Andy McNab - Bevetésre készen!

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Andy McNab: Immediate Action. Bantam Press, 1995 Copyright © Andy McNab, 1995 This edition is published by arrangement with TransworldPublishers Ltd, London

Hungarian translation © Gy. Horváth László, 1997

Magyar Könyvklub, Budapest, 1997 Felelős kiadó Breitner Miklós igazgató Irodalmi vezető Ambrus Éva Felelős szerkesztő Katona Ágnes Műszaki vezető Szilassy János A borítót tervezte Szabó Árpád Műszaki szerkesztő Gelányi Mariann Szedte a Malum Stúdió Nyomta a Szekszárdi Nyomda Kft. Felelős vezető Vadász József igazgató Megjelent 23(A/5) ív terjedelemben ISBN 963 548 5

Nicknek, Alnek, Andynek, Joe-nak és Paulnak, hogy semmit el ne felejtsünk

1 A

z épület ablakai és ajtói be voltak deszkázva, szögesdrótozva, de minket ez nem tartott vissza. Az egyik oldalajtóra szegezett bádog hullámlemez fellazult. Alája dugtam egy lécet, és nekiveselkedtem. A szegek megmozdul­ tak. Több pár kéz markolta meg a lemez sarkát, és rángatni kezdte. A bádoglemez visszahajlott annyira, hogy a résen bemászhassunk. Homályos fény szűrődött át hat vagy hét tetőablakon; a lapos tető tíz méterre lehetett a fejünk fölött. A félsötétben itt­ott vasdarabokat láttam a csupasz betonpadlón, de ettől eltekintve üresnek rémlett a hely. Penész, korhadó fa, malter nyirkos szaga. Tökéletes, hátborzongató némaság; a legapróbb zaj visszhangot vert volna az óriási térségben. Odakinn persze nem hallották volna, senki se fogott volna gyanút, de nem akartam kockáztatni. Ránéztem a többiekre, és a távoli lépcsőház felé biccentettem. Ahogy előreindultam, lábam be­ leütközött egy pléhdobozba. A doboz gurulni kezdett a padlón, és csörögve vágódott neki egy vasdarabnak. Suttogó szentségelés a hátam mögül. Láttam, hogy a lépcső a félemeleti irodákhoz vezet, onnan pedig tovább a nyitott tetőfeljáróhoz. Amint a tetőre feljutunk, kezdődhet a muri. Fenn, tíz méter magasan mintha hidegebb lett volna, mint a földön. Nagyot szusszantottam: a lélegzetem párafelhővé változott. Megborzongtam. Odamentem a lapos tető széléhez, és lenéztem a lámpaoszlopok hegyére meg a fénytócsákra, amiket vetettek. Az utca üres volt. Senki se láthatott meg bennünket. Senki se hallhatta a reccsenve beszakadó üveget. Megperdültem, és az egyik tetőablak mellett ácsorgó három alak­ ra néztem. Négyen kellett volna ott lenniük. Egy töredék másodperc múlva tompa puffanás hallatszott az épület belsejéből. ­ John! ­ suttogta valaki hangosan, ijedten. ­ John!

Mielőtt még a cakkos szélű lyukat megpillantottam volna, már tudtam, hogy halott. Mindnyájan tudtuk. Egymásra bámultunk, és ro­ hanni kezdtünk a tetőfeljáró felé. John mozdulatlanul feküdt; semmi hang nem jött ki belőle. Arc­ cal a betonnak hevert, sötét tócsa gyűlt a szája köré. Fénylett a félhomályban. ­ Pucoljunk innen ­ mondta valaki, és egy emberként iramod­ tunk neki az ajtónak. Mást sem akartam, mint otthon lenni, bebújni a takaró alá, és azt hinni, hogy nem fogják felfedezni a dolgot. Így vi­ selkedik az ember, ha nyolcéves. Másnap délután rendőrök özönlötték el a lakótelepet. Összebeszéltünk, hogy mind ugyanazt valljuk, mert alapjában úgy gondoltuk, gyilkosok vagyunk. Sose voltam még ennyire becsinálva. Most láttam életemben először halottat, de nem is annyira a hulla látványa ijesztett meg, hanem az, hogy mi lesz velem, ha dutyiba kerülök. Mint mindenki, én is néztem a Z Cars sorozatot a tévében; időnként rémálmok gyötörtek, hogy az életem hátralévő részét börtönben kell töltenem. Akkor inkább a ha­ lál. Egészen addig átlagos gyerekkorom volt. Nem kínoztak, nem vertek. Normális, hétköznapi gyerekkor volt. A bátyám, akit úgy fo­ gadtak örökbe, már nem lakott velünk, a seregben szolgált. Szüleink a bermondseyi lakótelepünkön élők legtöbbjéhez hasonlóan gyakran voltak munka és fillér nélkül. A muter most éppen a csokoládégyárban dolgozott, hétvégén meg a munkaruhákat mosta a gyári mosodában. Az öreg éjszakánként minitaxizott, nappal alkalmi munkákat vállalt. Többnyire kocsikat bütykölt, és mindig állt a házunk előtt egy tizenöt éves Ford Prefect vagy Hillman Imp a szétszedettség leg­ változatosabb állapotában. Rengeteget költöztünk, állást keresve. Kilenc címen laktam összesen, és hét általános iskolába jártam. Kiskoromban a fater és a muter leköltözött Herne Baybe, de nem jött össze a dolog, és tanácsi segélyre szorultak. Anyám teherbe esett, született egy fiúgyereke, mire engem kiadtak egy évre Nell nénikémhez. Ez egyáltalán nem volt rossz, sőt. Nell néni Catfordban lakott, az iskola ott volt mindjárt a sarkon. És ami a legjobb ­ minden

este meleg cukrozott tejet kaptam tőle. Meg kekszet, ami ritka madár volt mifelénk. Aztán visszahurcolkodtunk. a bermondseyi lakótelepre, és jó pár évig ott éltünk. Nell néni férje, George meghalt, hagyott egy kis pénzt a muterra, és ő úgy döntött, egy sarki büfébe fekteti. Átköltöztünk Peckhambe, de az üzlet befuccsolt. A muter és a fater nem értett a pénzhez ­ még a könyvelő is sikkasztott tőlük. Akkor kibéreltünk egy fél házat. Bert bácsikám az emeleten la­ kott. A muter és a fater fizetett ugyan a pénzbeszedőnek, de a zsozsó nem jutott el a háziúrig, úgyhogy kirúgtak bennünket, és tanácsi szükséglakásra fanyalodtunk. A pénz, az mindig kevés volt. „Macikásán" éltünk, ahogy a mu­ ter nevezte ­ cukros tejbe áztatott kenyér, fölmelegítve. Egyszer el­ zárták a gázt, és az egyetlen hőforrás a lakásban a három izzószálas villanykályha volt. Anyám az oldalára döntötte a szobában, és azt mondta: táborozni fogunk. Rátette a serpenyőt, úgy főzte meg az az­ napi vacsoránkat: a macikását. Én baromian élveztem a szitut. Beléptem az első bandámba. A vezérünk úgy nézett ki, mint a Rubettes együttes énekese. Egy másik srác apjának hasz­ náltkocsitelepe volt Balhamben; rohadt gazdagoknak tartottuk őket, mert egyszer Spanyolországban nyaraltak. A harmadik ürgének meg­ rongálódott a szeme valami balesetben, állandóan szemüveget kellett hordania, úgyhogy mindenki folyton őt ugratta. Ezek voltak a minta­ képeim, a három legmenőbb srác a lakótelepen. Közéjük akartam tar­ tozni mindenáron. „Bombatölcsérekben" játszottunk, vagyis a felrobbantott régi házak helyén, ahová új tanácsiakat terveztek. Néha meg elhagyatott épületekben rendetlenkedtünk ­ a Long Lane­it Maxwell moso­ dájának hívták. Énekeltük a „Maxwell ezüstkalapácsa" című Beatles­ számot, köveket dobáltunk, ablakokat törtünk be. Mindenfelé táblák voltak kirakva: TILOS A BELÉPÉS. Hullámlemezzel, deszkákkal, szögesdróttal zárták le őket, de nekünk csak annál fontosabb volt, hogy bejussunk. Felmentünk a tetőre, és a világítóablakok érintésé­ vel rohangáltunk föl­alá, hogy lássuk, ki a bátrabb. Jó hecc volt, amíg az a srác bele nem halt. Bandát váltottam. A beavatáshoz égő gyufát kellett a karom alá tartanom, míg füstölni nem kezdett, és meg nem pörkölődött a bőröm. Dagadtam a büszkeségtől, de amikor a muter hazajött a mo­ sodából, és meglátta, totál kikészült. Nem értettem, mit van úgy oda.

Elvonszolt a Rubettes­pofa házához, hogy panaszt tegyen a mu­ terjánál. A két muter a lépcső tetején ordibált egymással, mi meg csak álltunk és röhögtünk. Engem egyedül az izgatott, hogy benn va­ gyok a bandában ­ tőlem annyit veszekszenek, amennyit akarnak. Minél több sráccal haverkodtam, annál feltűnőbb lett, hogy ne­ kem nincs annyi cuccom, mint nekik. Akkor kezdődött a skinhead korszak, és mindenki Docker Green­nadrágban meg Cherry Red­ bakancsban pompázott. Jobb híján azt mondogattam, nekem az ilyes­ mi nem imponál. Hetente egyszer uszodába jártunk, és utána Love Heart fagylaltot vagy Arrowroot kekszet kellett venni. Nekem sose volt pénzem egyikre se, úgy kunyeráltam egy kis kekszet valamelyiktől. A Love Heartba még csak bele se kóstoltam soha, úgyhogy egy nap összekuporgattam valahonnan a pénzt, és direkt elmentem venni egyet. Kiderült, hogy már nem is gyártják. Vettem helyette egy szelet Aztecot, és rettentően felnőttnek éreztem magam. Csak sajnos senki­ nek se dicsekedhettem el vele, mert egyedül voltam. Beálltam cserkésznek, de egyenruhára sose tellett. Hetente tag­ díjat kellett fizetnünk, de azt az első egy­két alkalommal sikerült el­ hazudnom. Keddenként tornacipőt kellett vinnünk a teremfocihoz. Nekem az se volt, úgyhogy megfújtam valakiét. Rajtakaptak, és jött a prédikáció: „Lopni bűn." Ezzel véget is ért a cserkészpályafutásom. Tudtam, hogy a nagyobb srácok maguk keresik meg a zseb­ pénzüket, ezért rábeszéltem a tejesembert, hadd segítsek neki va­ sárnaponként a széthordásban. Fél koronát kaptam tőle, amin vettem egy képregényt, egy üveg kólát meg egy Mars szeletet. Hat pennym maradt, de megérte. Fontos volt a számomra, hogy kólát és Marsot vehetek, mert nagynak érezhettem magam, még ha csak hetente egy­ szer is. Az egyik bandatag „fényezett" bőrcipőben járt, az volt akkor a divat. A haja is mindig úgy fénylett, mintha éppen a zuhany alól jönne. Minálunk csak vasárnaponként volt fürdés. Ő meg minden este fürdött, amit én nagyon menőnek tartottam. Egyszer a szo­ bájában hülyültünk, és észrevettem, hogy egy papír tízshillinges van a perselyében. Hozzám képest ki volt tömve az ürge, tudtam, hogy nem fog neki hiányozni. Megfújtam, és az eset sohasem került szóba közöttünk. Egyre többet loptam. A muter folyton hitelbe vásárolt a szövetkezeti boltban. Ha tejért vagy másért szalajtott, magamnak is

vettem ezt­azt, és fölírattam; tudtam, hogy nem fogja megnézni a számlát, szó nélkül fizet majd, ha lesz pénze. A bátyámmal sose laktam együtt. Csak arra emlékszem mindig, hogy jön szabadságra a seregből, és ajándékokat hoz. Nem ismertem igazán, és ő sem ismert engem. De egyszer, amikor odahaza volt, észrevette, hogy nem tudok olvasni, és tanítgatni kezdett. Nyolc­ kilenc éves lehettem, de még az ábécével is hadilábon álltam. Leült mellém, és végigmentünk rajta. Nagyon büszke voltam, hogy foglal­ kozik velem. A rövid lecke azonban nem változtathatott meg alapja­ imban. Amikor a középiskolát elkezdtem, még mindig egy hétéves gyerek szintjén állt az olvasástudásom. Egy nap elkéstem, és éppen a folyosón loholtam, amikor galléron ragadott az igazgató. ­ Hová mégy? ­ Az osztályba. ­ És hol a cipőd? Lenéztem a tornacipőmre. Csak nagy sokára esett le a tantusz. ­ Idén még nem volt rendes cipőm. Űrlapért kellett mennem, hogy a szüleim segélyt kérhessenek. In­ gyen kaptam a buszbérletet, az iskolai ebédet. Az „ingyenes" sorba kellett állnom az ebédlőben. Nem voltam persze egyedül: Brixton és Peckham körzeti iskolája lévén, diákjai nem sokban különböztek egymástól. De azért ebből a bandából nem bántam volna, ha mielőbb kiszállhatok. Egyre pimaszabbul loptunk. Először csak a magunk használatára csentünk tollakat a Woolworth áruházból, később már eladásra. Egy bútorbizományi előtt, a járdán megpillantottunk néhány új holmit, és nekem megtetszett egy kis kerek kávézóasztalka; elrohantunk mellet­ te, fölkaptuk, és egy másiknál elpasszoltuk tíz shillingért. Aztán be­ mentünk Ross kávézójába, és sajtos tekercsre meg habos kávéra költöttük. Egyszer pénzt csórtam Nell néni szomszédasszonyától. Egyene­ sen az édességboltba vittem az egyfontost, és észre se vettem, hogy Nell néni áll mögöttem a sorban. Nem szólt semmit, de betelefonált az iskolába. Az osztályfőnöknő behívatott, és megkérdezte: ­ Honnan volt annyi pénzed? ­ Találtam valahol egy régi tükröt ­ mondtam ­, kifényesítettem, és eladtam két fontért.

Bevette. Baromi okosnak képzeltem magam; aki meg hagyja, hogy lopjanak tőle, gondoltam, az hülye. Mivel a muter meg a fater keményen robotolt, én elég szabadon mozoghattam. Azzal fizettem nekik, hogy szar alak voltam. A muter eltörte a lábát, és egyik nap a szobában üldögélt, a Peyton Place-t nézte. ­ Az utolsó narancsot ne edd meg, Andy ­ mondta ­, magam­ nak tettem félre vacsorára. Tudtam, hogy nem bír fölkelni, ezért felkaptam és hámozni kezd­ tem a narancsot, a héját kidobáltam az ablakon. A muter tajtékzott, és én a szeme láttára faltam föl az egészet, aztán, amikor megje­ lent az apám, kiszaladtam a házból. Elcsúsztam a narancshéjon, és eltört a csuklóm. Iskola után, sőt néha ahelyett, lopni jártunk olyan helyekre, mint Dulwich Village meg Penge, amelyek egyenesen megérdemelték, hogy kifosszák őket. Elsétáltunk a parkban a padokon ülők mellett, fölmarkoltuk a re­ tiküljeiket, és uccu neki! Vagy épp csak kiszálltak a kocsiból, hogy fagylaltot vegyenek a gyereknek; behajoltunk az ablakon, és eltulaj­ donítottunk ezt­azt. Ha kölcsönzői vagy külföldi rendszámú kocsi volt, tudtuk, hogy a csomagtartójában is bőven lesz cucc. És arra is rájöttünk, milyen könnyű azokat felfeszíteni. Ebédszünetben levettük és a táskába gyömöszöltük az egyenka­ bátunkat, hogy ne tudjanak azonosítani bennünket, ha lopni me­ gyünk. Az meg se járta az eszünket, hogy közel s távol a miénk az egyetlen állami középiskola. Egyszer feltörtünk egy autót, elloptunk belőle egy csomó levelet, és kiderült, hogy csekkek vannak bennük. Azt hittük, itt a Kánaán. Egyikünknek se volt annyi esze, hogy fel­ fogja: semmire se megyünk velük. Egy éjjel betörtünk egy kempingboltba Forest Hillben. Hárman voltunk, a lapos tetőn át hatoltunk be. Most sem igen tudtuk, mit is akarunk. Ezeken a helyeken leginkább aranyérmes szalagokat lehe­ tett kapni az ember úszónadrágjára. Mérgében valamelyikünk bele­ szart a kirakatban díszelgő serpenyőbe.

Tizennégy éves koromban azzal akartam imponálni a csajoknak, hogy milyen tiszta vagyok. A peckhami piacon öt pár zoknit lehetett kapni egy ficcsért, de valami eszelős színűek voltak: sárgák, lilák.

Gondom volt rá, hogy mindenki lássa: mindennap más színű zokni van rajtam. És minden este lezuhanyoztam a Goose Green­i uszo­ dában. Öt pennybe került a zuhany­ és a törülközőhasználat, két pen­ nybe a szappan és kettőbe a kis zacskó sampon. Tiszta zoknikban jártam, csókolnivalóan higiénikus voltam, vi­ szont enyhén szólva túlsúlyos. És a csajok valahogy nem buktak a narancssárga zoknis hájpacnikra. Aztán végigsöpört az országon a Bruce Lee­mánia. Az emberek kitántorogtak a kocsmából, be­ tántorogtak a moziba, és utána úgy érezték, ők a Karate Kölyök. A peckhami mozik és kínai éttermek környékén péntek este mást se le­ hetett látni, mint velőtrázó Bruce Lee­visítással lámpaoszlopokba meg egymásba fejelő ürgéket. Karatézni kezdtem, heti háromszor jártam edzésre. Baromian élveztem. Felnőttek és magamkorúak között forgolódhattam, lefogy­ tam. Többé­kevésbé rendszeresen futottam is. De a tanulás továbbra sem igen ment. Összehaverkodtam egy Péter nevű pofával, akinek a kézelője meg a kerek gallérja úgy lógott ki a blézeréből, mint Jason Kingnek. Baszottul menőnek képzeltem a nagy, buggyos nadrágját is. Megkérdezte, nem akarok­e két hetet az apjánál dolgozni, és én ráharaptam. Az apjának szállítóvállalata volt. Péter és én elektromos cikkeket pakoltunk teherautókra, és segítettünk a leszállításban is. Egy va­ gyont kerestünk, főleg mert megcsaptunk rádiót, hangszórót, amit csak lehetett, amikor a sofőr nem nézett oda. Abban a hónapban többet kerestem, mint a faterom. Felnőtt szem­ mel nézve is jó meló volt. Én semmi mást nem akartam már, csak otthagyni a sulit, állásba menni, pénzt keresni. Fogalmam se volt, mennyire behatárolom ezzel a horizontomat, de hát a tanároktól nem sok útmutatást kaptunk. Épp elég dolguk volt azzal, hogy kordában tartsanak bennünket. Arra már nem jutott idejük, hogy a szánkba rágják: más dolgok is vannak a mi kis világunkon kívül. Nem fogtam fel, hogy választási lehetőségem volna, és nem is érdekelt. Ahol mi éltünk, igazán jó szakmának a nyomdászé meg a dokk­ munkásé számított. Eggyel lejjebb volt a skálán a metróvezetőé meg a karosszérialakatosé. Más jóformán nem is létezett. Végül már többé­kevésbé teljes állásban dolgoztam a pasasnál, turmixgépeket, limonádét hordtam ki nyáron. Mindig sikerült plusz rekesz italokat pakolnom a kocsira, ezeket elpasszoltam a kocs­ máknak, és zsebre vágtam a zsozsót.

Télen meg szenet hordtam. Janinak éreztem magam, mert oda bírtam emelni a bazi nagy kosarakat a csúszdához. Minden vénasszony behívott teázni. Azt képzeltem, mindent tudok már, amit tudni érdemes. Szántam a tökfej diáktársaimat, akik a semmiért gürcölnek. Nagy pénzeket kerestem, mindenem megvolt, amire két évvel azelőtt vágytam. A szüzességemet egy vasárnap délután, tizenöt éves koromban vesztettem el. A haverom nővére tizenhét lehetett. Kapható volt, sőt készséges, csak iszonyúan kövér. Nem voltam benne biztos, ki tesz ott szívességet kinek. Ügyetlenül, kapkodva és villámgyorsan zajlott le az egész, s utána megígértette velem, hogy nem mondom el senki­ nek. Megígértem, de amilyen szemétláda voltam, azonnal el­ híreszteltem. Aztán kitelt a szerződésem, és az akkoriban megnyílt catfordi McDonald'shoz szegődtem el. Na, ott nem volt megállás. Negyed­ óránként söpörhettem, moshattam föl a padlót. Kajaszünetet adtak, de az ételért fizetni kellett. Szélhámoskodni nem létezett, nagyon meg voltak szervezve a dolgok. Utáltam. A kereset is szar volt, alig több, mint a munkanélküli­segély ­ de a McDonald's közelebb esett hozzánk, mint a munkanélküli­hivatal. Kezdtem el­eltünedezni. Egy ürgével kifosztottuk a nénikéje gázmérőjét, és napibérlettel átruccantunk Franciaországba. Azt mondtuk a komposoknak, hogy a túloldalon várnak bennünket a szüleink. Visszafelé még egy mentőmellényt is megcsaptunk, és megpróbáltuk elsózni egy doveri boltban. A szüleimre egyáltalán nem voltam tekintettel. Volt, hogy hajnali négykor keveredtem haza, s a mutert már az idegbaj kerülgette. Néha kiszállt a rendőrség is, de mást nemigen tehettek, mint hogy jól le­ barmoltak. Én meg istentelen vagánynak képzeltem magam, amiért járőrkocsi rostokol a házunk előtt. Rohamosan züllöttem, a végén már odáig, hogy utcai vécéket bo­ rogattam fel, és elcsakliztam a bennük kucorgók kézitáskáját. Egy nap aztán egy dulwichi ház alagsorából faroltunk kifelé hárman, ami­ kor lecsapott ránk a rendőrség. A vasútállomás táján kapott el ben­ nünket egy kutyás közeg. Térdig be voltam szarva. A rabomobilban még blöfföltem, mert a másik kettőn semmi ijedtség nem látszott, de amikor a kapitányságon elkülönítettek bennünket, lóhalálában igyekeztem kimutatni a

félelmemet. Azt akartam, hogy sajnáljanak, hogy ne higgyenek rossz fiúnak, csak könnyen befolyásolhatónak. Elképzeltem, hogy börtönbe kerülök, és én leszek a friss hús. Mindig felnéztem a környékbeli börtöntöltelékekre, de most végre­ valahára megértettem, hogy nem fenékig tejfel az ilyen élet. Kétségbe voltam esve. Amikor a szüleim megérkeztek, és a muter tekintetében meg­ pillantottam a szégyent és a csalódást, arra gondoltam: ez már csak így lesz ezután? Így fogom leélni az életemet? Az is elég rossz, ha az emberre rácsapják a cellaajtót; ücsöröghet egymagában egy szűk kis lyukban. De az anyámat még sose láttam ilyennek, és ez volt az iga­ zán rettenetes. Elhatároztam, hogy megváltozom. Azt mondtam magamnak ott a kihallgatószoba ürességében: „Oké, szóval mi a teendő? Meg kell szervezned magadat, haver." A suliban volt egy rövid időszak, amikor kifejezetten élveztem az angolórákat. Még egy ötös dolgozatot is írtam Scott kapitányról. De tovább már nem erőltettem magam. A történelembe is belezúgtam egyszer, és hosszan szöszmötöltem az angolszász falu makettjével, amit csinálnunk kellett. Talán ezt kéne folytatnom. Az biztos, hogy nem akarok afféle kültelki bunkóvá válni, aki azt hiszi, ő a jani, mert Mark III Cortinája van, és aranylánc fityeg a retkes nyakán. Szóval mihez kezdjek? Dél­Londonban ki van zárva, hogy tisz­ tességes álláshoz jussak. Végzettségem semmi, a gyári melóhoz meg nem fűlik a fogam. Az agyam hátuljában mindig is ott motoszkált a sereg. Amikor Bert bácsi fölöttünk lakott az emeleten, egyszer hallottam, amint a seregről mesél a muternak. A második világháború előtt zupált be, merthogy ott napi háromszori étkezés van. És tudtam azt is, hogy ki­ kupálják az embert, mert a muter ezt mondta a bátyámról. Nagy­ nénik, nagybácsik hajtogatták: „John oda van a seregbe." Mire a szüleim rávágták: „Úgy bizony, embert faragnak belőle." Meg aztán láttam a toborzóplakátokat is ­ csupa szörfölő pasas, dugig pénzzel, a legjobb helyeken császkálnak, izgalmas dolgokat művelnek. És még ki is tanítanának a seregben. Meg kéne próbálni három évre, gondoltam. A bátyám élvezte, én miért ne? Mindeneset­ re legalább Londontól megszabadítana. Mindjárt a kihallgatás elején így szóltam:

­ Kérem szépen, én nem szeretnék szarba kerülni, mert jelentkez­ ni akarok a seregbe. Nem az én ötletem volt a betörés. Én csak hoz­ zájuk csapódtam. Kiállítottak őrnek, aztán amikor szaladtak kifelé, én is velük szaladtam. Három napig maradtam előzetesben, várva, hogy bíróság elé lökjenek. Utáltam minden percét, és megesküdtem, ha ebből kikeve­ redek, soha többé ilyen nem történhetik velem. Az ítéletnapon a másik kettő javítót kapott, én csak figyelmezte­ tést. Folytathatom, ahol abbahagytam, vagy tényleg bebizonyíthatom mindenkinek, magamnak is, hogy ezentúl komolyan veszem az életet. Fölugrottam egy buszra, ami a toborzóiroda felé gurult.

2 H

elikopterpilóta akarok lenni a szárazföldiek légi hadtesténél ­ mondtam a toborzó őrmesternek. Csináltattak velem egy egyszerű angol­ és matektesztet, amin si­ mán elhasaltam. ­ Jöjjön vissza egy hónap múlva ­ biztatott az őrmester. ­ A teszt ugyanez lesz. Elmentem a közkönyvtárba, és kivettem egy elemi matektan­ könyvet. Ha a szorzást elsajátítom, gondoltam magamban, soha többé nem kell a cellaajtó becsapódását hallanom. Négy hét múlva visszatértem, végigcsináltam ugyanazt a tesztet, és megfeleltem. Az őrmester a kezembe nyomott egy rakás űrlapot, hogy odahaza töltsem ki. ­ Kikhez állsz be? ­ kérdezte a fater. ­ A szárazföldiek légi hadtestébe. ­ Az jó. Csak a gyalogsághoz ne menjél, mert ott semmit se ta­ nulsz. Kaptam egy menetlevelet Sutton Coldfieldbe a háromnapos válogatóra. Mindenféle egészségügyi vizsgákon estünk át, meg­ kérdezték, hogy ha ez a fogaskerék erre forog, akkor amaz merre fo­ rog, és egy kicsit megfuttattak­ugráltattak bennünket. Filmeket ve­ títettek, előadást tartottak első meg második lépcsőkről, meg hogy mi a sereg szerepe a világban. Baromian tetszett. Úgy nézett ki, a szárazföldiek légi hadteste mindenhol ott van; kezdhetek mindjárt Hongkongban vagy Cipruson. Ám ahogy teszt tesztet követett, ráébredtem a szörnyű valóságra: nem lesz énbelőlem az életben se pilóta. A legtöbb jelentkező hoz­ zám képest az agysebész kategóriába tartozott, kitűnő érettségivel meg mifenével, s ezek műszakiaknak, építőknek törekedtek. Mini­ mum ebbe a ligába kellene tartoznom a pilótakiképzéshez. Lelki sze­ meim előtt, mint a fuldoklónak, elsorjázott az a sok szén­ meg italki­ hordás. Tanultam volna inkább, az anyja szentségit!

Az utolsó egyeztetésnél azt mondta a tiszt: ­ Beállhat a szárazföldiek légi hadtestébe, és kitanulhatja az utántöltést. De szerintem maga nem oda való. Maga azt szereti, ha zajlik az élet, nem igaz, McNab? ­ De, azt hiszem. ­ Utazni, világot látni is szeretne, he? ­ De mennyire. ­ Mi lenne, ha a gyalogsággal tenne próbát? A zászlóaljak két­ három évenként máshová mennek. Ifjú embernek az sokkal izgalma­ sabb. Van példának okáért üresedésünk a Royal Green Jacketsnél. ­ Akkor én oda besorolok. El voltam telve magammal. Fasza gyerek vagyok, katona leszek. Alig vártam, hogy hazaérjek és elújságoljam. ­ Na, hová dugtak? ­ pillantott föl az újságjából a fater. ­ A Royal Green Jacketsbe. Az meg mi? ­ Könnyűgyalogság ­ sugároztam az örömtől. ­ Te isten barma, te! ­ üvöltötte az öreg, elhajítva az újságot. ­ Azoknál semmit se fogsz tanulni. Szaladgálsz majd, mint a töketlen kutya, egy irdatlan zsákkal a hátadon! Engem azonban semmi el nem tántoríthatott. Két nap múlva, amint napnál világosabb lett, hogy elszántam magam, a muter a ke­ zembe nyomott egy borítékot. ­ Itt az ideje, hogy mindent megtudjál. Kinyitottam, és előhúztam belőle ­ az örökbefogadásom iratait. Nem rázott meg. Azt tudtam, hogy a bátyám nevelt gyerek, és ma­ gamra se gondoltam másként soha. ­ Egyéves voltál, amikor a szülőanyádat megismertem ­ me­ sélte a muter. ­ Elmondta, hogy egy görög bevándorlónál dolgozik, aki az ötvenes években jött át, és mulatója van a West Enden. Ő volt ott a cigarettáslány, és tizenhét évesen teherbe esett a görögtől. Azt mondta, egyikük se akart gyereket, ezért kitett a kórház lépcsőjére egy szatyorban. A muter és a fater mindjárt az elején gondozásba vett, és később örökbe is fogadtak. ­ Anyád nem törődött veled, Andy ­ mondta a muter. ­ Gyere­ kem bármikor lehet, amennyit csak akarok, ezt vágta a képembe.

1976 szeptemberében megcsinálták nekem a világ legrémesebb frizuráját, azzal vonatra szálltam Folkestone­ba. Emeletes buszok vártak bennünket, hogy elszállítsanak a kiskorúkiképző zászlóalj shorncliffe­i táborába. Amint odaértünk, mind az ezeregyszázunknak újra átfazonírozták a haját. Tökkopaszra nyírtak bennünket ­ valami iszonyú volt. Abban a pillanatban tudtam, hogy utálni fogom ezt a helyet. Az első napok másból sem álltak, mint basztatásból, szerel­ vénykiadásból, basztatásból. Farmerben nem járhattunk, mert az úriemberhez nem illő. Még ha egy közlegény lépett is be a szobába, vigyázzba kellett vágnunk magunkat. Azt képzeltem, kemény gyerek vagyok, de voltak ott ürgék, akik mellett én nyuszi se lehettem. Saját készítésű tetoválások borították a karjukat, és úgy sodorták maguknak a staubot. Ha másba nem tudtak, egymásba kötöttek bele. Úristen, gondoltam, ha itt ilyen, mi lesz a tényleges zászlóaljnál? Máris elegem volt. Mocskosul megfingattak bennünket. Ami nem vigyázzmenet volt, az futólépés volt. Tornaterem mindennap, futás, ugrás. Aztán mit tesz isten, megkedveltem. Kiderült, hogy futásban egész jó va­ gyok, úgyhogy kezdtem a dolgok sportrészére specializálódni. Akkoriban mindenféle alapkiképzéshez hozzátartozott a bunyó. Négyzet alakba összetoltak négy padot, és azt mondták: „Na, maga meg maga, befelé", mi meg nekiláttunk gyapálni egymást. A leg­ többen csak csápoltak a karjukkal, mint a holdkórosok. A glasgow­i és sheffieldi vagányok már valamivel kifinomultabban csinálták, ám legnagyobb meglepetésemre kisült, hogy az egyik legjobb öklöző ot­ tan egy bizonyos peckhami gyerek. Mire észbe kaptam, már be is válogattak a század bokszcsapatába. Ha a seregben sportoló lehetsz, abban az a szép, hogy felmente­ nek az egyéb gyakorlatok alól. Azonkívül vörös melegítőben mászkálhatsz naphosszat, mindenki irigységére. Mindkét váltósúlyú meccsemet megnyertem, a század pedig első lett a zászlóaljbajnokságon. Bejutottunk a hadseregdöntőbe, és én lettem a váltósúlyú bajnok. El is határoztam rögvest a jövőmet: a Ro­ yal Green Jacketsnek az 1. zászlóaljába sorolok, mert azok a bokszo­ lósok, végigsportolok három évet, aztán aviszonlátás. S ami a leg­ szebb: az 1. zászlóalj éppen Hongkongba készült.

A legtöbb hapsi persze utált bennünket, sportolókat. Lehet, hogy a melegítőnk színe miatt ­ de talán még inkább amiatt, hogy az ebédlőben a sor elejére állhattunk. Egyszer a bokszcsapat benagyképűsködött az ebédhez, oda­ csörtetett a sor elejére, és cikizni kezdte a többieket. ­ Azt hiszitek, ti fingjátok a passzátszelet, mi? ­ jegyezte meg egy glasgow­i gyerek. Kajánul rávigyorogtam, odaplántáltam magam a sor élére, és vártam, hogy ajtót nyissanak. Egy glasgow­i száj a fülembe súgta: ­ Tudod­e, minek híják a bokszolók melegítőjét? Vállat rántottam. ­ Geciládának. ­ Azzal teljes erőből belevágta a villáját a com­ bomba. Hátratántorodtam, lenéztem. A villa tövig belement a lábamba. Megmarkoltam, és ki akartam húzni, de a görcsbe ugrott izmok nem engedték. Nagyot rántottam rajta, végre kijött. Az ágai vöröslöttek a véremtől. Hátraarcot csináltam, és kimasíroztam az ebédlőből. Egy pisszenés nem hagyta el a számat. Csak amikor már az épület sarkán is befordultam, kaptam a kezemet a szám elé, és ordítottam, mint a fába szorult féreg.

A boksznak ezzel befellegzett. Visszatértem a szakaszhoz, amelynek még akkor hat hónapja volt hátra. Nagyon le voltam ma­ radva. Fegyverkezelést tanultam, de nem rögzült meg bennem. Le kellett szállnom a földre; a fiúk sokkal többet tudtak nálam. Ráhajtottam, és még elő is léptettek a végén. Az utolsó három hónapban ugyanis rangot kaptunk, kiskorú őrvezetőtől a kiskorú főtörzsig. Szart se ért persze az egész. Péntek reggelenként volt az „ezredes terepfutása" a hat mérföldes pályán meg a tábor körül. Az egész zászlóaljnak részt kellett benne vennie. Aki az ezredes mögött végzett, csinálhatta újra vasárnap, akár törzstiszt volt, akár kiskorú újonc. Ezután jött a foglalkozás a gyakorlótéren: hogyan ázzunk­ fázzunk­éhezzünk a lehető leghatékonyabban. Én élveztem; legalább nem a táborban lógattuk a tökünket. Egyre jobban csináltam, és büszke voltam magamra. Volt egy bizonyos rituálénk. A kapus őrmester kilépett a kuc­ kójából, és üdvözölt bennünket. Ez volt az első eset, hogy bárki is tiszteletet mutatott irántunk, kölykök iránt. Szakaszkötelékben

támolyogtunk befelé, fejünkön azzal a hülye bádogsisakkal, a szerel­ vény összevissza lógott rajtunk, bűzlöttünk, a pofánkon elmázolódva az álcafesték, ő meg csak előlép, és agyondicsér bennünket. ­ Derék dolog! Csak így tovább! ­ bömbölte. Eszméletlen büszkeséggel töltött ez el, főleg mivel az idő többi részében lebaszásnál egyebet nem kaptunk tőle. Ezután jött a fegyverkarbantartás, ami szombat estig, vasárnap reggelig is elhúzódhatott. Aztán ­ a hétvége! Haza nem mehettünk, és a városba is csak este tízig eresztettek. A folkestone­i legények rühelltek bennünket, merthogy nekünk volt pénzünk. Heti három fontból igencsak el lehetett kápráztatni a csajokat. Megismerkedtem egy Christine nevű lánnyal a Rotundában, és attól fogva amikor csak lehetett, találkoztunk. Most már komolyan élveztem az egészet. Nagy nehezen felfog­ tam, mi az egyetlen helyes reagálás a basztatásra ­ engedelmeskedj, bármekkora baromság is, akkor békén hagynak. És minél inkább en­ gedelmeskedtem, annál jobban ment persze minden. A gyakorlatozás egyre intenzívebb lett. Heti egy­két éjszakát min­ dig kinn töltöttünk a szabadban, s az egész egy kéthetes, éleslövészettel egybekötött harcászati gyakorlatban kulminált. Végre kezdtem fölfogni a lényeget. Eddig csak gödröt ástunk, beleültünk. Most már azt is tudtam, miért ülünk benne. Kéthavonta eltávozást kaptunk. Egyszer, amikor hazamentem, összejöttünk a régi haverokkal, de már valahogy más volt az egész. Eltávolodtunk egymástól. Még ilyen rövid idő alatt is megváltozott a világnézetünk. Őket csak az érdekelte, ami azelőtt engem is: a lógás. Nem mintha felsőbbrendűnek éreztem volna magam ­ sőt. Úgy rémlett, lemaradok valamiről. Ők azt tervezték, hogy kiruccannak Margate­be, én viszont vasárnapokon nem csinálhattam egyebet, mint hogy díszegyenruhába bújva kivonultam a helyőrségi templom­ ba. De azért csak visszavágytam a zászlóaljhoz. Avatáskor én vezethettem a szakaszomat, és kaptam egy levelet: „Gratulálok a Könnyű Hadosztálykardjához. Csak így tovább, re­ mélem, szép karrier vár magára." Gőzöm nem volt, mi az a Könnyű Hadosztálykard. Kiderült, hogy minden ezrednek van egy ilyen kitüntetése, amit a legígérete­ sebb ifjú katonának adományoznak. Az is kiderült, hogy egy teljes napon át kell gyakorolnom, hogyan masírozok majd oda, rázok ke­ zet, tisztelgek, veszem át a kardot, csinálok hátraarcot és masírozok

vissza. A végén a teljes zászlóaljnak be kellett vonulnia a tornate­ rembe, hogy az ezredes mindenkit átadhasson a leendő századának. Nagyon komáltam a kardot, már alig vártam, hogy a szobám fa­ lára akaszthassam. De amint az emelvényről leléptem, egy őrmester csak kimarkolta a kezemből, és belenyomott helyette egy ónbögrét. A kard ment vissza az ezredmúzeumba. Az avatás nagy felhajtás volt. Eljöttek a szüleim, meg a bátyám is a családjával. Szokatlan volt, mert addig nemigen csináltak ilyet ­ a muter és a fater még a szülői értekezletekre se ment el szinte soha. Őszintén szólva ez volt az első eset, hogy a családom vagy bármelyik tagja bárhol is megjelent. Úgy gondoltam, ezen a napon válok igazi katonává. A kiskorú gyalogsági kiképzőzászlóalj sapkarózsáját és derékszíját viseltük, de oszolj után végre feltehettük az ezredsapkánkat ­ a Green Jackets­ barettet. Ám egy apróság még hátravolt. A gyönyörűen kifényesített szeges talpú bakancsunkat mindnyájunknak vissza kellett vinni a raktárba, kivéve a kiképzőinket, a gárdistákat, akiknek ez marad a díszlábbelijük. Úgyhogy fölsorakoztunk szépen, és addig vertük a járda széléhez, míg pókhálóvá nem hasadozott rajtuk a máz. Ne már hogy az utánunk jövő kopaszok bejáratott surranóban élvezkedjenek.

3

K

éthetes szabadság után jelentkeztem a winchesteri ezred­ kiképző állomáson. Előre örültem, de azért drukkoltam is, amikor tizenegyen csatlakoztunk az alapkiképzés utolsó hat hetének elébe néző felnőtt újoncok egy szakaszához. A kiskorú gyalogsági kiképzőzászlóaljéval összevetve itt nulla volt a fegyelem. A napi munka végeztével átöltözhettünk, és egysze­ rűen kisétálhattunk a városba. A hat hét letelte után eldőlt, kit hová vezényelnek. Ha az ember­ nek testvére szolgált valamelyik zászlóaljnál, kérhette, hogy oda he­ lyezzék, egyebekben pedig megmondhatta, hogy hová szeretne men­ ni, s aztán szurkolhatott. A Royal Green Jackets 3. zászlóalját úgy hívták, hogy „cowboyok", az 1.­t úgy, hogy „bokszoló bunkók". A 2. zászlóalj Gibraltáron állomásozott, de már készült haza északír szol­ gálatra. Én az 1. zászlóaljhoz kértem magam a boksz miatt, meg hogy hongkongi turné várta őket hamarost. Naná, hogy a 2.­ba osztottak be. Nem örültem, enyhén szólva ­ pláne, amikor kiderült, hogy a csúfnevük: „szatyrok".

­ Maga honnan valósi? ­ kérdezte tőlem a zászlóvivő őrmester az alakulótéren, a vakítóan ragyogó mediterrán nap alatt. ­ Londonból. ­ Azt hallom a beszédjén, maga hatökör. De Londonban honnan? ­ Peckhamből. ­ Akkor nyomás a B századba. Lövészszakaszom tizenhat ürgéből állt. Azt mondták ne­ künk, a zászlóaljnál majd elkapnak bennünket egy kis pótkiképzésre ­ vagyis hogy fejünkbe verjék az ott dívó szokásokat. A 2. zászlóalj azonban ki se látszott a munkából; sziklaszerte dísz­ meg határőrsé­

get kellett adnia. Ügyet se igen vethettek ötünkre, úgyhogy az első hetekben szabadon lófráltunk. Megérkezve, mindjárt másnap reggel kimentem a gibraltári főutcára. Boltok sora, ameddig csak a szem ellátott, tele olcsó kar­ órákkal meg marokkói szőnyegekkel, s a többségét ázsiai vagy arab kereskedők vezették. Egy ötösért rögtön vásároltam a muternak egy pávaszemes szőnyeget, mire a boltos még egy pár strandpapucsot is hozzám vágott ráadásként. Óriási, gondoltam; két napja sincs, hogy itt vagyok, és már eszméletlen üzleteket kötök a bazárban. Az esztendei kiképzés után tele voltam lelkesedéssel, a ve­ zénylésem meg egyenesen boldoggá tett ­ mediterrán tengerpart, ve­ rőfény. Most jártam először külföldön, eltekintve az egynapos fran­ cia utaktól, és még fizettek is érte. Ezért lepett meg a többség hoz­ záállása. Az öregkatonák némelyikének semmi se tetszett, minden „szar" volt meg „a kurva anyja". „Na, kötök egy kis üzletet", hallot­ tam tőlük nemegyszer, s ezzel a rejtélyes mondattal eltűztek. Időbe telt, mire kiderült, mit is csinálnak ilyenkor. A seregbe belépő tinédzserek jó része belekóstolt már valamilyen kábítószerbe. Hozzátartozott a kultúrájukhoz, s ezt a seregbe is ma­ gukkal hozták. Engem a drog sohasem érdekelt, főleg mert utáltam a bagót, és soha bele nem kóstoltam. A kifejezéseket, az argót ismer­ tem, de azt már nemigen tudtam, melyik mit is jelent. Most, hogy így szembekerültem a drogkereskedelemmel, megrémített; annyira ide­ gen volt tőlem, hogy szinte földön kívüli. Mesélték később, hogy a drog mindig is probléma volt a sereg­ ben. Egyszer, amikor a zászlóalj tengerentúli gyakorlatból tért meg, egy egész buszkaraván kanyarodott be hozzájuk hajnali fél háromkor: a helyi rendőrség, az ilyenkor szokásos rutinrazziára. Ez esetben illegális szert ugyan nem találtak, viszont egy tisztet olyan testgyakorlás közben kaptak, ami a katonai törvények szerint még illetlenebb. Az aknavető szakasz egyik tizedesével osztotta meg az ágyát. Körülöttünk a hetvenes évek kultúrája tombolt, de a sereg még mindig az ötvenesekében pácolódott. Mintha csak egy fekete­fehér filmben éltem volna, amiket vasárnap délutánokon meg­megnéztem. Minden reggel fel kellett hajtanunk egy bögre „csigert", vagyis po­ rított citromlét: az ezredes biztosan Cook kapitánynál olvasta, hogy így lehet elkerülni a skorbutot. Egyszer egy friss tisztet az ír Gárdánál az adjutáns így okított: „Mint fiatal alantos tisztnek ezek a

kötelmei. Egy: sohasem hord barna öltönyt. Kettő: a földalattit földalattinak mondja, és sohasem metrónak. Három: piros buszra nem száll. Négy: kalap, esernyő mindig kéznél. És öt: barna papírba tekert csomaggal sose lássák." Arról, hogy a katonáival hogyan bánjon, szó sem esett.

Gibraltár nyáron tömve van turistákkal, s mivel rengeteg ceremo­ niális feladatot láttunk el, a díszuniformisunkra buktak a szép lányok. Legalábbis ez volt az elméletem, amikor egy délután nekieredtem a főutcának ­ civil álruhában habár. Találtam egy Capri bárnak keresz­ telt helyet: plasztik pálmafák, félkör alakú bokszok. Diszkrét félhomály, elegancia. Gondoltam én. Hogy adjak a hely meg­ követelte sikknek, whiskyt rendeltem citromlével, ami akkoriban na­ gyon kozmopolita ital volt. Üldögéltem, hallgattam a Stylistics­ meg Chilites­számokat. Időnként elhúzott az ablak előtt egy­egy ürge a zászlóaljból, és fur­ csálkodó pillantást vetett rám. A bártulajdonos angol volt. Odajött hozzám dumálni. Tökéletesre lakkozott, őszes frizurája volt, jó negyvenes lehetett, aki tizenhétnek képzeli magát. Kék matrózzubbony volt rajta bazi nagy vörös csil­ laggal. ­ Szia ­ csúszott be mellém a padra. ­ Tengerész vagy? ­ Nem, itt a zászlóaljnál szolgálok. ­ Most jöttél? ­ Aha. Kellemesen elfecsegtünk, egyszer csak belépett egy kínai nő. Egy abszolút szépség. Trapéznadrág, tűsarkú cipő: a lábaim közt mindjárt ágaskodni kezdett a bökő. Odaült hozzánk. ­ Tengerész vagy? ­ Nem, a zászlóaljnál szolgálok. Egy­két pohár után közvetlenül mellém telepedett, és én arra gondoltam: na, megfogtam az Isten lábát, biztos az italom színe teszi, egy ilyen nő hát persze hogy menő kozmopolita aranyifjak társaságá­ ra vágyik. Kezdett megtelni a bár. A zenegép lassú Donny Osmond­ számokba fogott. Becsíphettem, mert először ügyet se vetettem rá, amikor friss ba­ rátnőm azt mondta: ­ Szólítsál Pierre­nek.

Én addig úgy voltam informálva, a Pierre francia fiúnév, s gőzöm nem volt, hogy Kínában női is. Aztán, nagyon lassan, megeredt a tantusz lefelé. Körülnézve rádöbbentem, hogy a bárban mindenki ki­ vétel nélkül hapsi. Visszapillantottam Pierre­re. Csörr, mondta a tan­ tusz. ­ Izé, ki kell mennem ­ emeltem le a kezét a combomról. Nyargaltam, és közben magam elé képzeltem a zászlóaljból mindazokat az ürgéket, akik láthattak az ablakon keresztül. Napokig mint a fiaszamár, nyerítve jártam föl­alá, és boldog­boldogtalannak szajkóztam: ­ Tudod, a legjobb spanyol omlettet a Capriban sütik. Ugyan fura mókusok járnak oda, de a kaja isteni. Tizennyolc éves voltam. Már majdnem két éve hordtam az an­ gyalbőrt, mégis ez volt az első bevetésem. Prímán éreztem magam, gondoltam, okulok, tanulok, megvan a zászlóaljam, kemény faszú gyerek vagyok, nemsokára összejön a kocsiravaló, és elkápráztathatom Christine­t, amint visszatérek. Crossmaglen, ez a kis mezőváros, amelyet mi csak XMG­ként is­ mertünk, pont a határon terül el. Ez pedig azt jelenti, hogy a játéko­ sok odaát Dundalkban nyugisan nekikészülődhettek átruccanni és be­ lénk ereszteni néhány golyót. A város közepén jókora tér, körülötte alacsony házak vasrácsos kerítéssel, hogy a jószág el ne csavarogjon. Baruki­torony nézett le az egészre, amely száz méternél nem állt messzebb a biztonsági erők támaszpontjától, ahol laktunk. A Baruki nagy, hullámlemez és acélgerenda építmény ­ egy légideszantos fa­ zonról nevezték el, akit az írek felrobbantottak. Benne három géppuska, egy M79­es gránátvető, füstgyertyák, rádiók, s ami a fő, teástermoszok és szendvicsek, mivelhogy örökétig kellett ott rosto­ kolnunk. Volt benne még villanykályha is. A Barukiban őrködni iszonyatosan hideg és unalmas meló. Két főnek kellett benne lennie mindenkor. Odajutnunk hozzá pedig csakis hanyatt­homlok lehetett ­ a két soros őr elhelyezkedett a géppuskáknál, a két váltótárs kiugrott a kapun, végigrohant az utcán, aztán a felváltottak ugrottak ki, és ro­ hantak be a bázisra. Egyik nap a Barukiban voltam egy Bob nevű őrvezetővel, akit másképp „Féltökű Billynek" hívtak ­ isten tudja, miért. Gyalogos járőr lépett ki a támaszpont kapuján, a szokásos dobogó rohanás, az­

tán egyszer csak: klikk, klikk, klikk. Mi a búbánat ez? Kinéztem az egyik oldallyukon. A közelben egy baromi fess ürge pózolt a zászlóaljújság fotósának. ­ Kétfésűs Johnny ­ mondta Bob. ­ Midlandsi gyerek, focibo­ lond. Benne van a zászlóalj­válogatottban. Jól néz ki, mi? Bizony jól nézett ki. XMG­ben senki sem viselt rangjelzést, és rendszerint úgy festettünk, mint egy zsák szar, ázottan­fázottan, sárral bekenve. Ezen az ürgén azonban tizedesi sávok, az egyenru­ hája makulátlan. Százhetvenöt centi lehetett, kék szem, ragyogó fog­ sor, szőke hajának minden szála a helyén. ­ Egyszer a hadseregkupában játszottak, és a zászlóalj fésűket hajigált be a pályára ­ folytatta Bob. ­ Johnny fölkapott egyet, meg­ igazgatta vele a frizuráját, megkérdezte, jól néz­e ki, aztán focizott tovább. Úgy emlékszem, ő rúgta a győztes gólt. Néztem a pózoló Johnnyt, amint egy szál egyedül megnyeri a háborút a fényképeken. ­ A vicc az ­ mondta Bob ­, hogy amúgy mintakatona; főtörzs lesz még belőle, meglásd. A lövészszázad „tengeralattjárókban" lakott a bázison, vagyis kétemeletes ágyakból álló hosszú folyosókban, csak éppen szek­ rények nem voltak bennük. A szerelvényét az ember vagy az ágyára pakolta, vagy az alsó ágy alá. Én a körletemen Reggie­vel osztoztam, a járőrparancsnokommal, aki tizedes volt, meg Gazzal, a nemrég nősült közlegénnyel, aki a párnája alatt őrizte a fényképalbumát. Reggie huszonöt éves volt, ő vezette a század kispályás rögbicsapatát. Magas volt és széles, a lábai mint két oszlop. Göndör fekete haja volt és óriási segge, a lehelete meg olyan büdös, hogy nem győzte a bocsánatot kérni. Gaz húszesztendős lehetett. Ha nem katona, férfimanökennek nyugodtan elszegődhetett volna. Baromi fitt volt, a teste maga a tökély. Minden becsvágya az volt, hogy sporttiszt lehessen. Regge­ lente kipattant az ágyból, és elkiáltotta magát: ­ Kétszer körbefutni a gyönyörű testemet ­ in­dujj! A biztonsági erők támaszpontja pókháló alakban volt kialakítva: tengeralattjárók ágaztak szét minden irányba a közepéről. Az ellátók meg azok a lövészek, akik a tengeralattjárókba nem fértek, amolyan kerti sufnikban laktak, amiket járópallók kötöttek össze a bokáig érő sárban. Az egész laktanya úgy nézett ki, mint valami felvonulási te­

rület, aminthogy az is volt, csakhogy aknaelhárító drótháló borította az egészet. Baromi füstös volt az ájer, és a konyháról éjjel­nappal főtt tojás meg sült krumpli bűze áradt. A szagegyveleghez állandó jelleggel párosult a nyirkos ruháké és nedves padlóé. A fűtés sose működött rendesen, vagy hőség volt, vagy iszonyú hideg. Ablakok nem voltak. A hetvenes évek vége felé South Armagh­ban merőben gyalog­ sági volt a konfliktushelyzet. Ha nem a városban járőröztünk, akkor a nagy büdös vidéken járőröztünk, körös­körül semmi, csak mi meg a sár, az eső, a fegyverünk, a hátizsákunk, néha egész napokon át. Mivel én voltam a kopasz, nekem kellett cipelnem a géppuskát. Úgy az első egy hónapban nagyon élveztem, de aztán embertele­ nül unalmas lett. Semmi értelmét nem láttam az egésznek, mert sem­ mi sem történt. Engem arra képeztek ki. hogy minden lépésemnél számítsak valamire, amire reagálnom kell, de itt semmi nem volt az égvilágon. Járőröztünk, megfigyeltünk, kocsikat meszeltünk le, el­ lenőrző pontokat állítottunk fel, házkutatásokat tartottunk, és annyi. Vidéki járőrözéshez gumicsizmát húztunk a sár miatt. Általában négynapos szolgálatok voltak. Kivitt a helikopter, és négy napig a mezőn éltünk. Aztán négy napon át a városban járőröztünk, surra­ nóban. A városban huszonnégy órás volt a jelenlétünk, három járőr váltotta egymást. Azután négy nap a Barukiban, majd négy nap konyhaszolgálat, latrinapucolás, körlettakarítás ­ ez utóbbi sereg­ műszó az értelmetlen basztatásra. Egy emlékezetes alkalommal így szólt hozzám a főtörzs: ­ McNab, maga most kimegy, és felitatja az összes fölösleges pocsolyát. Mindent, amire szükségünk volt, helikopterrel kellett hozni ­ élelmet, lőszert, postát, embert. A pallókból kirakott leszállóhely a táboron kívül volt; ha madarat vártunk, az őrtornyoknak készültségben kellett lenniük, s a gép villámgyorsan zúgott oda. A szomszédságban grund terült el, úgyhogy a fiúk mindenre lőttek, ami mozgott. A haditengerészeti pilóták voltak a legjobbak a Wessexeik­ kel; merészek voltak és holt pontosak ­ ami sokat számít egy hosszú őrjárat után, amikor már alig várja az ember, hogy kivonják. Egyik nap ajtóőr voltam a toronyban, ami azt jelenti, hogy amint az illetők kiugrálnak a helikopterből, és odaszaladnak az ajtóhoz, én épp csak annyira nyitom ki, hogy benyomulhassanak rajta. Gőzöm nem volt, ki az a figura, aki lohol felém. Csak annyit láttam, hogy

kétrét görnyed, és egy csomó iratot hoz fonott kosárkában, amilyen­ nel öreg anyókák szoktak bevásárolni. ­ Ki maga? ­ kérdezte. ­ McNab, uram. ­ Én Corden­Lloyd vagyok ­ vigyorgott rám az ipse, miközben a kezemet rázta. Aztán a fejeseket majmolva, akik hülye kérdéseket tesznek fel a közbakának, így folytatta: ­ Hát hogy vagyunk, hogy vagyunk? Jár rendesen a posta? Megfelelő az élelmezés? Van valami panasza, katona? Baromi jó: egy ezredes rázza a patámat, űz gúnyt magából, érdeklődik a hogylétem felől, meg hogy melyik szakaszban szol­ gálok.

Vidéken nem volt gépkocsi­támogatása a járőröknek, mert renge­ teget levegőbe röpítettek már a csatornaaknák, de a városban mindig tartózkodott két Saracen lövészpáncélos. Acélháló borította őket, hogy az RPG­ket, a páncéltörő gránátokat felfogja: a háló berobbantotta a gránátot, mielőtt még a páncélt átütötte volna. „Bödönnek" csúfoltuk őket; a városból ki sohasem mentek. A városban viszont egyik pontról a másikra ők hordtak bennünket, ami főleg akkor esett jól, ha zuhogott az eső. A bödönszemélyzetet nem irigyeltem. Csak ültek, a fegyverkezelők meg csak álltak. Nagyobb harcérintkezéskor a bödönök nélkülözhetetlen tüzelőállásul szolgáltak a kupolájukba épített géppuskával. A leghasznosabb részük azonban hátul volt. Ebbe az úgynevezett norvég konténerbe vagy tíz liter tea belefért, és műanyag bögre volt hozzáerősítve. A bödönsofőr őrjárat előtt feltöltötte, úgyhogy csak hátra kellett mennünk érte. Két óra múltán lóhúgylangyos lett, de hajnalban valóságos nektár volt. 1978 tavasz elején, amikor Crossmaglenben gyalogjárőröztem, az volt a parancs, hogy minden republikánus trikolórt, amit látunk, le kell szednünk. Persze nem csak úgy fölmászni és leemelni. Óvatosan kellett csinálni, mert csali is lehetett, vagy éppen pokolgép volt rászerelve. Kitűztek egyet a Newryba vezető út mellé is, a város határán. Ti­ pikus mezőgazdasági vidék: hullámzó gabonatáblák, sövények. Az utat telefonpóznák szegélyezték, s az egyiken lógott a zászló.

Négy járőr volt kinn a szakaszomból. A parancsnok rádión közölte: ­ Váltás után egy járőr leszedi a zászlót, aztán cirkálunk tovább. Az én járőröm épp készült kimenni. A levegő hideg volt és nyir­ kos. A beton vizes, fölösleges pocsolyák mindenütt. Műszálas go­ lyóálló mellény volt rajtunk, amikre mindenki ráírta a vércsoportját. Rajtam a golyóálló alatt még düftinkabát is volt. Gyors, ötperces eligazítás az egyik sufniban. ­ Ti mentek a központba ­ mondta a járőrügyeletes tiszt ­, ti balra, ti meg jobbra. A másik kinn marad, és leszedi a zászlót. Utána bejön, mi meg folytatjuk a járőrözést. Nem nagy ügy; annyi zászlót leszedtünk már. Kimentünk a főbejárathoz, egyszerre négyen odaléptünk a töltőálláshoz, és meg­ töltöttük a fegyverünket. Aztán a kapuügyeletes átszólt rádión a Ba­ rukinak, hogy indul a járőr, fedezzenek bennünket. Egymás után spricceltünk ki a kapun. Rutinőrjárat lesz, három óra a városban, négy óra a bázison, három megint kint. Mi voltunk a központi járőr, vagyis a főtér környékét ellen­ őriztük, s így mi estünk a legközelebb ahhoz, amelyiknek a trikolórt kellett leszednie. A kutatásra kiképzett Nicky Smith kapta a parancsot a zászló le­ vételére. A terv az volt, hogy amint kinn vagyunk, külső kordont vo­ nunk az ő járőre köré, vagyis fel­alá őgyelgünk az övezetben. Áthívták az egyik bödönt, amely a város túlsó végén cirkált. Nic­ ky felkapaszkodik a tetejére, megvizsgálja a zászlót, s ha nincs sem­ mi gond, leveszi. Több tucatszor csinált már ilyet, ráadásul most fényes nappal volt. A forgalmat mindkét irányból leállítottuk; mi őriztük azt az ellen­ őrző pontot, amely a városból kifelé haladókat tartóztatta fel. Meg­ néztük a jogosítványokat, rendszámtáblákat, megkérdeztük, hová mennek, honnan jönnek. Én egy kapualjból fedeztem a két ürgét, akik az ellenőrzést végezték. Folyamatosan „pumpáltam", vagyis hol lekuporodtam, hol kiegyenesedtem, hogy ne nyújtsak statikus célpontot. Egy­két perc múlva átmegyek egy másik kapualjba, vagy behúzódom két autó közé. A lényeg: mozgásban lenni mindig. Nicky Smithre és a kutatókra ügyet sem igen vetettem. Csak az érdekelt, hogy minél előbb vége legyen, s a bödön felszabaduljon, mert akkor talán odakerülhetünk a norvéghoz egy bögre teáért.

A bödön odahajtott a pózna tövéhez. A géppuskás a Browningnál állt fedezőtűzre készen, mert elég veszélyes helyen voltunk ott a város szélén ­ csapdára számíthattunk. A vezető letekerte az arcát védő páncéllemezt, hogy jobban lásson. Nicky felmászott a Saracenre, alaposan szemügyre vette a zászlót, aztán megrántotta. Iszonyatos robbanás. Tizennyolc éves közbaka lévén sose hallottam még a brizáns rob­ banószer gyors, éles, átható dörejét. Egy pillanatig elhinni sem akar­ tam. Nem, gondoltam, ilyen nincs. Gőzöm nem volt, mihez kapjak, tekingettem körbe. Reggie éppen egy személyautót kutatott át, nyitva volt a csomagtető, szedett ki belőle valamit. Megállt a keze, fel­ nézett, körülpillantott. A civilek pontosan tudták, mi történt. Több ta­ pasztalatuk volt az effélében, mint nekem. Reggie lecsapta a csomagtetőt, mire a kocsi kilőtt. Magához szólított bennünket, és rohantunk le az úton. A Saracenhez érve láttuk, hogyan rángatja le a hullát a szakaszparancsnok­helyettes őrmester. A bödönből hátborzongató ordításokat hallottunk. A hátsó ajtaja nyitva volt, a fiúk éppen a személyzetet szortírozták. Ami Nickyből megmaradt, ott hevert a Saracen hátsó kerekénél. A feje nyaktőben leszelve, mindkét lába hiányzott. A törzse egészben volt ­ csúnyán megtépve, de egészben. A dróthálót húscafatok, go­ lyóálló mellény csíkjai lepték. Lógtak­lefegtek mindenütt. Vér bo­ rította szinte az egész bödönt. ­ Hozzatok egy ponyvát! ­ kiáltotta az őrmester. Szemben a domboldalon sírokat gondozó civilek a temetőben. Álltak földbe gyökerezve; autók váltottak menetirányt csikorogva; senki sem akart belekeveredni. Láttak már ilyet, tudták, hogy amint röpdösni kezdenek a golyók, könnyen áldozattá válhatnak maguk is. Egyszerű mechanikus robbanótöltet volt, vagy távirányítású po­ kolgép? Én csak azt láttam, hogy mindenki a rádiójába beszél, mindenki parancsokat ordítozik. Nem tudtam, mihez kapjak. Féltem. Boldog voltam, hogy vannak körülöttem olyanok, akik, úgy látszik, tudják, mi a teendő ilyenkor. Volt egy ürge a járőrben, akit nem létezett elviselni: minden hétfő reggel hiányzott, keddenként keveredett elő, aztán mehetett ki­ hallgatásra. Semmit sem akart csinálni. De most nagyon föl volt spannolva. Amikor megérkeztünk, a járőr őrmester éppen feladatokat osztott ki, ez meg csak odarohan a sövényhez, és öltögetni kezdi a

golyószóróval. Ha az aknát távirányítással robbantották, a robbantó még éppenséggel ott is lehet valahol. Ez az ürge tök hülye volt, egy világnagy faszkalap, de most, hogy helyzet adódott, tudta a dolgát. A gyors reagálású erő már kiügetett a bázisról, úttorlaszokat fog felállítani a város előre kijelölt pontjain, hogy senki se távozhasson, és be se jöhessen észrevétlenül. Az akna ötven­hatvan méternyire vetette szét Nicky porcikáit. Legalább a nagyját ponyvára akartuk rakni s bevinni a támaszpontra. Annak az embernek a darabkáit szedegettem, akivel együtt szok­ tam reggelizni, aki mellettem ülve szidta a kaját. Baromi dühös vol­ tam, nagyon be voltam tojva: főbe kólintott a való élet. A helybeliek előbújtak a kocsmáikból meg a házaikból, és tapsol­ tak, éljeneztek. Odavoltak a gyönyörtől; meghalt egy angol katona. Nem láttam a pipától. Négyen fogtuk a ponyva egy­egy sarkát. A többiek fedeztek ben­ nünket, miközben keresgéltünk. A ponyvát átáztatta a vér. Nicky holtsúly volt, szó szerint. Könyékig véres lettem tőle. Bevittük, de még egyszer vissza kellett mennünk, föltakarítani a környéket. Helikopterek jöttek Bessbrookból, hogy elszállítsák a se­ besülteket. Izzadtunk, lihegtünk, csurom vér volt mindegyikünk. Söprünyéllel kellett lekaparnunk a cafatokat a páncélosról, és be­ hányni egy zsákba. S aztán a végső gyalázat: neki kellett erednünk megkeresni az egyik lábát, mert az még nem volt meg. Egy utcával arrébb bukkantunk rá. A bakancsunkon is a vére száradt, a kezünkön is a körömágyban. Mindenünk tele volt a vérével. A zsebemben lévő térképet is átáztatta. Nicky Smith húszéves volt. Rendes srác, anyja meg a barátnője maradt utána. Egy héttel azelőtt a tulajdon szememmel láttam, hogy azt írja nekik: „Még negyvenkét nap, és otthon vagyok." Az elején úgy képzeltem a sereget, hogy pénzt keresek, utazga­ tok, meg még amit a plakátokon láttam ­ strand, szörf, marhulás. Le­ het, hogy Nicky is így képzelte. Még Észak­Írország is izgalmasnak ígérkezett: újabb élménynek. Talán a toborzóirodán pár halottat is ki kéne plakátolni ponyvába csavarva, gondoltam most magamban. Az Észak­Írországban szolgálat közben elesett angol katonákat épp hogy csak meg szokta említeni a sajtó ­ „Tegnap éjjel egy angol katona..." ­, aztán gyorsan elfeledkeznek róluk. Megfogadtam, hogy

én Nickyt soha el nem felejtem. Meg fogom őrizni az újságkivá­ gásokat. Megtartom a vérével szennyezett térképet is. Egyre csak kísértett a leszakadt lábfejek emléke, a vérrel bevert Saracen látványa. Kurva dühös voltam, egymagam szerettem volna eligazítani a világot. Egyszeriben úgy éreztem, ez az én ügyem, és nem is hülye politikai okok miatt, vagy hogy pénzt akarok keresni az autóra; úgy éreztem, azért van ott a helyem, hogy tegyek valamit az én kis bandámért.

4

E

gy Saracen lövészpáncélos lerobbant Crossmaglen közelében, vidéken, s engem meg egy másik lövészt, Gilt állítottak melléje, hogy őrizzük. Észak­Írországban a vidéki lakótelepek jópofa bungalókból állnak, közös piaci támogatásból építik őket. Itt éppen egy új épült; a Saracen behajtott a telekre, hogy megforduljon, és leragadt a sárban. Egy másik megpróbálta kihúzni. Kirendelték a századot, s külső és belső védőgyűrűt vontunk köréjük két­három fős csoportokban. Feküdtünk a magunk terepszakaszán, és lestünk kifelé; hideg volt, a vizes fű átáztatta a nadrágomat. A lábamat alig éreztem, a ke­ zem lefagyott, a fülemről nem is beszélve: nem takarhattam be, mert hallgatózni kellett. Unatkoztam, szidtam a marha sofőröket, mint a bokrot vagy két órán keresztül. Az öntöltő puskának akkoriban villás állványa volt, mert a hatal­ mas távcsövével együtt nehéz lett volna szilárdan megtartani. Bele­ belenéztem a távcsőbe, hogy történik­e valami. Kora hajnalban, ahogy vizslatom a tájat, egyszer csak mozgást látok. Megigazítottam a távcsövet. Tudtam, hogy mit látok, de nem akartam elhinni. ­ Két pacák jön a sövény mentén errefelé ­ szóltam oda halkan Gilnek. ­ Anyád ­ morogta Gil. ­ Nem viccelek, te ütődött! Két pasas, nézd csak meg! Tőlünk vagy száz méterre ólálkodhattak, vagyis nagyon közel. ­ A rohadt életbe, igazad van! Amint közelebb értek, azt is kivehettem, hogy az egyiknél puska van. ­ Mi a szart csináljunk? ­ kérdezte Gil. Fogalmam se volt. Szólítsuk fel őket, hogy igazolják magukat? Elvégre a mieink is lehetnek. Na de ha nem, és olajra lépnek? Tiszt­ tel vagy tiszthelyettessel nem vehettük fel a kapcsolatot: egyszerű

bokorugrók voltunk, nem járt nekünk rádió. Ha bekurjantunk a belső gyűrűnek, azzal csak fejetlenséget támasztunk; akkor már inkább tegyük, amire tanítottak ­ szólítsuk fel őket, aztán ha kell, tűz. Könnyű mondani. A fegyverünk nem lehetett felhúzva; fel­ szólítás közben kell csőre tölteni, s aztán célra tartani. Hátrarántottam a zárat, és fölordítottam: ­ Állj! Ne mozdulj! Katonaság! Az ürgék egyből hátraarcot csináltak. Tüzeltünk. A belső védőgyűrű, látva a nyomjelzőket, azt hitte, ránk lőnek. Pufogtatni kezdtek felénk, merthogy innen jött a tűz. Életemben először lőttem emberekre, és életemben először lőttek vissza rám ­ méghozzá a mieink. Azt tanultuk, hogy figyelni kell a durranást meg a puffanást: ahogy a lövés eldördül, s ahogy a golyó becsapódik a földbe. Ebből kiszámítható az ellenség távolsága: ha mondjuk a kettő között egy másodperc telik el, az illető száz méterre lehet. Szép elmélet, meg­ süthettem. Nem hallottam én durranásokat, csak puffanásokat. Összekuporodtunk Gillel az árokban, és üvöltöztünk a belső gyűrűnek, hogy hagyják már abba. A lövöldözés egyre hevesebb lett. Reggie fölkaptatott az egyik félkész házba, hogy jobb kilátása legyen, jól megnézte, merrefelé cikkannak el a belső gyűrű nyomjelzői, és ő is odapörkölt nekünk a golyszijával. Mintha órák teltek volna el így, aztán fülsiketítő csönd támadt. Pár másodperc múlva elszabadult a nagycirkusz. Az egész világ be akart szállni a buliba. A bázis rádión keresztül hírét vette az ese­ ménynek, és nekieredtek a határnak, hogy elvágják a menekülők útját. Lövöldözések innen, onnan, amonnan. Járőrök tüzeltek tehenek­ re, fákra, egymásra. Totál káosz. Nyomjelzők röpdöstek szanaszét. Keménybe ütközve visszapattantak, és sivítva zúgtak erre­arra a le­ vegőben. Kutyák érkeztek helikopterrel, szagot fogtak, és már mentünk is: Gil meg én, a századparancsnok, a századparancsnok sleppje és a ku­ tyás, árkon­bokron, South Armagh­i mocsáron át. Az ebek vérnyomra leltek, de a játékosokat se ejtették a fejükre. ­ A kutyákat lapos, nyílt terepen a legkönnyebb megtéveszteni ­ magyarázta a trénerük. ­ Ha folyóparton rohansz végig, a szag egy­

ben marad. És az se ér szart se, ha átgázolsz a vízen ­ lihegte az ebei mögött loholva. ­ A kutyák a túlsó parton addig szaladgálnak föl­alá, míg újra szagot nem fognak. De ha a nyílt mezőre mégy, a szag el­ oszlik. Ha meg még cikk­cakkban is rohansz, az lelassítja az állat­ okat, és nehezebben veszik föl újra a szagodat. Mindenesetre izgalmas színjáték volt, sokkal nagyszabásúbb, mint a kis századmajomkodások. Két helikopter röpködött ide­oda eszméletlen fényszórózással, miközben a földiek rádión irányították őket. Iszonyú masszív erőfeszítés két ürge elfogására, és része vol­ tam én is: mi ketten váltottuk ki az egészet, el is voltunk telve ma­ gunktól. Napvilágnál tértünk meg, üres kézzel. Nadrágunkat cafatokra szaggatták a szögesdrót kerítések. Át voltam ázva, fáztam, éhes vol­ tam, kivoltam, mint a liba. De várt ránk a szokásos nappali meló: to­ vábbi őrségek, járőrözések. Fütyültem rá: végre azt csináltam, amiért ideküldtek. Két nap múlva egy déli kórházból előkerült egy ürge, öntöltő puska golyójával a lába szárában. Egy­két napig Gil meg én voltunk a hősök. A lövészszázad keretében csak lökött nyulaknak számítottunk, de most nem: most mi voltunk az a két ürge, aki harc­ érintkezésbe bonyolódott. Vége­hossza nem volt az ugratásnak, hogy ugyan melyikünk lőhette meg a játékost. Mert a pajtakaput el nem találná egyikünk se: nyilván másfelé céloztunk, ezért kapta a lábába a szerencsétlen.

Ír szolgálatunk többi része ugyanilyen mozgalmas volt. Egy éjjel pokolgépet telepítettek a Baruki tövébe. Régi trükk, és mindig be­ vált: arra jött két bohóc, fölkiabáltak a fiúknak, a meztelen seggüket mutogatták, töküket himbálták. S amíg a fiúk őket figyelték, egy játékos odaballagott a torony mögé, és elhelyezte a bombát. Őrségváltáskor, amint az ajtó kinyílik, robbannia kellett volna. A két ürgének odabenn gőze nem volt, mi az ábra. Szerencsére idejében felfedezték és biztosított körülmények között felrobbantották a po­ kolgépet. Az ezredesünk, Corden­Lloyd nagy híve volt az egyénieskedésnek. Felsőruházatnak mindenki ugyanazt kellett hogy hordja, máskülönben nem ismernénk fel egymást a terepen, de alatta azt vi­ selhettünk, amit akartunk.

A kincstári gyapjúing az agyunkra ment. Sokkal kényelmesebb volt az ENSZ­ing, de persze drágább is. Corden­Lloyd meg­ állapodott a gyártóval, hogy amennyiben mindnyájan veszünk fejen­ ként két ENSZ­inget, Tidworthbe már abban masírozhatunk vissza. Két ingért tizenhat fontot kellett volna leperkálnunk, de megérte. Csak sajnos nem lett belőle semmi. Corden­Lloyd ezredes lezu­ hant egy Gazelle helikopterrel ­ az IRA állította, hogy ők lőtték le, a hadügy meg, hogy műszaki hiba volt. Mindegy is: a legjobb tiszt, akivel életemben találkoztam, elesett.

Amikor Gibraltáron csatlakoztam a zászlóaljamhoz, egy­két ürge valami válogatásra készült: föl­alá rohangáltak az úgynevezett Medi­ terrán­lépcsőn, de persze én, a kopasz, semmit sem értettem az egészből. Aztán hírét vettem, hogy az SAS­be szeretnének bekerülni, amit „Szessz"­nek ejtettek. Csak jóval később tudtam meg, hogy akik benne vannak, egyáltalán nem „Szessz"­ként és nem is SAS­ként emlegetik. Az a neve annak a dicső alakulatnak, hogy: az Ezred. Egy Rob nevű fickó is lakott ott az XMG­i bázison, ruhásszekrénynél nem nagyobb szobában. Ha elment előtte az ember, örökösen rádiósustorgást hallott és szétteregetett South Armagh­i térképeket látott. A szoba akár egy szemétdomb: hátizsákok, szerelvény, cucc egymás hegyén­hátán. Aztán Rob egyszer csak eltűnt, és hetekig senki se látta. Egyszer a mosdóban találtam, és alaposan szemügyre vettem. Nem volt két méter magas, egy méter széles, ahogy vártam. Százhetven centi lehetett, egész normális kinézetű. Alsónadrág, trikó, tornacipő. A mosdó­ és borotválkozókészlete egy műanyag pohárban lötyögő szappandarabból meg egy fogkeféből állt. Megmosakodott, kiment: ekkor találkoztam életemben először az Ezreddel. Egyik nap közölték velünk, hogy tíz perc múlva helikopter érkezik. A konyhaszolgálatosok kiügetnek, és rohamtempóban fölkapkodják a szállítmányt, hogy a helikopternek a lehető legkeve­ sebb időt kelljen a földön töltenie. Lehet, hogy felszerelést hoz, le­ het, hogy élelem­utánpótlást. Néha járőrt hozott be. Nekem, mint kopasznak, csak annyit mondtak: ­ Helikopter tíz perc múlva, műanyag zsákok lesznek rajta. Fölszedi a zsákokat, és behordja a táborba.

Leszállt a madár, kivágódtak a hullámlemez kapuszárnyak, és ro­ hant mindenki, mint a töketlen kutya, fölszedni a fölszednivalót, és pucolni vissza. Fölkaptam két fekete nejlonzsákot. Mintha Armalite­ ok lettek volna bennük. Aztán négy vagy öt ürge ugrott ki a gépből. Hosszú, hullámos haj, állig érő barkó, vattakabát, farmer, sivatagi bakancs. A teherhordók, vagyis mi fölkapkodtuk a cuccot, és iszkoltunk befelé. Megparancsolták, hogy ne szóljunk ezekhez az emberekhez, hagyjuk őket a dolguk után járni. Nem mintha haverkodni akartunk volna velük ­ sejtelmünk se volt, hogyan reagálnának. Csak annyit tudtunk, hogy a Special Air Service­től, a Különleges Légiszolgálattól vannak ­ megtermett, kemény legények, akik tízó­ raira megennének bennünket. Még hogy én, a tizennyolc éves kopasz megszólítsam őket? Az egész táborban csak egy tévékészülék volt, egy szekrényekkel meg egyéb holmival telezsúfolt szobában. Mindenki jó korán helyet foglalt magának, szekrény tetején, fotel hátán, kinek hol sikerült. Az ember a cimboráját, még ha aludt is, fölébresztette a slágerparádéra, a Top of the Popsra. A kajálda nem volt nagyobb szoba méretűnél, a főzőrészt is bele­ számítva. Az ember fogott egy tálcát, bement, vágott négy karéj ke­ nyeret, bazi nagy szendvicseket csinált magának, faszolt hozzá egy bögre teát, aztán letelepedett a foglalt helyére a tévé elé. Volt, aki egyenesen a zuhanyozóból jött, mások fülig mocskosan a terepről. Szoronkodtak egymás mellett. A szoba bűzlött a cigarettafüsttől, iz­ zadságtól, tehénszartól, hintőportól. Akkoriban, 1978 karácsonya után nem sokkal Debbie Harry és Kate Bush is szerepelt a slágerlistán. Debbie Harry a „Denis"­szel, Kate Bush meg az „Üvöltő szelek"­kel. Amint Kate Bush feltűnt a képernyőn, a lövészszázad egy emberként üvöltötte: „Megégetni a boszorkányt!" Egyszer csak bejöttek ezek a pofák, és én arra gondoltam, nahát, ezek is csak emberek, ha Debbie Harryt meg Kate Busht akarják nézni. Nem tolakodtak, nem akarták megszerezni a legjobb ülőhe­ lyeket, bepréselték magukat, ahová tudták, s a végén eltűztek. Meg­ lepett a viselkedésük: tiszteletet mutattak. Irigyeltem a szabadságukat, hogy jönnek­mennek, ahogy nekik tetszik. Micsoda élet lehet, gondoltam, odarepülnek valahová, el­ végzik a munkát, aztán mennek haza. De hát ugyan miféle esélyem

lehet nekem, nyavalyás gyaloglövésznek, hogy ezek közé bejussak? Semmi.

5.

N

yolc gyalogoszászlóalj állomásozott Tidworthben, az új, wiltshire­i bázisunkon. A városban a következő szórakozóhelyek álltak rendelkezésre: három kocsma (egyikbe katonáknak tilos a belépés), két krumplisütöde, egy mosoda meg egy bank. A sereg reggeltől reggelig azt szuggerálta, hogy legyünk ag­ resszívak, így hát amikor kimenőt kaptunk, unalmunkban segg­ részegre ittuk magunkat, és agresszívak lettünk egymással. Aztán jól megbüntettek bennünket, mintha valami rosszat csináltunk volna. Mindenféle laktanyafoglalkozásokon vettünk részt, éleslövésze­ teken meg ilyesmin, aztán kezdődött újra a felkészülés Észak­Íror­ szágra. A zászlóaljak rotációs alapon, általában évente egyszer ke­ rültek sorra. Én nem bántam, mert pénzt lehetett vele megtakarítani. Turnusonként egy ezres mindig összejött, mert odaát még Tid­ worthnél is kevesebb a költekezési lehetőség. Ezenkívül még három jó oldala volt a dolognak. Naponta ötven pennyvel több zsoldot kap­ tunk, meg finom puha vécépapírt, nem az Angliában megszokott rozsdadörzsölőt. Ezt egyenesen csaliként szokták meglengetni előttünk: „Ne feledjétek, odaát pihepuha vécépapír jár." És három: végre otthagyhattuk Tidwortht. Életem elkövetkező három esztende­ je így zajlott: gyakorlatozás, vedelés Tidworthben meg Andoverben, ír szolgálat. A katonák összegyűjtötték az ezresüket, hazajöttek, aztán jól átvágták őket: kocsit vettek, ami másnap szétesett alattuk. Egyik ürge kilencszáz fontért vásárolt egy kézzel festett, krémszínű és csokibar­ na Ford Caprit, és két nap múlva már potyogtak belőle az alkat­ részek. Magam is Caprit szerettem volna, de a biztosítás többe került, mint amennyit a járgány ért. Még mindig Christine­nel lógtam. Ashfordban lakott, úgyhogy hétvégeken meg amikor lehetett, kijártam hozzá. Esze ágában nem

volt Tidworthbe költözni. Állása volt, a szüleivel élt. Szerettük egy­ mást ­ úgy gondoltuk ­, és fenékig tejföl volt az élet. Pletykálni kezdték, hogy öt évre Németországba megy a zászlóalj, és én tudtam, hogy ez problémássá teszi a kapcsolatunkat. Aki „feleség", annak jár szállás, aki „barátnő", az bérelhet, ha tud. A német lakbéreket mi fix, hogy nem bírnánk kiköhögni, gondoltam; egye fene, akkor házasodjunk össze. Úgy terveztük, Christine Ash­ fordban marad, és a következő északír turnus után keresünk magunk­ nak lakást Tidworthben. Mire a turnusnak eljött az ideje, előléptettek őrvezetővé. Megint South Armagh­ba kerültünk, én most már mint egy „tégla", vagyis négytagú járőr parancsnoka. Minden őrjárat végén rövid jelentést kellett írnom ­ mit láttunk, mit csináltunk, mit kellett volna csi­ nálnunk. Egyik este a műveleti terembe igyekezve, három­négy pa­ sast láttam megérkezni autóban, teljes felszereléssel. A térképen bi­ zonyos körzetekből ki voltunk tiltva; tudtam, hogy ezek a fiúk oda mennek most majd tenni­venni. Elfogott a féltékenység. Bementem az eligazítóba űrlapért. Szerkó hevert mindenütt a padlón. A leginkább egy Armalite fogta meg a szememet, amely összevissza volt mázolva álcaszínekkel. Nekünk a reguláris gyalog­ ságnál szigorúan tilos volt az ilyesmi. A fegyver szent: tisztítani sza­ bad, és passz. Még egy elemlámpa is oda volt ragasztva az Armalite csöve alá. Azannyát, gondoltam, egy ilyet én se bánnék. Amint sarkon fordultam, szemtől szembe találtam magam az egyik Ezred­muksóval. Azaz inkább szemtől seggbe. Tökpucér volt, és éppen a segge hasítékát láthattam, amint lehajolt, hogy fölhúzza a nadrágját. Eszméletlenül le volt barnulva, biztosan valami remek he­ lyen járt, mielőtt ide vezényelték. Megfordult, és rám nézett. ­ Mi a hézag, haver? ­ Helló ­ válaszoltam bénán. ­ Jól van, katona, leléphet. ­ Aha. Ezeket az SAS­fíúkat ekkor láttam utoljára. Megint meglepett, hogy hogy néznek ki. Az egyik szó szerint csont és bőr volt ­ mintha még az ereit is kívül hordta volna.

Dupla járőrben voltunk egyik szombat este, két négytagú járőr együtt. A parancsnok egy Dave nevű tizedes volt, a helyettese, mint a másik járőr parancsnoka, én. Már régebben találkoztam Dave­vel XMG­ben, de sok közünk nem volt egymáshoz, mivel másik sza­ kaszban szolgált. Aztán az előléptetésem után átsoroltak a 6. sza­ kaszba, és a helyettese lettem. Dave különc figura volt, mindig fenn­ állt a veszély, hogy lefokozzák vagy kirúgják. East End­i gyerek volt, szorosan kötődött a családjához és ottani barátaihoz. Huszonöt lehetett, mindkét karja tele tetoválással. Barátnője volt Londonban, de ahogy jobban megismertem, úgy éreztem, agglegény marad ő élete végéig, minden kocsiját totálkárossá karambolozza két hónap után, és gyanús alakokkal köt kétes üzleteket a Mile End Roadon. Remekül kijöttünk egymással, jó barátok lettünk. Este hatkor indultunk, előtte összegyűltünk egy ötperces eliga­ zításra. Dave közölte, melyik irányt választjuk, az első vagy a hátsó kapun megyünk­e ki, mi hír a városból idáig, mit mondott az előző járőr. ­ A központban nagyobb a nyüzsgés, mint máskor ­ mondta. ­ És a Liam Gardens sarkán, abban a lakatlan házban is észleltek valamit. Ellenőrizzük, amikor elhaladunk mellette. A lakatlan házakat rendszerint elkerültük, mert pokolgép­ telepítéshez eszményiek. Lehet, hogy csak egy otthontalan vén csa­ vargó lesz benne, de lehet, hogy csapda az egész. Megtöltöttük a fegyvereinket, s felálltunk a főkapu mögött, várva az indulási parancsot. Fülledt, bágyasztó nyári este volt, forgalom alig, daloltak a madarak. Rádión hallgattuk a másik járőrt, amely kinn volt a városban, és kódszavakat meg ­számokat használt, mert a híradásunk nem volt biztonságosan rejtett, a játékosok meg jól el vol­ tak látva letapogatókkal. A bázisról a katona nem kiballag, hanem kirobban ­ rohan, mint az eszelős, vagy huszonöt métert, és csak utána egyesül újra a csapat. Ha belénk akarnak lőni, vagy fölszereltek egy pokolgépet, egy dolgot vehetnek biztosra: hogy a katonák a kapun jönnek ki. Szóval kirobbantunk. Nem egyenesen a városba indultunk, úgy döntöttünk, a grundok felé kerülünk. Ameddig csak lehetett, a terep fedezékében akartunk előrehaladni, hátha IRA­megfigyelők lesnek ránk valamerre. Hanyagoltuk az evidens helyeket, úgymint sövényátjáró, kiépített átkelő, mert ezekbe bármikor akna lehet telepítve. Semmiféle elha­

gyott katonai tárgyhoz hozzá nem nyúltunk soha. Robbantak már föl katonák úgy, hogy fel akartak venni a földről egy kulacsot, gondol­ ván, egy másik járőr vesztette el, és mennyire fognak majd örülni, hogy megtalálták. Patakhoz értünk, amin át kellett kelni. Semmi gond, biztosított menetben átkeltünk. Odaértünk egy lakótelep melletti grundhoz. Mindjárt a város szélén volt, azon túl már a legvidékebb vidék következett egészen Castleblaneyig a határ másik oldalán. Akkoriban szombat esténként az utcák tele voltak buszokkal: a helybeliek felszálltak rájuk, és átbumliztak szórakozni Castleblaney­ be. Éjjel kettő körül tértek haza. Igazuk volt. Ha én Keadyben élnék, szombat esténként a falat rágnám unalmamban. Holttérben haladtunk előre, nem láthattak bennünket, mi se láthattuk őket, de számítottam rá, hogy a lakótelephez érve emberek­ be ütközünk majd. Békén hagyjuk őket. Tömegen átvágni semmi értelme, csak felingerli őket az ilyesmi. Megkerüljük a jónépet, és bekukkantunk a telepre, hogy van­e valami. Több mindent észlel a járőr, ha megáll, mint ha mozog. Valame­ lyik ház hátsó udvarán megtorpanunk, árnyékba húzódunk, várunk, fülelünk. Néha baromi jókat lehet látni: családi veszekedést egy konyhaablakban, ifjú pár tapizását a mama vendégszobájában. Dave járőre tőlem jobbra százötven méterre, holttérben. Nem volt értelme rádiókapcsolatot tartani. Több hónapja jártunk ki együtt, egymáshoz csiszolódtunk, jól össze tudtunk dolgozni. A lakótelep közelében három­négy bolt, azaz földszinti üzlethelyiség rejtett el bennünket. Jobbra fordulva elmentünk az épületek mögött; kerítéshez, kapuhoz értünk. Itt a grund már inkább ugarnak rémlett: kocsironcsok, bádogdobozok, szemeteszsákok. Kecskék, lovak jártak arra folyton, a talaj híg volt, csupa patanyom. Víztócsák mindenütt. A kerítésnél elfogott a lustaság. Ha meg akarom mászni, biztosan valami roncskocsiba vagy szeméthalomba pottyanok a másik olda­ lon. A könnyebb utat választottam. Amint lépnék át a kapun, embereket pillantottam meg előttem az utcán. Ordítozás, visítozás, ami ilyenkor szokatlan volt. Általában beszélgetnek, nevetgélnek, Bruttól meg hajspraytől bűzlenek, a lányok keményített blúzban pompáznak. A tömegre felpillantva láttam, hogy mindenki kiabál, gyerekeket rángat félre. Fogalmam se volt, mi az ábra. Kezdtem módszeresen

körbevizslatni; legalább százhúszan várakozhattak a buszokra, de va­ lamilyen formában mindenki reagált a felbukkanásomra. Járművet nem láttam mást, csak három vagy négy túrakocsit meg egy marha­ szállító teherautót, ami nem volt furcsa arrafelé. A közelükben aztán egyszer csak megpillantottam egy csapat álarcos­fegyveres ürgét. Az egyik a levegőbe lendítette az öklét, akár Che Guevara, és nagyban ordibált. Nem lehetett messzebb tőlem húsz méternél. Láttam, hogy megdöbbenésében elkerekedik a szeme az álarc alatt. Visítva babrált a fegyverével. Én is visítva babráltam a fegyve­ remmel, és felhúztam. Az övé már fel volt húzva, úgyhogy eregetni kezdte a sorozatokat. Visszalőttem. Előbújt egy másik ürge az autó mögül, az is tüzelni kezdett felém. Be voltak tojva rendesen, akárcsak én, másztak volna fel a teherautóra, hogy elszeleljenek. Aztán az egyik felugrott, onnan lőtt rám, és a többiek is felka­ paszkodtak. Az egyiket eltaláltam. Rítt, mint a malac, ahogy kiesett a túloldalon. Hamarosan többen is jajgattak már a járműben, azok is találatot kaphattak. Végre előkeveredett a járőröm egyik tagja, egy Vagdalthúsnak csúfolt pofa, de a lövöldözés miatt nem tudott átmászni a kerítésen, csak a kapuból tüzelhetett. A másik két katonám még mindig holt­ térben volt, el nem tudták képzelni, mi a zűr. Baromi hirtelen történt minden. Én mindig ügyelek, hogy a húsztöltényes táramban a fölső kettő nyomjelző legyen. Úgy okoskodtam, hogy kinn a grundon, sötétben így a többiek is könnyen azonosíthatják majd a célpontot. A tár közepébe szintén nyomjelzőt dugtam, hogy ha az kiment, tudjam: már csak tíz töltényem maradt. Az utolsó kettő megint nyomjelző: amikor a negyedik nyomjelző is kirepül, tudom, hogy már csak egy töltényem van, a zár hátraugrott, és kiemelte a legutolsót is. Ekkor kikapom a tárat, belökök egy újat, és kész is a töltés. Annyit gyako­ roltam, hogy már bekötött szemmel is meg tudtam csinálni. De most, hogy hasznát kellett volna venni, szart se ért az egész. Először is túl közel voltam, a nyomjelzők nem gyulladhattak be. Számolni meg végképp nem számoltam a töltényeket, lőttem, mint az eszelős. Egyszer csak: bumm, bumm, bumm, csett. A halott ember csette­ nése. Kifogyott a tár, de teljesen. Térdig beszartam. Hasra vágtam ma­ gam, és ordítottam, hogy „Akadály! Akadály!", értesítve a többieket,

hogy nem találat ért, hanem tüzelni nem tudok. Hallottam a különféle fegyverek durrogását: az öntöltő puska basszusát, az Armalite­ok kelepelését. Rángattam volna ki a táskából az új tárat, de minden iszonyú las­ súnak tűnt; a valóságban nem volt az, sőt villámgyorsan ment, de én mintha kívülről figyeltem volna magamat. Aztán átfordultam, és újból lőni kezdtem. Az egész szünet leg­ följebb kettő­öt másodpercig tarthatott. Húsz tölténnyel később: bumm, bumm, bumm, csett. A jármű megindult, és Vagdalthús a vezetőfülkét lőtte, hátha el­ találja a sofőrt. Csakhogy ezeket a marhaszállítókat páncélozzák, acéllemezeket forrasztanak a karosszériájukra. Még mindig csak én voltam a kerítésnek ezen az oldalán. Ahogy a jármű elindult, felugrottam és előrerohantam, el a bolt mellett. Fogalmam se volt, lemaradt­e valaki a teherautóról, és meg­ lógott­e gyalogszerrel. Bemenekült­e a lakótelepre? Beugrott­e vala­ melyik boltba? Eltépett­e a tíz méterre lévő kereszteződésig, s ott be­ fordult balra? Vagy jobbra, egy használaton kívüli sínpár mentén? A látómezőm széléről észleltem, hogy egy rakás ember hasal a bolt padlóján. Egy férfi hirtelen fölállt. Akár fegyver is lehetett nála. Beeresztettem egy rövid sorozatot az ablakon, jó magasan, hogy értsen a szóból. Az ürge hasra vágódott, és az üvegtábla miriád da­ rabban ráterült, mint valami fátyol. ­ És maradj is ott, te hülye! ­ ordítottam. Nem tudtam, ki fél job­ ban, ők­e odabenn, vagy én. Ostoba reakció volt szétlőni az üveget, de nem támadt más ötletem; úgy fel voltam spannolva, hogy veszélyt láttam mindenben, ami mozgott. Odanyargaltam a kereszteződéshez. Kiképzéskor rengeteget gya­ koroltuk a sarok mögül való kikukucskálás két módját. Az ember vagy hozzásimul a falhoz, és guggolva, hasalva óvatosan kiles, vagy ami még jobb, hátát a falnak vetve milliméterenként araszol át a sa­ rok élén, a lehető legkisebb támadási felületet nyújtva. Gyakorlato­ zás közben ez nagyon profin megy, mert az ember tudja, hogy senki se fog Armalite­tal a pofájába durrantani. Itt viszont egy hangyányit más volt a képlet. Mély lélegzetet véve lehasaltam, és kipislogtam. Senki. Befordultam, mentem pár métert, hátha találok valakit, aztán visszatértem a színhelyre.

Megpillantottam egy szerencsétlen alakot az utca közepén. To­ lókocsija fölborulva a földön, ő meg hasmánt kúszott a lakótelep fe­ lé, és szentségelt. Emberek szaladtak ki a házakból segíteni. Anyák kiabáltak a gyerekeik után, ajtók csapódtak, futó lábak csattogtak. Egy nő hangosan visongott a boltból: ­ Itt nincs senki! Itt nincs senki! ­ Tudták, hogy fel vagyunk spannolva, és nem szerették volna, ha merő reflexből szitává lőjük őket. Már ott volt mellettem Vagdalthús is meg a másik kettő, akik csak előkeveredtek a holttérből. Rugdosni kezdtem a golyószóróst. ­ Hol a jó istenben voltál? ­ üvöltöttem. Majd szétrobbantam; azt akartam, hogy harc közben ott legyenek az oldalamon, és nem voltak. De persze nem az ő hibájuk volt; hülyén alakult a szituáció, nem tehettek róla. Előreindultunk menekülőket keresni, közben rádión beszóltunk a bázisra, hogy harcérintkezésbe keveredtünk. Fölösleges volt, hallot­ tak mindent. „Veszteség? Veszteség?" ­ ezt kérdezgették egyre. Ne­ kem azonban momentán sejtelmem sem volt, eltalálták­e valamelyi­ künket. A tőlünk északra lévő járőr loholt, mint a kutya, hogy csatla­ kozzon hozzánk. Emberek tódultak ki a bázisról, Land Roverek közeledtek felénk melegítős, golyóállós hapsikkal. Óriási hajtóvadászat kezdődött. Perceken belül megjöttek a ku­ tyavezetők, ellenőrző pontok nőttek ki a földből. Informálni kellett a rendőrséget is, hogy mit keressenek. Megpróbáltam leírni nekik rádión a teherautót. Csak annyit tudtam, hogy mocskos, kimustrált, sárga marhaszállító jószág volt, és mivel hasalásból néztem föl rá, azt is észrevettem, hogy üvegrost a teteje, ami átereszti a természetes fényt. A környéken parkoló összes autó teli volt lyukakkal ­ 5,56­ osokkal a játékosoktól, 7,62­esekkel tőlünk. Töltényhüvelyek bo­ rították a földet. Egyik hapsi, aki éppen a Barukiban állt, amikor kitört a balhé, látott valakit a sínek mentén rohanni. Mi kinn a terepen szart se láttunk. Egyik kutya szagot fogott. ­ Oké, gyerünk ­ mondta a gazdája. Nekivágtunk: jómagam, a szakaszparancsnok, aki kijött a bázisról, a kutyavezető meg a vérebe és két másik ürge. Feszültek voltunk mindnyájan. Legfontosabb dolgunk ilyenkor, hogy védjük a

kutyást, ugyanakkor gőzünk sem volt, mi vár ránk. Géppisztolytűz valami fedezékből? Szántókon futottunk keresztül. Régi disznóól állt egy domb tete­ jén, a kutya egészen megvadult. ­ Ott lesz valami ­ mondta a gazdája. ­ Biztos odabenn rejtőzködik ­ mondta a szakaszparancsnok. A kutyavezető maradt, ahol volt, a többiek biztosították, én meg tiszturammal elindultam az ól felé. ­ Hé, te kurafi, bújj elő! ­ harsogott a tiszt. ­ Különben bemegyünk érted! Semmi. ­ Na, akkor indítson befelé ­ fordult hozzám a tiszt. Remek, gondoltam ­ most már egyes számban beszélünk, mi? Vállüregembe támasztva a gépkarabély agyát, lepöccintettem a biztosítót, mély lélegzetet vettem, berúgtam az ajtót, és beugrottam. A vityilló üres volt. Szerencsétlenkedtünk még egy kicsit a kutyával, de semmit sem találtunk. Mire visszaértünk a városba, a helyszínt körülkerítették, és nyombiztosítók sürögtek mindenütt. Szirénák vijjogtak, helikopterek reszeltek a fejünk fölött. Már az ezredes is kinn volt a sleppjével, amikor rádión hírül vet­ tük, hogy valakik egy hullát meg két sebesültet tettek ki délen a mo­ naghani kórháznál. A rádiókból innen is, onnan is csak az hallatszott: ­ Azannyát! Jól van! Elkaptuk a töküket! Pár nap múlva aztán megtudtuk, mi történt tulajdonképpen. A marhaszállító egy Ford Granadával együtt érkezett Keadynek abba a részébe. A Fordban ülők át akartak szállni a teherautóba, elzúgni a másik, északi járőr mellett, kinyírni belőle, ahányat csak tudnak, az­ tán tovább a határ felé. Menekülőben odahajtottak egy volt börtönőr házához, hogy meg­ csapják a személygépkocsiját, de a pasas vadászpuskával fogadta őket, így hát továbbrepesztettek a marhaszállítóval Monaghanba, ahol kirakták az áldozatokat. Ekkor öltem először embert életemben. Tizenkilenc éves voltam, és fütyültem rá. Lőttek, én meg tettem a dolgom: visszalőttem. Tet­ tem, amire tanítottak. Tökmindegy, hogy mi a beosztása az ember­ nek a seregben ­ lehet híradós, sofőr, akármi ­, a lényeg, hogy előbb­ utóbb olyan helyzetbe csöppen, és erre számítania kell, hogy

kénytelen lesz vállhoz emelni a fegyverét, célba venni és megölni va­ lakit. Hosszú hónapokon át készültem éppen az ilyen szituációkra. Megtanultam az eljárásokat, értettem a módját. De amikor beütött a krach, másra se bírtam gondolni, mint hogy a velem szemben álló pofa meg akar engem ölni. Csak annyit tudtam, hogy bazi sokan lőnek rám, és hogy nekem vissza kell lőnöm, slussz. Igen szeren­ csésnek tekintettem magam, hogy élve megúsztam. Nem a hozzáértés mentett meg, hanem a rengeteg kilőtt golyó meg a kazal­ nyi szerencse.

6

H

azatérve rögtön elküldtek tisztesi tanfolyamra.* Kitűnő minősítést kaptam, és még aznap előléptettek: én lettem a brit gyalogság legfiatalabb tizedese. Ezután jött a nyolchetes részlegparancsnoki** kiképzés Senny­ bridge­ben. Itt már nem ringatták fölöslegesen az embert, hanem ko­ moly harcászati ismereteket vertek bele, és gyakorlatoztatták, gya­ korlatoztatták, gyakorlatoztatták. Intenzív két hónap volt, rengeteg rohangálás sisakban, szuronnyal, parancsadás jobbra­balra. Nehéz volt, de kitüntetéssel végeztem. Eddigre már tökéletesen bele voltam zúgva a seregbe, a házasságom másodrendűnek számított csak mellette. Éretlen voltam, hülye tacskó. Egy szombat reggel tértem vissza a kiképzésről, ráköszöntem a feleségemre, és már mentem is ki futni egyet. Va­ sárnap korán keltem, megint futottam egyet, hogy formában marad­ jak a következő tanfolyamra, bármi legyen is az ­ mert jelentkeztem én minden tanfolyamra, amire csak lehetett. Friss feleségnek lenni egy olyan helyőrségi városban, mint Tid­ worth, iszonyúan unalmas meló. Rendes álláshoz nem létezett hoz­ zájutni, mert minden munkaadó tudta, hogy úgysem maradnak so­ káig. Aztán meg: a zászlóaljak erőltették ugyan a családias atmoszférát, de a feleségek nem ennek megfelelően viselkedtek. Ne­ kik fontosabb volt a rang, mint a hapsiknak: „Georgina Smith va­ gyok, Smith őrmester felesége." Házasságom 1980 táján kezdett szétesni. Christine ott ült Tid­ worthben, várva, hogy Németországba menjünk, egyszer csak azt * Igazából tiszthelyettesi (NCO) tanfolyamra. A brit hadsereg nem ismeri a tisz­ tes fogalmát, illetve már az első rendfokozatot sem legénységinek, hanem parancs­ nokinak („non­commissioned officer") tekinti. (A fordító jegyzete.) ** A részleg (section) hol háromfős, hol nagyobb alegység, de tágan rajként értelmezhető, akárcsak a „squad", amely, noha annak fordítandó, nem pontosan a mi rajfogalmunknak felel meg. (A fordító jegyzete.)

gondolta magában: ebből elegem van. Egy reggel a kukoricapehelynél be is nyújtotta az ultimátumot: ­ Velem jössz Ashfordba, vagy maradsz Tidworthben a sereg­ gel? Labdába nem rúghatott. ­ Maradok ­ mondtam. ­ Sipirc. És kész. Aláírtuk a megfelelő papírokat. Fütyültem az egészre. Én katona akartam lenni, annak meg minek a feleség? Sokan voltunk ilyenek, nem én voltam az egyetlen. A Swindonhoz közeli Wroughton légitámaszpontján minden kedd este diszkó volt. Nagy eseménynek számított, hiszen Tidworth­ ből öt percre kikeveredni is nagy esemény. Hatan­heten bezsúfolódtunk a csokibarna és krémszínű Capriba, és mindenki más­más arcszesztől bűzlött. Egyik kedd este megismerkedtem egy Debby nevű telefonoskis­ asszonnyal; és egyből megváltoztattam afelőli véleményemet, kell­e nő a katonának. Aztán jelentkezni lehetett kiképző tizedesnek Winchesterbe. Két kézzel kaptam rajta. Németország várhat. Az ilyen áthelyezés mindig jót tesz az ember karrierjének. Mire visszajövök, már őrmester le­ szek.

Szakaszparancsnokom egy hadnagy; alatta a szakaszőrmester mint helyettes és a három instruktor tizedes. Mind a három „smasszer" tíz­tizenöt újoncért felelt. Egyik­másik legénynek helyén volt az esze, azonkívül bele volt zúgva a seregbe. A legtöbbnek azonban, noha katona akart lenni, épp csak annyi sütnivalója volt, hogy lövésznek megjárja ­ vagyis olya­ nok voltak, mint én. A többségnek gőze nem volt, mi vár rájuk. A toborzóplakátokon csupa síelő meg strandon heverésző katonát láttak rajongó nők gyűrűjében. Azt képzelték, elszörfölgetnek három évet, aztán le­ lépnek, és kapva kap rajtuk minden munkaadó. Meg kellett tanítani őket mosdani, borotválkozni, fogat mosni. Beállok a zuhany alá, és így szólok: ­ Na szóval, ez a zuhanyozás. ­ Velem van a zokni is, amit aznap hordtam. Felhúzom a kezemre, és mosdókesztyűnek használom ­ így

egy füst alatt ki van mosva a zokni is. Aztán megmutatom, hogy kell tisztálkodni, hogy kell hátrahúzni és megpucolni a fitymát, hogy kell hajat mosni. Mindenkinek ugyanúgy kellett csinálni mindent, egyszerre pu­ colni a fülüket, mosni a fogukat a zuhany alatt, s aztán föltakarítani a zuhanyozót. Utána megmutattam nekik, hogy kell rendesen körmöt vágni. Sokan egyáltalán nem vágták, úgyhogy valami ocsmányul néztek ki, mások meg épp csak bemetszették a szélét, aztán letépték, tönkretéve a körömágyat. Márpedig a gyalogságnál aki elcseszi a lábát, az fújhatja. Legtöbben sose mostak még ruhát. A vasaló használatára is meg kellett őket tanítani. De nemsokára mind elsajátították az alapokat, tudták, mit csinálnak, és főleg, hogy miért. A kiképzés vezérelve az volt, hogy nyomás alatt tartani a srác­ okat, de úgy, hogy közben élvezzék is. A kiképző tizedesnek min­ dent velük kellett csinálni, a példájával elöl járni. Ugyanakkor a ver­ senyszellemet is beléjük oltottuk, hogy a csapat teljesítménye min­ denkinek egyaránt fontos legyen. A részleg eredményei minket is minősítettek, tehát érdekünkben állt, hogy jó munkát végezzünk. De én akkor már úgy voltam, hogy semmiféle sarkallásra nem volt szükségem. Sosem akartam megnehezíteni a lassúak dolgát, mert az nem se­ gít rajtuk, csak még pocsékabbul érzik tőle magukat; akit hosszabban kellett képezni, azt hosszabban képeztem. A részleg többi tagját is arra buzdítottam, hogy segítsenek az ilyeneknek. „Ő is a részlegbe tartozik ­ mondtam ­, maguk is felelősek érte, nemcsak én." Amikor az újonc megkapja a zászlóaljbeosztását, legelőször azt kérdik tőle: „Ki volt a smasszere?" Aki pedig balfácánokat küld a zászlóaljaknak, az megnézheti magát. Az erőszakoskodás és baszogatás, ami állítólag fennforog a zászlóaljaknál és kiképzésnél, nem lehet nagyon általános. Én leg­ alább sose tapasztaltam ilyet. Aki jól végzi a dolgát, annak nincs szüksége erőszakoskodásra, pofozkodásra, rugdosásra. Az ember a példájával járjon elöl, mutassa meg, mit hogyan kell csinálni, tegye élvezetessé, ösztönözzön ­ s akkor a fiúk végre fogják hajtani a pa­ rancsot. Persze amúgy a hadseregkultúra igencsak agresszív, fizikai. Kemény munka, kemény életforma. De ez nem kibaszás. Aki ehhez nem bír hozzáidomulni, menjen el. Ahogy mondani szokás: kemény

kiképzés egyenlő könnyű harc, könnyű kiképzés egyenlő kemény harc ­ és halál. A zászlóaljnál aztán, aki nem teljesít, azt megruházzák. Magam is kaptam néhányszor, de utána mindig megértettem, miért. De a napi fürdetések meg vimmel való lesúrolások, ilyet én sose láttam. Sosem estem át semmiféle beavatáson, jelen se voltam egynél sem. A kato­ náknak drágább a szabad idejük, mint hogy hülye játékokra pazarol­ ják. Alig várják, hogy vége legyen a melónak, beugorhassanak a városba, és seggrészegre ihassak magukat. Változatlanul imádtam a sereget, de az apró kellemetlenségek sokszor kedvemet szegték. Egyszer kimentem vásárolni egy másik instruktor tizedessel, egy harmincvalahány éves, megállapodott, háromgyerekes ürgével. Öltönyt akart venni magának. Ki is választotta, aztán nekiült a boltvezetővel a papírmunkának. A boltos elfogadta az előlegre a csekkjét, de aztán így szólt: ­ Sajnálom, a parancsnoka engedélye nélkül nem hitelezhetek magának. ­ Hogy? ­ Ki kell töltenie egy űrlapot, és aláíratnia a parancsnokával. ­ Viccel? ­ Sajnos nem, katonáéknál ez a szabály. Megállapodott, családos ember, háza van, minden. De részletre nem vehet magának öltönyt, csak ha előbb megbeszéli valakivel, aki valószínűleg nyakig ül az adósságban, és az megkérdi tőle: „Na, hát mit gondol, megengedheti magának ezt az öltönyt, elég fele­ lősségteljes ember maga, mi?" S ha pláne zűr támad a törlesztéssel, nem az illetőhöz mennek egyáltalán, hanem tüstént a parancsnokához: „Ez meg ez nem fizet." Mire a parancsnoka zászlóaljkihallgatásra rendeli, és levonják a zsoldjából. Egyszer tizenkilenc éves koromban magam is két és fél fontos hi­ teltúllépésre vetemedtem. Az értesítést a bank nem nekem küldte, ha­ nem a zászlóalj­parancsnokságra. Kihallgatásra kellett mennem, és meg kellett magyaráznom a két és fél fontos hiteltúllépést egy olyan alaknak, aki valószínűleg az évi fizetése felével sáros volt a banknál. Amikor megkértem Debbyt, hogy költözzön Winchesterbe és ott béreljen lakást, ehhez is a zászlóaljparancsnok engedélye kellett. Egyre gyakrabban tűnődtem el azon, milyen lehet az élet a különleges alakulatoknál. Az SAS­ben mintha szabadabb lett volna a

légkör, abból a kevésből ítélve, amit láttam belőle; valószínűtlennek tűnt, hogy ott is egy huszonkét esztendős szakaszparancsnok mondja meg a harmincéves őrmesternek, a századparancsnok elé járulhat­e a hitelkérelmével. Dolgozni kezdtem a hátizsákkal, és kisült, hogy megterhelve is elég gyors vagyok a terepen. Hat vagy hét hónapja éltünk együtt Debbyvel. Jól kijöttem vele is meg a családjával is. Aztán elérkezett a fordulópont: visszarendeltek a zászlóaljhoz. Debbynek el kellett döntenie, Angliában marad­e, vagy velem jön három évre Németországba. Akárcsak az első alka­ lommal, azt mondtam magamban: egye fene, házasodjunk össze ­ és ezt is tettük 1982 augusztusában. Most, hogy már tizedes voltam, rögtön kaptunk szállást.

7 A

lig értem Németországba, máris a hazaútról kezdtem álmodozni. A Royal Green Jackets 2. zászlóalja gépesített volt, ami nem egy tömör gyönyörűség. Részlegparancsnok létemre azt se tudtam, hogy kell beszállni egy péeszhába, nemhogy irányítani. Egy hetem volt, hogy összeszedjem magam, aztán a zászlóalj indult Kanadába két hónapos harccsoportkiképzésre. Masszív harckocsi­ és gyalogság­ összevonás eredményeképpen téptünk fel­alá a nagy kanadai prérin, s hajtottunk végre éleslövészettel szimulált támadásokat. Biztos jót tett nekünk, de én nagyon utáltam azokban az ásatag masinákban zötykölődni. Estek szét; az időnk felét teavedeléssel töltöttük, mi­ közben a műszakiak a járművek alatt hasaltak a villáskulccsal. A sza­ kaszomban négy péeszhából egy sose jutott el a startvonalig sem. A személyzet napokat töltött az útfélen, bevontatásra várva. Vissza Németországba, három­négy hét múlva készen lett a szállás, és Debby utánam röpült. Rögvest ezután kezdődtek a két­ három hetes gyakorlatok. Kihajtottunk a terepre, beástuk magunkat, maradtunk vagy két napot, beugráltunk a péeszhákba, elhajtottunk valahová máshová, és megint beástuk magunkat. Rohadt unalmas volt, és szart se értünk vele, ami engem illet. Nekünk, bunkóknak legalábbis az átfogó képet sosem ecsetelték. Akárcsak Kanadában, ezeket a gyakorlatokat is jobbadán az útfélen töltöttük ­ vagy lerobbanva, vagy mert a németek hétvégén nem engedélyezték a páncélosok vonulását. Lakossági szempontból, gondolom, érthető ez, de a katonával, aki tíz kilométerre az otthon kényelmétől két napra leragad, mégiscsak kibaszás. Az iszonyatos méreteket öltő töketlenség is kedvemet szegte. Ha nem elaggott péeszhákban rázattuk magunkat, akkor zászlóaljügyeletet adtunk. Havonta legalább ötször álltam őrségben.

Aztán ezredügyeletet adtunk, ami huszonnégy órás szolgálat. Aztán dandárügyelet rogyásig. Mivel mi voltunk a Brit Rajnai Hadsereg, mindennek mindig ra­ gyognia kellett. Egyszer, amikor Anna hercegnő a laktanyánkba látogatott, a parancsnokság elrendelte, hogy a lerakott ládák meg egyebek nyomán kisárgult fűfoltokat be kell festeni zöldre. Ekkor jöttem rá, hogy a királyi família biztos azt hiszi, az egész világnak fényező­, viasz­ meg festékszaga van. Gyakorlatoztunk a gyakorlatozás kedvéért, és a katonáknak kez­ dett tele lenni a hócipője. Eleinte a németországi vezénylés igen von­ zónak tűnt ­ külföldi zsoldpótlék, vámmentes személyautó, ingyen benzin satöbbi. De az élet nem volt valami vidám. Nem pattanhat­ tunk csak úgy kocsiba, nem zúghattunk el Dél­Németországba egy­ egy hétvégi síelésre: mindig akadt valami remek kis szolgálat, kapu­ ügyelet, sorompóőrség, mifene. Más kellemetlenségeink is voltak Németországban. Nézeteltéré­ sek más zászlóaljakkal, nézeteltérések garmadája a törökökkel, akik a szexipart, a kocsmákat és a diszkókat uralják. Aztán ott voltak még a zászlóaljon belüli horizontális manőverek. Amint egy zászlóalj külföldi szolgálaton letelepedett, a nőtlenek rögtön nekilátnak a fele­ ségek felderítésének. Az ablakokban kezdenek feltünedezni az FHK feliratú dobozok: Férj Házon Kívül. Nem tartottam valami vicces­ nek. A többi nős ürge sem. A sereg egyenesen pártolta a dohányzást meg a piálást, mert a kantinokban, századklubokban olcsó szórakozásként leginkább ez volt kapható. Ha konditerem lett volna, a fiúk azt is igénybe veszik ­ nem mintha azt hitték volna, hogy a domború felsőtest jobb katonát farag belőlük, hanem ennél sokkal alapvetőbb okból: a tizennyolc éves kölyök úgy képzeli, az ilyesmi mindenkinek imponál. Egyre rosszabb lett a kedvem. Egy nap aztán leültem és elgon­ dolkodtam: mit csináljak ­ itt maradjak, vagy tűzzek el a búsba? Amúgy jól álltam, nemsokára kinézett az őrmesteri előléptetés, vagyis a szakaszparancsnok­helyettesség, ezzel a problémával azon­ ban mindenképpen meg kellett birkóznom. Elegem volt a fölösleges pocsolyák fölsöpréséből, a kifakult fű zöldre festéséből, a széteső járművek összerakosgatásából. Debbynek ekkor már állása volt a helyi katonai kórházban. Élvezni élvezte, de kevés időt tölthettünk együtt. Én amikor csak ráértem, készültem a válogatásra, vagyis az SAS­be való jelentke­

zésre, és mindennap késő este keveredtem haza. Feszült volt köztünk a viszony. Amúgy a társadalmi életünk rendben lett volna: összebarátkoztunk Kewel és a feleségével. Kev a B századnál szol­ gált, ő is tizedesként. Felesége ugyanabban a kórházban dolgozott, mint Debby. Dave is visszakerült valami vezénylésről a zászlóaljhoz, és szom­ bat esténként együtt jártunk szórakozni. Kevnek a kellemes szombat annyit jelentett: foci meg sör. Jól játszott, ő is tagja volt a zászlóalj­ válogatottnak, akárcsak Kétfésűs Johnny. Huszonöt évesen lépett be a seregbe, lakása volt, kocsija, állása. Mind azt hittük, fogadásból csapott föl. Mániám lett, hogy bejussak az Ezredbe. A kapcsolatunknak is jót tenne, mert az Ezred állandó jelleggel Herefordban állomásozik. Ve­ hetnénk egy házat, végre letelepedhetnénk. Debby életében is meg­ lenne a folyamatosság, rendes állást keríthetne. Legalábbis így ma­ gyaráztam neki. Engem őszintén szólva csak az Ezred érdekelt. Kitöltöttem a jelentkezési űrlapot, és istenigazából nekiláttam az edzésnek, de eleinte csak Kevnek szóltam róla. ­ Nekem is megfordult már a fejemben ­ mondta Kev. ­ Csináljuk együtt. Aztán megemlítettem Dave­nek is, aki így reagált: ­ Az istenit, ki ne hagyjatok belőle. Felszedtük a hátizsákot, futottunk, terepgyakorlatokat csináltunk. Aztán Dave bemutatott bennünket egy századosnak, egy Max nevű kanadainak, aki szintén csatlakozni akart hozzánk. Két évig Ománban volt kiküldetésben, a szultán hadseregénél; ott megismer­ kedett néhány Ezred­taggal, és kedvet kapott hozzá. A családjának földbirtoka volt Winnipeg mellett. Úgy tervezte, lenyom egy turnust az Ezredben, kijárja a törzstiszti akadémiát, és karriert csinál. A végcél azonban az volt, hogy vissza a farmra. Nős volt, és rendes fa­ zon, nem az a tiszturam típus. Minekünk meg az volt a jó benne, hogy egy tiszt sokféle engedélyt és lehetőséget kijárhat az embernek, ha akar. Mindenkit kifaggattunk, aki csak ismert valakit, aki táncolt vala­ kivel, aki átment az Ezred­válogatáson. ­ Mivel lehet a legjobban keményíteni a talpat? ­ kérdezgettük. ­ Tudsz­e ajánlani valami különleges ételt vagy italt? ­ Ismerek valakit a 3. zászlóaljból, aki átment a válogatáson, és ő a Neat's Foot­olajra esküszik.

Két hétig azzal kenekedtünk, aztán visszatértünk a denaturált szeszhez. Amikor a zászlóaljban híre ment, hogy a válogatásra készülünk, odajött hozzánk egy Bob nevű ürge. Londoni kőműves volt, nem el­ ső ifjúságában lépett be a seregbe. Nem volt több százhetven centi­ nél, de az ereje akár a bikáé. Könnyed fazon volt, mindenen csak ne­ vetett. ­ Ha nem megyek át, kilépek úgyis ­ mondta. ­ Elegem volt, rakom tovább a téglát. Bobnak volt egy naplója, amit egy Jeff nevű fiú írt, aki nemrég ment át a válogatáson, és a huszonegy évével a legfiatalabbak közé számított, akik bekerültek az Ezredbe. Apróra le voltak írva benne mindenféle útvonalak a Brecon Beaconsben, és mi valóságos biblia­ ként faltuk. A százados, akinek több volt a pénze, mint nekünk, vett egy Volkswagen lakóbuszt, hogy hazajárhassunk tréningre; mi a benzin­ költséggel szálltunk be. Sokat segített egy Alex nevű harckocsiel­ hárító szakaszparancsnok is, aki megjárta az Ezredet, s visszatért a zászlóaljhoz. Megumbuldálta, hogy háromhetes walesi gyakorlatra küldjenek bennünket. Egész éjjel hajtottunk, pirkadatkor kompra szálltunk, reggelire már az egyik Breconhoz közeli katonai átmenőtá­ borban voltunk. Ott találkoztunk Kétfésűs Johnnyval. Jeff­fel együtt vett részt a válogatáson, de megbukott. Eldöntötte, hogy a következőre is jelent­ kezik, s most külön gyakorolt. Pompás: tőle is megtudhatunk egyet­ mást. ­ Kenjétek a lábatokat hamaméliszkivonattal ­ tanácsolta. ­ És ha fölhorzsolódik, tegyetek rá jódot. Elkeseredetten kerestük a varázsszert, ami megmenthetné a lábunkat. Kipróbáltunk mindent az ég egy világon. Hírét vettük, hogy volt, aki körülfáslizta a sarkát meg a lábujjait. Mindent érdemes kipróbálni, mert ha az ember lesérül, nem lesz ideje, hogy a seb be­ gyógyuljon, hiszen nap nap után loholnunk kell majd. Rá kellett azonban jönnünk, hogy nincs csodaszer. Egyszerűen két zoknit kell húzni, s rájuk egy rendesebb surranót. A belső zokni vékony pamut, a külső vastag gyapjú ­ ez veszi elejét legjobban a ki­ dörzsölődésnek. Kísérletezgettünk azzal is, hogy hogyan állna rajtunk a leg­ kényelmesebben a hátizsák.

Johnny azt mondta: ­ Ha egy fél szivacsmatracot dugtok alája, kutya bajotok nem lesz. Kipróbáltam, nem vált be. Kényelmetlen volt, és mégis ki­ dörzsölte a hátamat a zsák. Próbálkoztunk azzal is, hogy gézzel körbetekertük a mellkasunkat. Aztán a hevedert tekertem körül, de ez se volt jó, szétszakadozott, összecsomósodott a ragasztószalag. A végén rájöttünk, a legjobb, ha nem csinálunk semmit. Fölkapod a zsákot, összeszorítod a fogad, és szaladsz: ennyi. Ott volt aztán a vízprobléma. Hogyan igyunk? Álljunk meg ötpercenként, és vegyük le a hátizsákot? Eszméletlen szerkentyűk lógtak ki a fiúk zsákjaiból. Max valóságos ezermester volt, százféle biszbasz csilingelt rajta. Kitalálta, hogy az ivásszünetekkel rengeteg időt vesztenénk, ezért szerzett egy nagy vizespalackot, amilyet a bi­ cikliversenyzők használnak, és amihez egy hosszú cső van csatlakoz­ tatva. Ezt a csövet hozzáragasztgatta a zsákhevederéhez, hogy ha megszomjazik, csak a szájába kelljen vennie. Kipróbáltam, nem ért szart se ­ a cső vagy elszakadt, vagy kicsúszott a palackból. Marad­ tunk abban, hogy legyen víz az ember derékszíján és a hátizsákjában is. Ha a kulacsból kifogy, megállunk, teletöltjük a zsákból, és nyo­ más. Újabb kérdés: hogyan hordjuk a térképet. Max szerzett egy átlátszó műanyag tokot, és a nyakába akasztotta. Kipróbáltam: vagy a pofámba fújta vagy a nyakam köré tekerte az istenverte walesi szél. Átlátszó tok rendben, de kerüljön csak a nadrág térdzsebébe, ahová való. Próbát tettünk az összes, akkoriban divatozó energiaitallal, pezs­ gőtablettával meg mifenével is. Úgy nyakaltuk őket, mintha bármelyik percben kimehetnének a divatból, de rájöttem, hogy végső soron csak az számít: mindig legyen az emberben elegendő folyadék. A Lucozade­ra mindenesetre rákaptam, mert imádtam az ízét. A fájdalomcsillapítók szükségességében mindnyájan egyet­ értettünk, és abban is, hogy a Brufen tabletta elejét veszi a dagana­ toknak és a gyulladásoknak. Az időjárás esőből, fejünkre lógó felhőkből és ködből állt. Leg­ többször beborult és esett, de ha kiderült, akkor meg hideg lett. Mi­ vel folyton meneteltünk és loholtunk, sok ruhát nem igényelt a tes­ tünk. Edződtünk, gyűlt az önbizalmunk.

Visszatérve Németországba, minden szabad percünkben tovább gyakoroltunk. Van egy masszív hegyvonulat Minden és Osnabrück között, jó meredek, arra majd mindennap felkaptattunk. S ez még nem volt elég: ha valamelyik század erőnléti próbát tartott, mi is végigcsináltuk velük. Az álló­ és tűrőképesség alapvető; tudtuk, hogy a válogatás első hónapja a legrosszabb, a jelentkezők nyolcvan százaléka ott dől ki. Tudtam, áltatom magam, amikor azt magyaráztam Debbynek, hogy neki is jó lesz, ha bejutok az Ezredbe. Ő élvezte a németországi életet. Jó állása volt, barátai, kezdett megállapodni. Ha a válogatáson átmegyek, az évből minimum hét hónapot távol töltök majd tőle. 1983 júliusának egy forró, verőfényes napján, reményeink szerint utoljára, mind a négyen beszálltunk az öreg lakóbuszba, és nekiered­ tünk Herefordnak.

8 É

rthető okokból nem magyarázták meg, hogy jutunk el a Stirling laktanyába. Aki még az utat se leli meg, annak fölösleges próbálkoznia a különleges alakulattal. Mi persze idejében utánajártunk az útvonalnak, és milyen jól tettük! Voltak, akik késtek egy kicsit, a herefordi városi állomáson szálltak le, és a helybeliektől kérdezősködtek. Hiába. A lakosság ad a biztonságra, és azonnal szól a rendőröknek, ha valami gyanúsat észlel. Egy vasárnapi napon baktattunk oda a főkapuhoz. A magas szögesdrót kerítést meg a katonai rendőröket nem tekintve úgy festett a laktanya, mint valami kiürült egyetemi komplexum. Nyüzsgésre számítottam, ehelyett egy­két pofát láttam csak melegítőalsóban meg trikóban. Ránk se bagóztak. Lejelentkeztünk, kitöltöttünk egy csomó űrlapot ­ név, születési dátum, szakképzettség, rendfokozat. Aztán elzavartak bennünket a raktárba hátizsákot, hálózsákot, kulacsot, hideg élelmet, főzőkészletet, első­segélykészletet vételezni. ­ Fenn a hegyek közt ­ mondta a raktáros ­ minden súly legyen hasznos, ami a hátizsákban lesz: élelem, víz, hálózsák, váltás ruha. Az izomerősítő téglahurcolásnak vége. Bakancsot pedig csakis kincstárit hordhatnak. Mert húzhatnának ugyan pihe­puha Guccit is, de mi van, ha a dzsungelben három hónap után lerohad majd a lábukról? Amikor az utánpótlást ejtőernyőn ledobják, abban hétszentség, hogy nem pont negyvenkét és feles Gucci futócipő lesz. Ábécésorrendbe szedtek bennünket, és aszerint osztottak el nyolcszemélyes termekbe. A Green Jackets­fíúk szerteszóródtak hát; kedélyes „viszlát"­tal búcsúztunk. Az én hálótermemben volt már két pasas; épp csak biccentettünk egymásnak. Miközben pakoltam ki a cuccomat, oda­odalestem az ő szerelésükre. Kiderült, hogy nemcsak én jöttem energiaitalokkal, Neat's Foot­olajjal, Brufennel megrakodva. Elmentem körülnézni. Az emberek odaköszöngettek egymásnak, de beszélgetni nemigen beszélgettek. Semmi ilyenkor szokásos ha­

verkodás. Udvarias, de feszült volt mindenki. Ez meglepett. Azt hi­ szik, egymással fognak versenyezni? Én tudtam, hogy itt mindenki­ nek önmagát kell majd legyőznie.

Hétfőn reggel mind a száznyolcvanan összegyűltünk a tornate­ remben. Mielőtt még a válogatás elkezdődne, mindenkinek le kell nyomnia a sereg kötelező állóképességi próbáját, a három mérföldes terepfutást. ­ Tizenöt percük van az első másfél mérföldre ­ mondta a törzsőrmester. ­ A többit ahogy tetszik. De senki se legyen utolsó. Sprinttel kezdtük, de hát szerelvény nélkül mi az a három mérföld? Egy rendszeres kocogót a víz se ver ki alatta. Nem akartam hinni a szememnek, amikor az ürgék kezdtek kidőlni, az oldalukat fogni, levegő után kapkodni. Vénasszonyokat láttam már fittebbnek. Az állóképességi próba alapkövetelmény a seregben, elvileg még a leghájasabb szakácsnak is le kell gyúrnia. Amint a bénák be­ sántikáltak, a törzs felírta a nevüket, és rájuk szólt, hogy öltözzenek át. Ki lettek rúgva még a válogatás előtt. Biztos sok James Bond­ könyvet olvastak; látszott az arcukon, hogy a három mérföld va­ lósággal sokkolta őket. A következő két nap elemi térképolvasással telt. ­ Ha nem tudnak térkép után tájékozódni, ott rekednek a hegyen, beüt a zegernye, és maguk megfagynak ­ mondta a törzsőrmester. ­ Márpedig a halálukat nem akarjuk: egyrészt mert a válogatáson való részvételük pénzbe kerül, másrészt mert az ügyeletes századnak kéne lehoznia magukat, és minek fárasztanánk őket, harmadrészt pedig a halál maguknak se jó, mert azt jelentené, hogy elbaszták a válogatásukat. Bármilyen hihetetlen, akadtak, akik épp csak az északot a déltől meg tudták különböztetni. Kevékkel ritkán találkoztam, de úgy tet­ szett, megy nekik, mint a karikacsapás. Rengeteget futottunk, többnyire öt mérföldes távokat húszas­ harmincas csoportokban. Előbb térképolvasás, aztán futás, s aki arról csatakosan, lihegve bejött, annak újra térképolvasás. Eközben is jó sokan kiestek. A próbák egyre nehezedtek: öt­hét mérföldes futások surranóban, utána felülések, fekvőtámaszok, százméteres versenyek egymás

hátán, gólya viszi a fiát alapon, hegynek föl. Még többen kipotyog­ tak. A törzsőrmester szemlátomást mindenkit ki akart gyomlálni, mi­ előtt a hét végén az első igazi próbára, a „legyezőtáncra" sor kerül. A „legyezőtánc" huszonnégy kilométeres terepfutás hátizsákkal, térképolvasás nélkül. A Pen­y­Fan* lábánál kezdődik, fölvezet a hegyre, amely a környék legmagasabb pontja, aztán le a túloldalán, megkerül egy másik, Crib nevű hegyet, végig a morzsalékos római hadiúton a torpantói ellenőrző pontig. Onnan meg vissza az egészen még egyszer. Egyik csoport Torpantónál kezdett, az enyém a Storey Arms ne­ vű hegyimentő­állomásnál, s elvileg a csúcson kellett találkoznunk. A hátizsák tizenhét kilót nyomott. Nem tudtuk, mennyi idő alatt kell megtenni a távot, de a kiképzőszemélyzet tudta. Tanácsnak annyit mondtak: „Ha nem maradnak le tőlünk, nincs gond. Ha lema­ radnak, baszhatják." A mi törzsőrmesterünk úgy indított, mint valami versenymoto­ ros. Öt perc múlva csomóból madzaggá húzódtunk szét az út hosszán. Felfigyeltem több, igen jó karban lévő pofára, akiket eddig még nem láttam: sorra tűztek el mellettem. Ezredbeliek voltak; aki akart, és éppen odahaza volt, részt vehetett a legyezőtáncon. Ezek a figurák Range Roverekkel, flaska teákkal futottak be a kez­ dőponthoz, felvették a hátizsákot, és nekieredtek. Baromi edzettnek éreztem magam, nagy volt az önbizalmam, de ezek az alakok csak úgy röppentek el mellettem, főleg hegynek fel. Az agyamra mentek: odasprinteltek a törzs mellé, csevegtek vele egy kicsikét, aztán előresüvítettek. Lihegtem, fújtattam, míg át nem estem a holtponton, akkor meg izzadni kezdtem. Belefolyt a szemembe, csípte a dörzsöléseket a hátamon. Húsz perc múlva már facsarni lehetett volna belőlem a ve­ rejtéket, viszont a légzésem egyenletes volt, jól éreztem magam. Tűrhető állapotban értem Torpantóba, megadtam a nevemet a törzsnek, azzal visszafordultam. Magamban ugyanazt a dalt dúdoltam egyre. Új, divatos rap­nóta volt, ki nem állhatom. De azért csak dúdoltam. A száznyolcvanból százan értük meg a legyezőtáncot. Estére újabb harminc kiesett. Ápoltuk a lábunkat mindenfélével, én azonban A „legyezőtánc" szójáték a Pen­y­Fan hegy nevével: fan a. m. legyező (A for­ dító jegyzete.)

csak beragasztottam a sarkamat, lángon sterilizált tűvel kiszúrtam a hólyagokat, kinyomtam belőlük a mocskot, és azokat is leragasztot­ tam. Sok egyebet nemigen tehettem volna. Kezdetét vette a második hét. Az iszonyatos futások után sajgó talppal és lábbal, égő combizmokkal értünk a teherautókhoz. A vállam majd hogy ki nem fordult, a derekam majd hogy ketté nem tört a hátizsák súlyától. Elterültünk az autókon, aztán egy­két perc múlva begörcsöltünk. Amikor a laktanyába érve le kellett szállni, mintha az aggmenhely la­ kói estek­keltek, bicegtek volna be a hálótermekbe. Mostanában már a hatvannégy kilométeres gyaloglások se voltak ritkák, meg az éjszakai erőltetett menetek sem. Nem mondták meg, merre és mekkora lesz a táv, mikorra kell odaérnünk, de amikor egy kiképzőbe belebotlottunk, az csak odaszólított: ­ Piros 15­ös! Odamentem. ­ Neve? ­ McNab. ­ Hol vagyunk? Meg kellett mutatnom a térképen, méghozzá fűszállal, nem az akár egy kilométert is befogó, tömpe ujjammal. ­ A 441 353­as négyzetbe kell eljutnia. Mutassa meg. Megmutattam. ­ Mutassa meg, milyen irányt fog követni. Megmutattam. ­ Akkor nyomás, mert ketyeg az óra! ­ ordított rám. Mostanára már mániám lett, hogy átmenjek a válogatáson. Ha nem sikerül, inkább leszerelek, mint hogy visszatérjek a zászlóaljhoz. Időközben ugyanis megtapasztaltam, hogyan élnek az itteniek. Könyvtár, uszoda, gyengélkedő éjjel­nappal, ahol nem váratnak órákig, és inkább emberként, mint katonaként bánnak veled. A Green Jacketsből valók mindegyike megérte a harmadik hetet, aztán Bob kiesett. Két nap múlva Dave­et is elküldték a vasútállo­ másra. Az utolsó héten, épp jöttem le a Fen­Fawrról, amikor összefutottam Maxszel. Ő még mindig csak felfelé tartott, nagy ágas­ bogas bajsza tele takonnyal: kivolt, mint a liba. Aznap este őt is ki­

szuperálták. Az eredeti hat Green Jacketsből hárman maradtunk a „próbahét" utolsó három napjára. Másnap kiesett Kev. Aztán én is kezdtem kikészülni. A harminc­ öt kilométeres meneten a testem száz mérfölddel száguldott volna, de a lábamnak ötvennél többre nem futotta. Reggel többeket nevükön szólítottak, köztük engem is. ­ Tegnap gyenge volt az ideje ­ mondta a főinstruktor. ­ Szedje össze magát, különben mehet az állomásra. Sebaj, már csak a „térképvázlat" és az utolsó erőltetett menet van hátra. A „térképvázlat" fázis azt jelentette, hogy a magunk rajzolta térkép után kell tájékozódnunk egy harmincöt kilométeres, különbö­ ző ellenőrző pontokkal tarkított szakaszon. Semmi probléma, gon­ doltam, ismerem a terepet, ezért jártam föl ide annyit, amikor készültünk a fiúkkal. A Fanre igyekezve egy körülbelül négyzetkilométernyi er­ dőtömbhöz értem, méghozzá nem egy akármilyen kis bokroshoz, ha­ nem komoly fenyőültetvényhez. A magasból letekintve láttam, hogy nyiladék vezet át a közepén. Belevetettem magam, és kétszáz méter után eltévedtem. Tájékozódnom kellett, aztán négykézláb kúszni­ mászni, mert egyre jobban összesűrűsödött. Üvöltöttem a dühtől. Visszafordulni már nem volt érdemes, és a lelkem mélyén tudtam, hogy most szúrtam el igazán. Mire átvergődtem rajta, csurom vér voltam. Mocskosan, büdösen, izzadtan értem a Fan tetejére, amely teli volt kirándulókkal. Tajtékozva vágtattam át a gyerekekkel piknikező családanyák közt. ­ Magának meg mi baja? ­ kérdezte az ellenőrző pontnál a törzs. ­ Az utolsó szakaszon lelassultam ­ feleltem. ­ Na, menjen le a gépkocsihoz, az a következő ellenőrző pont. Aznap este az én nevemet is elkiáltották. Magamnak köszönhettem. Már csak egy fázis lett volna hátra, de én, nagyokos, ahelyett hogy megkerültem volna azt a kurva erdőt, elcsesztem. Leadtuk a cuccot, aztán jelentkeztünk a kiképző őrnagynál. Válogatásra csak kétszer lehet kéredzkedni, hacsak lábát nem töri az ember a második próbán ­ ez esetben talán engedélyezik a harmadi­ kat is. Az őrnagy felnézett rám az asztala mögött. ­ Mi volt a probléma? Miért lassult le az utolsó szakaszon?

­ Mert én nagyokos ahelyett, hogy megkerültem volna a fe­ nyőerdőt, át akartam vágni rajta. ­ Aha ­ mosolyintotta el magát. ­ Legközelebb nem tesz ilyet, ugye? ­ Nem. ­ Hát, akkor talán még látjuk egymást. ­ Remélem. Londonba vitt a vonat; onnan Brize Nortonba megyek, és a légierő majd átröpít Mindenbe. Az ablakon kinézve egyenesen a „Hereford" feliratra esett a te­ kintetem. Soha a büdös életben nem éreztem még magam olyan po­ csékul ­ de olyan elszántnak sem.

9

A

válogatást elszúrni olyan, mintha lóról esne le az ember, csak fájdalmasabb. Tudtam, ha nagyon hamar nem ka­ paszkodom vissza a nyeregbe, sose próbálom meg újra, annyira el voltam kenődve. Minden szabadidőmben edzettem, de a Beacons közé csak a ka­ rácsonyi szabadság alatt tudtam újra beférkőzni, ami persze nemigen tetszett Debbynek. Rengeteget veszekedtünk emiatt. ­ Sose vagyunk együtt ­ siránkozott. ­ És ha igen, akkor is csak a válogatáson jár az eszed. ­ Dühít, hogy elcsesztem. ­ Akkor már ketten vagyunk. Egyszóval megszálltam Crickhowellben, és újracsináltam a le­ gyezőtáncot. Arra számítottam, a téli válogatás nehezebb lesz, mint a nyári. A hideg, a hó, a rossz látási viszonyok keményebb próba elé állítanak. Sokan meghaltak a téli válogatáson, még Ezred­tisztek is. Azt hallottam, egyszer egy őrnagy meleg ruha helyett téglával pakol­ ta tele a zsákját, aztán beütött a rossz idő, és nem tudott lejönni a hegyről. Az ügyeletes század utánament, meg is találták a hulláját, de ők se tudtak lejönni. Belebújtak a hálózsákjaikba, és a megfagyott tiszturamat használták szélfogónak. Az idő enyhültével aztán rákötözték a hátizsákjaikat, és leszánkáztatták. Amikor január közepén ismét beállítottam a Stirling laktanyába, kiderült, hogy az időjárás nagy demokratizáló erő. Sűrű ködben, zu­ hogó hóban mindenki csak a tájékozódási képességeire hagyatkoz­ hat. Mindenkit egyformán lelassítottak az elemek. Egyre jobban éreztem magamat. A második és a harmadik héten rengeteg hó esett. Kaptunk egy­ egy hat számjegyű térképnégyzetet százméteres megközelítő pontos­ sággal, és annak alapján kellett megtalálnunk egy hóba rejtett hálózsákot.

A látótávolság húsz méterre csökkent. Az ellenőrző ponthoz érve föl­alá rohangáltam, értékes perceket vesztve, hogy a zöld hálózsákot megpillantsam. Végre sikerült, megkocogtattam, mire leszaladt rajta a zipzár. Izzadt és mocskos voltam, és mivel meg kellett állnom, máris vacogtam. Csak egy nadrág, bakancs, trikó és vízhatlan kabát volt rajtam. Meleg kávégőzök csaptak ki a hálózsákból. Én rohantam volna tovább, mert minden pillanat számított, másrészt mert nem akartam halálra fagyni. A fiú kidugta a fejét. Szakadt rólam a víz. Rám nézett, belekortyolt a kávéjába, és felcsattant: ­ Ne csöpögjön rám, maga marha! ­ Megadta az új koordi­ nátáimat, aztán így szólt: ­ Viszlát. ­ És felhúzta a zipzárt. Én meg belefordultam a hóviharba, és törtettem tovább. Az egyik ellenőrző ponthoz két tiszturammal egyszerre értem oda; ők más irányból közelítették meg. ­ Ez az ellenőrző pont nem ott van, ahol lennie kellene ­ mondta az egyik a kiképzőnek. A hálózsák egy magassági pontnak nevezett tereprészen volt egy hóbuckában. ­ Mért, hol kéne lennie? ­ kérdezte a kiképző, aki, mit tesz is­ ten, nem volt más, mint Péter, a főinstruktor. A tiszt rábökött a térképre, aztán vitatkozni kezdtek a társával. Száz­kétszáz méter volt mindössze az eltérés, nem nagy ügy. A kiképző hozzám fordult. ­ Hol vagyunk? Megmutattam a magassági pontot a térképen. ­ Helyes ­ mondta. Eszem ágában nem volt vitatkozni vele. Ránézett a két tisztre. ­ Bárhol leleddzenek is, uraim, itt vannak az új koordinátáik. Elindultak; megadta az én négyzetemet is, majd a fejét rázva így szólt: ­ Nem értem ezeket a marhákat. Azért jöttek ide, hogy beke­ rülhessenek egy testületbe, amiben én már benne vagyok. Én vagyok a főinstruktor, de leállnak velem vitatkozni. Mi értelme ennek, még ha netán tévedtem is? Mindenesetre a két tiszturat nem láttam többet. Legközelebb, ha ugyan lesz legközelebb, majd nem a tiszti fejüket csavarozzák föl. Az első két hét után jött az igazi megpróbáltatás: az Elán völgye. Elhagyatott, istenverte hely, tele vízgyűjtővel meg hol térdig, hol

mellig érő elefántfűvel. A talaja mocsaras, és a sok vízgyűjtő miatt leginkább a gerinceken lehet közlekedni benne. Éjszakai meneteket is csináltunk odakinn: folyton hasra estem. Utáltam az Elan­völgyet. Itt már fegyvert is kellett cipelnünk, nemcsak hátizsákot, méghozzá kézben. Gyakorlópuskák voltak, de a súlyuk megvolt. A fogantyút meg a szíjat leszerelték róluk. Ha kerítésen kellett átmásznunk, nem lehetett nekitámasztani, mert megláthattak ­ és máris volt egy fekete pontod. Megismerkedtem egy George nevű műszakissal, akivel, mint ki­ derült, együtt voltunk Crossmaglen­ben. Műkedvelő hegymászó lévén, mindig előbb ért oda a teherautóhoz, mint én, és már nagyban hámozta a narancsát. Baromian dühített. Eljött a térképvázlat napja. Föltettem magamban, hogy ezt most nem szúrom el, és nem is szúrtam. Hajnali négykor indultunk, délután háromra értünk vissza a laktanyába. Este tízkor kezdődik az utolsó erőltetett menet. Kivittek bennünket Talybontba, az egyik vízgyűjtőhöz. Alighogy leszálltam a teherautóról, és felvettem a zsákomat, máris éreztem ke­ zemben­lábamban a tűszúrásokat: a vállamra nehezedő súly csökkentette a keringést. A kezdeti fájdalom után jött a még na­ gyobb, amikor a zsákhevederek kidörzsölték a bőrömet. Tíz perc el­ teltével tetőtől talpig viszkettem, mert kivert a víz. Azonkívül az első negyedórában a láb is merevebb. A holtponton túljutva aztán kezd­ tem ellazulni. Húsz perc után már magától ment minden. Az agyam kikapcsolt, a fülem csöngött. Ocsmány hideg volt, a szél minden kis résen befurakodott. Egyenként indítottak bennünket. A hátizsák most már huszonöt­ harminc kilót nyomott a kaja meg a víz miatt. Én mindig a lakta­ nyából hoztam magammal vizet, mert tudtam, hogy az nem fertőzött. Semmi kedvem sem volt beleinni egy patakba, hogy aztán följebb egy döglött birkát pillantsak meg benne. Úton nem volt szabad haladnunk. Ha egy ellenőrző pont az úton volt, szögben kellett megközelítenünk. Nem vehettük igénybe az ösvényeket, csapákat sem; mindennek terepen kellett zajlania. Már második éjszakája gyalogoltam. Az utolsó öt­hat kilo­ méteren kipurcantak a zseblámpámban az elemek. A vízgyűjtőt jókora erdőtömb határolta. Nyiladékot kerestem, és közben szidtam magam, mint a bokrot: máris elfelejtettem, hogy jártam a múltkor?

Találtam egy jó széles nyiladékot. Nekivágtam, és csakhamar ki­ dőlt fákba botlottam. Pár méterenként le kellett vennem a hátizsákot, átdobni egy vízszintes fatörzsön, utánamászni, megkeresni a szurok­ sötétben a zsákot és visszavenni. A frász tört ki: hogy lehetek ilyen hülye, hogy ugyanazt a hibát követem el, kockára téve a jövőmet? Nagy megkönnyebbülésemre egyszer csak holdfényt pillantottam meg, és leindultam a vízgyűjtő aljához. Tudtam, hogy innen jobbra kell fordulnom, és továbbvánszorogtam. Huszonegy és fél órai erőltetett menet után értem az utolsó ellen­ őrző ponthoz. Nagyon el voltam telve magammal. George ter­ mészetesen most is megelőzött. Észrevettem, hogy megváltozott a kiképzők magatartása. Di­ csérettel nem bőkezűsködtek ugyan, de ilyeneket mondtak: ­ Na, jól van, katona? Hát akkor dobja le a cuccot, és amott a gépkocsinál kaphat forró teát. Utoljára kúsztunk föl a teherautókra. Benn a laktanyában odajött az egyik instruktor. ­ Reggel nyolcra mindenki legyen a tanteremben. Alighogy a főinstruktor kimondta: ­ A következők jelentkezze­ nek az őrnagynál ­, tudtam, hogy ezeknek annyi. Ha nem leszek köztük, átmentem. Elharsogott tíz nevet. McNabét nem. ­ A többiek közül akinek sérülése van, menjen a gyen­ gélkedőbe, és hozassa rendbe magát. Hétvégére szabadok voltunk, és nem is bántam. A lábam ele­ fántnyira dagadt, nem ment föl rá a cipő. Lyukakat kellett vágnom az edzőcipőmbe. Szerettem volna mindenkinek eldicsekedni vele, hogy sikerült, hogy nagyfiú vagyok, de a laktanyában ez senkit sem érdekelt. So­ kan évente egyszer vagy kétszer újra és újra végigcsinálták az erőltetett menetet. Egyrészt jó példával jártak elöl, másrészt bizton­ ságosabb a hegyen, ha többen vannak. De azért néhányan ki­kiesnek a biztonsági hálón. Két héttel később egy srác az R századból nem jött le egy menet után, és az ügyeletes századnak fel kellett kereked­ nie. A hálózsákjában találtak rá, félig kinn volt belőle, egyik kezében egy kétszersült, másikban egy spirituszkocka. Ebben a pozitúrában halhatott meg.

10

S

zóval átmentem a válogatáson ­ az első és egyetlen olyan fázison, amibe az embernek még némi személyes bele­ szólása is van. Hétfőn reggel a tanterembe belépve tudtuk, hogy mostantól az ismeretlen vár bennünket. Felállt a kiképző törzsőrmester. ­ Maguk most elkezdik a továbbképzési szakaszt. Ez baromi sok munkával jár. Úgyhogy kapcsolják be magukat és figyeljenek. Ne feledjék, a válogatást sikerrel vették, de még nincsenek benn az Ezredben. Az eredeti száznyolcvan jelentkezőből huszonnégyen maradtunk. Különféle helyekről jött emberek ültek körülöttem ­ híradósok, műszakiak, lövészek, tüzérek meg egy tengerészgyalogos. Mindenki más­más szintű hozzáértéssel és tapasztalattal rendelkezett. Vagyis kiképzési szempontból a kályhától kellett elindulnunk. Első lépésként az Ezred által használt fegyverek kezelését kellett elsajátítanunk. ­Ha és amennyiben majd a századukhoz kerülnek ­ mondta a kiképző ­, lehet, hogy azonnal bevetésre küldik magukat. Kiképzésre ott már nem lesz idő; akkor már ismerniük kell az összes fegyvert. Az elvárás szintje előzetes tapasztalatunktól függött. Gya­ logsági őrmester lévén, nekem szakterületem kellett hogy legyen a fegyverkezelés. De egy ellátó őrvezető lehet, hogy utoljára egy éve látott lőfegyvert, s az is csak egy egyszerű gépkarabély volt ­ alkal­ masint semmit sem tudhat a géppuskáról, a tűzrendszerről és a többi technikai dologról. Neki alkalmasint több nehézsége lesz, mint ne­ kem, de ez nem jelenti azt, hogy lassabban fog haladni. A törzs le­ szögezte, hogy ő úgy látja: az, akinek nincs elegendő tapasztalata, de tanul, és jó szintet ér el a többiekhez képest, alapjában többet sa­ játított el, mint a társai. Olyan ez, mint az a bizonyos bibliai sztori a gazdag emberről, aki hat zsák aranyat pakol le a templom elé, és baromian el van telve magával. Aztán jön az öregasszony a maga két fillérével, vagyis tel­

jes vagyonkájával, és a felét odaadja az egyháznak. Az öregasszony mindent összevéve többet adott, mert a gazdagnak meg se kottyant az a hat zsák zsozsó. Hát így tekintettek ránk is az instruktorok. Összevetették, hogy mit tudunk, azzal, hogy mit várnak el tőlünk. Ebben a fázisban pottyant ki a tengerészgyalogos tizedes, mert a fegyverkezelési szintje nem ütötte meg azt a mértéket, ami a királyi tengerészgyalogság tizedesétől elvárható. Én úgy láttam, mikroszkóp alá van véve az egyéniségünk is. Ahogy a kiképzők ránk néztek, szinte hallottam az agyukban a fogas­ kerekek kattogását: segít­e ez meg ez a tapasztalt katona az ellátó őrvezetőnek, vagy fütyül rá, és csak a maga boldogulása érdekli? Vagy: tényleg olyan faszfejű­e az meg az az ürge, hogy folyton a ki­ képzőkkel akar viccelődni? Mert tűrni tűrték ugyan a viccelődést, de magukban azt gondolták: ez a marha nagymenőnek képzeli magát. A kiképzőknek az volt a dolguk, hogy a legjobb emberanyagot küldjék a századokhoz. Hiszen ők is oda kerülnek majd vissza, alkalmasint a parancsnokaink lesznek. Igen komolyan vették a felelősségüket. Gyakorlatoztunk az Ezred rendelkezésére álló összes egyéni fegyverrel. Elsősorban az 5,56­os űrméretű M16­ossal, meg a 203­ assal, a hozzá csatlakoztatott gránátvetővel, amit a nagyobb tűzerő miatt sokan szeretnek. Egyesek viszont inkább a 7,62­es öntöltő pus­ kát részesítik előnyben. Ezek kisebbségben vannak, mert így a járőrnek egyszerre kétféle lőszert kell magával cipelnie. Másik járőrszintű lövészfegyver a Minimi golyószóró, szintén 5,56­os kaliberű. Az Ezred használja még a standard könnyű géppuskát is, ami kitűnő részlegfegyver, sokan jobb szeretik a Mi­ niminél. Foglalkoztunk a Browning pisztolyokkal, a Colt 45­ösökkel és egy csomó más, öntöltő maroklőfegyverrel is. Bizonyos munkákra bizonyosfajta pisztolyok a legalkalmasabbak, de a többség a Brow­ ningot kedveli. Voltak aztán a vadászpuskák ­ a Federal típusú, tömegoszlató sörétes automata puska a kihajtható válltámaszával: elsőrangú fegy­ ver. Mindegyik századnak megvannak a maga különféle ­ 81 mm­es, 60 mm­es, 40 mm­es ­ aknavetői és Milán páncéltörő fegyverei. Ott volt aztán a LAW 90­es, ez a 84 mm­es gránát, a lövészszázad stan­ dard páncéltörő lövedéke. Meg a Stinger, az amerikai gyártmányú, „lődd­ki­és­dobd­el" kézi légvédelmi rakéta.

­ A Stingerek Falklanden tűntek föl először, és senki se tudta, hogy kell őket használni, vagy hogy mire valók ­ mesélte a ki­ képzőnk. ­ Egy nap a fiúk teázás közben éppen a kezelési útmutatását böngészték, amikor arra jött egy köteléknyi Pucará. Felállt valaki a D századból, és a vállához emelte a csövet. Minden elképzelhető gom­ bot megnyomott rajta, hátha elsül. Mit tesz isten, elsült: leszedett vele egy Pucarát. Egyszóval élesben a Stingert először egy angol használta egy argentin repülő ellen. De a sztorinak folytatása is volt. Két évvel később a D századot Németországba vezényelték egy amerikaiak által menedzselt Stin­ ger­kiképző központba. Szimulátorban gyakoroltak, mivelhogy igen drága fegyver. Az amerikai instruktorok is csak évente egyet lőhettek ki, és háborúban még senkinek se volt módja kipróbálni. ­ Nézzék csak ezt a csodálatos fegyvert ­ ragyogott rájuk az egyik kiképző. ­ Látott már maguk közül valaki ilyet? Ez az ürge fölrakja a kezét, mire az instruktor gúnyosan elmoso­ lyodik. ­ Szimulátorban? ­ Á, nem, egy vadászbombázót szedtem le vele. A brit és amerikai gyártmányúakon kívül megtanultuk kezelni a keleti blokk fegyvereit is: az AK47­eseket ­ orosz, cseh és kínai ver­ ziót ­, az összes aknavetőt, a közepes űrméretű páncéltörőiket és a rengeteg különféle pisztolyt, még az osztrák Steyrt is. Megtanultuk, hogy sok esetben nem használhatjuk majd a saját felszerelésünket; elkeveredünk egy idegen országba, és ahhoz kell nyúlnunk, amit ta­ lálunk. Az AK egészen kitűnő fegyvercsalád. 7,62­es, de úgynevezett rövid töltény való beléjük, ami azt jelenti, hogy ebből többet tudunk magunkkal cipelni, mint a mi 7,62­esünkből. Megbízható fegyver, mert egyszerű. Egyetlen hátránya a nagy, harminc lőszeres tára: ha­ salva nemigen tudja a vállához szorítani az ember a tusát, mert a tár beleütközik a földbe. Az AK remekül tükrözi a keleti blokk támadófilozófiáját: a biztosító az első kattintással sorozatlövésre vált, és csak a második kattintásnál, egészen lenn az egyes lövésre. A mentalitás világos: adj neki, ami belefér. A nyugati fegyvereknél ez épp fordítva van ­ először jön az egyes, és csak utána a sorozatlövés. Éleslövészeteket rendeztünk Sennybridge­nél. Néha, ahogy a lőtéren eligazítottak, hogyan tartsuk a fegyvert, az ellentmondott an­ nak, amit addig tanultunk. Száz méterről tüzeltünk álló célalakokra;

én ilyenkor a vállgödrömbe szorítom a tust, bal tenyerem a tár alatt, bal könyököm a tártáskán támaszkodik. Nekem bevált. Odajön az egyik kiképző, és azt mondja: ­ Mit csinál maga? Markolja meg az előágyat, dőljön előre, és lőjön úgy, ahogy kell. ­ Feleltem én erre, hogy: „Nézze, így jobban tudok lőni, évek óta így csinálom"? Feleltem a frászt. Bólintottam, és végrehajtottam a parancsot. Hallottam hírét egy skót ezredből való figurának, aki egy régebbi válogatásra jelentkezett. Miközben a fegyverfogást gyakorolták, azt morogta: „Lószar az egész. A zászlóaljnál is folyton ezt kellett csi­ nálni. Ide nekem azt a feketére maratott Heckler & Kochot." Az instruktor meghallotta, nem szólt semmit. Másnap már küldték is ki a vasútállomásra. Hetente egyszer felhívtam Debbyt, néha még írtam is neki, de a fontossági sorrendemben ő csak a második helyet foglalta el; nekem a dzsungelgyakorlaton kívül más alig lebegett a szemem előtt. Tele­ fonbeszélgetéseink feszültek, mesterkéltek voltak. ­ Jól vagy? ­ Aha ­ felelte. ­ Hogy lennék? Változatlanul dolgozom és unat­ kozom. Nem baj, gondoltam magamban, a végére minden rendbe jön. Megkapjuk a szállást, probléma egy szál se. Gyakorolni kezdtük a dzsungelben használatos technikákat ­ ho­ gyan közelítsük meg a lesállás helyét, mi a napi menetrend, hogyan kell rajtaütést végrehajtani, folyón átkelni. Csupasz mezőkön, er­ dőtömbökben járkáltunk fel­alá, mintha a dzsungelben volnánk. Ha valaki meglát, hülyének nézhetett volna bennünket. ­ A taktikai lesálláshoz érve ­ mondta a kiképzőnk ­ először is felállítják a függőágyat, olyan alacsonyra, ahogy csak lehet, a seggük pár centire legyen a földtől, és kifeszítik föléje a köpenyüket. Ha mu­ száj a földön aludni, akkor ott alszanak ­ de ha nem muszáj, akkor nem. Fölkeléskor igencsak hatékonyabb az ember, ha éjjel nem mar­ ták darabokra a rovarok, és hunyni is tudott valamennyit. A kipihent katona jobban hajtja végre a feladatot. Előfordul, hogy hónapokig a dzsungelben kell élniük, és semmi bajuk nem lesz belőle. A dzsungel remek környezet ­ minden másnál jobb, mert minden megvan benne. Élelem, állandó vízkészlet, fede­ zék, jó idő, nem kell harcolni az elemekkel. Csak épp ki kell hasz­

nálni mindent, amit nyújt. Észnél kell lenni, és amikor csak lehet, a maximális kényelemmel berendezkedni. Megkaptuk az oltásokat, kitöltöttünk egy csomó új űrlapot. Bol­ dog voltam: ez biztosan azt jelenti, hogy mostantól még mélyebben fogad magába a rendszer.

Változóban volt, közvetlenebbé vált a légkör is. Én azért vi­ gyáztam, nehogy elámítson. Ha az ember megfeledkezik magáról, eztán is kirúghatják. Hónapok vannak még hátra a vizsgáztatásból. Minden gyakorlat, amit végigvettünk, valóságos élményeken ala­ pult, történéseken, amik jól vagy éppenséggel rosszul ütöttek ki, va­ lamikor korábban. Harcérintkezési gyakorlatokat is végeztünk. Az Ezrednek a dzsungelben nem az a feladata, hogy embereket lőjön szitává, hanem hogy információkat gyűjtve visszatérjen, s aztán nagyobb erővel menjen el ugyanoda. ­ A malajziai időkben ­ mesélte veterán kiképzőnk ­ rengeteg négytagú járőrünk ment keresztül tervezett ellenséges rajtaütéseken úgy, hogy egy lövés el nem dördült, mégpedig azért, mert a rajtaütők azt hitték, ezek csak a felderítők, be kell várni a főerőt. Ebben a fázisban még csak a kiképzési részlegbe engedtek be bennünket, de én úgy éreztem, máris része vagyok a szervezetnek. Az étkezdében már nem különítettek el a többiektől, bele is botlot­ tam egy­két figurába, akiket még a zászlóaljnál vagy a különböző tanfolyamokon ismertem meg. Szívesen eldiskuráltak az emberrel egy bögre tea mellett. Egyik nap Jeff­fel találkoztam, aki most a ter­ rorelhárító csapatnál volt. ­ Te még mindig itt vagy? ­ vigyorgott rám. ­ Mikor mentek a dzsungelbe? ­ Két­három hét múlva. ­Tudod már, hogy ki lesz ott a kiképződ? ­ Fogalmam sincs. Nemsokára járőrbe szerveznek bennünket. Másnap délelőtt egy rahedli tesztet csináltattak velünk. Először jött a nyelvismeret. Körülnéztem a tanteremben, ki a legintelligen­ sebb fazon. Jake, az amerikai tűnt a legígéretesebbnek. Tudtam, hogy ismeri a fárszi nyelvet, sőt írni is tudja. Na, gondoltam, legjobb lesz, ha e mellé az észkombájn mellé ülök. Kimentem hugyozni, hogy

visszajőve a lehető legközelebb foglaljak helyet. Kiderült, hogy huszonkilenc másik ürgének is ez az ötlete támadt. Mindenesetre, akárcsak a többiek, én is lemásoltam Jake dolgozatát. Utána jött a pilóták gyorsreagálási tesztje. Kaptunk egy csomó példát, másfél percünk volt mindegyikre. Csupa ilyen szívderítő ap­ róság, hogy azt mondja átlagszámítás, gyökvonás ­ az életben nem tettem még próbát velük. Eztán következtek az újságokból ismeretes Mensa­tesztekhez hasonló csekélységek. Az én eredményeim aligha­ nem a tekeklubba se jogosítottak volna, nemhogy a Mensáéba. Mi az isten lesz itt, törtem az agyam, most fognak kirúgni? Agy­ sebésznek kellünk itten, vagy katonának? A folyosón látható volt egy óriási plakát, rajta bazi sok birka egy karámban, meg a felirat: Ve­ zess, kövess, vagy takarodj az útból. Vagyis: ne töketlenkedj ­ dönts. Aztán ha tévedtél, tévedtél, ha nem, annál jobb. Pillanatnyi döntésmechanizmusomat kénytelen vol­ tam így szerkeszteni: ami történt, megtörtént; ha kibuktam, kibuk­ tam. Délben az étkezdébe tartva mindenki a másikat faggatta. ­ Neked a tizenhatos példára mi jött ki? ­ Kétszázötven. ­ Bassza meg. Na, eredményektől függetlenül másnap megkaptuk a dzsungel­ szerkót: dzsungelgyakorló, moszkitóháló, hátizsák, dzsungelköpeny. Örültem, mint majom a farkának. Ugyanaznap délután megcsinálták a járőrbeosztást is, és közölték, kinek ki lesz a kiképzője. Persze mindenki olyanokkal sze­ retett volna együvé kerülni, akik jártak már a dzsungelben. Belőlem járőrparancsnok lett, mivelhogy a gyalogságnál őrmester voltam. Járőröm egyik tagja, Raymond falklandi veterán volt, és őrvezető korában Belize­ben is lehúzott fél évet a 2. ej­ tőernyős­zászlóaljjal. Széles volt, mint az ólajtó, a haja koromfekete; ha reggel hatkor borotválkozott, nyolckor már letolták, hogy mért nem borotválkozik maga. Raymond mindent tudott a dúcolt ágyakról és a dzsungelbeli életformáról; én efféléhez a legközelebb akkor ke­ rültem, amikor hétesztendős koromban osztálykirándulásra vittek a Kew Gardensbe ­ és arról is csak azt az emléket őriztem, hogy utána a többiek fagylaltoztak, de nekem nem volt rá pénzem. A járőr másik tagja, Mal tizedes volt a Royal Angliansben. Lon­ doni gyerek, nagyjából akkora, mint én, de a fogai mint a cápáé.

Egyik­másik hiányzott is már, állandóan cigaretta lógott köztük, a képén meg állandó vigyor ült. Semmi nem tudta kizökkenteni a nyugalmából. Ha nem a seregbe áll, kofa lett volna belőle a Portobello Roadon. Nála rendetlenebb külsejű fazont az életben nem láttam. Úgy nézett ki, mint akit enyvbe mártottak, s aztán keresztülhajítottak egy ócskásbolt kirakatán. Jó katona volt, de olyan nyugis, hogy altatónak elment volna. Tom, a királyi tengerészgyalogsághoz rendelt tüzérezred 29. kommandózászlóaljának tizedese épp az ellentéte volt: egy örökmozgó. Dave óta ilyen vicces fiút nem láttam. Olyan kiskertbe néző szeme volt, hogy ha a cipőfűzőjére koncentrált, a fél szeme a holdba meredt. Több mint száznyolcvanöt centijével ő volt köztünk a legmagasabb, és nagyon kisportolt alkatú. Állati hangosan beszélt, gondolom, azért, mert belesüketült a rengeteg munkaköri pufogta­ tásba. Telefonálgattam, írogattam Debbynek, leföstöttem neki, milyen prímán érzem magamat. De az ő szövegére nem figyeltem, a sorok között nem olvastam. Meg sem fordult az agyamban, hogy a falat rágja unalmában. Én odahaza voltam Angliában, csinálva, amire mindig is vágytam, ő meg Németországban robotolt, mérsékelt élvezettel. Nem érdekelt; pár nap, és irány Brunei.

11

M

árciusban Hongkongba repültünk, úton Brunei felé. Éjszaka érkeztünk meg Kaitak repülőtere fölé, és nem akartam hinni a szememnek. A gép meredeken fordul­ va, mélyrepülésben szállt le. Tisztán ki tudtam venni az embereket az utcán, de még a lakásaikban is. A reptér melletti táborban szállásoltak el bennünket. Ekkor esett meg velem először a seregben, hogy egy magas rangú ürge készpénzt nyomott a kezembe: étkezési pótlékot, mivelhogy ellátás nem volt. Kajára kellett volna költenünk, de naná hogy szórakozásra költöttük, s épp csak annyit hagytunk meg belőle, hogy hazaúton vehessünk egy zacskó sült krumplit. Gondoltam is magamban: azannyát, ez a nekem való élet ­ itt pénzt osztogatnak! Hongkongról persze sokat hallottam már, de sose jártam még ott. A város zsúfolt volt, nyüzsgött, hullámzott. Este tízkor! Majd délelőtt alszunk a Bruneibe tartó gépen; ezt az éjszakát ki kell élvezni. Raymond megfordult már Hongkongban, amikor az ej­ tőernyősezreddel az 1980­as szükségállapot idején az Új Területekre vezényelték. ­ Semmi probléma ­ mondta. ­ Én itt minden jó helyet ismerek. Gyerünk, rúgjunk ki a hámból. Kötelességtudóan végigjártuk a britek által látogatott összes tu­ ristaattrakciót: többnyire John Bull meg Ned Kelly Utolsó Csatája nevű kricsmiket. Vettem pár kazettát, inget, aztán csak bóklásztam fel­alá. Nem bírtam betelni a bambuszállványok, fantasztikus mo­ dern épületek meg a tövükben álló vityillók látványával. Hamarosan félrészegre ittuk magunkat, és csak ücsörögtünk a járdaszélen, a kor­ dés gyerektől vásárolt sült krumplit majszolva. Úgy éreztem magam, mint valami James Bond­film hőse. Másnap fostunk, mint a lakodalmas kutya, de azért kivonszoltuk magunkat a reptérre, hogy elérjük a menetrend szerinti brunei járatot;

Bruneiben van a brit hadsereg dzsungelkiképző iskolája. Egy szem felhő nem volt az égen, amint a Dél­kínai­tenger áttetsző vizében szétszórt kis szigetek fölött elhúztunk. Ablak mellett ültem, és a szárazföld fölé érve mérföldek hosszat nem láttam mást, mint zöld lombrengeteget. Alig léptem ki a gépből, orron csípett az első rovar. A hőség és a páratartalom kupán vágott. Tocsogó ingben, farmerben, futócipőben hajtottunk el primitívnek kinéző cölöpházak mellett, amiknek tévéantennák álltak ki a tetejükből, alattuk meg csillogó­villogó Mazda parkolt. A lombrengeteg mindenütt ott volt, bekúszott a ker­ tekbe, vette volna vissza az elhódított területét. Fegyvert vételeztünk, bepakoltuk a felszerelést. A fele cuccot, amit Angliából hoztunk, a táborban kellett hagynunk: amit a dzsun­ gelbe másnap reggel magunkkal viszünk, a hátunkon cipeljük, közölték velünk. Felszólítottak, hogy együnk minél több friss ételt, úgyhogy tele­ tömtem magam dinnyével és salátával. A tanterem egy ócska bádogkunyhó volt, ventilátorral a plafonon; az egyik instruktor el­ igazítást tartott a kígyómarásokról, meg hogy hogyan kell őket kezel­ ni. Sok tennivaló nincs velük; lehetőség szerint el kell kötni az ere­ ket. ­ És nyírják ki a kígyót, ha tudják ­ tette hozzá. ­ Abból lehet megállapítani, milyen ellenméregre lesz szükség. Különben benne vannak a szarban. Ide­oda kóboroltam a táborban, hallgattam az éjszakai dzsungel neszeit: rovarcirpelés, majmok visítozása, másfajta állatok bőgése. Egy kissé cidriztem; tizenkét óra múlva odabenn leszek, életem eddi­ gi legnagyobb próbája előtt. Gyönyörű reggel volt, forró, felhőtlen. Felsorakoztunk a szere­ lésünkkel, hátizsákostul, és bemásztunk a Hueykba. Háromnegyed órát repülhettünk a vakító kék égen, a ragyogó zöld lombrengeteg fölött. Mérföldek hosszat mást se láttam, mint fakoronákat és dom­ bokat, s körülöttük mindenütt ködfoltokat. Meseszép volt. Arra gon­ doltam: még ha elbukom is, legalább részesültem ebből a látványból. Kezdtünk ereszkedni. Egy lejtőkúpon készültünk leszállni, ahol e célból szétrobbantották a fákat. Lenézve eszméletlenül hosszú sza­ kállú pasasokat láttam rohangálni; hajukat hátrafújta a rotorlapátok szele; por, falevelek, gallyak örvénylettek a levegőben.

Kinyíltak az ajtók, pofán vágott a kipufogógáz és a hőség. Az egyik ürge, aki már három hete ott volt, hogy előkészítse számunkra a dzsungeltábort, kijelentette, hogy elvezet bennünket az admi­ nisztratív körletbe. Felszedtük a cuccunkat, és követtük. A lej­ tőkúpra, magasan lévén, vakítóan tűzött a nap; amint lejöttünk róla, beléptünk az esőerdőbe. Olyan volt, mintha melegházban találtuk volna magunkat fülledt napon, szellőzés nuku, ajtó csukva. A le­ szállóhely zaja és égető melege félhomályba és viszonylagos csend­ be váltott. Szakadt rólam a verejték, alig kaptam levegőt. Át kellett kelnünk egy folyón. Amint a keskeny rönkhídra ráléptünk, megpillantottam életem első pálmalevél kunyhóját, s mel­ lette egy csapat bennszülöttet. Az Ezred a borneói konfliktus* óta konstruktív kapcsolatot tart fenn az ibanoknak nevezett helyi daja­ kokkal. ­ Rendes emberek ­ mondta a kiképzőnk. ­ Azért alkalmazzuk őket, hogy segítsenek a lombfedelű atap­kunyhók építésében, amik­ ből az adminisztratív körlet, benne a maguk tanterme is, áll. De nagy segítségünkre vannak a túlélési képzésben is. Ahogy elhúztunk ezek mellett a sarkukon guggoló és pöfékelő fi­ úk mellett, hirtelen belém hasított, hogy egy egészen más kultúrába csöppentünk a világnak egy egészen más táján. Önellátók leszünk a magunk kis univerzumában, mérföldekre a civilizációtól, legalább egy hónapig ­ akár tetszik, akár nem. Izgalmas gondolatnak tűnt. Az esőerdőt bámulva körülöttem és fölöttem eltöprengtem, hogyan lehet egyáltalán életben maradni ebben a klausztrofobikus, zöld félhomályban. Az ősrengeteg hatalmas, sűrű levelű fái kirekesztették a napot. A páratartalom kilencven százalékos lehetett. Melegem volt, alig kaptam levegőt, izzadtam, csíptek a rovarok. Mintha minden állat énbelém akart volna marni. A sorton kívül semmi egyebet nem viselő ibanok ezzel szemben vidámak voltak, mint a pacsirta. Beléptünk az „iskolába", vagyis a két rönkpadsor fölé feszített te­ tő alá. Leraktuk a hátizsákot, és odajött a kiképző, hogy egy bögre tea mellett elbeszélgessen velünk. * Diplomáciai és katonai konfrontáció Indonézia és Malajzia között 1963­66­ ban. amely a gyarmati uralom alól felszabaduló területek miatt tört ki. Nagy­ Britannia Malajziának nyújtott katonai segítséget. (A fordító jegyzei)

Minden járőr kiképzője mindig a járőrrel lesz, mondta, bár lakni nem velük, hanem az adminisztratív körletben fog. Ha kimegyünk a terepre, mindig velünk jön. Aztán elsorolt néhány aranyszabályt. ­ Sehová se menjenek a golokjuk, vagyis a bozótvágójuk nélkül. Sehová se menjenek a derékszíjszerelékük és a fegyverük nélkül. Még ha a szereléket óra alatt leveszik is, a bozótvágó mindig legyen magukhoz erősítve ejtőernyőzsinórral. Ez a legalapvetőbb szerszámuk ­ élelmet szerezhetnek vele, csapdát állíthatnak, meg­ védhetik magukat. A dzsungelben sehová se mennek egyedül, csakis párban. Itt na­ gyon könnyű eltévedni. Öt­tíz méterre a táborkörlettől már elveszthe­ tik a tájékozódóképességüket. Szóval még ha csak a folyóra mennek is vízért, párban menjenek. Előfordulhat, hogy mindenki hanyatt vágta már magát és liheg, de ha valakinek le kell mennie vízért, vala­ ki másnak akkor is vele kell tartania. Csak a latrinára nem kell párban menni, mert az ott van mindjárt a járőrkörlet mellett. Mindenki annyi extra cuccal érkezett, amennyit csak bele tudott tömni a hátizsákjába ­ pótkulacsok, rengeteg zokni, mindenféle szar. Aztán kiderült, hogy szép kevés holmira lesz szükségünk. A kiképző elmagyarázta: ­ A dzsungelben mindössze két rend ruha kell: egy nedves meg egy száraz. A szárazban alszanak, a nedvesben járnak. Még ha reggeltől estig mozdulatlanul állnának, akkor is átizzadnák a ru­ hájukat. Az esőerdőben nincsenek évszakok: itt csak pára van és hőség. Napjában kétszer esik az eső. Magaslaton érezni, amint fel­ támad a szél, és már jön is az eső. És ha az eső nem bánik el maguk­ kal, akkor elbánik a pára. A legfontosabb, hogy tartsák szárazon a holmijukat ­ a szárító­ gépet ugyanis kifelejtette az ellátásunkból a hadtáp. Tegyék száraz burkolóba, és azt is tegyék száraz burkolóba. Mert ha átáznak, akkor mocskosul átáznak. Aztán gyakorlati bemutatót tartott függőágyépítésből. ­ Először is felállítják a két kecskelábat. Ezeknek nem kell öt­ hat centinél vastagabbnak lenniük, elég, ha elbírják a testsúlyukat. Aztán vágnak két másik faágat, megint csak öt­hat centi vastagot, ezek fogják felfüggeszteni az ágyat. A két rudat átdugják a függőágy lyukain, rányomják a kecskelábak tetejére, és odakötözik. Ha min­

dent jól csináltak, akkor a végén lesz egy ágyuk, minimum fél méterrel a föld felett. Ezután kifeszítenek föléje egy ponyvát, és hozzákötözik a közeli fákhoz. így védve lesznek az esőtől, alája meg fölrakhatják a moszki­ tóhálót. Nehogy azt higgyék, hogy a háló úrifiúknak való; ha éjjel összecsípkedik magukat a dögök, nappal kevésbé tudnak teljesíteni. Úgyis előfordul majd, hogy háló nélkül kell aludniuk, akkor nincs mit tenni, de amíg vigyázhatnak magukra, addig vigyázzanak, meg­ értették? Volt, aki emelvényt is épített az ágya alá a hátizsáknak meg az egyéb cuccnak. A talaj vizes volt, tele hangyával, skorpióval meg más ocsmánysággal, és nyilvánvalóan jobb, ha ezek nem másznak bele a szerelésbe. A kiképző elvezetett bennünket a leendő járőrkörletbe, és ránk parancsolt: ­ Rendezkedjenek be. Később visszajövök. Ha gond van, szóljanak. Nekiláttunk a kecskelábépítésnek. Raymond egy óra alatt el­ készült a magáéval, aztán ágdarabokat vágott, hogy állóhelyet szer­ kesszen. Ez két nap múlva teljesen belesüpped a sárba ­mondta. ­ Akkor majd rá kell rakni még egy csomót. ­ Aha ­ feleltem, mivel még a negyedével se készültem el a ma­ gam bicebóca állványának. Amikor befejeztük, leültünk, és főztünk egy kis teát egy kétliteres gránáthüvelyben. Ez volt életem első bögre teája a dzsun­ gelben. Kezdtem otthon érezni magamat. Aztán vissza kellett mennünk az iskolába. Magunkra aggattuk a derékszíjszereléket, fogtuk a golokunkat meg a fegyverünket. Az összes kiképző ott volt már. Leültünk a padokra, ők meg fölálltak ve­ lünk szemben. ­ Napirend az adminisztratív körletben a következő ­ mondta a törzsőrmester. ­ Fél órával pirkadat előttől fél órával pirkadat utánig fegyveres készenlét, ugyanígy sötétedéskor is a basa, vagyis a körlet peremvonalán. Levelet hetente egyszer küldhetnek. Friss kaját hetente egyszer kapunk. A kiképzők körletébe szigorúan tilos a belépés. Ha át akar­ nak haladni, megállnak, és fennhangon engedélyt kérnek. És most vissza a körletükbe. Holnap reggel nyolckor itt legyenek.

Mindent elpakoltunk a hátizsákokba, és egy óra hosszat ültünk rajtuk, a fegyver agya a vállgödrünkben, körkörös védelmet bizto­ sítva. Ahogy sötétedett, egyszerre csak éles, zümmögő fütyüléseket hallottunk mindenfelől. ­ Horpasztóbogarak ­ mondta Raymond. ­ Ez jelzi, hogy mind­ járt besötétedik. Csak úgy nyüzsögtek a levegőben ezek a deszantos támadók; a legtöbb mintha engem vett volna célba. Még több álcafestéket és moszkitóriasztót kentem az arcomra és a kezemre, de nem sokat se­ gített. Amikor eljött az ideje, száraz ruhát húztunk, és lefeküdtünk. El­ eredt az eső. Isteni érzés volt az őserdő közepén hallani az esőcseppek dobolását a kényelmes basa alatt.

Másnap az első órán azt tanultuk, hogyan viseljünk gondot ma­ gunkra a terepen. ­ Mindjárt felkelés után ­ mondta a kiképző ­ csapkodják tele rovarriasztóval a ruhájukat, arcukat és karjukat. Meg fogják látni, olyan erős, hogy a műanyagot is kimarja. Aztán be kellett vennünk a maláriatablettákat. Megtanultuk, hogyan kell leszállóhelyet és csörlőlyukat robban­ tani, mert erre bármikor szükség lehet. Ha valaki lábát töri, rögzítjük, csörlőlyukat vágunk, és várjuk a helikoptert. ­ Ha állandó bázishoz robbantanak leszállóhelyet, az irány az legyen, amerre a fák dőlnek ­ magyarázta a kiképző. ­ Minél maga­ sabban vannak, annál jobb, mert akkor a nagyobb fák magukkal so­ dorják a kisebbeket. A robbantókészlet, amit majd rádión kérhetnek, motoros fűrészből, robbanóanyagból és földfúróból áll. Aztán eljött a napja, hogy a farobbantást gyakoroljuk. Tom ide­ gesen méregette a masszív fatörzset, amelyet körülpakoltunk plasz­ tikkal. ­ Elég lesz ez neki? Szerintem kevés. ­ Lehet ­ mondtam. Belenyomkodtunk még vagy egy kilót a lyukakba. Elvileg a lehe­ tő legkevesebb robbanóanyagot kell elhasználnunk, de a fa tényleg bazi nagynak rémlett. ­ Biztos elég lesz?

­ Nyugi. Visszahúzódtunk az elsütővezetékkel. Ezt csinálták a többiek is; egymás után robbantunk, aztán meglátjuk, mi lesz. Raymond és Mal a maga fája vonalában állt. ­ Dugják bele a vezetéket a gyújtóba, és tűz ­ mondta Keith, az instruktorunk. Megnyomták a detonátort, jókora dörrenés, és mindannyian fel­ néztünk, nem potyog­e a fejünkre valami. A fa szabályszerűen ki­ dőlt. ­ Jól van. Következő. Tom és én bedugtuk a vezetéket. ­ Figyelem! Robbantás! Éktelen detonáció rázta meg a földet. A fa mint valami rakéta szállt föl a légbe, és nyomtalanul eltűnt a szemünk elől. ­ Maguk marhák, mennyi plasztikot raktak bele? ­ tombolt a kiképző. ­ A szabályos mennyiséget ­ feleltem. ­ Ahogy a nagykönyvben meg van írva, becsszó. ­ Az anyjuk kínja! ­ Keith odacsörtetett a plasztiktároló helyhez. Alig maradt valami. ­ Az egész dzsungelt akarták a levegőbe röpíteni? ­ Felkészültem az iszonyatos lebarmolásra. De Keith egyszer csak megenyhült. ­ Hát robbanni robbant, szó se róla. ­ Életemben először láttam kiképzőt mosolyogni. Másnap odavezettem a járőrt arra a helyre, ahol további fákat kellett robbantanunk. Kiderült, hogy robbanóanyagról, ami az inst­ ruktor dolga, nem gondoskodtak. ­ Vissza kell mennünk a táborba ­ mondtam. ­ Különben el­ csesszük az időeredményt. Tudtam, hogy az instruktorok körletébe tilos a belépés. Meg­ álltunk a szélén, és kiáltottunk, de semmi választ nem hallottunk. Vállalva a kockázatot beléptem, hiszen nem a mi hibánk, hogy a rob­ banóanyagot nem szállították ki. Helytelen gondolkodás. A törzsőrmester elkapott. ­ Mit keres maga itt? Nem tudja, hogy ide tilos a belépés? ­ Igen, de nincs robbanóanyagunk, és nem akartunk kifutni az időből ­ magyaráztam. ­ Kértem engedélyt, de nem válaszolt senki. Úgy gondoltam, igazam van, csak azt hagytam ki a számításból, hogy ez még mindig a továbbképzés. Be kellett volna fognom a

számat, és tűrnöm, hogy lebarmoljanak. Most már csak abban re­ ménykedhettem, hogy nem szereztem magamnak rossz pontot vele.

Kiképzésünk lényeges részét alkotta a dzsungelben való tájéko­ zódás. A dzsungel térképén először semmi mást nem láttam, csak kontúrvonalakat és folyókat. Meg kellett tanulnunk ezek között a korlátok között közlekedni, és felismerni, hol vagyunk éppen a tere­ pen. ­ Az Ezred tagjai különböző segédeszközöket használnak ­ mondta a kiképző. ­ Ha emelkedőn állnak, magasságmérővel is meg­ határozhatják a helyzetüket, de a lényeg a térkép, az iránytű és a lépésmérés. Éleslövészetet is gyakoroltunk a „dzsungelutakon". Az instruktor kinézett egy körzetet a folyó mentén, és lőtérre alakította. Azután végigjárőröztük, először csak egyesével, célpontok után kutatva. A kiképző megrántott egy drótot, mire előbukkant egy célalak. ­ Mindig konkrét feladatuk van ­ magyaráztak ­, amit leg­ többször kis létszámú csoporttal hajtanak végre. Ha beleszaladnak valamibe, először nem tudják, mi az. Lehet, hogy egy nagyobb harc­ csoport felderítő alegysége. Ha maguknak nem az a dolguk, hogy harcoljanak, akkor a lehető legnagyobb tűzerő bevetésével visszavo­ nulnak, és folytatják a feladat végrehajtását. Ez nekem nagyon tetszett. A gyalogságnál sose csináltunk ilyet; a normál seregben nem engedik, mert túl veszélyes. Pedig a va­ lósághűség és a teljesítőképesség igazi próbája az éles lőgyakorlat. Amikor egyesével csináltuk, egy járőr élen haladó tagját ala­ kítottuk. Egész testem feszült volt; tus a váll­gödörben, meredten fi­ gyeltem, emelgettem a lábam, nehogy hasra essek. Egyszer csak: ­ Állj! Mi az istent rontottam el? ­ Nézzen jobbra! Jobbra néztem: elhaladtam egy célalak mellett, anélkül hogy észrevettem volna. Rá kell hangolódni a környezet egészére. ­ Na, jöjjön vissza, és kezdje elölről. Most, amikor megpillantottam, azonnal reagáltam.

Aztán párban csináltuk. Leheveredtünk egy vápában, és a ki­ képző vázolta a helyzetet. ­ Maguk egy tízfős harcfelderítő járőr részét alkotják. Belesza­ ladtak egy rajtaütésbe, és mindenki szétspriccelt. Most éppen azon vannak, hogy visszajussanak a körletükbe. A folyó mentén haladnak előre. Kérdés? Végrehajtani! ­ Először én megyek elöl ­ szóltam oda Malnek. Elindultunk. A célalakokat igen nehéz észrevenni. Néha felpat­ tannak, néha csak üldögélnek. Megálltam egy fánál, letérdeltem, előrekémleltem, ahogy tudtam, és újra nekieredtem. Mal mögöttem tette a maga dolgát. Vagy tíz méterre elöl lejteni kezdett az ösvény: holttér képződött rajta. Közelebb menve megpillantottam egy kis célalak tetejét. Azon­ nal tüzeltem. ­ Ellenség elöl! Ellenség elöl! Lőttem tovább; Mal mögöttem kilépett jobbra, és ő is tüzet nyi­ tott. Amint meghallottam, hátrafordultam, láttam, hogy balra van tőlem, és elhúztam mellette. Pár méter után visszafordultam és lőttem. Aztán ő fordult hátra, húzott el mellettem, állt meg és tüzelt. Sar­ kon fordultam, és rohantam jobbra, le a folyóhoz. ­ Gyülekező! Gyülekező! Gyülekező! Gyülekező! Gyülekező! Tönköket ugrottunk át, fák mögé húzódtunk be: tizenöt másodperc alatt vége volt az egésznek. A kiképző elkiáltotta magát: ­ Állj! Az instruktor minden harcérintkezés után jelentést kért tőlünk. Lihegtünk, alig kaptunk levegőt; nem volt ez valami nagy futás, csak épp az egész test feszült, az agy koncentrál, éleslőszert használunk, és tesztelnek bennünket. ­ Miért azt választották fedezéknek? Miért nem azt ott, nézzenek csak oda: a világ legnagyobb fája. Az aztán megállítja a 7,62­eseket. Aztán Keith visszaballagott velünk az álló célalakhoz. A lomb­ koronák alatt még most sem oszlott el a lőporfüst és a korditbűz. It­ tam egy kortyot a kulacsomból, miközben az instruktort hallgattam. ­ Amikor észrevette, már majdnem rajta volt. Most menjen vissza öt métert, forduljon meg, és nézzen oda. Ugye, hogy onnan is látja? Persze hogy látja, mert már tudja, hogy ott van. De először kell

észrevennie, mégpedig onnan, ahol most áll ­ és ezt csak rengeteg gyakorlással lehet elérni. És most menjünk, nézzük meg, eltalálták­e legalább, amit észrevettek. Egy karcolás sem esett a célalakon, amire Mallel annyit tüzeltünk. ­ Minek lőni rá, ha nem nyírják ki? ­ kérdezte Keith. ­ A folya­ matos tűz oké, fedezi a menekülésüket, de ha nem ölik meg, utánuk megy, és ő öli meg magukat. Nemsokára már négyfős járőrben gyakorlatoztunk. Az élen hala­ dó nagyon lassan mozgott, meg­megállt, körbefürkészte a terepet, el­ indult. Ha emelkedőn kellett átmenni, aminek a túloldala holttér, megállította a járőrt, és tussal a vállgödörben, a fákat használva fede­ zéknek, átment. Ha minden rendben volt, integetéssel jelzett, hogy követhetjük. Mi, többiek haladás közben is minden irányban bizto­ sítottunk. Lehet, hogy az élen járónak elkerülte valami a figyelmét, lehet, hogy jobbról vagy hátulról támadást kapunk. A D századbeli Jefftől egy jó tanácsot kaptam: „Tusa a vállgödörben, irányzék fölfelé." Nagyon fárasztó ilyen lassan és körülményesen haladni. Nagyokat lélegeztem, csak arra koncent­ ráltam, amit csinálok. Ráérő időnkben újra át kellett venni, amit előző nap tanultunk. Malnek olyan jól ment minden, hogy erre se volt szüksége. Csak ha­ nyatt vágta magát, pöfékelt és teázott. Irigyeltem; szívesen utánacsináltam volna, de a morzéval igencsak le voltam maradva. Magoltam, amikor csak lehetett.

A dzsungel megszabja a benne való haladást. A sűrű alj­ növényzet, a mély vízmosások, meredek dombok és bevágások, erős sodrú folyók megnehezítik a toronyiránti mozgást. Mégis ez a kívánatos. Minden hülye a gerincek és ösvények vonalát követné, pe­ dig ott lehet számítani az ellenség rajtaütésére. Úgynevezett harántolással nyomultunk előre. Föl és le, föl és le, nem maradva meg a platókon. Ez sokkal több időbe telik, de bizton­ ságosabb: nem ütnek rajtunk, nem hagyunk nyomot, nem botlunk el­ lenségbe. ­ Sose vágjanak le ágakat ­ mondta a kiképző ­, hajtsák félre, bújjanak át, és engedjék vissza. Ha valaki követi magukat, kétféle

nyomot keres: lentit és föntit. Ha pókhálót látnak, ne érjenek hozzá, kerüljék ki. Ha a nyomkövetőnek nem akad pókháló az arcába, arról tudhatja, hogy jártak előtte. Állandóan izzadt voltam és bűzlöttem. A szúnyogriasztó bele­ folyt a szemembe, és veszettül csípett. A hevederek kidörzsölték a bőrömet. Zuhogott az eső. Itt már igazán hiányzott Debby; a dzsun­ gelben nem volt mihez kapcsolódnom, sérülékenynek éreztem ma­ gam. Gyakran írtam neki, biztatva, hogy ha átmegyek, kiveszünk egy házat Herefordban, és minden szép lesz. A dzsungelgyakorlat sokkal keményebb volt, mint a próbahét. Itt nemcsak loholnunk kellett végkimerülésig, hanem állandóan tanulni, észnél lenni, teljesíteni, minden új információt megemészteni. A végletekig teszteltek bennünket, nemcsak fizikailag, lelkileg is. Kivittek a szakadék peremére, visszarántottak, aztán megint oda­ löktek. Újra és újra.

A dzsungel, magyarázta Péter, a főinstruktor, tele van élelemmel ­ a bogaraktól és pókoktól kezdve a fakéregig. ­ Ha nem biztosak benne, hogy amit találtak, ehető, dörgöljék meg vele a bőrüket, és figyeljék a reakciót. Pár óra múlva dörgöljék meg vele a szájukat, és figyeljék a reakciót ­ aztán a nyelvük hegyét, aztán az ínyüket. Utána kóstolják meg, nyeljenek le egy keveset, s ha még mindig semmi reakció, egyék meg az egészet. Az iban kunyhók mellett üldögéltünk a folyóparton, kellemes, la­ pos terepen. A helikopter­leszállóhely egy túloldali platón volt, láttam, hogyan tűznek le rá a napsugarak. Tíz centinél rövidebb halat nem kell kibelezni, azonmód meg le­ het sütni. Van egy dzsungelkáposzta nevű növény, olyan, mint egy kis fa. Ha a kérgét végighasítják, a bele valami gyönyörű, az íze mint a puha káposztáé. A kérgéből teát lehet főzni. ­ Feladat­végrehajtás közben nem eszünk gyíkot, kígyót, csak ha muszáj. Egyszerűbb magunkkal vinni a táplálóbb élelmet. Abba nem betegszünk bele, nem kapunk tőle hasfájást. El tudják képzelni, milyen az, ha kétnapos járőrben állandóan megy a hasuk? A telje­ sítőképességük fix, hogy nem lesz százszázalékos. Különben is sok idő, energia pocsékolódik el az élelemkeresésre. Simább ügy, ha visszük magunkkal.

Ültünk a folyóparton, a fegyverünket dajkálva. Az ibanok kis tüzeket raktak, hatalmas szivarokat sodortak, különféle halászhálókat és csapdákat mutogattak, amiket maguk csináltak. Megpróbáltuk utánuk csinálni ­ szétesett az egész. ­ Van egy bizonyos vörös kérgű fa ­ mondta Péter. ­ Annak is nagy a folyadéktartalma. Baromi érdekes, gondoltuk, főleg hogy nem sokkal később előhúzott több rekesznyi sört. Ez volt az első, egyértelműen baráti gesztus a kiképzőszemélyzettől.

Hetente egyszer „friss" élelmet kaptunk. Tojást, virslit. Egyik délután így szóltak hozzánk: ­ Menjenek, egyenek, aztán jöjjenek vissza, sötétedés előtt két órával előadás. Nappal főzni: isteni. Amikor jóllakva, derékszíjszerelékkel, go­ lokkal, fegyverrel visszamentünk, mindenki elégedett volt. Letele­ pedtem, várva az előadást, és azon gondolkodtam, mit fogok csinálni utána: megápolom a kidörzsölt bőrömet a vállamon, a combom bel­ sején, behintőporozom a lábam közét, ledőlök, és átnézem a jegyze­ teimet. Alig kezdett bele az instruktor az előadásba, amikor robbanások rázták meg a földet. Lövedékek fütyültek a levegőben, vágódtak bele a talajba. ­ Támadás! Támadás érte a tábort! Gyülekező! Gyülekező! Kispricceltünk az iskolából. Körös­körül minden csupa füst, fa­ ágak, rögök röpködtek a levegőben. Már csak ez hiányzott. A harmadik hétben jártunk, kezdtünk el­ kényelmesedni, hozzászokni a dzsungelbeli élethez, és akkor nesze: „éjszaka derékszíjszerelékkel". Odakecmeregtem a gyülekezőhelyhez. Hideg élelem volt a szere­ lék közt, de függőágyunk nem volt. A földön kellett hálnunk. Sok hadsereg azt képzeli, kemény fekvés esik a dzsungel földjén, de hát annyi más baj is van az efféle környezettel, skorpiók, kígyók, hogy az ember úgyse bír elaludni. Ez a gyakorlat éppen erre akart ben­ nünket ráébreszteni. És ráébresztett, szó ami szó, mert még zuhogott is egész éjjel.

Egy ötnapos gyakorlaton egyik este épp a gyülekezőhely felé tar­ tottam. Lassan, fülelve és figyelve közelítettük meg a területet, ahon­ nan leadjuk majd a helyzetjelentést. Hosszú és fárasztó nap volt, állandóan esett. Leültem, hogy rejtjelezzem a jelentést, amit aztán elmorzézunk, amikor remegni kezdett a kezem. Pár pillanat múlva már szédültem is. A szemem nem fókuszált. Mélyeket lélegeztem, próbáltam összeszedni magam. Egyre rosszabb lett, és hamarosan már az egész testemet rázta a remegés. Képtelen voltam írni. A látásom elhomályosodott. Tudtam, mi az ábra. Rengeteg fizikai munkát végeztünk a dzsungelben. Súlyos terhe­ ket cipeltünk, nagy lelki nyomás alatt voltunk, de a test oltalmazta a maghőmérsékletét. Az állandó hőmérséklet fenntartása végett a hőveszteségnek egálban kell lennie a hőtermeléssel. Ha a termelődés több, mint a veszteség, a hőmérséklet megemelkedik. Ha a mag­ hőmérséklet emelkedik, több vér jut a bőrünkhöz, amelyen át a fölös hő távozik. Ez egészen addig beválik, amíg a bőrfelszín hőmérséklete magasabb a levegőénél. De a dzsungel melegében a test hőt nyel el, és ezt izzadással ellensúlyozza. Persze csak egy bizo­ nyos mértékig. Egy felnőtt óránként maximum egy litert tud izzadni. Erre is csupán néhány órán keresztül képes, hacsak nem kap folya­ dék­utánpótlást; hatékonynak pedig csak akkor hatékony, ha a levegő nincs átitatva párával. Ha a páratartalom magasabb hetvenöt százaléknál, márpedig a dzsungelben magasabb, akkor a verejték nem párolog el. Rengeteget izzadtunk, de a verejtékünk nem párolgott el. Így hát emelkedett a testhőmérsékletünk, aminek következtében még többet izzadtunk. A test úgy akarja megszüntetni ezt a helyzetet, hogy vért küld a bőrhöz, vagyis a véredények megnagyobbodnak. Szaporább lesz a szívdobogás, összevissza jár a motorunk. Egyre kevesebb vér jut a belső szervekhez, az agyhoz is, illetve ami oda jut, forró. Az agy nem szereti a forró vért, fejfájással, szédüléssel, ki­kihagyó gon­ dolkodással, lelki egyensúlyzavarral reagál. A sok izzadás miatt ren­ geteg elektrolitot, nátriumot és kloridot veszítünk ­ az eredmény pe­ dig dehidratáció. Nem keringő testnedveket vesztettünk ugyanis.

A gond az, hogy pár korty folyadék mindenkinek eloltja a szom­ ját, anélkül hogy pótolná a belső vízhiányt. Az ember észre se veszi, hogy szomjas, mert rengeteg más dolga van, és ez történt velem is. Járőrparancsnokként kúsztam­másztam a dzsungelben, igyekeztem döntéseket hozni, megfelelni a feladatomnak. Eszembe se jutott, ami­ lyen marha voltam, hogy rendszeres időközönként nyeljek folya­ dékot. ­ Ha hugyoznak ­ mondta a kiképző ­, mindig nézzék meg. Ha sárga és büdös, akkor máris dehidratálódnak. Ha világos, és ötpercenként hugyozniuk kell, minden rendben, mert a testnek mu­ száj megszabadulni a fölösleges vízmennyiségtől. Odafordultam Raymondhoz. ­ A kurva anyját, kikészültem. Minden megállt; mindenki arra összpontosított, hogy engem rendbe hozzanak. Raymond belém erőltetett egy kis rehidratálót, cukrot és nagy mennyiségű édes teát. Szerencsére a kiképző nem volt ott, nem vette észre, hogy dehidratálódtam. Fél óra múlva kutyabajom se volt, de megtanultam a leckét. A gyakorlatból visszaérve ellenőrizték a hátizsákunkat, vannak­e bennük szarral teli nejlonzacskók. Semmilyen nyomot nem volt sza­ bad hátrahagynunk, még székletet sem. Nejlonzacskókba kellett szar­ nunk és benzineskannába hugyoznunk. Többször előfordult, hogy a kiképző visszament velünk oda, ahol napközben jártunk, és ellenőrizte, nem csináltunk­e bajt. ­ Látják ezeket a horzsolódásokat a fákon? A puha kéreg hamar megsérül, a keményen kevésbé marad nyom. A dzsungelfázis tetőpontja egy egyhetes gyakorlat volt, amibe minden tananyagot és eljárást beleépítettek: járőrözés, közelfelderítés, szakaszgyülekező, rajtaütés előkészítése és megva­ lósítása, visszavonulás, élelemvételezés a titkos raktárból, mielőtt a csapatot helikopterrel kiemelik a körzetből. Előfordulhat majd, hogy bevetés előtt be kell hatolnunk egy országba, és élelmet, lő­ és robba­ nószert halmoznunk fel egy rejtett tárolókörletben. Az akcióra így kevésbé megterhelten indulhatunk, hiszen a készletek már ott lesz­ nek. A gyakorlat végén, napok óta először, rá lehetett gyújtani. A ba­ gósok állati megkönnyebbüléssel ücsörögtek és pöfékeltek a fo­ lyóparton, köztük maga a kiképző őrnagy is. Én csak a tájat

nézegettem. Vége van hát; hogy átmentem­e vagy megbuktam, ha­ marosan elválik.

Péntek reggel értünk haza Herefordba, és egész napi eltávozást kaptunk. ­ Holnap reggel nyolcra a kiképzőközpontban legyenek ­ mondta a törzsőrmester. Mindenki tökrészegre itta magát, és zúgó fejjel, sörbűzösen gyülekeztünk szombaton. ­ Hétfő reggel fél nyolctól harckörülmények közti túlélés ­ mondta a törzs. ­ A részletek a táblán olvashatók. Ámde... a következők jelentkezzenek a kiképző őrnagynál. Három sorban ültünk a tanteremben, én az egyiknek a végén. Mal neve hangzott el először. Nem akartam hinni a fülemnek. Mal, a világ legfaszább katonája? Felálltam, hogy kiengedjem, összenéztünk. Mal vállat vont és elmosolyodott. Még álltam, amikor a törzs elkiáltotta Raymond nevét. Aztán Tomét. Szóval az egész járőröm lapátra van téve. Le se ültem. Minek, ha mindjárt föl kell állnom úgyis? Nem hangzott el a nevem. És akkor belém hasított ­ lehet, hogy ezek mentek át? Lehet, hogy a görcsfejűeket hagyták ülve? Huszonnégyen mentünk a dzsungelbe, nyolcan maradtunk a pa­ dokban. A törzsőrmester mindegyikünknek sorra a szemébe nézett, és így szólt: ­ Jól van, emberek, hát átestek ezen is. Következik a harc­ körülmények közti túlélés. Van valakinek betegsége, egyéb panasza? Nincs? Remek. Ne feledjék, még nem tagjai az Ezrednek. Na, most elmehetnek a búsba. De McNab és Forbes előbb jelentkezzen az őrnagynál. Ez meg mi az isten? Forbesnak, aki tiszturam volt, arról szónokolt az őrnagy, hogy milyen extra kötelmei és feladatai lesznek. Aztán hozzám fordult: ­ Na, McNab, tudja, miért kérettem ide? ­ Gőzöm sincs. ­ Átment, de túl nagy a pofája. Ne jártassa annyit. Hallgassa végig, amit mondanak magának, aztán kuss. Megértette?

És még én képzeltem, hogy sikerrel alakítom a szürke kisegeret. Eszembe jutott az a közjáték a robbanóanyaggal. Be kellett volna fognom a bagólesőmet, amikor a törzs kérdőre vont. Én barom. Sze­ rencsére a kiképzőszemélyzet úgy látta, a pimaszságom dacára nem vagyok rossz emberanyag. Mostantól befogom a pofámat, be én, a rohadt életbe!

12

A

mint megtudtam, hogy átmentem, azonnal felhívtam Debbyt. Ö is örült, én is örültem. Az egyetlen akadály most már csak a háromhetes túlélési kurzus, azt pedig eszem ágában sincs elszúrni. Nyolcan maradtunk ­ én, George, a műszaki, egy tiszt a Királyi Lovastestőrségtől, egy ejtőernyős, két híradós, egy tüzér meg Jake az amerikai különleges alakulattól. Egy kollégájával vezényelték hároméves szolgálatra az Ezredhez, de a válogatáson nekik is részt kellett venniük. Jake átment, a másik fickó már az első hónapban ki­ bukott. Minden olyan alakulat, amelynek katonái elvben fogságba eshet­ nek, embereket küld a túlélési kurzusra ­ ilyenek a repülők, a heli­ kopteresek, az ejtőernyősök felderítő pilótái, a tengerészgyalogság bizonyos részlegei és a tüzérség előretolt megfigyelői. A dzsungel után ez szinte sétagaloppnak tűnt az első két hétben, de figyelmeztettek bennünket, hogy még itt is kibukhatunk ­ egy külső cégé, az Egyesített Haderőnemi Kihallgató Részlegé lesz az utolsó szó. Megtanultuk, hogyan kell a nap állásáról leolvasni a pontos időt, vizet, élelmet szerezni ­ mely utóbbinak, mint kiderült, fő motívuma, hogy kisebb legyen a fölkutatásukra pazarolt energia, mint ami be­ lőlük nyerhető. Gyakoroltuk a lesállás fedezékének építését. Fel volt állítva egy egész sor mintafedezék, lombból, gallyakból, gyep­ téglákból, nejlonzsákokból. A Pizza Hut se fest csinosabban. A függőágyépítés keserveiből arra következtettem, én sose leszek képes ilyen profi kis bódék összeütésére. Ellátogattak hozzánk hajdani hadifoglyok, és meséltek az élményeikről Colditzban a második világháború alatt, a távol­keleti gyűjtőtáborokban a koreai és a vietnami háborúban. Megrendítő volt hallgatni ezeket az asszonyokat, akiket a hírszerzés minimális ki­ képzés után Hollandiába és Franciaországba dobott át, s ott elkapták

és iszonyúan megkínozták őket. Csattanva estek le az állak a tanteremben. ­ Amikor elfogtak ­ mesélte az egyik asszony ­, mintha minden frusztrációjukat rajtam akarták volna levezetni. Megerőszakoltak, égő cigarettákat nyomtak el rajtam. Fagypont alatti hőmérsékletű magánzárkába csukták, újra és újra megerőszakolták, de ő úgy beszélt róla, mint valami bevásárló körútról. Gondolom, azt akarta illusztrálni ezzel, hogy az emberi test és lélek sokkal többet elbír, mint hinnénk, de én kételkedtem benne, hogy így tudnék viselkedni nyomás alatt. Végighallgattunk lelőtt amerikai pilótákat és angol gyalogosokat, akik koreai táborokban raboskodtak, volt vietnami hadifoglyokat, akik négy esztendeig voltak bezárva. Akadt, aki Istenben talált vi­ gasztalást, de akadt olyan is, aki dizentériás lévén, a Bibliát használta vécépapírnak. Ross­on­Wye közelében felkerestünk egy öregasszonyt, aki a vi­ lág összes növényét ismerte. Gyönyörű kertje volt, rengeteg asztala és tálcája tele a legkülönbözőbb virágokkal és gazokkal. Mulatságos volt, ahogy ezzel az apró teremtéssel erdőn­mezőn szaladgáltunk mi, szép szál legények, és csüggtünk minden egyes szaván. Két­három napos gyakorlatokra küldtek bennünket, hogy megta­ nuljunk fedezéket építeni, tüzet gyújtani, élelmet szerezni, csapdát állítani. Azok, akik nem az Ezredbe pályáztak, ezt nagyon komolyan vették; ha elsajátítják, mint túlélési oktatók mehetnek vissza az egy­ ségükhöz, és képezhetik az embereket. Én éppen csak át akartam csúszni rajta. Megtanítottak bennünket ruhát készíteni állatbőrből, fegyvert bo­ tokból, kövekből. Az egyik gyakorlatra kihoztak egy nagy ládát. ­ Most jön a csirkefogás ­ mondta a törzs. ­ A baj csak az, hogy minden hat emberre jut egy. Akinek nem kerül, kénytelen lesz a sze­ rencsésekéből kunyerálni egy combot. Leküldtek bennünket a domb tövébe, a ládát kiborították, azzal rajta. Fölzúdultunk a lankán; én futás közben leráncigáltam a zubbo­ nyomat, és rádobtam az első tyúkra, amit megpillantottam. Este a tűznél megsütöttük, és három másik ürgével osztoztam rajta. Egyszóval az első két hét alatt mindent megtanultunk elméletben, aztán került sor a gyakorlati próbára. Négyes csoportokba rendeztek bennünket. Az elképzelés az volt, hogy hét napon át tájékozódunk gyülekezőhelytől gyülekezőhelyig,

mintha csak a „patkány­utat" járnánk, vagyis szökött hadifoglyok lennénk, akiket ügynökök adnak kézről kézre ellenséges területen. Egyik pontról a másikra nekünk kellett eltalálnunk; navigációs készletünk nem állt másból, mint egy egyszerű iránytűből, amit a nyakunkba akasztottunk, meg egy menekülési térképből, amit ma­ gunk rajzoltunk ­ az egész Wales egy zsebkendőnyi ejtőernyőselymen. Később, valódi akciókon lehet, hogy nyomtatott térképet kapunk, de legtöbbször magunknak kell gyártanunk. Azt előre megmondták, hogy a helybeli gazdák és háztulajdonosok fel vannak kérve: ha nyúlprém tökfödős, nejlonzsák kabátos emberek akarnának kapcsolatba lépni velük, kergessék el őket, és jelentsék a kiképzőszemélyzetnek. Kegyetlennek kell lenni­ ük hozzánk, hogy megtanuljuk, amire később nagy szükségünk lehet. Egy gárdaszázad lesz az üldöző alakulat, gépkocsikkal, helikop­ terekkel, kutyákkal. Aki elfog egy menekülőt, kétheti rendkívüli sza­ badságban és pénzjutalomban részesül. Megkaptuk a második világháborús gyakorlóruhát, a surranót és a köpenyt, teherautón elszállítottak bennünket a kiindulóponthoz, és ott megmondták, hol lesz a következő éjszakai gyülekezőhely. Mo­ zognunk éjszaka kellett, ahogy csak lehetett, lopva, négyes csopor­ tokban. Az én csoportomba a légierő egyik rakodómestere meg két hadi­ tengerészeti pilóta került. Az Ezredbe pályázókat szétosztották. Ahogy a csoporttársaimat megpillantottam, elhatároztam, hogy az el­ ső adandó alkalommal elszakadok tőlük. A három szerencsétlen nagyanyó fizikailag már az első éjjel ki­ készült. A rakodómester lihegett, úgy ugrotta át az akadályokat, hogy ötven méterre is pengett utána a drótjuk. Az egyik gyülekezőhelyen éppen elvackolódtunk egy kis mélyedésben, és eldöntöttük, hogy ketten alszunk, ketten őrt állnak. Egyszer csak arra riadtam: ­ Állj! Ne mozdulj! A két őr elaludt. Felnéztem a csákánynyelekkel, félkörben közeledő gárdistákra. A kurva életbe, gondoltam magamban. Kezemet az égnek emelve, ásítva feltápászkodtam, aztán uccu ­ iszkoltam, mint a nyúl. Egészen a körben felállított külső gyűrűjükig. Valaki elgáncsolt, és négyen rám vetették magukat. Küszködtem volna, de csákánynyél feszült a gigámnak.

­ Ne mozdulj! Ne mozdulj! ­ Megbilincseltek, és lökdösni kezdtek. ­ Hogy hívnak? Mi a neved? Megmondtam a nevemet és az azonosítószámomat. ­ Mi a rangod? Megmondtam, és az egyszerűség kedvéért hozzácsaptam a születési dátumomat is. Helikopterrel bevittek a gyűjtőhelyükre. Meztelenre vetkőztettek, bekötötték a szememet. Két lépésre a faltól előre kellett dőlnöm úgy, hogy a kezem a téglát érintse, és így kellett állnom negyvenöt fokos szögben. Nem volt nehéz, csak a vállam fájdult meg. Aztán letérdeltettek, kiegyenesített háttal, kézzel a tarkón. Ez már rosszabb volt. De a legkevésbé azt szerettem, amikor törökülésben kellett kiegyenesítenem a hátamat és a tarkómra ten­ nem a kezemet. Egy ponton aztán, amikor éppen térdeltettek, levették a kendőt a szememről, és a kiképző törzsőrmester állt előttem. ­ Süthetem? ­ kérdeztem elkámpicsorodva, eszembe idézve, hogyan akasztottam össze vele a bajszomat a dzsungelben. ­ Föl a fejjel, széplány. Mars vissza a helikopterre, de még egyszer el ne baszarintsa. Jókedvében kaptam. Ő is gárdista volt valamikor, örült, hogy a régi brancsa így kitett magáért. Visszaraktak a madárra, most három haditengerészeti pilóta társaságában. Az első alkalommal, amint menekülnünk kellett a közeledő vadászok elől, leszakadtam róluk. Áztam, fáztam, buj­ káltam, aludni alig aludtam, aztán elkövetkezett az utolsó éjszaka. Tudtam, hogy hamarosan, immár tervszerűen, a kiképzők segítségé­ vel elkapnak, és kezdetét veszi a kihallgatási fázis. Hosszú lesz és keserves, annál is inkább, mert kaját nem adnak közben. Elhatároztam, hogy ez ellen teszek valamit. Földerítettem egy farmházat, amelyben egy öreg házaspár meg a huszonéves lányuk la­ kott. Én bizony bekopogtam. Megvendégeltek rendesen, a zsebeimet is teletömködték süteménnyel ­ és mit mondjak, nem jelentettek föl az Ezrednél. Ennyit a kötelességtudó civilekről. Annak rendje és módja szerint el is kaptak az utolsó gyülekezőhelynél, és a többiekkel együtt visszaröpítettek a herefordi laktanya egyik olyan részébe, amit még sohasem láttam. Meztelenre vetkőztettek, rabruhát húztak ránk, és bekötötték a szemünket.

Végtelen órákig kellett negyvenöt fokban a falnak támaszkodnunk, törökülésben, egyenes derékkal kucorognunk. Az egyheti ínségeske­ dés és fáradozás után szinte elviselhetetlen volt. Néhányan el is vesz­ tették a lélekjelenlétüket: üvöltözni kezdtek, hogy nem bírják tovább. Ezeket szépen kivonszolták, és, gondolom, egyenesen a vasútállo­ másra irányították. Végre bejött két ürge, és elvezetett egy kis, fehérre meszelt szo­ bába. Az asztal mögött két alak ült, negyvenvalahány évesek. Az egyiken fekete póló, a haja ősz, a pofája állatira megvető. ­ Neve? ­ McNab. ­ Teljes neve? ­ Andrew McNab. ­ Azonosítószáma? ­ 2 4408 888. ­ Rendfokozata? ­ Őrmester. ­ Ezrede? ­ Erre a kérdésre nem felelhetek. ­ Ezrede? ­ Erre a kérdésre nem felelhetek. ­ Hát ezt meg hogy képzeli, maga pávián? ­ ordított rám. ­ El­ kaptuk magát. Pontosan tudjuk, melyik ezredben szolgál. De azt akarjuk, hogy maga mondja meg. Talán nem akar a segítségünkre lenni? Azonosítószáma? Megadtam. ­ Rendfokozata? ­ Őrmester. ­ Min ügyködött, amikor elkaptuk? ­ Erre a kérdésre nem felelhetek. ­ Ha nem felel, rábaszhat, katona. Meg vagyok értve? ­ Erre a kérdésre nem felelhetek. ­ Mit ­ művelt ­ abban ­ a ­ térségben? ­ Erre a kérdésre nem felelhetek. ­ Katona maga egyáltalán? ­ Erre a kérdésre nem felelhetek. ­ Mi a jó isten lenne, ha egyszer van azonosítószáma? Mi az azo­ nosítószáma? ­ 2 4408 888.

­ Vagyis akkor katona, maga húgyagyú, nem? ­ Erre a kérdésre nem felelhetek. ­ Na ide hallgasson, kisfiam, ha nem felel a kérdéseimre, meg­ nézheti magát. Meg vagyok értve? ­ Erre a kérdésre nem felelhetek. ­ Na ide figyeljen. Most szépen aláírja ezt a papírt, amelyen közli a Vöröskereszttel, hogy jól van. Ha megteszi, kap ennivalót. Világos? ­ Erre a kérdésre nem felelhetek. Felpattantak, és ordítozni kezdtek. ­ Álljon föl! Álljon vigyázzba! Mit képzel, ki maga? Járkálni kezdtek körülöttem. ­ Teljesen hülye maga? Elment az a csöpp esze is? Kérdeztem valamit, erre maga nem válaszol. Világosan beszélek? ­ Erre a kérdésre nem felelhetek. Tudtam, amíg tartom magam a „nagy négyeshez" ­ név, azono­ sítószám, rendfokozat, születési dátum ­ meg az „Erre a kérdésre nem felelhetek"­hez, nem cseszhetek el semmit. Az őszhajú a cimborájához fordult. ­ Láttál már ekkora barmot? Egy egyszerű kérdésre se képes válaszolni. Van magának anyja? ­ Erre a kérdésre nem felelhetek. ­ Lefogadom, hogy azt se tudja, ki az anyja, mi? ­ Erre a kérdésre nem felelhetek. ­ Nyilván valami kibaszott kurva. Ezért nem ismeri, mi? ­ Erre a kérdésre nem felelhetek. Vagy egy óráig tartott az egész. Aztán újra bekötötték a szeme­ met, és elvonszoltak. Legalább huszonnégy órán keresztül, cikliku­ san vallattak bennünket, közben meg: falnak támaszkodni, törökülés kihúzott derékkal. A végén már úgy elmacskásodtak a tagjaim, hogy alig éreztem őket. Az egyik kihallgatáson aztán, ahogy levették a szememről a kötést, egy tányér levest és a kiképző törzsőrmestert pillantottam meg magam előtt. ­ Megismer? ­ kérdezte. Nem szóltam semmit. Megismer? Kuka maradtam.

­ Oké, közlöm magával, hogy vége a gyakorlatnak. Megismer? Addig itt ülünk, amíg azt nem mondja, hogy megismer. Fehér karszalag volt rajta. Eszembe jutott, hogy ez tényleg a gya­ korlat végét jelzi. ­ Igen, megismerem. ­ Egye meg a levesét. Utána a vallatók elbeszélgettek velünk. ­ Kikészült fizikailag? ­ kérdezték tőlem. ­ Nem különösebben. ­ Hányszor vallattuk? ­ Hatszor. Tévedés. Mint kiderült, hétszer. És nem huszonnégy, hanem negyven óráig tartott a kihallgatási fázis. Az utolsó nagy akadályt is átugrottuk hát. Az Ezredbe pályázókkal összeverődve kiruccantunk a városba, és teleettük ma­ gunkat, vedeltük a barna sört. Később George­dzsal fölkerestük egyik hajdani katonatársunkat, aki már benn volt az Ezredben. Náluk is iszogattunk, s a vége az lett, hogy összehánytam a fürdőszobá­ jukat. Föltöröltem, ahogy tudtam, majd szívélyesen elköszönve, sürgősen leléptem. Másnap átmentem a D századhoz, hogy lássam, mik lettek a következmények. ­ Öregem ­ mondta a haver ­, a feleségem kiverte a balhét. A szentségit, gondoltam magamban, ezt jóvá kell tenni. Vettem egy nagy csokor virágot meg egy doboz csokoládét, kimentem a házukhoz, remélve, hogy az asszony nem lesz otthon. Nem is volt. Leraktam a cuccot a küszöbre, és előszedtem egy darab papirost. „Rettenetesen sajnálom, amiért olyan ocsmányul viselkedtem. Többször nem fog előfordulni. Szeretettel, George."

13

T

elefonáltam Debbynek, elújságolva a jó hírt, és meg­ ígértem, hogy a lehető leghamarabb szállást szerzek ma­ gunknak a városban. A továbbképzés következő fázisában megismerkedtünk mind­ azokkal a tudományokkal, amikre a századoknál majd szükségünk lesz. Először a terrorelhárító csapat munkájába kaptunk bevezetést. Civilben ültünk a tanteremben, ami furcsa volt, katonakorom óta még nem fordult elő. Most nem az eddigi kiképzőink, hanem a forra­ dalomellenes hadviselési részleg szakemberei foglalkoztak velünk. Bejött egy Ted nevű ürge, aki szintén a Green Jacketsből származott el még anno dacumál. ­ Ma megtanulnak mindent a kilenc milliméteresről, amit csak tudni érdemes ­ kezdte. ­ Utána egy hétig gyakorolunk a lőtéren. Ta­ lán még fogadást is kötünk, helyes? Ted elmondta, hogy a kilenc milliméteres Browning automata pisztoly az Ezred egyik legfontosabb fegyvere, bár a laikusok közül sokan lebecsülik. Igen hatékony fegyver, könnyű elrejteni, nagy távolságra jól hord. Az Ezred nagyfejűek védelmekor, terrorellenes és titkos műveletekben használja. Meg kellett tanulnunk az elméletét, a szétszedését és összerakását, az összes technikai részletet, hogy mi van, ha egy kicsit megreszelem az ütőszeget, vagy egy kicsit megbütykölöm az elsütő billentyűt. Megtanultuk, hogyan kell helyesen tartani a pisztolyt, milyen állást kell felvenni vele. Az Ezrednél ezt egészen másképp csinálták, mint általában a seregben. Mindent a gyakorlatban, harc közben kísérleteztek ki ­ én meg addig ha kétszer sütöttem el pisztolyt életemben. Ted megtanított bennünket, hogyan kell előrántani a leg­ különfélébb típusú pisztolytáskákból, hogyan kell előhúzni titokban, ha kabát van rajtunk, egyáltalán, milyen kabátot célszerű hordani hozzá és hogyan.

Különböző testhelyzetekben gyakoroltunk vele, míg mindkét szemünket nyitva tartva el nem találtuk a célt harmincöt méterről, az­ tán ötvenről, miközben lökdöstük félre magunk elől az embereket a tömegben. Gyakoroltunk reggel fél nyolctól sötétedésig. ­ A körletben tükör előtt próbálgassák, hogyan kell előrántani ­ tanácsolta Ted. ­ Ne röstelljék, mindenki ezt csinálja. Egyik nap ebéd után a vécétükör előtt gyakoroltunk. Egyszer csak megjelent az ajtóban Ted egy csomó ürgével, és ránk förmedt: ­ Mit csinálnak, maguk seggfejek? Röstelkedve néztük az előrenyújtott mutatóujjunkat, ők meg hülyére röhögték magukat. Az utolsó napon így szólt Ted: ­ Na, akkor szórakozzunk egy kicsit. Fölállította a célokat, és mindre rajzolt valamit: az elsőre egy tízpennys nagyságú kört, a másikra kólásdobozaljnyit, a harmadikra még nagyobbat. A tízpennysbe öt másodperc alatt kellett háromszor beletalálnunk öt méterről, aztán tízről, aztán még hátrébbról. Min­ denki bedobott egy ötöst, és a győztes kapta az egészet. Utána a robbantást gyakoroltuk alapadagokkal, majd újabb fegy­ verek kezelését, és megismerkedtünk a századszintű híradós esz­ közökkel. ­ Akárhol is fognak tevékenykedni a nagyvilágban ­ mondta az instruktor ­, mindig egyenest Herefordba küldik az adást. Úgyhogy igencsak meg kell tanulniuk az antennaelméletet; nem úgy van ám, mint a filmeken, hogy elővesz az ember egy cigarettásdoboz nagyságú rádiót, kihúz egy semmi kis antennát, és már jelent is Kat­ manduba. A frekvenciától és a napszaktól függően mindig más és más antennát kell használni. Három hét után elküldtek bennünket ejtőernyőskiképzésre Brize Nortonba, majd pedig visszabumliztunk Herefordba, hogy végre megkapjuk az Ezred­jelvényt. Az ezredparancsnoki iroda előtt a főtörzs egyenként kezet rázott velünk, és azt mondta: ­ Jól van, gratulálok. Egy perc, és bemehetnek a parancsnok­ hoz. Megkapják tőle a jelvényt, aztán irány a század. Hadd adjak egy jó tanácsot. Nézzenek ki maguknak egy­egy öregkatonát, és utánozzák. Vegyenek példát róla, tanuljanak tőle. Nehogy azt higgyék, hogy mostantól maguk fújják a passzátszelet. Tartsák a szájukat, figyeljenek, füleljenek.

Az ezredparancsnok egy rakás homokszínű barett mögött ült az asztalnál. Mindegyikünkhöz hozzávágott egyet: semmi formalitás, semmi kézfogás. Csak annyit mondott: ­ Ne feledjék, nehezebb ezt megtartani, mint megszerezni. Sok szerencsét. George és én a B századba kerültünk. Az első pasas, akivel a századirodán találkoztunk, Danny, az írnok volt ­ sima képű, csont­ bőr tizenhat éves, gondoltuk első ránézésre. Valójában huszonöt le­ hetett, és mindent tudott. A század különböző részei hol itt, hol ott teljesítettek szolgálatot, az egyetlen biztos pont a századírnok volt, aki mindig a körletben tartózkodott. ­ Szevasztok ­ köszöntött bennünket. ­ Pillanatnyilag szinte senki sincs idehaza. Üljetek be az emlékszobába, addig elintézem a papírjaitokat. Az „emlékszoba" falai tele voltak aggatva plakettekkel, fényképekkel, AK47­esekkel a borneói napoktól egészen máig ­ min­ denféle aprósággal, amit a fiúk a világból hazahordtak. Hamarosan kiderült, hogy pár nap múlva megyünk Malajziába. Nem örültem igazán; még nem szereztem szállást magunknak, Debby egyelőre maradt Németországban. Csak remélhettem, hogy elrendeződnek valahogy a dolgok, míg oda leszek.

A fiúk közül többen már jó ideje a dzsungelben tanyáztak, ami­ kor megérkeztünk a Kuala Lumpurtól kétórányira lévő bázistáborba. Szerelést vételeztünk, és másnap reggel helikopteren kifuvaroztak bennünket hozzájuk: négy új fiú, vadi új, csillogó­villogó cuccokkal. Úgy éreztem magam, akár a kuplerájban: nem ismerem a zsargont, nem ismerem a jelenlévőket. Senki se viselt rangjelzést, mindenkit keresztnéven szólítottak; fogalmam sem volt, ki kicsoda. A dzsungelbéli századkörlet nagyjából úgy festett, mint a válogatáson. Középen a parancsnokság, körülötte tág körben a le­ génység: fuggőágyak, ládákból eszkábált székek, asztalok. Minden­ kinek hosszú szakálla volt, és lelógó, zsíros haja. Teát főztek, fecseg­ tek ­ de a derékszíjszerelék mindenkin rajta, golok és fegyver a kézügyben. Odajött a századparancsnok a sleppjével.

­ Isten hozta magukat. Egy­egy ember megy mindegyik sza­ kaszba. Na, lássuk. Maga búvárnak látszik... George hegymászó volt. ­ Én szeretnék a hegyi szakaszba kerülni. ­ Jól van, menjen a hegyi szakaszba. Maga a sivatagiba, magát meg ugrómókusnak nézem. Ez én voltam: mehettem az ejtőernyősökhöz. ­ Várjanak itt, mindjárt jönnek magukért. Az egyik arra csámborgó ürge meg­ kérdezte, hová kerültünk. ­ Ejtőernyős? Fagylaltos gyerek leszel? Remélem, hoztál ma­ gaddal napszemüveget. Ekkor még nem értettem a dolgot. Aztán odajött egy két méter magas, egy méter széles pasas, akinek a mancsában játékszernek tűnt az M16­os. ­ Te vagy az az Andy? Én Törpe vagyok a hetedik szakaszból. Na, gyere, odaviszlek. Amint ballagtunk fel a dombon, megkérdezte: ­ Melyik zászlóaljból jöttél? ­ A másodikból. ­ Remek! Én is a kettes ejtőernyősöknél szolgáltam. ­ De én a Green Jackets második zászlóaljában voltam. Törpe majdnem hasra esett. ­ Akkor mi a lófaszt keresel itt? ­ Nem tudom. Hozzátok osztottak be. ­ A francba, másfél évig nem kapunk senkit, és akkor téged küldenek. Mit mondjak, fényesen éreztem magam. Megérkeztünk a szakaszkörletbe, egy függőágyakkal tele­ állogatott kis lejtőkúpra. Közepén jókora tűz égett, körülötte a sza­ kasz mind a nyolc tagja, beszélgettek, teázgattak. Törpe ráförmedt egy Colin nevűre: ­ Ennek az alaknak Andy McNab a neve, és Green Jacket. Mi a jóistent keres itt? Colin legföljebb százhetven centi lehetett, halk szavú, de egy pillanat alatt a helyére tette Törpét. ­ Amúgy magam is ejtőernyős voltam – mondta, miközben ke­ zet rázott velem. A fene egye meg, itt mindenki az ejtőernyősezredből való? Sorra bemutatkoztak.

­ Kajás. ­ Frank. ­ Eddie. ­ Mat. ­ Steve. ­ Al. ­ Csinálj magadnak amott egy függőágyat ­ rendelkezett Co­ lin. Életemben egy dúcolt ágyat csináltam eddig, úgyhogy jó sokat szerencsétlenkedtem, míg összeábdáltam. A többiek kritikusan méregettek. Másnap reggel megkajáltam, teát főztem, aztán odavándoroltam Törpéhez. ­ Most mi lesz? ­ kérdeztem. ­ Gondolom, kimegyünk. ­ Mikor? ­ Ne törődj vele. Colin bevett a járőrébe. Nagyon magabiztos fazonnak nézett ki. Úgy döntöttem, őt fogom kopírozni. Colin lesz az én mintaképem. Kettő­, majd négyszemélyes csoportokban gyakoroltuk a dzsun­ gelfelderítést, harcérintkezést. Malajziában 1948­ban tört ki a kom­ munista felkelés, de a thai határ menti hegyek közt még mindig buj­ káltak közülük többen. A leghosszabb ázsiai háborúk egyike volt ez, bár nem nagy jelentőségű; mindenesetre 1969­ben a Kuala Lumpur­i kínaiellenes lázongásokban emberek százait gyilkolták le. Szingapúrban állomásozott egy új­zélandi zászlóalj, amely Ma­ lajziában is tevékenykedett, de különféle politikai okokból északon nem dolgozhatott. Mi éppen azért voltunk ott, hogy jelenlétet de­ monstráljunk. Az elkövetkező napok során megtudtam egyet­mást a szakasz­ társaimról. Colin házat épített odahaza, és állandóan a faárakra pa­ naszkodott. Kajás az atlétakülseje ellenére a lehető legritkábban vette ki a részét a gyakorlatozásból, viszont mániákus ejtőernyőző volt, több mint ezer szabadeséses ugrást hajtott már végre. Baromi intelli­ gens ürge volt; ugyanúgy túrta az orrát, szellentgetett és böfögött, mint a többiek, de ha kommentárt fűzött valamihez, az mindig úgy hangzott, mintha az Economist szakírója mondaná.

A sárgásvörös hajú Frank Collins magam termetű volt, valahon­ nan északról származott. Nemrégiben elkapta a Krisztusban való újjászületés hevülete, és a fiúk rengeteget cukkolták ezért. Al Slatert nem most láttam először. Ő volt a kiképző tizedes a BBC 1983­as sorozatában, az Ejtőernyősökben. Száznyolcvan centi magas volt, karcsú, úgy festett, akár egy tiszt. Kajás az egyik nap elhatározta, hogy ideje napfürdőt rendezni. Fogta a golokját, és addig csapkodott­nyiszált egy óriási fát, míg ki nem döntötte, majdnem egyenesen rá Mat függőágyára. Vaskos fénysugár tódult be a nyomában a dzsungelbe ­ és a hetedik szakasz előszedte a napszemüvegeket.

A gyakorlat végén kaptunk hat szabadnapot. Voltak, akik átrándultak Thaiföldre, hogy megnézzék a burmai vasutat, mi, többiek pedig ingyenjegyet kaptunk Szingapúrba. Előbb azonban szétnéztünk a bázistáborhoz közeli városkában, Kluangban. Szokás szerint összeettünk­ittunk mindenfélét, s a végén éjjel kettőkor George meg én sehogy sem akartunk visszatalálni a táborba. ­ Fogjunk taxit ­ javasolta George. ­ Hol látsz te itt taxit? Tudtuk, hogy a tábor dombnak föl keresendő, így hát neki­ vágtunk. ­ Csapjunk meg egy autót ­ mondta pár perc múlva George. Hamarosan egy nagy, utánfutós piros triciklibe botlottunk az ut­ cán. ­ Tökéletes. Fölugrottunk rá, George a nyeregbe, én az utánfutóba. A legme­ redekebbjén George nem bírta a pedálozást, tolnunk kellett. Meg­ érkezve ott hagytuk a kerítésen kívül, és a következő másodpercben már horkoltunk is a priccsen. Másnap reggel éppen sorba álltunk egy kis zsozsóért, amikor megjelent a törzsőrmester. ­ Melyikük George? ­ Én ­ jelentkezett George. ­ Maga kötötte el azt a triciklit tegnap? ­ Izé... meglehet.

­ Akkor lesz szíves visszaszolgáltatni. Lehet, hogy valakinek az a megélhetése. George rám nézett, én vigyorogva behúztam a nyakam. Amikor visszatért, vagy egy mázsa zöldséget cipelt a vállán. ­ Emlékbe kaptad? ­ kérdeztem. ­ Jössz nekem egy tízessel, apám ­ felelte George. ­ A tulaj már messziről fölismerte a járgányát, és visítani kezdett. Csak úgy tudtam kibékíteni, hogy fölvásároltam a készletét. Szingapúrban eszméletlen, rikító göncöket vettünk, és rengeteget bohóckodtunk. Jól éreztem magam. Az ürgék félig­meddig befogad­ tak, már nem voltam egészen új fiú. Malajzia jó emlék maradt ­ mondhatnám, örök emlék, ha arra a sebhelyre gondolok, amit az egyik gyakorlaton egy piócától kaptam: a rohadéknak pont a fütykösömön kellett teleszívnia magát.

14

A

teljes első évben próbaidősök voltunk. A válogatás után elvették a rendfokozatunkat, de ugyanazt a zsoldot húztuk, mert még nem számítottunk a különleges alaku­ lat tagjainak. Közlegény lettem hát újra, gyalogos őrmesteri zsoldot kaptam ­ ami kevesebb, mint az ezred­közlegényi zsold! Ahhoz, hogy rendes Ezred­zsoldot kapjak, szert kell tennem va­ lamelyik járőrjártasságra ­ híradós, robbantási, egészségügyis vagy nyelv. Az első mindenkinek a híradós ­ ha szarban vagyunk, minden­ kinek tudnia kell segítségért kiáltani. El kell sajátítani ezenkívül a behatolási jártasságot. A sivatagi szakasznak értenie kell mindenféle jármű vezetéséhez, a hegyi sza­ kasznak tudnia kell hegyen­völgyön közlekednie, a szabadesőnek zu­ hanóugrással célba érnie. Nem sokkal Malajzia után megkezdtük a terrorelhárítási ki­ képzést. A század egyik szakasza Észak­Írországba megy, a másik három adja a terrorelhárító csapatot. A hetedik szakasznak a tengeren túli megbízatás jutott. Ekkoriban éppen nem voltak járőrjártassági kurzusok, de volt egy nekem megfelelő behatolási kurzus. A zuhanóugrási tanfolyam hat hétig tart, ebből két hét Anglia, kettő Pau ­ egy francia támaszpont a Pireneusokban ­ és kettő megint Anglia. Ismét Brize Nortonba hát. Előbb kétnapos földi képzés, a cucc össze­ és felrakásának tudománya. Első ugrásunkat PB6­tal, kerek kupolájú ernyővel hajtjuk végre, aztán következik a TAP, ami inkább hasonlít sportejtőernyőre. Mint később kiderült, ezek idejétmúlt hol­ mik, csak jobbra meg balra lehet fordulni velük. Kétezer méter magasan már egész hideg volt. Kezdtem szédülni is egy kicsit az oxigénhígulás miatt. Beszélgetni nem, csak ordítani lehetett a lármás gépben, még akkor is, ha rajtunk volt a sisak. Minden hallgatónak külön instruktora volt, együtt ugrottak ki. Amikor sorra kerültem, odaszólítottak a C130­as farkához. Álltam a

rámpa szélén, lábujjhegyen, befelé fordulva. Az instruktor mereven nézett, és tartott az egyik kezével. Tekintetünk egymásba kapcso­ lódott: vártam a jelet. Valóságos orkán cibálta a nadrágomat. Négyezer méterre alattunk terült el Oxfordshire. ­ Vigyázz! Ez az. A következő két vezényszó közben maga felé húz egy ki­ csikét, aztán kilök. ­ Kész! Előregörnyedtem. ­ Rajt! Hátravetettem magam. Tekintetemet a rámpára függesztve néztem, hogy ugrik utánam a másodperc törtrésze múlva az instruktor. Egy másodpercnyi kivárás húsz méter különbséget jelent, úgyhogy gyakorlatilag hegyibém ug­ rott. Az első egy­két ugrást „stabilan" kellett végrehajtanunk, vagyis nem fordulhattunk se erre, se arra, és nem is bukfencezhettünk. Ki kellett szemelnünk egy pontot a talajon, és ügyelni, hogy se jobbra, se balra, se előre, se hátra ne távolodjunk tőle ­ csak stabilan feléje, és amikor a magasságmérő ezerkétszáz métert mutat, meg­ rántani a kioldót. Lassan balra sodródtam, de nem korrigáltam. Ezer­ kétszázon meghúztam a zsinórt, az ernyő dübörögve kinyílt, aztán csattant, és jókora rántást éreztem. Mintha megálltam volna a leve­ gőben. Felpillantottam a kupolára. Minden rendben. Az irányítózsinegek után nyúlva körülnéztem, nem lebegnek­e körülöttem más kupolák. Lent láttam az Oxfordba vezető osztott pályás utat, aztán már a járműveket, és az ugrózóna barakkjait meg személyzetét is. Teljes csönd volt. Úgy éreztem, mintha fel lennék függesztve, pedig már zúdult is felém a talaj. Gurulva értem földet, megállítottam az ernyőt. Sikerült; be a járműbe, vissza a repülőtérre, az újból várakozó C130­ ashoz. Az első ugrásokat „csupaszon" csináltuk ­ csak az ejtőernyő, semmi szerelés, oxigénpalack. Amint a stabil ugrást begyakoroltuk, lehetett jobbra­balra fordulni háromszázhatvan fokban, s aztán buk­ fencezni. Hogy az esetleges rossz ugrásokhoz is hozzászokjunk, gya­ korolnunk kellett az elrontott kivetődést. Ilyenkor szétterpesztjük ke­ zünket­lábunkat, s úgy esünk, mint egy csészealj a domború olda­ lával lefelé ­ ez a forma szinte azonnal stabilizálja az embert.

Megtanultuk előkészíteni, bepakolni és az ejtőernyőhöz erősíteni a felszerelést. Csak később, a századnál tudtuk meg, hogy nem vala­ mi életszerű, amit tanítottak nekünk; úgy tanultuk, hogy amint a ku­ pola kinyílik, egy háromméteres zsinóron eresszük magunk alá a cuccot. Ha érzékeny műszer van a zsákban, annak ilyenkor annyi. Épp ezért a századnál begyakoroltuk, hogy a talpunkig eresztjük a zsákot, a hevedere a lábfejünkön, és földet éréskor szép finoman ma­ gunk elé pottyantjuk. Hamarosan már az éjszakai ugrást gyakoroltuk oxigénpalackkal és felszereléssel. Ilyenkor mindig automata kioldó van az ernyőre kapcsolva. Barometrikus nyomásra lép működésbe, úgyhogy mindig tudnunk kellett, mekkora a nyomás aznap ezerkétszáz méternél, hogy be lehessen állítani. Ha ugyanis az ember bepörög, vagy összeütkö­ zik valakivel, és eszméletét veszti, magától nem fog kioldódni az er­ nyője. Pauban már négyesével ugrottunk, gyakorolva, hogy együtt ma­ radjunk. Megtanultuk, hogyan erősítsük rá a fegyverünket a hátizsákra úgy, hogy szabadesés közben is rögzítve maradjon, vi­ szont földet éréskor azonnal le tudjuk róla kapni. Angliában a légierő luffinghami egészségügyi központjában röntgenfelvételeket készítettek a mellkasunkról, és előadásokat hall­ gattunk a hipoxia, vagyis az oxigénhiány tüneteiről, s hogy mi történik, ha a fogazatunk nincs rendben. Ha a tömésben egy kis légbuborék keletkezik, az a magasban kitágul, végül a fog a szó szo­ ros értelmében szétrobban. Kétszer volt alkalmam ilyet látni másoknál ­ nem volt kellemes. A bélgázok szintén kiterjednek oda­ fenn a nem túlnyomásos gépben, úgyhogy állandó jelleggel finga­ nunk kellett. Már ott tartottam, hogy inkább a fogrobbanást választanám. A kurzus végén mindenki egyszerre ugrott, teljes felszereléssel, éjjel, nyolcezer méterről. Együtt ugrottunk, egyszerre és ugyanott értünk földet ­ képesített szabadesők voltunk. Mehettünk vissza a századhoz, hogy sürgősen elfelejtsünk mindent, és újraképezzük ma­ gunkat szögletes ernyőkkel. Az ejtőernyősszakaszok akkoriban kezdtek áttérni a HALO­ról (magasból kitartott szabadeséssel való ugrás) a HAHO­ra (magasból azonnal nyitott ernyővel való ugrás). A zuhanóugrás éjszaka ve­ szélyes, és a gépnek gyakorlatilag a célra kell repülnie az emberrel. Arról nem beszélve, hogy ha a kupola földközelben nyílik ki csattan­

va, azt az ellenség meghallhatja. Ezzel az új technikával viszont akár a céltól ötven mérföldre is kiugorhattunk és célba navigálhattunk. A tanfolyam vége felé levelet kaptam Debbytől. Azt írta, hogy egyedül keresett szállást magának Herefordban. „Magam vagyok és unatkozom", olvastam benne. Én hülye, egy cseppet sem gondolkod­ tam el ezen.

15 készültem a szakaszommal, de előbb speciális ki­ ÍArországba képzésen kellett részt vennem. speciális kiképzés két naptól hat hónapig eltarthat, a feladattól függően. Észak­Írországhoz a közelharc elemeit kellett alaposan be­ gyakorolni. ­ Minden kisebb fegyverfajtával meg kell ismerkedniük, amit az Ezred használ odaát ­ mondta az instruktorunk ­, különösen a pisz­ tollyal. A válogatás utáni továbbképzésen már megtanulták az alapo­ kat, hogy hogyan kell vele tüzelni, hogyan kell hordani, előrántani, de most annyit fognak vele foglalkozni, hogy a testrészükké válik. A pisztolyhasználattal együtt fegyvertelen közelharcot is tanul­ tunk ­ amit egyesek japán pofozkodásnak neveztek. Na, gondoltam, most fekete öves karatés leszek, de kiderült, hogy a karate, az sport, amiben ember ember ellen küzd, ugyanolyan technikákkal, ugyan­ olyan szabályokkal. Nálunk azonban a közelharcnak az a célja, hogy a lehető leghatékonyabban és leghamarabb leterítsük az illetőt, s az­ tán elszaladhassunk. Az Ezred nem hadviselő félként van jelen Észak­Írországban, hanem hogy titkos műveleteket hajtson végre. Ha problémánk támad, két dolgot csinálhatunk az ellenséggel ­ leterítjük és elmenekülünk, vagy megöljük. Minden a körülményeken múlik. ­ Meg kell tanulniuk zárt helyen nézni szembe a fenyegetéssel ­ mondta az instruktor. ­ Sikátorokban, kocsmában, személyautóban, autóból való kiszállás, illetve beszállás közben. S ami ennél is fontosabb: idejében fel kell tudnunk ismerni a ve­ szélyt. Hiába képes megvédeni magát az ember, ha nem ismeri fel vagy nem méri fel jól a szituációt. Nem is mindig célszerű azonnal fegyverért nyúlni; kompromit­ tálhatunk vele egy alkalmasint két­három hónapja folyó műveletet, s lebuktathatunk másokat. Legjobb, ha a kezünket, fejünket, térdünket, lábunkat használva verekedjük ki magunkat a kutyaszorítóból. Per­ sze, ha lőni kell, akkor lőni kell.

­ Más álló célpontra lövöldözni, és megint más olyan helyzet­ ben, amikor emberek nyüzsögnek, lökdösődnek körülöttünk, sőt mi több, a célpont visszalő ­ magyarázta a kiképző. Civil kocsikban hajtottunk el a kiképzési körletbe. Nagy, hosszú betonbarakkban üldögéltünk, farmerben, trikóban, hosszú hajjal, pisztollyal az övünkben. A poros, rossz szagú épület padlója bir­ kózószőnyegekkel volt borítva, a gerendákról homokzsákok lógtak, a falakra céltáblák voltak erősítve. ­ Huszonhét év tapasztalatát fogom magukkal megosztani ­ mondta Mick, az instruktor. ­ Ebből huszonöt, amit harc­ művészetekkel töltöttem, időpocsékolás volt. Ha az ember százhetven centi és hatvanöt kiló, mint én, az ellenfele meg két méter és egy mázsa, akkor a különböző remek ütésfajták és ugrórúgások nem sokat érnek. Ha egy ilyen szörnyeteg pofán csapja magukat, kész, vége. Ilyenkor az utcai verekedés, a japán pofozkodás és a korlátozott fegyverhasználat kombinációjára van szükség. Ha egy belfasti kocs­ ma előtt keveredünk bajba, az ellenfél nem fog derékból meghajolni és a szabályok szerint küzdeni. Ott leginkább karokról­lábakról, feje­ lésekről, harapásokról és karmolásokról lesz szó. Vagyis meg kell ta­ nulnunk a piszkos, a kíméletlen harcot. Arról nem beszélve, hogy ha Bruce Lee­féle mozdulatokat mutatunk be, a játékosok gyanút fog­ nak: ez az alak nem akárki ­ lehet, hogy a biztonságiaktól van? Elsődleges fontosságú a gyorsaság, az agresszivitás, a meglepe­ tés. ­ Ha elszánták magukat a harcra, akkor mindent bele. Ha töketlenkednek, és egy ilyen mázsás szörnyeteg fölibük kerül, az alól nem könnyű kivackolódni. ­ Rábökött Törpére: ­ Ha például az az ürge fölibém kerül, én leharapom az orrát, és már ott se vagyok. Megtanultuk aközben használni a pisztolyt, hogy falhoz nyom­ nak, sarokba szorítanak, liftben támadnak ránk vagy csoportosan körülfognak. Megtanultuk használni már előrántás közben, persze úgy, hogy azért ne magunkba eresszük a golyót. Nagyon élveztem. Megtanultunk úrrá lenni olyan helyzeteken, amikor közelről pisz­ tolyt szegeznek ránk. Ez kivételesen tényleg úgy megy, ahogy a fil­ meken: az ember egyszerűen félreüti a fegyvert. Elég a csőnek tizen­ öt centit elmozdulnia, s már nem is te vagy a célpont.

­ Egyszóval félrecsapni ­ mondta Mick ­, aztán nekiugrani az ürgének, levinni a földre, elmarni a pisztolyt, aztán vagy belelőni vele, vagy pucolás. Tanmesének előadott egy esetet, ami az Ezred egyik tagjával történt meg Londonderryben. A feladata egy nagy lakótelepre szólította: egyedül volt, pisztolya a nadrágja elejébe dugva. Egyszer csak követni kezdte három játékos. Nem arról volt szó, hogy lebukott volna ­ egyszerűen gyanúsnak találták a magányos, idegen fazont. Egy átjáró végéhez közeledve mögéje lopakodtak és előrelökték. A pasas abban a pillanatban gurulni kezdett: nem térdre esett, hanem a lökés erejéhez hozzáadva átgurult a vállán. Gurulás közben hátranézett, látta, hogy kettőnél pisztoly van, még mindig gurulva előkapta a magáét, és kinyírta őket; a harmadik elfutott. Az egész nem tartott tovább három másodpercnél. A japán pofozkodás ­ vagy­ is a lökés gurulásban folytatása ­ meg a pisztolygyakorlatok kombi­ nációja az életét mentette meg. Jó napja volt. Amúgy ha Észak­Írországban, akár kocsma táján, akár elhagya­ tott helyen ránk ordítanak, hogy ki a lófasz vagy te, okított ben­ nünket tovább az instruktor, a legjobb nem bocsátkozni magya­ rázkodásba ­ aki magyaráz, az gyanús ­, a pisztolyt meg végképp nem kell mindjárt előrántani. ­ Elég, ha visszaordítanak: „Menj a picsába!" Az írek érteni fog­ nak ebből, azt fogják hinni, hogy közéjük tartoznak.

16

A

belfasti repülőtéren már vártak bennünket, és elvittek a helyünkre. Az épület szagai és neszei Crossmaglent jut­ tatták eszembe: főtt tojás, hintőpor, zene, kiabálás. Négy­öt hájas kutya is mászkált fel­alá. ­ Na, vége a szabinak? ­ szólalt meg mögöttem egy ismerős hang, egy jókora durrantás kíséretében. ­ Ideje is, baszki. Már régóta mondják, hogy küldenek ide nekünk egy hülye Green Jacketet. ­ Szevasz, Kajás ­ vigyorogtam rá. Éppen a szobájából lépett ki, farmerben, papucsban és trikóban. A haja összevissza meredezett, szája sarkában cigaretta lógott. ­ Kérsz egy kis teát? Elballagtunk a főzőcskézőkörletbe. Vízmelegítő, nagy doboz sütemények, rengeteg tea, neszkávé, cukor. ­ Hogy vannak a fagylaltos gyerekek? ­ kérdeztem. Mert most már tudtam, mit jelent és honnan ez a csúfnév. Az ej­ tőernyősszakasz folyton fényképezkedik, amikor csak lehet ­ méghozzá legtöbbször napszemüvegben, barnára sülve. A mun­ kájukból fakad a dolog. Gyakorlatokon a hegyi szakasz hegyen lakik, a partraszálló a poole­i kikötő jeges vizében evezget, mi viszont min­ dig oda megyünk, ahol tiszta az ég. És hol tiszta az ég? Ahol nap­ sütés van meg Cornetto fagylalt rogyásig ­ így aztán ugrunk néhányat, lehányjuk a szerelést, fagylaltot nyalogatunk, és elégedettek vagyunk a világgal. ­ Találkoztál már valakivel? ­ kérdezte Kajás. ­ A műveleti te­ rem fönn van a legfelső emeleten. A cuccodat csak dobd le itt. A ros­ seb tudja, hol fogsz aludni. Gondolom, Steve szobájában. Fönn talán majd megmondják. Törpének megcsapták a bicaját Londonban, úgyhogy kurvára odavan ­ föltétlen érdeklődj felőle, mert rohadt so­

kat bír beszélni róla. Ráadásul én vagyok a szobatársa, és ettől még jobban ki van akadva. Na, mennem kell, kezdődik A környék rémei. Kajás ­ mint még aznap este rájöttem, miután kiderült, hogy tényleg Steve­nek leszek a szobatársa ­ ugyanaz a gusztustalan figura maradt, aki volt. Ha nem tetszett neki a tévéműsor, túrni kezdte az orrát, és teliszórta takonnyal a képernyőt. ­ Azonkívül újabban gitározni tanul ­ mesélte Frank. ­ Meg lehet tőle őrülni. ­ De a gitárja belsejébe bele ne nézz ­ tanácsolta Steve. ­ Mért? ­ Csak. Belenéztem. Ki volt tömve kábítószerrel. Ott volt Kétfésűs Johnny is a partraszállóktól. Ugyanúgy kinyal­ va, mint mindig. Utoljára egy herefordi kocsmában láttam. Fekete trikónyakú pulóver volt rajta, afölött sárga ing, fekete nadrág. Oda­ ment egy csajhoz, és rebegő szemekkel, mint Robert de Niro, azt mondta neki: ­ Istenem, milyen gyönyörű a szemed! Ilyen nevetséges leszólítást még az életben nem hallottam. A ro­ hadék fél óra múlva már egy taxiba tessékelte be a lányt. Ott volt Colin is, a malajziai ügyeletes részlegfőnökünk. Most is úgy beszélt, mint akinek a fogát húzzák. ­ Ja, ez jó ­ mondta szipákolva. ­ Nem, az szar ­ mondta szi­ pákolva. Eno az első válogatásunkon ment át, vagyis fél évvel előbb került be, mint én. A Királynő Házi Ezredéből jött, ami ritkaság volt. Per­ sze mindenki baromi előkelő hanghordozással köszöntötte, azonkívül számomra érthetetlen módon ahányszor csak megpillantották, azt kiabálták: „Három királynő, három királynő." Sovány kis törpe volt, és fantasztikus futó, a triatlon volt a mániája. Napi egy doboz cigit szívott, sokszor még a startvonalhoz is füstölve állt oda. ­ Be kell gyújtanom a motort, érted ­ magyarázta. Eno éppolyan nyugis volt, mint Colin. Verni kellett, hogy hajlandó le­ gyen beszélgetni az emberrel. Ott volt Jock is, akivel a válogatáson ismerkedtem meg. Nagyon komolyan vette a melót, teljesíteni akart bármi áron, de amikor a szórakozásnak jött el az ideje, teljesen bevadult. Egyszer egy századbulin odament az ezredes feleségéhez. ­ Van kedve rázni egyet?

­ Igen, köszönöm ­ felelte a nő. Jock meg kivezette a parkett közepére, előhúzott egy Michael Jackson­maszkot, és megtanította moonwalkozni. Frank Collins továbbra is maga volt a higgadtság és a kiegyen­ súlyozottság. Steve mesélte, hogy Frank az Ezred egyik legfiatalabb katonája volt, amikor részt vett az 1980­as követségi akcióban. Az ostrom első éjszakájától kezdve fönn volt a rohamosztag többi tag­ jával a tetőn, teljes fekete szerelésben, minden pillanatban várva a parancsot a behatolásra. Feszült időszak lehetett ­ de nem Franknek. Vitt magával egy kispárnát, és amikor csak alkalma nyílt rá, szunyált egy­két órát. Tudtam, hogy a hegymászás, az evezés, a szabadeséses ugrás meg a vallás a hobbija; mint kiderült, ekkoriban Józsefnek csúfolták, merthogy már ácsmesterkedett is. ­ Szabadidőben Franket sose fogod látni ­ mondta Kajás. ­ Családi ügyeket intéz. Lejárt egy közeli fatelepre, és asztalokat, komódokat ácsolt az angliai családi házába. Egész príma bútorok voltak. Egyik nap a seggemet vakarva, teázgatva heverésztem, amikor odajött hozzám. ­ Unatkozol? ­ kérdezte. ­ Aha, semmi dolgom. ­ Kérsz egy kis olvasnivalót? ­ Mid van? ­ Szex, erőszak, izgalom, mind egy kötetben. ­ Jöhet. Frank kiment, és hozta. A Biblia volt.

Kezdhettem elölről a fegyverismeretet. Írországban akkoriban a Heckler & Koch családot használtuk, könnyügéppuskának a 7,62­ esre átalakított régi Brent, de volt rendes géppuskánk is. Pisztolyban volt kilenc milliméteres Browning meg a Walther PPK ­ utóbbit „diszkópisztolynak" is hívják, mert ügyes és kicsi, könnyű elrejteni. Ahányszor csak kinn jártam, de nem munkán, az övembe csúsztattam a diszkópisztolyt. Legtöbbünknek volt vagy M16­osa, vagy 203­asa, HK53­asa vagy MP5­öse, úgyhogy bármilyen munkára mentünk, vihettük az éppen megfelelő fegyvert.

Egyik nap Törpe volt a raktárügyeletes, amikor kivettem a fegy­ veremet. ­ Mi van ezzel az „ölni lőj" paranccsal, amit emlegetnek? ­ kérdeztem tőle. ­ Nincs ilyen parancs, baszki ­ felelte Törpe. ­ Ha lenne, már rég nem állomásoznánk itt. Kinyírtuk volna az összes mocskot, és otthon lógatnánk a tökünket. Pontosan tudjuk, kik a játékosok és hol vannak ­ halomra kaszálhatnánk őket, ha zöld lámpát kapnánk. ­ Az lenne a tiszta sor. ­ Abba bukna bele a kormány, apám. Persze, „sebesíteni lőj" pa­ rancsot se adhatnak ki, mert ahhoz komputervezérelt puska kellene. Csak a hülyék pofáznak ilyesmiről. Emlékszem, a követség megro­ hanása után, amikor nyilatkozatot tettünk közzé, a tévések folyton azt kérdezgették: „De miért nem a lábukba lőttek?" Hogy a picsába kéne azt csinálni? Ott áll valaki tőled száz méterre, és te azt mondod magadban: „Na jó, ezt úgy lábon lövöm, hogy na". Te csak egy testet látsz, amelyik lő rád, úgyhogy visszalősz, és passz. Akik ilyen fasz­ ságokat beszélnek, sosem álltak még töltött fegyverrel szemben. Steve, a szobatársam, szintén követségi és falklandi veterán, ere­ detileg a légideszantellátóknál szolgált. Felesége, két gyereke volt. Alacsonyabb volt nálam, de jóval zömökebb; a hadsereg rögbiválo­ gatottjában játszott, úgyhogy elöl egyetlen valódi foga se maradt. Clive a műszakiaktól jött hozzánk, egyébként szintén ott volt a követség ostrománál és Falklanden is. Imádott biciklizni és futni; szokásos vacsorája egy korsó sör meg egy szivar. Iszonyatosan ma­ gas volt, ennek ellenére kitűnő hosszútávfutó. Egyszer újévkor ren­ deztünk egy tíz kilométeres versenyt. Gondoltam, törik­szakad, most legyőzöm. Jó formában voltam, sokat edzettem. Nekivágtunk, és ha­ marosan már sehol se láttam Clive­ot. Remek, lehagytam. Aztán a fi­ nisbe érve biciklizik velem szembe. Már rég végzett; békésen pe­ dálozott hazafelé. Ken volt a főtörzsünk, vagyis az igazi főnökünk. Eredetileg a hírszerzésnél szolgált, és Mickhez hasonlóan nagyon értett a japán pofozkodáshoz. Időtlen idők óta ismerték egymást. Egyszer, amikor Micknek tüzelőre se volt pénze még civil korában, odaszállítottak neki öt mázsa szenet. Mick ordítani kezdett, hogy nem tudja ő ezt ki­ fizetni, mire a szenes megmutatta neki a kiegyenlített számlát: Ken, Herefordból. Mick soha nem felejtette ezt el, azóta is emlegette, hogy Mick mentette meg akkor az életét.

Ken remek szakaszgóré volt, sose szégyellte azt mondani: „Fiúk, én ehhez nem értek, van valakinek ötlete?" Magas volt és fogatlan, mert hajdan az országos japánpofozó válogatottban versenyzett; rosszkedvében csak leejtette az állát, és kipottyant a fogsora. Volt egy böhöm nagy dobermanja, ha bevetésben vett részt, a fi­ úkra bízta azzal, hogy ne etessék agyon. A fiúk persze disznóvá hiz­ lalták, szegény jószág alig vonszolta magát, és állandóan fingott, be­ büdösítve a gazdi szobáját. Fraser volt az őrmesterünk, tapasztalt katona, főleg a helikopte­ rekkel való kommunikációhoz értett, ami jól jön, ha például menteni kell bennünket valahonnan. Az ő dolga volt a nagy egészet átlátni. Az első válogatásomon instruktorkodott, aztán visszament a századához, és Malajziában már találkoztam vele. „Nagy Bunkó" a híradósoktól származott hozzánk. Nagydarab, jóképű fazon volt, amivel halálra idegesített bennünket. Megvolt az összes hófehér foga; súlyzózott, futott, lógtak rajta a nők. Megjárta Falklandet, Észak­Írországot is, tapasztalt harcosnak számított, és re­ mek humorérzéke volt. Csúfnevét kedvenc fegyveréről, a Remington automata puskáról kapta. Különféle lőszereket használtunk ezekhez a puskákhoz, köztük a „nagy bunkót" ­ ami nem más, mint egy jókora ólomgolyó. A srác mindenhová magával hurcolta a Remingtonját, úgyhogy elkereszteltük Nagy Bunkónak. Titkos jelentése persze az volt, hogy a pasas éktelen egy ökör; és lehet, hogy az is volt, mert erre sose jött rá. Eddie­nek az volt a jelszava: dolgozni, nem lazsálni. Az ej­ tőernyősezredből került hozzánk, követségi és falklandi veterán volt úgyszintén. Al Slaterrel lakott egy szobában, ezzel a nem sokat laca­ facázó, komoly ürgével, akinek viszont Morgós úr volt a csúfneve. Jock és Kétfésűs Johnny szobatársak voltak. Valaki nyomtattatott és az ajtajukra ragasztott egy cédulát: „Johnny és Jock Fod­ rászszalonja ­ bemosás és fényezés 2 font 50 ­ Johnny híres ondo­ lálása 1 font 50." Mellette, mondjuk, egy Engelbert Humperdinck­ fénykép. Unalmukban eszméletlen baromságokra képesek a katonák. Ez volt hát a szakasz, nem számítva a parancsnokot. Neki nem annyira velünk volt dolga a terepen, hanem inkább a kapcsolatot kel­ lett tartania mindazon szervezetekkel, amelyek a munkánkhoz kötődtek. Hamarosan ott is hagyta a turnust; nem tudtuk, átirányítot­ ták­e valahová, előléptették­e, vagy csak elege lett abból, hogy lépten­nyomon kibaltáztunk vele.

Aztán munkát kaptunk. Nagy bögre teákkal léptünk be az eliga­ zítószobába, és ki­ki ülőhelyet keresett magának. Megjött Ken és a parancsnok egy halom papírral. ­ Egy kis meló ígérkezik ­ mondta Ken. ­ Merénylet van készülő­ ben Portadown mellett, egy UDR­őrnagy* ellen. Az őrnagy leg­ alábbis megorrontotta, hogy figyelik, és állítólag úton a munkahe­ lyére akarják kinyírni. A központ persze biztosra akar menni; az ürgét most hallgatják ki, hogy tényleg látott­e valamit, és nem csak cidrizik. Ha akcióba kell lépnünk, valaki mellette kell hogy legyen a kocsiban. Al, vállalja? Nem erőltetem, maga döntsön. Mindnyájan ránéztünk Morgós úrra. Arcizma se rezzent. ­ Vállalom, naná. ­ Holnap éjféltől kezdjük védeni. Holnap reggel menjenek ki a lakásához, nézzenek körül, szokják a környéket, de délután kettőre itt legyenek. Fraser majd beosztja magukat. Kettőre talán több infor­ mációnk is lesz. A szobánkba visszatérve Steve komoly hangon azt mondta: ­ Ha a fiúk tényleg le akarják slaugolni őket, Al és a faszi ben­ ne lesznek a szarban. Nem szabad lemaradnunk Morgós úrtól. Ken, Fraser és a parancsnok végigmegy a lehetőségeken. A hathatós védelemhez nagyon sok szempontot figyelembe kell venni. Először is milyen természetű a veszély? Fel akarják robbantani az ürgét? Vagy közvetlen közelből lőnek rá? Fenyegeti­e veszély a családját is? Azután: miféle védelmet akar az ürge? Teljesen el akarja szigetelni magát a mindennapi életétől, vagy úgy akar tenni, mintha semmi se történt volna? A legtöbben ez utóbbit választják; akinek gyerekei vannak, az azt szeretné, ha normális életet élhetnének. Másnap reggel Fraser összegyűjtött bennünket, és párokban neki­ vágtunk. Elhajtottunk az UDR­őrnagy háza előtt, végigmentünk az útvonalon, amin munkába járt: a háztól dombnak le a régi dungannoni úton. Cirkáltunk fel­alá a környéken. * UDR (Ulster Defence Regiment): a brit hadsereg Észak­Írországban toborzott és állandóan ott állomásozó egysége, elsősorban rendfenntartó feladatokat lát el. (A fordító jegyzete.)

Kettőkor újabb eligazítás. Ken és a parancsnok egyenesen az ar­ magh­i központból érkezett. ­ Oké ­ mondta Ken ­, akció indul. Az ürge nem hülye, tudja, mit látott. Úgy néz ki, munkába menet akarnak lecsapni rá. Al, továbbra is vállalja a szerepet? ­ Semmi gond. ­ Helyes. Hajnali négykor helyezkedünk el. Al egyenesen be­ megy a házba, és megszervezi a munkába indulást. Három csoportot alkotunk. Az egyik csoport a régi dungannoni út körforgalmú keresz­ teződésénél áll fel. A két fő, akik kocsival kiszállítják őket, a hely­ színen marad biztosítani. Nevek a táblán. A másik két csoport két ko­ csiban lesz, és Alt biztosítja a Saabban. Visszük az én kocsimat, a Lanciát, hívójele Bravó, és a barna Renault­t, hívójele India. Az enyémben hárman ülünk, a Renault­ban négyen. Fölnéztem a táblára: én leszek a Renault vezetője. ­ Bravó és India kimegy a terepre, én kiteszem Alt. Al bemegy a házba, és ott marad. Mi kintről támogatjuk. Egy órával később a kereszteződési csoport is a helyén legyen. A támadás úgyis ott várható, mert ha az ürge már rajta van a régi dungannoni úton, onnan simán porozhat a munkahelyére. A kereszteződésiek egyenruhában lesznek. Elsősorban az a dolguk, hogy figyelmeztessenek bennünket, ha bármi gyanúsat észlelnek. Amennyiben becsap a mennykő, úttorlaszként fognak működni. India, amikor Al elindul a Saabbal, maguk utánamennek. Al folyamatosan beszámol rádión mindarról, ami történik. Én cirkálni fogok. A terroristák járműve valószínűleg furgon vagy kisbusz lesz, mert az ilyenekben jó lőállásokat lehet kialakítani, ha meg bele akar­ nak rohanni a nagy, erős Saabba, ahhoz is jó testes járgány kell. ­ Kérdés? ­ Tudjuk, hány játékos vesz részt az akcióban? ­ jelentkezett Eno. ­ Nem. De legalább hárman lesznek ­ kettő tüzel, egy vezet. Az is lehet, hogy akkor csapnak le, amikor Alék kilépnek a házból, de nekünk többek között az a dolgunk, hogy ezt eleve megaka­ dályozzuk. ­ Al­hez fordult: ­ Ha akar, vegyen golyóálló mellényt. Magára bízom. De az UDR­ürge úgy föl legyen páncélozva, hogy épp csak beférjen a kocsiba. ­ Majd meglátom ­ mondta Al. ­ Ha akadályoz a mozgásban, nem veszek.

­ Szóval, amikor úton van, folyamatosan jelent nekünk rádión, világos? Maga is hallani fog minket, úgyhogy ha azt mondjuk, söprés, akkor söprés, mint a villám, mi majd elintézzük a többit. Ha a furgon maga elé kanyarodik, menjen bele, és mi már a nyakukon is leszünk. A kiképzésen és a hozzáértésen kívül ilyenkor fontos igazán, hogy milyen a viszony az emberek között: Alnek tökéletesen meg kell bíznia azokban, akik fedezni fogják. Azonkívül gondoskodnia kell róla, hogy az UDR­es ürge nyugodt maradjon, és ne töketlenkedjen támadás esetén se. Alnek kétszer olyan nehéz lesz a dolga, mint nekünk: nemcsak reagálnia kell az eseményekre, hanem a védett személyt is kézben kell tartania. Al fölpróbálta a különféle golyóállókat, de egy se bizonyult kényelmesnek. Semmi kedve sem volt Michelin­embert alakítani, pe­ dig ha röpülnek a golyók, azok bizony elsősorban feléje fognak röpülni. Hajnali kettőkor készen álltunk az indulásra. Bepakoltuk a fegy­ vereket: én HK53­ast vittem, a többiek MP5­öst meg egyebet. Ne­ kem két fegyverem is lesz: egyrészt a HK, másrészt a kocsi, amivel belehajthatok a támadók járgányába. Fraser a központban fogja végezni az összehangolást két híra­ dóssal együtt. A két egyenruhás beöltözött, náluk M16­osok lesznek. A kocsikat teleraktuk termosszal, szendviccsel, süteménnyel: hosszú éjszakánk, hosszú napunk ígérkezik. Beszálltam a kocsimba, és keresztben a lábam elé tettem a HK53­ast úgy, hogy a csöve a sebességváltó mellett legyen. Ellen­ őriztem a ruhámra erősített rádiómikrofont: ­ Bravó, itt India, hall engem? ­ Hallom, India. A kereszteződésieket kitevő kocsiból: ­ Itt Delta, hallotok? ­ Itt Bravó, hallom. Elindultunk, és folyamatosan tájékoztattuk Frasert a hollétünkről. Én mentem elöl, elhajtottam a ház mellett. ­ Bravó, itt India, a ház tiszta. ­ Bravó, vettem, kitesszük a csomagot ­ szólt bele Ken. Al kiszállt, hanyagul odaballagott az ajtóhoz, beengedték. A ko­ csi elhajtott. ­ Itt Bravó, csomag kitéve ­ közölte Ken.

­ Itt Delta, vettük. ­ Itt India, vettem. Leparkoltunk egy kis sikátorban a háztól háromszáz méterre, kávét ittunk, kétszersültet ettünk. A kocsiban volt egy éjjellátó, időnként valaki felvette és szétnézett. Minden rendben volt. Ültünk a sötétben. Ken félóránként beleszólt a rádióba: ­ Halló, minden állomás, rádiópróba, itt Bravó. ­ Delta. ­ India. ­ Itt Bravó, oké. Fél nyolc tájt világosodni kezdett. Ken hangját hallottuk: ­ Bravó indul. Vagyis cirkálni fog, hogy nem észlel­e valami gyanúsat a környéken. Tudtuk, hogy Al hamarosan kijön. Pár perc múlva jelentkezett is: ­ Rádiópróba. ­ Itt Bravó, vettem. ­ Öt perc és indulok. ­ Itt Bravó, vettem. A Lancia, vagyis Bravó nem észlelt semmi különöset. A terv az volt, hogy Ken halad elöl, figyeli a terepet, Al megy középen, és mi zárjuk a sort. ­ Kimegyek ­ jelentett Al. ­ Itt Bravó, vettem. India és Delta, nyugtázzák. Bekapcsoltam a motort. Mindenki felemelte és a lába közé állította a fegyverét. Semmi móka innentől. ­ Az ajtónál vagyok. ­ Itt Bravó, oké. Többiek nyugtázzák. ­ Delta. ­ India. ­ Megyek a kocsi felé. ­ Bravó. ­ Nyílik a garázsajtó. ­ Bravó. ­ Ellenőrzi a kocsiját. ­ Bravó. ­ Benn vagyok a kocsiban. ­ Bravó.

­ Motor begyújtva. ­ Bravó. ­ Figyelem, figyelem. Indulok. ­ Itt Bravó, vettem. Mi következtünk. ­ India indul. ­ Itt Bravó, vettem. Al elhajtott mellettünk a legújabb évjáratú Saabbal. Beálltunk mögéje; Al folyamatosan közvetített ­ milyen kocsik jönnek szembe, mi a rendszámuk, hányan ülnek bennük, mit lát elöl, mit lát hátul, milyen sebességgel megy, hol tart éppen. Pontosan magam elé tud­ tam képzelni a mindenkori helyzetét. Ken jelentkezett. ­ Sárga furgon a körzetben. Gyanús, túl sokat őgyeleg a ke­ reszteződésnél. Sárga Enterprise, ulsteri rendszámmal. Elhajtott a régi dungannoni út felé. Már nem látom. Nyugtázzák. Nyugtáztuk. Fel voltunk spannolva. Lehet, hogy mindjárt kez­ dődik. Ken elhajtott a kereszteződéshez, és leparkolt. El fogja engedni maga mellett a Saabot és minket is. Al nyugodtan közvetített tovább. Ha felbukkan előtte a furgon, akkor is tovább kell haladnia feléje, először is mert ha lassít és lema­ rad, azzal gyanút kelt, másodszor mert ha a furgon közvetlen közelében lesz, amikor hátul kidugják a fegyvercsöveket, ráléphet a gázpedálra, és belerobbanhat a járgányba a háromnegyed tonnás Saabjával. Ha lebénítja, rendben ­ mi kiugrálunk, és lőni kezdünk. Ha nem, akkor visszatolat, kiugrik és tüzel, vagy kiugrik és elszalad. Alnél csak pisztoly volt. Ha mondjuk két játékos a furgon hátuljából G3­asokat fog rá, sok mindent nem tehet. ­ Egy Renault 5­ös közeledik felém. Elhúzott. Sebességem 30­35 mérföld per óra. Beállítottam a sebességemet. ­ Itt Bravó, vettem. Sebesség 30­35 mérföld. ­ Közeledem a Venners­hídhoz. ­ Vettem. ­ A hídnál járok, közeledem a hendersoni leágazáshoz. ­ Vettem.

Al elhagyta a körforgalmú kereszteződést és az ott rejtőző bizto­ sítókat. Mi továbbra is támogattuk ­ elég közel, de nem túl közel, ne­ hogy feltűnjünk. Minden rendben ment, kivéve hogy nem tudtuk, hová lett a fur­ gon. Mi is elhagytuk a kereszteződést, haladtunk Dungannon felé. ­ Állok a hendersoni leágazásnál ­ szólt bele Ken. A Saab elhúzott mellette, aztán mi is. Ha egyszer a kereszte­ ződésnél nem csinálták meg, most már nehezebb dolguk lesz. Mérges voltam, hogy nem történt semmi. Rengeteg olyan munkánk akadt, ahol fölspannoltuk magunkat ­ a nagy semmiért. Al gyorsított, és nekieredt a dungannoni úton. Mi továbbra is mögötte voltunk. Hirtelen bejelentkezett a kereszteződési csoport: ­ Figyelem, figyelem ­ a furgon jön vissza a kereszteződés fe­ lé! Nem vették észre a csomagot, nem vették észre! Hátsó ablaka nyitva. Jön vissza maga felé, Bravó. ­ Vettem, elkapjuk, maradjanak adásban. Ken és a csoportja még mindig a kereszteződés túlsó szélén volt, s a furgon teljes sebességgel közeledett feléjük. Úgy látszik, a játéko­ sok lekésték Alt, és nem sejtették, hogy már rég a dungannoni úton jár. Pánikba estek, hogy elszúrják az egészet. Ken látta a feléje tartó furgont. ­ Menjen bele! Kapja el! ­ kiáltotta. Ken bekapcsolta a biztonsági övét, és mindenki várta az ütközést. A feléjük száguldó furgon első üléséről egy játékos a szélvédőn keresztül tüzelt. Mindkét jármű megfarolt, és Kenéké csikorogva le­ állt. Csattanás tehát nem volt, legföljebb csak a furgon elejéből a lövéseké. Golyók vágódtak be Kenek szélvédőjén, a srácok lebuktak, és a két jármű centikkel ugyan, de elkerülte egymást. Ahogy a furgon elhúzott, a hátuljából is lőni kezdtek. A három Ezred­katona kezdett kigurulni a kocsiból, hogy gurulás közben már tüzeljenek is. A járművüket megfordítani nem maradt idő. A hátsó ablakukat is szétlőtték, a fiúk a lyukon lőttek vissza. Ilyenkor a lehető leghamarabb el kell hagyni a kocsit, mert az az el­ sődleges célpont. ­ Kifelé! Kifelé! ­ ordította Ken. Eno hátulról tüzelt, várva, hogy a többiek kiszálljanak, és ő is ki­ szállhasson.

Ken előzőleg bekötötte az övét, hiszen bele akartak rohanni a furgonba ­ és ez az életét mentette meg. Eno csigavérrel lövöldözött a hátsó ablakból, szabályos rövidsorozatokat adott le. Ken kilökte az ajtót, hogy kigurulhasson, de az öv nem eresztette. Abban a pillanat­ ban három vagy négy golyó fúródott bele az ajtóba, éppen oda, ahol ő lett volna. Most már mind a hárman kinn voltak, Ken pedig utasításokat adott a többi egységnek. ­ Harcérintkezés, harcérintkezés! A furgon továbbment, a keresz­ teződésnél jár ­ India, nyugtázza. ­ Itt India, látjuk. Amint meghallottuk, hogy a furgon felénk száguld, megfordul­ tunk, és tépni kezdtünk a kereszteződés felé. A kesztyűt már minden­ ki felhúzta, és most a szemüvegeket is feltették: tudták, hogy a kocsi ablakán keresztül fogunk lőni, ha úgy hozza a sora. Láttuk Ken kocsijának, Bravónak a felénk álló orrát. A fiúk ug­ ráltak bele vissza. A sárga furgon gyorsan távolodott tőlük. Ken meg akart fordulni, hogy támogatást nyújtson nekünk. Tövig nyomtam a gázpedált. Megközelítettük a furgont, és tüzet nyitottunk. Az elülső utas ilyenkor megveti a lábát, nekifeszül az üléstámlának, és úgy lő. A hátul ülők egyike előrehajol közte és a so­ főr között, és a szélvédőn keresztül tüzel. Egyik lőtt elölről, egyik hátulról. HK53­asának csöve ott volt közvetlenül mellettem. Ahogy az 5,56­os Armalite megszólalt, az egész testem belerázkódott. A kicsapó torkolattűz megperzselte a nyakamat. Minden lövésnél be kellett hunynom a szemem. Az első golyó csak hajszálrepedéseket ütött a biztonsági üvegen. Jobbra kellett dőlnöm, hogy kilássak. Haladtunk a furgon felé. Üvegszilánkok mindenhol, a kezem vérzett, a fiúk ordítoztak, hogy a szél fütyülésén át is hallják egymást. ­ Gyorsabban, gyorsabban! Lehagy bennünket! Fuldokoltunk a korditfüstben. A szél hátborzongatóan süvített be a lyukon. Mostanára Ken és csapata is bevackolódott a roncsba, és közeledtek felénk. ­ Bravó próbál támogatni, India. A furgon egyre távolodott. ­ Balra fordul, balra fordul!

Láttam a kanyarodót, lassítottam, hogy utánafordulhassak. Bravó már ott volt mögöttünk. Befordultunk balra, az autópálya aluljárójá­ ba. Mindenfelé utak ágaztak szét. Élesen jobbra tértünk, s közben or­ dítoztunk: ­ Hol a faszban vannak, hol a faszban vannak? ­ Forduljanak jobbra, én balra megyek – szólt bele a rádióba Ken. Végigkutattunk egy csomó mellékutat, de sehol sem találtuk őket. Al közben már félúton volt Dungannon felé; leállt az út szélére és várakozott. Al hidegvérű magaviseletéért megkapta a katonai érdemérmet. Végül is az akció félig­meddig sikeres volt, hiszen a terroristák célpontja sértetlen maradt, annyiban azonban kudarcot vallottunk, hogy a játékosoknak sikerült elmenekülniük. Van ilyen; hosszú háború az észak­írországi, sok minden megesik benne. Sajnos később kiderült, hogy a lövöldözésnek volt egy civil áldozata. Frederick Jacksont a mi egyik golyónk találta el teljesen véletlenül. Az első technikai következtetés, amit levontunk, az volt, hogy könnyen elrejthető, de nagyobb kaliberű fegyverre van szükségünk az ilyen bevetésekhez; az öntöltő puska túl nagy tömegű, és az 5,56­ os lőszernek különben sincs elegendő ütőereje, ha gépjárműre tüzelnek vele. Amíg a Heckler & Koch­féle, 7,62­es kaliberű G3­ asokat meg nem kapjuk, szert kell tennünk néhány kihajtható válltámaszú argentin FN­re, amellyel az Ezred Falklanden ismerke­ dett meg. Akkoriban rengeteg merénylet történt Fermanagh megyében. A játékosok egyszerűen odamentek az illető házához, bekopogtak, s ha valaki ajtót nyitott, már lőttek is. Az áldozatok többnyire a RUC* meg az UDR emberei voltak. Kitaláltuk, hogy ad hoc alapon, néhány fős csoportokban beszállásoljuk magunkat bizonyos éjszakákon a fontosabb célpontokhoz. Aznap éjjel négyen ücsörögtünk egy ilyen házban, az isten háta mögött: a legközelebbi szomszéd is vagy ötszáz méterre esett. * RUC (Royal Ulster Constabulary): Észak­Írország rendőrsége. (A fordító jegyzete.)

Frank volt a főnök, a csapat többi tagja pedig én, Eno és egy „S" nevű tiszt. Hogy a gyanút eltereljük magunkról, nagy láda sörökkel meg csokoládékkal érkeztünk egy furgonban, mintha csak baráti társaság verődne össze. Az öregfiú a negyvenes éveiben járt, és egyáltalán nem vette ko­ molyan a helyzetet. Talán azért is, mert egy lépést nem lehetett tenni a házában úgy, hogy falon lógó vadászpuskába ne botlott volna az ember. Teát főztünk, húsos pástétomot melegítettünk, tömtük a fejünket, és pokolian jól éreztük magunkat, annál is inkább, mert odakinn ron­ da, jeges­ködös idő volt. Frank és „S" tévét nézett a célponttal az elülső szobában, Eno és én a konyhában üldögéltünk a nagy, dupla üvegű hátsó bejárat előtt, ölünkben a fegyverünkkel. Arrafelé általános szokás, hogy minden látogató, a terroristákat is beleértve, a hátsó ajtón kopog. Egyszer csak Fraser szólt bele a rádióba: ­ Minden egység nyomás a Drumrush Lodge Szállodához. Senki se tudja, mi van, de mindenkit oda irányítanak. Ha bejön valami, me­ net közben közlöm. Rajta! ­ Vettük. Már úton is vagyunk – válaszolta Frank. Felszedelőzködtünk, kimentünk a furgonhoz. ­ „S", te nézed a térképet, én vezetek ­ mondta Frank. ­ Andy és Eno, hátra. ­ Miattam ne aggódjanak, fiúk ­ integetett az UDR­ürge. ­ Annyi a puskám, hogy egy hadosztályra elég. Később még találkozunk. Fraser újra beleszólt: ­ Pár perce egy nő felhívta a keshi rendőrőrsöt. Azt mondta, az IRA fermanagh­i dandárja nevében beszél. Gyújtóbombákat helyez­ tek el a Drumrush Lodge­ban, mert a szálloda kiszolgálja a rohadék biztonságiakat. Ocsmány idő volt. Sűrű köd, harminc méterre se lehetett ellátni, az utak jegesek. Harminc mérföldes sebességnél már farolt a kocsi, úgyhogy huszonöttel araszoltunk. Rádión hírét vettük, hogy a másik két jármű már ott van a szállónál, és körülnéz. Tudtuk, hogy többek között egy valószínűleg külföldi gyártmányú, kék furgont kell keresnünk. ­ Csapda lesz, meglássátok ­ szentségeit Eno. „S" elemlámpával böngészte a térképet. ­ Itt fordulj balra.

A kocsi csúszva vette a kanyart. ­ Nem rohanunk ­ mondta Frank. ­ Odaérünk úgyis. ­ Figyelem, gyanús járművet észleltünk ­ hallottuk egyszer csak a rádión. Mindenki befogta a száját, és fülelt. Al, Eddie és Clive volt az egyik kocsinkban, s épp az imént haj­ tottak el egy kék Toyota furgon mellett, amely egy másik út mentén parkolt a Drumrush Lodge közelében. ­ Áll, lámpái kikapcsolva, de az ajtaja résnyire nyitva. Gyanús. Ken szólt bele: ­ Zárják le az utat. Közrefogjuk, és meglátjuk, mi lesz. Az ő csapata az út másik végén volt. A furgon mozgását tehát gyakorlatilag megbénították, de hogy pontosan mi az ábra, arról sej­ telmünk sem volt. Clive csapata kiszállt, Al szétrakta a tüskés láncokat, amik bármilyen gumikereket kipukkasztanak. Ahogy farolva közeledtünk hozzájuk, elképzeltem, hogyan hallgatózik Eddie a ködben, próbálva kivenni, hogy mi zajlik körülötte. Nyitott szájjal fülel, hogy a nyel­ deklés ne zavarja a hallását. ­ Clive, hallgasd csak ­ szólalt meg egyszerre Eddie. Valaki közeledett az úton. Ilyen hideg ködben ez nem lehet ártatlan járóke­ lő. ­ Állj! Kezeket előre, hogy lássam! ­ kiáltotta Eddie. ­ Itt a biz­ tonsági alakulat. ­ Nyugi, csak én vagyok az ­ felelte az illető, úgy téve, mintha halálra rémült volna. Nyilván azt remélte, valami helyi laktanya járőre az, és lesz lehetősége a menekülésre. ­ Pofa be! Állj vagy lövök! Megértette? Clive­nak ekkor már a vállgödrében volt a HK53­as tusája, és előreindult. A játékos eliramodott. Al visszament a kocsihoz, elővett a csomagtartóból egy Scher­ muly világítórakétát, fellőtte, és az éjszaka ködös nappalba váltott. Clive és Eddie a játékos mellé célzott, amint az átugrott egy árkot meg egy kerítést, és kiiszkolt a mezőre. Úgy látszott, egérutat nyer. ­ Figyelem, figyelem, harcérintkezés! ­ hallottuk Ken hangját. Mi még mindig bizonyos távolságra voltunk, és Ken csapata se tudott többet nálunk; nem akartak előrenyomulni, nehogy egymást vegyék tűz alá Clive­ékkal. Ha Clive­nak és Eddie­nek segítségre lesz szüksége, úgyis szólnak.

Mindeközben két másik IRA­tag mindössze öt méterre rejtőzött Clive kocsijától. Amikor a rakéta fellobbant, és Clive meg Eddie lőni kezdett, ők is tüzet nyitottak ­ Alre. Clive és Eddie elkapta a menekülőt. A Schermuly fényénél rájött, hogy semmi esélye, és igen értelmesen megtorpant. ­ Kezeket fel, forduljon erre, és induljon meg felém! A játékos nem engedelmeskedett, úgyhogy ki kellett vonszolniuk és lehasaltatniuk az útra. ­ Át fogom kutatni magát ­ mondta Clive. ­ Ha megmoccan, agyonlövöm, megértette? ­ Eddie odakiáltott Alnek, hogy hozzon kézibilincset. Már majdnem ott voltunk, és közöltük Kennel, merről jövünk, hogy oda irányíthasson bennünket, ahová a legjobbnak látja. A környék újra sötétbe borult. Al nem reagált, ezért odavonszolták a foglyot a kocsihoz. ­ Vedd át a fegyveremet ­ mondta Eddie Clive­nak ­, majd én előszedem a bilincset. Clive, aki közben a játékost tartotta sakkban a földön, átvette a fegyvert. Vállszíj nem volt rajta, úgyhogy Clive­nak most mindkét keze tele lett. A következő pillanatban Eddie hangját hallottuk a rádión: ­ Halló, minden egység, sérültünk van. Al megsebesült, helikop­ tert kérünk. Méghozzá rögtön! ­ Vettem, Al megsebesült, ismétlem, Al megsebesült ­ szólt bele Fraser. Biztosra kellett mennie a sebesült kilétét illetően, hogy a vércsoport később ne legyen kérdéses. ­ Igen, Al az ­ válaszolta Eddie. ­ Sürgősen helikoptert! A híradósok a többi frekvencián már szervezték a mentést, de persze helikopterről szó se lehetett abban a fagyos ködben. Leg­ följebb mentőkocsit indíthattak útnak a központból. Al a karjába és a mellébe kapta a golyókat. Eddie előszedte a csomagtartóból az elsősegélycsomagot, hogy elállítsa a vérzést, és tápoldatot juttasson a szervezetébe. Ken csapata ekkor már kinn kutatott a mezőn, akárcsak mi. A földön heverő játékos ekkor úgy döntött, elég nagy szarban van, jobb, ha újra iszkolni próbál. Elugrott Clive mellett, akinek le kellett dobnia Eddie HK53­asát, hogy elkaphassa. Nem sikerült. A játékos eltűnt, s vele együtt a fegyver is.

­ 53­as van nála! ­ kiáltozta Clive. ­ 53­as van nála! Utánaeredtek. Eddie előkapta a pisztolyát; egyszerre lőttek, és a játékos elterült. Odaszaladtak ellenőrizni: nem volt pulzusa. Visszamentek Alhez, de ekkor már hiába. Al Slater meghalt. A három csapat átfésülte az egész környéket. Nem találtunk sem­ mit.

Néhány nap múlva kezdett összeállni a kép. Antoin Mac Giolla Bride volt dél­írországi katona és jól ismert terrorista vezetésével egy IRA­egység robbanóanyaggal tömött söröshordókból készült aknát telepíteni a szálloda előtti szennyvízcsatornába. Mire odaértünk, az akna már a helyén volt. Az összecsapás után a két orvlövész leszaladt a Bannagh partjára. Az egyik beleugrott a vízbe, és nagy nehezen átvergődött a mind­ össze hat méter széles, de megáradt folyón. Társát elsodorta az ár, valamivel lejjebb megfulladt.

A kiárusításon megvettem Al bőrzubbonyát. Olcsóbban jutottam volna hozzá, ha újat veszek, de hát így megy ez. Al halála a legjobban Frank Collinsot viselte meg. ­ Sok cimborámat láttam meghalni az Ezredben hét év alatt ­ mondta ­, de ez borzalmas. Lehet, hogy Al halála volt Frank hitének első nagy próbája. Ha­ marosan kilépett az Ezredből, és elhatározta, hogy beiratkozik az aja­ tollahképezdébe. Előbb azonban a jelzálogát le kellett törlesztenie, úgyhogy Sri Lankába állt szabadúszónak. Két hétig bírta. Amikor jóval később Herefordban találkoztunk, azt mondta: ­ Azoknak nincs erkölcsi érzékük, csak vérszomjuk. Irtják a tamilokat tűzzel­vassal. Jól fizettek, de én tüstént sarkon fordultam. Utána testőrnek szegődött Athénba, és dolgozott a Burton cég főnökének, Sir Ralph Halpernnek, valamint a Harrods áruház tulaj­ donosának, Mohammed Al­Fayednek. Végül, amikor elegendő pénzt összeszedett, jelentkezett az egyházi válogatásra, és egyből átment

rajta. Kétesztendei magolás után megkapta a jelvényt, és kiváló lelkész lett belőle.

Én feltételeztem, hogy Debby jól érzi magát a munkahelyén, de különösebben nem érdekelt, mert készültem a következő jártassági kurzusra, a robbantásira.

17

E

nnek a három hónapos kurzusnak az egyik célja az, hogy megtanulják az ipari szabotázst, a stratégiai fontosságú feladatok végrehajtását és meghatározott célpontok lerombolását ­ mondta az instruktorunk. ­ Tipikus Ezred­feladat lehet például egy velünk harcban álló ország ipari bázisának megbénítása. A hadseregük hiába van a fronton, ha utánpótlást nem kap, semmit sem ér. Azonkívül az ipari bázis elleni támadás demoralizálja a pol­ gári lakosságot, ami szintén a mi malmunkra hajtja a vizet. Baromi izgalmasnak hangzott, alig vártam, hogy elkezdjük. Már gyerekkoromban lenyűgöztek a gyárkéményeket ledöntő hatalmas vasgolyóbisok, az önmagukba roskadó hatalmas tömbházak. A válogatáson az alapokat elsajátítottam, de még többet akartam. Joe, a robbantóinstruktorunk két éve oktatta a témát, és nagyon értett hozzá. A robbantási szaktudásunkra szükség lehet bizonyos precíziós beavatkozásoknál is: hidak, vasútvonalak, vízi erőművek, olajfinomítók lerombolásánál, dokkok, zsilipek megrongálásánál, ka­ tonai vagy polgári repülőgépek megsemmisítésénél. Megtanultuk megszakítani a mikrohullámú és a vezetékes összeköttetést katonai, illetve civil környezetben. ­ Iszonyatos kárt lehet okozni egy kiló plasztikkal ­ mondta Joe. ­ Minek bevetni a légierőt egy nagy ipari létesítmény lerombolására, ha a célt azzal is el lehet érni, hogy kiiktatjuk az áramellátását? Ha pedig titokban akarunk bejutni a célterületre, el kell sajátíta­ nunk a felderítés és az elhárítás művészetét is. Az első két hétben papagáj módjára magoltuk a rengeteg sza­ bályt, eljárást, tilalmat és egyéb formulát. Merthogy a műveleten nem lesz velünk a tankönyv. Joe belénk verte, és mindennap ki­ kérdezett mindenből. Ha volt egy szabad másodpercünk, tanulnunk kellett; a magamfajta professzornak olyan volt ez, mint amikor tíz ki­ ló szart akarnak beletölteni egy kétkilós szatyorba.

Mindent megtanultunk a brit és más hadseregek által használt robbanóanyagokról, a kereskedelmi forgalomban lévőkről meg arról, hogy mire hol lehet szert tenni. Amikor szert tettünk rá, használni is tudnunk kell. Az ipari sza­ botázshoz legtöbbször hozzátartozik az acélátvágás. Persze nem a hollywoodi trükköket gyakoroltuk, hogy azt mondja, éktelen robba­ nás, óriási tűzgolyó, recsegve­ropogva omlik a híd. Az Ezred­féle robbantás ismérve a minimális anyagfelhasználással történő maxi­ mális károkozás ­ így ugyanis kevesebbet kell cipekedni és kevesebb eszközt kell rejtegetni. Hídfajtától függően az a cél, hogy a megfelelő helyeken törések keletkezzenek, s a híd önsúlyától dőljön össze. Egy épület lerombo­ lásához csak a kezdősebességet kell megadni, a többi megy magától. Megtanultunk felrobbantani mindent: hírközlési vonalaktól az erőművekig, vonatoktól a repülőgépekig. Mindent úgy kell megron­ gálni, hogy ne lehessen kijavítani vagy pótolni ­ vagy ha lehet, akkor minél több időt vegyen igénybe. Valamit lerombolni nem egyenlő azzal, hogy eltüntetjük a föld színéről. Lehet, hogy csak annyit je­ lent: kétcentis lyukat robbantunk egy gépezetbe. A többit a mozgó részek elvégzik maguktól. A gép önmagát teszi tönkre. Sok autópálya és épületszerkezet betonból van, ezért azt is meg­ tanultuk robbantani ­ a betonhoz viszont rengeteg robbanóanyag kell. Néha nem elég csak a híd ívközeit lerombolni, a pilléreket is át kell vágni a nagyobb károkozás végett. Hiszen a réseket könnyű ki­ pótolni; magaspályák egész szekciói készülnek el újra két hét alatt, ahogy a kaliforniaiak tanúsíthatják minden földrengés után. Egy nagy gyárat vagy egy kisvárost egy áramszolgáltató al­ állomás kiiktatásával meg lehet bénítani. Persze mindenféle ellen­ lépések elképzelhetők, és háború esetén a kulcsfontosságú pontokat őrizni is szokták. Az Ezred azonban legtöbbször nem valami nagy háborúban hajt végre efféle akciókat, hanem gerilla­ vagy forradalmi területeken. Ha a célpontot őrzik, ezt az akadályt is le kell küzdenünk. Lehet, hogy a robbanást egy hónappal későbbre időzítjük. Elvben úgy is le lehet rakni a töltetet, hogy öt év múlva robbanjon fel a létesítmény. Magát a robbantást a legkülönbözőbb módokon, a világ bármely tájáról meg lehet indítani. Kimentünk az egyik Hereford környéki hídhoz, és nem rejtett el­ járással felderítettük. Jól megnéztük, lemértük, fényképeztük, hogy aztán jelentést készíthessünk a felrobbantásához szükséges

körülményekről és feltételekről. Miközben mi sürgölődtünk, Bob, a világ legmagabiztosabb embere a hídkorláton illegett­billegett fütyörészve. ­ Mit szarakodtok már annyit? ­ mondta kajánul. ­ Egyszerűen le kell lépni a hosszát, és kész. Huszonegy lépés, huszonkét lépés... Odajött az instruktor. ­ Maga mindennel végzett, Bob? ­ Persze hogy. Probléma egy szál se. Bob egész délután heverészett, sütkérezett, teázott, míg mi fel­alá rohangáltunk, mint a töketlen kutyák. Utána én éjjel kettőig szerkesz­ tettem a jelentésemet, de Bobnak ezzel sem volt gondja. Másnap reg­ gel vidáman, kipihenten lejtett be a tanterembe. Az instruktor kiértékelte a dolgozatainkat. A legtöbb elfogadható volt, Bobé azonban kiemelkedő. ­ Ugye milyen kellemes volt tegnap a napsütés, Bob? ­ kérdezte az instruktor. ­ Amennyit maga heverészett, csodálom, hogy le nem sült. ­ De a jelentést elkészítettem, ugyebár? ­ mosolygott Bob. ­ És nem talált benne semmi hibát, vagy igen? ­ A jelentése tökéletes ­ válaszolta az instruktor. ­ Csak egyvala­ mit nem értek. ­ Mit? ­ Hogy a fényképmellékletein egytől egyig miért zuhog az eső. ­ Nahát ­ vágta rá Bob. ­ Biztosan nyirkos gépet használtam. Kiderült, hogy Bob az egész előző hétvégét munkával töltötte, méregette­becsülgette a hidat rogyásig, hogy aztán a felderítés nap­ ján kajánkodhasson velünk. Azt azonban figyelmen kívül hagyta, hogy szombaton és vasárnap esett az eső, míg a felderítés napján strandolni lehetett volna. Kiképzést kaptunk traumakezelésből, lőtt sebek, törések gyógyításából, intravénás oldat beadásából. Az Ezred egy fokkal ko­ molyabban veszi ezt, mint más egységek; a járőr egészségügyis képes kell hogy legyen terepen operálni, felismerni a betegségeket, előírni és beadni a legkülönfélébb gyógyszereket. így a járőr na­ gyobb probléma esetén is kinn maradhat a terepen, nem kell mindjárt mentőhelikoptert hívni s a lebukást kockáztatni. Az Ezred jószolgálati feladatokat is ellát azokban a harmadik vi­ lágbeli országokban, ahol éppen bevetik. Ománban a hetvenes években például az idő nagy része azzal telt, hogy balucsikat meg

firkátokat vizsgálgattak, gyógyítottak. Esetleírásaikban éppúgy olvasható szüléslevezetés, mint egy fejlövéses falusi megoperálása. Az egyetlen gond az volt, hogy amint hajlandóságuknak híre ment, kilométer hosszú sor keletkezett a bázisuk előtt. ­ A következőt csináltuk ­ mesélte az egyik veterán. ­ Amikor elénk került egy ürge egy vacak kis horzsolással, nekiláttunk, hogy amputáljuk a lábát. Úgy elhúzta a csíkot, mint annak a rendje. Na, at­ tól kezdve csak a komoly esetek jelentkeztek. Herefordba visszatérve összejöttünk azokkal a haverokkal, akik egészségügyi kurzuson vettek részt, amíg mi a robbantást tanultuk, és isteni történeteket hallottunk tőlük. Másfél hónapon keresztül Herefordban alapozták a tudásukat, hogyan kell intravénás oldatot, injekciót beadni, gyógyszerigényt megállapítani, satöbbi. Minden gyógyszernek meg kellett tanulniuk a latin nevét ­ mondjam, hogy ezt élvezték a legjobban? Utána lehúztak két hetet a londoni orvosegyetem trópusi beteg­ ségek tanszékén, aztán pedig kórházakba osztották be őket az ország legkülönbözőbb részein. Többnyire a baleseti osztályokon te­ vékenykedtek, hogy a sürgős esetekből tanulhassanak, szerezhes­ senek tapasztalatokat. Úgy látszik, a hipochondriát is oktatták nekik. Egy Rod nevű pasi, miután minden szörnyűséget végignézett, ami elképzelhető, két hétig csak önmagát vizsgálgatta az összes pittyegő gépezettel, mert kizártnak tartotta, hogy ne legyen valami komoly baja. Nagy hipochonder volt Charlie haverunk is. Harmincvalahány évesen kilépett az Ezredből, tengerentúli munkát vállalt, aztán visszajött, és újból jelentkezett a válogatásra. Átment mint a világ legvénebb tizedese. Egyik nap épp a lőtéren ittuk a teát közös bögréből. ­ Gondolni is rossz rá, mi mindent kaphattok el egymástól ­ mondta borongósan Charlie. ­ Az már igaz ­ felelte valamelyikünk. ­ Én például a Távol­ Keleten valami leptospirózist szedtem össze. Húsz kilót fogytam. ­ Pech ­ mondta Charlie. ­ És mikor történt ez? ­ A múlt hónapban. ­ A kurva anyád! ­ ordított föl Charlie. Röhögtünk, de Charlie még napokig azon sápítozott, hogy egy leptospirózisos bögréjéből itta a teát. A hét végén megkérdeztük tőle:

­ Na, Charlie, elkaptad már a leptospirózist? ­ Nem ­ felelte ­, de arra gondolni se szeretek, hogy ti mit kapta­ tok el tőlem. ­ Miért? ­ Mert mindennap belehugyoztam a teáskannátokba. Egy Pat nevű alakot a birminghami közkórházba osztottak be gyakorlatra. Mindenféle részegeket hordtak be hozzájuk, akiknek még a homlokából is pálinkásüveg állt ki, meg fiatalkorú bandatago­ kat, akik a világ legfaszább gyerekeinek képzelték magukat, csak mert valaki megvagdosta a képüket. A személyzet lelkiismeretesen igyekezett ellátni őket, de ezek a kemény fiúk igen agresszívek vol­ tak, pimaszkodtak a nővérekkel, lökdöstek, fogdosták őket. Patnek egyre kevésbé tetszett ez a fajta bunkóság. A baj csak az volt, hogy többnyire nem avatkozhatott be, mert nekünk sehol sem szabad felhívni magunkra a figyelmet. Egyik este aztán egy nővér sikongva menekült ki valamelyik szo­ bából. Pat odament. A kezelés alatt álló pöcsi erre bökdösni kezdte a mutatóujjával. ­ Na, okostóni, móresre akarsz tán tanítani? Pat ránézett. ­ Aha ­ válaszolta. Azzal se szó, se beszéd, padlóra fejelte az ürgét. A gyerek ordítozni kezdett, hogy őt itten bántják. Épp arra járt két rendőr, akik egy részeget hoztak be. Odanéztek, fölmérték a hely­ zetet, és így szóltak a fasza gyerekhez: ­ Sajnáljuk, uram, mi nem láttunk semmit. A folyosón gurulóhordágyon várakozott egy komoly sérüléseket szenvedett másik vagány. Patnek meg egy ápolónőnek kellett liften felvinni a műtőbe. A vagány egyfolytában szívózott a nővérrel, kur­ vának titulálta, meg ilyesmi. Pat két emelet között megnyomta az „állj" gombot. ­ Na, ide figyelj, angyalka, elmondom a horoszkópodat. Hal­ dokolsz, apám, perceid vannak hátra. Ha nem kerülsz azonnal műtőbe, véged. Viszont a lift megállt. És ha nem fogod be a pofádat, el se indul. Meg vagyok értve? Az Ezred katonái egyébként éppolyan sokra tartják az emberi életet, mint bárki más. Megtörtént egyszer, hogy egy tűzpárbaj után rábukkantak egy ellenséges sebesültre: csúnya láblövést kapott. Ahe­

lyett, hogy pucoltak volna a környékről, ellátták és járműre rakták. A helikopter­leszállóhelyhez érve segítséget kértek, és elszállíttatták. Egy Billy nevű ipse egyszer kinn volt a Hereford meccsén, ami­ kor az egyik játékos véletlenül lenyelte a nyelvét. Billy azonnal fölfogta, mi történt, beugrott a pályára, megtette, amit ilyenkor kell, megmentette a srác életét ­ aztán elhúzta a csíkot. Utána rengeteget szentségeit, hogy nem nézhette végig a mérkőzést.

18

A

hogy hazaértem valahonnan, már mehettem is valahová máshová. Debby és én mintha két külön életet éltünk volna. Most éppen Ománba készültünk három hónapra az egész századdal: sivatagi harcászat. Nagyon izgatott voltam; az Ezrednek remek összeköttetései, dicső múltja van a környéken, s mivel a század legtöbb tagja megfordult már a Közel­Keleten, úgy éreztem, még jobban befogadnak, ha ezt az élményt is letudom. Az Ezredet a sivatagban szervezték a második világháború ide­ jén, és hosszú évekig tevékenykedett Ománban. Az eljárás azóta sem változott ­ járműgyakorlatok, tájékozódás, speciális taktikák, terepis­ meretek. Fegyverkezelési gyakorlatok, éjszakai menet, nappali rej­ tőzködés. Az eleje nem sikerült valami fényesre. Sivatagi sátortáborban állomásoztunk, kerítések, biztonsági óvintézkedések közepette. Ki nem járhattunk sehová. Az első három nap legérdekesebb eseményei azok voltak, amikor Törpe minden hajnalban felült a hálózsákjában, és elbömbölte magát: ­ Unom a banánt! Amúgy gyönyörű sivatagi síkon laktunk, a távolban hegyek emelkedtek. Éjjel egy árva felhő nem volt az égen, s ha fektében fölnézett az ember, tintafekete eget látott nyüzsgő csillagokkal. Páratlan élmény. Végre aztán felgyorsultak az események. John újított egy Hueyt, és három­négy napon át gyakoroltuk a szabadesést a makulátlan kék égből. Most először ugrottam helikopterből; a fülsiketítő szélzúgás helyett, ami a repülőből kiugrót fogadja, itt csak a gyorsulás és a csend hátborzongató jelensége kísérte az embert. Utána sivatagi terepjárókban téptünk fel­alá, amiknek ötven mil­ liméteres gépágyúk lógtak ki a hátulján. Aknavetős részlegbe osztot­ tak be. Kajás volt az egyes szám, vagyis az irányzó, Steve a kettes, ő

ejtette bele a gránátot a csőbe, én meg a hármas ­ az, aki a lövedéket adogatja, és utána befogja a fülét. Colin alakította a tűzvezetőt. Elhúztunk a pár kilométerre lévő lőtérre. Több lövedékünk volt, mint amennyit egy normál zászlóalj tíz év alatt él föl ­ gránátok százait hurcoltuk magunkkal. Négy másik tűzvezető is velünk jött, szépen letelepedtek a Marti­ ni­napernyőik alá, fagylaltosládákat, kajacsomagokat szedtek elő, és igen meg voltak elégedve magukkal. Megtanultuk, hogyan kell egy egész körzetet precíziós pontossággal megszórni, hogyan kell a rob­ banótölteteket világítókkal váltogatni, hogy a tűzvezetők éjjel is láthassák, mi az ábra. Aztán John bejelentette, hogy ötnapos századgyakorlat következik terepjárókkal és aknavetőkkel, éleslövedékekkel, harc­ érintkezési formában. A sivatagi szakasz előrehajtott a terepjárókkal meg a motorkerékpárokkal. Megérkeztünk egy körzetbe, ahol senki sem vehetett észre bennünket, akkora volt a holttér. Gyalogos és mo­ toros felderítőket küldtünk ki, hogy megközelítési útvonalakat, lehet­ séges támadási pontokat keressenek, és felkutassák az ellenséget. A századparancsnok mögött helyezkedett el az aknavetők keze­ lőszemélyzete; üldögéltünk, teázgattunk a teherautó hátuljában. Az aknatűzvezetők elöl voltak a felderítőkkel, hogy ha támadást kap­ nánk, azonnal meg tudják adni a koordinátákat az aknavetősöknek az ellencsapáshoz. Egyszerre lövöldözést hallottam, és recsegni kezdett a rádió: ­ Harcérintkezés, figyelem, harcérintkezés! Leugráltunk a járművekről, és kezdtük felállítani az aknavetőket. A támadás általános irányát ismertük, tudtuk, hol állnak a csapataink. Arrafelé fordítottuk a csöveket, és vártuk a pontos adatokat. Feladatunk az volt, hogy a lehető legnagyobb tűzerőt zúdítsuk az ellenségre, az ő tüzét lefogjuk, megakadályozzuk a mozgásban, és amennyit csak tudunk, elpusztítsunk belőle. így mire a katonáink az állásaikhoz érnek, már alig marad, aki szembeszálljon velük. A járművek összevissza manővereztek, hogy az ellenségre irányozzák a gépágyúikat. Nem mindenki vett részt a tűzharcban; voltak, akik tartalékban maradtak, hogy pótolni lehessen belőlük az elöl elhullókat. A századparancsnok rádión keresztül hangolta össze a különböző alegységek tevékenységét. Miközben folyt a lövöldözés, a katonák a mi tüzünk és a terep nyújtotta fedezékeket kihasználva egyre közelebb nyomultak az el­

lenséges állásokhoz. Volt, aki gyalog tette, volt, aki járművel ­ min­ den a terepadottságoktól függött. Az aknavető hatékonysága a cső állásszögétől és az aknagránát kezdősebességétől függ. Hétfajta indítótöltet létezik. Ha a tűzvezető azt mondja, „hármas töltet", az háromadagnyi töltettel egyenlő. Hogy aztán a célban mi történik, azt az szabja meg, hogy milyen gyutacsot használtunk ­ légrobbanásost, lomhát, pillanatgyújtót vagy füstölőt. A tűzvezető jelentette, hogy az ellenség épületekben bujkál ­ vagyis lomha gyutacsot kell tennem a gránátokra, így csak azután robbannak, hogy berepültek az épületbe: földet, falat széttúrnak, az állásokat összedöntik, s remélhetőleg az élőerőben is a lehető legna­ gyobb kárt teszik. Felnézve láttam, hogy a századparancsnok támadáshoz állítja fel a katonákat ­ de rohamozni persze csak akkor lesz célszerű, ha a tüzérségi párbajt már megnyertük. Amint a mieink a végső támadóál­ lásukat elfoglalják, a tüzérségi tüzet „váltani" kell, vagyis odébb vin­ ni, nehogy a saját katonáinkat szórjuk meg. Mindezt a századparancsnoknak kell koordinálnia, aki vagy tulajdon szemével látja az eseményeket, vagy rádión kap részletes és folyamatos tájékoztatást. Mi, aknavetősök szart se látunk, mi csak tüzelünk, ami­ kor parancsolják. Kajás és Steve a gránátokat rendezgették, s várták az irány és a csőemelkedés bemondását. A kézi komputerrel dolgozó tűzvezető el­ kiáltotta magát: ­ Tüzeléshez felkészülni! Irány 164! ­ Irány 164! ­ kiáltotta vissza Kajás. ­ Irány 164! ­ jelentette a kettes számú aknavető kezelője is. ­ Csőemelkedés 1228! ­ mondta a tűzvezető. ­ Csőemelkedés 1228! ­ igazolta vissza Kajás. ­ Csőemelkedés 1228! ­ visszhangozta a másik kezelő. Amint az irányzás megvolt, Kajás elordította magát: ­ Egyes tüzelésre kész! Aztán: ­ Kettes tüzelésre kész! ­ Két gránát, hármas töltet! ­ hallottuk a következő parancsot. ­ Két gránát, hármas töltet! ­ kiáltottam. Előkészítettem a lövedékeket, Steve átvette, és várta, hogy bele­ csúsztathassa őket a csőbe. ­ Egyes, tűz!

Mindkét gránátot belecsúsztattuk a csőbe. Lövéskor az aknavető elkezd beleágyazódni a talajba. Ha mindnyájan ráállunk a talplemezre, ez annál jobban és hamarabb megy végbe, és a második vagy harmadik lövésnél már nem mozdul el a cső, a találati bizton­ ság pedig jóval nagyobb. Újabb tűzparancsot kaptunk ­ engedelmeskedtünk. Egyszer csak rohan felénk a tűzvezető, és üvöltözik. ­ Ennek meg mi baja? ­ morfondíroztam. ­ Tojok rá ­ felelte Kajás ­, de ha ő rohan, akkor rohanjunk mi is. Hirtelen rájöttem, hogy talán az aknatűz elől szalad. Fölnéztem, és láttam, hogy a gránátunk egyenesen röpül felfelé ­ úgyhogy va­ lószínűleg a fejünkre pottyan majd vissza. Egy szempillantás alatt mindenkinek szárnya nőtt. A magaslatról lezúgott a századtörzs is. A motorosok eltűztek. Senki se tudta, mi a baj, csak azt tudták, hogy baj van. Ha pedig éleslőszerrel van baj, ak­ kor az ember pucol. Még mindig iszkoltunk, amikor mögöttünk vagy száz méterre felrobbantak az aknagránátok. Senki sem sérült meg, hál' istennek. A tűzvezető viszont alig élte túl a baszogatást, amit az el­ következő napokban kapott tőlünk.

Azután ugráltunk még egy keveset. A sivatagi terep szelíden hul­ lámzó homokdűnékből állt, ezeken landolni olyan, mintha dunnára pottyannánk. A dombtetőkön apró erődök, őrtornyok; a falvak mint­ ha a keresztes hadjáratokból maradtak volna vissza. Baromi élvezetes volt az egész. ­ Csomaggal fogtok ugrani ­ mondta John. ­ Az egész szakasz, éjjel, nyolcezer méterről. A C130­as farkában ültünk; este hat óra volt, mindjárt sötétedik. ­ A csomaggal Steve, Andy és Mat megy. Pompás. Csomaggal még sosem ugrottam; követni követtem már, de rajta még nem voltam. A csomag síntargoncára van rakva. Amint a zöld lámpa kigyul­ lad, egymás hegyén­hátán kiugrik mindenki ­ a konténer valamivel a csapat előtt megy.

Ültünk szemben az oxigénkonzolokkal, teljes szerelésben, zsák a lábunk között ­ ezt ugrás előtt majd a fenekünk mögé erősítjük. A gép felszállt, és körözve emelkedett. Megnéztem a karomon a magasságmérőt. Hétezer. Megkaptuk a parancsot a felkészülésre. Hátratoltam és kampókkal a hevederemhez erősítettem a hátizsákot. Amikor majd ugrani kell, az oxi­ génvezetékünket levesszük a főkonzolról, és a palackunkhoz csatla­ koztatjuk. A parancsokat villanókártyával adják ki; beszélni senki sem tudott, mert oxigénen voltunk. Néztem, amint kinyílik a gép hátulja. Odacsoszogtunk a hetvenkilónyi ejtőernyővel, oxigénpalackkal, hátizsákkal. Én géppuskát is vittem ­ az további tíz kiló. A csomag bal oldalán álltam, Steve a jobb oldalán, Mat mögötte. Előretoltuk a targoncán; tizenöt centire a faroknyílás szélétől fékbakok aka­ dályozzák meg, hogy kiessen. Körülöttünk felsorakozott a szakasz többi tagja. Összetömörültünk, mert lehetőség szerint egyszerre kell kiugranunk, és jó sokan voltunk. Az A századból is velünk tartott három ürge, akik nemrég fejeztek be egy munkát a Közel­Keleten: meghallották, hogy szabadesés lesz, és csatlakozni akartak, fel­ áldozva a pihenőjüket is. Steve előrehajolt, készen rá, hogy kilökje a konténert. Vártuk a kétperces figyelmeztetőt. A rakodómester feltartotta a két ujját, mire mindenki püfölni kezdte a mellette állót, és mutatta a két ujját. Megkocogtattam Steve­ et, ő bólintott. A rakodó a fékbakokat rögzítő zsinórt markolta, várva, hogy megránthassa, amikor a csomagnak ki kell esnie. Min­ denki feszülten figyelte a piros lámpákat. Amint kizöldülnek, or­ dítani fogunk: ­ Vigyázz, kész, rajt! A gép korrekciókat hajtott végre, összevissza dobált bennünket. A rakodó a gigametsző jelet mutatta, majd körözött a mutatóujjával: rossz irányszögön vagyunk, vissza kell fordulnunk és újra próbálkoznunk. Megint megkocogtattam Steve­et, és mutattam a gigajelet; bic­ centett. Aztán megvetettük a lábunkat: tudtuk, hogy a gép elég mere­ dek fordulókat fog leírni. Bevágott a szél, iszonyú hideg volt. Odalenn fel­felvillantak a távoli városok fényei.

Steve a csomagon nyugtatta a sisakját; mindenki fáradt volt a ne­ héz tehertől, az egyensúlyozástól. Aztán újra megkaptuk a kétperces figyelmeztetőt. Megkocogtattam Steve­et: semmi reakció. Megráztam: semmi. Nem értettem ­ aztán észbe kaptam. Átvetődtem a csomagon, meg­ markoltam és megnéztem az oxigénpalackja manométerét. Piroson állt. Megráztam a rakodó karját, a magam, majd Steve palackjára mu­ togattam. Azonnal beleszólt a rádiójába, és a gép zuhanórepülésbe kezdett. Csukódott fel a farokrámpa. A szakasz ide­oda tekingetett, és las­ san rájöttek, mi történt. Odatörtetett az oxigénfelelős őrmester, és visszavonszolta Steve­et a főkonzolhoz. Steve a padlón hevert, már alig volt benne szufla. Az őrmester kitépte a vezetéket a palackjából, és csatlakoztatta a konzolra. Rendesen be volt szarva; az oxi­ génpalackok állapotáért ő felel. A gép lement négyezer méterre, és kinn voltunk a veszélyzónából. Az ugrást elhalasztottuk, de mivel a C130­as nem szállhatott le az elsötétített kifutóra, ahová ugrottunk volna, az éjszakát kénytelenek voltunk egy elsőosztályú maszkati szállodában tölteni. Mely pech. Mogorván vacsoráztunk az előkelő estélyi ruhás vendégek között, fülig mocskosan, ejtőernyős­öltözékben, aztán egyszer csak megszólalt Mat: ­ Nyugi, kutya baja se lesz. Az agya meg úgyis károsult volt már. Kiderült, hogy meghibásodott palackot adtak Steve­nek. Másnap rengeteget baszogattuk, hogy így akarta elbliccelni a csomagos ug­ rást.

Marhára érdekeltek a helyi szokások, csak abban nem voltam biztos, hogy tényleg az van­e, amit látok. Coca­colát vedeltek, rágógumit rágtak, légkondicionált Land Cruisereken furikáztak ugyan, de az egész gondolatviláguk más volt. Együtt teáztunk ezek­ kel az emberekkel. Az Ezred a legkevésbé rasszista társaság az egész brit hadseregben, talán mert annyi különféle helyről, társadalmi osz­ tályból és nációból származunk. Soha senki nem nézte le a helyi po­ pulációt. Hogy a jó istenbe harcolhatnánk effektíven az ottani geril­

lák ellen, ha azt gondolnánk róluk: tevebaszó faszfejek egytől egyig? Ráadásul tíz esetből kilencben régebbi a kultúrájuk, mint a mienk, és szorosabban is kötődnek hozzá. Mi csak a Pepsi­ meg a Levis­­ kultúránkat visszük közéjük, ők meg nemegyszer jóval fejlettebbek nálunk, és rugalmasabbak is. Az ománik sokszor tartottak úgynevezett haflát: hoztak egy kecs­ két, és nyílt tűzön, egészben megsütötték. Fantasztikus összejövete­ lek voltak azok. Befutottak a semmiből a Land Cruisereiken, szőnyegeket teregettek le, és hozzáláttak a sütéshez. Néha még egy kisebbfajta vizeslajtot is odavontattak. Irgalmatlanul szertartásosan csináltak mindent, eszméletlen tisztelettel vették körül az állatot, mi­ előtt lemészárolták, mert így diktálja az iszlám. Az ománik, mint a bennszülöttek általában, meg akarták mutatni a kultúrájukat, hogy lássuk, milyen fineszesen intézik ők a dolgokat. Elmagyarázták, hogyan kell kifacsarni a rizst, hogyan kell ki­ választani a legjobb tevehúsfalatokat. Egyik­másik falunak a kecske­ bélbe töltött kolbász volt a specialitása. A húst igen érdekesen készítették elő. Az öregasszonyok addig rágcsálták a kecskehúst, amíg jó puha és zaftos nem lett, aztán beleköpködték a bélbe. Ami­ kor megkínáltak, azt kívántam, bárcsak ne láttam volna a vénlányokat munka közben. De nem volt mese, nem utasíthattam vissza. Utunk végén a századfőtörzs bejelentette, hogy el fogjuk költeni az összegyűlt bírságpénzt. ­ Rendezünk egy nagy hússütést a maszkati strandklubban. Meghívtuk a helyi külföldiek rögbicsapatát egy barátságos meccsre, amit megnyertünk, aztán az utolsó éjszakára lehurcolkod­ tunk a tengerpartra. Sörrel teli hűtőszekrények, öt vagy hat óriási ros­ télyon hússütés: remekül éreztük magunkat. Hallottunk néhány helyi adomát. Az egyik közeli arab bázison egy félszemű, féllábú vén arab volt a raktáros. A tábor tele volt fiatal újoncokkal, akik hétvégén felszedték a matracot, és hazarándultak a hegyekbe a családhoz. Egyik nap a raktáros felajánlotta az egyik katonának, hogy elvi­ szi egy darabon. Pár óra múlva az újonc visszavánszorgott a táborba, és elpanaszolta, hogy az öreglegény megerőszakolta. Aznap épp egy brit századparancsnok volt az ügyeletes tiszt. Be­ hívatta a gyereket, és meghallgatta a történetét, azután meghallgatta a

vén raktárosét is. Majd pedig magához rendelte mindkettőt, és ítéletet hirdetett. A raktáros hosszú börtönbüntetést kapott. Akkor a tiszt az ifjúhoz fordult, és így szólt: ­ Nézd meg ezt az embert, aki letámadott: öreg és gyenge, félszemű, féllábú, te meg erős fiatalember vagy. Úgy látom, hogy csak fél szívvel küzdöttél. ­ Hat hét fogdára ítélte. Hajnaltájban a főtörzs a haját tépve rohangált fel­alá. ­ Abbahagyni az italozást, a maradék piát hazavisszük! ­ Menjen a búsba, nem hagyunk semmit ­ válaszoltuk. Elszabadultak az indulatok. A civil rögbicsapat belénk kötött, úgyhogy pofozkodni kezdtünk. Aztán megérkeztek a nővérek. A városban dolgozó összes európai nővért meghívtuk a bulira, s ahogy jöttek le a strandklub lépcsőjén, egyszer csak miket hallanak? „A kurva anyátokat! Menjetek a picsába!" Fogták magukat, és sértődötten távoztak. A főtörzs elzárta az italokat, véget vetett a sütésnek, úgyhogy álomra hajtottuk fejünket a homokban. Reggel Törpe felébredt, és el­ ordította magát: ­ Unom a banánt! Angliába érve közölték velünk, hogy a hétvégére szabadok va­ gyunk, de kedden nyolcra az emlékszobában legyünk mindannyian, mert a parancsnok beszélni akar velünk. Gondoltuk, az lesz a mon­ dandója, hogy jól van, fiúk, jól teljesítettetek. Kedden aztán bejött az ezredes, a főtörzs és a századparancsnok. ­ Hallgassák meg ezt a levelet ­ mondta az ezredes. A levél kormányzati szintről érkezett, és a maszkati strandon tanúsított fe­ gyelmezetlen viselkedésünket hánytorgatta föl. Befolyásos külföldi­ ek is tartózkodhattak ott aznap este. Amikor befejezte, az ezredes a főtörzshöz fordult. ­ Maga ki van rúgva. Aztán a századparancsnokhoz. ­ Maga csak azért nem, mert egyelőre nincs kivel pótolnom. Aztán hozzánk fordult. ­ Szó van róla, hogy a B századot feloszlatják. Ha ez be­ következik, maguk nagy szarban lesznek. ­ Azzal kicsörtetett. A ro­ hadt életbe, gondoltam magamban, egy éve vagyok csak itt, és máris kihajítanak.

19

H

azamentem, és mindent elmondtam Debby­nek. Most már volt szállásunk, és Debby szépen megtelepedett, állása volt Herefordban, örült, hogy visszaköltözhetett Angliába. De én még most is a házasságom tönkretételén fáradoztam. Semmi más nem érdekelt, csak az Ezred meg a baj­ társak. Hétvégén Debby nővérénél vendégeskedtünk. A lakás az anyjuk zöldségesboltja fölött volt. Éjjelre a bejárati ajtót bezárták, és a nővérénél volt a kulcs. Egész szombaton kellemetlen érzésem volt, mintha valami nem volna rendjén. Nem tudtam, mi lehet az, de este, amikor hallottam, hogy a nővére bezár, rádöbbentem: klausztrofóbia. Nem akarom, hogy bezárják azt az ajtót, és másnál legyen a kulcsa. Azután megértettem, nem is annyira az ajtóról van itt szó, hanem in­ kább rólam. Olyan házasságban élek, amelynek semmi jövője, mert nem gondoskodtam róla, hogy legyen ­ és ez továbbra sem állt szándékomban. Ha nem csinálok semmit, azzal csak az ő életét cse­ szem el. ­ Debby ­ mondtam abban a másodpercben ­, én nem akarok itt lenni. Felnézett az öltözőasztaltól, és rám mosolygott. ­ Jó, reggel elmegyünk. ­ Nem, nem értesz. Én akarok elmenni. Itt akarok hagyni min­ dent. ­ Hogy? ­ Elhalványult. Aztán sírva fakadt. Féregnek éreztem magam, de úgy gondoltam, jobb, ha most vetünk véget az egésznek, mielőtt még gyerekek súlyosbítanák a helyzetet. ­ Elmentem. Beleszórtam néhány holmit egy táskába, és kiugrot­ tam az első emeleti ablakon. Azóta mindössze egyszer láttam Debbyt. Behurcolkodtam a laktanyába, és takarékoskodni kezdtem, hogy házat vehessek. Nem volt könnyű, mert még most sem Ezred­zsoldot

húztam. A szobám apró volt és rendetlen. Minden alapvető motyót, vízforralót, frászkarikát újra be kellett szereznem. 1985 vége felé hallottam, hogy kiküldetésbe megyek. Nem is bántam. Ha a problémát magam mögött hagyom, talán meg is szűnik, mire visszajövök, gondoltam az éretlen fejemmel. Annak viszont, hogy hová osztottak be, a legkevésbé sem örültem. Mindenki azt mondta róla, hogy pocsék egy hely.

Belize, tudtuk meg az eligazításon, valaha a gyarmatunk volt Brit Honduras néven, és Közép­Amerika karibi partvidékén terül el. Méretre Wales nagyságú, lakossága 170 000 fő ­ többnyire angol aj­ kú feketék ­, de egyre nő, ahogy szaporodnak a spanyol anyanyelvű salvadori menekültek. A tizennyolcadik században a jamaicai angolok fakitermelésbe kezdtek a közép­amerikai kontinensen. 1840­re gyarmatosították a térséget. Guatemala azt állította, hogy megörökölte a területet Spa­ nyolországtól, ám 1859­ben aláírt egy egyezményt Nagy­B­ ritanniával, amelyben elismerte a brit fennhatóságot, és meg­ állapodtak a határvonalban is. Viszont egy záradék kikötötte, hogy a felek utat építenek Guatemalából a dzsungelen keresztül a karibi ten­ gerparthoz. Az út sosem készült el, ezért Guatemala ragaszkodott hozzá, hogy az egyezményt tekintsék semmisnek. A kormány az 1945­ös alkotmányba belevette, hogy Brit Honduras Guatemala része, mint ahogy Argentína tette a Falkland­szigetekkel. Az 1960­as években, amikor a karibi térség brit gyarmatai egy­ más után nyerték el függetlenségüket, Guatemala újabb offenzívába kezdett. 1963­ban csapatösszevonást hajtottak végre a határ mentén, és Nagy­Britannia kénytelen volt átdobni egy expedíciós haderőt, hogy az inváziónak elejét vegye. Azóta is egyfolytában állomásoznak ott brit egységek. 1972­ben újabb guatemalai csapatösszevonásra került sor, s ek­ kor Nagy­Britannia az Ark Royal repülőgép­hordozót küldte oda több ezer katonával. 1975­ben, a következő fenyegetés után odatele­ pítettünk egy Harrier­századot is. Végül 1980­ban Guatemala elismerte Belize­t, azzal a feltétellel, hogy a híres­nevezetes út meg fog épülni. Belize­ben lázongások törtek ki, több ember meghalt. Az egyezményt nem ratifikálták, és

Guatemala visszavonta ígéretét, hogy elismeri szomszédja önállóságát. Nagy­Britannia azóta is állomásoztat egy kisebb helyőrséget Belize­ben a betörések elrettentésére. Ebbe a helyőrségbe tartottunk mi most. A térképek másból sem álltak, mint sűrű kontúrvonalakból, vagy­ is hegyekből, és rajtuk jókora zöld foltokból, vagyis dzsungelből. Utak nem voltak, ösvények is alig. Mint később felfedeztem, a városokban leginkább a nyílt színi csatornázás dívik, s a helyi ürgék nem valami barátságosak. Egy angol katonának nem sokkal előttünk lecsapták a karját, miközben kirabolták. Az angol jelenlét egy gyalogoszászlóaljból meg a szükséges technikából állt ­ Harrierekből, tüzérségből satöbbi. Ennek a társaságnak alkotta részét az F század, vagyis úgy egy tucat SAS­es és tengeri deszantos. Létszámunkra való tekintettel természetesen F szakasznak neveztük magunkat. Én júliusban érkeztem. Voltak ott többen, akiket már ismertem: Nagy Bunkó, Jock meg Kétfésűs Johnny, bár ez utóbbinak lejáróban volt az ideje. ­ Apám, utálni fogod ezt a helyet ­ mondta üdvözlés gyanánt. És valóban. Egy emberként undorodtunk a körletünktől. Félkör alakú bádogviskókban helyeztek el bennünket, légkondicionálás nuku, ami Közép­Amerikában igazán nyerő ötlet. Első dolgunk volt ventilátorokat venni, amiket aztán ki se kapcsoltunk az elkövetkező hónapok során. Én Nagy Bunkóval voltam egy szobában. Első este, amint az ágyon heverészve a világ sorát rágtuk, odakintről Des Do­ omot hallottuk, amint a homokzsákját püföli iszonyú hévvel. Des, aki tetőtől talpig agyon volt tetoválva, nemrégiben úgy döntött, hogy négy év meló után kilép az Ezredből ­ ezt a felsőbbség zokon vette, és beosztotta féléves belize­i szolgálatra. Des mindennap a zsákját verte, és mindig más­más feljebbvaló pofáját képzelte a helyére. Volt úszómedence is, de mi nem használhattuk, mert egy éjjel valaki beleszart, tiltakozásul, amiért a tisztfeleségek sokkal többször férhettek hozzá, mint a közbakák. A homokzsákon kívül az egyetlen erősítő egy pár jókora, betonnal töltött bádogdoboz volt egy vasrúd két végén: lehetett emelgetni, már aki akarta. Ha egy polgári vagy katonai repülőgép a dzsungelbe zuhant, az F szakasz dolga volt a gyors reagálás. Mentőalakulatként voltunk oda­ zúgandók az összes gyógy­ és kötszerrel egy Puma helikopteren.

Miután a sérülteket elláttuk, alkalmas leszállóhelyet kellett kiala­ kítanunk a többi helikopternek. Persze a magunk kiérkezése se lehetett mindig egyszerű. Elvileg leszállhatunk a zuhanás helyén, hiszen ott a szerencsétlenül járt gép már tarolt – ámde mi van, ha lángokban áll az egész, vagy ha a gép csak egy kis kétüléses volt? Ezért kellett gyakorolnunk a kötélen va­ ló leereszkedést meg a mentőfelszerelés leengedését is. Négyen voltunk állandó készültségben, a többiek a dzsungelben járőröztek egy­két hétig egyvégtében. Én éppúgy utáltam a táborban őgyelegni, mint amennyire imádtam a dzsungelt. A táborban semmi tennivaló nem volt, legfeljebb kocoghatott az ember, aztán várhatta a nap legizgalmasabb eseményét, a tizenegy órai teát meg pirítóst. Még a legjobb unaloműző az volt, amikor a dzsungelbe való le­ ereszkedést gyakoroltuk. Annyi cucc kellett hozzá, hogy két Land Rovert megtöltött volna: huszonöt literes marmonkannák tele vízzel, gyógyfelszerelés, generátor, világítóeszközök, élelem, sátorlapok ­ na meg a hátizsákunk. Gyakorlónapokon odahajtottunk a Puma mellett ácsorgó pi­ lótákhoz. Általában arról folyt a szó, hogy vajon kik lesznek ügyeletben karácsonykor, mert az egész társaság autót akart bérelni, hogy Cancúnban tölthesse az ünnepeket. Aztán csak álltak ott, vedelték a kólát, és nézték, hogyan pakol­ juk be izzadva a cuccot, erősítjük föl a köteleket, bújunk bele a heve­ derbe, és várjuk, hogy végre beinduljon a rotor, s valamit hűsítsen rajtunk. Az időjárás arrafelé csak két dologhoz ért: vagy zuhog, vagy perzsel. Előjöttek a műszakiak is a hevenyészett táborukból: a maguk szaktehetségével olyan bárt meg sütödét fabrikáltak, székekkel, pa­ dokkal, asztalokkal, hogy csak na. Ilyenkor sajnáltam igazán, hogy nem kupálódtam ki rendesen az iskolában. Aztán röpdöstünk egyet Belize fölött nyitott ajtókkal, élvezve a kilátást meg a hűs szelet. Ötven méterrel a focipálya fölött lebegve megálltunk, a sortos­papucsos műszakiak meg elkezdtek fogadásokat kötni. Az ajtónál felkészült az első kettő, és én kidobtam a dzsungelbe­ hatolót. Az egyik ürgét Terrynek hívták, azelőtt tengerészgyalogos volt, nálunk a hegyi szakaszban szolgált, és úgy csúfolták, hogy Hájpacni. Nem mintha kövér lett volna, de olyan mellkast, mint ami neki volt, a világ nem látott. Széltében­hosszában akkora volt, mint egy téglabudi. A tengeri deszantosokkal és egyáltalán a tenge­

részgyalogosokkal azért nem szeretnek együtt dolgozni a bakák, mert egytől egyig olyan rohadt magasak és jóképűek. Mi, többiek ma­ dárijesztőnek festünk mellettük. Rá is jöttünk, miért az Ezredet választotta Hájpacni a tengeri deszant helyett: mert nem ment volna át a jóképűségi válogatásukon. Úgy nézett ki az arca, mint amit az élet szántogat napjában, reggeltől estig. A másik ajtóban a szakaszrangidős Joe Ferragher várakozott. Joe egy valóságos rém volt: száztíz kilós, kétméteres pacák. Szavát nem lehetett venni napokig, de ha egyszer megindult, nem volt előtte megállás. Ennek a szelíd óriásnak egy alkalommal, amikor ki­ küldetésen volt, megszállta a házát egy csapat cigány. Hazaérkezve Joe a lelkükre beszélt, és tíz perc múlva a vándorok úgy döntöttek, nem élnek jogcím nélküli lakásfoglaló lehetőségükkel. Hogy kimu­ tassa, nincs harag, Joe mindnek egy­egy csokor virágot küldött a kórházba. A „dzsungelbehatoló" egy súlyos zsák, amiből kötél áll ki. Mivel nehezék van az alján, átszakítja a lombkoronát, és lehetővé teszi, hogy az ember utánaereszkedjék. Amint a hetvenöt méteres mászókötél lenn van, Joe és Hájpacni kióvakodhat az ajtón úgy, hogy a talpuk a fedélzetnek feszül, a testük meg negyvenöt fokos szöget zár be a földdel. Az ereszkedő ürge egy nyolcas karabinerrel van a kötélhez rögzítve. Miután így megtámaszkodott, felhúz maga alól egy kevés kötelet, át a nyolcason; a legjobb pozíció az, amelynél a kötél a leg­ kisebb ellenállás mellett mozoghat a karabinerben, vagyis a kereszt­ forma. A test a földdel párhuzamosan halad lefelé, a karok a kötél mentén. Ha dráma van, a lent álló megrántja a kötelet, vagyis rögzíti a karabinerben. Az első kettőnek persze nem áll ilyen luxus a rendelkezésére. A kötél súlya megnehezítette, hogy felhúzzanak belőle maguk alól. Épp ezért mentek ők elsőnek: az ilyesmihez jókora adag agresszió kell. Volt, amikor balul ütött ki a dolog, az emberek nekicsapódtak a heli­ kopternek. Mulatságos látvány volt, főleg ha utána az uralmat is el­ vesztették a kötél fölött, és mire leértek, kezük­fejük úgy festett, mintha a kenyérpirítóból húzták volna ki. A műszakiak odalenn a stílust pontozták valószínűleg. ­ Nem olyan jók, mint azok a múltkoriak, de akkor a helikop­ ter is szilárdabban állt – mondhatták, miközben a harmadik kóláju­

kért nyúltak, és átfordultak, hogy a másik felük is szépen lebarnul­ jon. Amint a fiúk leértek, odaálltak a kötelek mellé, hogy az érkező holmit irányítsák. Ugyanúgy akasztottuk rá a kötélre, mint magunkat, aztán kilöktük. Utána következtünk mi, majd pedig a helikopter el­ tűzött, vissza a bázisra, hogy a pilóták elkaphassák a négyórai teát és pirítóst, a második legizgalmasabb dolgot, ami a táborban történhet. Értünk a Land Roverek jönnek ki, a műszakiak meg visszavonszol­ ják a nyugszékeiket a barlangjukba. ­ Nem olyan gyorsak, mint a D század ­ motyogják ­, na, iszunk még egy kólát? Máskor járőröztünk, információt gyűjtöttünk, és készültünk a guatemalaiak inváziójára. A helikopter letette a négy­hat fős járőrt, amely aztán tíz­tizennégy napot töltött különböző feladatokkal a ha­ tár mentén. Imádtam. A fontosabb helyi iparágak a következők voltak: grapefruit, ma­ rihuána, prostitúció, a brit egység kiszolgálása. Mint megtudtam, Be­ lize bevételének egyharmadát a cannabis fedezi. A rendőrség ki­ kiruccant felperzselni egy­egy kenderföldet, hogy a kormány el­ mondhassa: „Lám, küzdünk a kábítószer ellen." De minden felégetett földre jutott vagy harminc másik. Nekünk nem volt feladatunk a közép­amerikai kábítószer­probléma megoldása; elfogadtuk mint he­ lyi jellegzetességet. A tábortól egyórányira a földút mentén lakott Gilbert. Törpebirtokos indián volt, nagy családot kellett eltartania. Kiegészítő foglalkozás gyanánt bejárt velünk a dzsungelbe, segített menedéket építeni, tanította a helikopter­ és Harrier­személyzetet a dzsungelbeli túlélésre; ha lezuhanáskor életben maradnak, így majd ki bírják várni, míg értük megyünk. Gilbert háza salaktéglából, hullámlemezből és zajból épült. Egyetlen nagy szobából állt, függöny kerítette el a hálóhelyét a két dupla ágytól, amelyen a nyolc gyereke aludt. A folyóvizet egy fővezetékhez csatlakoztatott cső szolgáltatta, a budi egy gödör volt odakinn. Mindig kávéval és kajával fogadott bennünket, mi egy­egy üveg whiskyvel viszonoztuk a vendégszeretetét. Világéletében a dzsungel meg a környéke volt a szállása; rengeteg trükköt tudott mu­ tatni nekünk. Járőrbe épp hogy a napi egyszeri étkezéshez elegendő élelmet vittünk a hátizsákunkban. Ez rendszerint rizsből vagy tésztából állt,

amihez persze vizet kellett adnunk ­ de a dzsungelben ez sohasem probléma. Én mindig vittem magammal edzőcipőt, tartalék zoknit, álcatrikót, olajzöld alsót, űrtakarót, esőköpenyt, függőágyat, azzal kész. Minél kevesebbet cipelsz, annál kevésbé készülsz ki. A derékszíjszerelék póttárakból állt, egy TACBE­rádióból, ku­ lacsból, elsősegély­ és fejadagcsomagból. Az én szíjamon mindig három kulacs lógott – az annyi mint három liter víz ­, és ezeket is folyton újratöltettem, fertőtlenítőtablettákat dobva beléjük. Minden­ kinél volt tizenöt méternyi vastag nejlonkötél karabinerrel. Ha folyón kellett átkelni, az első a derekára erősítette a kötelet, és tempózott, mint az eszelős. A túlparton rögzítette, és a többiek a kötélhez csatol­ va úsztak át. Iszonyatosan gyorsak és vadak arrafelé a folyók. Úgyszintén mindig magammal hordtam kétfecskendőnyi morfiu­ mot, a golokomat, a karórámat, az iránytűmet és a térképemet. A go­ lok a derekamon lógott egy darab ejtőernyőzsinórra erősítve: újabban ez gurkha kukri volt, nem brit kincstári, mert azt fapüfölőnek csúfolják; jól elagyabugyálja a fát, de vágni nem vágja. Az erdei népek mindenhol úgy csinálják az ilyen eszközöket, hogy a penge vége legyen a legnehezebb, tehát már a súlyánál fogva is vágjon. Legtöbben az ibanféle vágót használták, vagy mint én is, a kukrit. A feladathoz szabott felszerelés része volt a járőrrádió és az egészségügyi csomag. Ha valami konkrét feladatunk volt a határon ­ figyelőpont létesítése például ­, akkor az ahhoz szükséges anyagokat is oda kellett cipelnünk. A magas páratartalom és az iszonyatos hőség elméletben igen­ csak limitálta a tehermennyiséget; a maximum tizenöt kiló lett volna, de általában ennél sokkal több volt. A dzsungelbe legtöbben M16­ost vagy 203­ast vittek. Ritkán kell őket tisztogatni, úgyhogy nem pocsékolódik felesleges idő a karban­ tartásukra. Bizonyos dzsungelbeli eljárásokat az újonnan jöttek marha­ ságnak tartanak, pedig nem azok. Ezek közé tartozik a homlokpánt, ami kincstári szemmel rambós ökörség ­ holott ha az ember képe álcafestékkel és szúnyogriasztóval van összekenve, és izzad, mint a ló, akkor előbb­utóbb a szemébe folyik, és a látását is károsítja. Hát erre jó a homlokpánt. Amint a határ mentén betértünk egy­egy faluba, a lakosság fej­ vesztve menekült. A guatemalaiak ugyanis át szoktak rándulni a fo­

lyón, és a férfiakra géppisztolyt szegezve elrabolják a lányokat ­ a fa­ lusiaknak pedig egyik álcaminta olyan, mint a másik, a rengeteg sár meg mocsok alatt. A falvak fakunyhókból álltak, disznók fetrengtek a pocso­ lyákban, csirkék és gyerekek szaladgáltak vegyest a kunyhók közt és az elmaradhatatlan focipályán. A kölyköket nem érdekelte, guatema­ laiak vagyunk­e vagy britek; odajöttek hozzánk, remélve, hogy kap­ nak tőlünk valamit. Egyik­másik falunak már volt generátorról árama, és az amerikai Békehadtest önkéntesei is felkeresték őket. Ezek a modern misszionáriusok, ezek az ápolt képű húszévesek el­ hozták a dzsungelbe a higiéniát és a megelőző gyógyszereket, és a falvak megindultak a haladás útján ­ legalábbis így gondolták az önkéntesek. A helyzet az, hogy ezeknek az embereknek az életmódja évszázadok óta változatlan. Most meg tessék: itt vannak nekik az új nyavalyák, az új kultúra, új vallás. A falvak lelkét berángatták a nagyvárosba. A gyerekek Levist akarnak meg amerikai cigarettát. És amint fölnőnek, otthagyják a falut. Mi először mindig a falufőnököt kerestük fel. Odamentünk, leke­ zeltünk vele, és így szóltunk: ­ Hello, haver, jól vagy? Hogy ityeg a fityeg? Kibérelhetjük a viskódat, he? Aztán ő is elkezdte jártatni a bagólesőjét, nyilván szidott ben­ nünket, mint a bokrot. Viskója egyben a helyi tanácsháza, ahol meg­ szállhatunk éjszakára, cserébe egy színes képeslapért vagy pár fej­ adagért. Amint ezt elintéztük, következhetett a pszichológiai hadvi­ selés: az emberek, felfogva végre, hogy nem ronda guatemalaiak va­ gyunk, hanem baráti britek bazi nagy egészségügyi csomaggal, kezd­ tek sort állni köhécselő, takonykóros kölykeikkel, felsebzett vagy da­ gadt lábú nagymamáikkal­nagytatáikkal. Noha tényleg rengeteg min­ den volt nálunk, óvatosan adagoltuk. Ezek az emberek nem voltak még hozzászokva a nyugati gyógyszerekhez; adj egy pasasnak két aszpirint, és hanyatt vágódik tőle. Legtöbbször csak valami place­ bóval szolgáltunk nekik: egy kanál vízzel, úgy téve, mintha va­ rázsszer volna. Legurítottuk a bébik torkán, és az anyák boldogok voltak. A fűvel fedett hosszú fakunyhókban elfért az egész család, nagy­ szülőktől a csecsemőkig. Egyik sarokban vályogtűzhely meg egy fémlemez, vagyis a rostély. Itt sütötték a tortillát: arrafelé a kukorica az alapélelem, amit úgy termesztenek, hogy egy darabon kiégetik a

dzsungelt, s aztán heteket töltenek a megtisztításával. Ki­be jártak a malacok, csirkék, gyerekek. A kunyhók tele voltak fa­ és cigarettafüsttel. A falusiak hihetetlenül kezdetleges életmódot folytattak, de én élveztem, hogy valamennyire kivehetem belőle a részemet. Nem volt akármi másfél hónap elteltével visszamenni ugyanabba a faluba, és látni, hogy a seb, amit összevarrtam, szépen begyógyult, vagy hogy a kislány, aki torokgyulladással feküdt, már újra a focipályán rohangál. Persze nemcsak kedvesnővérnek jártunk arra. Kezelés közben a guatemalaiakról faggattam őket, hányat láttak és hol, mikor. Szépen összebarátkoztunk a turnus folyamán, és nemcsak információkat kaptam tőlük, hanem hasznos tippeket is a dzsungelre vonatkozólag: milyen helyeken rejtőznek a halak, melyik növényfajták ehetők meg­ főzve. Gyakoroltuk a kapcsolattartást a Harrierekkel. Ellenséges betörés esetén az is a dolgunk lett volna, hogy légicsapást irányítsunk meg­ határozott célpontokra a határ túlsó oldalán: erőművekre, sótalanító üzemekre. Odamegyünk, megjelöljük a célpontot, és rádión rái­ rányítjuk a Harriereket. Rengeteget próbáltuk a rádiózást a pi­ lótákkal, mert nem könnyű a gépeket a lombkorona alól pontosan célra vezetni. Jelzőballonokat lőttünk fel, amelyek a lombkoronán áttörve kinyíltak, és narancsszínük tájékozódópontként szolgált a pi­ lótáknak, amihez aztán viszonyítani lehetett a további adatokat. Volt velünk egy Sandy nevű fiú, aki egy évvel utánam lépett be az Ezredbe. Baromi előkelő magániskolát végzett, de valami balul üthetett ki nála, mert abszolút közbakaként csapott fel. Abból is láttam, hogy igen művelt, hogy töltőtollal írta a leveleit. Magamkorú és magasságú volt, és folyton súlyzózott. Nem volt masszív felépíté­ sű, de azért úgy festett, akár valami férfimodell, amivel halálra ide­ gesített. Még szerencse, hogy a haja valami iszonyú volt: mint egy nagy tekercs rozsdás drót. Pechhére alig azelőtt, hogy a válogatásra jelentkezett, már töltött fél évet Belize­ben a zászlóaljával. Majd megpukkadt a méregtől, amikor megtudta, hogy megint ide irányítják. Egyszer kéthetes járőrszolgálatból tértünk vissza, és fegyverkar­ bantartás után a fürdőbe siettünk, hogy lepucoljuk magunkról a mocskot. Az ember magával visz oda mindent ­ ruhát, felszerelést, hevedereket, és jó alaposan lesúrolja őket a zuhanyozóban. Csak utána következik ő maga; a sorrend: fegyver, szerelés, ember.

A szerelés letakarítása után ruhástul­bakancsostul beálltunk a zu­ hany alá, és úgy szappanoztuk a gyakorlónkat, mintha a bőrünket szappanoznánk. Aztán levetkőztünk, és magunkat is lesúroltuk. Ezután kezdődött csak a java. A dzsungelben tele lesz az ember apró kullancsokkal, a háta meg jókora pattanásokkal, kelésekkel. Ráadásul a legtöbb olyan helyen van, ahol nem éred el, úgyhogy a pajtásodnak kell kisegítenie. Sandy kilép a zuhany alól, és azt mondja: ­ Van pár kullancs a hátamban, kiszeded? A mosdó fölé hajolt, én meg mögéje álltam, és pucoválni kezd­ tem a hátát ­ ebben a pozitúrában voltunk, anyaszült meztelenül, amikor bejött hugyozni egy repülőstiszt. Akkorát bődült, mint egy elefántbika, és rohant jelenteni, hogy két homokos tesz­vesz a zuha­ nyozóban. Miután a botrány elült, és a magyarázatunkat felfogták, jót röhögtünk az egészen, de én azután, ahányszor csak találkoztam tiszturammal, sosem mulasztottam el csókot hinteni neki.

Belize City környékén volt egy isteni hely, úgy hívták, hogy Ra­ oul Rózsakertje. Amikor először mentem oda, elegáns gyarmati te­ ázóra számítottam zongoristával, miniatűr uborkás szendvicsekkel, de kiderült, hogy az egész nem több, mint egy lerobbant salaktégla ház ütött­vert asztalokkal és székekkel meg ugyanolyan ütött­vert kurvákkal. Tipikus lepra közép­amerikai hely. Több moszkitó csípett meg odabenn, mint idekinn, és a zenekar közép­amerikai klassziku­ sokat játszott nonsztop. Az az egy jó volt benne, hogy bakáknak tilos volt a bejárás. A srácok persze be­belógtak, és a legegzotikusabb szi­ filiszekkel jöttek haza. Gyakran láttam egy­egy ilyen marha zöldfülűt karonfogva őgyelegni valami szajhával, akibe beleszeretett; a lányok másra se ácsingóztak, mint egy hamari házasságkötésre meg útlevélre, hogy amikor az egység megy haza, vele tarthassanak. Akkoriban a tengerészgyalogság adta a szolgálatos zászlóaljat Belize­ben. Minden reggel 6.30­kor fölsorakoztak, és tettek egy három mérföldes kört a tábor körül. Egyszer csak közeledik az úton valami hülye másodvonalbeli, mondjuk ellátó vagy műszaki, kéz a kézben egy ribanccal ­ a kétszáz sörtefejű meg elhúz mellettük, és osztályozza a nőt tíztől egyig.

Egy fiatal kölyök az élelmezésiektől feleségül vett egy közép­ amerikai indián lányt. Százötven centi volt és eszméletlenül gyönyörű; nem szajhának tekintette magát, hanem dolgozó nőnek. Egy évet töltött az angliai Catterickben, ahol minden egyenruhás, de még a kutyája is meghágta. Fizetség fejében természetesen. A házasság szarrá ment, a nő visszatért Raoul Rózsakertjébe, és fényképeket mutogatott: ­ Ez itt én vagyok a cattericki laktanya kantinja előtt, ezen meg Yorkban vásárolok éppeg. Egyik péntek este az ágyunkon heverésztünk, és elmerülten bámultuk a ventilátort. Az egyik ürge levelet kapott a kölykeitől: le­ rajzolták magukat, amint a kutyát sétáltatják, de az eb is csak úgy nézett ki rajta, mint egy hurokba dugott ember. ­ Add nekem azt a képet ­ mondtam ­, kiszögezem a falra, mert én is így fogok járni, ha még sokáig maradok Belize­ben. Fölakasztom magamat. Jock a jövendőbelijétől kapott levelet, amelyben értesítette, hogy a házasságukat bizonytalan időre elnapolja. Rendesen berágott tőle, ezért úgy döntöttünk, csapunk neki egy görbe estét. Pár üveg rumból meg egy ananászkonzervből puncsot főztünk, iszogattunk, szent­ ségeltünk. Éjféltájt egyszer csak magamat hallottam: ­ Na, gyerünk a Rózsakertbe! Kirángattuk az ágyából az írnok tizedest, és ráparancsoltunk, hogy szervezzen egy Land Rovert. Raoul intézményében ott ta­ láltunk több őrmestert is, amint enyhén szólva zilált állapotban haj­ kurászták a dolgozó nőket az asztal körül. Az egyik tiszthelyettes mindenáron egy Mungo Jerry­számra akarta megtanítani a zenekart. Az indulatok elszabadultak, és Raoul kihívta a rendészetet. Betoppant két kölyökképű őrvezető, és távozásra szólított fel bennünket. Tudtuk, hogy a katonai rendőrség újoncai mindjárt az elején rangot kapnak, különben nem lenne semmi tekintélyük, ezért egy kissé zokon vettük ezektől a tizenkilenc évesektől, amikor sza­ valni kezdték, hogy: ­ Na, nyomás, nem hallották? Be a kocsiba, me­ gyünk haza! Tudták, hogy az őrmesterek nem fognak ellenállni, mert nem kockáztathatják meg, hogy visszapofázzanak olyan kopaszoknak, akik csak a kötelességüket teljesítik. De nekünk eszünk ágában sem volt szedelőzködni ­ mi nem a helyőrségiekhez tartoztunk, azonkívül

nem is randalíroztunk. Félórányi szájtépés után azonban ráuntunk az egészre. Kitettek bennünket a körletünknél, ami épp a tiszti és a tiszt­ helyettesi étkezde között volt. Iszonyú fülledt éjszaka lévén, alsógatyára vetkőztünk, és kába fejjel elhatároztuk, fölmelegítünk egy csomó húskonzervet. Nemso­ kára már az alsót is lehánytuk magunkról, úgy heverésztünk a fűben. Egyszer csak nyílik a tiszti étkezde ajtaja, és kicsüllednek rajta a tisztek meg a tisztnék. Egyből rosszul lettek, ahogy a rakás meztelen pacákot megpillantották, amint csillag alakzatban fekve fin­ góversenyt rendeznek és röhögnek, mint az eszelősök. A nagy kaja­ főzéstől itt­ott még a pázsit is kigyulladt. Egyik tiszturam odalépett közibénk. ­ Nem gondolják, hogy ezt abba kéne hagyni? ­ Nem gondolja, hogy elmehetne a büdös picsába? ­ adta meg a feleletet Sandy. A tiszt elcsörtetett, és én még félrészegen is sejtettem, hogy en­ nek következménye lesz. Másnap reggel nedves törülközőt csavarva a fejemre meg­ győztem a pupákokat, hogy rendet kéne csinálnunk. Kivonszoltuk magunkat vödrökkel, felmosórongyokkal, és átfazoníroztuk a környéket. Utána jelentkeznünk kellett az F szakasz ügyeletes pa­ rancsnokánál, a B század három hétre Belize­be érkezett főtörzsénél. ­ Ezt jól megcsinálták, maguk idióták! ­ ordított ránk. ­ Ne higgyék, hogy szárazon megússzák! Önkéntes hozzájárulásra lettünk fölszólítva a századalaphoz. Az ilyesmi öt ficcstől a több százig terjedhet, a disznóságtól függően. Hármunkat háromszáz, kettőnket kétszázötven fontra bírságoltak. Szép kis érvágás volt, hiszen Sandy meg én annyira taka­ rékoskodtunk, hogy még a szappanmaradékokat is összeragasztgattuk, a kidobni szánt zsilettpengéket is elkuncsorog­ tuk, sőt üres kólásüvegeket gyűjtögettünk, és két centért vissza­ váltottuk. Na de ahogy egyik ajtó becsukódik, kinyílik a másik. Két hét múlva ígéretes kereseti lehetőség tárulkozott föl előttünk. Egy veterán Ezred­híradós szállodát működtetett San Pedro szi­ getén, kinn a francban a korallzátonyok között. Egyik nap fölhívta az F szakaszt, mondván, hogy San Pedro gyönyörű hely, turistaparadi­ csom lehetne, csak a vize kénes. Most viszont felfedezték, hogy a mészkőréteg alatt bazi nagy édesvízkészlet rejtőzik.

­ Nem hívhatok ide profi fúrókat, mert a gatyám rámenne ­ ma­ gyarázta. ­ Nem tudtok valakit, aki ért a robbantáshoz? Csigavér, feleltük. Des, Nagy Bunkó meg én elvándoroltunk a raktárba, és találtunk is néhány egy irányba robbanó töltetet, amiket a műszakiak kifu­ tópályák rongálására használnak. Jó rozsdásak voltak, de sebaj, gon­ doltuk: szétrobbantjuk velük azt a nyavalyás mészkövet, bugyogni fog az édesvíz meg a zsozsó. Péntek este bepakoltunk egy Yamaha farmotoros Gemini gumicsónakba, és benzinestül­töltetestül útnak eredtünk: valóságos úszó bomba. A folyón navigáltunk le a tenger­ partra. San Pedro olyan messze van, hogy a szárazról nem is látszott, ne­ künk meg mindössze egy turistatérképünk volt, de nekivágtunk. Órák múlva elhúzott mellettünk egy Belize Citybe tartó hajó. A kapitány ránk bömbölt, hogy jól vagyunk­e. ­ Semmi gond ­ ordítottuk vissza, miközben a tűzijátékkellékeket dugdostuk szem elől. Úgy festhettünk, mint egy csapat terrorista. ­ Hová lesz a menés? ­ San Pedróba. A kapitány égnek lökte a karját, és visszakotródott a hídra. Vagy tízórányi út után, pár csöpp üzemanyag­maradékkal bemo­ toroztunk San Pedróba. Tényleg szép kis sziget: többnyire alternatív életmódra ácsingózó amerikaiak lakják. A mi híradósunk kicsi ürge volt hosszú fehér szakállal. Nagyon fel volt spannolva a láttunkra ­ de az is lehet, hogy a két üveg whisky láttára, amit vittünk neki. Másnap reggel ásni kezdtünk. Négy­öt méterig kellett lemenni, hogy elérjük a mészkőréteget, csakhogy a sziget szűkében volt a nyersanyagnak, úgymint deszkának, hullámlemeznek, amivel a gödröt kidúcolhattuk volna. Ahányszor kiástuk, a homok visszaper­ gett. Mindegy, vagy egy méterrel a mészkő fölött elhelyeztük a tölteteket, és Des begyújtotta őket. Nagy spektákulumot okoztunk. Minden hippi odagyűlt nézni, ahogy ezek az ügyes angolok fölhozzák az édesvizet, ami ismeretlen fogalom volt addig a szigeten. Annál kínosabb, hogy a töltet nem lyukasztotta át a réteget. Megpróbáltuk még egyszer, azzal ki is fogytunk a munícióból. ­ A kénes víz nagyon egészséges – vigasztaltam a hajdani híradóst. ­ Gyógyfürdőt kéne létesítened, apám.

Azért három napig csak ott maradtunk, hogy mindenkitől illőn bocsánatot kérhessünk, aztán megszégyenülten visszakullogtunk a szárazföldre. Nincs víz, nincs zsozsó.

A dzsungelben egy apró karcolás is komoly problémává nőhet. Mindenféle gombák, paraziták és egzotikus nyavalyák kelnek ver­ senyre, hogy a begyógyulást megakadályozzák. Hájpacni egy járőrszolgálatban bilharziát meg májfertőzést kapott; úgy nézett ki, mint egy kísértet. Katonai kórházba került, és jó hosszú időre ki lett vonva a forgalomból. A San Pedró­i út után nem sokkal határjárás közben megsérült a térdem; pár nap múlva akkorára dagadt, mint egy futball­labda, és tele lett ronda pattanásokkal. Csak be kellett hajtanom, már szi­ várgott is belőle a genny, és csikorgott, mint a kenetlen kocsikerék. Nemsokára már mozogni se tudtam, és haza kellett szállítani. Közeledett a karácsony, úgyhogy nem is bántam. A sérültekért min­ denhová nővér megy a woolwichi kórházból, és lelki szemeim előtt egy Bo Derek lebegett, amint a kezemet fogja és lázas homlokomat törölgeti Angliáig bezárólag. Aztán megjött a nővér: tökkopasz volt, kajla bajszú és sörhasú, humorérzéke semmi. Majdnem elküldtem San Pedróra alternatív életmódot keresni. Két­három napot töltöttem a woolwichi kórházban, de a sült pulykára, karácsonyi pudingra már ki is eresztettek. Aztán hírét vet­ tem, hogy elfogadták az ajánlatomat egy herefordi házra: végre­ valahára felnőtt, otthonnal rendelkező yuppie leszek. Már csak vagy tízezer kólás üveget kell gyűjtenem, és székekre is telik.

20

K

ét szoba fönn, két helyiség lenn: afféle tucatsorház. Hu­ szonöt grandot kértek érte, és én baromi büszke voltam, amiért le bírtam alkudni huszonnégy és félre. Jóformán csak a falakból állt, de nekem se pénzem, se időm nem volt a berendezésére. Takarékosság okából a gázt se köttettem vissza, a vizet spirituszkockával forraltam a rozsdamentes acélmosogatóban. Lábost a nőtlenszállásról hoztam. Legközelebbi zsoldfizetéskor vettem egy mikrosütőt, ami negy­ venöt másodperc után pittyeg, és kész is a menü. Beszereztem egy tévét meg egy kis sztereót, azzal megvolt a legénylakás ­ csupasz fa­ lak, egy szék, egy ágy, meg egy porcelánmacska, amit az előző tulaj felejtett a kandallópárkányon. Karácsony körül egy este beszédbe elegyedtem egy kocsmában egy Fiona nevű lánnyal. A beszélgetés arrafelé terelődött, hogy hol is lakunk. ­ Én most vettem egy házat a laktanya mellett ­ mondtam, és megneveztem az utcát. ­ A négyes számút. ­ Nahát! ­ kacagott Fiona. ­ Én meg ugyanott a kettesben lakom. Tőszomszédok vagyunk! Elmesélte, hogy Hampshire­ből származik, a barátjához költözött ide Herefordba, de aztán megáporodott a kapcsolat, ő meg nem akart hazamenni, hát kibérelt egy házat, és állást vállalt. Magas volt, hosszú barna hajú és nagyon magabiztos. Élveztük egymás társaságát, komolyan járni kezdtünk. Ez ám az élet, gondol­ tam magamban ­ új ház, új mikrosütő és most egy új barátnő. Mi más kell az ember gyerekének? Ám alighogy összemelegedtünk, bejelen­ tették, hogy a század megy Afrikába. A dél­afrikai apartheid rendszer fő ellenlábasa az Afrikai Nemze­ ti Kongresszus, az ANC volt. Nelson Mandela és társai letartóztatása a hatvanas években megbénította ugyan, de az 1976­os sowetói lázongásokban újraéledt. Ahányszor a kormány betiltott egy

mérsékelt fekete csoportot, azzal csak az ANC taglétszámát gyara­ pította. 1980­ban pokolgépes merényletsorozatba kezdtek; minden­ féle olajfinomítókat robbantottak föl, nagy sikerrel. 1982 decemberében a dél­afrikai hadsereg betört Lesothóba, és legyilkolta az ANC negyvenkét tagját. 1983 májusában autóba rejtett bomba robbant a pretoriai Hadügyminisztérium előtt, tizenkilencen meghaltak, több mint kétszázan, köztük fekete civilek megsebe­ sültek. Az 1984­86­os lázongások után még intenzívebbé váltak a merényletek. Aztán 1985 júniusában dél­afrikai csapatok megtámadták Gabo­ rone­t, Botswana fővárosát. Több házat átkutattak, és tizenkét férfit, állítólagos ANC­tagokat álmukban megöltek. A dél­afrikai kormány azt állította, az ANC gerillái botswanai területről indítanak akciókat Dél­Afrika ellen, mint nemrégiben is, amikor aknatüzet zúdítottak több fehér farmer határ menti birtokára. Botswana tagadta a vádakat, kijelentve, hogy mindent megtett az ANC­tevékenység megaka­ dályozásáért. Botswana Nagy­Britanniától kért segítséget, amit Sir Geoffrey Howe külügyminiszter jóvá is hagyott; az Ezred egy nyolcvanfős százada Botswanába megy, hogy kiképezze az ottani katonákat a Nagy Testvér betörései elleni védekezésre. A kiképzés az ország északi részén fog zajlani, nehogy mi is harcérintkezésbe találjunk ke­ veredni a dél­afrikai véderővel. A botswanai hadsereg légi mobilitásán hamarosan megérkező amerikai helikopterek voltak hivatva lendíteni egy tízmillió dolláros segélyprogram keretében. Amerika ezenkívül kémelhárítási techni­ kák átadásával is segítségére siet a botswanai biztonsági erőknek, hogy fel tudják deríteni a dél­afrikai ügynökök beszivárgását éppúgy, mint az ANC­gerillákét.

Végeztünk az előkészületekkel. A munka szigorúan titkos lesz, úgyhogy a század Brize Nortonból Kenyába röpül, mert abban sem­ mi feltűnő nincs. Onnan kis csoportokra oszolva különféle időpontokban és irányokból érkezünk majd Botswanába. Hatan egy darabig Kenyában maradtunk, a többiek szétszéledtek különböző afrikai országokba, hogy onnan csörgedezzenek be a századgyülekező helyre. Egyik­másik ürge szafárira ment, én Ben­

nel, egy új fiúval lógtam. Telizabáltuk magunkat egy Húsevő nevű étteremben, ahol két pennyért annyit lehetett falni, amennyit bírt az ember. Ételmérgezéssel két napig nyomtam az ágyat. Végül mind a hatan felszálltunk egy zaire­i gépre. Ott is lődörögtünk egy keveset, aztán átrándultunk Zambiába. Zambia tömve volt ruszkikkal. Úgy néztek ki, mint valami rossz Elvis­ utánzatok a hetvenes évekből, hátranyalt hajjal, pofacsont alá növesztett barkóval, ocsmány konfekcióöltönyökben, műanyag félcipőkben. Mászkáltunk a zambiai repülőtéren, bámultuk az oroszokat, azok meg minket bámultak. Tudták, kik vagyunk, mi is tudtuk, hogy ők kik. A hivatalos fedősztorink az volt, hogy hétszemélyes rögbicsapatként turnézunk. Senki se vont kérdőre bennünket, hál' is­ tennek. Én akkoriban úgy se ismertem volna fel a rögbilabdát, ha ku­ pán vágnak vele. A hétfős csapat meg tiszta röhej, amikor összvissz hatan voltunk. Végül egy kis kétmotorossal Botswana kellős közepén landol­ tunk egy kifutópályán. A századból már ott volt néhány ürge, min­ denféle sérülésekkel. Előkerült a századparancsnok és Fraser is; Fra­ sernek eltört a kulcscsontja, karfelkötővel mászkált. Elporzottunk a századgyülekező helyre, ami mi más is lehetett volna, mint egy han­ gár. A rákövetkező napokban becsurogtak a többiek is. Néhányan Zimbabwéből jöttek, és valami eszméletlenül néztek ki. Toby, a Tükörfejű ­ kilencéves kora óta tökkopasz ­ a szállodája tetőteraszán napozás közben elaludt. Teljesen leégett az elülső fele, az arca meg a homloka már vált is lefelé. Miközben vártunk, a lelkesebb fagylaltosok újítottak egy tur­ bómotoros Islandert, amibe heten nagy nehezen be tudtunk vacko­ lódni, és elmentünk ugrálni. Marhára élveztem, egészen addig, amíg négyezer méterről kötelékben nem akartunk ugrani, vagyis egyszerre mind a heten. Ez azzal járt, hogy nekem ki kellett lendülnöm az aj­ tón, és fél lábbal a sarokban, fél kézzel a zsanérbe kapaszkodva várnom, hogy a többiek is elhelyezkedjenek. Lepottyantam. Szabad­ esésben. Pont a város fölött. Ki volt zárva, hogy az ernyővel el tudjak navigálni a célhelyhez. Lenéztem, és semmi mást nem láttam magam alatt, mint villanyveze­ tékeket, gépkocsiforgalmat meg embereket, akik rohantak ki a

házakból, hogy ugyan mi lehet az a kis mütyür annak a bazi nagy ku­ polának az alján. Épp hogy kikerültem a villanydrótokat, és suhanó autók között landoltam. Seggre; a kupola meg rám borult, mint valami szemfedő. Abban a pillanatban száz meg száz pici kéz kezdte cibálni a selymet éktelen vihogás közepette. Megrémültem, hogy darabokra szaggatják nekem a kincstári tulajdont, úgyhogy elkiáltottam, ami éppen eszem­ be jutott. ­ Oké­zsoké! Száz hang válaszolt: ­ Oké­zsoké! Oké­zsoké! Összetekertem az ernyőt, letelepedtem az út szélére, és új ba­ rátaimmal társalogva vártam, hogy értem jöjjön az autó. ­ Oké­zsoké? ­ Oké­zsoké! A párbeszéd még akkor is javában folyt, amikor a jármű befutott, úgyhogy utána hetekig azzal köszöntött mindenki: ­ Oké­zsoké? Aztán kihurcolkodtunk leendő táborunkba. Lerobbant épületek ácsorogtak egymás mellett. Mint Afrikában minden, ezek is tele vol­ tak lyukakkal, hámlott róluk a vakolat. Hajnalonta, alighogy felébredtünk, falusiak százai sorakoztak a kerítés mentén. Ingyen cuccért jöttek. Néha odaadtam nekik a fejada­ gom édességrészét vagy egy tonhalkonzervet. Mintha az éhhalál fe­ nyegetné őket, olyan vágyakozó pillantásokat vetettek a csillogó pléhdobozokra. Egy hetet töltöttünk tervezéssel. Eljött hozzánk Gilbert, a kígyóbűvölő, hogy a szánkba rágja, miféle kígyók vannak arra, me­ lyik mérges és melyik nem. ­ A kígyómarással két dolgot lehet csinálni ­ mondta. ­ Az el­ ső, hogy bekötözitek a sebet, és megpróbáltok ellenszérumot szerez­ ni. A másik, hogy mozdulatlanul feküsztök a hálózsákban, és várjátok a keserves halált. Körben álltunk, ez a srác meg különféle kígyókat húzott elő a zsákjából. Egyszer csak egy ideges képű és kifejezetten katona­ gyűlölőnek kinéző jószág kiugrott a markából, és a mérgét köpködve csapkolódott ide­oda. Egy másodpercbe nem tellett, és az SAS dicső harcosai egytől egyig faágakon, járműveken lógtak, vagy tűztek elfe­ lé a messzeségbe. Kurva mérges egy kígyó volt az: amikor rájött, hogy közel s távol nem maradt megtámadni való ember, nekiesett az

egyik autónak, és a gumikerekét harapdálta. Gőzöm nincs, hogy került vissza a zsákjába ­ kilátásomat nagyban akadályozta, hogy egy teherautó tetején hasaltam éppen. A helybeliek csak nem akartak leszállni rólunk. Elvárták, hogy mindenfélét adjunk nekik, s ha nem adtunk, szitkozódtak, lökdösődtek. Olyan sok segélyt kaptak már és annyiféle forrásból, hogy nem hálával fogadták, hanem úgy, mint jogos járandóságukat. A legokosabb segély a külföldi országoktól az lett volna, ha kiku­ pálják őket, megtanítják különféle termékek előállítására. Ehelyett hatszáz tonna búzát zúdítottunk rájuk, a lelkiismeretünket elcsi­ títandó. És kéregető nemzetet faragtunk belőlük országépítők helyett. Egy nap aztán elegünk lett a kuncsorgásukból. Apró darabokra vagdaltunk néhány spirituszkockát, megkentük őket lekvárral, és szépen tányérokra raktuk. Kikapkodták, lenyelték. Aztán hatni kez­ dett az íze is meg minden: okádtak, akár a lakodalmas kutya. Senki se kért repetát. A többi szakasz kezdett eltünedezni, ahová a feladata szólította, és kisült, hogy mi a 9.­kel megyünk a Tsodilo­hegyekbe. Neki­ vágtunk a terepjárókkal, és két­három napon át nézhettük a Kalahári nagy semmijét. Csapanyomok vezettek a bokros­poros, véghetetlen síkon keresztbe­hosszába. A második nap egy csapakereszteződéshez értünk a sok ezer négyzetmérföldes homoksivatag kellős közepén. Kis vályogkunyhó állt ott, rajta cégtábla, hogy azt mondja, kávéház. A tulaj, egy nyolcvanvalahány éves öreglegény függőágyban heverészett. Be­ mentünk: se asztalok, se székek, se villany. Egy szál deszkapolcon pár üveg Fanta, a falon meg egy legalább húszéves plakát, ami a he­ refordi Bulmer­féle almabort reklámozta. Kitapintva a Fanta­üvegek hőmérsékletét, otthagytuk őket békén, hanem a cégtáblát megvettük az öregtől, és feltűztük a terepjáró elejére. A harmadik nap délután érkeztünk meg a 9. szakasz állásába. Hátborzongató hely volt: lapos sík, körülötte bazi nagy hegyek. ­ Tanultam én erről a helyről az iskolában ­ mondta Törpe. ­ Ren­ geteg sziklafestmény van errefelé a hegyekben meg a barlangokban, antilopokról meg zsiráfokról, a sivatagi busmanok festették őket száz meg ezer évekkel ezelőtt. Amikor megérkeztünk, a szakasz jó része kinn volt a hegyeken. Nagy volt az izgalom, mert valakinek megsérült a háta, úgy kellett lehozni a táborba. Toby volt az. Megjárta a Falkland­szigeteket,

Észak­Írországot, rengeteg verekedést számolt föl északon mint rendőr, és minden baj nélkül megúszta; most meg csak egy félméte­ res kiszögellésről ugrott le, és hordágyra kellett tenni. Éppen újabb adag morfiumot akartak belefecskendezni, amikor Törpe felkiáltott: ­ Várjatok! ­ Elrohant a fényképezőgépéért. ­ Mehet! ­ Tükörfe­ jűnek el volt torzulva az arca a fájdalomtól. A felvétel be fog kerülni a B század emlékszobájába. Eno mentőhelikopterért rádiózott. Nyugisan csinálta, mint min­ dent az életben. Egyszer kiszállt hozzá a rendőrség a hírrel, hogy a nővérét meggyilkolták. ­ Na, akkor be kell mennem Londonba ­ mondta Eno. Nem mintha kérges szívű lett volna, csak semmin se izgatta fel magát. Váltani kezdett az idő. Fekete felhők tűntek fel az égen, föltámadt a szél. Esőszaga volt a földnek és a levegőnek. Vihar készülődött ­ ami azért gond, mert megakadályozhatja a helikopter kijövetelét. Tükörfejűt elláttuk ugyan, de sürgősen valami jobbfajta kórházba kellett szállítani. Aztán újabb dráma történt. Sötétedés előtt két órával még híre­hamva nem volt Joe Ferrag­ hernek meg Alannek, az új szakaszparancsnoknak. A srácok már éppen kezdtek volna rondákat mondani a zöldfülű tisztecskék töketlenségéről, amikor valaki villogó fényt észlelt a hegyen. Előszedtük a távcsöveket, és nagy nehezen kivettünk egy emberi for­ mát valami sziklapárkányon. Eno cigivel a szájában újra rászállt a rádióra. Három vagy négy hegyiszakaszbeli rádióstul­szerelékestül eltűzött a hegy felé. Közben megjött a helikopter, de a hegyen rekedteken nem tudott segíteni: ilyen madárral arra a terepre nem lehet beröpülni. Aztán megszólalt a rádió, és kihámoztuk belőle, hogy Ivor már fenn van velük a hegyen, és segítségül hív mindenkit. Ivor meg­ szállott hegyizerge volt északról, egy harckocsizó ezredtől került hozzánk, részt vett a követségi akcióban és a falklandi háborúban is. Nemigen válogatta meg a szavait a rádióban sem. ­ Joe halott ­ közölte. ­ A főnököt Harry és George leviszi. A következőt csináljátok. Azt akarta, hogy mindenki induljon föl a hegyre elébe, mert Joe­t ő szállítja le. Hogyan fogja csinálni, fogalmunk sem volt, de neki­ vágtunk.

A vihar végül is kifulladt, és a helikopter nem akarta bevárni az éjszakát. Igyekeznünk kellett, nehogy Joe nélkül távozzon. Két órába beletelt, mire Ivor leért hozzánk. Csupa mocsok meg zúzódás volt, arcát­kezét összevissza hasogatták a sziklaélek, amint a holtsúlyos Joe­t mozgatta lefelé a hegyről. Rákötözte egy hegyi hordágyra, és kötélen ereszkedett le vele. Iszonyatos erőfeszítésébe kerülhetett, hogy a terhet és magát is átrugdossa a kitüremkedéseken. Medáliát érdemelt volna érte. Átvettük tőle a hullát, és lecipeltük a táborba, úgyhogy a helikopter két embert vihetett el egy helyett, ami­ re számított. Kiderült, hogy az egyik pecek, ami a sziklafalhoz erősíti a mászót, kilazult, és Joe addig bukfencezett lefelé, míg a következő „biztonságija" meg nem állította. A főnök lemászott hozzá, és próbálta megmenteni, de már késő volt. Ültünk morogva, rumot iszogatva egy majomkenyérfa alatt ­ el­ képesztő izomköteg egy ilyen fa, gyökérszerű ágain csillagforma fe­ hér virágok nyüzsögnek ­, és Törpe azt mondta: ­ A busmanok nagyon tisztelik a majomkenyérfát. Ha leszeded a virágát, szerintük megesz egy oroszlán. Szentnek tartják a hegyeket is. Az itteni állatokat tilos megölni. Megszólalt valaki a 9. szakaszból: ­ Joe tegnap kilőtt egy antilopot vacsorára. Ezek szerint a bennszülötteket nem fogja meglepni a halála. Aznap éjjel a hálózsákomban a fényesen sütő holdat és a szikrázó tejutat nézve hívő lettem. Sosem zavart különösebben a halál gondo­ lata. Egyszer úgyis meg kell halnunk; csak lehetőleg gyors legyen és fájdalommentes. Vallásilag egyáltalán nem töprengtem rajta. Szeret­ tem hinni, hogy utána is lesz valami, valami hely vagy dimenzió, ahol mindent megtudok, amire kíváncsi lettem volna, hogy példának okáért milyen ízű a Love Heart­fagylalt meg egyéb nagy titkok. Más előnyét nemigen láttam a végső megvilágosodásnak. Amikor cimborája hal meg az embernek, az eleinte felzaklatja, de aztán napirendre tud térni fölötte. Megrázóbb, ha drasztikus a ha­ lála, de a tény akkor is tény marad. Sokkal rosszabb ennél, ha keser­ ves sérüléseket szereznek be, és életük végéig nyomorékok marad­ nak. Különben kiképzés, gyakorlatozás közben elég sokan meghal­ nak. Például a dzsungelben: az Ezred legtöbb áldozatát az erdei fo­ lyókon való átkelés szedi. Hogy akkor meg mi a jó istennek csináljuk

az efféléket? Megmondom: azért, mert az életszerű kiképzés később életet menthet.

Aztán pici Islanderekkel kivittek bennünket az Okavangora, erre a folyókkal és tavakkal szabdalt hatalmas pusztára, ahol a legtöbb dráma szokott előfordulni a dél­afrikaiakkal. A terv az volt, hogy egyesülünk a 6. szakasszal, amely már hetek óta ott tartózkodott. Abban a bozótban, hiába ritkás, öt méterről már meglephet az el­ lenség. Mindenki a kedvenc egyéni közelharcfegyverét vitte, öntöltő puskát, 203­ast, M16­ost, söréteset. Énnálam 203­as volt. A botswanai seregben a Galil van rendszeresítve, ez az izraeli koppintású AK47­es. Remek fegyver, egyszerű kezelni és tisztogat­ ni, csak éppen túl nehéz. Azért voltunk ott, hogy a táborlerohanást gyakoroljuk kétszakasznyi erővel a mocsárban. A célponttábor egy aligátorfarm volt a semmi kellős közepén. A 6. szakasz néhány embere kiment felderítőbe, két napig figye­ lőpont­szolgálatot láttak el, és visszarádiózták az információkat. Egy kis földpadon éltünk a mocsárban, a gyorsan növő papirusz­ káka közt. Az évek során a vízilovak fel­feljártak ezekre a kis szige­ tekre, és tökéletes parkolóhelyet döngöltek a Geminijeinknek. Fel­ vonszoltuk rá a gumicsónakot, magunk elrejtőztünk a sásban a szere­ léssel: senki se talált volna ránk. Mindenki bekenekedett álcafestékkel, magához vette a derékszíj szerelékét és a fegyverét, s eltűztünk a sötétben a csónakokkal. Az elöl járó felderítő csónakon két ember tartózkodott ­ egy vezetett, egy navigált. Nagy Bunkó volt a kormányos. Alapmenetben járatta a motort, és terelgette a nád meg az egyéb akadályok között. Navigálója a partraszálló szakasz főnöke volt, az a tiszt, aki velem együtt ment át a válogatáson. A páncélos felderítőktől jött, jópofa ürge volt. Nagy Bunkóból egyébként szintén tiszturamat készültek faragni. El volt döntve, hogy amint ebből a feladatból megtérünk, századosi rangot kap ­ vagyis mégse volt akkora bunkó. Mindnyájan örültünk neki. Szóval totyogtunk alapjáratban, a Yamaha motorok a légyzümmögésnél is halkabban duruzsoltak, de a célponthoz közeledve leállítottuk őket, és evezni kezdtünk.

Én a második csónak orrában Sandyvel fedeztem a felderítőket. Épp csak hogy láttuk az első járgányt a sötétben, mert rajtaütés ese­ tére távolságot kellett tartanunk, persze nem akkorát, hogy szem elől veszítsük egymást. Szóval a legnagyobb csendben settenkedünk, egyszer csak az el­ ső csónak felől valami robbanásfélét hallunk. Aztán még egyet és még egyet: habzott a víz, mint az istennyila. A vezér­Gemini megállt, mi is megálltunk. A két szakasz ringott a vízen, és lassan sodródott lefelé. Majd hirtelen mintha valami gőzgép bődülte volna el magát. A bőgés egyre közeledett. ­ Bassza meg! ­ hallottuk az első csónakból, amint egy masszív fej és felsőtest lökte föl magát a víz alól, és beleharapott a csónak gu­ mijába. Még szerencse, hogy a Geminiket rekeszekből építik, így ha az egyik kilyukad, még nincs semmi vész. Fülsiketítő vízzubogás közepette újabb randa fej jelent meg, most már közvetlenül előttünk: akkora volt az állkapcsa, mint egy Mini Morris. ­ Tűnjünk innen a halál faszába! ­ ordította Sandy, és lapátolni kezdett visszafelé, mint az eszelős. Amint az ocsmány tülkölés lassan elhalt mögöttünk, ráébredtem, hogy teljesen át vagyok ázva ­ a mo­ csárvíztől­e vagy a rémülettől, sejtelmem se volt. Mivel éles helyzetben a vízipacik tülkölése lebuktatott volna ben­ nünket, újabb megközelítési útvonalat kellett keresnünk. Rá kellett hajtanunk alaposan, mert időt vesztettünk, ugyanis pirkadat előtt nemcsak a rajtaütéssel kellett végeznünk, hanem még a lesállásunkba is vissza kellett keverednünk. Végül csak megérkeztünk a támadási körzetbe. A felderítők ki­ ugráltak, és maguk után vonszolták az orron harapott csónakot. Soha még olyan rajtaütésben nem vettem részt, ahol a katonák a hasukat fogták a röhögéstől. Hülye helyzet volt, szó se róla: a világ legelitebb egységének két harcosa állig felfegyverkezve söpör az ellenség felé ­ és akkor feltartóztatja őket egy mísz víziló.

Nagyon érdekes pár hetet töltöttünk Botswanában, melyeknek során megtanultam afrikaansul azt, hogy „Menjünk innen a jó büdös

francba!", becsuána nyelven meg: „Né már, hogy szalad az a gazella!" A végén nagy sütés­főzést­hejehuját rendeztünk a századgyüle­ kező helyen. Joe­ra is ittunk, meg sok minden egyébre, és elszaba­ dultak az indulatok. Elröpült fölöttünk az első „villám", vagyis gya­ korló kézigránát. Aztán a második. A helybeliek összeszarták magu­ kat, hogy támad Dél­Afrika. ­ Abbahagyni! ­ ordította a századfőtörzs. ­ Aki még egyet eldob, mehet vissza bokorugrónak. Két perc múlva: BAANG! A főtörzs föl­alá rohangált, hogy nyakon csípje a delikvenst, de nem járt sikerrel. Páran láttuk, ki volt az, de hallgattunk. Másnap reggel a századparancsnok sorakozót rendelt el. ­ Délig előléphet a bűnös ­ mondta. ­ Ha nem, nincs akció utáni pihenés, és az egész társaság be lesz osztva biztonsági járőrözésre a botswanaiak mellé. Senki sem szólt egy szót se. ­ Az illetőnek el kell döntenie magában – fejezte be a parancs­ nok ­, hogy férfi­e vagy mezei egér. Mit mondjak, megszületett a botswanai mezei egér. Kurva dühösek voltunk, amiért kollektíve büntettek bennünket, de még dühösebbek voltunk az illetőre. Megérdemelte volna, hogy kirúgják az Ezredből, de hát mindenkiben élt valami elfajzott betyárbecsület. Azért a pasas be volt szarva rendesen, és joggal. Az egeret soha senki sem leplezte le. Minden társaságban akad valaki, akit a többiek nem kedvelnek, akivel nem szívesen dolgoznak együtt. Herefordba visszatérve nemcsak Tükörfejű fotói kerültek fel az emlékszoba falára, hanem számos egérkarikatúra is. A pasas el­ nyerte méltó büntetését.

21

I

dehaza, Nagy­Britanniában mindig állandó készültségben van egy teljes SAS­század. Négy­hat heti felkészülés előzte meg a szolgálatátvételt, amikor is együtt gyakorlatoztunk a készültségiekkel; lehet, hogy alig másfél éve adtunk mi is készültsé­ get, de mindig akad új fejlemény, új elsajátítanivaló. A csapat két részből állt, a Pirosból és a Kékből, s mindegyiknek volt rohamosztaga és mesterlövészosztaga. Azzal, hogy két csapat állt rendelkezésre, két esetre lehetett azonnal reagálni; voltak persze kidolgozott tervek a többi század számára is, ha kettőnél több inci­ densnél kellene intézkedni. A rohamosztagosok ugrálnak ki fekete szerelésben a helikopte­ rekből, robbantják be az ajtókat; négyfős csoportokban dolgoznak, de a célponttól függően ez változhat. Az egyik rohamosztag a beha­ tolást előkészítő, ők állítják össze a tölteteket a többiek használatára. Volt híradós társaság is. A csapat felszerelésén kívül ők feleltek a kapcsolattartásért világszerte, hiszen tengerentúli akciókra is bármikor sor kerülhetett. Mivel egyik­másikuknak a csapattal együtt a célpontba is be kellett hatolnia, általában velünk együtt gyakorla­ toztak. Az egészségügyis a világ legnagyobb traumakezelő csomagját hurcolta. Ha valaki megsebesül, a tűzharcnak akkor is folytatódnia kell; az egészségügyisnek az a dolga, hogy berohanjon, és kezelésbe vegye az illetőt. Amíg a támadás el nem kezdődik, a mesterlövészek a legfonto­ sabb emberek. Állandóan a célon vannak, másodpercre kész infor­ mációkkal látnak el bennünket. Persze ők is ki vannak képezve ro­ hamra is. A századparancsnokság a parancsnokból, vagyis egy őrnagyból és az ezredfőtörzsből áll, ők felelnek mindkét csapatért. Az állandó készültség nekem sosem okozott több problémát, mint, gondolom, a mentőorvosoknak okozhat ­ bármikor hívhattak

bennünket, és kész. Mindig volt nálunk csipogó, sehová se mentünk nélküle. A 7. szakasz mindig a Piros csapat részét alkotta, ami azért volt jó, mert a századparancsnokság a Kék csapat mellett volt elhelyezve. Ha valami hülyeségre kellett ember, a főkunyhó egyszerűen csak átugrott a szomszédba; a mi hangárunk hál' istennek ötven méterrel arrébb volt. Kora reggel a csapatkörletben verődtünk össze. Volt, aki gyalog, sprintelve jött munkába, volt, aki már edzett egyet a tornateremben. Ez magánügy, senki sem kényszerített rá bennünket, de mindenesetre ha eljön a napja, amikor nem tudjuk ellátni a dolgunkat, mert nincs bennünk elég önfegyelem ahhoz, hogy magunktól is gyakorlatoz­ zunk, már indulhatunk is ki az állomásra. Aztán megreggeliztünk, és nyolc körül már az aznapi gyakorlatot terveztük. ­ Na, mit csináljunk ma, Gaz? Gaz harmincvalahány éves Green Jackets­es volt, és már éveket töltött az Ezrednél. Rengeteg tengerentúli tapasztalatra tett szert, príma katona volt. Nemrég vált el, és most újraélte az ifjúságát; közvetlen ürge volt, az isten is a B századnak teremtette. Drága öltönyöket, ingeket hordott; még a főtörzs is Pezsgős Charlie­nak hívta. De rengeteg esze volt, és nagyon nem volt ajánlatos belekötni. Gazzal mindenki jóban akart lenni; aki okoskodott vele, azt nyomban a helyére tette, nem sokat lacafacázott.

1972. szeptember 5­én a Fekete Szeptember nevű palesztin ter­ roristacsoport nyolc tagja betört egy müncheni szobába, ahol az izra­ eli atlétaválogatott tizenegy tagja lakott. Kettőt azonnal agyonlőttek, a többit túszul ejtették, izraeli börtönökben raboskodó PFSZ­társaik és nyugatnémet börtönökben fogva tartott Vörös Hadsereg Frakció­ tagok szabadon bocsátását követelve. Azonkívül kértek egy re­ pülőgépet is, hogy utána Kairóba menekülhessenek. A nyugatnémet kormány, amelynek akkor még nem állt rendel­ kezésére képzett terrorelhárító erő, egynapi tárgyalás után beadta a derekát. A terroristákat és túszokat két helikopteren egy katonai támaszpontra vitték, ám miközben szálltak be az előkészített re­ pülőgépbe, a mesterlövészek tüzet nyitottak. A látási viszonyok

rosszak voltak, a mesterlövészeket túlságosan messze állították fel. A terroristáknak maradt idejük a két helikopter felrobbantására: mind a kilenc izraeli sportoló életét vesztette. Az efféle kudarcokat elkerülendő, a brit kormány az Ezredhez fordult. Létrehozták a forradalomellenes hadviselési részleget, s ez képezte ki az Ezred minden egyes tagját a terrorellenes technikákra ­ egyebek között. Ha a részleg egy bizonyos napra nem írt elő kötelező gyakorlatot ­ például hogy járjuk végig a londoni földalattit, nézzünk szét egy re­ pülőtéren, vagy vizsgáljunk át egy olyan helyet, ahol államfők szok­ tak találkozni ­, akkor mi magunk gondoskodtunk ilyesmiről. És nem is a főkunyhó irányította ezeket az ügyeket, hanem a csa­ pat valamelyik tagja lett fölhatalmazva: ­ Na, Harry B., szervezzen meg egy napot a közelharcépületben. A mesterlövészosztag kivonult a lőtérre, vagy a rohamosztaggal együtt gyakorolt. Én imádtam a lőteret, főleg nyáron. A 7,62­es PM mesterlövészpuskát használtuk finn gyártmányú Lapua tölténnyel. A célpontok „fritzfejek" voltak ­ fejet ábrázoló céltáblák. Mindig fejre céloztunk, két okból: az a terrorista, akinek minimum mogyorónyi agya van, golyóálló mellényt fog viselni, azonkívül lehet, hogy kábítószerrel is telelőtte magát. Ha a törzsét találjuk el, támad to­ vább, vagy elkezdi kinyírni a túszokat. De ha a fejét leszedtük, tuti, hogy abbahagyja a sürgölődést. A fritzfejek orrára kör volt rajzolva. Egy lövéssel kezdtük a na­ pot, kétszáz méterről. Volt, aki állva, volt, aki fekve, de azt a kört mindenkinek el kellett találni. Ebből megtudhattuk, hogy a fegyver rendesen nullázva maradt bepakolás után is; ha incidens van, nem érünk rá ellenőrizni őket, úgyhogy biztosra kell mennünk. Aztán mozgó célpontokra tüzeltünk hatszáz méterről, majd pedig gyakoroltuk a megfigyelést, a nagyvárosi körülmények közti mester­ lövészetet. Az új terrorelhárítási feladat különféle változásokkal járt a Stir­ ling laktanyában. A közelharcépületet avagy „ölőházat" úgy konstru­ álták, hogy gyakorolhassuk benne a túszmentést, a meglepetésszerű behatolást éleslőszerrel, a bármilyen pontról való behatolást ­ a négyfős rohamcsoporttól kezdve az egész osztagig járművekkel, helikopterekkel. Földszintes épület volt, közepén hosszú folyosóval, amelyből mindenféle szobák ágaztak le ­ nagyok, kicsik, egymásba nyílók ­ mozgatható válaszfalakkal és a legkülönfélébb bútorokkal.

Az akciószervező úgy rendezte el a bútorokat, ahogyan akarta, és barikádokat állított fel. Az ólom­ és lőporszag beleette magát a falakba. Voltak ugyan el­ szívóventilátorok, de nem bírtak lépést tartani a rengeteg lövöldözés­ sel. Még akkor is félhomály volt odabenn, amikor az összes lámpa égett. Egyes szobáknak golyóálló volt az üvege, bennük kis kukucs­ kálókkal, hogy benézhessenek ránk, vagy videóra vehessék a gyakor­ latot. Egyszer nekem kellett megszerveznem egy napot az ölőházban. A csoport belőlem, Dave­ből, Hájpacniból meg egy Tim nevű új fi­ úból állt, aki nemrég esett át a válogatáson. ­ Csináljunk egy háromfős mentést ­ mondtam. ­ Hájpacni, eredj és rendezd be a szobát. Azért túlságosan ne erőltesd meg magadat! Hájpacni ment átrendezni a szobát, barikádokat állogatni, esetleg megváltoztatni a világítást, hogy ne tudhassuk, mire számítsunk, amikor behatolunk. Aztán betelepedett a szobába túsznak; a terroris­ tákat fritzfejek alakították. Elindultunk az ajtó felé. Ez mindig nehéz, mert abszolút csöndben kell lenni; a lényeg, hogy a lehető legnagyobb meglepe­ téssel és sebességgel törjünk rá a célpontokra, és azonnal legyűrjük őket. Amint odaértünk, Dave és Tim elhelyezte az ajtótöltetet; gya­ korlatilag rajta álltunk, hogy semmi időt ne veszítsünk, amikor be­ robban. Ezt külön rengeteget próbáltuk, hogy hozzászokjunk. Ha körös­körül nagy a csönd, a gázmaszk zaja valami eszelős tud lenni. Valósággal reszelt a lélegzetvételem, igyekeztem hát sza­ bályozni, ritmikussá tenni, hogy lehalkuljon. Ellenőriztem az elemlámpámat, a pisztolyomat, hogy nem pottyan­e ki a tokjából, s a többi fegyveremet, hogy nem csördülnek­ e össze. Mint egyes számú behatoló, készen álltam, hogy azonnal be­ ugorjak és lőni kezdjek: fegyver kibiztosítva, tusa a vállgödrömben. Tim és Dave mögöttem szorongott. A gázálarc jó periferikus és előre látást biztosít; előrefele kon­ centráltam, nem hallottam semmi mást, csak a lélegzetvételemet. Éreztem, hogy az arcomon kiüt a verejték. A parancs rádión érkezett: ­ Halló, minden állomás, felkészülni. Vigyázz, kész, rajt! A „kész"­re Tim berobbantotta az ajtót. Már benn is voltam a szobában, szemem az első célpontot kutatta. Szituációra reagálni egy szobában nem is annyira begyakorlottság, mint inkább tapasztalat és

alapos kiképzés kérdése. A terroristák nem pont ott fognak üldögélni vagy álldogálni, ahol várnánk; eszük ágában sincs a kezünkre játszani. Lehet, hogy balra kell indulnom, lehet, hogy jobbra, lehet, hogy át kell verekednem magam egy barikádon, s csak úgy tudok egy célpont közelébe férkőzni. Lehet, hogy sötét lesz a szobában, le­ het, hogy épp akkor alszik ki a fény, amikor belépek. Fél méterre mögöttem jött Dave, a kettes szám. Neki már két különböző tényezővel kellett számolnia ­ velem és a terroristákkal. Amint benn voltunk, már lőttünk is a fejekre. Dávid sorozatokat adott le, én gyors egyes lövéseket. Egyéni ízlés dolga. Tüzelés közben állandóan mozogtunk; a lényeg, hogy addig kell lőni egy célpontra, míg meg nem hal. Mivel most gyakorlatoztunk, és nem eleven célpontokat nyírtunk ki, én addig lőttem, míg elég lyu­ kat nem láttam a táblában. Behatoláskor mindenki elpufogtat vagy huszonöt töltényt, ami persze több, mint amennyit éles helyzetben ideje lenne elhasználni. Tüzeltem, és még közelebb nyomultam a célponthoz. Mindkét szemem nyitva, hogy mindent lássak, ami körülöttem történik. Amit itt terrorista az életben utoljára láthat, az csak az elemlámpám rái­ rányuló fénysugara lehet. Dave­nek, miután tüzelve behatolt, lehet, hogy körbe kell ke­ rülnie a szobát, védelmeznie a túszt, és fedeznie a munkáját végző Timet. Tim fegyvertelenül rontott be, csak a pisztolya volt a tok­ jában; a gázálarc mögül ráordított a túszra: ­ Föl, föl, föl! Nyomás, nyomás, nyomás! ­, azzal fölkapta a padlóról, ahogy éppen lehetett: gallérjánál, hajánál, fejénél fogva, és vonszolta ki a szobából, mint az eszelős. Ilyenkor nem lehet szórakozni. A sikeres túszmentés másodperceken belül véget kell hogy érjen ­ amit persze hónapokig, évekig kell gyakorolni. Aztán mindnyájan visszamentünk a szobába, hogy kiértékeljük az akciót. ­ Elbasztátok! ­ kezdte Hájpacni az üstökét simogatva, amit Tim alaposan megcibált. ­ Andy, pont azért állítottam oda azt a célt, mert tudtam, hogy mindjárt a nyilvánvalót fogod keresni, holott az igazi és elsődleges veszélyt a tőled jobbra álló jelentette. Abban a pillanat­ ban észre kellett volna venned, hogy bejöttél. Elbasztad, édesapám. Csináld meg még egyszer. Készséggel engedelmeskedtem. Ha éles helyzetben hagyom fi­ gyelmen kívül az első számú veszélyforrást, halott ember vagyok.

Ezután helyet cseréltünk, hogy mindig más legyen a szobában és mások odakinn. Minden akciót kiértékeltünk, ha kellett, végignéztük videón is, hogy a nem meggyőző magyarázkodásoknak véget ves­ sünk. Azért ültünk be mindnyájan túsznak is, hogy kendőzetlen be­ számolót adhassunk róla, mit hallottunk, láttunk és tapasztaltunk a másik fél részéről, és hogy egyre jobban megbízhassunk baj­ társainkban, a többi csapattagban. Mert igencsak tökéletes bizalmat igényel üldögélni ott a sötétben, érzékelve az MP5­ösök durrogását, hallani az ide­oda röpködő golyók fütyülését. Ha azt tekintjük, mennyi töltényt lőnek ki abban az épületben naponta ­ többet, mint a teljes brit hadsereg együttvéve ­, meglepően alacsony a balesetek száma. A kiképzésnek a lehető legéletszerűbbnek kell lennie. A végén már annyira megbíztunk egymásban, hogy a leghülyébb dolgokat műveltük. Volt egy Mel nevű alak a B században, az beállt két célpont közé mint túsz, úgy várta, hogy dörgő pisztolyokkal be­ robbanjanak a fiúk, és ártalmatlanná tegyék a fritzfejeket. Mel különben se volt normális. Egyszer rá akart beszélni ben­ nünket egy újfajta golyóállóra, ami nekünk nem tetszett annyira. Azt mondta: ­ Oké, akkor figyeljetek. ­ Fölvette a mellényt, megtöltött egy puskát „nagy bunkóval", és a kezébe nyomta egy pasasnak, hogy lője le. Úgy elvágódott tőle, mint a hókon csapott bika, de túlélte. Másik alkalommal egy új kevlar fejvédőt próbáltunk ki. Mel föltette, és így szólt a japán pofozkodós Mickhez: ­ Na rajta, lőjön fejbe a kilenc milliméteressel. ­ Mick elküldte az anyjába, aztán három nap múlva levelet kaptunk a gyártóktól, hogy tetszett­e a makett, megfe­ lelő­e a súlya és a formája. Kisült, hogy egy árva kevlarszál nem volt még akkor benne. Egymás közt megegyeztünk, hogy egy fejlövés így se, úgy se változtatott volna a hülye Mel agyának állapotán. Gyakoroltuk az eljárást arra az esetre is, ha valamelyikünket ta­ lálat éri. Ilyenkor egyet tehetünk: ha lehet, még gyorsabban végezni a munkával, hogy ő is hamarabb segítséghez juthasson. Minden eshetőséget végiggyakoroltunk nem egyszer, de százszor. Rengeteg különféle épület van, toronyháztól a lakókocsiig, és rengetegféle felállás, amiben túszokat őrizhetnek. Repülőgépbe behatolni példának okáért egész más, mint követségre; hajót átfésülni egész más, mint szállodát. Ha fémköpenyű golyókkal lövöldözünk vasfalak között, kapkodhatjuk a fejünket a gellerek elől: ilyen helyen a golyóknak becsapódáskor azonnal szét kell tudniuk fröccsenni.

Apróra végigtanulmányoztunk minden járművet, busztól az óriás repülőgépig. Gyakoroltuk a repülőre való felmászást, aztán az észrevétlen behatolást. A terrorelhárító csapatnak tudnia kell, hogyan lehet a repülőt nyomás alá helyezni, nyomásmentesíteni, hogyan le­ het a rendszert kiiktatni, hogyan kell a vészkijáratokat kinyitni. A srácok folyton új és újabb ötletekkel álltak elő. Egyszer valaki így tréfálkozott: ­ Mi lenne, ha fölmásznánk a gép farkára, és szal­ tóval vetődnénk be a pilótafülkébe? Megtettük. Mindig volt valami fejlődés, mire egy csapat átvette az ügyeletet. A technikák folyton változtak, mert változtak a terroristamódszerek és a technológiák is. A világ nem áll meg. A rohamosztag és a mesterlövészosztag külön­külön gyakorolt, de volt, amikor az egész csapat együtt gyakorolt a különböző „eshe­ tőségekre". Az egyiket úgy hívják, hogy „azonnali bevetés" ­ ennek megszervezése a harmadik parancsnoknak a feladata. Folyamatosan gyűjtenie kell az információt, hogy amint a csapat befut, harminc percen belül kiadhassa a támadási parancsot; a századparancsnok közben a nyugisabb eshetőségeket veszi számba. Ha dráma van, és a terroristák mészárolni kezdik a túszokat, az azonnali bevetésnek készen kell állnia. Az egyik csapat mindig azonnali bevetésre volt ügyeletben; másodperceken belül tudniuk kellett indulni bárhová. Helikopterek és Rangé Roverek szállították a csapatot a célponthoz, amilyen gyor­ san csak lehetett. A készültségi csapat másik feladata, hogy azonnali erősítést ad­ jon az észak­írországiaknak, ha szükséges. Ezt én mindig élveztem; legalább pár napra vagy akár hetekre is elszabadulhat az ember. Ha csak néhány fő kellett, az mehetett, aki előbb ért be. Egyik szombat reggel hívás érkezett; bevágtam magam az öreg Renault­ba, és téptem, mint az eszelős. Tudtam, hogy a Puma mindjárt leszáll a srácokért, és másfél óra múlva már odaát vagyunk ­ ha idejében beérek. A Wye­folyót átszelő hídhoz közeledve oldalba kaptam egy Mini Metrót a bal lökhárítómmal. Sofőrje ragaszkodott a papirosmunkához, én meg nem szaladhattam el, és azt se mondhattam meg, hogy ki vagyok. Mire mindennel végeztünk, láttam, ahogy a Puma éppen fölszáll a laktanyaudvarról.

A közelharcház állandó turistaattrakció a Stirling laktanyában: minden odalátogató nagyfejűnek bemutatót kellett tartanunk tűzerőből és behatolási technikákból. Demonstrálnunk kellett az Ez­ red képességeit minden grófság rendőrkapitánya előtt, meg más szer­ vezetek előtt is, hogy tudják, milyen helyzetekhez kérhetik a se­ gítségünket. A csapatoknak kezdett elegük lenni ezekből a cirkuszi mutat­ ványokból. Azt nem bántuk, ha a vámosoknak vagy a rendőrségnek csináltuk ­ de hogy a rögbiválogatottnak, orvosoknak meg kedves­ nővéreknek? Egyszer még a padlószőnyeg­lefektetők is ingyen je­ gyet kaptak ránk ­ többek szerint azért, hogy valamelyik főmuksónk szalonjába jutányosan kerülközzön szőnyeg. És ezek a vendégek néha őrületes baromságokat tudtak kérdezni. ­ Mibe került a kesztyűje? ­ érdeklődött egyszer az egyik. ­ Kereken száztizennégy fontba ­ vágtam rá. ­ De lehet, hogy néhány fillérrel többe. A végén oda jutottunk, hogy egymással szúrtunk ki unalom­ űzésből. A legjobb az volt, amikor asztalokon kellett szétrakosgatnunk a kellékeket, és darabonként elmagyarázni, hogy mi mire való. Én a rohamosztagosok munkájáról beszéltem, és jó előre ki­ készítettem mindent: golyóállókat, mászóköteleket, fegyvereket. Hájpacni mellettem állt fölszerelkezve; amint egy fegyvert megem­ lítek, ő célra tartja. Mindenki szájtátva bámult, nagyon hatásos volt. Hájpacni előrántotta a pisztolyát, fölkapkodta a vadászpuskát, késeket, frászkarikákat, mindent. Még korábban odaosontam a mesterlövészek asztalához, és ami­ kor nem figyeltek, a cucc közé dugtam egy teniszlabdát. Ha majd Eno a különféle lőszereket ecseteli, érdekes lesz látni, mihez kezd vele. Aztán visszaballagtam a magam asztalához, és éppen csak azt nem vettem észre, hogy velem is kibabráltak. Jártatom nagyban a számat, és a kirakodóvásárom kellős közepén hirtelen megpillantok egy elnyűtt bakancsot. A főkunyhósok ronda pillantásokat vetettek rám: nem tartották valami jó viccnek. A fegyverekhez érve egy műanyag vízipisztolyba ütközött a ke­ zem. Szerencsére senki se kérdezte meg, mire való, mert mit felelhet­

tem volna? Azt, hogy gyilkolni ­ s azután eresztettem volna beléjük egy vízsugarat? Egy emlékezetes napon ellátogatott hozzánk a walesi herceg, a felesége meg a yorki hercegné. A cél az ismerkedés volt ­ hogy ha beüt a mennykő, és rájuk kell majd ugranunk, hogy kimentsük őket valahonnan, tudják, mire számíthatnak. Bezártuk őket az elsötétített ölőházba, egy egész rohamcsapat a legnagyobb csendben, lábujjhegyen odasettenkedett köréjük, aztán valaki villanyt gyújtott, és íme: fekete álcaruhás, gázálarcos, állig felfegyverzett muksók tornyosulnak föléjük lezseren, igyekezve sza­ bályosan lélegezni és nem hörögni. Baromian élvezték. Ostromhelyzeteket is szimuláltunk nekik. Egyik alkalommal Range Roverből, a rohamcsapat részeként nézték végig, amint a fiúk kötélen leereszkednek a helikopterből a háztetőre. Dirr­durr, piff­ puff, követség bevéve. A helikopter följebb szállt, egyszer csak ki­ esett belőle egy ürge, és vagy tizenöt métert zuhanva landolt a tetőn, egy oromfal mögött. Károly herceg felkiáltott: ­ Uramisten, az az ember meghalt! Abban a pillanatban a hulla talpra ugrott, leporolta magát, és el­ járásszerűen tüsténkedett tovább. Csak nézett mindenki, mint borjú az újkapura. Még ugyanaznap divatdiktátor lett az Ezred. Dianát egy olyan szobába ültették, ahová villanógránátokat hajigáltak. A villanógránát iszonyú zajos holmi; arra való, hogy dezorientálja az ember gyerekét, hogy legszívesebben karikába gömbölyödne, úgy várná a jó édes anyját, hogy jöjjön és mentse meg. Ahogy az egyik felrobbant, Diana éppen arra fordult, és egy petárda fejen találta. Pörkölt haj és hajlakk bűze: na, gondoltuk, mi se érjük itt meg a nyugdíjkorhatárt. Nem lett semmi baja, de a haja csúnyán megégett. Pár nap múlva minden újság arról cikkezett, hogy milyen érdekes új frizurája van a hercegnőnek: egészen rövidre vágatta. Persze problémánk nekünk semmiképp sem lehetett belőle. Még a bemutató előtt aláírattunk ugyanis velük egy papirost, ami azóta is a század emlékszobájának falán díszeleg: „Szavunkat adjuk, hogy a B század egyetlen katonáját se záratjuk a Towerbe, ha valami rosszul sülne el." Hogy a lepottyant szupermenünk esetének mi volt a nyitja, arról mi is csak később értesültünk a klubban. Azt senki se hitte, hogy ilyesmit élve meg lehet úszni. Kiderült, hogy eleve az oromfal

mögött rejtőzködött, de ezt csak a helikopterben lévők tudták. A megfelelő pillanatban a fiúk egy élethűen felöltöztetett bábut löktek ki a gépből. Nemcsak azt gyakoroltuk, mit csinálunk, ha már a célponton va­ gyunk, hanem azt is, hogy hogyan jussunk oda; mindenféle helyzete­ ket szimuláltunk, hogy a különböző szervezetek és személyiségek, amelyek és akik érintve lehetnek egy esetleges túszhelyzetben, szin­ tén gyakorolhassák a maguk dolgát. Mrs. Thatcher régóta nagy híve volt az Ezrednek. Amikor a követségi ügynél nem volt hajlandó teljesíteni a terroristák követeléseit, személyesen ő rendelte ki a csapatot, hogy vessen véget az áldatlan állapotoknak. Akár külön priccse lehetett volna Herefordban ­ folyton ott járt­ kelt nálunk. Tetszett nekem a határozott magatartása, meg hogy min­ den viccünkön nevetni tudott. Éppen olyan nagy vagány volt, mint bármelyikünk. Egyszer a közelharcházban ült, amikor berobbantunk, és körüllövöldöztük éles lőszerrel. Valamelyik titkára rémületében karikába gömbölyödött a földön. ­ Keljen fel, maga szerencsétlen! ­ förmedt rá Maggie. Tartottuk a kapcsolatot a különféle rendőri egységekkel is. Nagy gyakorlatokat rendeztünk, amelyeken a miniszterelnöktől lefelé min­ denki részt vett, mert mindenkit próbára kellett tennünk. Semmi értelme, ha a katonák elsajátítják az összes technikákat, de a kor­ mányzati irányítóközpontban ülők, akik az információkat kapják és a döntéseket hozzák, nem élik át a szituációkat. Szimuláltunk olyan akciókat, ahol a kormány kulcsfigurái egy whitehalli föld alatti bun­ kerből irányították az eseményeket: ezeknek az volt a lényege, hogy Mrs. Thatcher és munkatársai is a lehető legnagyobb feszültségnek legyenek kitéve. Egyszer átruccantunk néhányan megfigyelőkként egy hasonló nagygyakorlatra az Egyesült Államokba. A szimulált incidens or­ szágos jelentőségű lévén, az elnök nemzetbiztonsági tanácsa is érintve volt benne. Csakhogy a nemzetbiztonsági tanácsnak esze ágában sem volt összejönni az alkalomra. Utána a kiértékelésen fölállt az egyik haverunk, és azt mondta: ­ A gyakorlat primán zajlott, a különféle szervezetek jól összedolgoztak, nem volt semmi fennakadás. De hol a frászban volt mindeközben az elnök? ­ Ugyanis a végső döntéseket az elnök és a

tanácsadói hozzák, ezért ugyanúgy problémákkal, mint mindenki másnak.

szembesülniük

kell

a

Egyszer a félórás készenléti csapatba voltam beosztva. Éppen vásároltam, amikor megszólalt a csipogóm. Ekkoriban már volt egy kétszázötven köbcentis Yamahám ­ csak úgy röpültem át vele azon a bizonyos hídon. Amikor befutottam, a hangárajtók tárva, járművek faroltak oda a lőszerbunkerhoz rakodni. Óriási volt a nyüzsgés, a srácok a készenléti zsákjaikat pakolták a gépkocsikba. Az ezredfőtörzs belépett a csapatkörletbe. ­ Egy órával ezelőtt négy embert kértek Észak­Írországba, be­ leértve a második parancsnokot is. Most meg ráadásul incidens van. Andy, azt akarom, hogy maga legyen a harmadik parancsnok. Eligazítást tartott. ­ Az izraeli kereskedelmi kirendeltség konferenciát rendez a 632 456­os négyzetben, lásd 135­ös térképlap. Ma reggel az Iszlám Dzsihád megszállta az épületet, és túszul ejtette a benntartózkodókat. Bármikor megkaphatjuk az indulási parancsot. A századparancsnok és csapata már ki is ment az Agusta 109­essel. Steve a másik heli­ kopternél várja a második parancsnokot és a mesterlövészek főnökét. Elszorult a mellkasom, miközben a helikopterfelszállóhoz hajtot­ tunk; normális körülmények között csak a következő féléves ügyeletemben kerülhetett volna rá sor, hogy harmadik parancsnok le­ gyek. Hízelgett a dolog, de be is voltam tojva. Nem akartam elszúrni. A második nyálkahullám, vagyis a hírszerzők a 109­esnél vártak bennünket. Nélkülözhetetlen részét képezték minden ilyen műveletnek, amióta a követségi ostrom esete bebizonyította, milyen fontos a naprakész, pontos információ. A roham megkezdése előtt az MI5* szakembereinek lyukakat kellett fúrni a falakba, s apró mikro­ fonokat és kamerákat illeszteni beléjük, hogy részletes képet kapjunk arról, ki merre tartózkodik odabenn. Az épület szerkezetéről rendel­ kezésre álló információk azonban szart sem értek, és csak ekkor de­ rült ki, hogy a falak túlságosan vastagok. A fiúknak így aztán meg­ volt ugyan a ház makettje, de nem tudhatták, merre helyezkednek el odabenn a terroristák. * MI5: a brit polgári elhárítás szervezete. (A fordító jegyzete).

Az Ezred azóta hatalmas számítógépes adatbázist hozott létre az esetlegesen terroristacélpontul szolgáló épületek falainak és ajtóinak vastagságáról s az összes katonai és polgári repülőgép tervrajzáról. A számítógépünk hordozható, úgyhogy mindig magunkkal vittük az in­ cidens helyszínére, s ott hívtuk le az adatokat. Ha például egy bizo­ nyos szállodára voltunk kíváncsiak, rögtön háromdimenziós képet kaptunk a belsejéről. A menet közben befutó információkat, hogy pillanatnyilag hányan vannak benn, és pontosan hol helyezkednek el, ott helyben szintén betápláltuk. Lehetséges behatolási módozatokat javasoltunk a gépnek, amely aztán megtervezte, milyen útvonalon lesz a legcélszerűbb haladnunk. Ha pedig az épület tervrajza nem volt meg az adatbázisban, beütögettük a különféle ismert részleteket: külső falak szerkezete, ablakok száma, szobák elhelyezése. A számítógép ezek alapján „felépítette" az enteriőrt, és megadta a pon­ tosság valószínűségi együtthatóját ­ mindegyiket aszerint alakítva és változtatva, ahogy újabb adatok futottak be. A nyalkáknak mintha minden létező hajóról, repülőgépről és épületről lett volna térképük, rajzuk vagy felvételük. Kiérkeztünk a helyszínre: Liverpool határa, nagy magánpark ha­ talmas kastéllyal, tavakkal, manikűrözött pázsitokkal. A másik 109­es mellett landoltunk. Már várt bennünket egy nyálka, hogy elkísérjen a várakozási körletbe. ­ Nem valami első osztályú, de megjárja ­ mondta. Útközben rendőrök, tűzoltók, mentők tucatjai mellett haladtunk el: alkalmasint mindnek meglesz a maga külön feladata. A várakozási körlet két óriási teremből állt egy melléképületben, amelyet lefoglaltak irányítóközpontnak. Betonpadlók, pókhálós falszögletek, állott macskahúgyszag, de legalább villany volt benne. Az egyik sarokban két budi rozsdás lehúzó­lánccal. Minimum huszonötször húsz méteresek lehettek a szobák. Legelőször is Jackkel, a századparancsnokkal kellett ta­ lálkoznom. Könnyű volt kikeresni a tömegben ­ bazi magas, esz­ méletlenül széles vállú, az orra mellett DeGaulle­é is elbújhatott vol­ na. ­ Ez itt az eligazítókörlet ­ mondta. ­ A másik az adminisztra­ tív. Az azonnali bevetés járművei ott fognak állni a betonon jobbra, az összes többi meg azon a füves térségen. Senki más nem parkolhat a műveleti járművek közelében, az egész körzetet szabadon kell hagyni.

Az eligazítókörletben a nyalkák és híradósok első hulláma sürgött­forgott. Kétméteres asztalok hosszú során táblák, amelyekre hamarosan felkerülnek a célpont, a terroristák és a túszok képei. ­ Menjünk át a fő irányítóközpontba, és kérjünk engedélyt a célpont megközelítésére és szemrevételezésére ­ mondtam. Átballagtunk a főépületbe a századparancsnokkal és Bobbal, a mesterlövészosztag parancsnokával. Bob volt az első Ezred­tag, aki­ vel annak idején Crossmaglenben találkoztam. Azóta szakaszpa­ rancsnok­helyettes őrmester lett belőle. A kastélyt ugyanúgy renoválták és konferenciaközponttá ala­ kították, mint a célpontot, amely egy kilométerre lehetett tőle. Bo­ káig süppedő szőnyegek, drága fa­ és bőrbútorok, elegáns lépcső. Az egészet mintha egy forgatócsoport szállta volna meg: bútorok félretolva, leragasztózott huzalok szanaszét a padlón, kígyózva fel a lépcsőkorláton, telefonok csöngtek, rendőrök és rendőrnők szalad­ gáltak fel­alá, meg civil ruhás ürgék, akárcsak mi, kitűzővel a mel­ lükön. Minden szektor el volt kerítve. Ahhoz, hogy kilépjünk a magunk várakozási körletéből, és átmenjünk egy másikba, előbb át kellett jut­ nunk egy rendőrségi ellenőrző ponton. A nyalkák elláttak bennünket kitűzőkkel. A főépületen belül is voltak helyek, ahol csak külön en­ gedéllyel lehetett tartózkodni. Tiszta káosz; még csak most szerve­ ződött a rend. A századparancsnok bemutatott bennünket egy rendőrnőnek, az egyik irányítóközpontosnak. A nő átszólt az előretolt figyelőpontnak: ­ A barátaink kimennek hozzátok. Elindultunk a belső kordon felé. Legalább háromszor állítottak meg és ellenőriztek bennünket útközben. Szerettünk volna minél közelebb férkőzni a célponthoz. A századparancsnok számba akarta venni a nyugis eshetőségeket, hogy hogyan juttassa az osztagait a célponthoz, és mit csináljanak, ha már ott vannak. Ezekben a fázisokban mindig nálunk van az előny, nem a terroristáknál. Bob alkalmas helyeket keresett a mesterlövészei számára. Rej­ tettség céljából a lehető legmesszebb kell felállítani őket, de azért elég közel ahhoz, hogy a legkülönbözőbb forgatókönyvek szerint tudjanak működni, ha szükséges. Nekem azon kellett töprengenem, hogyan juttassam be az osztagot és foglaljam el a célpontot harminc perccel azután, hogy kiérkeznek ­ ez az azonnali bevetést irányító, harmadik parancsnok feladata.

Odaértünk a figyelőponthoz, egy csoport szürke rendőrségi la­ kókocsihoz; mindegyik fekete­fehér mintás kötéllel volt körülkerítve. Nemrég még esett, csupa sár lett a cipőnk. Megpróbáltam levakarni a nagyját, mielőtt beléptünk. A lakókocsi belseje meglehetősen spártai volt, és jéghideg, a kétszálas hősugárzó ellenére ­ itt nem pocsékolták az adófizetők pénzét. Kávé­ és cigarettabűz, meg az égett poré, ahogy a hősugárzót bekapcsolták. Az ablakok bepárásodtak, folyton törölgetni kellett őket, hogy ki lehessen látni. Benn voltak a közvetítők és egy rahedli egyéb rendőr. Térképvázlaton megmutogatták nekünk a különböző körzeteket, az­ tán a kísérőnk kivezetett bennünket a legközelebbi rendőrségi mes­ terlövészhez. Mogorva hangulatban találtuk a srácot. Hideg volt, a föld csupa víz meg sár, és ő egy vékony lábszőnyegen feküdt. ­ Egy órája várom már, hogy fölváltsanak ­ panaszkodott. ­ Mit látott? ­ Semmit. Amikor megérkeztünk, már minden függöny be volt húzva, és semmi mozgás sehol. ­ Ha a függönyök olyan anyagból vannak, mint a főépületben, akkor nem is igen fogunk látni semmit ma este ­ feleltem. Egy órát maradtunk, járkáltunk az épület körül, már amennyire lehetett. Távcsövön keresztül alaposan szemügyre vettem. Nagy, kocka alakú, György­kori építmény, tiszta geometrikus vonalakkal, olyan, mint a főépület. A homlokzaton nagy, kétszárnyú ajtó, mellet­ te mindkétfelől ablakok. Fölöttük a két emeleten három­három ablak. Lapos tető, vagy fél méter magas oromfallal, de azért ki tudtam ven­ ni rajta két nagy világítóablakot. Kavicsos behajtó vezetett föl hozzá kétfelől; hátul melléképületek, garázsok. Váltok majd pár szót Steve­vel meg a nyalkákkal, és annyi. Mi­ közben caplattam vissza a sárban, nem bántam volna, ha a gumicsiz­ mámat magammal hozom. Megállva ott, ahol majd a mesterlövészeink helyezkednek el, jó kilátással az épületre, gyorsan felmértem, hogyan is csináljuk az azonnali bevetést. A célpont közelébe járművekkel kell érkeznünk, mert elég messze esik a várakozási körlettől. S amikor ideérünk: gya­ log menjünk rá a célra? Nem; túl széles a nyílt térség a fedezék és a célpont között. Minimum a behajtón végig kellene ügetnünk, s ha közben észrevesznek, az egész műveletnek fuccs. Két lehetőség ma­

rad tehát: mindnyájan helikoptereken, vagy mindnyájan gépkocsikon ­ vagy mindkettőn egyszerre. Két Agusta 109­esünk volt, mindegyikbe hat ürge fér, ami nem elég. Az épületnek minél több részét akartam egyszerre támadni, hogy a benn lévőknek ne legyen idejük reagálni. Egyszóval helikop­ ter és gépkocsi kombinációja, a pillanatnyi információknak megfele­ lően. Kezdtek befutni az első gépkocsik. Megmutattuk a fiúknak, hol a várakozási körlet, hová pakolják a felszerelésüket. Hamarosan hosszú sor pokrócot lehetett látni egyenes vonalban, rajtuk a gépkocsikból kihányt cuccok. A srácok kicsomagolták a fegyver­ zsákokból az MP5SD­ket, a Welrodokat, aztán a fejszéket, feszi­ tővasakat, kalapácsokat, pajzsokat, félpajzsokat, teljes testpajzsokat, kötélhágcsórészeket. Az egyetlen gépkocsi, amit nem pakoltak ki, a robbantószeres volt, benne a töltetekkel, fadarabokkal, polisztirénnel. Tudták, hol fognak aludni: a várakozási körletben. Most már csak arra voltak kíváncsiak, hol a budi és hol lehet teát főzni. Ahogy a csapat megérkezett, mindjárt zsúfoltabb lett az eliga­ zítókörlet. Huzalok mindenütt: rádiókat, tábori telefonokat teszteltek. Én az információs táblánál telepedtem le, hívójeleket osztogattam a járműveknek, és közöltem mindenkivel, hová mennek, s mit csi­ nálnak, ha odaértek. Bob kivitte az első két mesterlövészét, és megmutatta a pozíció­ jukat; amint elhelyezkednek, máris kezdik rádiózni nekünk a friss in­ formációkat. A rendőrséggel ellentétben a mi mesterlövészeink tisz­ tességesen el voltak látva. Golyóálló álcaruha, az alatt meg komplett düftinöltözék, hihetetlenül kényelmes. Ha alája még melegítőt is vet­ tek, akár egész nap kinn heverhetnek a latyakban. Nem mondom, hátulról úgy föstöttek, mint a hizlalt mackó, de ezt egyáltalán nem fogják bánni: még mindig felhős és hideg volt az idő. A behatolást előkészítő csapat a rendőrségtől kapott információ­ kat emésztette. Egyeztettek a híradósokkal, hogy nekik milyen mér­ éseik és tervrajzaik vannak. Aztán elkezdték összeállítani a tölteteket az ablakokra, amelyek duplatáblásak voltak, plasztikkeretben. Műveletekhez a rohamosztag három réteg ruhát vett: égésgátló alsót, mint amilyeneket az autóversenyzők hordanak, vegyivédelmi ruhát a gáz ellen, amit bevetünk, és égésgátló fekete kezeslábast. Na és magas szárú bakancsot, persze. Felraktam a derékszíjszerelé­ kemet: rajta volt a kilenc milliméteres Sig pisztoly is, a jobb com­

bom közepéhez kapcsolva. Csak le kell nyúlnom, és már a kezemben is van. Bal combom közepén tárak az MP5­öshöz és a Sighez. Rögtön kivert a verejték ­ és akkor jött még a golyóálló ruha. Most már én is úgy néztem ki, mint egy hájas maci. Minderre került aztán a műveleti mellény: rádió a fülhallgatóval és gégemikrofonnal ­ voltak, akik a gázmaszkjukba vezették be a mikrofont, de nekem ez nem tetszett ­, robbanótöltetek, kötszer, kés, fejsze, villanógránát és egyebek. Fő fegyvernek Heckler & Kochot vittem, az MP5­ös gépkarabélyt. Kitűnő, megbízható fegyver, ráadásul brit gyártmány ­ a Heckler & Koch a British Aerospace tulajdona. Azért is jó fegyver az MP5­ös, mert háromtöltényes rövidsorozatot lehet vele leadni. Ahányszor meghúzza az ember a ra­ vaszt, három golyó repül ki belőle. Minden automata fegyvernél az első három­öt golyó az igazán hatékony. A sugárfényű elemlámpa rá volt nullázva a fegyverre, úgyhogy célzásra is lehetett használni, nemcsak sötétben vagy füstben való tájékozódásra. Én az enyémet még nappal is bekapcsoltam, olyan jó célzási segédeszköz. A fegyveremen két tár volt egyszerre: egy benne, egy meg mel­ léje kattintva, hogy ne kelljen mindjárt a táskába nyúlkálnom. A fegyver a mellünkön volt keresztbe vetve, így gépkocsiból ki­be ug­ rálni, épületet mászni is tudtunk vele. Ez volt azon kevés alkalom egyike, amikor az Ezred engedélyezte a hordszíjat. Az utolsó pillanatban felhúzom majd a bőrkesztyűmet és felte­ szem a gázálarcot ­ addigra már úgy fogok izzadni, mint a ló, és úgy nézek ki, akár a Svarci egy Terminátor­filmben. Ha szerencsém van, ráadásnak cipelhetem a „Barclaycardot", a lefűrészelt csövű, tus nélküli vadászpuskát: ennek „Hatton­tölténye" úgy szakítja be az aj­ tókat, hogy az odabentiekben semmi kárt nem tesz. Nevét a hitel­ kártya reklámszövegéről kapta: „A Barclaycarddal bárhová eljut." Mikor a harcparancs kihirdetésére összegyűltünk, az eliga­ zítókörlet már tele volt a gépkocsikból hozott tábori székekkel. Volt, aki üldögélt, volt, aki állt, ki­be jártak az emberek, a háttérben rádióadások zaja hallatszott. Odagyűltek a tábla köré, amelyen már rajta voltak az épület vázlatai különböző szögekből, plusz légifelvételek és emelettervraj­ zok.

Ilyenkor nincs helye semmiféle véleménynyilvánításnak. Ez nem kínai parlament. ­ Következik az azonnali bevetés harcparancsa, amely a kihirde­ tése után rögtön érvénybe lép. Terep. Az épület háromszintes. Elöl dupla ajtó, tükörüveg plasz­ tikkeretben. Asztalterítőt rajzszögeztek rá, úgyhogy nem lehet be­ látni. Mindkétfelől egy­egy ablak, s aztán mindhárom fölött egy­egy további ablak minden szinten. Fényezett dupla ablakok plasztikkeret­ ben. Minden ablakon be van húzva a függöny. A főbejárat meg­ hosszabbításában a lépcsőház: két lépcsősor emeletenként. A tetőn világítóablakok, a legfelső szint főfolyosójára nyílnak. Parancskihir­ detés után nézzétek meg a tervrajzokat, ismerkedjetek meg a külső tereppel, amennyire lehetséges ­ pillanatnyilag csak a homlokzati rész érdekel bennünket. Szituáció. Hat órával ezelőtt az Iszlám Dzsihád elfoglalta az épületet, ahol az izraeli kereskedelmi kirendeltség által szervezett konferencia zajlott. Azt követelik, hogy bocsássák szabadon a park­ hursti börtönben fogva tartott öt társukat. Úgy néz ki, maximum hat terrorista és talán huszonhét túsz tartózkodik az épületben. Képünk, információnk eddig még nincs róluk, csak azt tudjuk, hogy az egyik terrorista ­ X Egy ­ nő. Hangjából ítélve huszonöt éves, palesztin. Jól beszél angolul. Minden jel arra utal, hogy a terro­ risták csoportokra osztották és az épület különböző részeiben helyez­ ték el a túszokat. Fegyvert nem láttunk, de nyilván automata fegyve­ reik vannak. Határidők. 10.00 óta folynak a tárgyalások. Az első határidő 16.00, vagyis negyvenöt perc múlva jár le. Addig beszélni akarnak egyik bebörtönzött társukkal. Ezután megjelöltem a feladat célját, amit mindig kétszer mon­ dunk el. ­ Feladat: kiszabadítani a túszokat, kiszabadítani a túszokat. Végrehajtás. Rohamosztag. Piros Egy és Egy Alfa, ti kötélen ereszkedtek le a tetőre, és berobbantjátok a világítóablakokat. Ma­ radtok a legfelső szinten. Összekötőt akarok az első lépcsőfordulóba, hogy tartsa a kapcsolatot Kettővel és Kettő Alfával. Steve, milyen irányból közelítetek majd? ­ Északnyugatról a fák vonala mentén, aztán alacsonyan át a park fölött.

­ Oké, a gépkocsiknak húsz másodperc kell, hogy célra érjenek ­ ha ezt belekalkuláljátok, együtt maradhatunk. Kettő és Kettő Alfa, ti a középső szint két ablakán robbantok be. Kettő, te a bal oldalihoz mégy a Tangó Egy hívó jellel (Range Ro­ verrel). Kettő Alfa, te a jobb oldalihoz a Tangó Kettővel ­ és marad­ tok a középső szinten. Összekötőket akarok közétek és Egy Alfa, il­ letve Három és Három Alfa közé a fordulókra. Három ­ ez én leszek ­ és Három Alfa a főbejáraton tör be. Három bal felől közelít a Tangó Egyen, Három Alfa jobb felől a Tangó Kettőn. Maradunk a földszinten. Összekötőt akarok a Ket­ tővel. Mesterlövészosztag. Sierra Egy és Kettő, ti fedezitek a hívójele­ ket, amint a belső kordonból megindulnak. Sierra Három és Négy, ti előrenyomultok a belső kordonból, és mindkét oldalt meg a hátsó részt is fedezitek G3­asokkal. Túszfogadók. Fogadókörlet a főbejárat közvetlen környéke. Amint az ajtó berobbant, nyomuljatok előre. Lőszerellátó és egészségügyis. Szólítunk benneteket, ha szükséges. Hármas hívójel fog várni rátok a főbejáratnál. Tangó Egy és Tangó Kettő, a startvonaltól egyenesen ide hajtsa­ tok ­ mutattam a térképen. ­ Amint a sarkon befordultatok, egyene­ sen az épülethez. Távolság százötven méter. Megérkezés után fedezi­ tek a behatolókat, és felváltjátok a sebesülteket, ha szükséges ­ ha nem, csatlakoztok a túszfogadókhoz. Ha első határidőkor lefújnák az azonnali bevetést, előreviszlek benneteket, hogy megnézhessétek a terepet. Kérdés? Nem volt. ­ Járműosztag, 15.50­kor mindenki legyen a gépkocsikon, tel­ jes felszerelésben, kivéve a gázmaszkot. Lassú menetben indulunk a startvonalhoz. Tangó Egy lesz elöl, én mutatom az utat. A startnál 15.55­kor állunk készenlétbe. Helikopterosztag, 15.55­kor benn legyetek, rotorok járnak. Steve, ha más parancsot nem kapsz, 16.10­kor leállsz. Kérdés? Nincs? Végeztem. Az előírásos rész után megrágtuk a tervet a fiúkkal. ­ Dave, te robbantod az ajtót, én leszek az Egyes behatoló, Tim a Kettes, Hájpacni a Hármas, Dave a Négyes. Amint a hallt megtisztítottuk, elfoglaljuk balra a nagytermet, aztán ezt itt a lépcső mellett. Utána, Tim, felveszed a kapcsolatot Három Alfával a lépcső

alján, majd fölmégy az első fordulóba Kettőhöz. Kérdés? Akkor sze­ delőzködjünk. Kimentünk a két Range Roverhez, Tangó Egyhez és Kettőhöz, amelyek majd a célra visznek bennünket. ­ Halló, Alfa, itt Három ­ szóltam bele a rádióba. ­ Tangó Egy és Kettő indul a startvonalhoz. Vétel. ­ Alfa, vettem, indultok a startvonalhoz. Alfa volt a koordinálóbázis hívójele az eligazító­körletben; egy híradós ült a rádiónál. Alfa Egy volt a parancsnok. Az épületsor sarkánál kiszálltam a Roverből, és néztem, hogyan teszik föl a fiúk a gázmaszkokat, ellenőrzik a fegyvereiket, hogy csőre vannak­e töltve. A két sofőr lehasalt, és kikukucskált a sarkon, hogy fölmérjék a behajtót, amin végig kell menniük. ­ Alfa, itt Három, a Kettő és a Három felkészült, vétel. ­ Itt Alfa, vettem. Egy, jelentkezz. ­ Egy felkészült. A háttérben hallottam, hogy beindulnak a rotorok. A századparancsnok eközben a főrendőrrel együtt hallgatja a rádióját, magyarázza a rendőrnek, hogy éppen mit csinálunk, hogy az azonnali bevetés felkészült a támadásra. Ha a terroristák mészárolni kezdik a túszokat, a rendőrség dönti el, hogy bemenjünk­e. Mi csak katonai támogatást nyújtani jöttünk. Az egész csapat fenn volt a gépkocsikon és helikopterekben, hallgatták a rádiójukat, várták a határidő lejártát. A motorok jártak. Közeledett a határidő. A mesterlövészek figyeltek és füleltek. ­ Alfa, itt Sierra Egy, kiabálás és mozgás Fehér Egy Egynél. Mindegyik ablak és ajtó színt és számot kapott. Tudtam, hogy a mesterlövész most a bal alsó ablakról beszél. ­ Itt Alfa, vettem, kiabálás és mozgás Fehér Egy Egynél. A csapat minden tagja hallotta ezt a rádióján. ­ Alfa, itt Sierra Egy, Fehér Egy Egy kinyílik, várj... várj... terro­ rista, valószínűleg férfi, fekete símaszk, zöld gyakorlózubbony, ke­ zében AK... várj... kiabál, és az irányítóközpont felé mutogat. ­ Itt Alfa, vettem, Sierra Egy, szállj ki. Tangó Egy, jelentkezz. ­ Tangó Egy. ­ Tangó Kettő? ­ Tangó Kettő. ­ Egy?

­ Megvagyok ­ szólt bele Steve. A rotorok még mindig jártak. ­ Egy Alfa? ­ Egy Alfa. Utolsó ellenőrzés: pisztoly a helyén, tárak fölerősítve, csappan­ tyú összekötve a töltetekkel, gázmaszk működik? És főleg: szorosan zár? Mert a beszivárgó gáz nemcsak a légzésre és a látásra hat, ha­ nem a bőrt is csípi eszeveszetten. Kesztyűk feszesek? Ha nem, eset­ leg nehéz lesz előkapni a pisztolyt, vagy kezelni az MP5­öst. ­ Halló, Egy és Egy Alfa, induljatok a várakozási körletbe. ­ Itt Egy, Egy Alfa, vettük, vége. A helikopterek kezdtek felszállni. Megszólaltak a mesterlövészek. ­ Halló, Alfa, itt Sierra Egy. További kiabálás. További moz­ gás. Mintha mozgást látnék Kettő Kettőnél is. A függöny mozog. Ar­ cot látok az ablakban, de nem tudom kivenni, vége. ­ Vettem. A fiúk kezdték előhúzkodni a villanógránátokat; ­ az épülethez közelítve elhajítjuk őket, hogy minél nagyobb legyen a zűrzavar és felfordulás. Mindjárt az elején dezorientálni akartuk az ürgéket. A motorok jártak. Mindenki az indulási parancsra várt. Közben egymást kiabálták túl a mesterlövészek: újabb és újabb infor­ mációkkal szolgáltak. A közvetítők ezalatt keményen tárgyalnak a bent lévőkkel ­ ha azok még hajlandók tárgyalni egyáltalán. Szóval a közvetítők be­ szélnek hozzájuk, és közben kézjelekkel tájékoztatják a többieket a fő irányítóközpontban. ­ Alfa, itt Sierra Egy, a Fehér Egy Egy mögötti terrorista visszahúzódott, ablak elfüggönyözve. ­ Vettem. Lejárt a határidő. A közvetítők megtették a magukét; a rendőrfőnök, úgy látszik, meggyőződött róla, hogy a fenyegetést, mi­ szerint délután háromkor kivégzik az első két túszt, nem hajtották végre. ­ Halló, minden hívójel, itt Alfa Egy – azonnali bevetés leáll. Azonnali bevetés leáll. Nyugtázni. Nyugtáztuk a főnök parancsát, levettük a gázmaszkokat, kiugrat­ tuk a töltényűrből a golyót. Rendőrségi kísérettel visszahajtottunk, s közben láttuk, hogy a helikopteres osztag is ballag be az eligazítóba.

A terem teljesen átalakult. Mostanára minden értesülés és híradós párbeszéd számítógépre került. Újabb képek és tervrajzok tűntek fel az épületről, plusz további információk a vezeték­ és csatorna­ rendszeréről, a szellőztetőberendezéséről ­ rengeteg mindenről. Volt pár fotó is az egyik terroristáról, amiket a Belügyminisztéri­ um technikai részlege készített. Megvolt hát a második terroristánk, az X Kettő, és képünk is volt róla. Forró teával teli műanyag pohárral a kezünkben sétáltunk oda az eligazítósarokhoz, ahol a Kék csapat várakozott. A nyálkák most mindenkinek előadják a friss fejleményeket. ­ Pillanatnyilag az a szitu, hogy a közvetítők szeretnének élelemre cserélni három túszt. A hatvanöt éves kertészt és a hat­ és kilencéves unokáját. Kezdenek befutni a képek a túszokról; amint megjönnek, kirakom őket, és leírást is mellékelek, ha lehetséges. Mint tudjátok, fotóink vannak X Kettőről. Férfi, száznyolcvanöt ma­ gas, kilencven kilós. Új határidő még nincs, és az elmondottakon kívül egyéb infó se. Kérdés? Megszólalt a századparancsnok. ­ Piros csapat marad azonnali bevetési készültségben 06.00­ig. Váltás 05.30­kor. Kérdés? ­ Kaja hol és mikor? ­ jelentkezett Hájpacni. Elmosolyodtam. Naná: lényeg a lényeg. Mindenki a század­szolgálatvezetőre nézett. ­ Konténerkaja érkezik 19.00­kor, s akkor a rendőrség átveszi az ügyeletet. Amint többet tudok, kirajzszögezem. Gondoskodom róla, hogy a teáskannák tele legyenek. Takarékoskodjanak a pa­ pírpoharakkal ­ használják a bögréiket. Kiballagtunk; odakinn még hidegebb lett, pedig néhány ideigle­ nes hőforrást is felállítottak. Megváltozott az adminisztratív körlet külseje is. A Piros csapat előszedte a tábori ágyakat, lehányta maga mellé a golyóállót meg a derékszíjszereléket, és előkerültek a könyvek meg a walkmanek. Mi, mivel még mindig készültségben voltunk, csak az MP5­ösöket és a gázmaszkokat rakhattuk le. Előkaptam az ágyamat, kigurítottam a hálózsákomat, de aztán úgy döntöttem, korai még lefeküdni. Odakinn a Kék csapat két tagja beszélgetett a kordon két rendőrével. ­ Túlórázásnak amúgy nem rossz – magyarázta éppen az egyik zsaru. ­ Amikor a bányászsztrájkhoz vonultunk ki, a fiúk külön fel­

iratos trikót nyomattak maguknak: „Arthur Scargill, kösz, hogy törleszted a lakásrészletünket." Visszacsámborogtam az eligazítóba. A századparancsnok rádión beszélt Sierra Kettővel, aki az épület elejét és jobb oldalát figyelte. ­ Tudna onnan gázt juttatni Fehér Három Kettőbe? Vétel. ­ Pillanat ­ mondta Sierra Kettő. Fel akarta mérni a helyzetet, mielőtt felelős választ ad. ­ Alfa Egy, itt Sierra Kettő ­ igen, ha húsz méterrel balra ke­ rülök. ­ Vettem, vége. Sierra Egy, milyenek a fedezéklehetőségek on­ nan magától a hátsó tűzlétráig? Vétel. ­ A tűzlétra előtt hatvan méterig holttér van ­ bár még nem jártam végig. ­ Vettem. Hamarosan kimegy magához valaki, és megnézi. Vége. A parancsnok a nyugis eshetőségeket mérte fel nappalra, éjszakára, meglepetésszerű és nyílt behatoláshoz. Minden eshe­ tőségnek ki kell lennie dolgozva akkorra, amikor a kormányzati döntéshozók úgy látják, elérkezett az ideje, hogy a rendőrség átadja a stafétabotot a seregnek. A nyugis támadás tervéhez szituációtól függően sok minden rendelkezésre állhat: részletesen felépített ma­ kett, vagy rosszabb esetben egy csomó ragasztószalaggal a padlón kirajzolt épületalap, amit végigjárunk. Ilyenkor jelen van mindegyik csapat parancsnokhelyettese és a tisztjeik is. A parancsnokhelyette­ sek, a rangidős tiszthelyettesek a tapasztaltságukkal járulhatnak hoz­ zá a dolgokhoz, a tisztek meg azért vannak ott, hogy tanuljanak ­ hi­ szen egy nap századparancsnok lehet belőlük, ami iszonyatos fele­ lősség. Az Ezrednek igazából nincs szüksége szakaszparancsnokokra: a 7. szakasznak például éveken keresztül nem is volt. A szakasz el­ irányítja önmagát a rangidős tiszthelyettes vezetésével. Századparancsnokra és a stábjára viszont igenis szükség van. Amikor a szakaszok szerte vannak szórva a világ minden táján, nem árt, ha valaki pontosan tudja, melyik hol van és mire volna éppen szükségük. Valamelyik szakaszparancsnokból egy nap századparancsnok lesz, mindenkinek érdeke hát, hogy rendesen fel­ készítsük őket. Az ő számukra ez is egyfajta válogatás; lenyomják a hároméves turnusukat, s ha jók voltak, esetleg meghívják őket századparancsnoknak. Ha meg elszúrták, az sem az ő hibájuk, hanem a szakaszrangelsőé, netán az egész szakaszé. Nemcsak az a dolgunk,

hogy kibasszunk a tiszturakkal, ahol csak lehet ­ persze ez is ­, hanem arra is lehetőséget kell teremtenünk nekik, hogy a három évük alatt minél többet tanuljanak. Olyan ez is, mint a winchesteri újonckiképző bázis. Ha rossz áru megy a zászlóaljakhoz, annak nem a kopasz az oka, hanem mi. A cirkuszt a rangidős tiszthelyettes, a szakaszelső menedzseli. Ő csinálja a napról napra tervezést, az adminisztrációt. Neki kell ügyelni rá, hogy a tiszt mindig tudja, mi folyik, és nekünk mint team­ nek kell tanítanunk őt. Aztán megjött a konténerkaja. „Légigulyás", ahogy gondoltuk: hús, krumpli, zöldség egybefőzve. Néha papírtányér is jár vele, de okosabb, ha a magunkét használjuk ­ abba több fér. Édességnek min­ denki kapott hat szelet kenyeret meg egy brióst. Még faltam, amikor bejött egy híradós. ­ 19.30­kor mindkét csapat az eligazítóba, ha kérhetném! A híradósok a világ legöregebb tizedesei és őrmesterei. Nem akarják otthagyni a 264­es századot, ezért inkább lemondanak az előléptetésről, mert akkor meg kellene válniuk Herefordtól. Brióst rágcsálva leültünk a nyálka elé. ­ Továbbra is csak X Kettőről van képünk. Változatlanul a nő a tárgyalópartnerünk. Hallottuk a hangját az erősítőkből. ­ Tekerje följebb valaki! ­ kiáltották hátulról. A nő szavai betöltötték a termet: ­ Ha a nyilatkozatunkat nem olvassa be a BBC kilenc órai és az ITN tíz órai híradója, elkezdjük a túszok kivégzését. Bebizo­ nyítottuk, hogy nem vagyunk barbárok, megkapták az öreget és a gyerekeket... ­ Én segíteni akarok maguknak ­ szólt közbe az egyik közvetítő. ­ Senki sem szeretné, ha vérfürdőre kerülne sor, nem igaz? Ígérni sem­ mit sem ígérhetek, de higgyék el, mindent megteszek, hogy segítsek magukon. Amit eddig mondtam, az úgy is lett. Össze kell dolgoz­ nunk... értsék meg, időre van szükségem. ­ Úgy látszik, maga nem figyelt rám. Ismétlem, elkezdjük a túszok kivégzését, ha a nyilatkozatunkat... Letekerték a hangot. ­ Mint hallották ­ folytatta a nyálka ­, az öreg és a gyerekek ki­ szabadultak. Az öreg sokkos állapotban van, semmit sem tudott mon­

dani azon kívül, hogy négy vagy öt terrorista lehet odabenn, és az egyikük nő. Elkurjantotta magát egy híradós: ­ Azonnali bevetés, felkészülni! Kirohantunk a járművekhez, bekapcsoltuk a rádiónkat. Csőre töltöttük a fegyvereinket, feltettük a gázmaszkokat, és eltéptünk a startvonalhoz. A robbantók ellenőrizték a tölteteiket, fölrakták a csappantyúkat. ­ Halló, Alfa, Tangó Egy és Kettő a startvonalnál, vétel. ­ Vettem, vége. Egy, itt Alfa, vétel. ­ Itt Egy, rotorok járnak, felkészültünk, vétel. ­ Vettem, vége. A mesterlövészek küldték a híreiket. ­ További mozgás Fehér Kettő Egynél és Fehér Egy Egynél. Ordítozás a földszintről, nem tudom, melyik szobából. ­ Vettem, Sierra Kettő. Két géppisztolysorozatot hallottam, és tudtam, hogy hamarosan akcióba lépünk. ­ Halló, Egy és Egy Alfa, itt Alfa Egy. Induljanak a várakozási körletbe. ­ Itt Egy, vettem. Látni nem láttuk, de tudtuk, hogy mindkét helikopter átröpül a várakozási körletébe, ahonnan a terroristák nem hallhatják őket, és felkészülnek a célra repülésre. Mostanára besötétedett, minden lámpát eloltottak. Steve és Jerry éjjellátó szemüveget fog használni. A rendőrfőnök megkapta a bizonyítékot, hogy kivégeztek egy túszt: a főbejáraton kidobták a hullát, és közölték, hogy öt perc múlva jön a másik, ha nem ígérjük meg, hogy teljesítjük a követeléseiket. A főrendőr kapcsolatba lépett a kormányzati döntéshozókkal, és megszületett a határozat. ­ Halló, minden állomás, itt Alfa Egy, rádió­ellenőrzés, vétel. Mindnyájan bejelentkeztünk. ­ Minden állomás, figyelem. Egy és Egy Alfa hívójelek kezd­ jék meg a célra repülést. ­ Itt Egy és Egy Alfa, vettük, vége. Akció indul. A helikopterek a fák magasságába ereszkednek, a pilótákon to­ vábbra is éjjellátó. Az Agusta 109­esek mindkét ajtaja nyitva. Mind­

egyik madáron négy ember. Az, aki elsőnek fog lecsúszni, gázmaszkkal az arcán les ki. Mindkét keze a tizenöt centi átmérőjű kötélen. A kötél többi része a jobb lába mellett, hogy bármikor le­ rúghassa. Aztán két kézzel megmarkolja majd, lejjebb, a rohamba­ kancsai közé szorítja, és lesiklik rajta, akár a tűzoltó a rúdján. ­ Harminc másodperc, harminc másodperc. Az utolsó esély a lefújásra. A századparancsnok most néz rá a főrendőrre. ­ Minden állomás, figyelem. Felkészülni, felkészülni... előre, előre, előre: A gépkocsik előrezúdultak, a fiúk kapaszkodtak, mint az esze­ lősök. A sarkon befordulva megpillantottuk az épületet. Tangó Kettő velünk párhuzamosan futott be, és hallottam a közeledő helikoptere­ ket is. A tetejénél alacsonyabban szálltak az épület felé. A madarak mindkét oldalán kis kar nyúlik ki a köteleknek; amint a helikopter lebegni kezd a célpont fölött, az első ember kirúgja a kötelet, és már csúszik is le rajta, olyan gyorsan, hogy előbb ér a te­ tőre, mint a kötél vége. Felnéztem. A helikopterek éktelen zajjal, éktelen szélkavarással közeledtek, lesöpörve a tetőről mindent, ami mozdítható. Három méterrel a tető fölött megálltak. Már robbantak is a villanók; a pi­ lóták már leszedték az éjjellátót, mert a hirtelen fénytől kifehéredik, hasznavehetetlenné válik. A helikopterek mozdulatlanná merevedtek, majd fél­egy méteres kilengéssel hintázni kezdtek a tető fölött. A srácok siklottak le a köteleken. Mindegyik csoport hármas számújának külön feladata van, mert a saját felszerelése mellett viszi a hátán a töltetcsomagot is. Nagyon vigyáznia kell, nehogy leszakadjon róla a detonátor, vagy összekuszálódjanak a huzalok. Egyszerre mind a négyen rajta voltak a kötélen. Amint az első le­ ért, azonnal odébb ugrott, helyet csinált a többinek. Körülnéztek, nem dugja­e ki valaki a fejét a világítóablakokon, biztosították a tere­ pet. Pár másodperc, és a madarak elröpültek. Valaki kihajolt a bal felső ablakon; tudtuk, hogy Sierra Egy máris a puskatávcsövébe fogta; emiatt nem kell aggódnunk, ez az ő dolga. Nem szólt bele a rádióba, egyszerűen csak célba vette, fedez­ ve a behatolásunkat. Ha a terrorista veszélyt jelent, már a fejébe is fúródott egy 7,62­es Lapua, azzal a veszély kiiktatva.

A két hátsó mesterlövész, Sierra Három és Négy előreiramodott a G3­asával, olyan tereppontot választva, ahonnan két épületoldalt fog­ hat be mindegyik. Optikai irányzékra nekik nincs szükségük, hiszen jóval közelebb vannak, mint a többiek. Aki az épületből feléjük sza­ lad, azt elintézik. S ha a terroristák átfutnának rajtuk, a rendőrkordonban kötnek ki, amire azonban kicsi az esély; ahogy egy B századbeli mondta egyszer: Heckler & Koch urat nem létezik le­ körözni. Ahogy a Range Roverek fékeztek, már robbantak is a villa­ nógránátok. Kiugráltunk, odanyargaltunk a főbejárathoz. Zárva volt, s még mindig függöny takarta belülről. Dave a bal szélére erősítette a töltetet a mindkét felén ragadós szigetelőszalaggal. Mindenki hozzásimult a falhoz, felfelé nézve, az ablakokra sze­ gezve a fegyverét. Ha valaki ártó szándékkal kidugja rajtuk a fejét, nem sokáig fogja élvezni a kilátást. Dave elhátrált, s végigfuttatta a kezét a detonátorzsinóron, hogy benn van­e a gyutacsban, majd tovább az elsütővezetékig. Ha bármi zűrt észlel, azt mondja: „Állj", és akkor előkerül a fejsze ­ így történt a követségnél is Törpével. Mindkét csoport készen állt. Amint Dave ellépett mellette, Tim, a kettes számú már kezében tartotta a következő villanógránátot. Fegyver a vállgödrömben. Kibiztosítottam, és elkiáltottam ma­ gam: ­ Rajta! A mi töltetünk és az egyik első emeleti csoporté egyszerre rob­ bant. Beröpült mellettem a villanó, és én követtem: semmi értelme kivárni, amíg elmúlik a hatása, vele szinkronban kell cselekednem. A hall sötét volt, és megtelt a villanok füstjével. Újabb gránát robbant, egész testemben megrázott, a dobhártyámról nem is szólva. A villanás ráadásul vakító, nekem mégis együtt kell tevékenykednem vele. Gyakoroltuk ezt százszor is; a kezemen még mindig ott vannak az égési sebek, ahol egy ilyen dög nekivágódott. Az egész épület beleremegett a dörejekbe, vakító fénysíkok szel­ desték a sötétet. Láttam, hogy jobbra benyomul a másik társaság. Tudtam, hogy az én csoportom máris az első ajtó felé tart. A hall felderítve.

Megfordultam s konstatáltam, hogy ennél az ajtónál én vagyok a kettes számú. Csapatom két utolsó tagja is elhelyezkedett mellette. Robbanásokat, lövöldözést hallottam az emeletekről. Előkaptam egy villanót, és besoroltam az egyes számú mögé. Átdugtam a gránátot a válla fölött, hogy mutassam: készen állok. A hármas számú a velünk átellenes oldalon berúgta az ajtót. Amint tíz centi rés nyílt, bevágtam a gránátot, és mindnyájan utánatódultunk. Senkit sem aggasztott, hogy mi vár odabenn, mi történik, amikor az ajtót berúgjuk. Rengetegszer végigcsináltuk már, nincs idő ilyen­ kor a veszélyre vagy a kudarcra gondolni. Benn égett a villany, s a zaj meg a villanások megtették a magukét. Dave balra lépett; amint beugrottam mögötte, egy csomó embert láttam a sarokban kucorogni: fegyveresek, maszkosok nem voltak köztük. MP5­ös dörrent. Az embercsomó közepéből valaki kidugott egy AK­t. Fejére irányoztam a fegyverlámpát, és adtam neki egy rövid so­ rozatot. A túszok visítoztak, jajgattak, le kellett csendesíteni őket. Tim, aki mindkettőnket fedezett, elkiáltotta magát: ­ Lehasalni, lehasalni! ­ Rájuk fogta a fegyverét, hogy lássák, nem a levegőbe beszél, és mert további terroristák is rejtőzhettek köztük. Rángatta, lökdöste le őket a padlóra. Ilyenkor nincs helye fínomkodásnak meg érző szívnek. Dave előreindult, hogy megtisztítsa a szobát. Mivel félre kellett tolnia egy kanapét, szíjra engedte a fegyverét, és pisztolyt húzott elő. Tim elordította magát: ­ Hol vannak a terroristák, vannak még terroristák? Amint a szobát megtisztítottuk, jöhetett a következő. Kiléptem, miközben Tim egyre lökdöste vissza az embereket a padlóra. ­ Maradjanak ott, ne mozduljanak! A többi csoport is tette a dolgát. Elhúztam a négyes számúnk mellett, aki a hallt biztosította. Sarokban volt, hogy az egészet befog­ hassa, és a lépcsőn is fellásson. Odaértem az ajtóhoz: egyes számú lettem. A gázmaszkom alján meggyűlt a verejték, úgy ziháltam, hogy csörgött rajtam a golyóálló

ruha mellrésze. Tim mögém ért, és az orrom alá dugott egy villanót. Amint hármas számúnk is lett, benyomultunk. A szoba üres volt. Kiabálás a többi szobából: csendesítették le a túszokat. Ziháltam, hallgattam a rádiót, meg a házban lévők kiabálását. Fegyverek dörögtek, gránátok robbantak, szállt a füst, nyüzsögtek a népek. Még mindig maradt egy problémánk: nem tudhattuk, nem rej­ tőznek­e terroristák a túszok között ­ vagy hogy az utóbbiak nem bújtatják­e őket szándékosan. A Stockholm­szindróma* hoz­ záláncolja az áldozatot foglyulejtőjéhez; mindenkire fegyvert kellett szegezni, míg ki nem derül, ki kicsoda. Tim felindult a lépcsőn, a másik csoport egyik tagja fedezte. Las­ san ment, pisztollyal a kezében. Ellenőrizte, nem fenyeget­e veszély a lépcső felől, s ügyelt arra is, nehogy baráti tűz érje a másik összekötő részéről, akivel fel kell vennie a kapcsolatot. Találkoztak. Alig több mint két perc telt el az „Előre!" parancs kiadása óta. A lövöldözés abbamaradt, de a kiabálás nem. Füst kavargott mindenfe­ lé, a hívójelek egymás után jelentették rádión, hogy a körzetük meg­ tisztítva s hogy vannak­e áldozatok. ­ Nálunk van egy sebesült nő ­ közölte Hájpacni. Odanéztem: az egyik túsz a lábát fogta. Beleszóltam a rádióba: ­ Itt Három, van egy sebesült túszunk, egészségügyist kérünk, vétel. ­ Vettem, Három. Egészségügyis indul, vége. Dave kiment az ajtóhoz, hogy bevezesse az egészségügyist. Le­ adtam a helyzetjelentésemet. Most már az egész homlokzati rész meg volt világítva reflekto­ rokkal, a túszfogadók készen álltak. ­ Minden állomás, evakuálni a túszokat, evakuálni a túszokat. Mint valami emberi futószalag, úgy pakoltuk ki a jónépet. Nem szabad időt hagyni nekik a gondolkodásra, jobb, ha meg vannak ijed­ ve; kiabálni kell velük, hogy fegyelmezetten érjenek ki a fogadókig. Kapdostuk fel és lökdöstük ki őket. ­ Nyomás, nyomás! Kifelé! * Pszichiátriai szakkifejezés arra az esetre, amikor 1973­ban egy stockholmi bankrablás, ill. túsztartás folyamán a bank egy alkalmazottja beleszeretett az egyik fegyveresbe. (A fordító jegyzete).

Ugyanúgy bántunk velük, mintha terroristák lettek volna, sorban lehasaltattuk és megbilincseltük őket. ­ Ne mozogjanak, pofa be! Pisztolyt fogtunk rájuk. A századfőtörzs elemlámpával végigjárta őket, mindegyiknek felrántotta a fejét, és belevilágított a képébe. ­ Neve? Meggyőződve, hogy mindenki az, akinek mondja magát, kocsik­ ra rakatta és átvitette őket a rendőrkordonhoz. ­ Halló, Alfa Egy, itt Kettő. Valószínű pokolgépet találtunk. Megjelöltük, megyünk ki. Vétel. Villogó sárga fényt raktak rá. Ugyanezt teszik sebesült bajtárssal is; a sárga fény jobban áthatol a füstön, mint a fehér. ­ Itt Alfa Egy, vettem. Minden hívójel, ki az épületből, vége. Nyugtáztuk a vételt. Nem bántuk, hogy pucolhatunk. Visszame­ gyünk az adminisztratív körletbe, rövid kiértékelést tartunk, aztán irány Hereford. Akik előbb érnek a helikopterekhez, azoknak gyors útjuk lesz. A gyakorlat sikerült. Jól csináltuk, és ez nem is csoda. Minden­ nap kinn voltunk a lőtéren, épületekbe vetődtünk be, az ölőházban pattogtunk, gépkocsival téptünk föl­alá, kötélhágcsókon kúsztunk­ másztunk, amíg már bekötött szemmel is végre tudtunk volna hajtani mindent. A terroristákat a forradalomellenes hadviselési részleg kiképzői alakították, kivéve a nőt, aki a Belügyminisztériumtól jött. Ők persze ismerték a forgatókönyvet, de csak az eredetit ­ ami bármikor meg­ változhat a mi akcióink függvényében. Ha bármi gyanúsat észlelnek, akkor arra reagálva kell cselekedniük. A terroristák elleni harcot egyebek mellett úgy lehet megtanulni, hogy belebújunk a bőrükbe ­ és az Ezred, különösen a forradalomel­ lenes hadviselési részlege, ebben világklasszis. A mi hozzáérté­ sünkkel és tudásunkkal pár hónap leforgása alatt kormányokat lehet megdönteni.

22

F

ionával rendesen beindultak a dolgok. Egyszer ültünk a nappaliban, romantikusan csevegve a villanyszámláról, és én így szóltam: ­ Micsoda marhaság. Miért nem költözöl ide? Úgyis folyton a nyakamon lógsz, akkor meg nem mindegy? ­ Szívesen ­ mondta ő ­, de csak ha felezünk. ­ Én veszem a mosógépet, te a porszívót? ­ Nem hangzott rosszul; mivel éppen ügyeletben voltam, még együtt is tölthettünk valamennyi időt. Kihasználtuk alaposan. Lassan a ház is pofásodott. Jó kis ház volt, a város divatosabbik részén; nekiveselkedtünk az átrendezésnek, lecseréltük az ajtókat, osztoztunk a fűtés bevezetésén. Szaporodtak a bútorok, függönyök kerültek a helyükre. Én úgy tekintettem, hogy örökké ott maradok. Hová és minek költöznék? Otthon, édes otthon. 1986 júniusának egyik napján reggel nyolcra bementem a lakta­ nyába, és fél tízkor már otthon is voltam. Ügyeletben akadtak ilyen napok ­ és amúgy is meg akartam szerelni a Renault 5­ös kipufo­ góját, mert folyton leesett. Eszem ágában sem volt tizenöt fontot le­ szurkolni valami mesternek: drótozgattam­reparáltam magam. Délutánfele bementem a házba, és egy bögre teával letelepedtem a tévé elé. Fiona orvosnál volt; megállt az ajtófélfát támasztva, és így szólt: ­ Valamit el kell mondanom neked. Nem tudtam, hogy rea­ gálnál, ezért biztosra akartam menni. Andy, én terhes vagyok. Mintha Mike Tyson csapott volna szemközt. ­ Óriási. Na és hogy állsz hozzá? ­ kérdeztem. ­ Nem tudom. Nem tudom, jó­e ez vagy rossz. Gondolod, hogy tartsuk meg? Én megtartanám, ha te is úgy akarod. ­ Na jó, tartsuk meg, oké.

Korai még, vagy nem korai? Ki tudja azt megmondani bármikor is? Ijesztő is volt, meg kellemes is ­ fantasztikus érzés, hogy az em­ ber valami értékeset teremtett. Úgyhogy várandós apa lettem. A terhesség egyre jobban megviselte Fionát, hamar kifáradt a vérszegénységtől. Reggel fölkelt, mászkált egy kicsit, és már vissza is kellett feküdnie. Még szerencse, hogy ügyeletben voltam, haza tudtam ugrani teát főzni, babusgatni. Pénzünk nem volt valami sok. Még mindig közlegényzsoldot húztam, noha már elértem a szédítő őrvezetői rangot. A következő lépés minőségi változás lesz: a tizedesi fizetés komoly zsozsó. Mire a baba megszületik, remélhetőleg ezt is megumbuldálom. Mindeneset­ re isteni érzés volt úgy járni haza, hogy otthona van az embernek, és a gyereke is úton van bele. Karácsony táján, amikor Fiona a hetedik hónapban volt, kiderült, hogy februárban kiküldetésbe megyek. Osztottam, szoroztam: pont egy nappal a bébi születése előtt indulunk. ­ Semmi gond ­ mondta Fiona. ­ Majd előszedjük az álmoskönyvet, és kitalálunk valamit. Ugrálni fogok a rebarbara­ ágyásban, vagy ilyesmi. Különben magától is megjöhet korábban. Nyugi. Eljárt mindenféle tesztekre, és kérdezgette: ­ Hogyan lehetne egy nappal előrébb hozni? A barátomnak el kell mennie, és hónapokig haza se jön. Ott akar lenni a szülésnél. Egyre idegesebb lettem, mert tényleg ott akartam lenni: ez volt a legizgalmasabb dolog, ami az életben eddig történt velem. De a ki­ küldetést nem fogják egy nappal elhalasztani, csak mert McNab őrvezető úrnak kisbabája születik. ­ Előtte egy nappal rá kell hajtanod – mondtam Fionának, és előadtam a legújabb marhaságot, amit összeolvastam: Worcester­ mártás meg ananászlé keveréket igyon a kismama. ­ Beszélj a kölyök fejével. Magyarázd meg neki, törik­szakad, egy nappal előbb kell ki­ bújnia.

Az élet nem állt meg. 1986 áprilisában Bejrútban elrabolták John McCarthyt. Aztán 1987 januárjában Terry Waite­et. A sajtó hamaro­ san már arról spekulált, milyen szerepet fog játszani az Ezred a ki­ szabadításukban. 1987. január 28­án, alig egy héttel Waite eltűnése

után reggel összeverődtünk a csapatkörletben, mint rendesen. Ocsmány, szeles­esős nap volt. A fiúk olvasnivalót is hoztak magukkal szokás szerint. Csereberéltük az újságjainkat, teáztunk, beszélgettünk. Arról folyt a szó, hogy rendezzünk­e sportdélutánt, ami közutálatnak örvend a brit hadseregben. Kiugrottunk a közelharcházba pár órára, aztán kisöpörtük a han­ gárt, és elegünk lett. Unalmunkban elhatároztuk, hogy tényleg rende­ zünk egy sportdélutánt, egye fene. Egyszer csak Gaz felütötte a fejét az újságból. ­ Mi a lófasz, ez nekem új! A Daily Express szalagcíme így szólt: „Az SAS Waite után kutat a városban." ­ Kár, hogy mi más munkára megyünk ­ sóhajtott fel Gaz. ­ Milyen remekül lebarnulhatnánk arrafelé. Nem foglalkoztunk vele. Ha nem a mi melónk, nem érdekes. ­ Nyilvánvaló volt, hogy el fogják kapni ­ mondtam Gaznak. ­ Egyetlen fogadóiroda nem adott volna rá esélyt, hogy előbb­utóbb nem csatlakozik McCarthy pajtáshoz. ­ Tudom ­ felelte Gaz. ­ És aztán valamelyik szerencsés flótást megkérték, tegye érte kockára az életét. Mivel a terhessége alatt olyan beteg volt, az utolsó három­négy napra Fionának be kellett feküdnie a kórházba. Amikor csak lehetett, beugrottam hozzá, és buzeráltam a nővéreket, hogy indítsák meg a szülést. ­ Nyugalom ­ mondták ­, össze fog jönni. A laktanyában előadtam a nagy helyzetet a századfőtörzsnek. ­ Mikor indulhatnék a lehető legkésőbb kedden? ­ kérdeztem. A főtörzs bement az írnokhoz. ­ Danny, mi a helyzet a melóval? Mikor indulnak? Danny turkálni kezdett a papírjai között. ­ Ha fél kettőkor startol, és rekordot dönt, még kiérhet Heathrow­ ra. ­ Na hát akkor ­ fordult felém a főtörzs. ­ Fél kettő, hallotta. Kifelé mentemben még utánam szólt: ­ Andy, érjen oda. Nehogy elbaszarintsa nekem. Visszamentem a kórházba Fionához. ­ Holnap fél kettőkor el kell innen tűznöm, akár van gyerek, akár nincs. ­ Nyugi, majd az orvosok csinálnak valamit.

A szülei felutaztak Hampshire­ből; a házunkban maradnak, míg én oda leszek. ­ Ne aggódj, fiam ­ mondta az anyja ­, ha elkezdődik a szülés, egyig vele maradhatsz, aztán majd felváltalak. Visszahajtottam a laktanyába, hogy mindent előkészítsek. Ta­ lálnom kellett valakit, aki szintén jön a melóra. Kétfésűs Johnnyt el­ nyelte a föld. Végül bekukkantottam a tornaterembe, ahol Hájpacni és Paul Hill emelgetett, miközben egymást ugratták. Paul egyenesen egy kaszinóból lépett be hozzánk, ahol krupi­ éként dolgozott. Eszméletlen életet élt, minden este bulizott, és reg­ gel támolyogva állított be. Egyszer a Távol­Keleten együtt huszon­ egyeztek Hájpacnival valami lerobbant csehóban. Paul, a profi számolt, osztott, szorzott ­ és vesztett, mint az istennyila. Hájpacni totál részeg volt, alig bírt megülni a székén ­ és egy kisebb vagyon­ nal távozott. ­ A cuccom össze van pakolva. Induláskor bedobnátok a kocsiba? ­ Semmi dráma. Hazahajtottam, és az éjszakát a telefon mellett töltöttem. Semmi sem történt. Másnap reggel, alighogy beálltam a zuhany alá, megcsördült a telefon. ­ Elkezdődött a vajúdás ­ mondta Fiona apja. ­ Állítólag nem fog gyorsan menni. Tán egy órába is beletelik. Tíz perc múlva a kórházban toporogtam. Megindultak a fájások, és mi csak ültünk ott, teáztunk. Fionát átköltöztették egy másik szobába, bekapcsolták a rádiót, újságokat hoztak. Meg volt rémülve; én is meg voltam rémülve. Aztán azt mondta: ­ Nem probléma, ha nem leszel itt, amikor megszületik. Bár nagyon szeretném. Életemben először éreztem úgy: nem akarok elmenni. Holnap igen, vagy talán már néhány óra múlva is, de ebben a pillanatban nem. Nagyon szerettem volna látni ezt a valamit, amit én teremtet­ tem; sohasem éreztem ennyi szeretetet, mint most ez iránt a gyerek iránt, akit még nem is láttam. Kilenckor bejött egy nővér azzal, hogy telefonon keresnek. A kurva életbe! Egymásra néztünk Fionával. Mindketten ugyanarra gondoltunk: hívnak, indulnom kell rögvest.

Paul szólt bele a kagylóba: ­ Megváltozott a terv. A szívem a torkomban dobogott. Aztán elröhögte magát. ­ Beszartál, mi? Csak azt akarom mondani, hogy úgy döntöttünk, mind egyszerre indulunk fél kettőkor. A vajúdás folyt tovább. Én vedeltem a teát, Fiona szenvedett, az­ tán délben elkezdődtek a nagy fájások és görcsök. Szentségelt, vi­ sítozott, szidott engem, mint a bokrot. Töketlennek éreztem magam. Semmit se tehettem, csak a kezét szorongattam. Rám szólt, hogy eresszem el. Aztán rám szólt, hogy fogjam már meg. Zűrös és lármás egy óra volt. Furdalt a lelkiismeret, amiért fájdalmai vannak, és még inkább, hogy hamarosan el kell mennem. Úgy is mint tapintatos leendő apa, megjegyeztem: ­ Ide süss, most már tényleg hajts rá, mert indulnom kell. ­ Tudom, tudom, tudom. Negyed kettőkor bedugta a fejét az ajtón az anyja. Homlokon csókoltam Fionát. ­ Muszáj mennem. ­ Tudom, te szemét! ­ Majd találkozunk. Kihajtottam a laktanyába. A többiek az őrbódénál vártak. ­ Na, mi van? ­ Lófasz, az van. Kitéptünk Űrszekerek Kettőre; mogorván ücsörögtem hátul, sza­ vamat nem lehetett venni. Amint megérkeztünk, betelefonáltam a kórházba. Semmi. Átmentem a jegykezelésen, és újra telefonáltam. ­ Történt már valami? ­ Ki maga? ­ Az apa volnék, ha volnék. ­ Megnézem. Egy örökkévalóságig kellett várnom. ­ Egyelőre semmi. Ittam még egy kávét. A többiek a bárpultnál piáltak. Megint telefonáltam. Semmi. Be kellett szállnunk. Még egy hívás. Semmi. Már a beszállókártyával a kézben sorakoztunk, amikor tettem egy utolsó próbát.

­ Itt McNab, a változatosság kedvéért. ­ Várjon csak, várjon csak. Azt hiszem, a nagymama akar ma­ gával beszélni. Letette a kagylót, futó lépteket hallottam. Aztán Fiona anyja kap­ ta föl nagy lihegve: ­ Megvan! Pár perccel ezelőtt meglett! ­ Keze­lába négy? ­ Igen. ­ És amúgy micsoda? ­ Leány. És gyönyörű. A súlyát még nem tudom, de mindene rendben. Leány! Tudtam, hogy Kate lesz a neve. Ezt már elhatároztuk. Főbe vol­ tam kólintva. És ujjongtam. Apa vagyok! Aznap istentelenül füstös lehetett az indulási csarnok, mert ahogy letettem a kagylót, csupa könny lett a szemem. Beszálltam a többiekhez, és Paul megkérdezte: ­ Megvan már? ­ Leány! ­ Gratulálok, haver. ­ Vigyorogva rázta a kezem. ­ Fantasztikus érzés, mi? Még az aranyifjú Paul is emlékezett rá, milyen érzés ez. Úgy imádta a lányát, hogy én azt eddig fölfogni se bírtam; pont tőle na­ gyon furcsa volt. Ez a pasas nem törődött semmivel, csak élvezte az életet, de a szíve mélyén meg az agya hátuljában folyton ott volt a lánya. Most már értettem is, hogy miért. Most már pontosan tudtam, mit érez. A kiküldetés egyik előnye az, hogy első osztályon utazhattunk, úgyhogy mindjárt előkerültek a kis pezsgősüvegek. Hosszú repülés volt, mind a hatan rendesen leszoptuk magunkat. Hetekig várhattam az újabb híreket. A nekünk címzett levelek először Herefordba mennek, ott összegyűjtik őket, aztán to­ vábbküldik a követségre vagy konzulátusra, vagy a szervezetnek, amelyikkel éppen összedolgozunk. Majd meghaltam már egy fényképért. Végül két levél is jött egyszerre. Éreztem, hogy képek vannak bennük. Föltéptem őket, és a srácok körém sereglettek. Kétfésűs áthajolt a vállam fölött. ­ Gyönyörű, igaz?

­ Anyád ­ förmedtem rá. ­ Csupa nyálka meg mocsok. De ettől eltekintve tényleg gyönyörű. Aztán csak ültünk ott körben, és gügyögtünk neki.

Duplán szar meló volt az akkor: hetekig ücsörögtem valami hegyoldalban, és közben vágytam vissza Herefordba. De minden rosszban van valami jó: ezen a részén se jártam még a világnak. 1987 május végén értem haza, vagy tíz kilóval soványabban. Én mindössze dizentériát kaptam, de Kétfésűs állítólag tífuszt. Két nap múlva aztán kiderítették, hogy csak vakbélgyulladás. A laktanyában lepakoltunk, Hájpacni fölhívta a feleségét, hogy jöjjön érte, és felajánlotta, hogy engem is hazavisznek. Ahogy odahajtottunk a házhoz, megrebbent a függöny, aztán ki­ szaladt Fiona, karján egy csomaggal. Megcsókoltam Fionát, és átvettem a bebagyulált, alvó babát. Be­ kukucskáltam a kendőbe, és először láthattam meg az arcát. Mintha villám csapott volna belém: deformált a szája! Amúgy a leg­ gyönyörűbb baba a világon. ­ Mi baja? ­ kérdeztem. ­ Csak az ajkát szívja ­ nevetett Fiona. ­ Ne aggódj, tökéletes. Hájpacni és Hájpacniné úgy kotyogott mellettem, mint két kot­ lós. Rabul lettek ejtve, és az elkövetkező években úgy termelték a gyereket, mint a megszállottak. Csodálatos volt Kate­el foglalkozni. Órákig néztem az összeszorított kicsi kezét, s közben arra gondoltam: ezt én teremtet­ tem! Nem szerettem, hogy néha alszik is, azt akartam, hogy ébredjen fel; nemsokára aztán megtanultam, hogy ebben a korban a babák egyebet se csinálnak, mint alszanak meg szarnak, de kit vigasztal ez?

Enónak és nekem felajánlották, hogy két évre szabadságolnak az Ezredtől, ha felcsapunk a „Det"­hez, az Észak­Írországban működő hírszerző alakulathoz. Akkoriban én a behatolást előkészítő osztag­ nál voltam ügyeletben, ő meg a mesterlövészeknél. Éppen rendet raktunk a csapatkörletben, súroltuk le a cuccot, tisztogattuk a fegyvert. Bejött az írnok, és azt mondta:

­ Andy, Eno, a századparancsnokhoz. ­ Elszúrtunk valamit? ­ kérdeztem. ­ Nem hinném. Eno nyugisan baktatott mellettem; olyan nyugis volt, hogy az ember azt hihette, megállt a szívverése. A főnök az asztalánál ült. ­ Mit szólnának, ha megkérdezném, akarnak­e két évre átmenni a vízen túlra a Dethez? ­ Nem ­ feleltük rá karban. A Det egyszer kiküldött egy Ezred­ürgét Dungannonba, hogy rej­ tekből figyeljen egy fogadóirodát. Néhány kölyök teljesen véletlenül észrevette; az ürgének sikerült meglógnia, de a Det másnap, mintha mi sem történt volna, vissza akarta küldeni ugyanoda. Valaki meg­ hallotta, amint a műveleti tisztjük azt mondja: ­ Kit érdekel, ha lebukik, nem közülünk való. ­ John, a sza­ kaszrangelső hírét vette ennek, átröpült, és a maga keresetlen modo­ rában intézkedett. Most úgy tűnt, minden századból kinéztek két fickót, és meg­ kérdezték, volna­e kedvük. A legtöbbnek nem volt; a végén az ezred­ parancsnok összehívott mindenkit, és így szólt: ­ A Detet végig kell csinálnunk. Újra el kell tanulnunk mindazt, amit ők tudnak. Kiestünk a gyakorlatból, pedig jóformán mi találtuk ki az egészet. Úgyhogy vissza kell szereznünk ezt a tudást. Az Ezrednek komplett katonákra van szüksége, és ahhoz ez is hoz­ zátartozik. ­ Ellentmondást nem tűrő pasas volt; lehetett szeretni vagy gyűlölni, köztes megoldás nem volt. Pár nap múlva újra hívatott bennünket a századparancsnok. ­ A következők között választhatnak ­ mondta. ­ Vagy átmennek két évre a vízen túlra, vagy nem mennek sehová. Önként csaptak fel az Ezredbe, vállalták az akciókat. Ez is egy akció; ha nem hajlandók, nem maradhatnak meg az Ezredben. Úgyhogy hajlandók lettünk. Régebben, mivel Észak­Írországban az MI5 és az MI6* is érdekelt volt, a hírszerzés teljesen szétesett. Ezért 1972­ben a hadsereg létrehozta a maga titkos hírszerző szervezetét, a „14. hírszerző egységet". Újoncokat a reguláris ezredekből toboroztak, s ezeknek többhetes tanfolyamot kellett elvégezniük megfigyelésből, * Az MI5 a belföldön (tehát alkalmasint Észak­Írországban is) tevékenykedő el­ hárítás, az MI6 pedig a külföldön működő hírszerzés szervezete. (A fordító jegyzete).

követésből, híradásból és ügynöktartásból. A válogatás két fő kritériuma a „14."­be ­ mi csak Detnek hívtuk ­ a találékonyság és a lelkierő volt. Fizikai állóképességre, nem úgy, mint az Ezrednél, nem volt nagy szükség. A Det olyan embereket ke­ resett ­ főleg huszonéves tiszteket és tiszthelyetteseket mind a három haderőnemtől ­, akik végre tudnak hajtani hosszú távú megfigye­ léseket, néha csupán pár méternyire rejtőzve a felfegyverzett terro­ ristáktól. Én úgy néztem ekkoriban, hogy a Det szeretne kiterjeszkedni Észak­Írországon túlra. Folyton ajánlgatták nekünk, hogy elvégzik számunkra az előzetes felderítést a világ legveszedelmesebb tájain is ­ de mi ezen csak nevettünk. Ők Észak­Írországra voltak hitelesítve, és kész; hogy a jó istenbe tudnának minekünk felderíteni, amikor azt se tudják, mit igényelnek az aknavetőink, helikoptereink, csapataink? Nemhiába csúfolták őket örömkatonáknak. Az Ezred tehát úgy döntött, hogy eztán a Detben való szolgálat is részét fogja képezni a rutinfeladatoknak. Eno és én a vizsgának még a gondolatát is utáltuk. Végül is négyen hajtottunk oda hozzájuk ­ én, Eno, egy Mac nevű figura a D századból és Bob P. a G­ből. Egyi­ künk se önként jelentkezett, mit mondjak. Az első, akibe belebotlottunk, Törpe volt. ­ Mostan kiképző vagyok itt, apafej ­ mondta. ­ Szólíthatsz nyu­ godtan törzs úrnak. ­ Lófasz a seggedbe, törzs úr ­ felelte Eno. A teljes ki­ képzőszemélyzetet ismertük, a szakácsokat is beleértve. ­ A következő fél évben nagyon meg lesznek hajtva ­ mondta a kiképzésvezető főtörzs. ­ Semmi szabadidő, eltávozás. Ha a táborból kiteszik a lábukat, az csak azért lesz, mert munkába mennek. Különben maradnak idebenn, punktum. Hogy miért, annak oka van, csakhogy nem kötjük az orrukra. Összenéztünk: na bassza meg! Az első egy­két estét még csak végigültük odabenn, mint a hülyék. Aztán Mac így szólt: ­ Telefonálok a feleségemnek, hogy jöjjön és szedjen föl ben­ nünket. Felvettük a futócuccunkat, mintha csak dzsoggolni akarnánk egyet a gyakorlótéren. Elügettünk az úton, beszálltunk a kocsiba, és eltűztünk Herefordba.

Egy másik alkalommal az ügyeletes csapatunk vitt el bennünket, akik épp arrafelé gyakorlatoztak. Úgy megterveztük a kiszökést, mint valami hadműveletet; az egyetlen gond az volt, hogy a kapunál el ne röhögjük magunkat. Legtöbb esetben éjjel tizenegyre otthon voltam; másnap reggel hatkor indulnom kellett, de megérte. Utáltam az egészet, és örömet szerzett, hogy kijátsszuk a rendszert. Egy hónap múlva lebuktunk, és alaposan kézbe vettek ben­ nünket. Teljesen el voltunk már kanászodva. Macet kirúgták a tanfo­ lyamról, ami még jobban feldühített. Időtlen idők óta szolgálunk az Ezredben, erre úgy bánnak velünk, mint taknyos kölykökkel. Mac persze odavolt a gyönyörtől, de nem sokáig; visszazavarták a következő kurzusra, és kezdhette elölről. A tanfolyamon részt vevő mezei fazonoknak nem volt szabad tudniuk, kik vagyunk, de szart se ért az óvatosság, hiszen voltak ott olyan ürgék, akik velünk együtt csinálták a válogatást, csak elbuktak, meg voltak más hapsik is az Ezredtől. Egyik este Enóval meg Bob P.­vel ücsörögtünk az ebédlőben; szidtuk a világot, mint a bokrot, szuahéli tájszólásban. Bejött két ürge a G századtól, és észrevettek bennünket. ­ Hahó, Andy, hogy ityeg a fityeg? ­ Letelepedtek mellénk, elcse­ vegtünk. ­ Na, milyen örömkatonának lenni? Megkaptátok már a lopako­ dókészletet? ­ Aha, osztályon felüli, baszd meg. A szájukba rágtam, hogy kényszerből vagyok ott; nehogy már azt higgyék, önszántamból csaptam föl cowboynak. ­ Na, sziasztok ­ mondták. ­ Beugrunk a városba, elvégre péntek este van. Ti bezzeg a pisztolyotokat fogjátok fényesíteni, mi? Hiába, a gyöngyélet az gyöngyélet. Egy hét múlva a tornateremben odajött hozzánk egy B századbeli. ­ Tudjátok, hogy azokat a marha G századbelieket megfe­ nyítették? Akikkel a múltkor fecsegtetek. Valaki meglátott bennete­ ket, és kiderült, hogy tilos, mert államtitkot képeztek, apám. Nem láttunk a pipától. Mivel a tanfolyamra bárhonnan bárki jelentkezhetett, az alapok­ nál kezdték. ­ Ez itten egy hátizsák. ­ Az életben nem unatkoztam még ennyit. Végül aztán csak eljutottunk oda, ahol már érdekelni

kezdett. Elsajátítottuk a különféle figyelési és figyeléselhárítási technikákat, azt, hogy hogyan lehet a lehető legtöbb információt a lehető legkevesebb szóban leadni rádión. A közelharcházban itt csakis pisztolymunka folyt; dalolva zúgtunk át rajta. Napokat töltöttünk a lőtéren, aztán a figyelést és a közelfelderítést gyakoroltuk: hogyan lehet bejutni gyárakba, házakba. Néha olyan volt, mint a tévedések vígjátéka: a hapsik beszorultak az ablakkeretbe, és a röhögés rázta ki őket. Mindenki új személyazonosságot kapott, az eredeti neve kez­ dőbetűivel és ugyanazzal a keresztnévvel, hogy el ne felejtse. Ha majd álnéven dolgozunk, mindig úgy írunk alá, hogy valamivel ide­ jében emlékeztessük magunkat, kik is vagyunk éppen ­ mondjuk hu­ pilila tollat használunk, vagy a jobb mellzsebünkben tartjuk, nem a megszokott balban. Megtanultuk, hogyan kell titokban bejutni egy házba, amit át akarunk kutatni. Megtanultuk, hogyan lehet követni egy embert meg az egész családját heteken át, hogy a rutinjukat kifürkésszük, hogy tudjuk, melyik mikor mit csinál éppen ­ s hogy biztosra mehessünk, ha be akarunk hatolni a házukba. Az ürgét folyamatos megfigyelés alatt kell tartani, hogy tudhas­ suk, tényleg elment­e a klubba a feleségével meg a kölykökkel, s hogy a felesége nem indult­e előbb haza lefektetni az apróságokat. Ki kellett dolgoznunk eljárásokat arra az esetre is, ha épp a házban ügyködnénk, amikor a pasas váratlanul betoppan. Az ilyen előkészületek hetekig eltartottak. El kellett sajátítanunk a legkülönfélébb fényképezőgépek hasz­ nálatát, beleértve az infravörösét is, amivel sorszámokat, dokumentu­ mokat meg fényképeket lehet lekapni. Egyszóval mire a kurzus véget ért, rengeteg mindent tanultam; szerencsésnek éreztem magam, és alig vártam, hogy a gyakorlatban is kipróbálhassam mindezt odaát. Indulás előtt elbeszélgettem Fionával. ­ Van öt nap szabadságom ­ mondtam. ­ Nem akarsz véletlenül férjhez menni? ­ Miért is ne? Hát persze, miért is ne? Hiszen család voltunk már úgyis. Azóta új házba költöztünk Herefordnak egy nemrég beépült részén, és min­ den tökéletesnek látszott.

Dave, a keadyi járőrparancsnokom még a Green Jackets­időkből volt a násznagy. Elvégezte a melót, aztán teljes erőbedobással igye­ kezett elcsábítani az egyik tanút, Fiona barátnőjét. Kate volt a koszo­ rúslány. Ez volt Kate első karácsonya. Kibéreltünk egy házat a déli ten­ gerparton. Kate nem volt valami jó alvó, aminek én örültem. Éjfélkor jó alaposan bebugyoláltam, kitoltam a gyerekkocsiban, és hajnali ha­ tig sétáltunk a parton. Csak néztem a gyönyörű arcocskáját, és ko­ tyogtam, mint a kotlós. Amikor visszaértünk, megint fölébredt, úgyhogy betettem az autóba, és kocsikáztunk egyet. Folyton hátranézegettem, hogy minden rendben van­e. Hatalmas kék sze­ mével visszanézett rám a takaróból, a bóbitás sapka alól. Fantaszti­ kus időszak volt az. A következő két évben összesen ha három hónapot láttam.

A „technikai támadást", vagyishogy azt, hogy miniatűr adót tele­ pítünk fegyverekbe, a hetvenes évek végén találták ki, és akkor jött jól a biztonsági erőknek, ha titkos fegyverraktárra bukkantak. Az el­ képzelés az volt, hogy amikor a fegyvert felveszik, az adó működé­ sbe lép, s így a terroristák mozgását ellenőrizni lehet. Megszoktam a Detet, élveztem a munkát. Eno és én egy olyan társasághoz kerültünk, amely Derry és környékén tevékenykedett. Minden este fél hétkor „imádkoztunk". Mindenki bejött a terepről, és kiértékeltük a történteket. Volt egy önkiszolgáló bárunk egy vityillóban, rengeteg dobozos piával. A Detnek olyan rossz volt a híre, hogy a vityilló direkt úgy épült: ha bulit rendeztünk, az ablakokat ki lehessen emelni és el­ távolítani. Volt egy furcsa rítus, amin minden új fiú átesett; a kiivott dobozainkat fölhalmoztuk, aztán bejött a parancsnok, és így szólt: ­ Isten hozta a Detnél. Igyon velünk egy Guinnesst. ­ Az ille­ tőnek innia kellett, s közben a többiek üres dobozokkal dobálták. A gyakorlatban is kipróbáltuk mindazt, amit felkészítéskor tanul­ tunk. Titkos házkutatás, irodák, boltok átforgatása információgyűjtés céljából. Izgalmas ügyek. Csakhogy legtöbbször hetekbe tellett, míg egy harminc másodperces kutatást részletesen megterveztünk. Persze előbb­utóbb az IRA is észrevette, hogy „megtechnikázzuk" a fegyvereiket. Azok a fiúk nem hülyék, és min­

denféle ellenőrző műszereik vannak. Macska­egér játékot játszottunk egymással. Tudták, hogy megbütyköltük a fegyvereiket, tudták, hogy poloskát telepítettünk a házaikba. Ellenlépéseket tettek, amikre mi ellen­ellenlépésekkel válaszoltunk. Másik lehetőségünk az volt, hogy kicseréltük a pokolgép­alkatrészeiket, ha rájuk bukkantunk a rejtek­ helyeiken. Egyszer egy regényíró azt írta a könyvében, hogy temetés előtt poloskát telepítünk az IRA­koporsókba, és lehallgatjuk, miről be­ szélgetnek a gyászolók; attól fogva a játékosok minden koporsón és hullán végigmentek a letapogatóikkal.

1988 nyarát írtuk már akkor, és Fiona új házat keresett. Esz­ méletlenül megugrottak az ingatlanárak, pár hónap leforgása alatt egy vagyont kerestünk; egy nő elsírta magát a telefonban, amikor megtudta, hogy lekésett a házunkról. ­ És most megvesszük a legnagyobb házat, amire a pénzünkből futja, és kidekoráljuk ­ mondtam. Fiona talált is egyet míg én oda voltam, egy Herefordtól hat mérföldre eső faluban. Nagy ház volt, de rendbe kellett hozni. Ötnapi szabadságot kértem, nekiestünk. Motorosfűrésztől a nyesőollóig ki­ kölcsönöztünk egy csomó mindent. Sötétedésig a ház körül tettünk­ vettünk, utána odabent. Imádtam; igazi családi élet: három hálószobás házam volt, garázzsal, fákkal a kertben. Én, aki kölyökkoromban tanácsi odúkban laktam, vagy a nagynéniéknél húztam meg magam, valódi háztulajdonos lettem. Feleségem volt, gyerekem, boldog életem egy meghitt kis faluban. Rózsásnak ígérke­ zett a jövendő. Kate még pelenkás volt, imádtam a karomban tartani, babusgatni. Az én szememet örökölte ­ nem győztem betelni a nézésével.

Egy bombaműhelyt figyeltünk: renoválás alatt álló múlt századi ház, bemeszelt ablakokkal, bútorozatlanul. Tudtuk, hogy erre hasz­ nálják, mert Dave 1­gyel a múlt éjjel átfésültük. Pisztollyal a kézben, összegörnyedve. A konyhapadló betonból, közepén ipari méretű kávédaráló; akár táblát tehettek volna ki, hogy: bombagyár. Mostan­

tól tehát „célon" kell maradnunk, figyelni, ki megy be, ki jön ki. A nem brizáns robbanóanyag nem áll el sokáig, ha nem óvják az ele­ mektől. Amint a bombát megcsinálták, hamarosan föl kell használniuk ­ mi meg éppen azért voltunk ott, hogy ezt megaka­ dályozzuk. ­ Két férfi, egyik kék farmerben, másik feketében, utóbbi kopasz. ­ Bementek a házba. Vétel. ­ Itt Alfa. Vettem. Mivel régóta ott voltunk, el kellett sétálnunk a cél előtt, hogy lássuk, mi folyik. Végeztek már? Csinálják még? ­ Delta foxtrott. ­ Delta foxtrott, vettem ­ mondta Alfa. Kiszálltam a kocsimból. Farmer volt rajtam, ócska futócipő, kék bomberdzseki. A hajam mint egy tizennyolc éves focistáé ­ hátul hosszú, oldalt rövid. És zsíros: úgy néztem ki, mintha ebben a szer­ kóban keltem volna ki az ágyból. A kocsim ugyanilyen szar állapotban. Derryben voltunk, a bogside­i és creggani lakótelep között. Szürke, hideg idő, sorházak a végtelenségig föl a creggani dombon. Tél volt, éreztem a tőzegfüst szagát. Alfa, a pillanatnyi osztagparancsnok azt akarta, hogy valaki bal­ lagjon végig a két házsor közti sikátoron. Én voltam a legközelebb, és én még úgysem sétáltam. ­ Itt Delta, jelentkezem ­ szóltam bele a mikrofonomba. ­ Alfa, vettem. A sikátorhoz érve két legényt pillantottam meg a sarkon. Nagy­ jából úgy festettek, mint én, csak cigaretta lógott a szájukban, és összecsavart újság volt a farzsebükben. Egy alacsony falon üldögéltek a sikátor szájánál. IRA­megfigyelők? Nem tudhattam. Hideg lévén, zsebre vágtam a kezem, és fejemet leszegve, ha­ tározottan lépkedtem, mint aki megy valahová. Befordultam, de dombnak fel nem láttam senkit. A talaj kemény föld, tele elhányt dobozzal meg kutyaszarral. A két srác ügyet se ve­ tett rám. Talán arra várnak, hogy kinyissanak a bukik. Szörnyű érzés volt caplatni a sikátorban, s tudni, hogy ezek ott vannak mögöttem. Céltudatosan mentem, nem néztem hátra. A far­ merem elejébe dugva a kilenc milliméteres Browning, zsebemben jó sok töltény. Ha megszólítanak, igyekszem nem válaszolni. ­ Itt Alfa. Delta?

Tudni akarták, hogy vagyok. Nem szólhattam bele a rádióba; a srácok meghallanák. Kétszer megnyomva a gombot, elküldtem két rövid csendeshangolást. ­ Itt Alfa, vettem. Most már tudják, hogy egyelőre semmi vész. A hátsó ajtó csukva, de kihallatszott a daráló halk moraja: még mindig a bombát csinálták. Emberek jöttek­mentek, nem beszélhettem, de a többieket hallot­ tam a rádióban. ­ Alfa, itt November mozgásban. ­ Eno útnak eredt valamerre. ­ Itt Alfa, vettem. Delta, jelentkezz. Klikk, klikk. ­Vettem, a ház hátuljánál vagy? Klikk, klikk. ­ Darálnak még? Klikk, klikk. Beugrottam a sarki boltba, vásároltam egy üveg tejet meg egy sportlapot. Most a ház előtt fogok elhaladni, hátha ott látok valamit. ­ Alfa, itt Lima, Delta jön vissza a Charlie­jához. ­ Alfa, vettem. Rick megpillantott, és máris adta tovább az információt. ­ Delta komplett. Visszaültem a kocsimba. ­ Alfa, vettem. Elhajtottam. Két óráig semmi sem történt. Maradtam továbbra is a csapattal, de nem közvetlenül a célon, mivel már megmutattam magam. Per­ sze, ettől még figyelnem kellett, mindenféle mozgást jelentenem a többieknek, és a hely hangulatát is szondázhattam: változott­e valami tegnaphoz képest? Ha igen, mi? Nem egy turistaút, az biztos. Pár hónappal ezelőtt egy embe­ rünket ezen a szent helyen nyírták ki. Azt csinálta, amit én, ült a ko­ csijában, a játékosok meg kiszúrták, odamentek hozzá, és fejbe puf­ fantották. Egy csomó kocsi között parkoltam az újságot böngészve, szend­ vicset rágva, száz méterre a célponttól. Alfa a rádióba beszélt, szervezte a dolgokat, amikor hirtelen va­ lami kék cikázott el előttem, ketten ültek benne. Láttam, hogy az egyik arc bepillant a sikátorba. Próbáltam beszállni a rádióforgalomba.

­ Figyelem, figyelem, Charlie Egy mozgásban, Charlie Egy mozgásban. Nem sikerült, Alfa még mindig beszélt. Nem tehettem mást, vállalnom kellett. ­ Delta mozgásban. Folyamatosan jelentettem, miközben téptem a célkocsi után. A lebukás veszélye most már nem érdekelt. Ha magam mögött káoszt hagyok, nem számít, csak az előttem haladó játékosok ne orrontsa­ nak meg semmit. Nem szabad elveszítenem azt a pokolgépet, különben sokan meghalhatnak. Kereszteződéshez érve balra pillan­ tottam: semmi. Lefordultam Bogside felé. Két kereszteződésen átsuhanva jelentettem: ­ Figyelem, figyelem. Charlie Egy mozgásban. Le Bogside­ nak. Végre bekapcsolódhattam a hálózatba. ­ A Bogside­nál van, megy tovább Little Diamond felé. ­ Lima mozgásban. Lima támogat. ­ Rick hajtott utánam. Megtaláltam a célpontot, épp amikor behajtott a Bogside­ba, és felzárkóztam hozzá. ­ Valószínűleg ketten, elöl, Sierra 60­65­ös. Halad! ­ Alfa, vettem. ­ November, vettem. A csapat többi tagja is felém zúgott most már. Ha elvesztjük a bombázókat, az végzetes lehet. Az utas hátrafordult, felém nézett. Próbáltam lezsernek látszani; belenéztem a szemébe, aztán eltekertem a fejem. Azt akartam, hogy helyezzék el a bombát az új rejtekben, mi meg szépen megtaláljuk és eltávolítjuk. Ha most tűzharcba bonyolódunk, soha nem kapunk tel­ jes képet. Már mögöttük voltam, a pofa még mindig bámult. ­ Ketten vannak, nagyon figyelnek. Balra fordul. Stop, stop, stop. Delta foxtrott. Balra mennek, Little Diamond felé. Első utca balra. Úgy ismertem a várost, mint a tenyeremet; tudtam, hol laknak a játékosok, milyenek a gyerekeik, hova járnak suliba. Tudtam, hogy ez lesz a végállomás. ­ Stop, stop, stop! Elhajtottam mellettük, beálltam egy parkolóba. Kiszálltam, hogy mire elhagyják a kocsit, én már gyalogoljak.

­ Lima foxtrott. Rick mögöttem volt. Láttam, hogy egyenesen besétál a la­ kótelepre. Ehhez baromi bátorság kell: nem tudhatta, mi várja ott. Lehet, hogy a terroristák fel vannak fegyverezve. Lehet, hogy másik kocsiba akarják átrakni a pokolgépet. Lehet, hogy már ki is van élesítve. A lakótelep főtere felé tartva megpillantottam egy boltként szol­ gáló konténert. Gyerekek szaladgáltak körülötte, asszonyok lestek ki az erkélyekről. Nemigen volt hová menni innen, de úgy kellett ten­ nünk, mintha határozott úticélunk volna. Rick elment a bolt mellett, és meglátta a kocsijukat. Követtem, hátha megfigyelőkbe vagy csapdába botlik. ­ Halló, halló ­ szólt bele a mikrofonjába. ­ Charlie Egy kipa­ kol, Charlie Egy kipakol. ­ Delta támogat ­ jelentkeztem. ­ Delta támogat, Lima. ­ Bal felsőbe rakják. Bal felső lakás. Igen. Igen. Rick bement a közbe, és tovább jelentett: ­ Alfa, itt Lima. A tárgyat kipakolták, a bal felső lakásba. Hárman vitték, két ember figyelt. Üresnek látszik. Ablakok bedesz­ kázva. ­ Alfa, vettem. Már hallottam a többi kocsinkat is, ellenőrizték, nincsenek­e egyéb játékosok a környéken. Figyelni fogják a térbe torkolló ut­ cákat, hátha a játékosok oda akarják telepíteni a „tárgyat". Erről a bombáról most már nem szabad leszállnunk. Innen nem juthat ki. A Bogside­ban nem könnyű szemmel tartani valamit, de mi megcsi­ náltuk. Az a döntés született, hogy a rendőrség megszállja a teret, házkutatásokat tart, és közben „megtalálja" a pokolgépet. Az újságok nem sokat írtak az esetről. „Tegnap pokolgépre bukkantak Der­ ryben." Ennyi. Az IRA besúgóra gyanakodott. Egy frászt. A Det ki­ tartó, hosszú órákon át végzett munkája volt a háttérben. Ilyen esetek után örültem, hogy a Dethez irányítottak. Meg­ értettem, hogy igazi profik ezek a fiúk, és nem örömkatonák.

Most már tizedes voltam, és jól álltak a dolgok. Eno és én osztag­ parancsnokok lettünk a Detnél, és még az is megfordult a fejünkben, hogy jelentkezünk egy második turnusra. Egyik nap Eno, Brendan, Dave2 meg én kinn voltunk a terepen, két fiút követtünk a Bogside­ból föl a creggani lakótelepnek. Fegy­ vereket és rádiókat költöztettek fekete nejlonzsákokba csomagolva. ­ Stop, stop, stop ­ hallottam a rádióban. A fiúk megálltak valahol egy házsor mögött. Eno szólt bele. ­ Komplett, komplett... egy kertben. Várjatok... várjatok... komplett a kertsor, 24­es, 25­ös, 26­os. Eno elhaladt a kerítés mellett, és rájuk sandított. ­ A szenesfészerbe rakják. A szenesfészerbe. Várjatok, várjatok... igen, stimmel. Brendan, az osztagparancsnok, a kocsijában ült. ­ Alfa, vettem. Az utóbbi három órát ezeknek az alakoknak a követésével töltöttük. A Bogside­ban szedtük fel őket, ahol tudtunk egy titkos fegyverraktárról. November volt, délután fél négy, és nagyon hideg. A Creggan egy magaslatról tekint le a völgyre, Derry fallal övezett városára. A Bogside­dal ellentétben itt egyenes, barna házsorok álltak, középen füves területtel, boltokkal, könyvtárral. Mire odaértünk, sötétedni kezdett, meglátszott a leheletem. Régi német katonai kabát volt raj­ tam, farmer, futócipő. Hajam hosszú és zsíros, napok óta nem borot­ válkoztam; tudtam, hogy órákig ólálkodhatunk még itt, de nem bántam. A nadrágom derekában egy bazi nagy pisztoly rejtőzött. Röhögnöm kellett, amikor a „passzív megfigyelés" kifejezésre gondoltam. Szép kis passzivitás: loholunk két, fegyverrel kitömött játékos után a Bogside­ban, föl a Cregganre, hogy lássuk, használni akarják­e a puskákat. ­ Offenzívába megyek ­ szólt bele Eno. Nem veszthettük szem elől azokat a fegyvereket; ahová mennek, nekünk is mennünk kell. Ha otthagyják, éjjel kiszedjük és megtech­ nikázzuk őket. Csakhogy a Cregganben nem olyan könnyű feltűnés nélkül ácsorogni. Itt mindenki figyel, a csecsemőtől a nagyiig. Két héttel ezelőtt homlokon lőttek egy katonát, és a civil lakosság igen meg volt elégedve. Eno már a kertek alatt járt, egy kis közben a kert és egy garázssor között. Belesimult a falba; ha felfedezik, azt mondja, hugyoznia kel­

lett, és odébbáll. Itt jön be a sok ölőházi gyakorlatozás és tudás: meg­ érezni, hogy mikor diktálja a helyzet a pisztoly előrántását. ­ November offenzívában ­ suttogta. ­ A kert végében, a garázs és a kert között. ­ Alfa, vettem. November offenzívában. Eno ott fog álldogálni a sötétben, tizenöt méterre a fegyverektől. Ha éjfélig nem kell mozdulnia, nem mozdul. Brendan lejjebb, az úton volt a kocsival, készen, hogy támogatást nyújtson Enónak dráma esetén. Dave2 meg én csak lógtunk, én a nyolcéves Volkswa­ gen GT­mben, várva, hogy mi lesz. Leparkoltam. Fél hat lehetett, kigyúltak az utcai lámpák. Füstölni kezdtek a kémények, éreztem az égő tőzeg és szén csípős szagát. Az út túlsó oldalán roncskocsimező, legelésző lovak. Eleredt az eső. Kiszálltam a kocsiból, és azt mondtam: ­ Delta foxtrott. ­ Itt Alfa, vettem, Delta foxtrott. ­ Golf foxtrott ­ hallottam. Elugrottunk a legközelebbi boltba venni egy kis „fedőanyagot" ­ esetemben egy doboz kólát meg egy Sunt. Dave2 egy zacskó sült krumplit hozott, és odaballagott hozzám beszélgetni. Aztán körbekocsiztam a tömböt, leparkoltam máshol, és sétálni indultam. Este hét lehetett, amikor meghallottam Eno szokott nyugis hangját: ­ Figyelem, figyelem, két Charlie érkezik. Megadta a rendszámukat és a leírásukat. ­ Három Bravó száll ki. Egyik hosszú fekete hajú, farmerdzse­ kiben és farmerben, másik kék nejlonpárkában és fekete nadrágban, a harmadik zöld bomberdzsekiben és kék farmerben. Nagyon éberek. Valami készül. Ültem a kocsimban, ittam a kólát, olvasgattam a Sunt. Alfa nyugtázta a vételt. Más hívójelek elindultak, körözni kezd­ tek Eno körül. Húsz perc múlva azt hallottam: ­ Figyelem, figyelem. Három Bravó foxtrott a kocsihoz. Már a kocsiknál. Jönnek tovább. Egyenesen felém. Maszkot húznak. Érintkezés várható. Érintkezés várható. ­ Eno hangja természetesen egy árnyalatnyit se remegett.

Ha maszkot húzva mennek feléje, az azt jelentheti, hogy lebukott ­ de nem biztos. Fegyvert nem látott náluk, úgyhogy egyelőre nem volt értelme cselekedni. Eno lazán közvetített: ­ Jönnek felém egyenesen. Kiszálltunk a kocsikból; közelebb kellett nyomulnunk, de úgy, hogy senkinek se tűnjön fel. Amint a közelébe értek, Eno nem be­ szélhetett már a mikrofonjába. Megszaporáztam a lépteimet. Alfa szólt bele a rádióba: ­ November, jelentkezz. Eno kétszer megnyomta a gombot. ­ Még mindig feléd tartanak? Klikk, klikk. ­ Rajtuk a maszk? Klikk, klikk. Csend lett. Loholtam. A kocsik közelébe érve beláthattam a közbe. A pisztolyomat mindig a farmerem elejébe dugva hordtam. Nem felejtettem el, mit mesélt Mick arról a srácról, akit föllöktek a Shantellóban; miközben gurult előre, csak az mentette meg, hogy elöl hordta a fegyverét. Lehúztam és eldobtam a kesztyűmet. Ha pisztolyt kell rántanom, jó magasra fölemelem a dzsekim alját, és jobbal nyúlok érte. Minden percben arra számítottam, hogy a játéko­ sok odaérnek Enóhoz, és tüzet nyitnak, de nem láttam szart se. Egyszer csak Eno hangját hallottam: ­ Jobbra mentek, el a garázsok mellett. Brendan a másik irányból közeledett, a garázsok mögött. Amint ezt a mondatot meghallotta, gyors hátraarcot csinált. Ami azt jelen­ tette, hogy a három játékos most mögötte haladt és utána. Tíz méter lehetett köztük a távolság. Hallotta, ahogy egyre közelebb érnek, s közben beszélgetnek. ­ Már a sarkamban vannak. Érintkezés várható. Tudtam, hogy Eno tőlem balra van valahol. Aztán Brendant hal­ lottam: ­ Előttem járnak. Előttem járnak. ­ Delta támogat, Hotel ­ szóltam bele. ­ Golf mozgásban ­ mondta Dave2. Tudtuk, hogy bárhová megyünk, mostantól Dave2 kocsival követ bennünket. Gyalogoltunk tovább. A játékosok nem beszéltek, figyel­

tek. A sikátor, amiben voltunk, két kertsort kötött össze, és népszerű gyalogjáró volt: nem okoztunk feltűnést. ­ Itt Golf. Delta, jelentkezz. Klikk, klikk. ­Továbbra is támogatóban? Klikk, klikk. ­ Még most is a garázssor mögött vannak? Klikk, klikk. ­ Maszkban? Klikk, klikk. A garázssor után jobbra fordultak. Brendan ment egyenesen to­ vább; beleszóltam a rádióba: ­ Jobbra tértek, a főútra. ­ Így van ­ mondta Brendan. ­ Megyek vissza a kocsimhoz. ­ Itt Delta, elvesztettem őket. Ellenőrzöm ­ jelentkeztem. A sarokra érve kikukucskáltam. Egy garázskaput nyitottak ki éppen. Már nem volt rajtuk álarc. Mentem tovább, és jelentettem: ­ Három Bravó az utolsó garázsnál, maszkot levették. Már nem látom őket. Mennem kellett tovább egyenesen. Pillanatnyilag senki sem fi­ gyelte őket; csak nem oldanak kereket? Dave2 leparkolt az út túloldalán, és beleszólt a rádióba: ­ Megvannak, megvannak. ­ Delta indul a kocsihoz ­ jelentettem. Dave közvetített: a játékosok bementek a garázsba, villanyt gyújtottak, két percig matattak az ott álló kocsiban, kijöttek, bezárták a kaput. ­ Indulnak vissza a házhoz. Aztán Eno szedte fel őket. ­ Mennek be a házba, maszk nélkül. ­ Alfa, vettem. Sejtelmünk sem volt, mi folyik itt. Gyakran ez volt a legdühítőbb a munkánkban: láttunk dolgokat, de nem tudtuk, mit jelentenek, mert a szélesebb összefüggések rejtve maradtak. Miért húztak maszkot? Miért vették le? Csinálni akartak valamit, de meggondolták magukat? Azért gondolták meg magukat, mert észrevettek ben­ nünket? Vagy csupán gyakorlat volt az egész? De miért maszkban?

Sosem kaptunk választ ezekre a kérdésekre. Négyesünket ki kel­ lett emelni, és egy másik osztagot állítani a helyünkre; túl sokat mo­ zogtunk, lehet, hogy kiszúrtak bennünket. A kiértékelőben azt mondta a főnök: ­ Nem technikázunk, ma éjjel begyűjtjük azokat a fegyvereket. A másik osztag rajtuk ült, amíg ki nem szállt a RUC, s egy cso­ mó házat átkutatva „rá nem bukkant" a rejtekhelyre. Sose tudtuk meg, miért bohóckodtak a játékosok azokkal a maszkokkal.

Egyik­másik srác annyira belebolondult ebbe a munkába, hogy nem akarta abbahagyni. Volt, aki már a harmadik vagy negyedik tur­ nusát csinálta. Dave1 például a legjobb úton volt a diliház felé. Egyszer a szobájában elromlott a csap, és a víz elöntötte a padlót. Amikor Dave hazaért, a szőnyeg teljesen át volt ázva. Normális em­ ber ilyenkor kinyitja az ablakot, és kiteríti a szőnyeget száradni; Dave viszont vett egy óriási zacskó mustár­ meg zsázsamagot, és be­ ültette a szőnyeget. Jól fölcsavarta a fűtést, bezárta az ajtót ­ és attól fogva a vetésében élt. ­ Tudod, mi a titka az életben maradásnak, Andy? ­ kérdezte egyszer. ­ A fejednél nagyobbat soha meg ne egyél, ne egyél olyas­ mit, aminek a nevét nem tudod kimondani, és ne egyél paradicsomot. Néha olyan abszurd dolgok történtek velünk akciókon, hogy az ember azt hitte, álmodik. Egyszer fülest kaptunk, hogy az el­ következő napok valamelyikén, kocsmazárás után elkötnek néhány buszt a végállomásról, barikádot emelnek belőlük az utcán, és fel­ gyújtják. Felállítottunk néhány figyelőpontot, hogy amikor be­ következik, a RUC gyorsreagálású osztaga odatéphessen ­ s ha késnek, mi magunk lépjünk akcióba. Három kétfős bandában figyeltünk. Nálam és Enónál MP5­ösök és kilenc milliméteres automaták voltak. Rejtekhelynek a végállomás betonterét körülvevő bozótost szemeltük ki. Ha valaki észrevenne, azt mondjuk, éppen hugyozni készültünk ­ e célból magunkkal vit­ tünk két doboz Tennant sört. Dűlt ki a törzsközönség a kocsmákból, jöttek a buszokhoz, hogy hazavándoroljanak. Egy taxistand is volt a közelben. Tipikus péntek esti jelenetek: részeg ürgék próbáltak fölszedni hájas kurvákat, akik

ocsmány kölnitől bűzlöttek, és jobban érdekelte őket, hogy pizzával tömjék tele magukat, mint hogy kuncsaftot fogjanak. Egyszer csak röhincsélve, cigarettázva elindult felénk két nő. Be­ leszóltunk a rádióba: ­ Figyelem, két Ekhó tart felénk. Megálltak jóformán a fölött a bokor fölött, amiben rejtőztünk, és teli szájjal röhögve kieresztették a hólyagjuk tartalmát. Én voltam az egyes számú egy Loch Neagh­parti munkánál. A legközelebb eső település Glenavy volt, a tó keleti partján. A műveleti tiszt eligazítást tartott. ­ Ez az a környék ­ mutatta a térképen. ­ Valahol a tó partján vagy a följebb lévő mezőkön óriási készletet rejtettek el. Va­ dászpuskák, rádiók, minden, egy egész IRA­osztagnak elegendő. Ad­ dig járunk ki oda, éjszakáról éjszakára, amíg meg nem találjuk. Készítsenek elő egy közelfelderítési tervet holnap éjszakára. Hasselbladokat vételeztem, és beugrottam egy Gazelle­be; per­ cek múlva már a Loch Neagh, a Brit­szigetek legnagyobb tava fölött repültünk. Utána órákig böngésztük a felvételeket, keresve az alkalmatos te­ reptárgyakat vagy rejtekhelyeket. Lehet, hogy egy gabonatábla vala­ melyik zuga lesz az, vagy mondjuk a harmadik telefonoszlop, ami­ nek egy nagy kőhalom domborul a tövében. A körzet vagy egy négyzetkilométernyi sövényt és partvonalat foglalt magában. Nyár volt, az éjszakai sötétség ilyenkor nem tart to­ vább hat óránál, vagyis csak ennyi áll a rendelkezésünkre, hogy be­ hatoljunk, kutassunk, és nyomok hátrahagyása nélkül távozzunk. Az­ tán másnap éjjel vissza. És így tovább. Pete, a műveleti tiszt így szólt: ­ Lehet, hogy egy hónapig is ott fognak táborozni. Négyig állítsák össze, mire lesz szükségük. Leültem, és számolni kezdtem. Ilyen elszigetelt helyre gépkocsikkal aligha mehetünk ­ pedig azokban azután járőrözhet­ nénk is. Az egyetlen megoldás: a tavon át. Csónakkal ­ ami pedig azt jelenti: az Ezreddel. ­ Nem fogja elhinni ­ mondtam Pete­nek. ­ Két csónakot aka­ rok pár ürgével. Fejét rázva ment ki. Két óra múlva visszajött. ­ Oké, átjön egy Chinook az A század partraszálló szaka­ szával.

Remek, gondoltam. ­ Azonkívül hat embert kérek. ­ Jó, maga meg Dave2 úgyis megy, keresek még négy fiút. Mind­ járt iderepül egy Wessex, hogy kivigye magukat a szakaszhoz. Gyorsreagálású támogatásnak a RUC két hívójelét kapják. Vagy száz ember volt érintve a teljes akcióban, nem beszélve az A század szakaszának átfuvarozási költségéről. ­ Ilyen eszméletlen felderítést még nem pipáltam. Ajánlom, hogy találják meg azt a raktárt! Amikor a Wessexszel leszálltunk, nyüzsgött az egész bázis, mint a méhkas. Előkerültek a RUC­egységek is. Az A század partraszállói már vártak bennünket. Elemükben voltak: pumpálták fel a csónakokat, ellenőrizték a motorokat, húzták magukra a búvárruhát. Sejtelmük se volt róla, mi lesz a dolguk. A RUC­fiúk pakolták kifelé a cuccukat. Ők itt maradnak, s ha szarba keveredünk, innen tépnek ki hozzánk a páncélozott Sierra 4X4­eseikkel. Úgy számították, legalább két hétig itt fognak ücsörögni, és már előre örültek a túlóradíjnak. Összetereltem mindenkit egy kis eligazításra. ­ A két Geminivel indulunk innen. Amint átérünk, egy partra­ szálló előreúszik, és ellenőrzi a partvonalat, hogy biztonságos­e. A partraszállók maradnak, ahol vannak, Rickkel és Enóval együtt. Da­ ve2 és én előremegyünk felderítésre. Ennek a sövénynek a taka­ rásában haladunk, észak felé. A térképen láthatjátok az ellenőrző pontokat, amiket bejelöltem ­ amint odaérünk egyhez, visszarádió­ zok, hogy a csónakok mindig tudják, hol vagyunk. Ha megtaláljuk a raktárt, az időponttól függően odahívom Ricket és Enót, hogy végrehajthassák a technikai támadást. Ha nem, visszajövünk, és hol­ nap éjjel folytatjuk. Végeztem. Nem annyira felderítő, mint inkább vállalkozást végrehajtó járőrnek festettünk. Volt két csónakunk, a szakasz búvárruhában, csónakonként két­két detes gyakorlóban, hátizsákkal, G3­assal, álcafestékes arccal, indulásra készen. Lebattyogtunk a csónakokhoz, s csak akkor vettük észre, hogy a tó innenső partja tele van pecázókkal. Szerettem volna sötétedésre célnál lenni, de meg kellett várnunk, míg a civilek hazatakarodnak. Sötétedés táján evezhettünk csak le a folyón a tóra és indíthattuk be a motorokat. A Geminik delfinként ugráltak a hullámokon, a part­ raszállók éjjellátó szemüvegben navigáltak a túlpart felé. Töksötét

volt; úgy éreztem, mintha tengeren lennék. Végül a motorok leálltak, eveztünk egy kicsit. Aztán két búvárruhás fegyverestül beugrott a vízbe, és eltűnt. Piros fénnyel jelezték, hogy a part tiszta. Odalapátoltunk, és ki­ kötöttük a csónakokat. Felvettük a hátizsákot, és elindultunk, fényképezőgépekkel és nagy teljesítményű rádiókkal, hogy a járőr többi részével tartani tudjuk a kapcsolatot. Nem hittem, hogy mind­ járt az első éjjel zsákmányra akadunk, de legalább kiismerjük a tere­ pet ­ aztán később visszajövünk, és apróra átfésüljük. 12.30 tájt egy sövény takarásában nyomultunk előre. Egy gabo­ natábla sarkában megpillantottunk egy épületet: műhely vagy tanya lehetett valamikor. Mindkét vége félkör alakú, falai salakbeton tömbökből, teteje hullámlemezből. Fadarabok, törött üvegek hever­ tek körülötte a sárban. Mellette egy ócska traktor, gumik nélkül. Ötven méterrel az épületen túl négy­öt lakóházféle sorakozott. Közelebb érve jobban is szemügyre vettük őket. Előbb­utóbb át kell kutatnunk valamennyit, de arra most rámenne az éjszaka. Aztán felfigyeltem valamire a traktor mögött. Egy rakás nagy átmérőjű műanyag szennyvízcső, vagy másfél méteresek. Három alul, kettő fölül, de a legfurcsább az volt bennük, hogy a fal felőli végüket újságpapírral takarták be. A másik végük előtt meg téglarakás, s a te­ tejükön hullámlemezdarabok ­ de az egész valahogy művi módon he­ venyészettnek tűnt. Arra gondoltam magamban: ez nem lehet az, ez túlságosan nyilvánvaló volna ­ tekintsük egyelőre tereptárgynak, folytassuk a felderítést, aztán majd meglátjuk. Böngésztünk­ bogarásztunk tovább, egyszer csak azt mondja Dave2: ­ Menjünk vissza, nézzük meg azt a tereptárgyat, hátha. Magas fű nőtt körülötte, a jobb oldalán le volt taposva, de ez önmagában még semmit sem jelent. Készítettem néhány felvételt a rakásról. Aztán kezdtük leemelgetni a fölső téglákat, hogy bekukucs­ kálhassunk. Dave2 bevilágított az elemlámpájával. Nem látott sem­ mit. Folytattuk a téglakupac szétszedését, de úgy, mintha beteget operálnánk: vigyáztam, hogy ugyanabba a sorrendbe rakjam őket, nehogy gyanút keltsünk, ha rosszul állogatnánk vissza. Dave újra bekukucskált. ­ Megvan! ­ suttogta. Gyönyörű szó. ­ Még nem tudom, mi, de hogy rejtekhely, az biztos.

Visszaszóltam rádión a csónakokhoz. ­ Halló, Lima, itt Alfa, vétel. ­ De nem jött válasz. Újra próbálkoztam. Úgy látszik, a rejtekhely süketzónában van. Fél kettő lehetett. Tudtam, ha visszakutyagolunk a fiúkért, s idevezetjük őket, hogy technikázzák meg a készletet, mire végzünk, kifutunk a sötétből. Tehát nekem meg Dave2­nek rajta kell maradnunk a célponton, a többiek pedig visszamennek, és holnap este újra ki­ jönnek. Szépen sorban visszaraktuk a téglákat. Egy órába beletelt, mert folyton ellenőriznünk kellett, nincs­e pokolgép telepítve a készletre. ­ Több hosszúcsövűt láttam fekete nejlonba csavarva, de mögöttük is meg volt pakolva a lyuk ­ mondta Dave. Lementünk a csónakokhoz, és ecseteltük a helyzetet. ­ Dave2 és én itt alszunk a parton ­ magyaráztam. ­ Nem fi­ gyeljük a célt, mert túlságosan is szem előtt van, lebukhatnánk. Másnap csak ültünk ott, heverésztünk az árnyékban, néztük a csónakázókat meg a halászokat. Egyikünk őrt állt, miközben a másik aludt. Két órával sötétedés előtt odaszóltunk rádión a csónakoknak, hogy minden rendben van­e, és ki tudnak­e indulni, ha besötétedik. Aztán sötétedéskor egyenesen odamentünk a rejtekhelyhez. A házakban égtek a lámpák, ahogy elkezdtük széjjelszedni. Olyan közel voltunk, hogy a vécé lehúzását meghallottuk. Valóságos Aladdin­barlangot találtunk: AK47­esek, va­ dászpuskák, kis kézi rádiók, símaszkokba csavart töltények. Már csak Rickre és Enóra vártunk. Lassan múlt az idő, rádiókapcsolatba a süketzóna miatt nem léphettünk velük. Két órakor még mindig nem futottak be. Úgy döntöttünk, ha háromig nem jönnek, visszafalazzuk a leletet. Kettő húszkor pillantottuk meg a dombon felfelé caplató fiúkat. ­ Az a kurva motor a tó közepén bedöglött! ­ mesélte Rick. ­ Két órán át eveztünk, mint az eszelősök. ­ Eno közben már precízen, csigavérrel tette a dolgát. ­ Siessünk ­ mondtam. ­ Mindjárt kivilágosodik. Dave2 és én fedeztük őket, miközben ügyködtek. Már­már pir­ kadt, mire mindent visszapakoltunk. Kukorékoltak a kakasok. Fényes napvilágnál kellett az elromlott motorú Geminivel kievez­ nünk a másik csónak elé, amit értünk küldtek.

1988 vége felé járt le a turnusom a Detnél. Mire hazajöttem, Fio­ na és köztem mintha minden megváltozott volna. Inkább éreztem úgy, hogy Kate­hez tértem vissza, mint hogy Fionához meg Kate­ hez, ami nem volt a legjobb felállás. Karácsony előtt újabb munkára küldtek ­ mintha sose lettem vol­ na otthon. Kate után, a kapcsolatunk eredménye után vágyakoztam inkább, mint a kapcsolatunk után. Nem veszekedtünk éppenséggel, de többször le kellett ülnünk megbeszélni a dolgokat. Mindketten tudtuk, hogy probléma van, de reméltük, megoldjuk. Csak sajnos ne­ kem a fontossági sorrend az volt, hogy munka, Kate, Fiona, és azt hi­ szem, ezt ő is érezte. Enónak is gondjai támadtak a házasságával, s a végén fel is bom­ lott. Lehet, hogy így van ez a rendőrségnél meg a tűzoltóknál is, de az Ezred­beli ürgék folyton válnak, újraházasodnak, és újra válnak, és mindig ugyanabból az okból. Általában iszonyú erőfeszítésükbe és elszántságukba kerül, hogy eljussanak odáig, ahol vannak, és ott is maradhassanak, s ez nyilvánvalóan konfliktusokat okoz.

23

N

égyen ültünk egy portakabinban*, és hallgattuk a nyálkát, aki előadta, mi a nagy helyzet. Kinn sütött a nap, de azért nem volt olyan meleg, mint ettől az éghajlattól vártam volna. A falakon térképek, parafa táblák. ­ Na, hát ez van. Kérdéseket ne tegyetek föl, mert úgyse tudok válaszolni. ­ Szóval bevetés lesz, de fogalmunk sincs, hol, mikor, hogyan. Csak üljünk itt, és vakarjuk a seggünket? ­ Úgy van. Addig is nézzétek meg a táblákat, emésszétek meg az infót, aztán holnap, ha a G századbeliek visszajönnek a lőtérről, átveszitek tőlük a szolgálatot. Akkor majd mindent egyeztetünk. Szemügyre vettük a városképeket meg az úgyis untig ismert fo­ tókat a szóban forgó hírességekről, aztán kimentünk napfürdőzni. Farmerben, trikóban, futócipőben voltunk. A Chinookok és Pu­ mák körül pár repülős őgyelgett. James, az egyik csapattag azt mondta: ­ Napozáshoz nincs elég meleg, de futhatnánk egyet. ­ Ugyan hol? ­ kérdeztem a szögesdrót kerítésre nézve. ­ Be va­ gyunk zárva, mint a veszett kutyák. ­ Százötvenkét kör a portakabin körül ­ felelte James. ­ Gyerünk, mást úgyse tudunk csinálni. Visszaballagtunk a szálláskörletünkbe, ami szintén portakabinok­ ból állt. Egy órája érkeztünk, lehánytuk a cuccot az ágyakra, és már mentünk is az eligazítóba. Én nejlon ejtőernyőszsákot és hátizsákot is hoztam, bennük volt a teljes felszerelésem, beleértve a legfonto­ sabbat, a walkmant a magam komponálta kazettákkal: Madness, Sham 69, a „Jeruzsálem" a Tűzszekerek című filmből meg egy kis Elgar. Kidöntöttem a hátizsákot az ágyra, és kihullott belőle a hálózsákom meg a futószerkóm. * „Hordozható" épület, iroda, lakóhely márkaneve, a katonaság is használja ide­ iglenes parancsnoki központként. (A fordító jegyzete).

Jamesszel együtt ügettem a kerítés mentén, el a Chinookok meg a pilótáik mellett, akik szorgalmasan nyalták a fagylaltot. A sarokra érve felkiáltottam: ­ Odanézz! ­ Száz méterre a betonon csücsült egy madár, ami­ ről már sokat hallottam, de látni még nem láttam: az amerikai légierő hosszú, fekete kémrepülőgépe eszméletlen szögekben álló síkjaival, hátborzongató küllemével. Nem tudom, miért, de ettől még inkább úgy éreztem, tényleg bevetésünk lesz. Félóra múlva lezuhanyoztunk, aztán ide­oda szaladgáltunk, a fagylalt lelőhelyét kutatva. Megvacsoráztunk, rendet tettünk a cuccunk közt. Különfélefajta civil ruhákat kellett hoznunk, különféle testpáncélokat, rejtettet és nem rejtettet. Mind a négyünknek különféle fegyvereink voltak, M16­osok, mesterlövészpuskák, MP5­ösök, MP5K­k, MP5SD­k, Welrod hangtompítós pisztolyok; kinn a helyszínen a legkülönfélébb robbanóanyagok vártak bennünket. Voltak mindenféle segédeszközeink is, passzív éjjellátó szemüvegek, infravörös célzólámpák. Az utolsó csomagot a zsákomban a vérplazmatasakok és a be­ adóeszközök alkották. Ellenőrzés után leültünk videót nézni. Reggel újságot olvastunk, hallgattuk a rádiót, néztük a tévét ­ semmi más dolgunk nem volt. Aztán kivonszoltunk pár műanyag széket, és ültünk a napon. Végre befutott két terepjáró a G századbeliekkel: éjszakai lövészetről jöttek. Elsőnek Tony ugrott le, akit jól ismertem. ­ Bassza meg, csak hogy végre itt vagytok ­ mondta köszönés he­ lyett. ­ Olyan jó a meló ezek szerint? ­ Az, egy nagy rakás szar. Senki nem tud semmit. Két napunk van még, aztán, azt hiszem, fölváltotok bennünket. ­ Szóval semmit se tudtok? ­ Csak azt, hogy itt vagyunk, apafej. Mindnyájan csak annyit tudtunk, amennyit a hírszerző elmon­ dott. John McCarthy ésTerry Waite valahol Bejrútban raboskodik egy Brian Keenan nevű írrel meg számtalan amerikaival együtt. A világ összes ügynöksége őket keresi. Ha megkerülnek, a mi dolgunk lesz kiemelni őket. Főztünk egy kis teát. ­ Voltál már odaát? ­ kérdeztemTonytól.

­ Aha. Kurva unalmas hely. Két srác most is ott van, a követségen vagy konzulátuson, vagy mi a halálon. Leszállóhelyeket keresnek, és tartják a kapcsolatot köztünk meg a követség között. Ha bármi új infó van, kajáltanak nekünk. ­ Na és kajáltottak már? ­ Egy frászt. Csak rohangálunk föl­alá, mint a töketlen majmok. ­ Milyen odaát? ­ Olyan, ahogy a tévében láttad. Srapnel cifrázta falak, romhal­ mok, öreg Mercedesek. Őszintén szólva körül se igen néztem. Ebben az egész ügyben az egyetlen jó, hogy ingyen napszemüvegeket kap­ tunk. Elővett egy RayBant, és fölbiggyesztette. ­ Nem rossz, mi? ­ Honnan szereztétek? ­ Rohamot gyakoroltunk odakinn, Chinookból szállva. Az el­ képzelés az volt, hogy egészen közel repülünk az épülethez, aztán ahogy a madár leszállt, csülledtünk kifelé a rámpán. A helikopterben persze sötét volt ­ mi meg ki, egyenest a vakító napfénybe! A kurva anyját! Először szart se láttunk. Sean üvöltött, mint az állat. „Állj, állj! Lepakolni!" Ledobáltuk a cuccot, mire azt mondja: „Mi van ma­ gukkal? És még a Különleges Légiszolgálat katonáinak merik nevez­ ni magukat?" „De hát lófaszt se látunk!" Minden célt elhibáztunk. Erre odaballag a pilóta. „Hát persze, mert a sötét gépből jöttek ki, maguk tökfejek." Így aztán mindnyájan kaptunk pilótaszemüveget. Nem mintha meg lettünk volna elégedve. ­ Miért? ­ Mert RayBanek. Mi jobb szeretjük az Oakley Blade­et. A G század eltűzött valahová. Sean összeterelt négyünket. ­ Csorgatási szisztémával fogjuk csinálni. Maguk négyen a B századtól szolgálatba lépnek, és két nap múlva hazaküldünk négy G századbelit. Aztán csorgatunk tovább, folyamatosan. Az ábra az ilyenkor szokásos. Elszigetelésben lesznek, maradnak itt, ahol van­ nak. Posta naponként, telefonálhatnak is, és minden reggel bedzsog­ golunk a piacra szappanért meg mifenéért. ­ Na és a pilóták hol laknak? ­ Egy belvárosi szállodában. ­ Marha jó! ­ sápítoztunk kórusban. Mindig így volt ez; minket elszigetelnek, de a pilótákat, akik pont annyit tudnak, mint mi, szállodákba rakják.

Másnap reggel mindenki összegyűlt az eligazítóban. Tony itt kapta meg a jó hírt, hogy egyelőre nem utazik, négy másik G századbeli megy haza elsőnek. Fura, de mintha mindig úgy lett vol­ na, hogy a G század elkezd valamit, aztán mi átvesszük. Legalább baszogathattuk őket, hogy semmit se lehet hosszú távon rájuk bízni. Egyik sarokban tévé­ és videokészülék állt egy asztalon. Fölkelt a nyálka. ­ A videofelvételen Bejrútnak azokat a részeit látni, ahol Wai­ te­éket rejtegethetik. Nézzétek meg őket alaposan. Elindította a kazettát, amelyet a Bejrútban állomásozó fiúk küldtek. Gyalog is, kocsin is bejárták ezeket a helyeket. Fényképeket csináltak, rejtett kamerával videóztak, leszállóhelyet kerestek a lehet­ séges célpontok környékén, és vizsgálták őket biztonsági szempont­ ból. Még a forgalmat is dokumentálták. Nagy­e, kicsi­e, vannak­e mellékutcák. Van­e jó menekülési útvonal? Simon, a nyálka folyékonyan beszélt arabul, felnőttélete legna­ gyobb részét a Közel­Keleten töltötte, többek közt az ománi szultán hadseregénél, valamint Bejrútban, amikor Nagy­Britannia adta az ENSZ­erőket. Tiszthelyettes volt, hosszú évek óta szolgált az Ezred­ ben. ­ Valamire előre figyelmeztetlek benneteket. Olyan kurva nagy labirintus az egész, és annyi különböző frakció szaladgál benne, hogy ha bajba kerültök ­ ha a művelet kudarcba fullad, de ti életben maradtok ­, fix, hogy Terry Waite cellájában köttök ki. Minél hama­ rabb végeztek, annál jobb nektek. ­ Mikor ruccanhatunk át körülnézni? ­ kérdezte James. ­ Most szervezzük a követségekkel. Teniszpályákat alakítanak át leszállóhellyé. Az egyik baráti ország költségmegtakarítási célzattal ki akarja vonni a személyzetét, de nem akarja azt a látszatot kelteni, hogy beijedt. Cserébe, amiért leszállóhelyként rendelke­ zésünkre bocsátják a követség kertjét és teniszpályáját, mi szépen felszedjük és kihozzuk az embereiket. Utána aztán mondhatják, hogy azért kellett távozniuk, mert segítettek a briteknek. Könnyen be­ röpülhet néhány helikopterünk, és onnan már egyszerűbb lesz bejutni a belvárosba. Hogy aztán álcázva megyünk­e vagy sem, azt még nem tudjuk. Sean felállt. ­ A G századbeliek, ha más dolguk van, elmehetnek. Majd pedig eligazítást tartott nekünk.

­ Három eshetőség van. Amint kiderítik, hogy hol tartják fog­ va őket, megkapjuk az indulási parancsot. Attól függően, hogy hol van a hely, és hány főre lesz szükség, lehet, hogy segítségül hívjuk a készenléti századot is. Itt jönnek be maguk a képbe: maguk akkor már itt lesznek, tudni fogják, mi az ábra, maguk viszik be őket. Pillanatnyilag tehát abban gondolkodunk, hogy odaröpülünk, és piff, puff, bang. Pumákkal vagy Chinookokkal, attól függően, hogy hol a célpont és hogy lehet megközelíteni ­ felkapkodjuk a túszokat, be a gépekbe, és vissza. Nem is az a lényeg, hogy odazúgjanak és felszedjék őket, mert tudom, hogy erre képesek ­ hanem hogy baromi pocsék állapotban lesznek, és már a gépen el kell látni őket. Nem­ csak a helikopterekben lesz traumakezelő készlet, hanem a hely­ színre is visznek magukkal, hiszen nem tudhatjuk, hogy vannak. Le­ het, hogy hordágyra kell majd tenni őket. Probléma lesz az üzemanyaggal is. Bízzunk benne, hogy Chi­ nookkal mehetünk, mert annak belső tartálya is van. Ha Puma lesz a jármű, akkor lehet, hogy Bejrútban üzemanyagot kell felvenni ­ ezt most szervezzük. Másik lehetőség, hogy az amerikaiak töltenek fel bennünket a tengeren. Egyszóval, ez az első és legideálisabb eshetőség ­ nyílt és gyors támadás: bezúgni, fölkapkodni őket, és vissza. De amíg nem tudjuk pontosan, hol vannak, ezzel nem érdemes foglalkozni. A következő eshetőség megint csak a helikopterrel való bemene­ tel ­ aztán leszállás, és titokban tovább gépkocsival. Reméljük, hogy a fiúk, akik már a helyszínen vannak, célra tud­ nak vezetni bennünket; nekünk azt se kell feltétlenül tudnunk, hová megyünk. Egyenruhában leszünk. A furgonok megállnak a célpontnál, mi bemegyünk és intézkedünk. Aztán vissza a furgonok­ ba, el a legközelebbi biztonsági körletbe, és megszervezni, hogy a helikopterek kivigyenek bennünket. Az utolsó eshetőség a titkos behatolás és távozás. Hogy csi­ náljuk, még nem tudom ­ csónakkal­e, hogy aztán a követségen lévők vezessenek tovább, fogalmam sincs. ­ Imádom, amikor egy ilyen jól megszervezett melót vehetek át ­ mondta James. ­ Éljen a G század! ­ Akkor is csak ennyit tudunk ­ felelte Sean. ­ Biztos csak az, hogy ideküldtek bennünket. Lehet, hogy lesz munkánk Bejrútban, le­ het, hogy nem, de ha lesz, akkor az az lesz, hogy ki kell szabadítani a túszokat. Maguk négyen ­ bökött ránk ­ fogják a fegyverüket, menje­

nek ki a lőtérre, nullázzák újra és ellenőrizzék őket. Aztán keressék meg Tonyt, ő majd elvezeti magukat ahhoz a négy G századbelihez, akiket felváltanak, és átvehetik tőlük az egészségügyi készletet meg a robbanószert. Ahogy voltunk, farmerban, futócipőben kihajtottunk a lőtérre. Nullára lőttük a G3­asainkat, 203­asainkat, MP5­öseinket, és ellen­ őriztük az összes tárat. Untuk a banánt. Tudtuk, hogy a fegyvereink nullázva vannak, de akkor is ellenőrizni kellett őket. Karbantartás után átmentünk a G századhoz készletátvételre. El­ lenőriztük a plazmacsomagokat, beadókat, kötszereket, oxi­ génpalackokat. Fejre erősíthető kis bányászlámpáink is voltak, arra az esetre, ha éjjel kellene valakin dolgoznunk, meg felfújható sokk­ gátló nadrágjaink is: ezt a príma amerikai találmányt az altestre kell tekerni és fölpumpálni; csökkenti a véráramlást, és a felsőtestben tartja a nedveket. A G századbeliek egyáltalán nem bánták, hogy hazamehetnek. Amikor beszálltak a repülőgépbe, azt hitték, megúszták a RayBanek leadását. Egyszer csak a semmiből ott termett Sean. ­ Ide azokkal a szemüvegekkel, századtulajdon. Lazsáltunk napokig. Ha éppen nem zabáltunk, akkor futottunk, s ha nem futottunk, akkor gyakorlatoztunk. Minden eshetőséget végig kellett vennünk, mert még mindig nem tudtuk, hogyan fogunk beha­ tolni ­ sőt azt se tudtuk, hol, milyen fajta épületben őrzik a túszokat. Voltak viszont számítógép tervezte képeink arról, hogy hogyan nézhetnek ki ma ­ szakállal, szakáll nélkül, lefogyva, megritkult haj­ jal, csupa seb arccal, szemüvegben. Gyakoroltuk, hogy bemegyünk helikopteren, aztán gépkocsiba szállunk, különböző pontokon kiraknak bennünket, s gyalog érkezünk egyszerre ugyanoda. Rengetegszer csináltunk ilyet Észak­ Írországban. Az ember lazán odaballag, és bang! Amint mindenki együtt van, már nem titkos az akció. Piff, puff, elverekszi magát az ember a célig, s aztán jön a gépkocsi vagy a helikopter, hogy kiemel­ je. Gyakoroltuk a csónakon való érkezést is. A parton vár bennünket valaki, gépkocsikra rak, és elvisz a célponthoz. Közben egy helikop­ ter készen áll, s amint a haddelhadd elkezdődik, odarepül, hogy ki­ emeljen bennünket, vagy pedig a követségen száll le, és várja, hogy gépkocsin odatépjünk hozzá.

Egy másik verzió, amit kipróbáltunk, az volt, hogy a helikopter egyenesen célra röpít bennünket. A terepen már kinn lévők megje­ lölik a pontos helyet, mi kötélen leereszkedünk, elfoglaljuk az épüle­ tet, közben a helikopter vagy lebegve vár, vagy leszáll a közelben. A terepen lévők fedezik a madarat, aztán ők is részévé válnak a kieme­ lő csapatnak. Végül az ígérkezett a legvalószínűbbnek, hogy helikopterrel me­ gyünk a követségre, s onnan tovább gépkocsival. Elkapjuk McCar­ thy, Waite és a többiek grabancát, és visszazúgunk a követségre. Amint az első helikopter felszáll, már száll is le a másik. Legelőször a túszokat és egyéb civileket viszik el, utoljára maradnak a roham­ osztagosok. Úgy nézett ki, rendes gyakorlót fogunk húzni testpáncéllal, arra meg kabátot, hátha mégis titokban kell behatolnunk. Odahajtunk az épülethez, berobbantjuk az ajtót. Ehhez tudnunk kell majd, hogy mi­ féle ajtó az ­ hiszen ha túl erős a töltet, és a túszok mindjárt az ajtó mögött kucorognak, akár meg is ölhetjük őket. Három különböző irányból hajtunk oda, s a rádióink ugyanarra a frekvenciára lesznek beállítva. Aztán egy nap Sean azt mondta: ­ Holnap éjjel bemennek ­ a pilótának gyakorolnia kell az éjjellátóval való repülést. Ha akarnak, vele tarthatnak. Egyenru­ hában, fegyvertelenül. Igazolvány és dögcédula legyen maguknál. A Pumánál találkoztunk a személyzettel. ­ Na, hogy vagyunk? ­ érdeklődtem. ­ Dögunalom ­ hangzott a felelet. ­ Ezek a luxusszállodák mind egyformák. ­ Fordulj föl a neved napján. ­ Na jó, háromnegyed óra múlva indulás. Az éjjellátóval gya­ korolunk, és végzünk néhány ellenőrzést. Egy új leszállóhelyen fo­ gunk landolni. A repülés eseménytelen volt. A Földközi­tenger felett semmit se láttunk. Bejrúthoz közeledve kinéztem az ablakon. Ugyanolyan volt, mint bármelyik közel­keleti város. Égett a villany a házakban, gépkocsireflektorok szeldesték a sötétet. Amit puszta szemmel nem vehettünk ki, az az infravörös villogó volt ­ ez vezette oda a pilótát a város közepére. A rotorok lassultak, ereszkedtünk lefelé. Percek múlva lenn is voltunk; a rotorok forogtak tovább, miközben a rakodó kinyitotta az

ajtót, és két ürge a G századból rohanvást indult felénk. Ezek voltak a kapcsolattartók, akiknek majd le kell szállítaniuk a gépet. Aztán a rakodó intett két másik hapsinak. Ők is a G századból voltak, de őket a postazsák érdekelte, amit hoztunk nekik. Fölmarkolták, és már tűztek is el a sötétbe. Kigyúlt egy gépkocsi lámpája, elhajtottak. Ugyanabban a pillanatban a helikopter felemelkedett; tettünk egy kört, és mentünk üzemanyagot vételezni. ­ Szóval most már Bejrútban is voltunk? ­ fordultam oda James­ hez. ­ Rá se ránts ­ vigasztalt ­, legalább a repülési időt tudjuk. Másnap reggel persze mindenki minket baszogatott. ­ Na, hogy van Terry? Nem üzen valamit az érseknek? Voltak, akik sajnálták a túszokat, voltak, akiket nem érdekelt a dolog. ­ Mi a lófaszt keresett ott Waite egyáltalán? Nem kellett ahhoz agysebésznek lennie, hogy tudja, el fogják rabolni. Aztán egy nap hajnali négykor berohant a rádióügyeletes. Min­ den lámpát meggyújtott, és elordította magát: ­ Készültség! Nyomás az eligazítóba! Na hál' isten! Fölkapkodtunk néhány cuccot, és ügettünk az eligazítóterembe. Simon ezzel fogadott bennünket: ­ Akció 08.00­kor indul! Megtalálták a helyet, már csak arra várunk, hogy megerősítsék. Felállt Sean. ­ Figyelem. Közvetlen támadás lesz. Mindjárt jön be a heli­ kopterszemélyzet, aztán meglátjuk. Ha közvetlenül célra tudunk re­ pülni, azt fogjuk csinálni. Lesznek szívesek megjegyezni néhány alapszabályt. Senkire sem lőnek, aki nem lő magukra, és másképpen se veszélyezteti az életüket. Ismétlem, senkire se lőnek, aki nem lő magukra, és másképpen se veszélyezteti az életüket. Nem vadnyugati csetepatéra készülünk, világos? Leszállni, végrehajtani a feladatot, és tűnés. A lényeg a túszok kiszabadítása. Amint a helyszín meg­ erősítést nyer, megkapják a parancskihirdetést. Addig is készüljenek fel. Egyenruhában mennek. Semmi izgalom vagy feszültség nem volt a levegőben. Annyi hét gyakorlás után végre cselekedni akartunk. Felvettem az álcaruhámat, könnyű bakancsot húztam. Nem fogunk sokat gyalogolni, legföljebb egy fél órát leszünk talajon. Felkapcsoltam a mellhevederemet a tíz

darab 7,62­es tárral. Kihajtható válltámaszú G3­ast viszek, mert an­ nak a legnagyobb a tűzereje. De azért egy zsákba bedugom az MP5­ öst is. Ha bármi megváltozik, amikor már a levegőben leszünk, le­ gyek csak felkészülve arra is. A hátamon egy kisebb zsák lesz a két liter plazmával, négy be­ adóval, kötszerekkel és az összehajtható nejlon hordággyal. Nyakamban a dögcédula és az igazolvány, valamint két ampulla morfium. Nem valószínű, hogy ezt használni fogjuk: mellkasi, has­ és fejlövésre nem szabad morfiumot adni. Különben is, mire ilyesmi­ re sor kerülhetne, mi már rég itt leszünk újra, teázgatunk, és a vámmentes bevásárolnivalónkat latolgatjuk. Visszamentünk az eliga­ zítóba. ­ Még mindig várunk ­ mondta Sean. Befutott már a teljes légiszemélyzet, járatták a rotorokat. A pilóták is összegyűltek az eligazítóban: repülősöltözet, pisztoly a he­ vederben, térképek, papírok, rádiók még a fülükön is. Ültünk. Tíz perc múlva megszólalt valaki: ­ Igyunk egy kis teát. ­ Menjenek ­ mondta Sean. ­ De az étkezdén, szálláskörleten és eligazítón kívül sehová. ­ Ellenőrizzük a rádiókat, míg az eligazításra várunk ­ mondták a híradósok. Ellenőriztük, hogy működnek­e a rádiók köztünk és a helikopter között. A helikopter továbbít majd hozzánk minden új értesülést. A földön csak személyi összeköttetésben leszünk, fülhallgatókkal. Ültünk, teázgattunk. Már reggel hat óra volt. Indulás nyolckor. Sean elengedett bennünket az étkezdébe. Páran visszavándoroltak a körletbe fogat mosni. Aztán Sean ezzel fogadott bennünket: ­ Lefújva. A kurva életbe! Otthagytuk a cuccot a műveleti teremben, futottunk néhány kört, tévét néztünk, újságot olvastunk. Délután újabb eligazítás. ­ Vége. Egyszer s mindenkorra. Készültség is lefújva. Tőlem ne kérdezzék, hogy miért. A saját cuccot összepakoltuk, a többit leadtuk a raktárban. Volt két szabadnapunk, s hogy az idő is melegebbre fordult, leugrottunk a tengerpartra.

Különösebben nem voltunk oda. Csak egy újabb meló, amit unásig gyakoroltunk ­ és hiába. Nemsokára megjelent egy cikk a Timesban, amely azzal vádolta a kormányt, hogy elpuskázta a lehetőséget a túszok kiszabadítására. Idéztek valami külügyi szóvivőt: „Utánajártunk minden lehe­ tőségnek, ami nyitva állt előttünk, de sajnos egytől egyig kivihetet­ lennek bizonyultak." Azt, hogy ugyan vajon miért, sosem tudtuk meg ­ de legalább jó alaposan lebarnultunk.

24 A

herefordi tanterem tele volt, amint Bert, a hírszerző vázolta a B századnak a helyzetet. ­ Mint tudjátok, az Ezred már több narkó elleni ügyben benne volt. Dolgoztunk amerikai ügynökségekkel, köztük a DEA­val*, amelynek emberei többször is jártak nálunk. Az Ezred tagjai részt vettek kábítószer­ellenes őrjáratokon az amerikai parti őrséggel. A hazai fronton is többször közreműködtünk narkógócok felszámolásá­ ban, amelyek sokszor az IRA pénzalapját növelik. A fő narkópiac még mindig az Egyesült Államok, de Európa gyorsan hozza be a lemaradást ­ a nagyvárosok elosztó központok lettek, s félő, hogy valóságos járvánnyal nézünk szembe. ­ Nos, uraim ­ húzott le Bért egy térképet a táblán, amely Közép­ és Dél­Amerikát ábrázolta, s egy pontjára bökött ­, következő hadműveleti területünk olyan titkos, hogy aki akár csak megemlíti, még ha laktanyán belül is, az az azonnali kirúgást koc­ káztatja. Annyira titkos ­ folytatta vigyorogva ­, hogy én is csak úgy fogom emlegetni: „egy bizonyos latin­amerikai ország". Újra elkomolyodott az arca. ­ Nem lesz könnyű meló. Ez a bizonyos latin­amerikai ország a legvadabbak közé tartozik az egész világon. Csak tavaly több mint húszezer gyilkosság történt benne ­ s csupán egyik városában háromezer olyan gyilkosság, amely kábítószerekkel kapcsolatos. Az ottani, tizennyolc és hatvan közötti férfiak halálozási statisztikájában az elsődleges kiváltó ok a gyilkosság. A latin­amerikai kábítószer­kereskedelem a hetvenes évekbeli kisipari változatából mára több milliárd dolláros üzletággá nőtt, saját elosztóhálózattal és „narkógerilla" hadseregekkel. Kartellek, vagyis előállító­ és csempészhálózatok irányítják őket, amelyek felosztották egymás közt a piacokat, és megfélemlítették a hatóságokat. * DEA: Drug Enforcement Administration, az amerikai Igazságügy­mi­ nisztérium kábítószer­ellenes ügynöksége. (A fordító jegyzete.)

Óriási profitjuk hatalmat biztosít nekik; öltek már politikusokat, bírókat, katonatiszteket ­ és mindig megúszták. Bizonyos lépéseket foganatosítottak ugyan ellenük, de olyan ez, mint szél ellen pisálni. Mindent meg kell tennünk, hogy a saját területükön csaphassunk le rájuk. Ha a forrást támadjuk, lelassítjuk a termelést, és ennek ha­ tása idehaza is érződni fog. Bert szétosztott egy hírszerzői jelentést, amely szerint az ameri­ kai külügyminisztérium megállapította: 1988­ban három latin­ amerikai ország annyi kokalevelet termesztett, amennyiből háromszázhatvan tonna tiszta kokaint lehet előállítani. Egy kiló, egy­ harmados tisztaságú áruért tizennégyezer dollárt számítva, az ellátók bevétele tizenötmilliárd dollár csak kokainból ­ az óriási mennyiségű marihuánáról nem beszélve, amit szintén termelnek és feldolgoznak. S mivel a kartellek a terjesztést és a kiskereskedelmet is uralják, pro­ fitjuk a valóságban sokkal nagyobb ­ egyes számítások szerint eléri az előállítási költség tizenkétezer százalékát. ­ Ami speciálisan a kokaint illeti ­ folytatta Bért ­, kétszáz kilónyi kokalevélből lehet egy kiló pépet nyerni. A leveleket odahaza kénytelenek péppé sajtolni, mert ekkora mennyiséget szállítani ne­ hézkes és költséges. Az ültetvények szét vannak szórva a völgyekben, és ezektől be­ gyűjtőhelyek ezrei veszik át a termést. A pépet a dzsungelekbe rej­ tett, döngölt talajú kifutópályák ezreinek valamelyikére viszik, s on­ nan a kábítószerüzemekbe kerül, ahol előbb kokain­alapanyaggá dol­ gozzák fel (két és fél kiló pépből lesz egy kiló alapanyag), majd pe­ dig kokain­hidrokloriddá, vagyis tiszta kokainná. A kokain előállításához a kartellek szakembereket, köztük sok európait toboroztak, speciális gépeket és egyéb felszerelést vásároltak. Az utóbbi két évben ­ folytatta Bert ­ csak a New York­i kokain­ függők száma megháromszorozódott, száznyolcvankétezerről hat­ százezerre nőtt ­ és ebben a heroinisták nincsenek is benne. Szeptem­ berben a Los Angeles­i rendőrség minden idők legnagyobb szállítmányát kobozta el: húsz tonna kokaint. Nagybani értéke kétmilliárd dollár ­ és a fogásnak mégse lett semmilyen következménye a piaci árra nézve. Vagyis a kínálat még mindig meghaladja a keresletet. Ez a mi bizonyos latin­amerikai országunk önmagában nem nagy előállító. De ahelyett, hogy a kormányokat győzködnénk, semmi­

sítsék meg az ültetvényeket, több értelme van, ha a feldolgozókat támadjuk. Nem akarjuk, hogy Nagy­Britanniában is akuttá váljon ez a prob­ léma. Megelőző csapást kell mérnünk rá ­ ha sikerül, kevesebb kábítószer fog beáramlani az országba. A G század előttünk járt, mint rendesen. Én egyáltalán nem bántam, hogy csak néhány hónap után váltjuk fel őket: mindig jobb másoktól venni át a munkát, mert azok addigra már mindent kita­ pasztaltak, megtanultak ­ nem nekünk kell vacakolnunk az alapokkal. A B század elkezdte a tervezést és felkészülést. Első lépésként alapszinten el kellett sajátítani a nyelvet, hiszen sokkal egyszerűbb a dolgunk, ha nem szorulunk tolmácsokra. Ki se tettük a lábunkat a nyelvi laborból. Körülöttem fejhallgatós ürgék szentségeltek, rohantak ki egy kis teával enyhíteni a magolási fáradalmakat. Ha már a nyelvtan az agyamra ment, én inkább futot­ tam egyet. A kínos precizitás nem érdekelt, főleg az igéket akartam megtanulni. Már akkor rájöttem, amikor a szuahélit bifláztuk, hogy ezekkel jól el lehet boldogulni. A spanyol mellesleg nem is olyan ne­ héz; néhány hét múlva már egész kompetensen fecsegtem a paradi­ csomárakról meg a vasúti menetrendről. Közben persze terveztünk meg készültünk is, karbantartottuk a fegyvereinket, gyűjtöttük a felszerelést. Bert részletes eligazításokkal szolgált az országról és a konfliktus főszereplőiről. A hírszerzők rendszeresen meghozták a helyi újságokat. Egyik­ másik srácnak spanyol felesége volt, ezek bejártak hozzánk nyelvet gyakorolni. A végén még az is elterjedt, hogy a B század hamarosan lambadaleckéket vesz ­ a hírünkhöz illett is a pletyka. Hazaugrott pár ürge a G századból, hogy felkészítsenek ben­ nünket. A munkánk két fázisból fog állni. Először gatyába rázzuk a félkatonai rendőrséget. Utána megtanítjuk őket mindarra az alapvető jártasságra, amire szükség lesz, harcfelderítő járőrözésre, figye­ lőpont­szolgálatra, közelfelderítésre. A cél az, hogy képesek legye­ nek megtalálni a drogüzemet, a közelében tudjanak maradni, és in­ formációt tudjanak hátraküldeni róla. Nem könnyű feladat. ­ Sok drogfeldolgozó mélyen benn van a dzsungelben ­ me­ sélte Tony a G századból. ­ Fantasztikusan jól őrzött és elektroniku­ san is biztosított helyek. Bonyolult alagútrendszerek és menekülési útvonalak vannak kiépítve körülöttük támadás esetére. Amint a

közeledő repülőgépet vagy helikoptert meghallják, már el is tűntek ­ vagy az alagutakban, vagy más rejtekhelyeken, vagy valahol a menekülési útvonalakon.

Titokban fogunk belépni abba a bizonyos latin­amerikai or­ szágba; nem kémekként lopakodunk ugyan, de az Ezrednek az a ta­ pasztalata, ha egy út nincs előre bejelentve, kisebb az esély, hogy rosszul sül el. Az új­fundlandi St. John'sban szálltunk le útközben a C130­assal. A Hercules belseje spártai, műanyag széksorok, poggyásztartók ­ ez utóbbiak dugig teltek cuccal. Felkötöttem a függőágyamat, és bele­ másztam egy könyvvel meg a walkmanemmel. Mire mindenki fel­ kötözte az ágyát, a szállítógép belseje úgy nézett ki, mint valami ha­ talmas lárvafészek, amely arra vár, hogy valami szép nőjön ki belőle. Tükörfejű stoppolta a legjobb helyet hátul, ahol jó tágasan volt, csak éppen a budi facsarta az orrát undorítóan: egy elfüggönyözött olajos­ hordó, tele vegyszerrel. Nyári ruhában szálltunk ki, és rá kellett döbbennünk, hogy St. John'sban tél van. Mínusz húsz fokban vergődtünk el a szállodánkba. ­ Menjünk be a városba ­ mondta Tükörfejű ­, erre muszáj inni egyet. Téptünk, mint a nyulak, de Tükörfejűnek így is befagyott a kopo­ nyája, nekem meg jégcsapot eresztett a bajszom. Szederjesek voltunk mindannyian, mire a piálókörzetbe értünk. Tükörfejű odamasírozott a bárpulthoz, szakértő szemmel végigmustrálta a whiskysüvegeket, és így szólt: ­ Egy nagy bögre forró kakaót kérek. Másnap reggel felszálltunk, és sötétedés után meg is érkeztünk a katonai repülőtérre. Kivilágítatlanul, passzív éjjellátóval szálltunk le. Körös­körül a füvön vagy húsz­harminc különféle gép parkolt ­ kis lökhajtásosok, kétmotorosok, egy ódon Junkers 88­as, pár Dakota. ­ Egyik­másikat a drogkereskedőktől kobozták el ­ magyarázta Tony. ­ Aztán csak rohadnak itt. Hiába figyelmeztetett Bert, mégis azt hittük, finom, balzsamos dél­amerikai meleg fogad majd bennünket. Egy frászt: valami fenn­ síkon voltunk, jeges éjszakai levegőbe léptünk ki: a

századparancsnok és a főtörzs, akik egy héttel előbb jöttek, menő bőrkabátokban vacogtak. Járművek várták a fél századot, hogy a felszereléssel együtt a táborba vigyenek bennünket. ­ Húszperces út ­ mondta a főtörzs. ­ Ha nincs forgalom. ­ És ha van? ­ kérdezte Tükörfejű. ­ Akkor három óra. Volt forgalom. És még mi voltunk a szerencsések. A B század másik fele máshová ment, s előttük négyórás út állt ­ „ha nincs forga­ lom". Pirkadatkor futottunk be a rendőrségi táborba. Egész kellemes helynek látszott, rendezettnek, tisztának, nagy, hosszú épületekkel. Aztán balra fordultunk, és egy koszos, szobányi vityillóhoz értünk. Priccsek, egy asztal, a sarokban zuhanyozó. Raktártér nulla. Mintha egy tengeralattjáróba csöppentünk volna. ­ A zuhanyozóba kellett bepakolnunk a cuccot ­ hőbörögtem Gaznak. ­ Sebaj ­ felelte. ­ Úgyse működik. Hamarosan kiderítettük, hogy a vécék se működnek, úgyhogy oda raktuk a hátizsákokat. A hálózsákomat lecsaptam a legközelebbi ágyra: otthon, édes otthon. Reggel körbejártuk a tábort Tonyval, aki a második válogatáso­ mon vett részt, de kiesett. Visszament még egyszer, és íme, itt volt. A rendőrség a szokásos félkatonai szervezetnek látszott. Felsze­ relésük túlnyomórészt amerikai, de sok európai cucc is volt közte. Fegyvereik amerikai M16­osok, izraeli Galilok, pár orosz AK. A járőrszemélyzet, akiket képeznünk kellett, többnyire Galillal volt el­ látva ­ ami alapjában AK47­es, csak más csővel és tartozékokkal. ­ Kitűnő fegyver ­ mondta Tony, miközben sorra kezet rázott az ismerősökkel. ­ Kár, hogy nem értenek hozzá. A fiúk fessen ki voltak öltözve, és nagyon szervezettnek tűntek. Tony bemutatott nekik: nyílt, közvetlen emberek. ­ Kívülről jól néz ki a tábor ­ mondta Tony ­, de ha egy kicsit megkaparod, alatta egy rakás szart találsz. A körleteik jobbak, mint a miénk, de azért elég vacakok. A kaja ocsmány, még az ő standardjuk szerint is. Nem akartam elhinni, amíg el nem ballagtunk az étkezde előtt: két fiú lépett ki éppen reggeli után, és egyből kiokádta az egészet. Úgy bűzlött az épület, mint valami mészárszéki budi.

­ Ezek a sereg krémje, mégse bánnak valami jól velük ­ foly­ tatta Tony. ­ De ha az ember nyomorúságos földtúró hat kölyökkel meg egy csacsival, akkor inkább besorol a rendszerbe ­ itt legalább fizetést kap, és elvileg a családjáról is gondoskodnak. Úgy döntöttem, én inkább azt fogom enni, amit magunkkal hoz­ tunk. Szokás szerint óriási rakomány tonhallal, tésztával, curryval érkeztünk. Az alattam lévő priccsen Billy, egy G századbeli, a világ legag­ resszívebb göndör szőke hajú skótja aludt. Amint felébredt, lehúzta a hálózsákja zipzárját, és már gyújtotta is be a kis petróleumfőzőjét. Vizet forralt, kását kevert. Lepislogtam a priccsemről. ­ Nyam, nyam, mi van reggelire? ­ Csodálom, hogy még éhes vagy, a fene beléd ­ morgott Billy. ­ Egész éjjel a fingjaidat nyeltük. ­ Bocs. A hosszú repülőút feszültségei. ­ Letelepedtem melléje, és addig mosolyogtam rá, míg a kezembe nem nyomott egy bögre forró kakaót meg egy tányér kását. Az elkövetkező napokban egyre jobban dühítette, hogy nem akarom kivenni a részem a reggeli­ készítésből. Egyszer aztán felkapta a főzőjét, hogy hozzám vágja, csak azt felejtette el, hogy az előbb használta. Sistergés, égésbűz ­ hi­ bátlan lenyomata maradt a tenyerén a főző tetejének. Mivel a zuhanyozót raktárnak rendeztük be, a kinti csapoknál kellett mosakodnunk. A víz jéghideg volt. Az idő reggel csípett, de amikor feljött a nap, egész kellemes lett. Fenn voltunk a hegyekben, figyelmeztettek is, hogy hamarabb ki fo­ gunk fáradni, amíg nem akklimatizálódunk. Mi persze fütyültünk rá, mindjárt az első nap futottunk egy nagyot. Billy élvezettel nézte, ahogy hazavánszorogtunk. Neki az egész élet verseny volt; imádta, hogy lépten­nyomon ránk harsoghat: ­ A B század egy kalap szar. Elnéztem az érkezőket, akiket képezni fogunk. Negyvenen vagy ötvenen lehettek, gonosz pofával, páváskodva jártak föl­alá, mint a kidobóemberek. A latin­amerikai férfi hitvallása a machóság ­ ezt kell megfelelő mederbe terelnünk. Leültünk a fal tövébe, és lestük, ahogy felsorakoznak. Billy röhögött. ­ Ha még sokáig így dülled a mellük, szétpukkannak. Na, most figyelj!

Odament közéjük, és üvöltözni kezdett. Annyi pávakakaskodás után kénytelenek voltak tűrni, hogy egy félméteres törpe csaholjon velük a térdkalácsuk magasságából. Ahányszor csak olyan katonákkal találkoztam, akikkel együtt kellett laknom, a testbeszédük mindig azt mondta: „Semmi szükségünk rád, kemény faszú gyerekek vagyunk mink." Bizonyos fokig az elöljáróik is zokon vették a jelenlétünket, mert aláástuk a te­ kintélyüket. Nagyon tapintatosan kellett bánnunk velük ­ a nagy­ képűsködéssel semmit sem értünk volna el. Tiszteletet kellett mutat­ nunk még a legalacsonyabb rangú vezetőik iránt is, nehogy ellenünk forduljanak ­ ugyanakkor azzal a problémával is szembe kellett néznünk, hogy a közvetlenség általában nem eredményez fegyelmet. Iszonyú, hogy mi minden lógott ezeken a katonai rendőrökön. Heveder itt is, ott is, bennük kések, tőrök, csípőjükön hatlövetű ­ esz­ méletlen. Egymásra néztünk Gazzal. Nem mondhattuk azt, hogy: „Ez a sok szar semmit sem ér, dobjátok el azonnal." Rossz vért szült volna, mindjárt az elején. Úgyhogy azzal kezdtük, hogy nem mondtunk semmit. Mindegyikünkhöz beosztottak tíz ürgét, hogy faragjunk belőlük katonát. Először is el kellett őket látnunk szabályszerű felszereléssel. Mindegyik kapott egy hátizsákot, hálózsákot, takarót, vízhatlan köpenyt, iránytűt. Mintha a koronaékszereket vették volna át. Az iránytű aranypor volt a szemükben. Még a tisztek se tudtak térképet és iránytűt kezelni, úgyhogy társaik között rögvest ezek a fiúk lettek a nagymenők: iránytűjük van! Harcászati oktatás előtt meg kellett őket tanítanunk lőni. Az el­ képzelésük az volt, hogy addig húzzák a ravaszt, míg ki nem ürül a tár: minél nagyobb a zenebona, annál jobb. Hatékonyság persze nul­ la. ­ Remek ­ mondtam nekik. ­ És most hadd mutassak néhány trükköt, amit nemrég tanultam egy krapektól. Az első lecke abból állt, hogyan takarékoskodjunk a lőszerrel. ­ Minden töltény számít ­ magyaráztam. ­ Ha öt másodperc alatt ellövitek a teljes készletet, utána szarban lesztek. Következett a célba lövés fekvő testhelyzetből. Aztán térdelésből, álló helyzetből. Nem üvöltöztünk velük, nem teremtet­ tünk feszültséget ­ nyugisan csináltuk, mint az óvodában.

Ezek a fiúk hamarosan egész jól teljesítettek a lőtéren, amivel az­ tán féltékenységet váltottak ki a csoportba nem tartozó többi rendőrből és a feljebbvalóikból. Senki nem értett igazán a fegyverke­ zeléshez; láttam náluk olyan Galilokat meg M16­osokat, amiken még rajta volt a gyári zsír. Egyik nap a lőtéren voltunk a fiúkkal. Száz méterről lőttünk célalakokra egyes lövéssel, fekvésből, térdelésből, állva. Egyszer csak odacsörtet egy másik csoportból valami főtörzsféle, és azt mondja: ­ Nem működik a fegyverem. Félrehord. Igazítsa meg. Semmi közöm nem volt hozzá, de azért előszedtem a nul­ lázószerszámokat, és állítottam a nézőkén meg a célgömbön. Átsandítottam rajtuk, és így szóltam: ­ Most már jobb lesz, azt hiszem. Próbálja ki, és mondja meg, mi a véleménye. Vállához emelte, belenézett ­ és máris madarat lehetett vele fo­ gatni. Itt is úgy volt, mint a winchesteri újoncoknál ­ nincs rossz kato­ na, csak rossz kiképző van, már ha az alapanyag tűrhető. Odáig elju­ tottunk velük, hogy rendesen el tudták sütni a fegyverüket, és gyak­ ran célba is találtak. Hogy aztán harckörülmények között hogy lesz, az más kérdés ­ alkalmasint az életünk is függhet majd ettől. Beépítettük a programba az éleslövészetet is. A dzsungelben az átlagos harcérintkezési távolság nem nagyobb öt méternél: fel kell is­ merni a célpontot, s pontosan és gyorsan tüzelni. Úgy csináltuk, akárcsak a válogatáson: előbb egyesével küldtük végig őket a tere­ pen, célfelismerés, tűz, vissza, aztán párosával, tűz, megkerülés. Ebédhez együtt ültünk le velük, beszélgettünk, kérdezgettük őket, hogyan élnek. Hogy milyen az élelmezésük, az hamar kiderült. A raktár tele lehetett patkánnyal, mert konzerven kívül minden egye­ bet szétrágtak. Ezeket elhajigálták, és kinyitották a konzerveket. Egyik nap a táboron kívül gyakorlatoztunk. A levegő friss volt, az ég hihetetlenül kék. Mindenki vizet forralt a spirituszkockákon, mi a tésztához, ők a kávéhoz. ­ Hallom, fantasztikus kávék nőnek errefelé, tele vannak velük a reklámok ­ jegyeztem meg. Tudtam, hogy vannak olyan kávéfajtáik, amiket ki se szabad vin­ ni az országból; a csempészésükért hat év börtön jár. A drogot, azt

tonnájával szórják szét a világban, de ha valaki kávét akar hazavinni magával, dutyit kap érte. ­ Tényleg, melyiket a legérdemesebb kicsempészni? ­ kontrázott rá mindjárt Tükörfejű. ­ Azokkal a szarokkal ne foglalkozzatok ­ felelték a fiúk. ­ A leg­ jobb a neszkávé. Később kiderült, hogy igazuk van. Egyik­másik kávéjuk csapni­ való. Az első reggel mindenkitől megkérdeztem, hogy hívják. ­ Én vagyok a három Jósé közül az egyik ­ mondta az egyik fiú. Azt hívén, a szokásos bonyolult spanyol névformával van dol­ gom, így feleltem: ­ Örvendek a szerencsének, Három­José­Közül­ Az­Egyik. ­ Rajta is ragadt. Elbeszélgettünk a helyzetről, arról, hogy minden a kartelleké, s hogy a parasztok is nekik dolgoznak. ­ Miért, te mit csinálnál ­ kérdezte Három­José­Közül­Az­ Egyik ­, ha paraszt lennél, és a kormány két dollárt adna a gabonater­ més holdjáért, egészségügyi ellátás nuku, iskolázás alig, lakás egy bádogkunyhó a dzsungelben, s akkor jön a kartell, és azt mondja, ter­ messzetek nekem kokat, hét dollárt kaptok holdjáért, azonkívül csi­ nálunk nektek focipályát, lesz egészségügyi ellátás, és a gyerekeite­ ket is kitaníttatjuk? Naná hogy a kokatermesztést választanád. Mit érdekel téged, hogy mi lesz a gringókkal? A paraszt így gondolko­ dik: hová megy a kokain? Amerikába. Én gyűlölöm az amerikaiakat, hát úgy kell nekik. Ez az ő problémájuk, oldják meg ők. A rendőrök tudták, hogy ebben a küzdelemben nem nyerhetnek ­ de hát ők is csak azért csaptak fel, hogy állásuk legyen. A családot etetni kell, az meg kit érdekel, hogy Amerikát elárasztja a kokó? A lényeg, hogy a kokain elleni harccal pénzt keresnek, gondoskodhat­ nak a családról. Mellettük állt ebben az egész ország, és miért is ne ­ ha én ott pa­ raszt lennék, én is kokat termesztenék. Az egész kultúrájuk a kábító­ szer­kereskedelemre épül. A marihuána és a kokacserje annyira a mindennapi élet tartozéka, hogy még az útfélen is az nő. A rendőrök is kokalevélbe csomagolt kockacukrot szopogatnak: állítólag növeli a férfierőt. Ha meg erősebbek lesznek tőle, jobban tudnak harcolni a drogkereskedők ellen. A dolog iróniáját nem látszottak észrevenni. ­ A mi egész kultúránknak az erőszak az alapja ­ mondták. ­ A városokban a titkosrendőrök kirángatják az utcagyerekeket a csator­

nából, ahol élnek, és leöldösik őket. Nemrég egy busz szakadékba zuhant a dzsungelben. Mire a mentőalakulatok kiértek, a falusiak már a roncsot fosztogatták. Sok utas élt még, súlyos sérüléseik vol­ tak. A falusiak fütyültek rájuk, csak a hullákkal foglalkoztak, szedték le róluk a karórákat, gyűrűket, pénztárcákat. ­ Tényleg így volt ­ erősítette meg Három­José­Közül­Az­Egyik. ­ A rendőröknek közibük kellett lőni, hogy elijesszék őket. Aztán folytatták ott, ahol a parasztok abbahagyták. ­ Errefelé nagyon olcsó az élet ­ tódította egy másik. ­ Errefelé az élet a halálról szól. Volt velünk két tolmács, hogy a technikai részleteket rendbe te­ gyék. Bruce a D században szolgált, és csak a fél karja volt meg ­ a másik leszakadt egy robbantásnál. Az Ezred mindig is megtartotta a nyomorékjait. Voltak nálunk félkarúak, félszeműek, féllábúak; két ürgének a B századból összesen ha volt hat ujja. Láttunk róluk egy fantasztikus képet az emlékszobában: hegymászás közben két, azaz két ujjal kötik a csomókat. Egyik ürgének, aki minden válogatáson együtt rohangált a jelentkezőkkel a hegyek közt, mindössze fél karja és fél szeme volt. Ilyen az élet; komoly alakulatnál, hadművelet közben bizony meg lehet sérülni, lövést is kaphat az ember, vagy valami egzotikus betegséget, amibe később rokkan bele. Az Ezred két okból tartja meg őket. Először, hogy a többiek, ha szarba kerülnek, tudhassák, akkor is van jövőjük. Másodszor, minek nyugdíjazni az olyat, akinek a ta­ pasztalata, tudása hasznosítható a kiképzésnél? Kezdtük megtervezni a feldolgozóüzemekre való lecsapás mi­ kéntjét. Először azt kellett fontolóra venni, milyen felszerelésük is van a fiúknak – alapjában derékszíjszerelék, fegyver, egyenruha, és annyi. Következő szempont: hogyan tudnak haladni velük, hogyan tudnak ellenni kinn a terepen. A spártai életmód nemigen smakkolt nekik. Szerettek nagy tüzeket rakni, hogy melegedhessenek, meg hogy ne féljenek a sötétben, és nem látták át azonnal a taktikai előnyeit annak, hogy az ember hálózsákban vacog, és hideg élelmet eszik. Itt jött be a példaadás meg a férfíbarátság. Ha mi spártaian élünk, ők utánoznak bennünket. Napokra kinn maradtunk a terepen, gyakoroltuk a lopakodást a dzsungelben meg a szavannán. Megtanulták, hogyan kell sötétedés előtt lesállást létesíteni, körkörös védelembe helyezkedni, pirkadat­ kor megint körkörös védelembe helyezkedni, majd útnak indulni.

Egy idő után már élvezték; más volt, mint amit megszoktak, macho volt, s a végén már mindenki részt akart venni benne. Heteken át tanítottuk őket, hogyan kell figyelőpontot kialakítani, rejtőzésből figyelni. Két napon át bujkálniuk kellett, aztán jelenteni, mi mindent láttak. A végén már egész jól csinálták. Gyakoroltuk velük a célpont közelfelderítését ­ odaosonni, a le­ hető legtöbb információt összegyűjteni, anélkül hogy észrevennék őket, s aztán helyt maradni, hogy a megfelelő időben végrehajthassák a rajtaütést. Megsemmisíthetik az összes étert, vegyszert, eszközt, de a lényeg a feldolgozó szakemberek begyűjtése; ha azokat kivonják a forgalomból, a kartelleknek újakat kell szerezni, és a kínálat nyilván nem kimeríthetetlen. A térképolvasási órák röhejesek voltak. Van ez a nagy mítosz, hogy a bennszülöttek mindenhol ösztönösen eltájékozódnak a dzsun­ gelben. Az igazság az, hogy tíz eset közül kilencben ugyanolyan ta­ nácstalanok térkép nélkül, mint bárki, s a magaslatokon, ösvényeken, folyópartokon kénytelenek közlekedni. Én úgy tapasztaltam, hogy a Közel­Keleten, a Távol­Keleten, Ázsiában és Afrikában a helybeliek mindig ismerték a legjobb útvonalakat ­ mégpedig azért, mert az állatok vonulását követték, s az állatok mindig a legkönnyebb utat választják. Ha aztán ezekről letérítettük a fiúkat, kezdődött a fejva­ kargatás. Ha száz meg száz mérföldeket gyalogoltak a szavannán, az nem azt jelentette, hogy tájékozódnak is, hanem hogy a csordák után mennek. Ha az állatok eltévedtek, ők is eltévedtek. Reggeli után negyvenüket­ötvenüket betereltük az étkezdébe, ahol ki lehetett teregetni az asztalokon a térképeket. Utáltam azt a helyet, mert büdös volt és mocskos. Gaz oktatta a térképolvasást. ­ Ez itt az iránytű ­ mondta. ­ így tájolunk vele. Mi, többiek föl­alá jártunk az asztalok között, s ahol tudtunk, se­ gítettünk. Kész őrület volt. Tolmácsolni kellett a katonáknak, hogy mi van, aztán tolmácsolni a kérdéseiket, tolmácsolni a válaszainkat. Végeérhetetlen folyamat. Előbb­utóbb persze elröhögték magukat, és velük röhögtünk mi is. ­ Abbahagyni! Gyertek vissza egy félóra múlva! ­ ordította Gaz. Jól lebaltázott bennünket, amiért nem vesszük komolyan a dol­ gunkat, aztán megnyugodott. Meg kellett tanítanunk őket, hogyan vegyék szemügyre a talajt, s hogyan vessék össze a térképpel. Meg kellett tanítani, hogy így gon­

dolkodjanak: „Oké, megtaláltuk a feldolgozót, és most értesítenünk kell erről a többieket." A brit hadseregben is elég nehéz megtanítani a katonákat a térképolvasásra, mert az nem tudomány, hanem művészet, és csakis úgy lehet kifejleszteni az emberekben az iránta való érzéket, hogy kivisszük őket a terepre, és gyakoroltatjuk. Amint a tájolás alapelemeit elsajátították, úgy érezték, életük leg­ menőbb leckéjét kapták. Tisztek jöttek oda hozzánk, kérdezgették: ­ Nem kaphatnánk mi is egy ilyen iránytűt? ­ Persze nem azért, hogy használják, hanem hogy a nyakukba akaszthassák, mert olyan baromi jól néz ki. Ezek a pasasok valódi harcokban fognak részt venni ­ bele kellett kóstoltatnunk őket a valóságba. Mivel pedig ugyanazokon a te­ rületeken gyakorlatoztunk, ahol majd bevetésre mennek, meglepetés esetére mindig volt náluk éleslőszer is. Ez először nemigen tetszett nekik, féltek, hogy a végén még magukat találják el. De aztán bele­ szoktak, és kezdték úgy fenn hordani az orrukat, hogy rossz volt nézni. ­ Azt képzelik, csak oda kell battyogniuk, és minden kurafit kinyírnak egyből ­ jegyeztem meg. ­ Mindjárt észhez térítjük őket ­ mondta Gaz. Körülraktuk a gyakorlóteret robbanóanyaggal. Aztán lehasaltattuk a fiúkat, mintha rohamra készülnénk; egyik­ másik röhögve harsogta: ­ Rambo! Rambo! Amint előreindultak, begyújtottuk a tölteteket. Megcsapta őket a légnyomás, rögök, fadarabok záporoztak rájuk. Belelapultak a talaj­ ba, aztán szégyenkezve pislogtak körbe. Egyik­másik kis híján elsírta magát. Vége lett a Stallone­szerepjátszásnak. Kéthetente kaptak két nap szabadságot, és meghívtak minket is a családhoz. Ahol lehetett, kibújtunk ez alól, mert kerülnünk kellett a túlzott haverkodást. Kapcsolatot ki akartunk ugyan építeni velük ­ de szigorúan szakaszosan, különben a munkánk látná kárát. Arról nem beszélve, hogy amikor volt egy kis időnk, inkább beugrottunk a városba, vásárolni, kikapcsolódni, turistáskodni. Mostanára sikerült leimádkoznunk róluk a bazi nagy tőreiket meg hatlövetűiket, amik összevissza lógtak rajtuk. Megértettük ve­ lük, hogy a rendetlenül felrakott és felesleges cucc beleakad az alj­ növényzetbe, nyomot hagy. A végén egész profi küllemük lett.

Rátértünk az elméleti és gyakorlati harcászatra, a felderítésre, megfigyelésre, rohamra. A dolguk az lesz, hogy megleljék a feldol­ gozóüzemeket, azonosítsák a helyüket a térképükön, és a lehető leg­ több információt gyűjtsék be róluk. Utána egy nagyobb erő részeként vagy megtámadják és megsemmisítik a lokációt, vagy figyelőpontot telepítenek rá, hogy még több információt gyűjtsenek. A figyelőpont­szolgálat nyugodt vérmérsékletű embereket kíván. Hosszú időt kell eltölteniük szűk helyen, figyelve és semmi mást nem csinálva ­ ketten, hárman, esetleg négyen szorongva egymás mellett, gyűjtve és rádión továbbítva az anyagot, hogy az előretolt hadműveleti bázis tervezhessen és felkészülhessen. Támadni akkor a legcélszerűbb, amikor a feldolgozó személyzete is ott van, és a gépek is működnek, így az illetőket le lehet fülelni, a helyet pedig le lehet zárni. A figyelőponton szolgálatot teljesítők akár két­három hétig is kinn maradhatnak, zord terepkörülmények között élve, zacskókba szarva, kannába pisálva, nem mozogva, irgalmatlan feszültségben, hisz gyakorlatilag rajta lesznek a célponton ­ a dzsungelben ugyanis csak jóval közelebbről lehet megfigyelést végezni, mint, mondjuk, a szavannán. Igyekeztünk kiszúrni azokat, akiknek természetes vezetői adottságaik vannak. Voltak persze rang szerinti elöljáróik, de ez nem jelentette azt, hogy ők egyben a legjobbak is; az embereket a leg­ különfélébb okokból léptetik elő, s nem feltétlenül a vezetői rátermettségük alapján. Persze ilyen merev rendszerekben nehéz a természetes vezetőket előtérbe tolni. Mindent iszonyú diplomatikusan kellett csinálni; a le­ endő vezetőknek csak felelősséget adhattunk, csillagokat nem. Az én csoportomban a legtehetségesebbnek Három­José­Közül­Az­Egyik bizonyult. Minden alkalmat megragadtunk, hogy beugorhassunk a városba. Egész modern nagyváros volt, hatalmas irodaépületekkel, nagy be­ vásárlóközpontokkal, többcsillagos szállodákkal. De, mint oly sok táján a világnak, a helybelieknek itt is vagy rengeteg a pénzük, vagy semennyi. Ultramodern felhőkarcolók tövében vityillók sorakoztak; Mercedes limuzinok zötyögtek kátyús utakon, ahol beszakadt a csa­ tornarendszer, amiben viszont utcagyerekek húzták meg magukat. Baromi piszkos és lármás város volt. Mindenki oda szórta a sze­ metet, ahol éppen állt, zene harsogott az utcákon, éttermekben, távolsági buszokon ­ tartozéka volt a mindennapi életnek, de igazán a

kocsmákban, diszkókban, magánbálokon tetőzött. Az állandó tévébőgetés ugyanilyen szörnyű volt. Latin­Amerikában mintha úgy gyártanák a tévékészülékeket, hogy éjfélig ne lehessen kikapcsolni őket, a hangerejüknek meg mintha csakis két fokozata lenne: a harsány és a süketítő. Na és a forgalom zaja! Nincs az a kimustrált péeszhá, amelyik úgy durrogna, mint az ottani személyautók. A dugók állandósultak, s az eljárás az volt, hogy aki bennragadt, az ráhasalt a dudájára. Dugón kívül pedig csakis egy közlekedési formát ismertek a helyiek: a száguldást. Hegyi utakon láttam nyaktörő sebességgel repesztő bu­ szokat; aztán kiderült, hogy a városba érve kicsit felgyorsítanak. Taxi volt ott mindenféle, a Kennedy idejéből való amerikai Fordtól a va­ donatúj Mazdáig. Lépten­nyomon közlekedési lámpák, de tökmindegy, hogy pirosban vagy zöldben kelt át a gyalogos: pont ugyanakkora esélye volt rá, hogy elütik. Rájöttem, hogy egyirányú utcában is érdemes többször jobbra­balra pislogni, mielőtt a járdáról lelépne az ember. Ebben a zabolátlan városban célszerű volt rejtett fegyvert horda­ nunk. Egyik nap egy hotel reggelizőbárjában üldögélve két fehér sze­ műre lettem figyelmes. Normális körülmények között felmértem vol­ na őket, és annyi. Ezeknek azonban láthatóan pisztoly volt az ingük alatt. Aztán rájöttem, hogy ismerem a képüket: hajdan mind a kettő a G században szolgált. A világ legkülönfélébb részein dolgozva gyak­ ran előfordul, hogy ismerős arcot látunk. Ilyenkor ügyet se vetünk egymásra: ők sem tudhatják, mit keresünk ott és milyen fedésben va­ gyunk éppen, és megfordítva. Míg az egyik oda nem lép a másikhoz, egy hülye némajáték az egész. Na, itt is lement a rítus, minden oké. A fiúk leültek mellém. ­ Hogy vagy? ­ Tűrhetően. A rítus másik fele, hogy nem vágunk mindjárt a dolgok közepébe. A legtöbben nem szeretnek nyíltan beszélni arról, hogy mit csinálnak éppen. Fecsegtünk erről­arról, mint volt Ezred­tagok, ha a világ túlsó végén botlanak egymásba. Szidtunk mindenkit, mint a bokrot, meg­ hánytuk­vetettük a herefordi állapotokat. Aztán csak feltettem a kérdést. ­ Mit kerestek erre?

­ Őrző­védő munka, fenn északon, de csak ideiglenes. És te, benn vagy még, vagy te is „dolgozol"? Mindjárt láttam, hogy ők sem igen bíznak bennem. Belementem a játékba. ­ Dolgozom ... kiképzés. Egy csomó bugrist kell gatyába rázni. ­ Mennyit kapsz? Nem vennétek be? ­ Annyit, mintha tizedes lennél az Ezrednél. Mint kiderült, bizonyos személyiségeket védtek a kartellektől. Eltűnődtem, nem lehetnek­e olyan volt Ezred­tagok is, akik a kartelleknek dolgoznak, és fantasztikus pénzeket keresnek, magu­ kévá téve az efféle országok filozófiáját: aki kábítószeren akar élni, úgy kell neki. Állítólag sok amerikai és kanadai dolgozik a drogbáróknak; a jenkik általában üzleti tanácsokat adnak. A kartelleknek eszméletlenül sok a pénzük, hülyére kereshetné magát az ember náluk, csakhogy az ilyesmi nem nekem való. Megbeszéltünk egy találkozót a jövő hétre, de az események máshogy alakultak.

25

N

em álltak valami jól a dolgok. Már egy ideje kinn vol­ tunk a hadszíntéren, de ahányszor csak feldolgozóra buk­ kantunk, kiderült, hogy lakatlan, mint az a közmondásos sziget. A titkosság eleme mintha teljesen kiveszett volna a műveleteinkből. A korrupció az élet velejárója arrafelé; a helikopte­ rek, ha bevetésre induló osztagokért jöttek, sok esetben előbb átrepültek a feldolgozóüzem fölött, hogy figyelmeztessék a drogoso­ kat. Úgy éreztem, eleve vesztésre álló csatát vívunk. Gaz egy nap összehívott bennünket, és így szólt: ­ Na jó, mostantól máshogy csináljuk. Keresünk egy feldolgozót nyugaton. Odamentek, körülveszitek, és csak aztán hívjuk a helikop­ tereket. Rádión pedig csakis nekünk jelentetek, senki másnak. Ránéztünk az asztalán kiterített térképre. ­ Tudjuk, hogy van egy üzem itt valahol ­ bökött rá egy tizenhat négyzetkilométernyi területre. ­ Négy járőr fésüli át, vagyis négy négyzetkilométer jut mindegyikre. A járőröket Tony, Andy, Rod és Terry vezeti. Ha megtaláljuk, lerohanjuk, mert most már kezd elegem lenni ebből a faszságból. Amint a célponton vagytok, közelről felderítitek. Fénykép, videó, a lehető legtöbb információ: mindent tudni akarok. Aztán megszer­ vezem a helikoptereket. A fiúknak csak akkor áruljuk el, amikor már beindult a támadás. A helikopterek készültségben lesznek ugyan, de nem fogják tudni, hová mennek. A részleteket csakis mi fogjuk is­ merni, és a főkunyhónk.

Minden felderítő járőr négy rendőrből és egy Ezredtagból fog állni, és négy négyzetkilométernyi területet fésül át. Ez akár tíznapi

terepmunkával is járhat, és a cél, mint mindig, nem a feldolgozó személyzetének lemészárlása, hanem a foglyul ejtésük ­ főleg az európai vegyészeké ­, valamint a berendezés megsemmisítése. A másnap reggeli sorakozónál Gaz bejelentette: ­ Gyakorlatra megyünk. Körülbelül két hétig leszünk oda. Pa­ koljatok be, délben indulás. Kihajtottunk az egyórányira lévő terepre, ahol gyakorlatozni szoktunk. Gaz pihenőt rendelt el, és így szólt: ­ Ez nem gyakorlat. Akcióra megyünk. Eddig azért nem jártunk sikerrel, mert besúgók vannak a rendszerben. Innen nyugatra tartunk, felderítünk egy feldolgozóüzemet. Mindenkitől elvárom, hogy a legjobb teljesítményt nyújtsa. Ki­ képeztünk benneteket, jó zsoldot kaptok. Elvárjuk, hogy teljesítsetek is érte. Tudjuk, hogy képesek vagytok rá, és mi is végig veletek le­ szünk. Remélhetőleg megtaláljuk a célpontot. Képzeljétek el, micso­ da dicsőség lesz, ha sikerül. Tegyétek, amit mondunk, és nem vallo­ tok kudarcot. És most indulás. Csoportokba verődtünk a gépkocsik körül, parancskihirdetésre. Wayne és Gaz fejadagokat szortírozott. Négy aggodalmas arcot láttam magam körül. Remélhetőleg leg­ jobb spanyolságommal rákezdtem: ­ Egyszóval megkeressük azt a feldolgozót. Úgy tudjuk, egy tizenhat négyzetkilométeres körzetben van valahol nyugaton. Hogy pontosan hol és hogy mekkora, nem tudjuk. Azt sem tudjuk, van­e még ott személyzet. Ha megtaláljuk, felderítjük, odahívjuk a többi járőrt, aztán megtervezzük a támadást. Sok helikopter és más alaku­ latok is támogatnak majd bennünket. Ha egy másik járőr bukkanna rá, mi egyesülünk ővelük. A fiúk továbbra is ijedt pofát vágtak. Ez a művelet egészen másnak ígérkezett, mint amit megszoktak. Rendszerint odatekertek a lokációra helikopterrel, és egy­két órán belül vége is volt a murinak. Mi viszont hosszú távú akciót terveztünk itt. ­ A változás az, hogy most nem helikopterrel megyünk, hanem gépkocsival, a közvetlen közelbe pedig gyalogosan, járőrként. Nem akarjuk, hogy meglássanak bennünket. Így talán még szerencsénk is lesz. Helyes? Négy ideges mosoly, négy tétova „Igen!"

­ Beletelhet pár napba, hogy a közvetlen körzetbe érjünk ­ folytattam ­, de nem sürgős, nem kell kapkodni. Kajánk lesz elég, semmi probléma. Annyi információt teregettem ki elébük, amennyit csak lehetett ­ kis méretarányú térkép, vázlatok a körzetről általánosságban, nagy méretarányú térkép a részletes eligazításhoz. Állandóan em­ lékeztetnem kellett magamat, hogy nem profi katonákkal van dogom. Meg kellett kérdeznem ilyesmiket is: ­ Mielőtt elindulunk, nem kell valakinek vécére menni? Van valakinek elintéznivalója, mielőtt belekezdek? Minden parancsfázis után megkérdeztem: ­ Van kérdés? ­ Biztatni kellett őket, hogy ne féljenek, kérdezzenek bátran, nem harapok. Legelőbb a politikai és katonai vonatkozásokról beszéltem, igye­ kezve megértetni velük, milyen fontos, hogy a kábítószer­ker­ eskedelemnek véget vessenek. Aztán a terepre kerítettem sort, előbb a tág környékre ­ milyen ismert ellenséges lokációk vannak rajta, mi­ lyen régi feldolgozóüzemek, s hol találhatók a mi pozícióink. Célpontunk még nem volt, mégis ecseteltem az időjárási és a ta­ lajviszonyokat, azt, hogy mire számítunk, milyenek lesznek a helyi lakosok, melyek a környékbeli falvak és városok, milyen irányúak a főbb folyók. Ha valami balul üt ki, és szétszóródunk, így tudni fog­ ják, hogy ha egy bizonyos folyó sodrását követik, előbb­utóbb ebbe és ebbe a városba érnek. Miközben beszéltem, mindent megkerestek a térképükön. Rátértem a Szituációra. Mindent elmondtam az ellenségről, ami a sikeres támadáshoz szükséges ­ beleértve, hogy a helyi drogbárók mostanában nagyon magabiztosak, és valószínűleg harcolni fognak, ha lecsapunk rájuk. Ismertettem a drogosok lehetséges fegyvereit, azt, hogy hogyan öltöznek. ­ És most lássuk a baráti erőket ­ folytattam. ­ Három másik járőr fog cirkálni ezeken a térképnégyzeteken. ­ Megmutattam a részletes térképen a többi járőr körzetét. Ezután következett a Feladat. ­ Feladat: megtalálni és felderíteni az üzemet ezeken a négyzeteken. ­ Megismételtem, majd folytattam a Végrehajtással, amit fázisokra bontottam. ­ Első fázis: bejutás a körzetbe. Gépkocsival megyünk. Mint tudjátok, a feldolgozott anyagot repülőgépen vagy gépkocsin juttat­ ják ki. Ezeknek az üzemeknek a tíz­húsz kilométeres körzetében

mindig van út. Harcfelderítő járőrözést fogunk folytatni. Egy ember az élen halad a járőr előtt, én kezelem a térképet, a helyi járőrparancsnok ellenőriz. Lesznek lépésellenőrzők is. Ha a lombkorona sűrű, nappal járőrözünk, éjjel alszunk. Ha a terep lehetővé teszi az éjjeli járőrözést, azt is kihasználjuk. De kötve hiszem, hogy azon a részen erre lehetőségünk lesz. Ekkoriban már jól ismertük a fiúkat, és ők is megismertek min­ ket. Kölcsönös tiszteletünk már­már barátsággá fejlődött; ha valamit végre akartunk hajtatni, elvártuk, hogy engedelmeskedjenek ­ és en­ gedelmeskedtek is. Most már nem vonták kétségbe a parancsainkat, mert megbíztak bennünk. A hordszíjak rég eltűntek a Galilokról ­ ebben is a példánkat követték. A szíjkarikákat is leszedték vagy leragasztották: mozgás közben megzörrenhetnek, áruló zajt ütnek. Mindenkinél volt egy négy­öt méteres ejtőernyőzsinór, hogy folyón való átkelésnél szi­ lárdan rögzíthessék vele a fegyverüket. Én a fegyverem tusára ta­ pasztottam egy Silva­iránytűt, a nagymutatót eltakarva, nehogy a foszforeszkálását észrevegye az ellenség. Ha elöl mentem, így könnyen és hamar ellenőrizhettem, jó irányba tartok­e, mint járőrpa­ rancsnok pedig azonnali tájékozódási utasítással láthattam el az élfelderítőt. A fiúk eleinte összeragasztgatták a táraikat, ahogy az Olivér Sto­ ne­filmeken látták, merthogy az olyan machón fest. Mi erről lebe­ széltük őket. A 7,62­es töltény nem könnyű jószág, s a húsztöltényes tárnak komoly súlya van, hát még kettőnek; egyik­másik fiú alig tud­ ta így célra tartani a fegyverét. Az Ezred­ürgéknél kivétel nélkül volt kilenc milliméteres Brow­ ning. A járőr tagjai eszméletlen dolgokat hurcoltak magukkal: hat­ lövetű cowboypisztolyokat, Colt 45­ösöket. Hogy mihez kezdenek majd velük, nyilván maguk se tudták. Vittünk rengeteg plasztik robbanóanyagot az üzem megsemmi­ sítéséhez és az esetleges kokamezők felperzseléséhez ­ utóbbihoz PE4­et és amerikai C4­et, meg ami még kell: gyújtózsinórt, deto­ nátort, gyalogsági aknákat a magunk védelmére. Amint a célpontot megtaláljuk, közelről felderítjük. Egy fényképfelvétel ezer szónál ékesebben beszél, pláne ha az ember olyan katonáknak tart eligazítást, akiknek nem igazán beszéli a nyel­ vét. Vittünk tehát fényképezőgépeket, videofelvevőket, sőt hordoz­ ható előhívóberendezést is. Én legjobban szerettem a gumiobjektíves

Nikont, meg a huszonnyolc milliméteres optikát infravörös fényképezéshez, valamint a könnyen kezelhető Canont, amelyet szintén elláttunk infravörös szűrővel éjszakai felvételek készítésére. A videokamera szintén kiváló segédeszköz a közeifelderítésnél, sőt mi még egy kis Sony lejátszót is magunkkal cipeltünk. A videónak kézi fókuszáló objektívje volt; az autofokuszáló ugyanis mindig a látótér közepén lévő legközelebbi tárgyra áll rá, s ez a dzsungelben legtöbbször csak egy falevél. Vittünk magunkkal zsebbe és fegyverre való éjjellátó készülé­ keket is, és minden eszközt vízhatlan anyagba csomagoltunk. Legalább ugyanilyen fontos, hogy mit nem vittünk magunkkal: mindenkinek „sterilnek" kellett lennie, az alapvető dokumentumoktól eltekintve. A fiúk hozták a rendőrigazolványukat, de semmi la­ káscím, semmi fénykép a feleségről meg a kölykökről. Ismerték a statisztikákat: mindegyiknek volt családtagja, barátja, kollégája, aki­ ket a nyílt utcán lőttek szitává. Négy teherautóval indultunk el aznap délután, és egész éjjel men­ tünk megállás nélkül. Mindenki kedvetlen volt; hallgattak. Néha fel­ parázslott egy­egy cigi. Ez az egész a válogatást idézte fel bennem, a hosszú autózásokat ki az Elan­völgybe, és igyekeztem pihenni, amennyit csak lehetett; tudtam, az elkövetkező egy­két hétben fel­alá fogok rohangálni, mint a töketlen kutya. Másnap városokon, falvakon haladtunk át, s az utak egyre pocsékabbak lettek. Sötétedés előtt két órával megálltunk teát­kávét főzni. Gaz odajött hozzám: ­ Három kilométerrel följebb szétválunk. Én két csoportot vi­ szek, a te társaságodnak Wayne lesz a koordinátora. Ha dráma van, rádiózz: a helikopterek készültségben. Úgyhogy ne szarakodj, rádiózz, és már jönnek is a fiúk. Viszlát. Felszálltunk a teherautókra. Én az elöl haladó Wayne­ében vol­ tam. Az aszfaltút csupa kátyú. A rugózás darabokra esett, összevissza rázódtunk hátul, és nemsokára már mindenki állt, mert úgy elviselhetőbb volt. Sötétedett. A jármű fékezett, a motor leállt. Csend lett, csak a szavanna neszei hallatszottak. ­ Gépkocsiról! ­ jött hátra Wayne. Leszállíttattam a fiúkat. Nagyon nem akarózott nekik, de tudták, hogy munka vár rájuk, amit el kell végezni.

­ Ma éjjel semmi különöset nem csinálunk ­ mondtam. ­ Csak a körzetünkbe kell eljutnunk. Szép nyugisan felvettük a hátizsákot, mindent elrendeztünk ma­ gunkon, és elindultunk a fél kilométerre lévő fedezék felé. Alig kétszáz métert tehettünk meg, amikor hallottuk, hogy a teherautók el­ hajtanak. Egy­két perc múlva teljes lett a csönd. Néztem a reflektoro­ kat, amint az úton kanyarogva belevesznek a sötétbe. Hallottam a lélegzetvételemet. Huszonnégy órai teljes tétlenség után máris megerőltetett a gyaloglás. Nagyon meleg és párás idő volt. A levegő megtelt dzsungelne­ szekkel, pedig még csak a szavannán jártunk. Enyhe szellő fújt. Kis­ sé felhős volt az ég, de a csillagokat látni lehetett. Nem volt semmi különösebb gondom. Élelmünk, vizünk van elég, éjjel alszunk egyet. Alig vártam már, hogy szundíthassak pár órát a függőágyamban.

Reggel, mivel közvetlen veszély nem fenyegetett bennünket, megengedtem a fiúknak, hogy kaját melegítsenek. A járőr egyik tagját Rodrigueznek hívták. Huszonkét éves volt, magas, fekete, és meglehetősen nőies modorú. Szempillái ter­ mészetellenesen hosszúak, arcvonásai finomak, keze zongoristakéz, körmei makulátlanok. Halkan beszélt, és folyton bocsánatot kért. Vi­ szont nagyon értette a dolgát, ezért úgy döntöttem, ő lesz a járőr előtt haladó felderítő. ­ Ebbe az irányba tarts, Rodriguez. Egy órát megyünk, aztán pi­ henő. Tartsd nyitva a szemed, ne térj el az iránytól ­ nem szeretnénk eltévedni. Megértettél? Mindnyájan rád bízzuk magunkat. ­ Sí ­ mondta mosolyogva. ­ Sí, bocsánatot kérek, semmi prob­ léma. A felderítő eléggé elöl jár, hogy figyelmeztethessen a veszélyre, de azért a látótávolomban, hogy alkalmilag jelezhessek neki. Ő dik­ tálja a menettempót ­ ha megáll, mi is azonnal megállunk. Ő a legel­ ső szempár. Egy óra múlva Rodriguez megállt egy mélyedésben egy fa alatt. Letelepedtünk, kávét főztünk. Az ágak közt madarak csicseregtek, az aljnövényzetben apró állatok neszeztek. Suttogva beszélgettünk.

­ Ez az utolsó főzőcskézésünk ­ mondtam. ­ De ezt se áruljátok el senkinek, mert szabályzatellenes. Láttam, hogy élvezik a közös titkunkat. ­ Na, gyerünk, és senki se hozzon szégyent rám, világos? ­ Világos, világos. Rodriguez újból felderítő akart lenni, és én hagytam. Általában kétóránként váltjuk a felderítőket, mert kemény a munkájuk. Ha úgy vágott volna utat magának, azzal zajt ütött és nyomot hagyott volna; hajtogatnia kellett a növényzetet. Figyelt, hogy nem észlel­e mozgást vagy bármi jelet, ami arra utalna, hogy valakik jártak ott előttünk. Ez lehet sárban maradt cipőnyom, de lehet egy átfordult falevél is. A nagy gumifa­ vagy páfránylevél magától nem fordítja föl a fonákját, s rövid idő után ismét a nap felé hajlik ­ tehát valaminek vagy valaki­ nek meg kellett fordítania, vagyis nemrég arra járt valaki. A felderítő ügyelt az állatcsapdákra is. A bennszülöttek figyel­ meztető jeleket hagynak, ha ilyesmiket állítottak fel, s mi bizony nem szívesen kötöttünk volna ki egy faágon lógó hálóban. Ügyelt a felderítő arra is, nem tapasztal­e feldolgozóüzem közelségére utaló jeleket: több, egy irányba vezető talplenyomatot, neszt, szagokat. Ha embereket lát, nem támadunk rájuk; kikerüljük őket, kilessük, merre tartanak, és utánuk osonunk. Fél napunkba került, hogy egyáltalán megközelítsük a négy négyzetkilométeres körzetünket. Szakadt rólunk a verejték. Eddig még nem esett; azon imádkoztam magamban, ha esni akar, sötétedés előtt essen, nehogy szakadó záporban kelljen rendbe hoznunk ma­ gunkat este. Azután elkezdtük a körzet átfésülését, aminek a módja a talajfelszínnel együtt változik. Néha a térképnégyzet vonalaival párhuzamosan haladtunk, máskor egy­egy tereptárgytól indultunk ki legyező alakban. Óránként öt percre megálltunk. Begyűrtük az in­ günket, fölrángattuk a nadrágunkat, ittunk egyet, megtöltöttük a ku­ lacsunkat. Ahányszor csak vízforrásra bukkantunk, mindig újratöltöttünk; ha a kulacsok éppen tele voltak, ittunk, amennyit bírtunk. Pár ürge az egyik kulacsába citromport szórt, a másikba csak sima vizet engedett; én mellőztem a citromport. Az első délután mindenki nagyon agilis volt, de aztán kezdtek ki­ fáradni ­ idegileg az állandó, éber készenléttől, fizikailag a hátizsák cipelésétől a hőségben.

Egy órával sötétedés előtt ideje volt lesállást keresni, de előbb el­ lenőrizni kellett, nem követtek­e bennünket. Gonzalo ­ Gonz ­ volt a felderítő. Jeleztem neki, hogy álljon meg, és előrementem hozzá. ­ Lesállást fogunk keresni ­ súgtam a fülébe. Széles mosoly ült ki az arcára. Hatalmas lapátfogai voltak, a szélük elfeketedett a sok bagórágástól. ­ Kövess ­ mondtam. Gonz huszonhárom­huszonnégy éves lehetett. Kerek kölyökképe volt, és állandóan mosolygott. Sose tudtam, retardált­e, vagy egysze­ rűen csak örül az életnek. Csibészes volt ez a mosoly, az ember el nem képzelhette, mit forgat a fejében; mindenesetre reméltem, hogy sokkal több van benne, mint amennyi látszik. Meghurkoltuk a csapánkat, és rajtaütőket állítottunk rá, mert bármilyen óvatosan közlekedjen is az ember a dzsungelben, mindig hagy nyomot maga után. Amikor meggyőződtünk róla, hogy senki sem követett bennünket, hárman a hátizsákoknál maradtak, Gonzalo és én pedig elmentünk lesállásnak való helyet keresni. Az ideális les­ állás első kritériuma nem a védhetőség, hanem a rejtettség. Amint megtaláltuk, mindenki lepakolta a hátizsákot, és sötétedé­ sig körkörös védelembe helyezkedtünk. Előbb azonban jól meg­ öntöztük magunkat szúnyogriasztóval. Csak úgy dönögtek a fejem körül a rovarok. Ha dzsungelben őrködik az ember, mindig többet lát és hall, mint amennyit egyáltalán el tudott volna gondolni. Azt hiszi, nesztelenül lopakodott, de az állatvilág kiszagolta, és elhúzta előle a csíkot. Most, hogy mozdulatlanul ültem, mindent hallottam magam körül. A moszkitóktól eltekintve fantasztikus érzés volt, ahogy körülölelt a dzsungel. Amint besötétedett, felállítottuk a függőágyakat, kifeszítettük a takarókat. Beszédre nem volt szükség; mindenki tudta, mi a dolga. Miközben ketten berendezkedtünk, a másik három figyelt. Száraz ruhát húzva befeküdtem a függőágyamba, és a zümmögést, neszezést meg az éjfélkor eleredő esőt hallgatva elalud­ tam.

Pirkadat előtt egy órával összepakoltunk. Most sem volt beszéd; mindenki lassan, óvatosan, zajtalanul dolgozott. Amint az orrunkig elláttunk, nekiindultunk.

Kétórai járőrözés után megálltunk, hogy jelentést küldjünk az előretolt hadműveleti bázisnak: hol vagyunk, láttunk­e ellenséget vagy ellenséges pozíciót, mit csináltunk eddig, mit tervezünk, mely utóbbi a jelen esetben az volt: „Folytatjuk a járőrözést." Az ürgék a központban bejelölik a pozíciónkat a térképen, s így ha később beüt a mennykő, legalább azt tudni fogják, hol tartózkodtunk aznap reggel 08.00­kor. A fiúk letelepedtek, ettek egy kis cukrot meg konzerv marhahúst. Az elkövetkező napokban ez volt a rutin ­ járőrözés, felde­ rítőváltás, lépésellenőrző­váltás. Egyszer­kétszer eltévedtünk. Ilyenkor megálltunk, letértünk a csapáról, körkörös védelembe helyezkedtünk, és elővettük a térképet. ­ Hol voltunk legutoljára, amikor még pontosan tudtuk, hol va­ gyunk? ­ kérdeztem Gonztól. Onnan aztán módszeresen áttekintettük a lehetőségeket ­ fejetle­ nül körberohangálni, árnyékokat kergetni semmi értelme. Kiküldtem két fiút egy rövid felderítésre: állapítsák meg, hogy a legközelebbi tereptárgy tényleg ötszáz méterre esik­e. Visszatérve remélhetőleg azt jelentik: „Igen, ott van a folyó, balról jobbra folyik." Egyszer Gonzot és Három­José­Közül­Az­Egyiket küldtem előre. ­ Menjetek le vagy négyszáz métert, nem többet. Amint a sík felé haladtok, azt kell megállapítanotok, hogy mi itt tényleg a legma­ gasabb emelkedőn vagyunk­e. Nézzetek körül, nem láttok­e még ma­ gasabb tereptárgyat. Mert ha igen, bajban vagyunk. És háromszáz méterrel lejjebb egy folyónak is kell lennie, balról jobbra folyik. Elmentek, Gonz nagy, fekete fogú mosollyal. Sokkal hamarabb tértek vissza, mint vártam, és Gonz képéről le volt törölve a mosoly. A fülembe súgta: ­ Lementünk, és megnéztük. A legmagasabb ponton vagyunk, eddig rendben. De elöl mozgást észleltünk, fémzörgést és kiabálást hallottunk. Magam köré gyűjtöttem mindenkit. ­ Van valami odalenn. Még nem tudjuk, hogy mi. Előrenyomulunk, ameddig csak lehet. Gonz odavezet bennünket, az­ tán majd meglátjuk. Mindenki felkészült? Csak nyugodtan, ideges­ ségre semmi ok.

Mindenki felkurblizta magát. Nagyon, nagyon lassan mentünk le a dombról. Gonz előttem haladt, a többiek énmögöttem. Nem hallot­ tam semmit. Gonz megállt, és előremutatott. Intettem neki, hogy jöjjön velem, a többieknek meg hogy marad­ janak a hátizsákokkal. ­ Ha probléma lesz, hamarosan hallani fogjátok. Ha sötétedé­ sig nem érünk vissza, várjatok holnap délig, aztán kerüljétek meg a zajforrást, a folyóparton forduljatok jobbra, és menjetek el az útig. Mi majd gondoskodunk magunkról. A hátizsákunkat hagyjátok itt. Előrekúsztunk az aljnövényzetben; csupán fegyvert és de­ rékszíjszereléket vittünk magunkkal. Épp csak annyira akartuk meg­ közelíteni a helyet, hogy ellenőrizzük; semmi értelme diadaltáncot járni, hogy megtaláltuk a célpontot, amíg a bizonytalan észlelés meg­ erősítést nem nyer. Gonzalo mögött óvakodtam előre a bozótban. Szemem ide­oda járt. Ö előrefelé koncentrált, igyekezve felidézni, merről is hallotta a zajt. Néha­néha hátranézett, de a mosolynak árnyéka sem volt az ar­ cán. Kétszáz méterrel a hátizsákok után megtorpant, és felemelte a ke­ zét. Megálltam. Technikai tanácsadóként mindössze segítenem kel­ lett volna neki a közelfelderítésben, ámde biztosra kellett mennem, gondoskodnom kellett róla, hogy mindnyájan épségben megússzuk. Jeleztem, hogy maradjon a helyén és fedezzen, én majd körülnézek. Hasra feküdtem, s nagyon lassan kúszni kezdtem. Három­négy karmozdulat után megálltam, hallgatóztam, körülnéztem, to­ vábbindultam. Húsz perc múlva nem akartam hinni a szememnek. Vagy kétméternyi bozótoson átkukucskálva egy egész kis ipari komplexum tárult föl előttem. Három­négy épületet láttam. Az egyik alacsony volt és hosszú, tudtam, hogy ez gyakorlatilag a márkajele a feldolgozónak. Ebben van hosszú asztalokon kirakva a kokapép. Két másik, szintén földszintes épület ennél magasabb volt. Hullámlemez tetejüket faágakkal, lombbal próbálták álcázni. Kérdező dél­amerikai hangot hallottam. A spanyol nyelvű választ részben elfojtotta a generátor zúgása, de annyit kivehettem, hogy erős dél­afrikai akcentusa van. Egy idősebb pasast pillantottam meg két épület között. Fegyver­ telen volt.

Vagy félórát maradtam ott, fülelve és figyelve, nem akarva hinni a szerencsénknek. Az első feldolgozóüzem, amelyet működés közben látok; nem akartam elszúrni a dolgot. Rejtekhelyemről nem sok mindent vehettem ki, de még legalább két embert hallottam, és időnként ajtócsapódást. A moszkitók nagyon meg voltak elégedve a helyzettel. Nyugodtan rátelepedhettek az arcomra; hosszú másodpercekbe telt, hogy lassan felemeljem a kezem, és elhessent­ sem őket. Nem akartam odébbkúszni vagy föltérdelni, hogy jobban lássak. Ebben a fázisban erre nem volt szükség; most csak meg kel­ lett győződnöm róla, hogy tényleg kokafeldolgozóba botlottunk. Visszakúsztam Gonzhoz. A füléhez nyomtam a számat, és feltar­ tottam a hüvelykujjamat. ­ Megvan! Megvillant a fekete fogsor, de magában valószínűleg azt gondol­ ta: „Hogy az isten tegye akárhová..." Visszatértünk a járőrhöz. Magam köré gyűjtöttem mindenkit. ­ Megtaláltuk! Odalenn van. Elmondtam nekik, pontosan mit láttam és hallottam. Hitetlenke­ dés, öröm, ijedtség. Merthogy most valamit csinálnunk kell. Odébb húzódtunk, nehogy észrevegyenek bennünket. ­ Holnap pirkadatkor odamegyek Három­José­Közül­Az­ Egyikkel ­ mondtam nekik. ­ Ti hárman addig a felszerelésre vi­ gyáztok a végső gyülekezőhelyen, vagyis ott, ahol utoljára lepakol­ tuk a hátizsákokat. Ha nem jönnénk vissza, két napig ott maradtok. A harmadik nap reggelén leindultok a folyóhoz, és jobbra fordultok az út felé. Ha lövöldözést hallotok, jöttök segíteni. Érthető? A járőr negyedik tagja, becenevén El Nino tizenkilenc éves lehe­ tett. Százhetven centi magas, sovány, csontos fiú. Senkinek sem nézett beszéd közben a szemébe; talán a rengeteg pattanását szégyellte, nem tudom. Ennek a gyereknek soha sejtelme sem volt semmiről. Mindig a lehető legkevesebbet bíztuk rá. Amúgy nem volt vele semmi gond, egyszerűen csak tapasztalatlan volt és szégyellős. Szívesebben lett volna odahaza a mamájával, mint itt, benne a szar­ ban. Persze a többiek előtt igyekezett férfiasan viselkedni, azok meg örökösen ugratták. Ideges volt, de örült is, hogy a hátramaradó cso­ portba osztottam be. ­ Takarót ne feszítsetek ki a végső gyülekezőhelyen ­ mond­ tam. ­ Csak maradjatok a hátizsákok mellett. Hosszú nap lesz, esetleg két nap is. Vigyázzatok a felszerelésre, azzal rajtunk segítetek.

Elővettem a rádiót, és leadtam a helyzetjelentést a szakaszpa­ rancsnokságnak. Siettem, mert sötétedés előtt végezni akartam vele. Elmondtam, hogy mire bukkantam, mit láttam. ­ Ha más parancsot nem kapok ­ fejeztem be ­, holnap közelről felderítjük. Tudtam, a századparancsnokságon születik meg a döntés, hogy értesítik­e a többi járőrt a következő bejelentkezésükkor, vagy várnak, amíg meg nem erősítjük, hogy tényleg célpontot találtunk. Ha ráparancsolnak a többi járőrre, hogy álljanak meg és várjanak, az­ zal időt veszíthetnek. De ez nem a mi gondunk; mi nekikezdtünk a közelfelderítés megtervezésének és előkészítésének. Én megyek oda Három­José­Közül­Az­Egyikkel; a többiek a fel­ szerelést őrzik a végső gyülekezőhelyen. Parancsokat kell kidolgoz­ nom minden eshetőségre ­ hogyan jutunk oda, mit csinálunk, ha ott vagyunk, mit csinálunk, ha az ellenség tüzet nyit ránk. Mit csinálunk, ha a hátramaradtak keverednek harcérintkezésbe? Meddig marad érvényben a gyülekezőhely, mikor váltunk újra? Mit csinálunk, ha tűzharc bontakozik ki, és egyikünk fogságba esik? A tervezést és előkészítést itt bonyolítjuk, ahol vagyunk, aztán mindnyájan előremegyünk a végső gyülekezőhelyre, s onnan indul a kétszemélyes közelfelderítő csoport. A felderítés egy vagy két napot vesz igénybe, attól függően, hogy mit látunk és hol. Ha nappal is végzünk felderítést, ügyelnünk kell, hogy sötétedés előtt egy órával visszaérjünk új lesállást keresni. A takarókat nem szabad kifeszíteni a végső gyülekezőhelyen; a fiúk szétraknak pár taposóaknát, aztán a hátizsákoknak támaszkodva leülnek, a derékszíjszerelék rajtuk ma­ rad, s felváltva őrködnek és alszanak. Minden a feje tetejére állt, amit tanítottunk nekik. Elméletben az egész járőrnek kellett volna végrehajtania a felderítést és az esetleges támadást, de hát lehetőségünk csak egy volt, maximálisan kellett ki­ használni. Ötszáz méterre lehettünk a feldolgozótól; éjszakára ott mara­ dunk. Előszedtük a takarókat, függőágyakat, letelepedtünk. Három­ José­Közül­Az­Egyik biztosan nem fog aludni ezen az éjszakán. Hánykolódik, forgolódik majd, s azon tépelődik, mi lesz holnap. Ide­ gesek voltak a többiek is; elveszettnek, elárvultnak tetszettek, azt szerették volna, ha legalább egy ezred van a hátuk mögött támogatás gyanánt.

Magam is idegeskedtem kicsit. Nem tudtam, mire számítsak; csak azt tudtam, ha elkapnak bennünket, benne leszünk a szarban. Feküdtem ott rovarriasztóval és álcafestékkel borítva, és Kate­re gondoltam. Próbáltam kiszámítani az időeltérést, s hogy mit csi­ nálhat most éppen. Arra jutottam, hogy valószínűleg reggelizik, és indul az óvodába. Szerettem volna mielőbb lezavarni ezt az akciót, aztán besöpörni a városba, elbeszélgetni azokkal a volt G századbeliekkel a strandon. Tudtam, úgyis elég hamar visszakerülök a dzsungelbe megint.

A lehető legkevesebb felszerelést visszük magunkkal ­ mondtam pirkadatkor Három­José­Közül­Az­Egyik­nek. ­ Derékszíjszerelék, fényképezőgép, felvevő, pisztoly, gépkarabély. Előzőleg gondoskodtunk róla, hogy a felszerelésünk ne csillog­ jon: szórópisztollyal befeketítettünk mindent. Most álcafestéket kentünk magunkra. A bőr fényvisszaverő fe­ lület, ha fekete az ember, ha ázsiai, ha fehér. Ha a nap süt, a bőrünk is süt. Dzsungeljárőrözés elején az izzadás miatt nehéz magunkon tartani az álcafestéket. Pár nap elteltével azonban az anyag bele­ evődik a borostába, és megül a homlokráncokban. Mindenesetre nem úgy kell csinálni, ahogy az indiánok: pár pötty és annyi. Telekentük a képünket, fülünket, fülünk hátulját, nyakunkat körös­körül, ruhakivágásunkat, kezünket, csuklónkat. Az ingujjam ugyan le volt húzva a sok dzsungeldög ellen, mégis felhúztam, hogy a csuklómat is befessem, mert a kezem mozgásával együtt mozog majd az anyag is. Ahogy az álcafestéket felkeni, arról ismerszik meg a profi kato­ na. Nem mindenféle pszichedelikus ­ sötétzöld, barna, világoszöld ­ színek és minták kellenek ilyenkor, mert a cél elsősorban nem az álcázás, hanem a fényvisszaverődés megakadályozása és az arckon­ túrok elmosása. Haver­haver alapon ellenőriztük egymás festését. Én Három­ José­Közül­Az­Egyikét, ő az enyémet. ­ Minden oké? ­ kérdeztem. ­ Oké ­ mosolygott idegesen. 07.00­kor elindultunk a végső gyülekezőhely felé. Rodriguez ment elöl, és ezúttal nem kapkodta el a dolgot. Ötpercenként megállt,

körülnézett, fülelt. Közben sok mindenen elgondolkodtam: a köz­ elfelderítésen, Három­José­Közül­Az­Egyiken ­ tudtam, hogy passzív marad, és nekem kell csinálnom mindent ­, meg azon, hogy mi lesz, ha valamelyikünket elkapják. Aztán úgy döntöttem, hogy nem kapnak el és kész. Két nagyon óvatos és lassú óra után odaértünk a végső gyülekezőhelyhez, levettük a hátizsákot, ráültünk, és vártunk öt per­ cet, hogy mindenki elhelyezkedjen és kifújja magát. Előszedtem a hátizsákomból a kamerákat, amiket már korábban bepakoltam egy kisebb zsákba. Mindent újra ellenőriztem, meg van­e kötve, fel van­e erősítve, nem fog­e zörögni. Szájába rágtam Három­José­Közül­Az­ Egyiknek, hol tartom az elsősegélykészletemet. Diszkréten végigfuttattam a tekintetem az egyenruháján, hogy minden jól áll­e rajta, s nem hoz­e fölösleges cuccot. ­ Tehát itt vagyunk a végső gyülekezőhelyen ­ mondtam. Újra megjelöltem a járőr­ és vészgyülekezőhelyet s az összes irányt ­ amerre nekivágunk, amerről visszaérkezünk ­, meg az időpontot, amire itt kell lennünk. Ideje volt indulnunk. Ránéztem Három­José­Közül­Az­Egyikre. Tudtam, ha engem el­ fognak, alaposan helybenhagynak, de valószínű, hogy váltságdíjat kérnek értem. Neki azonban sokkal rosszabbak az esélyei; izzadt is, mint a ló. A rendőröket halomra gyilkolják errefelé; sokan a ki­ képzésük végét sem érik meg. A kartellek pénzt se, fáradságot se kímélnek a megtorlásban. Ha egy rendőrt elkapnak, arra lassú és igen fájdalmas halál vár. Rengeteg rendőrt találtak meg az utak mentén, akiken kalapáccsal, motoros fűrésszel mentek végig a drogosok. Rodriguez még egyszer tisztázni akarta a részleteket. ­ Szóval két napig maradunk? A harmadikon lemegyünk a fo­ lyóhoz? Igen? Bocsánat, hogy kérdezem. Lassan, körültekintően elindultunk. Fülledt, párás idő volt; a ro­ varriasztó belefolyt a szemembe. A lábam tocsogott a bakancsban. A dzsungelben nagyon félelmetes tud lenni a közelfelderítés. Egészen közel kell jutnunk a célponthoz, amíg mindent pontosan ki nem tudunk venni. Részinformációkkal semmire se mennénk; annak csak az a vége, hogy meg kell ismételni a felderítést. A közelfelderítésről nekem mindig azok a kis elektromos játék autók jutnak eszembe, amelyek addig gurulnak, míg bele nem ütköznek valamibe. Akkor megfordulnak, visszaindulnak, irányt váltanak, és neki megint. Mi is ezt fogjuk csinálni: odamegyünk,

visszahátrálunk, más szögből közelítünk, körbe­körbe. Kezdetnek körüljárjuk az egész tábort, ki­ és bevezető utakat keresve, tanulmányozva, hogyan őrzik az objektumot. Ha őröket látunk, megfigyeljük a fegyverzetüket, az öltözetüket. Éberek­e vagy nyugisak? Fiatalok vagy öregek? A ki­ és bevezető utak használtak­e? Vannak­e rajtuk friss nyo­ mok? Ki lehet­e venni, hányan közlekednek rajtuk? Miféle zajokat hallunk, miközben körbejárunk? Hol lehetne be­ hatolni a táborba? Van­e szögesdrót vagy nádkerítése? Kisebb völgyben van­e elhelyezve, álcázva van­e? Hányan lak­ nak benne? Vannak­e kommunikációs lehetőségeik és milyenek? Antennák? Gépkocsik? Repülők? Vannak­e a közelben uralgó magaslatok? Hová lehetne harcfede­ ző csoportokat telepíteni? Vannak­e figyelőpont­szolgálatra alkalmas helyek ­ hiszen lehet, hogy úgy döntünk, nem támadunk azonnal, ha­ nem esetleg heteken át figyeljük. Mely pontokról lenne a legjobb a támadást megindítani? Hol folyik a feldolgozás? Hol vannak a szállások? Mindezekre a kérdésekre onnan kell választ találni, ahol fekszem és figyelek, tíz­tizenöt méterre a tábortól. Nagyon lassan levettem a derékszíjszereléket. Fegyveremmel együtt átadtam Három­José­Közül­Az­Egyiknek, aztán rámutattam, majd a földre, jelezve, hogy maradjon, ahol van. Ujjaimmal lépegetést mímelve megértettem vele, hogy előremegyek, körülné­ zek. Hátamra tolva a fényképezőgépet, kúszni kezdtem. Valahol generátor duhogott. Beszélgetéstöredékeket, rádiózenét hallottam. Ahogy ajtók nyíltak, csukódtak, a zene is erősödött, majd elhalkult. Ziháltam; lassan kúszni nagyon fárasztó. Csak pisztoly volt nálam önvédelmi fegyverül. Előrenyújtott könyökkel meg­ támaszkodtam, és a lábujjaimmal megtoltam magam. Tizenöt centit haladtam egy­egy mozdulatra az aljnövényzetben. Megálltam, fel­ emeltem a fejem a dzsungel földjéről, körülnéztem és füleltem. Hal­ lottam a lélegzetvételemet: százszor olyan hangos volt, mint bármi más körülöttem. A falevelek sokkal fülsértőbben zörögtek, mint máskor; minden a tízszeresére nőtt a fejemben. Megint előreó­ vakodtam. Majdnem egy órába telt, mire célhoz értem. Most már gyakorlatilag rajta voltam a feldolgozón, és innentől kezdve a moz­ gás lesz az, ami elárulhat. Ha valamelyik őr akár csak a szeme sar­ kából mozdulatot észlel, felfigyel rá. Megálltam, körülnéztem, to­

vábbindultam, riasztócsapdákat keresve ­ botlódrótot, nyomásérzé­ kelőt, infravörös sugárnyalábot, vagy akár még rafináltabb szerkeze­ tet: összekötözött konzervdobozsort. Most már tényleg célnál vol­ tam; itt az ideje felvételeket készíteni a személyzetről, főleg az eu­ rópaiakról és a gringókról. Ha netán elszúrjuk a dolgot, így akkor is lesz bizonyíték külföldiek közreműködésére, amivel a rendőrség már kezdhet valamit. Fényesen sütött a nap, tehát könnyebb volt kivennem a célt, a táborbelieknek pedig nehezebb besandítani az erdő félhomályába. Körülbelül tízszer hat méteres épületeket láttam. Függőleges deszka­ szálakból álltak, hullámlemez tetővel, rajtuk hevenyészett lomb­ és nádálcával. A vaslemezek nem csillogtak, rozsdásak voltak, ami arra is utalhatott, hogy jó ideje lakják a tábort. Itt­ott jókora rések voltak a deszkák között, máshol szorosan illeszkedtek. Minden épületen vol­ tak moszkitóhálóval fedett ablakok. A dupla ajtók belső része fából, külső része hálóból: eléggé értelmetlen, hiszen a réseken is be­ röpülhetnek a rovarok. Zajt ­ muzsikát, fémkongást, kiáltást ­ csak ritkán hallottam, ami arra mutatott, hogy nem lehet valami nagy létszámú a személyzet. Nagyon lassan lehúztam a hátamról a fényképezőgépet. Ha támadni fogunk, a fiúknak pontos elképzeléseik kell hogy legyenek a célpontokról, a tábor kinézetéről. A lencse visszaverhetné a napfényt, ezért az egész gépet hálóba tekertem. Nem probléma: a felvételek így is kivehetők lesznek. Leállítottam a földre, beirányoztam, és finoman megnyomtam az exponálót. Semmi sem történt. Hüvelykujjammal próbáltam moz­ dítani a továbbtekerőt: beragadt. Nem vacakoltam vele; letettem ma­ gam mellé, és folytattam a figyelést. Szidtam magam, mint a bokrot, amiért a videokamerát hátrahagytam ­ ugyanis takarékoskodni akar­ tam az elemekkel arra az esetre, ha figyelőpontot kellene létesíteni. Maradtam, ahol voltam, figyeltem, füleltem. Négy központi épületet láttam. Tőlem balra a hosszú alacsony, aminek az egyharma­ dát tudtam befogni. Feltételeztem, hogy az a feldolgozó. Attól jobbra két másik; az egyik bizonyosan a konyha és adminisztráció. Nyílt az ajtaja, kilépett rajta egy ötven­hatvan körüli öregember futballtri­ kóban, sortban, gumipapucsban, szájában cigarettával. Karján egy halom lábos meg fazék: egyszerűen lehányta őket a földre. Az ajtó körül konyhai hulladék szertedobálva.

A generátor zaja mintha a konyha túlsó oldaláról jött volna. Kia­ bálásokat továbbra is hallottam, de látni csak az öregfiút láttam. Tud­ ni akartam, milyen a védelem, hány főből áll, milyen fegyvereik van­ nak. Egy óra elteltével visszakúsztam. Lehet, hogy még korán volt, le­ het, hogy máskor se történik sokkal több, nem tudhattam. Addig hátráltam, míg Három­José­Közül­Az­Egyikhez oda nem értem. Vi­ gyorogva ült az avarban. Levettem a nyakamból a fényképezőgépet, és mutattam neki a torokmetsző jelet. Felraktam a derékszíjszerelé­ ket, ráböktem, majd arrafelé, amerre indulunk, az óramutató járásá­ val ellentétes irányba. Húsz percbe telt, hogy megtegyük azt a harminc métert, amivel megint a tábor széléhez jutottunk. Megálltunk, jeleztem neki, hogy maradjon a helyén, és előreóvakodtam. Most a szállással voltam szemközt, s mindjárt meg is pillantottam egy fehér arcot. Alacsony, negyvenvalahány éves férfi volt, éppen egy lavór vizet öntött ki. Sor­ tot, bakancsot, foncsorozott napszemüveget viselt. Vizes haja hátranyalva: most mosakodhatott. Karja a trikóujjvonalig napbar­ nított, nyakán széles fehér csík. Cigarettára gyújtott, és visszament a házba. Egy hete nem borotválkozott, elég szar formában volt. Meg­ örültem: végre egy európai. Tudtam, hogy Gaz le fog barmolni a fényképezőgép miatt. Háromnegyed órája várakoztam már, amikor feltűnt két újabb játékos. Egyiknél G3­as gépkarabély, a régi típusú: hosszú csövű, tele agyú. A másik fegyvertelen volt. A lakókörletből a feldolgozó felé indultak, amit innen nem láthattam. Nyugisak voltak, cigiztek, nevetgéltek. Tehát eddig három ember, nem számítva a konyhás öreget. Ma­ radtam, ahol voltam. Nem mozdultam, nem hessegettem a rám tele­ pedő moszkitókat; fejemet lesunyva figyeltem, füleltem, tanul­ mányoztam a részleteket. A fejem már tele volt hólyagokkal, de nem érdekelt. Államat a kezemre támasztva hasaltam. Hogy jobban halljak, kissé nyitva tartottam a számat, nehogy a nyeldeklés megzavarjon. Próbáltam összeállítani a fejemben a tábor összképét. Egyelőre csak mintegy a húsz százalékával rendelkeztem az információnak, tovább kellett gyűjtenem, amennyit csak lehetett.

Most már láttam, hol van a generátor: a két épület között. Anten­ nákat is láttam a tetőkön. A parabolaantenna tévéhez, de kommuni­ kációhoz is szolgálhatott, és volt normál ostorantennájuk is. Zenét, mindennapos neszeket hallottam. Tányércsörgés, férfiak nevetése. Két férfi talán hollandul vagy flamandul beszélgetett ­ eb­ ben nem vagyok szakértő. A lényeg, hogy európaiak is vannak a táborban. Most már teljesen ráhangolódtam a környezetre. Képet alkottam a tábornak erről a feléről, arról, hogy hol vannak és merre nyílnak az ajtók. Tartós szerkezet, régóta itt állhat. A szabad térségek eléggé ki­ taposottnak tetszettek. Mintha valami készült volna. A feldolgozó táján beindult egy másik generátor. Úgy döntöttem, maradok még egy félórát. Az eu­ rópai előjött, most mocskos trikóban, és a feldolgozó felé ballagott. Előjött két másik is: nem beszélgettek; fehérek voltak. Az egyik a haját túrta, nemrég kelhetett föl. Negyvenvalahány lehetett ez is, és jóval magasabb a többinél. Amerikai gyakorlónadrág volt rajta. Haja hosszú, sötétszőke, és vagy vizes, vagy zsíros. A másik két lépéssel előtte járt, cigarettát szívott. Huszonsok­harminckevés lehetett, és sokkal elegánsabb; kezében bőrtáska. Valami határozottan készült. Most már tudtam, hogy legalább hatan vannak a táborban, de a szálláson még többen is kell hogy legyenek ­ meg kell tudnom, mennyien. Fegyverből eddig csak egy G3­ast láttam; fel kell de­ rítenem, mennyi van még azon kívül. Vártam fél órát, de nem történt semmi különös. Zenét, konyhai neszeket továbbra is hallottam, de úgy rémlett, most minden a tábor túlsó végén zajlik. Visszahátráltam. Három­José­Közül­Az­Egyik igen megörült nekem; nyilván úgy érezte, órák óta üldögél már ott, és fogalma sincs semmiről. Intettem, hogy maradjon, és továbbe­ redtem. Kúsztam pár métert, a tábor peremvonalát követve. A tábort innen nem láttam, de hallani hallottam. Közeledtem a folyóhoz, vagyis ahhoz a tereptárgyhoz, amelyet a fiúk a felderítésen eredetileg kerestek. A víz és a tábor között haladva földúthoz értem, amin ke­ réknyomok látszottak. Ezek szerint van gépkocsijuk? Úgy döntöttem, lemegyek a folyóhoz, és követem az út vonalát. Az út túlsó oldalán két farmotoros gumicsónakot találtam. Ki voltak húzva a partra, el­ rejtve az aljnövényzetben. Azt továbbra sem tudtam kivenni, honnan

jönnek a keréknyomok. Valami olyasmi lehetett, amit a csónakokon hoztak, s aztán járműként használtak. Át akartam kerülni a feldolgozó túlsó oldalára, hogy lássam, mi folyik ott s hányan vannak. Sokan nem lehetnek, mert szálláshely sincsen sok. Visszamentem, és belesúgtam Három­José­Közül­Az­ Egyik fülébe: ­ Átmegyünk a túlsó oldalra. ­ Bólintott, megfordult, és nagyon lassan elindultunk. Minden neszre megálltunk, füleltünk. Amint megszűnt, folytat­ tuk az utat, elég messzire a tábortól, hogy meg ne lássanak, de elég közel, hogy halljuk, mi történik. Odaérve megálltam, levettem a derékszíjszereléket, és beljebb kúsztam. Határozottan valami tevékenység zajlott. Ekkor még nem néztem fel, arra összpontosítottam, hogy minél közelebb jussak. Amint tisztán ki tudtam venni a zajokat, megálltam és füleltem. A feldolgozóközpont környékén készülődött valami. Még közelebb kúszva láttam, hogy a feldolgozó épülete magasságban a másikaknak úgy a kétharmadáig ér: nyitott barakk, a tetejét oszlopok tartották, s a falak felső harmada hiányzott. Emberek járkáltak a félhomályban. Nagy nyüzsgés nem volt, de más generátorok is működtek. A feldolgozóbarakktól balra állt egy másik épület. Raktárnak néztem. Mellette háromkerekű targonca. Vártam vagy tíz percet, majd mély lélegzetet véve elindultam. Most már nagy volt a hőség. Felkelt a nap, s én a lomb szegélye alatt feküdtem. Éreztem a nyakamon és ingemen a forróságot. Idegesített, hogy ha a ruhám elkezd száradni, a napfényben észrevehetik a gőzölgését. Bűzlöttem. Az altestem teljesen át volt ázva, a nadrágom tele sárral, fűvel, gallydarabokkal. Szerettem volna vakarózni, riasztót kenni a moszkitócsípésekre, de csak a szememet mertem mozdítani, semmi egyebet. Nehezen szedtem a levegőt. Nem akartam odébbmenni, de tud­ tam, hogy elkerülhetetlen. Információt kell gyűjteni, különben jöhetünk vissza holnap is. Aztán megpillantottam egy fegyvert: egy régebbi típusú M16­ost a háromszögletű aggyal, a targoncának támasztva. Arra utalt, hogy ezek az emberek egyáltalán nem idegesek, nem érzik úgy, hogy bármi is fenyegetné őket.

Még mindig nem tudtam pontosan, hányan vannak. Biztosan tar­ tózkodnak többen is a barakkokban. Innen csak a feldolgozót láttam, a szállásokat nem. Ezt jól elszúrtam; ott kellett volna maradnom a másik oldalon, s figyelnem a ki­ és bejövőket. Dühös voltam magamra; nem akartam tovább maradni a kelle­ ténél, de másnap sem akartam visszajönni. El tudtam képzelni, mi minden jár a többiek fejében a végső gyülekezőhelyen. Csak ülnek ott, nem csinálnak semmit, idegesek. Ismertem a helyzetet, sokszor voltam így én is. Reméltem, hogy többé­kevésbé fegyelmezetten ki tudják várni az időt. Mozgás. Egy fiú jött ki a targoncához, és letelepedett rá. Cigaret­ tára gyújtott, hátradőlt az ülésen, napozott. Napszemüvegben volt, lábszárközépig feltűrt farmerben, futócipőben zokni nélkül. Fakó far­ meringe kilógott a nadrágból. Újabb narkógerilla. Bekiáltott valakinek, hátrament és eltűnt. Aztán visszajött, és el­ indult egyenesen felém. A fegyverét nem vette fel, én mégis betoj­ tam. Semmiképp sem akartam szemkontaktusba kerülni vele; a lábát fixíroztam. Állam a kezemen, feküdtem mozdulatlanul, nagyon las­ san lélegeztem. Ha még közelebb jön, meglát, gondoltam. És akkor mi lesz? Csapjam le és rohanjak? Rántsak pisztolyt, lőjem agyon és rohanjak? Vagy kapjam el, kötözzem meg, és tömjem be a száját? Meglátjuk, hogy alakul, döntöttem el magamban. Nemigen hittem, hogy meglátott, mert akkor felvette volna a fegyverét. Kíváncsinak se tűnt, egyszerűen csak jött. Aztán hirtelen lefordult balra. A kurva életbe, gondoltam, ha az erdőben kezd bóklászni, a végén még belebotlik Három­José­Közül­Az­Egyik­be. Szarni menne? Kell hogy legyen valami latrinamegoldásuk a táborban. Hová a fenébe megy ez? Nem több mint két méterre húzott el az arcom előtt. Ekkor én már leraktam a fejem, behunytam a szemem, és feküdtem mozdulat­ lanul. Hallottam, hogy a földet rugdossa, és hátrakiált valakinek. Fixíroztam a dzsungeltalajt, olyan lassan és szabályosan lélegeztem, ahogy csak tudtam. Szerettem volna óvatosan a pisztolyomért nyúlni, de a válltáskában volt, tehát meg kellett volna emelkednem, amivel zajt ütöttem volna. Ha közelebb jön, egyszerűen a hátamra kell per­ dülnöm és úgy előrántanom. Fejben végigpörgettem ­ pisztoly bizto­ sítva, kakas hátsó helyzetben. Csak elő kell kapnom, kibiztosítanom, és már lőhetek is. Hátamra fordulva felhúzom a lábam, nehogy rám

vethesse magát, lelövöm ­ és futás. Amely esetben remélhetőleg nem Három­José­Közül­Az­Egyik golyózápora fogad majd. Ment tovább bal felé. Két perc múlva visszajött egy kis kartondo­ bozzal. Ezek szerint van a tábornak olyan része, amit még nem láttam, egy másik raktár, vagy valami ilyesmi. Lehet, hogy ott is van személyzet? Lehet, hogy nemcsak raktár az? Mit keresne egy raktár ilyen messze? Visszament a targoncához, ledobta a dobozt, és konzervek gurul­ tak ki belőle. Az egyiket felvette, kiszúrta, és a szájához emelte. Fura, mert olyan kis lapos holmi volt, mint a tonhalkonzervek. Aztán rájöttem, hogy mit iszik: kondenzált tejet. Még egy óra elteltével úgy döntöttem, odébbállok. Nem sok újat láttam már, és kezdett kibírhatatlan lenni a hőség. Az emberek sok­ kal kevesebbet mászkáltak. Fogalmam sem volt, mekkora nyüzsgéssel járhat a kábítószer­készítés. Csak annyit tudtam, hogy embereket láttam tenni­venni a feldolgozóbarakkban. Elég precíz elképzelésem volt a tábor felépítéséről, de arról nem, hogy a bal szélén mi fekszik. Visszahátráltam Három­José­Közül­Az­Egyik­hez. Szemébe nézve felböktem a hüvelykujjammal, majd csöndben felraktam a de­ rékszíjszereléket. Oda mutattam, ahol a fiú járt az előbb, majd attól is balra. Három­José­Közül­Az­Egyik nem örült; azt hitte, vége a fel­ derítésnek, mehetünk vissza a többiekhez. Lassan elindultunk. Emel­ kedett a talaj, aztán földúthoz értünk. Itt ritkásabb volt a növényzet, sütött le ránk a nap. Csakis erre jöhetett az iménti ürge. Balra lapos terület; visszahátráltunk, felmentünk az emelkedőn. Megálltunk, le­ vettem a szerelékemet, és pisztollyal a kézben előrekúsztam. Nyílt, lapos térségre bukkantam és egy faemelvényre ­ helikop­ ter­leszállóhely. Körös­körül mindenféle holmik, köztük kartondobo­ zok. Élelmet hozhatott a helikopter. Pompás, hogy van leszállóhe­ lyük; így a mieink egyenesen célra repülhetnek. Izzadtam, mint a ló. Tücskök cirpeltek, de itt egészen másképp hatott, mint a lombkorona alatt. Szellő fújt, a fény vibrált a leve­ gőben. Legszívesebben kiheveredtem volna a napra. Visszatértem Három­José­Közül­Az­Egyikhez, és üldögéltünk egy darabig. Az aljnövényzet viszonylagos biztonságában megen­ gedtem magamnak néhány mély lélegzetvételt. José most már vi­ gyorgott a megkönnyebbüléstől. Tudta, hogy végeztünk. Átgondoltam, tudunk­e mindent, amit tudnunk kell. Arra a

következtetésre jutottam, hogy semmi értelme holnap visszajönni; tudtam, amit tudnom kellett, legfeljebb azért ücsöröghetnék itt egész nap, hogy megpróbáljam megszámlálni az embereket. Nem volt nagy nyüzsgés, ami a létszámellenőrzést se könnyítette meg. Tudtam, hogy legalább két fegyverük van, és bízvást feltételezhettem, hogy az őrök szükség esetén használni is fogják őket. Sok pénz forog a koc­ kán. Ezeknek az embereknek egy része bármi áron meg akarja védeni a telepet; tudják, hogy a rájuk támadó rendőrök száma se végtelen, érdemes tehát szembeszállni velük. Az első fázisban beszerezhető információkkal rendelkezem, döntöttem el magamban. Megkocogtattam Három­José­Közül­Az­ Egyik bakancsát, és a végső gyülekezőhely felé biccentettem. Boldo­ gan indult vissza a társaihoz. Ugyanabból az irányból közelítettük meg a hátizsákkörletet, amerről otthagytuk. Megosztottam a fiúkkal az információkat, hogy mindenki ugyanannyit tudjon, mint mi. Így ha Három­José­Közül­ Az­Egyik vagy én bekrepálunk, a tudnivalók nem vesznek el velünk. ­ Ma éjjelre itt maradunk ­ mondtam. ­ Holnap reggel újra oda akarok menni. Megnyúlt arcuk láttán ráébredtem, hogy nem az Ezredben va­ gyok. Meggondoltam magam. ­ Nem maradunk, visszamegyünk a lesállásba. Általános megkönnyebbülés: ez azt jelenti, hogy kikerülnek a ve­ szélyzónából. Rodriguez ragyogó mosolyt villantott felém. Visszamentünk a lesállásba. Még aznap este le akartam adni a helyzetjelentést, de már sötétedett. Úgy döntöttem, hogy elkészítem, kódolom, de csak holnap reggel röpítem bele az éterbe. Ecsetelem benne, mit láttunk a táborban, részletezem a számokat, megjelölöm a négyzetet, ahol a szakaszgyülekező helyet fenntartjuk: ez ott lesz, ahol most voltunk. Amint a négy felderítő járőr egyesül, átalakul vállalkozást végrehajtó csapattá. Beleveszem a jelentésbe azt is, hogy holnap figyelőket küldök ki újabb információkért. Úgy ha­ tároztam, videokamerát nem használunk, nehogy a vele való ideges­ kedés miatt a fiúk elszúrják a dolgot. Jó érzés volt tudni, hogy közeledik a többi járőr, s most már csak az a dolgunk, hogy minél több információt gyűjtsünk. Nehéz döntés, hogy kiket küldjek ki holnap ­ én magam nem mehetek, mert nekem a szakaszgyülekező helyet kell fenntartanom és a támadást előkészítenem.

Egyikük Három­José­Közül­Az­Egyik lesz, szántam el magam, hiszen ő már járt odalenn, ismeri a körzetet ­ a másik pedig Rodri­ guez. El Ninót nem akartam kiküldeni ­ ő nem tudná elviselni a fe­ szültséget. Különösebben senkit sem akartam kiküldeni, de hát szükségünk volt pótlólagos információkra: a többi járőr ezt elvárja tőlünk. Azonkívül a fiúk előbb­utóbb úgyis kénytelenek lesznek ilyesmiket csinálni egyedül is, jobb, ha gyakorlatot szereznek. Sötétedés előtt magamhoz rendeltem őket, és így szóltam: ­ Eddig mindenki remek munkát végzett. Holnap leadjuk az in­ formációt. A többiek is idejönnek hozzánk, megmutatjuk nekik a he­ lyet, és támadunk. Jó napunk volt, mindenkinek gratulálok. Holnap azonban le kell oda menni újra körülnézni. Komoly, kötelességtudó embereket aka­ rok küldeni, úgyhogy nehéz is volt a választás, de végül Három­José­ Közül­Az­Egyik és Rodriguez mellett döntöttem. Az arcukra minden rá volt írva. ­ Lessetek ki, hányan vannak és milyen fegyverekkel rendel­ keznek ­ utasítottam őket. ­ Tudni akarom, érkezik­e újabb csónak, használták­e a targoncát, jött­e helikopter, mikor tartanak ebédszüne­ tet ­ minden apró adat fontos lehet. De a legfontosabb, hogy hányan vannak a narkógerillák, és mennyi fegyverük van. Ne vakme­ rősködjetek. Hallgassatok ki mindent, amit csak lehet ­ de vi­ gyázzatok magatokra. Számítunk rá, hogy értékes információkkal tértek vissza. Kora este eleredt az eső; heverésztünk, a gondolatainkba me­ rülve. Reggel Rodriguez és Három­José­Közül­Az­Egyik elindult a tábor felé. Én maradtam a rádió mellett, mert választ vártam, hogy mi lesz a következő lépés. Két óra múlva beleszólt Gaz: ­ Oké, megcsináljuk. Elindítom hozzád a többi járőrt, te addig tartsd a gyülekezőhelyet. Holnap délelőtt tíz és tizenkettő között fut be délről az első járőr, mondta. Ha ezt az idősávot lekésnék, másnap ugyanekkor van a következő ablakuk. Aztán megadta a másik két járőr érkezési idejét is délutánra. Ha lekésnék az ablakukat, ők is pontosan egy nap elto­ lódással jönnek. Gonzzal és El Ninóval készülődni kezdtünk a járőrök fogadására. Felástunk egy ebédlőasztalnyi területet terepasztalnak. Megcsináltam az épületek makettjét, a folyót, a helikopter­leszállóhelyét. Azután csak üldögéltünk, kétszersültet rágcsálva.

Beszédbe elegyedtem El Ninóval. Halk szavú, félénk fiú volt. Nem örült, hogy itt kell lennie; az elején bizonyára izgalmasnak tar­ totta a vállalkozást, de most ráébredt, hogy esetleg vérszomjas ellen­ séggel kell megütköznünk. ­ Honnan származol? ­ kérdeztem. Szó szót követett, és fantasztikus dolgokat mesélt nekem a ma­ láriáról. ­ A latin­amerikai törzs igen gyenge a délkelet­ázsiaihoz képest, így a kutatóknak könnyebb tanulmányozni. Ezt szeretném csinálni én is. Orvosegyetemre szeretnék járni, de nincs elég pénzem ­ ezért vagyok itt. Leraktam a hátizsákomat egy fa tövébe, és nekidőltem. Isteni volt végre lazítani, hallgatni a lombok közt daloló madarakat. Az egyetlen bibi az volt, hogy már a tulajdon szagomat is éreztem: bűzlöttem, mint a görény. Sötétedés előtt két órával visszajött Rodriguez és Három­José­ Közül­Az­Egyik. Én voltam őrségben, üldögéltem a fa tövében, fi­ gyeltem a tábor környékét. ­ Mit láttatok? Szapora beszédükből nem sokat értettem. Lefékeztem őket. ­ Narkógerillák? ­ Ocho. ­ Fusilos? ­ Ocho. Mit csináltak a narkógerillák, kérdeztem. Rodriguez vigyorogva mutatta: ­ Cerveza. Tehát nyolc fegyveres és három fehér szemű. Mutatták a maket­ ten, hogy ide­oda járkálnak, de semmi különöset nem csinálnak. Le­ het, hogy szállítmányra vagy anyagelszállításra várnak. Utóbbi kínos lenne, mert azt jelentené, hogy még több ember érkezik. Egyszer csak lövöldözés tört ki a tábor táján. Rikoltozó ma­ dárcsapatok rebbentek föl a fákról, az egész erdő megelevenedett. Egyes lövések, egy rövid sorozat, majd még egy. Csend, aztán két egyes lövés. A fiúk ijedten néztek egymásra, majd rám. A derékszíjszerelék rajtunk volt, fegyver a kezünkben; a hátizsákok mellett kuporogva őrködtünk és füleltünk.

Sejtelmem se volt, mi lehetett ez. Más járőr nincs a környéken, csak holnap érkeznek: azokba nem botolhattak bele. Akkor meg mi a jó istenre lőttek? Öt perc múlva újabb két egyes lövés, aztán megint kettő. így ment vagy húsz percen át. Menjünk oda holnap, és derítsük ki? Összemarakodtak? Egy másik banda támadt rájuk? Végül nem tudtam más mellett lehorgonyozni, mint hogy unal­ mukban célba lőttek. Azt mindenesetre bebizonyították, hogy a fegy­ vereik működnek. Kár. Éjszakára felállítottuk a függőágyakat és a takarókat. Én nem so­ kat aludtam. Újra végiggondoltam magamban, hogy pontosan mit is láttam, s hogy a makettem élethű­e. Holnap remélhetőleg befutnak a többiek. Az első járőr, Terryé, nem volt messze. Tudtam, hogy siet­ nek, nem sokat törődve most már a harcászati szabályokkal. Éjszakára megállnak, aztán pirkadatkor megint nekilódulnak. Saj­ náltam a csapatát; tudtam, milyen az erőltetett menet átizzadva, dögfáradtan. Pirkadattal keltünk. Letelepedtem a maketthez, s próbáltam ki­ alakítani valamiféle tervet, hogy mire befutnak, legyen miről be­ szélnem nekik. Fél tízkor körkörös védelembe helyezkedtünk, várva Terry járőrét. Egyórás késéssel érkeztek. Lenézve az enyhe lejtőn, Terry hülyén vigyorgó, sötét, verejtékes arcát pillantottam meg először. Látnivaló volt, hogy izomszakasztó tempót diktált. Terry huszonkilenc éves volt, magas, szőke, kanálfülű, és imádta a feleségét meg a két gyerekét. A légierőtől jött, azzal az elha­ tározással, hogy vagy bekerül az Ezredbe, vagy könyvelőnek áll. Ezek után természetesen nap mint nap hallgathatta: na de könyvelőnek elsőosztályú lettél volna, apám. ­ Hogy ityeg a fityeg, haver? ­ kérdeztem. ­ Prímán, öreg. ­ Kissé fáradtnak látszol. Öreg legénynek nem bírja a lába, mi? ­ Csináld utánam, baszd meg ­ lihegte összegörnyedve. Csurom verejtékesen befutott a járőr többi tagja is. Ahogy meg­ álltak, mindjárt gőzölögni kezdett a fejük. ­ Pajtás, vidd le a járőrödet ahhoz a nagy, girbe­gurba fához. Nem kell kapkodni, egyetek, aztán később beszélünk ­ mondtam. ­ Oké, elrendezkedünk, és feljövök.

Beosztottai összevigyorogtak az enyémekkel. Az én csapatom örült, hogy végre többen vagyunk, az övé meg, hogy vége az erőltetett menetnek. Kezdtem összeállítani a helyzetjelentést, amit majd aznap este le­ adok ­ és ami remélhetőleg azt fogja tartalmazni, hogy mindenki be­ futott. Ha nem, akkor is ott vannak még a másnapi ablakok. A lépcsőzetesség azért fontos, nehogy baráti tűz érje egyik vagy másik csoportot. A másik két járőr időben érkezett: egyik fél egy és fél három, másik három és öt között. Rendesen ki voltak készülve a feszített tempótól. ­ Leadom a jelentést ­ mondtam ­, aztán megmutatom, mink van, és megbeszéljük. Egy óra múlva a zsákjainkon körbeültük a terepasztalt, és ki­ értékeltük a helyzetet. ­ Nyilvánvaló ­ magyaráztam ­, hogy az anyag nagyrészt a fo­ lyón közlekedik. Van két Geminijük itt lenn, és van helikopter­ leszállóhelyük is. Létszám nyolc narkógerilla, 5,56­osokkal és 7,62­ esekkel. Van három európai ­ németek vagy hollandok, nem tudni. Elegen vagyunk ehhez szerintetek? Húszan nyolc ellen. Nagyon la­ zák; ide­oda mászkálnak, a fegyvereiket lerakják, isznak. ­ Szerencsés kurafiak ­ dörmögte Terry. ­ Szerintem elegen vagyunk. Rod kevert egy nagy bögre hideg kávét. Körbeadta, és így szólt: ­ Aludjunk egyet, majd reggel folytatjuk. Rod volt a legtisztább, legrendszeretőbb, legtüchtigebb ürge, akit csak ismertem, talán Eno kivételével. Harminchat éves volt, és sem­ mi sem izgatta. Haja mindig divatosan rövidre vágva, s a legfőbb gondja az, hogy hamar kicserepesedett a szája; vazelin nélkül egy lépést sem tett. Rod számára az akció másodlagos fontosságú volt ahhoz képest, hogy be van­e rendesen vazelinozva a szája. Függőágyamban heverve még egyszer átgondoltam mindent. Nem láttam különösebb problémát. Négyen voltunk Ezred­katonák, tizenhat jól kiképzett rendőrrel, és javunkra szólt a meglepetés tényezője is. Alig vártam, hogy végezzünk, és legyen pár szabad na­ punk, mielőtt tovább kutatnánk. Kate­re gondoltam, meg az otthoni dolgokra. A házunk körül még jócskán volt tennivaló. A garázstetőt ki kellett foltozni, és a hallt is ki akartam festeni. Eszembe jutottak az angol telek. Imádtam éjjel

sétálni a városban, kivilágított kirakatok között, szemerkélő esőben. Sokszor elvittem Kate­et egy­egy édességboltba, ahol kedvére válogathatott. Persze mindig mindent ki akart választani.

Pirkadatkor leadtam a jelentést Gaznak, beszámolva róla, hogy mindenki megérkezett. Az én járőröm mostanára úgy hozzászokott a helyhez, mintha heteket és nem napokat töltöttünk volna ott. Olyan ez, mint amikor idegen házban vendégeskedik az ember: ahogy telik­ múlik az este, egyre ismerősebb lesz minden. A legtöbben most már unatkoztak, de ez persze még mindig jobb volt, mint megállás nélkül rohanni a gyülekezőhely felé. A támadáshoz készülve mindenki rendbe hozta a cuccát, megtisztította a fegyverét. Igazából szét kellett volna szedni őket, és minden alkat­ részt külön megtisztogatni. De ha a fegyver rendesen karban van tart­ va, erre semmi szükség. Be kell fújni egy kis olajat a mozgórészek közé, és annyi. Ellenőriztek minden tárat, nem rongálódtak­e meg, mert legtöbbször nem a fegyver, hanem a tár mond csütörtököt. A fiúk eszméletlen mennyiségű cukrot hurcoltak magukkal, és mindenhez azt ették. Kondenzált tej is volt a fejadagukban ­ régen a mienkben is volt, de aztán megszüntették, isten tudja, miért. így hát jól megcukrozhattuk a tejeskávénkat, azután megint letelepedtünk a terepasztal köré. Rod bekenekedett vazelinnal, majd így szólt: ­ A feladatot ismerjük: letartóztatni a feldolgozó személyzetét, megsemmisíteni a berendezést. Tudjuk, hogy három fegyvertelen eu­ rópai is van köztük. Kár, hogy nincsenek róluk felvételeink. Va­ lószínű, hogy őket csak a munkára szerződtették, és nem fognak el­ lenállást tanúsítani. ­ Milyen a hírközlésük? ­ kérdezte Tony, miközben kibontott egy csomag savanyúcukrot. ­ Láttunk néhány antennát meg egy parabolát is ­ feleltem. ­ Nem tudjuk, tévéantenna­e vagy távközlési. Valószínűleg tévé, de nem száz százalék. Ha pirkadatkor csapunk le rájuk, nemigen lesz idejük rádiózni. S ha igen, azzal se mennek sokra ­ Gaz pillanatokon belül ideröpíti a gyorsreagálásúakat. Ez az épület a sarokban konyhának néz ki. Itt csak egy fegyverte­ len öreg faszit láttunk. Öt méterrel délebbre egy másik épület, ez va­

lószínűleg az adminisztráció. Saját generátora van. Az ott fölötte meg a szálláskörlet. ­ Miből gondolod? ­ kérdezte Terry. ­ Innen jöttek ki a legtöbben, köztük az a fiú is mosakodás után. Ebben a másik barakkban állítják elő a szert. Alacsony, hosszú, nem teli falas. Itt nagy mozgás volt, amikor figyeltük. Van egy másik raktár is, de nem tudom, mit tartanak benne. Ittam egy korty kávét, és a makettre böktem. ­ Úgy nézem, őrök nincsenek kiállítva sehol, de persze a fene tudja. ­ Hol lépted át a peremvonalat, cimbora? ­ kérdezte Rod. ­ Ezen a ponton nem volt semmi gond ­ mutattam. ­ És itt se. Azután balra kerültünk, fel a leszállóhelyhez, és az is oké. ­ És milyen a tábor talaja? Ki van taposva, vagy mindenfélét át kell ugrálnunk rajta? ­ kérdezte Tony. ­ Nem vagyok valami nagy formában a tegnapi menet után. ­ Ki van taposva. Régóta használják. Járódeszkák nincsenek le­ fektetve, de a föld amúgy is kemény, kiszívta a nap. Úgy néztem, megtisztogatták és kiégették, ahogy a parasztok szokták. Itt­ott kiáll egy fatönk, más nincs. ­ Az épületek miből vannak? ­ Fából. A tető hullámlemez, némi lombálcával. ­ Falak, ajtók? Elmagyaráztam a külső­belső ajtókat. A tábor után az ellenséget vettük sorra. ­ Szerinted mire számíthatunk tőlük? ­ kérdezte Terry. ­ Nem tudom ­ feleltem. ­ Nemigen van hová menniük. Va­ lószínűleg harcolni fognak. Sok pénz forog kockán, meg akarják védeni a készletet. Eleve ezért van itt ennyi fegyveres. Ti mit gondol­ tok? ­ Egyetértek ­ mondta Rod. ­ Ellövik az összes töltényüket, aztán megpróbálnak olajra lépni, de hogy visszavágnak, az biztos. Egy­két menekülőt el is kaphatunk. Mindenesetre a nyakukba kell esnünk. Tudjuk, hogy vannak 5,56­osaik, és szaladgál egy G3­as is, úgyhogy ezekkel kell számolnunk. Nem akarunk komoly tűzharcba keveredni, mert nem akarunk sebesülteket. Korán, lehetőleg álmukban kell le­ csapnunk rájuk.

Ezután sorra vettük a talajt ­ terep és növényzet ­, meg az „uralgó magaslat" problémát: van­e olyan rész, ahová feljutva befoghatnánk a teljes területet? ­ Körülnéztem, nincs uralgó magaslat ­ mondtam. ­ A le­ szállóhely elvileg megfelelne, mert magasabban van a tábornál, de szart se láttam onnan. Nincs olyan pont, ahová a fedezőcsoportot állíthatnánk, úgyhogy kénytelen lesz velünk együtt bejönni a táborba. ­ Oké ­ mondta Tony. ­ Tehát kell erősítés vagy nem, mit gon­ dolsz? ­ Nem hiszem ­ szólt közbe Rod. ­ Ha álmukban kapjuk el őket, megszorongathatjuk a töküket. ­ Robbantásos behatolással két­három perc alatt vége ­ bólintott Terry is. Következett az idő: mikor és milyen korán támadjunk? ­ Nem kell elsietni ­ mondta Rod. ­ Ne holnap csináljuk. Ter­ vezzünk, szedjük össze magunkat. Ha pirkadatkor akarunk támadni, az azt jelentené, hogy ma este sötétedés előtt indulnunk kéne. Ha­ lasszuk holnaputánra. Mindenki egyetértett. ­ Ha innen holnap vonulunk át a végső gyülekezőhelyre, ott töltjük az éjszakát, és másnap pirkadatkor támadunk, akkor több az esélyünk. Ma éjjel kipihenhetjük magunkat, és holnapra máris fris­ sebbek leszünk. ­ Mindjárt leadom a helyzetjelentést. Már csak a tennivalók összegzése volt hátra. ­ Tehát két barakkban tartózkodnak emberek ­ mondtam. ­ Az­ tán van a folyó, és vannak a csónakok. Oda már rendesen nem láttam le, úgyhogy nem tudom, vannak­e a csónakoknál is ürgék, vagy mi. Mindenesetre az egyetlen menekülési útvonaluknak ezt gondolnám: a táborból le a folyóhoz. ­ Igen, oda állítanunk kell egy csoportot ­ mondta Rod. ­ Ha a fo­ lyón új muksók érkeznének, miközben mi idefenn pofozkodunk, baj­ ba kerülhetnénk. ­ Bizony ­ helyeselt Tony. ­ Tehát az egyik járőr idelenn biztosít ­ folytatta Rod. ­ Elkapják a menekülőket, birtokba veszik a tábor északi végét, és figyelik a fo­ lyót.

Fel kellett készülnünk arra az esetre is, ha sebesültjeink lesznek. A járőrök egészségügyi csomagjaiban van traumakezelő készlet. Van helikopter­leszállóhely is; a lényeg, hogy a központ helyezzen készültségbe egy mentőhelikoptert ­ hogy hová megy majd és miért, azt egyelőre nem kell tudnia a pilótának. A következő fázisban összegeztük következtetéseinket, végigvettük a különféle eshetőségeket, előnyöket és hátrányokat mérlegeltünk, és kiválasztottuk a legjobb eljárást. Ez lett a terv, ami­ ből Rod kidolgozza majd a harcparancsot. Négy csoportra oszlunk: egy menekülést meggátló csoport a fo­ lyónál, két rohamcsoport az épületekhez, és egy fedezőcsoport, amely biztosítja az előnyomulást az épületekig, valamint lefogja az egész terepet. Ezenkívül Gaz is szervezkedik az előretolt had­ műveleti bázison. Készültségbe állítja a helikoptereket, amelyek ki­ hozzák majd a tábort felégető osztagot, és a propagandistákat, akik az egészet filmre veszik. Elmúlt dél: ötödik napja, hogy rábukkantunk a táborra. Rodnak úgy kellett megszerkesztenie a harcparancsot, hogy a fiúk meg is értsék. Nem volt könnyű dolga, mert a spanyolt nem bírtuk valami fényesen. Ennek ellenére maximálisan be kellett vonnunk őket, hi­ szen a közeljövőben nélkülünk fogják csinálni az ilyesmit. Fegyverrel, derékszíjszerelékkel mindenki a terepasztal köré gyűlt. ­ Megtaláltuk a tábort ­ kezdte Terry, mert ő beszélt közülünk a legjobban spanyolul ­, és nagyjából így néz ki. Holnap reggel átmegyünk a végső gyülekezőhelyre. Onnan az én csoportom a tábor túlsó végéhez vonul, mert mi leszünk a menekülésgátlók. Mindenki más marad a gyülekezőhelyen. Holnapután reggel a három csoport a tábor széléhez oson. Andyé lesz a biztosító, Rodé támadja meg ezt az épületet, Tonyé pedig azt a másikat. A járőrparancsnokok mindenki­ nek megmutatják majd, hogy mi lesz a teendője. A táborban hoz­ závetőleg nyolc fegyveres van. Kora reggel hatolunk be, amikor még alszanak. Semmi probléma. Egyszerűen csak csináljátok azt, amit a járőrparancsnokok mondanak. Kérdés? Megrázták a fejüket, aztán csoportonként elkülönültünk, hogy a részleteket megbeszéljük. Terry csoportja fölmegy a tábor északi végéhez. Onnan bárkit el tudnak kapni, aki a táborból a csónakok felé menekülne. A helikop­ ter­leszállóhely felé nem fognak futni, hiszen nincs madaruk.

­ A csónakokat nem rongálom meg – mondta Terry ­, mert nappal lebukhatnánk vele. Ha ugyanis valaki észrevenné, hogy hasz­ nálhatatlanná vannak téve, az éberségre intené őket. A menekülést elvágó csoport másik feladata, hogy jelezze, ha emberek közelednének a folyón. Kínos lenne, ha miközben mi nappal a gyülekezőhelyen ücsörgünk, vagy hatcsónaknyi narkógerilla szép csöndben besurranna a táborba. Támadáskor odacsörtetnénk húszan, és akkor jönnénk rá, hogy nyolcvanan állnak szemben velünk. Az ilyesmi nem javallott. Eleredt az eső, és mókás volt nézni, ahogy az ürgék teszik a dol­ gukat, s közben víz csöpög az orruk hegyéről. A menekülésgátlók magukkal viszik a hátizsákjaikat is, mert ők a csapattól függetlenül fognak tevékenykedni. Amint a gyülekezőhelyre érünk, azonnal leválnak rólunk, ugyanis a lehető legtöbb nappali világosságra lesz szükségük a berendezkedéshez és a felderítéshez. Amint elhelyezkednek, mi, többiek a gyülekezőhelyen átminősülünk készültséggé: ha lebuknak, arról rögtön értesülünk a lövöldözésből, s ez esetben azonnal megtámadjuk a tábort. ­ Amint elhelyezkedtetek ­ mondtam ­, kajálts át a Motorola 6­ os sávján. Ha nem üzensz, feltételezzük, hogy minden rendben, csak nem működik a rádió. Minden járőrparancsnoknál Motorola volt, amit még Angliából hoztunk. Nyílt terepen másfél kilométerig hatékony, de dzsungelek­ ben hol működött, hol nem. Három­José­Közül­Az­Egyik odavezeti Tonyt és Rodot a táborhoz, és megmutatja nekik a startvonalat meg a két épületet. Miután visszajönnek, várunk másnap pirkadatig, aztán indulunk. ­ Támadáskor ­ folytatta Rod a zuhogó esőben, amire már ügyet se vetett senki ­ a menekülésgátlók maradnak a helyükön, amíg jelt nem adok nekik. Ha a rádió nem működik, futárt küldök. Erre külön figyelmeztesd a fiúkat, Terry. Amint az épületeket elfoglaltuk, Andy megtisztítja a feldolgozót, aztán fölmennek a leszállóhelyhez. A fog­ lyokat összetereljük, lehasaltatjuk, és hívom Gazt a helikoptereivel, de Andy előbb jelenti, hogy a leszálló biztonságos­e. Amint Gazék ideérnek, visszamegyünk a hátizsákjainkhoz, és rendbe szedjük ma­ gunkat. ­ Oké ­ mondta Tony. ­ Akkor adjuk le a helyzetjelentést Gaznak, és pihenjünk egyet.

A jelentés tartalmazta, hogy mit fogunk csinálni, mikor indítjuk meg a támadást, hogyan hatolunk be, és hogyan várjuk majd a heli­ koptereket ­ narancssárga füstjelzéssel. Azt is belevettük, hogy másnap reggel bekapcsoljuk a rádiókat, várva a megerősítést, hogy minden rendben van­e, mielőtt rohamra indulnánk. Ezután külön­külön szájukba rágtuk a járőreinknek, hogy mit kívánunk tőlük. ­ Ahogy holnap reggel a végső gyülekezőhelyre érünk ­ mond­ tam Három­José­Közül­Az­Egyiknek ­, te odavezeted Tonyt és Ro­ dot a tábor szélére, és megmutatod nekik az épületeket. Ez nagyon fontos feladat. Ha másra is kíváncsiak, mutasd meg azt is, aztán gyertek vissza. Megértetted? Vigyorogva bólintott: büszke volt, hogy ekkora felelősséget bízok rá. ­ Miután ő visszajött ­ folytattam ­, itt várunk egész éjjel, egy­ másnak vetett háttal, pirkadatig. Akkor előreindulunk, a mi dolgunk lesz, hogy megvédjük a többieket; míg el nem foglalják a pozíció­ ikat. Azt akarom, hogy kövessetek; én majd mindenkinek megmuta­ tom a helyét, meg hogy merre figyeljen. Ha bármit észlelnétek, ne lőjetek azonnal, hanem szóljatok nekem: majd én eldöntöm, kell­e lőni vagy sem. Persze ha azt halljátok, hogy tüzet nyitottam, akkor ti is tüzeljetek. Világos? Amint az állásainkat elfoglaltuk ­ folytattam ­, a többiek tőletek jobbra nyomulnak be a táborba. Ha bármi mást látnátok, az az ellen­ ség. De ismétlem, ne lőjetek, csak ha mondom, vagy ha én is lövök. Amint a támadás megindult, két másik feladatunk is lesz. Oda­ megyünk ehhez a hosszú épülethez, átkutatjuk a raktárt, azután pedig felügetünk a leszállóhelyhez. De majd közben is mondom, hogy ho­ vá menjetek és mikor. Csak nyugisan, és ha bármi gyanúsat észleltek, kiáltsátok el magatokat: „Hasra! Hasra!" Ha lőnek rátok, lőjetek vissza. Legyetek nagyon óvatosak. Rengeteg robbanást és esetleg lövöldözést fogtok hallani, de ti csak a feladatotokra koncent­ ráljatok. Sorra a szemébe néztem mindegyiknek. ­ Rodriguez, van problémád? ­ Nincs. ­ Nino? ­ Nincs. ­ Gonz?

­ Nincs. ­ Három­José­Közül­Az­Egyik? ­ Nincs. ­ Jó. Holnap idejön Gaz a helikopterekkel meg a többiekkel. Be­ dobáljuk a zsákjainkat, és visszarepülünk. Aztán kirúgunk a hámból! ­ Ez az! ­ suttogta Rodriguez, mire mindenki elnevette magát. Szerettem ezeket a fiúkat. Szívesen beszélgettem velük; jó hu­ morérzékük volt. Ugyanazon a hullámhosszon voltunk; mást sem akartak, mint elvégezni a melót, aztán mulatni egyet. Imádtak táncolni és whiskyt vedelni; én magam táncolni nem tudok, csak ug­ rálok, mint a kecskebak. A rohamcsoportok parancsnokainak már nehezebb volt meg­ értetni a fiúkkal, mit is várnak tőlük pontosan. Odanézve láttam, hogy Rod csoportja vonalba áll, mintha ajtó volna előttük, és lépésről lépésre, csendben végigvesznek mindent. Zuhogott az eső, rájuk ta­ padt az egyenruha. Volt, aki magával hozta a kincstári sombrerót is, és most már értettem, miért; az arcuk legalább szárazon maradt. Sötétedett. Készültségbe helyezkedtünk, aztán fölraktuk a függőágyakat. Heverésztem, és hideg kolbászos babot ettem. Édességnek csereberéltem egy tejkonzervet, és megöntöztem vele a kétszersültet. Kate­re gondoltam, és arra, hogy meg tudja változtatni az ember életét egy gyerek. Azelőtt csak az Ezred érdekelt, semmi más ­ kiröhögtem a társaimat, akik folyton a kölykeik miatt ag­ gódtak: „A fiamnak holnap lesz a zongoravizsgája ­ remélem, nem cseszi el." De most már értettem őket. Rettentő fontosak bírnak lenni ezek a jelentéktelen apróságok. Kate már járt, beszélt, mindenféle hülyeségeket csinált, és nagyon hiányzott nekem. Elhatároztam, ha hazamegyek, nyaralunk egy nagyot. És most komolyan is gondoltam.

Hajnalra elállt az eső. Mindenkinek megmondtam, hogy ellen­ őrizze és húzza fel a fegyverét. Megnéztem, nem fog­e csörögni raj­ tuk a felszerelés. A járőrparancsnokok összegyűltek, és elővettük a rádiókat. Ha­ marosan beleszólt Gaz: ­ Oké, kezdhetitek. Helikopter­reakcióidő körülbelül egy óra. Jelzés: narancssárga füst. Ha a támadás napján délelőtt 10.00­ig nem kapok jelentést, azonnal felszállunk.

Fél óra múlva indulás a végső gyülekezőhelyre. Sorrend: az én járőröm, a menekülést gátlók, a két rohamcsoport. Mindenki izgult, de örült is, hogy végre kezdődik a cirkusz. Megmondtam Rodrigueznek, hogy ő lesz az egész szakasz felde­ rítője, ami nagy büszkeséggel és elégedettséggel töltötte el. A fiúk a fegyverükre támaszkodva, hátizsákosán, menetkészen álltak. Rodriguez elöl az iránytűjét ellenőrizte. Ismerte az utat, de így még hivatalosabban festett. Nekivágtunk, és Rodriguez a világ legjobb felderítőjeként visel­ kedett. Tizenöt méterenként megálltunk, hogy körülnézhessen, fülelhessen. A végső gyülekezőhelyre érve mindenki letérdelt. Amikor Terry is odalépett hozzám, előremutattam: ­ Abba az irányba tartsatok. Megnéztük a térképeket, és Terry így szólt: ­ Lemegyek a folyóhoz, aztán balra, és majd meglátom, hol jut­ hatok be. A Geminik után fogok tájékozódni. ­ Helyes ­ mondta Rod. Csak úgy fénylett a szája; csoda, hogy össze nem ragadt a sok ajakzsírtól. ­ Este ötkor bekapcsoljuk a Mo­ torolákat. Sötétedésig nyitva tartjuk őket. Ha nem hallunk felőletek, feltételezzük, hogy a helyeteken vagytok. Ha változna a terv, holnap reggel támadáskor maradjatok nyugton, futár megy hozzátok. Ha el­ basszuk, tízkor így is, úgy is fölszállnak a helikopterek. Ha akkor se találkoznánk ­ manana, majd találkozunk Szent Péternél. Az én csapatom meg a két rohamcsoport nagy körben ült a hátizsákoknak dőlve. Tony felém fordult. ­ Akkor mi elmegyünk körülnézni, oké? Odaléptem Három­José­Közül­Az­Egyikhez, és feltartottam a hüvelykujjamat. ­ Készen állsz? ­ Készen. Ellenőriztem a felszerelését, meg hogy biztosítva van­e a fegyve­ re, aztán beosont a sűrűbe Tonyval és Roddal. Láttam, hogy hat­ lépésenként megáll, nagyképűsködve a többiek előtt, hogy lám, most ő a felderítőparancsnok. Tony rászólt, hogy nyomás, ne bo­ hóckodjon, azzal eltűntek szem elől. A céljuk az volt, hogy ellenőrizzék, amit eddig láttunk. Ha vala­ mi változott, remélhetőleg még az éjjel értesíteni tudjuk a mene­ külésgátlókat. Ha nem, a támadás a rendes időben indul.

Azért Tonynak és Rodnak kellett odamennie, hogy ők is lássák, pontosan hol helyezkedik el a két épület. A maketteket látták, volt róluk fogalmuk, de azért világosabb az ábra, ha a terepen is szemügyre veszik, és megbeszélhetik egymás közt: „Az ott a tiéd, az meg az enyém." Mi, többiek csak üldögéltünk öt órán át, ettünk, ittunk, hesseget­ tük a legyeket, és kentük magunkra a szúnyogriasztót. Beszélgetés, cigarettázás, főzőcskézés nuku. Volt, aki el­elbólintott. Az ilyesmi mindig unalmas. Hereford felé terelődtek a gondolataim; életemben először elfogott a honvágy. Hiányzott a családi élet, az együtt töltött idő. Úgy nézett ki, hamarosan záport kapunk, úgyhogy előszedettem a fiúkkal a sátorlapokat. El is eredt aztán, nem volt vészes, de kitar­ tónak kitartó volt. Négy harminc körül befutott a járőr, mint három ázott csatorna­ patkány. ­ Na, mi van? ­ kérdeztem. Rod meghúzta a kulacsát, aztán a maradékot a fejére öntötte, hogy lesimítsa a haját. ­ Semmi gond. Robbantásos behatolás. De előbb ti foglaljátok el az állásaitokat, mert nekünk a teljes nyílt terepen át kell sprintel­ nünk, és ha észrevesznek, benne leszünk a szarban. ­ Láttuk mászkálni a szakácsot abban az első barakkban ­ mondta Tony. ­ Aztán egy fiút kilépni egy Car 15­össel. Ennyi. A ge­ nerátorok működtek. Előszedtük a Motorolákat, és bedugtuk a fülhallgatókat. Ötkor bekapcsoltunk, hogy jelentkezik­e Terry. Semmit se hallottunk. Mielőtt teljesen besötétedett volna, Tony újra próbálkozott. ­ Terry, itt Tony. Jelentkezz. Semmi. Eközben a századparancsnokságon már nagy lehetett a nyüzsgés. Gaz szervezte az akciót, mindenki készenlétbe állt. Gaz azt mondta, körülbelül hatvan percbe telik, hogy kiérjenek hozzánk. Nyilván nem örült, hogy más szerveket is be kell vonnia a dologba, de szükségünk volt a gépekre ­ pláne, ha ne adj' isten megsebesül közülünk valaki. Berendezkedtünk éjszakára. Derékszíj szerelék rajtunk, fegyver a kezünk ügyében, nekidőltünk a hátizsákoknak, és fejünket lehajtva vártunk. Hallgattam a rovarok zizegését, időnként odacsaptam, ha mászni éreztem valamit a bőrömön. Igazából senki sem aludt; láttam, hogy mindenki a másnapot várja. Időnként valaki felhorkant, mire a

társa megrázta vagy befogta az orrát ­ ügyelve, nehogy ijedt ki­ áltással riadjon fel az illető. Pirkadat előtt egy órával oldalba böktem Rodriguezt, és mutat­ tam, hogy szóljon a többieknek. Odahajolt a mellette ülőhöz, meg­ rázta, az meg a következőt. Undorító volt lehámoznom magamról a sátorlapot és érzékelnem a hajnal első hidegét, de legalább az eső elállt. Készülődni kezdtünk, álcafestéket kentünk a mocskos arcunkra. Iszonyú állapotban vol­ tunk, ennyi nap után a dzsungelben. Az álcamintát se bírtam már ki­ venni a nadrágomon, olyan sáros volt. Zsíros hajam lelapult, többnapos borostámba beleivódott a szúnyogriasztó meg az álcafesték. Amint három méterre elláthattunk, megindultunk. Sorrend: elöl a felderítő, Három­José­Közül­Az­Egyik, mögötte én, mögöttem Rod­ riguez, El Nino és Gonz. Utánuk következtek Rod ésTony rohamcso­ portjai. Mindnyájan tudtuk a dolgunk; nem beszéltünk, nem ugrattuk egymást ­ komolyra fordult a helyzet. Három­José­Közül­Az­Egyik odavezetett bennünket a startvonalhoz. Onnan Rod és Tony csoportjai kimerészkednek az erdő szélére, de a barakkokat csak azután rohanják meg, ha mi elfoglaltuk az állásainkat. Előreindultunk. Most én jártam az élen, mert én tudtam, hová akarom vinni őket. Most már nem izgatott, hogy feldúljuk­e a bokro­ kat; a támadásra így is, úgy is sor kerül. Fegyveremmel a jobb ke­ zemben, ballal a növényzetet hajtogatva minden lépésnél körülnéztem. Azt sem ellenőriztem már, követnek­e a többiek. Tudtam, hogy minden parancsnok a Motoroláját figyeli, várva, hogy jelentsem: a helyemen vagyok. Amint így lesz, négyszer meg­ nyomom a gombot. Rod, az egyes rohamcsoport parancsnoka egy klikkel válaszol, Tony, a kettesé, kettővel. Ekkor tudni fogom, hogy mindenki felkészült, és kétszer, majd megint kétszer megnyomom a gombot. Klikk, klikk - klikk, klikk: „Előre!" A rohamcsoportok támadnak, és jó esetben egészen az ajtókig senki sem veszi észre őket. Ha mégis, akkor alkalmasint ellenséges tűzben nyomulnak előre, mi pedig, a biztosítók elkezdünk megdol­ gozni a pénzünkért. Magam elé képzeltem Rodot és Tonyt, mögöttük a fiúkkal. De­ rékszíjszerelék nincs rajtuk: gépkarabély, pisztoly, lőszer, annyi.

Egyik­másikuk Maglite elemlámpát erősített a fegyvere tusára, egy kis faékkel a tus és a lámpa között, hogy a fénye egyenesen előre mutasson. Amint az ajtón bevetődnek, ez a fény jó célmegjelölő lehet. Éppen csak pirkadt; benn az épületekben sötét lesz. Ráadásul az ajtó berobbantása por­ és hulladékfelhővel jár; a Maglite­okra nagy szükség lehet. Minden csoport második embere hozta a robbanótöltetet. El­ képzeltem, amint a parancsnokok megmutatják, hová akarják tele­ píttetni őket. Mindenki más az ablakokat és a közvetlen környéket fedezi, az ajtó mellé lapulva. Egy kis plasztik, benne zsinórral, amely a csappantyúban végződik ­ akárcsak a taposóaknánál. A csappan­ tyúdrót végén a detonátor, hozzácsíptetve a robbantózsinórhoz. Amint a robbanóanyag a helyére kerül, a fiúk visszahúzódnak egy ki­ csit, és hátat fordítanak. A parancsnok kezében a csappantyú. Akárki robbant is, annak tartania kell a drótot, hogy ki ne csússzon, s aztán megnyomnia a csappantyút ­ persze szigetelőszalaggal is hozzáe­ rősítheti, miután belenyomta. Elképzeltem a két hangos robbanást, a behomoruló ajtókat, s a fi­ úkat, amint eltűnnek az épület belsejében. Odaértünk a feldolgozó közelebbi oldalához. Előrenézve semmi változást nem láttam, csak a talajt borította most vékony sárréteg. A targonca nem volt sehol, de a kondenzált tejes doboz most is ott he­ vert. A konzerveket kiszedték belőle. Többé­kevésbé kivilágosodott. A lombtakaróba vágott lyukon át láttam, hogy gyönyörű, derült napunk lesz, a mélykék égen sehol egy felhő. Az idő hamarosan felforrósodik. A sár mindjárt gőzölögni fog. Csend volt, nem működött egy generátor sem. Jobbról balra pásztázva láttam a szakács barakkját, mögötte a másiknak a tetejét. Tudtam, hogy a rohamcsoportok felsorakoztak az erdőszélen, várva, hogy megindulhassanak, és lefektethessék a tölteteket. Tudtam, hogy minden rendben lesz, fedezni tudjuk őket. ­ El Nino ­ szólaltam meg ­, te a balra álló épület és az ösvény közötti részt figyeld, megértetted? El Nino letérdelt, fegyverét célra tartotta. ­ Rodriguez, te attól az épülettől odáig ügyelj. Ha lőnek, lőj vissza. Három­José­Közül­Az­Egyik és Gonz, ti a menekülőkkel foglalkozzatok, akik esetleg a leszállóhely... DURR!

Mi a lófasz volt ez? Ha az ember nem várt dörrenést hall, az egész teste beleremeg. Hátrapördültem: Nino úgy állt ott, mint a kölyökkutya, amelyik tudja, hogy nem lett volna szabad a konyha­ kőre rondítania. ­ Elsült! Elsült! ­ hadarta. Nyilván a ravaszon tartotta az ujját, miközben kibiztosította a fegyverét. Magamban szentségelve ordítottam bele a rádióba: ­ Előre! Előre! Előre! Előre! El Ninónak intettem, hogy biztosítsa be a fegyverét. Tetszik, nem tetszik, elkezdődött. Semmi értelme sem volt ott töketlenkedni. ­ Előre, előre! ­ mutogattam a célpontunk felé. Tudtam, hogy máris elszúrtuk a dolgot. Nem volt csúszós a talaj, mégis alig bírtam talpon maradni a sárban. Robbanásokra, lövöldözésre számítottam minden pillanatban. A feldolgozóhoz közeledve egyes és sorozatlövéseket hallottam a ba­ rakkok felől. Nem érdekelt, csak a magam épületére koncentráltam, nem lép­e ki belőle valaki. Én értem oda elsőnek, mögöttem Rodriguez. ­ Befelé, befelé, befelé! Szerencsétlenkedett, mint aki nem érti, mit akarok. Ráböktem, aztán magamra, és belódultam. Tálcákkal telerakott hosszú asztalok sorakoztak egészen a túlsó végéig. Tussal a vállgödrünkben elindultunk a sor két oldalán. Rákiáltottam Rodriguezre, mire spanyolul kiabálni kezdett: ­ Ne mozduljanak! Itt a rendőrség! Messze, jobbra Rodot hallottam: ­ Gyerünk, nyomás! A lövöldözés abbamaradt; csak a kiabálás hallatszott, fémtárgyak potyogása, bútordöntögetés. Valaki beleszólt a rádióba, de nem értettem, mit beszél. A félhomályban nagy olajoshordó­féléket, üres cigaret­ tásdobozokat, sörösdobozokat láttam. Reméltem, hogy a három másik odakinn maradt, és fedez ben­ nünket. Semmi mást nem akartam, csak átérni az épület túlsó végébe és pucolni kifelé. Újabb kiabálás, lövések. A rohadt életbe! Meggörnyedve hátrapillantottam, és egy alakot láttam nyargalni az ösvényen a Ge­ minik felé. Újabb lövések.

Tudtam, hogy Nino, Gonz és Három­José­Közül­Az­Egyik tüzel utána, de a fiú szaladt tovább. A menekülésgátlók majd elkapják. Kikiáltottam Gonzéknak, hogy menjenek a raktárhoz. Odafutot­ tak, de eszük ágában sem volt azonnal benyomulni. Bekiabáltak, megrugdosták a falat. Odaóvakodtak az ajtóhoz, résnyire nyitották, bekukucskáltak. ­ Rajta, befelé! ­ ordítottam rájuk. ­ Nyomás! Beosontak, és két másodperc múlva már kinn is voltak. Tele van hordókkal, mondták, embereket nem láttak. Jobbra kiabálás tört ki, de ügyet se vetettem rá. ­ A leszállóhelyhez! A leszállóhelyhez! ­ ugattam zihálva. Ka­ part a torkom a rengeteg üvöltözéstől és futkosástól. Ráparancsoltam Ninóra és Gonzra, hogy maradjanak, ahol vannak, Rodriguezre és Három­José­Közül­Az­Egyikre pedig, hogy kövessenek. Felindultunk a csapán. Nem volt időnk fedezni egymást; rohan­ tunk, ahogy a lábunk bírta. Ideges voltam, ziháltam, szakadt rólam a verejték. Hátranéztem, hogy jönnek­e a fiúk. A kaptatóhoz érve megpillantottam a le­ szállóhelyet. A nap egyre melegebben tűzött a hátamba. Körbejártam a leszállót, várva, hogy valaki futásnak eredjen vagy tüzet nyisson ­ nem érdekelt, mielőbb végezni akartam itt, hogy amennyire lehet, helyrehozzuk a fiaskót. A terep tiszta volt. Napsugarak égették a sarat, bokamagasságig gőzölgött az egész, mint valami színpadi effektus. A leszállóhely szélén állva visítást hallottam a szállások felől. Beleszóltam a rádiómba. ­ Rod, jelentkezz! Rod, jelentkezz! Semmi. Aztán: ­ Mondjad! Mondjad! ­ Fenn vagyunk a leszállónál ­ a terep tiszta. Lemegyek. ­ Rendben. Sebesültünk van, siessetek. Segítségre van szükségünk. Vége. Szóval ez volt az az ordítás. Most még dühösebb voltam Ninóra. Elszúrt mindent; neki köszönhetjük, hogy veszteségeink vannak, és esetleg meglóg néhány célpont. Totális káoszra érkeztünk. Rod a sebesülttel foglalkozott. A fiú a hátán fetrengett és visított. Egy 7,62­es golyó eltalálta a csuklóját, végigszántott az alkarján, és a könyöke alatt jött ki. A teljes izom­ köteg tropára ment a kar alsó részén. Visított, mint a torkon szúrt

malac. Nem fog belehalni, de a fájdalom iszonyú lehet. A fiúk falfehér arccal toporogtak körülötte. Egyszerre kellett foglalkozni a barakkokban lévőkkel és a mi em­ bereinkkel is, akik legszívesebben belevetették volna magukat a dzsungelbe, hogy meg se álljanak a világ végéig. ­ Vissza, vissza! ­ harsogtam. ­ Biztosítani a barakkot! ­ Az üvöltözésem és mutogatásom érthetőbb volt számukra, mint amit mondtam. Rod az elsősegélycsomagot bontogatva felnézett. ­ Csak a lyukakat kell betömni, hogy elálljon a vérzés. Ha a visítást abbahagyná, maga is láthatná, hogy nincs komoly baja. ­ A fetrengő fiúra pillantott. ­ Kuss! ­ dörrent rá. Rászorította a kötést a sebre. Előkapott egy intravénás csomagot, és próbálta bevezetni a fiú karjába. Sok vért vesztett, sürgős folya­ dék­utánpótlásra volt szüksége. Láttam, hogy mindjárt sokkos állapotba kerül ­ akárcsak a körülötte ácsorgók némelyike. Tonyék a barakkban rugdosták­rendezgették a foglyokat. ­ Kuss, az anyád istenit! ­ kiabálta valaki. Megbilincselték, ha­ juknál vagy ruhájuknál fogva a földre lökték őket, és tovább üvöltöztek velük a lélektani hatás végett. Aztán kitaszigálták az aj­ tón, és lehasaltatták őket a sárba. A rendőrök egyik­másika fegyvert fogott rájuk, a többiek átkutatták a zsebeiket és ruházatukat. Beléjük rúgtak, puskatussal agyalták őket. Nem volt idő megakadályozni ­ és különben is, minek? Nem a nevük érdekelt bennünket, nem az, hogy kicsodák­micsodák ­ ez majd másnak lesz a dolga. Nekünk csak kor­ dában kell tartanunk őket, nehogy valamelyik fegyvert rántson, vagy futásnak eredjen. Odaszóltam Tonynak. ­ Előhozom a többieket a másik barakkból. Odabenn fapriccseket láttam, néhány asztalt, ütött­kopott szek­ rényt, túlcsorduló hamutartót, sörösdobozokat. Izzadságtól, szellen­ tésektől bűzlött a szoba. Emberek feküdtek az ágyon, kezük a tar­ kójukon, mindegyikre legalább két fegyvercső meredt. Kimentem, és elkaptam Nino grabancát. ­ Segíts kirakni az antennákat! Elkezdtem összeállítani a helyzetjelentést. Eredetileg azt tartal­ mazta volna, hogy készen vagyunk, jöhetnek a helikopterek, ennyi és ennyi foglyunk van, ennyi és ennyi sebesültünk. Ehelyett csak azt

pötyögtem bele: „Egyik emberünk megsebesült. Narancssárga füstjelzéssel várjuk a gépet." Megkaptam az automatikus visszajelzést: a helikopterek úton vannak. Kinn hagytam a rádiót ­ lehet, hogy még szükségünk lesz rá. Hallottam, hogy Tony kiszól Terrynek a Motorolán: ­ Terry, jelentkezz. ­ Igen. ­ Gyertek be, haver. ­ Oké. Van egy halott menekülőnk. Vigyük? ­ Hozzátok. Tony kiabálni kezdett, hogy mindenki felfogja: járőr közeledik az ösvényen. A fiúk annyira föl voltak spannolva, hogy tartani lehe­ tett tőle: amint az első ember felbukkan, tüzet nyitnak rá. Pár perc múlva kiáltottak, hogy jönnek, azután meg is pillantottam őket. Két rendőr a halottat vonszolta; Terrynél volt a fegyvere, a G3­as. Terry járőre igen elégedett volt magával. A zsákmányt ejtett va­ dász izgatottsága áradt belőlük ­ ledobták a hullát, és férfiasan sorra belerúgtak. Azután ráébredtek, hogy megsebesült egy bajtársuk, és elsavanyodott az ábrázatuk. Mostanára az összes fogoly össze volt terelve a két épület közti téren. Odamentem: három narkógerilla, a szakács és egy fehér sze­ mű. ­ A rohadt életbe ­ mondtam Tonynak. ­ Mi nyolcat láttunk. Hol vannak a gringók? Tony megrugdosta az egyik narkót. ­ Gringók? Hol vannak a gringók? Belemarkolt az európai ha­ jába, és ráordított: ­ Hol vannak? Hol vannak? A fehér szemű nem válaszolt. ­ Figyelj, ha meglógtak, golyót kaphatnak. Áruld el, merre mentek, akkor talán megmenthetjük őket. Semmi. Az a fiú volt ez, akit az első közelfelderítésen láttam, most is ugyanabban a koszos trikóban. Nagyon be volt szarva. Tony az öreget faggatta: ­ Hol vannak a gringók? A szakács hadart, mint az eszement, a fejével a folyó felé muto­ gatva.

­ A kurva anyját! ­ Nem akartam elhinni, hogy meg tudtak pu­ colni a menekülésgátlók elől. Ezért is Ninót okoltam. A hülye bun­ kó! Odajött Rod, és mogorván rám nézett. ­ Szóval, mi volt ez, és hogy történt? ­ A tekintete engem hi­ báztatott. ­ Az a faszfejű véletlenül meghúzta a ravaszt. Nino a barakklépcsőn üldögélt lehorgasztott fejjel. ­ Zavard el innen ­ mondta Rod. ­ Ültesd a rádió mellé. Odajött Terry. Leküldöm a fiúkat a folyóhoz, és megmondom nekik, hogy tart­ sák nyitva a szemüket. Meg fogják rongálni a csónakokat, nehogy a menekülők igénybe vehessék őket. Ebből a népségből nem szedünk ki semmit. A fehér szemű pontosan tudja, mi az ábra ­ biztosra veszi, hogy meg fogja úszni. A francba! ­ Jó, menjetek ­ mondta Rod ­, mi addig főzünk kávét. Levettem a bilincset a szakácsról. Négykézláb állva hányta ma­ gára a keresztet, nyújtogatta az ég felé a karját. Lehet, hogy azt hitte, agyon fogjuk lőni. Felrángattam, és elvonszoltam a konyhához. ­ Café ­ magyaráztam neki. ­ Café con leche. ­ Döbbenten bámult rám. Rodriguez őrizte, miközben bekapcsolta a generátort, és vizet tett föl melegedni. Tony őrszemeket állított ki mindenfelé arra az esetre, ha váratlan támadást kapnánk. ­ Te oda menj, és arra ügyelj! Te maradj itt, és errefelé nézz! Körbeadogattuk a kávét. Tűzött le ránk a nap, iszonyú forróság lett. Mindenki igyekezett árnyékba húzódni. A szemem égett, a számnak ocsmány íze volt, a fogaimon a lepedék mint a birkabunda. Vállam, karom, lábam kezdett megszáradni, de az ágyékom meg a hevederek alatti helyek nyirkosak maradtak. Ahol az izzadság rám száradt, mocskosul viszketett a bőröm. Dühös voltam magamra, amiért az én járőröm egyik tagjának sült el a fegyvere. Szigorúan véve nem az én hibám volt, de magamat okoltam. A többi járőr még nem tudta, mi volt a probléma, de Ninót a saját érdekében elkülönítettem tőlük.

Nemsokára meghallottuk a közeledő helikoptereket. Odaszalad­ tam a leszállóhoz, és ledobtam egy narancsszínű füstjelzőt; a pontos helyen kívül a szélirányt is mutatja majd nekik. Beleszóltam a Motorolába, mert már nagyon közel voltak. ­ Gaz, itt Andy, látjátok a füstöt? Gaz, jelentkezz. Semmi válasz. Még kétszer próbálkoztam, hiába, de látni ők is láthattak bennünket, mert a füst irányába fordultak. Rod és két embere elindult a sebesülttel a leszállóhely felé. Le­ szállt az első Huey, kiugrott belőle Gaz, utána a váltás járőr. Gaz odajött hozzám, mögötte az egység két ezredese közeledett. ­ Mi az ábra? ­ kérdezte. Aztán megpillantotta a sebesültet. ­ Oké, tegyétek be, aztán el vele. Tony rászólt Terryre, hogy vigye ki a váltás járőrt a folyóhoz, a két kiállított őrt pedig hozza be. A két ezredes odament a narkógerillákhoz. Egyikük az európaira bökött, és azt mondta Gaznak: ­ Ez hamarosan kiszabadul. Nem fog börtönbe kerülni, akkora itt a korrupció. De legalább a táborukat megsemmisítettük. ­ Elindul­ tak körülnézni. Öt helikopternyi ember érkezett, körülbelül negyven ürge. A fia­ talabbik tiszt rendezkedni kezdett. Néztem, ahogy felváltanak ben­ nünket, anélkül hogy egy szót is értettem volna a beszédjükből. Annyit kihámoztam, hogy a mi fiaink nagyban ecsetelik, milyen fa­ sza legények voltak ők a tábor elfoglalásakor. Odamentem Ninóhoz és a rádióhoz. Rászóltam, hogy pakoljon el mindent, hamarosan indulunk. Hálás volt még ezért az apró felada­ tért is. ­ Hozzám ­ kiáltotta Gaz a járőrparancsnokoknak. ­ Innentől a rendőrség veszi át a terepet. Szedjétek össze a járőröket, ügyeljetek, hogy mindenki meglegyen, aztán nyomás a végső gyülekezőhelyre. Cuccot fölpakolni, és ott várjatok rám ­ mutatott a tábor széle felé. ­ Üljetek be a lombok alá, egyetek; amint a helikopterek az utántöltésből visszajönnek, indulunk. Fölpakoltunk, letelepedtünk, és megkönnyebbülten szuszogtunk a fák alatt ­ a mi feladatunknak itt már vége. Gaz váltott még néhány szót a két rendőrtiszttel, odajött hozzánk, és fogott egy bögre kávét. ­ Na, halljam, mi történt. ­ Elmeséltem neki Nino esetét a ra­ vasszal.

­ Ezt a fiút ki kell rúgni, amint visszaérünk ­ mondta Rod. ­ Ha a többiek megtudják, hogy az a srác miatta sebesült meg, bajba ke­ rülhet. ­ Mindjárt intézkedem ­ szólalt meg Gaz, és odaballagott a két tiszthez. Meghallottuk a visszafelé tartó helikopterek kelepelését. Gaz visszajött. ­ Az elsővel a foglyok mennek, a következőkkel ti. Odavonultunk a leszállóhelyhez, és néztük, hogyan terelik be az első madárba a narkókat. Utoljára mindenki beléjük akart rúgni még egyet. Aztán a fiúknak ki kellett üríteniük a fegyverüket, és a lőszert a hátizsák tetejébe rakni. Már csak az hiányzott, hogy még egyszer elsüljön egy fegyver. Csak a helikopteren jöttünk rá, milyen fáradtak is vagyunk. El­el­ bólintottam. Amint visszaérünk a bázisra, fegyverkarbantartás, aztán fürdés ­ utána meg piálás, ki meddig bírja. Hajnalig ittunk, hülyéskedtünk mint egyenrangú cimborák. Ninót sehol se lehetett látni; valószínű, hogy mire a harmadik sörrel végeztünk, ő már ismét a forgalmat irányította az utcán. Másnap délben elkezdtük a kiértékelést a többi Ezred­ürgével. Sorra végigvettünk mindent ­ mit csináltunk jól, mit csináltunk rosszul, hogyan lehetne még jobban csinálni. ­ Nekem van egy ötletem: rendesen meg kéne tanulni spanyolul ­ mondta Terry. ­ És egy kicsit jobban meg kéne szorítani a biztosítót a Galilokon ­ szúrtam közbe. Gaz elmesélte, hogy a kihallgatáson a narkógerillák bevallották: a támadás előtti napon néhány társuk elhagyta a tábort, hogy le­ kísérjék a folyón a két európait. Azért a fehér szeműért, akit elkap­ tunk, már le is tették az óvadékot; kiszabadult. Másnap a helybeli fiúk hazamehettek szabadságra úgy is mint háborús hősök, mi meg bezúgtunk a városba zabálni, olcsó smarag­ dokat, bőrdzsekiket vásárolni; a követségi negyedben lejártuk a leg­ jobb kocsmákat, búcsút vettünk a hajdani G századbeliektől. És végre Rod is boldog volt, mert kiglancolhatta a képét, és rendbe hoz­ hatta a hajzatát.

26

A

mint 1990. augusztus 2­án helyi idő szerint 02.00 órakor ira­ ki gyalogos­ és páncélosegységek átlépték a kuvaiti határt, az Ezred néhány óra múlva már sivatagi harcra készülődött. Az ügyeletes terrorelhárító csapat harmadik parancsnoka lévén, én a bandámmal sajnos nem voltam besorolva. Irigykedve néztem, ahogy a G század megkapja a sivatagi szerelést, és eltűz „hadgyakor­ latra". Kilenc hónapos ügyeleti szolgálatunk ugyan a vége felé közeledett, és mi repesve vártuk, hogy felváltsanak bennünket, de a hetek múltával egyre szaporodtak a rémhírek, hogy meg fogják hosszabbítani a turnusunkat, vagy pedig egyáltalán fel se váltják a társaságot. Jöttek nekünk a süket dumával: „Akár lesz háború, akár nem, idehaza mindig fenyeget terroristaveszély. Magukra bármikor szükség lehet." Bíztam benne, hogy kellő időben mégiscsak fel­ váltják a századot, és végre egyszer a G századdal lesz kibaszva. Házasságom Fionával tönkrement, és úgy döntöttem, jobb, ha ak­ kor iratkozom ki belőle, amíg Katie még kicsi, nehogy az állandó marakodások légkörében kelljen felnőnie. A laktanyai nőtlenszállásra eszem ágában sem volt visszaköltözni. Egy híradós éppen akkor lépett ki az Ezredből, mert túlkoros egyetemistának akart állni, de a részletet az ösztöndíjából nem tudta volna törleszteni; szóltam neki, hogy bérbe veszem a la­ kását, aztán ha később el akarná adni, legyen az enyém az elővételi jog. Így hát behurcolkodtam egy újabb, a laktanya közelében álló, egyemeletes, négyhelyiséges házba. Nem érdekelt semmi más, csak a munkám. Mindenki el volt kámpicsorodva, hogy netán az egész Öböl­háborúról lemaradunk. Egyik délelőtt teázgatva ültünk a hangárban, és szidtuk a világ sorát. ­ Emlékszem, amikor összefutottam az A századbeliekkel Falkland után ­ mondta Harry. ­ Lila volt a fejük. Akkoriban ők ad­ ták az ügyeletet. Most meg mi, hogy a rosseb állna beléje. Ekkor lépett be Gaz két idegennel.

­ Ezek az ürgék frissiben jöttek a válogatásról ­ mondta. ­ Ez itt Bob, ez meg Stan. Bob a mesterlövészekhez kerül, Stan pedig lesz szíves ráakaszkodni Andyre. Ő majd mindent megmutat neked, segít a szereléssel is. Lefogadom, hogy azt se tudod, hogy kell fölvenni, mi? Az ürge felénk fordult, és széles ausztrál akcentussal így szólt: ­ Ami azt illeti, valóban nem tudom. Bob Consiglio és Stan jó hatással volt ránk. Átjutván a válogatáson, tombolt bennük a harci szellem; boldogok voltak, hogy a terrorelhárító csapatba kerültek, és a lelkesedésük ránk is átragadt.

Ekkoriban figyeltem föl egy bombajó nőre a helyi konditerem­ ben. Izzadtunk mindketten, mint a lovak. Éppen az orrom előtt csi­ nálta a gyakorlatokat, úgyhogy volt alkalmam megcsodálni a torna­ dressze szabását. Ötször­hatszor is láttam már a konditeremben, aztán egy szombat este megpillantottam a város egyik kocsmájában. A barátnőjével volt, egy D századbeli muksó fűzte őket. Most láttam először fel­ öltözve, de így is tetszett. Egy cigánylány virágot árult a kricsmiben. Vettem tőle egy szál rózsát, és megkértem, vigye oda annak a csajnak a sarokban. A lány odajött hozzám, elbűvölően rám mosolygott, és azt mond­ ta: ­ Köszönöm. ­ Semmiség ­ feleltem. ­ Csak azt a bohócot akartam bosszantani, akivel fecsegtek. ­ Milyen lehengerlő stílus ­ mondta ő. ­ Netán James Bondnak hívnak? ­ Nem, Andy a nevem. Ide figyelj, a barátnőd egész jól elvan az­ zal a hapsival. Minek zavarkolódnál ott? Szóval? Meghívhatom egy italra, Miss Moneypenny?* ­ Jilly a nevem. Egy üveg sört kérek. * Miss Moneypenny James Bond főnökének, M.­nek a titkárnője a Fleming­ regényekben. (A fordító jegyzete.)

Így kezdődött. Ezután el­elbeszélgettünk a konditeremben, össze­ összefutottunk a városban, bár egyelőre nem randevúztunk, nem hívogattuk egymást telefonon. De úgy egy hónap múlva beindult a gőzhenger, és október vége felé megkértem, költözzön hozzám. Emlékezés vasárnapján* az Ezred tornaterme templommá alakul át. Jelen van ilyenkor a Stirling laktanya valamennyi tagja ­ az Ezred, a kiegészítő személyzet, az aktívak, a veteránok. Valamint a fele­ ségek, barátnők, családtagok, illetve az elesettek családtagjai. Az Ez­ red aktív tagjai ezen egyetlen alkalommal viselhetnek dísze­ gyenruhát. Azon az éven én civilben voltam, mert az istentisztelet alatt többekkel együtt kívülről biztosítottuk a laktanyát. Istentisztelet után mindenki kivonult az Óratoronyhoz. A századok külön koszorúztak, akárcsak az Ezreddel kapcsolatban lévő különféle osztályok és szervezetek. A kétperces csend után a tömeg betódult a klubba enni­inni. Sokan megragadják ilyenkor az alkal­ mat, hogy a régi, legendás Ezred­tagokkal szót váltsanak, hiszen job­ bára csak ezen a napon lehet velük találkozni. A dáridó az éjszakába is belenyúlik. Én azonban ehelyett kimentem Jillyvel a temetőbe. Az Ezred temetője nem a laktanyában van, hanem a helybeli templom kertjében, külön, elkerített parcellában. Már majdnem be­ telt. ­ Vagy venni kell még egy parcellát, vagy be kell szüntetni a háborúzást ­ jegyeztem meg. Jilly kényszeredetten elmosolyodott. Akadtak még néhányan, akik kijöttek felkeresni hajdani bajtársaik sírját, köztük a B század egyik volt tiszthelyettese, aki két évvel az­ előtt lépett ki. Most láttam először öltönyben. Nem volt nála se virág, se semmi. Nem egy meghatározott sírt keresett; járkált fel­alá, gon­ dolataiba merülve. Cipője, nadrágszára csupa víz lett a magas fűben, gallérja fel volt hajtva a hideg szél ellen. Jilly és én mögötte haladtunk. ­ Nem megy be a laktanyába? ­ kérdeztem. ­ Megy a jó nyavalya. Van ott elég bohóc úgyis. Ilyenkor itt a helye az embernek. * Remembrance Sunday: a november 11­hez közelebb eső vasárnap, amikor koszorúzással és kétperces csenddel emlékeznek meg az első és a második világháborúban, valamint az azóta elesett hősökről. (A fordító jegyzete).

Igaza volt. A szertartáson csak úgy hemzsegtek a lógósok, a min­ denféle sleppek, akiket egyáltalán nem az érdekelt, hogy mire em­ lékeztünk, hanem hogy utána elmondhassák: ők is itt voltak. Az Ezred tényleges tagjai sajnálják és megvetik azokat, akik va­ lami kis jelentéktelen kapcsolatba keveredve velük, többnek igyek­ szenek feltüntetni magukat, mint amik. Nem állhat magasan az önbecsülésük, ha ilyen szélhámoskodásra van szükségük ­ és azt se veszik észre, hogy átlátni rajtuk, mint a szitán. Az efféle alakok azt sem érdemelnék, hogy megcsókolhassák a bakancsát azoknak, akik a „parcellában" nyugosznak. Eltűnődtem, kik is azok az emberek, akikkel együtt dolgozom. A legkülönfélébb és legváltozatosabb egyéniségek. Vannak az introver­ táltak, a maguknakvalók ­ akad köztük, aki a tornatermet is csak éjfél után hajlandó igénybe venni ­, és vannak az extrovertáltak, a társasági életnek élők. És vannak sokan e két szélsőség között. A volt Pokol Angyalától az egzotikus lepkék gyűjtőjéig, mindenféle bőrszínűek és vallásúak ­ ausztrálok, új­zélandiak, fidzsi­szigetekiek, seychelles­i indiaiak. Voltak, akik levelező tagozaton az egyetemet végezték; az egyik például tornatanárnak tanult. Volt, aki annyi egészségügyi tanfolyamot végigcsinált, hogy folytatta, és szak­ képzett orvos lett belőle. Voltak, akik beleszerettek az országba, aho­ vá éppen kiküldték őket ­ legtöbben valamelyik arab országba. So­ kan tökéletesen elsajátították a nyelvet, beleásták magukat a helyi kultúrába, s a végén ott ragadtak. A B században szolgált egy hajdani állatkitömő, mellesleg volt börtöntöltelék és profi bokszoló. Külön mélyhűtője volt a nőtlenszálláson. Csakhogy nem nyers húst meg halat tartott benne, hanem döglött rókákat, baglyokat, lazacokat meg egy nagy doboz vegyszert. A fiúk állattetemeket hoztak neki külföldi útjaikról; volt, aki vele tömette ki a kedvenc ebét. Voltak, akik a levegőbe szerettek bele ­ az ejtőernyősszakaszok tagjai minden alkalmat megragadtak a legelképesztőbb repülésekre és ugrásokra. Kajás például vett egy öreg Cessnát az Egyesült Államokban, és átrepült vele Nagy­Britanniába ­ eszméletlenül hosszú út egy egymotorossal. Hátul az üzemanyagtartály eresztett, az egész úgy nézett ki, hogy bármelyik pillanatban széteshet ­ Kajás ezért fölvette az ejtőernyőjét, az ajtóból két csavar híján mindet ki­ szedte, és jó magasan repült, hogy ha elfolyna az üzemanyag, ki tud­ jon ugrani. A géprádió nem óceán fölötti útra volt rendszeresítve,

ezért Kajás kirakta az antennát ­ egy téglához erősített drótot ­, aztán sorra állítgatta be a rádióját a közeledő állomások frekvenciájára. Voltak, akik annyira ráhajtottak a japán pofozkodásra, hogy nem­ zetközi versenyekig jutottak. Mások bizarr, sosem hallott sportok szerelmesei lettek, különösen a hegyi szakaszbeliek közül sokan. Folyton kilencvenfokos sziklafalakon lógtak, és a mániájuk volt, hogy megmásszák a Mount Everestet. Voltak aztán persze az átlagemberek: család, családi ház, 2,4 gyermekátlag; ezek kiküldetésből megtérve letudták a kiértékelést, aztán snitt ­ haza füvet nyírni, megkeresni az elszökött macskát, ki­ cserélni a törött cserepet a tetőn. Valószínűleg éppen azért profibb az Ezred a többi egységnél, mert a tagjai tisztában vannak vele, hol a határ a munka és a szabad­ idő között. Ha dolgoznod kell, akkor dolgozol, ha nem, akkor akármekkora bohócot csinálhatsz magadból ­ tökrészegre ihatod ma­ gadat, vagy hazamehetsz füvet nyírni, teljesen mindegy. Erre a „snittre" kell az embernek képesnek lennie. Persze az ennyire különböző hátterű emberek együttesében min­ dig vannak összeütközések, személyi konfliktusok. Ez normális do­ log, és egy csomó mindennek a levezetésére jó. A válogatás a szélsőségeket eleve kiszűri, de azért akadnak átmeneti problémák. Egyik karácsonykor éppen Észak­Írországból tértünk meg, és az egyik városi kocsmában mulattunk. A vakarcs Eno seggrészegre itta magát; oda­odalopózott ismerős Ezred­ürgék mögé, ugrott egy na­ gyot, kupán csapta őket, aztán röhögve elbújt egy sarokban. Az egyik hapsit ez annyira idegesítette, hogy megfordult és ütött: Eno kinyúlt, mint a rétestészta. Másnap reggel fölhív, és azt mondja: ­ Nem tudom, ki volt az, de biztosan hülyén viselkedtem. ­ Pár nap múlva kiderítette, hogy az egyik legjobb cimborája és szakasz­ társa volt az illető. ­ Oké ­ mondta megkönnyebbülten ­, semmi vész, most már legalább tudom. Az elitizmust mi egyáltalán nem kultiváljuk, mert azzal csak el­ idegenítenénk magunktól a többieket, márpedig létfontosságú, hogy jó viszonyban legyünk egy csomó szervezettel, a rendőrség különle­ ges osztályával, a titkosszolgálatokkal: az Ezred stratégiai egység, más csoportok hatékonyságának növelésére lettünk kitalálva. De a korlátokat nehéz ledönteni. Emlékszem több kurzusra, vagy olyan egységre, amelyhez ideiglenesen átirányítottak, ahol napokig ülhettem egymagamban, nem szólt hozzám a kutya sem. Mindenkit

elijesztett a misztikum, amely az Ezredet a seregben övezi. Erőlködnünk kellett, hogy elhitessük, mi is normális emberek vagyunk, a mi kertünket is fölveri a gaz, a mi macskánk is elkóborol. Nem mintha nem lennénk tisztában vele, hogy profik vagyunk, és maximálisan értjük a dolgunkat, de ennek semmi köze az elitiz­ mushoz. A fiúk munkának, szakmának tekintik az állásukat. A kato­ náskodás számukra olyasmi, amihez tehetségük van, amit magas szinten képesek művelni. A helyzet szomorú iróniája, hogy mivel annyira értjük a dolgun­ kat, a legtöbbször mi kerülünk veszélybe; mivel profik vagyunk, so­ kan meghalunk. Ha lövünk valakire, az illető visszalő ­ és ilyenkor mindenki szarban van, ilyenkor bárki meghalhat. Persze ha már lőnünk kell valakire, az gyakran azt jelenti, hogy az akció el van szúrva; az Ezred nem egy nagy létszámú, nyílt harcra használt szervezet, hanem stratégiai feladatokkal megbízott, kis cso­ portokban tevékenykedő egység, amely többnyire fedésben működik, és elsősorban a hírszerzés, a felderítés a célja. Az Ezred gyökerei a második világháborúba és a malajziai konfliktusba nyúlnak vissza, ahol az információszerzés, a váratlan, gyors rajtaütés volt a lényeg. Nem óriási emberveszteségeket kellett okoznunk, hanem felszerelést, hírközlést kellett megsemmisítenünk, a harci szellemet kellett aláásnunk. A második világháborúban negy­ ven német megölése nem nagy ügy; de negyven bombázó megsem­ misítése már igen: az ilyesmi komolyan megakasztotta az ellenséget, és rengeteg szövetséges katona életét mentette meg. Az ölésről alkotott nézeteim nagy változáson mentek át fiatalko­ rom óta. Először tizenkilenc évesen öltem embert. Óriási ovációban részesültem, mert sikerült megcsinálnom, amiért katonának álltam. Később azonban már inkább azt élveztem, ha megakadályozhattam egy halálesetet. Zavarni sosem zavart, ha egy harcérintkezés során az ellen­ ségeink elestek. Nem ünnepeltem a dolgot, de álmatlan éjszakákat sem okozott. Tudtam, hogy nekik is voltak fiaik, lányaik, szüleik, de hát ők is felnőttek voltak, akárcsak mi. Tudták, mire megy ki a játék. Éppúgy tisztában voltak vele, hogy meghalhatnak, mint ahogy mi is. Sosem találkoztam olyanokkal, akik skalpként számlálgatták vol­ na az áldozataikat, és olyanokkal sem, akik ne a lehető leggyorsab­ ban akartak volna végezni ellenségeikkel ­ persze nem föltétlenül szánalomból, hanem inkább önvédelemből. Minél előbb vége az ille­

tőnek, annál kevésbé veszélyes rád nézve; ha beléd találnak lőni, az nem egy leányálom. A filmeken persze máshogy fest ­ a pasas kap egy váll­lövést, fölpattan, jópofáskodik tovább. Egy frászt: a 7,62­es golyó a fél válladat elviszi. David Stirling, az Ezred alapítója egyszer bevágott egy szobába egy kézigránátot a második világháborúban, és sok németet megölt vele. A célja eléréséhez erre nem volt szükség ­ és később keserve­ sen megbánta. Az élet fölösleges pazarlása volt az, ami kedvét szeg­ te.

A parkon át mentünk haza, arcunkba fújt a hideg novemberi szél. Falevelek kavarogtak körülöttünk, eleredt az eső. ­ Imádom ezt az időt ­ szólaltam meg. ­ A legkellemesebb ilyenkor arra gondolni, hogy mindjárt otthon leszünk, a kezünkben egy bögre forró teával. Jilly feszült arccal nézett rám. ­ Ahová mégy, ott sokkal melegebb lesz, ugye? ­ Hogy micsoda? ­ Kuvaitban. Ne mondd már, hogy nem mégy oda, ha kitör a háború. Nem olyan régóta ismertem Jillyt, de általában nem volt vele semmi baj ­ addig, amíg a drámákról nem értesült. Sejtelme is alig volt arról, hogy mit csinálok, kérdezni meg nem kérdezett ­ azért, mint mondta, mert nem szeretné tudni a választ. „Na, már megint el­ mész, mikor jössz vissza?" Többnyire csak ennyit kérdett. De most más volt az ábra. Ez egyszer pontosan tudta, hová megyek. Nem akartam elszúrni a kapcsolatunkat. Azt szerettem volna, ha ez lenne az igazi. Eddigi házasságaim azért romlottak meg, mert túlságosan is el voltam kötelezve a sereg iránt. Most rádöbbentem, hogy egymás mellett is létezhet ez a kettő ­ a karrier meg az erős, tar­ tós kapcsolat. Közös a jövőnk. ­ Nyugi, pajtás ­ feleltem. ­ Nagyobb a valószínűsége, hogy Maggie­t kirúgják a Downing Street 10.­ből, mint hogy engem beza­ varjanak a városba új sivatagi bakancsért meg Factor 20­as napola­ jért.

És gyorsan belefúrtam az arcom a hajába ­ nehogy már a vágyakozó tekintetemet meglássa.