Ann Brashares - Négyen Egy Gatyában

ANN BRASHARES

Négyen egy gatyában

Ajánlom Jodi Andersonnak, igaz barátomnak

Geopen Könyvkiadó 2002

ANN BRASHARES

Négyen egy gatyában

A mű eredeti címe. Ann Brashares: The sisterhood of the traveling pants © 2001 by 17 th Street Productions, an Alloy Online, Inc. Company Published by arrangement with Random House Children’s Books. A divison of Random House, Inc., New York, New York, U.S.A. All right reserved Hungarian translation © Bartók Ágnes

Fordította: Bartók Ágnes

ISBN 963 9093 68 8

Kiadja a Geopen Könyvkiadó Felelős kiadó, a kiadó ügyvezető igazgatója Nyomdai előkészítés, fedélterv: Geografika www.geopen.hu Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. – 221031 Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató

Köszönet Szeretnék köszönetet mondani Wendy Loggiának, Beverly Horowitznak, Leslie Morgensteinnek, Josh Banknek, Russel Gordonnak, Lauren Monchiknak, Marci Sendersnek és természetesen Jodi Andersonnak, igaz múzsámnak. Úgyszintén köszönöm Jacob Collinsnak, Jane Easton Brasharesnek és William Brasharesnek, valamint szerető fiaimnak, Samnek és Nathanielnek és a közeljövőben megszületendő bébinek türelmüket.

Nem minden vándorút céltalan J. R. R. Tolkien

Prológus Volt egyszer egy farmernadrág. Nagyon fontos nadrág volt, természetesen kék, de laza, nem túl keményített. Újnak nézett ki, amilyet gyakran láthatsz az iskola első napjaiban. Lágy volt, változóan kék, a térdénél és a fenekénél kis kopással, apró fehér hullámokkal a szár alján. Mielőtt hozzánk került, hosszú életet élhetett meg, ez látszott rajta. Egy kilósruha-üzlet bizonyos szempontból ugyanolyan, mint egy kutyamenhely. Akármilyen állatot hozol el onnan, az sokat köszönhet az előző tulajdonosnak. Ez a nadrág nem olyan volt, mint egy ideges kölyökkutya, amely rekedtre ugatja magát reggeltől estig, miközben a gazdái rá se hederítenek, és magára hagyják. Inkább olyan volt, mint egy felnőtt kutya, melynek gazdái költözködésük következtében nem tudták magukkal vinni, vagy Koreába költöztek, ahol az emberek kutyát esznek. (Legalábbis azt hiszem, Koreában esznek kutyákat…?) Azt biztosan mondhatom, hogy ez a nadrág nem egy tragédia következtében került az életünkbe, csupán egy szokványos, noha fájdalmas változásról tett tanúbizonyságot. Ilyen a „Nadrág Útja”. Nemes, de egyszerű darab volt. Ahogy az ember rápillantott, a tekintet továbbsiklott rajta, de ha egy pillanatig megállt, és alaposan szemügyre vette, akkor ámuldozhatott a színek és varratok bonyolultságán. Nem volt annyira feltűnő, hogy különös bánásmódot igényeljen. Csak egy jó nadrág, amely alapvető feladatát végezte, mégpedig azt, hogy az ember fenekét kisebbnek mutassa, mint amekkora valójában.

Georgetown határán, egy kilósruha-boltban vettem, mely két más üzlet közt helyezkedett el. Az egyikben vizet árultak (nem tudom, te hogy vagy vele, de én ezt otthon ingyen kapom), a másik oldalon pedig egy Yes! nevű biobolt volt. Emiatt aztán bármikor valamelyikünk erről az üzletről beszél (melyet gyakran teszünk), a „Yes!”-t a lehető leghangosabban kiáltjuk. Lenával és húgával, Effie-vel meg a mamájukkal mászkáltunk. Effie új ruhát akart venni az év végi iskolai bálra. Effie nem az a fajta lány, aki csak egy közönséges, piros csíkos ruhát vásárolna a Bloomingdale’snél, mint mindenki más. Neki csak valami különleges felel meg. Valójában azért vettem meg ezt a nadrágot, mert Lena mamája utálja a kilósruha-üzleteket. Szerinte használt ruhát csak szegény emberek viselnek. „Szerintem ez mocskos, Effie” – mondta mindahányszor, amikor Effie valamit a kezébe vett. Titokban én is egyetértettem vele, amiért ugyan szégyelltem magam. Az igazság az, hogy én is valami új cuccra vágytam, de valamit azért venni akartam. A nadrág ártatlanul ott hevert a kassza mellett. Föltételeztem, hogy ki van mosva. És mindössze 3 dollár 49 cent volt az ára. Föl se próbáltam, amiből aztán végképp látszik, hogy valójában nem túl komoly szándékkal vásároltam. Nadrágvételnél a fenekem nem szab egyszerű feltételeket. Effie olyan ruhát választott ki, amely aztán abszolút nem volt bálra való. Lena is talált egy papucsot, amely kábé úgy nézett ki, mintha valakinek az ükapja hordta volna el. Lenának hatalmas lába van: 42-es. Ez az egyetlen testrésze, amely nem tökéletes. De én imádom a lábait. Nem tudtam magamon uralkodni, hogy ne bámuljam a lábán a papucsot. Nem elég, hogy valaki használt ruhát vásárol, amelyet legalább ki lehet mosni, de használt cipőt?! Amikor hazaértem, a nadrágot bevágtam a szekrényembe, és azonnal el is feledkeztem róla. Csupán akkor került megint elő, amikor elindultunk különböző útjainkra a nyári vakációban. Én Dél-Karolinába utaztam apámhoz; Lena és Effie két hónapra Görögországba mentek a nagyszüleikhez. Bridget viszont Baja Californiába repült egy focitáborba (mely, mint kisült, nem is Amerikában, hanem Mexikóban van). Tibby otthon maradt. Ez volt az első nyár, amelyet mindegyikünk

máshol töltött, és azt hiszem, hogy ez a szétválás mindannyiunkat alaposan fölzaklatott. Tavaly amerikai történelmet tanultunk a nyári iskolában, mert Lena szerint nyáron jobb osztályzatokat lehet szerezni. Az biztos, hogy ő tényleg jobb jegyeket kapott. Két évvel ezelőtt, Maryland keleti partján mind a négyen egy Magas Fák nevezetű ifjúsági táboriban dolgoztunk. Bridget fociedző volt, valamint úszást tanított, Lena kézműves szakkört vezetett, Tibby szokás szerint a konyhában találta magát. Én a színjátszó körben segítettem be, amíg egyszer elvesztettem a türelmem két pokolfajzat kilencévessel. Ennek következtében a tábor irodájában kellett borítékokat nyalnom. Valójában kirúgtak volna, de az a gyanúm, hogy szüleink fizettek azért, hogy ott dolgozhassunk. Az ezt megelőző nyarak már elég zavarosak: csak a rockwoodi nyilvános uszodára és a napolajra emlékszem, s arra, hogy menynyire utáltuk a testünket (az én melleim nagyok, Tibbynek viszont gyakorlatilag nincs semmi). Noha jól lesültem, de egy hajszálam sem szőkült ki, pedig abban reménykedtem. És még ezelőtt… Te jó Isten! Nem is tudom, mit csináltunk. Tibby egy olyan táborba került, ahol a szociális problémákra érzékeny szülők gyermekei nyaralnak, s ahol alacsony keresetű embereknek segítenek házakat építeni. Bridget egy csomó teniszleckét vett; Lena és Effie nap mint nap a családi úszómedence körül sütkéreztek. Azt hiszem, őszintén bevallva: én csak bámultam a tévét. Ennek ellenére megoldottuk, hogy naponta néhány órát együtt töltsünk, és a hétvégeken nem lehetett minket egymástól elszakítani. Voltak évek, amelyek kiemelkedtek a többi közül: például az a nyár, amikor Lena családja az úszómedencét építette, vagy amikor Bridget bárányhimlőt szerzett be, s tőle mi is mind elkaptuk, vagy az, amikor apu elköltözött. Valamilyen okból kifolyólag az életünket a nyarak határozták meg. Míg Lena és én állami általános iskolába jártunk, Bridget egy sportra szakosodott magániskola padját koptatta. Tibby változatlanul az Embrace-be járt, mely egy kis, fura suli, ahol a gyerekek padok helyett puffokon ülnek, és nem kapnak jegyeket. Csak a nyár volt az az időszak, amikor életünk teljesen összeforrt:

mindannyiunknak akkorra esik a születésnapja is, és minden fontos dolog akkor történt. Kivéve azt az évet, amikor Bridget mamája meghalt, karácsony körül. Mi már születésünk előtt is összetartoztunk. Mindannyian nyár végén jöttünk a világra, tizenhét napon belül ünnepeljük mind a négyünk szülinapját: Lenáé az első augusztus végén, és enyém az utolsó szeptember közepén. Ez nem véletlen, talán éppen ez hozott bennünket össze. Azon a nyáron, amikor születtünk, a mamáink egy terhes nőknek szervezett aerobic-klubban találkoztak (képzelhetitek!). Ez volt a szeptemberi csoport (noha Lena kicsit korán érkezett). Annak idején az aerobic nagyon népszerűnek számított. Gondolom, a csoport többi tagjának a kilenc hónap csak télre járt le. De a szeptemberiek olyan feltűnően voltak állapotosok, hogy az oktató attól tartott, bármelyik pillanatban osztódni kezdhet valamelyik. Úgyhogy számukra külön változtatott a gyakorlatokon. Anyukám szerint „szeptemberiek!” kiáltással hívta őket félre. – Figyeljetek! Mindössze négy gyakorlatot kellene csinálnotok. Nézzétek, megmutatom. Az oktató neve véletlenül éppen April (azaz Április volt), s anyukám szerint egyöntetűen utálták. A szeptemberiek a tornászás után kezdtek egyre többet együtt lógni. Felpuffadt lábaikról, súlygyarapodásukról panaszkodva és Aprilról poénkodva töltötték az időt. Miután megszülettünk – csodával határos módon mindannyian lányok (kivéve Bridget ikertestvérét) –, a mamáink gyakran jöttek össze. Mialatt mi egy pokrócon nyafogtunk, ők az álmatlanságról és a hízásról cseverésztek. Egy idő után szétesett ez a csoport, de azokon a nyarakon, amikor mi még egy-két évesek voltunk, változatlanul Rockwoodba vittek minket. A gyerekmedencébe pisiltünk, és elvettük egymás játékait. A barátság a szülők között lassan teljesen szétesett, nem egészen értem, miért. Gondolom, az életük túl komplikálttá vált. Néhány közülük visszament dolgozni, Tibby szülei kiköltöztek egy távoli farmra Rockville Pike-on. Valószínűleg a szüleinknek semmi közös témájuk nem volt, kivéve, hogy egy időben vártak minket. Úgy értem, hogy ha az ember jól meggondolja, ez elég furcsa összetételű társaság volt (Tibby mamája a fiatal radikális, Lenáé a

törekvő görög, aki szociális munkásként dolgozott, hogy az iskoláit elvégezhesse, Bridget mamája, az alabamai elsőbálozó és az én Puerto Ricó-i anyám a házassági problémáival). De egy ideig legalábbis úgy nézett ki, hogy barátok. Még emlékszem is erre egy kicsit. Manapság a mamák inkább úgy viszonyulnak a dolgokhoz, hogy a barátság nem feltétlenül jelent köteléket, a listán előbb szerepel a férj, a gyerek, a karrier, az otthon és a pénz. A barátság valahol a kerti grillparti és a zenehallgatás közé sorolható. Számunkra ez nem így van. Az anyám mindig azt mondja: „Csak várd ki, míg elkezdesz fiúzni, és az iskolát is komolyan veszed, amíg versenyezned kell mindenért.” De nincs igaza, mi soha nem fogjuk megengedni, hogy ez történjen velünk. Egy idő után anyáink barátsága nem annyira őróluk szólt, mint inkább rólunk, a lányaikról. Olyanokká váltak, mint az elvált emberek, akiknek nincs más témájuk, mint a közös gyerek és a múlt. Az igazat megvallva, elég furcsán viselkednek egymással, különösen azóta, ami Bridget mamájával történt. Úgy fest, hogy sokat csalódtak egymásban, sőt, talán még közös titkaik is vannak, vagyis a viszonyuk elég törékeny. Tehát mi lettünk a szeptemberiek. Az igaziak. Mi viszont mindent jelentünk egymásnak. Nem kell kimondanunk, mert ez az igazság. Néha oly közel vagyunk egymáshoz, hogy egyetlen komplett személyt képzünk, és nem négy különállót. Különböző típusúak vagyunk: Bridget az atléta, Lena a szépség, Tibby a forradalmár és én, Carmen a… jó ég tudja, micsoda. Gondolom, az, aki a legingerlékenyebb, de egyben a legérzékenyebb is. Akinek fontos, hogy mi együtt maradjunk. Tudod, hogy mi a titkunk? Nagyon egyszerű. Szeretjük egymást; törődünk egymással. Tudod, milyen ritka dolog ez? Anyám szerint ez nem fog sokáig így maradni, de én hiszek benne. A nadrág olyan, mint egy égi jel. Ez azt a megállapodásunkat jelképezi, hogy mindentől függetlenül együtt maradunk. De a nadrág kihívás is. Nem elég a marylandi Bethesdában maradni és egy légkondicionált házba befészkelődni. Megígértük egymásnak,

hogy egyszer kikerülünk a világba, és mindenre találunk magyarázatot. Bármikor bebizonyítanám, hogy hűséges, mély érzésű híve vagyok a nadrágnak, de azért képes vagyok bevallani, hogy én voltam az, aki majdnem félredobtam. Ez azonban azt jelenti, hogy kicsit vissza kell mennem a történetben, és elmondanom, hogy született az Utazó Nadrág.

A szerencse nem jár örökbe, csak kölcsön. Ősi kínai közmondás

– Bezárnád azt a bőröndöt? – kérte Tibby Carmentól. – Megőrjít. Carmen odanézett a hatalmas sporttáskára, amely az ágya közepén hevert. Hirtelen azt szerette volna, ha vadonatúj fehérneműje lenne. A legkedvesebb bugyija cafatokban lógott, és úgy nézett ki, mintha hajtások nőttek volna ki belőle. – Még engem is megőrjítesz – mondta Lena. – Hétkor indul a repülőgépem, és még el sem kezdtem csomagolni. Carmen rácsapta a sporttáskára a tetejét, bezárta, és leült a szőnyegre. Éppen azon munkálkodott, hogy a kék körömfestéket eltávolítsa a lábujjairól. – Lena, lennél olyan kedves, és megtennéd, hogy nem mondod ki többet ezt a szót? – kérte Tibby hervadtan ülve Carmen ágya szélén. – Megőrjítesz vele. – Melyik szót? – kérdezte Bridget. – „Csomagolás”, „repülés” vagy hogy „hétkor”? Tibby elgondolkodott. – Az összeset. – Ó, Tibs – mondta Carmen, mialatt elkapta Tibby lábát. – Nyugodj meg, minden rendben lesz. Tibby visszahúzta a lábát. – Lehet, hogy neked minden rendben lesz. Te elmész. Te barbecue-t fogsz enni és petárdákat durrantgatni meg minden más ilyesmi. Tibbynek egy csomó sületlen ötlete volt arról, hogy DélKarolinában mivel töltik az idejüket az emberek, de Carmen tudta, hogy kár is vele erről vitatkozni. Lena megértően hümmögött. Tibby hozzá fordult. – Ne add ki ezt az eszement hangot, jó, Lena?! Lena megköszörülte a torkát. – Nem csináltam – vágta rá gyorsan, noha valójában csinálta.

– Ne sajnáld magad – szólt rá Bridget Tibbyre. – Te sajnálkozol… – Nem – vágta rá hirtelen Tibby, és hárított a karjaival. – Nyugi, nyugi. Semmi buzdítgatás. Ez nem fair. Nekem erre most nincs szükségem, csak akkor engedélyezem, ha neked örömet okoz. – Én nem buzdítottam! – védekezett Bridget, noha valójában csinálta. Carmen szokása szerint töprengve összeráncolta a szemöldökét. – Hé, Tibs! Ha te elég undokul viselkedsz, nem fogunk neked hiányozni, és te sem nekünk. – Carma! – kiáltotta el magát Tibby fölugorva és karját Carmen felé nyújtva. – Átlátok rajtad! Már megint pszichoanalizálsz engem! Ne csináld! Carmen elpirult. – Szó sincs erről – mondta halkan. Mindhárman elcsöndesedve ültek egy ideig. – Te jó isten, Tibby! Mi az, amit bárkinek szabad mondania? – kérdezte Bridget. Tibby elgondolkodott. – Hát… például azt mondhatod, hogy… – körülnézett a szobában, szemében könnycseppek jelentek meg, de Carmen tudta, nem akarja, hogy ezt a többiek meglássák. – Szóval azt mondhatod… – a szeme egy nadrágon akadt fenn, amelyik Carmen szekrényének tetején szépen összehajtogatva feküdt. – Szóval azt mondhatod, „hé, Tibby, szeretnéd ezt a nadrágot megkapni?”. Carmen csodálkozva nézett föl. Bezárta a körömlakklemosó üvegét, odasétált a szekrényhez, két kezével megfogta a nadrágot, és kilógatta. Tibby valójában olyan ruhákat szeretett, amelyek csúnyák és kirívóak voltak. Ez viszont egy mezei farmergatya volt. – Erre gondolsz? A nadrág láthatóan gyűrött volt, és egyáltalán nem figyelemfelkeltő. – Igen, arra – bólintott Tibby mogorván.

– Te tényleg ezt szeretnéd?! – kérdezte Carmen, anélkül, hogy megemlítette volna, hogy a nadrág valójában azért volt elöl, mert kidobásra várt. Azzal, hogy ezt nem mondta, a gesztus nagyobbnak nézett ki. – Aha – mondta Tibby a többiek szeretetét próbálva kiharcolni. Ennek is megvolt az oka. Mindhárman különböző izgalmas helyekre utaztak másnap, Tibby viszont másnap kezdett dolgozni első munkahelyén a Wallman’s-nál, a gyönyörű Bethesda városban, ahol a minimálbér fölött öt centtel volt a fizetése. – Rendben – mondta Carmen nagylelkűen, amint átadta a nadrágot, amelyet Tibby magához ölelt, kicsit szomorúan is, hogy ilyen gyorsan megkapta, amit akart. Lena tanulmányozni kezdte a farmert. – Ez az a nadrág, amelyet a kilósruha-boltban vettél a „Yes!” mellett? – Yes!! – kiáltott vissza Carmen. Tibby visszavette a nadrágot. – Isteni – mondta. Carmen egyszerre egész más szemmel látta ezt a ruhadarabot. Azzal, hogy valaki értékelte, egyszerre sokkal szebben nézett ki. – Nem gondolod, hogy föl kellene próbálnod? – kérdezte Lena logikusan. – Szerintem ha Carmennak jó, akkor ez rád nem fog passzolni. Tibby és Carmen lesújtóan néztek Lenára. Nem voltak egészen biztosak abban, hogy melyikükre nézve sértőbb ez a megjegyzés. – Na mi van? – szólt bele Bridget, hogy Lena segítségére siessen. – Mindkettőtöknek egész más alakja van, ez nyilvánvaló, nem?! – Oké – mondta Tibby annak örömére, hogy megint okot talált arra, hogy dühös lehessen. Lehúzta a kopott, barna nadrágját, amely alól kilátszott a levendulaszínű pamutbugyija. A dráma kedvéért a lányoknak hátat fordított, és fölhúzta a kérdéses nadrágot. A cipzár zizzent, aztán babrált a gombbal, majd megfordult. – Íme! Lena tanulmányozta őt, majd kinyögte: – Azt a mindenit…

– Tibs, veszett jó alakod van…! – jelezte Bridget. Tibby próbált elfojtani egy mosolyt. A tükör elé állt, és nézegette magát. – Mit gondoltok, jól áll? – Nem tudom elhinni, hogy ez az én nadrágom! – mondta Carmen. Tibby csípője elég keskeny volt, a lábai pedig hosszúak ahhoz képest, hogy kistermetű. A nadrág a derekára simult, gyönyörűen kihangsúlyozva az alakját, szabadon hagyva szép ívű hasát és köldökét. – Te tényleg lányosan nézel ki! – tette hozzá Bridget. Tibby nem vitatkozott. Ő nagyon jól tudta magáról – mint ahogy mindenki más is –, hogy karcsú alakja van, amelyet a nadrágok, amelyeket általában hord, eltorzítanak. A farmer láthatóan egy kicsit hosszú volt, de ennek ellenére Tibbyn jól nézett ki. Tibby egyszerre bizonytalannak látszott. – Nem vagyok olyan biztos benne. Talán valaki másnak is föl kellene próbálni – mondta, és kezdte kigombolni a nadrágot és lehúzni a cipzárat. – Tibby, te bolond vagy – közölte Carmen. – Ez a nadrág szerelmes beléd. A tested és a lelked akarja – mondta, s akaratán kívül egészen más színben látta a farmert. Tibby odadobta Lenához. – Tessék, itt van. Próbáld föl! – Miért? Ezt egyszerűen neked varrták – vitázott Lena. Tibby megvonta a vállát. – Csak próbáld föl. Carmen látta, hogy Lenát valójában érdekli a ruhadarab. – Miért ne? Próbáld csak föl! – mondta neki. Lena óvatosan szemlélte a nadrágot. Levette a sajátját, és fölvette ezt, megbizonyosodva arról, hogy be van gombolva és egyenesen áll a derekán, majd megnézte magát a tükörben. Bridget mérlegelte a helyzetet. – Lenny, megőrjítesz! – jelentette ki Tibby. – Jézusom, Lena! – mondta Carmen, majd gyorsan hozzátette: – Elnézést, Jézus. Hát ez a nadrág valami istencsászár – mondta

nagy tisztelettel suttogva. Ők már megszokták ugyan Lenát, de Carmen tudta, hogy a világ számára bomba nő. Kreol bőr, amely nyaranta szép barnára sül, egyenes, fényes és sötét haj, és hatalmas, beszédes szemek, smaragdzöld színben játszva. Arca olyan kedves és olyan finoman arányos volt, hogy Carmen gyomra öszszeszorult tőle. Egyszer Carmen mondta is Tibbynek, hogy előbbutóbb egy filmrendező valahol észre fogja venni Lenát, és elrabolja tőlük. Tibby is bevallotta, hogy neki is hasonló érzelmei vannak. Különösen szép emberekre és különösen furcsán kinéző emberekre egyformán figyelnek föl a körülötte levők. Ha egyszer megismerted őket, akkor soha nem felejted el, hogyan néznek ki. A nadrág Lena derekához simult, és folytatódott a csípője felé jól kihangsúlyozva combjának csodálatos formáját, és éppen lábfeje tetején végződött. Amikor két lépést tett előre, minden izmát lehetett látni, amint kecsesen követték a mozgását. Carmen csodálkozva gondolkodott rajta, hogy mennyire másképpen állt Lenának ez a nadrág és az a szimpla valami, ami előtte volt rajta. – Kegyetlenül szexi – mondta Bridget. Lena még egy gyors pillantást vetett magára a tükörben. Az ő testtartása mindig kicsit különleges volt, nyakát előretolta, amikor a tükörbe nézett. Hunyorított. – Úgy néz ki, mintha túl szűk lenne – jegyezte meg. – Viccelsz, ugye? – szólt oda Tibby. – Csodálatosan áll. Milliószor jobban áll, mint minden más, amit eddig hordtál. Lena Tibbyhez fordult. – Ezt bóknak vegyem? – Komolyan! Ezt muszáj, hogy elfogadd! – mondta Tibby. – Ez teljesen átformál! Lena az övvel vacakolt. Valójában nem szeretett arról beszélni, hogy hogyan néz ki. – Te mindig gyönyörű vagy – mondta Carmen. – De Tibbynek igaza van… De tényleg… valami… különösen nézel ebben ki. Lena lecsúsztatta magáról a nadrágot. – Bee-nek is fel kell próbálnia – jelentette ki. – Nekem?!

– Igen, neked – bizonygatta Lena. – Ez túl hosszú nekem – mondta Tibby. – Csak próbáld föl – tette hozzá Lena. – Nekem nincs szükségem még egy farmerra – mondta Bridget. – Nekem már van vagy kilenc. – Miért parázol ettől a nadrágtól? – cukkolta Carmen. Ilyen kihívással mindig sikerült meggyőzni Bridgetet. Bridget ki is kapta a nadrágot a kezéből. Lehúzta a sajátját, ledobta a földre, és fölvette a farmert. Először megpróbálta a derekára fölhúzni, hogy úgy nézzen ki, mintha rövid lenne, de amint elengedte, az tökéletesen simult a csípőjére. – Dudidudu, dudidudu… – dúdolta közben Carmen a Homályzóna dallamát. Bridget profilból nézegette a fenekét a tükörben. – Na, mi van? – kérdezte Bridget. – Ez nem rövid neked, ez tökéletes! – mondta Lena. Tibby Bridget felé fordult, és figyelmesen végigpásztázta a szemével. – Szinte kicsinyít téged, Bee. Nem a szokásos amazonstílus. – Na, kezdődik a szívatás – nevetett Lena. Bridget magas volt, széles vállú, hosszú lábú és óriási kezei voltak. Könnyű volt őt hatalmasnak képzelni, noha meglepően karcsú derékkal és csípővel büszkélkedhetett. – Igaza van – mondta Carmen. – Ez a nadrág tényleg jobban áll rajtad, mint azok, amelyeket egyébként hordasz. Bridget most megfordult, és a másik oldalról is megnézte a fenekét. – Hű, ez tényleg jól néz ki rajtam! – mondta. – Azt hiszem, teljesen beleszerettem. – Csodálatosan szép feneked van – állapította meg Carmen. Tibby elnevette magát. – Mondta a popsik királynője… A szeme szokatlanul csillogott. – Tudjátok, hogy deríthetjük ki, hogy ez a nadrág tényleg mágikus-e?

– Hogyan? – kérdezte Carmen. Tibby a lábait a levegőbe lóbálta. – Próbáld föl! – mondta. – Tudom, hogy ez a tied, de én amondó vagyok – persze tisztán tudományos alapon –, hogy nem tudom elképzelni, hogy ez a nadrág neked is jól álljon. Carmen idegesen fintorgott. – Kritizálod a fenekem? – Ó, Carma, tudod, hogy irigyellek. Csak azt gondoltam, hogy ez a nadrág nem fog jól állni neked – próbált magyarázkodni Tibby. Bridget és Lena is rábólintott. Carmen hirtelen megijedt, hogy az a nadrág, amely a barátain olyan pompásan nézett ki, rajta nem fog jól mutatni. Nem mintha kövér lett volna, de – sajnos? – a család Puerto Ricó-i egyenes ágától örökölte a hátsóját. Nem mintha nem lett volna csinos, általában igen büszke volt az alakjára, de ez alkalommal és ezzel a nadrággal meg három, keskeny fenekű barátnőjével nem érezte úgy, hogy versenyezni szeretne. – Nem, én nem akarom fölvenni – mondta Carmen, majd fölállt, mint aki szeretne témát váltani. Három szempár meredt továbbra is a nadrágra. – De igen! – mondta Bridget. – Muszáj. – Carmen, kérlek! – tette hozzá Lena. Az arcukról leolvasta, hogy nem lesz könnyű ez alól kibújni vita nélkül. – Rendben van, de ne várjátok el, hogy tökéletesen passzoljon. Tuti, hogy nem fog. – Carmen, de hiszen ez a nadrág a tied – figyelmeztette Bridget. – Igazad van, észkombájn. De még egyszer sem vettem föl – mondta Carmen kellő hangsúllyal, hogy további erősködéseket elhárítson. Kicserélte fekete nadrágját a farmerral. Valójában nem csak a combjáig ért, és minden további nélkül gyönyörűen feküdt a derekán. Begombolta. – Na, mit szóltok? – mondta, de azért nem merte magát megnézni a tükörben.

Egy mukkot se szóltak. – Na mi van? Hogy áll rajtam? – és bátran Tibby szemébe nézett. – Szóval? – Ami azt illeti… – mondta Tibby elhaló hangon. – Azt a mindenit! – tette hozzá Lena halkan. Carmen hunyorított és félrenézett. – Én ezt most leveszem, és úgy teszünk, mintha ez soha nem történt volna meg – mondta kipirult arccal. Bridget végre megtalálta a megfelelő szavakat. – Carmen, meg vagy veszve. Nézz magadra! Eszméletlenül gyönyörű vagy, csodálatos látvány, mint egy szupermodell. Carmen savanyú arccal, de modellpózba vágta magát. – Azért ezt nem egészen hiszem. – De komolyan, nézd meg magad! – utasította Lena. – Ez egy mágikus nadrág. Carmen először messziről, majd közelről vizsgálta magát a tükörben; elölről és hátulról is. A lemez, amelyet hallgattak, lejárt, de senki nem vette észre. Valahol a távolban egy telefon csöngött, de senki nem mozdult, hogy fölvegye. A máskor oly forgalmas utca is csöndbe borult. Carmen kiengedte a mélyről felszabaduló levegőt. – Ez tényleg mágikus nadrág! *

*

*

Bridget ötlete volt. Ez volt az első olyan nyaruk, amelyet külön töltöttek, s ez meg a Mágikus Nadrág fölfedezése elegendő okot szolgáltatott arra, hogy elmenjenek a Gilda’s-hoz. Tibby hozta a kaját és a videokameráját. Carmen szolgáltatta a nyolcvanas évek tánczenéjét, és Lena teremtette meg az atmoszférát. Bridget hozta a hatalmas hullámcsatokat és a Nadrágot. A szülőket a szokásos módon rázták le. Carmen azt mondta a mamájának, hogy Lenához megy. Lena viszont Tibbyt hozta föl mentségül. Tibby persze Bridgetre hivatkozott. Bridget viszont arra kérte az ikertestvérét, mondja meg az apjuknak, hogy Carmennál lesz. Bridget annyi időt töltött barátai házában, hogy nem is volt való-

színű, hogy Perry továbbadja, és hogy ez az apjának különösebb aggályt okozott volna, de ez az üzenetlánc már hagyomány volt a családban. Aznap este háromnegyed tízkor újból találkoztak a Wisconsin út elején. A hely persze sötét volt, és be volt zárva. De hát éppen ezért volt szükség a hullámcsatokra. Lélegzetvisszafojtva lestek Bridgetet, amint szakszerűen, tolvajkulcsként használva a csatokat próbálkozott az ajtóval. Az utóbbi három évben évente legalább egyszer megtették ezt, ami semmit nem vett el a mindenkori izgalomból. Szerencsére Gilda’s nem fordított sok figyelmet a biztonságra. Végül is mit lehetett onnan ellopni? Izzadtságszagú, kék polifoamokat vagy egy doboz rozsdásodó, összevissza párosított súlyzót? A lakat kattant; a kilincs fordult, és máris rohantak föl az emeletre egymást cukkolva a sötét lépcsőházban. Lena elrendezte a takarókat és a gyertyákat. Tibby az ételt. Nyers süteménytésztát egyenesen a jégszekrényből, kókuszgolyót, sajtos pelyheket, savanyú gumicukorból készült gilisztákat és néhány üveg házi kotyvalékot. Carmen beindította a zenét, egy borzalmas, öreg Paula Abduldallammal, mialatt Bridget a tükörfal előtt ugrabugrált a zenére. – Ha jól emlékszem, pont ezen a helyen ült a mamád, Lenny – vetette oda Bridget, miközben tovább táncolt. – Érdekes – mondta Lena. Volt az a híres kép a négy mamáról a nyolcvanas évek aerobicruhájában már elég nagy pocakkal, közülük is vitathatatlanul Lena mamájának volt a legnagyobb. S nem véletlen, hogy Lena születésekor súlyosabb volt, mint Bridget és ikertestvére együttvéve. – Kész vagytok? – kérdezte Carmen, mialatt lehalkította a zenét, és szertartásosan a pokróc közepére helyezte a Nadrágot. Lena még mindig a gyertyákat gyújtogatta. – Gyere már, Bee! – kiabált Carmen Bridget felé, aki nevetve nézegette magát a tükörben. Mikor mindannyian összegyűltek, és Bridget is abbahagyta a mókázást, Carmen megszólalt.

– A szétszóratás előtti estén – büszkén szavaira, hatásszünetet tartott – mágiát fedeztünk föl – mondta, és furcsa bizsergést érzett a talpán. – A mágia sokféle formában megmutatkozhat. Ma éjjel egy nadrág képében jelenik meg. Azt javaslom, hogy a Nadrág mindnyájunk közös tulajdona legyen, és oda utazzon, ahova mi, és ez tartson minket össze, amikor egymástól távol vagyunk. – Esküdjünk föl az Utazó Nadrágra! – Bridget izgatottan ragadta meg Lena és Tibby kezeit. Bridget és Carmen soha nem szégyellte barátságuk szertartásos megerősítését. Tibby és Lena úgy viselkedett, mintha a szoba teli lenne tévékamerákkal. – Mától kezdve mi vagyunk a Nadrág Testvérisége – kántálta Bridget. – Ma este a testvériség szeretetét ruházzuk a Nadrágra. Hogy ez vele mindenhova eljusson, ahova mi megyünk. A gyertyák lángja egyszerre megremegett ebben a hatalmas, magas teremben. Lena szeme áhítatot sugárzott. Tibby arcán látszott, hogy valamit visszafojt, de Carmen képtelen volt megállapítani, hogy ez nevetés vagy könnyek. – Bizonyos alapszabályokat kellene lefektetnünk – javasolta Lena –, hogy tudjuk, mit csináljunk vele. Tudjátok, például olyasmi, hogy ki mikor kapja meg. Ebben megállapodtak, úgyhogy Bridget elemelte Gilda’s egyik levélpapírját és egy tollat a kis irodából. Majszolni kezdtek, mialatt Tibby ezt a fontos pillanatot videóra vette, és dolgoztak a szabályokon is. A Kiáltványon, ahogy Carmen hívta. – Államalapító atyának érzem magam – mondta vigyorogva. Lenát nevezték ki jegyzőnek, mert neki volt a legszebb kézírása. Beletelt egy kis időbe, míg meg tudtak állapodni. Lena és Carmen szerint inkább ilyen barátságtípusú dolgokra kell összpontosítani, például arra, hogy hogyan tartsák a kapcsolatot a nyár alatt, és megbizonyosodni arról, hogy a nadrág eljut az egyik lánytól a következőig. Tibby szerint inkább az a fontos, hogy miket szabad tenni és miket nem a Nadrággal. Például hogy az ember piszkálhatja-e az orrát, ha viseli. Bridgetnek az volt az ötlete, hogy amikor a nyár végeztével újból összetalálkoznak, akkor a visszaemlékezéseket írják rá a Nadrágra. Mire tíz szabályban megállapodtak,

Lena kezében volt a szokatlan lista, amely az őszintétől a bolondságig mindent magába foglalt. Carmen biztos volt abban, hogy ezeket mindenki be is fogja tartani. Még ezután azt is megbeszélték, hogy mennyi ideig maradhat valakinél a Nadrág, mielőtt továbbadja. Végül abban állapodtak meg, hogy ennek idejét mindenki saját maga állapítja meg. De ahhoz, hogy a Nadrág körbemehessen, senki nem tarthatja magánál egy hétnél tovább, hacsak erre valamiért nincs szükség. Ezek szerint a Nadrágot mindenki kétszer megkapná a nyár vége előtt. – Lenának kéne először megkapnia! – mondta Bridget, mialatt két gumigilisztából csomót csinált, majd beleharapott. – Görögország ragyogó hely az út megkezdéséhez. – Lehetek én a második? – kérdezte Tibby. – Nekem szükségem lesz rá, hogy kihúzzon a depressziómból. Lena megértően bólintott. Majd Carmen következik, akit Bridget követ, és csak hogy komplikáljuk a helyzetet, a Nadrág visszafelé indul el megint. Bridgettől Carmenhez jutna, onnan Tibbyhez és vissza Lenához. Miközben a társalgás élénken folyt, beköszöntött az éjfél, és ezzel elkezdődött az első nap, amely majd különválasztja őket. A levegőben feszült izgalom lebegett. Carmen látta barátnői arcán, hogy nem csak ő érez így. A Nadrág sorsa egybefonódott az elkövetkező nyár izgalmaival. Ez lesz az első alkalom gyerekkora óta, hogy Carmen az egész nyarat az apjával tölti. Elképzelte önmagát a Nadrágban nevetve és az apját nevettetve. Lena ünnepélyesen a Nadrágra helyezte a Kiáltványt. Bridget néhány másodperc néma csöndet kért a Nadrág tiszteletére. – És természetesen a testvériségre is – tette hozzá Lena. Carmen karja libabőrös lett. – És erre a percre, erre a nyárra és a további életünkre! – Együtt és külön – fejezte be Tibby.

Mi, a Testvériség, ezennel a következő eljárási szabályokat állapítjuk meg az Utazó Nadrág használatára: 1. Soha, de soha nem szabad a Nadrágot kimosni. 2. Soha, de soha nem szabad a Nadrágot felhajtani. Az gáz. Soha nem jön el az az idő, hogy ez ne legyen gáz. 3. Az a szó, hogy „kövér”, soha nem hangozhat el annak a szájából, aki a Nadrágot viseli. Sőt, még arra sem gondolhatsz, hogy „kövér vagyok”, ha rajtad van. 4. Soha nem engedhető meg, hogy a Nadrágot egy fiú húzza le rólad.(Noha te magad leveheted az ő jelenlétében.) 5. Soha nem piszkálhatod az orrod, mialatt a Nadrág rajtad van. De vakarhatod az orrod, ami helyettesítheti a piszkálást. 6. Mikor újra találkozunk, a következő feljegyzésekkel kell iga-

zolnod, hogy mit tettél, mialatt a Nadrág a te kezedben volt: A Nadrág bal szárára ráírandó annak a legérdekesebb helynek a neve, amelyet meglátogattál, amíg a Nadrág rajtad volt. A Nadrág jobb szárára ráírandó a legérdekesebb esemény, amely veled történt, mialatt a Nadrágot viselted (például: „összejöttem Ivannal, a másodunokatestvéremmel, mialatt a Nadrág viselési joga az enyém volt”). 7. Köteles vagy írni a tagtársaidnak egész nyáron, akármilyen jól érzed is magad nélkülük. 8. Köteles vagy a Nadrágot továbbadni az egyezség szerint. Aki ezt megszegi, annak a feneke elverettetik. 9. A Nadrágot soha nem szabad övvel viselni, valamint pólót betűrni szigorúan tilos. (Lásd a 2. szabályt!)

10. Emlékezz: Nadrág=szeretet. Szeresd barátaidat! Szeresd önmagad!

A mai nap az a holnap, amely miatt idegeskedtünk

tegnap. Anonymus

Egy napon, amikor Tibby úgy tizenkét éves lehetett, észrevette, hogy a saját boldogságát Mimiéhez, a tengerimalacáéhoz mérheti. Amikor rájött a sürgés-forgás, és teli volt tervekkel és célokkal, kiberohangált a szobájába Mimi terráriuma mellett. Ilyenkor egy kicsit szomorú volt Mimi miatt, akinek nem volt más lehetősége, mint hogy ott feküdjön a forgácsokon, mialatt Tibby élete rettenetesen fontossá vált. Szánalmasnak érezte magát, amint Mimit látta ott kényelmében, és azt kívánta, hogy bárcsak ő lenne, akinek a szájába csöpög a víz az itatóból anélkül, hogy megerőltetné magát. Arra vágyott, hogy bárcsak ő lenne, aki a meleg forgácsok közé bújhatna, és mindöszsze arról kellene döntenie, hogy mikor forgassa a mókuskereket, és hogy mikor van itt az ideje még egy sziesztának. Ha az embernek nem kell döntéseket hoznia, akkor nincs miben csalódnia. Tibby hétéves volt, amikor Mimit ajándékba kapta. Akkor számára Mimi volt a világ legszebb neve. Egy álló évig gondolkodott a tökéletes néven. Az nagyon könnyű, hogy az ember a plüssállatát vagy a képzelt barátját elnevezze, de ebben az esetben Tibby nem könnyen adta be a derekát. Ekkor még magabiztos volt a téren, hogy mi tetszik neki, és mi nem. A későbbiek folyamán ha a Mimi név tetszett volna neki, akkor biztos, hogy ezzel az erővel mondjuk a Frédi nevet adja neki. Ma, hóna alatt a zöld Wallman’s-egyenruhával, anélkül, hogy lett volna a közelében bárki, akinek lehetett volna panaszkodni, s alapvetően kilátástalanul, Tibby egyszerűen irigy volt. Soha senki nem küldött egy tengerimalacot munkát keresni, ugyebár. Próbálta Mimit elképzelni hasonló egyenruhában. Mimi az égadta világon semmi értelmeset nem csinált. Nagy sivítozás hallatszott a konyhából, emlékeztetve Tibbyt még két másik hasznavehetetlen élőlényre, kétéves öccsére és egyéves húgára. Ők csak zajt jelentettek, pusztítást és pokoli bűzt

árasztó pelenkákat. Az otthoni körülményekhez képest még a Wallman's is menedékhely volt. Visszatette tokjába a digitális kameráját, és föltette egy jó magas polcra, arra az esetre, hogyha Nicky véletlenül újra betalálna a szobájába. A biztonság kedvéért számítógépe kapcsolóját is átragasztotta szigetelőszalaggal, és hasonlóként bebiztosította a CDlejátszót is. Nicky imádta a gépet bekapcsolni és lemezeket préselni a CD-meghajtóba. – Megyek dolgozni – mondta Lorettának, a bébiszitternek. Majd elindult lefelé a lépcsőkön, és kisétált az utcára. Tibby megfelelő távolságot tartott, hogy véletlenül se tűnjön úgy, hogy Loretta ellenőrzése alá tartozna. Noha sok tizenhat éves már rendelkezett jogosítvánnyal, Tibby mégis inkább a biciklit részesítette előnyben. Még mindig a hóna alatt a köpennyel és a tárcájával próbált kormányozni, de ez nem volt egyszerű feladat, ezért megállt. Az egyetlen logikus megoldásnak az látszott, hogy fölvegye az egyenruhát, de nem akart ebben feszíteni az utcán, úgyhogy visszatette a tárcát és a köpenyt a hóna alá, és újból elindult. Amint a Brissard utcához ért, az aszfaltra ejtette a tárcát, és emiatt majdnem belerohant egy kocsiba, úgyhogy megint meg kellett állnia, hogy fölvegye. Amint körülnézett, fölmérte a terepet. Olyan környéken járt, ahol nem valószínű, hogy abban a négy háztömbben, amely a jelenlegi helye és a Wallman’s között van, bárkivel is találkozhatna. Úgyhogy végül mégis fölhúzta magára az egyenruhát, annak a zsebébe csúsztatta a tárcát, és szélsebesen továbbhajtott. Majd, miután beérkezett a parkolóba, egy ismerős hangot hallott. – Szeva Tibby. A szíve majd kiugrott a helyéről. Na most szerette volna, ha a forgácsok közt lehetne. – Na, mi a nagy helyzet? – kérdezte Tucker Rowe, aki egyébként Tibby szerény véleménye szerint a legjobb fickó volt a Westmoreland Gimnáziumban. A nyárra való tekintettel kis kecs-

keszakállat növesztett. Kocsija mellett állt egy régi, hetvenes évekbeli járgánnyal, amiért az ember nyála csorogna. Tibby képtelen volt a szemébe nézni. Az egyenruha szinte égett a testén. Fejét leszegezte, mialatt fontoskodva lelakatolta a bringáját. Gyorsan beosont az üzletbe abban a reményben, hogy hátha a fiú azt hiszi, hogy összetévesztette azzal a lúzer lánnyal, akinek még a mellei se nőttek ki rendesen, de egyébként nagyon hasonlított Tibbyre.

Kedves Bee! Mellékeltem egy kis darab szövetet, amelyet kivágtam az egyenruhámból. Bevallom, merő élvezet volt megrongálni. Csak azt akartam ezzel megmutatni neked, hogy milyen vastag a műszálas anyag. Tibby – Vreeland Bridget? – szólította Connie Broward, a tábor igazgatónője, amint fölolvasta a névsorból a nevét. Bridget már állt, képtelen volt tovább ülni. Nem bírt egy helyben maradni. – Itt vagyok! – jelentkezett, és a vállára vetette a hátizsákját. Egy meleg szellő suhant át Bahía Concepciónon. A tábor központi épületéből még az öböl kékeszöld színét is lehetett látni. Megborzongott az izgalomtól. – Négyes, kövesd Sherrie-t! – utasította Connie. Bridget a hátában érezte az elismerő tekinteteket, de már hozzászokott, hogy az emberek szeme fennakad rajta. Tudta, hogy ritka szép haja van, hosszú, egyenes és egy hámozott banán színére emlékeztető. Az

emberek mindig nagy ügyet csináltak a hajából. Emellett az alakja sudár volt, szépen ívelő kis orral büszkélkedhetett, mindene a megfelelő helyen. Ezek miatt a tulajdonságok miatt az emberek jó nőnek tartották. De nem volt jó nő, legalábbis nem annyira, mint Lena. Az arca nem volt különösen költőien szép. Tudta, hogy más emberek is rájöhetnek erre azután, hogy túltették magukat a haján. – Szia, Bridget vagyok – mutatkozott be Sherrynek, amint hátizsákját ledobta arra az ágyra, melyet szobatársa mutatott. – Üdv itt! – köszöntötte Sherry. – Milyen messziről jöttél? – Washingtonból – válaszolt Bridget. – Hát, az bizony jó messze van. – Ez tény – Bridgetnek reggel négykor kellett kelnie, hogy elérje a hat órai repülőgépet Los Angelesbe, majd onnan repült még tovább két órát Loreto apró repülőterére. Ez egy kis városka volt a Cortez-tenger partján, a Baja-félsziget keleti oldalán. Ezután még következett egy minibusz-utazás, amely elég hosszú volt ahhoz, hogy mélyen elaludjon, és amikor fölébredt, fogalma nem volt, hogy hol van. Sherry otthagyta, hogy a következő érkezővel találkozzon. Ebben a házacskában tizennégy egyszerű vaságy volt, mindegyiken egy vékony matrac. A falak kezeletlen és valójában nem is jól öszszepasszoló fenyőfából készültek. Bridget kilépett a ház előtti apró verandára. A ház belseje szokványos tábori képet mutatott, de kívül minden varázslatos volt. A tábor egy fehér homokkal borított partra nézett, mely egy öbölben helyezkedett el, amelyet pálmafák vettek körül. Az öböl oly csodálatosan tiszta kék volt, hogy úgy nézett ki, mint egy retusált kép turisták számára. Szemben az öböllel, a Concepción-félszigeten egymást ölelő hegysorok nyújtottak védelmet. A tábor másik végét apró sziklák határolták. A tengerpart és a sziklás terület között még elterült két, gondosan rendben tartott focipálya is.

– Helló, helló! – üdvözölt Bridget két újoncot, amint azok is befutottak a cuccukkal a házba. Gyönyörűen lesült, izmos focistalábaik voltak. Bridget is bement velük a házba. Most már majdnem mindegyik ágynak volt gazdája. – Akar valaki úszni jönni? – kérdezte, mert Bridget nem félt az idegenektől. Sőt, sokszor könnyebben kijött velük, mint azokkal, akiket jól ismert. – Nekem ki kell csomagolnom – mondta az egyik lány. – Én úgy tudom, hogy pár perc múlva már vacsorára kell mennünk. – Oké – hagyta rájuk Bridget könnyedén. – Mellesleg, Bridget vagyok. Viszlát később – mondta félvállról. A parton zuhanyzófülkék voltak, és Bridget az egyikben fölvette a fürdőruháját, majd kilépett a homokba. A levegő hőmérséklete éppen jólesett neki, se nem meleg, se nem hideg. A naplemente minden színe tükröződött a vízen. A hegyek mögé lenyugvó nap sugarai simogatták a vállát. Lemerült a víz alá, és sokáig nem is jött föl levegőért. De boldog vagyok itt – gondolta Bridget magában. Egy pillanatra eszébe jutott Lena és az Utazó Nadrág és az, hogy már alig várja, hogy hozzá kerüljön, és abban valami csodálatos élményre tegyen szert. Kicsit később, amikor megérkezett a vacsorához, kellemesen tapasztalta, hogy ahelyett, hogy az ebédlő szűk falai és alacsony mennyezete közé szorították volna az asztalokat, az épület mellett egy teraszon, kellemes körülmények közt terítettek meg. Az ereszről, mint egy gyönyörű rózsaszín zuhatag, virágok lógtak egészen a korlátokig. Bolondság lett volna akár egy percet is benn tölteni. Ma este a négyes ház többi lakójával ült le. Összesen hat ház volt, ami gyors számítása szerint nyolcvannégy lányt jelentett, akik mind komolyan vették az atlétikát. Olyan nem is jöhetett ide, aki nem így gondolkodik. Mire a táborozásnak vége lesz, már mind ismerni fogja őket, sőt, lesz, akiket meg is szeret, de ma még mind idegenek voltak. Majdnem biztos volt abban, hogy a vállig érő fekete hajú lány neve Emily, a vele szemben ülő borzas, szőke lányé

Olivia, akit mindenki Ollie-nak hívott. Ollie mellett egy Diana nevű fekete lány ült, akinek a haja a háta közepéig ért. Az asztalokon hatalmas tálak voltak különböző tengeri herkentyűkkel tele sütve-főve, hússal töltött mexikói palacsintákkal, rizsés babhegyekkel. Az asztalon még citromlét is látott, amelynek azonban olyan íze volt, mintha porból készítették volna. Ezalatt Connie beszélt hozzájuk a pódiumról, az amerikai olimpiai női csapatban eltöltött éveiről nosztalgiázva. A lányok közt ültek a tábor edzői és segédedzői. A házba visszaérve Bridget bebújt a hálózsákjába, és a ház falán egy résen keresztül beszűrődő holdfény nyomát követte a mennyezeten. Hirtelen leesett a tantusz: ő most itt van Baján. Miért bámulna egy repedésen keresztül az égre, amikor kívül az egészet élvezheti? Fölkelt, hóna alá kapta a hálózsákot és a párnáját. – Akar valaki velem tartani? – kérdezte a lányoktól. A legtöbben hallgattak, de a szoba távolabbi részéből halk sutymorgást is hallott. – Egyáltalán, szabad nekünk kimenni aludni? – kérdezte Emily. – Senkitől nem hallottam, hogy meg lenne tiltva – válaszolta Bridget. Tulajdonképpen a terveihez teljesen mindegy volt, hogy valaki követi-e vagy sem. Azért jólesett, hogy Diana és egy másik lány, Jo vele tartott. A hálózsákjaikat a part szélére dobták. Ki tudja, hogy milyen magas lesz a dagály? A tenger békésen morajlott; és ezt kiegészítette a csillagos égbolt látványa. Elképesztően szép volt. Bridgetet olyan öröm és energia töltötte el, hogy szinte képtelen volt nyugodtan feküdni a hálózsákban. A csillagok ragyogása elragadó látvány nyújtott. – Imádom ezt – szólalt meg. Közben Jo kényelmesen befészkelte magát a zsákjába. – Ez hihetetlen – válaszolt. Egy ideig mindhárman csöndben nézték az eget. Diana fölemelte a fejét, és könyökével alátámasztotta. – Nem biztos, hogy el fogok tudni aludni. Ez hihetetlenül szép. Jelentéktelennek érzem magam ilyen magasztos látvány mellett. Az ember gondolatban a távolba vándorol – és ott marad.

Bridget egy megértő kis nevetéssel nyugtázta Diana gondolatait. Ebben a pillanatban Diana Carmenre emlékeztette őt, olyan jóindulatú módon, mint egy pszichológus, aki filozofálni próbál. – Érdekes – mondta Bridget. – Ez így soha nem jutott volna eszembe. A repülőgépek mindig olyan tiszták – ez tetszett Carmennek. Bejött neki, ami körülvette az első osztályon, még az is tetszett neki, ahogy a rágcsálnivalókat elétették. A tálon aprócska almák, mind ugyanakkora méretűek, alakúak és színűek. Szinte nem is látszottak igazinak, de ugyanakkor jól néztek ki. Ezeket félretette a táskájába későbbre. Még soha nem volt apja lakásán. Mindig a papája jött hozzá látogatóba, de volt valami elképzelése róla, hogy hol lakhat. Habár az apja nem volt rendetlen, azért hiányzott neki a második Xkromoszómája. Az ablakokon valószínűleg nem lesznek függönyök, talán az ágyon sem lesz külön ágytakaró, és nagy valószínűséggel a jégszekrényben sem lesz szagelszívó szódabikarbóna. Valószínűleg atkák szaladgálnak a padlón, lehet, hogy nem éppen a szoba közepén, de valahol a szófa közelében. (Persze, kell hogy legyen egy szófa, nem?! Végül is szófa mindenhol van…) Remélte, hogy a lepedők pamutból készültek. Bár ahogy apját ismerte, sokkal valószínűbb, hogy valami műszálas keverék. Carmen kifejezetten irtózott a műszáltól. Ezen nem tudott, nem is akart változtatni. Lehet, hogy a teniszezés és a John Woo-filmek vagy bármi más, amit az ember szombat délután csinál, el tudja őt csalni olyan üzletbe, ahol törülközőszetteket és valódi angol teáskannákat árulnak. Az apja biztosan ellenkezni fog, de jó humorral rá lehet majd beszélni, és később még meg is fogja köszönni, hogy elcipelte erre a helyre. Carmen még azt is el tudta képzelni, hogy a nyár végén apja elszomorodik, és körülnéz, hátha talál neki egy gimnáziumot, és megkérdi tőle, hogy otthonosan érezte-e magát DélKarolinában.

Carmen érezte, hogy libabőrös lesz a karja, és felállnak rajta a szőrszálak. Nem látta apját karácsony óta. Karácsonykor mindig együtt voltak. Hétéves volt, amikor szülei elváltak, s az apja minden évben jött, és minden évben ugyanabban a viszonylag előkelő motelben lakott. Ezekben az időkben mindig együtt lógtak. Moziba jártak, összevissza mászkáltak. Karácsony után még együtt cserélték be azokat a használhatatlan ajándékokat, amelyeket apja nővérei küldtek, olyan dolgokra, amelyek nekik tetszettek. Évente három-négy alkalommal, amikor apja Washingtonban járt üzleti úton, együtt töltötték az estéket. Tudta, hogy apja minden lehetőséget kihasznál, hogy találkozhassanak. Mindig olyan helyen vacsoráztak, amelyet előtte Carmen választott ki, aki ugyan próbált apja ízlésének is megfelelni. Amint leültek, mindig figyelemmel kísérte, hogy apja hogyan nézegeti az étlapot, tetszik-e neki, vagy nem, és azt is figyelte, hogy mennyire ízlik neki az étel. De ő maga ilyenkor szinte enni sem bírt. A gép alól furcsa zajokat lehetett hallani. Ez vagy azt jelentette, hogy az egyik motor leesett, vagy a kerekeket készítették föl leszállásra. Túl ködös volt az idő ahhoz, hogy látni lehessen, hogy milyen közel van a föld. A homlokát a hűvös ablakhoz támasztotta, és hunyorítva próbálta átlátni a felhők sűrűjét. Szeretett volna óceánt látni. Szerette volna kisütni, hogy merre van észak. Mindenről tudni akart, mielőtt leszállnak. – Kérem, legyen szíves fölhajtani a tálcát és rögzíteni – szólt a légikísérő a Carmen mellett ülő férfihoz, és elvitte Carmen elől a rágcsálnivalókat. A mellette ülő férfi nagydarab volt, kopasz, és aktatáskáját Carmen vádlijába nyomta. Bridget mindig imádnivaló egyetemista fiúk mellé szeretett ülni a repülőgépen, akik leszállás előtt még a telefonszámát is elkérték. Carmen általában középkorú üzletemberek közé ült. – Kérem a légikísérőket, hogy foglalják el a helyüket! – hallatszott a kapitány hangja a hangszóróból. Carmen gyomra összeszorult az izgalomtól. Lábait egymás mellé a földre tette, és keresztet vetett magára, ahogy ezt a mamájától látta leszállás közben. Kép-

mutatónak érezte magát, de ez akkor sem az az alkalom, hogy egy babonáról leszokjon.

Tibby! Magam mellett érezlek akkor is, amikor nem vagy itt. Mindent imádok ezzel az úttal kapcsolatban, de fáj, hogy nem vagyunk együtt és annak tudata, hogy otthon szomorkodsz. Úgy érzem, hogy nincs jogom boldognak lenni. Olyan furcsán érzem magam nélkületek. Azzal, hogy nem vagy itt velem, kicsit Tibbynek érzem magam. Mondjuk, ezt lényegesen rosszabbul csinálom, mint te. Rengeteg puszi és ölelés: Carma

Tudsz önzetlenül szeretni? Ki tudod érdemelni az önzetlen

szeretetet? Lena Kaligaris

Elsőként a ház főbejáratát pillantotta meg. A színe olyan harsány volt, mint a tükörtojás sárgája. Körülötte a ház homlokzata viszont a legélénkebb kék színt vette föl. Kinek juthatott ilyen színkombináció az eszébe?! Lena fölnézett a felhőtlen kék égre. Ó… Ha Bethesdában ilyen színűre festetnéd a házad falait, akkor az emberek meg lennének róla győződve, hogy egy narkós lakik ott; a szomszédaid meg egyenesen bíróságra vinnének. Az éjszaka leple alatt festékszóró kannákkal átfestenék a házat bézs színűre. Itt azonban csodálatos színek rikítottak a fehér házak közt. – Lena, menj már! – nyafogott Effie, és Lena bőröndjét lábával nyomkodta kifelé. – De jó, hogy itt fágytok, lányukk! – üdvözölte őket nagymama, és örömében összecsapta a kezét. Nagypapa egy ideig vacakolt a zárral, de végül sikerült kinyitnia az ajtót, és az a csodálatos színű ajtó kipattant. Az utazás okozta időeltolódás és ezek a furcsa, öreg emberek olyan hangulatba hozták, mintha beszívott volna. Ő ugyan még soha nem szívott be, kivéve mikor egyszer egy kínai vendéglőben kikészült egy garnélaráktól. Ha Lenára azt mondhatjuk, hogy el volt kábulva, Effie az alvás hiányában csak egész egyszerűen nyűgös volt. Lena a dumálást mindig ráhagyta a húgára, de most Effie ehhez is túl fáradt volt. Ennek következtében a kis sziget még kisebb repülőteréről az út befelé a kocsiban főképpen csöndben történt. Nagymama időnként hátrafordult az öreg Fiatban. – Mennyire megcsodálatosszepültetekk! Különösen Lena. Lena komolyan szerette volna, hogy bárcsak abbahagyná a nagymama ezeket a megjegyzéseket, mert idegesítette. Arról már nem is beszélve, hogyan érezhette magát mindeközben a nyűgös Effie. Nagymama angolja viszonylag tűrhető volt, mert hosszú évekig éttermükben sok turista fordult meg. De Bapi nagypapának sajnos

ez már kevesebb sikerélménnyel járt. Lena tudta, hogy nagymama volt, aki az embereket üdvözölte a vendéglőben, a lenyűgöző vendégszeretet áradatával. Bapi legtöbbször a háttérben maradt. Először mint szakács, később, mikor az étterem jobban ment, mint üzletvezető. Lena szégyellte magát, hogy már nem tud görögül. Szülei szerint kisbaba korában csak ezt beszélte. De később, amikor iskolába került, egyre kevesebbet használta a nyelvet. Mire Effie megszületett, már felhagytak a göröggel nála. Ha másért nem, hát azért, mert egészen más ábécét használtak. Persze most Lena örült volna, ha még tudna görögül, de annak is örült volna, ha magasabb lenne, és úgy tudna énekelni, mint Sarah McLachlan. Mindezeket szerette volna, de persze pontosan tudta, hogy soha nem fognak bekövetkezni. – Nagyi, imádom az ajtótokat – dicsérte, amint átlépett rajta. Bent a ház viszont épp ellenkezőleg, szinte ijesztően komor és sötét volt. A hirtelen benti sötétség és a kinti világosság kontrasztjától még mindig káprázott a szeme. – Hát itten fagyunk – kiáltott föl Nagyi, kezét újból összecsapva. Bapi követte őket a csomagokkal és Effie neonzöld hátizsákjával. A látvány egyidejűleg kedves is volt, de szomorú is. Nagymama szorosan átölelte Lenát. Látszólag Lena nagyon örült ennek, de valójában furán érezte magát. Nem tudta, hogyan kell ezt az érzelemkinyilvánítást viszonozni. A benti szoba körvonalai lassan kezdtek kirajzolódni. Nagyobbnak bizonyult, mint gondolta. A padló csempézve volt, rajta gyönyörű szőnyegek. – Köfessetek, lányok! – irányította őket nagymama. – Mekmutatom a tiétek szobákat, és utána fogunk inni valami frissíttető italt. Okké? A két lány követte őt föl a szobába, mint két zombi. A kis folyosóról két hálószoba, egy fürdőszoba és egy másik kis folyosó vezetett, ahol Lena még két ajtót fedezett föl. Nagyi kinyitotta a legközelebb álló ajtót.

– Ez itten a sepseges Lenáé! – mondta büszkén. Lena nem volt meghatva a szobától, míg nagymama felhúzta a nehéz faspalettákat, és odahívta őt az ablakhoz. – Ó… – sóhajtott föl Lena meglepetten. – Ez Caldera! Vagy ahogy ti mondjátok angolul: Cauldrom. – Ó – sóhajtott föl újból Lena, de most már a szép látványtól lenyűgözve. Noha Lena még nem tudta, hányadán áll nagymamával, de az biztos, hogy Calderába azonnal beleszeretett. A víz mintha csak egy sötétebb árnyalata lenne az égnek, és az enyhe szél csak épp annyira borzolta föl a víz színét, hogy az csillogjon. A keskeny, félkör alakú szigetet szinte körbeölelte a víz. Valahol nem messze egy kis szigetet is fölfedezett. – A lekszebb falucská Görögországban Oia – jelentette ki tényszerűen nagymama, és Lena ezt simán el is tudta hinni. Szeme végigpásztázta a fehérre meszelt házakat, melyek formában hasonlítottak ehhez, amint a sziklapárkányt ékesítették közvetlenül a víz fölött. Milyen fura lehet itt lakni – gondolta, amint lenézett a meredek sziklán. Végül is Santorini egy vulkán volt. A családi történetekből már tudta, hogy egyszer egy borzalmas vulkánkitörés történt, azt meg szökőár követte hatalmas hullámokkal, és még egy kisebb földrengést is okozott. A sziget közepe szó szerint a tengerbe süllyedt, és csak ez a fura holdsarló maradt emlékeztetőnek arra, hogy ez bármikor újra bekövetkezhet. Noha Lena egy sík kertvárosban nevelkedett, ahol semmi természeti katasztrófa nem történt, kivéve a szúnyogokat vagy a hazafelé tartó kocsik áradata által eldugult országutat, mégis tudta, hogy a gyökerei itt vannak. De most, ahogy kinézett a vízre, valami mély, ősi emlékezet bugyborékolt föl, amitől úgy érezte magát, mintha hazatért volna. – Duncan Howe-nak hívnak, és én vagyok az igazgatóhelyettes – és a mutatóujjával megbökdöste a mellén fityegő kis névtáblát. – Most, hogy befejeztük az eligazítást, szeretnélek üdvözölni, mint a legújabb hivatásos árusítónkat, a Wallman’s-nál. – Olyan

fontoskodva beszélt, mintha emberek százaihoz szólna, és nem két unatkozó, rágógumit csócsáló lányhoz. Tibby képzelete közben elkalandozott. Azt képzelte, hogy ő egy torz valami, akinek a szájából a nyál csöpög le egészen a kopott linóleumpadlóra. A férfi fontoskodva nézett bele még egyszer a csipeszes írótáblájába. – Hát akkor, Tie-by, viszlát – mondta jól elhúzva az „i”-t. – Tibby – javította ki a lány. – Szeretném, ha azzal kezdenéd, hogy a tisztálkodási eszközök polcait feltöltőd, amelyek a második sorban balra vannak. – Én azt hittem, hogy hivatásos eladó leszek – jegyezte meg Tibby. – Brianna – mondta, figyelmen kívül hagyva Tibby megjegyzését –, te pedig állj be a négyes kasszába! Tibby savanyú grimaszt vágott. Brianna nagy buborékokat pukkantgatott a rugójából az üres kasszánál, ahova azért került, mert lehetetlenül sok haja volt, és még nagyobb mellei, amelyek majdnem kibuggyantak az egyenruhájából. – Tegyétek föl a fejhallgatót, és nyomás dolgozni – irányította őket Duncan fontoskodva. Tibby próbált elleplezni egy röhögést, ami kábé úgy sikerült, mintha röfögne, úgyhogy gyorsan a szája elé kapta a kezét. Szerencsére Duncan ebből semmit nem vett észre. A jó hír az volt, hogy megtalálta filmjének jövendő sztárját. A nadrágceremónia utáni másnap reggel elhatározta, hogy nyári élményeit egy filmben rögzíti. Egy igazi kakamentumfilm a hiábavalóságok parádéjáról. Ebben Duncan sikeresen megszerezte magának a főszerepet. Fülére nyomta a fejhallgatót, és a kijelölt helyre sietett, mielőtt ezért Duncan megszólná. Egyrészről ugyan nem lenne rossz, ha kirúgnák, másrészt azonban ahhoz, hogy valaha kocsit vehessen, szüksége volt rá, hogy pénzt keressen. Már tapasztalatból tudta, hogy nagyon kevés lehetőség áll fönn egy olyan lány számára, akinek orrából karika lóg ki, gépelni sem tud, és nem igazán emberszerető.

Visszament a raktárba, ahol egy nő lehetetlenül hosszú műkörmökkel mutatott egy hatalmas kartondoboz irányába. – Ezeket a dezodorokhoz kell tenni – utasította unott hangon. Tibby nem tudta levenni a szemét a körmökről. A görbületük miatt úgy néztek ki, mint tíz kis kasza. Vetekedett a Guinness Rekordok Könyvében olvasható indiai pasassal. Tibby így képzelte egy halott ember körmeit, miután már néhány éve a föld alatt nyugszik. Nem tudta elképzelni, hogy ilyen körmökkel hogy tud egy dobozt kézbe venni, vagy tárcsázni a telefonon, vagy kasszát kezelni. Hogy tud hajat mosni?! Lehet, hogy ilyen körmök miatt az embert még ki is rúghatják egy munkahelyről? Lehet vajon ilyen körmök miatt leszázalékolást szerezni? Tibby még gyorsan megtekintette saját, lerágott körmeit. – Bármi extra? – kérdezte Tibby. – Ez egy új áru, ezért külön kell tenni. Maga a doboz úgy nyitható ki, hogy erre lehet majd rápakolni. A hátuljára vannak nyomtatva az erre vonatkozó utasítások. Tibby elcipelte a dobozt a kettes sorhoz, miközben arról képzelődött, hogy a nő körmei hogyan fognak kinézni a filmjében. – Rosszul van feltéve a fejhallgatód – figyelmeztette a nő. Amikor Tibby kinyitotta a dobozt, szomorúan tapasztalta, hogy vagy kétszáz dezodort kell majd erre a komplikált szerkezetre valahogy ráillesztenie. Próbálta kisütni, hogy mit jelentenek a rajzok és a nyilak. Minimum egy mérnöki végzettségre lehet ahhoz szükség, hogy ezt valaki összeállítsa. A nyolcadik sorból idehozott cellux segítségével és a szájából kivett rágógumival végül sikerült egy árupiramist teremtenie a golyós izzadásgátló dezodorokból, melyeket hátulról, egy kartonból készült szfinxfej biztosított a leeséstől. Mi a franc köze van a dezodornak Egyiptomhoz? Ki tudja. – Tibby! – osont mögéje Duncan fontoskodva. Tibby ránézett, éreztetve, hogy a férfi elvonja a figyelmét a munkától. – Már négyszer hívtalak, szükségünk van rád a hármas kasszánál! Tibby elfelejtette bekapcsolni a fejhallgatót. Amikor Duncan elmagyarázta, hogyan kell használni, egész máson járt az esze.

Már egy órája állt a kassza mögött, s pontosan két ceruzaelemet adott el egy pattanásos tizenhárom évesnek, és már vége is volt a műszaknak. Levette az egyenruháját, lekapcsolta a fejhallgatókat, és az ajtón keresztül távozott. Amikor is Duncan ugrott tőle meglepő gyorsasággal az útjába. – Elnézést, Tibby, lennél olyan kedves velem visszajönni? Szinte látta az arcán a gondolatait. Ezt a csajt, akinek karika van az orrában, soha nem kellett volna fölvennem. A férfi felszólította, hogy mutassa meg, mi van a zsebeiben, de sajnos, neki nem voltak zsebei. – Az egyenruháról beszélek – mondta. – Ó – kihúzta a gyűrött egyenruhát a hóna alól, a zsebéből kivette a pénztárcáját, és… egy megkezdett tekercs celluxot. – Ja, ez? – mondta Tibby. – Ezt csak ahhoz használtam… Duncan arcán olyan kifejezés látszott, hogy ő már minden kifogást hallott. – Nézd, Tibby, mi a Wallman’s-nál hiszünk abban, hogy új alkalmazottjaink egyszer megtévedhetnek. Úgyhogy ezt most elfelejtjük, de figyelmeztetnem kell téged arra, hogy nekem kötelességem elvonni tőled az alkalmazottaknak járó tizenöt százalékos árengedményt. Ezek után Duncan figyelmesen leolvasta a cellux árát, majd fölírta, hogy ezt az első fizetésből le is vonják. Néhány percre eltávozott, és egy átlátszó műanyag zacskót hozott. – Légy szíves, mostantól kezdve a magaddal hozott dolgaidat tartsd ebben.

Kedves Carmen! Gondolom, hogy amikor az embernek olyan közeli rokonai vannak, akikkel előtte soha nem találkozott, próbálja őket gondolatban elképzelni. Mint például az örök-

be fogadott gyerekek mindig azt képzelik, hogy az igazi apjuk egyetemi tanár, a szülőanyjuk pedig egy fotómodell. Hát körülbelül így volt ez az én nagyszüleimmel is. A szüleim mindig azt ismételgették, hogy olyan szép vagyok, mint Nagyi. Tehát az évek során őt mindig úgy képzeltem el, mintha Cindy Crawford lenne. Hát Nagyin nem Cindy Crawford. Először is öreg, a frizurája rossz. Suhogós joggingot visel, és a köröm megkeményedett a lábujjain, amelyek kilógnak a szandáljából. Tudod, ő olyan hétköznapi Bapit, a nagypapámat, a legendás üzletembert a Kaligaris családból mindig legalább két méter magasnak képzeltem el. Hát ez sem igaz. Bizony ő elég alacsony. De lehet, hogy csak hozzám képest. Mindig ugyanazt a meleg, barna nadrágot hordja, annak ellenére, hogy itt millió fokos hőség van, és egy cipzáras fehér inget. Krémszínű műanyag cipőket hord,

kissé nyamvadt és szeplős – mint egy öregember. Emellett még szégyenlős is. Tudom, hogy illett volna azonnal szeretni őket, de hogy teszi ezt az ember? Nem lehet magamra ráparancsolni, hogy szeressek valakit, nem igaz?! Vigyázok a Nadrágra. Hiányzol. Tudom, hogy nem haragszol rám, amiért néha olyan kiállhatatlanul viselkedem, de azt is tudom, hogy te mindig szebben gondolsz rám, mint ahogy azt én megérdemlem. Millió ölelés: Lena

Az egész család nem tud egyszerre szórakozni Jerry Seinfeld

A naplemente túl szép volt. Lena szinte pánikba esett, mert nem tudta megörökíteni. Palettáján a festékek színei, amelyeket élénknek hitt, most reménytelenül unalmasnak tűntek. A naplemente milliárd wattal égett. Ezt a fényt nem tudta a vászon visszatükrözni. Letette a palettáját, és a nagy gondossággal előkészített vásznat a ruhásszekrény tetejére tette, hogy még csak rá se kelljen nézni. Kikönyökölt az ablakpárkányra, a nap rikító színeit nézve, amint Calderát átitatta, próbálva a helyzetet élvezni, anélkül, hogy bármilyen módon meg tudná örökíteni. Miért van az, hogy mindig úgy érzi, valamit tenni kell, ha valami oly csodálatosan szép? Felhallatszott hozzá a sürgés-forgás, amint lent készültek a lakomára. Nagyi és Bapi az egész környéket meghívta, hogy unokáik érkezését megünnepeljék. Már két évvel ezelőtt eladták a vendéglőjüket, de az étel iránti szeretetük, úgy látszik, változatlan maradt. Különböző illatok keringtek a levegőben Lena szobáját betöltve: minden ételnek megvolt a saját felismerhető illata. – Lena, mindjárt kész vagyunk – kiáltott fel nagyi a konyhából. – öltözz fel, és gyere le! Lena földobta a bőröndjét az ágyra, oly módon helyezve el, hogy azért az ablakon is kilásson. Nem szokott nagy izgalomba jönni attól, ha ruhát kellett váltania. Szeretett praktikusan öltözni. Barátai szerint unalmasan, sőt patetikusan. Nem kedvelte, ha az embereknek több okuk volt őt bámulni, és csak azért emlékeznek rá, hogy milyen ruhát viselt. Gyerekkorában mindig úgy öltöztették, mint egy divatbabát, mindig tökéletesen kellett kinéznie. Ma azonban a gyomrában érezte az izgalmat. Óvatosan keresgélve a bőrönd rétegei közt, a Nadrág után kutatott. Mintha most egy kicsit nehezebb lenne. Lélegzet-visszafojtva hajtogatta szét, reményekkel tele. A Nadrág története most kezdődik mint Utazó Farmernadrágé. Amint fölvette, érezte a pillanat történelmi jelentőségét. Próbálta önmagát elképzelni, amint a nadrágot viselve, va-

lami nagyon fontos fog történni. A jó ég tudja, miért, képtelen volt kiverni fejéből annak a látványát, hogy helyette Effie viseli. Belelépett egy viseltes papucsba, és elindult lefelé. – Csináltam húsgombócot – jelentette be büszkén Effie. – Keftedesnek hívják – mondta nagyi hasonló büszkeséggel. – Effie egy igazi Kaligaris. Szeret főzni, és szeret enni. – Átölelte Effie-t annak bizonyságául, hogy ez nagyon jó dolog. Lena elmosolyodott, és bement a konyhába körülnézni és megdicsérni húgát. Már megkezdődött a két nővér közti versengés a figyelemért. Először mindenki Lenával foglalkozott, az emberek nem tudták levenni a szemüket róla, mert oly jól nézett ki. De néhány órán vagy legfeljebb néhány napon belül, amint észrevették Effie kicsattanóan vidám és barátságos természetét, a figyelem őrá összpontosult, amit Lena szerint is megérdemelt. Lena zárkózott volt, nehezen tudott kapcsolatot teremteni az emberekkel. Úgy érezte, hogy vonzó külseje valójában hamis csali: azt a látszatot kelti, mintha a hozzá vezető hídon könnyű lenne hozzá eljutni, de valójában ez nem így volt. A nagymama végignézett Lenán és ruházatán: – Te ezt akarod viselni a partinkon? – Hát úgy gondoltam. Vegyek föl valami elegánsabbat? – kérdezte Lena. – Nahát… – nagyi valójában nem látszott túl komornak vagy elítélőnek. Inkább pajkosan nézett, mint aki azt szeretné, hogy valami titka után érdeklődjenek. – Hát ez valójában nem lesz előkelő parti, de… – Akarod, hogy én is átöltözzek? – kérdezte Effie. Pólója teli volt kenyérmorzsával. Sem Effie, sem nagyi nem tudott igazán jól titkokat megtartani. Összeesküvőként nézett Lenára: – Tudod… van egy fiú… számunkra olyan, mintha az unokánk lenne. Nagyon kedves fiú – kacsintott nagyi. Lena próbálta mosolyát befagyasztani. A nagyi komolyan gondolja, hogy alig hat órával az érkezésem után már be akar mutatni egy fiúnak? Lena utálta a bemutatásokat. Effie arcán is látszott az együttérzés nővérével.

– A fiú neve Kostos – folytatta nagyi nem véve észre a helyzet kínosságát. – Legjobb barátaink és szomszédunk unokájáról van szó. Amint nagyi arcát tanulmányozta, Lenában fölébredt a gyanú, hogy ez nem az utóbbi órákban jutott eszébe nagyinak. Az volt a gyanúja, hogy erre nagymama már régóta készül. Tudta, hogy az ilyen előre elrendezett házasságok még mindig divatban vannak a görög szülők között, különösen ezeken a kissé elmaradott szigeteken. A mindenségit! Effie félszegen nevetett. – De hát nagyi! A fiúk szeretik Lenát, de ő nagyon válogatós fiúügyekben. Lena fölhúzta szemöldökét: – Effie, hát ezt igazán nagyon köszönöm! Effie kedvesen rántotta meg a vállát: – Te is tudod, hogy ez így van. – Lena még nem ismeri Kostost – mondta nagyi magabiztosan. – Mindenki kedveli ezt a fiút. – Kislányom! Carmen szíve gyorsabban dobogott, amint szedte lábait. Ahogy integető apját meglátta a repülőtér műanyag ablaka mögött, amely az érkezőket elválasztotta a 42-es kapunál, filmbeli klisének érezte az egész jelenetet, de ennek ellenére nagyon jólesett neki, ami történt. – Szia, apa – és a nyakába ugrott. Jólesett kimondania, hogy apa. A legtöbb gyerek állandóan használja, anélkül, hogy ennek bármilyen jelentősége lenne. Neki csak a tudatában szunnyadt az év nagyobbik részében, és csak a találkozásaikra tartogatta. Apja is magához ölelte rövid időre. Amint szétváltak, apját nézegette. Imádta, hogy milyen magas. Elvette lányától a válltáskáját, és magára akasztotta, noha az egyáltalán nem volt nehéz. Carmennek tetszett annak látványa, ahogy apja kinézett az ő sötétkék flitteres, nőies táskájával a vállán.

– Helló, édesem – mondta apja boldogan, amint lánya vállát szabad karjával átölelte. – Hogy utaztál? – kérdezte, amint elindultak a bőröndökért. – Remekül – mondta Carmen. Mindig furcsa érzés volt, amint apja a karjával átölelte a magasságbeli különbség miatt, de ez neki annyira jólesett, hogy nem zavarta. Hagyjuk azokra a lányokra a panaszkodást, akik mindennap látják az apjukat. Ő csak évente néhányszor találkozik vele. – Csodálatosan nézel ki, tündérkém – mondta az apja. – Mintha nőttél volna – tette kezét lánya fejére, hogy fölmérje a növekedés mértékét. – Hát bizony – mondta büszkén, arra gondolva, hogy apja mennyivel magasabb, amit ő úgy szeretett benne. – 168 cm magas vagyok, majdnem 170. – Hát ez igen! – mondta a 190 cm magas férfi. – Hogy van a mamád? A találkozásuk első öt percében ezt mindig kötelességszerűen megkérdezte. – Minden rendben – válaszolt Carmen, tudván, hogy apját valójában nem nagyon érdekli a válasz. Ahogy az évek múltak, Carmen anyja mindig rettenetes kíváncsisággal kérdezett apja felől, míg apja csak udvariasságból tette ezt. A bűntudat hangtalan cseppjei zavarták meg Carmen boldogságát. Míg ő majdnem 170 cm volt, anyja vagy tizenöt centivel alacsonyabb. Apja őt édesemnek szólította, megdicsérte szépségét, de nem sok érdeklődést mutatott anyja felé. – Hogy vannak a pajtásaid? – kérdezte, amint beléptek a liftbe, még mindig átölelve lánya vállát. Apja tudott arról, hogy milyen közel voltak egymáshoz Tibbyvel, Lenával és Bridgettel. Minden találkozásukkor emlékezett arra, hogy miket mondott róluk előzőleg. – Fura nyarunk van, ez az első, amelyet nem együtt töltünk. Lena Görögországba ment látogatóba a nagyszüleihez; Bridget Baja Californiában van egy focitáborban, és Tibby otthon maradt egyedül.

– És te pedig az egész nyarat itt töltöd – mondta egy kérdőjellel a szemében. – Úgy örülök, hogy itt vagyok – mondta Carmen érthetően és hangosan. – Már alig várom, hogy mi fog történni. Tudod, ez olyan fura. Nem rossz, hanem jó. Talán nem is olyan rossz, hogy mindannyian szerteszóródtunk. Tudod, mennyire összeszoktunk – járt a szája. Szerette volna, hogy az apja ne azt érezze, hogy elvonta a barátnőitől. Apja az egyik szalagra mutatott, ahol bőröndök forogtak körbekörbe. – Azt hiszem, ez a te gépedről jött le. Carmen emlékezett, hogy egyszer Washingtonban az apja rátette a szalagra őt, és közben a kezét fogta, de egy őr rájuk szólt, és így kénytelenek voltak ezt a szórakozást beszüntetni. – Ez egy jó nagy bőrönd, amelyen kerekek vannak, de sajnos úgy néz ki, mint mindenki másé – mondta Carmen. Érdekes, hogy apja még soha nem látta a bőröndjét. Mindig ő jött a sajátjával. – Na itt van – mondta Carmen hirtelen, és apja odakapott érte, mintha ez lenne élete legfontosabb teendője. A válltáska flitterei megcsillantak. Apja a bőröndöt kézben vitte, és nem görgette. – Hát akkor ez is megvan, mehetünk – és elindultak a parkoló felé. – Még mindig megvan a Saabod? – kérdezte apjától. Az autók mindkettőjük érdeklődési körébe tartoztak. – Nem. Múlt év tavasszal lecseréltem egy nagyobbra. – Igazán? – Carmen nem egészen értette, hogy miért volt erre szükség. – Na és szereted? – Mindenben megfelel – mondta, amint éppen a kocsihoz értek, amely egy barna Volvo volt a piros Saab helyett. – Na, hát akkor szálljunk be. – Kinyitotta az ajtót a lányának, majd a bőröndöt is betette a kocsiba. Hol tanulják az apák az ilyen dolgokat? Miért nem tanítják a fiaikat ilyesmikre?

– Hogy sikerültek az év végi vizsgáid? – kérdezte lányát, amíg próbált a parkolóból kijutni. – Igazán jól – válaszolta. Mindig felkészült, hogy tanulmányairól beszámoljon apjának. – Ötöst kaptam matekból, biológiából angolból, franciából és történelemből is. – Mamája szerint túl sokat izgult a jegyei miatt. Míg apjánál a jó jegyek sokat jelentettek. – Édesem, ez óriási. Különösen most, ahogy az érettségihez közeledsz, ez egyre fontosabbá válik. – Tudta, hogy apja szerette volna, hogy ugyanabba a gimnáziumba járjon, ahova ő, és ez Carmennek is megfelelt, noha ez valójában nem volt köztük beszédtéma. – Hogy állsz a tenisszel? – kérdezte. A legtöbb ember, akit ismert, utálta az effajta apai kérdéseket, de Carmen egész évben ezekre vágyott. – Bridgettel nemrég játszottuk az első párosainkat. És csak egy meccset vesztettünk el. Arról „elfelejtett” apjának beszélni, hogy egyest kapott a kézműves osztályban – ez úgyse kerülne be a bizonyítványba –, vagy arról, hogy az a fiú, aki nagyon tetszett neki, Lenát vitte el társként az év végi záróbuliba. Vagy hogy anyjának szomorúságot okozott húsvétvasárnap. Ezek a beszélgetések sikerélményekről szóltak. – Biztosítottam egy pályát magunknak szombatra – mondta apja, ahogy fölgyorsított az országútra érve. Carmen nézegette a környéket az ablakból. Motelek voltak, és mindenféle olyan más üzletek, melyek egy repülőtér környezetében találhatók, de itt a levegő illatosabb és erőteljesebb volt. Majd apja arcát tanulmányozta. Már jól le volt sülve, ami kék szemét szépen kihangsúlyozta. Mindig arra vágyott, hogy bárcsak apja szemét örökölte volna, és nem anyja barnaságát. Frissen volt vágva a haja, az ingje is tiszta volt, szép mandzsettákkal. Biztosan fizetésemelést kapott, gondolta magában. – Már alig várom, hogy lássam, hol laksz – mondta Carmen. – Aha – mondta oda sem figyelve, a tükörben hátranézve, mielőtt sávot váltott volna. – Hát nem furcsa, hogy még soha nem voltam itt azelőtt? – kérdezte.

Noha a vezetésre koncentrált, mégsem akarta ezt a lányával tisztázatlanul hagyni. – Tudod, édesem, ez nem azért volt, mert már régóta nem akartam, hogy gyere, csak a dolgokat el akartam rendezni megfelelően, mielőtt idehoználak – mondta kissé bocsánatkérően. Carmen valójában nem akarta apját kényelmetlen helyzetbe hozni. – Apa, engem valójában nem érdekel, hogy milyen a lakásod, ne foglalkozz ezzel. Jól fogjuk magunkat érezni, kit érdekel egy lakás. Apja lehajtott az országútról. – Én nem akartalak téged a zavaros életembe belekeverni, aztán sokat is dolgozom, egyedül élve egy kétszobás lakásban, és soha nem étkezem otthon. Carmen nem tudott elég gyorsan válaszolni. – Már nagyon vágyom egy jó kis vendéglői kajára. Unom a kiszámítható otthoni étkezéseket. – És valóban így is gondolta. Ez apa és lánya nyara lesz. Apja meg se szólalt, amint a kertvárosi utcán hatalmas, öreg, tekintélyes házak mellett ment el a kocsijuk. Esőcseppek jelentek meg a szélvédőn. Egyszerre olyan sötét lett, mintha éjszaka lenne. A kocsi lelassított, és megállt egy krémszínű kúria előtt, melynek hatalmas verandája és zöld spalettái voltak. – Hol vagyunk? – kérdezte Carmen. Apja leállította a motort, és lányához fordult: – Itthon. – Tekintete kissé ködös és távoli volt. Nem akarta a lánya szemében a meglepetést észrevenni. – Ez a ház, amelyik ott fenn van? Azt hittem, hogy a belvárosban laksz egy lakásban. – A múlt hónapban ideköltöztem. – Tényleg? Miért nem szóltál erről a telefonban? – Mert… Van egy csomó fontos mondandóm, édesem, olyasmik, amiket inkább személyesen szerettem volna megbeszélni. Carmen nem volt biztos abban, hogy most mi fog történni, és milyen érzelmeket fog ez kiváltani belőle. Apjához fordult: – Na és mikor fogod ezeket elmondani nekem? – igazán nem jól viselte a meglepetéseket. – Hát akkor menjünk be, rendben van? – átment a kocsi másik oldalán, és kinyitotta az ajtaját, mielőtt a lány bármit is tudott vol-

na mondani. Nem is nyúlt a bőröndért, kettőjük feje fölé kiterítette a kabátját, amint a lépcsőkön a házhoz közeledtek. Karon fogta lányát: – Vigyázz, mert ezek a lépcsők elég csúszósak, amikor esik – mondta, amint fölvezette a festett falépcsőkön a verandához. Oly magabiztosan viselkedett, mintha mindig is itt élt volna. Carmen szíve dobogott, fogalma nem volt arról, hogy hol vannak, és mi várja őket. Táskájában érezte az alma körvonalait. Apja anélkül, hogy kopogott volna, kinyitotta az ajtót: – Hát itt vagyunk – mondta. Carmen lélegzet-visszafojtva várta, hogy mi következik. Vajon ki lesz még a házban? Pillanatokon belül egy nő jött be a szobába, és egy lány, aki körülbelül Carmennel egyidős lehetett. Carmen értetlenül állt, és furcsán érezte magát, amint a nő, majd később a lány is átölelte. Hirtelen megjelent egy 18 év körüli, magas fiú is. Szőke, jól kisportolt alakkal. Direkt örült, hogy ő legalább nem ölelte meg. – Lydia, Krista, Paul, ez a lányom, Carmen – mondta apja. Szinte furcsának tűnt, ahogy most saját nevét apjától hallotta. Apja eddig mindig szívecskémnek, bébinek vagy édesemnek hívta. Még soha nem mondta azt ki, hogy Carmen. Mindig azt hitte, hogy ez azért van, mert ez volt a Puerto Ricó-i nagyanyjának a neve, aki a válás után jó néhány gonosz levelet írt apjának. Apai ágon már nem élt a nagyanyja, az ő neve Mary volt. Mindnyájan várakozóan és mosolyogva nézték Carment, akinek fogalma nem volt, hogy ilyenkor mit kell mondani vagy csinálni. – Carmen, ez Lydia… – Szünet, szünet, szünet. – Ő az én menyasszonyom, és Krista meg Paul az ő gyerekei. Carmen becsukta a szemét, majd újból kinyitotta. A hirtelen fényváltozástól fekete pöttyök jelentek meg a szemében. – Mióta van neked menyasszonyod? – kérdezte szinte suttogva. Tudta, hogy ez nem volt a legudvariasabb tőle. Apja elnevette magát. – Pontosan április 24-e óta. – mondta. – Én május közepén költöztem ide. – És ti össze fogtok házasodni? – amint ezt kimondta, rögtön tudta, hogy rettenetesen buta dolgot kérdezett.

– Augusztusban. 19-én. – Ó! – Hát ez elég csodálatos, nemde? – kérdezte az apja. – Csodálatos – visszahangozta alig hallhatóan, noha más tónussal. Lydia megfogta Carmen kezét, aki úgy érezte, hogy ez most már nem is az ő testrésze. – Carmen, mi annyira örülünk, hogy velünk töltöd a nyarat. Gyere nyugodtan be, és érezd magad otthon. Szeretnél valamit inni? Kívánsz valami üdítőt vagy esetleg egy csésze teát? Albert megmutatja a szobádat, hogy berendezkedhess ott. Albert? Ki a csoda hívta eddig az apját Albertnak? És mi az, hogy berendezkedni? Egyáltalán mi a csudát keres ő ebben a házban? Az biztos, hogy nem fogja a nyarat itt tölteni. – Carmen – szólalt meg apja. – Üdítő? Tea? Carmen apjához fordult, mintha nem is hallaná. Bólintott. – Melyik? Vagy mind a kettő? – kérdezte újból apja. A lány körülnézett a konyhában. Minden rozsdamentes acélból, ahogy gazdag embereknél szokott. Egy perzsaszőnyeg volt a padlón. Ki a csudának van perzsaszőnyege a konyhájában? A menynyezetről hatalmas, régi stílusú ventilátor lógott, mely lassan forgott. Hallotta, amint az eső kopogott az ablakon. – Carmen? Carmen? – apja próbálta türelmetlenségét elleplezni. – Elnézést – motyogta. Észrevette, hogy Lydia ott áll, és várja a válaszát. – Köszönöm, semmit nem kérek. Megtudhatnám, hogy hol tudok kipakolni? – Apja bánatosnak látszott. Lehet, hogy észrevette, mennyire zavarban van a lánya? Azonban gyorsan magához tért. – Persze. Gyere velem! Megmutatom a szobád, és aztán behozom a bőröndöd. Követte apját a szőnyeggel borított lépcsőkön, elhaladva három hálószoba mellett, míg a negyedikbe beléptek, mely a hátsó kertre nézett, barackszínű szőnyeggel, antik bútorokkal berendezve, amelyeken mindössze két színes műanyag dobozt lehetett találni, egyet a fiókos szekrényen és egyet papír zsebkendőkkel az éjjeliszekrényen. A szobában csodálatos szép függönyök is lógtak. És fogadni mert volna egymilliárd dollárba, hogy a lenti jégszekrényben tartanak szódabikarbónát. – Ez a vendégszoba? – kérdezte.

– Igen – válaszolt apja, nem egészen értve, hogy miért kérdezte ezt a lánya. – Rendezkedj be – mondta, megint használva ezt az idióta kifejezést. – Hozom a bőröndödet. Apja indult kifelé. – Hé, apa – kissé idegesen megfordult. – Szóval… – hirtelen megszakadt a mondat. Szerette volna apjának megmondani, hogy ez nem volt szép, hogy erre a helyzetre nem készítette föl. Elég kemény volt egy házba felkészületlenül belépni, amely tele volt idegenekkel. Apja szemében mentegetődzés tükröződött. Carmen ezt inkább érezte, mint látta. Apja szerette volna, ha minden jól alakul kettőjük között. – Semmi – szólalt meg Carmen halkan. Nézte, amint apja elment, és ráébredt, hogy ők mennyire egyformák, noha egy kissé másként. Amikor együtt voltak, egyik se szerette a kemény szavakat.

Kedves Bee! Carmen és Albert nyara alig élte túl a repülőtérről való bejövetelt. Apám elveszi feleségül Lydiát, aki őt Albertnek nevezi, és egy olyan házban lakik, amely teli van papír zsebkendős dobozokkal, és Albert most már két szőke embernek az apját is játssza. Felejtsd el mindazt, amit elképzeltem. Vendég vagyok, annak a családnak a vendégszobájában, melyet soha nem fogok tudni sajátomnak mondani. Elnézést, Bee, már megint csak magamról beszélek. Tudom,

hogy csak egy nagy bébi vagyok, de rohad a szívem. Utálom a meglepetéseket. Szeretlek és hiányzol Carmen

A szeretet olyan, mint a háború. Elkezdeni könnyű,

befejezni nehéz. Közmondás

– Lena! Amint Effie megjelent az ajtóban, Lena fölnézett, és abbahagyta a naplóírást. Húga bejött, és letelepedett az ágyra. – Tudod, hogy itt vannak a vendégek, ugye? Kezdődik a buli! Lena ugyan hallott lentről hangokat, de próbált nem figyelni rá. – Itt van Ő! – közölte Effie jelentőségteljesen. – Ki az az Ő? – Kostos. – Na és? Effie arckifejezése mindent elárult. – Lena, én nem hülyéskedem. Muszáj látnod. Meg kell ismerned. – Miért? Effie hangsúlyt adva előre dőlt. – Tudom, hogy azt hinnéd, ő ilyen kis… nagyi unokája, de Lena, hát… nem is tudom… – általában amikor Effie nagyon izgatott, akkor képtelen befejezni a mondatait. – Mi az, amit nem tudsz? – Hát… – Lena összeráncolta a szemöldökét. – Elképesztő. Természetesen Lena kíváncsi volt, de nem létezik, hogy ezt be is vallja. – Eff, én nem azért jöttem Görögországba, hogy új fiút találjak magamnak. – Akkor lehet az enyém? Lena elmosolyodott. – Igen, Effie. Ugye az nem gond, hogy neked már van barátod? – Volt. Ameddig meg nem láttam Kostost. – Tényleg ilyen nagy szám? – Gyere le, és nézd meg magadnak! Lena felállt. – Akkor menjünk. Szinte jól jött, hogy ilyen sokat várt Kostostól, mert a találkozás így biztos csalódással fog járni. – Azt mondtad nagyinak, hogy átöltözni jössz föl.

– Ja, persze. – Lena a zsákjában turkált. Naplementére az időjárás lehűlt. Egy barna garbót vett föl, melyet ő a legkevésbé szexis ruhadarabjának tekintett, és haját lófarokba húzta össze. De hát a Nadrág, az a Nadrág. – Tudod, ez a Nadrág tényleg varázslatosan néz ki – lelkendezett Effie. – Tényleg eszméletlenül jól áll neked. Még azt is mondhatnám, hogy jobban, mint általában. – Köszi – mondta Lena. – Na, nyomás. – Juhúúú – süvítette Effie. Kostos nem okozott csalódást. A fiú magas volt, inkább férfinek, mint fiúnak nézett ki. Legalább tizennyolc év körül lehetett. Túl jól nézett ki ahhoz, hogy ne keltse föl valamiért Lena gyanúját. Az igazság az, hogy Lena sok minden miatt hajlamos volt gyanakodni. Amikor fiúkról volt szó, akkor általában rátapintott az igazságra. Lena ismerte a fiúkat: csak a külsőd érdekli őket. Megjátsszák a barátot, hogy megnyerjék a bizalmad, s abban a pillanatban, mikor ez sikerül, elkezdenek taperolni. Úgy tesznek, mintha történelmet tanulnának veled, vagy önként jelentkeznek veled vért adni, csak hogy fölkeltsék a figyelmedet. De amint végül is megértik, hogy nem akarsz velük randizni, hirtelen elvesztik érdeklődésüket a tudomány és a vérhiány iránt. A legrosszabb az, hogy néha a barátnőddel randiznak csak azért, hogy közel kerülhessenek hozzád, és amikor kiderül az igazság, akkor a barátnőd dobja őket. Lena inkább az egyszerű srácokat szerette, de néha még ők is okoztak neki csalódást. Véleménye szerint az egyetlen ok, amiért a lányok hajlandóak sok mindent eltűrni a fiúktól, az az, hogy szükségük van rá, hogy folyamatosan megerősítsék őket, hogy milyen szépek. Ez egyike volt azoknak, sőt valójában az egyetlen volt, amit Lena biztosan tudott önmagáról. Barátai Aphroditének hívták, s mint tudjuk, ő a szerelem és szépség istennője. A szépség mindenesetre találó, de a szerelem kifejezetten nevetséges. Lena nem volt romantikus alkat.

– Lena, ez itt Kostos – mutatta be nagymama őket egymásnak. Lena látta, hogy nagyi próbál magán uralkodni, de valójában majd fölrobbant az izgalomtól. – Kostos, ez az unokám, Lena – közölte nagyi nagyvonalúan, mint aki éppen egy vetélkedőn mutatja be azt, aki a vörös autót megnyerte. Lena keményen kitette a jobb kezét kézfogásra ajánlva, nehogy véletlenül a szokásos görög puszilkodásra kerüljön sor. A fiú Lena arcát tanulmányozta, mielőtt kezet fogtak. Próbált kontaktust teremteni, de ő direkt lesütötte a szemét. – Ősszel Kostos Londonba fog egyetemre menni – dicsekedett nagyi, mintha saját fiáról beszélne. – Még a görög fociválogatottban is fölfigyeltek rá. Nagyon büszkék vagyunk rá. Most Kostos sütötte le a szemét. – Valia büszkébb rám, mint a saját nagyanyám – mormogta. Lena észrevette, hogy noha akcentussal, de magabiztosan beszélt angolul. – De most nyáron Kostos a saját bapijának segít – közölte nagyi, és egy könnyet törölt ki a szeme sarkából. – Bapi Dounasnak volt egy problémája… – Nagyi a szívét ütögette a mutatóujjával. – Kostos megváltoztatta a nyári terveit, csak hogy itthon maradhasson, és segíteni tudjon. Látszott Kostoson, hogy valójában nagy zavarban érzi magát. Lena egyszerre rokonszenvet érzett iránta. – Valia, bapi ugyanolyan jó erőben van, mint eddig. És én mindig is szerettem dolgozni a kovácsműhelyben. Lena tudta, hogy a fiú nem mond igazat, és ez nagyon tetszett neki. Hirtelen ötlete támadt. – Kostos, találkoztál már a testvéremmel, Effie-vel? – A húga ott ólálkodott körülöttük egész idő alatt, úgyhogy nem volt nehéz elkapni a könyökénél fogva és odahúzni. Kostos elmosolyodott. – Pont úgy nézel ki, mint a testvéred – mondta, és Lena szerette volna őt ezért megölelni. Valamilyen érthetetlen okból kifolyólag az emberek mindig a különbségeket vették inkább észre, mint a hasonlóságokat. Úgy látszik, az embernek görögnek kell ahhoz születni, hogy ezt észrevegye. – Melyikőtök az idősebb? – kérdezte.

– Én vagyok az idősebb, de Effie a kedvesebb – közölte Lena. – Ugyan már – morogta nagyi. – Csak egy évvel idősebb nálam – csiripelte Effie. – Pontosabban tizenöt hónappal. – Értem – válaszolta Kostos. – Ó mindössze tizennégy éves! – mondta nagyi, aki úgy érezte, hogy erre feltétlenül föl kell hívnia a figyelmet. – Lena viszont tizenhat éves lesz a nyár végén. – Neked van testvéred? – kérdezte Effie, hogy gyorsan témát váltson. Kostos arca hirtelen megkeményedett. – Nem, egyke vagyok. – Ó – mondta mindkét lány egyszerre. Kostos arcáról leolvasható volt, hogy e mögött még van valami történet. Lena magában imádkozott, hogy Effie nehogy belekérdezzen. Nem akart túl intim kérdésekkel előhozakodni. – Kostos… izé… focista – dobta be Lena a biztonság kedvéért. – Focista?! – kiáltotta el magát nagyi, mint aki fel van háborodva. – Ő egy bajnok! Oia hőse! Kostos elnevette magát, és Lena meg Effie is feloldódva követte a példáját. – Ti, fiatalok… csak beszélgessetek! – parancsolt rájuk nagyi, és ezzel el is tűnt. Lena úgy határozott, hogy ez ragyogó alkalom arra, hogy Kostost és Effíe-t magukra hagyja. – Megyek, hozok még kaját – mondta. Később kiült az egyetlen székre, amelyet az ajtó előtt talált, és a dolmades nevű helyi ételspecialitást élvezte, amely töltött szőlőlevél, melyhez olajbogyót esznek. Már Marylandben is evett ezerszer görög ételt, de az soha nem volt olyan finom, mint ez itt most. Kostos kukucskált ki az ajtón. – Megtaláltalak – mondta. – Te szeretsz egyedül üldögélni? Lena rábólintott. Nem véletlen, hogy ide telepedett le, ahol csak egy szék volt. – Látom.

Kostos nagyon jóképű fiú volt. Sötét, hullámos haja és sárgászöld szeme volt, az orrnyergén pedig egy egészen enyhe görbület. Ez azt jelenti, hogy szeretném, ha magamra hagynál – próbálta hangtalanul sugallni Kostos felé. Kostos elindult a sétányon, amely a nagyszülők háza mellett vezetett el egy szikla felé. Amikor a szélére ért, lemutatott: – Ott lakom – intett egy ehhez hasonló épületre körülbelül öt házzal odébb. Kovácsoltvas erkély volt a második emeleten, amely élénkzöld színűre volt festve, és melyről virágok csüngtek alá. – Ó, hát ez elég messze van – mondta Lena. A fiú mosolygott. Lena éppen kérdezni akarta, hogy a nagyszüleivel él-e, de hirtelen eszébe jutott, hogy ezzel egy beszélgetést kezdene el. Kostos a hófehérre festett kőkerítésre dőlt a vállával, és ekkor vette Lena észre, hogy nem minden görög férfi alacsony. – Lenne kedved sétálni egyet velem? – kérdezte. – Szeretném megmutatni Ammoudit, ezt a kis falucskát a sziklaszirt alatt. – Köszönöm, nem – még csak nem is próbált kifogást keresni. Már rég rájött arra, hogy a kifogásokat a fiúk úgy vették, hogy ez okot ad arra, hogy megint próbálkozzanak. Pillanatokig a lány arcát tanulmányozta. Látszott, hogy csalódott. – Talán egyszer máskor – mondta. Lena azt szerette volna, ha a fiú visszamegy a házba, és Effie-t hívná el sétálni és megmutatni a falucskát, de ő csak szép lassan elindult lefelé a falu irányába. Kár, hogy randit kértél – gondolta magában Lena. – Még lehet, hogy egyébként meg is kedveltelek volna. Mint kiderült, fiúk is voltak a focitáborban. Volt egy srác, természetesen több is, mint egy, de pillanatnyilag Bridget számára most csak egy létezett. Mint kisült, egyike volt az edzőknek. A pálya másik oldalán állt, Connie-val beszélgetett, gyönyörű, sima fekete haja volt, és Bridgeténél egy árnyalattal sötétebb bőre. Volt benne valami spanyolos. Olyan méltóságteljesen nézett ki, mint egy középcsatár.

Még ilyen messziről is, ahhoz képest, hogy fociedző volt, elég jellegzetesnek tűnt az arca. Egyszerűen gyönyörű volt. – Nem illik valakit bámulni – Bridget hátrafordult, és Ollie-ra mosolygott. – Képtelen vagyok megállni. Ollie rábólintott. – Minden tekintetben izgató. – Ismered? – kérdezte Bridget. – Még tavalyról – magyarázta Ollie. – Tavaly az én csapatom segédedzője volt. Egész nyáron csorgott a nyálunk. – Mi a neve? – Eric Richman. Los Angeles-i, a Columbia Egyetem csapatában játszik. Azt hiszem, jövőre lesz másodéves. Szóval idősebb, de nem annyira idősebb. – Ne is álmodj róla – olvasott Ollie Bridget gondolataiban. – A táborban szigorúan tilos az edzőknek a csapattagokkal barátkozni. Erre nyilván tapasztalat ösztönözte őket. Ezt ő baromi komolyan veszi, már egy csomóan próbálkoztak vele előtted. – Gyülekező! – kiáltotta Connie a lányok felé. Bridget kibontotta a haját, hogy az a vállaira omoljon, ami nagyon feltűnővé tette, és elindult oda, ahol Connie és a többi edző állt. – Felsorolom, hogy ki melyik csapatban van – közölte Connie az egybegyűltekkel. Mint minden más gyakorlott edzőnek, amikor szükség volt rá, olyan erős hangja tudott lenni, mint egy hangszórónak. – Ez itt most elég fontos. Tudomásul veszitek? Az elkövetkező két hónapban ez lesz a csapatotok az első edzéstől egészen a nyár végi Coyote Kupáig, oké? Ismerd meg a csapatod, és szeresd! – nézett bele az arcokba. – Mindnyájan tudjátok, hogy a jó foci nem a jó játékosokon múlik, hanem a jó csapatokon. A lányok tetszésüknek adták jelét. Bridget imádta az ilyen buzdító szövegeket. Tudta, hogy ezek elcsépelt szavak, de ennek ellenére hatásosak. Képzeletében látta Tibbyt, amint forgatja a szemeit. – Mielőtt fölolvasom a csapatok összeállítását, hadd mutassam be az edzők csapatát. – Conne mindegyiket bemutatta egy kis

háttérinformációval. Eric volt az utolsó. Lehet, hogy Ericet különösen hangos ovációval fogadták, vagy csak Bridget így képzelte. Connie elmagyarázta, hogy a táborban hat ház van, mindegyikben egy csapat lakik, akik saját színeikben játszanak. Továbbá bejelentette, hogy amint a nevüket hallják, megkapják a saját trikóikat a csapat színeivel. Amint összeállt a hat csapat, félrevonulhatnak, és nevet választhatnak maguknak, bla-bla-bla. Ezek után Connie mindegyik csapathoz beosztott egy edzőt és két segédet. Eric a negyedik csapathoz került. Istenem, könyörgöm, hadd lehessek az ő csapatában – imádkozott magában Bridget. Connie elmélyült az elmaradhatatlan csiptetős írótáblájában. – Aaron, Susanna, ötödik csapat. Bridget próbálta magát nyugtatni: úgy tűnt, hogy ez egy ábécérendben felállított lista volt. Bridget minden lányt, aki a négyes csapatban volt, automatikusan meggyűlölt. Végre elérkeztek a „v”-hez. – Vreeland, Bridget: hármas csapat. Bridget elkeseredett, de amint elsétált Eric mellett, hogy átvegye a három azonos zöld pólóját, látta, hogy ő felfigyel a hajára.

Carma! Én vagyok az egyetlen, aki képes beleszeretni egy lánytáborban is valakibe. Még egy szót sem váltottam vele; Ericnek hívják. Ő valami CSO-DÁ-LA-TOS. Akarom. Bárcsak láthatnád. Te is beleesnél. De nem lehet a tied, mert ő az enyém! Enyém!!

Tudom, hogy őrült vagyok. Most egyek úszni. Ez egy nagyon romantikus hely. Bee

1. szabály:

A vevőnek mindig igaza van. 2. szabály:

Ha a vevőnek még sincs iga-

za, az első szabály lép életbe. Duncan Howe

Lassú halállal fogok kimúlni a Wallman’s-nál – határozta el Tibby másnap délután, míg a neonlámpák sistergését hallgatta. Lehet, hogy ennél az állásnál nem halnak meg korábban az emberek, mint máshol, de hogy fájdalmasabban, az biztos. Miért nincs az ilyesfajta üzleteknek soha semmi ablaka? – gondolkodott el Tibby. Lehet, hogy arra gondolnak, hogy egy pillantás a napfényre elég ahhoz, hogy a ketrecbe zárt, sápadt arcú alkalmazottak elrohanjanak? Ma hátul volt a kettes polcsornál. Ez alkalommal olyan pelenkákkal kellett feltöltenie a polcokat, amelyeket idős emberek használnak. Miért gondol rá mindenki automatikusan, ha pelenkákról van szó? Tegnap este az anyja megkérte, hogy vásároljon pelenkákat a testvérei számára az alkalmazotti kedvezményével. Nem merte bevallani, hogy elvesztette a kedvezményt. Ahogy mechanikusan helyezte a csomagokat a polcokra, test- és agyműködése látszólag lelassult a lehető legalacsonyabb szintre. Szinte elképzelte, amint agya egy operációs asztalon fekszik. Csak haldoklik itt a Wallman’s-nál. Hirtelen nagy zajt hallott. Gyorsan a hang irányába fordult. Csodálattal nézte, amint az általa épített dezodorpiramis összeomlik egy ott eldőlt lány súlya alatt. A lány nem tudott megkapaszkodni, mint ahogy Tibby elvárta, hanem egyenesen a földre zuhant, és a feje nagyot koppant a linóleumon. – Te jó isten – gondolta Tibby, ahogy a lányhoz ugrott. Olyan érzése volt, mintha ezt a televízión nézné, és nem a valóságban történne vele. Dezodorok gurultak minden irányba. A kislány úgy tízéves lehetett. A szemét behunyta, és szőke haja szinte elterült a földön. Lehet, hogy meghalt?! – pánikolt be Tibby. Hirtelen eszébe jutott a belső telefonhálózat. – Halló, halló! – kiabált bele különböző gombokat nyomogatva, sajnálva, hogy nem tanulta meg a kezelését. Előrerohant a kasszákhoz. – Vészhelyzet! Baleset történt a kettes polcsornál, hívjátok a mentőket! – kiabálta. Ez nála ritkaság volt, hogy ennyi szót elmondjon anélkül, hogy valami szarkasztikus megjegyzést ne fűz-

zön hozzá. – Egy eszméletét vesztett lány fekszik a kettes polcsornál! Látta, hogy Brianna nyúl a telefonhoz, ő meg visszarohant a lányhoz, aki még mindig ott feküdt mozdulatlanul. Tibby megfogta a lány kezét, és a pulzusát kereste, mint ahogy azt a Vészhelyzetben látta. Volt pulzus. A lány ridikülje felé nyúlt, de hirtelen megállt. Azt is a televízióból tudta, hogy semmihez nem szabad hozzányúlni, amíg a rendőrség meg nem érkezik. De lehet, hogy ez csak gyilkossági esetekre vonatkozik? Egyszerre összekeveredtek benne a rendőrökről és az orvosokról szóló történetek. Mégis belenyúlt, hogy megállapítsa a lány irataiból a kilétét, végül is biztos, hogy a gyerek szülei akarnák tudni, hogy a lányuk ott fekszik ájultan a Wallman’s közepén. Ott volt egy könyvtári kártya, továbbá egy horoszkóp, amelyet egy magazinból vágott ki, egy fénykép egy grimaszolva nevető osztálytársról, amelynek a hátuljára az volt írva, hogy Maddie, és egy csomó szívecske. Ezenkívül talált még négy egydollárost. Mindez teljesen hasznavehetetlen. Persze, amikor Tibby ebben a korban volt, jómaga is ilyesmiket hurcolt magával. Ebben a pillanatban megjelent három mentős és egy hordágy. Kettő elkezdett mindenfélét nyomkodni a lányon, míg a harmadik a lány karján levő, amerikai szokások szerint elhelyezett karkötőről a vészhelyzetre szolgáló információt olvasta. Tibbynek nem jutott eszébe, hogy ezt is keresheti. Ezek után a harmadik kikérdezte Tibbyt. – Szóval mi történt itt? – kérdezte. – Láttad? – Nem egészen – mondta Tibby. – Hallottam a zajt, és amikor megfordultam, láttam, amint belezuhan az áruk közé. Láttam, ahogy beütötte a fejét, és gondolom, ettől ájult el. A mentős már nem Tibby arcát nézte, hanem a kezében levő pénztárcát. – Hát az mi? – kérdezte. – Izé… ez az ő pénztárcája. – Te elvetted a pénztárcáját? Tibby tágra nyitotta a szemét. Egyszerre rájött, hogy ez nem kelthet jó benyomást. – Én csak…

– Miért nem adod most ezt gyorsan nekem vissza? – mondta a férfi nagyon lassan, nyilvánvalóan olyan hangsúllyal, ahogy az ember egy bűnözőhöz beszél, de lehet, hogy Tibby csak paranoid volt. Ebben a pillanatban Tibby nem érezte úgy, hogy itt egy szokásos, gúnyos megjegyzésnek helye lenne a részéről, majdnem elsírta magát. – Én csak a telefonszámát akartam megtalálni, mert a szüleit akartam értesíteni, hogy mi történt. Mintha megértésre talált volna a férfi szemeiben. – Csak maradj itt ülve néhány percig, addig mi betesszük a kislányt a mentőkocsiba. Majd a kórház értesíti a szülőket. Tibbynek még mindig a kezében volt a pénztárca, s követte a hordágyat, amint a kislányt vitték kifelé. A lány pillanatok alatt bent volt a kocsiban. Tibby látta a kislány nadrágján a foltról és az alatta levő tócsából, hogy bepisilt. Tibby elfordította a fejét, mint ahogy akkor szokta, ha idegeneket lát sírni. Azt, hogy valaki elájul, és beveri a fejét, még el tudta viselni, de ez már sok volt. – Én is jöhetek? – amint kimondta, fogalma nem volt arról, hogy miért kérdezte, hacsak nem az bántotta, hogy ha a kislány magához tér, akkor egy csomó ijesztő mentőst lát maga körül. Helyet csináltak neki is, úgyhogy közel ült a gyerekhez. Megfogta a kislány kezét. Ismételten fogalma sem volt, hogy ezt miért csinálja, de az volt az érzése, hogy amint az ember egy mentőautóban száguld az Old Georgetown úton, szeretné, ha valaki fogná a kezét. A Wisconsin és a Bradley kereszteződésénél a kislány magához tért. Zavartan pislogott. Jól megszorította Tibby kezét, majd megnézte, hogy kihez is tartozik ez. Amikor Tibbyt meglátta, az zavartan és aggódóan nézett rá. A kislány nézte Tibby köpenyén a névkártyát, amelyre az volt írva, hogy „Szia, én Tibby vagyok”, és a mentőkhöz fordult: – Miért fogja ez a lány a Wallman’s-tól a kezemet? – kérdezte ridegen. Kopogtak. Carmen az ajtó felé nézett, és fölült a szőnyegen. A bőröndje nyitva volt, de még semmit nem vett ki belőle. – Igen?

– Bejöhetek? Majdnem biztos volt benne, hogy ez Krista. Szó sem lehet róla. – Oké, gyere! Az ajtó résnyire nyílt. – Carmen! A vacsora tálalva. Van kedved lejönni? Csak Krista feje látszott az ajtóban, Carmen érezte rúzsának az illatát. Krista az a típusú ember volt, akinek a kijelentő mondata végén is volt egy kérdőjel. – Mindjárt jövök – jelentette ki Carmen. Krista feje eltűnt, és az ajtó bezáródott. Carmen még egyszer elterült a padlón. Hogy is került ő ide? Hogy is történt ez? Képzeletében megjelent a párhuzamos világból egy Carmen, amint éppen egy McDonald’s-nál ül apjával hamburgert majszolva, majd valahova elmennek biliárdozni. Irigyelte ezt a Carment. Carmen levánszorgott, és leült az elegánsan megterített asztalnál. Az rendben van, hogy előkelőbb vendéglőkben többféle villát adnak, de hogy valaki a saját házában is ezt tegye…?! Az asztalon egy csomó egyforma fehér, letakart tál volt, és mint az később kiderült, ezekben mind házilag készült ételek voltak. Az egyikben bárányhús, a másikban sült krumpli, majd párolt cukkini paradicsompaprikával, sárgarépa-saláta és még emellé kenyér. Krista Carmen keze felé nyúlt, aki gondolkodás nélkül elrántotta a sajátját. Krista elvörösödött. – Sajnálom – mormogta. – Mi megfogjuk egymás kezét az étkezés előtti imához. Carmen apjára nézett, aki boldogságtól telve fogta egyik oldalon Paul kezét, a másikon pedig nyújtotta a lánya felé. Szóval ők ezt így csinálják. És ezt nekünk is csinálnunk kell? – kérdezte gondolatban apját. Mintha mi külön család lennénk. Megadta magát ennek a különös szokásnak. Nem olyan rég még az ő apja volt, aki nem volt hajlandó a katolikus vallást fölvenni, hogy Carmen anyai ágú nagyszüleit boldoggá tegye. És most egyszerre ő volt Mr. Imádkozás? Carmen hiányolta a mamáját. Noha most már ők is imádkoznak étkezés előtt, de amikor apjuk velük élt, akkor még nem tették.

Carmen csodálkozva nézte Lydiát. Mikre volt ez a nő képes, hogy az apját így megváltoztatta? – Lydia, ez isteni! – mondta az apja. – Hát ez tényleg nagyon jó – kontrázott rá Krista. Carmen érezte magán apja tekintetét. Gondolta, azt várja, hogy ő is beszálljon valamilyen dicsérettel. De ő csak ült és rágott. Paul csöndben maradt. Időnként Carmenra nézett, időnként lesütötte a szemét. Az eső verte az ablakot. Az evőeszközök karcolták a tányérokat, és a fogak rágását lehetett hallani. – Nahát, Carmen – kezdett bele Krista. – Te egyáltalán nem úgy nézel ki, mint ahogyan elképzeltelek! Carmen hirtelen lenyelt egy nagy falatot anélkül, hogy megrágta volna, de ez se sokat segített. Torkát köszörülte. – Úgy gondolod, hogy amolyan Puerto Ricó-i kinézetem van? – kérdezte Kristától hűvösen. Krista zavartnak látszott. – Dehogy, én csak arra gondoltam… tudod… hogy neked sötét szemed és sötét, hullámos hajad van. És sötét bőröm és nagy fenekem, ugye? – adta hozzá magában Carmen. – Hát igen – mondta Carmen. – Én úgy nézek ki, mint egy Puertó Ricó-i. Mint az anyám. Mert ő az. Latin származású. Csodálom, hogy apám még ezt nem említette nektek. Krista nagyon elhalkult, nem is volt Carmen olyan biztos benne, hogy egyáltalán beszél. – Hát nem vagyok olyan biztos benne… – Krista hangja elnémult, értelmetlenül mormogott tovább, mintha a tányérjába beszélne. – Carmen az én magasságomat örökölte, és az én tehetségemet a matekhoz – próbálta apja menteni a helyzetet. Noha ez az egész nem jelentett semmit, Carmen örült neki, hogy az apja az ő oldalára áll. Lydia határozottan bólogatott. Paul változatlanul egy szót sem szólt. Lydia letette a villáját a tányérjára, és Carmenhez fordult: – Apád azt mondja, hogy ragyogóan teniszezel. Ebben a pillanatban Carmen szája éppen tele volt étellel, és úgy nézett ki, mintha öt percre lenne szüksége ahhoz, hogy mindent megrágjon és lenyeljen.

– Tűrhetően játszom – mindössze ennyit bírt kipréselni magából a rágás által kapott gondolkodási idő után. Carmen tudta, hogy szófukar a rövid válaszaival. Tudta, hogy ő is visszakérdezhetne, vagy legalábbis hosszabb mondatokat szerkeszthetne, de ő most dühös volt. Annyira dühös, hogy saját magát sem értette. Nem akarta, hogy Lydia főztje jólessen neki, és azt sem akarta, hogy apjának jólessen. Az sem tetszett neki, hogy Krista úgy néz ki, mint egy kisbaba a lila kardigánjában. Azt akarta, hogy végül is Paul szánja már rá magát, hogy megszólaljon, s ne üljön ott Carment egy hülye holdkórosnak nézve. Carmen utálta ezeket az embereket, és nem akart itt lenni. Egyszerre megszédült. A gyomra összeszorult, a szíve gyorsabban és egyenetlenül vert. Fölállt az asztaltól. – Fölhívhatom anyát? – kérdezte apjától. – Természetesen – és ő is fölkelt. – Miért nem használod azt a telefont, amelyik a vendégszobában van? Carmen otthagyta az asztalt, anélkül, hogy egy árva szót szólt volna, és fölszaladt a szobájába. – Mamaaaa – sírt bele a telefonba a következő percben. Mióta az iskola befejeződött, mindennap egy kicsit messzebbre távolodott az anyjától az apjával való találkozásra várva. Most viszont az anyjára volt szüksége, hogy elfeledkezzen arról, ahogy vele viselkedett. – Mi a baj, kicsim? – Apu házasodik. Egy egész új családja van. Egy feleség, két szőke gyerek és egy puccos ház… Mit keresek én itt?! – Ó, Carmen, istenem. Szóval házasodik. És kit vesz el? Anya nem tudta megállni, hogy kíváncsisága be ne lopóddzon a lánya iránti aggodalomba. – Igen, augusztusban házasodnak. Lydia a neve. – Lydia ki? – Fogalmam nincs róla – Carmen végigterült az ágyán. Anyja fölsóhajtott. – És milyenek a gyerekek? – Nem tudom. Szőkék és csöndesek. – Hány évesek?

Carmennak nem volt kedve a kérdésekre válaszolni. Neki most sajnálatra és babusgatásra volt szüksége. – Tizenévesek. A fiú idősebb, mint én, de nem tudom, mennyivel. – Hát az apád megmondhatta volna ezt, mielőtt te odamentél. Carmen érezte anyja hangján, hogy kezd dühbe gurulni, de ezzel most nem akart foglalkozni. – Rendben van, anyu. Azt mondta, hogy ő ezt nekem személyesen akarta megmondani. De tudod… én már nem szívesen maradok itt. – Ó, kedvesem. Elszomorít, hogy nem kettesben vagy apáddal, ugye? Miután anyja kimondta, amit ő érzett, vissza kellett fojtania a felindultságát. – Nem is arról van szó – sírta el magát. – Hanem ők olyan… – Olyan mik? – Nem szeretem őket – Carmen annyira belelovalta magát a megbántottságba, hogy már nem tudta magát kifejezni. – Miért nem szereted őket? – Csak. De ők se szeretnek engem. – Ezt miből látod? – Csak érzem – mondta Carmen szomorúan, szégyellve, hogy ilyen gyermeteg módon viselkedik. – Az idegenekre vagy dühös, vagy apádra? – Nem vagyok dühös apára – válaszolt Carmen azonnal anélkül, hogy egy pillanatig is gondolkodott volna ezen. Nem az apja hibája volt, hogy egy olyan nő és zombi gyerekei karmai közé került, akiknek a vendégszobája úgy néz ki, mintha egy szállodalánchoz tartozna. Elbúcsúzott anyjától, és megígérte, hogy másnap is fölhívja. És sírt, noha nem egészen értette, hogy miért. Agyának egy értelmes része azt mondta, hogy örülnie kell az apja boldogságának, hiszen egy olyan nővel találkozott, akit szeret annyira, hogy el is akarja venni feleségül. Megint teljes életet fog élni. Nyilvánvaló, hogy ezt akarta. Tudta, hogy azt kellene kívánnia az apjának, amit ő önmagának kívánt.

Mindennek ellenére utálta őket. És utálta magát, hogy utálja őket. Bridget lassan belegázolt a meleg vízbe. Érezte, ahogy ezernyi halacska csiklandozza a bokáját. – Ericet akarom – közölte Dianával, aki a négyes csoport tagja volt. – Nem cserélnél velem helyet? – nem ez volt az első alkalom, hogy ezt javasolta. Diana ránevetett: – Szerinted nem vennék észre? – Ötkor vezet egy futást – mondta Emily. Bridget rápillantott az órájára. – A fenébe! Az öt perc múlva lesz. – Ugye, nem mondod komolyan, hogy odamész – nézett rá Diana. Bridget már kinn is volt a vízből. – De igen. – Hat mérföld – jegyezte meg Emily. Igazság szerint Bridget nem futott egy mérföldnél többet egyhuzamban az elmúlt két hónap alatt. – Hol van a találkozó? – A fészer mellett, ahol a felszerelések vannak – mondta Emily, miközben beljebb ment a vízbe. – Majd találkozunk – vetette hátra Bridget. A kabinban gyorsan fölhúzott egy rövidnadrágot a bikinialsójára, és kicserélte a felsőrészét egy sporttopra. Fölvette a zokniját és a futócipőjét. Túl meleg volt ahhoz, hogy aggódnia kelljen amiatt, hogy fázni fog. Ebben a hőségben a top teljesen rendben volt. A csapat már elindult, mire odaért. Be kellett érnie őket egy felázott, saras ösvényen. Rászánt még egy percet, hogy átmozgassa a tagjait. Úgy egy tucatnyian futottak. Bridget az első mérföld alatt nem erőltette meg magát, várt, amíg lendületbe nem jön. Hosszú lábai voltak, és nem volt semmi túlsúlya. Adottságainak köszönhetően jó futó volt, még akkor is, ha éppen nem volt jó formában. Hama-

rosan felzárkózott a csapathoz. Eric észrevette őt. Bridget közelebb futott hozzá: – Hello, Bridget vagyok – mondta. – Bridget? – kérdezett vissza Eric, s hagyta, hogy a lány beérje. – A legtöbben csak Bee-nek hívnak. – Bee? Mint a méhecske? Bridget bólintott és elmosolyodott. – Eric vagyok. – Tudom – jegyezte meg Bridget. Eric a csoport felé fordult: – Ma hétperces mérföldeket futunk. Feltételezem, hogy jó futók vannak velünk. Ha elfáradtok, akkor csak menjetek tovább saját tempótokban. Nem várom el, hogy mindenki velem egyszerre végezzen. Úristen. Hétperces mérföldek. Az út dombnak fölfele vezetett. Lépései nyomán fölkavarodott a száraz por. A hegyek után az út újra lejteni kezdett, és síkra ért. Beértek a folyó völgyébe, és ott haladtak tovább. Száraz évszak volt, így aztán csak egy kis erecske csordogált. Izzadt, de a légzése egyenletes volt. Eric mellett maradt. – Úgy hallottam, hogy Los Angeles-i vagy. Az emberek két típusba sorolhatók: vannak, akik szeretnek futás közben beszélgetni, és vannak, akik viszont utálnak. Bridget szerette volna letesztelni Ericet, hogy melyik kategóriába tartozik. – Aha – válaszolta. Már éppen elkönyvelte volna Ericet a második típusba, amikor a fiú újra megszólalt: – Tudod, elég sok időt töltök itt. – Mármint itt, Baján? – Igen. Az anyukám mexikói. Mulegében született. – Igazán? – kérdezte Bridget őszinte érdeklődéssel. Ez megmagyarázta a fiú külsejét. – Az néhány mérföldre délre van innen, ugye? – Aha – bólintott rá Eric. – És te? – Én washingtoni vagyok. Az apukám amszterdami.

– Nocsak! Szóval te is az idegen szülő szindrómában szenvedsz? Bridget fölnevetett, tetszett neki a fiú stílusa. – Igen. – Na és az anyukád? – És ebben a pillanatban minden figyelmeztetés nélkül Bridget hirtelen egy újabb tesztben találta magát. Ez pontosan az a téma volt, amit – ha tehette – minél későbbre halogatott. – Az anyukám… – Volt? Van? Még mindig bizonytalan volt, hogy melyik igeidőt használja. – Az anyukám alabamai… volt. Meghalt. – Bridget négy éven keresztül kerülte ezt a kifejezést, és olyasmiket használt helyette, mint pl. „nincs többé” vagy „elment”. De aztán egyszer csak zavarni kezdték ezek a megfogalmazások. Nem fejezték ki, mi történt valójában. A fiú felé fordult, és egyenesen a szemébe nézett. – Együtt érzek veled, Bridget. Bridget érezte, ahogy az izzadság felszárad a bőréről. Ez volt a legtermészetesebb és legőszintébb dolog, amit csak mondhatott volna. Lesütötte a szemét. Hiszen a fiú egyszerűen mondhatta volna azt is, hogy „sajnálom”. Hirtelen kihívónak érezte, hogy csak egy top van rajta. Más fiúkkal úgy alakította az ismerkedő beszélgetéseket, hogy kikerülte ezt az őt érzékenyen érintő témát. Több sráccal járt hónapokig anélkül, hogy ez tisztázódott volna. Különös volt, hogy Erickel ez rögtön az első két percben szóba került. Carmen most biztosan azt mondta volna, hogy ez égi jel. De hát Carmen mindenben égi jeleket keresett (és talált), Bridgettel ellentétben. – A Columbiára jársz? – váltott témát Bridget, túllépve a most elhangzottakon. – Aha. – Szereted? – Hát… nem valami ideális hely egy atlétának – mondta. – Nem mondhatnám, hogy a sportra helyezik ott a hangsúlyt. – Értem. – Viszont nagyon jó focicsapata van, és magának az iskolának a színvonala is elég magas. Anyukám részéről ez nagy találat volt.

– Világos – mondta Bridget. A fiú profilja csodálatos volt. Eric elkezdte fokozni az iramot. Bridget ezt úgy értelmezte, mint egy kihívást. Márpedig ő mindig szerette a kihívásokat. Hátrafordult, hogy megnézze, hol tartanak a többiek, és látta, hogy a csoport létszáma alaposan megcsappant. Ő lépésről lépésre tartotta a sebességet, és Eric mellett maradt. Szerette ezt a feszülő érzést az izmaiban, a már-már eufórikus örömet, amely együtt érkezett az erősödő fáradtsággal. – Hány éves vagy? – kérdezte a fiú kereken. Bridget szerette volna ügyesen megoldani ezt a kérdést. Tisztában volt vele, hogy a legfiatalabb lányok közé tartozik itt. – Tizenhat – válaszolta végül. Nos, hamarosan annyi lesz. Végül is nem halálos bűn fölfelé kerekíteni. Vagy igen? – Na és te? Te mennyi idős vagy? – Tizenkilenc – válaszolta. Ez nem volt olyan hatalmas különbség. Különösen akkor nem, ha tényleg tizenhat lenne. – Akkor már gondolkodsz rajta, hogy hova menj tovább? – kérdezte Eric. – Talán a Virginia Egyetemre – válaszolta. Valójában egyelőre fogalma sem volt róla. Az igazság az volt, hogy az UVA-beli edző már beajánlotta Bridgetet a középiskolai oktatónak. Bridget tudta, hogy nem nagyon kell aggódnia a főiskola miatt, még akkor sem, ha a jegyei nem lesznek kimagaslóak. – Remek iskola. Most a lány kezdett begyorsítani. Pompásan érezte magát, és Eric közelsége jóleső izgalomban tartotta, ami erőt adott az izmainak. Visszakanyarodtak, hogy befejezzék a futást a parton. – Te biztosan komoly futó vagy – jegyezte meg Eric. Bridget nevetett: – Hónapok óta nem futottam – mondta, és még jobban megnövelte az iramot. A csoport többi tagja már messze lemaradt mögöttük. Kíváncsian várta, hogy Eric megtartja-e a saját tempóját, vagy gyorsít, hogy együtt maradjanak. Érezte, ahogy a fiú könyöke súrolja az övét. Rámosolygott:

– Versenyezzünk! A maradék fél mérföldet a partig lesprintelték. Az adrenalinszintje annyira megugrott, hogy szinte leröpülte volna a távot. Lerogyott a homokra. Eric szintén. – Asszem rekordot döntöttünk – mondta a fiú. Bridget széttárta a karját: – Mindig sikerorientált voltam – közölte, és meghempergőzött a homokban. Addig gurult ide-oda, amíg úgy nézett ki, mint egy porcukorral beszórt fánk. Eric kacagva figyelte. Pár perc múlva befutott a csoport maradéka. Bridget fölállt, lerúgta a cipőjét, és kirázta a zoknijával együtt. Mélyen a fiú szemébe nézett, miközben lehúzta a sortját, és fölfedte a bikinialsóját, majd kirántotta a gumit a hajából. Aranyszínű tincsei leomlottak verejtéktől fényes vállára és hátára. Eric elkapta a tekintetét. – Menjünk úszni – javasolta a lány. A fiú arca most komoly volt. Nem mozdult. Bridget nem várt rá. Belegázolt a vízbe, és pár méter után lemerült a hullámok alá. Amikor újra fölbukkant, látta, hogy Eric lehúzta átázott pólóját. Bridget leplezetlenül bámulta. Eric belevetette magát a vízbe, ahogy Bridget remélte. Odaúszott a lány közelébe, aztán pár méterrel beljebb hanyatt feküdt a vízfelszínen. Bridget fölemelte a karjait a levegőbe, ugrált és lubickolt a vízben, majd kibújt a bőréből. – Ez a legkirályabb hely a világon. A fiú nevetett, arca ismét vidám volt. Bridget lebukott a felszín alá, és lesüllyedt a homokos tengerfenékre. Lassan elúszott a fiú lába mellett, és gondolkodás nélkül kinyújtotta a kezét, és megérintette a bokáját olyan finoman, mint egy íjhal.

Ha az élet egy citromot nyújt feléd, akkor mondd azt:

„Ó, igen. Imádom a citromot!” Henry Rollins

Amikor másnap reggel Lena lement reggelizni, csak a nagypapáját találta ébren. – Kalemera – mondta Lena. Bapi egy bólintással nyugtázta, és hunyorított. Lena leült vele szemben a kis konyhaasztalhoz. Bapi rámutatott a Rice Krispiesdobozra, amelyet a lány történetesen nagyon szeretett. – Efcharisto – köszönte meg, ezzel el is érve nyelvtudásának határait. Nagyi előre kikészített nekik tálakat és kanalakat. Bapi átnyújtotta neki a tejet. Szótlanul ettek. Lena kereste Bapi tekintetét, de ő csak a tányérját nézte. Lehet, hogy zavarja a nagyapját? Nem szeretne inkább egyedül reggelizni? Vajon csalódott benne, hogy nem tud görögül? Bapi kitöltött magának egy újabb tányér puffasztott rizst, szikár alkata ellenére nagyon jó étvággyal evett. Mókás volt. Ahogy Lena figyelte, egyre több ismerős vonást fedezett föl rajta. Például az orra. A családban majdnem mindenki a nevezetes Kaligaris-orral rendelkezett: az apja, a nagynénje, még Effie is. A nagy, előreugró orr meghatározta arcuk karakterét. Természetesen az anyukájának másféle orra volt – Patmos-orra –, de még ez is különbözött attól, amivel ő rendelkezett. Lenának kicsi, finom, nem túl feltűnő orra volt. Sokat töprengett rajta, kitől örökölhette, és most egyszerre viszontlátta nagyapja arcának közepén. Lehet, hogy ez azt jelenti, hogy éppen az övé az igazi Kaligaris-orr? Kiskora óta titokban arra vágyott, hogy neki is olyan nagy orra legyen, mint a családjának. Most, hogy látta, mitől ilyen, kicsit jobban szerette. Nagy nehezen levette a szemét Bapiról. Nem akarta, hogy kényelmetlenül érezze magát. Határozottan úgy érezte, valamit mondania kellene. Úgy érezte, biztosan kínosan jön ki, hogy itt ül anélkül, hogy egy szót szólna. – Egy képet fogok festeni ma reggel – mondta, és kezével eljátszotta a mozdulatot. Úgy tűnt, Bapi kizökkent elmélyült falatozásából. Lena jól ismerte az érzést. Nagyapja fölhúzta a szemöldökét, és bólintott. Nem tudta volna megmondani, hogy értette-e, amit mondott.

– Arra gondoltam, lemennék Ammoudiba. Végig vannak lépcsők az úton? Bapi eltöprengett egy pillanatra, majd ismét bólintott. Lena úgy érezte, Bapi szívesen visszatérne a reggeli fölötti merengéséhez. Fárasztotta? Idegesítette? – Na jól van, később majd találkozunk. Szép napot, Bapi! Andio. Fölment az emeletre, és összepakolta festőcuccait azzal a különös érzéssel, mintha ő lenne Effie, és magával reggelizett. Fölhúzta a Nadrágot egy gyűrött, fehér csíkos pólóval. Vállára vetette a hátizsákját, amely tartalmazta a palettát, az összecsukható festőállványt és a vásznat. Ahogy a lépcsőhöz ért, megjelent az ajtóban Kostos, és átnyújtott egy tálcányi frissen sült sutit, amelyet a nagymamája készített. Nagyi megölelte, megcsókolta, és olyan gyorsan pörgő nyelvvel hadart köszönetet, hogy Lena egy árva szót sem értett belőle. Nagyi észrevette Lenát, elcsípte a tekintetét, és gyorsan beinvitálta Kostost. Lena azt kívánta, bár ébren lenne Effie. Elslisszolt az ajtó felé. – Ülj le, Lena! Egyél egy sütit! – hívta nagymama. – Festeni megyek, és el kéne indulnom, mielőtt a nap túl magasra ér, és eltűnnek az árnyékok – magyarázkodott Lena. Ez némiképp sántított, mivel Lena ma új festményt akart kezdeni, azaz teljesen közömbös volt, hogy állnak az árnyékok. Kostos is a bejárati ajtó felé mozdult. – Dolgozni kell mennem, Valia. Már így is késésben vagyok. Nagymama nem vitatkozott, beérte azzal, hogy ha nem is maradnak, legalább együtt mennek egy darabon. Ahogy Lena követte Kostost az ajtón át, Nagyi rákacsintott: – Kedves fiú – suttogta szokásához híven affektálva. – Szóval szeretsz festeni – állapította meg Kostos, miután kiértek a napfényre. – Szeretek – válaszolt Lena. – Főleg itt. – Maga se tudta volna megmondani, miért fűzte ezt hozzá fölöslegesen.

– Tudom, hogy szép itt – gondolkozott el Kostos, miközben szétnézett a csillogó víztükrön. – De én már alig bírom nézni. Mióta élek, csak ezt a tájat látom. Lena azon kapta magát, hogy szeretné, ha belemerülnének a beszélgetésbe. Érdekelte, amiről Kostos beszélt. Ekkor viszont eszébe jutott a nagymamája, aki nagy valószínűséggel őket figyeli az ablak rejtekéből. – Merre mész? – dobta be Lena ezt az olcsó trükköt, hogy véget vessen a dolognak. Kostos oldalról rápillantott Lenára, mintha a látvány alapján próbálná fölmérni az optimális választ. Az igazat mondta. – Dombról le. A műhelybe megyek. Elég sima ügy. – Én hegynek föl. Ma enteriőr képet festek – és ezzel már el is távolodott a fiútól, elindult fölfelé. A fiú szemmel láthatóan szomorú volt. Talán észrevette volna, hogy ez terv szerint történt? A fiúk többsége nem túl érzékeny az elutasításra. – Rendben – mondta Kostos. – Érezd jól magad! – Te is – válaszolt Lena fesztelenül. Szégyen lappangott benne, ahogy sétált föl a hegyre. Ezen a reggelen ugyanis azzal a határozott vággyal ébredt, hogy ma a csónakházat kell lefestenie – ami lent van Ammoudiban.

Tibba-dee! Te utálnád ezt a helyet. Makkegészséges igaz amerikai üdvöskék nyomják az edzést reggeltől estig. Az öt egészes átlag általános. Még egy csoportos ölelésnek is tanúja voltam. Sporttal kapcsolatos közhelyek egész nap.

Már szinte boldog vagy a Wallman’snál mi? Csak poénkodom, Tib. Persze szeretek itt lenni. De minden nap, amelyet itt töltök, hálát adok azért, hogy az igazi életem nem ilyen: tele hozzám hasonló emberekkel, mert akkor nem ismernélek téged, igaz? Ó, szerelmes vagyok. Írtam már neked? A neve Eric. Edző és száz százalékosan tabu. De hát ismersz. Ölellek ezerrel: Bee Amikor Tibby visszaért a Wallman’s-ba, két dologra jött rá. Az első, hogy „indoklás nélkül távolmaradt”, azaz mulasztott a munkaidejéből (Duncan nem vesztegette az idejét, hogy ezt közölje vele). Van egy utolsó lehetősége, de nem kap fizetést a napnak arra a szakaszára sem, amikor bent volt, és dolgozott. Tibby lassan kezdte azt érezni, hogy tartozni fog a Wallman’s-nak, mire befejezi ezt a munkát. A második fölfedezés az ájult lány tárcája volt, amely a sajátja mellett feküdt az átlátszó, műanyag alkalmazotti zsákban. A francba. A könyvtárbérleten megtalálta a lány nevét: Bailey Graffman. Tibby kiment az érmés telefonig. A telefonkönyv – hála az égnek – csak egy Graffmant jelzett két „f”-fel, ráadásul a Wallman’s közelében egy utcát.

Tibby újra fölpattant a biciklijére, és letekerte azt a néhány háztömböt Graffmanékig. A nő, aki ajtót nyitott, nagy valószínűséggel Mrs. Graffman volt. – Jó napot! Ööö… szóval a nevem Tibby és én… ööö… – Te találtál rá Baileyre a Wallman’s-nál – mondta a hölgy elismerően, már-már tisztelettel. – Igen, igen. A helyzet az, hogy kivettem a pénztárcáját, hogy megtudjam, hogy érhetem el önöket, és izé… elfelejtettem visszaadni – magyarázkodott Tibby. – Csak négy dollár volt benne – tette hozzá védekezően. Mrs. Graffman zavartan Tibbyre nézett. – Ühüm. Persze, rendben – majd elmosolyodott. – Bailey fent pihen most. Miért nem adod neki oda te? Biztos vagyok benne, hogy személyesen szeretné megköszönni. – Föl és aztán egyenesen előre – irányította a hölgy, miközben Tibby fölvánszorgott a lépcsőn. – Szia – mondta Tibby félszegen a lány ajtajánál. A falakat szalagos tapéta borította, az ablakokat pedig buggyos, bő anyagból varrt sárga függönyök. A falakat viszont fiúcsapatok poszterei borították minden négyzetcentiméteren. – Én… hát… Tibby vagyok. Én… – A lány a Wallman’s-ból – mondta Bailey, és fölült. – Aha – Tibby odasétált közel az ágyhoz, és átnyújtotta a pénztárcát. – Te lenyúltad a tárcámat? – szegezte neki Bailey összeszűkült szemmel. Tibby összevonta a szemöldökét. Micsoda egy kellemetlen kölyök. – Nem nyúltam le a tárcádat. A kórháznak volt rá szüksége, hogy valahogy elérjék a szüleidet, így maradt nálam. Nagyon szívesen – lökte oda az ágyra. Bailey megragadta és átkutatta. – Szerintem több mint négy dollárom volt. – Aha, szerintem meg nem. – Mert te elvetted.

Tibby hitetlenkedve rázta meg a fejét. – Most viccelsz? Komolyan azt hiszed, hogy ellopnám a pénzedet, aztán megteszem szépen ezt az utat ide csak azért, hogy viszszaszolgáltassam a te szánalmas kis pénztárcádat? Mi van benne, ami olyan fontos, hogy visszaadjam, a pénzeden kívül? A horoszkópod? El kellett hárítanom azt a borzalmas katasztrófát, nehogy esetleg elfelejtsd a csillagjegyed? Bailey meglepettnek tűnt. Tibby pocsékul érezte magát. Talán túllőtt a célon. De Bailey nem hátrált meg. – Na és milyen baromi fontos cuccok vannak a te pénztárcádban? Egy jogosítvány, hogy vezethesd a biciklid? Esetleg egy Wallman’s alkalmazott igazoló kártya? – Több gúny volt a hangjában, ahogy kiejtette a „Wallman’s” szót, mint amennyit Tibby legrosszabb pillanataiban használt. Tibby pislogott. – Hány éves vagy? Tíz? Ki tanította neked ezt a rosszindulatú, szemét stílust? Bailey dühödten húzta össze a szemöldökét. – Tizenkét éves vagyok. Tibby most még rosszabbul érezte magát. Mindig utálta azokat, akik fiatalabbnak feltételezték annál, mint amennyi valójában, csupán annak alapján, mert kicsi volt, vékony csontú és lapos mellű. – Na és te hány éves vagy? – akarta tudni Bailey. A szeme izgatottan, harciasan csillogott. – Tizenhárom? – Bailey! Most kéne bevenned a gyógyszered – kiáltott föl az emeletre Bailey anyukája. – Leküldöd érte a barátodat? Tibby körülnézett. Jogosan nevezték Bailey barátjának? – Persze – szólt le Bailey. Úgy festett, mint aki szórakozik. – Nem bánod? Tibby megrázta a fejét. – Nem, dehogyis. Szívesen figyelem, hogy fogadod a kegyeket. Tibby lecammogott a földszintre, miközben azon tűnődött, vajon mi a fenét is csinál itt tulajdonképpen.

Mrs. Graffman átnyújtott neki egy hatalmas poharat tele narancslével és egy kicsi papírcsészét dugig tablettákkal. – Minden oké odafönt? – kérdezte. – Ööö… igen, igen, azt hiszem – válaszolt Tibby. Mrs. Graffman egy pillanatig Tibby arcát tanulmányozta: – Bailey szereti tesztelni az embereket – mondta engesztelő hangon, minden különösebb ok nélkül. „Tibby szereti tesztelni az embereket.” Ez borzalmas volt. Hányszor hallotta a saját mamájától ezeket a találó szavakat? – Biztos vagyok benne, hogy ez a betegsége miatt van. Tibby gondolkodás nélkül kérdezte meg: – Milyen betegség? Mrs. Graffman meglepettnek tűnt, hogy Tibby nem tudja. – Leukémiás – mondta. Megpróbál tárgyilagos lenni, mint aki már millió alkalommal kimondta ezt a szót, s ezért nem rémíti meg többé. De Tibby láthatta, hogy igenis megrémíti. Úgy érezte, menten összeesik ő is és a világ is. Mrs. Graffman olyan várakozóan nézett rá, mintha azt gondolná, hogy Tibby mondhatna bármit, ami számít. – Nagyon sajnálom – mormolta mereven. Tibby kényszerítette magát, hogy elinduljon vissza az emeletre. Volt valami elviselhetetlenül szomorú egy beteg kölyök mamájának a kutató tekintetében. Betolta Bailey ajtaját, egy kicsit nekiütve és kilöttyintve a narancslevet. Rettenetesen érezte magát azok miatt az aljasságok miatt, amelyek elhangzottak a szájából. Az egy dolog, hogy Bailey kezdte, de Bailey leukémiás. Bailey most ült az ágyában, mint aki várja a csata folytatását. Tibby visszafogottan megeresztett egy udvarias, barátságos mosolyt. Átnyújtotta Baileynek a pirulákat. – Szóval egyébként hazudtál a Wallman’s-nál a korodról, hogy megkapd a munkát? Nem tizenöt év az alsó korhatár? – kérdezte Bailey. Tibby megköszörülte a torkát. Vigyázott, nehogy a mosolya lehervadjon.

– Annyi. És tényleg tizenöt vagyok. Bailey komolyan bosszankodott: – Nem nézel ki tizenötnek. A mosoly feszült volt, és erőltetett. Tibby nem tudott visszaemlékezni, milyen érzés szabályosan mosolyogni, ahogy szokott. Ez már inkább grimasszá torzult. – Szerintem sem – mondta Tibby halkan. El akart menni innen. Nagyon. Bailey szeme hirtelen könnyekkel telt meg. Tibby elnézett. – Elmondta neked, igaz? – kérdezte Bailey. – Mit mondott el nekem? – beszélt Tibby a takaróhoz, gyűlölve önmagát azért, mert értetlenséget tettet, mikor tökéletesen tisztában van vele, miről van szó. Utálta, amikor mások ezt csinálták. – Azt, hogy beteg vagyok! – Bailey makacs, kemény arcvonásai nem bírták tovább tartani magukat, ahogy Tibby barátságosnak szánt vigyora sem. – Nem – mormolta Tibby, undorodva a saját gyávaságától. – Nem gondoltam, hogy hazug vagy – vágott vissza Bailey. Tibby tekintete ide-oda járt, hogy megnyugodhasson valahol, bárhol, csak ne Bailey arcán. Végül megállapodott egy Bailey ágytakaróján fekvő, kötött ruhadarabon, amely át volt szúrva egy tűvel, benne piros fonal. Takaros kis öltésekkel volt ráhímezve: „TE VAGY AZ ÉN…”. Mim? Napsugaram? A látvány mellbe vágta Tibbyt, elöntötte a keserűség és a szánalom. – Jobb, ha most megyek – lehelte Tibby majdnem suttogva. – Remek. Tűnj el innen – mondta Bailey. – Oké. Viszlát – mondta Tibby mechanikusan, és kihátrált az ajtón. – Szép munkaköpeny – Bailey gyakorlatilag odaköpte a szavakat. – Kösz – Tibby pedig konstatálta, hogy a hangja egy menekülő vesztesé.

Drága Carmen!

Szeretném, ha egyszer mindannyian együtt töltenénk itt egy nyarat. Ez a legvidámabb dolog, amelyet el tudok képzelni. Első nap megtettem vagy egymillió lépcsőfoknyi utat lefelé a sziklákon egy parányi calderai halászfaluba, amelyet Ammoudinak hívnak. Caldera angolul úgy hangzik, hogy „cauldron”, azaz katlan. Ez egy olyan vízterület, amely egy hatalmas vulkánkitörés után keletkezett, mely kirobbant, és a sziget nagy részét elsüllyesztette. Miután ezeket a szép görög csónakokat lefestettem, rettenetes meleg lett. Minden ruhám levettem, kivéve a fürdőruhát, és belerohantam a kristálytiszta, hideg vízbe. Neked is festettem valamit. Az oiai harangtornyot. A szégyenlős nagypapám, aki egy szót sem beszél angolul, meglátogatott, és hosszú ideig tanulmányozta a festményt. Elismerően bólogatott, ami nagyon tündérien nézett ki.

Effie-vel lemopedeztünk Firába, ami a sziget legnagyobb faluja, és ittunk egy dög erős kávét a kerthelyiségben. A koffein rettenetesen felpörgetett minket. Egy időben voltam nyugtalan és csöndes, és Effie pofátlanul flörtölt a pincérekkel, sőt, időnként még olyanokkal is, akik csak elmentek mellettünk. Aztán itt van ez a srác, Kostos, aki naponta legalább hatszor elmegy a házunk előtt abban reménykedve, hogy a figyelmem ráirányul, és akkor valami beszélgetést lehetne kezdeményezni, de én nem vagyok hajlandó ebben a játszmában részt venni. Nagyi persze nagyon is azt reméli, hogy mi szerelmesek leszünk egymásba. Mi lehet ennél kevésbé romantikus? Ezenkívül semmi érdemleges nem történt, legalábbis nem olyan fontos, hogy a Nadrággal kapcsolatban említést érdemeljen. Ő még türelmesen vár. Már alig várom a leveled, ráadásul a posta igen lassú errefelé.

Bár lenne egy számítógépem! Remélem, apád és te nagyon jól érzitek magatokat együtt. Szeretlek: Lena Mit csinálok itt? Carmen körülnézett a zajos szobában, de egyetlen zajt sem tudott azonosítani egy arccal – csak a szokásos délkarolinai tizenévesek csöndet nem tűrő életmódja. Hátul az udvarban Krista dumált a barátaival, Paul a babakinézésű barátnőjével és kigyúrt haverjaival fontoskodott. Carmen ott állt egyedül a lépcsőnél, és még csak az sem érdekelte, hogy úgy néz ki, mint egy reménytelen vesztes. Bénának és láthatatlannak érezte magát. Nemcsak azért, mert hiányoztak a barátnői, de már afelől is kétségei voltak, hogy ahhoz, hogy úgy érezze, él, a barátai közelsége segítene. Lydiának és apjának egy kamarazenekari koncertre volt jegyük. (Az érthetőség kedvéért: apja utálta a klasszikus zenét.) Arra gondoltak, hogy Carmen azzal, hogy elmegy erre a „jópofa bulira” Kristával és Paullal, minden rendbe fog jönni. Még egy komor lány is, aki az elmúlt négy napot a vendégszobában töltötte duzzogva, még az sem tud ellenállni egy „jópofa bulinak”. Az apja olyan elszomorítóan reménykedett, hogy ez az ötlet be fog jönni, hogy neki meg kellett jelennie. Végül is nem mindegy? Egy alacsony srác lökte meg Carment. – Elnézést – mondta, mialatt egy műanyag pohár sörnek a felét a szőnyegre öntötte. Hirtelen megállt, és a lányra bámult. – Szia – mondta. – Szia – mormogta vissza Carmen. – Hát te ki vagy? – kérdezte a fiú, mialatt Carmen melleit bámulta, mintha azokhoz intézte volna a kérdést. Carmen karba tette a kezét. – Én… izé… Krista és Paul… az ő anyjuk az én… öö…

A fiú szeme másfelé tévedt, úgyhogy Carmen már be sem fejezte a mondatot. Úgysem érdekelte a válasz. – Na, helló – mondta, és otthagyta a fiút. Hirtelen Paul mellett találta magát. Micsoda egy kellemetlen helyzet. Odabólintott a lánynak, kezében egy kóla, amit valószínűleg két sör között választott. – Ismered már Kellyt? – Kelly átölelte Paul derekát. A lány annyira jól nézett ki, hogy már szinte ronda volt. Kiugró arccsont, szemei messze egymástól, a kulcscsontja kilátszott. – Szia, Kelly – mondta Carmen fáradtan. – És te ki vagy? – kérdezte Kelly. – Carmen vagyok – érezte, hogy Kellyből árad a féltékenység, hogy Paul mellett olyan lány is van, akit ő még nem ismer. Tekintettel arra, hogy Paul naponta átlag három szót ejtett ki a száján, minden valószínűség szerint nemigen magyarázta meg Kellynek, hogy egy lány lakik a házukban. – Paullal élek – közölte Carmen sátánian. Kellynek idegességében tágra nyílt a szeme. – Megyek, keresek valami innivalót – mormogta egy jelentőségteljes pillantást vetve Paulra, és ezzel otthagyta őket. Szegény Paul. Legalább egy évbe fog telni, amíg ebből kimagyarázza magát.

Láttam a jövőt. Olyan, mint a jelen, csak hoszszabb. Dan Quisenberry

– Tibby, fölvágnád Nickynek a csirkét? Más alkalmakkor valószínűleg Tibbynek ez nem tetszett volna, aminek hangosan is jelét adja. De ma csak odahajolt, és megtette, amit kértek tőle. Nicky elkapta a kést. – Én akajom fejfánnyi! Tibby türelmesen egyenként lehámozta öccse kövérke, ragadós ujjait a kenőkésről. – Kés, villa, olló gyerek kezébe nem való! – kántálta Tibby pontosan úgy, ahogy a mamája szokta. Nicky azzal nyilvánította ki a véleményét, hogy két kézzel felmarkolt egy csomó tésztát, és a földre hajította. – Vedd el tőle a tálat! – kiáltotta oda a mamája. Tibby ezt meg is tette. Majdnem minden étkezésnél volt egy olyan pillanat, amikor Nicky kezdte a földre dobálni az eléje tett ételt. Az volt csak a trükk, hogy az ember ráérezzen arra a pillanatra, amikor a tányért még épp időben el lehet előle venni. Tibby kétségbeesve nézte a mosható kék szőnyegen elterülő tésztát. A szőnyeg annyira strapabíró volt, hogy arra gondolt, olyan, mintha be lenne vonva valami láthatatlan fóliával. Ezelőtt egy szalmából készült szőnyeg hevert ott, amelytől mindig viszketett a lába. Régebben még az asztalon volt az a mexikói gyertyatartó és a sótartó készlet, amelyet még Tibby csinált agyagból. De ezt ma már kicserélték egy olyanra, amit ajándékba kaptak. Noha nem tudta pontosan megmondani, hogy ez mikor történt, de nem sokkal azután lehetett, hogy a mamája felhagyott a szobrászattal, és ingatlanügynöki vizsgát tett. – Jogujt!! Jogujtot akajok! – követelőzött Nicky. Mama fölsóhajtott, miközben egy nagyon álmos Katherine-t etetett egy cumisüvegből. – Tibby, adnál neki egy joghurtot? – kérdezte fáradtan. – Még eszem – közölte Tibby. Különösen azokon a napokon, amikor apjuk későig maradt az irodában, mama elvárta Tibbytől, hogy afféle pótmama legyen. Mintha Tibbynek is szava lett volna abban, hogy kistestvérei legyenek. Ez elég dühítő volt.

– Rendben van – Tibby anyukája fölállt, és Tibby ölébe nyomta Katherine-t, aki elkezdett sírni, mire nővére újból a szájába nyomta a cumisüveget. Amikor Tibby volt ilyen korban, az apja még mint újságíró működött, továbbá időnként védőügyvédként is dolgozott, egy rövid ideig pedig volt egy kis biofarmja, aminek következtében mindig hazaért vacsorára. De azután, hogy mama elkezdett olyan nagy, tiszta házakat látni, ahol minden szép és jó volt, apa nyitott egy saját ügyvédi irodát. Azóta nagyon sokszor nem volt otthon vacsoraidőben. Tibby számára ez elég rossz időbeosztásnak tűnt, hiszen itt volt ez a halom csöppség, ő viszont sosem jött haza. Régebben a szülei mindig egy egyszerű életmódról beszéltek, de manapság főképpen azzal foglalkoznak, hogy új dolgokat vásároljanak, amelyeknek a kiélvezéséhez valójában nincs idejük. Nicky mindkét kezével belemászott a joghurtba, majd nekiállt lenyalogatni az ujjairól. Mama tehát elvette tőle, aminek következtében Nicky elkezdett ordibálni. Tibby gondolta, hogy meg kéne említenie a mamájának Bailey leukémiáját, de mint máskor is, nehéz volt elképzelni, vajon ez hogy illeszkedne bele a beszélgetésbe. Fölment a szobájába, és a fényképezőgépébe való elemeket betette az újratöltőbe. Odanézett a számítógépére, amelyen éppen futott a képernyővédő. A kapcsoló úgy vibrált, mint a szívverés. A számítógépe általában egész este használatban volt, amint barátaival chatelt és e-mailezett, de őket ma este nagyon távol érezte magától. – Hé, Mimi – mondta az alvó Miminek. Tibby adott neki enni, és kicserélte a vizét. Mimi föl sem ébredt. Később, amint Tibby kezdett elbóbiskolni ruhástul a még égő lámpa mellett, gondolatai elvándoroltak. Fejében elkezdtek kavarogni az idősebbek részére készített pelenkák, dezodorok, vatták, sterilizáló szappanok, intim betétek és Bailey elterülve a padlón ezek közepén.

– Ott a barátod – mondta Diana, amint Eric közeledett feléjük. Bridget rászögezte a tekintetét. Nézz föl, nézz föl. És a fiú fölnézett, majd feltűnően hirtelen elkapta a tekintetét. Az tuti, hogy észrevette Bridgetet. Leült a kert másik oldalán. Bridget látszólag önfeledten foglalkozott a lasagnájával, de tényleg éhes is volt. Szerette a menzakosztot, amelyet hatalmas mennyiségben tálaltak. Ez egyik furcsa tulajdonsága volt. – Valószínűleg van egy barátnője New Yorkban – jegyezte meg egy lány, akit Rosie-nak hívtak. – Hát ezen lehet még változtatni – mondta Bridget kihívóan. – Bridget, te nem vagy normális – közölte Diana. Emily csak rázta a fejét. – Add már föl! A végén még komoly bajba kevered magad. – Ki tudja? – mondta Bridget. – Végül is, te tulajdonképpen szeretnél is bajba kerülni – játszott Freudot Diana. – Nem erről van szó – vágta rá Bridget. – Jól megnézted már ezt a fiút?! Bridget fölállt, és a tálalóasztalhoz lépett egy adag repetáért, de úgy ment körbe, hogy Eric előtt kelljen elmennie, és tudta, hogy barátnői mind figyelnek. Közvetlenül a fiú mögött állt meg. Arra a pillanatra várt, amikor a beszélgetés egy pillanatra megszakad a fiú és a segédedzője, Marci közt. Odahajolt. A hely zajos volt, tehát teljesen érthető, hogy Eric füléhez közel hajoljon. A haja érintette a fiú vállát. – Mikor lesz a mérkőzés? – kérdezte. A fiú nem merte megmozdítani a fejét. – Tíz órakor. A lány láthatóan izgatta. – Oké, köszi – fölállt. – Kinyírunk titeket. Most már a fiú is megfordult, hogy ránézzen meglepődve, majdhogynem dühösen. De a lány arcán látszott, hogy csak heccelte. – Hát ezt majd meglátjuk – mondta, de legalább mosolygott.

Bridget továbbsétált az asztal felé, és egy pillantást vetett barátnői elismerő arcára. Egy olyan mozdulatot tett, amelyről egyértelműen azt lehetett leolvasni, hogy „na, ehhez mit szóltok?”.

Kedves Carmen! A lányok fölemelték az esélyeimet Erickel negyven százalékról hatvanra. Egyfolytában flörtölök vele, és mindenki számára egyértelműen nyomulok rá. Te biztos kinevetnél. De hát mit csinálhat egy lány, aki ezer kilométerekre van a világtól egy óceán közepén? Meglátogattuk a legközelebbi városkát, amelynek a neve Mulegé, Eric mamája itt született. Láttuk a hatalmas misszionárius templomot és egy olyan börtönt, amelynek a neve carcel sin cerraduras, ami azt jelenti, hogy zár nélküli fegyház. A foglyok nappal farmokon dolgozhatnak, de este hazajönnek a cellájukba aludni. Remélem, jól elvagytok apáddal. Szeretettel Bee

Lenának már csak egy napja maradt a Nadrággal. Most nagyon fontossá vált tehát, hogy valami gyorsan történjen. Eddig tőle megszokottan nem nagyon csinált semmi extrát. Sok időt töltött egyedül a mindennapi teendőkkel, óvatosan elkerülve minden olyan lehetőséget, amely egy spontán emberi kapcsolat kialakulásához vezetne. Mindent egybevetve nagyon alkalmatlan volt arra, hogy fölavassa a Nadrágot. Elhatározta, hogy ma valami nagyon érdekesnek kell történnie. Valami különlegeset fog tenni, mert nem fogja cserbenhagyni a barátait és természetesen a Nadrágot sem. És ha már itt tartunk: önmagát sem! Ment fölfelé a szikla tetejére, amíg oda nem ért a síkra, amely most nagyon üresnek tűnt. A távolban egy másik, még ennél is magasabb hegyet látott, amint fenyegetően kiemelkedik a tengerből. De itt minden békésnek látszott. Noha a hely száraz volt, a sziklás terület lassan zöldbe ment át, ahogy a szőlők megjelentek. A tengertől távolodva egyre nagyobb lett a hőség, és a nap egyre erősebben sütött. Ez egy szerencsét hozó nadrág – gondolta egy kilométernyi séta után, amikor egy csodálatos kis lugashoz érkezett. A precíz logika alapján ültetett olajfaerdőcske ezüstzöld leveleiről verődött vissza a napfény. Az olajbogyók még csak bébik voltak: kicsik és kemények. A terület egyik sarkában fölfedezett egy csermely által képzett kis tavacskát. Ez annyira eldugott, csöndes és gyönyörű volt, hogy a szívébe markolt. Mintha ő lenne az első ember, aki valaha meglátta. Mintha ez soha nem is létezett volna, mielőtt ő megjelent a Mágikus Nadrággal. Azonnal fölállította az állványát, és nekilátott a festésnek. Mire a nap delelőre ért, Lenáról patakzott a víz. A nap annyira erősen tűzött, hogy egészen elkábította. A haja is átizzadt, azt kívánta, bár lenne rajta egy kalap. Vágyódva nézte a tavacskát, és sajnálta, hogy nem hozott magával fürdőruhát. Körülnézett. Senki nem volt a láthatáron. Még csak egy épületet sem látott sehol. Érezte, amint a hátán csorog a víz. Nem bírta tovább: be kell mennie.

Noha még önmagával szemben is szégyenlős volt, Lena lassan levetette ruháit. Nem tudom elhinni, hogy ezt én teszem. Mindenét levette, kivéve a melltartóját és a bugyiját. Ruháit kupacba rakta. Azon gondolkodott, hogyha a vízbe bemegy, akkor legyen-e rajta ruha, de ez nagyon prűdnek tűnt. A Nadrágra nézett, ami azt mondta neki, hogy sürgősen vegyen le minden ruhát. – Ahhhhh – mondta Lena, amint egyre mélyebbre ereszkedett a vízbe. Furcsa volt saját hangját hallani. A gondolatai és elképzelései oly mélyen szoktak benne megszületni, hogy nagyon ritkán adott nekik hangot anélkül, hogy akarta volna. Még akkor sem tudott hangosan fölnevetni, ha egyedül volt, amikor valami nagyon mókásat látott a tévében. Teljesen a víz alá merült, és utána kidugta a fejét. Úszkált, csak a feje látszott ki a vízből. A nap melege csapta meg arcát és szemhéját. Felfeküdt hanyatt a víz felszínére, és önfeledten csapkodta magára a vizet. Ez életem legtökéletesebb perce – gondolta. Úgy érezte magát, mint egy ókori görög istennő, mintha senki más nem létezne rajta kívül a világon. Hagyta, hogy karját szabadon ringassa a víz. Behunyt szemmel lebegett elernyedt, laza izmokkal. Szívesen maradt volna így naplementéig, sőt talán napfelkeltéig vagy augusztusig vagy talán örökre… Hirtelen minden izma megfeszült, amint a fűben mozgást hallott. Egy pillanat alatt lemerült a vízbe, ismét csak a feje látszott ki. Mély lélegzetet vett. Valaki volt ott. Látta valakinek az árnyékát, aki egy fa mögött bujkált. Hogy az ember vagy állat, arról fogalma sem volt. Vajon voltak emberevő állatok Santorinin? A békesség egyszerre szertefoszlott, darabokra tört. Érezte, hogy szíve szinte kiugrik a mellkasából. A félelem azt diktálta neki, hogy rejtse el a testét a víz alatt, de közben a rémület annyira úrrá lett rajta, hogy menekülni akart. Kijött a vízből, és ekkor megjelent valaki. Kostos.

Csak bámulta Kostost, de ami még ennél is rosszabb volt: Kostos is bámulta őt. Annyira megkövült, hogy néhány pillanatába került, míg észbe kapott. – K-kostos! – kiáltott szinte sikítva. – Mit kere… mit keresel itt?! – Elnézést – mondta a fiú. Noha illett volna, hogy a fiú levegye róla a szemét, nem tette. Három lépést kellett megtennie, hogy a ruháihoz érjen, amelyeket egy csomóba gyűrve maga elé kapott. – Követtél?! – ordította. – Kémkedsz utánam? Mióta vagy itt? – Elnézést – mondta megint, és valamit görögül mormogott magában. Majd megfordult, és elindult az ellenkező irányba. Még mindig csuromvizesen felkapkodta magára a ruháit. Dühöngve belevágta festékeit hátizsákjába. Valószínűleg a frissen festett vásznat is elmaszatolta. A tisztáson átvágva a sziklaszirt felé sietett annyira felzaklatva, hogy nem tudta összeszedni a gondolatait. Kostos követte! És ha igen… Ekkor vette észre, hogy még a Nadrágot is kifordítva vette föl. Hogy merészel ez engem így bámulni?! Olyan dühös vagyok, hogy nem is tudom, mit csináljak. Mire közelebb ért a házhoz, észrevette, hogy a blúzát rosszul gombolta be, és a víz és az izzadság következtében kihívóan tapadt a testéhez. Beesett a házba, és hátizsákját a földre dobta. Nagyi kirohant a konyhából, és ijedten kérdezte: – Lena, kis báránykám, mi történt veled? Nagyi arcán látszott a riadalom, amitől Lenának sírhatnékja támadt. Arcizmai rángatóztak, ami ötéves kora óta nem történt meg. – Mi? Mondd mi, mi? – kérdezte nagymama, amint észrevette Lenán a kifordított nadrágot és a rosszul begombolt blúzt, valamint a lány zavart szemét. Lenából kitörtek a szavak. Próbálta összeszedni gondolatait. – Kostos nem rendes fiú – nyögte ki, és kirobbant belőle zokogás, majd felszaladt a szobájába.

Néha te vagy a szélvédő. Időnként pedig te vagy a bogár. Mark Knopfler

Carmen Kristát figyelte, aki éppen házi feladatával kínlódott a konyhaasztalnál. Krista geometriát tanult a nyári iskolában, hogy megkönnyítse magának azt a terhet, amelyet majd a középiskola első éve hoz. Carmennek az volt a benyomása, hogy Krista valószínűleg nem fog csatlakozni a jövőben a 150 IQ fölöttiek klubjába. – Hogy állsz? Kész vagy? – kiáltott föl neki apja a hálószobájából, ahol átöltözött a teniszruhájába. – Mindjárt! – szólt vissza Carmen. Már vagy húsz perce elkészült. Krista egyfolytában radírozott és satírozott. Közben folyamatosan fújkálta le a piros radírmorzsákat a megviselt papírról. Kábé úgy viselkedett, mint egy harmadikos. Carmen nézte a gyötrődését, s már kezdett vele együtt érezni, amikor gyorsan visszafogta magát. Ennek ellenére sem tudta megállni, hogy ne pislantson oda. Kilencedik osztályban vette föl a geometriát (jó nagy stréber volt matekból), és talán tényleg ez volt a kedvenc tantárgya – mindig is az volt. Krista leragadt egy bizonyításnál. Carmennek elég volt átbandzsítania az asztal túlsó végére, hogy meg tudja állapítani, hogyan kell helyesen és a lehető legkevesebb lépésből kihozni a feladatot. Hátborzongató volt, hogy milyen hihetetlenül szerette volna megcsinálni azt a bizonyítást. Az ujjai szinte viszkettek a ceruzáért. Közben hallotta, ahogy Lydia a dolgozószobai telefonon cseveg az esküvői hangján. Az ételszállító lehetett, tippelte Carmen, mert Lydia valami miniatűr felfújtakat meg pudingokat emlegetett. – Mehetünk? – jelent meg apja a konyhaajtóban rövid ujjú pólóban és fehér teniszsortban. Carmen fölpattant, a szíve ujjongott. Ez volt az első eset ez alatt a végeláthatatlan öt nap alatt, amióta itt van, hogy apjával közösen csinálnak valamit. Abszurd módon megtisztelve érezte magát, hogy kettesben lehet vele. Sóhajtott, amikor kiment a házból – csak azt sajnálta, hogy ott kell hagynia a geometriai bizonyítást.

Az jutott eszébe, amikor kilépett az ajtón, hogy ha Krista nem Krista lenne, és ha nem lenne semmi köze Carmen apjához, akkor biztosan megkérdezte volna, nem kell-e neki esetleg egy kis segítség. És ez a gondolat nem szállt el a sóhajjal együtt.

Kedves Bee! Csontváz ma délután megint beállított. Ha Paul itthon van akkor az ő társaságát is élvezhetjük majdnem minden órában. Mondjuk elég szomorú, hogy pillanatnyilag az egyetlen örömem az életben ezt a sötét lányt szívatni. Ma fölvettem egy bokszeralsót és egy topot, majd bekopogtam Paul szobájába, és kölcsönkértem tőle egy körömvágó csipeszt. Az tiszta sor, hogy Paul szívből gyűlöl, habár ezt nehéz lenne megállapítani, mert soha egy büdös szót nem szól. Az, hogy én Paul számára vonzó lehetek, tehát fenyegető veszedelem vagyok a Csontváz boldogságának útjában: nos, több, mint groteszk. De ezt szegény csaj nem tudja.

A legnagyobb szeretettel ölel a te gonosz barátod, akinek van a szívében egy olyan pont, ahol kétségbeesetten hiányoznak a barátai: Carmen Megszámlálhatatlan okból kifolyólag, Bailey másnap megjelent a Wallman’s-nál. – Mit csinálsz te itt? – feledkezett meg Tibby egy pillanatra arról, hogy kedvesnek kellene lennie. – Arra gondoltam, adok neked még egy esélyt – közölte Bailey. Bő tengerésznadrág volt rajta, kísértetiesen hasonló ahhoz, amelyet Tibby viselt előző nap. Egy kapucnis pulcsi is lógott rajta, és csak éppen hogy megérintette a szempilláját a festékkel. Nyilvánvaló volt, hogy idősebbnek szeretne látszani. – Nem értem, miről beszélsz? – kérdezte Tibby értetlenül. Bailey bosszankodva forgatta a szemeit. – Még egy lehetőség arra, hogy ne legyél seggfej. Tőle szokatlan módon Tibby hirtelen bedühödött. – És ki az, aki seggfej módra viselkedik itt? Bailey elmosolyodott. – Na, figyelj. Ez a munkaköpeny olyan, ami minden méretre jó? – Aha. Kölcsön szeretnéd kérni? – kérdezte Tibby élvezve a Bailey arcán fölfedezhető játékos kifejezést. – Nem. Túl ronda – közölte Bailey. Tibby elnevette magát. – Műszálas. Petróleumból készült. – Hát ez igazán kedves. Kell valami segítség? Tibby éppen intim betéteket rakott stószba. – Akarsz te is itt dolgozni a Wallman’s-nál?

– Ne-e-m. Csak sajnálom, hogy feldöntöttem az izzadásgátlóból épült tornyodat. – Dezodorok voltak – jelezte Tibby. – Hát persze – mondta Bailey, és ő is nekiállt a pakolásnak. – Szóval, te levetted valaha ezt a köpenyt, vagy a nap huszonnégy órájában rajtad van? Hát ez nem tetszett Tibbynek. Most már elege volt a köpeny miatti cukkolásból. – Békén hagynád már a köpenyemet? – kérdezte feszülten. Most már nagyon szeretett volna a hímzésről beszélni. Tibby mamája régen hímzett. Bailey láthatóan kielégült, hogy sikerült Tibbyt kihoznia a sodrából. – Egyelőre abbahagyom – mondta, miközben egy kósza tincset söpört ki a homlokából. – Meghívhatlak egy fagyira vagy valami másra munka után? Tudod, ez afféle köszönetnyilvánítás, hogy nem loptad el az összes pénzem. Tibbynek igazán nem volt kedve egy tizenkét éves lánnyal lógni. Másrészt viszont nem akart nemet mondani. – Oké, rendben. – Remek – nyugtázta Bailey. – Hánykor? – Négykor végzek – közölte Tibby nem túl nagy lelkesedéssel. – Itt leszek – amint indult kifelé, kérdően hátrafordult. – Csak azért vagy kedves hozzám, mert rákos vagyok? Tibby egy pillanatig habozott. Itt volt az ideje valami újabb hazugságnak. Végül is megrántotta a vállát. – Hát, az is lehetséges. Bailey bólintott. – Oké. Tibby gyorsan megtanulta, hogyan kell Bailey-vel viselkedni. Valójában könnyű eset volt. Mindössze két szabályt kellett betartania. Egy: nincs hazudozás. Kettő: nem szabad megkérdezni, hogy érzi magát. Ezektől távol tartva magát a beszélgetés a csokiszószos fagyi és a sütievés alatt igen változatos témákat érintett. Tibby azon kapta

magát, hogy teljesen belemerül a tervezett filmjének részleteibe. Bailey úgy viselkedett, mint aki el van ragadtatva, és Tibbyt nem hagyta hidegen a lány látszólagos érdeklődése. Tibby hirtelen elgondolkodott önmaga felől. Lehet, hogy sokkal jobban hiányoznak neki a barátai, mint azt gondolta? Valójában annyira egyedül volt, hogy egy majdnem ismeretlen, idegesítő, tizenkét éves lány felé is kinyílt. Úgy nézett ki, hogy Bailey-nek is hasonló gyanúi voltak. Egy bizonyos ponton azt kérdezte: – Egyáltalán, vannak neked barátaid? – Természetesen – mondta Tibby védekezve. Amint elkezdte leírni a három csodálatosan elbűvölő barátnőjét és azokat a fantasztikus helyeket, ahol ők most nyaraltak, hirtelen észrevette, hogy az egész úgy hangzik, mintha most találná ki. – Na, és hol vannak a te barátaid? – kérdezte Tibby, hogy átterelje a beszélgetést Baileyre. A kislány elkezdett hadarni Maddie-ről, aki Minnesotában él, és még valakiről. Egy ponton Tibby körülnézett. És meglátta Tucker Rowe-t. A szíve gyorsabban kezdett dobogni. Tucker az egyetlen az osztályból, aki otthon maradt? Addigra már tudta, hogy a fiú abban az ultra laza lemezüzletben dolgozik, amelyikkel a Wallman’s-nak közös parkolója van. Ez négy üzlettel odébb volt. Először jött a Burger King, majd a pizzás, aztán a kisállatbolt, majd ez. Ez pedig azt jelentette, nem biztos, hogy az ember összefut vele, de nagyon valószínű. És ez egyszer már meg is történt. Vannak, akik mindent elkövetnek, hogy szerelmük tárgyával összefussanak, de Tibby mindent elkövetett éppen az ellenkezője érdekében. Inkább csak messziről figyelte, amint Tucker az üzletek mögött leparkol a kocsijával, és kifejezetten emiatt ő meg az üzletek előtt hagyta a biciklijét. Ez egészen jól bevált. Kivéve most, ebben a cukrászdában, amely még Tucker munkahelyétől is távolabb volt. Tibby csöndben szidta saját magát, hogy ilyen rosszul választotta meg a helyet, ahova beültek Baileyvel. Tucker arca kissé haragosnak nézett ki, és ahogy összeráncolta a homlokát, úgy nézett ki, mint aki éppen most ugrott ki az ágyból. Valószínűleg az

egész éjszakáját a Nine Thirty Klubban tölthette, mialatt Tibby fáradalmait pihente ki, hogy felkészüljön a következő napra a Wallman’s-nál. Nagyon remélte, hogy a fiú azt hiszi, Bailey a húga és nem valami újdonsült barátnő. – Miért takarod el az arcodat? Tibby rámeredt Baileyre. – Most meg miről beszélsz? – Tudod nagyon jól – próbálta Bailey utánozni Tibby kézmozdulatát. Tibby érezte, ahogy elvörösödik. – Nem csinálok én semmit. Mikor is kezdett el hazudozni? Eddig mindig büszke volt egyenességére, különösen arra, hogy önmagához is őszinte. De Bailey még Tibbynél is kíméletlenebbül őszinte volt, ami Tibbyt visszakozásra késztette. És pontosan ez volt az, amit Tibby másoknál nehezen viselt el. De Bailey még nem fejezte be. Sasszeme észrevette, hogy mi történik. – Bejön? Tibby majdnem úgy tett, mintha nem tudná, hogy Bailey miről beszél, de időben leállította magát. – Hát nem rossz – egyezett bele Tibby elég kényelmetlenül. – Tényleg így gondolod? – kérdezte Bailey nem teljesen meggyőzve. – Mi az, ami tetszik neked rajta? – Mi az, ami tetszik nekem rajta?! – kérdezte Tibby kissé idegesen. – Könyörgöm, nézz rá! Bailey pofátlanul rábámult a fiúra. Tibby elszégyellte magát, mert utálta ezt az idétlen, vihogó, jaj-csak-észre-ne-vegye-hogynéz-zük viselkedést. – Szerintem hülyén néz ki a srác. Tibby szemei forogtak. – Szóval azt gondolod? – Nézd a fülbevalóit. Úgy fest, mint aki azt hiszi, hogy ő a legtutibb srác a városban. És nézd meg a haját! Vajon hány kiló zselét emésztett föl, hogy így nézzen ki?

Tibbynek eddig eszébe sem jutott, hogy Tucker azzal töltené az idejét, hogy magát kipreparálja olyanra, ahogy ki is nézett. Bár az tuti, hogy a haja nem magától áll föl. Ennek ellenére nem érezte úgy, hogy ezt a kérdést Bailey-vel kéne megvitatnia. – Nem akarlak megbántani, Bailey, de csak tizenkét éves vagy. Még a pubertáskort sem érted el. Ne haragudj, ha nem tudom elfogadni a te szakvéleményedet a férfiakról – mondta Tibby nagyképűen. – Nem haragszom – mondta Bailey, élvezve a helyzetet. – Mondok neked valamit. Majd ha én találok egy megfelelő srácot, akkor te mondd meg nekem, hogy mi az, ami nem tetszik rajta. – Rendben van – mondta Tibby tudván, hogy úgysem fog annyi időt tölteni Baileyvel, hogy erre sor kerüljön. *

*

*

– Ajjaj! – nézett föl Diana a könyvéből. – Bee mogorva. – Nem vagyok az – tiltakozott Bridget, habár tényleg az volt. Ollie az ágyán ült keresztbe tett lábakkal. A lányok nagy része már fölvette a hálóingét, és készült a lefekvésre. – Na mi van, be akarsz törni az edzők kabinjába? – kérdezte Ollie. Bridget érdeklődve ráncolta a homlokát. – Ez egész jól hangzik. De én nem erre gondolok. – Miért, mire gondolsz? – kérdezte Diana, mint aki tudja, hogy mi lesz a válasz. – Két szó. Hotel Hacienda. Egész Mulegében csak ebben a szállodában lehetett egy bárt találni, és hallotta, hogy az edzők késő éjszakáig ott maradnak. – Nem hiszem, hogy nekünk szabad odamenni – mondta Emily. – Miért ne? – követelte Bridget. – Ollie már tizenhét éves. Sarah Snell már tizennyolc. Szinte a fele az itt levőknek ősszel már egyetemre fog járni. Ő nem tartozott ezek közé, de úgy érezte, erről jobb hallgatni. – Ez nem egy gyerektábor, ahol kilenckor még a zseblámpákat is le kell oltani. Ugyan már! Mexikóban egyáltalán nincs is korha-

tárhoz kötve az alkohol! – valójában nem tudta, hogy ez igaz-e, vagy nem. – Holnap van az első meccs – közölte Rosie. – Na és akkor? Ha az ember bulizik, utána még jobban játszik – mondta Bridget vidáman. Ez kábé olyan kijelentés volt, mintha azt mondta volna, hogy „ha iszol, jobban vezetsz tőle, ha füvezel, jobban érted a fizikát”, de végül is kit érdekel? Most éppen lobbanékony hangulatban volt. – Hogy jutunk oda? – kérdezte Diana. Gyakorlatias volt, de nem volt gyáva. Bridget elgondolkozott. – Vagy lenyúlunk egy minibuszt, vagy biciklivel megyünk. Ha az ember erősen teker, akkor fél óra alatt oda lehet érni bringával – Bridget nem akart nyilvánosan színt vallani, hogy még nincs jogosítványa. – Menjünk akkor bringával – mondta Ollie. Bridget érezte, hogy ereiben elindul az a sokszor megzabolázhatatlan pezsgés, amely mindig beindult olyankor, ha olyasmit tett, amit nem lett volna szabad. Diana, Ollie és Rosie beleegyeztek, a többiek nem. Gyorsan átöltöztek. Bridget kölcsönvett egy szoknyát Dianától, miután szinte egyforma magasak voltak. Bosszantó volt, hogy Bridget nem hozott magával olyan ruhákat, amelyekben esetleg máshogy nézett volna ki, mint egy fiú. Mind a négyen repültek a Baja országúton lehagyva a szinte csigalassúságú lakókocsikat. Időnként Bridget beleütközött Diana hátsó kerekébe, és ilyenkor az elég hangosan nyilvánította ki nemtetszését. A békés öböl a bal oldalukon pihent, jobbra a hegyek és a telihold fénye simogatta Bridget vállát. Még mielőtt látták volna, már hallották a hotelből kiszűrődő zene ritmusát. – Juhúúú! – rikkantotta el magát Bridget. Még egy gyors megbeszélést tartottak a bejáratnál. – Figyeljetek! – mondta Ollie. – Ha Connie is itt van, akkor mi lelépünk. Mást nem nagyon hiszem, hogy izgatna, ha itt vagyunk. Tavaly is itt voltunk néhányszor, és egyetlen edző sem szólt egy szót sem emiatt.

Ollie vállalkozott arra, hogy bemegy körülnézni. Épp hogy beért, már jött is ki. – A hely zsúfolásig tömve, de nem láttam Connie-t. Ha meglátjuk, akkor elmegyünk – nézett kérdően Bridgetre. – Oké? – Oké – egyezett bele Bridget. – Teljesen mindegy, hogy Eric itt van vagy nincs. – Mondtam, hogy rendben van! – Oké. Bridget nemigen járt klubokba, de ahányszor megjelent, mindig ugyanaz történt. Abban a pillanatban, amikor belépett, minden szem – legalábbis férfiszem – a hajára tapadt. Lehet, hogy ez a bárfény és az alkohol keverékének az eredménye, amely ilyenkor a haját még ragyogóbbnak tüntette föl. Megpróbáltak odaférni a táncparkettre. Bridgetet nem nagyon érdekelte az alkohol, de imádott táncolni. Elkapta Diana kezét, és berángatta a zsúfolt parkettra. Számára a táncolás olyan volt, mintha focizna, zsugázna, vagy akár épp minigolfozna. Ez is csak egyike volt azoknak a dolgoknak, amelyekben nagyon jó volt. A salsa zenétől az egész teste lüktetett. Hallotta, hogy emberek megjegyzéseket tesznek – legtöbbször elismerően –, és látta, hogy a szemek rászegeződtek, vagy legalábbis a hajára. Ericet kereste. Először nem vette észre a fiút, tehát mindenét beleadta a táncolásba. Kicsit később látott egy csoport edzőt ülni egy asztalnál, távol a táncolóktól, és köztük volt Eric is. Az asztal tetejét teljesen belepték az üres italospoharak. Nyilván tequila-margaritát ihattak, mert majdnem mindegyiken lehetett látni, hogy a pereme sóba lett mártva. Látta, hogy a fiú is figyeli őt. Még nem vette észre, hogy Bridget is észrevette őt. És nem is akarta, hogy a fiú észrevegye. Bridgetnek fontos volt, hogy soha ne nézzen ki kihívónak, de most azt akarta, hogy a fiú annyi ideig tudja őt nézni, ameddig akarja „észrevétlenül”. Eric bágyadtnak látszott, lehet, hogy a naptól vagy a futástól, esetleg a tequilától vagy mindezek kombinációjától. Volt egy furcsa szokása, amikor másokat figyelt, egy kicsit félrehajtotta a fejét, és ez nagyon szexisen nézett ki.

Közben férfiak jöttek, és táncolni kérték föl, de ő maradt Dianával. Néhány perc múlva Ollie is megjelent sörrel a kezében. Ollie is észrevette az edzők asztalát, és integetett nekik, amit Marci viszonzott. Eric és egy másik edző, Robbie olyan arckifejezéssel ült ott, mint aki azt mondja, hogy most mi úgy teszünk, mintha nem is látnánk benneteket. Még egy kör margarita után az edzők is föltápászkodtak, és elindultak a parkett felé. Mámorító volt. Bridget a tánctól felpörgött, ami körülbelül annyi élvezettel járt, mint amikor futás után érezte ugyanezt. Képtelen volt tovább ellenállni a fiúnak. Bridget elkapta Ericet, és tánc közben odasimult hozzá. Egy pillanatra hozzáért a kezéhez, figyelte a fiú fenekét. Gyakorlott táncos volt, könnyen mozgott. Egymás szemébe nézve táncoltak. Eric most kivételesen nem nézett el. A lány átfonta karjával a fiú derekát. Olyan közel voltak egymáshoz, hogy már érezte a fiú nyakhajlatának szagát. A fiú ajka a fülét érintette, amitől minden ízében remegni kezdett, a lába kocsonyássá vált. Finoman elengedte a lány kezét, és fülébe súgta: – Ezt nem tehetjük. Lena rávetette magát az ágyára, szinte szétrobbanva az önsajnálattól. Lentről suttogást hallott, s mintha egyszerre nagyapja – az ő halk szavú nagyapja – kiabálni kezdett volna. Fölugrott, lekapta magáról a nedves inget, amelyet egy szárazzal helyettesített, lerántotta a Nadrágot, majd remegő kézzel normális módon visszavette. Te jó isten, mi folyik itt? Mire a lépcső aljára ért, látta, amint Bapi összeszürkült arccal az ajtó felé indul. Nagyi próbálta elállni az útját, valamit idegesen hadart görögül. De nem úgy nézett ki, hogy a szavainak bármi hatása is lenne. Bapi kirontott az ajtón, s elindult a hegyen lefelé. Egyszerre Lenának valami rossz érzése támadt. Ijedten loholt Bapi után. Még mielőtt odaértek volna, már tudta, hogy Bapi a Dounasék háza felé tart. Hangosan dörömbölt az ajtón. Kostos nagyapja nyitott ajtót, aki megdöbbenve próbált reagálni Bapi arckifejezésére. Bapi Kaligaris elkezdett ordítani. Időnként a

számára érthetetlen szövegből Kostos neve szűrődött ki. De ezenkívül csak a düh volt, amelyet megértett. Nagymama is utolérte őket, és próbálta bátortalanul csitítani férjét. Dounas nagypapa arckifejezése lassan átváltozott a ziláltságtól a felháborodásig. És most már ő is visszakiabált. – Te jó Isten! – mondta magában Lena. Egyszerre Bapi betolakodott a Dounas-házba. Nagyi megkísérelte őt visszatartani, és elállta Dounas nagypapa útját. – Pou einai Kostos? – ismételte Bapi hangosan. Lena sejtette, hogy ez csak azt jelentheti: hol van Kostos. Aki ekkor megjelent nagyapja háta mögött zavartan és értetlenül. Nyilvánvalóan ő próbálta Lena nagyapját megnyugtatni, de ezt a saját nagyapja nem tette lehetővé. Lena totális zavarban figyelte, amint nagyapja vékony karjaival próbálta a másik öregembert az útból eltaszigálni. Dounas nagypapa kidülledt szemmel harcolt, és lökte el a másik öregembert. Hirtelen, mint derült égből a villámcsapás, Bapi Kaligaris orrba csapta a másik nagypapát. Lenának még a lélegzete is elállt. Nagyi kiabált. Mindkét nagypapának sikerült a másiknak bepancsolni, mielőtt Kostos végre túlerejét kihasználva szétválasztotta őket. Elszürkült arccal tartotta őket egymástól távol. – Stamatiste! – kiáltotta el magát. – Stop!!

Kedves apa! Küldenél még nekem ruhákat? A blúzaim és napozóruháim lefelé a harmadik fiókban vannak. Légy szíves, küldd el a fekete fürdőruhámat is! (Tudod, a kétrészest.) Ja, és szoknyákat a negyedik fi-

ókból. Azt a rövid rózsaszínűt és a türkizt. Itt változatlanul minden isteni. Ma lesz az első komoly meccsünk, és az egyik csatár leszek. Szombaton hívlak. Perryt üdvözlöm. Szeretlek Bee

Ha úgy érzed, ura vagy a helyzetnek, akkor ez csak

azt jelenti, hogy nem vagy elég gyors. Mario Andretti, autóversenyző

– Izgatott vagy az esküvő miatt? – kérdezte Carmen az apjától, miközben mentek a kocsival. Remélte, hogy a hangján nem hallatszik a keserűség. – Hú, igen. Nem bírok várni – válaszolta, majd gyöngéden Carmenre nézett. – És nincsenek rá szavaim, hogy mit jelent nekem az, hogy itt vagy, báránykám. Carment elöntötte a bűntudat. Miért érez így? Miért nem képes leállni ezzel, és kedves lenni az apjával? – Remélem, szereted a miniatűr fánkokat – mondta ok nélkül. Apja bólintott. – Lydia intézi az összes ilyesmit. – Úgy veszem észre, sok időt szán erre – mondta Carmen egyenesen. Egyszerre érezte azt, hogy szeretné, ha apja elértené a szavaiban rejlő kritikát, és egyszerre azt, hogy ne vegye észre. – Nagyon sokat jelent neki. Szeretné, ha minden apró részlet pontosan rendben lenne. Egy röpke pillanatra Carmennek eszébe ötlött az a csúnya kérdés, hogy vajon ki fizeti mindezt. – Nem volt rendes esküvője az első házasságánál – folytatta apja. Carmen fejében a botránynak változatos lehetőségei futottak végig. Talán valami lövöldözés vagy párbaj? Szökés? – Miért nem? – A mamájával szervezték gondosan és körültekintően a menyegzőt, de a mamája váratlanul meghalt hat héttel a lakodalom előtt. Ez teljesen összetörte Lydiát. Végül az esküvőn nem volt ott más, csak a két tanú és az anyakönyvvezető. Carmenből mintha kiszívtak volna minden erőt, elöntötte a bánat. – Ez borzasztó – mormolta. – Most itt van a lehetőség, és nagyon szeretném, ha élvezné. – Értem – motyogta. Eltöprengett a hallottakon. – Mi történt a volt férjével? – Elváltak négy-öt évvel ezelőtt. Komoly alkoholproblémákkal küzd. Időnként gyógykezelik, aztán visszaesik, és a dolog kezdődik elölről.

Carmen megint sóhajtott. Ez szomorú volt. Nem akarta sajnálni Lydiát. Ez megnehezítette, hogy utálja őt. Eszébe jutott Lydia meghalt mamája, részeges férje és a szótlan Paul, akinek az apja zűrös ember. Ebben az értelemben Paul némasága inkább sztoicizmusnak tűnt. És Krista, aki nyilvánvalóan nagyon tiszteli Carmen megbízható, kedves, gyakorlatias apját… Mennyire hálásak lehetnek az új életükért, amelybe immár Al is beletartozik. Carmen megígérte önmagának, hogy ha hazaérnek, rá fog mosolyogni Lydiára, és föltesz legalább két barátságos kérdést az esküvővel kapcsolatban. – Hé, megállhatnánk, mielőtt elmegyünk teniszezni? Paul benne van a nyári futball-ligában, és ma van a nagy meccsük. Megígértem neki, hogy egy pár percre beugrok, és megnézem a nagy eseményt. – Rendben van – mormolta Carmen, mint akinek nincs választása. Hajnalban Bridget egyedül ment úszni. Ha izgatott volt, soha nem tudott aludni. Jó messzire beúszott annak reményében, hogy megpillant egy delfint, de egy se volt sehol. Amikor aztán elindult kifelé, megkerülte a hegyfokot, mely elválasztotta a partot a Coyoteöböltől, és amely teli volt lakókocsikkal, pfuj! Amikor visszaért a szárazföldre, lefeküdt a homokba, és rögtön el is aludt még legalább egy órára. A reggelire menők zaja ébresztette föl. Visszarohant a kabinba, hogy felöltözzön, mert szokás szerint éhhalál fenyegette. Vitte magával a három doboz kukoricapelyhet, a két doboz tejet és egy banánt, majd leült Diana mellé. – Egyáltalán alszol valamennyit? – kérdezte Diana. – Hol voltál ma reggel? – Úszni – válaszolta Bridget. – Egyedül? – Sajnos. Szemével pásztázta az asztalokat, Ericet kereste, de nem volt ott. Lehet, hogy másnapos volt a tegnapi este után? Vagy már a já-

tékterveken dolgozik. Amint arra gondolt, ahogy a fiúval táncolt előző este, érezte, hogy elpirul. „Nem tehetjük ezt” – mondta, és nem azt, hogy „nem teheted ezt”. – Menjünk bemelegíteni – hívta Diana. A bajnokság első meccse kilenckor kezdődött. El Burro, az egyes számú csapat már meg is verte két gól előnnyel a kettest, a Szürke Bálnákat. A harmadik csapat, melynek nemrég adták a nevet: Los Tacos, és a negyedik, a Los Cocos még valahol másik pályákon edzett. Bridget leült egy padra, és nézte, amint Eric Marcival és néhány játékossal a meccs stratégiájáról beszélget. Szép lassan befűzte cipőjét. Egy híres színész – most persze a világért sem jutott eszébe a neve – egyszer azt mondta, hogy amikor fölépít egy karaktert, a cipővel kezdi. Bridget nagyon jól érezte magát, amikor a focicipő rajta volt, akár az öltözőben, akár a pálya füvén. A cipő sáros és használt volt, de tökéletesen illett a lábára. Sportembernek érezte magát benne, ami neki nagyon bejött. Addig bűvölte Ericet a tekintetével, amíg végre a fiú is visszanézett rá. Ő mosolygott, Eric nem. Ti fiúk… – megfogadta magában, hogy megszerzi Ericet. Molly Brevin, az ő csapatának edzője hívta őket. Bridget föltette a lábvédőjét, és hátrahúzta a haját egy gumigyűrűvel. Amikor találkozott Ollie-val és Emilyvel, összecsapták a tenyerüket. Ez volt az első meccsük. Molly elmondta, hogy ki milyen pozíciót játszik a csapatban, habár ez senki számára nem volt újdonság. Hogy vérkeringését fölpezsdítse, Bridget föl-le ugrált. – Hali, Tacos! Figyelem! Engem egyetlenegy dolog érdekel: a labdát adjátok tovább! – figyelmeztette őket Molly. – Ezt komolyan mondom; nem érdekel, hogy a meccs alatt még mi mást csináltok, de az, aki a labdát nem adja tovább, kiesik a csapatból. Bridget elgondolkodott, vajon miért éppen őrá nézett, amikor ezt mondta. A csapatok a pálya közepén gyülekeztek. Amint Bridget elhaladt Diana mellett, biztatóan átkarolta a derekát. Diana a váratlan gesztustól ugrott egyet.

– El ne aludj! – humorizált Bridget, mint egy ötéves, majd beállt mint középcsatár, és várta a meccs kezdetét jelző síp hangját. Bridgetnek mindig szüksége volt valamire, hogy összpontosítani tudjon. Teli volt energiával, és fantasztikus erőben érezte magát. Életének majdnem minden pontján kellett egy egyszerű célpont, hogy előre tudjon lépni. Különben hátramaradt volna, és ezt nem akarta. Ma Eric állt figyelme középpontjában. Meg akarta mutatni neki, hogy mire képes. Testének minden sejtje most a fiúra összpontosult. Kirobbanó energiával indult el a labdával, ahogy a mérkőzés elkezdődött. Azonnal elvette a labdát Dori Raines-től, és elindult az ellenfél kapuja felé. Olyan pozícióba szeretett volna kerülni, ahonnan rögtön gólt tud rúgni, amikor két-három védő ráállt. Ekkor átpasszolta a labdát Alex Cohennek. Azonban Alex nem tudta, mihez kezdjen, és visszaküldte Bridgetnek. Bridget jól tudta összpontosítani figyelmét, ami szinte lelassította az idő múlását, és így át tudta gondolni, mi a következő, amit tennie kell. Kiszámította, hogy hol áll a kapus, lábát hátrahúzta a rúgáshoz, majd úgy rúgott a labdába, hogy az föl is emelkedjen, és az a kapus feje fölött sikeresen célba is érkezett. A csapat többi tagja ünnepelve, kurjongatva körbevette. De ő még a lányok közötti résen is Ericre nézett, aki beosztottjaival beszélgetett, és oda se figyelt. Pedig Bridgetnek ez nagyon jól esett volna. Addig helyezkedett, amíg Eric észre nem vette. Egyik labdát a másik után szedte el az ellenféltől. Valami egészen szokatlan rugalmasságot érzett. Egyszerre érezte magát végtelenül erősnek és végtelenül közepesnek attól függően, hogy milyen hangulata volt. De ma nemcsak hogy a plafont érintette meg, de még át is tört rajta. Ma utolérhetetlen volt. Még a régi jó játékosok is úgy néztek ki mellette, mintha oda se tartoznának a pályára. – Vreeland! Passzoljál! – kiabált be neki Molly. Ő azonban anynyira magabiztosnak érezte magát, hogy nem volt hajlandó komolyan venni az edző utasítását. Amikor valaki pozícióban van, akkor hagyni kell, hogy azt tegye, amit akar, és nála kell hagyni a labdát.

Bridget passzolt, de a labda rögtön visszatért hozzá. Annak ellenére, hogy az edző nem, a csapattársai észrevették, hogy ma nagyon formában van. Megint gólt rúgott. Már a harmadikat. Molly elégedetlenkedett. Jelezte a bírónak, hogy időt kér. – Csere! – üvöltötte. – Vreeland, gyere ki! Bridget dühöngött. Lejött a pályáról, leült a fűre, az állát az öklére támasztotta. Még nem fáradt el, és minden további nélkül tudott volna játszani. Molly odament hozzá. – Bridget, ez olyan meccs, amelyben minden játékosnak lehetőséget kell adni ahhoz, hogy labdához jusson. Most kell fölmérnem, hogy ki mit tud. Látom, hogy szuperhős vagy, és a többiek is látják. Rendben van? De ezt majd a bajnokság alatt mutasd be. Bridget lehorgasztotta a fejét. Érezte, ahogy önbizalma összeomlik, és elsírta magát. Rájött, hogy tényleg le kellett volna lassítania. Vajon miért volt olyan nehéz visszafognia magát? *

*

*

Kedves Tibby! Sült garnélarák, pisztráng és gravlax (vajon mi a csuda lehet ez…), spenótsaláta és sült sertésszeletek. A virágok közt tubarózsa (ez se tudom, mi lehet), magnólia virágok (ami az ő kedvence) – folytathatnám még vagy negyvenöt oldalon keresztül, de megmentelek ettől. SEMMI MÁSRÓL NEM BESZÉLNEK (mármint azok, akik

beszélnek egyáltalán). Kezdek begolyózni. Vajon tudja az apám, hogy mibe keveredett? Keserűen, de szeretettel: Carmen Lucille – Melyik a tiéd? – hallotta Carmen, ahogy egy férfi az apjához fordul. A pálya szélétől pár lépésre álldogált elég vacak hangulatban. Paul volt a csapat sztárja. Már az első nyolc percben berúgott két gólt. Apja teljesen izgatott állapotba került. Közel a kapuhoz állt Miss Csontváz, aki úgy nézett ki, mint egy utaskísérő. Még a meccs miatti nagy izgalmában is talált időt arra, hogy sötét, lapos pillantásokat vessen Carmen felé. – Melyik az enyém? – ismételte meg apja a kérdést zavartan. – Már úgy értem, melyik a te gyereked? Apja egy pillanatig elgondolkozott, de elég gyorsan rávágta, hogy: – Paul Rodman. Csatár – mutatott Paul felé apa. Carmen gerincén átfutott a hideg egyenesen föl a tarkójáig, bele az agyába. – Paul? A fiad csodálatos játékos! – mondta férfi, amint végigmérte Carmen apját. – Olyan is az alkata, mint a tied – majd közelebb ment a pályához, hogy tovább figyelje a meccset. Hogy lehet az, hogy olyan az alkata, mint a tied?! Ő nem a te gyereked. Carmen ordítani tudott volna. Én vagyok a te gyereked! Apja odalépett hozzá, és átölelte a vállát. Ez most nem esett olyan jól, mint az öt nappal ezelőtti. Na, most végre van egy fiad, amit mindig is akartál – gondolta Carmen keserűen, mert tudta, hogy apjának mindig is ez volt a vágya. Hogy is lehetett volna másképpen? Van egy mogorva exfelesége, egy barátságtalan lánya és négy őrült nővére. Itt pedig állt egy jóképű, csöndes, egyszerű fiú, akinek ráadásul hasonlít rá.

Carmen gyomra összeszorult. Paul újabb gólt rúgott, és egyszerre gyűlöletet érzett iránta. Ő igazi antitalentum volt a fociban. Hatéves korában beíratták ugyan egy csapatba, ahol föl és le szaladgált, de labdához soha nem jutott. Ezeknél a meccseknél is mindig ott volt az apja. – Ugye izgalmas? – kérdezte az apja. – Zavarna, ha itt maradnánk a meccs végéig? – Engem? Már miért? – csípős hanghordozását, úgy látszik, apja nem vette észre. – Nagyszerű! Van egy csomó teniszpálya a klubban. Biztos lesz egy üres. Hirtelen Csontváz termett ott mellettük. Negédesen mosolygott Carmen papájára. – Hello, Mr. Lowell, hogy érzi magát? – csipogott. – Köszönöm, jól, Kelly. Találkoztál már a lányommal, Carmennel? Kelly igyekezett jó képet vágni. – Mi már rég ismerjük egymást. – Szevasz, Kelly – mondta Carmen. – Szia – válaszolt Csonti nyersen, majd ismét Alhez fordult. – hát nem isteni, ahogy Paul játszik? Biztos büszke rá! Carmen szúrós szemmel nézett rá. Lehet, hogy Csontváz intelligensebb, mint azt gondolta volna róla? – Természetesen – válaszolt halkan apja. Sem Carmen, sem apja nem kívánta tovább folytatni ezt a beszélgetést. Csontváz rájött, hogy nemkívánatos a társasága. Nem mintha különösebben érdekelte volna: egyszerűen el is ment. – Viszlát – szólt oda Alnek, és visszament nézni a meccset. Ahányszor Paulnál volt a labda, annyiszor kurjantotta el magát: – Hajrá, Paul!! Carmen hirtelen észrevette, amint Lydia szinte rohanva közeledett feléjük a parkoló felől. Amint ezt apja észrevette, elengedte Carmen vállát, és a menyasszonya felé indult. – Mi a baj?

– A Plantation most hívott fel, hogy egyszerre két esküvőt vállaltak, és az egyiket le kell mondaniuk, ami sajnos mi vagyunk…? – mondta mindezt egy szuszra Lydia. Carmen könnycseppeket vélt fölfedezni a szeme sarkában. – Kedves – mondta Al, mialatt védő karral magához vonta –, ez borzalmas. Most mit tudunk tenni? – félrevonta Lydiát, hogy kettesben tudjanak beszélni. Az apja mindig ösztönösen kereste a titkolódzást még akkor is, ha a saját lányáról volt szó. Majd visszajött hozzá. – Carmen, nekem most el kell mennem a Plantantionhöz Lydiával. Rendben van, ha csak holnap játszunk? Ez valójában nem olyan kérdés volt, amely válaszra várt. Az apja már továbblépett, oda, ami számára fontosabb volt. – Itthagyom a kocsikulcsot, hogy Paullal haza tudjatok menni – mondta, és búcsúzóul homlokon csókolta a lányát. – Sajnálom, édesem. De fogunk azért teniszezni, ezt megígérem. Carmen viselkedhetett volna úgy, mint egy nagylány, de ehelyett rögtön a pálya szélén lefeküdt a fűbe. Még jó, hogy senki nem vette észre, mert Dél-Karolinában az ilyesmit nem nézik jó szemmel. Ha nem lenne láthatatlan, akkor a barátai és a mamája szemével nézve beleláthatna a saját érzelmeibe. Egyedül és láthatatlanul lebegett a levegőben. A nap kellemesen melengette az arcát. Idővel hallotta, amint a bíró lefújja a meccset. Egy árnyék állta el a nap fényének útját. Paul volt az. Egy pillanatig ott állt csöndben, ha észrevette is, hogy Carmen föl van dúlva, ezt nem jelezte. – Akarsz teniszezni? – kérdezte. Eddig ez volt a leghosszabb beszélgetésük. Igent mondott. 6:0, 6:0-ra megverte Pault.

A probléma nem a probléma maga. A probléma valójában az, amilyen

a problémához való hozzáállásunk. Érted? Brevin edző

Órákkal a balhé után Lena két morcos öregember között ült a firai klinikán. Nagyi elment valami kávét és rágcsálnivalót keresni, de Lenának az volt a gyanúja, hogy inkább menekülni próbál a haragos tekintetektől és a nyögésektől. Zaklatottságában Kostos gyorsan visszatért a kovácsműhelybe, még csak rá se nézett Lenára. Bapi arcát négy öltéssel kellett összevarrni, és noha Dounas nagypapa nagy hévvel panaszolta, hogy eltört az orra, miután dőlt belőle a vér, a valóságban ennél szerencsésebben járt. Míg Lena várakozott a neonlámpák alatt, és még csak egy bugyuta magazin se volt ott, hogy valahogy lekösse, hirtelen észrevett egy vércseppet a Nadrágon. – Sajnálom – mondta a Nadrágnak. Bement a női mosdóba, és megpróbálta egy nedves vécépapírral letisztogatni. Egy pillanatra bűntudatot érzett, hiszen jól emlékezett a mosásra vonatkozó szabályra. De ki a csuda akarta örökre otthagyni egy mogorva, vén görög vérét ezen a Mágikus Nadrágon. Meglátta saját magát a tükörben. Összekuszált hajával, amely úgy nézett ki, mint mikor kijött a tóból. Olyan érzése volt, hogy úgy nézhet ki, mintha részeg lenne. Alaposan szembenézett saját magával. Ez tényleg én vagyok? Amikor visszaért a váróterembe, magában megjegyezte, menynyire nevetségesen fest a két nagypapa. Egymás mellett ültek műanyag székeken, de annak érdekében, hogy úgy nézzen ki, mintha tudomást sem lennének hajlandóak venni egymásról, egymástól elfordulva, majdnem háttal ültek. Ez igazán abszurd, sőt komikus helyzet volt. Az egész nagyon nevetségesen nézett ki, de ő egyáltalán nem érezte, hogy az lenne. Az egész keserű szájízt hagyott, és leginkább szégyent érzett. Nyilvánvalóvá vált, hogy nagyi abban a hitben élt, hogy Kostos megerőszakolta, és nagy valószínűséggel ezt elmondta Bapinak. Most mindketten azt hitték, hogy az ő szeretett Kostosuk egy báránybőrbe bújt farkas. Lena most már látta, hogy mennyire túlreagálta a történteket. Ha pontosan mondta volna el, hogy mi történt, akkor nyilván nem vonták volna le ezt a következtetést.

Kostos kifigyelte és látta őt meztelenül. Rendben: ez egy sületlen, gyerekes butaság volt. Azért tetszett Lenának, amikor a jól megtermett fiú a két verekedő közé állt, és lecsillapította őket, mielőtt megölték volna egymást. Dühös volt Kostosra, hogy megbámulta őt, de ez nem volt elég ok arra, hogy a nagyszülők azt gondolják róla, amit gondoltak. No és most, most mi lesz? Amikor minden lecsendesül, és mindenki lenyugszik, elnézést fog kérni a nagyszüleitől, és el fogja magyarázni mindazt, ami valójában történt. És azután Kostosnak is mindent elmagyaráz. És idővel minden tisztázódik.

Lena! Ma túlpörögtem a meccsen. Kicsit muszáj visszavennem. Te mit mondanál? Lassan a testtel, Bee? Én igazán próbálkozom, de a lábaim visznek maguktól. Nemsokára futni megyek. Erickel. Kívánom. De ezt persze már írtam neked. Tudom, hogy te tudsz uralkodni a hormonjaidon, de sokan vagyunk, akik erre képtelenek. Szeretettel Bee – Helló! A nevem Bailey Graffman. Tibby barátnője vagyok. Itthon van?

Tibby éppen a lépcső tetején állt, és megdermedt, amikor meghallotta a kislány hangját beszűrődni, miközben az bemutatkozott Lorettának Katherine durcás ordibálása közepette. Sikerült beszereznie magának egy tizenkét éves kullancsot. Tibby óvatosan visszatette Mimit a dobozába, és remélte, hogy Loretta nem tudja, hogy itthon van. Nem volt ekkora szerencséje. Pár pillanat elteltével már hallotta Bailey ugrabugrálását fölfelé a lépcsőn. – Szia – mondta Bailey, amint megállt szobája ajtajánál. – Bailey, mi a csudát csinálsz itt? Bailey kényelembe helyezte magát Tibby vetetlen ágyán. – Állandóan a filmedre gondolok, amit készítesz. Egyre jobbnak tűnik. Fölajánlom a segítségemet. – Nincs rá szükség, még el sem kezdtem – hárított Tibby. – De hát tuti, hogy szükséged lesz segítségre – próbálta őt Bailey meggyőzni. – Lehetek az operatőröd vagy a hangosítód vagy bármi más, ami kell. Akár még a cuccot is cipelem. Bailey olyan őszintén izgatottnak tűnt, hogy nehéz volt neki nemet mondani. – Köszi, de nekem tényleg nincs szükségem segítségre. Bailey fölugrott, és odament Mimihez. – Hát ő kicsoda? – érdeklődött. – Ő Mimi. Hétéves korom óta megvan – magyarázta Tibby unottan. Mások jelenlétében általában igyekezett nem kimutatni, hogy mennyire szereti Mimit. – Olyan édes! – mondta Bailey, és grimaszokat vágott a tengerimalacnak. – Megfoghatom? Nyolcéves kora óta Nicky kivételével még senki nem érdeklődött annyira Mimi iránt, hogy simogatni akarja. Lehet, hogy ezzel a plusszal jár az, ha az embernek ilyen fiatal barátai voltak? Úgy nézett ki, hogy Miminek tetszik a dolog. Kövér kis testével hozzáidomult Bailey mellkasához. – Milyen jó meleg! Nekem nincs semmilyen háziállatom.

– Nem sok vizet zavar – mondta Tibby, érezve, hogy ezt nem illett volna Mimiről mondania. – Tudod, ő már elég öreg, és ezért sokat alszik. – Nem gondolod, hogy unatkozik ebben a zárkában? – kérdezte Bailey. Tibby még nem sokat gondolkodott ezen. Megvonta a vállát. – Nem tudom. Én úgy látom, hogy elég boldog úgy, ahogy van. Nem hinném, hogy vágyna a szabadba vagy ilyesmi. Bailey leült egy székre. – Eldöntötted már, hogy ki lesz az első, akit meginterjúvolsz? Tibby majdnem kimondta, hogy nem, amikor leállította magát. – Valószínűleg Duncan. Az a csodabogár a Wallman’s-nál. – Miért gondolod, hogy csodabogár? – Jó isten tudja. Mintha egészen más nyelvet beszélne, mint én. Olyan főnöknyelvet beszél, érted? Magát sokkal fontosabbnak gondolja, mint amennyire az. Elég röhejes a pasi. – Aha – Bailey Mimi pocakját vakargatta. – Aztán itt van az a csaj ezekkel a lehetetlenül hosszú körmökkel – folytatta Tibby. – Aztán… Brianna is eszembe jutott, aki szintén figyelmet érdemel a gravitációnak totálisan ellentmondó hajviseletével. A pavilonban is dolgozik egy lány, akivel jó lenne riportot készíteni, mert egyes filmekből hosszú, de jelentéktelen jeleneteket tud szóról szóra elmondani. Bailey fészkelődött a székén. – Mindig szerettem volna egy dokumentumfilmet csinálni – mondta vágyakozva. Tibby érezte, hogy most fogja előhúzni a leukémia kártyáját. – Hát akkor miért nem csinálsz egyet? – Nekem nincs kamerám, és nem is tudnám, hogyan fogjak hozzá. Igazán jó lenne, ha engednéd, hogy segíthessek. Tibby fölsóhajtott. – Ugye, most próbálsz bennem bűntudatot kelteni, hiszen neked leukémiád van. Igazam van? Bailey bosszúsan fölhorkantott.

– Aha. Tényleg így van – közel húzta magához Mimit. – A kishúgod volt, aki beengedett? Tibby rábólintott. – Jó nagy a korkülönbség köztetek, mi? – Tizennégy év. Ezenkívül még van egy kétéves öcsém is, ő most éppen alszik. – Nem semmi! Valamelyik szülőd újraházasodott? – Nem. Mindannyiunknak ugyanazok a szülei, csak ők egy újfajta életmódot választottak. Bailey érdeklődéssel hallgatta. – Milyen újfajta életmód? – Fogalmam sincs – Tibby leült az ágyára. – Amikor megszülettem, kis lakásban laktunk egy vendéglő fölött a Wisconsin Avenue-n. Apám egy szocialista újságnak volt a munkatársa, mialatt jogot tanult. Miután leégett mint kinevezett ügyvéd, egy lakókocsiba költöztünk, amely egy hatalmas telken állt Rickville mellett. Apám megtanulta a biogazdálkodást, anyukám pedig lábszobrokat csinált. Egy egész nyarat töltöttünk el Portugáliában egy sátorban – Tibby körbemutatott. – Most meg így élünk. – Nagyon fiatalok voltak, amikor megszülettél? – kérdezte Bailey. – Tizenkilenc évesek voltak. – Akkor te egy afféle kísérlet voltál? – morfondírozott Bailey, mialatt Mimi elszundított az ölében. Tibby Bailey-re nézett. Eddig soha nem próbálkozott ezt a helyzetet meghatározni, de most úgy érezte, hogy Bailey éppen beletrafált a lényegbe. – Lehet – mondta, s ez nyíltabbnak hangzott, mint ahogyan szánta. – Aztán felnőttek, és már valóban akartak gyerekeket – töprengett hangosan Bailey. Tibby csodálkozott, és ugyanakkor kezdte magát kényelmetlenül érezni amiatt, amilyen irányba a beszélgetés halad. Az igazság az, hogy amit Bailey mondott, az tény és való. Amikor szüleinek a barátai gyerekeket vártak, az ő szülei is elhatározták, hogy valami

helyeset cselekednek. Ezek a gyerekek már olyan bölcsőkben aludtak, ami fölött mindenféle színes-szagos játék lógott, nem úgy, mint ahogy Tibby élt kiskorában. Még olyan dolgai sem voltak, amiket le-fel lehetett huzigálni. Bailey tágra nyílt, megértő, meleg szemmel nézett rá. Tibby elszomorodott. Fogalma sem volt, hogyan terelődött erre a beszélgetésük. Most már szeretett volna egyedül maradni. – Nemsokára el kell mennem. Megkérnélek, hogy hagyj magamra. Ez alkalommal Bailey nem erőszakoskodott. Fogta magát, és készült az indulásra. – Visszategyem Mimit? – kérdezte, mielőtt elment.

Tibby! Teljesen zizi vagyok. Kostos meglátott, amikor meztelenül fürödtem, és ettől begolyóztam. Tudod, mennyire nehezen viselem, ha betörnek a személyes szférámba. Gyorsan összevissza fölkaptam a ruháimat. (Képzeld el, még a Nadrágot is kifordítva vettem föl! Ez aztán a varázslatos, mi?) Frászban rohantam haza. Nagyanyám meglátott, és azt hitte, hogy valami sokkal komolyabb történt. És akkor – istenem, milyen nehéz erről írni – nagyapámnak (természetesen görögül) elmondta, amiről azt hiszi, hogy megtörtént. És

ekkor – nem hülyítelek – nagyapám elrohant, hogy laposra verje Kostost. Kostos nagyapja nem engedte be a házba, úgyhogy a két nagyapa ölre ment. Most ez persze iszonyú röhejesen hangzik, de valójában rettenetes volt. Persze, most a nagyszüleim háborúban állnak az eddigi legjobb barátaikkal. Kostos borzasztóan gyűlöl, és csak mi ketten tudjuk, hogy mi történt. El kéne mondanom az igazat, nem? Ez volt az első nagy eseményem az Utazó Nadrággal. Ez nem egészen az a fejlemény, amelyre vártunk. Ja, és rácsöppent egy kis vér is, ami gondolom, még inkább megakadályozza a varázslatot (bár megpróbáltam kimosni). Most továbbküldöm neked a leggyorsabb módon, ahogy Santoriniről lehet (gondolom, ez is egy jó ideig el fog tartani). Biztos vagyok benne, hogy neked több szerencséd lesz vele, mint nekem.

Bár itt lennél, Tib. Nem, ezt felejtsük el. Inkább azt szeretném, ha valahol máshol, akárhol, de nem itt lennénk együtt. Szeretettel Lena Carmen papája és Lydia még mindig a partin voltak. Apa, akinek eddig soha nem voltak igazi barátai, egyszerre társasági ember lett. Lydia barátai automatikusan az ő barátai is lettek. Belecsöppent egy kész életmódba. Ház, gyerekek, barátok. Ami érdekes volt, hogy milyen kevés maradt meg a régi életéből. Paul randin volt a Csontkollekcióval, Krista pedig két barátjával üldögélt a szobájában. Krista ugyan udvariasan meghívta Carment is, de már a gondolata is nyomasztotta, hogy velük kellene lennie. Viszont annál jobban hiányoztak neki saját barátai. Már nagyon megutálta a vendégszobát, amelyben lakott. A ruhái összevissza hevertek a bútorokon és a földön egyaránt. Carmen tudta magáról, hogy álszent. Mindig nagy rumlit csinált maga körül, ami aztán nagyon idegesítette. Krista a konyhaasztalon felejtette a geometria házi feladatát, amelyre Carmen vágyakozva nézett. Krista a második példa közepén abbahagyta, és még nyolc megoldatlan feladat volt hátra. A házban csönd volt. Fölkapta a papírokat, áttanulmányozta, ceruzát ragadott, és munkához látott. Imádta a geometriai bizonyításokat. Annyira belemerült, hogy észre sem vette, amint Paul hazaérkezett, amíg meg nem jelent a konyhában, és őt kezdte figyelni. Hála az égnek: Csontváz nem volt vele. Kíváncsiság tükröződött az arcán. Carmen elvörösödött. Hogy magyarázhatná meg, hogy miért csinálja Krista házi feladatait?

Paul még egy ideig ott álldogált. – Jó’cakát – mondta. – Paul, te csináltad meg a matek házim? – kérdezte Krista másnap a reggelinél. A hangján érződött, hogy egyszerre hálás és ugyanakkor duzzog, mert megalázva érzi magát. Vasárnap volt, így aztán Al csinált mindenkinek reggelire palacsintát. Te jó isten, még főz is?! Ez alkalommal Lydia még a féltve őrzött virágos étkészletet is asztalra tette. Ez aztán a reggeli. Paul nem válaszolt azonnal. – Azt hitted, túl hülye vagyok ahhoz, hogy magam megcsináljam? – követelte a választ Krista. Valószínűleg – gondolta magában Carmen. – Nem – válaszolt Paul szokásához híven szűkszavúan. Krista fölegyenesedett a székében. – A „nem” arra válasz, hogy nem te csináltad, vagy pedig arra, hogy nem vagyok hülye? – Mindkettő – mondta Paul. – Hát akkor ki? – nyomozott tovább Krista. Carmen várta, hogy Paul szemével felé nézzen, és leleplezze, de ez nem történt meg. Egy szót sem szólt, csak a vállát vonta meg. Ha Paul nem akar beköpni, illene föladnom saját magam? – Mennem kell – mondta Paul. – Köszönöm a palacsintákat, Albert. Kilépett a konyhából, fölkapta a sporttáskáját, amely már ki volt készítve a bejáratnál. – Hova megy? – kérdezte Carmen, habár ez nem tartozott rá. Lydia és Krista összenéztek. Lydia kinyitotta a száját, és némán visszazárta, majd mégis megpróbálkozott valami magyarázattal. – Hát… izé… ööö… egy barátjához megy. – Értem – mondta Carmen, noha nem értette, hogy miért volt ez ilyen nehéz kérdés. – Képzeljétek, mi történt! – váltott témát Lydia. – Új ötletünk van az esküvő helyszínére. Egyenesen Carmenhez intézte a szavait. Ebből Carmen arra következtetett, hogy nyilván ő az egyetlen, akinek ez még újdonság.

– Igazán? – mondta Carmen. Tudta, hogy most illene megkérdeznie, miről van szó, de azt is tudta, hogy enélkül is pillanatokon belül meg fogja tudni. – Itt a kertünkben tartjuk meg! Kibéreltünk egy hatalmas sátrat. Izgalmasan hangzik, ugye? – Igen, izgalmas – Carmen jó nagyot kortyolt a narancsléből. – Tegnap nagyon meg voltam ijedve, ahogy te is tudod. De bátor akartam lenni. És akkor Albertnek az az óriási ötlete támadt, hogy rendezzük meg itthon! Egész odavagyok! – Csodálatosan hangzik – mondta Carmen. Valójában bűntudata lehetett volna, hogy ilyen gúnyosan beszél, de a helyzet úgy festett, hogy ezt még csak észre sem vette senki. – Figyelj csak, kicsim! – mondta apja hátracsúsztatva a székét, ahogy fölállt. – Itt az ideje, hogy elinduljunk a klubba. Carmen fölpattant. – Mehetünk! – végre a várva várt, ezerszer beígért tenisz! Követte apját, és beszálltak annak vadonatúj, hatalmas, bézs színű autójába. – Édesem – kezdte apja –, amit Lydia előző férjéről mondtam, arról szeretném, ha nem beszélnél, mert nagyon érzékeny erre. Carmen rábólintott. – Azért kérem ezt tőled, hogy megmagyarázzam, Paul ma az apját megy meglátogatni. Egy atlantai kórházban van elvonókúrán. Paul havonta egyszer meglátogatja, és ott marad vele a hétvégére. Valami érthetetlen okból Carmennek sírhatnékja támadt. – És Krista? – kérdezte apjától. – Krista megszakított minden kapcsolatot az apjával. Túlságosan felzaklatja. Szégyelli az apját. Mint ahogy Lydia is szégyelli a volt férjét. Át kell váltani egy újabb, jobb modellre, és a régiről elfeledkezni. – Az ember nem hagyhatja magára a családját – mormolta Carmen, majd arcát az ablak felé fordítva napok óta először képtelen volt magán uralkodni, és elsírta magát.

– Megszerveztem az első interjút a filmünkhöz! – újságolta izgatottan Bailey. – A filmünkhöz? – válaszolt vissza fölemelve a hangsúlyt Tibby. – Elnézést. A filmedhez… amelynek készítésében én segítek neked. – Ki kérte a te segítséged? – Légyszi, légyszi! – könyörgött Bailey. – Ugyan már, Bailey! Nincs semmi ennél jobb, amivel le tudnád magad kötni? – a hatalmas csöndben, amely ezt a kérdést követte, mintha visszhangzottak volna Tibby szavai a telefonon keresztül. Lehet, hogy az ember nem kérdez ilyesmit egy olyan gyerektől, aki egy rendkívül komoly betegséggel küzd? – Fél ötre beszéltem meg a riportot, amikor már befejezted a munkát – folytatta Bailey, mintha mi sem történt volna. – Oda tudok hozzád szaladni, és segíteni átvinni a cuccot. – És ha szabad kérdeznem, kivel lesz ez az interjú? – kérdezte óvatosan Tibby. – Az a srác, aki a Wallman’s-szal szemben levő éjjel-nappal nyitva tartó élelmiszerboltban elhelyezett játékgépeket nyomja egyfolytában. A legnehezebb gépen neki van a legmagasabb pontszáma. – Ez tényleg elég gáz srácnak hangzik – helyeselt Tibby. – Oké. Tehát később találkozunk? – kérdezte Bailey. – Még nem vagyok biztos benne, hogy mit akarok délután csinálni – mondta Tibby hűvösen, de nem elég meggyőzően ahhoz, hogy azt bizonyítsa, van egy másik élete is. Természetesen Bailey már várta Tibbyt, amikor a munkaideje lejárt. – Na mi a nagy helyzet? – kérdezte Bailey, mintha a legjobb barátok lennének. Tibby érezte a Wallman’s-nál eltöltött hosszú órák súlyát: mintha a neonfény kiszívta volna az agyát. – Lassan haldoklom – mondta, és abban a pillanatban megbánta.

– Akkor induljunk – mondta Bailey kezében a kamerával. – nincs vesztegetni való időnk!

Ha nem találod a tartalomjegyzékben, akkor figyelmesen keresd

a katalógusban. A Sears Roebuck katalógus-áruház szlogenje

Amikor Tibbyt először bemutatták Brian McBriannek, azonnal érezte, hogy Bailey gúnyolódásának mi volt az alapja. A fiú saját lúzerségének paródiája volt. Vékony, fakó, puha srác volt olyan kékesfehér bőrrel, mint a zsírszegény tej. Szemöldöke összenőtt, zsíros hajának kábé olyan színe volt, mint a kutyakakának. A fogszabályzóján gusztustalan ragadványok voltak, s amikor beszélt, akkor köpködött. Minden elismerés megillette Baileyt. Mialatt öszszeállították a felszerelést, Brian zavartan nyomogatta a Dragon Master gombjait. Tibby tisztelettel és meglepetéssel figyelte Baileyt, aki nagy szakértelemmel állította össze a mikrofont. A kintről beszűrődő zajok keveredtek a benti hangzavarral, és emiatt az interjút nyilvánvalóan csak úgy lehetett elkészíteni, ha a mikrofon pontosan be van állítva a beszélő felé. Nem úgy festett, hogy Bailey életében először csinál ilyesmit. Tibby elkezdte a filmezést. Először a környezetet vette föl. Indításnak ráközelített egy lehetetlenül rózsaszínű csomagolású édességre, majd átsiklott egy bulvárlapra, amelyiknek a főcímében egy közkedvelt filmsztár földön kívülitől született gyermekéről volt szó. Ezek után végigpásztázta az édességeket, majd megállapodott annál a fickónál, aki a pénztárt kezelte. A férfi kezével azonnal eltakarta az arcát, mintha Tibby a Kriminálisnak készítene felvételt. – Nem lehet felvenni! Nem lehet felvenni! – kiáltott oda. A kamera éppen elkapta Baileyt, amint hangosan nevet a helyzet komikumán. Majd hátulról lekapta Briant, aki a sárkánnyal küzdött. Leállt a felvétel, és Tibby felkészült egy közeli képre az alanyával. – Kész vagy? – kérdezte. A fiú megfordult, Bailey elé tette a mikrofont. – Indítunk! Noha a fiú tudta, hogy felvétel lesz, mégse rendezgette magát, nem próbálta a fejét valami szokatlan szögbe fordítani – mint ahogy sokan mások teszik –, nem pózolt, nem helyezkedett, nem csinált semmit a hajával sem, csak egyszerűen belenézett a kamerába.

– Szóval Brian, úgy halljuk, hogy te rendszeresen jársz ide ezekhez a gépekhez. – Tibby feltételezte, hogy a gáz emberek egyszerűen süketek az iróniára. A fiú bólintott. – A nap melyik szakában szoktál ide járni? – Általában egytől tizenegyig. – Akkor zár be az üzlet? – kérdezte Tibby visszafojtva egy vigyort. – Tizenegyre otthon kell lennem. – És az iskolaév alatt? – Akkor három óra öt perckor érkezem. – Értem. Tehát az iskolában tanítás után semmi máson nem veszel részt, hanem jössz ide? Látszott, hogy Brian próbálta kisütni, hogy mire célozhat Tibby ezzel a kérdéssel. Az üzlet üvegablakán keresztül kimutatott a parkolóra. – A legtöbb ember ott kívül él – mondta, majd a gépre mutatott. – Én meg itt – és ujjával megkocogtatta a képernyőt. Tibbyt kissé meglepte ez a természetes őszinteség, és főként az a nyílt és örömteli arc, ahogyan ezeket a fiú mondta. Amikor elhatározta magát erre az interjúra, meg volt róla győződve, hogy az effajta figurák félénkek, és nemigen beszélnek idegenekkel. – Hát akkor mesélj nekünk erről a Dragon Masterről! – javasolta, és érezte, hogy kezd meghátrálni. – Megmutatom – mondta Brian, és bedobott két huszonöt centes érmét a gépbe. Lehetett látni, hogy a játék bemutatására és a magyarázatra már alaposan fölkészült. – Az első pálya az erdőben játszódik. Időszámítás után négyszázharminchatban vagyunk. Ekkor kezdődött az első nagy kutatás a szent Grál után. Most a kamera a képernyőre irányult, a fiúnak csak a válla látszott. A kép nem tűnt teljesen tisztának, de azért elfogadható volt. – Összesen huszonnyolc pálya van, kezdve az ötödik századtól egészen a huszonötödikig. Ezen a gépen eddig mindössze egy ember volt, aki az egészet végigcsinálta.

– Te? – kérdezte Tibby kissé izgatottan. – Igen, én. Február tizenharmadikán. Tibby, az örök gúnyolódó, tudta, hogy ez remek anyag. De valami okból kifolyólag most meg volt hatódva. A fiú érdekesebbnek bizonyult, mint amire számított. – Lehet, hogy akkor ismét eljutsz odáig? – Lehetséges – bólintott Brian. – De ha nem: nem ez a lényeg. Egy egész világ bújik meg ebben a gépben. Tibby és Bailey mindketten a fiú válla fölött kukucskáltak, amint a képernyőn Brian szálas, daliás harcosa kitartó, hűséges férfiakból és pompás asszonyokból hadsereget toboroz. – A sárkánnyal a tizenegyedik pályáig nem is találkozol. A negyedik pályán egy hatalmas tengeri csata folyt. A hatodikon a vandál törzsek fölgyújtották Brian faluját, de ő megmentette az összes nőt és gyermeket. Tibby lenyűgözve nézte a fiú fürge ujjait, amint különböző gombokkal és kapcsolókkal irányít. Még csak oda se nézett rájuk. Valamikor azután, hogy a második sárkány megjelent, szomorúan vette észre, hogy gépén az akku lemerült, és ettől leállt a felvétel. Ennek ellenére nem tudta levenni a szemét az előtte folyó csatáról. Egy középkori kastély hosszú ostroma után Brian szüneteltette a játékot, és Tibbyhez fordult. – Azt hiszem, az akkumulátorod lemerült. – Igen, igazad van – mondta könnyedén Tibby. – Ez már a harmadik volt, és már nincs több feltöltve. Gondolom, később be tudjuk fejezni. – Hát persze – bólintott rá Brian. – Nem zavarunk, csak folytasd tovább, ha akarod – javasolta Tibby. – Oké. Bailey mindegyiküknek hozott egy töltött fánkot, és a lányok tovább figyelték, amint a fiú felküzdötte magát a huszonnegyedik pályáig, amikor is a sárkány tüzes leheletétől elégett.

Az öt órai futást Eric vezette. Bridget nem volt biztos abban, hogy a fiú örül neki, hogy látja ott. – Ma megpróbáljuk a mérföldet hat perc ötven másodperc alatt megtenni – jelentette be Eric a csoportnak. – Ismétlem: mindenki ismeri a saját szervezetét és a képességeit. Érzed, amikor túl sok. Itt meleg van, úgyhogy vigyázzatok magatokra. Ha úgy érzed, lassíts le. Ez csak tréning, nem verseny – és egyenesen Bridgetre nézett. – Mindenki kész? – kérdezte azután, hogy néhány percet adott nekik a bemelegítésre. Láthatóan fel volt készülve arra, hogy Bridget mellette fog szaladni, akár lassú, akár gyors iramot diktál. – Komoly játékos vagy, Bee – mondta kimérten. – Ma igazán megmutattad, mit tudsz. – De hangjából valójában az hallatszott ki, hogy Bridget szerinte is túlzásba vitte, ez nyilvánvaló volt. Bridget szégyenében az alsó ajkát harapdálta. – Elkapott a lendület. Néha sajnos ilyesmit csinálok. A fiú arckifejezéséből látszott, hogy nem lepi meg a válasz. – Az igazság az, hogy neked játszottam meg magam – vallotta be Bridget. A fiú egy pillanatra elgondolkodott, majd a lány szemébe nézett. Mielőtt válaszolt, azért még gyorsan hátrapillantott, hogy fölmérje, milyen messze van a legközelebbi futó. – Ne csináld, Bee. – Mit ne csináljak? – Ne… hogy is mondjam? Ne erőltesd ezt a dolgot – látszott, hogy keresi a megfelelő szavakat. – Miért ne? Miért ne akarhatnálak? A fiút meglepte az őszinteség. Újra a lányra pillantott, és a futás ütemével összhangban válaszolt. – Nézd… Bevallom, ez számomra hízelgő és megtisztelő. Ki ne érezne így? Bridget összeszorította az állkapcsát. Ezek nem azok a szavak voltak, amelyekre várt. Amúgy sem hitte, hogy ezek őszinte érzéseket tolmácsolnak. A fiú kissé fölgyorsított, hogy jobban eltávolodjanak a többiektől.

– Bridget, te szép vagy. Csodálatos és tehetséges. De azt teszed, amit akarsz anélkül, hogy meggondolnád – hangja ellágyult, tekintetük találkozott. – Nehogy azt hidd, hogy nem vettem észre. Hidd el, hogy észrevettem. Bridgetben fölébredt a remény. – De én edző vagyok, és te… mindössze tizenhat éves. – Na és? – Először is, ez a szituáció helytelen lenne. Másodszor: ez ellen szabályok szólnak. Bridget füle mögé simított egy homlokába lógó tincset. – Engem nem érdekelnek ezek a szabályok. Eric arcára megint kiült a ridegség. – Ebben nincs választásom. Noha a Bapival való reggelizés kihagyhatatlan szertartássá vált, mióta az a bizonyos dolog történt, azóta ezek elég kínosan teltek. Mialatt Lena Rice Krispies zabpelyhe hangosan ropogott, Bapi csöndben fogyasztotta a Cheeriosát. Lena figyelmesen tanulmányozta nagyapját. Hogy a megfelelő pillanatot kifoghassa, próbált az övéhez hasonló szürkészöld szempárral kontaktust teremteni. Szeretett volna őszintének és megbánónak látszani, de a zabpehely zaja valahogy bezavart ebbe a hatásba. Amint nézte nagyapa arcán a varratokat, rettenetesen szégyellte magát. – Bapi, én… Nagyapja fölnézett. Látszott rajta az aggódó figyelem. – Szóval én csak… – szinte remegett a hangja. Mi a csuda ütött belé? Hiszen nagyapja nem is beszél angolul. Bapi felé bólintott, és kezét Lena kezére tette. Ez a kedves gesztus szeretetet és védelmet jelentett, és azt is, hogy erről nem kell beszélni. Milyen kár, hogy Effie szeret sokáig aludni. Előző este Lena túl fáradt és zavart volt ahhoz, hogy Effie-nek elmagyarázza, mi történt. Nagyszülei pedig nem is akartak a történtekről beszélni. Effie ugyan jelbeszéddel megkérdezte Bapit, hogy miért van bekötve az arca, de Bapi csak a vállát vonogatta, és valamit görögül motyo-

gott. Lena szerette volna elmondani húgának, hogy mi történt, hogy Effie is véleményt tudjon alkotni. Még akkor is, hogy ha ez kíméletlenül lesújtó lesz. És akkor majd ezek után fogja elmagyarázni Nagyinak, hogy mi történt, aki majd úgyis felvilágosítja Bapit. Ez lenne a jó megoldás, de hát sajnos Effie még aludt. Reggeli után fölment a szobájába, és összekészítette a festőfelszerelést. Az ilyesfajta megszokott cselekvések mindig megnyugtatták. Amikor eljött a napnak az a szakasza, amikor Kostos mindennap eljön az ablak előtt, Lena kinézett az ablakon, de ma nem jött a fiú. Ez érthető is volt. A házból kilépve úgy döntött, ezúttal lefelé indul el. A falakról visszaverődő napsugár mintha a szemében lüktetett volna. Onnan átfolyt az egész elméjébe, s mintha minden kis zugot megvilágított és fölmelengetett volna. Kostosék háza felé sétált. Ha az ember a házuk előtti járdaszegélyben megbotlik, és az ajtó véletlenül nyitva van, akkor egyenesen a nappali szobájuk közepén landol. Lassan bandukolt. Semmi nyoma mozgásnak. Továbbhaladva, abba az irányba indult, ahol föltételezte, hogy a kovácsműhely lehet. Ha szerencséje van, akkor összefut Kostosszal, és talán lesz alkalma beszélni vele, vagy legalább arckifejezésekkel értésére hozni, hogy nagyon sajnálja, s hogy a dolgok kezelhetetlenné váltak. De a fiú nem volt sehol, úgyhogy továbbsétált. Kedvetlenül, félig odafigyelve állította föl a festőállványát a kedvenc temploma mellett. Kézbe vette a rajzszént, és azt tervezte, hogy a tornyot fogja lerajzolni. Közben azonban gondolatai elkalandoztak. Tehát visszatette a szenet a helyére. A változatosság kedvéért ma nem érezte úgy, hogy békében van önmagával, nem akart egyedül maradni. Úgyhogy összepakolt, és elindult vissza hegynek föl. Hátha most Kostosba ütközik. Talán elmennek Effievel vásárolgatni, húga ezt mindig imádta. Talán ma megveszik azt az idétlen, direkt turistáknak készült, olajfából faragott tálat. Ha szerencséje van, akkor még el is tudja mondani a nagymamának, hogy mi történt valójában.

Azt mondogatta magában, hogy az egésznek az az előnye, hogy Kostos most már nem fogja többet zavarni őt. De ettől nem érzett igazán boldogságot.

Kedves Carma! Ma kirándultunk a tűzhányó tetejére, amelynek Tres Virgenes a neve. Magát a mezőt (mely a vulkán tetején van) Quattro Virgenesnek hívják, ami Négy Szüzet jelent. Tehát mintha rólunk nevezték volna el. Esküszöm, szinte érzem a füstszagot, noha a túravezetőnk szerint a tűzhányó már a múlt század vége óta nem tört ki. Aztán délfelé lementünk. Olyan völgyekben jártunk, ahol a sziklákat ősi időkben festették ki művészien az indiánok. Először egy vadászjelenetet láttunk, aztán egymás után egy csomó hatalmas festményt péniszekről. Diana és én annyira röhögtünk, hogy a végén le kellett ülnünk. Az edzőket is, úgy látszik, meglepte a látvány, mert folyamatosan próbáltak minket továbbhessegetni. Halálos volt!

Bárcsak te is itt lettél volna. Ó, Baja abnormális kis örömei! Szeretettel: Bee

Mielőtt valakiről ítéletet mondasz, sétálj néhány kilométert a cipőjében. És így, ha elítéled, néhány kilométerrel

messzebb vagy tőle, és a cipője is nálad maradt. Frieda Norris

– Barbara, ugye már ismered a lányom, Kristát? – mondta Lydia a varrónőjének ezen a keddi délután. Krista örömtelien elmosolyodott. Lydia Carmen felé mutatott. – És ő az én… – és megállt. Carmen tudta, hogy most Lydia a „mostohalányom” kifejezéssel szenved, mint ahogy Al hívta Kristát. De Lydia erre képtelen volt. – Ez pedig Carmen. – Lydia a mostohaanyám – tisztázta Carmen, csak hogy kellemetlenkedjen. Barbara szőke haja tökéletes harang alakba volt besütve. Mikor mosolygott, kilátszott hófehér fogsora. Jól megtermett, üres, negédes nő – állapította meg Carmen. Barbara Carmenra bámult, akinek haja elég borzosan egy gumigyűrűvel hátra volt húzva, mindehhez egy átizzadt piros topot viselt. – Ő Albert lánya? – kérdezte eljátszott meglepetéssel Lydiára nézve ahelyett, hogy Carmentől várná e kérdés megválaszolását. – Igen, ő Albert lánya – válaszolta Carmen maga. Barbara szeretett volna visszakozni. Végül is Albert az, aki a számlát ki fogja fizetni. – Ööö… Ezt csak azért mondom… Mert gondolom, akkor te inkább anyukádra hasonlítasz – mondta, és képes volt azt hinni, hogy ezzel diplomatikusan megoldotta a problémát. – Tényleg ez a helyzet – erősítette meg Carmen. – Anyám Puerto Ricó-i, akcentussal beszél, és a tetejébe még rózsafüzért is olvas! – mondta Carmen arra utalva, hogy édesanyja katolikus, s ez az itteni anglikánokból nem valami nagy lelkesedést fog kiváltani. Senki nem vette észre, hogy gúnyolódik. Számukra a lány szinte láthatatlan volt. – Az apja tehetségét örökölte a számokhoz – próbált Lydia valami pozitívumot is mondani a lányról. Szíve szerint nem is akart tudomást venni arról, hogy Carmen bármilyen rokonságban áll Alberttal. Carmen szeretett volna lekeverni neki egyet. – Hát akkor próbáljuk föl a ruhákat! – javasolta Barbara, amint Lydia ágyára tett egy halom, ruhával telitömött műanyag zacskót.

Pontosabban: Lydia és Albert ágyára. – Krista, először lássuk a tiédet! – Megnézhetjük a mamáét először? – nyafogta Krista, kezeit szó szerint imára kulcsolva. Carmen belesüppedt a fal melletti fotelba, amint Lydia büszkén magára húzott legalább hetvenméternyi fényes anyagot. Carmen úgy gondolta, kifejezetten szégyenletes, hogy egy negyven év fölötti nő, akinek két tizenéves gyereke van, ilyen eltúlzott, szinte komikus ruhát viseljen az esküvőjén. Először csak magát a ruhát öltötte föl, és ahova az ujjak fognak kerülni, onnan egy negyven év fölötti nő karjai látszottak ki. – Mama, eszméletlenül nézel ki! Mindjárt elsírom magam! – tört ki Kristából, de ennek ellenére könnynek nyoma sem látszott. Carmen azon kapta magát, hogy idegesen dobog a lábával a fényes padlón, és gyorsan leállította magát. Most a bájos, filigrán, halovány bőrű Krista volt soron, aki egy rózsaszín-lila taftanyagból készült ruhát próbált. Carmen magában imádkozott, nehogy az ő ruhája is pont ilyen legyen. Kristáé kicsit bő volt derékban, és a lány ideges kuncogással vette tudomásul, amint Barbara tűket szurkált a ruhába. Ami egyébként egyszerűen förtelmes volt, de ezen a színtelen, alaktalan Kristán – már amennyire ez lehetséges volt – egész jól nézett ki. És most Carmen következett. Amint magára húzta a – mondani sem kell – teljesen azonos merev, hamisan fényes és számára kissé szűk ruhát az izzadt bőrére, porig alázva, nyomorultul érezte magát. Senkire nem tudott ránézni. Főként nem magára a tükörben. Nem akarta, hogy ez a látvány örökre beleégjen az emlékezetébe. Barbara nagy szakértelemmel vizslatta. – Hát igen. Ezen még dolgozni kell – odanyúlt Carmen csípőjéhez, és széthúzta az öltést. – Hát itt ki kell engednünk belőle, remélem, maradt még annyi anyag itt. Majd megnézem, amikor viszszamegyek a műhelybe. Undorító banya vagy – állapította meg Carmen. Érezte, hogy milyen borzalmasan nézhet ki ebben a ruhában. Mintha egy Bourbon Street-i prosti és egy mexikói elsőáldozó keveréke lenne.

Barbara tovább vizsgálta az anyagot, amely formátlanul fedte Carmen testét, és a melléhez érve közölte: – Hát itt is ki kell engedni egy kicsit – és kezdett is a lány mellei felé nyúlni. Carmen keresztbe tette a karját. Hozzá ne merj érni a mellemhez!! – sugalmazta hangtalanul. Barbara aggodalmaskodó arccal fordult Lydia felé, mintha Carmen hibája lenne, hogy ez a hülye ruha nem passzol rá. – Attól tartok, hogy egészen elölről kellene kezdenem. – Meg kellett volna adnunk Carmen méreteit előre – mondta Lydia. – De Albert várni akart ezzel, amíg ideér, mert nem akarta előre megmondani… – és ezzel félbe is hagyta a mondatot, mert rájött arra, hogy ezen a ponton kényes területre vándorolt. – Általában egy szokványos minta jó kiindulási alap – mondta Barbara, hogy ismét Carmenra és a fenekére kenje a felelősséget. – Carmennek most mennie kell – mondta Carmen Barbarának. Dühös volt, szíve a torkában dobogott. Ha még egy pillanatig ott marad, akkor fölrobban Barbara megjegyzései miatt. – Utálom ezt a helyet – mondta Carmen elmenőben a zavart Lydiának. – Te pedig viselj inkább hosszú ujjat! – és elrohant. Paul a hallban volt, ami meglepte őt. – Csak ellenségeket szerzel magadnak – szólt Carmenhez, amint az elhúzott előtte. A lányt meglepte, hogy a fiú ilyen hosszú mondatot intézett hozzá, s megdöbbentette annak tartalma is. Csak képzeled – gondolta magában, és felgyorsított. – Csodálatos farmer! – mondta Bailey, amint a szokásos időben megérkezett a Wallman’s-hoz. Tibby már annyira megszokta, hogy minden ellenvetés nélkül várta is. Föltápászkodott a guggolásból, eddig a legalsó polcon ragasztotta az árcédulákat a zsírkrétás dobozokra. Ő is büszkén tekintett a Nadrágra. – Ez nem közönséges farmer, ez a Nadrág. Tegnap érkezett. Amikor megérkezett, izgatottan bontotta ki a csomagot, amely tele volt hamisnak tűnő bélyegekkel. Szorosan magához szorította a Nadrágot, szinte úgy érezte, mintha Lena egy része is benne lenne; érezte Görögország illatát, amely átitatta az anyagot. Igazság sze-

rint a Nadrág tényleg kicsit olívaolajszagot árasztott, úgyhogy ez nem pusztán a képzelet szüleménye volt. A jobb lábszáron elöl volt egy kis barna vérfolt közel az ágyékhoz. Tibby feltételezte, hogy ez Lena nagyapjáé. Bailey szeme tágra nyílt, arcáról tisztelet volt leolvasható. – Fantasztikusan néz ki rajtad! – mondta izgatottan. – Hát ha még látnád ezt a barátnőimen! – mondta Tibby. Bailey mostanában egyre gyakrabban szerette hallani a különböző történeteket Tibby barátnőiről, és a legújabb híreket is, amelyek a levelekben jöttek. Tibby úgy érezte, hogy most egy új, külön világot hozott létre mind Bailey számára, mind önmagának. – Történt már valami úgy, hogy valaki ebben volt? – kérdezte Bailey teljesen elfogadva, hogy a Nadrágnak mágikus ereje van. – Há-át… félig benne, félig kívül. Egy fiú látta Lenát meztelenül, amiért a nagyapja megpróbálta a srácot laposra verni. Tibby arcára mosoly ült ki, amint arra gondolt: ha ismernéd Lenát, akkor tudnád, hogy ha őt valaki meztelenül látja, akkor az neki nem piskóta, hanem tragédia. – Ugye Lena az, aki Görögországban van? – kérdezte Bailey. – Igen. – Volt már Bridgetnél a Nadrág? – érdeklődött Bailey. Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva Bailey rajongott Bridgetért. – Nem. Carmen a következő, és csak utána jön Bridget. – Kíváncsi vagyok, mit fog Bridget tenni, amikor nála lesz – jegyezte meg Bailey. – Biztos valami őrültséget – mondta Tibby lazán, de ahogy ezt kiejtette a száján, rögtön meg is bánta. Bridget figyelmesen tanulmányozta Tibbyt. – Azt hiszem, te aggódsz Bridget miatt. Tibby elgondolkodott. – Valószínű. Talán mindannyian egy kicsit izgulunk Bridgetért. – A mamája miatt, ugye? – Hát igen. Nagyon is. – Beteg volt az anyukája? – folytatta tovább a témát.

– Nem kifejezetten beteg, legalábbis nem testileg – mondta Tibby óvatosan. – Szóval… komoly depresszióban szenvedett. – Ó – mondta Bailey. Ezen a ponton most már ő sem feszegette tovább a témát. Feltételezte, hogy sejthető a folytatás. – Nos… történt veled már valami, mióta a Nadrágot hordod? – Hát… már sikerült ráönteni egy Sprite-ot, és Duncan is meggyanúsított, hogy nem adtam számlát egy vevőnek. Bailey vigyorogva kérdezte: – Mégis miért? Miért mondta ezt? – Valakinek elfelejtettem odaadni. – Ó. Hát ez tényleg kínos. – Hé, föl vagy készülve, hogy megyünk a Pavilonba? – kérdezte Tibby. – Igen, minden itt van nálam. Még az akkukat is feltöltöttem. Az utóbbi időben Baileyt gyakran meg lehetett találni Tibby szobájában, míg dolgozott, mert mindig volt valami a filmmel kapcsolatban, amit tenni kellett. Tibby megtanította Baileyt a filmés hangvágás alapvető rejtelmeire. Loretta mindig beengedte Baileyt, és bármilyen furcsán hangzik, Tibbyt ez már nem is igen zavarta. A Pavilonhoz érve Margaret még mindig a pénztárban ült, úgyhogy várniuk kellett. Amint a mozi előcsarnokába beléptek, Tibby észrevette Tuckert. Még a lélegzete is elállt. Azok után a történetek után, amelyeket a fiúról hallott, hogy milyen helyekre jár, és kikkel lóg együtt, váratlannak találta, hogy épp egy moziban fut vele öszsze. Két haverjával állt sorba pattogatott kukoricáért. Karjait keresztbe fonva toporgott türelmetlenül. – Mi a fenét eszel ezen a csávón? – kérdezte Bailey elég hangosan. – Csak azt, hogy ő a legjobb fickó, akit valaha élőben láttam. Amikor feléjük nézett, és meglátta őket, mivel Tibbyn volt a Nadrág, egyszerre elöntötte az önbizalom, amely hamarosan lelohadt, mert rájött, hogy a munkaköpenye is rajta van.

Hogy nézne ki, ha most valahogy levenné a kabátot? Tucker vett egy autóakku méretű doboz kukoricát és egy méretben hozzáillő üdítőt, és egyenesen felé tartott. – Hali, Tib! Hogy s mint? – Tibbyn még rajta volt a „Szia, én Tibby vagyok” jelvény, és a fiú egyenesen azt bámulta. Persze Tucker tudta a nevét anélkül is, hogy ezt leolvasta volna. Igaz, hogy kizárólag azért, mert jóban volt Tibby menő barátaival. – Minden oké – mondta Tibby mereven. A fiú jelenlétében mindig leblokkolt. Bailey gúnyos hangokat adott ki. – Te a Wallman’s-nál dolgozol? – kérdezte Tucker a haverjai vigyorgása közepette. – Nem, csak azért hordja ezt a köpenyt, mert az annyira király – vágott vissza Bailey. – Viszlát – vetette oda Tibby félvállról Tuckernek, majd kiráncigálta Baileyt a járdára. – Bailey, befognád a szád, ha szépen megkérlek? – Ugyan miért? – kérdezte Bailey dacosan. Margaret éppen kilépett a pénztárból. – Kész vagytok? – kérdezte. Tibby és Bailey egymásra néztek. – Igen. Kezdhetjük – válaszolta Tibby összeszorított fogakkal. – Mióta dolgozol itt, Margaret? – kérdezte Tibby, amikor már az előcsarnok egyik csöndes zugában ültek, s elkezdődött a forgatás Margaret kérésére a Nyomtalanul című film plakátja előtt. Margaret elgondolkodva fölnézett a mennyezetre: – Lássuk csak… asszem… nem… 1971 óta. Tibby nagyot nyelt. Harminc évvel ezelőtt kezdett itt dolgozni?! Alaposan megnézte Margaretet, akinek lófarokba fogott szőke haja volt, és erősen ki volt sminkelve. Nyilvánvaló volt, hogy a nő jóval idősebb, mint aminek kinéz, de azért ilyen öregnek mégsem gondolta. – Hány filmet láttál már életedben? – kérdezte Tibby. – Úgy gondolom, legalább tízezret. – És van kedvenced köztük?

– Hát nem tudnék igazán kiemelni egyet, olyan sok volt, ami tetszett – mondta, s ezzel hátrabökött a plakátra. – De ezt különösen szeretem. Még egy kicsit töprengett. – Ha muszáj lenne választanom, akkor az Acélmagnóliákat mondanám. – Igaz az, hogy egész jeleneteket tudsz szóról szóra elmondani? – kérdezte Tibby. Margaret elpirult. – Igen. De nem akarok ezzel hencegni. Persze csak részletekre emlékszem. Most például éppen egy igazán kedves rész jut eszembe egy filmből, amelyben Sandra Bullock játszik. Akarod, hogy elmondjam? Margaret levette rózsaszín kardigánját, és Tibby most vette csak észre, hogy milyen madárcsontú, kistermetű hölgy. Valójában úgy nézett ki, mint aki még a pubertást sem érte el, nemhogy már évekkel ezelőtt megünnepelte a negyvenedik születésnapját. Mi történhetett veled? – gondolta magában Tibby, majd Baileyre sandított. Bailey lenyűgözve hallgatta az interjút. – Megnézhetünk veled egy filmet? – kérte Bailey. Margaret arcára kiült a csodálkozás. – Mármint úgy érted, hogy mindhárman most beülünk a moziba? – Igen – bólintott Bailey. – Végül is, miért ne? – Margaret arca a csodálkozásból érdeklődésbe váltott. – A négyes teremben éppen most kezdődik egy nagyon kedves film. Margaret bizonytalanul követte Baileyt és Tibbyt az elsötétített terembe, amíg valahol középtájt helyet foglaltak. – Én mindig csak hátul szoktam állni – magyarázta suttogva. – ugye, ezek milyen kényelmes székek? Amint a film pergett, Margaret állandóan a lányok arcát cserkészte, izgatottan figyelve reakcióikat.

Tibby pedig azon morfondírozott torkában egy szomorú érzéssel, hogy ebből a tízezer filmből, amelyet Margaret látott, vajon hányszor ült valamilyen barát mellett. Bridget nem tudott elaludni. Még az immár megszokott helyén, a tengerpart szélén, a szabad ég alatt sem jött szemére álom. A levegő rendkívül fülledt volt aznap este. Érezte, amint veszélyes nyugtalanság keríti hatalmába izmait és ízületeit. Kikecmergett a hálózsákjából, és lesétált a vízhez. Lágy volt, mint mindig. Arra vágyott, hogy Eric eljöjjön hozzá. Szeretett volna a közelében lenni. Nagyon. Nagyon-nagyon. Hirtelen támadt egy ötlete. Azt is tudta, hogy ez nem a legjobb gondolat, de ha már eszébe jutott, elhatározta, hogy vállalja a kihívást. Nem tehette meg, hogy ne tegye meg. Csöndben sétált a víz mellett. A lábnyomait birtokba vette a víz, ahogy haladt. A kis öböl északi sarka még elhagyatottabb volt, de tudta, hogy itt van valahol az a kabin, ahol Eric és a többi edző lakik. Valami eszébe jutott; egy pszichiáter írta róla anyja halála után néhány hónappal. Noha ezt elméletileg bizalmasan kellett kezelni, de megtalálta a jelentést apja íróasztalának fiókjában. „Bridget céltudatos a vakmerőségig” – írta róla dr. Lambert. Csak bekukucskálok – ígérte meg magának. Most már nem volt megállás, különben is ott állt a ház mellett. Könnyen megtalálta az ajtót, amely nyitva is volt, hogy a friss levegő be tudjon jutni. Bent négy ágy volt. Az egyik üresen állt, két másikban edzők aludtak, Eric kollégái, és a negyedik ágyon minden kétséget kizáróan maga Eric feküdt. Egy bokszeralsóban aludt, teste elterült a kicsi ágyon. Bridget egy kis lépést tett befelé. Úgy látszik, Eric megérezte, hogy nézi valaki, mert hirtelen felkapta a fejét, de rögtön vissza is hanyatlott a párnára, de azonnal újból felült, amikor tudatosította, mit lát. Megrémült attól, hogy Bridget ott áll. A lány nem szólt egy szót sem, valójában nem tervezett semmit erre a pillanatra. Nyilvánvaló volt, hogy a fiú megijedt attól, hogy

meg fog szólalni. Kiugrott az ágyból, és az ajtó felé indult. Megragadta a lány kezét, és magával húzta. Meg sem álltak egy csoport pálmafáig. – Bridget, mi a csudára gondoltál? – kérdezte álmából fölzavart, még kába hangon Eric. – Te nem jöhetsz ide! – suttogta. – Sajnálom – mondta a lány. – Nem akartalak fölébreszteni. Eric pislogott, próbált teljesen fölébredni. – Hát akkor mégis mire gondoltál? A szél Bridget haját a fiú felé libbentette, amely hozzáért mellkasához. Sajnálta, hogy a haján nincsenek érzékelő idegek. Bridgeten nem volt nadrág, csak egy hosszú fehér póló és alatta a bugyija. Alig bírta megállni, hogy ne érintse meg a fiút. – Csak eszembe jutottál, és meg akartalak nézni álmodban. A fiú egy szót sem szólt, meg sem mozdult. Bridget mindkét kezét a fiú mellkasára tette, és csodálkozva vette észre, hogy Eric reagál: a lány arcából kisimította a rakoncátlan hajtincseket. Még mindig nagyon álmos volt. Számára ez olyasmi volt, mint egy álom folytatása, és szeretett is volna visszazuhanni ebbe az álomba. Bridget felfogta a fiú érzéseit. Átölelte a fiút, és testét odapréselte hozzá. – Mmm – adott ki Eric ilyen hangokat. A lány a fiú testének minden hajlatát meg akarta ismerni. Kiéhezve simogatta a vállát és izmos karját, majd keze érzékien fölkúszott a nyakára. Simogatta a haját, majd újra a mellkasát és izmos hasát. Ez volt az a pont, ahol Eric fölébredt. Hirtelen összerázkódott, megfogta a lányt karjánál fogva, és eltolta. – Jézusom, Bridget! – szólalt meg, most már szinte dühösen. A lány meglepetésében tett egy lépést hátrafelé. – Mi a fenét csinálok?! Neked azonnal el kell innen tűnnöd! Eric még mindig Bridget karját fogta, de most már sokkal finomabban. Nem engedett a lánynak, de nem is engedte el. – Kérlek, ne csináld. Ígérd meg, hogy nem jössz többet ide viszsza – mondta, miközben a lány arcát kutatta. De Eric szeme is sok különböző érzelemről árulkodott.

– Sokat gondolok rád – mondta Bridget komolyra váltva. – mindig arra gondolok, milyen lenne veled lenni. Eric behunyta a szemét, és elengedte a lány karját. Amikor újra kinyitotta a szemét, tekintete már határozottságot tükrözött. – Bridget, most menj el, és ígérd meg, hogy ezt többé nem csinálod. Nem tudom, hogy a jövőben képes leszek-e ellenállni neked. A lány elment ugyan – de nem ígért semmit. Noha Eric ezeket a szavakat természetesen nem meghívásnak szánta, de Bridget annak tekintette.

Idővel minden igazság kiderül. Kínai szerencsesüti

– Én itt akarok ülni – jelentette be Bailey, és székét közelebb húzta Mimi terráriumához. Ahogy látta Baileyt odaülni, Tibbynek eszébe jutott valami. – A francba! – Mi van? Mi történt? – Tegnap teljesen kiment a fejemből, hogy megetessem – és ezzel fölkapta a dobozt, amelyben különféle magok voltak. Ilyesmi már hónapok óta nem történt meg vele. – Megetethetem én? – kérte Bailey. – Hát persze – mondta Tibby, bár nem volt benne olyan biztos, hogy ez jó ötlet. Eddig rajta kívül senki nem etette Mimit. A szoba másik sarkába vonult, nehogy akaratlanul is beleszóljon az etetésbe. Bailey megetette Mimit, majd megint leült. – Kész vagy? – kérdezte Tibby, amint elhelyezte a mikrofont. – Asszem. – oké. – Várj! – pattant föl Bailey. – Most mi van? – kérdezte Tibby bosszankodva. Bailey azt akarta, hogy legyen vele is egy interjú a filmükben. De most egyszerre elbizonytalanodott, hogy mit is akar mondani, és hogyan is akarja mondani. Idegesen viselkedett, nyilvánvalóan ezúttal valami rendkívüli ötlete lehetett. – Fölvehetem a Nadrágot? – A nadrágot? Mármint… A Nadrágot?! – Aha. Kölcsönvehetem? Tibbyben kételyek támadtak. – Nemigen hiszem, hogy ez passzol a te alakodra. – Az nem érdekel. Fölpróbálhatom? Már nem sokáig van nálad, ugye? – Grrrrr… – Tibby türelmetlenül előrántotta a Nadrágot a szekrényének abból a fiókjából, ahová elrejtette azért, mert félt attól, hogy Loretta bevágna a mosógépbe egy csomó fehérítőt, ha megtalálná (mint ahogy ez megtörtént Tibby gyapjúpulcsijával is). – Tessék! – nyomta Bailey kezébe.

A kislány lehúzta a rajta levő zöld nadrágot, és Tibby meglepve tapasztalta, hogy vékony, fehér lábán egy hatalmas, sötét foltot lát, amely az egész combját beborította. – Te jó Isten, mit csináltál? – kérdezte Tibby. Bailey arcára kiült az a bizonyos kifejezés: „Ha nem kérdezel, nem kell válaszolnom.” Fölvette a Nadrágot, mely akármilyen varázslatos volt is, azért Baileynek mégiscsak túl nagy volt. Kistermetű volt, ezért föltűrte a Nadrág szárát, és láthatóan boldog volt. – Minden rendben? – kérdezte Tibby. – Most már igen – válaszolta Bailey, és visszaült a székébe. Tibby fölemelte a kamerát, és benyomta az indítógombot. A lencsén keresztül kissé másként látta Baileyt. A lány vékony, szinte átlátszó bőre megviselten nézett ki, és mintha a szeme körül egy kék karika lenne. – Na, beszélj! – mondta Tibby, nem igazán tudva, hogy miről is akar Bailey beszélni. Ösztönösen félt attól, hogy bármi egyenes kérdést föltegyen. Bailey mezítláb ült, és fölhúzta a lábát a székre, karját a térdén nyugtatta, állával kezére támaszkodott. Az ablakon beszűrődő fény mintha lángokba borította volna a haját. – Kérdezz bármit! – mondta Bailey kihívóan. – Mitől félsz? – csúszott ki a kérdés Tibby száján, még mielőtt átgondolta volna. Bailey egy pillanatig elgondolkodott. – Az időtől – nézett bele Bailey bátran a kamera küklopszszemébe. Hangjából nem érződött félénkség vagy önsajnálat. – Megmagyarázom: attól félek, hogy már nincs elég időm arra, hogy megértsem az embereket, hogy milyenek valójában. Vagy hogy egyáltalán magamat megértsem. Félek a hirtelen ítélkezéstől, és félek azoktól a hibáktól, amelyeket pedig mindenki elkövet. Ha az embernek nincs elég ideje, akkor nem tudja rendbe hozni az elkövetett hibákat. Attól félek, hogy most idő hiányában inkább pillanatfelvételeket látok, nem filmeket. Tibby döbbenettel nézte és hallgatta a kislányt. Baileynek egy eddig nem ismert oldalával találkozott. Koraérett gondolatai elképesztették. Lehet, hogy a ráktól lett ennyire bölcs? Lehet, hogy az

orvosságok és a röntgenek felturbózták a tizenkét éves gyerek elméjét? Tibby nem is tudott másképpen reagálni, csak a fejét rázta. – Most mi van? – kérdezte Bailey. – Semmi. Csak mindennap valami új oldaladról ismerlek meg. Bailey rámosolygott. – Szeretem, hogy hagyod magad meglepni.

Drága Carma! A postán vagyok, innen írok. Ez a levél többe kerül, mint amennyit két óra alatt keresek a Wallman’snál, úgyhogy el is várom, hogy holnap megérkezzen. Még nem tudtam rájönni, hogy mit jelent számomra a Nadrág, s hogy mekkora a jelentősége az életemben. De amint rájövök, megmondom. Neked jobban fog sikerülni, mert te vagy az egyetlen, te vagy az utánozhatatlan Carma Carmeena! Sürgősen be kell fejeznem, mert a hölgy az ablak mögött már zárni készül. Na pucolok gyorsan, mielőtt a nő lehúzza a redőnyt. Szeretettel Tibby

Nagyi lehangoltnak tűnt az ebéd alatt. Kijelentette, hogy semmiről nem akar beszélni. Erről a semmiről kiderült, hogy csak arra vonatkozott, amit Lena vagy Effie akart volna mondani, de önmagát boldogan hallgatta. – Elmentem Lena mellett reggel, és hozzám sem nem akart szólni. El tuggyátok képzelni? Mit gontyol ez a nő magárúl, ki ő? Lena ide-oda toszogatta a tányérján a tzadzikit. Egyet el lehet mondani nagyiról: soha nem volt annyira rosszkedvű, hogy ne főzne. Bapi Firában volt, valami ügyet kellett elintéznie. Effie jelentőségteljesen pislogott Lenára az asztal másik oldaláról. – Kostos mindig oljan helyes fiú volt, de hát manapság ki tuggya mán? Lena már teljesen idegbetegnek érezte magát. Nagyi szerette Kostost. A fiú enyhén perverz ugyan, de nyilván Nagyi életébe sok örömöt hozott. – Nagyi! – vágott közbe Lena. – Lehet, hogy Kostos… lehet, hogy ő… – Ha arra gondósz, hogy ez a fijú mi mindenen ment keresztű’, azt gondolnád, hogy problémák vannak neki… – mondta Nagyi tántoríthatatlanul folytatva, amit elkezdett. – Milyen problémák? – kíváncsiskodott Effie. – Nagyi, lehet, hogy a dolgok nem pont úgy történtek, ahogy te elképzeled – mondta Lena félve, hogy Effie-vel egyszerre szólalnak meg. Nagyi fáradtan nézte unokáit. – Én nem akarok erről beszé’ni – jelentette ki. Amint nagyi számára elfogadható mennyiségű ételt elfogyasztottak, Effie és Lena gyorsan fölkapták tányérjaikat, a maradékot a szemétbe ürítve, és kisiettek a házból. Még ki sem értek, amikor Effie rákérdezett, hogy mi történt valójában. – Öhöm… – szedte össze erejét Lena. – Te jó Isten, mi történt körülöttem mindenkivel?! – jegyezte meg Effie. Lena már belefáradt az egészbe.

– Figyelj, Eff. Ne ordibálj, és ne kritizálj, amíg a végére nem érek. Megígéred? Effie beleegyezett a feltételbe, és tényleg meg is próbált uralkodni magán, ami sikerült is neki addig a pontig, ameddig Lena a két nagypapa ökölpárbajához nem ért. Ekkor kirobbant. – Nem létezik! Ez kamu! Bapi?! Atyaisten! De Lena rábólintott. – Jobb, ha megmondod nekik a teljes igazságot, még mielőtt Kostos megelőz. Különben nagyon hülyén fogod magad érezni – javasolta Effie, szokása szerint minden köntörfalazás nélkül. – Tudom, hogy ezt kell tennem – mondta nővére, és hangjában visszhangzott a szomorúság és az ijedelem. – Mondjuk, azt nem vágom, hogy miért nem mondta el nekik Kostos az igazságot, amikor kiderült a dolog – gondolkodott Effie hangosan. – Fogalmam sincs. De akkor alapból nagyon zűrös volt a helyzet. Még az is fölmerült bennem, hogy Kostos talán meg sem értette, hogy miért verekedett össze a két öregember. Effie megrázta a fejét. – Szegény Kostos. Szerelmes volt beléd. – Már nem – zárta le a kérdést Lena. – Hát jah. Lehet. BRIDGET: – Halló! Loretta? LORETTA: – Halló? BRIDGET: – Loretta, én Bridget vagyok, Tibby barátnője. LORETTA: – Halló! BRIDGET (szinte ordítva): – Bridget! Bridget vagyok! Tibbyvel szeretnék beszélni! Ott van? LORETTA: – Te vagy az, Bridget? BRIDGET: – Igen! LORETTA: – Tibby nincs itthon. BRIDGET: – Megmondanád neki, hogy kerestem? Engem nem tud elérni, úgyhogy majd én hívom újra. LORETTA: – Halló?

Amikor nem sokkal az aznapi vacsora előtt Carmen lement, felkészült a balhéra. De rajta volt a Nadrág, amely emlékeztette arra, hogy ki ő igazából, hogy hogyan volt együtt azokkal az emberekkel, akik szerették őt, s hogy hogyan tud kényes helyzeteket kezelni. Most arra volt szüksége, hogy az igazi Carmen menjen le, és úgy beszéljen az apjához és Lydiához, mint aki tud uralkodni magán, csak egyszer elvesztette a fejét. Nyilvánvaló, hogy Lydia már beszámolt apjának erről a borzalmas ruhapróbáról, és panaszkodott is a viselkedéséről. Carmen fölkészült a veszekedésre. Szerette volna, ha Lydia kiabálna vele, és ő visszakiabálhatna neki. Erre most nagy szüksége volt. – Szia! – mondta Krista, amint a szobában ült azon a helyen, ahol a házi feladatait is végezni szokta. Carmen próbálta kisütni, hogy milyen a hangulat. – Carmen, adhatok neked valami üdítőt? – kérdezte Lydia kedvesen, mialatt rizst mért ki valamihez, amit aztán bedobott egy fazékba. Apja jelent meg az ajtóban, még át sem öltözött azóta, hogy hazaérkezett. – Szervusz, kis csillag, milyen volt a napod? Carmen csodálkozva nézte apját, majd Lydiára emelte a tekintetét. Borzalmas napom volt – szerette volna ordítani. Egy szabónő, akinek porcelánból vannak a fogai, sértegetett, és porig alázott. És én is úgy viselkedtem, mint egy elkényeztetett hülye. De semmit nem mondott, csak csöndben nézte apját. Vajon ő érzi, hogy nincs minden rendben? Vajon tudja, hogy milyen nyomorultul érzi magát? De apja fölvette a szokásos pókerarcát, Lydia szintúgy. – Valaminek pompás az illata – jegyezte meg Al, hogy a beszélgetés most is a szokásos stílusban folyjon. – Sült csirke – adta meg a magyarázatot Lydia. – Mmm! – mondta Krista robotszerűen. Kik ezek az emberek? Valami itt nem stimmel. – Nekem rettenetes napom volt ma – mondta Carmen, de érezte, hogy arra már nem lesz lehetősége, hogy ezt kifejtse. Amúgy is

túlzottan letörve érezte magát ahhoz, hogy ezt kellő méltósággal tudná kezelni. Apja már félig fönt volt a hálószobában, ahová azért indult, hogy átöltözzön, Lydia pedig úgy tett, mintha nem is hallotta volna, amit mondott. Ebben a házban hiába volt rajta a Nadrág, még ekkor is láthatatlanná vált, és mindig süket fülekre talált. Teátrálisan kicsörtetett a bejárati ajtón, amelyet aztán jó hangosan be is csapott maga mögött. Szerencsére azért az ajtócsapódás még ebben a házban is ugyanolyan zajjal járt, mint máshol.

Harminchat módja van annak, hogy az ember elkerülje a katasztrófát.

Ebből a legjobb az, ha az ember elfut. Anonymus

Sokszor egy kiadós séta segített Carmennek, hogy lehűtse magát. Máskor még ez sem segített. Elsétált az erdő széli patakocskához. Tudta, hogy a sűrűben kígyók rejtőznek, s azt remélte, hogy az egyik megmarja. Talált egy hatalmas követ a folyóparton, és a vízbe vágta. Élvezte, amint a felcsapódó csöppek ráfröccsentek, bepermetezve még a Nadrágot is. A kő teteje kiállt a vízből, ami a patakot kettéosztotta. Csodálva nézte ezt a látványt, ahogy két irányból körülöleli a sziklát a sodrás. Rövid idő után azonban a víz ellepte a követ, s innentől zavar nélkül folyt tovább. Most már itt volt az ideje az ebédnek is. Vajon várják már? Vajon hiányzik nekik? Az apja nyilván hallotta, ahogy becsapta az ajtót. De vajon ideges volt miatta? Lehet, hogy elindult a keresésére? Lehet, hogy ő észak felé indult, Paul pedig délnek a Radley köz környékén? Lehet, hogy Lydia sült csirkéje már ki is hűlt, de apja nem tudott hozzányúlni, mert aggódott Carmen miatt? Elindult visszafelé, mert nem akarta, hogy az apja esetleg a rendőrséget hívja, ezenkívül Paul csak ma reggel érkezett vissza az apja látogatásáról. Nyilván sok gondolkodnivalója volt ahhoz, hogy Carmen is hozzátegyen. Fölgyorsította lépteit. Kezdett megéhezni is, miután az utóbbi napokban alig vett magához ételt. „Csak akkor eszem, ha jó a kedvem” – mondta előző este apjának, miután hozzá sem nyúlt az eléje tett ételhez. De az apja nem fogta föl e mondat jelentőségét. Még a szíve is gyorsabban vert, amikor a bejárathoz ért, annyira tartott apja reakciójától. Egyáltalán nem biztos, hogy ott találja, az is lehet, hogy elindult az ő keresésére. Valójában nem akart a házba úgy berontani, hogy csak Lydia és Krista van otthon. Bekukucskált a bejárati ajtó ablakán. A konyhában égett a villany, de a nappali szobában csak halvány fények látszottak. Óvatosan körbejárta a házat, elég sötét volt már kinn ahhoz, hogy ne kelljen félnie, hogy észreveszik. Amikor a nappali szoba hatalmas ablakához ért, hirtelen lebénult. Még a lélegzete is elállt. Éktelen haragra gerjedt, érezte a torkában, a szája íze fémes volt, mint a vér. Érezte, mintha a torkából elindulna lefelé a gyomrába, és ott

megtelepszik olyan súllyal, mint egy malomkő. Karjai lebénultak, válla megmerevedett. Még a bordáit is úgy érezte, mintha minden pillanatban szétpattanhatnának, mint egy vékony pálca. Az apja nem kereste őt. Még csak a rendőrséget sem hívta. Ült az ebédlőasztalnál, előtte a csirke, rizs és sárgarépa a tányérján. Nyilvánvalóan éppen az imádság ideje következett: egyik oldalon Paul kezét fogta, a másikon Kristáét. Lydia vele szemben ült, háttal az ablaknak. Látszott, hogy ez a négyesfogat szorosan összetartozik. Amint karjaikkal az asztal körül egy kört alkottak, úgy nézett ki, mint egy kerek virágfüzér. Fejüket lehajtották az imához. Egy apa, egy anya és két gyermek – és egy kívülálló, elkeseredett lány, aki les be az ablakon láthatatlanul. A düh oly mértékben kezdett rajta eluralkodni, hogy már nem bírta magában tartani. Néhány lépést tett a kert felé. Két követ emelt föl, amelyek olyan jól passzoltak a tenyeréhez. Annak, amit most tett, már semmi köze nem volt a tudatos gondolkodáshoz. Nem is tudta, hogyan jutott vissza az ablakhoz, s emelte föl a kezét. Az első kő egyszerűen visszapattant az ablakról. A második viszont telibe talált, mert Carmen hallotta az üveg csörömpölését, és látta, amint Paul feje mellett elröpül, a falba ütközik, és végül egyenesen apja lába elé esik. Elég hosszú ideig maradt ott állva, hogy apja észrevehesse, és az ablaküvegen keletkezett lyukon át meglássa, és tudomásul vegye, hogy lánya is látja őt. Így mindketten látták, hogy a másik mit tesz. Carmen ekkor elrohant.

Kedves Tibby! Imádom a szabadban felállított zuhanyzókat. Miközben a víz lecsorog a testeden, láthatod az eget. Még szükségleteimet is a szabadban végzem el, mert a klotyó zártságát sem tudom elvisel-

ni. Elvadultam. Ilyen világban élünk? Lehet, hogy te utálnád ezeket a nomád körülményeket, de számomra ez tökéletes. Maga az a gondolta, hogy mennyezet alatt zuhanyozni – ajjaj, máris rám jött a klausztrofóbia. Gondolod, hogy valaki észreveheti, hogy a ház mögé járok vécére? Haha! Jó poén. Azt hiszem, én nem arra születtem, hogy házban lakjak. Szeretettel Bölcselkedő Bee Lena besétált a cukrászdába, ahol vett egy zacskó teasüteményt, és egyúttal megtudta az eladótól, hogyan jut el a kovácsműhelybe. – Antio, szépséges Lena! – búcsúzott el tőle a tulajdonosnő. Ez a városka olyan pirinyó volt, hogy mindenki úgy ismerte őt, mint a szégyenlős és szépséges Lenát. A „szégyenlős” jelző ezen a tájon az idősebbek dicsérete volt (szemben azzal a jelzővel, amelyet korosztályától mindig megkapott: „nagyképű”). A cukrászdából Lena elsétált a kovácsműhely felé, mely egy alacsony, különálló épület volt, előtte egy kis udvarral. A nyitott ajtón keresztül belátott a sötét épületbe, ahol a műhely hátuljában lehetett látni a tűz narancsszínű-kék izzását. Tényleg még létezik olyan hely, ahol lópatkókat és csónakokhoz való hajlított vasakat kézzel kovácsolnak? Valahogy egyszerre megsajnálta Kostost és

nagyapját. Kétségtelenül Kostos Bapi arról álmodozott, hogy unokája majd átveszi a családi műhelyt, és ezt a jövő századig fogja tovább vinni. De azért Lena feltételezte, hogy nem azért vetette föl magát Kostos a londoni Közgazdasági Egyetemre, hogy egész életét egy aprócska görög falu kovácsműhelyében töltse. Ez olyasvalami volt, mint saját apjának esete, aki ismert washingtoni ügyvéd lett, de a szülei sose bocsátották meg, hogy nem egy vendéglőt nyitott. Ennek ellenére a szülők meg voltak arról győződve, hogy eljön majd az a pillanat, amikor mégis észhez tér a fiuk. „Ha bájban van, mindig elővehet a főznitudományát” – szokta nagymama mély meggyőződéssel mondani, amikor a fia foglalkozása kerül szóba. Valami misztikus kapcsolat volt a sziget és a világ többi része közt, mint ahogy az új és a régi, az öreg és a fiatal közt. Lena idegesen megtorpant a műhely előtti udvarban. Ebédidő közeledett, tehát feltételezte, hogy Kostos előbb vagy utóbb abbahagyja a munkát. Idegességében a süteményeszacskó nyakát gyűrögette. Hirtelen kételyei támadtak arról, hogy most milyen lehet a külseje. Nem mosott hajat aznap reggel, valószínűleg zsírosnak is látszik. Még az orrát is pirosra égette a nap. Lena pulzusa hirtelen megugrott, amint a kormos Kostos sötét, öreges munkaruhájában megjelent az ajtóban. Levette maszkját, amely összekócolta a haját, a melegtől izzadt arca vörös volt. Próbálta megigézni Kostost, hogy a fiú észrevegye őt. Kérlek, nézz rám. De nem nézett rá. Annyira jól nevelt volt, hogy egy kis biccentéssel tudomására adta, hogy látja, de elment mellette. Most ő volt soron, hogy a lányt semmibe vegye, és ne adjon neki alkalmat arra, hogy beszélgetni tudjon vele. – Kostos – szólt végül a fiú után Lena, de ő nem válaszolt. Nem volt biztos abban, hogy a fiú nem hallotta-e, vagy csak nem akarta tudomásul venni a jelenlétét – vagy pedig Lena egyszerűen túl sokáig várt a helyzet tisztázásával. Carmen szaladt, lábai mintha az akaratától függetlenül vitték volna. Visszarohant a patakhoz, amelyen átugrott, és a másik oldalon

ledőlt. Hirtelen eszébe jutott, hogy a Mágikus Nadrág bepiszkolódhat, de annyi más járt a fejében, hogy pillanatnyilag ezzel nem foglalkozott. A fölötte elterülő tölgyfa lombkoronáján át nézte az eget, s karjait széttárta, mint akit keresztre feszítettek. Sokáig így maradt. Talán órákig, de erről fogalma sem volt. Elveszítette az időérzékét. Imádkozni szeretett volna, de bűntudatot érzett amiatt, hogy ez mindig csak akkor jut eszébe, ha valamire szüksége van. Pillanatnyilag még abban sem volt biztos, hogy egyáltalán akarja-e Istennel tudatni, hogy ő most itt van. Az a lány, aki csak akkor imádkozik, amikor szüksége van valamire. Lehet, hogy ez még irritálná is Őt. Lehet, hogy most vissza kellene tartania ez irányú kényszerét, és bizonyítékképp, hogy azért ő nem ilyen, valamikor máskor – és csak olyankor – kellene imádkoznia, amikor erre semmi nem kényszeríti, és akkor Isten talán megint megszereti. – Te jó Isten – sóhajtott föl Lena (nyilván Carmen, írói vagy fordítói hiba), majd észbe kapott. – Elnézést! Kinek jut eszébe akkor imádkozni, amikor minden rendben van? Csak jó embereknek. De ő nem volt egyike ezeknek. Mire a hold az ég tetejére ért, dühe elmúlt, és gondolkodása visszatért normális medrébe. Most, hogy megint képes volt gondolkodni, érezte, hogy azonnal vissza kellene mennie Washingtonba. De mert már gondolkodni is tudott, ráébredt, hogy mindene, a pénze, a hitelkártyái, mindene, ami hasznos: még a házban van. Miért van az, hogy az ingerültsége és a józan esze soha nincs összhangban? A dühe olyan volt, mint egy nagy étvágyú ember, aki egy drága vendéglőben kilószám rendeli az ételt, de amikor fizetségre kerülne a sor, akkor meglóg. És mire edénymosogatással nekiállhat letudni a számlát, akkor tér vissza az esze. Téged többé nem hívunk meg – mondta magában tehetetlen haragjához szólva, ahhoz a gonosz énjéhez, aki a rossz Carmen. Talán az volna a legjobb, ha testét mindig átengedné forrongó indulatainak. Foglalkozzon ő, a teste a következményekkel ahelyett, hogy racionális öntudata irányítaná. Ez időnként nem is lenne olyan rossz.

A racionális Carmennek, a pancsernek most valahogy vissza kellett osonnia a házba – hajnali három órakor. A hátsó ajtó nyitva volt, lehet, hogy valaki direkt hagyta így. Tudta, hogy úgy kell mindent összeszednie, hogy közben nem kelthet semmi zajt. Noha a rossz Carmen azt kívánta, hogy valaki hallja őt, és kikezdjen vele, a racionális Carmen ezúttal erősebb volt, és megmentette egy kellemetlen szituációtól. A racionális Carmen a buszállomásra sétált, ahol öt óráig szendergett egy padon, amikor is a helyi buszok elkezdtek újból járni. Fölszállt arra a buszra, amely bevitte őt a belvárosba, a távolsági járatok központjához. Itt készpénzért vásárolt magának jegyet Washingtonba egy olyan járatra, amely vagy tizenötször megállt, míg beért a végállomásra. A racionális Carmen volt az, aki megérkezett Dél-Karolinába, és a racionális Carmen volt az, aki elhagyta az államot, de a két esemény közt igen kevésszer mutatkozott. Amint a busz Charleston belvárosa felé haladt, az ablakon át nézegette az alvó lakóházakat, üzleteket, vendéglőket azt remélve, hogy az alternatív világban élő Carmen az ő legényemberként élő, színes édesapjával jól érzi magát.

Kedves Bumble Bee! Nagy pácban vagyok. Egyelőre nem is tudok erről beszélni. Most mindössze annyira vagyok képes, hogy a lehető leggyorsabb úton és módon elküldjem nekem ezt a csomagot. Mindenesetre annyit mondhatok hogy a Nadrág ellenére nem úgy viselkedtem, mint egy értelmes, szeretnivaló személy. Remélem, neked sikerélményeid lesznek vele. Azt kívánom, hogy ez a Nadrág

Bátorrá tegyen? Nem. Valójában te már az vagy. Erőt adjon? Nem Neked már ebből is több van, mint kellene. Azt tudom hogy szeretetre sincs szükséged tőle, mert te már most is többet kapsz és adsz, mint mások. Oké, egyelőre elég. Remélem, a Nadrág több értelmet visz az életedbe (többet, mint az enyémbe). Amit írok, unalmas. Szinte hallom, amint kiabálsz velem. És tudom, hogy így is van. De utóbbi élményeimre alapozva hadd mondjam, hogy egy kis józan ész nem ártott volna nekem. Szerencsére neked nincs ilyen problémád: tiéd a világ, Bee! Viseld egészséggel, millió puszi: Carma

Az élet az... a jóisten tudja, mi. Kelly Marguette, alias Csontváz

A reggelinél Bridgetnek a szex járt a fejében. Szűz volt, mint a legjobb barátnői is. Ugyan sok fiúval járt már, de általában velük nem nagyon találkozott kettesben, hanem mindig társasággal nyomultak. Néhány fiúval kicsit tovább mentek a csókolózásnál, de nem sokkal tovább. Inkább a kíváncsiság hajtotta, nem pedig a fizikai szükséglet. De Erickel kapcsolatban teste egész más szignálokat küldött. Valami sokkal hatalmasabb, viharosabb, magasztosabb érzések kerítették hatalmukba. Bridget szinte fájdalmat érzett, annyira kívánta a fiút. Ez a vágy teljesen az uralma alá hajtotta. Mivel ilyen téren nem voltak tapasztalatai, ezért nem volt tisztában azzal, nem tudta fölmérni, hogy valójában mit jelent, amit érez. – Mi jár a fejedben? – kérdezte Diana a kanalával csörömpölve evés közben. – Szex – válaszolta Bridget őszintén. – Sejtettem. – Ugyan miből? – Van ennek valami köze ahhoz, hogy hol töltötted a tegnap éjszakát? – kérdezte Diana kíváncsian ugyan, de nem követelőzve. – Bizonyos mértékig. Láttam Ericet, de nem történt semmi köztünk. – Miért, szeretted volna, hogy történjen valami? – szögezte neki Diana. Bridget bólintott. – Azt hiszem, hogy a ma éjszaka lesz az az éjszaka – jelentette ki magabiztosan, de nem hencegve. – Ez az éjszaka milyen éjszaka lesz? – kérdezte Ollie, amint tálcájával leült melléjük. – Ez az éjszaka az lesz, amikor valami történni fog, Olivia – válaszolta Bridget. – Tényleg azt hiszed? – kérdezte Olivia. – Igen – Bridget nem akart belekavarodni hosszas magyarázkodásba arról, hogy mi is történt előző este. Úgy érezte, hogy az esemény túl intim volt ahhoz, hogy másoknak ezt részletezze.

– Remélem, majd hallunk róla – mondta Ollie kétkedően és egyúttal kihívóan. Bridget nem tudott ellenállni annak, hogy vissza ne vágjon: – Már alig várom, hogy elmondhassam. Sherrie állt meg az asztaluknál. – Bridget, csomagod jött. Bridget fölállt. Óriási izgatottság lett úrrá rajta a csomag tartalmát illetően. Majdnem biztos volt benne, hogy ez még nem lehet az a ruha, amelyet az apjától kért, mert tudta róla, hogy híres a skótságáról. Nem létezik, hogy megfizette volna az árát egy gyorspostának. És ez azt jelenti… Mezítláb rohant a főépület felé, és türelmetlenül toporgott, míg valaki végre fölfigyelt rá. – Hello! – kiáltott, hogy fölkeltse a figyelmet. Türelem rózsát terem, de neki most nem kellettek rózsák, csak a Nadrág. Connie helyettese, Eve Pollan került elő valahonnan. – Miben segíthetek? Bridget nem tudott egy helyben állni. – Úgy tudom, nekem jött csomagom. Bridget Vreeland, V-R-EE… – Itt van – nyújtotta át Eve. Nem volt nehéz megtalálni a csomagot, mert összesen egy volt a polcon. Bridget nekiesett a csomagnak. – Megjött! Megjött a Nadrág! Milyen csodálatos! – már nagyon hiányzott neki. Habár már kicsit koszos volt, különösen a feneke, nyilván valaki a földön ült benne, s ettől a gondolattól nevethetnékje támadt. A Nadrág érkezése eszébe juttatta a barátait, akik rettenetesen hiányoztak neki. A Nadrágot magához ölelve úgy érezte, mintha Lena, Carmen és Tibby lenne ott. Tudta, nem létezik, hogy Carmen egy olyan Nadrágot fölvenne, amelynek piszkos a feneke, tehát ezt vagy Lena, vagy Tibby szerezte be. Fölhúzta a Nadrágot a sortjára. Egy levél is volt mellékelve, amelyet zsebébe gyűrt, hogy majd később nyugalomban el tudja olvasni.

– Nézd, hát nem csodálatos ez a farmer? – kérdezte Eve-től, mert sajnos csak ez a savanyú lány volt a láthatáron. Eve csak bámulta a lányt. Bridget visszaszaladt a kabinba a focicipőjéért és a zöld csapatpólójáért. Ma volt a Coyote Kupa első mérkőzése. A Tacos csapata játszott az ötös számúval, a Homokbolhákkal. – Diana, ezt nézd meg! – hívta föl a figyelmét Bridget a fenekét billegetve. – Ez az a híres Utazó Nadrág? – kérdezte Diana. – Aha! Na, mit szólsz hozzá? Hogy tetszik? Diana figyelmesen tanulmányozta a lányt és a Nadrágot. – Hát igen. Ez egy farmer, ez tény. Meg az is, hogy baromi jól néz ki rajtad. Bridget arca sugárzott az örömtől. Fölhúzta és befűzte a cipőjét, majd kifutott a pályára. – Bridget, mi a fene ütött beléd? – követelt magyarázatot Molly, amint meglátta. – Mire gondolsz? – kérdezte Bridget ártatlanul pislogva. – Egy farmer van rajtad, miközben negyvenfokos hőség van. Ma játsszuk az első valódi meccsünket! Kezdődik a bajnokság. – Ez egy egészen különleges farmer – magyarázta türelmesen Bridget. – Ez olyan… hogy is mondjam… mágikus. Meglátod, ebben sokkal jobban fogok játszani. Molly értetlenül csóválta a fejét. – Bridget, te enélkül is remekül játszol. Kérlek, vedd le. – Na, ne csináld, Molly… lécci, lécci… Molly megmakacsolta magát. – Nem lehet – közölte véglegesen, de nem tudta megállni, hogy el ne nevesse magát. – Utánozhatatlan vagy, Bee. – Grrr – morogva ugyan, de Bridget levette a Nadrágot. Óvatosan összehajtogatta, és a pálya szélére helyezte úgy, hogy végig szemmel tarthassa. Molly átkarolta Bridgetet, mielőtt a pályára engedte volna. – Játssz jól, Bee, de ne hagyd, hogy elszálljon veled a ló! Érted?

Mollyból egyszer majd nagyon jó nagymama válik – gondolta magában Bridget. Kár, hogy még csak huszonhárom éves. Amikor a meccs kezdetét jelző sípszó elhangzott, Bridget elindult, mint akit puskából lőttek ki. Tudta magát fegyelmezni, s a hozzákerülő labdát mindig a legjobb helyzetben álló csapattársához passzolta. Olyan önfeláldozónak érezte magát, mintha ő lenne Jeanne d’Arc. Sorshúzásnál a Tacos került az első helyre, és a Bolhák a másikra. Tehát nyilvánvalóvá vált, hogy szükség van arra, hogy alaposan elpáholják a Tacost. Amikor már tizenkettő-nullra vezettek, Molly időt kért, és lehívta őket a pályáról. – Azért fogjátok vissza magatokat, lányok! Ne legyünk olyan kegyetlenek – Bridgetre emelte a tekintetét. – Vreeland, vedd át Rodmantól a kaput! – Micsoda?! – robbant ki Bridget. Hát ez a köszönet azért, amiért ilyen jól játszik? Molly arcára kiült az a kifejezés, amely mindannyiuk számára azt jelentette: „nincs vita”. – Rendben van – válaszolta, miközben próbálta elfojtani a dühét. Soha életében nem volt még kapus. Természetesen ez volt az a pillanat, amikor megjelent Eric. Rávigyorgott a lányra, aki éppen csípőre tett kézzel állt a kapuban. Csúfondáros volt az arca, mintha haragudna rá, és Bridget visszafintorgott. Még mindig grimaszokat vágtak egymásra, amikor a labda egyenesen Bridget felé röpült. Reflexei jók voltak, és láthatóan könnyedén elkapta a labdát a levegőben. Amikor látta a csalódást a többiek arcán, különösen Mollyén, úgy tett, mintha kiejtette volna a kezéből a labdát, és így az begurult a kapuba. Mindenki ujjongani kezdett. Ebben a pillanatban vége is lett a meccsnek. A bíró hangosan bejelentette, 12: l-re nyert a Tacos. Bridget Ericre nézett, aki elismerően fölemelte a hüvelykujját, Bridget pedig pukedlizett. Ezek szerint a Nadrág még a pálya szélén is szerencsét hozott.

– Jézusom, Carmen! Mi a fenét keresel itt?! Tibbyn mindösszesen egy bugyi és egy trikó volt, amikor Carmen beesett a szobájába. Carmen csak annyi időt töltött otthon, amenynyi arra kellett, hogy a bőröndjét bevágja a szobájába, és fölhívja a mamáját a munkahelyén. Carmen olyan hirtelen lendülettel ölelte át Tibbyt, hogy attól majdnem hátraesett. Megpuszilta két oldalról Tibbyt, s elsírta magát. – Ó, Carma… – mondta Tibby, és leültette barátnőjét a bevetetlen ágyra. Carmennek patakzottak a könnyei, annyira zokogott, hogy úgy kapkodott közben levegőért, mint egy négyéves. Tibby mindkét karjával átölelte, és Carmen megérezte azt a különleges Tibbylégkört, a megszokott illatot és hangulatot. Carmen megkönnyebbült, hogy biztonságban van, hogy olyasvalakivel van, aki ismeri őt, s aki előtt elengedheti magát. Úgy érezte magát, mint egy elveszett gyerek az áruházban, akit édesanyja végre megtalál, és akkor a megkönnyebbülés könnyei visszatarthatatlanul és jólesően folyhatnak. – Mi van? Mi történt? Nagyon rossz volt? – kérdezte Tibby lágyan, kivárva, míg a sírás alábbhagy. – Iszonyú volt. Iszonyú volt – mondogatta Carmen. – Meséld, mi történt! – kérte Tibby, és az együttérzéstől a saját szeme is könnybe lábadt. Carmen vett pár mély lélegzetet, hogy lecsillapítsa magát. – Képzeld, egy követ dobtam be az ablakon keresztül, mialatt vacsoráztak. Tibby arckifejezése elárulta, hogy nem ilyesmit várt. – Ezt csináltad? Miért? – Mert gyűlölöm őket! Lydiát és Kristát is! – pillanatnyi habozás után hozzátette: – És Pault is! Az egész nyavalyás életüket! – fejezte be Carmen szipogva. – Ezt értem. De mi történt, ami annyira felzaklatott, hogy idáig fajultak a dolgok? – kérdezte Tibby, mialatt barátnője hátát maszszírozta.

Carmen nem is tudta, hol kezdje. – Hát ők… ők… – Carmennek egy pillanatra át kellett gondolnia a helyzetet, hogy értelmesen szavakba tudja önteni. De mi ez a kihallgatás? Miért nem tudja Tibby csak elfogadni, minden bizonyíték nélkül, hogy valami borzalmas történt? – Miért kérdezel ennyi mindent? Nem hiszel nekem? Tibby szeme tágra nyílt: – Természetesen hiszek neked! Én csak… próbálom megérteni, mi történt! Carmen összeborzongott. – Na hát, akkor elmondom! Elmentem Dél-Karolinába azt remélve, hogy apámmal töltök majd egy szép nyarat. Megjelenek, és ott vár a meglepetés. Beköltözött egy családhoz, papa, mama, gyerekek, csupa szív, szeretet. Szép nagy ház és minden, ami kell. – Carmen, én ezt mind tudom. Becs szóra elolvastam minden leveled! Most, hogy kissé megnyugodott, Carmen észrevette, hogy Tibby nagyon fáradtnak tűnik. Nemcsak olyan fáradtságnak tűnt ez, mint amikor az ember késő estig virraszt, hanem valami belülről jövő, elemi kimerültségnek. A szeplői szinte vakítottak sápadt, fehér bőrén. – Tudom, hogy olvastad őket. Nem akarlak bántani – tette hozzá Carmen gyorsan. Szüksége volt Tibby szeretetére. Nem akarta a feszültség csíráját sem. – Minden oké veled, Tib? – Aha. Oké. Furcsa dolgok történnek, de végül is inkább jók, mint rosszak. – Mi újság a Wallman’s-nál? Tibby a vállát vonogatta. – Szokásos: dögunalom. Carmen a tengerimalac terráriuma felé intett. – És hogy van a patkány? – Mimi jól érzi magát. Carmen fölállt, és újra átölelte Tibbyt. – Sajnálom, hogy sikerült összehoznom ezt a színjátszó körbe illő jelenetet. Valójában eszméletlenül örülök, hogy látlak. Muszáj

volt kiönteném a lelkem neked. Még akkor is, ha magam sem tettem helyre, hogy mi történt. – Semmi baj – ölelte meg Tibby is, és biztatóan megszorította Carment, majd leült ágya szélére. – Mesélj el mindent. A legvégén majd szépen megnyugtatlak, hogy helyesen viselkedtél, s mindaz, ami történt, nem a te hibád – ígérte higgadtan és komolyan. Dehogy viselkedtem én helyesen – gondolta magában, de szerencsére visszanyelte, mielőtt még kimondta volna. Nagyot sóhajtott, és hátradőlt Tibby ágyán. A rajta levő pokróc durva anyagától viszketni kezdett a bőre. – Hogy is mondjam csak… én olyan láthatatlannak éreztem ott magam – mondta lassan és megfontoltan. – Senki nem figyelt rám. Azt sem hallották meg, amikor mondtam, hogy boldogtalan vagyok, panaszkodtam, vagy amikor úgy viselkedtem, mint egy elkényeztetett gyerek. Őket csak egy érdekelte: hogy minden nézzen ki úgy, mintha tökéletes lenne. – „Ők” alatt Lydiáékat érted, ugye? Vagy esetleg apádat is? – tette hozzá finoman Tibby. – Igen, főképp Lydia. – Azért dühös vagy apádra is? – kérdezte Tibby óvatosan. Carmen fölült. Miért nem tud Tibby is egyszerűen ugyanúgy felháborodni, mint ő? Pedig Tibby a dühöngés mestere… Tibby képes volt valakit minden ok nélkül utálni, és a barátai ellenségét hevesebben gyűlölni, mint ők maguk. – Nem, dehogy! Rá egyáltalán nem! Csak a többiekre vagyok dühös. Azt szeretném, ha mindörökre eltűnnének a föld színéről, és újra csak én lennék meg apa. Tibby kicsit visszahőkölt, szemében aggodalom csillant meg. – Carmen, tényleg azt gondolod… hogy is mondjam csak… – Tibby maga alá húzta a lábait az ágyon. – Lehet, hogy nem ez a legrosszabb dolog a világon, ami történhet. Mármint ha összehasonlítod más tragédiákkal, akkor ez… Carmen csodálkozva nézte barátnőjét. Mióta lett Tibby ilyen Miss Tökéletes? Ha valakire mondhatni, hogy sajnálja magát, és mindig másokat okol a gondjaiért, akkor az Tibby. Miért akarja

egyszerre csak belátásra bírni, amikor semmi másra nem lenne most szüksége, csak hogy elmondhassa, mi nyomja a szívét? – Hova rejtetted az igazi Tibbyt? – kérdezte Carmen, mint akinek kést döftek a szívébe, és ezzel kisétált a szobából.

Kedves Lena! A filmem lassan készül, de közben egész más irányba kanyarodott, mint ahogy eredetileg terveztem. Bailey kinevezte magát asszisztensemmé, és hagytam, hogy ő kérdezze Duncant, a világ legnagyobb helyettes menedzserét. Nem egészen úgy jött ki, ahogy akartam. De azért érdekes volt. Azokat az embereket, akiket én kiröhögnivaló eszementnek nézek, Bailey a föld legérdekesebb embereinek tartja. Na, és hogy van a bokszoló Bapi? És hogy van Eff? Ne kínozd magad, mindnyájan imádunk. Tibby

Ezen a délutánon kerül megrendezésre a meccs a Szürke Bálnákkal. Időközben Eric csapata, a Los Cocos is megnyerte első mérkőzését. Holnap a csapat a Kemény Koponyákkal játszik, a rákövetkező napon lesz a hatalmas bajnoki meccs a kupáért. Bridget biztos volt benne, hogy a Tacos is bekerül a legjobb csapatok közé. Várták, hogy a nap lejjebb menjen, és a levegő lehűljön, és hat óra tájban el is kezdődhetett a meccs. Az egész tábor kivonult szurkolni. A pályát rózsaszínre festette a lemenő nap. Bridget nézte Ericet. A fiú néhány másik emberrel ült egy fűre terített kockás takarón, és valamin éppen nevetett, amit Marci mondott. Bridget szívét a féltékenység szorongatta, mert nem akarta, hogy Ericet más lányok nevettessék meg. Megint magával hozta a Nadrágot, és ugyanoda, ahol az előző játszma alatt volt, most is szépen összehajtva a pálya szélére tette. Észrevette, hogy Molly figyelte őt, de nem tetszett neki a kifejezés az arcán. Vajon Molly megint beteszi őt a kapuba az egész meccsre? – Bridget, te ma védő leszel. – Micsoda?! Nem létezik! – De létezik. Nyomás kifelé. Eszedbe ne jusson a középpályán túlmenni! – Molly szavai keményen hangzottak, és az intelme fölösleges volt, hiszen Bridget már épp elég meccset látott ahhoz, hogy tudja, a védőnek hol a helye. – Gyerünk, Bridget – kiáltotta Diana a pálya széléről. Egy csomó lánnyal ült egy körben, akik chipset ettek salsával. Bridget beállt a védelem helyére, és végig ott játszott, mialatt Ollie és Jo minden dicsőséget learattak. Mindenesetre az azért vigasztalta, hogy minden Bálna-támadást elhárított. A második félidő közepén már 3:0 volt az állás. Bridget egy hatalmas lehetőséget fedezett föl, amelyet egyszerűen nem lehetett kihagyni. Nagy összecsapás volt a pálya szélén, amelyben majdnem mindenki részt vett. Bridget lement egészen a pálya közepéig. Amint Ollie-hoz került a labda, szeme sarkából látta Bridgetet, aki várt egyedül, és nem volt körülötte senki. Molly figyelmeztetésének eleget téve a saját térfelükön maradt, amikor a labda hozzá

került. Volt ideje pontosan célozni, és egy magas labdát küldött a kapu felé. Halálos csönd lett a pálya körül, és minden szempár a labdára szegeződött. A kapus fölugrott, megpróbálta a magasból elkapni a labdát, ami azonban érintetlenül beérkezett a háló sarkába. Bridget Mollyra nézett. Ő volt az egyetlen a pálya szélén, aki nem ujjongott. – Bee! Bee! Bee! – Diana és a többiek a nevét kiáltozták. Ezután Molly kivette a játékból Bridgetet, aki azon gondolkodott, hogy vajon egyáltalán beveszik-e a csapatba jövőre. Ő is leült a lányok közé burgonyapelyhet rágcsálni, és érezte a salsa enyhe csípését a szájában, amint a nap utolsó sugarai simogatták a vállát.

Mindenféle hibát el fogsz követni, ameddig azonban nagylelkű maradsz és igaz, de egyúttal a végsőkig kitartó, nem tudsz

komolyan ártani a világnak, és még nagy bajt sem tudsz okozni. Winston Churchill

Lenának már hiányzott a festés. A napok csak teltek-múltak egymás után. Szerette volna Kostost látni, várta, hogy egyszer elkapja majd a tekintetét. Remélte, hogy legalább a fiú elmondja a többieknek, hogy mi történt kettejük között valójában. Sőt remélte, hogy Kostos magától, saját akaratából tesz így. Néha sikerült elhitetnie magával, hogy képtelen megtalálni a módját, hogy elmondja konok nagyszüleinek az igazságot. Máskor pedig tudatában volt annak, hogy képmutató módon csak ürügyet keresgél arra, hogy a kellemetlenségektől megóvja önmagát. Képtelen lett volna még egy kávét meginni Effie-vel azon a helyen, ahol egy helyes fiú volt a pincér. Nem bírt volna még egy délutánt eltölteni a Kamari-tengerpart tűzforró, fekete homokján. És nem tudott volna elviselni még egy eredménytelen sétát a Dounas sétány mellett a kovácsműhely felé. Az egész helyzet sajnálatra méltó volt. Itt volt az ideje visszatérni a festészethez. Elhatározta, hogy visszamegy azokhoz az olajfákhoz, amelyeket a tavacskánál talált. Minden eddigi festménye közül az olajfákat ábrázoló kép nőtt a legjobban a szívéhez. Egy kicsit ugyan el volt maszatolva, de azért nagyjából épségben túlélte a dührohamát. Tanulva a múltkori tapasztalataiból, most vitt magával kalapot és fürdőruhát is. Biztos, ami biztos. Merésznek érezte magát, hogy visszamegy ugyanoda. Persze neki máskor sem kellett sok ahhoz, hogy vakmerő legyen. Mintha a hegy most meredekebbnek tűnt volna, mint kilenc nappal ezelőtt. A kövek között megbújó kis füves tisztás most drámaibban nézett ki, mint legutóbb, szíve hevesebben kezdett el dobogni, amikor meglátta. Pontosan arra a helyre ment vissza, ahol a múlt alkalommal volt. Szinte még látni vélte azt a három pontot, ahol a festőállványa besüppedt a földbe. Fölállította felszerelését, friss festéket nyomott a tubusból a palettára. Imádta a festék illatát, és kezdte magát remekül érezni. Kikeverte a tökéletes árnyalatait az ezüstnek, a meleg barnának, a zöldnek és a kéknek, mert ezek az olajfák bizony több kék festéket kívántak, mint az ember gondolná. Mintha minden egyes levél az ég egy aprócska darabját tükrözné vissza. A mély koncentráció lassú hipnózisa uralkodott el rajta. Biztonságos állapot volt,

amelyben szeretett minél tovább elidőzni, tovább, mint az emberek általában. Olyasféle állapot volt ez, mint a téli álmot alvó békáké, akiknek a szíve egyetlenegyszer sem dobban meg egy télen át. Ez is kedvére volt. Loccsanást hallott. Próbálta magát összeszedni, visszazökkenni a valóságba. Próbálta szemét visszahangolni a három dimenzióra. Újból csobbanást hallott. Lehet, hogy valaki úszkál a tóban? Kevés olyan érzés létezett, amelyet Lena annyira gyűlölt, mint amikor azt hitte, hogy teljesen egyedül van, s kiderült, hogy mégsem. Néhány lépést tett, hogy megkerülje a fát, hogy látókörébe kerüljön az egész tó. Hátulról látta, ahogy egy ember feje bukkan föl a vízben. Hirtelen frusztrálva érezte magát, hogy valaki belerombolt abba a területbe, amelyet ő saját magáénak hitt. Miért kell ilyenkor itt embereknek lennie? Ez volt az a pont, ahol neki el kellett volna mennie. Ehelyett pár lépéssel előreosont, hogy jobban lássa. A fej hirtelen megfordult, s Lena látta, hogy Kostos ábrázata van rajta. Ez alkalommal a fiú találta magát ugyanabban a helyzetben, amelyben előtte Lena volt. Most ő volt meztelen, és a lány volt felöltözve. De pontosan úgy, mint az előző alkalommal, a lány volt az, aki szégyenkezve húzta össze magát, és a fiú pedig most is mozdulatlanul, nyugodtan és némán állt és nézett vissza rá. Legutoljára a fiúra volt dühös, de most saját magára. Legutoljára a fiúról gondolta, hogy egy öntelt hülye, de most magáról érzett így. Múltkor a saját meztelensége bántotta, de most nem bántotta a fiúé. A múltkor Kostos egyáltalán nem kémkedett utána, és nem követte. Valószínűleg ugyanúgy meglepte, hogy ott találja Lenát, mint ahogy most Lena számára volt váratlan meglátni őt. A múltkor a fiúról gondolta, hogy betolakodott az ő személyes szférájába, de most látta, hogy ez éppen fordítva történt.

Drága Lena! Az az érzésem, hogy ma este valami fontos dolog fog történni. Még

nem tudom, mi, de a Nadrág nálam van, ami számomra azt jelenti, mintha te, Tib és Carmen itt lenne, tehát semmi rossz érzésem nincs. Mindnyájan annyira hiányoztok! Már lassan hét hete nem láttuk egymást. Egyél helyettem is spanako-pitát. Bee Bridgeten még rajta volt a Nadrág és egy top, amikor bemászott hálózsákjába. A Nadrág varázslatához tartozott, hogy annak ellenére, hogy rekkenő hőség volt, ő könnyű és levegős viseletnek érezte a farmert. Feltételezte, hogyha hideg lenne, akkor viszont védően hozzátapadna. Természetesen nem bírt elaludni. Még csak egy helyben feküdni sem volt képes. Lábai egész egyszerűen tiltakoztak a mozdulatlanság ellen. Ha sétálgatna a táborban, tudta, hogy még ideje sem lenne bármi tilosat csinálni, már elkapnák, és pórul járna. Így aztán a hegyfok felé vette útját. Leült egy sziklára, fölgyűrte a Nadrág szárát a térdéig, és lábával a vizet paskolta. Egyszerre arra vágyott, bár lenne nála egy horgászbot. Emlékezett arra a helyre, ahova bátyjával jártak kiskorában, a Chesapeake folyó keleti partján. Mindennap horgászni mentek, s ez volt az egyetlen olyan közös szokásuk, amelyet bátyjával a szabadban csinált. Testvére mindennap megtartotta a legjobb halat, amelyet megtanult megtisztítani, kibelezni és elkészíteni. Bridget pedig mindennap visszadobta saját zsákmányát a vízbe. Még sokáig bűntudatot érzett, és képzeletében megjelentek a Wye folyó halai egy lukkal a szájukon.

Annak ellenére, hogy nem tudta elképzelni a mamáját, ahogy ő is ott horgászik, tudott róla, hogy korábban ő is odajárt. Lehet, hogy amikor ők jártak oda a bátyjával, akkor éppen anyja életének egy nehezebb periódusa tartott, amikor az egész napot ágyban töltötte lehúzott redőnyök mellett, hogy a fény ne bántsa a szemét. Bridget ásított. Az eszeveszett energia lassan kezdett kifolyni végtagjaiból, és rettenetesen mély fizikai kimerültséget érzett. Talán mégis aludnia kellene ma, a kalandot pedig másnapra halasztani. Vagy azonnal oda kellene mennie a fiúhoz. Ez megint egy vakmerő gondolat volt, amelyet nem tudott semmibe venni. Gondolkodom, tehát cselekszem. Az izgalomtól megint energia szállt lábaiba. Érezte az izomlázat a vádlijában a korábbi mérkőzés eredményeképp. Már minden fényt leoltottak a táborban, elég későre járt. Még egy utolsó pillantást vetett a magára hagyott hálózsákra, és elindult a moszattól csúszós sziklákon. Vajon várja-e őt? Dühöngene vagy megadná magát? Vagy pedig mindennek valamilyen kombinációja? Tudta, hogy kicsit erőszakos a fiúval, sőt, magával szemben is, de már nem volt megállás. Szellemként osont Eric ajtajához, aki nem aludt, hanem ült az ágyában. Amint meglátta, fölkelt belőle. Bridget leugrott a kicsiny verandáról, és áthaladt a pálmafák közt a tengerpartra, a deszkákkal borított napozóterületre. A fiú, akin mindössze egy bokszer volt, követte őt. Bridget szíve lüktetett, ahogy magához húzta a fiút. – Tudtad, hogy jönni fogok? – kérdezte. Sötét éjszaka volt, még a hold fénye sem világított, csak egymás körvonalait látták. – Nem akartam, hogy gyere – válaszolt Eric, majd lassan, hoszszú szünet után folytatta. – De reméltem, hogy jössz. *

*

*

Bridget romantikus fantáziálásaiban többnyire mintha egy filmet nézne, a rendezéssel játszadozott, vagy gyors előretekeréssel és

hátratekeréssel, hátratekeréssel, hátratekeréssel… A képzeletvilágában mindig visszajutott az első, az igazi, izgató csókhoz, és valahányszor ezt agyában végigpörgette, a jelenet egyre tökéletesebbé vált. A jelenlegi helyzet ezen már túllépett. Már rég elvált Erictől, és hálózsákjában feküdt. Reszketett, szeme könnyekkel telt. Szomorúságtól, idegenségtől vagy a szerelemtől? Maga sem tudta eldönteni. Olyankor szokott így sírdogálni, amikor úgy érezte, hogy több hatás érte, mintsem azt meg tudná emészteni. Bámulta az eget. Mintha még az égbolt is nagyobb lenne ezen az éjszakán. Ma a gondolatai felszálltak az égbe, és ahogy Diana mondta: nem talált ott semmit, amiről visszaverődött volna. A gondolatai csak repültek, repültek, ameddig a valóságtól már teljesen eltávolodtak, és az ég elnyelte őket. Semmi nem nézett ki valódinak, még a gondolkodás sem. Testük egybetapadt, kívánta őt. Bizonytalanul, mégis bátran és félve egyszerre. Testében egy vihar dühöngött, és amikor ez túl erőssé vált, kiszállt belőle, föllebegett a pálmafák tetejéig. Ezt máskor is megtette már. Hagyta, hogy a hajó elsüllyedjen a kapitány nélkül. Az intimitás kettőjük között mérhetetlenül mély volt. Ezek most mind benne maradtak, és bizonytalanul kavarogtak benne, megkövetelve, hogy valamit kezdjen velük. De nem tudta, hogyan is tegye. Bridget összeszedte gondolatait, föltekerte, mint a papírsárkány madzagját. Lassan, körültekintően összegöngyölte a hálózsákját, és hóna alá csapta, majd csöndesen visszalopakodott a kabinba. Hanyatt feküdt az ágyán. Gondolatban újra a szél, víz és idő által megviselt tengerparti deszkákon feküdt.

Kedves Tibby! Hülyén érzem magam. Hiúságomban azt hittem, hogy Kostos annyira belém van esve, hogy követ engem, kémkedik utánam a tónál. Erre

visszamentem ugyanerre a helyre, ahol őt találtam úszás közben. Igen: meztelenül. Minden valószínűség szerint ő minden nyári délután ott úszik, én meg azt hittem, hogy ő engem követ. Még valami. Valami, amit majdnem észre sem vettem, mert annyira letaglózott, hogy meztelen (te jó isten!), és az ordítozás (tőlem), és hogy mennyire hülyén viselkedtem. De képzeld el, mi történt! Kostos egyenesen a szemembe nézett. Végre, sok elmúlt nap után: engem nézett. Ha itt lennél, biztos jól megnevettetnél engem, ahogy erre a jelenetre visszagondolok. Bár itt lennél. Szeretettel Lena Ui.: Hallottál Bee felől az utóbbi időben?

A telefon csöngött, és a kiírt telefonszámról Carmen tudta, hogy nem őt keresik. Végül is ki hívná őt? Tibby? Lydia? Talán Krista? Anyja főnöke volt. A hívások legtöbbször tőle jöttek. Carmen mamája egy ügyvéd titkárnője volt, aki kábé úgy viselkedett vele, mintha a bébiszittere lenne, minden hülyeséggel őhozzá rohant. – Otthon van Christina? – kérdezte Mr. Brattle a szokásos sürgető hangján, mintha életveszélyről lenne szó. Carmen a hűtőszekrény fölötti órára nézett. Már negyed tizenegy volt. Mi lehet olyan fontos, hogy ilyenkor telefonáljon? Biztos megint elvesztett egy darab papírt, esetleg valami rossz gombot nyomott le a számítógépén, vagy elfelejtette, hogy kell befűzni a cipőjét. – Nagymamát ment meglátogatni a kórházba. Nagyon beteg – mondta Carmen nagy sajnálkozással a hangjában, habár a mamája csak tévézett fönt a szobájában, és a nagymama olyan makkegészséges, hogy valószínűleg az összes unokáját túl fogja élni. Carmen szerette, ha Mr. Brattle szégyelli magát, vagy bűntudatot érez, amikor hívja őket. – Gondolom, éjfélre már visszaérkezik. Majd szólok neki, hogy hívja önt vissza. – Nem, nem! – tiltakozott Mr. Brattle. – Majd holnap beszélek vele. – Oké – mondta Carmen, letette a kagylót, és nekiállt valami rágcsálnivalót keresni. Az egyetlen jó dolog Mr. Brattle-lel kapcsolatban, hogy anyjának egy tonnányi pénzt fizetett, és soha nem merte elutasítani, ha fizetésemelést kért. De ezt félelemből tette, és nem nagylelkűségből – legalábbis Carmen ezt feltételezte. De hát ki volt ő, hogy a nagyfőnök jószívűségét analizálja? A konyhaasztalra négy különböző rágcsálnivalót tett ki: egy mandarint, egy zacskó Gold Fisht, egy darab különleges sajtot és egy tasak szárított sárgabarackot. A mai ételnek narancsszínűnek kellett lennie. Az utolsó két hét alatt, amelyet Dél-Karolinában töltött, semminek nem volt jó íze, amit megkóstolt. Még nem vacsorázott, úgyhogy éhes volt. Hmm! Magához húzta a szárított gyümölcsöt, és kivett belőle egyet. A héja lágy volt, a belseje pedig keményre száradt, érezte, amikor a szájába tette. Az a különös érzése támadt, mintha valakinek a fülét rágcsálná. Ettől a gondolattól elment a

kedve a baracktól, amelyet a szemétbe köpött, és minden mást is visszatett a helyére. Fölment, és bekukkantott anyja szobájába. A Jó barátok egyik régi epizódja ment a tévén. – Szervusz, édesem. Nem akarsz itt maradni, és velem nézni a tévét? Ross éppen most csalta meg Rachelt. Carmen visszacsoszogott a hallba. Egy anyának nem Ross-szal és Rachellel kellene foglalkozni. Amikor elkezdődött a sorozat, akkor még Carmen is szerette. Azt viszont nehezen viselte, hogy a mamája már az ismétlést is nézi. Beesett az ágyába. Fülére egy párnát kellett szorítania, mert a mamája olyan hangosan nevetett, hogy szinte lukat ütött a falba. Carmen megígérte magának, hogy nem fogja magát zavartatni anyjától. Nem lesz vele türelmetlen, és nem kifogásol majd semmit. Semmi sóhaj, semmi homlokráncolás. Szüksége van arra, hogy legalább az egyik szülője szeresse őt. Ezt az elhatározását könnyű volt betartania, mikor egyedül volt. De amikor anyja társaságában volt, akkor ez merő lehetetlennek tűnt. A mamája mindig valami megbocsáthatatlant követett el. Most például, hogy ilyen hangosan nevet a Jó barátokon, vagy amikor a számítógépét az ő „Vaio”-jának hívja. Carmen fölült ágyában, és a fali kalendáriumot böngészte. Nem jelölte be rajta apja esküvőjének napját, ez mintha mégis szinte kiugrott volna a naptárból. Már csak három hét. Vajon egyáltalán érdekli apját, hogy a lánya nem lesz ott? Azon a napon, amikor Carmen eljött Dél-Karolinából, apja egy rövid telefonbeszélgetés során érdeklődött anyjánál, hogy lánya épségben hazaérkezett-e. Aztán egy héttel ezelőtt megint hívta, hogy Christinával megbeszélje az anyagiakat, ami valahogy összefüggött Carmen fogorvosi biztosításával. Hihetetlen, hogy milyen fontossá vált számukra az, hogy ez az összeg az adóból levonható legyen. De lányával nem akart beszélni. Természetesen Carmen is hívhatta volna őt, hogy bocsánatot kérjen, vagy legalábbis valami magyarázattal szolgáljon. De nem tette.

A bűntudat, mint az a macska, amely neki soha nem volt, a lába körül tekergett, és fölugrott az ágyra, hogy közelről fenyegesse. – Távozz! – szólította föl a bűntudatot. Képzeletében ez hozzádörzsölődött, a farkával simogatta az arcát. A lelkiismeret-furdalás mindig olyankor jött, amikor a legkevésbé volt rá szüksége. A macskák is azokat az embereket szeretik a legjobban, akik allergiásak rájuk. Nem volt hajlandó dédelgetni. Félretette, és nem foglalkozott többet vele. Hirtelen beugrott neki a kép, apja arckifejezése, amint a törött ablaküvegen keresztül látott. Az arca nem meglepetést jelzett, hanem mintha egyszerűen képtelen volna fölfogni, mi történt. Nyilván álmában sem gondolta volna, hogy a lánya képes ilyesmire. Rendben van, beengedlek. A bűntudat betelepedett a gyomrába, és nekikészült egy hosszabb ott-tartózkodásra.

Kívánd, amit szeretnél. De dolgozz meg azért, amire

szükséged van. Carmen nagymamája

– Nem fogod elhinni, mi történt! – mondta Effie, és fülig elvörösödött, lábai pedig csárdást jártak a csempepadlón. – Mi? – kérdezte Lena felnézve a könyvéből. – Megcsókoltam! – Kit? – Hát a pincért! – válaszolta Effie majdnem ordítva. – A pincért? – Igen, őt! Istenem, a görög fiúk milliószor jobban smárolnak, mint a langyos amerikaiak – jelentette ki Effie. Lena nem hitt a fülének. Képtelen volt elhinni, hogy Effie-nek és neki ugyanazok a szülei. Nem létezik! Az egyiküket biztos örökbe fogadták. Mivel Effie annyira hasonlított a szüleikre, valószínűleg inkább Lena a potyagyerek. Még az is lehet, hogy Bapi törvénytelen gyermeke. Talán valójában Santorinin született. – Effie, te csókolóztál vele? És mi van Gavinnal? Tudod, a barátoddal, aki otthon vár! Effie vidáman megvonta a vállát. Az öröme olyan nagy volt, hogy az a bűntudatnak már semmi teret nem hagyott. – Nem te mondtad, hogy Gavinnek olyan a szaga, mint a töpörtyűnek? Ez tényleg így volt. – De Effie! Te még a nevét sem tudod ennek a fiúnak. Amikor megszólítod, pincérnek hívod? Nem gondolod, hogy ez egy kissé gáz? – De igenis tudom a nevét – mondta Effie zavartalanul. – Andreas, és tizenhét éves. – Tizenhét?! Effie, te csak tizennégy vagy – jelezte Lena. Még önmaga előtt is úgy hangzott, mintha egy nagyon szigorú iskola igazgatója beszélne. – Na és?! Kostos meg tizennyolc. Ezúttal Lena pirult el. – De én nem csináltam vele semmit! – tört ki belőle. – Az a te hibád – közölte Effie, és kivonult.

Lena a földre hajította a könyvet. Valójában nem is tudta már, hogy mit olvas. Az agya egészen máshol járt, és túl nyomorultul érezte magát ahhoz, hogy gondolkodni tudjon. Effie csak tizennégy éves, és már több fiúval csókolózott, mint Lena valaha. Kettejük közül Lena volt a szebb, de Effie volt az, aki mindig ráhajtott valakire – többnyire sikerrel. Amikor Effie felnő majd, boldog asszony lesz belőle, hatalmas családdal. Olyanok veszik majd körül, akik szeretik őt, és Lena lesz az a fura, ványadt vénlány nagynéni, akit csak azért hívnak meg a családi eseményekre, mert sajnálják. Elővette rajzfelszerelését, és odaült az ablakhoz, hogy az onnan tárulkozó panorámát lerajzolja. De amikor a grafitot a papírra illesztette, ahelyett, hogy a horizontvonalat húzta volna meg, arcvonások jelentek meg a papíron. Aztán egy nyak. Szemöldök. Aztán egy áll, majd sötét foltok árnyékok gyanánt. A kezei szinte maguktól mozogtak. A szokásosnál sokkal könynyedébben rajzolt. A haj vonala, mint… ez az. Az orra… igen, ilyen. Fülek… Szemét behunyva próbálta visszaidézni a fülének pontos formáját. Még a lélegzete is szinte elállt. A szíve mintha megszűnt volna dobogni. Vállainak vonala lassan megjelent a papíron, s olyan élethű volt, hogy szinte tovább folytatódott a papíron túl is. Most a szája. Szájat rajzolni mindig a legnehezebb. Megint becsukta a szemét. A szája... Amikor újra kinyitotta a szemét, elképzelte, hogy Kostost látja, amint az ablaka előtt áll. És egyszerre tudatosult benne, hogy tényleg Kostos áll az ablaka alatt. Ahogy fölnézett, Lena visszatekintett rá. Lehet, hogy a fiú meglátta, ahogy rajzol? Vagy netalán azt is, hogy mit rajzol? Nem valószínű. A szíve úgy kezdett el dübörögni a mellkasában, mintha most futotta volna le a maratonit. Hirtelen az jutott eszébe, hogy vajon a téli álmot alvó békák szíve kétszer olyan gyorsan ver nyáron? Azok a lányok, akiket tegnap még a barátnőinek tartott, ma reggelre keselyűkké váltak.

– Szóval, mi történt? – követelőzött Ollie, leülve Bridget ágya szélére, amikor ő még félálomban volt, és alig tudta a szemét nyitva tartani. Diana éppen öltözködött, de amikor látta, hogy Bridget kezd ébredezni, ő is odament az ágyhoz. Még Emily és Rosie is odagyűltek. Azok a lányok, akik nem mertek semmire vállalkozni, egyszerre imádták és megvetették azokat, akik merészebbek voltak. Bridget fölült. Lassan kezdett visszatérni a tegnap éjjel emléke. Álmában még a tegnapi lány volt. Nézte a lányokat, akiknek a szeméből áradt a mohó kíváncsiság. Bridget túl sok filmet látott. Korábban nem gondolt bele, hogy az Erickel való közelség ennyire személyes lenne. Úgy hitte, hogy ez csak afféle kirándulás lesz, amelyről az ember hencegve beszámol a barátainak. Azt hitte, hogy ha megtörténik, amire vágyik, akkor erős és büszke lesz általa. De nem így történt. Úgy érezte, mintha a szívét egy drótdarabbal dörzsölték volna le. – Ugyan már! – követelődzött Ollie. – Beszélj! – Bridget? – ez Diana hangja volt. Bridget hangja mélyről jött, és nem hangzott olyan frissnek. – Semmi – nyögte. – Nem történt semmi. Bridget látta, hogy Ollie próbál a szeméből olvasni, hogy valóban igazat mond-e. Szóval nem volt semmi szex, micsoda csalódás. Diana szeméből bizonytalanság sugárzott. A megérzése azt súgta neki, hogy azért a helyzet nem volt ilyen egyszerű. Nem fogadta el Bridget szavait. Megvárta, amíg a többiek elmennek, és Bridget vállára tette a kezét. – Minden oké, Bee? Diana kedvessége annyira meghatotta Bridgetet, hogy sírni szeretett volna. Most nem akart arról beszélni, ami éjjel történt. Lesütötte a szemét, hogy ne kelljen Dianára néznie. – Fáradt vagyok – mormogta bele a hálózsákjába. – Akarod, hogy idehozzam a reggelidet?

– Nem. Csak pár percre van szükségem, és összeszedem magam – válaszolta Bridget. Megnyugodott, amikor a kabin végre üres lett. Oldalára fordult, és újra mély álomba merült. Később Sherrie, a tábor egyik alkalmazottja jelent meg. Érdeklődött, hogy Bridget jól érzi-e magát. Bridget bólintott, de ki sem mászott a hálózsákjából. – A Cocos és a Kemény Koponyák pár perc múlva játsszák a középdöntőt. Nem akarod megnézni őket? – Inkább alszom – mondta Bridget. – Fáradt vagyok ma. – Oké – mondta Sherrie távozóban. – Gondoltam, hogy előbbutóbb kifogysz a szuszból. Néhány óra múlva visszajött Diana, és jelezte Bridgetnek, hogy a Cocos kegyetlenül lemosta a Kemény Koponyákat. Tehát a bajnokság a Tacos és a Cocos közt fog lefolyni. – Jössz ebédelni? – kérdezte Diana. A kérdést látszólag könynyedén tette föl, de a szeméből aggodalom sugárzott. – Talán egy kicsit később – válaszolt Bridget. Diana fölvetette a fejét. – Ugyan már, Bee. Ki az ágyból! Mi van veled? Bridget meg sem próbálta elmagyarázni, mi történt. Valójában arra lett volna szüksége, hogy neki magyarázza el valaki, hogy mi történt. – Fáradt vagyok – mondta. – Azt hiszem, csak arra lenne szükségem, hogy rendesen kialudjam magam. Van úgy, hogy egész nap alszom. Diana megértően bólintott, mintha tényleg rendjén valónak tartaná a dolgot. – Hozhatok neked valamit? Biztos baromi éhes vagy. Bridget híres volt a táborban hihetetlen étvágyáról. De most nem volt éhes. Megrázta a fejét. Diana próbálta megérteni a helyzetet. – Fura dolog ez. Most már közel hét hete vagyunk egy fedél alatt, de még három percnél tovább nem láttalak itt bent, kivéve,

amikor aludtál. Azt meg végképp soha nem láttam, hogy kihagytál volna egy étkezést. Bridget megrántotta a vállát. – Kiszámíthatatlan vagyok. Az volt az érzése, mintha ezt idézné valahonnan, de nem volt biztos benne. Apja imádta a verseket. Amikor kicsi volt, sokszor olvasott föl neki. Akkor több türelme volt a költészethez, mint most.

Apa! Kérlek, fogadd el ezt a pénzt, amibe az ablak javítása kerülhetett. Biztos vagyok benne, hogy már megcsináltattátok, hiszen tudom, Lydia mennyire büszke az otthonára. És ismerem a fóbiáját a nem kondicionált levegőtől, de Kedves Al! Nem tudom, hol is kezdjem magyarázni, amit tettem Lydia házával, illetve Lydia és a te házaddal. Amikor Charlestonba érkeztem, álmomban sem gondoltam volna, hogy neked Kedves apa és Lydia!

Mindkettőtöktől elnézést szeretnék kérni az abnormális viselkedésemért. Tudom, hogy az én hibám volt, ami történt. De ha csak EGYSZER figyeltetek volna arra, amit én szerettem volna mondani, lehet, hogy Kedves Apa és új családja! Remélem, nagyon boldogok vagytok így együtt, a négy szőke. Azt hiszem, jobb, ha emberek már eleve csak magukban mondják el, amit nektek akarnak, hiszen ti úgysem figyeltek rá. Ui.: Lydia! Az esküvői ruhádban marhára kövérnek néznek ki a karjaid. Carmen előhúzott egy borítékot, és száznyolcvanhét dollárt gyömöszölt bele. Gondolkodott, hogy betegye-e még a kilencven centnyi aprót is, de ez úgy festett volna, mintha egy hétéves tette volna. Különben is, ezzel a túlsúllyal többe kerülne a levél elküldése, mint amennyit a pénz ér benne. Nem tehetett róla, de ő mindig számokban gondolkodott. Egy iratkapoccsal lezárta a borítékot anélkül, hogy levelet tett volna bele. Óvatosan leírta a címet, és a feladóhoz a sajátját, majd sietett, hogy odaérjen a postára, mielőtt bezár. És a mamája még

azt mondja, hogy egész nap a házban ücsörög anélkül, hogy bármit is csinálna. Rettenetes hőség volt délután. Lena a hűvös, csempézett padlón feküdt, bámulta a mennyezetet, és Bridgetre gondolt, kinek utolsó levele aggasztotta. Bee néha olyan hevesen, végletesen veti bele magát a dolgokba, hogy meg sem gondolja előtte. Ez megijesztette Lenát. Általában Bee győzedelmesen, dicsőségben úszkált, de időről időre mintha minden erő kiszállt volna belőle, és egészen öszszeomlott. Hirtelen Lenának egy régi álma jutott eszébe. Álmában kis kunyhó szerepelt egy sziklapárkány szélén. Úgy kapaszkodott belé, hogy a tengerbe ne essen, hogy az ujjai kifehéredtek az erőlködéstől. Tisztában volt vele, hogy ha nem kapaszkodik elég erősen, akkor a tenger mélységes mélyébe zuhan. Egyik énje azt súgta, hogy engedje el a párkányt, és hagyja, hogy zuhanjon. A másik énje viszont arra figyelmeztette, hogy nem sodorhatja magát veszélybe pusztán az élvezet kedvéért. Nagyi a kanapén ült, és varrogatott valamit. Effie eltűnt valamerre – Lena a Nadrágba mert volna fogadni, hogy húga a pincérrel csókolódzik valahol. Valamiért, talán azért, mert Bridget járt a fejében, vagy mert visszaidézte ezt az álmot, vagy egész egyszerűen csak a meleg okozta, a gondolatai összevissza áramoltak. – Nagyi! Miért él Kostos a nagyszüleivel? Nagyi felsóhajtott. Lena meglepetésére válaszolt is. – Ez ety szomorú történet, bárányka. Nem vagyok biztos, tudni akarod. Lena valóban nem volt meggyőződve róla, hogy tudni akarja. De ha már Nagyi belefogott, akkor úgyse tudja abbahagyni. – Kostos szülei az Etyesült Államokba költöztek, mint sok más fiatalember – magyarázta Nagyi. – Kostos ott is jött életre. – Ezek szerint Kostos amerikai állampolgár? – kérdezett bele Lena, és érezte, hogy melege van, mozdulni is alig bír. Inkább érezte, mint látta, ahogy Nagyi bólint.

– Hol éltek? – New York városban. – Ó – konstatálta Lena. – Először született Kostos. Két évvel múlva meg ety másik kicsi fiú. Lena kezdte kapiskálni, hogy mi lehet a történet folytatása, ami miatt nagyi szomorúnak nevezte. – Amikor Kostos volt hároméves, az egész család ült egy kocsiban. Tél volt, naty hetyek között vezettek. Egy borzalmas baleset lett ott, amelyben Kostos elvesztette szüleit és az ő baba kicsi testvért – Nagyi itt szünetet tartott. Lenát, dacára a negyvenöt fokos forróságnak, kirázta a hideg, és érezte, hogy libabőrös. Nagymama elérzékenyült hangon folytatta. – Kostos vissza volt küldve nagyszüleihez. Akkori időben ez jó ötletnek látszott. Nagyi furcsa hangulatba került – legalábbis Lena így vette észre. Tőle szokatlanul nyugodt, bensőséges és bánatos volt a hangja. – Kostos görögként nőtt föl. És mi mind szeretjük. Az egész város volt az anyja és apja. – Hé, Nagyi? – Igen, báránykám? Ez volt az a pillanat, amikor úgy érezte, hogy most elmondhatja, mi történt. Így aztán belevágott, mielőtt elszáll a bátorsága. – Tudod, Kostos engem soha nem bántott. Soha nem nyúlt hozzám, és semmi rosszat nem tett. Ő pontosan az a fiú, mint akinek ti gondoljátok őt. Nagyi mélyet sóhajtott. Letette, amit varrt, és hátradőlt a kanapén. – Azt gondolom, tudtam azt. Idő után megéreztem. – Sajnálom, hogy nem korábban mondtam el – mondta komolyan. Részben persze felszabadult, hogy végre elmondhatta. Másfelől viszont rátört a bűntudat, hogy ilyen sokáig tartott, míg tisztázta az igazságot. – Bizonyos módon te már próbáltad azt nekem mondani – mondta nagyi filozofikusan.

– Elmondanád Bapinak is, amit most én neked? – Hiszem azt, ő már tudja is. Lena torka összeszorult. Elfordult Nagyitól, és behunyt szeme alól a megkönnyebbülés könnyei buggyantak elő. Kostos története megrázta. Mindig fölzaklatták azok a történetek, mint például Bee-é vagy a fiúé, akik annak ellenére, hogy mindent elvesztettek, nyitott szívvel tudták elfogadni a szeretetet. Ő maga viszont, aki semmit nem vesztett el: erre képtelen volt.

Ember tervez, Isten végez. Közmondás

Bridget kivánszorgott a kabin előtti kis verandára. Legalább így látja az öblöt. A kezében tollat és papírt tartott tétován. Itt volt az ideje, hogy elküldje a Nadrágot Carmennek. De ma képtelen volt annyira összeszedni a gondolatait, hogy levelet tudott volna írni. Csak ült, és rágcsálta a toll kupakját, amikor Eric megjelent, és a kerítésre ült. – Hogy vagy? – kérdezte. – Rendben – válaszolta Bridget. – Nem voltál ott a meccsen – jegyezte meg a fiú anélkül, hogy hozzáért volna. Még csak rá sem nézett. – Pedig jó meccs volt – tette hozzá. – Diana remekelt. Mintha visszamentek volna az időben. Mintha nem is történt volna semmi. A fiú ismét a jóindulatú, segítőkész edző volt, ő pedig a fegyelmezetlen táborlakó. Eric arra kért engedélyt, hogy tegyenek úgy, mintha semmi nem történt volna közöttük. Bridget nem benne biztos, hogy ezt jóvá is akarja hagyni. – Fáradt voltam. Tudod, hosszú éjszakám volt. A fiú fülig elvörösödött. Széttárt tenyerébe nézett, miközben magyarázott: – Figyelj, Bridget – mondta, miközben hallatszott, mennyire igyekszik finoman megválogatni a szavait. – Tegnap este el kellett volna küldenem téged. Nem lett volna szabad utánad mennem, amikor láttam, hogy elmész az ajtó előtt… Hibát követtem el. Vállalom érte a felelősséget. – Saját akaratomból jöttem. Hogy teheti ezt vele Eric? Hogy törheti le rögtön így? – Nézd, én idősebb vagyok nálad. Én vagyok az, aki… aki baromi nagy bajban lesz, ha kiderül, mi történt. Még mindig nem nézett a lány arcára. Elakadt, nem tudta, mit mondhatna még. Bridget látta, mennyire mehetnékje van. – Bocsáss meg – mondta és elment. Bridget utánahajította a tollát. Gyűlölte a fiút ezekért az utolsó szavakért.

Kedves Carmen! Itt van a Nadrág. Elég zavart vagyok. Ha hallgattam volna intelmedre, hogy használjam néha az agyamat is, akkor most nem lennék ekkora pácban. Mennyire igazad volt, milyen jó tanács volt is ez. Bár az eszemre hallgatnék néha. Szeretettel Bee – Tibby, kapcsold ki a kamerát! – Kérlek, Carma, könyörgöm! – Fölvennéd a Nadrágot az interjúhoz? – kérdezte Bailey. Carmen lesújtóan mérte végig a kislányt. – Én egy riportot adok. Mi ez, a spanyol inkvizíció? – válaszolta nem túl barátságosan. – Carmen, csak hallgass, és egyszer az életben: ne ellenkezz! – mondta Tibby, akinek a hangjából hallatszott az idegesség, de igyekezett magát türtőztetni, amennyire lehetett. Csak ellenségeket szerzel magadnak – emlékeztette magát Carmen. Megöregszel, és majd főhetsz a keserűségedben egyedül. Úgy fogod majd kirúzsozni magad, hogy a szád körül egy idétlen karika lesz, és a vendéglőben veszekszel majd a gyerekekkel. – Oké – mondta. Átöltözött, fölhúzta a Nadrágot, és Baileyt figyelte, amint előkészíti a kamerát a felvételhez. Feltűnt neki, hogy a lány majdnem pontosan olyan stílusban öltözött, mint Tibby. Egy törpe Tibby volt egy mikrofonnal. Még a lila táskák a szeme alatt is úgy néztek ki, mint Tibby arcán. Carmen agyán átfutott a kér-

dés, vajon mi lehet az oka annak, hogy Tibby egy tizenkét évessel tölti az idejét. Ki tudja? Végül is nem Tibby hibája volt, hogy az összes barátja távol van. A szobában csönd lett. Tibby a lámpákkal vacakolt, a rendező és az operatőr is halál komollyá vált. Bailey halál komolyan vágott neki a bevezetőnek, próbált férfiasnak tűnni, ami egész jól ment volna – ahhoz képest, hogy a hangja olyan volt, mint egy eunuchnak. – Carmen Lowell, Tibby szeretett barátja, mióta… Carmen kényelmetlenül fészkelődött ezeknek a szavaknak a hallatán. – Tudod… Tibby és én éppen valamin összekülönböztünk. Tibby leállította a kamerát, mire Bailey dühös lett. Egy kis legyintéssel jelezte, hogy mit gondol a dologról. – Szeretitek egymást. Tibby szeret téged. Ami pillanatnyilag folyik, az lényegtelen. Carmen nem hitt a fülének, hitetlenkedve nézte a lányt. – Hello! Te csak tizenkét éves vagy. – Na és? Attól még igazam van – közölte Bailey. – Elkezdhetnénk a felvételt? – kérdezte Tibby. Mióta lett Tibby számára ilyen fontos, hogy befejezze a munkát, amelyet elkezdett? – Én csak azt mondom, furcsa lenne megjátszani azt, hogy mi vagyunk az év barátnői, amikor éppen egy veszekedés kellős közepén vagyunk – közölte Tibbyvel Carmen. – Oké – nyugtázta Tibby. Az emberek többsége szereti elkerülni a konfliktust. Carmen kezdett aggódni, mert annyira vágyott a veszekedésre, mintha egyenesen ez éltetné. Csak ellenségeket szerzel – emlékeztette magát ismét. Zsebre vágta a kezét. Ujjaival azokat a homokszemcséket morzsolgatta, amelyek valahogy, valamikor a Nadrág zsebébe kerültek az előző használó ideje alatt. – Én foglak kérdezni – mondta Bailey. – Te csak viselkedj természetesen.

Hogy létezhet egy ilyen világban egy magabiztos tizenkét éves?! Valakinek azonnal föl kéne őt világosítani az Ophéliaszindrómáról. – Oké – mondta Carmen. – És bele kellene néznem a lencsébe? – Csak ha nem zavar – válaszolta Bailey. – Oké. – Indíthatom? – Mehet. Carmen keresztbe tett lábbal ült gondosan bevetett ágya szélén. – Szóval Tibby azt mondja nekem, hogy édesapád ezen a nyáron újraházasodik – kezdte Bailey. Carmen szeme megvillant. Vádló tekintettel mérte végig Tibbyt, aki csak a vállát vonta. – Igen – válaszolta Carmen ridegen. – Mikor? – Augusztus tizenkilencedikén. Köszönöm, hogy érdeklődsz. Bailey bólintott. – És ott leszel? Carmen összeszorította a száját. – Nem. , – Miért nem? – Mert nincs kedvem hozzá – válaszolta Carmen. – Dühös vagy apádra? – kérdezte Bailey. – Nem, nem igazán. – De hát akkor miért nem mész el? – Mert nem szeretem az új családját. Kellemetlen emberek – mondta Carmen, miközben tudta, hogy hangja egy duzzogó, elkényeztetett gyereké. – Miért nem szereted őket? Carmen elgondolkodott, átváltotta lábait. – Mert nem tartozom közéjük. – Miért nem? – Mert én Puerto Ricó-i vagyok, és nagy a fenekem – mosolyodott el Carmen annak ellenére, amilyen hangulatban volt.

– Most akkor mi is van? Te nem szereted őket, vagy ők nem szeretnek téged? Carmen oldalra hajtotta a fejét, és töprengett egy pillanatig. – Azt hiszem: is-is. – Na és az apád? – Mire gondolsz? – kérdezte Carmen. – Gondolom, ő azért jelent neked valamit – tette hozzá várakozó hangsúllyal Bailey. Carmen fölállt, és hárítva integetett Tibby felé. – Na álljon meg a menet! Miféle film ez? Mi készül itt?! – mondta a választ követelve. – Ez egy dokumentumfilm – válaszolt Tibby. – Értem, de miről szól? – kérdezett tovább Carmen. – Csak emberekről. Dolgokról, amelyek nekik fontosak – adta meg a választ Bailey. – Nahát! Ti tényleg azt hiszitek, hogy bárkit érdekel, mi történik velem meg az apámmal? Bailey megvonta a vállát. – Hát ha téged érdekel. Carmen a körmeit tanulmányozta. Rövidre voltak rágva, és mindkét oldalon bőrke lógott. – Szóval, miért vágtad a követ az ablakhoz? – folytatta Bailey. – Jól be lehettél rágva. A csodálkozástól Carmen szája tátva maradt. Dühösen nézett Tibbyre. – Hálás köszönetem. Te mindent elmondasz neki? – Csak a fontos dolgokat – felelte Tibby. Valami érthetetlen módon Carmenre rájött a sírhatnék. Még pislogni sem mert, nehogy elinduljanak a könnyei. – Nem vagyok dühös az apámra – jelentette ki lassan, szavanként, erőteljesen. – Miért nem? A könnyek beindultak. Néha az ember, pusztán attól, hogy megindulnak a könnyei, sajnálni kezdi magát. – Nem vagyok… Nem vagyok dühös rá.

Most már semmi nem segített. A könnyek megállíthatatlanul folytak. A cseppek szinte egymást kergették arcán, le az állán, egyenesen a nyakáig. Mintha a messzi távolból hallaná, úgy kapta fel a fejét egy hatalmas csörömpölésre, és látta, hogy a mikrofon és az állványa a földre került. Észrevette, hogy Bailey mellette ül állát az öklén nyugtatva, együtt érzően, némán, ami Carmen számára a rokonszenvnek olyan tiszta és mély megnyilvánulása volt, amit föl sem tudott fogni. – Semmi gáz – mondta Bailey lágyan. Carmen összeomlott. Fejét Bailey felé fordította. Valójában el kellett volna kergetnie ezt a furcsa kislányt, de nem tette. Már nem is gondolt a kamerára, a filmre vagy Tibbyre, még arra sem, hogy lábai és karjai vannak, és hogy az egész világ forog. Nem sokkal később már Tibby is ott ült mellette, derekát átölelve. – Neked jogodban áll dühöngeni – jelentette ki Bailey. *

*

*

Már hét perccel múlt négy óra, és Bailey még mindig nem jelent meg a Wallman’s előtt. Tibby fölnézett a hatalmas órára, amely a kassza fölött lógott a falon, hogy megbizonyosodjon róla, jól jár-e az órája. Hol lehet? Eddig még soha egyetlen percet sem késett, mindig óraműpontossággal ott volt négy órakor. Tibby az automata ajtóhoz lépkedett, és amikor kinyílt, érezte, ahogy a dögmeleg mellbe vágja. Átszaladt az utca másik oldalára az éjjel-nappali ábécéhez. Néha Bailey ott játszott Briannal Dragon Mastert, amíg Tibbyre várt. De ma Brian egyedül játszott. Fölnézett, Tibby intett neki, és ő visszaintegetett. Tizennyolc perccel négy után Tibby már komolyan kezdett aggódni. Már hozzászokott ahhoz, hogy Bailey a nap minden percében körülötte kavar. Persze ez kezdetben nagyon zavarta, de mostanra minden megváltozott. Lehet, hogy Bailey ott várakozik a háznál, mert Loretta még nincs otthon, és nem tud bemenni a kameráért és a többi cuccért? Vagy esetleg egyszerre csak megunta az egész filmesdit?

Baileyt ismervén igazából nem hitte, hogy ilyesmi történt. Mindenesetre ezek a gondolatok egy időre lefoglalták a figyelmét. Még nyolc percig fel-alá járkált, aztán biciklire pattant. Először hazament. Bailey nem volt ott. Visszahajtott a Wallman’s felé, hátha ott találja, majd Baileyék házához tekert. Senki sem reagált Tibby kopogására. Jó néhányszor még be is csöngetett. Kicsit hátrább lépett, és fölsandított Bailey ablakára, hátha onnan valami mozgást vagy fényt láthat, amikor egy szomszéd sétált el a ház előtt. – Graffmanékat keresed? – Igen. Baileyt. – Azt hiszem, pár órával ezelőtt elmentek a kórházba – mondta a nő, és látszott, hogy ez őt sem érinti közömbösen. Tibby megpróbált uralkodni a félelmén, mely egyszerre tudatosult benne. – Minden rendben van? – kérdezte a hölgytől. – Igazság szerint nem tudok semmit. Csak annyit, hogy a Sibleyben vannak. – Köszönöm – mondta Tibby, és továbbhajtott a kórház felé, útközben egyre gyorsítva. Bailey valószínűleg csak felülvizsgálatra ment be – csillapította magát Tibby. Valószínűleg csak néhány köbcenti vért vesznek tőle, hogy megbizonyosodjanak róla, hogy a leukémia semmi olyat nem művel Bailey szervezetében, amit nem szabadna. Bailey nyilvánvalóan rendben van. Csak beteg gyerekeket fektetnek kórházi ágyba. Bailey valószínűleg összevissza futkározik, sose tud a fenekén maradni. – Ha tényleg csak felülvizsgálaton van, akkor elég kínos lenne, ha betoppanna – gondolta Tibby, mialatt a melegtől izzadtan belépett a jéghideg, légkondicionált hallba. Néhány percig föl-le mászkált gondolkodva, hogy most mihez kezdjen, ám ekkor megpillantotta Bailey mamáját belépni a kórházba. Kosztüm volt rajta, kezében pedig egy McDonald’s-os zacskó. – Jó napot, Mrs. Graffman! – ugrott Tibby váratlanul Bailey mamája elé. – Bailey barátja vagyok – hirtelen eszébe jutott, hogy

Bailey heteken át ellenállt annak, hogy barátságnak titulálja kettejük kapcsolatát. Bailey anyukája bólintott, és megeresztett egy gyors, de barátságos mosolyt. – Hát persze, tudom, hogy ki vagy. – Izé… Minden rendben van? – kérdezte Tibby. Érezte, hogy a lába remeg. Úristen, mennyire túlhűtötték ezt a helyet. Ha valaki véletlenül nem betegen jön ide, akkor ettől a klímától garantáltan megfázik. – Ugye Bailey csak felülvizsgálatra jött? – mondta, miközben kérdezés nélkül Bailey mamája mellé szegődött. Na, most ki a betolakodó? Bailey mamája hirtelen megtorpant, Tibby pedig majdnem továbbsietett. – Nem ülnél le velem pár percre beszélgetni? – kérdezte Mrs. Graffman. – Persze – Tibby a hölgy arcát tanulmányozta. Szeme vörös és táskás volt. Csak most tűnt fel neki, hogy a szája vonala mennyire hasonlít Baileyéhez. A váróterem egy csöndes sarkában ültek le. Nem voltak egymással szemben levő székek, így Tibby Bailey mamája mellé ült, és kicsit előredőlt, hogy lássa az arcát beszélgetés közben. – Tibby, nem tudom, mennyi mindenről tudsz, amiken Bailey keresztülment. Tudom, hogy ő nem szeret erről beszélni. Tibby helyeslően bólintott. – Tényleg soha nem beszél róla. – Tudod, hogy leukémiája van, ami a vér rákos megbetegedése. Tibby erre is rábólintott. Ez olyan hivatalosan és ridegen hangzott, hogy Tibby összeborzongott. – Ez ma már gyógyítható, nem? Mrs. Graffman egy kicsit oldalra billentette a fejét, ami olyan volt, mintha nehéz lenne tartania. – Baileynél már hétéves korában fölfedezték ezt a betegséget. Azóta nyolcszor esett át kemoterápián, sugárkezelésen, és tavaly még egy csontvelő-átültetése is volt. Bailey ideje túlnyomó részét Houstonban töltötte egy erre szakosodott intézményben –

aprót sóhajtott, majd összeszedte magát. – Hiába teszünk bármit, semmi nem segít. Tibby annyira fázott, hogy még a fogai is vacogtak. A karja libabőrös volt. – Nincs valami új, amit ki lehet próbálni? – tört ki Tibbyből hangosabban és nyersebben, mint szerette volna. Bailey mamája széttárta a karját. – Szerettük volna, ha van pár olyan hónapja, amikor úgy élhet, mint egy egészséges gyerek. – Ezzel azt tetszik mondani, hogy hagyják meghalni?! – követelte Bailey. Mrs. Graffman elgondolkodva, lassan pislogott párszor. – Nem tudjuk, hogy mit lehetne még megpróbálni – mondta fáradtan. – Bailey elkapott valami fertőzést, és most imádkozunk, hogy a szervezete elég erős legyen ahhoz, hogy legyőzze – fölnézett könnyeitől megduzzadt szemével. – Nagyon félünk. Jobb, ha tudod. Egyszerre Tibby rettenetes fájdalmat érzett a mellkasában. Érezte, hogy még a lélegzete sem normális. A szíve majd kiugrott a helyéből, és ritmus nélkül dobogott. – Bailey rajong érted – folytatta Mrs. Graffman, a szája széle szemmel láthatóan remegett. – Te ezt a két hónapot élete legszebb időszakává varázsoltad. Az édesapja és én mindketten végtelenül hálásak vagyunk neked. – Nekem most mennem kell – suttogta Tibby. Úgy érezte, mintha fölrobbanna a szíve, és ő maga is haldokolna, de nem akarta, hogy a kórházban történjen meg vele.

Választhatnám a csillagokhoz vezető utat, de én inkább azt választom,

amelyikre szükségem van. Nick Drake

Augusztus elején egyik nap Lena elfogyasztotta immár hagyományos reggelijét Bapival, majd összepakolt, és elindult a hegytetőről le a tisztásra, Kostos olajfáihoz. Mikor odaért a szokásos helyére, látta, hogy június óta a színek már kezdtek megváltozni. A fű sárgább volt, és újfajta vadvirágok tűntek föl benne. A fákon az olajbogyók is kezdtek testesedni, most már olyan kamaszszámba mentek. A szél is erősebben fújt, amit nagyi meltimi néven emlegetett. Bizonytalanul ugyan, de tisztában volt vele, hogy valójában az vezérelte ide, hátha találkozhat Kostosszal. Amikor azonban nekiállt festeni, minden másról megfeledkezett. Egy órán keresztül csak összpontosított, koncentrált. Keverte a festéket, és vitte föl a vászonra, közben hunyorított. Ha a nap magasan járt is, ezt most nem vette észre. Még azt sem, ha végtagjai elfáradtak. Amikor az árnyékok már hosszúra nyúltak, Lena visszazökkent a valóságba. Most, hogy visszatalált, kritikus szemmel kezdte figyelni a festményt, próbálta objektíven megítélni. Ha Lena nem Lena lett volna, akkor mosolygott volna. De mivel Lena Lena volt, csak gondolta a mosolyt. Hirtelen rájött, hogy mi legyen a kép sorsa. Ezt a művet, eddigi legjobban sikerült képét Kostosnak fogja ajándékozni. Kétségei támadtak, hogy lesz-e valaha bátorsága érzelmeiről nyíltan beszélni Kostosszal. Remélte, hogy ez a festmény talán majd beszél helyette, és elmondja majd neki, hogy már tudja, ez Kostos saját helye, és sajnálja mindazt, ami történt. Tibby beteget jelentett a Wallman’s-nál. Lábaiban görcsöt érzett, a szemhéja magától rángott, az orrbavalója pedig begyulladt. Csak aludni szeretett volna. Nem volt türelme a munkahelyén meglenni, mialatt Bailey a kórházban volt. Nem akart róla megfeledkezni egy percre sem. Rosszul volt a gondolatra, hogy milyen lenne ott lenni úgy, hogy minduntalan eszébe jut: Bailey nem fog jönni négy órakor. Elfelejteni és ugyanakkor emlékezni volt a legnehezebb.

Vágyakozva nézett Mimi terráriumába. Mint általában: Mimi most is aludt, még csak az ételéhez sem nyúlt hozzá. Noha Mimi életét a lassúság jellemezte, az életciklusa sokkal gyorsabban haladt, mint Tibbyé. Vajon miért volt ez így? Tibby elvárta volna, hogy lépést tartson vele. Közelebb lépett hozzá, és kopogtatott az üvegen. Önmagát is meglepte saját idegessége, amely attól támadt, hogy Mimi meg sem rezdült a zajra. Benyúlt a dobozba, és megbökdöste Mimi puha kis pociját a mutatóujjával. Valami nem stimmelt Mimivel. A teste nem volt meleg, csak éppen szobahőmérsékletű. Ijedten és nem túl finoman kikapta az állatot, amely most a tenyerén feküdt, de a helyváltoztatás ellenére sem mozdult meg. – Ugyan már, Mimi – noszogatta Tibby könnybe lábadt szemmel. Mintha Mimi csak egy régi tengerimalac-viccel ugratná. – Ébredj föl! Tibby az egyik tenyerében magasra emelte, amit Mimi általában nagyon utált, és ilyenkor alaposan összekarmolta csuklóját. Lassan tudatára ébredt – ami azonnal pánikba csapott át –, hogy Mimi már nem létezik. Ez már csak Mimi földi maradványa volt. Valahol, agya egyik elrejtett zugában egy fal keletkezett, amely minden további észérvet és tudatosságot kizárt, s leblokkolta Tibbyt. Gondolatai most agyának egy szűk területére korlátozódtak. Ezeket a motivációkat nem is annyira sajátjaként élte most meg, hanem mintha irányítótoronyból kapott utasításokat követett volna. Tedd vissza Mimit a dobozába. Nem, mégsem. Lehet, hogy egy idő után szaga lesz. Vidd ki a kertbe. Na azt már nem! – ellenkezett Tibby az irányítótoronnyal. Ezt márpedig nem teszi meg. Mit kellene most tennie? Fölhívnia a mamáját a munkahelyén? Vagy talán az állatorvost? Ugyan már, hiszen pontosan tudta, hogy mit mondanának. Más ötlete támadt. Lement a lépcsőn, végre, életében először a ház csöndes volt. Anélkül, hogy még egyszer meggondolta volna, Mimit egy barna uzsonnászacskóba tette, és a tetejét jó erősen le-

hajtogatta, hogy tartson, ezek után még a biztonság kedvéért betette egy dobozba is, majd bedugta a mélyhűtőbe. Hirtelen felrémlett benne egy borzalmas kép: ahogy Loretta kifagyasztja Mimit, és belevágja egy hatalmas serpenyőbe. Tibby ismét felrántotta a fagyasztó ajtaját, és elrejtette Mimit Katherine keresztelési tortájának fagyott maradéka mögé, melyet soha senki nem fog megenni, de kidobni sem. Na, most már minden rendben. Mimi nem tűnt el… vagy valami ilyesmi. Csak be volt jegelve. Már létezik ilyen technológia a hasonló problémák megoldására. Már hallott hibernációról és ilyesféle eljárásokról. Lehet, hogy eltelik pár évtized, míg tökéletesítik, de Tibby nem volt türelmetlen. Van ideje. Szobájába érve rávetette magát az ágyra. Elővette tollát, és papírt helyezett maga elé, hogy levelet írjon Carmennek – vagy talán Bee-nek, esetleg Lenának. De aztán rájött, hogy nincs semmi mondanivalója.

Kedves Carmen! Mióta Görögországban vagyok, minden reggel nagyapámmal reggelizem, és eddig még soha egy büdös szót se szóltunk egymáshoz. Ugye, milyen furcsa ez? Mit gondolsz, azt hiszi, hogy torzszülött vagyok? Becsszóra holnap betanulok legalább három görög mondatot, hogy elmondhassam neki. Úgy érzem, kudarcot vallok, ha ez a nyár is úgy ér véget, hogy egy szót sem szóltunk egymáshoz.

Amikor visszajövök, gondolod, hogy meg tudnál tanítani, hogyan viselkedik egy normális ember? Valahogy asszem ez nem megy nekem. Szeretettel Lena Most, hogy mindenen túl volt, Carmen különféle jelenetek nélkül beesett anyja ágyába, és hagyta, hogy a nyakát cirógassa. – Az én kicsi babám – motyogta Christina. – Dühös vagyok apára! – jelentette ki Carmen félig a takaró alól. – Természetesen az vagy. Carmen hátára fordult. – Miért olyan nehéz nekem ezt kimondani? Soha nem okoz problémát rád haragudni. – Ezt már észrevettem. Carmen mamája egy ideig csöndesen ült, de közben már készült, hogy hozzátegyen ehhez valamit. – Gondolod, hogy könnyebb olyan emberekre dühös lenni, akikben megbízol? – kérdezte végül. Én megbízom apában – mondta magában Carmen gondolkodás nélkül. Aztán megpróbált gondolkodni. – Miért van ez így? – Mert bízol abban, hogy ők mindenképpen szeretnek téged. – Apa szeret engem – válaszolt gyorsan. – Tudom, édes – mondta anyja beleegyezően. Most megint csöndben várakozott, de most nem látszott, hogy bármi is járna a fejében. Leheveredett Carmen mellé az ágyra, és mély lélegzetet vett, mielőtt folytatta volna.

– Nehezen viselted, amikor itthagyott minket. – Kemény idők voltak, mi? – Carmen visszaemlékezett, amikor hétéves korában az apja által betanított szavakat alkalmazta. „A munkája valahova messzire hívta, de ugyanannyit lesznek együtt, mint eddig is. Ez volt mindannyiunk számára a legjobb megoldás.” És ő valóban elhitte ezeket a szavakat?! Miért is ismételte őket? – Egyszer az éjszaka közepén fölriadtál, és azt kérdezted tőlem, hogy apa tudja-e, hogy szomorú vagy. Carmen oldalára fordult, és állát tenyerébe támasztotta. – És mit gondolsz, tudta? Christina egy ideig csöndben gondolkodott. – Azt hiszem, sikerült meggyőznie magát, hogy veled minden a legnagyobb rendben. Néha az ember elhiteti magával azt, amire szüksége van. – Tibby, kész az ebéd! – hallotta apja hangját. Ezek szerint itthon volt. Rettenetesen hideg volt a házban. Egy flanelingben és egy pizsamanadrágban reszketett, annyira fázott. Apja megint jó hidegre állította be a légkondicionálót. Mióta bevezették a házba a központi klímarendszert, azóta légmentesen lezárták otthonukat a nyár négy-öt hónapjára. Tibby tudta, hogy előbb-utóbb válaszolnia kell a hívásra. – Tibby! Résnyire kinyitotta az ajtaját, és kiszólt: – Már ettem! – Azért gyere le, egyél velünk! – hívta apja. Ez úgy hangzott, mintha csak egy javaslat lenne, úgyhogy Tibby igyekezett nem tudomást venni róla, és becsukta a szobája ajtaját. Tudta, hogy pár pillanat múlva Nicky elkezd dobálózni a zöldborsóval, és Katherine szokásához híven összevissza öklendezik. Szülei is megfeledkeznek Tibbyről, a morcos és barátságtalan tizenévesről. Tibby a hajához ért, amely nemcsak a tövénél, hanem mindenütt elég zsíros és koszos volt, ami azt jelentette, hogy nyomot fog hagyni a párnahuzaton.

– Tibby kedves! – hívogatta továbbra is apja, hallhatólag nem akarta olyan könnyen föladni. – Majd lejövök a fagyihoz! – kiabált vissza. Abban reménykedett, hogy addigra már megfeledkeznek róla odalenn. Hét óra volt. Úgy döntött, hogy egy ideig vetélkedőket néz, amíg el nem kezdődnek a Warner Brothers új humoros sorozatai, amelyekről köztudott, hogy semmi közük nincs a való élethez. Aztán következnek a rockzenészekről szóló unalmas dokumentumfilmek, azokról, akik még Tibby születése előtt haltak meg drogtúladagolásban. Ezek ragyogó altatónak bizonyultak. Megszólalt a telefon. Amikor mamája először várt kisbabát, Tibby kapott egy saját vonalat. A másodiknál kapott egy saját televíziót, így aztán, amikor a telefon csörögni kezdett, tudta, hogy ez csak neki szólhat. Mélyen bebújt a takarója alá. Amikor a konyhában volt, és Carmen hívására várt, az üzenetrögzítő három másodperc után bekapcsolt. Amikor azonban az ember fél méterre van a telefontól, és az üzenetrögzítőn keresztül válogatja meg, hogy kinek válaszol, néha úgy tűnik, mintha órákig csöngene. Végre bekapcsolt a gép. – Hello, Tibby. Itt Bailey beszél. Tibby megdermedt. Nem merte fölvenni a kagylót. – Az itteni hívószámom 555-4648. Kérlek, hívj, oké? Tibby tovább vacogott a takaró alatt. Próbált koncentrálni egy reklámra, amely a tévében ment az impotenciáról. Most csak aludni szeretett volna. Mimire gondolt, aki lent fagyoskodott a kis dobozban, éppen úgy, ahogyan ő fagyoskodott a sajátjában. Bridget hosszú időt töltött el az öltözködéssel a nagy meccs előtt. A csapat többi tagja olyan képeket ragasztott a mezére, amelyeket a tacóba való ételekről készítettek. Ez olyasmi volt, amihez Bridgetnek is lett volna kedve, ha nincs ennyire rossz passzban. Mindkét csapat színes dekorációval díszítette a kapuját. A pálya mellett egy asztal tele volt görögdinnyével. Úgy érezte, mintha a cipője nagy lenne a lábára. Bridget tudta, hogy kicsit lefogyott, habár az anyagcseréje megkövetelte, hogy

állandóan egyen. De lehetséges az, hogy az embernek a lába is lefogy? – Bridget, hol a fenében voltál? – kérdezte Molly. Bridget tudta, hogy korábban egy nem hivatalos edzést tartottak. – Kipihentem magam a nagy meccsre – válaszolta. Molly nem volt elég érzékeny arra, hogy hangjából bármi mást is kiolvasson. Igazság szerint Bridget nem is vágyott erre. – Na, akkor ide figyeljetek, Tacos! Kemény meccsünk lesz. A Los Cocos az utóbbi időben nagyon jól játszik. Mint ahogy azt a tegnapi mérkőzésen mindnyájan láthattátok is. Ebből az következik, hogy ahhoz, hogy nyerjünk, mindenkinek apait-anyait bele kell adnia. Bridget megfogadta magában, hogy soha többet nem mondja, hogy „apait-anyait beleadok”, hiszen ennek eddig sem lett soha jó vége. Molly Bridgethez fordult, és arcán látszott a megbocsátás. – Kész vagy, Bee? Ma azt csinálsz, amit akarsz. Ma mindent beleadhatsz! A csapat erre az engedélyre fölujjongott. Bridget csak álmélkodva állt. Eddig betették védőnek, betették a kapuba, és az edző kiabált vele, ha két méternél tovább magánál tartotta a labdát. – Nem tudom, emlékszem-e még, hogyan kell jól játszani. Már az elején érezte, hogy nagyon lassúak és merevek a mozdulatai. Bizonytalan volt. Nem is igen ment a labda után. Amikor mégis hozzá került, akkor csak tovább rúgta. Ettől a csapat megzavarodott, és türelmetlen lett. Hozzászoktak, hogy Bridget mindig teljes gőzzel játszik, s ők mindig átvették tőle ezt a kifogyhatatlan energiát. Már az első öt percben bekaptak két gólt a Los Cocostól. Molly időt kért a bírótól. Úgy nézett Bridgetre, mintha nem ismerné meg. – Nyomás, Bridget! Játsszál! Mi van veled? Ebben a pillanatban Bridget gyűlölte Mollyt. Soha nem szerette, ha valaki uralkodni próbált fölötte. – Amikor jól játszottam, akkor nem engedted. Most nem megy, sajnálom.

Molly dühöngött. – Most ugye büntetsz engem? – Miért, te büntettél engem? – Én vagyok az edző, az iskoláját! Amit én próbáltam, az mindössze annyi volt, hogy ahelyett, hogy engedtem volna, hogy megjátszd magad, én valódi játékost akartam belőled faragni. – Én valódi játékos vagyok – mondta Bridget, és lesétált a pályáról.

A tetteid olyan hangosan szólnak hozzám, hogy ettől nem hallom,

amit egyébként mondasz. Ralph Waldo Emerson

Tibby először fölvitt a szobájába egy nagy doboz fánkot. Amikor odafönt kinyitotta, akkor látta meg a fánkokon a színes cukormázgolyókat, amelyek díszítés gyanánt voltak rajta, s pont úgy néztek ki, mint a patkányméreg. Ettől Tibbyben elkeseredett undor támadt, lesietett a lépcsőn, és a dobozt bevágta a konyhaszekrénybe. Aztán fagylaltra gondolt, de nem volt kedve benézni oda, ahol a fagylaltot is tárolták. Ehelyett fölkapott egy doboz dinoszaurusz alakú, minden színben pompázó gyümölcsízes kekszet, amely Nicky kedvence volt, és fölment vele. Ricky Lake-et bámulva szisztematikusan elfogyasztott nyolc csomagot ebből az egyébként nem különösebben finom sütiből, és mind a nyolc csomagolófóliát a földre hajította, amelyek most ott hevertek. A Jerry Springer-show alatt megivott két liter gyömbért. Ezek után telehányta a vécét – a szivárvány minden színével. Aztán még egy ideig a tv-shop programja előtt bambult. Majd átkapcsolt Oprah beszélgetős műsorára, s majdnem a vége előtt újra megszólalt a telefon. Tibby fölhangosította a televíziót, mert nem akart a show-ból egy szót sem elmulasztani, hiszen nagyon szerette Opraht. Bármennyire próbálta is figyelmen kívül hagyni, mégis hallotta az üzenetet. – Izé, Tibby… Robin Graffman vagyok, Bailey mamája – itt hosszú szünetet tartott. – Megtennéd, hogy idetelefonálnál, vagy esetleg ide is jönnél? A szám 555-4648, a szobaszám pedig 448. Gyere föl a negyedik emeletre, amikor kiszállsz a liftből, fordulj balra. Bailey nagyon szeretne téged látni. Tibby érezte, hogy a mellkasában megint valami elviselhetetlen fájdalom keletkezik. Még a szíve is fájt. A halántéka szinte szétrobbant a nyilalló fájástól. Úgy érezte, egyszerre van infarktusa és agyvérzése. Nézte Mimi üres terráriumát. Szeretett volna ezeken a puha forgácsokon összekuporodni, és magába szívni Mimi puha, meleg kisállatillatát és aludni, míg meg nem hal. Ez most nem is tűnt rossz ötletnek.

Carmen tárcsázott. Már majdnem visszatette a helyére a kagylót, amikor meghallotta, hogy egy női hang beleszól. – Lydia, Carmen vagyok. Beszélhetnék apámmal? – Természetesen – válaszolt Lydia azonnal. Honnan is vette Carmen, hogy Lydia szidalmazni akarná vagy bármi ilyesmi. Apja is nyilván ott volt valahol a telefon közelében, mert azonnal fölvette. – Halló – apja hangjából egyrészt megkönnyebbülést, másrészt félelmet hallott ki. – Apu, Carmen vagyok. – Tudom. Örülök, hogy hívtál – mondta, és tényleg úgy hangzott, mintha örülne. – Megérkezett a csomag. Értékelem a gesztust. – Ó… Oké – mondta Carmen. Egyszerre a kényelmes zónában találta magát. Alkalma volt bocsánatot kérni, és apja túlzottan is megértő volt. Még két perc, utána minden tisztázódik, és rendbe jön. Az élet megy tovább. Valami még nyomta a szívét. – Apa, valamit el kell mondanom neked. A csöndből nem volt biztos, hogy apja akarja is hallani, de az is lehet, hogy ezt csak ő képzelte így ijedtében. – Oké. Gyerünk, gyerünk, gyerünk – parancsolta magának. Ne nézz hátra! – Haragszom rád – mondta kissé akadozva, és örült, hogy apja erre nem válaszolt. Nagy lélegzetet vett, a körmeit mélyen a tenyerébe vájta. – Tudod, csalódott vagyok. Én azt reméltem, hogy a nyarat együtt töltjük: csak te és én, kettesben. Én igazán szerettem volna, ha előre figyelmeztetsz arról, hogy beköltöztél Lydiáékhoz – a hangja remegett, és valahogy nyersen hangzott. – Carmen, én tényleg nagyon sajnálom. Most már én is belátom, hogy szólnom kellett volna neked erről. Ez az én hibám. Igazán nagyon sajnálom. Hangjából az hallatszott ki, hogy ezzel az egész ügyet egyszer és mindenkorra lezártnak tekinti. Mint egy seb, amelyet kiégetett. Carmen azonban nem volt hajlandó ennyiben hagyni a dolgot.

– Még nem fejeztem be – jelentette ki. Apja csöndben hallgatta. Néhány pillanatig csöndben maradt, hogy visszanyerje önuralmát. – Te találtál magadnak egy új családot, amelybe én valójában nem illek bele – mondta egészen más hangon, mint eddig. – Neked most van egy új családod, új gyerekeid… De velem mi lesz? Most már lehajtott az útról, és teljes sebességgel rohant előre. Olyan érzések áramlottak benne, amelyekről nem is tudta, hogy léteznek. – Mondd el, hogy mi volt a baj anyával és velem – hangjából most már a fájdalom hallatszott ki, a könnyei ömlöttek. Már az sem érdekelte, hogy apja figyel-e rá, csak folytatta tovább. – Miért nem volt jó neked a régi családod? Miért hagytál itt minket? Miért ígérted nekem, hogy ugyanolyan közel maradunk egymáshoz? – egy pillanatra abbahagyta a beszédet, hogy lélegzethez jusson. – Miért mondtad azt, hogy a kapcsolatunk ugyanolyan marad, amikor tudtad, hogy ezt nem fogod betartani? – Most már nem próbálta meg visszafojtani a sírást, könnyei úgy potyogtak, mint a záporeső. A hangja a sírás erősségétől függve hullámokban halkult vagy hangosabbá vált. Már abban is kételkedett, hogy egyáltalán érthető-e az, amit mond. – Miért van az, hogy Paul minden hónapban meglátogatja az alkoholista apját, de te csak évente két-három alkalommal jössz hozzám? Valami rosszat tettem? A szavak elfogytak, már csak sírni tudott. Lehet, hogy ez sokáig tartott, de elvesztetté az időérzékét. Aztán lassan elcsöndesedett. Vajon az apja ott van még a vonal másik végén? Amikor jó erősen a füléhez nyomta a kagylót, a nehéz lélegzés tompa hangját vette ki. – Carmen, sajnálom, nagyon sajnálom! Igazán sajnálom. Carmen megértette, hogy most hihet apjának, mert életében először őt is sírni hallotta. Másnap délután Tibbyt mély álomból zavarta föl a kopogás az ajtaján. – Hagyj békén! – kiáltotta ki.

Ki lehetett ez? Mindkét szülő munkában volt ilyen tájban, és már Lorettával is kellőképpen sikerült megértetnie, hogy jobban járnak, ha békén hagyják egymást. – Tibby? – Mondtam, hogy hagyjatok békén! Az ajtó kinyílt, és Carmen feje jelent meg a résen. Amint meglátta, milyen borzalmasan néz ki Tibby, s milyen hasonlóan néz ki a szoba azzal a gusztustalan szeméthalommal a földön és az ágyon, az arcán aggodalom jelent meg. – Tibby, mi folyik itt? – kérdezte lágy hangon. – Minden rendben veled? – Jól vagyok – közölte röviden Tibby, és visszabújt a takaró alá. – Kérlek, hagyj magamra! – mondta, s fölhangosította a tévét, mivel vége lett a reklámblokknak, és újra Oprah jelent meg a képernyőn. – Te komolyan ezt nézed? – kérdezte Carmen. Mivel a redőnyök le voltak húzva, nemigen volt más, amit nézni lehetett a tévén kívül, s így ez a borzalmas rendetlenség is sokkal feltűnőbb lett. – Opraht. Tudod, Oprah nagyon együtt érző – mondta Tibby, s érezhető volt a hangján, hogy nincs kedve beszélgetni. Kikerülve a különböző földre hajigált dolgokat, Carmen odament, és leült Tibby ágyára. Ebből is látható, mennyire aggódott: Carmen gyűlölte a rendetlenséget – hacsak nem neki volt köszönhető. – Tibby, könyörgök, mondd el, hogy mi történik! Megrémítesz. – Nekem most semmi kedvem beszélgetni – mondta Tibby fagyosan. – Szeretném, ha most elmennél. A telefon ekkor megint csörögni kezdett. Tibby úgy nézett rá, mintha egy csörgőkígyót látna. – Ne nyúlj hozzá! Megszólalt az üzenetrögzítő jelző sípszója. Tibby nagyot ugrott, és dühösen kereste a hangerő-szabályozót, majd az egész szerkezetet a földhöz vágta.

Ennek ellenére a masina működött, hangosan és tisztán lehetett hallani egy hangot. – Tibby, itt megint Bailey mamája. Szeretném, ha tudnád, hogy mi történik. Bailey egyre rosszabb állapotba kerül. Tudod, egy fertőzése van, és… Tibby hallotta, ahogy a nő mély lélegzetet vesz. Úgy hangzott, mintha a tüdeje teli lenne vízzel. – Szeretnénk… Igazán szeretnénk, ha idejönnél. Ez sokat jelentene Baileynek – mondta, majd a szavai mintha zokogásba fulladtak volna, de ezt már csak a távolból hallotta, majd a kattanást, ahogy a vonal megszakad. Tibby nem akart Carmenra nézni; sehova nem akart nézni. Carmen tekintete szinte belefúródott az agyába. Carmen karját érezte a vállán. Tibby elfordította a fejét. Szemhéja mögött végtelen könny gyűlt össze. i – Kérlek, menj el. Csak menj el – visszhangzott bizonytalanul hangja. Carmen híven önmagához egy puszit nyomott Tibby fejére, és fölkelt, hogy elinduljon. – Köszönöm – suttogta neki Tibby. Sajnos, Carmen híven önmagához egy óra múlva hívatlanul ismét megjelent Tibby szobájában. Ez alkalommal még csak nem is kopogott. Csak ott termett. – Tibby, el kell menned hozzá! – mondta Carmen óvatosan, lágyan. – Menj el – válaszolta Tibby abból a félálomszerű állapotból, amelyben volt. – Meg sem tudok mozdulni. Carmen mélyet sóhajtott. – Természetesen tudsz. Elhoztam a Nadrágot – s ezzel Tibby lábához fektette. Ez volt az egyetlen hely a szobában, ahol ez a hatalmas rendetlenség nem nyelte volna el. – Vedd föl és indulj! – Nem – mondta Tibby halkan és rekedten. Carmen eltűnt az ajtó mögött.

Tibby fogai vacogtak, és minden ízében reszketett. Miért nem érti meg Carmen, hogy a szíve megszűnt működni, és az agya is leállt, és még az orrkarika is begyulladt az orrában. Egy kómához hasonló mély álomba zuhant, és amikor órák múlva fölébredt, meglátta a Nadrágot, amelyen éppen a tévéből kiszűrődő késő éjszakai talk show fényei játszottak. A Nadrág azt mondta neki, hogy egy rettenetes személyiség, és Tibby egyet is értett vele. Visszaesett az ágyába, a lábfején és a bokáján érezte a Nadrág súlyát, amely mintha most legalább huszonöt kilós lett volna. Ki lenne képes ilyen nehéz nadrágban sétálni? – Lepd meg magad! – hallotta ki a televízióból, mintha a műsor sztárja éppen neki mondta volna. Meglepetésében a tévére meredt, nem hitt a fülének. Ugye ezt most csak bemeséli magának? Nem mondhatta ezt a tévé. Ijedten kipattant az ágyból. A szíve összevissza ugrált. Mi lesz, ha már túl késő, és kifutott az időből? Levetette a pizsamaalsóját, és fölhúzta a Nadrágot. Fölvett egy meleg zoknit. A haja már túllépett a holtponton, a kosztól már nem látszott, mennyire zsíros. Amikor már a járdán állt, hirtelen ráébredt, hogy egyrészt már majdnem éjfélre jár az idő, másrészt pedig még mindig a pizsamafelsője van rajta. Vajon lesz a kórházban valaki, aki beengedi Baileyhez ilyenkor? Tudomása szerint a látogatási időnek már nyolckor vége van. A nyitott garázsajtón keresztül a biciklije után nyúlt, már nem volt sok ideje. Bailey mindig félt az idő múlásától. Versenytempóban száguldott az utcákon, a közlekedési lámpa a Wisconsin Avenue-n sárgán villogott. A kórház bejárata már sötét volt, de a sürgősségi osztályra nyíló ajtóból világosság szűrődött ki. Tibby ezen ment be, és egy csomó sérült, nyomorultul kinéző ember mellett haladt el, akik műanyag székeken ültek. Még a vészhelyzetek is unalmassá válnak, ha egy ilyen nyomasztó helyen kell órákat várni. Szerencsére a kapuőr éppen más irányba nézett, és nem vette észre, ahogy Tibby eloson mellette, és beszáll egy olyan felvonóba, amelyik az alagsorból a fölszintre vitte a hordágyakat.

Egy ápolónőbe ütközött, aki megkérdezte, hogy mit keres ott. – Izé… Az anyukámat… izé, a mamámat próbálom megtalálni – füllentette Tibby, és továbbslisszolt. Szerencsére az ápolónő nem foglalkozott tovább a dologgal. A lift nem jött le, tehát végül egy tűzlépcsőn ment föl. Egy ideig a lépcsőházban rejtőzködött, míg úgy nem látta, hogy tiszta a levegő. Akkor odarohant a lifthez. A liftben egy fáradt arcú orvossal került össze. Tibby próbált kotorászni az agyában, hogy valami jó alibit találjon, de az orvos szerencsére nem volt kíváncsi. Nyilván más, fontosabb dolgok jártak a fejében, mint a kórházi biztonság. Kiszállt a negyedik emeleten, és gyorsan elbújt egy kiugróban, de szerencsére senki nem volt a közelben. Az ápolók pultja balra volt, a 445-ös szoba – ahogy egy felirat jelezte – jobbra. Ismét szerencséje volt. A hosszú folyosón hirtelen a jobb oldalon is elékerült egy pult, de hála az égnek: a keresett szoba rögtön ott is volt. Mivel az ajtó résnyire nyitva volt, gyorsan beosont a szobába. Megállt a szoba előterében, ahonnan ugyanannak a műsornak a végét láthatta, amelyet még otthon hagyott félbe, amikor elindult. A készülék hangtalanul működött. Az ablaknál székeket látott, de nem virrasztott bennük egy szülő sem. Erőt vett magán, és belépett a szobába. Attól félt, hogy egy egészen más Baileyvel fog találkozni. Már szinte a roncsaival. De az alvó kislány ugyanúgy nézett ki, mint az a Bailey, akit ismert. Azzal a különbséggel, hogy egy cső lógott ki az alkarjából és egy másik az orrából. Tibby hallotta, amint egy hang hagyja el a torkát, egy vékony, magas, rövid hang. Annyi fájdalom gyülemlett össze benne, hogy már nem tudta visszatartani. Bailey nagyon kicsinek tűnt a takaró alatt. Látta az ütőeret a nyakán. Óvatosan a kezéért nyúlt. Olyan kicsi és törékeny volt, mintha madárcsontokból lenne. – Szia, Bailey, én vagyok – suttogta a lány a Wallman’s-tól. Bailey teste olyan apró volt, hogy bőven volt hely Tibbynek, hogy melléüljön az ágyra. Bailey szeme csukva maradt. Tibby mellkasához emelte a kislány kezét, és magához szorította. Amikor saját szemhéja is kezdett elnehezülni, óvatosan Bailey mellé fe-

küdt. Érezte, ahogy a lány haja csiklandozza az arcát. Patakzottak a könnyek a szeméből, amelyek egyenesen Bailey hajára folytak. Remélte, hogy ez nem baj. Ott feküdt Bailey mellett, kezét állandóan magához szorítva, hogy Bailey ne féljen, és érezze, hogy szeretete végtelen. Koimisis is Theotokou éjszakája volt, azaz Nagyboldogasszony ünnepe. Ez a legjelentősebb görög ortodox ünnep húsvét után. Lena és Effie nagyszüleikkel egy kis, kedves templomban ülték végig a liturgiát. Ezt egy kis parádé követte, majd pedig az egész lakosság teljes figyelmét beleadva belevetette magát az evés-ivás örömeibe. Nagyi az édességbizottság tagja volt, ami azt jelentette, hogy Effie segítségével vagy egy tucat tálcányi baklavát sütöttek, többféle mogyorót felhasználva a töltelékhez. Most, hogy a nyár végéhez közeledtek, nagyi egyre fontosabbnak találta Effie tréningjét. Lena megivott egy pohár markáns ízű vörösbort, amelytől egyszerre lett fáradt és szomorú. Fölment a szobájába, és a sötétben az ablakhoz ült, ahonnan nyugodtan nézhette a távoli mulatozást. Ő így szeretett egy bulin szórakozni. Alkonyatkor, a járdán néhány lépésre Kostosék házától az ünneplés egy kissé elszabadult. Az emberek vedelték az ouzót, és amint a zene megkezdődött, igencsak vigadtak. Még Bapi arcán is megjelent egy hatalmas, bugyuta mosoly. Effie is ivott néhány pohár bort, mivel Görögországban nem volt semmilyen korhatár. Sőt, bizonyos alkalmakkor maguk a nagyszülők erőltették Effie-re és Lenára, hogy igyanak bort. Ettől Effie érdeklődése alaposan lelohadt, nem úgy, mintha tiltva lett volna, hiszen a tiltott dolgok mindig foglalkoztatták. Ezen az estén Effie föl volt dobva, arca kipirult a bortól. Lena figyelte, amint húga egy-két dal idejéig táncol Andreasszal, a pincérrel, majd ahogy eltűnnek egy mellékutcában. Nem aggódott húgáért. Effie-t könynyű volt izgalomba hozni, de Lena tudta, hogy húga minden helyzetben a kellő óvatossággal viselkedik. Effie imádta a fiúkat, de

még tizennégy évesen is volt annyi rátermettsége, hogy időben le tudja állítani a dolgokat, ha erre szükség van. Oiának ma este két egyformán színes holdja volt. Egyik fönn az égen, a tükörképe pedig a tengeren. Ha nem tudná, melyik van magasabban, nem is tudná eldönteni, melyik az igazi. A hold rávilágított Kostos arcára, aki nem vette észre, hogy Lena eltűnt, és ez nem is érdekelte – legalábbis Lena biztos volt ebben. Bár hiányoznék – ismételte Lena telepatikusan, és aztán rögtön megbánta. Látta, amint Kostos nagyihoz lép. Valia lábujjhegyen állva ölelte át, és csókolgatta olyan hevesen, hogy Lena már azt nézte, nem fog-e baja esni a fiúnak. Látszott, hogy Kostosnak nagyon jólesik. Valamit súgott Valia fülébe, amitől elmosolyodott, utána pedig táncolni kezdtek. Tipikus kisvárosi tűzijátékot kezdtek fellőni a főtérről. Tulajdonképpen csodálatos látvány volt – látta be végül Lena, s érezte, hogy egészen izgatott. Na persze Disney Worldhöz képest ezek a házilag készült rakéták eléggé egyszerűnek tűntek, de éppen ezért sokkal őszintébbnek is. Látszott rajtuk a készítés igyekezete és veszedelme, amelyeket a nagystílű tűzijátékoknál sikerül egészen elleplezni. Kostos megforgatta nagyit, aki nevetve igyekezett uralkodni a lábai fölött. A dal végén teátrálisan megdöntötte nagyit, szinte kettéhajlítva. Lena még soha nem látta nagyit ennyire boldognak. Lena azoknak a lányoknak az arcát tanulmányozta, akik kicsit arrébb, oldalt álldogáltak. Nyilvánvaló volt, hogy az összes tizenéves lány nyála csorgott Kostos után. De ő lányok helyett inkább a nagymamákat táncoltatta meg. Azokat a nőket, akik őt fölnevelték azzal a szeretettel, amelyet nem adhattak át valódi rokonaiknak, akik elhagyták a szigetet. Ez volt a szigetlakók életének tragikus valósága. Egész generációk határoztak úgy, hogy máshol próbálnak szerencsét. Lena hagyta, hogy a könnyei szabadon csorogjanak az arcán. Nem volt teljesen biztos benne, hogy miért jött rá a sírás.

Amikor az ünnepségnek vége lett, még ebben a késői órában sem tudott aludni. Ült az ablaknál, tekintetét a holdra szegezve. Időnként lágy szellő borzolta föl a tenger felszínén a hold tükörképét. Elképzelte, amint Oia boldog lakói mély, alkoholmámoros álomba esnek. Amint egy kissé kihajolt az ablakon, a házuk második emeleti ablakából is egy pár könyököt fedezett föl. Bapi ráncos könyöke volt az. Ő is az ablaknál üldögélt arccal a hold felé fordulva. Lena kívül és belül is mosolygott. Egy dolgot megtanult Santorinin: nem hasonlított egyik szülőjére és a húgára sem. Éppen olyan volt, mint Bapi: büszke, csöndes és félénk. Szerencsére Bapi életében egyszer talált annyi bátorságot, hogy elfogadja annak az embernek a szeretetét, aki tudta, hogy hogyan kell szeretni. Lena a két hold fényében azért imádkozott, hogy egyszer ő is hasonlóan bátor legyen.

Hétfő, kedd Sértődj meg. Szerda, csütörtök Minek gyötörtök?

Péntek, szombat Véled sóhajt. James Joyce

Lena másnap reggel későn ébredt. Még órákig ágyban maradt, mert fogalma nem volt, hogy mihez kezdjen. Furcsa hangulatban volt. Egyszerre volt tele energiával, és ugyanakkor volt apatikus. Effie rázta föl, amikor nagy zajjal megjelent az ajtóban, aztán valamit nekiállt keresgélni Lena szekrényében. – Mi van veled? – kérdezte Effie félvállról, mialatt szégyentelenül tovább kotorászott Lena cuccai között. – Fáradt vagyok – mondta Lena. Effie gyanakodva nézett rá. – Milyen volt a tegnap éjszakád? – érdeklődött Lena, részben azért, hogy elterelje magáról a témát. Effie szeme felragyogott. – Hihetetlen nagy volt! – mondta, és ömlött belőle a szó. – Andreas tud a világon a legfantasztikusabban csókolni. Sokkal jobban, mint akármelyik amerikai fiú! – Ezt már mondtad – jelezte Lena savanykásan. – Szeretnélek emlékeztetni, hogy te csak tizennégy éves vagy. Effie hirtelen leállt a fogasok ide-oda huzigatásával, és mozdulatlanná dermedt. – Mi van? – követelte Lena. Effie mindig fölidegesítette, ha nagyon csöndben maradt. – Te jó isten! – sóhajtott föl a húga. – Mi van?! – ordított rá Lena. Hirtelen összehúzódott, amikor a papír zörgését hallotta, és látta, mi van Effie kezében. Ez az a rajz volt, amit Kostosról készített. – Te jó isten! – mondta Effie még egyszer, de most már sokkal lassabban. Lena felé fordult, de olyan arckifejezéssel, amiről lerítt, hogy a nővérét egészen új szemmel nézi. – Ezt nem tudom elhinni rólad. – Mit? – Lena szókincse egyszerre nagyon lecsökkenni látszott. – Egyszerűen nem tudom elhinni rólad. – Mit?! – kiáltott rá Lena megint, és felült az ágyban. – Szerelmes vagy Kostosba – vádolta meg Effie.

– Nem! Dehogyis! – ha Lena mind ez idáig nem lett volna tisztában az érzéseivel Kostos iránt, akkor most bebizonyosodott számára, mi az igazság. Ebben a pillanatban már nem tudta becsapni magát. – De bizony ám! És ami a legszomorúbb: hogy te túl gyáva vagy ahhoz, hogy bármit tegyél ez ügyben azt kivéve, hogy sajnáld magad. Lena visszaesett az ágyára a takarói közé. Mint máskor is, Effie egy mondatban rávilágított az ő bonyolult, gyötrődő lelkiállapotára. – Csak valld be – mondta Effie, aki láthatólag nem akart még leszállni a témáról. De Lena képtelen volt. Csak ott feküdt, keresztbe tett karral a pizsamájában. – Rendben van, ne tedd – mondta Effie. – Akkor is tudom, hogy igazam van. – Pedig nagyon tévedsz – tagadott gyerekesen Lena továbbra is. Effie az ágy szélére ült. Arca megkomolyodott. – Figyelj rám, Lena. Oké? Már nem sokáig vagyunk itt. Te szerelmes vagy. Igaz, hogy ezt eddig még észre sem vettem rajtad! Össze kell szedned magad, bátornak kell lenned! El kell menned Kostoshoz és elmondanod, mi a helyzet. Esküszöm, ha ezt nem teszed meg, életed további, gyáva részében ezt fogod sajnálni. Lena tudta, hogy mindez igaz. Effie annyira telibe talált, hogy már nem is próbált tovább tagadni. – De Eff! – mondta, s hangjából hallatszott a kínlódás. – Mi van akkor, ha ő nem szeret engem? Effie elgondolkozott. Lena várt, remélte, hogy húga megnyugtatja majd. Azt szerette volna, ha Effie azt válaszolja, természetesen Kostos viszontszereti őt. Mi mást is érezhet? De Effie nem mondott ilyesmit. Ehelyett megfogta Lena kezét, és azt mondta: – Ezért mondtam neked, hogy légy bátor. Amikor Bailey felébredt, csodálkozva látta, hogy Tibby ott fekszik mellette a kórházi ágyon. Az ápolónő, aki a reggelit hozta be, szin-

tén meglepődött. Míg Bailey örült neki, a nővért inkább bosszantotta. – Remélem, jól kipihented magad – mondta az ápolónő Tibbyre emelve a tekintetét egy gúnyos félmosollyal. Tibby lecsúszott az ágyról. – Elnézést – motyogta álmosan. Látta, hogy összenyálazta Bailey párnáját azon a részen, ahol feküdt. Az ápolónő hitetlenkedve csóválta a fejét, de az arcán nyoma sem volt rosszindulatnak. – Mrs. Graffman nagyon meglepődött, amikor téged itt talált tegnap éjszaka – mondta Tibbynek. – Legközelebb próbálj látogatási idő alatt jönni – s ezzel tekintete Tibbyről Baileyre vándorolt. – Anyukád azt mondja, hogy ez az ifjú hölgy jó barátod. Bailey rábólintott. Habár csöndben, hanyatt feküdt az ágyon, a tekintetéből látszott, hogy mindenre figyel, ami körülötte történik. – Köszönöm – mondta Tibby. Az ápolónő ellenőrizte Bailey lábánál a lázlapot. – Néhány perc múlva visszajövök. Ha szükséged van segítségre… – mondta, és szemével az ételre mutatott. – Nem lesz szükségem rá – mondta Bailey. A nővér szigorúan nézett Tibbyre. – Nehogy megedd a reggelijét! – Nem fogom – ígérte meg. – Gyere ide – hívta Bailey, és kezével ütögette Tibby helyét maga mellett az ágyon. Tibby letelepedett mellé. – Szia – mondta. Majdnem megkérdezte, hogy „hogy vagy?”, de szerencsére időben észbe kapott. – A Nadrág van rajtad – állapította meg Bailey. – Szükségem volt segítségre – magyarázta Tibby. Bailey bólintott. – Mimi meghalt – Tibby nem tudta elhinni, hogy ezek a szavak a szájából jöttek ki, majd minden előjel nélkül kitört belőle a zokogás. Egy nagy könnycsepp jelent meg Bailey arcán is.

– Tudtam, hogy valami nincs rendben – mondta. – Ne haragudj – lehelte Tibby. Bailey fejével intett, hogy jelezze, nincs szükség magyarázkodásra. – Tudtam, hogy itt voltál tegnap este, ezért álmodtam szépet. – Örülök neki. Bailey az órára pillantott. – Neked menned kell. Tizenhárom perc múlva a munkahelyeden kell lenned. – Mi?! – kérdezte Tibby teljesen összezavarodva. – Tudod, a Wallman’s-nál. Tibby kezével jelképesen hárított. – Ez nem fontos. Bailey komoly szemmel nézte. – De nagyon is fontos. Az a te munkahelyed. Duncan számít rád, tudod jól. Menj! Tibby hitetlenkedve nézett rá. – Te tényleg azt akarod, hogy elmenjek? – Igen – mondta lágyan. – Akarom, hogy elmenj, de gyere is vissza! – Jövök – biztosította Tibby. Amikor a kórház előterébe érkezett, akkor látta, hogy Carmen ül ott, s a két lány szó nélkül összeölelkezett. – Mennem kell dolgozni – mondta Tibby ernyedten. Carmen megértően bólintott. – Elkísérlek. – Biciklivel vagyok. – Akkor elkísérlek téged és a biciklidet – mondta Carmen. – Ó, várj egy pillanatra! – torpant meg hirtelen Carmen, mielőtt kiléptek volna az automata ajtón. – Szükségem van a Nadrágra! – Pont ebben a pillanatban? – Igen. – Tudod, most éppen rajtam van – jelezte Tibby. Carmen karonfogta, és becipelte a női mosdóba. Levette babakék vászonnadrágját, és Tibby felé nyújtotta.

További bizonyíték volt a Nadrág varázserejét illetően, hogy milyen fantasztikusan nézett ki Carmenen, és milyen hülyén festett Tibby Carmen nadrágjában. Noha Carmen az utóbbi hetekben minden reggel legalább tízig aludt, augusztus tizenkilencedikén a nappal együtt kelt. Tudta, hogy most mit fog tenni. Felhúzta magára a Nadrágot. Tetszett neki, hogy milyen pompásan illik rá, különösen a csípője körül. Úgy érezte, mintha a Nadrág szerelmes lenne belé. A lábait beletuszkolta a leopárdmintás szandáljába, és gyorsan begombolta fekete, galléros blúzán a gyöngyház gombokat. Szétrázta dús haját, melyet tegnap este mosott meg, és ezüstkarikákat tűzött fülcimpájába. Hagyott egy rövid üzenetet a mamájának a konyhaasztalon, és amint repült az ajtón kifelé, hallotta, hogy a telefon is cseng. A telefon kijelzőjén Mr. Brattle számát látta, úgyhogy hagyta, hogy csöngessen, amíg meg nem unja. Többé nem fogja kínozni anyja főnökét. Busszal ment ki a repülőtérre, ahol drága retúrjegyet vett, amit előző nap rendelt meg apja hitelkártyájával, amit arra a célra adott neki, ha hirtelen vészhelyzet van. Három ülésen végigfeküdve kényelmesen végigaludta a kétórás repülést Charlestonba. Mindössze az étkezéshez ébredt föl. Ma megette az almát. Egy ideig magazinokat olvasgatott a Charlestoni Nemzetközi Repülőtéren, aztán fogott egy taxit, amivel az anglikán templomba hajtatott, ami a Meeting utcában volt. Ez alkalommal a tölgyfákat és a vadgesztenyét már ismerősökként üdvözölte. Néhány perccel az esküvő kezdete előtt érkezett. Már mindenki a helyén ült. Az egész templomot lila és fehér virágok borították. Egy árnyékos hátsó sorban húzódott meg. Két nagynénjét ismerte föl a második sorban. A mostohanagymamája, akit senki nem kedvelt, ült a nagynénjei mellett. Rajtuk kívül nem ismert senkit azok közül, akik azon az oldalon ültek, ahol apja ismerősei kaptak helyet. Milyen szomorú, hogy a házaspároknak csak házaspár barátai vannak, s amikor az emberek elválnak, ezek a barátok eltűnnek.

Egy oldalajtón apja magas alakja jelent meg; elegánsan, méltóságteljesen festett a szmokingjában. Mellette állt Paul egy pontosan ugyanolyan öltözetben. Carmen ekkor jött rá, hogy Paul apjának a tanúja. Carmen szinte várta a keserű szájízt, de az elmaradt. Paulon látszott, hogy komolyan veszi ezt a feladatot. Albert és Paul remekül néztek ki egymás mellett, mindkettejük szőkén, egyforma magasságúan. Tudta, hogy apja szerencsés ember. A nászinduló hangja csengett föl. Először Krista jelent meg, aki úgy nézett ki a ruhájában, mintha cukorból lenne. Szépen fest – határozta el magában Carmen. Bőre olyan világos volt, hogy szinte lehetett látni a kék erek finom vonalát alatta. A zene hangosabbá vált, és egy drámai szünet után megjelent Lydia. Valamiért szép volt ez az esküvő. Nem jelentett semmit, hogy Lydia már elmúlt negyven, és hülyén nézett ki esküvői ruhájában. Egészen átszellemült volt, ahogy a bársonyszőnyegen levonult, és Carmen tényleg úgy meghatódott, mint ahogy az illik. Lydia mosolya tökéletes menyasszonymosoly volt: szégyenlős, de magabiztos. Apja szemei legeltek hitvese gyönyörű sziluettjén. Amikor Lydia Al mellé ért, a család egy kis szoros félkört alkotott az oltár előtt. Carmen egy pillanatnyi keserűséget érzett, ahogy látta ezt a kis családi képet. Ők akarták, hogy te is ott legyél. Neked is ott kellene lenned. Carmen hagyta magát elkábulni a cselló hangjától, a gyertyák illatától és a pap monoton beszédétől. Pillanatnyilag megfeledkezett arról, hogy ő a vőlegény lánya, és hogy ehhez képest nincs megfelelően felöltözve. Elhagyta testét, és magasan a boltívek alatt suhant, ahonnan mindent úgy látott, mintha csak egy nagy fényképet szemlélne. Amikor már visszafelé jött az újdonsült házaspár, akkor találkozott apja és az ő tekintete, s ettől egyből visszatért a valóságba. Apja arcáról boldogság sugárzott, hogy meglátta a lányát, s az, hogy szeretné, ha ott maradna velük.

Valahogy sikerült Dianának bejutnia a tábor konyhájába, hogy süteményt süssön. Ollie megpróbálta a hátát masszírozni, és Emily felajánlotta, hogy kölcsönadja a discmanjét Bridgetnek. Mindannyian aggódtak érte. Hallotta őket suttogni, amikor azt hitték, hogy ő már alszik. Másnap este már elment velük vacsorázni. Már csak azért is, mert elege volt, hogy ott kotkodácsolnak körülötte, és mindenféle kajákat hordanak az ágyához. Már egy egész vagon étel rohadt az ágya alatt. Vacsora után Eric jelent meg, és javasolta, hogy menjenek el sétálni. Ez meglepte, hiszen Eric legutóbb azt jelezte, hogy nem mer vele mutatkozni. Természetesen igent mondott. A Coyote strand területére sétáltak, egy sík részre. Arrafelé haladtak, ahol a pálmafák és a kaktuszok majdnem a tengerig értek. A lemenő nap vérvörös színben ragyogott mögöttük. – Aggódtam miattam. Tudod, a meccs után… – szemében látszott, hogy komolyan beszél. Bridget bólintott egyet. – Nem játszom mindig jól. – De Bridget, te elképesztően tehetséges vagy! Ezt biztosan te is érzed. Tudnod kell, hogy mindenki sztárnak tart. Bridget, mint akárki más, szerette, ha megdicsérik, de erre most nem volt szüksége. Pontosan ismerte a saját képességeit. Eric zavartan túrta a homokot a lábával, kis lyukat fúrt bele, majd újra betemette. – Zavar, ami történt kettőnk közt… Félek, hogy fájdalmat okozott neked. Lehet, hogy többet, mint ahogy abban a pillanatban gondoltam. Bridget erre is bólintott. – Neked nem volt sok dolgod fiúkkal, ugye? – szavai kedvesek voltak, semmi követelőzés nem volt benne. Látszott, hogy segíteni szeretne. Bridget újra bólintott. – Bár tudtam volna ezt. – Mivel én nem mondtam, honnan tudhattad volna? Eric még mindig a homokot túrta a lábával.

– Tudod, Bridget, amikor legelőször találkoztunk, te olyan magabiztos voltál és… hogy is mondjam? Nagyon kihívó. Azt hittem, hogy sokkal idősebb vagy. Persze, most már késő. Nem sok tapasztalatod lehet, hiszen mindössze tizenhat éves vagy. – Tizenöt. Eric nyögött egyet. – Te jó isten, bár ne mondtad volna ezt! – Sajnálom. Csak szeretnék őszinte lenni. – Bár korábban lettél volna az. Bridget alsó ajka remegni kezdett. Ericen látni lehetett, hogy bánja, ami történt. Közel lépett Bridgethez és átölelte a vállát. Eric folytatta. – Na most elmondom, amit szeretném, hogy tudj. Nem biztos, hogy fogunk még valaha beszélni, úgyhogy szeretném, ha emlékeznél ezekre a szavakra. Oké? – Rendben – mormogta Bridget. Eric mélyet sóhajtott. – Elég nehezen vallom be, amit most mondani akarok, mivel edzőként kellene viselkednem. Jól figyelj! – s ezzel az égre nézett, mintha segítségért fohászkodna. – Hirtelen berobbantál az életembe. Mióta megláttalak az első napon, minden éjszaka az ágyamban érezlek – megsimogatta a lány haját. – Azon a napon, amikor együtt úsztunk, s azon, amikor futottunk és amikor táncoltunk, akkor… Nem vagyok valami nagy focirajongó, Bee. De ahogy te játszol, az számomra nagyon izgató. Bridget arcán egy kis mosoly tűnt föl. – Ez az, amiért majdnem összeszarom magam, amikor meglátlak. Nagyon szép vagy és nagyon… vonzó. De sajnos túl fiatal az én koromhoz képest. Ugye tudod, miről beszélek? Bridget egyáltalán nem volt olyan biztos benne, hogy ő túl fiatal Eric számára. Azt viszont tudta, hogy ahhoz túl fiatal, ami köztük történt. Így aztán megint beleegyezően bólintott. – És most, miután ennyire közel kerültünk egymáshoz, képtelen vagyok a közeledben lenni anélkül, hogy ne legyenek erős érzelmeim.

Bridget már nem tudta visszafojtani a sírását, hatalmas könnycseppek ragyogtak a szemében. Eric kezeivel fogta a lány arcát. – Figyelj, Bee! Valamikor, amikor talán húszéves leszel, megint összetalálkozunk. Valami jó nevű iskola focisztárja leszel. Egymillió nálam érdekesebb fiú fog utánad loholni, és tudod, mit? Akkor megint megkereslek, és imádkozom azért, hogy még mindig akarj engem. Két hajtincsét óvatosan a kezébe fogta, s úgy játszott velük és csavargatta őket, mint valami kincset. – Ha még egyszer összetalálkozunk más időben, más körülmények közt, akkor megengedhetem majd magamnak, hogy úgy imádjalak, mint ahogy ezt te kiérdemled. De most nem szabad. Bridget még mindig könnyezve erre is rábólintott. Szerette volna, ha a fiú vallomását el tudná fogadni és meg tudna nyugodni. Tudta, hogy Eric ezt szeretné. Függetlenül attól, hogy most igazat mondott-e vagy sem, az biztos, hogy úgy érezte, szüksége van arra, hogy megnyugtassa a lányt. És ezt őszintén, tiszta szívvel tette. De Bridgetnek most nem erre volt szüksége. Ami neki most kellett, az olyan messze volt tőle, mint az égbolt. Még sokáig üldögéltek néma csöndben egymás mellett, egyedül a tengerparton.

Elég nagy ez a világ nekem? Jane Frances

A kertben felállított sátorban Carment sokáig átölelve tartotta apja. Amikor végül elengedte, a szeme könnyekkel volt tele. Carmen nagyon értékelte, hogy apja semmit nem mond. Szótlansága ékesszólóbban mutatta, mit érez. Lydia is átölelte. Természetesen csak kötelességből, de Carment ez most nem zavarta. Ha Lydia ennyire szereti apját, akkor minden rendben van. Krista két könnyed puszit nyomott az arcára üdvözlésképpen, Paul pedig kezet fogott vele. – Örülök, hogy visszajöttél – mondta. Ha bárki is észrevette, hogy farmer van rajta, erről senki nem tett említést. – Figyelem! Itt az ideje a fotónak! Kérem az ifjú párt és a két tanút! – hívta őket a fényképész idős asszisztense, aki láthatólag nem tudta, hogy van egy ötödik családtag is. – Kérem, mindannyian menjenek a magnóliafa elé – kiáltotta bele Krista fülébe. Annyira hangoskodott, mintha egy horda embert kellene terelnie. Carmen elindult az asztal felé, ahol az üdítőket szolgálták föl, de apja elkapta karját. – Gyere – mondta –, te is hozzánk tartozol. – De… én… – Carmen fejével a Nadrág felé jelzett. Apja könynyedén legyintett erre a problémára. – Jól nézel ki – nyugtatta meg, és Carmen hitt is neki. Carmen is beállt a képbe Krista és Paul mellé. Aztán egy másik képen Lydia és apja feszített. Készült egy fotó kettőjükről apjával. A fényképész segédje tett ugyan egy megjegyzést Carmen farmerjére, de ezt mindenki figyelmen kívül hagyta. Carmenre nagyon jó benyomást tett, hogy Lydia megengedte, hogy a tündérmese jellegű esküvőjéről készült képeket ez a kreol bőrű, farmeres lány elcsúfítsa. A vacsora és az ezalatt szokásos ceremóniák gyorsan lezajlottak. Carmen kicsit elbeszélgetett neurotikus nagynénjével, majd az ünnepi evés után megszólalt a zenekar, és szokás szerint a menyasszony és a vőlegény lépett föl először a táncparkettra. Mint várható volt: nagy tapsot kaptak. Nem sokkal később Paul lépett oda Carmenhez.

– Felkérhetlek egy táncra? – kérdezte hivatalosan, még mélyen meg is hajolva hozzá. Carmen fölállt, és elhatározta, hogy nem fog amiatt parázni, hogy valójában nem tud keringőzni. Karját a fiú vállára tette, és csak követte a zene ütemét. Hirtelen beugrott neki, hogy Paulnak van barátnője. Szemével végigpásztázta a környező asztalokat, fürkészve, hogy honnan jön a féltékenységtől izzó, rontó tekintet. Paul megérezte, hogy Carmen mire gondol. – Hol van… izé… – hirtelen Carmennek nem jutott eszébe a lány neve. – Csontkollekció? – segítette ki Paul. Carmen érezte, hogy elpirul. Paul elnevette magát. Meglepően kedvesen nevetett, úgy hangzott, mintha csuklott volna. Érdekes, hogy ezt a nevetést még soha nem vette észre Paulnál. Carmen szégyenkezve harapott ajkába. – Elnézést – mondta nagyon halkan. – Szakítottunk – tette hozzá Paul, de egyáltalán nem tűnt szomorúnak emiatt. Amikor a dalnak vége lett, a fiú elengedte, és látta, hogy apja közeledik. De még mielőtt Paul elment volna, még a fülébe súgta: – Nagyon boldoggá tetted apádat. Ez nagyon meglepte Bridgetet (nyilván Carment – a korrektor), mint minden más, amit ma Paullal tapasztalt. Apja átfogta derekát, és a parkett szélén keringőzött vele. – Tudod, mit fogok csinálni? – kérdezte apja. – Mit? – Ettől kezdve olyan becsületes leszek hozzád, mint amilyen becsületes te voltál eddig velem. – Oké – nyugtázta Carmen, elsírta magát, és hagyta, hogy a csillogó lámpák fényéből egy zavaros hófelleg keletkezzen. Amikor a parti befejeződött, és elindult fölfelé a szobájába, akkor azért megnézte magának az ebédlő ablakát. Lehetett látni a pókháló mintájú repedéseket, aminek a közepén egy lyuk éktelenkedett. A rést áttetsző műanyaggal takarták le, de az azt rögzítő ra-

gasztószalagok elcsúfították. Valami oknál fogva emiatt Carmen egyszerre nagyon szégyellte magát, de nagyon boldoggá is tette.

Kedves Lena! Végre valami értelmeset is csináltam, mialatt a Nadrág volt rajtam. Azt hiszem, Tibbynek is van valami, amiről majd be tud számolni. Amikor ezt elküldjük most neked, a Nadrágnak jó karmája van (hehe). Már alig várom, hogy mindent elmondhassak, amikor újra együtt leszünk. Remélem, hogy a Nadrág annyi örömet hoz majd neked, mint amennyit nekem hozott ma. Szeretettel: Carmen Tibby a pizsamafelsőjében ment dolgozni, és kölcsön kellett kérnie egy munkaköpenyt. Duncan barátságtalanul viselkedett, de látszott, hogy valójában boldog, hogy beállított azután, hogy jó néhány napig beteget jelentett. Dicsérő megjegyzést tett Carmen nadrágjára. Négy óra előtt valamivel Tibby elmélázva azon gondolkodott, hogy mindjárt kimehet Bailey elé, s akkor felocsúdott. – Hol van a barátnőd? – érdeklődött Duncan. Már mindenki ismerte Baileyt a Wallman’s-nál.

Tibby az üzlet hátsó részébe ment, és elsírta magát. Egy magas cementlépcső tetején ült és kezébe temette az arcát. Időnként kitörölte az arcából a könnyeket a köpenye ujjával. A pizsamafölső szinte odatapadt a testéhez. Érezte, hogy valaki áll mellette. Kinyitotta a szemét, és meglepve látta, hogy Tucker Rowe az. – Minden rendben van? – kérdezte. Tibby gondolatai egy pillanatra elkalandoztak, s azon morfondírozott, vajon nincs-e melege a fiúnak ezekben a fekete ruhákban, amiket állandóan hord. – Nem igazán – válaszolta végül, szipogott és újból megtörölte az orrát. A fiú leült mellé, de Tibby olyan erősen zokogott, hogy képtelen volt abbahagyni, úgyhogy egy ideig még eltartott, míg megnyugodott. A fiú félszegen megsimogatta a lány haját. Ha ugyanaz a Tibby lett volna, aki nyár elején, akkor valóságos eksztázisba esett volna ettől az eseménytől, még akkor is, ha ilyen koszos volt a haja, mint ekkor. Most csak egy pillanatra tudott ezen elgondolkodni, tovább nem érdekelte. – Szerintem hozok neked egy forró csokit, és te pedig meséld el, mi a baj – javasolta Tucker. Tibby jól megnézte magának a fiút, de nem a saját szemén keresztül, hanem Baileyén. A hajában túlságosan sok volt a zselé, és észrevette, hogy az orrnyerge fölött csipesszel ki vannak húzgálva a szálak, ahol a szemöldöke összenőtt volna. Mind ruhája, mind pedig a hírneve hamisnak tűnt. Nem bírta ép ésszel felfogni, hogy hogyan tetszhetett neki ez a fiú. – Köszönöm, de nem kérek. – Ugyan már, Tibby! Komolyan beszélek – láthatólag a lány visszautasítása bizonytalanul hangzott a számára. Mintha Tibby nem akarná elhinni, hogy valaki érdeklődik iránta. – Igazán nem akarok ebbe most belemenni – tisztázta a helyzetet Tibby. A fiú arca sértődöttséget jelzett. Valaha nagyon beléd voltam esve – gondolta magában, ahogy a fiú elment. De most nem tudok rájönni, hogy miért.

Nem sokkal ezután Angela – az a nő, akinek olyan hosszú körmei voltak – jelent meg két átlátszó, dugig telt szemeteszsákkal, amiket a kukába dobott. Amikor észrevette Tibbyt, megállt előtte. – A te kis barátnőd igazán beteg, ugye? – kérdezte. Tibby meglepve nézett vissza rá. – Hát te ezt honnan tudod? – Volt egy unokahúgom, aki rákban halt meg kiskorában – magyarázta Angela. – Őrá emlékeztetett. Angela szemében is könnyek jelentek meg. Leült Tibby mellé. – Szegénykém – mondta, miközben Tibby hátát paskolta. Tibby a pizsamán és a műanyag kabáton keresztül is érezte a körmöket. – A barátnőd egy nagyon kedves, édes kislány – folytatta Angela. – Egy délután, amikor rád várt, én korábban végeztem. Bailey észrevette rajtam, hogy valami nagyon felkavart. Meghívott egy jeges teára, és ezek után fél órán keresztül hallgatta a sirámaimat a szemét volt férjemről. Ettől kezdve minden szerdán beszélgettünk Baileyvel. Tibby bólintott. Csodálkozott azon, hogy Bailey mennyire empatikus, ugyanakkor önmagával nem volt megelégedve, hiszen mind ez idáig semmi mást nem tudott Angéláról, csak hogy hosszú körmei vannak. Jellemző módon a Nadrág varázserejére, Lena görörországi tartózkodásának utolsó napján érkezett meg. A csomag olyan megviselt volt, mintha háromszor körülutazta volna a Földet, de szerencsére a Nadrágnak nem esett baja. Igaz ugyan, hogy gyűrött volt, lágyabb és valamivel kopottabb, mint mikor utoljára látta. Szinte olyan fáradtnak nézett ki, mint amilyennek Lena érezte magát. Ennek ellenére azt a benyomást keltette, mintha már millió éve kitartott volna. Az, hogy a Nadrág éppen az utolsó napon futott be, olyan érzést keltett Lenában, mintha egy utolsó felszólítást kapott volna: menj, beszélj Kostosszal, te gyáva kukac. Amint magára húzta a Nadrágot, bűntudatot érzett, majd azt is, hogy elönti valami különös erő és bátorság. A Nadrág rejtélye az volt, hogy mindhárom barátnőjének, akik eddig hordták, a jó tulaj-

donságát is magán viselte. Szerencsére az egyik ilyen a bátorság volt. Noha ő már nem tudott ez alatt az egy nap alatt a Nadrághoz túl sok mindent hozzátenni, de azt elhatározta, hogy legalább bátor lesz. Kívánatosnak érezte magát a Nadrágban, ami persze nem árt. Lena egyszer részt vett egy 35 kilométeres jótékonysági gyaloglóversenyen, ami keresztül-kasul vezetett Washington városán, s főként annak zöldövezetein. Nem meglepő módon a mostani séta a kovácsműhelyhez hosszabbnak tűnt. Úgy tervezte, hogy ebéd után indul el, de aztán rájött, hogy úgysem tudna enni, tehát minek is halogatni. Mint kiderült, ez egy jó ötlet volt. Mire a kovácsműhelyhez érkezett, idegességében hányingere volt. Szerencséjére nem evett semmit, így aztán nem történt semmi baj. Lena tenyere hűvös volt és annyira izzadt, hogy félt, hogy elmaszatolja a festéket a képen. Próbálta a kezét a Nadrágba törölni, egyiket a másik után, de nedves kéznyomok egy farmeren nem mutatnak a legjobban. Mielőtt belépett volna a parányi udvarba, megtorpant. Menj tovább – utasította magában a Nadrágot, mert jobban bízott benne, mint saját lábaiban. Mi történik, ha Kostos elfoglalt? Akkor igazán nem illik zavarnia. Kinek a hülye ötlete volt munka közben lerohanni? – követelte a választ agyának gyáva része (mely a nagyobbik volt). De nem állt meg. Agyának az a kicsike része, ami bátor volt, tudatta vele, hogy ez az egyetlen és utolsó lehetősége. Ha most visszafordul, minden elvész. A műhelyben sötét volt, csupán a nagy téglakohó tüze világította be a helységet. Csak egyvalakit látott, aki éppen egy fémdarabot izzított a tűzben, és elég magas volt ahhoz, hogy ne legyen kétséges, hogy az illető nem Bapi Dounas. Lehet, hogy Kostos hallotta a lépéseket, de az is lehet, hogy csak érezte. Vállán keresztül hátranézett, majd lassan és óvatosan letette a munkáját, levette a maszkot és a hatalmas kesztyűket, és odament a lányhoz. A szemében még mindig tükröződött a tűz lángja. Arcán nem látszott izgatottságnak nyoma sem, láthatólag

nem érezte át a pillanat fontosságát. Lena ezzel persze másként volt. Lena már hozzászokott, hogy amikor fiúk vannak körülötte, akkor azok fel vannak spannolva, így aztán többnyire ő volt a helyzet ura. Kostos viszont másként viselkedett. – Szia – mondta Lena reszkető hangon. – Szia – válaszolta a fiú magabiztosan. Lena zavartan toporgott. Próbálta felidézni, hogy mi is volt az első mondat, amit kitalált. Egyik lábáról a másikra állt. – Nem akarsz leülni? – kérdezte a fiú. Persze az egyetlen ülőalkalmatosság egy alacsony téglafal volt, ami a műhelyt két részre választotta. Lena leült, de még mindig nem bírt visszaemlékezni, hogy hogy akart belekezdeni. Mindössze izzadt tenyere és a festmény járt a fejében, amit aztán egyszerűen a fiú felé nyújtott. Eredetileg egy ennél ünnepélyesebb átadást tervezett, de hát így sikerült. Mindegy. A fiú maga felé fordította a festményt, és alaposan megnézte. Nem reagált azonnal, mint ahogy mások szoktak, csak nézte a képet. Egy idő után Lena ideges kezdett lenni ettől. Igaz, hogy eddigre már amúgy is annyira feszült volt, hogy meg nem tudta állapítani, hogy ez az idegesség mikor kezdődött. – Ez a te helyed – adott gyors magyarázatot. A fiú nem tudta levenni a szemét a képről. – Évek óta ez az én fürdőhelyem – mondta lassan. – De hajlandó vagyok megosztani. Valami jelentőségtelit vett ki a szavaiból, félig örülve ennek, félig bizonytalanul ingadozva, hogy ez mit is jelent. A bizonytalanság győzedelmeskedett. A fiú visszaadta a festményt. – Ne, ez a tied – mondta Lena, és hirtelen halálfélelem vett erőt rajta. – Persze, csak ha nem bánod. Nem kell elfogadnod. Én… Kostos magához húzta a képet. – Szeretném megtartani – mondta. – Köszönöm.

Lena előrehúzta hosszú haját, hogy szabadon legyen a nyaka. Embertelenül meleg van ebben a műhelyben. Oké. Itt az ideje, hogy beszélj – utasította saját magát. – Kostos, azért jöttem ide, hogy valamit elmondjak neked – amint szája beszédre nyílt, felugrott, és elkezdett fel-le járkálni. – Oké – válaszolta a fiú, aki viszont ülve maradt. – Szerettem volna már akkor… akkor… azon a napon – hogy a fenébe lehet ezt elmondani? Kétségbeesetten kereste a szavakat. – Amikor először összefutottunk a tónál. A fiú bólintott. Mintha egy apró mosolyt lehetett volna fölfedezni az arcán. – Egy szó mint száz… vagyis… azon a napon, hogy is mondjam csak – megint elkezdett idegesen köröket róni a műhelyben. Lena apjának jogban kifinomult, logikus és gyors gondolkodásmódja nem az a tulajdonság volt, amit Lena örökölt. – Jól megkeveredtek a dolgok, és egy csomó félreértés lett abból, hogy most végül is mi történt. Ha jól meggondolom, ez az én hibám volt. De álmomban sem gondoltam volna, hogy így fog alakulni a dolog, ameddig az események be nem indultak – megint szünetet tartott, hogy gondolkodjon. A kohó tüzébe nézett, ami pillanatnyilag a pokol lángjaira emlékeztette, és ez nem volt a legkényelmesebb gondolat. Kostos türelmesen ült, és hallgatta. Amikor Lena elkezdett összevissza beszélni, már várta, hogy az emberek közbevágnak, hogy véget vessenek a kínlódásnak. Kostos azonban csak hallgatott és várt. Lena próbált megint egyenesbe kerülni, csak éppen elfelejtette, hogy hova is vezet ez az egyenes út. – Mikor a dolgok már elindultak a saját útjukon, már késő volt. És minden csak még jobban összekavarodott, és akkor szerettem volna elmondani mindent úgy, ahogy történt, de nem volt merszem hozzá. Képtelen voltam a körülöttem levőknek elmagyarázni, hogy amit ők hisznek, valójában nem történt meg. Szégyellem magam, de annak ellenére, hogy meg kellett volna tennem, mégis hallgattam – fejezte be. Úgy érezte magát, mintha egy szappanopera szereplője lenne, és ez az a pont, amikor egy pofon fog csattanni az

arcán, mint ahogy ezt ezekben a sorozatokban tették azokkal, akik összevissza fecsegtek. Most már biztosra vette, hogy Kostos mosolyog. Abban nem volt biztos, hogy ez jót jelent-e számára. Lena öklével megtörölte a száját, az egész arca izzadt volt. Lenézett a Nadrágra, és emlékeztette magát, hogy a Nadrág van rajta. Azt képzelte magában, hogy Bridget áll itt, s nem ő. – Amit én próbálok itt elmondani, hogy… hatalmas hibát követtem el, hogy ez a sületlen verekedés a nagyapáink között az én hibám. Nekem soha nem lett volna szabad téged megvádolni azzal, hogy kémkedsz utánam, mert tudhattam volna, hogy ez nem igaz – na végre. Most már egy fokkal jobban érezte magát. De még valami hátra volt. – Sajnálom – tört ki belőle. – Nagyon-nagyon sajnálom. Kostos még egy pillanatig várt, hogy megbizonyosodjon felőle, hogy a lánynak nincs több mondanivalója. – Elfogadom a bocsánatkérésedet – mondta egy kissé biccentve. Az oiai nagymamák szörnyen büszkék lennének, ha látnák, milyen jó modora van. Lena mélyen felsóhajtott. Hála az égnek, a bocsánatkérés részen túl volt. Ezen a ponton most összecsomagolhatna és szépen hazamehetne a büszkeségének egy kis maradványával, s ez a gondolat nagyon csábítónak tűnt. Istenem, ez tényleg nagyon vonzó ötlet! – Van még valami – megdöbbentette és mély hatást tett rá, hogy egyáltalán képes volt ezt kimondani. – Igen, mi? – segített neki Kostos, s mintha nagyon kedvesen csengett volna a hangja. Vagy lehet, hogy Lena ezt csak így képzelte? Próbált rátalálni a megfelelő szavakra, hogy folytatni tudja. A mennyezetre nézett segítségért. – Nem akarsz leülni? – kérdezte ismét Kostos. – Nem hiszem, hogy képes lennék most rá – válaszolt őszintén, a kezeit tördelve. A fiú szeme megértést sugárzott. – Szóval tudom, hogy amikor idejöttem, akkor nem voltam túl barátságos – vágott neki Lena a második menetnek. – Te kedves

voltál hozzám, de én ezt nem viszonoztam. Ettől gondolom, hogy arra következtettél, hogy én… nem vagyok… – Lena változatlanul köröket rótt, de most visszajött és megállt szemben a fiúval. Rettenetesen izzadt, érezte, hogy a hóna alatt egészen nedves a blúza, és izzadtság ülte meg még a haját is. Az elviselhetetlen idegesség és a műhely melege összekeveredett, és vörös foltok jelentek meg a bőrén. Soha nem bízott abban, hogy egy fiú bármi másért is szeretné őt, mint a kinézete miatt. De milyen jó lenne, ha Kostos képes lenne arra az elképzelhetetlenül nagy feladatra, hogy a lelkéért szeresse. – Lehet, hogy a viselkedésemből te arra következtettél, hogy nem kedvellek, de az igazság az, hogy… Te jó isten. Saját izzadságába fog belefulladni. Lehetséges ez? – De az igazság az, hogy én egész másképpen szerettem volna veled viselkedni. Pont ellenkezőleg. Még mindig angolul beszél? Volt ezeknek a mondatoknak valami tárgyi értelme? – Tehát, amit szeretnék neked elmondani, hogy azt kívánom, bár ne így viselkedtem volna. Hogy bár ne nézett volna ki úgy, hogy nem kedvellek. Mert én igazán… igazán… egészen másképpen érzek, mint ahogy ez kívülről kinéz. Kérően nézett Rostosra. Igazán megpróbált őszintén beszélni, de nem volt biztos benne, hogy amit mondott, elég volt-e ahhoz, hogy érzelmeiről tanúbizonyságot tegyen. A fiú szeme is éppúgy könnybe lábadt, mint az övé. – Ó, Lena… – mondta, és megfogta a lány mindkét kezét. Tudta, hogy a lány mindent beletett abba, amit mondott. Közel húzta magához Lenát, ő még ült, de a lány még mindig állt. Ennek ellenére majdnem egy magasságban volt az arcuk. A lábaik érintették egymást. Lena érezte kissé műhelyszagú fiúillatát. Úgy érezte, hogy pillanatokon belül elájul. Kostos arca ott volt előtte. Ahogy a tűz fénye árnyékokat vetett rá, vonásai nemesek voltak. A szája közel volt. Lena valami olyan bátorságra talált, amiről nem hitte, hogy teste képes rá. Előrehajolt és lágyan megcsókolta a fiú ajkát. Ebben a csókban egy kérdés is volt.

A fiú válaszolt a kérdésre azzal, hogy közel húzta magához, amennyire csak lehetett, s két karjával átölelte. Hosszan és érzékenyen csókolt, úgy, mint aki minden eddig elfojtott érzelmét viszi bele. Még egy utolsó gondolata támadt, mielőtt teljesen átadta volna magát érzelmeinek. Soha nem hitte volna, hogy a mennyország ilyen forró.

A szemedben tökéletes vagyok. Peter Gabriel

Mint az előző két estén, az ápolónők a látogatási idő végén most is kipaterolták Tibbyt Bailey szobájából. De még nem volt kedve hazamenni. Fölhívta a mamáját, és azt mondta neki, hogy moziba megy. Anyukája hangja megkönnyebbültnek tűnt. Feltűnt neki, hogy Tibby nincs igazán jól az utóbbi időben. Amint az éjjelnappali üzlet közelébe ért, valami bevonzotta oda. Megnyugodva vette észre Brian McBrian-t, aki szokásához híven a Dragon Master rejtelmeibe volt mélyen elmerülve. Amikor a fiú megpillantotta őt, s látta, hogy figyeli, széles mosoly jelent meg az arcán. – Szia, Tibby – mondta szégyenlősen, nem véve tudomást sem a pizsamáról, sem Tibby általánosan lepukkant megjelenéséről. – Hányadik pályát nyomod? – kérdezte a fiútól. Brian meg sem próbálta véka alá rejteni büszkeségét. – Huszonötödiket. – Nehogymá’! – füttyentett elismerően Tibby. Végigbizsergette az izgalom, ahogy drukkolt a fiúnak és végigkövette heroikus küzdelmét a huszonötödik szinten, míg végül a forró láva elnyelte a hősi figuráját. – Ssssssssssz – sziszegett együttérzően Tibby. A fiú viszont láthatólag boldogan vonta meg a vállát. – Ez egész jól menet volt. Végül is az ember nem akar mindig győzni. Tibby bólintott. Kicsit elgondolkodott. – Hé, Brian! – Igen! Igen? – Megtanítanál játszani a Dragon Masterrel? – Hát persze – válaszolt a fiú. Brian egy igazi tanár lelkesedésével és türelmével kalauzolta el egészen a hetedik szintig, ahol is összetalálkoztak az első sárkánnyal. Annak ellenére, hogy Tibby jó alakú hősnője elhunyt egy karddal a hasában, Brian nagyon büszke volt magukra. – Született sárkányharcos vagy! – dicsérte meg Tibbyt. – Köszönöm – válaszolt hálásan.

– Mi hír Baileyvel? – kérdezte, és arca elkomolyodott. – Kórházban van – tudatta Tibby. A fiú bólintott. – Tudom. Minden délben meglátogatom – mondta, s hirtelen eszébe jutott valami. – Várj egy percre! Valamit szeretnék mutatni – egy lestrapált, ütött-kopott hátizsák felé intett. – Ezt neki vettem. Brian Tibbyvel az oldalán előszedte a zsák tartalmát. Egy Sony Dreamcast gép volt, amin a Dragon Master házi változata volt, a Dragon Warrior. – Igaz, hogy ez nem olyan jó, mint az igazi – magyarázta –, de azért ezzel is lehet gyakorolni. Tibby érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe. – Imádni fogja. Amint később Tibby az Old Georgetown úton gyalogolt hazafelé, még mindig érezte a Dragon Master okozta izgalmat. Már a nyolcadik szinten járt az esze. Napok óta ez volt az első eset, hogy a jövőre mert gondolni. Lehet, futott át a fején séta közben, hogy Brian McBrian egy igen jelentős elvet fedezett föl. Lehet, hogy a boldogság nem a nagy, életünket felforgató eseményekből jön, hanem inkább abból, ha körülöttünk minden el van rendeződve. Talán abból, hogy az ember a sok apró örömöt össze tudja fűzni egy láncba. Lehet, hogy abból áll, hogy az ember papucsban otthon nézi a Miss Universe versenyt, mialatt vaníliafagyit és süteményeket eszeget. Vagy talán csak mindössze abból áll, hogy az ember már eljutott a Dragon Master hetedik szintjére azzal a tudattal, hogy még húsz várja. Lehet, hogy a boldogság tényleg csak kicsi örömökből áll, mint például amikor az ember a közlekedési lámpához ér, ami éppen abban a pillanatban vált át zöldre. Vagy pedig olyan apró kellemetlenségekből, mint amit az a viszketés tud okozni, amit a ruhacímke okoz a ruhák hátán. Dolgok, amik mindenkivel mindennap megtörténnek. Lehet, hogy mindenkinek ugyanakkora mennyiségű boldogság jár ki mindennap. Lehet, hogy teljesen mindegy, hogy imádott sztár vagy, vagy egy pancser gyík. Még az is teljesen mellékes, ha a barátod valószínűleg haldoklik. Talán az ember ezeken csak passzívan átesik, és ennél többet nem is várhatunk el az élettől.

Ez volt az utolsó közös reggeli Bapival, s az utolsó délelőtt, amit Görögországban töltött. A soha nem tapasztalt, tiszta öröm egészen hajnalig ébren tartotta, és ez alatt betanult néhány mondatot görögül, hogy Bapival méltóképp zárja a nyarat. Lena elnézte, amint nagyapja jóízűen rágcsálja a Rice Krispies-t. A megfelelő pillanatra várt, hogy belekezdjen mondandójába. Bapi egy pillanatra mosolyogva fölnézett, s Lena valami nagyon fontosra jött rá. Rájött, hogy ennek egyszerűen így kell mennie, és ez tulajdonképpen eddig is mindkettőjüknek megfelelt. A legtöbb ember a beszélgetések hatására közeledik egymáshoz, és ez az, amitől megnyugvásra lelnek. Lena és Bapi viszont annyira hasonlóak voltak, hogy szavak sem kellettek ahhoz, hogy megértsék egymást. Őket a rizspehely tartotta össze. Ebben a pillanatban megfeledkezett mindenről, amit eredetileg mondani akart, és ő is jó étvággyal nekilátott saját reggelijének. Amikor Lena táljában már csak tej maradt, Bapi rátette kezét az övére, és azt mondta: – Te vagy az unokám. És Lena visszamosolygott rá. Két nappal később Tibby szokásos helyén ült Bailey ágyán. Érezte, hogy barátja napról napra gyengül. Bailey azonban nem látszott sem ijedtnek, sem szomorúnak. Csak az ápolónők arcáról lehetett ezeket az érzéseket leolvasni. Valahányszor Tibby rájuk nézett, lesütötték a szemüket. Bailey a Dragon Warriort játszotta, miközben apja az ablak melletti széken bóbiskolt. Bailey feje visszahanyatlott a párnára: nagyon fáradtnak látszott. – Átveszed? – kérdezte Tibbytől. Tibby biccentett, és magához húzta a gépet. – Mikor jönnek haza a barátaid? – kérdezte Bailey álmosan. – Carmen már vissza is ért, Lena és Bridget majd a jövő héten kavarodik haza. – Jól van – mondta Bailey. Szeme egyre hosszabb időközökre maradt lehunyva.

Tibby látta, hogy két újabb csipogó monitorral bővült a szoba berendezése. – Hogy van Brian? – kérdezte Bailey. – Remekül, képzeld, már a tizedik szintre vitt! Bailey elmosolyodott, de szeme csukva maradt. – Remek fiú. Sokra viszi – motyogta. Tibby felnevetett, mert eszébe jutott ez a mondat, amikor először hangzott el. – Tényleg az. Neked volt igazad, és nem nekem, mint mindig. – Ez nem igaz – jelezte Bailey, akinek arca tejfehér volt, akár egy angyalé. – De bizony igaz. Néha hajlamos vagyok előbb ítélni az emberekről, mint megismerném őket – mondta Tibby. – De hajlandó vagy megváltoztatni a véleményed – mondta Bailey lassan és nagyon halk hangon. Tibby abbahagyta a játékot, mert azt hitte, hogy Bailey elaludt. – Játssz tovább! – utasította Bailey suttogva. Tibby nyolcig játszott, amikor a nővérek menetrendszerűen kirúgták.

Lena! Valami történt. Nem az, amit elképzeltem. Beszélnem kell veled, de így levélben nem tudok erről írni. Én... furcsa vagyok. Még magamnak is. Beee Lena, nem tudok aludni. Félek. Bár tudnék most veled beszélgetni.

Lena a repülőgépen olvasta Bridget leveleit, amint elhagyták Athént. Egyrészt azokat is, amiket a nyár folyamán kapott, másrészt azokat, amiket a postán nyomtak a kezébe, mielőtt hazaindult. A repülőgép több időzónán áthaladt, és Lena gondolatai különös utat tettek meg az oiai kovácsműhelyből, ahol most lenni szeretett volna, egészen egy lányok számára felállított focitáborig Baja Californiába, ahol úgy érezte, hogy most nagy szükség van rá. Lena elég alaposan és elég régóta ismerte Bee-t ahhoz, hogy aggódjon érte. Tudta, hogy Bee egyszer már újraépítette világképét és mindenét, de ez egy törést eredményezett az életén. Bee valahogy nem tudott nyugton maradni. Mindig csinálnia kellett valamit, amit időnként váratlanul és kegyetlenül megszakított. Az ilyen ingások miatt Bee lelassult és elbizonytalanodott. Nyugtalan volt az egész élete, és képtelen volt arra, hogy az ilyen helyzetekben összeszedje magát. Bridget néha úgy viselkedett, mint egy csecsemő. Mindig erőért nyúlt. Sőt, megkövetelte azt. De amikor megkapta, amit akart, akkor hirtelen egyedül maradt, ami megijesztette. A mamája meghalt, apja pedig bizonytalan volt és viszszahúzódó, és nem tudott mit kezdeni a világgal maga körül. Bridgetnek szüksége volt arra, hogy valaki terelgesse, hogy valaki tudtára adja, hogy nincs egyedül. Effie mellette horkolt. Lena meglökte húga vállát. – Hé, Eff! Eff? Effie mosolygott álmában. Lena feltételezte, hogy a pincérről álmodik. Addig lökdöste húga vállát, míg föl nem ébredt. – Effie, ébredj föl egy pillanatra! Effie kinyitotta a szemét. – Nem látod, hogy alszom?! – mondta mogorván és panaszosan, mint aki az alvás szentségét megsérthetetlennek tartja. – Hát aludni, azt tudsz, Effie. Biztos vagyok benne, hogy ez fog is neked még menni. – Ha-ha. – Figyelj, úgy tűnik, meg kell változtatnom az útitervemet. Nem baj? New Yorkban magadra hagynálak, és megpróbálnék szerezni magamnak egy jegyet Los Angelesbe.

Effie nem szerette a repülést, és Lena tudta, hogy jobb, ha előre felkészíti. – New Yorktól Washingtonig már egy igazán rövid utad lesz, Eff. Nem lesz semmi gáz. Effie meglepetten nézett. – Mondd csak, és mégis miért? – Mert aggódom Bee miatt – mondta Lena, s Effie is elég jól ismerte Bridgetet ahhoz, hogy tisztában legyen vele, ha Bee-vel gond van, akkor minden félelem helyénvaló. – Most mit csinált? – kérdezte Effie, hangjában őszinte aggodalommal. – Még nem tudom. – Van nálad elég pénz? – Még mindig megvan az a pénz, amit apa és anya adott – mindketten kaptak 500-500 dollár költőpénzt szüleiktől, de Lena egész nyáron alig költött belőle valamit. – Nekem is maradt még kétszáz dollárom, odaadom neked – ajánlotta föl Effie. Lena megölelte húgát. – Holnap visszahozom magammal. A reptérről fel fogom hívni anyuékat, de azért majd te is magyarázd meg nekik, jó? Effie bólintott. – Menj, legyél a mamája. – Ha szüksége van rá – mondta Lena. Örült annak, hogy még időben gondja volt rá, hogy az Utazó Nadrágot abba a táskába tegye, amit felvitt a gépre. Amikor másnap reggel tízkor csöngött a telefon, Tibby valahogy tudta, hogy ez mit jelent. Amikor fölemelte a kagylót, sírást hallott ki belőle. – Mrs. Graffman, tudom, mi történt. Nem kell mondania semmit – s kezét a szemére tette. Két nappal később, egy hétfői napon volt a temetés. A búcsúztató szertartást a sírhely mellett tartották. Tibby Angelával, Briannal, Duncannal és Margarettel állt egy csoportban. Carmen is

visszaérkezett már Dél-Karolinából. Ő valahol hátul állt. Egész idő alatt nem szólalt meg senki. Ezen az éjszakán Tibby nem tudott aludni. Az Acélmagnóliákat nézte hajnali háromig egy mozicsatornán. Szinte felvidult, amikor éjjeli negyed négykor meghallotta Katherine bömbölését. Nesztelenül, mielőtt kimerült szülei felébredtek volna, bement a csöppség szobájába, és kiemelte a rácsos ágyából, majd levitte magával a konyhába. Átfogta Katherine-t a derekánál és a vállára fektette, másik kezével melengetve közben a cumisüveget. Katherine dünnyögött, babamódra dúdolgatott valamit, és csiklandozta a fülét. Fölvitte magával Katherine-t a szobájába, és maga mellé tette az ágyára. Figyelte, amint kishúga elszundít, még mielőtt a tej felét megitta volna. Tibby ekkor odabújt kistestvére mellé, és hagyta, hogy folyjanak a könnyei, amik átitatták Katherine bolyhos, puha haját. Amikor húga elérte az alvásnak a mély, csecsemőkre jellemző állapotát, amikor már ágyúval se lehet fölébreszteni, akkor Tibby visszavitte húgát ágyába. Már hajnali négy óra volt. Tibby megint lesettenkedett a konyhába. Kinyitotta a mélyhűtő ajtaját, és kivette azt a dobozt, amiben Mimi földi maradványai voltak. Mintha egy más világhoz tartozna, pizsamában és papucsban kisétált a garázsba. Betette a dobozt egy zacskóba, amit biciklijének kormányához erősített, és a pár mérföldre fekvő temetőbe hajtott, amint a hibernált Mimi a bicikli kormányán ingott jobbra-balra. Bailey koporsója fölött a föld még laza volt. Tibby félretolt egy gyeptéglát, és mindkét kezével nekiállt egy kis mélyedést ásni a földbe. Megcsókolta a dobozt, és Mimit betette a gödörbe. Visszakotorta a földet, és helyére tette a füvet is. Leült a két elvesztett barát sírja előtt. Látta, milyen szép a hold, amint a horizont mögött készült eltűnni. Szeretett volna ott maradni mindkettőjükkel, öszszegubózni a lehető legkisebbre. Hadd menjen a világ nélküle! Le is feküdt a sírra, össze is húzódott, majd egyszerre meggondolta magát.

Rájött, hogy életben van, és a másik kettő már nem. Meg kell próbálnia kezdeni valamit az életével. Hozzon ki belőle mindent, amit csak lehet. Mert Bailey azt kérte, hogy játsszon tovább. Lena idő- és térérzéke reménytelenül összezavarodott, mire megérkezett Mulegébe. Taxiba ült, ami elvitte a táborig. A nap ugyan már lement, de azért változatlanul forró, párás volt a levegő. Annak ellenére, hogy több ezer kilométerre volt Oiától, ugyanazt a levegőt lélegezte. Lena tudta, hogy Bridgetnek másnap kellene hazautaznia, viszont azt is tudta, hogy szüksége van rá, hogy ott legyen és hazavigye. Mindegy, hogy ez mivel jár. Megkereste a főirodát, ahol Bridget kabinjához irányították. Belépve a homályos kabinba, szeme azonnal megtalálta Bridgetet. Egy szőkés üstök látszott ki egy sötét színű hálózsákból. Bridget felült. Lena észrevette, hogy az arca, amit legendás haja keretezett, most szokatlanul komor. – Hé, Bee… – mondta, és odarohant barátnőjéhez. Bridgetnek nem esett le a tantusz, hogy barátnője itt van. Lenára pislogott, ráhunyorított. Az ölelést viszonozta ugyan, de mintha nem lett volna tisztában vele, hogy ki az, akit ölel. – Hogy a csudába kerültél ide? – kérdezte Bridget megdöbbenve. – Egy repülőgépen. – Azt hittem, hogy Görögországban vagy. – Voltam. Tegnapig. Megkaptam a leveleidet – magyarázta Lena. Bridget bólintott. – Szóval megkaptad. Lena csak most vette észre, hogy vagy egy tucat kíváncsi szem bámulja őket. – Nem akarsz sétálni velem egyet? Bridget kikászálódott a hálózsákjából. Egy bő, lötyögő póló volt rajta. Mezítláb sétált ki barátnőjével a kabinból. Bee-t soha nem érdekelte különösebben, hogy hogy néz ki.

– Milyen gyönyörű ez a hely! – állapította meg Lena. – Tudod, mi az érdekes? Hogy én ugyanezt a napot láttam egész nyáron. – Nem tudom elhinni, hogy itt vagy – mondta Bridget. – Miért jöttél? Lena a homokba túrta a lábujjait. – Csak azt akartam, hogy tudd, hogy nem vagy magadra hagyva. Bridget szeme tágra nyílt. – Hé, nézz csak ide, mit hoztam neked! – mondta Lena, s ezzel kihúzta a táskájából a Nadrágot. Bridget egy pillanatra magához ölelte, mielőtt felvette volna. – Mondd el, mi történt! Oké? – javasolta Lena, miközben letelepedett a homokba, és Bridgetet is maga mellé húzta. – Mondj el mindent, ami történt, és aztán kisütjük, hogy hogy fogjuk rendbehozni. Bridget lenézett a Nadrágra. Örült neki, hogy újra itt volt. A Nadrág támaszt és szeretetet jelentett, ahogy ezt megígérték egymásnak a nyár kezdetén. De most, hogy Lena itt volt, közvetlenül mellette, szinte nem is volt szüksége a Nadrágra. Bridget az égre nézett, majd Lenára. – Azt hiszem, ezt már meg is tetted.

Elmegyünk innen. Nem tudjuk, merre. Beszélnünk sem kell.

Beck

Epilógus Mint minden évben, most is eljött az ideje a hagyományos késő éjszakai murinak. Gilda’s-nál tartottuk azon a napon, amely mindannyiunk születésnapjának a kellős közepébe esett. Kilenc nappal Lenáé után és kilenc nappal az enyém előtt, két nappal Bridget születésnapja után, s kettővel Tibbyé előtt. Hát igen, a számok mindig megnyugtatnak. Világéletemben úgy értékeltem a véletleneket, mint kulcsokat, amelyekkel sorsunk nyitjára lelhetünk. Ezen az estén olyan érzésem volt, mintha Isten saját maga írt volna bejegyzést a naplómba. Ebben az évben az esemény az iskolakezdés előtti estére esett, aminek biztos volt valami jelentősége – ha nem is a legvidámabb. Mint a pisztráng, amely tavasszal fölfelé úszik a kis mellékfolyóba, ahol világra jött, mi úgy tértünk vissza évről évre Gilda’s-hoz, a tiszteletbeli születési helyére a szeptemberieknek és most már saját magunknak is. Mint mindig, most is Tibby és Bee készítették a születésnapi tortát, Lena és én pedig a hangulatot teremtettük meg díszítéssel és zenével. Bee tisztje volt a zár megmachinálása. Általában mire véget ért a nyár, annyira összeszoktunk, mint kavicsok a patakban. Három hónapig egyfolytában együtt voltunk saját magunk akaratából. Nem sok minden történt velünk, de ami igen, azt mindig alaposan kiveséztük, analizáltuk, megünnepeltük, átkoztuk vagy épp viccelődtünk róla. Ez az este azonban egészen más volt. Úgy éreztem, hogy mindannyian külön egyéniségek vagyunk, és tele vagyunk a saját történeteinkkel, melyek legtöbbjét még meg sem osztottuk egymással. Kicsit ijesztő is számomra, hogy egy egész hosszú nyár élményeivel rendelkezem, melyek mind csak az enyémek. Amiről a ba-

rátaim tudtak, az mind igaznak tűnt. De ami velem történt, amikor egyedül voltam, azt részben álomként éltem meg, részben képzeletként, de mindenképpen hatottak félelmeimre és igényeimre. De ki tudja? Lehet, hogy több igazság van abban, ahogy az ember érez egy eseményről, mint ahogy valójában történt. A Nadrág volt az egyetlen tanúja mindannyiunk életének. O volt a tanú és egyúttal a bizonyíték. Az utolsó napokban mindanynyian beleírtunk valamit. Kis képekkel és szavakkal próbáltuk kifejezni a lényegét annak, ami történt velünk. Ebben segített a farmer szerény anyaga is, mely puszta létével is mesélt. Ezen az éjjelen körülnéztem barátaim között, amint a vörös pokrócon ültünk körbevéve gyertyákkal egy egyszerű aerobicterem közepén. Általában a torta volt az események középpontjában, de ma ez másképpen alakult a Nadrágra való tekintettel. Két lebarnult arc és Tibby halványsága nézett vissza rám. Ebben a fényben mindhármuknak egyforma színű szeme volt. A hangulathoz hűen Tibby fejére tette a mexikói sombrerót, és azt a trikót, amelyet Lena festett neki Ammoudi kikötőjéről. Lena a Bridgettől kölcsönkapott cipőt viselte, míg Bridget meztelen lábfeje nyúlt be középre, melyen a körmök élénk kék színben játszottak. Tibby és Lena térdei összeértek. Kezdtünk megint összeszokni, megosztani egymással életünket. De ma este csöndesebbek voltunk. Kevesebb volt a cukkolás, szívatás, több volt az egymás iránti figyelem és kedvesség. Bizonyos szempontból arra jöttem rá, még mindig idegenek voltunk egymás számára, de a Nadrág biztonságot jelentett.. A Nadrág beszívta magába a nyarat. Talán jobb is, hogy nem tudott beszélni, mert így inkább arra emlékeztetett, ahogy éreztünk, és kevésbé arra, hogy mi történt. Hagyta, hogy a dolgok egy részét magunkban tartsuk, másik részét pedig megosszuk egymással. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem meséltük el egymásnak nagyjából a történeteinket. Természetesen nem így tettünk. Én például elmeséltem nekik mindent arról, hogyan zajlott Al esküvője. Azt is tudtuk, hogy Bee mennyire kikészült Eric miatt. Mindannyian hallottuk Lenát, amint Kostosról beszélt olyan módon, ahogy előtte soha egyetlen másik fiúról sem. Tudtunk Baileyről is,

és megéreztük, hogy mikor kell óvatosnak lennünk, amikor Tibbytől kérdezünk valamit. De tengernyi olyasmi maradt egyelőre árnyékban, amiről nehezünkre esett beszélni egymással. Ezek szövevényes dolgok voltak, s ezek megértése volt az, ami elválasztotta a barátokat az igaz barátoktól, mint amilyenek mi voltunk. Ennek ellenére a Nadrág azt ígérte, hogy még van időnk. Semmi nem veszett el. Annyi idővel rendelkezünk, amennyire csak szükségünk van. Legalábbis bőven van időnk jövő nyárig, amikor újra elővesszük az Utazó Nadrágot, és együtt vagy külön minden újrakezdődik.

Philip Pullman

Rubin és füst A SALLY LOCKHARD-TRILÓGIA ELSŐ KÖTETE A történet 1871-ben játszódik, hősnője egy tizenhat esztendős árva lány, Sally Lockhard, aki szüleinek, vagyonának elvesztése után Londonban próbál talpra állni. Egy utálatos rokon hölgynél lakik, aki a leányt még az utolsó vagyonkájából is megpróbálja kiforgatni. Sally körül egyre fokozódnak a bonyodalmak, melyben szerepet játszik egy titokzatos, vagyont érő ékkő, a címben szereplő rubin, amelyet sokan szeretnének megkaparintani. Ráadásul a szálak Sally édesapjához vezetnek, aki meglehetősen gyanús körülmények között vesztette életét a távoli Keleten. A leány lassan, lépésről lépésre próbálja megfejteni a mind nyomasztóbb titkot. Nyomozása során veszélyes kalandokba bonyolódik, különös, félelmetes emberekkel találkozik, életveszélyes helyzetekbe kerül. Sikerrel jár-e Sally nyomozása, s fény derül-e a sejtelmes és homályba merülő titkokra? Philip Pullman, az ifjúsági könyveiért számtalan díjat nyert angol író hihetetlen leleménnyel és meghökkentő fordulatokkal szövi azt a cselekményt, amelynek eredménye: egy letehetetlen, izgalmas kalandregény. A Sally Lockhard trilógia következő kötetei: Árny Északon Tigris a kútban

ANN BRASHARES

NÉGYEN egy gatyában

Vérbeli kamasztörténet négy barátnőről, egy különleges nyárról és egy mágikus farmernadrágról… Lena nagyon válogatós fiúügyekben… Tibbv sokat nevet, de sír is ezen a nyáron… Bridget Nagy Szerelembe esik… Carmen angyalkából hisztérikus boszi lesz