállni, és gondolkodni. Hogy mit csinálunk. Hogy hol vagyunk. Hogy meddig fajulhat ez. Hogy meddig szeretném, ha ő hagyná fajulni. És hirtelen lehengerel a válasz. Elhúzódom. Leejti a kezét. Az ajkamba harapok. Hozzászoktam a gondolathoz, hogy kivárjam az összepárosításunkat. A párosítási ceremónia, majd az azt követő szigetválasztás gondolata észbontóan romantikusnak tűnik a szememben. Eleinte persze tehernek érződött, hogy ki kell várnom a házasságkötés szirén megfelelőjét, mielőtt maradéktalanul élvezhetem Galént. Azután nem tudom, mikor, de egyszer csak kezdtem másként szemlélni a dolgokat. Hiszen ő annyi mindent adott nekem – szárazföldre költözött, és magáévá tette az emberi életmódot a kedvemért. Viszonzásul pedig csak anynyit kért, hogy ezt az egyetlen hagyományt tartsam tiszteletben. Miféle aljas némber lennék, ha ezt az egyet visszautasítanám? Na, jó, élvezem, hogy csábítgatom-ugratgatom. De mindig tudom, hogy észbe fog kapni, és tisztességesen fog viselkedni – ahogy mindig szokott. Akkor most miért húzta be a féket? Vajon végül átlöktem a holtponton? Már a megbánás szavai formálódnak az ajkamon, de odanyomja az ujját. – Tudom – mondja. – Ne így!

Bólintok. – Bocs, én csak... Elneveti magát. – Fura, hogy úgy érzed, te tartozol bocsánatkéréssel nekem. – Csábítgattalak, és nem lett volna szabad. Ígérem, hogy mostantól betartom az egyezség rám eső részét. Ettől mintha meghökkenne. – Egyezség? – Hogy te vársz rám, ha én várok rád. Sokáig hallgat, azután bólint. A lábam hirtelen elzsibbad. Öt perce még nem nagyon tűnt kényelmetlennek ez a póz, most viszont valóságos kínszenvedés. A vezetőülés melletti ajtónak támaszkodom, hogy visszatoljam magam a saját helyemre, de Galén még egy utolsó csókra magához von. És ebben a pillanatban valaki megkocogtatja az ablakot. Mit mondjak, szuper. Galén megfeszül alattam. – Ez még viccnek is rossz – mormolja a nyakamnak. Ezt a helyzetet elég megalázónak érzem. Nem attól, mert ilyen közel kerültünk. Nem, azért már bocsánatot kértem, kellőképpen röstelkedtem. Ez most újfajta megaláztatás. A nyilvánosság. Még mindig enyhén szólva előnytelen a pozíciónk. Méghozzá az autópálya szélén, banyek. – Mi a probléma? Elakadtak? – érdeklődik egy férfihang. Azután egy jó húsban lévő idegen árnyékolja be kezével

kétfelől a szemét, bekukucskál a nyavalyás ablakon, orrát az üveghez nyomja, és párakarikát szuszog rá. Hogy az a tengeri herkentyű... – Ajjaj – mondja. – Elnézést. Éppen elhúzódik az ablaktól, miközben visszahelyezkedem saját ülésem menedékébe. Galén közben valahogy visszabújt a pólójába. Ez egyszerre megnyugtató és elkeserítő. Letekeri az ablakot. – Miben segíthetek? – kérdezi, és sikerül udvariasnak mutatkoznia, de a hangja tompán cseng, csupa kielégítetlen étvágy. Éppolyan zaklatott, mint én, hiszen alig kezdtünk csókolózni. A férfi arca vörös, akárcsak Galén csókjaitól kidörzsölt nyakam. – Bocsánat a zavarásért – mondja, és hüvelykujját kertésznadrágjának kantárja alá dugja. – Csak tudni akartam, nincs-e valami baj. Láttam a rendszámukon, hogy az államon kívülről jöttek. Fogalmam sincs, hogy szúrta ki ezt az autópálya száguldó gépkocsiáradatából. Hacsak úgy nem, hogy Tennesseeben nyüzsögnek a jótét lelkek, akik képesek leállni, hogy idegeneknek segítsenek. Bármely más napon, a létezés bármely más pillanatában még díjaznám is ezt. De ahogy most itt áll, meg tudnám fojtani a pasast. És a pokolba kívánom Tennesseet, amiért ilyen segítőkész polgárokat termel ki.

Galén a homlokát ráncolja. – Köszönjük, nem szorulunk segítségre. A férfi nem reagál erre, feltűnően jelzi, hogy ő most alaposan megvizsgálja a helyzetet. Úgy néz ki, mint akit Herschelnek hívnak. Vagy Gradynek. – Minden rendben, kisasszony? – kérdezi tőlem. Galén nyilván fölfogja a szándékát, mert hátradől az ülésen, hogy Herschel/Grady jól szemügyre vehessen. Mindjárt kinyírom Galént. És nem azért, mert egy vadidegen pillanatnyilag jobban aggódik az erényességem miatt, mint ő. – Eddig rendben volt – felelem nyomatékosan. A férfi megköszörüli a torkát. – Hát akkor elnézést, hogy... hm... alkalmatlankodtam. Kellemes napot! – Úgy tűnik, mintha most már talán távozásával örvendeztetne meg bennünket, de azután visszafordul az ablakhoz. Szinte babonásan vakargatja meg a tarkóját. – Tudják, komisz vihar készülődik. Esetleg nem árt igyekezni, hogy eljussanak oda, ahová tartanak. Ezzel elmegy. Megvárjuk, amíg becsapja a kamionja ajtaját, mielőtt újra levegőt veszünk. Legalábbis én. Galén két kézzel szorongatja a volánt. – Azt hiszem, mára megállhatnánk. Tudom, hogy nem erőssége az ítéletidőben vezetés. De nem hiszem, hogy az autózásról beszél. Az elutasítás piciny csomója kezd növekedni a gyomromban.

– Rendben – felelem. De hát mit vártam? Azt teszi, ami helyes. Én is ezt kívánom tőle, vagy nem? Rám villan a tekintete. – Nem, úgy értem, ha esni fog, akkor talán jobb, ha... vagyis... Elnevetem magam. – Megbénult a nyelved? Fölfogja, hogy én is kétértelműen fejeztem ki magam. – Emma... Na, most fordulok el tőle. Ha még egy másodpercig nézném, garantáltan újra az ölében kötnék ki, ő pedig jelenleg nyilvánvalóan nem ezt akarja. Kezdem azt hinni, hogy nem tudom, mit akar Galén. És kezdek kételkedni, hogy ő maga tudja-e, mit akar. Talán a mostani túra végére mindketten kiokoskodjuk. Előhúzom a telefonomat, és tanulmányozom a képernyőt, keresem a linket, amit korábban találtam. Érzem, hogy kevésbé ég az arcom. Az ajkam azonban továbbra is mintha lángolna. – Vannak a közelben idegenforgalmi nevezetességek. Források. Barlangok. Nyújtózkodáshoz ideálisnak tűnik. Galén kifújja magát. – Egész tökéletesen hangzik. Minél távolabb az emberektől, annál jobb. Önkéntelenül ebben is kétértelműséget keresek.

6 GALÉN BELÉP a sekély vízbe, meghökkenti a közelben tanyázó békákat, akik azonnal beszüntetik dallamos kurutytyolásukat. Bár a szél fölborzolja a felszínt, egy zavarodott keszegraj is hullámokat ver. Galén csodálkozik, hogy a madarak nem használják ki ezt az alkalmat a táplálkozásra. Ámbár az itteni szárnyasok valószínűleg mind kövérek és elégedettek, hiszen a víztükör fölött is rengeteg az élelem – békák, rovarok meg mindenféle futkározó jószág –, úgyhogy minek vizeznék be magukat? A madaraknak a levegőben a helyük. Ahogy a sziréneknek a vízben. Próbálja elhessenteni a gondolatot, de az mégis visszakúszik. Ha a sziréneknek vízben a helyük, akkor mit keresek én itt, a szárazföldön? Azután ittlétének oka becsukja a terepjáró ajtaját. Emma bizonyára átöltözött fürdőruhába – és remélhetőleg olyanba, ami sokat takar. Galén a mai botlása után pillanatnyilag nem kockáztathatja meg, hogy a lány bármiféle nekivetkőzött állapotban csámborogjon elő. Ma délután még a törvény sem tudta volna visszatartani, amikor az ölében tartotta Emmát, és pontosan azt szándékozott tenni, amit nem lenne szabad. Emma azonban az ő önfegyelmét – mármint annak maradékát – visszautasításnak tekinti. Már

elmagyarázta a lánynak a törvény fontosságát, noha ő maga is kétségbe vonja ezt a fontosságot. Úgy tűnik, Triton és Poszeidón jó néhány évszázaddal ezelőtt nem annyira a józan észre, mint inkább babonákra hallgattak, amikor kifőzték a törvényt. Inkább ijesztgetéssel kényszerítették alattvalóikat engedelmességre ahelyett, hogy az értelmükre hatottak volna. Galén tudja, hogy Grom más. Ő nyitott gondolkodású, az a fajta, akit az emberek haladó felfogásúnak neveznének. És Galén gyanítja, hogy Antonisz is ilyen, amennyiben erre mutató jel az, hogy a poszeidóni király készségesen tudomásul vette félvér unokája létezését. A királyi családok azonban Emma elfogadásával már a régi törvény határait feszegetik. A törvény összes többi vonatkozásának betartása immár fontosabb, mint valaha, hogy megőrizhessék a szirének teljes bizalmát. A múltőrzőkét. A közrendűekét. Jágen volt híveiét. Bizalmatlanságnak nincs helye, ha fenn akarják tartani a két királyság egységét. Galén, tudja, hogy eljön majd az idő, amikor az emberek fölfedezik őket. Grom is tudja ezt. És amikor ez bekövetkezik, a szirének jobb eséllyel maradhatnak fenn, ha együttműködnek. Nincs több néma háború. Nincs több lázongás azok részéről, akik felelőtlenül összevissza beszélnek. Ha létezik időszak, amikor nem engedhetik meg maguknak a széthúzást, ez a mostani olyan. Emma avarba nyomódó meztelen talpának nesze rezzenti föl gondolataiból. A lány minden egyes lépésétől még inkább fölforr Galén vére, még inkább zubog. A feszültség

elillan, a királyságok gondjai szertefoszlanak a levegőben, hogy majd máskor záporozzanak rá. Mert most itt van Emma. Arra gondol, amit a lány a kocsiban az „egyezségükről" mondott. Ő várni fog rám, ha én várok rá. De maradt-e még valós ok a várakozásra? Megrázza a fejét. Persze, hogy van, én idióta. Ha nem a törvény, hát a két királyság bizalmának megőrzése. Elmosolyodik, ahogy a lány lépteinek hangját botladozás, majd fölszisszenés követi. Emma a szárazföldön közel sem annyira kecsesen mozog, mint a vízben. Talán megmutathatná neki, mennyivel inkább a vízben van a helye, mint a szárazföldön. Mennyivel könnyebb az óceánban élni, mint kijönni a partra, és emberekkel létesíteni kapcsolatot, akik végül meghalnak, és... – Hű, nézd azokat a felhőket! – szólal meg a háta mögött a lány, ráfröcskölve a vizet, ahogy belegázol. Azután összekulcsolja ujjaikat, és Galén maradék nyugtalansága elszáll a fölerősödő széllel. – Nem veszélyes ilyenkor a víz? Gyorsan puszit nyom a lány orra hegyére, ami pillanatnyilag az egyetlen ártalmatlan pont az ajkának. Mielőtt Emma fintoroghatna, mélyebben behúzza a vízbe. Megkönnyebbülésére – és csalódására – a lány egyrészes fürdőruhát visel, sőt ahhoz illő sortot is fölvett. – Nem lesz semmi bajunk. – Persze, úszásban a villámot is lehagyod, nem igaz?

A mondat fele már a felszín alól szól. Emma kuncog azon, ahogy az alámerüléskor egy pillanatra eltorzul a hangja. – Nem mondom, hogy lehagyom – feleli Galén, és egyre mélyebbre húzza a lányt. – De azt sem mondom, hogy nem. Elvégre Triton tehetsége gyorsabbá tesz minden más ma élő szirénnél. Tudja, hogy ha Emmát veszély fenyegetné, csakugyan jó eséllyel venné föl a versenyt a villámmal. Emma hajának tincsei a másodperc tört részéig egybefonódnak az alkonyi nap vízfelszínt birizgáló fénypászmáival, és a lányt hirtelen aranyló fényudvar borítja be. Galén majdhogynem levegőt venni is elfelejt. Ha tudta volna, hogy ez a környék ilyen csodálatos, hamarabb fölkereste volna. – Mi az? – kérdezi Emma. – Valami van a hátam mögött? – Most már értem, miért visznek az emberek mindenhová fényképezőgépet. Hiszen sosem tudhatjuk, mikor mutatkozik meg nekünk hirtelen maga a tökély. – A lány közelebb férkőzik Galerihoz, aki azonban kartávolságot tart kettejük teste között. Elfordul a lánytól, reméli, hogy elterelheti a figyelmét arról, amiről már tudja, hogy Emma elutasításnak véli, és arra irányíthatja, ami most alattuk található. – Ott egy barlang bejárata odalent. Látod? A lány bólint. – Szerinted biztonságos bemenni? – Mióta aggaszt a saját biztonságod? – nevet Galén. – Jaj, fogd be! – mordul rá Emma, ahogy a nyíláshoz közelednek.

mégis int neki, hogy maradjon mögötte. – Ha rejtőzik is valami odalent, szeretném, ha előbb engem falna fel, hogy te el tudj menekülni, angyalhal. – Ezt nem te döntöd el. Galén vár egy kicsit. Tudja, Emma szemének kell egy pillanat, hogy a víz mélyének sötétjéhez alkalmazkodjon, és miután teljesen behatolnak a barlangba, még a felszínről időnként derengő fény sem jut majd el hozzájuk. – Jobb? – kérdezi néhány másodperc elteltével. A lány válaszul megpróbál előreúszni. Galén maga mellett tartja, közelebb, mint bölcs lenne, mégsem annyira közel, amennyire szeretné. Még a hideg áramlat és vastag bőre ellenére is úgy érzi, mintha az Emma testéből áradó forróság rávetné magát. És mióta szokásom borzongani a forróságtól? – Rendben – mondja dühösen, de inkább Önmagára haragszik, mintsem a lányra. – Együtt megyünk. De Triton szigonyára esküszöm, ha megpróbálsz előre... – Egymás mellett nekem mindig megfelel, Galén. – Mielőtt Emma újabb frappáns megjegyzéssel hozakodna elő, megállítja kettejüket. – Nézd! Bámulatos! Galén követi a lány tekintetét az előttük sorakozó hegyes sziklákra. A látvány az Emlékek barlangját juttatja eszébe. A sziklák mind úgy meredeznek, mint egy-egy fog, készen arra, hogy szétmarcangolják azt, aki elég bátor közéjük úszni. És ha Emmát ez lenyűgözi, Galén alig várja, hogy a lány mindazt láthassa, amit a barlangok kínálnak, nemcsak ez a

forrás táplálta üreg, hanem az összes. Az óceán legmélyebb tájékán találhatók, amelyeknek egyedüli lakói a prédájukat saját maguk előállította fénnyel csalogató tengeri lények. Miután valamelyest elrendeződnek a dolgok, egyszer talán majd elviszi őt az Emlékek barlangjába. Azt tényleg imádni fogja. – Ez az a rész a horrorfilmekben, ahol elvileg vissza kéne fordulni – jegyzi meg Emma, mialatt áthaladnak az első „fogsoron". Könnyed a hangja, de amikor Galén megtorpan, belekapaszkodik a karjába. – Mi az? Mi baj? Galén gyöngéden eltolja magától, és egy-két méternyit hátralibben. – Nem érzed magad... nehezebbnek? – Nem. Miért? Nehezebbnek látszom? – A szemét forgatja. – Jó, akkor meg hogy érted? Halfarkával ide-oda csap, figyeli, ahogy az általa keltett hullámzás fölkavar némi iszapot. – Más érzés itt. Nagyobb erőfeszítést igényel az előrehaladás. Nem vetted észre? Emma vállat von. – Egy kicsit, asszem. Talán az édesvíz az oka. A tengervízben nagyobb a felhajtóerő. – De érezni nem érzed a különbséget? – Nem hiszem, hogy észrevettem volna, ha nem említed. Galén megfogja a lány kezét, és összekulcsolja az ujjaikat. – Ennyire elvonom a figyelmedet, hm? Emma elmosolyodik.

– Fogalmad sincs, mennyire. közelebb hajol, egészen finoman csókot akar lehelni a lány ajkára. Tényleg csak annyira, hogy átvészelje a továbbiakat. Csak egy ártatlan, visszafogott csókot, semmi vadul szenvedélyeset, amilyenné ma délután kis híján vált. Legalábbis ez a szándéka... És ekkor megüti. Alig érezhető, pillanatnyi áramlökés. Az egyik másodpercben csípős és erélyes, a következőben elsimulóan lágy. Semmiképpen nem villám. Az nem lehet. Érzett már villámot a vízben. Majdnem olyan, mint egy kóbor óriáshullám, ami egy szempillantás alatt átsöpör, és már tovább is halad – bármiféle engedély vagy mentegetőzés nélkül suhan át a testünkön. Igen, bizsergető, de nem így. Ez olyan érzés, mintha... De hát tényleg lehet az? Galén a fejét rázza. Nem. Semmiképpen nem észlelhetek lüktetést. Mert a szirének lüktetése nem ilyen. Egy szirénlüktetés erős, nem ez a fölhígított vibrálás, ami alig-alig cirógatja meg a bőrét. De hát akkor mi lehet?

7

RITKÁN LÁTNI Galén arcán pánikot. Így hát amikor vonásain riadalom lesz úrrá, és egész teste megfeszül, mint egy kihúzott gumiszalag, engem csak egy hajszál választ el attól, hogy kiboruljak. Pláne ebben az éles fogú, ismeretlen barlangban, ahol valahányszor dörög az ég mögöttünk, úgy hallatszik, mintha a barlang megéhezett volna. És Galén arcából ítélve, ő is úgy gondolja, mi lehetünk az előétel. – Galén, tudom, hogy most az elnehezedéssel vagy elfoglalva, meg minden, de légy szíves, áruld el, mi folyik itt, mert mindjárt bedilizek. Vajon mi az oka, hogy az ember azonnal sikítani akar, ha valaki befogja a száját? – Maradj csöndben, angyalhal! – suttogja ajkamra tapasztott keze fejének Galén. Sikoly dagad bennem, a hangszálaimat feszegeti, hogy kiszabaduljon. A nyelés sem segít. – Azt... azt hiszem, észlelek valamit. – Valamit? – kérdezem, de a kezén át csak „mülümü" hallatszik. Eddig úgy tudtam, a szirének csak egymást észlelik, nem pedig tárgyakat, állatokat, egyéb „valamit", ami-

ről most beszélhet. Ez a szájbetapasztósdi már unalmas. Lassan lefejtegetem az ujjait az arcomról, jelzem, hogy nem csinálok semmi hebehurgyaságot. Nincs semmiféle hirtelen mozdulat, nincs hangos zaj, nincs előreúszás. Előreúszás tutira nincs. – Hogy érted azt, hogy „valamit"? – súgom. Galén le sem veszi a szemét az előttünk húzódó alagútról. A barlang alig egy-két méterrel odébb élesen jobbra kanyarodik. Elképesztő, hogy tulajdonképpen oda akartunk lemenni, ennek a helynek a gyomrába. – Észlelek... valamit – mondja halkan. – Abban biztos vagyok, hogy nem szirén. Ilyet még sosem észleltem. – Maga mögé tol, és most az egyszer hagyom. – Bármi is legyen az, rögtön a mögött a sarok mögött van. Közeledik. Széles hátába nyomom a homlokomat. – Most a frászt akarod rám hozni? Mert sikerülni fog. Kuncog, és kissé föloldódom. – Hidd el, nem a frászt akarom rád hozni. De ez... érdekes. Te nem szeretnéd látni, mi ez? Ekkor veszem észre, hogy mozgunk. Előre. Mióta vált Galén kíváncsivá? Rendszerint ő szokott visszahúzni engem. – De hát nem tudod, micsoda. Hátha veszélyes? Hátha olyan, mint valami hatalmas őscápa? – Micsoda? – Semmi. – Mi tagadás, úgy beszélek, mint aki bepánikolt. – Te már látod?

Még nem. – Ne hívjunk erősítést? Galén megtorpan. – Mondd csak, láttál egyáltalán idebent halakat? Én nem. Ez fura. Nem, nem fura, inkább rémisztő. Kellene halaknak lenniük. De ebben a sziklaüregben eddig egyetlen élőlényt sem láttunk. Ami alighanem azt jelenti, hogy természetes ellenség ütött tanyát idelent. – Halló? – szól egy hang a kanyaron túlról. A természetes ellenség tehát hímnemű, és angolul beszél. Első gondolatom az, hogy oxigénpalackos, vagy legalábbis pipás könnyűbúvár. Hangja azonban tisztán hallatszott, nem tompította le légzőmaszk, csutora. És egy búvárnak nem kellene lámpa idelent? Márpedig nem hasít fénykéve a vízbe. Vagy talán a szemem már annyira alkalmazkodott, hogy észre sem venném. Népes halraj robban elő a barlang kanyarulatából, és elhúz mellettünk. – Hová mentek? – szólok a halak után, mielőtt túl meszszire jutnának. – Ki kerget? Gyertek vissza! Legszívesebben azt is hozzátenném, hogy vigyetek magatokkal, de az nem hangzana valami bátran. Az egész csapat megfordul, és körülvesz bennünket Galénnal. Ezek a halak nem olyan színpompásak, mint a ten-geriek, de azért érdekes látványt nyújtanak – és a jelek szerint ők is érdekesnek találnak engem. Némelyik csíkos

testű, és borotvaéles úszókat visel. Mások pettyesek és rózsás hasúak. Azután akadnak rövid, pocakos külleműek olyan foltokkal, mint egy leopárd. Különbségeik ellenére azonban egyvalami közös bennük: értik Poszeidón tehetségét. Eltelik egy-két másodperc, mire ráeszmélek, hogy Galén már nem a körülöttünk kavargó haltömeget bámulja. Öszszeszorított foggal, egyenesen előre néz. – Ki vagy? – kérdezi. Az óvatosan felénk úszó fiú izmos és szemlátomást merész. Szőke haja kicsit hosszabb, mint Galéné, talán vállig érő, de nem tudom megállapítani, mert legyezőként lebeg a feje fölött. Közelebb kerül hozzánk, csak kék fürdőnadrágot visel, és derűs mosolyt, annak dacára, hogy ujjaim hegyével érzem, Galén egész teste ugrásra készen megfeszül. A fiú mögött kötél kígyózik a vízben, annak a végén egy csomó élettelen hal, a kopoltyújuknál fogva fűzték föl őket a kötélre. Ez a fiú vagy megunta az életét, vagy nem képes földolgozni a félelmet, mert egyenletesen közelít, mintha áramlat sodorná. Velünk egyidős lehet, vagy majdnem annyi. Nincs nála búvárpipa, semmilyen légzőkészülék, se világítóeszköz. És nem különösebben siet a felszínre levegőt venni. Nekem viszont elakad a lélegzetem.

– Rendelkezel a tehetséggel – állapítja meg, fejével felém intve. Nem kérdezi. Még csak meg sincs lepve. Leginkább elégedettnek tűnik. A lábam úgy rángatózik alattam, mintha elfelejtettem volna úszni. És te ki vagy? – kérdezi Galén, aminek nagyon örülök, mert az én szám pillanatnyilag nem képes szavakat formálni. Ezután rádöbbenek, hogy én is észlelem a fiút. Nem úgy, ahogy Galént, Raínát vagy Tórafot szoktam. Ez más. Tompa, suhanó simogatás, szellemérintés. Talán ezt hittem villámnak. De az az igazság, hogy amint a vízbe léptem, rögtön éreztem. Mielőtt bármiféle villám feltűnt volna az égen. A fiú mutatja, hogy üres a keze. – Reed vagyok. – Egy hal úszik elénk, eltakarja a kilátást. – Hé, eredj már! – szól rá Reed. – Mondtam, hogy ne mássz az emberek képébe. Keress valami más piszkálnivalót, különben te is a kötél végére kerülsz. – A fiú ismét rám néz. – Nem kell ám udvariaskodni velük. Faragatlan banda. Megszeppenek, amikor a halak szétrebbennek. De valószínűleg csak elijesztette őket. Nem azért álltak odébb, mert megértették, amit mondott, igaz? Az összes hal eltűnt, kivéve egy hosszú, rózsás hasú példányt, amelyik olyan bizalmasan úszik Reedhez, mint valami eb a szeretett gazdijához.

– Trójainak hívom, mert faló. Keszegfaló. Keszegtömeggyilkos. Galén nem vevő a fiú humorára. – Mi vagy te? Jogosnak érzem a kérdést, de Reed másként látja. – Ez nem valami jó modorra vall. – Félvér vagy – mondja Galén. Hátrateszi a kezét, látványosan oltalmaz engem. Borzongás fut végig rajtam, de elfojtom, mielőtt felszínre bugyogna. Félvér? Biztos csak képzelődöm. De hát... tök nyilvánvaló, nem? Szőke. Világos bőrű. Ibolyakék szemű. Nincs halfarka. Egy víz alatti barlangban légzőkészülék nélkül teszi-veszi magát, és halakkal haverkodik. Reed szája szögletében pici gödröcske jelenik meg a vigyorától. – Te pedig különlegesen éles szemű. Nanemárilyenténylegnincs. Még egy félvér. Olyan, mint én. Ez most így hogy? Te jó szagú... – Hogy találtál meg minket? – reccsen rá Galén. Én még mindig nem látom a veszélyt. Reed nincs fölfegyverkezve. És egyelőre nem mutat semmiféle agresszív

viselkedést. Sőt, úgy tűnik, kimondottan mulattatja a felbukkanásunk. – Megtaláltalak? Miért, szerinted kerestelek? – Még egy kicsivel közelebb jön, és érzem, hogy Galén megfeszül. – A sors fintora, de épp igyekeztem minél távolabb kerülni az idegenektől. Tudom, hogy Galén azt szeretné, ha nem szólnék ehhez a fiúhoz. Ez is olyan helyzet, amikor szavak nélkül, a testbeszédével – azzal, hogy maga mögé tuszkol – fejezi ki magát a legegyértelműbben. De nem fog mindig az ő akarata érvényesülni. Honnan jöttél? – kérdezem, és Galén elé kerülök. Úgy gondolom, ez kezdésnek nem rossz. Elkapja a csuklómat, úgyhogy megállok, várom, hogy beletörődjön: előbújtam a rejtőzködésből. Reed szolgálatkészen mosolyog rám. – Neptunból. Mit is mondtál, hogy hívnak? – Nem mondta – veti oda Galén, és jobban megszorítja a csuklómat. – Emma – felelem, nem merek hátranézni Galénra. – Emmának hívnak. Vannak még hozzád hasonlók? – De fura kérdés – ámul el a fiú. Kellemes vonásai kíváncsiságot tükröznek. Azt hiszem, tényleg fura. Elvégre, ha már mi ketten létezünk, akkor nyilván többen is vannak, nem? De miért? Hogyhogy? Megrázom a fejemet. A fiú kijelentésében kérdés rejlik, és akár így, akár úgy hangzik a felelet, félig-

meddig hazugság. Tudtam, hogy vár rám valami Tennesseeben. Nagyapám ragaszkodott hozzá, hogy Galénnal utazzunk ide, mert van itt valami érdekes, amit biztosan látni szeretnék. Most már értem, miért nem mondta meg, mi az, miért hagyta, hogy magam derítsem ki. Tudta, hogy elmondanám Galénnak. És valahogy azt is tudta, hogy Galénnak nem tetszene a dolog. – Milyen messze van Neptun? El tudsz vinni bennünket oda? – bukik ki belőlem. Reed máris bólogat, noha Galén a csuklómat szorongatja. – Emma! – mordul rám. – Nem ismerjük őt. Feléje fordulok. – Antonisz azért küldött bennünket ide, hogy keressük meg. Szerintem elég világos, hogy miért. Azonnal furdalni kezd a lelkiismeret, mert kioktatom egy vadidegen előtt. – Előbb meséljen nekünk róla, és majd eldöntjük, mit tegyünk! Egyszeriben elillan a lelkiismeret-furdalásom. Nem is tudok azonnal válaszolni, mert forr bennem az epe. Galén ugyanis „eldöntjük, mit tegyünk" alatt azt érti, hogy majd ő eldönti kettőnk helyett. Ez pedig nincs ínyemre. Visszafordulok Reedhez. – Én a magam részéről eldöntöttem, hogy szeretném megnézni Neptunt. Légy szíves, vigyél oda!

8 GALÉN TEKINTETE ide-oda cikázik az előttük elnyúló kétsávos út és a visszapillantó tükörben látható idegen között. Reed a hátsó ülés jókora hányadát elfoglalja, könyökét pedig a középkonzolon nyugtatja, ami a vezetőt az elöl ülő utastól elválasztja. Az elöl ülő utas pedig a csupa fül Emma. – Innen még jó harminc kilométer Neptun. Tábla nem jelzi az irányt. Csak mostanában tettek föl minket a GPS-re. Mondjuk, idén – magyarázza a lánynak Reed. Szinte büszkének látszik erre az apró eredményre. És Emma is. – Neptunban más félvérek is vannak? – kérdezi, meg sem próbálja leplezni izgatottságát. Reed válasz helyett vigyorog. Galén úgy érzi, mintha valami lidérces álomba merült volna, amiből képtelen fölébredni. Magában Antoniszt szidja, amiért ide juttatta őket. Hogy képzelte ezt, elküld bennünket egy félvérekkel teli városba, akiknek a puszta létezése törvénysértés? Pont most, amikor nem kevesebbet, mint a két királyság lakóinak bizalmát igyekszünk

visszanyerni, és Emma egyébként is központi szerepben van! Ráadásul Emma mintha semmi kivetnivalót sem találna ebben. – Kisváros – ismeri el Reed. – De laknak benne telivér szirének is. Meg emberek. Olyan emberek, akik megőrzik a titkunkat. Galén szeme a fiúra villan. – Az hogy lehet? És hogyhogy a nyomkövetők nem fedezték föl a szökevények fészkét? Különösen Tóraf, aki bárhol a világon észleli a sziréneket. Vagy az édesvíz befolyásolja az érzékenységét, ahogy Galént is befolyásolta? Galén eddig a félvérek és szirének egyetlen másik közös településéről hallott, Tartésszoszról, amelyet Triton vezér évezredekkel ezelőtt pusztított el. A krónikák szerint Poszeidón vezér félvér gyermekei meghaltak, a telivér szirének pedig mind visszatértek az óceánba, és soha többé nem léptek szárazföldre. Hogyan alakulhatott ki a két királyság tudtán kívül egy másik közösség? Kik ezek az elbitangolt telivér szirének, akik félvérek újabb nemzedékét – vagy nemzedékeit – hozták létre? Reed egy pillanatra elhallgat, Galént vizslatja a visszapillantóban. – Figyelj, díjazom, hogy hazafuvaroztok a városba, meg minden. De az összes kérdésetekre válaszoltam, ti meg

egyelőre semmi felvilágosítást nem adtatok magatokról. Ez így nem valami korrekt. Emma bólogat. – Mit szeretnél tudni? Galén figyelmeztetően meregeti rá a szemét, de Emma – úgy tesz, mintha nem venné észre. Valójában mindent meg próbál, hogy egyáltalán ne nézzen rá. – Hát... – Reed annyira előrehajol, hogy Galén legszívesebben egy felütéssel igazítaná meg a képét. – Annyit tudok, hogy az óceánból jöttetek. Legalábbis ő. Te meg nyilván egy óceánlakó sziréntől származol. Emmának leesik az álla. Reed széttárja a kezét. – Jaj, nyugi, nem vagyok gondolatolvasó, vagy ilyesmi. Az óceánlakók másképp lüktetnek, mint az édesvízi szirének. Úgy gondoljuk, idővel a só hiánya megváltoztatta azt, ahogy észleljük egymást. A szervezetünk valahogy alkalmazkodott az édesvízhez. – Még nagyobb érdeklődéssel tanulmányozza Emmát, ha ugyan ez egyáltalán lehetséges. – De az a kérdésem, miért jöttetek, és hogyan tudlak itt marasztalni? Galén majdnem elfelejt fékezni, amikor egy autó lassít előttük. – Nem maradunk itt. Emma homlokráncolása nem kerüli el a figyelmét. – Ez hosszú história – feleli Emma, és kedvesen Reedre mosolyog. – Édesanyám szirén, apám ember volt. A

szárazföldön nőttem föl. Azt hiszem, a nagyapám egyszer meglátogatta a városotokat. Ő küldött ide bennünket. Antonisz bizonyára járt Neptumban. Reed ezért tudta, hogy édesvízben másként észleljük egymást. Vajon mi egyebet osztott meg Antonisz ezekkel az idegenekkel? – Ideküldött benneteket? – Hát, azt hiszem, tulajdonképpen inkább afféle kincs vadászatra indított – vágja rá Emma. – Nagyjából megmutatta ezt az irányt, de azt nem árulta el, mit fogunk találni Neptunban. – Vajon miért? – néz Reed egyenesen Galén szemébe. Galén magában arra jut, hogy ez a Reed igazán éles elme. – Mi is ugyanezen tűnődtünk – dünnyögi. Emma elneveti magát. – Nyilván azt akarta, hogy megtaláljunk téged. Illetve titeket, szóval Neptunt – dadogja. – Úgy értem, azt akarta, hogy megtaláljuk Neptunt. Reed ismét a lányra fordítja figyelmét. – Örülök, hogy azt akarta. Galén szinte biztosra veszi, hogy Reednek nincsenek téves benyomásai az ő és Emma kapcsolatát illetően. És szinte biztos abban is, hogy Reed ettől függetlenül fütyül rá. Teljesen elbűvölte Emma, és Galén nem is hibáztatja ezért. De a fogát kiverhetem... Reed folytatja a kérdezősködést, Emma pedig továbbra is helyenként homályosan, de az igazsághoz híven válaszolgat. Az édesanyja az ő egész életében szárazföldön lakott.

Emberhez – egy orvoshoz – ment feleségül, aki tudta róla, hogy szirén. Emma a floridai partoknál ismerkedett meg Galénnal. A két királyságban tudnak a létezéséről, és ez idő szerint nincs gondjuk vele. Galén megkönnyebbülésére Emma nem ad tájékoztatást kettejük fejedelmi származásáról, se a közelmúltbeli eseményekről, amelyek az ő felfedezéséhez vezettek. Láthatólag kötődik ehhez az új idegenhez, és bár Galénnak ez nem tet szik, legalább megérti. Reed ugyanolyan félvér, mint a lány. Ez újdonság, érdekesség, és az összetartozás valamiféle érzését ébreszti Emmában. Főleg, hogy épp egy félvérekkel teli városhoz közelednek. Azonban Galénnak esze ágában sincs megbízni ebben a megnyerő viselkedésű fiúban. Előfordult már, hogy egy jóindulatú mosoly lóvá tette, de ez nem fog megismétlődni.

9

OLYAN, MINTHA Galén még csak nem is ülne velünk a kocsiban. Társalgok Reeddel, Galén pedig nagyokat hallgat a volánnál. Reed információi alapján egy kacskaringós, kavicsos útra kanyarodik velünk, ami egyre beljebb vezet az erdőbe, mind közelebb két környékbeli hegy közötti hasadékhoz. Neptun városához. A település szélén deszkatábla, felső részébe jókora ÜDVÖZÜLJÜK NEPTUNBAN feliratot véstek, alatta kisebb, elegánsabb betűkkel AZ EMLÉKEK VÁROSÁBAN szöveg húzódik. A táblát fehérre festett kövekkel szegélyezett virágágyásba állították. Ahogy elhaladnak mellette, Galén tekintete elidőzik az alsó soron. Szeretném megkérdezni, mire gondol, de van annyi eszem, hogy Reed előtt ne firtassam a dolgot.

Galén hallgatása betölti köztünk a levegőt, némán roszszallja, hogy azonnal elfogadtam Reedet. Eszembe jut, hogy talán féltékeny is, ami enyhén szólva marhaság. Különösen, ha figyelembe vesszük az alig néhány órája lebonyolított, délutáni pettingelésünket. Úgy döntök hát, meghagyom neki az ártatlanság vélelmét, és egyszerű óvatosságnak tekintem, hogy kimarad a társalgásunkból. Tulajdonképpen kicsit reménykedem is, hogy magatartása csak Reednek, nem pedig Neptunnak, a város iránti lelkesedésemnek szól. Mert természetesen lázban égek. Még szép, hogy izgalomba hoz egy félvérekkel teli város. Bizonyára Galén is megérti érdeklődésemet. Ha nem, akkor pedig jobban igyekezhetne. A luxusterepjáró Neptun főutcáján áll meg. Kétoldalt elragadó kis boltok és hivatali épületek. Akárcsak a hajdani vadnyugat tipikus képe, de a bejáratok előtt póznákhoz kipányvázott lovak helyett autók állnak. A betonozott járdán tarkabarka tömeg nyüzsög. Egyesek nyilvánvalóan szirének – kreol bőr, fekete haj, ibolyakék szempár, jellegzetesen izmos testfelépítés. Mások egyértelműen félvérek. A többiek pedig emberek, illetve az előbbiek keverékei. Szőke hajú, halvány bőrű ázsiaiak. Szőke hajú, világosbarna arcú afroamerikaiak. Kicsik és nagyok. Férfiak és nők. Vegyes fajtájú, életkorú, nemű egyveleg. Befogadom a látványt, nem törődöm fokozódó izgatottságommal és Galén egyre erőteljesebb neheztelésével. – Szóval ezek mind errefelé laknak? Hol?

– Házakban, mint normálisan szokás. Ugyanúgy élünk itt, ahogy az emberek általában. Mivel a többségünk részben ember – néz rám jelentőségteljesen Reed, de nem veszek róla tudomást. – Tehát akkor mit csináltok itt? – Ezt hogy érted? – Mi a rendeltetése ennek a városnak? Ez csak... – Az épületekre és a körülöttünk járó-kelő emberekre intek. – Ez csak valamiféle kirakat? Vagy azok az üzletek tényleg nyitva tartanak? – Persze, hogy nyitva tartanak – nevet Reed. – Nekünk ugyanúgy kell háztartási bolt, postahivatal meg élelmiszerüzlet, mint minden más városnak. Képzeld, még villanyszámlát is kapunk! Megáll az eszem. – De hát hogy működik mindez? Hogyan fizetitek a villanyszámlát? – Ez kezd közgazdaságtan-órává válni. A szememet forgatom. – Tudod, hogyan értettem. – Meglehetősen önellátók vagyunk. Én tanítás után félállásban az élelmiszerboltban dolgozom, de nyaranta horgászom helyette. Az emberek egy része a szomszédos városokba jár dolgozni: bankokba, biztosítókba, meg ilyesmi. Azt hiszem, másképp nem tudom elmagyarázni. Ez egy hétköznapi város.

Reed nem tudja, hogyan magyarázza el, én meg nem tudom, mi mást kérdezzek. Talán azt hittem, ez az egész csak porhintés, mert valójában egytől egyig vagyonosak, anyagilag függetlenek, mint Galén. De igazat adok Reednek, ez tényleg egy normálisan működő kisváros. Annyira normális, amennyire az egy félvérekkel teli városban lehetséges. Megállunk az egyetlen közlekedési lámpánál, egy kétemeletes, nyeregtetős épület előtt, ami ránézésre panzió – a homlokzatán nagy tábla hirdeti, hogy pillanatnyilag nincs kiadó szobája. A bejárati előtető alatt fehér hintaszékben ül egy férfi. Eddig ő az egyetlen, aki nem illik a képbe, talán azért, mert fehér köpenyt visel, amit virágfölddel piszkolt össze. A földet épp az előtte lévő cserepes növényre lapá- tolgatja. Fölnéz, abbahagyja a munkát, úgy mered a terepjáróra, mint valami rárontani készülő ragadozóra. Ismét örülök, hogy sötétített üvegűek az ablakok. – Ki ez az ember? – nézek Reedre. Nem mintha ő mindenkit ismerhetne a városban, de ez a pasas óhatatlanul elgondolkoztat. Reed a bejáratnál ülő férfira pillant. – Mr. Kennedy – válaszolja érezhető feszültséggel. – Körülbelül egy hónapja lakik Sylviánál. Bólintok. – Mit csinál itt?

Talán furcsának tűnik a kérdés, de az tény, hogy mostanáig akikkel találkoztam, azok idevalósiaknak látszottak. Olyanoknak, akik ismerik Neptun, a kisváros titkát. Csak ez a pasas nem. Reed vállat von. – Nyilvánvaló okokból igyekszünk a lehető legkevésbé érdekessé tenni a várost. Mr. Kennedy azonban nem éppen turista. Botanikus, és azért került ide, mert egy új növényfaj után kutat. Tulajdonképpen kicsit lökött. Állandóan magában beszél, és folyton nekimegy valaminek. És örökké gyászol a körme a földtúrástól – fintorog Reed, mintha a talajjal vacakolni ugyanaz lenne, mint egy trágyakupacban turkálni. A lámpa zöldre vált, és elhaladunk a panzió mellett, de nem kell hátranéznem, anélkül is tudom, hogy Mr. Kennedy még mindig bennünket bámul. – És miből gondolja, hogy itt új növényfajra fog találni? Valósággal hallom, ahogy Reed vállat von. – Gőzöm sincs. Nem valami beszédes. És többnyire naphosszat az erdőt járja, az ökokincsét keresi. – Nem tudtok megszabadulni tőle? – hökkent meg kérdésével Galén. – Megszabadulni? Úgy érted, nyírjuk ki? – heherészik Reed. – Nem tudom, nálatok, az óceánon mi a divat, de mi nem szoktuk kinyiffantgatni az embereket. Az ilyesmire errefelé ferde szemmel néznek.

– Nem úgy értettem – veti oda Galén. – Miért nem zavarjátok el? Könnyedén elbántok vele. – Az nem olyan egyszerű. Az 1950-es években a település teljes lakossága úgy határozott, hogy be kell olvadni a környezetbe. Ami azt jelentette, hogy Neptun megyei közigazgatási egységgé vált, szövetségi állami fennhatóság alá került, meg minden hülyeség. Persze korábban is emberi törvényekhez kellett igazodnunk, de addig nem vigyáztunk okvetlenül arra, kit kergetünk el, kit engedünk itt maradni. Manapság bárki diszkriminációt kiálthat, panaszkodhat, hogy a cipőmérete alapján hátrányos megkülönböztetés éri, és máris óriási sárdobáló versenyben találjuk magukat. – Felém fordul, és kacsint. – Le kellett szoknunk az erőszakoskodásról. Galén fölhorkan. Megrovó tekintetet vetek Reedre. – Miért, azelőtt talán diszkrimináltatok? Reed vigyorog. – Hát persze – mondja, és máris a nyelvemen van mindenféle indulatos kijelentés. Galén majdhogynem derűs arccal figyel. De csak addig, amíg Reed a tenyerével be nem tapasztja a számat. – Mielőtt belelovalod magad, és olyasmit vágsz a fejemhez, amit nem gondolsz komolyan, tudjál róla, hogy csak vicceltem. Természetesen megválogatjuk, kinek áruljuk el a titkainkat, de ennek bőrszínhez, valláshoz meg ilyesmihez semmi köze. – Vedd le róla a kezedet! – figyelmezteti Galén. – Ha még használni szeretnéd.

Csatlakozom az előttem szólóhoz, visszatolom Reed karját a hátsó ülésre. – Kicsit ingerlékeny a srác, mi? – kérdezi Galénra sem nézve Reed. – Nem mintha hibáztatnám. Ne már! Komolyan ezt akarja játszani? Galén összeszorítja a fogát. Erősen fogytán a türelme. – Azt hiszem, tisztáznunk kéne... Reed azonban rezzenéstelen arccal szakítja félbe. – Megjöttünk. Itt lakom. Amint Galén a földes behajtóra kanyarodik, Reed kipattan a kocsiból, és a vállára vetett halas kötéllel felszökken a bejárati lépcső három fokán. A faház nem tegnap épült, és eléggé lepusztult, de még így is szemrevaló. A tornác korlátján színesre mázolt kosarakban díszlő lila és fehér árvácska vonja el a figyelmet a repedezett deszkákról, a lepattogzó festékről. Galénnal kiszállunk, de a terepjáró orra előtt várakozunk. Nem érezzük úgy, mintha a házba invitáltak volna bennünket. Reed már el is tűnt odabent, de halljuk a trappolását és hangoskodását: – Anyaaaaa! Vendégeket hoztam. És fogtam halat vacsorára. Galén olyan tekintettel néz rám, ami egyértelműen azt jelenti, kössük föl a nyúlcipőt. Én azonban a fejemet rázom. Biztosra veszem, hogy a nagyapám azt kívánta, jöjjek ide, ismerkedjek meg

magamfajtákkal. Galén karba teszi a kezét. Odalépek hozzá, és puszit nyomok az ajkára. – Ezt miért kaptam? – Mert együttműködsz, pedig tudom, hogy nem akarsz. Már mondana valamit, de Reed megjelenik az ajtóban, és behív minket. – Úgy látszik, anyukám nincs itthon – mondja, miközben becsapja mögöttünk a szúnyoghálós ajtót. Mindkét kezében egy-egy csokiforgácsos linzer. Az egyiket nekem nyújtja. – Még meleg. Elhárítom, kicsit megütközöm azon, hogy Galént nem kínálta. Nem mintha Galén megenné, de ez elvi kérdés. Reed szinte olvas a gondolataimban. – Mindig van kéznél egy kis szusi – mondja Galénnak. – Tudom, hogy a legtöbb szirén utálja az édességet. Apukám sem kivétel. – Köszönöm nem kérek – feleli Galén, bár szerintem egy robot hangja is udvariasabb ennél. Reed kutyafuttában megmutatja a házat. Az emeleti három szoba az övé, a szüleié és Tobyé, az öccséé. Minden falon remekbe szabott kézimunkák, mindegyik fekhelyen gyönyörű foltmintás ágyterítő, és noha nyár derekán járunk, mindenütt tűzifa illata terjeng. A hajópadló nyikorgása elbűvölő szerenád. A fiú bekalauzol bennünket a konyhába, ahol egy jól megrakott tálról eltüntet még egy linzert. Ezúttal én is elfogadom a nekem fölajánlott példányt. Tudom, hogy Galén

úgy véli, sutba dobom az óvatosságot, de én inkább úgy gondolom, hogy tesztelem a körülményeket. Helyet foglalunk a retró hangulatú, citrom- és narancssárga konyhaasztalnál. – Na és hány éves vagy? – szólalok meg csokoládés finomsággal teli szájjal. Reed elvigyorodik. – Húsz. Hát te? Már majdnem tizennyolcat mondok, de a zűrzavar közepette sikerült egy esztendőt öregednem. Gyakorlatilag teljesen megfeledkeztem a születésnapomról, és a jelek szerint a többiek is. – Tizenkilenc. Galénra pillant. – És te? – Huszonegy. Reed bólint, nem is annyira nekünk, mint inkább saját magának. Azután bendzsópengetés hangja tölti be a légteret, újabb feszélyezett pillanattól szabadít meg bennünket. Reed a konyhapulthoz ugrik, és fölkapja róla a countryzenében kitörő mobiltelefont. A jelek szerint az anyukája hívását fogadja. Átvonul a nappaliba, és ezután csak néhány suttogó szót hallunk, majd: – Akkor nemsokára! Ettől Galén feszengeni kezd. Nem mintha mostanában nem kezdene mindentől feszengeni. Ahogy Reed visszatér, magával hozza gondtalan mosolyát.

– Anyu kéri, hogy maradjatok éjszakára, és nézzétek meg velünk a várost. Mi Galénnal alhatunk a nappaliban a két kanapén, te pedig a szobámban. – Nem szeretnénk alkalmatlankodni – jelenti ki sietve Galén. – Amennyiben meg akarjuk nézni a várost – pillant rám, mintha beleegyezés helyett csak kérdezné tőlem, akarjuk-e akkor megszállhatunk a panzióban. Hogy is hívják a tulajdonost? Sylvia? – Az volt kiírva, hogy nincs kiadó szoba – emlékeztetem. – Állandóan az van kiírva. Mr. Kennedy kikészítette szegény Sylviát – magyarázza Reed –, aki emiatt nem fogad újabb idegeneket. Veletek azonban biztosan kivételt tesz, mivel magunkfajták vagytok. Galén elhúzza a száját. Nincs ínyére, ha „magunkfajtaként" emlegetik. Emiatt lelkiismeretfurdalásom támad, mert nekem viszont tetszik. Sőt kifejezetten örömömet lelem benne. Egyelőre azonban föllélegzem attól, hogy bejelentkezünk egy panzióba, és az ottani szobánkban négyszemközt tárgyalhatjuk ki a mai nap fejleményeit. Ha itt maradnánk Reedeknél, akkor túlságosan... szem előtt érezném magam. Ez persze butaság, elvégre a panzió nagyjából a város kellős közepe. Ha bárki – a kiborító Mr. Kennedyt is beleértve – kíváncsi ránk, ott azonnal megtalál. Bevallom, rendes körülmények között nem tartanám csudabogárnak Mr. Kennedyt. Csak hát úgy látszik, Reed szerint különc figura, és kellemesebb így szemlélni valakit

ahelyett, hogy kirekesztettnek tekintenénk, bármennyire önzően hangzik is ez az okfejtésem. Reed ajánlkozik, hogy elkísér bennünket Sylviához, de Galén fölemeli a kezét. A gesztus végérvényes. – Köszi, nem szükséges. Emlékszem az útra. Újdonsült barátunk habozás nélkül válaszol. – De este hatra legyetek itt! Megígértem anyunak, hogy legalább vacsorára eljöttök. Ne hazudtoljatok meg! – Miután úgy tűnik, mintha Galén megint ellenkezni akarna, Reed hozzáteszi: – Toby pisztrángot fogott a patakban. Irtó kíváncsi vagyok, mi a véleményed az édesvízi halakról, Galén. Galén kezével végigszánt a haján. – Rendben. Tehát viszlát hatkor! Úgy teszek, mintha nem látnám, hogy Reed úgy vigyorog rám, mint pék kutyája a frissen sült bucira.

10

GALÉN FÖLVONSZOLJA a bőröndöket Sylvia panziója, a Tengericsillag emeletére. Megvárja, hogy Emma kinyissa a saját szobája ajtaját, majd becipeli utána a holmiját. Mivel még nincsenek összepárosítva, Sylvia ragaszkodott hozzá, hogy külön-külön szállásolja el őket, ugyanis a szobák mind „romantikus berendezésűek", azaz egyágyasok. Neptun városában szemlátomást kényelmi alapon döntik el, mit tartanak tiszteletben az ősi törvényekből. Emma az ágyra rogy, a gyönyörűen megmunkált kovácsoltvas bútort csipkefodorral szegélyezett, világoskék selyem ágyterítő borítja. A lány kuncog a minden mozdulattól nyikorgó vasszerkezeten. – Ez nem annyira romantikus, ha érted, mire gondolok. Galén vigyorog, és az ablak alá helyezi a bőröndöket. Azután Emma mellé telepszik az ágyon. Az időtlen idők óta nem használt helyiségben állottnak érzi a levegőt. – Mit szólsz ehhez a helyhez?

Valójában azt akarja kérdezni, mit szól a lány Reedhez és iránta tanúsított rajongásához, de ez veszekedést gerjesztene, nem is beszélve mindama féltékeny indulatról, ami már felszínre bugyogott. Galén képzeletét már így is eléggé felkavarta, hogy Reed ennyire érdeklődik Emma iránt. Először az jutott eszébe, hogy hirtelen fékez a terepjáróval, amitől Reed kirepül a szélvédőn, és összeroncsolt, véres holtteste elterül előttük a kavicsos úton. Azután megjelent fantáziájában, amint öklével megszabadítja Reedet az összes fogától, ezáltal létrehozza a gondtalan mosoly saját verzióját. Hogy azt az ábrándképet már ne is említsük, amelyben akkora ütést mér Reed gyomorszájára, hogy a fiú kiadja magából a csokoládéforgácsos linzer esetleg megrágatlanul felejtett maradványait. – Szerintem még korai véleményt nyilvánítani – zökkenti ki álmodozásából Emma felelete. – Tényleg? Nekem nem úgy tűnt. A lány a szemét forgatja, miközben Galén a matracra könyököl, a fejét közvetlenül Emma mellett támasztja a tenyerébe. Az orruk majdhogynem összeér. Triton szigonyára, hibátlan a bőre! – Az az érzésem, hogy nem bízol bennem eléggé. És szerintem Reedben sem bízol. – Na, ettől tartottam. – Hátradől, a mennyezetet bámulja. – Emma, nem ismerjük ezt a társaságot. Éppen csak anynyit

tudunk róluk, hogy nem lenne szabad létezniük. Hogy itt élnek a szárazföldön, ezzel a lelepleződés veszélyébe sodornak bennünket. – Szerintem nyugodtan kijelenthetjük, hogy magukat sodorják a lelepleződés veszélyébe, nem bennünket. Nem egyezhetünk meg abban, hogy elég régóta rejtve maradtak, még előlünk is, tehát bizonyították, hogy nem fenyeget miattuk veszély minket? – De hát félvér vagy, angyalhal. Ha ők lelepleződnek, te is lelepleződsz. – Hogyhogy? Senki sem fog ujjal mutogatni rám a tömegben, és rikácsolni. – Azt nem tudhatod. És nem hiányzik neked, hogy megtudd. Emma sóhajt. Galén látja, hogy fölzaklatja őt, de mégis mit várt ez a lány? Talán ölelje keblére a sok idegent, mint rég elveszett rokonságot? Ez nem így működik. Főleg nem a jelen körülmények között. – Nem akarsz itt lenni. Ezt Emma úgy mondja, mintha Galén valamiképp elárulta volna őt. – Bárhol jó nekem, ahol te vagy. – Ez kitérő válasz. – Hát jó. – Galén megdörzsöli az orrnyergét. – Nem akarok itt lenni. – Megint odafordul, lenéz a lány szépséges

arcára, kézfejével megsimogatja. – Az az igazság, hogy legszívesebben elszaladnék. A lehető legmesszebbre innét. Emmának nem tetszik ez az őszinteség, de Galén nem tud mit tenni. – Miért? – Mert ezek megszegik a törvényt. – De te magad mondtad, hogy a törvény egy rakás babona. Talán elfelejtetted? Én kivétel vagyok a törvény alól. Nem lehetnek ők is azok? Igaz, Galén, hol így, hol úgy nyilatkozik a törvényről. De pillanatnyilag úgy tűnik, mintha a törvény visszaváltozott volna bölcs, józan rendelkezéssé. – Hát nem is esedeznek bocsánatért. Egyébként sem az én véleményem számít. Az a fontos, miként vélekedik a törvényről a két királyság – márpedig egyelőre hatályos a félvérek elleni törvény. – Galén összerezzen, amikor a lány arcán fájdalom suhan át. – Egynél több félvér ellen – helyesbít. – Azt hiszem, pillanatnyilag arra kellene koncentrálnunk, hogy megőrizzük a királyságok közötti békét, és ne gerjeszszünk újabb fejedelmi botrányt. Valahányszor kinyitja a száját, mintha Gromot szólaltatná meg. – Ezt én nem tartom botránynak, Galén. A nagyapám egyébként is tudott erről a helyről. Járt itt. És nyilvánvalóan nem tekinti botrányosnak. – Én meg biztosra veszem, hogy igen – feleli gúnyosan Galén. – Máskülönben nem titkolta volna. – És Galén

ösztönösen dühös emiatt. Mit képzelt Antonisz? – Egyébként miért járt itt? – Azt mondta, anyut kereste, – A szárazföldön? A lány vállat von. Kiderült, hogy anyut minden emberi dolog érdekelte. Olyasformán, ahogy Raínát. Galén nem helyesli az összehasonlítást. Raína csak emberi tárgyakat gyűjt. Soha nem mondana le szirén életmódjáról, hogy ténylegesen a szárazföldön éljen. Mégsem eléggé magabiztos ahhoz, hogy ezt hangosan is kimondja. Elvégre Raína kiszámíthatatlan. Akárcsak Nália, Emma anyja. És akárcsak Emma. Galén unja már, hogy minden kiszámíthatatlan: nem bánná, ha elcsitulna a helyzet. Úgy látszik azonban, hogy az emberi világ túlságosan bonyolult ehhez. Tessék: mire jutott benne Nália? Az emberek között élt, és mindvégig hiányzott neki Grom odaadása, szerelme. Vagy nézzük Emmát. Hajlandó lerövidíteni az élettartamát, ezáltal akár évekre megfosztani Galént a társaságától, csak hogy szárazföldön időzhessen. Hogy emberi iskolába járjon. Hogy emberi dolgokat műveljen. Vagy ott van Rachel. Ő ízig-vérig a szárazföldhöz tartozott. De végül még a világ egyik legszívósabb embere is túlságosan esendőnek – túlságosan emberinek – bizonyult. Kezdettől fogva helyesen gondoltam, hogy óvakodni kell az emberektől. És most már nyakig belemásztam ebbe az ügybe.

Meghökkenve veszi észre, hogy Emma őt figyeli. Vajon mit láthat rajta? Látja, mennyire elkeseredett, mennyire szeretné megosztani vele az érzéseit? És látja, mennyire retteg attól, hogy Emma elfordul tőle? Emmát azonban mintha más nyugtalanítaná. Egész arca esdekel – és Galén már tudja, milyen kevéssé képes ellenállni a lány bármiféle kérésének. Vajon kivonhatja valaha is magát ennek a bájos arcnak a befolyása alól? Aligha. – Tudom, hogy nem bírsz itt föloldódni, Galén – mondja szelíden a lány. – De az a helyzet, hogy én igen. Tulajdonképpen... tulajdonképpen úgy érzem, itt a helyem. Én nem holmi kitaszított, fura szerzet vagyok Neptunban. Az egyetlen kitaszított, fura szerzet itt Mr. Kennedy, ő pedig ember. Neked énmellettem a helyed – mondaná legszívesebben Galén, bár ez hatalmaskodóan hangzik, de nem tehet róla. Emma úgy viselkedik, mintha ez a hely valósítaná meg az álmait. És Galén a lelke mélyén tudja, hogy semmi értelme ellenkezni. Emma a fejébe vette, hogy föltérképezi ezt a vidéket. – Nem vagy kitaszított – összesen ennyit tud mondani. Utálja magát, amiért elrejti igazi érzéseit, de sejti, hogy most nem alkalmas az idő vitatkozásra. Emma egy darabig maradni kíván, tehát maradnak. De mihez kezdek, ha arra jut, hogy neki végleg itt a helye?

Átkarolja a lány derekát, közelebb vonja magához, és Emma befészkeli magát Galén könyökhajlatába, ellazul. Ám bármennyire simul egymáshoz a testük, mintha újfajta távolság teremtődött volna közöttük. És Galén görcsösen szorítja őt.

11 REED CSALÁDJA éppen olyan fesztelen, mint a fiú. Az étkezőasztal valamiféle színpaddá változik, és egymás után tündökölnek a reflektorfényben. A srác apja, Réder Conway telivér szirén, izmos felépítése átsejlik flanelingén, kreol bőre vonzóan fénylik az étkezőhelyiség hangulatvilágításában. Ugyanolyan világoskék a szeme, mint anyámé – újabb bizonyíték, mennyire megváltozik a szirének szemszíne a szárazföldön töltött huzamos idő után. Kíváncsi vagyok, vajon Galén szemének mennyi idő kell, hogy kékké fakuljon. És vajon elviselem-e, ha majd kifakul. Reed édesanyja, Lauren szégyentelenül ember. Szőke haja bizonyára begöndörödne, de parkettafonatba kényszerítette, csak itt-ott áll ki egy rakoncátlankodó kis tincs. Barna őzikeszeme alighanem mindent észrevesz, körtealakját pedig csakis annak köszönheti, hogy nem veti meg az élet édes örömeit.

Toby, Reed kilencéves öccse a félvérek iskolapéldája – szőke haj, halvány bőr –, és példátlanul komisz kölyök, az iskoláját neki! Mindig is szerettem volna ilyen nagyszájú kistesót. – Reed azt mondja, szigonyjel van a hasadon – közli a kisfiú Galénnal, és annyira elvarázsolja a téma, hogy a péksüteményes kosarat kis híján a padlóra ejti, ahelyett, hogy tovább adná nekem. Az evőeszközcsörgés félbeszakad. Conway papa kortyint az írójából, azután hátradől a székén. Igyekszik fesztelennek mutatkozni. – Tényleg? – kérdezi. Galén belevág egy újabb szem burgonyába, noha mindketten tudjuk, hogy nem fogja megenni. – Tetoválás – feleli vállrándítva. A vacsora mintha egyszeriben mérkőzéssé válna. Conway papát érdekli Galén fejedelmi anyajegye, Galén viszont nem érdekelt abban, hogy meséljen róla. Na, ez remek. – Á, bakker! – szontyolodik el Toby. – Azt reméltük, hogy igazi Triton-házi fejedelmi személy vagy. Olyat itt még senki sem látott. Galén nyájasan mosolyog rá az asztal túloldaláról. Azt csak én veszem észre, hogy a rágóizmai enyhén megfeszülnek. – Sajnálom, hogy csalódást okozok, guppikám.

– Szóval tetoválás? – hümmög Reed. – Mi eddig nem sok sikerrel jártunk a tetkókkal. A bőrünk olyan hülyén vizenyős, vagy mi, hogy nem marad meg benne a festék. Galén megint vállat von. – Biztos valami édesvízi dolog. Mi a túró? Azt még értem, ha Galén visszafogott – elvégre ez a társaság még most is idegen nekünk na de hogy kifejezetten hazudik? Különösen, hogy már tudják, mit jelent a háromágú szigony. Miért baj az, ha kiderítik róla, hogy a királyi család tagja? A rangja csak elősegítheti, hogy zavartalanul kommunikálhassunk velük. Elkezdjünk hidat verni édesvízi és tengeri szirének között. Kivéve, ha Galén nem érdekelt a hídverésben. Félretolom ezt a gondolatot, és egészben bekapok egy szem piros burgonyát. Ez megakadályoz a kifakadásban, mert arra kell koncentrálnom, nehogy megfulladjak, és nem érek rá azon agyalni, Galén miért nem mutatkozik készségesnek az új helyzetben. – Nem vonom kétségbe a megállapításodat – mondja Conway papa. – De vajon a királyságok nem tekintik az emberi tetoválást... Hát, nemcsak nyilvánvalóan törvénysértőnek, hanem a királyi személyek ellen irányuló egyfajta szentségtörésnek is? Különösen egy háromágú szigonyt, amilyen a tiéd? Jelentőségteljesen pillant rám, a félvér lányra, akit Galén magával hozott a vacsoravendégségbe. Telibe talált, nemde?

Ám ez egyszer az életben nem érzem magam félvér lányként idegennek. Sőt, Conway papa még rám is kacsint, és nem bírom megállni, hogy viszonozzam a mosolyát. Legalábbis remélem, hogy viszonzásom mosolyra emlékeztet, mert ami a krumplit illeti, nagyobb volt a szemem, mint a szám. Ő talán azért mosolyog, mert tulajdonképpen egy félvér hozott vacsorára egy Triton-házi fejedelmi személyt. Ez alighanem óriási szenzáció itt, Neptunban. Galén leteszi a villáját. Igyekszem nem látni a mozdulatban rejlő megfontoltságot. – Már elnézést, de nem az a benyomásom, mintha Réder Conway különösebben törődne az óceán törvényeivel. Író. Erre író kell. Nagyobbat kortyolok belőle, mint szándékoltam. Csak így tudom meggátolni, hogy levegő után kapkodjak, megfulladjak a krumplitól, kérdezés nélkül megszólaljak. Pillanatnyilag az az érzésem, hogy Conway papa menten kipenderít bennünket. És nem is hibáztatom, ha megteszi. – Légy szíves, szólíts Rédernek! – feleli, és csupa vendégszeretet. – Természetesen igazad van. Egy pillanatig sem fáj a fejem az óceánlakók törvényei miatt. Csak kíváncsiskodom. Mi szél hozott errefelé? Jó ideje nem látogatott magadfajta a tájékunkra. Kíváncsi vagyok, mennyi idős Réder – és vajon a nagyapám-e a legutóbbi „látogató", akire céloz. Elvégre

biztos nincs sok koszos kis törvényszegő az óceáni szirének között. – A mi életmódunk egészen eltér a tiétektől – mondja Galén. – Bennünk még megmaradt az emberektől való egészséges félelem. Ezért neveztek ki engem a szirének emberekhez küldött követének. Azzal bíztak meg, hogy figyeljem őket, és tegyek jelentést róluk a két királyságban. Mióta fél Galén az emberektől? És most meg akarja sérteni a vendéglátónkat? – Galén értékes emberi összeköttetésekre tett szert – bukik ki belőlem. – Ismerősei segítik az emberek megfigyelésében. De tudja, hogy nem minden ember rossz. Galén az asztal alatt megszorítja a térdemet. Ha most el akar hallgattatni, az nem fog sikerülni. Tényleg tudja, hogy nem minden ember rossz. Vagy tévedek? Conway papa összefonja vaskos karját. Ügyes megfélemlítő húzás. Galénnak láthatólag a szeme sem rebben. – És mit fogsz jelenteni rólunk, Galén? Galén elmosolyodik. – Egyelőre annyit, hogy Conway mama rendkívül ügyes, mert még az édesvízi pisztrángot is képes jóízűvé varázsolni. Conway papa kész visszavágni, de a feszültségről mit sem sejtő Toby felhörpinti maradék íróját, és kis híján lecsapja a poharát az asztalra. – Galén, Reed azt mondja, még soha nem látott akkora uszonyt, mint a tiéd.

Galén előbb Reedre vigyorog, majd alig észrevehetően biccent neki. – Köszönöm, ez igazán kedves! Reed válaszul a homlokát ráncolja. Látom, hogy Toby valójában a kijelentés helyett inkább érdeklődni akar az uszony felől, és valószínűleg Galén is rájött erre, de természetesen nem óhajtja megmagyarázni, miért dicsekedhet bazi nagy halfarokkal. Toby fölhagy a próbálkozással, és hozzám fordul. – Emma, Reed azt mondja, te is rendelkezel Poszeidón tehetségével. – Is? – kérdezem, és Reedre pillantok. Szóval csakugyan beszélt a barlangban a halakkal. Amolyan poszeidónosan. A nagyobbik Conway fiú önfeledten vigyorog rám, épp csak szájának egyik szöglete kunkorodik fölfelé. – Toby meg én is rendelkezünk vele – közli Reed. Na, jó, erre nem számítottam. – Komolyan? – hökkenek meg. – Ezek szerint... Poszeidón leszármazottai vagytok? Mert csak így juthattak a tehetséghez. – Poszeidónnak sok leszármazottja él errefelé, Emma – világosít föl Conway papa, akinek minden feszültség eltűnt a hangjából. Ez a Neptun az én kis aranybányám. – Tudod, réges-régen... – Jaj, nehogy megint elkezd! – nyafogja Toby.

Conway mama nevet. – Ne szakítsd félbe apádat, Toby! A kisfiú az asztalra könyököl, és tenyerébe támasztja az állát. – De anyu, ez rém unalmas, és apu mindig órákig ragozza. Toby kicsit raccsol, és hihetetlenül cuki, ahogy azt mondja: „óhákig hagozza. " – Az örökségünk nem unalmas – inti rendre Reed. – Egyetértek – szólal meg Galén. – Örömmel hallanám a történetet – néz Conway papa szemébe. A férfi kicsit elmosolyodik, majd hirtelen föláll. – Talán majd máskor. Úgy látszik, föl kell frissítenem a mesemondó tudományomat. – Megfogja kiürült tányérját, ráteszi az evőeszközét. Mielőtt kimegy a konyhába, hátraszól a válla fölött. – De ha szeretnél jól mulatni, megkérheted Reedet, hogy mesélje el, miért nem hajlandó használni a tehetségét. – Koszi, apu! – morogja Reed, és igyekszik összezsugorodni a székén. Toby felhördül mellette. – Szerinte csalás. Ugye, hogy hihetetlen? Az a hihetetlen, hogy tényleg ezt a társalgást folytatom. Magamfajta félvérekkel. Félvérekkel, akik rendelkeznek Poszeidón tehetségével. Akárcsak én. – Csalás? – kérdezem, próbálok visszafogottnak mutatkozni.

Reed megadóan forgatja a szemét. – Igenis csalás. Előnyhöz juttat másokkal szemben, akik halat akarnak fogni. Nem vagyok rászorulva ilyen előnyre, és különben sem az a dolgom, hogy halat fogjak. Fölvonom fél szemöldökömet. – De az nem csalás, ha a gyilkos kötélhurkodba csábítod a halakat? – Enni kell, és arra való az a tehetség, nem? Én a versenyekről beszélek. Tudok úgy bánni a horgászbottal, mint bárki más. Toby a fejét rázza nekem. – Csak szeretné. Reed a könyökhajlatába szorítja az öccse fejét. – Szívd vissza! – Na, témánál vagyunk – sóhajtja Conway mama, és megjátszott unalommal könyököl az asztalra. Kisebbfajta csetepaté következik, aminek eredményeként a két fivér a padlóra kerül, Toby feje továbbra is satuba szorítva, bár közben sikeresen belemélyítette a fogát Reed könyökhajlatába. Úgy látom, ezen még Galén is derül. Bár biztosan nem tudom, semmi, kétségem afelől, hogy volt már ugyanilyen pozícióban Raínával. – Nem szívom vissza! – morogja Toby, de szívósságát számottevően korlátozza a fékezhetetlen vihogás.

– Így még azt sem tudni, ki a jobb halfogó – mondja Reed, és elengedi az öccsét. Rám néz, lesöprögeti pólójáról a nem létező port. – Egyáltalán nem horgászik a tehetség nélkül. – Miért horgásznék? – Toby ismét elfoglalja a székét. – Eddig minden bajnokságot megnyertem, amire beneveztem. A serlegeim bizonyítják. Conway mama kis híján kiköpi a borát. – Toby Travis Conway! Mit hallok, fiatalember? Azt mondtad nekem... azt ígérted nekem, hogy bajnokságon nem használod a tehetséget. Most megnézheted magad, barátocskám! – Á, bakker! – morogja Toby. – Csak tegnap engedték el a szobafogságomat. – Máris kezdheted elölről. Eredj a szobádba! És nem mondunk olyat, hogy „bakker". Conway mama úgy ráncolja a homlokát, mint egy édesanya, akinek visszaéltek a bizalmával. Nagyon is jól ismerem ezt. – Olyat mondunk, hogy „a manóba"? – érdeklődik Toby. Az asszony megfontolja. – Azt hiszem, az rendben. – Helló! Nekem ennyi idős koromban nem engedted, hogy ezt mondjam! – tiltakozik Reed. – Jó, akkor nincs „a manóba", Toby! – alkalmazkodik rutinosan a körülményekhez Conway mama.

– Köszi, Reed! – mérgelődik Toby, miközben elballag a bátyja mellett. – Figyelj, te hoztad szóba! – mondja Reed. – Majd viszek föl desszertet. – Azt már nem! – reccsen rá Conway mama, és föláll. Összeszed maga körül annyi tányért, amennyit csak tud. – Sírba tesztek, fiúk. Földön birkózni a vendégeink előtt, mint két vadember. Horgászserlegekről dünnyögve tűnik el a konyhában. – Úgy látszik, mindenkit kimerítettünk – jegyzi meg Galén inkább ujjongva, mintsem merő udvariasságból. – Alighanem mennünk kéne. – Ilyen korán? – kérdezi Reed, de nem Galénra néz. Érti a módját, hogy olyan érzést ébresszen bennem, mintha én lennék az egyetlen személy a helyiségben. Oldalvást Galénra sandítok. Az arcán semmi sem tükröződik. A szemem láttára változik Grommá. Ez nem tetszik. Föláll. – Hosszú utat tettünk meg ma – mondja, és felém fordul. – Azt hiszem, ideje elköszönnünk.

Nem tudom, mit szólna, ha azt felelném, hogy én még nem vagyok fáradt. Ha azt mondanám, menjen csak vissza a panzióba, engem majd Reed később elvisz. Kiverem ezt a gondolatot a fejemből. Sosem tennék ilyet. Gyerekes dolog lenne, és Galén megbántódna, ha tudná, hogy egy kurta másodpercig is eszembe jutott. Mi ütött belém? Úgy döntök, hogy ásítást színlelek. Pont úgy sikerül, ahogy vártam: drámaian. – Eléggé elfáradtam – mondom, mintha még szerényen fogalmaznék. Azután igazi ásítás tör rám, tényleg durva, és Galén meg Reed egyforma arccal merednek rám. Talán nem is olyan rossz ötlet elköszönnünk. Elvégre rengeteg értesülést kell fölfognom, földolgoznom, majd rendbe rakosgatnom, hogy holnap további infók férjenek a fejembe. Nem tudom, mennyi észbontó tényt képes valaki egyszerre kezelni. Nem ártana valamiféle nyilvántartást kialakítanom. Reed kikísér bennünket a kocsihoz, és zsebre dugott kézzel figyeli, amint távozunk. Az arckifejezése csupa kétely. Sylviához visszafelé menet síri csönd honol a kocsiban. Úgy összesűrűsödik, befülled a levegő, mint vihar előtt. Tapadóssá, nehézzé, fullasztóan párássá válik. Galén a szobámhoz kísér, és intek neki, hogy jöjjön be. Tétovázik. Ekkor döbbenek rá, hogy elhallgat valamit. Valami fontosabbat, mint ami a vacsoránál történt. Mi baj? – kérdezem. Még mindig nem lép be. Dühö-

sen az ágyra dobom a retikülömet. Galén úgy viselkedik, mint egy vadidegen, és az agyamra megy ezzel. – Nem jössz be? Az ajtókeretnek támaszkodik, sóhajt. – Szeretnék bemenni. Te is tudod. De... Úgy gondolom, mielőtt továbblépünk, beszélnünk kellene. – Tovább? Hová? Lehúzom a balerinacipőmet. A bolyhos padlószőnyeg kényeztetően süpped be a lábujjaim alatt. Vagy talán teljesen átlagos szőnyeg, csak próbálom elterelni a figyelmemet, hogy ne Galén kínlódó arcát nézzem. Becsukja az ajtót maga mögött, de nem jön közelebb. – Továbbhaladunk a terveinkkel, azt hiszem. – Terveinkkel? Terveinkkel? Ha egy srác a terveit említi, rendszerint a következő programjáról beszél. Vacsora, mozi, meccs a tévében. Ha Galén a terveit említi, azon komoly tervezgetés értendő. Kezével végigszánt a haján. Ez nem jó jel. – Az az igazság, hogy a megállapodásunkon gondolkozom. Azon, hogy azt mondtuk, kivárjuk a párosítási szertartásunkat, addig nem is... És hogy a párosítási szertartással diploma utánig várunk. Te még... Te még mindig ezt akarod? Előrehúzom a hajamat, hogy babrálhassak valamit. Egy tincsemet csavargatva szólalok meg. – Nem tudom, tulajdonképpen mit kérdezel tőlem.

Vajon arra céloz, hogy nem akar várni a párosítással? A puszta gondolattól, valamint a „romantikus berendezésű" szoba intimitásától ég az arcom. Vagy Reeddel kapcsolatos ez az egész? Most azt kérdezi, vajon Reed változtate a közös jövőnk tervén? Nem létezik. Nem lehet ennyire bizonytalan abban, hogy képes-e levenni a lábamról. Összekulcsolja a kezét a tarkóján, alighanem azért, nehogy ő is csavargatni kezdje a haját. Még soha nem láttam ilyen idegesnek. – Triton szigonyára, Emma, nem tudom, meddig bírom távol tartani magamat tőled... tényleg nem tudom. Nem, nem, még csak nem is erről van szó. Ez így teljesen félreérthető. – Lassan kifújja a levegőt. – Valójában azt akarom kérdezni, hogy a történtek után tényleg a szárazföldön kívánsze maradni. Hohó! Mi van? – A történtek után? És mihez képest a szárazföldön maradni...? – Tudod. Miután kiderült, hogy édesanyád a Poszeidónházi királylány. Hogy az első adandó alkalommal párosodott Grommal, és most idejük java részét a vízben töltik. Úgy értem, ha nem kellene... Galén egyik lábáról a másikra áll, és az antik fiókos szekrénynek támaszkodik. – Ha mit nem kellene?

Hirtelen fölizzik bennem a düh. „Az első adandó alkalommal?" Azt hiszem, ez a történtek elég sommás, durva összegzése. – Hagyjuk. Mondtam, hogy ez így teljesen félreérthető. Ugye, azt akartad mondani, ha anyunak nem kellene tekintettel lennie rám, akkor végleg a vízben élne? Meg sem próbálja tagadni. Nem is tudná. Az arcára van írva. Némi jogos bűntudattal együtt. De a legrosszabb az egészben, hogy nem egyszerűen úgy véli, anyu végleg a vízben maradna. Arra céloz, hogy anyu attól boldogabbá válna. Tehát végleg ott kellene maradnia. Ez azt jelenti, hogy valamiképpen anyám boldogságának útjában állok? Azt jelenti, hogy Galén boldogságának útjában állok? Vagy teljesen félreértem az egészet? Próbálom megfékezni érzéseimet, hasznos társalgásba szűrni őket. – Nem akarsz várni a párosodással, amíg el nem végezzük az egyetemet? Ez a probléma? És ha igen, én hogy viszonyulok ehhez? De az agyamnak nem akarózik válaszolnia a szívem kérdéseire. Galén sóhajt. – Nem akartalak fölzaklatni. Később is beszélhetünk erről. Mindkettőnknek hosszú volt a nap. – Tudod, hogy neked nem muszáj elvégezned, az egyetemet. Már beszéltünk erről. Én bejárok az előadásokra,

te pedig... Kivehetünk egy lakást a campus közelében, nem emlékszel? Elhúzza a száját. – De, persze. Nagyjából. – Összefonja a karját a komódon, és rátámasztja az állát. – Figyelj, nem azt kérem, hogy azonnal dönts, és nem akarok nyomást gyakorolni rád. – Nyomást gyakorolni? Milyen célból? Galén, még soha semmilyen kérést nem hallottam tőled. Fogalmam sincs, miről beszélünk. És ettől kezdek kiborulni. Bizonyára ő is, mert a karjába temeti az arcát. Végül ismét fölnéz rám, találkozik a tekintetünk. – Nem akarok egyetemre járni – mondja. – Nem akarok mást, csak lebonyolítani a párosítási szertartásunkat, és visz- szatérni az óceánba. Veled. Most rögtön. Sőt, tíz perccel ezelőtt. Minél előbb, annál jobb. Talán végleg tátva marad a szám. Pontosan ismétlődő, heves hullámokban piruettezik át az ereimen a sokk. Szóval ezért nem okozott neki ma az autópálya szélén gondot, hogy abbahagyja, mielőtt túlzottan belelendültünk volna? Azért próbált rávenni, hogy megszegjem az ígéretemet, miszerint várok a párosítási szertartásunk utánig, mert ő is meg akarta szegni az ígéretét, hogy a szárazföldön marad velem? – Visszakozol a terveinktől? Kis híján, torkomon akadnak a szavak. Fölkapja a fejét.

– Nem. Én csak... Másik választási lehetőséget kínálok az egyetem mellett. – Te akartál erre a túrára jönni, Galén. Hogy elszakadj az óceántól. Most pedig a szárazföldtől akarsz elszakadni? – Gondolkodási időre volt szükségem. – És ezt sikerült kisütnöd? Hogy az egyetem rossz ötlet, inkább a vízben szeretnél élni? Ahol én nem tudok lélegezni, ha elfelejtetted volna. Milligan doktor szerint idővel tudnál... – Nem. – Tovább élnél. Nem lennél annyira sérülékeny, mint az emberek. – Kizárt dolog. – Haragszol. Az évezred legenyhébb megfogalmazása. – Nem mondod?! – Még nem kellett volna szóba hoznom. A megfelelő alkalomra vártam, de látom, hogy ez nem az. – Nincs megfelelő alkalom, hogy arra kérj, éljek veled az óceánban. Az nem megy nekem, Galén. – Nem megy? Vagy csak nem akarod? Most az ő a hangja vált haragosra. Irtóra letámadva érzem magam ettől a beszélgetéstől. Most mondtam neki, hogy az óceánban nem tudok lélegezni. De még ha tudnék is, vajon akarnék-e? Bárcsak az agyam

fegyverszünetet tudna kötni a szívemmel! Most nagyon kellene, hogy ketten egy oldalon álljanak. – Ez nem korrekt. – Tényleg? – kérdezi hitetlenkedve. – Az viszont korrekt, hogy föladok mindent, amit valaha ismertem? Érzem, hogy kibuggyannak a könnyeim, legördülnek égő arcomon, és a mellkasomra potyognak. Ha Galén ilyen szavakba önti, nem tűnik korrektnek, pedig ebben állapodtunk meg. Azt mondta, bárhová elmenne, ha vele vagyok. – Te hoztad azt a döntést, Galén. Azt mondtad, nem bánod. Az még előtte volt. – Mi előtt? Reed előtt? Ahogy kimondom, máris megbánom. Látom, hogy rendkívül érzékeny pontra tapintottam, sőt gyakorlatilag rátiportam, mert fölhorkan. – Ha csak még egyszer meghallom ezt a nevet, az is több a kelleténél. A függönyhöz lép, és színpadiasán kibámul az ablakon. – Ha nem Reed az oka, akkor mi? Szembefordul velem. Eközben félig-meddig eltűnik az arcáról a harag, az a szomorúság váltja föl, ami hónapok óta zaklatja. – Neptun csak további komplikáció ehhez az egész rumlihoz. Azt akarom mondani, hogy már régóta

gondolkozom ezen. – Megrázza a fejét. – De felejtsd el, hogy szóba hoztam. Majd megoldom. Fölállok. – Igazán? Úgy, ahogy most? – Még mindig nem egészen tudom, hogy egyáltalán miről beszélünk. Ez alighanem a legkiborítóbb társalgás, amit valaha is folytattam Galénnal. – Biztos, hogy nem Ree... Neptun a bajod? Elvégre minden pompásan alakult, eljöttünk a túrára, amit egyébként te akartál, és most rábukkantunk egy városra, tele félvérekkel, akik maguk határozzák meg az életmódjukat ahelyett, hogy valami homályos törvényre hagyatkoznának, de a felsoroltaknak semmi közük ahhoz a váratlan döntésedhez, hogy foglyul ejts valami víz alatti várban? Összerezzen. Nem hittem, hogy a foglyomnak érzed magad – mondja szelíden. Közelebb lép, és ujjaival végigsimít az arcomon. – Én annál sokkal többet szeretnék adni neked, angyalhal. Megfogom a kezét. – Galén, én... Azt akarom mondani, hogy sajnálom, de nem bírom kinyögni. Sajnálom. Csak azt nem tudom, mit sajnálok. Azt, hogy veszekedtünk? Nem, mert néha előfordul, hogy veszekszünk, és úgy tűnik, ezeket a dolgokat ki kell mondani. Sajnálom, hogy nem akarok az óceánban élni vele? Nem, mert soha nem áltattam azzal, hogy igen. Kezdettől fogva tudta, hogyan viszonyulok a továbbtanuláshoz és a szárazföldön maradáshoz.

Azt hiszem, azt sajnálom leginkább, hogy most fasírtban vagyunk – és úgy látszik, nincs megoldás a nézeteltérésünkre. És hogy olyasmit mondtam, amit nem akartam. Egyáltalán nem érzem magam a foglyának. Inkább a foglárának érzem magam, mintha visszatartanám őt. A jelek szerint többé nem azt akarja, amit én. Az a probléma, hogy én továbbra is akarom őt. – Vissza kell mennem – mondja halkan. – Remélem, megérted. – Vissza? – Tritoni felségterületre. Be kell számolnom Gromnak erről a helyről. Kötelességem. – Biztos vagy benne, hogy Grom még nem tud róla? – Nemigen hallgatná el a két királyság elől. Még akkor sem, ha Anto... semmilyen körülmények között sem. Ismerem a bátyámat. El kell mondanom neki. Látszik rajta, hogy lélekben fölkészül arra, amit most fogok mondani. Ellépek tőle. – Nem teheted ezt, Gallén. Egyszerűen nem. Tudod, hogyan rendelkezik a törvény a félvérekről. Hagynád, hogy aszerint bánjanak ezekkel az emberekkel? Hagynád, hogy megöljék Tobyt? Elkínzott arccal válaszol. – Nem tudom, hogyan jutottunk idáig, Emma. Nem tudom, mit tettem, amiért így vélekedsz rólam.

– Nem megyek veled. Bólint, és elnyomul mellettem. – Ennyit már magamtól is kiokoskodtam. – Kinyitja az ajtót, és visszafordul hozzám. – Hát maradj itt, Emma! Ha úgy érzed, itt a helyed, ha ezt akarod, maradj. Ki vagyok én, hogy meggátoljalak benne? Mindketten tudjuk, hogy azt fogod tenni, amit akarsz. Ezzel elmegy.

12 AMIKOR NEM bírja tovább, Galén félreáll a kocsival. Lekapcsolja a lámpákat. Becsapja maga mögött az ajtót. Elég mélyen beveszi magát az erdőbe, hogy az arra járó autókból ne láthassák, és a legközelebbi fán tölti ki tehetetlen dühét. Öklével újra meg újra meg újra rásújt. Fölhasad a háncs, előtűnik a fatest, de ő tovább püföli. Hálás, hogy csak a holdfény keskeny szalagjai hatolnak át a lombsátron, alig tárják föl nyomorúságát. - Micsoda idióta vagyok! – üvölti a frissiben megrongált, hatalmas fatörzsnek. Megfordul, a fának támaszkodva lerogy, fölhúzza a térdét az állához. A foglyomnak érzi magát. És miért ne érezné? Úgy követem mindenhová, mint egy fókakölyök. Levegőt venni is alig hagyom. De hát egyetlen éber pillanatra sem akarom elszalasztani a társaságát. És az fáj legjobban, hogy egész idő alatt azt hitte, Emma ugyanígy érez őiránta. Úgy csókolja, úgy simul hozzá, mintha nem tudna betelni vele. Mindig talál valami módot,

hogy szórakozottan hozzáérjen, a karján nyugtassa a kezét, vagy az étkezőasztal alatt átvesse a lábán a sajátját. Hogy értelmezhette ennyire félre az érzéseit? Az imént meg akarta magyarázni Emmának, mit érez. Na, ez szép munka volt! Kezdésnek kijelentette, hogy nem akar egyetemre menni, és alig bírja távol tartani a kezét a lánytól. Összeszorított öklébe nyöszörög. Egy őrült zaklató viselkedik így! Épp amikor rá akart térni, hogy kifejtse, miért kívánja, hogy Emma az óceánban éljen – mert akkor több idő jut nekik együtt –, a lány azt mondta, máris a foglyának érzi magát. Ez azt jelenti, hogy úgy véli, éppen elég időt töltenek együtt. Ő bezzeg több száz évvel sem elégedne meg. Tiszta szívvel érezte ezt. De a lány nem így érez. Ébresztő, idióta! Most közölte, hogy neki Neptunban a helye. Miért is ne akarna Emma itt maradni? Éppen olyanok lakják a várost, amilyen ő. Itt nem kell attól tartania, hogy a sápadt bőre, a fehér haja vagy az ibolyakék szeme miatt faggatják. Tudják, micsoda, és elfogadják annak. Sőt, a keblükre ölelik, mihelyt igazán megismerik. Közülük való. Ez pedig több mint amit Galén valaha is ígérhetne neki. Még ha a lány beleegyezik, hogy az óceánban éljen vele, akkor is mindig el kell majd viselniük a bámész pillantásokat, a pletykázó súgásbúgást. Ha meg ő marad a szárazföldön Emmával, akkor a lánynak mindig vigyáznia

kell másokkal, örökké takargatnia kell, micsoda. Ahogy neki is. Mindmostanáig Antoniszt hitte kegyetlennek, amiért ideküldte félvér unokáját, és vérmes reményeket ébresztett bemre, hogy a magafajták nem maradnak az idők végezetéig förtelmesek a szirének szemében. A poszeidóni királynak tudnia kellett, hogy Emma valahogy békét szeretne majd teremteni a félvérek és a két óceáni királyság között. De Antonisz egyáltalán nem erre törekedett. Nem érdekelte a békekötés, máskülönben rég tett volna valamit ez ügyben, már akkor, amikor fölfedezte ezt az álmos kisvárost. Ehelyett nem szólt róla. Soha senkinek nem szólt, amíg nem találkozott félvér unokájával, Emmával. Azután örömmel ideküldte, mert fontos neki a lány boldogsága. Nem számít, kicsoda-micsoda, nem számít, hol él. Másik választási lehetőséget kínált Emmának, és rábízta ezt a titkot. Vagy azért lendült Antonisz cselekvésbe, mert a múltőrzők kivételt tettek ezzel a félvérrel? Mégis valóban az a terve, hogy békét teremt Neptunnal? Azt is tudta, hogy megpróbálnám távol tartani Emmát ettől a helytől. Ezért nem árulta el neki, hogy pontosan mit keressen. Mert Emma elmondta volna nekem, és akkor nem hoztam volna ide. Hát persze, hogy nem hozta volna ide. A szíve mélyén jól tudja, hogy hevesen ellenkezett volna. A panzióban lényegében Önzéssel vádolta Emmát, azzal, hogy tőle vár minden áldozathozatalt. Igen, biztosan igyekezett volna megakadályozni, hogy a lány idejöjjön. Hogy megszegje a

törvényt. Hogy felbőszítse a múltőrzőket. Hogy magához hasonló társakra leljen. Mindezt azért, hogy elragadhassa magával az óceánba. Amit a lány soha nem akart. Ez nem változtat a tényen, hogy nem titkolhatja el ezt a helyet Grom elől. Már éppen elég kárt okozott a titkolózás. A titkok majdnem végleg elszakították egymástól a két királyságot. Majdnem elszakították egymástól őt és Emmát. Őrjítő, hogy Emma azt hiszi róla, képes bántani olyan ártatlan keszeget, mint Toby. Hogy azt hiszi, a félvérek elpusztítása végett ide akarja hívni Gromot. Hogy azt hiszi, segédkezne a város lerombolásában. Holott tudnia kellene, hogy ő – mindenkinél inkább – különös rokonszenvvel tekint a félvérekre. Ahogy voltaképpen Grom is, elvégre félvér a mostohalánya. De hát nem kell egészen a tritoni felségterületig elmennie, hogy értesítse Gromot. Egy egyszerű telefonhívással is elintézheti ezt. Nem kell – és nem is akarja – magára hagyni ezért Emmát. Azt már ellenőrizte, hogy a lány vele kíván-e menni. Választ is kapott erre a kérdésre. A telefonhívást mégis le fogja bonyolítani. Tudja, hogy Nália néhány naponta partra jön, utánanéz Emmának. Most egy-két napba telhet, hogy összeköttetést létesítsen Náliával, és rajta keresztül Grommal, de ez jó is így. Talán éppen ez kell Emmának – pár nap, hogy földerítse, mire számíthat. Bárhogyan dönt is, mellette állok. Vissza kell mennem, még egy lehetőséget kérnem, hogy kimagyarázkodjak.

Épp visszaindul a terepjáróhoz, amikor az út felől reflektor erőszakos fénynyalábja hasít az erdőbe, ragyogásával arra kényszeríti, hogy behunyja a szemét. Amikor kinyitja, ráeszmél, hogy a fénykéve nem haladt tovább, egyenesen őrá irányul. Kihúzza magát, ösztönei arra biztatják, hogy meneküljön. A kisteherautó tőle néhány ujjnyira fékez le. Minden önuralmát segítségül kell hívnia, hogy ne ugorjon félre. Két nagydarab férfi – azaz szirén ember alakban – száll ki, és lép a kocsi elé. – Az erdő nem magadfajta fiúknak való – mondja a termetesebbik. A földre köp Galén előtt. Alsó ajka kiáll, mintha egy darab fát dugott volna mögé. – Tiltja valami törvény, hogy az erdőben tartózkodjak? – kérdezi zsebre dugott kézzel Galén. Az alacsonyabbik férfi nevet. – Igaza volt Tirdánnak. Ez törvénymániás. – Éppen ezért velünk jössz. Galén, ugye? Nono, fiacskám, semmi értelme hátrálni. Körül vagy véve. Ha szökni próbálsz, az jobban fog fájni. Galén mindazonáltal futásnak ered.

13 NAPFÉNYSZELETKÉK csusszannak be a reluxán át a szobába. Bizonyára lélegzetelállító látványt nyújtanának, ha az átzokogott éjszakától nem dagadt volna be majdnem teljesen a szemem. Csúnyán hajba kaptunk Galénnal. Ez nem csak azért súlyos, mert párként az első igazi veszekedésünk, és konkrétan kioltotta az újszerű érzést, az összetartozás örömmámorát, blablabla. Ez nem pusztán felszínes karcolás, ami bocsánatkéréssel, némi rózsacsokorral, miegymással elsimítható. Ez bizony mély horpadás azon a képen, amit leendő kapcsolatunkról mindketten alkottunk magunknak. Akár azt is bizonyíthatja, hogy esetleg nem egymáshoz valók vagyunk. Valamiképp az álmaink végének tűnik. Én pedig egész éjjel ezt sirattam. Szeretnék Galénhoz menni. Bekopogni hozzá, megkérni, hogy ne haragudjon, nem érzem magam a foglyának, szerelmes vagyok belé, és rendbe akarom hozni ezt. De nem lehet.

Mert Galén éjjel egyáltalán nem jött vissza. Ezt Sylvia is megerősítette. Ma kora reggel bekopogott az ajtaján, a fiú nem szólt ki, erre Sylvia bement, és kiderült, hogy nem aludtak Galén ágyában. Teljesen érintetlennek látszott a szoba. Bárcsak a szívemről mondhatnám el ezt! Tulajdonképpen faképnél hagyott. Elosont Gromhoz, és azóta is hiába próbálom hívni. Talán már elérte a vizet, akkor hozzá sem fér a mobiljához. Vagy talán még nem, akkor egyszerűen fütyül rám. Amikor az éjjeliszekrényemen csöng a telefon, nagyot ugróm ijedtemben az ágyon, állig fölhúzom a takarót. Galén! Mégsem fütyül rám. Fölkapom a telefont. – Honnét beszélsz? – harsogom bele. Remélem, nem hallja a hangomon, hogy sírtam. Mindent egybevéve elég reszelős. – Hm, otthonról – feleli Reed. Visszabújok a takaró alá, magammal viszem a telefonkagylót. – Á, szia! Azt hittem, Galén az. Csönd. Aztán: – Elveszítetted Galént? Önkéntelenül elmosolyodom. – Úgy is mondhatjuk. – Tudod, mikor jön vissza? – Nem tudom, visszajön-e.

– Komolyan? Összevesztetek, vagy ilyesmi? – Őszintén szólva, erről most tényleg nem szeretnék beszélni – sóhajtom a telefonba. Már csak azért sem, mert esetleg újra sírva fakadok. Azonkívül ha feleleveníteném a veszekedésünk, esetleg kikotyognám, hogy Galén azért ment el, mert árulkodni kíván az egész városra. De hát nem kellene csakugyan mondanom valamit? Nem kéne figyelmeztetnem az ittenieket, hogy veszély fenyegetheti őket? – Persze, persze, semmi gond – siet megnyugtatni Reed. – Figyelj, épp arra készültem, hogy körbeviszlek benneteket a városban, és bemutatlak ennek-annak. Az ajánlat továbbra is áll. Mármint érted, akkor is, ha Galén még nem jött vissza. Ez aztán a dilemma. Galén még huszonnégy órája sem hagyta el a várost, és én úgy döntök, hogy fölkerekedek, és egy másik pasival grasszálok? Nem akármilyen másik pasival, hanem azzal, akire Galén talán féltékenykedik is. De hát az a nagy helyzet, hogy... Galén hagyott itt engem. Most maradhatok a panzióban, és naphosszat dagonyázhatok a nyomoromban, mint valami szánalmas nyamvadék. Vagy pedig kipattanok az ágyból, lezuhanyozom, és fölfedezem a várost, ahogyan Galén távozása előtt eredetileg terveztem. Az utóbbi variáció nemcsak nekem tenne jót, hanem még Galénnak is. Senkinek nem árt, ha Galén jobb belátásra tér, és amikor visszajön, azt tapasztalja, hogy én hagytam itt őt, nélküle indultam kalandozni. Na, jó, nem itt hagytam, csak...

önállósítottam magam egy ilyen érzékeny helyzetben. Vagy ilyesmi. A lényeg az, hogy nem dől össze a világ, ha a sarkamra állok. Legfeljebb Galén büszkeségén esik csorba. Vagy az érzésein. De nem ő bőgött egész éjszaka. - Pompás! – felelem Reednek. – Csak hadd zuhanyozzak le és öltözzek föl, jó? Találkozzunk egy óra múlva a hallban! Igaz. Valóban hallható, ha belemosolyognak a telefonba. – Királyság! Viszlát egy óra múlva! Reed tehát őslelet, kék kisteherautójával a panzió elé kanyarodik. A teljes felületén rozsdakiütéses, zömök jószág olyasvalakit juttat eszembe, aki egyszerre szenved ritka pattanásos bőrtől és egy tetanuszoltás kínjaitól. Az egyik fényszórója bágyadtan pislog. Az elülső lökhárítón akkora horpadás, melyet tekegolyó üthet, amennyiben ágyúból lövik ki. A műszerfal pókhálósra repedezett, világoskék pévécé, amit vagy a tűző nap, vagy a több évtizeden át következetesen goromba bánásmód tett így taccsra. Ezzel együtt még soha életemben nem szökkentem ilyen lelkesen egy kisteherautó anyósülésére. Ez a kocsi most jóleső változatosság, kaland, kíváncsiságkielégítés. Függetlenség. Ez a kocsi az új kebelbarátom. – Tudom, hogy nem olyan elegántos, amilyenhez szokva vagy – mentegetőzik Reed de Galén vagy a leggazdagabb szirén, akit ismerek, vagy rendkívül eredményes autótolvaj. Nevetek. Nagylelkű hangulatomban talált.

– Eladogatja, amit az óceán mélyéről hoz felszínre. Hajdani hajószerencsétlenségekben tengerbe veszett kincseket meg ilyesmit. Reed szeme elkerekedik. – Azt a kurta farkú kismalacát neki! Ragyogó ötlet. Majdnem elárulom neki, hogy valójában Rachel találta ki, de akkor el kellene magyaráznom, kicsoda az asszony – és mi történt vele. És úgy érzem, azzal csúnyábban kibeszélném Galént, mint bármi mással. Erről jut eszembe valami, amit Galén tegnap este mondott. Nem lennél annyira sérülékeny, mint az emberek. – Jaj, ne! – nyögöm, és tenyerembe temetem az arcomat. Iszonyú önző voltam. Pedig számítanom kellett volna erre. Tudhattam volna, hogy Galén egész kedélyállapotváltozását Rachel okozza. Azért akarja, hogy az óceánba költözzek, mert ott nem fenyeget veszély, és tovább élhetek. Hogy ne kelljen elveszítenie, ahogyan Rachelt. Mekkora durung vagyok! – Reed, mielőtt elindulunk, gyorsan telefonálnom kell – csatolom ki magam. – Nincs semmi baj? Ugye, nem gondoltad meg magad? – teszi a kezét a kezemre a középső ülésen. Kiszabadítom a kezemet, kinyitom az ajtót és fürgén kiszállok.

– Minden rendben, nem gondoltam meg magam. Szeretném, ha megmutatnád a várost. Mindent szeretnék megnézni. Kábé tíz percet keli várnod, jó? Tulajdonképpen az iménti felismerés miatt majdhogynem meggondoltam magam, de milyen taplóság lenne, ha most lekoptatnám a srácot? Elvégre ma mindkettőnket körbe akart kalauzolni. Nem ő választott ki egyedül engem. A panzió halijában keresek egy csöndes zugot. Nem érzem eléggé kifinomultnak magamat ahhoz, hogy a szalongarnitúra selyembrokát huzatú foteljába telepedjek, inkább a reggelizősarokban foglalok el egy csőlábú ülőkét. Azután Galén számát tárcsázom. Természetesen nem veszi föl. Nem is számítottam rá, hogy igen. Amikor a digitális női hang utasít, hogy hagyjak üzenetet, úgy teszek. - Galén, ne haragudj. Csak most kapcsoltam, hogy milyen önző módon viselkedtem. Nem figyeltem rád, nem hallottam meg, amit mondani próbáltál. Hidd el, most már figyelni fogok. Nagyon szépen kérlek... légy szíves, hívj viszsza! Összeszorítom a szemhéjamat, egyetlen könnycseppet sem engedek kibuggyanni. Kapar a torkom, mintha a most elhangzott szavak miniatűr borotvapengék gyanánt apró bemetszéseket ejtettek volna. De nem azért, mintha nem gondoltam volna komolyan minden egyes szót. Komolyan gondoltam. Csak rettegek, hogy Galén nem hív vissza. Hogy elkéstem. Hogy elszúrtam.

A lábam ólomnehéz, ahogy visszaballagok a kocsihoz. Nem is kerüli el Reed figyelmét. – Biztos, hogy ma akarsz nekivágni? Valószínűleg nem aludtál az éjjel, hm? Talán inkább... – Ez kedves tőled, Reed – felelem, ismét becsatolva magamat. – De most egy ideig el kéne terelnem a gondolataimat. Reméltem, hogy segíteni tudsz ebben. Ez nem is valótlanság. – Vettem az adást – mondja Reed, és minden aggodalom eltűnik az arcáról. – Legelőször a piacra megyünk. Mindenki, aki számít, ott szerzi be ebédre a marhasültes szendvicsét. – Ebéd? Marhasült? – Bólintok. – Jöhet! Reed jól mondta! Az egész város a piacra jön ebédelni. Szedett-vedett asztalok szegélyezik az utcát, a járdán fölállított kiszolgálópultnál hosszú sor várakozik, a pultról ínycsiklandó gőzgomolyok szállnak az ég felé. A gyomrom vérszomjasan korog. A srác elneveti magát. – Szóval kihagytad a reggelit? Bólintok. Ő is. – Jó, akkor bedobom a vezércselt. Gyere! Megcélozzuk a pultot, és csak arra tudok gondolni, hogy a saját fél karomat fogom föl falni, ha nem indul meg gyorsan az a sor. Ekkor Reed tényleg bedobja magát.

– Bocs, Trudy! – kocogtatja meg az előttünk álló nő vállát. Trudy hátrafordul, majd meglepetten vesz szemügyre. Eszembe jut, hogy Reed szerint nem sűrűn fordulnak meg itt látogatók. – Ez itt Emma – folytatja, és fél kézzel átkarol. Nem tudom eldönteni, hogy ártatlanul-e vagy sem. – Poszeidón leszármazottja, és New Jersey-ből látogatott hozzánk. Nem haragszol, ha előretolakszunk, hogy mindenkinek bemutathassam? Trudy kezet ráz velem. – Jól értettem, Emma? Nagyon örvendek, hogy megismerhetlek! Nem is sejtettem, hogy New Jersey-ben is élnek rokonaink. Persze, ismerkedj meg mindenkivel! Menjetek csak előre, Reed, én egyáltalán nem bánom. Ennyi. Kérdés egy szál se. Azonnal és fenntartás nélkül elfogadott. Vajon hol másutt élhetnek rokonaik? Mert úgy tűnik, a jersey-i félvér egyáltalán nem jelent itt akkora csodát, mint amilyenre számítottam. Így lépkedünk szépen a sor legelejére – Reed további félvéreknek mutat be, s a további félvérek szintén csodálkozástól mentesen üdvözölnek. Egy kiszolgáló marhasültet, zöldborsót meg egy szelet citromtortát lapátol a sztiroportálcámra. Miután az egyik kovácsoltvas asztalhoz telepszünk, néhányan újabb székeket húznak oda, így hamarosan túlnépesedik az asztal, de ettől egyáltalán nem zavartatom magam. Kaptam ennivalót és jó – bár talán egy picit lehengerlő – társaságot.

Ezek itt tudják, mi vagyok, és annak fogadnak el. Olyan ez, mintha születésem napja óta az ő titkos szövetségükhöz tartoznék. És a lelkem mélyén úgy érzem, oda is tartozom.

14 A HELYISÉGBEN két csővázas szék található – az egyik az, amihez őt kötözték –, egy csupasz kempingágy meg egy összecsukható asztal, rajta jobb napokat látott kislámpa. Se szőnyeg, se képek. Se ablak – de ennek Galén pillanatnyilag örül, mert bármiféle számottevő fénytől duplán hasogatna a feje. Csak töredékesen emlékszik, hogy került ide. Annyi biztos, hogy szaladt. Elesett. Valami súlyos, kemény ért a fejéhez. Hányinger fogta el, keserű epe tört fel a torkába, ahogy a saját járműve hátuljában elszállították a... szóval ide. Ronggyal a szájában tér magához. A rongy hányásízű. Olyan szorosan tekerték körbe vele az arcát és a fejét, hogy fájdalmasan kidülled tőle a szeme. Keze-lába elzsibbadt, mert hosszú ideje ugyanabban a testhelyzetben gubbaszt. A nyaka mintha végleg abba a szögbe ferdült volna, amiben elveszítette az eszméletét. Nyújtózkodni-forgolódni próbál, hogy megmozgassa a végtagjait, tőle telhetőleg enyhítse a merevséget, de nem könnyű, mivel a kötél nagyon feszes. Mire az izmai

valamelyest ellazulnak, és a nyaka megszokja a feladatot, hogy tartsa a fejét, a helyiség egyetlen fehér ajtaja kinyílik. Olyan kövér szirén csukja be maga mögött az ajtót, amilyet Galén még sosem látott. Emberi mércével persze nem kövér. Talán pocakos. Szirén viszonylatban azonban elhízott fickó. Ez a rendellenes alkatú egyén peckesen a másik csővázas székhez vonul, csikorogva végighúzza a padlón, majd Galénnal szemben ráhuppan. Hosszasan tanulmányozza Galént, és nagyjából úgy vigyorog, mint egy cápa, aki az imént vacsorázott be egy halrajt. – Szóval egy igazi Triton-házi fejedelmi személy társaságát élvezhetem – mondja, azután kettejük között a padlóra köp. Ugyanúgy kidudorodik a szája, ahogy korábban a másik szirénnek. – Tirdánnak hívnak. Nem árt, ha az emlékezetedbe vésed. Galén nem örvendezteti meg reakcióval, pláne nem fojtott válasszal a szájába tömött rongyon keresztül. – Nem kell kukának tettetned magad, fiam – mondja Tirdán. – Mindenki mindent tud rólad. Csak hogy tisztázzuk... – Föláll, és Galén pólójához nyúl, hogy fölhúzza a szélét. Galén ezt is szemrebbenés nélkül tűri. Most már mi értelme tagadni? Fejedelmi személynek hiszik. Annyira, hogy fáradságot nem kímélve, még el is rabolták. Ez a Tirdán alighanem egyszerűen kíváncsi. A poszeidóni leszármazottakkal teli városban minden valószínűség szerint még soha nem látott Triton-házi fejedelmi személyt. Tirdán tekintete Galén háromágú szigonyán pihen meg.

– Még sosem láttam igazit – mondja Tirdán, mintha olvasna Galén gondolataiban. Elengedi a póló szegélyét, és visszamegy a székéhez. Ráérősen helyezi kényelembe magát, fészkelődik a széken, amelynek csőlába összecsuklással fenyeget. Galén nem tudja, nem azért csap-e ilyen felhajtást Tirdán, hogy a várakozás feszültségét fokozza. Grom szokta alkalmazni ezt a módszert, amikor meg akar félemlíteni valakit. Úgy tesz, mintha a másik személy nem is létezne. Ez rendszerint beválik. De nem Galerinál. Amikor Tirdán végre ránéz, nagyon nyugtalanító mosoly ül az arcán. – Azért jöttem, hogy kérdéseket tegyek föl, fiam. És ha nem fogsz együttműködni... No, de éppen az a dolgom, hogy együttműködésre bírjalak. Remélem, értjük egymást. – Előrehajol, és a mozdulattól nyikorog alatta a szék. – Tehát. Hogy találtatok meg bennünket ennyire a szárazföld belsejében? Mit kerestek itt? Galén beleszuszog a száját kitöltő rongyba. Tirdán talpra ugrik, és kioldja a rongyot. Galén néhányszor kitátja és becsukja a száját, kicsit kilazítja állkapocsízületét. Tirdán visszaül, ezúttal jóval kevésbé fürgén. – Köszönöm, hogy levetted! – mondja higgadtan Galén, és Tirdán szemébe néz. Ő is tökéletesen képes nyugtalanítóan

viselkedni. És kiszámíthatatlanul. Grom kiváló tanítómesternek bizonyult. Tirdánt azonban nem könnyű kizökkenteni. – Szívesen! Ha segítségért kiáltasz, egyenként kiverem a fogaidat, befőttesüvegbe téve jól fognak mutatni a konyhámban. – Mivel Galén nem szól semmit, fogvatartója összefonja a karját. – Mit gondolsz, passzióból vettem le a rongyot? Felelj a kérdéseimre! Galén fölemeli a fejét. – Tulajdonképpen azt hittem. Arra nyilván nem számíthattál, hogy bármit is elmondok neked. – Komolyan? Miután bólint, Tirdán fölkel a székéről, és átmegy a szobán az asztalhoz. Azután benyúl alá, és akkora kést vesz elő, amilyet Galén emlékezete szerint még sosem látott. Könynyedén eltávolítja a szigetelőszalagot, amely a kést a rejtekhelyén rögzítette. A penge itt-ott rozsdás – vagy talán rászáradt vér az? –, a markolata fényesre kopott a használatban. Tirdán szakavatottan nyúl hozzá, úgy forgatja a kezében, mint valami mazsorettpálcát. Visszaül. – Ennél jobban meg kell erőltetned magad – mondja Galén, és igyekszik észrevétlenül nyelni. – Nem tudom, nálatok, szárazföldieknél mi a helyzet, de nekünk, óceánlakóknak általában nagyon vastag a bőrünk. Tirdán kuncog.

– Szóval még nem vagy lenyűgözve, fiam? Hát jó, hadd próbáljam megváltoztatni a véleményedet. – Hátra-dől a székén, és észrevehetően ellazul. – Látott már valaha fenséged orrszarvút? Ingébe dörgöli a pengét, mintha tisztogatná. A kérdéses szennyeződések mit sem változnak. – Ezek az állatok a szárazföld Afrika nevezetű részén élnek. Az emberek egy olyan csoportba sorolják őket, amit vastagbőrűknek hívnak, és méltán, mert a kültakarójuk tényleg nem vékonyabb a kifejlett szirénekénél. Sőt, helyenként kétszer olyan vastag, mint a miénk. Ezt a bőrrészt használtuk a fegyvereink kipróbálásához. Meg kellett bizonyosodnunk róla, hogy ha ti, tritonok újra bajt kevertek nekünk, felkészülten szállunk harcba. Minden eszközt azon az alapon terveztünk, hogy képes-e áthatolni az orrszarvú bőrén. Ez a kés egyetlen suhintással átvágja az orrszarvúbőr legvastagabb részét. Most már le vagy nyűgözve, fiam? Igen, le van. Nemcsak a késtől, hanem attól is, hogy hirtelen rádöbben, mennyi időt és fáradságot fordítottak ezek a szárazföldlakók arra, hogy valamiféle háborúra készüljenek. Jól kigondolták védőeszközeiket. Kifejezetten szirénbőr elleni fegyvereket gyártanak. Olyan helyet választottak, ami eléggé távol esik a partoktól, így Triton tehetsége nem okozhat bennük kárt. Összefogtak az emberekkel, ezáltal megsokszorozták létszámukat, és ennek megfelelően készségeiket is. Igen, Galén nagyon is le van nyűgözve. Az azonban továbbra sem jöhet szóba, hogy megadja Tirdánnak azokat a

válaszokat, amelyekre áhítozik. Főleg azért nem, mert ha a városbelieket mind ugyanígy fölfegyverezték, az azt jelenti, hogy Neptun összetűzésre számít az óceánlakókkal, nem pedig csak fölkészül egy esetleges támadásra. Mivel Galén továbbra is konok hallgatásba burkolózik, Tirdán összeszorítja az ajkát, majdhogynem fagyos mosolyra. – Nehezen jövünk izgalomba, hm? Lássuk, mi mással tudom meggyőzni fenségedet. Tirdán egy pillanat alatt talpon terem, és Galén fölé magasodik. A fiú arcához tartja a pengét, annyira közel, hogy Galén szinte érzi, amint a kés megremeg támadója kezében. Tirdán váratlanul fölemeli a kezét, megmutatja neki a tenyerét. Azután saját bőréhez nyomja a kést, és lassan, finoman belevág. A metszésvonal olyan vékony, olyan precíz, hogy néhány másodpercig úgy tűnik, mintha a keze elfelejtett volna vérezni. Aztán annál inkább vérzik. A férfi szenvtelen arccal hagyja, hogy Galén figyelje, amint lecsorog a kezén a vér, átkígyózik a csuklóján, majd selymes fényű cseppekben a padlóra hull. Bármilyen különös, úgy tetszik, mintha élvezné a lábánál tócsába gyűlő vér látványát. Most a késsel lenyisszant egy csíkot Galén pólójából, éppen csak elvéti a fiú hasát. Sőt, ha Galén reflexszerűen nem húzza be, a penge bele is hasított volna. Ösztönös reakciója nem kerüli el Tirdán figyelmét. - Látod, fiam, az orrszarvú bőre akár öt centiméteresre is vastagodik. – A férfi két ujja között mutatja, hogy körülbelül mennyi az. – Ez a penge pedig simán átvágja.

A testes szirén önmagával és Galén most megszerzett figyelmével elégedetten csavarja szorosan sebére a póló textildarabját, és visszaül a helyére. - No, fenség – mondja, ép kezében forgatva a pengét. – Beszélgessünk, jó?

15 GALÉN TEGNAP egyáltalán nem hívott vissza. A Reeddel töltött délutánomat követően még két üzenetet hagytam. Őszintén szólva, azt hittem, mostanáig jelentkezik. Arra számítottam, hogy megbeszéljük, milyen hülyén viselkedtünk mindketten – különösen én –, és nevetséges ígéreteket teszünk egymásnak, például hogy soha többé nem fogunk veszekedni. Érzem, ahogy elhatalmasodik rajtam a kétségbeesés. Nem szeretnék azon lányok közé tartozni, akik képtelenek túltenni magukat egy kapcsolaton, amikor az már egyértelműen véget ért. De hát ezért a kapcsolatért keményen megdolgoztunk... Ennek nem szakadhat véget. Bevallom, mindig azt hittem, semmi sem állhat igazán kettőnk közé. Soha nem gondoltam volna, hogy eljutunk az utolsó csókhoz. Két nap telt el. Eszemben sincs föladni. Az ágy szélére ülök, és Galén mobilját tárcsázom. Ezúttal kicsengés helyett azonnal hangpostára kapcsol. Ilyen sok üzenetet hagytam? Vagy valaki más is próbálja elérni őt? – Galén, lécci! Kérlek szépen, hallgasd meg a mondanivalómat! – Az ajkamba harapok, mert

máskülönben elcsuklana a hangom. – Szeretlek. Rendbe tudjuk hozni – mondom végül, és leteszem. Mi mást mondhatnék neki? Már gyakorlatilag rimánkodom. Félek, hogy Galén tényleg pont olyanná válik, mint Grom. Kemény páncélt növeszt, és senkit nem enged közel magához. Csakhogy Grom anyut közel engedte. Biztos, hogy Galén sem fog elzárkózni tólem. Igaz? Amikor a mobil megcsörren a kezemben, majdnem leesem az ágyról. Kapkodok, hogy fogadjam a hívást, de még egyet csöng, mire látom, hogy Reed hív. Nem Galén. Reed. Már megint. – Halló? – szólok bele, igyekszem derűsnek tűnni. – Á, a város kedvence! Nincs kedved halat fogni? Na, most tényleg lelkes vagyok. Reed tegnap gyakorlatilag mindenkinek bemutatott, aki él és mozog. Este kiléptem a panzióból az utcára, hogy vegyek valami rágcsálnivalót, és elárasztottak kedvességgel. – Szia, Emma, de jó, hogy újra látlak! És: – Vigyem a szatyrodat? Ilyenek az itteniek, ezek a félvérek, ezek az emberek, ezek a szirének. Két nap leforgása alatt maguk közé fogadtak. Ez épp az ellenkezője annak, amihez eddig hozzászoktam. Otthon minden szikrányi elismerésért piszkosul meg kellett küzdenem. Itt meg valamiféle hírességgé váltam. És ez mesésen pazar.

Javarészt persze Reedé az érdem. Ő aztán nem szégyenlősködik, rámozdul arra, amit kíván. Csak az a gond, hogy egyre nyilvánvalóbban engem kíván. Egy-egy futó érintés itt, elidőző pillantás ott. Tegnap ebédnél valaki még a csajának is nézett, és Reed nem igazította ki. Nekem kellett helyretennem a dolgot. Mert amíg Galén másként nem nyilatkozik, foglalt vagyok. – De ugye nem tartjuk meg a kifogott halakat? – kérdezem. – Megígérted! Reed a telefonba sóhajt. – Reméltem, hogy elfelejted ezt. – Esélytelen. Nem ölök halat. – De hát mi mással bizonyítsam, hogy nagyobb halat fogtam, mint Toby? – Nem fogod elhinni. Itt ez az új bigyó, az úgynevezett mobiltelefon, és még fényképezőgépet is építettek bele... – Hű, de okos valaki! – Csak a véleményemet közöltem. – Most állok meg a panzió előtt. Vonszold le magad, mielőtt úgy döntök, hogy itt hagylak. Nevetek. – Csak azt próbáld meg! Reed fölhorkan. – Na, gyere már, beépített szépség! Ezzel leteszi a telefont. Ezért még megfizet.

A rozoga stég olyan keskeny, hogy ketten nem férnek el rajta egymás mellett. Reed beszökken a kis horgászcsónakba, ami olyan hintázásba kezd, mintha tájfunban hánykolódna. Azután a kezét nyújtja felém, hogy ugorjak le. Még nem magyaráztam el neki, milyen ügyetlen vagyok. Semmibe sem ugrálok, pláne nem ilyen ingatag alkotmányba, ami a potenciális szálkákkal teli stég veszedelmes közelségében imbolyog. – Nem vagyok olyan kis mitugrász, mint te – közlöm vele, és a stég szélére ülök. Reed röhög. – Kicsinek tartasz? Mindkét kezét kínálja, így nyugodtan ellökhetem magam a stégtől anélkül, hogy túlzott felfordulást okoznék a parányi lélekvésztőn. Hogy kicsinek tartom-e Reedet? Egy túrót. Valójában egészen kisportolt, sőt félmeztelenül kimondottan izmos. Nem olyan jól megtermett, mint Galén, de a megfelelő pontokon bőven van mit nézni rajta. Éppen ezért fordítom el a fejemet. Ezt persze észreveszi. – Nem hinném – felel saját kérdésére. Úristen, de boszszantóan magabiztos! – Ne felejtsd el – figyelmeztet, miközben elhelyezkedem az ülésnek csúfolt egyik deszkán –, amint odaérünk, ahová igyekszünk, nincs több duma. Amikor közeledünk, majd jelzek, hogy ideje elnémulni. Tenyeremmel beárnyékolom a szememet, mert tűz a nap.

– Mi a jel? – Föltartja az öklét, olyasformán, ahogy egy katona készteti megállásra a mögötte haladókat. – Oké, vettem. Reed cikcakkoz a patak kanyarjaiban, kidőlt fatörzseket és a partról a vízbe terjeszkedő növényeket kerülget. A szél úgy susogtatja a lombokat, mintha titkokat mesélne. Madarak csiripelnek, csengő zenebonájukhoz a közelből harkálykopácsolás ad ütőhangszeres alapot, és egy vizet szelő csónak egyenletes, halk loccsanása hallatszik. Alighanem életem egyik legzsongítóbb pillanata ez. Amíg észre nem veszem, hogy Reed vigyorog rám. – Mi az? – kérdezem. Ártatlanul vállat von. – Csak próbáltam elképzelni, ahogy az óceánban Poszeidón tehetségét alkalmazod. És kicsit irigykedtem. – Óvatosan kikerüli a csónakkal a víz fölé hajló faágakat, amelyek között remekbe szabott pókháló feszül. – Mi a legnagyobb vízi lény, amivel valaha beszéltél? Azonnal eszembe ötlik a válasz. – Egy ámbráscet. Góliátnak neveztem el. Te még sosem jártál az óceánban? – Persze, hogy nem. – Miért nem? – Először is azért, mert a törvényeink tiltják. Másodszor pedig nem hallottad, mit művelt Triton Tartésszosszal? Nem valami kedveset.

Nem, egyáltalán nem kedveset. El sem tudom képzelni, hogy Neptunnal hasonló történjen. – Mellesleg arra sem vágyom, hogy a nagyhatalmú óceánlakók szigonyhegyre tűzzenek. – Ahogy ezt mondja, hirtelen keménység költözik a hangjába. Mint amikor az ember ráharap egy cseresznyemagra. – Szóval ámbráscettel barátkozol? – A jelek szerint Reed seperc alatt át tud menni ön- teltből álmélkodóba. – Nem féltél? Nem, inkább az a pontos kifejezés, hogy rettegtem. De látom, hogy Reed pillanatnyilag csodál, tehát hátradőlök, és kiélvezem a helyzetet. – Eleinte féltem. Amíg nem tudtam, hogy rendelkezem Poszeidón tehetségével. Azt hittem, meg fog enni. – Az ámbráscetek főként lábasfejűekkel és halakkal táplálkoznak, úgyhogy ha téged elfogyaszt, az véletlen balesetnek minősült volna. – Köszi, ez igazán megnyugtató. – Szóval nem evett meg. Tudod, hogy pocsékul mesélsz? Ennyit a csodálatról. – Azután rájöttem, hogy szelíd, és hogy reagál a hangomra, ha megmondom, mit tegyen. Akkor már tudtam, hogy nem fog bántani. – Milyen gyakran találkozol vele? Érzem, hogy kissé előregörnyed a vállam, amint feltör bennem a sajnálat.

– Néhány hónapja valami idióta halászok megszigonyozták. Azután sokáig nem került a szemem elé. Pár hete váratlanul megjelent. Még mindig láttam rajta a sebhelyet, és elhalmoztam szeretettel. De akármit is beszélnek a tudósok, hogy a halaknak nincsenek érzelmeik, Góliát viselkedése megváltozott. Már nem volt olyan játékos, mint azelőtt. Mintha megrendítette volna a dolog, vagy ilyesmi. Reed komoly arccal bólogat. – A bálnák emlősök, egyértelműen táplálnak érzelmeket. De arra nem vennék mérget, hogy fogékonyak a babusgatásra. – Márpedig én azt mondom, hogy fogékonyak rá. – Jó, rendben, nem horgászunk, ha nem akarsz. Máris megfordulhatunk és visszamehetünk. Feléje billentem a fejemet. – De hát azt mondtad, nem tartjuk meg a kifogott halakat. Komolyan gondoltad? – Persze, hogy komolyan. Sosem hazudnék neked, Emma. Alihoz túlságosan félek tőled. – Kuncog. – De horgászáskor néha előfordul, hogy a hal lenyeli a horgot. Még sosem gondolkoztam rajta, de ha kitépjük azt a lenyelt horgot, az nagyon megrázó élmény lehet a halnak, nem? Még szép, hogy megrázó. Éppen ezért eleve nem akartam, hogy akár egyetlen halat is fogjon. Viszont látni akarom a képét, amikor meghiúsítom a terveit.

– Most vissza akarsz táncolni? Attól félsz, hogy mégsem tudod megverni Tobyt? Erre kicsit jobban kihúzza magát. – Meggondoltam magam. Most már nem fordulunk vissza. Hiába is kérnéd. Egyre jobban belejövök a hímneműek lépre csalásába. Az út hátralévő részét szótlanul tesszük meg. Látom, hogy közeledünk a célhoz, mert valahányszor csevegni próbálok, dünnyögve válaszol, és hátrasandítgat. A pasik a dilihopp teljesen új szintjére képesek fejleszteni a sporthorgászást. Végül Reed fölemeli az öklét, és kikapcsolja a motort. Andalító békakuruttyolás és a homokzátonynak ütköző sebes áramlat zubogása képez kontrasztot eddigi hallgatásunkkal. A patakmeder eddigi legszélesebb szakaszán állunk meg. Reed gyors mozdulattal két tücsköt szúr a horgára. Önkéntelenül arra gondolok, hogy a természettudósok talán a rovarokat illetően is tévednek. Talán azok is éreznek fájdalmat, és tessék, épp most hagytam, hogy Reed elevenen fölnyársaljon két tücsköt. – Az élet rövid ahhoz, hogy csak élettelen csalit használjunk – jelenti ki csaknem babonásan. Eltűnődöm, vajon miféle halászbölcsességnek képzeli ezt, hogy ilyesmiről győzködi magát. Nevetséges. Reed tehát épp nem környezetbarát hangulatban leledzik. Csupa elszánt, tesztoszteróntól telített koncentrálás. Hátat fordít nekem, és a csónak farából egyetlen lendületes mozdulattal beveti a horgot.

Végre eljött az én időm. Kéjes élvezettel hátrafogom a hajamat, és vízbe dugom az arcomat. Kiáltásra nyitom a számat, először nagy légbuborékok szöknek ki belőle, csiklandozzák az arcomat, miközben a felszínre emelkednek. De nem hagyom, hogy megakadályozzanak. – Ússzatok el! – visítom. – Mindannyian veszélyben vagytok! Ússzatok el! Szétrebbenő halfarkakat látok, a patak összes lakója hallgat rám. Keszegek, egy vízi mokaszinkígyó, egy teknősbéka. Egy nagyobbacska, csíkos hal, amit nem tudok azonosítani, szinte süvítő hanggal lép a sietős távozás útjára. Amikor kiemelem a fejemet, Reed morcosan orsózza be a zsinórt. – Tudtam, hogy ezt fogod csinálni – morogja. – Azelőtt kellett volna, hogy megölted azt a két tücsköt. Fő az éberség, tudod? Duzzogó arca már-már imádni való. Ettől olyanná vá-lik, mint Toby idősebb kiadásban. Márpedig Toby ajakbigygyesztésben verhetetlen. – Szóval minden alkalommal ezt fogod előadni? Van értelme másik jó horgászhelyet keresnem? – Igen, nagyjából minden alkalommal. És ha az időfecsérlés a hobbid, okvetlenül keress másik tetthelyet, vagy, hogy a csudába hívják. Huncut mosoly jelenik meg az arcán. Jaj, ne!

Meghökkent kiáltásom el sem jut a levegőbe, csak a víz csap magasba, ahogy Reed magával ránt a csónakból. Kristálytiszta a víz, tisztább, mint amilyet eddig az óceán bármely részén láttam. Vastag bőröm dacára érzékelem a tennesseei nyári nap és a tennesseei nyári patak közötti jelentős hőmérséklet-különbséget. Reed úgy vigyorog, hogy a gödröcskék majdhogynem átlyukasztják a képét. – Számíthattál erre. – Nem gondoltam volna, hogy képes vagy megtenni. Nevetek. Tulajdonképpen a körülményekhez képest jókedvű benyomást keltek. – Veled bármire képesnek érzem magam. Hoppá! Na, álljon meg a menet! – Reed... – Gyors a tempó? – A tempó még hagyján. Ez nem működik, és kész. Galénnal vagyok. Össze fognak párosítani bennünket. De magam is árnyalatnyi kétséget érzékelek megnyilatkozásomban. Reed színpadiasan körülkémlel. – Galénnal vagy? Érdekes, sehol sem látom. Amennyire meg tudom állapítani, most én vagyok veled. – Ez övön aluli volt. – Elfordulok tőle, az a szándékom, hogy visszaúszom a csónakhoz. Másodperceken belül érzem, hogy Reed lüktetése erősödik, és pontosan tudom, melyik az

a pillanat, amikor el akarja kapni a csuklómat. Hátraperdülök. – Ne nyúlj hozzám, Reed! Őszintén elkínzott arca csupa bűnbánat. – Ne haragudj, Emma! Biztos vissza fog jönni. A fenébe, valószínűleg már útnak is indult. Ha akarod, visszaviszlek a panzióba, hogy ott várhasd. Nem tetszik, ez a szánakozó hangnem. Hogy ott várhasd. Ellentmondó érzelmek csapnak össze bennem. Egyrészt azért hagytam a szobámban a telefonomat, mert úgy véltem, ha horgászkirándulásra hozom magammal, azzal szinte megkísértem a sorsot, hogy vízbe essen. Másrészt azért nem hoztam el, mert már kételkedtem abban, hogy Galén hívni fog, és iszonyúan unom harminc másodpercenként lesegetni a telefont, hogy legalább küldött-e SMS-t. A telefonom és Galén panzióbeli üres szobája nyomasztóan hat rám. Természetesen meggyőződésem, hogy minden rendbe fog jönni kettőnk között, de egyelőre ennyiben kell hagynom a dolgot. Igen, Reed botrányosan csapja nekem a szelet, de mihelyt rájön, hogy nem engedek, föl fogja adni. Most csak annyit tudok, hogy nem kuksolhatok a szobámban olyan telefonhívásra várva, amely talán napokig nem fut be. Addig is élnem kell az életemet. Tudnom kell egyedül is boldogulni Galén nélkül. Ez így korrekt. – Vigyél el barlangi búvárkodásra! – szólalok meg végül. – Ha Galén közben visszajön, és nem talál a panzióban, tudni

fogja, hogy Neptunt fedezem föl. Tisztában van vele, hogy ezért akartam még néhány napig maradni. Reed bólint. – Biztos vagy benne? Ne haragudj, Emma! Utálatos volt, amit az előbb mondtam. – Holtbiztos. Fejezd be a hamuszórást, nem áll jól neked. Elvigyorodik. – Akkor jó. A legközelebbi barlang is jókora úszás, méghozzá ár ellen. Nem baj? A mögötte ringatózó csónakra sandítok. – A barlangi merülés érdekel, nem az, hogy kimerüljek, mire odajutok. – Na, gyere, hercegnőm! – nevet. Megpróbál átfogni a karjával, de elsiklom előle. Nem veszi zokon. – Kapjuk el a csónakot, mielőtt elsodródik tőlünk! Ekkor fedezem föl, hogy vízből csónakba szállni körülbelül olyan, mintha szájjal próbálnék halat fogni. Reménytelen.

16 GALÉN NEM hajlandó fölnézni fogvatartójára, így kénytelen lenézni immár megtépázott pólójára, ami most laza hálóként lóg a testéről. Így is akadnak apró vágások az oldalán meg a hátán, ahol Tirdán elvétette az anyagot, és a bőréhez ért. Valahányszor Galén megmoccan a székén, a sekély bemetszések tiltakozóan égnek, emlékeztetik őt a létezésükre. Tirdán fürgén használta a pengét, gyors kaszaboló mozdulatokkal, apránként fejtette le Galén törzséről a pólót, időnként rákényszerítve, hogy behúzza a hasát vagy elhajoljon, nehogy mélyen a bőrébe hasítson. Amint Galén kitérően reagált – vagyis a legtöbb alkalommal Tirdán vaktában kezdett hadonászni a pengével, mint akit nem érdekel, célba talál-e. Galén tőle telhetően elhúzódott az acél útjából. Ez hol sikerült, hol nem. Többnyire jelentéktelen karcolásokat szenvedett, de itt-ott némelyik elég nagy volt ahhoz, hogy kényelmetlenséget okozzon. Nem tudja, hogy Tirdán akkor is folytatja-e a vagdalkozást, ha a ruhájával teljesen végzett. Annyi már kiderült, hogy az idősebb szirén igencsak ért a várakozáskeltés művészetéhez. Nem ártana, ha ki tudnám okoskodni az indítékait.

Akkor legalább tűrhető – bár valótlan – válaszokat adhatna neki, ezáltal elkerülhetné a további sérüléseket, hiszen az eddigieket szenvtelen magatartásával szerezte. Egyelőre azonban Tirdán annyira összefüggéstelen kérdéseket tett föl – Hány szirén hűséges a királyságokhoz? Elindítottak-e újabb hagyományokat? Milyen távolságból képesek érzékelni a nyomkövetőik? Mivel szoktak szórakozni az óceánlakók? Még mindig tűzhal mérgét használ-ják-e a lándzsáikhoz? Hányan szállnak mostanában partra? Mi a hím- és nőneműek aránya? –, hogy Galénnak fogalma sincs, mit akar elérni, és valószínűleg éppen ezért faggatja így. Csak annyi világos, hogy a királyságok elrendezését illetően Tirdán kíváncsisága kielégíthetetlen – és hogy már legalább egy olyan fegyvert konstruált, ami könnyedén átvágja a szirének bőrét. Ez nem sok jót ígér. Nehéz, bakancsos léptek közelednek ismét hozzá, a zajtól görcsbe rándul a gyomra. Emlékezteti magát, hogy ez sokkal rosszabb is lehetne. Rachelre gondol, és mindarra, amit az asszony a maffia kínvallatási módszereiről mesélt neki. Ez ahhoz képest nem is kínzás. Ez csak... megfélemlítés. Váratlanul sült hal illata tölti be a levegőt, és Galén ezúttal nem bírja megállni, hogy fölnézzen. Tirdán helyet foglal vele szemben, és keresztbe teszi a lábát, vigyáz, nehogy kiborítsa a kezében tartott tányéron gőzölgő ételt. Galén dühös a gyomrára, mert igencsak hangosan korog. Tirdán heherészik.

- Ez aztán erőt ad. Nincs is párja egy nagy rakás halnak, hm, fiam? Közelebb húzza a székét Galénhoz, hogy a lábuk majdnem összeér. Azután a fiú arcától egy-két ujjnyira lóbálja meg az ennivalót, ügyel rá, hogy a fehér gőz egyenesen Galén orrába csapjon. Az éhes bendő zajosan elégedetlenkedik. Az áruló. Galén utoljára Conwayék házában evett, és még akkor is alig nyúlt a vacsorájához. Sejtése szerint azóta két nap telt el – Emma két napja azt hiszi, visszatért az óceánba, hogy beszámoljon a bátyjának Neptunról. Két napja vonták ki őt a forgalomból, és senki sem jött rá, hogy akaratán kívül tűnt el. Vajon Emma a városban maradt? Vagy hazament? Keresett engem? Reménykedik, hogy a lány nem indult a keresésére, nem botlott maga is bele Tirdánba. És ha mégis? Gyorsan elhessenti a gondolatot. Ha Tirdán elkapta volna Emmát, már fölhasználta volna őellene. Az idősebb szirén hátradől a székén. Nagy darab halat villáz a szájába, és elismerően nyög. Erről a tányérról ketten is könnyen jóllakhatnának. – További kérdéseim vannak fenségedhez. Remélem, ezúttal válaszolsz, mert ilyen lakomát nagy kár lenne elszalasztanod. Galén agya kicsit eltompul, ahogy a falatozó Tirdánt figyeli. Amiál is jobban, mint előző nap fogvatartójának fenyegető fellépésétől, vagdalkozásától. Nem annyira a gyötrő éhség elviselése izgatja, inkább az, hogy valamelyest visszanyerje az erejét. Ahány napot étlen-szomjan itt tölt,

annyival többet veszít erejéből, frissességéből – márpedig a szökéshez mindkettő szükséges. És Tirdán annyira kényelembe helyezte itt magát, mint aki hosszú távra rendezkedett be. Az a legjobb esélyem, ha megszököm – de hogyan? Nem tudja, nem áll-e őrt valaki az ajtó előtt, bár jönni-menni csak Tirdán szokott. Eszébe jutnak a férfiak, akik az erdőben foglyul ejtették. Azok most hol lehetnek? Ráadásul minden tagját vastag kötél rögzíti a csővázas székhez, úgy meghúzták, hogy majd elszorítja a vérkeringését. – Mit akarsz tudni? A fogát csikorgatja, de az energiára gondol, amit abból az ételből meríthet. – Emma már elárulta Reednek, hogyan kerültetek Neptun dicső városába. Tehát Antonisz küldött benneteket. Szerinted miért? – Reednek? – Á, igen. Minden idejüket együtt töltik. Fáj, hogy nem hiányzol? Galént nyugtalanítja a gondolat, hogy Emma azzal a fiúval mászkál, sőt egyáltalán szóba áll vele, de legalább tudja, hogy a lány nem sínylődik valahol ugyanúgy fogságban, mint ő. Reed azonban úgy viselkedik, akár a korallzátonynál ólálkodó trombitahal, amikor becserkészi színpompás – és gyanútlan – áldozatait. Lassú, kényelmes mozgásával ártalmatlannak látszik. Amíg le nem csap.

Galén megköszörüli a torkát, hogy elűzze a keserű ízt, és a kérdésre koncentrál. Miért küldte ide őket Antonisz? – Nem tudom. Megkérdezhetnéd Reedtől. Eléggé segítőkész fickónak látszik. Tirdán újabb hatalmas falatot kebelez be, ráérősen ízlelgeti. – Reed ostoba fajankó, aki az apja pozíciójából próbál előny t szerezni. Semmi hasznom belőle. Galén nem tudja, hogy Tirdán megtévesztő szándékkal beszél összevissza, vagy őszintén ilyen zaklatott. Ha nincs Reeddel beszélő viszonyban, akkor vajon honnét meríti az értesüléseit? Azután Galén előtt kirajzolódik a teljes kép. Bizonyára magától Rédertől meríti az információkat. Nyilván Réder adott parancsot az ő elfogására. Ez teljesen logikus, egybevág azzal, ahogy Réder a vacsoránál magába merült, a vendégbarátság ürügyén faggatta ki őt. Reed biztosan mindent elmond az apjának az Emmával kószálásáról, azután Réder továbbadja Tirdánnak. Ez azt jelenti, hogy talán Tirdán is csak báb – a bábok sokkal alkalmazkodóbbak, mint a vezéregyéniségek. Tirdán mintha olvasna Galén gondolataiban. – Elárulok fenségednek egy titkot Reed apjáról. Réder nem egészen az, aminek magasztalják. Nem a város megmentője, mint valószínűleg elhitette veletek. Szerintem gyönge kezű. Ez számít gyönge kezűnek? – Mikor látogat meg bennünket?

Tirdán oldalra hajtja a fejét. – Miből gondolod, hogy Réder a meglátogatásodra pazarolja az idejét? Talán csak lehetőséget kíván nyújtani Emmának és Reednek, hogy összemelegedjenek. Egy időre eltávolít téged az útból. – Ez láthatólag tetszik neki. – A jelek szerint kiválóan működik a dolog. – Reed nem Emma esete. Tirdán lenyel még egy falatot, előrehajol, Galénra sandít. – Nem? De hátha nem is az a lényeg. Hátha inkább az a fontos, amit Reed nyújtani tud neki. Ezt már megtanultam a nőkről. A biztonsághoz vonzódnak. – Ezt hogy érted? – Mondjuk, valami csoda folytán kijutsz innét, és kettesben elillantok a naplementében. Ugyan mit kínálhatsz neki? Egy életen át titkolnia kell, hogy micsoda. Vagy... csak nem azt fontolgatod, hogy az óceánban fogtok élni? Akkor néhány óránként fölmerülhet levegőért, mint a bálnák? – Tirdán kuncog. – Reed ebben a városban sokkal, de sokkal többel kecsegtetheti. A lány mindent elmesélt neki arról, hogy a múltőrzőitek huzakodva bár, de az életben hagyása mellett voksoltak. Micsoda nagylelkűség! Galén behunyja a szemét, nem akarja látni az igazságot. – Neptun mindmáig rejtőzködik. Itt nem erezhetitek magatokat teljes biztonságban az emberektől. Tirdán. úgy tesz, mintha körülnézne.

– Miféle emberektől? Ja, úgy érted, a külvilágtól? Hadd világosítsam föl fenségedet. A külvilág fütyül erre a porszemnyi városkára. Tudod, miből élek? – kérdezi kaján vigyorral. – A város határában működik egy konzervüzem. Egy rozzant vityilló. Három telivér szirént foglalkoztatunk, magának Poszeidónnak a leszármazottait, akik Poszeidón tehetségével folyamatosan biztosítják az üzem halellátását. Naponta indítunk szállítmányokat nagyvárosokba. Alig győzzük kielégíteni a keresletet. A külvilág szemében ez csak a hegyekben tengődő, álmos kis halászfalu. Lesajnálnak bennünket, nem törődnek velünk. – Egyszer majd fognak. Tirdán legyint. – Tipikus triton kétkedés. Miért, talán nem maradtunk életben mostanáig anélkül, hogy fölfedeztek volna? A fenébe, anélkül maradtunk fenn, hogy akár a királyságok tudomást szereztek volna rólunk! Ezt Galén sem vitathatja. Tirdán a villát a tányérra teszi, azt pedig lassan lerakja a széke mellé a padlóra. Megköszörüli a torkát, és inge gallérjával megtörölgeti a szája sarkát. Feszült tekintettel néz újra Galénra. – Mesélj nekem Jágenről! Ez váratlan. Galén agyában lázasan kavarognak a gondolatok. Honnét tudnak itt Jágenről? Mi köze Neptunnak Jágen hatalomátvételi kísérletéhez? Galén úgy

dönt, hogy kedvenc hadicselét alkalmazza – kérdésre kérdéssel válaszol. – Mi érdekel vele kapcsolatban? – Jágen és a lánya, Pakia még hatalmon vannak? – Nem. Még? Ezek szerint Tirdán és Réder nem tudják, hogy Jágen hiába tört a triton királyság fölötti uralomra, próbálkozása eleve kudarcot vallott. Galén úgy okoskodik, ez előnyös csere: árulkodó kérdésekre szimpla válaszokat ad. Ettől a mostani választól pedig Tirdán mintha felbőszülne. Jobban kihúzza magát ültében. – Mi történt? Galén a földre helyezett ennivalóra pillant. – Nem kaphatok előbb egy falást? A hangjából kicsendülő sóvárgás teljesen őszinte. Tirdán ajka erre fenyegető mosolyra húzódik. – Kiváló ötlet, fiam. Cseréljünk! Egy falat egy feleletért. Fölveszi a tányért, és villára tűz egy falat halat – kisebbet, mint Galén szerette volna –, majd int neki, hogy nyissa ki a száját. Galén engedelmeskedik, és Tirdán ügyel rá, hogy a nyelvébe döfje a villát, mielőtt visszahúzza. Galén azonban nem bánja, mert a hal ízletes, meleg, és a gyomra örömteli izgalommal néz a következő elébe. Tirdán türelmetlenül vár, amíg Galén méltányolja a szerény kóstolót.

– Na, most már hadd halljam, mi történt! – Kaphatnék esetleg egy kis vizet? Tirdán szeme résnyire szűkül. – Jaj, adok én neked rengeteg vizet. Miután elmondod, amit tudni akarok. Galén alkudozáson gondolkodik, de látja, hogy Tirdán a türelme határára ért, a tányér szélét kocogtatja a villával. – Jágen kegyvesztetté vált, miután lelepleződött, hogy Pakia csaló, valójában nem rendelkezik Poszeidón tehetségével. – És ez hogy derült ki? Tirdán újabb falat halat emel föl. A villával kocogtatás helyett most a lábába tevődött át a nyughatatlanság, szaporán topog vele. – Emma jóvoltából. Megmutatta a tanácsnak a saját tényleges tehetségét, ezáltal bebizonyosodott, hogy különb Pakiánál. Galén fölidézi magában, milyen büszkeség töltötte el, amikor Emma helyre tette Pakiát, fölszólította a másik lányt, hogy mentse meg az apját a két cápától, mivel Emma azt parancsolta nekik, hogy öljék meg a férfit – illetve Pakia azt hitte. Pakia azonnal megsemmisült. Galén biztos benne, hogy ha Emma nem jelenik meg a törvényszék előtt, minden másképp alakult volna. A fejedelmi családok elveszítették volna trónjukat, és Jágen csalárdság révén uralkodna a triton királyságban.

De hogyan függ össze mindez Tirdánnal és Réderrel? Miféle érdekük fűződik Jágen uralmához? Talán ők oktatták ki Pakiát, hogy kézjelekkel irányítsa a delfineket? Miközben elfogadja a következő falat ételt Tirdántól, alaposan szemügyre veszi fogvatartóját, akinek valahogy megváltozott az arckifejezése. – Ez nagyon kellemetlen – mondja Tirdán. – Kinek kellemetlen? – Kuss! – Tirdán egy pillanatig töpreng. – Hol van most Jágen és Pakia? Nem csoda, hogy ezek annyira éhesek a királyságokról szóló értesülésekre. Most, hogy Jágent és Pakiát otthon bebörtönözték azért, amit elkövettek, Neptunnak valószínűleg minden összeköttetése megszakadt a királyságokkal – amíg Galén és Emma meg nem jelentek. – Hol van most Jágen és Pakia? – reccsen rá Tirdán. – A jégbarlangokban. Ahová valók. Tirdán föláll a tányérral, és még egy kis halat szúr a villára. Az evőeszközt Galén felé nyújtja, de mielőtt a fiú a szájába kaphatná, Tirdán elkapja előle, és földhöz vágja a halat. Azután minden erejét és tehetetlen dühét összeszedve, a falhoz csapja az egész tányért. Csörömpölnek a tányércserepek, Galén lakomájának maradéka szétszóródik. – Remélem, ízlett fenségednek – acsarkodik Tirdán. – És most jöhet a desszert!

Lendületet vesz, és Galén behunyja a szemét, fölkészül az ütésre, amelyben még több a harag, mint amire eredetileg számított. Tirdán ökle Galén arcába sújt, a fiú nyaka hátracsuklik. De ezzel nincs vége. Jobbról-balról mindenféle szögből zuhognak a csapások Galén orrára, állára, szájára. Egyre újabbak és újabbak. Galén vér ízét érzi, lecsorog a torkán. Mintha tócsába gyűlne a fülében. Azután minden elsötétül.

17 KELL VAGY egy perc, hogy megszokjam a sötétséget, bár fokozatosan ereszkedtünk a barlangba. Reed úszik elöl, mint aki tökéletesen lát, vagy pedig már egymilliószor járt idelent. Valószínűleg mindkettő. Talán az én szemem az édesvízhez kevésbé jól alkalmazkodik. Talán az óceán sós vize valamiképp segít neki, bár ezt viccesnek találom. A sós víz általában betesz a szemnek. Kivéve, ha valaki félig hal, vagy vízi emlős, vagy ilyesmi. Akármi is a helyzet, Reed türelmetlenül várja, hogy elinduljunk. – Az óceánlakók mind ilyen lassúak? Elkapja a csuklómat, úgy húz maga mögött. Lüktetése könnyedén burkol be, mintha lazára engedett horgászzsinór libbenne hozzám. Bizsergető érzés. – Észlelsz engem? – kérdezem, szinte csak magamtól. – Természetesen. Miért, te engem nem? – De, csak más érzés, mint ahogy Galént szoktam észlelni. – Jesszus! – Reed a szemét forgatja. – Csak nem hiszel a szívdelejben?

Ez az a legenda, amivel kapcsolatban Galén nem foglal állást. Rendes körülmények között a sziréneknél az a hagyomány, hogy amikor egy hímnemű szirén megér tizennyolc esztendőt – azaz „idényt" hirtelen vonzódni kezd több párosodásra méltó nőnemű egyedhez, csupa olyanhoz, aki jól kiegészítené őt. Azután hozzáfog a „rostáláshoz", ami a randizás szirén megfelelője. „Szívdelej" esetén azonban a hím egyetlen szirénnőhöz vonzódik, és az az egy elvileg minden tekintetben tökéletes választás. Ennek az a magyarázata, hogy a szívdelej eredményezi a lehető legerősebb ivadékokat, és ez valamiféle természeti jelenség a szirének körében, ami fajtájuk fennmaradását biztosítja. Galén nem hitt a szívdelejben – amíg meg nem ismerkedett velem. Most azért van letörve, mert én vagyok az egyetlen, akihez valaha is vonzódott. A mi párba állásunk ténylegesen alátámasztaná a szívdelej körüli egész felhajtást, és mivel én rendelkezem Poszeidón tehetségével, Galén pedig Triton tehetségével, az utódaink mindkettőt örökölhetik. A törvény és a szirén hagyomány mégis eszeveszett babonának tűnik. Ha a gyermekünk mindkét tehetséggel rendelkezne, azt én inkább a géneknek tulajdonítanám, semmint valami hókuszpókuszos, lökött hitregének, ami folyton a szirén vezérek igazát erősítgeti. – Nem – jelentem ki. – Nem kimondottan a szívdelejben hiszek. A szerelemben hiszek. És a génekben.

Ezzel nem azt akartam érzékeltetni, hogy „szóval ráfaragtál", vagy ilyesmi, de Reed arckifejezéséből ítélve úgy vélem, ő így fogja föl. – Mondtam már, hogy vettem az adást, Emma. Részemről egyáltalán nem fenyeget az a veszély, hogy elorozlak Galéntól. Attól a díszpéldánytól – dürmyögi. Közelebb úszik hozzám, annyira közel, hogy azt hiszem, mindjárt vissza is vonja a kijelentését. Már csak centiméterek választják el a száját az enyémtől, amikor folytatja. – Nem mintha nem kívánnálak elorozni. Nagyon is kívánlak. És el is oroználak, ha úgy gondolnám, hogy hagyod magad. Hátrálni próbálok, de tartja a csuklómat. Kitéphetném a kezéből, ha akarnám, a tekintete azonban azt súgja, hogy őszintén beszél, nem hízelegni vagy nyomulni akar. – Egy szempillantás alatt eloroznám magát, Emma Mcintosh – folytatja, hangjában nyoma sincs a Reedre általában jellemző incselkedésnek vagy gúnynak. – De ahhoz előbb meg kellene, hogy csókoljalak, azt pedig nem akarom. Ettől valahogy megbántódom. Észreveszi és elmosolyodik. – Ne kapd föl a vizet! Nagyon is csókolni való vagy. De nem foglak megcsókolni. Addig nem, amíg nem akarod. Mert tudom, hogy ha megteszem, nekem már nincs visszaút. Végérvényesen megváltozom. – Képtelenül közel hajol, még jobban szorítja a csuklómat, és esküszöm, hogy egyszerre bombáz a szívdobogása meg a szirénes lüktetése. – Tehát abban az esetben jól gondold meg, Emma! Amennyiben

megcsókolsz... és szerintem meg fogsz csókolni... akkor egyértelműen döntsd el, kit választasz! Kihúzom a csuklómat a markából, és derűsen nevetek. Pedig a derű épp az ellenkezője annak, amit érzek. Reed máskor gondtalan és laza, most azonban gyakorlatilag a szívét kínálja ezüsttálcán, hogy kényem-kedvem szerint bánjak vele, és ettől teljesen paff vagyok. Mert hát micsoda marhaságokat beszél? Alig néhány napja ismerjük egymást, erre ezt tolja a képembe, hogy fontoljam meg. Talán azt hiszi, mi itt most randizgatunk, vagy ilyesmi, nem pedig csak a (kétségkívül odaadó) idegenvezetőm szerepét játssza? Lelkiismeret-furdalásom támad. Mert azzal, hogy sok időt töltök Reeddel, mintha áltatnám őt. Világos, hogy a szándékai nem teljesen plátóiak, ám kezdettől fogva félreérthetetlenné tettem, hogy szerelmes vagyok Galénba. Nyilvánvalóan nem tökéletes a párkapcsolatom, de sosem áltattam magam, hogy a végeredményért nem kell megdolgozni. Mindig úgy éreztem, hogy kettőnk összjátéka olyan, akár egy zenélő hógömb. Időnként jól föl kell húzni, aztán rázhatod, rázhatod, nem romlik el. Egy külön világ, és nem akármilyen látvány, amit magában foglal. Nem ártana, ha Galén adna valami jelet, hogy még mindig szeret. Hogy a hógömbünk nem ereszt valahol. És pláne nincs összetörve. Azonkívül még mindig föl akarom fedezni Neptunt. Reed az idegenvezetőm – se több, se kevesebb. Már kiválasztottam, kit akarok. Reed semmiféle csókja nem fog változtatni ezen. Egyszerűen továbbra is lepattintom őt, és

végül (baromira remélem) leállítja ezt az egész „hagyd, hogy szeresselek!" magánszámát. Ráeszmélek, hogy még nem feleltem neki. Nem tudom, mit lát az arcomon, ami annyira elbűvöli. – Értem – mondom higgadtan, ettől összerezzen, de ennek a társalgásnak jó néhány okból véget kell vetni, ez pedig egyedül akkor következik be, ha másikba kezdek. – Mesélj arról, hogyan jött létre Neptun! Pislog egyet, majd még egyet, azután újra megjelenik a gondtalan mosolya, minden szívfájdalomtól és féltékenységtől mentesen. – Beszélnék róla, de apám tényleg mindenkinél jobban tudja elmesélni. Tudod, múltőrző képességekkel bír. Úgyhogy meg ne próbálj emlékezet alapján vitatkozni vele, mert alulmaradsz! – Vannak múltőrzőitek? Bólint. – És nyomkövetőink is. Mindenünk van, ami nektek. Az óceánt kivéve. Kezdem megérteni Reed óceánmániáját. Nem maga az óceán a lényege, habár az óceánok végtelenül izgalmasak. Reed problémája a szabad választás. Olyasmire áhítozik, amit nem kaphat meg, és ettől még inkább kívánja. Ki más értené, ha nem én? Úgy döntök, hogy egy kicsit lógva hagyom.

– De a múltkori vacsoránál úgy tűnt, mintha édesapád vonakodna mesélni nekünk. Nem tudnám fesztelenül megkérni. Nem muszáj beszélni róla, ha nem akartok. – Szerintem a vacsoránál a drágalátos Galénod csempészte a levegőbe a feszültséget, vagy ilyesmi. Majd beszélek apuval. Összehív egy zsufit. – Egy... zsufit? Reed bólint. – Tudod, ahogy az emberek a városházán lakossági fórumot rendeznek, amire mindenki hivatalos, és az önkormányzat működéséről esik szó. Hát a zsufi valami efféle, csak mi titokban jövünk össze, mert olyasmiről beszélünk, aminek semmi köze járdákhoz meg közvilágításhoz. – Ki az a „mi"? – Olykor az egész város. Olykor csak néhányan. A konkrét alkalomtól függ. De ez a zsufi nagyszabású lesz, azt garantálom. – Ajjaj. Tényleg nem szeretnék apukádnak ennyi vesződséget okozni. Nem tudnád egyszerűen összefoglalni nekem? Reed vigyorog. – Dehogynem. Tudni tudnám, de ha megtenném, esetleg úgy dönthetnél, hogy már mindent hallottál tőlem, amit hallanod érdemes. Akkor soha többé nem látnálak. – Reed, én...

Csitítóan emeli föl a kezét, szétrebbentve körülöttünk néhány keszeget. – Apám egyébként is imád erről mesélni. És mindenki szereti hallgatni az előadásában. Remek lesz, majd meglátod. Már emiatt érdemes nem megszabadulnod tőlem. És akkor további neptuniakkal ismerkedhetsz meg. Amikor elmész, hosszú e-mail listát vihetsz haza. Miután nem látja rajtam, hogy meggyőzött volna, karba teszi a kezét. – Ha megígéred, hogy eljössz, megmutatok neked egy titkot önmagadról. Olyat, amiről gyakorlatilag biztosra veszem, hogy még nem jöttél rá. Banyek, banyek, banyek. – Mi az? – bukik ki belőlem a kérdés, és ezzel rá is nyomom a pecsétet a megállapodásra. Na, jó, mégis mit vártam? A nagyapám biztosan azért küldött ide, hogy az itteni félvérekről tudomást szerezzek. Ha most nem egyeznék bele a dologba, hagynám veszendőbe menni ezt a felvilágosító jellegű (és rendkívül faramuci) túrát. – Ezt már szeretem hallani, Reed félrevon a barlang oldalához, ahol a fény homályba fakul. Fölemeli a kezét, szertartásosan forgatja, mint egy bűvész, aki mindjárt elővarázsol valamit a semmiből. – Ugye, látod, hogy ez tényleg a kezem? Nem akarod megtapogatni? – Köszi, de elhiszem, hogy nem hoztál magaddal pótkezet.

Fogalmam sincs, hogy tudatosan-e, de Reed kissé kidülleszti a mellkasát. Ezt csak azért veszem észre, mert némi kényszert érzek, hogy odébb ússzak. Az effajta magabiztosság veszedelmes, kivált az iménti beszélgetésünk után. – Az elején kezdem – mondja –, mert nem tudom, menynyire ismered a témát. – Bólintok. Még ha ismerem, akkor sem árthat egy gyorstalpaló tanfolyam, hogy fölfrissítsem az ismereteimet. Természetesen egyelőre lövésem sincs, miről van szó, így még inkább a meglepetés erejével fog hatni rám. – Oké – folytatja Reed majdhogynem tetszelegve. – Tehát. A szirének képesek beolvadni a környezetükbe, ha szükségét érzik, és ez belülről kifelé hat. Tegyük föl, hogy azért kell beolvadniuk, mert félnek, vagy mit tudom én. A bőrük az agyuktól kapott utasításra reagál, tehát a változásra serkentő ingerület belülről jön. A mi szervezetünkben is megtalálhatók ugyanazok a pigmentációs pontok, mint a telivér szirénekében, de a mieink külső ingerekre válaszolnak. Figyelj! A mellettünk húzódó barlangfalnak támasztja a karját, majd másik kezével bőszen dörzsölgetni kezdi, és csak dörzsölgeti és dörzsölgeti. Ha a szárazföldön lennénk, tutira fölhólyagosodna a súrlódási hőtől. Vánszorognak a percek, egyik a másik után, és ráeszmélek, miért nem jöttem rá magamtól arra, amit mutatni akar. Én ugyanis negyvenöt másodperc elteltével úgy abbahagytam volna, mint a sicc. Aztán végre-valahára történik valami. Az alkarja közepe mintha eltűnne. Ott a kézfeje a barlang falán, aztán a

könyöke. Újabb néhány másodperc múltán a karja középső része teljesen láthatatlanná válik. Reed az orrom előtt beolvadt. Tekintetem végigsiklik a keze és a könyöke között. Csak elmosódott körvonal látszik, olyasféle, mintha egy rejtett háromdimenziós kirakójátékot bámulnék. – Franya, mi? – kérdezi, továbbra is eszelősen dörzsölgetve. – Több emberi bőrrétegen át kell jutni, hogy elérjük a beolvadási bőrsejteket. Ezért tart ilyen sokáig. – Beszarok! – mondom, vagy legalábbis azt hiszem, ezt sikerült hebegnem. A félvérek képesek beolvadni. Feltéve, hogy nem bánjuk, ha alkalmanként kicsit leég a bőrünk. Miután Reed abbahagyja a sikálást, beolvadt állapotából egykettőre kibontakozik az immár vörös alkarja. Széttárja a kezét. – Ez persze nyilván strapás ahhoz, hogy védekezésre használjuk, de így is csudára lenyűgöző. Nincs kedved kipróbálni? Megfogja a kezemet, és a falra helyezi, ettől intimebb testhelyzetbe kerülünk. Elhúzódom. – Önállóan is képes vagyok dörzsölgetni magamat. Azután elpirulok attól, ahogy ez hangzik. Legszívesebben összenyomnám Reed ajkát, hogy ne folytassa ezt a mindentudó mosolyt, ami elömlik az arcán. Nem hozom magamat még jobban zavarba, inkább dörzsölni kezdem a saját karomat. Eszeveszetten. Ez kimerítő. A víz közegellenállása kissé hátráltatja erőfeszítéseimet, ezért

egyre nagyobb hévvel kell dolgoznom, hogy elvégezzem a feladatot. Egyszer csak sóvárogni kezdek Reed jól fejlett muszklija után. Nem! Galén muszklija után. Galén karjára vágyom, és nemcsak arra, hogy ész nélkül dörzsölgessen, hanem azt szeretném, ha átölelne vele. Nekem jóval hosszabb időbe telik ugyanazt az eredményt fölmutatnom. De sikerül. Amikor halványulni kezd a karom, még mindig érzem a jelenlétét, de a szemem már csak barlangfalat lát. Olyasféle benyomás, mint amikor elzsibbad a lábunk, és hiába tapogatjuk meg a kezünkkel, nem érezzük a saját érintésünket. Most már nagy darabon tűnt el a karom, és ez egyszer nem azért, mert sápadt bőröm jól álcáz a tengerpart fehér fövenyén. – Hú, ez őrület! – mondom inkább magamnak, mint Reednek. Érzésben nincs különbség, talán csak egy kis melegség kúszik föl a karomon. Máskülönben nem is tudnék róla, hogy éppen beolvadok. És ha nem érzékelem, akkor egyértelműen nem is idézhetem elő érzésekkel, ahogy a polip teszi, ha fél vagy ideges. Ez pedig talán jó is, mert ha elpirulás helyett az egész testem eltűnne, sosem kellene tükör. – Szóval tényleg tanítottam neked valami újat – közli sugárzó arccal Reed. Ebben a pillanatban csupa gyermeki rácsodálkozás, imádni való és ártalmatlan. Amíg föl nem ocsúdik. – Ha az egész testedet szeretnéd eltüntetni, ahhoz

nyilván a segítségemre van szükséged. És hadd jegyezzem meg, hogy benne vagyok. Ezúttal meglököm. Jó erősen. – Neked meg egy agyrázkódáshoz van szükséged a segítségemre. És még csak nem is viccelek.

18 GALÉN EGY nyögéssel ébred. Tirdán az arcának egyetlen pontját sem hagyta érintetlenül. Kicserepesedett ajkára alvadt vér száradt. Az orra dobbanásról dobbanásra a szívével együtt lüktet. A bal füle cseng, és belülről hallja saját lélegzetvételének tompított zaját. Ráadásul a fejbőre úgy viszket, mintha apró ujjacskák motoznának a hajában. A lába majd szétpattan, annyira nyújtózkodni kíván. Bokától lefelé fájdalmasan elzsibbadt. Érzi, hogy valami a homlokára csöppen. Lassan fölsandít, szuggerálja a nyakát, hogy ne remegjen fejének súlya alatt. Mintha pici vízerecskék csordogálnának le az arcán, nyakán. Kék ponyva feszül a feje fölött a mennyezeten, a terhelése középre összpontosul, ahonnét kis lyukon át néhány másodpercenként egy csepp hull rá. Most veszi észre, hogy pólójának maradványa átázott. Farmerjának széle nedvesen sötétlik. De ez nem érdekli. Vízhez jut! Egy-egy becses csöpphöz.

Kinyitja a száját, jobban hátrahajol, becélozza a következő cseppet. Az a járomcsontját éri, szinte éget egy ottani nyílt sebet. Gyerünk, újra! Háromszor, négyszer, ötször megismétli az eljárást. Végül egy csepp a nyelvére esik, és úgy fut szét rajta, mint egyetlen könny a selyempapíron. Sós. Sós víz áztatja a pólóját, a haját, mindenét. Elkeseredett nyögés hagyja el Galén ajkát, visszhangzik a falakról. Ki kell jutnom innét. Tirdán ekkor kinyitja az ajtót, gonoszul vigyorogva, vödörrel a kezében lép be. Egyetlen szó vagy bármiféle figyelmeztetés nélkül Galénra zúdítja a tartalmát, telít vele mindent, amit a ponyva eddig nem tudott. Az újabb adag sós víz olyan erővel fröccsen a fiúra, hogy jut belőle a szájába, az orrába, összes vágására és horzsolására. Vadul köpköd tőle. Tirdán röhög. – Gondoltam, hátha megszomjaztál. Galén nem bízik a beszédképességében. Annyira kiszáradt a torka, hogy nem tudná megformálni a benne megfogalmazódott szavakat. Ha bármit mondana, zihálásnak hangzana. Nem hagyom, hogy azt higgye, megtörtem. Tirdán odahúzza a másik széket Galénnal szembe, ahogy vallatáskor szokta. Galén fölkészül a következő lehetséges lépésre, bár elképzelni sem tud ilyen pocsék dolgot. Fogva tartója összeszorított ajakkal mosolyog rá, egy fogpiszkálót tologat ide-oda a szájában.

– Megviseltnek látszik fenséged. – Kiveszi a fogpiszkálót, és az ujjai között forgatja. Galén gyanakodva lesi a fapálcikát. Tirdán a Galén feje fölötti ponyvára pillant, és gúnyos képet vág. – Már majdnem félig üres. Galén válaszul morog. Csak ez maradt neki. A lába remegni kezd, annyira ki kéne már nyújtóznia. – Mi az? – kérdezi élvezettel Tirdán. – Á, berekedtél? Hadd segítsek. – Ingzsebéből ezüstszínű, lapos flaskát vesz elő, és megrázza. A benne lévő folyadék lötyögő hangot ad. – Érdekel egy kis édesvíz? Galén bólint, ettől még durvábban lüktet a feje. Nincs kedve játszadozni. Tirdán föláll, lecsavarja a fémpalack kupakját. Galén nem bízik benne, hogy az tényleg édesvíz, de mi más választása maradt? Három napja egy cseppet sem kapott inni. Ezt az esély meg kell ragadnia. Egyébként is, ha Tirdán a halálát kívánná, most nem ülne itt. Ugye? Az idősebbik szirén foglya ajkához emeli a flaskát, és Galén kortyol belőle. Édesvíz. Ráhajol, hogy még igyon, de Tirdán elhúzza előle. – Ezer bocsánat, spórolnom kell a további kérdésekhez. – Visszaül a székére, és elrakja a flaskát. Galén érzi, hogy a válla előregörnyed. – Szóval elgondolkodtam – mondta Tirdán. – Jágen és Pakia nyilvánvalóan kudarcot vallottak. De mennyi hívet sikerült gyűjteniük? Sokat? Keveset? Ne feledd: a válaszért ihatsz egyet.

Galén gyorsan enged a felszólításnak, hiszen ez könnyű kérdés. – Nem tudom – krákogja. Szinte porzik a torka, harákol. – Saccolj a kedvemért! A fejét csóválja, ismét köhint. Ezúttal a drága víz helyett vér ízét érzi a szájában. – Nem tudom. Talán a szirének harmadát. Talán többet. Tudja, hogy többet. Amikor Pakia bemutatta Poszeidón tehetségét, Jágen híveinek száma napról napra sokasodott. Akkorára nőtt, hogy rá tudták venni a múltőrzőket az uralkodócsaládok törvényszék elé idézésére. Tirdán engedi, hogy Galén nagyot húzzon a flaskából. – Látod? Így megy ez. Őszinteséggel messzire jutsz. Újabb őrjítő vízcsepp hull Galén fejére, és két lábába belesajdul a vágy, hogy egymásba tekeredjen, eggyé váljon. Három napja használta halfarkát, hogy az édesvízi barlangokban manőverezzen, ahol összetalálkoztak Reeddel, És még annál is régebben siklott utoljára saját tengeri felség- területén. – Jágen ezek szerint rövid idő alatt jó néhány társát meggyőzte – folytatja Tirdán. – Valaki rátermettebb kétszer annyit is maga mellé állíthatna. Úgy tűnik, mintha az óceánlakók megértek volna a változásra. Talán lejárt az uralkodócsaládok ideje, hm? – Töprengve vakargatja meg az állát. – Tudod, hogy nálunk nincsenek is uralkodók? Persze azok, akik rendelkeznek Poszeidón tehetségével, nyilvánvalóan magának a vezérnek a leszármazottai. De erre

mi nem sokat adunk. Itt választani szoktuk a vezetőinket. – Fintorog, mintha megsavanyodott volna a szó a szájában. – Olykor működik a demokrácia. Mostanában nem. Kifürkészhetetlen arccal nézegeti a kezében tartott flaskát. Galén újra érzi, hogy folyadék szivárog le a torkában. Nyel egyet, hátha az édesvíz maradványa. A fémes íz azonban további vérzést sejtet. Lehet, hogy eltört az orra. – Kérdezz még! – mondja. Muszáj több vízhez jutnia. Bár az nem tetszik neki, hogy Tirdán információkat ad át. Elárulna-e ennyi mindent, ha el akarna engedni? Tirdán nevet. – Fenséged csalódást okoz. Egy ideig azt hittem, utolsó leheletéig ki fog tartani. – Előrehajol. Galén közben le sem veszi a szemét a férfi kezében tartott lapos edényről. – Grom, a triton király a testvéred, igaz? – Galén bólint. Tirdán készségesen még két korty vizet ad neki. Galén nem egészen érti, miért jutalmazza ilyen nyilvánvaló válaszért. Ha Tirdán tud Jágenről, akkor Gromról is tud. – Tehát nem örülne, ha tudná, milyen bajba kerültél. Bizonyára királyi öccséért sietne, ha értesülne róla, hogy valahol fogságban sínylődik. Alighanem megharagudna arra, aki ezt művelte veled. Most nem hangzik el kérdés – nincs is rá szükség –, Tirdán mindazonáltal várakozóan tekint Galénra. Nem nehéz követni a gondolatmenetét. – Nem – mondja egykedvűen. – Ujjongana.

Mindketten tudják, hogy Grom haladéktalanul idejönne, ha tisztában lenne vele, milyen veszély fenyegeti Galént. Ezzel Tirdán kezére játszana. Az idősebb szirén mintha értékelné az epéskedést: ismét inni ad Galénnak, megdönti a flaskát, hogy a fiú néhányat kortyolhasson belőle. – Ez most könyöradomány fenségednek. A valótlan válaszokért mostantól jutalom helyett büntetés jár. Szerencséd, hogy egyelőre élve van rád szükségem. Galén érzi, hogy a víz a gyomrába csorog. Elképzeli, amint a vérkeringésébe jut, megóvja a kiszáradástól. Jobban kihúzza magát ültében. – Grom... – kezdi, majd megköszörüli a torkát. – Grom nem teszi kockára a királyságokat. Még értem sem. Tirdán visszarakja a fogpiszkálót a szájába, forgatja a szemét. – Persze, hogy nem. És őszinte válaszokat kértem, nem a véleményedet. – Farzsebébe nyúl, és Galén mobiltelefonját veszi elő. – Gromnak van ilyenje? Grom idejövetele eddig csak elméleti lehetőségnek tetszett. A telefon teljesen új helyzetet teremt. – Nem fogom fölhívni. Galén dühös magára, amiért összerezzen, amikor Tirdán talpra ugrik. Emlékezteti magát, hogy Tirdán kiszámíthatatlan.

– Nem? – rivall rá Tirdán. Galén orra alá dugja a flaskát, azután lassan a fiú ölébe kezdi önteni a tartalmát. Lassan, hogy időt hagyjon neki a visszakozásra. Galén azonban nem visszakozik. Nem visszakozhat. Behunyja a szemét, nem bírja nézni, hogy az életet jelentő folyadék maradéka a farmerjába szívódik. Tirdán megmarkolja Galén csapzott haját, és egészen közel hajol az arcához. – Esküszöm neked, hogy föl fogod hívni. – Megcibálja a hajcsomót. – Az életed múlik rajta. Gondolkozz el ezen, fiam! Ezután ellöki Galént, olyan erővel, hogy a szék kis híján hátrabillen. Tirdán a fal mellett a földre, a törött tányér darabjaira dobja a flaskát, és az ajtóhoz indul. Amikor odaér, megáll, és alattomosan vigyorog. Fölpillant a ponyvára. – Nincs még kedve magasságodnak nyújtózkodni? – Galén önkéntelenül a homlokát ráncolja. Tirdán még jobban vigyorog. – Mindig is szerettem volna látni egy Triton-házi fejedelmi személy halfarkát. Ezzel becsapja maga mögött az ajtót. Galén érzi, hogy szökőárként támad föl benne a harag. ha átvált halfarokra, rögtön cafatokra szakad a farmerja, és teljesen meztelen marad – Tirdán kétségkívül így képzeli, hogy végképp megalázza. Mindjárt az elején megfoszthatta volna a ruhájától, hogy megszégyenítse, vagy a szökéstől visszarettentse. De egészen más lenne az, ha Galén nem

tudna parancsolni a vágyának, hogy a mindenét eláztató sós vízben halfarkat növesszen, és ezzel akaratlanul tönkretegye a saját ruházatát – sőt, talán megsértse a halfarkát. A kötél vadonatúj, vastag és erős; talán elpattanna, de mi lesz, ha nem? Újabb csepp hull az orra hegyére, és Galén hagyja, hogy az ajkára gördüljön, dacosan lenyalja. Tirdán egy Triton-házi fejedelmi személy halfarkát szeretné látni? Hát majd mutatok neki olyat!

19

ANYU PONT akkor hív, amikor ki akarok lépni a szobámból, hogy a panzió halijában Reeddel találkozzak. – Szia, édesem, kerestél? Minden rendben? Olyan aggódó a hangja, hogy majdnem megremeg az ajkam. Az ágyra ülök, kényelembe helyezem magam. Újságolós kényelembe: „Nem fogod elhinni, mi történt! " Reednek sajnos várnia kell. – Galén mondta, hogy összevesztünk? – Galén? Hogyhogy? Galén veled van, nem? – Az a helyzet, hogy elment – vágom rá gondolkodás nélkül. Nem ez a beszélgetés nehezebbik része. Az később következik. – Napokkal ezelőtt. Azt mondta, visszamegy, hogy beszéljen Grommal. – Na, jó, egy kicsit talán ez is nehéz. – Várjunk csak, még nem találkoztál vele? Ezek szerint Galén még nem jutott el Gromhoz? Miért húzza az időt? Cigánykereket hány bennem a remény. Talán már jön is vissza. Igen, biztosan. Megkapta az összes üzenetemet, és szépen elboronáljuk a dolgokat. Nem tudom,

miért könnyebbülök meg ennyire, de megkönnyebbülök. Talán elég hamar visszaér, hogy utánam jöjjön a zsufira. Meg kell kémem Sylviát, hogy igazítsa útba. Előveszem a panziós levélpapírt, és hozzáfogok, hogy lefirkantsam az asszonynak a kérésemet. Hirtelen megbánom, hogy anyuhoz fordultam, belerángattam a párkapcsolati gubancomba. Elvégre felnőtt vagyok, vagy mi a szösz. Az ilyesmit már igazán önállóan illene elrendeznem. – Eljött onnét? Egyedül hagyott téged? – Anyám hangjából félreérthetetlenül kicsendül a megbotránkozás. Hallom, hogy a háttérben Grom dörmög valamit, azután a telefon sistergése fedi el a házasfelek nézeteltérését. Anyu biztos letakarta a tenyerével. Azután ismét megszólal. – Grom azt mondja, nem látta Galént. De hát mi a csudáért hagyott téged egyedül? Min vesztetek össze? Az ajkamba harapok. Ha Galén nem szólt a bátyjának Neptunról, akkor talán nekem sem lenne szabad. Elvégre a triton király tiszta lelkiismerettel nem hallgathatja el ezt a két királyság elől. Uralkodói kötelessége szembenéznie ennek a Neptunnak a vezetőivel. Ez már világos. Azonkívül Galén a leggyorsabb a szirének között. Ha bármiféle elszántsággal úszik, már rég megérkezett volna Gromhoz, Talán csak kell neki egy kis idő, hogy kiszellőztesse a fejét. Ha valaki, hát én igazán megérthetem. Viszont közben nem szeretném, hogy bármi baj érje ezt az elragadó városkát valami évszázados előítélet miatt, aminek vajmi csekély köze van Neptun mostani lakóihoz. És inkább

Galén tiszte beszámolni a helyzetről Gromnak, mint az enyém. Úgyhogy ha ő nem ment haza elmondani, nekem sincs rá okom. – Nem nagy ügy. Bagatell butaság. Valószínűleg egyébként is visszaindult már. Igyekszem gondtalan hangot megütni. Anyu azonban vérebként szimatolja ki a titkokat. – Galén nem szokott bagatell butaságokon összeveszni, édesem. Lehozná neked a csillagokat is az égről. Na, mondd csak el szépen, mi folyik ott! Na, jó, most már tényleg bánom, hogy fölhívtam anyut. Legszívesebben közölném vele – persze a lehető legtapintatosabban –, hogy ez nem az ő dolga. De hát az a helyzet, hogy először én hívtam föl őt. Én kezdtem a párbeszédet, és most nem találok rá módot, hogy lezárjam. Még ha kívánnék is mesélni anyunak Neptunról, egyszerűen azért, hogy valakivel beszéljek róla, akkor sem zúdíthatom rá, mert kötelességének érezné, hogy tájékoztassa Gromot. Bűntudat gyötör amiatt, amit most készülök mondani. – Tudod, Galén az utóbbi időben megváltozott. Rachel óta. Néha rájön a hoppáré. Összeszorítom a szemhéjamat. Úristen, a lehető legrosszabb módon beszéltem ki Galént. Egy dolog Reeddel mászkálni, amíg arra várok, hogy újra halljak Galén felől, és egészen más azzal mentenem az irhámat, hogy hasznot húzok a gyászából. Legszívesebben ledobnám a telefont, és bőgnék.

Anyu hallgatása kiismerhetetlen. – Ez nem vitás – mondja azután. – Rachel halála mindannyiunkat lesújtott. De Galén rettentően akarta ezt a kiruccanást, Emma. Biztos, hogy mindent elmondtál nekem? Nem. – Igen. Megint hallgat egy sort, és már majdnem bebeszélem magamnak, hogy ez csak a telefon jellegéből adódó késés, némi időbe telik, hogy kiejtett szavai a fülembe jussanak. De több eszem van ennél. Amikor anyu hallgat, mindenféle fortyog a fejében. Basztikuli banyek, banyek, banyek. – Most már le kell tennem, várnak rám – hadarom. – Ki vár rád, Emma? Honnan beszélsz? – Megálltunk egy tennesseei kisvárosban... most nem jut eszembe a neve... na, mindegy, mióta Galén itt hagyott, összebarátkoztam az itteniekkel. Tudod, ha már ilyen vacakul alakult az üdülésünk, szeretnék minél többet kihozni belőle. – Miféle kisvárosban? Elment az eszed? – Anyu majdnem kiabál. – Nem is ismered azokat az embereket, és Galén nincs ott, hogy vigyázzon rád. Odamegyek érted. Szólj le a portára, és tudd meg a pontos címet. A GPS-emmel egykettőre ott leszek. Galén pedig majd a maga idejében elrendezi az elrendeznivalóit.

– Jaj, anyu, minek ennyire túllihegni? Újabb hallgatás. – Aggódom miattad, Emma. Hiába nőttél föl, azért még az én picikém maradsz. Brrr. Lejárt lemez. – Figyelj, vágom. Aggódsz. De csak azzal foglalkozom, amiért idejöttünk: önállósodom, meg minden. Nincs semmi bajom. Ugye, hallasz? Hallod a hangomon, hogy semmi bajom? Anyu sóhajt. Tudom, hogy az ösztöneivel viaskodik. Az az őrjítő, hogy az ösztönei nem szoktak tévedni, – Csak legalább azt áruld el, hol vagy! – Becsszóra nem a slusszkulccsal a kezedben mondod ezt? – Becsszóra. – Egy Neptun nevű kisvárosban. – Lélegzetvisszafojtva várom az anyai atomrobbanást, de ezúttal hiába. A nagyapám a jelek szerint tényleg egyedül nekem szólt erről a helyről. Egy kicsit magabiztosabban folytatom: – És imádom. Úgyhogy ne aggódj! Ismét anyám elmaradhatatlan, hosszú hallgatása, de még mindig kiborulás nélkül. – Rendben van, Emma. Csak vigyázz magadra, miközben szórakozol. Tartsd nyitva a szemedet! Szinte várom, hogy a lelkemre kösse: ne fogadjak el idegenektől édességet, mindig köszönjek szépen, és a parkolókban kerüljem el a nagy fehér furgonokat.

– Úgy lesz. Le kell tennem, okés? – Okés. Szeretlek. – Én is téged! Hagyja, hogy én tegyem le előbb. Mindig hagyja, hogy én tegyem le előbb. Az ágyra dobom a telefont, és megcélzom az ajtót. Reed már valószínűleg dührohamban fetreng; megfigyeltem, hogy ha hozzá akar fogni valamihez, akkor abban a szent pillanatban akar hozzáfogni. Mindenki rejteget titkokat. Fölvetődik bennem, hogy Reed talán titkon kényszerneurózisban szenved. Hogy időt nyerjek, a lépcsőn megyek le a földszintre, és éppen a hallba érek, amikor Reed megnyomja a felvonó hívógombját, hogy fölliftezzen az emeletre. – Vársz valakire? – kurjantok oda neki. Már mosolyog, mielőtt egyáltalán meglátna. – Ja, de légy szíves, ne szólj Emmának, a haveromnak. Most kezd lángra lobbanni irántam, és nem szeretném elvágni magamat nála. Tehát probléma egy szál se. – Te valamiféle skalpgyűjtő vagy? – Azt szeretnéd? – Nem. Viszont díjaznám, ha kicsit kevésbé gerjednél rám. A karjába öklözök, mire színpadiasan megvonaglik az arca. – Ez fájt. Meg az is.

Már arra készülök, hogy valami frenetikusan eszeset mondjak neki, amikor egy harmadik fél avatkozik fantáziálásunkba. – Á, szevasz, Reed! Mindketten megfordulunk, és látjuk, hogy Mr. Kennedy tart felénk, a keze különböző növényekkel tele, fehér köpenyén tízféle maszat, elnyűtt edzőcipőjén kétszer annyi. Egyébként a lábbelije felemás, amiből azonban korántsem következik, hogy legalább az egyik passzolna öltözéke valamelyik darabjához. Nem mintha egy divatos topogó segítene az összképen, vagy ilyesmi. Tulajdonképpen meg is feledkeztem róla. Bár ő is itt, Sylviánál lakik, Neptunba érkezésünk napja óta nem láttam. Aznap pedig viszonylag normális benyomást keltett. Ma inkább... leharcoltat kelt. Közelebbről szemügyre véve, a haja olyan szutykos, hogy a tényleges színe úgyszólván megállapíthatatlan. Valószínűleg barna, de vajon gesztenyebarna? Sötétbarna? Szőkésbarna? A jó ég tudja. Vastag szemüvege fölnagyítja a tényt, hogy a szeme is barna, és a bal kancsalít. Reed barátságos mosolyt villant rá. Már megtanultam, hogy valójában mesterkélt, a jólneveltség diktálta mosoly az ilyen, mert nem terjed ki az ember szemére. Reednek különös erőssége a jó modorból fakadó kamuzás. - Helló, Mr. Kennedy! Segíthetek valamit? A férfi szeme derűsen csillan föl.

– Jaj, köszönöm, nem, Reed. Lakat alá kell helyeznem ezeket a kincseket. – Halkabbra fogja a hangját, közelebb hajol, és erőteljes, valószínűleg a terepen töltött napnak köszönhető izzadságszaggal ajándékoz meg bennünket. – Azt hiszem, az Asclepias viridis és az Asclepias syriaca keresztezésére bukkantam. – Hű, Mr. Kennedy – ámul el Reed ez izgalmasan hangzik! Anyám igen tehetségesen szimatolja ki a hazugságokat, még a kegyes kis füllentéseket is. Kíváncsi vagyok, hogy Reedet most ki tudná-e szimatolni. Mr. Kennedy bólint, egyik lábáról a másikra áll. – Valóban izgalmas. Ha nem tévedek, ez új faj. Olyan, ami sokkal gazdagabb élővilágot tarthat fenn az itteni hegyvidéken, mint eredetileg hittük. Hát bizony, Reed, ez mind nagyon izgalmas. – Gratulálok, Mr. Kennedy! Tudtam, hogy meg fogja találni, amit keres. Egyébként ismeri már a haveromat, Emmát? New Jersey-ből látogatott hozzánk. Arra a megállapításra jutok, hogy Reed az apjától örökölte a szívélyességét. Mivel Mr. Kennedy ennyi zöldséggel megpakolva nem képes udvarias kézszorításra, széles mosollyal biccent. – Örvendek, hogy megismerhetem, Emma! – Ezután megszemléli egybeszabott ruhámat és Reed szokásosnál rendezettebb khaki nadrágját, s láthatólag kínosan érzi magát. – Jaj, csak nem randira indultok? Nem akartam

zavarni. Nagyon szépen kicsíptétek magatokat. Emlékszem, valaha én is randizgattam. Már nyitom a számat, hogy tiltakozzak, de Reed megfogja a kezemet. – Igenis, a szomszéd városba megyünk moziba. Egyáltalán nem zavart bennünket. – A bejárati üvegajtó felé kezd húzni. – De most már igyekeznünk kell, különben nem csak az előzetesekről maradunk le. Kellemes estét, Mr. Kennedy! – Jó mulatást, gerlepár! – szól hátra a válla fölött a férfi. Amikor a kétszárnyú üvegajtóhoz érünk, Sylvia siet el mellettünk. Halljuk, hogy a hátunk mögött megnyomja a lift gombját Mr. Kennedynek, aki bőszen hálálkodik. Miután beszállunk a kisteherautóba, Reed megpaskolja a középső ülést. – Ülhetnél ide, mert Tobyt is fölvesszük. Fél szemöldökömet fölvonva jelzem, hogy csak szeretné. – Akkor majd Toby ülhet középre. Reed kacsint. – Egy próbát megért. – Miért nem foglalkozol inkább a... – Mindenesetre – folytatja, mintha nem is beszélnék – még egy titkot elárulok neked. Ha nem tudod, hogyan kell beolvadni, akkor biztos, hogy még erre sem jöttél rá. Minek titokzatoskodik ennyit? A jelen körülmények között jobban értékelném, ha nyíltabban lökné az infót, mint

valaha. De neeeem. Reednek feltett szándéka, hogy addig kábít, amíg... Úgy döntök, hogy nem játszom tovább ezt a játékot. Kinézek az ablakon, úgy teszek, mintha nektárként szívnám magamba a mellettünk elsuhanó Neptun szemvidító látványát. Reed néhány másodpercig békén hagy, azután fészkelődni kezd. – Tudom ám, mit csinálsz. – Hm? – kérdezem rá sem nézve. – Épp meghalsz a kíváncsiságtól. Látom rajtad. De miután nem válaszolok, a gyöngeség jeleit kezdi mutatni. Először az ujjaival dobol a volánon a hangszórókból recsegve szóló zeneszám dallamára. Csak az a baj, hogy úgy tűnik, vagy nem ismeri a számot, vagy nullával egyenlő a ritmusérzéke. Ezután a visszapillantóba nézeget. Sűrűn. Úgy igazítja, mintha azt ellenőrizné, nem akadt-e valami a foga közé, majd pedig úgy, mintha a hátunk mögött valami rettenetesen fontosnak látszót figyelne. Következő műsorszámként külön-külön integet minden, ismétlem: min-den teremtett léleknek, aki mellett elhaladunk. Lassanként az az érzésem támad, hogy szórakozik velem. Azt hiszem, mindjárt hülyét kapok. Mielőtt fölmenne az agyvizem, szerencsére egy olyan ház behajtójára kanyarodunk, ahol még nem jártam. Reed

minden teketória nélkül dudál, és néhány másodperc múlva Toby ül be közénk. – Úgy tudtam, még tart a szobafogságod – mondom neki. Elhúzza a száját. – Tart is. Buford tanárnőhöz megyek korrepetálásra, mert év végén majdnem megvágtak matekból. Tiszta hülyeség, mert csak majdnem vágtak meg, nem tényleg. – Jobb, ha túlteszed magad ezen, mielőtt anyuékkal találkozunk – figyelmezteti minden rosszindulat nélkül Reed. – Nagy a szád mostanában. Toby a szemét forgatja. – Bagoly mondja a verébnek. Most eszmélek rá, hogy Reed öccse Raínára emlékeztet. És hogy mennyire hiányzik nekem az a lány. Igen, Raína hiányzik. Nekem. Raína. A fölpaprikázott beszólásaival együtt. Megáll az eszem. Oldalba bököm Tobyt. – A bátyád azt állítja, tud valami titkot rólam. Tegnap megmutatta, hogyan kell beolvadni. Most azt mondja, valami mást is tud csinálni. Toby a testvérére pillant, de látom, már el is határozta, hogy elárulja nekem. Elvégre Reedet okolja a szobafogságáért. – Arról beszél, amikor halfarkat öltött.

Tessék, most én kezdek lányos zavaromban összevissza matatni. A térdem idegesen rugózik. – Halfarkat? Hogy érted? Pedig pontosan tudom, hogy érti. Pedig az lehetetlen. Ámbár huszonnégy órával ezelőtt a beolvadást is lehetetlennek tartottam. Mármint félvéreknél. – Fú, Toby, te kis nyominger. Most fuseráltál el nekem egy smárt – sopánkodik Reed. Kezdek belejönni az „álmodik a nyomor" jelentésű szemöldökrándításba. – Ja, persze. Mintha Emma smárolna veled. Te is láttad Galént, nem? – Toby megjátszott részvéttel ingatja a fejét a bátyjának. Azután fölvigyorog rám. A triton herceg a jelek szerint nagy benyomást gyakorolt rá. – Tényleg, hol van Galén? A gyomrom érzelmek kaleidoszkópjaként forog. Reed azt ígérte, ma este a zsufin megismerkedem a város többi lakójával. Kérdezősködni fognak Galén holléte felől. Tudják, hogy együtt érkeztünk. Én pedig irtóra szeretnék valami olyasfélét válaszolni, amitől nem én leszek „a lapátra tett csaj". De hát miért is akarnám kedvezően lefesteni Galént? Elvégre tényleg itt hagyott. Talán már útnak indult visszafelé, de az is lehet, hogy úgy döntött, egyedül folytatja a kiruccanását. Mindössze annyit tudok, hogy nem hív föl, egy árva szót sem szól. Se azt, hogy bocs, se azt, hogy szeret, se azt, hogy visszajön.

Miután jól kiféltékenykedte magát Reed miatt, hirtelen magamra hagy a sráccal? Édi. Vagy pedig... vagy pedig... Valami baj érte. Ez eddig meg sem fordult a fejemben. Mindig úgy képzeltem, hogy Galén szuperügyes és talpraesett. Csakhogy... anyu és Grom szerint mégsem jutott el tritoni felségterületre. Vajon szándékosan tért el a céljától, vagy közbejött valami? Galén szerencsétlenül járhatott, és most sebesülten – rosszabbra már gondolni sem merek – heverhet valami félreeső, néptelen út szélén. Ettől a felismeréstől a gyomromban forgó kaleidoszkóp inkább egy kondér összeolvasztott zsírkrétának érződik. – Mit gondoltok, nem eshetett baja? – bukik ki belőlem. – Kinek? Galénnak? – pillant rám meglepetten Reed. Bólintok. – Mert még sosem hagyott így egyedül. Soha. Tudom, hogy mérges volt rám, amikor elment, de... Nem vall rá, hogy azóta senkinél sem jelentkezett. Szóval most már Toby is tudja, hogy Galén itt hagyott. De most már nem is vagyok biztos benne, hogy ez a helyzet. Reed fölegyenesedik ültében, és szórakozottan igazgatja a biztonsági övét. – Senkinél sem? Kinél jelentkezhetett volna? – Hát, ma reggel beszéltem anyukámmal, és azt mondta, Galén nem jelentkezett a bátyjánál.

– Anyukád Antonisz lánya? És Galén bátyja... a triton király, igaz? Látom, mi zajlik le Reed agyában, miféle dominóeffektust válthat ki, ha beszéltem anyukámnak a derék neptuniakról. – Igen – felelem türelmetlenül. – De nem meséltem anyámnak Neptunról. Legalábbis semmi lényegeset. Reeddel már beszéltünk anyuról és Gromról. Az elején elhatároztam, hogy nem fogok titkolózni. Úgy gondoltam, nagyapám nem tartaná célszerűnek, hogy rövid itttartózkodásom alatt ravaszkodjak. Mégis, bármennyire együtt érzek Reed jogos aggodalmaival, lehetséges, hogy Galén eltűnt. – Mit szólt anyukád ahhoz, hogy Galén itt hagyott téged egyedül? Toby elkerekedett szemmel néz föl rám. – Galén tényleg itt hagyott téged? Nem vicceltél? Öszszevesztetek? Jaj, de jó, tovább fokozható a megaláztatásom. Bólintok. – Összevesztünk, Toby, és elment. Bárcsak azt mondhatnám, hogy ez mindennapos dolog, valamelyest magyarázná a helyzetet. De nem, ilyesmi nem mindennap történik. Galén még sosem művelt ehhez hasonlót. Én pedig baromi együgyű vagyok, hogy eddig nem aggódtam miatta, nem jutott eszembe, hogy baj érhette. – Meg kell keresnünk – jelentem ki eltökélten Reednek. – Talán lerobbant kocsival vesztegel az útszélen. Vagy... vagy...

Nem bírom kimondani. Hangosan nem, hiszen már a puszta gondolattól is legszívesebben összekuporodnék. Ezúttal Reed adja elő nekem a szemöldökrándítást. – Először is olyan kocsi, amilyen az övé, nem szokott lerobbanni, Emma. Ha netán mégis, az ilyen márkákhoz jár autómentő-szolgáltatás vagy valami efféle flancos dolog. Azonkívül egy szirén soha nem akad el útközben, amennyiben található a közelben víz. Ez mind igaz. Mégis balsejtelmek hullámzanak végig az ereimen. Hát nem éreztem kezdettől fogva, hogy valami nincs rendben? Nem motoszkált bennem, hogy ez az egész olyan... fura? És nem elhessentettem magamtól a rémesen makacs fejemmel? – Meg kell keresnünk – mondom ismét. – Úgy érted, most azonnal? – hitetlenkedik Reed. – Eltűnt személy keresésére tudtommal nincs alkalmasabb időpont az azonnalinál. – Eltűnt személy? Emma... Sóhajtok. – Tudom, lehetséges, hogy szándékosan szívódott föl, és nem akarja, hogy megtalálják. Vágom, Reed. De a biztonság kedvéért meg kell keresnünk. Vagy legalább valahogy telefonon utolérnünk. Reed lassan kifújja a levegőt. – Oké. A következőt tehetjük. A neptuni seriff eljön a ma esti zsufira. Amint odaérünk, bemutatlak neki, és szólunk

Galénról. Hidd el, Neptunban komolyan veszik, ha az itteniek közül eltűnik valaki. A seriff valószínűleg helyből kutatócsapatot szervez. – Én is részt akarok venni a kutatásban – jelentem ki. Ha Galén tényleg eltűnt, akkor már több mint negyvennyolc órája történt vele valami. Miközben erre gondolok, lelki szemeim előtt becsukódik egy ajtó, egyre csekélyebb a lehetőség, hogy megtaláljuk őt. – Sejtettem – bólint Reed. – De bármilyen elmaradottaknak látszunk, a seriff és emberei valódi bűnüldöző kiképzést kaptak. Akár hiszed, akár nem, igazi zsaruk. Tudják, hol kezdjék a keresést. És civilt még véletlenül sem fogadnak maguk közé. Rájuk kell bíznod, hogy megtalálják Galént, amennyiben tényleg azt akarja, hogy valaki megtalálja. Hamarosan besötétedik. Ha a fiúk ma éjjel nem találják meg, reggel az egész város bevonásával kutatócsapatot alakítunk. Megnyugtatlak, mi majd mindenütt körülnézünk, ahol a seriff nem. De az előrelendíti az ügyedet, ha ma este eljössz a zsufira. Ha megismernek téged, készségesebben segítenek. Az agyam lázadozik mindeme józan ész diktálta gondolat ellen. Tudom, hogy ez a helyénvaló, vagy hogy szokták mondani, de azt is tudom, hogy Galén maga indulna a keresésemre, ha azt hinné, valami bajom esett. Nem menne semmiféle zsufira, nem várna reggelig, hogy kutatni kezdjen utánam. Nem törődne vele, hányan számítanak a jelenlétére. De úgy érzem, nincs választásom.

Toby a fejét csóválja. – El kell menned a zsufira, Emma. Grigsby, a seriff meg fogja keresni Galént. Légy szíves, maradj itt! Nem szeretném, hogy te is eltűnj. A kisfiú szeme csupa őszinte érzelem. – Figyelj, bütyök – ráncolja a homlokát Reed Emma nem fog eltűnni. Ugye, Emma? Bólintok, de Toby nem néz rám. – Alexa is eltűnt, és nem tért vissza. Feszült a hangja, igyekszik magába fojtani, ami forrong benne. Reed lekanyarodik egy vöröses földútra, és egy pillanatra elkápráztatja a szemünket az út végén lenyugvó nap. – Alexa tévészereplő, keszeg. Nem létező személy. – Őt hiába keresték, Emma. – Toby majdnem sír. – Még a kocsiját sem találták meg. Egyszerűen eltűnt. Reed az öccse feje fölött úgy sandít rám, mintha azt szorgalmazná, hogy később beszéljük meg a témát. Bólintok. A legkevésbé sem szeretném fölzaklatni Tobyt. A válla köré csúsztatom a karomat. – Biztos nincs semmi baja Alexának. Mert hát mi mást mondhatnék? – Mások is ezt mondják, de nem tudhatják biztosan. Toby hozzám bújik, hagyja, hogy vigasztaljam. Végtelenül imádnivaló. Magamba fojtom a vigyorgást, és próbálom fölidézni, milyen érzés ennyire ártatlannak lenni.

Reed tréfásan az öccse karjába öklöz. – Figyelj, te kis szörnyeteg, ha már elkotyogtad Emmának a halfarkamat, nem akarod elmesélni neki az egészet? Vagy inkább én meséljek?

20 GALÉN A székhez rögzített köteleket feszegeti. Forgolódik-rángatózik, de a szakavatottan megkötött csomók nemigen moccannak. Muszáj valahogy kilazítanom, meggyöngítenem őket. Hiába minden, a csomók jottányit sem engednek. A feje fölött kifeszített ponyvából rég kicsöpögött a sós víz, de az érzés megmaradt. Úgy fut végig rajta a halfarok kibontásának vágya, mint olaj tócsán a tűz. De az időzítés a lényeg; ha egyetlen pillanattal a kötelek kilazítása előtt vált alakot, és átalakulás közben megsérül, az egyetlen menekülési lehetősége veszélybe kerülhet. Minél lazábbak, annál könnyebben szabadulhat. Nehézkes léptek dobbannak a kinti talajon, és Galén azonnal elengedi kezét-lábát. Néhány másodperc múlva kitárul az ajtó, és Tirdán csörtet be. Egy palack vizet és egy viharlámpát hoz. Az utóbbit leteszi Galén elé a földre, azután járkálni kezd a fiú széke körül. Árnyéka ide-oda táncol a falakon.

– Jó estét, fenség! Galén merőn nézi, ami bedagadt szeme miatt nem csekély fájdalmat okoz neki. – Megint hoztam neked vizet. – Tirdán magában kuncogva rázza meg a palackot. Még néhány kört ír le a helyiségben, izzadság- és halszagot keringet Galén körül. Végül elfoglalja vele szemben szokásos helyét. – Azt hiszem, talán az elején rossz hangot ütöttünk meg. Nem szeretnélek az ellenségemmé tenni, Galén. – Lecsavarja a kupakot, és Galén magatehetetlen felsőteste felé nyújtja a vizet. – Jaj, persze – mosolyodik el. – Teljesen össze vagy kötözve. – Közelebb hajol, hogy a fiú ihasson egy kortyot. Galén azonban habozik. Tirdán újsütetű szívélyességéről ordít, hogy ez is csak csel. Kár, hogy még nem sikerült meglazítani a köteleket. Tétovázása mulattatja az idősebb szirént. – Mi az? Nem bízol bennem? Hát, azt hiszem, ezt nem vehetem zokon. Tessék, igyál egy kortyocskát! Becsületszavamra édesvíz. Galén úgy dönt, hogy egy korty nem dönti halomra a terveit. A legrosszabb esetben mégis sós víz – újabb fondorlat, további lépés a kiszáradás felé. A legjobb esetben tényleg édesvíz, az pedig neki égetően szükséges. Előrehajol, megkóstolja. Édes. Tirdán ekkor hirtelen föláll, Galén elképedésére kioldozza az egyik kezét, és kezébe nyomja a palackot. A fiú gyomrában halvány remény vibrál.

Az idősebb szirén lassan elhátrál tőle, és ismét helyet foglal, bakancsa szárából előhúzza a nagy kést. – Ha bármivel próbálkozol, kifilézlek. Tartsd magad előtt a kezedet! Galén bólint, három húzásra ledönti az egész palack vizet. Belátja, hogy még nincs itt az idő. Fél kézzel nem sokra megy. De arra esetleg jó, hogy elnyerje Tirdán bizalmát. Ez már sokkal hamarabb eszébe juthatott volna. Tirdán azt mondja, nem szeretné az ellenségévé termi, ugye? Hát fogjuk szaván! Galén ide-oda forgatja a kezében a kiürült palackot. – Köszönöm! – mondja halkan, anélkül hogy fogvatartójára emelné tekintetét. Akkor ugyanis Tirdán tudná, mennyire őszintétlen a hálálkodása. – Szívesen! – Az idősebb szirén kettejük között a padlóra köp. – Most már szent a béke? – Nem. – Galén a hatás kedvéért ásít. Azután igazi ásítás tör rá, akkora, hogy megfeszíti kicserepesedett szája szögletét. – Hogy aludtál? – Széken. Tirdán elmosolyodik. – Hát most szerencséd van. Azért jöttem, hogy esti mesét mondjak. Galén hirtelen kimerültnek érzi magát. Ez feltehetőleg normális, hiszen napok óta nem evett és alig ivott, ráadásul

erőfeszítéseket tett a menekülésre. Meg aztán ez a Tirdán általában véve fárasztó alak. – Tudod, mi az a zsufi? – folytatja Tirdán. – Nem. Újabb ásítás szakad ki belőle. Mintha összement volna a szoba. Vagy lecsukódik a szemem? Tirdán elégedettnek látszik. – Csak tessék, helyezd magad kényelembe! Ma este, barátom, Tartésszoszról fogok mesélni neked. – Már tudok Tartésszoszról. – Annyit tudsz, amennyit elmondtak neked. Váratlan melegség lopózik Galén testébe, eléri minden porcikáját. Izmai akarata ellenére elernyednek. Már nem is olyan sürgető benne az igény, hogy halfarkat eresszen. Szabad keze leesik az oldalára, és érzi, hogy összeroskad a széken. Jaj, ne! – Nem vizet adtál. Tirdán gúnyos képet vág. – Dehogynem! Meg még egy kis egyebet. – Miért? – Azt akartam, hogy fenséged igazán kipihenje magát. Ebben a mostani állapotodban mégsem engedhetlek a bátyád színe elé. – Tirdán vonásai megkeményednek. – Arról nem is beszélve, hogy láthatólag csúnyán kidörzsölődött a csuklód. Szólhattál volna, hogy unatkozol. Rengeteg tennivalót tudok adni, hogy elfoglald magad. – A

szék megnyi- kordul Tirdán súlya alatt, ahogy visszaereszkedik rá. – De most hadd jöjjön a mese! Minden egybemosódik. Galén hunyorog, hogy kitisztuljon a látása. Szőrt növesztett a fal? Kialszik a lámpa? – Nagyon helyes, csak kényelmesen, fiam. Ezt hallanod kell. – Tirdán lassan előrehajol, a viharlámpa kísérteties fényt vet az arcára. – Mert mindaz, amit Tartésszosz pusztulásáról tudni véltél, téves.

21

GYERÜNK, VETKŐZZ le! – sürget kaján vigyorral Reed. A szememet forgatom, és kibújok a rucimból. – Eddig nem szúrtam ki, hogy perverz vagy. Mohón legelteti a szemét a fürdőruhámon. – Ez durva. Utálom ezt a szót. – Mit? Azt, hogy „szúrtam"? Fölhorkan, és lehántja magáról a khaki nadrágját, majd a többi holminkkal együtt szépen biztonságba helyezi a kisteherautó padlóján. Toby egyik lábáról a másikra ugrál, tűzpiros úszónadrágját a holdfény ronda barnára festi. – Siessetek már, Reed! Elkésünk! Reed kézen ragad, és a víz felé húz. Hallom, de ténylegesen nem látom, hogy Toby becsobban előttünk. A fölzavart víz, hullámokat vet a körül a pont körül, ahol alámerült, de néhány másodperc elteltével nyilvánvalóvá válik, hogy Tobynak nem áll szándékában ismét felszínre bukkanni. – Máskor is járt már itt? Ostoba kérdés. A gyerek attól fogva be volt sózva, hogy lekanyarodtunk az idevezető földútra.

– Gyakorlatilag ebben a patakban nőtt föl – válaszolja Reed. – Alighanem jobban kiismeri magát ezekben a barlangokban, mint én. – Akkor talán az ő kezét kellene fognom – jegyzem meg, és kihúzom magam a markából. – Biztos, hogy ez a legrövidebb út a zsufira? Már szinte elviselhetetlenül feszít a szüntelen vágy, hogy beszéljek a seriffel Galénról. A fürdőruhám csípőjén díszelgő madzagokat babrálom. – Biztos – feleli. – Nyugi, Emma! Ígérem, hogy amint odaérünk, szerzünk segítséget. Amikor körülbelül térdig a vízben gázolunk, Reed hanyatt veti magát, csak előbb begörbített ujjával integet, hogy kövessem a példáját. Leereszkedem, vigyázok, nehogy túl gyorsan haladjak előre. Én nem itt nőttem föl, és még mindig nem látok olyan jól a vízben, mint egy telivér szirén. Már csak az hiányozna, hogy kapkodjak, beverjem az orromat egy sziklába vagy fatuskóba, és aztán fekete monoklis szemmel üdvözöljem Galént – mert hiszen hamarosan viszontlátom. Halvány bőrömön még múlófélben is rendkívül ocsmány hatást keltene a fekete monokli. Úgy tűnik, Toby végképp magunkra hagyott bennünket. Reed közvetlen közelében maradok, de a szemem nem jól alkalmazkodik ebben a zavaros édesvízben, úgyhogy megadom magam, újra megfogom a fiú kezét. Egy sor barlangon vezet át, bár nem igazán nevezném őket

barlangoknak, inkább élményfürdőbeli csúszdákra emlékeztetnek, csak rücskös falúak, vízzel teltek, és nem csúszkálunk, hanem átúszunk rajtuk. Helyenként összeszűkül a járat, és kénytelen-kelletlen Reed testéhez simulok, hogy átférjünk, máskülönben az a veszély fenyegetne, hogy bevágom a fejemet egy mélyen belógó függő cseppkőbe. Észreveszem, hogy az ilyen szorult helyzetekben Reed mintha visszatartaná a lélegzetét. Azután magamban kicsit kiborulok, mert én is visszatartom az enyémet. Igyekszem elhessenteni a gondolatot, és nem belemenni abba a játékba, hogy vajon mit is jelent mindez. Mivel semmi mást nem jelent, mint hogy Reed a másik nemhez tartozik, és nekivetkőzött állapotban leledzünk, és erről nem is nagyon tudok megfeledkezni. Hogy a jó égbe feledkezhetnék meg róla, amikor ruhátlan bőrünk egymáshoz ér. És igen, észrevettem, hogy jóképű, jó kiállású, jó beszélőkéjéi, jó satöbbi a srác. De összesen ennyit jelent. Akkor viszont miért röstellem magam egyszerűen attól, hogy tudatosul bennem a közelsége? – Emma! – zökkent ki önemésztésemből Reed. – Itt szélesebb. Most már, khm, most már egyedül is úszhatsz. Ha akarsz. Megköszörülöm teljesen köszörülnivaló-mentes torkomat. – Ja? Jó. Kösz. Bocs!

Már eléggé alkalmazkodott a szemem, hogy lássam elégedett kis vigyorát. Vagy talán csak képzelem, hogy látom. Így is, úgy is tudja, hogy kikészít. Tudom, hogy tudja. – Már nincs messze – mondja. – És az az utolsó szűkület. Ha igazán koncentrálsz, odébb észlelhetsz másokat. Ők a barlang afféle felügyelői. Én azonban csupán arra a tényre tudok igazán koncentrálni, hogy pillanatokon belül kint leszünk a vízből, távolabb egymástól meg a fizikai érintkezéstől, és remélhetőleg nincs ebben a barlangban semmiféle erős fényforrás, ami elárulná ezt a rohadt pirulást, amitől pillanatnyilag zsibong az arcom. Azután eszembe jut valami, amire koncentrálhatok. – Toby azt mondja, halfarkat öltöttél. Igaz ez? Reed rám pillant, de tovább mozog. Kérdésem készületlenül érte. – Ha legközelebb meglátom azt a kölyköt, ronggyá verem. – Szóval igaz. Sóhajtva megállít. Most tényleg látom az arcát, ha nem is a legapróbb részletekig, de azt szinte biztosra veszem, hogy néhány másodperce tényleg egy vigyort csíptem el rajta. És újfent elszörnyedek. – Csak az a helyzet, hogy nem szántszándékkal csináltam, tehát nem tudom megmutatni, hogy kell, vagy ilyesmi. Egyszerűen csak... bekövetkezett. – Mesélj!

– Tizenhárom éves korom körül történt. Schroeder doki szerint a korai hormonális fejlődéssel függhetett össze. Tudod, ő igazi orvos. A párja szirén, Dzsessza, és van egy fiúk, Hal. – Megcsóválja a fejét. – Most mondd meg, a Hal nevet adták a gyereküknek! Vállon ragadom Reedet, és jól megrázom. – Hal-ló! Elmentek otthonról? Azt meséid el, hogyan történt! Ahogy elénk pillant, abból látom, hogy már nincs meszsze a zsufi. És világos, hogy nem akárkivel szokta megosztani ezt a történetet. – Persze, bocsi! – Reed ezután szó szerint elhátrál tőlem, és majdnem fölnevetek, de félek, hogy ha megteszem, azzal újra elterelem a figyelmét. – Na, egyik nap nem érzem jól magam, úgyhogy otthon maradok a suliból. Nem kifejezetten betegedtem meg, csak határozottan nincs kedvem suliba menni. Ez pedig elég nagy ügy nálam, mivel soha nem szoktam lógni az iskolából... – Te jó szagú atyaúristen! – Oké, oké, bocsi! Szóval, ha nem érzem jól magam, szeretek horgászni menni. Csönd, kikapcsolódás és... Elég az hozzá, hogy valamiért fölállok a csónakban, és észreveszem, hogy fáj a lábam. Mármint rendesen fáj, mintha influenzát kaptam volna, vagy valami. Próbálom kinyújtóztatni, mert úgy éreztem, azt kellene: nyújtani. – Látványosan kissé behajlítja, majd kinyújtja a lábát. – Aztán eszembe jut, hogy apu azt mondta, ilyen érzés, ha túl sokáig nincs vízben.

Úgyhogy beugrom a patakba. És a lábam abban a pillanatban elkezd csavarodni-tekeredni, fölforrósodik, mintha öszszeolvadnának a csontjaim, de nem fáj. Illetve nem nagyon. Tulajdonképpen kellemes érzés, olyan sajgón kellemes. – Reed hitetlenkedve néz rám, mintha újra bekövetkezne a dolog. Látom a képén, hogy tudja, ezzel totálisan halálra rémítene. – Egészen elvékonyodik és megnyúlik a bőröm, beborítja a lábamat, ami közben kétszeresen egymásra csavarodott. De halfarkam nem alakult ki. Legalábbis rendes nem. Csak valami satnya kinézetű. Egész hosszában olyan, mint a megkopasztott csirkebőr. Nem sima és frankó, mint apué. Még kidudorodik a térdkalácsom. Teljesen torzszülöttnek látszottam. – Tényleg borzasztó volt? Hevesen bólogat. – De még mennyire. Hajmeresztő, Emma. Soha többé nem próbálkoztam vele. – És azóta sem érezted szükségesnek, hogy kinyújtóztasd? – Még egyszer, néhány hónappal később. De azután már egyáltalán nem. Átölelem magamat. – Szóval... Szóval a bőrünk így megnyúlik? Reed fintorog. – Schroeder doki azt mondja, a telivér szirének hámsejtjei vastagok és nyúlékonyak. Részben ez az oka, hogy a bőrük szinte áthatolhatatlan. A ruganyossága folytán mindent kilök magából. A félvérek félig öröklik a vastagságot és

nyúlékonyságot, vagy ilyesmi. Ezért húzódott a lábamon olyan vékonyra, hogy úgy néztem ki, mint egy anorexiás csirkecápa. Komolyan, Emma. Úgy, mint akit megkopasztottak. És döglődik. Nem tudom megállni nevetés nélkül. Láthatólag teljesen odavan attól, hogy fölidézi, amint csenevész, visszataszító halfarka sarjadt. Milligan doktort egész biztosan érdekelné ez a fejlemény. Talán összeülhetnének ezzel a Schroeder dokival egy csésze tea mellett. Vagy gofri mellett. Vagy ami mellett az orvosok össze szoktak ülni. Biztosan örömmel folytatnának tapasztalatcserét. Csak... abban nem vagyok biztos, hogy Neptunban pillanatnyilag tárt karokkal fogadnák Milligan doktort. Hiszen teljes gőzzel működik az idegenszűrőjük. Látom, hogy Reed igényelne némi vigasztalást vagy figyelemelterelést, vagy valamit, ami jobb kedvre derítené. – Na, és egy kóros csirkeuszonyról szóló történetért vártál smárt? Ezzel telibe találtam. Sajnos. Én dinka, dinka, dinka! Minden figyelmeztetés nélkül közel hajol hozzám, vészesen közel, annyira, hogy alig fér víz kettőnk szája közé. És a közelségének „tudatosulása" miatti lelkiismeretfurdalásom nem ismer határokat. Hüvelykujjával körberajzolja az arcomat. Ösztönösen elhátrálnék, de az az érzésem, hogy akkor csak utánam jönne.

– Kapok? Mert ha engem választottál, Emma, azonnal mondd meg! Hirtelen összeszorítom az ajkamat. Ekkor elhúzódik, gyöngéden megfogja a csuklómat, és úgy vezet a zsufi irányába. Ami jó is, mert Toby épp visszajön értünk. – Hol maradtok ennyi ideig? Mindenki rátok vár. – A kisfiú az iménti elkeseredett hangról teljesen cowboyosra váltott. – Egyébként Emma, közben szóltam Galénról a seriffnek. Már szervezik is azt a kutató-hogyishívjákot. Mintha szavaival idevarázsolta volna a seriffet, a barlangjárat következő kanyarjában szirénekből és félvérekből – meg egy légzőkészülékes békaemberből – álló társaság jelenik meg. Az élen haladó szirén egyenesen Reedhez úszik. – Apád vár rád, fiam. – Azután Emmához fordul, és ellágyulnak a vonásai. – Gondolom, te vagy Emma. Borzasztóan sajnálom, hogy nem találkoztunk hamarabb. – A jobbját nyújtja, kezet fogunk. – Waden Grigsby vagyok, a neptuni seriff, és ezek itt mögöttem a munkatársaim. Kivéve a búvár-felszerelésest. Az eltévedt. Eltátom a számat, és Waden kuncog. – Vicceltem. Az Darrell. Hozzánk tartozik. – Ezután ismét elkomorul az arca. – Toby szólt nekünk, hogy attól tar- tasz, eltűnt a barátod... hm... Grady? Van valami elképzelésed, hová mehetett? – Galénnak hívják – felelem a kelleténél ingerültebben. Nem ezt érdemli, elvégre remek társaságban zajló

összejövetelt hagyott ott a kedvemért. – És valóban eltűnt. Nem hagyna csak így egyedül. Ugyebár. Ugyebár? – Veszekedtetek? Úgy szorítom össze az ajkamat, mintha egy hamisítatlan morcos grimaszt próbálnék kivédeni. – Miért ezzel jön mindenki? A seriff bocsánatkérően tárja szét a kezét. – Az a helyzet, hogy ha veszekedés után távozott, akkor esetleg csakugyan távol akart maradni. Nem mintha ismerném a barátodat, vagy ilyesmi – teszi hozzá gyorsan. – Csak hát az embereknek néha kell egy kis mozgástér a lehiggadáshoz, hogy úgy mondjam. Ha viszont elszaladt a boltba tejért, és azóta sem jött vissza, az egészen más tészta. Ugye, most már érted, miért kérdezem? Ajjaj. Értem én, de Galén felelősségteljesebb – és megfontoltabb – annál, semhogy ilyesmit műveljen. De egy vadidegennel megértetni ezt olyan, mint a hónaljammal rákot fogni. Kizárt dolog. Mivel nem tudok válaszolni, a seriff nyugtatgatni próbál. – Most már ne aggódj, Emma. Menj a zsufira, érezd jól magad, és fogadok, hogy reggelre megtaláljuk a barátodat. Addig is jegyezze meg azonban, kisasszony, hogy magácska nincs „egyedül"! Közénk tartozik. Ezután mindenféle kérdést tesz föl Galén járművéről, meg hogy milyen útvonalon jöttünk ide, és mit gondolok, vajon ugyanazon az úton indult-e vissza. Majd pedig Waden és a

munkatársai az oxigénpalackos Darrell-lel együtt sorban elnyomulnak mellettünk. Figyelem őket, amíg el nem tűnnek a szemem elől, amíg egyiküket sem észlelem már. Egyáltalán nem bízom bennük. Mert hátha tévedek. Hátha Galén mégis itt hagyott. Hátha tévesen ítéltem meg őt, mint már annyiszor. Nem mintha nem nyomasztaná most az agyát az egész rohadt földteke. A veszekedésünk, a Rachel miatti gyásza, egy Neptun nevezetű törvényellenes város felkeresésével kap-csolatos ingerültsége. Ugyan miért ne igényelne némi időt, hogy félrevonuljon, és megbirkózzon mindezzel? És mit fog szólni hozzá, ha megtalálják? Dühbe gurul rám, mert a nyakára küldtem őket? Újra faképnél hagy? Talán nem kellett volna bolygatnom ezt a témát. – Meg fogják találni – mondja halkan Reed. És egyszeriben pontosan ettől félek a legjobban.

22 ÖRVÉNYLŐ KÖD tölti be a helyiséget. Galén időnként megpillantja Tirdán hátát a nyitott ajtónál, illetve azokat, akikkel beszélget. Vajon Réder is itt van? Nem biztos benne. Csak néhányat hall a bakancsos léptekből, amelyekkel az idegenek megközelítik. Az új jövevények összevissza beszélnek, mindenféle zagyvaságot gagyognak, elvétve ejtenek ki egy-egy értelmes szót. Például „kutatás" vagy „zsufi" vagy „eltűnt". Azután meg „szem elől". A „konok" szó Tirdán szájából hangzik el. Emma arca villan föl Galén elméjében, de nem bírja elkapni, ott tartani. Kiről beszélnek ezek? Emma tűnt el? Valami nem stimmel, de nem áll össze a kép. Meg kell keresnem Emmát. Meg kell védenem ezektől az idegenektől. Azután az idegenek eltűnnek. Hirtelen vízben találja magát. Elmenekülhet. De valahányszor egyre mélyebbre próbál úszni, hogy biztonságba kerüljön, valami elkapja a

halfarkát, és visszarángatja a felszínre, valami nála erősebb. Miután hátranéz, abbahagyja a vergődést. Rachel. Galén túl messzire húzta be, az asszony nem kap levegőt, nem tud lélegezni, miért nem lélegzik? Már nincs a műanyag rögzítő a lábfején. – Ússz! – biztatja eszeveszetten Galén. – Ússz! Az asszony most betontömbhöz kötve süllyed, süllyed, süllyed. Galén a késéért nyúl, tudja, hogy Rachel a csizmája szárába dugta. Csak el kell vágnia a köteleket, és kiszabadítja. Ahogy legutóbb. De nincs csizma. Csak csupasz, pedikűrözött láb. Az asszony szájából kétségbeesett sikoltás bugyborékol. A kötelek valahogy láncokká szövődtek, bilinccsé és láncokká. A betontömb viszont ott van. Ott van, és egyre lejjebblejjebb-lejjebb húzza valami ládába. Nem, épületbe. Egy épületbe húzza az asszonyt, és Galén semmit sem tehet. A tető elnyeli Rachelt, aki fölkiált, és Galén elkapja, de fölemelni nem bírja. Annyira nehéz. A betontól nehéz. – Segítsetek! – üvölti szerteszét Galén. -Raína! Tóraf! Emma! Rachel meg fog halni. Rachel meg fog halni. Rachel meg fog halni. – Galén, engedj el! – rebegi az asszony, de Galénnak nincs szíve elengedni. – Galén, engedj el! – ismétli Rachel. Végtelenül békés az arca.

A szokott mosolya ékesíti. Rachel, könyörgök. Légy szíves, ne halj meg! Rachel, ne! Rachel meghalt. Újra.

23 ODAEVICKÉLÜNK EGY sziklafalra erősített vashágcsóhoz. Amíg a soromra várok, megszemlélem a környezetünket. Mindkét oldalon hatalmas, vörös függöny, nem olyan bársonyos, amilyet színházban látni, hanem valamiféle vastag ponyvát feszítettek a falra, alul-fölül a barlanghoz rögzítve. Nem tudom, nem rejtegetnek-e valamit a függöny mögött, vagy csupán hevenyészett próbálkozás ez a víz alatti dekorációra. Végül mi következünk, fölmehetünk a létrán, és figyelem, amint Reed úszónadrágja eltűnik előlem, a felszínre bukkan. Erős fénykévék csapnak a vízbe, különösebb cél nélkül táncolnak ide-oda, és ez a hollywoodi reflektorfényre emlékeztet. Kíváncsi vagyok, miféle produkció vár rám, miközben követem Reedet föl a hágcsón, néhányszor megcsúszom az egyik-másik létrafokon összegyűlt moszatokon. Miután fölérek, és mielőtt kezdem kiismerni magam, üdvrivalgás zengi be a barlangot. Nem tudom, pontosan miért ujjonganak, mivel a jelenlévők legalább felével már találkoztam. Ez talán valamiféle beavatás a zsufira először jövőnek – megvárják, hogy az idegen fölérjen a hágcsón, és

amikor fölbukkan, úgy ráijesztenek, hogy összecsinálja magát. De jó. Ha tényleg valami neptunos hagyomány, akkor Reed igazán szólhatott volna róla. Akkor legalább befontam volna a hajamat. Vagy valami. Arról nem is beszélve, hogy ha fürdőruhában éljeneznek, azt a rémálmomat juttatja eszembe, amelyikben pucéran flangálok az iskola folyosóján. Bevallom, kifejezetten imádom, ha van rajtam valami, amikor a figyelem középpontjába kerülök. Amúgy ezen a helyen a „tátongó" jelző új mélységet kap. Ez a belső barlangüreg akkora, mint egy bálterem. Mosolygó arcok sorfala válik szét, ahogy áthaladunk a tömegen. Nem tetszik, hogy Reed fogja a kezemet, nem tetszik, amilyen hatást ez kelt, de úgy döntök, pillanatnyilag nem kapálózom ellene. Elvégre épp most éljeneztek meg. Ipari méretű reflektorok tucatjai helyezkednek el a falak mentén, fényoszlopokat vetítenek a mennyezet egyenetlen repedéseire. Mészkőalakzatok zuhognak le a falakon, mint óriási függönyök, csak szebbek a lenti szimpla vörös ponyváknál. A hepehupás aljzaton többé-kevésbé kitaposott gyalogút vezet az irdatlan bálterem közepére. Ebben az újabb „teremben" mívesen faragott falócákat rakosgattak szét olyasformán, ami egy székesegyház padsoraira emlékeztet. Ahogy a barlang közepén koncentrikus körökbe rendeződnek, azt az amfiteátrumot idézik föl bennem, ahol egy nyári tábor alkalmával egyszer Chloéval jártunk. Leginkább a mészkőzuhatagok közeit díszítő falfestmények ragadják meg a figyelmemet. Galén azt

mondta, hogy otthon, az Emlékek barlangjában a múltból átmentett táblaképeket, falfestményeket és szobrokat őriznek. Ez itt talán az Emlékek barlangjának neptuni megfelelője. Az ábrázolások mintha egy történetet mesélnének el, talán azt, amelyet nemsokára hallani fogok. Tőlem balra egy gigászi termetű szirént festettek le, kezében böhöm nagy háromágú szigony. Az előtte tornyosuló kolosszális hullámokból és a hasán fölismerhető szigonyjelből gyanítom, hogy ez Triton vezér, amint éppen elrendeli Tartésszosz elpusztítását. A jobbomon olyasmi látható, amivel a történelemkönyvekben az első amerikai hálaadást szokták illusztrálni. Szabadtéren fölállított hosszú uzsonnaasztalnál emberek, szirének és félvérek vegyes társasága lakomázik, még ruházatuk is olyan, akár a zarándokatyáké. Körülöttük gyermekek szaladgálnak, egy elégedettnek tűnő kutyát kergetnek. A festmény hátterében fa lakóházakat és más épületeket ácsolnak, azokon túl pedig rengeteg erdőség magasodik. Úgy képzelem, hogy ez Neptun városának születése. A szemközti fal ókori várost mutat. Kőből emelt épületek, üvegezetlen ablakok, macskaköves utak. A középső kis teret megint csak vegyes fajtájú lakosok töltik meg, és gyermekek játszanak egy kútmedencében, amelyben egy szirén szobra áll. Nyilvánvaló, hogy ez valamiféle piac, mert láthatólag nyakláncokat, karpereceket és más effélét cserélnek cipókra meg kis hordozókalitkába zárt galam-bokra. Békés jelenet – minden arcon boldog mosoly ra-gyog.

Visszazökkenek a jelenbe, mert Reed a vállamra teszi a kezét. Gépiesen mosolygok, hátha éppen elszalasztottam egy bemutatást vagy ilyesmi, de senki sincs a közelben. Az biztos, hogy hűvös a levegő idelent, mert a bennünket üdvözlők lehelete felhőként gomolyog az arcuk előtt. Reed a padkör közepére kísér. Észreveszem, hogy a többiek gyorsan helyet foglalnak. Nem érzem jól magam a középpontban. Azt juttatja eszembe, amikor legutóbb egy tömeg közepén álltam – a törvényszéki tárgyaláson, ahová csalásért idézték az uralkodócsaládokat. Nem kellemes emlék. Réder lép hozzánk. – Mi tartott ilyen sokáig, Reed? Megvárakoztattatok bennünket. Hogyhogy Toby ennyivel előttetek ideért? – Rám mosolyog. Elfelejtettem, milyen barátságos. – Toby szólt Galénról – mondja. – Minden tőlünk telhetőt elkövetünk, hogy segítsünk. Ha azt akarja, hogy megtaláljuk, meg fogjuk találni. Miért hangoztatják folyton ezt? – Köszönöm! – felelem elcsukló hangon, miközben kifeszegetem a kezemet Reed markából. Réder úgy tesz, mintha nem venné észre, milyen erőszakos a mozdulat. – Reed azt mondta, holnap civil kutatócsapatot hozhatunk létre. Hogy segédkezzünk a seriffnek. Réder szeme a fiára villan, azután csücsörít. – Okvetlenül. A ma esti fölelevenítés után bejelentem. – Fölelevenítés? – kérdezem.

Réder hátraveti a fejét, és úgy kacag, mintha viccet mondtam volna. Erre többen fölfigyelnek a körülöttünk ülők közül. Mármint még többen, mint amennyien talán eddig figyeltek bennünket. – Folyton elfelejtem, hogy te nem idevalósi vagy, Emma – mondja. – Hogy neked ez még mind újdonság. Pedig természetesen az. Elsősorban éppen ezért szervezünk zsufikat. És talán a mai este után már nem érzed majd magad újnak itt. – Fejével maga elé, egy első sori padra int. – Fenntartottuk neked a legjobb helyet. Reed nem szól semmit, csak ezúttal csuklómnál fogva – gondolom, azért, mert azt könnyebb tartani – rángat el onnan a számunkra üresen hagyott padhoz. – Hogy hoztátok létre mindezt? – suttogom, miközben leülünk. Figyelmemet ismét az a festett barlangfal vonja magára, amelyen Triton hajtja a part felé a hullámokat. Szemembe ötlik a hasán az apró jel. Az pedig természetesen Galént juttatja eszembe. – Innen tudtátok Galénról, hogy Triton-házi fejedelmi személy? Reed vállat von. – Mindenki ismeri a jelet. A mi múltőrzőink emlékezete éppen olyan jó, mint a tieiteké. Természetesen nem feledkeztek el a Triton-háziak jeléről. Azonkívül azt a képet egy múltőrző festette. Itt mindent múltőrzők festettek, és mivel nekünk nem áll rendelkezésünkre az Emlékek barlangja, itt minden különleges jelentőséggel bír.

Nekem még ez a „miniatűr" Emlékek barlangja is sok ahhoz, hogy az egészet egyszerre befogadjam. Remélem, Reeddel visszajöhetünk, hogy tanulmányozzam a helyet. Csak a festmények megszemlélése egy teljes napot venne igénybe. – Elámultál? – vigyorog rám. – Még jobban elámulsz, ha megtudod, hogy mindent régimódi eszközökkel alakítottak ki. A padok, amiken ülünk, több mint százévesek. Látod azt a pasast? Ő segített a munkálatokban. És azt a nénit, aki apuval beszélget? Ő az, aki még poronty korában megtalálta. Luciának hívják. Eltévedt, itt találtak rá, és vele együtt erre az egészre – mutat széles mozdulattal a barlang menynyezetére. Na, jó, elámulok. Lucia baromi éltes korú lehet, hogy telivér szirén létére hófehér a haja, csupa ránc az arca, és szerény fürdőruhájából csontos tagok kandikálnak ki... Bizonyára idősebb az öregedő szirének átlagánál – azaz több, mint háromszáz éves. Vagy mégsem. Anyu és Galén megerősítették, hogy a szirének szárazföldön gyorsabban öregednek, de nem tudom, mennyivel gyorsítja föl a folyamatot a gravitáció. A jelek szerint Luciával nem valami gyöngéden bánt. Várjunk! A szirének szárazföldön gyorsabban Öregednek. Ez azt jelenti, hogy én tovább élnék, ha a tengerben laknék? Vajon Galén erről beszélt? Azért szeretné, hogy az óceánban éljek, hogy tovább örülhessen nekem? Alighanem hagynom kellett volna, hogy ténylegesen kifejthesse ezt nekem, de én éles, mogorva

szavakkal elhallgattattam. Vagy talán képzelődöm? Olyan sorok között olvasok, melyek le sincsenek írva? Csak azt tudom, hogy a gyomromat komoly hányinger szorongatja, és jobb híján Reed öle tűnik a legalkalmasabb célterületnek. Ha magam elé okádok, esetleg Réderre hull az áldás. Azonkívül még sosem láttam Reedet feszengeni. Talán épp az kell hozzá, hogy beterítsem osztrigával az ölét. Jó muri lesz. Az ám, a gyomrom már föl is fordul. Mindjárt kidobom a taccsot, három... kettő... egy... - Mindnyájatoknak köszönöm, hogy ma este eljöttetek! – harsog Réder hangja. Az ő szívélyességébe még az én gyomrom sem hajlandó belecsandázni. Rögtön lenyugszik, mintha megfeddne, amiért egyáltalán hagytam cirkuszolni. Egy kicsit azért még sajog, és nem hiszem, hogy ez a sajgás elmúlik, amíg viszont nem látom Galént. Amíg meg nem győződöm róla, hogy lelketlen dög vagyok, illetve komolyan átgondolok mindent, amit Galén mondott. Ez nekem így is, úgy is szívás. Mindkét esetben veszítek. Ha a lelketlenség derül ki, tutira elveszítettem Galént. Ha mindent átgondolok, és mindaz, amit mondott, szó szerint veendő... akkor elveszítettem Galént. És ha számomra már elveszett, akkor minek küldök bárkit is a felkutatására? Egyes kérdésekre nem lehet, másokra nem szabad válaszolni, és némelyik eleve nem is kérdés. Nem tudom eldönteni, hogy ez most melyik kategóriába tartozik.

De egyelőre az élet a téma. Merengésemmel pedig egy az egyben elmulasztottam Réder bevezetőjét a fölelevenítéshez, valamint az a tény is kiesett, hogy közben letompították a reflektorokat, fényüket Réderre összpontosították, és amíg a fejemben egymással ordítoztak a hangok, a terembeli hallgatóság síri csöndbe merült. – Poszeidón tehát partra szállt, és békét kötött az emberiséggel – mondja épp Réder. – Ámde nem csak békét. Barátságot is. Virágzó várost teremtett, ahol emberek és szirének együttműködhettek, harmóniában élhettek. Ahol szoros kapcsolatokat alakíthattak ki. – Réder kuncog. – A szárazföldlakó asszonyok formás idomait pedig még Poszeidón is értékelte, nem igaz, barátaim? – Kérdése jól értesült nevetgélést vált ki a tömegből. – Így maga is emberi párt választott, számos gyermeke született, félvér fiak és leányok, akik imádták az apjukat. Más szirének öröm-mel utánozták, nekik is fiaik és lányaik születtek az embe-rektől. Réder most egyenesen rám irányítja figyelmét, és magamban hálálkodom, hogy a fényszórók nem követik a tekintetét. Ha valaki a szónok fia mellett ül, és a szónok a pár- választásról beszél... akkor az a valaki rettenetesen feszengeni kezd, ezzel pedig téves benyomást kelthet – a megveszekedett idiótafejével. Vagy csak már megint átmentem lelki betegbe. Király. – Ez csaknem egy évszázadon át folytatódott. Poszeidón városának élelmezésére használta tehetségét; senki sem

panaszkodott éhségre, jólétben éltek. Ami az óceánokból begyűjtött élelemből maradt, azt a környező városállamokban bocsátották áruba. Olyannyira, hogy Tartésszosz városa a kereskedelem gócpontjává vált: a világ minden tájáról vonzotta a kalmárokat, akik az itteni ónra, bronzra és aranyra áhítoztak. Még az emberek királyai is ajándékokat küldtek, hogy a mi kiváló Poszeidón vezérünk kedvében járjanak. Triton vezér ekkor megirigyelte fivére gazdagságát. Féltékenységében az emberek ellen uszította szirén testvéreinket, kettészakította a királyságokat. Azok, akik elhitték az emberekről koholt hazugságait, tritoni felségterületre költöztek; azok pedig, akik látták az emberekben a jót, a lehetséges szövetségest, poszeidóni fennhatóság alá települtek át. Tritonnak azonban még a nagy szétválás sem volt elég. Ezzel Réder megcsóválja a fejét. Hallgatóságán rosszalló moraj hullámzik végig. A mellettem ülő Reedre pillantok, de nem veszi észre. Kifejezéstelen arccal, elmerülten hallgatja a mesét, bár kétségkívül sokszor hallotta már. Eddig stimmel az, ahogyan Galén adta elő nekem a történteket, bár a fölelevenítési változatban természetesen Poszeidón helyett Triton kerül kedvezőtlenebb megvilágításba. És most hallottam először a nagy szétválásról. Ezen azonban most felülemelkedem, igyekszem tárgyilagosan szemlélni a sok esztendővel ezelőtti tényleges eseményeket. – Abbéli félelmében, hogy a fivére túlzott hatalomra tesz szert, mivel ilyen erős szövetséget köt az emberekkel – folytatja Réder –, a nyughatatlan vezér Tartésszosz

elveszejtésére tört. Küldötteket menesztett az emberek környező városállamainak uralkodóihoz, olyan szörnyűségeket hír esztelt el, mint az emberek rabszolgasorba taszítása és természetellenes szaporítása. Még azt is terjesztette, hogy Poszeidón elvette egy ember feleségét, és ha tovább növeli hatalmát, az ő királynéik sincsenek biztonságban. – Izgatottság támad a hátam mögött, többen közbekiabálnak: – Triton hazug! Nem a mi vezérünk! Néhány másodperc elteltével Réder fölemeli a kezét. A zsufi résztvevői csendre intik egymást, a gyűlésbarlang falai erélyes pisszegéstől visszhangoznak. Galén elmondásában Poszeidón tényleg elragadta egy ember feleségét, bár azt nem tudom, hogyan vihette ezt véghez. Nehezen hámozom ki az igazságot a két meséből. Miután a sokaság eléggé elcsitul, Réder fölveszi az elbeszélés fonalát. – Amikor Poszeidón megtudta, hogy hadseregek indulnak ellene, a nagy tiszteletnek örvendő múltőrzőhöz, és egyben jó barátjához, Neptunushoz fordult segítségért. Neptunus rendkívüli tanácskozásra hívta össze a többi múltőrzőt. Triton ekkor tette meg végső lépését, hogy elpusztítsa mindazt, amiért Poszeidón addig munkálkodott. Közölte a múltőrzők tanácsával, hogy hajlandó fivére megmentésére használni tehetségét, amennyiben Poszeidón beismeri, hogy hibát követett el, amikor kapcsolatot épített ki az emberekkel, mivel azok megbízhatatlanok. Követelte, hogy

Poszeidón hagyja el városát, mindazt, amit ott alkotott, és attól kezdve éljen szirén módjára. Az emberekkel szembeni segítségéért cserébe, Triton azt is kikötötte, hogy a továbbiakban minden szirén az óceánban tanyázzon. Minthogy más választás nem kínálkozott – elvégre létszámban nem múlhatták felül az embereket –, a múltőrzők tanácsa egyetértett a felvetéssel. Neptunus természetesen elkeseredve vitte hírül ezt Poszeidónnak. A király a tanács döntése hallatán enyhén szólva fölháborodott, ugyanakkor elszörnyedt, hogy párja és félvér gyermekei nem térhetnek vissza vele az óceánba. Neptunus, a nagy múltőrző ekkor vált alapító atyánkká. Fölajánlotta Poszeidón vezérnek, hogy titokban hátramarad a szárazföldön, soha nem tér vissza a szirének birodalmába, és gondoskodik Poszeidón családjáról – valamint mindazokról, akik fölhagynak az óceánlakó életmóddal. Mint jól tudjuk, sokan tettek így. Azokról, akik a szárazföldön maradás mellett döntöttek, a többiek azt hitték, hogy az emberek kardjától haltak meg. És így kezdődött a titok. Neptunus teljesítette önfeláldozó ígéretét, barátaim, segített, hogy a parton maradni kívánók mind elmenekülhessenek, mielőtt az emberi seregek odaértek, és Triton vihar dagályától halálukat lelték. A menekülőket a szárazföld belsejébe vezette, megtiltotta nekik, hogy valaha is az óceánba tegyék a lábukat, mert a nyomkövetők észlelhették volna őket. Idővel rájöttek, hogy a folyókat és más élővizeket a lelepleződés veszélye nélkül hasznosíthatják, tehát hasznosították is. Derék leszármazottaik nem csupán

alkalmazkodtak az új, szárazföldi életmódhoz, de örömmel tették magukévá azt, barátaim. Olyanokká váltak, mint az emberek, nehogy mások fölfedezzék kilétüket. Eleinte hontalanul kóboroltak, de Neptunus saját hazába, saját földre vezette őket. Évszázadokig éltek zavartalanul a termékeny völgyben, amíg meg nem kezdődött a nagy háborúskodás, amit az emberek a Pireneusi-félsziget spanyol visszahódításának neveznek. Az ellenséges emberi indulatok kereszttüzébe került testvéreink rákényszerültek, hogy semlegesebb helyen keressenek maguknak életteret. Bár Neptunus már rég meghalt, tudták, hogy ő is azt kívánná, valahol másutt biztonságra leljenek. Miután Kolumbusz újvilági expedícióiról értesültek, nagy részük fölkerekedett, hogy odahajózzon. Amikor megérkeztek, ugyanúgy tettek, mint az első emberi telepesek, azaz a kontinensen egyre beljebb és beljebb hatolva néztek saját föld után. És amint rábukkantak erre a hegyek ölén meghúzódó, édesvízi forrásokkal és barlangokkal körülvett völgyecskére, tudták, hogy otthonra találtak. A hátam mögül hallatszó szipogásra leszek figyelmes, és meg tudom érteni. Réder csakugyan nagyszerű mesélő, minden szava érzelem- és jelentőségteljes, meg aztán ki ne szeretné a jól végződő történeteket? Népvándorlás és új hazára találás. Ha nem görcsölne Galén miatt a gyomrom, éppolyan kellemes érzésekben lubickolnék, mint e pillanatban az összejövetel többi résztvevője. Nem tudom, Galén mit szólna ehhez az előadáshoz. Valószínűleg nem helyeselné, de hát ki a megmondhatója,

hogy melyik történet fedi az igazságot? Az ő szemszögéből Tritont nem az irigység ösztönözte, hanem arra törekedett, hogy az emberekkel folytatott érintkezés korlátozásával óvja meg a szirének birodalmát. Nem értett egyet a velük kapcsolatban engedékeny Poszeidón álláspontjával, és úgy vélte, az emberek egyszer majd szembefordulnának a fivérével. Ezenkívül Galén verziójában Poszeidón az emberi seregek elleni segítségért fordult Tritonhoz; Réder ábrázolása erősen valószínűtlenné teszi ezt. Mégis mindkét történet elképzelhetően hangzik. Ez a mostani azonban részletgazdagabb. Több benne a magyarázat. És a víz alatti világ legutóbbi fejleményeit figyelembe véve, egy cseppet jobban hajlok arra, hogy higgyek a régmúltbeli viszályban. Viszont amit Réder ezután mond, az baromira hihetetlen. - Közösségünk hétpecsétes titok, barátaim, melyet a poszeidóni királyok nemzedékről nemzedékre hagyományoznak. Bizonyság erre ma este kedves látogatónk, Emma, akit maga Antonisz király küldött ide. Emma segítségével újraegyesítjük majd területeinket. Ez a lány jeladás, egy félvér, akit óceánlakó testvéreink elfogadtak. Eleven szimbóluma annak, hogy nagyszabású változások küszöbén állunk. Te jó szagú atyaúristen. Réder velem szemben foglal helyet a konyhaasztaluknál, úgy ereszkedik a székre, mintha attól tartana, hogy az öszszetörhet alatta. Arra emlékeztet, amikor a filmekben az

elmeorvosok lassú, megfontolt mozdulatokkal közelítenek a pácienshez, nehogy kiboruljon. Színtelen hangot és semleges szavakat használnak, mint például „rendben", „jó" és „nyugodt". Ez indokolhatja, hogy Réder fagylaltért küldte Reedet és Tobyt – így a két legfontosabb tényezőn, azaz kettőnkön kívül mindenkit kivont a társalgásból. Ezáltal azt a benyomást kelti, hogy ez itt az ő konyhája, semleges terület, ahol nyugodtan tartózkodhatom. Vagy talán tényleg élvezem, hogy átgondolhatom a dolgokat. Két kezemben egy bögre kakaót szorongatok – újabb tipikus jelenet a mozivászonról amikor egy zaklatott egyént igyekeznek megnyugtatni –, és figyelem, ahogy a pillecukor tömbjei a folyadék felszínén pici ragacstócsákká olvadnak. Ezután ráeszmélek, hogy a gyöngeség jelének tűnhet, ha a bögrémre koncentrálok, és nem nézek Réder szemébe, mint általában. Márpedig most nincs itt az ideje a gyöngeségnek. – Nem vagyok Neptun szimbóluma. Na, tessék! Megkezdődött a társalgás. Réder mintha megkönnyebbülne attól, hogy úgy döntöttem, fejest ugrok a témába. – Azzá válhatsz – mondja, nem vesztegeti az erejét tapintatoskodásra. – Ha úgy határozol. – Azért jöttem ide, mert a nagyapám küldött. Nem pedig valami beteljesült jövendölés vagy bármi efféle miatt.

Elmosolyodik. – Jövendölés miatt? Persze, hogy nem. De mit gondolsz, Antonisz miért küldött ide? Az az igazság, hogy még mindig nem tudom. Biztosan azt akarta, hogy lássam: léteznek más félvérek is, nem vagyok az a kitaszított, akinek képzelem magam. De halvány fogalmam sincs, elvileg mit kéne kezdenem ezzel az értesüléssel. Miután nem adok azonnali választ, Réder hátradől a székén. – Sok-sok éve, amikor a nagyapád idelátogatott, megismerkedtem vele. Mindenekelőtt persze anyádat akarta megkeresni. Úgy vélte, Nália hallhatott Neptunról, és talán eljutott ide. – A nagyapám azt mesélte, akkor bukkant Neptunra, amikor őt kereste. Egy szóval sem említette, hogy mindvégig tudott a városról. Márpedig a fölelevenítés ezt állítja. Hogy a poszeidóni királyok nemzedékről nemzedékre mindent tudtak a félvérek létezéséről. Egyszeriben becsapva érzem magam. Ezt eleve elmondhatta volna nekem. Ámbár igaz, hogy valószínűleg attól tartott, továbbadom az infót Galénnak – és valószínűleg meg is tettem volna. – A nagyapád mindig is az óceánlakók és Neptun polgárai közötti békét szorgalmazta. De hozzánk hasonlóan ő sem tudta, hogyan eszközölje ki. Mostanáig. Amíg meg nem ismert téged. Úgy gondolom, ezért küldött ide. – Nem fogalmaznál konkrétabban?

– Már mondtad, hogy a múltőrzők tanácsa tudomásul vette a létezésedet. Sőt még azt is jóváhagyta, hogy párba állj Galénnal, egy triton herceggel. Fölismered, mi ennek a jelentősége? Talán kisebb lencsén át szemlélem a világot, mint Réder. – Azt értem, miért látod jelentőségteljesnek. De én kivétel voltam. Réder bólint. – Igen, az voltál. Gondolj csak mindarra a tanulságra, Emma, amit a történelemből leszűrhetünk. A kivételek mindig nagyobb változáshoz nyitottak utat. A nagyapád tudja ezt. – Azt hiszem, túlbecsülöd a királyságokra gyakorolt hatásomat. – Jócskán. Amikor kivételt tettek velem, az egy szem félvérrel, az abban állt, hogy életben hagytak. Nem jelentette azt, hogy teljes szavazójogot vagy bármi effélét kapok. – Azonkívül egyáltalán miért kívánnál egyesülni velük, miért kívánná ezt Neptun? Réder szeme fölcsillan. – Gondolj bele, mit nyújthat az óceánlakóknak Neptun. Szemet és fület biztosíthatunk nekik a szárazföldön. – Azt már Galén is megteszi. Ő a szirének emberekhez küldött követe. – Galén egyetlen személy. Félreértés ne essék, biztosra veszem, hogy Galén kiváló munkát végez ebben a tekintetben. De képzeld el, mennyivel hatékonyabban

dolgozhatna egy egész városnyi követ. Ráadásul sokan rendelkezünk Poszeidón tehetségével. Az elkövetkező évszázadokban gondoskodnánk minden szirén táplálékellátásáról. Már-már előhozakodnék azzal a ténnyel, hogy semmiképpen sem hagynám éhezni a királyságokat – utóvégre magam is rendelkezem a tehetséggel –, de tudom, hogy megint a „hát akkor mennyivel inkább" összehasonlításhoz folyamodna. És nem akaródzik vitatkoznom ezzel az érvvel. Mert nagyon is logikus. – De mit nyerhet Neptun? Réder megfontolja a kérdést, oldalra hajtja a fejét. – Mikor halt meg édesapád, Emma? Ez annyira váratlanul ér, hogy majdnem kiköpöm a kakaót. – Három éve. Mi köze ennek bármihez? – Gazdag volt apád? Vállat vonok. Orvos volt, tehát semmilyen szempontból nem szűkölködtünk. De azért szobalányt meg komornyikot sem tartottunk. – Nem. – Mondjuk, hogy az volt. Mondjuk, hogy dúsgazdag volt. És mondjuk, hogy a vagyona zömét rád hagyta. Mit éreznél? Még mindig nem vágom, hová akar kilyukadni. – Talán hálát.

Remélem, hogy ezt várta. – Az természetes. De tegyük föl, hogy az ügyvédeitek valami bökkenőt találnának édesapád végrendeletében, valami formai apróságot, ami jogilag kizárja, hogy élvezhesd az örökségedet. Tegyük föl, hogy a végrendeletben megnevezett más személyek hozzájuthatnának az örökrészükhöz, csak te nem. Az az aprócska jogi akadály visszatartana téged attól, amit neked szántak. Akkor mit éreznél? Áááá! Réder az összes szirén örökségének tekinti az óceánt. Kivéve, hogy – miként Réder mondta – ott az az egy bökkenő, az a formai apróság, ami minden félvért visszatart az őt születésénél fogva megillető jogától. És az ő szemében én felülkerekedtem ezen a bökkenőn. – Még mindig nem értem, hogyan segíthetnék. Elvégre az az aprócska kikötés több évszázada mélyen beágyazódott a két királyság gondolkodásmódjába. – Nem azt kérem tőled, Emma, hogy vedd válladra a világ terhét. Csupán az a kérésem, hogy próbáld megnyitni az érintkezést Neptun és a víz alatti birodalom között. A nagyapáddal kezdve. A szívem mélyén tudom, mi a válaszom. Mert a szívem mélyén én is azt kívánom.

24 GALÉN, ENGEDJ el! Ezek a szavak ébresztik föl. Először Rachel hangján zengnek újra meg újra körülötte. Azután lassanként átváltoznak Emma szavaivá. Miért mondaná nekem Emma, hogy engedjem el? Néhány másodpercbe telik, amíg az agya nyugtázza, hogy ez csak álom, majd még néhány kell, hogy a szeme kinyíljon, ráélesedjen a valóságra. Akkor aztán meghökkenten látja, hogy Tirdán ül előtte. A férfi arca komor. Egyre a kését forgatja a kezében. Most mi a helyzet? - Ideje, hogy lebonyolítsd a telefonhívást. Ezt Rédernek köszönheted. Előhúzza Galén mobiltelefonját, és keresgélni kezd a számok között. Gondolkozzunk! A fiú tudata küszködve igyekszik tájékozódni, elkapni valamit a beszélgetésből, hogy mi történhetett addig, amíg nem volt eszméleténél. Miért

köszönhetem Rédernek? Óhatatlanul eszébe jut, vajon Emmának nem esett-e baja, de az agya leblokkol a lehetőségnél, hogy netán igen. Megmozgatja a csuklóját, próbálgatja a kötelet a bokáján. Valahogy még szorosabbnak tűnik, mint korábban. Azután fölidézi, hogy Tirdán észrevette a csomók kioldására irányuló erőfeszítéseit. Ez még az előtt vagy az után volt, hogy elkábított? Nem emlékszik. Csak annyit tud, hogy ki kell jutnia innét. Ez élet-halál kérdés. Ha Tirdán tárcsázza Gromot, neki figyelmeztetnie kell a bátyját a veszélyre. Nem hagyhatja, hogy besétáljon a csapdába, ami Neptun. Fészkelődik a székén, nem törődik vele, hogy Tirdán észreveszi-e vagy sem. A kötelek a helyén tartják, nem teszik kellemessé azt, ami következik. A körülmények semmi esetre sem ideálisak a szökéséhez. A kötelek nem engednek, bármilyen erővel feszegeti is őket. Tirdán föl van fegyverkezve, és másodpercről másodpercre ellenségesebb vele szemben, ahogy ő vergődik, hogy kiszabaduljon. De ez az utolsó esélye. Az egyetlen esélye. Testének minden sejtjében érzi. Tirdán szemében újfajta eszelős, háborodott fény csillog. Ez fájni fog. Tirdán fölemeli a telefont. Grom neve és száma világít az érintőképernyőn. Egyetlen ujjmozdulat választja el Galént a bátyjától. – Jól figyelj rám, Galén! – Tirdán hangja higgadt, fegyelmezett. – Mielőtt fölhívjuk a nagy tesót, szeretném elpróbálni, mit fogsz mondani.

Galén megnyalogatja az ajkát, és látványosan lesegeti a Tirdán kezében tartott pengét. Ki kell használnia a váratlansági tényezőt. Tirdánnak azt kell hinnie, hogy félek, hogy együttműködöm. És közelebb kell jutnom hozzá. Egy röpke pillanatra megkönnyebbülés suhan át Tirdán arcán. – Helyes. – Mellkasához szorítja a telefont, mutatóujjával dobol a készülék hátlapján. Néhány másodpercig a semmibe mered. – Támadásra fogod figyelmeztetni a bátyádat. Galén pislog. – Micsoda? – Bizony, bizony – bólogat sietve Tirdán. – Ezt fogod mondani. Azt, hogy Neptunban túszul ejtettek benneteket Emmával. – Emmával? Hol van Emma? Görcsbe rándul a gyomra. Mindmostanáig abból a feltételezésből indult ki, hogy a lány biztonságban van, hiszen Tirdán kérlelhetetlenül olyan képekkel bombázza, miszerint Emma és Reed édes kettesben töltik az időt. De valami egyértelműen megváltozott. Réder tett valamit. – Fogd be a szád! – pattan föl Tirdán a székről, ami nekivágódik a háta mögötti falnak. – Most én beszélek, fiam. – A szirén megvakargatja a tarkóját. – Azt mondod Gromnak, hogy túszok vagytok. Hogy Réder tart fogva. Igen, megmondod Gromnak, hogy amikor idejön, nagy létszámú erősítést kell magával hoznia. Mert a legjobb hadmozdulat

az, ha megelőző csapást mér Neptunra. És elsőként Réderrel végez. Micsoda? Galén vívódik. Pontosan ezt akarta javasolni a bátyjának, amennyiben minderre jut ideje – kivéve, hogy Rédert nem likvidálná addig, amíg nem hallgatja meg az ő verzióját is. Most pedig Tirdán maga kívánja, hogy figyelmeztessem Gromot a veszélyre? Itt valami bűzlik. Galén agya lázasan dolgozza föl ezt az új információt. Tirdánnal szerzett keserves tapasztalataiból megtanulta, hogy az idősebb szirénbe szikrányi könyőrület sem szorult. Ráadásul egész idő alatt olyannak mutatkozik, mintha boszszút forralna Réder ellen. Valóban Réder tart engem itt? Vagy ez csak Tirdán magánakciója? Bármit tett is állítólag Réder, meghiúsította vele Tirdán terveit – amelyeken Galén egyelőre szintén nem tud kiigazodni. – Miért kívánsz segíteni Gromnak? – bukik ki belőle a kérdés. Tirdán abbahagyja a föl-alá járkálást, és szigorúan néz rá. – Fenséged talán elfelejtette, hogy most már barátok vagyunk? Te meg én ugyanazon az oldalon állunk. Galén elgondolkozva bólint. Tirdánnak tényleg elment az esze – már ami egyáltalán maradt belőle. Valahogy meg kell nyernie fogvatartója bizalmát. Valahogy le kell csökkentenie a kettejük közötti fizikai távolságot. Még ne! – inti magát. Türelem!

– Óhatatlanul észreveszem, hogy még mindig meg vagyok kötözve. Ha érdekel a véleményem, ez nem valami barátságos. Tirdán lassan megcsóválja a fejét. – Irtó ravasznak képzeled magad – morogja. – Az ravaszság, ha szeretném, hogy kioldozzanak? Fontolóra veszi ezt. Fontolgatása azt a lehetőséget jelzi Galénnak, hogy Tirdán nem figyel annyira, mint kellene. – Amint fölhívod a bátyádat, kioldozlak. – És ha nem jön ide? – Galén próbál aggódó hangot megütni. Rachel ezt hívta időnyerésnek. – A te dolgod, hogy rábeszéld. Galén a fejét rázza. – De hátha mi Emmával nem vagyunk elég fontosak neki, hogy a partraszállást kockáztassa? Vagy hátha békét kíván? Majdhogynem forgatja a szemét ettől a valószínűtlen képtől. Grom jönni fog, és hadsereget hoz magával, éppen úgy, ahogy Tirdán akarja. Az idősebb szirén tekintete elkomorul. Szeme alatt árnyékkarikák sötétlenek, amelyeket Galén eddig észre sem vett. Bosszúsan elhúzza a száját, ez még feltűnőbbé teszi arcának mély barázdáit. Úgy látszik, valami nem hagyja nyugodni Galén fogvatartóját. – Ha te meg a lány nem vagytok elég fontosak neki, akkor nekem sem vagytok elég fontosak. Remélem, értjük egymást.

Azt mondta, „nekem", nem pedig „Redernek". Galén vonakodva bólint. – A fél kezemet ki kéne oldoznod. Természetesebben cseng a hangom Gromnak, ha én tartom a telefont. – Jelentőségteljesen pillant Tirdán kezére, ami fékezhetetlenül reszket. – Segítsek tárcsázni? – ajánlkozik. – Ugyan miért akarsz most segíteni nekem, triton herceg? Miben mesterkedsz? Galén ünnepélyes arcot vág. – Emma az életem, Tirdán. Nem hagyhatom, hogy bántsd őt. Ha ezt csak Grom felhívásával védhetem ki, ám legyen! Hangjának komolysága keserédesen őszinte. Emma az élete. De Gromot nem fogja fölhívni. Tirdán elégedetten vonul oda hozzá, egy jókorát ránt a kötélen, és Galén bal keze kiszabadul. Tirdán odanyújtja neki a telefont. Itt az idő! Galén megküzd a tétovázással, megküzd az önvédelem ösztönével, amely azt sikoltja neki, hogy ne tegye meg, amire most készül. Emlékezteti magát, mi minden forog kockán. Ettől összeroppanhat a halfarkad! – üvölti vissza tudattalanja. És mégis megteszi. Szirénné változása leveri a lábáról Tirdánt.

25 FIGYELEM, AHOGY Reed. fölnyársalja a tányérján a tojássárgákat, azután villájával belehabarja őket a puliszkába. A kávéscsészéjét mindeközben fölemelve, állandóan kortyolásra készen tartja. Igazi reggelizővirtuóz. - Nincs időnk enni – tologatom ide-oda a rántottát a saját tányéromon. A seriff és különítménye az éjszaka semmire sem ment a kutatással. Ami azt jelenti, hogy a mai napot – és amíg sikerrel nem járunk, mindegyik napot – Galén keresésének szenteljük. Nincs több léha időtöltés Neptunban. Pláne most nincs, hogy Réder azt hiszi, én vagyok a kiválasztott, vagy mit tudom én, micsoda. Ezt azonban nem említem Reednek. Nem mintha nem akarnék segíteni, nem mintha nem kívánnám, hogy Neptun meg a víz alatti királyságok egyetértésre jussanak, és békében éljenek egymás mellett, csak már semmi sem vonz a királyságokhoz. Az önmagamba és Réder ügyébe vetett hitem egyértelműen megfogyatkozott tegnap este óta, miután egy bögre lélekpátyolgató kakaó mellett mindent kitárgyaltunk. Elvégre, ami a

hasznosságot illeti, annyit érek, mint a műanyag villakanál egy szelet angolosra sütött bifsztek föltrancsírozásánál. Ugyan mi segítséget ígérhetek ebben a zavaros helyzetben? Azt sem tudom, hol kezdhetnék hozzá. Talán csak tovább kell törnöm a fejemet rajta. Kiötölnöm, mit is mondhatnék anyámnak, ha fölhívom, és megmondom neki, mit műveltem valójában mostanáig. És hogy közben sikerült szem elől tévesztenem Galént. Galént. Galén tudni fogja, mi a teendő. Meglehet, hogy még mindig haragszik rám, de ez a zűr most a királyságokat is érinti. Félre fogja tenni a neheztelését, és Grommal megoldja a problémát. Jóváteszi a kárt, amit a rám nehezedő nyomás miatt okoztam. Ja, igen, a kár. Miközben a zsufin minden tekintet rám szegeződött, hallgatólagosan beleegyeztem, hogy segítek Neptunnak kialkudni a békefeltételeket a víz alatti királyságokkal. Azután négyszemközt Rédernek kimondottan is vállaltam a segítséget. Ténylegesen szavakba öntöttem. Megígértem. De hát Réder kényszerített. Mégis mit tehettem volna? Röhögtem volna a képébe az egész zsufi előtt? Na, nem. Ő különben is olyan idegesítően józan. – Bölcsen tesszük, hogy megreggelizünk – jelenti ki Reed, szájába dönti a löttyét, mit sem sejt zaklatott lelkiállapotomról. – Egyrészt erőt kell gyűjtenünk, hogy egész nap az erdőben bóklászhassunk. Másrészt még mindig

túl sötét van odakint. Kell egy félóra, hogy eléggé kivilágosodjon, és az erdőben is látni lehessen. Jogos érvek. Mégis kikészülök itt. Jobban szeretném viszszakapni Galént, mint valaha. Már-már ráripakodom Reed- re, hogy igyekezzen, amikor a fiú mögötti bokszból Mr. Kennedy néz hátra. – Véletlenül meghallottam, hogy ma az erdőbe készültök, Reed – közli, és szalvétájával megtörölgeti a szája sarkát. Reed félig odafordul ültében. – Úgy van, Mr. Kennedy – feleli. Hát aztán? Ezt a kérdést nem mondja ki, de az arcára van írva. A villámat babrálom. Látom, hogy Reednek fogytán a türelme. Feltehetőleg az a tény idegesíti, hogy ma megtalálhatjuk Galént, és esetleg ezek az utolsó pillanatok, amikor kettesben maradhat velem. – Hát – szólal meg ismét Mr. Kennedy, akit nyilván zavarba hozott Reed enyhe, mégis határozottan érzékelhető morcossága. – Azt hiszem, kötelességem jelezni, hogy egy hatalmas medvét láttam, azt hiszem, feketemedvét, bár mint tudjuk, az állattan nem a szakterületem. Éppen a folyó északi partján mosogattam, a medve meg a déli parton, közvetlenül a hódgát előtt ténfergett a sziklákon. Hála az égnek! Lehet, hogy nem nézni ki belőlem, de annak idején az atlétikai suliválogatott tagja voltam. Akkoriban talán vihettem volna valamire a sporttal, most azonban... – Megborzong. Miután Reed láthatólag nincs lenyűgözve, Mr.

Kennedy tovább magyaráz. Előrehajolok, próbálok élénk érdeklődést tanúsítani, hogy ellensúlyozzam Reed lelkesedésének hiányát. – Te persze itt születtél és nevelkedtél. Gondolom, tudod, veszélyt jelentenek-e a feketemedvék, én viszont úgy véltem, az a legjobb, ha tájékoztatlak benneteket, nehogy mit sem sejtve vágjatok neki az erdőnek. Reed vigyorog. – Mit sem sejtve arról, hogy Tennessee erdeiben élnek feketemedvék? Az asztal alatt bokán rúgom, de rám sem hederít. Mr. Kennedy csücsörít. – Hát jó. Értem. Természetesen élnek itt feketemedvék, csak hát... ez valahogy meglehetősen nagynak látszott. A zavart természettudós hirtelen visszafordul ültében, és folytatja, amit a kedvünkért félbehagyott. Fél másodperc múlva blokkjával a kezében föláll. Megvárom, míg a pénztáros elöl kiengedi, azután Reedre zúdítom haragomat. – Csak segíteni akart – sziszegem a srácnak, aki épp fehérborsos mártásba fojt egy darab kétszersültet. – És ha tényleg olyan nagy az a medve, akkor nem árt elkerülni azt a tájékot, ahol látta. Vállat von. – Mindenütt mászkálnak medvék – mondja halkan. – És az az érzésem, Mr. Kennedynek fogalma sincs, mi számít „nagynak". De ha ettől jobban érzed magad, távol tartjuk

magunkat a déli parttól. Annyival kisebb területet kutatunk át. Azt persze már nem szeretném. – Csak azt akartam mondani, hogy a kutatás anélkül is elég komplikált, hogy belebotlanánk egy... – Higgadj le, Emma! Rendben. Nem megyünk délre. – Lenyeli az utolsó korty kávéját. – Attól vagy ennyire fölhúzva, amiről este apuval beszélgettetek? – Szerinted? Elmosolyodik. – Figyelj, nem azt kérte tőled, hogy állítsd meg az égen a napot. Csak abban reménykedik, hogy mivel téged elfogadtak az óceánlakók, talán utat nyithatsz mindannyiunk elfogadásához. Majd egyszer. Nem holnap vagy jövő kedden vagy ilyesmi. Tátva marad a szám. – Szóval tudtad, mire megy ki a játék tegnap este. Hogy segítséget vár tőlem. Mióta tudtál róla? Reed kellő bűntudattal grimaszol. – Azóta, hogy Galénnal nálunk vacsoráztatok. Miután elmentetek, a szüleim teljesen föl voltak villanyozva. – Talán azért, mert örültek, hogy Galént sikerült kirakniuk a házukból. – Azért is – ismeri el Reed. – Mellesleg pocsékul hazudik. Rögtön tudták, hogy Triton-házi fejedelmi személy. Márpedig ha egy triton herceg a szárazföldön lófrál egy

félvérrel, akkor valami változásnak kellett történnie. Valahogy te változtattad meg őket, Emma. A fejemet rázom. – Túlzott érdemeket tulajdonítasz nekem. Egyszerűen az a helyzet, hogy a múltőrzőknek szükségük volt rám. Azt hiszem, az időzítésen és a körülményeken múlt minden. Valójában Galén és Raína tehetségére szorultak, hogy kimentsék az emberek fogságába esett sziréneket, én pedig úgyszólván olyan „árukapcsolással" keveredtem az egészbe, amit nem utasíthattak vissza. Úgyhogy a múlt-őrzők semmiképpen sem személy szerint énrám tartottak igényt. Ezt azonban nem fogom Reed orrára kötni. Már csak azért sem, mert kicsit átverve érzem magam, hogy elhallgatta előlem ezt az „Emma a mi megváltónk" dolgot. Pillanatnyilag olyan a szeme, mint két, reménnyel teli lufi. És én ne tudnám, milyen érzés valami olyan bizonytalanba kapaszkodni, mint a remény? Reed összegyűri a szalvétáját, azután az üres tányérjába dobja. – Akkor magyarázd meg, miért küldött ide a nagyapád. Vajon miért lep meg folyton ez a kérdés? Igazán kiötölhetnék már rá valami automatikus választ. – Azért, hogy találjak egy helyet, ahová beilleszkedhetem – vágom rá. – Hogy tudjam: nem vagyok egyedül. Reed színpadiasan körülnéz. – Talán azért küldött, hogy rám találj. Ezt akarod mondani?

– Igen. Nem. Nem egészen. – Meglötyögtetem a poharamban a narancslét, miniatűr örvénnyé változtatom. – Nem személy szerint téged. De azt hiszem, másik választási lehetőséget kívánt nyújtani nekem. – Választási lehetőséget? Úgy érted, Galén helyett? Na, jó, ez irtó rosszul hangzik. Még rosszabb, hogy amikor Neptunba érkeztünk, Galén talán ugyanezt hitte. Többek között ez okozhatta, hogy eleve gyanakvóan viselkedett. – Úgy értem, másik életmódot. Ahelyett, hogy a szirének világában kirekesztett vagy az emberi világban csudabogár lennék. Reed nincs meggyőzve. – Nem hiszem. Mármint ne érts félre. Biztosra veszem, hogy részben mindenképpen emiatt küldtek ide. De Antonisz sok-sok évvel ezelőtt, amikor édesanyádat keresve jött ide, megismerkedett apukámmal. Apu mesélte neked, igaz? Összebarátkoztak. Sőt, utána is tartották a kapcsolatot. Párévenként, vagy ilyesmi. Szerintem kicsit ez is közrejátszott abban az átfogó tervükben, hogy az összes magunkfajtát egyesítsék, ne csak azokat, akik hal-farkat tudnak növeszteni. Apropó, beszéltél mostanában anyukáddal? Széttárom a kezemet. Hívtam ugyan, de nem vette föl, ami valószínűleg azt jelenti, hogy még mindig triton! felségterületen tartózkodik. Remélhetőleg nemsokára megnézi a telefonját. Ámbár remélem, hogy nem. Mert Réder azt várja tőlem, hogy beszéljek anyuval erről az

egészről. Ezt világossá tette. És egyelőre nem tudom, hogyan tálaljam a dolgot. Mellesleg kinyírom a nagyapámat. – Fölbiztathatnád, hogy jöjjön el ide. És a nagyapád is. Tudom, hogy apu nagyon örülne, ha viszontláthatná. Most bennem buzog föl a reménykedés. – Csak az a gond, hogy anyu párja, Grom semmiképpen nem lenne hajlandó idejönni. Ezt még Galén is leszögezte, mielőtt elment. – Ki mondta, hogy Grom meg van híva? Ő csak a triton király, nem? – Reed vigyorog, azután teljesen elkomolyodik az arca. – Lépésről lépésre haladjunk, jó? Ne szaladj előre! Lépésről lépésre haladjunk. Miért is ne? így terveztük a beilleszkedésemet a szirén társadalomba, miután Galén párja leszek. Ha Galén párja leszek... – Mennünk kéne. Fölkelt a nap. – Csak gondold át, Emma! Nem arról van szó, hogy tíz perc múlva népgyűlést kell összehívnod. Csak kezdd el törni a fejedet, hogyan létesíthetünk kapcsolatot az óceánlakókkal. Hogyan mutathatjuk meg nekik, hogy nem vagyunk ördögök, vagy ilyesmi. Fölhúzom az orromat. – Miért kéne bármit is megmutatnotok nekik? Mi a baj azzal, ahogy itt éltek? Remekül elvagytok nélkülük. Ez indulatosabban hangzott, mint amilyennek szántam, máris bánom, de ez az igazság. Neptun számomra a két világ

legjavát sűríti magába. Minek megjavítani valamit, ami el sincs rontva? Ha lekicsinylik Neptunt, az az én szememben olyan, mintha összetipornának valami romlatlan, felbecsülhetetlen értéket. Ámbár azt is tudom, milyen érzés, ha nem kaphatunk meg valamit, amit kívánunk. És a neptuniak nézőpontjából kell tekintenem a dologra, ők pedig jogos örökségüknek látják az óceánokat. Nem azt hiányolják, ami nekik nincs, az óceánokban pedig megtalálható, hanem részesülni szeretnének abból, ami a jussuk. A pincérnő leteszi a blokkunkat Reed elé. El akarom marni, de a srác kábé abban a tizedmásodpercben a kezemre tenyerei. – Én még sosem voltam, az óceánban, Emma – mondja anélkül, hogy levenné rólam a mancsát. – Szeretném érezni a tengervíz sósságát. Szeretném akváriumon kívül látni a halak színpompáját. Szeretnék összehaverkodni egy Góliát nevű bálnával. Én is szeretnék eljutni mindenhová, ahová te mehetsz. – Reed... – Figyelj, nem azt mondom, hogy miattad. Mindig is szerettem volna látni az óceánt, látni, mi mindent kínál. De most, hogy már tudom, mit kínál... – Megszorítja a kezemet. – Annyira kívánom, hogy szinte érzem az ízét. Látom, mi hiányzott eddig. Izzó szeme az enyémet kémleli, és nem bírom elfordítani a fejemet.

– De hát én nem is az óceánból jöttem – mondom halkan. Túlságosan halkan. – De oda mész. Ha párosodsz Galénnal. Ő majd megtalálja a módját, hogy elorozzon innét. A szavak visszhangot vernek bennem. Nem árulhatom el Reednek, hogy Galén pontosan ugyanezt vetette föl. Reed ellenem, a saját javára, Neptun javára fordítaná ezt. És az olyan nagy baj? Talán nem kaphatok választási lehetőséget? A nagyapám nyilván úgy gondolta, hogy igen. Vajon nem rövidítem-e meg magam, ha elhamarkodottan döntök? Ezután jut eszembe Galén, az ajka az enyémen, a mosolya, amitől a gyomrom egyből föl-alá liftezni, mit liftezni, hullámvasutazni kezd. Ahogy hozzám simul, mintha testével kiegészítene engem, és nevetése részegítő italként zsibong bennem. Nem, Galénnal nem fogok megrövidülni. De amikor Galénnak igent mondtam, minden egyéb választási lehetőséget elutasítottam. Mielőtt egyáltalán tudtam volna, mik azok a lehetőségek. Bolond leírnék, ha nem ismerném be, hogy e pillanatban épp egy másik lehetőséggel szemben ülök. Nem egyszerűen egy jóképű sráccal, aki történetesen fölemészti a kettőnk közötti távolságot azzal a tágra nyílt, ibolyakék szemével, azzal a parázsló tekintetével. Ehhez a lehetőséghez is elfogadás jár, magamfajtáké, élet a szárazföldön és a vízben. Amennyire meg tudom állapítani, ezt a választási lehetőséget nem terheli semmi-lyen ballaszt.

Például nem kell láthatatlan skarlát betűt vi-selnem, valahányszor Galénnal a víz alatti királyságokba látogatok. De elveszíteném Galént. Reed sóhajt. Nyilván nem elég gyors neki az, ahogy életre szóló döntéseket hozok. Előhúz egy húszast, és az asztalon hagyja fizetségül. - Gyerünk, szépségem. Jókora területet kell bejárnunk, Így hát elindulunk.

26 A HALFARKÁNAK kialakulásakor fölszabaduló energia hanyatt röpíti Galént. Hallja, hogy a fém a padlóhoz csikordul alatta, az ütközés úgy kicsavarja a csuklóját, hogy fölordít. Éles reccsenéssel egyidejűleg fájdalom hasít az ujjaiba. Tirdán még elterülve fekszik a padlón. Amikor meglátja Galént, méltatlankodva hördül föl. Tekintete bizonyos hitetlenkedést tükröz, ahogy szemügyre veszi az elébe táruló látványt. Galénnak nincs ideje megilletődni jókora halfarkától. Fél szemmel Tirdánt figyeli, aki hason vergődve nyúl a kése után, közben tébolyultan igyekszik kioldozni a jobb kezét. A csomó éppúgy nem enged, mint eddig; fogalma sincs, hogy tudta Tirdán olyan gyorsan kioldani a bal kezét. Küszködik, hogy meghajlítsa a szék maradékát, nem törődik az eredetileg a bokáját rögzítő, most gyötrelmesen a halfarkára szoruló kötelekkel. A legjobb esetben is bicegve fog távozni innét. Ezzel a gondolattal az agyában csapkodja a szék csővázát, hogy összetörje. Némi szerencsével talán

sikerülhet egy elég éles darabot leválasztania róla, hogy elvágja a kötelet. Tirdán nyögve tápászkodik föl a padlóról. Óvatosan közeledik, kését készenlétben tartja. Galén kivárja, míg a hatósugarába nem ér, majd halfarkával odasuhint. Az idősebb szirén ezúttal számít erre, és fölugrik, majd biztonságosan talpra huppan. Kimondhatatlan dühvei eszeveszett rohamra indul. Galén nem kínlódik tovább a székkel, átfordul, halfarkával ismét a levegőt szeli, csaknem a mennyezetig emeli. Tirdán ezt nem tudja átugrani. Az erőteljes csapás hangos puffanással a falhoz vágja. Onnan a földre nyekken, a kése egy-két méterre csúszik tőle. Pillanatnyi tájékozódásképtelenségét kihasználva, Galén a könyökén odahúzza magát, magával vonszolja az összeroncsolt csővázas széket. Mindenáron meg kell szereznie a kést! Tirdán ez alkalommal nem áll talpra egyhamar, de a penge felé tartó Galén látványa mintha észhez térítené. Megrázza a fejét, mintha portól akarna megszabadulni. Már majdnem megvan. Galén épp a késért nyúl, amikor Tirdán átrúgja azt a helyiség másik felébe. Galén kénytelen félrehemperedni, mert Tirdán bakancsa a padlóra tapos, alig véti el Galén fejét. Az ifjabb szirén megragadja a csővázas széket, és pajzsként használja Tirdán ellen, aki újabb rúgáshoz vesz lendületet. A csattanás visszhangot ver a falakon; Tirdán hátralökődik, így Galénnak egy kis ideig nem kell újabb támadástól tartania.

Ismét a kés felé fordítja figyelmét, a székkel védi a hátát, átvonszolja magát a szobán, ahogy az előbb tette. Morfondíroz, hogy visszaváltozzon-e emberi alakra, de a halfarkát összenyomorító kötél miatt nem biztos benne, hogy mire képes az emberi lába. A halfarok sérülése nem feltétlenül jelenti a láb sérülését – vagy legalábbis nem mindkettőét. Pillanatnyilag azonban szüksége van arra az erőre és mozgékonyságra, amit Triton tehetsége nyújt neki. Amint Galén ismét a késért nyúl, Tirdán lerúgja a hátáról a széket, jobb karját kínos pozícióba röpíti. Galén bal keze még így is megmarkolja a kés nyelét, és épp akkor emeli maga elé a pengét, amikor a feldühödött szirén rá akarja vetni magát. Tirdán azonnal mozdulatlanná dermed, Galén a tétovázását kihasználva, visszarántja magához a széket, és a kés gyorsan elbánik a kötéllel. Amíg a kezében tartott penge elvonja Tirdán figyelmét, Galén halfarka végigsöpör a padlón. A farokúszója fájdalmas érintkezésbe kerül Tirdán kemény bakancsával, leveri a lábáról az idősebb szirént, és hanyatt dönti. Tirdán feje vérfagyasztó puffanással vágódik az aljzathoz. Galén gyötrelmes nyögést hallat. A farokúszója bizonyára vagy elcsavarodott, vagy meggörbült, vagy mindkettő. Néhány idegtépő pillanatig várja, hogy fogvatartója fölkeljen. Rettegve lesi Tirdán egyenletesen emelkedő és süllyedő mellkasát, talán a kelleténél tovább is, de ösztönösen óvatos. Hátha ez csak újabb trükk.

Hirtelen elhatározásra visszaváltozik emberi alakra. A szeme sarkából figyeli Tirdánt, miközben hol egyik, hol másik lábán egyensúlyoz. Bal bokájában mélyre ható fájdalom lüktet, de megtartja a súlyát. Minden más teljesen működőképes. Fölemeli, ami a farmerjából maradt, kiválasztja a legnagyobb darabot, és a derekára tekeri, hogy legalább megpróbálja eltakarni magát. Lábujjhegyen oson a fekvő Tirdánhoz. Lassan leguggol, éberen figyel bármiféle váratlan mozdulatra. A kés hegyét Tirdán mellkasának szegezi, oda, ahol a szívverése a legerősebb. A szirén nem reagál. Galén lendületet vesz, és arcul csapja az eszméletlen szirént. Tirdán nem ébred föl.

27 MEGLEHETŐSEN tiszteletlenül csörtetünk keresztül az erdőn. Reed mintha ügyelne rá, hogy egyetlen növényt és állatot se hagyjunk háborítatlanul. Azt hiszem, ez helyes is, amennyiben olyasvalakit keresünk, aki a segítségünkre szorul. Viszont helytelen, amennyiben medvementes tájékot keresünk. – Senkihez sem akarunk odalopakodni – szólal meg, mintha olvasna a gondolataimban. – Se medvéhez, se olyanhoz, aki nem kívánja, hogy megtalálják. Én eddig nem így fogtam föl a dolgot. Mostanára kifogytam a szuszból, és kicsit bosszant az iramunk, tudom, hogy logikátlanul, hiszen éppen az segít a lehető legnagyobb területet átfésülnünk. – Ő azt kívánja, hogy megtalálják – lihegem.

Reed váratlanul megtorpan, és szembefordul velem. – Ezt nem veszem be, Emma. Ha itt, az erdőben tartózkodik, akkor nem. Ha itt van, ha egész idő alatt ennyire közel volt, akkor nem akarja, hogy megtalálják. – Egy lépést tesz felém. – Ha pedig nem akarja, hogy megtalálják, akkor mi a helyzet? – Magához húz. – Én viszont itt vagyok, Emma. Én nem rejtőzködöm előled, nem futok el, nem balhézom. Ekkor eszmélek rá, hogy Reed nem passzióból dobog a lábával, még csak nem is azért, mert nem akar az utolsó pillanatban fölriasztani egy szendergő gepárdot, vagy mit tudom én, mit. Azért gázol át eleven bozótvágó kés módjára az erdőn, mert dühös. Illetve elkínzott tekintetének tanúsága szerint nem is annyira dühös, mint inkább csalódott. És csalódottságát a természeten tölti ki. Most azonban úgy tűnik, az egészet vissza akarja irányítani csalódottságának forrásához. Hozzám. – Én soha nem hagytalak volna el, Emma. Az a srác bolond, hogy megtette. És önző. Azt képzeli, túl jó Neptunhoz, ehhez az álmos kisvároshoz. Ez pedig azt jelenti, hogy hozzád is túl jó. – Ő egyáltalán nem így... – Mégis honnan tudhatnánk, hogyan gondolja valójában? Nem tudhatjuk, Emma, mert nincs itt. Én itt vagyok. Egész idő alatt itt voltam. Lehajtja a fejét. Az ajka képtelenül közel kerül az enyémhez.

Reedet jó szag lengi körül. Szokásos illatához most az erdei talaj kipárolgása meg valami lonc édeskés aromája vegyül, bizonyára hozzádörzsolődtek a cserjék ágai. – Tévedtem, Emma. Egy csók még nem jelent döntést. Nem végleges, nem mindent meghatározó. Nem választás, legalábbis nem muszáj annak lennie. Engedd meg nekem, Emma! Hadd kapjak esélyt. Két kézzel megszorítom a karját, és nyelek. Egyet. Kettőt. Nem bírok pislogni, csak mereven bámulom őt. – Engedd meg! – suttogja. – Nekem már úgyis késő. Bólintottam volna? Biztosan nem, semmiképpen sem any- nyira, ami határozott igennek minősülne. Pedig hát nyilván mégis, mert hozzám hajol, ajka az enyémhez súrlódik. Puha az ajka, gyöngédebb, mint képzeltem. És fontolóra veszem a mindenséget. Megfontolom, mi kezdődhet ezzel, és mi érhet emiatt véget. Megfontolom, ki vagyok, honnét indultam, és hogyan jutottam idáig. Visszaemlékszem Chloéra, apámra, arra, ahogy belebotlottam a tengerparton Galénba, hurrikánálló üvegen dobtam át Raínát, helikopterből ugrasztottam ki Tórafot, tengeri állatokból vontam falat egy víz alatti törvényszék köré. Visszaemlékszem bizsergésekre és csókokra és pirulásokra és beavatott poénokra és kacsintásokra és jelentőségteljes pillantásokra. És egyiknek sincs semminemű, semmilyen mértékű köze ehhez a csókhoz.

Úgyhogy leállítom. Reed mintha tudná. Hogy nem csak ezt a csókot állítom le. Hogy megszüntetek bármiféle esélyt, ami kettőnknek kínálkozhatna. Hogy választottam. Hogy ez nem szárazról vagy vízről, Neptunról vagy New Jersey-ről vagy az Atlantióceánról szól. Ez a Reed és Galén közötti választásról szól. És én Galént választottam. Bólint, lassan elhátrál. – Akkor jó. – Sípolva szívja be a levegőt. – Rendben. – Ne haragudj! – mondom neki. Egyik kezével végigszánt a haján, a másikat kifelé fordított tenyérrel fölemeli. – Hagyd, nem kell. Nincs szükség bocsánatkérésre. Ezt akartam tudni, nem igaz? Éppen ez volt a lényeg. És most már tudom. Végeérhetetlen csönd borul ránk, mintha hagynánk, hogy sorsdöntő csókunk után a kozmosz lenyugodjon. A békés hallgatás egy idő múlva kézzelfoghatóan feszélyezővé válik. Már szóvá is tenném ezt, de Reed mögött megzörren a bokor. Mr. Kennedy lép elő. -Jesszusom, halálra ijesztettetek! Reednek majdnem sikerül megállnia szemforgatás nélkül. Majdnem. – Jó reggelt, Mr. Kennedy!

A férfi elmosolyodik. Bizonyára még csak most kezdi a napját, mert laboratóriumi köpenye még patyolatfehér, makulátlanul tiszta és frissen vasalt. Az orrára kent naptej még nem teljesen szívódott be. - Reed, Emma, micsoda öröm, hogy ma reggel másodjára találkozunk. – De a hangja nem arra vall, mintha örülne, hogy lát bennünket. Sőt, még sosem hallottam Mr. Kennedyt ilyen lekezelőnek. És még sosem láttam csúfondárosan mosolyogni. – Örülök, hogy úgy döntöttetek, nem csatangoltok a folyó déli partján, noha nem messze innét, abban az irányban egy nőstény feketemedve mászkál két bocsával. – Meg is mutatja, és hüvelykujját a levegőben hagyja. Valami nem stimmel. – Na persze, ha ezen a kalandvágyó fiatalemberen múlik, igen könnyen fittyet hányhattatok volna a tanácsomra, hogy maradjatok az északi oldalon. De ugye, Emma, maga rábeszélte, hogy fogadjon szót. Maga jó kislány, igaz, Emma? Ezzel Mr. Kennedy pisztolyt fog ránk.

28 ROSSZABBUL IS alakulhatott volna. Fölkel a nap, némi tájékozódási lehetőséget kínál Galénnak, ahogy átvágjon az erdőn. Fogalma sincs, hol jár – és jó irányba tart-e –, de az észszerűség azt diktálná, hogy valami élővizet keressen, A vízben észlelheti mások lüktetését, és azok nyomán visszajuthat Neptunba. Neptunba, ahol remélhetőleg megtalálja Emmát. Csak annyi időre lassítja le lépteit, hogy mobiltelefonján kikeresse Grom nevét. Megállapítja, hogy nem könnyű egyidejűleg több feladatra összpontosítani, ha mindkét kezünk tele van. Az egyikben Tirdán jókora kését tartja, a másikban a mobiltelefonját. Miközben a hüvelykujjával tárcsáz, és csak félig koncentrál hívásra, ismét rákapcsol,

igyekszik a lehető legmesszebbre távolodni Tirdántól. Nem tudni, meddig nem tér magához. Arra azért volt gondja, hogy a kötél maradványaival öszszekösse Tirdán kezét-lábát, de nem szakértője a hatékony csomózgatásnak, Tirdán pedig tagadhatatlanul erős – arról nem is beszélve, hogy súlyos, nem bírná átcipelni az erdőn. Máskülönben egyáltalán nem hagyta volna hátra. A telefon egyre csak csöng, de Grom nem jelentkezik. Galén leteszi, újra és újra próbálkozik. Végül hangpostaüzenetet hagy. - Grom, hívj vissza! Ne gyere Neptunba! Csak... Csak hívj vissza! Újabb néhány perc elteltével megáll, egy fának támaszkodva pihen, megpróbálja minél inkább a jobb bokáját terhelni. A fájós balt körkörösen mozgatja, hogy kilazítsa. Triton szigonyára, igazán szerencsés, hogy nem tört csontja, és riasztó sérülés nélkül került ki a dulakodásból. Nyögdécselve feszíti nagylábujját a talajhoz, hogy sajgó lábikráját nyújtsa – újabb kiváló ok arra, hogy vízforrást keressen. Jólesett halfarkat öltenie, annak ellenére is, hogy a kötelek a farokúszójára szorultak. Most a másik lábára nehezedik, megismétli a nyújtást. Ekkor kiáltozást hall a háta mögött. Kiáltozást. És kutyaugatást. Rachel mesélte neki egyszer, hogy az emberek kutyákat használnak eltűnt – vagy hatóságilag körözött – embertársaik kiszimatoltatására. Ezeknek a kutyáknak most

nem kell más az ő felkutatásához, csak valami tárgy a terepjárójából vagy a panzióbeli szobájából, és a szagnyomon képesek rátalálni. Galén ellöki magát a fától, és futásnak ered, minden lépésnél megvonaglik az arca. Lehetséges, hogy Tirdán máris kutatócsapatot küldött utánam? Fák és bokrok mellett kocog el, lelógó ágak súrlódnak a homlokához, az egyikük újra fölsérti berepedt ajkát. Földagadt szeme nehezen alkalmazkodik a tempójához, és egy idő múltán az egyik teljesen le is csukódik. Tökéletes. Mégis továbbküzdi magát, ahogy a lába bírja, a nap egyrészt segíti a haladásban, másrészt árt neki, mivel láthatóbbá teszi őt az erdőben. A távolban fölvillanó fehérség megtorpanásra készteti. Összetéveszthetetlenül egy félvér haja az. Lekuporodik, nehézkes, esetlenül mozgó lába alatt recsegnek-ropognak a letört ágak, gallyak, száraz falevelek. Hiába, a halakat nem arra találták ki, hogy szárazföldön lopakodjanak. De mögöttem még többen lehetnek, mint előttem. Ha e mellett az egy mellett el tudok osonni... Négykézláb csúszik-mászik az avaron, bebújik bármi mögé, ami fedezéket nyújthat, és szidja magát, hogy eközben éktelen zajt csap. Miután több testhossznyival a félvér elébe kerül, újabb hang üti meg a fülét. Folyóvíz csobogása. Vágtázásra kapcsol – azaz a vágtázáshoz annyira közeli iramra, amilyen telik tőle –, és a menekülést ígérő zaj felé tart. Futtában elejti a kést, amit

Tirdántól kobzott el. Nem mehetek vissza érte. Ha elérem a vizet, tovább úgysincs rá szükségem. - Galén? – szólítja meg a háta mögül a félvér. – Te vagy az? Állj meg! Azt lesheted. Nem is lassít, amíg a sziklás folyópartig nem ér. Kapkodva leveszi a farmer maradványát, és följebb megköti a derekán, hogy majd később takarásnak használja. Az iz-mai sikoltanak, hogy váltson alakot, formáljon halfarkat. De fél, hogy mi történik, ha megteszi. A kalyibában harcot vívott. Nem biztos, hogy a halfarka most is bírni fogja az igénybevételt. Ám a háta mögött újabb beszédhangok hallatszanak, másodpercről másodpercre erősödnek, őt szólongatják. Begázol a vízbe. Ha eddig nem vették észre, hamarosan észreveszik. Már épp alá akar merülni, amikor a telefonja megcsörren a parton, ahol a menekülés érdekében hagyni kényszerült, hiszen a víz egyébként is tönkretette volna. De most nincs idő visszamenni. Ahogy a felszín alá bukik, a távolból fegyverdörrenést hall.

29 REED NINCS a hátam mögött. Reed nincs a hátam mögött. Nem merek kiáltani, mert csak elárulnám tartózkodási helyemet Mr. Kennedynek. Úgyhogy továbbfutok. Nem tudom, hová megyek. Nem tudom, mi történt Reeddel. Imádkozom, könyörgök, újra imádkozom, és reménykedem, hogy nem lőtték le. De visszafordulni nincs bátorságom. Egyszer csak beszédfoszlányok ütik meg a fülemet. Beszélgetés, kutyák csaholása és kiáltozás. Talán vadászok? Fennáll a lehetőség, hogy Mr. Kennedy társai, de eddig nem tapasztaltam, hogy Mr. Kennedy az itteniekkel barátkozna. Abból kell kiindulnom, hogy magányosan dolgozik – bármin

dolgozik is. És vajon nem lehet, hogy újabb kutatócsapat indult Galén keresésére? – Segítség! – sikoltom, és kissé irányt módosítok. – Segítség, itt vagyok! – Kiabálás, kutyaugatás. A folyó robaja. Ha még gyorsabban ver a szívem, szét fog robbanni a mellkasom. A mostani állapotomban megváltás lenne. – Segítség! – Majdnem összecsuklik a térdem, amikor meglátom, hogy a neptuni seriff áll mezítláb a víz szélén. – Seriff! Grigsby! – Meghökkenve fordul felém. Fogadok, hogy még jobban meglepődik, amikor a karjába vetem magam, és kétségbeesetten csimpaszkodom belé. – Seriff... Mr. Kennedy... Reed! – zokogom a mellkasába. – Mit keresel itt, Emma? Tudod, milyen veszélyes egyedül mászkálni az erdőben? A seriff nagyon szigorúnak és szívtelennek tűnne, ha egyenruhája takarásában nem remegne az aggodalomtól. Megrázom a fejemet. – Nem... egyedül... Mr. Kennedy... – még soha életemben nem fulladtam így ki, még a víz alatt sem. – Elvitte... Reedet... Fegyvervannála! Grigsby megdermed a karomban. Kezdem azt hinni, hogy minden hímnemű egyedre így hatok. – Azt mondtad... azt mondod, hogy Mr. Kennedy... mit akarsz mondani, Emma? Fújd ki magad, vegyél mély lélegzetet. Így, ni. Higgadj le! Beszív... kifúj... helyes.

A kivételesen nem szülésnél alkalmazott Larnazemódszer tényleg segít. Érverésem éppen a kóros szívdobogásérzés mértéke alá lassul. – Az erdőben kutattunk Reeddel, és Mr. Kennedy ránk talált. Elkapta Reedet, pisztolyt szegezett rá. Én elszaladtam, és lövöldözni kezdett rám. Grigsby bőszen bólogat. – Hallottuk a lövéseket. Mondd meg, merre jártatok. Hol láttad Kennedyt? – Nem tudom, hogy Reed... Reed talán már... És ha igen, az az én hibám. Én erőszakoskodtam, hogy jöjjünk ki ide, és elutasító válaszról hallani sem akartam. Igaza volt Mr. Kennedynek: segítettem neki. De miben segítettem? Honnét tudhattam volna, hogy egyáltalán segítek valakinek? A seriff elkapja a csuklómat, és elhúz a folyótól. Egy pillanatra megáll, hogy fölvegye a cipőjét, és máris újra az erdőben kutyagolok. Csak ezúttal legalább fölfegyverzett személy társaságában. – Láttuk Galént – mondja váratlanul Grigsby. – Elszaladt előlünk. Beugrott a folyóba. Megtorpanok. – Láttátok Galént? Nem esett baja? Most hol van? Micsoda? Épp, amikor már azt hittem, hogy rendesen kapok levegőt... A seriff megrázza a fejét, és egy rántással újra elindít.

– Mondtam, hogy a folyóba ugrott. Azóta nem észleljük. Ő... ugye, nagyon gyorsan úszik? Bólintok. – Nagyon. – Amint visszaérünk a városba, nyomkeresőket küldök a folyóba. Ha akad nélkülözhető. Behunyom a szememet kétségbeesésemben. Ha akad nélkülözhető. Hát persze. Most, hogy Reedet elhurcolták, Neptun összes erőforrását az ő felkutatására fordítják Galén helyett, aki a jelek szerint nyilvánvalóan nem igényli, hogy foglalkozzanak vele. Tudom, hogy elvileg ez a helyes eljárás. Reed veszélyben forog, Galén pedig – hát igen, Galén nyilván eléggé egészséges ahhoz, hogy elmeneküljön és elrejtőzzön. A gondolattól, hogy ennyire közel jártunk egymáshoz az erdőben, szédülés fog el. Vajon Galén látott engem? Tőlem futott el? Gyakorlatilag kiégetem ezt a gondolatot a fejemből. De akkor is, miért futna el a kutatócsapat elől? Mi hiányzik a képből?

30 MÁR CSAK ez hiányzott. Galén hosszú ideje nem gabalyodott hálóba, de most annál alaposabban. Hát ez nem kicsit kínos. Úgy okoskodik, hogy talán ez legalább nem neptuni háló. Az biztos, hogy ember készítette, valószínűleg géppel. A csomózásban és szövésben apró hibák találhatók, amelyek nem gondatlan kézműves munkából, hanem az ipari minőségű alapanyag egyenetlenségeiből, gubancosságából erednek. Galén látott már effajta hálót, és el sem tudja képzelni, hogy a neptuniak ilyen gyári terméket választanának a kiváló minőségű hálók kifinomult művészete helyett, ami kétségkívül nemzedékről nemzedékre hagyományozódott.

Ráadásul a derék neptuniaknak nincs is szükségük halászhálóra. Elvégre Poszeidón tehetsége bőségesen buzog az ereikben. Tehát emberi halászháló ejtette annak rendje és módja szerint foglyul Galént. Éberen figyelt mindarra, ami a háta mögött történt – és közben óvatosan mozgatta érzékeny halfarkát, nehogy még inkább megsérüljön ugyanakkor egyáltalán nem figyelt arra, ami várta. Nem tudja, pontosan mi hozta működésbe a hálócsapdát, és az sem világos, hogy a halászok egyáltalán mit szándékoztak fogni. Semmit sem látott az itteni vizekben, ami ilyen méretű hálót indokolna. Most viszont ki kell várnia, hogy a halász visszatérjen a zsákmányáért. Galén azt szeretné, hogy ez a zsákmány inkább holttestnek tűnjön, amikor a gyanútlan halász végre hozzájut, hogy kivontassa az északi folyópartra. Mert a háló rögzítőkötele oda vezet. De igazából az a nagy kérdés, meddig kell várnia, hogy megdöbbentse a szerencsétlen flótást. Ha nem téved, és nem töltött nagyon hosszú időt Tirdán kényénekkedvének kiszolgáltatva, akkor közel a hét vége, bár azt nem tudja, pontosan milyen nap van. A hét végén minden valamirevaló halász ellenőrzi a hálóját, nemde? A közbeeső időben legalább azzal kéne elfoglalnia magát, hogy megpróbálja kiszakítani a hálót – na de mégis mivel? Az már bebizonyosodott, hogy a foga nem mérkőzhet meg a gyárban előállított kötéllel, és most is szemrehányást tesz magának, amiért az erdőben elveszítette Tirdán kését. Ha

meghúzogatja az egyes szemeket, attól csak még szorosabbá válik a háló, elvégre pontosan arra a célra készült, hogy egyre szűkítse az általa közrezárt teret, és ebben a tekintetben egyértelműen meg is felel az elvárásoknak. Az örömhír az, hogy jócskán kívül került Tirdán bármiféle kutatócsapatának hatósugarából. Még most sem észlel senkit. Természetesen amint vízbe ért, gondoskodott erről. Bár halfarka megsérült és fáj, még így is gyorsabb a legtöbb szirénnél. A folyónak ezen a pontján sósabbnak érzi a vizet, mint a felső mederszakaszon, s ez remélhetőleg azt jelenti, hogy sokkal közelebb jutott az óceánhoz. Hálóba akadása hátráltatja ugyan – és elég szégyenletes is –, de összehasonlíthatatlanul jobb, mint ismét Tirdán vagy az emberei kezébe kerülni. Berendezkedik a várakozásra, szuggerálja a testét, hogy az elmúlt órák feszültsége után valamelyest ellazuljon. Arra kell koncentrálnia, hogy visszajusson Neptunba. Gromék már nagy valószínűséggel útnak indultak. „Ne gyere Neptunba!" Ez a vészjósló felhívás a legbiztosabb módja, hogy a bátyját pontosan az idejövetelre késztesse. Több esze is lehetett volna, mint bővebb magyarázat helyett kurta telefonüzenetet hagyni. Most nyilván összezavarodtak. Ahogy ő is. Világos, hogy Tirdán támadást kíván Neptun ellen, de miért? És ha Tirdán támadást kíván, vajon Réder mit? Galén kétli, hogy Rédernek bármi köze lehet az ő elrablásához.

A fejét rázza. Ha Réder igazán túszokat akarna, ahogy Tirdán állította, aznap este elfoghatott volna bennünket Emmával, amikor a házában vacsoráztunk. - Emma! – mondja ki, ahogy gondolatban témát vált. A lány nevének hangzása új erőt önt a szervezetébe. Arra gondol, hogy érezheti most magát Emma. Összezavarva. Elhagyottan. Dühösen. Valószínűleg megbánta, hogy vállalkozott vele erre a túrára. Esküszöm, kárpótolni foglak érte! Igyekszik nem a mellkasában dörömbölő új, mély fájdalomra koncentrálni, megmasszírozza a farokúszóját, melyben leginkább kárt tettek a kötelek. A két csúcsa kicsit begörbült, és némi időbe telhet, hogy teljesen meggyógyuljon, visszanyerje eredeti alakját. Ez azt juttatja eszébe, mennyire eltorzulhat egy delfin úszója, ha túl sokáig tartják fogságban. A nyeregrész, ahol a farok átmegy az úszóba, most érzékeny; Galén vigyáz, hogy ne csavargassa. Ami azt illeti, hosszú ideig kímélnie kell majd. Nália remélhetőleg tudni fogja, hogyan segítse gyorsabb gyógyuláshoz. Ha nem, akkor meglátogatja Milligan doktort, amint túlteszik magukat ezen az egészen. Ha túltesszük magunkat ezen az egészen. Egyszer csak megrándul a háló, és Galén érzi, hogy lassan a part felé húzzák. A folyamat hosszadalmasságából arra következtet, hogy egyetlen személy található a kötél túlsó végén, ez pedig a legkedvezőbb felállás. A meder fenekét súroló háló több erős áramlaton halad keresztül, Galén

kísértést érez, hogy úszva segítse, ne hagyja beakadni, de takarékoskodik az energiájával, és kíméli a farokúszóját. Különben is, egy holttesthez – márpedig éppen halottnak tetteti magát – nem illik az efféle segítőkész magatartás. Vissza is vált halfarokról lábra, hogy valószerűbbé tegye a vonszolódást. Telnek-múlnak a percek, és a háló lassan, de biztosan mind közelebb kerül a parthoz. Galén befészkeli magát alulra, és amint a felszínre húzzák, elernyed. Őrjítő másodpercek peregnek le, miközben hagyja, hogy a szerencsétlen halász megszemlélje a hullát, amit kifogott. Várnia kell, amíg gyanútlan áldozata ki nem oldja a hálót, csak azután mozdulhat meg – vagyis amikor szegény fickó karnyújtásnyi közelségbe kerül. A háló azonban nem oldódik ki. Azután éles fájdalom nyilall Galén combjába, olyan éles, hogy óhatatlanul fölkiált. A szeme fölpattan, és a lábára villan, amiből hosszú fémpálca áll ki, a végén piros toll. Galén a halász felé rántja a fejét, aki kábítópuskával a kezében magasodik föléje. És nem más áll ott, mint Mr. Kennedy. Az arca szenvtelen, csak mintha a szája szögletében bujkálna ravasz, elégedett mosoly. A triton herceg látótere alagútba örvénylik, majd teljesen elsötétül.

31 ÉLETEMBEN IMMÁR másodszor találom magam egy járőrkocsi hátsó ülésén. – Hová viszel? Grigsby a visszapillantó tükörben alig észrevehetően sandít rám. Kár, hogy nem elöl ülök; hátul gubbasztva tisztára bűnözőnek érzem magam. – Réderékhez megyünk. El kéne mondanod neki, mi történt Reeddel. Miféle isten háta mögötti, elmaradott, bumburnyák koszfészek ez a város? A seriffnek nem az a dolga, hogy beszállítson az őrsre, jegyzőkönyvet vegyen föl a tanúvallomásommal, telefonon értesítse Reed szüleit, meg minden? Vagy túl sok valóságshow-t nézek? Ámbár igaz, hogy a seriff ugyan Grigsby, de a település nyilvánvaló vezetője Réder.

A kocsi Reedék házának behajtójára kanyarodik. Grigsby kinyitja nekem az ajtót, de azután felsőkaron ragad, és ellentmondást nem tűrően vezet a tornáclépcsőn a bejárati ajtóhoz, mintha hivatalosan előállítana. – Hm. Aú! – nehezményezem a „bekísérést". Azonnal elenged. – Bocsánat, beidegződés. Mégis hány őrizetbe vételt kell foganatosítani, hogy a karon ragadás beidegződjön? Neptun nem olyasfajta város benyomását kelti, amelyik harcedzett seriffet igényel. A csengetésre Reed anyukája nyit ajtót. – Emma, de jó, hogy látlak! Nahát, Grigsby. Csak... nincs valami baj? Hol van Reed? Mit csinált az a gyerek? Látom rajta, hogy próbálja kiokoskodni, vajon igazából Reed-e a probléma vagy szerény személyem. Grigsby komor arcot ölt. – Réder itthon van? Szeretnénk beszélni vele. Az asszony kirántja a köténye övébe dugott konyharuhát, és törölgetni kezdi amúgy is száraz kezét, miközben a válla fölött hátraszól a férjének. – Látogatók, szívem! Feszült a hangja, ez még az olyan figyelmetlen egyedeknek is nyilvánvaló, mint én. Réder súlyos léptei hallatszanak az emelet felől, és amint leér hozzánk, egy pillantást vet rám, majd betessékel bennünket az előtérből nyíló nappaliba. Fura, hogy Grigsby szorítása még erősödik is, ahogy helyet foglalunk a kanapén.

Mit képzel, mi fog itt történni? Közlöm Réderrel, hogy a fiát elrabolták vagy annál is rosszabb, majd pedig a torkának ugróm? De tudom, hogy csak ideges. Elvégre Reed az ő szolgálati ideje alatt tűnt el, miközben maga is az erdőben, a közelben tartózkodott. Ez eléggé megalázó, hiszen seriff meg minden. Grigsby megköszörüli a torkát, amikor Réder komoran ránéz. A házigazda arckifejezéséből ítélve, nem hivatalos csatornákon már értesült a fejleményekről. – Az erdőben kerestük a fiút – kezdi a seriff. Feltételezem, hogy ezzel a Galén utáni kutatásra utal, amivel egyidejűleg mi ketten is foglalkoztunk. – A kutyák szagot fogtak, és a nyomában haladtunk, amíg a folyóhoz nem értünk. Ő azonban nem akart megállni, elfutott előlünk. Réder meglepetten fordul felém. – Miért akart Galén elfutni a kutatócsapataink elől? – Nem... nem tudom. – Kennedy elől is futhatott – véli Grigsby. – Talán Kennedy jutott a nyomára elsőnek. Te jő szagú atyaúristen. Eddig nem gondoltam erre, de most teljesen logikusnak tűnik. Ha Kennedynek az emberrablás a mániája, és Galén nem sokkal a városba érkezésünk után tűnt el... – Folytasd! – mondja Réder. A seriff nyel egyet, felém biccent.

– Emma azt mondja, Reeddel az erdőben keresték a fiút. Azt mondja, Kennedy pisztolyt fogott rájuk, és elvitte Reedet. – Elvitte Reedet, és rám lőtt – fakadok ki. – Ne vesztegessük az időt! Keressük meg őket! Réder föláll. Pánik tükröződik a vonásain. Egy kurta másodpercig azon tűnődöm, nem ragályos-e a hisztériám. Először fordul elő, hogy higgadtságából kizökkenni látom Rédert. – Neked nem esett bajod, Emma? – kérdezi. A fejemet rázom, de ahogy átölelem magam, az az ellenkezőjét sejteti. Gyöngéden a vállamra teszi a kezét. Arckifejezéséből már eltűnt a riadalom, olyan magatartás váltotta föl, amit jól ismerek. Anyu szokott ilyennek mutatkozni, amikor ápolónőként teszi a dolgát – a mentők, tűzoltók, katasztrófaelhárítók jellegzetes fellépése ez. Hidegvérű, összeszedett, bátor. – Kennedy mondott valamit, mielőtt elvitte Reedet? Bólintok, azután szóról szóra elismétlek mindent, ami elhangzott. Amíg élek, nem felejtem el azt a beszélgetést. Miután befejezem, Réder a seriffre néz. – Kísérd Emmát a városháza alagsorába. Állíts mellé két őrt. Úgy tűnik, Kennedy a fiamat vette célba, de lehet, hogy Emmára is vadászik. Lehetséges, hogy Galént is foglyul ejtette. Nyilván nem valahol a városban rejtegeti őket, mert az nem maradt volna észrevétlen. Grigsby bólint.

– Naponta kijár az erdőbe azzal az ürüggyel, hogy a növényeit keresgéli. Én ott néznék utána legelőször. – Szedj össze minden épkézláb embert, és menj visz- sza oda! Szóródjatok szét, de senkit se hagyjatok egyedül! Gondoskodj róla, hogy mindenki kapjon lőfegyvert, aki tud bánni vele. – Réder tekintete énrám siklik. Most csupa magabiztosság. – Emma, menj Grigsbyvel! Mellette nem fenyeget veszély. És azt hiszem, közben itt az ideje, hogy fölhívd édesanyádat.

32 GALÉN MAGÁHOZ tér, a pulzusa olyan hevesen dübög, hogy majd kilyukasztja a halántékát. Végtelenül óvatosan nyitja ki a szemét. Előbb az egyiket, majd a másikat. A tűző nap olyan érzést kelt benne, mintha ezernyi homokszemcse csapódna a szemgolyóiba. Minden egyes szívdobbanásra szinte megremeg a helyiség körülötte. És ha ez netán még nem elég, a tűszúrás helye a lábában friss sebhez illően lüktet. Felnyög. – Helló, öreg! – szólal meg vele átellenben egy hang. Galén hunyorog a túloldali ablakon besütő napfényben. Az ablak alatt Reed ül a padlón, ugyanolyan testhelyzetben láncra verve, mint ő: a keze a feje fölött, a lába előrenyújtva. – Szevasz, Galén! – üdvözli. – Egyben vagy? Galén bólint. -Te? A szó mintha marná a száját. – Megvagyok. A körülményekhez képest jól. – Reed nyel egyet. – Na és hol jártál mostanáig? Mindenütt kerestünk. Az egész város. És mi történt az arcoddal? Minden. Galén legszívesebben ezt válaszolná.

– Az elmúlt néhány napban Tirdán vendégszeretetét élveztem. Valami álságos reakciót vár Reedtől. Késve mutatott szánakozást, színlelt megdöbbenést. Bármi jelét annak, hogy a fiú vagy az apja bűnrészes az ő fogva tartásában. Ám Reed szeme abban a pillanatban ártatlanul elkerekedik, mint a tündérrózsa levele. – Ezt Tirdán művelte veled? Mitől pipult így be rád? Galén azonban szórakozottan bámul – a kábulat köde még nem teljesen oszlott el. Reednek most Emmát kellene kísérgetnie, nem megkötözve hevernie egy düledező erdei házban. Hol van Emma? Galént csakis ez érdekli, de a szája egyelőre nem mozdul, hogy kiejtse a szavakat. Hiszen mi van, ha tényleg valami baja esett a lánynak? Megszemléli a környezetüket. Farönkökből összetákolt építmény – ez mindjárt megmagyarázza a nyirkos-dohos szagot, amit érzett, mielőtt ki tudta nyitni a szemét. Az egyik sarokban fa konyhaszék árválkodik, Galéntól balra székekkel körberakott asztal áll. A kunyhó egyetlen ajtajánál egy pár sáros gumicsizma strázsál. De mindez lényegtelen, mert Galén már kész föltenni a kérdést. Egyedül az számít, amit végre kiprésel magából: – Emma hol van? – Nem tudom. Elszökött, de... Nem tudom, hogy esetleg... Leginkább mégis azt hiszem, sikerült elmenekülnie, mert máskülönben őt is idehozta volna a pasas... De esküszöm, hogy borzalmasan béna céllövő. Nem aggódom.

A fiú hangja az ellenkezőjéről árulkodik. A gondolattól, hogy Kennedy rálőtt a lányra, Galén gyomra zavaros zuhatagként háborog. – Miért csinálja ezt az az ember? Hol van most? Az a kérdés is átsuhan az agyán, hogy mi történhetett még? – Nem tudom. De nincs egyedül. Mármint látni senki mást nem láttam, de folyton rádión beszél valakivel. – Rádión? – Műholdas rádiót használ, úgyhogy gondolom, jócskán a városon kívül vagyunk, ha a telefonján nincs térerő. Nyilván ezer éve tervezgeti ezt. – Reed szavaiból kényszeredett elismerés csendül ki. – Azt hittem, csak valami szórakozott professzor – morogja. – Mindannyian azt hittük. – Mit tervezget? Azt mondtad, a növények érdeklik. – Azt mondtam, amit tőle hallottam. Nyilvánvalóan hazudott. Akárkivel is beszélt azon a rádión, félreérthetetlenül „sellőt" emlegetett. Ezt megszívtuk. Szép. A botanikus átvedlett sellőrajongóvá? Galén úgy véli, ez még a legjobb eshetőség. Mr. Kennedy azonban olybá tűnik, mintha tudna róla valamit. Mintha ismerné. Például ahogy csapdát állított neki a folyóban. Galén akkor nem értette, miféle folyami halat próbálhatott fogni ilyen különös hálóval. Tiszta sor, hogy a nagy hálót nagy zsákmányhoz méretezték. Galénnak az a szorongató érzése támad, hogy az a háló pontosan azt fogta ki, amire szánták.

– Ki kell jutnunk innét – mondja, és próbaképpen meghúzogatja a feje fölött a láncokat. – Meg kell találnunk Emmát, mielőtt ő találja meg. Reed a fejét rázza. A láncok karikái be vannak csavarozva, haver. Itt ültem, és a saját szememmel láttam, ahogy befúrta a lyukakat. A fa nem olyan korhadt, hogy ne tartson. Galén a falba veri a fejét. – Nem maradhatunk itt. Én semmiképpen nem maradhatok itt. – Hogyhogy, én meg nyugodtan kenjem be magam naptejjel, és lazítsak? – csattan föl Reed. – Köszi, ez rendes tőled. – Nem érted – kezdi Galén, azután oldalra dönti a fejét. – Vagy talán nagyon is érted. Talán mindenről tudsz. Elvégre Réder az apád. – Jesszusom, fogalmazzunk minél nyakatekertebben. Igen, képzeld, tudom, mi a helyzet. Tudom, hogy apám azt akarta, Emma segítsen egyesíteni Neptunt a víz alatti királyságokkal. És nem várom, hogy a magadfajta fejedelmi személy ezt megértse. Zárójelben megjegyzem: Emma is tudja, hogy tudom. Mindenki tudja. Úgyhogy gátlástalanul fölhozhatod ezt, ha megpróbálod sárba tiporni a nevemet. Galén a másik fiú arcát fürkészi, a hazugság szikráját keresi rajta. Nem találja. Úgy dönt, hogy tovább feszegeti a dolgot. Ha Réder egyesíteni kívánja Neptunt a víz alatti királyságokkal, vajon mit kíván Tirdán?

– Azt állítod, nem tudtál róla, hogy apád fogva tart engem? – Azt mondtad, Tirdán tette. – Apád utasítására cselekedett. Reed erre elneveti magát. Apám semmiféle utasítást sem bízna Tirdánra. Az a figura sültbolond. Nekem mondod? – Ezt hogy érted? – Nem említette véletlenül, hogy valaha ő vezette Neptunt? Hogy a polgárok leszavazták apám javára? Nem, de azt csakugyan mondta, hogy mostanában nem működik a demokrácia. Meg hogy Réder nem olyan jó vezető, amilyennek mindenki tartja. Galén fejében kezd összeállni a kép. – Miért szavazták le? Reed vállat von. – Ez még a születésem előtt történt. Apu csak annyit árult el, hogy Tirdán inkább diktátor módjára, semmint választott vezetőként viselkedett. Hallottam, amikor egyesek kegyetlennek nevezték. Ez eléggé hihetően hangzik. – Apád miért nem kényszerítette távozásra? – Nem kényszeríthetünk valakit csak azért távozásra, mert személyiségzavarban szenved. Ne feledd, hogy a

szárazföldön tiszteletben kell tartanunk az emberi jogszabályokat. Ami elég kár. – Tirdán azt akarta, hogy hívjam föl a bátyámat. Azt akarta, vegyem rá Gromot, hogy támadja meg Neptunt. Mondjam neki azt, hogy Réder túszul ejtett minket Emmával. Reed megnyalogatja az ajkát. Megtetted? – Dehogyis! – Galén a szemét forgatja. – Tirdán apád halálát akarja. – Ki kell jutnunk innét, Galén. Figyelmeztetnünk kell aput. – Üzenetet hagytam a bátyámnak. Azt mondtam, ne jöjjön Neptunba. – Jaj, de szupi! Akkor nyugodtan ücsöröghetünk itt. Lökd ide a linzeres tálat! Galén elvigyorodik. Végre valamiben közös nevezőre jutottak – abban, hogy sürgősen vissza kell jutniuk Neptunba. Ettől a problémától elakad a szavuk. Mindketten a helyiséget fürkészik, mintha versenyre kelnének, melyikük rukkol elő hamarabb valami pompás szökési tervvel. Az igazat megvallva, Galénnak egy fia ötlete sincs. Mr. Kennedy rendkívül alaposan járt el a foglyainak szánt, erős láncok és csavaros tartókarikák kiválasztásában. Olyan alaposan, hogy semmi sem lehetett véletlen.

A férfi jelenléte Neptunban. A csapda a folyóban. Az áldozatai elhelyezésére nyilvánvalóan előre kialakított épület. Sehol egy virág, egy növény. Ha ez botanikus, akkor Galén maga Triton. Egyébként most az sem segítené a szökésben. – Van egy ötletem – szólal meg Reed, és vonásai olyasformán derülnek föl, amiben Galén naiv reménykedést lát. – Igaz, hogy rendelkezel Triton tehetségével. Galén pislog. – Jaj, ne most szégyenlősködj! – Reed a szemét forgatja. – Emma megesketett, hogy titokban tartom. Egyébként is össze kéne kombinálnunk a képességeinket, hogy kijussunk innét. Nem látod, hogy ez a megoldás? Féltékenység szivárog Galén minden porcikájába, úgy járja át a tagjait, mint a skorpió mérge. Minden másodpercet, ameddig ő távol maradt Emmától, Reed a saját jelenlétével töltött be. A kérdéseivel. A csábító mosolyaival. Galén félresöpri a gondolatot. – Na, ne mondd! Akkor nincs kedved idehívni néhány halat, hogy oldozzon ki bennünket? Reed a háta mögötti rönkfalba veri a fejét. – Mi ütött beléd, öreg? Te nem akarsz kiszabadulni innét?

Galén fölhúzza a térdét a mellkasához, mintha ezzel valamiképpen megvédhetné a szívét attól, amit most mondani készül. – Tirdán képeket mutatott rólad. Emmával – nyögi ki. A szavak mintha pici, hegyes halszálkákként fúródnának a torkába. Jól tudja, nem ez a legalkalmasabb pillanat, hogy tisztázza a dolgot Reeddel. De hátha többé nem kínálkozik rá alkalmam? Reed megdermed. – Micsoda? Hogyhogy? – Nem úgy tűnt, mintha nagyon törődnél a háborítatlanságotokkal. – Őszintén szólva, nehezen lehetne meggyőzni Galént arról, hogy Reed nem kifejezetten a fényképezőgépnek pózolt. – Azt állítod, hogy nem tudtál róla? – Persze, hogy nem tudtam róla! – Hogy férkőzhetett Tirdán ennyire közel anélkül, hogy észrevetted volna? Reed a fejét ingatja, cseppet sem látszik kevésbé zavarodottnak, mint amilyennek Galén érzi magát. – Egyáltalán nem vettem észre Tirdánt. Bizonyára öszszejátszott valakivel. Olyasvalakivel, aki anélkül közelíthetett meg bennünket, hogy bármelyikünkben megszólalt volna a vészcsengő. Galén ímmel-ámmal bólogat. Vagy csak idióta vagy.

– Igen, az elején mások is voltak ott. Férfiak kisteherautóval. Telivér szirének. Mire magamhoz tértem, Tirdánnál voltam. – Hogy néztek ki? Micsoda kérdés? – Most mondtam. Telivér szirének voltak. Az egyikük nagy orrú, amennyire meg tudtam állapítani. Reed a szemét forgatja. – Király. Ez óriási segítség. Kösz szépen! Ha Galén használni tudná a kezét, pillanatnyilag a halántékát masszírozná. Vagy bemosna egyet Reednek. – Sötét volt, és leütöttek. Nem nagyon volt érkezésem, hogy lássam az arcukat. Ezután csönd telepszik kettejük közé, elkeseredéssel, tehetetlen dühvei telített csönd. Telnek-múlnak a percek anélkül, hogy bármi hasznos ötlet kínálkozna a menekülésre. Amikor Galén már azt hinné, végleg befejezték a társalgást, Reed egy kérdéssel szennyezi a levegőt. – Szóval láttál kettőnkről képeket... ezek szerint tudsz róla, hogy megcsókoltam Emmát?

33 A VÁROSHÁZA alagsorában a kanapé minden szempontból olyan, amilyennek egy alagsori kanapé várható. Kényelmes. Pasztellszínű virágmintás. Itt-ott kibolyhosodott a huzata. Híven őrzi az 1990-es évek emlékét. És a falakat borító könyvespolcokon meg iratszekrényeken kívül az egész helyiségben az egyetlen bútordarab. Szóval ezen a kanapén fogok ülni, amikor fölhívom anyut. Amikor elmondom neki, merre jártam, mit csináltam, kivel csináltam. Kuporgok majd ezen a díványpárnán, mint egy keselyű, előregörnyesztett vállal, lehorgasztott fejjel, a ledorongolásra várva. Hanyagul dobálgatom egyik kezemből a másikba, másikból az egyikbe a telefont. A halogatás egyetemes gesztusa. Itt az idő. Tárcsázás közben reménykedem, hogy nem fogja fölvenni. Tegnap egyik bejelentkező hívásomat sem vette föl, és vissza sem hívott. És ha valakinek olyan az anyukája, akinél gyanúra ad okot, ha nem veszi föl a telefont, hát akkor az enyém olyan.

Ezúttal azonban fölveszi. Kifulladva. – Emma, épp most akartalak hívni. – Tegnap többször is hívtalak – felelem, és kiélvezem, hogy én kerültem nyeregbe. Már ameddig tart. Határozottan egy jármű halk moraját vélem hallani a háttérben. Nem tudom megállapítani, kihangosították-e a telefont. – Tényleg? A telefonom véletlenül az akváriumba esett, úgyhogy újat kellett vennem. – Az akváriumba? Az akváriumunk a nappali falába van építve. Szó sze-rint a mennyezet alá kell nyúlni, hogy megetessük a halakat vagy kicseréljük a szűrőt. Egy mobiltelefon véletlen bele ejtése olyan ügyetlenségi bravúr, amit még én sem tudnék véghezvinni. – Igen, édesem. A nagyapád elmondta, hová küldött titeket, és amikor a fejéhez vágtam a telefont, elvétettem, az akváriumot találtam el, és ripityára tört. Csodás. – Tulajdonképpen pont azért hívtalak, hogy mindent elmeséljek erről. Kíváncsi vagyok, hogy a nagyapám végül mennyit köhögött ki. – Nem szükséges – válaszolja olyan hangon, mint a pergetett méz. Bajban vagyok. – Már úton vagyok, hogy elhozzalak. Ettől rögtön olyan a gyomrom, mint egy darázsfészek.

– Nem kell kimenteni, anyu. Ez nem úgy alakul, ahogy terveztem. – Ami azt illeti, Galén szerint igen. – Beszéltél Galénnal? – Fölhívta Gromot, és üzenetet hagyott neki, hogy ne menjen Neptunba. Nincs valami elképzelésed, hogy miért? – Ez mikor történt? Honnét telefonált? Nem esett baja? Mi az, hogy rajtam kívül mindenki látta vagy hallotta Galént? – Ma reggel a saját mobiljáról telefonált. Grom visszahívta, de nem vette föl. Egyenesen hangpostára megy a hívás. Fölhívtam a telefontársaságot, hogy nyomozzák le a tartózkodási helyét. – Anyu egy pillanatra elhallgat. – Rémült volt a hangja, Emma. Úgy gondoljuk, bajba került. Én is úgy gondolom. Ma reggel látták, amikor az erdőben a folyó felé futott. Most kiderül, hogy fölhívta Gromot, és óva intette Neptuntól. – Ez biztosan Kennedy műve – bököm ki. – Kennedy? Úgyhogy mindent elmagyarázok, ami az erdőben történt Reeddel. Anyu sokáig hallgat. – Most honnan beszélsz? – A védelmem érdekében a városháza alagsorában helyeztek el. Két őr áll az ajtó előtt. – Ez nagyon úgy hangzik, mintha fogságban tartanának.

– Csak szólnom kell az egyik őrnek, és bármit idehoznak, amire szükségem van. Nem vagyok fogoly. – Emma, pontosan mi folyik ott? Mit csináltatok egész idő alatt Neptunban? Ellentmondásos értesüléseket kapok. Galén azt akarja, maradjunk távol, te viszont azt, hogy menjünk oda? Elérkezett az igazság pillanata. – Én azt szeretném, ha eljönnétek Neptunba, de csak látogatóba. Nem azért, hogy elvigyetek, vagy ilyesmi. – Pláne nem úgy, hogy az egész város szeme láttára fülön fogva penderít be a kocsiba. Nália McIntosh, a poszeidóni királylány még mindig azt képzeli, hogy az ilyesmi normális elvárás. Mély levegő. – Nem tudom, Galén miért nem akarja, hogy Neptunba jöjjetek. Összevesztünk, és azt mondta, elmegy, hogy beszámoljon a bátyjának Neptunról, többet nem is mondott a távozása előtt. Én azért szeretném, ha eljönnétek, mert... mert barátokat szereztem itt. És békét akarnak. Az óceáni királyságokkal. Az uralkodócsaládokkal. Hogy úszkálhassanak az óceánokban. Olyanok, mint én. Na, ezt most jól elcseszem. Úgy érzem magam, mint egy távíró-berendezés, egy fakopáncs ékesszólásával ontom a szövegtöredékeket és hiányos mondatokat. Örülök, hogy Réder nincs itt, nem látja, milyen nagyszerűen helytállok követi minőségben. Anyunak kell néhány másodperc, hogy kihámozzon valamit szómenésemből.

– A nagyapád hibázott, amikor egyedül küldött oda titeket. – Dehogy hibáztam! – hallom a háttérből. – A nagypapát is elhoztad? – Mindenkit elhoztam – feleli mentegetőzve anyu. – A biztonság kedvéért. Elképzelem Raínát, Tórafot, Gromot és a nagyapámat anyu pici autójába zsúfolódva. Nem tudom, visszafelé menet Tóraf kinek az ölében fog ülni, mert az enyémben biztos nem. – Egyáltalán hol vagytok most? – Éppen elhagytuk a repülőteret. Már csak körülbelül egyórányira vagyunk. A repülőteret? Hogy tudott ilyen gyorsan mindenkit repülőgépre ültetni? Bizonyára azonnal tervezgetni kezdtek, amint a nagyapám tegnap kifecsegte a titkot. Megjegyzem, anyu lassanként Rachelre emlékeztet. – Figyelj, édesem, egyedül vagy? – Igen. Miért? – Fontos, hogy senkinek se szólj az érkezésünkről. – Tudják, hogy épp most telefonálok neked. Számítanak rátok. – Meg sem fordult a fejedben, hogy veszélyben lehetsz, Emma? – dohog a telefonba anyu. – Hogy ezek hazudhatnak neked?

– Melyik részt nem értetted abból, hogy a nagypapa küldött ide? – Több mint kétszáz éves, Emma. És az agya is annyi. Használd a józan eszedet! Ha a telefonnak lenne bele, mostanára kinyomtam volna. Lazítok a fogásomon, és igyekszem fegyelmezni a hangomat. – Na és ha veszélyben vagyok? Akkor mit csináltok? Ez egy egész város, anyu. Túlerőben vannak. Anyu halkan a telefonba nevet. Azonnal ráismerek a heherészésre. Ez a „bízd csak rám" jelentésű. – Egyszerűen túsz cserét kell lebonyolítanunk. – Túszcserét? – suttogom megrökönyödve. – Túszokat ejtettetek? – Még nem. De mint mondottad, ez egy egész város, úgyhogy nem okozhat nehézséget keríteni valakit. – Te jó szagú atyaúristen, ez nem lehet igaz! Szép kis követ vagyok. A hozzátartozóim most azt képzelik, fogságba estem, és túszcserét terveznek. Óriási. – Nem kell tragédiázni. A város szélén leszünk. Amint tudunk, kihozunk téged onnan. – Nem akarom, hogy kivigyetek innen – felelem fogcsikorgatva. – Ezt majd még megbeszéljük. Keressük egymást. Ne feledd: senkinek egy szót se! Ezzel leteszi a telefont.

34 HÁNY CSÓK csattant el? Végképp elveszítettem Emmát? Egyetlen nézeteltéréssel eldobtam magamtól mindazt, amire valaha, is vágytam? Nem is tudja, melyik kérdésre akar előbb választ kapni. Hogy tehette ezt Emma? Pedig belátja, hogy most igazságtalan. Elvégre haraggal távozott, azután nem tért vissza. Ugyan mit gondolhatott Emma? Ki tudja, min ment keresztül az ő távollétében? És ha Reed ott volt, hogy megvigasztalja, hát persze, hogy összemelegedtek. Ez talán akkora szörnyűség? Reed ugyanolyan, mint Emma. Szintén félvér. Rendelkezik Poszeidón tehetségével. Normális „emberi" életmódot folytat. Mindazt nyújtja, ami Emmának hiányzik, sápadt bőrű, izmos kiszerelésben. Ha igazán szeretném Emmát, nem azt kívánnám-e, hogy boldog legyen?

Összeszorítja a fogát. De, igenis azt kívánom, hogy boldog legyen, méghozzá velem legyen boldog. És holmi lisztesképű csontkollekció nem fog ennek az útjában állni. – Galén, esetleg szóba állhatnál velem – mondja a lisztesképű csontkollekció. – Talán elfelejtetted, hogy ki akarunk jutni innét? Galén lassan elfordítja tekintetét a feje fölötti láncokról, és hűvösen végigméri Reedet. – Miután kijutunk innét, kiverem az összes fogadat, azután ellenőrzöm, hogy egyet sem felejtettem-e bent. – Megértem, ha dühös vagy. – Dühös? A vérszomjas helytállóbb lenne. Reed és Emma csókban összeforró ajkának gondolata lávafolyamot indít el Galén ereiben. Azt juttatja eszébe, amikor Tóraf azért csókolta meg Emmát, hogy őt féltékenyé tegye. Csak ez sokkal rosszabb. Az még azelőtt történt, hogy ő és Emma összejöttek, azelőtt, hogy először ízlelte meg a lányt. Most pedig Emma a jövendőbeli párja. Reed tudott erről, mégsem tartotta tiszteletben ezt a nagyon fontos határt. Hát most majd én nem tartom tiszteletben az arcberendezését. – Tudod, min izgatnám magam a helyedben? – kérdezi kedvesen Reed. Galén arra a megállapításra jut, hogy Reed mintha nem becsülné meg a saját nyelvét.

– Hallgass már el! – Furcsállom, hogy a legfontosabb kérdést nem teszed föl. Pedig ez olyasmi, amit a helyedben tudni szeretnék. Galén torka mélyéről morgás tör föl. Reed tudja, hogy sikerült fölpiszkálnia a kíváncsiságát. Akármilyen betegesen hangzik, érdeklik a részletek, tudni szeretné, pontosan mi történt. Hogyan történt? Hol voltak éppen? Hogyan reagált Emma? Illetve egyáltalán nem akar tudni róla. Az a helyzet, hogy a fejében kavargó képek nem hajlandók eltűnni. Emmáék csókolózásának gondolata lassan elemészti. Állandóan ott lappang fegyelmezett szívében, mint valami alattomos kór vagy seb. – Ezt már mondtad. Reed rúg egyet tehetetlen dühében. – Ne játszd már az idiótát, Galén! Igen, hozzád beszélek. Azt próbálom megértetni veled, hogy Emma nem viszonozta a csókomat. – Persze, hogy nem. Galén ezt egy Triton-házi fejedelmi személy gőgjével jelenti ki, de a lelke mélyén megkönnyebbülés kavarog benne. Emma visszautasította Reedet. Még a veszekedésünk után is, mindazok után is, amiket mondtam. Ez a felismerés csillapító hatású, lehűti az ereiben zubogó lávát, lelassítja a pulzusát, amely halántékának vastag bőrén át kirobbanással fenyeget. Még a fogcsikorgatást is abbahagyja.

– Azért ezt nem kellett volna így mondanod. – Bízom Emmában. – Igen, azt vágom. Csak arra céloztam, hogy ha belegondolsz, jó fogásnak számítok. – Ne komolytalankodjunk! Reed hátratámasztja a fejét a falnak. – Tudod, hogy tulajdonképpen bocsánatot kért tőlem, amiért téged választott? – A helyében inkább bevertem volna az orrodat. Galén mégis méltányolja a dolog jelentőségét. A lány nem egyszerűen visszautasította Reedet, hanem őt, Galént választotta. Fennhangon. Annak ellenére is, hogy ő három napra telefonálás nélkül eltűnt. Annak ellenére is, hogy akadt másik választási lehetősége – méghozzá jó. Galén tudja, hogy Reed jó fogás. A javára szól, hogy emberi életmódot kínálhat Emmának. A lány megkaphatná Neptunt és mindazt, amit a város képvisel – sorstársakat, összetartozást, biztonságot. Galén úgy véli, ezek tökéletes körülmények. Mégis engem választott. Ezért kárpótolni fogom. Maradéktalanul. Fölegyenesedik ültében. - Mit is gagyogtál az imént? Van valami ötleted, hogy kijussunk innét?

35 ARRA RIADOK föl, hogy kopognak. Az egyik őr – azt hiszem, Tirdánnak hívják – dugja be a fejét az ajtón. – Minden rendben idebent? – kérdezi. Kettejük közül Tirdán a barátságosabb. A másikat kijelölték őrszolgálatra, és csalódottnak tűnt, amiért egy tizenéves lányt kell felügyelnie ahelyett, hogy Reed elrablóját kereshetné. Tirdán azonban önként jelentkezett rá, hogy szemmel tartson. Ez rendes tőle. Felülök a kanapén, és intek neki, hogy jöjjön be. – Azt hiszem, elaludtam. – Jaj, nem akartalak fölébreszteni. Összekulcsolja a kezét a hasán, mint akinek egyáltalán nem áll szándékában távozni. Nyilvánvaló, hogy komolyan veszi ezt az egész bébicsőszködést. Nekem azonban nincs igazán hangulatom a társasághoz. Most nincs, amikor arra gondolok, hogy Galén egyedül kóborol a vadonban, és talán veszély fenyegeti – ráadásul

nagyon is valószínű, hogy anyukám Neptunban teljesen átmegy Rambóba. Mégsem viselkedhetek gorombán Tirdánnal, hiszen talán ő maradt az egyetlen ebben a városban, aki őszintén aggódik a hogylétem miatt. Kényszeredetten rámosolygok. A fényben észreveszem, hogy fekete monoklis a szeme. És mintha az ajka is földagadt volna. Észreveszi, hogy észrevettem ezeket. – Oda se neki, csak apró karcolások és horzsolások – kuncog. – Leestem a lépcsőn. Megértően bólogatok. Én is folyton beszerzek effajta harctéri sebesüléseket. – Reedet megtalálták már? – Még nem. A fejem fölé nyújtózkodom, azután farzsebemből előveszem a telefonomat, és megnézem az időt. Anyu a város peremén éppen ezekben a percekben valószínűleg a harmadik világháborút tervezgeti. – Hívást vársz? – kérdezi Tirdán. – Nem, csak azt nézem, hány óra. Szórakozottan bólint, sorban odalép az alagsori ablakokhoz, és egyfajta óvatos megfontoltsággal bereteszeli őket. Miután mindegyiket bezárja, a reluxát is leereszti. – Hamarosan besötétedik. Nem hiányzik, hogy Kennedy itt szaglásszon, és rád találjon. Nem hittem volna, hogy az ablakok bármiféle fenyegetést jelentenek, de feltételezem, hogy ha Kennedy hiper elszánt,

akkor – kellő olajozással és fickándozással – beügyeskedi magát valamelyiken. És természetesen, ha az a célja, hogy megöljön, a pisztolyt már beszerezte hozzá. Jó, hogy Tirdán ilyen körültekintő. – Köszönöm! – mondom neki. Jóindulatúan bólint, azután letelepszik mellém a kanapéra, olyan közel húzódik, hogy behatol a személyes terembe. Ez nagyon béna. – Gondoltam, mesélek neked valamit – mondja. – Hogy el tudd terelni a gondolataidat. – Hm. Rendben. Mi mást felelhetnék? – Lássuk. Hol is kezdjem? Á, igen. – Felém hajol. – Tudod, hogy valaha én irányítottam ezt a várost? – Nem – válaszolom, és próbálok érdeklődő hangot megütni. Ugyanazt az udvarias érdeklődést, amit akkor mutatunk, ha valaki azt kezdi magyarázni, hogyan kötött pulóvert az aranyhörcsögének. Bólint. – Pedig én irányítottam. Ez még azelőtt volt, hogy Réder úgy döntött, ő jobban csinálná, ugyebár. Ámbár nem nagyon hiszem, hogy kitett volna magáért. Mit gondolsz? Ezt nevezem kínos kérdésnek. – Hát... tudod, még nem igazán töltöttem itt annyi időt, hogy ezt megítélhessem. Serleget érdemelnék a kitérési technikámért.

Tirdán lebiggyeszti az ajkát. – Ez jogos. És milyen bárdolatlan vagyok. Elfelejtettem megkérdezni, kellemesen érzed-e magad Neptunban. Figyelmen kívül hagyva persze a mostani körülményeket. – Nekem tetszik Neptun. Itt mindenki nagyon barátságos. Kifejthetném olyasformán, hogy „azonnal beilleszkedtem", vagy „jó, hogy itt nem rekesztenek ki", de Tirdánnak most tudatosan rövid válaszokat adok. Talán azok közé tartozik ugyanis, akik nem fogják be a szájukat, ha egyszer beszélgetni kezdenek, és már meg is ígérte, hogy elmesél valamit. Úgyhogy jobb, ha alkalmazkodom a helyzethez. – Úgy hírlik, a nagyapád küldött ide. Ő is tervezi, hogy a közeljövőben idelátogat? Aha. Kábé egy óra múlva. – Még nem említett ilyesmit. Azt hiszem, csak azt akarta, hogy megnézzem magamnak ezt a helyet. Tirdán megértően bólogat. – Alighanem még mindig bőven akad odahaza tennivalója, hm? Amekkora ribilliót Jágen okozott. Olyan a gyomrom, mintha üllőt nyeltem volna. – Hogyhogy? Te tudsz erről? A mosolytól, amit Tirdán rám villant, meghűl az ereimben a vér. – Persze, hogy tudok, Emma. Az egész ötlet tőlem származik.

Valami váratlanul az alagsor ajtajához puffan. Még iménti társalgásunktól szédelegve húzom föl a térdemet a mellkasomhoz, miközben Tirdán fölkel, hogy utánanézzen a zajnak. Hátranyúl, farmerja övéből pisztolyt húz elő, amiről eddig nem is tudtam, az ajtóra céloz vele, és lassú céltudatossággal elindul. Érzem, hogy félelem és remény olvad öszsze bennem. Félelem, hogy Kennedy rám talált. Remény, mert talán valaki más jött, méghozzá azért, hogy megmentsen Tirdántól. Néhány hosszú másodperc telik el, de még mindig nem kopog be senki. – Te vagy az, Frank? – kurjantja Tirdán, azután az ajtóhoz tapasztja a fülét. Gondolom, Franknek hívják a másik őrt. Miután Tirdán nem kap választ, kireteszeli az ajtót, vigyáz, hogy ne üssön zajt. Egyetlen gyors, lendületes mozdulattal berántja az ajtót, és ismét tüzelésre készen tartja előre a pisztolyát. A másik őr pedig tehetetlenül rogy Tirdán lába elé. Sikoltani szeretnék, de összeszorul a torkom. – Nahát, Frank! – szólal meg Tirdán, becibálja a férfit a helyiségbe, és ernyedt karjánál fogva vonszolja maga mögött a szőnyegpadlón, mint egy kerekes kisbőröndöt. – Nagyon örülök, hogy csatlakozol hozzánk. Épp mesélni akartam Emmának. Az alagsor fala mellé löki Franket, majd végigtapogatja, és a motozás eredményeként egy kis pisztoly kerül elő. Tirdán

hátul az övébe dugja, és rám mosolyog. A szeme vérben forog. – Meg... meghalt? – kérdezem. Átkulcsolva szorítom a térdemet, de nem bírom abbahagyni a remegést. Tirdán vállat von. – Attól nem, amit beadtam neki. Viszont a zuhanástól a meredek lépcsőn? – Megcsóválja a fejét, csettint a nyelvével. – Szerintem jó pár csontja eltört. – Ezután nagy erővel hasba rúgja Franket. – De legalább elég eszméletlen ahhoz, hogy ezt ne érezze, látod? Egyszerre mintha összement volna a helyiség. A bereteszelt ablakok, a leeresztett reluxák, az eszméletlen őr, aki úgy hever a falnál, mint egy zsák rongy. Mindez körém zárul, szorongat, megfojtja reményemet. Tirdán közönyös tekintettel emeli rám a pisztolyt. – Hadd meséljek arról, hogyan ismertem meg Jágent.

36 MR. KENNEDY nyilvánvalóan nem aggódik amiatt, hogy foglyai megszökhetnek; Galén órákkal ezelőtt tért magához, és fogvatartójuknak egyelőre nyoma sincs. Galén és Reed mégis készenlétben várakoznak, hogy működésbe hozzák csapdájukat, tagjaik elgémberednek a tétlenül vesztegelés feszültségétől. – Ha a múltőrzők Emmát elfogadták, Neptunt miért ne fogadnák el? – morogja Reed, és keze fejével megdörzsölgeti az arcát. Elég hosszú ideje rostokolnak itt ahhoz, hogy felmerüljön néhány beszédtéma, Reed viszont újra meg újra a félvérség tárgyköréhez kanyarodik vissza. – Nem értem, mi ebben olyan nagy durranás. – Miért érdekel annyira az óceánlakók véleménye? Itt vagytok, nem? Léteztek, nem? Szerintem eleve nem nagyon számított, mit gondolnak Neptunról. Mire jó, ha ezen izgatod magad? Reed állkapcsa megfeszül. – Talán mégis fontos. Talán némelyikünk szeretné, hogy az óceánokban is akadálytalanul bolyonghasson. Tudod, anélkül hogy lándzsát döfnének a hátsójába, vagy ilyesmi.

Galén önkéntelenül elvigyorodik. – Azt nem mondtam, hogy nem fogadnák el Neptunt. Azt sem mondtam, hogy igen. – De nem hiszed, hogy a múltőrzők támogatják. – Ez nagy horderejű döntés. – Szerintem a múltőrzőknek túl nagy a hatalmuk. – Ha ilyeneket mondasz, azzal nem segíted az ügyedet, tökfej. – Hogyhogy, talán beárulsz? Galén a szemét forgatja. – Dehogyis. Elfelejtetted, hogy neked segítek? Törött állkapoccsal nem tudnád jártatni a szádat. – Sosem fogsz napirendre térni efölött? Az csak egy puhatolózó csók volt. Többé nem fog előfordulni. Nem vagyok zaklató, tudod? De volt egyetlen pillanat, amikor azt hittem, Emma talán... – Triton szigonyára esküszöm, ha tovább locsogsz erről... – Tritonnak tényleg volt szigonya? – Befejeztem. Reed fintorog. – Bocs. – Kis idő múltán azonban újra kinyitja a száját. – Kérdezhetek valamit? Miért vettél föl pelenkát? – Kénytelen voltam a farmerommal körbekötni a... Fogd már be! De Reed nem bírja leállítani magát.

– Tudod, apukám mesterien alkudozik. Csak esélyt kell kapnia, hogy tárgyalhasson a múltőrzőkkel. Mit gondolsz, Grom vajon... hallottad ezt? Valaki jön. Mindketten úgy tesznek, mintha javában lazítanának, holott Galén testének minden izma lázadással fenyeget. Ezúttal túl kell járniuk Mr. Kennedy eszén. Márpedig ebben a tekintetben még egyikük sem bizonyult ígéretesnek. Súlyos, bakancsos léptek dobbannak a kinti falépcsőn, azután csikorogva zörren fém a fémhez. Talán valami retesz? Mr. Kennedy toppan be, magabiztos tartásától az eddiginél magasabbnak látszik, jól fésült, a szemüvege eltűnt. – Helló, fiúk! – köszön mélyebb hangon, mint amilyenre Galén emlékezett. Szemüveg nélkül valahogy ismerős ez a Kennedy. A férfi hangos csattanás sál az asztalra tesz egy nagy lakatot. Tehát kívülről voltak lelakatolva. Jó tudni, hátha nem válik be ez a terv. Márpedig valószínűleg nem válik be – gondolja magában Galén. De most az a dolga, hogy önbizalmat és hajlíthatatlanságot sugározzon. Reednek meg az, hogy ijedtnek, idegesnek és befolyásolhatónak mutatkozzon. Mr. Kennedy a helyiség túloldaláról Galénra, majd Reedre mosolyog. – Remélem, szövögettetek tervet a szökésre. Nahát – mondja Kennedy, és a térdét csapkodja, ahogy az asztalra ül –, merem remélni, hogy érdekeset. Még legalább egy nap,

mire megérkezik az erősítésem. Hoppá! Most kikottyantottam egy információmorzsát, amit fölcsippenthettek, emésztgethettek, törhetitek rajta a fejeteket, holott inkább pihennetek kéne, vagy pedig a szökést tervezgetnetek? – Hátrahajtott fejjel kacag. – Eddig sosem tartottam magam csibésznek. Elvégre a csibészek mindig sokkal vagányabbak, mint én. Én csak egy magának való, félszeg botanikus vagyok, nem igaz? Galén úgy gondolja, Kennedy talán meghőbörödött. Ő pedig unja már a vesződést a hibbantakkal. – No de legalább gazdag botanikus leszek – folytatja Kennedy. – Jaj, Galén, figyelj már az öklödre! Igazán lazítanod kellene. Vagy adhatok valamit, amitől ellazulsz, hmmm? – Laborköpenye zsebéből kábítódárdát húz elő. – Emlékszel a kis barátunkra? Alighanem életed legnyugodtabb álmát biztosította, he? Lánccsörgés vonja el Kennedy figyelmét Galénról. – Hát te, Reed, csak nem reszketsz? Ugye, hogy megpróbáltalak figyelmeztetni, milyen veszélyes az erdő? De te nem hallgattál rám. A hős lovag, aki vitézül dacol a ragadozók veszélyével, hogy Emmácskának imponáljon. Ez bizony visszafelé sült el, igaz-e? Eleinte nem rád gondoltam, Reed, mert minden más alkalommal igazán segítőkészen viselkedtél velem. De a kávézóban valahogy kivetkőztél magadból. Pökhendivé váltál. Gorombává. És ostobán kifecsegted, hol lesztek kettesben aznap délután. Ilyen

ajándékcsomagolásban kínált lehetőséget semmiképpen nem hagyhattam ki. Ezt természetesen te is megérted, ugye? Reednek remeg a szája. Ügyesen alakítja az elszörnyedtet. – Mi-mi-mit akar csinálni velünk? Apukám keresni fog bennünket. Kennedy összeszorítja az ajkát. – Igen, Emma alighanem elintézi, hogy keressen. Jaj, ha esetleg érdekel, a szíved hölgye kereket oldott. Ne is tagadjuk, pocsékul lövök. Galén elugrik a faltól, de a nehéz lánc visszarántja. Akarattal sem tudna megjátszani ilyen dühöt. Igazi, féktelen harag gerjed benne. – Ha bántani merte... – Ugyan, Galén, rajtad aztán nem könnyű kiigazodni – mondja Kennedy. – Elmész, visszajössz, újra elmész... Tényleg, merre kódorogtál? De aggodalomra semmi ok. A jó öreg Reed szemmel tartotta helyetted Emmát. Rendkívül figyelmes, nekem elhiheted. – De a jelek szerint nem annyira figyelmes, mint maga – morogja Galén. Egy ketrecbe zárt cápa harciasságával rángatja láncait. – Ugye, nem is botanikus? Kennedy másképp helyezkedik, hogy jobban lássa Galént. – Jé, te agyasabb vagy, mint amilyennek kinézel. – Heherészik. – Mégsem szimplán tökös-muszklis mamlasz,

hm? – Színpadiasan sóhajt. – Na, most megfogtál, Galén. Tényleg nem botanikával foglalkozom. És szeretném leszögezni, hogy rém unalmas botanikusnak kiadnom magamat. De hát a neptuniak kitették volna a szűrömet, ha megtudják, hogy tengerbiológus a szakmám. Galén gyomra olyan görcsbe rándul, mintha Rachel kedvenc ropiperecének alakját vette volna föl. Tengerbiológus. Akárcsak Milligan doktor – Rachelen kívül az egyetlen ember, akiben Galén valaha is megbízott. Milligan odaadóan fáradozik azon, hogy elősegítse a szirének életmódjának fenntartását, és ehhez éppen jó a pozíciója – maga is tengerbiológus lévén, folyamatosan tájékoztatja Galént az emberek világának óceánkutatási fejleményeiről. Galén cserébe engedi neki, hogy fajának tanulmányozása érdekében vizsgálatokat végezzen rajta. Milligan doktor biztosan nem rabolgatna magának vizsgálati alanyokat. – Jaj, Galén, várj csak, amíg eszedbe jut, akkor aztán tényleg le leszel nyűgözve – jegyzi meg Kennedy. Az eszembe jut? Művelt valamit a memóriámmal az a nyugtatószer, amit belém lőtt? Reedet azonban hidegen hagyja ez a téma, gyorsan viszszatereli a társalgást a terv szerinti irányba. – Mit akar tenni velünk? – nyöszörgi, egy kicsit meggyőzőbben, mint ahogy Galénnak tetszene. Meg fog törni? Elveszíti a fejét?

Galén igyekszik szemkontaktust teremteni Reeddel, de az egyáltalán nem néz rá. Rémült tekintetét Kennedyre függeszti. Galén őszinte elismeréssel adózik a vele szemben ülő félvér színjátszó tehetségének. Már ha ez valóban csak szerep. – Ugyan, csitt, kicsi Reed! Csak néhány vizsgálatot fogok végezni. Néhány alatt jó néhány értendő – mondja Kennedy. – Sajnos egyik-másik fájni fog. Természetesen a lehetőségekhez képest gondoskodom a kényelmetekről, és ugyanolyan vendégszeretetet mutatok majd, amilyet te tanúsítottál irántam, Reed. Zsebre vágja a kezét, előre-hátra hintázik a sarkán, és kajánul vigyorog Reedre. Galén látta már ezt az arckifejezést. Raína szokott így csinálni közvetlenül azelőtt, hogy valami komiszságot művel Tóraffal. Reed arcán erre sötét árnyék suhan át, annyira pillanatszerűen, hogy Galén nem tudja, nem csak képzelte-e, de azután csodálatosan helyreáll, olyan rémült sorstársnak mutatja magát, amilyennek kell. – Becsszóra nem akartam gorombáskodni magával, Mr. Kennedy – mondja Reed, és a falhoz lapul. – Csak el voltam keseredve. Kennedy lekicsinylően legyint, majd sarkon fordul, hogy megszemlélje Galént. – Szerencséd van, Galén. Mivel botrányosan távol maradtál, Reed pedig ilyen... kapóra jött, örömmel

tájékoztatlak, hogy először őt fogom vizsgálat alá vetni. Mihelyt kijuttatunk innét benneteket. Kijuttatják őket? Kennedy el akarja szállítani kettejü-ket? Galén töri a fejét, változtat-e ez a helyzeten, és reméli, hogy Reed ugyanarra gondol, amire ő. Tudja, Kennedy nem olyan ostoba, hogy nyugtatószer beadása nélkül vállalkozzon az elszállításukra. Illetve segítőtárs nélkül. Talán azzal tárgyalt a műholdas rádión. Mindenképpen ragaszkodniuk kell a tervhez. Ezért figyeli Galén elégedetten, hogy Reed láthatólag egyetért vele. – Ne! – kiáltja Reed. – Ne! Nem jár jól, ha velem kezdi. – Ugyan miért nem? – fordul felé Kennedy. – Ha most a kezem ügyében lenne a felszerelésem, én bizony mindenféle fájdalmas szövetmintát vennék tőled. Reed a fejét rázza. – Higgye el, nem vagyok én olyan érdekes. Sőt, egészen hétköznapi vagyok. Csak beolvadni tudok, de... – Beolvadni? Mit értesz azon, hogy beolvadni? Reed hirtelen becsukja a száját. – Semmit. Kennedy bólint, higgadtan az asztalhoz lép, fölveszi az ott pihenő lakatot, és óvatosan méregeti a súlyát a tenyerén. Azután egyetlen szó vagy bármiféle figyelmeztetés nélkül öklébe zárja, és szenvtelen arccal odaáll Reed elé. A félvér összehúzza magát a falnál, és Galén tudja, hogy ez most valós, józan ész diktálta félelem, de bármennyire lekuporodik Reed, az mit sem segít rajta. Kennedy ökle

érintkezésbe kerül Reed állkapcsával, a fiú ettől az oldalára dől, de a láncok kíméletlenül elkapják, úgyhogy kénytelen visszaülni, máskülönben kificamodna a karja. – Ha esetleg nem világos, ez nem tartozik a vizsgálathoz – közli gúnyosan Kennedy. Reed ajka földagadt, a szögleténél kicsit be is repedt. – Most, hogy tisztáztuk az elvárásokat – folytatja Kennedy újra fölteszem a kérdést. Mit értesz azon, hogy be tudsz olvadni? – Kérem, ne bántson! – könyörög Reed. – De nem szabad megmutatnom a tehetségeinket... És Galén ismét le van nyűgözve. Kennedy nincs. Egyik ujjára akasztja a lakatot, és annak fémtestével Reed orrára csap. Az ütés erejétől ezúttal átfröccsen a vér a szobán, és amikor Reed kinyitja a szemét, igazi könnyek csillognak benne. Galén tudja, hogy az emberek orra és arca érzékeny felület. Azzal nincs tisztában, mekkora fájdalommal jár az efféle behatás egy félvérnél. Reméli, hogy nem naggyal. Ha Emma lenne Reed helyében, Galén mostanára talán már szétszaggatta volna a láncait. A tengerbiológus közben visszanyerte hidegvérét, még Reed fölé magasodik, aki nagy erőfeszítéssel csúszik vissza, a falnak támasztja a hátát. Galén kétli, hogy kezének remegését csak színlelné. Kennedy könnyedén ide-oda dobálgatja a fiú előtt a lakatot, állandóan Reed látóterében tartja. – Nem lenne szabad ennyire élveznem ezt. Gondolom, ez alávalóság. Talán abból ered, hogy a szakmámban hoszszú

éveken át gúnyoltak, kinevettek, magamon éreztem a kollégáim rosszalló pillantásait. Egy idő után a szakmai öszszejövetelekre, díjkiosztókra sem hívtak már. Hiába kilincseltem kutatási támogatásért. Senki sem akarja, hogy együtt emlegessék a nevét egy bolond sellővadászéval, nem igaz? – Bakancsa orrával megböki Reed bokáját. – De te nem fogsz megcáfolni, ugye, Reed? – Kérem, hagyja abba! – nyöszörög Reed. – Megmutatom magának. Megmutatom. Csak hagyja abba, kérem. A férfi mégis fölemeli a lakatot, ismét céloz. – Elég! – reccsen rá Galén. – Már eleget kapott. Kennedy feléje pördül, rosszindulatúan fürkészi az arcát. – Megkímélnéd, Galén? Ezt a szánalmas alakot, aki megpróbálta lenyúlni a barátnődet? Az ember azt hinné, te vagy az első, aki szeretné, hogy szenvedni lássa. Talán nem tudod, meddig terjedt a kapcsolatuk, hmm? Nem tudod, milyen kis készséges ez az Emma? Galén visszanyeli az engesztelhetetlen dühöt, ami úgy folyik szét az ereiben, mint az olvad tan fortyogó acél, elfed minden repedést, minden törésnyomot, ami a csók miatt maradt benne. Reed megcsókolta Emmát, a lány azonban nem viszonozta a csókját. És ha Galén kijut innét, Kennedy megfizet azért, amit mondott. Kennedy látja, milyen érzékeny pontra tapintott, sőt inkább érzékeny pontok egész seregére, és mosolya azt sejteti, hogy van még valami a tarsolyában. Galén teste remeg a megvetéstől, de szembefeszül a késztetéssel. Ha

hagyja magát provokálni, az nem bölcs stratégia ebben a mostani játszmában. Vagy talán mégis az. A düh jobbára hasznot, hajt... – Reed csak félvér – szűri összeszorított foga között a szót. – Nem bírja ki az ilyen ütéseket. Én igen. Rajtam töltse ki a haragját! Reed kérdő tekintetet villant felé. Galén alig-alig észrevehetően megrándítja a vállát. Tudja, hogy Kennedynek a félvérek létezéséről beszélni nem a legjobb ötlet. De befolyásolás céljából információmorzsákat szórni elé nagyon is az. – Félvér – ismétli Kennedy, és érdeklődés csillan föl a szemében. – Nagyon helyes, Galén, mesélj nekem a félvérekről! Galén hátradönti a fejét a falnak, és fölmordul, mint aki bosszús saját magára. Kennedy bekapja a horgot. – Ejnye, Galén – kuncog –, most már eljárt a szád. Ezzel az erővel el is mondhatod. – Maga elvileg Neptun városát tanulmányozza, és magától mégsem tudott ennyit kiokoskodni? Szép kis tengerbiológus – válaszol habozás nélkül Galén. Reed majdnem betöri a fejét a falon dühében. Nem ez a terv, és ezt Galén is tudja. Valahogy vissza kell terelnie a társalgást a kívánt mederbe. Ami azt jelenti, hogy be kell fognia a száját. Én vagyok a hallgatag. Én vagyok a hallgatag. Én vagyok a hallgatag.

Kennedy az áliához szorítja az öklét, és jobbra-balra döntve megrecsegteti a nyakát. Galén a televízióban látott már ilyet. A színész azért csinálta, hogy megfélemlítsen valakit. Galén szemében az ízületek ropogtatás a csak azt mutatja, mennyire esendők az emberek. – Elmondom magának, ha nem bántja a fiút – böki ki Galén, ahogy Kennedy lassan két lépést tesz felé. A tengerbiológus orrcimpája kitágul. – Az igazat megvallva, épp azon gondolkoztam, Galén, hogy próbára teszem a fájdalomtűrésedet. Akad pár sebed, ami szerintem könnyed fölszakadhat. Galén hanyagul elterpeszkedik a falnál, igyekszik minél hányavetibbnek látszani – ezt a trükköt Tóraftól leste el. – Csak tessék, felőlem nyugodtan próbálkozhat. Emberkéztől számtalan ütést elvisel, különösebb megerőltetés nélkül. Elvégre épp most vészelt át rosszabbat – hiszen Tirdán kemény szirénökle sokkal több kárt képes okozni, mint egy gyarló emberé –, és még Reed is elég maszszívnak látszik a lakatforgató természettudós haragjával szemben. Kennedy csodálkozástól tágra nyílt szeme résnyire szűkül. – Ha nem lenne időpazarlás, szívesen vizsgálódás tárgyává tenném a handabandázásodat. Mindenesetre öt másodpercet kapsz a magyarázatra. Galén bólint. – A félvérek félig emberek, félig szirének. A két faj párzásának eredményei. Ennek következtében emberi

génjeik meggyöngítik csontozatukat és bőrüket, az nem olyan, mint egy telivér sziréné. Én csapást csapás után kibírnék magától. – A hatás kedvéért nevet. – Attól tartok, előbb ráunna, mint én. Ez nem teljesen igaz, különösen, ha figyelembe vesszük majdhogynem friss zúzódásait, de a némileg kozmetikázott tények legalább mintha mérsékelnék Kennedy dühét. – Hibrid faj? Valóban? – A férfi most olyannak tűnik, mint egy lelkesen érdeklődő gyerek. Reedhez fordul. – Ez tehát megmagyarázza a szembeötlően eltérő színkomplexiót. Nem két különálló fajról, hanem kereszteződésről van szó. Izgalmas. Reed megremegteti az ajkát. – Nem lett volna szabad ilyesmiket elárulnia magának. Védekező pillantást vet Galénra. Galén a szemét forgatja. – Mutasd meg neki, hogyan olvadsz be, mielőtt ájultra ver! Az én türelmemnek is van határa, félvér! Kennedy olyan hangot hallat, ami csakis kacagásnak nevezhető. – Szépen összekülönböztetek, ezt már szeretem. De irgumburgum, Reed, most már hadd látom ezt az egész beolvadósdit! Reed előregörnyeszti a vállát. – Kell hozzá egy pohár víz.

37 SENKI SEM képes igazán kényelembe helyezni magát, ha pisztolyt szegeznek rá. Tirdán mégis úgy üldögél és beszél, mintha a saját nappalijában a vendégszeretetét élvezném. Mintha tej meg sütemény lenne előttünk, nem pedig egy eszméletlen, sérült férfi, akinek vérzik az orra. És Tirdán olyan remek mesélő, hogy attól félek, túlságosan belelovalja magát, és véletlenül meghúzza a ravaszt. – Tehát miután Antonisz újabb hírvivőt küldött Réderhez, úgy döntöttem, kihasználom a helyzetet. Mit gondolsz, ki volt a hírvivő? Arckifejezése jelzi, hogy valóban válaszra vár. – Jágen? A térdére csap. Nyertél! – Megcsóválja a fejét. – Amint megismerkedtünk Jágénnél, azonnal megtaláltuk a közös hangot. Megértette, hogy Neptun sokkal többre képes, és persze a királyságok is. Nem csodás, hogy egyesek beérik a puszta létezéssel?

A magam részéről díjaznám, ha továbbra is létezhetnék. A kérdezés pedig most kapóra jön. – Szóval Jágennel... jobbá akartátok tenni a királyságokat? – És Neptunt – mondja. – Hogyan? – Ez kézenfekvő: a vezetés feljavításával.. – Más szóval úgy, hogy átveszik a hatalmat, és saját tetszésük szerint irányítanak. – Tudod, Jágen látta, milyen csapnivalóan uralkodik a nagyapád. Antonisz kizárólag azért küldött hírvivőket a szárazföldre, mert folyton édesanyádról szeretett volna tájékozódni. Azt hiszem, máskülönben Neptunnal is megszakította volna a kapcsolatát. Vén bolond! Anyu eltűnése után a nagyapám valóban remetévé vált. Nem azt mondom, hogy ezt helyesen vagy helytelenül tette, csak annyit mondok, hogy érthető. A gyász tényleg különös dolgokat művel. – Antoniszhoz nem tudtunk közel férkőzni, hogy megdöntsük a hatalmát, de Gromhoz igen. A szerencse úgy hozta, hogy éppen párt igényelt, Jágennek pedig véletlenül akadt egy nagykorú lánya. – Pakia. – Pakia – ismétli kaján vigyorral Tirdán. – Szóval te tanítottad meg delfineket idomítani? Amikor eltűnt a szárazföldön, Neptunba jött? – Á, dehogy, természetesen nem. Úgy nézek én ki, mint aki ért a delfinidomításhoz? – fortyan föl. – Megtanítottam

ember módra viselkedni, öltözködni, emberi tevékenységeket végezni. Azután Floridába küldtem, hogy megtanuljon delfineket idomítani. Tóraf azt mondta, Florida partjaiig követte Pakia nyomát, miután a lány „eltűnt". Tehát ott sajátította el a kézjeleket, amelyekkel meggyőzte a múltőrzők egész tanácsát – sőt még Gromot is –, hogy rendelkezik Poszeidón tehetségével. Miután szert tett erre a készségre, szándékosan hagyta, hogy rátaláljanak. Így kezdődött az összeesküvés, hogy megdöntsék a triton királyságot. Természetesen anyám, a rég elveszett poszeidóni királylány újbóli feltűnése jócskán keresztezte a terveiket. Vajon mi történt volna, ha anyu nem bukkan föl, ha Grorn továbbra is Pakia párja? – De Grom attól még király maradt volna – jegyzem meg. – Kétlem, hogy beleegyezett volna a... – Hogy merészelsz félbeszakítani? – utasít rendre halk, higgadt hangon Tirdán. Korábban gondtalan és barátságos tekintete rideggé és számítóvá változott. – Azt hiszed, bolond vagyok? – Bocsánat! – felelem gyorsan. – Azt hiszem, ragyogó elme vagy. – Meg azt, hogy fegyvert szegezel rám. – Csak nem értettem, milyen szerepet játszhat mindebben Grom. Tirdán csúfondárosan vigyorog. – Semmilyet. Meg fogjuk ölni.

38 REED FOGJA a pohár vizet, és az alkarjára önti, azután hevesen dörzsölgetni kezdi nedves bőrét. Galénnak el kell ismernie, hogy éppen úgy el van ragadtatva, mint Kennedy – a gondolat, hogy egy félvér képes a beolvadásra, Galén legvadabb elképzeléseit is túlszárnyalja. Ezt a lehetőséget még Milligan doktor is elvetette. Hogy meglepődik majd – gondolja magában Galén. Már ha egyáltalán alkalmam nyílik, hogy elmeséljem neki. Miután annyi idő telik el, amennyi a dörzsölgetéssel egy kisebbfajta máglya lángra lobbantásához is elegendőnek tetszene, Reed bőre kezd láthatatlanná válni. Kennedy hápog a csodálkozástól, Galén pedig kíváncsi, vajon Reed ugyanezt a trükköt dobta-e be Emma elkápráztatására is. Arra a következtetésre jut, hogy valószínűleg. És érdekelné, hogy Emma is képes-e ugyanerre. Reed zihál a megerőltetéstől. – Ha abbahagyom a dörzsölést, visszatér a normális állapot – magyarázza Kennedynek.

– Miért? – tudakolja a tengerbiológus. – Sejtelmem sincs – vallja be Reed. Kennedy elgondolkozva bólint. – Ez a képesség az egész testedre kiterjed? Reed vállat von, széttárja a kezét. – A karomra, lábamra, hasamra igen. A többi felfedezésre vár. – Majd utánajárunk. – Kennedy sarkon fordul, szembenéz Galénnal. – Te be tudsz olvadni, Galén? – Be, de teljesen alá kell merülnöm hozzá – hazudja Galén. A művelet valóban igényel vizet, de nem annyit. És nem kell ledörgölnie öt réteget a bőréről, mint Reednek. – Hmm – tűnődik Kennedy. – Ha jól sejtem, ez valamiféle védekező mechanizmus. Mint az, ahogy a polip színváltoztatással álcázza magát. Galén közömbösen megrándítja a vállát. – Sajnálom, még nem állt módomban, hogy megkérdezzek egy polipot, hogyan olvad be. Kennedy fölvonja fél szemöldökét. – Ez nem valami barátságos válasz, Galén. Mondd csak, Reed, ez minden, amit produkálni tudsz? Reed bólint, most már nem szükségszerűségből, csak önmaga megnyugtatása végett dörzsölgeti a karját. – Ez minden. De ő – int fejével Galén felé –, ő valami különlegesebbet is tud, mint a beolvadás. Galén rendelkezik Triton tehetségével.

És ezzel komolyan beindult a terv. – Triton... tehetségével? Az meg mi a frászkarika? – Mondd el neki, Galén! – unszolja a szirént Reed. – Nem – jelenti ki rendíthetetlenül Galén. Kennedynek nincs ínyére az efféle válasz. – Galén, úgy vélem, megszakadt közöttünk a kommunikáció. Saját jól felfogott érdekedben ajánlom, hogy gyorsan állítsuk helyre. – Már mondtam, hogy nem félek magától, se az ijesztő vaslakatjától. A férfi szája vízszintes vonallá zárul. Galén látja rajta, hogy Raínáéhoz hasonló dühroham fenyeget. – Igen, ezt teljesen világossá tetted. De mit gondolsz, szeretve gyűlölt félvér fogolytárs ad miként viszonyul hozzám meg az ijesztő vaslakatomhoz? Ennek hallatán Reed megdermed. – Hogyhogy? Én már mindent elmondtam! Ő nem akarja kinyitni a száját! – Megmondtam, hogy eleget kapott – szögezi le higgadtan Galén. – Nem bír ki többet. Holtan nem válna belőle valami jó vizsgálati alany. Milligan – doktor mindig effélékkel szokott jönni, ha Galén valami bajba keveredik. Kennedy heherészik. – Nem, holtan persze, hogy nem. De „sérülten" tudok dolgozni vele. Szóval mit mondasz, Galén?

– Azt mondom, hogy menjen a dúsba. Úgy rémlik, Rachel valami effélét emlegetett hasonló helyzetekben. Vagy búsba? Galén nem emlékszik pontosan. Mindenesetre úgy látszik, Kennedy érti. Megmarkolja a lakatot, és ismét Reed felé sújt vele. Galén hagyja, hogy egyszer megüsse a fiút, telibe találja az állkapcsát. Ő amúgy is valami effélét vagy még csúnyábbat szánt neki, mióta megtudta, hogy Reed megcsókolta Emmát. Úgy gondolja, még egy ökölcsapás nem sorsdöntő, de egy cseppet kellemetlen Reednek. Amikor Kennedy újra fölemeli a karját, Galén közbeavatkozik. – Állj! Megmutatom – sóhajtja, és nem csak Mr. Kennedy kedvéért. Reed vért köp maga mellé a padlóra, és mérgesen néz Galénra a helyiség túloldaláról. Kennedy magasabbra emeli az öklét. – Biztos? Eléggé lagymatagnak tűnsz, Galén. Újabb ütésre készül, és Galén kísértést érez, hogy hagyja. De tudja, hogy ez már nincs rendjén. Na, jó, kezdettől fogva nem volt rendjén, de... – Mondtam, hogy megmutatom. Az emberek mind nagyothallanak? Hogy Kennedy miért nyeli le a csípős megjegyzéseit, az Galénnak magas. Valahogy bizonyára tetszik neki, ha alázzák. Vagy olyan sokáig volt gúny céltáblája, hogy egyszerűen hozzászokott.

– Kezdek csodálkozni, mit eszik rajtad Emma, Galén. Nem valami behízelgő a modorod. Galén erélyesen megrázza a láncait. – Örömhírrel szolgálhatok – mondja Kennedy. – Hamarosan eltávolítom azokat a láncokat, Galén. Előbb azonban szeretnék mutatni valamit. Hátranyúl, és nadrágja derekából egy kis maroklőfegyvert vesz elő. Galén már tudja, mire képesek ezek. Rachel tartott effajta apróságokat a ház legkülönfélébb zugaiban. – Ez egy pisztoly, te tudatlan hal. Lehet, hogy az öklöm meg a vacak kis lakatom meg sem kottyan a bőrödnek, de biztosíthatlak, hogy ezek a golyók közvetlen közelről a lehető legkellemetlenebb módon tépnek a húsodba. Óhajtod, hogy szemléltessem? A férfi a kunyhó másik oldala felé fordul, maga elé céloz, és tüzel. Fülsiketítő dörrenés hallatszik, és a lövedék átfúrja a szemközti falat. A nyomában támadt lyukon hoszszú, egyenes pálcaként tűz be a napfény. – Testközelből tűrhetően lövök, Galén. Ne kénysze-res, hogy lőszert pazaroljak rád, hiszen csak most szökken szárba a kapcsolatunk. – Úgy beszél, mint akinek boldogtalan volt a gyerekkora – gúnyolódik Reed. – Apa-fia konfliktussal terhes. Bármit jelentsen is ez, ha Reed folyton elvonja a figyelmét, hogy fogom kicsalni innét a pasast? Reednek pillanatnyilag különben is rettegnie kellene az életéért, vagy valami ilyesmi. Hirtelen föllángolt magabiztossága enyhén szólva szerencsétlen mozzanat.

– Pont te beszélsz apa-fia konfliktusról, Reed? – nevet Kennedy. – A helyedben mélyen hallgatnék. A mindenható Réder árnyékában. Reed elhúzza a száját. Tudja, hogy fölöslegesen jártatta, de kiprovokálták, hogy ne bírja befogni. Galén látja rajta, hogy vívódik. Feleseljen? Nem, mégse? Rajta, mégis? Reed önérzetét súlyosabb csapás érte, mint az arcát valaha is. – Miért nem engedi el? – vonja ismét magára a figyelmet Galén. – Csak félvér. Én telivér vagyok. Kennedy a szemét forgatja. – Na persze, hagyjuk, hadd szaladjon Reed apucihoz, meséljen el neki mindent, azután egész Neptun hajtóvadászatot indíthasson utánunk. Köszönöm, ebből nem kérek! – Matat valamit a kezében tartott fegyveren, amitől az kattan egyet, majd farmerja zsebéből még két lőszert nyom bele. – Teletöltve. Nos, Galén, mi is az a tehetséged? – Az meglepetés – feleli Galén. – Beszélni tud a halakhoz! – mondja ezzel egyidejűleg Reed. Ha nem csörömpölne összevissza a láncokkal, meg minden, Galén most tehetetlen dühében a hajába túrna. Úgy dönt, hogy Reed tényleg konkrétan idióta. Kennedy nevet. – Ennek átverés szaga van, fiúk. Ne szóljatok senkinek, de még én is tudok beszélni a halakhoz.

Reed a szemét forgatja. – Csakhogy ha Galén csinálja, a halak figyelnek rá, és engedelmeskednek neki. Ettől szikra gyúl Kennedy szemében. – A bolondját járatod velem. – Azt hiszi? Még jobban össze kell veretnem magam, mert nem hajlandó a saját szemével meggyőződni róla? És Galén úgy dönt, hogy Reed tulajdonképpen lángész. A tervük úgy szólt, hogy szélsebes úszóképességéről beszélnek Kennedynek, de az elmeroggyant biológus ettől abban a pillanatban riadókészültségbe helyezné magát, ahogy a vízhez érnek. Sokkal jobb, ha azt mondják neki Galénról, hogy Poszeidón tehetségével rendelkezik. Kennedy olyan feszülten figyeli majd, miként reagálnak a halak Galén hangjára, hogy mire észbe kap, Galén rég vízbe veti magát, és olyan gyorsan elúszik, ahogy Triton tehetsége lehetővé teszi. Reed tehát Kennedy intelligenciájához igazodva módosított az előre megbeszélteken. Briliáns! – Igaz ez, Galén? Galén elfordul, tőle telhetőleg megjátssza, hogy elárulták. Kennedy ezt helybenhagyó válasznak veszi. Odaballag Reedhez, megragadja az arcát, bal szemgödréhez nyomja a pisztolyt. – Remélem, nem hazudsz nekem, Reed. Mert ha igen...

– Lejjebb, Reed kezéhez viszi a fegyvert. Azután meghúzza a ravaszt. Reed velőtrázó üvöltéssel rángatózik, miközben Kennedy lassan elhátrál. A vér végigcsorog a fiú alkarján, lecsöpög a könyökéről. – Ha hazudsz... most hallgass, jól figyelj, Reed... akkor kivágom a nyelvedet. – Ezzel a férfi egy kis kulcsot vesz elő farmerja zsebéből. – Mehetünk, Galén? Bűntudat szorítja össze Galén mellkasát, mint egy óriási rák ollója, miközben otthagyják Reedet, hogy magában szenvedjen. A leáldozó nap fénye átszűrődik a hátuk mögötti fákon, késlelteti az esti szürkületet a parton. – Ha továbbra is így ordibál, az összes halat elriasztja – suttogja Kennedynek Galén. Nem mintha ez egy másodpercig is érdekelné. – Ne tocsogjon már annyit! Kennedyt azonban az a veszély fenyegeti, hogy több véredénye is megpattan, miközben föl-alá caplat egy kis fövenysáv mentén. Máris hagyta lábikráig begázolni Galént, mert elvonta a figyelmét a saját dührohama. Ami a halak elriasztásán kívül mást is okozhat; ez a lármázás, érdeklődést ébreszthet a környéken. Márpedig Tirdán emberei akárhol járhatnak. – Reed tényleg hazudott nekem? – rikoltozza Kennedy. – Tényleg ideküldött a folyóhoz, holott tudta, hogy ki fogom vágni a nyelvét? Galén sóhajt. – Tessék, már megint elijesztette a halakat. Azt hiszem, mélyebbre kéne mennünk.

– Na persze! – harsogja Kennedy. – Még mit nem, hogy aztán elússz nekem? Ez készületlenül éri Galént. Ezek szerint Kennedy éberségét nem zavarják annyira a körülmények, mint Galén lázasan remélte. Fuvallat suhan át a fák közt, és Kennedy az erdőre szegezi a pisztolyt. – Állj, ki vagy! Lépj elő! Galén a szemét forgatja. – Csak a szél. Nézze, túl nagy zajt csap. A városbeliek keresni fogják, mivel elrabolta Reedet. Ha rejtve akar maradni, akkor hallgasson el! – Szanaszerte hagytam nyomokat. Napokig körbekörbe járkálhatnak, ha bennünket keresnek. – Kennedy furcsán sandít Galénra. – Ha jól sejtem, te sem akarsz a neptuniak kezébe kerülni. – Nem a kedvenc városom. – De Emma ott van. Galén morfondíroz. – Emma biztonságban van ott. Én nem. – Aha, szóval a barátnődet elfogadták, téged meg nem. Érdekes. – Kennedy elgondolkozva ütögeti ujjával az arcát. – Tényleg nem emlékszel rám? Nahát, én pedig bárhol azonnal fölismernélek. Elvégre miattad kerültem ide. Galén megdermed. – Hogyhogy? Kennedy nevet.

– Ha búvárszemüveget és pipát öltenék, az talán fölfrissítené a memóriádat. Tudod, mindig érdekelt, hogy vajon már a korallzátony melletti véletlen találkozásunk előtt ismerted-e Jerryt. Jerryt? Milligan doktort. Árhullámszerűen tör Galénra az emlék. Akkoriban még poronty volt, Tóraffal és Raínával a zátonyoknál játszottak, amikor észrevette, hogy egy ember – dr. Milligan – fekszik a tengerfenéken, a lábát tapogatja. A doktor elkóborolt könnyűbúvár társaságától, görcsöt kapott, és már ájulás kerülgette. Galén azonnal a felszínre húzta, és beemelte a csónakjukba. Milligan doktor két barátja is ott tartózkodott – Galén most ráeszmél, hogy az egyikük Kennedy volt –, és amikor meglátták Galén halfarkát, őt is megpróbálták a csónakba húzni. Milligan doktor azonban rákapcsolt, teljes sebességgel elrobogott a motorcsónakkal. A másik két búvár elveszítette az egyensúlyát, és visszaejtette Galént. Akkor találkozott először Milligan doktorral. És akkor került először érintkezésbe Kennedyvel. Később Kennedy a harmadik férfival együtt azt állította, hogy sellőt láttak. Milligan doktor tagadta ezt, és a megfigyelést humbugnak minősítették. Kennedy mosolyog Galén nyilvánvaló megdöbbenésén. – Á, tehát már emlékszel. Már épp kezdtem megsértődni. – Elkomorul az arca. – Igazán stílszerű, hogy oly sok év után ismét elkaptalak. Te vagy az én egyszarvúm, tudod?

Galénnak eszébe jut, amit Kennedy a kunyhóban mondott. Hogy sellővadászként nevetség tárgyává vált a kollégái között. És én tehetek róla. Mennyi esély ígérkezett rá, hogy valaha is újra rám talál? Fejét csóválja ennek az egésznek a valószínűtlenségén. Kennedy bólint. – Bizony, fogjuk csak föl teljes mélységében, Galén. Fogadok, most azon spekulálsz, miért nem lőttelek egyszerűen le, ugye? Azért mert rád és rám hosszú közös élet vár. Egyik kiállítás a másik után. El tudod képzelni, hány millió dollárt keresünk együtt azzal, hogy megmutatjuk a világnak, tényleg léteznek sellők? Ez mutogatni akar engem? – Ha pénzt akar, abból bőven van nekem. Megfizetem, hogy elengedjen engem. És Reedet is. Kennedy lebiggyeszti az ajkát. – Szerintem mindketten tudjuk, hogy nem a pénzről van szó, Galén. Tönkretettél, te takonypóc. Tönkretetted a jövőmet, a szakmai hitelemet. Még oktatói állást sem kaptam. Galén látja, hogy Kennedyben tényleg forr az elkeseredett harag. Előfordulhat, hogy meggondolja magát, és mégis úgy dönt, hogy agyonlő. Úgyhogy legfőbb ideje újra a szökésemen gondolkodni. Bólint. – Sajnálom. Ez meglepetésként éri Kennedyt.

– Tényleg? Mégis mit? Hogy elkaptalak? – Hogy újra ezt teszem magával. És Galén saját magát is megdöbbentve alámerül. Halfarka szétszaggatja farmerjának rongyait, de ennyi áldozatot igazán érdemes hoznia a szökés esélyéért. Épp teljes hosszában kinyújtózik, amikor egy golyó húz el a fejénél, majd pattogó ritmusban körös-körül lövések süvítenek, előtte és mellette egy-egy vékony alagutat fúrnak a vízben. A farokúszója még mindig érzékeny, és gondos manőverezést igényel, hogy egyenesen tudjon haladni, de nekiiramodik, amilyen gyorsan csak bír, észben tartva, hogy Kennedy pocsék lövész ugyan, de a végsőkig elkeseredett. Ráadásul az utóbbi időben nem kimondottan kedvez Galénnak a szerencse – és nem biztos benne, hány lőszer maradt még a pisztolyban. Vigyáz, hogy lent, a meder alján maradjon, hátha Kennedy odébb is csapdákat helyezett el a folyóban. A távolból további lövéseket hall, de már nem lát golyókat elsuhanni. Az igazat megvallva, viaskodik, hogy visszamenjen, és segítsen Reednek, vagy pedig továbbszáguldjon. De hát mit tehetek egy pisztollyal szemben? És hogyan szabadíthatnám meg Reedet a láncoktól? Én is alig tudtam segíteni magamon, amikor székhez voltam kötözve. Nem, ha vissza akar menni, előbb segítséget kell hívnia. És meg kell keresnie Emmát.

39 TIRDÁN KIKUKUCSKÁL az ablak reluxáján. - Úgy látom, eléggé elnéptelenedtek az utcák. Akik nem Reedet keresik, mind otthon, a vacsoraasztalnál ülnek. Alighanem várják, hogy csörögjön a telefon, valami hírt kapjanak. – Hátat fordít nekem, megdörzsölgeti a tarkóját. – Ez a kisváros úgy üzemel, mint egy gép. Nap nap után óramű pontossággal este fél hatra minden bezár. A lába mellett Frank ébredezik, megmozdítja az egyik lábát, és felnyög. A másik lába furcsa szögben behajlott, valószínűleg eltört, amikor leesett a lépcsőn. Tirdán megböki a bakancsával, és Frank nyöszörög. – Ne bántsd már! – morgom, és behunyom a szememet. A hang bátrabb nálam. Még mindig nem tudom, mit akar tőlem Tirdán. Miért tart itt? Reménykedem és imádkozom, hogy valaki ellenőrizzen bennünket, belépjen az ajtón, és lássa, mit művelt ez a szirén. Ámbár valószínűleg rögtön agyonlőné az illetőt. Visszaindul a kanapéhoz. – Lassanként ideje mennünk.

– Hová? – Különleges helyet szántam neked, hercegnőm. Ma reggel ástam. Meg fog ölni. Leküzdöm a hányingert és az azzal együtt mélyről feltörő rettegést. – Miért? – Most már remeg a hangom. Sőt, mintha belülről kiindulva az egész testem dideregne. – Miért csinálod ezt? Mogorván néz rám. – Jaj, Emma, hogy lehetsz ilyen naiv? Nem emlékszel a történetre, amit meséltem neked? Fél, hogy megbüntetik az összeesküvésben való részvételéért? Bár ne beszélt volna nekem róla! így most nyűg vagyok a nyakán. Úgy véli, meg kell semmisítenie. – Senki más nem tud erről. Ha elenged, esküszöm, senkinek nem mondom el. De ez nem igaz. Jágen meg Pakia tudnak az összeesküvésről, ahogy Neptunról is, és senkinek nem szóltak róla, pedig a jégbarlangokba zárták őket. Vajon miért hallgattak? – Jágen és Pakia megőrizték a titkot. Én is megőrzöm. Tirdán gúnyosan mosolyog. – Azt hiszed, tényleg megbízom Jágenben és Pakiában? – Hát nem? A pisztoly csövével megütögeti a halántékát.

- Gondolkozz, Emma! Miért takargatnának bármit is most, hogy elfogták őket? Miért tartanák meg továbbra is a titkot? Látom, hogy kezd dühbe gurulni rám. A szeme nyughatatlanul cikázik ide-oda, ami kiszámíthatatlanságot sejtet. A viselkedése is teljesen zavaros. Hol higgadt, hol izgága. Egyszer szelíd, egyszer ingerlékeny. Legalább találgatnom kell, hátha pillanatnyilag kielégíti a válasz. – Mert a barátaid, és nem akarnak elárulni? Szánakozva nevet, karba teszi a kezét. – Nem hiszem, hogy valaha is találkoztam ilyen bárgyúsággal. Jó, sértegess csak. De a pisztolyt addig is szegezd máshová, ne rám! Tirdán megcsóválja a fejét. – Jágennek maradt szárazföldi érdekeltsége, Emma. Egy félvér fia. Austinnak hívják. Két várossal odébb lakik az anyjával. Időnként be szoktam nézni hozzájuk. Szépen cseperedik a gyerek. Már majdnem kétéves. Arcul csap a felismerés, hogy mit jelentenek a szavai. – Megfenyegetted Jágent, hogy ha elárul, megölöd a fiát. Oldalra hajtja a fejét, kiegyensúlyozatlan mosolyt villant rám. – Mégiscsak gondoskodnom kellett róla, hogy a titkaim biztonságban legyenek.

– Ígérem, ha elengedsz, nem árullak el. Én is megőrzöm a titkodat. Mindketten tudjuk, hogy ez hazugság. Amint kijutnék innen, meg sem állnék Réderig, és szólnék neki Austinról, hogy a kisfiú életét veszély fenyegeti. Elintézném, hogy vigyázzanak a babára, Tirdán ne árthasson neki. – A kettőnk helyzete természetesen más, Emma. Erre már nincs megoldás. – Még mindig nem értem. – Emlékszel a történetemnek arra a részére, amikor Jágen és Pakia pontosan oda juttatták az uralkodócsaládokat, ahová kívánták őket? – Lassan lépked felém. Bólintok, figyelem a pisztoly újra rám szegeződő csövét. – Akkor természetesen az is megvan, ki jelent meg egy vízi lényekből álló fallal, és rontott el mindent.

40 GALÉN SZOROSAN a falhoz lapul, hegyezi a fülét bármiféle mozgásra vagy zajra, ami Réder házából jön. Az épületben nem ég a villany, és akárcsak egész Neptun, kihaltnak tűnik – amiért Galén most végtelenül hálás, tekintettel arra, hogy anyaszült meztelen. Föloson a lépcsőn az utca felőli tornácra, és a lehető leghalkabban megpróbálja lenyomni az ajtókilincset. Bekukucskál az ablakon, a nappaliban és az étkezőben senkit sem talál. Úgy dönt, hátul hatol be a házba, mert ha be kell törnie egy ablakot a bejutáshoz, nem hiányzik, hogy az út felől meglássa valami járókelő. Lopakodva megkerüli a házat, a holdfény segíti a tájékozódásban, de így is majdnem hasra esik a hátsó tornác mellett összetekerve heverő locsolótömlőben. Kinyitja a szúnyoghálós ajtót, összerezzen, amikor az fülsértően nyikorog, ami kicsit arra emlékezteti, ahogy Tóraf szokott böfögni, ha túlságosan belakmározik.

Galén meglepetésére – és megkönnyebbülésére – a hátsó ajtó nincs bezárva. Hála Tritonnak a családias kisvárosokért! Keresztülóvakodik a házon, benéz minden helyiség minden zugába, de sehol semmi életjel. Úgy határoz, felöltözve kevésbé idegesítené ez az egész betörés, tehát az emelet felé veszi az irányt, hogy megkeresse Réder ruhás- szekrényét. Réder termetre inkább hozzá, semmint Reed-hez hasonlít. Fölhúzza az első farmert, ami a kezébe akad, és belebújik egy elnyűtt pólóba. Fölpróbálja Réder egyik cipőjét, és kicsit nagynak találja, de elég szorosan be tudja fűzni, úgyhogy nem fog leesni a lábáról. Reménykedett, hogy itt fogja lelni Emmát. Úgy gondolta, ez az egyetlen hely, ahová jöhetett. Mivel nincs itt, nem tudja, hol másutt keresse. Megpróbálom fölhívni. Visszaoson a földszintre, a konyhába, ahol emlékei szerint a falra szerelt készüléket látta. Tárcsázza a lány számát, visszafojtja a lélegzetét, már tudja, hogy túl szép lemre, ha Emma fölvenné, ez a mai este nem így fog alakulni. Miután a hívás hangpostára kapcsolódik, leteszi, majd Milligan doktort tárcsázza. – Doktor úr, itt Galén beszél. Szeretném, ha Neptunba jönne. Itt van Kennedy, és foglyul ejtette Reedet. Le fogja leplezni a sziréneket. – Galén? Neptunba? Hogyhogy? – Kennedy, az egyik férfi, akivel maga együtt búvárkodott, amikor megismerkedtünk, itt van Neptunban. Neptun egy

tennesseei kisváros, tele szirénekkel és félvérekkel. Elfogta Reedet. És nem találom Emmát. – Jól van, jól van, csak higgadj le! – szólal meg hosszú hallgatás után Milligan doktor. De Galén úgy érzékeli, inkább dr. Milligan tűnik rémültnek. – Azt mondod, Kennedy? Greg Kennedy? Évek óta nem láttam. – Szorgosan vadászott szirénekre. És most talált is néhányat. Galén beszámol mindarról, ami történt, rövid, szaggatott mondatai nem biztos, hogy tisztességesen elmagyarázzák a helyzetet. Reméli, hogy Milligan doktor így is tudja követni, és megérti, milyen sürgős a beavatkozása. A jelek szerint meg. – Atyaég! Ez nem jó. – Tényleg nem – bólogat a telefonba Galén. – Tud jönni? – Az első géppel indulok. Miután leteszik, Galén a bátyját hívja. Meglepődik, hogy Grom rögtön föl is veszi. – Galén? Hol vagy? – Réder házában. Nem találom Emmát, és veszélyben van. Galén a vonal végén valami mozgolódást hall, és váratlanul Nália szól hozzá. – Emma a városháza alagsorában van. – Hogyhogy... Honnan tudod? – Telefonon beszéltem vele. Eredj, hozd el onnét! És mondd meg Tórafnak, hogy nincs szükségünk túszra.

– Tórafnak? Hol van Tóraf? Túszra? Hát nem megmondta nekik, hogy ne jöjjenek Neptunba? Mégis örül, hogy nem hallgattak rá. Most nagyon is tud mit kezdeni a segítségükkel. Kivált, hogy tartották a kapcsolatot Emmával. – Elindult a városba, hogy valakit elraboljon nekünk. Túszcserét fogunk lebonyolítani. Galén a fejét csóválja. Mindegy. Nem érdekel. Én megkeresem Emmát. Hol találkozzunk? – A város határában, a műúttól nem messze kialakított turistapihenőnél. Bólint. – Emlékszem, idefelé jövet láttam is a jelzőtábláját. – Helyes. Igyekezz! Ja, és Galén... – Tessék? – Péppé verlek, amiért egyedül hagytad Emmát. Ezzel Nália leteszi. Galén a falba veri a fejét. Mi jöhet még, ami ennél is roszszabb? Távozás előtt leveszi a hűtőről a mágneshátú, szárazon letörölhető táblát, és üzenetet firkant rá. Remélhetőleg hazajön valaki, és elolvassa, mielőtt még valami baj történik. Tirdán és Kennedy az ellenségeitek! A konyhaasztalon hagyja a táblát, és elmegy.

Miután Galén ismét nyakába veszi a várost, kénytelen bebehúzódni az épületek közötti sikátorokba. Neptun utcáin narancssárga láthatósági mellényt viselő, elemlámpás csoportok nyüzsögnek. Alighanem Reed keresésére szervezett kutatócsapatok. Lehangolt arckifejezésükből ítélve, egyelőre eredménytelen a fáradozás. Galén beugrik egy hulladékgyűjtő konténer mögé, amikor egy pár halad el előtte. Észrevétlenül kell eljutnia a városházára, amiről nem is tudja, pontosan hol van. – Jól éreztem, hogy bűzlik valami – szólal meg egy hang a háta mögött. Megfordul, és Tóraffal néz szembe. – Hogy kerültél ide? – sziszegi, de valójában még soha nem örült ennyire a barátjának. – Én jöttem előbb. Majdnem a lábamra léptél. Nem valami figyelmesen közlekedsz, guppikám. – Emmát megtaláltad már? Tóraf a fejét rázza. – Nincs a városházán. Ott már néztem. – Honnan tudtad, hol a városháza? Vállat von. – Megkérdeztem valakitől. Nagyon barátságosak itteniek. Galén az ujjaival masszírozgatja a halántékát. – És túszt ejtettél?

az

– Nem. Éppen arra készültem, amikor majdnem lefejeltél, annyira vigyáztál, nehogy észrevegyenek. – Nem kaphatsz el valakit csak úgy, a város kellős közepén, a nyílt utcán. – Úgy gondoltam, taxit hívok, és a turistapihenőhöz vitetem magam, ahol a többiek várnak. Puff! Ott a túsz. Mi történt az arcoddal? Remélem, az ellenfeled rosszabbul járt. – Kicsi ez a város ahhoz, hogy taxizzanak benne. Csodálkozik, honnét tudja Tóraf, hogyan kell taxit hívni, de úgy dönt, későbbre halasztja ezt a kérdést. Most nem alkalmas a pillanat, hogy ilyen mellékes témát boncolgassanak, főleg, ha Tórafot is érinti. Barátjának ötlete mindazonáltal igazán lenyűgöző. Várj csak, guppikám! Nem azért, hogy félbeszakítsam magasröptű tervezgetésedet, de... – Tóraf a mögöttük húzódó utcára mutat. – Az ott nem Emma? Galén hátraperdül. És a város egyetlen stoplámpájánál éppen lefékező autó anyósülésén csakugyan Emmát látja. A volánnál pedig Tirdánt.

41 SIKOLTANI SZERETNÉK a járókelőknek. Ököllel verni az ablakot, és segítségért kiáltani. A szirén azonban a hasamhoz szorítja a pisztolyt, és tudom, hogy lelőne, mielőtt bárki a segítségemre siethetne. Mielőtt bárki fölfogná, mi történt. Tehát választhatok, hogy most lőjön le, vagy később. És úgy gondolom, később kedvezőbb az esélyem a szökésre. Most ha csak megmoccanok, végem. Később, amikor megérkezünk oda, ahová tartunk, Tirdánnak előbb-utóbb ki kell szállnia a kocsiból. Akkor majd kínálkozik egy pillanat, ameddig nem szegezi rám a pisztolyt. Legalábbis ebben reménykedem. És majd akkor lépek. Racheltől tanultam, hogy amennyiben fegyverrel üldöznek, a legjobb cikcakkban futni, mert mozgó célpontot nehezebben találnak el. Így még ha tényleg rám lőnek és eltalálnak, akkor is kisebb a valószínűsége, hogy

létfontosságú szervet ér a golyó – tehát nő az esélyem, hogy egérutat nyerjek. Arra rezzenek föl gondolataimból, hogy egy gyalogos kopogtat az ablakomon. Nem merek odanézni, ki az. – Mit csináljak? – kérdezem halkan Tirdántól. Tudd meg, mit akar – feleli. – És ne felejtsd el, mit tartok a kezemben! – Leereszti a pisztolyt a kettőnk közötti ülésre, ahol egy utcalámpa vetette árnyék elrejti. Letekerem az ablakot. És Tóraffal szemben találom magamat. Úgy érzem, mintha a szemem a duplájára nőtt volna. Tóraf van itt. Tóraf van itt. Tóraf van itt. – Helló! – köszön, és bedugja a fejét. Legszívesebben kilökném, rákiáltanék, hogy fusson el, illetve segítsen nekem, illetve vigyázzon, mert Tirdánnál fegyver van. Tátva marad a szám, nem bírok megszólalni. – Elvinnétek a városházáig? – kérdezi. Nem létezik, hogy Tóraf nem látja a pisztolyt. Mit művel? – Bocs, másfelé megyünk – mondja Tirdán végtelenül barátságos és derűs hangon. A csípőmhöz nyomja a fegyvert. – És így is késésben vagyunk. – Jaj, elnézést! Akkor gyorsan útbaigazítanátok? – Persze. – A válaszban árnyalatnyi türelmetlenség rezeg. – A lámpa után fordulj jobbra, és... Az üvegcsörömpölés hangja előbb elér hozzám, maguk a cserepek csak később következnek a vezető felőli oldal-ról.

Tóraf föltépi az utasoldali ajtót, és kiborulok a kocsiból, egyenesen őrá, miközben hallom, hogy mögöttem elsül a pisztoly. A golyó egy-két ujjnyival a fejem fölött csapódik az ajtólapba. – Kelj föl, kelj föl! – sürget Tóraf, és talpra ránt. Hátulról átöleli a derekamat, és a járdához húz. Mindenfelől sikoltozás hallatszik. A kocsi föl-alá ugrál, nyikorgatja a felfüggesztést, amit még félelmetesebbé tesznek a vezetőülés felől jövő férfinyögések. Néhány másodperc elteltével újabb lövés dörren, majd egy csattanás: a pisztoly a kocsi mellett a kövezetre esik. Egy-két ezredmásodpercnek tűnő idő alatt Galén tűnik föl a vezetőülésnél, és szaltózik a gyomrom. Hónaljánál fogva vonszolja ki a kocsiból az eszméletlen Tirdánt, és minden teketória nélkül bedobja a hátsó ülésre. Úgy tűnik, nem vesz tudomást a köréje csődült tömegről. Megpillant a járdán, ahol javában tétlenkedem. Láthatólag megkönnyebbül attól, hogy nem próbálom megmenteni sem őt, sem magam. – Emma! – rivall rám. – Szállj be a kocsiba. Gépiesen mászom be a jobb oldalon, de Tóraf lába eközben már át is suhan az ülés fölött, és helyet foglal hátul Tirdán ernyedt teste mellett. – Indíts! – kurjantja Tóraf, mire Galén beletapos a gázba, szétrebbenti a tömeget. A kisváros előnye, hogy hamar kijut belőle az ember. Két perc, és már az országúton repesztünk. Az ajtóba kapaszkodom, próbálok nem gondolni a frissen ütött lyukra.

Egyúttal igyekszem megemészteni az imént történteket. Őrület. – Angyalhal! – szólal meg mellettem Galén. Gyöngéden a combomra teszi a kezét, én meg ösztönösen arra az enyémet. – Rendben vagy? Tágra nyílt szemmel bólintok. – Hát te? Jogos kérdés. Az arca csupa véraláfutás, fél szeme bedagadt, alsó és felső ajka egyaránt fölrepedt. Egyik-másik zúzódás már sárgul, ami azt jelenti, hogy régebbi, nem a mostani dulakodásból ered. Még sosem láttam így eltángálva. – Rendben leszek – feleli magabiztosan. – Amint téged biztonságban tudlak. – Mit csináljak, ha fölébred? – kérdezi mögöttünk Tóraf. Hátrasandítok Tirdánra, aki majdnem teljesen összekuporodva hever az ülésen. Úgy fest, mint akit sebtében bőröndbe pakoltak. Galén a visszapillantó tükörbe tekint. – Tartsd a bakancsodat a képén, és ne röstelld használni, ha kell! – Úgy lesz. – Galén! – szólok halkan. Nem tudom, sírjak vagy nevessek, de bármelyiket választom, hisztérikussá fajul. – Hmm? – Hol voltál mostanáig?

Mély lélegzetet vesz, és megszorítja a térdemet. – Nem fogod elhinni, mi minden történt. Figyelembe veszem Galén arcát, a golyó ütötte lyuka-kat a kocsin, a most elrabolt férfit a hátsó ülésen, valamint a tényt, hogy az illető nem egészen tíz perce még engem tartott fogva. – Hátha mégis.

42 GALÉN BELÖKI Tirdánt a városi terepjáró hátuljába, melyet Nália a repülőtéren bérelt. Összehangolt mozdulatokkal hozzálát, hogy módszeresen ráhurkolja a kötelet, amit anyu néhány várossal odébb egy barkácsboltban vásárolt. Anyám komolyan fölkészült a túszszedésre. A fogával letép egy darab szigetelőszalagot, és gondosan betapasztja vele Tirdán száját. – Az egész fejét betekerhetnéd vele – tanácsolja a háta mögül Raína. – Jobban fáj majd neki, ha a hajáról kell lehúznia. – Azután arcul csapja az öntudatlan férfit. Erősen. – Ez tényleg nincs magánál. Triton szigonyára, Galénnak veszettül hiányzott már az ikernővére. – Remélhetőleg egyáltalán nem nyílik rá alkalma, hogy lehúzza. – Biztos, hogy nem. – Raína a terepjáró farának támaszkodik, lassan fölemeli a kezét, és megtapogatja testvére arcát. – Ez a fickó művelte ezt veled? – Nem olyan súlyos, mint amilyennek látszik.

Galén nem hazudik. Ha nem vigyáz, az ajka könnyen újra fölszakadhat, de egyébként úgy tűnik, minden más szépen gyógyul. Legalábbis Nália ezzel biztatta. Lecsapja a terepjáró hátsó ajtaját, és az uzsonnaasztalokhoz fordul, ahol a többiek összegyűltek. – Jössz? – kérdezi Raínát. A lány lassan megrázza a fejét. Megkerüli a járművet, és kinyitja a jobb hátulsó ajtót. - Szemmel tartom. – Galén épp azt mondaná neki, hogy a túszuk nem játékszer, de nővére elszánt tekintete láttán meggondolja magát. Raína pontosan, tudja, mit csinál. – Ha megmoccan, szétverem a pofáját. – Ezzel beszökken a kocsiba, és becsukja maga mögött az ajtót. Talán jobb is, ha Raína őrködik Tirdán fölött. Mindannyiuk közül talán Raína az egyetlen, aki szükség esetén nem habozna. Galén nővére mindig is jobban szeretett bocsánatot kérni, mint engedélyt. És lobbanékonyságának nincs párja a két királyságban. Pontosan ezt a fajta éberséget érdemli Tirdán. Galén az uzsonnaasztalokhoz megy, és Emma mellett, Grommal meg Náliával szemben foglal helyet. Tóraf mögöttük, egy fánál áll, és Raínát figyeli, ahogy az Tirdánt. Antonisz a szomszédos asztalnál várakozó tartásban ül. Galénnak és Emmának rengeteg a mesélnivalójuk neptuni közös, illetve külön-külön töltött élményeikről. Kezdésnek Emma beszámol nekik magáról a városról, ideérkezésükről, Réderről, aki az óceán és a szárazföld lakói közötti békére, egységre törekszik, valamint Tirdán szerepéről Jágen és

Pakia cselszövésében, amely a tritoni felségterület hatalomba kerítését célozta. És a tényről, ami mindenkit megdöbbent: hogy Jágen egy félvér fiú apja. – Gondoskodnunk kell róla, hogy a gyermeknek ne essen bántódása – hangsúlyozza. – Megteszünk minden tőlünk telhetőt – jelenti ki Grom. – Jelenleg nincs veszélyben, hiszen Tirdán megkötözve fekszik egy kocsi hátuljában. Galén beszél fogságáról előbb Tirdánnál, majd Kennedynél. Fejével a terepjáró felé int. – Nem csak ő a gondunk – mondja Gromnak. – Milligan doktor már útnak indult ide, hogy segítsen megoldani a helyzetet Kennedyvel. – Pontosan mi vele a helyzet? – Nália karba teszi a kezét. – Megszöktél tőle. Galén elmeséli, hogy Kennedy meglőtte Reedet, és kísérletezni szándékozik rajta. – Vissza kell mennem érte – szögezi le határozottan. – Segített megszöknöm, ezért hálával tartozom neki. Nem hagyhatjuk ott. – És nem engedhetjük, hogy Kennedy kísérletezzen rajta – veti közbe Nália. – Mindannyiunk biztonsága a tét. Bár nem biztos, hogy értem, miként segíthet nekünk Milligan doktor. – Talán ő észhez tudja téríteni a kollégáját. Esetleg megvesztegethetjük Kennedyt – véli Galén, bár látja,

menynyire valószínűtlen ez. Mégis úgy gondolja, Milligan doktor segíthet. Csak még ő sem tudja, hogyan. De hát az egész város őt keresi – szólal meg Emma. – Ha a helybeliek nem találják, mi hogy járunk sikerrel? – Hencegett nekem, hogy szándékosan tévútra terelte őket – magyarázza Galén. – A folyóhoz kell jutnunk. Onnan majd visszatalálok a partszakaszra, ahonnét elszöktem. Attól pedig a kunyhóhoz. És remélhetőleg Reedhez. – És azután? – firtatja Grom. – Ott állunk majd két neptuni fogollyal, az egyikük emberi tudós, további tervünk meg nincs. Szerintem ez kicsivel több, mint amennyivel boldogulunk. – Tirdán nem egyszerűen fogoly – helyesbíti Nália. – Ő visszatér velünk az óceánba, ott áll törvényszék elé. A két királyság ellen elkövetett bűneit nem hagyhatjuk figyelmen kívül. – Ez a neptuniaknak nem fog tetszeni – jegyzi meg Grom. – Elvégre az ő polgáruk, – Nem tud érdekelni – feleli Nália. – Téged miért érdekel? Neptunnak léteznie sem lenne szabad. Semmiféle fennhatóságát nem kell elismernünk. Tirdán kikezdett a családommal. Ezt nem viszi el szárazon. – De Neptun nagyon is létezik – emlékezteti szelíden Antonisz. – És igaza van Gromnak, egy kis diplomáciával sokra juthatunk. Visszatérek a királyságokba, és erősítést toborzok. – Fölpattan a helyéről, és Grom vállára teszi a

kezét. – Többé nem hagyhatjuk figyelmen kívül Neptun városát. Tárgyalásba kell bocsátkoznunk vele. Grom a fejét rázza. Te hoztál bennünket ebbe a helyzetbe. Te meg a titkod. – Ez egy évezredek óta őrizgetett titok. Igazságtalan lenne az én titkomnak nevezni. – Antonisz összefonja a karját a mellkasán. – És az itteniek békét kívánnak. Mindig is arra vágytak. Szerintem talán megérett rá az idő, hogy lépéseket tegyünk érte. Elvégre Emmát elfogadta a múltőrzők tanácsa. – Emma az egyetlen kivétel. Egyetlenegy – nyomatékosítja Grom. – Túl gyorsan túl sokat kívánsz. – Akkor talán még nem kéne a tanácshoz fordulnunk – mondja Antonisz. – Talán az itt jelenlévőkre kellene korlátoznunk a megbeszélést. Hadd enyhüljenek meg idővel a múltőrzők a kérdés iránt. – Sokat tanakodsz ezen – jegyzi meg ingerülten Grom. – Ezt az egészet előre kiokoskodtad, igaz? – Ugyan, dehogy – tiltakozik Antonisz. – Na, jó, talán egy kicsit. Ha így állunk, talán nem jó ötlet erősítést toborozni. Nem hiányzik, hogy a szükségesnél többeket vonjunk be a... Nália a tenyerébe temeti az arcát. – Hihetetlen. Egész idő alatt... – Figyeljetek! – szólal meg Galén. – Tudom, hogy ez fontos téma, de közben Reedet illetően az időt vesztegetjük. Nem szeretnék lehetőséget adni Kennedynek, hogy valahová máshová vigye őt. – Mindannyian néma egyetértéssel

bólogatnak. – Szerintem Grommal és Tóraffal hármasban menjünk. Én nem hagyom itt Raínát ezzel az elmebeteggel – ellenkezik Tóraf. – Fölcserélnéd egyik elmebeteget a másikra? – kérdezi Galén, bár tudja, hogy Tóraf már döntött. Tóraf mérhetetlenül félti az ő nővérét, ami egyszerre előnyösen és hátrányosan is hathat. – Nália, Emma és Antonisz elbírnak Tirdánnal. Megkötöztük, a száját beragasztottuk. Semmi sem indokolja, hogy Raína ne jöjjön velünk. Galénnak meg az a gondolat nem tetszik, hogy Emmát hagyja hátra Tirdánnal – főleg, hogy csak most kapta vissza a lányt. De tény, hogy Tirdán meg van kötözve, Nália pedig gyakorlatilag szakértő a pisztolylövészetben – pillanatnyilag épp három pisztoly van a birtokában. És mivel Emma nem tud halfarkat fejleszteni, a folyóban lelassítaná a csapatot. Megértő pillantást váltanak Emmával. A lány kurta biccentéssel jelzi neki, hogy belenyugszik abba, amin nem tud segíteni. – Rendben – mondja Galén. – Elvisszük Raínát. Gyerünk! Nem várhatunk virradatig. És ügyeljetek a csapdákra! A holdfényben partra gázolnak a folyóból. A fák és cserjék kékesfekete, helyenként – ahol a lombsátor eltakarja az éjszakai égboltot – alig kivehető árnyaknak tűnnek

körülöttük. Tóraf, Raína, Galén és Grom mezítláb lépkednek az erdő széléig. – Innen mennyi? – suttogja Raína. – Nem sok – feleli Galén, és átveszi a vezetést a fák között. – Hogyan fogjuk legyűrni a férfit, ha fegyvere van? – kérdezi Grom. – Túlerőben vagyunk – mondja Galén. – És a fák fedezéket nyújtanak. Azonkívül nem lő valami fényesen. – Remek – morogja Tóraf. – Te akartad elhozni Raínát – emlékezteti Galén. – Meggondolhatom magam? – Nem – válaszolják kórusban az ikrek. – Hallgassatok már! – szól rájuk Grom. – Galén, koncentrálj! Galén a messzeségbe hunyorít. Egy faház körvonala rajzolódik ki a fák előterében. – Megérkeztünk – suttogja, és maguk elé mutat. Int, hogy húzódjanak közelebb hozzá. – Körülzárjuk, a többi majd elválik. – Mit csinálunk, ha nem jön ki? – kérdezi Raína. – Kijön, amint megtudja, hogy fegyver van nálunk. – Nincs is – rökönyödik meg Tóraf. Galén fölvesz a földről egy ágat, és letör róla néhány gallyat. A végét Tóraf felé fordítja. – Sötétben föl vagyunk fegyverezve.

Tóraf bólint, ő is keres magának egy botot, majd a hatás kedvéért lövés hangját utánozza. Galén a szemét forgatja. Botjaikat készenlétben tartva, egy csomóban lopakod-nak a kunyhó felé. Valahányszor a talpuk alatt megreccsen egy rőzsedarab vagy megzörren az avar, Galén összerezzen. Nem létezik, hogy Kennedy ne vegye észre a közeledésünket. Futólépésre vált, jelez a többieknek, hogy vegyék körül a kunyhót. Ő maga közvetlenül az ajtóval szemben bújik az egyik fa mögé. Miután mindenki elhelyezkedik, Galén fölkiált: – Kennedy, körülvettük a házat. Jöjjön ki, és nem esik bántódása! Kennedy azonban nem válaszol. Mi több, odabentről. mintha egyáltalán nem jönne semmi hang, semmi mozgás. Galén keres egy követ, és az egyetlen elülső ablakra hajítja, betöri vele az alsó sarkát. Még mindig semmi. Bent nem ég lámpa. Galén lassan a lépcsőhöz lop ózik, kicsit gyerekesnek érzi magát, ahogy puska módjára fölemeli a botját. A hold éppen megvilágítja az ajtót, és látszik, hogy rajta függ a lakat, bezárták a kunyhót. Kennedy nincs itt. – Reed? – szólongatja a fiút Galén. – Reed, itt vagy? Beles a betört ablakon. Reed láncai a szemközti ablak alatt a padlón hevernek. Kennedy már elvitte a fiút. Tóraf és Grom oldalról előrejönnek hozzá, kisvártatva Raína is megjelenik.

– Még a közelben lehetnek – mondja nekik Galén. – Ha Kennedynek van esze, délebbre megy. Indulnunk kéne, hogy... – Csitt! – pisszeg Raína. – Nem halljátok? Mindnyájan elnémulnak. Egy pillanatig nincs más nesz, csak fölöttük a szél birizgálta lombsátor susogása. Azután a folyó irányából egészen határozott berregés hatol el hozzájuk. – Motorcsónak – mondja Galén. – Biztosan ők azok. Visszanyargalnak a partra, nem törődnek az arcukba csapódó alsó ágakkal, gallyakkal. Látják, hogy a távolban pici sárga fénypont siklik a vízen – délfelé tart. – Gyorsan haladnak – mondja Grom. – Talán el tudom kapni őket – véli Galén, és a vízbe gázol. Raína karon ragadja. – Mindannyian láttuk a farokúszódat, Galén. Pihentetned kell. Bízd ezt rám! – Te soha nem kapod el őket – feleli Galén. – Kizárt dolog – morogja Tóraf is. Raína minden egyéb figyelmeztetés nélkül kitátja a száját, és Triton tehetsége óriási hullámban söpör végig a folyón.

43 NAGYAPÁM ÁTÜL mellém az uzsonnaasztalnál. Megköszörüli a torkát, és hosszasan simítgatja pólója gyűrődéseit. – Szóval? – kérdezi végül. – Hm. Szóval micsoda? – Ez egy cseppet tiszteletlenül hangzik, mindjárt ki is javítom. – Úgy értem, nem nagyon tudom, mit akarsz kérdezni, nagyapa. – Haragszol rám, amiért Neptunba küldtelek? – Elárulhattad volna, mit fogok itt találni. – De tudod, miért nem tettem. – Galén miatt. Sóhajt.

– Úgy látom, Galén és Grom hasonló beállítottságúak, bár egyikük sem ismerné be. Mindketten úgy vélik, első a biztonság, csak azután jöhetnek az örömök. Az időnként jó dolog. Sőt, legtöbbször az. Máskor azonban megakadályozhatja, hogy teljes életet éljünk. Nem tudom, arra gondol-e, hogy Grom sok-sok esztendővel ezelőtt eltiltotta anyut a szárazföldtől, ezáltal olyan veszekedést gerjesztett, ami évtizedekre elválasztotta őket egymástól. Szeretném azt hinni, kigyógyítottam Galént abból, hogy megpróbáljon eltiltani ettől-attól, de továbbra is előfordul, hogy tétovázást látok a szemében, csak épp nem bugyog a felszínre a veszekedés. Nem tetszik neki, ha bizonyos dolgokat csinálok, de legalább nem dirigál, hogy ne csináljam őket. Neptunt illetően azonban azt hiszem, helyesen járt el a nagyapám. Azt hiszem, Galén megmakacsolta volna magát, ha tudja, mi vár ránk a város határán belül. – Nem haragszom – mondom ki abban a pillanatban, amint döntésre jutok. – Tudom, miért nem figyelmeztettél alaposabban. Neptuni élményeink nem éppen a legmerészebb álmaimat váltották valóra, különösen nem abban a tekintetben, ami itt-tartózkodásunk alatt Galénnal történt. De tudomást szereztem más félvérek létezéséről, egy városról, amely a sziréneket meg a félvéreket egyaránt elfogadja, összhangot teremt közöttük, és ez reményt adott. Föllobbant a remény, amely a ma éjszakai események nyomán hamvába halhat.

– És mi a véleményed a békéről, amit Neptun kíván a királyságokkal? – fogja halkabbra a hangját, valószínűleg azért, nehogy anyu fülébe jusson. – Szeretném, hogy megszülessen. Pont. – Akkor fogjunk össze az érdekében, jó? Éppen azt akarom kérdezni, mi a javaslata erre, de váratlanul Galén és Tóraf bukkannak föl az erdő szélén, kettejük között Reedet támogatják, félig-meddig magukkal cipelik. Mögöttük Grom és Raína jelennek meg, Kennedy a triton király vállára vetve, mint egy alvó gyermek. A karja úgy himbálózik előre-hátra, mint a lehúzva fityegő banánhéj. Galén segít asztalhoz ülni Reednek, és odahívja anyut. – Megsérült a keze. Reed tenyerét valami ruhával szorosan betekerték, és Galén pólójának rongyosságából ítélve, az szolgáltathatta hozzá az alapanyagot. Raína vidáman cserél helyet anyuval, aki eddig a terepjárónál állt őrt. Tirdán csak egyszer tért magához, akkor is rövid időre, mert anyu a pisztolya agyával ismét leütötte, mint valami gengszter. Anyu egy palack vizet visz az asztalhoz, ahová Galén, Grom és Reed ültek. Tóraf a terepjárónál csatlakozik Raínához, segít Tirdánhoz hasonlóan megkötözni Kennedyt. Váratlanul testen kívüli élményem támad, ahogy összefüggéseiből kiragadva szemlélem a képet.

Ha valaki e pillanatban úgy döntene, hogy itt telepszik le piknikezni, jól néznénk ki. Én nagyapám mellett ülve maradok, fészkelődöm a pádon, hogy leplezzem idegességemet. Jelenleg bármit teszünk, kötelességnek tűnik. Egyelőre ez az asztal a kijelölt posztom, ahol félrehúzódom, amíg hasznára nem válok valakinek. Ez a családbarát turistapihenő most kóborló sellők ideiglenes állomáshelyévé változott. Anyu óvatosan eltávolítja a kötést, megvizsgálja Reed sebét. A fiú derekasan viseli, csak néha torzul el az arca, de hangot akkor sem ad fájdalmának. Többszörös csonttörés – állapítja meg jó néhány másodperc után anyu. – El kell szaladnom a drogériába kötszerért és sebfertőtlenítő kenőcsért. Azután be kell gipszelni, hogy a csontok rendesen forrjanak össze. Van Neptunban kórház? A fiú a fejét rázza. – Csak orvos. A kórházat igyekszünk elkerülni. Nyilvánvaló okokból. Anyu bólint. Nem mondja neki, hogy azonnal elvisszük az orvoshoz, tehát nyilván nem visszük. – Ez fájni fog – figyelmezteti, miközben fölemeli a palack vizet. Ahogy a fiú tenyerére csorgatja, Reed elfordítja a fejét. Én sem nézek oda. Nem bírja a gyomrom a nyílt sebeket. Miután anyu végez a kimosásával, visszamegy a terepjáróhoz, egy tiszta pólót hoz, használható csíkokra tépi, közben tudomást sem vesz a hátul összekötözött két férfiról.

Újra bepólyálja Reed sebét, és pár szem fájdalomcsillapítót ad neki. – Csak ez van nálam. Reed elveszi a tablettákat, és a fölkínált vízzel lenyeli őket. Előbb Galénra, majd Gromra néz. – Haza visztek? Vagy egyik fogságból a másikba kerültem? Galén összekulcsolja a kezét a tarkóján, és kifújja a levegőt. – Azt hiszem, ideje a következő lépésünkről beszélni. Én arra voksolok, hogy engedjük át az intézkedést a királyoknak. – Természetes, hogy a királyok intézik – véli anyu. De tudom, hogy Galén az én kedvemért tette a kijelentést. Tudatja velem, hogy a világ nem az én vállamon nyugszik, és bármiféle cselekvés mellett döntenek Neptun városa ügyében, nem nekem kell azt a döntést meghoznom. Azért mondja, hogy megkönnyebbüljek. Vagy azt közli velem, hogy nincs beleszólásom? Majd meglátjuk. Grom rőzsét gyűjt, az egyik faszenes rostsütőn halomba rakja, hogy meggyújtsa. Tóraf segít neki, és percek alatt van min vacsorát készítenünk. Csak épp vacsoráravalónk nincs, amennyiben Kennedyn kívül nem fogtak ki egyebet a folyóból. Észreveszem, hogy Galén nem segédkezik a tűznél. Sokáig mereven bámulja, mint akit hipnotizáltak. Amíg bámulja, én őt bámulom. Így aztán pontosan tudom, melyik pillanatban emeli föl a fejét. És meghökkenek a tekintetétől. Titkos

gyötrelem tükröződik benne – és árnyalatnyi visszafogottság. Hosszú léptekkel átvág a táborhelyen, és megáll előttem, mélyen a szemembe néz. Valami nem hagyja nyugodni. És az velem kapcsolatos. - Beszélni szeretnék veled, Emma. Négyszemközt.

44 GALÉN ELVISZI a lányt az uzsonnaasztaloktól, bekíséri az erdőbe. Onnan is láthatják a tábortüzet, de elég messziről, hogy a fiú szavai csak Emma fülébe hatoljanak. Még néhány méterrel odébb megáll, visszatekint a turistapihenőre, azután a lányra. Emma tágra nyílt szeme csupa kérdés. Galén azt sem tudja, hol kezdje. – Megijesztesz, Galén – suttogja a lány. Akadozik a hangja, mint aki talán a könnyeivel küzd. Márpedig a fiú éppen ezt nem szeretné. Kezével végigszánt a haján. – Nem azért hoztalak ide, hogy fölzaklassalak. Én csak... Sok minden történt köztünk... velünk... a panzióbeli veszekedésünk óta. És szerintem beszélnünk kellene róla, mielőtt bármi más történik. A lány megköszörüli a torkát. – Miután nem jöttél vissza, azt hittem, elhagytál. Azt hittem, vége. Persze, hogy azt hitte. Mi mást hitt volna? – Te azt akartad, hogy vége legyen?

Galén nem ezt készült kérdezni, de ez érdekli leginkább. – Galén... – Ha igen, csak szólj. Nem fogok haragudni. – Érzi, hogy elveszíti az érzelmei fölötti uralmat, és eszébe jut, mi sült ki abból legutóbb. Nyugalom! Beszéljük ki magunkból! – Olyasmiket mondtam, amikben nem volt semmi logika. Nem voltam a legjobb idegállapotban. Azt hiszem, fejbe kólintott, hogy találkoztunk Reeddel és beszéltünk Réderrel... de hagyjuk ezt. Nem keresek mentségeket. – Egyik lábáról a másikra áll. De nem a testsúlya jelent most terhet. – Rengeteg időm volt, hogy átgondoljak dolgokat. Hogy kettőnkön gondolkodjam. – Nem akartam, hogy vége legyen. Fölemeli a jobbját, kézfejével megcirógatja a lány arcát. Emma erre behunyja a szemét. Galén nem tudja, hogy ez jó vagy rossz. – Azért kívántam, hogy az óceánban élj velem, azért kívántalak elvinni a szárazföldről, mert... – Úgy gondolod, akkor tovább élek. Az óceáni élet könnyebb a szervezetemnek, ahogy a szirénekének is. – Az emberek sérülékenyek. – Most Rachelről beszélsz. – Azt hiszem, róla. Igen, Rachelről beszélek. – Ami vele történt, az baleset volt. Senki sem tehetett róla. Megrázza a fejét. Erről hónapokig vitatkozhatnának.

– Még csak nem is erről van szó. Hanem, hogy... Veled nem történhet meg. Mármint az, hogy meghalsz. – Egyszer bekövetkezik. Mindannyiunkat utolér. A halál az élet velejárója. – Esküszöm, magamat is próbálom meggyőzni. Igyekszem a mennyiség helyett a minőséget értékelni. De folyton eszembe jut, hogy te halsz meg előbb. Hacsak... De azt szeretném, hogy boldog légy. Nem akarom, hogy valaha is a foglyomnak érezd magad. A lány grimaszol. – Ja, vagy úgy. Azt mérgemben mondtam, Galén. Valójában nem úgy gondolom. Inkább az ellenkezőjét. Úgy érzem, én tartalak téged távol az óceántól. Pedig érzem, hogy igazából ott szeretnél lenni. – Bárhol szeretnék lenni, ahol te vagy – mondja Galén, és komolyan is gondolja. Emma arcán legördül egy könnycsepp. – Galén, valamit tudnod kell. Reedről. A fiú hüvelykujjával letörli az újabb alágördülő könnyeket. Tudja, mit akar elmondani neki Emma, és úgy dönt, hagyja beszélni. Hadd öntse saját szavaiba a történteket. Hadd mesélje el az ő nézőpontjából. Nem számít, mennyire fáj. Nyilvánvalóan olyasmi ez, amit Emmának ki kell adnia magából. Galén azt is hagyta volna, hogy magában tartsa, soha nem kényszerítette volna, hogy elmondja. Mert végső soron a lány őt választotta, és csakis ez számít.

– Mondd el! – biztatja szelíden. – Ha akarod. – Reed meg én... Az erdőben kerestünk téged. Azután egyszer csak a srác ott áll előttem, és azt kérdezi, megcsókolhat-e. Galénnak görcsbe rándulnak a zsigerei. – És igent mondtál? – Bizonyára, mert rögtön azután megcsókolt. Hűha. Nem fogta föl, hogy ennyire fájni fog, ha újra fölidézi a részleteket, amiket eddig oly fáradságos munkával igyekezett elűzni az elméjéből. – Miért... miért engedted volna meg neki? A lány ajka megremeg. – Nem tudom. Illetve te meg én összevesztünk. Elmentél. Nem válaszoltál a hívásaimra, az SMS-eimre. Reed meg ott volt, kedvesen bánt velem, megmutatta, milyen szuper Neptunban félvérnek lenni. És... és... – Azt hittem, talán ilyesmire vágysz. – Igen. Nem! Szóval tudtam, hogy nem őrá vágyom, egész idő alatt tudtam, hogy téged kívánlak. Csak úgy éreztem, hogy ő másik lehetőséget kínál nekem. Olyan lehetőséget... – Amit én nem adhattam meg neked. – Amit nem adhattál meg? Talán. Akkor inkább úgy éreztem, mintha nem akarnád megadni. Ne haragudj, Galén! Nem lett volna szabad megengednem neki. El kellett volna taszítanom, leállítanom, mielőtt megtörtént.

– Nem tudtad, hogy mi ketten hányadán állunk egymással. Azt hitted, magadra hagytalak egy idegen helyen. El sem... el sem tudom képzelni, miket gondolhattál rólam. – De akkor sem lett volna szabad megengednem, hogy valaki más megcsókoljon. Úgy volt, hogy te meg én párba állunk. Volt? A következő kérdés a gyomrából feltörő szorongás hevébe burkolva égeti Galén torkát. – Emma, ez azt jelenti, hogy... elveszítettelek? – Két kezébe fogja a lány arcát. A helyzet megoldása vészesen sürgőssé vált. Mit ért azon, hogy úgy volt, hogy párba állunk? – Mert esküszöm, jóváteszem neked. Mindent jóváteszek. Adj nekem még egy esélyt! Biztosítom neked az összes választási lehetőséget. Ha azt kívánod, hogy Neptun egyesüljön a víz alatti királyságokkal, támogatni fogom. Igyekszem meggyőzni Gromot, hogy így a legjobb. Mit szeretnél, Emma? Csak mondd meg, és a tiéd! A lány odasimul hozzá, a mellkasába zokog. Galén magához vonja, élvezi az érzést, hogy újra a karjában tarthatja. – Arra kérsz, adjak neked még egy esélyt, holott éppen fordítva kellene lennie – mondja Emma. – Ez rettentő fonák. Mindig ezt csinálod. Magadat hibáztatod. Galén végigsimít a lány haján.

– De te nem viszonoztad a csókját. Elmesélte, hogy nem viszonoztad, hogy elhúzódtál tőle. – Reed elmesélte neked? – Amíg Kennedynél voltunk. – És még mit mesélt neked Reed? – Azt, hogy engem választottál. Pedig ez nem volt törvényszerű. Azok után, ahogy viselkedtem. Aznap este készen álltam, hogy elhagyjam Neptunt. Készen álltam, hogy elvigyelek egy olyan helyről, amely boldoggá tudott tenni téged. Önzőn és féltékenyen viselkedtem. Teljes joggal kereshettél volna más lehetőségeket. – Ha tudtad, hogy ezt mondtam neki, az előbb miért kérdezted, hogy elveszítettél-e? – Tőled akartam hallani. Szükségem volt rá, hogy tőled halljam. Elvégre azóta meggondolhattad magad. De ezután a lány lehúzza Galén száját a sajátjához. Emma ajka csillapíthatatlan téboly, mintha a lány be akarná pótolni az elvesztegetett időt. A teste Galén testéhez simul, minden távolságot megszüntet kettejük között. Galén egyszer csak a karjába kapja, hogy még mélyebben tudja csókolni. Emma átkulcsolja a lábával a derekát, úgy tartja ott magát, hogy egyetlen pillanatra se kelljen megszakítani a csókolózást. A fiú a legközelebbi fának dönti, két keze eszeveszetten tapogatja végig Emma minden porcikáját. Amikor éppen a még föltérképezetlen terület felé nyúl, a hátuk mögött Tóraf megköszörüli a torkát.

– Khm! – teszi hozzá a nagyobb nyomaték kedvéért. Galén azonnal elhúzódik – megölöm a srácot de továbbra is Emma előtt áll, hogy a lány valamelyest rendbe szedhesse magát. Emma lesimítja nyakpántos nyári ruháját, fürge ujjakkal igazgatja a haját. Bólint, amikor kész szembenézni Tóraffal. A szája duzzadt – és újabb csókok fenyegetik Galéntól, aki most őr óla a barátjára néz. – Az időzítésünk még nem tökéletes – mondja szinte kifulladva. A pulzusa olyan vad ütemet diktál, amit még úszva sem tudna követni. – Hát, ahogy elnézem, majdhogynem későn érkeztem. Mielőtt Emma a fejéhez vághatná mindazokat az indulatos szavakat, amik a nyelvére tolultak, Galén betapasztja a kezével a száját. – Mit akarsz, Tóraf? Barátja összekulcsolja maga előtt a kezét. Gyanúsan kimért, hivatalos gesztus... Nahát, Tórafot zavarba lehet hozni? – Úgy tűnik, a két király kifőzött valami tervet – közli Tóraf, és ismét megköszörüli a torkát. – Azt kívánják, hogy Emma hívja föl Rédert. Témánál vagyunk.

45 RÉDER, ITT Emma beszél. A szavak szinte megfeszülnek a számban. Valamiért úgy érzem, elárultam Rédert, holott valójában pontosan azt teszem, amiről beszéltünk. Legalábbis remélem, az sül ki belőle. – Te jó ég, Emma, hogy vagy? Honnan hívsz? Tirdánnal vagy? Frank eléggé... – Frank jobban van? Egy pillanatra csönd támad a vonal végén. Réder hangja aggódóról gyanakvóra vált, ami picit rosszulesik. Várjuk ki, amíg meghallja, amit mondanom kell. – Ramaty állapotban van. Mi történt, Emma? Hol van Tirdán? Azt mondják, baleset érte a stoplámpánál. Az a... – Tirdán nálunk van – mondom. – És nem baleset érte.

A kívántnál komorabban csengenek a szavaim, de a pisztolyát rám szegező Tirdán emléke nem kifejezetten vidít föl. Újabb csönd. – „Nálunk"? – Idejött a családom. Az egész. – És... és magatokkal vittétek Tirdánt? Miért? – Reedet is. Meg Kennedyt. – Úgy bugyborékol a gyomromban a szorongás, mint egy pezsgőtabletta. Anyu azt tanácsolta, mindjárt a legelején halmozzam föl az előnyeinket, de ez nem tűnik helyénvalónak. Nem szükséges ráijeszteni Réderre ahhoz, hogy józanul viselkedjen. Eleve a lehető legészszerűbben gondolkozik. – Beszéltem Gromnak meg a nagypapának arról, hogy békét kívánsz az óceánlakók és a szárazföldiek között. Beleegyeztek, hogy találkozzanak veled. Réder sóhajt. – Sajnos már nem bízhatok a családtagjaidban. Elvittek két ittenit, köztük a saját fiamat. És nézd meg, mit műveltek Frankkel. Honnét tudjam, hogy ez nem csapda, Emma? – Halkabbra fogja a hangját. – Te honnét tudod, hogy ez nem csapda? – Hogy honnét tudom? Sehonnét. De bízom a családomban. És benned is bízom. Szerintem ez kóser. Frankkel pedig Tirdán bánt el, nem mi. – Ezt hogy érted?

Erre elmagyarázom Rédernek, hogy Tirdán hataloméhes szociopata, elmebajos szósszal nyakon öntve, és kínzásfetisizmussal körítve. Kennedy pedig ugyanaz pepitában, egy követ fúj vele, meg minden. Eltart egy ideig, hogy a polgár- mester földolgozza mindazt, ami az orra előtt játszódott le. – Nem álltam a helyzet magaslatán – jelenti ki végül. – Csalódást okoztam neked, Emma, az enyéimnek, a fiamnak. Éberebben kellett volna figyelnem a veszélyre. Tudnom kellett volna, mi folyik itt. Mit is válaszoljak erre? Úgy döntök, valami vigasztaló általánosságot. – Ha önmagadat hibáztatod, azzal semmin sem változtatsz – mondom neki. – És mi változtat bármin is? Mik a családod feltételei a fiam visszaadásáért? – De hát nem ejtettük túszul, vagy ilyesmi. Kitépik a telefont a kezemből. – Réder? Itt Nália poszeidóni hercegnő, Antonisz király lánya beszél. A fiad igenis mindaddig a túszunk, amíg nem egyezel bele, hogy nyilvános helyen találkozz velünk. Azt hiszem, egyetérthetünk abban, hogy pillanatnyilag egyikünk sem engedheti meg magának a másik iránti bizalom fényűzését. Ami Kennedyt illeti, az álcátoknak befellegzett. Érintkezésbe lépett kívülállókkal, akik talán már úton is vannak Neptunba. Nekünk is érdekünk, hogy segítsünk nektek eltakarítani ezt a katyvaszt. Floridából repülőn

idehozatunk valakit, hogy közreműködjön ebben. Kennedyt a város határán egy erdő széli turistapihenőben hagyjuk. Nektek kell őriznetek, amíg a barátunk, Milligan doktor meg nem érkezik. – Anyu elhallgat. Úgy látszik, Réder szeretne mondani valamit. – Sajnálom, de amíg a feltételeink nem teljesülnek, a fiadat magunknál tartjuk – hangoztatja anyu. – Biztosíthatlak, hogy jól gondját viseljük. Nem vagyunk olyan vadállatok, amilyenek a saját városodban ólálkodnak. Hú, anyu, ez övön aluli volt! Bár tulajdonképpen jogos. Mi nem tűnünk vadállatoknak. Mi rohadtúl terroristáknak tűnünk.

46 A MEGÁLLAPODÁS szerinti étterembe vezető útjukat csak rövid időre szakítják meg egy drogériánál, hogy Reednek valami rendes kötszert vásároljanak, Tirdánnak pedig valami rendes nyugtatószert, ugyanis folyton föleszmél, és Raína újra meg újra leüti – nem mintha Galén ezt különösebben bánná. Annál inkább zavarja a tény, hogy Reed és Tóraf a je-lek szerint azonnal szót értettek egymással. Hallani, amint a hátsó ülésen pirospacsiznak, azzal a reflexjátékkal szórakoznak, amit még Rachel tanított Raínának. – Ez csalás! – zúgolódik Reed. – A csalók nagyobb pacsit kapnak. – Akkor én ököllel fogok pacsizni – feleli Tóraf. A Galén ölében ülő Emma megfordul, rájuk néz. Galén már azt hitte, hogy elaludt, bár nem értette, miként lehetséges ez, miközben a két nagyszájú srác a fülébe röhögcsél. – Nem tudnátok valami mást játszani? Ami nem jár ilyen éktelen ricsajjal. Tóraf leereszti a kezét. – Egyébként mikor érünk már oda?

– Tényleg, több mint egy órája furikázunk – teszi hozzá Reed, noha éppen ő tudhatná leginkább, mennyi időbe telik Neptunból Chattanoogába jutni. – Türelem rózsát terem – fuvolázza a volán mögül Nália. A többiek mind morognak. Az asszony a visszapillantó tükörben fölvonja fél szemöldökét. – Mindjárt ott vagyunk, gyerekek. Mintegy végszóra elhaladunk az ISTEN HOZTA CHATTANOOGÁ-BAN! felirat mellett. Galén érzi, hogy Emma teste megfeszül. – Nem lesz semmi baj, angyalhal. A lány újra elengedi magát. - Honnét tudod? Az az igazság, hogy nem tudja. Lehetetlen előre megmondani, hogyan alakul, milyen eredménnyel zárul majd ez a neptuni hivatalos képviselőkkel tervezett tárgyalás. Ám maga a tény, hogy egyáltalán sor kerül találkozóra – méghozzá semleges helyszínen –, kedvező jelnek tekintendő. A terepjáró utastere ezután elcsöndesedik. Raína és Tóraf a körös-körül az ég felé törő toronyházakra mutogatnak, hiába nyújtogatják a nyakukat, nem látnak föl az épületek tetejéig. Reedet láthatólag a gépkocsiforgalom köti le. Emma a gondolataiba merülve pihenteti a fejét Galén mellkasán. Galén reméli, hogy nem hoz csalódást a mai nap. Igazat ad Antonisznak – bármi is az indok, Neptun létezését többé

nem hagyhatják figyelmen kívül. Ki kell okoskodniuk valamit. És tájékoztatniuk kell a múltőrzőket. Miután megérkeznek a Hennen nevű étteremhez, Nália a bejáratnál kiteszi a többieket, csak Raínát és Tórafot nem, akiket azzal a feladattal bíztak meg, hogy Tirdánra vigyázzanak. Galénnak eszébe jut, hogy Raína most legalább pihentetheti az öklét, mivel a férfit kellőképpen benyugtatózták. Az étterem előtt várakoznak, amíg Nália le nem parkol. További néhány percbe telik, hogy megfelelő helyet találjon a túsz őrzéséhez. Amint csatlakozik hozzájuk, Gromra kacsint, majd belékarol, és betessékeli. Galén, Emma, Reed és Antonisz követik. Miért ne bíznák a vezetésére magukat? Olyan fesztelennek tűnik, mint aki már több százszor járt itt. A hosztesz a társaságot tágas különterembe kíséri, amelynek egyetlen hosszú, tömörfa asztalánál harmincan is kényelmesen helyet foglalhatnának. Mindegyiküknek étlapot ad, majd nesztelenül becsukja maga mögött az ajtót. Az üvegfalú helyiségbe az étterem többi részéről semmilyen hang nem hallatszik be. Rédert már leültették két másik férfival, akik nem ismerősek Galénnak. Reed magához ragadja a kezdeményezést, az apja mellé telepszik. Idefelé jövet eldöntötték, hogy az uralkodócsaládok nagylelkűségének jeleként megengedik neki ezt. Antonisz szavai visszhangzanak Galén agyában. Egy kis diplomáciával sokra juthatunk.

Apa és fia gyors, suttogó megbeszélést folytatnak, közben Reed fölemeli sebesült kezét, hogy Réder megszemlélje. Galén nem tudhatja, mi jár most a polgármester fejében, de nagyon úgy tűnik, hogy csalódottság és düh. Azután egy Galén által sokszor megtapasztalt érzelem ül ki az arcára – az önmarcangolás. A felszolgálónő megjelenéséig egyetlen szó sem hangzik el az asztal fölött. Most mindenki illedelmesen leadja az italrendelését. Amikor az alacsony, barna hajú nő kilenc pohár vízzel visszatér, Nália odainti magához. – A vacsoránkat egyelőre nem rendeljük meg – közli. – Szeretnénk, ha senki sem háborgatna bennünket. – Természetesen – bólint a pincérnő, és elhátrál a tálcájával. Ezúttal amint becsukja az ajtót, Grom azonnal elkezdi. – Hálásak vagyunk, hogy úgy döntöttetek, ma találkoztok velünk – mondja. Grom, a diplomata. Majd meglátjuk, mennyire hálás – gondolja Galén. – Mindazonáltal a múltőrzők tanácsának tudta és jóváhagyása nélkül jöttünk ide – folytatja Grom. – Azt akarod mondani, hogy ennek a találkozónak nincs semmi súlya? – kérdezi Réder. Grom nem zökken ki. – Azt akarom mondani, hogy bármiféle elhatározás vagy következtetés, amire a mostani találkozó során jutunk,

mindaddig csak elvileg érvényes, amíg nem terjesztjük a tanács elé. Réder iszik egy kortyot a vizéből. – Úgy gondolom, azzal kell gazdálkodnom, amit kaphatok. – Cseng a mobiltelefonja, és a néhány másodpercben, amíg fölveszi, egy countryszám dallama tölti be az üvegfalú szeparét. – Helyes – mondja kisvártatva. – Folyamatosan tájékoztassatok a fejleményekről! – Leteszi, majd Galénra néz. – A barátod, Milligan doktor megérkezett Neptunba. Most tárgyal Kennedyvel. – Hol tartjátok Kennedyt? – kérdezi Nália. – Remélem, biztonságos helyen. – A börtönünk egyetlen zárkából áll – feleli Réder. – Ott tartjuk. Galén elámul, hogy egyáltalán létesítettek börtönt. Olyan városban, amelynek lakói szemlátomást összhangban élnek egymással. – Az NÓLH-tól megjöttek már? Milligan doktor szerint értesítették a Nemzeti Óceán- és Légkörkutatási Hivatalt – ami nem jó. Réder a fejét rázza. – Kiderült, hogy az NÓLH egyetlen személyt küldött Kennedy állításainak kivizsgálására, ez az úriember pedig sajnálatos módon téves útbaigazítást kapott, amikor a szövetségi autópályáról telefonált Sylvia panziójába. A te Milligan doktorod még egy jó félóráig kettesben marad Kennedyvel.

Grom az asztalra támaszkodik, kezét összekulcsolja maga előtt. – Emma elmesélte nekünk, hogyan keletkezett a városotok. Léteznek hozzá hasonlók? A polgármester bólint. – Hogy hány, azt nem tudom. Poszeidón leszármazottainak egy része Kolumbusz után is Európában maradt ahelyett, hogy áthajózott volna az Újvilágba. Feltételezem, hogy azóta szaporodtak. Úgy hallom, mások Ázsiába települtek. Kisebb csoportok leváltak, önállósodtak. Semmi okom kételkedni, hogy az egész világon megtalálhatók. De ismétlem, ha számadatok érdekelnek, azokról fogalmam sincs. – Eddig vajon miért nem hallottunk róluk? Hogyhogy ez a mostani a legelső békeajánlat Poszeidón utódaitól? Réder vállat von. – Lehetséges, hogy nincsenek ugyanolyan hajlamaik, mint nekünk Neptunban. – Hajlamaik? – Nem fűti őket ugyanaz a vágy, hogy fölfedezzék az óceánokat – magyarázza a város vezetője. – Amennyire megállapíthatjuk, elégedettek azzal, hogy ragaszkodnak az édesvizekhez vagy teljesen beilleszkednek az emberek közé. – Tartotok kapcsolatot ezekkel a kolóniákkal? – kérdezi Nália.

Réder a fejét rázza. – Nem nagyon. Időről időre akad látogató, akit persze szívesen fogadunk, de vajmi ritkán. A legutóbbi körülbelül harminc éve jött. Olaszországból. Volt egy unokaöccse, aki úszó olimpikon volt. A polgármester nem tudja elrejteni szelíd mosolyát. Grom azonban nincs lenyűgözve, visszakanyarodik a találkozó tárgyához. – Tirdán a triton királyság megdöntését célzó összeesküvésben vett részt. Szeretnénk visszavinni őt magunkkal az óceánba. Réder karba teszi a kezét. – Milyen bizonyítékotok van erre? – Amíg őrizetben tartotta Emmát, elmondta neki, mit művel. Ez azután történt, hogy megsebesítette az őrötöket... hogy is hívják, Frank? Galént is foglyul ejtette, és kínzással próbált információkat kicsikarni belőle a királyságokról. – Frank azt mondja, emlékszik, hogy magához tért, amikor Tirdán belérúgott. Azt hitte, talán álmodik. – Réder a homlokát ráncolja. – Tirdán azonban akkor is neptuni illetőségű. Megvannak a jogsértések esetén alkalmazandó eljárásaink. Nem marad büntetlenül. – Itt nem egyszerű jogsértésekről van szó – veti közbe Nália. – Tirdán bűncselekményei a királyságok ellen irányultak. Elrabolt két fejedelmi személyt, bűnszövetséget létesített az uralkodócsaládok trónfosztására, és csalással

próbálta utánozni vezéreink egyik szent tehetségét. Nem hagyhatjuk itt őt. Egyszerűen muszáj magunkkal vinnünk. – Észrevehettetek, hogy mi nem a királyságok törvényei szerint élünk. – Amennyiben valóban békére törekszetek velük, jobban teszitek, ha legalább tisztelitek a törvényeket, amiket becsben tartanak – mondja Nália. Réder gondolkozik. – Azt kívánjátok tőlem, hogy szolgáltassam ki Tirdánt. Mit kapok cserébe? Semmit sem ígértetek. – És mint mondottuk – emlékezteti Grom –, nem is áll módunkban ígérgetni. De én mint a triton felségterület királya, jóváhagyhatok egy cserét. – Cserét miért? – A fiadért – feleli Grom. Ez izgatott morgást vált ki a Réderéktől jobbra-balra helyet foglaló másik két neptuni tisztségviselőből. Galén úgy látja, ezek a szirének csak a felhajtás kedvéért vannak itt. Nem érti, hogy a polgármester minek vesződik ilyesmivel. Eszébe jut, hogy talán a testőrei, elvégre kiegyensúlyozatlanok az erőviszonyok, bármennyire nyilvános hely is az étterem. – A fiam mellettem ül – emeli föl a hangját Réder. – Már nincs az őrizetetekben. És nem átallod csereként fölajánlani őt? Csak a holttestemen át vehetitek vissza.

Ettől a két városi „tisztségviselő" megfeszül. Egyértelműen testőrök. – Félreértettél – feleli higgadtan Grom. – Úgy értettem, hogy Reed a vendégünkként kísérhet vissza bennünket a királyságokba. – Milyen célból? – kérdezi Réder, és riadtság rezdül a hangjában. Grom megértően bólogat. – Próbáld a mi szemszögünkből nézni. Beláthatod, hogy Antonisszal fantasztikus történetet kell majd elmesélnünk a múltőrzőknek, amikor visszatérünk. A nagy szárazföldön létezik egy Neptun nevű város, benne Poszeidón rég eltűnt leszármazottai, valamint félvérek, akik úgy döntöttek, hogy kiselejtezik a vezérek törvényeit. És azt kívánod, hogy szorgalmazzunk a múltőrzőknél békét és egységet? – Grom a fejét csóválja. – Ehhez idő kell. Ami azt illeti, csak most éltünk át súlyos felbolydulást a királyságokban. Az uralkodócsaládokat árgus szemek figyelik, és a legapróbb ballépés sem marad észrevétlen. – Ebből én azt hallom ki, hogy ha Reed veletek megy nem tudjátok megvédeni – mondja Réder. – Majd én megvédem – jelenti ki fogcsikorgatva Galén. Emma kedvéért. Ő nagyon szeretné ezt. – Méltányolom a vitézségedet, Galén, de te egyetlen személy vagy. Te pedig – összpontosítja ismét Gromra a figyelmét Réder – még nem magyaráztad meg, miként

egyesít bennünket, ha veszélynek tesszük ki a fiam életét. Nem áll össze a kép. – Nem ígérhetjük, hogy ez egyesít bennünket – mondja Antonisz. – De megnöveli az esélyünket. Visszamegyek, és beszámolok arról, hogy a poszeidóni királyok előttem járt nemzedékeihez hasonlóan tudtam a létezésetekről. Hogy a távolból ugyan, de mindig is békére törekedtetek velünk. Hogy nem vagytok az ellenségeink. – Jó szándékotok zálogaként máris elkülditek velünk Tirdánt, hogy törvényeink szerinti büntetésben részesülhessen – teszi hozzá Grom. – Ez nem fog apróságként elsikkadni. Reed elküldése által pedig láthatják, hogy ő is rendelkezik Poszeidón tehetségével. Azt hiszem, idővel meggyőzhetjük a múltőrzőket, hogy előnyösnek bizonyulhat számukra a szövetség egy egész várossal, amely Poszeidón tehetségének örököse. Réder mély lélegzetet vesz, remegő ujjakkal masszírozgatja halántékát. – És ha úgy döntenek, hogy a fiam a törvények értelmében förtelem? Ha úgy döntenek, hogy halált érdemel? – Mivel Emmát már elfogadták, meg kellene indokolniuk, miért elfogadható az egyik félvér, ha a másik nem – érvel Antonisz. – A múltőrzők nem esztelenek, Réder. A polgármester bólint, majd önérzetesen fölemeli a fejét. – Elfelejted a további előnyöket, amiket az óceánlakóknak kínálhatunk. – Mint például? – kérdezi meglepetten Nália.

– Szemek és fülek a szárazföldön – mondja Réder. – Figyelemmel kísérhetjük helyettetek az emberi világot. Biztosra veszem, hogy Galén jó munkát végzett a szirének emberekhez küldött követeként, de nekünk több az összeköttetésünk. Kedvezőbbek az adottságaink. Ez folyamatos készültséget igénylő feladat, amit nem lenne szabad egy személyben Galénra terhelni. – Igaz – ért egyet Grom. Ezután az egész terem elhallgat, mindannyian súlyos gondolatokba merülnek. Létfontosságú – világrengető jelentőségű – döntésekről tárgyalnak e tükörfényes tömörfa asztalnál. Bármiféle itt megkötendő alku utórezgései hosszú évekre kihatnak. Szárazföldön és vízen nemzedékekre terjednek. – Ha Reednek megfelel így – mondja végül Réder –, elengedem. De ez az ő választása. – Én máris szívesen indulok – feleli Reed. – Vágjunk bele! Galén gyomra összehúzódik. Reed velük jön. Ez azt jelenti, hogy továbbra is élvezheti Emma társaságát. Oldalvást a lányra sandít, aki féltékenységét nem sejtve, lelkesen mosolyog rá, ő pedig nem bírja megállni, hogy viszonozza. – Az első lépések – suttogja neki Emma. Galén bólint. Csak Reed ne sokat lépkedjen – gondolja. Garantálom, hogy ha még egyszer a közeledbe merészkedik, utána kizárólag pépeset tud enni. Réder fölemeli a kezét.

– Elkerülhetetlen, hogy más fajtánkbeliek is értesüljenek erről az egyezségről. Mi lesz, ha színre lépnek? – Ezen majd egy másik alkalommal törjük a fejünket, barátom – válaszolja Grom. – Úgy gondolom, észszerű, hogy egy hónap múlva ismét találkozzunk. Ez nem olyan döntés, amit a múltőrzők elkapkodnának. Természetesen, ha előbb üzenni kívánsz nekünk, megadjuk a telefonszámainkat. És ha Reed valóban készen áll, azonnal útra kelhet velünk. – Van még valami – mondja a polgármesternek Galén. – Tirdán nem egyedül folytatta az üzelmeit. Más férfiak segédkeztek neki az elfogásomban. Hálás lennék, ha kiderítenéd, kik azok. Réder bólint. – Még nem is követtelek meg annak rendje és módja szerint azért, ami kettőtökkel történt. Őszintén sajnálom, hogy az általam vezetett városban, az én hivatali időmben fordult elő ilyesmi – Gromra néz. – Tehát máris indultok? Mi lesz Kennedyvel? – kérdezi. – Mit csináljunk, ha Milligan doktor nem tud segíteni nekünk? – Biztosra veszem, hogy nem most először fedeznek föl benneteket az emberek – mondja Antonisz, és föláll. – De bármi is a helyzet, mindig folyamodhattok ahhoz, amihez legjobban értetek. – Mi lenne az? – kérdezi Réder. – Az alkalmazkodás.

47 MILLIGAN DOKTOR számát tárcsázom. Amikor fölveszi a telefont, kihangosítom, és Galén bérelt kocsijában kettőnk közé, a konzol pohártartójába helyezem a készüléket. Hosszú az út hazáig ebben a szűk miniautóban, de a repülőtéri kölcsönzőben már csak ez maradt. A többiek valahol mögöttünk jönnek a szövetségi autópályán. Neptunban még be kellett iktatniuk egy szervizmegállót, hogy összeszedjék Reed néhány személyes holmiját, ugyanis Galén nagylelkűen fölajánlotta, hogy a házában tárolhatja. – Halló? – szólal meg Milligan doktor. Mintha szél zúgna a háttérben, de talán csak a kihangosítás vacakol. – Jó napot, doktor úr, itt Galén. Tud most beszélni? – Hogyne tudnék, kedves fiam. Épp most hagytam el Neptunt. Szó se róla, érdekes hely. – És Kennedy? Milligan doktor sóhajt a telefonban.

– Hogy egész őszinte legyek, jóformán semmit sem segíthettem. Sajnos Greg elmeállapota a legutóbbi találkozásunk óta romlott. Az NÓLH munkatársa görcsösen igyekezett szóra bírni, de csak tündérmesének ható, zavaros részleteket tudott kihúzni belőle. A hivatal nem sokat kezdhet holmi varázslattal. – Varázslattal? – Például a szemünk láttára köddé váló emberekkel. – Ja, a beolvadással. – Én is azt okoskodtam ki. – Szóval hol van most Kennedy? – Ha jól értettem, Reed följelenti, mert pisztollyal megsebesítette. Azt hiszem, Greg börtönbe fog vonulni. – Mit gondol, visszatér valaha? Hosszú szünet. – Ha ő nem, akkor valaki más. Változnak az idők, Galén. Galén rám pillant, és bólint. – Akkor hát nekünk is változnunk kell velük.

EPILÓGUS EGY ÉV MÚLVA KÜLÖNÖS ÉRZÉS a nagyapám vállába kapaszkodnom, és a hasamat a hátához szorítanom. Túlontúl meghittnek, túlontúl családiasnak tűnik. Egyáltalán nem szokásunk az ölelkezés, de még egymás hátba veregetése sem, úgyhogy most a hátán cipeltetnem magamat enyhén szólva feszélyező. De hát hogy utasíthatnám vissza? Teljesen lázba jött. Egyszerűen nem fogadná el a nemleges választ. Nem mintha megtagadnám tőle ezt az egyet. Éppen ezt az egyet. A nagypapa rövid idő leforgása alatt különlegessé vált a számomra. Minden héten pár este vacsora után kiül velem a tengerpartra, és mesél nekem a gyermekkoráról, a királykodásra való felkészítéséről, a nagyanyámmal annak haláláig együtt töltött időkről. Arról, hogy mennyire

anyámra ütöttem – még ha ránézésre nem is feltűnő a hasonlóság. Tanítgat szirén módra hálót készíteni, a tintahalat különösebb erőfeszítés nélkül festékkibocsátásra bírni. Galén kénytelen-kelletlen teret engedett a nagyapámnak, belenyugodott, hogy időm egy részét most Antonisz köti le. A nagypapa pedig megbarátkozott a ténnyel, hogy már nem vagyok gyerek – avagy az ő szóhasználatával ivadék –, és Galénnal igényeljük, hogy kettesben maradhassunk. Jaj, eleinte vigasztalhatatlan volt. Sőt, olyan patáliát csapott, amikor megtudta, hogy az egyetem területén kívül közös lakást akarunk bérelni – pedig hát az ég szerelmére: két külön szobával! –, hogy alig tudtuk idejében letenni a kauciót, és kis híján lecsúsztunk a kollégiumi szállásról. Más-más kollégiumi épületben. A campus két ellenkező végében. De a mai nappal minden megváltozik, és úgy látszik, a nagypapa is tudomásul veszi ezt. Őszintén szólva, majdhogynem elégedettnek tűnik. Némán siklunk tehát a vízben, nagyapám a magabiztosságával, én pedig a citerázásommal meg a vízhatlan hátizsákommal. Ma békés az óceán, éles ellentétben a gyomrommal, amely örvényként háborog. Igyekszem értékelni a körülöttünk úszkáló halakat, az alattunk játszadozó delfinrajt, az előttünk alábukó, szurdokvölgyszerű sziklafal szépségét. A szokásosnál több hínár lebeg a vízben, ami azt jelenti, hogy ma este még néhány percet áldoznom kell rá, hogy kimossam a hajamból.

A hínár az óceánban olyan, mint a szerpentinspray – soha nem jön ki teljesen. De ezek csak azonnal tovaillanó gondolatok. Igazából egyfolytában Galén jár az eszemben – és az, hogy néhány óra múlva mindenestül az enyém lesz. Ajkának kifinomult körvonala, amikor elmosolyodik. A holdfényben felém közeledő testének árnyalakja. Ölelése, amelyről úgy érzem, világéletemben csakis az hiányzott. Mindaz, ami Galén, mostantól hozzám tartozik majd. És te jó szagú atyaúristen, tiszta ideg vagyok! Érzem, hogy a nagypapa lassít, és előrekukucskálok a válla fölött. Már majdnem odaértünk. A nap fénye ragyogóbbá válik, úgy tündököl a víztükrön, mintha gyémántok sokasága szikrázna. Közvetlenül előttünk az óceán medre rézsútosan magasodik a sekélyebb rész felé. Amiál is előrébb pedig homokhalom emelkedik a felszínre, szigetet képez. Ez az a sziget, amit Galén szemelt ki kettőnknek. A nagypapa óvatosan fölmerül velem, és azt hiszem, eláll a szívverésem. Amikor fölbukkanunk, kiengedem a levegőt, amit a kelleténél tovább tartottam vissza, de nem tehetek róla. Eljött a nagy nap. A sziget a trópusi természet szépséges remeke. Pálmafák alkotnak védőfalat a bent buján zöldellő erdőség körül. Kókuszdiók pettyezik a part homokját, amelyen nedvesen sötétlő sávot hagy az apály. Sirályok rikoltoznak kórusban a

fejünk fölött, lustán siklanak a szellő hátán ahelyett, hogy csapkodnának a szárnyukkal. Ez a sziget maga a tökély. A nagyapám kivisz a fövenyre, ahol anyu eszeveszetten integetve vár ránk. Mintha nem vennénk észre anélkül is a hajába tűzött hatalmas, lángvörös virágot. Meg az óriási hajót, amelyik néhány méterrel odébb szelíden ringatózik. Irtózatos méretű, jóval nagyobb, mint amiről beszéltünk. Meghaladja a fantáziámat, hogy mire kellhet neki ekkora. Olyan mintha kétemeletes házat zsúfoltak volna egy gigakenuba. Amikor úgy gondolom, már le tudok állni a fenékre, elengedem a nagyapám vállát, és kissé lemaradok tőle. Mosolyogva fordul felém. – Megtiszteltetés volt, hogy elhozhattalak a szigetedre, kisunokám. Bólintok, hirtelen rettenetes meghatottság tör rám. – Köszönöm! Nem tudom, mi mást mondhatnék. Ez egy szirén tradíció. Hagyományosan apám úszna velem a párosító szertartásomra, elvileg azért, hogy utolsó bölcs tanácsaival lásson el, vagy valami ilyesmi. Kábé úgy, ahogy az embereknél az apa kíséri a menyasszonyt a széksorok között. De mivel apu már nincs többé, a nagypapa vállalkozott a feladatra. És vagy elfeledkezett a bölcs tanácsokról, vagy nincsenek is neki.

Ezután elúszik, valószínűleg a sziget másik oldalára, ahol remélhetőleg egy váltás ruha várja. Amikor fölvilágosították, hogy a parton állók között a helye, teljesen izgalomba jött, egy álló órán át motyogott magában. Ezek az öregek. Épp megigazítom a vállamon a hátizsákomat, amikor anyu belém ütközik. Még térdig állok a hullámokban, így a heves ütközés nem csekély csobbanással jár. Mivel anyu nem kimondottan ölelkezős típus, ez lényem legeslegmélyéig megrendít. Arra számítottam, hogy ma ő a kősziklám, a szilárd támaszom. Ez nem biztos, hogy bejön. – Galén már megjött – közli, és bár ezt magamtól is tudom, a név hallatán megrebben a gyomrom. – Mi újság a jachttal? Csuklómnál fogva vezet a fövenyen a hajó beszállópallójához. – Grommal a szertartás után második nászútra indulunk. – Hú, de gejl. A fedélzeten Raína jelenik meg, isten bizony fűszoknyát és kókuszdióhéj cicifixet visel. Fejedelmi eleganciával integet, csukló mozog, könyök veszteg marad. Kérdő pillantást vetek anyura, aki vállat von. – Segíteni akart valamit, és Galén egyszer már átkergette a sziget túloldalára, mert fölgyújtotta a dekorációt, vagy mi. – Lepetézek. – Csitt! Csak megcsinálja a hajadat meg a körmödet.

Csak? Sikerült fölgyújtania a dekorációt, és most, alig néhány órával a párosító szertartásom előtt hajvasalóval fog hadonászni a fejemnél? Ha létezik pillanat az életemben, amikor nem hiányzik, hogy megperzseljék a hajamat, hát baromira most. Mindenki eljön erre a ceremóniára. A triton királyság. A poszeidóni királyság. Legalább fél Neptun. Minden tekintet rám szegeződik. Na, emiatt tuti, hogy balul üt ki valami. Raína megpörköli a hajamat, vagy egy csíkot éget az arcomra. Egy sirály letiszteli a ruhámat. Vagy pedig mi illene jobban az alkalomhoz, mint az, hogy az esküvőnk napján elbotlom Galén lábában? A régi szép idők emlékére. – Emma, ha nem akarod végigcsinálni, most szólj! Ekkor veszem észre, hogy már nem haladok a hajó felé, egtorpantam a homokban. Biztos úgy nézek ki, mint egy megszeppent macska. – Csak ideges vagyok – mondom neki, és megnyalogatom kiszáradt ajkamat. – Hátha becsúszik valami gikszer. Elmosolyodik. – Évek elteltével visszatekintesz majd erre a napra, és bármi történik is ma, akkor nevetni fogsz. Szóval ő is úgy gondolja, hogy benne van a mai pakliban valami katasztrófa. – Azon nevetek majd, ahogy az esküvőm napján álomba zokogtam magam? Megfogja egy tincsemet, amibe belekapott a szél, és a fülem mögé kanyarítja.

– Néhány óra múlva mindezt magad mögött hagyod. Csak még ezt a néhány órát bírd ki! És egyébként sem valószínű, hogy aludni fogsz... – Anyu! Még néhány lépést teszünk, és elindulunk fölfelé a pallón, égő arcomról a nyakamra és a fülemre kúszik a forróság. Raína már eltűnt a kajütben. Halljuk, hogy valami súlyos tárgyat gyilkol, talán leejti. – Milyen az egyetem? – kérdezi gyorsan anyu. – Rendesek a tanáraid? Galén kezdi megszokni az ottani életet? Nem először folytatjuk ezt a beszélgetést, de bizonyára éppolyan könnyedén teszi föl a kérdéseket, ahogyan válaszolok rájuk. Minden megerőltetés nélkül trécselünk, most mindketten pontosan ezt igényeljük. – Nem rossz. Akad néhány tök laza fazon a profok között, némelyik meg olyan, mint egy temetkezési vállalkozó. Galén... Galén jó fej. Minden tárgyból jeleskedik, és udvariasan kitér a Monmouth Egyetem nőnemű népessége elől. Gyöngeségei közé tartozik, hogy nemigen képes legyűrni a menzai kosztot, és megálljt parancsolni az öklének, ha valami lerészegedett hallgató bepróbálkozik nálam. De fejlődik. A menzát illetően. A hajó belsejében követem anyut a szűk folyosón, ami rozoga csigalépcsőhöz vezet, az pedig az alattunk lévő szintre visz. Annak a vége egyetlen tágas helyiség, valószínűleg vendéglátásra szánták, de ez alkalommal

funkciót váltott, kizárólagos rendeltetése, hogy itt tudjak felkészülni az esküvői szertartásomra. És gyönyörűséges. A szőnyegpadlót virágszirommal hintették be, és a légtér különböző rétegeiben fekete, fehér meg lila luftballonok lebegnek. A mennyezetről színben hozzájuk passzoló szerpentinek csüngenek, valamint kristálygömbök, amelyek forgó fénykaleidoszkópot vetítenek körbe-körbe a teremben. Mind kezdetleges színvonalú partikellék, és különkülön tekintve talán silány giccsnek minősülne, de együtt – azt a tényt is figyelembe véve, hogy anyu és Raína elég sokáig kibírták egymás mellett, hogy ezt létrehozzák a kedvemért – a különlegesség új dimenzióját nyitja meg. – Azt a... Csak ennyit tudok kinyögni, anyu azonban tökéletesen elégedett vele. Raína vigyorog. – Csajbulit rendezünk. Majd meglátod. Anyukád elhozta az Összes körömlakkomat, én meg szuper csilivili kagylókat találtam a korallzátonynál, melyek szerintem, csodásan fognak mutatni a hajadban. – Kérdezés nélkül odalép hozzám, fájdalmasan belemarkol a hajamba, és hátrahúzza a fejem búbjára. – Arra gondoltam, hogy így föltűzzük. A diadémot pedig felejtsd el. Az túl puccos Galénnak. – Egyetértek – mondja anyu, de nem néz a szemembe. Eldobom az agyamat.

A tükör tutira torzít. Ez a lány nyilván nem lehetek én. Mert ez a lány, aki visszabámul rám, olyan... olyan... pazar. De közben kifinomultan: el sem tudtam volna képzelni, hogy a részletek összességéből valaha is ez a teljes kép alakulhat ki. A pici kagylók a hajamban – amit hátrafésülve megszelídítettek, és lágy hullámokba bodorítottak – a kajüt fényében úgy csillámlanak, mint megannyi drágakő. Bár anyu a sminkemmel egyszerűre vette a figurát, bizonyos eleganciát csempészett bele. Leheletnyi arcpirosító, néhány húzás a spirállal és színezett szájfény egészíti ki a természetes ha-tást. (Pontosabban vagy természetességre törekedett, vagy ebben merülnek ki az arcfestési ismeretei, de én így is, úgy is elégedett vagyok vele.) Emellett Raína mindmostanáig legjobban sikerült francia mani- és pedikűrjének hálás alanyává váltam. Vállpánt nélküli fehér ruhám éppen térd alatt végződik, alakomra simul, de a leheletkönnyű külső szoknyaréteg hátul hosszan hullámzik, a bokám alá ér. Úgy érzem, valódi hercegnővé változtattak át, nem pusztán hivatalból számítok annak. Nem tudom, minden menyasszony ugyanígy érzi-e magát. – Istenien nézel ki! – lelkendezik anyu, és mivel majdhogynem torkán akadnak a szavak, kis híján sírva fakadok, pedig azzal hazavágnám a szemfestékemet. – El sem tudom hinni, hogy eljutottunk idáig! – Nekem mondod?

– Mit szóljak én? – sóhajtja Raína. – Soha nem hittem volna, hogy Galén képes lesz bepalizni egy csajt, hogy párba álljon vele. Ezen mindannyian nevetünk, mert irtó vicces a gondolat, és mégiscsak jobb, mint ha sírnánk, nem? Anyu mélyet sóhajt. – Fölkészültél? Nemsokára lenyugszik a nap, és még át kell kísérnünk a fák között a túloldalra. Leballagunk a – ha nem is a világot, de hogy úgy mondjam, új életem kezdetét jelentő deszkán, illetve pallón –, és a puha homokba lépünk. Úgy vélem, bárki tisztogatta is meg a sziget egyik feléről a másikra vezető gyalogutat, vérbeli profi munkát végzett. Tudom, hogy a szirének igazán értenek a párosító szertartásra szánt szigetek előkészítéséhez, de kétlem, hogy valaha is akadt dolguk a mostanihoz foghatóval – valószínűleg soha nem tartozott a feladataik közé, hogy mezítlábas félvérek igényeihez igazodjanak. A talpam most mégsem találkozik mással, csakis a lenyugvó naptól langymeleg, bársonyos, fehér homokkal. Libasorban, szótlanul haladunk, elöl anyu, középen Raína, hátul én. Elvileg kicsit jobban le kéne maradnom, de kezd sötétedni, és egyébként is elég ügyetlen vagyok, hogy a semmiben is elbotoljak, nem beszélve holmi trópusi akadályokról, amiket a tengeri fuvallat vagy a sors vagy mit tudom én, micsoda sodor elém.

A fákon át fáklyasort látok, a fövenysávhoz vezet, ahonnét a partot nyaldosó hullámok csobbanását hallom. A tipikus tengerparti esküvők aligha csábítják a menyasszonyt és a vőlegényt a habokhoz – de ez nem tipikus tengerparti esküvő. Elvégre a násznép zöme a sekély vízben tartózkodik majd, szmoking és estélyi helyett halfarkat visel. Amikor az erdő szélére érünk, megállok, időt hagyok Raínának és anyunak, hogy elfoglalják helyüket a nászmenet élén. Nászmenet alatt most az én bevonulásom, értendő. Nem tudom, meddig kell várnom – tizenöt másodpercről vagy tizenöt percről volt szó? Az új dilemmámtól kihagy a tüdőm. Szívverésem az ereim épségét veszélyezteti. Bohócot fogok csinálni magamból. Bohócot fogok csinálni magamból. És egyszeriben dúdolást hallok. Halkan, de jól kivehetően a víz felől szól. Szelíden emelkedő és ereszkedő harmónia. Egy dal. Ezzel jeleznek nekem. Így hát elindulok, a homokba szúrt fáklyasor a vezetőm, igyekszem lépteimet a szelíd melódia ritmusához igazítani. Vajon ez a szirének hagyományos párosító szertartási dala? Arra a következtetésre jutok, hogy igen, mert mindannyian olyan jól tudják. Mindannyian olyan szépen fújják. Egy alacsony homokbucka takarja el a szemem elől a partot, és ahogy átjutok rajta, tekintetemet óhatatlanul a jobb oldalra vonzza egy alak. Galén. A célom. A sorsom.

Bokáig vízben áll, méret után készült szmokingja kiemeli tökéletes fizikumát. Arckifejezése az egyetlen rajta, ami lágyságot sugároz. Azt hittem – attól tartottam –, hogy a mai napon talán Grom szenvtelenségét ölti magára, vagy talán higgadt mosollyal fogad. Hogy számára nem olyan idegtépő ez a nap, mint nekem, és valami buta okból kevésbé különlegesnek tekinti. Csak reménykedtem, hogy némi érzelmet mutat majd. Hogy a szemével vagy egy gyors kézszorítással megnyugtat. Hogy nem merevedik olyan szoborrá, amilyen egyébként kitelik tőle. Erre a lényéből áradó érzékenységre, a vonásain tükröződő mélységes kiszolgáltatottságra azonban egyáltalán nem számítottam. A fáklyafényben zsarátnokként izzó szeme mindent megmutat. Hogy miként érez irántam, mi a véleménye a ruhámról, és hogy kissé türelmetlenül várja, mikor érek már végre oda hozzá. A szorongás úgy pereg le rólam, mint szakadt nyakláncról a gyöngyszemek. Ez így jó. Galén tudja. Én is tudom. A háta mögött a tengerbe hanyatló nap a víz felszínén bólogató fejek százait világítja meg. Feketéllő szirénhaj váltakozik a félvérek hajának szembeötlő platinaszőkéjével. Száz meg száz vendég, de nem illetődöm meg, mert minden egyes lépéssel közelebb jutok ahhoz, amit magamnak akarok. Ahhoz, ami nélkül már nem hiszem, hogy élni tudok. Galén oldalán Tóraf játékosan, bratyósan kacsint rám. Magamban nyugtázom, hogy csuda jól áll neki, ha kirittyenti magát. Szmokingban nagyra nőtt, hercig kölyökre

emlékeztet. Látom, hogy feszeng a hosszú nadrágban, mert folyton a térdét vakargatja. A kabátujja egy cseppet rövid, mániákusan húzogatja. Raína elkapja a kezét, erre abbahagyja a ficergést. A lány arcára huncut mosoly terül, amikor észrevesz. Azt hiszem, most elnyertem Raína tetszését. Anyu a balomra szegődik, és Grom kiáll középre – ő vezényli a szertartást. A parttól nem messze a nagypapát pillantom meg a vízben. A nagyapámat, akinek elvileg a többiekkel együtt a fövenyen kellene állnia. A nagyapámat, aki a jelek szerint egyáltalán nem szándékozott szmokingba vágni magát. Mellette pedig Reedet – nem is egy, hanem mindjárt két szirénnő kíséretében. Úgy rémlik, egyikük ismerős valahonnét a triton királyságból. Reed. észreveszi, hogy észreveszem, és bátorítólag diszkréten int nekem. Galén fél szemöldökét fölvonva néz rá. Reed arcáról lehervad a mosoly, kezét a vízfelszín alá süllyeszti. Egyszer majd szót értenek egymással. Talán. Amikor Galénhoz érek, megfogja a két kezemet. Ha emlékezetem nem csal, ezt csak akkor kellene tennie, ha már a fogadalmat ismételjük – vagy hogy hívják szirénéknél. Amint Grom látja, hogy Galén előrelép, csöndet kér az egybegyűltektől. Tudja meg mindenki, hogy jelenlétünkkel valamenynyien Galén triton herceg és Emma, Poszeidón tehetségének hordozója egybekelését tanúsítjuk. Mint mindnyájunk előtt ismeretes, barátaim, élethossziglani kötés ez, amelyet csak a halál választhat szét. – Ünnepélyes

moraj száll a víz fölött. Grom nem zavartatja magát. Ha lehet, még hivatalosabb hangon folytatja. – Azt is tudjátok meg hát mindannyian, s a múltőrzők véssék elméjükbe, hogy Tartésszosz pusztulása óta ez az első olyan törvényes frigy, amely szirén és félvér között jön létre. Maradjon örökre emlékezetes ez a nap, mint az óceánlakók és a szárazföldlakók egyesülésének szimbóluma. Ez váratlan. Párosító szertartásunk a szirénterritóriumok összességének jelképe? Az az érzésem, mintha a ceremónia önálló életre kelne, időtlenül függetlenné válna tőlünk, hiszen már nem csak Galénról meg rólam, kettőnk egymás iránti odaadásáról szól. Ezt az eseményt mindörökre úgy rögzíti az emlékezet, mint ami túlnő magán az esküvőn. Én azonban elhatárolódom ettől a gondolattól. Mert az én szememben nincs nagyobb dolog, mint Galén párjává válni. Mit bánom én, ha ez az utolsó törvényes frigy szirén és félvér között, csak ez az egy jöjjön létre! Grom tovább szónokol, és próbálok is figyelni rá, tényleg próbálok. Fejtegeti férfi meg nő külön-külön és együttes kötelességeit, a törvény őrködését a hűség fölött, és a hűtlenségért kilátásba helyezett büntetést. Hogy Galén mint herceg elsősorban a királysághoz köteles hű maradni, másodsorban pedig énhozzám. Hogy az én kötelességeim is ugyanazok, mivel Poszeidón tehetségével rendelkezem. Azután tréfás hangon magyaráz valamit az ivadékokról, akiket arra kell nevelni, hogy tiszteljék a törvény meg a múltőrzők tanácsát, különösen ezekben a változó időkben.

Nem éppen az emberi esküvők szakasztott mása, de öthat olyanon is részt vettem már – és ki tagadná, hogy azokat is hajlamosak úgy nyújtani, mint a rétestésztát. Azonkívül Grom már néhány napja értekezett velem meg Galénnal minderről, amikor leültetett bennünket, és megkérdezte, valóban fölkészültünk-e. Hagyom, hogy figyelmem elkalandozzon Galénra meg az ajkára meg a szemére meg kezemben tartott kezére. Melegség lopózik belém, izgalom pici hulláma, amitől majdnem fölsikítok. Következnek a fogadalmak. Méghozzá a szirének hagyományai szerint előbb az enyém. De ez nem okoz nehézséget. Egymilliószor elismételtem a tükör előtt. A hátam mögül szipogást hallok, és megrendülök tőle, mert tudom, hogy csakis anyu lehet az. Anyu, akinek nem szokása sírni. Megköszörülöm a torkomat, és már ömlik belőlem a szó. – Galén triton herceg, ezennel fogadom, hogy örökkön örökké páromként szeretlek. Fogadom, hogy a törvény és a múltőrzők tanácsa szellemében szolgálni foglak. Fogadom, hogy mindenkor hűséges leszek hozzád, szóban és tettben tiszteletet mutatok irántad. Galén triton herceg, ezennel páromul fogadlak téged. Galénnak nem kell jelzés, mikor kerül sorra. Amint az utolsó szó elhagyja az ajkamat, az övéről felröppen az első. – Emma, Poszeidón tehetségének hordozója, ezennel fogadom, hogy örökkön örökké páromként szeretlek.

Fogadom, hogy a törvény és a múltőrzők tanácsa szellemében szolgáim foglak. Fogadom, hogy mindenkor hűséges leszek hozzád, szóban és tettben tiszteletet mutatok irántad. Emma, Poszeidón tehetségének hordozója, ezennel páromul fogadlak téged. Grom ünnepélyesen biccent az öccsének. Most jönne az a mozzanat, hogy arcon csókoljuk egymást. – Barátaim, köszöntsük... – Még nem végeztem – mondja Galén. Ezután a szirén herceg térdre ereszkedik a nedves homokban. A szeme kút a leikébe, lénye legmélyére. Azt hiszem, menten elájulok. – Emma, minden lélegzetvételemmel, és még a síron túl is szeretni foglak. Fogadom, hogy védőpajzsod, oltalmazod, imádód leszek. Nincs olyan, amit megtagadnék tőled. A tiéd vagyok. Ekkor én is térdre esem, lever a lábamról mindaz, ami Galén. A ruhám egy érkező hullámba csobban, sós víz nyaldossa a csípőmet és a combomat, de kit érdekel? – Szeretlek! – mondom Galénnak, de nem biztos, hogy könnyeim közepette érti-e, amit mondok. Szája a számon, elfedi zokogásomat. Mindazt, amit szavakká formált, most ebbe a csókba önti. Mintha a hullámok robaján, a sirályok rikoltozásán és szívem dobogásán át valami távoli üdvrivalgás csapna föl. Ködösen érzékelem, hogy Grom megköszörüli a torkát, anyu keze a vállamra nehezedik, Raína vihog. De ezt a csókot semmi sem tartóztathatja föl.

Vétek is lemre. Kihúzkodom a lepedő sarkait a fövenyen, és a közepére telepszem. Galén mögöttem foglal helyet, beterít a karjával meg egy vékony pléddel. Magához von, hátamat a mellkasának dönti. Ruhátlanságunk természetesnek tetszik, mintha mindig is így ismertük volna egymást. Furcsa arra gondolnom, hogy néhány órája éljenző vendégsereg özönlötte el ezt a szigetet, sok boldogságot kívánt nekünk, és vacsorát hozott, hogy kettesben fogyasszuk el első közös éjszakánk előtt. Eszembe jut, hogy anyu büszkén szorongatta Grom karját, Raína pedig zsémbelődött az eláztatott ruhám miatt. A tömeg zsivaja mintha még most is körülöttünk kavarogna a szélben, mint valami kísértet, mindarra emlékeztetve bennünket, ami lezajlott. A háborítatlan nyugalomra, amelyet nélkülöznünk kellett. De abban a pillanatban, ahogy a többiek távoztak, kettőzött szenvedéllyel vetettük bele magunkat immár zavartalan magányunkba. Ma éjjel Galénnal a beteljesülésig szeretjük egymást, ahogy eddig nem nyílt rá módunk. Most is levegő után kapkodok, ahogy fölidézem Galén érintését, gyöngédségét, testének forróságát. Soha nem tudok betelni vele, ebben a szent pillanatban elégedettségem mégis maradéktalan. – Meglepetést tartogatok neked – súgja a fülembe Galén. Bizsergés fut át rajtam, birtokba veszi gerincemet, rabul ejti érzékeimet. Galén keze lesiklik a karomon, majd kinyúl az óceán felé, a horizontra mutat. És ekkor meglátom.

Földereng a víz. Kék fények ezrei nyüzsögnek közvetlenül a felszín alatt, széles gyűrűt alkotnak a sziget körül. Tüneményes ez a medúza-díszkivilágítás, alámerült csillagáradat, úgy hat, mintha foszforeszkáló festéket zúdítottak volna az óceánba. – Hogy lehet ez? – ámuldozom. – Nem csak te rendelkezel Poszeidón tehetségével. – Ez olyan, akár a tenger alatti tűzijáték. Galén a nyakamhoz dörgöli az orrát, csókot lehel a fülem mögé, ettől önkéntelen sóhaj szakad föl az ajkamról. Azt akarom, hogy ez az éjszaka soha ne érjen véget, ugyanakkor alig várom, hogy fölvirradjon a holnap. És az összes további nap az én triton hercegemmel.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Hol is kezdjem? Azt mondják, a gyereket az egész falu neveli föl. A könyvírás pedig valahogy olyan, mint egy gyermek fölnevelése a megszületésétől (alapötlet) egészen viharos serdülőkoráig (a kézirat leadás előtti átdolgozása). Eleinte örömteli, és az ember imád a gyermekkel játszani, egyáltalán időt tölteni vele. Azután egyre nehezebb megbirkózni a fejleményekkel. Jön a bölcsődés dackorszak. Mire fölocsúdunk, már kiskamasz, úgy felesel, mint a huzat, az istennek sem hajlandó az általunk előre fölvázoltak szerinti alakot ölteni. De azért még mindig szeretjük, mert a mi kicsikénk. Mi hoztuk a világra. Ám elérkezünk a pontra, ahol muszáj elszakadnunk tőle (a szerkesztésnél véget ér a munkánk), és kibocsátanunk a nagyvilágba, akár készek vagyunk erre, akár nem (a szerkesztésnél tényleg véget ér a munkánk). A könyv megírásához az egész falu kell. Én pedig szeretnék köszönetet mondani az én kis falumnak, minden konkrét sorrend nélkül: Ügynökömnek, Lucy Carsonnak lelkes támogatásáért. Sőt mi több, egyszerűen létfontosságúvá váltál a számomra. Amit ebben a néhány nehéz esztendőben nyújtottál, az nem kevesebb, mint bámulatos. Végtelenül szerencsés vagyok,

hogy (a TFA egész csapatával együtt! ) magam mellett tudhattalak. Liz Szabla, nélküled ugyan hogy írtam volna meg ezt a trilógiát? Kizárt dolog. Bölcs meglátásaid, megértésed, támogatásod nélkül semmire sem jutottam volna. Jean Feiwel, te aztán értesz hozzá, hogy otthon érezzem magam. El sem tudom magyarázni. A Macmillan propagandacsoportja. Te jó ég, ti világsztárok vagytok. Szoktatok egyáltalán aludni? Rich Deas tervezte a borítót az egész sorozathoz. A rajongók talán tudnak kedvencet választani a három közül, de számomra egytől egyig mind pazar. Köszönöm Jessica Brody állandó jelenlétét, pozitív életszemléletét és támogatását. Emmy Laybourne és Leigh Bardugo, együtt nőttem föl veletek. És minden percét élveztem. Kaylie Austen, mihez kezdtem volna magasröptű, mégis bátorító SMS-eid nélkül? Heather Rebel, mihez kezdtem volna általában véve nélküled? Köszönet összes testvéremnek, Lisának, Terinek, Taminak és Debbie-nek. Író létemre nem találok szavakat, hogy igazán kifejezhessem hálámat mindazért, amit tettetek értem. A sok támogatásért, még ha időnként úgy tűnt is, hogy a tragédiák vadásznak ránk. Maia, köszönöm szépen, hogy megosztottál a világgal, és nemegyszer elviselted távollétemet. Imádlak! Jason, köszönöm, hogy kibeszélhettem magam neked, hogy folyamatosan meghallgattad aggodalmaimat és félelmeimet, és egyáltalán kibírtál.

Nagypapi, talán te vagy a legnagyobb szurkolóm. Köszönöm! Laura, köszönöm, hogy nevet adtál Reednek. Köszönet valamennyi rajongómnak. Végtelenszer végtelen sok köszönet a végtelenedik hatványon. Ti tettétek ezt a sorozatot azzá, ami. Ti. Nem én. Köszönöm! Nagyon szépen köszönöm! A könyvbloggerek közösségének: hiper-szuper fantasztikusak vagytok! Tényleg. De ezt amúgy is tudjátok magatokról, nem? Valljátok be. Tudjátok, hogy tiétek az érdem. Ha valakinek kifelejtettem a nevét, szörnyen sajnálom. Éjjel három órakor írom ezt a köszönetnyilvánítást – ugyanis a hálám fölébresztett a legmélyebb álmomból –, úgyhogy szépen kérem, az illető bocsássa meg agyatlanságomat, hogy említés nélkül hagyom ehhez a könyvhöz, ehhez a sorozathoz nyújtott hozzájárulását. Még ha nem is szerepel a felsorolásban, őszintén hálás vagyok érte. És örökre az adósává tett.