Anita Gayn - Hazudd, Hogy Szeretsz 3

1. Hattyúból kiskacsa Február végi péntek délután volt. Az utolsó rajzórám utolsó negyede, amit azzal töltöttem, hogy álmodoztam a kábé két óra múlva bekövetkező csodás változásról, ami megváltoztatja az életem. Ez persze erős megfogalmazás, de régen voltam már ennyire izgatott valami miatt, így megengedhettem magam, hogy éljek a túlzással. Még akkor is, ha én vagyok az Anne Cartney Művészeti Iskola legtehetségtelenebb diákja, kötelességem volt, hogy néha irodalmi közhelyeket, vagy jelen esetben épp költői túlzásokat pufogtassak. Bármit megadtam volna azért, ha valamelyik velem szemben mindig

közömbös – rosszabb esetben lenéző – osztálytársam megkérdezné: „Hé, Haley, mit csinálsz a hétvégén?”, én pedig örömmel válaszolnék… - Ms. Morgan! – csattant rám a rajztanárnőnk, Miranda kisasszony, aki egyébként is pikkel rám. – Csak nem azt akarja mondani, hogy ennyi az órai teljesítménye?! Lenéztem a ceruzát markoló kezemre és a papírlapra, ami előttem hevert. Való igaz, a túltömött gyümölcsöstálból, csak egyetlen fürt szőlőt sikerült megörökítenem, mégsem éreztem jogosnak, hogy emiatt – már megint, a héten a második alkalommal – alázzon meg a többiek előtt, ugyanakkor mégsem

tettem semmit. Lehajtott fejjel hallgattam a szidást, míg az osztálytársaim betegre röhögték magukat, élükön az iskola legtehetségesebb és legtökéletesebb lányával, Tamy Westnerrel. Nem érdekelte őket, mikor rájuk pillantottam, nyíltan csinálták a dolgot, ugyanis a nem vagyok az a személy, akinek a véleménye akárhol is számítana. Először is, borzalmasan unalmas vagyok, így legtöbbször úgy tesznek, mintha meg sem hallanák, hogy beszélek hozzájuk. Másodszor – és lehet, hogy ezt először kellett volna említenem – csúnya és jelentéktelen vagyok, így tehetnek úgy, mintha nem látnának. Harmadszor, elkövettem azt a legnagyobb hibát – persze csak a lányok vélik ezt óriási

hibának – hogy én állok a legközelebb Johannhoz, ahhoz a sráchoz, akibe az összes iskolánkban tanuló nőnemű lény fülig szerelmes, beleértve engem is. - Ms. Morgan, figyel rám egyáltalán?! Lássuk be, nehéz a fejedhez vágott kellemetlen szavakat értelmezni, ha épp rajtad röhög a jelenlévő emberek jelentős hányada. Mert Esther Barn például nem nevetett. Tamy Westner fülébe súgott valamit, ami gúnyos mosolyra késztette a lányt, akit gyakran (és persze magamban) csak jégszobor hercegnőként emlegetek. - Igen, Miranda kisasszony! – hazudtam engedelmesen. Ez egyébként undorító és szégyenletes

szokásom. Hazudok. Néha egészen bődületes baromságokat, és annyit, hogy észben sem tudom tartani. Minden második szavam hazugság. És ez nem túlzás. - Megmondaná, hogy mi vonta el a figyelmét a munkáról? Kapva kaptam az alkalmon, hogy végre egy igaz – és közzétenni vágyott – tényt közölhessek. - Igen, költözködünk. Vettünk egy új házat, és ma fogunk beköltözni. Végre kimondtam, és nagyon jól esett, hogy megszabadulhattam a lelkemet forróságban tartó izgatottságtól. Egy ilyen kijelentés után egy normális ember néhány kedves szót vár. „Nahát, tényleg? És hova költöztök? Fogsz sulit váltani?

Igaz, hogy a te szobádból a legszebb a kilátás?” Ehelyett mit kaptam? Nevetést. Gúnyos röhögések varázsoltak szégyenpírt az arcomra, és hallottam, hogy Tamy odasúgja Esthernek: - Ez lökött! Tehát erről ennyit. Megértés helyett azt a feladatot kaptam, hogy otthon készítsek el egy újabb csendéletet, és amit utálok, egy „lepj-meg” rajzot. Miranda kisasszony közkedvelt büntetése, az, hogy kér valami különlegeset, és ha az ember bátorkodik megkérdezni, mi legyen az, csak odaveti: - Hát lepj meg! Így hát lelombozódva hagytam el a termet, a képzeletbeli listámra felírva a csendéletet, meg a lepj-meg rajzot.

Legszívesebben indultam volna haza, de még meg kellett keresnem Johannt, hogy elmondjam a költözés miatti kellemetlen következményeket. Johann édesanyja egy svéd szépség, aki hihetetlenül magas, hihetetlenül szőke, és persze hihetetlenül gazdag a férje révén, aki maga is egy elég jó kiállású férfi, nem csoda hát, ha szerelmük gyümölcse maga a tökéletesség. Johann nemcsak gyönyörű, hanem kiemelkedően tehetséges, és okos is, ám az iskola legvonzóbb pasijává mégsem ez teszi, hanem a tény, hogy nem randizik lányokkal. Engem kivéve. Persze a mi kapcsolatunk csupán plátói szerelmen (a részemről), és a szüleink

barátságát figyelmesen szem előtt tartó jóindulatú ismeretségen (Johann részéről) alapuló, egyszerű viszony. Minden péntek délutánt együtt töltünk, csakhogy nem olyasmivel, amit a szerelmespárok szoktak csinálni egy hálószoba (az enyém) magányában. Mi csak matekot tanulunk, ugyanis Johannak van egy szupertitkos csütörtök délutáni „elintéznivalója”, ami miatt engedéllyel blicceli el a dupla matekórát a suliban, és hogy emiatt ne maradjon le, én korrepetálom. Persze előbb ismerné el, hogy együtt járunk, mint azt, hogy korrepetálom. Nem, a találkozásaink hivatalos neve: felzárkóztatás, és néhány kimaradt példa magyarázattal egybekötött megoldása. Én kiegyeztem

ezzel, amíg Johann velem tölti a hetem fénypontjának számító péntek délutánokat, felőlem bárminek nevezheti a dolgot. Árnyékszerű voltomból kifolyólag briliánsan tudok vegyülni. Mivel egyszerűen senki nem figyel rám, bejárásom van olyan helyekre is, ahol egyébként soha nem tűrnének meg lányokat. Ilyen például a hokicsapatunk – mely csapat kapitánya természetesen Johann – titkos taktikai megbeszélése, amire Harryson edző irodájában került sor. Kicsöngetés után tehát ide indultam, és mire feleszméltem a nagydarab fiúk be is sodortak magukkal az irodába, és még a kulcsot is elfordították a zárban.

- Öhm – szólaltam meg, mert nem akartam bent rekedni –, Johann, beszélhetnék veled? A mellettem álló Lawrence úgy nézett rám, mintha hirtelen nőttem volna ki a földből. Nyilván fel sem tűnt neki, hogy én voltam az, akinek az előbb olyan kényelmesen végiggyalogolt a lábán. Harryson edző is nagy szemeket meresztett. - Hé, te lány vagy! – szólt rám, mintha én ezzel nem lennék tisztában. – Mit keresel itt? - Johannal szeretnék beszélni – mondtam híven ragaszkodva az igazsághoz. – Egy perc az egész. Az összes fiú idétlen vihogásban tört ki, egyedül Johann ragadta meg a karom, és

nyugtalanul kivonszolt az edző irodájából. Vigyorogtam, mint tök a mezőn, ugyanis az érzés, ahogy az ujjai a karomra szorultak felettébb imponált nekem. - Na, mi az, Haley? – kérdezte türelmetlenül, de mosolyogva. - Én csak…– a mosolyától kis híján hanyatt estem. Veszélyes volt ilyen közelről ilyen dózisban magamba fogadni a hófehér fogak, a csillogó, jégkék szemek, és a szőke – meggyőződésem szerint enyhén hullámos – hajtincsek tökéletes képet alkotó egyvelegét. - Ha megvársz, mehetünk együtt is hozzátok – mondta, míg összeszedni

igyekeztem magam. – Ez az egész nem tart tovább negyed óránál. - Pont ezt akartam – nyögtem ki nagy nehezen. – Nem jó a ma délután. Sajnálom. Vettünk egy új házat, és ma költözünk. Azt hiszem, hogy el kell halasztanunk a mai… felzárkózást. - Mi? Ugye most csak viccelsz? – Szívesen igent mondtam volna, de csak megráztam a fejem. Johann arcáról lefagyott a mosoly. – A fenébe, Haley, miért nem szóltál előbb? Ez felborítja az egész napomat. Ott álltam vele szemben vagy tíz percig, amíg nagy nehezen sikerült megdumálnunk, hogy vasárnap délután – miattam lemondva a látogatást a nagyszüleihez – átjön, és megejtjük a

matekot. Tökéletes Johannban ez az egyetlen hiba. Kiakadok attól, hogy minden perce le van szervezve. Már két hete, amióta tudom, hogy költözni fogunk, terveztem elmondani neki a dolgot, de nem mertem, mert féltem, hogy mint most is, túl fogja reagálni az egészet. Rögtön telefonálni kezdett, hogy sürgősen átrendezze „a programot” a mai napra vonatkozóan, én meg csak ácsorogtam, és figyeltem őt. Odavoltam érte, és tudtam, a szombat éjjelt azzal fogom tölteni, hogy elkészítsem Johann milliomodik portréját. Szeptember óta, azóta mióta először megkérdezte, hogy nem lenne-e ellenemre, ha együtt matekoznánk, szabadidőm tetemes részét

fordítom arra, hogy minden lehetséges módon igyekszem sikertelenül megörökíteni a tökéletesség eme férfitestbe öltött példányát. - Akkor vasárnap pontban négykor ott leszek nálatok – mondta végül, mikor gondosan zsebre vágta a mobiltelefonját. – Ne haragudj, hogy kiborultam. Természetesen megértem, hogy nem jutott eszedbe szólni, hiszen millió dolgot kell elintézned. Egy ilyen költözés nagyon sok szervezéssel jár, el tudom képzelni, milyen káoszt okozhatott a hétköznapjaidban. - Hát, igen – bólogattam lelkesen, és szégyenszemre megint hazudtam. Nyilván én utaltam valami olyasmire,

hogy majdnem olyan precíz megtervezettséggel élem a mindennapjaim, mint ő, mert Johann tökéletesen biztos ebben, holott erről szó sincs. Szabadidőm nagy részét egyszerű semmittevéssel töltöm, és a költözés sem járt semmilyen káosszal. Egyszerűen fogtam pár dobozt, belehánytam a cuccaim, és számoltam az órákat a költözésig. Johann udvariasan elköszönt tőlem, és illedelmesen megvárta, míg eltűnök a sarkon. Ő volt az egyetlen mondhatni az egész Anne Cartneyben, aki emberként, sőt nőként bánt velem. Mindenki más csak átnézett rajtam, ezt bizonyította az a tény is, hogy bár csupa ismerős között

átvágva hagytam el az iskolát, mégsem volt egyetlen ember sem – se tanárok, és főként nem diákok – aki viszonozta volna a köszönésemet. Annyira közel laktam a sulihoz, hogy gyalogszerrel sétáltam haza. Szomorúan gondoltam arra, hogy a környékről egyedül Betyárnak, a szomszédék kutyájának fogok hiányozni, de neki is csak azért, mert nem lesz, aki extra maradékkal tömje a bendőjét. Nem voltak barátaim, nem túlzás, egyetlen egy sem, kivéve talán Johannt, de ő szinte mindenkinek barátja. Ezért hibáztathattam volna a visszahúzódó jellememet, vagy azt, hogy képtelen vagyok valakivel értelmes beszélgetést folytatni, de nem ez volt az ok, hanem az,

hogy csúnya vagyok. Ez nem volt mindig így, valaha gyönyörű kislány voltam. A hajam sötétbarna, fényes loknikba kunkorodott, a szemem arany-tejkaramella színben pompázott, az arcom kerek, a bőröm selymes volt. Millió és egy fénykép tanúskodik erről. Aztán megtámadott a kamaszkor nevű ocsmány betegség, ami elvett tőlem mindent, amit valaha szépnek lehetett nevezni rajtam. Megcsúnyulásomnak nyilván voltak fokozatai, csakhogy nekem nem tűntek fel. Tizenhárom éves voltam, mikor az igazság fájón tarkón vágott, anya és barátnői személyében. Épp hazaértem a suliból, amikor is elhaladtam a lelkesen

diskuráló nők mellett, akik közül az egyik megjegyezte: - Karen, Haley mióta néz ki úgy, mint egy kis bagoly? Megtorpantam a konyhában, kezemben egy tányér mikróba kívánkozó raviolival. A legrosszabb az volt, hogy anya nevetett, aztán kitárgyaltak engem. Kiderült, hogy a hajam előnytelenre van vágva, az arcom túl vékony, az alkatom seprűnyél, anya szavaival „kicsit esetlen”, a lábam pipaszár, a térdem túl göcsörtös, és ami a legjobban fájt „eltűnt belőle az a gyermekkori báj, Karen”. Miután így kinyilatkozták a hibáim, simán áttértek egy másik témára, de én még mindig ugyanott álltam a raviolival, és a hirtelen nagyon kényelmetlennek

érzett testemmel. Aznap este a tükör előtt alaposan megbámultam magam, és rájöttem, tök igazuk volt. Másnap elvesztettem a legjobb barátnőmet is. Esther Barn és én első osztály óta elválaszthatatlanok voltunk, így hát odaálltam elé, és nyíltan megkérdeztem: - Szerinted csúnya vagyok? – én azt hittem, hogy van olyan erős a barátságunk, hogy kibírjon egy ilyen lényegében egyszerű kérdést. Esther végignézett rajtam, aztán igennel felelt. Egy egyszerű igen volt, mégis örökre megváltoztatta az életem. - Miért nem mondtad eddig? – kérdeztem a csalódottságtól könnybe lábadt szemekkel. - Sosem kérdezted – vont vállat Esther,

és egyszerűen otthagyott. Máig sem értem, hogy mi történt, hiszen igaz, haragudtam, hogy a szemembe mondta, mégsem mondtam neki soha egyetlen rossz szót sem emiatt, de többet nem állt szóba velem. Mintha a kérdésem rádöbbentette volna egy olyan tényre, ami eddig elkerülte a figyelmét, de most, hogy tudta, már eszében sem lenne tovább barátkozni velem. Ennyi volt, viszlát barátok, viszlát álmok, hogy egyszer megcsókol egy helyes fiú, viszlát Haley Morgan tökéletesen gondtalan élete. Attól kezdve láttam a lenéző pillantásokat, a szúrós tekinteteket, mintha rám ordítottak volna: „hé, te csúnya lány”.

Azóta négy év telt el, és mondhatni megbékéltem a dologgal. Már kábé másfél éve felhagytam a kérdés – hogy lehet, hogy nálam a mesék csodái fordítva történtek? Hattyúból lettem kiskacsa, pillangóból, undok hernyó – elemezgetésével, és inkább más irányba fordítottam az érdeklődésemet. A házunk – miket is beszélek, a volt házunk – előtt két óriási teherautó állt teljesen megpakolva. Anya és apa az ajtóban ölelkeztek, és nyalták-falták egymást. Ez egyébként egy rossz szokásuk, mindenki tudja, hogy fülig szerelmesek az első perctől kezdve, nem kellene folyton bizonyítaniuk is. Persze most még ez sem szegte kedvemet. - Haley! – intett anya leszakadva apa

szájáról. – Gyere gyorsan, még van idő néhány utolsó fotót készíteni. Anya mániája a fotózás, annyi fényképünk van, hogy külön szekrény kell, hogy tárolni tudjuk őket. Most is elrohant előszedni a méregdrága cuccokat, amiket apa vett neki karácsonyra. - Prücsök, mi volt a suliban? – kérdezte apa, mikor odaértem hozzá, és hagytam, hogy összepuszilja az arcom. – Mondtad a barátaidnak, hogy jövő héten házavató buli? Mint mondtam, rossz szokásom a hazudozás, ennek függvényében anya és apa azt hiszik, hogy tele vagyok barátokkal, élükön Esther Barnnal, aki a

legjobb barátnőm – elvileg. Nem is emlékszem, hogy mikor kezdtem azt hazudni, hogy minden rendben van, de mára már annyira jól megy, hogy egész kis hazugságvilágot építettem fel magam köré. Gyakran mesélek kitalált történeteket a nemlétező – illetve létező, csak velem nem kommunikáló – „barátaimról”. Hogy miért csinálom? Egy ideje én is ezen töröm a fejem, de csak kérdéssel tudok felelni a kérdésre. Hogy mondod el a totálisan gyönyörű, népszerű és maximálisan boldog szüleidnek, hogy a gyerekük egy béna kis senki? Túlestünk az ostoba fotózkodáson, és végre indulhattunk volna az időközben előreindult költöztetők után, ha apa nem

találja ki, hogy nekem a saját kocsimmal kellene mennem, hiszen nem hagyhatjuk hátra a drágaságot. Az én autóm egy tűzpiros Chevy, amiben – bár már több mint egy éve megvan – maximum egy tucatszor ültem hosszabb ideig, aminek az oka az, hogy az autók és én ősellenségek vagyunk. Van jogosítványom – senki se kérdezze, hogyan szereztem meg –, de nem tudok vezetni. Viszont a volán mögött egyszerűen leblokkolok, és még azt is elfelejtem, melyik a jobb és melyik a bal kezem. Kész katasztrófa vagyok, de sajnos a szüleim erről sem tudnak. Ők abban a hitben vannak, hogy én azt a kocsit rendszeresen vezetem, és minden vágyam valóra vált azáltal, hogy

birtoklom. Miért hiszik ezt? Mert hazudtam nekik. Apát nem lehetett leszerelni, így végül beültem, és kigurultam a Chevyvel az utcára. Itt még nem volt gond, gyakran csináltam, körbe-körbe autókáztam a házsor körül, hogy pörögjön a kilométeróra, de az új ház felé vezető úton autópálya is volt. Bár anya és apa mögött gurultam, úgy éreztem, hogy akármelyik pillanatban jöhet valami baleset, amiben meghalok. Izzadtam, és annyira görcsölt a hasam, hogy alig kaptam levegőt. Aztán megtörtént a legrosszabb. Leszakadtam anyáéktól, és hirtelen egyedül találtam magam egy csomó

idegen kocsi között. Valamiért úgy éreztem, hogy mindjárt belém jön az egyik. Mivel felismertem magamon a pánikroham jeleit, gyorsan lehúzódtam a lehető leghamarabb, jelen esetben egy gyorsétterem parkolójába, és azonnal kiugrottam a volán mögül. Bár hideg volt, szabályosan csorgott rólam a víz. Biztos voltam benne, hogy én ugyan vissza nem ülök a kocsiba, így berobogtam a gyorsétterembe. Jó sokan voltak, láttam jónéhány korombelit is, de senkit sem ismertem. Helyet foglaltam a pultnál, és kértem egy kólát, közben meg azon tűnődtem, hogy jussak haza a kocsival együtt, úgy, hogy ne kelljen vezetnem. Nem kellett sokat

tűnődnöm, nemsokára megszólalt a mobilom. Apa hívott. - Haley, hová lettél? – Aggódott értem, ezt rögtön leszűrtem a hangjából. - Öhm… lerobbant a kocsim, apa – hazudtam már megint. – Nem tudom, mi van, olyan fura hangokat adott ki, a… – hirtelen nem tudtam, mit mondjak, de apa már tüsténkedett is. - Hol vagy, prücsök? Elmegyek érted. Gyorsan körülírtam a helyet, és szerencsére emlékezett rá. Megígérte, hogy öt perc múlva ott lesz értem, így megnyugodva szürcsöltem tovább a kólám, majd mivel isteni volt az illata, kedvet kaptam egy meggyes pitére is. Annyira mennyei volt, hogy kettőt is eltűntettem, ráadásul kértem, hogy

csomagoljanak belőle párat, gondoltam meglepem vele anyát és apát is. Szerencsére nem buktam le a hazugság miatt, mikor apa odaért értem, nem ellenőrizte a Chevyt, csak beugrottam mellé a pitékkel, és gyorsan elhajtottunk. Az új házunk alig pár percre volt. Mire megérkeztünk, anya már nagyban tüsténkedett. Azt hiszem, minden normális ember a bútorokkal kezdené a pakolást, de anya nem. Ő a képekkel kezdte, kijelölte a megfelelő helyeket, apa meg a nyomában caplatott, és egy fúrógéppel kilyuggatta a frissen festett, bézs falakat, aztán anya nagy lelkesedéssel fel is aggatta a műveit. Úgy döntöttem, én a hagyományos lehetőséget választom, előbb a

bútoroknak keresek helyet a szobámban, aztán jöhetnek a képek. Már ha egyáltalán lesznek. Imádtam a szobám, ahonnét ráláttam a szomszédék udvarára, és azontúl a fél környékre. Imádtam, hogy négy helyiség választ el anya és apa hálójától, és imádtam, hogy végre történt velem valami. Már egész késő délután volt, mikor szünetet tartottam a pakolászásban, és úgy döntöttem, felfedezem az udvart. Sajnos, nem voltak fák, de szomszédék léckerítését, helyes kis sövény takarta, felfedeztem pár lyukat alatta, mintha kiskutya ásta volna át magát egyik udvarból a másikba, és már ettől is

felvidámodtam. Reméltem, hogy a szomszédnak van kiskutyája. Végigsétáltam a kerítés mentén, míg végül elértem egy részhez, ahol volt a lécek között egy apró rés, amin átkukucskálhattam. A szememmel kiskutyára utaló nyomokat, kutyaházat kerestem, de csak a néhány, a kerítés közvetlen közelébe állított széket láttam. Közöttük gőz kavargott, rájöttem, a fűtött medencéből jön. Mielőtt megunhattam volna a leskelődést, ajtónyitódást, és kiabálást hallottam. - Anya, megjöttem! – Kicsit gyorsabban kezdett dobogni a szívem, mert egy fiú hangja volt. Méghozzá milyen fiúé! A hátsó ajtó felől gyalogolt a

látóterembe, közben a fejét forgatta. - Anya! – Nem kapott választ, így maga elé morogta. – Úgy tűnik, nem vagy itthon. Tudom, abba kellett volna hagynom a kukkolást, főleg, mivel nagy volt az esély annak, hogy észrevesz, de nem ment. Helyes fiú volt, nagyjából korombeli, és sötét hajú. A profilja olyan tökéletes volt, hogy úgy éreztem, le kell rajzolnom, de mielőtt betelhettem volna a látvánnyal, vetkőzni kezdett. Nem hittem, hogy bemerészkedik a vízbe, hiszen alig volt pár fok, de megtette. Villámgyorsan az egyik székre hajította a ruháit – az alsónadrágja kivételével –, és beugrott a vízbe.

Nem láttam rá a medence szintjére, de a locspocszajokból ítélve úszott pár hosszt. Nem kellett látnom, hogy elképzeljem, ugyanis a másodpercek, mikor láttam a sima bőr alatt feszülő izmokat, a karcsú, férfias alakját elegek voltak arra, hogy megihletődjek. Végre úgy éreztem, sikerülni is fog, ha belekezdek egy rajzba. Elveszett tehetségem visszatérni látszott, csakhogy akármennyire is akartam, nem tudtam elszakadni a kerítéstől. Később – gondoltam magamban. – Azt még igazán megvárhatom, hogy kimásszon.

2. Az angyal A legjobb dolog a költözésben kétség kívül a szomszéd volt, és persze az a meggyes pite a gyorsétteremből. Ha választani lehetne, természetesen a fiút akartam volna újra látni. Az egész szombati napot azzal töltöttem, hogy az ablakomból lestem kifelé, hátha megint meglátom őt, a gyönyörű, feszes testét, ami örök életemre beleégett az agyamba. Hogy is tudnám elfelejteni, ami ilyen gyönyörű? Természetesen sehogy. Szerencsére nem lepleződtem le, egyszer csak megjelent egy fekete hajú nő egy törölközővel, amit a fiúnak adott, aki gyorsan kimászott a vízből, maga köré tekerte a törölközőt, és nagy puszit adott

a nőnek. Nyilvánvaló volt, hogy az édesanyja, és én még több ihletet nyertem ebből a jelenetből is. Miközben mindent a helyére pakoltam az új szobámban, és félpercenként az ablakhoz ugrottam, azon tűnődtem, hogy egy anya, hogyan nevezhet el egy ilyen csodát. Milyen név illene hozzá? Valami fenségest képzeltem, királyokról, esetleg mitologikus hősökről kellene nevet kapnia, de semelyiket nem találtam elég jónak, ahhoz, hogy ő viselje. Felmerülhet a kérdés, hogy első látásra belezúgtam-e a srácba, de kijelenthetem, hogy nem. Sajnos ilyen cikisen reagálok, ha helyes fiút látok, és volt is már néhány ilyen eltúlzott eset, mint például

a nagymamám fodrászüzletében kisegítő hajmosó pasi, a tavaly felbérelt kertészünk és még sorolhatnám. Egyelőre a szomszéd fiú kötötte le a figyelmem. Egész nap arra vártam, hogy végezzek a rendrakással, hogy megrajzolhassam azt a hátizmot, és azokat a fekete fürtöket. Egész jó programnak tűnt, hiszen más lehetőségem nem volt. Anya és apa, amint végeztek a költözködéssel, elmentek. Életem egyik legnagyobb hazugsága volt, mikor azt mondtam, szeretek egyedül lenni. Tisztán emlékszem, hogy amikor kicsi voltam, anya vagy apa mindig otthon volt velem, esténként együtt

tévéztünk, lefekvés előtt puszit adtak. Mostanra örültem, ha látom őket. Anya, ha még nem mondtam volna, festőművész. Van egy galériája a belvárosban, és a nap huszonnégy órájából minimum tízet ott tölt. Közvetlen a galéria felett van a saját, hangszigetelt, kétszobás lakásból kialakított műterme is, szóval elég jól megvan magában, gyakran mondogatja, hogy ha nem hiányoznék neki, haza sem jönne. Apa szemészorvos, de szerencsére nem sokat mesél a munkájáról, ugyanis én allergiás vagyok a szem témára. Rettegek attól, hogy egyszer valami történik a szememmel, pedig eddig, leszámítva néhány apró bogárkát, semmi

nem volt benne. A félelmem valószínűleg apa könyvei miatt alakult ki, ugyanis ezeket a hülye szemész szakkönyveket igencsak gyomorforgató képekkel tudják illusztrálni. Szóval, a szüleim, becsületes, jól kereső emberek, de van egy szenvedélyük. A partizás. Életük minden nagy eseménye ezekhez a partikhoz köthető. Egy galérianyitó partin ismerkedtek össze és szerettek egymásba, egy luxusétterem nyitó buliján fogantam meg, apa egy jótékonysági rendezvény díszvacsoráján kérte meg anya kezét, és ami a legcikibb, egy musical bemutató utáni fergeteges ünneplés közben születtem. Persze anya beért a kórházba, mielőtt

megérkeztem volna, de szereti úgy emlegetni, mintha a musical alatt szült volna meg. Tehát emiatt a partiszenvedély miatt van, hogy én mindig egyedül vagyok otthon. A szüleim otthon tartózkodási ideje nagyjából hajnali kettő-három és délelőtt tizenegy közé tehető, vagyis nyugodtan kijelenthetem, csak aludni járnak haza. Régebben egy csomót szabadkoztak emiatt, de én csak mosolyogtam, és hazudtam. - Semmi gond, szeretek egyedül lenni. – Úgyhogy ma már nem bánkódnak miattam, eljárnak a partikra, a baráti összejövetelekre, vagy csak iszogatnak egy bárban, a lényeg, hogy nincsenek otthon.

Ezért is örültem volna annyira a beköltözésünk utáni hétvégének, mikor két teljes napot tölthetek velük, nem számítottam rá, hogy máris lelépnek otthonról. Elővettem a mappám, amiben az iskolai rajzaimat tartom, és nekiálltam lerajzolni a félmeztelen fiút. Három óra múlva megállapítottam, hogy ez nem ő. Ahogy ránéztem a lapomra, egy gyönyörűen kidolgozott izmú srácot láttam a nyakára kunkorodó fekete fürtökkel, szexisen keskeny derékkal. A profilja szép volt, az orra finom metszésű, és hihetetlenül hosszú szempillák alól meredt a világra. A szempillák láttán felmerült bennem a kérdés, hogy valójában ezt láttam-e,

tökéletes volt minden, és kételkedni kezdtem magamban. Ugyan már, hiszen ilyen tökéletesség egyszerűen nem létezik. Lehetetlen, hogy egy fiúnak ilyen szempillái legyenek, sőt a fejedelmi profil is túlzásnak tűnt. Próbáltam felidézni a fiút, de nem ment, már csak a tökéletes rajz alakot láttam, így csalódottan félretettem a cuccaim, és a továbbiakban csak úgy elvoltam otthon. Elég unalmas az élet, ha nincsenek barátaid, így én általában a nagyobb pillanatokat várva igyekszem túltenni magam a tétlen időkön. A mostani nagyobb pillanatomra már nem sokat kellett várni. Vasárnap Johann, ahogy az már lenni szokott, pontosan a megbeszélt időben érkezett meg a házunk elé.

Gyorsan vetettem egy utolsó pillantást magamra a tükörben (ugyanazt láttam, mint mindig, egy jelentéktelen, szemüveges lányt, feltűzött hajjal, és nagyon piros arccal), majd kirohantam elé. Annyira gyönyörű volt, hogy az már fájt. Vágatott a hajából, ez egyből feltűnt nekem, de az is, hogy egy új, sötét színű farmert viselt. Épp behajolt a kocsijába, hogy előszedje a matekcuccát, így láthattam, milyen tökéletesen feszül a neki a nadrág a… - Nagyon jó környék, Haley – dicsért meg, mire elkaptam a szemem a hátsójáról. – Alacsony a bűnözési ráta. - Igen, nagyon jó – leheltem magam elé.

Egyébként senki nem szólhat meg érte, még életemben nem jártam vagy csókolóztam senkivel, és tök természetes, ha megnézek egy tökéletesen domborodó formát. Ahogy haladtunk be a házba, majd a szobám felé, Johann minden helyiségben megdicsért valamit – anya egyik képét, a jó kilátást a lépcsővel szemközti ablakból –, de mikor az én szobámba értünk, nem mondott semmit, ebből arra következtettem, hogy az nem tetszik neki. Való igaz, nem volt olyan sok minden benne, az ágyam, egy fehér szekrénysor és persze a hatalmas íróasztal, ahová már odakészítettem a székeket, hogy kényelmesen dolgozhassunk. Nem nagyképűség kijelenteni, hogy értek

a matekhoz, sőt egész jól számolok fejben is, de Johann közelében valahogy minden nehezebbé válik. Még szerencse, hogy ő extra okos, így sok mindenre, amit a zavarom miatt nem tudtam normálisan elmagyarázni, önmagától is rájött. Lassan iszogatta a szőlőlevét, ami a kedvenc itala, és pont, amikor lenyelte az utolsó kortyot, egyben a ceruzáját is letette. - Mára megvagyunk, azt hiszem – mosolygott rám. Nem tudtam, hogy csinálja, de az üdítője mindig pontosan akkor fogyott el, mikor befejeztük a leckét. – Volt még valami az órán? – kérdezte. - Nem, semmi más nem volt – feleltem

ugyanúgy, ahogy minden héten szoktam erre a kérdésre. - Köszönöm szépen a segítséged! Mintaszerűen rendet rakott az asztalon vastagság szerint egymásra pakolva a matekkönyveket, párhuzamosra állítva a ceruzákat, és a tollakat, majd elegánsan felállt, megfogta az üres poharát és a cuccait. - Igazán nincs mit. Ezután megint kaptam egy mosolyt, és elindult az ajtóm felé, de mint mindig most is udvariasan megállt a küszöb előtt, és intett, hogy én menjek előre. Nem próbáltam visszatartani, régebben sokszor igyekeztem maradásra bírni mindenféle mondvacsinált indokkal, de sosem jártam sikerrel, Johannak mindig

sietnie kellett. Pontosan a bejárati ajtó mellett megállt, átadta a poharat, biztosított, hogy nem kell kikísérnem, és elment. A napból fennmaradt idő megint csak tétlenséggel telt, kicsit bámultam a szomszéd házat, de a fekete hajú fiúnak nyoma sem volt. Hétfőn reggel, miközben egyedül üldögéltem a reggelire szánt müzlim fölött, eszembe villant a Miranda kisasszony által kiszabott büntetésem, vagyis a csendélet, és a lepj-meg rajz. Egyiket sem csináltam meg! Választhattam, hogy nyíltan felvállalom, elfelejtettem a dolgot, vagy inkább úgy teszek, mintha nem tettem volna. A

második több lehetőséget, és kevesebb nyilvános megalázást rejtett magában. Fél óra alatt sikerült összecsapnom egy hevenyészett gyümölcsöstálat. Tudtam, hogy nem fog megfelelni, de jobb volt a semminél. Mivel jócskán késésben voltam, felkaptam a cuccaim, és rohanni kezdtem, csak épp nem tudtam, hová. Vagyis azt tudtam, hogy hová igyekszem, de mégis mivel juthattam volna oda? Gyalog futva is minimum egy órányira lenne. Mehetnék a Chevyvel is, amit apa már elhozott a gyorsétterem elől, és persze csodálkozott rajta, hogy megjavult, de nem akartam vezetni. Sőt, rettegtem attól, hogy vezetnem kelljen, így a buszozást választottam. A reggeli járat kellemetlenül tele volt,

csak résnyire tudtam nyitni a mappám, hogy kinézzek valamit a lepj-meg rajznak. Az arcom égni kezdett, mikor rájöttem, hogy Johannról készült portrékkal van dugig tömve. Ez nem lesz jó, mégsem adhatok be egy róla készült rajzot, egyrészt mert közszemlére tenném a rajongásom iránta, másrészt a legjobb róla készült rajzaim voltak, azért is tartottam magamnál őket. Tíz percem volt órakezdésig, mikor végre megérkeztem az iskolába, azon belül is a rajzterembe, ahol Miranda kisasszony asztalára csaptam a csendéletet. Az alatt levő kép a szomszéd fiúé volt. Illetve a szomszéd fiú idealizált, tökéletes rajza.

Mielőtt meggondolhattam volna magam, fogtam előhalásztam a ceruzámat, és két óriási szárnyat kanyarítottam a hátára. Egy angyal. Alig sikerült pár vonalat meghúznom, már fel is hangzott az óra kezdetét jelző csengő, és én gyorsan a helyemre somfordáltam. Amikor Miranda kisasszony beviharzott a terembe, az első dolga volt, hogy felkapja a rajzaim, és a szeme elé tartsa mindkettőt. Olyan sokáig bámulta őket, hogy már-már az ájulás környékezett, aztán fogta az egyiket, gombócba gyűrte, és egy ezért-még-számolunk pillantással, a legközelebbi szemétkosárba hajította. Hallottam, hogy Tamy felvihog, és többen összesúgnak, de Miranda kisasszony már fel is adta a következő

feladatot, egy újabb gyümölcsöstál, ami szinte ugyanúgy nézett ki, mint az előző órai. Idegesen láttam munkához végig azon izgulva, hogy a gyűlölt tanárnőm mikor vesz elő engem. Utáltam a rajzórákat, legfőképp Miranda kisasszonynak köszönhetően. Régebben nem így volt, de ahogy anya népszerűsége nőtt, úgy nőtt Miranda kisasszony utálata is iránta, amit legfőképpen rajtam vezetett le. Az egész jóval a születésem előtt indult, amikor még apa az a nőcsábász volt, aki minden útjába kerülő nőt az ágyába vitt. Úgy esett a dolog, hogy Miranda kisasszony is egyike volt ezeknek. Aztán jött anya,

és apa megjavult, ezáltal lányok tucatjainak törve össze a szívét. Miranda kisasszony ezeknek is egyike volt, tehát ha elnézőbb lennék, akár még reálisnak is tarthatnám a gyűlöletét irányomban, csakhogy nem vagyok elnéző. Sőt, inkább dühös vagyok, amiért rajtam csattan az ostor, holott én semmiről sem tehetek. Bár csúnya igen, mártír nem vagyok, és nem is leszek, épp ezért nem vettem tudomást az őrült, féltékenykedő tanárnőm viselt dolgairól, és igyekeztem a munkára koncentrálni, csakhogy megint úgy jártam, mint az utóbbi fél évben rendszeresen. Szeretnék lerajzolni valamit, és egyszerűen képtelen vagyok. A vonalak, a formák kicsúsznak az

irányításom alól nem kívánt képeket alkotva. Ezért is utáltam a rajzórákat. Ez nem éppen jó dolog, ugyanis semmi máshoz nem értek, a hangszereket nem szeretem, a sportokhoz béna vagyok, a tánc és a színészet magamutogatása nem az én műfajom, és a költészet… mondjuk úgy, határozottan nem vagyok a szavak embere. Nekem egyedül a rajzhoz volt tehetségem, és most, hogy ez elveszett, én is elvesztem. Már az is megfordult a fejemben, hogy iskolát váltok, de ez egyenlő lenne a feladással, amit nem akartam. Feladtam az álmaim arról, hogy szép lehetek, feladtam a reményeim, hogy egyszer végre észrevesz egy kedves fiú,

a tehetségem nem adhatom fel, és kész. Épp ezen elmélkedtem, és ezredszerre is igyekeztem eltalálni az ínycsiklandozó körte alakját, mikor Miranda kisasszony felszólított: - Ms. Morgan, idefáradna, kérem? – Tudtam, hogy most jön a leszúrás a rajzok miatt. Amikor az asztalához értem, láttam, hogy az angyallá alakított szomszéd fiú képét bámulja maga előtt. – Mi ez? – mutatott rá. - Egy angyal – leheltem magam elé, hogy legalább a kuncogó osztálytársak ne hallják. - Egy angyal? – ismételte vészjóslóan. – Beszéljen a képről! - Egy… fiatal angyal… a mennyből – halandzsáztam. – Ő… olyan…

idealizált, és tökéletes. Túl tökéletes, és… - Ki volt a modellje, Ms. Morgan. - Senki – hazudtam gyorsan. – Csak a fejemből… Meglepetésemre Miranda kisasszony életemben először elmosolyodott. - Ez egy sikeres lepj-meg rajz, Ms. Morgan. A Falon a helye. El sem hittem, hogy ilyen szerencsésen megúsztam a dolgot. A Fal konkrétan az iskolánk előcsarnokának óriási falát jelenti, ahová az év közben készített legjobb rajzokat, festményeket és fotókat szokták kifüggeszteni az utolsó tanítási hónapban, hogy mindenki megcsodálhassa. Még el sem mertem hinni a mázlimat, mikor Miranda

kisasszony folytatta: - Nem is értem, hogy miért nem tartja magát ehhez a színvonalhoz, Ms. Morgan, ha nem lenne ennyire méla és figyelmetlen… A szitokáradat még vagy három percig tartott, és a végére megint mindenki rajtam röhögött. Már egész megszoktam. A nap nagy része a szokásos unalomban telt, hallottam a legújabb botrányt, miszerint a hétvégi bulin valami Gemma nevű lánynál egy jóképű, ám rossz hírű srác elvette Esther Barn szüzességét, és még nem hívta fel. Talán egy pillanatig, ha sajnáltam Esthert, aztán megláttam őt, hatalmas vigyorral egy csapatnyi lány és fiú társaságában, és undorodni kezdtem.

Pont ilyesmivel hívja fel magára a figyelmet? Szánalmas, megérdemelte azt a rossz hírű fiút, el tudtam képzelni azt is, hogy nem is sokat kellett csábítgatni. Néha, az ilyen sztorik meghallgatása után hálát adok az égnek, hogy én nem csinálok ilyeneket. Habár, talán előlem még a rossz hírű fiú is elszaladna. Nem lepődnék meg. Fél órával a szokásos időm után értem haza. Elkönyveltem, hogy túl sok idő megy el buszozásra, de nem volt mit tenni. Mint szokás szerint, most sem volt otthon senki, és megint rám maradt, hogy elfoglaltságot keressek magamnak. Nem is kellett sokáig tűnődnöm, épp a nappaliban ültem a tévé előtt, mikor a

szomszéd felhajtójára gördült egy autó, és kiszállt belőle a helyes szomszéd fiú. Sajnos csak pillanatokra láttam, máris eltűnt a házukban. Eszembe jutott, hogy mivel új szomszéd vagyok, nem ártana bemutatkoznom. Sőt, illetlenség lenne, ha nem ugranék át, és nem köszönnék be. Ezen felbuzdulva kikaptam egy fagyasztott gyümölcstortát a frigóból, és bevágtam a sütőbe. Amíg az készült, felrohantam a szobámba, hogy átöltözzek. A kedvenc kék pulcsimba bújtam, aminek a színe egész jól megy a bőrömhöz, megfésültem a hajam, és késznek nyilvánítottam magam. Mikor a torta elkészült csak rátettem anya egyik féltve őrzött dísztálcájára, és átsétáltam a szomszéd házhoz.

Gondoltam, nem tűnődök rajta túl sokat, hogy mit mondok majd, inkább egyből becsöngettem. Igazából idióta módon nem számítottam rá, hogy nem a helyes fiú nyitja ki az ajtót, de egy picit azért fellélegeztem, mikor az anyukájával találtam szemben magam. Így közelről rádöbbentem, hogy igazi szépség lehetett fiatal korában. A haja még mindig dús volt, és teljesen fekete, az arca is finom, bár apró ráncok húzódtak a szeme és a szája körül. - Jó napot! – hadartam izgatottan, és próbáltam megnyerően mosolyogni. – Haley Morgan vagyok, most költöztünk a szomszédba.

Vannak olyan emberek, akiket ez totálisan hidegen hagyna, mások esetleg örömet színlelnének, de ez a nő komolyan örült. Tiszta szívből rám mosolygott, és azonnal félrelépett az ajtóból, mintegy már szavak nélkül is beinvitálva a házába. - Gyere be, Haley! – Úgy ejtette ki a nevem, mintha mindig is ismert volna. – Örülök, hogy megismerhettelek, Mrs. Jack Reynolds vagyok, de szólíts csak Marynek. Nemcsak kedves volt, de csinos is. Nálam talán csak pár centivel volt magasabb, a világoskék kardigáján és a nadrágján kívül egy kötényt is viselt. Úgy tűnt, valami konyhai tevékenység közben zavartam meg.

- Nem akarok alkalmatlankodni… - Dehogy zavarsz, gyere csak beljebb, leülünk a nappaliban. Hozhatok valamit inni? Limonádét, csináljak egy teát? Így tehát beljebb léptem, és kiegyeztem egy limonádéval is. Átadtam a gyümölcstortát, aminek Mary úgy örült, mintha valóban valami drága, cukrászati műremek lett volna, és eltűnt a konyhában. Mivel utasítást kaptam, hogy üljek le a nappaliban, meg is tettem. Szép, modern berendezésű nappali volt. Az ülőgarnitúra homok és sötétarany színe uralta a helyiséget, és nyilván más is volt még, de leragadtam a képeknél. Rengeteg családi fotó volt bekeretezve a falakon, de egy csomó kisebb is állt a

polcokon. Az egyik legnagyobb valami zöld réten készült, a fiatalabb Maryvel, a barna hajú Jack Reynoldsszal és két fekete hajú gyerekkel. A kisfiú tizenkét év körüli lehetett, már akkor is nagyon jóvágású volt, de az igazi szépség a mellette levő, tizenhat év körüli lány volt. A szeme még kékebb volt, mint a fiúnak, és a mosolyával valóban úgy festett, mint egy igazi angyal. Lehet, hogy nem is tévedtem akkorát? Volt még egy kép a lányról, érettségi talárban, büszke mosollyal, ami arról adott tanúságot, hogy az idővel csak még szebb lány lett belőle. Mekkora mázlista! Volt még a fiúról is, talán nem olyan régen készülhetett, mert nem túl sok

különbséget láttam a kerítésen keresztül meglesett, és a képen megörökített között. Az egyből feltűnt, hogy nem mosolygott. Nagyon komolynak tűnt, és iszonyatosan dögösnek. Legnagyobb döbbenetemre a szempillája pontosan olyan sűrű volt, mint ahogy azt lerajzoltam. Az arccsontjának a szimmetriájáról valóságos ódákat lehetett volna zengeni. Hihetetlen! Mielőtt kicsodálkozhattam volna magam Mary visszatért a limonádémmal, és egy kis tányérnyi, a tortámnál gusztusosabb házi sütivel. Biztatni kezdett, hogy egyek, és hogy meséljek magamról. Ráadásul egyszerre. Gyors felvilágosítást adtam apa és anya munkájáról, hogy hol éltünk korábban, és

épp elmondtam volna a saját magamról szóló, unalmas információkat, mikor fentről egyre erősödő dübörgés hallatszott le. - A fiam, Dean – közölte Mary egy anya büszke hangsúlyával. – Nagyon jó fiú, hasonló korúak lehetettek, biztos összebarátkoztok… Még mondott valamit, amit már nem nagyon értettem, ugyanis a helyes fiú – Dean – ledübörgött a lépcsőn. Egyszerre próbálta a fülénél tartani a mobilját, beszélni bele, és magára húzni a dzsekijét, de legnagyobb döbbenetemre sikerült neki. - Dean, gyere a kislány… Egyetlen pillantásra sem méltatott, még

az anyját is félbeszakította. - Majd később, anya! Vészhelyzet van, rohannom kell! - De… - Szia, anya! – gyorsan megpuszilta az anyját, majd mintha tényleg valakinek a háza égne, kimenekült a házból. Egy pillanattal később hallhattuk a kocsijának az ajtócsapódását is. Mary elnézést kért a viselkedéséért, de nekem nem volt újdonság. Egy icipicit bántam csak a dolgot, hiszen alapjában véve tudtam, a Deanhez hasonló angyalszerű fiúk soha nem érnek rá az olyan jelentéktelen hernyókra, mint én. Hiszen ő még a saját, kedves anyukájára sem ért rá. Én mindenesetre tovább beszélgettem

Maryvel. Már épp eljönni készültem, mikor hazaérkezett Mr. Reynolds, aki legalább olyan kedves volt, mint Mary, rögtön rám szólt, hogy szólítsam Jacknek, és feltartott pár újabb kérdésre. Már bőven besötétedett odakint, amikor észbe kaptam, és egy csomó új információval a birtokomban eljöttem tőlük. Bár a fiúval nem ismerkedtem össze a szüleivel elég jól összebarátkoztam, így sikerélménynek könyveltem el a szomszédolást. 3. Dean, a szemeteskuka királya Tévedtem, mikor azt hittem, hogy a költözés megváltoztatja az életem.

Sajnos ugyanolyan unalmas maradt, mint korábban, egyedül annyi változott, hogy több idő ment el arra, hogy eljussak a suliba és haza, és sokkal többet hazudoztam arról, miért nem viszem soha sehová a Chevyt. A matekleckék Johannal lekötötték a péntekjeimet, a többi napon ugyanúgy unatkoztam. Esther Barn esete a rossz hírű fiúval a legnépszerűbb lányok közé emelte őt, így most már még többen röhögtek rajtam, amikor csúfot űzött belőlem. Szerintem ezt ő, Tamy és Miranda kisasszony lassan hobbi szinten csinálták. Hiába, még mindig fájt nekik, hogy Johann többet van velem, mint velük. Mindenesetre nekem teljes mértékben megérte.

Az odaköltözésünk utáni második hétvégén végre sikerült anyát és apát is összeismertetnem Jackkel és Maryvel, szerencsére a szüleim is ugyanúgy megkedvelték őket, mint én. Deannel a legelső nem találkozásunk óta nem futottam össze, viszont már-már úgy éreztem, ismerem, annyit hallottam róla Marytől. A nővére, Lissa és Dean mindketten nagyon jó, céltudatos gyerekek. Lissa gyerekorvosnak tanul, már egyetemista, Dean pedig pszichiáternek készül, és ezért remekül tanul, még annak ellenére is, hogy kevés időt tölt otthon. Ezt tanúsíthattam, mert arra eszméltem, hogy már egy hónapja lakunk az új házban, és

még mindig nem futottam össze vele, amit azért mégis furcsa, tekintve, hogy az ajtóinkat tíz méter választja el egymástól. Tehát, amiket még tudtam róla: természetesen van barátnője, egy szőke, csinos lány, akit Mary ugyan kedvel, de titkon reméli, hogy nem ő lesz a fiának az igazi, hogy sokat bulizik a legjobb barátaival, de a legeslegfontosabb, hogy tényleg nagyon jó fiú. Igazából nem számítottam rá, hogy valaha is összefutunk, így némileg meglepődtem azon az utolsó előtti márciusi szombat délelőttön. Nem olyan rég ébredtem fel, és mivel nem volt jobb dolgom, takarítgattam a konyhában,

mikor felfedeztem, hogy megint senki nem vitte ki a szemetet, így megtettem én. Épp szemeteskuka ürítő nap volt, ezért egészen az útig kellett hurcolnom a dugig tömött fekete zsákot. Leemeltem a kuka fedelét, és megállapítottam, hogy nem fog beleférni. Persze, mint minden normális ember, azért próbálkoztam. A teljes súlyommal igyekeztem összetömöríteni az undok zsákokat, de nem akartak összelapulni. - Az úgy nem fog menni! – hallottam hirtelen magam mögött egy hangot, mire ijedten megfordultam. Ő volt az, a helyes szomszéd fiú a maga gyönyörű és az én törpe méretemhez képest nagyon is magas valójában. – Te vagy Haley! –

mondta, ami jól jött, mert hirtelenjében elfelejtettem a saját nevem is. - Igen – vágtam rá. – Haley vagyok, Haley Morgan. Nyújtottam a kezem, de rögtön meg is bántam. Mivel nem nagyon szoktam így ismerkedni, hirtelen nem tudtam, hogy szokás-e kezet nyújtani. Dean mindenesetre elfogadta. - Dean Reynolds – mosolygott rám. Meleg volt a keze, nagyon is jó érzés volt, ahogy megfogta vele az enyémet. - Tudom – válaszoltam bénán. - Fantomlány – vigyorgott rám. – A szüleim sokat meséltek rólad, de sosem láttalak, már-már azt hittem, csak a képzeletük szüleménye vagy.

- Nem az én hibám – védekeztem. – Neked van olyan nagyon elfoglalt életed. Úgy hangzott, mintha számon kértem volna, pedig nem akartam. Nem úgy tűnt, mintha neheztelne, csak udvariasan csodálkozó képet vágott. - Anyám is ezt mondta nemrég. Valószínűleg igazatok van. Ehhez már nem tudtam mit hozzáfűzni, nem jutott eszembe semmi frappáns. Gondolatban épp szidni kezdtem volna magam, de ő megmentette a helyzetet. - Csak egy dolgot tehetsz – bökött a kuka mellé levágott szemeteszsákra. Én is lepillantottam. - Vennem kell egy nagyobb kukát? - Akkor két dolgot – mosolyodott el megint.

- Csempésszem be az egyik szomszéd kukájába? – kérdeztem én is hülyén nevetgélve. - Rendben, akkor több dolgot is. De egyik sem lenne ekkora élvezet – csóválta meg a fejét. – Amikor a nővérem és én kicsik voltunk gyakran alkalmaztuk ezt a módszert. Valamelyikünk felmászott a szeméthalom tetejére, és kicsit ugráltunk rajta. Akarod, hogy segítsek? – felém nyújtotta a kezét. - Mi? – nyikkantam fel értetlenül. - Mássz fel! – nevetett ki. – Segítek! Hitetlenkedő pillantást vetettem a még mindig felém nyújtott kezeire, és megráztam a fejem.

- Elég régen volt már, mikor valaki rá tudott venni arra, hogy belemásszak a szemétbe – mondtam elmésen. Az igazat megvallva egy kicsit féltem, hogy hülyét akar csinálni belőlem. - Na, gyere! – mondta, és szó nélkül megragadta a derekam, majd egyszerűen felemelt, mintha nem is érezné a cirka negyvennyolc kilómat. Kapálózni sem volt időm, máris a szemetes tetején találtam magam két lábammal a keskeny fémperemen. Dean fél kézzel elengedte a derekam, megfogta a jobb kezem, majd hátrébb lépve a másikat is. Nem túlzás azt állítani, hogy totális hülyének éreztem magam, ahogy imbolyogva álldogáltam odafent, erősen markolva Dean kezeit,

de azért erőt vettem magamon. - És most? – kérdeztem. Ha egyszerűen elenged, nyilván zuhantam volna egyet, talán bele a kukába, amin jót röhöghetett volna, de nem tette. - Most lépj bele! – Forróság tolult az arcomba, de nem a helyzet komikumától, hanem Dean nevetésétől. Nevetett, de nem rajtam, inkább velem, mintha el sem tudna képzelni annyira vicces dolgot, mint a kukában állni. Mintha ő maga is szívesen csinálta volna. – Ne aggódj, foglak! Így hát nem volt mit tenni, valóban ráléptem a hepehupás felszínű szemétkupacra. Nem mondhatni, hogy sokat süllyedtem. Aggodalmasan pislogtam magam alá, és akkor Dean

felszólított: - Mi lesz? Ugrálj egy kicsit, Haley! Az első próbálkozásom inkább rúgózás volt, és már ettől süllyedni kezdtem egy picit, de pár hasonló mozdulat után a folyamat megszűnt, így mind nagyobb és nagyobb lendületet kellett vennem, míg végül tényleg ugráltam. Ugrottam, és süllyedtem, ugrottam és süllyedtem, hozzá pedig idétlenül vihorásztam, mint egy gyerek. Azt hiszem, cikibben nem is viselkedhettem volna, de tényleg élveztem. El is szégyelltem magam, mikor Dean azt mondta, hogy szerinte most már jó, és leemelt a kukáról. - Egyszer Lissa csinált nekem egy papírkoronát – mormolta inkább csak

magának –, és kinevezett a szemétkuka királyának. Elég nagy hülyeség volt, de akkor még megtisztelő tisztségnek tűnt. Nevettem, ahogy elképzeltem a fényképen látott gyönyörű kisfiút a papírkoronával, idétlenül ugrálva a szeméthegyen, ahogy én tettem. - Ne haragudj – szabadkozott, mintha rosszat mondott volna. – Nem tudom, miért mondtam el. Csak eszembe jutott. - Semmi baj – mondtam vidáman. – Szeretem az ilyen történeteket. Rám nézett. Most úgy igazán megnézett magának, amitől eltűnt a jókedvem, és rossz érzéseim támadtak. Sejtettem, mit láthat. Ő persze maga a tökéletesség. Már korábban rádöbbentem, hogy az a rajz róla, nem is volt túlzás, a teste

gyönyörű volt, de az arca még jobban tetszett. Mivel sokat rajzolok arcokat, önkéntelenül is alaposabban megfigyeltem az övét. A szabályossága lenyűgözött, a szeme világoskékje meglepett, és a szempilláinak a göndörsége elbűvölt. Az egyetlen szabálytalanságot a homlokán fedeztem fel, egy halvány vonal, ami talán ráncba gyűrődik, ha elgondolkodik valamin. Határozottan tetszett nekem, bár nem annyira, mint Johann, akinél megvolt az általam kedvelt szőkeség. Persze nem tiltakoztam volna egy barna hajú – netalán fekete, mint Dean – fiú ellen sem, de ha belenéztem az elképzelt jövőképembe, szőke fejet láttam. - Anyámnak ebben is igaza volt –

mosolygott, miközben kivillantak a fogai. Itt sem volt teljes tökéletesség, az egyik alsó foga egy leheletnyit előrébb volt a mellettük levőknél, de nem annyira, hogy az hosszas szemrevételezés nélkül feltűnő lehetne. – Nagyon kedves vagy. Van valami a fogam között? A kérdés váratlanul ért, így elkaptam a szemem. Úgy tűnik, túl hosszan szemrevételeztem. Én hülye. - Á… nem, csak… az egyik fogad kicsit…– El sem hittem, hogy képes voltam belekezdeni. Majdnem azt mondtam, hogy csálé, holott erről szó sem volt. Semmi baj nem volt a fogával, még esztétikai hibának sem lehetne hívni, én mégis majdnem a képébe

vágom. – Semmi. Most már nem mosolygott, komoran kérdezte meg újra. - Mi van a fogammal? Azt hiszem, így kell elrontani egy egész jól induló viszonyt a helyes szomszéd sráccal. Ha ebből nem magyarázom ki magam, még köszönni sem fog. - Semmi, tényleg! – Továbbra is várakozóan nézett, miközben a nyelvével ellenőrizte a fogait. Tudtam, hogy olyan vörös vagyok, mint a cékla. – Nem akartalak megbántani, tényleg semmi baja a fogadnak. Szép fehér. Ami igaz volt, bár ha nem lett volna fehér, akkor is lehazudom a csillagokat az égről.

- Őszintén, Haley! – szólt rám. – Jobb lenne, ha elmondanád. Nemsokára randim lesz, nem akarom, hogy… - De tényleg nincs semmi! – fakadtam ki idegesen. – Na jó, az egyik fogad, egy picit…de tényleg csak picit… tudod… – csálé, előreugró… nem! – Szabálytalan, de nem feltűnően. Csak elgondolkodtam rajta, hogy lehetne rosszabb is. Mármint… nem látszik, tudod. Észre sem venném, ha nem bámultam volna annyira. – Ez az, Haley! Süllyedj mélyebbre! – Vagyis, csak ott ragadt a szemem, mikor mosolyogtál… és hát… Ennyi volt. Dean úgy bámult rám, mint egy ufóra, és sejthetően azon töprengett, hogy egy kerekem hiányzik vagy kettő. Igazából én is ezen tűnődtem.

- Tegyük fel, hogy nem haragszom – mondta mosoly nélkül. Nem tudtam, hogy tényleg nem akar-e mosolyogni, vagy pedig a fogait rejti el előlem. – De csak akkor, ha én is kérdezhetek valamit. És ugyanilyen őszintén válaszolsz. - Jó – leheltem. Úgy tudtam, hogy nem kellene beszélnem vele! - Ki volt az, aki rávett, hogy mássz a szemétbe? – kérdezte. – Azt mondtad, hogy rég volt már, és kíváncsi vagyok rá, hogy mi történt. Erre megint csak nem készültem fel. Életem egyik legmegalázóbb története, igazából fel sem tűnt, hogy felhoztam a dolgot, de most már késő volt. Az első gondolatom az volt, hogy kapásból

hazudok valami vicces sztorit, aztán valamilyen általam ismeretlen oknál fogva mégsem tettem. Nem akartam hazudni, ha nem feltétlenül szükséges, és most nem volt az. - Miért érdekel? – kérdeztem vissza. – Nem egy jó történet, nem lehet nevetni rajta, bár murisan hangzik. - Azt hiszem, te is ezt válaszolnád, ha megkérdezném, miért bámultad meg a fogaimat. Egyszerűen „csak”. Érdekel. Ha lejjebb kellett volna sütnöm a szemem, jóformán magam alá néztem volna. Nem akartam elmondani. Nyitottam a szám, hogy megmondjam, nem mondom el, de más jött ki rajta. - Egyszer a barátnőm véletlenül kidobta egy fontos rajzomat a kukába egy csomó

szeméttel együtt. Mivel tényleg fontos volt, utána kellett másznom. De az nem ilyen kicsi szemetes volt, hanem egy óriási, büdös konténer – megrántottam a vállam. – Ennyi. Értetlenkedve gondoltam bele abba, hogy ezt még soha nem mondtam el senkinek. Még a szüleim sem tudják. Senki, csak Esther Barn és akik még tanúi voltak az esetnek. Na meg persze, akiknek ő elmondta. Csendben álldogáltunk, Dean nem mondott semmit, én meg tűnődtem azon, hogy merjek-e felnézni rá. Végül megtettem. Megkönnyebbülve láttam, hogy nem nevet, a homlokán a vonal helyes kis ráncba gyűrődött, és elgondolkodó képpel nézett engem.

- De megtaláltad a rajzot? Megint lenéztem. Csodáltam, hogy vannak olyan emberek, akik képesek sokáig belenézni egy ilyen szempárba. - Igen, Esther ki sem dobta. Csak vicc volt, így szerencsére nem lett semmi baja. - És ez a lány a barátnőd? – csodálkozott továbbra sem nevetve. – Ez elég nagy… - Szemétség volt – segítettem ki újra felnézve rá. – Az volt, talán túl jól sikerült az a rajz. - Mit ábrázolt? El sem hittem, hogy öt perc után már ilyen jóformán bizalmas témákról beszélek neki. De volt Deanben valami megnyugtató, amitől úgy éreztem, hogy

akármit elmondhatnék neki magamról, és legyen az bármilyen szánalmas dolog is, ő megértené. - Akarod látni? – kérdeztem hirtelen ötlettől vezérelve. – Anya kirakta a nappaliban. Láttam az arcán, hogy kicsit megdöbbent, ezért rögtön meg is bántam a dolgot. - Vagyis… majd máskor… biztos sietsz… köszi, hogy segítettél szemétügyben, most… megyek… szia! Mivel nem szólalt meg, miután elfordultam. és a ház felé kezdtem sprintelni, rájöttem, hogy valamit rohadtul elszúrtam. A konyhában ittam egy kis vizet, és közben végigpörgettem magamban a beszélgetést. Hát, persze!

Mindent elszúrtam! Hogy mondhattam ilyeneket? Hogy szólhattam le a fogát, pont én? Nem is csoda, hogy nincsenek barátaim. Ha belegondolok, még én sem barátkoznék saját magammal. A délelőttöm maradéka azzal telt, hogy a leghülyébb mondataim elemezgettem, de délutánra sikerült túltennem magam a viselkedésem okozta sokkon. Épp egy szendvicset készítettem magamnak a konyhában, mikor Dean hazaérkezett, magával hozva a randiját, vagyis a barátnőjét. Mary csak annyit mondott nekem, hogy csinos, de ez elég szerény jelző volt rá. Gyönyörű volt. Az ablakra tapadtam, és figyeltem, ahogy bemennek. A lánynak hosszú, szőke haja volt, a járása, mint a

balerináknak, a vékony kabátja pedig a legújabb divat szerint való modell. Az alakja is tökéletesnek tűnt, egyszóval olyan típusú lány volt, akik a Dean féle helyes fiúkkal járnak. Még megvártam, amíg eltűnnek a felhajtóról – Dean átkarolta a lány derekát –, aztán visszatértem az egyhangú, monoton életemhez, és nekiálltam rajzolni. Késő éjjel volt, amikor anya és apa hazaérkeztek, de még mindig ott ültem egy nagy halom összegyűrt papír között, és azon elmélkedtem, mi az, ami hiányzik belőlem. Miért nem tudok egy épkézláb rajzot összehozni? - Haley, ez a kisfiú a kukában ugrál? – kérdezte anya, amikor szétnézett

körülöttem, és észrevette azt az egyetlen lapot az előttem lévőn kívül, amit nem gyűrtem össze. - Igen, az Dean – sóhajtottam. – Összefutottunk ma, és mesélt egy történetet. - És kedves fiú? – kérdezte apa. - Igen – válaszoltam kapásból, de belegondolva már nem tűnt annyira annak. Jó, leszóltam a fogát, az egy dolog, de azt mondta, nem haragszik érte, ha cserébe elárulom az én kukás sztorimat. De mégis haragudott, vagyis hazudott nekem! Nem is olyan rendes, ugyanolyan hazug, mint én! Ettől a gondolattól csak még jobban elkámpicsorodtam. Na, jó, nem olyan. Szerintem én vagyok a rekorder a

hazugságok terén. Összeszedtem a papírjaim, és visszavonultam a szobámba. Már épp fürdéshez készülődtem, mikor eszembe jutott, hogy nem is hazudtam neki. Milyen furcsa, hiszen mindenkinek szoktam, de neki egy szót sem. Talán kezdek megjavulni? Másnap mikor kimentem a postaládához láttam Deant, mosolyogtam, és intettem neki, de ő csak mosoly nélkül visszaintett, beült a kocsijába, és olyan gyorsan eltűnt, mintha ott sem lett volna. Azért ez már határozottan modortalanság! A következő héten új korszak köszöntött rám. Hétfőn megtudtam, hogy Tamy és

Esther halálosan összevesztek, amiért Tamy kikezdett azzal a rossz hírű fiúval, aki kihasználta Esthert. Nyilvánosan vesztek össze ezen, aminek az lett az eredménye, hogy Tamy szóba sem állt Estherrel, és így tett a diákok jelentős hányada is. Láttam a korábban népszerű Esthert, ahogy próbál szóba elegyedni másokkal, vagy épp egyedül üldögél ebédidőben és szomorú arccal turkálja a salátáját és az igazat megvallva megesett rajta a szívem. Kedden megszólítottam, és legnagyobb döbbenetemre kedvesen válaszolt. Hirtelen azon vettem észre magam, hogy minden szünetben vele csevegek. Teljesen olyan volt, mint az összeveszésünk előtti időszakban.

Mindig szerettem Esthert, még annak ellenére is, hogy rendszerint nagyon szemét módon viselkedett velem, miután lerázott magáról. Most úgy éreztem, talán lehetséges, hogy megint jóban legyünk. Szerdára már mindent tudtam a dolgairól, hogy a rossz hírű fiút Zachnek hívják, hogy milyen szemét módon bánt vele, nem is törődve azzal, hogy Esther úgy érezte bele tudna szeretni, és hogy Tamy az erkölcstelen táncstílusával csábította el tőle. Amíg nem a fiút és Tamyt szidta, különféle titkokat árult el nekem például Tamy pasijairól, meg, hogy egyszer lopott valami órát egy üzletből. Nem nagyon kötöttek le ezek a

történetek, de nem szóltam semmit, mert nem akartam megbántani Esthert, aki még aznap délután el is jött hozzánk. Fintorgott amiatt, hogy buszozni kell, amikor kocsim is van, de mikor beleegyeztem, hogy vezetheti, ha akarja, rögtön jobb kedvre derült. Miközben hozzánk igyekeztünk, hirtelen felkiáltott. - Olyan régen meg akartam már kérdezni, mi van közted, és Johann közt? Igaz, hogy lefeküdtetek? Biztosítottam, hogy nem, de nem nagyon akarta elhinni. Megtudtam, hogy az a pletyka terjed, hogy bár Johann és én nem járunk, már több alkalommal lefeküdtünk egymással. Amolyan szexbarátok vagyunk. Én nevettem ezen a felvetésen, hiszen akik ezt terjesztik,

nyilván nem ismerik Johannt. Ő sosem csinálna ilyeneket. Esther megcsodálta a házunkat, aztán a szobámban folytattuk Johann kitárgyalását. Volt pár dolog, amiről hazudtam, de nem tudtam megállni, hogy ne tegyem. Azt mondtam, Johann és én nagyon közeli barátságban vagyunk, sokat beszélgetünk, és néha elmegyünk együtt inni valamit. Esther azt mondta, Tamy megpukkadna az irigységtől, ha ezt tudná, és én fohászkodtam magamban, hogy ne tudja meg. Mi lenne, ha megkérdezné Johannt, és ő elmondaná, hogy erről szó sincs? Kész katasztrófa, de nem volt mit tenni, a hazugságot kimondtam, nem lehetett semmissé tenni. Épp lelkesen bólogattam Esthernek arra

a kérdésére, hogy másnap van-e kedvem elmenni vele vásárolgatni, mikor izgatott sikkantással az ablakhoz rohant, és az üvegnek nyomta az orrát. - Haley, azok kik? – olyan hangon kérdezte, hogy arra számítottam Dean minimum fürdőnadrágban lesz, de egyszerűen csak ült, két másik alak társaságában. - Az egyik Dean, a szomszéd srác, a másik kettőről fogalmam sincs. - Dean Reynolds a szomszédod? És ezt csak most mondod? Szerintem hisztériás rohamot kapott, hol engem rángatott, hogy mondjak el mindent, hol újra meg újra az ablakon bámult kifelé. Végül azt is megtudtam,

hogy mitől lett ilyen zizis. - Az ott Zach, Haley! Nem hiszem el, hogy nem ismered fel! – Nem mondtam semmit, bár én még életemben nem láttam, nem tudtam, miről ismerhettem volna fel. Esther elmesélte, hogy ezek hárman micsoda, menő pasik, meg hogy az ő társaságuk rendezi a legjobb bulikat a világon, de ezért sem lelkesedtem. Pedig nyilván kellett volna. Kicsit zavart, hogy ilyen defektes az agyam, ezért úgy tettem, mintha én is izgatott lennénk. - Miről beszélhetnek? Miről beszélhetnek? – kérdezte egyre Esther, míg végül én hülye azt mondtam: - Elég közel vannak a kerítéshez, ha kimegyünk, szerintem hallhatjuk őket –

azonnal megbántam, de Esther úgy nézett rám, mintha az összes álmát valóra váltottam volna, és lerohant a lépcsőn. Határozottan nem akartam hallgatózni, de azért kelletlenül követtem Esthert. Csendesen léptünk ki a házból, és óvatos léptekkel a kerítés felé osontunk. Amikor meghallottam a fiúk hangját még rosszabbul éreztem magam. Egy dolog, hogy kilestem Deant a múltkor, de kihallgatni egy magánbeszélgetést sokkal nagyobb bunkóság. - Candy bevásárolt nekem – hallottam az egyik fiú hangját. – Lesz pia dögivel. Esther megragadta a kezem, és a Zach nevet tátogta. A fiú felsorolta, hogy az a Candy nevű nő, mi mindent vett. Nagyon úgy hangzott, mintha valami nagy bulira

készülnének. Egyre kényelmetlenebb volt hallgatózni, a másik fiú, akinek nagyon mély hangja volt, felajánlotta, hogy ő majd visz zenét, aztán a lányokra terelődött a szó. Zach sorolni kezdett egy csomó ismeretlen nevet, Esther pedig néha bólintott vagy fintorgott egyik-másikra. Mikor úgy döntöttem, hogy nem hallgatózom tovább, és hátrébb léptem, Esther megragadta a kezem, és visszahúzott. Nem tudtam, hogy neki mi az élvezet ebben, de féltem, hogy lebukunk és Dean még jobban megutál engem. Az nem lenne túl jó. Végül eljött az a pillanat, amit Esther várt. Tamy került szóba. - De a barátnőd is ott lesz, nem? –

kérdezte meg Dean, mikor Zach egy általam ismeretlen lány erényeit kezdte ecsetelni. - Nekem nincsenek barátnőim – mondta a fiú, mire a mély hangú srác felnevetett, és egy nem túl hízelgő csúnya szót mondott Zach-re. – Lehet, hogy az vagyok! – vágta rá öntudatosan. – De inkább ez, mint az, hogy csajok elől bujkáljak, akik a lábukhoz kötnek, mint valami kiskutyákat. Mit mondott Gemma, hányra kell ott lenned érte? Majdnem felnevettem. Zach-ről apa jutott eszembe, aki ugyanígy vélekedett, míg nem találkozott anyával. Mindig azt szokta mondani, hogy a legnagyobb félelme, hogy megkörnyékez engem egy olyan srác, mint amilyen ő volt. Úgy tűnt,

ez csak szerintem lehetetlen. A túloldalon fiúkként viselkedtek, vagyis egyre nagyobb átéléssel szidták egymást, míg Dean halkan, de határozottan meg nem kérte őket, hogy fogják be. Hamarosan bementek a házba, és szerencsére mi is. Estherrel madarat lehetett volna fogatni, és folyton azt ismételgette, hogy Tamy pofára fog esni. Rádöbbentem, hogy ő korántsem az a lány, akivel évekkel ezelőtt együtt sírtunk egy elpusztult madár láttán, aztán belegondoltam, hogy én vajon sírnék-e. Nem tudtam száz százalékos nemleges választ adni.

4. A felajánlás Csütörtökön, mikor fáradtan hazaértem a bevásárlásból, legnagyobb meglepetésemre otthon találtam a szüleimet. - Prücsök, hol az autód? – csodálkozott el apa. - Kölcsönadtam Esthernek – vallottam be. – Nagyon fontos dolga volt, remélem nem baj. - Te pedig busszal jöttél? – kérdezte anya. - Á, nem – hazudtam. – Esther kitett a sarkon. Ettől megnyugodtak, de én korántsem voltam nyugodt. Esther egy szemét. Kölcsönkérte a kocsim, ez igaz, de csak,

mert nem akart buszozni, semmi problémája nincsen. Sőt, még arra is képes volt, hogy otthagyjon a hülye pláza előtt, mondván hirtelen dolga akadt, ami nyilvánvaló hazugság volt. Azt hiszem, ez a barátság már évekkel ezelőtt, akkor és ott tönkrement, ezért hiába is próbáltam visszahozni valamit az akkori kapcsolatunkból. Esthernek nem kellett barát, neki egy balek kellett, akinek lemásolhatja a leckéit, akinek szidhatja Tamyt, és akinek a révén közelebb akar kerülni Deanhez. Ez volt a legpofátlanabb kérés, amit valaha is intéztek hozzám. Igaz, azt hazudtam, hogy Dean és én nagyon jóban vagyunk, de ez akkor sem

jogosítja fel Esthert arra, hogy megkérjen ilyesmikre. Azt akarta, hogy mutassam be őket egymásnak (ekkor realizálódott bennem, hogy még csak nem is beszéltek soha), aztán hívassam meg magunkat a szombati bulira Zachnél, csak azért, hogy a megjelenésével kiidegelhesse Tamyt. Nem válaszoltam semmit, így nyilván igennek vette a dolgot, de én tudtam, hogy nem fogom megtenni. Egyrészt, mert aznap reggel ismét integettem Deannek, és még mindig elutasítóan viselkedett, másrészt egyszerűen nem akartam. Elgondolkodtam azon, vajon az önzőség vezette-e a tetteim, de nem erről volt szó. Bár sokat hazudok, meglehetősen egyenesen viselkedem az emberekkel,

sosem teszek olyasmit, amivel másoknak ártok, és nyilván okkal nem hívták meg Esthert a bulira. Eszemben sem volt zűrt okozni. - Vettél valamit? – kérdezte anya, mikor a kanapéra dobtam a szatyromat, és lehuppantam rá. - Egy felsőt – feleltem nem túl nagy lelkesedéssel, és belül még mindig dühöngtem. Hogy hagyhatott csak úgy ott? Megígértem magamnak, hogy többet nem adom neki kölcsön a kocsit. Anya kiemelte a kicsi pólót a szatyorból. - Jaj, de édes! – mondta, és hozzám mérte. Épp ez volt a baj vele. A fehér felsőn pandakölykök ugráltak, és ha nem a

felnőttcuccok között lett volna, tuti gyerekholminak nézném, ennek ellenére Esther felpróbáltatta velem, és közölte, annyira jól áll, hogy muszáj megvennem. Megvettem, de már tudtam előre, hogy soha az életben nem fogom felvenni. Pandák vannak rajta! Aznap este úgy feküdtem le, hogy határozottan rosszul éreztem magam, és csupa idiótaságot álmodtam, többek között Deanről, aki arról győzködött, hogy muszáj felvennem pandás felsőt. Reggel Esther jött értem, és megkérdezte, beszéltem-e Deannel, mire mondtam, hogy nem találkoztunk. Kezdett határozottan fárasztani, hogy ennyire erőlteti, eszembe is jutott, hogy nem vagyok-e túl antiszociális. Nekem a

barátság olyasmit jelentett, hogy együtt lógunk, és kellemesen beszélgetünk dolgokról meg ilyenek. Nem az, amikor nekem hallgass a nevem, hiszen ha mondtam is valamit, Esther egyszerűen nem figyelt rám, csak a saját mondanivalóját hadarta egyre. A nap fénypontjának a Johannal való „randim” számított. Esther célzott rá, hogy szívesen ott lenne, de csak megráztam a fejem, mondván Johann nem szereti az ilyesmit, ami kivételesen igaz volt. Alig vártam, hogy otthon legyek, és végre készülődni kezdhessek. Pontban négy órakor Johann meg is érkezett. Leültünk tanulni, mint szokásosan. Nem sokat kellett neki

magyarázni, és hibátlanul meg is oldotta az összes példát. - Volt még valami az órán? – kérdezte, majd megitta az utolsó korty szőlőlevét. - Nem, semmi más nem volt – feleltem. - Köszönöm szépen a segítséged! Ilyenkor szokott az jönni, hogy gyorsan lelép, de most nem tette. - Van még valami dolgod ma délután? – kérdőn nézett rám, én meg biztos voltam benne, hogy álmodom. - Nem, nincs – hebegtem. – Miért? Rám mosolygott, amitől a lábaim megremegtek, mint a kocsonya, és lassan forróság kúszott fel a nyakamon. - Arra gondoltam, hogy meghívnálak valahová. Szeretnék valamiről beszélni veled, de jobb lenne egy megfelelőbb

környezetben. Majdnem megkérdeztem, hogy mi az, amiről beszélni szeretne, aztán mégsem mertem. Meghívna valahová? Mivel akár a pokolba is követtem volna, ha megkér, csak egy dolgot mondhattam. - Jó. Felszólított, hogy hozzak dzsekit, mert később hideg lehet, de igazából csak akkor kezdtem elhinni, hogy az egész valóság, amikor kinyitotta előttem a kocsija ajtaját. Nem szabadott volna olyanokról fantáziálnom, hogy ez most egy randi, de nem volt jobb ötletem. Miről akarhat beszélni, amihez megfelelő környezet kell? Abba a gyorsétterembe mentünk, ahol

olyan isteni meggyes pitét adnak. Johann és én le is ültünk egy asztalhoz. Izgatottan vettem észre, hogy mennyire nagy a szerelmespárok aránya az étteremben. Nyilván a külső szemlélő azt hiszi, mi is egyet alkotunk közülük. Egy rózsaszín ruhás pincérlány sietett oda hozzánk, és megkérdezte, mit kérünk. Johann udvariasan megvárta, míg rendeltem egy kólát és egy meggyes pitét, majd ő is kért egyet, csakhogy szőlőlével. - Szóval? – kérdeztem végül legyűrve a félelmeim. – Miről akarsz beszélni? - Valami fontosat szeretnék kérdezni tőled – bólintott komolyan. – Az igazat megvallva régóta gondolkodom ezen. Azt hiszem, hogy az utóbbi hónapokban

elég jól megismertük egymást, így van? - Igen – feleltem gyorsan, és csak arra tudtam gondolni, hogy talán épp az álmaim válnak valóra. - Te nem vagy olyan, mint a többi lány, Haley! – A szívem majd kiugrott a helyéről. – Okos vagy, kedves, de legfőképpen megbízható, és felelősségteljes. Tudom, hogy ez most váratlanul fog érni téged, de hagyok időt neked, hogy alaposan végiggondold. Hiszem, hogy mi ketten elég jól megértjük egymást ahhoz, hogy belevágjunk. Haley, lennél a… Barátnőm. Elképzeltem magam, ahogy kéz a kézben járkálunk az Anne Cartneyban, ahogy csókot váltunk minden

találkozáskor, és búcsúzáskor, ahogy megérint más helyeken is, nem csak a kezem szorítja meg, mint mikor átadta a születésnapomra azt a csodás virágcsokrot. Talán még szeretkeznénk is, egy romantikus, szenvedélyes… -… zsűritársam az év végi művészeti kiállításon? - Igen, persze – hadartam a saját hülyeségemtől sokkosan. Én hülye! Hiszen ezt tudtam! Számítottam is rá, hogy Johann engem fog választani, mint hozzáértő személyt a feladatra, de hogy arra nem, hogy már márciusban felhozza a dolgot, hiszen csak júniusban lesz. Ráadásul nem is olyan nagy szám az egész, csak néhány képet kell lepontozni. Annyira hihetetlen

volt, hogy megkérdeztem: - Csak ezt akartad? – Szerencsére nem is hangzott annyira csalódottan, mint amennyire éreztem magam. Johann mosolyogva bólintott. - Nagyon örülök, hogy igent mondtál, Haley. Nem is tudom, kit kérhettem volna meg, ha visszautasítasz. - Akármelyik lányt a suliban. – Legnagyobb meglepetésemre hangosan is kimondtam a gondolatot. Johann nem tűnt meglepettnek, inkább gondterhelt volt. - De bennük nincs meg az a megfontoltság és becsületesség, mint benned. – Nem tudtam, ezeket honnan veszi, mindenesetre tetszett a dolog. Azért nem is voltam olyan csalódott. Megettük a pitét, és közben

meghallgattam Johann aggályait a következő hokimeccsről, aztán közölte, hogy hazavisz. Természetesen nem csókolt meg, mikor kitett a házunknál, de így is elégedett voltam magammal. A távozása után egész megihletettnek éreztem magam, és mivel volt még van egy óra sötétedésig, úgy döntöttem, hogy kiülök a ház elé, és végre megrajzolom a házunkat, aztán, ha minden jól megy, jut időm egy Johann képre is még lefekvés előtt. Meg akartam örökíteni, azt, ahogyan rám nevetett. Most még szerelmesebb voltam belé, mint eddig. Hiába tudtam, hogy nincs esélyem úgy, mégis én voltam az egyedüli lány az egész világon, akivel

összejárt, ráadásul engem kért meg a zsűritársának is. Ez azért jelent valamit! - Haley! – hallottam hirtelen a nevem, ami kizökkentett a mámoros kedvemből. Dean volt az, épp a füvünkön vágott keresztül. – Szia! Zavarlak? - Nem – mondtam meglepetten, hiszen nem is gondoltam, hogy valaha még szóba áll velem. – Hogy vagy? – Hülye kérdés, de más nem jutott eszembe. Odaért hozzám, és megállt mellettem. Kényelmetlen volt, ahogy fölém magasodott, már épp felállni készültem, mikor leült mellém. - Őszintén, elég rosszul. Bűntudatom van, amiért olyan bunkó voltam veled a múltkor. - Oh – mondtam még jobban

megdöbbenve. – Tényleg? Egy elől cipzáras, barna és fekete mintás pulcsit viselt egy koptatott, sötét farmerrel. Rövid – tényleg csak egy másodperces – pillantást vetettem az arcára is – a haja szépen meg volt fésülve, a szája nagyon piros volt –, majd lenéztem a rajzomra. - Komolyan – mondta. – Hülyeségeket gondoltam, és azért voltam annyira… - Milyen hülyeségeket? – kaptam fel a fejem. – De én is sajnálom, nem kellett volna cikiznem téged. Rám nézett, közelről az arcomba, amitől újra le kellett sütnöm a szemem. - Cikizned? Te azt hiszed, hogy azért, amit a fogamról mondtál? - Nem? – kérdeztem csak félig

felpillantva. Úgy éreztem, hogy szemkontaktust teremtek vele, valami nagyon rossz fog történni (persze nyilván én okoznám), így inkább nem tettem. – Akkor miért nézel keresztül rajtam, és miért nem köszönsz, ha meglátsz? Azt hittem, hogy emiatt haragszol, de most már nem értem. Az ajkamba haraptam, hogy ne dumáljak tovább. - Elítélsz, ha azt mondom, azért volt, mert túl nagyképű vagyok? Ezt már végképp nem értettem. Csak úgy idejön hozzám, és bocsánatot kér, amiért nagyképűségből nem áll szóba velem? Követhetetlen. - Ezt nem értem – mondtam, és mivel

nagyon zavart a közelsége, magamhoz szorítottam a cuccaim, és felkeltem a fűből. - Túl kedves voltál velem – magyarázta. Most ő nézett fel rám az ülőhelyzetéből, és ez nem is zavart annyira, mint a fordított szituáció. – Azt hittem, hogy… tudod, fel akarsz szedni. - Mi? – hitetlenkedve megráztam a fejem. – Felszedni? Én? Téged? – Ha száz évig próbálkoznék, sem sikerülne. - Tudom – bólintott komoran, és mintha szégyenkezés futott volna át az arcán. – Elég sokszor szoktam ilyen helyzetekbe keveredni, és mikor behívtál magatokhoz, pedig jóformán nem is ismerjük egymást… megesett már ilyen, és azt hittem…

- Azt akarod mondani, hogy a nők útonútfélen kikezdenek veled? – kérdeztem, miközben elképzeltem Deant, ahogy egy csomó csaj elől menekül. Pedig ilyet még Johannal sem csinálnak a lányok. Dean tudhat valamit. A gondolatra kitört belőlem a nevetés. - Nem napi rendszerességgel – mosolygott rám. – De azért megesik. - Nem tudom, hogy sajnálkoznom kellene, vagy inkább gratulálni – vigyorogtam tovább. – A szépség átka! - Szépség? – kérdezett vissza. – Úgy gondolod, szép vagyok? – Úgy pislogott hozzá a nagy szempilláival, mint egy lány. Csak még jobban kellett nevetnem tőle. - Nem tudom, hogy ha őszintén

válaszolok, nem fogod-e megint azt hinni, hogy fel akarlak szedni! – húztam egy kicsit. – Vagy ha azt mondom szép vagy, az már felér egy megerőszakolási kísérlettel is? - Ezt már nem mosom le magamról? – nevetett ő is. – Elkönyveltél valami üresfejű bájgúnárnak? - Nem is tudom – tetettem gondolkodást. – Nem kellene ahhoz kicsit szőkébbnek lenned? Erre kijelentette, hogy előítéletes vagyok. Nevetve tiltakoztam, míg meg nem jegyezte: - De a te barátod is szőke. - A barátom? – Johannra gondol? - Aki nemrég ment el.

- Johann – bólogattam lelkesen felidézve tökéletes szőke valójában. – De ő nem buta, sőt, ő a legtehetségesebb, legokosabb fiú az egész… Elharaptam az áradozásom végét. Tök idiótán viselkedtem, de Dean csak nevetett rajtam. - Mióta vagytok együtt? – Méghogy én? Johannal? Azt hittem, hogy csak viccel, de nem, teljesen komolyan kérdezte. - Szeptember óta – hazudtam gondolkodás nélkül. Megemelte a szemöldökét, és arra gondoltam, hogy most a képembe vágja, hogy tudja, ez lehetetlen, hiszen Johann akkor sem választana engem, ha az utolsó lány lennék a föld színén, habár… - Az szép – bólogatott. Nem értettem,

hogyan hiszi ezt el. Johann és én? Hát nem látja, milyen jelentéktelen vagyok? – Még sosem jártam együtt egy lánnyal sem több mint fél évig. - Tényleg? Hát, ez… – Tipikus, de ezt mégsem mondhattam. Úgy tett, mintha az olyanfajta fiúk, mint ő, sokáig húznák egyetlen lány mellett. Na persze! - Nem is tudom, miért – gondolkodott el a dolgon. – Minden szépnek látszik, aztán valahogy sosem működik a dolog. - És mi van a szőke lánnyal? – kérdeztem kíváncsian, de bele sem gondoltam, mennyire személyeset kérdezek. – Vele sem jó? - Patty… kedves. – Kitört belőlem a nevetés. Dean meglepetten bámult, de nem tudtam abbahagyni, bármennyire is

akartam. – Mi olyan vicces? – Mintha kissé neheztelt volna rám, így igyekeztem visszafogni magam. - Ahogy ezt mondtad… kedves. Nem úgy tűnik, hogy nagyon odavagy érte. - Nincs semmi baj a kapcsolatunkkal! – mondta sértett büszkeséggel, mire tényleg abbahagytam az idétlen vihogást. - Oké, sajnálom – hazudtam. – Biztos úgy van, ahogy te állítod. Nekem most be kell mennem. – Mielőtt újabb adag hazugságba kezdek Johannról. Még csak az kéne, így is elmondhatja Zach-nek, Zach visszamondja Tamynek, és máris kiderül a hazugság. – Szia! Megint úgy tűnt, hogy nem fog elköszönni tőlem, de az utolsó pillanatban utánam szólt:

- Most megmutathatod, ha akarod? – Meglepetten visszanéztem. – Tudod, a rajzot, amiért a kukába másztál. - Akkor gyere be – mondtam, és továbbindultam. Egy kicsit szégyelltem magam, amiért hazudtam ezt a Johann dolgot, ugyanis kapizsgálni kezdtem, hogy mi volt ez az egész. Dean azt hitte, hogy valami halhatatlan szerelemre lobbanok iránta, ha túl kedves lesz velem, ezt megakadályozandó, inkább átnézett rajtam, csakhogy ma nyilván meglátta Johannt, és most, hogy megerősítettem, hogy van barátom, már puszta kedvességnek veszi az invitálásomat. Ami végül is igaz, nem? Elvégre én

valóban nem akarok kikezdeni vele, már maga a gondolat is abszurd. Mindenesetre nem néztem hátra, tudtam, hogy fel fog kelni a fűből, és követni fog. A kérdés már csak az volt, hogy mit csináljak vele odabent. Meg kellene kínálni valamilyen innivalóval. Ebből szerencsére nem volt hiány, még sört is adhatok neki, ha azt kér. Rendben, ezzel nem lesz gond. Csak ne csináljak hülyét magamból. - Kérsz valamit inni? – kérdeztem, mikor hallottam, hogy becsukja maga után az ajtót. – Van narancslé, szőlőlé, hűtött sör, egy kis vörösbor, ásványvíz…– szerintem még felsoroltam volna a bárszekrényünk tartalmát is, de közölte, hogy a narancslé megteszi. Míg ezzel

foglalatoskodtam, egyszer csak eltűnt. Csak miután kiléptem a konyhából láttam meg a lépcsőfordulóban anya egyik festményére meredve. - Tetszik? – kérdeztem bénán. Utáltam azt a festményt, félmeztelen öregasszonyok vannak rajta, és az egyiknek elég ijesztő arca van. Kiskoromban féltem tőle. - Igen, ez nagyon… – szemlátomást kereste a megfelelő szót. - Borzalmas – nevettem fel. – Egyszer azt álmodtam, hogy az a banya kijön a festményből, és üldözni kezd. Dean is nevetett, majd lelépett a lépcsőről, hogy átvegye a narancslét, amit felé nyújtottam.

- Sajnálom, nem nagyon értek a művészetekhez – mondta, bizalmatlanul méregetve azt az alaktalan kék pacát, amit anya Éji Vihar címen festett. - Nem kell értened hozzá – vontam vállat. – Egyszerűen vagy tetszik, vagy nem. Sosem láttam mást a Mona Lisában, mint egy csúnya nőt, és még most is szépnek látom azt a rengeteg egy kaptafára készült tájképet, amiket árulnak a galériákban, de ha kérdezik az Anne Cartney-sok, én nem mondtam ilyesmit. - Az Anne Cartney-ba jársz? – kérdezte meglepetten. Pedig úgy rémlett, azt mondta, Mary mesélt neki rólam. Nyilván nem figyelt annyira. – Ismerek onnan pár embert.

Azt hittem, hogy rögtön Esther Barnnal, vagy Tamy Westnerrel fogja kezdeni, akiket a barátja elcsábított, de ehelyett mást mondott. - A barátom, Matt húga is oda járt régebben. Michelle Knight, ismered? Nemcsak, hogy ismertem, minden nap láttam is, ugyanis kint volt a képe a suliban a dicsőségfalon. Ő volt az, aki elhalászta az ösztöndíjat Tamy elől, aki azóta is emlegeti őt. Persze semmi jót nem mond, pedig Michelle nem érdemelte ki. Legalábbis szerintem, bár én egy évfolyammal fölötte jártam, és nem dumáltam vele valami sokat. De például azt tudtam, hogy a testvérét Michaelnek hívják.

Mikor ezt közöltem Deannel, felvilágosított, hogy a Knight család vette magához Mattet – akit beazonosítottam a mély hangú fiúval, akit szintén kihallgattunk Estherrel –, sőt nemrég egy másik kisfiút is. Dean elmesélte, hogy mik történtek azon a partin, amit Michelle tiszteletére rendeztek, miután Knighték egy csomó pénzt beleöltek abba, hogy Michelle-nek kiállítása lehessen a képeiből. Állítólag Michelle még fejbe is csapta őt, mert pacának mert nevezni egy, az Éji Viharhoz hasonlatos művet. - De ha egyszer nekem csak egy paca – nevetett, majd hirtelen elkomorodott. – Ugye te nem csinálod? - Mármint festek-e pacákat? – vihogtam

fel. – Nem, én inkább rajzolok – böktem a lapokra, és a félig elkészült házunkra, amit letettem a kanapé előtti asztalra. Dean kijelentette, hogy jobban szereti az olyan képeket, amikről ő, mint hozzá nem értő is meg tudja állapítani, hogy mit ábrázolnak. Észre sem vettem, hogy elment az idő, amíg beszélgettünk. A hirtelen csengetésre felkaptam a fejem. Tudtam, hogy ez csak Esther lehet, ezért kelletlenül álltam fel, hogy kinyissam az ajtót. Nem akartam, hogy összefusson Deannel. Szerencsére nem is Esther volt, hanem egy szőke lány, Dean barátnője. - Dean itt van? – kérdezte számon kérő hangon. Olyan képet vágott, mintha vetélytársat látna bennem, akitől

mindenáron meg kell védenie a barátját. - Igen, gyere be! Én Haley vagyok – mielőtt nyújthattam volna a kezem, egyszerűen elment mellettem. Modortalan volt, de ami még jobban meglepett, hogy nem valami szép. Igaz, az alakja gyönyörű volt, a ruhái meg kihívóak és szexisek, az arca nem tetszett. Olyan volt, amire a nagyi egyszerűen azt mondaná: kalácsképű. - Patty? – Dean hangja másnak tűnt. – Hogy kerülsz ide? - Negyed órája várok rád nálatok! Becsuktam az ajtót, majd a nappali felé fordítottam a figyelmem. Kész dráma volt, ami odabent zajlott. Dean megcsókolta a lányt, aki ugyan visszacsókolt, de utána folytatta a

nyafogást. Mert nyafogott, nem is akárhogyan affektálva, Dean pedig furcsán beszélt vele. Kicsit behízelgőn, és némileg alázatosan, mintha attól félne, hogy a barátnője behúz neki egyet. Fojtott hangon felelt a lány vádaskodására „Elfelejtetted, hogy jövök, ugye?!” Deannek végül sikerült meggyőznie, hogy eszébe sem volt elfelejteni, csak elbeszélgette velem az időt. Erre Patty rám nézett. Sikerült jobban megfigyelnem az arcát. Az orra túl hegyes volt, a szája túl vörös, és a szemöldökét furcsán vékonyra szedte. A kissé széles arcán álmatag kifejezés ült, ami most álmatag-undorodóvá vált. A

szőke (szerintem nem természetes) haja laza, ám mesterkélt csigákban omlott a vállára. Fekete, térdig érő csizmát viselt, rövid vörös szoknyával, szintén fekete, mély dekoltázsú felsővel, viszont egy derékig érő, nyitott (elég ronda), barna kabáttal rontotta az összhatást. A legjobban a pillantása zavart, megnézett magának, de olyan alaposan (és persze undorodva), hogy önkéntelenül is belepillantottam a fogasok melletti tükörbe. Az arcom piros, a hajam meg zilált volt, mintha futottam volna. Láthatóan nem talált szépnek, úgy nézett rám, mintha valami féreg volnék, de ennek ellenére átkarolta Dean derekát, és még hozzá is bújt. Értettem én a néma testbeszédből, de

hogy pont nekem üzen, akinek esélye sem lenne a pasijánál, elég irracionális volt. - Most mennünk kell – mondta végül Dean, akiről nem tudtam volna megállapítani, hogy értette-e azokat a dolgokat is, amik nem hangzottak el. – Jó volt beszélgetni. - Igen – értettem egyet mosolyogva, és kinyitottam az ajtót, hogy menjenek már. Utáltam, ahogy az a lány rám néz. Szerencsére el is indultak, úgy fonódva egymásra, mintha összenőttek volna. - Majd még találkozunk – mosolygott rám Dean az ajtóban. – És akkor már tényleg muszáj megmutatnod azt a rajzot. - De hát láttad! – nevettem fel. – A szüleim képe, a kanapéval szemben.

Hitetlenkedve visszapillantott a nappali felé. - Azt tényleg te rajzoltad? – Jól esett a hangjából kicsengő ámulat. - Dean, menjünk! – rántotta meg a kezét a barátnője. - Szép estét! – mondtam, majd gyorsan becsuktam utánuk az ajtót. Eltakarítottam a poharainkat, aztán kitártam az ablakot, mert a lány parfümje mindenhol érződött. Csak nem magára borította az üveget? Aznap megint készítettem egy rajzot Deanről. Vicces volt az az arckifejezése, amikor arról beszélt, hogy üldözik a lányok. Megrajzoltam őt azzal az arccal, aztán háttérként a nyüzsgő nőtömeget, akik

mind őt akarják. Késő éjjel, amikor kész lettem vele, nagyot nevettem, aztán elraktam a kukában ugráló Dean mellé. Fáradt voltam, ezért úgy döntöttem, hogy Johann képét másnap rajzolom meg. Mielőtt elaludtam, arról a mosolyról ábrándoztam. 5. Lekoptatva Szombat reggel Esther eljött hozzánk az én kocsimmal, és megkérdezte, sikerülte meghívást szereznem a Zach aznapi bulijára. Nagyban fecsegett arról, hogy mit fog felvenni, míg meg nem mondtam az igazat, miszerint eszemben sem volt meghívatni magunkat. Ekkor

megsértődött. - Azt hittem, barátok vagyunk! – vágta a fejemhez, miközben a könnyeit nyeldeste. – Neked semmibe nem kerülne, ha elintéznéd! Miért vagy ilyen önző? Döbbenetemben szólni sem tudtam. Sőt, nem is jutott eszembe, mit mondhatnék. - Nézd! – kiáltott fel, és kimutatott az ablakon. – Ott van, Dean! Kérlek, Haley! Kérlek! Megragadta a karom, és az ajtó felé kezdett vonszolni. - Kérlek! Légyszi! Csak ezt tedd meg értem! – Mire feleszméltem már odakint voltam, ő pedig rám csapta az ajtót. A mi ajtónkat!

Dean valóban odakint volt, keresett valamit a kocsijában. - Menj már! – hallottam az ajtón túlról Esther hangját. Én hülye elindultam, bár, hogy mit fogok mondani, arról fogalmam sem volt. Mikor Dean felegyenesedett, kezében egy CD-vel, már ott álltam egész közel hozzá. Meglepetten pillantott rám. - Szia, Haley! – Rám mosolygott, míg én a szövegemen törtem a fejem. – Mit szeretnél? - Én csak… Azt mégsem mondhattam, hogy hívjon meg a buliba, tök ciki lett volna, és különben sem akartam elmenni. Ott állt velem szemben, várakozva, egy egész dögös, vajszínű pólóban és jól

bejáratott, kikopott farmerben. Már épp csodálkozni kezdtem volna, hogyhogy nem fázik, mikor észrevettem a libabőrt a karján és a nyakán. - Úristen, mi történt a nyakaddal?! – Önkéntelenül is közelebb léptem, hogy jobban lássam. Úgy nézett ki, mintha valaki fojtogatta volna. A nyakához kapta a kezét, és egy elmormogott káromkodással hátrébb lépett. - Mi történt? – kérdeztem, és észleltem, hogy tényleg aggódom. – Verekedtél valakivel? - Nem, semmi! – vágta rá olyan durván, hogy rögtön felfogtam hol a helyem. - Bocs, igaz, semmi közöm hozzá – hadartam, és megfordultam, hogy

távozzak. Utáltam, hogy mindig sikerül hülyét csinálnom magamból. Milyen ciki! - Várj! – szólt utánam. – Mit akartál? - Semmit. – Kizárt volt, hogy ezek után elő merjek hozakodni a dologgal, ám alig léptem tovább megragadta a karom, és megállásra kényszerített. Meglepetten visszafordultam, felemeltem a szemem kábé a mellkasáig, és megkérdeztem. - Mi van? Tényleg nem fontos! – Éreztem, hogy ég az arcom, és a szívem is úgy vert, mintha ki akarna szabadulni a mellkasom börtönéből. - Sajnálom, hogy rád förmedtem – elvette a kezét a karomról. – Mondd csak nyugodtan!

- Én csak… azt szeretném… szerettem volna kérni… – Hogy hívj meg a buliba. Mi lenne, ha én és a barátnőm elmennénk a buliba? Hé, nem tudod, lesz-e valami jó buli ma este? – Tojásokat – nyögtem ki. - Tojásokat? – kérdezett vissza. - Igen – hazudtam gyorsan. – Kellene pár tojás, mert nekünk elfogyott, és… omlettet akarok csinálni – vágtam ki magam. - Gyere be – válaszolta. – Anyám biztos ad néhányat. Mivel késő lett volna visszakozni, bementem utána a házba. - Anya, Haley van itt! – kiáltott be a konyhájukba. – Szüksége van tojásokra!

Mary helyett azonban egy gyönyörű, fekete hajú lány lépett ki onnan. Lissa volt, Dean nővére, felismertem a fényképekről, azonban nem gondoltam volna, hogy a valóságban ennyivel szebb. Ami először megfogott, az a szeme, ami olyan kéken világított, hogy az már szinte földöntúli volt. A haját copfba volt fogva, és angyalian mosolygott rám. - Haley a szomszédból, ugye? Örülök, hogy megismerhettelek. Én Lissa vagyok! Tojások kellenek? Biztos vagyok benne, hogy van itthon minimum három tucat… Legalább olyan kedves volt, mint a szülei. Bevonszolt a konyhába, ahol Mary és Jack közösen főztek. El sem

hiszem, ha nem a saját szememmel látom. Jack nagy hévvel, fütyörészve kevergetett valamit egy tálban, Mary pedig épp szalonnát, meg hagymát pirított egy serpenyőben. - Anya, Haleynek tojás kell! – Lissa a hűtőhöz ment, miközben Mary és Jack olyan örömmel köszöntöttek, mintha a rég nem látott rokonuk lennék. Egyszerre kérdezgettek arról, hogy vagyok, hogy vannak a szüleim, és mi van a suliban, miközben egy pillanatra sem zökkentek ki abból, amit csináltak. Mikor mondtam, hogy omlettet akarok csinálni a tojásokból, Mary kitalálta, hogy ennyi erővel velük is reggelizhetnék. Mivel az erősködés továbbra sem volt az erősségem, máris

ott találtam magam egy széken, előttem egy tányérral, meg egy cuki, elefántos bögrével. - Én tényleg nem akarok zavarni – mondtam nagy nehezen. Cikis volt, főleg mivel a négy személyes asztalnál, nyilván Dean helyét foglaltam el, aki bár felszívódott, gondoltam, reggelizni neki is kellene. - Ne aggódj! – nevetett Lissa. – Ő majd a hercegnővel reggelizik. - Lissa! – rótta meg Mary, miközben Jack kuncogott, és leült a mellettem levő helyre egy újabb tányérral és bögrével. – Dean kis barátnője itt töltötte az éjszakát – újságolta Mary. - Még nem ébredt fel – vette vissza a szót Lissa, miközben ő is megterített

magának. – De ha fent lenne, sem enne velünk. - Mert fogyókúrázik – mondta Mary fejcsóválva. - Jaj, anya, tudod, hogy nem ezért! Dean szégyell minket! - Micsoda? – kérdeztem meglepetten elfelejtve, hogy voltaképpen indulni készültem. - Lissa, ülj le, és inkább a reggelidre figyelj! – szólalt meg halkan Jack. Nem volt semmi parancsoló felhangja az utasításnak, inkább csak kérés volt, és Lissa engedelmeskedett is. - Ne figyelj Lissára, Haley! – Mary egy nagy serpenyőt tett az asztal közepére, amiben ott gőzölgött a hagymásszalonnás rántotta, majd egy kancsónyi

kakaót rakott mellé, és a tányérjával meg a saját „legjobb feleség” feliratú bögréjével leült az utolsó szabad helyre. – Dean nem szégyell minket. Senki nem szólalt meg, addig, amíg Mary nem mert mindenkinek a tojásból, és a kakaó is kiosztásra nem került, aztán Lissa mégis kibökte: - Pedig igen. Azt mondja, hogy dilisen viselkedünk, és ez neki kínos. De ez nem igaz, ugye Haley? - Nem – mondtam gyorsan lenyelve az első falatomat, és nem is kellett hazudnom. – Ti nagyon kedvesek vagytok. És isteni a tojás! - Dean még gyerek, Lissa – mondta Jack fejcsóválva, és vetett egy pillantást

Mary elgondolkodó és szomorú arcára. Úgy éreztem, belesajdul a szívem, és önkéntelenül is haragudni kezdtem Deanre. Hogy lehet valaki ilyen? Sajnos nem sokat örökölt a szülei kedvességéből, de hogy szégyelli őket, az már határozottan őrültség. A fél karomat odaadtam volna, ha anya és apa legalább egyszer egy héten velem reggelizik. - Elkényeztettétek – közölte Lissa a szüleivel. – Túl sokat képzel magáról! Meg a barátnője is. Haley, hallanod kellett volna, hogy sikított, mikor találkozott Dexterrel. - Ki az a Dexter? – kérdeztem két falat között. - Úgy érted, senki nem beszélt neked

Dexterről? – kiáltott fel döbbenten. – Meg kell ismerned! Mielőtt akárki szólhatott volna, felugrott az asztaltól, és elrohant. - Ne haragudj, Haley! – sóhajtott Jack. – Sosem tud megülni a fenekén. - Semmi baj – vigyorogtam önfeledten. Azt kívántam, bárcsak többet reggelizhetnék náluk. Mikor meghallottuk, hogy Lissa már a lépcsőn rohan lefelé, Mary felkiáltott: - Ugye tudod, hogy a reggeliző asztalhoz nem hozhatod? - Persze – Lissa már a nappaliban volt, onnan kiabált. – Majd Haley kijön megnézni. - Elnézést! – tettem le a villám, majd felugrottam, hogy megnézzem Dextert.

Először valami pasira gyanakodtam, de sokkal ésszerűbbnek tűnt a gondolat, hogy inkább egy háziállat. Méghozzá nem is akármilyen volt. - Haley, ő Dexter. Dexter, nézd, ő itt Haley. Lissa tenyerén egy alig tíz centis, pikkelyes, gyíkra emlékeztető állatka üldögélt. - Ez egy gekkó? – kérdeztem óvatosan. - Leopárdgekkó – vidult fel Lissa. – Félsz tőle? Kijelentettem, hogy nem, hiszen általában mindenfajta állatot szeretek, és mivel Lissa a kezében fogta, nyilván ártalmas sem volt. Öt percen belül a kis gekkó a vállamon ült. Én a földre

telepedtem le, és lelkesen hallgattam Lissa magyarázatát arról, hogy kiskutyáért ment az állatmenhelyre, de gekkóval tért haza. Már majdnem a végére ért, mikor Dean lejött a lépcsőn, és mogorván odavetette a nővérének: - Mondtam, hogy zárd el, amíg Patty itt van! - Ne félj, nem fogja nyakon harapni a kis drágádat! – vágott vissza a lány, mire azért csak elbizonytalanodtam. Én azt hittem, a gekkónak nincs foga. Ezek szerint van? Hamar eloszlott a félelmem, mert Dexter csak mászkált ide-oda a vállamon, míg Lissa vissza nem vitte a terráriumába, mondván, hogy pihennie kell, mivel éjszakai állat.

- Haley – hallottam hirtelen Dean hangját. – Tudsz róla, hogy valami lány van a nappalitokban? - Esther! – szisszentem fel. Úgy állt a helyzet, hogy teljesen elfelejtkeztem róla. Odarohantam Dean mellé az ablakhoz, és megláttam Esthert, aki odaát az üveghez nyomta az orrát, majd intett nekünk egyet. - Lehet, hogy ismerem? – kérdezte Dean inkább magától, mint tőlem. - Két hete randizott Zach-kel – csúszott ki a számon. – Talán láttad vele. Amikor rám nézett, csak akkor tűnt fel, hogy egy magasan záródó ingre cserélte a pólóját, nyilván, hogy elrejtse a zúzódásokat a nyakán. Láttam, hogy észrevette, mikor a nyakára néztem, ezért

gyorsan lesütöttem a szemem, és elléptem az ablaktól. - Ismered Zach-et? – kérdezte Dean. - Nem – vontam vállat. – Csak Esther mesélt róla. Most mennem kell, így is… - Képzelem miket mesélt – gondolkodott el savanyú arccal. - Semmi olyasmit, aminél még ne hallottam volna rosszabbat! – vágtam rá. - Ez most valami célzás akart lenni? – kérdezte. Pedig nem hittem, hogy ennyire kihallatszik a hangomból. - Talán – válaszoltam. – Veheted célzásnak! - Haley – jelent meg Mary a konyhaajtóban. – Gyere, kihűl a reggelid. - Nagyon sajnálom – hadartam. – De

nem maradhatok, itt van a barátnőm, így is megvárakoztattam. Köszönök mindent! - Legalább a kakaód idd meg! – mosolygott rám, és elfordult a bögréért. - Anyám előadta a rossz gyerek vagyok szöveget? – Meglepetten ránéztem Deanre. Gúnyos mosollyal várta a válaszom. – Nem kellene mindent elhinned neki. Elfordultam, és átvettem a kakaóval teli bögrémet Marytől. Meg mertem volna esküdni, hogy Deant nagyon zavarná, ha kiderülne, hogy rosszat mondtak róla. Gyorsan felhajtottam a kakaót, megköszöntem mindent, és csak aztán sétáltam Dean mellé, hogy megsúgjam: - Nem mondott semmi rosszat, de úgy

látszik, neked, ennek ellenére van bűntudatod. - Nincs bűntudatom – rázta meg a fejét. - Nekem lenne a helyedben! – Tudtam, hogy ezzel túl messzire mentem, ezért egy gyors köszönés után az ajtó felé rohantam. Úgy sejtettem, Esther ki fog nyírni, amiért nem hívattam meg magunkat a bulira, ráadásul eltűntem több mint fél órára. Nem tudtam, hogy mit fogok beadni neki. - Haley, várj! – Kelletlenül megtorpantam, és visszanéztem. Dean kijött utánam, de nem engem nézett, a házunk felé vetett komor pillantásokat. Én is láttam Esthert a nappali ablaka mögül vigyorogni.

- Nem tojásokért jöttél, ugye? Tőlem akartál valamit. - Nem akarok tőled semmit – jelentettem ki. Felnéztem a szemébe, és hirtelen kiböktem az igazságot. – Na, jó, Esther el akar menni arra a bulira, ami ma lesz Zach-nél. De én nem akartalak megkérni, hogy hívd el. Gondoltam, csak úgy csinálok, mintha megkérnélek. Volt ebben egy kicsi hazugság, de csak egy leheletnyi, egész meglepődtem az őszinteségemen. - Eljöhettek, ha akartok – mondta, de a homlokán elmélyült az a cuki vonal, mintha belegondolna ennek a következményeibe. - Nem fogunk – mondtam. Dean némán bólintott. – Majd azt mondom, hogy

maximum létszámos a buli. Ez hihető? – Az újabb bólintás után sóhajtva megfordultam. Nem értettem, hogy tud így nézni. Mintha nem azt látná, ami vagyok, és én is furcsán éreztem magam tőle. - Harapások – szólalt meg újra. – Az történt a nyakammal. Meglepetten hátrafordultam. - Dexter csinálta? Miután kiszaladt a számon, már én is rájöttem, hogy mekkora hülyeség volt. Dean úgy nézett rám, mintha a diliház telefonszámán tűnődne, majd kirobbant belőle a nevetés. Legszívesebben visszaszívtam volna, de sajnos nem lehetett. Dean úgy nevetett, mint aki

életében nem hallott ennél jobb viccet, és én is tétován mosolyogtam. Valahol a pirulás és az elsüllyedni akarás gondolata mellett belém hasított egy kósza rajongásérzet is, amiért ilyen szép, amikor nevet. A nevetése nemcsak vonzó volt, még egy leheletnyi kisfiús báj is sugárzott belőle. Johann sosem volt kisfiús, láttam már elégszer nevetni, de nem így. Az egyetlen szó, ami Deanre illett, az elbűvölő volt. Azt hiszem, ez a titkos összetevő a rajongó lánytábor szívéhez. Türelmesen megvártam, míg abbahagyja a nevetést. A lélegzete felgyorsult, az arca kipirult, és fél kézzel hátrasimította a zilált haját, de még mindig mosolygott. - Egy-egy – mondta. – Ezzel

kiegyenlítettél, sőt ez jobb volt, mint amikor azt hittem, ki akarsz kezdeni velem. Kettő-egy? - Maradjunk az egy-egynél – ráztam a fejem megkönnyebbülten. Így, hogy említette azt a korábbi esetet, nem is volt annyira cikis. – De akkor mi harapott meg? – A mosolynak még az árnyéka is eltűnt az arcáról. - Ki – helyesbített. - Ó! – Ezt nem nagyon értettem. A barátnője? – De hát miért? – Milyen ember csinál ilyet? - Elkapta a hév – mondta tétován. - Ó – mondtam megint, de most a felismeréstől döbbenten. Szeretkezés közben? Hát, így már érthetőbb. Zavartan elvörösödtem, lehajtottam a

fejem, és idiótán nevetgéltem. - Mi ebben a vicces? – kérdezte nevetős hangon. Felnéztem, majd megint le. Azt kívántam, bár ne tudnék elpirulni, így folyamatosan elárulom magam. Dean szélesen mosolygott. - Semmi – motyogtam. – Csak így már nem olyan furcsa. - Miért? – Zavarodottan felnéztem rá. - Hát… biztos jó vagy az ágyban. Különben őrült lenne, ha ilyeneket csinálna. El sem hiszem, hogy ezt képes voltam kimondani. Jó vagy az ágyban?! Mintha nekem lenne fogalmam ilyesmiről. Persze azért szoktam álmodozni

Johannról, de akkor olyan helyzetben vagyunk, hogy az ne nekem kedvezzen. Dean felnevetett, de most nem olyan vidáman. - Különben őrült lenne – ismételte magának, mintegy bememorizálva jó beszólásnak. – Most megyek, még biztos összefutunk. Egyre kevesebb lelkesedést éreztem hozzá, de azért bólintottam. Vajon törvényszerű lesz, hogy minden alkalommal hülyét csinálok magamból? Több mint valószínű. - Szia! - Azért ha akarsz, eljöhetsz a bulira – mondta még. – Akkor is, ha a lányt nem hozod. Elfordult, és bement a házba. El sem

hittem, hogy meghívott. Engem! Persze meg sem fordult a fejemben, hogy elmenjek, de azért elég hízelgő volt. A rengeteg élménytől vidáman léptem be a házunkba, ahol Esther rögtön nekem esett: - Na, meghívott? Mehetünk, mehetünk? - Sajnálom – csóváltam a fejem. – Azt mondta, hogy így is teltház lesz, és nem akar balhét Zach-kel. - Mekkora szemét! – visította Esther magából kikelve, és vagy tíz percen keresztül mindennek elmondta szegény Deant, aztán megint Tamyt kezdte szidni. – Pedig úgy a képébe röhögtem volna annak a lotyónak… Délig kitartott ennél a témánál, de már nagyon untam. Megkérdeztem,

elmegyünk-e moziba, de azt mondta, nem, megkérdeztem, rendeljünk-e pizzát ebédre, erre meg kijelentette, hogy meg vagyok őrülve, ő szénhidrátmentes diétán van. Együtt töltöttük a hétvégét, és végig baleknak éreztem magam. Anyáék nagyon örültek, hogy nálunk alszik, de nekem nem tetszett a dolog. Kérdezés nélkül turkált anya szekrényeiben, elfújkodta a méregdrága parfümjeit, és kritizálta az ízlését. Ha némileg több bátorság lett volna bennem, behúzok neki egyet, de csak szótlanul vártam, hogy vége legyen a hétvégének. Persze nemcsak, hogy nem hagyott beszélni, még a kiadásait is nekem kellett állni. Az

én pénzemből tankoltam tele a kocsim, holott ő használta el a benzint, ráadásul elvárta, hogy kifizessem az ízetlen salátáit, amiket nekem is ennem kellett, mert amikor normális, emberi kaját rendeltem, kikiáltott önző szemétládának. - Jó neked, hogy te ilyen vékony vagy! – nyavalyogta. – De nem kellene ilyen önzőnek lenned! Tudod, hogy én nem ehetek olyasmit. Annyiszor hangoztatta, hogy önző vagyok, hogy már-már hinni kezdtem neki, főleg akkor, mikor arra gondoltam, hogy mennyire unalmas és felszínes. Semmi másról nem beszélt csak Tamyről, és arról a három fiúról (plusz Zach), akikkel csókolózott életében. Úgy

tűnt, ő nem néz tévét, nem olvas újságot, és a körömlakkozáson, meg a pasizáson kívül semmi nem érdekli. Megpróbáltam rajzolni is mellette, de akkor amiatt nyafogott, hogy nem figyelek rá. Vasárnap délutánra már nem értettem, hogy valaki, hogyan képes hosszabb ideig elviselni. Szerencsére este elment (bár a kocsimmal együtt), így fellélegezve, és áldva a békés magányomat, állhattam neki a rajzolásnak. Újra Deant rajzoltam, nem is értettem, hogy miért. Egyszerűen szükségét éreztem. Ezen épp egy baldachinos ágyon dőlt a támlának. Jó, tudom, nyilván másmilyen az ágya, de mivel még nem láttam, megengedhettem magamnak, hogy olyanra rajzoljam,

amilyennek szívesen képzelem. Tehát a támlának dől, a nyakát eltakarja egy szőke hajzuhatag, a lány, aki a nyakát harapja épp. A lányból a haján és az alakján kívül csak az egyik keze látszik, ami Dean mellkasán van. A körmei enyhén belenyomódnak a bőrébe. Teljesen horrorisztikus kép lett, mintha a lányt, csak egyetlen hajszál választaná el attól, hogy vámpírszerűen marcangolni kezdje. Bár bírtam a vámpírokat, ez a kép nagyon nem tetszett. Elsüllyesztettem a mappám mélyére. Neki akartam állni Johann mosolyának is, de túl fáradt voltam, így megint elhalasztottam. Hétfőn Esther nem jött értem, ennek függvényében elkéstem a rajzóráról.

Miután Miranda kisasszony alaposan leteremtett, Estherre néztem, hogy megtudakoljam, mi történt, és akkor láttam, hogy az egyik lánnyal, Vickyvel dumál. A nap folyamán rájöttem, hogy arra a lányra cserélt engem. Mikor odamentem hozzájuk Vicky, akivel addig nem sokat beszéltem életemben komoran elhallgatott, tudatva, hogy tök felesleges vagyok. Nem bántam annyira a dolgot, hiszen eléggé megszokott volt, de Esther sem szólt, és az ő viselkedése azért rosszul esett. Nem erősködtem, visszahúzódtam a háttérbe, csak az dühített, hogy nem adta vissza a kocsimat. Aznap hazament vele. Másnap reggel anya a konyhában várt, és megkérdezte, hogy nem láttam-e az ezüst,

szitakötős kitűzőjét, amivel a kendőjét szokta összetűzni. Kiderült, hogy pár rúzsát sem találja, de az nem is volt olyan fontos, mint a kitűző. Furcsa volt a dolog, anya mindig pedáns rendben tartja a holmiját, és én nem nyúltam hozzá, viszont nem voltam biztos benne, hogy Esther sem. A suliban kerítettem is rá alkalmat, hogy megkérdezzem. Esther épp két másik lánnyal beszélgetett, mikor odamentem hozzá. Igyekeztem nem magamra venni a pillantásaikat. - Beszélhetnénk egy percre? – kérdeztem, mire Esther fintorogva otthagyta a barátnőit. Végig sem mondtam, amit akartam, durván rám támadt. - Miről beszélsz?! Azt hiszed, elloptam?

- Én, nem… - Irigy vagy rám, Haley Morgan! Az a bajod! – kiabálta. Egy csomóan bámultak, és én legszívesebben elsüllyedtem volna. Kész hisztit csapott, kijelentve, hogy visszaadja a kocsikulcsot is, mielőtt azzal is megvádolom, hogy ellopta az autómat. Hozzám vágta a kulcsomat, és felháborodott könnyekkel a szemében odébb állt. A két lány vigasztalni kezdte, ő pedig valamit magyarázott nekik. Nem értettem, mit, csak azt láttam, ahogy a többiek néztek rám. Súlyosan kaparni kezdte valami a torkomat, felkaptam a kulcsot a földről, és a mosdóban próbáltam összeszedni magam. Nekem eszemben sem volt lopással

vádolni őt, de belegondolva, az egyszerű, nem láttad valahol kérdésem tényleg tűnhetett gyanúsítgatásnak. Pedig csak azt akartam tudni, hogy látta-e, hisz anya kereshette rossz helyen is, Esther viszont mindent alaposan megnézett. Nem tudtam, igaza van-e, csak azt, hogy nyomorult vagyok. Bámultam magam a mosdó tükreiben, és vártam, hogy eltűnjön az árulkodó pirosság a szemeimből. Azt kívántam, bárcsak vége lenne már az iskolának, hogy soha többet ne kelljen ilyen helyzetbe kerülnöm. Bármit megadtam volna érte, ha már nyár lenne. Elterjedt a hír, hogy én, Haley Morgan galád módon lopással vádoltam meg

Esther Barnt, és mindenki vigasztalni kezdte a letört Esthert. Rám talán csak egy cseppet néztek ellenségesebben a korábbinál, de nekem pontosan elég volt, ahhoz, hogy rosszul érezzem magam. Nem mentem haza a suliból. A városba buszoztam, hogy vegyek anyának egy másik kitűzőt. Tudtam, hol lehet kapni, mert a másikat is én vettem neki a legutolsó születésnapjára. Nagyon szerette, és bárhol is veszett el, gondoltam, ha megkerül, legfeljebb kettő lesz neki belőle. Este ráírtam egy cetlire, hogy megtaláltam, és kitettem neki a konyhapultra. Szerdán egy újabb problémával kellett szembenéznem. Nem tudtam, hogy fog hazakerülni a kocsim. Féltem, hogy

valami baja esik a suli parkolójában, így nagy nehezen eldöntöttem, hogy én fogom hazavinni. Nem nagyon értettem, mitől van bennem ez a fóbia az autóvezetéstől, de elfogadtam. Eggyel több rossz tulajdonságom, már úgysem számított. Kivételesen gyorsan hajtottam, végig imádkoztam, hogy nehogy meghaljak, és szerencsére bejött. Amikor befordultam az utcánkba, úgy éreztem magam, mintha kétszer lefutottam volna a maratoni távot. Egyrészt legalább annyira megizzadtam, másrészt megdöntöttem a saját rekordomat. Megálltam a behajtónkon, és a kormányra hajtottam a nedves homlokomat. Sikeresen túléltem.

Szerintem egész megkönnyebbült lettem volna, ha nem haragszom ennyire Estherre. Önző vagyok? Akkor nem adtam volna kölcsön a kocsim! Nem fizettem volna az undorító salátáját! Az a dög egy csomó szemetet hagyott az anyósülésen, így nekiálltam összeszedni. Ahhoz képest, hogy valami diétát tart, megtaláltam egy táblányi mogyorós csoki papírját. Frusztrált nevetéssel szálltam ki, és becsaptam magam mögött az ajtót. - Haley! – Egész felvidámodva néztem Deanék háza felé, és meg is láttam felém tartani. Az arcán széles mosollyal bámult, persze nem engem, az autómat. – Ez tényleg a tiéd? – kérdezte egy szép

kocsinak kijáró tisztelettel. Ismertem az ilyen pillantást, Johann így is nézett rá, mikor először megmutattam. - Az enyém – mondtam büszkén. – De azt hittem, már láttad. - Láttam – válaszolt, miközben végighúzta a kezét a fényezésen, és benézett az ablakon is. – De nem hittem, hogy a tiéd. Mit meg nem adnék egy ilyen kocsiért! - Mi a baj a tiéddel? – pislogtam át a házuk elé, ahol ott állt az ő fekete autója. - Női kocsi – közölte velem tényszerűen, és megpróbálkozott a zárral. Nem szólt, hogy nyissam ki, csak csalódottan elhúzta a kezét, mikor nyilvánvalóvá vált számára, hogy kulcsra is szüksége lenne. Nevetve felé nyújtottam a

kulcscsomómat. - Szolgáld ki magad! – mondtam, mire elvigyorodott, elvette a kulcsot, és kinyitotta az autót. Gondoltam, nem zavarom a vizsgálódásban, elsétáltam a garázsajtóig, hogy kinyissam. Megfordult a fejemben, hogy megmondom anyáéknak, hogy automatára kellene cserélni, de mivel többnyire az én alig használatos kocsim áll odabent, nem érné meg az árát. Azon kevés alkalmakkor, mikor szükségem van rá, kézi erővel is fel tudom nyitni. Döbbenten megfordultam, mikor Dean beindította a motort. Egy pillanatra felötlött bennem, hogy elindul vele valamerre, de nem tette, csak pörgette a

motort. Gyorsan visszasiettem hozzá. - Vezetheted, ha akarod – ajánlottam fel. Milliószor szívesebben hagytam volna neki, mint Esthernek. – Nyugodtan menj vele egy kört vagy valami. Egy pillanatig azt hittem, nemet fog mondani, de aztán bólintott egyet. - Elmehetnénk kocsikázni, ha van kedved – mondta vidáman. – Úgysincs programom ma délutánra. - Kocsikázni? – kérdeztem döbbenten, de az igazi kérdés, az inkább ez lett volna: velem? - Nem érsz rá? - De – mondtam gyorsan. – Bemegyek egy pillanatra, aztán jövök! Nehogy elmenj nélkülem!

El sem hittem, hogy velem akar kocsikázni. Persze nem gondoltam, hogy ennek valami függvénye is lehetne, hiszen Deanre szigorúan csak barátként gondolhattam, mégis valósággal odavoltam az örömtől. Berohantam a házba, ittam egy pohár üdítőt, hagytam üzenetet anyáéknak, ha esetleg keresnének, és kirohantam. Csalódottan láttam, hogy Dean már nem ül a kocsimban. Idegesen járkálva telefonált. - Ez nem igaz, Patty! Nem beszéltük meg, biztos vagyok benne! Nem! – Ez már eleve rosszul hangzott, aztán jött rosszabb is. – Jó, negyed óra, és ott vagyok. Szeretlek! Felém fordult, és tudtam, mit fog

mondani, viszont arra nem számítottam, hogy ennyire rosszul fog esni. Jól jött volna egy kis szórakozás, vagy akármi. Igyekeztem megértően bólogatni, mikor elmondta, hogy randija van, amiről elfeledkezett, de belül dühöngtem. Elvileg Dean nem volt hibás, mégis mérges voltam, amiért engem mindenki leráz magáról. - Még bepótoljuk – ígérte távozóban, de nem hittem el. Utáltam, hogy a szüleim folyton mással vannak elfoglalva, a barátaimnak hitt emberek is mind félredobnak. Hosszas puffogás után végül arra jutottam, hogy talán igazuk van. Ha tehetném, én sem magammal tölteném el az időmet, csakhogy nekem, ellentétben velük, nincs

más választásom. 6. A csábítás elmélete Két hosszú hétig tartott, mire lecsengett Esther sztorija, arról, hogyan vádoltam meg őt. Mivel Zach dobta Tamyt, Esther hajlandó volt „megbocsátani” a vétkeket, és újra kebelbarátnők lettek. Keményen dolgoztam azon, hogy az elégséges rajzjegyemet feltornázzam az év végére, ezért éjt nappallá téve undok gyümölcsöstálakat rajzoltam és festettem. Anya szerint megszállott lettem, de ő nem tudhatta, milyen kínos nap mint nap Miranda kisasszony zaklatásait hallgatni. Nem tudtam, mi lenne, ha elmondanám anyának, hogy a

tanárnő már-már betegesen üldöz az utálatával, de nem is gondolkodtam rajta. Egyszerűen nem volt szívem és bátorságom megmondani neki, úgy döntöttem, saját erőmből oldom meg a problémámat. Ezért is kellett a sok munkaóra. Bizonyítanom kellett, hogy meg tudom csinálni, és kész. Épp egy gyönyörű szőlőfürtöt csodáltam, kezemben egy liláskék festékbe mártott ecsettel, mikor anya hangját hallottam. - Látod, megmondtam, hogy festményfanatista lett! – Mivel nem azon a hangon beszélt, amivel apához szokott szólni, meglepetten megfordultam, hogy lássam, ki van vele. Dean volt az.

Az igazat megvallva elég rég nem dumáltam vele, ha láttam, köszöntünk, de ennyi. Mary a hétvégén említett valami új, kedves barátnőt is, de még egyszer sem láttam a lányt. - Szia! – köszöntem a szépségének kijáró vidámsággal. A kezében egy ugyanolyan dugig tömött zacskó volt, mint anyának, ebből arra következtettem, hogy segített neki behozni a csomagokat. Azért ez kedves tőle. – Mi újság? - Karen szerint rád férne egy kis kikapcsolódás, mielőtt maguk alá temetnek a vásznak. Nincs kedved kimozdulni valahová? Úgy éreztem, mentem elsüllyedek szégyenemben, és megrovó pillantást vetettem anyára, de ő csak bevonult a

konyhába. - Figyelj, nem kell ezt csinálnod – suttogtam. – Menj csak a dolgodra. - Mit nem kell csinálnom? – Kezdtem elbizonytalanodni, és hogy ne tűnjek annyira bénának letettem az ecsetet a kezemből. - Nem kell velem lenned, mert anya megkért rá. Különben is egy csomó dolgom van. Tökéletesítenem kell az árnyéktechnikámat – gyorsan elvettem tőle a zacskót, és lehajtott fejjel hátrébb léptem. Utáltam, hogy folyamatosan vörösödöm, mint valami idióta, habár tényleg kellemetlen volt a helyzet. Milyen hülye ötlet csak úgy behívni Deant, mondván

szórakoztasson? - Ráérek – közölte nyugodtan. – Különben is, mi az az árnyéktechnika? Utáltam ezt a szót, Miranda kisasszony minden nap emiatt szid. - Látod azt a képet? – mutattam a földön heverő alma, szőlőfürt, narancs kompozícióra. - Igen – nézett le bizonytalanul. - A valóságban nem úgy néznek ki, mint azon a képen. Ez azért van, mert elsős szinten állok árnyéktechnikából, és amíg ezt a hiányosságomat ki nem küszöbölöm, egy aprócska malacfarknyit sem fog érni egyetlen nyamvadt festményem sem, és harminc éves koromban koldusbotra fogok jutni! – Mérgesen fújtam egyet, mikor rájöttem,

hogy pontosan Miranda kisasszony szavait használtam. Megőrjít az a nő! - Nem gondolod, hogy egy aprócska malacfarknyit begőzöltél, Haley? – Úgy éreztem, kiröhög engem, és valóban, láthatóan remekül szórakozott a problémámon. - Nem gondolom – vágtam rá dühösen. – Még ma meg kell csinálnom négy vagy öt… - Vagy mehetnék egy kört a kocsiddal – vágott közbe. – Kérlek, Haley! Egy pillanat alatt elszállt a dühöm, és a szívem olyan gyors iramban kezdett verni, hogy valósággal megfájdult a mellkasom. Egyedül a hangjától, furcsa borzongás futott végig a bőrömön, és

tudtam, ennek az édesen hangsúlyozott kérleknek sosem tudnék ellenállni. - Na, jó! – fújtam ki a tüdőmben rekedt levegőt. – De csak, mert szépen kérted. Összepakolok, és mehetünk. Besiettem a konyhába, hogy letegyem a zacskót, és sebtében megigyak egy pohár vizet. - Helyes fiú! – tátogta anya, miközben a hűtőbe pakolt be. Kis híján félrenyeltem, de nem szóltam semmit. Anya Johannra sosem mondta, hogy helyes fiú. Biztos a sötétebb hajúakat preferálja, végül is apa is az. Sajnáltam, hogy erről még sosem beszélgettünk. Mikor visszarohantam a nappaliba, Dean ugyanott állt, ahol hagytam, csak most elmélyülten tanulmányozta a szüleim

portréját, amiért a kukába másztam. Letérdeltem a szétszórt alkotásaim mellé, és végeztem egy villámgyors szortírozást. Csalódottan állapítottam meg, hogy a tucatnyiból alig három, ami méltó arra, hogy Miranda kisasszony elé álljak vele. Ezeket félretettem, majd összeszedtem a festékeim is, és felszedtem a padlóról a festékkel összecsöpögtetett újságlapokat. - Segítsek valamit? – kérdezte Dean. - Nem kell, köszi. Már csak pár pillanat. – Fogtam a cuccaim, és felrohantam velük a szobámba. Mindent levágtam a sarokba, majd besiettem a fürdőbe, hogy megszemléljem magam. A szokottnál is

borzalmasabban néztem ki. A hajam zilált szénakazal hatását keltette a fejem tetején, míg az államon egy lila festékpötty díszelgett. A pár pillanat végül hosszú percekre tolódott ki, ugyanis miután megmosakodtam, kezdenem kellett valamit a hajammal, és másik pulcsi után néztem. Amikor végre lementem, Dean nem volt a nappaliban. Anyával beszélgetett a konyhában. Vagyis inkább csak hallgatta anyát, aki arról mesélt, milyen tehetséges vagyok. Már csak ez hiányzott! - Mehetünk – jelentettem ki, félbeszakítva a művészettábor második legjobbja kezdetű történetet. Olyan volt, mintha anya megállt volna az időben. Az még két éve volt, sajnos nem tűnt fel

neki, hogy a lánya azóta egy tehetségevesztett, kis senki lett. Tisztán láttam, Dean mennyire megkönnyebbült, pedig korábban udvarias, érdeklődő arcot vágott. - Majd jövök, anya – mondtam kissé neheztelőn, mielőtt megfordultam. Szerencsére Dean követett, míg anya biztosított afelől, hogy nem kell sietnem. Ez elég furának tűnt, lévén, csütörtök este, fél nyolc volt. Zsebre vágtam a kocsikulcsom, és felkaptam a festményeim. Dean elköszönt anyától, és kedvesen kinyitotta előttem az ajtót. Végre kint voltunk. Elsétáltam a kukáig, és leszórtam mellé a képeket. - Azokat kidobod? – kérdezte Dean

meglepetten. Engem meg ez lepett meg. - Miért? Mit kellene csinálnom vele? - Nem tudom – mondta, és közelebb sétált, hogy szemügyre vegye a műnek nem nevezhető lényegében szemetet. – Nem olyan rosszak. Nekem tetszenek. - Mert te nem értesz az ilyesmihez – vágtam rá, de rögtön meg is bántam. Ez túl bunkón hangzott. – Mármint nem úgy értettem. Sajnálom. Mostanában nem vagyok jó passzban. Leemeltem a kuka fedelét, majd lehajoltam, hogy beleszórjam a festményeket. Döbbenten vettem észre, hogy kis híján sírok. - Talán túlhajtottad magad – jegyezte meg.

- Nem – feleltem, és szégyenszemre elbőgtem magam. Szögezzük le, hogy utálok sírni. Bármit elviselek, de azt nem, ha mások sírni látnak, nemcsak az érzelmi gyengeség miatt. Ha sírok, még milliószor csúnyább vagyok, mint egyébként. Gyorsan a szemem elé kaptam a kezem, de Dean sajnos észrevette a nyomorult állapotom. - Hé! – mondta gyengéden, és megérintette a vállam. – Nincs semmi baj. - Ne érj hozzám! – Kis híján hanyatt estem, ahogy megpróbáltam felkelni, hátrálni, és elrejteni az arcomat egyszerre, de szerencsére sikerült. Gyerekesnek éreztem magam, mikor a

visszafojtott sírástól remegve hátat fordítottam neki, és próbáltam megnyugodni. Egyszerű volt tekintve, hogy egy idő után a zavaróm túlnőtt a sírhatnékon. Levettem a szemüvegem, és törölgetni kezdtem a pulcsim ujjával, majd az arcomról is eltűntettem a könnyeket. Talán pár perc telt el így, némán. Nem voltam biztos benne, hogy Dean nem hagyott-e ott. Végül visszatettem a szemüvegem, és megfordultam. Még mindig ott állt a kuka mellett, kiismerhetetlen arckifejezéssel. - Kettő-egy, neked? – kérdeztem bénán. - Rendben, de én vezetek. Halványan elmosolyodtam, és odadobtam neki a kulcsot. Miközben a

garázsajtóhoz sétáltam, nagyon fura érzés környékezett. A tény, hogy annak ellenére, hogy előtte bőgtem, és még mindig kocsikázni akar velem, sosem érzett melegséggel töltött el. De csak miután szó nélkül beültem mellé, jöttem rá, mi az. Hálás voltam, vagyis nem egyszerűen hálás, Dean valami olyasmit csinált, amit nem néztem volna ki belőle. Sikerült lenyűgöznie. Csak amikor kifordult az utcánkból, akkor kérdezte meg: - Jobban vagy? - Nem igazán. Csalódott vagyok, mert egyszerűen semmi sem sikerül. Szeretnék végre valamit jól csinálni, erre… - Nem is tudom, mi ütött belém,

talán túl régóta nem beszéltem senkivel, de kibukott belőlem Miranda kisasszony viselkedése, meg az a megvádolós incidens Estherrel. Mire észbe kaptam, már el is mondtam mindent. A legmegdöbbentőbb, hogy Dean figyelt rám, mintha napi rendszerességgel hallgatná mások gondjait. - És senki sem hitt neked? – kérdezte meglepetten. - Én nem vagyok… népszerű – vallottam be az újdonsült őszinteségi rohamom közepette. – Senki nem is kérdezte tőlem, hogy mi történt. Neki hittek. - És mi a helyzet a barátoddal? Ő sem hitt neked? - Johann sosem feltételezne rólam ilyeneket – mosolyodtam el. – Azt

mondta, hogy ő ismer engem, és nem ad az ilyen pletykákra. – Nem tudtam eltűntetni az elégedettséget a hangomból. Ez volt a legédesebb dolog, amit valaha mondott nekem. - Furcsa, hogy soha nem látlak együtt titeket – jegyezte meg, amitől rögtön lefagyott a mosoly az arcomról. – Sőt, amióta itt laktok, csak akkor egyszer láttam. - Azért mert… – Igazából hazudni akartam valami olyasmit, hogy Johann is készül az év végére, ezért most kevesebbet vagyunk együtt, aztán győzött a jobbik énem, amelyiket csak ritkán engedem előtérbe. – Mi nem járunk, Dean. Johann és én csak barátok vagyunk.

Életem egyik legcikisebb igazsága volt. Féltem Dean reakciójától, ha felháborodik, ha dühös lesz, ha kijelenti, hogy csalódott bennem, és soha többet nem áll szóba velem, mind olyasmi lett volna, amivel nem tudok mit kezdeni. Ehelyett csak töprengő képet vágott, és figyelte az utat. - Én azt hittem – mondta végül. - Tudom – bólintottam rá szégyenkezve, és lejjebb csúsztam az ülésemen. – Én meg nem javítottalak ki, mert tetszett, hogy ezt gondoltad, ráadásul, ha megmondom, hogy nem járunk, akkor azóta sem állnál szóba velem. - Miért ne állnék? – lepődött meg, és rám nézett egy pillanatra. Gyorsan lehajtottam a fejem, hogy kerüljem a

tekintetét. - Hát, mert minden lány kikezd veled, és semmi nem bizonyította volna, hogy én nem akarok. Szerettem volna, ha barátok vagyunk. Kedvellek. – Kis híján szívinfarktust kaptam a saját merészségemtől. Nem elég, hogy nem hazudok, még a végén kényszeres igazmondóvá avanzsálok? Legszívesebben bebújtam volna az ülés alá. Szerencsére Dean, ha furcsának is találta, amit mondtam, nem szólt egy rossz szót sem, helyette kérdezgetni kezdett Johannról. Egy idő után elmúlt a zavarom, és egyre nagyobb átéléssel meséltem, míg végül azon nem vettem

észre magam, hogy életemben először őszintén áradozom Johannról valakinek, aki meghallgat, és még vissza is kérdez, mintegy bizonyítva ezzel, hogy figyel. - Hadd foglaljam össze! – Dean sávot váltott az autópályán, hogy megelőzzön egy totojázó, nyugdíjas sofőrt. Nem hiszem, hogy volt úti célunk, egyszerűen csak vezetett, amerre kedve tartotta. – A srác nem randizik lányokkal, csak veled találkozgat péntekenként, egy csomó jó tulajdonságodat felemlegette, és téged hívott meg társának arra a művészetes izére? - Zsűritagnak a művészeti kiállításra – bólintottam rá. – Igen, és? - Talán nem is olyan veszett ügy ez, mint gondolod. Szerinted tudja, hogy

szerelmes vagy belé? - Nem – hűltem el. – Dehogyis! Honnan tudná? Soha többet nem állna szóba velem. - Miért? – kérdezte Dean meglepetten. Nem értettem, hogy tudta pont ő megkérdezni. A fiúk néha olyan értetlenek tudnak lenni. - Te mit szólnál, ha szerelmet vallanék neked, mikor te nem úgy érzel? Teljesen kínos lenne, ráadásul az ilyesminek mindig híre megy. Én nem akarom, hogy olyan lánynak nézzenek, aki… tudod, aki olyan, mint a te rajongóid. Én nem vagyok az a típus, aki fut a fiúk után, meg őrülten viselkedik miattuk. - De ha nem közlöd vele, akkor hogy várod el, hogy valaha is történjen valami

köztetek? Biztos vagyok benne, hogy nem lenne annyira ellenére, ha megtudná, Haley. Elvégre kedvel téged, nem? Valamit lépned kellene. Olyan hangon beszélt, amivel egy nagyobb önbizalommal rendelkező egyént nyilván fellelkesített volna, de én még a vágynak a szikráját sem éreztem ahhoz, hogy „bedobjam magam”, ahogy később említette. Hirtelen beszélni kezdett, lelkesen és tervezgetve, de nem ám saját magáról, hanem a barátjáról, Mattről meg valami Emily nevű lányról, akiknek muszáj lenne összejönniük, annak ellenére, hogy Emily eddig semmi érdeklődést nem mutatott Matt iránt, még annak ellenére sem, hogy a fiú bezárta egy szekrénybe, aztán meg egy

kiránduláson belökte valami víztározóba, ami épp előző nap történt. Dean szerint Mattről lerí, hogy odavan a lányért. Szerintem meg az volt nyilvánvaló, hogy valamelyikük holtan végzi a végére. Mikor ezt megjegyeztem Deannek, azt mondta, a saját szememmel kellene látnom ahhoz, hogy elhiggyem. Összességében nem érdekelt túlzottan két ismeretlen ember élete, de tetszett, ahogy Dean nevetett, miközben mesélte, így még akkor sem szakítottam volna félbe, ha eszembe jutott volna ilyen bunkóságot csinálni. - Szóval bízz bennem – tért végül vissza a Johann témára. – Nem kell szerelmet vallanod neki, elég lenne, ha elhívnád

valahová tanulás után. Vagy ha eléggé romantikus környezetet teremtesz, talán megcsókol, tudod, hogy megy az ilyen. - Aha – feleltem, pedig fogalmam sem volt. Nem értettem, hogy mondjuk egy félhomályos szoba, hogy késztethetné Johannt arra, hogy megcsókoljon engem, de azért bólogattam Dean szavaira, mert nem akartam hülyének tűnni. Azt sem értettem, miért beszél úgy, mintha olyan szép lány lennék, aki minden pasit megkaphat, akit csak félhomályos környezetbe csal. - Igen, nagyon jó tanácsadó vagy – jelentettem ki lelkesedést színlelve, mikor azt is megjegyezte, hogy az ajaknyalogatás szexi, és csókra csábítja a férfiakat. Csakhogy én nem vagyok

kutya, hogy számat nyalogassam. Nem hittem benne, hogy Johann annyira beindulna, hogy mint valami filmben, lesöpri az íróasztalomról a tankönyveket, ráültet, és kifulladásig csókolni kezd. Ilyen dolgok velem nem történnek. - Néha az emberek nem látják, ami a szemük előtt van – mondta önelégülten. – Én csak igyekszem rávezetni őket. - Mi van, ha tévedsz? – vetettem fel. – Mi van, ha Emily nem akarja, hogy Matt szerelmes legyen belé? - Miért ne akarná? – lepődött meg. - Én nem akarnám, hogy olyan fiú legyen belém szerelmes, akinek barátnője van. És mi van a barátnőjével? Neki nem lesz rossz?

- Azt hiszem, ezentúl Miss Szkeptikusnak foglak hívni – vigyorgott rám. – Hidd el, hogy minden úgy lesz, ahogy megjósoltam. - Csak azt nem értem, hogy ha ennyire hiszel abban, hogy amit hiszel, az jó, akkor te még miért nem találtad meg a nagy Őt? Vagy az az új lány az? Mert azt hallottam, hogy csak szállsz virágról virágra, mint a méhecske. - Samantha… ő olyan… túl sokat beszélgetsz az anyámmal! – vádolt meg. Meglepődtem a hirtelen témaváltoztatáson. - Mi van Samanthával? – kérdeztem figyelmesen. – Ő milyen? A nagy Ő? - Ne beszéljünk róla – mondta

szűkszavúan. - Jó – mondtam, és elhallgattam. Igazságtalan, hogy ő nem mond magáról semmit. Úgy tűnt, elege lett a kocsikázásból, mert lehajtott az autópályáról, hogy megforduljon. - Szóval, mit fogsz csinálni Johannal? – kérdezte. - Meglátom majd. – Már egészen besötétedett odakint. Minimum másfélórája eljöttünk otthonról. Meglepett, hogy mennyire jól elbeszélgettünk, és hogy Dean milyen messzire elvezetett. - Most megsértődtél – mondta hirtelen. – Ez elég csajos húzás! - Nem sértődtem meg – válaszoltam hűvösen. – De ha nem vennéd észre, lány

vagyok. Jogom van csajos húzásokat alkalmazni, bár nem szokásom. Hallgattunk a továbbiakban. Feltűnt, hogy milyen jó illat van a kocsimban. És nem tőlem származott. Deannek volt olyan friss, és kicsit fűszeres illata. Gondolatban összehasonlítottam Johann citromfű-ámbra dezodorjával (oké, egyszer meglestem az edzőcuccát, és láttam, hogy olyat használ), de az nem tűnt ennyire jónak. Hirtelen azon vettem észre magam, hogy elábrándozom. Dean egész sok ötletet villantott fel előttem, a félhomálytól kezdve, a véletlen érintésekig, és eszembe jutott, hogy vajon ezek rá is hatnának-e. Elképzeltem, milyen lenne, ha felém fordulna, és rászorítaná a száját az

enyémre, miközben valami olyasmit mond, hogy nem tudott ellenállni a kínálkozó alkalomnak. Azt hiszem, nem ellenkeztem volna, mert igaz, teljes szívemből szerettem Johannt, de ha egy ilyen fiú, mint Dean meg akarja csókolni az ember lányát, az korántsem lehet kellemetlen. És csak egy hülye utasítaná vissza. Tehát gondolatban épp végigsimítottam a tarkóján, ahogy a filmekben szokták csókolózás közben, és elképzeltem, ahogy a kezébe veszi az arcom, mikor úgy döntött, hogy a valóságban is felém fordul. - Jó – sóhajtotta. Csak egy pillanatra jutott eszembe, hogy a csókra – amiről pedig fogalma sem lehetett – mond igent,

de aztán természetesen máshogy folytatta. – Samantha nem lesz az igazi. Folyton hazudozik. - Mi? – kérdeztem vissza nem túl elmésen. - Hazudik – felelte. – De folyamatosan. Nem olyan őszinte, mint te. Hazudik arról, hogy mit gondol, hogy mit csinál, még arról is hazudott, hogy nem szereti a csokit. Tudom, hogy szereti, mert két nappal előtte mondta. Azon tűnődtem, hogy Dean tényleg azt mondta-e rám, hogy őszinte vagyok, vagy csak félrehallottam, aztán az utána hallott dolgok is értelmet nyertek. - Csoki? – értetlenkedtem. – Ez miért olyan fontos? Biztos nem akart

megbántani. - Szereted a csokit? – kérdezte egy fura mosollyal, mintha valami viccen nevetne, amit csak ő ismer. - Igen – feleltem azon tűnődve, mi lehet olyan komikus ezen, ugyanis a mosolya még szélesebb lett. - Mindenféle csokit? – folytatta a kérdezősködést. – Ét, fehér, mogyorós, olvasztott? - Igen – vontam vállat. – Bár mostanában, ha édességre vágyom, meggyes pitét szoktam venni abban a gyorsétteremben, ami ott van a… - Igazán? – szakított félbe egy gúnyos, hitetlenkedő pillantással, mintha arra akarna rávilágítani, hogy nem érdekli. - Ha nem érdekel az

édességorientáltságom, akkor ne kérdezz róla – mondtam inkább fáradtan, mint dühösen. – És ha Samantha hazudik, biztos oka van rá. Talán nem érzi úgy, hogy máris elmondhat magáról mindent neked. A bizalomhoz idő kell. - Utálom, ha hazudnak nekem – rázta meg a fejét. – Ez az egyetlen, amit nem tudok elviselni. Nyeltem egyet. Egy nagyot. - Sajnálom, hogy hazudtam Johannal kapcsolatban. - Nem, az nem olyan – magyarázta. – Lényegében nem hazudtál, csak hagytad, hogy mást higgyek, mint ami van. – Éreztem, hogy elvörösödök, ugyanakkor csodálkoztam, hogy ilyen megértő. – De Samantha például fontos dolgokban is

hazudik. Olyasmiben, ami a kapcsolatunkat érinti. - Például? Azt hittem, hogy nem fog válaszolni, mert a csend elég hosszú időre elhúzódott, de aztán sóhajtott. - Azt mondta, szeret. Ez olyan mértékben hiányos válasznak tűnt, hogy vártam vagy egy percig a folytatásra, aztán rájöttem, hogy csak ennyi. - Ez nem olyan nagy dolog – mondtam végül. – Minden kapcsolatban elhangzik, még akkor is, ha nem igaz. Erre te vagy az élő példa. - Én? – lepődött meg, és szinte neheztelően nézett rám.

Kitértem a pillantása elől, és emlékeztettem rá, hogy igenis mondta az előző barátnőjének, amikor telefonon beszéltek. Ettől mogorva lett, és nem szólt semmit a továbbiakban. Kezdtem kiismerni őt, látszólag magabiztos, céltudatos fiú, de ha a hibáira emlékeztetem (nem tudom, miért csinálom, talán nem bírom elviselni, ha túl tökéletesnek tűnik), akkor felhúzza magát, amit nem az arckifejezésével jelez, hanem elmélyül a gondolkodó ráncocska a homlokán. Gondolkodó ráncocska? Úgy tűnt, kezdem elveszteni az eszem. - Kérdezhetek valamit? – fordult felém egy piros lámpánál, mikor visszaértünk a környékünkre.

Furán gyorsabban kezdett dobogni a szívem, mikor felnéztem rá. - Persze – válaszoltam kiszáradt torokkal. Majdnem megnyaltam a szám, de aztán eszembe jutott, mit beszéltünk erről, és mégsem tettem. Na, nem azért, mert nem akartam, hogy megcsókoljon, de mi van, ha azt hiszi, én akarom csókra csábítani? Tök ciki lenne. - Milyen érzés? – kérdezte halkan. Ahogy az érzés szót kiejtette, remegni kezdett a gyomrom. Tök komolyan, mintha egy óriási pudingot egészben nyeltem volna le. - Micsoda? – suttogtam, a kéziféket bámulva. Mégsem nézhettem rá. Viszont mi van, ha tényleg meg akarna csókolni? Fel kell

néznem. Bár, ha nagyon meg akar, akkor majd az állam alá nyúl, és felemeli a fejem, hogy a szájával… - Szerelmesnek lenni. Mikor Johannra gondolsz, milyen érzés? – Ez kellett! Johann nevének említése jéghideg zuhanyként hatott, és azonnal elszégyelltem magam. Milyen csúnya dolog nem arról a fiúról álmodozni, akibe szerelmes vagyok? Ejnye, Haley! - Nem is tudom – próbáltam összeszedni magam. – Amikor rá gondolok, valahogy… sokkal vidámabb leszek, és amikor látom, akkor olyan… mintha soha nem akarnék máshová nézni. Néha meg, mikor látok vagy hallok valami

érdekeset eszembe jut, hogy ő mit szólna hozzá. Jó érzés. Arról persze nem beszéltem, hogy mennyire rossz tud lenni, hogy képtelen vagyok úgy beszélgetni vele, mint mondjuk Deannel, hogy a hangom vagy két oktávval lesz magasabb, ha hozzászólok, és hogy mindig attól rettegek, hogy véletlenül észreveszi az árulkodó vörösségemet, illetve meghallja a szívem dobogását. Szerintem ezekről Dean nem akart hallani. - Voltál már szerelmes Johann előtt is? - Igen – vágtam rá. Johann előtt egy Kelvin nevű fiúba voltam szerelmes, akivel évekig együtt játszottunk a nagyinál, amíg fel nem nőttünk, és el nem

távolodtunk egymástól. Nagyjából akkor kezdtem abba a könnyen szerelmesedő korba esni, és Kelvin pont kéznél volt. - És milyen érzés a szex, mikor szerelmes vagy? Azt hittem, hogy csak viccel. A szex? Én azt honnan tudnám? Ő kinézi belőlem, hogy már voltam együtt valakivel? Habár, ha elhiszi, hogy Johann meg én valaha együtt lehetünk, akkor ezt sem olyan nehéz elképzelni. Elvileg tizenhét éves vagyok, minimum egy, ha nem két éve benne vagyok a szexuálisan aktív korszakomban. Elvileg. Idiótán felkuncogtam a gondolatra, hogy még abban sem vagyok biztos, hogy megengedném valakinek, hogy megnézzen meztelenül, erre Dean azt

kérdezi, milyen a szex szerelmesen. - Nagyszerű – mondtam némi iróniával a hangomban, aztán nem is tudom, miért, de elmondtam, amit egyszer apa mondott nekem. – Több mint testi egyesülés, mert ha nem vagy szerelmes, akkor a lelked nem akar egy másik testben lenni. Ha szeretsz valakit, és szeretkezel vele, az olyan, mint… a lelked megtalálja a tökéletes partnert, és összefonódik vele. Ezerszer jobb, mint szerelem nélkül. Apa szavai jobban és értelmesebben hangzottak az ő szájából, így én tök hülyének éreztem magam. - Ez romantikusan hangzik – mondta Dean felismerhetetlen arckifejezéssel. Nem tudtam, gúnyolódik-e vagy sem, így

végül vállat vontam. - A szerelem romantikus, nem? Dean rám mosolygott, amolyan kissé lesajnáló, „de aranyos naiv lányka vagy” mosollyal, majd vigyorogva kibökte: - De – hallgatott vagy fél percig. – Szóval akkor mit fogsz csinálni holnap, mikor Johann megérkezik?

7. A csábítás gyakorlata De most komolyan! Hogy mondod el a fiúnak, aki hevesen érdeklődik a szerelmi életed után, hogy erőlelépés helyett inkább visszaléptél a kapcsolatkiépítésben? Minden tökre

hiábavaló volt, Dean rám szállt, hogy kapcsoljak rá Johannra, de már a harmadik hete semmit nem sikerült elérnem. Ez pontosan három alkalmat jelentett. Az első nem is volt olyan vészes. Dean meghagyta, hogy csak tegyek úgy, ahogy mondta, csak épp mire másnap Johann megérkezett, teljesen elfelejtettem, hogy pontosan mit is kellett volna tennem. A matekot a szokásosnál is lassabban magyaráztam, miközben töprengtem rajta, melyik csábító módszert alkalmazzam. Az ajaknyalogatást kilőttem, ugyanis megbámultam magam a tükörben, és egy biztos, olyankor minden vagyok, csak szexi nem. Az, hogy

valamelyik csábos testrészemmel hívjam fel magamra a figyelmet szintén ki volt csukva, hiszen még normális testrészeim sincsenek, nemhogy csábosak. Mire akármit eldönthettem volna, kész lettünk a matekkal, és Johann elment. Kicsit féltem Dean elé kerülni, hátha megkérdezi a dolgot, de amikor összefutottunk éppen sietett, így nem tette, a következő találkozásunkkor, pedig elmélyülten beszélgetett valamiről Jackkel, tehát már elkönyveltem, hogy megúsztam a dolgot. A második pénteken éppen a szobámat takarítottam, hogy Johann még egy porszemet se vehessen észre, amikor meghallottam a csengőnk vérfagyasztó

hangját. Kis híján elájultam, ahogy arra gondoltam, hogy Johann előbb jött, és meglát az otthoni pulcsimban, a zilált hajammal, de mikor kinyitottam az ajtót csak Dean állt odakint. - Mikor jön? – kérdezte köszönés helyett, és végignézett rajtam. - Négyre – mondtam döbbenten. – Mindig négyre jön, de… Mit keresel itt? - Gondoltam, jól jönne egy kis segítség – vigyorgott rám. - Mihez? - Ahhoz, hogy Johann rájöjjön, hogy te vagy számára az Igazi – mondta kissé ironikusan, de azért bejött a házba, hogy elég pofátlanul, ha engem kérdeztek, elinduljon felfelé a lépcsőn. - Nem kell segítség! – siettem utána. –

Különben is, hová mész? - Melyik a te szobád? – kérdezte nem törődve az ellenkezésemmel. Dühített, hogy úgy néz át rajtam, ahogy mások szoktak. - Nem lehetne, hogy inkább elmenj? – Szabályosan modortalan voltam, de nem segített. Dean megtorpant, és visszanézett rám. - Nem – közölte nyugodtan. – Ezt még meg fogod köszönni nekem. Bízz bennem! Tudtam, ha azzal a kérlelő arckifejezésével porszívót árulna, minimum meggazdagodna az eladásokból. Én szerintem többet is vennék.

- Az – böktem végül az ajtómra, mire habozás nélkül benyitott. Egy picit izgultam, hogy mit fog szólni hozzá, mert elég alaposan körülnézett. - Szép – mondta végül, de azt hiszem, csak udvariasságból. – Bár kissé naturalista. Hol tartod a csajos holmikat? - Milyen csajos holmikat? – néztem körül én is, mintha nem is az én szobám lenne. Való igaz, egy picit üres, de nekem így felelt meg. - Nem is tudom. – Dean az ágyamra meredt. Ettől picit furcsán éreztem magam. Nem tudom, más lányok hogy vannak vele, de kettesben lenni a házban egy helyes sráccal, aki az ágyat nézegeti,

nekem elég izgalmasnak tűnt. Jó, nyilván nem fog ledönteni rá, és magáévá tenni, de attól még gondolhatok rá. – Hol vannak a plüssjátékok az ágyról? – bökött a plüssmentes ágyamra. – Hol vannak a romantikus regények a polcokról? Tükrök, rózsaszín mütyürök, potpurri? - Potpurri? – nevettem fel. – Azt utálom, kijön tőle a szénanáthám. Kinőttem a plüssjátékokból, tükröm van a fürdőszobában, a romantikus regények… nekem nem túl igaziak. Mi volt még? - Színes rongyszőnyegek – mondott még egy példát, és a padlót borító egyszerű, vajszínű szőnyegre nézett. - Sajnálom – mondtam arra gondolva, hogy nem is érdekel, hogy tetszik-e neki

a szobám, pedig ez hazugság volt. Annyira érdekelt, hogy ideges nevetéssel próbáltam leplezni a csalódásom. Talán be kellene szereznem pár rózsaszín mütyürt? Különben is, az pontosan mit takar? - Nem, nekem tetszik – mondta Dean. – Olyan… nyugodt. Szerintem illik hozzád. Azt hiszem, ez egy bók volt, bár nem nagyon tetszett. Illik hozzám? Mert ilyen vagyok? Nyugodt, naturalista, csajos dolgoktól mentes. De tetszik neki. Hirtelen nem is tudtam, mit gondoljak. - Itt szoktatok tanulni? – sétált az íróasztalhoz, majd leült pontosan Johann helyére. - Igen, ott szokott ülni Johann.

- És te ott – bólintott elgondolkodva, miközben a másik helyet nézte az övével szemben. – Mi lenne, ha mellette ülnél? Hozd csak ide a széket! Fejcsóválva engedelmeskedtem. - Nem lesz ez feltűnő? – kérdeztem. - Nem, ha betolod az asztalt egészen a falig – felelte, és már csinálta is. Elment az ablakhoz is, és behúzta a sötétítőfüggönyt, mire valóban félhomály lett. - Ez már tényleg feltűnő lesz – jegyeztem meg. - Miss Szkeptikus – morogta. - Nem akarok hülyét csinálni magamból! - Nem fogsz, Haley! Gyere, ülj ide mellém! Sóhajtva odamentem, és lehuppantam a

székre. - Johann nem hülye, észre fogja venni, hogy… - Haley! Csak csinálj úgy, mintha magyaráznál nekem – azzal egyáltalán nem Johannosan az asztal fölé görnyedt, mintegy imitálva a matekpélda megoldását. – Ezt nem értem, Haley! Segítenél? – gúnyolódott. - Csak, hogy tudd, nem hasonlítasz rá! – mondtam, de azért odahajoltam. Kétség kívül bizalmas volt a közelség. - Így megérintheted véletlenül – sorolta Dean, miközben vigyáztam, hogy még véletlenül se érjek hozzá. – Csak hajolj fölé, vagy dőlj neki egy picit. - Ez nem fog menni. Mi van, ha

elhúzódik? Tök ciki lenne! - Nem fog elhúzódni – biztosított Dean, mintha tudná. – Tudom már! Játszadozhatnál egy ceruzával is. Fogd! A kezembe nyomott egy ceruzát. Értetlenül rámeredtem. - Mit csináljak vele? Dean felnevetett. - Szopogasd. Olyan gyorsan ugrottam fel mellőle, hogy kis híján a széket is magammal sodortam. - Elment az eszed? – sziszegtem felháborodva. – Én nem csinálok ilyeneket! Nem viccelek, ha azt mondom, Dean a hasát fogta nevettében. Hevesen vert a szívem, de betudtam a

felháborodásomnak. - Akkor csak érintsd a szádhoz. - Nem! - Csak húzd végig az ajkaidon – erősködött, és szerencséjére már nem nevetett annyira. – Hidd el, ettől megőrülnek a srácok. Hadd lássam, hogy csinálod! - Nem! – mivel még mindig szorongattam azt a hirtelen obszcénnak tűnő ceruzát, most gyorsan lecsaptam az asztalra. – Perverz vagy! Menj el! Johann nem olyan szexorientált vadállat, mint… - Én? – kérdezte felvonva a szépen ívelt szemöldökét. Pedig eszemben sem volt őt mondani, de most, hogy így felhozta, rábólintottam. – Szerintem tévedsz.

Lehet, hogy nem mutatja, de… - Nem, ő nem olyan! – Ismertem Johannt, és egyszerűen tudtam, hogy nem olyan. - Minden férfi olyan, Haley – csóválta a fejét. – Lehet, hogy csak jól titkolja, de… - Nem! És ne is magyarázz! Nem hallgatlak! – azzal gyerekesen a fülemre szorítottam a kezem. Mozgott a szája, de a kezem jó hangszigetelőnek bizonyult, nem hallottam semmit. Hogy leolvasni se tudjam, behunytam a szemem is. El sem hittem, hogy egy ilyen fiú, mint Dean ad nekem csábításórákat, amik ráadásul nem is valami hasznosak. Persze mit is gondoltam, eleve lehetetlen ez a dolog, hiába is erőlködnék. És

Johann nem ostoba, rá fog jönni, hogy valami hülyeségre készültem, ha meglátja az eltolt bútort, meg a behúzott függönyt. Gondoltam, ha Dean elmegy, mindent visszacsinálok. Már épp eldöntöttem, hogy eleget hülyéskedtem, most már kinyitom a szemem, mikor két meleg kéz érintését éreztem a fülemre szorított kézfejemen. Egyből felpattant a szemem, és elakadt lélegzettel meredtem a nagyon is közel álló, felém hajoló gyönyörűségre. Azt sem tudtam, más lányok mire gondolnak, ha egy észvesztően szexi srác hajol föléjük, sőt megérinti őket, de én arra, hogy meg fog csókolni. Hogy hirtelen magához ölel, és mézédes csókkal tapasztja be a remegő ajkaim

(be kell valljam, hazudtam a romantikus regényekről. Tele van velük anyáék szobája, és én az összeset olvastam). A hihetetlenül kék szemei megigéztek, egyszerűen nem tudtam másfelé nézni. Elképzeltem, ahogy hozzásimulok, megérintem azokat a gusztusos izmokat, és talán, de csak talán, a kezeim a hátánál és a derekánál egy icipicit lejjebb csúsznának… Tessék, kövezzen meg, aki még nem álmodozott ilyesmiről! Ő szóra nyitná a vágytól és szenvedélytől könnyedén mozgó ajkait, és azt mondaná… - Csengettek, Haley! – Oké, nyilván nem ezt, de ez volt, amit hallottam, amikor a

kezem nem akadályozta többé a hangok áramlását. – Siess, szerintem ő az! - Johann! – szakadt ki belőlem, és sietve hátra léptem. Tudtam, hogy hülye vagyok, és ha tovább álmodozom, a végén még beleszeretek Deanbe, ami hülyeség lenne. Sokkal nagyobb hülyeség, mint Johannt szeretni, aki legalább egy leheletnyivel elérhetőbb. Csak egyetlen gondolatot szenteltem ennek a problémának, ugyanis hirtelen realizálódott bennem, hogy nem vagyok készen. Nem fésülködtem, nem vettem fel másik pulcsit, ráadásul az üdítőinket sem készítettem ki, ahogy máskor szoktam. - Akarod, hogy láthatatlanul osonjak ki?

– kérdezte Dean, kizökkentve a pillanatnyi pánikhangulatból. - Mi? – kérdeztem értetlenül, ahogy a lépcsőn siettem lefelé, a nyomomban vele. - Tudod, nehogy rosszat gondoljon – magyarázta halkan, szinte suttogva. - De hát miről? – Lent voltunk a nappaliban, de ajtónyitás helyett tétován Dean felé fordultam. - Rólunk. – Szinte már tátogott. – Nem lenne jó, ha valami olyasmit hinne, ami nincs is. Esetleg berágna rám. Tudom, hogy tiszta debilnek tűnhettem, de azért harmadszor is megkérdeztem: - Mi? - Semmi – legyintett vigyorogva. – Nyiss ajtót, én eltűnök!

Belépett a konyhába, és a falhoz lapult, mint holmi rosszban sántikáló betörő, vagy egy titkos szerető, aki a férj elől bujkál, és akkor rájöttem, hogy értette. Kis híján elnevettem magam. Mintha Johann valaha is gondolna ilyesmire. Méghogy Dean és én? Szerintem elment az esze. Az ajtóhoz rohantam, és szélesre tártam. - Szia, Johann! – köszöntem a vékonyabb, szerelmes lány hangomon. Utáltam ezt a hangot. - Szia! Van itt valaki? – Meglepődöttnek tűnt. Furcsán nézett rám is, és ennek az oka valószínűleg a boszorkányokra jellemző hajviseletem volt. Hogy rátegyek egy lapáttal, reszketős vihogást

hallattam. - Dehogy, ki lenne? És miért bujkálna előled? – hazudtam, de szerintem Johann átlátott rajtam. – Menjünk fel! Úgy tudtam, hogy hülyét fogok csinálni magamból. Mikor beléptünk a szobámba, Johann rögtön kiszúrta a dolgokat. - Miért van itt ilyen sötét? – kérdezte. - Azért, mert… – Nem jutott eszembe semmi, amit hazudhatnék. – Húzd csak el a függönyt. De Johann nem tette, csak leült a helyére, és elkezdte kinyitogatni a matekfüzetét meg a tankönyveit. Felkattintotta az olvasólámpát is. Tétova pillantást vetettem a függönyre, majd leültem mellé. Rögtön megcsapta

az orrom az ámbra és a citromfű illata, de a szemem előtt Dean képe jelent meg, ahogy ironizálva az asztal fölé hajol. Majdnem felnevettem. - Ezeket a példákat vettük, miután elmentél – kezdtem végül, és félig ülve, félig térdelve a székemen, Johann bal oldaláról behajolva magyarázni kezdtem. Az illata eléggé elbódított, szinte nem is figyeltem arra, amit beszélek, ez is lehetett az oka annak is, hogy hirtelen megéreztem, hogy túl közel vagyok hozzá. A mellem hozzáért a karjához a pulcsin keresztül, ráadásul ő még csak nem is figyelt. Mereven bámulta a megoldatlan példákat maga előtt.

- Valami baj van? – kérdeztem, és elhúzódtam. Reméltem, hogy nem vágja a képembe, hogy molesztálom. Ha igen, akkor megmondom a magamét Deannek. De előbb öngyilkos leszek. Vagyis fordítva. - Ez az asztal – mondta Johann kissé mélyebb hangon, mint ahogy egyébként szokott beszélni velem –, nem szokott egy kicsit előrébb lenni? Éreztem, hogy elönti a vörösség az arcomat. Felesleges volt a kérdése, hiszen már pár hete jár hozzánk, nagyon jól tudja, hogy az íróasztalom helye máshol van. - Visszahúzhatjuk, ha akarod – mondtam kínosan feszengve. Johann rábólintott – szó nélkül, ami

megjegyzem, nem jellemző rá –, így a segítségével mindent visszaállítottunk az eredeti állapotba. Még a függönyt is elhúztam, majd úgy tettem, mintha minden rendben volna. A továbbiakban a szokásos menet szerint zajlott a dolog. Johann megoldotta a példákat, megitta a szőlőlevet (amit csak az első öt perc után jutott eszembe felhozni), aztán megköszönte a segítségem, és elment. Később átmentem Maryhez (persze igazából Deant akartam látni, hogy megmondjam, hülyeségnek tartom az ötleteit, de nem volt otthon), és későig beszélgettünk. Deant nem láttam pontosan a következő

péntek délutánig, amikor már nem voltam mérges a második elfuserált kísérlet miatt, így voltam olyan hülye, hogy beengedjem Johann érkezése előtt. - Világos, hogy odavan érted – közölte, mikor minden hazugság nélkül (még azt is elmondtam, hogy a mellem a karjához ért) elmeséltem a múlt heti eseményeket. - Ezt meg miből szűrted le? – kérdeztem döbbenten. Ezúttal szerencsére nem mentünk fel a szobámba, így nem is volt alkalma átrendezni a bútoraimat. - Hatással voltál rá – magyarázta. – Figyelj, szerintem még egy kicsi nyomás, és meg fog hívni valahová. Vagy mi lenne, ha te hívnád meg? Mondjuk ma? - Nem – mondtam gyorsan. – Épp elég

volt a múltkori. Nem lesz semmi „nyomás”. - Csak most az egyszer – erősködött. Nem értettem, miért csinálja ezt. Úgy viselkedett, mintha a legnagyobb boldogság az lenne, ha én összejönnék Johannal. Kétség kívül nekem igen, na de neki ebben mi a jó? Főleg, hogy barátnője sincs éppen. Miért nem a saját szerelmi ügyeit intézi? – Hívd el moziba. Megy most az az új romantikus vígjáték Adam Sandlerrel. – Felkuncogtam, mire felhúzta a szemöldökét. – Egy zombis horrorfilmet is játszanak. Mi olyan vicces? - Semmi – nevettem fel. – Csak te. Lecsekkoltad a moziműsort? - Gondoltam, jól fog jönni! – csattant fel.

– Lehetnél hálásabb is. Ti lányok, mindig olyan bonyolultak vagytok. Olyan vagy, mint Emily! Az a lány is megőrült! - Nem őrültem meg – vágtam rá. – De mesélj, mi van Emilyvel? Nem számítottam rá, hogy így hadarni kezd. Kényelmesen hátradőlt a kanapénkon, és magyarázta Matt és Emily dolgait. Untatott a téma, de azért figyeltem minden szavára, és bámultam a homlokán azt a vonalat, amit már-már ellenállhatatlanul édesnek találtam. Sokkal mélyebb lett, mikor rátért arra, hogy mi történt aznap közte és a lány között. - A fejébe vette, hogy beleszerettem. Állítólag túl sokat kérdezősködtem róla, így gyanakodni kezdett, Matt, az a

barom, meg azt mondta neki, hogy azért, mert szerelmes vagyok belé. Láttad volna, szegény lány mennyire megijedt, de nem értem, hogy hihette el. - Mi van, ha igaza volt? – vetettem fel. – Nem lehet, hogy szerelmes vagy belé? Dean megütközve nézett rám. - Nem vagyok. - Megcsókoltad korábban. Már akkor is furcsának tűnt, hogy látszólag a barátod érdekében tetted. Szerintem tetszik neked, csak nem mersz rá úgy gondolni, éppen Matt miatt. – Elhűlve bámult rám, míg én zavartalanul folytattam. – És tudod, mit? Anyukád mesélte, hogy csak úgy szakítottál azzal a Samantha nevű lánnyal, szerinte biztos azért, mert más

tetszik. De mivel nem randiztál senkivel azóta kikövetkeztethető, hogy egy olyan lányt kedvelsz, akit még nem volt bátorságod elhívni. Mivel ez a bátortalanság nem jellemző rád, csakis olyasvalaki lehet, aki konkrét értelemben nem tekinthető szinglinek, mint mondjuk, Emily. Tudom, hogy tetszik neked. Másmilyen hangon beszélsz róla. - Nem beszélek másmilyen hangon! – torkolt le túl hevesen, amiből rájöttem, hogy valamire ráhibáztam. – Nem gondolok Emilyre úgy, különben meg a nyelvem sem volt a szájában, mikor megcsókoltam. A barátnőimhöz pedig semmi közöd sincs. - Értem! – válaszoltam az övéhez hasonló stílusban. – Akkor miért

képzeled, hogy neked közöd van Johannhoz? Menj el, és osztogasd a hülye tanácsaidat olyanoknak, akik kíváncsiak rá! És ajánlom, hogy gondolj bele a saját dolgaidba, mielőtt másoknak osztod az észt! Nem kiabáltam, a beálló csendben, mégis ordításnak tűnt a hangom visszhangja. Dean szó nélkül lecsapta a narancsleves poharát az asztalra, felugrott mellőlem, és az ajtó felé indult. - Várj, sajnálom! – kiáltottam utána, de nem állt meg. Kirohant a házunkból, és becsapta maga után az ajtót. Most meg mit csináltam? Nem akartam megbántani, de úgy tűnt, sikerült. Nem értettem önmagam. Amikor vele beszélgetek, sokkal könnyebben

kimondom az olyan dolgokat is, amiket pedig nem kellene. Hiszen még a saját mellem is megemlítettem. Viszont zavart, hogy ő nem teszi ugyanezt. Elvégre, ha kiöntöm neki a szívem, ennyi erővel ő is megtehetné. Ehelyett azt mondja, semmi közöm hozzá. Ez dühített. Úgy döntöttem, nem érdekel, ha gyerekesen mindenen megsértődik, akkor maradjon meg magának. Johannal minden a szokásos rendben zajlott, elmélyülten oldotta meg a példákat, miközben én őt figyeltem, és az ujjaim között egy ceruzát forgattam. Na, nem azért, mert szükségem volt arra a ceruzára. Dean múlt heti szavai jártak az eszemben. Érintsem a számhoz? Ez

valóban szexi lenne? Elképzeltem őt, ahogy az iskolában ceruzaszopogató lányokat figyel, és mire észbe kaptam már neki is láttam a dolognak. Nem vettem a számba, azért azt túlzásnak ítéltem, inkább csak végighúztam az alsó ajkamon oda-vissza, oda-vissza, mígnem Johann fel nem nézett. Éreztem, ahogy görcsbe rándul a gyomrom, még kétszer megcsináltam, aztán megkérdeztem: - Valami baj van? Olyasmit kellett volna válaszolnia, hogy: Dehogyis, Haley, csak azt csodáltam, milyen szexi vagy esetleg: Mit csinálsz azzal a ceruzával, te tökfej? ehelyett megrázta a fejét, és az előtte levő számsorra bökött. - Biztos, hogy ezt így kell csinálni? –

Kis híján eltátottam a szám. Johann feltett egy kérdést? Sosem szokott belekérdezni, mert mindig mindent tud. - Persze, az úgy jó lesz – bólintottam rá, és én hülye megnyaltam a szám. Nem mondom, hogy direkt csináltam, mert biztos vagyok benne, hogy nem, sőt, már a mozdulat közben megbántam, de legnagyobb meglepetésemre Johann felfigyelt rá. Ha csak egy pillanat erejéig is, de felnézett, egyenesen a számra. Úgy éreztem, el fogok ájulni. Nevezhetnek hatalmas balféknek, de megijedtem, és azon túl inkább belemerültem a matekpéldába. Amikor befejeztük, Johann, mint szokásosan távozni készült. Kikísértem az ajtóig, és

akkor jött a döbbenet. Amikor kinyitottam az ajtót, Deannel találtam szemben magam. A szívem majd kiugrott a helyéről – két ilyen gyönyörű fiú ennyire közel hozzám! – miközben Dean sajnálkozó pillantást vetett rám. - Sziasztok! Úgy sajnálom, Haley! – Egy pillanatra azt hittem, hogy a korábbi viselkedéséért kér bocsánatot, de aztán két papírcetlit nyújtott felém. – Sajnos közbejött valami, így nem tudok elmenni veled a filmre. Matt hívott, hogy vészhelyzet van, pedig már megvettem a jegyeket – sóhajtott egyet, én meg hitetlenkedve meredtem a mozijegyekre. – Túl késő lenne elhívnod valaki mást? – A tekintetemmel némán könyörögtem,

hogy ne tegye meg, de máris Johannhoz fordult. – Vagy elmehetnétek ti ketten! Legszívesebben Dean arcába csaptam volna az ajtót. De komolyan! Egyszerű lett volna megtenni, ehelyett összeszorított fogakkal csak ennyit mondtam: - Johann nem ér rá, Dean. Sietnie kell, majd máskor bepótoljuk a mozit! Azonban úgy tűnt, Dean nem hallja, vagyis nem akarja meghallani. - Haver, leköteleznél, ha elvinnéd, Haleyt – azzal már Johann felé nyújtotta az a két átkozott jegyet. - Azt hiszem, át tudom szervezni a programom – mondta Johann tétován. Komolyan megsajnáltam szegényt. Igaz, vállszélességben és magasságban is

lehagyta Deant, ő valahogy nem volt olyan meggyőző, mint amilyen Dean tudott lenni, ráadásul Johann a legsegítőkészebb ember, akit ismerek. Neki nem eleme a nemet mondás. - Nagyszerű – vigyorodott el Dean. Még mindig képen akartam törölni. Sőt, a legjobb lett volna, ha Johann törli képen ahelyett, hogy átveszi a jegyeket. – De sietnetek kell, ha oda akartok érni, fél óra múlva kezdődik. Az a minden lében kanál alak, még be is tuszkolt minket Johann kocsijába, aztán mire észbe kaptam, már úton is voltunk. Ráadásul én egyetlen cent nélkül, amit utálok. Johann egy szót sem szólt, csak a komor

arcáról rítt le, hogy mit gondol. Azt, hogy a háta közepére sem kívánja ezt a mozit. - Figyelj! – szólaltam meg sóhajtva. – Nem kell eljönnöd velem. Gondolom, egy csomó dolgod van még. Egy átlagos ember szerintem azt hazudta volna, hogy nincs, már csak azért is, hogy ne legyünk kínos helyzetben, viszont Johann egyenesen rábólintott. - Sajnálom, Haley. Ez most a lehető legrosszabbkor jött. Kényelmetlenül éreztem magam, jobban, mint eddig bármikor, kivéve talán a múltkori esetet Estherrel, de elhatároztam, hogy nem engedem, hogy meglátsszon rajtam. - Akkor tegyél csak ki a mozinál –

mosolyodtam el. – Van egy barátnőm, aki abban az utcában lakik, szólok neki, hátha ráér. Johann nem kérdezett semmit a kitalált barátnőmről, azt hiszem, el is hitte a dolgot, mert kitett a mozinál, és valóban elhajtott. Egyetlen rosszabb dolog van, mint moziba menni egyedül, ez pedig moziba menni egyedül, úgy, hogy nem tudsz pattogatott kukoricát venni. A film vicces volt, még úgy is, hogy cikis módon egyedül néztem meg, viszont hazamenni gyalog – mivel nem volt pénzem buszjegyre – korántsem volt az. Majdnem egy órán keresztül tartott, mire hazasétáltam, magamban Deant szidva. Otthon épphogy beértem a szobámba,

mikor csengettek. Lesétáltam, hogy megnézzem, ki az (bár volt sejtésem). Dean volt. - Későn értél haza – mondta diadalmasan köszönés helyett. – Ez azt jelenti, hogy a film után még beugrottatok valahová. Ne mondd, hogy nem történt semmi, mert nem fogom elhinni! Volt az arckifejezésében valami, ami miatt eszemben sem volt igazat mondani. Egyszerűen nem tudtam elmondani, hogy az, ami történt, igazából megalázó volt, mert láttam rajta, hogy ilyet sosem feltételezne. Az olyanokkal, mint ő sosem történnek ilyenek, így nyilván a legnagyobb őrültsége, hogy azt képzeli,

igen. - Igen, Johann megcsókolt – hazudtam undorítóan az arcába. – És megkérdezte, hogy nem kezdhetnénk-e egy szorosabb kapcsolatot. – Ez teljesen Johannosan hangzott, és bár Dean nem ismerte őt, elhitte. A gyávaságom áldozata lettem, Dean beinvitálta saját magát, mondta, hogy meséljek pár részletet, és közölte, hogy tartozom neki egy bocsánatkéréssel, illetve egy köszönömmel. - Sajnálom, amiket mondtam – hadartam, miközben felkészültem az egyik legnagyobb hazugságom kitalálására. – És köszönöm, jó tanácsokat adtál – aztán hazudni kezdtem.

8. Barátok A hazugság undorító, alattomos dolog, de ha már nagy gyakorlatod van benne, képes vagy olyan hihetőeket gyártani, amik már-már egy regénybe illenének. Esetemben romantikus regénybe. Így miután sikerült egy szép történetet kerítenem Deannek Johannról és magamról, amit ő maradéktalanul elhitt, elégedett voltam. A következő mondjuk húsz percig, aztán elkapott az a nyomorúságos érzés, amit az igazán tapasztaltak – mint én – régi ismerősként üdvözölhetnek, és bűntudat néven híresült el. Mert volt bűntudatom, nem is akármilyen mértékben, főleg azért, mert valahol a

második találkozásunk után megígértem magamnak, hogy ezt nem fogom hazugságokkal elszúrni, mégis így sikerült. Hazudtam Deannek, és ez érdekes módon jobban zavart az összes eddigi hazugságomnál. Talán a súlya miatt, hiszen hatalmas szemétség volt. Hogy hazudhattam össze magam az Anne Cartney legnépszerűbb fiújával? A lebukásveszély óriási volt, és életemben először rettegtem a holnaptól. Nem csak a másnaptól, az összes holnaptól. Aztán a következő hét közepére nyilvánvalóvá vált, hogy Deant nem érdekli túlzottan az ügy, ha összefutottunk – csak kétszer történt – nem kérdezősködött Johannról, szerintem

még csak eszébe sem jutott a dolog, csak köszönt, és ment a nagyon fontos dolgaira. Bevallom, szívesen beszélgettem volna vele, természetesen nem Johannról, akármi másról, de ő nem óhajtotta a társaságom (elhiheti mindenki, két alkalomból tökéletesen kideríthető), és mivel én nem vagyok az a típus, aki ráerőlteti magát másokra, távol maradtam tőle. Ami nem jelenti, hogy Jackkel, Maryvel, és Lissával, amikor otthon volt, ne jöttem volna jól ki. Ők kedveltek engem – úgy értem, igazán –, így nem volt ellenemre, hogy beszélgessek velük, amíg úgy nem látom, hogy meguntak engem. A legnagyobb meglepetésemre nem untak meg. A hazugságom utáni

második hétvégén hármasban végigscrabble-öztük a szombatot, aztán vasárnap arra ébredtem, hogy Lissa kopogtat, hogy meghívjon egy visszavágóra. Így is történhetett, hogy aznap éjjel kissé idegesen és bűntudatosan álltam anya elé, amikor hazajöttek a moziból. - Anya, segítesz nekem egy kicsit? Holnap lesz a félévzáró jegyekhez szükséges művek osztályozása, és nem tudom, hogy melyik képeimet válasszam. - Máris? – csodálkozott anya. – Hiszen most kezdődött a félév. - Miranda kisasszony azt mondta, idő kell, hogy annyi mindent leosztályozzon. Anya bólintott majd keserves munkával

nekiálltunk kiválasztani egy önarcképet (a tizenhét közül), egy festett csendéletet (a nyolcból), egy rajzot, amin „jól látszik a kiforrott árnyéktechnikám” (a szégyen, de csak négyből). Az utolsó egy híres festő művének reprodukciója (ebből csak egy volt, de állítom anya Éji Viharának tökéletes reprodukciója, és szabályos is, mivel megkérdeztem Miranda kisasszonyt, és azt mondta – megjegyzem, illetlenül savanyú képpel –, hogy ha szerepel anya albumában – egy könyv, amit anya képeiből és azok elemzéséből állított össze egy Frank Shirman nevű kritikus –, akkor reprodukálhatom). Igazából egyedül az árnyéktechnikám becsmérlésétől tartottam. Az önarcképem (sajnos)

hiteles és valósághű, a festményem elég jó ahhoz, hogy közepesnél jobb jegyet kapjak, az Éji Vihar tökéletes, egyedül az árnyéktechnikával voltak gondjaim. - Haley, ezek mesteriek! – nézegette anya az uncsi gyümölcsöstálakat. – És az Éji Vihar! Biztos, hogy nem ez az eredeti? Nevettem, amiért ilyen kedves, de egy csöppet sem nyugodtam meg, még annak ellenére sem, hogy anya kijelentette, talán az árnyéktechnikámra nem, de a többire nem kaphatok mást, mint kitűnőt. Kiszámoltam, ha két kitűnőt kapnék, azonnal közepesre állnék, ami mondjuk még mindig elég ciki (lévén nekem a rajz a fő tantárgyam), de még mindig jobb, mint az elégséges abból a tantárgyból,

amiből mindig is kitűnő voltam. Másnap az egész addig életem legrosszabb napja következett. Nem mondom, hogy optimistán álltam a dolgokhoz, de reménykedtem benne, hogy nem lesz sírás a vége. Sajnos nem jött be. Az egész azzal indult, hogy Esther rátaposott az önarcképemre, undok, háromszög alakú sárfoltot hagyva az arcom jobb oldalán. - Hoppá! – mosolygott rám gúnyosan. – Ezt meg miért hagytad a földön? – Holott nem én hagytam ott, fogalmam sem volt, hogy ki tette oda, míg kimentem a szekrényemhez a holmimért. Egyáltalán milyen jogon nyúl bárki is a dolgaimhoz? Tehát, beléptem a terembe,

és azt láttam, hogy Esther végiggyalogol a képemen. - Ezt direkt csináltad! – mondtam, bár korántsem olyan hangosan, mint szerettem volna. Elvette a hangom az a sok, kárörvendő vigyor, vagy épp érdektelen tekintet, amivel a csoporttársak kedveskedtek nekem. Amúgy is a népszerűségi skála legalján vegetáltam Esther miatt, nem engedhettem, hogy még mélyebbre süllyedjek. - Honnan tudhattam volna, hogy milyen szemétre lépek? – vihogott fel, és az ocsmány magassarkú csizmájának az orrával az asztalom alá rúgta a rajzot. Páran felkuncogtak, én pedig olyan dühös lettem, mint még soha. Ezért is

csináltam marhaságot. Odarohantam Esther asztalához, megragadtam a nevetségesen eltúlzott önarcképét, és egyetlen mozdulattal a markomba gyűrtem. Esther úgy visított, mintha egy kést mártottam volna a hátába, és egy lányhoz képest, elég durva káromkodással meglökött. Esther körülbelül tíz centivel magasabb nálam, és szerintem ugyanennyi kilóval nehezebb, így elég nagy erőfölényben volt. Elvesztettem az egyensúlyom, és nekiestem az egyik Nate nevű fiúnak. Szerintem simán megúsztam volna, ha Nate, az a szemétláda nem taszít el magától, de mivel így történt, bénán a földre zuhantam. És még mindig nem ez volt a mélypont. Esther felkapott egy

poharat, és a fejemre zúdította a tartalmát. Csak amikor a lé végigfolyt az arcomon, éreztem meg a kávéillatot, és csak aztán rándultam össze az égető forróságtól. Nem mondom, hogy tűzforró volt a kávé, de elég meleg ahhoz, hogy szánalmas nyöszörgést hallassak. Gyűlöltem magam miatta. Összeszedve a maradék méltóságomat felkeltem, és kimenekültem a mosdóba. Az volt a legrosszabb, hogy a teremben már senki nem nevetett. Mindazonáltal nem emiatt sírtam, bár ez a jelenet is jócskán szíven ütött. A hajam nedves és ragacsos volt a kávétól, a szürke kardigánom foltos lett, volt egy rész a homlokomon, ami nagyon fájt, és

ahol sejtésem szerint – bár nem vagyok biztos benne –, enyhe égési sérülést szenvedtem. Tehát ebben a cseppet sem szívderítő állapotban érkeztem vissza a terembe, ahol már elkezdődött a rajzóra. Sőt, már bele is kezdtek a tárgyalásba, nélkülem. Esther állt a tanári asztal mellett, és sírva magyarázott arról a béna, gyűrött önarcképről, amin már barna kávépöttyök is éktelenkedtek. Miranda kisasszony metsző pillantást vetett rám, de nem szólt semmit, így a helyemre somfordáltam. Feltűnt, hogy többen megbámultak, de csak lehajtottam a fejem, és nem néztem vissza senkire. Valaki a távollétemben feltette az asztalomra a piszkos önarcképet.

- Haley Morgan – szólított fel végül Miranda kisasszony. Izgulva, de büszkén álltam fel, mert tudtam, akármi is lesz a büntetésem, nem lehet annyira szörnyű, mint az, amit Esther csinált velem. Tévedtem. – Ms. Barn haladékot kapott, ezért helyet cserélnek a névsorban. Hozza ide a munkáit! Sóhajtva összeszedtem az osztályoznivalóimat, és odasétáltam Miranda kisasszony elé. Nem is olyan vészes, gondoltam. Legalább hamar túlleszek rajta. Legelőször az önarcképem került sorra, Miranda kisasszony csak egyetlen pillantást vetett rá. - Ez értékelhetetlen – mondta, és félrelökte, hogy az Éji Vihart húzza maga

elé. - Nem tehetek róla, hogy Esther rálépett – mondtam halkan. – Holnap behozok egy másikat… - Felesleges – közölte az a hülye banya, és eltolta a reprodukciót maga elől. Kábé három másodpercig nézte a festményem, és végül az árnyéktechnikámat húzta maga elé. Kis híján megállt a szívem, mikor felvett egy ceruzát az asztaláról, és hatalmas karikákat biggyesztett a kritikus pontokra. - Ez első osztályos anyag, Ms. Morgan! – kezdett bele a saját, nekem tartogatott gúnyosan kioktató hangján. – Csalódottan látom, hogy egy teljes tanév

nem volt elegendő rá, hogy elsajátítsa ezt az egyszerű… Kezdtem irigyelni Harry Potter Piton professzorát. Bár sosem volt a kedvenc szereplőm, szívesebben néztem volna szembe vele egy bájitaltan órán, mint Miranda kisasszonnyal a rajzon. Nem is vettem annyira magamra a gyalázkodást, mindaddig, míg be nem fejezte a következő mondattal: - Menjen a helyére, és örüljön, hogy egy elégségessel átengedem a következő évre – azzal maga elé húzta a névsort, és a nevem mellé akart volna írni valamit. - Tessék? – állítottam meg. – Én… miért? Ha kiszámoljuk az átlagomat… - Elégedetlen, Ms. Morgan? – emelte fel annyira a hangját, hogy a többiek is

hallhassák. – Nézze meg az árnyéktechnikáját! – lökte elém az összekarikázott lapot. - Látom – mondtam egyetlen pillantást sem vetve rá. – De nem csak árnyéktechnikából áll a jegyem! Voltak sokkal… - Maga most vitatkozik velem? – csapta le a tollat a kezéből. Majdnem azt mondtam, hogy nem, de aztán erőt vettem magamon. - Igen, mert igazságtalannak tartom az osztályzatot. – Felkapta a tollat, mintha egyetlen mozdulattal le akarna szúrni vele, de csak behunytam a szemem, hogy ne lássam a fenyegető mozdulatot, mikor folytatom. – Szeretnék javítani. Kérem, mondja meg, hogyan tehetem meg!

Holnapra… - Nincsen több haladék, Ms. Morgan! Ha minden diáknak megengedném, hogy beleszóljon az osztályzatokba, képzelje el, mekkora felfordulás lenne. Biztos vagyok benne, hogy a következő évben, ha jobban összeszedi magát, sikerül… A többit már nem nagyon tudtam értelmezni, ugyanis zúgni kezdett a fejem a gondolatra, hogy nem javítja át a jegyem. Mit fog szólni anya, ha megmutatom a jegyeim, és meglátja, hogy… Szégyellem, de felzokogtam. Egy konkrét bizonyíték arra, hogy egy tehetségtelen, haszontalan senki vagyok, és a gondolat, hogy erre anya és apa is rájön, túl sok

volt. Miranda kisasszony rám förmedt, hogy menjek a helyemre, és én nagy nehezen engedelmeskedtem is. Az óra maradék részéről nem sokat tudok mondani, biztos volt valami feladat, amit csinálnom kellett volna, de csak meredtem magam elé állandóan csorgó könnyekkel az arcomon, és elképzeltem, mekkora csalódást fogok okozni a szüleimnek. Nem sok mindennel áldott meg a sors, de szerető szülőkkel, akik büszkék rám, igen, és most ez is elveszik. Azt kívántam, bárcsak lenne valami más, amiben jó vagyok, vagy bárcsak lenne egy másik gyerekük, egy olyan, akire igazán büszkék lehetnek. Hogy lehet, hogy nekik csak ez a bénán sírdogáló pancser jutott?

Az óra végére egész halom használt papírzsepi tornyosult előttem, de a könnyeim csak nem akartak abbamaradni. Igazából már nem nagyon érdekelt, hogy ki lát sírni, és ki nem, én úgysem láttam őket, lévén nem volt rajtam a szemüvegem, ráadásul a könnyek is elhomályosították a látásom. Vártam egy kicsit, hogy elegen elhagyják a termet, ahhoz, hogy ne legyen túl nagy látványosság, amikor én kimegyek. Amikor Esther elment mellettem, gúnyosan odavetette: - Szánalmas vagy! – Nem volt újdonság, ezt eddig is tudtam. - Te pedig egy lotyó! – vágtam vissza. Mondott valami igazán csúnyát, és szerencsére otthagyott. Megfordult a

fejemben, hogy el kellene lógnom a suliból, de sajnos nem voltam elég bátor hozzá, hogy megtegyem. Még arra is nehezen vettem rá magam, hogy elmerészkedjek a szekrényemig. Félúton voltam, mikor feltűnt, hogy mennyien figyelnek. Rögtön vissza akartam fordulni, de úgyis mindegy volt. Kíváncsi lettem volna, hogy mit mondanak, de inkább nem néztem senkire. Hirtelen egy magas, erős alakba ütköztem, elég volt egyetlen szippantás a levegőbe, hogy tudjam, ki az. - Johann – mondtam ki a nevét, és gyorsan elfordultam, hogy elrejtsem az arcom, amiről nyilván lerítt, hogy sírtam.

- Gyere, Haley! – mondta, miközben a vállamra tette a karját, és elkormányzott valamerre. Megdöbbentem, amiért ilyen kedves, és ilyen közel van hozzám, így szó nélkül hagytam magam. Nem mentünk messzire, csupán a legközelebbi sarokba, ahová Johann beszorított, és a testével eltakart mindenkit a szemem elől. Csodálkozva megkockáztattam egy felpillantást rá. - Jól vagy? – kérdezte gyengéden, miközben azon töprengtem, mit hallhatott. – Nem sérültél meg? Tehát a kávédolgot is. Már csak az hiányzott! - Semmi bajom – feleltem, és próbáltam kitalálni, hogy mit mondjak. Nem szólaltam meg, ugyanis Johann az

állam alá nyúlt, és felemelte a fejem, hogy az arcomba nézzen. - Sírtál – mondta ugyanazon a gyengéd hangon, amitől kis híján megremegtek a térdeim. – Nate bántott téged? - Nem – pislogtam megilletődötten. Bevallom, egy pillanatra elfelejtettem a bajom, aztán mégis kitört belőlem. – Én csak… Miranda kisasszony igazságtalanul viselkedett, és… Mindent kitálaltam egy cseppnyi hazugság nélkül. A végére megint sírásba kezdtem, de Johann adott pár papírzsepit, és simogatta a vállam, amitől egy kicsit jobb volt a helyzet. - Ha tényleg így van, beszélned kellene a szüleiddel – javasolta. – Azt hiszem, elég komoly ez a dolog, a jegyed múlik

rajta. Igazából a jegy nem érdekelt volna annyira, csakhogy amivel járt az szörnyű volt. Nem akartam, hogy a szüleim valaha is megtudják. Viszont, ha beszélek velük, akkor nyilván megtudják, tehát ez ki van zárva. Erre nem volt megoldás, kivéve a bizonyítványom meghamísításának ötlete, ami ugyan felmerült bennem, aztán mégis kivitelezhetetlennek ítéltem. - Most menj szépen órára – mondta végül Johann, mikor megszólalt a csengő. – Hidd el, minden rendbe jön, később megbeszéljük, hogy mit kell tenned. - Jó – mondtam, bár nem hittem, hogy ez jobb lehet. Sőt, biztos voltam benne,

hogy csakis rosszabbra fog fordulni. Az állampolgári ismeretek óra végére már nem égett a szemem a sírási kényszertől, igaz, a kedvem sem lett sokkal jobb. Arra gondoltam, hogy titkolni fogom, ameddig lehet, vagyis még több mint hat hétig, amíg vége nincs az évnek. Ráérek akkor is szembesíteni anyát és apát az életük legnagyobb csalódásával. Az ebédszünetre sikerült a lehetőségekhez képest lenyugtatnom magam. Semmi vész, hat hét rengeteg idő, addig még akármi történhet. Felfedezhetek magamban egy új tehetséget, vagy feltalálhatok egy időgépet, amivel visszarepülhetek az

időben, hogy jobb rajzokat készítsek. Egyik sem volt túl reális, de kellemes érzés volt elgondolkodni rajtuk. - Haley! – Döbbenten felkaptam a fejem, mikor a nevemet hallottam Nate szájából. A gyomrom görcsbe rándult, és teljesen kiszáradt a szám. Nem tudtam, mit akar, de volt egy olyan érzésem, hogy nem is akarom megtudni. - Mi van? – kérdeztem, és próbáltam ellenségesnek látszani, olyannak, akibe nem szívesen kötnek bele az emberek, de nem nagyon sikerült. - Bocsánatot kérek tőled – közölte. – Amiért a földre löktelek. Ez még megdöbbentőbb volt. Megkockáztattam egy körülnézést, és láttam, hogy elég sokan figyelnek.

- Hát, nem kellett volna – mondtam ki az első dolgot, ami az eszembe jutott. – Mármint a földre löknöd! - Sajnálom – mondta a cipőjét tanulmányozva, hanyagul. Nem tudtam, hogy őszinte-e, de nem is tudtam meg, ugyanis Esther hangja betöltötte az ebédlőt. - Megőrültél, Nate? Bocsánatot kérsz? Tőle? – Úgy ejtette a tőle szót, mintha valami apró féreg lennék, aki még arra sem méltó, hogy a cipőjét beletörölje, mint a rajzomba. Ez a dolog, még mindig dühített, hirtelen fordultam meg, és meg is láttam Esthert, a képén egy undok vigyorral, a kezében egy tálcával, rajta ezersziget öntettel lelocsolt salátával, és egy palack

ásványvízzel. - Hagyj békén! – sziszegtem neki dühösen. – Szállj le rólam! - Különben, mi lesz? – kérdezte. – Megkéred Johannt, hogy vegyen rá engem is a bocsánatkérésre? Visszapillantottam Nate-re. Hát persze! Gondolhattam volna, hogy Johann beszélte rá. - Vagy összetéped a többi rajzomat is? Fáj, hogy annyival tehetségesebb vagyok nálad, igaz? Felnevettem. - Te egy pancser vagy! És akkor olyat mondott, amivel nagyon felhúzott, vagyis kikürtölte az egész ebédlőnek, hogy milyen jegyet kaptam.

Nem mintha nagyon érdekelte volna őket, vagy ilyesmi, csak épp olyannyira fájó pontom volt, hogy begorombultam. Ami furcsa, tekintve, hogy nem igazán szoktam begorombulni, csak olyan reggeleken, mint például a mai. Így is történhetett, hogy az egyik pillanatban, még ott álltam Esther előtt, a következőben meg mellé léptem, megragadtam a salátástálat a tálcájáról, és az egészet a visító lány fejére borítottam, ami nem volt nyerő ötlet. Ether válaszul hozzám vágta a tálcáját, de nem törődtem vele, ugyanis becsatlakoztam az általános nevetésbe. Mert Esther igen vicces látványt nyújtott a nyakába csöpögő ezersziget öntettel, a vállán legördülő

paradicsomdarabkákkal és a fején megülő salátalevelekkel. Egyszerűen röhejes, így nevettem, ami szintén egy rossz ötlet, mert ha ilyet teszel, és még nevetsz is a dolgon, akkor a feléd siető igazgatóhelyettes, aki nem mellesleg szemtanúja volt a jelenetnek, hozzád hasonlóan begorombul, és egy egészen fájdalmas mozdulattal ragadja meg a karod. Sosem voltam még az igazgatói irodában fenyítés céljából. De komolyan, még soha nem voltam bezárva sem, de most úgy tűnt, pár napos iskola utáni elzárást fogok kapni. Persze nem bántam meg, nevetgélve lehuppantam egy ott várakozó zenét hallgató fiú, és egy rajzolgató lány közé.

- Na, mit követtél el? – kérdezte a lány rám sem nézve. Nem tudtam, ki ő, sem azt, hogy melyik évfolyamra járhat. A rajza tetszett, egy temetőt ábrázolt a sírjukból kikelt zombikkal, és egy nagy mellű, miniruhába bújtatott, karddal hadonászó csajjal. - Egy tál salátát borítottam Esther Barn fejére – próbáltam könnyednek tűnni. – És te? - Csak a szokásos – vont vállat. – Valamelyik óráról túl sokat lógtam. Nem mintha számítana. - Értem – mondtam, majd hirtelen ötlettel kezet nyújtottam neki. – Haley vagyok - Tudom – nézett fel a rajzából. Azt hittem, félrehallok. – Múlt hónapban

voltam az anyukád kiállításán. Eszméletlen! Ez cseppet sem derített jobb kedvre, mármint hogy eszembe juttatta, hogy anya milyen tehetséges, tuti össze fogom törni a szívét. Az igazgatónak, Mr. Rydernek fogalma sem volt róla, hogy ki lehetek, de úgy csinált, mintha tudná. Mindenesetre elég fairül viselkedett, megkért, hogy mondjam el, mi vezetett el engem odáig, hogy ráöntsem azt a salátát Esther fejére. Így hát nagy vonalakban elmeséltem az összetűzésünket, megmutatva a pulcsimat koszoló barna kávéfoltokat is. Az igazgató hümmögött, majd megcsóválta a fejét, és kiutalt két nap iskola utáni

elzárást. Bólintottam, és eljöttem. Arra gondoltam, hogy megérte, Esther megérdemelte, amit kapott. Még szerencsém is volt ezzel az enyhe büntetéssel. Elmondok néhány dolgot, amit nem szabad csinálnod, ha épp az igazgatói irodából jöttél ki. Először is, soha ne törődj a bőszen vigyorgó Esther Barnnal, aki ott lebzsel, hogy a büntetéseden kárörvendjen. Másodszor, ha valami nagyon csúnya szót mond rád, ne válaszolj egy hasonlóval. Harmadszor, amikor elhátrálsz rikítóra lakozott körmei elől, és beleütközöl a mögötted álló személybe, aki történetesen a gyűlölt rajztanárnőd, sose mondd, azt, hogy „a francba”, mert igencsak kikel

magából. Negyedszer, amikor a rajztanárnő megfenyeget vele, hogy lerontja a magatartásjegyedet is, ha így viselkedsz, soha – ismétlem soha – ne vágd a képébe az igazságot. Mert annak következményei vannak. A hazugság tényleg ocsmány meg minden, de azt kívántam bárcsak hazudtam volna, ahelyett, hogy ezt mondom: - Hiába rontja le a jegyeimet, Miranda kisasszony, apa akkor is anyát vette feleségül, nem magát! Két óra múlva már otthon voltam, és sírtam. Na, nem azért, mert megbántam, hogy a szavaim miatt Miranda kisasszony hisztérikus bőgésben tört ki, nem is azért, mert a fél tanári kar

meghallotta és a korábban kedvesen viselkedő Mr. Ryder dühében két heti felfüggesztésre ítélt, és azonnal hazaküldött, hanem mert kaptam egy levelet, amit a szüleimnek kell adnom, és amiben az állt, hogy mielőbb menjenek be a suliba megbeszélni a lányuk viselkedését. Még ezt sem bántam volna annyira, ha nem lettem volna biztos benne, hogy szóba kerül a jegyem. Persze Mary az otthoni sírásom időpontját választotta ki arra, hogy megkérdezze nincs-e kedvem átugrani sütit sütni, amit el kellett utasítanom, mert nem akartam előtte sírni. Erre mit tett? Átküldte a fiát, aki előtt végképp nem akartam sírni, de mikor beengedtem Deant, megkérdezte, mi bajom és én azt

válaszoltam semmi, ezt mondta: - Ugyan már, Haley! Barátok vagyunk, nekem elmondhatod. Igazából nem biztos, hogy csak én vagyok a hibás, amiért a nyakába vetettem magam, és sírva elmondtam az egészet. Miért kell olyan bizalomgerjesztőnek lennie? Ráadásul miért mond olyan szép dolgokat, hogy barátok vagyunk? Természetesen elég hamar észbe kaptam, és elengedtem őt, de azért elég kínos volt a dolog. Szerencsére nem haragudott (vagy ha igen, nem mutatta), és csendesen tűnődött a hallottakon. - Ez igaz? – kérdezte végül. - Melyik része? – szipogtam csendesen. Kivételesen minden igaz volt, bár nem

róttam fel Deannek, hogy nem hisz nekem. - Az a nő meg az apád tényleg együtt voltak? - Apa mesélte múlt nyáron – bólogattam. – De az már vagy húsz éve volt, apának is csak akkor jutott eszébe, mikor összefutottunk azon az üvegszem kiállításon, aminek a szórólapján apa neve is szerepelt, azért is jött el Miranda kisasszony. Legalábbis gondolom, mivel még csak nem is szemüveges, nem tudom, miért érdekelnék különben az üvegszemek. Dean nevetett. Nem is nevetett, valóságos nevetőgörcsöt kapott, mintha amit meséltem volna, olyan vicces lenne.

- Most meg min nevetsz? – kérdeztem rosszallón. - Üvegszem… kiállítás? – nyögte ki két nevetés között. – Az meg… mi? - Apa szemorvos – magyaráztam megenyhülve. – Megrendeztek egy ilyen kiállítást, ahol mindenféle üvegszemeket, régi szemüvegeket meg mindenféle undorító műszert mutattak be. Volt egy kanálszerűség, amit régen arra használtak, hogy kiemeljék vele a beteg szemet. – Felfordult a gyomrom a gondolatra. – Meg egy csomó ilyesmi. Igazából semmi érdekes, az egész szemorvosoknak való, ezért is csodálkozom, hogy Miranda kisasszony feltűnt. - Üvegszemek? Tényleg? – nevetett még

mindig. – Egymás mellett olyan kicsi párnákon? - Átlátszó dobozokban. – Volt valami nagyon cuki Deanben, amitől fura érzés lett úrrá rajtam. - Ígérd meg, ha legközelebb lesz ilyen, akkor szólsz nekem, Haley! Sosem voltam még üvegszem kiállításon. Megcsóváltam a fejem, és kivártam, amíg rájön, hogy tulajdonképpen, amin nevet az nem vicces. Addig én a fura érzésen tűnődtem. Dean kétség kívül hatással van rám, ami nem tetszett túlságosan. Én Johannba vagyok szerelmes, nem kellene folyton kellemetlenkedni ezeknek a zűrös szívdobogásoknak, meg hasi görcsöknek. - Szóval, nem mondod meg a

szüleidnek? – kérdezte végül már nem nevetve. Persze a szeme ugyanolyan káprázatosan fénylett, amilyen csillámokat még sosem láttam Johann szemében. Na, nem mintha számítana! – Szerintem nem haragudnának. - Nem is az a gond, hogy haragudnának – sóhajtottam félretéve a csillámlás dolog gondolatát. – Nem lennének mérgesek, mert szeretnek engem, viszont csalódnának. Nem mondanák a szemembe, de tudom, hogy így lenne, és azt nem tudnám elviselni. Többször nem csalódhatnak bennem! - Többször? – szegezte rám azt az átkozottul fénylő, gyönyörű szemét. – Mikor csalódtak benned először? - Nem fontos – próbáltam eltéríteni a

témát. - Érdekel – bizonygatta. Ezt elhittem, csak azt nem értettem, hogy miért. - Miért érdekelnek téged folyton más bajai? – kérdeztem, miközben felálltam, hogy hozzak neki valami üdítőt, és persze, hogy ne akarjam a szemeit bámulni. – Irigylem a gondtalan életed. - Nem gondtalan az életem – vágta rá. – Nekem is vannak problémáim. - Akkor miért nem azokkal törődsz? Mit kérsz inni? Meglepetten láttam, hogy feláll, és az ajtó felé indul. - Mennem kell – mondta közömbös hangon. – Törődnöm kell a problémáimmal! Komolyan nem értettem, min sértődött

meg, de azért utána szóltam: - Nem akartalak megbántani! - Tudom – felelte hátra sem nézve. – Majd beszélünk! Bámultam a bejárati ajtót, amin eltávozott, és tűnődtem. Mi a fene? Érzékenyebb, mint gondoltam. Az egy dolog, hogy valóban nem akartam az én dolgaimról beszélni, de hogy ezért megsértődjön. Hát mi ő, lány? A szempillái megvannak hozzá. Elmosolyodtam a gondolatra, de aztán eszembe jutottak az én sokkal súlyosabb problémáim. Nem tudtam, hogyan fogom megoldani őket. Gondoltam, majd egy alkalmas időben felhozom a témát, addig meg kitalálom, hogyan legyen. Mivel a

másnapi sulira nem kellett készülnöm, csak idegeskedtem, amíg anya este nyolc körül haza nem ért. Furcsálltam a viszonylag korai időpontot, és hogy egyedül van, így kimentem a ház elé, hátha van valami baj. Épp Deannel beszélt, aki a kocsifelhajtónkon állt. A pillantásom találkozott anya döbbent-kétségbeesett tekintetével, és görcsbe rándult a gyomrom. - Haley, felfüggesztettek? Miért nem szóltál, hogy gondjaid vannak az iskolában? Azonnal felhívom apád, és mindent megbeszélünk! – Feldúltan, a kezében a telefonjával bement a házba. Van még egy dolog, amit nem szabad megtenned, ha a saját hibádból, a

rengeteg hazugságod miatt olyan ramaty helyzetbe kerülsz, mint én. Soha, semmi esetben se támadj rá a szomszéd fiúra, aki korábban a barátodnak nevezte magát azzal, hogy: - Miért árultad el neki? Miért kell neked mindenbe beleavatkoznod? Mert igencsak cikis lesz a helyzet, amikor felvonja a szépen ívelt szemöldökét, és azt mondja: - Egy szót sem szóltam, Haley! Bocs, de másik bűnbakot kell találnod! – azzal megfordul, és otthagy. 9. Rossz fiúk kontra jó fiúk

A büntetésem első napja úgy telt, hogy szégyelltem magam. Igaz, még mindig nem azért, amit tettem Estherrel, vagy amiatt, amit mondtam Miranda kisasszonynak, hanem mert nem bíztam a szüleimben. Rágott a bűntudat, amiért azt hittem, hogy ha burkoltan is, de csalódni fognak. Az igazság az, hogy miután sírva bevallottam mindent (nem tudom, mi jött rám, de elmondtam az egész Miranda kisasszony ügyet a jegyeimmel, meg azt, hogy Esther milyen szemét) anya és apa fel voltak háborodva. És ők sem amiatt, amit tettem, hanem azért, amit Miranda kisasszony tett velem. Anya meg volt győződve arról, hogy nekem van igazam, és Miranda kisasszony valóban apa miatt viselkedik úgy velem, apa pedig igazat

adott anyának, és megemlítette, hogy az őrült rajztanárnőm többször is telefonált neki, mondván jöjjenek össze egy kávéra. Anya és apa azonnali hatállyal (már majdnem éjjel volt) telefonáltak az igazgatónak, hogy megbeszéljék, mikor tudnák kitárgyalni az ügyet, így meg is beszélték a dolgot, másnap reggel kilenc órára. Azt hittem, a szüleim majd elvárják, hogy menjek be velük, de semmi ilyesmit nem kértek. Sőt, úgy viselkedtek velem, mint mindig, csak egy kicsit voltak pusziszkodósabbak. Dean miatt is bűntudatom volt, hiszen kiderült, hogy Ingrid, Johann anyja hívta fel anyát azzal, hogy hallotta, mi történt velem a suliban, és hogy anyáéknak

igazán tenniük kellene valamit az igazságtalanság ellen, ami engem ért. Ingrid különben Johanntól tudta, akiről – ellentétben a gondolatommal, miszerint biztos nem beszél rólam otthon – így kiderült, hogy foglalkozik velem, és gondol rám. Bár fenn tartottam a véleményemet, hogy jobb lett volna, ha nem avatkozik bele, mégis elábrándoztam a dologról. Hiszen Johann törődik velem! Szinte biztos, hogy Ingridet is ő beszélte rá arra, hogy hívja fel anyáékat, nyilván jót akarva ezzel. Másnap alig bírtam magammal, otthon járkáltam, és egyre az órát figyeltem, arra várva, hogy a szüleim hazajöjjenek.

Majdnem dél volt, amikor végre megérkeztek. - Sikerünk volt, prücsök – ölelt magához apa. – Anyád úgy érvelt, mint egy vérbeli ügyész. Ne aggódj, az az őrült nő soha többet nem bánthat. - Nem ám, kicsim! – Anya dühösnek tűnt. – A rajzaid gyönyörűek. Philip utasította, hogy keresse elő a leosztályozott rajzaid, és magyarázza el, hogy miért adott olyan gyatra jegyeket. - És anyád odaállt a legszebb csendéleted elé, amire gyenge osztályzatot kaptál, csípőre tette a kezét, és megkérdezte: miért. - De az a gebe nem tudott válaszolni – rázta a fejét anya. – Végig apád stírölte, annyira, hogy még Philipnek is feltűnt,

és… Nem is tudtam, min lepődtem meg a legjobban. Azon, hogy anya Philipnek nevezi Mr. Rydert, az igazgatónkat, vagy, hogy Miranda kisasszonynak felmondták a szerződését (amit titokban kell tartanom, mert még ezt a tanévet végigtanítja). Azt is megtudtam, hogy rögtön átkerülök egy másik rajzcsoportba, és hogy az összes jegyem érvénytelennek nyilvánították, helyette egy vizsgát kell végigcsinálnom két hét múlva. - Mr. Ryder szerint nehéz lesz, mert több tananyagból is kell vizsgáznod a megadott időn belül, de én tudom, hogy meg tudod csinálni. - Viszont a büntetésed le kell töltened –

tájékoztatott apa. – Két hétig nem mehetsz iskolába, de addig legalább készülhetsz az osztályozó vizsgára. Mit szólnál, ha elmennénk valahová ebédelni? Tehát megúsztam a dolgot, sokkal jobban jöttem ki belőle, mint számítottam rá. Elképzeltem egy rajzórát, ahol nem kell attól rettegnem, hogy Miranda kisasszony leszúr valami apróság miatt, és milliószor jobban éreztem magam. Az iskolát sem bántam, úgyis utáltam az egészet, egyedül Johann hiányzott. Fura volt, hogy nem látom őt, nap, mint nap, sőt pénteken sem jelentkezett (ami érthető, tekintve, hogy én sem voltam ott

a matekórákon, de azért reménykedtem, hogy eljön, ha másért nem, hát azért, hogy lásson, vagy ilyesmi). A napjaim nagy része rajzolással, és a korábbi tanrészek átismétlésével telt. Egyik délután vettem egy új könyvet az árnyéktechnikáról, és megpróbáltam annak alapján fejleszteni a tudásom. Tehát pénteken este, amikor a rajzolástól dögfáradtan, fekete maszatos kézzel az ágyamra dőltem, kitaláltam, hogy másnap egyetlen rajzot sem fogok készíteni. A szombati napra formabontó programot terveztem. Évente egyszer rászánom magam, hogy átnyálazzam anya női magazinjait (bár nem nagyon kötnek le a cikkek, néha elkap a vágy, hogy kicsit

nőiesebb legyek, és ilyenkor jól jönnek anya újságjai), így fogtam egy gigantikus adagot, és már épp nekiálltam volna, mikor valaki megnyomta a csengőnket. Csodálkoztam, hogy ki lehet az, főleg olyan korán, amikor még a postás sem jár. Mary volt. - Jaj, de jó, hogy itthon vagy, édesem! – ragadta meg a karom aggódó arccal. – Szeretnék kérni egy hatalmas szívességet. Hamar kiderült, hogy mi a baj. Marynek sürgősen be kell mennie dolgozni, mert a kolléganőjének (Mary asszisztens egy gyermekorvosi rendelőben) a fiát fogorvoshoz kell vinni, mert beletört a foga valami süteménybe, és pár órára ő ugrik be a nő helyére, de Dean beteg, és

nem akarja egyedül hagyni otthon. Az én feladatom csak annyi, hogy menjek át, és ügyeljek Deanre. - Hát persze! – mondtam rögtön, hiszen szegény Mary olyan kétségbeesett képet vágott, hogy szerintem mindenre igent mondtam volna. – Mi baja Deannek? A kérdésre ugyan nem felelt, csak felsorolt pár dolgot, hogy mi a teendőm, ha Dean felébred, úgy, mint erős teát főzni, és mogyoróvajas-banános szendvicset készíteni, aminek vágjam le a héját, mert Dean úgy szereti. - Nehogy elhúzd a függönyt, mert arra nagyon érzékeny – magyarázta még miközben segített áthurcolni a magazinokat az ő nappalijukba. – És ne engedd felkelni, mondd meg neki, hogy

azt üzenem, maradjon ágyban, amíg haza nem érek. - Rendben – bólogattam. - Nagyon rendes vagy, Haley! – simított végig az arcomon, és elviharzott. Tulajdonképpen még mindig nem tudtam meg, hogy mi baja Deannek, de egy kicsit túlzónak éreztem Mary aggodalmait. Elvégre a fia tizennyolc éves, csak nem hal bele, ha meg kell ennie a mogyoróvajas-banános szendvicsének a héját. Habár, sosem lehet tudni. Előkerestem a vízforralót, és feltettem egy adag vizet, majd csináltam két szendvicset is, aztán leültem a nappaliba, és elkezdtem olvasni az első

magazint. Épp neki akartam látni a Mennyire vagy népszerű? teszt kitöltésének, amikor meghallottam Dean hangját. - Anya! – Mindezt olyan rekedt és szenvedő hangon, hogy rögtön azon kezdtem tűnődni, milyen nyavalya emésztheti, amikor előző nap, amikor futólag láttam őt, még tök egészségesnek tűnt. Berohantam a konyhába, felkaptam a szendvicseket, kockacukrot és citromszeletet dobtam a teafilterre, és ráöntöttem egy adag forró vizet, aztán felsiettem Deanhez. Még sosem voltam a szobájában, egyedül azt tudtam, melyik az ajtaja. Most beléptem, és megállapítottam, hogy

sötét van. Másodszorra azt, hogy büdös. Méghozzá milyen büdös, mintha egy hete nem szellőztettek volna. - Ne húzd el a függönyt, anya! – mondta Dean jóformán halálhörgésszerű hangon. - Csak kinyitom az ablakot, mert nagyon büdös van – feleltem, és a legközelebbi szilárdnak tűnő valamire (egy polcra) letettem a tányért, meg a bögrét. – Ne aggódj, nincs hideg kint, de kell egy kis friss levegő. - Haley? – kérdezte hörgésmentes meglepett hangon. – Mi a francot csinálsz te itt? Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, kinyitottam az ablakot, és egy picit elhúztam a függönyt, hogy lássak is valamit.

- Anyukádnak el kellett mennie – mondtam, miközben megszemléltem az ágyban fekvő fiút. Nem vettem magamra, hogy nem volt valami kedves, hiszen én sem örültem volna, ha egy jóformán idegen valaki, akire ráadásul haragszom is, ténfereg a betegszobámban. – De ne aggódj, pihenj nyugodtan. Hoztam neked teát és szendvicset. Mogyoróvajasbanános. Dean a könyökén támaszkodva szemlátomást eltűnődött azon, normális vagyok-e, majd gondolom a betegsége miatt, de úgy tűnt, nem érdekli, mit csinálok, és visszahanyatlott a párnájára. Amennyit láttam a szobájából, az teljesen átlagos volt, egy ágy

éjjeliszekrénnyel, a sarokban kistévé, kisebb rendetlenség, mégis tök jó érzés volt az intim szférájában lenni. - Ideteszem neked az éjjeliszekrényre – tüsténkedtem. – Idd meg a teát, amíg forró, és nyugodtan szólj, ha szükséged van valamire. Itt vagyok lent a nappaliban. Mivel nem szólt, gyorsan leléptem. Odakint elmerengtem azon, milyen szépen nézett ki a paplanja alól kilógó csupasz válla. Elképzeltem a láztól kipirult, gyöngyöző homlokot, a szenvedő tekintetet, és tudtam, valószínűleg egy új rajzzal gyarapítom a Dean mappámat (igen, már egész kis gyűjteményem volt róla). Alig ültem le odalent, megjelent a lépcső tetején egy

gyűrött pólóban, és kicsit szétálló hajjal. - Ezt nem szabad! – kiáltottam rá. – Mary azt mondta, hogy ne engedjelek felkelni! Menj vissza! - De nincs semmi bajom, csak… - Menj vissza, kérlek! - Mit csinálsz? – kérdezte, mintha nem hallotta volna a kérésem. - Egy tesztet töltök ki, de légy szíves menj vissza a szobádba. Mary azt üzeni, addig feküdj, amíg haza nem ér! - Semmi bajom, Haley! – Ezt meghazudtolandó a szeme elé emelte a kezét, mintha túlságosan is érzékeny lenne a fényre. - Na, jó – változtattam taktikát. – Akkor ülj le oda! – mutattam a kanapéra. – Lehozom a takaródat, meg a teát, és a

szendvicset. - Miért olyan fontos ez neked? – kérdezte. Nem nagyon értettem a kérdés lényegét, de gondolom a betegsége miatt kérdezett furcsákat. - Megígértem Marynek, hogy úgy gondoskodom rólad, ahogy ő tenné, szóval, csak mondd, amit kell vagy ilyesmi, de előbb ülj le ott! Szerencsére engedelmeskedett, így megkönnyebbülve felrohantam az ígért holmikért. Nem nagyon akartam elidőzni, de a tény, hogy a takaróján még érződött a teste melege… Teljesen hülye vagyok! Mit törődöm én ezzel? Csak azért, mert Dean egy jó pasi, még nem kell elájulnom tőle.

Elhatároztam, hogy egyszerűen nem veszek tudomást a bájairól, amik folyvást elbűvölnek, így viszonylag hűvös tudtam maradni, amikor figyeltem, ahogy betakarózik, és az ajkait csücsörítve fújni kezdi a teáját. - Az anyám tényleg áthívott téged, hogy ápolj? – kérdezte meg, miközben én igyekeztem a magazinomba temetkezni. - Igen, aggódik érted – mondtam. – Mi a bajod? - Semmi, mondtam már – hárított. - Miért titkolod, hogy bajod van? Akárhányszor kérdezek ilyesmiről, mindig a sünt játszod. – Vetett rám egy hűvösebb pillantást. – Látod, tüskék! – vádaskodtam. - Cikis – sóhajtott végül. Próbáltam nem

észrevenni, mennyire aranyos, ahogy a takarójába burkolózik. De most komolyan. Általában olyan felnőttes (kivéve persze, mikor a sértődőst játssza), de most egész sebezhetőnek tűnt. Már-már kisfiúsnak. - Én is cikis vagyok – vágtam rá. – Mármint, én vagyok a béna, akit lelocsolnak forró kávéval, és akinek nincsen… - Van egy hihetetlen adottságod, és egy komoly párkapcsolatod – jegyezte meg. – A családod is kedves, és isteni kocsid van. Mi más kellene? Hihetetlen adottság? – visszhangzott a fejemben. A rajzolásra érti? Hát persze, mi másra? Mennyire kedves! Mennyire felülmúlhatatlanul…

- Akkor is, én vagyok az idióta vádaskodó, aki ártatlanokat szid le. Az is cikis volt, hidd el, nem tudsz rosszabbat mondani. - Leittam magam – mondta. Bólintottam, és vártam, hogy mondjon még valami mást is. De nem mondott, kortyolt a teájából, és várt, talán arra, hogy értelmezzem a mondatot. Leitta magát. Felvillant előttem Mary aggódó arca, a mondat, hogy ne húzzam el a függönyt, Dean halálhörgése. A szám elé kaptam a kezem, hogy visszaszorítsam a kitörni készülő vihogást, de nem sikerült. Nevetni kezdtem a helyzet abszurditásán, és hogy ez a hihetetlenül egyszerű, és lássuk be, tisztán köznapi dolog ennyire

megviselte. - Látod, ezért nem akartam elmondani! – morgolódott túlkiáltva a vihogásom. – Az Isten szerelmére, Haley! Szétmegy a fejem! - Ezzel azt akarod mondani – ziháltam levegő után kapkodva –, hogy minden alkalommal így megy ez? Mary héjatlan szendvicset csinál neked, míg te odafent haldokolsz, mintha az utolsó napod élnéd? - Az alkohol nem tesz jót nekem – mondta. - Senkinek sem – tettem hozzá. - Nem, nekem különösen nem jó. És ezzel most kiadtam neked a legnagyobb titkomat, úgyhogy tartsd a szád!

Elgondolkodva meredtem rá. Most valahogy másnak tűnt, mint korábban. Ezzel a mondattal, mintha kicsit közelebb engedett volna magához, és én éreztem, hogy ezt akarom. Közelebb lenni hozzá. - Nem mondom el soha senkinek – ígértem komolyan. – Akarsz egy aszpirint? Hozhatok neked. Rábólintott, így kerítettem neki gyógyszert, majd tényleg nekiálltam a tesztnek. - Na, és mi volt a nagy apropója? – kérdeztem végül, csak, hogy ne üljünk kukán. - Minek? – kérdezte a homlokát masszírozva, lehunyt szemekkel. - A nagy ivászatnak? Bulizni voltál?

- Lelki segély kellett Mattnek – mondta továbbra is csukott szemmel. – Ő és Emily összevesztek. - Miért? Eddig nem voltak összeveszve? - Nem, már együtt vannak. Én hülye rákérdeztem, persze csak illemből, erre megint kaptam egy nagy adagot a történetből. Minden volt benne, mint egy igazi szappanoperában, félreértések, megcsalás, sírás, nevetés. Aztán persze sírással végződött. - De ki fognak békülni – jósolta Dean. – Biztos vagyok benne. - Talán, ha hagyod, hogy maguktól jöjjenek össze, akkor nem veszekedtek volna ennyit, nem? – vetettem fel, miközben a pontjaim számoltam a Mennyire vagy népszerű? tesztnél.

- Semmit se értesz – közölte velem, mire megvontam a vállam, és csalódottan elolvastam, mi jött ki végeredményben. Csupa olyasmi, amit eddig is tudtam, hogy kettőn áll a vásár, hogy nyitottabbnak kellene lennem az emberek felé, és akkor nőne a népszerűségem is. Na, persze! - Rossz fiúk kontra jó fiúk? – kérdezte Dean. Egy pillanatig nem értettem miről beszél, de aztán megnéztem a magazin borítóját. - Igen, nagyon érdekes – mondtam, bár fogalmam sem volt, hogy átlapoztam-e már rajta. - És melyik csoport nyert? - A rossz fiúk – vágtam rá. – Ez egyértelmű. A jó fiúk túl unalmasak a

mai generáció nőtagjai számára. - Mit akar ez jelenteni? – Láttam, hogy nem tetszik neki a válasz, hiszen önmagát nyilván a jó fiúk közé sorolta. - A rossz fiúk szeszélyesek, és lényegesen kiszámíthatatlanabbak. Velük általánosságban izgalmasabb lenni, nem? - De hát rosszak – mélyült el a vonal Dean homlokán. - Akkor elmondok egy példát, hogy megértsd, hogy gondolom. Mondjuk van egy nő, akire két pasi is ráhajt. Az egyikük egy jól fésült üzletember aktatáskával, öltönyben, aki virágot hoz a nőnek, és elhívja egy romantikus vacsorára, aminek a végén illedelmesen megcsókolja, és hazaviszi. Ezzel

szemben a másik pasi, a bőrdzsekis autószerelő egy éjfekete Harleyval, derékon ragadja a nőt, felülteti a motorra, elviszi egy füstös kocsmába, egész éjjel összefonódva táncolnak a zenegép ősrégi számaira, aztán jó eséllyel az ágyban végzik. Melyik tűnik az izgalmasabbnak? - Ez nem bizonyít semmit. Miért választana egy nő egy lepusztult motorost egy jól kereső üzletember helyett? - Miért van az, hogy Zach barátod ártatlan szüzek tucatjait viszi az ágyába, mégis tapadnak rá a csajok? Az én iskolámban Zach-kel, vagy akár más rossz fiúval lenni jelentős népszerűségjavuláshoz vezet. Ha egy

ilyen fiú elveszi a szüzességüket, szinte ünnepelt sztárokká válnak. Most gondolj bele, a kutya sem törődött volna Esther Barnnal, ha egy olyan sráccal fekszik le, akivel előtte járt pár hétig vagy ilyesmi. - Ezt akkor sem értem. Hiszen ezek a lányok tudják, hogy mi lesz a vége, nem? Sosem értettem, hogy miért vonzódik annyi lány Zach-hez, mikor mind tudják, hogy végül Zach dobja őket. - De mi van, ha nem? – vetettem fel. – Mi van, ha lesz egy lány, aki jobb, mint a többi? Akit Zach nem fog dobni, akit megszeret, és akit feleségül vesz? Dean elnevette magát. - Ez lehetetlen! - Apa azt mesélte, hogy amikor anyával találkozott, minden megváltozott. Előtte

minden héten másik nővel volt, aztán már csak anya érdekelte. Szereti anyát, és soha nem csalná meg, vagy kívánna meg más nőt. - Figyelj, Haley, ez szépen hangzik meg minden, de… - Nem hiszel nekem? Nem baj. Az a lényeg, hogy a nők igent mondanak a rossz fiúknak, mert szeretnének ők lenni anya. Mármint… tudod, a nagy Ő, aki miatt a rossz fiúból jó lesz. Esther Barn is kiugrott volna a bőréből, ha Zach felhívja, miután együtt voltak. - Oké, értem, bár nehéz felfogni ezt az idióta női logikát. - Hé! Ez ugyanúgy igaz a férfiakra is! Ők is előnyben részesítik a lotyókat. Még te is.

Azt hiszem, ezt nem kellett volna mondanom, mert Dean megint mérges lett rám. - Én nem kezdek lotyókkal – mondta hűvösen. - Sajnálom – válaszoltam gyorsan. – Nem akartalak megbántani. Hallgattunk, így inkább elvettem egy másik újságot, és lapozgatni kezdtem, hogy megkeressem a tesztet. Készen állsz, hogy megtaláld a nagy Őt? Úgy éreztem, készen állok, szóval akár ki is tölthetem. - Szerinted Samantha egy lotyó volt? - Nem – hazudtam. – Ő csak… hát, elég könnyűvérű volt, nem? Már az első hétvégéteken végigszexeltétek a napot,

meg az a csokinyalogatós incidens… - Te meg honnan tudsz erről? – kiáltott fel meglepetten. Éreztem, ahogy vörösbe vált az arcom, és legszívesebben elbújtam volna az újságom mögé. - Sajnálom! Én csak… Lissa mesélte, de nincs ezzel semmi baj. Úgy értem, Samantha legalább nem az a kisurranós csaj volt, akit két hete hoztál ide. Nem mintha baj lenne, tudom, hogy egy fiúnak vannak szükségletei, Mary is ezt gondolja, csak lehet, hogy jobb lenne, ha a rendesebb lányok közül válogatnál, nem? – Dean kiismerhetetlen képpel bámult, én meg zavartan folytattam. – Mármint… tudod, akik nemcsak a szexre jók, hanem tudsz velük beszélgetni, és

van egyéb programotok is, mint a szex. Persze az fontos, de van más is, például… - Egy két napig tartó Scrabble parti? – kérdezte gúnyosan. El sem hittem, hogy képes kicsúfolni ezért. - Nem kell gúnyolódnod! Nem Scrabble parti! Hanem valami más is, mint a szex, különben a kapcsolatod nem is kapcsolat, hanem… más! - Mi más? – tudakolta továbbra is azzal a gúnyosabb mosollyal. Nyilván tudta, hogy van erre definícióm, csak épp nem akartam kimondani. - Megszervezett dugás! – suttogtam el szemrehányóan. Erre elnevette magát. Csalódottan megvontam vállam, és elkezdtem

kitölteni a tesztet. Lehetetlennek tűnt, hogy Dean és én ennyire másként gondolkodjunk dolgokról, mégis így volt, és bár biztos voltam benne, hogy az én gondolkodásmódom helyesebb, kétség kívül az övé tökéletesen működött. Nem volt szüksége az elméleteimre, és én megértettem ezt. - Sajnálom – sóhajtottam. – Nem akartam beleszólni a dolgaidba. - Tetszik, amikor ezt csinálod – vigyorodott el. - Azt hittem, nem szereted, ha beleavatkoznak a… - Nem az – rázta meg a fejét. – Mindig azt mondod, sajnálod, közben meg lerí rólad, hogy nem. Valld be, hogy nem sajnálod! Még mindig azt gondolod,

hogy neked van igazad. Zavarba jöttem, és inkább nem válaszoltam. - Találtál egy újabb jó cikket a rossz fiúkról? - Ez csak egy teszt, amiből kiderül, hogy készen állok-e arra, hogy megtaláljam a nagy Őt. - Azt hittem, neked Johann a nagy Ő. - Talán – mondtam vonakodva. – De mi van, ha nem? Lehet, hogy mire harminc leszek, már nem is fogom szeretni, nem? Különben is, ez csak egy hülye teszt, nem teljesen megbízható, de szórakoztató megcsinálni. - Csak nőknek szól? - Ki akarod tölteni? – kaptam fel a

fejem. – Szerintem koedukált. Felolvasom neked, három lehetőség van, amiből kell választani, oké? Dean rábólintott, úgyhogy olvasni kezdtem, nem is sejtve, hogy milyen vicces elfoglaltságot kerekítünk ebből. Megcsináltattam Deannel az összes magazin összes tesztjét, és közben annyit nevettünk, hogy egészen megfájdult az oldalam, ráadásul Dean kijelentette, hogy neki viszont elmúlt a fejfájása (bár talán ez az aszpirin hatása). A Mennyire kielégítő a szexuális életed? című tesztnél kiderült, hogy kielégítő, ha épp van, a Mi az életcélod? egyértelműen kimutatta, hogy Deannek olyan szakmát kell választania, amivel segít az embereknek, és a Mennyire legjobb

barátnő a legjobb barátnőd? általam átfiúsított változatából megtudtuk, hogy a legjobb barátja (Matt), bár igazi barát, a kapcsolatukban túl sok figyelem irányul rá. A teszt szerint Deannek beszélnie kellene Mattel emiatt, és nagyobb figyelmet követelni magának. Dean egyedül a Mennyire vagy biztos a saját szexualitásodban? végeredményén háborodott fel, mert azt írta, igaz, Dean nem vonzódik a saját neméhez, egyszerkétszer megfordult a fejében, hogy milyen lehet átkacsintani a másik oldalra. Ezen én nevettem, Dean pedig bizonygatta, hogy ő ugyan soha nem gondolt ilyesmire. Épp itt tartottunk, amikor Mary hazaért. Alig hittem el, hogy közel három óra telt

el azóta, hogy elment. - Van valami dolgod ma? – kérdezte Dean, amikor indulni készültem. - Nem sok – mondtam, amivel nem túlóztam el, ugyanis semmi dolgom nem volt. – Miért? - Én is ráérek – mosolygott. – Ha van kedved, áthozhatnál még pár ilyen újságot, és megcsinálhatunk még több tesztet. - Benne vagyok – lelkesedtem. Hazamentem, és összeszedtem még egy csomó magazint. Anya és apa épp készülődtek, anya egyik rajongójához voltak hivatalosak ebédre. Megkérdezték, hogy szeretnék-e velük tartani, de a hirtelen jött programomat semmiért nem mondtam volna le.

Felmentem a szobámba megfésülködni (mégsem mehettem vissza azon kócosan, ahogy voltam, és ennek semmi köze ahhoz, hogy tetszeni akartam Deannek vagy ilyesmi), és mire leértem, anya aggódó képpel fogadott. - Mikorra is beszéltétek meg a programot Deannel? - Mostanra. Miért? - Dean most ment el – mondta anya sajnálkozva. Ebben a pillanatban megszólalt a csengőnk. Apa ment ajtót nyitni, majd vissza is jött egy cédulával a kezében. - Mary volt – jelentette. – Ezt Dean küldi neked. Arra gondoltam, biztosan magyarázatot kapok arra, hogy hova ment és mikor jön

vissza, de csak pár szó volt rajta. Jót szórakoztunk, de vészhelyzet állt elő. Majd bepótoljuk. Dean. Nem tudtam, miért érzem magam annyira csalódottnak. Valami hülye okból kifolyólag legszívesebben sírtam volna, de helyette győzködni kezdtem magam arról, hogy biztos tényleg vészhelyzet van, amit csakis egyedül Dean tud megoldani, hiszen van ilyen. A magazinokat csak a következő hétvégén dobtam ki a kukába. 10. Megtört jég

Amikor letelt a büntetésem második hete, és rájöttem, hogy iskolába kell mennem, nem is voltam annyira elkeseredve emiatt, mint egyébként lettem volna, ugyanis utánaszámoltam, és kiderült, hogy már csak négy hét van vissza a suliból. Azt már fél lábon is ki fogom bírni, még akkor is, ha Esther megint rám száll. Persze arra nem volt opcióm, hogy mit csináljak, ha a fél iskola rám száll, mert ez történt. A szokásos érdektelen figyelmen kívül hagyás helyett, most alaposan megbámultak. Először arra gondoltam, hogy amiatt viselkednek így, ami köztem és Esther között történt, de aztán kiderült, hogy erről szó sincs. - Ki lesz a következő? – ugrott elém

Tamy Westner, amikor a szekrényem felé tartottam. Megtorpantam, és kicsit meghökkenten bámultam a dölyfös arckifejezését. Esther ott vihogott a háta mögött, és elég sokan – főleg lányok – bámultak minket. - Tessék? – kérdeztem zavartan. - Melyik tanárt rúgatod ki legközelebb? Mindenki tudja, mi történt, ne is próbáld tagadni! Ennyit arról, hogy tartsam titokban a dolgot. - Hagyj békén! – válaszoltam elutasítóan, és megpróbáltam kikerülni, de elém lépett. - Ezt nem úszod meg ennyivel! - Miért, mit fogsz csinálni, Tamy? – kérdeztem bátran (mert bevallom,

szorongtam rendesen). - Neked kellene elmenned ebből az iskolából! Miattad rúgták ki Miranda kisasszonyt! - Nem az ő hibája volt! – lépett ki hirtelen a tömegből az a lány, akivel az igazgatói iroda előtt beszélgettem, és akinek még mindig nem tudtam a nevét. Majdnem eltátottam a szám. Kiáll mellettem? De hát miért? - Ó, tényleg? – gúnyoskodott Tamy, és az arca eltorzult a dühtől. Komolyan, egész ijesztőnek tűnt. – Nem ő volt, aki addig nyavalygott, míg Mr. R vizsgálatot nem indított szerencsétlen Miranda kisasszony ellen? Nem ő volt, aki beküldte a nagyképű, fontoskodó

anyját… - Ezt vond vissza! – kiabáltam rá dühödten. – Ne merd az anyámat szidni, vagy megbánod! Láttam, hogy nem ijedt meg tőlem (legyünk reálisak, ki tenné, amikor közelebb vagyok az egyötvenhez, mint az egyhatvanhoz), és hogy folytatni fogja, így eldöntöttem, be fogok neki húzni egyet. Még soha nem ütöttem meg senkit, de most akartam. Nem számított, hogy most jöttem vissza a büntetésből, nem számított mekkora bajba keverem magam, az én szüleimről senki nem mondhat semmi rosszat. Ökölbe szorítottam a kezem, amikor Tamy nyitotta a száját. - A te anyád, egy…

- Karen nagyon kedves nő! – Kis híján elájultam, amikor felismertem Johann hangját. – Ő és az édesanyám jó barátnők, talán nem ismered elég jól, Tamy! Tamy – mint a lányok többsége, akikhez egy ilyen férfipéldány hozzászól – dadogni kezdett. - Johann… hát… én… nem… vagyis személyesen még nem találkoztunk. - Kár – bólintott rá Johann. – Mert akkor tudnád, hogy soha nem állítana valótlant, ahogy Haley sem. – Én? Mármint én, a hazugság királynője? – Ami történt az valóban kényes dolog, de Sylnek igaza van. A lány, aki a védelmemre kelt, Syl egész meglepett képet vágott, mintha nem hinné

el, hogy Johann ismeri a nevét (holott Johann szerintem mindenkit ismer a suliban). - Nem Haley hibája – folytatta, és én úgy éreztem, egyre szerelmesebb vagyok. – Miranda kisasszony, bár engem nem tanított úgy érzem, jó tanárnő volt, de elkövetett egy súlyos hibát, aminek meglett a következménye. Ha mindenáron hibáztatni akarsz valakit, Tamy, hibáztass engem. Én voltam, aki felhívta Haley szüleinek a figyelmét erre az igazságtalan etikátlanságra. A végszó után vagy fél perces csend következett. Örömmel láttam, hogy amíg nekem a szívem gyulladt lángra, addig Tamynek az arcával történt ugyanez.

- Én… dehogyis Johann, nem hibáztatlak… talán… talán igazad van. - Miranda kisasszony velem is igazságtalan volt, Johann! – szólalt meg egy fekete hajú, nálam fiatalabb lány. - Velem is – szólalt meg a mellette álló barátnője. – Jól tetted, Johann! Többen helyeslően bólogattak, míg én elképedve bámultam az eseményeket. - Mindjárt kezdődik az első óra – kacsintott rám Johann. – Nem lenne jó, ha elkésnél az új rajzcsoportodból. Bambán bólogattam – hiszen rám kacsintott! – míg Syl felém nem fordult. - Akkor mostantól együtt lesz óránk. Gyere! Mi mást tehettem volna? Természetesen ismertem a járást, de azért engedelmesen

kullogtam Syl nyomában, aki végig beszélt, nyilván hozzám, és nem magában. - Láttad a képét? Hogy elkámpicsorodott, amikor a szőke herceg beszólt neki! Eszméletlen! L. J. imádta volna, meglátod, hogy milyen dühös lesz, amiért nem volt ott! Öt perccel később L. J. (akiről aznap megtudtam, hogy igazából a Lawrence Juniort rövidíti) olyan csúnyát káromkodott, hogy a rajztanár, Mr. Fuller megkérte, hogy tegyen egy dollárt a dobozba. Komolyan, volt egy nagy doboz a tanári asztalon, amire az volt írva 1 dollár/káromkodás. - És év végén arra költjük, amire csak akarjuk – magyarázta Syl, aki a maga

módján tök kedves volt velem. Mármint, látszólag nem érdekeltem túlságosan, de azért készségesen magyarázott nekem, mintha ez lenne a dolga. Különben tetszett nekem. Szakadt farmert, és egy bő pólót viselt, Save the world felirattal, a haja piszkosszőke volt, és egyszerű copfban hordta. - Egy bulira – kiáltott fel L. J. – Egy óriási bulit akarok, ahová nem ám az olyan nyávogós Tamy Westnerek járnak, hanem a jó arcok, mint Syl és én. Jervis, Jao és Molly már megszavazta – mutogatta nekem a csoport többi tagját, akik a nevüket hallva felpillantottak, és így tudtam, melyikük-melyik. – Herb élesen elhatárolódik mindentől, amit szavazással kapcsolatos. Hé, tényleg ha

ezentúl te is idejársz, akkor szavazhatsz! Szavazz a bulira! Légyszii!! - Hát… oké – mondtam zavartan. - L. J. elkezdeném az órát! – szólalt meg Mr. Fuller. - Csak rajta, Mr. F. hallgatok, mint a sír! – azzal bedugta a fülébe az addig a nyakában lógó fülhallgatót, és az ütemes fejmozgásából ítélve bekapcsolta a zenéjét. - A feladat ugyanaz, mint az előző órán – jelentette ki Mr. Fuller. – Lássatok munkához! Már épp kérdezősködni akartam, mikor Mr. Fuller külön odajött hozzám, és elmagyarázta, hogy mivel az ő csoportja nem azokból a diákokból áll, akiknek a

rajz a fő tárgyuk, más tantervet követnek, mint az én régi csoportom. Most az anatómiánál tartanak és a feladat annyi, hogy rajzoljuk le a saját kezünket. Nagyon jó volt a kedvem, így könnyedén belemerültem a rajzolásba, fél füllel hallgatva azt a durva zenét, ami L. J. iPodjából hallatszódott ki. - Ó, magasságos szent szar! – hallottam hirtelen L. J. hangját. – Hogy te mekkora stréber vagy! - Mi? – fordultam hátra ijedten. A rajzomat bámulta. Ahogy Syl is, és ahogy egy perccel később mindenki. Odasereglettek mögém, és megrökönyödve nézegették a bal kezem, és a rajzot. Úgy éreztem magam, mintha hirtelen tűz ütött volna ki. Biztos voltam

benne, hogy bent égek, de aztán Syl megszólalt: - Eszméletlen, mi? De látnátok az anyukájának a rajzait, az a totális eszméletlenség! Rájöttem, hogy nagyon szereti az eszméletlen szót, és arra is, hogy tetszik neki a rajzom. Ahogy a többieknek is tetszett. - Remek munka, Haley! – dicsért meg Mr. Fuller is, amitől kis híján leestem a székemről. Egyrészt nem vagyok hozzászokva, hogy akárki megdicsérje a rajzaim, másrészt a keresztnevemen szólított, amin szintén meglepődtem. Persze nem bántam. - Köszönöm, Mr. Fuller – mondtam hálásan.

Az én rajzom lett a legjobb az egész osztályban. Persze tudom, nem nagy dicsőség, hiszen ők nem olyan szinten tanulják a rajzot, mint én, de jó érzés volt legjobbnak lenni. Ráadásul messze a legjobbnak, észrevettem, ugyanis, hogy a legtöbben nem le-, hanem körberajzolták a kezüket, és aztán abból a mintából hozták ki a maximumot. Mint Syl. Körberajzolta a kezét, majd különös fekete ábrákat és szimbólumokat vésett a kézfejére, és telerajzolta az ujjait hatalmas, gótikus hatású gyűrűkkel. - Jobban szeretek mangákat rajzolni – súgta meg nekem, mikor megdicsértem a rajzát. – Szereted a mangákat? - Öhm… hát… igen – hazudtam, és

próbáltam összeszedni a fejemben, hogy mit tudok a mangákról. Utoljára két éve Kelvintől kaptam egyet, aminek a címére ugyan nem emlékeztem, de arra igen, hogy a főszereplő lánynak minden képen kilátszott a fél melle. Szerencsére erről nem esett több szó, mert kicsöngettek, és a csoport feloszlott (természetesen csak miután L. J. újabb dollárt dobott a dobozba a csúnya szó használatáért). Nem számítva a reggel történteket ritka vidám napom volt, így még akkor is jókedvű voltam, amikor hazaértem a suliból. Sütött a nap, és ennek számos előnyös oldala van, de a legeslegjobb előnyét el sem tudtam képzelni.

Elbűvölődve tapadtam a nappali ablakára, mikor megláttam, hogy Dean egy szál farmerben nyírja a füvet. A pólóra ott hevert a kocsifelhajtójuk betonján, így újra – nem mintha a legelső alkalom kiment volna a fejemből – megcsodálhattam a felsőtestének feszes íveit. Mire észbe kaphattam volna, ceruzát és papírlapot ragadtam, és elkezdtem felvázolni a gusztusos idomokat. Úgyis az anatómiát vesszük, győzködtem magam, legalább gyakorlom egy kicsit. Kicsit átkozódtam, amikor Dean végzett, mert még korántsem fejeztem be, de sajnos nem nőtt elég fű a házuk előtt az órákig tartó fűnyíráshoz. Habár, majdnem biztos voltam benne, hogy

emlékezetből is be fogom tudni fejezni. El is döntöttem, hogy megteszem. Leültem a nappaliban, és hozzá is láttam. Nemsokára idegesítő csengetés szakított félbe. Dean volt az – sajnos pólóban – és egy elég szomorkás kifejezéssel az arcán, amit rögtön észrevettem. - Szia, mi a baj? - Semmi – mondta nem éppen erre utaló hangon. – Zavarok? - Hát… tulajdonképpen – a róla készült rajz ott hevert a nappaliban a kisasztalon. Ha el tudom tenni, mielőtt meglátná… - Szeretném látni, hogy milyennek rajzoltál le. - Tessék? – hebegtem. – Én… én… honnan tudod?

- Láttalak az ablakban – mosolygott rám halványan. – Annyira nem lehet borzalmas. Megmutatod? - Nem borzalmas – mondtam kicsit megbántottan. – Csak épp… Végül is nem tudtam kitalálni semmit, ami miatt ne nézhetné meg, ha egyszer nem tagadtam le, hogy valóban lerajzoltam őt, bár féltem, hogy valami rossz fog kisülni belőle. - Narancslé jó lesz? – sóhajtottam, és félreálltam az ajtóból, hogy bejöhessen. Elszöszmötöltem az italainkkal, de amikor visszamentem a nappaliba még mindig a saját képét bámulta. - Még nincs kész – mondtam, csak, hogy mondjak valamit. - Mik ezek? – mutatott a fénylő pontokra

a rajzon. – Olyan, mint… - Izzadtság – közöltem, azon tűnődve, hogy tetszik-e neki, vagy sem. – Ha nem tetszik, nyugodtan tépd össze vagy valami. Meglepetten felpillantott rám. - Eléggé hasonlít rám, csak az izzadság… - Normális emberi reakció – biztosítottam. – Mindenki izzad. - De nem túl szép látvány – nézett vissza a saját félmeztelenségére. - Szerintem okés. Dolgoztál, tehát izzadsz, mindenképp értékelendő. - Értékelendő? – nevetett fel. Ha tudnád mennyire! - Igen – bólogattam. – Az emberek

kevésre becsülik, mert összekötik a gondolatot az ápolatlansággal, pedig erről szó sincs. Johannak nagyon jó illata szokott lenni közvetlenül edzés után. A citromfű és az ábra elkeveredik a bőre illatával, és egyáltalán nem büdös, inkább olyan… szexi, ha érted mire gondolok. Igaz, ha nem fürödne meg azon nyomban tényleg kellemetlen lenne egy idő után, de addig semmi bajom vele. Elhallgattam ezután az ostoba spontán monológ után, és rápillantottam Deanre, aki bőszen vigyorgott a hirtelen támadt zavaromon. - Szóval, mi a baj? – hadartam. – Miért vágsz olyan képet, mintha meghalt volna valaki? És ne mondd, hogy semmi, mert

úgysem hiszem el. - Emlékszel arra a napra, amikor teszteket töltöttünk ki? – Ezen kicsit felháborodtam, mert én nem egykönnyen felejteném el, de ezek szerint Dean igen. Aztán meg azért lettem mérges, mert ezen képes vagyok felháborodni. - Igen – feleltem végül közömbös hangon. – És? - Emily elutazott azon a napon. Összevesztek Mattel, és elment… Dean le volt törve, ahogy arról beszélt, Matt mennyire maga alatt van, és hogy az egész dolog (mármint, hogy Emily elköltözött) egy hülye félreértésen alapult. Dean szemmel láthatóan emésztette önmagát a történtek miatt. Legszívesebben megöleltem volna, de

ezt mégsem tehettem, mert mi van, ha hülyének nézne miatta. - Hát, nem sokat tehetsz – próbáltam vigasztalni. – Gondolj szép dolgokra, Mary mesélte, hogy felvettek az egyetemre, ahová jelentkeztél. Ez tök jó! – Nem tudtam, mit mondjak. – Akarsz egy sütit? Hozok neked! A konyhában amiatt átkozódtam, amiért nem tudok vigasztalni. Pedig lány vagyok, elvileg jó vigasztalónak kellene lennem, tele empátiával és kedvességgel. Elfuserált egy lány vagyok, annyi biztos. - Szóval, ne emészd magad! – Próbáltam vidámnak tűnni. – Mindjárt itt a nyár, egy csomó bulival meg minden. Itt a pitéd!

- Nem tudhattad, hogy átjövök! – csattant rám, amitől egész megijedtem. - Mi? - Meggyes pite! – vádolta meg az ártatlan sütiket. – Honnan tudtad, hogy át fogok jönni? - Mi? – kérdeztem meg megint. Némán meredtem a hidegen csillanó tekintetére, majd a pités tányérra, és még mindig nem értettem, mit követtem el. Úgy éreztem magam, mint az iskolában, amikor megvádoltak, ami nagyon nem fair, tekintve, hogy otthon vagyok. És az otthon azt jelenti, hogy ott nem kell kényelmetlenül éreznem magam, sem pedig megalázkodnom akárki előtt. - Ha ingerült vagy a bűntudatod miatt,

akkor ne rajtam töltsd ki – mondtam végül, és visszavettem a pitét. – Nem hiszem, hogy megérdemeltem, hogy ilyen hangon beszélj velem. Ez az én házam. - Miért lenne bűntudatom? – kérdezte a várt bocsánatkérés helyett. - Emily miatt – mondtam hitetlenkedve amiatt, hogy nem kért bocsánatot. – Nem én tehetek róla, hogy hibásnak érzed magad, amiért elment. Én mondtam neked, hogy nem kellene annyira erőltetned azt a dolgot kettejük között. - Szerinted én vagyok a hibás, amiért Emily elment?! Nyeltem egyet. Oké, talán mégsem volt bűntudata, de akkor mire gondolhattam volna? Láthatóan nagyon felidegesítettem, ezt már abból is

leszűrtem, hogy nem kiabált. Csak nézett, de úgy, hogy valósággal beleremegtem. - Hát… nem. Csak arra gondoltam, hogy talán hibásnak érzed magad. - Nem az én hibám volt! – mondta lesújtóan, azzal fogta magát, és távozott. Már egész megszoktam ezeket a nagy kivonulásait, de azért egy kicsit hibásnak éreztem magam. Miért kell nekem mindig ilyeneket mondani neki? Letelepedtem a kanapéra, eszegetni kezdtem a sütiket, és közben körberajzoltam a bal kezem, hogy kezdjek vele valamit. Elgondolkodtam azon, hogy nem kellett volna olyan jó rajzot készítenem a suliban. Legközelebb visszafogom magam, hogy ne tűnjek strébernek, ahogy L. J. megfogalmazta.

Persze a hangsúlya nem volt bántó, eszemben sem volt haragudni rá emiatt. Szerintem fél óra telhetett el, amikor Dean visszajött, de nem kopogott, csupán benyitott az ajtón, eljött egészen a nappali közepéig, és azt mondta: - Igazad van, Haley! Bűntudatom van, eszembe jutott az is, amit mondtál korábban, és talán igazad volt. Nem kellett volna annyira erőltetnem – sóhajtott egyet, és én rádöbbentem, hogy ez ugyanolyan sóhaj volt, amilyeneket én is szoktam hallatni. A megkönnyebbülés sóhaja, mint amikor valamiről, amiről korábban hazudtam, végre elmondom az igazat. Emlékeztem rá, hogy milyen érzés, és nagyon jól

tudtam, hogy én ilyenkor mit szeretnék leginkább. Felálltam a kanapéról, de nem mertem megtenni, mert féltem, hogy tévedek. - Akkor… akarsz egy ölelést, vagy valami? – Ilyen hülye szöveget! Nem hiszem el, hogy képes voltam megkérdezni. Simán csak meg kellett volna tennem, pusztán vigasztaló célzattal. - Azt hiszem – mondta, és akkor megtettem. Csak egy ölelés, csináltuk akkor is, mikor én voltam kiborulva, nem jelent semmit, még akkor sem, ha annyira jó érzés a keze a hátamon. És annyira jó illata van, még jobb, mint Johannak… - És jó lenne az a pite is – mondta még.

- Oh – megszakítottam az ölelést és hátrébb léptem –, bocs, de az előbb ettem meg. - Mind a kettőt? – kérdezte olyan meglepetéssel a hangjában, amitől elszégyelltem magam, és gyorsan lehajtottam a fejem, hogy ne lássa az arcom elborító vörösséget. - Nem tudhattam, hogy visszajössz, és követelni fogod. Különben is, nagyon finom. De ha akarod, akkor csinálhatok neked mogyoróvajas-banános szendvicset. Levágom a héját. - Nem, köszönöm – csóválta meg a fejét. - Vagy elsétálhatok, hogy elhozzam a rendelésem. Nem nagy ügy. - A rendelésed? – Rájöttem, hogy ide több magyarázat kell.

- A szüleim, mint már észrevehetted, nincsenek itthon annyit, hogy jusson idejük minden nap főzni, mint anyukádnak, ezért általában apa vagy anya hoz nekem vacsorát egy étteremből, néha olvasztok ki magamnak valami mikrózható ételt, de sokszor csak azt eszem, amit találok, például a pitéket, amiket apa hoz nekem. Azon a napon, amikor beköltöztünk a kocsim épp annál a gyorsétteremnél állt le, ahol megettem életem legfinomabb meggyes pitéjét. Ezt megmondtam apának, aki azóta rábeszélte a főnököt, hogy kétnaponta tegyen el nekem fél tucat pitét, amiért vagy apa vagy anya ugrik be, hogy ne nekem kelljen. Szóval, elsétálhatok most a pitéimért, ha akarsz egyet. Nem

probléma. - Ezt nem hiszem el, Haley! Te szoktad megenni előlem a pitéket? – Hitetlenkedve, és kicsit felháborodottan nevetett. – Hihetetlen! Hányszor volt, hogy meggyes pitét akartam enni, hogy legalább valami feldobja a napom, de nem jutottam hozzá, mert te elraktároztad őket! - Nevetséges vagy – közöltem vele, és lehuppantam a kanapéra. – Honnan tudhattam volna, hogy te meggyes pitét akarsz enni? Különben is, te is tetethettél volna félre magadnak. Ez az élet, az eszesebb elrakatja a pitét, a bolondnak meg felkopik az álla! - Micsoda életfilozófia! Gyerünk,

induljunk! - Hová? - Akarok egy meggyes pitét. Szinte a nyelvemen érzem az ízét, szóval menjünk. A te kocsiddal. Ellenkezhettem volna, de eszemben sem volt. - Hozom a kulcsaim! Némi fésülködés, és egy másik felső kiválasztása után ott álltunk a garázsajtó előtt. - Te vezetsz – mondta Dean. – Én túl fáradt vagyok. - Én… én is fáradt vagyok – hazudtam. – Vezess inkább te! Szerencsére nem ellenkezett, így anélkül értünk oda, hogy felmerült volna a titkos kis problémám a vezetéssel

kapcsolatban, viszont a hazaúton nem volt ilyen szerencsém. Megkérdeztem Deant, hogy le akar-e ülni a gyorsétteremben, vagy inkább otthon eszi meg a pitéjét, mire azt válaszolta, hogy a kocsiban, miközben én vezetek. - Dean, én… nem szeretnék vezetni – kezdtem bele odakint, kezemben a becsomagolt pitehalmokkal. – Kérlek, vezess te! - Tudod, gondolkodtam – csóválta a fejét, de azért átvette a kulcsot. – Sosem láttalak még ebben az autóban leszámítva azt az egy alkalmat még régen. Az iskolába is folyton busszal jársz. Miért? Remélem, nem valami hülye környezetvédő elv miatt, ennek a szépségnek szüksége van arra, hogy

vezessék. - Csak van egy kis… semmiség. Nem igazán szeretek vezetni. Beültünk a kocsiba, de tudtam, hogy nem fogja hagyni a témát. Persze az ő problémáit elintézzük seperc alatt, az enyémeket meg órákig akarná vesézni. - Miért? – kezdte, amikor beindította a motort. - Nem tudom, csak. - Ezt nem tudom elfogadni válaszként. - Mert van egy… problémám az autókkal. Nem akarok beszélni róla. - Miért? - Mert cikis, és mert nem! - Azt hittem, már megtört a jég – nézett rám.

- Milyen jég? - Tudod, kettőnk között – magyarázta. – Bizalmas dolgokról beszélgetünk, ölelkezünk, mikor lelki támaszra van szükségünk, majdnem annyi dolgot tudsz rólam, mint az anyám. A kapcsolatunk totálisan jégmentes, szóval nem csúszunk el olyan dolgokon, mint az, hogy valami ciki, és nem mondunk olyanokat, hogy nem akarok beszélni róla. - Tényleg? – kérdeztem azon csodálkozva, hogy nekünk egyáltalán van olyanunk, hogy kapcsolat. – Ez azt jelenti, hogy ha megkérdezek tőled valamit, akkor válaszolni fogsz rá? Nincs több sündisznó Dean? - Igyekezni fogok – bólintott rá. – Most mondd el, hogy mi van veled meg az

autókkal. - Félek tőlük – sóhajtottam. – Amikor ott ülök a kormány mögött, és vezetek, mindenféle szorongás tör rám. - Milyen szorongás? - Félelem mindentől. Attól, hogy autóbalesetem lesz, és meghalok, attól, hogy elütök egy embert vagy egy szarvast, vagy rám zuhan egy óriási farönk azokról a túltömött faszállító kamionokról. - Egy farönk? – kérdezett vissza, és becsületére legyen mondva, próbált nem vigyorogni. – Ez nem túl valószínű, Haley. - De megtörténhet, Dean. És én félek tőle. Ez van, nevess ki, ha akarsz, nem érdekel. – Hazugság! Persze, hogy

érdekel, Dean az egyetlen barátom, nem akartam, hogy kinevessen, főleg, hogy már jégmentes a kapcsolatunk. - Nem nevetlek ki – mondta. – Véletlenül van egy csomó szabad időm. Mit szólnál hozzá, ha megpróbálnánk legyőzni ezeket az irreális félelmeket? Van egy érdekes könyvem, ami pont ehhez a témához kapcsolódik. Nem hogy nem nevet ki, segít nekem? Annyira jókedvű lettem, hogy legszívesebben valami bugyuta dolgot csináltam volna. Például megígértem volna, hogy ezentúl minden nap veszek neki meggyes pitét, vagy egyszerűen neki adtam volna a kocsim, esetleg szorosan átöleltem volna, és elmondtam volna,

mennyire sokat jelent ez nekem. - Igen, az nagyon jó lenne – mondtam végül. 11. Szerelem születik - Haley, te reszketsz! – csodálkozott Dean két nappal azután, hogy felajánlotta, kigyógyít az autóvezetéstől való félelmemből. Én hülye, ahelyett, hogy a vizsgámra készültem volna, már a második délutánt töltöttem Deannel. – Nincs mitől félned. - Tegnap nem volt mitől – emlékeztettem, és nosztalgiázva gondoltam az előző napra, amikor csak egy üres parkolóban mutattam be

Deannek, annak ellenére, hogy félek, azért tudok vezetni, hiszen jogosítványom is van. – Látod azt a kamiont? Ha nekünk jön, akkor meghalunk. Várjunk, amíg el nem megy! Egy rohadtul forgalmas útszakaszt bámultunk Dean járdaszegély mellett parkoló autójából. Azért az övét hoztuk, mert mint mondta – megjegyzem, cseppet sem megnyugtatóan –, ha összetöröm, nem akkora kár, mintha a sajátommal történne valami, nem mellesleg, még meg is kapja kárpótlásul a Chevyt. - Rendben, a kamion után – egyezett bele, és követni kezdte a szemével a monstrumot. – Jó, elment, most már indulhatsz. - De az a busz…

- Indulj, Haley! – A kezemre tette a sajátját, és elfordította a slusszkulcsot. – Gyerünk! - Jó, de ha meghalok, visszajövök kísérteni! – mormoltam halkan, miközben sebességbe tettem a kocsit, és lassan elindultam velem. – Nem fogunk meghalni, nem fogunk meghalni, nem fog… - Nyugi! – Dean végigsimított az alkaromon, amitől egy pillanatra kiment a fejemből, hogy épp vezetek. Neki nem jelentett semmit az érintés, de nekem bizsergett a karom azon a helyen, ahol hozzám ért. – Csak vezess, nem lesz semmi baj. - Tudod, egyik nap olvastam az újságban

egy csúnya balesetről. Az autó felborult, a sofőr beszorult, és hirtelen tűz ütött ki. Nem tehetett ellene semmit, a pasas megsült a saját autójában, mire a tűzoltók megérkeztek, már csak az elszenesedett maradványokat találták meg – hadartam, miközben figyeltem a buszt, ami szerintem nem tartotta be a követési távolságot. Jó, hogy nem jön nekem hátulról! - Én nem hallottam ilyesmiről. Hol történt? - Mi? – kérdeztem értetlenül. - A baleset, Haley. Amiről beszéltél. - A… nem tudom biztosan. Lehet, hogy itt a környéken. Akárhol megtörténhet. - Akarod tudni, hogy én mit hallottam? Volt egy férfi, aki egyszerűen csak sétált

az utcán. Szép napos idő volt, pontosan, mint most, tehát csak sétált, és hirtelen meghalt. Tudod, mi történt vele? - Elütötte egy felelőtlen autós, aki felhajtott a járdára? – kérdeztem. - Majdnem. Fejen találta egy meteor. El tudod ezt hinni? - Te most viccelődsz velem? – hüledeztem. – Olyan egy… gyermeteg alak vagy! - Gyermeteg? – kérdezett vissza. – Azt hiszem, ezt még nem mondták rám. - Csodálkozom ezen – morogtam. A busz mögöttem sávot váltott. Mi a szösz? Csak nem meg akar előzni? - Lassan mész – szólalt meg Dean. – Úgy, még egy kicsit gyorsíthatsz… jó, most itt fordulj balra… várd meg a

gyalogost… Megnyugtató volt, hogy kiadta az instrukciókat, így nem volt olyan vészes a helyzet. Nem is féltem annyira, mint általában, sőt olyasmit éreztem, amit nem lett volna szabad. Szerettem vele lenni, szerettem a hangját hallani, és szerettem, amikor rám mosolygott. - Látod, megy ez – jegyezte meg elégedetten, arról győzködtem magam, hogy a Johann iránti érzéseim sokkal valósabbak, mint az, ami Deannel kapcsolatban környékez. - Mert itt vagy velem – válaszoltam őszintén. – Megnyugtatsz, de ha egyedül lennék, megint félnék. Erős érzés, de nem szerelem. Nem, semmiképpen nem az.

- Rendben, akkor legközelebb ezen fogunk dolgozni – bólintott rá. – Szerintem, ki tudlak gyógyítani. - Jó – feleltem. Rájöttem, hogy amiatt nem vagyok ideges a vezetés miatt, mert sokkal jobban félek attól, hogy beleszeretek Deanbe. Féltem, hogy ha ez megtörténik, hülyén fogok viselkedni vele, féltem, hogy elárulom majd magam, hogy rá fog jönni, amit gondolok kettőnkről az több mint, amit egyik barát gondol a másikról, és ezeket nem akartam. Deant akartam a barátomnak, és semmi többet. Miért vagyok ennyire idióta? Jobb híján ezen tűnődtem egész nap, így nem is jutott időm izgulni a másnapi

vizsgám miatt. Amikor ott álltam a suliban, az üres teremben, hófehér vásznak, és makulátlan rajzlapok között, hallgatva a három felügyelő tanár (Mr. Fuller, egy független vizsgabiztos és Mr. Ryder, az igazgatónk) mondandóját arról, hogy mit várnak tőlem, majd kiugrott a szívem, de aztán dolgozni kezdtem, és megszűnt a külvilág. Nevetséges, hogy végig Deanre gondoltam, és arra a tényre, hogy huszonhat rajzom van róla. Próbáltam magyarázatot keresni, például azt, hogy Johannt már meguntam rajzolni, és Dean a fekete hajával, és a szívet melengető mosolyával csupán kellemes változatosságot jelent, de legbelül tudtam, hogy hazugság. Én hülye még

magamnak is hazudok. Már épp eldöntöttem volna, hogy ezúttal őszintének kell lennem magamhoz, amikor Mr. R hangja kizökkentett a munkából. - Még öt perc, Ms. Morgan! Azt hittem, szívinfarktus kapok, vagy minimum elájulok, de aztán megnéztem, hogy mit alkottam, és valóban, kis híján elájultam magamtól. Kétség kívül a legjobb műremekek, amik valaha kikerültek a kezeim közül, és az árnyéktechnikám… - Sehol semmi maszat – motyogtam Mr. Fullernek is, amikor megdicsérte a szép munkát. Mindkét kezem csupa fekete nyomat,

meg színes festékpötty volt, és igazából fogalmam sem volt, hogy kerültek oda. Az egyedüli, amire a vizsgából emlékeztem az Dean volt, és ez már korántsem tetszett. Csak tíz percet kellett odakint várakoznom, amíg odabent megtanácskozták a jegyem, és amikor kijöttek, Mr. Ryder rám mosolygott, de Mr. Fuller közölte, milyen osztályzatot kaptam. - Kitűnő munka volt, Haley – mondta, és én vártam, hogy mondjon még valamit, mert nem fogtam fel, hogy ezzel mindent közölt, amit csak lehetett. Az egyetlen szó, amit ki tudtam nyögni az a köszönöm volt, aztán millió dolog eszembe jutott. Hogy mit fog szólni

Johann és Dean. Hogy mit mond majd Syl és L. J. de legfőképpen, hogy mit szólnak a szüleim. Fittyet hányva arra, hogy vissza kellene mennem a tanításból visszamaradó utolsó matekórára, előkaptam a mobilom, és felhívtam apát (mert az ő száma volt előrébb). - Apa, én vagyok! Sikerült! Jelest kaptam! – Lehet, hogy egy kicsit kiabáltam, de apa is kitett magáért. Esküdözött, hogy ő tudta előre, és hogy inkább azon lepődött volna meg, ha nem azt kapok. Azt is mondta, hogy este elvisz engem és anyát vacsorázni valami tök jó helyre, ráadásul kérhetek valami ajándékot – akármit – amit ő megvesz nekem. Ez nem hangzott rosszul, felhívtam anyát

is, aki legalább olyan lelkes volt, mint apa, és aprólékosan kikérdezett mindenről. Aztán azt mondta, hogy fel kell hívnia apát, hogy gratuláljon neki, amiért ilyen tehetséges lánya van, mint én. Azt hiszem, nem is lehetett volna jobb kedvem. Ezen jókedv szellemében úgy döntöttem, meglepem a szüleim azzal, hogy amint hazaérek, készítek valami vacsorát saját kezűleg, és hosszú idő óta először végre hármasban ehetünk otthon. Kissé elegem volt a puccos helyekből, ahová azért átlag hetente egyszer elrángatnak. Előételnek kicsi lazactekercseket készítettem, a főétel szűzpecsenye párolt zöldborsóval és rizzsel készülőben volt,

desszertnek pedig rendeltem egy óriási túrótortát – apa kedvencét, aztán szépen megterítettem az asztalt. Mivel nem volt jobb dolgom, úgy döntöttem, némi firkálással töltöm el a várakozási időt. A kezdeti firkából végül egy igézően fekete szempillájú szempár lett, aminek a láttán elöntött a düh. Mást már nem is tudok rajzolni? Ez nevetséges! Azzal a lendülettel félredobtam a papírt, és eldöntöttem, hogy Johannt fogom rajzolni, mégpedig a létező legtökéletesebb, legszeretnivalóbb formájában. Lázasan munkához láttam, mígnem fülsüketítően éles vijjogás riasztott fel. Körülnéztem és egyből megláttam a sűrű füstöt, ami a konyhából gomolygott elő.

- Ó, Istenem! – kiáltottam el magam, és berohantam a füstbe. A szűzpecsenye égett szénné, ráadásul a rizs is, amit főni tettem fel, teljesen tönkrement. Nem tudtam, mihez kapjak, kicsit csípte a szemem a füst, a tűzjelzőnk fékevesztetten sípolt, és pedig megégettem az ujjam a sütőajtóval. - Ó, Istenem! – Végre megtaláltam a sütőkesztyűt, aminek a segítségével kiemeltem a sütőből a füstölgő sültet, bevágtam a mosogatóba, és vizet engedtem rá. A vijjogás elviselhetetlen volt, ezért ésszerűnek tűnt, hogy következő lépésként leállítsam. - Haley! Mi van itt? – Dean volt az aki, mint egy megmentésemre érkező hős

berohant a házunkba. - Ó, Istenem! Kérlek, Dean állítsd le! – mutogattam felfelé a tűzjelzőkészülékre. Ő szerencsére feltalálta magát, felállt egy konyhaszékre, és matatni kezdett azon a hátborzongató hangú gépezeten. Odarohantam a konyhaablakhoz, és kitártam, majd a nappali összes ablakával, és a bejárati ajtóval is megtettem ugyanezt. - Ó, Istenem – nyöszörögtem, mint egy idióta. Mi a fenét csináltam már megint? Az egész ház bűzlött. A riasztó végre elhallgatott. – Ó, Istenem, köszönöm! Köszönöm! - Nekem vagy Istennek? – ugrott le Dean a székről. – Ugye nem fogsz sírni?

Ott álltam, mint egy ütődött, csorgó könnyekkel az arcomon, sajgó mutatóujjal, és halálosan cikis helyzetben, a fiú előtt, akit nem akartam szeretni. - Persze, hogy nem – mondtam, és a számba vettem a mutatóujjam, hogy enyhítsem az égés okozta fájdalmat, a másik kezemmel meg letöröltem a könnyeket az arcomról. – Csak a füst miatt könnyezem. Nem történt semmi, csak odaégett a vacsora, megégettem az ujjam, és telefüstöltem a konyhát. Szerinted ez ok a sírásra? – Bevallom, remegett a szám, mert valamiért tényleg sírni akartam, ő azonban elnevette magát, és ez megkönnyítette a helyzetem. Vele nevettem, és közben elpotyogtattam

pár újabb felesleges könnyet, míg kopogás nem hallatszott az ajtó felől. Megérkezett a rendelt túrótorta, amit bevittem a konyhába, ahol szerencsére már eloszlott a füst. Dean a csapot zárta el, és komoly képpel bámulta a pórul járt szűzpecsenyét. - Azt hiszem, ezt már nem fogjátok megenni – mondta, mire újból felnevettem. – Ez tizenegy-nyolc, Haley! - Micsoda? – esett le az állam. – Ott még nem tartunk. Egyáltalán mi volt a kilenc és a tíz? Legutoljára akkor beszéltünk a cikiség versenyünkről, amikor ő másnapos volt, és sikerült jó pár pontot begyűjtenie. - Kilenc, amikor kiderült, hogy félsz az autóktól, és tíz, amikor attól féltél, hogy

ránk szakad a felüljáró. - Ez igazságtalan! – zúgolódtam, miközben odasétáltam mellé, hogy eltűntessem a bénaságom nyomait. – Azt mondtad, nem cikis, ha valakinek fóbiája van! – Fogtam a sültet, és kivágtam a kukába. - Rendben, tíz-nyolc, mert az, hogy félsz a felüljáróktól még mindig cikis. Elhúztam a szám, de nem ellenkeztem. A sültet nemsokára követte a rizs is, így főétel nélkül maradtam. - Nem is tudtam, hogy szoktál főzni – mondta Dean, majd elvigyorodott. – Vagyis, hogy szoktál próbálkozni a főzéssel. - Nem vicces – közöltem vele, de azért

mosolyogtam. – Nem lett volna semmi baj, ha nem felejtem el a dolgot. Meg sem kérdezed, hogy sikerült a vizsgám? - Hogy sikerült? – kérdezte, de látszott rajta, hogy csak most jutott eszébe. - Jelest kaptam – mondtam jóval kevésbé lelkesen, mint ahogy a szüleimnek mondtam el. – Ez volt az ünnepi vacsora. - Gratulálok. – Úgy éreztem, inkább csak udvariasságból mondja, így elhatároztam, hogy nem is fogok leragadni a témánál. – Akkor most mit fogsz csinálni? Rendelsz valamit? - Nem – jelentettem ki határozottan. – Szerintem főzök valami mást. Biztos van itthon valami… Ó, Istenem! – Tökre üres volt a hűtőnk, azon hirtelenjében

nem is láttam semmit, amiből főzni lehetne. – Ó, Istenem! - Haley, ha még egyszer ezt mondod, én Istenre esküszöm…– Nevetésbe fulladt a vége. – Látod, mit csináltál? - Jó, akkor mit mondjak? Mérges vagyok, Dean! Most mi a fenét csináljak? Ha rendelek kaját… annyi erővel étterembe is mehetünk… Ó, Iste… mármint a… csudába. - A csudába? – Komolyan, Dean annyit nevetett rajtam, mintha valami komika lennék. – Mi vagy te, rajzfilmfigura? - Talán – mondtam oda sem figyelve. – Talán, ha van egy kis gomba, és paradicsom… sajt biztosan van, bár a borsóval nem tudok mit csinálni, de az úgyis mindegy… kell még fokhagyma,

tészta is van itthon. - Szóval, olasz konyha? – találta ki a gondolataimat. – Nem is rossz ötlet. - Tudom, de sietnem kell. Köszi, hogy átjöttél meg minden… - Most kidobsz? – Elképedve hátranéztem rá. – Elmehetek, ha zavarlak. - Nem, dehogyis, ne menj el! Mármint… nem kell elmenned, maradhatsz, ha nem zavar, hogy főzök… meg, ha nincs jobb dolgod. – Össze-vissza hebegtem, de ahogy megkérdezte, hogy kidobom-e, valósággal kiugrasztotta a szívem a helyéről. Nem, mintha előtte olyan lassan dobogott volna. - Segíthetek, ha szeretnéd – mondta kedvesen, amitől a gyomromban az a

makacs, nem-akarlak-szeretni csomó egy picit feloldódott. - Az nagyon jó lenne – válaszoltam hálásan. Így hát gombát szeletelt, és fokhagymát aprított, miközben én felkutattam a makarónitésztát. - Még mindig bűntudatod van Emily miatt? – kérdeztem meg hirtelen. – Azért töltesz több időt velem, és nem Mattel? Dean alig észrevehetően megfeszült, de azért válaszolt nekem. - Tudom, hogy nem teljesen az én hibám – sóhajtotta. – De ahogy rámutattál korábban, igen, bűntudatom van. Sosem láttam még ilyennek Mattet, most olyan… letargikus.

- Azért, mert szerelmi bánata van, vagy mert bűntudatos? - Azt hiszem, mindkettő. – Halkan, elmélázva beszélt, így muszáj volt megkérdeznem. - És te? Csak bűntudatod van, vagy szerelmi bánatod is? Szereted Emilyt? Egy határozott mozdulattal letette a kést. Egy pillanatig azt hittem, hogy felidegesítettem, és itt hagy, de csak kihúzta az egyik konyhaszéket, és lehuppant rá. - Ha szeretném, akkor sokkal több mindent kellene éreznem, nem igaz? - Hát… nem tudom. Végül is megcsókoltad. - De csak Matt érdekében. - És soha nem gondoltál rá úgy? –

kíváncsiskodtam. - Úgy? – kérdezte egy leheletnyi mosollyal. - Tudod, úgy! Hogy szeretted volna megint megcsókolni hátsó szándékok nélkül, vagy megölelni… egyebek? - Semmi egyebek. – Megint nevetett rajtam. Kezdtem megszokni, nem úgy, mint azt az érzést, amit kiváltott. - Akkor nem szerettél bele – mondtam, és nagyon megkönnyebbültem. - Furcsa, mi? - Mi? – értetlenkedtem. - Ilyen dolgokról beszélni. Legalábbis nekem furcsa. - Igen. – Már azt sem nagyon értettem, miért barátkozik velem. Persze ennek ellenére imádtam a bizalmasa lenni, és a

világ végéig elhallgattam volna a problémáit. - Akkor most te mondd meg, mit csináltál, mielőtt majdnem felgyújtottad a konyhát? - Rajzoltam – vontam vállat. – Kicsit elszaladt az idő, nagyon belemerültem. - Kit rajzoltál? – Nem kerülte el a figyelmem, hogy úgy kérdezte, kit, nem pedig mit. - Johannt – mondtam őszintén. – Akartam egy nagyon jó rajzot róla. - Megmutatod? Intettem, hogy menjünk át a nappaliba, ahol Dean kezébe nyomtam a vázlatomat, aminek a szélén egy sötét, vésett vonal bizonyította, mennyire megijedtem a tűzjelzőnktől.

- Sokszor rajzolod őt? – kérdezte, és a tekintete a mappámra siklott, ami szintén a közelben volt. - Igen, de más dolgokat is. – Például téged, mert gyönyörű vagy. És kedves. - Megnézhetem? – bökött a mappára. Gondolatban gyorsan végigfuttattam melyik rajzaim vannak benne, majd bólintottam. - Persze. Addig én visszamentem a konyhába, nehogy a második ételem is leégjen. Volt még vagy fél órám, amíg anyáék hazaérnek, így megnyugodtam, hogy minden el fog készülni. Dean időközben kiszedegette a rajzaim, és néhányat kirakott az asztalra. Közelebb érve már

láttam, hogy a családjáról készült képek azok. - Soha nem álltak modellt neked, igaz? – mosolygott rám. Majd választ sem várva folytatta. – Ezek tökéletesek. Megmutattad nekik? - Nem. – Halk volt a hangom, mert eléggé meglepett a hangjából kiérződő csodálat, és az a tekintet, amitől egyre biztosabb voltam az érzéseimben. A mobilja csörgése zavarta meg a pillanatot. Mérhetetlen csalódottság lett úrrá rajtam, mert tudtam, hogy most el fog menni. Mindig ez van. - Most nem érek rá, Zach. – Kis híján eltátottam a számat. – Nem, most Haleyvel vagyok… A szomszédunk. – Úgy, tehát még sosem beszélt rólam. Ez

eléggé reális, hiszen miért is tenné. – Haver, tudod, hogy Matt nem megy sehová. Váltottak még néhány szót, amiből kiderült számomra, hogy Zach programot akart tervezni Deannel, nem csak mára, akármelyik másik napra, de Dean az összeset visszautasította. - Miért? – tettem fel a kérdést, amikor eltette a telefonját. – Haragszol rá valamiért? - Nem. – Meglepődöttnek tűnt. – Miből gondolod? - Csak úgy lekoptattad magadról – mondtam óvatosan. – Kissé modortalan voltál. Nekem nem tűnt túl hitelesnek, mikor azt mondtad neki, hogy minden napra programod van. Vagy van?

- Nincs – ismerte be, és láttam rajta, hogy enyhén mérges, amiért magyarázkodnia kell. – Egyszerűen nem akarok találkozni vele. Nincs kedvem a hülye vicceihez. - Ezért képes vagy így viselkedni vele? A helyében tök rosszul érezném magam, nyilvánvaló volt, hogy hazudsz. - És szerinted most megbántva érzi magát? – hitetlenkedett Dean mosolyogva. – Nem ismered őt, majd talál magának más elfoglaltságot. - Gondolod? – kérdeztem kételkedve. – Lefogadnám, hogy otthonról hívott, és most csalódott. Nem ismerem, de könnyű elképzelni, hogy csak együtt akar lenni veled, mert hiányzol neki. Mostanában nem sokat vagytok együtt, nem?

Dean nevetni kezdett. - Tehát te úgy képzeled, hogy utánam sír? - Nem kell gúnyolódnod. Lefogadom, hogy nem is sejted, mennyire magányos lehet, főleg most, hogy a barátai sincsenek vele. Az a sok lány, akikkel együtt volt, szerintem mind csak azért volt, hogy pótoljanak valami hiányt. Te készülsz pszichiáternek, igazán tudhatnád. Dean megcsóválta a fejét, majd elővette a telefonját. - Jó, a kedvedért felhívom, és megbeszélek vele valamit. A végén még megint bűntudatom lesz. – Rám kacsintott, és felállt. – Jó ünneplést

nektek! Idiótán vigyorogva kísértem ki, miközben olyan dolgok jártak a fejemben, hogy a héten már második dögös pasi kacsintott rám. Egész szépen behoztam az évek lemaradását. - És ha legközelebb is meg kell menteni téged, csak nekem szólj, rendben? – vigyorgott még rám az ajtóban, aztán választ nem várva elment. - Ó, Istenem! – suttogtam, ahogy az ablakhoz léptem, és az üveghez nyomtam az orrom, hogy figyeljem, ahogy mobiljába beszélve bemegy a házukba. – Szerelmes vagyok beléd!

12. Krém és morzsa Oké – gondoltam magamban, miközben kifőztem a tésztát, és mindent elrendeztem a szüleim fogadásához. – Ezt eddig is tudtad. Nem most szerettél bele Deanbe. Ami igaz, valamikor korábban lehetett, talán amikor először vitt el vezetni. Nem, akkor még Johann volt előrébb a szívemben. Ám, most… Nem, ostobaság lenne kijelenteni, hogy melyiküket szeretem jobban. Mert mindkettőt szerettem, talán ugyanúgy, és ez irreálisnak tűnt. Lehet, hogy két fiúba is szerelmes vagyok? Nem vallana hűséges jellemre, és én alapjában véve az lennék. Vagy nem?

Nem úgy tűnt, a gondolataimban összevegyültek a fekete és a szőke fürtök. A világoskék és a sötétebb, csillogó szemek, azok a mosolyok. Komolyan, egy szerelmes regényben már bűnös perszónának tituláltam volna magam, de csak nem tudtam abbahagyni a képzelgést. A két gyönyörű fiúban csak egyetlen közös dolgot találtam. Sajnos mindkettejüket tökéletesen hidegen hagyom. Pedig a változatosság kedvéért olyan fiúba is beleszerethetnék, akit érdeklek, csak sajnos nincs ilyen. Milyen szomorú, de legfőképpen milyen szánalmas. Egyre csak vártam a szüleimre, míg meg nem csörrent a mobilom. Rossz

előérzettel vettem fel. - Prücsök, otthon vagy? – kérdezte apa bűntudatos hangon. Nem szerettem ezt a hangját, nekem is összeszorult a gyomrom tőle. - Igen, apa. Mi újság? – Próbáltam vidámabbnak tűnni, mint amilyen voltam. - Megbeszéltük, hogy együtt vacsorázunk, emlékszel? – Hogyne emlékeznék? – De van egy kis… - Jó, hogy hívsz, apa! Úgyis le akartam mondani a vacsit – hadartam. – Semmi kedvem étterembe menni! – Igazat mondtam, tényleg le akartam mondani, hiszen itthoni programot terveztem. - Ugye nem haragszol, prücsök? Ígérem, holnap bepótoljuk. - Holnap Johann jön – mondtam

tényszerűen, majd észbe kapva vidám hangba erőltetettem vissza magam. – Hagyjuk, apa. Te mondtad, hogy teljesen természetes, hogy jelest kaptam, nem? Nem kell ezt megünnepelni. Különben is, főztem magamnak. Amikor sikerült biztosítanom apát, hogy tök jól vagyok, ledőltem a kanapéra. Igazából nem is lepődtem meg annyira. A szüleim elfoglalt emberek, ők a társaság krémje, nem mondhatnak le mindent egy hirtelen jött ötlet miatt. A vacsorát máskor bepótoljuk. Eszembe jutott az az idő, amikor elég kicsi voltam, ahhoz, hogy a szüleim ne hagyhassanak egyedül itthon. Egy csomó dolgot csináltunk közösen, most meg szinte semmit. Évezredek óta nem

beszélgettem egy jót anyával, apával sem dámáztam, pedig mindketten nagyon szeretünk dámázni. Kedvem támadt nosztalgiázni egy kicsit. Már sötét volt odakint, amikor kopogtak az ajtónkon. Nem tudom, hogy honnan, de biztos voltam benne, hogy Dean az, így rohantam ajtót nyitni. - Megint én. – Mosolygott, bár a szemeire nem terjedt a mosoly. – A szüleid nem jöttek haza? Tök feleslegesen vetettem egy pillantást a kocsifelhajtónkra, majd megráztam a fejem. - Valami közbejött. Te hogyhogy nem vagy Zach-kel? - Már elment. Ittunk pár üveg sört.

- Bejössz? – szedtem össze végre magam, hogy meg merjem kérdezni. Valahogy nem tűnt másmilyennek. Persze nem is lett volna lehetséges, de arra gondoltam, talán máshogy fogok majd ránézni, most, hogy tudom, hogy szerelmes vagyok belé. Megállapítottam, hogy semmi rendkívüli, ugyanaz, mint eddig is. - Ha nem zavarok – mondta. – Mit csinálsz? Retró zenébe fojtod a bánatod? - Ha anya hallaná, hogy retrónak nevezed Elvist – vihogtam fel, és elléptem az ajtóból, hogy bejöhessen. – Elvis anya első szerelme. Csak betettem egy CD-t, hogy ne legyen akkora csend. Amikor kicsi voltam, mindig együtt hallgattuk. Ez ciki?

- Nem hiszem. Amikor ideges vagyok, én is furcsa zenéket hallgatok. - Tényleg? – lepődtem meg. – Miket? - Nem fontos – felelte, mintha meg is bánta volna, hogy elmondta nekem. - Megtört a jég, emlékszel? Nem fogadok el ilyen választ. - Tudtam, hogy ez még visszaüt – morogta. Nevetve elindultam a konyhába innivalót keríteni neki. A jókedvem visszatért, főleg arra a gondolatra, hogy Dean és én egy kellemes estét fogunk eltölteni kettesben, amire ő önként jelentkezett. Ha nőként nem is, mert ez biztos, barátként azért gondol rám. - Nem ettél? – jött ki utánam a konyhába. - Nem voltam éhes. – Némán méregette a

megterített asztalt. - És most sem vagy? - Hát… én…– Nem tudtam, mit mondjak, mert olyan butaság járt az eszemben, hogy talán azért kérdezi, mert meg akar vacsorázni velem. Nem mertem ezt hinni. – Nem nagyon… mármint… - Mert én éhes vagyok – mondta. – És ha meghívsz… Nem fejezte be, én pedig tanulmányozni kezdtem a konyhakövet. Mi a leghelyesebb válasz erre? Együtt vacsoráznánk? Csak én érzem túl randiszerűnek? Persze nem álmodozom, de… Jó, végül is, csak barátok vagyunk. Igaz?

- Barátok vagyunk – mondtam ki én hülye a gondolatomat. – Ehetünk együtt. Dean elnevette magát. - Félsz, hogy Johann féltékeny lenne rám, ha megtudná? – vigyorgott. - Nem félek… mármint lenne rá oka? – Tudtam, hogy meghülyültem. Hogy kérdezhetek ilyesmit? És mi van, ha igent mond? Akkor elájulok. - Nem hiszem. – Semmi bizonytalanság nem volt a hangjában, magabiztosan válaszolt, amitől egy kicsit megkönnyebbültem. - Jó, akkor… ehetünk. Ülj csak le! Nem is tudom, mit csinálnék egy igazi randin. Valószínűleg annyi ostobaságot beszélnék össze, hogy teljesen kiakasztanám a partnerem, bárki is lenne

az. Turkáltam a hűtőben, hogy elfoglaljam magam, amíg eltűnik az arcomról az árulkodó vörösség. - Na, akkor elmondod? – fordultam vissza a kezemben a lazactekercsekkel. – Nem lehet annyira ciki, mint Elvis. - Nem hiszem, hogy te szoktál ilyeneket hallgatni – csóválta a fejét. – Szóval, ez egy válogatás csupa olyan számból, amiknek a fő témája a káromkodások széles skálája, és a nők… tudod, lealacsonyítása egyetlen testrésszé, vagy maximum kettővé. - Ha Mary hallaná, nagyon mérges lenne – nevetgéltem, miközben némán töprengtem, hogy a Dean melletti helyre üljek-e esetleg eggyel arrébb. – De ne aggódj, nem mondom el neki.

Mindenkinek vannak ilyen furcsaságai, nálad ez különösen furcsa. Jó, végül is ülhetek mellé, nem fogja leharapni a fejem. - Miért? – kérdezte meglepetten, amikor leültem, és felé toltam a lazactekercses tálat, mintegy jelezve, hogy szedjen magának. - Miért furcsa? Te nem szoktál káromkodni, és azt sem hiszem el, hogy olyan degradálóan gondolkodsz a nőkről. Ezért furcsa, hogy az ilyen zenét kedveled. Persze nem rossz szerintem, csak… nem megszokott tőled. - Honnan tudod? Lehet, hogy csak elrejtem előled ezt a felemet. Felnéztem az arcába, és láttam rajta, hogy komolyan beszél. Ennek ellenére

nem tudott csőbe húzni. - Te nem vagy olyan. Tudom. - Honnan? - Először is, csak megnézem a szüleidet. Tudtad, hogy tisztára olyan vagy, mint Jack? És ő nem olyan, ezt te sem tagadhatod. Aztán meg, te olyan… érzékeny vagy. Bántaná a lelkiismereted, ha csúnyán beszélnél a nőkről. Te jó fiú vagy. - Köszönöm – mondta, inkább kicsit gúnyosan, mint hálásan, így eléggé megszeppentem ahhoz, hogy elhallgassak egy időre. Dean megdicsérte a lazactekercseket, és láthatóan töprengett, talán azon, amit mondtam, talán máson. Szinte

folyamatosan bámultam őt, persze nem feltűnően, és lázasan gondolkodtam azon, hogy miről beszélgessünk. Amikor befejeztük az előételt, és felálltam a tésztáért, akkor jutott eszembe a mentőnek hitt ötletem. - Nem akarsz egy kis vörösbort? Persze csak módjával, nehogy megártson neked. – Tétován mosolyogtam, készen arra, hogy ha nem vevő a poénra, azonnal eltűntessen a jókedvem bizonyítékát. - Az jó lenne. – Megkönnyebbülten fellélegeztem, amikor megláttam a mosolyát, és elkezdtem borospoharak után kutakodni. – Akarsz hallani valami igazán cikiset, amivel talán két pontot is begyűjthetsz? - Mindig – válaszoltam mohón. Dean

kedvesen felajánlotta, hogy kinyitja a bort, és csak aztán kezdett bele. - Anyám meghamisítja a sörömet. – Mivel értetlenkedtem, tovább magyarázta. – Igazából nem nagyon szeretem az ízét, de kényelmetlen mást inni, amikor Matt vagy Zach sörre invitál, szóval, amikor hozzánk jönnek, mindig sörrel kínálom őket, de én valami mást iszom. - De hogyan? – kérdeztem nevetgélve. - Általában anya hozza ki nekünk a piát, így van alkalma valami mást tölteni az üvegbe, mint ma. Ez a mi közös titkunk. Most már a tiéd is. - Nem mondom el senkinek – mondtam vidáman. – Kár, hogy amikor nem nálatok vagytok, akkor nem tudod

megcsinálni. - Néha sikerül meglocsolnom Zach-ék hortenziabokrait, amik közvetlenül a terasz mellett nőnek. Dean elmondott még pár trükköt, hogy általában milyen módszerekkel kerüli az ivást, és hogy mik történtek vele erősen illuminált állapotban. - Másnap felébredtem, és egy ismeretlen, kék ing volt rajtam – mesélte nevetve. – De ez semmi, egy hatalmas tetoválás volt a karomon. Azt hittem, igazi, de aztán kiderült, hogy Michelle rajzolt rám, amikor nem egészen voltam önmagam. Nagyjából azóta kerülöm, hogy elázzak. - De hát más fiúk is ezt teszik, nem? Mármint részegek minden hétvégén meg

ilyesmi. Nem lennél egyedül. - Nem – ismerte el. – De nem tetszik a gondolat, hogy annyira kiszolgáltatott állapotba kerüljek. Emlékszem, mennyire kellett vigyáznom, amikor Pattyvel jártam. Ő kihasználta, hogy ilyenkor elég könnyen vehet rá dolgokra, aztán másnap számon kérte. - Tényleg? – kérdeztem hüledezve. – Én soha nem tennék ilyet! Ez annyira… aljas. - De Johann nem iszik, ugye? – mosolygott, azt hiszem a felháborodásomon. – Úgy emlékszem, azt mondtad, hogy bulikba sem jár. És hogy sokat tanul. - Igen – vágtam rá, bár nem nagyon

emlékeztem rá, hogy mit hazudtam ezzel kapcsolatban. Talán fel kellett volna jegyeznem. Vagy elmondhatnám az igazat. - Kérdezhetek valami személyeset? – hajolt közelebb hozzám. - Persze – feleltem a torkomban dobogó szívvel. Befejeztük a kajálást, már csak fel kellett volna állnom a desszertet szervírozni, de nem volt erőm mozdulni. Vártam, hogy mit fog kérdezni. - Johann tényleg ennyire tökéletes? Mondd, hogy legalább rossz az ágyban! – Bár tudtam, hogy viccel, a szégyenpír mégis elöntötte az arcom, és gyorsan felálltam az asztaltól. - Johann… Johann, még nem… szóval, még nem csináltuk. De ő mindent jól

csinál, biztos, hogy…– elharaptam a mondat végét, míg Dean nevetett rajtam. - Ő nem akarta vagy te? - Mi? Ja… közös megegyezés volt. Nem kell ezt elsietni, és különben is még nem vagyunk együtt annyi ideje. – Tudtam, hogy le fogok bukni, de anélkül is nagyon rossz volt hazudni. Miért nem mondom el az igazat? El kellene! – Ne beszéljünk ilyenekről! – Gyáva vagy, Haley! - Ahogy akarod – hagyta rám. Megkönnyebbülten elővettem a túrótortát, majd két kistányért, és vágtam magunknak egy-egy óriási szeletet. Amikor Dean elé csúsztattam az adagját, láttam, hogy még mindig nevetgél a bajsza alatt.

- Nem tudom, ebben mi olyan vicces – morgolódtam. – Szerintem nem minden a szex. Megéri várni vele a tökéletes alkalomig. - Majd év vége után, amikor már egyikkőtöknek sem kell éjt nappallá téve tanulnia? – Újra a gúnyos hangját vette elő, amitől az énem Johannt imádó fele fellázadt. - Talán egy sikeres kapcsolat tetőpontjaként belevágunk a szexbe! A te kapcsolatod hol lesz addigra? Vagy várjunk csak, neked nincs is senkid! – Elképedtem magamon, hogy tudok így a szemébe hazudni, ráadásul egy olyan dolgot kérek ki magamnak, amihez valójában közöm sincs, de abban a pillanatban olyan jól esett az orra alá

dörgölni a fals kapcsolatom Johannal. - Vettem a lapot – mondta már nem mosolyogva. – De nehogy kikapard a szemem! - Sosem tennék olyat – válaszoltam bűntudatosan. – Sajnálom, hogy ilyen… pukkancs vagyok. - Pukkancs? – Picit megdöntötte a fejét, és úgy nézett rám. – Ilyenkor el tudom képzelni a jelenetet, amikor salátát öntöttél a barátnőd fejére. Máskor viszont úgy tűnik, mintha megszólalni sem mernél. - Nem sok dolog van, ami kihoz a sodromból – ismertem el a tortámat döfködve a villával. – De ha bántják azokat, akiket szeretek, az igen, úgyhogy

ettől tartózkodj, légy szíves. - Ez érthető – mondta. – De azért más is feldühít, nem igaz? Mint amikor Esther rálépett a rajzodra. Nem szereted, ha bántják őket. - Nem – gondolkodtam el a dolgon –, inkább Esther dühített akkor. Nem értem, valaki hogy változhat meg ennyire. Mintha soha nem lettünk volna legjobb barátnők. - Az emberek változnak. – Ebből az egyszerű mondatból, és a hangsúlyából leszűrtem, hogy untatja a téma, így nem is mondtam semmi mást Estherről. Nem akartam olyan lánynak tűnni, aki untat másokat az üres fecsegésével, csak épp az volt a baj, hogy helyette a csenddel untattam.

- Kérdezhetek még valami személyeset? Nem Johannal kapcsolatban. – Csak bólogattam, mert épp egy nagy falat torta volt a számban. – Miért vagy folyton nálunk, amikor nem vagyok otthon? Miért nem barátkozol korodbeliekkel a szüleim helyett? Szinte éreztem, ahogy a torta megkeseredik a számban. Rosszul érintett ez a kérdés. - Én is kérdezhetek valamit? És megígéred, hogy őszintén válaszolsz? - Megígérem – nézett rám figyelmesen, amitől még rosszabb érzéseim támadtak. A tortám maradékára meredve kérdeztem meg: - Zavar ez téged? Baj, hogy sokat vagyok nálatok? Mondtak valamit a szüleid?

Ugye zavarom őket, csak nem mondják, mert túl kedvesek? Megpróbálom ezentúl… - Haley! – vágott közbe, és a kezét a villát markoló kezemre téve némított el. – Csak kérdeztem. Nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolnod. - A legrosszabb az, amikor nem veszem észre, hogy nem kedvelnek engem – ráztam meg a fejem. – De azt gondoltam, Mary és Jack… - Imádnak téged – biztosított Dean, majd elvette a kezét az enyémről. Ezt sajnáltam, még a zavarom ellenére is. – Minden nap beszélnek rólad, ne aggódj, a kedvencük vagy. És engem sem zavar – tette hozzá, amikor épp kérdezni akartam. – Csak furcsálltam. Miért

szórakoztat téged, ha az őseimmel lehetsz? - Mert a szüleid kedves és jó emberek, Dean! – Bevallom, egy pillanatra el is felejtettem, hogy voltaképp magyarázkodni akartam. – Szeretem Jack vicceit, és a humoros történeteit. Mary pedig régebbi dolgokról mesél nekem, például a gyerekkoráról, meg arról, amikor Jack udvarolt neki. És szeretem a Scrabble partikat, meg a kvízműsorokat is, nem érdekel, hogy hány pontot adsz érte. - Értem – felelte, és mivel csak ennyit mondott, tudtam, a gondolatai nagy részét inkább megtartja magának. - Amúgy meg én inkább morzsa vagyok,

mint krém – böködtem tovább a tortát. Sajnos már teljesen elment az étvágyam. - Tessék? - A suliban – magyaráztam. – Én nem tartozom a diákság krémje közé. Én inkább ilyen sütimorzsa vagyok – mutattam a tányéromon. – A krémet mindenki szereti, senki nem hagyja a tányérján, míg a morzsát csak akkor eszed meg, ha nagyon éhes vagy. Persze nem azt mondom, hogy a morzsát nem értékelik elegem vagy ilyesmi. Bár kicsit száraz, azért meg lehet enni. Nem olyan, mint a krém, de azért valami. Dean bizalmatlanul nézegette a tányérján maradt morzsákat. - Ez nagyon költői – mormolta. - Mert nem hallottad még az Anne

Cartney poétáit – vigyorogtam. – Egy művészeti suliban mindenféle ragad az emberre. - Mint például a morzsák – bólintott. – Ezt értem. De hadd kérdezzek valamit. Te morzsa vagy. Johann is az? - Dehogyis – tiltakoztam. – Ő a legfinomabb a krémek közül. A krémek krémje, ha úgy tetszik. - Felfogtam – nevetett. – De ha te a morzsa vagy, Johann meg a krémek krémje, nekem nem jön össze a sütemény. Nem hiányzik valami? - Ó, értelek – motyogtam elgondolkodva. – Add ide a tányérod! Tudom, hogy bolondnak nézhetett, de azért fogtam a tányérját, rákotortam az összes morzsát a tortásdobozból, majd

fogtam egy kanalat, és lekapartam egy kis túrókrémet a maradék torta tetejéről, amit a morzsahegyre tornyoztam. - Tessék – csúsztattam vissza a tányért. – Kóstold meg! Nem ítéltem volna el, ha nem teszi meg, mert a kupac nem nézett ki túl szívderítően, de Dean bátran a villájára kotort egy adagot, és a szájába tette. Figyeltem, ahogy lenyeli, és csak aztán szólalt meg. - Ugyanolyan íze van, mint a túrótortának. - Látod! – nevettem fel diadalmasan. – Talán kicsit furcsán néz ki, és az összetevők sem stimmelnek, de attól még finom.

- Ez egy rohadt nagy baromság, Haley! – nevetett ő is. – De azt hiszem, igazad van. Ezentúl másképp nézek a süteményekre. Ezen nevettünk még egy darabig, majd úgy döntöttem, leszedem az asztalt, és eltakarítok magunk után. Dean legnagyobb meglepetésemre beajánlotta magát segíteni, így amíg én mosogattam, ő eltörölte a tányérokat, és az evőeszközöket, és szép kupacokba tornyozta. - Családcentrikus lány vagy – jegyezte meg hirtelen. – Szerintem beszélned kellene a szüleiddel. - Miről? – értetlenkedtem. - Arról, hogy túl keveset vannak itthon. Nézd, én elhiszem, hogy sok a dolguk, de

tényleg soha nincsenek itthon, pedig te igényled a társaságukat, ezért is vagy folyton a szüleimnél. Beszélj velük, Haley! Követelj figyelmet magadnak. - Nem akarom, hogy miattam mondják le a programjaikat – motyogtam zavarba esve. – Fontosabbak, mint hogy itthon legyenek. - Te is tudod, hogy ez nem igaz. Rosszul esett neked, hogy ma sem jöttek haza. Itt kellett volna lenniük. - De fontosabb, hogy… - Nincs fontosabb nálad, Haley! – nézett a szemembe. – Bízz bennem! Itt te vagy a legfontosabb. Szeretlek – gondoltam. – Szeretlek, szeretlek, szeretlek. - Talán… igazad van – nyögtem ki a

szemének kékjébe bámulva. - Akkor beszélj velük. – Közelebb hajolt hozzám, és megint abba a hibába estem, hogy a megcsókolásomról ábrándoztam, viszont ő egy egyszerű puszit nyomott az arcomra. – Most megyek, mert már késő van. Köszönöm a vacsorát. - Szívesen – nyávogtam azon a hangon, amit eddig csak Johannal szemben használtam. – És köszönöm, hogy megmentettél, Dean! Utoljára felnevetett, jóéjt kívánt, és elment hátrahagyva az ajkainak égő emlékét az arcomon. Rádöbbentem, hogy Johann egy nagyon is erős vetélytársra akadt. Ő sosem puszilt meg. Álmodozva elpakoltam a konyhában, és mielőtt felmentem szentimentálisan arra

gondoltam, hogy kár, hogy nem tehetek el abból a túrótortából egy darabot. Emlékbe.

13. Féltékenység - Én leszek Haleyvel! Én leszek Haleyvel! – üvöltözte L. J. miután kiharcolta Mr. Fullernél, hogy egymás portréit rajzoljuk le az órán. Eléggé meglepődtem azon, hogy velem akar lenni, de azért jól esett, még annak ellenére is, hogy azt mondta, így legalább lesz egy ingyen portréja saját magáról, ugyanis el fogja lopni az óra

után. Leültünk egymással szemben, és rajzolni kezdtük a másikat. Kicsit izgultam, nehogy csalódnia kelljen bennem, és próbáltam minél jobb rajzot készíteni róla. Igazából nem volt nehéz, mert ragaszkodott hozzá, hogy rajta maradjon a sötétszürke pulcsijának a kapucnija. Hallgattam az iPodjából kiszűrődő rockzenét, és igyekeztem az arcára koncentrálni. Végig hallgatott, csupán egyszer morogta el az orra alatt: - Igazán megfésülködhettél volna! – és széles vonalakat húzgált a papírján. Úgy éreztem, jobb, ha nem látom, milyennek rajzol engem. Végül Mr. Fuller megengedte L. J.-nek,

hogy megtartsa a rajzot, amit készítettem róla, így L. J. is a kezembe nyomta a rólam készült portrét. Megkönnyebbülten láttam, hogy a fiú nem csúfolt ki, tényleg próbált normális rajzot készíteni, csak épp nem sokat tudott kezdeni a külsőmmel. A hajam olyan szénaboglyára hasonlított, amilyen a való életben is szokott lenni, bár a szemüvegem elég sokat elfoglalt az arcomból. Mindegy, siettem haza, hogy mindent előkészítsek Johann érkezésére. Hazabuszoztam, viszont a házunkba már nem jutottam be, ugyanis Lissa elém rohant, amint az utcánkba értem. - Dexter eltűnt! – szorongatta meg a

kezem. – Épphogy hazaértem, kiengedtem, és csak egy percre fordultam el, máris meglógott. Persze megígértem, hogy segítek megkeresni. - Nem hinném, hogy kiszökött a házból – magyarázta. – Bezártam az összes ablakot, és ajtót. Meg kell néznünk mindenhol, bútorok alatt, szekrények mögött, múltkor belemászott a lámpaburába. Azt is tartsd észben, Haley, hogy valószínűleg mozgásban van. Egy helyen többször is le kell ellenőriznünk. - Rendben – mondtam. Megbeszéltük, hogy szisztematikusan átnézzük először a fenti szobákat, majd odalent nézünk körbe.

Mivel fent sehol nem volt, Lissa kiutalta nekem a nappalit, ő maga, pedig a konyhát és a garázst vizsgálta. Benéztem a kanapé alá, és észrevettem Dextert. Épp a kanapé lábán mászott felfelé. - Megtaláltam! – kiabáltam Lissának, aki azon nyomban előrohant a konyhából. Ő is benézett a kanapé alá, de addigra Dexter már felmászott teljesen, és sehol sem láttuk. - Próbáljuk meg felfordítani – javasolta Lissa, és megragadta a kanapé egyik felét. Én fogtam a másikat, de nem sokra jutottunk, ugyanis az a monstrum mozdíthatatlan volt. – Mondtam már ezerszer anyáéknak, hogy valami kisebbre kellene cserélni! – zihálta, miközben hasztalanul erőlködött.

- Talán kellene valami emelő vagy ilyesmi – vetettem fel. - Keresek valamit – mondta, és elindult a garázs felé. – Addig tartsd a szemed Dexteren. Ez elég nehéz volt, tekintve, hogy nem láttam semerre. A padló, és a kanapé alja között elég kicsi volt a hely, de nem annyira, hogy ne férjen be a fejem, és a fél karom. Tapogatóztam, de csak szövetet éreztem mindenfelé. Aztán az egyik ujjam súrolta a kis bestiát, aki rögtön arrébb is mászott. Kicsit beljebb kúsztam, és sikerült elkapnom. Óvatosan a markomba zártam, és megpróbáltam kihátrálni, csak épp nem tudtam. Az egyik kezemben Dextert tartottam, a másik a testem mellé szorult, és nem volt

helyem beljebb húzni. A kanapé alja a szinte derékig a földhöz szegezett. Nem estem kétségbe, gondoltam megvárom Lissát, és megkérem, hogy húzzon ki, csakhogy nem ő érkezett. A bejárati ajtó nyitódásának hangjára görcsbe rándult a gyomrom, és imádkozni kezdtem, hogy ne Dean legyen az. - Dean – hallottam egy ismeretlenül ismerős fiúhangot –, egy kölyök van a kanapétok alatt. Kölyök? Én? Ez nem esett jól. - Mi van? – hallottam Deant, majd lépések zaját, és nem Deantől származó nevetést. – Haley, te vagy az? Eltöprengtem, mit lehet erre felelni.

- Én – feleltem vékony hangon. – Azt hiszem, beszorultam. A fiú, akit Zach-nek gondoltam, megint nevetett, de Lissa érkezése némileg megmentette a helyzetet. - Találtam emelőt, Haley! - Megfogtam Dextert – kiáltottam ki a kanapé alól. – De beszorultam. Segítenél? Már kétféle nevetést hallottam, de egyik sem Lissa volt. - Jaj, ne röhögjetek már! – szidta le őket a lány, majd éreztem, hogy megragadja egy egyik lábam. – Segítsetek! Igazából megfordult a fejemben, hogy jobb lenne ott maradni, mint szembesülni a nevető arcokkal, de aztán már kint is voltam.

Lissának átadtam Dextert, megigazítottam a félrecsúszott szemüvegem, és tétován rápislogtam a fiúkra, akik már nem nevettek, viszont Dean olyan képet vágott, mintha szívesen folytatná. - Sziasztok – nyögtem ki egy kanapé alól előkerülő lány méltóságával, mire Deanből újból kitört a nevetés. Számítottam rá, nem úgy a Zach nevű fiú bámulására. Az arcán egy ötcsillagos mosollyal alaposan megnézett magának. - Szóval őt rejtegeted előlem – mondta Deannek, majd visszanézett rám. – Másmilyennek képzeltelek. Én Zach vagyok. Akármit is képzelt rólam, és pont

ilyennek képzeltem őt. Eddig csak távolabbról láttam, de most megállapítottam, hogy csakugyan helyes. Nem volt olyan magas, mint Dean, de ahhoz eléggé, hogy nekem magasnak számítson. A barna szeme vidáman csillogott, és attól a hetyke mosolytól a száján zavarban éreztem magam. Kétségkívül azzal a mosollyal vette rá Esther Barnt is, hogy ágyba bújjon vele. - Ne aggódj, hallott már rólad és a nőügyeidről – mondta Dean rosszallón, és megragadva a karom felállított a földről. - Örülök, hogy megismerhettelek – mosolyogtam Zach-re, és igyekeztem jó benyomást kelteni, mégiscsak Dean barátja. – Esther sokat mesélt rólad, de

nem hittem ám el mindent. Dean most rám nézett, mintha helytelenítené, hogy beszélek Zach-hez, de a fiú mosolya szélesebbé vált. - Ennek örülök, bár nem tudom, ki az az Esther. - Tizenhat éves vagy, Zach – szidta meg Lissa, mintha csak Mary tenné –, és már nem emlékszel a barátnőid nevére? - Esther Barn, évfolyamtársam az Anne Cartney-ban – magyaráztam készségesen. – Tamy Westner legjobb barátnője, rá emlékszel? - Emlékszem Tamyre, de… várj, Esther az az őrült liba. Tudom már! – Láthatóan nem örült, hogy emlékszik rá, én pedig kísértésbe estem, és megkérdeztem: - Miért nem hívtad fel? – Zach szeme

elkerekedett, így gyorsan magyarázkodni kezdtem. – Nem ítéllek el emiatt, csak kíváncsi voltam, sajnálom. - Ha akarod, keríthetünk rá alkalmat, hogy elmeséljem – vigyorgott rám. Már épp bólogatni kezdtem volna, de Dean közbeszólt: - Haley, nem kellene menned készülődni? Úgy emlékszem, azt mondtad, Johannt várod. - Igen, de… – hirtelen rájöttem, hogy Dean talán szégyelli, hogy velem barátkozik, és ezért akarja, hogy minél előbb eltűnjek. Eszembe jutott az is, hogy az elhatározásommal ellentétben megint itt vagyok náluk. – Tényleg jobb lenne mennem. Örülök, hogy meglett Dexter.

- Átjössz holnap? – kérdezte Lissa. Majdnem igennel feleltem, de aztán meggondoltam magam. - Nem hiszem, holnap… nem tudom még, lehet. Gyorsan elköszöntem, és Dean kikísért az ajtóig, csak ott adta a tudtomra a véleményét. - Nem kellene barátkoznod Zach-kel. - Jó – sóhajtottam csalódottan. – De egyet kérdezhetek? Tényleg csak tizenhat éves? – Nem tudtam elfojtani egy vigyort. - Igen – bólintott Dean, és úgy nézett rám, mintha őrült lennék, amiért ilyen kaján örömmel tölt el ez a gondolat. - Ezt nem hiszem el! Most mennem kell.

Hitetlenkedve az ajtónk felé sétáltam, és magamban nevetgéltem a dolgon. Tamy és Esther is egy olyan fiúval voltak, aki egy évvel fiatalabb náluk? Nevetséges! Tudom, egy év nem olyan sok, de én, aki tizenhét múltam, el sem tudtam képzelni magam egy tizenhat évessel, hiába van olyan lehengerlő mosolya. Csak egy kölyök. Alig értem haza, Johann megérkezett, ám most eltértünk a szokásos rendszerünktől, ugyanis ezzel nyitott: - Már csak két hét van vissza az iskolából, Haley. Nem hiszem, hogy szükségem van még több matekra. - Megértelek – bólogattam elrejtve a csalódottságomat. - De arra gondoltam, hogy ezt a délutánt

rászánhatnánk arra, hogy megbeszéljük, mit csináljunk a nyáron. - Tessék? – hüledeztem. – Mi ketten? Együtt? - Tudom, ezt túl hirtelen zúdítottam a nyakadba, de ha nincs még programod a nyárra, talán… - Benne vagyok – mondtam gyorsan. – Mire gondoltál? Most eszembe sem jutott, hogy esetleg olyan dolgokról van szó, amiben csak mi ketten vagyunk benne, de így is elég izgatott voltam. Tudomásom van róla, hogy Johann tavaly is benne volt egy csomó klassz dologban, mint például a fókamentés Kaliforniában, vagy az a jótékonysági aukció, ahol egy csomó menő híresség cuccait árverezték el.

- Egy elég nagyszabású projektről van szó. – Döbbenten néztem, hogy Johann mennyire izgatott. Ilyennek csupán tavaly láttam, amikor még volt komoly hokiellenfelük, és izgult a meccs miatt. – Csakis megbízható embereket szeretnék beszervezni, és a munka rögtön a nyári szünet első hetében elkezdődne. Lényegében egy egész kampányt szeretnék elindítani, anya már megszervezett egy reklámforgatást… - Várj! – szóltam közbe, majdnem annyira lelkes lettem, mint Johann, de jó lett volna tudni, miért is lelkesedem. – Kezdd az elején! Mit is fogunk reklámozni? - Építkezni fogunk – villantotta rám a tökéletes mosolyát. – Te meg én házakat

építünk a nyáron a hajléktalanoknak, és a reklámfilm, amiben szerepelünk, arra buzdítja majd a városunk tizenhat éven felüli tagjait, hogy jöjjenek és segítsenek nekünk. Elismerem, Johann lelkes volt meg minden, de én láttam a dolog buktatóit is. Mert az egy dolog, hogy én egész nyáron egy súlyos kalapáccsal a kezemben aszalódom majd a tűző napon Johann izmait bámulva (tutibiztos, hogy leveszi majd a pólóját), de nem értettem, hogy mások ezt miért tennék meg. Az emberek nem annyira jótékonyak, főleg nem a város elkényeztetett Tamy Westnerei, akik egész nap a jakuzziban áztatják magukat. Persze nem mondtam semmit, még akkor sem, amikor Johann elmondta,

hogy napi hat-nyolc óra munkáról lenne szó, a hét öt napján. Végül is semmi dolgom a nyáron, és biztos rengeteg házat sikerül majd megépítenünk, amivel még segítünk is az embereknek. Hogyne lelkesedtem volna, amikor Johann még fagyizni is elhívott? Elmagyarázta, hogy milyen reklámra gondolt, és felsorolt egy csomó könnyebb munkát, aminek az elvégzése közben nem fogok meghalni (mert kétlem, hogy túlélnék egy napot, ha órákon keresztül kellene fűrészelnem, akárhogy is, azért én csak egy gyenge nő vagyok). - És meglásd, ha mások látják, hogy egy ilyen pici lány is, mint te, mennyi munkát

elvégez… – Láthatott valamit az arcomon, mert elhallgatott. – Úgy értettem, hogy alacsony növésű, vagyis az átlagosnál… Még soha nem láttam Johannt ennyire zavarba esni (na, jó, amikor a ceruzával játszottam, talán), de szerintem nem tudta, hogy bóknak fogtam fel, amit mondott. Semmi bántás nem volt a hangjában, inkább csodálat, amiért mélynövésű létemre segédkezem. Megmondtam, hogy semmi baj, mire megkönnyebbülten tovább magyarázott, aztán felvetette azt is, hogy az új rajzcsoportomba járó diákokat is be lehetne szervezni. - Syl talán benne lenne – mondta Johann. – Megtennéd, hogy megkérdezed őt?

Velem nem igazán áll szóba. - Micsoda? – Nem hittem, hogy van olyan lány, aki nem szívesen áll szóba Johannal. – Miért? Johann sóhajtott, amitől kicsit összeszorult a szívem. - Syl és én együtt jártunk már általános iskolába is. Sosem voltunk rosszban, de amikor az Anne Cartney-ba jöttünk, már nem volt olyan a viszonyunk, mint előtte. Azt hiszem, valamikor megbántottam valamivel, de sosem beszéltünk róla. Tulajdonképpen nem is beszélünk soha. Már nem. Hirtelen elment a kedvem a fagyitól, és némán meredtem Johann komor arcára. A fülemben csengett a hangjának szomorú felhangja, és belém hasított a

felismerés. - Syl tetszik neked? Miatta nem randizol soha senkivel? – Az nem lehet! Nem akartam, hogy így legyen, de Johann szomorúan elmosolyodott, és bólintott. - Sosem találkoztam még olyan lánnyal, mint Syl. – Szabályosan szédültem, és a torkomat is marta a féltékenység gonosz szörnyetege, de azért megkérdeztem. - Szerelmes vagy Sylbe? – Annyi mindenre magyarázatot adott volna. Johann nem randizik, de nem azért, mert tanulnia kell, és egyéb hülye indokok. Szerelmes. Egy másik lányba, aki nem én vagyok. Nem válaszolt, de nem is vártam el. Végiggondoltam Syl viselkedését, a

modorát, a kinézetét, és megállapítottam, hogy egyáltalán nem illenek össze. Persze én sem illek Johannhoz, de hogy Syl a mangáival meg a… Elszégyelltem magam, hogy így gondolkodom. - Ő és te mostanában jóban vagytok, igaz? – Csak bólintottam Johann kérdésére, mert még mindig a dolog megemésztésével küzdöttem. – Esetleg kideríthetnéd nekem, Haley. Kérhetek tőled egy ekkora szívességet? - Mit? – értetlenkedtem. – Mit kell csinálnom? - Megkérdezhetnéd tőle. Hogy kedvel-e engem. - Téged mindenki kedvel – jegyeztem meg tényszerűen. - Nem mindenki – helyesbített. – De nem

csak úgy értettem, hanem… - Kérdezzem meg, hogy tetszel-e neki? – Kicsit élesen csengett a hangom, és a féltékeny felhangot sem tudtam teljesen eltűntetni. Miért pont Syl? Még Tamynek is jobban örültem volna. - Leköteleznél – felelte Johann. A mosolyától egy kicsit megenyhültem, de nem annyira, hogy jó ötletnek tartsam ezt az egészet. Johannak sikerült elrontania a hétvégémet. Mivel Deanékhez nem mehettem át, a szobámban gubbasztottam, és azon tűnődtem, mi lenne velem, ha Johann és Syl járni kezdenének egymással. El tudnám viselni? Biztosan. Fájna, és szenvednék,

de nem halnék bele, és még ott van nekem Dean. Nem hittem, hogy kevésbé fogom szeretni Johannt, ha barátnője lesz, mégis egy álom tört össze bennem. Utáltam ezt az érzést. Vasárnap délután Dean átjött, hogy elvigyen vezetni. Még mindig nem voltam jó kedvemben, de azért hagytam magam „gyógyítani”. Azt találta ki, hogy együtt autókázunk, csak épp külön kocsikban, egy ideig én követem őt, aztán ő engem, így lényegében együtt is vagyunk, meg nem is. Azt hiszem, elég sikeres volt, mert csak akkor féltem egy kicsit, amikor én gurultam elől, de akárhányszor csak a visszapillantóba bámultam, Deant láttam, aki integetett nekem, így nem is volt annyira nehéz.

Később, amikor már hazaértünk, megkérdezte, mi bajom. Nem akartam elmondani, így csak elmeséltem, mit fogunk csinálni Johannal a nyáron, de már nem sok kedvem volt hozzá. Tudtam, hogy önző vagyok, de azt nem, hogy mit tehetnék ellene. - És a szüleiddel beszéltél már? – kérdezte Dean. – Csak mert nem látom, hogy többet lennének itthon veled. - Majd beszélek velük – mondtam. - Mikor? - Majd, még nem döntöttem el. - Mit kell ezen eldönteni? – nyaggatott. – Csak mondd meg nekik, hogy mit szeretnél. Ez nem nehéz, Haley! Keríts egy időpontot. - Ma este majd megmondom nekik –

hazudtam. – Úgyis alá kell íratnom azt az engedélyező nyilatkozatot, hogy részt vehessek az építkezésen. - Te most hazudsz nekem? – Ijedten ránéztem, de láttam, hogy nevet rajtam. – Meg fogom kérdezni tőlük reggel, Haley, úgyhogy jobb, ha tényleg beszélsz velük. A legdühítőbb az volt, hogy láttam rajta, hogy megtenné. Ez egyrészt hízelgő, mert törődik velem, nagyobbrészt igenis dühítő. Nem lenne joga megfenyegetni. - Látom, most dühös vagy rám – nevetett tovább, pedig meg sem szólaltam. – Jobb, ha megyek, holnap beszélünk. Miután elment, még sokáig a fülemben csengett a hangja: te most hazudsz nekem? Azt tettem, ellentétben a

fogadalmaimmal, hogy nem hazudok neki, csak úgy kicsúszott a számon ez a hazugság, ráadásul még mindig úgy állítom be a barátságot köztem és Johann között, mintha járnánk. Miért nem tudom betartani ezt az egyszerű dolgot? Csak igazat kellene mondanom, legalább neki, ha már másnak folyamatosan hazudok. Elhatároztam, hogy betartom az ígéretet magamnak, és tényleg nem hazudok neki soha többé. Így talán jóváteszem azt, hogy megszegtem a nem szeretek bele fogadalmamat. Talán leszek olyan bátor, hogy ezentúl igazat mondjak mindig, és ha legközelebb szóba kerül a kapcsolatom Johannal, akkor bevallom az igazat. Tartozom neki ennyivel, már csak azért is, mert folyton segít nekem.

Tényleg beszélnem kellene anyáékkal is. Persze nem biztos, hogy Dean megtenné helyettem, ha esetleg mégsem hozom szóba a témát, ugyanakkor nem vagyok gyáva, igazán beszélhetek nyíltan a saját szüleimmel. Na jó, gyáva vagyok. De lehetek bátor. Csak annyit kell mondanom, hogy… Amikor anya és apa hazaértek, az orruk alá dugtam az építkezéses papírom, és elmagyaráztam, hogy is lesz ez az egész. Természetesen beleegyeztek, de apa aggódott amiatt, hogy túl sok lesz nekem a dolog. Biztosítottam, hogy bírni fogom, vagy ha nem is, akkor is csinálom, ameddig bírom. Már épp eldöntöttem volna, hogy nem fogom szóba hozni a problémámat, de akkor apa ezt mondta:

- Mivel az ünnepi vacsit tegnap már megejtettük, már csak a kívánságod van vissza, prücsök. Mit szeretnél, ha akármit megkaphatnál? – Olyan hangon kérdezte, hogy tudtam, ha egy egész csokigyárat kérnék, rögtön indulna, hogy valamiképp beszerezze nekem, de azt is tudtam, bízik bennem, és ismer annyira, hogy biztos legyen benne, sosem kérnék olyat, amit nem tud megadni nekem. - Én szeretnék egy… szeretném, ha többet lennénk együtt – hadartam lesütött szemekkel, Deanre gondolva. – Azt kérem, hogy legyetek itthon egy kicsit többet, mert néha nagyon egyedül vagyok, és hiányoztok. Nem kell minden este itthon lennetek, csak mondjuk

egyszer egy héten, és hétvégén reggelizzünk együtt olyan ételeket, amiket együtt készítünk el. Szeretnék elmenni a nagyihoz is, mert már karácsony óta nem voltunk nála, pedig alig pár órára lakik innen. - Jaj, kicsim! – szipogta anya, és szorosan átölelt, majd apa is becsatlakozott. – Miért nem szóltál előbb? Tudod, hogy nekünk te vagy a legfontosabb, Haley! – Pont, ahogy Dean mondta. – Persze, hogy többet leszünk együtt. Például holnap… Lázasan keresgetni kezdtek egy időpontot, de az egész hetük be volt táblázva, így végül nevetnem kellett rajtuk. - Nem kell azonnal mindent lemondani –

magyaráztam. – Tudom, hogy elfoglaltak vagytok, de ezentúl nekem is szorítsatok helyet. Mondjuk a következő hétvégén? - Vasárnap elmegyünk a nagyihoz – mondta apa. – Ígérem, prücsök! Szóval kaptam egy csomó ígéretet, és vallomást arról, hogy mennyire szeretnek engem, én pedig csodálkozva gondoltam arra, hogy nem is volt olyan nehéz a dolog, és Deannek tökéletesen igaza volt. Hálás voltam neki, és nem csak hálás, szerelmes is. Még jobban, mint eddig, ha ott lett volna, biztos, hogy megölelem. Másnap elég vidáman ébredtem, főleg mert anya ébresztett azzal, hogy csinált reggelit, suli előtt megreggelizhetünk, aztán apa elvisz a suliba.

Csak az első óra előtt jutott az eszembe, hogy mit ígértem Johannak. Beszélnem kell Syllel. Mivel már csak két hét volt vissza a suliból Mr. Fuller megengedte, hogy azt csináljunk, amit csak akarunk. Ennek szellemében L. J. a péntek esti buli részleteit beszélte meg a többiekkel, de szerencsémre Syl a zombihercegnős mangájával volt elfoglalva, így nyugodtan megkörnyékezhettem. - Mi újság? – kérdeztem könnyedén, és leültem mellé. Felnézett rám, és bizalmasan közelebb hajolt. - Megerősítesz nekem egy pletykát? Rólad és Johannról? – Nem túl nagy lelkesedéssel ejtette ki Johann nevét,

mint szokásosan, de most eltöprengtem azon, hogy ez nem csak a látszat-e. - Milyen pletykát? – kérdeztem idegesen. - Azt hallottam, hogy jövő héten ti ketten fogjátok zsűrizni a gyerekkategória alkotásait a kiállításon, ez igaz? - Hm, igen. Johann már márciusban megkért rá. - Eszméletlen! Tudod, hogy az első helyezettet felveszik ide? - Ez minden évben így van – bólintottam rá, és közben azon tűnődtem, hogy hozzam fel a kinek, ki tetszik témát. - Idén indul a húgom is, már beadtuk a művét. De nem mondom meg, melyik az, csak örültem, hogy tényleg ti zsűriztek, így legalább nem kell attól tartanom, hogy nem veszik fel a húgom. Az ő

festménye lesz a legjobb. Eszméletlen lett, Haley, nagy E-vel. - Értem –mondtam, és én hülye megkérdeztem. – Mondd, neked tetszik valaki? Úgy nézett rám, mintha hirtelen két fejem nőtt volna, ami elég kellemetlen volt, de azért próbáltam nem zavarba esni. - Tudod… mondjuk Johann vagy L. J. - Fúj, Haley! L. J. az unokatesóm! – háborodott fel, mire fülig vörösödtem. - Ó, tényleg? Nahát, én nem is tudtam – motyogtam. Syl elvigyorodott. - Tetszik neked L. J.? – Rossz következtetés. - Micsoda? Dehogyis, csak… tudni

akartam, hogy neked tetszik-e valaki. Mondjuk Johann? - Kinek nem? – kérdezett vissza. – A pasi mindenki kedvenckéje. - Miért beszélsz róla így? – Meglepődtem, mennyire dühösen cseng a hangom, szerintem Syl is megdöbbent. - Figyelj, én nem veszem be ezt a jó fiú vagyok dumát. Fogadjunk, hogy még soha életében nem említette neked, hogy mi ismerjük egymást! – Nem válaszoltam, így nemnek értelmezte. – Pedig igen, együtt jártunk általánosba, barátok voltunk, még a mangáim is kölcsönadtam neki, aztán mi lett? Őt megválasztották az iskola hercegének, engem meg ejtett, mintha sosem ismertük volna egymást. Hidd el, ez nem tetszés

kérdése, jóképű, ezt elismerem, de nézd csak meg milyen belül, és máris meglátod, mi az, amiről beszélek. Engem nem érdekelnek ilyen alakok. - Aha – mondtam, és hallgattam. Elvileg nem az én hibám, hogy Syl nyilvánvalóan haragszik Johannra, és félreértette őt, mégis rossznak éreztem magam, amiért nem beszélek. Elmondhattam volna, hogy Johann sem érti, mi volt kettejük között, és miért távolodtak el, mégsem tettem. Beszélhettem volna arról is, hogy Johann igenis beszélt róla, igaz, épp csak pár napja, és Syl képébe vághattam volna, hogy kapjon észbe, Johann nem randizik senkivel egyedül miatta. De nem tettem semmit, mert

mérhetetlenül féltékeny voltam, és tudtam, ha kiderülne az igazság, akkor meglenne rá az esély, hogy összejönnek. Hallgattam, és igyekeztem meggyőzni magam, hogy nekem nem kötelességem segíteni. A helyzet rosszabbra fordult, amikor ugyanaznap, csak később Johann megkérdezte, hogy megtettem-e. - Igen – válaszoltam, de nem tudtam, hogy folytassam. - Nem kedvel, igaz? – Johann szemében láttam egy olyasfajta vágyakozást, amit még soha, és ez megerősített az elhatározásomban. - Nem, sajnálom. Láttam, hogy Johann megdöbben, mintha

nem akarná elhinni, aztán némán, beletörődve bólintott. Árulónak éreztem magam, hiszen az is voltam. Tudtam, hogy hazugság, amit állítok, mert Syl is hazudott nekem. Ha nem érdekelné Johann, akkor nem húzta fel volna magát ennyire, és nem satírozott volna olyan erővel, hogy kis híján kitört a ceruzája hegye. Csak szólnom kellett volna, hogy magyarázzák meg egymásnak, helyette álnok és képmutató voltam. - Sajnálom, Johann! - Nem a te hibád, Haley – rázta a fejét. – Legalább most tudom, hogy nem lett volna jó ötlet elhívni valahová. Köszönöm, hogy megkérdezted! Amikor az egyik csapattársa odaszólt neki, és beszélgetni kezdtek, én még

mindig őt bámultam, és igyekeztem lenyelni a bűntudat gyomorforgatóan keserű ízét.

14. Flört? Két teljes nap, és egy újabb autóvezetés óra Deannel kellett hozzá, hogy a bűntudatomat némiképp háttérbe tudjam szorítani. Végül is nem volt olyan vészes a helyzet, Syl mit sem tudott az egészről, és Johann sem járkált depressziós arccal a suli folyosóin. Egyedül én tudtam, hogy most messzebbre mentem az átlagos hazugságaimnál. Ez több volt, mint ártatlan, senkinek fájdalmat nem

okozó hazugság. Ez két ember útjába állt, nem számít, mennyire nem voltak egymáshoz illők. - Haley, figyelsz te rám egyáltalán? – kérdezte Dean. Már befejeztük a vezetést mára, és épp az én meggyes pitéim egyikét eszegettük a nappaliban. Vagyis ő eszegette, én csak bámultam őt, gondolkodtam, és elvileg figyeltem arra, amit beszélt. - Persze, Matt várja, hogy Hawaii-ra mehessen. Figyelek. Dean hitetlenkedő, beléd-látok pillantást vetett rám. - Ki vele, mi bajod van? - Semmi. Mi bajom lehetne? – néztem fel rá. – Jól vagyok.

- Azt mondtad, a szüleiddel minden rendben – nézegetett tovább, mintha az igazságot akarná leolvasni rólam. Talán így is volt. – Igaz? - Igaz. Minden rendben – motyogtam, majd eszembe jutott az igazmondásról tett fogadalmam, és mégis kiböktem. – Csak mostanában sokat gondolkodom valamin. Hogy is hihettem, hogy leszáll a témáról? - Min? - A… szerelem nevében elkövetett bűnökön – mondtam végül nagyon hibbantnak érezve magam. Dean is meglepődött. - Mesélj nekem erről egy kicsit. - Én csak azon tűnődöm, hogy joga van-e

egy embernek ahhoz, hogy harcoljon a szerelméért, úgy, hogy hazudik valaki másnak valamit, ami tulajdonképpen nem is hazugság, inkább egy fontos dolog elhallgatása. Ha ezt elmondaná, akkor végképp elveszíteni minden esélyét a szerelménél, és emiatt nem is akarja soha elmondani, mégis bűntudata van. Szerinted? - Várj, mi itt a kérdés, Haley? - Ez nagyon rossz? Annak a valakinek el kellene mondania azt a valamit feláldozva ezzel az esélyeit? – Reménykedve néztem Deanre, aki lassan megcsóválta a fejét. - Ugye nem fogsz konkrétabban fogalmazni? - Nagyon nem szeretnék.

- Rendben. Szerintem, ha hazudsz Johannak valami olyasmiről, ami szerinted veszélyeztetné a kapcsolatotokat, még nem követsz el halálos bűnt. Az őszinteség fontos, de van, amikor egy kegyes hazugság sokkal jobban beválik. - Én nem mondtam, hogy rólam van szó! – csattantam fel. – De köszönöm. Kicsit megkönnyebbültem. - Ismered a mondást, szerelemben, háborúban mindent szabad – nevetett. – De egyet kérdezhetek? Másik lány vagy másik srác van a dologban? - Egy lány – mormoltam. – De tényleg ne beszéljünk róla. - Rendben – hagyta rám, majd elvigyorodott. – De szólj, ha orrba kell

vágni a srácot, rám számíthatsz. Erre csak elnevettem magam. - Nem hiszem, hogy szükség lesz rá, de ha valaha kell valaki, neked fogok szólni. Bár… biztos vagy benne, hogy elbírnál Johannal? Régebben birkózni is járt. Erős. Azt hiszem, ilyeneket nem szabad mondani annak a srácnak, akiről szintén romantikus fantáziáid vannak, mégsem bántam, mert tetszett, ahogy megsértődött ezen. - Le tudnám rendezni – morogta megbántottan. - Tényleg? Hányszor verekedtél már életedben? – Puszta kíváncsiságból kérdeztem, de Dean arca vörösbe váltott,

és hűvös hangon azt mondta: - Igazad van, akkor jobb lesz, ha nem szólsz nekem. Majd lerendezi valaki más. - Ne haragudj! Nem megbántani akartalak – próbáltam visszahozni azt a hangulatot, amit kétség kívül én rontottam le. – Szerettem volna kérdezni valamit. Lehet? - Kérdezz! – Nem tűnt kevésbé sértődöttnek, de azért bátran előálltam a dologgal. - Lesz egy buli pénteken az egyik csoporttársamnál. Megbíztak vele, hogy hívjak el jófej embereket. Azt szeretném kérdezni, hogy… nem jönnél el velem? Persze csak ha nincs más dolgod, és ha nem ciki neked velem jönnöd.

Emiatt féltem a legjobban, mert nem tudtam, hogy mennyire súlyos ez a dolog. Hiszen elvileg senkit nem ismer ott, így nem fog senki előtt beégni velem. Már épp rátértem volna ennek a magyarázására, hogy hátha meggyőzöm, de feltett egy kérdést, ami elbizonytalanított. - Miért lenne ciki, Haley? Honnan vetted ezt a baromságot? – Őszintén meglepődöttnek is tűnt emellett, szóval nem nagyon tudtam, mit is gondoljak. - Nem tudom – vallottam be. – Zach miatt is mérges voltál… Gondoltam, hogy… vagyis nem tudom, mit gondoltam. - Nem értem! – csattant fel elhűlve. – Most miről beszélsz? Én nem voltam

mérges rád Zach miatt! Miért lettem volna? Hirtelen alig kaptam levegőt. Dean most komolyan dühös volt rám, ami miatt kellemetlen, szúró gombóc keletkezett a torkomban. - Akkor biztos félreértettem – hadartam ijedten. – Ne haragudj! - Hallani akarom, mit gondoltál! – Csaknem parancsoló volt a hangja. - Te nem akartad, hogy barátkozzak Zach-kel, Dean! Nem én vagyok a hibás. - De miért nem akartam, Haley?! Mondd meg! - Azért, mert cikis vagyok! – kiáltottam megadva magam. – Nem akartad, hogy Zach bolondnak nézzen, amiért velem barátkozol.

- Az egy dolog, hogy saját magadról rossz véleménnyel vagy, de nem hiszem, hogy okot adtam rá, hogy rólam ilyeneket gondolj! – dühöngött, és ahogy már megtette párszor, most is az ajtó felé sietett. - Ne menj el! – kértem nyomorultul, mire odavetette nekem. - De elmegyek, és te is jössz! Készülődj össze, két perc múlva kint találkozunk! – azzal kiment, és valósággal becsapta maga mögött az ajtót. Némán pislogtam utána, miközben a számat rágtam, és tűnődtem a hallottakon. Tehát nem azért, mert cikis vagyok? Mi másért? Észbe kapva felrohantam a szobámba, és

gyorsan fésülködni kezdtem. Vajon hová indult? És hová visz engem? Igazából nem nagyon érdekelt, mert biztos voltam benne, hogy mindegy, amíg vele vagyok. Csak nem hagy ott sehol. Esetleg kitesz az út szélén, mint valami megunt házi kedvencet, de ettől nem igazán féltem. Ő nem csinálna ilyet. Amikor hallottam a türelmetlen dudálást, kirohantam a házunkból, de annyira izgultam, hogy alig tudtam bezárni az ajtónkat. Beültem Dean mellé, és már indultunk is. Komor, de nem mogorva arccal vezetett, így pár perc múlva meg mertem kérdezni: - Hová megyünk? - Zach-hez. Most otthon van. Zach-hez? Úgy mondta, mintha

természetes lenne. Persze neki nyilván az, de én rögtön izgulni kezdtem. - Miért megyünk oda? – Elálmodoztam róla, milyen szép lenne, ha azt mondaná, azért, hogy jobban összeismerkedjek vele, vagy, hogy épp az ideje, hogy igazából is találkozzunk, mert ezentúl – mivel Dean és én barátok vagyunk – többször futunk majd össze, és később már ne legyen kínos, de Dean csak ennyit kérdezett: - Nem te akartál annyira barátkozni vele? Nem válaszoltam, hiszen még mindig úgy viselkedett, mintha ő nem akarná. Továbbra sem volt egyéb opcióm, mint az, amit letagadott. Viszont úton voltunk, ezt mégiscsak értékelnem kellett. Ha

összehasonlítjuk Deant és Johannt, Dean nyerné ezt a menetet. Johann nem tesz meg ilyen nagy dolgokat értem. Nem is tölti velem az idejét, mint Dean. - Csak tudnám, miért vagy ilyen izgatott – nézett rám rosszallón, amikor befordultunk egy kocsibeállóra, és nekem eszembe jutott, hogy hány szűzlány érkezhetett ugyanide, és távozhatott immár nem szűzként. Nem mintha ilyesmi valaha is megtörténhetne velem, de izgalmas volt elképzelni. - Én sem tudom – nevetgéltem. – Jókedvű vagyok. - Meglátjuk meddig – jósolta rosszmájúan, pedig nem volt igaza. Zach nagyon kedves volt, bár

meglepődött, hogy én ott vagyok, amiből kiderült, hogy Dean nem szólt neki, hogy visz engem. Dean megmarkolta a karom, mintha attól félne, hogy elkezdek körbejárni a házban, mint egy múzeumban, és csak akkor engedett el, amikor kiértünk egy nagy, narancsszín köves teraszra. Leültünk, és akkor megjelent egy csinos nő kötényben, aki Zach anyukájaként mutatkozott be (nekem kicsit fiatalnak tűnt ahhoz, hogy ekkora gyereke legyen, de nem firtattam a dolgot), és megkérdezte, hogy mit iszunk. Meglepődtem, amikor Dean sört kért, de csak magamban mosolyogtam, hiszen eszembe jutott a titka. - Minek köszönhetem a látogatásotokat?

– kérdezte végül Zach mosolyogva. Kérdőn nézett rám, de mivel nem válaszoltam Deanre pillantott, aki megvonta a vállát. - Csak átugrottunk egy kicsit beszélgetni. - Igazán? – Zach még mindig engem fürkészett, úgy éreztem, kellene mondanom valamit. - Nagyon szép házatok van. Anyukád is nagyon csinos. - Igen – nevetett fel Zach. – A világ legdögösebb anyukája. – Vele nevettem, de észrevettem, hogy Dean olyan képet vág, mintha egy kaktuszt akartak volna leerőltetni a torkán. Elhatároztam, hogy nagyon jó benyomást fogok kelteni, hogy ne hozzak rá szégyent, így beszélni kezdtem, de

akármelyik udvarias társalgási témába kezdtem is bele, valahogy nem működött. Untattam a fiúkat. - Szóval, hány lányt vittél az ágyba ezen a héten? – kérdeztem végül. – Még csak szerda van, úgyhogy nem hiszem, hogy háromnál többet. Dean kis híján kiköpte a sört, amit időközben Zach anyja kihozott neki, de Zach végre felkapta a fejét, és úgy nézett rám, mintha valami érdekeset látna. Boldogan felsóhajtottam magamban. - Mondd, hogy is hívnak? – kérdezte. - Oh, Haley Morgan – feleltem idiótán vigyorogva. Végre sikerült felkeltenem az érdeklődését. Gondoltam, hogy az ilyen téma gördülékenyebbé teszi a

beszélgetés menetét. - Haley – bólintott –, sajnos a héten még egyet sem. Azért vagyok ilyen nyúzott. - Nem tűnsz nyúzottnak – jegyeztem meg illedelmesen, mert nem is volt az. Ugyanolyan jóképű volt, mint eddig. A szemeiben volt valami huncut csillogás, ami apára emlékeztetett. – És nincs is senki, akire szemet vetettél? Elkezdett mesélni valami szexi szőkéről, de Dean egy idő után megunhatta a témát, mert elterelte a beszélgetést. Az unalmas, szegény Matt, aki elszúrta az életét történet következett. Megállapítottam, hogy Zach és Dean teljes egyetértésben sajnálják őt, mégsem zavarják abban, hogy éjt nappallá téve a szobájában ücsörögjön

valami e-mailt várva. Nem mondtam nekik, de igazán kirángathatták volna onnan. Míg unatkoztam tökéletes tervet eszeltem ki Deannek, így míg ők elmélyülten sajnálták Mattet, én a háttérben elvettem Dean sörösüvegét, kiöntöttem a tartalmát, és kedvesen beletöltöttem a jeges teám felét. Szomorú, hogy annyira nem figyeltek rám, hogy mindezt észrevétlenül vihettem véghez. Izgatottan lestem, hogy Dean mit fog szólni, ha végre feltűnik neki. Alig bírtam visszafojtani a vigyorgást, amikor észrevette. Rám pillantott, és az ajkain megjelent egy olyan imádnivaló, sejtelmes mosoly, amitől a szívem hevesebben vert, és csak arra tudtam

gondolni, hogy tudnám nem szeretni. Már az elején tudtam, hogy ez lesz. Beleszerettem, és már nincs visszaút. - Mintha múltkor megígértem volna neked egy nagy titkot – vigyorgott végül rám Zach kizökkentve a szerelmes gondolatokból. – Hallottam, hogy az őrült liba története egészen rossz színben tüntet fel engem. Akarod hallani az igazat? - Esther azt mesélte lefeküdtetek, aztán nem hívtad fel – hadartam lelkesen. – Nem ez történt? Felállt a székéről, közelebb vonszolta az enyémhez, és leült, egészen közel hozzám. - Elmesélhetem, mi volt! – hajolt felém.

– De csak ha titokban tartod, hogy én ilyet tettem. - Oké – bólogattam. – Nem mondom el senkinek. - Ígéred? – kérdezte komolyan a széken karfájára támaszkodva. - Ígérem! – Szerintem meg is esküdtem volna, ha kéri, annyira kíváncsi voltam a sztorira. - Hát, jó – sóhajtotta tettetett szenvedéssel, a száján azzal az egész cuki mosollyal, ami egy tízes skálán Deanéhez képest maximum hatost kapott volna. – De figyelmeztetlek, nem egy szép történet. - Szeretem a piszkos történeteket – biztosítottam izgatottan. – Csak mondd már!

- Február volt – bólogatott, mintha egy évezredekkel korábbi időre kellene visszaemlékeznie. – Még elég hideg ahhoz, hogy egy férfi az átlagosnál is jobban vágyjon egy forró, női testre, ami megmelegíti az ágyban. - És akkor jött Esther? – kérdeztem, mert valamiért szünetet tartott. - Igen, táncoltunk, csókolóztunk, és eljött a melegítés ideje. – Felnevettem, majd a számra szorítottam a kezem, hogy bent tartsak minden hangot, ami megakadályozhatja, hogy egészen a végéig halljam a történetet. – Az ágyban feküdtünk, szenvedélyesen simogattuk egymást. – Játékosan végigfuttatta az ujjait a karomon, majd elvette a kezét, mintha hirtelen döbbent volna rá, hogy

tulajdonképpen hozzám sem akart érni, és aztán folytatta. – Sírni kezdett, hogy nem akarja, azt mondta, szűz és adjak neki időt. Nem történt semmi. - Micsoda? – kaptam levegő után. - Szóval, ha találkozol vele, és szóba kerülök, nyugodtan mondd meg neki, hogy azt üzenem, nem bánom, hogy azt terjeszti, nem hívtam fel a közös éjszakánk után, csak utaljon arra, hogy jó voltam az ágyban. Hitetlenkedve meredtem az enyhe mosolyára. Esther hazudott? Kétség sem fér hozzá, Zach-nek semmi oka nem lett volna valótlant állítani. - Ez nagyon rendes volt tőled – mondtam végül, és elismerően néztem rá. – Tudtam én, hogy nem is vagy rossz.

- Nem hallottad még mi egyéb rosszaságot műveltem? – kérdezte vicceskedve. - Semmi súlyosat – ráztam a fejem. – Legalábbis olyasmit nem, hogy valakit kényszerítettél, hogy ágyba bújjon veled. Akit meg nem kényszerítettél, az vessen magára. - Tetszik, ahogy gondolkodik – nézett el a fejem mellett Zach. Én is ránéztem Deanre, aki látványosan megitta az utolsó korty sörnek álcázott jeges teát, és felállt a székéből. - Későre jár, menjünk, Haley! Szívesen maradtam volna még, hogy kiszedjek Zach-ből még egy rakás történetet, vagy kérdezzek még Estherről,

de Dean nagyon menni akart, így muszáj volt követnem. Zach megkérte Deant, hogy máskor is hozzon el engem, majd kikísért minket a kocsiig. A fiúk furcsa pillantásokat váltottak egymással, amitől kicsit elbizonytalanodtam. Lehet, hogy hülyén viselkedtem? Beültünk a kocsiba, Dean megcsóválta a fejét, és elindultunk. Nem mondott semmit, így lejjebb csúsztam az ülésen, és gondolkodtam, mi volt a legrosszabb lépésem. - Szeretem a piszkos történeteket – szólalt meg végül Dean az én hangom utánozva. – Nem hittem, hogy ilyen szégyentelenül szoktál viselkedni a barátod háta mögött.

- Tessék? – döbbentem meg. Ez nem éppen az a szidás volt, amire vártam. – Én nem viselkedtem szégyentelenül! Miről beszélsz? - Nyíltan flörtöltél vele! Mi lett volna, ha én nem vagyok ott? - Nem flörtöltem – ellenkeztem. – Én csak beszélgettem Zach-kel. - Tudod, én mit láttam? Összehajolva nevetgéltetek, sutyorogtatok, és még azt is hagytad, hogy fogdosson. Ha ez nem flört, akkor nem tudom, mi az. Elképedve bámultam. Flörtöltem? Én? Dehogyis, én úgy tudtam flörtölnöm olyasvalakivel kéne, aki tetszik nekem, mint Dean. Lehet, hogy elrontottam valamit? Akárhogy is töprengtem, nem értettem ezt a dolgot.

- Sajnálom, nem tudtam, hogy tudok – mondtam végül. - Mit tudsz? - Flörtölni – motyogtam. – Észre sem vettem, hogy csinálom. Még sosem tettem ilyet azelőtt. Dean felnevetett, amitől megkönnyebbültem. Tehát nem haragszik. - Ha nem szándékos volt, akkor visszaszívom, amit mondtam – nevetett rám. – Ne haragudj. - Nem haragszom – mondtam vidáman. – Köszönöm, hogy elhoztál. Jól éreztem magam. Nem hiszem el, hogy Esther hazudott. Szegény Zach! - Nem hal bele – morogta Dean. - Én akkor is sajnálom. Biztos rosszul

esett neki, hogy Esther olyanokat mondott róla. – Dean hitetlenkedve rám pillantott. – Te is hallottad, hogy nem akarta, hogy rosszakat gondoljak róla. Szép tőle, hogy nem kürtöli világgá, hogy hozzá sem ért Estherhez. - Tetszik neked? - Nagyon. Szerintem aranyos fiú. - Aranyos? – kételkedett Dean. - Persze – bólogattam. - Aranyosabb, mint Johann? – Valami kis gúnyt éreztem ki a hangjából. - Hogy jön ez ide? Johann nem Zach, össze sem lehet hasonlítani őket. - Talán épp ezért tetszik neked – érvelt Dean nagyon is rosszul. Hirtelen megértettem, mit is gondol. - Zach nem tetszik nekem, mint fiú…

vagyis, nem vonzódom hozzá, csak kedvelem, mint barátot. Bolond vagy, ha mást gondolsz, emlékeztetlek rá, hogy csak tizenhat éves. Én tizenhét múltam, tudom, nem tűnik nagy különbségnek, de igenis az, főleg ebben a korban. Én nem vagyok olyan, mint Tamy, akit nem zavar az ilyesmi. Dean meglepetten nézett rám. - Te tényleg elmúltál tizenhét? - Miért, hány évesnek gondoltál? – kérdeztem vissza zavartan. - Nem is tudom – mormolta, és hirtelen nagyon figyelmesen nézte az utat. – Azt hiszem, tudtam, de… valahogy nem gondollak ennyinek. Fiatalabbnak tűnsz. - Azért, mert kicsi vagyok, még nem kell

lenézni az életkoromat is – mondtam savanyún. Ennyit arról, hogy Dean néha gondol rám nőként. Hiszen még azt sem tudta, hány éves vagyok! Hogy ő a plusz tíz hónapjával pont ideálisan idős hozzám képest. Még ideálisabb, mint Johann, aki csak öt héttel előz meg engem. - Ennek semmi köze, ahhoz, hogy kicsi vagy – mondta. – A férfiak kedvelik a kicsi nőket, én a viselkedésed miatt gondoltam, hogy… - Úgy viselkedem, mint egy gyerek? – kérdeztem ijedten. - Dehogy – rázta a fejét. – Csak úgy, mint akinek bizonyos dolgokban nagyon kevés a tapasztalata. Ezért gondoltam. Hallgattam egy ideig. Hát, igen, fiúzás

terén egy csipetnyi tapasztalatom sincs, nyilván ezt vette észre, viszont hazugság terén mesterfokon állok. - Komolyan mondtad? – szólaltam meg végül. – Azt, hogy a férfiak szeretik a kicsi nőket? Én még nem vettem észre. - Komolyan – vigyorgott rám. – Én például igen, és többeket ismerek, akik szintén. Éreztem, hogy vörösbe vált az arcom. Ő igen. Ezt nem hiszem el! Biztos csak azért mondta, hogy ne bántson meg. És ha nem? És mit kellene erre mondanom? Az újonnan felfedezett flörttehetségem semmivé foszlott, csak azt tudtam, hogy soha ennyire szépet, és ennyire izgató dolgot nem hallottam még. Szerencsétlen

én. 15. A buli - Szóval, ugye te eljössz? – kérdezte Syl pénteken a rajzóra végén. – Hozol valakit? - Jövök – bólogattam. – De nem tudom, viszek-e valakit. Lehet. - Rendben – felelte vidáman. – Ez akkor már huszonnégy, ha hozod azt a valakit, huszonöt. L. J. és Syl megtervezték a szerintük legjobb bulit, ami valaha volt a világon, ahová szigorúan csak jó arcok jöhetnek el, és én is a meghívottak listáján vagyok egy plusz kérdőjellel, ami Deant

jelentette. Nem tudtam, hogy eljön-e velem, hiszen nem jutottunk odáig, hogy válaszoljon a kérdésemre, sőt a Zach-nél való látogatásunk óta nem is beszéltünk egymással, pedig epekedve lestem a házukat, hátha látom valahol. Igazság szerint azóta csak rá gondolok, és a rajongásom iránta bőven túlszárnyalta a Johann iránti érzelmeimet. Kezdtem arra gondolni, hogy ami Johannal van, talán nem is igazi, viszont az érzés, ami Dean láttán fogott el valóságosabb volt minden korábbi bolondságomnál. Valósággal hiányzott a hangja, a nevetése, a gyönyörű szeme. Ha Johannt láttam, sokkal inkább

bűntudatot, mint szerelmet éreztem. Szinte nem is gondoltam rá az utóbbi napokban. Persze fel sem merült bennem, hogy el kellene mondanom valakinek a dolgot, legfőképpen nem a két érintettnek. Úgy hittem, bőven elég nekem, hogy Dean továbbra is a barátom marad, és néha megölel, vagy épp megpuszil. Különben meg szabadon álmodozhatom, nem akadályozza meg senki. Most épp azon merengtem, mennyire felemelő lesz beállítani a bulira Deannel együtt. Feltéve, ha jön. Végül is miért ne jönne? Azt mondta, nem cikis neki, ha együtt látják velem. Alig vártam, hogy hazaérjek, és megkérdezzen tőle, hogy akkor most jön vagy nem.

Otthon csalódottan láttam, hogy nincs odahaza. Lehet, hogy direkt maradt el, hogy ne kelljen velem jönnie? Aggódtam, és arra gondoltam, talán nekem sem kellene elmennem. Úgysem valóak nekem az ilyen bulik, még akkor sem, ha L. J. azt mondta, megmutatja, hová ragasztotta ki a rajzot, amit róla csináltam. Legnagyobb döbbenetemre anya alig pár perccel utánam érkezett haza, és ragaszkodott hozzá, hogy válasszuk ki, melyik cuccaim veszem fel a bulira. Ezen én is tűnődtem, úgyhogy szívesen vettem a segítségét. - Ez a farmer nagyon jól áll neked, kicsim – húzta elő anya a

szekrényemből, az egyik ritkán hordott túlságosan is az alakomra simuló nadrágomat. – Ezzel a felsővel. Még egyszer sem volt rajtad, nézd, rajta van az árcédula. A pandás felső volt, amit hónapokkal ezelőtt Estherrel vásároltam, és amit igyekeztem a szekrényem legmélyére elrejteni. - Jaj, ne! – ráztam a fejem. – Nem hiszem, hogy jó lesz. - Dehogynem, Haley. Próbáld csak fel. Gondoltam abban még nincs semmi, így felvettem a farmert a felsővel, és megállapítottam, hogy túlságosan antiHaleys. - Szerintem nagyon csinos vagy – mondta anya. – Engedd le a hajadat.

Nem tudom, említettem-e már, de a hajam nagyon hosszú, és nagyon göndör, ergo nem szép látvány, ha szabadjára engedem. Most sem tettem. Igaz, a hajcsatjaim félretettem, de szorosan befontam a loboncom, és szép, fehér hajgumit tettem a fonat végére. - Akarod, hogy kifessem a körmeid? – kérdezte anya kedvesen, és mivel rábólintottam, átmentünk az ő szobájába, és hagytam, hogy hamvas rózsaszínre lakkozza a nem túl hosszú körmeim. – Örülök, hogy elmész erre a bulira – mosolygott közben. – Mostanában nem nagyon jársz sehová. Estherrel is rég találkoztam. - Már nem vagyunk jóban, anya –

vallottam be. – Már nem az a lány, mint régen. - Azt hittem, hogy az a kis csetepatétok az iskolában nem volt olyan komoly. - Az nem – ráztam a fejem. – Már korábban megromlott a viszonyunk. Most inkább Deannel barátkozom. - Tudod, ő a leghelyesebb fiú, akit mostanában láttam – kuncogott. – Ha tíz évvel idősebb lenne, apádnak akadna egy komoly vetélytársa. - Anya! – nevettem fel. – Elmondom apának! - Neked is tetszik, nem igaz? – Hazudhattam volna, de nem tettem. - Igen, nagyon. - Olyasmit hallottam, hogy nincsen barátnője – folytatta anya közömbös

arccal, de tudtam, hogy csak megjátssza. - Nincs neki. - Arra gondoltam, hogy te lehetnél az – bökte ki azt, amire gondoltam is. - Nem hiszem, anya – csóváltam meg a fejem. – Csak barátok vagyunk. Nem gondol rám úgy. - Biztos vagy benne? – Anya eltette a körömlakkot, és a parfümjei között kezdett keresgélni. - Hogyan lehetnék biztos benne? – kérdeztem vissza. Anya kiválasztott egy nagyon kicsi üveget, és felszólított, hogy sétáljak el előtte. Elém fújta, én pedig belesétáltam a mikroszkopikus cseppekbe. - Megkérdezhetnéd tőle nyíltan – ajánlotta anya, majd látva az elborult

arcom, hozzátette. – Vagy majd kiderítjük, meglátod. Jól összeillenétek ti ketten, ráadásul itt lakik alig pár méterre. - Igen – hagytam rá, bár nagyon is kételkedtem benne, hogy akármi közöm lehet Deanhez. - Akarod, hogy keressek neked egy halványabb színű rúzst? Mielőtt válaszolhattam volna, megszólalt a csengő, amitől idegesen összerándult a gyomrom. Hát itt van! Eljön velem! Persze megvolt rá az esély, hogy nem Dean az, de amikor leszáguldottam a lépcsőn, és megláttam az ajtó üvegén keresztül átsejlő sziluettjét, már biztos lehettem benne.

- Szia! – köszöntem kis híján ujjongva, ahogy kinyitottam az ajtót. – Féltem, hogy nem jössz el. - Nem mondtam, hogy nem jövök – mosolygott rám. - De azt sem, hogy igen – vágtam rá vidáman. – Megkönnyebbültem. Nem biztos, hogy egyedül elmentem volna. - Készen vagy? – nézett végig rajtam. Nem tudtam eldönteni, hogy tetszik-e neki a ruhám. Láttam, hogy elidőzik a szeme a pandákon. - Hogy nézek ki? – kérdeztem izgulva. – Nagyon… vagyis, bulizósnak tűnök? - Másnak tűnsz – mondta. – Határozottan bulizósnak. Ez kedves volt, úgyhogy lelkesen felrohantam a táskámért, majd vissza a

földszintre, ahol anya szóval tartotta Deant. Féltem, hogy olyasmiről beszélnek, amiről nem kéne, de anya csak Mary és Jack egészsége felől érdeklődött. - Hányra jöjjek haza? – kérdeztem anyát. Szerintem ilyesmit még sosem kérdeztem tőle. - Ahogy jónak látod, Haley. Érezzétek jól magatokat! Nem hittem, hogy nagyon sokáig elmaradnék, de izgalmas volt, hogy van rá lehetőségem. - A te kocsiddal megyünk? – tudakoltam Deantől odakint a ház előtt. - Igen – bólintott. – Hazafelé neked kell vezetni, és nem akarom, hogy összetörd a sajátod a sötétben.

- Miért kell nekem vezetni? – értetlenkedtem. - Mert valószínűleg inni fogok – magyarázta. – Nem sokat, de ahhoz eleget, hogy ne vezethessek. - Honnan tudod, hogy én nem fogok inni? – kérdeztem kihívóan. Rám nevetett, majd betessékelt az autójába, és csak odabent válaszolt. - Nem fogsz, Haley. - Megtiltod? – Tetszett a gondolat, hogy megtilt nekem valamit. - Megkérlek rá – nézett rám a szempillái alól. – Kérlek! - Ez több mint igazságtalan! – nevetgéltem zavartan. – Nem illik a mocskos, szépfiú trükköket használni!

- Mióta? – Szokatlanul jókedvűnek tűnt, ami engem is vidámabbá tett. - Mostantól – jelentettem ki. - De akkor sem ihatsz, mert azt még a mostantól előtt kértem. - Na jó, ki fogom bírni, ha ma este kivételesen józan maradok – nevettem. – De csak, mert irigylésre méltó szempilláid vannak. – Kimondtam, és nem is bántam. Ilyesféle megcáfolhatatlan igazságokat akármikor ki mertem mondani. - Még a csálé fogaim ellenére is? – kérdezett vissza. - Jaj, Dean! – ijedeztem. – Mondtam már, hogy csak zavarban voltam. Nem akartalak megbántani, csak… – elhallgattam, mert rájöttem, hogy

tulajdonképpen nevet rajtam. – Ez nem volt szép tőled! Tudod, hogy mennyire bánom, hogy megsértettelek akkor. - Még egy lány sem tett megjegyzést az első találkozásunkkor a fogaimra. – Szerencsére nem haragudott. – Sőt, még soha senki nem tett megjegyzést rájuk. Te voltál az első. - Sajnálom – mondtam egykedvűen. - Én nem bánom – felelte. Kellemes forróság terült szét a mellkasomban. Talán tényleg nem bánja? Még az is lehet, hogy örül, hogy így alakultak a dolgaink. Azt kívántam, bárcsak lenne merszem megkérdezni, hogy gondolt-e rám valaha másképp is, mint barátra, aztán meg azt, bárcsak ne képzelnék folyton romantikus tartalmat a

szavai mögé. Épp mondani akartam valamit, amikor újabb, ezúttal félreérthetetlen dolgot mondott nekem. - Tetszik az illatod. Nagyon finom. Nem tudtam semmit mondani. Sosem mondtak még ilyet nekem. Akartam reagálni, de akármire nyitottam a szám, nem jött ki hang a torkomon. Zavartan kibámultam az ablakon. - Anya parfümje – mondtam végül, de túl sok idő telhetett el, mert Dean értetlenül megkérdezte. - Mi? - Az illat – magyaráztam. – Anya adta kölcsön a parfümjét. Kicsit elmosolyodott, és bólintott. Megkönnyebbültem, hogy túl vagyunk a

kényes szakaszon. L. J. házáig már nem sok mindent beszéltünk, Dean egyedül az utcát és a házszámot kérdezte meg. Mindig sajnáltam, hogy nekem egy fikarcnyi sem jutott a női megérzésből. Akkor talán előre tudtam volna, hogy milyen kellemetlen dologgal kell szembesülnöm, alig, hogy megérkezünk. L. J.-ék háza nem volt túl nagy, de tömve volt emberekkel, akikből csak nagyon keveset ismertem, és azok többségét is csak látásból. Megkérdeztem Deant, hogy mit kell csinálnunk, mire ő (először kinevetett) azt felelte, hogy szerzünk valami innivalót. Ez könnyű volt, egy elég központi helyen voltak az italok. Rögtön kinéztem magamnak azt a csábítórózsaszín puncsot, de alighogy a

számhoz emeltem a poharam, Dean, aki már belekortyolt a sajátjába, elkapta a kezem. - Nem ihatod meg, Haley. Rum van benne. Jellemző, rögtön az első dolog, amit ki akarok próbálni, tilos a számomra. - Csak megkóstolom – alkudoztam Deannel, mire bólintott egyet, így tényleg csak megkóstoltam (és nagyon finom volt), majd átadtam neki a poharam, és egyszerű, unalmas narancslét töltöttem magamnak. Be sem fejeztem az ivást, a semmiből Syl bukkant fel, és mérgesen megrángatta a karom. - Igaz, hogy te hívtad meg őt?

- Kit? – kérdeztem meg értetlenül, mire a tömegre mutatott balra tőlem. Nem kellett sokáig nézelődnöm, megláttam Johannt, aki – kis híján a frászt hozva rám ezzel – épp minket bámult. - Azt mondta, te hívtad meg! – dühöngött Syl. Úgy éreztem magam, mintha a fejembe szállt volna az a pici korty puncs, de csak az ijedtség és a bűntudat hullámaitól szédültem meg. Dean és Johann egy helyen? Dean rá fog jönni, hogy hazudtam, hiszen még mindig nem szedtem össze a bátorságom, hogy elmondjam neki, hogy nem is járunk Johannal. - Azt hittem, hogy ő nem lesz itt – hajolt

a fülemhez Dean. – Nem tudtad, ugye? Megráztam a fejem. Ki a fene gondolta volna? Egyáltalán mit keres itt? Johann nem jár bulikra. Ő túl elfoglalt ahhoz, hogy bulikra járjon! Persze tudtam a választ, hiszen ott állt mellettem. Syl. - Te hívtad meg? – kérdezte újból. Nem válaszoltam. - Mindjárt jövök – mondtam Deannek, és elindultam Johann felé. Arra gondoltam, hogy el kell tűntetnem innen, akárhogyan, de fogalmam sem volt, miként tudnám megtenni. Johann látta, hogy felé igyekszem, és ő is elindult. - Hazudtál? – nyögtem ki az első dolgot, ami eszembe jutott. Ezen nem tudtam továbblépni. Johann hazudik? – Miért?

- Nem tudom – válaszolta Johann, és úgy tűnt, szégyenkezik. – Szerettem volna eljönni, de nem hívtak meg. Szánalmas, igaz? – Összeszorult a szívem. - Nem – válaszoltam habozás nélkül, és sajnálkozva. Az én hibám volt az egész. Azt kívántam bárcsak ne hazudtam volna neki azt, hogy nem érdekli Sylt, de reméltem, hogy még jóvá lehet tenni. – Figyelj, szerintem beszélj Syllel, és mondd meg neki, hogy érzel. Mi rossz történhetne? Talán csak félreértitek egymást. – Mekkora képmutatás! Méghogy talán! Miattam egy ilyen tökéletes fiú, mint Johann hazugságra kényszerül, és továbbra sem teszem jóvá a bűneim. A pokolban biztos van egy külön bugyor az olyan hazugoknak, mint

én. - Gondolod? – kérdezte. - Persze – mondtam habozás nélkül. – Majd azt mondom, tényleg én hívtalak meg. Sajnálom, hogy nem tettem. Halványan elmosolyodott, és én úgy éreztem, elég időt pazaroltam már rá, ahelyett, hogy Deannel lennék, így egy biccentés után hátat fordítottam, és visszasiettem oda, ahol Deant hagytam. Egyszerre két lánnyal, és Syllel beszélgetett éppen. Csodáltam, hogy ennyire könnyedén barátkozik teljesen ismeretlen emberekkel. A jöttömre Syl közelebb lépett hozzám, és fojtott hangon megkérdezte: - Na, elküldted?

- Dehogyis – ráztam a fejem. – Tényleg én hívtam ide. Azt mondtátok, hogy a jó arcok jöhetnek. Johann az. Syl egy hitetlenkedő pillantást vetett rám, aztán otthagyott. Örültem ennek, gondoltam, minél messzebb megy tőlem, annál távolabb tartja Johannt is. Észrevétlenül megpróbáltam beleolvadni Dean beszélgetésébe, de mindkét lány kiszúrt magának, és alaposan megbámulták a pandákat a felsőmön. Talán mégsem kellett volna ebben jönnöm? Hirtelen feltűnt, hogy igenis egy csomóan pillantgatnak a pandáimra. Végül Dean egyszerűen lerázta a két lányt, és felém fordult. - Történt valami Johannal?

- Semmi – ráztam meg a fejem idegesen. El kell mondanom neki az igazat! - Gondok vannak köztetek? - Nem… vagyis nem tudom – néztem fel rá. – Majd mindent elmagyarázok később, jó? - Miért nem jött ide hozzád? - Most veled vagyok – próbáltam lezárni a kérdezz-feleleket. – Ígérem, később tényleg elmondom. - Ahogy akarod. – Imádtam, ezért a mondatért, tudtam, egy kis idő múlva már lesz annyi bátorságom, hogy elmondjam az igazat. Mondjuk a ma este után. - Nagyon cikis ez a pandás minta? – kérdeztem meg végül. – Mindenki bámulja.

Ő is lenézett majd enyhe mosollyal megrázta a fejét. - Szerintem rendben van. Már kezdtem volna megnyugodni, és azon tűnődtem, hogy a barátok táncolnak-e egymással, amikor L. J. csapódott mellém. - Hát, itt vagy, Haley! Tetszik a buli? - Jó – bólintottam lelkességet színlelve. – Ő Dean! Bemutatkoztak egymásnak, majd L. J. a pandáimat bámulva kijelentette, hogy üzletelni akar velem, ha ráérek, akkor kövessem. - Én megleszek – mosolygott rám Dean, így kelletlenül otthagytam őt. L. J. egyenesen a szobájába vezetett.

Rengeteg poszter volt a falain, és megláttam a rajzomat is közöttük. Alig hittem el, hogy tényleg kitette. - Az ajánlatom a következő… – kezdett bele, és lázasan kutatni kezdett valami után a kupis íróasztalánál. Nem számítottam arra, amivel előállt. A kezembe nyomott egy posztert valami szakállas pasasról, akinek gitár volt a kezében, és két fényképet saját magáról, majd elmagyarázta, milyennek akarja a rajzot, amin ők ketten vannak. Mondjam meg mennyit kérek cserébe. Meglepetten ráztam a fejem. Elég abszurd volt, hogy valaki képes pénzt ajánlani egy rajzomért, így azt a részt kihagytam, helyette megígértem, hogy csak úgy barátilag elkészítem a rajzot. Szerintem

akármit megígértem volna, ha végre hagyja, hogy Deannel legyek, de úgy tűnt, nem fog sikerülni. Hirtelen Jervis, az egyik srác a rajzcsoportból, robbant be a szobába, azzal, hogy L. J. rohanjon, mert bunyó van. L. J. egy csúnya káromkodással lerohant, én lassabban követtem. Odalent egy emberként nyüzsgött a tömeg, és döbbenten vettem észre, hogy Dean körül nyüzsög. Ott állt mogorva képpel, egy pohárnyi átlátszó, alkoholnak tűnő folyadékkal a kezében, és hagyta, hogy Syl valamivel ügyködjön az arcán. Mindenkit félrelökve rohantam oda hozzájuk. - Mi történt? – kérdeztem. Rájöttem,

hogy az a valami Syl kezében egy darab jég, amit módszeresen olvasztott fel a fiú tökéletes arcának a jobb oldalán. – Mi történt? – ismételtem, és félrelöktem Sylt is. Dean lenézett rám, és én észrevettem a jégcseppek alatti bőrpírt, ami félreérthetetlenül jelezte, hogy megütötték. Sosem éreztem még olyasmit, mint akkor. Legszívesebben nekiugrottam volna akárkinek, aki ezt tette. Talán bolondság, de meg akartam védeni őt akármitől, még az életem árán is. Óvatosan hozzáértem az arcához, elsimítva a cseppeket, és határozottan éreztem, hogy megdagadt az a rész. Kedvem lett volna sírni és ordítani egyszerre. Hirtelen jöttem rá, hogy

tulajdonképpen Syl beszél hozzám. -… beszélt mindenféle hülyeséget, és Dean csak mondott neki valamit, amit nem értettem, de az az őrült azonnal megütötte. Mondtam, hogy nem kellett volna meghívni. - Ezt Johann csinálta? – kérdeztem halkan Deant, aki egy hajtásra felhajtotta azt az izét, akármi is volt, majd megfogta a kezem. - Gyere, beszélnünk kell! Féltem, de elszorult torokkal követtem ki a teraszra, ahol leültetett egy székre. - Sajnálom, Haley! – simogatta a kezem, mintha a világ legrosszabb hírét akarná közölni. – Akármi is van most köztetek, nem hagyhattam, hogy ezt tegye. Láttam, hogy mennyire bámulja a barátnődet,

aztán mikor eltűntél, odament hozzá, és… - Megütött téged? – Kis híján sírtam. Gyűlöltem magam, amiért ezt csináltam, és mindent be akartam vallani. – Én úgy sajnálom… - Nem neked kell sajnálnod – vágott közbe. – Szerelmet vallott annak a lánynak, miközben te… - Nem! – sírtam fel szánalmasan. – Az én hibám volt, én… Önkéntelenül is átöleltem Deant, bár nem mertem reménykedni, hogy az igazság után valaha is szóba áll velem. - Ne sírj! – próbált vigasztalni, de ettől csak még nehezebb lett. - Hazudtam, Dean! – Igyekeztem nem dedósként bömbölni. – Johann és én nem

járunk együtt. Annyira sajnálom! Eltolt magától, én pedig gyorsan visszafojtottam a sírási kényszert. - Szakítottatok? Mikor? Miért nem mondtad? - Sosem jártunk – vallottam be, és láttam, mennyire meglepődik ezen. – Én csak szerelmes voltam belé, és amikor segíteni akartál, nem működtek a trükkök. Te annyira lelkes voltál, hogy azt hazudtam, járunk, de igazából nem volt semmi. Tudtam, hogy Sylbe szerelmes. Kérlek, ne haragudj rám! Tudtam, hogy nem fog megbocsátani, mégis mindennél jobban fájt, amikor hitetlenkedve megkérdezte: - Egész idő alatt hazudtál nekem? Ezt

nem hiszem el! - Nagyon sajná… - Ne mondd, hogy sajnálod! – kiabált rám, és azonnal elhúzódott tőlem, hogy minél távolabb lehessen. – Hogy hazudhattál? Ezernyi lehetőséged lett volna elmondani az igazat, erre hagyod, hogy hülyét csináljak magamból! Most már valóban sírtam. Számítottam rá, hogy rossz lesz, ha kiderül az igazság, de arra nem, hogy ennyire. - Kérlek, ne haragudj! Nem akartam! Bocsáss meg! - Innom kell valamit! – vágta rá, és visszaindult a házba. Követni akartam, de visszafordult, és odavetette nekem. – Ha már az igazmondásnál tartunk: nem a pandákkal van a gond, hanem azzal, hogy

nem vettél fel melltartót a felső alá! Bement a házba, én pedig kint maradtam a bűntudatommal, a szánalmas könnyeimmel, abban a felsőben, ami valóban túlságosan rám tapadt nem sokat hagyva a képzelőerőre. Ami még ennél is rosszabb volt, hogy néhányan az udvarban flangáltak, valószínűleg hallottak mindent, és most engem bámultak. Nem tudtam, mit tenni, a házba nem mehettem vissza, így megkerültem a házat, és hazaindultam. A síráson hamar sikerült úrrá lennem, de a maradék így is borzasztó volt. A bűntudat elviselhetetlenül szorongatta a belsőmet, esélytelennek tűnt, hogy Dean valaha is megbocsátja a hazugságom,

hiszen megmondta az elején, hogy utálja, ha hazudnak neki, és én azt tettem. Hogy is remélhettem, hogy nem fog kiderülni? Buszra szálltam, és igyekeztem összefonni magam előtt a karjaim, hogy takarjam magamból, amennyit tudok, de elég fura látvány nyújthattam, mert mindenki bámult. Anya és apa csodálkoztak, hogy ilyen hamar hazaértem. - Nem volt jó a buli, prücsök? – kérdezte apa. - Hol hagytad Deant? - Nem tetszett – ráztam a fejem. – És Deannel is összevesztem. Hazabuszoztam. - Jaj, kicsim! – csodálkozott anya. – Nagyon komoly a dolog?

- Majd megoldom – mondtam könnyedén, és abban a pillanatban el is határoztam, hogy úgy lesz. Bocsánatot fogok kérni, ezerszer, ha kell, még könyörgök is, ha úgy akarja. Meg fogom ígérni, hogy akármit megteszek, csak ne haragudjon. Féltem, hogy édeskevés lesz, de kitartottam az elhatározásom mellett. Meg fogom próbálni! 16. Holdfény Az ablakban gubbasztottam, és vártam, hogy Dean hazaérkezzen. Fogalmam sem volt, hogy mit csináljak. A szégyen azóta

égette az arcom, mióta kiderült a hazugságom. Hogy keverhettem őt ilyen helyzetbe? Soha nem lett volna szabad elmennünk arra a bulira. De ki gondolta volna, hogy Johann pont ott lesz? Marta a lelkem a bűntudat. Nem kellett volna eljönnöm, és otthagynom Deant. Ki tudja, mi lett vele azóta. Ki fogja hazahozni? Nekem kellett volna, hiszen ivott. Végül megfürödtem, és a hálóingemben kémkedtem tovább. Nagy sokára megláttam, hogy felgyullad a fény Dean szobájában. Végre, hazaért! Reméltem, hogy semmi további baja nem esett, viszont csak arra tudtam gondolni, mennyire dühös lehet most rám. Biztosan

utál, mégpedig azt nem tudom elviselni. Azonnal át kell mennem hozzá, hogy bocsánatot kérjek. Vagy tíz percig fontolgattam a dolgot, tűnődve a lehetséges végkifejleteken, és végül arra jutottam, hogy többet jelent nekem annál, hogy meg sem próbáljam a bocsánatkérést. Felkaptam a köntösöm, papucsba bújtam, és átsiettem hozzájuk. Igazából csak a tornácon jutott eszembe, hogy késő éjjel van, Mary és Jack több mint valószínű, hogy alszanak, de nem akartam visszafordulni. Lenyomtam a kilincset, és máris bent találtam magam a sötét házban. Már ismertem az utat, így felsiettem Dean szobája elé, csakhogy már nem égett nála a fény.

Bosszankodtam magamban. Már lefeküdt volna? Mielőtt elindultam, még biztos, hogy fent volt. Talán még nem is alszik. Kopogás nélkül benyitottam, majd a sötétségbe suttogtam. - Dean? – Nem érkezett válasz, így kicsit hangosabban megismételtem. – Dean! Beljebb léptem, és becsuktam magam mögött az ajtót. Nem volt behúzva a sötétítőfüggöny, így a Hold fénye elegendőnek bizonyult, még úgy is, hogy otthon felejtettem a szemüvegem. Dean az ágyán feküdt, és a szuszogásaiból rájöttem, hogy tényleg alszik. Közelebb somfordáltam, arra gondolva, hogy ha már eddig eljöttem, igazán elmondom neki, amit szeretnék. Szerencsésen odaértem az ágy mellé, és

kitapogattam az éjjeliszekrényen levő apró lámpát, hogy némi fényt varázsoljak. - Mi a fene? – Dean volt, aki meglepetten felkiáltott, én pedig egy ijedt kézmozdulattal levertem a lámpát az éjjeliszekrényről, ami nagy csattanással adta hírül, hogy darabokra tört a parkettán. - Sajnálom! – suttogtam levegő után kapkodva. Dean időközben felült az ágyon, és nyilván bámult, bár pont háttal álltam a holdfénynek. Az árnyékom az arcára és a testére vetült, így a helyén csak nagy feketeséget láttam. - Te meg ki vagy? – kérdezte értetlenül, és éreztem, hogy megérint, mintha nem

hinné el, hogy valóság vagyok. - Csak én vagyok – mondtam, és léptem egyet oldalra. Elakadt a lélegzetem, amikor a Hold fénye egyenesen Deanre sütött. Nem viselt pizsamafelsőt – talán alsót sem, de ebbe még belegondolni sem mertem –, így tökéletesen megihlető képet kaphattam a felsőtestének már több alkalommal megcsodált, és lerajzolt gyönyörűségéből. Lenyűgözött a nyaka ívén megcsillanó ezüstfény és a sötétlő mellbimbó kontrasztja. A szemei apró csillagokként fénylettek, és a száján is megcsúszott néhány szikra. Nedves lehetett. Csak ült, és bámult rám, úgyhogy

kiszakítottam magam a csodálatból, megígérve magamnak, hogy ezt még papírra vetem, és megköszörültem a torkom. - Nagyon sajnálom, Dean! – suttogtam végül. – Ne haragudj rám, kérlek! - Annyira gyönyörű vagy! – mondta a várt „Nem haragszom, Haley!” helyett. Ezt még soha senki nem mondta nekem. Persze ez nem újdonság, hiszen ki tenné, biztos voltam benne, hogy valami nem stimmel. Ez józaneszű ember nem mondana ekkora hülyeséget. - Részeg vagy – esett le hirtelen. – Úgy sajnálom. Jobb lesz, ha elmegyek, majd holnap beszélünk. - Ne! – szólt rám, és megragadta a kezem. – Nem vagyok részeg. Te tényleg

gyönyörű vagy! Frusztráltan felnevettem. Egyrészt a kezemet fogta, ami nagyon is jól esett, másrészt nem hittem el, hogy ennyire nagyon részeg. Mert az volt, nyilván tényleg ivott még miután eljöttem. - Nagyon kedves vagy – kuncogtam idiótán. – De most feküdj le! Ki kell aludnod magad. Szerintem arra sem emlékezett, hogy miért kellene haragudnia rám, így nem sok értelme volt, hogy átjöttem. - Nem, nehogy elmenj! – szólt rám, és sietve, még mindig a kezemet markolva felállt. A takaró eddig takarta deréktól lefelé, most azonban döbbenten, és bevallom,

elragadtatottan jöttem rá, hogy meztelen. Igazából zavarba sem jöttem, hiszen igyekeztem a művész szemével látni az idomokat és a tapasztalatlan női szemnek kicsit meghökkentő formákat. - Feküdj vissza! – nevetgéltem megint, és igyekeztem lenyomni ülő helyzetbe. – Majd reggel beszélünk, most nem vagy olyan állapotban. Le kell… És akkor bennem rekedt az összes szó, ugyanis Dean engedve a nyomásnak, lehuppant az ágyára, ám rántott magával engem is. Hirtelen már nem is volt vicces a helyzet, ráestem a mellkasára, a szabad kezemmel a meztelen combján igyekeztem megtámaszkodni, de lehetetlen volt, hogy sikerrel járjak, ugyanis Dean minden mozdulata

szándékos volt. A szívem dübörögni kezdett a mellkasomban, mikor mindkét karját a derekamra fonta, és egész egyszerűen az ágyra húzott. - Dean – ziháltam, és próbáltam a legnagyobb lendületet véve kikerülni a cikis helyzetből. – Engedj el! - Most megvagy, Szépségem! A derekamat markolva tartott lenyomva, majd fölém került, és mielőtt komolyabban tiltakozhattam volna a meztelen mellkasa a mellemhez nyomódott, és az ajkait a számra szorította. Annyit álmodoztam róla, hogy az első csókom tökéletes lesz, hogy majd lassan olvadok el, mint a langymeleg

napsugarakra kitett csokoládé, és most ez az álom semmivé foszlott. Egyetlen másodpercig sem bántam. Dean szája forró és követelőző, a nyelve mélyre ható, kutakodó volt. Egyetlen pillanat alatt olvadtam párolgó pocsolyává, és égető tűz járta át a tagjaim, ami arra késztetett, hogy ízleljem meg én is az ő ajkait, és ne mozdulatlan fadarabként fogadjam ezt a soha nem tapasztalt érintést. Visszacsókoltam, és csak leheletnyi zavart éreztem – vajon jól csinálom, vajon nem fogom elrontani? – aztán elvesztem Dean csókjának ízében. Egyszerre volt édesen sós, csípősen mentolos, lágyan kemény és gyengéden vad. A legtökéletesebb első csók, amit

soha még csak képzelni sem mertem magamnak. És soha nem volt vége. Dean csak csókolt, nyögve, zihálva, a nyelvével végigsimítva, majd a fogaival óvatosan harapdálva a szám, és ahogy ő, én sem tudtam betelni az érzéssel. Egyáltalán lehetséges lett volna? Sokkal több volt első csóknál, a testem többre vágyott ennél, de nem is sejtettem, hogy Dean nem is érné be kevesebbel. Csókolt, és csókolt jóformán kifulladásig. Az ujjai újra meg újra beleakadtak a bozontos hajamba, megragadta a tarkóm, feljebb emelte a fejem, majd visszaeresztette, mindezt úgy, hogy a szája egy pillanatra sem vált el az enyémtől.

Vége lett a csóknak, először úgy tűnt véletlen, hogy az ajkai az államra csúsznak, de aztán határozottan fordította el a fejem, és őrjítő, nedves csókokkal, fájdalommentes, apró harapásokkal kezdte kényeztetni a nyakam érzékeny bőrét. Nem kaptam levegőt, úgy éreztem, nincs is szükségem rá, néha mégis muszáj volt lélegeznem, ám egy-egy korty magamhoz vétele rendszeres nyöszörgésekkel, és egyéb meghatározhatatlan kéjes hangokkal járt, amik legnagyobb zavaromra belőlem jöttek. Amikor Dean keze a mellemre siklott e hangok egy határozott nyögéssé álltak össze, melynek visszhangja kijózanított annyira, hogy ráeszméljek, jó úton

haladok afelé, hogy elveszítsem minden önuralmam, és ezzel talán az ártatlanságomat is. - Ne! Hagyd abba! – kértem. – Kérlek… Egy újabb éhes csók, egy határozott érintés, mely szoros ölelésbe zárta a nőiességem egyik bizonyítékát, és egy sürgető kérés volt, amik végérvényesen, és megmásíthatatlanul elvették az eszem. - Kérlek, nem menj el! Vedd ezt le! Kérlek! Pár pillanat volt csupán, amíg Dean megemelt annyira, hogy meg tudjak szabadulni a kényelmetlenné vált köntöstől, aztán a saját súlyával nyomott vissza a puha párnájára, hogy hosszú percekre újra mondatképtelenné – nem

mintha lett volna mondandóm – tegye a számat. Felhevült testének forrósága égetett a vékony hálóingen keresztül, és döbbenten észleltem egy nagyon is reális, de tapasztalatlanságom okán megrendítően zavarba ejtő testi reakció jelenlétét a combomon. Hiszen ő meztelen volt, ami annyit jelentett, hogy egyetlen leheletvékony anyag, és a bugyim választanak el attól, hogy ténylegesen egymáséi legyünk. Megijesztett a gondolat, túl gyors, túl abszurd, mégis lehetetlen volt ellenállnom neki. - Ezt is! – Dean felemelkedett rólam, legutoljára a szája szakadt el az enyémről, az is csak azért, hogy hangot

adjon a következő lépésnek. Az egyik karján megtámaszkodott mellettem, a másik kezét egészen a combomig csúsztatta, hogy megragadja a hálóingem alját, és felfelé kezdje húzni. Semmi finomkodás nem volt a mozdulataiban, csak sürgető határozottság, ahogy megszabadított az utolsó előtti ruhadarabomtól. Saját félmeztelenségem kissé sokkolóan hatott rám, hiszen nem rendelkeztem azokkal az idomokkal, amelyekkel egy lány méltán büszkélkedhetne, így szabályos kínzásként éltem meg a másodperceket, amíg Dean csak térdelt a combjaim között, és nézett. - Kurvára gyönyörű – mondta ki végül a vulgárisan megfogalmazott, mégis

megnyugtató ítéletet, mielőtt hatalmas lendülettel rám vetette magát. A csípőjét a lábaim közé nyomta, olyan forró és sürgető érzéseket keltve bennem, amiket csak a meztelen bőrének érintésével, és az újabb heves csókjaival tudott őrült szenvedéllyé fokozni. Nem érdekelt már illem vagy erkölcs, bódult mámorban öleltem magamhoz, két kézzel simogattam az eddig csak vágyott izmokat, és önfegyelem nélkül fedeztem fel a tökéletes íveket. A csókjai hevessége, csak még feljebb és feljebb emelt az érzékiség birodalmába, egy csók a vállamra, a melleim hosszas kényeztetése elég volt, hogy lassan én kezdjek könyörögni.

- Vedd ezt is le! – Csupán ennyit mondott, mikor az ujjai a bugyimra siklottak. - Hát vedd le! – sürgettem, ugyanis az érintés minden eddiginél nagyobb izgalmat váltott ki belőlem. Talán gyorsabban került le rólam, mint a hálóing, de nem bántam. A felfokozott, kielégítetlen vágy ellenállhatatlan kényszerként hatott. - Védekezés – hallottam Dean határozott hangját, ahogy legördült az ágyról. Bevallom őszintén, annyira szét voltam esve, hogy fogalmam sem volt róla, hogy mit csinál, mikor turkálni kezdett a cuccai között, aztán egy türelmetlenkedő nyögéssel nyugtázta, hogy megtalálta, amit keresett.

A művelet megfigyelése határozott aggályokat ébresztett bennem, amiknek a megbeszélésével jócskán elkéstem. Dean végzett az előkészületekkel, nekem simult, és egy őrjítő, mohó csókkal tapasztotta be a szóra nyílt ajkaim, majd kicsit lejjebb húzódott. - Várj, én még… Késő volt, egyetlen határozott mozdulattal sikerült áttörnie érintetlenségem gátját, és az éles, feszítő fájdalom kijózanította bódult testemet a mámorból. Nem tudtam, nem is akartam elnyomni a torkomból előtörő, megkínzott sikolyt. Ész nélkül, két kézzel hadakoztam a nekem nyomuló test ellen. Sokkosan hasított belém a gondolat,

hogy mit tettem, hiszen én nem is akartam, és ez elég volt ahhoz, hogy kibuggyanjanak a szememből a csalódott bűntudat könnyei. - Hagyd abba! Szállj le rólam! – sírtam, és igyekeztem eltolni magamtól Deant, de lehetetlennek tűnt. - Sajnálom! – zihálta a fülembe. – Csak ne mozogj, mindjárt elmúlik! Erősen szorított magához, én pedig nyöszörögtem a testemben égő tompa sajgás miatt, míg Dean folyamatosan azt suttogta, hogy ne haragudjak rá, és hogy minden rendben lesz, a fájdalom el fog múlni. Mozdulatlanul feküdtünk, amíg a kínszenvedés emlékké, kellemetlen nyomássá szelídült. Észrevettem, hogy tíz körömmel kapaszkodom Dean hátába,

éreztem az ujjbegyeim bizsergéséből, mennyire összekarmolhattam, mindazonáltal egy cseppet sem sajnáltam. - Fáj még? – kérdezte végül végtelenül gyengéden, és egy aprót mozdult, amitől kelletlenül felnyögtem. – Bocsáss meg, Szépségem! A számra hajolt, finom érzékiséggel csókolni kezdett, és óvatosan megmozdult, de én féltem moccanni, hátha visszatér a fájdalom. Korántsem tért vissza, a csókok szenvedélyesebbé váltak, és Dean mozgása egy lágy, óvatos ritmusba váltott. Már nem is volt annyira kellemetlen, a feszültség is kezdett elszállni a testemből.

- Ugye nem fáj? – kérdezgetett egyre, míg végül legyőzte a makacsságom, és nemet suttogtam. Igazából arra vártam, hogy vége legyen, de rájöttem, Dean nem ezt akarja. Elölről kezdte a játékokat a számmal, a nyakammal, míg végül megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy talán azért nem élvezem a helyzetet, mert meg sem próbálom élvezni. Átöleltem Deant, és behunyt szemmel igyekeztem érezni a gondolatok helyett. Rögtön szédülni kezdtem, és benne találtam magam a bódulatban, ahol csupán én voltam és ő, meg az a csodálatos energia, ami közöttünk, és bennem – bennünk – forrongott. Ott volt a ki nem mondott ígéret, ha benne

vagyok, ha nem ellenkezem, és nem viselkedem úgy, mint egy gyerek, valami olyasmiben lehet részem, ami örökre megváltoztat majd. Akartam ezt, a hirtelen elhatározás, rögtön tettekké is változott. Talán még tehetnék is érte, hogy az, amit átélek, életem legszebb élménye legyen. Amikor Dean szája visszatért az enyémhez, visszacsókoltam, úgy, ahogy nem tettem korábban. Most már nem féltem, hogy valamit elszúrok, hiszen az már megvolt, túlvoltunk a mélyponton, ennél már csak jobb lehet. Az elragadtatottság érzete növekedni kezdett, ahogy tudatosan, mégis szinte önkéntelenül találtam bele egy puha

gyönyört hozó ritmusba. Az egymáshoz tapadó bőrünk forrósága, a csókjaink mohó vadsága, és a lehető legintimebb közelsége annak a fiúnak, akit olyan mélységesen szeretek volt, ami tökéletesen felszabadulttá tett. Már nem ügyeltem rá, hogy a hangom odabent maradjon, nem vigyáztam merre téved a kezem, vagy hogyan mozdulok, csak csináltam, amit a sürgető ösztön diktált. A bódító örvény magával ragadott. Zihálva, izzadva hajszoltuk az ezerszínű áramlást, melynek olyan hirtelen értem a tetőpontjára. A testem és az elmém egy elementáris érzékrobbanás színhelyévé vált. A színek sosem látott villódzó árnyalatokká folytak össze, és megszámlálhatatlan apró porszemcsévé

hulltam szét egyetlen másodperc alatt. Csak lebegtem pillanatokig a gyönyörök mezején, ahol csupán egyetlent éreztem biztosnak, akinek a nevét el is suttogtam – milliószor vagy csupán egyszer, nem tudom –, aki velem volt mindvégig, míg a lényem újra vadul reszkető, levegő után kapkodó egésszé állt össze. Éreztem – átéreztem, a pillanatokat, amikor vele is megtörtént ugyanez. Öleltem a gyönyörmegfeszítette alakját, csókoltam az édes-sós bőrét a lélegzetvesztett bódulatban, és csak lágyan simogattam a kábult gondolattalan térben, az éveknek tűnő percekben, mikor csak mi voltunk, és az együtt átélt csoda.

- Cso… csodálatos vagy… Szépségem! – Soha nem hallottam gyönyörűbbet a fülembe szuszogott, erőtlen szavaknál. - Szeretlek – súgtam az igazság felszabadító egyszerűségével. – Már régóta. Csak téged. - Én is… szeretlek, Szépségem. Többet nem mondott, de ennyi bőven elég volt. Sosem hittem, hogy egyszer velem is megtörténhet ilyesmi. Szeretek, és viszontszeret egy ilyen tökéletes srác. Egy pillanatig sem bántam semmit. Pár perccel később óvatosan leszállt rólam. A bőrünk csúszós volt a hevület kiváltotta izzadtságcseppektől, egész piszkosnak éreztem magam, de ahogy fel akartam kelni, Dean ott volt, és lenyomott.

- Nem – jelentette ki. – Nem mehetsz sehová, már örökre az enyém vagy! Szorosan átölelt, és újabb lassú csókokat nyomott a nyakamra, így csak némi idővel később, mikor Dean már elaludt, másztam ki a karjai közül, és kapkodtam össze a cuccaim, hogy hazasurranjak. Mert nézzük a tényeket, egymáséi lettünk, ez egy dolog, de nem jelenti, hogy rögtön vele is tölthetek egy egész éjszakát. Különben is, mint szólnának a szülei, vagy az enyéim, ha véletlenül kitudódna? Nem, Dean biztosan szépen el fogja magyarázni, hogy szeretjük egymást. Odahaza, miközben a langyos vízsugarak

alatt sóhajtoztam, azon járt az eszem, hogyan lesz tovább. Dean és én ezután járni fogunk? Majd randikra fog hívni? Nem tudtam elképzelni magam egy igazi randin vele, mindenesetre boldogan képzelegtem. Szeret engem, szeret engem, szeret engem! Azt hittem, hogy majd nem fogok tudni aludni, ehelyett alighogy letettem a fejem a párnára, elnyomott az álom. Kopogásra ébredtem, és apa hangjára. - Haley, mindjárt dél, prücsök, ideje felkelni. Anyád és én kezdünk aggódni. - Mindjárt! – kiáltottam ki, és felkaptam a fejem a párnáról. Döbbent eufórikus hangulatban észleltem, hogy nem volt álom. Dean és

én szerelmeskedtünk az éjjel! És azt mondta, szeret! Minden ezt bizonyította, a testem kellemetlen sajgása, a nyakam és a szám szokatlan érzékenysége a kíméletlen, szenvedélyes ajkak miatt. Felkaptam a szemüvegem, és a fürdőbe rohantam, hogy megnézzem magam. Ugyanaz voltam, mégis más egy cseppet. Szebb sajnos nem lettem az éjjel, de a szemeim szokatlanul vidáman csillogtak, a szám duzzadt, az arcom kipirult volt, és persze levakarhatatlan vidám mosoly ült rajta. Rengeteget kellett szenvednem az összegubancolódott hajammal, míg megint kontyba tudtam kényszeríteni, de végül sikerült, felöltöztem, és lementem

anyáékhoz. A nappali ablakából vetettem egy pillantást Deanék kocsifelhajtójára, és láttam, hogy Dean kocsija nincs ott. Elment volna? Vajon hová? Lehet, hogy mondta volna, ha látja, hogy fent vagyok. Izgultam, hogy mit fog mondani, amikor először találkozunk. Még bocsánatot is akartam kérni tőle, habár ezek után már nem biztos, hogy annyira mérges lesz. Talán megértette, hogy miért csináltam. - Haley, te meg mit csinálsz? – kérdezte anya. Épp az ablakhoz nyomtam az orrom, és csak bámultam a házat, ahol előző éjjel valóban megváltoztam kissé. Úgy éreztem magam, mint egy érett, magabiztos felnőtt. Magabiztos. Ez volt az, amin

meglepődtem. Eddig nem sok okom volt a magabiztosságra, de emlékeztem Dean szenvedélyes ítéletére kurvára gyönyörű, és ennyi elég volt. Neki tetszem, nem érdekel, hogy mások mit mondanak. Anya bélszínt és salátát készített. Miközben ebédeltünk, ráébredtem, hogy mennyire finom minden. Mintha egészen új ízeket fedeztem volna fel, ráadásul annyit ettem, mint még soha. Anya és apa is csak néztek, aztán persze el kellett menniük. Valami partira voltak hivatalosak, ami a világ másik végén volt, így muszáj volt órákkal előbb elindulniuk, de biztosítottak, hogy vasárnap reggel itthon lesznek, és együtt

elmegyünk végre a nagyihoz. Csak bólogattam, és nem is bántam annyira, hogy elmennek, ugyanis ideje volt, hogy rajzolni kezdjek. Meg akartam örökíteni az éjjel eseményeit. Újra beleélni magam az emlékeimbe, olyan volt, mintha ébren álmodnék. Újra éreztem a csókjait a bőrömön, borzongtam a heves érintések emlékétől. Sosem szerettem magam rajzolni, de amikor elkészültem, megállapítottam, hogy egész jól festek Dean alatt fekve. Belőlem nem sok látszott, de belőle annál inkább. Legalább annyira gyönyörű volt, mint amennyire szerettem. Furcsa volt a gondolat, hogy valaki belém szeretett, de úgy éreztem, ez nem is volt annyira lehetetlen. Igaz, velem történt,

így picit hihetetlen, de ő és én annyi időt töltöttünk együtt mostanában, hogy a barátságunk átalakulhatott egy ilyen szenvedélyes szerelemmé. Nemsokára hazajött. Izgatottan felugrottam a rajzom mellől, és kirohantam, hogy köszönjek neki. Nem volt egyedül, Matt és Zach is vele voltak. Zach vett észre először, egyetlen pillantásából láttam, hogy felismert, így még véletlenül sem kell újra bemutatkoznom vagy ilyesmi. Most már emlékezni fog rám. - Őt nem kérdezted meg, Dean? – kérdezte, amivel felhívta rám a másik két fiú figyelmét.

Matt rám nézett, nem amolyan fiús pillantással, csak hogy konstatálja itt vagyok. Nagydarab fiú volt, sokkal nagyobb, mint hittem volna, de annyira egykedvűnek és depressziósnak tűnt, hogy egyből sajnálni kezdtem a barátnője miatt. Volt valami a testtartásában is, amitől valahogy elveszettnek tűnt, mint aki nem tud mit kezdeni magával. - Szia – mondtam önmagam is meglepve a bátor hanggal. – Haley vagyok. Apró bólintással vette tudomásul. Látszott, hogy nem érdekli, de igyekszik udvarias maradni. - Matt – mondta a mély hangján. Úgy éreztem, még több figyelmet is fordítottam rá, mint a helyzet

megkívánná, így most végre Deanre néztem. Azon tűnődtem, vajon csókolózni fogunk-e, de elég volt ránéznem az arcára. - Haley akkor már nem volt ott – mondta Zach-nek, de közben úgy nézett rám, mint aki haragszik. - Én… hol nem voltam? – kérdeztem elbizonytalanodva. - Dean összeszedett valami szexistennőt tegnap éjjel – nevetett rám Zach. – De reggelre elfelejtette, ki volt az. - Fogd be! – förmedt rá Dean mogorván. - Elfelejtette? – kérdeztem összeszoruló torokkal. Azt hittem, hogy csak viccelnek velem. Kegyetlen, de legalább komolytalan

poén lett volna. - Muszáj megkérdeznünk őt is – vont vállat Zach. – Láttál valakit tegnap este vagy ma reggel Deanéknél? Senki nem nevetett, csak én éreztem úgy, hogy el fogok esni. Hirtelen már nem éreztem a lábaim. - Én… én – voltam. Egyszerűen nem tudtam kimondani a három fiú előtt, aki közül az egyik olyan mogorván nézett, mintha valóban nem lenne tisztában azzal, hogy én voltam vele az éjjel. Mintha az az idő kitörlődött volna, és csak arra emlékezne, hogy utoljára azt mondta nekem, hogy melltartóra lett volna szükségem. - Hadd segítsek! – vigyorgott Zach. Mulatott a helyzeten. – Annyit tudunk

róla, hogy hosszú a haja, tökéletes, annyira gyönyörű, amilyet férfiszem még sohasem láthatott, és még szűz volt. Talán a kissé gúnyos hang volt az oka, nem tudom, de Dean villámgyorsan Zach mellé lépett, és ököllel az arcába vágott. Míg Matt közéjük ugrott, én hátráltam pár lépést. - Nem láttam senkit – hadartam továbbra is szédülve. Úgy éreztem vége az életemnek. Az álmaim és a hazugságaimból felépített világ rám omlott, és abban a percben megfulladtam az élet ólomnehéz súlya alatt. 17. Felejtés

Matt nagy nehezen lerángatta Deant Zach-ről, akinek a szavai visszhangzottak a fejembe. Gyönyörű, amilyet férfiszem még sohasem láthatott. Nem pedig én. A dulakodás hangjaira Jack és Mary kijöttek a házból, így anélkül tűnhettem el, hogy valakinek is feltűnt volna. Nem éreztem jól magam. Dean nem emlékszik. Lehetséges ez egyáltalán? Hogy lehet, hogy nem emlékszik arra, ami ilyen csodálatos? Egyszerű volt a válaszom. Mert nem volt az. Mert mikor azt mondta szép vagyok, és hogy szeret, akkor nem gondolta komolyan, csak a részeg vágy beszélt belőle. Talán nem is engem látott, hanem egy idealizált nőalakot.

Még szűz volt. Beugrott, hogy Zach milyen gúnyosan ejtette ki a szűz szót, mintha az bűn lenne. Igaz, neki a mestersége, hogy megszabadítsa a lányokat az érintetlenségüktől. Neki nem számít az ilyesmi, de Deannek… Még szűz volt. Éreztem, hogy felkavarodik a gyomrom. Épphogy elértem a mosdóba, aztán mindent kiadtam magamból. Könnyek folytak a szememből, de nem akartam sírni. Szánalmas, gusztustalan kis senki vagyok, nem tetézhetem azzal, hogy sírok. Pedig muszáj volt. Emlékeztem az éjszakánkra. Emlékeztem arra, hogy azt mondta, szeret. Hogy csinálhatta ezt? Ő

nem ilyen, tudtam, hogy nem, mégis megtette. Nem emlékszik. Vajon arra sem, amikor én mondtam neki? Jelentett egyáltalán valamit? Összeszedett valami szexistennőt. Na persze, inkább egy felejthető, egyéjszakás kalandot. És ahogy rám nézett! Ültem a fürdőszoba hűvös csempéjén, és próbáltam kitalálni mit csináljak, de még felkelni sem akartam. Hogyan történt mindez? Hogy képzelhettem, hogy szeret? Miért hittem el ezt a képtelenséget? Magamra vethetek, amiért örökösen álmodozom, és hiszek olyan dolgokban, amik nem léteznek. Mert nem létezik, hogy egy olyan fiú, mint Dean megszeressen egy olyan lányt,

mint én, aki folyton hazudozik, és aki ennyire csúnya. Kurvára gyönyörű. Miért hittem el? Hiszen egyedül az alkohol tette az egészet. Azért látott szépnek, és azért mondta azokat az álomszerű szavakat. A valóság, amiben hinnem kell, más. A kegyetlen realitásban egy olyan lánynak, mint én, nincs olyasmi, hogy viszonzott szerelem. Nekem a miattam lerészegedő, bódult fiúval kell beérnem, aki másnapra mindent elfelejt, ami nekem sokat jelent. Mi volt a szeretkezésünk anélkül? Neki csak egy újabb éjszaka, amikor nem volt önmaga. Ő mondta, hogy ezt teszi vele az alkohol, és én tudtam, mégis… Nem gondoltam rá, egyszerűen nem jutott

eszembe, hogy elfelejtheti! Elsírtam az összes könnyem, és fáradt ürességgel a belsőmben felkeltem a csempéről. Azt kívántam, bárcsak én is elfelejthetném. El akartam tüntetni minden bizonyítékot. Elhatároztam, hogy ezt is kell csinálnom. Úgy teszek, mintha mi sem történt volna, mert az, hogy valaha Dean elé álljak, és kimondjam, lehetetlennek tűnt. Mert a szavak nélkül, amiket kimondott, de nem gondolt komolyan, csak naiv ábrándozás részemről, hogy számon kérjek akármit is. Nem, maradjon összetört álom csupán, amire nem akarok emlékezni. Magamba zártam mindent, és otthon takarítottam. Nem gondolkoztam, csak kerestem, mivel köthetném le magam

gondolattalanul, hogy ne kelljen figyelnem önmagamra. Aztán észrevettem a rajzomat, és belém hasított valami mély fájdalom, amilyet még sosem éreztem. Lefordítottam a képet, majd felvittem az összes rajzeszközöm a szobámba. Fogtam a rajzaim tartalmazó mappákat is, mindent egy üres dobozba tettem, és beraktam az egészet a szekrényembe a télikabátom mögé. A szobámat takarítottam, amikor megszólalt a csengőnk. Lebotorkáltam a lépcsőn, és ajtót nyitottam. Nem ő volt, akire tudat alatt is vártam, hanem Zach. - Mit akarsz? – kérdeztem halkan. - Segítened kellene – mondta komolyan. – Csak annyit, hogy…

- Most nem érek rá – ráztam meg a fejem. – Nekem… - Dean maga alatt van – jelentette ki, és lerítt róla, hogy aggódik. - Mit akarsz? – kérdeztem megint. - A lányok neveit. – Még papír és ceruza is volt nála. – Hogy kik voltak azon a bulin tegnap. Ki kell derítenünk, melyik lány volt az, akit tegnap éjjel hazavitt. Legszívesebben a képébe csaptam volna az ajtót, miután a képébe üvöltöm, hogy én voltam, de inkább meghaltam volna, minthogy kiderüljön. - Nem ismertem őket. Nem tudom a nevüket. - És nem tudod, ki tudhatja? - Én… nem, sajnálom. Most mennem kell.

- Azért szólj, ha eszedbe jut valami. – Biccentettem, és gyorsan becsuktam az ajtót. Az ablakból láttam, ahogy visszamegy Deanék házába. Ott álltam még akkor is, amikor mindhárom fiú kijött, beültek a kocsijukba, és elhajtottak megkeresni azt a lányt, aki ott volt egyetlen köpésnyire tőlük. A probléma az volt, hogy nem engem kerestek, hanem egy szép lányt. Dean biztos gyönyörűnek álmodott meg, talán hasonlónak, mint a korábbi barátnői. Forró könnycseppek gurultak le az arcomon, szinte égetve a bőrömet, és ugyanúgy szédültem, mint korábban. Nem szabadott gondolkodnom. Szipogtam néhányat, majd folytattam a

takarítást. Késő éjjel volt már, amikor nem találtam több dolgot magamnak. Aludnom kellett, ezért felmentem a szobámba, de az ágyam rossz dolgokra emlékeztetett. Arra, hogy milyen gondolatokkal feküdtem le előző nap, és arra, mennyire ostoba, naiv és gyerekes vagyok. Átsétáltam anyáék hálójába, ledőltem az ágyukra, és csak aztán tört ki belőlem a sírás. Nehézkesen sikerült álomba zokognom magam. Könnyű, puha kéz simogatására ébredtem. Már csukott szemmel is tudtam, hogy anya az. - Beteg vagy, kicsim? – suttogta. - Jaj, anya! – nyögtem, átöleltem, és magamhoz szorítottam. A sírás fojtogatta

a torkom, de nem akartam okot adni neki az aggódásra. – Szeretlek! - Én is szeretlek. Jól vagy? - Én jól… leszek – Majdnem azt mondtam, hogy jól vagyok, de ez hazugság lett volna. Abban a pillanatban megesküdtem magamnak, hogy ezentúl mindig igazat mondok, legyen az akármilyen rossz is. Épp elég, amit eddig okoztam. Soha többet nem akarom! - Mi történt? Dean? - Igen. De most nem akarok beszélni róla, mert akkor sírni fogok – elengedtem anyát, aki kicsit elhúzódott, és az arcomba nézett. - Rendben, kicsim, de tudod, hogy itt vagyok, ha el akarod mondani. - Igen, tudom.

- Apád szendvicseket csinál az útra. Szeretnél inkább itthon maradni? - Nem – mondtam gyorsan. – El akarok menni a nagyihoz. Ebben maradtunk, így felkeltem anyáék ágyából, és visszamentem a saját szobámba, hogy valami elfogadható külsőt erőltessek magamra. Nem volt kedvem fésülködni, így csak megmostam az arcom, és felvettem, ami a kezembe akadt a szekrényből. Amint késznek nyilvánítottam magam, már be is ültünk apa kocsijába, és elindultunk. Ahogy kifordultunk a kocsi beállónkról, megláttam Deant. Épp a házukból jött ki, és ő is észrevett engem. Egy pillanatra egymásra néztünk, aztán elfordult. Hanyatt dőltem a hátsó ülésen,

és próbáltam nem gondolkodni, de tudtam, hogy megint keresni fogja az álomképét, aki nem is létezik. Vajon meddig tart, míg rájön, hogy soha nem találhatja meg? Mindig is imádtam a nagyi házát, aminek az alsó része egyben fodrászüzlet is. Kiskoromban nagyon viccesnek tűnt, hogy a fodrászaton kell keresztülmennünk, hogy a lakrészébe juthassunk. Egyébként a nagyapa halála után alapított családi vállalkozás. A nagymama és Mandy, a nagynéném, anya nővére fodrászkodnak, az unokatestvérem, Jenna pedig kozmetikusiskolát végzett egy éve, úgyhogy már kozmetika részleg is van az

üzlet sarkában. Persze vasárnap zárva tartottak, csak a nagyi álldogált a kirakatban, azt hiszem, minket várt. Próbáltam örülni, de nem igazán ment, még mosolyogni sem nagyon tudtam. A nagyi megölelgetett, kijelentette, hogy sápadt vagyok, majd anya láttán heves fejcsóválásokba kezdett, mondván, megint nem ügyelt a hajára, hiszen látszik, hogy a sok festéstől nagyon száraz. Apa a nagyit idegesítette, mint szokásosan, mert folyton ezt hajtogatta anyának: - Igen, drágám, hallgass a mamára! – Holott a nagyi utálja, ha apa mamának hívja, de ez egy amolyan családi vicc közöttük. A nagyi sokszor mondja

nekem, hogy anya jobbat is kaphatott volna annak idején, apa pedig bizonygatja, hogy a nagyi nyilván akkor utálta meg őt, amikor egyszer lebukott, hogy anyával töltötte az éjszakát. Szerintem igazából kedvelik egymást. Az kívántam, bárcsak önfeledten tudnék nevetni rajtuk, mint máskor, de nem ment. A lényem egy óriási részét hagytam odahaza, még mindig a fürdőszobában gubbasztva. Ebédnél a nagyinak is feltűnt, hogy nem egészen vagyok önmagam. - Alig ettél valamit – dorgált meg szelíden. – Pedig a kedvenc lepényedet sütöttem. - Sajnálom. – Tényleg sajnáltam, pedig próbáltam leerőltetni valamit a

torkomon, de nem ment. – Nincs étvágyam. - Szerelmi bánatod van? – kérdezett rá a nagyi éleslátóan. – Mert az látom, hogy beteg nem vagy. - Összeveszett a fiújával – mondta halkan anya. - Milyen fiúddal? – kapta fel a fejét apa. – Szerelmi bánat? Én erről miért nem tudok? - Dean nem a fiúm – helyesbítettem egykedvűen. - Én azt hittem, hogy csak barátok vagytok – ráncolta a homlokát apa, és hirtelen nagyon figyelni kezdett engem. – Szerelmes vagy belé? Ő bántott meg? A nagyi leszúrta, hogy ne kérdezzen tőlem hülyeségeket, én meg továbbra is

üldögéltem, és úgy csináltam, mintha nem rólam lenne szó. Igyekeztem nem figyelni arra sem, amit apa morgott az idióta szomszéd fiúkról. Hamar leszálltak a témáról, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem akarok beszélni róla, és nemsokára átvonultunk a fodrászatba, mert nagyi ragaszkodott hozzá, hogy egy saját készítésű hajápolóval kezelje le anya haját. Miután felkente a hajára, és azt mondta, rajta kell hagyni fél órát, engem ültetett le, és kifésülte az összegubancolódott loboncom. - Akarod, hogy vágjak le egy kicsit a végéből, szívecském? – kérdezte. Bámultam magam a tükörben, és hirtelen

elhatározásra jutottam. - Vágd le az egészet! Vágd le rövidre! A nagyi kis híján elhajította az ollóját felháborodásában, és a szüleim egy emberként jelentették ki, hogy szó sem lehet róla. - Az én hajam – ellenkeztem, és visszaemlékeztem, milyen érzés, mikor a szenvedély hevében valaki erősen belemarkol. – Vágd le! - Nem, Haley! Nem tehetsz ilyet, csak, mert mérges vagy! – érvelt anya. - Nem vagyok mérges! - Nézd, prücsök! Gondold ezt át! – simogatta meg az arcom apa. – Ha még a jövő héten is akarod, akkor levágathatod, majd ha alaposan végiggondoltad.

- Ez csak haj. Visszanő. – Nem úgy, mint más dolgok. A gondolat, hogy soha nem ajándékozhatom meg a szerelmem azzal, hogy még érintetlen vagyok, nagyon fájt. Nem érdekelt, ha régimódian gondolkozom, nekem ez fontos volt. Elpazaroltam valakire, aki nem is emlékszik rá, és ez már örökre így lesz. – Jó, akkor ne vágd le! – kiáltottam fel, kiugrottam a székből, és visszarohantam a nagyi konyhájába. Az egész több volt, mint amit el tudtam viselni, mégsem hibáztathattam senkit magamon kívül. Na jó, talán a karmát. Sosem hittem az ilyesmiben, de most, hogy ennyi hazugsággal a hátam mögött ilyesmi történt velem, eszembe jutott,

hogy talán a sors büntet engem ezzel. Persze azt nem hittem, hogy meg is érdemeltem, mert ennyit nem ártottam senkinek, mint amit most szenvedek el, de azért fontolóra vettem a karma dolgot. Deant nem tettem felelőssé, ő nem tehetett róla, hiszen az ivásba is én kényszerítettem bele, és az ágyába sem erőszakkal vitt. Én is akartam, és nem is bántam. Akkor még. Most viszont úgy éreztem, soha többet nem tudok a szemébe nézni, pedig még szerettem volna. Talán egy idő után feledésbe merül ez az ügy, és újra barátkozhatom vele. Mennyi idő lehet? Egy-két hét? Egy hónap? Szerencsére előttem volt az egész nyár, mielőtt egyetemre menne. Ha túllépek a csalódottságomon, majd

megpróbálhatnék a közelébe kerülni, mert voltak igazi dolgok is. Igazából barátok voltunk, és ezt rendbe akartam hozni. Mondjuk, a jövő héten már elkezdhetnék próbálkozni. Csak túl kell lépnem a saját sérelmeimen. Örökké úgysem sajnálhatom magam, más lányok is túlélték a hasonló élményeiket. Vidámabb nem lettem a gondolattól, de határozottabb igen. Volt egy tervem, amitől kevésbé éreztem elveszettnek magam. Már besötétedett, amikor hazaértünk. Dean otthon volt, és minden szobájukban égett a fény. Le sem tudtam venni a szemem a házról, mindenhol őt kutattam, de csak Mary lépett az ablakhoz, és intett

nekünk. Tétován visszaintettem, majd bementünk, anélkül, hogy láttam volna Deant. Pedig akartam látni, elé állni még nem mertem volna, de vetni rá egy pillantást mindennél jobban szerettem volna. Nem kaptam meg, és rájöttem, hogy megint csinálom. Olyan dolgokra vágyom, amiket nem kaphatok meg, és emiatt kerülök bajba. Odafent a szobám magányában előszedtem a száműzött rajzcuccaim, és megint rajzoltam. Ugyanazt a képet, amit korábban. Dean szeretkezett, ezúttal nem velem, hanem egy gyönyörű lánnyal. Nem tudtam, ki az, csak azt, hogy nem én vagyok, és milliószor jobban mutat vele, mint én. Eltettem mindkettőt a Dean rajzait tartalmazó mappába, és

elhatároztam, hogy soha többet nem rajzolom le őt. Nem fogok ostoba álmokat megörökíteni, mert csak még jobban fog fájni, amikor összetörnek. Egyszerűen elteszem mindet, és elfelejtkezem a létezésükről. Másnap apa ébresztett azzal, hogy el fogok késni az iskolából, de ha nem akarok menni, természetesen nem kötelező. - Megyek – mondtam. Megborzongtam a lehetőségre, hogy egész nap egyedül legyek a gondolataimmal. – De el kell mondanom valami fontosat. El kell adnunk a Chevyt! - Miért? – lepődött meg apa. – Valami gond van vele?

- Nem használom. Félek a vezetéstől, ezért minden nap busszal megyek iskolába. Nem akartam bevallani, mert féltem, hogy megbántalak. Tényleg nagyon örültem neki, mikor megvetted nekem, és nagyon szeretem is, de nem vezetem. Jobb lenne, ha eladnánk. – Vége, elmondtam az igazat, a kegyetlen karma ezzel legalább már békén hagyhat. - Félsz? – nevetett fel apa meglepve a reakciójával. – Te, prücsök? Hiszen te semmitől se félsz! - Én… mindentől félek, apa – mondtam zavartan. - Hát, akkor nagyon jól titkolod. Ebben hasonlítasz rám. Szeretnéd, hogy elmondjam, én milyen dolgoktól félek? – Bólintottam. – Először is, félek, hogy

elveszítem a világ két legcsodálatosabb nőjét. – Megpuszilt, jelezve, hogy én vagyok az egyik. – Másodszor, félek, hogy anyád rájön, hogy lassan több ősz hajszálam van, mint barna, és lecserél valamelyik mitugrászra, akik folyton körülötte legyeskednek. Harmadszor, félek, hogy összetörik a szíved, prücsök. Mondd, hogy még nem törték össze! Elmosolyodtam, de a szemem szúrták a könnyek. - Ettől nem kell félned, erős vagyok, és gyorsan gyógyulok. – Apa sóhajtott, mire hozzátettem. – És nincs is annyi ősz hajszálad! A korodhoz képest dögös vagy, emlékezz vissza Miranda kisasszonyra. De ha annyira zavar, megkérhetted volna a nagyit, hogy fesse

be. Apa nevetett, én pedig átöleltem, arra gondolva, mennyire szerencsés vagyok, amiért a szüleim vannak nekem. - Nem szeretném, hogy eladd a Chevyt. Az a te autód, és azt szeretném, hogy ha bármikor szükséged lenne rá, akkor használni tudd. Tudom, hogy amikor akarod vezetni, legyőzöd a félelmeid, és úgy gurulsz vele, mint az álom. Különben is, láttalak már elégszer vezetni, ahhoz, hogy tudjam, butaság, amitől félsz. Úgy emlékszem, rekordidő alatt szerezted meg a jogsidat. - Tényleg – bólintottam rá, mert ez igaz volt, mégis… – Szeretlek, apa. - Én is, prücsök! De most öltözz fel, elviszlek a suliba. Ám előtte reggelizned

is kell, anyád már odalent tüsténkedik. Megnézem, kell-e segíteni neki. Felöltöztem, majd a szüleim megnyugtatására ettem néhány falatot, aztán apa tényleg elvitt a suliba. Dean nem volt otthon, de eszembe sem jutott, hogy az iskolánk előtt lesz. Apa már kitett, amikor észrevettem a kocsiját az Anne Cartney parkolójában, majd őt magát, közel a bejárathoz, egy rakás Anne Cartney-s lány társaságában. Egyből tudtam, mit keres itt. Vagyis inkább kit. Alig hittem el, hogy ezt csinálja. Miért nem felejti el egyszerűen azt az estét? Láttam, hogy észrevett, amikor a bejárat felé sétáltam. Sokáig töprengtem, de

végül intettem neki egyet, amire biccentéssel válaszolt. Biccentett, tehát nem néz keresztül rajtam. Vajon megbocsátotta a hazugságot, vagy csak túl udvarias ahhoz, hogy ne reagáljon? Nem örültem, hogy az első órám rajz. Alighogy beléptem, L. J. rám ordított. - Ez az, Haley! Jó voltál! Köszönöm, hogy elhoztad azt a fickót, és meghívtad Johannt! – Egy pillanatra összerezzentem, mert azt hittem, hogy gúnyolódik velem, de vigyorgott, és tovább mesélte, hogy mekkora durranás volt a bulija. Állítólag a suliban mindenki sajnálja, hogy nem lehetett ott, és miután akkor hazamentem, egy felejthetetlen élményről maradtam le. Ebben nagyon is

kételkedtem, hiszen az számomra a buli után következett, de azért bólogattam. Megtudtam továbbá, hogy azt is elmulasztottam, amikor Johann ma reggel odament Deanhez, és bocsánatot kért tőle, amiért jóformán ok nélkül megütötte. A fiúk kezet fogtak, és békét kötöttek. Összeszorult a gyomrom a gondolatra, hogy vajon beszéltek-e rólam, de nem kérdeztem meg. Az egyik Molly nevű lány megjegyezte, hogy nem érti, miért kérdezte meg tőle Dean, hogy hosszú-e a haja. Ezt már túlzásnak éreztem. Dean megőrült? Lányokat kérdez ki? Mi lesz, ha egy sem marad rajtam kívül, és valahogy rájön? Nem sok volt rá az esély, de azért ijesztő lehetőségként ott lebegett a szemem

előtt. - Hallottad? – súgta oda nekem Syl, mikor szóhoz jutott L. J. ujjongó mesélése közben. - Mit? – kérdeztem vissza kissé érdektelenül. Nem hittem, hogy hallhatok még valami rosszabbat, mint amit már hallottam. - A pletykát, hogy mit történt a bulinkon. Eszméletlen őrültekháza van itt! A sok idióta azt állítja, miattad tört ki a verekedés, mert kiderült, hogy mindkettő fiúval együtt vagy. Mondtam nekik, hogy ez eszméletlen nagy hülyeség, de nem hitték el. - Nem érdekel, mit mondanak – ráztam meg a fejem. – Úgysem tudják, mi volt.

Syl közelebb hajolt. - Melyikük a fiúd? Ránéztem, és azt akartam mondani, hogy törődjön a saját dolgával, de aztán rájöttem, hogy ez a lány kedves és figyelmes velem. Sőt, mindig is az volt, amit úgy hálálok meg, hogy szemét és modortalan vagyok vele. Pont, ahogy Esther csinálta velem. Jó úton haladtam afelé, hogy ugyanolyan romlott dög váljon belőlem, mint ő. Vagy már az is vagyok? Teljesen igaza van a sorsnak, amiért így büntet. - Egyikük sem – sóhajtottam egy újabb igazságra készülve. – Hazudtam valamit Deannek, és emiatt volt az egész. Azt hiszem, ami közted és Johann között van, csak egy félreértés, Syl. Azt is én

kevertem. - Dehogyis – mosolygott rám. – Nehogy engem is belevegyél! Nem is ismertük egymást egészen a múlt hónapig. Ez a dolog sokkal korábbra nyúlik vissza. - De én… - Semmi de! Hidd el, ma úgyis egy csomót kell majd magyarázkodnod. Ne pazarold az erődet. – Elmosolyodtam ezen az idióta, ám nem vártan nagylelkű szövegen, majd bólintottam. A rajzóra egész kellemesen telt, megígértem L. J.- nek, hogy elkészítem a rajzot, amivel megbízott, de azt mondta, nem kell sietnem, mert úgyis egész nyáron együtt leszünk, ugyanis Johann elkezdte terjeszteni a házépítős

programot, és meglepően sokan jelentkeztek rá a rajzcsoportból. Még maga Syl is. Ahogy a lány megjósolta, a szünetben valóban előkerültek a rám pikkelő lányok, élükön Tamy Westnerrel, és Estherrel. A tervük az lehetett, hogy szándékosan sértegetnek, mert, ahogy a szekrényemben keresgéltem, hallottam, mennyire megjátszott hangossággal beszélgetnek. - Mind a kettővel kavart a kis lotyó – mondta Esther. Egyébként a kis lotyó én lennék. - Néhány srác annyira vak! – így Tamy. – Látod, hogy mit visel? Mint, aki turkálóból öltözködik. Nem értettem, ebben mi a jó nekik,

mivel feldühíteni nem tudtak, csupán önmagukat tették nevetségessé. Mindazonáltal egy csomóan izgatott arccal várták, hogy kitörjek. - Lotyó! – süvítette Esther. - Mondtál valamit? – kérdeztem meg végül. - Azt mondta, lotyó! – közölte velem Tamy. – És én is ezt mondom. Lotyó vagy! Kelletlenül megfordultam, és valami hülyeséget akartam mondani arról, hogy talán az vagyok, de akkor sincs semmi közük hozzá, ám megláttam Johannt, ahogy lélekszakadva vág át a tömegen. Tamy és Esther is észrevette. Láttam, hogy Tamy eltünteti a csúnya arckifejezését, és helyette elbűvölően

elmosolyodik. Johann azonban nem vette észre. Sőt, Johann mintha nem is észlelte volna, hogy egy ellenséges banyagyűrű közepén állok, egyszerűen lefékezett előttem. Tudtam, hogy ő is mérges lesz rám, és hogy neki is sokat kell magyarázkodnom, de eszembe sem jutott, hogy megteszi, amit tett. Ott állt előttem egy nagyon is elszánt tekintettel, majd felemelte a kezeit, megragadta az arcom, és a számra nyomta a sajátját. Hallottam a meglepett zsivajgást, és az én torkomból feltörő még meglepettebb nyögést, majd ellazultam a kezei között, és arra gondoltam, milyen ostoba időzítés. Álmodoztam egy csókról

Johannal az iskola színe előtt, de könyörgöm, nincs elég bajom? Pont most kellett megtennie? Ez sokkal másabb csók volt, mint Deannel, Johann csak tartotta az arcom, és csókolta a szám, mintha próbálgatná, hogy is kell ezt valójában csinálni. Az jutott eszembe, hogy ha nem csókolok vissza, akkor mindenki szemtanúja lesz annak, milyen béna vagyok, így hát Johann mellkasára tettem a kezeim, és kinyitottam a szám, hogy ha már csináljuk, akkor csináljuk rendesen. 18. Becsület Azon töprengtem, hogy a becsület szó,

ami minden ember szótárában szerepel, nekem talán kicsit mást jelent, mint a többieknek. Fájt a szívem Dean után, mégis Johannal csókolóztam az iskola kellős közepén. Még azt sem mondhatom, hogy olyan marha rossz volt a dolog, mert nem én hagytam abba, hanem ő. Hát, igen, azt hiszem a közönségünk egyik tagjának sem a becsület szó jutott az eszébe rólam. - Gyere! – fogta meg a kezem Johann, és húzni kezdett maga után az egyik félreesőbb sarokba. Dean egy korábbi mondata járt az eszemben, amikor arról beszélt, hogy nem volt a nyelve Emily szájában. Úgy mondta, mintha ez a részlet változtatna valamit azon a tényen, hogy csókolóztak,

és én akkor azt gondoltam, egyre megy, ám most, hogy Johann nyelve szigorúan a saját szájában maradt, azzal próbáltam mentegetni magam, hogy nem is volt igazi csók. Hogy nem is csaltam meg Deant, aki nem volt a barátom, jóformán közünk sem volt egymáshoz, hiszen mindent elfelejtettem, mégis csak arra tudtam gondolni, milyen hűtlen voltam most hozzá, és ahhoz a szerelemhez, amit érzek iránta. Ugyanakkor Johannal kapcsolatban is érzek valamit. Hogy ez szerelem-e, azt nem tudtam meghatározni. - Beszélnünk kell – mondta végül Johann, ahogy beszorított a sarokba, és a testével takart a külvilág elől, mintha

meg akarna védeni mindentől. Furcsa volt, hogy nem először csinálja ezt. - Miért csókoltál meg? – kérdeztem rá konkrétan, mert nem voltam olyan állapotban, hogy körülírva kérdezzem meg ugyanezt. - Szerelmes vagy belém, Haley? – kérdezett vissza, mintha kihagytunk volna vagy negyedórát ebből a beszélgetésből. - Én… nem tudom – ráztam meg a fejem. – Én csak… Fogalmam sem volt, hogy mit mondjak. Nem tudtam, hogy szeretem-e egyáltalán, nem tudtam, miről beszélgetett Deannel, és fogalmam sem volt róla, egyáltalán mit akar tőlem. Bocsánatot is akartam kérni, és magyarázkodni is, de hirtelen a

csók dolog tűnt a legfontosabbnak. - Össze vagyok zavarodva, Johann – mondtam végül szigorúan az igazat. – Te Sylbe vagy szerelmes. - De téged is kedvellek. És jó volt ez a csók. Minden jel arra mutat, hogy nekünk randiznunk kellene. Aztán meg, azt mondtad neki, hogy együtt vagyunk. – A neki Deant jelentette, fájt, hogy Johann megemlítette. – Eddig nem tudtam, hogyan érzel, Haley, ha tudtam volna, nem terhellek téged ennyire. Komolyan fájt a fejem. Nem éreztem elég erőt magamban ahhoz, hogy feldolgozzak ennyi történést. - Milyen jeleket láttál? – kezdtem végül a legérthetetlenebb dologgal. - Elég ideje vagyunk barátok, és

rengeteg ostoba, alaptalan híresztelést hallottam kettőnkről, de eddig úgy véltem, mindketten figyelmen kívül hagyjuk ezeket. Belátom, hogy tévedtem, és nem vettem figyelembe az érzéseid, amik megváltoztak a korábbi kapcsolatunkhoz képest, igaz? – Nagy nehezen rábólintottam, mert valami még most is változóban volt, szóval ez mindenképp igaz. – A hétvégi bulin történtek ráébresztettek arra, hogy máshogy kell néznem a kapcsolatunkat, ezért szeretném, ha változtatnánk rajta. - Mit akarsz, Johann? – Egyenesen néztem fel az arcába, és azon töprengtem, hogy miért nem érzem zavarban magam.

- Randizzunk szerdán, iskola után. – Szerdán? Még abban sem voltam biztos, hogy a következő öt percben mi lesz velem, így megráztam a fejem. - Nem szeretnék. Te Sylbe vagy szerelmes, tudom. - De kedvellek téged – erősködött. – Nagyon. Syl pedig nem akar semmit velem. - Az én hibám, Johann – sóhajtottam. – Syl haragszik rád, amiért szétment a barátságotok régen. Hazudtam, mikor azt mondtam, nem kedvel. Egyszerűen haragszik, csak én eltúloztam, mert önző voltam, és nem akartam, hogy… - Haley, te megkérdezted őt, mert megkértelek rá – vágott közbe. – Pénteken pedig hazudtál, hogy ne

dobjanak ki engem. Nem tettél semmi rosszat. - De igen! Nem érted, hogy miattam volt Syl olyan mérges rád? El kellett volna mondanom, hogy félreértettétek egymást, miattam… - Én nem akarlak megbántani – mosolyodott el –, de te tényleg azt hiszed, hogy megváltoztathattad volna Syl véleményét rólam? Neki egyénisége van, nem lehet csak úgy meggyőzni. Biztos vagyok benne, hogy nem hallgatott volna rád. - De… - Randizol velem szerdán? Mindjárt kezdődik az óra. - Én… lehetne, hogy holnap kérdezd meg vagy valami?

- Hazaviszlek iskola után – ajánlotta. – Majd akkor megbeszéljük, addig pedig, ha valaki kérdezi, mondd, hogy együtt vagyunk. Nem akarom, hogy miattam folt essen a becsületeden. Mintegy végszóra megszólalt a csengő, és Johann elindult az órájára. Kavargó gondolatokkal néztem utána. Becsület? Nekem? Van még olyanom? Elő kellene halászni. A nap maradék része szörnyű volt. Pletykákat hallottam Deanről, és arról, hogy keres valakit. Találgatások indultak el, mi a fene történhetett. Némelyikben én is benne voltam, de egyik pletyka sem közelítette meg az igazságot. Senki nem beszélt elfelejtett szeretőkről, és

fohászkodtam, ilyesmi soha ne is kerüljön szóba. Az órák lassan teltek, mert utolsó hét lévén már nem tanultunk semmit. A délután volt a legszörnyűbb. Johann valóban várt engem az utolsó óra után, és együtt, hitetlenkedő pillantásoktól kísérve sétáltunk ki a suliból, amikor is elhaladtunk a Fal mellett, ahol diákok nyüzsgő hada bámulta a frissen kirakott képeket. Ijedten meredtem az üveggel védett területre, és szinte azonnal kiszúrtam, az angyal rajzom Deanről. Kitűnt a többi közül, olyannyira, hogy még Johann is rögtön észrevette, majd megkérdezte: - Ez ő? – Egy azonosíthatatlan torokhang hagyta el a számat, és felrémlett előttem a szörnyű lehetősége annak, hogy ez a

régi rajz fog lebuktatni engem. Ha Dean megtudná, rögtön tudomást szerezne róla, hogy mennyit álmodoztam, és kitalálhatja, hogy én voltam vele péntek éjjel. Ha megint eljön az Anne Cartney-hoz, meg fogja tudni. - Menjünk – könyörögtem végül Johannak, aki bólintott, és kimenekültünk az iskolából. Ha Dean megtudná, hogy én voltam, vajon mit mondana? Kimutatná mennyire csalódott, amiért mégsem egy gyönyörű szexistennővel volt? Elborzadna tőlem? Undorodna a gondolattól, hogy engem csókolt? Johann és én egy szót sem beszéltünk hazáig, csak miután kitett, kérdezte meg, hogy elmegyek-e szerdán. Szinte oda

sem figyelve bólintottam, mert Dean kocsija ott állt a beállón, mellette pedig egy másik, amiről úgy véltem, Matté lehet. Féltem, hogy még mindig nem adták fel ezt az ostoba megtalálósdit. Egész délután az ablakban kuksoltam, és bámultam az autókat. Már későre járt, amikor Zach autója is megérkezett. A fiú bement a házba, majd nem sokkal később kijött valami papírral a kezében, és legnagyobb rémületemre a mi ajtónk felé igyekezett. Felugrottam az ablakból, és megfordult a fejemben, hogy úgy kellene tennem, mintha nem lennék itthon, de aztán Zach bekopogott, én pedig önkéntelen léptekkel az ajtóhoz mentem, és beengedtem őt.

- Szia, Haley! – Vidám volt a hangja, mintha engem akarna jobb kedvre deríteni, de csak azt a papírt láttam a kezében. - Megtudtatok valamit? – kérdeztem. - Ezek a nevek – nyújtotta át a cetlit. – Meg tudnád nézni? Hátha, tudsz valakiről valamit, ami miatt kiesik a versenyből. - A versenyből? – ismételtem visszanyelve a dühömet, és kirántottam a kezéből a papírt. – Milyen verseny? Több mint tíz név volt azon a nyomorult papíron. Az enyém nem volt közöttük, és az ismerőseim közül is csak ketten. Az egyik Molly volt, akivel Dean még beszélt is reggel. Tehát ennyire nem emlékszik? Akkor sem jutna eszébe, ha

közvetlenül előtte állnék? Ha azt mondanám, szeretem, ami egy cseppet sem volt hazugság? - Nem úgy értettem – magyarázkodott Zach már nem mosolyogva. - Egyikük sem az – mondtam, és visszaadtam neki a papírt. Nem értettem, miért mondtam ezt. - Honnan tudod? – nézett rá a listára, majd vissza rám. – Tudsz valamit? - Azt tudom, hogy nem ők voltak. Nem kellene keresnetek egy ilyen képzeletbeli alakot. Ostobaság! - Te tudod, hogy ki volt. El kell árulnod! – Hátrébb léptem, és igyekeztem tartani a hűvös külsőt. - Tévedsz! Semmit nem kell csinálnom. A lány… nem akarja, hogy keressétek.

Ez nem jutott az eszedbe? – Lerítt róla, hogy nem. – Csak mondd meg Deannek, hogy felejtse el, és hagyja a lányt! - Mondd meg neki te! – vágott vissza komoran. – Joga van tudni. Azt mondta, te a barátja vagy. Szenved a barátnőd miatt! A barátnőm? Jellemző, még csak fel sem merül benne, hogy én voltam. Ez kapóra jött nekem. - Miért szenved olyasvalaki után, akire nem is emlékszik? Menj innen, és mondd meg neki, hogy felejtse el! Dühös lett rám, de nem mondott semmit, csak hátrébb lépett, én meg becsaptam az ajtót, és bezárkóztam. Egész testemben reszkettem az indulattól. Nem lehet, hogy

szenved! Mi miatt szenvedne? A bűntudat emésztő lehet, de hogy az már szenvedés lenne? Hiszen a saját bőrömön tapasztaltam, hogy az. Dean is úgy érzi magát, ahogy én éreztem, és érzem még mindig? Ki kellene derítenem. A könnyebb utat választottam, és egyszerűen későbbre halasztottam a problémát. Másnap reggel a lebukástól való félelem elemi erővel szorította a mellkasom, de nem engedhettem meg magamnak, hogy otthon maradjak. Mostantól bátor leszek, és nem futok el a nehézségek elől. Nem is fogom elhalasztani többet a megoldásokat, amint eszembe jut, mit kellene csinálnom, megteszem. A megoldás az

ölembe is pottyant, méghozzá Mary személyében. Aznap apa megint megígérte, hogy bevisz a suliba, így együtt indultunk el, mikor Mary kirohant a házukból, és a nevemet kiáltotta. Egy pillanatra felötlött bennem a gondolat, hogy talán tudja, mi történt, főleg, hogy megkérdezte beszélhetünk-e négyszemközt, de mindezt olyan kedvesen tette, hogy biztos lettem benne, semmit sem sejt. - Deanről van szó – magyarázta nekem, mikor arrébb sétáltunk pár lépést. – Nagyon aggódom érte. Te is tudod, mi történt, igaz? – Összeszorult torokkal bólogattam. – Nagyon maga alatt van, Haley. Nem próbálnál meg beszélni vele? Tudom, hogy összevesztetek, de

ugye nem haragszol rá annyira? Szüksége lenne valakire. - Én? – kérdeztem kételkedve. – Nem… tudom, hogy ő nem akar velem beszélni. Csúnyán átvertem, és ő… neki van oka haragudni énrám. - Szerintem tévedsz – erősködött. – Legalább próbáld meg, hiszen tudod, hogy a héten mennyi vizsgája lesz. Félek, hogy nem tud odafigyelni, és elszúrja a jövőjét. A számra szorítottam a kezem, amikor eszembe jutottak az év végi vizsgái, amikről beszélt is nekem korábban. Ha ezek nem sikerülnek jól, nem veszik fel az egyetemre, ahová pedig már megelőlegezték a helyét. Ez megint az én hibám lenne. Beszélnem kell vele.

Tisztáznom kell, mielőtt túl késő lenne. - Jó – határoztam el magam. – Délután beszélek vele. Ettől nem lett kevésbé zűrös a napom. A suliban a diákok egy emberként bámulták Dean rajzát, hiszen Tamy és Esther elhíresztelték, hogy kit ábrázol. Különösen azért háborodtak fel, mert a csókomat Johannal úgy fogták fel, mintha mi ketten egy pár lennénk, ahogy ő is terjeszti, erre én egy másik félmeztelen fiút rajzolok meg. Nem értem rá ezen pletykák miatt aggódni, sokkal jobban érdekeltek Dean vizsgái, és a becsületem. Mert elhittem Johannak, mikor azt mondta, van olyanom. Tudtam, hogy soha többé nem tudnék

tükörbe nézni, ha most a hallgatásom miatt Dean elrontaná a jövőjét. Nem, a becsületem azt mondta, mondjam el az igazat, és aztán éljem túl a következményeket, akármilyenek is legyenek azok. Nem örültem, hogy erre a döntésre jutottam, de annak igen, hogy még van bennem tisztességérzet. Annak ellenére is, hogy ágyba bújtam Deannel, még nem veszett el minden, nem vagyok olyan szégyentelen, aki megint hagyja, hogy miatta valaki rosszul járjon. Ha valaki megkérdezte volna, gondoloke arra, hogy az igazság elmondása után Dean örülni fog, nem biztos, hogy bevallottam volna neki, csak ebben reménykedhettem. Vagy abban, hogy ha nem örül, legalább mérges nem lesz. Az

volt a baj, hogy ismertem őt annyira, hogy tudjam, nagyon dühös lesz, hiszen minden késleltetett másodperccel megsértettem az érzékeny büszkeségét. Emiatt rettegtem a legjobban. A fejemhez fog vágni dolgokat, amiket nem akarok hallani. Persze ennek ellenére nem másítottam meg a döntésem. Amint hazaérek, beszélni fogok vele, amúgy is kiderülne előbb-utóbb, amilyen pletykák uralkodnak itt a suliban. Az órák gyorsabban elteltek, mint reméltem, de még mindig nem volt beszédem. Egyszerűen csak álljak elé, és mondjam meg? Nem volt jobb ötletem. Johann megint felajánlotta, hogy hazavisz, és én megengedtem, viszont arra nem számítottam, hogy amikor

megérkezünk, egyszerűen megcsókol megint. Szégyelltem, de amíg a szája az enyémen tevékenykedett, azt kérdeztem magamtól, miért nem ugrom ki a bőrömből. Johann határozottan fejlődőképes csókolózó volt, már tétovázás nélkül mozgatta az ajkait, de a nyelvét továbbra sem használta. Végül elhúzódtam, és arra gondoltam, el kellene mondani neki is, hogy mire jutottam. De előbb Deannel kell tisztáznom a helyzetet. Kiszálltam a kocsiból, és tovább töprengtem azon, mit mondjak Deannek. Először is át kellett öltöznöm, és egy szokásos fésülködés sem ártott volna. Elintéztem ezeket, majd megmostam a fogam és az arcom. Tudtam, hogy

szándékosan szöszmötölök, de csak nehezen szántam rá magam, hogy egyáltalán a nappaliba lemenjek. Ahogy sejtettem is, az autó ott állt a felhajtójukon, csak át kellett volna mennem, hogy beszéljünk. Idegesen toporogtam, és bevállaltam volna ezer különórát is Miranda kisasszonnyal, csak ne kelljen elé állnom. Aztán történt valami, ami bátorságot adott. Dean kiült a ház elé. Azt nem láttam, hogy mikor történt a dolog, de amikor odanéztem, már ott ült a lépcsőn, és a combjára támasztott karján nyugtatta a fejét. Ha ezzel bizonyítani akarta volna, hogy szenved miattam, elhittem volna. Annyira

letörtnek látszott, hogy valósággal beleremegett a szívem. Talán nem lesz olyan mérges! Ezzel a gondolattal zacskóba tettem egy meggyes pitét (mert gondoltam, megalapozom a bocsánatkérést egy békeajándékkal), és kiléptem a házból. Számoltam a lépéseim, amik egyre közelebb vittek hozzá, ám ő fel sem nézett a jöttömre. Még csak észre sem vett, ezzel szemben nekem olyan forróság járta át a belsőm, amitől izzadni kezdtem, és a szívem is rendetlenkedett a mellkasomban. Alig éreztem a lábaim, amikor végül megálltam egészen közel, a lépcsőjük mellett. - Dean! – szólítottam meg halkan, bocsánatkérő hangsúllyal, amire ő

azonnal felém kapta a fejét. – Szia! Rettegtem, hogy nem fog válaszolni, és én nem tudok majd mit kezdeni a helyzettel. - Szia! – Megdöbbentem a letargikus hangjától, és mielőtt észbe kaptam volna, megkérdeztem: - Még mindig nincs meg a lány? – Csak mert én tudom, ki az, folytattam volna, ha van bennem elég bátorság, de eszembe jutott, hogy még a pitét sem adtam oda. Gyorsan felé nyújtottam. – Meggyes pite. Békeajándéknak. - Kösz – felelte, és elvette. Már épp elkezdtem volna a folytatásomat, amikor rám nézett a gyönyörű, ám most szomorkásan csillanó szemeivel, amitől nem jött ki hang a

torkomon. Lassan rám mosolygott. - De nem voltunk haragban. – A szívem még gyorsabban kezdett dobogni. – Hacsak nem te haragudtál rám. - Dehogyis – ziháltam. – Nem volt miért haragudnom. – Ellentétben veled. - Hallottam, hogy te és Johann végre összejöttetek. Gratulálok! - Igen – válaszoltam zavartan, és tétován. Gratulációra nem számítottam az biztos, rögtön el is akartam mondani, hogy ez egy hazugság, de amivel nem számoltam, az Zach hirtelen megjelenése volt. Csak úgy csikorogtak a kocsijának a kerekei, amikor lefékezett Deanék háza előtt, de csak a diadalmas ordítására rezzentem össze.

- Haley, de jó, hogy itt vagy! – Tudtam, hogy tudja. – Most jövök Tamytől. - Nekem mennem kell, Dean! – hadartam suttogva. Arra gondoltam talán visszaérek a házba, mielőtt Zach-től tudja meg, de alig hátráltam egy lépést a fiú odaért hozzám, és erősen elkapta a karom. - Nem, Haley! Segítened kell szemléltetni az eseményeket. Nem kaptam levegőt. Meg akartam kérni Zach-et, hogy engedjen el, illetve, hogy hallgasson, de semmi értelmes nem jött ki a torkomon. Elengedte a karom, de csak azért, hogy elvegye a szemüvegem, majd a kezét éreztem a hajamban. Földbe gyökerezett lábakkal álltam, még akkor is, amikor a hosszú hajam

bizonyítékként engedelmeskedve a gravitáció Zach-éhez hasonlóan könyörtelen erejének szétterült a hátamon és a vállaimon. A könnyek forró csíkokban égették az arcom, és erősen összeszorítottam a szám, hogy ne törjön elő belőlem a kétségbeesett zokogás. Megpróbáltam eltűrni a hajam az arcomból, és felnéztem Deanre, aki még ugyanott ült, és döbbent tekintettel bámult, mintha még életében nem látott volna. - Minden hazugság volt, Haley? – kérdezte fáradtan, és nem tudta elrejteni a hangjából kitűnő csalódottságot sem. Elnyomta a torkomból feltörő zokogást, és bólintottam.

- Annyira sajnálom, Dean! Nem akartam. - Tudtam! – szólalt meg Zach. – Már tegnap is furcsán viselkedett, de csak ma láttam a konkrét bizonyítékot. Tudsz róla, hogy egy meztelen képed van az iskolájában kirakva a falra? Még szárnyaid is vannak! Gondoltam… - Fogd be a szád! – ordított rá Dean, amitől összerezzentem. Úgy éreztem, nekem szól az ordítás, és nem is álltam messze az igazságtól. Dean felugrott a helyéről, egy lépéssel bezárta közöttünk a távolságot, mintha az a három lépcsőfok és a bennünket elválasztó méter soha nem lett volna. - Miért nem mondtad el? – ragadta meg az arcom két oldalát, és kényszerített, hogy felnézzek rá. – Miért nem szóltál

egyetlen rohadt szót sem? - Bocsáss meg! – sírtam. – Én akartam, de… - Akartál? Mit akartál? Az őrületbe kergetni? Azt hiszed, elég annyi, hogy sajnálod? – Elengedett, és hátrált egy lépést. - Engedd, hogy elmagyarázzam, Dean! – léptem közelebb. – Én… - Nem akarom hallani! Ezt a pillanatot választotta Mary és Jack, hogy kijöjjenek a házból. A szégyen könnyein keresztül láttam, hogy mennyire meglepi őket, hogy a fiuk velem ordibál. - Remélem, most boldog vagy! – förmedt rá Dean az édesanyjára. – Az ő vére volt az ágyamban! A vérem említésére legszívesebben

azonnal meghaltam volna. A tenyerembe temettem az arcom, míg Jack halkan odaszólt Deannek. - Semmi szükség ordításra, fiam. Gyertek be, és mindent megbeszélünk. - Menjetek nélkülem – válaszolta Dean, és valóban nem ordított, de helyette a leghidegebb hangját vette elő. – Nekem elegem van ebből! - Kérlek! – próbálkoztam utoljára. – Szeretnék… - Mit szeretnél? – csattant rám. – Hazudni még valami szépet? Csak könyörgöm, engem hagyj ki belőle! Bárcsak soha ne álltam volna szóba veled! Ezzel elmondott mindent, amit tudni

akartam. Felzokogtam, és elrohantam a házunk irányába. Nem törődtem az utánam kiáltó Maryvel, bezárkóztam, és felrohantam a fürdőszobámba. Alig kaptam levegőt a görcsösen feltörő sírástól. Ezzel végleg elrontottam, már soha nem lehetünk megint barátok. Soha többé nem fog még köszönni sem nekem! Miért kellett hazudnom? Hogy lehettem ilyen ostoba? Csengettek és kopogtak az ajtónkon, de nem mozdultam a mosdó mellől. A hátamat a hűvös csempékhez nyomtam, és csak sírtam, amíg el nem fogytak a könnyeim, de még akkor sem hagytam el a fürdőszobám. Nem tudtam, hogy elő merek-e valaha bújni, annak tudatában,

hogy még Mary és Jack is tudják, mi történt. Ezt nem akartam, akármit megtettem volna, hogy ők ne tudják meg, mert ezzel nemcsak a méltóságom veszett el, hanem a tisztességem is. Mit fog szólni anya és apa, ha megtudják? Bárcsak ne mentem volna át! Bárcsak elmondhattam volna én, a kegyetlen Zach helyett! A saját sérelmeimnél milliószor jobban sajnáltam Deant, aki a legrosszabbul jött ki az egészből. Tőle egy egész álmot loptam el a mai nap, és ezt soha nem fogja elfelejteni, megbocsátani még kevésbé. Most, hogy minden kiderült, és egy fikarcnyit sem lett jobb a helyzetem, sőt

egy újabb súlyos tudás nyomta a vállamat, talán csak magamnak ártok vele, ha beismerem, hogy mielőtt Zach megérkezett, és Dean rám mosolygott, rájöttem, hogy mennyire szeretem őt. Sokkal jobban, mint eddig akárkit az egész világon, beleértve a szüleimet is. És most elvesztettem. 19. Az igazság győzelme Szerda reggel szomorúan beismertem magamnak, hogy nem ért véget az életem. Kicsit csalódott voltam emiatt, de miután átvirrasztottam az éjszakát, döntésre jutottam. Az, aki lett belőlem, megijesztett. Régebben sokkal jobb voltam, bár akkor is rendszeresen

hazudtam, a hazugságaimmal soha nem ártottam senkinek, főleg nem úgy, mint mostanság, ezért eldöntöttem, hogy nagyon jó leszek, és mindenkinek segíteni fogok, hátha jóváteszek valamit a hibáimból, vagy legalább jobban érzem magam a tudattól, hogy megpróbáltam. Anya és apa bár elmentek már. Hosszú üzenetet hagytak nekem a csütörtök délutáni és a hétvégi terveinkkel kapcsolatban, amiket bejegyeztem a képzeletbeli naptáramba. Megint aggódtak értem, mert amikor előző éjjel hazaértek, a hajcsatom és a szemüvegem találták az ajtónk előtt (amit talán Zach tett oda, hiszen nála voltak utoljára), de megnyugtattam őket azzal, rosszul

végződött a bocsánatkérésem Deannél, és azért hagytam el a dolgaim. Még nem álltam készen, hogy beavassam őket abba, amit tettem, így csak ráztam a fejem a kérdéseikre, és megígértem, hogy később mindent elmondok. Kiszöktem a házunkból, és rohanvást mentem iskolába, nehogy Mary vagy Jack meglásson, és szerencsére bejött. Az aznapi első jócselekedetem az volt, hogy pénzt adtam egy hajléktalannak. Méghozzá nem is keveset. A lehetőségekhez képest elégedettséggel töltött el a gondolat, hogy egy hét múlva már házakat fogok építeni nekik. Az iskolába érve szembesülnöm kellett a furcsa pillantásokkal, de most még

kevésbé zavart, mint előző nap. A második ésszerűnek tűnő cselekedetem a dolgok rendbe hozására az iskolai megromlott kapcsolataim megjavítása volt. Kivel kezdhettem volna, ha nem Tamy Westnerrel? Ő azóta utál érdemtelenül, amióta csak egy iskolába kerültünk, és én soha nem töprengtem azon, miért is teszi. Gondoltam, most megkérdezem, bajom nem lehet belőle. Estherrel, és néhány másik lánnyal együtt üldögélt a Falnál, pontosan a Deanről készített rajzom előtti padon. Természetesen felfigyeltek rám, amint a látóterükbe kerültem. - Sziasztok – köszöntem, de visszaköszönés helyett csak döbbent pillantásokat kaptam. – Csak szerettem

volna kérdezni tőled valamit, Tamy. Lehet? Akármilyen csúnyán is nézett rám, nem okozott fájdalmat, még csak meg sem bántott vele. Dean tekintete után úgy éreztem, már semmitől nem rezzenek össze. - Négy éve járunk egy iskolába – kezdtem bele, amikor nem szólalt meg –, és azóta sem tudom, miért utálsz engem. Megbántottalak valamivel? Ha igen, bocsánatot kérek, nem volt szándékos. - Mit akarsz tőlem, Morgan? – kérdezte gyanakodva. Meglepődtem azon, hogy megszólított. Előtte még sosem tette, én csak „az” voltam. - Semmit – mondtam az igazat. – Csak választ a kérdésemre, hogy amikor a

tükörbe nézek, elmondhassam magamról, hogy megpróbáltam elsimítani közöttünk a nézeteltéréseket. Már ha vannak. Esther gúnyosan nevetett, amikor a tükörbe nézni részhez értem, de Tamy türelmetlenül lelegyintette. - Nem érdekelsz annyira, hogy közöttünk nézeteltérések legyenek – sziszegte elutasítóan. - Jó – sóhajtottam, és elkönyveltem, hogy erre nincs magyarázat, elég, ha a csúnyaságom számlájára írom. – Akkor, sziasztok. Alig fordultam el, meghallottam, ahogy Esther cseppet sem lehalkítva a hangját, ezt mondta Tamynek: - Tőlem mert volna bocsánatot kérni!

- Ó, Istenem! – torpantam meg, és visszafordultam. – Te egy hazug vagy, Esther! - Erről vitatkozhatnánk! – vágott vissza. - Nagyon jól tudod, hogy nem vádoltalak meg! – folytattam. – Egyszerűen csak megkérdeztem, nem láttad-e anya brossát. Ez nem ugyanaz! Azért túloztad el, hogy a barátnőid megsajnáljanak. - Igazán? – visította felháborodottan. – Nekem nem tűnt egyszerű kérdésnek, amikor elkezdted számon kérni rajtam az elhányt dolgaitokat! Be akartál feketíteni! Mintha nekem szükségem lenne használt ezüstvackokra és ócska rúzsokra! Leesett az állam, és halkan megkérdeztem:

- Ha nem láttad, akkor honnan tudod, hogy ezüstből volt? Azt mondtad, nem láttad, és én nem mondtam, hogy miből készült. - De igen, mondtad! – kiáltotta, és az arcán megjelent egy csúnya, vörös folt. A felismerés kiülhetett az arcomra, és ő is rájött, hogy elszólta magát. - Nem beszéltem a rúzsokról sem – mondtam halkan. – Nem is kerestem őket, csak a kitűző volt fontos. - De igen, mondtad! – kiabált megint, bár most halkabban, és még vörösebb arccal. Ez nem kerülte el a barátnői figyelmét sem. Nem értettem, hogy miért lop el dolgokat, amikor valóban nem szorul rájuk, de nem is akartam annyi ember

előtt megkérdezni. Sőt, nem is igazán érdekelt, inkább valahol mélyen megkönnyebbültem amiatt, hogy mégsem állok Esther szintjén, hiszen én soha nem lopnék. Szándékosan sem vádolnék meg senkit, ahogy ő tette újra. - Hazudsz, Haley Morgan! Azért csinálod, hogy ellopd tőlem a barátaimat! Kitalálsz mindenféle képtelenséget, és ideállsz elém, hogy… - Neked nem is volt mondanivalóm – fortyantam fel. – Szállj le rólam végre, Esther! - Ismerd csak be! – Nem hittem, hogy ennyire fel tud idegesíteni, amikor megfogadtam, hogy soha többé nem vesztem el a fejem. - Jó, hazug vagyok! – ismertem be

dühösen. – De legalább nem olyan romlott, mint te! És ha tudni akarod, elbeszélgettem Zach-kel, úgyhogy hagyj békén! Ez hatott rá, akármit is akart kiabálni, nem jött ki a torkán, helyette úgy elsápadt, mintha egy pillanat alatt kijött volna rajta az influenza. Tudta, hogy tudom a titkát, és bár újra aljasnak éreztem magam amiatt, hogy kijátszottam ezt a kártyát, rájöttem, hogy megoldódott egy nagy problémám. Esthertől soha többet nem kell tartanom. Vetettem egy utolsó pillantást Dean angyalképére, és otthagytam a leforrázott Esthert a barátnőivel. Volt még időm az első óra előtt arra, hogy megkeressem

Sylt. Ahogy sejtettem is, a terem előtt ücsörgött a falnál, és lázasan rajzolta a zombihercegnős mangáját, de amikor észrevett engem, félretette. - Szia – mosolygott rám. – Eszméletlen dolgot hallottam! - Fontos? – kérdeztem. – Mert én is szeretnék kérdezni valamit. - Nem, nyugodtan kérdezz – válaszolt kedvesen. Elmosolyodtam. - Mit csinálsz szombaton? Ha ráérsz, akkor eljöhetnél hozzánk ebédre. Anya fog főzni, aztán délután csinálhatnánk valamit együtt. Elhozhatnád a kész fejezeteid – böktem a papírjaira. – Vagy megnézhetnénk valami filmet, társasozhatnánk vagy…– hirtelen nem

jutott eszembe más. – Persze csak ha van kedved. Most már nem mosolygott, és én eléggé megijedtem. Talán mégsem volt jó ötlet ezzel előállni? - Van Xboxod? – kérdezte. - Szombatig vehetek egyet – mondtam tétován, mire elnevette magát. - Nem kell, nekem van. Megtaníthatlak játszani, ha akarod. - Nagyon szeretném – bólogattam. - Akkor rendben. Eszméletlen jó lesz megismerni anyukádat! Igaz, hogy tele van a házatok a képeivel? - Attól tartok. Anya a képekhez rendezte be az egész házat. Syl és én átbeszélgettük az összes szünetet, legfőképpen játékokról, amit

játszani fogunk szombaton. Panaszkodott, hogy a húga annyira gyáva, hogy nem mer játszani Syl kedvenc horrorjátékaival, ráadásul a tévéjüket is folyton lefoglalja, mert mániákus sorozatfüggő. Örült, amikor mondtam, hogy az én szüleim nem szeretnek tévét nézni, vagyis a szombat délután teljes egészét a képernyő előtt tölthetjük, ha akarjuk. Megfogadtam, hogy ezt a barátságot nem fogom úgy elszúrni, ahogy Deannel tettem. Viszont nem adtam fel azt az ügyet sem. Utálhat Dean ennél is jobban? Nem hiszem, lehet, hogy megbocsátani sosem fog, de mi van, ha valahogy enyhíthetném a haragját?

Eszembe jutott, hogy előző nap elfogadta a pitét, amikor azt mondtam, békeajándék. Igaz, akkor nem volt rám ennyire dühös, de akkor is elfogadta. Tehát a nagyszerűnek tűnő tervem az volt, hogy veszek Deannek valami ajándékot. Valami jobbat, mint a meggyes pite, valami személyeset, ami azt mutatja, hogy törődöm vele. És persze egy bocsánatkérő lap sem ártana. A suli után beszerezhetném, és talán beadhatnám neki. Vagy letenném az ajtó elé. Nem, beadni becsületesebb lenne. Nem is sejtettem, hogy valamit elfelejtettem, mindaddig, amíg utolsó óra után szembe nem találtam magam Johannal. - A randi! – jutott eszembe. Amire igent

mondtam. Mi ütött belém? Miért mondtam igent? - Mehetünk, Haley? – kérdezte. - Nagyon fogsz utálni, ha azt mondom, nem? Láthatóan meghökkentettem. - Ezzel hibát követnénk el – magyaráztam. – Tudom, hogy előbb kellett volna szólnom, de nem voltam annyira biztos benne, mint most. Nem vagyok beléd szerelmes, Johann. Te vagy a legkedvesebb, legrendesebb fiú, akit ismerek, ráadásul jó barátok is vagyunk, de nem szeretlek. - Ezt tudom, Haley – csóválta a fejét. – Nem volt nehéz kitalálni, hogy kibe vagy szerelmes. De arra gondoltam, hogy mivel egyikünknek sem működik azzal,

akivel szeretné… Mi ketten nem különbözünk annyira, Haley. Kettőnk között működnie kell. - Minek, Johann? – értetlenkedtem. – Különben is, ez egy rossz hozzáállás. Emlékszel, mit szoktál mondani a csapatnak minden meccs előtt? – Több tucat hokimeccsen hallottam már. - Arról, hogy küzdjünk úgy, hogy később elmondhassuk magunkról, beleadtunk mindent, ami tőlünk tellett? - Igen. Szerinted ez csak a hokira igaz? Én… szeretném megpróbálni, és neked is meg kellene. Van esélyed Sylnél, biztos vagyok benne. Végül megkértem Johannt, hogy ha úgyis ráér, jöjjön el velem Dean ajándékáért, és közben kitalálhatnánk valamit, hogy

Syl és ő összejöhessenek. Mivel miattam nem sikerült nekik, tudtam, nekem kell mindent megtennem, hogy rendbe hozzam. A bűntudatomnak mindenképp jót tett volna. Féltem, hogy Johann esetleg kérdezősködni fog Deannel kapcsolatban, de szerencsére nem tette. Nehezebb volt ajándékot választani, mint hittem volna. A képeslapot viszonylag hamar megtaláltam, egy hófehér kiskutyus van rajta, ami könyörgő szemekkel meredt a külvilágra, alatta pedig egy kérlek, ne haragudj! felirat virít. Az eladónő szerint nincs olyan ember, aki ellen tudna állni egy olyan cuki tekintetnek, így hagytam magam

meggyőzni. A személyes ajándékból nem sok lett, én bolond vettem neki egy lámpát az helyett, amit aznap éjjel eltörtem. Amikor beültünk Johann kocsijába, és elindultunk hazafelé, már tudtam, hogy ennél sokkal kreatívabban kellett volna megoldanom a dolgot. Nem akartam túl sokat rágódni a dolgon, ezért megkérdeztem Johannt. - Miért csókoltál meg hétfőn a suliban mindenki előtt? - Hiszen már mondtam. Azt akartam, hogy több legyen a kapcsolatunk, ráadásul épp olyan helyzetben voltál, hogy úgy éreztem, meg kell tennem. Bocsánatot kérek érte. - Semmi baj – csóváltam a fejem. – De még mindig nem értem, hogy miért

akartad, hogy többek legyünk, mint amik. Nem lettünk volna boldogok. - Azt hittem, szerelmes vagy belém – mondta. – Azért ez változtat a helyzeten, ahogy az is, hogy rájöttem, a szerelemtől nem vagyok önmagam. Egy csomó meggondolatlanságot elkövettem. Hazudtam, hogy elhívtál arra a bulira, megütöttem valakit csak azért, mert hozzám szólt. Nem akartam, hogy akárki meglássa ezt a felemet. Láttam rajta, hogy őszintén megdöbbent a saját viselkedésétől. - Tudod, mit? Szerintem, természetes, ha néha olyasmit is teszel, ami nincs megtervezve. Ne haragudj, de sokszor… úgy viselkedsz, mint valami határidőnapló. Jobban kellene élvezned

a dolgok spontaneitásának varázsát. – Hogy ezt milyen régóta el akartam mondani neki! Egész megkönnyebbülés volt kimondani az igazságot. - Akkor maradunk csak barátok? – kérdezte. – Úgy, mint régebben? - Ha nem jobban – vágtam rá, mire rám mosolygott. Szerettem azt a mosolyt, és rádöbbentem, mekkora idióta voltam. Johann kitett a házunknál, és én visszacsöppentem a problémám kellős közepébe. Most mit csináljak a lámpával és a képeslappal? Egyszerűen csengessek be, és várjam, hogy valaki ajtót nyisson? Jack még biztos nincs odahaza, de Mary otthon lehet. Ahogy Dean is, hiszen az autója is ott állt. Nem is tudtam, melyikükkel lenne rosszabb

szembenézni. Mit gondolhat most rólam Mary? Nem érdekel, mindenképp beszélnem kell Deannel, nem halogathatom, és ha most bemegyek a házunkba, megint csak ezt tenném. Hirtelen elhatározással indultam el az ajtajuk felé. Míg odaértem ezerféle lehetőség megfordult a fejemben arról, hogy mi fog történni, és a legvalószínűbbnek azt tűnt, hogy Dean a fejemhez vágja a lámpát, újabb szidalmakkal együtt. Végül odaértem az ajtóhoz, és bekopogtam. Nem csengettem, mert az túl erőszakosnak tűnt volna, valahogy a finom, halk kopogást éreztem helyénvalónak. Eszembe jutott, hogy

igazán megfésülködhettem volna, és hogy az a felső rajtam sem az igazi, aztán már hallottam is a lépteket. Az ő lépteit. Amikor kinyitotta az ajtót, valósággal megremegtem a közelségétől. - Szia! – suttogtam az elveszni látszó hangom maradékával. Még mindig mogorvának tűnt, ahogy számítottam is rá, de nem ugrott nekem kapásból, és ezt jó dolognak könyveltem el. - Hoztam neked valamit – nyújtottam át a dobozt. – Ez egy lámpa, tudom, hülyeség, valami mást akartam venni, de nem tudtam, mit adhatnék neked. Vedd el, kérlek! Komoran bámult rám, magasról téve a lámpára. Éreztem, hogy a szégyen égeti

az arcom, de nem hajtottam le a fejem. Most nem lehetett, hiszen vele álltam szemben, ő volt a legfontosabb személy az életemben, és én tudatában voltam ennek. - Kérlek! – mondtam megint, és közelebb lépve a mellkasának nyomtam a dobozomat, aminek a hatására végre megfogta. Azt kívántam, bárcsak mondana valamit, de mivel nem tette, megint nekem kellett beszélnem. – Tudom, hogy utálsz, amiért hazudtam, és hogy látni sem akarsz, de azt tudnod kell, hogy én soha nem akartalak megbántani. Magamat akartam jobb színben feltüntetni. Ha tudom, hogy így bántalak majd vele, akkor nem teszem. Esküszöm! - Ettől kellene jobban éreznem magam?

– kérdezte enyhe gúnnyal a hangjában. – Most mit vársz tőlem? - Semmit – feleltem, kínzó fájdalommal a mellkasomban. – Nem várok tőled semmit, csak… reménykedem, Dean. - Mégis miben? – türelmetlenkedett. Komolyan vártam, hogy a fejemhez vágja végre azt a lámpát, már-már azt kívántam, tegye meg. - Hogy egyszer megbocsátasz nekem. Ahogy kimondtam, már tudtam, hogy rossz mondat volt, hátrébb lépett, és megrázta a fejét. - Csak menj innen! - Jó, ne haragudj, hogy zavartalak. Megfordultam, és szánalmasan hazasétáltam. A szüleim még sötétedés

előtt hazaértek, így elmesélhettem nekik, hogy mit csináltam aznap a suliban. Persze nem mondtam el mindent, de azt igen, hogy meghívtam Sylt szombatra, majd bevallottam a szitakötős kitűző sorsát is. Anya és apa folyton szörnyülködtek, mintha nem tudnának elképzelni rosszabbat annál, hogy egy olyan korú lány, mint én, lop. Anya megkérdezte, készen állok-e rá, hogy elmondjam, mi volt köztem és Dean között, és úgy döntöttem, elmondom. Persze a buli utáni éjszakáról egy szót sem szóltam, de elmondtam, mit hazudtam Johannról, és hogy emiatt Dean mennyire mérges lett rám (nem is beszélve az ütésről, amit miattam kellett elszenvednie).

- És csak ezért bánik így veled? – kérdezte apa rosszallón. – Hibáztál, prücsök, de ez nem ok arra, hogy így viselkedjen. Többször bocsánatot kértél. - Néha nem elég egy szimpla bocsánatkérés – magyarázta neki anya. – Bár egy kicsit én is túlzónak érzem ezt az óriási haragot. Biztos, hogy más nem történt? Mármint az éjszakán kívül, amit nem akartam elmesélni? - De, van még valami – vallottam be. – Rajzoltam róla valamit a suliban, és nem kértem az engedélyét hozzá. A rajz kint van a Falon. - Mit rajzoltál? Elmagyaráztam, mire apa nevetőgörcsben tört ki, mondván, Dean

egy bolond. Ezt nagyon nem értettem, de még anya sem akarta elmagyarázni nekem, hogy értette ezt apa. Rájöttem, hogy őszintének lenni nem is annyira borzalmas, mint hittem. Butának éreztem magam, és cikis is volt, de eltűnt az a nyomás a lelkemről, ami lefekvés előtt gyakran, és sokáig ébren tartott. Igazat mondani sokkal kifizetődőbb, jutott eszembe, mielőtt nyugodt álomba merültem. Másnap reggel alig kelt fel a nap, odakint kotorásztam Deanék kukájában. Nevezhetnek őrültnek, de muszáj volt megtennem. A képeslapomat és a lámpám péppé zúzott darabjait kerestem, de nem találtam, ami annyit jelentett,

hogy Dean nem ártott nekik (vagy pedig még nem vitték ki a szemetet, de erre inkább nem gondoltam). Ettől valahogy vidámabb lettem, és eldöntöttem, hagyom ülepedni a dolgot pár napig, aztán megpróbálkozom egy újabb ajándékkal. Igazából egy tortára gondoltam, ami ugyan nem személyesebb a lámpánál, de többször is ehet belőle, mielőtt elfogyna, és talán minden alkalommal gondol majd rám. Az iskolában szinte azonnal összefutottam Syllel, aki folyton arról áradozott, mennyire izgatott az aznapi zsűriségem miatt. - Tudom, hogy a húgom fog nyerni – ismételgette egyre. – De annyira várom már, hogy elmondhassam neki. Mi lenne,

ha megvárnálak iskola után, hogy rögtön közölhesd a jó hírt? Persze csak, ha ez nem számít csalásnak. Annak számít? Fogalmam sem volt, csak azt tudtam, hogy az órák után kerül majd sor a pontozásra. Gondoltam, Johann majd többet tud mondani. Mikor ezt közöltem Syllel, nem lett kevésbé lelkes. - Azért majd csinálj úgy, mintha nem tudnád, melyik a húgomé! Eszméletlen lett, Haley! És csak egy leheletnyit segítettem, amit még segítségnek sem lehet nevezni, de ugye ez sem csalás? Olyan meggyőzően lelkendezett, hogy elhittem neki, az ő húga fog nyerni. Amikor végre vége lett az unalmas, üres óráknak Johann és én elmentünk abba a

terembe, ahová a 12-14 évesek festményeit állították ki. Merthogy festmények voltak, mint megtudtam, környezetvédelmi témájúak. Kaptunk egy-egy rubrikákkal telenyomtatott lapot, és körbe kellett járnunk pontokat vésni a kis négyzetekben. Nem volt valami nagy verseny, összesen húsz alkotásból négyet ítéltem esélyesnek, és ezek között ott volt Syl húgának festménye. Ahogy mondta is, rögtön felismertem. Egy tengeri kép volt, a víz kékjét szennyező óriási olajfolttal, egy piszkos tollú sirállyal, és egy láthatóan szenvedő fókával. Teljesen olyan stílusú volt, mint Syl zombis mangája. Persze nem azt mondom, hogy baj volt vele, csak nekem

nem az tetszett a legjobban. A leggyönyörűbb kép egy virágos mezőt ábrázolt, egy nagyon cuki őzikével, de a háttérben egy nagy, komor gyár ontotta a kéményéből fekete füstöt az égre. Végül leadtam a papírom, és nemsokára Johann is így tett. A pontszámláló tanárok megkértek minket várjunk még, hátha holtverseny áll elő, és még szükség lesz ránk. - Feltehetek egy személyes kérdést? – suttogtam Johannak. - Csak tessék. - Csütörtök van. Hol kellene lenned? Hová lógtál el minden matekóra végéről? - Nem tudod? – kérdezett vissza döbbenten, és egy kicsit kényelmetlenül.

Megráztam a fejem. - Sosem mertem megkérdezni tőled. - Én pedig nem beszéltem róla – bólintott rá. – A bátyámat szoktam meglátogatni. - A Harvardon? – kérdeztem értetlenül. Annyit tudtam a bátyjáról, hogy a Harvardra jár, és Johann öt évvel idősebb mása. - A börtönben, Haley – mondta, mire csak leesett az állam. – Tavaly nyáron másfél évre ítélték. - Mit követett el? – tudakoltam mielőtt belegondolhattam volna, hogy tulajdonképpen illetlenül kíváncsi vagyok. Johann sóhajtott. - Nem olyan rossz ő, csak… na, jó.

Részeg volt, amikor megállították a rendőrök. Drogok és csempészett alkohol volt nála, amikkel kereskedett. A szüleim és én nem tudtunk róla, soha észre sem vettük, hogy ilyen… problémája van. - Értem – mondtam, mert nem jutott jobb az eszembe. – Köszönöm, hogy elmondtad. - Néhány srác tudja – vonogatta a vállát, és igyekezett úgy tenni, mintha nem érdekelné, hogy mit gondolok, de tudtam, hogy nem igaz. Átkoztam magam, amiért korábban eszembe sem jutott, hogy közelebb férkőzzem ehhez az oldalához. – De nem terjesztették el. A tanárok is mind tisztában vannak vele. Anya nem szokta…

- Figyelj, nem kell ám magyarázkodnod – mondtam arra gondolva, mennyire felszínes voltam. Sosem néztem meg jobban, sosem láttam be a tökéletes külső mögé. – Nem ítéllek el, vagy ilyesmi. Megesik az ilyen. Mielőtt válaszolhatott volna, kiderült, hogy megvan az eredmény. Holtverseny az első helyért, így nekünk kellett eldönteni, hogy melyik festmény győzzön. Syl húgáé, vagy az őzikés. Odaállították elénk a két képet, hogy egymás mellett összevethessük őket. Mivel én mindkettőre maximum pontot adtam, ránéztem Johannra. - Én egyiknél sem vontam le pontot. - Én sem.

- Melyik tetszik jobban? – Bámultam azt a szerencsétlen fókát, majd felnéztem rá. Ő is azt a képet nézte. - Nem tudom. Mindkettő tetszik. – Volt valami kelletlenség hangjában, amitől hirtelen nem is féltem megkérdezni. - Tudod, hogy ez kié, igaz? – böktem Syl húgának alkotására. - Syl elmondta neked? – megkönnyebbültnek tűnt, hogy én is tudom. – Clover tehetséges kislány. - Igen – mondtam. – És Syl nagyon boldog lenne, ha nyerne. - Igen. Szerencsétlenkedtünk még egy darabig, amíg már fogalmam sem volt, mit kellene tenni. - Nekem ez jobban tetszik – vallottam be

végül, és az őzikés elé léptem. – De Syl nagyon csalódott lenne. Szeretem Sylt. - Én is – mosolyodott el Johann. Még sosem láttam ennyire cuki mosolyt tőle. – De nekem is jobban tetszik a másik. - Viszont a fókásat szívesebben választanád – mondtam, mire bólintott. – Én is. Tehetetlenül elnevettük magunkat. - Bűntudatom lenne, ha nem azt választanám, amelyik jobban tetszik – döntött végül Johann. A mondatról felrémlett egy kedves emlékem Deanről, ahogy rám kacsintott, miután azt mondta, bűntudata lenne, ha megbántaná Zach-et. A hiánya, eddig még nem tapasztalt erősséggel hasított belém. Borzalmas érzés volt.

- Válasszuk a másikat – bólintottam, és hirtelen már nem is érdekelt annyira az egész. – Nem lenne helyes, ha nem a legjobbat választanánk. Johann felkapta a nyertes festményt, és odament a tanárokhoz, hogy közölje a döntést. Ők helyeslően bólogattak, majd közölték, hogy elmehetünk. - Akarod, hogy hazavigyelek? – kérdezte Johann. - Nem, köszi. Beszélnem kell Syllel. - Megvárhatlak – ajánlotta. Lerítt róla, hogy csak Syl miatt mondta, így rábólintottam arra, hogy velem jöjjön. Kicsit féltem attól, hogy Syl nagyon csalódni fog. - Na? Clover nyert? Mondd, hogy

Clover nyert! – kiabálta, mikor meglátott. - Sajnálom – ráztam meg a fejem. – Csak a második lett. Volt egy komoly vetélytársa. - Micsoda? – hűlt el Syl felháborodottan. – Anyukám megkönnyezte azt az őzet! Mi volt a másik képen? Szemétben guberáló kölyökkutyák? - Őzet? – kérdeztem vissza értetlenül. – Úgy érted… A szám elé kaptam a kezem, és ránéztem Johannra, akiből kitört a nevetés. Én is elnevettem magam. - Ne haragudj, Syl. A húgod nyert! – aztán tovább nevettem. Mekkora volt erre az esély? Nagyon

kicsi, mégis egyre jobban éreztem, hogy az igazsággal semmi baj nincs. Az igazságnak mindig győznie kell. Legalábbis kellene, egy tökéletes világban. 20. Váratlan I. Syl annyira örült a húga győzelmének, hogy megengedte Johannak, hogy hazavigye. Együtt örvendeztünk vele, amíg meg nem érkeztünk a házukhoz, és ki nem ugrott a kocsiból hangosan ordítozva a húga után. Miután továbbindultunk hirtelen megint éreztem azt a nyomorúságos hiányt. Fájt, mert most már pontosan tudtam, hogy mi

nélkül kell majd élnem, ha Dean soha nem bocsát meg nekem. Pedig elég lett volna, ha barátok maradunk, de lehetetlennek tűnt. Tudtam, hogy látni sem akar. Egyedül azt akarja, hogy hagyjam békén. Mi lesz velem, ha ez az állapot tartós marad? Nem fogom kibírni ezt a távolságot közöttünk, amikor csak pár méterre lakik tőlem. Nem, nem fogom hagyni, hogy ez legyen. Biztos meg fog bocsátani, csak időt kell hagynom neki. Másnap péntek volt, vagyis az utolsó nap a suliban, de amikor reggel felébredtem, csupa képtelen, romantikus álom emlékével a fejemben, úgy éreztem az élethez sincs kedvem, nemhogy bemenni

egy tök fölösleges utolsó napra. Megkérdeztem apát, és azt mondta, semmi akadálya sincs a lógásnak, a következő héttől úgyis minden nap az építkezésen kell robotolnom. Ez tartotta bennem a lelket. Tudtam, ha nem foglalom majd le magam valamivel, a végén még súlyos depresszióba süllyedek, így nem is bántam a kemény munka ígéretét. Apának csak tizenegyre kellett dolgoznia menni, így addig megbeszéltük, hogy mivel töltsük a vasárnapot. Csupa jó programot szerveztünk, amik közben nem lesz majd időm gondolkodni, és ennek örültem. Mivel nem jutott eszembe más elfoglaltság, úgy döntöttem, rajzolni fogok, úgyis megdöbbentően keveset

rajzoltam az utóbbi héten, és még tartoztam L. J.-nek azzal a bizonyos képpel. Miközben rajzoltam, azon tűnődtem, hogy miért nem tudom kiverni a fejemből azt az éjszakát. Igyekeztem a lehető legkevesebbet gondolni rá, mégis az álmaimban folyamatosan kísértett olyan szavakkal együtt, melyek soha nem jelentettek mást Deannek, mint alkoholmámorban elsuttogott, könnyelmű zagyvaságokat. Nekem miért voltak ugyanezek annyira fontosak? Habozás nélkül elhittem, hogy belém szeretett, de miért? Mire észbe kaptam, már nem L. J. unalmas képét rajzoltam, hanem egy álombéli jelenetet, egyetlen csókot a

fiúval, akit szeretek. Nem volt valóságos, ha nem éltem volna át, soha nem hiszem el, hogy egy olyan srác, mint Dean egy olyan valakit csókol meg, mint én. Miért tenné? Olthatatlan szerelemre nem ébredt irántam, akkor hát mi motiválná? Amikor kész lett, eltettem a rajzot a száműzött mappámba, és elhatároztam, hogy soha többé. Komolyan, az életben nem rajzolom le többet, ugyanakkor más valamit igazán rajzolhatok. Akármit, amihez kedvem van. Csak sajnos nem volt, így csak elmélázva firkálgattam, mígnem ki nem nyílt a szobám ajtaja. Odakaptam a fejem, és döbbenten néztem a látomásaim hús-vér alakját,

ahogy átlépi a küszöbömet, mintha magából az álmodozásaimból lépett volna elő. - Mit keresel itt? – ugrottam fel ijedten, hevesen dobogó szívvel. Ahogy állt az ajtómban, farmerben, és szürke pólóban, hanyagul, kezében egy ismeretlen tartalmú szatyorral, és azzal a tekintetével, amitől a térdeim kocsonyaként remegni kezdtek, egyszerűen őrjítő volt. Őrjítően gyönyörű. - Csak nem zavartalak meg? – kérdezte enyhe, nemtörődöm gúnnyal a hangjában, és elindult felém. Nem tudtam mozdulni, még levegőt is elfelejtettem venni, csak az járt a fejemben, hogy vajon mit keres itt nálam.

Az én szobámban! Egészen közel jött hozzám, de nem nézett rám, a rajzom vette fel, hogy szemügyre vegye. Hirtelen én magam sem tudtam, hogy mit rajzoltam le, így rápillantottam. Ő volt az, illetve a tökéletes mellkasának csupán csenevész utánzata, ő mégis összeszorította az ajkait, és undorodva visszalökte az íróasztalomra. - Hoztam neked egy ruhát – mondta hidegen, és a kezében lévő szatyrot a hasamhoz nyomta, ahogy én tettem legutóbb a lámpát tartalmazó dobozzal majd várt, amíg összeszedem magam, és elveszem. - De…– Csak suttogni mertem, de nem tőle féltem, hanem a helyzettől, és azoktól a gyomromat szorító jégforró

érzésektől, amik nem hagytak nyugodni. - Ma van a szalagavatóm, és nincsen partnerem. Öltözz át, két óra múlva indulunk! - De… - Nincs de, Haley! – förmedt rám olyan hangon, ahogyan még sosem hallottam beszélni. – Eljössz velem, tartozol ennyivel! Zihálva meredtem a mellkasára, mert feljebb nem mertem nézni. Nem nézhettem az arcára, nem akartam látni az undort, sem pedig a csalódottságot a tekintetén. Menjek el vele a szalagavatójára? Nem nagy ár azért, amiért átvertem, így sóhajtottam, és lepillantottam a szatyorra. Világoskék,

fényes anyagot pillantottam meg benne. Végigfutattam az ujjaim a vékony szaténon, és már abból tudtam, hogy én azt a ruhát nem vehetem fel. Azért – továbbra is hevesen verdeső szívvel – kiemeltem a szatyorból, hogy megnézzem, mi lesz az, amit nem húzok magamra. Gyönyörű ruha volt, mély dekoltázsú, olyan fajta, ami az egyik oldalon szabadon hagyja a vállat, és nyilván testhez álló, vagyis olyasmi, amit egyszerűen nem rám szabtak. - Én… szívesen elmegyek veled, ha nincs más – kezdtem halkan, hiszen nyilván tényleg nem volt ideje elhívni egy lányt sem, míg engem keresett. – De inkább felveszek valami mást. Ez a ruha nem nekem való.

Azt hittem, hogy a mély, kissé reszketeg sóhaj, amit válaszul kaptam, beleegyezést jelent, de ahogy nyújtottam vissza a szatyrot, csak kirántotta belőle a ruhát, és ideges mozdulattal elém tartotta. - Biztos vagyok benne, hogy stimmel a méret. Ez kell felvenned! - De… – Tudtam, hogy valami mást is kellene mondanom, mint az ostoba „de”, csakhogy más nem jött a számra, főleg úgy, hogy már ennyivel is sikerült felhúznom őt. Utáltam magam, amiért egy ennyire kedves, és figyelmes fiúból kihoztam a vad énjét. Megragadta a karom, erősen, de nem fájdalmasan, és közelebb rántott magához.

- Nincs de, Haley! – ismételte. – Azt akarom, hogy EZT a ruhát vedd fel! - Biztos vagyok benne, hogy egy másikban… Hirtelen, már-már durva mozdulattal engedte el a karom, és helyette fél kézzel a nyakam fogta meg, hogy egy pillanatra megijedtem, hátha egyszerűen fojtogatni kezd, de csupán a hüvelyk- és mutatóujjával kezdte felfelé tolni az államat. Kicsit ellenkeztem, mert tényleg nem akartam az arcába nézni, de nem volt választásom. Engedve a szelíd erőszaknak felnéztem. A szemei fogva tartották a pillantásom. Úgy éreztem magam, mint egy hajótörött, aki egyedül hánykolódik az óceán közepén

kétségbeesetten kutatva valami fogódzkodó után, de semmit nem találtam. Elmerültem a tekintetének elemzésében: csalódottság, düh, és azok a bizonyos megfoghatatlan csillámlások, amik most is – mint mindig – elbűvöltek, aztán mielőtt betelhettem volna a látvánnyal az ujjai a nyakamon pillesúlyú érintéssé szelídültek. Csaknem simogatásnak tűnő mozdulattal elvette a kezeit a nyakamról, és a megszokott, kedves hangján azt mondta: - Két óra múlva indulunk, legyél készen. Hátrébb lépett, és csak aztán fordult el, hogy távozzon. A tekintetem a most már a lábamnál heverő ruhára siklott, és óvatosan megköszörültem a torkom. - Van egy másik ruhám. Az is kék, sokkal

jobb lesz, mint ez. Tudhattam volna, hogy nem kellene ellent mondanom, máris megfordult, visszacsörtetett elém, felkapta a ruhát, és ugyanazzal a kezével, újra kényszerített, hogy felnézzek az arcába. A szemeiben most más is volt, mint a korábban tapasztaltak. Őszinte csodálkozás. - Szándékosan akarsz feldühíteni? – kérdezte rekedt hangon. Zavarban éreztem magam, mert nem a szemembe bámult, kicsivel lejjebb vándorolt a tekintete, talán a számra, és én máris azon tűnődtem, melyik részem találhatja a legcsúnyábbnak. A szám kétség kívül vékony és színtelen. – Idegesítő – jelentette ki, és lejjebb hajolt.

Hirtelen, mintha villám csapott volna belém, jöttem rá, hogy meg fog csókolni. Lehunytam a szemem, és visszatartott lélegzettel vártam a pillanatot, amit természetesen nem történt meg. - Ebben jössz! – Éreztem a szavak nyomán kiáramló lélegzetét a számon, aztán megint elengedett, és hátrébb lépett. – A hajad pedig hagyd leeresztve. A ruhát az ágyamra dobta, és még egyet lépett hátrébb, míg én megint megköszörültem a torkom. - Sokkal jobb lenne feltűzve. És ez a ruha tényleg nem az én… Már számítottam egy újabb heves kirohanásra, de nem ilyenre. Dühös volt azt láttam rajta, megint megragadott – ezúttal erősebben, mint korábban –, és

egy határozott mozdulattal az ágyamra lökött. Elcsodálkozni sem volt időm, máris rajtam volt, és a testével leszorított, miközben a szája alig pár centire volt az enyémtől. Az első reakcióm az ijedt kapálózás volt, amivel nem sokat értem el. Rám eresztve a súlyát elkapta a kezeim, és lenyomta őket a testem mellé, így rövid úton felhagytam az ellenkezéssel. - Egyszer – suttogta –, csak egyszer szeretném, ha minden úgy menne, ahogy én akarom. Olyan nagy kérés ez, Haley? Egyetlenegyszer, kérlek! Ne ellenkezz velem! Elfeledkeztem a helyzetemről, és azon kezdtem gondolkodni, hogy mennyire ki lehet akadva, hiszen valóban jól

kiszúrtam vele. Megadóan bólintottam egyet. - Okos kislány – felelte azonban nem nagyon igyekezett hatástalanítani a testi fölényét velem szemben, sőt, amit a combomon éreztem, az határozottan nem volt hatástalanítva. Kezdtem kissé kényelmetlenül érezni magam. - Szállj le rólam! – kértem halkan, inkább suttogva, mint a normális hangomon. Dean elengedte a kezeim, és már-már azt hittem, hogy lemászik rólam, de csak a könyökére támaszkodott a vállaim mellett, és kíváncsian nézett az arcomba. - Tudod, milyen érzés volt? Mit éreztem, miközben próbáltam a nyomodra

bukkanni? Olyan volt, mint valami… rajongás. Nem is, inkább valami mánia. Ijesztő, őrült mánia, nem tudtam másra gondolni, mint arra, hogy megtaláljalak. Az orromban éreztem az illatodat, a nyelvemen a csókod ízét, és… mindent. Egyszerűen éreztelek téged, pedig nem tudtam, ki vagy csak azt, hogy akarlak. Van ennek értelme? - Részeg voltál – feleltem elnyomva minden csalódott hangsúlyt. - És te becsaptál – folytatta hevesebben, picit elmozdult felettem, így az a bizonyos rész pont a combjaim közé került. Szabályosan megremegtem az érzéstől, és alig hittem el, hogy mindez velem történik épp.

- Átvertél engem, Haley! Miért csináltad? Miért nem mondtad meg, hogy te voltál? - Sajnálom – súgtam rekedten és őszintén. – Nem akartam hazudni, de te… Egy szép lányt keresett, egy gyönyörű, tökéletes szexistennőt, nem egy csúnya törpét, mint én. Nem tudtam kimondani ezt, hogy is tehettem volna. Féltem, ha kimondom, akkor még valósabbá válik, és talán még távolabb kerülünk egymástól. - Bocsáss meg! Felemeltem a kezem, hogy megérintsem az arcát, de nem is értem hozzá, már elkapta a fejét. - Kegyetlen vagy! – közölte szomorú

hangon, aztán a következő pillanatban csókolni kezdett. Meglepődtem, annyira, hogy le is bénultam, és csak tűnődtem, hogy álmodom-e, hiszen az nem lehet, hogy valaki józanul ilyet tegyen velem. Főleg nem ő, még mindig nem vagyok az, akit szeretne, még ugyanaz a jelentéktelen… Felnyögtem, ugyanis a szája elszakadt az enyémtől, a tenyere rátalált a mellemre, a csípőjét pedig benyomta a combjaim közé pontosan úgy helyezkedve, hogy csupán az érzettől forró vágyhullámok milliói kezdjenek végighullámzani a testemen. El voltam veszve a kusza érzések forgatagában, a kezem újra az arca felé közelítettem, és ezúttal nem

rántotta el a fejét. Hagyta, hogy végigsimítsak a tökéletes profilján, majd a tenyerembe csókolt, és rekedt, szenvedélyes hangon azt suttogta: - Mondd azt, kérlek! Hazudd, hogy szeretsz! – Az ajkai rátaláltak az enyémekre, de előtte még egyszer elmormolta. – Gyerünk, hazudd, hogy szeretsz! A kezem lehanyatlott, és kijózanító döbbenettel vettem tudomásul, hogy ez az egyetlen dolog, amit lehetetlen megtennem. Hazugságok milliárdjai hagyták már el a számat, de ő pont azt az egyet kéri, amit nem tudok hazudni. A csípőjével sürgető mozdulatot tett, mintegy ösztönözve a nem létező hazugság kimondására, az ujjai

gyengéden cirógatták a vágytól megfeszült mellem, és én belenyögtem az érzésbe, mint valami kitanított kéjnő. - Szeretlek, Dean! Szeretlek! – hazudtam az igazságot, és megemeltem a csípőm, hogy Dean mozgásához idomuljak. Most már úgy mozgott, mintha szeretkeznénk, a kezét becsúsztatta a pólóm alá, és még izgatóbb játékba kezdett a bőrömön. Felszabadítva szám, az arcomat kezdte csókolgatni, majd a szája a fülemre siklott, és belesuttogta: - Még egyszer! – A nyelvét végigfuttatta a fülcimpámon, amitől újra megremegtem. – Hazudj, Szépségem, csináld! - Szeretlek – nyögtem együtt mozdulva vele. – Szeretlek! – mondtam

hangosabban, ahogy érzékien hozzám dörzsölte magát. – Szeretlek! Szeretlek! – sikítottam, mikor fogai közé vette a fülcimpán, és szívni kezdte. Szeretkezni akartam vele, azt akartam, hogy úgy tegyen magáévá, mint legelőször, de nem lett belőle semmi. Hirtelen rám borult, a fülembe lihegett, majd ugyanilyen gyorsan leszállt rólam, és gyors, kissé bizonytalan léptekkel az ajtó felé sietett. - Legyen raj… rajtad a ruha – hadarta akadozva. – Különben én… én foglak felöltöztetni! Azzal már ott is hagyott engem, zihálva, izzadtan, a legnyomorúságosabb érzettel, amit valaha is éreztem. Mi a fene volt

ez? Nem értettem az egészet, egy kósza pillanatig arra gondoltam, hogy talán azért kéri, hogy mondjam meg, hogy szeretem, hogy ő is bevallhassa, pedig nagyon jól tudtam, hogy ő nem érezhet így irántam. Vártam, míg a szívem és a zihálásom lecsendesült, majd óvatosan felültem, és megigazítottam a szemüvegem. Ezt miért csinálta velem? Miért csókolt meg így? És ha nem nekem, hát kinek szólt ez a pár percnyi szenvedély? A pólóm kényelmetlenül rátapadt az izgalomtól nedves bőrömre. Undorítónak tűnt a dolog, így cseppet sem csodálkoztam rajta, hogy itt hagyott. Más lányok nyilvánvalóan nem izzadnak így.

Milyen gusztustalan vagyok! A legjobb ötletnek egy kádnyi langyos víz tűnt, amivel lehűthettem a testem. Alaposan és jó sokáig sikáltam magam, de a belsőmből nem tűnt el a szerelmes forróság. Még soha nem voltam szalagavató bálon, de tudtam, hogy a többi partihoz hasonlóan nem lesz az én világom. Ez nem egyszerűen egy buli, itt számít, hogy fogok kinézni. Kimásztam a kádból, feltűztem a frissen mosott hajamat, majd szárazra töröltem magam, és felvettem a ruhát. Elég pocsékul néztem ki benne. Szerencsére nem volt nagyon rövid, egyik oldalon leért egészen a bokámig, finoman fodrozódva, a másikon csak a

térdemig látszott ki belőle a lábam. Gondok inkább a felső résszel voltak. Szabadon hagyta az egész jobb vállam, azon az oldalon jóformán a mellem tartotta a ruhát. Mivel nem vagyok eleresztve e téren, féltem, hogy akármelyik pillanatban lecsúszhat, közszemlére téve az ezzel a szóval legkevésbé illethető bájaimat. Ezen kívül maga a ruha rettenetesen vékony volt, és úgy tapadt a derekamra, mintha maga a bőröm lenne az. Tehetetlenül ácsorogtam a tükör előtt, és tűnődtem, mit csinálna Dean, ha a saját ruháim egyikét venném fel. Különben is, ezt vajon honnan szerezte? Talán egy másik lánytól? Legalább olyan aggodalommal töltött el ez a gondolat,

mint a megjelenésem okozta sokk. Idegesen cibáltam a ruhát próbálva kicsit feljebb rángatni, de végeredményben mindig lecsúszott épp a mellemig. Már arra készültem, hogy kikapcsoljam hátul, és levegyem, mikor Dean visszaérkezett. - Le ne merd venni! Nem értettem, hogy veszi a bátorságot, hogy csak úgy ki-be járkáljon a házunkban mindenfajta a kopogás nélkül. Megfordultam, hogy ezt megmondjam neki, mégsem tettem, mert gyönyörűen nézett ki. Remekre szabott fekete nadrágot viselt, ugyanilyen jól festő zakóval. Az ingének fehérsége valósággal vakította az ember szemét. A haja is olyan tökéletesen nézett ki, hogy

megint elkapott a kisebbségi érzés. Én jelenjek meg valahol vele? Főleg egy ilyen fontos rendezvényen, mint az ő szalagavatója? - Nem jó nekem ez a ruha, Dean! – próbálkoztam könyörgő hangon. – Kérlek, hadd viseljem a saját ruhámat! Visszafordultam a szánalmas képet mutató tükör felé, én onnan néztem rá, várva a reakcióját. Hiszen beláthatja, hogy igazam van. - Mutasd, milyen ruhád van még – sóhajtotta, és én kapva az alkalmon, megkönnyebbülten elrohantam mellette, hogy elővegyem a saját, sötétkék ruhámat. Még elő sem húztam a szekrényből,

Dean megvetően felhorkant: - Elment az eszed, Haley? Azt a ruhát még az én anyám sem venné fel, pedig ő mindig óvatosan öltözködik. Ronda, és úgy festene rajtad, mint egy zsák. Ki elől akarod elrejteni magad? Egyszerű a válasz, mindenki elől. Az én ruháim épp annyit takarnak a testemből, amennyit takarni kell. A pandás felsővel is hogy jártam! - Én… - Csinos vagy – közölte velem, olyan hangsúllyal, mintha azt mondta volna: ez elmegy. – De azt hiszem, kellene hozzá melltartó is. Pánt nélküli. Na, persze! Már megint a melltartó. Furcsa, hogy az ilyen cikis témák, mint a melltartóm nem is zavartak annyira,

hiszen egyszerűen kiböktem: - Nincsen olyanom. Alaposan megnézett engem, elidőzve a testem különböző, kritikán aluli pontjain, majd picit elmosolyodott. Mostanában olyan kincset érő volt ez a mosoly, hogy belesajdult a szívem, de csak addig, amíg meg nem szólalt. - Szerzünk egyet. Kell egy kisebb bugyi is, ha nincs, akkor egyszerűen nem kell felvenned. – Éreztem, ahogy lángba borul az arcom. – És a cipő, valami magassarkú. Ezek közül egyedül a bugyit sikerült magamra kapnom, amíg ezt megoldottam, Dean eltűnt. Épp a kényelmetlenül pici bugyim láthatatlanságán csodálkoztam,

mikor Dean a korábbi kényelmes, feszélyezetlen tempójában besétált utánam a fürdőbe. Valami fehéret – pánt nélküli melltartót! – és egy pár világoskék, magassarkú cipőt tartott a kezében, ami úgy nézett ki, mintha utoljára Hamupipőke viselte volna. - Azt meg honnan vetted? – böktem a melltartóra. Önmagam is megleptem, mennyire ellenséges volt a hangom, de nem tudtam nem arra gondolni, hogy milyen lány viselhette ellőttem, hiszen nyilvánvalóan nem ugrott el vásárolni nekem, hanem otthon szedte össze ezeket a holmikat. - Karen gardróbjából – mondta közönyös természetességgel. – Nagyon sok ruhája van.

Nyeltem egyet. Anya szobájában volt, és az ő dolgai között turkált? Ez elég nagy pofátlanság. Lerakta a cipőket a lábam mellé, majd mögém lépett, és még egyszer megszemlélt a tükörben. Sóhajtva a tarkómhoz nyúlt, és kihúzta azt a hajtűt, ami kordában tartotta a jó illatú, még nedves loboncomat. Összerándultam, ahogy a hideg, nyirkos tincsek a nyakamba omlottak, aztán még egyszer, mikor Dean a markába gyűjtötte az összeset. Most meg mit csinál? A kezében tartott melltartót letette a mosdó szélére, és rögtön a hajszárítóm után nyúlt. Bekapcsolta a legnagyobb fokozatra, és tarkómra irányította a meleg levegőt. Nehezen lélegeztem, és

nem mertem megszólalni, miközben a tükörből figyeltem a tevékenységet. Nem értettem, hogy egy ilyen egyszerű dolog, mint az, hogy a hajam szárogatja, hogy tölthet el ekkora boldogsággal. Bódult örömmel néztem, ahogy az ujjaival gyengéden rendezgette a már megszáradt, göndör csigákba összeálló tincseket, amik lassan egész kupacot alkottak a csupasz vállamon. Aztán vége lett, a hajam megszáradt, Dean kikapcsolta a hajszárítót és a beálló csendhez képest nagy koppanással visszatette a mosdó szélére. - Vedd fel a cipőt és a melltartót! – mondta, majd magamra hagyott. Bizsergett a fejbőröm az érintésének emlékétől, de azért összeszedtem magam

valamennyire és engedelmeskedtem. Próbáltam nem elhitetni magammal, hogy Dean élvezte, mikor a hajam piszkálta, hiszen ő csak kedves, semmi több. Anya cipője épphogy jó volt rám, a melltartó pedig, ahogy számítottam is rá, nagy volt, mindazonáltal szinte biztos voltam benne, hogy nem fog leesni rólam. Jobb, mint a semmi. - Gyere ki, ha készen vagy! – Dean hangja a szobámból jött, de nem lepődtem meg, számítottam rá, hogy nagyon is a közelben van. Fogtam egy közepes méretű hajcsatot, ügyes-bajosan egy egész elegáns kontyot kanyarítottam a hajamból, majd megtűztem. Vetettem egy utolsó

pillantást magamra – a helyzet semmit sem javult, továbbra is úgy gondoltam, hogy Dean kényelmetlenül fogja érezni magát velem –, és bizonytalan léptekkel, hiszen nem vagyok magassarkúhoz szokva, kitántorogtam a fürdőből. 21. Váratlan II. - Mondtam, hogy hagyd leeresztve a hajad – szólalt meg Dean, ahogy meglátott. – Kezdem úgy érezni, valóban direkt dühítesz fel. - Nem direkt csinálom! – válaszoltam botladozva. – De a hajam kezelhetetlen. Ha akarod, inkább befonom. - Nem! Azt akarom, hogy bontsd ki!

- Hatalmaskodó – feleltem halkan, mert nagyon bántott a zord utasítgatása, és kiszedtem a csatot a hajamból. – Látod? Az egész az arcomba hullik! - Gyere – vont vállat, és hátat fordítva kiment a szobámból, de nem a nappali felé indult. Kíváncsian követtem, és láttam, hogy a szüleim hálójába ment be. Odabent anya fésülködőasztalán turkált. - Van itt néhány kisebb csat – intett magához. – Csak azt tűzd el, ami az arcodba lóg. - Mintha az olyan könnyű lenne – morogtam, de meghallhatta, mert visszajött az ajtóig értem, karon ragadott, majd elvonszolt anya alacsony székéig, és leültetett rá.

Döbbenten néztem, ahogy letérdel elém kezében a csatokkal, és az ujjaival elsimítja azokat a fürtöket, amik rossz helyen voltak. Lassanként el is tűzte őket, ráérős pontossággal, mint aki tulajdonképpen nem siet sehová. Figyeltem a nyugodt arcát, és egyszerűen nem tudtam mit mondani. - Ezek a hullámok megmaradnak? – kérdezte végül, amint az utolsó csat is megtalálta a helyét a fejemen. - Igen, mindig ilyen a hajam – válaszoltam csalódottan. – Nem érdemes kiegyenesíteni, mert öt perc múlva ugyanolyan göndör lesz. Nem figyelt rám, már anya ékszeres dobozában turkált. Végül elő is húzott

egy kék, kerek kővel díszített nyakláncot, hozzám mérte, majd felcsóválva visszatette. A következő egy ezüstlánc volt, halványkék, csepp alakú függővel. Ezt rá is kapcsolta a nyakamra. Anya parfümjei következtek. Izgatottan, de szótlanul lestem, ahogy egyiket a másik után felemeli, és megszagolja, közben pedig azon töprengtem, azt keresi-e, amelyikkel anya fújt be a buli napján. Amire azt mondta, finom. Ráhibáztam. Hevesen dobogott a szívem, amikor ahhoz az üveghez ért. Megszagolta, majd felém fordult, és a kezembe nyomta. - Csak a ruhára tegyél belőle. Az ilyeneknek undorító ízük van.

Micsoda? Mi köze ennek az ízhez? Mivel nem voltam tökéletesen ostoba gyanítani kezdtem, hogy értette. Attól fél, hogy a szája hozzáérne egy olyan részemhez, amit befújtam. A tény, hogy ezt, mint lehetőséget felvetette izgatott vágyakozással töltött el. Dean kihúzta azt a fiókot, ahol anya a rúzsait tartotta. Kicsit zavart a gondolat, hogy sminkelnem kell – esetleg ő csinálja –, de mivel ez az ő estéje volt, egyetlen szót sem szóltam. Akármit megtettem volna neki, hogy megbocsásson, és ha ez azzal jár, hogy előnytelen ruhában, és kikenve parádézom az oldalán, hát állok elébe. Kivett egy rúzst, megnézte milyen színű, majd visszatette. Néhánnyal még

eljátszotta ugyanezt, de láthatóan egyik sem tetszett neki. Áttért a szemfestékekre. Talált egy világoskék, krém alapút, és elolvasta a hátulján a feliratot, mintha meg akarna bizonyosodni, hogy valóban azt tart a kezében. Nagyon megfontoltan csinálta, amit kifejezetten édesnek találtam. Szinte láttam rajta, melyik pillanatban döntötte el, hogy jó lesz. Rám nézett, és én gyorsan lekaptam a pillantásom az arcáról. Ahogy lenéztem az ölembe, mintha nem is én lettem volna. Az a ruha és hozzá a cipő, mintha egész más emberhez tartozott volna. Dean az arcomhoz nyúlt, óvatosan levette a szemüvegem, és letette. - Csukd be a szemed! – szólt rám, mire

gyorsan megtettem. Nem nagyon mertem lélegezni, miközben éreztem a lassú érintéseket a szemhéjamon. Sosem hittem volna, hogy az ilyesmi ennyire izgalmas lehet. - Most kinyithatod. Önkéntelenül is nyúltam a szemüvegemért, mire rögtön elhúzta előlem. - Nem akarom, hogy viseld. – Ami azért egy elég súlyos kérés, így muszáj volt megszólalnom. - De nem sokat látok nélküle. Elbotlok valamiben vagy… - Majd vigyázok rád – felelte türelmetlenül, és ettől elmúlt minden félelmem.

Vigyáz rám. Ő fog rám vigyázni! Dean kétség kívül ért hozzá, hogy csupa olyasmit mondjon, ami megremegteti a szívem. - Szeretnél még valamit? – kérdezte, és alaposan megnézett magának. - Milyen valamit? – értetlenkedtem, azon tűnődve, hogy talán ez nem csak egy egyszerű kérdés volt, hanem arra utalt, hogy tőle szeretnék-e dolgokat. - Valamit a szádra – mondta, és rögtön arra gondoltam, csókra érti. Tétován ránéztem a szájára. Vajon, ha igent mondok, akkor megcsókol? Csak úgy? Mi okból tenné? Nem volt szüksége a válaszomra, közelebb hajolt, és gyengédnek nem nevezhető hevességgel a számra nyomta az ajkait. Mit nekem

Johann idióta csókja, ami egyik alkalommal sem dobogtatta meg így a szívem? Johannal nem is akartam soha mást, de Deannel a legvégsőkig elmentem volna akár azonnal. Talán neki is ilyesmi járt az eszében, mert a combomnál fogva húzott hihetetlenül közel magához, mindkét kezét végigfuttatta a derekamon, majd feljebb húzta a dekoltázsomig. - Nehezedre esne visszacsókolni? – tört elő belőle, ahogy egy pillanatra elhúzta a fejét a számtól, majd rögtön csókolt is tovább. Megpróbálkoztam a dologgal, ahogy kérte, és még a nyakát is átöleltem. Dean olyan volt, mint valami nehezen kibogozható rejtély, amit muszáj

megfejtenem. Nem értettem, miért viselkedik egyik pillanatban hűvösen, a másikban ilyen szenvedélyesen, de ki akartam deríteni. Még a csókja sem volt egyértelmű, egyszer mélyre ható, izgató kutakodás, aztán finom, lusta simogatás, ami a letagadhatatlan vágy mellett borzongató melegséggel töltött el. A kezeit visszacsúsztatta a derekamra, és elhúzódott a csókunkból, aminek a ritmusát még nem is sikerült megtanulnom. Döbbenten néztem, ahogy hanyatt dől anyáék ágya mellett, engem is magával húzva. Nem egyszerűen lerántott a székről, hanem magára húzott. Az utolsó pillanatban engedtem el a nyakát, és próbáltam másféle pozícióban

elhelyezkedni, nem bénán terpeszkedni rajta, de nem nagyon mertem a mellkasán támasztékot keresni magamnak ehhez. Felnevetett a hülye tehetetlenségem láttán, és segített kényelmesen elhelyezkedni. Legalábbis neki kényelmes lehetett, nekem csak zavarba ejtő, ugyanis jóformán lovagló ülésbe kerültem, a kezemmel a mellkasán, amitől tartózkodtam volna. Nem is beszélve a ruhám erkölcstelen helyzetén, hiszen majdnem a bugyim is kilátszott. - Most csókolj meg! – mormolta, és a kezeit a derekamról a hátamra csúsztatva próbált előredőlésre kényszeríteni. Ha lett volna bennem női ösztön, aminek a hiányát máskor is fájlaltam már, nyilván nem ellenkezem, de most nem

nagyon tudtam, mit kellene tennem. Jó, ott volt az opció, hogy keljek fel róla, de ha épp nem ezt akartam, akkor hogyan kellene megoldani a helyzetet? Egyszerűen nehezedjek rá? Nem, az túl erkölcstelen lenne, ugyanakkor az is az, ahogy most vagyok. Habár, Dean talán ezt akarja. Vagy nem? - Bántottalak, Haley? - Hogy? Nem – habogtam. – Én csak… - Nem most, akkor. – Rögtön tudtam, hogy az első alkalomról beszél. – Bántottalak? Kényszerítettelek rá valahogy? Hirtelen már nem is éreztem annyira zavarban magam. Olyan helyzetben voltunk, amikor nem éppen erről kellene

beszélgetnünk, de tudtam, hogy ez fontos neki. Nem emlékszik, de tudni akarja, mi történt. Éreztem rajta a bűntudat szikráit, és tartoztam neki az igazsággal. - Nem bántottál, Dean. Én is akartam. Úgy döntöttem, nem megyek bele a részletekbe. Nyilván nem azért mentem oda, de ellenállhatatlanul elcsábított és megtörtént. Ez se nem bántás, se nem kényszerítés. Biztos voltam benne, hogy képes lettem volna nemet mondani. Már ha akartam volna. - Most nem akarod? - De – válaszoltam meggondolatlanul, nem törődve azzal, hogy mennyire hangzik ez sürgetőnek. – Csak nem tudom, mit csináljak. Elmosolyodott, mintha azt mondaná, már

úgyis megvagy, csak a részleteket kell megbeszélnünk, aztán egy hirtelen mozdulattal elkapta a kezeim, amikkel még mindig a mellkasán támaszkodtam, és előrerántott. Ez azért nem volt szép, jóformán tehetetlenül, arccal előre estem előre a mellkasára. - Csak csináld, amit mondok, ez menni fog? - Talán – válaszoltam bizonytalanul. Éreztem, milyen gyorsan dobog a szíve, és a levegőt is gyorsabban vette. Nem olyan sebesen, mint én, de azért elég gyorsan ahhoz, hogy eltűnődjek, miattam van-e. Jó, persze nem sok más lehetőség volt, hirtelenjében egy sem jutott az eszembe, de nem ringathattam magam megint abba a hitbe, hogy igen.

- Akkor csókolj meg, Szépségem! – Tudtam, hogy nem igaz a jelző, aminek nevez, mégis a legszebb becenév volt, amit mondhatott nekem. A méretbeli különbségeink miatt vagy egy arasznyit kellett feljebb csúsznom rajta, hogy egyáltalán elérjem a száját. Ez elég zavarba ejtő volt, de a szemeiből sütő várakozás miatt megérte megtenni. Nem mozdult, amikor a feje fölé hajoltam, és megcsókoltam. Mivel nem csókolt vissza, eszembe jutott, hogy talán nem csinálom jól, de amikor meg akartam kérdezni, szorosan átölelt, és végre csókolni kezdett. Olyan heves volt, hogy minden gondolat eltűnt a fejemből, csak a perzselő vágy

maradt, és a tudat, hogy vele vagyok. Ez mindennél jobban boldogított. - Mondd, hogy szeretsz! – kérte, és elfordította a fejét, mintegy felkínálva a számnak, a nyakának azt az izgató részét, ami kilátszott a hülye csokornyakkendője alatt. Talán nem vall józan jellemre, hogy legszívesebben leszaggattam volna róla. - Szeretlek – feleltem, és megcsókoltam ott. – Menjünk át a szobámba. Nagyon nem akartam, hogy a szüleim hálójában történjen meg a dolog, főleg nem a padlón, még akkor sem, ha az én testhelyzetem most határozottan kellemes volt. - Nem kötelező elmennünk a szalagavatóra – vigyorodott el, és

könnyedén legurított magáról. Be kell valljam, szívesen cseréltem el a programot. Dean felkelt a földről, és felhúzott engem is. Magához ölelt, és egy gyors csókot követően vonszolni kezdett vissza a szobámba. Izgatottan, és ellenkezés nélkül követtem, amíg meg nem torpant a szobám ajtaja előtt. Nem értettem, mi baja, de aztán én is megláttam, mitől dermedt le. A szüleim álltak a lépcsőnél, és döbbenten néztek ránk. - Anya, apa! – nyögtem ki. – Hazaértetek? – Ami a világ legidiótább kérdése, mivel szemmel láthatóan igen. Nem tudtam, mit mondjak, mert azt nyilván nem közölhettem velük, hova

indultunk éppen. - Jó napot – köszönt végül Dean. – Elviszem Haleyt a szalagavatómra, ha nem bánják. – Reméltem, hogy csak blöfföl, mert továbbra sem akartam menni. - Haley, kicsim, gyönyörű vagy! – kiáltott fel anya. – Honnan vetted ezt a ruhát? - Dean hozta – motyogtam zavartan. - Lissától kértem kölcsön – hazudott Dean. Lissára fel sem menne ez a ruha, egyrészt ő jóval magasabb nálam, másrészt nagyon nőies alakja van. Ez a ruha egy olyan típusú lányé kell legyen, mint én. Belegondolva, még mindig gyötört a féltékenység, hogy kié

igazából. Észre sem vettem, Dean mikor engedte el a kezem, de amikor ellépett a közelemből, már nem fogta. - Még haza kell ugranom valamiért, aztán visszajövök érted – hadarta, és a szüleim között átfurakodva, lement a lépcsőn. Anya rögtön közelebb lépett hozzám, és igazgatni kezdte a hajam. - Dean meghívott a bálra? – súgta fojtott hangon. – Mi történt? - Ő csak… átjött a ruhával – magyaráztam a mogorván Dean után meredő apát bámulva. Kicsit feszélyezett, hogy nem szólalt meg, mintha tudta volna, hogy mire értek volna haza, mondjuk tíz perccel később.

– Mondta, hogy nincs partnere, és elhívott engem. Én meg ráértem. - Nem tetszik ez nekem, prücsök – jegyezte meg apa. – Ez a fiú nem nézett a szemembe. Nagy dolog. Szívesen megmondtam volna, hogy most épp én sem nagyon merek a szemébe nézni, de hát ilyet nem árul el az ember lánya az apjának. - Rémeket látsz, apa – mondtam. - Gyere, kicsim, készítek neked egy erősebb sminket. Azt is meg kellett volna mondanom, hogy nem akarok erősebb sminket, de hagytam magam visszavonszolni a helyre, ahol szerencsére nem árulkodott semmi arról, hogy milyen szenvedélyes pillanatokat

éltünk át az imént. Anya izgatottabb volt emiatt a bál miatt, mint én. Púdert kent a dekoltázsomba, miközben én apával vitatkoztam. - Hol van a szemüveged? – nézett rám figyelmesen apa. – Anélkül akarsz menni? - Nem hinném, hogy szükségem lesz rá. - Tudod, milyen veszélyes lehet, ha figyelmetlenül mész át úton vagy nem veszel észre valamit, ami… - Drágám! – szólt rá anya kezében egy doboz enyhén csillámló pirosítóval. - Akkor tedd be a kontaktlencséd! - Apa, tudod, hogy nem teszek semmit a szemembe! – morgolódtam. A vitánk eltartott vagy három percig, és én vesztettem, ugyanis anya szájfényt

kent számra, és megjegyezte, hogy talán jó lenne, ha tisztán látnám magam, amikor ki kell igazítani a sminkem. Valóban ciki lenne, ha leégetném Deant, érte talán képes vagyok egyszer betenni azokat a nyomorult lencséket. Míg előkerestem őket, anya egy kicsi táskát kerített nekem, amibe beletette az összes szükséges sminket, egy apró tükröt, és a parfümöt, amit használtam. Ezektől és a kulcscsomómtól tele is lett. Anya épp egy, a ruhához illő kardigán után kotorászott mondván, ha éjszaka hűvös lesz, legyen mit felvennem, amikor meghallottam a csengetést. Dean visszajött értem! - Nyitom – kiáltottam fel, de mire

leértem a lépcsőn (az a cipő túl magas volt, ráadásul egy picit már nyomta a lábam, így lassan haladtam benne), apa kinyitotta helyettem az ajtót. - Miért csak most hívtad meg a lányomat? – kérdezte apa mindenféle bevezető nélkül. – Szólhattál volna neki előbb is! – Mostanáig nem nagyon tudtam, milyen érzés, amikor a szülők kényelmetlen helyzetbe hozzák az embert, ám most behoztam ezt a lemaradást is. - Sajnálom – hallottam Dean hangját. – A partnerem az utolsó előtti pillanatban mondta le. Nagyon hálás vagyok Haleynek, amiért eljön velem. Ez leforrázott. A partnere? Hát mégis volt neki? Akkor nyilván az övé volt a

ruha is. Ki lehetett az? Dean beljebb lépett, és láttam, hogy időközben apró, hófehér virágdíszt tűzött a zakójának gomblyukába, a kezében meg átlátszó dobozt tartott, amiben egy hasonló, csak jóval nagyobb virágcsokor volt, nyilván nekem. Vagyis nem nekem, a lánynak, aki eredetileg a partnere volt. Hirtelen már nem is voltam annyira derűs, mint korábban. Nem értettem, Dean és én hogy vagyunk egymással. Jó, persze, alig fél órája mondtam habozás nélkül igent a szexre, de akkor még nem tudtam erről a másik lányról. Talán, ha ő nem mondja le, akkor Dean vele is csókolózik, úgy, mint velem? Őt is magára rántotta volna? Lehet, hogy ezt nem is az én személyem váltja ki, és a

szenvedélyének tökmindegy ki van vele? - Ezt neked hoztam – mondta Dean átnézve a még mindig szúrós tekintetű apán, és babrált a dobozzal a kezében. - Köszönöm – válaszoltam udvariasan. - A csuklódra tegyük vagy a melled… mellkasodra? Láttam rajta, hogy kicsit zavarban van, amit nem csodáltam. Elhatároztam, hogy erről még elbeszélgetek apával. Mi ez a szigorú apai nézés ilyen hirtelen? - Nekem mindegy – mondtam. Azt hittem, nem lehet kínosabb a helyzet? Tévedtem, ugyanis anya megjelent a fényképezőgépével. Dean arcáról lerítt, hogy erre nem számított. - Anya! – kapkodtam levegő után.

- Csak pár fotó, kicsim! – könyörgött anya. – Dean nem bánja, igaz? - Persze, hogy nem – felelte Dean, és udvarias mosolyt erőltetett az arcára. Végül a pánt segítségével a csuklómra került a virágcsokor, anya pedig utasításokat adott, hogy hogyan álljunk be a képekhez. Dean utasításra átölelte a derekam, a vállam, vagy épp mögém állt, ahogy anya izgatottan villogtatta a vakut. Azt hiszem a végére már annyira vörös lehettem, mint még soha. - Most menjetek, el ne késsetek! – nézegette elégedetten anya a képeit a kijelzőn. – Vigyázz magadra, Haley! És nem kell sietned haza, maradj csak, amíg tetszik. - Még hajnal előtt itthon legyél! –

mondta apa szigorúan, de mintha nem nekem szólt volna. - Úgy lesz – biztosította Dean, és végre elindultunk. Komolyan, úgy éreztem, ennél már akármi jobb lehet. Anya még utánam rohant a kardigánnal, aztán végre kettesben maradtam Deannel. - Sajnálom – mondtam. – Ez nagyon kínos volt, nem tudtam, hogy így fognak viselkedni. - Mit hazudtál nekik arról, hogy mi történt közöttünk? – Bár megérdemeltem, nagyon rosszul esett, hogy azt feltételezte, hazudtam. - Elmondtam, mi történt, kivéve azt az éjszakát. Nem hazudtam semmit.

Azt hittem, mond valamit, de csak kinyitotta előttem a kocsijának az ajtaját, és átment a másik oldalra. Rájöttem, mi nem stimmel. Én azt hittem, hogy megbocsátott nekem a korábbi hazugságokért, de nem tette, csak én gondoltam azt ostoba módon, hogy az az előbbi dolog kettőnk között megváltoztatott valamit. Nem nagyon értettem, miért nem. Amikor alattam feküdt, amikor rám mosolygott úgy tűnt, egyáltalán nem haragszik már. - Hogy sikerültek a vizsgáid? – kérdeztem meg, amikor beült mellém. - Mégis mit gondolsz? – kérdezett vissza durván. – Nem voltam jó passzban! - Ne haragudj! – mondtam nagyot nyelve. - Ne hajtogasd folyton ezt! Majd

meglátjuk, hogy jóvá tudod-e tenni. Előttünk az egész éjszaka. Az éjszaka. Nem azt mondta, hogy a bál, hanem az éjszaka. A bál és még valami? - Ezt hogy érted? – Egyszerűen muszáj volt megkérdeznem. - Mit? - Ahogy mondtad. Az éjszaka. Ez mit takar? - Azt mondtad, le akarsz velem feküdni – mondta ki, amitől kis híján megállt a szívem. – Természetesen ez is benne van az éjszakában. Fogd fel extra szolgáltatásként. - Szolgáltatás? – ismételtem abban a hiszemben, hogy nagyon félreértettem valamit. – Én azt hittem… azt hittem… - Mit hittél? – türelmetlenkedett.

- Semmit. De miattam nem kell benne lennie a szolgáltatásban. Azt hittem, nekem kell szívességet tennem neked. - Akkor visszavonod a szavad? Mégsem fekszel le velem? - Mégis mi bajod van? – kérdeztem hitetlenkedve. – Miért viselkedsz így velem? Ennyire haragszol rám? - Talán azért látod szokatlannak a viselkedésem, mert nem ismersz eléggé – vágta rá. – Itt egyedül neked van bajod. Nem én játszom meg magam. Nagyon is lelkesnek tűntél korábban, most meg úgy csinálsz, mint egy szende szűzlány, holott nem vagy az. Ez fájt, jobban, mint gondoltam volna. Méghogy nem ismerem eléggé? Nem

hiszem. Talán csak tényleg nagyon mérges. - Miattad nem vagyok az – feleltem halkan, elvörösödve. - Mintha azt is mondtad volna, nem volt egyoldalú a dolog – vágott vissza. - Nem – ismertem be, és egy hang, ami kísértetiesen Estherére emlékeztetett a fülembe súgta: lotyó! Hiszen lefeküdtem Deannel anélkül, hogy jártunk volna, ráadásul az előbb is igent mondtam rá. Ilyet nem csinál az, akinek sziklaszilárdak az erkölcsei, így nyilván az enyémek nem azok. Ugyanolyan vagyok, mint azok a lányok, akiket korábban lenéztem. Megdörzsöltem a szemem, vigyázva a kontaktlencsékre, amiket direkt Dean

miatt tettem be, és próbáltam még véletlenül sem elsírni magam. Az nagyon szánalmas lett volna. - Remélem, nem fogsz sírni – szólalt meg Dean. – Utálom a drámázást! - Nem fogok – feleltem dacosan. Tudtam, hogy nem vagyok olyan, mint azok a lányok. Ők akárkivel összefekszenek, de én nem. Soha senkinek nem mondanék igent, kivéve Deant, és ez nem azért van, mert könnyűvérű vagyok. Én, azokkal a lányokkal ellentétben, akik ilyeneket csinálnak, halálosan szerelmes vagyok a fiúba, akivel le akarok feküdni. Azért ez nagy különbség.

22. A bál Kis híján elkéstünk a szalagavatóról. Na, nem mintha bántam volna, ha lekéssük akár az egész hercehurcát, de azért kényelmetlen volt az utolsók között érkezni, mert mindenki bámult. Egy nagy hotel báltermében tartották, és a legtöbben már helyet foglaltak a hat személyes vacsoraasztaloknál. Igazából nem gondoltam, hogy lesz vacsora, de nem is lepődtem meg rajta. Dean úgy karolt belém, mintha minden rendben lenne köztünk, és körülnézett a helyünk után kutakodva. - Dean! – hallottam az ordítást bal felől, mire azok, akik korábban nem bámultak,

most mind felénk néztek. Próbáltam méltóságteljesen nem botladozni a magassarkúban, és kis mosolyt erőltettem az arcomra, hogy jó benyomást keltsek a sok ismeretlen előtt. Egyedül Zach-et ismertem fel, akitől az ordítás származott. Hála az égnek, egyszer sem léptem rosszul, amíg odaértünk az asztalhoz. Zach-en kívül két csinos lány és egy szőke, szemüveges fiú ültek ott. Mindegyikük érdeklődve nézett, és szerencsére visszaköszöntek, amikor üdvözöltem őket. Dean kihúzott nekem egy széket, és azontúl mintha láthatatlanná váltam volna. Egyáltalán nem mutatott be a barátainak, és én, mivel nem volt rá alkalom, ugyanis

rögtön beszélgetni kezdtek, nem tudtam bemutatni saját magam. Alig két perc múlva pincérek kezdték szervírozni az előételeket. Alaposan megfigyeltem az asztaltársaságot. Mindkét lány szőke volt, az egyik, Zach partnere mályvaszínű, mélyen kivágott ruhát viselt. A haját az én ostoba frizurámhoz képest művészi loknikba kunkorította, és csillogós csatokkal tűzdelte meg, mintha egy tiarát viselne. A szája is mályvaszínűre volt rúzsozva, és úgy tartotta az ajkait, mintha csókra várna. A hosszú, seprűs szempilláival egykedvűen nézelődött. Egyáltalán nem úgy festett, mint aki szívesen jött el erre az alkalomra.

A másik lány annál inkább. Teli szájjal nevetett a partnere viccén a puccparádéról, amiben részünk volt, ugyanis előételnek elegánsan apró adag ételt kaptunk. Ő is szőke volt, bár nem annyira csinos, mint a mályvaszínű ruhás lány, viszont milliószor szimpatikusabbnak tűnt, mert szemmel láthatóan boldog volt. Abból, hogy a szemüveges fiú kezét fogta úgy tűnt, szeretik is egymást. Ők négyen jól elbeszélgettek az előétel alatt, csak Zach partnere és én voltunk csendesek. Nem tudtam, hogy kerülhetnék bele egy olyan beszélgetésbe, ami általam ismeretlen emberekről szól. Mivel szemben ültem vele, észrevettem, hogy Zach néhányszor

rám bámul. Kicsit nehezteltem rá, amiért olyan durván közölte Deannel az igazságot. Egy idő után arra jutottam, nem az ő hibája, csak a barátjának akart segíteni, így legközelebb, amikor találkozott a pillantásunk, rámosolyogtam. - Megnémultál, vagy mi? – szólt oda nekem hirtelen Dean. – Még meg sem szólaltál, amióta itt vagyunk. Nyeltem egyet, hogy elrejtsem a zavarom. A nevető lány már egyáltalán nem nevetett, ugyanúgy megdöbbent Dean nyilvánvaló bunkóságától, mint én. - Dehogy – vágtam ki magam, és mosolyt kényszerítettem magamra. – Csak vártam az alkalmas pillanatot, hogy bemutatkozzam, de úgy tűnik túl sokat

vártam. Sajnálom, Haley vagyok. Nyújtottam a kezem a szemüveges fiú felé, aki közvetlen mellettem ült. - Mitch – fogott velem kezet kedvesen a fiú. – Ő a barátnőm, és egyetlen szerelmem Violet, a morcos szépség Gemma, a vigyorgó tökfej pedig Zach. - Sziasztok – köszöntem megint. Örültem, hogy Mitch ennyire jófej volt, és bemutatott. Míg a barátnője emlékeztette, hogy van másik szerelme is, mégpedig odakint a parkolóban, én Gemmát bámultam, akinek hirtelen értelmet nyert a viselkedése. Biztos Matt miatt szomorú, hiszen ő az, akit dobott a másik lányért, Emilyért. Igazán nem értettem, mit keres itt Zach-kel.

Most, hogy megvolt a bemutatkozás, már cseveghettem is. Megkérdeztem, hogy Violet és Mitch, akik mindketten végzősök, hová mennek továbbtanulni. Lelkesen ecsetelték a terveiket, így könnyű volt fenntartanom az élvezetes társalgás látszatát. A célom továbbra is az volt, hogy Dean ne érezze azt, hogy egy sótlan, beszélgetni képtelen lányt hozott el. Amikor Mitch megtudta, hogy az Anne Cartney-ba járok hirtelen szidni kezdte a hokicsapatunkat, mondván akkor repedt meg a kulcscsontja, amikor összeütközött az egyik védőjátékosunkkal. Erre én elmeséltem, hogy még jól is járt, mert volt már több bordatöréses esetünk is. - Nem oda jár az a lány is, akivel

előttem kavartál? – kérdezte meg Violet. – Hogy is hívják? Zach is volt vele… - Tamy Westner – mondtam, meglepetésemre Gemmával együtt. - Az a lány egy ribanc – nézett rám Gemma. – A barátnőd? Arra gondoltam, hogy ezek után még akkor sem vallanám be, ha az lenne, és megráztam a fejem. - Nem vagyunk barátnők. - Mindig úgy képzeltem, hogy azok a lányok és fiúk, akik művészeti iskolába járnak, olyan kis érzékeny nebántsvirágok – kuncogott Violet. - Ugyanolyanok vagyunk, mint ti – mondtam, és próbáltam viccesre venni ezt a mintha külön világ lennénk dolgot. – Csak mi többet énekelünk, és

kényszeresen rímekben beszélünk. Egy rossz poén képes végleg elvágni a társalgás hangulatát, de szerencsére ez nem volt az. Dean kivételével nevettek, még Gemma is elmosolyodott egy cseppet. Megkönnyebbültem, és jót beszélgettem a továbbiakban egészen addig, amíg Dean, a főétel után fel nem állt az asztaltól, és meg nem kérdezte Zach-től, hogy beszélhetne-e vele négyszemközt. Miután elmentek, Violet odasúgta nekem. - Mi baja van Deannek? Sosem láttam még ilyen tuskónak. Még csak hozzád sem szól. - Az én hibám – vallottam be. – Haragszik rám. - Mit tettél?

Mielőtt kitalálhattam volna, hogy mit válaszolok, Dean helyére egy magas, jóképű srác huppant le. - Mi újság? Hogy vagy, drágám? – Csókot nyomott Gemma arcára, majd intett egyet Violetnek, és Mitch-et teljesen figyelmen kívül hagyva engem tűntetett ki a figyelmével. – Téged nem ismerlek. De remélem, nem marad így. - Haley vagyok – nyújtottam a kezem, mire megfogta, és a szájához emelte, mint valami kosztümös filmben. - Az a bizonyos? – kérdezte, mire bennem rekedt a kuncogás, és visszahúztam a kezem. - Nem értem, mire célzol – mondtam óvatosan, holott bőven sejtettem.

- Te rajzoltad az a meztelen képet Deanről, ami kint van az iskolátok dicsőségfalán? - Nem meztelen – magyaráztam halkan. – Csak derékig látszik. - És te vagy az, aki lecsapta Tamy Westner kezéről azt a srácot, amelyik után évek óta ácsingózott. - Johann és én csak barátok vagyunk. – Láttam, hogy az asztaltársak mekkora szemekkel meredtek rám, és legszívesebben az asztal alá süllyedtem volna. - Azt hallottam, elég nyilvánvalóan dörgölted az orra alá, hogy tiéd a pasi. - Csak csókolóztunk – szögeztem le. – Ki vagy te, valami riporterféleség? Igyekeztem elterelni a témát, de már

késő volt. Ezek után nem nézhetnek erkölcsös lánynak, hiszen most tudták meg, hogy a héten már a második pasival keverem hírbe magam. - Jeff vagyok – mosolygott rám. – És egy utolsó kérdésem lenne. Te vagy az a lány, aki elmenekült, miután Deannel töltött egy éjszakát? Szerintem az összes vér kifutott az arcomból, és hirtelen nem tudtam semmi találót mondani. Honnan hallotta? Dean elhíresztelte? Pletykálják az iskolájukban? - Az te voltál? – szisszent fel Gemma. – Azt hittem, hogy… Rápillantott a ruhámra, majd elhallgatott. - Én voltam – válaszoltam könnyedén. – De nem futottam, egyszerűen csak

hazamentem, mert a szomszédban lakom, és a szüleim nem tudták, hogy hol vagyok. Vagy te minden éjszakát együtt töltesz a lányokkal, akikkel lefekszel? Violet, Mitch és Gemma nevetni kezdtek, mintha a világ legabszurdabb kérdését tettem volna fel. A Jeff nevű fiú arcáról egy pillanatra lefagyott a mosoly, majd közelebb hajolt, és halkan, hogy csak én halljam, azt mondta: - Nem, én az aktus után elsurranó típusba tartozom, ahogyan te. Éreztem, ahogy elvörösödik az arcom ennek a nyilvánvaló sértésnek a nyomán, és hogy ez ne legyen elég Dean jéghideg hangját hallottam. - Ez az én helyem!

- Csak idejöttem köszönni – válaszolta mosolyogva Jeff, és felállt mellőlem. – Viszlát, Haley! - Mit akart itt? – kérdezte Zach miután a fiú eloldalgott. Úgy tűnt, nem bírja a srácot. Sőt, a többiek sem ejtettek könnyeket utána. - Pletykákról kérdezgetett engem – feleltem halkan. - Te tényleg haragszol ezért? – nézett Mitch Deanre, aki bár nem néztem rá, éreztem, hogy engem vizslat. - Miért? – Féltem, hogy Mitch olyasmit mond, amivel szégyenbe hozza Deant, de csak nevetett, és kibökte. - Azért, hogy Haley lerajzolt téged. Nem lehet borzalmas, ha kiemelt helyre tették. Én személy szerint örülnék, ha Violet

lerajzolna engem. - Nem láttam a képet – zárta rövidre a témát Dean, de Violet megkérdezte. - Meddig lesz ott a rajz? - A… következő tanév utolsó hetéig. – Még véletlenül sem mertem Dean felé nézni. – Akkor leveszik, és tesznek fel képeket újabb egy évre. - Akkor még van időd megnézni – vigyorodott el Zach. – Én nem hagynám ki a helyedben. Angyalszárnyaid vannak! Az ajkamba haraptam, míg a többiekből kitört a nevetés. Ezek után már egyáltalán nem csodálkoztam azon, hogy Dean továbbra sem szól hozzám. Volt desszert, de alig ettem belőle. Próbáltam vidámnak tűnni, de csak azért imádkoztam, hogy mihamarabb legyen

vége ennek az egésznek, pedig még jóformán el sem kezdődött. Nem túl hamar, de végre felcsendültek a felbérelt zenekar első táncolásra alkalmas számai. A második ilyennél Mitch felkérte Violetet. Alighogy eltűntek, Dean felém fordult. - Mit súgott neked? - Semmi fontosat – ráztam meg a fejem. Akkor sem mondtam volna el, ha az életem múlik rajta. - Csak tudnám, akkor miért volt olyan piros az arcod, mint egy paradicsom. Paradicsom? A fiú, akit szeretek egy paradicsomhoz hasonlítja az arcom? Ez egyáltalán nem volt szívderítő. - Nagyon haragszol a rajz miatt? –

tudakoltam végül. Közelebb hajoltam hozzá, és inkább csak suttogtam, hogy Zach és Gemma véletlenül se hallhassák. – Még nem ismertük egymást, amikor csináltam, és elmondtam volna, ha eszembe jut, de teljesen kiment a fejemből. - Tényleg elmondtad volna? – kérdezte hitetlenül. - Esküszöm – bólintottam rá. – Mindenképp bevallottam volna. Haragszol? - Nem – jelent meg egy imádnivaló, pici mosoly a szája szélén. – Nem haragszom a rajzért. - Jó, örülök – súgtam megkönnyebbülten. – Ki volt az a lány, akit meghívtál, de lemondta?

Rögtön megbántam, hogy megkérdeztem, de jobban vágytam hallani a választ, így eszembe sem volt visszaszívni. - Nem ismered – felelte. – De itt van, eljött másvalakivel. - Tényleg? – kérdeztem egy gyomorforgatóan rossz érzéssel a gyomromban. Itt van? Melyik csodálatos ruhába öltözött lány lehet az? És hogy tehette meg, hogy valaki mással jön el Dean helyett? Biztosan egy szemét dög! - Mostanában nincs szerencsém a nőkkel – bólintott rá szomorúan. - Sajnálom – válaszoltam elszorult torokkal. Mit is képzeltem? Hiszen tetszik neki valaki más. Én tényleg csak szükségmegoldás voltam. - Ezt tedd el! – nyújtott át végül valamit

az asztal alatt. Megfogtam, és kiderült, hogy egy kártya. Nem is akármilyen, egy kulcs az egyik hotelszobához. – Ki van fizetve egész éjszakára. Tegnap sikerült lecsapnom az egyik utolsó szobára. Nem is tudtam, min háborodjak fel jobban. Az egy dolog, hogy hotelszoba kulcsa van, amit a megkérdezésem nélkül szerzett be, de hogy már tegnap! Hiszen akkor még nem tudta, hogy engem fog elvinni. Ugyanúgy, mint a ruha, a hotelszoba is a másik lányé. Ahogy a karomon a virágcsokor, ahogy Dean figyelme. Elmélyülten nézegette a táncoló párokat, én pedig belegyömöszöltem a kulcsot a kistáskámba, és próbáltam követni Dean pillantását, hátha kiszúrom a lányt, de

lehetetlennek tűnt, túl nagy volt a tömeg. Hirtelen felállt, és rám sem nézve megragadta a kezem. - Gyere, táncolni fogunk! – A válaszom sem várva felállított, és húzni kezdett a többi ölelkezve riszáló pár felé. Nyilvánosan ellenállást tanúsítani nagy feltűnést keltett volna, így hagytam magam vonszolódni. Különben is, akartam táncolni vele. Azt hiszem. Figyeltem, hogy nehogy kibicsaklódjon a lábam a cipőben, aztán már ott is voltunk. Dean megragadta a derekam, és közelebb rántott magához. Engedelmesen a vállára tettem a kezem, és táncoltunk. Ő ügyes táncos volt, nekem volt gyakorlatom, így nem is volt olyan

borzasztó. Bámultam a makulátlan fehérségű ingét, és igyekeztem nem túlzottan elálmodozni. Bár kétség kívül nem az az este, amiről képzelegtem, mégis vele vagyok. - Hol szoktál te táncolni? – kérdezte meg Dean, de a kérdés valójában ez volt: Ki a fene visz el pont téged táncolni? - Sokszor járok esküvőkre a szüleimmel – feleltem. Azt nem tettem hozzá, hogy ezeken csak apával szoktam táncolni, aki felváltva hol engem, hol anyát rángatja a parkettre, úgy éreztem, Deant talán untatná a fecsegésem. - Félsz rám nézni? – kérdezte vagy fél perc múlva. Enyhe gúny volt a hangjában, és én önkéntelenül is felnéztem rá.

- Nem félek tőled – mondtam őszintén. - Lehet, hogy kellene – vágta rá mogorván, és hirtelen megcsókolt. Egyáltalán nem volt jó, a számra szorította a száját, és megpróbált maradásra kényszeríteni, miközben én folyton hátrálni akartam előle. Nem értettem, hogy miért csókol meg nyílt színen, amikor más tetszik neki. - Táncolj! – morogta, mikor végre hagyta, hogy elfordítsam a fejem. Olyan közel szorított magához, hogy a fejem a mellkasának nyomódott, nyilván olyan hatást keltve, mintha én hajtottam volna oda. Kétségbeesetten nézelődtem, hogy látta-e valaki ezt a durva jelenetet, de a táncoló párosok semmit nem láttak. Egymásba voltak feledkezve annyira,

amennyire én sosem feledkezhettem volna Deanbe. Ha kedves velem, és tudnám, hogy ezt akarja ellenkezés nélkül hajtom a fejem a vállára, de nyilván ő csak azt a látszatot akarja kelteni, hogy jól érezzük magunkat. Biztos voltam benne, hogy nem csak rám dühös, hanem a lányra is, aki lecserélte őt. - Sajnálom – suttogta végül a hajamba. – Ne haragudj, Haley! - Semmi baj – súgtam vissza, miközben éreztem, a száját a hajamon. Táncoltunk, miközben ő a hajamat csókolgatta. Nem mertem felemelni a fejem, nehogy meglássa, hogy ez tulajdonképpen mennyire nincs

ellenemre. A lehetséges indokok között végül ráleltem a megoldásra. Talán a lányt akarja féltékennyé tenni. Óvatosan felnéztem rá, és a szája rögtön rátalált az enyémre. Most gyengéd volt, mindenfajta bántó erőszaktól, és undok gúnytól mentes. Hagytam, hogy csókoljon, miközben még mindig tűnődtem, melyik lány lehet az. - Könyörögnöm kell? – kérdezte végül, mert nem csókoltam vissza, és a nyakamhoz hajolt. – Vagy azt szeretnéd, hogy máshol csókoljalak? Nemcsak a szája ért a bőrömhöz, végigfuttatta a nyelvét is a nyakam jobb oldalán, amitől összerázkódtam, a sulykot mégis a hátsóm megmarkolásával vetette el. Elrántottam

magam, és dühösen odavetettem. - Kimegyek a mosdóba! Milyen bugyuta voltam, mikor azt hittem, féltékeny vagyok Sylre, amiért Johann belé szerelmes. Nem, a féltékenység korántsem az a gyenge, rosszalló érzés. Ami most emésztett igazi düh volt, és olyan szívbe markoló csalódottság, hogy kedvem lett volna sírni. Nem, előbb megverni azt a lányt, akárki is az, aztán sírni. A mosdó tele volt hisztérikusan sminkelő lányokkal. A táskáikban matattak rúzsok és szemceruzák után, ezzel szemben én még a táskám is az asztalunknál hagytam. Mivel ciki lett volna semmit sem csinálni, bezárkóztam egy fülkébe, és lerúgtam a lábamról a cipőt. Nem nézett ki valami jól, csupán

egy számot táncoltam Deannel, mégis lehorzsolódott a bőr a sarkamról, és nagyon megnyomta a talpam is. Még egykét tánc, és nagyon pórul fogok járni. Sóhajtva visszavettem a cipőt, de időközben megdagadhatott a lábam, mert alig tudtam belegyömöszölni. Picit sántikálva kiléptem a fülkéből, és befurakodtam pár lány közé, hogy vessek egy pillantást magamra a tükörben. Az arcom eléggé csillogott a pirosítótól, viszont a számról már lekopott a szájfény. A hajam viszonylag rendben volt, legalábbis nem nézett ki rosszabbul, mint ahogyan Dean meghagyta, hogy viseljem. A dekoltázsom láttán, kis híján

szívinfarktust kaptam, ugyanis a pánt nélküli melltartó a ruhával együtt lecsúszott annyira, hogy egy hirtelen mozdulattól biztos kibuggyantak volna a melleim. Ijedten feljebb rángattam, és reménykedtem benne, hogy úgy marad. Mivel elég időt töltöttem a mosdóban, úgy döntöttem, visszamegyek Deanhez. Eléggé fájt a lábam, de azt hiszem, nem lehetett észrevenni a járásomon, mert igyekeztem nem sántítani. Már nem volt ott, ahol utoljára láttam, de az asztalunkhoz sem ment vissza. Eltartott egy ideig, amíg kiszúrtam a tömegben, épp számomra ismeretlen fiúkkal beszélgetett. Nevetgéltek valamin. Ahogy közelebb értem, hallottam is Dean hangját.

-… és anyám erősködött, hogy hívjam el. - De még mindig nem értem, hogy miért szökött meg előled – nevetett hangosan az egyik fiú, aki már észrevett engem. - Csak egyéjszakás kaland volt – felelte Dean, majd mintha tudná, hogy ott vagyok, megfordult, és meglátta, ahogy ott állok. - Bocsánat, hogy sokáig elmaradtam – mondtam színtelenül. – Megyek, leülök, amíg beszélgetsz. Megfordultam, és eszembe jutott, hogy akár el is mehetnék. Haza akartam menni, bebújni az ágyamba, és egy jót sírni egymagamban, hogy Dean véletlenül se hallhassa és láthassa a drámázást, amit utál. Csak egyéjszakás kaland. Ez egy rohadt nagy hazugság,

mert kibérelte azt a szobát, és ha elmentem volna, akkor már két éjszakás lenne. - Haley! Várj meg! – Bár akármit megtettem volna neki, ezt most nem. Nem akartam megállni, így tovább siettem az asztal felé, amíg el nem kapta a kezem. – Állj már meg, bolond! Nem volt valami kedves jelző, de volt valami a hangsúlyában, amitől nem ellenkeztem. Szembefordított magával, és hozzápréselt a testéhez. - Nem tudom, mit mondjak nekik, Haley! – mondta halkan, és lágyan ringatni kezdett a zene ütemére. – Azt hiszik, ez vicces, és folyton ezt kérdezik. Ne haragudj érte!

- Ha így érzel, akkor nem haragudhatok – suttogtam. – Te nem szereted a hazugságot, nem is kérem, hogy hazudj értem. - Egy éjszakás kaland volt? – kérdezte, és éreztem, ahogy a hátamra omló a hajammal babrál. A fejem a mellkasára fektettem, és tudtam, itt az ideje egy újabb adag igazságnak. - Nem akarom annak. Te nem szeretnél valami mást? - Akarlak, Szépségem! Legszívesebben rögtön felvinnélek abba a hotelszobába. Persze ez izgalmasan hangzik, de úgy hittem, nem ez a vallomás egy lány álma. - És nem… nem érzel irántam semmit? - Sok mindent érzek irántad, de egyik

sem az, amit hallani akarsz. – Elvétettem a lépést, holott jóformán nem is táncoltunk. – Nem vagyok szerelmes beléd! - Köszönöm, hogy elmondtad – suttogtam. Hogy lehet valami ennyire fájdalmas, és hogy lehetek ennyire csalódott, ha mindezt tudtam? Dean nyakára tettem a kezem, és a mellkasán hagytam a fejem, miközben tovább lépkedtem az értelmét vesztett ritmusra. Dean kicsit eltolt magától, hogy az arcomba nézhessen. - Szeretném jól érezni magam veled, rendben? – Elég egyenes kérdés volt ahhoz, hogy rábólintsak. – Akkor táncoljunk, és majd szólj, ha menni szeretnél.

- Jó – feleltem annak tudatában, hogy talán megint hazudni kényszerültem. Dean fel-le simogatta a hátam, tovább játszott a hajammal, és néha felemelte az állam, hogy újabb és újabb csókot nyomjon a számra, amiket hol viszonoztam, hol nem. Egyik szám következett a másik után, és bár én biztos voltam a saját szerelmemben, tudtam, a mai éjszakát semmiképp nem fogom Deannel tölteni. Már csak azt kellett kitalálnom, hogyan szökjek meg. Megjegyzés: Vannak új képeim, betettem a többi közé, mindenkinek köszi, aki küldött.

23. A szökés Éjfélre két dolgot állapítottam meg. Nemet mondani a fiúnak, akit szeretsz egyre lehetetlenebbnek tűnik, ha túl sok puncsot iszol, ami isteni finom, és a partnered minden fél órában felajánlja, hogy hoz neked. A másik, hogy tropára ment a lábam. Ott álltam egyik lábamról a másikra helyezve a testsúlyom, ami ugyan nem szüntette meg az égető-nyilalló fájdalmat, de gondoltam jót fog tenni, amíg Dean visszaér az italommal. - Mi újság, bálkirálynő? – simított végig a hátamon egy idegen kéz. Ijedtem megfordultam. A Jeff nevű fiú volt az. - Nem én lettem a bálkirálynő – feleltem,

pedig nyilván tudta, hiszen csak itt volt, amikor megválasztották azt a nagyon szép lányt. - Szeretnék bocsánatot kérni tőled, Haley. Ne haragudj, hogy bunkó voltam a vacsoránál. Meglepett ez a hirtelen bocsánatkérés, de azért rábólintottam. - Semmi baj. - De igen – válaszolta. – Nem akartam gondot okozni köztetek. Most miattam bánik ilyen rosszul veled az az idióta. Rám mérges, és rajtad tölti ki. - Dehogyis. Nem a te hibád volt. – Úgy tűnt, tényleg sajnálja. – De nem olyan rossz a helyzet. Dean nem bánik velem rosszul, jól érzem magam. - Azért iszod ilyen mennyiségben a

puncsot? – mosolygott rám. – Gyere, táncoljunk egyet, amíg a kóbor lovagod vissza nem tér. Bunkóság lett volna nemet mondani a bocsánatkérése után, így megint igénybe kellett venni a megfáradt lábaim. Táncoltam Jeffel, miközben ő elmesélte, hogy most ért véget egy komoly kapcsolata egy lánnyal, aki elhagyta egy másik pasiért. Most az unokatestvérét hozta el a szalagavatóra, de időközben az a lány is egy szingli fiú mellett kötött ki. Mivel elég bizalmasan beszélt, feltettem neki a kérdést, ami egész este fúrta az oldalam. - Nem tudod véletlenül, hogy ki volt

Dean eredeti partnere? Azt mondta, hogy a lány lemondta, de eljött valaki mással. - Dehogynem, én úgy tudtam, Gemmával fog megjelenni. Mindenki nagyot nézett, amikor Zach jött el vele. - Gemma? – forgattam a fejem, hogy megkeressem a lányt. – De ő nem Matt barátnője volt? - Ha engem kérdezel, Dean mindig is odavolt Gemmáért, de azt hiszem, Gemma még mindig bánkódik a volt pasija miatt. Megláttam Gemmát, ahogy Zach-kel táncol nem messze tőlünk, és hirtelen egy egész történet összeállt a fejemben. Hiszen én azt hittem, Dean csak segíteni akart Emilynek és Mattnek, hogy összejöjjenek, de mi van, ha azért

csinálta, hogy neki szabad lehessen az út Gemmához? Persze ő sosem csinálna ilyen aljas dolgot, mégis annyira logikusnak tűnt. És a vacsoraasztalnál sem a sértődöttsége miatt fordult el tőlem, hanem Gemmának jelezte, hogy őt részesíti előnyben. Talán minden csókunknál őt bámulta, őt akarta féltékennyé tenni! - De Zach és Gemma… ők nincsenek…? - Csak barátok – rázta a fejét Jeff. – De nem kell a legrosszabbra gondolnod. Dean veled jött el ide, nem Gemmával. - Aha – motyogtam hitetlenül. - Itt jön Dean, én most megyek, nem nagyon kedvel engem. Hirtelen engedett el, és gyorsan eltűnt a

táncoló párok között. Mire megfordultam Dean már ott állt mögöttem a puncsommal. - Mit akart tőled? – kérdezte számon kérő hangon. - Csak táncoltunk – feleltem. Nem csodáltam, hogy Gemma tetszik Deannek. A legszebb lány, akit mostanában láttam. Sokkal szebb, mint Tamy. Velem pedig össze sem lehet hasonlítani. - Mit mondott neked? - Semmi fontosat. - Akkor miért vágsz ilyen képet? Mit mondott? - Semmi közöd hozzá! – vágtam rá, mert kezdett elegem lenni a modortalanságából. – Nem kell

mindenről beszámolnom neked! - Milyen igaz! – felelte gúnyosan, és a kezembe nyomta a poharat. – Hiszen azt is én tudtam meg utoljára, hogy lefeküdtünk egymással! A nagy smárolásodról Johannal ne is beszéljünk! - Féltékeny vagy? – kérdeztem meglepetten. - Féltékeny? – horkant fel. – Mire? – Már épp meg akartam mondani, hogy akkor ne viselkedjen idiótán, de visszavette a poharat, és fél kézzel magához szorított. – Mindazt én is ugyanúgy megkaphatom! Alig kaptam levegőt, amikor számra hajolt, és térdremegtetően megcsókolt. Átöleltem a nyakát, és visszacsókoltam,

szándékosan próbálva annyira durva lenni, mint ő. Nem tudom, hogy mennyire sikerült, mert minél jobban próbálkoztam, a dolog egyre mélyebb és bensőségesebb lett. Hirtelen már nem is érdekelt semmi, egyszerűen csak nem akartam, hogy vége legyen. - Mondd, hogy szeretsz! – kérte a számba suttogva. – Hazudj! - Nem hazudok! – méltatlankodtam. Újból megcsókolt. - Gyerünk, mondd! - Szeretlek, Dean – olvadtam bele a hangjába és az ölelésébe. – Nagyon szeretlek. Nem volt semmi Johannal, Sylbe szerelmes. Csak csókolóztunk, de nem jelentett semmit.

- Nagyon jól csinálod – jegyezte meg gúnyosan. – Végig elhittem mindent, amit mondtál. Ügyesen hazudsz! Olyasmi, amiért soha nem vártam dicséretet. Dean a nyakamhoz hajolt már magával a lélegzetével is izgatva a bőröm, de én tisztázni szerettem volna a helyzetet. - Nem hazudok, Dean! Igazat mondok. - Nem tudok hinni neked. - Legalább próbáld meg! – könyörögtem. - Jobban csókolt, mint én? – kérdezte erősen megmarkolva a vállam. – Mivel érte el, hogy visszacsókold? Pattogtak a szikrák, Haley, mindenki ezt állítja! – Felnyögtem a fájó szorításától. - Ez fáj! – suttogtam, mire azonnal elvette a kezét. – Nem voltak szikrák,

Dean! Nem is úgy csókolt meg, ahogy te. Ha láttad volna… - Láttam, Haley! – vágott közbe, és most megint nagyon dühösnek tűnt. – Ott álltam az ablakban, és láttam, ahogy a kocsiban csókolóztok! - Akkor látnod kellett, hogy nem jelentett semmit! Még Johann sem gondolta komolyan. - A csók, az csók, ne próbáld beadni nekem, hogy… - És amikor te megcsókoltad Emilyt? – vetettem fel halkan. - Hogy a francba jön ez ide? - Te mondtad, hogy nem volt olyan igazi csók! Johann és köztem sem volt az, még csak nem is akartam! - Ennek ellenére nagyon készségesnek

tűntél! - Akkor talán fel kellene keresned apát, majd ír fel neked szemüveget! Látszott Deanen, hogy erre nem tud mit felelni, végül szó nélkül megfordult, és otthagyott. Visszamentem az asztalunkhoz, és úgy döntöttem, nem érdekel. Igenis féltékeny Johannra! De ha féltékeny, akkor mégis érez irántam valamit. Muszáj éreznie, egyedül az én szerelmem és vágyam nem képes azokat a gyönyörhullámokat produkálni, amik közöttünk vannak. Amikor megérint, amikor megcsókol… - Haley, nem akarsz táncolni velem? – Zach volt, aki a vállamra tette a kezét, és feltette a kérdést.

- Ó, hát… – Már nagyon-nagyon fájt a lábam, így kifogást keresve Dean után néztem. - Ott táncol Gemmával – mutatta Zach az irányt. – Gyere, addig táncolj velem! Szinte nem is éreztem, ahogy Zach a kezemet fogva felállít, és táncolni visz, az agyamba kitörölhetetlen pillanatképként égett bele a jelenet, ahogy Dean a karjai között tartja azt a gyönyörű lányt. Táncoltak, jóformán egybefonódva, és Dean dolgokat sugdosott a fülébe. - Nagyon csinos vagy – jegyezte meg Zach, de alig hallottam, mert igyekeztem Deanen tartani a szemem. - Te is jól nézel ki – motyogtam. Dean szorosabban ölelte Gemmát, és mintha a

lány is megenyhült volna valamiképp, szinte rámászott a fiúra. - Honnan tudod? – kérdezte Zach. - Tessék? – értetlenkedtem. Gemma Dean vállára hajtotta a fejét. - Honnan tudod, hogy jól nézek ki, ha rám sem nézel? – Önkéntelenül is ránéztem. - Csak tudom. Te miért nem vagy Gemmával? Miért nem vele táncolsz? - Dean és én megosztjuk, amink van – viccelődött, és lejjebb csúsztatta a kezét majdnem a fenekemig, majd vissza a hátamra. Nevettem volna, ha épp vicces kedvemben vagyok, de nem tudtam semmi másra koncentrálni. - Dean kérte, hogy kérj fel engem? Ő kérte le tőled Gemmát?

- Igen, de nekem nem probléma foglalkozni veled. - Ez rendes tőled. Az még rendesebb volt, hogy váltottunk a tánc ritmusán, így már csak egy helyben tébláboltunk. Nem kellett forgatnom a fejem Dean után, Zach válla mellett pont láttam. - Csak egy szavadba kerül, és elhúzunk innen – mondta Zach. Nem tudtam válaszolni, csak azt néztem, ami az orrom előtt zajlott. Dean megcsókolta Gemma nyakát, pont úgy, ahogy az enyémet korábban, játszott a hajával, csakúgy, mint az enyémmel, aztán az álla alá nyúlt. Amikor összeért az ajkuk megmarkoltam Zach vállát.

- Jó, kérlek! Vigyél el innen, de úgy, hogy ne vegyenek észre! Nem akarom, hogy Dean meglásson! Úgy éreztem, mintha a ruha, ami rajtam lenne, kiszorítaná belőlem az összes levegőt. Szorítottam Zach kezét, és hátat fordítva a jelenetnek, ami összezúzott mindent, húztam magammal az asztalunkig, ahol felkaptam a táskám, majd kifelé a bálteremből. Sírás fojtogatta a torkom, de nem sírhattam, amíg nem érek egy biztonságos helyre. Amikor megcsapott a kinti, hűvös levegő, Zach megtorpant. - Várj, Haley bébi! Most meg hova mész? – Nem volt sötét odakint, az út egészen a parkolóig ki volt világítva, bár nem sokan voltak, akik ilyen –

lényegében – korán épp távozóban voltak a bálról. - Merre van a kocsid? – kérdeztem türelmetlenül. – Kérlek, vigyél haza! - Haza? – ismételte meghökkent hangon. – Én nem akartam messzebb menni, csak ide fel – bökött felfelé. Felnéztem a rengeteg kivilágított és kivilágítatlan hotelszoba ablakra. - Foglaltál szobát magadnak? – értetlenkedtem. - Azt hittem, van nálad kulcs. - Van. De mit akarsz vele? – Határozottan hideg volt odakint a hosszas csevegéshez, és nem értettem, Zach mire akar kilyukadni. - Menjünk fel. Megvigasztallak. Olyan sokat sejtető volt a hangsúlya,

amitől hirtelen megvilágosodtam, de lehetetlennek tűnt, hogy igazam legyen. - Te most arra célzol, hogy feküdjek le veled? – kérdeztem. – Mert úgy tűnik. Felnevetett, és ez a nevetés sokkal jobban lehűtött, mint a levegő, amitől lúdbőrzött a karom. - Így nem hangzik olyan jól, de igen, arra céloztam. - Tartsd meg a hülye poénjaid, mert ez nem vicces. Dean majd jól beveri a képedet! Közelebb húzódott hozzám, és megkérdezte. - Szerinted viccelek? Nyugi, megbeszéltem Deannel. - Ő mondta, hogy… ő mondta, hogy… – Nem tudtam befejezni, de rájöttem, mi

történt. Dean lecserélt engem. Elcserélt Zach-kel, Gemmára, akivel valójában akart jönni. És most Zach azt hiszi… Mert Dean azt mondta. Nem tudtam többé uralkodni az arcvonásaimon, a sírás elemi erővel tört utat magának. A levegő görcsös zokogással vegyítve szakadt fel belőlem, és soha annyira nem éreztem magam csúnyának és magányosnak. - Haley, ne sírj… Ahogy Zach újra megérintett, és most már tudtam, hogy mire megy ki a játék, inkább meghaltam volna, mint hogy engedjem a közelemben lenni, ezért meglendítettem a táskám, és teljes erőmből megütöttem vele.

- Dögölj meg! – kiabáltam könnyes felhangokkal. – Dögöljetek meg mindketten! Minél előbb haza akartam érni, és úgy tűnt, ezt gyalog kell majd megtennem, de jelen pillanatban ez sem zavart. Továbbra is hangosan sírva rohantam el a parkolók irányába, mert azontúl volt egy buszmegálló, ahol felszállhattam volna egy hazafelé tartó járatra. - Haley! Várj! Tudtam, hogy lassan futok, és hogy Zach simán utol fog érni, ha akar. Nem értettem, mit akar tőlem, ha egyszer nemet mondtam a felháborító ajánlatára. A könnyeimen keresztül egy magányos alakot láttam az egyik autó mellett. Felismertem benne a Jeff nevű fiút.

- Mi történt? Segíthetek? – kérdezte, és én csak egyetlen szót tudtam kinyögni. - Segíts! - Szállj be! – Kapkodva felrántottam a kocsiajtót, és amíg bemásztam Jeff megállította Zach-et. Féltem. Dühös káromkodást hallottam, és Jeff valami olyasmit mondott Zachnek, hogy ő majd vigyáz rám, ezt Deannek is megmondhatja. Aki legfeljebb nagyot nevet az egészen, és tovább csókolózik Gemmával. Az arcomat a kezembe temettem, és igyekeztem nem remegni, és buta hangokat kiadni. Jeffnek sikerült leráznia Zach-et, és végre elindultunk. Míg azzal küzdöttem, hogy ne omoljak

össze teljesen, a fiú mellettem egyetlen szót sem szólt. Végül szipogva felemeltem a fejem, és megállapítottam, hogy nem hazafelé tartunk. - Én nem erre lakom – mondtam. - Annak a szarházinak a szomszédja vagy – bólintott. – Hozzánk megyünk. Az közelebb van. - Mi? – hitetlenkedtem. – Én nem megyek hozzád! Vigyél haza! - Figyelj, nem fogok késő éjjel annyit vezetni. Megalhatsz nálunk valamelyik szobában, nem foglak leteperni. - Vigyél haza! – Kezdtem megint félni. Nem értettem, mi van már megint, hogy ez a fiú meg mit akarhat tőlem, de kételkedni kezdtem a szándékai tisztességében. – Akkor állj meg itt!

Kiszállok! Mintegy nyomatékosítva a szavaim, megragadtam a gyerekzárat, amit korábban én ostoba lenyomtam, felhúztam, és kinyitottam az ajtót. Jeff addigra egy nagyon undorító káromkodássorozattal lefékezett. - Mi bajod, te ostoba liba? – förmedt rám. – Azt hiszed, egyáltalán hozzád nyúlnék? - Azt hiszem, te vagy egy szarházi! – vágtam rá dühösen, miközben kiugrottam a kocsiból, majd becsaptam az ajtót. Elhajtott, így ott maradtam egyedül az út szélén több órás gyaloglásra az otthonomtól. Nem volt nálam pénz, sem a mobilom, még csak nem is gondoltam rá, hogy szükségem lesz rájuk, hiszen

olyan boldog voltam, hogy Dean elvisz. Ott álltam, amíg egy autós rám nem dudált, akkor megijedtem, és a járdára rohantam. Egy taxit kellett volna hívnom, de jóformán még forgalom sem volt, nemhogy taxik. Reggelig sem érek majd haza. Aztán beugrott, hogy anya műterme csak háromutcányira van, ott van telefon, felhívhatnám anyát, hogy jöjjön értem. Arrafelé vettem az irányt, és közben taxi után meresztettem a szemem. Fél óráig tartott, míg odaértem, majd kotorásztam a görcsösen szorított táskámban, hogy ráleljek a kulcsokra. Berohantam az ismerős, festékszagú lakásba, felkaptam a telefont, és újra

kitört belőlem a sírás. Hiába mondtam magamnak, hogy várok egy kicsit a telefonálással, hogy ne ijesszem halálra anyát, nem volt erőm késlekedni. Betárcsáztam a mobilszámot. - Haley, te vagy az, prücsök? – Apa vette fel, ideges és aggódó volt a hangja, és én belezokogtam a telefonba. - Apa! Add anyát, kérlek! – Lehetetlen volt, hogy apának mondjam el, mi történt velem, nem tudtam volna elviselni, ha tudomást szerez a szégyenemről. - Mi történt? Bántott valaki? Dean ott van veled? - Kérlek, add anyát! – hajtogattam makacsul, míg végül anya megnyugtatóan belehallózott a vonalba. – Jaj, anya! Kérlek, gyere ide értem! Apát ne hozd,

csak te gyere ide! Miután letettem jutott csak eszembe, hogy ezzel halálra ijeszthettem mindkettőjüket, de megkönnyebbültem, mert anya megesküdött, hogy egyedül jön, és siet, ahogy csak tud. Még mindig a telefon mellett ültem a földön, amikor megérkezett. Az újabb hullám megkönnyebbüléstől újult erővel zokogtam, és megpróbáltam felkelni, de anya mellém térdelt, és átölelt. - Mi történt, kicsim? – kérdezte. Minden kitört belőlem. Elmondtam, hogy lefeküdtem Deannel, amit másnapra elfelejtett, aztán beszámoltam a bál minden egyes mozzanatáról, Dean undok mondatairól, arról, hogy elcserélt, mint

valami értéktárgyat, egyszóval mindenről, ami velem történt, és ami miatt úgy éreztem magam, mint egy utolsó utcalány, akit beletapostak a földbe. Talán lehettem volna kíméletesebb anyával a részleteket illetően, mert már akkor elkezdett sírni, amikor azt mondtam, Dean elfelejtette az éjszakánkat, de ezúttal gyerek akartam lenni. Sírni akartam, és reménykedni abban, hogy a szüleim mindent megoldanak. Tudtam, hogy nem így lesz, hisz ezt nem lehet megoldani, de jól esett ezt gondolni. A történetem után anya felhívta apát, és azt mondta neki, hogy mi ketten itt maradunk éjszakára, és meggyőzte, hogy ő maradjon otthon. Anya újra sírni

kezdett, mikor meglátta, mi lett a lábamból. Egyedül én lehettem ennyire szánalmas, de mindkét cipő belsejét eláztatta a vérem a rengeteg sebből, amit szereztem. Anya segített megmosni a lábam, és kiderült, hogy igazából nem olyan súlyosak, viszont nagyon fájtak. Lemosakodtam, aztán anyával lefeküdtünk arra a keskeny ágyra, ahol utoljára akkor aludtam, amikor tizenegy éves voltam. - Most mit csináljak, anya? – kérdeztem suttogva. – Soha többet nem fogok tudni apa szemébe nézni! Úgy szégyellem magam! - Te nem tettél semmi rosszat. Ez apa is tudni fogja, ne aggódj! Szeret téged. - Tudom, de akkor is csalódni fog

bennem. - Nem fog, Haley! Mérges lesz, de nem rád. Te vagy a mindene. Ahogy nekem is. Meséltem már, hogy mit mondott nekem, amikor először meglátott téged. - Nem – suttogtam, és próbáltam kipislogni a könnyeket a szememből. - Amikor megszülettél, apád odaült az ágyam szélére, és azt mondta, próbálkozhatom akárhogyan, nálad tökéletesebbet sosem fogok összehozni. Én pedig azt mondtam, hogy ez azért van, mert te mindaz vagy összesítve, amit mi ketten szeretünk egymásban. Minden jó apádból, és minden jó belőlem megvan benned, kicsim. Sosem fogunk csalódni a mi gyönyörű, okos nagylányunkban.

- Nem vagyok gyönyörű – sírtam el magam újra. – Én csúnya vagyok. Csak azért mondod, hogy szép vagyok, mert a lányod vagyok, és szeretsz engem. - Azért mondom, mert ez az igazság, Haley! – mondta anya határozottan. – Hogy lennél már csúnya? Neked van a leggyönyörűbb hajad a világon. A nők ölni tudnának ezért! – Meghúzkodta egy fürtömet. - Kezelhetetlen és göndör – hüppögtem csalódottan. - Gyönyörű, kicsim. Higgy nekem! Egy fodrász lánya vagyok. Önkéntelenül is elmosolyodtam. - De a többi akkor sem szép. A szám olyan… - Teljesen olyan, mint az enyém – vágott

közbe anya. – Szerinted csúnya a szám? - Nem, de… ez nem ugyanaz, a szemem… - A szemed barna, mint apádnak. Az orrod is az övé. Testalkatban rám ütsz, a te korodban pontosan ilyen voltam, mint te. Balerina alkat, azt mondták rám a fiúk. Sokat sírtam, amiért nem volt olyan dinnyemellem, mint az osztálytársaimnak, de nekem volt a legkerekebb fenekem. Láttad mostanában a feneked, kicsim? Pont, mint az enyém volt. - De… - És csak azért, mert nem fested magad, és nem viselsz olyan ruhákat, mint a többi lány a te korodban, még igenis gyönyörű vagy. A leggyönyörűbb,

legokosabb, legtehetségesebb lány az egész világon. Most aludj, és ne emészd magad ilyen butaságokon. - Szeretlek, anya! - Én még annál is jobban. Aludj! Behunytam a szemem, és erősen összpontosítottam rá, hogy csitítsam a fájdalmat, és elűzzem az élénk látomásokat, amik nem hagytak nyugodni. Dean és Gemma már biztosan belemerültek a szeretkezésbe. Dean talán őt is a Szépségének nevezi. Talán neki is azt hazudja, hogy szereti. Ironikus. Én vagyok a hazugság királynője, mégis Dean egyetlen valótlansággal nagyobbat hazudik, mint én valaha. Mert bár én sok mindent

mondtam, ami nem volt igaz, a szerelemről nem hazudtam. Miért nem éreztem ettől jobban magam? Mert én szenvedtem a világ állítólagosan legnagyobb kincsétől, a szerelemtől, aminek pedig boldoggá kellett volna tennie, ő pedig vidáman élte a világát gondok és legfőképpen szerelem nélkül. 24. Három éjszaka Syl délre ígérte magát, és én otthon voltam addigra. A lábaim tök idiótán néztek ki a hatalmas ragtapaszokkal, ráadásul alig tudtam járni, de örültem, amikor végre megszólalt a csengő. Apa ment ajtót nyitni, én meg álló helyzetbe küzdöttem magam.

Kiderült, hogy Syl biciklivel jött, a hátán egy hátizsákkal, amiben az Xboxát és néhány játékot hozott. - Eszméletlen ez a ház! – ujjongott, miközben sántikálva körbevezettem mindenhol. – Az eredeti Éji Vihar? Megtennéd, hogy lefényképezel, ahogy itt állok mellette? – A kezembe nyomta a telefonját. – Mi történt a lábaddal? - Feltörte a cipő – dünnyögtem, miközben beállítottam a megfelelő távolságot. – Mosolyogj! - A cipő? – kérdezte mosolyra húzva a száját. – Hol voltál, bálban? - Szalagavatón. - Eszméletlen! Volt olyan fidres-fodros ruha is rajtad? - Igen, világoskék. De nem néztem ki

valami jól benne. Nem az én világom. - L. J. halálra röhögte magát, mikor egyszer meglátott koszorúslány ruhában. Tudom, miről beszélsz. Te, mi lenne, ha jövőre a mi szalagavatónkon nem vennénk fel ilyesmit? Eszméletlen lenne megjelenni farmerban és bakancsban. L. J. biztos benne lenne. - Igen, ez jó ötlet – mosolyodtam el. – Egy életre elég a szalagavatókból. Syl ragaszkodott hozzá, hogy még ebéd előtt szereljük össze az Xboxot, hogy teli hassal már ne kelljen pepecselni vele, hanem csak nekiugorjunk a Pokoldémonok apokalipszise nevű játéknak. Anya csirkét csinált ebédre hagymás krumplipürével, és amíg ettünk

kikérdezte Sylt a családjáról, aztán Syl kérdezte ki őt a munkásságáról. Úgy tettünk, mintha minden tök normális lenne, egyedül apa vetett rám szomorú pillantásokat, amikor a szemem folyton az ablakra, azontúl Dean kocsijára vándorolt. Nem volt igaza anyának, apa igenis csalódott volt, mikor anya nagy vonalakban elmesélte a történetemet, és a kérésemre meggyőzte, hogy ne vonja felelősségre Deant semmiért. Apa megígérte, hogy egyetlen szót sem szól Deanhez, ha megesküszöm, hogy többet én sem teszem. Ragaszkodott, hozzá, hogy anya azonnal vigye át a ruhát a szomszédba, és közölje Maryékkel is a döntésünket. Anya megtette. Reggel, amikor anya és én hazaértünk, és

nem láttam Dean kocsiját, a szívem környéke mintha megfagyott volna. Hideget és ürességet éreztem, mintha nem is dobogott volna többet. Az az egyetlen apró reménysugár, ami még élt bennem, rögtön meghalt akkor, mikor láttam, hogy Dean még csak nem is keresett engem a mobilomon, jelezve, hogy tényleg nem érdekelte, hová tűntem az éjjel. Az életemnek ezen része teljes zsákutcába torkollott. Sőt, nem zsákutca volt, egyszerűen egy feneketlen szakadékba zuhantam volna, ha megpróbálok végigmenni rajta. Így hát nem tettem, kiraktam a veszélyjelző táblákat, amik figyelmeztettek, hogy vonuljak vissza, ha túlságosan messzire vezetnek a gondolataim.

Még Syl érkezése előtt megmondtam a szüleimnek, hogy erről többet ne beszéljünk, és viselkedjenek úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lenne velem. Nem akartam apa szomorú pillantásait, sem pedig anya aggódó sóhajtásait, ha túl sokáig meredtem az autóra odaát. Ahhoz is ragaszkodtam, hogy csak miattam ne mondják le a programjaikat. Amik meg vannak tervezve, maradjanak is úgy, nem lett volna jó, ha itthon próbálnak vigasztalni. A legeslegjobb az, ha úgy teszünk, mintha meg sem történt volna. Ennek szellemében ebéd után anya és apa elmentek, de csak azzal a feltétellel,

hogy alaposan bezárkózom (apa azt vette a fejébe, hogy ha ők nincsenek itthon, Dean rám tör és erőszakoskodik velem, holott itt nagyon nem tartottunk, még abban sem voltam biztos, hogy valaha fogunk beszélni egymással), és azonnal telefonálok, ha szükségem van valamire. - Eszméletlen ez a családi színjáték, Haley! – szólalt meg Syl miután anyáék elmentek. – Mi történt? Úgy viselkedtek veled, mintha valami súlyos betegséged lenne. Ugye nincs? - Hosszú és csúnya történet – vontam vállat. - Ez meg hosszú és horrorisztikus játék – bökött az egyik démonra a játék borítóján. – Elmondhatod, ha akarod. Közben játszunk.

- Miért ne? – sóhajtottam végül, és elmondtam. Syl és én négy órán keresztül folyamatosan küzdöttünk a pokol szörnyetegei ellen, miközben Syl kikérdezett Deannel kapcsolatban. Ezúttal nem sírtam, egyrészt, mert Syl biztatott, hogy folyamatosan pusztítsam az ellenséget, másrészt, mert nem is meséltem annyira részletesen a dolgot, mint anyának. Összességében nagyon jó délután volt, Syl pont olyan barátnő volt, amilyet mindig is szerettem volna. Nem mondta, hogy hatalmas idióta vagyok, Deant sem szidta, csupán meghallgatott, és tudomásul vette a dolgokat, aztán áttértünk más témákra. Arra, hogy mi

volt előző nap a suliban (semmi), illetve hogy a húga mennyire boldog volt, amikor hivatalosan is kihirdették a versenyeredményét. Tartoztam Johannak annyival, hogy felhozzam az ő nevét is. - Igazából mit mondott neked a bulin? – kérdeztem. – Tudod, én mondtam neki, hogy a legjobb az lenne, ha odamenne hozzád tisztázni a dolgokat. Nagyon odavan érted. - Vigyázz, tűzlabdákat okád! – kiáltott rám, és csak a tűzokádó csontvázsárkány legyőzése után válaszolt. – Azt mondta, nagyon kedvel engem, de tuti, hogy csak túl sokat piált. Eszméletlen, milyen hülyeségre képesek ilyenkor a pasik! - Szerelmes beléd – mondtam nyugodtan.

– Elmondta nekem. Rendes srác. - Nem rendes – rázta a fejét Syl. – Sőt, tolvaj, ellopta néhány mangámat. Azóta is hiányzik a gyűjteményemből a… Syl ügyesen tudta terelni a témát, de nem tévesztett meg. Tudtam, hogy érdekli Johann, de nem nagyon erősködtem. Elvégre egész nyáron együtt fogunk dolgozni, lassan, de biztosan egymásra fognak találni. Végül aztán mennie kellett, de előtte még kérdezett valami zavarba ejtőt. - Te tényleg azért hívtál meg magatokhoz, hogy barátkozzunk? - Mi másért? – kérdeztem, és azt hittem, azt fogja mondani, hogy nem fog menni a barátkozás, úgyhogy felesleges volt az egész.

- Én is ezen gondolkodtam. De nem jut semmi más az eszembe. Átmentem a próbán? Megfelelek a barátodnak? - Ezt nem nekem kellene kérdezni? – rágtam a szám. - Eszméletlen furcsa vagy, Haley – csóválta a fejét. – Jövő szombaton folytatjuk ugyanitt? Most jön a Pokollabirintus. Eszméletlenül nehéz pálya. - Eszméletlenül benne vagyok – mosolyodtam el. – De te is furcsa vagy! - Viszont ez csak neked újdonság – nevette el magát. Kikísértem az ajtóig, figyeltem, ahogy felszáll a biciklijére, majd int egyet nekem, és elteker. Sóhajtottam, és

Deanék háza felé pillantottam. Tudtam, hogy valószínűleg mindannyian otthon vannak, de nem mertem belegondolni, mi lehet a véleményük rólam. Már biztos Lissa is megtudta, mi történt. Talán nagyon csúnya dolgoknak neveztek. Hirtelen kinyílt az ajtó, és Dean rohant ki rajta. Egy pillanatig döbbenten bámultam, hová siethet ennyire, aztán realizálódott bennem, hogy felém igyekszik. Gyorsan behátráltam, becsuktam az ajtót, és elfordítottam a kulcsot pont akkor, amikor Dean odaért. - Haley, engedj be! – kiabálta arra ösztönözve, hogy még egyet fordítsak a kulcson. Mérges volt, és én féltem tőle. Na, nem attól, hogy apa jövendölései valóra

válnak, de már így is eléggé szégyelltem magam, nem akartam, hogy rátegyen egy lapáttal. - Nyisd ki, és beszéljük meg! Teljesen elment a maradék józan eszed is?! Rám uszítod a szüleidet, mintha megerőszakoltalak volna?! És mi az az őrültség, hogy ott hagytalak? Te léptél le valaki mással, nem én! Nézz a szemembe, ha mersz, és mondd meg az igazat! Elképesztett és felháborított, hogy még engem tesz felelőssé, ezért fájdalmasan visszakiabáltam neki. - Én csak az igazat mondtam! Nem kellettem neked, ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, miről van szó! Nem én csókoltam meg valaki mást! Nem én

mondtam Zach-nek, hogy rendezzünk párcserét! Nem volt jogod odaadni neki, mint egy utolsó rongyot! Menj innen! - Hogy lehetsz ennyire bolond? Zach csak játszott veled, nem akart szobára vinni! - Persze, mert én csak akkor vagyok jó, ha részegen szükséged van valakire! – sírtam el magam. – Azt mondtad, hogy vigyázni fogsz rám! Átvertél, és én nem akarom, hogy a közelemben légy! Menj haza! Felrohantam az emeletre, és levetettem magam az ágyamra. Ennyit arról, hogy nem sírok. Ő viselkedett úgy velem, miért én érzem magam bűnösnek? Miért szeretem még mindig? Hogy lehetek ilyen ostoba?

Fohászkodtam magamban azért, hogy menjen haza, és hagyjon békén a képtelenségeivel, amiknek a konkrét célját még most sem tudtam, de nem is akartam. Döbbenten felkaptam a fejem, amikor lépteket hallottam a folyosóról. Arra gondoltam, hogy lehetetlen, hogy bejutott, aztán már ki is nyílt az ajtóm. Ijedten felugrottam, és a fürdő felé akartam rohanni, de sokkal gyorsabb volt nálam. Egyszerűen elkapott, és magához szorított, nem törődve azzal, hogy minden erőm beleadom a szabadulásba. Legalábbis csak addig csináltam ezt, amíg rá nem jöttem, hogy Dean

tulajdonképpen átölel engem. A karjai a testem körül erősek voltak, de nem bántóak, és a mély sóhajtása… megkönnyebbült volt. - Te ostoba, buta lány! Mégis mit gondoltál? - Engedj el! – kértem, de nem tudtam, mire vélni a kérdést. - Tévedsz! – mondta lágy hangon, és engedte, hogy kihátráljak a kezei közül. – Sajnálom, Haley, de az egész tegnap este csak egy megrendezett színjáték volt. Nem cseréltelek el, és Gemmát is csak azért csókoltam meg, hogy féltékeny legyél. Hülye ötlet volt. - Hülye ötlet? – ismételtem felháborodottan egészen a falig hátrálva. – Hazudsz, Dean! Tudom, hogy Gemma

volt az eredeti partnered! Tudom, hogy az övé volt a hotelszoba és a virágok! - A hotelszoba Zach-é volt, azt a virágot pedig anyám neked vette a ruhához, te bolond! Ne csináld ezt, beszéljük meg rendesen! Mi történt a lábaddal? - Feltörte a cipő – motyogtam zavartan. – De kié volt az a ruha? Nem Gemmáé, mert neki nem lett volna jó. Kié volt? - A tiéd, Haley! - Ne hazudj nekem! – figyelmeztettem. - Az a te szokásod, Szépségem! Én nem hazudok. Neked vettem a ruhát, hogy ne mondhasd, hogy azért nem jössz el velem, mert nincs mit felvenned. Megvan a számla is, ha nem hiszed el. - Gemma volt a partnered! Vele akartál menni! – Tett egy lépést felém, de

léptem egyet oldalt, és nem jött közelebb. Nem tudtam, hogy mit akarok csinálni. Csak ott állt, és olyan gyönyörű, kérlelő pillantással bámult rám, hogy azt éreztem, neki van igaza, én pedig túlreagáltam valamit. - Gemma volt a partnerem, de csak azért, mert Matt megkért rá, hogy vigyem el. Viszont én téged akartalak elvinni, ezért végül Zach vitte Gemmát. - Jeff elmondta, hogy régóta tetszik neked Gemma! – vágtam a képébe. – Vele töltötted az éjszakát! - És te kivel voltál? Az a…– itt egy nagyon csúnya szót használt, amit Jeffet hívatott jellemezni – esti mesét is mondott, mielőtt ágyba dugott? - Zach nem mondta, mit üzentem neked?

– kérdeztem, és a fürdő felé kezdtem oldalazni. - Csak annyit mondott, hogy felhúztad magad, és leléptél azzal a… - Kár! Mert azt üzentem, hogy dögölj meg! – kiabáltam, és berohantam a fürdőbe. Sikerült bezárkóznom. - Haley, ne csináld! – dörömbölt Dean a szobámból. - Te egy szemét alak vagy! Kijátszottál, elárultál, becsaptál, folyamatosan hazudsz nekem, és még vádaskodsz is! Te aludtál valaki mással, nem pedig én! A barátod ugyanolyan szemét, mint te! Mind ugyanolyanok vagytok! - Az a rohadék azt mondta, vele voltál,

Haley! – hallottam Dean bocsánatkérő hangsúlyát. – Nem volt igaz? A gondolat, hogy egyszer is megfordult a fejében, hogy én mással voltam, akárkivel, aki nem ő, nagyon fájt, mert azt bizonyította, mennyire kevésre tart engem. - Azt is mondta, hogy szarházi vagy! – próbáltam megbántani én is. – Igaza volt! - Az vagyok. Csak nyisd ki, kérlek! Nem akartalak bántani. Vagyis akartalak, azt akartam, hogy lásd, mit éltem át, amikor átvertél, de nem akartam ennyire elvetni a sulykot. Sajnálom! - Elcseréltél Gemmára! – kiáltottam az ajtóra. - Nem cseréltelek. Gemma nem tetszik

nekem. - Hazudsz! - Nem hazudok, még csak nem is kedvelem túlzottan. - Csak azért hoztad össze Emilyt Mattel, hogy vele lehess! – mondtam fájdalmasan. – Láttam, ahogy megcsókoltad, ugyanúgy, mint engem, csak vele kedves voltál! - Emlékszel, amikor másnapos voltam, és átjöttél ápolni engem? – Nem válaszoltam. Természetes, hogy emlékeztem, de nem értettem, hogy jön ide. – Emlékszel, mit mondtál a rossz fiúkról? Hogy sokkal izgalmasabb velük lenni? Tegnap végig megjátszottam magam, hogy lásd, nincs igazad. Te nem is kedveled a rossz fiúkat, akik bunkók a

lányokkal, és nyílt szexuális ajánlatokat tesznek. - És ez mit bizonyít? Sose mondtam, hogy a rossz fiúkat szeretem! Ne próbálj meg kibúvót keresni! - Haley, gyere ki! – könyörgött a másik oldalon. – Látni szeretnélek! – Hallgattunk vagy fél percig. – Féltékeny voltam, Haley! Mikor kiderült, hogy te vagy, akit kerestem, és mikor eszembe jutott, hogy te és Johann… - Megmondtam, hogy olyan nincs, Dean! Johann Sylbe szerelmes, nem érted? - És ahogy sugdolóztál Jeffel, meg, ahogy flörtöltél Mitch-csel az asztalnál… - Nem flörtöltem! – Megint ez az

idiótaság! – És nem sugdolóztam. Sértegetett. - Mit mondott? – kérdezte halkan, hogy alig hallottam. Közelebb léptem az ajtóhoz. - Hogy olyan vagyok, mint ő, aki kisurran éjjel – hadartam könnyes szemekkel. – Miért híresztelted el, Dean? Miért árultad el mindenkinek, hogy mi történt? Most rosszakat gondolnak rólam, és még te is úgy viselkedtél, mintha igazak lennének ezek a dolgok. Én még soha nem voltam senkivel rajtad kívül, nem is akartam elmenni Zach-kel, vagy Jeffel, pedig kényszeríteni akartak, és te nem védtél meg! Úgy féltem, Dean, és te Gemmával voltál!

Megint elsírtam magam, és leültem az ajtó elé. - Jeff bántott téged? – kérdezte tompán. – Kezet emelt rád? Erőszakoskodott veled? - Nem – zokogtam. – Csak nem akart hazavinni, hanem valahová máshová, és amikor nem akartam menni, kitett az út szélén. Azt mondta, nem is akart hozzám érni, és elment. Anya műtermében aludtam. - Nyisd ki az ajtót! Elfordítottam a kulcsot, és kicsit arrébb másztam, hogy Dean bejöhessen. Letérdelt mellém, átölelt, és ezúttal én is visszaöleltem. - Annyira aggódtam – suttogta a fülembe.

– Egész éjjel téged kerestelek. Nagyon sajnálom, hogy ilyen voltam veled, de be akartam bizonyítani az igazam. Nem tudtam, mit gondoljak felőled. Gemmát is csak azért vontam bele, hogy hátha féltékeny leszel. Hogy gondolhattad, hogy ő kell nekem, hm? Azok után, amit a szüleid szobájában műveltünk. Nem értettem, miért nem haragszom, sőt az sem, miért nem lököm el magamtól. Az érintése biztonságot sugárzó, a hangja megnyugtató és az illata vérforraló volt. - Az egész csak színjáték volt? Tényleg? – szipogtam a vállába. - Esküszöm. Csak a mi csókjaink voltak igaziak. És amikor azt mondtam, akarlak, az is igazi volt. - Az is, hogy nem szeretsz? Az hazugság

volt? Amikor kicsit eltolt magától, hogy az arcomba nézzen, már tudtam a választ. - Nem fogok hazudni neked, Haley! Barátok vagyunk, és nagyon kedvellek, de nem vagyok szerelmes beléd. - Akkor mit akarsz itt? – kérdeztem elrejtve a mély csalódottságot, amit éreztem. – Miért nem hagysz békén? Zárjuk le ezt az egészet azzal a megtörtént éjszakával, és kész. – Ez volt életem legrosszabb igazsága, de tudtam, hogy ez lenne a legjobb. - Nem! – húzott magához hevesen. – Meg akarom ismételni azt az éjszakát! - Miért, ha egyszer nem is emlékszel rá? Jobb lenne, ha így maradna, és…

- Ki mondta, hogy nem emlékszem? Azóta másra sem tudok gondolni, mint rád. Az volt a legjobb éjszaka egész életemben. Tudom, hogy neked nem, emlékszem, hogy sírtál, és hogy durva voltam veled, de… - Emlékszel? – kérdeztem döbbenten. – De azt hittem… - Nem tudtam, ki vagy, Haley, de attól még ott voltam. Emlékszem, hogy csókoltál, hogy összekarmoltad a hátam. Tudom, milyen volt a könnyeid íze, a hangod, amikor azt mondtad, szeretsz. Adj egy esélyt, hogy újra átéljem ezt! Kibontakoztam az ölelésből, és kis híján reszketve felkeltem a földről. Amit mondott, ahogyan mondta, teljesen összezavart. De ha emlékszik arra, hogy

azt mondtam, szeretem, arra is emlékeznie kell, hogy ő is mondta. Vagy egyszerűen nem emlékszik, ahogy néha én sem emlékeztem hazugságokra, amik elhagyták a szám, mert annyira jelentéktelenek voltak? - Nem értem, mit vársz tőlem – sóhajtottam végül, és elfordulva Deantől, megtöröltem az arcomat. Hallottam, ahogy feláll, majd közelebb lépett, és hátulról átölelte a derekam. - Esélyt, hogy többek lehessünk, mint barátok. Te nem akarod ezt? – Már épp meg akartam kérdezni, hogy mi mások, mint barátok, mikor belecsókolt a nyakamba, és tovább suttogott. – Három éjjel le sem hunytam a szemem, amikor nem tudtam ki vagy, csak gyötrődtem, és

töprengtem hol rontottam el, amiért szó nélkül eltűntél. Akarom ezt a három éjszakát. - Mi? – fordultam vissza, felé, hogy lássam, komolyan beszél-e. Sejtettem, hogy nem viccel. - Tölts velem három éjjelt, és ha utána azt akarod, hogy többet ne zaklassalak, csak egy szavadba fog kerülni. Ki akarom deríteni, hogy mi ez köztünk, és ezúttal mindenre emlékezni akarok. Nem szökhetsz el megint! Annyi vád volt ebben az utolsó mondatban, hogy az agyam lázasan dolgozni kezdett. - Ha igent mondok, és letelik a három éjjel, megbocsátasz nekem?

- Megbocsátok – bólintott rá. - Még akkor is, ha nem lesz jó vége? Mindenképp megbocsátasz? - Esküszöm. Nem sok buktatót láttam a dologban, három éjjel, ami idő alatt talán rájön, hogy szeret engem, még annak ellenére is, hogy most azt mondja, nem. Az első éjjelünk volt annyira jó, hogy bízhassak ebben a kicsi esélyben. Sosem bocsátanám meg magamnak, ha nem küzdenék Deanért, ahogy tudok, még akkor is, ha ez nem egy túl tisztességes ajánlat. Persze mi lenne az? Ha Dean igazi randira vinne, és úgy próbálna belém szeretni. Ez igaz, ugyanakkor a randik már megvoltak, rengeteget beszélgettünk

korábban, most a testiséggel kell kísérletezni. Ha belém szeretne… hiszen én soha másra nem is vágynék, nem nagy ár három éjszaka. - Jó – leheltem magam elé. – Veled töltök három éjjelt. Mintegy megpecsételve az alkunkat, Dean a számra tapasztotta az ajkait, és szorosan magához rántott. A nyelvével az enyém kereste, és közben nem fogta vissza a kezeit sem. - Még nincs éjjel – ziháltam, mikor hátrébb léptem. – Most menj el! - Kegyetlen vagy! – vádolt meg, holott most adtam három ingyen jegyet a testemhez. Máris nem tűnt olyan jó ötletnek. – Nem érdekel, ha itthon

lesznek a szüleid. Tizenegykor itt leszek nálad, ne próbálj meg kizárni! - Nem szoktam visszavonni a szavam! – sziszegtem. - Várj rám! – nevetett fel. – És ha lehet, ne vegyél fel semmit. Nem akarok egy percet sem elvesztegetni! Kiment a fürdőből, aztán a szobámból is, én pedig ott maradtam egyedül, arra gondolva, mekkora idióta vagyok. Hogy egyezhettem ebbe bele? Hogy csinálta, hogy annyira haragudtam rá, és megint nekem van bűntudatom? Milyen manipulatív! Milyen ravasz és álnok! És mennyire akarom őt! Elhatároztam, hogy mindent megteszek azért, hogy belém szeressen. Nem fogok semmit elrontani. Ha már belementem

ebbe az őrültségbe, a maximumot fogom kihozni belőle. Fel kell készülnöm, hogy az előnytelen külsőm ellenére a lehető legcsábítóbb legyek. A tizenegy óra vészesen közeledett, és nekem egyre hevesebb görcs szorongatta a gyomromat. Amikor apa felhívott, és megkérdezte minden rendben van-e, azt mondtam, igen, és esküdöztem, hogy nem baj, ha akár hajnalig kimaradnak, elvégre szombat volt. Sok ember nagyokat bulizik ilyenkor, míg mások tisztán, jól beillatosítva, anyaszült meztelenül várakoznak egy vékony takaró alatt, és nagyot ugranak, amikor meghallják a közeledő léptek zaját. - Betartottad a szavad? – súgta Dean a

sötétségbe, ahogy – mint egy éji látomás – belopózott hozzánk. Igazából nem lehetett nehéz dolga, mert nyitva hagytam a bejárati ajtót. Korábban azt hiszem, a konyhaablakon juthatott be. - Igen – vallottam be kelletlenül, és nagyon izgulva. - Kapcsolj már fel valami fényt, semmit sem látok! Én, aki már egy ideje hozzászoktam a sötéthez, láttam őt, ahogy az ágyam felé botorkál. - Inkább nem. Zavarban lennék. Sikeresen elért az ágyhoz, és lehuppant a csípőm mellé. Óvatosan kitapogatta merre vagyok, és felszisszent, amikor a vállamhoz ért.

- Uramisten, Haley! Meztelen vagy? - Te mondtad, hogy…– hűltem el teljesen. Miért lepődött meg? - Ezt látnom kell! Hol van a lámpa? - Ne! – ellenkeztem. – Ne kapcsold fel! Próbáltam megállítani, de rálelt a kapcsolóra, és éles fény árasztotta el a szobát. - Kapcsold le! – szorítottam magamhoz a takarót, és tudtam, hogy legalább annyira vörös vagyok, mint a frissen áthúzott ágynemű. - Te meg akarsz őrjíteni? – Úgy bámult rám, hogy teljesen kiszáradt a szám. – Meg ne mozdulj! Az ajtómig hátrált, közben egy pillanatra sem véve le rólam a szemét, majd

kitapogatta a zárat, és hangos kattanással elfordította a kulcsot. Aztán felnevetett. - Te készültél! – Lassan elindult felém, míg az én szívem a torkomban dobogott. – Szexi ágynemű, bekészített italok. – Pedig nem is vettem észre, hogy körülnézett volna. – Akarsz hallani valami cikiset? Most egy pillanatra olyan volt, mintha az utóbbi egy hét meg sem történt volna, és megint egyszerűen barátok lennénk. - Igen. - Izgulok – nyelt egyet. – Nevetséges, sosem szoktam izgulni. - Ha arra utalsz, hogy mennyi lány fordult már meg az ágyadban, az nagyon hangulatromboló – jegyeztem meg kissé neheztelve. – Kapcsold le a lámpát!

- Nem – jelentette ki, és hirtelen elszántsággal megindult előre. – Mondtam, hogy nem akarok semmiről lemaradni. Add ezt ide! Kis híján felsikítottam, amikor elkapta a takaró lelógó csücskét, és lerántotta rólam az egészet, de helyette a két karommal próbáltam mindent eltakarni magamból, ám Dean ott volt, elkapta a kezem, és magához ölelt. - Ha sötétséget akarsz, csukd be a szemed, Szépségem! Én mindezt látni akarom! Azzal hevesen megcsókolt, és megkezdtük az első éjszakánkat. A lámpa felkapcsolva maradt, de én csak néha hunytam be a szemem.

25. Éjre éj és napra nap Kiderült, hogy Dean szeret beszélgetni éjszakánként. Miután a testem fáradt, bódult mámorba taszította, és én kis híján elaludtam már, suttogni kezdett nekem. - Megbocsátottál nekem, Szépségem? Ugye nem haragszol, amiért úgy viselkedtem a bálon? Kegyetlen voltam veled. - Azt mondtad, csak színjáték volt – válaszoltam aggódva. – De tényleg csak az volt, igaz? Ugye nem gyűlölsz annyira, mint ahogy gondoltam? - Hogy tudnálak gyűlölni? – kérdezett vissza. – Ha akarnám, sem menne. De mondd, hogy nem haragszol!

- Nem haragszom – mondtam, mert valóban így volt. Puha, gyengéd csókot nyomott az ajkaimra. Teljesen álomszerű jelenet volt. Hogy egy fiú, az én szobámban, az én ágyamban feküdjön, és velem csókolózzon, nem hittem, hogy ilyesmi valaha megtörténik velem. Főleg nem hittem volna, hogy Dean lesz az. - Mondd, hogy szeretsz! – sürgetett. - Szeretlek! – mondtam ki habozás nélkül, és reménykedve vártam, hogy ő is mondja, de nem történt meg. - Úgy sajnálom, hogy ez történt a lábaddal – mondta hirtelen, és elhúzódott mellőlem. Legnagyobb meglepetésemre

testhelyzetet változtatott, csak azért, hogy közelről is szemügyre vegye az elég csúnyán festő sebeket, és a borzalmas hólyagokat a lábamon. Féltem, hogy undort látok majd az arcán, hiszen még én is undorodtam attól az ocsmány képtől, de ő még végig is simított az ép részeken. - Nagyon fáj? Bocsáss meg, ez is miattam van. - Azért ne vidd túlzásba az önmarcangolást – szóltam rá elhúzva a lábaim. – Inkább gyere ide mellém, és… - És? – kérdezte elkapva a bal lábam. – Remélem, hogy nem aludni készültél! Döbbenten néztem, ahogy végigsimítja a bőröm a bokámtól a combomig, majd mélyet sóhajt.

- Mi a baj? – kérdeztem szorongva. - Én csak…– Újabb sóhajtás. – Nem tudom, hogy tehetném jóvá ezt a szörnyűséget, ami veled esett meg. Ugye megengeded, hogy megpróbáljam? Csak akkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen bolondozik velem, amikor a lábamnál fogva húzott maga mellé, majd felajánlott néhány választási lehetőséget azok közül a dolgok közül, amiket ő tehet értem. Elég zavarba ejtőek voltak ahhoz, hogy ne merjek választani, amit ő úgy fogott fel, mintha kevésnek gondolnék egyetlen alternatívát. Ezután mindent végigcsinált, amit ajánlott, és én kis híján belehaltam. Persze nem a fájdalomba.

- Álmos vagy? – kérdezte később, amikor zihálva próbáltam magamhoz térni. – Arra gondoltam, beszélgethetnénk valamiről. Gyerekkoromban köveket gyűjtöttem, neked volt valami hóbortod? Persze a rajzoláson kívül? Igazán meg akartam szólalni, de nem nagyon ment, így ő kezdte elbódítani az elmém is a történeteivel. A gyerekkorából mesélt vicces történeteket, és amikor rátért az első barátnőire, már észnél voltam annyira, hogy kérdezgessek. Megkérdeztem, milyenek voltak, és a jellemzésükben mindig ott voltak azok a szavak, amelyek nem illettek rám, szép, csinos, szexis. - Többségükről kiderült, hogy mennyire

szűk látókörűek és buták – magyarázta, miközben azzal szórakozott, hogy fölém hajolva ide-oda rakosgatta a szétzilált hajamat. – Mindig azt hittem, hogy lesz valami bennük, ami miatt majd tovább tart a kezdeti lángolás, de nem, néhány alkalom után, már nem volt miről beszélnünk, rájöttem, hogy mennyire felszínesek, álszentek, vagy épp képmutatók. Igazából nem tudtam, mit vár el tőlem, nem tartottam magam butának. Igaz, beszélgetés terén nekünk is volt már pár vakvágányunk, de többségében jól elvoltunk. És nem vagyok annyira felszínes, talán álszent és képmutató sem. - És akkor mi volt? – kérdeztem meg. –

Miután rájöttél ezekre? - Valahogy szakítottam velük. Mindig így szokott lenni, az első néhány éjszaka nagyon jó, alaposan kikérdezem őket mindenféléről, aztán egyszerűen elmúlik a varázs, és azt érzem, hogy valamiféle nyűggé válnak a nyakamon. Ezzel az érte el, hogy rettegni kezdtem a jövőtől. Addig azt hittem, a mi varázsunk valami egyedi és különleges, de ha minden lánnyal így van, akkor nem sok esélyem van arra, hogy ne úgy járjak, mint ők. Nem akartam én is egy nyűg lenni a nyakán. - Kérdezhetek valamit, Dean? – Ettől a kérdéstől is nagyon rettegtem. - Persze, Szépségem! Kérdezz akármit!

- Miért hívtál el engem a szalagavatódra? Csak azért, mert Mary rábeszélt? - Igen. Nem sok kedvem volt elmenni, de anyám erősködött. Miért kérdezed? - Én… mást gondoltam – feleltem halkan. - Mire gondoltál? – Valami volt a hangjában, amiből tudtam, hogy nem akarja, hogy kimondjam, de nekem muszáj volt elmondanom, hogy ismerjem a választ. - Arra, hogy szívesen vittél el, és nem azért, mert kényszerítettek rá. Hogy talán én vagyok az egyedüli, akivel vállaltad, hogy elmész, mert… jelentek neked valamit. – Szükségem volt erre a gondolatra, hogy elmondja, ha nem is

szerelem, valamiféle kötődés mégis van köztünk, nem csak egymás ágyában múlatjuk az időt. - Figyelj, Haley! – Emésztő hidegség költözött a csontjaimba, amikor felugrott mellőlem. – Én egyenes vagyok hozzád, ne álmodozz, kérlek, mert csalódni fogsz, ha azt hiszed, beléd zúgtam. Nem tudok ilyesmit ígérni, érted! Ne bízz ebben! - Értem – válaszoltam csalódottan, és magamhoz szorítottam a takarómat, mintha az megvédene akármitől is. Dean öltözni kezdett, pedig még volt vagy másfél óra hajnalig, addig az időpontig, ameddig a maradást ígérte. - A francba! – Dean már magára kapta a nadrágját, de most elhajította a pólót,

visszajött hozzám az ágyba, és kíméletlenül csókolni kezdett elfeledtetve velem, mennyire rosszul érintett a válasza. – Ugye akarod, hogy holnap is átjöjjek? – mormolta közben. – Várni fogsz rám, ugyanúgy, mint ezen az éjjelen? - Igen. Igazából csak miután eleget csókolt, és felkapva a pólóját, meg a cipőjét magamra hagyott, jutott eszembe, mennyire tisztességtelenül viselkedett velem. Szinte biztos voltam benne, hogy direkt szédített el a csókjaival, hogy igent mondjak. Igaz, nem nagyon kellett erőlködnie, gondoltam még, mielőtt egymagamban süllyedtem mély, izgató

képekkel teli álomba. Elmúlott dél, amikor felébredtem. Annak ellenére, hogy tökéletesen megértettem, mire kért Dean az este, teljes erőbedobással terveztem a második éjjelt, hogy valamiképp mégis sikerüljön elcsábítani. Igaz, most sem volt semmi problémánk ezzel, mert ő nagyon is lelkes volt e téren, de a saját viselkedésem egy kissé talán kevés volt ahhoz, hogy valami nagyon intenzív emlékkel ajándékozzam meg őt. Volt pár ötletem, egyik szégyentelenebb, mint a másik, de eldöntöttem, semmitől nem riadok vissza, hiszen harcolnom kell érte, olyan eszközökkel, amilyenekkel csak tudok. Felkeltem, és lementem a földszintre.

A szüleim odalent beszélgettek, azt hiszem, rólam és a kialakult helyzetről. A várakozásaikkal ellentétben egész vidám voltam, bár azt nem tudtam, hogyan adagoljam be, mitől is lettem jobban. Apa minimum megölte volna Deant, ha tudomást szerez az alkunkról, és szerintem anya sem lett volna megértőbb. Mivel igazából nem tudtam, mi lesz ennek a vége, úgy döntöttem a részleteket ráérek közölni azok után is, hogy bekövetkezik, amire úgy vágyom. Amire én gondoltam, az az volt, hogy Dean belém szeret és/vagy járni kezdünk. Legalábbis reménykedtem, hogy a végére talán a barátnője leszek, mert most nem vagyok az. A szerelem talán még ráér, hiszen nem

kényszeríthetem, hogy egyszerre szeressen is, de hittem abban, hogy meg fogja látni, hogy érdemes megpróbálkoznia vele. - Dean átjött tegnap – törtem meg a csendet, amit a felbukkanásom váltott ki a szüleimnél. – Bocsánatot kért tőlem, és tisztáztunk néhány dolgot. - Volt képe azok után, hogy… - Talán nem volt mindenben igazam, apa – sóhajtottam, és közelebb bicegve leültem anya és apa közé. – Lehet, hogy én is tévedtem pár dologban. Dean nem akart megbántani engem. - Akkor most kibékültetek? – kérdezte anya, miközben rátette a kezét apa vállára, jelezve, hogy ne mondja ki

azokat a nem szép dolgokat Deanről, amik pedig a nyelve hegyén voltak. - Nem tudom. Majd szólok, ha kiderítettem. - Nem akarom, hogy azzal a fiúval találkozgass – mondta apa. – Nem illik hozzád, prücsök! - Drágám – figyelmeztette anya lágyan. - De nem tiltod meg, ugye? – kérdeztem felnézve apára. Nem sok olyan dolog volt, amit megtiltott nekem életemben, és olyan sem volt, amit ezek közül ne tartottam volna be, de ha Deanről van szó, tudtam, hogy nem hallgatnék apára, és őszintén el akartam mondani neki, hogy tudja, viszont ő megrázta a fejét. - Nem tiltom meg. De te sem tilthatod

meg, hogy megmondjam neki a magamét, ha újra olyan állapotba kerülsz miatta, mint korábban, érted? - Ez egy fair ajánlat – mosolyodtam el, és ennyiben maradtunk. A szüleim kerülték a témát a továbbiakban, és nagyobbrészt a nyaralásunkról beszélgettünk. Két hetet töltünk Görögországban július közepén, bár az az idő nagyon messzinek tűnt annak fényében, hogy azt sem tudtam, mi lesz velem, ha letelik a három éjszaka. De csak erre tudtam gondolni. Késő délután láttam Deant. Épp indulni készült valahová, és én kirohantam a házból, hogy beszéljek vele. - Dean! Szia! – Nem igazán tudtam, hogyan kellene viselkednem, ezért

lefékeztem előtte, és vártam, hátha megcsókol, vagy ad egy puszit, de egyiket sem tette. - Haley, valami baj van? – nézett végig rajtam. - Semmi. Hová mész? - Zach-hez – mondta szűkszavúan, és továbbra is várakozva nézett rám, hogy mit akarok. Azt hiszem, az a tekintet kisebb önbizalomhiánnyal szenvedőket is elriasztott volna, hát még engem. - Csak annyit szerettem volna mondani, hogy beszéltem a szüleimmel, és már nem annyira mérgesek amiatt, ami történt, szóval már akármikor beszélhetsz velem, ha akarsz – hadartam zavarba esve. - Értem – felelte, és továbbra is nézett.

- Csak ennyit akartam – csüggedtem el végül. Valamiért arra számítottam, hogy mond valami olyasmit, hogy ha így áll a helyzet kísérjem el Zach-hez, vagy találkozzunk később, vagy épp menjünk el megint vezetni a jövő héten. Akármelyik megnyugtatott volna, de ő semmit nem mondott. – Akkor, szia. Jó szórakozást! Megfordultam, és elindultam vissza a házunk felé, arra gondolva, hogy biztos túl sokat akarok. Hiszen csak egy éjjel telt el, lesz még ideje, hogy elhívjon egy igazi randira is. Vagy nem is kell igazi randi, elég lenne egy kocsikázás, vagy egy sima beszélgetés is. - Este találkozunk – súgta utánam, amitől megremegett a gyomrom.

Butaság lenne tagadni, hogy nagyon vártam, hogy éjjel legyen. Elhatároztam, hogy szexis és csábító leszek. Előző éjjel tanultam néhány dolgot, és ezen tapasztalatok alapján olyan dolgokat terveztem csinálni vele, amiket más lányokkal még nem élt át. Legalábbis nagyon reméltem, hogy nem. A szüleimnek színházbérletük volt, pont egy aznap esti előadásra, így erősködtem, hogy menjenek nyugodtan, én elleszek otthon. Előkészítettem mindent, és amikor Dean végre megérkezett, egyszerűen rávetettem magam. Legalábbis ez lett volna a tervem, megcsókolni, és az ágyra lökni. Hevesen

csókolt, de mikor megpróbálkoztam a lökéssel, nem az történt, amire vártam. - Haley, most mi van? – húzódott el, és dörzsölgetni kezdte a hasát, ahol jóformán beleütöttem. - Sajnálom – suttogtam ijedten. – Nagyon fáj? - Nem, de miért ütöttél meg? – Őszintén megdöbbentnek tűnt, és én arra gondoltam, hogy lehetek ilyen szerencsétlen. - Nem ütöttelek meg – motyogtam. – Csak meg akartalak lökni. - Miért? – Olyan arcot vágott, mintha nem tudná, hogy nevessen-e vagy aggódjon értem. - Én csak… az ágyra akartalak lökni, de elbénáztam.

Most már vigyorgott is, mint aki elképzelte a jelenetet. - Miért akartál az ágyra lökni, Szépségem? Ennyire kívánsz? Éreztem, hogy elvörösödöm, és a magabiztos csábító énem elszelelt a bátorságom utolsó morzsájával együtt. - Nem – dadogtam lehajtva a fejem. – Vagyis… nem azért, csak… el akartalak csábítani. Ostoba ötlet volt. - Az attól függ – lépett közelebb Dean, és az állam alá nyúlt, hogy felemelje a fejem. – Hogy is képzelted ezt a csábítást? Azért vetted fel ezt az édes hálóinget is? - Azt hittem, szexi – fontam össze a karom mellem előtt. Ennyit erről a hülye ötletről.

- Az lesz, amint lekerül rólad – biztosított. – De hallani akarom azt a csábítást. Lépésről, lépésre! Kiterülök az ágyon, és… ? Biztos elvégzett valami tanfolyamot azzal kapcsolatban, hogyan kell kellemetlen helyzetbe hozni embereket, mert szerintem soha olyan vörös nem voltam még. - A szokásos dolgok – vonogattam a vállam zavarodottan. – Lerángatom a ruháid, szégyentelen dolgokat mondok… jó ötletnek tűnt. Még szirupot is hoztam fel. - Mi? – Megfordult, hogy szemügyre vegye a készülődésem eredményét. – Úgy érted… az ott csokiszirup? Mit

akartál vele? Értetlenül néztem rá. Egészen úgy bámult, mintha biztos lenne benne, hogy elment az eszem. - Hát, tudod… rád kenni, aztán – olyan nagy szemeket meresztett rám, hogy inkább felhagytam a folytatással. – Bocsánat, azt hittem, örülni fogsz neki. Teljesen bolond vagyok. - Nem! – mondta, és az ágyhoz vonszolt. – Gyerünk, lökj meg! - Micsoda? - Lökj az ágyra, tépd le a ruháim, és mondj nekem szégyenletes dolgokat, Szépségem! – kérlelt elfúló hangon. – Nem is kell a szirup, de amiket előtte mondtál. Kérlek, csak… - Fogd be! – tapasztottam a szájára a

kezem, majd hirtelen ötlettel újra meglöktem. Elegánsan esett az ágyra, azt hiszem inkább magától, mint a lökésem nyomán, és én megújult magabiztossággal – és az ő beleegyezésével – végre elcsábítottam. Órákkal később, amikor Dean már elaludt mellettem, anélkül, hogy akart volna, hozzábújtam, és arra gondoltam, most talán sikerült. Hogy a harmadik éjszakánk után, talán még előtte, eldönti, hogy akar engem, és én nem leszek olyan lány, akivel elveszíti a varázst. Ezért fohászkodva, és ebben reménykedve aludtam el. Reggel egyedül ébredtem. Megállapítottam, hogy az én csábítós

változatom a szeretkezésre sokkal fárasztóbb, mint Deané, aztán kiugrottam az ágyból, mert rájöttem, mire is eszméltem fel. Valaki csengetett. Nem jutott időm túl sok ruhát magamra kapni, csak belebújtam a köntösömbe, és lerohantam megnézni, ki az. - Johann! – lepődtem meg, amikor kinyitottam az ajtót, és hirtelen minden eszembe jutott. – Az építkezés! Teljesen elfelejtettem! Amit láthatott maga is, mert köntösben voltam, bozontos hajjal, és mezítláb. Legalábbis ennek tudtam be a fura tekintetét. - Gyere be! Ígérem, öt perc alatt elkészülök – hadartam. – Ülj csak le, ha lejöttem, elmondom, mit találtam ki

Syllel kapcsolatban. Visszarohantam az emeletre, és nagyjából kétszer annyi idő alatt, mint amennyit Johannak ígértem, fel is öltöztem, találtam egy olyan cipőt, ami nem fogja dörzsölni a sebeimet, és befontam a hajam. Dean nem szereti, amikor fel van tűzve, és én szerettem annyira, hogy kiegyezzek vele, ezentúl így hordom. Bevallom, alaposan szétnéztem a szobámban, hátha hagyott nekem valami levélkét, vagy akármilyen üzenetet, mielőtt elment, de semmit nem találtam. - Kész vagyok – jelentettem, mikor átugorva az utolsó két lépcsőfokot, végre leértem a nappaliba. – Mehetünk! - Nem kellett volna ennyire sietned,

Haley! Még csak fél nyolc, korán jöttem. - Miért? – Szólhatott volna előbb is! - Akartam mutatni valamit. - Oké, mit? – Valami fontos lehetett, mert olyan arcot vágott. - Kint van a kocsiban. De előbb reggelizned kellene. Nehéz napunk lesz. Szerintem Karen kikészített neked valamit. Ezt nyilván abból szűrte le, hogy már a nappaliban érezni lehetett a sült szalonna mennyei illatát. Ahogy realizálódott bennem, hogy milyen jó illat, azonnal összefutott a nyál a számban. Nagyon éhes voltam. - Te már ettél? – kérdeztem, kikiáltva a konyhából, mikor megláttam, mennyi

kaját hagytak nekem anyáék. Mivel kiderült, hogy nem (ő papol nekem a reggeli fontosságáról), kettéosztottam az ételt, és miközben ettünk, elmondtam, miről beszéltünk Syllel szombaton. Úgy éreztem, Johann még soha nem figyelt rám ennyire. Mikor az állítólagosan ellopott mangákról beszéltem, Johann kis híján a homlokára csapott. - Azok tényleg nálam vannak, már évek óta. Nem hittem, hogy emlékszik rá, hogy kölcsönadta őket. Bár elég aranyosnak találtam, hogy Johann, valami szerelmi kincsként őrizgette a képregényeket, nem értettem, hogy lehetett ilyen bolond. Elszedni egy lánytól a félve őrzött gyűjteményének

részeit? Ez felér egy olyan balfékséggel, amilyeneket én szoktam elkövetni. Végül befejeztük a reggelit, és sürgettem Johannt, hogy mutassa, amit akart, mert nagyon kíváncsivá tett. Nem nagyon tudta, hogyan magyarázza el nekem, hogy mi is az a valami, csak annyit mondott, a hétvégén csinálta. Kimentünk az autójához, ahol felnyitotta a csomagtartót, és egy kemény, piros valamit nyomott a kezembe. Döbbenten láttam, hogy egy műanyag sisak az, amit az építkezéseken szoktak viselni a munkások. Az elejére, szép, egyenes betűkkel a nevem volt felfestve, és mellette néhány szabályos, nyolcszirmú virág.

- Ez Sylé – bökött a másikra sisakra, amin a betűk még szebbek és a virágok is nagyobbak voltak. – Kötelező sisakot viselni, és gondoltam, talán Syl örülne, ha… mármint, ti ketten örülnétek, ha lenne sajátotok. Szerinted? Elnevettem magam, mert ez olyan édes gesztus volt. Az kívántam, bárcsak Dean is adna nekem valami ehhez hasonlót, ugyanakkor tudtam, hogy nem fog, mert ő nem szeret engem. Legalábbis egyelőre. A mai éjszaka után egyszerűen muszáj, hogy többet is akarjon tőlem, mint ezeket az éjszakai találkákat. Vele akartam lenni nappal is, nemcsak éjszakánként, mint egy titok az életében, amit napvilágnál senkinek sem mer felfedni. - Ez nagyon jó ötlet, Johann! – mondtam

egészen megirigyelve Sylt, amiért neki megadatott, ami nekem nem. Őt szereti valaki, hűségesen és kitartóan. – Szerintem Syl imádni fogja! 26. Nem szeretlek eléggé Syl nem imádta a sisakot, és Johann észrevette ezt. Szerintem ez nagy bunkóság volt Syltől, annak fényében, hogy előző pénteken, az utolsó sulinapon, amikor én nem mentem be, már igent mondott Johannak arra, hogy elfuvarozhatja az építkezés helyszínére, és ezzel hamis reményeket keltett benne. Mikor ezt finoman a tudtára adtam, ezt mondta:

- Nincs igazad, Haley! Nem bátorítottam, ő azt mondta, hogy mivel érted kell mennie, akár beugorhat értem is, én pedig rábólintottam. Nem vagyok őrült, csak nem hagyok ki egy ingyen fuvart! És nekem be kellett látnom, igaza volt. Annak ellenére, hogy mennyien ígérték, alig páran jöttek el a suliból. Köztük volt L. J. , Jervis és Jao a rajzról, Johann két edzőtársa, meg egy gyönyörű, végzős lány, akiről Syl megsúgta, hogy Ameliának hívják, és egy valóságos szentfazék. Ingrid, Johann anyja is ott volt egy kamerás hapsival, aki közölte, hogy felvételeket fog készíteni rólunk,

miközben dolgozunk. Ingrid pedig néha elkapja egyik-másikunkat, és feltesz egyegy kérdést, például arról, hogy miért csináljuk ezt, meg ilyenek. Összeismerkedtem a házépítés főszervezőjével, Milford atyával, illetve az ő bátyjával, aki az építőipari cégével segít beszerezni mindent, amire szükségünk van. Igaz, elég kevesen voltunk ahhoz, hogy már az első nap haladjunk is valamit, de Ingrid esküdözött, hogy amint lemegy a tévében a reklámunk, a fiatalok csoportosan özönlenek a helyszínre. Eléggé kételkedtem ebben. Az én munkám az első nap abból állt, hogy Milford atya után futkostam, és kérdezgettem, melyik szállító hová tegye

le a deszkákat, a cementes zsákokat, meg mindenféle építőanyagot. Volt egy félórás ebédszünetünk, amit az evésen kívül (Ingrid biztosított szendvicseket), arra használtam fel, hogy meggyőzzem Sylt arról, hogy Johann milyen tökéletes fickó. Nem is tűnt annyira nehéznek, tekintve, hogy Johann (én tudtam előre, hogy meg fogja tenni), már délelőtt ledobta a pólóját, és meztelen felsőtesttel fűrészelte megadott méretre a deszkákat. - Szeret téged – mondtam Sylnek, mikor elkaptam azt a pillantást, amit a fűrészelő Johannra vetett. – Hogy lehetsz vele ennyire kegyetlen? - Haley, nem szállnál le rólam?

Legalább, amíg eszem. - Most nézd meg, milyen jól néz ki – folytattam makacsul. – És mind a tiéd! Syl elvigyorodott, de csak ennyivel jelezte, hogy hülyének tart. - Te vagy neki az igazi. - Én nem hiszem! – mondta, de azért nem tudta levenni a szemét azokról az izmokról. Igaz, nekem ott volt Dean, de azért hazugság lett volna azt állítani, hogy nem néztem meg. - Szerinted miért nem jár senkivel? Mert az igazira tartogatja magát! – erősködtem. - Engem nem érdekel – vont vállat Syl. – Hajts rá te! Vicces gondolatnak tűnt, annak fényében, milyen hatással volt rám Deannek már az

emléke is. - Nem lehet! Én a feketékre bukom! – mosolyodtam el, mire mindketten elnevettük magunkat. Elhatároztam, hogy ezt még folytatom, de nem akartam teljesen kiidegelni Sylt. Forró nap volt, de komolyan nem éreztem, hogy elfáradtam volna, egészen addig, amíg be nem ültem Johann kocsijába, és hazaérve alig tudtam kiszállni. - Tudtam, hogy nem bánjunk meg, ha eljössz, Haley – mosolygott rám Johann, amikor nagyot nyögve becsaptam a kocsiajtót magam után. – Milford atya azt mondta, még nem látott senkit, aki ilyen lelkesen dolgozott volna. - Hulla vagyok – közöltem vele. – De

megérte. Jól éreztem magam. Ne felejtsd el holnap visszahozni a mangákat Sylnek. Johann bólintott, én pedig betántorogtam a házba. Apa legnagyobb meglepetésemre otthon volt, és amikor elmondtam, milyen volt az első napom, azt mondta, nagyon büszke rám. Egy alapos fürdés és egy nagy tányér leves után már úgy véltem, nem fogok meghalni addigra, mire Dean átjön este. Az utolsó éjszakánk következett, ami után végre el fogja mondani, milyen döntésre jutott kettőnkkel kapcsolatban. Úgy éreztem, nem tettem semmi rosszat, ami miatt el fog küldeni, így jófajta izgalom futkosott a bőröm alatt.

A szüleim otthon maradtak aznap este. Tényleg nem volt semmi programjuk, és én nem tudtam, hogyan fog Dean észrevétlenül beszökni, de sikerült neki. Anyáék lefeküdtek aludni, és én a szobámban várakoztam, mikor hangtalanul besurrant. Egyedül az ajtózár kattant, aztán hosszú ideig csak az izgatott, gyönyörteli sóhajaink törték meg az éjszaka némaságát. - Előző nap – suttogtam, miután már képes voltam normális hangokat képezni – milyen voltam? - Őrjítően szexi – súgta vissza. – Isteni, felülmúlhatatlan. - És volt neked… volt már korábban is olyan élményed? – kérdeztem még, hogy

legyen valami támpontom a dologról. - Még soha, Szépségem! Megkönnyebbülten felsóhajtottam, és biztos lettem benne, hogy nem fogok csalódni. Nem akartam elaludni, de mire megfogalmazódott bennem a gondolat, már el is nyomott az álom. Ezúttal nem ébredtem egyedül. Odakint megvirradt már, amikor Dean a mellkasa helyett a párnára fektette a fejem, és ettől felébredtem. - Reggel van – jegyeztem meg feleslegesen, ám annál nagyobb jelentőséggel. - Megpróbálok kilógni, mielőtt a szüleid felébrednek. - És ha maradnál? – vetettem fel

vágyakozva. - Nem lehet – nevetett rám. – Csoda, hogy eddig nem buktunk le. - És ha visszajönnél később? Velünk reggelizhetnél, mielőtt munkába megyek. - Veled és a szüleiddel? – Felkapta az elhajított pólóját, áthúzta a fején, és csak aztán válaszolt. – Kizárt. Megbolondultál? - De hát… miért? Azt hittem, most, hogy letelt a három nap, meggondoltad magad. - Mivel kapcsolatban? – kérdezte, és lehajolt, hogy felhúzza a cipőjét. Tudtam, hogy tudja, de azért bátran azt mondtam: - Ma is hazaérek négyre. Minden nap akkor jövök meg, utána rá fogok érni. - Értem.

Hirtelen kedvem lett volna hozzávágni valamit, ehelyett dühösen kutakodtam a köntösöm után. - Nem akarsz semmit mondani? Vagy kérdezni tőlem valamit? – Idegesen belebújtam a köntösbe, majd megkötöttem a derekamon. - Mivel kapcsolatban? – ismételte idegesítően. - Kettőnkkel kapcsolatban! – vágtam rá. – Eltelt a három nap, azt hittem, hogy fogsz mondani valamit! - Tudtam, hogy ez lesz – sóhajtotta neheztelőn. – Figyelj, nem fogok hazudni neked… - Nem is vártam el. De azok után, ami kettőnk között történt, igenis tartozol annyival, hogy elmondd, mi lesz ezután!

- Mégis mi a franc lenne, Haley? Akarod, hogy ma éjjel is átjöjjek? Én akarom. - De miért éjjel, Dean? Én csak éjjelre kellek neked? Csak éjjel vagyok jó? Gyere át délután, és… - Tudtam, hogy ez fog történni! Követelőzöl, meglepődtem volna, ha nem így lesz! Azt hitted magadhoz láncolhatsz, mint egy pitiző kutyát? Már most mondom, hogy nem fog sikerülni! Akartam mondani valamit, de nem jött ki hang a torkomon. Nem, ezt nem hittem, de azt sem, hogy ezt vágja a képembe. Méghogy követelőzöm! - Akkor ez az, ami akarsz? Még több éjszakát? – Könnybe lábadt a szemem az

újabb csalódás miatt. Hiszen nemhogy nem szeretett belém, még egy nyomorult randira sem képes elhívni! - A francba, Haley! Ne kezdj sírni! Ezt nem csinálhatod velem! - Nem sírok! – csattantam fel. – Csak azt hittem… azt hittem, nem vagy ennyire önző. Meg sem próbáltál belém szeretni, igaz? Csak kihasználtál! - Én használtalak ki? – Nagyon dühös lett rám, de én is mérges voltam. Nem hittem volna, hogy így viselkedik velem. – Miért bújtál az ágyamba? Ne hidd, hogy elhiszem, hogy olyan ártatlan vagy, mint amilyennek megjátszod magad! - Tudod, igazad volt! – vágtam vissza. – Tényleg nem az vagy, akinek gondoltalak! Te miért játszod meg

magad? - Órákat beszélhetnénk arról, hogy ki hazudott a legtöbbet! - Rendben, Dean! Akkor mondd, miben hazudtam! Gyerünk! - Azt hazudtad, te és Johann együtt vagytok! - Mert piszkáltál! – magyaráztam idegesen. – Mert mikor elküldtél minket moziba, csak kitett a mozi előtt, és otthagyott, nekem meg haza kellett gyalogolnom! Mit mondhattam volna? - Az igazságot, Haley! Én csak azt kértem tőled! - Mondd, még miben hazudtam! - Anyámmal találtad ki ezt az egészet! Hogy hogyan csábíts el engem, míg én hülye nem veszem észre, mi folyik a

szemem előtt! – mondta ki végül. - Nagyképű vagy, Dean! – vágtam a képébe felháborodottan. – Azt hiszed, hogy valaha is eszembe jutott ilyeneket mondani Marynek? -„Kisfiam, menj át Haleyhez, nézd, milyen magányos szegényke a szülei sosincsenek otthon!” – utánozta az anyja hangját. –„Menj, beszélgess vele! Tölts vele több időt! Hívd el randizni!” Aztán, mikor kiderült, hogy te voltál a szűzlány, akit én, felelőtlen barom olyan csúnyán kihasználtam: „Vállald a felelősséget a tetteidért!” meg „Vidd el a szalagavatóra, annyira szeret téged!” Egyedül én tudom, mennyire kétszínű és hazug vagy, Haley, mindenki mást sikerült maximálisan megtévesztened!

- Sosem mondtam, hogy szeretlek – mondtam halkan és csalódottan, mert kezdtem megérteni, Dean miért olyan dühös. - Hiszen az elmúlt három éjjel folyamatosan azt hazudtad! De én nem fogok szerelmet vallani neked, akárhogy erőlteted, mert nem szeretlek, érted? - Sosem mondtam Marynek! – pontosítottam magam, hogy értse meg, miközben kezdtem elveszíteni a hitemet abban, hogy jogos, amit kérek. – Egyedül csak neked, és csak azért, mert ez az igazság! Az a te bajod, ha nem hiszed el! A lényeg az, hogy meg sem próbáltál szeretni! – Mert még csak a barátom sem volt. Hiszen épp most

mondta, hogy Mary kényszerítette. Akkor nem is volt semmi igazi? - Mert nem is akarlak szeretni! – vágta rá. Akármennyire fájdalmas volt, megértettem az álláspontját, hiszen legyünk reálisak, ki akarna engem szeretni? Főleg, hogy a barátságunk sem az volt, aminek én gondoltam. Elhittem Maryről, hogy csak segíteni akart, és azért küldte át Deant. Persze eszembe sem jutott, hogy ő csak kötelességből van velem. Most viszont elvesztettem az érveim jelentős százalékát. Ha nem volt igaz, hogy szeretett velem autókázni, vagy épp az, amit mondott a barátságunkról, akkor mire fel várhatnék el többet?

- Ha nem is akarsz szeretni, miért jöttél át az utóbbi három éjjel? – kérdeztem értetlenül, mert csak egy opcióm volt, ami viszont nem vallott őrá. – Most tagadd le, hogy csak ki akartál használni! Azt játszod, hogy jó vagy és kedves. Ezért szerettem beléd, mert azt hittem, ez az igazi arcod, pedig megmondtad, hogy nem. Akkor te is hazudtál, mint én? Dean közelebb jött, két kezébe fogta az arcom, de meg sem próbált válaszolni a kérdésemre. - Most is hazudsz? – fürkészett figyelmesen. – Már nem is tudom megmondani, mikor mondasz igazat. - Akarsz hallani valami nagyon igazat? – néztem a szemébe. – Szeretlek!

Láttam a kék szemeiben, amiket most nem kendőzött sem vágy, sem mámor, hogy nem hisz nekem. Hirtelen arra gondoltam, talán nem is akarom, hogy higgyen. - De nem eléggé ehhez – folytattam lázasan. – Ha nem is próbálod meg, akkor nem kell hinned nekem. Csak menj haza, és felejtsük el, ami történt! - Ezzel most arra célzol, hogy többet nem lesz közünk egymáshoz csak azért, mert nem hazudom, hogy szeretlek… - Nem, Dean! Nem érted? Én nem akartam, hogy hazudj nekem! Azt akartam, hogy igaziból mondd nekem, de most már nem akarom. Te ugyanúgy átejtettél engem, ahogy én téged! Utálom az iskolát, tudod, miért?

- Nem tudom, ez hogy jön ide – morogta. - Úgy, hogy ez ugyanolyan, mint az iskolában, amikor mondtam valamit, de senki nem hitt nekem. Nem is akartak, mert nem érdekeltem őket annyira, hogy esetleg feltételezzék, hogy igazat mondok. Ha mondtam is valamit átnéztek rajtam, és csak a saját verziójukat hajtogatták. Már elég volt abból, hogy átnézzenek rajtam, meg lekezeljenek! Bocsánatot kértem Tamy Westnertől, és megkérdeztem, miért utál engem, de nem tudott felelni. Akkor arra gondoltam, nem érdekel. Én megtettem a tőlem telhetőt. - Ha ezzel most meg akarsz hatni… - Meghatni? – mosolyodtam el, de nem jókedvemből, csak meglepett ez az

idióta következtetés. – Nem, azt akarom mondani, hogy azt hittem, te más vagy, de nem. Olyan vagy, mint Tamy Westner! Mindent megtettem, hogy kiengeszteljek, de te nem akartál megbocsátani. Átnézel rajtam, és hazugsággal vádolsz akkor is, mikor igazat mondok. Még csak nem is ismersz, ráadásul meg sem akarsz ismerni! - Hagyd ezt a baromságot! Nincs olyan porcikád, amelyiket ne láttam volna. Ne mondd, hogy… - Mi a kedvenc színem, Dean? A tiéd a kék, mi az enyém? - Mit bizonyít ez? Még sosem került szóba.

- Látod, meg sem kérdezed! – sóhajtottam csalódottan. – Itt volt a lehetőség, és nem kérdezted meg, mert nem érdekel téged. Igazad volt, félreismertelek. - Szóval menjek el? – csattant rám mérgesen. – Most kidobsz engem? - Szeretsz engem, Dean? - Nem szeretlek! - Igen, akkor menj! – Láttam rajta a hitetlenkedést, amitől kedvem lett volna nevetni és sírni egyszerre. Nevetni, mert szánni valóan bolond vagyok, és sírni, amiért sosem fog úgy szeretni, ahogy reménykedtem benne. - Haley… ha most kidobsz, nem lesz visszaút. Akkor mindennek vége! - Vége minek, Dean? Annak, hogy a

szeretőd vagyok? Hogy éjjel azt hazudod, akarsz engem, nappal pedig átnézel rajtam? Jó, mert ebből nem kérek! Menj csak! Nem fogok sírni utánad! Láthatóan tétovázott, nem akart menni, és én hitetlenkedve megkérdeztem újra. - Nem akartál semmit mondani nekem? Semmit nem akartál kérni? – erősködtem. - Semmi olyasmit, amit elvártál volna! – vágta rá kíméletlenül. - Akkor tényleg menj, Dean. Félreértettelek. - Jó! – kiáltott rám dühösen. – Isten veled! – Azzal megfordult, és az ajtó felé rohant. Már kilincsen volt a keze, de megtorpant. – Mondd meg, hogy miért

menekültél el előlem azon az éjszakán! Miért tűntél el, ha szeretsz, ahogy állítod? - Én ott voltam – válaszoltam halkan. – Te néztél át rajtam! Ott álltam melletted, amikor a szemembe mondtad, hogy nem voltam ott. Ne tettesd, hogy engem vártál! Csalódtál, hogy én voltam ott, nem a szexistennő, akit elképzeltél. - Nem rád számítottam – ismerte el. – Mert sosem hittem, hogy képes vagy bebújni az ágyamba, Haley! Tisztességesebbnek hittelek! - Én is téged – mondtam, és próbáltam nem elsírni magam. Elfordult, és kinyitotta az ajtót. - Nem kellett volna átverned! – mondta

még, amivel felszította a korábbi dühömet. - És neked? – kiabáltam rá. – Egyedül én vagyok a felelős, ezt állítod? Azt mondtad, szeretsz, te hazug! Azt mondtad, gyönyörű vagyok, és hogy örökre a tiéd maradok! Ezeket miért hazudtad? - Nem kellene részegekkel ágyba bújnod! - Bocsánatot akartam kérni! – A könnyek lefolytak az arcomon. – Annyira szerettelek, hogy nem tudtam volna úgy lefeküdni, hogy haragszol rám, amiért hazudtam neked Johannról, ezért mentem át. Nem tudtam, hogy részeg vagy, és le fogsz teperni! Nagyon hangosak lehettünk, mert a

következő pillanatban apa ott állt Dean mellett, és nyilvánvalóan hallotta, hogy mit mondtam utoljára. - Mit keresel te itt?! – ordított rá Deanre, de ő mintha meg sem hallotta volna. - Hazudsz! – vádolt meg újra, mire dühösen felé indultam. Tudtam, hogy meg akarom ütni, de végül csak apára néztem. - Hagyd, hogy megbeszéljem vele! – kértem. Szerintem apa legszívesebben valami csúnyát csinált volna Deannel, de elég volt a szavam, ahhoz, hogy meggondolja magát. - Takarodj a házamból! – mondta Deannek, aki el is indult, én pedig követtem lefelé.

Dühös és csalódott voltam egyszerre. Ha tehetem, megütöm valamivel, aztán hozzábújok, hogy kisírjam magam a vállán, de tudtam, hogy már nem lenne értelme. Nem hisz nekem, nem is fog, és már én sem tudom, mit gondoljak felőle. A bejárati ajtónknál torpant csak meg, hogy visszanézzen rám. - Nem tepertelek le, te is akartad, bevallottad! - Bocsánatot kérni mentem! – ismételtem lenyelve a dühöt és a sírhatnékot. – De te meg sem ismertél! Azt hittem, igen! Azt hittem, hogy azért csókolsz meg, mert belém szerettél, ahogy én beléd. Azt hittem, azért szeretkezünk, mert szeretjük egymást. Belegondoltál valaha,

hogy milyen érzés volt megtudni, hogy nem tudod, ki vagyok? Végig arról papoltál, mennyit szenvedtél, de arra nem gondoltál, hogy mi volt velem! Kinyitottam az ajtót. Odakint undorítóan csodálatos idő volt. - Sosem volt barátom, sosem csókolt meg senki előtted! Miért hibáztatsz azért, hogy álmodoztam? Igen, azt mondtad, ne tegyem, de én mégis reménykedtem benne, hogy három éjszaka elég ahhoz, hogy elvigyél egy igazi randira! Hogy talán szégyen nélkül mutatkoznál velem a családod vagy a barátaid előtt. Hogy megszeretsz annak ellenére is, hogy csúnya vagyok! Lehajtottam a fejem, hogy ne lássa a könnyeim, de a kezei már ott voltak az

arcomon, elsöpörve a szüntelenül ömlő, sós cseppeket. - Szépségem, te nem vagy csúnya! - Ne merj sajnálni engem! – löktem el magamtól. – Menj el, Dean! Ennyi volt, már nem fogok erről álmodni, oké? - Nem! Egy randit akartál? Ez rendben van, én… - Nem! – kiabáltam rá. – Nem kell megjátszanod magad! Megmondtam, hogy ehhez nem szeretlek eléggé, de nem is bánom – szipogtam egyet, és megtöröltem a szemem. – Sajnálom, hogy nem az voltam, akit kerestél, most legalább tudom, hogy én sem téged akartalak. Most menj, kérlek! Tudom, hogy nem bírod a drámázást, de nekem

most sírnom kell! Utoljára felnéztem rá, és láttam rajta a sajnálatot, pont azt, amit nem akartam látni. - Haley! Kérlek… - Ez az utolsó alkalom, ígérem! – vágtam közbe. – Esküszöm, hogy többet nem sírok miattad, úgyhogy nem kell bűntudatod érezned, meg semmi ilyesmi. Mindenki sír, amikor elveszít egy álmot, ennyi az egész, most menj! - Haley… - Menj! – kiabáltam. – És nem kell többet tettetned, hogy a barátom vagy! Mondd meg Marynek is, hogy nem akarom, vannak más barátaim! Mivel már tényleg nem tudtam visszatartani a bőgést, elfordultam, és

egyenesen apa karjai között kötöttem ki. Az ismerős illata, az a melegség, ami sosem hagy cserben, most útjára indította bennem a mélyről jövő gyászos zokogást, mert igazat mondtam Deannek. Egy újabb álmom, ezúttal az igaz szerelemről veszett el, és csak úgy tudtam továbblépni rajta, ha alaposan meggyászolom. 27. A sövény Szerdán, amikor Johann hazahozott a munkából, döbbenten láttam, hogy idegenek tevékenykednek az udvarunkban. - Mit ültettek? – kérdezte Johann csodálkozva.

Én is észrevettem a céges kocsi emblémáját, ami hirdette, hogy kertberendezőkről van szó, de nem volt tudomásom semmi ilyesmiről. - Fogalmam sincs – ráztam a fejem. – Megkérdezem apát. - Reggel találkozunk! Oda sem figyelve bólintottam, és kiszálltam a kocsiból. - Prücsök! – sietett felém apa vidám mosollyal az arcán. – Hogy ment a munka? - Mi folyik itt? – néztem a felfordulást. Egyszerűen eltűnt a gyepünk, helyette undok lyukakat és sártengert láttam. Több rekesz színes virág, és néhány facsemete sorakozott a kocsifelhajtónkon, ami tele volt sáros

lábnyomokkal. Döbbenten néztem, hogy a ház mögül a korábbi kerítésünk darabjai kerülnek elő. - Terepet rendeztetek – nevetett apa. – Nézd, ott lesz az a kicsi almafa, virágok a járda mellett, az ablak alá egy kis madárfürdőt gondoltam. Elmehetnénk megvenni, mit szólsz? - Miért bontották le a kerítést? – kérdeztem aggodalmasan, arra gondolva, kiknek a területétől választott az el minket. Ha hátramentem volna, láttam volna a medencét, ahol először láttam Őt. Köszönöm, nem! - Mert újat vettem – közölte büszkén apa. – Teljesen új kerítés lesz hátul, itt elől meg végig sövényt ültetünk, ide és ide.

A sövény helyére pillantva realizálódott bennem, hogy mi ez az egész. A sövény és az új kerítés falat emel majd közénk. A sövény el fogja takarni a szomszéd házat, és nekem nem lesz majd alkalmam holdkórosként bámulni a nappali- vagy épp a konyhaablakon keresztül. - Köszönöm, apa! – sóhajtottam hálásan. – Most bemegyek. Meg kell fürdenem, mert piszkos vagyok. - Utána elmegyünk megvenni a madárfürdőt? - Persze. Bementem a házba, és igyekeztem úgy tenni, mintha minden rendben lenne velem. Igaza volt Deannek, túlságosan is jól játszom meg magam, szerintem

senkinek fogalma sem lehetett arról, mi az, amit érzek. Egész életemben viszonylag jól tűrtem a magányt, de most haldokoltam benne. Második napja folyamatosan van mellettem valaki, Syl és Johann, vagy épp a szüleim, akik kínosan ügyelnek rá, hogy ne legyek egyedül, mégis ő hiányzik nekem folyamatosan. A nevetésére gondoltam, amikor majdnem felgyújtottam a konyhánkat, és arra, hogy valójában csak kelletlenül volt ott. A vezetésóráink meghitt hangulata neki vonakodó kényszer lehetett, és amikor eljött velem arra a bulira… talán azt is Mary kérte. Rájöttem, mennyire szánalmasan viselkedhettem náluk, ha azt hitte, én

arra vágyom, hogy hozzám kényszerítse a fiát. Nem is csodálkoztam azon, hogy nem akart belém szeretni. Ennél már csak az volt rosszabb, hogy én is egy álomképbe szerettem bele. A kedves, de érzékeny fiúba, aki néha apróságokon húzza fel magát. Mos már értettem, hogy csak a kényelmetlen társaságom hozta ki belőle a hirtelen kirohanásokat, és a kedvesség is csak az udvarias látszat volt. Több értelmet nyertek a nagy hallgatások is, ilyenkor arra gondolhatott, hol lenne szívesebben ahelyett, hogy a nyomorom hallgatja. Ez volt a dolog legmegalázóbb része, hiszen azt hittem, kíváncsi rám. Azt kívántam, bárcsak soha ne mentem

volna át hozzájuk, mint egy társaságukért kuncsorgó koldus. Jó ötlet az a sövény, legalább véletlenül sem látom őket. Talán bolondság, de Dean igazi arcában a rengeteg rossz mellett láttam jó dolgokat is. A szeretkezéseink valóságosak voltak, a köztünk lévő szenvedély igazi volt, ebben biztos voltam. Az egy dolog, hogy nem voltam eléggé csinos ahhoz, hogy ezt egy kapcsolatban is fel lehessen vállalni, de talán nem is baj. Ha Dean nem szégyellt volna velem lenni, és valóban elhívott volna ide-oda, ahogy szerettem volna, akkor sem biztos, hogy belém szeret. Elképzeltem, milyen lett volna a kapcsolatunk az én viszonzatlan

szerelmem egyre többet kívánó nyűgjével, amitől Dean annyira irtózott. Még csúnyábban végződhetett volna, mint most. Megtisztálkodtam, majd elmentem apával beszerezni az a madárfürdőt, és valami méregdrága ápolószert, amitől állítólag rekordsebességgel fog nőni a sövény. Aznap estére másfél méter magas zöld fal takarta a szomszéd ház verandáját, de ez mégsem gátolt meg abban, hogy arrafelé nézzek, és hogy Deanre gondoljak. Csupán a hétvégére jöttem rá, hogy semmi sem fogja megakadályozni. Azóta a reggel óra kidolgoztam a lelkem az építkezésen, ahol alig haladtunk valamit,

mert nagyon kevesen voltunk, mégsem tudtam elfelejteni. Igyekeztem minden mással foglalkozni, agyaltam Syl és Johann kapcsolatán, azon, hogyan lehetne még több embert beszervezni, mégis egész éjjel Deant rajzoltam, aztán amikor már majdnem leragadt a szemem a fáradtságtól, kiosontam a házból, kidobtam a rajzokat, és igyekeztem úgy tenni, mintha semmi nem történt volna. A szombat változatos színfoltot jelentett, mert Syl megint ígérte, hogy átjön az Xboxával, ráadásul együtt megnézzük a reklámot, ami aznap kerül először adásba. Johann azt mondta, még ő sem látta, mert az anyja meglepetésnek tartogatja, így nem nagyon tudtuk, mire számítsunk.

- Syl, nem értem, hogy mi bajod Johannal. A kezét-lábát töri, hogy észrevedd – hoztam fel a témát, amikor belemerültünk a játékba. - Tudom – somolygott Syl. – Észrevettem, hogy mindig bámul. Eszméletlenül idióta! - De hát miért? – értetlenkedtem. – Ennyi ideig megőrizte a mangáidat, ráadásul védőfóliával együtt. Úgy tűnt, örültél, amikor visszakaptad. - Örültem. De nem tudom, mit vársz tőlem. Hívjam el randizni, vagy mi? Hajlok rá, hogy elhiggyem neked, akar tőlem valamit, bár ha annyira odavan értem, mint mondod, már igazán léphetett volna. Te hogy vetted rá, hogy megcsókoljon?

Gyors volt nekem ez a hirtelen váltás. - Micsoda? Te azt akarod, hogy Johann megcsókoljon? De… ezt nem értem. Most mi van? Syl leállította a játékot, és felém fordult. - Elismerem, furcsa vagyok, de nem hülye. Miért ne akarnám, hogy eszméletlenül jóképű pasi megcsókoljon? Te is láttad, hogy félmeztelenül szokott dolgozni! - Ezt nem hiszem el! – hajtottam hátra a fejem. – Előbb is mondhattad volna. Már nem tudtuk kitalálni, hogy mivel kedveskedjen neked. Mielőtt válaszolhatott volna, megszólalt a csengő. Mivel a szüleim házon kívül voltak, ugrottam ajtót nyitni. Nem

sokszor szólalt meg a csengő azóta, hogy Deant utoljára láttam, de minden alkalommal erősen kívántam, hogy ő legyen az, annak ellenére, hogy nem nagyon szokott csengetni, ráadásul nem is tudtam, mit mondhatna nekem, mégis vártam őt. Most sem volt másként. Lélegzetvisszafojtva kinyitottam az ajtót, aztán hosszú, csalódott sóhaj szakadt ki belőlem. - Lissa! Szia! Segíthetek valamiben? A tekintetétől legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. Mindent tudott. - Csak meg akartam kérdezni, hogy nincs-e kedved átjönni egy kicsit. Anya és apa most akartak belekezdeni egy parti Scrabble-be, kellenél negyediknek. - Vendégem van – biccentettem Syl felé,

és közben azon tűnődtem, valóban a társaságomat szeretné-e. - És később? - Nem érek rá – ráztam a fejem. Vajon sajnálnak, vagy tényleg kellenék? - Figyelj, Dean… - Nem akarok beszélni róla – léptem hátrébb. Hát persze, sajnálat. Tudják, hogy magam alatt vagyok. – Sajnálom, Lissa. - Beszélnetek kellene, Haley! Sosem láttam még ennyire kiborulva. – Őt? Méghogy őt! És engem? - Hidd el, ha átmennék, még rosszabb lenne – csóváltam tovább a fejem. – Talán egy kis idő, egy-két hónap múlva már nem lesz ilyen rossz a helyzet. Majd akkor beszélünk, jó?

- Azt hittem, barátnők vagyunk, Haley! – Fájt a vádló hangsúlya. - Igen, ezért kell megértened, hogy nem megyek hozzátok! - Tudom, hogy Dean sértően viselkedett, de… - Sértően viselkedett?! – Szégyellem, de kiabáltam szegény Lissával, így gyorsan lehalkítottam a hangom. – Ne haragudj! De nem mondta el, igaz? Igazából nem is tudod, hogy mi történt! Kedvellek, Lissa, de nem mehetek oda, ahol nem látnak szívesen. Értsd meg, kérlek! - Apa és anya szeretnek téged! - De Dean nem! Nem akarom ezt bonyolítani, nem állok még készen! – Utáltam az arcomon lecsorgó könnyeket. – Kérlek, ne áruld el neki, hogy sírtam!

Lissa tekintete sokkal jobban hasonlított Deanére, mint számítottam rá. A szemük színe nem egyezett, de az az értelem, ami sugárzott belőlük és a seprűs szempillájuk is tökéletesen megegyezett. Lissa szó nélkül elment, és én pontosan úgy éreztem magam, mint akkor, mikor Dean kilépett az ajtónkon. - Ez most eszméletlenül nem hiányzott neked – dünnyögte Syl, mikor könnyes szemekkel, de szerencsére nem sírva, visszazuhantam mellé a kanapéra. – Gyere, még hat tüskésdémon van vissza ebből a pályából. Ha kicsinálod őket, esküszöm, jobb kedved lesz. Őrültség, de igaza volt. Mikor az utolsó szörny is kilehelte a páráját kiköpve

magából egy kék ékkövet, amilyen még hiányzott a gyűjteményemből, már nem akartam sírni, és nem is forgattam a miérteket a fejemben. - Szerintem most már kapcsoljuk ki, mert nemsokára lesz a reklámunk – mondta Syl, úgyhogy így is tettünk. Nagyon vártam a reklámot, egészen addig, míg meg nem pillantottam az első kockákat. Szívdobogás hangok kíséretében Johann egy lassított felvételen ledobja magáról a pólóját. Kétség kívül izzadt és gyönyörű. Amelia következik, hátrasimítja a hosszú, szőke haját, és a melle alatt megcsomózza a pólóját, ami nedvesen tapad a bőrére. Megjelenik a piros betűs felirat: Te mit csinálsz ezen a nyáron?

Egy lány – a fején lévő Haley feliratú sisakból jöttem rá, hogy én – mosolyog a kamerába. „Házakat fogunk építeni a hajléktalanoknak” – mondom. Vált a kép Sylre. „Mert valahol csak lakniuk kell…” „És úgysem volt semmi dolgom egész nyáron” – folytatja L. J. „Legalább teszünk valami hasznosat a közösségért” – törölgeti Amelia a kipirult arcát. „Sokféle munkát el tudok végezni” – néz fel Johann a fűrészelésből. – „Bár jól jönne egy kis segítség.” „Szóval hálásak lennénk, ha jönnétek” – Amelia nagyon csábítóan néz ki, és nagyokat pislog.

„Mielőtt megszakadunk egyedül” – fejezi be Johann. Beadják Milford atyát, aki gyorsan elhadarja a címet, és megjelenik a képernyőn egy telefonszám. Újra a szívdobogás, és Johann nyakon önti saját magát egy vödör vízzel, ami szépen végigfolyik a testén. „Hé, nekem nem hagytál?” – libben be a képbe Amelia, mire L. J. ráborítja egy másik vödör tartalmát. Újra megjelenek, ezúttal Syl oldalán. „Szerinted miért nem jár senkivel?” – kérdezem. – „Mert az igazira tartogatja magát” – válaszolok a saját kérdésemre. - Ne! – sikította mellettem Syl, mert én is emlékeztem, mi következett.

A kamera követi a pillantásunkat a fűrészelő Johannra. „Engem nem érdekel” – mondja Syl. – „Hajts rá te!” Legszívesebben én is sikítottam volna, ehelyett borzadva néztem a saját idiótán vigyorgó arcomat. „Nem lehet! Én a feketékre bukom!” Gyere el! – villog a piros felirat, majd újra a cím és a telefonszám. Vége. Nehezen lélegeztem a felháborodástól, míg Syl dühösen felugrott. - Ehhez nem volt joguk! Úgy csinálták meg, mintha… mintha… - Bepereljük őket! – határoztam el. – Most azonnal felhívom Johannt! Míg előkaptam a mobilom, és

kikerestem Johann eddig sosem tárcsázott telefonszámát, Syl mobilja is megcsörrent. - L. J.? Igen, persze, hogy láttam! Hogy érted… neked tetszett?! - Tessék? – szólt bele Johann türelmetlen hangon. - Láttam a reklámot! – kezdtem feldúlva, de hallottam a háttérből Ingrid hangját, mintha veszekedtek volna. - Ne aggódj, Haley! Többet nem fogják leadni! – biztosított Johann. – Később felhívlak! – azzal letette. Közben Syl is zsebre vágta a mobilját. - Ez megőrült! Azt mondja, tetszett neki! Eszméletlen! - Johann intézkedik – tájékoztattam. Magamban szitkozódtam a

méltánytalanság miatt. Az egy dolog, hogy úgy állították be az egészet, mint valami látványosságot, ahová nyálcsorgatni várják a népet, de hogy bejátszották azt a mondatomat, amivel ország-világ előtt kijelentem, hogy odavagyok Deanért… Reméltem, odaát nem látták. Elképzeltem, ahogy Dean dühösen kicsörtet a házukból, és bedörömböl az ajtónkon, hogy számon kérje, mit csináltam már megint… Csengetés. Kis híján a szívem is megállt. Hát, itt van! Látta, és most kiabálni fog velem. Arra gondoltam, meghalni is jobb lenne, mint szembenézni vele, de önkéntelenül

is rohantam, hogy feltépjem az ajtót. - Haley, szia! – Zach volt az, a mi küszöbünkön, én pedig önkéntelenül is fürkészni kezdtem a válla mellette az üres járdát. – Bejöhetek? Dean sehol, de Zach meg mit csinál itt? - Mit akarsz? – kérdeztem értetlenül. Talán Dean küldte, hogy helyette Zach szidjon össze. Vagy csak üldözési mániám alakult ki. - Szeretnék beszélni veled – mondta. – Már több mint egy hete érik egy súlyos bocsánatkérés a részemről. Nem nagyon voltam olyan állapotban, hogy ilyen hülyeségekről beszéljünk, így rábólintottam. - Jó, nem haragszom, úgyhogy feleslegesen jöttél. Már el is felejtettem.

– Be akartam csukni az ajtót, de rátette a kezét, és visszanyomta. - Beszélni szeretnék veled. Nem csak arról. Jó lenne, ha beengednél, mielőtt Dean meglátja, hogy eljöttem hozzád. Nem akarom, hogy beverje a képem. Önkéntelenül is arrébb léptem, és Zach már bent is volt. - Én most megyek – csörtetett mellém Syl, miközben a hátizsákjába tuszkolta az Xboxot. – Azt hittem, ez igazi reklám lesz, nem pedig ilyen szánalmas, hatásvadász… szemfényvesztés! – találta meg az utolsó szót. – Sziasztok! Elrohant Zach és mellettem, és becsapta maga mögött az ajtót. Próbáltam túllépni az újabb sokkokon, a reklám, Zach megjelenése, túl sok volt egyszerre.

- Hát… szeretnél inni valamit? Ülj csak le, hozok egy… egy sört? Zach rábólintott, úgyhogy kibotorkáltam a konyhába az innivalóinkért, és mire visszaértem, némileg sikerült összeszednem magam. Zach kényelmesen elhelyezkedett a kanapénkon, olyan lazasággal, mintha otthon érezné magát. Hosszan, és élvezettel kortyolt a söréből, míg én alaposan, de tisztes távolságból figyeltem őt. - Szóval, sajnálom – mondta, miután letette a sört az alátétre, amit odakészítettem. – Nem akartalak úgy megijeszteni akkor este. Dean rávett, hogy próbáljalak meg elcsábítani, de nem hittem, hogy ennyire ki leszel akadva. Elég megtévesztő volt a

viselkedésed, amikor fogdostalak meg sem szólaltál, aztán meg sírni kezdtél, amikor kimondtam, mit akarok csinálni veled. Persze elméletben ugye, mert ne hidd, hogy komolyan megfordult a fejemben. Dean vett rá. - Én nem viselkedtem megtévesztően! – vágtam rá sértődötten. Azt tudtam, hogy hülye voltam, mikor a bálon komolyan vettem, de hogy beleköt a viselkedésembe, mint Dean! Mintha valóban tisztességtelenül viselkedtem volna! – És nem is fogdostál! Nem értem, miről beszélsz! Zach megütközve nézett rám. - De hát szinte teljesen letapogattalak! – méltatlankodott. – Nem vetted észre,

hogy úgy simogatlak, mintha ágyba akarnálak vinni? - Mikor? – hitetlenkedtem. – Figyelj, szerintem az más volt. Sokat ittál, és összetévesztettél valakivel. – Mint a barátod, aki gyönyörű szexistennőt látott. - Nem! – vágta rá felháborodva. – Te tényleg… De hiszen úgy hozzám simultál! Nem is zavart, hogy neked nyomtam magam? Nem vetted észre, hogy hátsó szándékaim vannak? - Mondom, hogy az nem én voltam – magyaráztam lassan. – Figyelj, én az a lány voltam a világoskék ruhában. - Hihetetlen – ugrott fel. – Ne akard bemagyarázni, hogy igazad van! Gyere ide! Türelmetlenül maga elé intett, és én

odaléptem, ahová mutatta. Közelebb vont magához, és zene nélkül óvatosan lépegetni kezdtünk. Egy-két lépés után lassan végigsimított a hátamon. - Ez még nem jelent semmit – mondtam a vállába. – Ez nem tapogatás. - Nem igaz, hogy nem is érzed! – sziszegte. - Mit? – az egyik keze a derekamon volt a másik a hátamon. Nem értettem, mit kellene éreznem, aztán erőteljesen meglökött odalent. A térde az én combjaim között volt, és az alteste… nos, eléggé hozzám dörzsölődött, ahhoz, hogy a lökés következményeképpen a kelleténél egy kicsit jobban konkretizálhassak bizonyos dolgokat. Éreztem, hogy elvörösödöm,

és hátrébb léptem. - Ezt éreztem – motyogtam zavarba esve. – De a bálon, te nem… szóval, nem böködtél így! Zach-ből hitetlenkedő nevetés tört elő. - Tehát tényleg nem zavart, hogy hozzád dörzsölöm magam? Még a böködés előtt? - Táncoltunk egy lassú számra – mondtam még nagyobb zavarban. – Dean is így táncolt velem, utána meg Jeff is és te. Nem gondoltam, hogy ez baj. Zach olyan döbbenten bámult rám, mintha azon tűnődne, álmodik-e. Ez nagyon zavart, így lehajtottam a fejem. Végiggondoltam a táncaimat a három fiúval. Deannel táncoltunk másként is a

gyorsabb számokra, de aztán csak ilyen dörzsölős módon. Ez most rossz? - Gyere – sóhajtotta végül Zach. Megint közel húzott magához, és újra táncoltunk, bár most csak felül értünk össze, így a lépések is nagyobb teret kaptak. – Így táncolnak a tisztességes fiúk, érted? Ha ennél közelebb jönnek, és neked nem áll szándékodban igennel jelezni a későbbi huncutságokra, egyszerűen visszalököd őket a saját intimszférájukba. - Sajnálom, nem tudtam. – De most komolyan, hol tanítják ezt? Sehol, legalábbis nekem nem szólt senki. - Vettem észre – engedett el Zach. – Úgyhogy jegyezd meg! Nem nagyon hittem, hogy valaha is elfelejtem. Még mindig zavarban

visszaültem a helyemre, majd Zach is lehuppant. - Akkor miért voltál olyan kedves velem? – kérdezte meg. – Azt mondtad, jól nézek ki. És a kezemet is megfogtad. - Mert hülye voltam – vallottam be. – Azt hittem, ha kedves leszek hozzád, akkor megkedvelsz, és Dean is látja, hogy… mindegy, butaság. Különben meg jól néztél ki, azt hittem, örülsz neki, ha meg is mondom. Bámultam azt az idióta sorozatot a tévében, ami folytatódott a reklámszünet után, és nem tudtam, mit mondhatnék még. - Ha Matt itt lenne, tudná, hogy mit mondjon neked – jegyezte meg Zach. –

Még ő is jobb ebben nálam. Dean a profi, de ő most makacskodik. Azt mondja, nem érdekled, pedig ez nem igaz. - Szerintem meg tévedsz – ráztam a fejem. – Deant tényleg nem érdeklem. - Láttam már ilyet – bizonygatta. – Mattnél ugyanez volt. Először még lehetett bírni vele, aztán teljesen megőrült. Mint most Dean. Ez a szerelemtől van. - Dean nem szerelmes belém – mondtam hűvösen. – Ő mondta ezt nekem, mikor azt hittem, hogy belém fog szeretni, szóval teljesen biztos vagyok benne. Viszont jobb lenne, ha erről nem beszélnénk. Ha nem akarsz mást mondani, akkor… – Menj el! Nem

mondtam ki, de azt hiszem, a hangsúlyomból kitalálhatta a folytatást. - Jó, hazamegyek – válaszolta unottan, és olyan gyorsan felállt a kanapénkról, mintha hozzá lenne szokva, hogy gyakran kidobják házakból. Felálltam, és követtem a bejárati ajtóig, ahol hirtelen visszafordult. - Szerintem akkor is szerelmes beléd. Még mielőtt összejöttetek, már akkor is azt mondta, hogy olyan vagy, mint egy kis tücsök… - Csak húzz el! – vesztettem el a türelmem. Kis tücsök? – Nem vagyok kíváncsi rá! - Bocs, hogy zavartalak. Nehogy eláruld Deannek, hogy itt voltam!

Biccentettem, majd becsaptam mögötte az ajtót. Elfordítottam a kulcsot a zárban, és vártam, hogy Zach sziluettje eltűnjön, ehelyett csak állt odakint. Már épp ki akartam kiabálni, hogy mi a fenét csinál még itt, mikor rájöttem, hogy telefonál. Méghozzá Deannek. - Nincs kedved elmenni valahová? – hallottam a hangját. – Itt vagyok a közelben, beugorhatok érted… És holnap? Hétfőn… Jó, értem, helló. Nem nagyon értettem, hogy mi visz rá erre, de visszafordítottam a kulcsot, és kinyitottam az ajtót. Zach meglepetten fordult hátra. - Figyelj, ha akarsz… ha nincs jobb dolgod, maradhatsz nálunk is egy kicsit. Ráérek most… tulajdonképpen holnap

is. – Értetlenül nézett rám, és hirtelen én sem tudtam, mit is akartam. – Csak azt akartam mondani, hogy ha úgyis unatkozol, akár együtt is unatkozhatunk. Az egyedüllétnél nem vagyok unalmasabb. - De… - Szigorúan csak baráti szinten – tettem a végére. – Ja, és csak akkor, ha egy szót sem beszélünk Deanről. De jó lenne például, ha mondanál még pár dolgot, amivel vigyáznom kellene, mint a táncnál. Vagy részletesebben is elmesélhetnéd, hogy milyen volt Estherrel. Nagyon kíváncsi vagyok rá. Zach elvigyorodott, és bólintott, úgyhogy beengedtem megint. Arra gondoltam, ha tényleg elkerüli a témát, akár még jól is

szórakozhatunk. Igazam lett.

28. Hazug remény Kiderült, hogy Johann édesanyja, Ingrid nagyon meggyőző tud lenni, ha jótékonyságról van szó. Először Johannt állította a pártjára, majd az aranyszívű Ameliát, Milford atyát, és végül mindenkit, így a reklám maradt a tévében, és a környék fiataljai tömegesen érkeztek házat építeni. Syl és én nagyot néztünk, mikor hétfőn (addigra a reklámunk tizenhétszer ment le a csatornán) egész kis csoportosulásba botlottunk. A munkába jelentkezők

voltak azok, akik teljesen körülállták Milford atyát, és munkát követeltek. A legnagyobb meglepetés, akkor következett, mikor Zach is befutott, mondván, segít nekem. Nem tudom, mi lehetett az oka – talán, hogy a szombat délutánon kívül a vasárnapot is nálunk töltötte, amikor is mesélt egy csomó vicces sztorit az eddig meghódított lányokról, akiket még véletlenül sem szabadott a barátnőinek neveznem –, de örültem neki, főleg, mert valóban szórakoztató és kedves volt. Legalábbis velem, a kilenc új lány már az első napon összevitatkozott rajta, mert mindegyiket szédíteni kezdte. A következő hét végére nagyjából

kiderült, hogy kik azok, akik minden nap ott vannak, kik azok, akik csak bizonyos napokon tudnak jönni, és az is, kiktől kell megválni, mint teljesen haszontalan, magamutogató munkakerülőktől. Ilyen volt Tamy Westner, akit nagy örömömre Johann személyesen küldött el, mikor folyamatosan a nyakán lógott, és vízzel kínálgatta őt. Véletlenül megtudtam (Zach mesélte, akinek Tamy mondta el), hogy Esther nemcsak tőlem lopott el cuccokat, kiderült, hogy egész kis gyűjteménye volt elcsent holmikból, és amikor Tamy meg néhány „barátnője” lebuktatta, a szülei pszichiáterhez küldték, és szobafogságot kapott az egész nyárra. Talán nagyon nagy gonoszság, de örültem ennek. Tehát

Tamy kirúgása után a harmadik munkahetet úgy kezdtük, hogy nem szenvedtünk emberhiányban. Azon a hétfőn volt Syl és Johann első randija is. Zach, akiről kiderült, hogy azért más dolgok is érdeklik, mint az, hogy minden lányt ágyba vigyen, egész jól összehaverkodott Johannal (igaz, ki nem, Johann a barátkozás élő szobra), és ellátta őt (inkább kéretlen, mint szükségszerű) randitanácsokkal. Syl előállt egy fogadással, miszerint Johann nem fogja megcsókolni őt az első randin. A fogadás tétje valamilyen őrült, gyilkolászós manga elolvasása volt. Syl szerint nem élhetek anélkül, hogy elolvasnám, de én kitartottam amellett,

hogy a borítón szereplő béldaraboknál és az undok vértócsánál többet nem akarok látni. Tehát, ha Johann aznap megcsókolja Sylt, akkor nem kell elolvasnom – Syl megígérte, hogy nem piszkál ezzel –, viszont, ha nem lesz smacizás – Johann elég furán viselkedik Syl közelében, így félő valóban megtörténik –, akkor nekem egy hetem van, hogy átrágjam magam a képregény kötetein. Igazából azt hiszem, ez kicsit igazságtalan Syltől, mert amióta rávett, hogy olvassam el az első mangáját, egyre többet nyaggat amiatt, hogy olvassak még, és imádjam én is úgy, mint ő. Nagyon reméltem, ha Johann megcsókolja, egyben el is veszi a

figyelmét vele az én járatlanságomról a képregények világába. Zach elmondta, hogy Matt előző nap hazaérkezett Hawaii-ról, és ő még ma meglátogatja, hogy beszámoljon neki a helyzetről (nem részletezte, mert a helyzet Deant is jelentette, és a feltételeknek megfelelően tényleg soha nem beszélünk róla), illetve, hogy megtudja végre, mi van Emilyvel. Nem volt a legvidámabb napom, mert eléggé aggódtam. Mi lesz, ha Johann és Syl annyira egymásra találnak, hogy minden szabadidejüket egymásra fordítják majd, és én egyszerűen kiesem az időbeosztásukból? Mert tudtam, Matt visszatérésével Zach-nek sem lesz oka

annyi időt velem tölteni, mint az utóbbi héten, így egyedül fogok maradni. Annyira egyedül, hogy másra sem tudok majd gondolni, mint Deanre. Nem akartam, hogy napközben is legyen időm rágondolni annak fényében, hogy az éjszakáim és az álmaim mind róla szólnak. Amikor alszom, még mindig remegve ébredek, hol a csókjaink, a szeretkezésünk édes forróságának vágya miatt, hol az elutasító szavai okozta rideg fájdalom didergető emlékétől. Mert sokszor ez történik, az álmaimban olyan kegyetlenséget is a fejemhez vág, amiknek a kimondásához ő túl jó, mégis tudtam, ezek a dolgok a rendíthetetlen igazságtartalmukkal ott lebegtek közöttünk. Persze ezek ellenére még

mindig hittem, hogy képes leszek túllenni rajta. Esténként még mindig rajzoltam Deant, de már egyre kevesebbet, és egyre gyorsabban sikerült megszabadulnom a vágyam képeitől meggyőzve magam, hogy talán nem is létezett az, amit lerajzoltam. Kétség kívül könnyebb volt, hogy csak a képeken láttam őt, hisz az utolsó éjszakánk meg az azt követő reggel után egyszer sem találkoztunk, mintha egyszerűen elköltözött volna otthonról. Pedig ez sem igaz, nagyon is otthon volt, akárhányszor csak engedtem a kísértésnek, és az emeletre vezető lépcsőről átnéztem a kocsifelhajtójukra, állandóan ott láttam az autóját.

- Haley-bébi – hallottam Zach-től a becenevem, amiért már nem is szóltam rá, mert annyira erősködött, hogy illik rám, már a szavak összecsengése miatt is. – Az atya üzeni, hogy mára ennyi. Öt perc múlva a kocsimnál. - Oké – kiáltottam vissza. Úgy éreztem, mintha az utolsó ilyen napunk lenne. Zach talán nem is jön holnap, lehet, hogy Mattel talál majd elfoglaltságot, Johann meg Syl pedig kézen fogva, csókolózva jelennek meg, és én nem zavarhatom majd az idilljüket. Teljesen kétségbeejtő helyzet volt. - Holnap hozom az első kötetet – mosolygott rám Syl. Nagyon biztos volt a dolgában, és én aggódtam amiatt is,

hogy ezzel a magabiztossággal el fogja venni Johann önbizalmát. Levettem a sisakom, és bevittem a kamrába, ahol a szerszámokat szoktuk hagyni. Véletlenül összefutottam Johannal, és hirtelen elhatározásból odasúgtam neki. - Ma meg kell csókolnod Sylt! Nagyon akarja, Johann. Nehogy csalódást okozz neki! – Tudtam, hogy csalok, hisz elvileg nem szabad befolyásolni a fogadást, mégsem hagyhattam, hogy Syl nyerjen. - Biztos vagy benne? – kérdezte Johann, és mély levegőt vett, mintha legalábbis a világ megmentésére kértem volna fel. - Száz százalék – bólintottam. – Bízz bennem. Tudod, hogy a legjobbat akarom nektek.

Vett még egy nagy levegőt, és biccentett. - Bár jobb lett volna, ha nem szólsz, most legalább tudom, hogy mire számítsak. - Sok szerencsét a randihoz! – mondtam még. Johann elmosolyodott. - Kösz, azt hiszem, kelleni fog. Öt perc múlva ott álltam Zach autója mellett, és a távolból figyeltem, ahogy a csajszédítős mosolyai egyikével beszél az egyik lányhoz, aki majd elájult örömében, mikor hirtelen döbbent húúzást hallottam, ami kétség kívül L. J.-től származott. Megfordultam, követtem a pillantását, és még épp láttam, ahogy Johann elengedi Sylt, aki rá nem jellemző módon tétován meredt maga

elé. - Ezt elmondom Theresának! – kiáltott fel L. J. Syl anyukájára célozva. – El fog ájulni, hogy végre megcsókoltak. Ráadásul egy fiú, pedig már eszünkbe jutott, hogy talán leszbikus vagy! Syl valami nem túl illendőt válaszolt, amire Johann elnevette magát. Syl visszafordult felé, és fojtott hangon suttogott valamit. Johann rám nézett, Syl követte a pillantását, és elkiáltotta magát. - Ez eszméletlenül nem érvényes, Haley! Holnap hozom az első kötetet! Tehetetlenül elnevettem magam, és megvontam a vállam. Akkor is megérte. Kellemes volt a tudat, hogy végre tisztázódni látszott a kapcsolatuk, és

ezzel jóvátettem a korábbi, ellenük elkövetett bűnömet. Zach végre elszakította magát a lánytól, hazavitt, majd gyorsan el is ment, hogy végre találkozzon Mattel. Nem búcsúztunk hosszabban, mint máskor, mégis tudtam, hogy ez most más. Többet nincs oka jönni. Odahaza apa a sövényt öntözte, ami már legalább egy arasznyit növekedett. Ha így halad, a nyár végére áthatolhatatlanná válik. Nem nagyon bántam volna, eltakarhatná az egész szomszéd házat, hogy még annyit se kelljen látnom belőle, mint eddig. - Hogy telt a munka? – kérdezte apa, mint minden nap, amióta elkezdtem

dolgozni. Furcsa volt, hogy a szerelmi bánatom hozott közelebb egymáshoz minket annyira, ahogy talán csak gyerekkoromban éreztem közel magamhoz. - Jól – vontam vállat. - Hol van Zach? – Apa kedvelte Zach-et, talán, mert fiatalkori önmagára emlékeztette, vagy mert nem tudta, hogy ő tulajdonképpen Dean legjobb barátja. Amikor bemutattam, nem került szóba honnan ismerem, és nem is szándékoztam elmondani. - A barátja most jött vissza a nyaralásból. Elment meglátogatni. Nem sok mindent csináltam a nap maradék részében. Este Syl felhívott

azzal, hogy eszméletlen volt a randi, főleg mert Johann készült manga ügyben, így volt miről beszélgetniük, plusz még csókolóztak is egy csomószor, ami emelte a randi hangulatát. Nem akartam azt mondani, hogy megmondtam, de nem bírtam ki. - Én megmondtam! Tuti páros vagytok. - Meglátjuk. Most megyek, mert még hajat kell mosnom, és meg kell fojtanom L. J. -t. Persze akkor nem csúfolódik, mikor Amelia dudáit bámulja. Nevettem, és letettük. Nem voltam álmos, így tétlen éjszakának néztem elébe. Unalmamban ide-oda rakosgattam a cuccaim, míg végül a kezembe akadtak a mappák a szekrényem

mélyéről. A rengeteg Johann rajz, amik láttán, most rájöttem, hogy mi hiányzott mindig is róluk. Szenvedély. Egy cseppnyi sem volt egyiken sem, nem úgy, mint azokon a rajzokon, amiket Deanről csináltam. Én meggondolatlan bolond elővettem az ő nevével feltűntetett mappát, és összevetettem Dean és Johann mosolyát. Dean annyival helyesebb volt. A tekintetében egy cseppnyi huncutság is volt, nem is beszélve a kisfiús bájáról, amit imádtam. Mire észbe kaptam a rajzok fölé görnyedve zokogtam, felidézve azokat a pillanatokat, amikor a legjobban szerettem. Nem érdekelt, ha épp nem is volt őszinte, azokban a percekben úgy

szerettem, mint soha senkit. Mikor fog ez végre elmúlni? Mikor tudok nélküle álmodni? Kupacba gyűjtöttem a rajzokat, és lesétáltam a kukához. Csendes éjjel volt, mint mindegyik ezen a környéken. Jól esett az enyhe szellő az arcomon, ami hűsítette a sírástól égő szemeimet is. Leemeltem a kukafedőt, és megállapítottam, hogy apa nem törődve azzal, hogy szelektíven kellene gyűjteni a sövényápoló szer flakonjait, telehalmozta velük a szemetest. A rajzaim mindig begyűröm az egyik háztartási szeméttel teli zsákba, hogy senki ne fedezhesse fel őket, de most csak a flakonokat láttam. Sóhajtva elkezdtem kiszedegetni őket, amikor a

sötétből ismerős, régóta vágyott suttogást hallottam. - Mintha említettem volna, hogy ha nem fér el a szemét, csak ugrálnod kell rajta egy kicsit. Szerintem nem ezt akarja hallani az ember lánya a szerelmétől elsőként, miután az összetörte a szívét. - Nem vagyok idióta – feleltem, és gyorsan lehajoltam a rajzaimért, amiket azzal a mozdulattal igyekeztem félbe is gyűrni. – Nem ugrálok a szemétben! Nem láthatja meg! Meghalok, ha meglátja! - Hogy vagy? – kérdezte halkan, miközben elszántan szenvedtem egy teletömött zsák csomójával.

- Remekül. És te? – Reméltem, hogy úgy hangzik, mintha tényleg remek lenne minden. - Láttam a reklámot a tévében – mondta, miközben végre sikerült kinyitnom a zsákot, és belegyömöszöltem a rajzokat. Féltem, hogy fel fogja emlegetni az én a feketékre bukom mondatomat. – Tetszettél benne. Küzdöttem az ellen, hogy rápillantsak. Nem tehettem, nem akartam látni, hogy hogyan néz rám, még azt sem mennyire közel van hozzám. Amúgy is éreztem. - Sikeres volt – válaszoltam. Visszakötöztem a zsákot, és a kuka mélyére löktem. Remegtem belül. El akartam futni. Hozzá akartam rohanni. – Sok embert odavonzott.

- Nem csodálom – mondta azzal az enyhe gúnnyal a hangjában, ami szintén hozzá tartozott, és amit szintén imádtam, még annak ellenére is, hogy bántott vele. - Most be kell mennem. Hideg van – hadartam. – Jó éjt! A lábaim alig akartak mozdulni, de kényszerítettem őket a lépésekre. - Haley! – Megtorpantam, mintha kőfalba ütköztem volna. – A flakonokat itt hagyod? Erre megint nem számítottam. Flakonok? Ja, amiket kiszórtam. - Elfelejtettem. – Nem hiszem, hogy hallotta ezt az elsuttogott, szánalmas szót. - Hagyd csak, majd összeszedem – lépett közelebb a kukához.

- Nem! – csattantam fel önmagam is meglepve a modortalan felhanggal. – Majd én! Felkapkodtam őket, és nem törődve Dean szívembe nyilalló némaságával, visszadobáltam őket a szemetesbe. Mikor nem láttam többet, rávágtam a kukára a fedelét, majd megfordultam, hogy bemeneküljek a házba. - Haley? – Megint megtorpantam, mintha a hangja magához vonzó mágnes lenne. Nem tudtam volna egyetlen lépést sem tenni, amíg nem tudom meg, hogy mit akar. - Tessék? – suttogtam félve… reménykedve. - Szép álmokat! Menj tovább, menj tovább, menj tovább

– bíztattam magam, míg végre elindultam megint. Be a házba, fel a szobámba, le az ágyamra. Mit gondoltam megint? Miben reménykedtem, én szánalmas bolond? Hogy hihettem, hogy talán azt mondja, meggondolta magát? Hogy hihettem, hogy valami történni fog, amikor újra találkozunk? Semmi nem történt, csak még ostobábban viselkedtem. Kiabáltam vele. Undok voltam. Csoda, hogy nem szeret belém? Egy frászt! Nem sírtam az éjjel, de nem is aludtam. Vártam, hogy történjen valami, ami kizökkent a melankolikus hangulatból. Reggel Johann jött értem, mint minden reggel. Elmesélte, hogy jó volt a randi,

aztán Sylért mentünk, aki odaadta nekem az undorító mangáját. Elkezdődött az aznapi műszak, és megállapítottam, hogy Zach nem jött el. Tudtam, hogy ez lesz, mégis hiányzott. Bántott, hogy nincs ott. Syl és Johann viszont nem változtattak a viselkedésükön, amitől nagyon megkönnyebbültem, Syl még mindig akarta a szombati Xboxozást, és ahhoz is ragaszkodott, hogy ugyanannyit beszélgessünk, mint addig. A délutánban is egyedül annyi változás történt, hogy miután Johann hazavitte Sylt, és kitette a házuknál, kivágódott a kocsiból a szinte elrohanó lány után sietett, és megcsókolta búcsúzóul. Aztán hazavitt engem, és vége lett a napnak. Legalábbis ezt hittem. Anya, bár a július

eleji kiállítására készült, sikeresen hazaérkezett vacsorára, így hármasban épp megvacsorázni készültünk, amikor csengettek. Már nem reménykedtem abban, hogy Dean lesz az, tekintve, ha mondani akart volna valamit, tegnap is megtehette volna. Nem, semmit nem akar tőlem. Apa ment ajtót nyitni, majd felkiáltott. - Prücsök, téged keresnek! Hevesebben kezdett verni a szívem, és valósággal kirohantam, hogy lássam, ki az. Megtorpantam, mikor megláttam a magas, nagydarab fiút. Határozottan nem Dean volt, csak azt nem értettem, mit keres itt. - Szia! – köszönt a mély hangján,

miközben apa kérdőn nézett rám, mintha azon tűnődne, honnan ismerem őt. – A nevem Matt Harper, azért jöttem, hogy… - Tudom, ki vagy – méltatlankodtam. – Találkoztunk már! – Ez jellemző! Miért felejt el mindenki? - Azt hittem, hogy nem emlékszel rám – mondta Matt. – Beszélhetnénk egy kicsit? - Miről? – kérdeztem gyanakodva. Természetesen a kiről? célszerűbb kérdés lett volna. - A téma bonyolult, de nagyon fontos. Volt egy olyan érzésem, hogy szórakozik velem. Tudta, hogy tudom, de apa előtt nyilván nem akarta kimondani, ahogy én sem. - Jó – egyeztem bele. – Gyere be.

- Jobb lenne odakint. - Ahogy gondolod – hagytam rá. – Mindjárt jövök, apa! Nyugodtan kezdjétek el nélkülem. Követtem Mattet a ház elé. Amikor legutóbb láttam, mintha a kivégzésére készült volna, most viszont határozottan derűsnek tűnt. Kicsit zavart, hogy annyira nagy, hogy teljesen eltörpültem mellette, de valamiért arra gondoltam, a légynek sem tudna ártani. Legalábbis reméltem. Elment majdnem a sövényünk végéig, ott megállt, és visszafordult. - Emily kibékült veled? – bukott ki belőlem a kérdés. – Vidámabbnak tűnsz, mint a múltkor. Nagyon jól tudtam, hogy semmi közöm hozzá, de Emily és Matt kapcsolata

fontos volt Deannek, és ettől a számomra is érdekessé vált. - Igen, Em és én szeretjük egymást. Boldog vagyok. És te? - Én, mi? – kérdeztem. Váratlanul ért, hogy a visszájára fordította a kérdést. - Mi van veled és Deannel? – Nem válaszoltam. Milyen dolog, hogy csaknem ismeretlenül idejön, és ilyeneket kérdez? - Miért nem vele beszéled meg? – kérdeztem vissza. – Veled sem áll szóba? – Mert Zach-kel nem, az egy dolog, de hogy Mattel is bunkó legyen, az már túlzás. - Sosem volt az a fajta, aki egykönnyen megosztja a problémáit másokkal – magyarázta Matt. – Nekem sokat segített,

és most én is szeretnék neki, de nem tudom, hogy hogyan, mert nem mond semmit. Mi történt köztetek? Határozottan meggyőző tudott lenni, ha akart. És aggódott Deanért, ez tetszett nekem. - Elváltak az útjaink – mondtam végül, mert azt mégsem mondhattam, hogy szakítottunk, amikor nem is jártunk együtt. – Rájöttünk, hogy mindketten mást akarunk, és ennyi. - Ő szakított veled, vagy te vele? - Soha nem jártunk együtt – mondtam zavarba esve. Valamiért annyira feszélyezett Matt viharfelhőszürke tekintete. – És ő mondta, hogy… szóval, ő nem tudott megbocsátani nekem. Végül

is közösen egyeztünk meg. - De mi volt a probléma? Mit kellett volna megbocsátani? Miért mentetek szét? - Nem akarok beszélni róla. Úgysincs értelme. – Összefontam magam előtt a karjaim, de tudtam, az nem véd majd meg attól, hogy megint darabokra törjön bennem minden. - Kérlek, Haley! Segíteni szeretnék! – Megérintette a karomat, olyan határozott gyengédséggel, amit az ember nem várna el, egy ilyen robosztus alaktól. – Mondd el, hogy mi történt! - Ezen nem tudsz segíteni – makacsul lent tartottam a pillantásom a földön. – Nem nézek ki elég jól, ahhoz, hogy Dean barátnője legyek. Ő… megfontolta a

dolgot, együtt töltöttünk három éjszakát is, hogy legyen ideje gondolkodni, és amikor letelt – lenyeltem a szégyen könnyeit, és elhatároztam, hogy végigmondom –, azt mondta, nem akar semmit. Nem fog belém szeretni, és nem is akar, és… ez történt. Azóta nem beszélünk. - Azt mondta, nem vagy elég jó, hogy a barátnője legyél? – hitetlenkedett Matt. - Hát – szipogtam –, tulajdonképpen letagadta, de nyilvánvaló. Már régebben sem akarta, hogy barátkozzam Zach-kel, és a szalagavatóján sem mutatott be senkinek, csak azt mondta… azt mondta, egyéjszakás kaland voltam. Meg kiderült, hogy csak Mary erősködött folyton, hogy barátkozzon velem. Mi

mást gondolhatnék, mint azt, hogy szégyell engem? De már úgyis mindegy. Nehogy elmondd ezt neki, és azt higgye, panaszkodtam vagy ilyesmi. Így is eléggé utál. - Mi oka lenne utálni? - Hazudtam neki. Azt mondta, utálja, ha hazudnak neki, és én sokszor mondtam olyat, ami nem volt igaz. Meg egy csomó dologról is, ami igaz volt, azt hiszi, hogy hazugság. Például… sok minden. – Így is elég szószátyár voltam, nem akartam még példálózni is. Nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet elmondani Mattnek, mégis jól esett a dolog. - De az igaz, hogy szereted – jelentette ki.

- Ez nem számít – mondtam gyorsan. – Nem változtatja meg a dolgokat, nem leszek szebb vagy jobb tőle, sem pedig… - Mit szólnál, ahhoz, ha azt mondanám, Dean is szeret téged? - Azt, hogy őrült vagy – vágtam rá, de a szívem ki akart ugrani a helyéről, már a gondolatra is. – Miért, ezt mondta neked? Matt felnevetett. - Nem, azt mondta, hogy egyáltalán nem érdekled, és ha akarná, még a hét vége előtt összeszedne magának valami csajt. – Fájt, hogy ezen nevet. Nekem ez a teljes valójában igaz mondat maga volt a kínszenvedés. Egy másik lánnyal látni őt, ez olyasvalami, amit nem tudnék

elviselni. – De ez nyilván nem igaz. Hidd el, hogy odavan érted. Mi más miatt lenne kiakadva, Haley, ha nem azért, mert tudja, hogy tévedett? Szinte biztos voltam benne, hogy te dobtad ki, és ezt nem tudja feldolgozni, de így más a helyzet. Sokkal egyszerűbben megoldható. - Megoldható? – ismételtem értetlenül. – Mire gondolsz? - Még nem tudom – nevetett elégedetten. – De majd kitalálom. Köszönöm, hogy felvilágosítottál, nem is tartalak fel tovább. - Aha – mondtam nagyon értelmesen. Csak nekem tűnik ez annyira érthetetlennek, vagy Matt viszi túlzásba

a magabiztosságot? Megoldható? Hogyhogy, ő Óz, a nagy varázsló? Nem derült ki, elköszönt, és elindult. Olyan jókedvűnek tűnt, hogy azon sem csodálkoztam volna, ha fütyörészni kezd. - Ja, Zach üzeni, hogy ma nem tudott menni, de holnap reggel ott találkoztok – szólt vissza még. Bólintottam, és visszamentem vacsorázni. Ha tudtam volna, hogy ennyire igaza lesz, biztos megölelem búcsúzóul. 29. Szerelmünk rajzai I. - Most hallottam valami eszméletlenül furcsát – lépett mellém Syl szerdán az

ebédszünet után egy kicsivel. - Mit? – kérdeztem kíváncsian. Ő és Johann aznap délutánra tervezték a második igazi randit. Syl elmagyarázta nekem, hogy ha megérik a harmadikat, talán hivatalosan is párnak lehet majd nevezni őket, addig nem, mert ezer dolog van, ami balul is elsülhet. Még annak ellenére is, hogy Syl a közös dolgaikra leggyakrabban alkalmazott szava az eszméletlen volt. - Igaz, hogy teljesen pucéran rajzolod le Zach-et? - Aha – feszengtem kínosan. Nem hittem, hogy másoknak is beszél róla, bár anya és apa előtt is jól előadta magát. - Eszméletlenül pucéran, mint a Dávid szobor? – nevetett Syl. – Mindenféle

ruha nélkül? - Igen. De nem olyan nagy dolog. A szüleimet sem zavarja. - Mi? Ez eszméletlen! Miért nem? - Zach megkérdezte apát – vontam vállat. Apa nagyot nézett, majd a szemöldökét felvonva azt mondta: „Ha Haleynek nem gond, és ha nem vagy szégyellős, miért ne?” „Ezt Isten teremtette, és nem szégyellem” – mutatott magára Zach, mire apa és én nevetőgörcsben törtünk ki, aztán kimentünk a hátsó kertbe, Zach ledobta a ruháit, és azt mondta, vágjak bele. Először egy kicsit zavarba ejtő volt, de aztán elkezdtem rajzolni, és onnantól

már nem is tűnt vészesnek. Csak ne híresztelné! - Megmutatod, ha kész? – kérdezte Syl fojtott hangon. - Ha Zach beleegyezik. És ha Johann sem bánja – mosolyodtam el. Zach-et szerintem az sem érdekelte volna, ha kiplakátolják a meztelen képét, mert a munkaidő végére, már az összes lánynak megígérte, hogy láthatják, sőt, ha akarják, még fénymásolatot is ad nekik róla. Mivel Zach erősködött, hogy még aznap valóban fejezzük be a rajzot, ő vitt haza munka után. Még mindig meg volt győződve arról, hogy Dean nem örülne neki, ha kiderülne, velem tölti az idejét, ezért kicsit távolabb parkolt le a házunktól, és egyszerűen besurrantunk

hozzánk a sövény védelmében. - Szóval, lesz valami nagy buli is azon a kiállításon, igaz? – kérdezte, amikor beállt a klasszikus meztelen-vagyok-ésnem-szégyellem pózba. - Úgy érted, anya kiállításán? Igen, lesz megnyitó buli. - Ez olyan kiöltözős esemény? – Az volt a baj Zach-kel, hogy nem tudott nyugton maradni. Folyton beszélt, mocorgott, és képzeletbeli darazsakat meg legyeket üldözött el a testéről. - Mindenképp több ruha kell oda, mint ami most van rajtad – nevettem el magam. – Illik csinosan felöltözni, de van néhány furcsa fazon, akik festékfoltos pólóban, meg szakadt

melegítőnadrágban beállítanak, és ócsárolják anya képeit. - Elmegyünk? – Furcsa kérdés, mintha úgy értette volna, hogy együtt. - Anya biztos ad neked is meghívót, ha akarod. - Már adott. De az van rajta, hogy lehet vinni valakit. Ezért gondoltam, hogy menjünk együtt. Nem olyan ciki, mint egyedül beállítani. Fogadjunk, hogy minimum öt jó nő telefonszámát megszerzem majd. - Zach, az egy felnőtt buli egy csomó igazából felnőtt nővel. Nem lesznek olyan korúak, mint mi, kivéve Johannt és Sylt. - Azt hiszed, nem tudnám megszerezni öt, idősebb nő telefonszámát?

- Nem, de mit csinálnál azokkal? – értetlenkedtem. - Mégis mit gondolsz? Később felhívnám őket. - De miért, Zach? Ugye ezt te sem gondolod komolyan? Ez olyan gusztustalan. - Miért? Nem, kivénhedt nők számai lennének, hanem, szexis, érett… - Mert tizenhat éves vagy – magyaráztam türelmetlenül. – Gondolj bele ebbe! Az még természetes, hogy felkeltik az ilyen nők a figyelmedet, de más szempontból nézve undorító az egész. Zach úgy nézett rám, mintha nem tudna elképzelni más szempontot. - Ezek a nők nyilván tudnák, mire megy ki játék – folytattam, és egy pillanatra

letettem a rajzcuccaim. – Szerinted nem beteges, ha egy felnőtt nő olyasmire mond igent, mint ágyba bújni egy nálánál jóval fiatalabb fiúval? És szerinted miért nem korukbelivel kezdenek? Biztos van az ilyenekkel valami gikszer! Most képzeld el, milyen normális ember vágyna ilyesmire? Te sem fogsz huszonéves korodban tizenéves kislányokat megrontani. Tényleg azt akarod, hogy ilyen pedofil nőszemélyek hozzád érjenek? – Tudtam, hogy a végét jócskán eltúloztam, de Zach elég könnyen befolyásolható volt, és én kezdtem kitanulni a módját. Kellőképpen túljátszva a szörnyülködést, kérdőn néztem rá, mire megrázta a fejét. - Ezt még sosem gondoltam végig.

Láttam, hogy lassan ő is belegondol, abba, amit mondtam, és egyre kevésbé tetszik neki. Aztán valami furcsa undor suhant át az arcán. A mosolya nélkül, és azzal a tekintettel úgy festett, mint egy megrendült kisfiú. - Miért vagy ilyen? – kérdeztem meg halkan, amire eddig is kíváncsi voltam, de eddig nem mertem megkérdezni. – Olyan kedves és vicces fiú vagy, miért akarod, hogy mindenki rosszat gondoljon rólad? - Figyelj, jobb lenne, ha máskor fejeznénk ezt be. – Nem nézett rám, miközben beszélt. – Megígértem Candynek, hogy hazafelé veszek… - Hazudsz! – szóltam közbe határozottan,

de lágy hangon. – Elmehetsz, de ha akarsz komolyan is beszélgetni valakivel… arra is jó vagyok. Nem muszáj, de… én örülnék neki. Bólintott, és magára kapkodta a ruháit. Mikor elköszönt, egyetlen tőle megszokott pajzán vigyor sem árnyékolta az arcát, de még csak nem is mosolygott. Féltem, hogy mindent elszúrtam, de tűnődni kezdtem azon is, hogy mire tenyerelhettem rá. Már este volt, és épp rajzolni készültem, amikor megcsörrent a mobilom. Zach hívott. Még sosem hívott, bár már az első közös délutánunkon kicseréltük a telefonszámunkat. - Mit csinálsz? – kérdezte. Egész furcsa volt a hangja az állandó pajkos

vidámság nélkül. Olyan ismeretlen. - Semmit. És te mit csinálsz? – Úgy éreztem, gondolkodott azon, amit mondtam, és most beszélgetni akar. - Unatkozom. - Én is – vallottam be. - Van egy ötletem, de elég nagy baromság. Szereted a filmeket? - Persze. – Kíváncsivá tett, mi lehet az a nagy ötlet. – Mire gondoltál? - Átmehetnék, útközben kölcsönöznék egy csomó jó filmet, és egész éjjel azokat néznénk. Tudom, hogy baromság. Már késő van, a szüleid nem örülnének, és holnap megint dolgozni kell menni. Ráadásul nektek nincsenek olyan hangfalaitok, mint nekem, nem lenne olyan az élmény, mint…

- Akarod, hogy én menjek át? – vetettem fel. – Vihetek filmeket. Persze csak, ha a te szüleidet nem zavarnánk. - Nincsenek itthon – mondta. – Apám üzleti útra ment, és elvitte Candyt. Csak a jövő héten jönnek haza. - Fél óra, és ott vagyok – döntöttem el. – Van valami speciális igényed a filmeket illetően, vagy én választhatok? - Válassz, de… hogy jössz ide? - Van autóm – mondtam. - De holnap egész nap fáradtak leszünk, nem lesz ez baj? - Nem. - És a szüleid nem fognak… - Most akarod, hogy menjek vagy sem? – kérdeztem meg. - Gyere, de… – Tétovázott. Még sosem

hallottam tétovázni ezelőtt. - Mi van? - Csinálok pattogatott kukoricát. - Jó, most leteszem. Eltettem a mobilom, és elnevettem magam az utolsó mondatán. Felkaptam pár holmit, és megbeszéltem anyával a dolgot, aki még szerencsére nem aludt el. Kicsit csodálkozott, de nem mondott semmi olyasmit, hogy ne menjek, vagy, hogy vigyázzak kettesben lenni Zach-kel a házukban. Amúgy is őrültség lett volna ilyesmit feltételezni. Ahogy az is őrültségnek tűnt, hogy én, Haley Morgan sötétedés után beülök a Chevybe és elvezetek Zach-ékhez. Pedig ez történt. Féltem, és megizzadtam, de a

kritikus pillanatokban Deant képzeltem magam mellé, ahogy megnyugtatóan beszélt hozzám, és ez használt. Kikölcsönöztem néhány akció- és két horrorfilmet, amikről úgy hittem, Zach élvezni fogja őket, aztán elhajtottam hozzájuk. Mire odaértem, két óriási tál kukoricát pattogtatott ki. Elvackolódtunk a hatalmas tévéjük előtt, és csaknem maximum hangerővel végigizgultuk a filmeket. Már kivilágosodott odakint, amikor álmosságtól égő szemekkel beültem a kocsimba, és hazamentem azzal a gondolattal a fejemben, hogy használható formába kell hoznom magam, mielőtt Johann eljön értem.

Fáradt voltam, de nem bántam meg, hogy Zach-kel töltöttem az éjjelt, mert nagyon jól éreztem magam vele, és megbeszéltük, hogy szombaton éjjel megint megcsináljuk. Leparkoltam a kocsim a házunk előtt a járdán, és csak akkor ötlött az eszembe, hogy elfelejtettem félni a vezetéstől. Talán ki fogok gyógyulni? Legalább valami jó is történne velem, mostanában úgyis… - Hol voltál az éjjel? Fáradtan, két horrorfilm után azt hiszem, más is elsikkantotta volna magát, ha egy nem várt alak ugrik elő a sövény mögül. - Dean! – kapkodtam levegő után, és akkor bevillant, hogy mi nem is vagyunk jóban, mit Deanezek én itt.

- Hol voltál, Haley? Igyekeztem nem tudomásul venni, milyen jóképű a reggeli fényben, hogy milyen aranyos a halántékán összeborzolódott haja, hogy milyen szexi az állán kiütközött finom borosta. - Mit csinálsz itt ilyen korán? – kérdeztem. Biztos csak véletlen, hogy összefutunk, kizárt, hogy utánam leskelődött. - Válaszolj… kérlek! – Bár odatette a kérleket elég parancsszerű lett a mondata. - Egy ismerősömnél voltam – mondtam végül. – Miért? - Kinél? Annál a srácnál? – Felnéztem, határozottan ellenségesnek tűnt, mintha nem hallaná szívesen, hogy egy fiúval

voltam. Sőt, egy fiúval töltöttem az éjszakát. Egyáltalán honnan tudja? - Igen – feleltem határozottan. – Egy fiúval voltam. És akkor mi van? - Beszélni akarok veled, Haley! Ez így nem mehet tovább! - Én… most nem érek rá. Akárhogy is ismételgettem magamban, hogy ne bámuljam ennyire, néztem, és egyre többet fedeztem fel. A vonal a homlokán a szokottnál is mélyebb volt, a szemei alatt sötét karikák húzódtak, és a fények, amikért odavoltam, amik a legkülönlegesebbé tették a pillantását, mind eltűntek. - Kérlek! Mondanom kell valamit! Hogy mondhattam volna nemet? - Hallgatlak – suttogtam kiszáradt

szájjal. Nem mozdultam, vártam, hogy belekezdjen. Kellemes, enyhe légáramlat fújta az orromba a sövény, aztán Dean illatát, amitől görcsbe rándult a gyomrom. Ne lélegezz! - Utálom ezt a sövényt, Haley! Utálom, hogy nem látok be hozzátok, amikor akarok. Utálom, hogy nem látlak minden nap. Már át sem jössz hozzánk. A szüleimnek és Lissának hiányzol. - Szerintem ez így a legjobb, Dean – mondtam halkan, lenézve földre. – Biztos vagyok benne, hogy a családod meg tud lenni nélkülem, nem fognak… - Nekem is hiányzol! – tört ki belőle, de mintha nem is akarta volna kimondani.

Felpillantottam. – Szükségem van… egy barátra, akivel beszélgethetek. Még barátok vagyunk, igaz? - Persze – válaszoltam, bár nem voltam túl lelkes. – Talán, majd ha hazajöttem a munkából… - Nem! Most kellesz! – azzal közelebb lépett, és megragadta a kezem, mintha tudta volna, hogy különben elrohannék előle. – Kérlek! Most kell beszélnünk! Abban a pillanatban, ahogy a kezének melege égette a bőröm, tökéletesen biztos voltam benne, hogy soha nem leszek képes elfelejteni őt. - Rendben, de… – Engedd el a kezem! Ezt akartam mondani, meg is rántottam, hogy talán kiszabadulhatok a bódító bűvköréből, de erősebben szorította, így

feladtam a dolgot. - Egy lány az, akiről beszélnünk kell – folytatta. – Valaki, aki nagyon fontos nekem. - Aha – nyögtem. - El akartam tűntetni az utamból – magyarázta csaknem hadarva. – Amióta csak megismertem, arra gondolok, anyámnak nincsen igaza, ő nem az a lány, aki hozzám való. Folyton ezt mondták, apám, anyám, Lissa, állandóan csak azt hajtogatták, hogy a lány tökéletes nekem, és én mindent megtettem, hogy ne így legyen. Amikor szomorú volt, vagy próbálta felhívni valamire a figyelmem, hogy észrevegyem például a tehetségét, úgy tettem, mintha nem érdekelne, mert nem akartam, hogy azt higgye, én vagyok,

aki vigasztalni fogja, vagy aki, az erényeit dicséri. – Persze nyilvánvaló volt, hogy rólam beszél, és ez fájt. – Tudtam, hogy van valaki, aki tetszik neki, ezért mindent megtettem, hogy inkább őrá irányuljon a figyelme, ne velem legyen zavarba ejtően kedves, ne engem próbáljon meg magához csalni. Erőteljes mozdulattal kirántottam a kezem az övéből. Megint itt tartunk! Miért nem hiszi el, hogy eszemben sem volt ilyeneket csinálni? Ha nem akart volna velem lenni, nem kényszerítettem volna! - Aztán azt hittem, sikerült. A lány máshoz tartozott, de nem lett jobb a helyzet. A családom még mindig

győzködött, a lány továbbra is csalogatott magához, míg végül elhitettem magammal, hogy a viszonyunk szimplán baráti lesz, és engedtem a csábításnak. Bár sokszor éreztem, hogy nem kellene, elmondtam neki titkokat, hagytam elaltatni a gyanakvásomat, mert olyan ártatlannak tűnt, annyira félénknek, hogy biztos voltam benne, nem csalna abba a csapdába, ami elől makacsul menekülök. Tévedtem! - Nem igaz! – sírtam el magam. – Hogy lehetsz ilyen? Hogyan tudsz… Hirtelen elfelejtettem, mit akartam kiabálni, mert közelebb lépett, és mindkét kezével átfogta a derekam, majd lassan végigsimított a hátamon. - Tévedtem! – mondta megint. Egyik

kezét az arcomra csúsztatta, a hüvelykujjával végigsimított a számon, majd felemelte a fejem. Nem fog megcsókolni, nem fog megcsókolni. – Olyan rohadtul nagyot tévedtem! Megcsókolt. Becsuktam a szemem, és elbódultam a régóta vágyott közelségétől. Mohón beszívtam az illatát, teljes erőmből átöleltem, és felkínáltam neki az ajkaim, tegyen velem, amit csak akar. Óriási hiba volt, de nem tudtam ellenállni a csábításnak. Amikor elhúzódott tőlem, zihálva próbáltam elnyomni a kísértést arra, hogy visszahúzzam magamhoz, hogy szerelmet valljak, mintha valóban igaz lenne, amit állít, és magamhoz akarnám

láncolni. - Nem hazudok, Dean! Sosem akartalak elcsábítani! Bele sem mertem volna vágni. - De megtetted, Szépségem! Engedtél nekem, és lefeküdtél velem, de elhiszem, hogy nem tudtad, mit indítasz el ezzel. Gyere, menjünk be hozzánk! Reszketsz. Szívesen megmondtam volna, hogy nem a hidegtől, de átkarolta a vállam, és megkerülve a sövényt gyengéden vezetni kezdett. - Be akarom fejezni, Haley – mondta. Csalódottan sóhajtottam. Nem hittem el, hogy valami is változott, mégis úgy fájt, hogy egy újabb lezárást akar, mikor részemről ennek soha nem lehet vége. – Hogy tudtál elbújni előlem? Miért nem

jöttél oda, és vágtál pofon, amiért azt tettem veled? A lányok nem olyan első alkalomról álmodnak. Persze te nem vagy egyszerű lány. Odajöttél hozzám könyörögni, hogy bocsássam meg, amiért szemét voltam veled. Szerinted ez ésszerű dolog? Nem várt a válaszaimra, nem is hagyott időt rájuk. Lassan sétáltunk a házuk felé, és én nem akartam bemenni, de akármit megtettem volna, ha nem kell kibújnom a karjai alól. Arra készült, hogy újra romba döntse az életem, én mégis az ő árnyékában húzódtam meg. Ez sem ésszerű. - Egyre biztosabbá vált, hogy ki lettem játszva – folytatta. – Anyám nekem

támadt, hogy ezután ne merjek gorombáskodni veled. Te pedig ott voltál, idióta ajándékokat hoztál nekem, és még mindig nem követelted azt, ami már szerintem is megilletett volna. - Mit? – kérdeztem alig hallhatón. Idióta ajándékok? A lámpa meg az a lap valóban nem volt jó ötlet, de most ez is fájt. Hogy szúrhattam el ennyire? - Bocsánatkérést, Szépségem! Miért nem estél nekem? Miért nem hibáztattál, mint azok, akikben a legjobban bíztam? Mert szeretlek! Ezt olyan nehéz megérteni? - Mert én azt nem tekintettem hibának – vallottam be. – Azt hittem, hogy… - Beléd szerettem. Tudom. Megértem.

Ott álltunk az ajtajuk előtt, most kinyitotta előttem, és betessékelt. Félve léptem át a küszöböt, aggódtam, hogy amikor kijövök, talán már nem is fogok létezni. Dean képes rá, hogy elpusztítson, és rettegtem, hogy meg fogja tenni. - Haley van itt, anya! – kiáltott fel Dean, kis híján halálra ijesztve ezzel. – Felmegyünk a szobámba! Döbbenten néztem, ahogy Mary, Jack és Lissa arca is megjelenik a konyhaajtóban, majd éreztem, hogy a szégyen még a rettegésemnél is nagyobb, nemcsak az arcom lángolt, az egész testem is. - Sziasztok – nyögtem ki. Mi mást mondhattam volna?

Mary feltett egy zavarba ejtő kérdést. - Velünk reggeliztek? - Később megbeszéljük! – vágta rá Dean, és valósággal felcipelt a lépcsőn. – Folyton ezt csinálják! – súgta a fülembe kicsit gúnyosan. – Az esküvőnket tervezik. Kitalálják a gyerekeink nevét. - Sajnálom – súgtam vissza. - Ne tedd! Inkább magyarázd meg ezt! Kinyitotta a szobája ajtaját, és én elakadt lélegzettel meredtem a falakra, amik tele voltak a rajzaimmal. A róla készült rajzaimmal, amiket mind kidobtam a kukánkba, és amiket ő nyilván megtalált, és kitette ide, mert… Nem volt opcióm. - Akarod, hogy körbevezesselek? – kérdezte, majd a falra bökött, ahol

kezdődött a sor Dean kukában ugrálós rajzával. Az elejét ismertem, az ezerszer végignézett rajzaim voltak, de azok, amiket csak egyszer láttam, amiket a befejezésük után rögtön kidobtam, megdöbbentőek voltak. Mintha nem is én rajzoltam volna. Úgy festettem rajtuk, mint valami céda, de Dean mindegyiken olyan izgatóan nézett ki, mint a való életben is. - Minden éjjel rajzoltál – rázta a fejét, és kétkedve nézte a szeretkezésünk képeit. – Láttam, hogy ég nálad a fény, aztán, amikor kialudt, kilopóztál, és kidobtad ezeket. Miért csináltad? - Mert el akartam felejteni. – Nem

sírtam, de közel álltam hozzá. Miért akarta, hogy megint lássam ezeket? Mit keresnek a szobájában? – Csak lerajzoltam, és eltüntettem, hogy a fejemből is eltűnjön. - El akarsz felejteni engem? – kérdezte halkan. - Igen. – Csak épp soha nem lennék rá képes! - Hazudsz! Most már értem. Nem másokat bántasz vele, önmagad véded, hogy téged ne bánthassanak. Ez annyira egyszerű – mondta, inkább csak magának. – Mondd, amikor együtt vacsoráztunk, az egy randi volt? - Nem – szipogtam meglepetten. Nem értettem, hogy jön ez ide. – Csak vacsoráztunk, nem?

Meg sem próbált válaszolni. - És amikor elhívtál arra a bulira? Az sem volt randi? - Nem – ráztam a fejem. – Miért, szerinted… az volt? - Téged még tényleg soha senki nem csókolt meg előttem? – Ezt annyira hitetlenkedve kérdezte, hogy még kényelmetlenebbül kezdtem érezni magam, és zavartan elfordítottam a fejem. - Ki akart volna engem megcsókolni? – motyogtam, és reménykedtem, hogy nem érti meg, amit mondtam, de már oda is lépett mellém. - Nekem soha nem volt ellenemre, Haley! Gyere! – ragadta meg a kezem. – Ezeket még magyarázd el nekem!

Az ágyához vezetett, ahol két gyűrött lap hevert. Két rajz Deanről, az egyiken a volt barátnője, Patty harapdálja a nyakát, a másikon egy idegen lánnyal szeretkezik. Nem értettem, mit akar velük. Nem értettem már semmit a viselkedéséből. - Mit jelentenek? – kérdezte. – Mondd meg nekem! - Nem jelentenek semmit – ráztam a fejem értetlenül. – Ezek csak rajzok. - Ezek a szerelmünk rajzai, Haley! És ennek a kettőnek nem értem a jelentőségét. Vagyis értem, de nem akarom érteni. Ez – húzta közelebb a rajzot róla és az ismeretlen lányról –, azt jelenti, hogy továbbléptél. Hogy már el

tudod képzelni, hogy valaki mással legyek, de ez a másik. Ez épp… megöl engem? Néztem a rajzokat, és kezdtem úgy érezni, Dean idiótán viselkedik. Miket nem akar bemagyarázni nekem? És mi az, hogy a szerelmünk rajzai? Nekünk nincs is szerelmünk, de akkor miért mondta ezt? - Csak rajzok, Dean. Nem jelentenek semmit. - Biztos vagy benne? – nézett rám kérdőn. – Mert én is rajzoltam valamit neked. De ha ezek nem jelentenek semmit, akkor nem mutatom meg. Nem tudok rajzolni, nem akarok még nagyobb hülyét csinálni magamból. - Rajzoltál valamit? Nekem? – Ezt nem

akartam elhinni. Elképzelhettem volna millió dolgot, amit ő rajzolhatott nekem, de én inkább látni akartam. – Mutasd meg, kérlek! - Előbb magyarázd el! – bökött a rajzokra. - Ez a harapdálós barátnőd, Patty – mondtam gyorsan. – Megharapja a nyakad, de nem ölt meg. A másik meg… a lány, akit megálmodtál magadnak. Az, akiről azt hitted, én vagyok. - Azután készült, hogy nem ismertelek fel? – kérdezte. Rábólintottam, mire felsóhajtott. – Hála Istennek! - Mit rajzoltál nekem? – suttogtam egy kicsit türelmetlenül. - Tudnod kell, hogy ebben minden benne van, amit tudnod kell rólam – mondta, és

előhúzott a zsebéből egy viharvert cetlit, amire a legnagyobb jóindulattal sem lehetett volna azt mondani, hogy vigyázott rá, vagy valami. Olyan salátásnak nézett ki, mintha milliószor összegyűrte volna. Nyújtottam a kezem, és ő beleejtette. - Nem olyan jó, mint amilyet érdemelnél, de… remélem, hogy megérted a jelentőségét. - Megnézhetem? – kértem külön engedélyt, és felnéztem rá. - Nem baj, ha nem tetszik – mondta beleegyező hangsúllyal, és én tudtam, akkor is azt fogom mondani, hogy tetszik, ha a lefejezett holttestem van rajta. Ő rajzolt valamit nekem. Olyasmit, ami

fontos neki, különben nem aggódna, hogy nem fog tetszeni. Remegett a kezem, és hirtelen az a papír tűnt a világon a legfontosabb dolognak. Kihajtottam, ránéztem a rajzra, és a hatalmas sóhaj, ami kiszakadt belőlem, hitetlenkedő zokogásba fulladt. 30. Szerelmünk rajzai II. A papír gyűrött, az egyszerű vonalak egy picit szabálytalanok és bizonytalanok voltak, mégis a legesleggyönyörűbb rajz volt, amit valaha láttam. Amit Dean rajzolt nekem, amit sosem hittem volna, egy egyszerű, mégis a világot jelentő szívecske volt.

Olyasmi, ami csak egyet jelenthet, ami félreérthetetlen, ami boldoggá tesz, amit egyszerűen nem tudtam elhinni. Zokogtam, és nem tudtam levenni a szemem a szívről, és azt gondoltam, még ha nem is fogja azt jelenteni, amire vágyom, az életben nem adom ki a kezemből. - Miért…– hüppögtem. – Miért… rajzoltad… ezt… nekem? - Nem egyértelmű? – kérdezett vissza hitetlenkedve, majd közelebb húzódott, és mindkét kezét az arcomra tette. – Mert szerelmes vagyok beléd! Te szeretsz engem? - Nem… is… mondasz… igazat! – sírtam ki magamból, mire magához ölelt, és a fülembe súgta:

- Nem beszélgetünk, amíg meg nem nyugszol, mert így nem értek semmit. - De… de… - Ráérünk, Szépségem! Sírj, aztán nyugodj meg! Könnyű azt mondani, teljes erőmből igyekeztem koncentrálni rá, hogy abbamaradjon a hüppögésem, miközben önkéntelenül ügyeltem arra is, hogy ne gyűrjem meg még jobban azt a csodálatos bizonyítékot a kezemben. Már nem akartam máshol lenni, a karjai között, a szíve dobogását hallgatva, úgy éreztem, ha az utolsó percem lenne a földön, boldogan halnék meg így. - Miért? – kérdeztem meg végül. Elhatároztam, hogy nem sírok, mert ha ez

nem igaz, ha valamit félreértek, és ez az utolsó ölelésünk, nem emlékezhet rám úgy, mint a bőgőmasinára, aki szétáztatta az ingjét. A vállához szorítottam az arcom, és vártam a válaszára, és arra, hogy elengedjen, amikor már túlzásnak érzi a közelségem. - Nem tudom, Haley! Hidd el, hogy ezen gondolkodom jó ideje. Azt hiszem, te vagy az oka. Túl közel voltál hozzám, és túlságosan csábítottál ahhoz, hogy ne szeressek beléd. - Én nem csábítottalak – ellenkeztem erőtlenül. Igazat kellett mondanom, még annak ellenére is, hogy Dean egy olyan állításának mondok ellent, amire mindennél jobban vágyom. – Esküszöm, Dean. Én csak a barátod akartam lenni,

mert azt hittem, te is akarod. Nem tudtam, hogy… hogy belekényszerítettek. - Nem volt kényszer! – Úgy tűnt, sosem lesz vége az ölelésünknek. – Persze anyám nyaggatott, és először én sem szívesen mentem át hozzátok, de jól érezni magam veled sosem volt kényszer. Annyira érdekes és szórakoztató vagy, Haley! Még azt is elfelejtettem, hogy nem akarok veled lenni. - De ez nem jelenti, hogy…– szeretsz. Nem mertem kimondani. Jól érezte magát velem, talán igaz, de ez valóban nem jelent szerelmet. Egy csomó emberrel jól érzem magam, mégsem… - Amit én csináltam, az sokkal rosszabb

annál, hogy te hazudtál nekem. – Miközben beszélt a nyakamhoz nyomta az arcát, a lélegzeteivel izgatva a bőröm. – Mindvégig tudtam, hogy az összeesküvőknek odalent igazuk van. Tudtam, de nem akartam, hogy igaz legyen. Szándékosan figyelmen kívül hagytalak. Nem mondtam el, hogy legszívesebben megütöttem volna azokat a lotyókat, akik elhitették veled, hogy olyan keveset érsz, mint, amit hiszel magadról. Arról sem beszéltem, hogy mennyire okosnak és éleslátónak tartalak, amiért annyi mindent megértesz, hogy annyira kiismertél engem, mint csak nagyon-nagyon kevesen. Emlékszel, amikor azokat a teszteket töltöttük ki? Tudod, hogy mit akartam tenni veled már

akkor? Az, hogy megőrjítesz, nem akkor kezdődött, amikor először szeretkeztünk, Szépségem! Nem akarom, hogy ezt hidd. Felsóhajtottam, de nem mertem beszélni, hátha elszúrok valamit. Örök időkig elhallgattam volna Deant. - Nem mondasz semmit? – kérdezte türelmetlenül, és felemelte a fejét a nyakamból. - Szeretem, amikor beszélsz – feleltem őszintén. – Beszélj még! - Rendben, de ha befejeztem, te jössz! – Megcsókolta a fejem tetejét, majd leült, de húzott magával engem is az ágyára. Kényelmesen ölelt továbbra is, és halkan folytatta. – Egy rakás egyéb sunyiságom is volt. Ott voltak a piték, amikkel az

őrületbe kergettél. Biztos voltam benne, hogy tudsz róla, hogy az a kedvencem, még meg is vádoltalak, aztán bocsánatot sem kértem, te mégis megöleltél! – Úgy mondta, mintha ez valami természetellenes dolog lett volna. – Akkor arra gondoltam, hogy Johann egy idióta. Szemlátomást elhanyagolt téged, sosem vitt randizni, egyszerűen olyan volt, mintha nem is lenne, te mégis szeretted, és egy kicsit féltékeny voltam emiatt. Folyton azt mondtam anyámnak, hogy Haley nem engem szeret. Ott van neki Johann, őt rajzolja le minden nap, de tudod milyen elégedettség töltött el, amikor láttam, hogy engem is megrajzoltál? Azt mondtam magamnak, igen, ha akarnám, megkaphatnám, csak ki

kellene nyújtanom érte a kezem. Persze továbbra sem akartalak. Elhallgatott, mintha arra várna, hogy mondjak valamit, de én meg sem tudtam szólalni. - Szeretném tudni, hogy mit gondolsz! – nógatott végül. – Mondd el! - Nem értelek téged. – Kinyitottam a szemem, és picit feljebb emeltem a fejem a válláról, így láthattam a rengeteg rajzot a falon. – Miért csinálod ezt velem? Azt mondod, szeretsz, de tudom, hogy nem lehet igaz, mert továbbra sem hiszed el nekem, hogy igazat mondok, akkor hogy… mégis mit akarsz tőlem? - Nem mondtam, hogy nem hiszek neked! Hiszek neked… most már. Sajnálom,

hogy korábban akkora gennyláda voltam. - Nem voltál gennyláda – javítottam ki csendesen. – Érthetően a tudtomra adtál mindent. De ne mondd, hogy hiszel nekem! Az előbb mondtad, hogy csábítottalak, holott… - Csábítottál, Haley, ebben nincs hiba. Az egy dolog, hogy nem akarattal, de sikerült elérned, hogy én azt gondoljam, a vacsora, a meghívás arra a bulira, még maga a vezetésóráink is, mind randik voltak, amiknek az volt a célja, hogy észrevegyem, te vagy, akivel lennem kellene. - De én nem gondoltam ezt! Nem érted? – húzódtam végül el, hogy az arcába nézzek. – Én azt hittem, csak barátok vagyunk! Most már azt sem tudom, hogy

mi volt az igazi belőled, csak abban vagyok biztos, hogy nem akarok megint pórul járni veled, Dean. - De… nem szeretsz már engem? – nézett le rám, elképesztett a hangjából kicsengő szomorúság, és az arckifejezése. Mintha valóban szomorúsággal töltené el a gondolat. – Nem az vagyok, akinek hittél, ez igaz. De már nem is szeretsz? - Én… nem tudom, hogy kit szeretek – ismertem el, és elfordítottam a fejem, hogy ne zavarjon a pillantása. – Akibe beleszerettem, az a fiú, akit érdekelt, hogy mi van velem, aki megpróbált segíteni, amikor rájött, hogy félek a vezetéstől, az, akit a barátomnak hittem. De most mondtad, hogy ez nem volt igaz,

hogy végig csak egy csábítót láttál bennem, és én nem tudom, miben higgyek. - Akkor feleslegesen csinálom ezt, Haley? - Mégis mit, Dean? – értetlenkedtem újra ránézve. - Ezt – intett felém, majd magára. – Hogy szeretlek, és most próbálom rendbe hozni a dolgokat annak ellenére, hogy nem tudom kimagyarázni magam. Ma reggel már annyit beszéltem, hogy csodálom, hogy még nem lett eleged belőlem, főleg, hogy nem is tudom rendesen elmondani, mit miért tettem, és még korántsem vagyunk a végén. Hadart, és zavarodott volt. Még sosem láttam ilyennek. Most teljesen másnak

tűnt, és eszembe jutott, hogy talán ez megint egy olyan oldala, amit nem ismerek. A kezemben volt a papír a szívvel, és kimondtam, amire gondoltam: - Talán lesz más alkalom is rá, hogy elmagyarázd, mit miért csináltál, de most talán elugorhatnál a szöveged végére. Csak a gyakorlatiasság kedvéért. Elmosolyodott, és én visszamosolyogtam. - Az a vége, hogy tévedtem mindenben, neked volt igazad, és azt akarom, hogy megint velem legyél. - Hogyan? – kérdeztem. Féltem, hogy megint csak szexre gondol, de attól még jobban, hogy azonnal igent mondok rá. Biztos voltam benne, hogy megtenném.

- Persze – sóhajtotta, és az a vonal a homlokán még sosem tűnt ennyire mélynek. – Matt említette azt a srácot, aki legyeskedik körülötted. Ő… vele voltál az éjjel? De ugye nem történt semmi? – Döbbenten bámultam rá, és arra gondoltam, Mattnek tudnia kell, hogy Zach-kel voltam. Nyilván direkt ferdítette el az igazságot, amivel az lehetett a célja, hogy féltékennyé tegye Deant. Ráadásul működött is. – Inkább ne áruld el! Nem akarom tudni, de ha kibékülsz velem, akkor többet nem találkozhatsz vele! - Ha kibékülök veled? – Ez megint új volt nekem. Azt hittem, én vagyok a kidobott fél, nem neki kellene kibékülnie velem? – De hát… nem te mondtad, hogy

nem akarsz engem? - Én? – nevetett inkább idegesen, mint jókedvűen. – Akarlak, Haley, mikor mondtam, hogy nem? Azon a reggelen azt hittem, hogy szerelmi vallomásra akarsz kényszeríteni, amit én idióta nem akartam megtenni. Eszembe sem jutott, hogy amire te gondolsz, az csak néhány randi, aztán mielőtt megmagyarázhattam volna, elküldtél. Amit mondott, az elég igaznak tűnt, még el is gondolkodtam rajta, hogy neki vane igaza, és rájöttem, hogy nem. - De te nem is akartál semmi mást, csak szexet! Megkérdeztem, és azt mondtad, semmi mást! Nem értem, miért gondoltad volna meg magad. Mary megint rábeszélt

valamire? Felesleges volt, nem vagyok magányos, vannak barátaim, van munkám, és… - Az új srác? Ki az? – Elég számon kérő volt a hangja ahhoz, hogy kétségem se lehessen felőle, a féltékenységtől kezd elmenni az esze. - Nincs fiúm, Dean. Azt Matt csak kitalálta, hogy féltékeny legyél. Így akart rávenni téged, hogy beszélj velem. Láttam Deanen, hogy megdöbbent ezen, aztán megrázta a fejét. - De ha nincs másik srác, akkor mi a baj? Ennyire elszúrtam, hogy már esélyt sem fogsz adni nekem? Teljesen kiábrándultál belőlem? - Nem! – válaszoltam gyorsan. – Én csak… nem merek hinni neked. Mi van,

ha megint átversz? Hogy mondhatod, hogy szeretsz, amikor nem is ismersz? - Én még soha nem könyörögtem egy lánynak sem! – Figyelmeztetés hallottam ki a hangjából. - Nem is kértem, hogy könyörögj! – vágtam rá szemrehányóan. – Nem veszed észre, hogy te beszéled be ezeket magadnak? Nem kérek tőled semmit, Dean, egyedül a barátod akartam lenni, de most… már ezt sem akarom! Dühös vagy rám, és folyton bántasz engem. Előbb-utóbb megint mérges leszek rád emiatt, és akkor veszekedni fogunk. Zárjuk le inkább, kérlek! – Lehajtottam a fejem, és igyekeztem nem sírni újra. - Nem, Haley! – Az állam alá nyúlt és

kényszerített, hogy felnézzek. – Én még soha nem guberáltam a szemétben semmiért, csak ezekért a rajzokért! Nem mondtam egy lánynak sem, hogy szeretem, úgy, hogy komolyan is gondoltam! Nem könyörögtem senkinek semmiért! De érted megteszem! Könyörögnék, ha kérnéd! Akármit megcsinálok, ha kéred, csak kérj valamit! - De én nem kérek semmit! – Valóban a szemétben turkált? Hogy került volna hozzá az összes rajzom különben? - Akkor kérdezz! – simított végig az arcomon. – Kérdezd meg megint, hogy mi a kedvenc színed! - Mi? – Próbáltam megrázni a fejem, de már mindkét kezével az arcomat fogta

mozdulatlanságban tartva ezzel. - Csak kérdezd meg, kérlek! – Tudtam, hogy be kellene csuknom a szemem, akkor képes lennék ellent mondani, de nem ment - Jó, mi a kedvenc színem? – leheltem. - A kék neked is, mint nekem – vágta rá. – Igaz? - Igen, de… - Amikor szomorú vagy, különböző dolgokat csinálsz – hajolt közelebb az arcomhoz. – Amikor a szüleid miatt, akkor Elvist hallgatsz, amikor az iskolai dolgaid miatt, akkor olyasmit rajzolsz, ami boldoggá tesz. Beharapod a szád, mikor valamivel nem értesz egyet, és lehajtod a fejed, amikor zavarba jössz. – Némán bámultam rá, és ő folytatta. –

Mielőtt elmész valahová, megfésülködsz, szappannal lesúrolod a kezed, és felveszel egy másik felsőt, ami ugyanolyan ronda, mint az előző, de finom, tiszta illata van. Önkéntelenül is a számhoz emeltem a szabad kezem, mire elkapta, és óvatos csókot lehelt rá. - Neked van a legpuhább kezed a világon, és annyira pici, hogy mindig meglepődöm, pedig már rengetegszer megnéztem. Az arcára fektette a tenyerem, majd elengedte, de én magamtól is szívesen tartottam ott. - És a szád – nézte a számat, miközben átkarolta a derekam, és nekem simult –,

a szád remeg, amikor sírsz és néha akkor is, amikor csókollak. A szemednek olyan a színe, mint a borostyánkőnek, elhiheted nekem, az volt az egyik kedvencem az ásványgyűjteményemből, és a szempilláid nagyon világosak, majdnem szőkék, ami nagyon furcsa, mert a hajad meg olyan sötét. A kezemmel, ami még mindig az arcán volt, most óvatosan megsimogattam az arcát és a nyakát. - Azt állítod, szeretsz engem? Ilyennek, amilyen vagyok? - Igen. És te szeretsz engem, ilyennek, amilyen vagyok? – kérdezett vissza, és úgy éreztem, komolyan gondolja minden szavát. - Még sokkal rosszabbnak is – mondtam

ki. – De… azt mondtad, nem akarsz szeretni. - Ez nem olyan dolog, amit tudnék irányítani, Szépségem – suttogta a számra. – Sajnálom, hogy eddig tartott, amíg rájöttem! - Sajnálom, hogy az akaratod ellenére lettél szerelmes belém – súgtam vissza. - Bolond! – felelte, és végre megcsókolt. Úgy csókolt meg, mint a legelső alkalommal ugyanitt, amikor nem volt soha vége, és ahogy akkor nem, most sem akartam, hogy vége legyen. - Ugye ez azt jelenti, hogy megbocsátottál? – kérdezte, csak a szavak erejéig elhúzva a száját. - Igen – leheltem habozás nélkül. – Te is nekem?

Már nem számított az a sok fájó dolog, mert rájöttem, mennyire ostoba voltam, és hogy ez a szerelem nem csak nekem új, hanem Deannek is. Hogy hibáztathattam volna amiatt, hogy nem tudta, hogy viselkedjen? - Nem volt mit. – Úgy éreztem, a nagylelkűségére az is rájátszik, hogy épp egymás szájában kutakodunk, de nem bántam ezt a kis előnyt. Hamar felkapott, és az ágyára döntött, mégis muszáj volt ellenkeznem. - A… szüleid itt vannak… odalent – kapkodtam levegő után, és igyekeztem eltolni, de nem rendelkeztem kellő testi fölénnyel, sem pedig olyan önuralommal, hogy sikerüljön.

- Nem érdekel! Ők még örülnek is neki, hogy… - De én nem akarom, hogy tudják! Ez olyan… – Kis híján felsikoltottam, mikor Dean megtalálta a csupasz bőrömhöz vezető utat. Feltolta a pólómat, és a hasamra nyomta a száját, hogy őrjítően precíz munkával utat rajzoljon vele egészen a mellemig. A póló le is került rólam, és Dean már a hajamat is szétzilálta, amikor rezegni kezdett a mobilom a nadrágom zsebében. Dean türelmetlen nyögéssel félrehúzódott az útból, hogy elő tudjam venni, de a tevékenységét nem hagyta abba, amíg fel nem szisszentem, ezúttal a kelletlenségtől. - Apa az, Dean! Fel kell vennem!

Visszarángattam magamra a felsőt, mert mégsem telefonálhattam apával félmeztelenül, majd felvettem. - Prücsök, hol vagy? – kérdezte apa gyanakodva, mintha valami belső szenzorja jelezte volna neki, hogy épp rosszban sántikálok. - Hát… csak itt a szomszédban – vallottam be tétován a ziháló fiúmra nézve. – Deannel. - Ebből elég volt, Haley! – vette elő az apai szigort, de tudtam, hogy nem rám dühös. – Mit keresel ott? Remélem, hogy nem ott töltötted az éjjelt! - Dehogyis, apa! – hadartam. – Csak most jöttem át egy kicsit. Dean bocsánatot kért, és… - Azt akarom, hogy azonnal gyere haza! –

vágott közbe. – Különben én megyek át érted! - Rendben, apa – sóhajtottam. – De csak, hogy tudd, nincs semmi bajom. Apa letette, én pedig felnéztem Deanre, aki komoly képpel igazgatta a haját. - Mit kell neki mondanom? – kérdezte idegesen. – Még sosem voltam ilyen helyzetben. Pofavizit a szülőknél, nem hiszem, hogy az én műfajom. - Beszélni fogsz apával? – Éreztem, hogy piskótává lágyul a szívem. – Tudod, még ennél is jobban foglak szeretni, ha megteszed! Elmosolyodott, de nem tűnt el az idegesség a szeméből. Lesimította a haját, megigazította a pólóját, és

megkérdezte: - Na, úgy nézek ki, mint egy szemétláda, aki pár perccel korábban az erényeidre tört? - Nem – nevettem. – Hidd el, hogy szeretni fognak, anya már most is kedvel, szerinte jóképű vagy. Megragadta a kezem, és elindultunk az ajtó felé. - És a lánya mit gondol erről? – kérdezte enyhén gúnyos hangon. – Ja, emlékszem, te a feketékre buksz! - Ne is emlékeztess arra a hülye reklámra! – fagyott le a mosolyom. – Olyan idióta vagyok! - Eléggé hízelgőnek találtam – biztosított Dean. – Akarod, hogy mondjak valami cikiset?

- Persze. – Úgy éreztem magam, mint egy álomban. Talán mindjárt felébredek, és rájövök, hogy álom ez az egész. Mielőtt komolyan belegondolhattam volna, Dean elnevette magát. - Minden éjjel, miután kiturkáltam a rajzainkat a kukából, azt a csatornát bámultam, és vártam, hogy leadják a reklámodat. A rajzainkat, azt mondta. Ha abba akartam volna hagyni az ostoba vigyorgást, akkor sem tudtam volna. Lesétáltunk a lépcsőn, és Dean újfent elordította magát. - Anya, Haley most már velem jár, kibékültünk, és most átmegyünk hozzájuk, hogy beszéljek a szüleivel! –

Azt hiszem, ez volt az egyik leggyönyörűbb mondat, amit valaha hallottam tőle. – Siess, tűnjünk el, mielőtt előjönnek! – sürgetett fojtott hangon, és én nevetve engedelmeskedtem. - Kérdezhetek valamit? – szólaltam meg halkan, amikor Dean becsukta mögöttünk az ajtót, és lesiettünk a verandájukról. - Kérdezhetsz, Szépségem. De nem kell minden kérdés előtt engedélyt kérned. - Elhiszem, hogy szeretsz, de még mindig nem értem, hogy lehetséges, hogy belém szerettél. Ennyire jó voltam az ágyban? - Figyeltél te arra, amit korábban mondtam? – torpant meg, és szembefordított magával. – Azt, hogy szeretlek, nagyjából akkor ismertem el,

amikor ma éjjel a kocsifelhajtón járkáltam, és átkoztam magam, amiért idáig halogattam, hogy beszéljek veled. De a tény, hogy szeretni foglak, már akkor el lett döntve, amikor apám először említette az édes kislányt a szomszédból, aki korban pont hozzám illik. - Ez… én nem ezt akarom tudni – motyogtam csalódottan. – Amikor én rájöttem, hogy szeretlek, pedig nem is akartalak, az akkor volt, mikor lekapcsoltad a tűzjelzőnket. Előtte is szerettelek, de akkor még nem tudtam. Neked nem volt ilyen pillanatod? - Nem tudom – mondta elgondolkodva. – Mindig is fura hatással voltál rám. Tudni akartam, hogy mit miért teszel, miről,

hogyan vélekedsz. Ez nálam azt hiszem, már a szerelem része a dolognak, mert még soha nem volt lány, aki ennyire fel tudott volna dühíteni csupán a véleményével. - Ez nem igaz! – ellenkeztem. – Azért nem szerethetsz, mert feldühítelek. Ez őrültség! - Nem az, Szépségem! Ha akárki más azt mondta volna nekem, hogy csálék a fogaim, valószínűleg magasról teszek rá, de amikor te mondtad, legszívesebben jól megráztalak volna. Nem is beszélve a többi alkalomról, amikor rettentően dühítő voltál. - Például? – hitetlenkedtem. - Nem hiszed, hogy tudok példákat mondani? Amikor először találkoztál

Pattyvel, és úgy néztél rám, mintha azt kérdeznéd, mit akarok egy olyan lánytól! Amikor leszidtál, mert nem becsülöm meg a szüleimet! Amikor közölted velem, hogy én csak lotyókkal járok, amikor azt mondtad, nem tudnám kiütni az izomagyú Johannodat. Ki tudnám ütni, ha akarnám, érted? Ha okot ad rá, péppé verem, és ne hidd, hogy nem teszem meg! Próbáltam nem vigyorogni, de nem ment. - Azt hiszed, ez vicces? – kérdezte élesen. A napfény csodákat művelt a szemével, ráadásul a felháborodás is gyönyörű csillámokat varázsolt bele. - Nem, inkább azt hiszem, hogy szeretlek. Nem akartalak feldühíteni. Ne

haragudj! - Adsz egy utolsó csókot? – kérdezte a lehető legcsábítóbb hangján. – Lehet, hogy az apád hamarosan kicsinál. - Nem fog – biztosítottam. – Legalábbis azt hiszem. Bár még sosem volt fiúm – gondolkodtam el a dolgon. Fiúm? Nekem? Egészen furcsa volt, ha belegondoltam. - Ezzel most nem nyugtattál meg! – morogta Dean, és magához húzott egy ráérős csókra. Igen, van fiúm. Most épp a felhajtón csókolózom a fiúmmal. A fiúm nyakát ölelem át, és az ő szívdobogását érzem a mellkasomon. A fiúm illata bódít el annyira, hogy még csak zavarban sem érzem magam amiatt, hogy akárki

megláthat. Igaz, ez máskor sem zavart. - Haley! – apa hangjára Dean úgy húzódott el, mintha bűn lett volna, amit csináltunk. Kis híján felnevettem a gondolatra, hogy nem az. Dean a fiúm, és akkor csókol meg, amikor akar. És én is akkor csókolom meg, amikor akarom. Akárki előtt. Bárkinek eldicsekedhetek vele, hogy ilyen jóképű és okos fiúm van, aki szeret engem, és aki képes beszélni a szüleimmel csak miattam. Egyetlen gondolat volt csak, ami zavart. Ő kinek tud dicsekedni velem? Ő nekem olyasmi, mint egy rizikós nyereményjáték fődíja, amit sikeresen megnyertem, de én mi vagyok neki?

Talán csak valami vigaszdíj. Hiszen annak is örülnek az emberek, csak épp a vigaszdíjjal az a baj, hogy az nem a főnyeremény. És Dean rá fog jönni erre. Reméltem, hogy minél később.

31. Első és utolsó Apa felküldött a szobámba, és kijelentette, négyszemközt akar beszélni Deannel. Bátorkodtam megkérdezni, mégis mi az, amit én nem hallhatok, és akkor apa rávágta: férfidolgok. Sajnáltam otthagyni szegény fiúmat, de nem tudtam, mi mást tehetnék. Felmentem a szobámba, anya pedig

izgatottan követett. - Mi történt, kicsim? Hogy kerültél hozzájuk? Dean és te kibékültetek? Hadarva mesélni kezdtem, megmutatva anyának a világ leggyönyörűbb rajzát, amit óvatosan letettem az asztalomra, majd berohantam a fürdőbe, hogy felfrissítsem magam, hiszen egy átvirrasztott éjszaka és egy igazi szerelmi vallomás volt a hátam mögött. Anyának szerencsére semmi kifogása nem volt Dean ellen. Velem együtt örült, és mikor megkértem rá, lement apához, hogy megmentse a nyilván kényelmetlen helyzetben feszengő fiút, aki miatt úgy izgultam. Már majdnem végeztem a hajam befonásával, mikor kopogtattak az ajtómon.

- Nyitva van – kiabáltam ki abban a hiszemben, hogy anya lesz az, de Dean volt. Gyorsan felkaptam egy hajgumit, amit a copfom végére tettem, és mosolyogva fordultam Dean felé. - Tudsz róla, hogy ez volt az első alkalom, hogy kopogtál azon az ajtón? - És te arról, hogy ez volt az utolsó eset, hogy én ilyesmire vállalkozom? Szülőket többet nem vállalok! - Apa nagyon goromba volt veled? – komorodtam el. Dean megrázta a fejét, majd közel lépett hozzám, és magához húzott. - Ezt megérdemeltem, Haley! Csak azt vágta a fejemhez, amit neked kellett

volna. De különben áldását adta. Most már akkor csókolhatlak meg, amikor csak akarlak! – Mintegy bizonyítva az állítást, meg is csókolt. - De ez eddig is így volt – jegyeztem meg, mikor elhúzódott. – Sosem kérted senkinek az engedélyét hozzá. - Igaz – hagyta rám. - Még van fél óránk, mielőtt Johann értem jön – mondtam hirtelen. – Arra gondoltam… - Ez meg mi a franc? – kiáltott rám félbeszakítva a mondatomat, és az asztalomhoz ugrott. – Ez… az, amire gondolok? Bűntudatosan és elvörösödve bólintottam, mert amit a kezében tartott az Zach meztelen képe volt. Igaz, nem

befejeztem be, de ahhoz elég volt rajta, hogy a vak is felismerhesse, kit ábrázol, mely ruhadarabok hiányában. - De ne gondolj semmi rosszra. Zach csak szeretett volna egy rajzot magáról, de az éjjel azt mondta, mégse fejezzem be. - Te Zach-kel voltál? – képedt el a dolgon. – Egész éjjel? - Igen – magyaráztam. – A szülei elutaztak, ő magányos volt, így átmentem. Összejárunk egy ideje, csak nem akarta elmondani neked. Félt, hogy dühös lennél. Láttam rajta, hogy komolyan dühös is, amin nem lepődtem meg annyira. Egészen belesápadt, ahogy a rajzot

bámulta. - Megölöm! Ez… És Matt tudta, de nem mondta el? Válaszolj! – kiabált rám, miközben a markába gyűrte a papírt - Mondtam már, hogy Matt azt akarta, hogy féltékeny legyél, ezért nem mondta el. De miért vagy ilyen dühös? – próbáltam csitítani, de eléggé kétségbeestem. – Úgy volt, hogy szóba sem állsz velem, emlékszel? Elmondtam volna, ha eszembe jut. Semmit nem jelentett, itt kint csináltuk a kertben. Zach kedvel engem, és nagyon rendes volt velem, nem mondhattam nemet! Az egészet miattad is csináltam! - Miattam? – kérdezett vissza még mindig túlságosan dühösen. – Az utolsó, amit akarnék, hogy te egy légtérben

legyél vele! - Tudom. De arra gondoltam, ha kedvelni fog, talán te is… hogy… hagyjuk, bolondság. - Mondd el! – parancsolt rám. Behunytam a szemem, hogy visszatartsam a könnyeket, amik szúrták a szemeim. Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? A kapcsolatom alig egy órája tart, erre máris veszekedik velem. - Hogy akkor mégis lenne esélyem rá, hogy… tudod, hogy a hálószobán kívül is veled legyek. Egész éjjel filmet néztünk, és nagyon jó volt. Minden nap dolgozni jár velem, és sokat beszélgetünk. Nem zavarja őt, hogy ilyen vagyok. - Nyisd ki a szemed! – szólalt meg most

lágyabban. Csak akkor nyitottam ki, amikor éreztem, hogy megérint. – Milyen vagy? - Ilyen – pillantottam a földre. – Előnytelen külsejű… bányarém. - Haley, tegyél meg egy szívességet! – Megfogta a kezem, és az arcához húzta. – Üss meg! - Mi? – rántottam el a kezem. - Üss meg! Amilyen erősen csak tudsz! - Én… nem! – Gyorsan a hátam mögé rejtettem a kezeim, hogy még véletlenül se jusson eszébe ilyen őrültség. – Most mi bajod van? - Egy borzalmasan nagy barom vagyok, Szépségem! Azt hittem, hogy Zach és te… nem fontos. Nehéz elképzelni, hogy

te vagy az első nő, akivel úgy tölt együtt egy egész éjszakát, hogy hozzá sem ér. – Rájöttem, mitől dühödött fel, és már épp hangot akartam adni a felháborodásomnak, amikor egy zavarba ejtő másik témával elfelejtette velem a problémát. – Az a másik dolog… te komolyan azt hiszed, hogy valami baj van a kinézeteddel? Azt mondtad korábban is, hogy csúnya vagy, már akkor sem nagyon értettem, hogy mi bajod, de… Mégis mi a problémád, Haley? Őrjítően szexi vagy! - Nem kell, hogy… - Haley! – Mivel a két kezem a hátam mögött volt, értük kellett nyúlnia, de a mozdulattól hozzám nyomódott az egész felsőteste, és az arcomba suttogva

folytatta. – Nem vagy bányarém, eszedbe se jusson ilyet mondani még egyszer! Elkapta a két kezem, előrehúzta őket, majd azzal a lendülettel felkapott, az ágyamra ejtett, és fölém került. - Csak arra tudok gondolni, mi van a ruháid alatt, Szépségem, és az minden, csak nem előnytelen. Komolyan, Haley, láttad magad mostanában meztelenül? - Mondtam már, hogy írass szemüveget! Baj van a látásoddal! - Vagy a te énképeddel! Elmondom, milyen vagy, jó? És nem foglak agyondicsérni. - Nekem mindegy. – Biztos voltam benne, hogy mindent bevet, hogy meggyőzzön. Túlzásokba fog esni, és a

végén egy olyan személyleírást kapok önmagamról, ami inkább egy szexi bombázóra illik nem rám. - Most úgy nézel ki, mint egy olyan lány, akit teljesen hidegen hagy a külseje. Ezek a ruhák rajtad… nem fogok hazudni, a ruháid rémesek. Mintha csak kikapnád a szekrényből, amit épp találsz, és magadra aggatnád, ugyanakkor nem érdekel, mit viselsz. Ami alatta van, arra igényt tartok, de amit fölé veszel… fogalmazzunk úgy, legalább nem kell attól tartanom, hogy valamelyik izomagyú munkás kinéz magának téged. - Ami annyit tesz, hogy bányarém vagyok. Nyugodtan ismerd el, még te is valami bogárnak neveztél. Zach elmondta.

Dean elnevette magát, majd a számra nyomta a száját, de még akkor is nevetett. - Azt mondtam Zach-nek, hogy te vagy az én kis tücsköm. – Határozottan nem estek jól a szavai. – De ez nem a kinézetedre vonatkozott. - Figyelj, nem sértődöm meg, nem kell… - Emlékszel Pinocchióra, Haley? - Mi? - Pinocchio, tudod az az életre kelt fabábú, akinek a tündér ad egy tücsköt, mondván, hogy az a lelkiismerete. Ne kérdezd, hogy jutott ez eszembe, de te vagy az én élő lelkiismeretem. Ezt mondtam Zach-nek, mikor megkérdezte, hogyhogy mégis elmentem hozzá. Emlékszel, te küldtél át?

- Pinocchio? – kérdeztem, és elnevettem magam. Nem is bírtam abbahagyni a következő vagy öt percben, amíg Dean azt nem mondta: - Gyönyörű vagy! Nem az a fajta, aki után megfordulnak a férfiak, de ez csak azért van, mert nem látták, amit én. Nem is akarom, hogy lássák. A te szépséged egyedül az enyém, rendben? - Igen – bólintottam, mert ezzel kiegyeztem. Tudtam, hogy igazat mond, és valóban lát bennem szép dolgokat, bár arra gondoltam, főleg csak a szerelem miatt. – De nem lesz kínos neked, hogy ilyen… átlagos barátnőd van, akivel nem tudsz dicsekedni?

- Az én barátnőm nem átlagos, Szépségem! Neki van a leggyönyörűbb loknis haja a világon, és ő a legtehetségesebb művész, akit csak ismerek. Az én barátnőm, Haley, egy olyan lány, aki képes volt egyedül elszórakoztatni egy egész asztaltársaságot, köztük egy olyan lányt is, akinek szerelmi bánata van. Gemma azt mondta nekem, hogy kedves és szimpatikus vagy. - Biztos csak imponálni akart neked – jegyeztem meg savanyún. Még mindig nem voltam kibékülve a Gemma dologgal. - Ne légy féltékeny! – nevetett Dean. – Azt is mondta miután eltűntél, hogy egy rohadék vagyok, és még Jeffel is jobban

jársz, mint velem. - De mégis hagyta, hogy megcsókold! – vágtam rá. – Biztos élvezte is! - Hidd el, hogy nem. Olyan jégcsap volt, mint amilyenre számítottam is. Ne aggódj emiatt! - Matt azt mondta, te állítottad, hogy még a hét vége előtt összeszedsz magadnak valami csajt. – Cseppet sem tetszett ez a kilátás. – Ezt nem teheted meg, ugye? Hűségesnek kell lenned hozzám! - Azt csak úgy mondtam – felelte, és talán, hogy elaltassa a zúgolódásom, a nyakam kezdte csókolni. - De ha megtalálod a gyönyörű szexistennődet, akkor… - Te vagy az én gyönyörű szexistennőm, Szépségem! – súgta a fülembe. – Még

soha nem volt rám senki ilyen hatással. - Jó, de ha felbukkan valami csaj… vagy akárki. – Végre felemelte a fejét, hogy a szemembe nézzen. – Akkor meg fogod bánni, érted? Nem fenyegetőzni akarok, de ha valaha még egyszer olyasmit csinálsz velem, mint a szalagavatódon, akkor… - Meg fogom bánni – bólintott komolyan. Egy pillanatig tűnődtem, vajon kinevet-e engem, de aztán úgy döntöttem, nem, és megértette, hogy mire céloztam. – Szeretlek, Haley! Most folytathatom? - Folytasd – vigyorodtam el –, Pinocchio. Mielőtt akármibe belemerülhettünk volna, megszólalt a csengő odalent, és

én kelletlenül felnyögtem: - Johann az, mennem kell dolgozni. - Muszáj? – kérdezte Dean olyan vágyakozással a hangjában, amitől rögtön nemet akartam mondani, de azért sikerült ellenállnom a kísértésnek. - Igen. De ha akarod, délután találkozhatunk. – Egy pillanatra felötlött bennem a gondolat, hogy azt mondja, inkább csak éjjel találkozzunk, de rábólintott a délutánra. - Jó. – Nem tudta elrejteni a csalódását, amiért mennem kell, de mégsem csak a szexre kellettem neki, mert folytatta. – Érted megyek, aztán elmehetnénk pitét enni vagy valami. - Mindenképp haza kell jönnöm munka után – kedvetlenedtem el.

- Miért? – kérdezte értetlenül. - Piszkos leszek – magyaráztam. – Meg izzadt és kócos. Úgy nem mehetek sehová, főleg nem az első randimra. - Nekem tetszik a munkáslány külsőd, Szépségem. Imádnálak látni kócosan, abban a sisakban, amit a reklámban viseltél. És mi bajod az izzadtsággal? Az emberek kevésre becsülik, pedig mindenképp értékelendő. - Ezt én mondtam! – csodálkoztam el a dolgon. A tudat, hogy emlékszik a réges-régi szavaimra, és a tény, hogy valóban nem szégyell elvinni egy randira, miközben piszkos vagyok, arra sarkalltak, hogy hevesen rávessem magam, és egyetlen, ám határozottan hosszú csókban

fejezzem ki mindazt, amit érzek. Azt hiszem, sikerült is. Dean lekísért Johann kocsijához – Johann egész jól elrejtette a döbbenetét, mikor meglátta, hogy Dean a kezem fogja, aztán meg is csókol búcsúzóul –, és biztosított, hogy értem jön délután. - Te és ő? – kérdezte Johann, miután kifordultunk az utcánkból, és én már nem pislogtam folyamatosan a visszapillantó tükörbe. - Igen – feleltem én is próbálva olyan szűkszavú és higgadt lenni, mint ő, de a következő pillanatban kitört belőlem a boldogság, egy gyönyörű, romantikus történet formájában, amiből egyetlen szó sem volt hazugság.

Talán kicsit fárasztottam Johannt, de annak ellenére, hogy nem aludtam semmit az éjjel, úgy éreztem, éberebb vagyok, mint valaha. Amikor felvettük Sylt, az elejéről kellett kezdenem a sztorit, de azt hiszem, ezt csak Johann bánta. Zach-re az autójában találtam rá, épp behunyt szemmel dőlt a kormányra, mint akinek az élethez sincs kedve. Mikor bedörömböltem hozzá, és beültem mellé elhadarni a történéseket, úgy tűnt, annak sem örül túlzottan. - Mi a baj? – kérdeztem aggódva. – Nem örülsz neki, hogy kibékültem vele? - Örülök, Haley-bébi – mondta, és kicsit elmosolyodott. – Csak azt hittem, hogy

több ideig maradunk barátok. Te vagy az első lány, akivel annak ellenére érzem jól magam, hogy nem is szexelünk. - Nem értelek – komorodtam el. – Most, hogy Deannel járok, már nem akarsz velem lenni? Azt hittem, örülni fogsz, mert így több időt lehetünk hármasban is. - De tudom, hogy nem így lesz – hajtotta vissza a fejét a kormányra. – Ti ketten jól meglesztek, engem meg megint mindenki elküld. A francba, úgy beszélek, mint egy csaj! - Amikor Matt visszajött én is azt hittem, hogy többet nem fogsz szóba állni velem – mondtam. – Féltem, hogy munkába sem jössz többet, és nem fogunk beszélgetni minden nap, és így is lett. Másnap nem

jöttél, és én nagyon ki voltam akadva. - Tényleg? – nézett fel hitetlenkedve. - Tényleg – mosolyodtam el. – Nem azért barátkozom veled, mert nincs más, hanem, mert nagyon kedvellek. És ha még akarod, szombaton megint átfilmezzük az egész éjszakát. - Dean nem fogja engedni – vágta rá Zach. - Már miért ne engedné? – értetlenkedtem. – Most már igaziból is a barátnője vagyok. - Épp ezért. Már akkor megtiltotta, hogy a közeledbe menjek, amikor először jöttetek el hozzánk. Meggyőződése volt, hogy ki akarlak használni, ahogy minden lánnyal teszem a környezetemben.

- De… én…– Hirtelen értelmet nyert a dolog. Dean nem azért mondta, hogy ne barátkozzam Zach-kel, mert szégyellt engem, hanem mert azt képzelte, Zach kikezdene velem. Milyen buta! És milyen édes, hiszen ez azt jelenti, hogy már akkor féltett engem! Talán féltékeny is volt, mikor megvádolt, hogy flörtölök Zach-kel. Ha ott lett volna, most biztosan a nyakába ugrom. - Szerintem minden tiltás érvényét vesztette – közöltem Zach-kel. – A meztelen rajzod is látta, és nem is volt annyira kiakadva miatta, elhitte, hogy hozzám sem akartál nyúlni. - Biztos vagy benne, hogy nem akar majd kicsinálni, ha találkozunk? – gondolkodott el a dolgon.

Belegondolva Dean tényleg megpróbálkozhat vele. - Ha mégis, megígérem, hogy megvédelek – mondtam végül. - Hogyan? – nevetett fel Zach, nyilván kétségbe vonva, hogy képes lennék rá. - Emlékszel, hogy milyen pasimanipuláló módszereket említettél nekem? – húztam mosolyra a szám. – Majd kipróbálok rajta néhányat. - Valóban? – vigyorgott rám. – Véletlenül tudom, hogy régóta ki akar próbálni valamit. Csak egy kis olvasztott csoki kell hozzá… - Ja, az már megvolt – motyogtam zavarba esve. – Mondj valami mást! - Mi az, hogy már megvolt? – képedt el. – Te megcsináltad vele? Mikor?

- Muszáj erről beszélnünk? – kérdeztem kitérően. - Muszáj! Nem igazság, Haley-bébi! Én mindent elmondtam neked, emlékszel? Most te jössz! - Igaz – hagytam rá arra gondolva, hogy az őszinteség mennyire kétélű fegyver. – Elmondom, de csak akkor, ha nem mondod el senkinek! Megígérte, így elmondtam. Mielőtt munkához láttunk, még kijelentette, hogy nagyon pozitívan csalódott bennem, úgyhogy még elégedett is voltam magammal. Egész nap Deanről ábrándoztam, így a munkaidő viszonylag hamar le is telt. Épp apró szögek után kutakodtam a

kamrában, mikor két lány – akik korábban már bepróbálkoztak Zach-nél – sugdolózására lettem figyelmes. Egy állítólag nagyon helyes, fekete hajú fiún csámcsogtak, aki most Zach-kel dumál odakint. Felötlött bennük a kérdés, hogy foglalt lehet-e, és én jobbnak láttam a tudtukra adni. - A barátom – jegyeztem meg büszkén és fennhangon, mire a lányokban rekedt a szó, és úgy néztek rám, mintha addig nem is látták volna, hogy ott vagyok. - Micsoda? – kérdezte végül az egyikük. - A helyes fiú fekete hajjal és fekete kocsival – magyaráztam, miközben sehol sem találtam azokat a nyomorult szögeket. – Foglalt. - Nem róla beszélünk, nyugi. –

Mindketten nevettek, majd az egyikük intett, hogy nézzek ki. – Arról a srácról van szó! Kétkedve – ugyan ki lehetne más, aki így felkelti a figyelmet, mint Dean – kikukkantottam, és meg is láttam őt, a már messziről is hihetetlenül vonzó valójában. - Igen, ő a barátom, Dean – közöltem velük. A lányok mellém léptek, hogy megbizonyosodjanak afelől, hogy tényleg egyazon személyről beszélünk-e. Mintha közel s távol lett volna másik fekete hajú fiú a környéken. - És kivel jár? – kérdezte meg a szőkébbik, mire elkönyveltem, hogy síkhülye szegény.

- Velem. – Idióta! – Szóval hagyjátok békén! Szerencsére elpályáztak, én meg türelmetlenül tovább kerestem a szögeket. Minél előbb végezni akartam, de csak hátráltattam saját magam, mikor ügyetlenül felborítottam az egyik szerszámosládát, de végül csak sikerült rálelnem arra a kis, hülye zacskóra. A markomba szorítva rohantam kifelé, mikor a megláttam, hogy Dean és Zach nincsenek egyedül, a két korábbi lány – akikre hirtelen nem találtam megfelelően undok szót – illegették magukat előttük. Még viháncoltak is. Úgy éreztem, tennem kell valamit, hiszen a konkrét kérésem ellenére sem hagyják

békén a fiút, aki hozzám tartozik, így gyorsan elindultam feléjük. Észrevettek, és mindannyian elhallgattak, egyedül a szőkébbik lány súgott oda valami Deannek, amit nem hallhattam. - Ő az a lány a kamrából, aki a barátnőmnek adja ki magát? – kérdezett vissza Dean elég hangosan ahhoz, hogy én is halljam. Az az idióta csaj szaporán bólogatott, és felém pislogott, majd vissza Deanre. - És szerinted, mit kellene tennem vele? – Szerintem biztosan elhittem volna Deannek, hogy komolyan kérdezi a lánytól, ha nem látom a rám szegeződő várd-ki-a-végét pillantását. Zach rám vigyorgott, de én kíváncsian – nagyobbrészt még mindig neheztelve –

vártam, mi lesz ebből. - Mondd neki, hogy ne csinálja! – adta meg a választ a szőke, a barátnője hevesen bólogatott. Majd szólnom kell Johannak, hogy rúgja ki őket! - Jó ötlet – biccentett neki Dean, és végre hozzám lépett. – Nem kellene a kamrában bujkálva terjesztened, hogy a barátnőm vagy – mondta, majd nem törődve az én tétovázásommal, átölelt, és megcsókolt. – Gyere, tudassuk mindenkivel! Dean elképzelése szerint, ha elég ideig állunk az építkezés közepén hosszú, szenvedélyes csókokkal bizonyítva, hogy együtt járunk, akkor senkinek nem lehet többé egy szemernyi kétsége sem, de én

biztos voltam benne, hogy ez csupán az első alkalom volt, nem pedig az utolsó. Az igazat megvallva, bár kicsit kényelmetlenül érintett a kétségbevonás, nem voltam annyira bolond – főleg, mivel a bizonyítás nagyon is a kedvemre való volt –, hogy bánkódjak emiatt. Epilógus: Szépek Társasága Emily gyönyörű lány volt. Már amikor Matt bemutatta két nappal ezelőtt, akkori is alaposan leesett az állam, de még most sem tudtam napirendre térni a tény fölött, és leszbikusokat is megszégyenítő érdeklődéssel bámultam tökéletes alakját az alig valamit takaró

bikinijében, a haját, ami már-már obszcénul vörös volt, és a szabályos arcát, ami annyira szimmetrikus volt, hogy nem hittem a szememnek, így hát folyamatosan néztem. Persze csak feltűnésmentesen. Kettesben üldögéltünk a környék egyetlen fájának árnyéka alatt a városi strandon, mint holmi különcök – mert lássuk be, augusztus elején, négy óriásmedence közelében, milyen bolond akar árnyékot? –, és mindenféléről beszélgettünk. Mauiról, ahol lakott, és ahol azt a gyönyörű bőrszínt, meg a smaragdszínű, szexi bikinijét szerezte, a sok különféle fura emberről, akit megismert az elmúlt három hónap alatt, és akármiről, amelyik udvarias témát

csak felvetettem. Az ő fiúja és az enyém legjobb barátok, ezért úgy éreztem, muszáj lesz nagyon kedvesnek lennem vele, de csalódtam, ő ugyanis kissé érdektelen kedves volt velem, és lerítt róla, hogy nem nagyon érdeklem. Amitől legalább nem támadt bűntudatom amiatt, hogy irigykedem rá. Igazából nem az igézően vörös haját, vagy a természetes szépségét irigyeltem, még csak nem is azt a tényt, hogy az a smaragdszín olyan jól mutat rajta, hogy a környéken minden srácnak odavonzza a pillantását, hanem hogy a fiúját, Mattet is úgy vonzza, mint virág a méhet. Egy nagyon csábító, dögös virág, a pajzán, elbűvölt méhecskét, aki ebben az

órában már negyedszer rohant ki a medencéből, ahol barátságos víziröplabda-bajnokság zajlott, és ahonnét az én fiúm is idebámult párszor, de egyszer sem jött ki, és még csak abban sem lehettem biztos, hogy rám néz ilyenkor. Lehet, hogy csak túlzottan érdekli az egyetlen lány a környéken, akinek a hajához, és a finoman lesült bőréhez jól megy a zöld szín. - Hiányoztál! – döngicsélte a méh az ő virágjának, miután kis híján rátaposott a rajzaimra. - Nem is mentem sehová – válaszolta Emily megtörve a csókjaik intimen cuppogó hangját. Mattet nyilvánvalóan nem érdekelte a

tény, hogy én is ott vagyok, mert a négyből eddig három alkalommal próbálta meg nyilvánosan magáévá tenni a barátnőjét, és ahogy odapillantottam egy másodpercre, elkönyveltem, hogy már négyből négyszer próbálkozott meg vele. Végül Zach ordibálása törte meg a pillanatuk szerelmes varázsát, és Emily visszaküldte Mattet a játékba, aki kétszer biztosította a lányt az örök szerelméről, és vonakodva, többször visszapillantva végre elhúzott. - Valami bajod van Mattel? – förmedt rám Emily ellenségesen, és bizalmatlanul méregetett. - Semmi – válaszoltam halkan, és a rajzom fölé hajtottam a fejem.

- Akkor meg ne bámuld így, mert ő is észrevette, és nem esik jól neki! - Nem bámultam sehogy! Nem érdekel a hülye barátod! – Csak az első mondat volt hazugság, de a második húzta fel Emilyt. - Matt nem hülye! Azt ajánlom, szállj le róla! Mégis mi bajod van? A bajom? Abból volt elég, többek között, hogy ott kellett lennem, félredobva az árnyékba egy olyan fürdőruhában, amit Dean vett nekem, és én tudtam, hogy nem fog jól állni, mégis felvettem a kedvéért, hogy aztán, amikor meglát benne, felajánlja, hogy üljek csak az árnyékban egész nap. Vagy, hogy majdnem nyolc hete vagyunk együtt, ami

idő alatt sikerült elvesztenie azt a varázst, amiről beszélt, annyira, hogy napközben szinte hozzám sem ér. És amikor elmentem két hétre Görögországba, csak négyszer hívott fel, aztán mikor hazajöttem, és megkérdeztem tőle, ő mit csinált nélkülem, csak gyanús hallgatás volt a válasza. Pedig én mindent megtettem, tökéletes barátnője akartam lenni, aki mindig a kedvére tesz, akivel nem unalmas lenni, aki egész reggel azzal szenvedett, hogy narancslét töltsön a sörösüvegjeibe, hogy ne kelljen innia a kedve ellenére, ha arra kerül a sor, és aki csupa olyan ételt hozott neki erre a büdös strandra, amit nagyon szeret. Erre az a hála, hogy

üljek le az árnyékban egy undok szépséggel, és rajzolgassak, miközben csak azokat a csajokat látom magam előtt, akik testközelből bámulják a gyönyörű, vizes testét, közben meg nekem kellene ezt tennem. - Semmi bajom! – hazudtam Emilynek. Összekapkodtam a holmim, majd az egészet bevágtam a finomságokkal dugig tömött kosaramba. - Ha újra idejön, és megint így nézel rá, akkor… - Akkor majd még ízléstelenebbül faljátok egymást? – vágtam közbe. – Attól, hogy ilyen jól nézel ki, még nem kellene dicsekedned vele, hogy nem szégyell a fiúd – hadartam, és felálltam. – És ha megint ilyen hangon beszélsz

velem, akkor be fogok húzni egyet, mert nem érdekel, hogy Matt Dean legjobb barátja, nem fogom eltűrni, hogy mindenki átnéz rajtam! Dühösen hátat fordítottam Emilynek és a röplabdázó bandának, levágtam a szemüvegem a földre, és elhatároztam, hogy úszom egyet a mélyvizes medencében, hátha elmúlik a sírhatnékom. Egyáltalán nem múlott el, de legalább a klóros víz elmosta az összes könnyemet. A mélyvizes medencében az a jó, hogy az emberek úszni járnak oda, nem pedig mások hiányosságaira, vagy épp könnyeire meresztik a szemüket. Túlzás, hogy úsztam. Csak tapostam a

vizet, és szipogtam mindaddig, amíg meg nem éreztem valaki kezét a derekamon. Megfordultam, ijedten, amiért Dean észreveszi a könnyeim, esetleg leszid, amiért rám nem jellemző módon megfenyegettem Emilyt, és boldogan, mert akárhogy is, de utánam jött, végre figyelembe vesz engem is. Csalódnom kellett, ugyanis csak Zach vigyorgó képével találtam szembe magam. - Haley-bébi… te sírsz? – Eltűnt az arcáról a mosoly, és kisfiús aggódással bámult rám. - A szemembe ment valami – hazudtam, és próbáltam mosolyogni, hogy legalább neki ne okozzak rossz pillanatokat. Az elmúlt hetekben Zach lett a legjobb

barátom, már mindent elmondott magáról, őszintén szeretett velem lenni, és akárhol, akármelyik pillanatban meg tudott nevettetni, ha akart, de rengeteget segített is nekem, hogy olyan barátnője lehessek Deannek, amilyet mindig is szeretett volna. Csakhogy amikor belevágtam, akkor még nem sejtettem, hogy ez ennyire nehéz lesz, és ennyi lemondással jár. - Ennyire nem vagyok hülye – ellenkezett Zach. – Mondd el, mi a baj! Megint Dean? Bólogattam, hiszen amellett, hogy ő elmondott mindent, én is beszéltem neki annyit a kapcsolatomról Deannel, hogy tökéletesen tisztában legyen mindennel.

- Nem értem, mi baja – morgott Zach. Valósággal imádtam, amiért ő mindig az én pártomat fogta, és folyton azt mondta, hogy szuper barátnő vagyok, és ha ő akarna barátnőt, akkor csakis olyat választana, mint én. – Mikor szexeltetek utoljára? - Reggel – szipogtam. – Meg este is, de nem ez a baja. Nem tudom, hogy mi. - És nem lógtál rajta túl sokat? - Nem, utoljára szerdán randiztunk, azóta csak esténként találkozunk. Még csak nem is beszélgettünk. Zach alaposan kikérdezett, de semmit nem találtunk, amiben hibázhattam, így végül meguntam az önsajnálást, és visszamentem a Szépek Társaságába.

Ebédidő volt, vagyis ideje annak, hogy próbáljam meglepni Deant azzal, mennyire házias vagyok. Feszélyezetten ültem le a körbe, ami Deanen, Zach-en, Emilyn és Matten kívül egy Dorothy nevű nagyon kedves lányból, egy izmos, szőke hajú fiúból, Markból, a szegrőlvégről már ismert, volt Anne Cartney-s Michelle-ből, és egy Michael nevű fiúból állt, aki Michelle ikertestvére. Ezen kívül Michelle és Michael együtt lakott Mattel, Dorothy pedig Emily nővére volt, és együtt járt Michaellel, nem is beszélve arról, hogy Mark Emilyvel lakott Mauin, de Michelle volt a barátnője. Bonyolult és szoros kapcsolatok fűzték egybe őket, és én úgy éreztem magam, mint egy kis senki.

Hiszen ők mind annyira szépek és boldogok, semmi szükségük nem volt egy újabb valakire, akinek folyton magyarázni kell, kiről-miről beszélnek. Persze megtették, főként a Mark nevű fiú, aki evés közben egy csomó vicces sztorit mesélt, és Deannek, Zach-nek meg nekem külön hozzátett pár utalást. Igyekeztem nem nézni Emilyre, így anélkül lakott jól mindenki, hogy a szóváltásunk nyilvánosságra került volna. - Akkor most menjünk vissza játszani, hogy ronggyá verhessünk titeket! – ugrott fel Michelle, és a szavai főként Marknak szóltak. – Még úgy sem nyerhettek, hogy emberfölényben vagytok! - De hiszen azt mondtad, Matt kitesz két

embert is – nevetett Mark. – Különben is, Michael még csak tanulgatja a játékot, nem tesz ki igazi erőfölényt. - Szerintem Mark arra céloz, hogy béna vagy, Szöszi! – Emily olyan nevetést hallatott, amire nemcsak Matt és Zach figyelt fel, Dean is elmosolyodott. Sőt, még Michael is, akinek ez a nem is burkolt sértés szólt, mintha a világ legjobb dolga lenne az, ha egy ilyen szép lány megsért. Végül az ebéd befejeztével visszamentek játszani, és én olyan erősen kívántam, hogy valaki hívjon engem is, hogy kis híján elbőgtem magam, mikor megint kettesben maradtam Emilyvel. - Utálom a röplabdát – szólalt meg nagy

sokára, mintha csak udvariasságból tenné. Nem nagyon örültem ennek, mert azt jelentette, hogy nekem is udvariasnak kell maradnom, még annak ellenére is, hogy utáltam, amiért Dean olyan szépen mosolygott rá. – Te is? - Elég hülye játék – feleltem, és arra gondoltam, Dean milyen édesen köszönte meg az ebédet, és azt mondta, finom volt. Legalább azzal nem fáradtam hiába. - Miért nem mondtad nekik, hogy vegyenek be? – Ennyire lerí rólam? – Szerintem azt hiszik, hogy nem akarsz játszani. - Nem kértem, hogy vigasztalj! – vágtam rá. Nem hittem el, hogy ilyen mogorva vagyok, de nem is bántam meg

mindaddig, amíg Emily újra meg nem szólalt. - Nekem azt mondták, kedves és félénk lány vagy. Matt állította, hogy majd jól kijövünk. Örülök, hogy nem így van, legalább nem kell attól tartanom, hogy megsértelek. - Dean is hangoztatta, milyen tökéletes vagy – ismertem el savanyún. – Máskor kedvesebb vagyok. Sajnálom. - Én nem – felelte, mire felpillantottam rá. – Mármint én nem vagyok kedvesebb. De én is sajnálom. Akármilyen rosszul éreztem magam, elmosolyodtam ezen. - A fiúink legjobb barátok, elvileg kötelező jóban lennünk. Minimum

kedves ismerős szinten. - Ez menni fog – nevette el magát, megint azt a kacagását hallatva, amitől újra le kellett nyelnem a féltékenység keserű ízét. Ha Dean ránéz erre a lányra, aztán rám…– Nem vagyok tökéletes. Remélem, most már látod. - Nem kell álszerénynek lenned – mosolyogtam bíztatóan. – Téged bámulnak a legtöbben a környéken. Körülnézett, mire távolabbról két srác is biccentett neki. - A külső nem minden – vont vállat, és felszegte az állát, mintha az üzenné a világnak, hogy totálisan megközelíthetetlen. – Azt látják, aminek tűnök ebben az ízléstelen cuccban. - Szép a fürdőruhád – mondtam

meglepetten. - Megígértem Mattnek, hogy ezt veszem fel – fintorgott, és hirtelen feltűnt, hogy valójában kényelmetlenül érzi magát. – Addig könyörgött, míg belementem. Én hülye! - Ugyanez volt nálunk is – bólogattam. Milliószor szimpatikusabbnak tűnt, ahogy felfedeztem ezt a pár pillanatnyi magabiztosság ingadozását. – Dean sokat erősködött, és tisztességtelen módszerekkel győzött meg. – A mosolyom szélesebb lett, és nagyon akartam, hogy Emily megértse, mire célzok. - De te legalább nem úgy festesz, mint egy kurva. Szerintem Matt mutogatni akar engem. Különben miért cipelt volna

ide? Ugyanakkora medencéjük van otthon is – bökött a vízre. - Irigy voltam rád – vallottam be sóhajtva, és megkönnyebbülten, mert hirtelen már nem is irigyeltem. – Azért zavart, hogy Matt folyton idejön hozzád. Látszik, hogy mennyire szeret, és hogy büszke, hogy a barátnője vagy. Dean meg sem csókolt reggel óta. - Jobban örülnél neki, ha rád mászna, és mindenki előtt fogdosna? Szeretem Mattet, de cikis, amikor nyílt színen ilyen. – Elpirult, és én arra gondoltam, talán újra a felszínesség hibájába estem. A maga módján egész kedves. - Bármit megadnék érte, ha Dean ezt csinálná velem – ráztam a fejem

hitetlenkedve. – Nem hittem, hogy téged zavar ez. Dean csak akkor heveskedik, amikor nálunk vagy náluk vagyunk. Ilyenkor még csak meg sem ölelhetem. Emily a röplabdások felé nézett. - Miért nem ölelheted meg? - Mert nem szereti, ha a nyakán lógok – magyaráztam. – Megfojtom a kapcsolatot, ahogy Patty csinálta. Őt ismered, nem? – Emily fintora jelezte, hogy igen, és szerencsére nem kedveli. – Na, ő is ezt csinálta. Folyton hívogatta Deant, meg rátelepedett az életére. - De attól, hogy megöleled, még nem telepedsz az életére – vélte. - Talán – ismertem be. – De már így is a szomszédja vagyok, már most olyan, mintha együtt élnénk.

- És ez zavar téged? - Dehogy. De Dean szereti a függetlenségét, hogy együtt lóg Mattel és Zach-kel, és senki nem zaklatja, hogy vigye el a plázába vagy ide-oda. Zach mesélte, hogy amikor Dean Pattyvel, Matt pedig Gemmával járt, folyton nála bújtak el előlük. Emily felnevetett. - Tényleg? Matt nem mesélte. - Pedig így volt. Én nem akarom, hogy Deannek menekülnie kelljen előlem. Azt akarom, hogy hozzám meneküljön, érted? Amikor elmentél Mauira, és Matt szomorú volt, Deannek is bűntudata lett. Hozzám jött, és annyira jó volt! Beszélgettünk, meg pitét ettünk.

- Gondolom, meggyeset – mosolygott Emily. – Még nem vagyok olyan nagy szakértő ebben, de Mark mostanában azt szokta mondani, hogy a jól működő kapcsolat titka nem a teljes őszinteség, hanem, hogy a felek feltárják a saját igényüket a másiknak. Vannak dolgok, amikről nem beszélek Mattnek, de azt mindig megmondom, hogy mit akarok. Most már. Régebben nem tettem, és elég rosszul sült el ahhoz, hogy kétszer is meggondoljam az igényeim feltárását. - És Matt jól fogadta? – kérdeztem elgondolkodva. – Még azokat is, amik nem tetszettek neki? - Nem – nevetett Emily. – Egész nagy hisztiket szokott rendezni, de végül belátja, hogy igazam van, és amiket

kérek, azok nem nagy dolgok. - De mi lenne, ha nem látná be? Nem félsz, hogy szakítana veled miatta? – Persze neki nem kell félnie, ő nem egy jelentéktelen barátnő, mint én, akiből Dean egy tucattal is kaphatna. - Matt szeret engem. Ilyesmi miatt legfeljebb csak veszekszünk. - Értem – mondtam arra gondolva, hogy én még egyszer sem veszekedtem Deannel amióta a kapcsolatunk tart. De ki tudja, vezethet egyetlen veszekedés szakításhoz? Naná! - Dean szeret téged – mondta ki Emily nyíltan, nyilván mert meglátszottak rajtam a gondolataim. – Hülyeség azt gondolnod, hogy szakítani fog veled, mert meg akarod ölelni, amikor akarod.

Csak menj oda, öleld meg, és mondd, hogy ezután akkor öleled meg, amikor csak akarod. - Ez egy hülye ötlet – vágtam rá. - Igen, de nekem a hülye ötletek be szoktak jönni. Tényleg elhiszed, hogy rögtön szakít veled, ha odamész és megöleled? - Nem – hazudtam. Viszont nagy volt rá az esély. Eddig nem viselkedtem kolonc módjára, de ha most elkezdem… - Te tényleg félsz! – nevetett rajtam. – Menj már oda, ha balul sül el, majd megmondom, hogy én kértem. Azzal nem mész semmire, ha itt ülsz, és szenvedsz. Némi rábeszélés és egy nagy adag bátorság magamhoz vétele után, úgy

döntöttem, hallgatok Emilyre. Rettegtem, de elmentem a medencéig, belegázoltam a vízbe, és figyelmen kívül hagyva Zach „beszállsz, Haley-bébi?” kiáltását, átöleltem Deant. Csak úgy szó nélkül, mert ezt akartam tenni. - Valami baj van? – kérdezte, és lefejtette magáról a karjaim, hogy az arcomba nézzen. – Mi az? - Semmi – válaszoltam, és rámosolyogtam. – Csak megöleltelek. Ez baj? - Napszúrást kaptál? – csúszott a keze a homlokomra, és leellenőrizte lázas vagyok-e. – Rosszul érzed magad? - Nincs semmi bajom, Dean! – Kezdtem kétségbe esni. – Baj, hogy megöleltelek? Miért hiszed, hogy beteg vagyok?

- Ok nélkül ölelgetsz – világított rá, amitől a világ legbutább koloncának éreztem magam. – Mégis van valami bajod? Gyere, visszakísérlek az árnyékba! - Maradj csak! – löktem el magam tőle. – Maradj, és játssz! Egyedül megyek vissza az árnyékba! Elképedve bámult rám, és még körül is nézett, mintha a játékot abbahagyó barátaitól kérne segítséget az ügyben, mit csináljon velem. Visszarohantam Emilyhez, aki más korántsem mosolygott, viszont értetlenül nézte, ahogy a vizes fürdőruhára veszem fel a pólóm. - Mit mondott? - Azt, hogy nyilvánvalóan beteg vagyok

– szipogtam, és felkaptam a kosaramat. – És visszaküldött az árnyékba. Szóval, most hazamegyek! - Várj, biztos csak félreérted… Nem érdekelt az egész. Utáltam a strandot, és utáltam, hogy mindenki olyan szép és szerelmes. Nem tudtam, hogy mit kellene tennem. Már mindent megpróbáltam. A létező összes trükköt bevetettem, megtettem akármelyik bolondságot, amire csak rávettek, mint most ezt is, és az a vége, hogy mindig egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedek. Lehetetlen, hogy ennyire rossz legyek, és hogy ennyire keveset érjek.

Alig értem ki a parkolóig, Dean már utol is ért. - Magyarázd el, mi bajod van! – kérte lágyabban, mint számítottam rá. - Szeretnék hazamenni – mondtam. – Hazaviszel? Bólintott, így beültünk a kocsijába. - Emily azt mondta, látni akarta, hogy viselkedem, amikor megölelsz, és hogy te biztos vagy benne, hogy nem imádom, amikor megteszed – szólalt meg, alighogy elindultunk. - Imádod? – kérdeztem kétkedve. Nem akartam felé fordulni, hogy megenyhüljek. Tisztázni akartam az egészet, hogy vége legyen a gyötrődésemnek. - Persze, hogy imádom, Szépségem.

Miért ne imádnám? - Én csak… Megfenyegettem Emilyt, azt mondtam neki, hogy be fogom verni az orrát. – Nem tudom, miért ezzel kezdtem, csak azt értem el vele, hogy Dean kinevetett. - Miért? – Nem néztem rá, amúgy is tudtam, hogy mosolyog. - Feldühített. Mostanában nem vagyok önmagam – vallottam be. - Észrevettem. – Csak ezt az egy szót mondta, semmi mást, és ez elég volt arra, hogy megint dühös legyek. - Mit szólnál hozzá – ránéztem, hogy most lássam a reakcióit –, ha szakítanánk? Semmi rezdülés, még az útról sem vette le a szemét.

- Szakítani akarsz? – kérdezte. - Én kérdeztem először! – csattantam rá. – Mit szólnál hozzá? Még mindig semmi, mintha egy érzelemmentes robothoz beszéltem volna, ellenben nekem megint szúrt a szemem. - Nyilván nem kényszeríthetnélek, hogy velem legyél – mondta könnyedén. – Ha szakítani akarnál, kénytelen lennék elengedni téged. - Igen, ez nagyon egyszerű – motyogtam, és kibámultam az ablakon. Egyszerűen elengedne, ha most azt mondanám, szakítsunk? Vajon nem is próbálna küzdeni értem? Nem mintha érdemes lenne egy olyan lányért, mint

én. Aki szemmel láthatóan nem felel meg neki. Meg sem kérdezné, miért akarom ezt tenni? Egyszerűen azt mondaná, viszlát, és hátat fordítana? Ez az, ami leginkább közénk áll, mert én minden erőmmel azon vagyok, hogy jobbá tegyem a kapcsolatunkat, ő pedig semmit nem tesz. Biztosan, mert nem érek annyit, hogy tegyen valamit. - Azért azt megkérdezném, hogy miért – mondta végül, amikor már majdnem hazaértünk. Gondolkodtam rajta, hogy kimondjam-e nyíltan, mellébeszélés nélkül a dolgot. A választ a kis híján áthatolhatatlan sövénnyel körülvett házunk adta meg. Dean megkérte apát, hogy hadd vágja ki, de apa azt mondta, maradjon, amíg ő

nem látja úgy, hogy a szerelmünk Deannel tartós lesz. Persze akkor meg sem fordult a fejemben, hogy lesz olyan perc, amikor a szakítást fontolgatom. Arról ábrándoztam, hogy apa majd saját kezűleg írtja ki a bokrokat, miután elismerte, Dean tényleg szeret engem. Úgy hittem, olyan lenne, mint valami konkrét bizonyíték, arra, hogy megérte a sok szenvedés korábban, mert sikerült összehoznunk valamit, ami ilyen jó. Ehelyett megint csak félek, és rágom magam egész nap amiatt, hogy nem vagyok elég jó, ahelyett, hogy konkrétan kimondanám az igazságot. - Ha szakítanék veled, akkor annak nagyon komoly oka lenne – kezdtem köntörfalazásba, holott egyből ki

akartam mondani. - Hallhatnám esetleg? – A gúnyos hangja hallatán szívesen előkaptam volna valamit az ölemben lévő kosárból, hogy azzal vágjam fejbe. Befordult a felhajtójukra, leállította a motort, és várakozóan rám nézett. - Nem szeretsz engem! – vágtam a képébe. - Mit tettem? – kérdezte csodálkozva, és lerítt róla, hogy nem érti. Hitetlenkedve kinyitottam az ajtót, és kiszálltam. Dean ugyanígy tett, és még mindig látszott az arcán az, hogy fogalma sincs, miről beszélek. - Nem szeretsz engem, Dean! Mit nem értesz ezen? - Szeretlek – közölte tényszerűen. – Ezt

te is tudod. - Igen, ez egy nagyon romantikus vallomás volt! Hagyj inkább békén, egyedül akarok lenni! Kezemben a nehéz kosárral megkerültem a sövényt, és közben a kulcsom után kotorásztam. Hallottam Dean lépteit magam mögött, és tudtam, hogy nem hagyja annyiban, most rögtön akarja rendezni a dolgot. Kinyitottam az ajtót, besétáltam a házba, és vártam, hogy Dean utánam rohanjon, amit meg is tett. Betrappolt, és becsapta maga mögött az ajtót. - Szeretlek, Haley! – mondta, miközben háttal neki a szüleim képére meredtem. – Miért ne szeretnélek?

- Mert nem hiszem el – böktem ki. – Attól félek, hogy csak azért nem szakítasz velem, mert félsz a szüleidtől, meg az enyémektől. Szeretnéd, hogy én csináljam? Ha… ha nem elégíted ki az igényeim, akkor úgyis meg akartam tenni. Szakítsunk most rögtön? - Előbb azért jó lenne hallani az igényeid. – Nem mondta, hogy nem akarja! Teljesen összetörtem a gondolatra, és rettegve emlékeztem arra, milyen volt nélküle. - Mindent megcsináltam – erősen markoltam a kezemben tartott nehéz kosár fogantyúját. – Nem álltam a barátaid és közéd. Nem lógtam a nyakadon, és nem követeltem semmit tőled, ezt nem tagadhatod! Nem

untattalak a hülye történeteimmel, nem is untatlak semmilyenekkel, mert még csak nem is beszélsz velem! Készséges voltam az ágyban, izgalmas dolgokat csináltunk, és mindig máshogy. Annyira nem értem, hogy mi a baj veled, Dean! Én jól csináltam! Jó barátnőd voltam! - Az én hibám? – kérdezte. Ismertem már annyira, hogy tudjam, az elfojtott dühe produkálja ezt a hideg hangot. - Igen – mondtam ki. – Nem tudok tökéletes lenni. - Sosem kértem ezt. – Ebből most nem hallottam ki semmit. Se dühöt, se elfojtott indulatokat, így lendületesen megfordultam, hogy szembenézzek végre vele.

- De igen! Azt akartad, hogy olyan legyek, amilyen nem vagyok. Te olyan…– behunytam a szemem, hogy ne lássam a tekintetét, ami tele volt hitetlenséggel, dühvel, és valami megmagyarázhatatlan szomorkás fénnyel –, érzéketlen vagy az ágyon kívül. Én nem, szeretlek megölelni, és csókolózni veled akkor, amikor eszembe jut, vagy épp beleülni az öledbe, a nyakadon lógni, szagolgatni a hajad vagy simogatni az arcod. Fogdosni akarlak, amikor úgy tartja kedvem! Kinyitottam a szemem. Megint úgy nézett, ahogy a strandon is, mintha ő, a világ legokosabb fiúja, nézne le a legbolondabb lányra. - Igen, buta vagyok! – kiabáltam

feldühödve. – Mert kézen fogva akarok járkálni veled, és hívogatni akarlak, amikor hiányzol, és amikor nem alszol velem, jóéjt akarok kívánni, és jó reggelt, mikor felkelek, mert te vagy az első és az utolsó gondolatom is. El akarom mesélni, hogy mi volt a filmben, amit Zach-kel néztem, hogy mit olvastam Syl mangáiban, vagy, hogy mi a fenét csináltam Görögországban, amikor nem azon aggódtam, hogy kivel vagy és kivel leszel, mire hazaérek. Szóval, szakítsunk, különben ezeket fogom csinálni! Kész fenyegetésnek hatott, amit mondtam. Rádöbbentem, hogy ma már másodszor fenyegetek meg valakit, csakhogy ezúttal teljesen komolyan

gondolom. - Ezentúl nem leszek az a korlátok közé szorított, csendes lány, aki a kívánságaid lesi! – folytattam halkabban. –Újra az a béna leszek, aki voltam! Nem fogok az árnyékban ülni, és játszani fogok veletek, még akkor is, ha nem hívtok! Gyerünk, szakíts velem! Vártam, hogy mondjon valamit, de ő csak nézett, majd lassan elmosolyodott, és kitört belőle a nevetés. - Tudtam – közölte, és tovább nevetett. Abban a pillanatban nem szerettem, legszívesebben hozzávágtam volna a kosaramat. - Mégis mit? – kérdeztem ingerülten. - Hogy nem vagy az a korlátok közé

beszorított, csendes lány, aki lesi minden kívánságom. Ma meg akartam nyalni a nyakad. - Mi? – kérdeztem megrettenve. Most gúnyt űz belőlem? Vagy megszégyenít, mielőtt kidob? - Meg akartam nyalni a nyakad – mondta megint. – Pontosan itt. Közelebb lépett, és hüvelykujjával megérintett egy érzékeny pontot a nyakamon, aztán mire észbe kaptam, kirántotta a kosarat a kezemből, és magával rántott a kanapéra. - Aztán arra gondoltam, az nem tetszene neked. Mert mit szólna az a sok idióta, ha a pasid egyszerűen a nyakadhoz hajolna, és megnyalna? Féltem, hogy szégyellnéd, ha megtenném, én a magam

részéről, magasról teszek rá, hogy mit szóltak volna. Érted, Szépségem? Nem tudom, hogy honnan vetted ezeket a baromságokat, ha én utaltam rájuk, vagy sugalltam valahogy, sajnálom. Nem akartam ezt. Gyere, ülj az ölembe! Most azonnal! – Megragadott, és az ölébe húzott. - Elment az eszed? – értetlenkedtem a hirtelen támadt hangulatingadozása miatt. - Nem vagyok érzéketlen! – csókolt bele a nyakamba. – Sosem mondtam, hogy nem akarom, amiket mondtál. Akarom, Haley! Megőrülök érte, hogy megölelj, hogy csókolj, hogy szagolgasd a hajam, amit nem értem, miért akarnál megtenni. Szeretlek! Ha lenne erre másik szó, nem ez az unalmas szeretlek, amit hajtogatok,

akkor azt mondanám, de nem tudok másikat. Szeretlek, Haley! Te szeretsz engem? Hitetlenkedve megpróbáltam az arcába nézni, ami elég nehézkes volt, mert az ölében ültem, és épp a nyakamba fúrta az arcát, de amikor észrevette, mit akarok, megfordított, így egy elég intim pozícióba kerültünk. - Nem hiszem, hogy igazad van – mondtam komolyan, miközben annyira vágyott közelségből csodáltam a tökéletes arcát, a szemeit, a szájának megfeszülő ívét. – Tudom, hogy nem akarsz megbántani. Jobb lesz, ha én szakítok veled. De maradhatunk barátok, az jó lenne. Nem kellene így

szenvednünk egymás mellett. - Szenvedsz mellettem? – kérdezte csendesen. Túl halkan, túl szomorúan ahhoz, hogy ne akarjam azonnal visszaszívni, amit mondtam. - Ez nem a te hibád! – Nem tudtam ellenállni, és megpusziltam az arcát. – Én nem tudom tovább csinálni. - Nem szeretsz engem? – A szinte könyörgő hangjába valósággal belehasadt a szívem. - Jobban szeretlek, mint az egész világot együttvéve. Túlságosan is szeretlek, és ez a baj. Álló nap azon aggódom, hogy mivel tehetnék a kedvedre, hogy hogyan törhetném át azt a falat, amit magad köré emelsz, és amivel kizársz önmagadból. Még ennyi idő után sem tudom, hogy

mikor mit gondolsz, mikor vagy őszinte, és mikor gúnyolódsz. Akartam tudni, ki akartam deríteni, de most már nem akarom. Túl bonyolult vagy nekem. Sajnálom! - Nem csinálhatod ezt! Nem szakíthatsz velem! – erősen magához szorított, és máris tudtam, nem fogom tudni megtenni, ha ezt csinálja. – Nem akartam, hogy szenvedj mellettem. Annyira szeretlek, és ezt őszintén mondom! Meghalnék nélküled. - Nem halnál meg – húzódtam el. – Két perc alatt találnál valaki mást. Ezt te is tudod! - Mégis kit? Hozzád mérhető lányt nem ismerek, soha nem is ismertem, Szépségem! Te…– mindkét kezével

megsimította az arcom. – Te vagy minden, ami én nem. Nem mondhatod, hogy elhagysz, mert szeretjük egymást! - Nem szeretjük egymást – vágtam rá durván. – Én szeretlek, te pedig tudod ezt, és kihasználsz ezért! – Úgy engedte el az arcom, mintha hirtelen döbbent volna rá, mennyire nem fogható Emilyéhez. Könnyek gyűltek a szemembe, de kimondtam. – Nem vagyok boldog! Nekem olyasvalakire van szükségem, aki úgy szeret, ahogy én őt, aki mellett nem kell hülyének éreznem magam. Aki nem nevet ki, amikor elmondom a problémáimat! - A francba, Haley! – Erősen megragadta a vállam. – Nem nevettelek ki!

Megkönnyebbülésemben nevettem, mert az egészet csak félreértetted. Szeretlek! - Attól, hogy ezt mondod, még nem lesz valós! – Lecsordultak a könnyek az arcomon. - Igazad van – sóhajtotta. – Nem tudom úgy kimutatni, ahogy akarom, de ettől még valós! Ha nem is látod tisztán, mondd, egyáltalán nem látsz belém? Várakozóan nézett rám, én pedig kipislogtam a könnyeket, és néztem őt, éreztem a szorítását, az illatát, a tapintható feszültséget kettőnk között. - Nem tudom, mit nézzek – csóváltam meg végül a fejem. - Most… félek – mondta alaposan megdöbbentve ezzel. – Nem tudom elképzelni, hogy mégis mit szeretsz

bennem, és miért imádsz ennyire. Hetek óta folyton attól rettegek, hogy kidobsz engem. Megtehetted volna eddig is, de te valamilyen okból azt hitted, vagyok valaki. Egy senki vagyok hozzád képest! Miért nem látod? - Mi? Miről beszélsz? Én… nem értelek. - Ahogy én sem téged, Haley! Miért szeretsz? Káromkodom, folyton gúnyolódom veled, és nem tudlak megbecsülni, úgy, ahogy megérdemelnéd. Jobban szeretlek ennél, mégsem tudom elmondani úgy, hogy el is hidd. Tudom, azt hiszed, megőrültem, de ezerszer is elismételhetném, te teszed ezt velem. Teljesen felforgattad az egész világomat! - Sajnálom! – szipogtam.

- Nem, Haley! Én nem sajnálom, imádom ezt! Szeretlek téged, és mindent, ami ezzel az új helyzettel jár. Még sosem éreztem magam ennyire baromnak, mint mostanában. Egyszerűen nem tudom, hogy bánjak veled. Olyan különleges vagy, hogy sokszor félek megérinteni téged, mert ha összetörlek, beledöglöm, érted? Sosem volt még senki, akit ennyire közel érzek magamhoz. A francba, még álmodom is rólad. Benne vagy az életemben, és most eltűnnél belőle, azt egyszerűen nem tudnám elviselni. - Ezt nem tudhatod – jegyeztem meg, és nem mertem feltenni a kérdést, ami pedig kaparta a torkom.

- De tudom. Jobban ismersz, mint bárki, de attól még nincs jogod hozzá, hogy megmondd, hogyan érezzek. Ha szakítanál velem, többé nem lenne értelme semminek, mert most te vagy nekem minden. Ahogy mondtam is, kérj bármit, megteszem neked, csak ne szakíts velem. - Jó. – Annyira gyönyörűen hangzott, amit mondott, de nem igazán mertem elhinni. Félig-meddig igen, hiszen itt van velem, szorosan tart, másrészről viszont ezeket, amiket elmondott tényleg nem érzem mindig. Talán csak észre kellett volna vennem a jeleket? Valamit elmulasztottam volna? – Csak egy dolgot szeretnék kérni. Ha tényleg álmodtál rólam, akkor meséld el, hogy mit.

- Álmodom rólad – biztosított, és a szívem fölé csúsztatta a kezét. – Általában buja dolgokról, amiket művelünk is éjszakánként, de néha rémálmaim vannak. Olyan dolgokat mondasz nekem, amiktől izzadva és rettegve ébredek, egyedül az nyugtat meg, hogy ott vagy mellettem. Hallgatom a lélegzeted, a kezem alatt érzem a szívverésed, és ezek együtt adják azt a dallamot, amire újra el tudok aludni. - Ó, Istenem! – suttogtam, ahogy realizálódott bennem, hogy sokszor ébredek erre. Dean átölel, és a tenyerét pontosan a szívem fölé fekteti, mint most. – Ez a legszebb dolog, amit valaha mondtál nekem!

- És hiszel nekem? Már elhiszed, hogy szeretlek? Nem válaszoltam azonnal, és ő türelmét vesztve megragadta az arcom, hogy csakis rá nézzek, miközben beszél. - Amikor Görögországban voltál, elveszett voltam nélküled. Egész nap a házatokat bámultam, és otthon ültem a telefon mellett, mert arra vártam, hogy hívj fel, ha eszedbe jutok. Egyszer sem hívtál, Haley! A szüleimet minden áldott nap felhívtad, és engem egyszer sem kértél oda! Mégis miért? Nem értettem, azt hittem, hogy arra vársz, hogy én hívjalak, és amikor megtettem, alig beszéltél. Életem leghosszabb két hete volt, és csak az tette volna elviselhetőbbé, ha hallom a hangod.

Ehelyett tűnődtem, vajon szeretsz-e még. Hirtelen ráébredtem, mekkora hülyeséget csináltam. Ha ezt a telefonos dolgot félreértettem, akkor talán a többi dolog sem az, aminek látszik. Lehet, hogy túlbonyolítottam a dolgot? A kapcsolatunk miattam ilyen döcögős? - Nem éreztem jól magam Görögországban – ismertem be. – Annyira hiányoztál! Igaz, már csaknem két hete megjöttem, most átöleltem úgy, mintha ebben a percben érkeztem volna. - Úgy sajnálom, Dean! – súgtam a nyakába. – Lehetne, hogy elfelejtsd, azokat a dolgokat, amiket ma vágtam a fejedhez? Hülye voltam, ne haragudj! - Ne kérj bocsánatot, csak mondd,

hogy… - Szeretlek! – mondtam gyorsan, mert ezen a hangján csak ezt szokta kérni. Felemeltem a fejem, és az arcába mondtam. – Nagyon szeretlek! - Nem akarsz szakítani velem? - Nem! Dehogy akarok, túlreagáltam az egészet. Azt hittem, hogy már… már nem úgy szeretsz, mint a legelején. - Jobban szeretlek, Haley! – a homlokomnak döntötte a sajátját. – Azt akarom, hogy tudd, ha nem is mondom minden nap, és ha sokszor érzéketlenül is viselkedem, attól még szeretlek. Bárcsak képes lennék ódákat írni neked, de még egy nyamvadt verset sem tudtam összehozni. Annyi művészi érzék sincs bennem, mint egy darab kőben. Ne

szakíts velem, kérlek! - Nem fogok – ígértem, és gyorsan megcsókoltam az enyémnél sokkal puhább száját. – Lehet, hogy csak blöfföltem. - Blöfföltél? – lehelte a számra, és elmosolyodott. – Jól csináltad, bejött. - Nem úgy értettem, hogy nem mondtam komolyan – hajtottam a fejem a vállára. – Csak nem tudom, meddig tartottam volna be. Akkor Zach mindenben tévedett? Nem csak a hívásokban? - Zach? – Úgy ejtette ki a nevét, hogy biztos voltam benne, most bajba sodortam őt. – Mit mondott az az állat? - Csak segíteni akart – szögeztem le. – De lehet, hogy nem volt igaza. Szerinte

utáltad, mikor Patty hívogatott, és azt mondtad, tudhatná, ha beszélni akarsz vele, úgyis hívnád. Ha én… - Képes voltál összehasonlítani magadat Pattyvel? – hitetlenkedett. – Egyetlen göndör hajszálad többet ér, mint az a tésztaképű hisztérika, te bolond! – Önkéntelenül is elmosolyodtam, míg Dean tovább folytatta Patty szidalmazását. – Halljam, mi volt még? – sürgetett végül. - Amiket elmondtam – bújtam szorosabban hozzá. – Hogy nem szereted, ha rajtad lógok. Meg, ha nem változatos a szex. – Deanből hitetlenkedő szisszenés tört elő. – Ha sokat untatlak, ha azt kérdezgetem, mit csinálsz, ha…

- Ennyi elég. Ugye tudod, hogy ez mind baromság? - Igen – vágtam rá, mire eltolt magától, és az arcomba nézett. - Ugye tudod, hogy ez mind nem igaz? - Nem – ismertem el kelletlenül. – Egyik ellen sem volt soha kifogásod. - Dehogynem volt! El sem hinnéd, mennyire feszélyezett, hogy ennyire… aktív vagy szexuálisan. Megijesztettél, Haley, féltem, hogy egy idő után nem leszek elég neked. - Én ugyanezt hittem – ismertem el hitetlenkedve. – De miért nem szóltál? - Te miért nem szóltál? – fordította ellenem a kérdést. - Mert nem szereted a drámázást – mondtam. – Ezt nem Zach mondta, ezt te

magad. Féltem, hogy ha problémázom, akkor majd… kidobsz. - Ezt mondtam, de csak, mert utálom, ha sírsz, Szépségem. Bármit megtennék, csak, hogy soha többet ne kelljen sírnod, ráadásul, ha miattam csinálod, legszívesebben belefojtanám magam egy kád vízbe. - Ne mondj ilyeneket! - Ez az igazság! De ne hidd, hogy egyedül voltál ezzel az oda-vissza problémával, Haley! Szerinted én mit éreztem, amikor nem mondtál semmit? Szerinted hogy érzem magam, amikor érted megyek miután elvégezted a munkád, látom, hogy mindenkivel vidáman beszélgetsz, aztán a kocsiban elhallgatsz? És amikor az egész szombat

éjjelt Zach-kel töltöd… - Azt mondtad, nem baj! – vágtam közbe a vádló panaszáradatba. – Csak egy szavadba került volna, és nem megyek el! - De én nem akartam, hogy ne menj el! Azt akartam, hogy engem is hívj! Legalább egyszer! Akartam valamit mondani, de rájöttem, hogy valóban nem hívtam. Egyszer sem, még csak meg sem fordult a fejemben, hogy szólnom kellene, hogy jöjjön velem. - Nem hibáztatlak, Haley! Csak azt akarom, hogy ne hidd azt, hogy nekem nem volt rossz. Attól, mert nem láttad rajtam, én is szenvedtem.

A gondolat, hogy ő szenved sokkal rosszabb volt, mint a saját negatív érzelmeim együttvéve. Szorosan átöleltem, a nyakába fúrtam a fejem, és gyengéden csókolgatni kezdtem a klóros víz illatú bőrét. - Sajnálom ezt a jelenetet – suttogtam bocsánatkérőn. – Nem kellett volna. - Örülök, hogy megbeszéltük, Szépségem. De ezentúl engem kérdezz, rendben? Ne Zach-kel beszéld meg ezeket. - Jó – leheltem, és megborzongtam, mikor benyúlt a pólóm alá. - És sajnálom, de ez lesz az utolsó alkalom, hogy leveszem rólad ezt a fürdőruhát. Később majd dobd ki! - Mondtam, hogy nem fog jól állni –

jegyeztem meg, és feltartottam a karjaim, hogy levehesse a pólót rólam. - Na, ne viccelj! – mormolta. – Ez a lehető legrosszabb választás volt a részemről. Őrjítően szexi vagy benne! - Nem hiszem – ráztam a fejem, és lecsúsztam Dean öléből. – Menjünk fel a szobámba. - Nem hiszed? – csodálkozott el, és utánam indult a lépcső felé. – Legszívesebben kivertem volna Zach szemét, esküszöm, ha még egyszer úgy néz rád, megteszem! - Szerintem félreláttad – nevetgéltem. - Nem én! Matt is állítja, hogy imádja Emilyt, de legszívesebben emlékeztettem volna a barátnője jelenlétére, amikor úgy megbámult téged vetkőzés közben.

- Tényleg beszélned kellene apával – vártam be Deant a lépcső tetején. - Miért? – mélyült el a vonal a homlokán. - Hát a szemüveged miatt. Biztos vagyok benne, hogy valami nem stimmel a látásoddal. - Majd meglátjuk! – mordult fel. Egyszerűen felkapott a földről. – Talán már el is felejtettem, hogy is nézel ki a fürdőruha nélkül. Pedig minden alkalommal jól megnézlek magamnak. - Ezért nem is értem – kuncogtam idiótán, és ellenkezés nélkül tűrtem, hogy becipeljen a szobámba, és becsapja mögöttünk az ajtót. ***

Másnap délután Lissa, Mary és én épp recepteket másoltunk egy óriási könyvbe. Mary az évek során rengeteg féle ételt és süteményt talált ki, és most elhatározta, Lissára hagyományozza az egész tudását annak a könyvnek a formájában. - Szerintem kiadhatnál egy szakácskönyvet – jegyeztem meg egy gusztusosnak tűnő gesztenyés sütemény receptjét olvasgatva. - Szerintem is, anya – helyeselt Lissa. – Ezek a receptjeid mesések, és mind isteni finomak. - Gondoljátok? – kérdezte Mary tétován.

- Persze, ha kész leszünk, akkor utána kellene érdeklődni, hogyan lehetséges ez – magyaráztam. – Anya biztos ismer valakit, majd megkérdezem. Ebben a pillanatban lépett be Dean a teraszról, ahol korábban Mattel és Zachkel dumált, akik átjöttek megkérdezni tőle, mi volt az köztünk előző nap. Inkább nem akartam ott lenni, amikor Dean elmondja nekik, így bejöttem segíteni Maryéknek. - Szerinted is jó ötlet, igaz, Dean? – kérdezte Lissa. - Mi? – kérdezte Dean mogorván, és közelebb jött megnézni, hogy mit csinálunk. - Anya szakácskönyvet fog kiadni – újságolta a nővére lelkesen. – Lehetne

valami jól csengő neve, mint Királyi ízek Marytől vagy Mary mennyei menüi. - Ez tetszik – motyogtam, és közben Deant figyeltem. Határozottan aggasztotta valami, annak ellenére, hogy megpróbált figyelni. - Csodás ötlet, anya, a te főztöd a világon a legjobb – mondta kedvesen Marynek, aki el is pirult a bók hallatán. - Így van – kontrázott rá Lissa. - Túloztok, drágáim – legyintett Mary, és én arra gondoltam, muszáj lesz megpróbálni. Beszélnem kell anyával, aztán meglátjuk. - Sok dolgod van? – hajolt a vállam fölé Dean belenézve a gesztenyés

sütireceptbe, majd puszit nyomott az arcomra. – Eljöhetnél velem. - Hová? – kérdeztem, csak picit zavarban. - Zach-hez egy óra múlva. - De az valami fiús program, nem? – tudakoltam visszaemlékezve Dean, Matt és Zach vasárnap délutáni elfoglaltságára, amit Dean egyszerűen csak dumálásnak minősített, de sejtettem, hogy van valami más is a háttérben. – Nem muszáj engem is vinned. Nem baj, ha elmész. - Akkor világosabban fogalmazok – súgta a nyakamra. – Vagy velem jössz, vagy itthon maradok veled receptekről cseverészni. Esetleg beugrok egy parti Scrabble erejéig.

- Nem vicces! – mondtam, de azért nevettem. – Jó, megyek. Pontosan egy óra és tíz perc múlva ott voltunk Zach-nél, aki meglepődve bámult rám. - Csak tudnám, mióta csináltunk ebből csajos programot! – morogta. - Haley nem egy csaj – torkollta le Dean. – Hanem a barátnőm, és oda jön, ahová én megyek. Eddig semmi kifogásod nem volt a társasága ellen. - Haleyé ellen nem – ismerte el Zach. – De Emily is itt van. Matt elhozta. Dean rám nézett, majd dacosan összeszorította a száját. - Annál jobb! – morogta, és elindult a teraszra magával húzva engem is. Kérdőn pislogtam Zach-re, aki

reménytelen kifejezéssel az arcán megrázta a fejét. Nem értettem Dean hangulatát. Amikor kiértünk a teraszra, és meglátta a már ott csókolózó EmilyMatt párost, hűvös hangon azt mondta: - Matt, beszélhetnénk négyszemközt? Matt az arcán felettébb mogorva kifejezéssel bólintott, és visszamentek a házba. - Szia! – köszöntem Emilynek. – Ezeknek meg mi bajuk? - Nem tudom. – Emily is értetlennek tűnt. – Matt is furán viselkedik. - Dean ragaszkodott hozzá, hogy eljöjjek. – Emily most nem volt annyira feltűnő jelenség, mint a strandon, egyszerű farmert viselt, egy csinos

felsővel, és strandpapuccsal. A haját az enyémhez hasonló fonatba kényszerítette. – De nem értem, miért. - Azt tudod, hogy mi lesz itt? – mosolyodott el. Megráztam a fejem. – Valami nők fognak aerobikozni vagy mi. Ezek az idióták több mint két éve ezt csinálják, azokat lesik vasárnap és csütörtök délutánonként. Matt mesélte. - Nők? – képedtem el. – Milyen nők? - Zach anyjának barátnői – nevetett Emily. – Bár nem értem, mi jó van ebben, azért igyekszem majd jó képet vágni hozzá. - De nekünk minek kell ezt látni? – kérdeztem savanyún. Határozottan nem tetszett a gondolat, hogy Dean holmi csajokat bámulni jár ide.

- A szobapincér szolgálatotokra – jelent meg Zach egy tálcával, és széles vigyorral. - Mi ez az egész? – kérdeztem meg tőle. – Tényleg azért vagyunk itt, hogy nőket bámuljunk? - Ti ketten nem – vágta rá. – Nem kellene itt lennetek. - Udvarias – jegyezte meg Emily. - Haragszol, amiért lemondtam a tegnap estét? – Kicsit bűntudatom volt emiatt. – Ha akarod, bepótolhatjuk. Itt maradhatok ma éjjel. - Benne vagyok – vigyorodott el rögtön. - Nem akarok kíváncsiskodni, vagy rosszra gondolni, de miért maradnál itt? – kérdezte Emily és egyikünkről a másikunkra nézett

- Hale-bébinek és nekem viszonyunk van – közölte Zach pókerarccal. – Hetente egyszer egész éjjel megállás nélkül csináljuk. - Jut eszembe, Dean azt mondta, lehet, hogy beszáll harmadiknak. Nehezményezte, hogy eddig egyszer sem hívtam. - Nehezményezte? – kérdezett vissza Zach dühösen. – Miért hívtuk volna? Csak elrontaná a kedvünket. - Miért rontaná el? – csodálkoztam el Zach negatív hozzáállásán. – Meglátod, hármasban még jobb lesz. Sőt, elhívhatnánk Mattet és Emilyt is, és akkor… - Megint páratlanul lennénk – morogta

gyerekes sértődöttséggel. – És az lenne a vége, hogy velem senki sem törődne. Emily felnevetett, mire Zach odasúgta nekem. - Igaza volt Deannek, üsd ki! - Mi? – pillantottam értetlenül Emilyre, aki már nem nevetett, de láthatóan nehezére esett visszafognia magát. - Üsd ki! Matt és Dean ezen vesztek össze ma délután. Dean elmondta, hogy megfenyegetted Emilyt, mire Matt kinevetett téged, és azt mondta, Emily ütne ki. Majdnem egymásnak mentek emiatt. Szerintem most is azon veszekednek, melyikőtök győzne. Szóval üsd ki, én neked szurkolok! A számra szorítottam a kezem, és rázkódni kezdtem a visszafojtott

nevetéstől. - Te tudtad? – fordultam Emily felé, és alig bírtam magammal. – Dean és Matt… fogadtak, hogy… melyikünk az erősebb – nyögtem ki nagy nevetések közepette. - Konkrétan nem fogadtak – szúrta közbe Zach. – Csak vitatkoznak rajta. - Ezt nem hiszem el! – csattant fel Emily is nevetve. – Szerinted ezért hoztak ide minket? Hogy menjünk egymásnak? Rögtön lefagyott a mosoly az arcomról. - Ezért? – fordultam Zach felé. - Nekem nem mondták, ha igen – emelte a kezét védekezően. Ezt a pillanatot választotta a két fiú, hogy visszajöjjön. Mind a ketten

ugyanolyan mogorvának tűntek, mint korábban. - Szóval, azért hurcoltál ide, hogy megverekedjek Haleyvel? – kérdezte Emily felháborodott hangon Mattől, aki mintha összement volna Emily hangsúlyától. – Ezért hordtad össze azokat a hülyeségeket? - Dehogyis, Em! – Matt odasietett hozzá, és magához ölelte. – Csak az igazat mondtam, tényleg nem akartam nélküled eljönni. Deanre néztem, és arra gondoltam, milyen furcsa, hogy mindketten ugyanezzel az érvvel csaltak ide minket. - Ne nézz így, Haley! – szólt rám. – Igazat mondtam neked. Én sem akartam nélküled jönni.

- Hiszel nekik? – tolta el Emily Mattet, és rám nézett. - Dean nem szokott hazudni – mondtam tétován, rá, majd a fiúmra bámulva. - Nem? – nevetett Zach hitetlenkedve. – Hiszen folyton hazudik neked! - Fogd be! – szólt rá Dean, és közelebb sétált hozzám. – Nem hazudok neked, Szépségem! - Értem – feleltem, és tűnődtem, mi lehet, amiben hazudik. Biztos nem abban, hogy szeret, arról tudtam, hogy igaz. Majd kikérdezem Zach-et, ha kettesben leszünk. - Nem érted. – Döbbenten néztem, ahogy letérdel előttem, és úgy hajol közelebb. – Zach semmi olyasmit nem tud mondani, amit ne mondtam volna el

neked tegnap. Tétován rápislogtam a három minket figyelőre, miközben azokat a dolgokat elevenítettem fel, amiket Dean mondott. Végül muszáj volt elmosolyodnom. - Hiszek neki – közöltem Emilyvel. – Majdnem biztos, hogy nem az volt a tervük, hogy egymásnak menjünk. - Teljesen biztos – egészítette ki Dean, és megcsókolt. Nem először tette a barátai jelenlétében, de most annyira jól esett, főleg annak a tudatában, hogy szeret engem. Elhúzódott, és már épp szóra nyitottam a számat, de Dean megelőzött. - Szeretlek – mondta, nem túl hangosan, de eléggé ahhoz, hogy Matt, Emily és

Zach is értse. - Tudom – válaszoltam boldogan, míg Zach elégedetlenül csettintett az ujjával. - Tudtam, hogy ez lesz! – vádlón ránk, majd Emilyékre bökött. – Biztos voltam benne! Emily nevetett a felháborodásán, de nekem muszáj volt megkérdezni. - Miben voltál biztos? - Matt megőrül, ezt még feldolgoztam, a legjobb barátom elárul, összejön Deannel, még ezen is túltettem magam. – A legjobb barátja? Mármint én? A legszebb baráti szöveg, amit csak mondhatott nekem. – De most nincs más választásom, nekem is kell keresnem valakit, akibe beleszerethetek? Ezt sosem bocsátom meg nektek!

- Ez nem választás kérdése – jegyezte meg Dean gúnyosan. - Bonyolultabb, mint hinnéd – bólintott Matt - És nem döntheted el, hogy kibe akarsz majd beleszeretni – tette hozzá Emily. Zach egyre borúsabb képet vágott, így muszáj volt nekem is hozzátennem valamit. - De segítünk neked. Mi négyen együtt annyi hibát követtünk el, hogy nehéz lenne elrontanod, ha megtalálod a szerelmedet. Kihagyhatod az összes sírós-szenvedős részt. - Ez igaz – nevetett fel Emily. – De először is abba kell hagynod a nevelőanyád bámulását. Tisztában vagy vele, hogy ő az a nő, akivel az apád

csinál piszkos dolgokat? Zach olyan elszörnyedve meredt rá, mint amikor sav fröccsent az egyik horrorfilm szereplő arcára. Ebben a percben érkeztek meg a tornadresszbe öltözött nők, élükön Zach nevelőanyukájával. Zach elkapta róla a szemét. - Elrontottad! – förmedt rá Emilyre. – Hogy mondhattad ezt? - Ez az igazság – jegyezte meg Matt. – Én a magam részéről megtaláltam a legszebbet, akit bámulhatok. Azzal Emilyre vigyorgott, és rögtön csókolózni kezdtek, ám nem olyan mármár szűziesnek mondható csókot váltottak, mint Dean és én az előbb, hanem olyat, aminek a láttán vörösség öntötte el az arcom.

- Elmehetnénk enni valamit – szakított el Dean a látványtól. – Mit szólnál egy meggyes pitéhez? - Velünk jössz? – kérdeztem Zach-et, aki még mindig az undor és a búskomorság keverékével az arcán meredt Mattékre, de amint eljutott a tudatáig, hogy szóltam hozzá, rám nézett. - Megyek. Dean a kezemet fogva húzott magával, hogy minél előbb kettesben hagyhassuk Emilyt és Mattet, Zach pedig a másik karomat megragadva csatlakozott hozzánk. - De csakis olyan lány lehet az, aki minimum úgy néz ki, mint Emily – magyarázta nekem.

- Ezt érthető – bólintottam rá, arra gondolva, hogy ez nehéz lesz, viszont kivitelezhető. - De belül ne, nem akarom, hogy a barátnőm olyan goromba legyen, mint Emily. Belül legyen olyan, mint te. Ha csak feleannyira lesz belém zúgva, mint te Deanbe, az tökéletes lesz. El sem hittem, hogy Zach hozzám hasonlítja a jövőbeli barátnőjét, és hirtelen mérhetetlen büszkeséggel töltött el, hogy a csúnyaságom ellenére is ennyire tart engem. - Ez lehetetlen – vetette ellen Dean, és megszorította a kezem. – Nem tudsz olyan lányt találni, aki tökéletesebb Haleynél. Még csak hasonlóan tökéletest is nehéz lenne előkerítened.

Arra vártam, hogy Zach tiltakozzon, de csak sóhajtott. - Akkor mégis hogy keressem? - Fogalmam sincs. - Én tudom – szólaltam meg, és Dean karjának döntöttem a fejem. – Nem a külső vagy a belső tulajdonságai alapján, már eleve tökéletesnek fogod látni, még annak ellenére is, hogy kicsi a melle, vagy ha gorombán viselkedik. Csak megtalálod, és semmi nem fog zavarni vele kapcsolatban. Tudni fogod, hogy szeret, még akkor is, ha nem mondja. - És néha azt érzed majd, meg sem érdemled a szerelmét – súgta Dean, hogy csak én halljam. – Akire minden percben vágysz.

Zach elrohant papírért és ceruzáért, mert le akarta írni, amit mondtam. Hiába mondtam volna neki, hogy nem fogja elfelejteni, hiszen én sem hittem volna, amíg nem tapasztalom, amíg nem érzem minden porcikámmal, így amíg várakoztunk rá a nappalijukban, elégedetten hallgattam Dean érveit arról, miért is elégedett a melleimmel annyira. Azt elárulhatom, hogy mire végzett a felsorolással, már nem is bántam olyan nagyon, hogy kicsik. Köszönetnyilvánítás: El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok a sok támogatásért, bátorításért és a rengeteg hozzászólásért, amiket

Tőletek kaptam. Köszönöm drága Olvasóim, akik itt voltatok velem, és olvastátok, kommenteltétek, szerettétek a történetet. KÖSZÖNÖK MINDENT