Anette Broadrick Az Elnök Lánya

Anette Broadrick Az elnök lánya

Nick elkeseredetten harcol a vonzalom ellen, amelyet Ashley iránt érez, hiszen az a feladata, hogy védelmezze az elnök lányát, aki barátaival egy coloradói sítúrán vesz részt. Munkája izgalmas és egyben veszélyes is. Hajdani társa sötét összeesküvésről és az elnök ellen irányuló merényletről tájékoztatja, a figyelmeztetés azonban túl későn érkezik. Röviddel szilveszter előtt az elnököt és családját elrabolják...

1. FEJEZET Washington, D. C. Hétfő, december 21. Jeges szél borzongatta meg Nick Logant, amint a parkolóból új megbízatása helyszínére tartott. A kabátjába burkolózott, vállát neki feszítette a viharos szélnek, mígnem odaért a keleti kapu őréhez. Megállt, és egy pillantást vetett a bódéra. – Remélem, meleg van odabenn – szólította meg az ott posztoló őrszemet. – Ez az egyik előnye ennek a munkának – tréfálkozott Ken White, aki a titkosszolgálat egyenruhás részlegéhez tartozott. – Mit keres itt, Logan? Úgy tudtam, az alelnök mellett dolgozik. – Így is volt tegnap estig. Nick belépett a Fehér Házat körülvevő rácsos kerítés kis kapuján. Szorosan összefogta a kabátja gallérját, hogy megvédje magát a Pennsylvania Avenue felől süvítő széltől. A télies nap jól illett a hangulatához. Miután az oldalbejáraton belépett az elnöki palotába, levette és karjára hajtotta a kabátját, majd a W/16-os terembe ment, ahol a titkosszolgálat testőrei a bevetésükre vártak. Legtöbbjükkel már korábban is együtt dolgozott. Az egyik férfi fölállt, és odalépett hozzá. – Nick Logan? Gregory Chambers vagyok, én vezetem ezt a csapatot. Köszönöm, hogy ilyen hamar idejött. – Nagyon sajnálom, hogy Colin Crenshaw-t baleset érte. Hogyan történt? – kérdezte Nick az idősebb kollégával a kávéautomatához lépve. – A külvárosban elveszítette uralmát az autó fölött – tájékoztatta a testőrök parancsnoka, miközben Nick megtöltötte a csészéjét. – Nekiszaladt egy lámpaoszlopnak. Valószínűleg megcsúszott a jeges úton. – Ezzel intett Nicknek, hogy kövesse. – Délután négytől éjfélig lesz szolgálatban. Colin derék ember volt. Hiányozni fog. Chambers megállt egy nyurga, afroamerikai férfi előtt, aki már kezdettől fogva feltűnés nélkül, ám annál alaposabban vizsgálgatta Nicket. – Colinnak Ron Stevenson volt a társa, maga is vele fog együtt dolgozni. Nick barátságosan kezet rázott leendő partnerével. – A férfit védjük? – célzott az elnökre.

– Nem. A lányát. Mi a fene, méltatlankodott magában Nick, még szerencse, hogy nem egy óvodába vezényelték! Bár ez is jobb, mint ha az elnök két hiperaktív kamasz fiára kellene vigyáznia. Mielőtt tovább faggathatta volna leendő társát, kezdődött a munkamegbeszélés. – A legutóbbi műszakban egyetlen említésre méltó eset volt – számolt be Chambers. – Egy baltimore-i taxis a főkapu előtt kitett egy nőt, aki feltétlenül az elnökkel akart beszélni. Az ügyet átadtuk a rendőrségnek. – A jegyzeteibe pillantott, aztán válaszolt a feltett kérdésekre. Amikor végzett, Nickre pillantott. – Egy pont maradt még hátra, nevezetesen, hogy köszöntsük körünkben Nick Logan ügynököt. Mostantól a mi csapatunkat erősíti. Eddig az alelnök mellett dolgozott, azelőtt a hadseregnél teljesített szolgálatot, megjárta a KözelKeletet is az Öböl-válság idején. Isten hozta körünkben, Nick! A testőrök közül néhányan bólintottak, mások rámosolyogtak köszönésképpen. Ezzel a csapattal fog tehát az elnöki családra vigyázni délután négytől éjfélig. Miután Chambers útjukra bocsátotta az embereit, Nick tájékozódott egy kicsit a gondjaira bízott személyről. Megtudta, hogy Ashley Elizabeth Sullivan a neve, hogy James Allen Sullivan és Juliana Holmes Sullivan legidősebb gyermeke és egyetlen lánya, hogy harmadéves egyetemista Wellesleyben, és meglehetősen mozgalmas életet él. Az alelnök mellett Nicknek szigorú napirendje volt. Olyasvalakit védeni, aki nem Washington hektikus politikai életének a részese, jelentős változást jelent majd a munkájában, ebben biztos volt. Nem erre számított ugyan, amikor előző este fölhívták és közölték vele, hogy új beosztást kap. – Van még valami, amit nem árt tudnom? – kérdezte végül a társától. – Semmi különös: tesszük a dolgunkat, még ha Miss Sullivan érezteti is velünk, mennyire zavarjuk. – Hadd találgassak! A függetlenségre vágyó, huszonegy éves hölgynek nincs ínyére, hogy több férfi figyeli, és mindenkire kíváncsi, aki közeledik hozzá. – Úgy van. Kínos neki, s a barátai ugratják is emiatt, főleg amikor randira készül. Tehát lehetőleg semmi feltűnés! – Talán közölhetnénk vele, mennyire zavar bennünket is, hogy mindenhová követnünk kell – mormolta Nick. – Fölösleges – nevetett Ron. – Eszes lány, ráadásul politikus gyermekeként nőtt föl. – Akkor nyilván hozzászokott már ehhez. – Mégis a terhére vagyunk, de ezt nem is vehetjük zokon tőle. Az együttérzésünk nem hatja meg. Hogy a kedvében járjunk, láthatatlanokká kellene válnunk.

– Tehát tegyük a dolgunkat! – vigyorodott el Nick. A többiek közben már elmentek. – És hol találjuk a hercegkisasszonyt? – Az edzőteremben – felelte Ron az órájára pillantva. – De tegeződjünk! – ajánlotta fel, amint nekivágtak a fehér házi folyosók labirintusának. Mivel Nick azelőtt csak az elnöki palota hivatali részében járt, most alaposan körülnézett, nehogy később eltévedjen. – Elég hirtelen helyeztek át ide – jegyezte meg Ron néhány perc múlva. – Nem zavar ez téged? Nick vállat vont. – Nekem mindegy, hol teljesítek szolgálatot. De éppen szabadságra mentem volna. – Fogadd együttérzésemet! Az idejét sem tudom, mikor voltam utoljára két napnál tovább szabad. – Ron egy pillanatra elhallgatott. – Nagyon bánkódik emiatt a családod? – Úgy volt, hogy a két bátyámmal és családjukkal töltöm a karácsonyt. Már előre örültek a találkozásnak. – Nem vagy nős? – Nem. Hát te? – Már nem. A választási kampány alatt hónapokig úton voltam, s mire hazaértem, Jamie a két kislányunkkal együtt elköltözött. Azt mondta, nem ilyen életre vágyott. – Ez a munka tönkreteszi a legtöbb házasságot – tűnődött hangosan Nick. – Igyekszem havonta néhányszor találkozni a gyerekekkel: Corinnal és Sashával. Nem igazán ezt szokták boldog családi életnek nevezni. – Ezek a végeláthatatlan országjárások nem tesznek jót egyetlen kapcsolatnak sem – helyeselt Nick. – A lányokat, ha csak lehet, minden reggel fölhívom – mesélt tovább Ron. – De ha iskolába fognak járni, még ezt is nehezen tudom majd megoldani. – Miss Ashley is tudomásul vehetné, hogy mindannyiunknak megvan a magunk keresztje. Nem gondolod, hogy beszélnünk kellene vele erről? – Csak utánad, rettenthetetlen vezérem! – tréfálkozott Ron, és szertartásosan meghajolt. Mindketten jót nevettek ezen. – Itt is volnánk – szólalt meg Nick társa, miután befordultak egy újabb sarkon. Ron váltott néhány szót az edzőterem ajtajában őrködő ügynökökkel, majd bemutatta nekik Nicket. Ashley éppen az egyik kondicionálógépen edzett, vékony pamuttrikóját és sortját meglehetősen átizzadta. Az első, ami Nicknek feltűnt, az volt, hogy az életben sokkal vonzóbb, mint azon a számtalan fotón, amit látott róla.

Barna haját kontyba fogta, néhány rakoncátlan tincs azonban elszabadult, és a homlokára, nyakára tapadt. Világos, verejtéktől csillogó bőre feltűnő ellentétben állt sötét hajával és szemöldökével. A legelbűvölőbbnek azonban a férfi a sűrű szempilla alól elővillanó, borostyánszínű szempárt találta. Amint Ronnal belépett, a lány fölállt, s egy törülközővel megtörölte gyöngyöző homlokát. Nick százhetven centi magasnak becsülte védencét. Karcsú volt, és látszott az alakján, hogy sokat sportol. Most, hogy az új „védett személy” előtte állt, még kevésbé tudta, minek is köszönheti hirtelen áthelyezését. Egyrészt sokat dolgozott az utóbbi időben, és ráfért volna egy kis szabadság, másrészt viszont csábította, hogy ezt a végtelenül bájos ifjú hölgyet mindenhová elkísérheti. Ashley látta, hogy a két férfi feléje tart. Colint nagyon kedvelte, s most szemügyre vette az utódját. Hogy az is ugyanilyen kritikusan méregette őt, kissé bosszantotta. Úgy érezte, a férfi túl soványnak találja, és nem elég nőiesnek. Voltaképpen még örült is, hogy ő nem az a fajta lány, aki az ilyen férfiaknak tetszik. Biztosan megszokta, hogy a fehérnép körülrajongja, de tőle ne is reméljen ilyesmit! Jóllehet az idegen a titkosszolgálat egyenöltözetét viselte – fekete öltönyt és fekete nyakkendőt -, mindennek volt mondható, csak átlagosnak nem. Ashley nem tudta igazán, mi nyugtalanítja annyira benne. Úgy érezte, mintha az a tekintetével a legmélyebb titkaiba akarna behatolni, és ettől enyhén megborzongott. – Ashley, engedje meg, hogy bemutassam Nicolas Logant! – szólalt meg Ron. Ashley letette maga mellé a padra a törülközőt, és kezet nyújtott. – Jó napot! – Ösztönei azt súgták, jobb, ha igyekszik megtartani a három lépés távolságot. Hogy miért érzett így, az már a következő pillanatban világossá vált. Amikor megérintette a férfi kezét, mintha könnyű áramütés érte volna, s utána minden erejét össze kellett szednie, hogy még mindig bizsergő tenyerét meg ne dörzsölje a törülközővel, Ron megköszörülte a torkát. – Tervez valamit ma estére? – Igen. Todd-dal jegyünk van a Diótörőre. Az ügynököknek a szempillája sem rebbent. Ashley gyanította, mit jelent ez. – Látta már valamelyikük? Mivel Ron egyre hallgatott, Nick törte meg a csendet: – Nem, hölgyem! – Voltak már valaha is balettelőadáson? A testőrök közömbös arccal nemet intettek.

– Akkor örülhetnek, hogy ilyet is látnak. Hétkor indulunk! – közölte a lány, majd folytatta az edzést. Míg az izmait dolgoztatta, átgondolta az imént történteket, és arra jutott, hogy hevesebb volt a kelleténél. Hiszen az új testőre sem más, mint a többi. A két testőr tapintatos távolságból követte a lányt, amikor visszatért az elnöki lakosztályba. Ashley tudta, mennyire élvezi a két öccse, hogy két felnőtt férfi mindenkor a rendelkezésükre áll, és van kivel a sportról beszélgetniük. Neki viszont az idegeire megy az állandó felügyelet! Még jó, hogy Toddot nem zavarja. Évek óta barátok – tisztán platói alapon –, és ez a barátság nagyon fontos számára. Todd ajánlotta, hogy nézzék meg a balettet, mert tudta, hogy a lányt mennyire nyomasztja a Fehér Ház légköre. Ashley még csak két napja volt otthon, de máris vágyott vissza a kollégiumba. Ha az apját sikerül meggyőznie, néhány napra elutazik síelni. Idén télen, életében először, azt akarta érezni, ami egyetemista társai számára természetes – hogy szabad és független. Valahogy rá kell bírnia az apját arra, hogy engedje el egy kis kirándulásra a barátaival, testőrök nélkül! – Nem valami barátságos, ugye? – jegyezte meg Nick a vacsoránál. Ronnak nem kellett megkérdeznie, kire céloz. – Általában sokkal közlékenyebb. Lehet, hogy Colin balesete mélyebben érintette, mint hittük. – Csodálkozom, hogy Chambers nem említette az értekezleten az esetet. – Mindannyiunkkal külön-külön beszélt róla. – Mióta voltatok társak? – Két éve. Nick érezte, hogy ez fájdalmasan érinti Ront, ezért inkább témát váltott. – Örülsz, hogy balettelőadásra megyünk? – Tréfálsz? Csak nem gondolod, hogy szívesen nézek órákon át egy rakás táncost, amint lábujjhegyen tipeg ide-oda? Nick elnevette magát. – Magam is valahogy így vagyok vele. – Az órájára nézett. – Azt hiszem, jobb, ha ismét munkához látunk.

Washington, D. C. Hétfő este, december 21. Nick az operában közvetlenül Ashley Sullivan mögött foglalt helyet. A lányt Todd Jessup kísérte, William J. Jessup munkaügyi miniszter fia. A két fiatal elragadtatva bámulta az előadást. Ő azonban másra figyelt. Nem azért van itt, hogy ellazuljon és szórakozzék! Ron az Ashley előtti sorban ült, további két ügynök várakozott az opera előtt egy autóban, ketten az előcsarnokban ácsorogtak, s mind rádió-összeköttetésben voltak egymással. Nick, ahogy szokta, a közönséget figyelte. Nem ő volt az egyetlen, akit nem érdekelt különösképpen a balett. Több unatkozó arcot is látott a nézőtéren, néhány székkel arrébb egy férfit majdhogynem elnyomott a buzgóság. . Végre elérkezett a szünet. Nick és Ron ügyelt arra, hogy egyikük Ashley és Todd előtt legyen, míg a másik mögöttük marad. Az előtérben Todd felajánlotta, hogy hoz üdítőt. A lány rámosolygott. – Köszönöm! Amíg te sorban állsz, eltűnök egy pillanatra. Ügyet sem vetett Ronra és Nickre, levegőnek nézte őket. Nick feltűnés nélkül követte. A lány meg-megállt, váltott néhány szót az ismerősökkel, majd benyitott a mosdóba. Nick a mosdó előtt várakozott. Közben megakadt a szeme egy nőn, amint a tömegen át a mosdó felé tülekszik. Meglehetősen gyanúsnak találta, de nem akart semmit sem elhamarkodni; a látottak még nem jelentik feltétlenül, hogy Ashley veszélyben van. Ám amikor a nő a mosdó ajtaját kinyitva a kézitáskájába nyúlt, Nick előrántotta a fegyverét, és odaugrott. Mire rájött, hogy a gyanús személy csupán a cigarettáját akarta elővenni, már késő volt: a női mosdó előterében találta magát. A hölgyek megbotránkozva bámultak rá, néhányan zavartan kacarásztak. Ashley, amint a tükörből észrevette Nicket, megpördült, a szépítőszereket a táskájába csapta, és szó nélkül kivonult. – Már a mosdóba sem mehetek úgy, hogy el ne kísérjen valaki? – Sajnálom! – szabadkozott Nick. – Egy gyanúsan viselkedő nő sietett oda ön után. Ashley keresztbe fonta a karját, és kissé hátrahajtotta a fejét, hogy mélyen a férfi szemébe nézhessen. – Milyen éber! Nem csoda, hogy éppen önre bíztak engem. Talán elkerülte a figyelmét, Logan ügynök, de a színházban a nézők már csak arra használják a szünetet, hogy a mosdóba menjenek! A mi szigorú őreinknek azonban, úgy látszik, nincsenek emberi szükségleteik, vagy tévednék?

Nick érezte, hogy csúnyán felsült. Ez nem az első és valószínűleg nem is az utolsó ilyen eset az életében. Csakhogy az ő munkájában a legcsekélyebb mulasztás is végzetes lehet, ezt a lány biztosan föl sem fogja. De akkor sem lenne szabad ilyen gúnyos hangon beszélnie vele. Megköszörülte a torkát, és megigazította a nyakkendőjét. – Elnézést kérek! Még új vagyok. Ezentúl tapintatosabb leszek, ígérem. Rendben? Ashley nem szólt, mintha minden idegszálával arra ügyelne, hogy megőrizze a nyugalmát. Végül csak megcsóválta a fejét, és szó nélkül visszaindult Toddhoz. Nick tisztes távolból követte, amíg a lány a barátjához és néhány ismerőshöz nem ért. Az előadásról csevegtek. Nick és Ron néhány lépésre tőlük megállt. – Mi az ördögöt műveltél Miss Ashleyvel, Nick? – dörmögte Ron. – Úgy viharzott ide, mint valami fúria. Amikor megkérdeztem tőle, hogy tetszik neki a balett, majdnem leharapta a fejemet. – Talán unja – jegyezte meg Nick. Hangján a lelkifurdalás leghalványabb jele sem érződött. – Szó sincs róla! Egyre a válla fölött lesett hátra, és amikor megpillantott téged, megjegyezte, hogy az egész estéjét tönkreteszed. – Bánom is én! – vágta zsebre a kezét Nick, és körülnézett. – Legfeljebb kirúgnak, és mégis megkapom a szabadságomat. – Ábrándozz csak! Gyere, vége a szünetnek! Amikor mind elfoglalták a helyüket, és a lámpák is kihunytak, Nick érezte az Ashleyből áradó haragot. Olyan nagy hibát azért mégsem követett el! Túlbuzgó volt, de jó szándékkal cselekedett. Elnézte a lányt, ahogy lassan ismét átadja magát a zenének, ahogy elbűvölve figyeli a táncot. Kis idő múlva ő is elengedte magát... Todd megfogta Ashley kezét, mire a lány hozzáhajolt. Nick nézegette finom arcélét... Feltűzött hajának néhány elszabadult tincse a halántékán rakoncátlankodott. Ajkát tűzvörösre festette, és övé volt a leghosszabb szempilla, amit a férfi valaha is látott. Milyen furcsa, hogy egy ilyen csekélység is feltűnik neki!

Washington, D.C. Vasárnap, december 27. Úgy egy héttel később, amikor Nick szolgálatra jelentkezett a Fehér Házban, üzenet várta: jelentkezzék azonnal az Ovális Teremben. Amikor röviddel ezután életében először belépett az elnök dolgozószobájába, meghökkenve látta, hogy Ron már ott van. A második meglepetés akkor érte, amikor az elnök barátságos mosollyal üdvözölte. Mielőtt 6 bármi alkalomhoz illőt mondhatott volna, James Sullivan kezet nyújtott neki. A férfi, aki ezt megelőzően Colorado kormányzója volt, tiszteletet parancsoló jelenség: magas és karcsú, s len róla, hogy kitűnő lovas lehet. Nick biztosra vette, hogy az elnök aligha rokonszenvezne olyasvalakivel, aki a lányának nincs ínyére. Ezért meglepte ez a szívélyes fogadtatás. – Nagyon örülök, hogy megismerhetem, Logan ügynök. Sok jót hallottam önről, és szeretném személyesen is megköszönni, hogy föláldozza a szabadságát, csak hogy a segítségünkre legyen. Ennek a férfinak aztán semmi sem kerüli el a figyelmét, tűnődött el Nick. – Örülök, hogy itt lehetek, uram – felelte, s közben észrevette, hogy Ron rákacsint. Egyre azon törte a fejét, mi folyik itt. – Azt is tudom, hogy Colorado hegyeibe készült síelni – folytatta az elnök. – A munkám megköveteli, hogy rugalmas legyek. – Foglaljon helyet! Meglátjuk, hátha össze lehet kötni a kellemest a hasznossal. – Sullivan az íróasztal mögé ült, a két ügynök pedig az asztal előtt álló székekre. – Éppen arról tájékoztattam az elnök urat, hogy én Floridában nőttem föl, és még soha nem síeltem – mosolygott a társára Ron. Nick várt. Sullivan sóhajtva csóválta meg a fejét. – Egy gyermek sok örömöt szerezhet az embernek, de olykor nagy gond is. Aha, gondolta Nick, most jön a java... – Igen, uram! – Ashley nem akar a családdal utazni. Ray Clarke ugyanis meghívott bennünket, hogy az év végét töltsük a jachtján, a Mexikói-öbölben. Nick tudta, hogy Clarke és Sullivan kollégiumi szobatársak voltak egyetemi éveik alatt, és azóta is a legjobb barátok. Arról is hallott, hogy Clarke az ingatlanszakmában szép vagyont szerzett. – Ashley a barátaival az egyik síparadicsomba szeretne utazni – folytatta az elnök. Nick Ronra pillantott, ám az egyre csak Sullivanre függesztette a tekintetét.

– Nem tudom, hogyan érte el, de beleegyeztem, hogy Coloradóba utazzék síelni. Még arra is rávett, hogy ne küldjék vele testőrcsoportot, amely éjjel-nappal őrzi – közölte az elnök, s látva, hogy a két férfi tiltakozni akar, leintette őket. – Higgyék el, ismerek minden olyan érvet, amely ez ellen szól! De azt is tudom, hogy Ashleyt olykor egyszerűen nem lehet józan belátásra bírni... mint most is. Egyrészt csakugyan joga van magánéletre, másrészt viszont feltétlenül őrizni kell. – Sullivan kinézett az ablakon. Jó idő elteltével fordult csak ismét az ügynökök felé. – Végül sikerült alkut kötnöm vele. Csak két ügynök fogja elkísérni, s azok a legtöbb programban részt is vesznek, feltűnés nélkül, a csoport tagjaiként. Nick előrehajolt. – Ön ebbe beleegyezett? – Fogalmazzunk inkább úgy: nem maradt más választásom. – S azt kívánja, hogy Ron meg én kísérjük el a kedves lányát? Az elnök bólintott. – Beszéltem a csoportvezetőjükkel, és ő ajánlotta nekem magát, Logan. Nemcsak hogy Coloradóban nőtt föl, hanem remekül síel is. Ron pedig a helyébe léphet esténként, miután visszatértek a lesiklópályáról, így megoszthatják a szolgálatot. – S kié lesz az éjszakai műszak? – Mindketten abban a faházban fognak lakni, amelyet Ashley és a barátai kibéreltek. – Ashley tudja már, hogy Ron és én leszünk az őrei? Sullivan megrázta a fejét – Még nem. – Mikor indulunk? – Hivatalosan Ashley velünk tölti a téli szünetet, tehát inkognitóban utazik. A holnap délelőtti géppel repülnek. Az egész csoport együtt megy, s a lányom egyszerű diáklányként szerepel. Sullivan elnök felállt, és kezet nyújtott az ügynököknek. – Bízom abban, hogy mindketten élvezni fogják az üdülést a szülőföldemen. Elhihetik, végtelenül hiányzik a síelés nekem is. A két testőr elhagyta az Ovális Termet. – Mit gondolsz, ezután barátságosabb lesz hozzád? – kérdezte Ron csöndesen. Nick elmosolyodott. – A mostaninál rosszabb már nemigen lehet a helyzet. Tréfálkozva indultak védencük keresésére.

Ashley éppen csomagolt, amikor az apja a szobába lépett. – Nem! Nem és nem! Valaki mást kell találnod, apa! Az elnök vállat vont. – Természetesen úgy döntesz, ahogy akarsz, kedvesem. Azt hittem, mindenáron síelni szeretnél. Ray örülni fog, ha mégis a jachtkirándulást választod. Ashley leült az ágyra. – Miért nem mondtad, hogy Nicolas Logant akarod velünk küldeni? – Miért zavar ennyire Logan? A lány fölugrott, és a szekrényhez sietett. – Nem kedvelem – dünnyögte a nyitott szekrénybe bámulva. Édesapja odalépett hozzá. – Mondott vagy tett olyasmit, amivel megbántott? Mert ha igen, azonnal jelentenünk kell ezt a főnökének. Ashley felsóhajtott. – Voltaképpen nem. Csak az idegeimre megy, ennyi az egész. – Az apja felé fordult. Valamiképpen rá kellene bírnia, hogy egy másik ügynököt küldjön el vele. De hogyan? – Nem tetszik, ahogy rám néz – fűzte hozzá, és a bőrönd fölé hajolt. – Ahogy rád néz? – ismételte a papa. – Úgy érted, molesztált? – Nem! – A lány kétségbeesetten kereste a megfelelő szavakat. – Egyszerűen keresztülnéz rajtam. Mintha nem is léteznék! – Másképp kezel, mint a többi ügynök? – Igen! Voltaképpen nem is... Bizonyára kiváló testőr, de a viselkedése nem tetszik nekem. Rámenős és öntelt... – Tehát nem kedveled? Végre kezd megérteni, gondolta a lány. Arca felragyogott, megölelte az apját. Az felsóhajtott, és vigasztalón magához ölelte. – Sajnos ő a legmegfelelőbb erre a feladatra. Jól síel, tehát melletted tud maradni a sípályán is. A hegyekben is remekül kiismeri magát, és mivel ugyanúgy fog öltözni, mint ti, senkinek sem tűnik majd fel. – Az elnök Ashley szemébe nézett. – Stevensonnal is gondjaid vannak? – Ronnal? Nem, dehogy! Miért kérdezed? – Csak próbálom megérteni, miért vagy ennyire feldúlt. Azt hittem, örülsz majd, hogy mindent megteszünk, csak hogy Coloradóba utazhass. Ha azonban Logant nem vagy hajlandó megtűrni magad mellett, nem mehetsz el a barátaiddal. A lány tágra nyílt szemmel bámult az apjára.

– Ez azt jelenti, hogy vagy elfogadom Logan ügynököt, vagy veletek kell mennem? – Remekül összefoglaltad a lényeget, kislányom! – nevette el magát a papa. Ashley föl-alá kezdett járkálni. – Hát ez nagyszerű! El sem tudom képzelni, hogyan töltök majd öt napot ennek a fickónak a társaságában. – Tudod, kicsim, még sohasem láttalak ennyire feldúltnak egy férfi, ráadásul egy ügynök miatt. Eddig rá sem hederítettél a testőreidre. – Igyekszem nem törődni velük. Nagyon is igyekszem. Csakhogy Nick Logan esetében ez nem megy. – Aha! Azt hiszem, kezdem érteni – mosolygott megértőén a férfi. Ashley összehúzta a szemét. – Ezzel meg mit akarsz mondani? – csattant fel. – Logan jó megjelenésű fickó. Nem csoda, hogy neked is feltűnt. Az egyetlen, ami meglep, hogy ilyen hevesen reagálsz. A barátaid általában nem váltanak ki belőled ilyen erős érzelmeket. – De apa! Hogy lehet őt velük összehasonlítani? Logan ügynök nem a barátom. Nekünk dolgozik, ez minden! Ne hidd, hogy a férfit látom benne! A papa összeszorította az ajkát, nehogy elmosolyodjon. – Attól tartok, kicsim, most már nem marad más választásod. Ne törődj vele! Tégy úgy, mintha ő is csak egy lenne a sok síelő közül! Ő is így fog viselkedni, ebben biztos vagyok. – De egész idő alatt szemmel fog tartani. – Ez a dolga. Végtére is csak öt napról van szó – győzködte a lányát az elnök. Ashley nagyot sóhajtva feladta. – Nos, mindenesetre hálás vagyok, hogy egyáltalán elengedsz a barátaimmal. * Másnap reggel Ron és Nick már korán kiment a repülőtérre, hogy az ottani biztonságiak segítségével előkészítsen mindent a védett személy érkezéséig. Amikor Ashley belépett a váróterembe, az őt kísérő ügynökök odaintettek kollégáiknak, és „átadták” nekik a lányt. – Alig ismertem meg magukat – szólította meg testőreit Ashley, sportos öltözéküket vizsgálgatva. Mindketten vastag dzsekit, pulóvert, farmert és bakancsot viseltek. – Úgy néz ki, Ron, mint aki alig várja már, hogy felcsatolja a lécet! Ron elmosolyodott.

– Ugyan már! Így kell kinéznem. A lány sísapkát viselt, amely elfedte a haját, homlokát pedig hatalmas napszemüveg takarta el. Egyébként ugyanolyan volt ő is, mint a legtöbb sítúrára készülő. Nickhez fordult. – Úgy hallom, maga tapasztalt síelő. – Olimpiai bajnok éppen nem vagyok, de szeretem ezt a sportot. – Ezért választották erre az útra. – Tudom. Egy percig sem hittem, hogy az ön határozott óhajára kerültem a csapatba. – Jó! Látom, megértjük egymást. – Ezzel a lány már hátat is fordított a testőröknek, hogy a sorra érkező barátait köszöntse. Úgy tűnt, Ashley ezen a reggelen mindennek tud örülni. Csak nekem nem, állapította meg Nick. Talán mást várt? A nagy sürgés-forgásban feltűnés nélkül szemügyre vette a többi leendő útitársát. Három fiatalember és két lány utazott velük. Jack a húszas évei derekán járhat, nyugtázta Nick, a társaság hangadójának látszik, magas, sötét hajú, kisportolt fiú. Derek valamivel fiatalabb Jacknél, középmagas, afféle tréfamester. Craig Derekkel nagyjából egyidős, vörös hajú, szintén középmagas, kedélyes fickó. Erin huszonvalahány éves lehet, nádszáltermetű, barna hajú, érzéki tekintetű, bátortalan mosolyú lány. Trish Ashleyhez hasonló korú, alacsony szöszke, aki szívesen flörtöl, és élvezi, ha a férfiak tekintete szűk nadrágján vagy csábítóan domborodó pulóverén akad meg. Mindannyian tudták, miért utazik velük Ron és Nick. Úgy tűnt, még kedvükre is van, hogy testőrök kísérik őket. Valamennyien biztosították az ügynököket arról, hogy maguk is éberen figyelnek majd. Amikor beszállni készültek, Ron megcsóválta a fejét. – Tudjuk mi egyáltalán, mire vállalkoztunk ezekkel a gyerekekkel? – kérdezte. Nick elmosolyodott. – Az a gyanúm, hogy ez nem lesz kifejezetten üdülés. – Láttad, milyen szemeket meresztett rád Trish? – súgta oda Ron. – Sajnos, nem. – Úgy bámult, mintha azonnal föl akarna falni, csak nem tudja még, hol kezdje... – Hagyd ezt, Ron! – Nick érezte, hogy elpirul. Felszálltak, és elfoglalták a helyüket. Trish és Ashley a tizennyolcadik sorban jobbra ült, Jack és Derek a másik oldalra, Craig és Erin pedig Jack és Derek mögé. Ron meg Nick végül Trish és Ashley mögött kapott helyet. Jack odaszólt Craignek: – Ne cseréljünk helyet? Craig kérdőn Erinre pillantott, az meg elmosolyodott.

– Nem bánom! – felelte, és fölállt. Ron Nickhez hajolt. – Nekem is helyet kellene cserélnem valakivel? – Hagyd ezt, Stevenson! – Csak egy ajánlat volt. Nick elővette az útitervet. Denverig repülnek leszállás nélkül, ott egy előre lefoglalt faházba költöznek. Ismerte a környéket, de már évek óta nem járt arra. Ugyanolyan rég nem volt rajta sítalp sem. Csak remélni merte, hogy Miss Ashley nem akarja majd fergeteges lesiklásokkal ámulatba ejteni a többieket. Mert ettől a lánytól minden kitelik.

2. FEJEZET Denver, nemzetközi repülőtér Hétfő, december 28. Amikor Nick Denverben belépett a repülőtér érkezési oldalának csarnokába, szinte fejbe kólintotta a zaj. A hangosbeszélők üvöltöttek, a csomagszállító kocsik kerekei kattogtak, mindenütt izgatott utasok tülekedtek. Az ő kis csoportja nem tűnt föl a nagy zűrzavarban. Ashley és barátai nevetgéltek, csevegtek, míg a csomagjaikra vártak. Craig Ashley testőrének szerepében tetszelgett. Még a vállát is átölelte, és úgy tűnt, a lánynak nincs is ez ellen semmi kifogása. Ron és Nick csak nagy üggyel-bajjal tudta szemmel tartani védencét ebben a nyüzsgésben. Ron szorosan Craig és Ashley mellett maradt, Nick követte őket. Trish Nick mellé szegődött, és beszélni kezdett hozzá, de ő elengedte szavait a füle mellett. Valahogy kényelmetlenül érezte magát. Ronnal együtt – sportos ruházatuk ellenére – nem üdülni jöttek. Nekik ez munka. A csomagkiadóhoz érve Nick a legnagyobb meglepetésére Sam Masterst pillantotta meg a kijáratnál. A katonai elhárításnál dolgozott együtt vele. Később mindkettőjüket a kormány szolgálatába helyezték át, csak valahogy elveszítették egymást szem elől. Nick odalépett hozzá. – Mit keresel te Denverben, Sam? Azt hittem, Los Angelesben pénzhamisítókat hajkurászol. – Ugyanezt kérdezhetném én is tőled, Nick. Úgy tudtam, az alelnökre vigyázol. Mi történt? Freeman kirúgott? – Nem! Csak áthelyeztek. Sam Ronra nézett, aki Ashley mellett állva a csomagokra várt. – Mi az, óvodát nyitottatok? Nick megköszörülte a torkát. – Hogy tudjad: az elnök az egész családjával együtt a Mexikói-öbölben hajókázik – nyomta meg különös hangsúllyal az egész szót Nick. – Itt csak néhány egyszerű egyetemistát látsz, aki a téli szünidejét síeléssel tölti. Sam elnevette magát, és helyreigazította az orráról lecsúszni készülő napszemüvegét.

– Bocs! Az egyik szolgálati kisbusszal jöttem ki elétek. Azt hittem, így egyszerűbb, mint bérelni egyet. Amikor valamennyien megkapták a csomagjaikat, Nick a kijárathoz vezette a kis csoportot. – Rendben, emberek, odakinn vár minket egy kisbusz! Sam a sötétzöld kocsival odakanyarodott a bejárathoz, kiszállt, és odadobta a kulcsot Nicknek. – Ha lesz időd, hívj majd föl! – Azzal átadott egy névjegyet is. – Nem lesz könnyű dolgod, komám – jegyezte meg még nevetve, és egy pillantást vetett az autóba tülekedő fiatalokra. Majd mosolyogva egy polgári rendszámú limuzinhoz ment, amely járó motorral várta. Nick körbejárta a buszt, s beszállt. Ő vezet, Ron pedig melléje ül. – Mindenki felszállt? – kérdezte, miközben beállította a visszapillantó tükröt, aztán fölvette a napszemüvegét. – Tyű! – sóhajtott föl Trish. – Milyen titokzatos vagy így! Miért nem mutattad be nekünk a barátodat, Nicky? – folytatta negédes hangon. – Olyan édes pofának látszott! Nyomban a találkozásuk után megállapodtak abban, hogy mindannyian tegeződnek, és Trish bőven élt is ezzel a lehetőséggel. Pompás idő fogadta őket: hideg, de kristálytiszta levegő, valószínűtlenül kék ég, a környező hegyeket hó borította. Nick örült, hogy újra nyugaton lehet, szűkebb hazájában. Talán a családját is viszontláthatja? Útközben a fiatalok mindenféle kérdésekkel ostromolták az ügynököket a titkosszolgálat munkáját illetően. Nick hagyta, hogy Ron válaszoljon, s társa igyekezett kielégíteni a kíváncsiságukat, anélkül hogy a kelleténél többet árulna el. A kunyhójukhoz vezető bekötőútról eltakarították a havat. Amint megállt az autó, Ashley és barátai azonnal besiettek a házba. A tágas nappaliban barátságosan pattogott a kandallóban a tűz. Nick körülnézett. Örömmel állapította meg, hogy a berendezéshez ultramodern riasztó is tartozik; ez jelentősen megkönnyíti majd a munkájukat. A két testőr a nappaliban várt, míg a hat fiatal a fönti három hálószobán osztozkodott. – Szívesen eleget teszek állampolgári kötelességemnek, és Ashley szobájában alszom – közölte Derek. A lány elpirult, majd nevetve megcsóválta a fejét. – Biztosan horkolsz. – Az is lehet, hogy alvajáró – fűzte hozzá vigyorogva Craig. – Akkor hát mi legyen?

– Jól van, gyerekek! – vette át a szót Jack. – Erin és én az egyik szobába költözünk, Trish és Ashley a másikba, ti ketten meg a harmadikba. Ezúttal Erin pirult el, de egy szóval sem ellenkezett. Jack felkapta a csomagját, és fölvitte. Trish Nickre nézett. – Ron és te? Ti hol fogtok aludni? – Nekik nincs is szükségük alvásra – szólt közbe Ashley. – A testőrök folyton-folyvást szolgálatban vannak. Biztosan nem is esznek. Csak Ron nevetett, Nick elengedte a füle mellett a gúnyos megjegyzést. – A menedékházban fogunk étkezni. Éjjel-nappal nyitva a konyhája. Azt javaslom, máris induljunk, és akkor délután már síelhettek is! Mindannyiuknak tetszett az ötlet, fölsiettek tehát a szobájukba, hogy átöltözzenek. Ez idő alatt Nick és Ron körbenézett a nappaliban. A két kanapé elég hosszúnak tűnt ahhoz, hogy kényelmesen alhassanak rajta. Ron kibámészkodott az ablakon. – Komám, annyira örülök, hogy nem kell majd odakint téblábolnom... A jó meleg menedékházban fogok ücsörögni a kandalló előtt, amíg meg nem jöttök. Azt hiszem, az embernek itt kell születnie ahhoz, hogy jól érezze magát ebben a hideg fehér valamiben. – Lehetséges. Én például sokkal jobban szeretem a hegyeket, mint a tengerpartot. – Nick, amint meghallotta a lépcsőn a lábdobogást, fölvette bélelt sídzsekijét. – Akkor hát indul a mulatság! – Ugye tudod, hogy ez az éjjel-nappali szolgálat szép kis munka lesz? Van fogalma Ashleynek, mit jelent ez? Nick hátrapillantott a válla fölött. – Kétlem. De aligha érdekli. Inkább azon imádkozik, hogy síelés közben törjön ki a lábam, neked pedig ficamodjon ki a bokád, amint leesel a bárszékről – tréfálkozott. Néhány órával később Ashley egy lendületes lesiklás után a botjára támaszkodott, és mélyeket lélegzett. Nagyon hiányzott már neki a coloradói tél. Ő is a hegyek között érezte otthon magát. Örült, hogy Ron velük jött. Olyan... mulatságos alak. Kár, hogy nem tud síelni. – Felmegyünk újra? – kiáltotta oda Craig. – Persze! – felelte nevetve Ashley, és Trishsel a felvonó felé indult. Nem, Ron ellen semmi kifogása. Nick azonban az idegeire megy. Példának okáért még azt is ellenőrizte, hogy mindannyian megfelelő méretű sílécet béreltek-e, és rendben van-e a kötésük. Ráadásul láthatóan élvezi, hogy a két másik lány flörtöl vele. Ez az ember pályát

tévesztett! Síoktatóként az egész napot vihogó lányokkal tölthetné, morgolódott magában Ashley. Nick fekete síruhát viselt, amely hangsúlyozta széles vállát és keskeny csípőjét. Nem kerülte el Ashley figyelmét, hogyan bámulja még Erin is, amikor Jack éppen nem látja. Hát igen, eszméletlenül jóvágású pasas! Emellett remekül síel, Ashley még ezt is kénytelen volt elismerni. – Induljunk ezúttal a kék pályán! – riasztotta fel az ábrándozásból Craig. – A zöld túl könnyű volt. Ashley és Nick fölült a felvonóra. A lány oldalra pillantott. A férfi éppen a síszemüvegét igazgatta, így Ashley zavartalanul vizsgálgathatta finoman metszett arcélét. Fölérve először is megnézték a térképet, amelyen a pályák nehézségi fokát jelölték. Rövid megbeszélés után végül a „hercegi pálya” mellett döntöttek. Nick szemmel tartotta a lányt, de csak tisztes távolból követte. Ashley jól síelt, és kockázatot sem vállalt fölöslegesen. Mégsem olyan rettenetes ez a munka, vélte Nick, hiszen még fizetik is azért, hogy olyat csinál, amit szeret. Igazán kár, hogy Ashley nem kedveli! Milyen kellemes hetet tölthetnének itt egyébként. Amikor a nap lebukott a hegyek mögött, a menedékházba siettek. Ron az ajtóban várta már őket, majd Nickkel együtt a kandalló elé telepedett. A fiatalok izgatottan a síparadicsomban töltött első napjuk élményeit cserélték ki. Nick is jól érezte magát. Ashleyvel nem volt különösebb gondja, bár védence egész nap levegőnek nézte. – Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én szeretnék korán ágyba bújni – szólalt meg kis idő elteltével Derek. – Hosszú volt ez a mai nap. Ráadásul az időeltolódás miatt a szokásosnál hosszabb is volt két órával. Minden csontom sajog, annyira fáradt vagyok. – Nem vagy formában – ellenkezett Craig. – Nekem semmi kifogásom nem lenne egy jó kis görbe est ellen. – Inkább együnk valamit, és menjünk vissza a kunyhóba! Azt hiszem, jólesne most egy forró fürdő – csatlakozott Derekhez Erin. Vacsora után Nick az egész csapatot visszavitte a bérelt házba, amelyben négy fürdőszoba is a rendelkezésükre állt. Csak remélhették, hogy a meleg víz is kitart. A nappaliban Nick bekapcsolta a televíziót, hogy megnézze a híradót. A szokásos rossz hírek: közel-keleti feszültség, drogcsempészeket fogtak el a mexikói határon, egy terrorista csoport véres megtorlással fenyegetőzik, amennyiben elítélik az egyik ismert vezetőjüket, Los Angelesben ismét lövöldözés volt a nyílt utcán.

Az időjárás sokkal jobban érdekelte. Hóvihar közeledik nyugat felől... Lehet, hogy a holnap délelőtti síelést ki kell hagyniuk, és védenceinek más elfoglaltságot, kell keresniük. Nick megvárta, amíg elült a zaj odafönn, majd maga is tusolni ment. Mire visszaért, Ron már egy szappanoperát nézett. – De szép is az élet! – sóhajtott fel Ron. – Kellemesen pattogó tűz, csodás kilátás, kényelmes ágy... Mindig ilyen munkára vágytam. – Már attól féltem, unatkozni fogsz. – Eddig nem. Csak a hegyi levegő álmosít egy kicsit. – Azzal Ron kikapcsolta a televíziót. Nick is megágyazott magának. Kellemesen elfáradt. Elhatározta, hogy másnap fölhívja a családját; hátha módja nyílik meglátogatni őket Casperben, mielőtt január elsején visszatérnek. Olykor bizony irigyelte a fivéreit a polgári életükért.... Olyan gyanúja támadt, hogy az a fajta vonzalom, amit Ashley iránt érez, valahogy összefügg a család és sok gyermek utáni vágyával. Sziklás-hegység, Colorado Kedd, december 29. – Olyanok, mint egy csivitelő madárraj, ugye? – jegyezte meg Ron, aki szemben ült társával az asztalnál. – Madárraj? Én inkább elefántcsordának hallom – nézett mosolyogva a lépcső felé Nick. Ron kivillantotta hófehér gyöngyfogsorát, úgy nevetett. – Eszembe jutott, milyen volt, amikor apám kempingezni vitt minket. Kora hajnalban keltünk mindig, és én azon ámultam, milyen csodálatosan csöndes ilyenkor a világ. Aztán egy madár, egyetlenegy, csivitelni kezdett, s ezt hamarosan egész füttykoncert követte. Ron kinézett az ablakon. Nick követte társa tekintetét. A hegyek mögül éppen akkor bújt elő a nap. – Az imént mi is ezt tapasztaltuk – folytatta Ron. – Teljes csönd volt, azután valamelyik megszólalt, s pillanatokon belül összevissza beszéltek mind. Közben Trish viharzott le a lépcsőn. – 'reggelt! – A farmerja még szűkebb volt, mint a tegnapi a repülőgépen. – Nem tudom, ti hogy vagytok, de én majd éhen halok. Van itt valami harapnivaló? – Gyümölcs és néhány keksz – dőlt hátra Nick. – Bevásárolhattam volna ugyan, de azt hiszem, okosabb, ha a menedékházban reggelizünk.

– Helyes! Így nem kell cipelni, nem kell főzni, mosogatni. Még szerencse, hogy legalább kávé van – töltött tele egy bögrét a lány. – Mire fölébredtem, Nick már meg is főzött egy kannányit – mosolyodott el – Te vagy az én esetem – duruzsolta Trish negédesen, és csábítóan Nickre mosolygott. Ebben a pillanatban jelent meg az ajtóban Ashley. – A te eseted és még több tucat más nőé – jegyezte meg epésen. – Azt hiszem, sorban állnak a mi bátor testőrünk ajtaja előtt. Ugye, Nick? A lány a nyitott piros sídzseki alatt testhez simuló, fekete kötött pulóvert viselt, s Nick kénytelen volt elismerni, hogy ezek a színek kitűnően állnak neki. – Még nem tapasztaltam semmi effélét – felelte szárazon a férfi. – A menedékházban reggelizünk. Remek, ugye? – váltott témát Trish. – Én csak síelni szeretnék – vont vállat Ashley. Nick fölállt, és levette kabátját a fogasról. – Tőlem máris indulhatunk. – Hagyd csak, nem kell ennyire túlbuzgónak lenned! A felvonóig csak nem esik bajom. – Hát persze! – bólintott Nick, s belebújt a kabátjába. – Menjünk! – tette fel a napszemüvegét. – Hé, várjatok meg! – ürítette ki sietve a bögréjét Trish. – Elkísérlek titeket – állt föl Ron is. – Hát ez remek! – bosszankodott Ashley. – Nem akarjátok a kis kezemet is fogni? – Nem rossz ötlet – kacsintott Nick a társára. – Esetleg... – Oké, felejtsük el! – indult kifelé Ashley. Ron követte Nicket. – Élvezed, hogy provokálod? – Nem különösebben. Ahhoz viszont semmi kedvem, hogy részt vegyek a kisded játékaiban. Különben is úgy viselkedik, mint egy elkényeztetett, fruska. Nem tetszik neki, hogy a munkámat végzem, de én mit tehetek? Ashley jó néhány lépéssel előttük járt. Trish mellettük szökdécselt a hóban, és szakadatlanul fecsegett. – Szóltál a többieknek, hová mentünk? – kérdezte tőle Ron. – Felnőtt emberek. Ha megéheznek, megtalálják a büfét. Ohó, gondolta Nick. Ez úgy hangzik, mintha nem lenne igazán felhőtlen a hangulat. Ez a nap is jól kezdődik!

A menedékházban Ashley teleszedte a tányérját, és egy kétszemélyes asztalhoz indult, arra számítva, hogy Trish ül oda hozzá. Megnyugodva látta, hogy Nick leül egy másik asztalhoz. – Mi bajod Nickkel? – kérdezte Trish, miután helyet foglalt vele szemben. Ashley összeráncolta a homlokát. Nem válaszolt azonnal. – Nem is tudom... Igazán nem tudnám megmondani. Idegesít, ennyi az egész. Barátnője mosolyogva harapott egy falatot. – Fogalmam sem volt róla, hogy Jack csak Erin kedvéért csatlakozott hozzánk. Azt reméltem, hogy ő és én... – Igazán sajnálom – mondta együtt érzőn Ashley. – Nem tudtam, hogy tetszik neked. Trish sóhajtott egyet, azután tovább evett. – Nos, túl fogom élni. Neked bezzeg nincsenek ilyen gondjaid, ügyé? A két testőröd egy lelket sem enged a közeledbe. – Ahogy mondod. Életem hátralevő részét minden bizonnyal egyedül kell eltöltenem. – Hacsak nem kezdesz ki valamelyik őrangyaloddal – csipkelődött Trish, majd lopva Nick és Ron felé pillantott. – Én a te helyedben biztosan kísértésbe esnék... – Ron éppen egy fájdalmas váláson esett át. – Nem Ronról van szó. Nickre céloztam. Fogadok, hogy nagyon sokra megtaníthatna téged. – Tudod, Trish, szerintem egy férfit meg kell kedvelnünk, mielőtt járni kezdünk vele. – Mit nem kedvelsz rajta? – lepődött meg a másik lány. – Már maga az a szempár is! Az a tekintet! Mintha a gondolataidban olvasna. Az alakjáról nem is szólva. Esküszöm, néha alig bírok ellenállni a kísértésnek, hogy bele ne csípjek abba az elragadó fenekébe. Ashley félrenyelte a kávéját, köhögni kezdett. – No de Trish! – fakadt ki. – Az izompacsirták általában nem vonzanak, de azért kíváncsi lennék, milyen lehet Nick ruha nélkül – ábrándozott a lány. – Nem válthatnánk témát? – intette le szárazon Ashley. – Dehogynem. – Trish odaintett valakinek, s fölugrott. – Megkérdezem, mi van Erinnel. Pá! Ashley látta, hogy Jack, Derek és Craig lép be a terembe. Megragadta a kedvező pillanatot, hogy elmeneküljön. Üdvözlésképp rámosolygott a többiekre, majd a kijárathoz sietett. Amint odaért, egy erős kar átnyúlt a válla fölött, és kitárta előtte az ajtót. Nem kellett megfordulnia, hogy tudja, Nick Logan áll mögötte. Remek! Valahányszor meglátja majd Nicket, immár mindig az a sok butaság jut majd az eszébe, amit Trish a fülébe duruzsolt.

– Köszönöm! – mosolygott rá kényszeredetten. – Ne is fáradj! Egyedül vagyunk. Nem kell udvariaskodnod – felelte Nick rezzenéstelen arccal. Ashley éppen ezt találta kiállhatatlannak benne. Csak megpróbált barátságos lenni, s a férfi mégis gúnyosan válaszolt. Elhatározta, hogy nem felel, de ez sem használt. – Így már sokkal jobb – jegyezte meg Nick. – Hozzá vagyok szokva a hűvös hallgatásodhoz. A lány elengedte a füle mellett ezt a megjegyzést. Elhozták a kunyhóból a felszerelésüket, és a sífelvonóhoz mentek. Északnyugaton gyülekeztek már az első viharfelhők. Ha így folytatódik, legkésőbb délben havazni fog... – Hé, várjatok meg! Hová rohansz, Ashley? – kiáltott utánuk Craig, amint Derekkel a felvonó felé sietett. – Azt hittem, együtt fogunk síelni. A lány érezte, hogy elpirul. – Ne haragudj, Craig – nézett föl, s az egyre jobban elsötétedő égre mutatott. – Itt a felvonónk – segítette föl Nick, majd minden további nélkül beült mellé. – Ez nem volt túl udvarias tőled – mormogta a lány –, megvárhattuk volna a többieket. – Ha ma még síelni akarunk, sietnünk kell. Mindjárt havazni kezd. Ashley a homlokát ráncolta. – Síeltem én már hóesésben. Semmi ok arra, hogy... – Szeretsz vitatkozni velem, ugye? Bármit mondjak is, mindig más véleményen vagy. – Egyszerűen csak udvariatlannak talállak, ennyi az egész. Azt hittem, remekül szórakozom majd a barátaimmal, de te mindig mindent elrontasz. – A sáljába burkolózott, hogy megvédje magát a felkavarodó porhótól és a hideg széltől. – Nem is hittem volna, hogy egymagám el tudom rontani hat ember üdülését – morgolódott Nick. Fölértek. Ashley csak most vette észre, hogy a havat nem a szél kavarja föl, hanem erőteljesen hullik, egyre sűrűbben. – Induljunk! – biztatta Nick morcosan. – Én megvárom Craiget és Dereket. – Ashley! – Menj csak! Odalent találkozunk. – Ashley már alig látta a férfi arcát a sűrű hóesésben. Megigazította a síszemüvegét, és hátranézett a válla fölött. Végre megjött Derek és Craig. – Jacknek volt igaza – jegyezte meg Derek. – Lent maradt, megvárja, milyenre fordul az időjárás.

– Aki utoljára ér le, fizeti az ebédet! – kiáltotta Craig, és nekivágott. Derek is követte. – Tőlem indulhatunk – mondta Nick halkan. Ashley rajtolt. Elhatározta, hogy lerázza a férfit. Ám egy ilyen tapasztalt síelővel ez meglehetősen nehéz lesz... Egyenesen száguldott lefelé, míg egy lassúbb síelőt ki nem kellett kerülnie, s közben letévedt a pályáról. Felsóhajtva megállt, és körbenézett. Senkit sem látott a közelben, még az „árnyékát” sem. – Nick? – kiáltotta. A távolban feltűnt ugyan néhány síelő, de egyikük sem emlékeztette Craigre, Derekre vagy Nickre. Elhatározta, hogy továbbsiklik. Nick biztosan azt hiszi majd, hogy szándékosan tért le az útról... Erdős szakaszhoz érkezett, fölöttébb figyelmesnek kellett lennie. Már egészen átfázott. A hó meg mind erősebben szakadt. Ez már igazi hóvihar, futott át az agyán néhány perccel később. Szinte semmit sem látva igyekezett szlalomozni a fák között. Végre föltűntek egy vendéglőnek a körvonalai, ahol a félúton pihenni vágyó síelők meg szoktak állni. A ház falának támaszkodott, és hálát adott az égnek, hogy kikeveredett a viharból. Úgy tervezte, hogy egy kicsit pihen, megiszik egy csésze forró teát, és utána továbbsiklik lefelé. Nick leért a pálya aljára. Végtelenül dühös volt Ashleyre, megelégelte kisded játékait. Bőszen kutatta a látóhatárt, hátha megjelenik valahol a kavargó hóförgetegben a lány vörös dzsekije. Derek is föltűnt, amikor éppen a sílécét csatolta le, Ashleynek azonban nyoma sem volt. Nick a fiúhoz sietett. – Hol van Ashley? – Azt hittem, veled van – csodálkozott a fiatalember. Nick dörmögött valami nyomdafestéket nem tűrőt, és már indult is. – Most hová mégy? – kiáltott utána Derek. – Megkeresem! – Ne aggódj! Sítalppal a lábán született! Biztosan letévedt a pályáról. Annyira havazik... – Nincs szükségem időjárás-jelentésre! – szakította félbe Nick. Komolyan aggasztotta, hogy a lány eltűnt mellőle. Azon tépelődött, vajon szándékosan tette-e, vagy valami baja esett. Egyre a pályát kémlelte. Az egyik lefelé száguldó síelő ismerősnek tűnt. Amikor közelebb került, látta, hogy Craig az. – Találkoztál Ashleyvel? – Nem – intett a fejével a fiú. – Ez azt jelenteni, hogy még mindig nem ért le?

– Előttem siklott, de a pálya közepe táján hirtelen eltűnt. – Csak nem érte baleset? – Fölmegyek és megkeresem. – Elkísérjelek? – Köszönöm, nem szükséges. Craig megkönnyebbültnek látszott. – Nem irigyellek. Odafenn elszabadult a pokol. Nick odaintett a két fiatalembernek, és a felvonóhoz siklott. Ha valami baj van, perc számít... Amíg fölfelé vitte a sílift, egyre a pályát kémlelte, de hiába. Odafent a kavargó hótól egyméternyire is alig lehetett ellátni. Nick ugyanazt a pályát választotta, amelyen az előbb lesiklottak, ám a frissen esett hó betemette a nyomokat. Ashley egyszerűen felszívódott! Leérve elhatározta, hogy értesíti a hegyimentőket. – Hahó, Nick! Semmi baja! – kiáltott integetve Craig. Az ügynök odasiklott hozzá. – Találkoztál vele? – Nem. De kérdezősködtem egy kicsit a síelők között, és az egyik srác elmondta, hogy látta abban a menedékházban a pálya közepe táján. Beszélt is vele, miközben a kávéját rendelte. Hamarosan itt kell lennie. Nick újra végigpásztázta a hegyoldalt, s az egyik legnehezebb pályán, amely szinte nyílegyenesen vezetett lefelé, végre fölfedezett egy apró piros pontocskát. Craig is meglátta. – Ott van! Ez csak ő lehet. Nézd csak! Van ennek a lánynak fogalma róla, milyen iramban száguld lefelé? – rémült meg Nick a látványtól. Elismerően figyelte, hogyan csökkenti a sebességét néhány elegáns S-kanyarral. Látszott rajta, mennyire élvezi, és hogy meg sem fordul a fejében, milyen veszélyes lehet, ha a friss hó alatt valamilyen akadály lapul. Nick dühös volt, de boldog is, hogy a lány megkerült. Nem mozdult a helyéről, mert tudta, hogy Ashley a közelébe fog érkezni. A hóvihar miatt védence csak akkor vette észre, amikor már szinte mellette siklott el. Amint ráismert, sápadt arca fölragyogott. – Ó, Nick, olyan boldog vagyok, hogy látlak! – kiáltotta elfulladva, és lerogyott az egyik padra. Levette a szemüvegét, és lehajolt a síbakancsához. A férfi leguggolt mellé, hogy kikapcsolja a kötést. – Fogalmam sem volt, mihez kezdjek – vallotta be a lány, amíg testőre gondosan lecsatolta a sítalpat. – Elvétettem egy kanyart, és hirtelen már semmi mást nem láttam, csak kavargó

havat. – Ashley kisimított egy verejtéktől átitatott tincset a homlokából. – Aztán egy menedékházhoz értem, ott ittam egy kávét, hogy felmelegedjek. – Mély lélegzetet vett, és megpróbálta elrejteni, mennyire remeg. – Amikor a vihar csillapodott kissé, azonnal továbbindultam. Nick fölállt, kezét nyújtva fölsegítette Ashleyt a padról, odaadta neki a léceit, majd fél kezébe fogva a saját sítalpát, szabad karjával átölelte a lány vállát. A kunyhóig egyikük sem szólt. Miután lerakták a felszerelésüket, Ashley Nickre emelte tekintetét. – Jólesne most a meleg – mondta rekedten. – A menedékházban lobog a kandallóban a tűz, és valami forró italt is kaphatunk. A többiek biztosan ott vannak már. – Megborzongott, s bár elnevette magát, látszott rajta, hogy zavarodott és feszült. Fölnézett a hegyre, amelynek már szinte csak a körvonalai látszottak a hóviharban. – Alig hiszem el, hogy sikerült ép bőrrel lejutnom! – Én is alig hiszem el – felelte a férfi halkan, s újra átkarolta. Ashley megrökönyödött; hagyta, hogy a férfi átölelje, bizalmasan közeledjen hozzá. Nick érezte, hogy a lány összerezzen. Azzal is számolt, hogy lerázza magáról a kezét. De nem ezt tette. Ashley csak megcsóválta a fejét, majd mélyen a férfi szemébe nézett. – Gondolom, dühös vagy rám. – Hangján érződött, mennyire kimerült. – Hát, igen. Nagyon is – jegyezte meg gyengéden Nick. – Meg kell vallanom, rettenetesen aggódtam miattad. Még vissza is mentem a csúcsra, hogy megkeresselek. – Nem szándékosan tettem. – Örülök, hogy ezt hallom. A menedékházban barátságosan ropogott a kandallóban a tűz. – Ülj le – szólt Nick –, hozok egy kávét! Vagy inkább forró csokoládét innál? – Kávét kérek. A férfi látta, milyen kimerültén rogy Ashley a kandalló előtt álló egyik fotelba, hogy a hidegtől kivörösödött kezét a tűznél melengesse. Ron a bárnál várt rá. – Hallom, elvesztetted a védencedet. – Ashleyt kereste a tekintetével. – De látom, már minden rendben. Nick elgondolkodva ráncolta össze a homlokát. – Nagy szerencse, hogy nem esett baja. – Mi történt? Az ügynök elmesélte, s Ron együtt érzően mosolygott. – Akarod, hogy egy kis időre leváltsalak? Azt hiszem, rád férne most egy kis pihenés. – Jó ötlet. Köszönöm!

Közben a pultos kitöltötte a kávét. Nick kifizette, majd a bögrére mutatott. – Tiéd a lány, Ron! Vedd át néhány órára! – Szívesen – bólintott a társa. – Azt hiszem, nem lesz nehéz ma távol tartani a veszélyes lesiklópályáktól. Nick a hatalmas ablakból látta, hogy odakinn még mindig tombol a hóvihar. A kandalló előtt Ashleyt körülvették a barátai, és élménybeszámolóját hallgatták. Craig még át is karolta, és megcsókolta. Nicknek feltűnt, hogy a lány nem is tiltakozik ez ellen. Fejcsóválva fölállt, és a kunyhóba ment. Csukott szemmel feküdt a heverőjén, amikor társa a házikóba lépett. – Hogy vagy? – érdeklődött Ron. – Egész jól – felelt Nick, és fölült. – Mi a terv ma estére? – Elkísérem őket a városba, lehet, hogy moziba megyünk. Nem kell velünk jönnöd. – Ron leült a másik kanapéra. – Miért nem eszel addig valamit? – Jó ötlet! – állt föl Nick, és nyújtózkodott. Úgy tervezte, a menedékházból fölhívja Samet. Esetleg találkozhatnának is, míg a többiek a városban szórakoznak. * – Hogy tetszik Colorado? – kérdezte Nick két órával később Samtől, amikor az a kávéját kavargatva melléje telepedett. – Volt már keményebb feladatom is. Emlékszel az amszterdami télre? – borzongott meg a férfi. – Meg kell vallanom, nekem fölöttébb kellemes emlékeim vannak Amszterdamról. – Hallottál azóta Brigidről? – Nem. Egyetlen levelet kaptam tőle, amelyben megírta, hogy hozzámegy egy bankár fiához, és arra kért, ne nehezítsem meg a helyzetét. – Nem túl tapintatos, de legalább tisztességes. Megérkezésük óta először csörrent meg a kunyhóban a telefon. – Bocsáss meg! – állt föl Nick, és a készülékhez sietett. – Halló? – Beszélhetnék Ashleyvel? Az ügynök azonnal megismerte a barátságos női hangot. – Sajnálom, Mrs. Sullivan, a barátaival a városba ment. A hóvihar miatt délután már nem tudtak síelni. – Nick egy pillanatig habozott. – Logan ügynök vagyok. Van valamilyen üzenete a számára?

– Igen. Azonnal hívjon föl, amint visszaért! – Át fogom adni. – Akármilyen későn hívhat. – Értettem. – Nick letette a kagylót, és visszaült Sam mellé. – Az aggódó mama, mi? – Az anyák már csak ilyenek. – Bezzeg a tiéd még csak nem is tudhatja, mi mindenen mentél keresztül! – tréfálkozott Sam. – Örülök, hogy időt tudtál szakítani, és találkozhattunk. – Szabadnapos vagyok, vagy mi a szösz. Ezenkívül igazán érdekelne, hogyan kaptad meg ezt az izgalmas megbízatást. Nick értetlenül nézett volt társára. – Izgalmas megbízatás? Fogalmam sincs, miről beszélsz! – Ne játszd meg magad, Logan! A tapasztalatoddal és múltaddal te vagy a legalkalmasabb arra, hogy kiderítsd, mi igaz a híresztelések közül. – Mi az ördögről beszélsz? Sam fölemelte a kezét. – Rendben! Megértem, hogy nem akarsz beszélni róla. Remélem, sikerül felgöngyölítened ezt az ügyet, mielőtt valakinek baja esik. Állítólag Colin halála sem volt baleset. Nick összehúzott szemmel figyelte a másik férfit. – Mi egyéb lett volna? – Különböző verziók keringenek – vont vállat Sam. – Talán túl sokat tudott. Mindenesetre néhány munkatársunk hirtelen egy rakás pénzhez jutott. – A mi embereink? – Igen. – Alig tudom elhinni! Sejted, honnan származik a pénz? – Nem. De komoly ügynek kell lennie, különben nem igyekeztek volna még a titkosszolgálatba is beszivárogni. – Jelentetted a gyanúdat, Sam? – Hogy engem is eltegyenek láb alól, ha nem a megfelelő emberhez fordulok? Hát nem. Neked elmondom, Nick. Te a felettesem voltál, benned megbízom. – Jól értettelek, Sam? – Nick biztos akart lenni a dolgában. – Lehetségesnek tartod, hogy némelyek közülünk a rossz fiúknak dolgoznak? És ki ellen irányul az egész? – Amikor tegnap megláttalak a reptéren, biztosra vettem, hogy csakis Ashley Sullivan lehet a célszemély. Mi másért állítottak volna mellé éppen téged?

– Mert jól ismerem a környéket – válaszolta Nick. – Nem hiszem, hogy sötét összeesküvésre kellene gyanakodnunk. – Akkor lehet, hogy már üldözési mániában szenvedek. – Elképzelhető. Mégis nyugtalanít, amit mondtál. Mert ha igazad van, akkor árulók fészkelték be magukat a Fehér Házba, azok közé. akik arra esküdtek föl, hogy akár az életük árán is megvédik az elnököt és családját. Ajtócsapódás hallatszott, hangos beszélgetés töltötte be a ház előterét. Ashley és a barátai visszaérkeztek. – Látom, munkába kell állnod – búcsúzott Sam, és távozni készült. – Köszönöm, hogy eljöttél és figyelmeztettél. Nem is tudom, mit kellene most tennem. – Nézd, Nick, ha nem vagy a tervük része, könnyen homokszemmé válhatsz a gépezetükben. – Ezt meg hogy érted? – Tudtom szerint senki sem gyanítja, hogy az elnök lánya nem a családjával tölti a szilvesztert. Mindenki úgy tudja, hogy a szüleivel és a testvéreivel lesz a Jachton. Nálad nagyobb biztonságban van, mint bárhol másutt – jelentette ki nyomatékosan Sam. Azt tudod, hogy az embereink közül ki teljesít szolgálatot a hajón? – Nem. Amióta néhány hete ide helyeztek, semmiről sem értesülök már. – Sam a barátja szemébe nézett. – Vigyázz magadra, és ne bízz meg senkiben! Nick hosszasan vizsgálgatta. – Benned sem? – Ezt már te döntőd el. Az adósod vagyok. Azt hiszem, nem lennék ma itt, ha néhány kritikus helyzetben nem lettél volna a segítségemre. Az ilyet az ember nem felejti el soha. – Menj már, mindannyian csak a kötelességünket tettük! – Volt, aki nem. Hirtelen beözönlőitek a szobába a lármás fiatalok. – Jó estét! – köszönt Trish, és csábítóan Samre villantotta a szemét. – Remélem, nem menni készült éppen. A vendég elnevette magát. – De igen, sajnos. – Síel maga is? – Attól tartok, nagyon gyengén. – Sam Nick felé fordult. – Jó volt újra látni téged. Hívjál fel alkalomadtán, jó?

– Meglesz. – Nick elgondolkodva nézett régi munkatársa után, amint az a kocsijához ment, beszállt és elhajtott. – Nem is tudod, mit mulasztottál! – rántotta ki borús gondolataiból Trish. – Remekül szórakoztunk. – Moziban voltatok? A lány a fejét ingatta. – Nem tudtunk megegyezni, melyik filmet nézzük meg. Moziba egyébként is bárhol mehet az ember. Végtére is most Coloradóban vagyunk. Csak mászkáltunk a városban, és vettem egy csomó ajándékot. Nick hátrafordult. Tekintete Ashleyével találkozott. A lány barátságosan rámosolygott, őszintén és természetesen, s ez volt az első, ami föltűnt neki. Hirtelen ráébredt arra, milyen bájos is ez a nő. Nem azt érdemli, hogy belerángassák valami Washingtonban kiforralt, sötét ügybe. Az ő feladata, hogy megvédje. Ez nemcsak a munkája, hanem úgy érezte, egyre inkább személyes ügye is. Ez a gondolat megrémítette, majdnem annyira, mint az, amit Sam mesélt. – A szállodában ma este zenekar muzsikál – adta hírül Jack, amint belépett a helyiségbe. – Mi lenne, ha vacsora után még táncolnánk egy kicsit? Nick Ronra nézett. Az csak vállat vont. Honnan van ezekben a csikókban ennyi energia?! – Azt hiszem, jobb lesz, ha most már leváltalak – szólt Nick a társához. – Remélem, egy kicsit kipihented magad. – Nem igazán! Sammel találkoztam, már évek óta nem láttam. Védenceik már fölfelé viharzottak. A fiúk arról tárgyaltak, hogyan osztják be maguk között a fürdőszobát, a lányok meg arról, mit vegyenek fel. Nick és Ron leült a nappaliban a kanapéra. Nick habozott egy darabig, aztán megköszörülte a torkát. – Sam mesélt nekem valamit, ami nyugtalanít. – Mit? – kérdezte a másik szórakozottan. – Szerinte az a hír járja, hogy Colin halála nem baleset volt. Neked mi a véleményed erről? Ron nem válaszolt azonnal. – Elképzelhető – bökte ki végül. – Én is szeretném tudni, mi az igazság. – Tehát te is kételkedsz a hivatalos verzióban? Ron a padlóra szegezte tekintetét. Nick megértette habozását. Ha Samnek igaza van, bármelyikük a másik oldalhoz tartozhat. Kiben bízhatnának?

– Colinnal esténként szolgálat után általában beültünk valahová – mesélte Ron halkan. – Egyikünket sem várta otthon senki. – Barátok voltatok, ugye? – Igen, barátok voltunk – sóhajtott fel az ügynök a homlokát ráncolva. – Azon az utolsó estén is együtt vacsoráztunk. Colin idegesnek látszott, nyugtalannak. Elmesélt néhány olyan dolgot, amiről azelőtt soha nem tett említést. Részletekre nem tért ki, csak egy gyanút osztott meg velem. És azt mondta, hogy bizonyítékokat gyűjt. – Bizonyítékokat? De mire? – Valamilyen összeesküvésre. – Összeesküvésre? Ki vagy mi ellen? – A fenébe is, fogalmam sincs róla! – csattant fel Ron. – Hiszen mindannyian egy kissé üldözési mániában szenvedünk. Úgy tűnt, Colin attól tart, valamilyen csoport hatalomátvételre készül. Egyre azt hajtogatta, hogy már nem tudja, kiben bízhat meg. Azon az estén arra is célzott, hogy az összeesküvésben a legfelső körök is érintettek. Nicknek hirtelen rossz érzése támadt. – Úgy érted, hogy esetleg az elnök ellen irányul? – Igen. – Ki tudhatott még Colin gyanújáról? – Fogalmam sincs. Én mindenesetre figyelmeztettem, hogy legyen óvatos. – És most úgy látod, nem volt elég körültekintő? – Felmerül bennem olykor ez is – vallotta meg Ron. – A baleset ugyanis nem a hazafelé vezető úton érte, jóllehet nekem azt mondta akkor, hogy hazamegy. – Hátha hazudott neked... hogy megvédjen. – Lehet. Ezt már soha nem fogjuk megtudni. – Ron előrehajolt. – Őszintén szólva én nagyon gyanúsnak találtam, amikor téged a Fehér Házba helyeztek át. – Miért? – Végtére azt a megbízatást is kaphattad, hogy derítsd ki, nem keltett-e gyanút Colin hirtelen halála. – És most hogy látod ezt? – érdeklődött Nick csöndesen. – Nem viselkedtél gyanúsan – felelte zavartan Ron –, legalábbis eddig nem. Mindkét férfi egy ideig hallgatott. – Te mit tartasz erről az egészről? – törte meg Ron a csendet. – Nem is tudom. De nem tetszik a dolog. Azon is tűnődöm, nem kaptuk-e éppen azért ezt a feladatot, hogy ne legyünk Washingtonban.

Munkatársa elgondolkodva nézett maga elé. Nick fölállt, és az ablakhoz lépett. – Feküdj le inkább! – szólt. – Hátha ma még le kell majd váltanod valamikor. Egyre azon járt az esze, amit Sam mesélt neki. Vesztegetési pénzek. Ügynökök, akik hirtelen jómódúak lettek. Valaki megvásárolta a munkatársait? De ki? És miért? Lehet, hogy veszélyben van az elnök és családja? Nick az órájára pillantott. Tájékoztatnia kell Washingtont, de nem a szokásos módon. Ám mielőtt ezt megteszi, szólnia kell Ashleynek, hogy hívja föl az édesanyját. Néhány órával később Nick látta, hogy Ron a szálló halljában utat tör magának a tömegen keresztül. Megörült neki. A három pár remekül szórakozik, ő azonban percről percre öregebbnek érzi magát! Emellett iszonyú erőfeszítésébe kerül, hogy ellenálljon Ashley vonzerejének. A rövid szoknya szabadon hagyja a világ legcsodálatosabb, hosszú, karcsú lábát. Nicknek a lélegzete is elakadt, ahogy a lányt nézte. Ez pedig nem jó jel. Hiszen Erin és Trish is hasonlóan merész ruhában feszít, de ez hidegen hagyja... A három fiú alig engedte le a táncparkettről a lányokat, így Nick nyugodtan megfigyelhette, milyen kecsesen táncol Ashley. Úgy mozog, mintha egész testét átjárná a zene. – Kellemes muzsika, ugye? – ült le mellé Ron. – Hangos. Ron válaszul csak elnevette magát, és a táncparkett felé intett. – Táncoltál már? – Én? Tréfálsz? Soha. – Táncolhatunk, ha akarunk. Ezt tudod, nem? – Szolgálatban? – Hát persze, hiszen feltűnés nélkül kell viselkednünk – magyarázta Ron. – Igen, igazad lehet. – Én a magam részéről komolyan veszem a feladatomat – kacsintott ravaszkásan, miközben egy asztal felé pillantott, amelynél három vonzó hölgy kortyolgatta a koktélját. Nick tekintete vissza-visszavándorolt a táncparkettre. Craig és Ashley szemrevaló pár, állapította meg. Lerí róluk, hogy gyakran szoktak együtt táncolni. Derekkel és Jackkel is táncolt a lány, de úgy tűnt, Craiggel érti meg magát a legjobban. S ez csöppet sem volt Nick ínyére. Hamarosan felfedezte Ront is a parketten. Hm, gondolta, nem is táncol rosszul!

A zenekar szünetet tartott, mindannyian visszatértek az asztalhoz. – Milyen kedves tőled, Nick, hogy vigyáztál a helyünkre – jegyezte meg Trish. – De miért nem táncolsz? Láttad Ront? Ő nem fogja vissza magát. – Okvetlenül táncolnom kell vele – jegyezte meg Erin. – Nekem is – kapott a szón Trish, és mélyen Nick szemébe nézett. – De ragaszkodom hozzá, hogy te is táncolj velem! – A lábujjaid bánják majd! – húzódozott a férfi. – Vállalom a kockázatot – mosolygott Trish. – Megállapodtunk? Nick észrevette, hogy Ashley figyeli. – Ha muszáj... – állt rá végül. Amikor az együttes újra játszani kezdett, Erin a kezét nyújtotta Nicknek. – Gyere! – szólt. – Ezt nem úszód meg! Nick úgy nézett körbe, mintha erősítésre várna, ám Jack és Derek már új táncpartnert választott. Craig Ashleyt vezette a karján a parkettre. Erin és Nick már táncolt egy ideje, amikor a lány a férfi füléhez hajolt. – Úgy örülök, hogy nem rontod el a mulatságunkat – suttogta kedvesen. Hátha mégis, gondolta Nick, hiszen az egyetemi évei óta nem táncolt. Szerencsére a parkett zsúfolásig megtelt, így ez senkinek sem tűnt föl. Mire vége lett a számnak, Nick kissé kifulladt, mielőtt azonban a helyére ülhetett volna, máris Trish lépett oda hozzá. – Most én vagyok soron! – szólt, miközben könnyedén megérintette a férfi karját. – Rendben van. De én figyelmeztettelek! – A következő két szám alatt a parketten maradtak. Nick már éppen kezdte élvezni a dolgot, mert Trish igazán remekül táncolt. A második szám után Trish lábujjhegyre állt, és arcon csókolta az ügynököt. – Ez nagyon kedves volt tőled, Nick. Köszönöm! – Egészen kipirult, a szeme csillogott. A férfi visszakísérte az asztalhoz, és italt rendelt mindannyiuknak. A következő dal alatt csak ő és Ashley maradt az asztalnál. Bátortalanul a lányra mosolygott. – Jól szórakozol? Ashley némán bólintott, majd egy szalvétával megtörölte Nick rúzsfoltos arcát. – Látom, te is. – Ashley... A lány finoman a férfi ajkára tette az ujját. – Nem bántó szándékkal mondtam. Csak soha nem láttalak még ilyen felszabadultnak. – Mélyen a férfi szemébe nézett. – Ez olyan elragadó.

Nick úgy érezte, hogy a szívverése hirtelen ezerszeresére gyorsul. – Én... köszönöm! – bökte ki végül. – Ne légy már mindig ennyire komoly! – Igen. Csakhogy... Nem erősségem a flörtölés – mentegetőzött. – Meglep, amit mondasz. Még nem tűnt föl neked, mennyire megbámulnak a nők? A férfi érezte, hogy fülig pirul. – Az igazat megvallva feltűnt. – Elpirultál! – nevette el magát a lány. Nick fellélegzett, amikor meglátta, hogy Ron éppen az asztalhoz lép. Az utolsó pillanatban érkező megmentőt látta benne. Sajnos csalódnia kellett. – Ti meg miért nem táncoltok? – szögezte Ron a társának a kérdést. – Egész idő alatt azt várom, hogy felkérjen – jegyezte meg Ashley. – Erinnel is, Trishsel is táncolt, csak én nem kellek neki. Nick mély lélegzetet vett. – Volna kedved táncolni velem? A lány sugárzóan rámosolygott. – Nagyon szívesen! Alighogy a parkettre értek, lassú, romantikus számot kezdett játszani az együttes. Még a fényeket is tompábbra fogták. Minden összeesküszik ellenem, villant át Nick agyán. Ennek a nőnek a közelében gyorsabban ver a szívem, mint a legkeményebb helyzetekben, amelyeket a munkáin során átéltem. Miért éppen az ország első embere az apja? Gyöngéden a lány derekára fonta a karját, míg másik kezével Ashley kezét fogta. Semmi szín alatt nem hagyhatja, hogy partnere észrevegye, milyen hatással van rá. Fél szemmel látta, hogy más párok milyen bizalmasan összesimulnak, s legszívesebben ő is magához szorította volna védencét. – Még meg sem köszöntem, amit ma értem tettél – suttogta Ashley, és fölnézett a férfira. – Miért, mit tettem? – szabadkozott az zavartan. ... – Kutattál utánam. És nem prédikáltál, amikor előkerültem. Nick elnevette magát, és önkéntelenül is közelebb vonta magához a lányt. Nem szívesen emlékezett vissza arra, mennyire aggódott Ashley miatt. Most itt tarthatja a karjában, és semmi más nem számít. – Örülök, hogy nem esett bajod. Nagyon aggódtam érted. – A legszívesebben elfenekeltél volna? – Ahogy mondod – bólintott lassan Nick.

A lány mosolyogva simult hozzá. Tökéletes harmóniában táncoltak. Ashley súgott valamit, és ajka a férfi füléhez ért. Az érintéstől Nick úgy érezte, mintha áramütés érte volna. Ez így nem mehet tovább! – határozta el. Azonnal megállt, és kibontakozott a lány karjából. – Mi történt? – nyílt kerekre a csodálkozástól Ashley szeme. A férfi szíve vadul dobogott. – Ez nem túl jó ötlet! – préselte ki végül, és örült, hogy ilyen sötét van. Mit is tartana róla a lány, ha észrevenné, mennyire felizgatja a közelsége azt a férfit, akire az életét bízták rá? – Mi nem jó ötlet? Hogy együtt táncoltunk? A férfi bólintott. – Nem akarsz velem táncolni? – szegezte neki Ashley élesen a kérdést. Nick nem szerette volna megbántani, de az igazat mégsem mondhatta meg. Habozott. Túl sokáig. A lány sarkon fordult, és otthagyta őt a parketten. – Várj, én csak... – sietett utána Nick. Ashley elutasító mozdulatot tett. – Semmi szükség magyarázkodásra! Nem akartalak zavarba hozni, Logan ügynök. – Fölkapta táskáját az asztalról. – A mosdóba megyek. – Fagyos pillantást vetett rá. – Lehetőleg egyedül. Gondolod, hogy képes leszek rá? – Ezzel sarkon fordult, és elviharzott. Nick szomorúan megcsóválta a fejét. Meg kell magyaráznia, miért viselkedett vele ilyen udvariatlanul. Leült. Bizony, Logan, magyarázd meg neki, milyen hatással van rád, mihelyt a közelébe kerülsz! Mondd el neki, mit érzel iránta! Egészen egyszerűen... Látta, hogy Ashley eltűnik a mosdóban, és Erin is vele megy. Örült, hogy nem hallja, miről beszélgetnek. – Micsoda beképzelt alak! Pimasz fráter! Ki nem állhatom! El sem hiszem, hogy egyszerűen... – Ashley kifogyott a szavakból. Soha életében még senki nem bántotta meg ennyire. Pedig úgy élvezte, ahogy a férfi karján lebegett a parketten, és közben barátságról ábrándozott... talán többről is... Partnere pedig a jelek szerint egész idő alatt rosszul érezte magát. Elkeseredve törölte meg égő szemét. Ez az alak nem érdemli meg, hogy bánkódjon miatta! Erin a barátnője vállát simogatta. – Az ég szerelmére, mit tett veled? – Semmit. Azonkívül, hogy a tudtomra adta, mennyire nincs ínyére a társaságom. Láttad, hogyan táncolt Trishsel? Szorosan összesimultak, flörtöltek... és ő nem is hagyott kétséget

afelől, hogy élvezi a dolgot. Bezzeg amikor velem táncolt, görcsös volt, mint aki karót nyelt, és úgy viselkedett, mintha az öreganyját kellett volna táncba vinnie! – Figyeltelek titeket – szólt közbe Erin. – Csodaszép pár voltatok. Aztán te hirtelen leálltál, és otthagytad. Miért vagy hát most ennyire feldúlt? Ashley egy székre rogyott. – Mert azt mondta, nem jó ötlet, hogy velem táncol. Pedig én már azt hittem, barátok lehetnénk. Ma délelőtt annyira kedves volt velem, pedig akkor rászolgáltam, hogy megszidjon. Azt reméltem... – Elhallgatott. – Mindegy, nem számít már, mit reméltem. – Bepúderezte az orrát, és felfrissítette a rúzst az ajkán. – Menjünk vissza táncolni, jó? Nem hagyom, hogy az egész estémet tönkretegye. Erin elnevette magát. – Kedvesem, te aztán szépen belehabarodtál! – Ugyan már! Én csak... – Látom rajtad, higgy nekem! – Ő engem nem tekint nőnek. Számára csak egy védett személy vagyok. – Ebben én nem lennék ennyire biztos – ellenkezett Erin. – Ezt meg hogy érted? – Nem lehet, hogy éppen mint nő, tabu vagy számára? Ashley döbbenten bámult a barátnőjére. – Nevetséges! Én... – Gondold csak végig, Ashley! Ahhoz, hogy a munkáját ellássa, mindenképpen bizonyos távolságot kell tartania. Elképzelhető, hogy ez nehezére esik, amikor a karjában tart téged. – Úgy látod? – éledt fel a remény a lány szemében. – Csakis erről lehet szó. Velünk, többiekkel fesztelen, csak veled ilyen görcsös. – Éppen ez az, ami dühít. – Talán csak így képes elrejteni előled az érzelmeit. – Ugyan már! Úgy viselkedik, mintha egyáltalán nem is lennének érzelmei. Olyan, mint egy robot, amelyik... – Ashley elnevette magát. – Gyerekesen viselkedem, ugye? Eleget panaszkodtam. Menjünk táncolni! Nick látta, hogy Ashley és a barátnője kacagva lép ki a mosdóból. Biztosra vette, hogy rajta mulatnak. Ashley az est hátralévő részében egyszerűen levegőnek nézte, s ez csöppet sem javított a hangulatán.

Ő igazán nem akarta megbántani a lányt. Ellenkezőleg, hiszen annyira örült már annak is, hogy az olyan kedves hozzá. Most aztán törheti a fejét, hogyan tegye jóvá, amit elrontott! Mire visszaértek a szállásukra, már éjfél felé járt. Holnapután szilveszter. A társaság úgy tervezte, hogy a szállodai mulatságon köszöntik az új évet. A tervezett bulin kívül az időjárásról fecsegtek. Másnapra napsütést jelzett a meteorológia, és a lépcsőn fölfelé tartva a fiatalok megállapodtak, hogy korán kelnek, hadd jusson minél több idejük a síelésre. – Mi történt ma este köztetek? – faggatta Ron Nicket, miután a ház végre elcsöndesedett. – Rosszul láttam, vagy tényleg otthagyott a táncparkett közepén? – Roppant vonzerőmnek köszönhetően csakugyan otthagyott. – Pedig már örültem, hogy végre fölenged a társaságodban. – Először én is azt hittem. Ám sikerült örökre elrettentenem magamtól – nevetett föl fájdalmasan Nick. – Ezt meg hogy érted? Valami bántót mondtál neki? – Nem beszéltünk túl sokat. Ron elvigyorodott. – Nos, meg kell hagynom, én régen nem szórakoztam ilyen remekül. Ezer éve nem táncoltam. – Én sem. Lehet, hogy ez volt a baj. – Míg a másik két lánnyal táncoltál, úgy tűnt, mintha remekül ereznéd magad. Nick fölsóhajtott. Ronnak igaza van. Erin vagy Trish nem váltott ki belőle olyasmit, mint Ashley. Az elnök lánya úgy hat rá, mint még soha egyetlen nő sem. Ez a felismerés kiverte a szeméből az álmot. Csak jó néhány óra múlva sikerült végre elaludnia.

3. FEJEZET Szerda, december 30. Kitartó, ütemes sípolás riasztotta fel Nicket legmélyebb álmából. A mobiltelefonja. A lámpa után tapogatózott, fölkapcsolta, és az órájára pillantott. Hajnali három. Alig egy órát álhatóit. – Logan! – jelentkezett kócos hajába túrva. – Itt Chambers! Gondunk adódott. Nick azonnal fölismerte feljebbvalója hangját, és azzal is rögvest tisztában volt, hogy nem fog neki tetszeni, amit hall. – Értem. Ki vele! Ron is fölült. Nick rátette kezét a készülék mikrofonjára. – Chambers – suttogta, mire társa elfintorodott. A hír sokkal rosszabb volt, mint amire Nick számított. – Eltűnt az elnök jachtja. Két órája minden kapcsolatunk megszakadt vele. A parti őrség már úton van a megfelelő tengerszakasz felé. A kísérő hajó sem jelentkezik. – Atya világ! – bökte ki Nick. Előző esti hívása, úgy látszik, már nem sok vizet zavart. Ha ez is az összeesküvők tervének a része, jó néhány lépéssel előttük járnak. – Korai volna még merényletről beszélni – folytatta Chambers. – Az sem zárható ki, hogy odakint valamilyen elektromágneses zavarok léptek fel, vagy a rádió mondott csődöt. – Netán a Bermuda-háromszögbe tévedtek. – Ön ma reggel a harmadik, aki ezt mondja. De ezen a poénon senki sem nevet. Ma reggel, futott át Nick agyán. Persze, Washingtonban már hajnali öt is elmúlt! – Amint a parti őrség eléri azt a helyet, ahol a jachtot legutóbb még biztonságban tudtuk, többet mondhatok – tette hozzá Nick főnöke. – Egyelőre titokban tartjuk a történteket, de az esetet szükségállapotként kezeljük. – Értettem, uram! – Freeman alelnök úr itt van már a Fehér Házban, és átvette az irányítást. Azon az állásponton van, hogy Ashleyt azonnal ide kell hozatnunk. – Okunk van feltételezni, hogy a családja veszélyben van? – tudakolta Nick halkan, ügyelve arra, nehogy a főnöke meghallja a hangján, mennyire aggódik személy szerint a lányért. – Föl sem fogom, hogyan történhetett ilyesmi a biztonsági intézkedéseink dacára!

– Én sem – fakadt ki Chambers. – Először a jacht tűnt el egyszerűen a radar képernyőjéről, azután a kísérő hajó is. Attól tartunk, hogy robbanás történt. – Mit mondjak Ashleynek? A kérdésre hosszú hallgatás következett. Végül nagy sóhaj hallatszott. – Nincs okunk arra, hogy fölöslegesen nyugtalanítsuk. – Egyetértek. Akkor hát mit mondjunk neki? Végtére is eredetileg még két napig maradtunk volna. – Tudom. Nem akarom, hogy hazudjon neki. A mindenségit, fogalmam sincs, mit kellene tenni! Tegye, amit jónak lát! – Igen, uram! – Küldünk egy magángépet az egyik közeli kis repülőtérre. Már úton is van, úgy egy óra múlva odaérkezik. – A férfi részletesen leírta, hogyan juthat el Nick és a lány a reptérre. – Mire ideérnek, kiderülhet, hogy csupán valamiféle technikai probléma adódott. Egyikük sem hitte, hogy ez a lehetőség valóban szóba jöhet, de alkalmasnak tűnt arra, hogy Ashleyt kíméletesen fölkészítsék a legrosszabbra. – Elvisszük a reptérre – biztosította Chamberst Nick. – Ha bármi gond adódna, értesítsen! – Természetesen. Nick kikapcsolta a készüléket. Ron közben már fel is öltözött. Éppen ilyen helyzetekre képezték ki őket. – Eltűnt az elnök? – Nincs kapcsolat sem a jachttal, sem a kísérő hajóval. Nem érkeztek segélykérő jelzések, sem S. O. S jelek, semmi. Egyszerűen eltűntek a radar képernyőjéről. – Az ördögbe is! – Ron olyan képet vágott, mint akit gyomorszájon vágtak. Nick tudta, mit érez a társa. – A parti őrséget a helyszínre küldték. – Az egész család a fedélzeten volt? – Ashley kivételével – felelte Nick elgondolkodva. Csak hosszabb szünet után folytatta: – Mondanunk kell neki valamit, mert az alelnök úgy rendelkezett, hogy azonnal vigyük Washingtonba. Egy magángépet küld értünk az egyik közeli reptérre. Ron összehajtogatta a takaróját. – Mit mondjunk a többieknek? – Jó kérdés... Pillanatnyilag magam sem tudom. – Nick is öltözni kezdett. – Esetleg azt mondhatnánk Jacknek, hogy Ashley családja jelentkezett, és hogy szeretnék, ha a tervezettnél

korábban menne haza. Ő a csapatban afféle vezéregyéniség – vélte az ügynök, miközben becsomagolta a holmiját egy sporttáskába. – Fölébresszem Ashleyt? Nick fölsóhajtott. – Nehéz ügy. Nem szeretném, ha pánikba esne. Igen, azt hiszem, jobb, ha te beszélsz vele. – Először neki is azt mondhatnánk, amit Jacknek. Majd ha már fölszállt a gép, közölhetjük vele, mi is történt valójában – ajánlotta Ron. – Jó ötlet – egyezett bele a másik. – Készítek addig egy kanna kávét. Legkésőbb félóra múlva indulnunk kell. Ron kinézett az ablakon. – Még jó, hogy nincs hóvihar. Az alelnök aligha örülne, ha hófúvás miatt itt ragadnánk. – Hé, az időjárás miatt csak nem vonhat bennünket felelősségre! Minden tőlünk telhetőt megteszünk. Nick a konyhába ment. Felgyújtotta a villanyt, és hozzálátott, hogy kávét főzzön. Az elnök és családja eltűnt. Nick azon tűnődött, vajon mit szólna mindehhez Sam. Sorra vette az ügynököket, akik az elnök mellett teljesítenek szolgálatot. Beszélnie kell erről Chambersszel, de nem most, inkább majd Washingtonba érkezésük után. Aztán eszébe jutott Sam figyelmeztetése: ne bízz meg senkiben! Mi lesz Ashleyvel, ha tényleg valami baja esett a családjának? Túl fiatal még egy ilyen sorscsapáshoz. A legszívesebben odamenne hozzá, magához ölelné és biztosítaná, hogy bármikor számíthat rá. Az elnök lányába beleszeretni igencsak alkalmas mód arra, hogy valaki kettétörje a karrierjét. Ennek ellenére meg akar tenni mindent, amivel Ashley segítségére lehet. Nyílt az ajtó. Ashley lépett be. Hálóinget és fürdőköpenyt viselt, haja kócosán hullott a homlokába, sebezhetőnek és zavartnak látszott. – Nick, mi történt? Miért kell hirtelen elutaznunk? – Ron nem mondta el? – Nem. Csak fölébresztett, és arra kért, maradjak csöndben, nehogy fölkeltsem Trisht, azután a lépcső felé mutatott, és bement Jackék szobájába. Nick egy bögrébe kávét töltött, és a lánynak nyújtotta. Készített egy kávét Ronnak, majd magának is. Közben a társa is visszatért. – Ülj le, Ashley! Nincs sok időnk, de megpróbálunk mindent elmagyarázni – szólalt meg Ron. Ashley összerezzent, mivel nem hallotta a lépteit. Leült, és a két ügynökre bámult.

– Mi történt hát? – kérdezte újra. – Nos – kezdte Nick, minden szavát mérlegelve –, apád azt szeretné, ha korábban térnél vissza Washingtonba. Egy magánrepülőgép jön értünk. – Apám? – lepődött meg a lány, és Ronra nézett. – Hiszen jachtkiránduláson van, és csak a hét végén tér vissza, vagy nem? – Mivel nem kapott választ, hevesen folytatta: – Ennek semmi értelme! Holnapután úgyis hazamegyünk mind. Ezúttal Ron felelt: – Ashley, a mi szakmánkban nem szokás kérdezősködni. Azt az utasítást kaptuk, hogy vigyünk vissza Washingtonba, és egy magángépet küldenek értünk. S nekünk ezt teljesítenünk kell. A lány összeráncolta a homlokát. – És mi lesz a többiekkel? – Jackkel már közöltem, hogy korábban kell hazamenned. Ő majd elmondja a többieknek is, és megszervezi a visszautazást. – Ron megpaskolta a lány kezét. – Sajnálom, hogy nem maradhatsz itt velük. – Fel tudsz úgy öltözni és összecsomagolni, hogy nem ébreszted fel Trisht? – érdeklődött Nick barátságosan. A lány mély megvetéssel pillantott a férfira. – Trish nagyon mélyen alszik, Nick az órájára nézett. – Húsz perced van. Nagy a hideg, öltözz jó melegen! Addig kiállók a kocsival. – Felhajtotta a kávéját, és kiment a konyhából. Ashley utánanézett. – Sietnem kell, ugye? Ha nem készülök el húsz perc alatt, még elindul nélkülem... – Kétlem – nevetett rá Ron engesztelőn. – Nick is csak a munkáját végzi. Igazán kár, hogy ennyire az idegeidre megy. Számodra ez csak egy téli kirándulás, neki viszont megbízatás, és mindig nagyon komolyan veszi a feladatát. – Ó, nem is ez a baj. Inkább az, hogy saját magát is túl komolyan veszi. – Nos, nem sokáig kell már elviselned bennünket. Washingtonban mások vesznek majd gondjaikba. A lány finoman megérintette Ron kezét. – Ne haragudj! Nem akartalak megbántani. Mindent megtettél, hogy jó legyen a hangulat. Kár, hogy Nick olyan sokszor elrontotta. A testőr vállat vont. – Talán jobb lenne, ha inkább készülődnél.

Ashley bólintott és fölállt. Fölosont a szobájába, és csendesen felöltözött, majd összecsomagolt. Trish meg sem mozdult. Ron a lépcső alján várta a lányt. Elvette tőle csomagját, és az autóhoz kísérte. Besegítette a hátsó ülésre, berakta a bőröndöt a csomagtartóba, majd maga is beszállt. Nick már a volánnál ült, s elindultak. Félóra múltán elérték a repülőteret, amelyet Chambers megjelölt. A hely teljesen sötét volt, és elhagyatottnak látszott. – Nem kellene legalább a kifutópályának kivilágítottnak lennie? – kérdezte Nick gyanakvón. – Gondolom, megvárják, amíg a repülőgép leszállásra jelentkezik – vélte Ron. – Aha. – Nick lefordult a szűk kis útra, amely a leszállópályához vezetett, és megállt egy hangár előtt. – Nem tudom, miért, de valahogy rossz előérzetem támadt – hajolt előre Ron, hogy jobban lásson. – Nem tetszik nekem... Ebben a pillanatban látott meg Nick egy kis piros fénypontot. Ez csak lézervezérlésű távcsöves puska lehet! – Fedezékbe! – kiáltotta, és a gázra lépett. Közben hallotta, hogy a szélvédő szilánkokra törik, majd azt a sajátosan tompa puffanást, amellyel egy lövedék emberi testbe csapódik. A lány felsikoltott. – Ashley! – Jól vagyok! Semmi bajom! De Ron! Azt hiszem, eltalálták! Jeges szél süvített be az összetört ablakon, az autóban egyre hidegebb lett. Nick tudta, hogy azonnal vissza kell térniük az autópályára, de nem akart még egyszer a hangár mellett elhajtani. Amikor rákanyarodott egy mellékútra, látta, hogy fölvillan mögöttük egy másik kocsi fényszórója. Akárki lőtt is rájuk, nem adta még fel. A társára pillantott. Ron összecsuklott, s az ülés szélére csúszott. – Ron! Mondjál valamit! Hol találtak el? Az autópályán szerencsére nem volt nagy forgalom, így még lassítania sem kellett, amikor ráfordult. A kisbusz vészesen ingott, nem autós üldözésre tervezték. – Ron! Hallasz engem? Hol sebesültél meg? Üldözőik egyre közelebb értek. – Nincs eszméleténél – szólalt meg Ashley, miközben megpróbált előremászni. – Maradj az ülésre lapulva! – szólt rá Nick, és csak remélni merte, hogy a lány engedelmeskedik.

Sehogy sem sikerült leráznia a másik autót. Előkptorta a mobiltelefonját, s megnyomta a gombot, amellyel a szolgálat helyi kirendeltségének a beprogramozott számát hívhatta. Bár ott elméletileg éjjel-nappal ügyeletet tartanak, senki nem vette föl a kagylót. Mi az ördög folyik itt? Azt sem tudta, Ron él-e még. Valaki tőrbe csalta őket. De ki? És miért? Talán soha nem fogja megtudni, de megpróbálja kideríteni. Egy pillanatra eszméletlenül heverő társának a keze után nyúlt. A pulzusát kereste. Még dobog a szíve, de sok vért veszíthetett... Azonnal orvoshoz kell vinnie, de úgy, hogy Ashley életét ne kockáztassa. Fölragyogtak előtte a város fényei. Nem voltak még biztonságban, ám Nickben újra feléledt a remény. Ron felsóhajtott, és megmozdította a fejét. – Tarts ki! – biztatta a társa. – Mindjárt ott vagyunk. Amikor elérték el a város peremét, Nick a visszapillantó tükörből látta, hogy még mindig követik őket. Megpillantva a kórház felé mutató nyilat, csikorgó fékkel besodródott a kanyarba. Mintha csak a sors rendelte volna így, a mellékutcából villogó kék lámpával egy rendőrségi járőrkocsi száguldott feléjük. Üldözőik nyomban elvesztették irántuk tanúsított érdeklődésüket, és lekanyarodtak. Nick szélsebesen a kórház bejárata elé hajtott. Kiszállt, és a rendőrautóhoz rohant. A rendőr is kiugrott, keze a csípőjén levő fegyveren nyugodott. – Sebesült van a kocsiban – magyarázta higgadtan Nick. – Ránk lőttek. – Elővette az igazolványát. – A sérült a társam. Az elnök lányát kell Washingtonba vinnünk. A rendőr negyvenes évei végén járhatott, rövid haja már őszült. Nick, amint elnézte, ahogy az igazolványt vizsgálja, csak abban reménykedett, hogy elég tapasztalt rendőr került az útjába. – Be kell vinnünk! – szólalt meg nyugodt hangon a rendőr. Amíg a férfi segítségért ment, Nick a kisbuszhoz sietett. Kinyitotta az ajtót Ashleynek, majd a társa fölé hajolt. – Hogy van? – érdeklődött a lány remegő hangon. – Semmit sem értek az egészből. Miért lőttek ránk? Ron dzsekije alól szivárgott a vér. A mellkasán nyílt seb éktelenkedett. Nick félreállt, míg két odasiető ápoló az orvos segítségével kiemelte Ront a kocsiból, és a kerekes hordágyra fektette. Aztán Ashley keze után nyúlt; a kórház bejáratának neonfényében a lány igencsak sápadtnak látszott. – Meg tudsz állni a lábadon, vagy támogassalak? – kérdezte az ügynök gyengéden.

– Nem én sérültem meg – vont vállat a lány. A baleseti sebészeten hozzájuk lépett egy nővér. – Megkaphatnám a sérült adatait? – Azzal elővett egy tollat. – Valaki rálőtt, és sürgősen orvosi segítségre van szüksége – felelte Nick kurtán. – Hol a váró? – kérdezte, a nővér orra alá dugva az igazolványát. – Ott szemben, azon az ajtón túl! – igazította el az ápolónő tágra nyílt szemmel. Nick elindult a megjelölt irányba, és magával húzta Ashleyt is. – Várj! – ellenkezett a lány. – Meg kell néznünk, mi van Ronnal! A férfi továbbsietett. – Ron jó kezekben van már. Pillanatnyilag sürgősebb kiderítenünk, ki lőtt ránk, miért lestek meg bennünket a repülőtéren, és ki volt a célpont. – Komolyan a lány szemébe nézett. – Szeretném, ha leülnél ide, és megvárnál. Csak telefonálok, és megpróbálok néhány kérdésre választ kapni. – Türelmetlenül nézett körbe a patyolattiszta váróban. – Aztán valahogy eljuttatlak majd Washingtonba. Ashley egy székre hanyatlott. – De hát ez az egész csak nem irányul ellenem? Vagy mégis? Elhallgatsz előlem valamit? – Hirtelen fölugrott. – Apámmal akarok beszélni! Meg kell tudnia, mi... – Nem most, Ashley. – Miért akarná, hogy visszamenjek Washingtonba, ha ő maga nincs is ott? Valamennyien a tengeren hajókáznak. Mi a terved? El akarsz rabolni? – sikoltotta. – Ashley, ne hisztériázz! Nyugodj meg! A lány tiltakozó mozdulatot tett. – Csak azt mondhatom újra, hogy ennek az egésznek semmi értelme. Menjek vissza Washingtonba, valaki ránk lő... Beszélni akarok a családommal – jelentette ki határozottan. Nick leült, és megvárta, amíg Ashley is újra helyet foglal. – Rendben van, figyelj rám! Várni akartam ezzel, amíg föl nem szállunk a gépre, de most elmondom... – A családommal történt valami! – A lány rémülten nézett Nickre. – Valami bajuk esett, ugye? – Nem vagyunk egészen biztosak benne, de valószínűleg igen. A jachttal megszakadt a kapcsolat. Lehet, hogy teljesen ártalmatlan ügy az egész, de az alelnök azt akarja, hogy térj vissza Washingtonba. – A férfi közben egyre védencét nézte. Ashleyn látszott, mennyire megrémült. Könnyek szöktek a szemébe.

– Most mihez kezdünk? – kérdezte végül, amikor kissé összeszedte magát. A hangja azért még mindig remegett. – Várj meg itt! Megnézem, hogy van Ron, és elintézek néhány telefont. Közben átgondolom, hogyan juthatunk a leggyorsabban Washingtonba. – A férfi felállt. – Itt nem érhet baj. – Nem akarom, hogy Ron meghaljon – suttogta Ashley. – Én sem. – A családom biztonságban van. Tudom. Talán a rádió ment tönkre, vagy valami hasonló. Azt hiszem, én el tudom érni a papát, ha megpróbálom. – Próbáld meg! Én lennék a legboldogabb, ha sikerülne. Ashley elővette a telefonkártyáját, és a falra szerelt készülékhez lépett. Nick kiment a folyosóra, hogy fölhívja Samet. Sajnos csak az üzenetrögzítő jelentkezett. Nem túl jó jel... Minden ügynök tudja, hogy bármikor elérhetőnek kell lennie. Nicknek nem volt más száma, csak a helyi irodáé, de ott még mindig nem jelentkezett senki. Az előcsarnokban várakozott a rendőr. – Harvey Cameron vagyok – nyújtotta a kezét. – Nick Logan. Köszönöm, hogy segített. Tud valamit a társamról? – Éppen most operálják – felelte Harvey. – Sok vért veszített, de megállították a vérzést. Átment rajta a golyó. – Igen, magam is ezt gyanítottam. Visszanyerte előtte még az eszméletét? – Nem. Miért? Azt hiszi, tud valamit? – Nem valószínű. Éppen előrehajolt, amikor a lövés eldördült, ami azt jelenti, hogy engem vettek célba, és csak véletlenül találták el őt. – Magát? Miért? – Mert én vezettem a kocsit. Harvey jegyzetelt. – Gondolja, a támadó tudta, hogy Miss Sullivan magukkal van? – Biztos vagyok benne. Mi másért vártak volna ránk a reptéren? – Azt hiszem, magának erősítésre van szüksége – állapította meg a rendőr. – Csakugyan! De úgy tűnik, a titkosszolgálattól ezt most hiába is várnám. Nem tudom elérni őket. – Mit tehetek magáért? Nick a bejárat előtt álló, törött üvegű kisbuszra pillantott. – Biztonságba kell helyeznem Ashleyt, de nem a mi kocsinkkal. – Van valami ötlete, hová vihetne?

Az ügynök rövid ideig gondolkodott. – Igen. A családomnak van a közelben egy kis háza. Magányosan áll az erdőben, csak néhány favágó ismeri, de a hó miatt biztosan nem járható az út. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha sítalpon megyünk föl oda. – Tudja, mit? Ameddig lehet, elviszem magukat. Útközben szerzünk sítalpakat >s. Amint visszajöttem, megpróbálom letisztíttatni az utat, ha ez segít magukon. – Nagyon is. Most azonban Washingtont kell tájékoztatnom a történtekről. Harvey elindult. – Lejelentkezem az őrsön, és a saját autómmal jövök vissza. Biztonságba fogjuk helyezni a lányt. – Köszönöm! – Nick keresett egy nyugodt sarkot, és fölhívta a mobilján a fővárost. – Chambers! – Itt Logan! – Logan? Valami baj van? – rökönyödött meg az elöljárója. – Úgy is mondhatnám. Megtámadtak bennünket a reptéren. Ront meglőtték. A műtőben fekszik. – Te jó ég! Az egész világ megbolondult? – A helyi irodánk pedig nem jelentkezik – jelentette Nick. – Sam Masterst sem lehet elérni. Chambers hallgatott egy darabig. – Tájékoztatni fogom az alelnököt – szólalt meg végül. – Van valami hír az elnöki családról? – Nincs. – Hallott valamit arról a gépről, amelyet értünk küldtek? – Nem. Pedig a pilótának jelentenie kellett volna, hogy a rakományát nem sikerült felvennie. – Bizony! – mormogta Nick. – Hol van most? – A kórházban. – Mit tervez, Logan? – Biztonságba helyezem Ashleyt, és várom a maga hívását. – Az ügynök befejezte a beszélgetést, és visszament a váróba. Ashleyre nézett. – Nos, sikerült? A lány szomorúan megrázta a fejét. – Te tudtad, ugye? A férfi nem válaszolt. – Hogy van Ron? – érdeklődött Ashley.

– Éppen műtik, de biztató az állapota. Nekünk viszont köddé kell válnunk. A lány tekintete bizalmatlanságot árult el. – Hogy érted ezt? – Minél kevesebb ember tudja, hol vagy, annál nagyobb biztonságban leszel. Át kell gondolnom, miképpen juttathatlak haza. Addig is az én oltalmamban állsz. – Bárcsak Ron is velünk jöhetne! – sóhajtott a lány. – Hidd el, én is azt szeretném! Most viszont bele kell törődnünk, hogy ez a helyzet. Szeretném, ha bíznál bennem. Mostantól én döntöm el, mit teszünk, világos? A lány némán nézte egy darabig a férfit, majd bólintott. – Jól van. Tűnjünk el innen! – szólt Nick, és a kijárat felé indult. Ashley követte. A nővérnek megadta a mobilja számát, és megkérte, hívja föl, amint Ron magához tért. Odakinn Harvey várt rájuk egy régi Buick mellett. Nick kihúzta a kisbusz indítókulcsát, és zsebre vágta. Majd odaadja Harveynak, egyelőre jobb, ha a jármű a kórház előtt áll. Amikor Nick és Ashley odaért az autóhoz, a rendőr kezet nyújtott. – Gondolom, Miss Sullivan, ön nem emlékszik már rám. Az apja testőre voltam, amikor még Colorado kormányzója volt. Igazán sajnálom, hogy ilyen nehéz helyzetbe került. Ashley Nickre pillantott. Az bólintott. – Elviszem önöket egy helyre, ahol sílécet szerezhetnek – ajánlotta Harvey. A lány újra Nickre nézett, aki ezúttal csak elmosolyodott. – Senkinek sem fogom elmondani, hogy itt láttam – nyugtatta meg a rendőr, aki közben civil ruhába öltözött át. Beszálltak az autóba; Ashley a két férfi között foglalt helyet. Harvey gázt adott. Nick örült, hogy a sors egy hajdani kollégát sodort az útjába, aki tudja, mi ilyenkor a teendő.

4. FEJEZET Ashley a havas hegyvidéki tájat bámulta. Hajnali hat óra körül, egy órával napkelte előtt megálltak egy kis üzletnél. Élelmiszert vásároltak és minden egyebet, amire síelőknek és kempingezőknek szükségük lehet. Nick kisegítette Ashleyt az autóból, majd belekarolt, nehogy megcsússzon a jeges úton. Az ajtóban egy férfi már várt rájuk; fel volt öltözve, de kócos ősz haja elárulta, hogy csak az ő kedvükért kelt fel. – Harvey barátai, ugye? – kérdezte, amint betessékelte őket. – Igazán hálásak vagyunk – mondta Nick, és maga elé engedte a lányt. Hosszan sorolni kezdte, mire lenne szükségük. Ashley legnagyobb meglepetésére két pár sílécet is említett. Vajon mit tervez a férfi? Felpróbálták a síbakancsot is, és kiválasztották a megfelelő méretű lécet. Míg Nick fizetett, a lány kicipelt néhány csomagot az autóhoz. A férfi a többi holmival követte. Miután beszálltak, Nick leírta Harveynak, hogyan jut el addig a pontig, ahonnan már csak sítalpon folytathatják az útjukat. Ezek szerint határozott célja van, állapította meg magában Ashley, amint egyre szűkebb és elhagyatottabb utakon kanyarogtak az erdőben. Végre hatalmas hóbuckák között megálltak. – Autóval sajnos nem mehetünk tovább – közölte Harvey. Nick a lány felé fordult. – Rakjál be mindent, ami kell, a hátizsákokba, én addig előkészítem a sítalpakat! Ashley gyorsan átöltözött, majd ügyesen összecsomagolt. – Bízom benne, hogy tudod, hová akarsz menni – jegyezte meg epésen, amikor indulásra készen állt már. – Pontosan tudom. És van nálam iránytű meg zseblámpa, sőt mobiltelefon is. – Csak le ne merüljön az akkumulátora! – jegyezte meg a lány. – Milyen kedves vagy! – felelte Nick. Harvey elnevette magát. – Ha nem tudnám, kikkel van dolgom, azt hinnem, egy régi házaspár, olyan jókat zsörtölődnek. Bár Ashleynek ez csöppet sem tetszett, gyorsabban kezdett verni a szíve ezekre szavakra. Elképzelni is izgató volt, hogy ő Nick Logan felesége... Nick inkább nem szólt egy szót sem, míg maga is felcsatolta a lécet, és a hátára vette málháját.

– A maradék holmit magammal viszem – közölte Harvey. – Szóljanak, ha kell még valami! – Akkor itt találkozunk majd, jó? – Jó! – bólintott a rendőr. – Csak időben telefonáljon! – intett búcsúzóul, azzal beszállt az autójába, megfordult és elhajtott. Ashley úgy érezte magát, mintha kirakták volna a vadonban – egy bennszülöttel. – Hogy állsz a sítúrázással? – Jókor kérdezed! Megtudhatnám, hová megyünk? – A családomnak van egy kunyhója néhány mérföldre innen. – Miért nem szálltunk meg egyszerűen egy hotelben, ahelyett hogy itt túlélőtréninget tartanánk? – Fején találtad a szöget, tényleg a túlélésünkről van szó! Amíg meg nem tudom, mi folyik itt, biztonságos helyre kell vigyelek – felelte Nick, majd minden további szó nélkül elindult. A lánynak sem maradt más választása, mint hogy kövesse a lankákon tovasikló férfit. Nick nem udvariaskodott vele, parancsokat osztogatott, ám neki is be kellett látnia, hogy az ügynök pontosan tudja, mit csinál. Szinte már csodálta. Ezt persze soha nem fogja bevallani neki, hiszen már így is túlontúl öntelt. Virradat után sem bukott elő a nap; sűrű pelyhekben hullott a hó. Ashleynek már fogalma sem volt, mióta lehetnek úton, amikor Nick végre egy kis pihenőt engedélyezett. – Igazán fontos, hogy ennyire siessünk, vagy ez is a túlélőtréning része? – kérdezte a lány, mert már teljesen kifulladt. – Ránk lőttek, s ez nem tréfa – jegyezte meg Nick élesen. Erre Ashley nem tudott mit felelni. A csendes havazás hóviharba csapott át. Már felismerhetetlen volt a környék. Amikor Nick legközelebb megállt, Ashley már jócskán lemaradt mögötte. Úgy érette magát, mintha körülötte is eltűnt volna a külvilág. Nick hangja rántotta vissza a valóságba. – Ashley, megérkeztünk. Látod ott azt a házat? Az erdő mélyén valóban volt valami, ami akár egy ház is lehetett. A lány gyorsított hát, bár már levegőt is alig kapott. Mire utolérte Nicket, az már a ház falának támasztotta a léceit. Aztán lehajolt, hogy neki is segítsen kioldani a sítalp kötését. Ashley kimerülten bámulta a vastag gerendákból épített házikót, amelynek egyik oldalához üvegezett veranda tapadt. A bejárathoz vezető lépcsőt vastag hó borította. Ashley már indult volna felfelé. – Várj! – tartotta vissza Nick. – Előbb körülnézek. A lány a válla fölött hátrapillantott a férfira.

– Ha odabenn vár valaki, az sem érdekel! Az a fő, hogy ne fagyoskodjak tovább. – Ezzel keresztülbukdácsolt a havon, és lenyomta a kilincset. – Zárva van. – Reméltem is! – felelte Nick, s közben a ház falán, a farönkök között megkereste a rejtekhelyet, ahová a kulcsot szokták tenni. Kinyitotta az ajtót, és maga elé tessékelte a boldogan mosolygó lányt. Ashley belépett, de egy második ajtóba ütközött, amely szintén zárva volt. – Úgy látom, az egész családod üldözési mániában szenved – gúnyolódott. Nick bezárta maga mögött a külső ajtót, majd kinyitotta a belsőt. Ashleyt beengedte, maga pedig eltűnt egy mellékfolyosón. – Hová mégy? – riadt meg a lány. – Bekapcsolom az áramot – fordult vissza a férfi –, hogy tudjunk világítani, és legyen meleg vizünk. A biztonsági kapcsoló a pincében van, a szivattyú úgyszintén. – Vagy úgy! – Ashley óvatosan tapogatózott előre a félhomályban. Kíváncsian szemügyre vette a nappalit. A terméskő kandalló mellett fahasábok sorakoztak. Lépcső vezetett fel a galériára, ahonnan több ajtó is nyílt. Ashley megpillantotta a konyhát, és belépett. Hirtelen felgyulladt valamilyen fény. A lány riadtan megfordult. A hűtőszekrény volt az, amelynek nyitva állt az ajtaja, és zümmögni kezdett. Ashley fölkapcsolta a világítást. Fellélegzett, amikor barátságos fénybe borult a tágas helyiség. Azután becsukta a hűtőszekrény ajtaját, és kinyitotta a szemközti falon található ajtót. Az éléskamrában katonás rendben sorakoztak a konzervek és más, légmentesen zárt élelmiszeres dobozok. Nick is bejött a konyhába. – Úgy tűnik, minden rendben van. Megyek, begyújtok a kandallóba. Ashley követte a férfit a nappaliba, és amíg az a tűzrakással foglalatoskodott, a kanapéra ült. Remegő kézzel vette le a kesztyűjét, majd a síbakancsát. Sóhajtozva dörzsölgette a lábujjait. – Nagyon bátran viselkedtél, minden elismerésem! – dicsérte Nick. – No persze! – kuporodott Ashley a kanapéra, és fejét a térdére hajtotta. – Figyelj rám, Ashley! Amint a lány felnézett, Nick ott állt előtte csípőre tett kézzel. – Tudom, hogy nem kedvelsz – folytatta Nick –, ám most jó ideig el kell még viselnünk egymást. Ha valami bajod van, hát ki vele! A csípős megjegyzéseiddel ugyanis torkig vagyok!

A férfi dühösnek látszott. A lány azon tűnődött, mit ronthatott el már megint. Jól van! Ha feltétlenül tudni akarja, mi a baja, hát megmondja... Mély lélegzetet vett. – Lehet, hogy te vagy a legjobb titkos ügynök, de a viselkedésed sok kívánnivalót hagy maga után. Szerintem pökhendi és önző fráter vagy. Én is torkig vagyok azzal, hogy ugráltatsz, és úgy kezelsz, mint egy gyereket. – Ezzel lecsukta a szemét, és a fejét újra lehajtotta. Feszült csend lett a szobában. Egyedül a szél zúgása hallatszott be. Amikor Ashley megint kinyitotta a szemét, már egyedül volt a szobában. Vajon mióta? Hol lehet Nick? Túl kimerült és zavart volt ahhoz, hogy emlékezzen rá, miket is mondott a férfinak. Bármit mondott is, úgy látszik, az elevenére tapintott vele. Nick ökölbe szorított kézzel állt a hálószobában. Nyugalomra intette magát, s mélyeket lélegzett. Rendben van, ő kérte Ashleyt, hogy legyen őszinte vele. Valószínűleg még jót is tett a lánynak, hogy szabadjára engedhette a lelkében háborgó indulatokat. Csakhogy a helyzetük örökös veszekedés nélkül is éppen elég nehéz! Nick megágyazott. Amikor újra lement, egy pillanatra megállt a lépcső alján. Ashley még mindig a piros dzsekiben volt, és összegömbölyödve aludt a kanapén. Minél tovább nézte, annál inkább elszállt a haragja. Végtére is a lánynak igen kemény napja volt, s egyetlen szóval sem panaszkodott... A konyhába ment, kinyitott néhány konzervet, és egy nagy edénybe öntötte a tartalmukat. Szerette ezt a házat, sokszor visszavágyott ide, gondtalan gyermekkora színhelyére. Míg a vacsora készült, fölhívta Washingtont. Chambers az első kicsengés után fölvette a telefont. – Itt Logan. Mi újság? A parancsnok nem válaszolt azonnal. – A parti őrség megtalálta a jachtot. A kísérő hajónak azonban nyoma veszett. – Mi van az elnökkel és a családjával? – Nem tudjuk – válaszolta Chambers halkan. – A jacht tulajdonosát és a legénységet megkötözve és betömött szájjal találtuk. Ray Clarké csak annyit tudott elmondani, hogy egy álarcos férfi leütötte, amikor kijött a mosdóból. A többiek senkit sem láttak, mielőtt az eszméletüket vesztették. – És Sullivanék? – Semmi nyomuk. Harc jeleit nem találtuk a hajón. – Mi van az elnök testőreivel?

– Ők is eltűntek. – Ez szinte valami fantasztikus filmre emlékeztet! Mintha földönkívüliek hurcolták volna el őket. Tengeralattjárót nem észleltek a környéken? – Eddig nem. Pedig repülőgépek is végigpásztázták azt a tengerszakaszt. A munkába bekapcsolódtak New Orleans és Pensacola parti őrségének és a környező támaszpontoknak az alakulatai. – Chambers témát váltott. – Maguknál mi a helyzet? – Biztos helyen vagyunk. Ashley érthetően igen zaklatott. Elmondtam neki, hogy elveszítettük a kapcsolatot a jachttal. Kiderített valamit a repülőtéri orvtámadásról? – Ez is igencsak különös eset. Miután ma reggel beszéltünk, fölhívtam a helyi kirendeltséget, s azonnal létre is jött a kapcsolat. Azt mondják, nem hallottak magáról semmit. Az általunk odaküldött repülőgépről sem tudtak. Utasítottam őket, hogy nézzenek körül azon a reptéren. , – Elmondta nekik, hogy egy ügynök megsebesült? Chambers tétovázott egy kicsit, majd még halkabban folytatta: – Nem. Amíg többet nem tudunk, jobb, ha senki sem értesül róla, hol van Ron. – Nagyra értékelem a diszkrécióját – jegyezte meg Nick szárazon. Chambers ezek szerint megbízhatónak tartja őt, s ez sokat jelenthet még. – Beszéltem Sam Mastersszel – folytatta a felettese. – Elmondta, hogy tegnap magánál járt. Nick figyelmét nem kerülte el, hogy főnöke hangneme megváltozott. – És? – Azt mondta, hogy maga meglehetősen feszült, hogy jobb lett volna, ha e miatt a munka miatt nem kell lemondania az esedékes szabadságáról. Ez érdekes! Nick nem emlékezett rá, hogy Sammel beszélt volna erről. Honnan tudja hát? – Most meg pláne feszült vagyok. Azt a golyót, amely Ront találta el, nekem szánták. Chambers kurtán felnevetett. – Jól van na, Logan! A legérdekesebbnek azt találom, amit az embereink a reptérről jelentettek. A gép nyitott ajtóval állt egy hangár előtt. – Mit mondott a pilóta? – Kapaszkodjon meg, Logan, nem volt pilóta! – De hát ez képtelenség! – Ha valaki meg akarta akadályozni, hogy Ashley Washingtonba jöjjön, akkor ez sikerült – tette hozzá Chambers. – Akkor jobb, ha a lánnyal egy időre eltűnünk.

– Pontosan. Még én sem akarom tudni, hol tartózkodnak. Sam mindenképpen tudni akarta, hol vannak. Megbízik benne? – Nem eléggé ahhoz, hogy mindenbe beavassam. – Azt tanácsolom, maradjon ott, ahol van! – Mit mond az alelnök? – Nem szeretné, ha Ashleyt további kellemetlenségek érnék. Tájékoztattam az orvtámadásról, s ő bízik abban, hogy maga azt teszi, ami a legcélszerűbb. – Helyes! – Nick elgondolkodott. – Ashley most alszik, ám amint fölébred, fölhívom magát. Bekapcsolhatná az alelnökhöz, hadd közölje vele ő az egészet. _ Rendben. Ha van valami hírem, azonnal tájékoztatom. – Köszönöm, uram! – Nick vonalat bontott. Mielőtt még eltehette volna a készüléket, befutott egy újabb hívás. – Logan! – jelentkezett be. – Nick! – Sam volt az. – Hol az ördögben bujkálsz? Mi történt? Miért akartatok visszamenni Washingtonba? Ashleynek honvágya támadt? – Úgy valahogy. – És most hol vagy? Kimentünk a reptérre. Sehol egy lélek, teljesen elhagyatott. – No persze... De kissé idegesít, ha rám lőnek. – Ki lövöldözött? Megsérült valaki? – Jól vagyunk. – Mikor akartok visszamenni Washingtonba? Nick kapcsolt. – Ashleyt nagyon megviselték a történtek, úgyhogy most pihenésre van szüksége. Már nem sürgős neki, maradunk még két napig, ahogy eredetileg terveztük. – Kivigyelek titeket a reptérre? – Nem kell! – Ha segítségre van szükséged, csak hívj föl! – Rendben. – Megkereslek, ha újra Washingtonban leszek. – Ennek igazán örülök, Sam. Köszönöm, hogy felhívtál! – Nick bontott, és a zsebébe csúsztatta a készüléket. Valami itt nincs rendben, töprengett. Mit tudhat Sam arról, hogy tőrbe csalták őket? Lehet, hogy a régi kollégája hazudott neki?

Újra elővette a mobiltelefonját, és kikereste a memóriájából a kórház számát. Bepötyögtette. Hamarosan sikerült elérnie az intenzív osztályt, s megtudta, hogy Ron már eszméleténél van, és külön nővér gondoskodik róla. Kérte, hogy kapcsolják ezt az ápolónőt. Többször kicsöngött. – Hazel nővér – jelentkezett végül egy kedves női hang. – Jó napot, Hazel! A nevem Nick Logan, és... – Ó, Logan ügynök. Örülök, hogy fölhívott. A betegünk már türelmetlenül várta a telefonját. Szeretne beszélni vele? – Nagyon is. – Nick? – Ron alig hallhatóan suttogott a telefonba. – Úgy bizony. Hogy vagy? – Fájdalommentesen, ahogy itt mondják. Mi történt? – Még nem tudjuk. Valaki lesben állt a reptérnél. – Arra még emlékszem. Aztán már csak arra, hogy itt, a kórházban tértem magamhoz. – Beszéltem Chambersszel. Hívd föl, amint úgy érzed, hogy van elég erőd hozzá! Senkinek sem mondta el, hogy megsebesültél. Nem csodálnám, ha álnéven lennél bejelentve a kórházban. Ki a kedves nővér melletted? – Nem ismerem, de azt hiszem, ő is a titkosszolgálatnak dolgozik. – Nem helybeli, ugye? – Virginiából repült ide, úgy mondta. – Pihend ki magad! – Van valami újság az öbölből? – Megtalálták a jachtot. A legénység él. Sullivanék eltűntek. Profi terroristák lehettek. – Ashley tudja? – Még nem. Csak annyit mondtam el neki, hogy megszakadt a kapcsolat a jachttal. – Jól van? – Azt szeretné, ha itt lennél velünk. Egyébként remekül van. – Jó hallani, hogy az ember hiányzik valakinek. – Föl akarod hívni a családodat? – Inkább nem. Csak megijeszteném őket. – Mi a helyzet a lányaiddal? – Azt mondtam nekik, szolgálati úton vagyok, és jelentkezem majd, amint hazaértem. – Vigyázz magadra! Megvan a számom. Bármikor hívhatsz. Bármikor!

Jó volt Ron hangját hallani. Nick valahogy úgy érezte, felelős azért, hogy meglőtték. A maga részéről ugyan a megbeszéltek szerint járt el, ez mégis majdnem Ron életébe került... Fejcsóválva lépett a tűzhelyhez. Felemelte a fedőt. – Ez aztán az ínycsiklandó illat! Nick hátrafordult; Ashley állt az ajtóban. Kialvatlanul, sebezhetőn, kócosán. – Ülj le és egyél! A dzsekit már levette a lány, zokniban jött keresztül a konyhán, és leült az asztalhoz. Nick kiadós adagot szedett a tányérjára, majd magának is vett. Kávét is töltött mindkettejüknek. Aztán az asztalhoz ült a lánnyal szemben. Szótlanul ettek. Ashley csak a második adag után nézett fel Nickre. – Szeretnék elnézést kérni. Te mindent megteszel, hogy megvédj, én meg sértegetlek. Ez nem tisztességes. Remélem, nem haragszol – mondta halkan. – Nincs miért haragudnom, Ashley. Jogod van elmondani a véleményedet, és te csak ezt tetted. Mindenben igazad volt. A lány elpirult, de nem sütötte le a szemét. – Azt hiszem, néha lehetetlenül viselkedem, még soha nem voltam ilyen. Zavarba hozol és nyugtalanítasz. Ráadásul, amikor tánc közben elutasítottál... – Én elutasítottalak? – lepődött meg Nick. – Miről beszélsz? – Nem akartál táncolni velem. – Én táncoltam veled. Te hagytál ott a táncparketten, nem fordítva. A lány néhány pillanatig az üres tányérjába bámult, aztán vállat vont, és fölemelte a fejét. – Akárhogy történt is, a többiekkel annyira udvarias és kedves voltál. Úgy tűnt, remekül szórakozol Trishsel és Erinnel. Csak velem... Nos, igen, nyilván nem akartál velem táncolni, és ez nagyon rosszulesett. Pedig már azt hittem, a köztünk lévő fal éppen leomlani készül. Olyan barátságos voltál. Biztosan túl sokat vártam tőled, és amikor ez nem teljesedett be, úgy viselkedtem, mint egy durcás gyerek. – Igazán nem akartam fájdalmat okozni neked, Ashley. Ha mégis ezt tettem, én szeretnék bocsánatot kérni tőled. A lány próbált mosolyogni. – Megtudtál valamit a családomról? – Az lenne a legjobb, ha fölhívnád Washingtont. – Ez azt jelenti, hogy helyreállt velük a kapcsolat? – reménykedett a lány. – Az alelnök úr mindent elmagyaráz majd neked. – Nick megnyomta a telefonján a gyorshívót, és néhány szót váltott Chambersszel. Azután átadta a készüléket Ashleynek.

Néhány perccel később Ashley már Jason Freemannel beszélt. A családjáról faggatta az alelnököt. Jó ideig eltartott, amíg a férfi válaszolt. A lány csak hallgatott. Nick a beszélgetés alatt felállt, és leszedte az asztalt. Feltűnt neki, hogy Ashley alig-alig szólal meg. Az alelnök minden kérdését részletesen megválaszolta. Ashley végül befejezte a beszélgetést, és visszaadta a készüléket Nicknek. A könnyeivel küszködve hagyta el a konyhát. A férfi elhatározta, hogy ad neki egy kis időt. Mindenképpen meg kell békítenie a lányt. A mindenségit, igazán nem akart fájdalmat okozni Ashleynek! Csak a saját érzéseitől szerette volna megvédeni! Ashley bátran elmondta, miért bánt vele olyan barátságtalanul. Talán neki is meg kellene vallania, hogy csak azért viselkedik ennyire hűvösen, mert nagyon vonzza őt?

5. FEJEZET Nick megállt a nappali ajtajában. A szobában félhomály derengett, egyedül az ablakon besütő, ezüstfényű hold világított, meg a kandallóban égő tűz. A pattogó fa illata megcsapta Nick orrát, és gyermekkori emlékeket idézett fel benne. Ashley a kandalló előtt térdelt, éppen fát tett a tűzre. Zavartan nézett föl Nickre. Az imént bevallotta a férfinak, hogy abban reménykedett, összebarátkozhat vele. Amit azonban Nick a lány iránt érzett, aligha volt jelölhető a barátság szóval. Ez a nő az élete részévé vált, soha senki nem volt még rá ilyen hatással. Most mit tegyek? – tűnődött el. Egyelőre zsebre tette a kezét, és belépett a szobába. Ashley, miután észrevette, gyorsan megtörölte a szemét, és megpróbált mosolyogni. – Olyan szép itt! Már régóta a családodé ez a házikó? – A lány egyre a tüzet bámulta, s közben újra megtörölte a szemét. Nick tisztában volt vele, hogy nagyon szenved, és azt kívánta, bárcsak megvigasztalhatná. Igaza van Ashleynek. Nemigen tudja, hogyan kell emberekkel bánni. Lehet, hogy a lányra kellene hagynia, hadd alakítsa ő a kettejük viszonyát... – Régóta – szólalt meg végül. – Még a nagyapám építtette, a szüleim korszerűsítették. Ha rajtuk múlt volna, nem egy ilyen elhagyatott erdei tisztásra építik. Nagyapám azonban igazi remete volt. Nagyanyám halála után mindent otthagyott, és utolsó éveit itt töltötte. Ashley kifújta az orrát. – Villany és folyóvíz nélkül, gondolom. – Persze – nevette el magát Nick. – Az édesanyám azonban mindaddig nem volt hajlandó idejönni, amíg apám be nem vezettette a villanyt. Ashley kényelembe helyezte magát a kanapén, és Nickre nézett. Az meg egyre csak a tüzet bámulta. – Azt hiszem, még jó ideig el kell viselnünk egymást – jegyezte meg Ashley végül. – Hogyan? Ja, igen. – Nick megköszörülte a torkát. – Szeretném, ha tudnád, mennyire sajnálom, hogy... A lány leintette. – Kérlek, ne folytasd! Nem akarok arról beszélni, ami miatt itt vagyunk. Inkább igyekezzünk... jobban megismerni egymást. – Elmosolyodott. – Azt hiszem, rosszul kezdtük. Az én hibám. Még soha senkivel nem viselkedtem ilyen kiállhatatlanul, mint veled. Pedig te csak a munkádat végzed, és nem szolgáltál rá erre.

– Semmi baj! – felelte a férfi. – Tudod, azt reméltem, kinyílsz egy kicsit előttem. Nem gondolod, hogy jobban viselnénk el egymást, ha valamivel többet tudnék rólad? Ezzel számolt Nick a legkevésbé. A kanapéra ült, hosszú lábát felhúzta, és átkarolta. – Be kell vallanom neked valamit, Ashley. Azon az estén, amikor táncoltunk... – kezdte. – Ugyan, kérlek! – szakította félbe a lány. – Már bocsánatot kértél. Én voltam az, aki gyerekesen viselkedett. – Egyáltalán nem lett volna szabad felkérnem téged – jelentette ki Nick. – A többiekkel fesztelenül viselkedtem... el tudtam lazulni. – Annyira rosszul táncolok? – Ugyan, dehogy! Remekül táncolsz, ezzel te is tisztában vagy. – A férfi végigsimított az állán. – A gond az, hogy kizárólag akkor tudom a munkámat jól végezni, ha kellő távolságot tartok tőled. De amint a karomban erezlek, már nem vagyok... tárgyilagos. A lány zavarodottan nézett rá. – Attól félek, nem tudlak követni. A férfi sóhajtva hajolt előre. – Na jó! Ha nem megy másképp... – Mély lélegzetet vett. – Tetszel nekem! A lány szeme kerekre nyílt. – Nagyon is – fűzte hozzá Nick. – Küzdöttem ez ellen az érzés ellen, de túl erős. Nekem vigyáznom kell rád, Ashley, nem volna szabad bármit is ereznem irántad. Rájöttem, hogy még csak táncolnom sem szabad veled. Mert amint a karomban tartalak... sokkal több vagy nekem, mint védett személy. – A lány szemébe nézett. – Értesz már? Ashley közelebb csusszant, és testük összeért. – Tetszem neked? – kérdezte majdhogynem suttogva. A férfi megcirógatta az arcát. Azután elnevette magát, és gyengéden megérintette a haját. – Igen. Nagyon. Ashley úgy fordult, hogy arca a férfi kezébe simuljon. Nick meg a szabad kezével magához húzta, míg a lány feje a vállán nem nyugodott. – Nehéz ezt elhinnem. Mindig olyan.... – Pökhendi és önző vagyok? – Merev és hivatalos – helyesbített a lány elpirulva. – Hidd el, örökké ott lebegtek a szemem előtt a szabályok és előírások, amelyek ellen vétek, ha... Olyat érezni, amit én érzek, az én hivatásomban megengedhetetlen. Voltaképpen

még ezt sem mondhatnám el neked. Azt hiszem azonban, hogy ebben a helyzetben tartozom ennyivel. Ashley megérintette a férfi arcát. – Kérlek, ne is emlékeztess arra, miket vágtam a fejedhez! Nem gondoltam komolyan. Hidd el! – Megfordult, s a mellük szinte összeért. – Azt hiszem, csak azt szerettem volna kiprovokálni, hogy ne légy olyan merev. Megérdemeltem volna, hogy egyszerűen elfenekelj. – Olykor igazán közel álltam már hozzá... – Mint például most? – suttogta a lány, és ajkával a férfi szájához ért. Hát, igen. Nick kísértést érzett, hogy mindenféléket csináljon vele, s ennek a kísértésnek egyszerűen képtelen volt ellenállni. Csodálatosnak tűnt, hogy a szájával megérinthette a lány finom ajkát, s Ashley zihálva visszacsókolta. Pontosan ettől félt a legjobban. Kettesben van vele, és nem szabad kihasználnia a helyzetet. De képtelen elengedni a lányt. Meg kell tudnia, hogyan felel a közeledésére! Végül már alig bírt elszakadni Ashleytől. Fölemelte a fejét. Mindketten szaggatottan lélegeztek. – Látod, mire gondoltam? – suttogta a férfi. – Elveszítem a józan eszemet a közeledben. A lány előbb az állat, majd az arcát csókolta. – El sem hiszed, mennyire örülök, hogy ezt hallom! – Hozzásimult, és szenvedélyesen megcsókolta. – Ashley – suttogta a férfi –, ezt nem tehetjük! A lány ránézett. A szeme ragyogott, arca kipirult. – Miért nem? – kérdezte minden szégyenkezés nélkül. – Hiszen csak így ismerjük meg jobban egymást... – Nem gondolod, hogy amit itt művelünk, sok a jóból? – Nick biztos volt abban, hogy ezt most azonnal be kell fejezniük, különben beláthatatlan következményei lesznek. Kibontakozott tehát a lány karjából, és az ablakhoz ment. Kibámult a holdfényes éjszakába. A sápadt hold ezüstös fénye bevilágította a tájat, ameddig a szem ellát. A házhoz vezető nyomokat már betemette a friss hó. A kéményből felszálló füstön kívül semmi sem árulhatta el, hogy vannak a kunyhóban. Ha valaki kérdezősködne, könnyen kideríthetné, hogy a ház Nick családjáé. De ki kíváncsi erre? Nick összerezzent, amikor megérezte, hogy Ashley átöleli a derekát, a hátához simul, s arcát a vállára fekteti. – Azt hiszem, lefekszem, Nick – suttogta a fülébe. – Mindegy, melyik ágyat választom, ugye?

– Persze... nagyon fáradt lehetsz. A hátizsákodat az első szobában tettem be, a lépcsőtől balra. A lány előrehajolt, hogy a férfira nézhessen, és elnevette magát, amikor látta, hogy az lesüti a szemét. – És melyik a te szobád? – Nem. Ezt nem szabad, Ashley! Te is tudod. A lány elengedte Nicket, és hátralépett. – Nick? – Igen? – fordult meg a férfi. – Miért küzdesz az ellen, ami kettőnk között történik? – Tudod jól, hogy miért. – Egy ember nem azonos a munkájával. Te sokkal több vagy, mint a testőröm. Ez az egész engem is megijeszt. Még soha nem volt komoly kapcsolatom, és én... – Ashley, közöttünk nincs semmiféle kapcsolat! Hogy csókolóztunk, még nem jelenti, hogy... – Hogy szeretsz engem? – szakította félbe a lány. – Tudom. Persze hogy nem azt jelenti. És mégis. Felnőtt emberek vagyunk. Miért ne tisztázhatnánk, mi van közöttünk? – Ha visszamegyünk Washingtonba, és újra a családod körében leszel, beszélünk még erről. – Már megint ezt csinálod?! – Mit? – Úgy kezelsz, mint egy gyereket. Szundikáljak a gyerekszobában, amíg a profi dolgozik. – A fenébe is, Ashley, nem így értettem! – ellenkezett Nick. – Azt hiszed, te vagy az egyetlen ember a földön, aki eldöntheti, létrejöhet-e közöttünk szorosabb kapcsolat, vagy sem. Egyvalamit azonban elfelejtesz, Nick Logan! Egy kapcsolathoz mindig ketten kellenek. Önálló vagyok, és felnőtt, felelősséget vállalok a döntéseimért. Értetted? – Ön hangos és egyértelmű, hölgyem! – nevetett a szemébe Nick. A lány szó nélkül sarkon fordult, és elvonult. Ashley becsukta maga mögött a szobája ajtaját. A térde remegett, és azonnal az ágyra vetette magát. Még soha életében nem volt ennyire izgatott. Te jó ég, szabályszerűen megkérte Nicket, hogy feküdjön le vele! És ami még rosszabb, a férfi visszautasította!

Hogyan történhetett ez? Nickkel csókolózni a legnagyobb hiba volt, ráadásul ő kezdeményezett! Lejárt az álmodozások ideje. A valóság azonban minden álomnál izgatóbbnak bizonyult. Nicknek természetesen igaza van. Talán éppen ez az, ami miatt olyan nagyra becsüli a férfit. Ez az ember soha nem hibázik! Most, hogy Ashley egyedül maradt, minden felszakadt belőle, amit eddig visszafojtott. Annyira hiányzik neki az édesapja, az édesanyja, Jamie és Matt. Vajon hol lehetnek...? Könnyek peregtek végig az arcán. Nem fogja túlélni, ha nem láthatja viszont a családját! Nick fát tett a tűzre. Gondolatai egyre a lány körül jártak. A társaságában nem hagyatkozhat már régi, kipróbált önuralmára. Úgy határozott, fölhívja Greg Chamberst, hogy keressen neki másik búvóhelyet. Fölvette a telefont. – Sosem alszik? – szólt a készülékbe, amikor Chambers azon nyomban jelentkezett. – Nem túl sokat. Mi a gond? – Értünk tudna küldeni holnap reggel egy helikoptert, hogy Denverbe vigyen minket? Elsejére jegyünk van a washingtoni gépre. Itt nem érzem már magam biztonságban. – Úgy találja, rés támadt a rendszerünkben? – Valami nem stimmel itt. Rendes körülmények között terroristák sohasem kerülhettek volna olyan közel a jachthoz, hogy feljussanak a fedélzetre. – Átvizsgáljuk a két eltűnt ügynök anyagát – felelte Chambers. – Mi a helyzet a helikopterrel? – Attól félek, délnél hamarabb nem érhet oda. – Nem baj. – Nick leírta a parancsnokának, hol ereszkedhet le a gép. – Nem közlöm a pilótával, kit kell szállítania. – Jó ötlet. Remélem, hamarosan találkozunk – fejezte be Nick a beszélgetést. Tett még egy kört a ház körül, majd benézett Ashley szobájába. A lány mélyen aludt. Szó nélkül becsukta az ajtót. Lement. A nappaliban talált egy gyapjútakarót meg egy párnát. Felöltözve feküdt le az egyik heverőre, s pillanatokon belül mély álomba merült.

Csütörtök, december 31. Néhány órával később Nick különös zajra riadt fel. Valaki dörömbölt a bejárati ajtón. Fölugrott a kanapéról. Fegyvere már a kezében volt, mielőtt még a lába a padlót érintette volna. Az órájára nézett. Alig múlt hajnali négy. Az ajtóhoz osont, és kinézett a kukucskálón. Sam Masters állt az ajtó előtt, de ez csöppet sem nyugtatta meg. Honnan tudja Sam, hogy itt vannak? Ez nem jó jel. – Logan? Tudom, hogy figyelsz. Beszélnem kell veled, öregem. Sürgős! Nick halkan az emeletre sietett. Ashley aludt. A lány szájára tette a kezét, mielőtt a nevét suttogta volna. Ashley erre felriadt, ösztönösen szabadulni akart, de azután meglátta, ki ébresztette föl. A férfi föléje hajolt. – Fogd az összes holmidat, és menj be a fürdőszobába! Zajtalanul és gyorsan öltözz fel! Valakit meg kell győznöm arról, hogy nem vagy itt. Értesz? Ashley válaszképpen csak bólintott. – Ügyes lány vagy! – mosolyodon el Nick. Megvárta, amíg védence eltűnik a fürdőszobában, majd lement. – Tudom, most azon töprengsz, hogyan kerülök ide – hallotta Sam hangját. – Örülhetsz, hogy sikerült megtalálnom téged! Nyisd már ki! Nick kinézett az ablakon. A holdfényben csak egyetlen sítalp nyoma látszott a hóban. Ez persze még nem jelenti feltétlenül azt, hogy Sam Masters egyedül jött. Az ajtóhoz lépett. – Gyere már! – sürgette őt Sam. Nick kihúzta az ingét a nadrágból, a fegyvert az övébe rejtette, majd kinyitotta az ajtót. – Ne engedd ki a meleget! – mormogta, amikor kollégája belépett. Mielőtt kinyitotta volna a látogató előtt a belső ajtót, bezárta mögötte a külsőt. – Mi az ördögöt keresel itt az éjszaka kellős közepén? – Szeretném megmenteni az irhádat. – Sam levette a kesztyűjét, és dörzsölgetni kezdte az átfagyott kezét. – Akad egy kávé számomra? Nagyon hideg van odakinn. – Mit keresel itt? – szegezte neki újra a kérdést Nick. A másik férfi válasz helyett levette a kabátját, majd leült, és levette a sícipőjét is. – Hogy találtál meg? – Ez a kunyhó generációk óta a családodé, nem?

– Ide figyelj! Szeretnék végre néhány napig zavartalanul kikapcsolódni. Tehát nagyon hálás lennék, ha elmennél és hagynál pihenni. – Pihenni? Ugyan, engem nem versz át! Tudom, hogy Ronnal és Ashleyvel jöttél ide. Figyelmeztetni akarlak, hogy veszélyben vagytok. – Ron és Ashley alighanem Washingtonban van már – felelte szemrebbenés nélkül Nick. – Marhaság, ezt te is tudod! – Tényleg? – Egy helikopter jön értetek. És ha egyszer a fedélzetén lesztek, soha többé nem hall rólatok senki. – Csakugyan? Nem tudok semmiféle helikopterről – lódította Nick. Sam mosolygott. – Ez igen, te aztán érted a dolgodat! De hát ezt mindig is tudtam. – Körbenézett. – Tényleg jólesne egy kávé. Egészen átfagytam. Míg elkészíted, elmondom, mit tudok. – Igazán kedves tőled! – Nick a konyhába indult, hajdani társa meg követte. – Az elnök ellenfelei fogva tartják őt és a családját. Nick hátrafordult. – Csakhogy végre ide figyelsz rám! – jegyezte meg Sam. – Honnan veszed ezt? – Nézd, vannak dolgok, amikről jobb, ha nem tudsz. – És honnan tudhatom, hogy te melyik oldalon állsz? – kérdezte bizalmatlanul Nick. – Igazad van! Információkat szállítottam nekik. Ez afféle alku volt. És amit tudni akartam, értékesebb volt annál, mint amit közöltem velük. – A lányért azt a helikoptert Chambers küldi. Ezt akarod ezzel mondani? – Csak azt akarom mondani, hogy nem tudhatod, Chambers melyik oldalon áll – jegyezte meg Sam halkan. – Ne bízz senkiben, aki azt állítja, hogy segíteni akar Ashleyn! Nick a fejét ingatta. – Akárki jön is ide, csalódni fog. Csak egy szabadságát töltő ügynököt talál, akinek nyugalomra van szüksége. – Hogyan vitte el innen a lányt Ron? Tudtom szerint nem síel. – A lesikláshoz csakugyan nem ért, de a sífutás az más. És nem is kellett messzire menniük. Ashley egyik barátja értük jött. – Nick az ablakhoz lépett. – A mögött a hegy mögött visz a favágók egy régi útja – intett ki az ablakon –, alig egy óra járásnyira. – Azért jöttem, hogy segítsek neked – ismételte meg Sam határozottan. – Hogyan? – Nick kitöltötte a kávét mindkettejük számára, majd leült kollégája mellé a konyhaasztalhoz.

– Hát, ha Ashley még itt lett volna, azonnal biztos helyre vittelek volna benneteket, ahol senki sem keresné. – Mi van az elnökkel? – Nick kortyolt a kávéjából. – Hogyan rabolhatták el? Sam csak mosolygott. – Elektromágneses hullámok, amelyek az összes rádiót, számítógépet és iránytűt működésképtelenné teszik... – Az ellentábornak dolgozol? – Ők legalábbis úgy hiszik. Azért álltam melléjük, hogy minél több információt szerezzek. De amikor már eleget tudtam, túl késő volt, hogy közbelépjek. – Sam hátradőlt. – A hajón szolgálatot teljesítő ügynököket a legnagyobb gonddal válogatták ki. Sullivanék fiait rabolták el először. Amikor a szülők megtudták, hogy a gyerekeket egy tartályhajón tartják fogva, nyomban hajlottak már az együttműködésre. – Képzelem! Hol van most az a tartályhajó? – New Orleans felé tart. Amint partot ér, a háttérben állók a nyilvánosság elé lépnek, és bejelentik követeléseiket. – Mi lesz, ha ezeket nem teljesítik? – kérdezte Nick. Sam a bögréjébe bámult. – Erre jobb nem is gondolni. – Te tudod, mit követelnek? – Némi elképzelésem van róla. – És a kormány hajlik majd az esetleg engedményekre? – Ki tudja? Valakinek New Orleansban kellene lennie, amikor a hajó befut – jegyezte meg Sam szinte könyörögve. – Te vagy az egyetlen, Nick, akire ezt az információt rábíztam! Hogy mit kezdesz vele, az már rajtad múlik. A helyedben én mindenesetre alaposan megfontolnám, kinek adom tovább. – Te jó ég, Sam! Azt akarod ezzel mondani, hogy Washingtonban is mindenki gyanús? – Dehogy. De vannak néhányan, akik ebből a helyzetből hasznot húzhatnak. Nick a fejét csóválta. – Nem tudom, mit tehetnék. Csak remélhetem, hogy Ronnal és Ashleyvel minden rendben van. Talán föl kellene hívnom őket. Sam körbenézett. – Hol a telefon? Nick szélsebesen átgondolt mindent.

– Bízd csak rám! – Kiment a nappaliba, és felhívta a kórházat, ahol Ron fekszik. – Ront adja, legyen szíves! – kérte, amikor a nővér jelentkezett. – Alszik, és... Nick meghallotta Sam lépteit a háta mögött. – Azonnal beszélnem kell vele! – szólt rá élesen. – Igen, uram! Ron álmosan beleszólt a telefonba: – Szia, Ron! Csak azt akartam tudni, hogy vagytok Ashleyvel. Remélem, gond nélkül megérkeztetek Washingtonba. – Mi van veled, Nick? – értetlenkedett a társa. – Részeg vagy? – Fura dolgok történnek. Légy óvatos! Sosem tudhatod, kiben bízhatsz meg. Gondolj Colinra! – Nem vagy egyedül?! – jött rá végre Ron. – Mondd meg Ashleynek, hogy ne aggódjon a szülei miatt! Biztonságban vannak. – Ki van nálad? Ismerem? – Persze. De a hóeke csak nem jön. – Sam? Sam az? – Igen. Milyen volt a repülőút? – Jelentsem ezt valakinek itt? – Mi? Denverben ragadtatok? – Nick elnevette magát. – Beszéltél Chambersszel? – Azonnal felhívom. Mit mondjak neki? – Nem kell feltétlenül tudnia, hol vagytok. – Chambers is az ellentábornak dolgozik? – döbbent meg Ron. – Sosem tudhatjuk, ugyebár? Legföljebb a reggeli géppel repültök. Ashley jó kezekben van nálad. Nagyon vigyázz rá, jó? Sam megkocogtatta Nick vállát. – Add nekem, jó? – Ron! El sem hiszed, ki látogatott meg jól megérdemelt szabadságom első napján! Emlékszel még Sam Mastersre? Beszélni szeretne veled. Nick átadta a telefont Samnek, majd a kandallóhoz lépett. Rátett a tűzre, aztán összehajtogatta a takarót, és a heverő sarkára fektette. Sam befejezte a beszélgetést, s Nickre nézett. – Miért nem odafönn alszol? – Fönn alszom, csak egy kicsit lustálkodtam itt. – Ron azt mondja, ura a helyzetnek. – Ennek igazán örülök.

– Tudod – kezdett bele kissé tétován Sam –, ilyen körülmények között holnap én mehetnék el a helikopterrel. – Kényelmesebb, mint sítalpon – mosolyodott el Nick. – Van valami ennivalód? Mindjárt éhen halok. – Akad néhány konzerv – ment vissza Nick a konyhába. A vendég már éppen kiürítette a tányérját, amikor egy helikopter zaja hallatszott. A nap még fel sem kelt, Chambers pedig azt mondta, délnél előbb nem tud értük küldeni senkit. Bárki legyen is a gépen, annyi bizonyos, hogy nem Chambers küldte! Sam felállt. – Azt hiszem, kimegyek és közlöm, hogy a terv megváltozott. Látjuk még egymást, ugye? – búcsúzott. Nick a verandáról nézte, hogyan száll le a helikopter. Sam lehajolva odafutott, a gépen lévők pedig felsegítették. Nick hosszan nézett a gép után. Gyanította, hogy a denveri reptér felé tartanak. Visszament a nappaliba. – Most már előbújhatsz! – kiáltotta a lánynak. Ashley megjelent a lépcső tetején. – Tényleg hallottál valamit a szüleimről? – Igen. Közben készítettem egy kis harapni valót. Szolgáld ki magad! Ha végeztél, azonnal indulunk. Alig tűnt el a lány a konyhában, Nick fölhívta Chamberst. – Itt Logan. Homokszem került a gépezetbe. Azt hiszem, el kell tűnnöm. – Akkor nem kell a helikopter? – Nem. Amint tudok, jelentkezem. A helyzet lassan kritikussá válik. – Elmondhatná nekem, mi történt? – kérdezte a parancsnok. – Nem, amíg biztos helyet nem találok. Majd jelentkezem – szakította meg a vonalat Nick. Azonnal egy másik számot is hívott. – Halló, Harvey? Itt Logan. Szükségem van a segítségére. Kora délután lett, mire Nick és Ashley előkeveredett az erdőből, és meglátta Harvey autóját. A lány egyenesen boldog volt, hogy nem kell tovább kettesben maradnia testőrével. Nick még kimértebben és távolságtartóbban bánt vele, s ez fájt neki, ha nem is tudta, hogy voltaképpen miért. Harvey köszönésképp biccentett.

– Segítsek a holmikat berakni? Ashley lecsatolta a lécét. – Köszönöm. Azt hiszem, egy ideig nem akarok sítalpat látni. – El tudom képzelni – nevette el magát a rendőr, miközben kinyitotta a csomagtartót. – Köszönöm, hogy segít, Harvey. Maga a kabátujjba rejtett ütőkártyám! Eddig senki sem tud a kapcsolatunkról – jegyezte meg Nick. – Gondolom, a legjobb, ha ez így is marad, amíg ki nem derül, kiben bízhat meg. – Beszélt Ronnal? – Igen. Korai lenne még elhagynia a kórházat, de már sokkal jobban van. – Bárcsak tudnám, hogy Chambers melyik oldalon áll! – sóhajtott fel Nick. – Ő volt az, aki arra az elhagyatott repülőtérre irányított bennünket. – De ő volt az is, aki Ronhoz a különleges nővért küldte – emlékeztette Harvey. Mindhárman beszálltak. Ashley újra a két férfi között foglalt helyet. Amikor Nick a kezét az ülés támlájára tette, a lány úgy helyezkedett, hogy feje a férfi vállán nyugodjék. Érezte, hogy Nick összerezzen. – Egyébként minden rendben? –kérdezte a testőr. – Természetesen – mosolygott Harvey. – A holmijuk is a csomagtartóban van. Majd átrakjuk. – Átrakjuk? Hová? – csodálkozott Ashley. – Harvey bérelt nekünk egy autót – magyarázta Nick. – A saját nevén, ugye? – kérdezte a rendőrt. – Persze. Megtettek néhány mérföldet, majd megálltak egy bolt parkolójában egy sötétkék kocsi mellett. Harvey odaadta Nicknek a kulcsot és a papírokat. – Köszönöm, Harvey! Mindent köszönök. Átrakták a csomagokat, és elbúcsúztak segítőtársuktól, majd elhajtottak. – Hová megyünk? – tudakolta Ashley. – New Orleansba. Ashley értetlenül nézett a férfira. – Mi a csodát keresünk New Orleansban? – Ha hihetek Samnek, ott lesz a családod. – Nick a visszapillantó tükörbe nézett, majd dél felé, az autópályára kanyarodott. – Sam azt mondta, hogy a családom New Orleansban van? Honnan tudja?

– Jó kérdés. Mindenesetre rólunk azt hiszi, hogy Washington felé tartunk. Senki sem fog bennünket New Orleansban keresni. – És mi a helyzet Greg Chambersszel? – A hatodik érzékem azt súgja, hogy bízhatok benne. De alighanem áruló van a környezetében. Chambersnek nem kell tudnia, merre járunk, és mit tervezek. Ashley előrehajolt, és kibámult a szélvédőn. Hallgatott. – Ma van szilveszter – törte meg végül a csendet. – Trish és a többiek biztosan hatalmas murit csapnak a szállodában. – A férfihoz fordult. – Nyilvánosságra került, hogy mi történt az apámmal? – Chambers azt mondta, hogy Freeman mindaddig titokban tartja, amíg csak lehet. Hosszú ideig egyikük sem szólt. – Egész éjjel vezetni akarsz? – kérdezte Ashley, amikor látta, hogy már szürkül. – Nem. De csak Új-Mexikóban szeretnék megszállni. Mr. és Mrs. Cameron néven fogunk bejelentkezni. – De hát nincsenek irataink! – hökkent meg Ashley. – Ha valaki iratokat kér tőlünk, régen rossz, hidd el! Ashley kényelembe helyezkedett, és lehunyta a szemét. Hirtelen újra kinyitotta. – Miből fogunk benzint venni, és miből fogjuk a szállodát kifizetni? Gondolom, a hitelkártyáidat nem használhatjuk... – Mindig van nálam készpénz végszükség esetére. – Valamennyi nálam is van. – Remek! A lány újra becsukta a szemét, hamarosan el is aludt. Amikor felébredt, egy kis motel előtt parkoltak. – Hol vagyunk? – Néhány mérfölddel túl az új-mexikói határon. – Nick hátradőlt, tarkójára kulcsolta a kezét, és a motel kivilágított bejáratára nézett. – Remélem, van szabad szobájuk. – Vezethetek én is. – Nem! Ki kell pihenned magad. Ha itt nincs szoba, majd találunk másutt. A csengetésre egy álmos képű alkalmazott csoszogott elő. Ashley látta, hogy Nick beszél vele, majd a tárcájából pénzt vesz elő. – Szerencsénk van. Odaadta azt a szobát, amelyet rendes körülmények között a motellánc vezetője számára tartanak fönn. Sajnos csak egy ágy van benne, egy franciaágy, de...

– Ígérem – vágott közbe a lány –, hogy nem fogom letámadni, Logan ügynök! Tőlem nyugodtan alhat. – Nagyon vicces – dörmögte Nick, mégis elmosolyodott. Ashley elragadónak találta a mosolyát. A férfi újra beszállt a kocsiba, és lassan a megfelelő épület elé hajtott. – Itt is vagyunk. Első emelet, leghátul, a lépcsőnél! Leparkolt. Amikor a lány kiszállt, maga is követte, és kinyitotta a csomagtartót. Ashley kivette a holmikat, és előreindult. – Szeretném, ha ezt nem csinálnád! – szólalt meg Nick, amikor utolérte. – Mit? – Ne indulj el nélkülem sehová. Maradj mellettem, jó? – Maradjak melletted? A szobában is? – Pontosan tudod, mire gondolok. Ne forgasd ki a szavaimat! – Semmi ilyesmit nem teszek – ellenkezett a lány. – Veled ellentétben. Te vagy az, aki a szolgálati igazolványa mögé bújik! Nick nem felelt. Fölérve bezárta az ajtót, majd lámpát gyújtott, és körülnézett. Igen pici szoba volt, kifakult függönnyel az egyetlen kis ablakon. A padlót kopott szőnyeg borította. Az ágy viszont elég szélesnek látszott kettejük számára. Az ajtótól jobbra mosdófülke kapott helyet. Ashley benézett. – Tiszta törölköző akad jó néhány! – jelentette ki könnyedén, pedig egyre idegesebb lett. S amint a férfi felé fordult, észrevette, hogy ő is zavarban van. – Menj tusolni, és feküdj le! – kérte Nick, miközben táskáját az asztalra tette. A lány megérintette a kezét. – Én aludtam az úton, menj te előbb! Majd lefürdöm, amikor te már ágyban vagy. Nem foglak zavarni. – Jól van. – Nick kivett néhány holmit a táskájából, és eltűnt a mosdóban. Ashley sóhajtva előszedte a legszükségesebbet. Bélelt pizsamáját azonban hiába kereste, nyilván nem csomagolta be. Majdnem elnevette magát. Itt van összezárva Nick Logannel, álmai lovagjával egy motel szobában, és az a legnagyobb gondja, mit vegyen fel éjszakára! A mosdó ajtaja kinyílt. Nick tréningnadrágban és pólóban lépett ki. Vizes haja még kócos volt. – Szabad a fürdő! – nézett az ágyra, ahol a lány utazótáskájának teljes tartalma hevert szerteszét. A férfi zavarodott tekintetét látva Ashley elnevette magát.

– Hadd nevessek én is! – jegyezte meg Nick gúnyosan. – Nincs nálam semmi, amiben alhatnék. Valószínűleg a kunyhóban felejtettem a pizsamámat. Nick az asztalon fekvő táskájához lépett, kivett belőle egy pólót meg egy tréningnadrágot, s az ágyra dobta. – Most pedig légy oly kedves és pakolj össze, hogy lefekhessek! A lány sietve elrakta a holmiját, utolsóként egy aprócska bugyi maradt elöl. – Bocs! – suttogta, s az ajkába harapott, nehogy elnevesse magát. – Köszönöm a ruhát. Nick nem felelt. A fűtőtesthez lépett, magasabb fokozatra állította a szabályozót, és visszahajtotta az ágytakarót. – Ragaszkodsz valamelyik oldalhoz? A lány nemet intett, és megpróbálta elfojtani nevetését. Mi történt vele? Nyilván úgy fest, mint egy ideges szűz lány. S az is. A fürdőben kinyitotta a kád csapját, és levetkőzött. Ó, elfelejtette felkötni a haját! Törölközőt csavart maga köré, és visszament a szobába. Nick a maga oldalán égve hagyta az olvasólámpát. Ashley kivette táskájából a hajkeféjét, a csatokat és szalagot. Nick meg sem mozdult. A hasán feküdt, fejét egy párnába temette. A mobiltelefont és a pisztolyt az ágy mellé fektette. Ashley visszament a fürdőszobába. Elzárta a csapot, és belemerült a forró vízbe. Nick hallotta a halk csobbanásokat. Ezt meg mivel érdemelte ki? Felült. Néhány párnával megpróbált barikádot emelni kettejük közé. Még a szekrénybe is benézett. Akkor jött rá, hogy csak egyetlen takaró van kettőjüknek. Még ébren volt, amikor a lány visszatért. Elfordulva hevert a maga oldalán, és úgy tett, mintha aludna. Ashley illata azonban megcsapta az orrát, és megdobogtatta a szívét. Feltűnés nélkül a lány felé sandított. A póló majdhogynem a térdéig ért. A haját föltűzte ugyan, ám néhány tincse elszabadult. Arca kipirult. A férfi elképzelte, ilyen forró lehet a fürdőtől átmelegedett teste. Már majdnem felnyögött. Ashley a helyére csusszant. Halkan, vigyázva bújt a takaró alá, és leoltotta a lámpát. Nem lett teljesen sötét, mert a parkoló egyik lámpája a függönyön át bevilágított a szobába. Nick ezt nem is bánta, hiszen ha történik valami, legalább lát. Nem tudta, mennyi ideig feküdt ébren a lány szuszogását hallgatva. Végre elaludt. Arra riadt fel, hogy Ashley hozzásimult. Nyilvánvalóan az ágy közepén keresett helyet magának. Nick hátat fordított neki, kényelmesen elhelyezkedett, és újra elszundított.

6. FEJEZET Raton, Új-Mexikó Péntek, január 1. Nicket halk nesz ébresztette mély álmából. Kinyitotta a szemét. Egy árny hajolt az ágy fölé. Fölpattant, közben a fegyvert is felkapta, és csak akkor vette észre, hogy Ashley az. A lendületétől mindketten elvágódtak, de Nick az utolsó pillanatban úgy fordult, hogy az ágyra estek, s még Ashley száját is sikerült befognia, mielőtt a lány felsikoltott volna. Már csak az hiányozna, hogy a rendőrségnek legyen kénytelen magyarázkodni! – Csak én vagyok – próbálta megnyugtatni a lányt. Ashley fölemelte a fejét. – Tudom. Mi a fene ütött beléd? – Egy árnyékot láttam, és gépiesen cselekedtem, ahogy ilyenkor kell – emelkedett föl Nick a lányról, hogy a maga térfelére guruljon. – Majd frászt kaptam – csúszott a másik oldalra a lány. Kibámult az ablakon. Még sötét volt. – Ne haragudj! Ashley betakarózott. – Kimehetek még valaha is úgy a mosdóba, hogy ne támadj rám, amikor visszaérek? Szótlanul feküdtek egymás mellett. A mennyezetet bámulták. – Talán írásban kérjek bocsánatot? – méltatlankodott Nick. Ashley nem felelt. – Arra gondoltam – nézett az órájára az ügynök –, mivel úgyis mindjárt itt a reggel, akár... A lány a férfi felé fordult. – Nem. Korai még fölkelni. Alig aludtam, egész éjjel a takaróért kellett viaskodnom. – Én legalább hagytam neked helyet, nem úgy, mint te – vágott vissza Nick. – Éppen elég helyed volt, az ágy fele... – A csudába is! – sóhajtott fel a férfi, majd megragadta Ashleyt, és megcsókolta. Előbb csak arra gondolt, hogy ezzel levezeti a benne felgyülemlett bosszúságot, és egyben elhallgattatja védencét. Ez eddig rendben is lett volna, de azután valahogy megfeledkezett eredeti céljáról.

Nem csoda, hiszen amint megérintette a lány ajkát, Ashley szorosan hozzásimult, és lélegzetelállító szenvedéllyel viszonozta a csókot. Nick átadta magát az elemi erővel rátörő vágynak. Egyre a csodaszép testet simogatta, s az első csókot számtalan további követte. Ashley a férfi arcát csókolgatta, s közben egyre azt suttogta: – Szeretkezz velem, Nick! Kérlek, szeress engem! – S azzal a póló alatt Nick meztelen testét kezdte cirógatni. A férfi fejében megszólaltak a vészcsengők. Tudta, hogy ezt nem volna szabad megtennie, de képtelen volt ellenállni. Egy ágyban fekszik Ashleyvel, a karjában tartja! Itt már nem a feladatról van szó, és nem az elnök lányáról, hanem arról a nőről, akibe beleszeretett, aki annyi álmatlan éjszakát szerzett már neki. Lehúzta róla a túlságosan nagy pólót, keblére hajtotta a fejét, és nyelvével az egyik mellbimbóját cirógatta, majd folytatta felfedezőútját. Mindent meg akart érinteni, birtokba venni. Ashley már remegett a vágytól, görcsösen kedvesébe kapaszkodott, s azt kívánta, bárcsak soha ne lenne vége ennek a minden képzeletét felülmúló gyönyörnek. Amikor a férfi végül eggyé akart válni vele, igyekezett ellazulni, nehogy elárulja tapasztalatlanságát. – Jaj, ne! – suttogta Nick, és visszahőkölt. Csak most ne hagyja abba, rimánkodott magában a lány, és átkulcsolta a lábával szerelmesét. Bár azt, ami ezután következett, kissé kényelmetlennek találta, szinte sírt a boldogságtól, amint magában érezte a férfit, akit szeret. Együtt jutottak el a csúcsra. Nick úgy szorította őt a mellkasához, mintha soha többé nem akarná elengedni, s Ashley is tudta, hogy örökre ehhez a férfihoz tartozik, bármit hozzon is a jövő... Aztán hallotta, hogy Nick mormog valamit. – Mit mondtál? – suttogta a fülébe, míg gyengéden a fülcimpáját harapdálta. – Azt hiszem, jobb, ha nem tudod – mondta kényszeredetten mosolyogva Nick. Ashley a hátát simogatta, érezte ujjaival a verejtékét, s boldogan elmosolyodott. – Igazad lehet! – jegyezte meg csöndesen. – Micsoda kivételes alkalom, hogy végre egyetértünk valamiben! – állapította meg a férfi Ashley nyakát csókolgatva. – Ó, biztos vagyok benne, hogy lesz még több ilyen is! Nick hosszasan hallgatott. – Remélem, tudod, hogy én nem itt és nem így szerettem volna ezt – bökte ki végül. – Ne merd azt mondani, hogy sajnálod, ami történt!

– Ashley, hogy mondhatnék ilyet? Megőrjítesz, teljesen elcsavartad a fejemet... – Nick a lány ajkát kereste, és szenvedélyesen megcsókolta, hogy ezt bebizonyítsa. Ashley érezte, hogy a férfi újra izgalomba jön. Gyöngéden simogatta szerelmesét. – Boldog új évet, Nick! Felesleges volt már minden további szó. * Ashley arra ébredt, hogy mozog alatta a matrac. Aludt volna még, de kinyitotta a szemét. Nick az ágy szélén ült, teljesen felöltözve, és őt nézte. – Hagytalak aludni, amíg csak lehet, drágám. De hosszú út áll még előttünk. A lány nagyot ásított. – Nem is hallottam, amikor felkeltél. Nick kedvese orrára lehelt egy finom puszit. – A különleges kiképzés nem csak szolgálatban hasznos. – Hm! Kellemes az illatod. – Ashley megcirógatta a férfi arcát. – Megborotválkoztál és letusoltál. Pedig veled szerettem volna fürödni. Nick felsóhajtott. – Néha azt kívánom, bárcsak ne mondanál ilyeneket! Semmire sem tudok figyelni, ha veled vagyok. Kérlek, ne feledd, hogy egész nap vezetnem kell! Ashley ledobta magáról a takarót, hogy felkeljen, de csak ekkor vette észre, hogy mezítelen. Újra maga elé kapta volna a takarót, ám Nick nem hagyta. – Mintha elkésett volna a szemérmeskedéssel, Miss Sullivan! A lány érezte, hogy fülig pirul, ám nem tehetett ellene semmit. – A szálló mellett van egy kis étterem, ott megreggelizhetnénk – ajánlotta Nick. Ashley csak most döbbent rá, mennyire éhes. Fölkapta a pólót, a vállára dobta, és a fürdőszobába sietett. Mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót, még hallotta, hogy Nick nevet. Nick az ablaknál állt, és elnézte a félig üres parkolót. Ashley dudorászott a zuhany alatt, majd hamarosan vissza is jött a fürdőszobából egy fürdőlepedőbe bugyolálva. – Mindjárt éhen halok – csacsogott, miközben a piperetáskájában kutatott. – Sajnálom, ha megvárattalak. – Semmi gond.

Ashley gyorsan felöltözött, feltűzte a haját, majd összepakolta a holmiját, és a férfira nézett. – Készen vagyok! – mosolygott. Nick berakta a csomagokat az autóba, majd kéz a kézben beléptek az étterembe. Újév reggele volt, ráadásul elég korán. Sok szabad asztal közül választhattak. A pincérnő felvette a rendelést, és kávét töltött nekik. Míg itták, Nick egyre a lányt bámulta. – Mi az? Valami van az arcomon? – kérdezte Ashley egy idő múlva. – Elragadóan nézel ki, drágám. Kisvártatva tükörtojás, sonka, kolbász és sütemény illatozott előttük az asztalon. – Ilyen korán úton vannak már? – mosolygott a pincérnő. – Vagy nem is voltak ágyban? Ashley a tányérjába bámult. – Korán keltünk – felelte Nick. – Átutazóban? – A feleségem családjához igyekszünk Albuquerque-be. A fiatal nő bólintott. – Szóljon, ha szükségük van még valamire! – indult vissza a pulthoz. – Albuquerque-be? – lepődött meg Ashley. – Hogy a feleségemnek neveztelek, az már fel sem tűnt? A lány nevetve csóválta a fejét. – Remekül hazudsz. Ezt meg is jegyzem magamnak. Nick jobbnak látta, ha semmit sem válaszol erre, inkább enni kezdett. Néhány perc múlva mindkettejük tányérja kiürült. A férfi intett a pincérnőnek, és fizetett. Nick nem tartott attól, hogy bárki is éppen Új-Mexikóban keresi majd őket, ám fölösleges kockázatot nem szívesen vállalt volna. Ezért úgy határozott, hogy dél felé tart egészen a texasi határig, s csak ott fordul keletnek. Mosolyogva elnézte Ashley t, aki röviddel az indulás után újra elaludt. Haja lágyan a vállára omlott, békésen szuszogott. Hát, igen, rövid volt az éjszaka... Csakhogy erre Nick most nem akart gondolni, inkább arra a feladatra összpontosított, amely miatt beutazzák a fél országot. Sam Masters járt a fejében. Sammel sok mindent átéltek együtt. Régi társában azelőtt vakon megbízott. Tudta, hogy soha nem menne bele olyasmibe, amiről nem tudja pontosan, hová vezet. Nehezen tudta elképzelni, hogy Sam szándékosan sodorta veszélybe az elnököt.

Ki küldhette a házukhoz azt a helikoptert, amellyel Sam elrepült? Chambers biztosan nem, ahhoz túl korán ért oda a gép. És ha Ashleyvel fölszállt volna rá, vajon csakugyan Denverbe vitték volna őket? Eltűrte volna Sam, hogy Ashleyt túszul ejtsék? Amikor ott volt, úgy tűnt, őszintén örül, hogy nem találta meg Ashleyt. Ez csak azt jelenthette, hogy nem rajta múlik, mi lesz a lánnyal. Még szerencse, hogy Sam elhitte azt, amit Ronról és Ashleyről bemesélt neki. Ezek után nemigen maradt más választása, mint az, hogy Ashleyt elvigye Coloradóból. Ha időben New Orleansba érkezik, és megtalálja az emberrablók tankhajóját, talán választ kap a kérdéseire. Gyűlölt ugyan támogatás nélkül dolgozni, de attól tartott, hogy esetleg nem a megfelelő emberekhez fordul segítségért. Ashley nagyot ásított, és felült. – Merre járunk? – nézett ki az ablakon. – Valami elhagyott bolygón? – Még mindig Új-Mexikóban – mosolygott rá Nick. – Nem szeretném, ha megállítanának gyorshajtásért, inkább szabályosan vezetek. – Micsoda sivár táj! Jártál már erre? – Igen. – Miért? – Ezt nem mondhatom el – felelte Nick. – Szeretnéd, hogy pihenőt tartsunk? – Ez azt akarja jelenteni, hogy te megállnál? – Úgy is mondhatjuk. – Akkor pihenjünk, Nick! – A következő város tíz mérföldre van innen. Ott megállók tankolni. Ashley hallgatott egy ideig, majd bekapcsolta a rádiót. – ...az elnöki család a tengeren hajókázva pihen – jelentette a riporter. – Legalább nem zavarják őket a túl kíváncsi fotósok – vetette közbe egy másik hang. – Az a tengerszakasz, amelyiken a jachtjuk halad, más hajók elől el van zárva. Ashley Nickre nézett. – Mit gondolsz, mit jelent ez? – Az alelnök mindent megtesz, hogy titokban tartsa a történteket. A lány nagyot nyelt. – Miért nem álltak az emberrablók a nyilvánosság elé a követeléseikkel? – Valószínűleg azt szeretnék, hogy előbb teljesítsék a követeléseiket. Ashley újra kibámult az ablakon.

– És ha igaz a jelentés? Hiszen nem is tudjuk, hol vannak. Hátha még mindig a tengeren hajókáznak, bennünket meg mindenféle hazugságokkal traktálnak – jegyezte meg reménykedve a lány. – Én is gondoltam már erre. Csakhogy a repülőtéri lövöldözés igazi volt. Kérdezd csak meg Ront! Biztos vagyok benne, hogy a sebesülése és apádék eltűnése szorosan összefügg. Ki tudhatta volna, hogy az éjszaka közepén odamegyünk a repülőtérre? – Egy null a javadra. – El Fasóban éjszakázunk. Onnan felhívom az alelnököt. Természetesen nem fogom elmondani neki, hogy New Orleans felé tartunk, csak annyit, hogy biztonságban vagy. Meglátjuk, hogyan reagál. – Jason Freemannek dolgoztál. Még benne sem bízol? – E pillanatban az égvilágon senkiben sem bízom. A családod élete forog kockán – felelte Nick, és lassított, hogy megálljon egy benzinkútnál. – Menj be, amíg tankolok! Megvárta, amíg a lány hallótávolságon kívül kerül, aztán felhívta azt a számot, amelyet csak kevesen ismertek rajta kívül. – Itt Logan! – jelentkezett, amint létrejött a kapcsolat. – A terv megváltozott. Nem repülök vissza ma. Attól félek, a helyzet súlyosabb, mint gondoltam. Jelentkezem, amint lehet. Kikapcsolta a telefont, és bement kifizetni a számlát. Ashley a pultnál állt, és jókat nevetett azon, amit a kasszánál álló, jóvágású fiatalember mondott neki. Nick meghökkent, amikor odalépett hozzá. – Minden megvan? – kérdezte könnyedén, s átkarolta a lányt. Az csodálkozva nézett rá, aztán hamiskásan elmosolyodott, és szájon csókolta. – Azt hiszem, igen – duruzsolta a fülébe. Nick fizetett anélkül, hogy egyetlen pillantásra méltatta volna a vigyorgó pénztárost. Az alkony vörösen izzó fényében értek El Pasóba. Ashley hallgatott, amióta a benzinkutat elhagyták. Nick nem volt biztos benne, hogy ez jó jel. A lány alighanem játszik vele. Nyilván nincs tisztában a helyzet komolyságával. – Ez itt nem néz ki rosszul – szólalt meg Ashley, és egy motelra mutatott. – Gondolom, nem valamelyik nagy hotelben akarsz megszállni. – Csakugyan nem. Takarékoskodnunk kell a készpénzzel. A motel ugyanahhoz a lánchoz tartozott, mint az előző szállásuk, csak valamivel újabbnak látszott. A parkoló nem volt tele, így Nick azt remélte, kaphatnak tisztességes szobát.

Megállt, és a recepciónál egy emeleti szobát kért. A földszintieknek ugyanis az uszodára nyíló ajtajuk is volt, és minél kevesebb ajtót kell szemmel tartani, annál jobb. – Felfrissítjük magunkat, aztán meghívlak egy pompás marhasültre. – Ja persze, Texasban vagyunk! – mosolyodott el a lány. – Te hová való vagy tulajdonképpen? – Wyomingban születtem – felelte Nick, miközben leparkolt az autóval a szobájuk közelében. A lány kivette a csomagjait, és előrement. Nick követte, éppúgy, mint előző este. A szoba is hasonlított az előzőhöz, de szélesebb ágy állt benne, és a fürdőszoba is tágasabbnak bizonyult valamivel. Rendbe hozták magukat, majd újra autóba szálltak, és egy jellegzetesen vadnyugati étterembe tértek be. Vacsora közben gyermekkori élményeiket osztották meg egymással, a kamaszkorukról beszélgettek, s mire a kávéhoz értek, Nick meglepődve tapasztalta, hogy különböző neveltetésük ellenére mennyi közös van bennük. Magasra emelte a poharát. – Boldog új évet, Ashley! Arra ürítem poharamat, hogy minél hamarább épen és egészségesen viszontlásd a családodat. A lány jeges teával koccintott. – Köszönöm, Nick! – Kár, hogy így alakultak a dolgok, most már Washington felé repülnél a barátaiddal. – Ha segítségedre lehetek abban, hogy megtaláljuk a családomat, szívesebben vagyok itt – felelte a lány. A férfi az asztalra bámult. – Kérsz még valamit? – Nem, köszönöm! Nick kifizette a számlát, felsegítette Ashley kabátját, és az autóhoz kísérte kedvesét. A szállodába menet az órájára nézett. – Föl kell hívnom Washingtont. – Én közben lezuhanyozok – bólintott a lány, kivett néhány holmit a hátizsákból, és eltűnt a fürdőszobában. – Van valami újság? – kérdezte Nick, amikor Chambers jelentkezett. – Az emberrablók felhívták az alelnököt. Egy hírhedt terroristacsoport áll a háttérben. Lejátszottak egy szalagot. Ezen az elnök arra kéri Freemant, hogy teljesítse az emberrablók követeléseit. – Mit akarnak? – Nem tudom, de feltételezem, hogy börtönben ülő vezetőjük szabadon bocsátását.

– Van valami elképzelése arról, hogy hol tarthatják fogva az elnököt? – kérdezte Nick. – Nincs. De általában feltételezik, hogy valamelyik kis Karib-tengeri szigeten. – Magának is ez a véleménye? – Fogalmam sincs. Tudni szeretném, mi történt az embereimmel. Jó néhány kiváló munkatársam volt azon a két hajón. – Voltaképpen az alelnökkel szerettem volna beszélni, de azt hiszem, az adott körülmények között nincs értelme, hogy zavarjam. – Maguknál minden rendben? – A lehető legnagyobb rendben. – Még mindig gondja van Ashleyvel? – Nem, rendeződtek a dolgok. – Akkor jó. Hozza haza, amint ezt a veszélyeztetése nélkül megteheti! Nick bontotta a vonalat. A fürdőszobában már nem folyt a víz, a hajszárító hangját hallotta. Egymásra tette a két párnát, és az ágyra heveredett. Ashley a kölcsönpólóban jött ki a fürdőszobából. Nick felült. – Gyere ide... A lány megállt a férfi mellett, s az a fenekét simogatta. – Semmi sincs rajtad a póló alatt, ugye? – Semmi – suttogta a lány. – Te viszont túlságosan is föl vagy öltözve. Nick a cipőjét már telefonálás közben lerúgta, s most pillanatok alatt megszabadult a többi ruhadarabtól is. – Ez aztán gyorsan ment! – nevetett Ashley. – Ez is a kiképzésed része? – Persze. Hiszen egy akció kellős közepén vagyunk. A lány szeme tágra nyílt, amikor meglátta, mennyire izgatott a férfi. – Nem mondom! Nick lehúzta kedvese pólóját, és a keblét kezdte simogatni, mielőtt ajkával a mellbimbójához ért. Ashley megfogta a vállát, és finoman, de határozottan a hátára fektette szerelmesét, majd ráült, és föléje hajolt. – Hát ezt meg hol tanultad? – suttogta a férfi. – A moziban – nézett a lány mélyen a szemébe. – Ó, Nick, annyira kívánlak! – Akárcsak én téged. – Az igazat megvallva, nem tudom, most mi következik. Ezzel ugyanis véget ért a jelenet. A következőben pedig már...

– Az a gyanúm, boldogulsz oktatófilm nélkül is – nevetett a férfi, miközben egyre szenvedélyesebben szeretkeztek, egészen a mámorító beteljesülésig. A lány ragyogott a boldogságtól. Alig csitult elakadó lélegzete, Nick fölemelte az ágyról. – Mit akarsz? – nézett rá csodálkozva Ashley. – Tusolni akartál velem, nem? Később, amikor már újra az ágyban feküdtek, Ashley azt szerette volna tudni, házas volt-e valaha Nick. – Nem – felelte a férfi. – Az én munkám nem fér össze a házassággal. Kérdezd csak meg Ront! – Jegyesed sem volt soha? Nick soha senkinek nem beszélt a magánéletéről, ám úgy érezte, ez a lány Megérdemli, hogy őszinte legyen hozzá. – De. Nagyon régen... – Akkor már a titkosszolgálatnál dolgoztál? – Igen. Susannel még az egyetemen ismerkedtünk meg. Jogot hallgatott. Engem aztán külföldre vezényeltek, szem elől vesztettük egymást. Később Washingtonba helyeztek. Egy hajón rendezett fogadáson összefutottunk. Egy washingtoni irodában dolgozott akkoriban. – Mintha a sors hozott volna újra össze titeket – jegyezte meg Ashley, nem minden fájdalom nélkül. Nick megköszörülte a torkát. – Mi is ezt hittük. – És mi történt? A férfi az ágy szélére ült. Talán megérti végre Ashley is, hogy ő nem az a férfi, akivel érdemes összeházasodni. – Megkértem a kezét, és ő igent mondott – folytatta Nick. – Megvettem a gyűrűket, és már ki is tűztük az esküvőt, meghívtuk a családtagokat. – Felállt, és kivett a hűtőszekrényből egy üveg ásványvizet. – Csakhogy néha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy elképzeljük, ahogy szeretnénk. A szobában sötét volt. Nem láthatta a lány arcát, és az sem az övét. Ashley várt. Nick az ablakhoz lépett, és a hegyek fekete körvonalát kutatta a horizonton. – Nos, választások előtt álltunk, és én sokat voltam úton a kampány miatt. Ő egy nagyon fontos perrel volt elfoglalva. Gyakran hívtuk egymást, és sokat beszéltünk a jövőről, a mézeshetekről... Ahogyan az már menyasszony és vőlegény között lenni szokott... Egyik este

aztán, amikor felhívtam, valahogy idegennek tűnt a hangja, de nem mondta meg, mi a baja. Egyre faggattam, mert még hat hét volt hátra, míg hazamehetek. – Megmondta végül? – Igen. Megmondta. Éppen terhességi tesztet csinált. Pozitív lett. – És attól félt, hogy ez kettétörheti a pályafutását? Vagy felboríthatja a gondtalan mézeshetekről szőtt terveiteket? A férfi nem mozdult. – Így is lehet mondani. Ugyanis én semmiképpen sem lehettem az apa. – Ó! Nick nem szívesen emlékezett vissza erre. – Valószínűleg egyik este túlórázott valamelyik munkatársával. Fogadkozott, hogy ez csak egyetlenegyszer fordult elő. Csakhogy utána mind többször találkoztak, és a futó kalandból tartós viszony lett. – A férfi elhallgatott. – Ez nagyon megviselhetett! – jegyezte meg Ashley megértően. – Mi tagadás, nem a legfelhőtlenebb szakasza volt életemnek. – Enyhén szólva. A munkája végül megóvta attól, hogy összeroppanjon, és elég sokáig távol is tartotta Washingtontól ahhoz, hogy beletörődjön a sorsába. – Nos, hamarosan férjhez is ment a munkatársához, és kislányt szült neki. – Sajnálom, hogy ezen keresztül kellett menned. Párja őszintén elmondott mindent, de Ashley ezzel nem érte be. – Túl sokáig voltam egyedül – folytatta Nick. – Hány éves vagy? – Harminckettő. – Ez, bizony, nagyon sok. – Egy huszonegy évesnek mindenképpen. – A jövő hónapban leszek huszonkettő. Február tizennegyedikén. – Tehát Bálint-napi gyerek vagy? – Igen. A mama mesélte, hogy egy vörös, szív alakú kispárnát kaptam a születésem napján. Még mindig megvan! – Romantikus lélek vagy, ugye? – Néha... Talán. – Milyen kár, hogy tönkretettem az első szerelmes éjszakádat. De az önuralmam cserbenhagyott. Ne haragudj rám! – szabadkozott Nick. A lány átölelte a férfit, és megcsókolta.

– Hagyd ezt! Az időpont talán nem volt a legmegfelelőbb, de mindketten tudjuk, hogy nem kerülhettük el. – Susan elmondott akkor valamit, amit alighanem csak most értettem meg. Az, ami akkor közte és Jeff között történt, tegnap éjjel velünk is megesett. A lány újra megcsókolta kedvesét. – Mi rossz van abban, hogy annyira kívánlak? Hiszen azt sem tudjuk, túléljük-e ezt az egészet. Miért ne élvezzük ki azt az időt, ami megadatott nekünk? Nem a jövődet kérem, csak a jelenedet. Nick magához ölelte a lányt. – Igen nagyvonalú vagy, Ashley! Meg kell értened, hogy kettőnk kapcsolata nem vezet sehová. – Értem. – Ezt komolyan mondom! – Tudom. – Túl öreg is vagyok hozzád – folytatta a férfi. – Túl öreg ahhoz, hogy megváltozzam. Előtted viszont ott az egész élet. – Ahogy mondod. – Megfosztottam a férjedet a legszentebb jogától. – Én akartam így, Nick, ezt ne feledd! Kívánlak! Ha ennek nem is lehet folytatása, az sem érdekel. . A férfi kifogyott az érvekből. Egyre nagyobb szenvedéllyel csókolta Ashleyt. is akart arra gondolni, mit jelent mindez.

7. FEJEZET El Paso, Texas Szombat, január 2. Nick fölriadt. Amikor rájött, hol is van, megkönnyebbülve fellélegzett. Ashleyre pillantott, aki békésen szuszogott mellette. Hamarosan virrad, nemsokára útra kell kelniük... New Orleansig még ezer mérföld van hátra. A San Antonió-i és a houstoni sűrű forgalmat is beleszámítva ez legalább tizennyolc órányi út. Zuhanyozás közben azon tűnődött, vajon mi ébresztette föl olyan hirtelen. Rájött, hogy évek óta először álmodott újra Susanről: hajdani menyasszonya azt kérdezte tőle álmában, miért csalta meg Ashleyvel. E nélkül az álom nélkül is tudta, hogy hiba volt szeretkeznie Ashleyvel. Ráadásul nem is védekeztek. A lány vakon bízik benne, ő pedig kihasználta a helyzetet! Borotválkozás közben nehezére esett a tükörbe nézni. Ashley nem szólt, amikor fölébredt. Eltűnt a fürdőszobában, és végig hallgatott akkor is, amikor a csomagokat levitték a kocsihoz. Reggeli közben nézett először a férfira. – Hogy akarod New Orleansban megtalálni a családomat? – Sam megmondta annak a tartályhajónak a nevét, amelyen valószínűleg fogva tartják őket. Ha nem találjuk meg a családodat, visszaviszlek Washingtonba. – Nem gyűlik meg a bajod a feletteseiddel? – Csak akkor, ha szükségtelenül veszélynek teszlek ki. – Ezért vagy ilyen csöndes? A férfi eltolta maga elől a tányért. – Ashley, fölöslegesen kockáztattam. Nem védekeztünk. – Tudom. – Ez gondatlanság volt tőlem. – Kettőnkön múlt, nem? Én is gondolhattam volna rá. – Kész vagy arra, hogy viseld a következményeket? – Már hogy gyermeket szüljek neked? – mosolyodott el Ashley. – Van ennél rosszabb is a világon. – Úgy értsem ezt, hogy megtartanád?

– Természetesen. Az időpont nem a legalkalmasabb ugyan, de nem tudok szebbet elképzelni, mint hogy a te gyermekedet hordjam a szívem alatt. – Nem ismersz eléggé ahhoz, hogy ezt mondd – csóválta a fejét Nick. – Nem vagyok alkalmas apának és férjnek. – Logan ügynök, ön egyszerűen fél az apaságtól és a házasságtól! – Egyáltalán nem félek. Én csak... – Semmi gond! Nem foglak kényszeríteni, ha még nem készültél fel rá – biztosította a lány. – Csak nem hiszed, hogy megfutamodnék és cserbenhagynálak? Ashley vállat vont. – Várjuk ki a végét, jó? Magad mondtad, hogy a jelenben kell élnünk. Most mégis éppen te beszélsz a jövőről. – Ezzel felállt. – Az autónál találkozunk. Nick fizetett. – Csak a munkámat végzem – jelentette ki, amikor a parkolóba ért. – Tedd csak azt! – felelte a lány, és kivette a kocsikulcsot a férfi kezéből. A volánhoz ült. Egy órába is beletelt, mire Nick megtörte a csendet: – Miért haragszol rám? Ashley sóhajtott. – Az elnök lánya vagyok. Aranykalitkában élek. Nem ismerem a világot. Azt azonban tudom, hogy nem te vagy az első férfi, aki visszariad ettől. Megértelek, Nick, csakhogy amit tettem, a saját elhatározásomból tettem. Képes vagyok viselni a következményeket. Azt javaslom, talán tégy te is így, ahelyett hogy lelkiismeret-furdalással gyötörnéd magad! Nick hátradőlt, és lehunyta a szemét. Maga is meglepődött, mennyire tiszteli most ezt a nőt, akiről azt hitte, afféle elkényeztetett teremtés. Az életét nem maga választotta, de megpróbál önálló lenni. Erős lány, sokkal erősebb, mint hitte. A legfurcsább az egészben az, hogy igazat kell neki adnia. Fél. Fél, hogy beleszeret, és fél, hogy sérülékenynek bizonyul. Majdnem elmosolyodott. Van-e annál rettenetesebb, mint egy nő, aki túlságosan jól ismer egy férfit? * Délután négy körül értek San Antonióba. Itt jóval melegebb volt, mint Coloradóban, így könnyebb ruhába kellett átöltözniük. Rövid pihenő után folytatták az útjukat kelet felé. Nick átvette a volánt.

– Mennyire vagyunk még New Orleanstól? – érdeklődött Ashley. – Nyolc-tíz órányira. – Tehát még ma este odaérhetünk. – Csak késő éjjel. De mindenképpen oda kell jutnunk – erősítette meg Nick. Neki ugyanolyan sürgős volt, mint Ashleynek. Örült, hogy néhány órát pihenhetett, amíg a lány vezetett. Most taposta a gázt. Houstonban is csak annyi időre állt meg, amíg megtankoltak. Hajnali kettő körül pillantották meg New Orleans fényeit. Ashley arra ébredt, hogy egy benzinkútnál állnak, ahol Nick térképet vásárolt. A férfi egy ideig azt nézegette, majd a kikötő felé indult. – Most mihez kezdünk? – kérdezte Ashley. – Szállást keresünk. Mihelyt virrad, megkeresem a tartályhajót. New Orleans Vasárnap, január 3. Nick talált egy kis motelt. Gyorsan lefürödtek és aludni tértek, nem is igen figyeltek a környékre. Hajnalban Nick már a fürdőszobában volt, amikor karórájának az ébresztője megcsörrent. Csöndben felöltözött, üzenetet hagyott Ashleynek, és kiosont. Néhány háztömbnyire a kikötőtől megállt a kocsival, s gyalog folytatta az útját. Keresett egy helyet a rakparton, ahonnan nyugodtan megfigyelheti, mi történik a környéken. Később sajtos kiflit és erős cikóriakávét vásárolt, amilyet csak New Orleansban kapni, és visszament a motelba. Ashley még aludt. A homlokát és a szemét csókolgatta. A lány hunyorogva ébredt. – Már fel is öltöztél – mormogta. Olyan elragadó volt, hogy Nick legszívesebben becsusszant volna mellé az ágyba. – Hoztam reggelit. Innál egy kávét? Ashley a könyökére támaszkodott. – Jó az illata. – New Orleans specialitása. Feltétlenül meg kell kóstolnod! Míg Ashley tusolt, Nick megterítette az asztalt. – Megtaláltad a tartályhajót? – Meg. Napközben megfigyelem, mi folyik a hajón. Este aztán megpróbálok feljutni rá. – Veled megyek. – Később. Előbb többet kell tudnom róluk.

Ashley hallgatott, de végül ráállt: – Rendben. – Mi a manó, egyetértesz velem? – Tudom, hogy szokatlan... – Fölöttébb. De nagyra értékelem. Később szükségem is lesz a segítségedre. Azt már Nick nem tette hozzá, hogy reméli, élve ússzak meg ezt a kalandot. Azon az estén Nick feketébe öltözve hagyta el a motelt. Sísapkát is vitt magával, hogy később elrejthesse az arcát. A kikötőbe ment. Az időjárás megfelelt a céljainak. Az égen sötét viharfelhők gyülekeztek, aztán zuhogni kezdett, a part elnéptelenedett. Nick körülnézett, nem akad-e valahol egy csónak, amelyet néhány órára „kölcsönvehetne”. Szerencséje volt. Hamarosan kikötött egy idősebb férfi, és az eső elől egy közeli bárba rohant. Munkája során Nick megtanulta, hogy türelmesnek kell lennie. Várt egy félórát, aztán arcára húzta a sísapkát, beugrott a csónakba, és néhány perccel később már messze evezett. A tartályhajó mellé érve a horgonylánchoz kötötte a csónakot. Tudta, hogy a legénység a hajó orr-részében van, a tisztek és a tiszti étkezde a tatban. Ha az elnök és a családja a hajón van, bizonyára hátul tartják őket fogva. Nick óvatosan felmászott a láncon, és körbekémlelt, mielőtt átlépte a fedélzeti korlátot. Az időjárás még mindig kedvezett neki. A fedélzeten egy lelket sem talált. A hatalmas csődök mögé bújva osont, majd besurrant egy ajtón. Hosszú folyosóra ért. Bekukkantott az első két kabinba, mindkettő üresen állt. A harmadikban a személyzet egy tagja aludt. A következő volt az, amit keresett. Az Egyesült Államok elnöke az alsó priccsen ült, borostásan, az álmatlanságtól véres szemmel. A ruháján is meglátszott, min mehetett keresztül. Lábbilincs volt rajta, s ettől hosszú lánc vezetett a falba erősített vaskarikáig. Amikor Nick belépett és becsukta az ajtót, Sullivan kimerülve felemelte a tekintetét. Nick levette fejéről a sapkát. Amikor leguggolt az elnök elé, az undorodva csóválta meg a fejét. – És én ostoba még magára bíztam a lányomat, Logan! – Nem tartozom azok közé, akik ezt művelték önnel, uram. Sullivan prüszkölt. – Hát persze hogy nem! Akkor meg honnan tudja, hogy itt vagyok? Nick körbenézett.

– Megvannak a forrásaim. Milyen gyakran néznek be önhöz? – Ne játssza meg magát, Logan! – Csak most jöttem a hajóra. Egyelőre senki sem tudja, hogy itt vagyok. – Nick megfogta a láncot. – Ha sikerül ezt leszednem, a partra viszem. – Ne fáradjon! – dörmögte az elnök. – Azért jöttem, hogy segítsek, uram. Meggyőzné, ha Ashleyt is a fedélzetre hoznám? – Ashleyt? Őt is elfogták? – Nem. Biztonságban van. Bár Coloradóban ránk lőttek, Ron meg is sebesült. Még mindig kórházban fekszik. Aki megtámadott minket, remélhetőleg azt hiszi, hogy Ashley Coloradóban vagy már Washingtonban van. Beszéltem az alelnök úrral. Megpróbál az emberrablókkal egyezkedni. Sullivan bánatosan mosolygott. – Ezekkel képtelenség egyezkedni. – Hol van a családja? – A rajtaütés óta nem láttam őket. Csak remélhetem, hogy még életben vannak. – Ha itt tartják őket a hajón, rájuk akadok. Mi a szokás itt? Kapott ma már vacsorát? Sullivan felállt, megfogta a láncot, a kajütablakoz lépett és kinézett. – Hol vagyunk? – New Orleansban. – Ítéletidő tombol odakinn. – Igen. A csónakom a horgonylánchoz van kötve. És az esőtől hamarosan megtelik vízzel. Nincs sok időm. – Nekem sem. – Sullivan hangja úgy csengett, mintha már feladta volna. Ez nem tetszett Nicknek. – Ha nem fogadja el a segítségemet, visszamegyek Ashleyhez. Bármi történjék is. vigyázni fogok rá – lépett az ajtóhoz. – Várjon! – tartotta vissza a lány apja. – Tényleg nem a terroristák közé tartozik? – Nem, elnök úr! – jelentette ki nyomatékosan Nick. – Elvették az órámat, de már jó ideje volt, hogy legutóbb enni hoztak. Általában már messziről hallom a lépteiket. Níck körülnézett, majd megpillantott egy szűk kis ajtót, amely a mellékhelyiségbe vezetett. – Ha jönnek, ide rejtőzöm. S öntől függ, elárul-e. – Kötélből vannak az idegei. Logan, ezt meg kell hagyni!

– Elnök úr, én megesküdtem arra, hogy szükség esetén akár az életem árán is megvédem az elnököt és családját. Semmi sem változott azóta a sok évvel ezelőtt tett eskü óta. Fogalmam sincs, ki rejtőzik e mögött az akció mögött, csak azt tudom, hogy biztonságba kell helyeznem önt. Ez valamivel könnyebben menne, ha együttműködne velem, uram. Sullivan újra leült a priccsre. – A feleségemet és a fiaimat is fogva tartják. Nélkülük egy lépést sem teszek, s ezt ezek a gazemberek is tudják. – El tudná mondani, mi történt, uram? Sulii van felállt, s a lábán megcsörrent a lánc. – Milyen nap van ma? – Vasárnap, január harmadika. – Öt napja. Már öt napja nem láttam Julianát, Jamie-t és Mattet! – Mi történt? – Ray Clarke-kal a szalonban ültünk. Juliana már lefeküdt aludni, a fiúk még játszottak. – A megkerült jachton nem találták összetűzés nyomait. – Nem, nem volt harc – bólintott az elnök. – Csak valami fura zajt hallottunk, és a következő pillanatban több álarcos fegyveres vett körül bennünket. Fogalmam sincs, hogyan történhetett ez, hiszen a hajón ott voltak a testőreim. – Attól tartok, árulás történt, uram. – A legénységből? – És valaki a testőrök közül, uram. Ki kísérte önöket? – Steve Rippy és George Fremont. – Látta valamelyiküket azóta? – Nem. – Felismerte valamelyik támadóját? Sullivan megrázta a fejét. – Álarcot viseltek. Egyikük sem szólt egy szót sem. Nem feleltek a kérdéseimre. – Ez jó jel. Arra utal, hogy előbb-utóbb szabadon akarják engedni. – Lehet. – Hallott valamit a családjáról? – Nem. De megfenyegettek, hogy bántódásuk esik, ha nem engedelmeskedem. – Akkor talán ők is a hajón vannak. – Nem tudom. – Ismeri a terroristák követeléseit? – kérdezte Nick. – Nem. Csak annyit tudok, hogy azt kell tennem, amit akarnak, ha viszont kívánom látni a családomat. Lehet, hogy Rippy és Fremont közéjük tartozik?

– Nem tudjuk. Néhányan az utóbbi időben gyanúsan viselkedtek. Greg Chambers Például egy olyan repülőtérre küldött bennünket, ahol ránk lőttek. – Chambers? Évek óta mellettem dolgozik. – Azután ott van Sam Masters, akit mostanában Denverbe helyeztek át. Ő mondta meg, hol találom önt. Csak úgy tudhatott róla, hogy az emberrablók közé irtózik. – Vagy beépült, hogy a segítségünkre legyen. – Elképzelhető. Hamarosan kiderítjük, áruló-e. Ebben a pillanatban léptek hallatszott a folyosóról. Nick elrejtőzött a mosdóban. Az ajtórésen át látta, amint belép egy álarcos. A hústorony símaszkot viselt, csak a szeme és a szája látszott ki. Tálcát tett az asztalra, majd szó nélkül távozott. Nick várt még néhány pillanatig. Sullivan az asztalhoz ült, és étvágytalanul enni kezdett. – Nem jön el velem a hajóról, ugye? – kérdezte Nick. – Képtelen vagyok rá, amíg Júliánál és a fiúkat nem tudom biztonságban. Az ügynök felsóhajtott. – Rendben. Ha itt vannak, megtalálom őket. Üzen nekik valamit? Sullivan reménykedve nézett rá. – Van valami íróalkalmatossága? Nick egy kis noteszt és egy tollat vett elő. Az elnök írt pár mondatot, felállt, és kezet fogott az ügynökkel. – Köszönöm, Logan! – Még nem tettem semmit. – Ellenkezőleg. Hű maradt. Ezt nem fogom elfelejteni. Nick az arcára húzta a maszkot. Most örült, hogy Sullivan terroristának nézte, mert ezek szerint jól álcázza magát. Kisurrant a kabinból, és kutatni kezdett. A legalsó szinten meg is találta, amit keresett. Egy nagyobb kabinba zárták össze Julianát, Mattét és Jamie-t. Becsukta maga után az ajtót. A kajütben három priccs volt, de egyikük sem ült rajta. Az asszony a kajütablaknál állt, és a viharos tengert nézegette. – Mrs. Sullivan? A nő hátrafordult. – Nocsak, maga beszélni is tud?! Ez azt jelenti, hogy válaszol a kérdéseimre? – támadt szikrázó szemmel a férfira, akit terroristának hitt. A mama annyira emlékeztette Nicket Ashleyre, hogy majdnem elmosolyodott. Lassan lehúzta a fejéről a maszkot.

– Azért vagyok itt, hogy kiszabadítsam önöket, Mrs. Sullivan – szólt halkan. A nő szeme kerekre nyílt. A két fiú odament, és összevissza kezdett beszélni. Nick egy kézmozdulattal csendre intette őket. – Kaptak már ma vacsorát? – Már órákkal ezelőtt – felelte Matt. – Visszajönnek még az emberrablók? – Általában nem. Miért? – kérdezte Juliana. – Meg kell valamennyiüket szabadítanom a láncuktól. – Csakugyan nem közéjük való? – hitetlenkedett Jamie. – Hajszálra úgy néz ki, mint ők. – Éjszakai bevetéskor mindannyian fekete ruhát viselünk. Nyilván az emberrablók is részesültek katonai kiképzésben. – El tud vinni minket a férjemhez? Jóllehet csupán hálóinget és köntöst viselt, Juliana tekintélyt parancsoló jelenségnek látszott. Nick már értette, kitől örökölte a tartását Ashley. Mielőtt még válaszolhatott volna, az asszony odalépett hozzá. – Ön az az ügynök, akire Ashleyt bíztuk, ugye? – Igen, asszonyom. – Őt is elrabolták? – Nem. Ashley biztonságban van. Elhoztam magammal ide, New Orleansba. A nő egy székre rogyott. – Hála az égnek! – sóhajtott fel. – Bárcsak tudnám, mire megy ki ez az egész! – Ha jön valaki, ne árulja el egyetlen rezdüléssel sem, mire készülünk. Hozok szerszámot, amivel kiszabadíthatom önöket. Amint lehet, visszajövök – ígérte Nick. Átadta az elnök üzenetét, majd észrevétlenül visszatért hozzá. – Nos? – faggatta az. – Két szinttel lejjebb tartják őket fogva. Mrs. Sullivan azt üzeni, hogy ő is, a gyermekek is jól vannak. – Ki tud majd vinni innen bennünket? – Igen. Csak egy kis időre van szükségem. Szerszámokat kell hoznom. – Mikor tud visszajönni? – Legkorábban két óra múlva. Az elnök megkönnyebbültnek látszott. – Sok szerencsét, Logan! – nyújtott kezet. – Köszönöm, uram! Szükségem lesz rá.

8. FEJEZET Ashley képtelen volt aludni. Órák óta föl-alá járkált a szobában. Már mindent kiolvasott, amit magával hozott, az újságokat, amelyeket még a repülőtéren vásárolt, sőt azt a regényt is, amelyet karácsonyra kapott. Nickről még mindig semmi hír... Ezredszer is az órájára pillantott. Nyomban sötétedés után távozott, most pedig már majdnem tíz! A vihar közben elcsendesedett, már csak szemerkélt az eső. Azon az útszakaszon, amelyre a lány rálátott az ablakból, alig járt autó. Nick olyan motelt választott, amely közel fekszik a dokkokhoz. Alighanem valamikor jobb napokat látott, de ma már egyetlen turistatérképen sem szerepel. Késő délután jött egy szobalány, lecserélte az ágyneműt, és úgy-ahogy fölporszívózott. Nick gondoskodott ennivalóról, így Ashleynek nem kellett elhagynia a szobát. Amikor most meghallotta, hogy kulcs fordul a zárban, azonnal elrejtőzött a fürdőszobában, ahogyan Nick tanácsolta. Az ajtó kinyílt, és kedvese hangját hallotta meg: – Ashley? Megkönnyebbülten sietett elő, a férfi karjába vetette magát, és csókokkal borította az arcát. – Megtaláltad a szüléimet? – kérdezte elfúló hangon. – Hogy megtaláltam-e őket? – mosolyodott el Nick. – Jó híreim vannak, a szüleid és a testvéreid türelmetlenül várják, hogy értük menjünk. – Ó, Nick, hát sikerült?! A férfi bólintott. – A segítségedre lesz szükségem. – Mondd, mit tegyek! – Eltartott egy ideig, amíg sikerült vágószerszámot kerítenem. A szeretteidet ugyanis odaláncolva tartják fogva. – Jaj, ne! – sápadt el Ashley. – Ez voltaképpen jó. Azt jelenti, hogy nem figyelnek rájuk állandóan. Kiszabadítom, és a partra hozom őket. Itt kerülsz a képbe te. Az autóban vársz rájuk valahol a tankhajó közelében. A motelbe hozod őket, aztán majd kitaláljuk, mi legyen tovább. – Nick, csodálatos vagy! – Előbb lássuk, kivitelezhető-e a tervem!

Sajnos az akció nem folyt le olyan gördülékenyen, mint Nick elképzelte. A parton már nem találta azt az evezős csónakot, amelyet előbb használt. Másikat kellett keresnie. Ez már nem kétüléses volt, mint az előző, hanem sokkal nagyobb, de ennek is megvolt az előnye, így csak egyszer kell fordulnia. Másrészt viszont nehezebben boldogul vele a viharos tengeren. De megbirkózott ő már nehezebb feladatokkal is! – Megbújsz a kocsiban – mondta Ashleynek. – Ha napkeltéig nem jönnék meg, fogod az autót, és visszamégy a motelbe, érted? Előfordulhat, hogy el kell rejtőznöm a hajón, amíg újra besötétedik. Van elég élelmed, maradj a szobában! – Kérlek, légy nagyon óvatos! – Bízd csak rám... A nagy csónakot meglehetősen nehéz volt irányítani, és amikor Nick a hajóhoz ért, majdnem odacsapódott, mielőtt kiköthette volna a tat horgonyláncához. Néhány percig pihent, hogy kifújja magát és erőt gyűjtsön, majd fölmászott. Amikor biztos volt benne, hogy senki sem látta, belépett a folyosóra. Odabenn is minden csendes volt. Óvatosan végigosont a folyosón, majd benyitott abba a kabinba, amelyben az elnököt tartották. Hangtalanul kitárta az ajtót, s látta, hogy Sullivan az alsó priccsen fekszik. Ha nem figyeli az elnök szemét, elkerüli a figyelmét, hogy az mereven az ajtó mellé néz. Nick villámgyorsan felemelte a nehéz csípőfogót, s abban a pillanatban, amikor az ajtó mellett álló őr rátámadt volna, lesújtott. Az emberrabló élettelenül rogyott össze. – A fenébe! – mormogta Nick. Sullivanhez sietett, és munkához látott. A lánc vastag és erős volt, jó néhány percbe telt, amíg átvágta. Az elnök, amint megszabadult a láncától, mozdulatlanul fekvő őréhez lépett, s lehúzta róla a símaszkot. Steve Rippy volt. – Ez válasz az egyik kérdésemre – suttogta az elnök. – Hol a családom? – Mit keresett itt Rippy? Lehet, hogy a többiek is valahol lesnek ránk? – nyugtalankodott Nick. – Ez pillanatnyilag nem érdekel. A családomat akarom látni. Van fegyvere? Nick szó nélkül átadta az elnöknek az egyik pisztolyát. Látszott, hogy Sullivan ért a fegyverekhez: megnézte, töltve van-e, majd azonnal kibiztosította. – Vigyen oda hozzájuk! Nick ment elöl. Kisettenkedtek, majd két szinttel lejjebb megálltak az előtt a kabin előtt, ahol az elnöki családot fogva tartották. Nick intett a fejével, majd kinyitotta az ajtót, és

feltartott fegyverrel belépett. Amikor megnyugodva látta, hogy nincs kitől tartania, leengedte a fegyvert. Sullivan is ugyanezt tette. – Jim? Te vagy az? – hallatszott Juliana aggódó hangja a félhomályból. Nick felgyújtott egy kis zseblámpát. Mindhárom fogoly a priccsén feküdt. Az elnök a feleségéhez sietett, és némán átölelte. Nick a fiúkhoz lépett, sorra á a láncaikat. – Apu? – suttogta Matt. Sullivan kibontakozott felesége karjából, és a fiaihoz lépett. Megsimogatta a fejüket. – Minden rendben veletek? – Igen. Most már igen, hogy itt vagy – felelte Jamie. Sullivan Nickre nézett. – És most? – Csónakkal vagyok. A tathorgony láncához kötöttem. A parton Ashley vár. Egy bérelt kocsin elviszi valamennyiüket egy motelbe. Ott eldöntjük majd, hogyan tovább. – És ön? – Visszaviszem a csónakot oda, ahonnan elkötöttem, majd gyalog a motelbe megyek én is. A visszaúton keményen meg kellett küzdeniük a hullámokkal. Mire partot értek, a két férfi teljesen kimerült az evezésben. Nem egészen ott kötöttek ki, ahol Ashley várt rájuk, de Nick boldog volt, hogy egyáltalán kijutottak. Elrejtette a csónakot, és a lányhoz vezette a családot. Ashley, amint meglátta az övéit, rohant feléjük. Előbb a szüleit ölelte át, majd a testvéreit. Egy szót sem szóltak, könnyek fojtogatták őket. – Siessetek! – szólt Nick kisvártatva. – Amint lehet, utánatok megyek. Visszarohant a csónakhoz, a mólóhoz vitte, és egy tízdolláros bankjegyet csúsztatott az evezőtartó mellé. A tulajdonosa biztosan csodálkozik majd, és soha nem fogja megtudni, hogyan kereste ezt a pénzt. Ashley a szállásra vitte a családját. Még mindig a lábukon volt a bilincs. A szobába érve villanyt gyújtott, és bezárta az ajtót. – Nem tudom, milyen vastagok a falak, vagy van-e egyáltalán valaki a szomszédos szobákban, mindenesetre maradjatok csöndben! – figyelmeztette a testvéreit. – Fiúk, azonnal tusoljatok le! – szólt rájuk Juliana. Ashley észrevette, hogy a szülei még mindig az ajtóban állnak. Kíváncsian vizsgálgatták a kopottas szobát. – Nem valami fényes hely, de Nick mindenképpen a rakparthoz közel akart lenni. – Ezek szerint megosztottad a szobát Nick Logannel? – kérdezte az anyja rövid torokköszörülés után.

– Igen, mama. Üljetek le! Nick mindjárt itt lesz, s akkor átgondolhatjuk, mit tgyünk. – Ashley a lábbilincsekre pillantott. – Kíváncsi vagyok, ezeket hogyan fogja Nick leszedni. – Ashley, mióta vagytok itt? – kérdezte a papa. – Tegnap éjjel érkeztünk. Miért? – Miért nem vettetek ki két külön szobát? – Mert nem akartam egyedül lenni. – Ashley, én... – Jim, sem a hely, sem az időpont nem megfelelő erre! – vágott közbe a mama. – Biztos vagyok benne, hogy Ashley mindent elmesél majd, mihelyt újra otthon leszünk. – Apa, nem kell a tisztességemet féltened. Több ezer mérföldet utaztunk, csak tankolni és enni álltunk meg, s ahol lehetett, néhány órát aludtunk. Mindketten teljesen kimerültünk, hidd el! – Azelőtt soha nem féltél egyedül aludni – jegyezte meg az édesanyja gyengéden. – Nicktől úgy tudom, hogy rátok lőttek, hogy a társa meg is sebesült, s azóta kórházban fekszik. Ilyesmi után nemigen van nyugodt álma az embernek – vélte a papa. – Jaj, kicsim, ezt nem is tudtam! – sietett oda Ashjeyhez az asszony, és magához ölelte. – Mindig annyira vigyáztak ránk. Most meg senki sem törődik velünk, de legalább mind együtt vagyunk. – Ezeket az ócska holmikat kell felvennem, anya? – lépett ki a fürdőszobából Matt. – Attól félek, igen. Most feküdjetek le! Olyan boldog vagyok, hogy Logan ügynök kiszabadított bennünket. – Az asszony megborzongott. – Gyanítod már, ki áll a háttérben? – fordult a férjéhez. – Nem. De kiderítem. Néhány perccel később Jamie is kijött a fürdőből. – Ti ketten azon az ágyon osztoztok meg! Ashley és anya a másikon – rendelkezett az elnök. – Apa, jobb, ha te fekszel le itt! – ellenkezett Ashley. – Amint Nick visszajön, kiveszünk magunknak egy másik szobát... – Kivesztek magatoknak egy szobát? – komorodott el a papa arca. – No de Jim! – kelt a lánya védelmére Mrs. Sullivan. – Apa, tudom, hogy akárhány éves vagyok, neked én a kislányod maradok. De kérlek, ne feledd, hogy hamarosan huszonkettő leszek! Felnőtt vagyok, és magam döntök az életemről. – Erről még beszélünk – pillantott az éberen figyelő fiúk felé Juliana. Az elnök az ablakhoz lépett, és kinézett.

– Nem kellene Nicknek már itt lennie? – Visszavitte a csónakot. Azt is meg akarja figyelni, mi történik a hajón, amikor észreveszik, hogy eltűntetek. Még nem múlt el a veszély, a terroristák kutatni kezdhetnek utánad, apa – figyelmeztette a lány. – Ha az eddigi szokásaikhoz tartják magukat, csak reggel veszik észre, hogy eltűntünk. – Jim, mihez kezdünk most? Nem vihetne el bennünket az elnöki különgép? – kérdezte az asszony. – Én is gondoltam már erre. Csak az a baj, hogy talán nem elég biztonságos. – Mit akarsz ezzel mondani? – Drágám, a jachton tőrbe csaltak minket. Az egész ügy mögött olyasvalaki áll, akit eddig a barátunknak hittünk. Az is kiderült, hogy legalább egy, de valószínűleg több titkos ügynök együttműködött a terroristákkal. Amíg ki nem derítjük, ki mozgatja a szálakat, senkiben sem bízhatunk. – Úgy van! – erősítette meg Matt dühösen. – Azt hittem, Steve Rippy a barátunk. Azt mondta, hogy te beszélni akarsz velünk, s amikor a fedélzetre értünk, két fickó megfogott minket, és megkötözött. – Még a szánkat is beragasztották, hogy ne tudjunk kiabálni – fűzte hozzá Jamie. – Ha megvigasztal titeket, fiúk, Rippy már meglakolt ezért – jegyezte meg az elnök. – Veled is valami hasonló történt? – fordult a feleségéhez. – Igen. Rippy azt mondta, hogy hívsz. Különösnek találtam ugyan, mégis fölvettem a köntösömet, és követtem. Azután hirtelen valaki hátulról rám támadt. Megkötöztek, és valamit a fejemre húztak. Védekezni próbáltam, de ők voltak az erősebbek. Elájultam. Hamarosan egy kis kabinban találtam magam a fiúkkal együtt. Fogalmam sincs, hová vittek minket. – A kísérő hajóra, ahogy engem is. Csak azt nem értem, miért. Az ajtó felől zaj hallatszott. Mindannyian riadtan néztek oda. Nick lépett be, s az egész család fellélegzett. – Szűkösen vagyunk itt – jegyezte meg Nick. – Ashley azt javasolta, béreljünk még egy szobát. Én ezt jó ötletnek tartom – mondta Suliivan. – A családom itt marad, mi meg önnel átmegyünk egy másikba, így valamennyien jól kipihenjük magunkat, azután frissen megbeszélhetjük a továbbiakat. Ashley kutató pillantást vetett Nickre, hogy lássa, miként vélekedik erről az ötletről. Ám a férfi csak bólintott. – Meglátom, mit tehetek, uram.

Éjfél rég elmúlt. A recepciónál egy másik férfi ült, nem az, aki a megérkezésükkor. Nick még egy szobát vett ki. Ez csak néhány ajtóval volt arrébb. Összeszedte a holmijukat, és az elnökkel együtt átköltözött. Sullivan legelőször is zuhanyozni ment, majd az ügynöktől kapott borotvával megszabadult a többnapos borostától is. Nick elővett egy tiszta inget a táskájából, és az elnöknek nyújtotta. – Köszönöm! – vette föl az inget Sullivan. – Most már sokkal jobban érzem magam. Nick italt töltött két pohárba, és leült a férfi mellé. – Mondja el, hogyan játszódott le az egész önnél! – kérte Sullivan. – December huszonegyedikén fölhívtak, és közölték velem, hogy áthelyeztek a Fehér Házba, s hogy ott rögvest szolgálatba kellene állnom. Az elnök belekortyolt az italába. – Alig egy órával később az igazságügy-minisztériumba rendeltek – folytatta Nick. – Evelyn Cramer irodájába. – Ez a név nem mond nekem semmit. – Huszonöt éve dolgozik ott, feltűnés nélkül. Remekül végzi a dolgát. – És az mi? – Összeesküvésekről terjedő híreknek jár utána, és elejét veszi annak, hogy nyilvánosságra kerüljön olyasmi, ami árthat a kormány jó hírének. Amikor odaértem, az igazságügyminisztérium négy tisztviselője fogadott. Mrs. Cramer elmondta, hogy a titkosszolgálat egyik, a Fehér Házban dolgozó ügynöke felkereste és elmondta, negyedmillió dollárt ajánlottak fel neki, ha együttműködik egy csoporttal, amelyik az elnök ellen tervez merényletet. Alapos megfontolás után abban állapodtak meg, hogy az ügynök színleg elfogadja az ajánlatot, de mindenről tájékoztatja az igazságügyieket. – Ki volt az az ügynök? – érdeklődött Suliivan. – Colin Crenshaw. – Colin! – Az elnök Nickre bámult. – Gondolja, hogy... – Éppen úton volt minisztériumi összekötőjéhez, amikor szerencsétlenül járt. – Azt akarja ezzel mondani, hogy nem baleset volt, ugye? – Semmivel sem tudom bizonyítani, de sok körülmény erre utal. Colin fontos értesüléseket szerezhetett, amelyeket tovább akart adni. Sajnos, nem volt már módja rá. – Milyen szerepet játszott ön ebben a históriában? – Röviddel azután, hogy az ön lánya mellé osztottak be, az áthelyezésemet kértem. Az, aki megtagadta a kérésem teljesítését, engem ajánlott önnek, hogy kísérjem el a lányát a téli vakációra.

– Greg Chambers. – Igen, uram. – Colin gyanúsította őt? – Nem. Mrs. Cramer szerint Colin nem tudta, hogy az ön környezetéből ki dolgozik az összeesküvőknek. Remélte, hogy Colin ezt kideríti. De aztán meghalt. – Úgy véli, hogy valaki a Fehér Házból az? – Igen, uram! – Mi indíthatta erre az illetőt? – A pénz mindig is veszettül jó indíték, uram. – Ha az emberrablók velem akarták zsarolni a kormányt, akkor most már nincs túszuk. Nem vagyunk már veszélyben, és visszatérhetünk Washingtonba – vélte az elnök. – Csakhogy még nem tudjuk, hogy a Fehér Házból ki árulta el önt. – Ez igaz. – Annyi bizonyos, hogy Jason Freeman lenne az utóda, ha önnel történne valami. – Csak nem akarja ezzel azt mondani, hogy az alelnök áll az ügy hátterében? – kérdezte Sullivan éles hangon. – Éppen elég hasonló eset volt már a történelemben, uram. – Akkor pedig mindent meg kell tennünk, hogy elejét vegyük egy hasonló eset megismétlődésének! – Azt hiszem, kiugraszthatjuk a nyulat a bokorból. – Hogyan? – Pillanatnyilag senki sem tudja még Washingtonban, hogy ön szabad. Ha még néhány napig nem kerülünk elő, megfigyelhetjük, mi történik, ki hogyan viselkedik Vajon a terroristák beismerik-e majd, hogy megszökött tőlük? Kétlem. De akárki is az a Fehér Házban, aki az emberrablókkal együttműködik, előbb-utóbb megtudja, hogy ön már nincs a kezükben, hanem nyomtalanul eltűnt. Talán pánikba esik, és valamilyen meggondolatlan lépést tesz, s ekkor csap majd le Evelyn Cramer. – Hogyan magyarázzuk meg a nyilvánosságnak, miért nem tértem vissza a szabadságról? – A sajtószóvivő közli majd, hogy ön visszatért, de influenzás, és nem vállalhat nyilvános szereplést. – És hogyan fogok nyomtalanul eltűnni? Van valami ötlete? – Igen, uram, van! – nyugtatta meg Nick.

Hétfő, január 4. Másnap reggel Nick és az elnök visszatért a családhoz. Juliana szeretettel átölelte a férjét. A fiúk még aludtak, Ashley a fürdőszobában volt. – Drágám, Nick remek tervet eszelt ki! Szeretném, ha meghallgatnád. – Közben Ashley is kijött a fürdőszobából, s az apja magához intette. – Szeretném, ha te is hallanád, kicsim. A lány megtörölte a haját, és Nick mellé ült a fotel karfájára. Nick figyelmét nem kerülte el, hogy a szülők milyen pillantást váltanak. Legszívesebben átölelte Ina a lányt, és kijelentette volna, hogy ők bizony összetartoznak. De természetesen nem tette. – Ashley és én bérelt autóval jöttünk Coloradóból – kezdte ehelyett. – Útközben kizárólag készpénzzel fizettünk, senki sem tudja tehát, hogy itt vagyunk. Azt javaslom, vásárolunk önöknek néhány egyszerűbb ruhadarabot, hogy turistáknak látsszanak. Azután menjenek el az autóval Coloradóba! Ehhez úgy négy napra lesz szükségük. Addigra kiderül, mi a helyzet Washingtonban. – Haza is mehetnénk – pillantott a férjére Juliana. – Haza? – kérdezte Nick. – Boulderbe – magyarázta Ashley. – Van ott egy házunk. – Ki tud róla? Sullivan elnevette magát. – Még azt megelőzően laktunk ott, hogy kormányzó lettem, és Denverbe költöztünk. Kétlem, hogy bárki is emlékezne arra a házra. Nagyon ritkán járunk ott. – Beleférünk valamennyien abba az autóba? – Ha megengedik, Ashleyt magammal vinném. Ha az eredeti tervnek megfelelően visszatér velem Washingtonba, jó néhány kényelmetlen kérdést elkerülhetünk. – Nos, igen, ez logikusnak hangzik – álltak rá a szülők, és újra összenéztek. – Megmondja Freemannek az igazat? – tette föl a kérdést Suliivan. – Csak ha már minden gyanú felett áll – felelte Nick. – Emlékszik még Harvey Cameronra? Sullivan rövid ideig gondolkodott. – Hogyne. Évekig nekünk dolgozott. – Harvey bérelte számunkra az autót. Ha visszaviszik neki, gondja lesz önökre. – Lábbilinccsel utazzunk Coloradóig? – nevetett fel idegesen Juliana. – Azt hiszem, azokat le tudom szedni. Csak türelemre és nyugodt kézre van szükség hozzá.

Nick megszabadította az elnököt és feleségét a lábbilincstől. Mivel a fiúk még aludtak, elment Ashleyvel bevásárolni. Amikor nem sokkal később elhagyták az egyik olcsó áruházat, a lány alig bírta visszafojtani a nevetést. – Mi olyan mulatságos? – érdeklődött Nick. – El tudod képzelni, hogyan fest majd ebben a papa? Nem szereti a rikító színeket. – Annál jobb. – Beszéltetek rólam, Nick? – Hogy érted ezt? – Azt hiszem, nem volt elragadtatva attól, hogy megosztottam veled a szobát. – Tényleg? Nekem egy szóval sem említette. – A mama szerint ez nem a legmegfelelőbb időpont ennek firtatására. – Igaza van. Ennivalót is vásároltak, majd visszatértek a motelbe. Míg reggeliztek, levette a lábbilincset a fiúkról is. Néhány órával később Sullivanék úgy néztek ki, mint egy kisvárosi család, amely éppen a szabadságát tölti. Búcsúzóul mindannyian átölelték és megcsókolták Ashleyt. – Nagyon vigyázzon rá! – súgta oda az elnök Nicknek, mielőtt elváltak. – Ez a munkám, uram! Sullivan mosolyogva bólintott, és követte családját az autóhoz. – Mi is útra kelünk – közölte Nick, miután az elnök és famíliája elindult. – Hozd a holmidat! Hívok egy taxit. A repülőtéren Nick felfedte a kilétüket, s helyet kaptak az első washingtoni gépre. Mihelyt a levegőbe emelkedett a gép, a férfi mély álomba merült. * A washingtoni repülőtérről Nick a georgetowni lakásába vitte a lányt. – Egyedül élsz? – kérdezte Ashley az ajtóban. – Igen. Miért? – Csak úgy... A férfi ajtót nyitott, majd betessékelte a lányt. – Helyezd magad kényelembe! – mondta, miközben átnézte a postát.

Ashley a polchoz lépett, és a könyveket nézegette. Jó néhányat ő maga is olvasott. A bekeretezett fényképeken mosolygós családot látott, de sehol egy egyedülálló nőt. Elégedetten mosolygott: tehát nincs vetélytárs, ezt jó tudni! – Mi a következő lépés? – kérdezte. – Arra gondoltam, itt éjszakázhatnánk, és holnap visszaviszlek a Fehér Házba. A lány a konyhába ment. Kinyitotta a hűtőszekrényt, majd ugyanazzal a mozdulattal nevetve be is csapta. – Van fogalmad róla, milyen öreg az az alma? – Miért? Éhes vagy? – Nem. Megfürödnék, aztán irány az ágy! Hihetetlenül fáradt vagyok. Nick megmutatta a lánynak, hol a hálószoba. – A fürdőt mellette találod – tette hozzá. Az órájára nézett. – El kell intéznem néhány telefont. Pár órával később Ashley arra ébredt, hogy Nick mellé bújik az ágyban. – Hány óra van? – mormogta a lány. – Nem akartalak fölébreszteni... Egy körül jár. – A férfi átölelte és arcon csókolta. – Nagyon hiányoztál már! – Egész idő alatt itt voltam. – Tudom! – Nick eltökélte, hogy nem használja ki még egyszer a helyzetet. Nem akart most szeretkezni Ashley-vel, de annyira kívánta, hogy az szinte fájt. Tudta, hogy kapcsolatuk nem lehet tartós, a lány azonban most itt feküdt mellette, hozzásimulva, finoman illatozva, s ő képtelen volt ellenállni... Kedd, január 5. Másnap Nick korán ébredt. Óvatosan bontakozott ki a lány karjából. Felöltözött és a konyhába ment. Kávét készített, s közben bekapcsolta a televíziót. Bögrével a kezében állt a konyhai pultnál. Eltelt néhány pillanat, amíg rájött, miről is szól a tudósítás. – A tűzoltóknak sikerült a közelben lévő hajókat megmenteni. A tartályhajón bekövetkezett robbanás okát szakértők vizsgálják – közölte a riporter. – Ez az a hajó, amelyen a családomat fogva tartották? – Ashley jelent meg éppen az ajtóban. – Igen.

– Ők is a hajón lehettek volna. – Bizony. A lány reszketve bújt Nickhez; annak egyik ingét viselte pizsama gyanánt. – Feküdj vissza még egy kicsit! – ajánlotta a férfi, és magához szorította. – Lezuhanyozok. Készen állsz arra, hogy megjelenj a Fehér Házban? Senki nem veheti észre rajtad, hogy tudsz bármit is. Úgy kell tenned, mintha még mindig a családod miatt aggódnál. – Megpróbálták megölni őket? – iszonyodott el a lány. – Baleset is lehetett a robbanás. – Tényleg ezt hiszed? – Nem igazán. – Hát én sem. – De most már biztonságban vannak – mosolyodott el Nick. – Vajon merre járhatnak? – Valószínűleg San Antonióban éjszakáztak. Ma este lesznek El Fasóban, holnap Coloradóba érnek, és csütörtökön Boulderben lesznek. Ashley felöltözködött, és ivott egy bögre kávét, míg Nick is elkészült. Amikor a férfi kijött a hálószobából, sötét öltönyt, hófehér inget és nyakkendőt viselt. Úgy Mosolygott, hogy a lánynak beleremegett a térde. Útban a Fehér Ház felé végig hallgattak. Elérték a kaput, s Nick megállt a bejárat előtt. – Most istenhozzádot mondunk egymásnak? – kérdezte Ashley színlelt nemtörődömséggel. – Nem – mormogta Nick. – Lejelentkezem, és amennyire tudom, én vagyok még felelős a biztonságodért. Tehát délután találkozunk. Segített a lánynak kivenni a csomagokat, és együtt léptek be az elnöki rezidenciába. Ashley búcsúzóul mélyen a férfi szemébe nézett, majd az elnöki lakosztály felé indult. A férfi az ellenkező irányba távozott. Greg Chambers éppen telefonált, amikor Nick belépett hozzá. – Szolgálatra jelentkezem – nyújtotta kezét a parancsnokának. – Nocsak, örülök, hogy látom! Remélem, ez azt jelenti, hogy Ashley is biztonságban van – üdvözölte Chambers. – Igen, uram. Visszahoztam. Chambers becsukta az ajtót. – Mesélje el, mi történt! – Hogy van Ron? – Javult az állapota annyira, hogy áthozathattuk Washingtonba.

– Szeretném még ma meglátogatni. – Nick körbenézett. Azelőtt soha nem volt felettese irodájában. – Mi újság az elnök körül? – A terroristák ma reggel telefonon megfenyegettek minket, hogy megcsonkítják a túszokat, ha nem teljesítjük a követeléseiket – közölte Chambers dühösen. – És a sajtó? – A sajtóreferens olyan tájékoztatást tett közzé, hogy az elnök lázas beteg, megfázott. Ray Clarke is nyilatkozott, amint kiengedték a kórházból. Elmondta, mennyire sajnálja, hogy a barátja megbetegedett. – Szolgálatba lépjek ma délután, uram? – Megérdemel néhány nap szabadságot – mosolygott a parancsnok. – Csütörtökön jelentkezzen! – Igenis! Köszönöm, uram! Nick elhagyta a Fehér Házat, és az igazságügy-minisztériumba hajtott. Evelyn Cramer már várta. – Nagyon örülök, hogy látom, Logan ügynök! Tegnap azt mondta a telefonban, hogy jó hírekkel szolgálhat. – Az elnök és családja biztonságban van. – Hála az égnek! – sóhajtott föl a nő. – Ezt meg hogy csinálta? A nyílt tengeren sikerült kiszabadítania őket a terroristák kezéből, miközben Coloradóban síelt? – Honnan veszi, hogy bármi közöm van a dologhoz? – Az ön feladata volt, hogy a végére járjon ennek az ügynek. Ha valaki ki tudta szabadítani az elnököt, az csak maga lehetett! – Túlbecsül engem, Mrs. Cramer – csóválta mosolyogva a fejét Nick. – Csakugyan? – Puszta szerencse, hogy rájuk akadtam. Azon a tankhajón tartották fogva őket, mely tegnap este New Orleansban felrobbant. – Micsoda? Ez is a maga műve? – Nem, asszonyom. A robbanáshoz igazán semmi közöm. – Hol van most az elnök? – A családjával együtt délnyugaton kirándul – felelte szárazon a férfi. – Testőrök nélkül? – Nem tudtuk, kiben bízhatunk, Mrs. Cramer. Steve Rippy például áruló volt. – Biztos ebben? – Teljesen. – Hol van most? – Halott. – Értem. – Rövid hallgatás után a nő folytatta: – Elfogtuk azokat a terroristákat, akik felhívtak minket. Rajtuk keresztül sikerült lelepleznünk két további titkosszolgálati ügynököt.

– Mi a helyzet Sam Mastersszel? – érdeklődött Nick. – Ja, igen, maga ismeri Samet. Tartóztassuk le őt is? – Sam mondta meg, hol találom Sullivanéket. – Tűzbe tenné érte a kezét? – Az a gyanúm, nem volt tisztában vele, mibe is keveredett – felelte Nick. – Köszönöm a tájékoztatást. Megtaláltuk a kísérő hajót is. Nem messze Biloxitól. A legénységet megkötözték, de életben hagyták. – Most mit csinálunk? – Mindazokat, akik tudnak az emberrablásról, értesítjük, hogy az elnök biztonságban van, és az összeesküvőket letartóztattuk. – Ez azt jelenti, hogy a Fehér Házban szolgálatot teljesítőkben megbízhatunk? – Azt. Mondja meg, hol találjuk az elnököt, és mi gondoskodunk a biztonságáról! – Mrs. Cramer felállt, és megrázta Nick kezét. – Felbecsülhetetlen szolgálatot tett. Ezt szavakkal ki sem fejezhetem. Vigyázzon magára! – Igen, asszonyom, pontosan ezt tervezem. * Ashley kiadós fürdővel kényeztette magát, nőies ruhát vett föl, majd kinyitotta a folyosóra nyíló ajtót. Nem ismerte az ott posztoló őröket. – Hol van Logan ügynök? – Fogalmunk sincs, hölgyem. – Értem! – csukta be az ajtót, majd a telefonhoz sietett. Kikereste a Fehér Ház őrparancsnokának a számát. – Chambers – jelentkezett a parancsnok. – Halló, itt Ashley Sullivan! Logan ügynököt keresem. – Kivett néhány nap szabadságot, hölgyem. Segíthet önnek esetleg valaki más is? – Ó, nem, köszönöm! – A lány letette a kagylót. Néhány nap szabadságot vett ki? Vajon miért? Mi lett vele? Ezt nem hagyhatja! Nem nyugszik bele abba, hogy csak úgy eltűnik. Meg kell találnia! Rajta kívül nincs senki, akiben megbízhatna! Amikor Nick hazatért a kórházból, ahol meglátogatta Ront, a bejáratnál belebotlott egyik munkatársába. Mi történhetett? – Rám vársz, Tim? – lépett oda az ügynökhöz.

– Látogatód van – mosolyodott el a férfi. Ashley! Nick a felvonóhoz rohant. A lány az ajtóhoz támaszkodva várt rá. A második testőr ott állt mellette. – Ne haragudj! – szabadkozott Nick, miközben előkereste a kulcsot. – Nem számítottam látogatóra. Kelly ügynök bólintott. – Lenn várakozunk. Hívjon fel minket, ha indulni óhajt, Miss Sullivan! Nick ajtót nyitott, és előretessékelte a lányt. – Mit keresel itt? – Aggódtam miattad. – Miért? A lány a kanapéra telepedett. – Jó kérdés. Chambers azt mondta, kivettél néhány nap szabadságot. Mit akar ez jelenteni? Már azt hittem, téged is elraboltak. – Jaj, Ashley – ölelte át a férfi. – Ne haragudj! Szólnom kellett volna neked. – Bizony. – Annyira hiányoztál – csókolta szájon Nick a lányt. – Te is nekem. – Éhes vagy? – indult a konyhába a házigazda. – Azt hiszem, egy fonnyadt alma nem túl csábító ajánlat. – Haragszol rám, ugye? – Meghívhatsz vacsorázni! – követte a konyhába a férfit Ashley. – Randevúznál velem? – Hm... – Megszólnak majd. – Kinek a jó hírét félted? A magadét vagy az enyémet? – csipkelődött Ashley. – Nem az enyémet. Te állsz a közfigyelem kereszttüzében. Ha a riporterek együtt látnak bennünket... – Nem arra kértelek, hogy végy el feleségül, hanem hogy vigyél el vacsorázni! Nicknek csak most tűnt föl, hogy a lány nem farmernadrágot visel, hanem egy fölöttébb elegáns ruhát. A hajával is csinált valamit. Lélegzetelállítóan gyönyörű volt. – Azt hiszem, egy vacsorameghívás még a legveszélytelenebb azok közül, amiket kérhetsz. Lementek, és közölték az ügynökökkel, hová mennek, majd Nick kihozta az autóját a mélygarázsból.

Elég korán volt még ahhoz, hogy foglalás nélkül is asztalt kapjanak a város egyik legelőkelőbb éttermében. – Mit derítettél ki? – érdeklődött Ashley, amint megrendelték a vacsorát. – Az összeesküvők és segítőtársaik rács mögé kerültek – felelte Nick halkan. – És a családommal mi van? – Azt hiszem, valahol Texasban egy helikopter épp felveszi, s egy katonai gép ide hozza őket. Ashley arca felragyogott, majd újra elkomorodott. – És velünk mi lesz? – Nem könnyíted meg a helyzetemet. – Ezt meg hogy érted? A férfi hallgatott. – Nick? – Sokszor szeszélyes vagy, dacos és önfejű. Mégis annyira szeretlek, hogy ezt ki sem mondhatom! – És miért csak most mondod ezt nekem? Nick meglepődve pislogott. – Ezt hogy érted? – Miért nem mondtad meg akkor, amikor szeretkeztünk? Vagy legalább itt Washingtonban, a lakásodon? Ebben az étteremben csak... – Csak úgy tudsz viselkedni, amint az egy jól nevelt ifjú hölgytől elvárható. – Szándékosan késleltetted? – Akkor fogok legközelebb lefeküdni veled, amikor már a feleségem leszel – felelte Nick. – Úgy értem, ha egyáltalán hozzám jössz... – Már megint ezt csinálod! Mindig kész tények elé állítasz – méltatlankodott Akkor tehát viszonyunk van? – húzta fel a szemöldökét kérdőn Nick. – Meghiszem azt, Logan ügynök! De még milyen! – Már alig várom, hogy kettesben maradjak veled – dőlt hátra nevetve a férfi * – Köszönöm, hogy elhoztál – mondta Ron, amikor kiszállt Nick autójából a Fehér Ház előtt. – Iszonyúan ideges lettem, amikor az elnök személyesen megkeresett, és meghívott. Nem tudod, miről lehet szó?

– Csak gyanítom – felelte Nick. – Engem is keresett ma reggel. Pedig szabadnapos vagyok. Amikor közölte, hogy téged is meghívott, arra gondoltam, jöhetnénk együtt. Hallgattak egy darabig. – Még mindig Ashley mellé vagy beosztva? – érdeklődött végül Ron. Nick a torkát köszörülte. – Nem... már nem. Ron elvigyorodott. – Akkor végre megszabadult tőled, ugye? – Hát, nem egészen. Az elnök azt javasolta Chambersnek, hogy helyezzen át... Mrs. Sullivan személyes védelmére. – Megmondta, hogy miért? – Nem, de azt hiszem, köze lehet ahhoz, hogy Ashley elfogadta a házassági ajánlatomat. Ron hitetlenkedve bámult a társára. – Hozzád akar menni? – Igazából én sem vagyok még túl az első megrázkódtatáson. Megértem, hogy az elnök sincs elragadtatva. Minden olyan gyorsan történt. Még nem is ismerjük egymást eléggé. Ashleynek be kell fejeznie az egyetemet, és nekem is megvan a munkám. Azt hiszem, az eljegyzésünk nem nagyon kedvez a karrieremnek. – A Fehér Ház kapujában bemutatták az igazolványukat, és behajtottak. – Egyelőre tehát távol tartom magam Ashleytől, és csak akkor láthatom, ha az anyjával találkozik. – Jaj, pajtikám! – mormogta Ron. – A világ legbefolyásosabb emberének a lányát körüludvarolni, ehhez aztán kell mersz! Leparkoltak, és bevezették őket abba a terembe, ahol az elnök és a first lady fogadta a vendégeket. Sullivan szája széles mosolyra húzódott, amikor meglátta Ront. – Örülök, hogy újra a saját lábán látom, Stevenson ügynök! – Köszönöm a meghívást, elnök úr! Amikor Ron Mrs. Sullivanhez lépett, az elnök Nickre nézett. – Tudja, Logan, egy meglehetősen kijózanító felismerésre jutottam. – Mifélére, uram? – kérdezte a testőr, miközben kezet ráztak. – Világszerte kormányfők hallgatnak a tanácsaimra, csak a saját családomban nincs tekintélyem. – Attól félek, nem értem önt, uram. – A lányom nagyon erős akaratú hölgy – nevetett az elnök kesernyésen. – Aligha tudom majd lebeszélni arról, hogy férjhez menjen magához.

Nick szíve hevesebben dobogott, amikor felfogta, miről beszél Sullivan. A családjába fogadta éppen! – Mindennél jobban szeretem a lányát, uram – mondta. – Boldoggá akarom tenni. Az elnök körbenézett. – Erről még beszélünk. Nick kezet fogott Mrs. Sullivannel, majd a közelben álló Ronhoz lépett. – Nem ismerek túl sok embert itt – jegyezte meg a társa. – Hát te? Nick felfedezte az alelnököt. Ott volt Gregory Chambers is, aztán Evelyn Cramer és sok kormánytag. Ekkor Ashley lépett oda hozzá, és ő mindenki másról megfeledkezett. A lány fekete ruhát viselt, elbűvölően nézett ki benne. Szívélyesen üdvözölte Ront, mielőtt sugárzóan rámosolygott Nickre. – Mit mondott neked apa? – Semmi különöset. Ki ez a sok ember? – Az ott hátul Ray bácsi az embereivel. Aztán itt vannak többen a parti őrségtől. – A lány a büfé felé mutatott. – Szedjünk magunknak valami ennivalót, és keressünk egy asztalt! Biztos vagyok benne, hogy apa mindent meg fog magyarázni. Éppen megtöltötték a tányérjukat, amikor Nick halk hangot hallott maga mögött. A válla fölött hátranézett. – Örülök, hogy látlak, cimbora! – köszönt rá Sam, aztán odabólintott Ronnak és Ashleynek. – Te meg mit keresel itt? – kérdezte tőle Nick. – Fogalmam sincs. Iderendeltek – vigyorodott el a másik. Amikor mindenki leült, az elnök emelkedett szólásra. – Nézzenek körbe, hölgyeim és uraim! Jegyezzék meg ezeket az arcokat! – kezdte ünnepélyes hangon. – Mindannyian hősök, akiknek a hűsége és segítsége nélkül a terrorizmussal vívott titkos csatát nem nyerhettük volna meg. Sajnos, egyikük sem kaphat ezért soha nyilvános elismerést. Hivatalosan ugyanis nem történt emberrablás, és ma este nem is esik több szó erről. Még egyszer szeretném mindegyiküknek megköszönni a hűségét és kötelességtudatát. Sokan önök közül éjjel-nappal dolgoztak itt, Washingtonban, hogy az összeesküvőket leleplezzék. Tudniuk kell, hogy soha nem fogjuk ezt elfelejteni önöknek. Ashley körülnézett. Az öccsei is ott voltak. Öltönyben majdhogynem felnőttnek látszottak. – Tudom, hogy sok kérdés megválaszolatlan maradt még – folytatta Sullivan. – Ezért arra kérem Evelyn Cramert, az igazságügy-minisztérium munkatársát, hogy tájékoztasson bennünket néhány szóval.

Ashley csodálkozva nézte a törékeny asszonyt. – Jó estét, hölgyeim és uraim! Az elnök úr arra kért meg, hogy foglaljam össze röviden titkos vizsgálatunk eredményeit. – Amikor beszámolója során Samre tért rá, Nick izgatottan előrehajolt. – Egyik ügynökünk, aki mit sem sejtve kapcsolatba került az összeesküvőkkel, tájékoztatott a kormány ellen tervezett támadásról. Az összeesküvők főhadiszállása közelébe helyeztük át. Nem sikerült ugyan az emberrablást megakadályoznia, de kiderítette, hol tartják fogva az elnököt és családját, így aztán egy másik ügynök kiszabadíthatta a túszokat. Nagyon sokat köszönhetünk ennek a két férfinak. Utána az elnök vette át ismét a szót. – Sam Masters, az ön személyi lapjára előléptetés kerül! – Aztán Nickre és Ashleyre nézett. – Ön pedig, Nicolas Logan, a legnagyobb kitüntetést kapja, amit adhatok: a lányom kezét. Remélem, megelégszik ezzel a jutalommal! Egy pillanatra döbbent csend támadt a teremben, azután mindenki tapsolni kezdett. – Több mint elégedett vagyok, uram! – felelte Nick, s közben körülvették a vendégek, hogy gratuláljanak. A hangzavarban szólásra emelkedett Ray Clarke, aki az elnök mellett ült. – El sem tudod képzelni, Jim, milyen hálás vagyok az égnek, hogy épségben viszontláthatlak – fordult az elnökhöz. – Tudod, hogy mindig olyan voltál nekem, mint a testvérem. Alighanem mindannyiunk nevében szólok, amikor azt mondom, iszonyúan lesújtott a tartályhajó felrobbanásának híre. Azt kellett hinnem, a hajón vagy még. A legtöbb vendég értetlenül nézett Rayre. Végül az alelnök törte meg a csendet. – Nem értem, Ray – ráncolta össze a homlokát –, miféle tartályhajóról beszél? És miféle robbanásról? Ray Clarke körbenézett, és elmosolyodott. – Jim Sullivan ezek szerint nem mesélte el önnek, hogy elszakították a családjától, és azt sem tudta, hol vannak az övéi, és mi történt velük. Nagy szerencse, hogy élve megúszták. A legtöbb asztal felől izgatott morajlás hallatszott. – Egy tartályhajón voltak? – kérdezte Jason Freeman az elnöktől. Ashley észrevette, hogy Greg Chambers feláll. Ray háttal állt neki, így ezt nem láthatta. Az elnök lehajtott fejjel nézett maga elé. Amikor feltekintett, a szeme nedves volt. – Igen, Jason, ez mind így történt – felelte az alelnök kérdő pillantására. – Ray pontosan leírta. – Arra a férfira nézett, akit hosszú évek óta a barátjának tartott. – A baj csak az, hogy senkinek sem meséltem a tartályhajóról. Arról sem, hogy elszakítottak a családomtól, és hogy mennyire aggódtam értük. A családomon, Logan ügynökön és magukon az emberrablókon

kívül senki sem tudja, hol voltam... Leszámítva persze azt, aki az akció mögött állt. – Szomorúan csóválta a fejét. – Miért, Ray? Miért tetted ezt? Greg Chambers és egy ügynök már Ray mögött állt. Chambers elkapta a férfi karját, és bilincset tett a csuklójára. A jelenlevők dermedten látták, ahogy James Sullivan és Ray Clarke hosszan egymás szemébe néz. – Nem bántottak volna titeket – sütötte le a szemét Ray. – Ez nem válasz a kérdésemre – felelte Suliivan. – Nem maradt más választásom, Jim. Megzsaroltak. Olyan adatok birtokába jutottak, amelyekkel tönkretettek volna. Hát nem érted? Megígérték viszont, hogy mindenképpen szabadon engednek titeket. Még akkor is, ha a követeléseiket nem teljesítik. Hittem nekik. Nem akartam, hogy bántódásotok essen. – A te pénzeden vásárolták meg az ügynököket. – Nem volt más választásom – ismételte Ray. – Mindig van más választásunk – vágott vissza Suliivan. Greg Chambers intett az ügynöknek, s az kivezette az árulót a teremből. Nick és Ashley sétálni indult a holdfényes éjszakában. Tudták, hogy egy autóban titkosszolgálati ügynökök követik őket, mégsem zavartatták magukat. – El sem tudom ezt hinni! Kislánykorom óta ismerem Ray bácsit! – búslakodott a lány. – Csak annak örülök, hogy nem tanúsított ellenállást, amikor letartóztatták. Nem tudhattuk, vajon beismeri-e, hogy tud a tartályhajóról. Csak reménykedtünk benne. A lány megállt, és döbbenten a férfira nézett. – Te elejétől fogva tudtál az összeesküvésről? – Igen. – És nem szóltál nekem? – Nem. Ilyen a munkám, az életem. Mindig lesznek dolgok, amikről nem beszélhetek. Van valami elképzelésed arról, vajon hogyan hathat ez ki majd a kapcsolatunkra? A lány lábujjhegyre állt, és csókot lehelt párja arcára. – Ha azt hiszed, a munkádat előbbre helyezheted nálam, hogy engem... Nick megcsókolta, ám nyomban el is engedte. – Figyelnek minket, édesem. A lány kacagva táncolta körül a férfit. – Ugyan már! A papa bejelentése után ez hivatalos. Nem csodálkoznék, ha valaki máris értesítené a sajtót az eljegyzésünkről.

– Így csak egy politikus lánya beszélhet – nevetett a férfi. – Mindig a médiával törődik. – Tudod, Nick, elgondolkodtam valamin. Miért ne házasodhatnánk össze már a születésnapomon, a jövő hónapban? – A jövő hónapban? És mi lesz az egyetemmel? – Nem gond. Majd Washingtonban tanulok tovább. Egészen szűk körben tarthatnánk az esküvőt. Mi a véleményed róla? A lány várakozásteli tekintetét látva Nick elmosolyodott. – Ha a családod egyetért a Bálint-napi házasságkötéssel, hát legyen. Én úgysem tudok már másra gondolni, mint arra, miket csinálok majd veled, ha kettesben maradunk. Ashley kézen fogta a férfit, s továbbindultak. – El tudok képzelni még néhány jó okot arra, hogy minél előbb összeházasodjunk – folytatta a lány. – Ashley, remélem, nem akarod elmesélni nekik, mi történt köztünk! – Legfeljebb akkor, ha nem tudom őket másképp jobb belátásra bírni. Nem kérdéses, Ashley tudja, hogyan érje el, amit akar. Nick elnevette magát. Ki tudja, lehet, hogy az Amerikai Egyesült Államok első elnöknőjébe szeretett bele.