A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Amy Harmon - Making Faces Copyright © Amy Harmon 2013, 2015 Hungarian translation © Marczali Ferenc 2016 A könyv cselekménye kitalált történet, amelyben a megjelenő személyek és helyszínek csupán a képzelet szülőttei, valóságos személyekkel és helyszínekkel való mindennemű hasonlóságuk pusztán a véletlen műve. A szerző kijelenti, hogy a könyben szereplő márkák és termékek, nem szponzorált megjelenések.
Első magyar nyelvű kiadás: 2016 Kiadja a TWISTER MEDIA Kft. 1184 Budapest, Építő utca 13/C. Postacím: 1680 Budapest, Pf.: 43.
[email protected] www.twister.hu Felelős kiadó: Értékes Christos Műszaki szerkesztő: Tóth András László
Szerkesztő: Rácz Attila Lektor: Dobos Attila Korrektor: Kótai Kata, Váczy Ludmilla Borítókép: Aleshyn Andrei / Shutterstock
ISBN 978-615-5631-07-8
Tartalomjegyzék BEVEZETÉS 1. SZUPERSZTÁR VAGY SZUPERHŐS 2. BÁTORNAK LENNI 3. ÁLRUHÁT KÉSZÍTENI 4. TALÁLKOZNI HERKULESSEL 5. MEGSZELÍDÍTENI EGY OROSZLÁNT 6. VILÁGOT LÁTNI 7. TÁNCOLNI EGY LÁNNYAL 8. KEMÉNYEN BULIZNI 9. J Ó BARÁTNAK LENNI 10. BEÁLLNI KATONÁNAK 11. MEGVERNI EGY SZEMÉTLÁDÁT 12. REJTEKHELYET ÉPÍTENI 13. ÉLETBEN MARADNI 14. MEGOLDANI EGY REJTÉLYT 15. ÖSSZEBARÁTKOZNI EGY SZÖRNYETEGGEL 16. MEGCSÓKOLNI RITÁT 17. BÁTRAN KIÁLLNI VALAMIÉRT 18 MINDEN NAP PALACSINTÁT ENNI 19. KIRAKNI EGY EZERDARABOS KIRAKÓT 20. SZEREZNI EGY HÁZIÁLLATOT 21. KÖTELET MÁSZNI 22. MEGNÉZNI EGY TŰZIJÁTÉKOT 23. MINDENBEN MEGLÁTNI A JÓT 24. ELTÜNTETNI VALAMIT 25. KERESZTÜLLEBEGNI HANNAH LAKE-EN
26. I DŐGÉPET ÉPÍTENI 27. TETOVÁLÁST CSINÁLTATNI 28. HŐSSÉ VÁLNI 29. RENDŐRAUTÓBAN UTAZNI 30. TIZENKILENCRE LAPOT HÚZNI 31. MINDIG HÁLÁSNAKLENNI 32. BIRKÓZNI 33. NEM FÉLNI A HALÁLTÓL 34. ELKAPNI EGY ROSSZFIÚT 35. VIGYÁZNI FERNRE 36. ELMENNI A PENN STATE-RE 37. MEGHÁZASODNI Utószó
A Roos családnak, Davidnek, Angie-nek, Aaronnak, Garrettnek és Cameronnak. Csak egy vagyok, De vagyok. Nem tehetek meg bármit, De valamit tehetek; S minthogy nem tehetek meg bármit, Nem fogok elzárkózni attól, amit megtehetek. Edward Everett Hale
Bevezetés – A régi görögök hittek benne, hogy a halál után minden lélek – a jók és a rosszak egyaránt – leereszkedik a Föld mélyére, Hadész alvilági birodalmába, és ott marad az idők végezetéig – olvasta fel Bailey a szöveget, miközben tekintete sebesen siklott a lapon. – Az alvilág és az élők világának határát Kerberosz, egy óriási, gonosz, háromfejű kutya őrzi, akinek egy sárkány van a farka helyén, és akinek kígyófejek nőnek ki a hátából. – Bailey megborzongott, ahogy maga elé képzelte a szörnyeteget, és elképzelte, mit érezhetett Herkules, amikor először megpillantotta, tudván, hogy a puszta kezével kell legyőznie az állatot. – Ez volt Herkules utolsó feladata, az utolsó nagy tett, amit véghez kell vinnie, és tudta: minden eddigi kalandja közül ez lesz a legnehezebb. Tudta, hogy ha leereszkedik az alvilágba, és megküzd az ott lakozó szörnyekkel, szellemekkel, démonokkal és a többi mitológiai teremtménnyel, talán soha többé nem térhet majd vissza az élők birodalmába. – De Herkules nem félt a haláltól. Rengetegszer szembenézett már vele, és sóvárogva várta a napot, amikor a halál végre megszabadítja az örök szolgaságából. Így aztán elindult, és titokban reménykedett, hogy Hadész birodalmában találkozhat halott szerettei lelkével, és vezekelhet értük.
1.
Szupersztár vagy szuperhős ELSŐ TANÍTÁSI NAP , 2001. SZEPTEMBER Az iskola tornatermében akkora volt a hangzavar, hogy Fernnek le kellett hajolnia Bailey füléhez, és belekiabálnia, hogy a fiú hallja, mit mond. A srác egyedül is keresztül tudott volna vágni a kerekes székével a hangyabolyként nyüzsgő diákseregen, de hogy ne veszítsék el egymást, most a lány tolta a széket. – Látod valahol Ritát? – üvöltötte Fern, miközben ide-oda cikázott a tekintete a teremben. Rita tudta, hogy a lelátó legalsó sorába kell ülniük, hogy Bailey közelében maradhassanak. A fiú előremutatott, Fern pedig követte tekintetével a fiú ujját, és megpillantotta Ritát, aki olyan vadul integetett nekik, hogy a mellei föl-le ugráltak, hosszú, szőke haja pedig ütemesen hullámzott a levegőben. Odaverekedték magukat hozzá, majd Fern elengedte a kerekes széket, felmászott a lelátóra Rita mögé, a második sorba, Bailey pedig odagurult a pad végéhez. Fern utálta a buzdítógyűléseket. Alacsony volt és vékony, és bárhogyan is próbált helyezkedni, mindig összenyomták meg oldalba vágták, ráadásul sem a kurjongatás nem érdekelte, sem az, hogy vadul doboljon a lábával. Felsóhajtott, és felkészült a fél órán át tartó ordibálásra, üvöltő zenére és a magukat eksztázisba hergelő focisták látványára. – Álljunk fel, és énekeljük el a himnuszt! – mennydörögte egy hang. Tiltakozásképp gerjedni kezdett a mikrofon, mire mindenki grimaszolva kapta a füléhez a kezét, de arra jó volt az
egész, hogy elcsendesedjen a tornaterem. – Egy különleges meglepetéssel készültünk ma nektek – mondta vigyorogva a mikrofonba Connor O’Toole, akit mindenki csak Beansnek hívott. Tudni lehetett róla, hogy mindig sántikál valamiben, ezért mindenki egyből odafigyelt rá. Félig ír volt, félig spanyol, és pisze orrához, ragyogó, gesztenyebarna szeméhez és ördögi mosolyához valahogy nagyon nem illett a sötét bőre. Emellett Beans igazi nagydumás volt: imádott minden egyes másodpercet, amit mikrofonnal a kezében tölthetett. – Közös barátunk, Ambrose Young elveszített egy fogadást. Azt mondta, ha megnyerjük az első meccset, elénekli a himnuszt ezen a gyűlésen. – Többeknek elállt a lélegzete, majd erősödni kezdett a morajlás a lelátó soraiban. – Csakhogy mi nemcsak az első mérkőzést nyertük meg, hanem a másodikat is! – A közönség kiabálni és dobogni kezdett. – Mivel Ambrose Young az a fajta ember, aki tartja a szavát, most énekelni fog nektek – mondta Beans, és odanyújtotta a mikrofont barátjának. Beans meglehetősen kis termetű volt, és bár a végzős osztályba járt, a birkózócsapat legalacsonyabb tagjai közé tartozott. Ambrose szintén végzős volt, ellenben ő nem volt alacsony. Most szinte a másik fiú fölé tornyosult – a bicepsze majdnem olyan széles, mint Beans feje –, és úgy nézett ki, mint azok a srácok a romantikus regények borítóin. Még a neve is olyan volt, mintha egy fülledt történetből kölcsönözte volna. Ha valaki, akkor Fern pontosan tudta ezt. Több ezer ilyen könyvet olvasott. Alfahímek, kockás hasak, perzselő tekintetek, „boldogan éltek, amíg meg nem haltak”-befejezések. De igazából senki sem ért fel Ambrose Younghoz. Sem regényhős, sem hús-vér ember. Fern számára ő maga volt a megtestesült szépség, egy halandók között járó görög isten, a tündérmesék lapjairól vagy a mozivászonról lelépő tökéletes hős. A többi fiúval ellentétben
neki vállig érő, hullámos haja volt, amit időnként hátrafésült, hogy ne lógjon bele a hatalmas, barna szemébe. Szögletes vonalú álla, kemény, szálkás izmai, valamint az, hogy tizennyolc éves létére százkilencven centiméter és kilencvenhét kiló volt, megóvta attól, hogy amolyan helyes fiú benyomását keltse. Ambrose édesanyját Lily Graftonnak hívták, és a szóbeszéd szerint, amikor New Yorkba ment hírnevet és a boldogulást keresni, összejött egy olasz fehérneműmodellel. A viszony csak addig tartott, amíg a férfi rá nem jött, hogy teherbe ejtette Lilyt. A magára hagyott, állapotos nő minden erejét összeszedte, és visszatért szülővárosába, hogy ott régi barátja, Elliott Young vigasztaló karjaiban sírhassa ki magát. Elliott örömmel feleségül is vette őt, és hat hónapra rá nagy szeretettel fogadta a megszülető kisbabát. A város megkülönböztetett figyelmet szentelt a szép gyereknek, különösen azután, hogy a szőke hajú, igen kis termetű Elliott Young gyermeke kezdett barna hajú és szemű fiatalemberré cseperedni, akinek olyan volt az alakja, mint… nos, mint egy fehérneműmodellnek. Amikor aztán tizennégy évvel később Lily elhagyta a férjét, és visszaköltözött New Yorkba, senki sem lepődött meg azon, hogy a nő meg akarja találni a fiú igazi apját. A meglepetés akkor jött, amikor kiderült, hogy a tizennégy éves Ambrose Hannah Lake-ben maradt Elliott-tal. Ekkorra Ambrose már amolyan helyi nevezetesség volt, és az emberek azt gondolták, hogy biztosan ezért nem ment az anyjával New Yorkba. Olyan messzire tudta hajítani a gerelyt, mint egy mitikus hős, és úgy tört keresztül az ellenfél védelmi vonalán a rögbipályán, mintha az papírból lenne. A kerületi bajnokságig repítette a csapatát, amit simán meg is nyertek. Tizenöt éves korára már tudott zsákolni. Ezek máshol is figyelemre méltó dolgok lettek volna, de a Pennsylvania állambeli Hannah Lake-ben, ahol az üzletek bezártak a helyi
meccsek idejére, és ahol az emberek olyan izgalommal várták a legfrissebb állami csapatrangsor kihirdetését, mint másutt a lottószámokat, és ahol annyira rajongtak a birkózásért, mint Texasban a rögbiért – itt a teljesítmény, amit a birkózószőnyegen nyújtott, igazi hírességé tette a srácot. Abban a pillanatban, hogy Ambrose elvette a mikrofont Beanstől, elhallgatott a tömeg. Alig várták, hogy hallhassák, hogyan fogja – minden bizonnyal rendkívül szórakoztató módon – megbecsteleníteni a himnuszt. Ambrose-ról mindenki tudta, hogy erős, hogy jól néz ki, kiválóan sportol, énekelni viszont még senki sem hallotta. Itt-ott elfojtott, izgatott nevetgélés törte meg a várakozással teli csendet. A fiú hátrasimította a haját, és zsebre vágta a kezét, mint aki kényelmetlenül érzi magát. Aztán tekintetét az zászlóra emelte, és elkezdett énekelni: – „Ó, mondd, látod-e a korai hajnali fénynél…” – A közönségnek ismét elállt a lélegzete. Nem azért, mert Ambrose a vártnál is rosszabbul énekelt volna, hanem éppen ellenkezőleg: a hangja tökéletesen illett a testhez, amelyből felharsant. Lágy volt, mély és hihetetlenül telt. Ha a fekete csokoládé énekelni tudna, minden bizonnyal olyan lenne a hangja, mint Ambrose Youngnak. Fern megborzongott, ahogy a fiú éneke körbefonta, mint egy horgony láncai, és a hasánál fogva elkezdte lefelé húzni a mélybe. Azon kapta magát, hogy két szemét lehunyja a szemüvege vastag lencséi mögött, és hagyja, hogy az ének megtöltse a lelkét. Hihetetlen volt. – „A szabadság országa…” – Ambrose elérte a dal csúcspontját, és Fern úgy érezte magát, mintha megmászta volna a Mount Everestet: nem kapott levegőt, bizseregtek a tagjai, és valamiféle győzelmi mámor áradt szét a testében. – „… és a bátrak hona felett!” – A tömeg őrjöngve tombolt a lány körül, de őt még mindig az az utolsó, kitartott hang tartotta fogva.
– Fern! – kiáltotta Rita, majd meglökte a barátnője lábát. Ő rá sem hederített, másra figyelt: a hangra, aminél csodálatosabbat még életében nem hallott. – Fernnek megvolt élete első orgazmusa – mondta vihogva Rita egyik barátnője. Fern kinyitotta a szemét, és látta, hogy Rita, Bailey és Cindy Miller vigyorogva bámulják. A tapsviharnak és az éljenzésnek hála, a közelben ülők nem hallották Cindy megjegyzését. Fern, aki alacsony volt, a bőre világosfehér, élénkvörös a haja és jellegtelenek a vonásai, pontosan tudta, hogy a hozzá hasonló lányokat általában észre sem veszik a fiúk, vagy ha mégis, hamar elfelejtik, álmodozni meg aztán végképp nem szoktak róluk. Drámák nélkül, középszerűsége teljes tudatában lebegett át a gyermekévein. Keresztelő János szüleihez, Zakariáshoz és Erzsébethez hasonlóan a lány édesapja és édesanyja is jócskán túl voltak már az átlagos gyermekvállalási koron, amikor hirtelen kiderült, hogy háromfősre bővül a család. Az ötvenéves Joshua Taylor, Hannah Lake városka népszerű lelkipásztora nem akart hinni a fülének, amikor felesége, akivel tizenöt éve voltak házasok, könnybe lábadt szemmel közölte vele a hírt, hogy gyereket vár. Hosszú másodpercekig szólni sem tudott, csak rázta a fejét, és ha nem látta volna azt a békés örömöt a negyvenöt éves Rachel arcán, azt gondolta volna, hogy a felesége életében először próbálja megtréfálni. Hét hónappal később megszületett Fern, és az egész város a váratlan csodát és a népszerű házaspárt ünnepelte. Annak fényében, hogy az élete minden volt, csak nem csodálatos, a lány igen ironikusnak találta, hogy annak idején afféle csodának tartották a születését. Fern most levette a szemüvegét, és elkezdte a pólója szélével törölgetni, aminek hála nem látta a körülötte vigyorgó, gúnyos arcokat. Hadd nevessenek. Mert az igazság az volt, hogy egyszerre érezte magát határtalanul boldognak és kissé
kábának, pont úgy, ahogy a kedvenc regényei valamelyik igazán jól sikerült szerelmi jelenete után szokta néha. Fern Taylor szerelmes volt Ambrose Youngba, méghozzá tízéves kora óra, amikor a fiú még egészen másfajta dalokat énekelt, de ebben a pillanatban olyan szépnek látta a srácot, mint még soha, és egyszerűen nem értette, hogy lehet valaki ennyire csodálatos. 1994. augusztus Fern az összes könyvet elolvasta, amit előző héten kivett a könyvtárból, ezért aztán unatkozni kezdett, és átment Bailey-hez. Amikor odaért a házhoz, látta, hogy az unokatestvére a bejárati ajtóhoz vezető betonlépcsőn ül, és szoborrá merevedve bámul valamit a járdán. Merengéséből végül az rántotta ki, hogy Fern kis híján rátaposott az ámulata tárgyára. Rémülten felkiáltott, majd amikor észrevette, hogy egy hatalmas, barna pók sétál el mindössze néhány centiméterre a lábától, a lány is felsikoltott. A pók folytatta az útját a járdán. Bailey azt mondta, hogy már fél órája figyelte az állatot, de nem akart túl közel menni hozzá, mert mégiscsak egy pókról volt szó, és azok gusztustalanok. Fern még életében nem látott ekkora pókot. A teste olyan két centi lehetett, a lába viszont simán megvolt három, és az unokatestvérét szemlátomást teljesen megbabonázta. Ez persze érthető volt, hiszen Bailey fiú volt, a pók pedig gusztustalan. Fern leült Bailey mellé, és ő is nézni kezdte, ahogy a pók ráérősen keresztülsétál a ház előtti járdán. Úgy mozgott, ahogy az öregemberek szoktak: nem sietett, nem félt, látszott, hogy az útjának nincsen határozott célja. Egy tapasztalt, sokat megélt állatról volt szó, aki minden egyes lépésnél gondosan és megfontoltan nyújtotta ki hosszú, vékony lábait. Fernt és Bailey-t transzba ejtette ez a rémisztő szépség. Amikor rájött erre, a lány
maga is meglepődött. A pók szép volt, akkor is, ha közben megrémítette őt. – Elég menő – jegyezte meg Fern. – Az biztos! Nagyon durva – mondta Bailey, miközben egyetlen pillanatra sem vette le a szemét az állatról. – Bárcsak nekem is nyolc lábam lenne! Vajon Pókembernek miért nem nőtt nyolc lába, amikor megharapta az a radioaktív pók? A látása nagyon jó lett, meg erősebbé is vált, ráadásul megtanult hálót szőni. De miért nem kapott extra lábakat? Hé! Lehet, hogy a pókméreg meg tudja gyógyítani az izomsorvadást, és ha hagynám, hogy megharapjon, nagy lennék és erős – mondta Bailey az állát vakarva, amitől úgy nézett ki, mint aki tényleg elgondolkodik a dolgon. – Hmm. Én azért inkább nem kockáztatnám meg a dolgot – mondta megborzongva Fern. Ezután mindketten újra a póknak szentelték minden figyelmüket, így egyikük sem vette észre a biciklivel közeledő fiút. A srác látta, hogy Bailey és Fern tökéletesen némán és mozdulatlanul ülnek, amit nem tudott mire vélni. Leszállt a kerékpárjáról, lefektette a fűbe, majd a szemével követte Bailey és Fern tekintetét, egészen a járdán vánszorgó, hatalmas, barna pókig. A fiú anyukája rettegett ezektől a lényektől, ezért ha látott egyet, a fiúnak azonnal meg kellett ölnie. Annyi pókot ütött agyon életében, hogy már nem is félt tőlük. Lehet, hogy Bailey és Fern félnek. Lehet, hogy annyira megijedtek, hogy mozdulni sem bírnak. Lehet, hogy segítségre van szükségük. Miután mindezt végiggondolta, odaszaladt a nyolclábúhoz, és eltaposta a nagy, fehér tornacipőjével. Tessék. A következő pillanatban két rémült szempár szegeződött rá. – Ambrose! – kiáltotta elszörnyedve Bailey. – Megölted! – suttogta döbbenten Fern. – Megölted! – üvöltötte Bailey, majd felállt, odabotorkált a járdához, és lenézett a barna pacnira, ami a pókból maradt. –
Szükségem lett volna a mérgére! Bailey ezek szerint még mindig a csodatevő pókcsípésekről és szuperhősökről szőtt képzelgései hatása alatt volt. Aztán, a másik kettő őszinte meglepetésére, kitört belőle a zokogás. Ambrose döbbenettől tátva maradt szájjal bámulta, ahogy Bailey felbiceg a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőn, bemegy a házba, majd becsapja maga mögött az ajtót. Végül becsukta a száját, és zsebre dugta a kezét. – Sajnálom – mondta Fernnek. – Azt hittem… azt hittem, megijedtetek. Csak ültetek ott, és bámultátok. Én nem félek a pókoktól. Csak segíteni akartam. – Nem kéne eltemetnünk? – kérdezte Fern, és a vastag szemüveg mögött alig láthatóan könnybe lábadt a szeme. – Eltemetni? – kérdezte zavarodottan Ambrose. – A háziállatotok volt? – Nem. Csak most ismertük meg – mondta a lány. – De talán Bailey jobban érezné magát, ha eltemetnénk. – Most miért ilyen szomorú? – Mert meghalt a pók. – És? – Ambrose nem gonoszkodni próbált, egyszerűen csak nem értette a dolgot. Ráadásul kicsit meg is rémítette a hullámos, vörös hajú kislány. Látta már az iskolában, és a nevét is tudta, de eddig soha nem beszéltek. Arra gondolt, hogy vajon ez a lány különleges-e. Az apukája azt mondta, hogy a különleges gyerekekkel rendesnek kell lennie, mert nem tehetnek róla, hogy olyanok, amilyenek. – Bailey beteg. Ezért gyengék az izmai. Lehet, hogy bele is fog halni. Nem szereti, amikor bárki meghal. Egy pók halála is nehéz neki – mondta Fern. Igazából egész okosnak tűnt, ahogy így beszélt. Hirtelen értelmet nyert Ambrose számára az, ami a birkózótáborban történt, még a nyár elején. Bailey azért nem verekedett, mert beteg volt. Ambrose megint elkezdte nagyon rosszul érezni magát, és leült Fern mellé.
– Segítek neked eltemetni. Szinte még ki sem mondta, amikor Fern már fel is pattant a lépcsőről, és a füvön keresztülvágva futni kezdett a saját házuk felé. – Van egy kis dobozom, ami pont jó lesz! Próbáld lekapargatni a járdáról! – kiáltott hátra a válla fölött. Ambrose talált egy darab fakérget Sheenék virágágyásában, amivel sikerült összeszednie a pók földi maradványait. Fél perc múlva már vissza is ért a lány. Odatartotta a fehér ékszerdobozt, és a fiú beletette a halott pókot a hófehér selyemágyba. Fern lecsukta a fedelet, és komoran intett Ambrose-nak. A srác követte őt a ház mögé, ahol közösen ástak egy tenyérnyi gödröt a kert sarkában. – Ez elég nagy lesz – mondta Ambrose, majd elvette a dobozt Ferntől, és beletette a gödörbe. Ezután egy darabig csak álltak, és bámulták a kis fehér koporsót. – Ne énekeljünk? – szólalt meg végül Fern. – Csak egy pókos dalt tudok. – Az Icipici pókot? – Aha. – Azt én is ismerem – mondta a lány, majd közösen elénekelték a gyerekdalt a pókról, akit a nyári zápor először kimosott a csatornából, de aki aztán kapott egy második esélyt, amikor újra kisütött a nap. Amikor végére értek a dalnak, Fern rátette a kezét Ambrose kezére. – El kellene mondanunk egy kis imát. Az apukám lelkész, szóval tudom, hogyan kell, úgyhogy majd mondom én. Ambrose furán érezte magát, amikor hozzáért Fern. A lány keze nyirkos és földes volt a sírásástól, ezenkívül nagyon kicsi is. De mielőtt tiltakozhatott volna, a másik lehunyta a szemét, és beszélni kezdett. Olyan erősen összpontosított, hogy egészen megnyúlt az arca.
– Miatyánk, ki a mennyekben vagy, hálásak vagyunk neked mindazért, amit teremtettél. Szerettük nézni ezt a pókot. Jó pók volt, és boldoggá tett minket egy percig, amíg Ambrose el nem taposta. Köszönjük neked, hogy még a csúnya dolgokat is széppé változtatod. Ámen. A fiú nem csukta be a szemét, hanem végig Fernt nézte. Aztán a lány is kinyitotta a szemét, kedvesen rámosolygott, majd elengedte a kezét. Lehajolt, betemette a dobozt, majd óvatosan lelapogatta a kis földkupacot. Ambrose talált pár kavicsot, és kirakott belőle egy P betűt. – P, mint pók – mondta. Fern ekkor lehajolt, és kirakott egy Gy betűt a P elé. – Mit jelent a Gy? – kérdezte Ambrose. Lehet, hogy neve is volt a póknak, csak ő nem tudott róla? – Gyönyörű Pók – mondta Fern egyszerűen. – Mindig így fogok rá emlékezni.
2.
Bátornak lenni 2001. SZEPTEMBER Fern szerette a nyarat, a lustán vánszorgó napokat, a Bailey és a könyvei társaságában töltött hosszú órákat, a pennsylvaniai ősszel azonban semmi nem tudott versenyezni. Az lélegzetelállítóan gyönyörű volt. Még az évszak elején jártak, szeptember közepe sem volt, ám a Hannah Lake tó sötétzöld vizében tükröződő levelek már kezdtek sárgulni. Néhány hete kezdődött az új tanév. Végzősök lettek, tizenkettedikesek, vagyis már csak egy év választotta el őket a valódi élettől. Bailey számára azonban már ez az élet is teljesen valódi volt, ugyanis napról napra rosszabbodott az állapota. Nem erősebb lett, hanem egyre gyengébb, nem a felnőttkorhoz került egyre közelebb, hanem a véghez, ezért nem úgy fogta fel az életet, mint a többiek. Nagyon jól megtanulta, hogyan éljen a jelenben, és hogyan ne foglalkozzon azzal, mit tartogat számára a jövő. A betegsége miatt már a mellkasáig sem tudta felemelni a kezét, így képtelen volt megcsinálni azokat az apró és jelentéktelen dolgokat, amiket a legtöbb ember mindennap, szinte ösztönösen megcsinál. Az anyukája eleinte nem szívesen hagyta bent az iskolában. A Duchenne-féle izomsorvadásos gyerekek nagy része nem éli meg a huszonegy éves kort, és Bailey napjai meg voltak számlálva. Ennél a kórnál állandó problémát jelentenek a különböző fertőző betegségek, de az, hogy a fiú nem tudta megérinteni az arcát, megvédte őt azoktól a kórokozóktól, amik egyébként a szájában kötöttek volna ki,
így szinte egyetlen napot sem hiányzott az iskolából. Egy ölbe fektetett, kemény hátú jegyzettömbbel meg tudta volna oldani az órai jegyzetelést, de egyrészt ezt nehéz volt folyamatosan tartani, másrészt, ha kiesett az öléből, nem tudta felvenni a földről. Sokkal könnyebb volt számítógéppel dolgoznia, vagy szorosan odagurulnia a kerekes székével egy padhoz, és ráfektetnie a kezét az asztallapra. A Hannah Lake-i Gimnázium meglehetősen kicsi és szegény iskola volt, de úgy festett a dolog, hogy mindössze némi segítségre és rugalmasságra van szükség az intézmény részéről, és Bailey be fogja fejezni a középiskolát – ráadásul valószínűleg osztályelsőként. Emelt szintű matek volt a második óra. Az osztály tele volt végzősökkel. Bailey és Fern hátul ültek egy olyan asztalnál, ami elég magas ahhoz, hogy a fiú be tudjon gurulni mögé. A lány volt a kijelölt segítője, de a helyzet az volt, hogy Bailey többet segített neki órákon, mint Fern őneki. Ambrose Young és Grant Nielson is a terem hátuljában ültek, és a lány libabőrös volt a fiú közelségétől, még akkor is, ha a tőle karnyújtásnyira, egy testméretéhez képes nevetségesen kicsi asztal mögé bepréselődött Ambrose még a létezéséről sem tudott. Hildy tanár úr késett, de ez nemigen tűnt fel senkinek, mivel rendszeresen előfordult, hogy amikor nem volt első órája, Hildy a másodikra is elfelejtett bemenni. A hetes ilyenkor általában lement a tanári szobába, és szólt a tévé előtt kávéját kortyolgató tanár úrnak, hogy el kellene kezdeni az órát. Ezen a kedden azonban időben megjelent az osztályban, és bekapcsolta a sarokban, a tábla mellett álló tévét. A készülék új volt, a táblák régiek, a tanár pedig mintha a középkorból érkezett volna, így nem váltott ki különösebb érdeklődést azzal, hogy mozdulatlanná merevedve nézte, ahogy a bemondó valami repülőgép-szerencsétlenségről beszél. 9 óra 0 perc volt. – Csendet kérek! – mordult fel Mr. Hildy, és az osztály engedelmesen elhallgatott. A tévében két nagyon magas
épületet mutattak. Az egyiknek fekete füst és lángok csaptak ki az oldalából. – Ez New Yorkban van, tanár úr? – kérdezte valaki az első padsorból. – Hé, Knudson nem New Yorkban van éppen? – Azt ott a World Trade Center – mondta Mr. Hildy. – Ez nem utasszállító volt. Nem érdekel, mit mondanak, ez nem az volt. – Nézze, ott van még egy! – Még egy repülő? Az osztályra döbbent csend ereszkedett. – A rohadt é… – szakadt ki Bailey-ből, majd elakadt a szava. Fren a szája elé kapta a kezét, és úgy nézték, ahogy a második repülő becsapódik a másik, még ép torony oldalába. A bemondók is szinte pontosan úgy reagáltak, mint a diákok az osztályban: döbbenten, zavarodottan néztek maguk elé, és kétségbeesetten próbáltak valami értelmeset mondani, miközben nézték a rettenetes képeket, és lassan rádöbbentek, hogy amit látnak, az egész biztosan nem véletlen baleset. Aznap egyetlen matekfeladatot sem oldott meg az osztály, helyette azt nézték, hogyan íródik a szemük láttára a történelem. Hildy tanár úr talán úgy ítélte meg, hogy végzősként elég idősek már a diákjai ahhoz, hogy lássák a becsapódás utáni káosz képeit, és hallják a találgatásokat. Hildy tanár úr vietnami veterán volt, soha nem köntörfalazott, és nem szenvedhette a politikát. A diákjaival együtt nézte végig, ahogy megtámadják Amerikát, és közben a szeme sem rebbent. De belül remegett. Tudta – talán mindenki másnál jobban –, hogy az ország mivel fog fizetni mindezért. Fiatal életekkel. Háború közeleg. Ki van zárva, hogy ebből ne legyen háború. Ki van zárva. – Knudson nincs New Yorkban? – kérdezte valaki ismét. – Azt mondta, hogy a családjával megnézik a Szabadság-szobrot. Landon Knudson volt a diákönkormányzat alelnöke, tagja a
rögbicsapatnak, sokan ismerték és kedvelték az iskolában. – Brosey, a te anyukád nem New Yorkban lakik? – szólalt meg hirtelen Grant, és a szeme hatalmasra nyílt a felismeréstől. Ambrose rezzenéstelen arccal, megbabonázva bámulta a tévét. Bólintott. Lángoló félelem marta a gyomrát. Az anyukája nem egyszerűen csak New Yorkban élt, de egy olyan reklámügynökségnél dolgozott, aminek az irodája a World Trade Center északi tornyában volt. Azt mantrázta magában, hogy az anyukájának biztosan nem esett baja, hogy az iroda valamelyik alsó emeleten van. – Nem hívod fel? – kérdezte Grant aggódva. – Azt próbálom – mondta a srác, és felemelte a telefonját, amit elvileg nem tarthatott volna magánál az osztályban, de Hildy tanár urat ez most a legkevésbé sem érdekelte. Mindenki feszülten nézte, ahogy Ambrose újra tárcsázik. – Foglalt. Biztos mindenki egyszerre próbálja hívni. – Becsukta a mobilt. Senki nem mondott semmit. Megszólalt a csengő, de mindenki a helyén maradt. Aztán néhányan kisomfordáltak a harmadik órájukra, de a támadás híre futótűzként terjedt, és úgy tűnt, lőttek az aznapi órarendnek. Azok a diákok, akiknek eddig máshol volt órájuk, és csak most értek be az osztályba, a padokra ültek vagy a fal mellé álltak, és onnan nézték a többiekkel együtt a tévét. Aztán összeomlott a déli torony. Az egyik percben még ott volt… a következőben már nem. Egy hatalmas, kövér, sűrű, piszkosfehér felhővé változott, ami lezúdult a földre, majd pusztulást és romokat hagyva maga után szertefoszlott. Valaki felsikoltott, egy másik tanuló pedig beszélni és mutogatni kezdett. Fern megfogta Bailey kezét. Néhányan a lányok közül sírni kezdtek. Mr. Hildynek olyan fehér volt az arca, mint a kréta, amivel az elmúlt évtizedekben a matematikapéldákat írta a táblára. Végigpillantott a diákjain, és arra gondolt, miért is kapcsolta be a
tévét. Nem kellett volna látniuk ezt az egészet. Fiatalok, tapasztalatlanok, ártatlanok. Már nyitotta volna a száját, hogy mondjon valami megnyugtatót, de ösztönös irtózása a ködösítéstől és a kegyes hazugságoktól végül megakadályozta abban, hogy megszólaljon. Nem akart sem az arcukba hazudni, sem még jobban megrémíteni őket. Ez az egész nem történt meg igazából. Átverés volt csupán, bűvésztrükk, szemfényvesztés. Csakhogy a torony eltűnt. A második még állt, de az első összerogyott. Mindössze ötvenhat perc telt el a becsapódástól a torony összeomlásáig. Fern nem engedte el Bailey kezét. A gomolygó füst és por pont úgy nézett ki, mint a tömőanyag a lány régi plüssmackójában. Egy vurstliban nyerte a macit, ami olcsó, műszálas vattával volt megtöltve. Egyből fejbe is vágta vele a fiút, amitől leszakadt a mackó jobb karja, és szanaszét röpült belőle a habos, fehér belső. Ez azonban nem vurstli volt. Ez maga volt a földi pokol, labirintusszerű utcákkal és hamuval borított emberekkel. Akik úgy néztek ki, mint a zombik. Csakhogy ezek a zombik sírtak és segítségért kiabáltak. Amikor bemondták, hogy egy harmadik repülő lezuhant Shanksville mellett – mindössze száz kilométerre Hannah Laketől –, a diákok nem bírták tovább, és kirohantak az osztályból, ki az iskolából. A családjukkal akartak lenni, meg akartak bizonyosodni róla, hogy Hannah Lake-be még nem jött el a világvége. Ambrose Young azonban az osztályban maradt, és nézte, ahogy egy órával a déli torony összeomlása után az északi is megsemmisül. Az édesanyja még mindig nem vette fel a telefont. De hogy is vehette volna, ha egyszer a fiú minden hívásnál csak azt a furcsa búgást hallotta? Végül Ambrose lement a birkózóterembe. Ott bement abba a sarokba, ahol a leginkább biztonságban érezte magát, leült az egyik feltekert tatamira, és feszengve elmondott egy imát. Most, hogy nyilvánvalóan rengeteg dolga van, nehéz szívvel kért Istentől
bármit is. Egy elfúló „ámennel” megpróbált még egyszer, utoljára kapcsolatba lépni az édesanyjával. 1994. július Fern és Bailey a rozoga, barna lelátó tetején ültek, nyalogatták a jégkrémet, amit a tanáriból emeltek el, és a kívülállók elragadtatásával nézték a küzdőtéren egymásnak feszülő testeket. A fiú apukája, aki a gimnázium birkózóedzője volt, most tartotta az éves iskolai birkózótábort, amin egyikük sem vett részt: a lányokat nem kapacitálták arra, hogy ezt a sportot űzzék, Bailey végtagjai pedig ekkorra már túlságosan legyengültek a betegsége miatt. A szülei tudták, hogy a fiuknak egész életében annyi izma lesz, mint amennyivel világra jött, ezért nagyon gondosan meg kellett válogatniuk, mit és mennyi mozogjon. A túlzottan nagy megerőltetéstől apró szakadások keletkeznek az izomban. Az egészséges embereknél ilyenkor az izomszövet meggyógyítja magát, és az újjáépülő izom még erősebb lesz, mint amilyen a sérülés előtt volt. Tulajdonképpen így lehet nagyobb izmokat növeszteni. Bailey szövetei azonban képtelenek voltak újraépíteni magukat. Csakhogy a túl kevés megerőltetés sem jó, mert attól gyorsabban gyengülnek a még meglévők. Négyéves korától kezdve, amikor is megállapították nála a Duchenne-féle izomdisztrófiát, az édesanyja kiképző őrmesterként osztotta be az izgága Bailey minden percét: pontosan megvolt, hogy mennyit kell úsznia, mennyit kell aludnia, mennyit kell pihennie, és mennyit szép lassan sétálnia. (Bár úgy mozgott a víz alatt, mint egy hal, úszáshoz mindig viselnie kellett a mentőmellényt.) Mindezt azért, hogy a srác minél később kényszerüljön kerekes székbe. És úgy tűnt, eddig sikeresen dacoltak a sorssal. Az izomdisztrófiás gyerekek nagy része tízéves korára már csak kerekes székben tud
közlekedni, Bailey azonban még a saját lábán járt. – Lehet, hogy nem vagyok olyan erős, mint Ambrose, de szerintem így is le tudnám győzni – mondta, miközben feszülten figyelte az odalent zajló meccset. Ambrose Young nagyon más volt, mint a többiek. Ugyanabba az osztályba járt, mint Bailey és Fern, de egy évvel idősebb és jó pár centiméterrel magasabb volt az osztálytársainál. Most éppen a gimis birkózócsapat egyik tagjával verekedett, és tizenegy éves létére szépen állta a sarat. Sheen edző a szőnyeg széléről nézte a küzdelmet, folyamatosan kiabálta az instrukciókat, és időnként megállította a játékot, hogy megmutasson egy fogást vagy egy mozdulatot. Fern felhorkant, majd megnyalta a lila jégkrémet, és közben arra gondolt, bárcsak lenne nála valami olvasnivaló. Ha nem lett volna az a jégkrém, már rég hazament volna. Nem igazán érdekelték az izzadt fiúk. – Nem tudnád legyőzni Ambrose-t, Bailey. De ne érezd rosszul magad emiatt. Én sem tudnám legyőzni. A fiú felháborodottan fordult oda Fernhez, de olyan lendülettel, hogy kiejtette a kezéből a jégkrémet, ami a sovány térdén megpattanva a földre esett. – Lehet, hogy nincsenek nagy izmaim, de szuperokos vagyok, és ismerem az összes figurát. Apa az összes mozdulatot megmutatta, és azt mondta, úgy gondolkozom, mint egy igazi birkózó! – hadarta Bailey, és a szája mérgesen lebiggyedt. Szemlátomást az sem érdekelte, hogy leesett a jégkréme. Fern megütögette az unokatestvére térdét, és tovább nyalta a saját fagyiját. – Azért mondta ezt az apukád, mert szeret téged. Mint amikor az anyukám megjegyzi, hogy szép vagyok. Nem vagyok szép… te pedig nem tudnád legyőzni Ambrose-t. Bailey ekkor hirtelen felállt. A lendülettől kissé megtántorodott, Fernnek pedig összerándult a gyomra, mert egy pillanatra biztos volt benne, hogy a fiú le fog zuhanni a lelátóról.
– Te nem vagy szép! – üvöltötte Bailey, Fern pedig érezte, hogy elönti a düh. – De az én apukám sose hazudna nekem úgy, mint a te anyukád. Majd meglátod! Ha felnövök, én leszek a legjobb, legerősebb birkózó a világon! – Anyukám szerint meg fogsz halni, mielőtt felnőnél! – üvöltötte vissza Fern. A szülei akkor beszéltek erről, amikor azt hitték, a gyerekük nem hallja őket. Bailey-nek megnyúlt az arca, és a korlátba kapaszkodva elindult lefelé a lelátón. Botorkálva, imbolyogva araszolt le a lépcsőkön. Fern érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe, az ő arca is megnyúlt, pont úgy, mint Bailey-é. Elindult utána, annak ellenére, hogy a másik nem volt hajlandó ránézni. Mindketten végigsírták a hazafelé vezető utat. Bailey olyan gyorsan tekerte a biciklijét, amilyen gyorsan csak tudta, és közben egyetlenegyszer sem nézett Fernre, egyetlenegyszer sem vett tudomást a jelenlétéről. A lány mellette hajtott, és folyamatosan törölgette az orrát a ragacsos kezével. Tiszta takony és jégkrém volt az arca, amikor megtörten bevallotta az anyukájának, mit mondott a fiúnak. Az asszony csendben megfogta a kezét, és együtt átsétáltak Bailey-ék házához. Amikor odaértek a házhoz, Fern látta, hogy Bailey anyukája, Angie, aki neki a nagynénje volt, a fiával az ölében a verandán ül, és halkan suttog valamit a gyerek fülébe. Fernék felmentek a teraszra vezető lépcsőn, majd az anyukája leült a szabadon lévő hintaszékbe, és ő is az ölébe ültette Fernt. Angie a lányra pillantott, és halványan elmosolyodott. Látta a gyerek jégkrémtől maszatos arcán az éppen csak megszáradt könnycsíkokat. Bailey lehajtotta a fejét, az arcát belefúrta a mamája vállába. Egy kicsit mindketten túl nagyok voltak már ahhoz, hogy az anyukájuk ölében üljenek, most mégis helyénvalónak érezték a dolgot. – Fern – mondta Angie néni halkan. – Éppen most mondtam el Bailey-nek, hogy igaz, amit mondtál. Hogy meg fog halni.
A lány ettől újra sírni kezdett, mire az édesanyja szorosan magához szorította. Érezte, milyen hevesen kalapál az anyukája szíve, a nagynénje arca azonban nyugodt maradt. Angie nem sírt. Alighanem elfogadta azt, amit Fern még évekig nem fog tudni elfogadni. Bailey belekapaszkodott az anyukájába, és keservesen felzokogott. Angie néni megsimogatta a fia hátát, és megcsókolta a fejét. – Bailey? Egy picit figyelj rám, kisfiam! A síró Bailey felemelte a fejét, ránézett az édesanyjára, azután pedig Fernre. Olyan haragosan szikrázott a tekintete, mintha azt gondolná, mindenről a lány tehet. – Meg fogsz halni, és én is meg fogok halni, és Fern is meg fog halni. Tudtad ezt, Bailey? Rachel néni is meg fog halni. – Angie Fern anyukájára nézett, és bocsánatkérően elmosolyodott. A gyerekek rémülten néztek egymásra, könnyáztatta szemükben félelem csillogott. – Minden élőlény meghal egyszer, Bailey. Van, aki tovább él, mint a többiek. Tudjuk, hogy a betegséged miatt a te életed valószínűleg rövidebb lesz, mint másoké. De soha, egyikünk sem tudhatja, hogy mennyi ideig fogunk élni. Bailey felnézett az anyukájára, és a rémület és kétségbeesés egy része mintha eltűnt volna az arcáról. – Úgy, mint Sheen nagypapa? Angie bólintott, és megcsókolta a fia homlokát. – Igen. Nagypapának nem volt izomsorvadása, viszont karambolozott az autójával. Hamarabb itt hagyott minket, mint ahogy szerettük volna, de ilyen az élet. Nem mi döntjük el, mikor és hogyan megyünk el. Egyikünk sem döntheti el. – Angie belenézett a fia szemébe, és határozottan megismételte az utolsó szavakat. – Egyikünk sem döntheti el. – Akkor lehet, hogy Fern hamarabb fog meghalni, mint én? – kérdezte Bailey reménykedve. Fern érezte, ahogy az édesanyja mellkasa rázkódni kezd az
elfojtott nevetéstől, és elképedve nézett fel rá. Rachel Taylor mosolygott, és a száját harapdálta. Fern egyszerre megértette, mit is csinál Angie néni. – Igen! – mondta, és olyan hevesen kezdett bólogatni, hogy felalá ugráltak a vörös tincsei. – Lehet, hogy ma este belefulladok a fürdőkádba. Vagy leesek a lépcsőn, és kitöröm a nyakam. De az is lehet, hogy holnap elüt egy autó biciklizés közben. Látod? Nem kell elszomorodnod. Előbb vagy utóbb mindnyájunknak befellegzik! Angie és Rachel kuncogni kezdett, Bailey pedig vigyorogva licitált rá az unokatestvérére: – Vagy lehet, hogy leesel a házatok mögötti fáról. Vagy a sok olvasástól felrobban a fejed! Angie szorosan átölelte a fiát, és felnevetett. – Szerintem elég is lesz, Bailey. Nem akarjuk, hogy Fernnek felrobbanjon a feje, ugye? Bailey a lányra nézett, és tisztán látszott, hogy alaposan mérlegre teszi a lehetőségeket. – Nem – mondta végül. – Asszem, nem. De azért remélem, hogy kettőnk közül ő dobja fel hamarabb a talpát. Ezután kihívta Fernt egy meccsre a ház előtti gyepen, ahol körülbelül öt másodperc alatt lebirkózta a lányt. Ki tudja? Lehet, hogy tényleg elintézte volna Ambrose Youngot.
2001 A szeptember 11-i terrortámadást követő napokban és hetekben az élet visszatért a megszokott kerékvágásába, mégsem volt rendben semmi. Olyan volt egy kicsit, mintha az ember kifordítva vette volna fel a kedvenc pólóját: fel lehet ismerni, hogy ugyanaz a póló, mégis dörzsöl, kilátszik a varrás, kilógnak a címkék, a színe halványabb, és a felirat is visszafelé van rajta.
Csakhogy, szemben a pólóval, a világot nem lehet visszafordítani. Örökre így marad, míg végül mindenki megszokja. Bailey félig elképedve, félig rettegve nézte a híreket, és közben folyamatosan írt a számítógépén. Oldalakat írt tele a megfigyeléseivel, részletesen feljegyezte, mit lát, aprólékosan, a saját szavaival dokumentálta a tragikus eseményeket. Ahogy Fernnek a romantikus regények, úgy neki a történelem volt a szenvedélye. Már kiskorában is imádta a régmúlt legendáit, megnyugtatónak találta az időtlenségüket, és a távolságot, amely elválasztotta őt a történelmi eseményektől. Amikor Artúr királyról olvasott, aki több mint ezer éve élt és halt meg, Bailey-t valahogy megérintette a halhatatlanság érzése – márpedig egy olyan valakinek, aki folyamatosan azt érzi, hogy az ujjai közül megállíthatatlanul pereg ki az idő homokja, a halhatatlanság igazán vonzó fogalom. Attól a naptól kezdve, hogy megtanult írni, Bailey lelkiismeretesen vezette a naplóját. Az egyre szaporodó számú füzetek egy egész polcot megtöltöttek a könyvszekrényén, fiatal életének legfontosabb eseményei, papírra vetett gondolatai és álmai ott sorakoztak a más emberek életéről szóló történelmi könyvek mellett. Annak ellenére azonban, hogy megszállottan próbált lejegyezni mindent a sorsfordító eseménnyel kapcsolatban, úgy tűnt, Bailey az egyetlen, aki képes megbirkózni a helyzettel. Nem félt jobban, mint azelőtt, és labilisabb sem lett érzelmileg. Ugyanúgy örömét lelte azokban a dolgokban, amikben korábban, ugyanúgy ugratta Fernt, ahogy korábban, és amikor a lány már nem bírta elviselni, amit a tévé képernyőjén látott, ő volt az, aki lecsalogatta az unokatestvérét annak az érzelmi meredélynek a széléről, ahol ekkoriban szinte mindenki toporgott. Fern sokkal labilisabb, sokkal félénkebb és sokkal érzelmesebb lett – és nem ő volt az egyetlen. A felháborodás és a
bánat része lett a mindennapoknak. Egyszerre nagyon is valóságos lett a halál, és a Hannah Lake-i Gimnázium végzős osztályába bevette magát a harag és a félelem. Végzősök voltak! Arról volt szó, hogy ez lesz életük legjobb éve. Nem akartak félelemben élni. – Bárcsak jobban hasonlítana az élet a könyvekre! – mondta panaszosan a lány, miközben megpróbálta mindkettejük hátizsákját felvenni a keskeny vállára, hogy el tudjanak indulni haza. – A könyvekben soha nem halnak meg a főszereplők. Ha meghalnának, értelmetlenné válna a történet, vagy egyszerűen vége lenne. – Mindenki főszereplő valakinek – mondta Bailey, miközben keresztülvágott a zsúfolt aulán, és a legközelebbi kijáraton keresztül kigurult a novemberi délutánba. – Nincsenek mellékszereplők. Gondolj arra, hogyan érezhette magát Ambrose, miközben a híradót néztük matekórán, hiszen tudta, hogy az anyukája az egyik toronyban dolgozik. Ott ül, nézi a tévét, és közben valószínűleg az jár a fejében, hogy talán az anyukája halálát nézi éppen. Lehet, hogy Ambrose mamája számunkra mellékszereplő, de neki ő a hősnő. Fern komoran bámult maga elé, és megcsóválta a fejét, ahogy felidézte azt a napot. Sokáig senki sem tudta, mennyire közelről érintette a szeptember 11-i terrortámadás Ambrose Youngot. Annyira összeszedetten, annyira nyugodtan ült ott és hívogatta megállás nélkül azt a telefonszámot, ami egyszer sem csengett ki. Senki még csak nem is sejtette a dolgot. Sheen edző talált rá, öt órával a második torony összeomlása után, amikor már mindenki más régen hazament. – Nem érem el, tanár úr – suttogta Ambrose, mintha attól tartana, hogy ha hangosabban beszélne, a maradék önuralmát is elveszítené. – Nem tudom, mit csináljak. Az északi toronyban dolgozott. Az egész torony összedőlt. Mi van, ha meghalt? – Az apukád már biztosan aggódik, hogy hol vagy. Beszéltél
vele? – Nem. Biztos, hogy ő is kivan. Úgy tesz, mintha már nem szeretné anyát. De tudom, hogy szereti. Nem akarok beszélni vele, amíg nincsenek jó hírek. Sheen edző leült a fiú mellé, és átkarolta a vállát. Szinte törpének tűnt a hatalmas termetű Ambrose mellett. Ha a srác képtelen arra, hogy elinduljon haza, akkor ő itt marad vele. Összevissza beszélt neki mindenféle dolgokról – az előttük álló szezonról, az Ambrose súlycsoportjában lévő többi játékosról, a velük közös kerületben játszó csapatok erősségeiről. Minden igyekezetével azon volt, hogy lekösse a fiú figyelmét, miközben csigalassúsággal teltek a percek. És Ambrose-nak sikerült is uralkodnia magán, egészen addig, amíg fülsiketítő csörgéssel fel nem harsant a telefonja. Mindketten önkéntelenül felugrottak, és a zsebükhöz kaptak. – Kisfiam? – A telefon hangszórója hangja elég hangosan szólt ahhoz, hogy Mike Sheen is hallja, mit mond Elliott Young. Az edzőnek összeszorult a gyomra. – Életben van, Brosey. Nem esett baja. Idejön. Ambrose próbált megszólalni, próbálta megköszönni apukájának a jó hírt, de képtelen volt rá. Felállt, odaadta a mobilját az edzőjének, majd tett néhány lépést előre, és újra leült. Mike Sheen megmondta Elliottnak, hogy hazaviszi a fiát, utána becsukta a telefont, odament Ambrose-hoz, és átkarolta a reszkető tanítványa vállát. A fiú nem sírt, de olyan erősen remegett, mintha magas láza lenne, és Mike Sheen egy pillanatra meg is rémült, hogy a megrázkódtatások és a stressz tényleg megbetegítették a fiút. De aztán lassan alábbhagyott az őrült remegés, és Ambrose és Sheen edző felálltak, és elindultak ki, a teremből. Az ajtónál aztán lekapcsolták a lámpákat, és ahogy ott állt, ezen a gyötrelmes délutánon, és becsukta maguk mögött az ajtót, a srác végtelen hálát érzett, amiért a váratlan és megmagyarázhatatlan tragédia közepette kegyelmet kapott.
– Apa aggódik Ambrose miatt – mondta Bailey. – Azt mondja, megváltozott, szórakozott lett. Nekem is feltűnt, hogy hiába dolgozik ugyanolyan keményen az edzéseken, mint azelőtt, valami nem stimmel. – Még csak két hete kezdődött a versenyszezon – vette Fern védelmébe Ambrose-t, pedig a fiúnak a legkevésbé sem volt szüksége arra, hogy Bailey előtt bárki is a védelmébe vegye. Bailey Sheen volt ugyanis Ambrose legnagyobb rajongója. – Jó, de már két hónap eltelt szeptember 11. óta, Fern. És még mindig nem tette túl magát a dolgon. A lány felpillantott a szürke, nehéz égboltra. Már gyülekeztek a fekete felhők, és bár a szél még csak most kezdett megerősödni, kétség nem fért hozzá, hogy megállíthatatlanul közeleg a vihar. – Mint ahogy egyikünk sem, Bailey. És szerintem nem is fogjuk soha.
3.
Álruhát készíteni
Fern elfintorodott, amikor a gyerekes szerelmes levél végére ért, majd Rita bizakodó arcára pillantott. Nem ő volt az egyetlen, aki észrevette Ambrose-t. Talán mert annyira komolyan vette a birkózást, és mert emiatt folyamatosan utazott és edzett, a fiúnak nem nagyon volt barátnője. Ez a megközelíthetetlenség még kívánatosabbá tette a lányok körében, és Rita most elhatározta, hogy megpróbálja megszerezni magának. Ezért is mutatta meg Fernnek a levelet, amit rózsaszín papírra írt, és szívecskékkel és sok-sok parfümmel tett igazán tökéletessé.
– Ööö… nem rossz. De nem akarod kicsit eredetibbre venni a dolgot? – Én csak azt akarom, hogy bejöjjek neki – vonta meg a vállát Rita. – De azért írsz neki levelet, hogy felhívd magadra a figyelmét, nem? Rita bólintott. Fern szemügyre vette a lány angyali szépségű arcát, a karcsú vállaira lágyan leomló hosszú, szőke haját, tökéletes melleit, és hirtelen mély szomorúság nyilallt belé. Biztos, hogy Rita már régen felhívta magára Ambrose figyelmét. – Olyan szép gyerek. Fern hallotta, ahogy az édesanyja Angie nénivel beszélget a konyhában. A nagynénje a kertbe nyíló üvegajtó mellett ült, és nézte, ahogy Bailey és Rita odakint hintáznak. Fern azért szaladt be a kintről, hogy pisiljen, de az üvegajtó helyett a garázson keresztül jött, mert így meg tudta nézni a teknősbékát, amit aznap reggel találtak Bailey-vel a pataknál. Az állat egy dobozban feküdt, ami tele volt levelekkel, meg mindenféle olyasmivel, amire egy teknős csak vágyhat. Úgy tűnt, mintha reggel óta nem mozdult volna, és a lány arra gondolt, hogy talán hiba volt hazahozni. – Egészen meseszerűen néz ki – mondta Fern anyukája, és gyerek a teknős helyett már őrá figyelt. – Azok a kék szemek… és az a tökéletes babaarc. – És a haja! Még sosem láttam ennyire szőke hajat – mondta Angie. – És milyen sötét hozzá a bőre! Nagyon ritka, hogy valakinek szőke haja és ilyen gyönyörű, aranyszínű bőre legyen. Fern feszengve állt az előszobában, és hallgatta, ahogy az édesanyja és a nagynénje Ritáról beszélgetnek. Tudta, hogy mindketten azt hiszik, ő is kint játszik a többiekkel, a kertben. Rita és az anyukája azon a nyáron költöztek Hannah Lake-be, és Rachel Taylor – a helyi lelkész feleségéhez méltó módon – elsőként
üdvözölte őket. Hamarosan aztán már ebédre is áthívta őket, Rita ezután egyre gyakrabban jött át játszani Fernhez, aki szerette a lányt. Aranyos volt, vidám, és mindig szívesen csinálta azt, amit ő. A képzelőereje nem volt túl nagy, de Fernnek szerencsére mindkettejük helyett voltak ötletei. – Szerintem Bailey már bele is szeretett – nevetett fel Angie. – Azóta nem pislogott, amióta meglátta. Fura, hogy a gyerekek is ugyanúgy észreveszik a szépséget, mint mi. Mindjárt megmutatja neki, milyen jól birkózik, én meg találhatom ki, hogyan tereljem el a figyelmét a drágámnak. Megint sírva könyörgött Mike-nak, hogy elmehessen a birkózótáborba. Minden évben ugyanez van. Kétségbeesetten zokog, mi meg megpróbáljuk elmagyarázni, miért nem lehet. Ezután csend következett: Angie alighanem a gondolataiba merült, Rachel pedig, mivel nem tudta, mi vigasztalót mondhatna, nekiállt szendvicseket készíteni a gyerekeknek. – Fern kedveli Ritát, ugye? – sóhajtott fel végül Angie, de a szemét egyetlen pillanatra sem vette le a kisfiáról, aki előre-hátra lengett a hintában, és közben megállás nélkül beszélt a mellette ülő édes, szőke kislányhoz. – Örülök, hogy barátkoznak. Folyton Bailey-vel lóg, de ahogy nagyobb lesz, szüksége lesz egy barátnőre is. Most Rachelen volt a sor, hogy felsóhajtson. – Szegény kis Fernie. A lány már éppen indult volna a vécé felé, hirtelen megtorpant. Szegény kis Fernie? Belenyilallt a rémület, hogy talán neki is van valami betegsége, mint Bailey-nek, csak nem mondta el az anyukája. A „szegény kis Fernie” elég komolyan hangzott. Megállt, és hegyezni kezdte a fülét. – Nem olyan szép, mint Rita. Kell majd csinálni valamit a fogaival, bár még nem hullott ki az összes tejfoga. Talán a végleges fogai szebben állnak majd. Ha továbbra is ilyen tempóban nő, huszonöt éves korában is fogszabályzója lesz –
nevetett fel Fern anyukája. – Kíváncsi vagyok, nem lesz-e féltékeny Ritára. Egyelőre szerintem nem vette észre, hogy mennyire máshogy néznek ki. – A mi kis drága Fernie-nk – mondta Angie, és hallani lehetett a hangján, hogy mosolyog. – Nincs nála rendesebb gyerek. Mindennap hálát adok érte az égek. Igazi áldás ő Bailey-nek. Isten tudta, mit csinál, amikor úgy intézte, hogy unokatestvérek legyenek. Megajándékozta őket egymással. Ezt nevezem igazi égi kegyelemnek. Fernt azonban mindez már nem érdekelte. Nem hallotta a „áldás” szót. A legkevésbé sem érdekelte, mit érthetett Angie „égi kegyelem” alatt. Azt mondták, hogy nem szép. Mintha lábasokat csapkodtak volna össze, úgy zúgott és csörömpölt a fejében ez a két szó. Nem szép. A mi kis drága Fernie-nk. Nem szép. Szegény kis Fernie. – Fern! – kiáltotta Rita, és néhányszor elhúzta a kezét a barátnője arca előtt. – Halló! Itt vagy? Mit írjak akkor? Megrázta a fejét, és elhessegette magától annak a régi napnak az emlékét. Fura, hogy vannak dolgok, amik így megmaradnak az emberben. – Mit szólnál valami olyasmihez, hogy: „Akkor is csak téged látlak, amikor nem vagy a közelemben. Akkor is csak rád gondolok, amikor nem látlak. Az jár a fejemben: vajon a lelked is olyan szép, mint az arcod? Vajon annak is olyan lenyűgözőek a rezdülései, mint az izmaidé, a bőröd alatt? Vajon te is gondolsz-e rám néha?” – Fern elhallgatott, és Ritára pillantott. – Ó, ez nagyon jó! – mondta a másik tágra nyílt szemmel. – Az egyik szerelmes regényedhez írtad? – Rita egyike volt annak a néhány embernek, akik tudták, hogy Fern efféle történeteket ír, és arról álmodozik, hogy egy nap valaki majd ki is fogja adni őket. – Nem tudom – mosolyodott el szégyenlősen Fern. –
Valószínűleg. – Írd le gyorsan! – sikította a barátnője, majd papírt és ceruzát vett elő, és mindkettőt belenyomta Fern kezébe. Neki nem sikerült szó szerint felidéznie, mit mondott az imént, de ez nem is volt baj, mert az új változat még jobban sikerült. Amikor meglobogtatta a kész művet, Rita táncra perdült örömében. Fern ezután egy teátrális mozdulattal odaírta a barátnője nevét a szöveg alá, majd átnyújtotta a lapot. A másik lány elővett egy parfümös üveget a táskájából, ráspriccelt a papírra, összehajtotta, végül pedig rákanyarintotta Ambrose nevét. A srác nem válaszolt azonnal. Ami azt illeti, napokig nem reagált. De aztán, a negyedik napon, Rita egy borítékot talált a szekrényében. Reszkető kézzel bontotta ki, utána megkapaszkodott Fern karjában, és olyan arccal kezdte olvasni, mintha legalábbis a nyertes lottószelvényt tartaná a kezében. – Ezt hallgasd meg! – nyögte. „Ahogy itt jár-kél, szép, miként a csillagtüzes éjszaka; fénybe árnyat és árnyba fényt szűr arca, szeme, mosolya.” Fern felvonta a szemöldökét, ami így el is tűnt a túlságosan hosszúra megnőtt frufruja alatt. – Majdnem olyan jól ír, mint te, Fern! – Sőt, még jobban is – mondta ő szárazon, és kifésült a szeméből egy kóbor tincset. – Ez egy igazán tehetséges költő verse. – Csak annyit írt alá, hogy „A” – suttogta Rita. – Írt nekem egy verset! Nem hiszem el! – Rita? Ezt Byron írta{1}. Ez egy nagyon híres vers. A barátnőjének hirtelen mérhetetlen csalódás ült ki az
arcára, de Fern azonnal megpróbálta megvigasztalni. – De szuper, hogy Ambrose… Byront idéz… a levélben, amit… neked írt. Tényleg – bizonygatta kissé tétován. Pedig tényleg szupernek tartotta a levelet. Nem gondolta, hogy a tizennyolc éves fiúk gyakran idéznek híres költőket a szép lányokhoz címzett szerelmes leveleikben. Egyszerre lenyűgözőnek találta a levelet. Csakúgy, mint Rita. – Válaszolnunk kell neki! Küldjünk neki mi is egy híres verset? – Azt is lehet – mondta Fern tűnődve, és oldalra billentette a fejét. – Vagy írhatnék neki egy sajátot. – Rita néhány másodpercig bizonytalanul nézett maga elé, de aztán felderült az arca. Éppen nyitotta volna a száját, amikor Fern közbelépett. – Csak ne úgy kezdődjön, hogy „a rózsa vörös, az ibolya kék”! – mondta, mintha csak megérezte volna, mire készül a másik. – Francba! – biggyesztette le a száját Rita. – De az nem lett volna benne, hogy „az ibolya kék”! Úgy akartam, hogy: „A rózsa vörös, de néha sárga. Szeretnélek megcsókolni, drága.” – Nem írhatod ezt azután, hogy lemásolta neked az Ahogy itt jár-kélt – nevetett fel Fern, és hátba vágta a barátnőjét. – Mindjárt becsöngetnek – csapta be Rita a szekrénye ajtaját. – Nem írnál valamit helyettem, Fren? Légysziiii! Tudod, hogy nekem semmi érzékem az ilyesmihez. – Látta, hogy a barátnője hezitál, de végül addig könyörgött, amíg az be nem adta a derekát. Így esett, hogy Fern Taylor elkezdett szerelmes leveleket írni Ambrose Youngnak.
1994 – Mit csinálsz? – kérdezte Fern, miközben lehuppant Bailey ágyára, és körbenézett a fiú szobájában. Már jó ideje nem járt itt,
mert általában vagy odakint, vagy a nappaliban játszottak. A falakat körös-körül birkózással kapcsolatos relikviák díszítették. Főleg a Penn State Egyetem kék-fehér zászlói és pólói borították a falat, de mellettük helyet kaptak Bailey kedvenc sportolóinak poszterei és mindenféle családi fotók. Egy csomó gyerekkönyv is hevert szanaszét a szobában, a történelemtől kezdve a sportokon át a görög és római mitológiáig mindenről. – Listát írok – vetette oda Bailey, anélkül hogy felnézett volna. – Milyen listát? – Egy listát azokról a dolgokról, amiket meg akarok csinálni. – És mi van rajta eddig? – Nem mondom meg. – Miért? – Mert vannak köztük olyanok, amik csak rám tartoznak – mondta Bailey minden neheztelés nélkül. – Jó, akkor lehet, hogy én is csinálok egy listát, és én sem mondom el, mi van rajta. – Felőlem – nevetett a srác. – Úgyis kitalálom. Fern felkapott egy darab papírt az asztalról, majd az éjjeliszekrényen álló dobozból egy rakás aprópénz, kavics és mindenféle limlom közül előhalászott egy penn state-es tollat. Felírta a lap tetejére, hogy LISTA, aztán elgondolkodva meredt az üres papírra. – Legalább egy dolgot elmondhatnál – mondta esdeklően, miután hosszú percek után sem jutott semmi izgalmas az eszébe. Bailey felsóhajtott, de olyan hangosan, hogy az inkább emlékeztetett egy gondterhelt szülő, mint egy tízéves fiú sóhajtására. – Oké. De vannak olyan dolgok a listámon, amiket valószínűleg nem fogok tudni rögtön megcsinálni. Olyanok, amiket majd akkor teszek meg, amikor nagyobb leszek… de ettől még tervben vannak. Meg fogom csinálni őket! – nyomta meg határozottan az utolsó szavakat.
– Jó, jó. Legalább egyet mondj el! – kérlelte Fern. Ahhoz képest, hogy milyen élénk volt a fantáziája, semmi olyan nem jutott az eszébe, amit meg akart volna tenni. Ez azért lehetett, mert nap mint nap új kalandok vártak rá a könyvekben, amiket olvasott, és a történetekben, amiket ő maga írt. – Hős akarok lenni – mondta Bailey, és olyan szigorúan nézett Fernre, mintha éppen valami államtitkot árult volna el. – Azt még nem tudom, hogy pontosan milyen fajta hős. Talán olyan, mint Herkules, vagy mint Bruce Baumgartner. Fern tudta, kicsoda Herkules, mint ahogy Bruce Baumgartnert is ismerte, mivel ő volt a fiú egyik kedvenc birkózója, és Bailey szerint minden idők egyik legjobb nehézsúlyúja. Fern kételkedve nézett az unokatestvérére, de inkább nem mondott semmit. Herkules egy kitalált alak volt, és Bailey soha nem lesz olyan nagy és erős, mint Bruce Baumgartner. – De ha nem lehetek olyan hős, mint ők, akkor az is lehet, hogy csak megmentek valakit – folytatta Bailey, akinek nem tűnt fel, hogy Fern nem igazán hisz a dologban. – És akkor bekerül a fényképem az újságokba, és mindenki tudni fogja, ki vagyok. – Én nem akarnám, hogy mindenki tudja, ki vagyok – mondta némi gondolkodás után a lány. – Szeretnék híres író lenni, de szerintem álnéven írok majd. – Szóval titokban akarod tartani a kilétedet, mint Superman – suttogta Bailey, mintha Fern ezzel a menőségnek egy új szintjére lépett volna. – Igen. És soha, senki nem fogja tudni, hogy én vagyok az – mondta halkan Fern.
Nem átlagos szerelmes levelek voltak, hanem olyanok, amikbe Fern a szívét-lelkét beleadta, és nagyon úgy tűnt, hogy Ambrose is ugyanezt teszi. Olyan őszinte kitárulkozással válaszolt az üzenetekre, amire a lány egyáltalán nem számított. Fern nem
készített leltárt azokról a dolgokról, amiket ő és Rita szerettek a fiúban, nem zengett ódákat a külsejéről, a hajáról, arról, hogy mennyire erős és mennyire tehetséges. Megtehette volna, de jobban érdekelték azok a dolgok, amiket nem tudott. Így aztán úgy válogatta meg a szavait, és olyan kérdéseket talált ki, amelyek segítettek közelebb kerülni a srác legbelsőbb gondolataihoz. Fern tudta, hogy az egész csak színjáték, mégsem tudta megállni, hogy ne vegyen részt benne. Egyszerű kérdésekkel kezdődött. Olyanokkal, hogy savanyú vagy édes, tél vagy ősz, pizza vagy taco. De aztán egyre mélyebb és személyesebb vizekre eveztek. Ide-oda adogatták egymásnak a labdát, felváltva kérdeztek és válaszoltak, és Fern úgy érezte, kicsit olyan az egész, mintha levetkőznének – először a kevésbé fontos dolgokat vették le, a kabátot, a fülbevalót, a baseballsapkát. Nem sokkal később kigombolódtak a gombok, lecsúsztak a cipzárak, és a ruhák lehullottak a földre. Fernnek mind hevesebben vert a szíve, és mind nehezebben vette a levegőt, ahogy sorra lépték át a határokat, és egyre több szimbolikus ruhadarabtól szabadultak meg. Eltévedni vagy egyedül lenni? Ambrose azt választotta, hogy egyedül lenni, mire Fern így válaszolt: „Inkább tévednék el veled, mint lennék egyedül nélküled, úgyhogy az »eltévedni«-t választom, de csak ha együtt csinálhatjuk.” „Nem lehet feltételeket szabni” – írta erre Ambrose. A lány ezt válaszolta: „Akkor is legyen az, mert az »egyedül lenni« kicsit olyan, mintha örökre szólna, viszont aki eltévedt, az még hazatalálhat.” Utcalámpák vagy stoplámpák? Fern: Az utcalámpáktól biztonságban érzem magam. Ambrose: A stoplámpáktól türelmetlen leszek.
Senki vagy sehol? Fern: Inkább lennék senki odahaza, mint valaki valahol máshol. Ambrose: Én a „sehol”-t választom. Nagyon rossz senkinek lenni, amikor azt várják tőled, hogy legyél valaki. Fern: Honnan tudod? Volt, hogy senki voltál? Ambrose: Mindenki, aki valaki, senkivé válik abban a pillanatban, hogy kudarcot vall. Okos vagy szép? Ambrose az okosat választotta, de aztán arról írt, hogy mennyire szép Rita. Fern a szépet választotta, de aztán arról írt, hogy szerinte mennyire okos Ambrose. Előtte vagy utána? Fern: Előtte, a várakozás általában jobb, mint a valóság. Ambrose: Utána. A valóság, ha jól éljük meg, mindig jobb, mint az ábrándozás. Rita már csak tudja, nem? Fern ez utóbbi megjegyzést elengedte a füle mellett. Szerelmes dalok vagy szerelmes versek? Ambrose: Szerelmes dalok – hiszen azok szerelmes versek, megzenésítve. Ráadásul a versekre nem lehet táncolni. Ezután leírta, mik a kedvenc szerelmes dalai. Tekintélyt parancsoló lista született, és Fern egy egész estét töltött azzal, hogy kimásolja őket CD-re. Fern a verseket választotta, és elküldött néhányat a sajátjai közül. Kockázatos, meggondolatlan dolog volt, és bár ekkorra anyaszült meztelennek érezte magát, folytatta a játékot. Matricák vagy ceruzák? Gyertyák vagy villanykörték? Templom vagy iskola? Harang vagy füttyszó? Régi vagy új? Egyre csak záporoztak a kérdések és a válaszok, amiket Fern nagyon lassan, a lányvécébe bezárkózva olvasott el, hogy aztán a tanítási nap hátralévő részét a viszontválasz gondos megszövegezésével töltse. Az összes üzenetet elolvastatta Ritával, aki egyre kevésbé értette Ambrose leveleit és a barátnője válaszait. Többször is
megpróbált tiltakozni: – Fogalmam sincs, miről beszéltek! Nem beszélgethetnétek inkább a kockás hasáról? Hihetetlen hasizmai vannak, Fern. Hamarosan aztán Rita már csak a vállát vonta meg, miközben átnyújtotta a fiú levelét a másik lánynak, a válaszokat pedig szintúgy teljes érdektelenség közepette továbbította. Fern próbált nem gondolni Ambrose kockás hasára, és a tényre, hogy Rita ilyen alaposan ismeri a szóban forgó izomkötegeket. Aztán, körülbelül három héttel az eső üzenetváltás után Fern éppen a szekrényéhez tartott, hogy előkaparja a házi feladatát, és amikor befordult a sarkon, azt látta, hogy a barátnője háta nekifeszül a szóban forgó szekrénynek, két karját pedig Ambrose dereka köré fonja. A fiú olyan hevesen csókolta, mintha csak most fedezte volna fel, hogy van szája… és nyelve. Fern halkan felnyögött, majd sarkon fordult, és visszaindult arra, amerről jött. Egy hosszú percig azt hitte, el fogja hányni magát, de aztán sikerült visszanyelnie a torkában felgyűlő gyomorsavat. Csakhogy nem a gyomrával volt a baj, hanem a szívével. És az egészért csak magát okolhatta. Arra gondolt, lehet, hogy a levelei miatt Ambrose még jobban megszerette Ritát, és gúnyt űzött a kitárulkozásából.
4.
Találkozni Herkulessel Egyetlen hónap elég volt ahhoz, hogy Ambrose rájöjjön a cselre. Fern látta, hogy Rita furcsán viselkedik, és amikor odaadta neki a levelet, amit egész nap olyan nagy élvezettel fogalmazgatott, a lány nem nézett a szemébe. Rita pillantása Fern kezére, majd az abban lévő, gondosan összehajtogatott papírlapra siklott. Úgy méregette, mintha félne tőle. Nem mozdult, hogy kivegye a barátnője kezéből. – Ööö… igazából már nincs szükségem rá. Szakítottunk. Vége. – Szakítottatok? – visszhangozta döbbenten Fern. – Mi történt? Jó… jól vagy? – Ja. Semmi baj. De tényleg. Csak kezdett furcsán viselkedni. – Furcsán? Hogyhogy furcsán? – Fernt hirtelen elfogta a sírhatnék, hirtelen úgy érezte, mintha vele is szakítottak volna. Megpróbált uralkodni a hangján, de Rita megérezhetett valamit, mert hirtelen belenézett a szemébe. – Tényleg semmi baj. Annyi csak, hogy kicsit unalmas. Dögös, de unalmas. – Unalmas vagy furcsa? A furcsa emberek általában nem unalmasak, Rita. – Fern egyre kevésbé értette a dolgot, és most már mérges is volt egy kicsit, amiért a másik lány elengedte Ambrose-t. Rita felsóhajtott, majd megvonta a vállát. Bocsánatkérés tükröződött a tekintetében. – Rájött, hogy nem én írtam a leveleket. Azok az üzenetek tényleg nem olyanok voltak, mintha én írtam volna őket. – Most
Ritán volt a sor, hogy szemrehányóan nézzen. – Én nem vagyok olyan okos, mint te, Fern. – Elmondtad neki, hogy én voltam? – sikoltott fel rémülten Fern. – Hát… – mondta Rita, és újra elfordította a tekintetét. – Te jóságos ég! Elmondtad! – Biztos volt benne, hogy menten el fog ájulni, itt, a zsúfolt aula kellős közepén. Nekiszorította a homlokát a szekrénye hűvös fémajtajának, és kétségbeesetten próbált megnyugodni. – Nem akart leszakadni a témáról, Fern. Nagyon mérges volt! Sőt, kicsit ijesztő is. – Mondj el mindent! Milyen arcot vágott, amikor elmondtad neki, hogy én voltam? – Fern érezte, ahogy a torkában gyűlni kezd az epe. – Úgy nézett ki, mintha egy kicsit… meglepődött volna. – Rita beleharapott a szájába, és idegesen babrálni kezdte a gyűrűjét. Fern gyanította, hogy a „meglepődött” enyhe kifejezés arra, amit a fiú érezhetett. – Sajnálom, Fern. Azt akarta, hogy adjam vissza neki az össze levelet, amit neked… öö, nekem…írt. De nem voltak nálam, Fern. Mert mindet odaadtam neked. – Ezt is elmondtad neki? – nyüszítette, miközben a szája elé kapta a kezét. – Hát, igen. – Rita most már remegett, látszott az arcán, mennyire pocsékul érzi magát. A szakítás Ambrose-zal jobban felzaklathatta, mint amennyire azt hajlandó volt beismerni. – Mi mást tehettem volna? Fern sarkon fordult, és berohant a lánymosdóba. Ott bezárkózott az egyik fülkébe, az ölébe tette a hátizsákját, majd ráhajtotta a fejét a zsákra. Összeszorította a szemét, hátha így elapadnak a könnyei, és közben elmondhatatlanul haragudott magára. Hogy kerülhetett ilyen helyzetbe? Tizennyolc éves! Túl öreg ahhoz, hogy egy vécében bujkáljon! Mégis: úgy érezte, képtelen bemenni matekórára, főleg, mivel Ambrose is ott lesz.
Az volt a legrosszabb az egészben, hogy mindent, amit leírt, úgy is gondolt. Minden egyes szó igaz volt. Csakhogy úgy írta ezeket a leveleket, mintha olyan arca és teste lenne, mint Ritának, mintha ő is olyan lány lenne, aki képes az alakjával és a mosolyával elbűvölni a fiúkat. És ez persze nem így volt. Fern alacsony és átlagos. Csúnya. Ambrose minden bizonnyal nagyon ostobán érzi most magát, amiért olyanokat írt neki. Azokat a leveleket egy szép lánynak címezte. Egy szép lánynak, nem pedig neki.
Fern a birkózóterem előtt várt, kezében egy nagy borítékkal, amiben ott lapult az összes levél, amit Ambrose Ritának írt. Bailey, aki egész végig tudott a két lány titkos kis játékáról, felajánlotta, hogy odaadja a srácnak a borítékot. Megígérte, hogy edzés után, diszkréten fogja csinálni. Bailey a csapat tiszteletbeli tagja volt, ő vezette a statisztikákat, ő volt az edző jobbkeze, és egyetlen edzést sem hagyott ki. Ugyanakkor nem volt erőssége a diszkréció, Fern pedig nem akart tovább rontani a helyzeten azzal, hogy leégeti Ambrose-t az egész birkózócsapat előtt. Így inkább bent maradt az iskolában, és az aulában ácsorogva várta, hogy véget érjen az edzés. Aztán szállingózni kezdtek kifelé a fiúk, akik az odakint tomboló mínuszok ellenére sem érezték úgy, hogy vissza kellene venni a pólójukat. A félmeztelen srácok nem igazán vették észre Frent, aki most az egyszer örült annak, hogy kóros láthatatlanságban szenved. Aztán Ambrose is kilépett az ajtón, aki szemlátomást akkor zuhanyozhatott, legalábbis a nedves, hátrafésült haja erre engedett következtetni. Szerencsére Paul Kimball és Grant Nielson lépdelt a két oldalán. Paulie kedves fiú, aki mindig rendesen viselkedett Fernnel, Granttel pedig több közös órájuk is van, és a srác nagyobb stréber az átlagnál. Nem fog nagy feneket keríteni annak, hogy Fern beszélni akar
Ambrose-zal. Ambrose mozdulatlanná dermedt, amikor meglátta a lányt. Arcáról lefagyott a mosoly, a szája vékony, komor csíkká préselődött. Vele együtt a barátai is megtorpantak, és zavartan forgatták a fejüket. Valószínűleg fel sem merült bennük, hogy Ambrose Fern miatt állt meg. – Ambrose? Tudunk beszélni egy percet? – kérdezte, és még a szokásosnál is félszegebbnek hallotta a saját hangját. Remélte, hogy a fiú hallotta, mit mondott, és nem kell elismételnie. A srác alig láthatóan előrebökött az állával – a barátai vették az üzenetet. Alaposan végigmérték Frent, majd megindultak a kijárat felé. – Akkor mi lépünk – mondta Paulie. – Találkozunk holnap. Ambrose odaintett a barátainak, de közben a falat bámulta Fern feje fölött. Olyan benyomást keltett, mint aki szeretne valahol másol lenni. A lány közben azt kívánta, bárcsak egy héttel később került volna sor erre a találkozásra – hétfőn ugyanis leveszik a fogszabályzóját, amit három hosszú éven keresztül hordott. Ezenkívül, ha tudta volna, hogy ez lesz, megpróbált volna csinálni valamit a hajával. És betette volna a kontaktlencséjét. Ehelyett most itt állt, a szénakazal hajával, a vastag szemüvegével, abban a pulóverben, amit évek óta hordott – és nem azért, mert annyira jól állt neki, hanem mert kényelmes volt. Egy vastag, világoskék gyapjúpulóverről van szó, ami sem az arcához, sem sovány alakjához nem passzolt. Mindez aközben futott át az agyán, hogy vett egy nagy levegőt, és előrenyújtotta a kezét, amiben a boríték volt. – Tessék. Az összes levél, amit Ritának küldtél. Ott vannak, benne. Ambrose kinyújtotta a kezét, és elvette a borítékot. Harag villant a szemében, és a tekintetével szinte nekiszegezte Fernt a falhoz. – Jól szórakoztatok?
– Nem – válaszolta, és olyan gyermetegen csengett a hangja, hogy maga is meglepődött. A vékony cérnahang jól illett az apró termetéhez és a leszegett fejéhez. – Miért csináltátok? – Csak úgy eszembe jutott. Segíteni akartam Ritának. Bírt téged. Aztán eldurvult a dolog, azt hiszem. Én… tényleg sajnálom. – És ez igaz is volt. Fern rettenetesen sajnálta. Mármint azt, hogy vége lett. Hogy soha többé nem láthatja a fiú kézírását, nem olvashatja a gondolatait, nem kerülhet hozzá közelebb minden egyes sorral. – Igazából tökmindegy – felelte Ambrose. Fern és Rita megbántották és kínos helyzetbe hozták. És a lánynak most majd megszakadt a szíve. Nem akarta megbántani Ambrose-t. Nem akarta kínos helyzetbe hozni. A fiú szó nélkül elindult kifelé. – Tetszettek? – szakadt ki Fernből a kérdés. Ambrose megfordult, és úgy nézett végig a másikon, mint aki nem akar hinni a fülének. – Úgy értem, amíg rá nem jöttél, hogy én írtam őket. Tetszettek? – Ambrose már úgyis lenézi, tehát nincs vesztenivalója. És különben is, tudnia kellett. A fiú elképedve csóválta meg a fejét. Valószínűleg nem értette, hogy veszi Fern a bátorságot ahhoz, hogy ezt megkérdezze. Egyik kezével beletúrt a hajába, majd feszengve áthelyezte a súlypontját az egyik csípőjéről a másikra. – Nekem tetszettek a leveleid – mondta gyorsan Fern, akiben mintha átszakadt volna valami gát. – Tudom, hogy nem nekem szántad őket. De akkor is tetszettek. Vicces vagy. És okos. És megnevettettél. Egyszer még meg is ríkattál. Kár, hogy nem nekem írtad őket. De azért kíváncsi vagyok, neked is tetszetteke az én leveleim. Mintha ellazultak volna az izmok a fiú szeme körül, mintha a feszült, zavart kifejezés, ami attól a pillanattól kezdve ült az
arcán, hogy megpillantotta Frent a folyosón, kezdett volna eltűnni. – Mit számít? – kérdezte halkan. A lány nem tudta, mit válaszoljon erre. Igenis számított. Mert akár tudta, akár nem, ki írta azokat a leveleket, ha tetszettek Ambrose-nak, az azt jelenti, hogy ő is bejött neki. Legalábbis bizonyos értelemben. Vagy nem? – Azt… hogy én írtam őket. És komolyan is gondoltam. – Tessék, kimondta. Fern szavai megtöltötték a néptelen folyosót, úgy pattantak vissza az üres öltözőszekrényekről és a linóleumpadlóról, mint ezernyi apró gumilabda. Lehetetlen volt visszacsinálni a dolgot. Fernt elfogta a szédülés. Meztelennek érezte magát, úgy érezte, teljesen ki van szolgáltatva a fiúnak, akibe fülig szerelmes. Ambrose legalább olyan döbbent arcot vágott, mint ő. – Ambrose! Brosey! Haver, hát te még itt vagy? – Beans bukkant elő a sarkon, olyan lendülettel, mintha éppen akkor ért volna oda. Fern azonban egyből tudta, hogy a fiú az egész beszélgetést hallotta. Látta a vigyorából. Biztos valami hősnek képzelte magát, aki megmentette a barátját attól, hogy egy csúnya lány elhívja táncolni. – Ó, helló, Fern! – fordult felé tettetett meglepetéssel. Fern meglepődött, hogy a fiú tudja a nevét. – Figyelj, Brose, nem indul a kocsim, be tudnád bikázni? – Ja, persze – bólintott Ambrose, mire a haverja elkapta az ingujját, és húzni kezdte a kijárat felé. Fernnek lángolt az arca a szégyentől. Lehet, hogy nem volt szép, de az biztos, hogy hülye sem. Ambrose egy darabig hagyta, hogy Beans maga után vonszolja, de aztán megállt, sarkon fordult, és visszament Fernhez. Amikor odaért hozzá, a kezébe nyomta a borítékot. Beans is megállt, és kíváncsian nézte, mi történik. – Tessék. Ez a tiéd… csak ne mutasd meg őket senkinek. Oké? – mondta, aztán egy pillanatra elmosolyodott, pontosabban
szégyenlősen meggörbült a szája. Utána megfordult, és nyomában Beansszel kiviharzott az épületből. Fern pedig állt a folyosón, kezében a lezárt borítékkal, és azon gondolkodott, mi volt ez az egész. – Húzzál hajhálót, fiam! – figyelmeztette Elliott Young türelmesen Ambrose-t, miután az ledobta a felszerelését a cukrászda hátsó bejárata elé, és elindult a mosogató felé, hogy megmossa a kezét. Ambrose összefogta hátul a haját, és tett bele egy hajgumit, hogy kisebb eséllyel hulljon bele a torta- vagy süteménytésztába. A haja még mindig nedves volt az edzés utáni zuhanyzástól. Ráhúzott egy hálót a copfba fogott fekete hajára, majd felkapott egy kötényt, és megkötötte magán úgy, ahogy Elliott réges-régen megtanította. – Mit csináljak, apa? – Kezdd a kiflikkel! A tészta már megkelt. Nekem még fel kell díszítenem ezt a tortát. Azt mondtam Daphne Nielsonnak, hogy fél hétre jöhet érte, és már hat óra van. – Grant beszélt valami tortáról az edzésen. Azt mondta, szerinte elég közel van már a versenysúlyához ahhoz, hogy betolhasson egy szeletet. A torta Grant öccsének, Charlie-nak készült a születésnapjára. Háromszintes volt, a tetején a rajzfilmhős Herkules képével. Aranyos, vidám torta volt, elég színes és kaotikus ahhoz, hogy lenyűgözzön egy hatéves kisfiút. Elliott Young mindig nagyon figyelt a részletekre. A kész torták mindig jobban néztek ki, mint a cukrászda előtti állványra kiállított nagy füzetben lévő képek. A gyerekek imádták lapozgatni a laminált lapokat, és izgatottan mutogatták a szüleiknek, hogy melyik tortát kérik a következő szülinapjukra. Néhányszor Ambrose is megpróbálkozott a díszítéssel, de túl
nagy volt a keze, az eszközök pedig túl kicsik, és bármennyire is türelmes tanár Elliott, Ambrose arra jutott, hogy egyszerűen nincs érzéke a dologhoz. Egyszerűbb mintákat ő is meg tudott csinálni, de sokkal jobban ment neki a sütés. Az ereje és a testalkata alkalmasabbá tette a nehezebb fizikai munkára, mint a finom mozdulatokra. Látható hozzáértéssel esett neki a tésztának, gondolkodás nélkül és figyelemre méltó gyorsasággal dagasztotta, nyújtotta és formázta tökéletes kiflikké a ragacsos anyagot. A nagyobb pékségekben ugyanezt gépek csinálták, de Ambrose szeretett a tésztával dolgozni, szerette a munka ritmusát, nézni, ahogy a hatalmas sütőlapok megtelnek a kézzel készített péksüteménnyel. Az elsőként kisült kiflik illatától viszont elfacsarodott a szíve. Meg volt győződve róla, hogy nincs a világon nagyobb szívás, mint versenyszezonban pékségben dolgozni. – Kész – mondta Elliott, majd hátralépett, és rápillantott az órára. – Jól néz ki – mondta a fia, miközben a torta tetején feszítő mitológiai hős dagadó izmait nézte. – Mondjuk, az igazi Herkules oroszlánbőrt viselt. – Tényleg? – nevetett fel az apja. – Honnan tudod? – Bailey Sheen mondta egyszer – vonta meg a vállát Ambrose. – Valamiért régen érdekelte őt Herkules. Bailey egy könyvet tartott az ölében. Ambrose átlesett a válla fölött, és látta, hogy a könyvben lévő képeken egy meztelen harcos küzd mitológiai szörnyetegeknek kinéző lényekkel. A képek között voltak olyanok, amiket nyugodtan be lehetett volna keretezni, és kirakni a birkózóteremben. Az egyiken a harcos mintha egy oroszlánnal, a másikon pedig mintha egy hatalmas vadkannal verekedett volna. Sheen valószínűleg ezért olvasta a könyvet: Ambrose senkit nem ismert, aki többet tudott volna a birkózásról,
mint Bailey Sheen. Leült a srác széke mellé a birkózószőnyegre, és elkezdte befűzni a cipőjét. – Mit olvasol, Sheen? Bailey meglepetten nézett fel a könyvből. Annyira belefeledkezett, hogy egészen mostanáig észre sem vette Ambrose-t. Néhány másodpercig csak némán bámulta a hosszú haját és a pólóját, ami kifordítva volt rajta. A tizennégy éves fiúkról mindenki tudja, hogy teljesen hidegen hagyja őket, hogy néz ki a hajuk vagy a ruháik, de Bailey-t így biztosan nem engedte volna ki az anyukája az utcára. Aztán eszébe jutott, hogy Lily Young már nem lakik a fiával, majd az is, hogy egész nyáron nem látta Ambrose-t. A birkózótáborra viszont, ahogy minden évben, idén is előkerült. – Egy Herkulesről szóló könyvet – válaszolta végül Bailey. – Őróla már hallottam. – Ambrose végzett a cipőjével, és miközben a másik fiú lapozott, felállt. – A görög isten, Zeusz fia – mondta Bailey. – Az anyukája viszont halandó ember. Herkules hihetetlenül erős volt. Egy csomószor elküldték, hogy öljön meg mindenféle szörnyeket. Ő győzte le a krétai bikát. Megölt egy oroszlánt, aminek a bundáján nem tudtak sebet ejteni a halandók fegyverei. Végzett egy kilencfejű hidrával, emberevő lovakat fogott be, és olyan húsevő madarakat ölt halomra, amiknek rézből volt a csőrük és a tolluk, és mérgezőt szartak. Ambrose nevetve felhorkantott, Bailey-nek pedig széles vigyorra húzódott a szája. – Ez van a könyvben, haver! Herkules hihetetlen figura volt! Félig isten, félig ember, száz százalékig hős. A kedvenc fegyvere egy hatalmas dorong volt, és folyton magán viselte az oroszlán bőrét, azét, amelyiket a legelső küldetése során ölt meg. – Bailey hunyorogva fürkészte Ambrose arcát. – Most, hogy megnőtt a hajad, egészen úgy nézel ki, mint ő. Szerintem növesztened kéne
még. Lehet, hogy a hosszú hajtól még erősebb lennél. Ráadásul gonosznak is nézel ki tőle. Az ellenfeleid már attól összepisilnék magukat, hogy meglátnak. Ambrose beletúrt a hajába, amit az előző tavasz óta nem vágatott le. Amióta az anyukája elment, egy csomó olyan dolgot nélkülöznie kellett, amit azelőtt természetesnek vett. A haja volt a legkisebb problémája. – Eléggé képben vagy, Sheen. – Hát, ja. Ha az olvasáson kívül nagyjából semmi mást nem tudsz csinálni, akkor előbb-utóbb megtanulsz pár dolgot. Én meg szeretek olyan fickókról olvasni, akik értenek a birkózáshoz. Nézd ezt a képet! – Bailey a könyvre bökött. – Herkules első feladata. Nem olyan, mintha a pörgetést gyakorolná az oroszlánnal? Ambrose bólintott, de valójában egy másik kép kötötte le a figyelmét. Azon is egy szobor látszott, ám ez csak a hős fejét és mellkasát ábrázolta. Herkules komoly, szinte szomorú arcot vágott, az egyik kezével pedig megfogta a szívét, mintha fájna. – Ez a kép mit ábrázol? Bailey elgondolkodva vizsgálgatta a képet. – Az a szobor címe, hogy Egy hős arca – olvasta el a képaláírást, majd Ambrose-ra pillantott. – Valószínűleg a legendák élete sem csak móka és kacagás. – „Az összes antik hős közül Herkules volt a leghíresebb és a legnépszerűbb – olvasta Ambrose Bailey válla fölött. – Azt azonban kevesen tudják, hogy a tizenkét feladatot, melyeknek hírnevét köszönheti, vezeklésként végezte el. Héra istennő tébolyt bocsátott rá, aminek következtében megölte a feleségét és a gyermekeit. A gyásztól és bűntudattól sújtott Herkules próbálta megtalálni a módját, amivel legalább részben jóváteheti a rémtetteit, és könnyíthet a lelkiismeretén.” – Ez hülyeség! – horkantotta Bailey. – Ha én csinálnék egy szobrot, aminek az a címe, hogy Egy hős arca, nem csinálnám a hőst szomorúra. Inkább ilyen fejet csinálnék neki. – A fiú
kivillantotta a fogsorát és kidüllesztette a szemét. Próbált gonoszan nézni Ambrose-ra, de világosbarna, hullámos hajkoronájával, kék szemével és pirospozsgás orcájával ez nem igazán sikerült. Ambrose felnevetett, majd intett Bailey-nek, és odaszaladt a többi birkózóhoz, akik már nyújtottak a szőnyegen. A gyászoló Herkules bronzba öntött arcát azonban nem tudta kiverni a fejéből. – Hát, arra már nincs idő, hogy megcsináljam fondantból az oroszlánbőrt, de szerintem azért így is átviszi a lécet – mosolyodott el Elliott. – Van még egy torta, amit be kell fejeznem, aztán indulhatunk. Haza kell menned. Nem akarom, hogy túlságosan kifáradj. – Te vagy az, akinek ma éjjel még vissza kell jönnie – mondta Ambrose kedvesen. Elliott Young úgy próbálta beosztani a munkaidejét, hogy esténként otthon lehessen, ez azonban azzal járt, hogy hajnali kettő körül újra a pékségben kellett lennie. Reggel hétkor indulhatott haza, amikor is megérkezett Mrs. Luebke, hogy felváltsa, majd délután háromkor újra munkába állt, és este hétig vagy nyolcig dolgozott. Ambrose általában bejött segíteni edzés után, hogy kicsit gyorsabban tudjon végezni. – Ja. De én közben nem tanulok keményen, és nem járok napi kétszer birkózni. Még arra a csinos barátnődre sincs időd. – A csinos barátnőnek annyi – motyogta Ambrose. – Ó, tényleg? – A férfi megpróbálta szomorúság vagy csalódottság jeleit felfedezni a fia arcán, de hiába. – Mi történt? Ambrose megvonta a vállát. – Mondjuk úgy, hogy nem az az ember volt, akinek hittem. – Ó! – sóhajtott újra Elliott. – Sajnálom, Brosey. – Szép vagy okos? – kérdezte hosszú hallgatás után Ambrose, anélkül hogy egy pillanatra is kiesett volna a kiflikészítés ritmusából.
– Okos – vágta rá Elliott. – Ja, gondolom. Ezért is választottad anyát, ugye? Mert olyan csúnya volt. Egy pillanatra mélységes szomorúság futott át Elliott Young arcán, és a fia azonnal meg is bánta a dolgot. – Sajnálom, apa. Nem úgy értettem. Elliott biccentett, és megpróbált mosolyogni, de Ambrose látta, hogy megbántódott. Úgy tűnt, ez nem az ő napja. Először Fern Taylor, most meg az apja. Lehet, hogy neki is el kellene kezdenie vezekelni, mint Herkules tette. Egyszerre eszébe jutott a szomorú hős arca. Évek óta nem gondolt arra a napra, Bailey szavai mégis úgy visszhangoztak a fejében, mintha csak tegnap történt volna az egész. „Valószínűleg a legendák élete sem csak móka és kacagás.” – Apa? – Igen, Brosey? – Boldogulsz majd, ha elmegyek? – Mármint egyetemre? Persze. Mrs. Luebke segíteni fog, és Paul Kimball anyukája, Jamie is bejött ma, és beadta a jelentkezését a részmunkaidős állásra. Szerintem fel fogom venni. Persze úgy kevesebb pénzünk marad majd, de ha kapsz birkózóösztöndíjat, meg egy kicsit összébb húzzuk a nadrágszíjat, akkor szerintem ki fogunk jönni. Ambrose erre nem mondott semmit. Elliott nem tudta, hogy amikor azt mondta, „elmegy”, nem az egyetemre gondolt. Egyszerűen csak arra gondolt, hogy elmegy.
5.
Megszelídíteni egy oroszlánt „Meglesz a negyedik! Hajrá, Ambrose!” – harsogták a transzparensek a városháza előtt, a Fő utca és a városközpont sarkán felállított sátron. Nem az állt rajtuk, hogy „Hajrá, birkózók!”, vagy „Hajrá, Lakers!” Nem: „Hajrá, Ambrose!” Jesse azonnal kiszúrta a feliratokat, és egyáltalán nem tetszett neki a dolog, a buszon ülő többi fiút viszont szemlátomást nem zavarta. Ambrose közéjük tartozott. Ő volt a csapat kapitánya. Biztosak voltak benne, hogy bejuttatja a csapatot az állami bajnokságba, és csak ez számított. Ambrose-nak viszont ugyanúgy nem tetszettek a transzparensek, mint Jesse-nek, de megpróbált nem foglalkozni a dologgal. Éppen Hershey-be tartottak, az állami bajnokságra, és Ambrose alig várta, hogy vége legyen. Abban bízott, hogy utána fellélegezhet, gondolkodhat egy kicsit, és lesz némi – csak egy kicsi – nyugalma. Ha a birkózás csak arról szólna, ami a szőnyegen és a birkózóteremben történik, akkor a fiú nagyon szeretett volna birkózni. Így is imádta persze: a technikai részét, a sport történetét, a tudatot, hogy rajta is múlik a meccsek kimenetele, és az érzést, amikor sikerült hibátlanul a padlóra vinnie az ellenfelét. Nem szerette viszont a sikoltozó rajongókat, a díjátadó ünnepségeket, és azt, hogy az emberek úgy beszéltek róla, mintha valami gép lenne. Szinte nem volt olyan pontja az országnak, ahová Elliott Young még ne vitte volna el Ambrose-t birkózni. A fiú nyolcadik születésnapja óta az apja minden centjét arra fordította, hogy
bajnokot csináljon a srácból, és nem azért, mert mindenáron egy birkózóbajnok fiút akart magának, hanem mert az Ambrose-hoz hasonló tehetségek megérdemlik a támogatást. És ő ezt a részét is szerette a dolognak – szeretett az apukájával lenni, szeretett egy lenni a több száz kiváló birkózó közül, szeretett küzdeni a dobogó legfelső helyéért. Az utóbbi néhány évben viszont elkezdtek országos szinten is odafigyelni Ambrose-ra, és Hannah Lake vezetése is rájött, hogy egy igazi sztár lakik a városban. Onnantól kezdve aztán már nem volt olyan szórakoztató az egész. Ambrose kiszeretett a birkózásból. Újra eszébe jutott a toborzótiszt, aki a múlt hónapban járt az iskolában. A látogatás mély nyomott hagyott Ambrose-ban, nem telt el úgy nap, hogy ne gondolt volna rá. Mint mindenki az országban, ő is azt akarta, hogy valaki megfizessen annak a háromezer embernek a haláláért, akik a szeptember 11-i támadásban veszítették életüket. Azt akarta, hogy valaki szolgáltasson igazságot azoknak a gyerekeknek, akik elveszítették az anyukájukat vagy az apukájukat. Tisztán emlékezett, milyen érzés volt, amikor nem tudta, hogy életben van-e a mamája. A 93-as számú járat Hannah Lake-től mindössze egyórányi autóútra zuhant le, ami kézzelfogható közelségbe hozta a támadás tragédiáját. Az amerikaiak már ott állomásoztak Afganisztánban, de voltak, akik szerint hamarosan Irak is sorra kerül. Valakinek muszáj elmennie harcolni. Ki menjen, ha nem ő? Mi van, ha senki sem megy? Újra megtámadják az országot? Amikor eszébe jutottak ezek a dolgok, Ambrose általában megpróbálta valahogy elterelni a gondolatait. Most viszont rosszkedvű volt és ideges, a gyomra üresen korgott, a fejében pedig megállíthatatlanul kavarogtak a kérdések. Majd akkor ehet, ha vége a mérlegelésnek. Nem volt könnyű 89 kilóra fogynia, az utóbbi időben keményen diétázott. A természetes testsúlya, amit versenyszezonon kívül tartott, jó tíz
kilóval több. Mégis, érdemes volt leküzdenie magát az alacsonyabb súlycsoportba, és a diéta után szinte nem maradt más a csontjain, csak színtiszta izom. 197 centiméterével szokatlanul magasnak számított a birkózók között. A széles karfesztávolsága, a hosszú törzse és a hosszú lábai olyan előnyhöz juttatták, ami ellen az ellenfelei csak nyers erővel tudtak harcolni. Márpedig nyers erőből Ambrose-nak is kijutott – méghozzá jócskán. Ez volt az oka annak, hogy a fiút immáron három éve senki sem tudta legyőzni. Az anyukája eredetileg azt szerette volna, hogy a már kisgyerekként is feltűnően magas Ambrose-ból focista legyen. De aztán a fiú hétéves korában látta a tévében a barcelonai olimpia közvetítését, és a foci egyszeriben visszaszorult a második helyre. 1992 augusztusa volt, és John Smith a második olimpiai aranyát szerezte meg azzal, hogy a döntőben legyőzött egy iráni birkózót. A győzelem feletti örömében Elliott Young táncra perdült a szobában. Az igen alacsony termetű férfi számára a birkózószőnyeg azon kevés helyek egyike volt, ahol nem jelentett hátrányt a testmagassága. Ez az a sport, ahol nem igazán számít, ki milyen magas, és bár sosem lett komoly versenyző, Elliott szeretett birkózni, és ezt a szeretetet a fiának is továbbadta. John Smith győzelmének estéjén Elliott az otthoni birkózószőnyegén megmutatta Ambrose-nak az alapfogásokat, és megígérte neki, hogy a következő héten jelentkeznek Sheen edző birkózótáborába. A busz keresztülhajtott egy méretes kátyún, majd felkapaszkodott az autópályára, és maga mögött hagyta Hannah Lake-et. Ez az utolsó bajnokság, ha ennek vége, vége lesz az egésznek. Csakhogy az igazi őrület azután kezdődik majd: el kell döntenie, melyik egyetem színeiben birkózzon, mit tanuljon, és hogy akarja-e vállalni az ezzel járó óriási nyomást. Most csak fáradtságot érzett. Arra gondolt, milyen lenne elveszíteni a meccset. Vajon eltűnnének a problémái, ha kikapna?
Eltökélten megrázta a fejét, amit Beans pont észrevett. A fiú zavartan felvonta a szemöldökét, mert azt hitte, Ambrose mondani akar valamit, de az, tudomást sem véve róla, kinézett a busz ablakán. Nem fog kikapni. Az ki van zárva. Nem hagyja, hogy ez megtörténjen. Valahányszor elfogta a kísértés, hogy hagyja a fenébe az egészet, megszólalt a bíró sípja, ő pedig elkezdett küzdeni, és a lelke mélyén lobogó versenyszellem nem engedte, hogy anélkül sétáljon le a birkózószőnyegről, hogy mindent beleadott volna. Ennyivel tartozott a birkózásnak. Az édesapjának, az edzőjének, a csapatának, a városnak. Tudta és érezte. Mégis… szeretett volna valahogy kiszállni ebből az egészből… legalább egy kis időre.
– Üdvözlök mindenkit Hershey-ben, Pennsylvania és talán az egész világ legimádnivalóbb városában. Örülök, hogy ennyien eljöttek ide, a Giants Centerbe, hogy élőben láthassák a 2002. évi középiskolás birkózóbajnokság első versenynapját – visszhangzott a kommentátor hangja a hatalmas sportcsarnokban, ami dugig volt szülőkkel, versenyzőkkel, valamint azok barátaival és rajongóival. Mindenki az iskolája színeit viselte, nagy transzparensekkel és még nagyobb reményekkel érkeztek. Bailey és Fern első osztályú helyet találtak maguknak: a földszinten ültek, alig néhány méterre a faltól falig húzódó tatamiktól. Bailey szerint néha megvannak az előnyei annak, ha az ember kénytelen kerekes székben élni. Persze az is segített, hogy az edző fia volt, ráadásul ő vezette a statisztikát, így közelről kellett figyelnie az összecsapásokat. Fernnek az volt a dolga, hogy segítsen a fiúnak írni a pontokat, gondoskodjon arról, hogy legyen mit ennie, és szóljon az edzőnek, ha ki kell mennie a mosdóba, vagy ha valami olyasmire van szüksége,
amiben ő nem tud segíteni. Azt, hogy mikor tartanak majd mosdószüneteket, a verseny előtti napon meg szokták tervezni. Néha Angie-nek jutott a segítői szerep, néha Bailey valamelyik nővérének, de legtöbbször Fern ült ott a fiú mellett. Amíg a mosdóban voltak, Bailey tájékoztatta az apukáját a verseny állásáról, és arról, hogy ki hány ponttal nyerte meg az egyéni meccseket, az apukája pedig segített neki abban, amit egyedül nem tudott megcsinálni. Segítőinek és Sheen edző erejének köszönhetően – aki, ha kellett, székestül meg tudta emelni a fiát – Bailey soha, egyetlen versenyt sem hagyott ki. A birkózóközösségben Sheen némi hírnevet és nem kis elismerést vívott ki magának azzal, ahogy sikerült összeegyeztetnie a csapata és a fia iránti kötelességeit. Mindig azt mondta, hogy kettejük közül ő az, aki jobban járt az egésszel – a fiúnak nagyon jó érzéke volt a statisztikához, és sikerült hamar nélkülözhetetlenné tennie magát. Bailey Ambrose Young összes versenyén ott volt, és az összes meccsét végignézte. Mindenki másnál jobban szerette nézni, ahogy birkózik, és most is hangos üdvrivalgásban tört ki, amikor a fiú először a szőnyegre lépett. Bailey általában semmi esélyt nem adott Ambrose ellenfeleinek. Szerinte a srác minden szempontból jobb volt mindenkinél, csakhogy az első meccsek mindig különösen stresszesek, és mindenki alig várta, hogy túl legyen rajtuk. Ambrose az első meccsén egy altoonai sráccal került össze, aki sokkal erősebb volt, mint azt a statisztikái alapján várta az ember. A harmadik helyet szerezte meg a kerületében, és éppen hogy sikerült kijutnia az állami bajnokságra. Végzős volt, éhes, és mint mindenki, ő is szerette volna letaszítani a bajnokot a trónról. További aggodalomra adott okot, hogy Ambrose kissé furcsán viselkedett. Fáradtnak és szórakozottnak tűnt, Baileynek még az is megfordult a fejében, hogy talán nincs jól. Abban a pillanatban, ahogy elkezdődött a meccs, a
csarnokban ülő nézők több mint a fele a bal oldali szőnyeget kezdte bámulni, annak ellenére, hogy Ambrose-ékén kívül majdnem egy tucat mérkőzés zajlott egymással egy időben. Ambrose szokás szerint offenzívan kezdett, többet támadott és mozgott, mint az ellenfele, és folyamatosan tartotta a testkontaktust, mégsem ment neki a dolog. A támadásokat túl messziről indította, és nem úgy fejezte be őket, hogy pontot kaphasson értük. A nagydarab altoonai gyerek kezdte nyeregben érezni magát, ahogy letelt az első két perc, de az állás még mindig 0–0 volt. Két percig tartani a döntetlent Ambrose-zal szemben olyasmi volt, amire bármelyik középiskolás birkózó büszke lett volna. Mindenki, aki őket nézte, pontosan tudta, hogy a bajnoknak már régen felül kellett volna kerekednie a fiún, de ez valamiért nem sikerült. Megszólalt a síp, és kezdetét vette a második menet, ami nagyjából ugyanúgy alakult, mint az első, csak egy kicsit még meglepőbben. Bár Ambrose próbálta magához ragadni a kezdeményezést, próbálkozásai lagymatagok voltak, és amikor az ellenfele a lenti helyzetet választotta, majd sikerült onnan kiszabadítania magát, az állás az „altoonai oroszlán” javára billent. Bailey dühös kiabálásba és zsörtölődésbe kezdett a pálya szélén, és amikor a második menet végén még mindig 0–1 volt az állás, elhatározta, hogy valahogy felhívja magára Ambrose figyelmét. – Herkules! Herkules! Herkules! – kezdte kiabálni, majd odafordult Fernhez. – Gyerünk, segíts! Fern nem az a fajta lány volt, aki teli torokból kiabálja végig a meccseket, de ő is érezte, hogy valami nem stimmel Ambrosezal. Nem akarta, hogy így veszítsen, így aztán ő is elkezdett kiabálni. Néhányan a fiú rajongói közül elég közel ültek ahhoz, hogy hallják a kántálást, és ők is becsatlakoztak. – Herkules! Herkules! Herkules! – harsogták, és látták, hogy Hannah Lake birkózó-félistenét mindjárt letaszítják a trónjáról.
Ambrose Young vesztésre állt. Még húsz másodperc volt hátra a meccsből, amikor a bíró leállította a küzdelmet, mert a 89 kilós altoonai oroszlánnak meg kellett igazítania a kezén a bandázst. Mivel ez már a második leállás volt, Ambrose választhatott, hogy milyen helyzetből – állásból, parterből vagy semleges pozícióból – indulva szeretné befejezni a meccset. Bailey ekkorra már odagurult a tatami széléhez, a Hannah Lake edzői számára fenntartott két szék mellé. Senki sem állította meg. A kerekes szék egyik előnye, hogy az emberre nehezebben szólnak rá. – Herkules! – kiáltotta, mire Ambrose megrázta a fejét, mint aki nem hisz a fülének. Éppen az edzőivel beszélt, akik kétségbeesetten hadarták az instrukcióikat, de ő nem fogta fel, mit mondanak. Amikor Bailey megszólalt, a trénerek elhallgattak, és egyszerre három frusztrált szempár meredt a fiúra. – Mi az, Sheen? – kérdezte tompán Ambrose. Húsz másodperc múlva elveszíti a meccset, és ezzel az esélyt, hogy megszerezze sorozatban a negyedik bajnoki címét. És úgy tűnt, mintha képtelen lenne kiszakadni a letargiából, és visszazökkenni a valóságba. – Emlékszel Herkulesre? – kiáltotta Bailey, de a mondat inkább hangzott kijelentésnek, mint kérdésnek. Ambrose úgy nézett Bailey-re, mint aki nem akar hinni a fülének. – Emlékszel a történetre az oroszlánról? – kérdezte Bailey türelmetlenül. – Nem… – Ambrose megigazította a fejvédőjét, majd az ellenfelére pillantott, aki szintén az edzőivel tanácskozott, miközben komótos mozdulatokkal tekerte a bandázst a kezére, és próbálta nem mutatni, hogy majd kiugrik a bőréből örömében.
– Ez a srác is egy oroszlán. Egy altoonai hegyi oroszlán. Herkules nyilai nem tettek kárt az oroszlánban. Ugyanígy, a te támadásaid sem tesznek kárt ő benne. – Kösz, haver – mormolta Ambrose, majd megfordult, és elindult a szőnyeg közepe felé. – Tudod, hogyan győzte le Herkules az oroszlánt? – kiáltotta utána Bailey. – Nem, fogalmam sincs – vetette oda a válla fölött. – Erősebb volt nála. Ráfeküdt a hátára, és a szart is kipréselte belőle! Ambrose visszanézett Bailey-re, és valami átfutott az arcán. Amikor a bíró megkérdezte a fiút, melyik pozícióból szeretné folytatni a meccset, ő az állót választotta. Erre az összes Hannah Lake-i szurkoló felnyögött, Elliott Young elkáromkodta magát, a srác edzői pedig egyszerűen nem akartak hinni a fülüknek. Olyan volt, mintha Ambrose szándékosan el akarná veszíteni a meccset. Az ember egyszerűen nem választja az álló pozíciót, amikor az ellenfél vezet, és már csak húsz másodperc van hátra a meccsből. Az altoonainak mindössze annyi volt a dolga, hogy ne hagyja, hogy Ambrose megfordítsa, és máris megnyerte a versenyt. Sőt, ha sikerül kiszabadulnia ellenfele szorításából, kap még egy pontot. Felharsant a bíró sípja, és olyan volt, mintha valaki lassított felvételre kapcsolt volna. Még Ambrose mozdulatai is lassúak és pontosak voltak. A másik birkózó elszántan küzdött, próbálta lelökni magáról Ambrose-t, de az ő szorítása olyan erős volt, hogy a fiú egy pillanatra elfeledkezett arról, hogy már csak húsz másodpercig kell kibírnia. Sőt, a meccsre sem tudott gondolni, amit neki kell megnyernie, és a dicsőségre, ami a győzelem után vár majd rá. Teleszívta a tüdejét levegővel, miközben Ambrose nekiszorította az arcát a szőnyeghez, majd kirántotta alóla a bal karját. A szorítás még erősebb lett, és az altoonainak már az is eszébe jutott, hogy rácsap a jobb kezével a szőnyegre, és ezzel
feladja a meccset. Közben Ambrose egészen a jobb hónaljáig feszítette a bal karját, ő pedig kitolta mindkét lábát, hátha sikerül találnia egy stabil pontot, ahol megtámaszkodhat. Pontosan tudta, mi történik. És azt is, hogy igazából semmit sem tehet ellene. Ambrose lassú és pontosan kiszámított mozdulatokkal az ellenfele köré kulcsolta a karját, majd anélkül, hogy egyetlen pillanatra is enyhített volna a szorításon, a hátára fordította az oroszlánt. Olyan erővel tartotta a fiút, hogy láthatóan remegtek a karjai. És aztán a bíró számolni kezdett, egy, kettő, három, négy, öt. Megvan a három pont. Ambrose Herkulesre és az ő aranyszínű oroszlánjára gondolt, és még erősebben szorította az altoonai fiút. Még két másodperc volt hátra a meccsből, amikor a bíró rácsapott a szőnyegre. Sikerült a tus. Ambrose két vállra fektette az ellenfelét. A közönség őrjöngeni kezdett, és a Hannah Lake-iek azt bizonygatták egymásnak, hogy ők mindvégig hittek Ambrose győzelmében. Mike Sheen a fiára pillantott, és elvigyorodott, Elliott Young a könnyeivel küszködött, Ambrose pedig felsegítette az ellenfelét a szőnyegről. Nem kezdett el üvöltözni örömében, és nem vetette bele magát az edzői karjába, de amikor Bailey-re nézett, megkönnyebbülés látszott az arcán, és alig láthatóan elmosolyodott. Az első győzelem híre futótűzként terjedt, és a következő meccsek során a régi és új rajongókból álló közönség egyre hangosabban buzdította Ambrose-t Herkules nevének kántálásával. Ambrose megállíthatatlanul menetelt a győzelem felé, mintha az első meccs alatt belenézett volna a szakadékba, és úgy döntött volna, inkább nem ugrik bele. Amikor aztán eljött a döntő ideje, ami egyben Ambrose egyedülálló középiskolás birkózó-pályafutásának utolsó meccse is volt, a fiú úgy lépett szőnyegre, hogy a sportcsarnok egy emberként üvöltötte Herkules nevét.
Miután fölényesen megnyerte ezt a mérkőzést is, és a bíró felemelte a jobb kezét, a kommentátorok vad találgatásokba kezdtek azzal kapcsolatban, hogy vajon mi vár a hihetetlenül tehetséges Ambrose Youngra, az immár négyszeres bajnok pedig keresett magának egy csendes sarkot, letűrte a derekára a mezét, felvette az iskolai birkózócsapat királykék pólóját, és a fejére borította a törölközőjét. Itt találtak rá a barátai, miután átadták az érmeket, és vége volt az egésznek.
6.
Világot látni Egy hatalmas kráter a semmi közepén, ennyi maradt utána. A roncsokat már régen eltakarították. A helyiek azt mondták, hat kilométerre a becsapódás helyétől is találtak megperzselődött papírlapokat, ruhákat, bőröndöket, megcsavarodott fémlemezeket és ülésdarabokat. Volt, aki szerint a fák tetején és egy közeli tó alján is voltak roncsok. Az egyik farmer a géptörzs egyik darabját találta meg a szántóföldjén. Mostanra viszont eltűntek a roncsdarabok. Mindent eltakarítottak. Eltűntek a riporterek, a helyszínelők, a sárga rendőrségi szalag – minden eltűnt. Az öt fiú arra számított, nem lesz egyszerű megközelíteni a helyszínt, de senki sem volt ott, aki megakadályozta volna, hogy Grant régi tragacsa lekanyarodjon az országútról, és elinduljon oda, ahol a 93-as járat belecsapódott a pennsylvaniai anyaföldbe. A szörnyű esemény helyszínét egy tizenkét méter hosszú drótkerítés szegélyezte, melynek lyukaiból néhány plüssállat és hervadó virág kandikált ki. Hét hónap telt el a szeptemberi támadás óra, és az önkéntesek már elvitték a táblák, gyertyák, ajándékok és üzenetek nagy részét, mégis, olyan szomorúság áradt a helyből, hogy az öt tizennyolc éves önkéntelenül is elnémult, és komoran hallgatta a közeli fák ágai között fütyülő szelet. Március volt, és bár aznap egy kis időre már előbújt a nap a felhők mögül, Dél-Pennsylvaniába még nem köszöntött be a tavasz. A tél jeges ujjaival benyúlt a fiúk ruhája alá, és végigsimított fiatal bőrükön, ami a tragédia és a halál
közelségétől már amúgy is libabőrös volt. Álltak a kerítés előtt, belekapaszkodtak a drótba, és a lyukakon keresztül próbálták kivenni a kráter körvonalait, a helyet, ahol a gép negyven utasa az életét veszítette. Bár egyiküket sem ismerték személyesen, néhányuknak tudták a nevét, hallották a történetét, és most a gondolataikba merülve néztek maguk elé. – Semmit se látok – ismerte be Jesse hosszú hallgatás után. A barátnőjével, Marley-val lett volna randija, és bár mindig benne volt egy fiús estében, most hirtelen azt kívánta, bárcsak inkább otthon maradt volna. Fázott, és a smárolás Marley-val sokkal szórakoztatóbb alternatívának tűnt, mint állni egy kerítésnél, és bámulni egy sötét földdarabot, ahol egy csomó ember meghalt. – Pssz! – sziszegte Grant, aki tartott tőle, hogy rájuk találnak a rendőrök. Meg volt győződve róla, hogy hülye ötlet csak úgy levezetni Shanksville-be. Ebbéli meggyőződését a többiekkel is megosztotta, majd miután végére ért a kiselőadásának – szokás szerint –, úgy döntött, hogy inkább velük tart. – Lehet, hogy nem látni semmit… de… érzed ezt? – Paulie becsukta a szemét, és az égnek emelte az arcát, mintha hallana valamit, amit a többiek nem. Paulie volt a társaságból az érzékeny fiú, az örök álmodozó, de most senki sem állt neki vitatkozni vele. Tényleg belengte a néma mezőt valami természetfeletti erő, ami azonban nem volt félelmetes. Sőt, a hideg, sötét hely mintha valami furcsa békességet árasztott volna magából. – Kér valaki inni? Nekem muszáj innom. – Ezúttal Beans törte meg a csendet. Belenyúlt a kabátja zsebébe, és előhalászott egy laposüveget. – Ugye nem gond? – kérdezte, és ünnepélyesen a magasba emelte a flaskát. – Azt hittem, már nem iszol! – mondta rosszallóan Grant. – Vége a szezonnak, haver, úgyhogy hivatalosan is bejelentem, hogy újra iszom – mondta Beans vidáman, majd
alaposan meghúzta az üveget. Miután megtörölte a száját a kézfejével, odanyújtotta az italt Jesse-nek. Jesse örömmel bele is kortyolt, majd megborzongott, ahogy az erős alkohol végigégette a nyelőcsövét. Ambrose volt az egyetlen, aki nem mondott semmit. De ebben semmi furcsa nem volt. Ambrose ritkán szólalt meg, de amikor igen, mindenki odafigyelt rá. Valójában miatta voltak itt, a semmi közepén, ezen a szombati estén. Amióta náluk járt az a toborzótiszt, Ambrose semmi másra nem tudott gondolni. Az öt fiú az előadóterem utolsó sorában ülve hallgatta végig a tájékoztatót, és közben azon nevetgéltek, hogy az alapkiképzés tutira sétagalopp Sheen bá edzéseihez képest. Kivéve Ambrose-t. Ő nem nevetgélt és nem beszélt. Csak ült, figyelte a katonát, az egyenes tartását, az összekulcsolt kezeit, és hallgatta, mit mond. Mindnyájan végzősök voltak, már csak néhány hónap volt hátra az érettségiig. Két hete ért véget a birkózószezon, és máris érezték magukon a nyugtalanság első jeleit – nehéz volt elfogadniuk, hogy nincs több verseny, nincs több győzelem, nincs mire készülni, nincs miről ábrándozni. Ennyi volt, vége. Kivéve… kivéve Ambrose-nak, akit több egyetem is megkeresett, és akinek olyan jók voltak a tanulmányi és a sporteredményei, hogy a Pennsylvaniai Állami Egyetem, a Penn State teljes ösztöndíjat ajánlott neki. Ő volt az egyetlen, akinek volt hová mennie. Hamarosan minden megváltozik majd, és a kilátásaik sem izgalommal, sem várakozással nem töltötték el őket. Még Ambrose-t sem – sőt őt a legkevésbé. De akár úgy döntenek, hogy kilépnek az ismeretlenbe, akár nem, az ismeretlen így is, úgy is eljön, nekik pedig nem lesz más választásuk, mint hogy lelépjenek az előttük tátongó szakadékba, és az életük soha többé nem lesz olyan, mint addig volt. És ennek mindnyájan tökéletesen a tudatában voltak. – Mit keresünk itt, Brosey? – tette fel végül Jesse a mindenkit
érdeklő kérdést. Amint kiejtette ezeket a szavakat, négy szempár szegeződött Ambrose-ra. Erőteljes arca arról árulkodott, hogy tulajdonosa hajlamosabb a befelé fordulásra, mint az önfeledt tréfálkozásra. Olyan arc volt, amiért odavoltak a lányok, és amit titokban irigyeltek a fiúk. Ennek ellenére Ambrose Young jól kijött a többi sráccal, a barátai sehol nem érezték magukat annyira biztonságban, mint az ő társaságában, mintha csak attól, hogy a közelében vannak, átragadna rájuk valami az őt övező dicsfényből. És ez nem csak a testalkata, a férfias vonásai vagy a hajkoronája miatt volt így, mely utóbbit – a divattal és Sheen bá tiltakozásával dacolva – egészen a válláig megnövesztett. Ez azért volt így, mert Ambrose-ból sugárzott, nagyon ki van békülve az élettel, és őmellette elhitte az ember, hogy minden rendben lesz. És ebben volt valami mélységesen megnyugtató. – Jelentkeztem – mondta Ambrose, és volt valami végleges és megmásíthatatlan abban, ahogy kiejtette a szót. – Hová? Egyetemre? Tudjuk, Brosey, nem kell az orrunk alá dörgölni – mondta nevetve Grant, de szomorúság bujkált a hangjában. Hiába ő volt az egyik legjobb tanuló az osztályában, nem kapott ösztöndíjat. Jó birkózó volt, de nem elég jó, és a Penn State a birkózóiról volt híres. Nagyon jó birkózónak kellett lennie az embernek ahhoz, hogy megkapja az ösztöndíjat. Grant szüleinek nem volt elég pénzük, hogy fedezni tudják a fiúk tandíját, ennek ellenére a srác tudta, be fog jutni az egyetemre, csak meg kell dolgoznia érte… kitartó és kemény munkával. – Nem. Nem az egyetemre – sóhajtott fel Ambrose, mire Grant olyan arcot vágott, mint aki semmit nem ért. – Azt a rohadt életbe! – mondta suttogva Beans. Annak ellenére, hogy már félig részeg volt, neki vágott az legjobban az esze. – A toborzótiszt! Láttam, amikor beszéltél vele! Be akarsz állni katonának? Mindenkinek elakadt a lélegzete, és a négy fiú döbbenten
bámult Ambrose-ra. – Még Elliottnak sem mondtam el – mondta Ambrose. – De igen, elmegyek. És azt akartam megkérdezni, hogy nem akartok-e velem jönni. – Szóval erről van szó? Ezért hoztál ide minket? Hátha előjönnek belőlünk a hazafias érzelmek? – mondta Jesse. – Hát elmondom, hogy az nem elég, Brosey. Mégis hogy gondoltad, haver? Simán felrobbanhatsz, vagy leszakadhat a lábad! Akkor hogy fogsz birkózni? Akkor neked lőttek! Most viszont összejött minden! Felvettek a Penn State-re! De ha a Hawkeyesbe mennél inkább, azt is megteheted! Ők is boldogan felvesznek egy nagyfiút, aki úgy mozog, mint egy kisfiú. Egy 89 kilós birkózót, aki olyan fürge, mintha még mindig 68 kiló lenne. Mennyit nyomsz most fekve, Brose? Te vagy a legjobb, haver! Muszáj egyetemre menned! Jesse-nek még akkor sem állt be a szája, amikor otthagyták a krátert, és elindultak hazafelé az autópályán. Jesse is állami bajnok volt, akárcsak Ambrose. Csakhogy Ambrose-nak nem csak egyszer jött össze a cím. Ő négyszeres bajnok, három éve veretlen, ráadásul ő az első pennsylvaniai birkózó, aki elsőévesként állami bajnokságot nyert nehezebb súlycsoportban. Akkoriban Ambrose 72 kiló volt. Egyetlenegyszer kapott ki, még az első év elején, az akkori bajnoktól, aki egy végzős srác volt. Az állami bajnokságon aztán Ambrose visszavágott neki, és tussal legyőzte. Ez a bravúr még az akkori évkönyvbe is bekerült. Jesse dühösen felemelte mindkét kezét, és olyat káromkodott, hogy attól még Beans, a társaság legmocskosabb szájú tagja is zavarba jött. Jesse ölni tudott volna azért, hogy olyan jó helyzetben legyen, mint Ambrose. – Rohadt jól állnak a dolgaid, haver! – mondta megint, és megcsóválta a fejét. Beans odaadta neki a laposüveget, és csitítóan megütögette a barátja hátát.
Újra csend telepedett az autóra. Szokás szerint Grant vezetett. Ő soha nem ivott, és onnantól kezdve, hogy megszerezte a jogosítványt, ő volt a csapat önkéntes sofőrje és gondviselője. – Én benne vagyok – szólalt meg Grant. – Mi? – kiáltott fel Jesse, és magára borította, ami az üvegben maradt. – Benne vagyok – ismételte meg a srác. – Segítenek kifizetni a tandíjat, nem? Ezt mondta a toborzótiszt. Muszáj kitalálnom valamit, mert az kurva biztos, hogy nem akarom az életem hátralévő részében a földet túrni. Ha továbbra is ilyen tempóban tudok spórolni, negyvenöt éves koromra fogom elvégezni az egyetemet. – Te káromkodtál, Grant – suttogta Paulie. Még soha nem hallotta káromkodni a barátját. Mint ahogy a többiek sem. Soha. – Csak idő kérdése volt – nevetett fel Beans. – Az lesz a következő, hogy szerzünk neki egy csajt. Anélkül nem mehet el a háborúba, hogy meg ne ismerné a női test rejtelmeit – tette hozzá búgó hangon. Grant felsóhajtott, és megrázta a fejét. – És te, Beans? – kérdezte Ambrose mosolyogva. – Én? Köszönöm, én már ismerem a női test rejtelmeit – mondta ő, miközben sokatmondóan húzogatni kezdte a szemöldökét. – A hadseregről beszélek, Beans. A hadseregről. Te is jössz? – Ja, persze. Menjünk. Felőlem – vonta meg a vállát a fiú. – Úgysincs jobb dolgom. Jesse hangosan felnyögött, és két kezébe temette az arcát. – Paulie? – kérdezte Ambrose, ügyet sem vetve Jesse-re. – Te? Paulie-t szemlátomást meglepte a kérdés. A barátai iránti ragaszkodás vágya szembekerült az önfenntartás parancsával. – Brose… a szerelem az én világom, nem a harc – mondta halálosan komolyan. – Birkózni is csak azért birkóztam, hogy
veletek lehessek. Tudod, mennyire utáltam azt is. Nem tudom elképezni magamról, hogy emberekre lövöldözök. – Paulie? – vágott közbe Beans. – Mi az, Beans? – Lehet, hogy a harc nem a te világod, de az biztos, hogy a szerelem sem. Neked is le kéne végre feküdnöd valakivel. A katonáknak amúgy ez nem szokott gondot jelenteni. A nők buknak az egyenruhára. – A rocksztároknak sem szokott, én pedig sokkal jobban bánok a gitárral, mint a fegyverekkel – vetette ellen Paulie. – Meg különben is, kizárt, hogy anya elengedjen. Paul apja egy bányabalesetben halt meg, amikor a fiú kilencéves, a húga pedig még kisbaba volt. Az anyukája a baleset után költözött Hannah Lake-be a gyerekekkel, hogy közelebb lehessen a szüleihez, és végül itt maradt a család. – Lehet, hogy utáltad a birkózást, de attól még jó voltál benne. Katonának is jó lennél. Paulie beleharapott az ajkába, de nem válaszolt. Csend telepedett az autóra, mindenki beletemetkezett a gondolataiba. – Marley azt akarja, hogy vegyem el feleségül – szólalt meg végül Jesse. – Szeretem őt, de… minden olyan rohadt gyorsan történik. Én csak birkózni szeretnék. Csak van olyan iskola nyugaton, amelyik hajlandó felvenni egy fekete srácot, aki szereti a fehéreket, nem? – Azt akarja, hogy elvedd feleségül? – kérdezte döbbenten Beans. – De hát még csak tizennyolc évesek vagyunk! Jobb, ha velünk jössz, Jess. Világot kell látnod, mielőtt hagyod, hogy Marley rád adja a papucsot. Meg különben is: melyik a fontosabb, a haverok vagy a csajok? Jesse megadóan felsóhajtott. – Hát jó. Végül is Amerikának szüksége van rám, nem? Hogy is mondhatnék nemet? Ezen aztán mindenki nevetni kezdett. Jesse mindig is nagyra
volt magával. – Hé, még az is lehet, hogy a hadseregnek van saját birkózócsapata! – mondta Jesse szinte vidáman. – Paulie? – kérdezte Ambrose újra. Már csak ő nem mondott igent, pedig pont ő volt az, akit Ambrose semmiképpen sem akart itt hagyni. – Nem tudom, haver. Előbb-utóbb fel kell nőnöm. Apa biztos büszke lenne rám, ha elmennék. A dédapám harcolt a második világháborúban. De akkor sem tudom. – Paulie felsóhajtott. – A hadsereg leginkább arra jó, hogy az ember megölesse magát.
7.
Táncolni egy lánnyal Mivel sem Hannah Lake-ben, sem a közeli városokban nem volt olyan elegáns szálloda vagy bálterem, amely alkalmas lett volna a végzős bálok megrendezésére, a Hannah Lake-i Gimnázium rendszerint a saját tornatermét díszítette fel a jeles alkalomra, a bál témájáról függően hol lufikkal, hol fényfüzérekkel, hol szalmabálákkal, hol műanyag fákkal, hol pedig kis kerti pavilonokkal. Az idei évnek az I hope you dance című dal volt a témája, ami nem sok támpontot nyújtott a dekorációt illetően. Ennek az lett az eredménye, hogy újra a fényfüzéreké, léggömböké és kerti pavilonoké lett a főszerep, és ahogy Bailey mellett állva végigpillantott a tornateremben kerengő párokon, Fern azon gondolkodott, hogy az elmúlt ötven évben a ruhákon kívül vajon változott-e bármi is ezeken a végzős bálokon. Végighúzta az ujját a saját ruhája dekoltázsán, végigsimított a lágy behúzásokon, majd előre-hátra mozgatta a lábát, és ámulva nézte, ahogy a földre omló anyagon aranyszínű szikrákat vetve megcsillan a lámpafény. A ruhát Pittsburghben találták, és többszörösen le volt árazva, valószínűleg azért, mert bár apró termetű lányoknak készült, a színe olyan volt, ami nem számított divatosnak az apró termetű lányok körében. Csakhogy a vörös hajú embereknek jól állt a szürkésbarna, így aztán Fern pompásan mutatott az új ruhájában. Taylorék nappalijában még állig felhúzta a ruha gallérját, de miután túl voltak Bailey-vel a közös fotózáson, és kiléptek a házból, azonnal lekapta magáról a nyakrészt, és életében
először már-már csinosnak érezte magát. Fernt senki sem hívta el a bálba. Bailey sem hívott el senkit. Ezt később viccesen azzal indokolta: nem akarta, hogy bárki is rettegve várja a nagy napot. Bár mosolygott, amikor ezt mondta, valami furcsa szomorúság bujkált a szemében. Bailey nem szokta sajnálni és sajnáltatni magát, ezért Fernt különösen váratlanul érte ez a megjegyzés. Végül megkérdezte a fiút, nincs-e kedve vele elmenni a bálba. Két lehetőségük volt: otthon maradnak, és duzzognak, amiért nem találtak partnert maguknak, vagy fogják magukat, és elmennek együtt. Unokatesók voltak, úgyhogy teljesen bénán jött ki a dolog, de még mindig jobb nem menőnek lenni, mint kimaradni valamiből. Meg aztán – amúgy sem tudtak rontani a megítélésükön azzal, hogy elmentek. Eleve ők voltak a két legbénább gyerek az iskolában: Bailey szó szerint, Fern átvitt értelemben. A lány tudta, hogy nem ezen az éjszakán fog rátalálni a szerelem, ennek ellenére tisztességes báli ruhát húzott, még ha nem is a megszokott fajtából. Bailey fekete szmokingban volt, ami alá fehér inget vett, a nyakába pedig fekete csokornyakkendőt kötött. Hullámos haja be volt vaxozva, és gondos kezek úgy rendezték el a tincseit, hogy úgy nézzen ki, mint Justin az ’N Syncből… legalábbis Fernt őrá emlékeztette. Megállás nélkül keringtek körülöttük a párok, akik egymás karjába kapaszkodva, szinte lebegve siklottak tova a tánctéren. Fern megpróbálta elképzelni, milyen érzés lenne hozzátapadni egy fiúhoz, és úgy végigtáncolni a végzős bált. Egy pillanatra azt kívánta, bárcsak lenne valaki, aki magához ölelné. Ettől elfogta a bűntudat, és lopva Bailey-re pillantott, de látta, hogy ő egy csillogó, rózsaszín ruhást lányt bámul, akinek zuhatagként leomló szőke haja szinte úszott a levegőben. Rita. Ritát Becker Garth szorította magához, fejét belefúrta a nyakába, és folyamatosan suttogott a fülébe, miközben
táncoltak. A fekete hajú Beckernek a megérdemeltnél jóval nagyobb volt az önbizalma, és sütött belőle az a nagyképűség, amellyel az alacsonyabb férfiak néha a testi adottságaikat próbálják meg ellensúlyozni. Huszonegy éves volt, vagyis semmi keresnivalója nem lett volna egy végzős bálon. Rita azonban szemlátomást fülig belehabarodott a fiúba, és az arcára kiülő ábrándos vágyakozástól, ha lehet, még szebb lett. – Rita nagyon szép ma – mosolyodott el Fern. – Mindig nagyon szép – mondta Bailey, miközben továbbra sem tudta levenni a szemét a lányról. Volt valami a hangszínében, amitől elfacsarodott Fern szíve. Talán az volt az oka az egésznek, hogy ő soha nem érezte szépnek magát. Talán az volt az oka, hogy Bailey-t valami olyasmi kerítette a hatalmába, amiről a lány mindig is azt gondolta, hogy nem érdekli a fiút. Azt gondolta, Bailey nem tulajdonít túl nagy jelentőséget az emberek külsejének. És erre kiderül, hogy az unokatestvére, a legjobb barátja, az, akivel jóban-rosszban kitartottak egymás mellett, ugyanúgy képtelen ellenállni a szép külsőnek, mint mindenki más. És ha már Bailey Sheent is foglyul tudja ejteni egy szép arc, akkor Fernnek végleg befellegzett. Kizárt, hogy Ambrose Young valaha is észrevegyen egy olyan csúnyácska lányt, mint ő. Valahogy mindig Ambrose-nál lyukadt ki. Ott állt a tornateremben, a barátai gyűrűjében. Szemlátomást sem ő, sem Grant, sem Paulie nem hívtak magukkal senkit a bálba. Ez különösen annak fényében volt szomorú, hogy több végzős lány is azért maradt inkább otthon, mert nem volt partnerük. A jóképű, sármos fiúk remekül festettek fekete szmokingjukban, és ahelyett, hogy egy-egy szerencséssel ünnepeltek volna, inkább az egész társaságot szórakoztatták. – Felkérem táncolni Ritát – mondta hirtelen Bailey, és már el is indult a kerekes székével a táncparkett felé, mintha csak attól
félt volna, hogy amilyen váratlanul jött az ötlet, olyan gyorsan inába is fog szállni a bátorsága. – Te-tessék? – hebegte Fern. Őszintén remélte, hogy Becker Garth nem lesz hatalmas gyökér. Félelemmel vegyes izgalommal nézte, ahogy Bailey odagurul a lányhoz, aki éppen belekarolt Beckerbe, és elindult vele a tánctér széle felé. Rita rámosolygott Bailey-re, majd nevetve hallgatta, amit a srác mond. Tudja, mit csinál, gondolta Fern: világéletében el tudta bűvölni az embereket. Becker mogorva képet vágott, és szó nélkül továbbindult, mintha arra sem tartaná érdemesnek Bailey-t, hogy akár egyetlen másodpercet elvesztegessen miatta az életéből. Csakhogy Rita, ahelyett, hogy vele tartott volna, elengedte a kezét, és óvatosan beleült Bailey ölébe, majd átkarolta a fiú vállát. Új dal harsant fel a hangszórókból: „Get ur Freak On”, bömbölte Missy Elliott, mire Bailey elkezdett körözni a kerekes székével a táncparketten, Rita pedig nevetve kapaszkodott a nyakába. Fern nevetve, ütemesen bólogatott a zenére, közben pedig elképedve nézte a barátját. Bailey egyszerűen semmitől sem félt. Az sem érdekelte, hogy Becker Garth idegesen, karba font kézzel áll a tánctér szélén, és azt várja, hogy véget érjen a dal. Ha Fern szebb lenne, megpróbálhatná elterelni a figyelmét, például felkérhetné táncolni, hogy Bailey egy kicsivel tovább élvezhesse Rita társaságát. De nem volt szép, így mindössze annyit tehetett, hogy harapdálni kezdte a körmét, és reménykedett a legjobbakban. – Hé, Fern… – Ööö…, szia, Grant! – Fern kihúzta magát, cakkos körmeit a tenyerébe rejtette. Grant Nielsen zsebre vágott kézzel állt előtte, mintha ugyanolyan kényelmesen érezné magát szmokingban, mint egy farmerben. Rámosolygott, és a tánctér felé bökött a fejével. – Nem táncolunk? Bailey-t nem zavarná, ugye? Látom,
Ritával táncol. – De, táncoljunk! Fern a kelleténél egy kicsit gyorsabban állt fel, és mivel majd tízcentis magas sarkúban volt, egy pillanatra megtántorodott. Hiába, gondolta, ez az ára az elképesztő, majdnem százhetven centiméteres magasságának. Grant ismét elmosolyodott, és kinyújtotta a kezét, hogy a lány megkapaszkodhasson. – Jól nézel ki, Fern – mondta, és meglepettnek tűnt a hangja. Végigpillantott a táncpartnerén, majd megállapodott a tekintete az arcán, és hunyorogni kezdett, mintha próbálna rájönni, miben más ma Fern, mint általában. Húsz másodperccel azután, hogy a parkettre léptek, új szám kezdődött, és Fern azt hitte, számára itt véget is ért a tánc, ám Grant átkarolta a derekát, és úgy tűnt, mint aki szívesen lassúzik vele. Fern körbenézett, hogy kiderítse, Bailey végzett-e már Ritával, és meglepetten látta, hogy nem. A fiú kényelmes nyolcasokat írt le a többi táncos körül, miközben Rita a vállára hajtotta a fejét, és úgy tettek, mintha lassúznának. Becker a puncsostál mellett állt, és összeszorított szájjal, elvörösödött fejjel bámulta őket. – Csak nehogy elkalapálja Sheent – mondta nevetve Grant, miután követte Fern tekintetét. – Én jobban aggódom Rita miatt – mondta Fern. Rossz érzése volt Beckertől. – Ja, igazad van. Ahhoz nagyon elvetemültnek kell lenni, hogy megüss egy kerekes székest. De ha mégis megtenné, itt kő kövön nem maradna. A birkózók elintéznék. – Az apja miatt? – Ja. Meg őmiatta. Bailey közénk tartozik. Fern elvigyorodott. Örült, hogy így éreznek a birkózók, Bailey ugyanis a csapat minden tagját szerette, és segédedzőjüknek, kabalafigurájuknak, személyi edzőjüknek, fő statisztikusuknak és házi birkózógurujuknak tekintette magát.
Következőnek Paulie kérte fel táncolni Fernt. Szokás szerint kedves volt és szórakozott, a lány pedig ezt a táncot is élvezte. Amikor azonban Beans is odapattant elé, hogy felkérje, átvillant a fején, hogy mi van, ha csak szívatják, vagy ami még rosszabb, valami hülye fogadásból csinálják. Lehet, hogy Ambrose lesz a következő, aztán majd egymás után mindegyik megkéri, hogy álljon be velük egy közös fényképhez, mint valami antibálkirálynő. Mintha valami cirkuszi látványosság lenne. Ambrose azonban nem kérte fel táncolni. Ő senkit sem kért fel, csak állt, hatalmas termetével a tömeg fölé magasodva, és figyelte az embereket. Haját szoros copfban összefogta a tarkóján, ami kiemelte a szép vonásait, szenvedélyes, sötét szemét, egyenes szemöldökét és erős állkapcsát. Egyszer észrevette, hogy Fern őt nézi, ekkor összeráncolta a homlokát, elfordította a tekintetét, és a lány önkéntelenül is azon kezdett el gondolkodni, vajon mit csinált rosszul. A hazaúton Bailey szokatlanul csendes volt. Azt mondta, fáradt, de Fern tudta, hogy nem erről van szó. – Jól vagy, B.? Az unokatestvére felsóhajtott, és Fern belenézett a szemébe a visszapillantó tükörben. Bailey soha nem fog tudni vezetni, sőt még az első ülésen sem ült soha. Amikor kocsikázni akartak a városban, a lány elkérte Sheenék kisbuszát, amit úgy alakítottak át, hogy tolószékkel is be lehessen szállni. A kisbusz középső ülését kivették, így Bailey egy rámpán fel tudott gurulni az utastérbe. Amikor a kerekes szék a helyén volt, a segítője behúzta a fékeket, és beszíjazta Bailey-t a padlóhoz rögzített biztonsági övekkel, amik megakadályozták, hogy menet közben felboruljon. Így, hogy a fiú hátul ült, nem volt túl szórakoztató a kocsikázás, de már megszokták mindketten. Meg aztán néha Rita is velük tartott, hogy Fern ne érezze úgy magát, mint egy sofőr. – Ez egy olyan este volt, Fernie.
– Túl sok volt a valóságból? – Abszolúte túl sok volt a valóságból. – Nekem is – mondta halkan a lány, és érezte, hogy elszorul a torka. Az élet néha különösen igazságtalannak, kíméletlennek és elviselhetetlennek tűnt. – Azt hittem, jól érezted magad. Táncoltál egy csomó fiúval, nem? – Te kérted meg őket, hogy táncoljanak velem, Bailey? – A felismerés gyomorszájon vágta Fernt. – Igen… én. Baj? – Bailey annyira meglepettnek tűnt, hogy az unokatestvére felsóhajtott, és már meg is bocsátott neki. – Dehogy! Jó volt. – De Ambrose nem kért fel, ugye? – Nem. – Sajnálom. – Bailey pontosan tudta, mit érez a másik Ambrose Young iránt, és hogy mennyire megviselte a szerelmeslevél-ügy. – Szerinted lehetséges, hogy valaki, aki olyan, mint Ambrose, beleszeressen valakibe, aki olyan, mint én? – Fern elkapta Bailey tekintetét a visszapillantó tükörben. Tudta, hogy a fiú pontosan érteni fogja a kérdést. – Hát, ha elég nagy szerencséje van a fiúnak, akkor igen. – Ó, Bailey! – Fern megcsóválta a fejét, de azért hálás volt, amiért ezt mondta… és mert komolyan is gondolta. Megbeszélték, hogy még nem akarnak hazamenni, úgyhogy inkább fel-alá köröztek a Fő utcán. A bezárt üzletek sötét kirakataiban ugyanolyan halványan derengett fel az öreg, kék kisbusz fényszóróinak fénye, mint amilyen halványan pislákolt a jövőbe vetett hit a kocsiban gubbasztó magányos pár szívében. Egy idő után lefordultak a városka főutcájáról, és elindultak Bailey-ék háza felé. A lány hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát, és semmire nem vágyott jobban, mint arra az egyszerű vigaszra, amit az ágya tudott nyújtani.
– Néha nehéz beletörődni… – szólalt meg hirtelen Bailey. Fern hallgatott, várta, hogy a fiú folytassa. – …hogy sosem fognak úgy szeretni, mint ahogy szeretnéd, hogy szeressenek. Egy pillanatig azt hitte, Bailey róla és Ambrose-ról beszél. De aztán leesett neki, hogy a fiú nem a viszonzatlan szerelemre gondol… legalábbis nem csak arra. A betegségéről beszélt. És Ritáról. Arról, amit soha nem tudna megadni a lánynak, és arról, amit Rita soha nem kérne tőle. Mert Bailey beteg. És mert soha nem fog meggyógyulni. – Néha úgy érzem, egyszerűen nem bírom tovább. – Baileynek elcsuklott a hangja, és elhallgatott, pont olyan hirtelen, mint ahogy elkezdett beszélni. Fern megtörölte a szemét, majd begördült Sheenék garázsába, ami szinte teljesen sötét volt, csak egy biztonsági lámpa pislákolt álmosan a plafonon. Leállította a motort, kicsatolta a biztonsági övét, majd hátrafordult az unokatestvéréhez. Az árnyékos félhomályban Bailey arca nyúzottnak és beesettnek tűnt, és Fern-t egy pillanatra elfogta a félelem. Eszébe jutott, hogy a srác nem lesz mindig mellette – sőt, hogy valószínűleg hamarosan már egyáltalán nem lesz mellette. Hátranyúlt, és megfogta a fiú kezét. – Néha elfogja az embert ez az érzés, Bailey. Az érzés, hogy ezt nem lehet elviselni. De aztán rájössz, hogy igenis el lehet. Mindig rájössz. Kemény vagy. Veszel egy nagy levegőt, összeszeded minden erődet, és átlendülsz a holtponton – mondta, és bizonytalanul elmosolyodott. Szavai hitelességéből sokat levont a tény, hogy könny csillogott a szemében. Bailey egyetértően bólintott, de az ő szeme is könnyes volt. – Igen, de néha arra van szükség, hogy egyszerűen tudomásul vegyük, mennyire szar a helyzet. Fern bólintott, és egy kicsit megszorította a fiú kezét. – Igen. És az is rendben van – mondta.
– Egyszerűen tudomásul kell venni. Szembe kell nézni ezzel a szarral! – Bailey most hangosabban beszélt, szinte már kiabált. – El kell fogadni, hogy ez van! El kell fogadni, bele kell törődni, dagonyázni kell benne, eggyé kell válni vele! – Bailey felsóhajtott. A káromkodástól egy kicsit megkönnyebbült. – Eggyé kell válni a szarral? – mosolyodott el halványan Fern. – Pontosan! Ha erre van szükség, akkor igen. – Van otthon egy dupla csokis Magnumom, az kicsit úgy néz ki, mint a kaki. Nem lehetne, hogy inkább azzal váljunk eggyé? – Az tényleg úgy néz, mint egy darab szar. Még rücskös is, meg minden. Benne vagyok. – Fúj, Bailey! A srác heherészve figyelte, ahogy Fern hátramászik, kicsatolja a széket a padlóhoz rögzítő biztonsági öveket, majd kinyitja a kisbusz ajtaját. – Bailey? – Mi az? – Szeretlek. – Én is szeretlek, Fern.
Miután elcsomagolta a csillogó báli ruhát, kibontotta a haját, és lemosta a sminket az arcáról, Fern megállt meztelenül a tükör előtt, és alaposan szemügyre vette magát. Mintha nőtt volna! 157 centiméter volt. Az nem is olyan kicsi. Még mindig elég vézna, de legalább már nem úgy néz ki, mint egy tizenkét éves. Rámosolygott a tükörképére, és megcsodálta a szabályos, fehér fogakat, amikért olyan sokat szenvedett. A haja lassan kezdte kiheverni a tavaly nyári frizurakatasztrófát. Az történt ugyanis, hogy miután meggyőzte magát, hogy a rövid hajjal kevesebb a gond, megkérte Connie-t, a fodrászát, vágja le fiúsra. Talán az lehetett a baj, hogy Connie nem vágta le elég rövidre, a
végeredmény mindenesetre rettenetes lett: Fern úgy nézett ki, mintha egy hetvenes évekbeli, dauerolt retróparókát húzott volna a fejére. Az új hajával zavarba ejtően emlékeztetett az Annie című musical főszereplőjére, az árva kis Annie-re, ami végzősként nem volt kifejezetten szerencsés. De most már majdnem a válláig ért a haja, és ha nagyon erőlködött, össze tudta fogni. Megígérte magának, hogy soha többet nem fogja levágatni. Addig fogja növeszteni, amíg leér a derekáig, és akkor talán a saját súlyától kiegyenesednek benne a hullámok. Nicole Kidman jutott eszébe a Mint a villám című filmből. Ő is vörös hajú, de közben gyönyörű. Viszont Nicole Kidman magas. Fern felsóhajtott, és belebújt a pizsamájába. Újra belepillantott a tükörbe, és látta, hogy a pizsamáról Elmo néz vissza rá. – Elmo szeret téged! – mondta fejhangon. Lehet, hogy kellene pár új ruha? Lehet, hogy máshogy kellene öltözködnie? Lehet, hogy idősebbnek nézne ki, ha nem elmós pizsamát hordana? Vehetne néhány testhez állóbb farmert, meg pár pólót, amiben látszik, hogy nem olyan deszka… mint amilyen nem is olyan régen volt. De vajon még mindig csúnya? Vagy olyan sokáig volt csúnya, hogy mindenki annak könyvelte el? Úgy értve a mindenkit, hogy a sulijába járó fiúkat. Úgy értve a mindenkit, hogy Ambrose. Leült az asztalához, és bekapcsolta a számítógépét. Egy új regényen dolgozott. Egy új regényen, ami ugyanarról szólt, mint az előzőek. Fern írásaiban az szokott történni, hogy a herceg beleszeret egy egyszerű lányba, a rocksztár szívét rabul ejti az egyik rajongója, az elnök belehabarodik a tanítónőbe, vagy a milliárdos fejét elcsavarja egy bolti eladónő. Ugyanaz a minta ismétlődött, ám ezt a mintát Fern nem akarta alaposabban megvizsgálni. Általában könnyen bele tudott helyezkedni a női szereplők helyzetébe: egyes szám első személyben írt, és hosszú combokkal, szőke hajzuhataggal, nagy mellekkel és gyönyörű,
kék szemmel ajándékozta meg a hősnőit. Ma este azonban újra meg újra visszasiklott a tekintete a tükörre, saját, szeplős, sápadt arcára. Sokáig csak ült mozdulatlanul, és bámulta a monitort. A bálra gondolt, arra, ahogy Ambrose tudomást sem vett róla. Aztán a beszélgetésre a kocsiban, hogy Bailey meg akarja adni magát a „szarnak”, még ha csak időlegesen is. Azokra a dolgokra gondolt, amiket nem értett, és arra, ahogy önmagát látta. Aztán egyszer csak lendületesen gépelni kezdett, és nekiállt, hogy versben öntse ki a szívét a szövegszerkesztőnek. Ha minden ember arcát Isten alkotta, vajon nevetett, amikor az enyém került sorra? Vajon ő teremti a lábakat, melyek nem tudnak járni, és a szemeket, melyek nem látnak? Vajon ő göndöríti be úgy a hajamat, hogy ne tudjak mit kezdeni vele? Vajon ő fogja be a süketek fülét, és teszi őket kiszolgáltatottá? Vajon színtiszta balszerencse, hogy így nézek ki, vagy a sors keze van a dologban? Ha ő teremtett ilyennek, jogom van hibáztatni őt mindazért, amit utálok magamban? A hibáimért, melyek minden alkalommal, amikor belenézek a tükörbe, egyre súlyosabbnak tűnnek? A csúfságomért, az undorért, a félelemért? Vajon megvan az oka annak, hogy ilyenre formál minket? Ha minden ember arcát Isten alkotta, vajon nevetett, amikor az enyém került sorra? Fern felsóhajtott, és megnyomta a nyomtatás gombot. Miután az olcsó szerkezet kiköpte a lapot, egy rajzszöggel kitűzte a verset az üres falra, azután bemászott az ágyába, és
megpróbálta elhallgattatni a hangot, amely egyre csak ezt ismételgette a fejében: Ha minden ember arcát Isten alkotta, ha minden ember arcát Isten alkotta, ha minden ember arcát Isten…
8.
Keményen bulizni Ambrose nem szerette az alkoholt. Nem szerette a bizsergést a fejében, sem a szorongást, hogy valami hatalmas hülyeséget talál csinálni, amivel lejáratja magát, az édesapját vagy a várost. Sheen bá alkoholtilalmat rendelt el a birkózószezon idejére. Nem volt kegyelem: ha valakit rajtakaptak, hogy iszik, röpült a csapatból. Senki sem kockáztatta meg, hogy egy-két pohár miatt ne birkózhasson többé. Ambrose számára a birkózószezon egész évben tartott. Mindig edzett, mindig versenyzett. Gyakran még foci- és atlétikaedzések alatt is birkózott, pedig a másik két csapatban is benne volt. És mivel egyfolytában edzett, soha nem ivott. Csakhogy már nem edzett többet, mivel abbahagyta a birkózást. Kész, vége, ennyi volt. A város csendes kétségbeeséssel fogadta a dolgot. Öt fiuk is elmegy a háborúba. A hír futótűzként terjedt, és bár az emberek büszkén hátba verdesték a srácokat, és őszinte elismerésüket fejezték ki, amiért a haza szolgálata mellett döntöttek, a szíve mélyén mindenki rettegett. Elliott lehajtott fejjel hallgatta Ambrose-t, amikor az közölte vele a dolgot. – Tényleg ezt szeretnéd, fiam? – kérdezte halkan, majd amikor Ambrose azt válaszolta, hogy igen, megsimogatta a fiú arcát, és azt mondta: – Szeretlek, Brosey. Bármit is csinálsz, én támogatlak benne. Csakhogy Ambrose ezután többször is rajtakapta az édesapját, amint az sírva imádkozik. Gyanította, hogy Elliott mindenféle egyezségeket ajánl Istennek.
A Penn State birkózóedzője, Mr. Sanders azt mondta, tiszteletben tartja Ambrose döntését. – Isten, haza, család, birkózás – mondta Ambrose-nak, majd hozzátette, ne habozzon, ha úgy érzi, szólítja a kötelesség. Az érettségi után Mr. Hildy, a matematikatanár félrevonta a fiút egy szóra. A férfi vietnami veterán volt, és Ambrose mindig is nagyra tartotta, részben a kiállásáért, részben pedig azért, ahogy az óráit tartotta. – Hallom, jelentkeztél katonának. Ugye tudod, hogy tényleg el fognak vinni? Hamarabb kint leszel, mint hogy ki tudnád mondani Szaddám Huszein nevét. Tisztában vagy ezzel? – kérdezte Mr. Hildy, miközben két karját összefonta maga előtt, és kérdőn felvonta a szemöldökét. – Tudom. – Miért mész? – A tanár úr miért ment? – Besoroztak – felelte fagyosan. – Vagyis ha választhatott volna, akkor maradt volna? – Nem. De utólag már nem csinálnám vissza. Ha kéne, újra harcolnék azokért a dolgokért, amikért akkor. Harcolnék a családomért, a szólásszabadságért és a bajtársaimért. Leginkább értük. Az ember leginkább a katonatársaiért harcol. A tűzharc közepette csak erre tudsz gondolni. Ambrose bólintott, mint aki érti, miről beszél Mr. Hildy. – Nem kertelek neked, fiam. Azok járnak jól, akik nem térnek vissza. Hallasz, Ambrose? A fiú döbbenten nézett a tanárra, majd ismét bólintott. Ekkor Mr. Hildy fogta magát, sarkon fordult, és szó nélkül otthagyta őt. Ambrose-t máris elfogta a lelkifurdalás. Lehet, hogy óriási hibát követ el? Aztán az újonnan támadt kételytől elfogta a harag. Már eldöntötte, mit fog csinálni. Nem gondolja meg magát. Az Egyesült Államok és szövetségesei már bevonultak Afganisztánba. Irak lesz a következő. Ezt mindenki tudta.
Ambrose és a barátai szeptemberben kezdik meg az alapkiképzést. Ambrose azt kívánta, bárcsak már másnap bevonulhatna. De nem tehetett semmit, így egyeztek meg. A nyár maga volt a pokol. Beans annyit piált, mintha halálra akarná inni magát, Jesse olyan kevés időt töltött a barátaival, mint aki máris megházasodott. Grant a farmjukon dolgozott, Paulie pedig végtelenül hosszú és szomorú dalokat írt a búcsúzásról, aminek az lett a vége, hogy teljesen hisztérikussá vált. Ambrose minden idejét a pékségben vagy a konditeremben töltötte. És a napok csigalassúsággal vonszolták magukat. Aztán persze csak eltelt a nyár, és eljött az a szombat este, amikor a megye összes fiatalja lement a tóhoz megünnepelni, hogy Ambrose-ék két nap múlva bevonulnak az oklahomai Camp Sill kiképzőtáborba. Volt üdítő, sör, lufik, lehajtott platós kisteherautók és rengeteg ennivaló. Voltak, aki úsztak, mások táncoltak a víz partján, de a legtöbben csak beszélgettek és nevetgéltek a tábortűz körül. Felidézték az elmúlt éveket, és próbáltak minél több emléket összegyűjteni, hogy legyen, ami átsegíti őket a következő éveken. Bailey Sheen is ott volt. Ambrose segített Jesse-nek kiemelni a fiú székét a kocsiból, aztán együtt levitték a tóhoz, a többiekhez. Szokás szerint Fern is vele tartott. Most nem volt rajta a szemüvege, és a haját is sikerült úgy befonnia, hogy csak néhány elszabadult tincs lógott bele a szemébe. Ha nem is lehetett egy napon említeni Ritával, Ambrose kénytelen volt elismerni, hogy Fern helyes. Virágmintás, ujjatlan ruhát viselt, és Ambrose többször is azon kapta magát, hogy őt nézi. Képtelen volt rájönni, mi fogta meg a lányban. Egy csomó olyan csaj akadt lent a tónál, akiket Ambrose a barátjának hívott, és akik közül bármelyik örömmel megajándékozta volna egy különleges útravalóval. Csakhogy a felületes, alkalmi kapcsolatok lehetősége sem azelőtt, sem ezen az estén nem
vonzotta. Ellenben újra meg újra Fernre tévedt a tekintete. Végül aztán több sört ivott a kelleténél, és hagyta, hogy a többi birkózó berángassa a tóba, és pont nem volt ott, amikor Fern hazaindult. Már csak Sheen régi kisbuszának a hátulját látta, ahogy keresztülvág a kavicsos úton, és érezte, ahogy belenyilall a csalódottság. Vizes volt, dühös és egy kicsit részeg – és egyáltalán nem érezte jól magát. Megállt a tábortűz mellett, kicsavarni a ruhájából a vizet, közben azon gondolkodott, vajon a csalódottság, amit Fern távozása miatt érzett, csupán a ragaszkodásnak szólt-e, annak, hogy próbált belekapaszkodni valami ismerősbe, most, hogy a régi, megszokott élete véget ér, és egy ismeretlen és félelmetes, új fejezet kezdődik. Nem vett részt a beszélgetésben, csak hagyta, hogy a tűz nagyjából megszárítsa a farmerját és a pólóját. A lángok Fern haját juttatták az eszébe. Hangosan elkáromkodta magát, amitől Beans, aki éppen egy új játékot akart elmagyarázni a többieknek, úgy meglepődött, hogy a szava is elakadt. Ambrose ekkor hirtelen kirúgta maga alól a rozoga kerti széket, felállt, és elindult a dombtető felé. Nem volt önmaga, és tudta, hogy jobb, ha elmegy. Hogy lehetett ekkora hülye? Egész nyáron nem tudott mit kezdeni magával, csak malmozott, erre az utolsó estéjén rájön: lehet, hogy tetszik neki az a lány, aki több mint hat hónapja gyakorlatilag szerelmet vallott neki. Ambrose a domb tetején parkolt, és az autója közelében álló kocsik mind üresek voltak. Remek. Így feltűnés nélkül le tud lépni. Pocsékul érezte magát, a nadrágja még mindig vizes volt, a pólója megkeményedett a tábortűz melegétől, és elege volt a buliból. Elindult felfelé, ám a következő pillanatban megtorpant, ugyanis észrevette Fernt a dombtető szélén. Visszajött! A lány elindult lefelé, és amikor Ambrose közelébe ért, elmosolyodott, és félrefésülte a szemébe lógó egyik göndör tincset. – Bailey otthon jött rá, hogy itt felejtette a sapkáját, és
megígértem neki, hogy visszajövök érte. Meg szerettem volna elköszönni. Paulie-tól és Granttől elbúcsúztam, de tőled még nem tudtam. Nem baj, ha majd néha írok neked? Én biztos azt akarnám, hogy írjanak nekem… ha elmennék… amit valószínűleg soha nem fogok… – Ahogy beszélt, Fern egyre idegesebb lett, és Ambrose rádöbbent, hogy ő még egyetlen szót sem mondott. Csak állt, és bámult a lányra. – Ja, ja, az jó lenne – mondta gyorsan, hogy megnyugtassa Fernt, majd beletúrt a nedves hajába. Holnap annak is búcsút mondhat. Az édesapja megígérte, hogy leborotválja neki. Azt mondta, kár ezzel hétfőig várni. Ambrose-nak azóta volt hosszú haja, hogy Bailey Sheen azt mondta neki, úgy néz ki, mint Herkules. – Csuromvíz vagy – mosolyodott el Fern. – Nem mész vissza a tűz mellé? – Maradhatnál egy kicsit, beszélgethetnénk – mondta Ambrose, és ő is elmosolyodott, mintha az egésznek nem is lenne különösebb jelentősége, mintha nem kalapálna úgy a szíve, mintha életében először beszélgetne egy lánnyal. Most már bánta, hogy nem ivott néhány pohárral többet, akkor talán kevésbé izgulna. – Be vagy rúgva? – kérdezte Fern, és úgy nézett rá, mintha csak olvasna a gondolataiban. Ambrose-t egyszerre elfogta a szomorúság: nem akarta, hogy a másik azt higgye, csak azért akar beszélgetni vele, mert részeg. – Hé, Ambrose! Fern! Gyertek már! Kipróbálunk egy új játékot, és kell még pár ember! – kiáltotta ekkor Beans a tűz mellől. Fern elindult a többiek felé. Meglepte, hogy a fiú őt is hívta, Beans ugyanis nem volt valami kedves vele a gimnáziumi évek alatt. Fern azt vette észre, hogy azokat a lányokat, akik nem tetszettek neki, egyszerűen levegőnek nézte. Kelletlenül ugyan, de Ambrose is elindult a tűz felé. Semmi kedve nem volt hülye
játékokat játszani, márpedig ha Beans volt a karmester, az garancia arra, hogy vagy valami hülye, vagy valami gonosz játékról lesz szó. Pillanaton belül kiderült aztán, hogy az új játék egyáltalán nem új. Beans a jó öreg üvegezést húzta elő a kalapjából, amit nagyjából tizenhárom éves koruk óta csináltak, valahányszor ürügyet akartak a csókolózásra. Fern azonban így is nagyon lelkesnek tűnt, tágra nyílt szemmel nézte az előkészületeket. Ambrose-nak ekkor esett le, hogy a lány valószínűleg még soha nem üvegezett. Mondjuk, eleve nem járt el a bulijaikra. Ez azért lehetett, mert nem is hívták. Meg aztán, Fern a lelkész gyereke volt. Valószínűleg a töredékét sem próbálta ki azoknak a dolgoknak, amiket a tűz körül ülő fiúk és lányok mindegyike kipróbált már – többször is. Ambrose a tenyerébe temette az arcát, és azt kívánta, hogy Beans semmi olyat ne csináljon, amivel kínos helyzetbe hozná Fernt, vagy ami miatt aztán meg kellene vernie. Nem akarta, hogy most, a kiképzőtábor előtt romoljon meg a kapcsolatuk. Amikor Fernnél állt meg az üveg, Ambrose-nak még a lélegzete is elakadt. Beans odahajolt a mellett ülő csajhoz, ahhoz, aki az üveget pörgette, és súgott valamit a fülébe. Ambrose-nak villámokat szórt a szeme, úgy meredt a barátjára. – Felelsz vagy mersz, Fern? – kérdezte Beans. Úgy tűnt, a lányt mindkét lehetőség halálra rémíti. Tizenkét szempár meredt rá, miközben a száját harapdálva a válaszon gondolkodott. – Felelek! – mondta végül, és Ambrose megnyugodott. Felelni mindig könnyebb, meg aztán, az ember bármikor hazudhat. Beans megint belesúgott valamit a szomszédja fülébe, mire az vihogni kezdett. – Igaz vagy nem igaz, hogy tavaly szerelmes leveleket írtál Ambrose-nak Rita nevében?
Ambrose-t elfogta a hányinger. A mellette ülő Fernnek elakadt a lélegzete, és egyenesen belenézett a szemébe. Az éjszaka sötétje és a táncoló lángok egészen feketére festették a lány szemét. – Ideje mennünk, Fern – mondta a fiú, miközben felállt, és a lányt is felsegítette a földről. – Léptünk. Találkozunk fél év múlva, nyomik. Remélem, nem fogok nagyon hiányozni. Ambrose ezzel sarkon fordult, megfogta Fern kezét, és elkezdte maga után húzni. Aztán, anélkül hogy hátranézett volt, felemelte a bal kezét, és bemutatott Beansnek. Hallotta, hogy a háta mögött többen felnevetnek. Beans ezért még megfizet, gondolta Ambrose – igaz, nem tudta, mikor, nem tudta, hogyan, de biztos volt benne, hogy így lesz. Amikor beértek a fák közé, és már senki sem láthatta őket a partról, Fern kirántotta a kezét Ambrose kezéből, és futni kezdett. – Fern! Várj! Ő azonban nem állt meg, csak futott tovább a dombtetőn parkoló autók felé. A srác utánairamodott, és még sikerült utolérnie, mielőtt Fern beszállt volna Sheenék kék kisbuszába. – Fern! – Megragadta a lány karját, de ő kiszabadította magát. Ekkor Ambrose mindkét karját megfogta, és dühösen maga felé fordította a lányt. Azt akarta, hogy nézzen a szemébe. Ekkor észrevette, hogy Fernnek remeg a válla, és rájött, hogy sír. Azért futott el, hogy Ambrose ne lássa, hogy sír. – Fern – suttogta a fiú tanácstalanul. – Eressz el! Hogy voltál képes elmondani nekik? Hülyét csináltál belőlem! – Csak Beansnek mondtam el, még aznap, amikor látta, hogy beszélünk. Nem lett volna szabad. Én vagyok a hülye, nem te. – Mindegy. A sulinak vége. Te elmész. Beans is elmegy. Az sem érdekel, ha soha többé nem látlak egyikőtöket sem. – Fern letörölte az arcáról a könnyeket. Ambrose-t annyira
megdöbbentette a lány hangjában bujkáló indulat és a szemében megvillanó eltökéltség, hogy önkéntelenül is tett egy lépést hátrafelé. De nemcsak megdöbbentette, hanem meg is ijesztette. Így aztán megcsókolta. A csók durva volt, és Ambrose-t a legkevésbé sem érdekelte, Fern akarja-e, vagy sem. A két keze közé fogta a lány arcát, és nekiszorította a hátát az öreg, kék tragacsnak, amivel Bailey-t szokta furikázni. Fern olyan lány volt, aki nyugodt szívvel állított be egy buliba egy mozgássérültek számára átalakított kisbusszal. Fern olyan lány volt, aki annak is tudott örülni, ha megkérdezték, lenne-e kedve beszállni egy hülye játékba. Olyan lány volt, aki visszajött elköszönni attól a fiútól, aki úgy bánt vele, mint a kapcaronggyal. És Ambrose nagyon-nagyon szerette volna, ha ez megváltozik. Megpróbálta gyengéden csókolni, megpróbálta elmondani neki, hogy sajnálja, de Fern jégszoborrá dermedt a karjaiban, mint aki nem akarja elhinni, hogy Ambrose tényleg azt képzeli, összetörheti a szívét, és még meg is csókolhatja. – Annyira sajnálom – suttogta a fiú. – Annyira sajnálom. Ezeknek a szavaknak valahogy sikerült megolvasztaniuk azt a jeget, amit a csók nem tudott, és Ambrose érezte, hogy Fern megadóan felsóhajt. A lány keze felcsúszott a bicepszén, ő is magához szorította a fiút, és kinyitotta a száját. Ambrose nagyon óvatos volt, mintha csak attól félne, hogy ezt a második esélyt is elszalasztja. Gyengéden végighúzta ajkát a másik ajkán, majd lágyan megérintette nyelvével a nyelvét. Még soha nem csókolt ilyen óvatosan, és még soha nem igyekezett ennyire, hogy mindent jól csináljon. És amikor Fern elhúzódott, nem próbálta meg megakadályozni. A szeme csukva volt, de az arcán könnycseppek csillogtak, és mintha fel lett volna horzsolva a szája ott, ahol Ambrose először megcsókolta, ott, ahova szégyenében túl durván szorította rá az ajkát.
Aztán Fern kinyitotta a szemét, és ahogy végigpillantott a fiún, szomorúság és zavarodottság futott át az arcán. Aztán megkeményedtek a vonásai, és hátat fordított. Szó nélkül beszállt a kisbuszba, és elhajtott.
9.
Jó barátnak lenni Szombat reggel nyolc órakor megszólalt a bejárati csengő, és a dallam olyan szépen belesimult Fern álmába, hogy a lány elmosolyodott, és mélyen belenézett a vele szemben álló jóképű, egyenruhás férfi szemébe, aki éppen az imént mondta ki, hogy „igen”. A férfi ekkor felemelte Fern fátylát, és ajkát a lány ajkához szorította. – Annyira sajnálom – suttogta a férfi, pont úgy, ahogy Ambrose a tónál. – Annyira sajnálom. Fern nem volt kíváncsi a sajnálkozásra, inkább szenvedélyesen megcsókolta a férfit. Csókokat akar, nem bocsánatkérést. Sok csókot és sok ölelést, még akkor is, ha valahol tudta, hogy csak álmodja az egészet, és mindjárt fel fog ébredni, és akkor nem lesz több csók, és nem lesz több ölelés. – Nagyon sajnálom, Fern! A lány felsóhajtott, és az sem érdekelte, hogy immár nem Ambrose hangját hallja. – Nagyon sajnálom, hogy így rád török, de mutatnom kell valamit. Ébren vagy? Résnyire kinyitotta a szemét, és csalódottan állapította meg, hogy nem egy templomban van, nem csilingelnek az esküvői harangok, Ambrose pedig több száz mérföldre, Fort Sillben van. – Fern? – Rita az ágy lábánál állt, és előzetes figyelmeztetés nélkül kigombolta a nadrágját, letolta a derekán, majd felhúzta a pólóját, és a szélét begyűrte a melltartójába. – Látod ezt? – kiáltotta, miközben csípőre tett kézzel kidüllesztette a fedetlen hasát.
Fern álmosan végigjáratta tekintetét a lány karcsú vonalain és csupasz hasán, közben arra gondolt, mennyivel jobb lett volna, ha Rita vár még néhány percet, mielőtt beront a szobájába, és nekiáll levetkőzni. Majd leragadtak a szemei, és ebben az állapotában nem éppen telt idomú lányok látványára vágyott. Szerette volna visszakapni az egyenruhás vőlegényét. – Hö? – motyogta felvont szemöldökkel. – Ezt nézd, Fern! – Rita mindkét kezével a hasára mutatott, a köldök alatti részre. – Hatalmas! Nem tudom tovább titkolni? Mit csináljak? Nem volt hatalmas. Szép has volt, ami lágyan gömbölyödött az apró fekete csipkebugyi fölött. Fernnek is volt egy ugyanilyen fehérneműje, de ő a fiókja mélyén rejtegette, és csak olyankor vette föl, amikor valamelyik szerelmi jelenetén dolgozott… mint például előző éjjel. Ami csupán néhány órája volt. Rita azonban nem úgy tűnt, mint aki mindjárt elmegy, és hagyja őt visszasüppedni Álomországba, így végül Fern nagy nehezen felemelte az egyik kezét, és kifésült egy hajtincset a szeméből, hátha úgy jobban fogja látni, mi baja van a barátnőjének. Ideoda forgatta a fejét, miközben meredten bámulta a lány hasát. – Te terhes vagy? – kérdezte elképedve, miután az álom, amely eddig elhomályosította a gondolkodását, eloszlott, és végre felfogta, miről beszél Rita. A másik visszarángatta a hasára a pólót, gyorsan begombolta a nadrágját, mintha most, hogy Fern is rájött a titkára, még inkább rejtegetnie kellene. – Rita? – Igen, az vagyok. – Leroskadt az ágyra, és közben sikerült ráülnie Fern lábára. Miután ő kiszabadította a lábfejét, Rita bocsánatot kért, majd kitört belőle a zokogás. – Össze fogtok házasodni? – Fern megsimogatta a barátnője hátát, és olyan halkan és kedvesen beszélt hozzá, ahogy az anyukája szokott, amikor ő sír valamiért.
– Becker nem tudja. Senki sem tudja! Éppen szakítani akartam vele, Fern. Most hogy szakítsak? – Szakítani? De miért? Azt hittem, odáig vagy érte. – Odáig is voltam. Illetve vagyok. Azt hiszem. Csak annyira sürget mindig. Úgy érzem, nem tudom tartani vele a tempót. Csak szerettem volna tartani egy kis szünetet. Tanulni valamit, vagy nem tudom. Arra is gondoltam, hogy elmehetnék gyerekekre vigyázni… például Európába… au pairkedni. Így hívják, ha valaki gyerekekre vigyáz. Elég menő, nem? Au pair akartam lenni. De most már nem lehetek – mondta, és egyre erősebben rázta a zokogás. – Mindig nagyon jól kijöttél a gyerekekkel. – Fern próbálta kitalálni, mit mondhatna, amivel meg tudná nyugtatni a barátnőjét. – Most lesz egy saját gyereked. Lehet, hogy most rögtön nem fogsz tudni elmenni Európába. De például nyithatnál egy kis óvodát… vagy elvégezhetnéd a tanárképzőt. Vagy az óvónőképzőt. Nagyon jó óvónő lennél. Csinos vagy és aranyos, a gyerekek imádnának. Fern is gondolt már rá, hogy itt hagyja a várost, esetleg elmegy főiskolára, vagy valahova, ahol új életet tud kezdeni. Ahol ki tud szabadulni a régi sztereotípiák rabságából. Csakhogy képtelen lett volna magára hagyni Bailey-t. Ráadásul író akart lenni, az pedig ugyanúgy lehetett itt, a fiú szomszédságában, mint Velencében vagy Párizsban. – Hogy történhetett meg? – nyöszörögte Rita. Fern meglepetten nézett a barátnőjére. – Kívülről tudom azt a szaporodásról szóló dalt a Grease 2ből. Szeretnéd, hogy lassan és érthetően elénekeljem neked? – kérdezte, hátha sikerül megnevettetnie a barátnőjét. – Nagyon vicces, Fern – mondta ő, de azért halványan elmosolyodott, amikor Fern tényleg rázendített a virágokról és porzókról szóló dalra. Néhány sor erejéig aztán ő is bekapcsolódott, mert a giccses musicalslágernek még most,
ebben a drámai helyzetben sem tudott ellenállni. – Ne áruld el Bailey-nek, oké? – kérte Rita, miután végére értek a dalnak, és Fern megsimogatta a haját. – De miért ne? Ő a legjobb barátunk. Előbb vagy utóbb meg fogja tudni, és akkor nem fogja érteni, miért nem mondtad el neki. – Bailey valahogy mindig azt érezteti velem… mintha különlegesnek tartana. Nem tudom elmagyarázni. De amikor elcseszek valamit, vagy valami hülyeséget csinálok, úgy érzem, mintha cserbenhagynám. De az is lehet, hogy magamat hagyom cserben, csak őrá kenem a dolgot – mondta Rita, majd megtörölte az arcát, és vett egy mély lélegzetet, mint aki készül fejest ugrani a medencébe. – De pont ez a jó a barátságban. Nem kell tökéletesnek lennünk ahhoz, hogy szeressük egymást. Szeretünk téged, te is szeretsz minket, úgyhogy ott leszünk neked, és számíthatsz ránk. Rám, és Bailey-re is. – Én is szeretlek, Fern. Nagyon szeretlek. És Bailey-t is. Csak attól félek, mi van, ha akkora hülyeséget csinálok, hogy elveszítelek titeket. – Olyan erővel szorította magához Fernt, hogy a lány a bordáiban érezte a barátnője háláját és ragaszkodását. Ő is megszorongatta Ritát, és odahajolt a füléhez: – Soha sem fogsz elveszíteni minket, Rita.
1994 – Nektek miért nincs több gyereketek, anya? Bailey-nek van két nővére. Én is szeretnék egy nővért. – Nem tudom, Fern. Próbálkoztunk apukáddal, de néha annyira különleges, annyira csodálatos az, amink van, hogy egy is elég belőle. – Hmm. Akkor belőlem elég egy?
– Igen. Elég vagy nekünk, mindig is elég voltál. – Rachel Taylor rámosolygott a tízéves kislányára, aki rakoncátlan, vörös tincseivel és keszekusza fogaival leginkább egy erdei manóra emlékeztetett. – De nekem kell egy tesó, anya. Kell valaki, akire vigyázhatok, és akit megtaníthatok mindenfélére. – Ott van neked Bailey. – Jó, tudom, de ő több dolgot tanít nekem, mint én neki. Ráadásul ő nem igazi testvér, csak unokatesó. – Ő nemcsak családtag, hanem egy nagyon különleges barát is. Amikor Angie nénivel megtudtuk, hogy kisbabát várunk, majd kiugrottunk a bőrünkből örömünkben. Én már biztos voltam benne, hogy nem lehet gyerekem, Angie pedig nagyon szeretett volna egy kisfiút a két lány mellé. És aztán megszülettetek. Mindkettőtök születése igazi csoda volt. Isten drága kis ajándékai vagytok. – Bailey végül is majdnem olyan, mint egy igazi testvér – mondta Fern, miközben elgondolkodva ráncolta az orrát. – Tudtad, hogy Jézusnak is volt egy nagyon különleges barátja? Jánosnak hívták. Amikor János megszületett, az édesanyja, Erzsébet olyan idős lehetett, mint én. Ő is azt hitte, hogy már nem lehet kisbabája. Amikor Erzsébet megtudta, hogy terhes, Jézus édesanyja, Mária elment hozzá látogatóba. Ők is rokonok voltak, mint Angie és én. Amikor Erzsébet meglátta Máriát, a kisbaba rugdosni kezdett a hasában. Mária ekkor már terhes volt Jézussal, és a két baba között már ekkor kialakult valami különös, erős kötelék. Pont úgy, ahogy Bailey és közted. – Most Keresztelő Jánosról beszélsz, ugye? – kérdezte Fern, aki eléggé otthon volt a bibliai történetekben. Egy lelkész apával persze ez nem is lehetett volna másképp. – Igen. – Ő volt az, akinek levágták a fejét, nem? – kérdezte gyanakodva Fern. Rachelből kitört a nevetés.
– Igen, ő volt. De most nem ez a lényeg. – És Jézust is megölték. – Igen, őt is megölték. – Tiszta szerencse, hogy én lány vagyok, és nem Jánosnak hívnak. Meg az is, hogy Jézus már járt a földön, úgyhogy nem Bailey-nek kell megváltania a világot. Elég rossz vége lehetne különben ennek a barátságnak. Rachel felsóhajtott. Fern nagyon értett ahhoz, hogy a tanulság ellenkezőjét szűrje le egy történetből. – Egy különleges barátság néha áldozatokkal jár – mondta, és reménykedett benne, hogy az utolsó pillanatban mégis sikerül megértetnie Fernnel, amit szeretne. – Néha fájdalmas látni, ami a barátainkkal történik. Az élet nem mindig könnyű, és az emberek nagyon kegyetlenek tudnak lenni. – Mint azok, akik levágták János fejét? – Igen. Mint ők – mondta Rachel, és bármennyire is komoly volt a téma, alig bírta visszatartani a nevetést. Végül összeszedte magát, és elhatározta, megpróbál mindenáron valami tanulságot odabiggyeszteni a mondanivalója végére. – Nagyon nehéz igazán jó barátokat találni. Az igazán jó barátok törődnek egymással és vigyáznak a másikra, és néha még meg is halnak egymásért, úgy, ahogy Jézus meghalt mindnyájunkért. Fern komoran bólintott, Rachel pedig megkönnyebbülten felsóhajtott, bár egyáltalán nem volt biztos benne, hogy Fern tanult-e valamit ebből az egészből. Felvette a földről a szennyeskosarat, és már indult volna a viszonylagos biztonságot és nyugalmat ígérő mosókonyha felé, amikor a lánya utánakiáltott. – És akkor meg fogok halni Bailey-ért… vagy ő fog meghalni értem?
10.
Beállni katonának Az iskolai zenekar egy hazafias dalokból álló egyveleget játszott, amit Mr. Morgan, a zenetanár jó alaposan begyakoroltatott velük. Fern az összes számot ismerte. Arra gondolt, milyen jó lenne, ha még középiskolás lenne, és ő is beállhatna a klarinétjával. Mivel azonban már nem volt középiskolás, annyit tehetett csak, hogy állt a hidegben a szüleivel, dideregve tapsolt a zene ritmusára, és szánakozva nézte az ünnepi felvonulásnak nevezett kínlódást a Fő utcán. Az egész város itt volt, csakhogy Pennsylvaniában a március egyáltalán nem alkalmas arra, hogy díszfelvonulásokat szervezzenek. Az utakat már megtisztították ugyan, és egyelőre az időjárás is kegyesnek bizonyult a megjelentekhez, ám a közelgő hóvihar szürkére festett mindent, ami mellesleg nagyon jól illett a kollektív búcsúhoz. A fiúk túl voltak az alap- és az egyéni szakkiképzésen, és most Irakba vezényelték az egységüket. Az elsők között lesznek, akik abban a távoli országban harcolnak. Fern elszántan lehelgette jégcsappá fagyott ujjait, hátha felolvadnak. Az arcának most pont olyan volt a színe, mint a hajának. Aztán megjelentek a katonák. Sivatagi terepszínű ruhát, bakancsot, kopaszra nyírt fejükön pedig katonai sapkát viseltek. Fern azon kapta magát, hogy ugrálva próbál kilesni az előtte állók feje fölött, hátha sikerül elcsípnie Ambrose-t. Az összes délnyugat-pennsylvaniai katonát ebbe az egységbe osztották be, amely most sorra végigvonult a régió kisvárosain. Az újoncokon kívül egy csomó katonai jármű is helyet kapott az ünnepi konvojban, sőt a hatás kedvéért még egy tank is velük
tartott. Az újoncokat képtelenség volt megkülönböztetni egymástól, úgy tűnt, mintha arctalan egyenkatonák masíroznának egymás sarkában, és Fern arra gondolt, talán könnyebb a búcsú így, hogy a katonákat megfosztják az egyéniségüktől. Aztán meglátta Ambrose-t. A fiú olyan közel vonult el hozzá, hogy akár meg is érinthette volna. A haját, a gyönyörű, hosszú haját levágták. Az arca azonban semmit nem változott: ugyanaz az erős áll, ugyanazok a tökéletes ajkak, az a sima bőr, azok a fekete szemek. A tónál történtek után a lány keresztülment az ilyenkor szokásos szakaszokon: harag, megalázottság, aztán megint harag. Utána eszébe jutott, milyen érzés volt, amikor Ambrose a szájára szorította a száját, és lassan elpárolgott a haragja. Ambrose megcsókolta. Fern nem értette, miért tette. Nem volt hajlandó elhinni, hogy azért csinálta, mert hirtelen beleszeretett. Nem is olyan volt az a csók. Nem a szerelem csókja volt, sokkal inkább a bocsánatkérésé. És Fern – miután heteken keresztül emésztette a szégyen és a harag – úgy döntött, elfogadja Ambrose bocsánatkérését. Az elfogadás magával hozta a megbocsátást, a megbocsátással pedig visszalopakodtak szívébe az oly régóta táplált érzelmek, és a harag érzése úgy foszlott szét, mint egy rossz álom. Megpróbált kiáltani, megpróbált az életben egyszer bátor lenni, de képtelen volt: amint kiejtette a száján, a szél elfújta Ambrose nevét. A fiú egyenesen maga elé meredt, nem vette észre Fern rászegeződő tekintetét, sem azt, hogy a lány kétségbeesetten próbálja felhívni magára a figyelmét. Mivel magasabb volt a körülötte lévő katonáknál, Fern azután sem tévesztette szem elől, hogy elhaladt előtte. Nem látta Paulie-t és Grantet, mint ahogy Beanst és Jesse-t sem, látta viszont Jesse terhes barátnőjét, Marley-t. Ez már a felvonulás után volt: Marley kisírt szemmel ült egy fagyizóban,
és olyan nagy volt a hasa, hogy nem tudta begombolni rajta a kabátot. Egy pillanatra belenyilallt Fernbe a féltékenység. Átérezte barátnője bánatát, mégis, úgy hitte, van valami gyönyörű abban, ha az embert magára hagyja egy jóképű katona. Ez annyira megihlette, hogy amikor hazaért, belekezdett egy teljesen új történetbe egy szerelmespárról, akiket elválaszt egymástól a háború. A fiúk pedig elmentek, el, az óceán túloldalára, a forróság és a homok birodalmába, egy olyan világba, ami valójában nem is létezett – Fern számára legalábbis biztosan nem. És talán a Hannah Lake-i emberek számára sem, egyszerűen mert olyan messze volt tőlük, olyan távol volt mindentől, amit ismertek. És az élet ment tovább. A város imádkozott, szeretett, szenvedett, és élt. A sárga szalagok, amiknek a kikötözésében Fern is segített, még vagy két hétig lobogtak vidáman a fákon, de aztán a metsző tavaszi szél addig tépte és cibálta őket, hogy végül megadták magukat. És az óra halkan, de megállíthatatlanul ketyegett.
Hat hónap telt el azóta, hogy elmentek a katonák. Ezalatt Rita és Marley Davis is megszülték a kisbabájukat. Mindkettő fiú lett, és Marley a sajátját az apukája után Jesse-nek nevezte el. A lány regénye újabb fejezettel bővült, amiben a szerelmeseknek, akiket elszakított egymástól a háború, megszületett a kislányuk, akit Fern Jesse-nek keresztelt. Nem tudta megállni, hogy ne így hívja. Valahányszor Marley bejött a boltba, Fern semmi másra nem vágyott, csak hogy a karjába foghassa a kisbabát, és nem tudott nem arra gondolni, hogy vajon mit érezhet most a több ezer kilométerre lévő Jesse. Sorra írta a leveleket Ambrose-nak, elmesélte, mik történnek a városban, elmesélte, ha valami vicces dolgot látott, mesélt a birkózócsapat eredményeiről, mesélt a könyvekről, amiket olvasott, és arról, hogy éjszakai
műszakvezetővé léptették elő a boltban, ahol dolgozott. Olyan dolgokat is megírt, amiket mindig is szeretett volna elmondani a fiúnak, de nem merte. A leveleket pedig így írta alá: „A te Ferned”. Akkor is tartozhatunk valakihez, ha az nem akar minket? Fern arra jutott, hogy igen, hiszen a szíve Ambrose-é volt, függetlenül attól, akarta-e őt a fiú, vagy sem. Miután megírta a leveleket, gondosan elzárta őket egy fiókba. Gyakran gondolkodott azon, vajon mit szólna Ambrose, ha egyszer csak elküldené neki valamelyiket. Valószínűleg azt gondolná, hogy nem normális, és még azt a csóknak álcázott bocsánatkérést is megbánná. Aggódni kezdene, hogy Fern esetleg olyasmiket is beleképzel abba a csókba, amiket nem kellene. Azt gondolná, hogy a lány elveszítette a kapcsolatot a valósággal. Pedig nem veszítette el a kapcsolatot a valósággal, egyszerűen csak élénk a fantáziája. Ám hiába van nagyszerű érzéke az ábrándozáshoz és a történetmeséléshez, képtelen elhitetni magával, hogy Ambrose valaha is viszonozni tudná az érzéseit. Ott, a tónál, megkérdezte tőle, hogy írhat-e neki – sőt, meg is ígérte, hogy fog. Mégis, a szíve mélyén Fern azt gondolta, Ambrose nem akar levelet kapni tőle, és túlságosan sérülékeny volt az önbecsülése ahhoz, hogy elviseljen még egy visszautasítást. Így aztán csak gyűltek a fiókban a levelek, ő pedig képtelen volt rávenni magát, hogy elküldje azokat.
I RAK – Fern Taylor később is írt neked szerelmes leveleket, Brosey? – kérdezte Beans a sötét sátorban. – Szerintem Fern jó csaj – szólalt meg Paulie a priccsről. – A bálon is nagyon jól nézett ki. Láttátok? Nekem nyugodtan
írhatna leveleket. – Fern nem jó csaj. Úgy néz ki, mint Harisnyás Pippi. – Ki a franc az a Harisnyás Pippi? – nyögte Jesse, aki próbált volna aludni. – Van egy ilyen rajzfilmsorozat, az a címe, hogy Harisnyás Pippi. A húgom nézte régebben. Kivette a könyvtárból, aztán soha nem vitte vissza. Pippinek vörös haja van, ami kétoldalt van összefogva, és kiáll az első két foga. Sovány, furcsa és hülye. Pont, mint Fern. – Fern nem hülye – mondta Ambrose, és ő maga is meglepődött, mennyire zavarja Beans gonoszkodása. – Okééé – nevetett Beans. – Mintha lenne bármi jelentősége, hogy hülye-e, vagy sem. – Igenis számít – szólt bele Grant. – Ki akar olyan lánnyal lenni, akivel nem lehet beszélgetni? – Én! – kiáltott fel Beans. – Ne beszéljen, csak vetkőzzön. – Gusztustalan disznó vagy, Beans – sóhajtott fel Paulie. – Még szerencse, hogy mindnyájan szeretjük a szalonnát. – Én utálom a szalonnát! – fortyant fel Jesse. – És azt is utálom, amikor éjszaka jártatjátok a szátokat! Kuss legyen! – Jesse, te tényleg a gonosz Keleti Boszorkány vagy – mondta nevetve Paulie. – A gonosz Közel-keleti Boszorkány. – Paulie nemrég írt egy viccesnek szánt dalt, amiben Irakot úgy emlegette, mint Óz birodalmát, és hamarosan az egység összes katonájára ráragadt valamelyik szereplő neve. – Te meg Madárijesztő vagy, hülyegyerek. Ő volt az, akinek nem volt agya, ugye? – Ja. De szerintem elég menő név az, hogy Madárijesztő. Mit gondolsz, Grant? – Hát, a Dorothynál mindenképp menőbb – nevetett a kérdezett, aki egyszer elkövette azt a hibát, hogy a piros birkózócipőjében ment le a konditerembe. A többi már történelem. Konditerembe különben sokat jártak – amikor nem
őrjáratoztak vagy aludtak, akkor gyakorlatilag mindig ott voltak. Már csak azért is, mert nem sok minden mást lehetett itt csinálni. – Miért nem csapod össze a bokádat, Dorothy, és röpítesz haza minket? – kérdezte Paulie. – Hé, amúgy neked miért nincs beceneved, Beans? – Én vagyok Óz – motyogta, mert kezdte elnyomni az álom. – Szerintem Beans inkább egy mumpic… vagy ő Totó. Totó is kicsi volt, de nagyon hangosan tudott ugatni – mondta Jesse. A másiknak erre máris kiment az álom a szeméből. – Még egy ilyen, Jess, és elmondom Marley-nak, hogy Lori Stringhammel smároltál a birkózóteremben. – Beans világéletében érzékeny volt arra, ha valaki megjegyzéseket tett a termetére. Egy 56 kilós birkózóhoz remekül illett ez a testmagasság, de az élet összes többi területén inkább hátrányt jelentett. – Brosey a Bádogember, mivel neki nincsen szíve. Szegény Fern Taylor ezt a saját bőrén tapasztalta meg – próbálta Beans Ambrose-ra terelni a beszélgetést. – Azért ő a Bádogember, mert vasból van. Basszus, mennyivel nyomtál ma fekve, Brosey? – kapcsolódott be még valaki a beszélgetésbe. – Ez a srác egy állat! Szerintem Vasembernek kéne hívnunk. – Megint itt tartunk – nyögte Jesse. – Először Herkules, most meg Vasember. – Jesse-t idegesítette, hogy valahogy mindig Ambrose került a figyelem középpontjába, és ennek általában hangot is adott. – Holnap hagyom, hogy legyőzz szkanderban, oké, KakiBoszorkány? – nevetett fel Ambrose. Erre Jesse is elnevette magát. Kénytelen volt beismerni, hogy igazából nem is idegesíti annyira Ambrose. Lassan elcsendesedett a sátor, és hamarosan már csak a horkolás és némi sóhajtozás verte fel az éjszaka nyugalmát.
Ambrose azonban nem tudott aludni. Az járt a fejében, amit Beans mondott. Rita Marsden gyönyörű volt. Lélegzetelállítóan szép. Ambrose azt hitte, szerelmes a lányba, egészen addig, amíg rá nem jött, hogy egyáltalán nem ismeri. Rita nem volt okos. Legalábbis nem úgy, ahogy a fiú szerette volna. Ambrose nem értette, hogyan lehet annyira magával ragadó azokban a szerelmes levelekben, és hogy lehet annyira más, amikor kettesben vannak. Rita gyönyörű volt, de egy idő után már nem találta vonzónak. Ambrose azt a lányt akarta, aki a leveleket írta. Kipattant a szeme a sötétben. Fern Taylor írta azokat a leveleket. Lehet, hogy tényleg Fern Taylort akarta? Önkéntelenül is felnevetett. Fern annyira pici volt. Nevetségesen néznének ki egymás mellett. És nem volt szexi. Bár igaz, hogy a végzős bálban elég jól nézett ki. Tisztán emlékezett, mennyire meglepődött, amikor megpillantotta az aranyszínű ruhájában, és amikor látta, hogy a hülye barátaival táncol. De a meglepetés mellett némi haragot is érzett. Valószínűleg nem bocsátotta meg neki teljesen, hogy úgy rászedték Ritával. Számtalanszor megpróbált nem gondolni Fernre és arra az éjszakára a tónál, és majdnem sikerült is meggyőznie magát, hogy pillanatnyi őrület volt az egész, egy utolsó kétségbeesett húzás, mielőtt elindul a háborúba. És Fern, bár megígérte, egyetlen levelet sem írt neki. Persze azok után, ami történt, Ambrose nem is hibáztatta. De azért nagyon örült volna egy levélnek. Fern jól ír. Egyszerre belenyilallt a honvágy. Azt biztos, hogy már nem Kansasben voltak. Te jó ég, mibe keveredett? És mibe rángatta bele a többieket? Nem volt ő sem Herkules, sem Bádogember. A Gyáva Oroszlán volt, aki elmenekült otthonról, de mivel egyedül nem lett volna mersze elindulni, magával rángatta a barátait. Paulie-ék voltak az ő alvós takarója, az ő privát rajongói
klubja. Csak azt nem értette, hogy mégis mi az istent keres Óz földjén.
11.
Megverni egy szemétládát I RAK – Marley azt mondta, hogy Rita férjhez megy – jelentette be Jesse, és kíváncsian leste Ambrose reakcióját. – Elhappolják a volt csajodat, Brosey. Milyen érzés? – Rita nem normális. – Tyűha! – kiáltott fel meglepődve Jesse. Azt hitte, a barátja már régen túltette magát a lányon. Alighanem tévedett. – Ugye már nem vagy belezúgva, Brose? – kérdezte Grant. – Dehogyis. Arra mondtam, hogy nem normális, hogy képes hozzámenni Becker Garthhoz. – Miért, mi bajod van vele? – kérdezte Beans. – Emlékeztek, amikor kilencedikben majdnem kicsaptak a suliból? Beans megrázta a fejét, de Paulie-nak derengett valami. – Én emlékszem! Beverted Becker csinos kis pofiját! De nem mondtad el, hogy miért. Ambrose megigazította a napszemüvegét, és egyik lábáról a másikra helyezte át a testsúlyát. Az egysége, nagyjából száz másik katonával és tengerészgyalogossal együtt, az iraki ideiglenes kormány egyik találkozójának helyszínét őrizte éppen. Jó volt arra gondolni, hogy a különböző érdekcsoportok képesek leülni egy asztalhoz, hogy együtt kidolgozzák az ország kormányzásának módját, de néha azért elfogta Ambrose-t a kétely. Nem ez volt az első alkalom, hogy testőrt játszott, bár akkor, kilencedikben senki sem kérte fel a feladatra.
– Teljesen elfelejtettem – kiáltott fel Grant. – Utána nem is birkózhattál Loch Havenben. Sheen bá síkideg volt, emlékszem. – Nem lett volna olyan mérges, ha tudja, miért vertem meg Beckert – mosolyodott el keserűen Ambrose. Úgy érezte, elég idő eltelt már ahhoz, hogy elmesélhesse, mi történt azon a napon. 1999. január Ambrose ismerte Becker Garthot. Becker végzős volt, és az összes lány odavolt érte, ami azzal járt, hogy a többi fiú állandóan rajta tartotta a szemét. Azért szúrta ki magának, mert Becker elkezdte úgy hordani a haját, mint ő, ami neki egyáltalán nem tetszett. Beckernek is sötét haja volt, és amikor megnőtt az álláig, és hátrafogta, a barna szemével túlságosan is hasonlított Ambrosera. De a hasonlóság ennyiben ki is merült. Becker vékony volt és szálkásan izmos, mint egy futó vagy egy zsoké. Százhetven centi magas, ami elég ahhoz, hogy körülzsongják a lányok, ám Ambrose még elsős létére is magasabb volt nála. Talán a magasságkülönbség lehetett az oka, vagy egyszerűen csak féltékeny volt rá, de Becker előszeretettel kötött bele Ambrose-ba. Általában akkor szólt be neki, amikor a haverjaival volt, akik ilyenkor elismerően vihogtak. Ambrose általában elengedte a füle mellett Becker szemét megjegyzéseit. Nem érezte úgy, hogy bizonygatnia kellene a saját igazát, úgyhogy nem különösebben érdekelte a dolog. Mivel nagy volt és erős, kevésbé félt az erőszakos fiúktól, mint a vele azonos korú gyerekek. Ha mégis felbosszantotta Becker, azzal nyugtatta le magát, hogy elképzelte, hogyan szegezné hozzá a fiút vagy a haverjait a birkózószőnyeghez. Csakhogy nem Ambrose volt az egyetlen, akit Becker kipécézett magának.
Negyedik óra volt, irodalom, és Ambrose kikéredzkedett a mosdóba. Valójában azért ment ki az osztályból, mert meg kellett mérnie magát. Aznap délután háromkor volt a mérlegelés a Loch Haven elleni találkozóhoz. 72 és fél kilónak kellett volna lennie, hogy beférjen a súlycsoportjába, ám aznap reggel 73 és felet mutatott a mérleg. Nagyobb súlynál egy kilót simán ki tudott izzadni, csakhogy már a 73 és fél kilóra is alig tudta leküzdeni magát. 78-cal kezdte a szezont, és mostanra gyakorlatilag egy gramm zsír sem maradt rajta, így egyszerűen nem volt miből tovább fogynia. Ráadásul még növésben is volt. Egy hónapja volt a kerületi versenyig, aztán pedig még két hete az állami bajnokságig. Tudta, hogy a következő hat hét kőkemény lesz, és azt is, hogy folyamatos éhezés vár rá. Sőt, már most is éhezett. Az éhségtől általában ingerült lesz az ember, és Ambrose most nagyon ingerült volt. Amikor belépett az öltözőbe, és látta, hogy odabent sötét van, őszintén remélte, hogy nem égtek ki a lámpák. Muszáj volt látnia a mérleget. Elkezdett tapogatózni, hátha megtalálja a villanykapcsolót. – Becker? – szólalt meg ekkor valaki idegesen a sötétben, Ambrose pedig majdnem hanyatt esett ijedtében. Megtalálta a kapcsolót, és felkapcsolta a villanyt. Neonfény árasztotta el a szekrényeket és a padokat, arra a látványra azonban, ami fogadta, Ambrose nem volt felkészülve. Bailey Sheen kerekes széke a feje tetejére fordítva hevert az öltöző közepén, a fiú pedig égnek álló lábbal, magatehetetlenül feküdt a földön. Képtelen volt feltápászkodni, így nem tehetett mást, mint hogy reménykedett, hátha valaki megtalálja a sötétben. – Sheen! Mi az isten történt? Jól vagy? – kérdezte Ambrose, miközben odarohant Bailey-hez, felállította a székét, és beleültette a fiút. Bailey vörös volt, remegett a válla, és Ambrose nagyon szeretett volna megütni valakit. – Mi történt? – Légyszi, ne mondd el senkinek! – kérte a barátja.
– Miért ne? – Ambrose olyan dühös volt, hogy lüktetni kezdett a szemgolyója. – Csak… csak nem mondd el senkinek, oké? Annyira égő – mondta elcsukló hangon Bailey. – Ki volt az? A másik megrázta a fejét, és nem mondott semmit. Aztán Ambrose-nak eszébe jutott, mit mondott Bailey, amikor a villanykapcsolót kereste. – Becker volt? – kérdezte, és a hangja megremegett a dühtől. – Úgy tett, mintha segíteni akarna, aztán felborított. De nem sérültem meg – tette hozzá, mintha az, ha megsérült volna, a gyengeség jele lenne. – Aztán lekapcsolta a villanyt, és elment. Semmi baj nem történhetett volna. Tudtam, hogy előbb-utóbb bejön majd valaki. És így is lett. – Megpróbált mosolyogni, majd miután ez nem sikerült, a kezét kezdte bámulni. – Örülök, hogy te voltál az, és nem egy egész tesis osztály. Az tényleg megalázó lett volna. Ambrose meg sem tudott szólalni, csak megcsóválta a fejét. Arról is megfeledkezett, hogy miért jött. – Soha nem szoktam egyedül bejönni az öltözőbe, mert nem tudom kinyitni az ajtót – magyarázta Bailey. – Becker viszont beengedett, én meg azt hittem, hogy itt van az apukám. Egyedül már ki tudok menni, mert az ajtó kifelé nyílik. – Hacsak nem borítja fel valaki a székedet, és hagy benne fejjel lefelé – mondta dühösen Ambrose. – Hát igen – mondta halkan Bailey. – Szerinted miért csinálta? – Nem tudom, Sheen! – horkant fel Ambrose. – Azért, mert egy kispöcsű seggfej. Azt hiszi, hogy megnő a farka, ha olyan embereket cseszeget, akik nem tudnak, vagy nem akarnak visszaütni. Pedig minél szemetebb, annál kisebb lesz. Bailey felnevetett, Ambrose pedig elmosolyodott, és örült, hogy a fiú abbahagyta a remegést. – Megígéred, hogy nem mondod el senkinek? – kérdezte megint
Bailey. A másik bólintott. Azt azonban nem ígérte meg, hogy nem fog bosszút állni Beckeren. Amikor belépett a menzára, az egyik sarokasztalnál pillantotta meg a srácot. Egy csomó végzős ült mellette, meg jó pár csinos lány, akikkel más körülmények között Ambrose szívesen megismerkedett volna. Összeszorította a fogát, és egyenesen odament az asztalhoz. Nem szólt a barátainak arról, hogy mire készül, egyrészt mert mind birkózók voltak, másrészt mert gyanította, hogy fel fogják függeszteni, ha megteszi. Nem akarta belekeverni őket, és ezzel rontani a csapat esélyeit a Loch Haven ellen. Azt már tudta, hogy ő valószínűleg nem birkózik majd aznap este, így már az sem jelentett problémát, hogy alighanem még mindig nehezebb egy kilóval a versenysúlyánál. Olyan erővel csapott rá az öklével az asztalra, hogy a poharakból kilöttyent az üdítő, sőt egy üres tálca le is esett a padlóra. Becker meglepődve pillantott fel, majd amikor észrevette, hogy tiszta tej lett a nadrágja, elkáromkodta magát. – Állj fel! – parancsolta Ambrose halkan. – Kopj le, Gorillafiú, mielőtt szét találom verni a pofádat! – sziszegte Becker, és megpróbálta felitatni a tejet egy szalvétával. Ambrose áthajolt az asztalon, jobb kezével elkapta Beckert, és a homlokánál fogva nekicsapta a fejét a falnak. – Állj fel! – ismételte meg Ambrose, ezúttal már emelt hangon. Becker megkerülte az asztalt, és gondolkodás nélkül rávetette magát Ambrose-ra. Az orrát találta el az öklével, amitől a másiknak könnybe lábadt a szeme, és folyni kezdett a vér a bal orrlyukából. Visszatámadt, és először a szájánál, aztán pedig a jobb szeménél találta el Beckert, aki erre felnyögött, és összecsuklott a padlón. Ambrose megmarkolta a gallérjánál és a farmerja derekánál fogva, és talpra állította. Becker rogyadozott, ami azt jelentette, hogy kemény ütéseket szedett be. – Ezt Bailey Sheenért kaptad – suttogta Ambrose a fiú fülébe,
úgy, hogy senki más ne hallja, majd elengedte Beckert. Megfordult, és beletörölte a véres orrát a pólójába. Ekkor látta, hogy Sheen bá szalad feléjük vöröslő fejjel. Ezek szerint aznap ő volt az ügyeletes a menzán. Ambrose szó nélkül követte az edzőt, ki az ebédlőből. Tudta, hogy bűnhődnie kell azért, amit tett, és azt is tudta, hogy nem fogja kiejteni Bailey Sheen nevét a száján.
– Férjhez megyek, Fern! – mondta Rita, és odadugta a barátnője orra elé a bal kezét, amin egy tekintélyt parancsoló gyémántgyűrű ragyogott. – Ez nagyon szép! – mondta őszintén Fern, és megpróbált mosolyogni, megpróbált úgy viselkedni, ahogy a másik valószínűleg elvárta, csakhogy közben enyhe émelygést és hányingert érzett. Becker nagyon jóképű volt, és nagyon szép pár voltak Ritával. Meg aztán, ha összeházasodnak és összeköltöznek, az Ty-nak, a kisbabájuknak is jó lesz. Csakhogy Fern félt Beckertől. És nem értette, hogy Rita miért nem tart tőle. De az is lehet, hogy mégis. Vannak lányok, akiknek ez jön be. – Jövő hónapban szeretnénk megtartani az esküvőt. Tudom, hogy elég későn szólok, de szerinted az apukád összeadna minket? Mindig olyan rendes volt velem. Meg az anyukád is. Csak egy kis bulit tervezünk utána, lehet, hogy hívok egy DJ-t, és akkor táncolhatunk is. Becker jól táncol. Fern szinte maga előtt látta, ahogy Rita és Becker együtt táncolnak a végzős bálon. A lány fél méterrel a föld fölött lebegett, olyan szerelmes volt, Becker pedig próbált nem felrobbanni dühében, amikor Bailey felkérte a barátnőjét. – Persze, összead titeket. A lelkészek imádják az esküvőket. Lehetne a lagzi a templom mögött, a kerti pavilonban. Ott van áram meg asztalok. Viszünk virágokat, üdítőt, te pedig nagyon
szépen felöltözöl majd. Segítek megszervezni. És így is tett. Egy hónapon át szervezték az esküvőt, éjt nappallá téve. Olyan gyönyörű menyasszonyi ruhát találtak Ritának, hogy az anyukája, Sarah Marsden elsírta magát örömében, amikor meglátta. Elküldték a meghívókat, felbéreltek egy hivatásos fotóst, virágokat rendeltek, süteményt és fánkot sütöttek, csokit készítettek, de annyit, hogy végül már egy gyufaszál sem fért volna Taylorék hatalmas hűtőládájában. A nagy nap reggelén a kerti pavilon lábait betekerték fehér fényfüzérekkel, a fehér csipketerítővel leterített asztalokat pedig kivitték a pavilon mellé, a fűre, hogy majd kényelmesen lehessen táncolni a tető alatt. Az asztalok közepére százszorszépekkel teli sárga vázákat állítottak, és minden székre sárga lufikat kötöztek. A templomot is százszorszépekkel díszítették fel. Fern volt a koszorúslány, és Rita megengedte neki, hogy olyan sárga ruhát válasszon magának, amilyet csak szeretne. Fern talált Baileynek egy színben passzoló sárga nyakkendőt, így remekül mutattak együtt, amikor a fiú a székében végiggurult vele a széksorok között. Fern egy gyönyörű csokrot fogott a kezében, Bailey-nek pedig egy százszorszépet tűzött a fekete öltönye gomblyukába. Becker is feketében volt, ő egy sárga rózsát tűzött a hajtókájába, ami viszont Rita csokrához ment színben. A haját hátrafésülte az arcából, és amikor Fern rápillantott, egyből Ambrose jutott az eszébe, az, ahogy a fiúnak annak idején Adoniszként omlottak le a tincsei a vállára. A fiú azóta búcsút mondott a hosszú hajának, ő pedig búcsút mondott a fiúnak. De hiába: Fern még most is sokkal többet gondolt rá, mint kellett volna. Ambrose egy éve ment el Irakba, de ha a kiképzőtábort is beleszámítjuk, akkor összesen tizennyolc hónap telt el azóta, hogy elhagyta a várost. Jesse barátnője, Marley Davis is eljött az esküvőre, és elmondta Fernnek, hogy a
fiúknak már csak hat hónapjuk van hátra. Marley azt is elmesélte, hogy Jesse megkérte a kezét, és mihelyst hazajön, összeházasodnak. Úgy tűnt, mint akit nagyon felvillanyoz a dolog. A fiuk egyidős volt Rita gyerekével, Tylerrel, de míg Ty az anyukájára hasonlított, a kicsi Jesse az apukája barna bőrét és fekete haját örökölte. Imádni való, boldog, egészséges gyerek volt, akivel már szinte most is alig bírt az édesanyja. Amikor Rita végigsétált a széksorok között, és örök hűséget fogadott Becker Garthnak, aki cserébe szintén örök hűséget fogadott neki, Fernnek összeszorult a szíve. Aggódott a barátnőjéért. De talán nem lesz baj. Talán Becker tényleg szereti Ritát. Talán a szeretet elég lesz. Talán az ígéretei és a fogadkozásai tényleg jobb emberré teszik. Az arckifejezéséből ítélve Bailey nem igazán hitt mindebben. A fiú az első sorban ült, Fern mellett, a pad végéhez gurított székében, és kőkemény volt az arca. Barátok voltak Ritával, és ő is ugyanúgy aggódott érte, mint Fern. Bailey teljesen maga alatt volt, amikor a lány közölte a hírt, hogy hozzámegy Beckerhez. Fern persze tudta, hogy az unokatestvére mit érez Rita iránt, de azt hitte, már túltette magát a dolgon, úgy, ahogy ő továbblépett Ambrose Youngon. De talán pont ez volt Bailey baja… hogy csak annyira lépett túl Ritán, mint amennyire ő Ambrose-on. Csakhogy a barátnője immár anya volt, örök és eltéphetetlen szálak fűzik Beckerhez. Ez persze a régi érzéseket a legkevésbé sem befolyásolta: azok képesek voltak akkor előbukkanni, amikor az ember már elhitte, örökre megszabadult tőlük. – Amíg a halál el nem választ – mondta Rita őszintén, és az őszinteségtől még szebben ragyogott az arca. Amikor a fogadalmuk megpecsételéseként Becker megcsókolta Ritát, Bailey lehunyta a szemét, Fern pedig megfogta a fiú kezét.
12.
Rejtekhelyet építeni Mindössze három hónap kellett hozzá, hogy Rita eltűnjön szem elől. Ha néha meg is jelent az emberek között a férje oldalán, a szemét gondosan lesütötte, de arra is volt példa, hogy bár esett az eső, napszemüveg volt rajta. Fern rendszeresen felhívta, és néha még meg is látogatta az ikerházban, ahol laktak, de úgy látta, Rita csak ideges lesz ezektől a látogatásoktól. Egyszer esküdni mert volna, hogy látta beállni a garázsba a lányt, mégis, amikor néhány perc múlva becsöngetett, senki sem nyitott ajtót. Valamivel jobb lett a helyzet, amikor Becker olyan munkát kapott, ami miatt napokra el kellett utaznia. Rita volt az, aki felhívta Fernt, és elvitte ebédelni a szülinapján. Enchiladát ettek a Lisa’s Cocinában, és amikor Fern óvatosan megkérdezte, hogy jól van-e, Rita vidáman rámosolygott, és biztosította a barátnőjét arról, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van. Minden csodálatos volt, sőt tökéletes. Fern azonban nem hitt neki. Nem mondta el Bailey-nek, hogy aggódik Rita miatt. Nem akarta felzaklatni a fiút, meg aztán: mit tudott volna csinálni? Becker néhányszor bejött vásárolni a boltba, és bár mindig udvarias volt, és mosolyogva köszönt Fernnek, ő ki nem állhatta. És ezt mintha Becker is tudta volna. Mindig kifogástalanul nézett ki: tökéletesen beállított haj, simára borotvált arc, élére vasalt, divatos ruha. Ez azonban csupán a csomagolás volt. És Becker láttán Fernnek eszébe jutott az a hasonlat a zsírról, amit egyszer régen az apukája mesélt el Elliott Youngnak. A lány legfeljebb tizennégy éves lehetett
akkor, mégis, a mai napig emlékezett a történetre. Elliott Young még véletlenül sem hasonlított a fiára. Alacsony volt, legfeljebb 170 centi lehetett, szőke haja pedig olyan erősen kopaszodott, hogy végül inkább leborotválta. Világoskék szeme volt, kissé lapos orra és mosolygós szája. Ma azonban nem mosolygott, és a szeme alatt is sötét karikák éktelenkedtek. Úgy nézett ki, mint aki hosszú ideje nem aludta ki magát. – Jó napot, Mr. Young! – mondta Fern, némi kérdő hangsúllyal a hangjában. – Szia, Fern! Itthon van az apukád? – kérdezte Elliott, és a lány hiába tárta szélesre a veranda üvegajtaját, a férfi mintha lecövekelt volna a küszöbön. – Apa! – kiáltott be Fern a házba. – Mr. Young keres! – Hívd be! – szólt ki Joshua Taylor a dolgozószobájából. – Kérem, jöjjön be! Elliott Young zsebre vágta mindkét kezét, és követte Fernt az édesapja szobájába. Pennsylvaniában kivételesen sok egyház és gyülekezet működik, talán ezért is szokták mondani, hogy ez az az állam, ahol Istennek a mai napig sikerült megvetnie a lábát. Mindenféle vallású emberek éltek itt: katolikusok, metodisták, presbiteriánusok, baptisták, és a sort még hosszasan lehetne folytatni. De bármelyik felekezethez is tartozott az ember, ha lelkipásztorra volt szüksége, Joshua Taylorra mindig lehetett számítani. Őt az sem zavarta, ha nem ültél ott minden vasárnap a kis gyülekezet közösségi termében. A Bibliából prédikált, egyetemes igazságokat fogalmazott meg, ügyelt arra, hogy mindenki megértse az üzenetét, és negyvenéves pályafutása során mindössze két cél lebegett a szeme előtt: szeretni és szolgálni. Tudta, hogy ha ez megvan, a többi jön magától. Mindenki Joshua tiszteletesnek hívta, még azok is, aki nem az ő gyülekezetébe jártak. És az is gyakran előfordult, hogy ha valakit mardosott a lelkifurdalás, előbb-utóbb Joshua templomában
kötött ki. – Elliott! – A házigazda felállt az asztalától, amikor Fern és Elliott Young beléptek a dolgozószobája ajtaján. – Hogy vagy? Ezer éve nem láttalak. Miben segíthetek? Fern becsukta maga mögött az ajtót, és kiment a konyhába. Majd megőrült, annyira szerette volna hallani, miről beszélgetnek. Elliott Ambrose apukája. Azt mesélték a városban, hogy ő és Ambrose anyukája el akarnak válni, és Lily Young el fog költözni Hannah Lake-ből. A lány arra gondolt, hogy vajon Ambrose is az édesanyjával tart-e. Tudta, hogy nem lenne szabad ezt csinálnia, mégis megtette. Belopózott a spájzba, és leült az egyik liszteszsákra. Itt majdnem olyan jól hallott mindent, mintha egyenesen az édesapja dolgozószobájában bújt volna el. Bárki is építette a házat, kispórolhatta az anyagot a kamrát és a dolgozószobát elválasztó falból, de annyira, hogy amikor Fern bepréselte magát a spájz sarkába, még be is látott a szobába a gipszkarton és a másik fal között tátongó lyukon. Az édesanyja elment bevásárolni, így nem kellett attól tartania, hogy lebukik, de még ha váratlanul haza is állít, akkor is tehet úgy, mintha csak keresne valamit. – …sosem volt boldog. Tudom, hogy megpróbálta, láttam rajta. De ez az elmúlt pár év… egyre nehezebben viselte – hallotta Fern Elliott Young hangját. – Nagyon szeretem. Azt hittem, ha kitartóan szeretem, ő is viszontszeret majd. Azt hittem, képes vagyok kettőnk helyett is szeretni. – Eldöntötte, hogy elmegy? – kérdezte az édesapja halkan. – Igen. Magával akarja vinni Ambrose-t. Még nem mondtam semmit. De ez a legrosszabb az egészben. Szeretem azt a fiút. Belehalok, ha őt is elveszítem. Nem vagyok elég erős ehhez. – Elliott Young ekkor zokogásban tört ki, és Fern érezte, hogy az együttérzéstől neki is kicsordulnak a könnyei. – Tudom, hogy nem az enyém. Legalábbis vér szerint nem. De ő akkor is a fiam! Az én fiam!
– Ambrose tudja? – Nem tud mindent. De már tizennégy éves, sejti, mi történik. – Lily tudja, hogy te szeretnéd, ha Ambrose veled maradna, akkor is, ha ő elmegy? – Ő a törvényes fiam. Örökbe fogadtam. Felvette a nevemet. Ugyanolyan jogaim vannak, mint bármelyik másik apának. Ha Ambrose maradni akarna, szerintem Lily nem próbálná erővel elszakítani tőlem, de még nem mondtam neki semmit. Szerintem még mindig abban reménykedem, hogy meggondolja magát. – Beszélj a fiaddal! Mondj el neki mindent, de szorítkozz a tényekre: ne hibáztasd Lilyt! Egyszerűen csak mondd el neki, hogy az anyukája elmegy. Mondd el neki, hogy szereted. Mondd el neki, hogy a fiad marad, bármi is történjék. Egyetlen pillanatra se higgye azt, hogy nem maradhat veled, pusztán azért, mert nem a vér szerinti gyermeked. Mondd el neki, hogy az anyukájával tarthat, ha szeretne, de te nagyon szereted, és örülnél, ha veled maradna. Ezután Elliott és Joshua Taylor is hosszú percekig nem szólaltak meg, és Fern már arra gondolt, véget ért a beszélgetés. De aztán Joshua Taylor halkan megkérdezte: – Van még valami, ami nyomja a lelked, Elliott? Valami, amiről szeretnél beszélni? – Folyton az jár a fejemben, hogy ha máshogy néznék ki, ha jobban hasonlítanék rá, akkor nem jutottunk volna ide. Tudom, hogy nem én vagyok a legjóképűbb fickó a világon. Tudom, hogy elég átlagosan nézek ki. De rendszeresen edzek, odafigyelek a külsőmre, egész jól öltözködöm, és mindig van rajtam egy kis parfüm… – Elliott Young alighanem zavarba jöhetett, mert elcsuklott a hangja. – Kire hasonlítanál jobban? – kérdezte kedvesen Joshua Taylor. – Ambrose édesapjára. Akit Lily egyszerűen képtelen elfelejteni. Az az ember nem bánt jól Lilyvel. Önző volt és gonosz.
Ellökte magától, amikor megtudta, hogy terhes. Azt mondta neki, hogy nem akar tőle semmit. De ő jóképű volt. Láttam róla képeket. Úgy nézett ki, mint Brosey. – Elliott hangja újra megbicsaklott, amikor kiejtette a fia nevét. – Sokszor érzem úgy, hogy a szépség akadályokat gördít a szerelem útjába. – Ezt meg hogy érted? – Úgy, hogy az ember néha egy arcba lesz szerelmes, és nem abba, ami mögötte van. Édesanyám, amikor annak idején húst készített nekünk, sütés után mindig leöntötte róla a zsírt, beletöltötte egy bádogdobozba, és eltette a konyhaszekrénybe. Sokáig egy olyan dobozt használt, amiben azokat a hosszú, cukros mandulával megszórt, mogyorókrémes süteményeket árulták. Azokat a finom, drága süteményeket. Többször előfordult, hogy azt hittem, megtaláltam anya titkos sütikészletét, és csak akkor jöttem rá, hogy egy nagy adag zsírt tartok a kezemben, amikor mohón levettem a tetejét. – Akkor már mindegy volt, hogy néz ki a doboz, igaz? – nevetett fel Elliott. – Így van. A doboz miatt megkívántam a sütiket, miközben nem is volt semmilyen süti. Azt hiszem, hogy néha egy szép arc is ugyanilyen félrevezető tud lenni, és sokan nem veszik az időt és a fáradságot, hogy a doboztető alá nézzenek. Egy pár héttel ezelőtti prédikációm jut ettől az eszembe. Hallottad esetleg? – Sajnos nem. Én viszem az éjszakai műszakot is a pékségben, és néha egyszerűen nincs erőm felkelni vasárnap reggel – mondta Elliott, és még a gipszkarton fal mögött is tisztán lehetett hallani a hangjában bujkáló bűntudatot. – Ugyan már! – nevetett Joshua. – Nem vezetek jelenléti ívet. Csak azért kérdeztem, hogy ne untassalak halálra. – Fern hallotta, ahogy az apja lapozgat valamit. Halványan elmosolyodott. Joshuának mindig mindenről a Szentírás jutott az eszébe.
– Ezt mondja Ézsaiás 53:2: „Mint vesszőszál, sarjadt ki előttünk, mint gyökér a szikkadt földből. Nem volt neki szép alakja, amiben gyönyörködhettünk volna, sem olyan külseje, amiért kedvelhettük volna.”{2} – Ismerem ezt a részt – mondta halkan Elliott. – Mindig meglepődöm, hogy Jézus nem volt jóképű. Isten miért nem teremtett neki olyan külsőt, ami illett a belső értékeihez? – Ugyanazért, amiért hitvány jászolban született, egy elnyomott nép gyermekeként. Ha szép vagy hatalmas lett volna, az emberek a szépsége és a hatalma miatt kezdték volna el követni – ami nagy-nagy hiba lett volna. – Ebben van valami – mondta Elliott. Fern azon kapta magát, hogy ő is helyeslően bólogat a zsákon ülve. Tényleg volt abban valamit, amit az apja mondott. Aztán arra gondolt, hogyhogy nem emlékszik erre a prédikációra. Alighanem azon a reggelen kerülhetett szóba a dolog, amikor az énekes könyvébe rejtett szerelmes regényét olvasgatta, ahelyett, hogy odafigyelt volna. Hirtelen nagyon elszégyellte magát. Annyira bölcs volt az apukája – lehet, hogy jobban oda kellene figyelnie arra, amit mond. – Semmi baj nincs az arcoddal, Elliott – mondta kedvesen Joshua. – Sőt, általában véve sincs semmi baj veled. Te jó ember vagy, akinek csodálatos a lelke. És Istent a lelkünk érdekli, nem igaz? – De – felelte Elliott Young, és hallatszott a hangján, hogy kis híján megint elsírja magát. – Az érdekli. Köszönöm, tiszteletes. Miután Elliott Young elment, Fern ott maradt a kamrában, és egy darabig még elgondolkodva gubbasztott a zsákon. Aztán fogta magát, felállt, felment a szobájába, és dolgozni kezdett a szerelmes történeten egy vak lányról, aki élete párját keresi, és a csúnya hercegről, akinek aranyból van a szíve.
I RAK – Úgy szeretnék már egy olyan nőt látni, aki nem sátorral a fején járkál. Legalább egyet! Az se zavarna, ha szőke lenne, sőt még az sem, ha vörös! – nyögte Beans az egyik délutáni őrség végén. Hosszú órákon keresztül őriztek egy félreeső ellenőrzőpontot, de nem sok munkájuk akadt: néhány burkába öltözött nőtől és a gyerekeiktől eltekintve senkivel sem találkoztak. Talán furcsa lehet, hogy spanyol származása ellenére Beans szőke nők után sóvárgott, de amerikai volt, és az a társadalom volt a világon a legsokszínűbb. Egy kis sokszínűség most is jól jött volna. – Nekem is elegem van már ezekből a burkákból – mondta Grant, majd letörölte az izzadságot és a koszt az orráról, aztán hunyorogva belenézett a napba. Azt kívánta, bárcsak néhány percre beborulna az ég. – Állítólag van olyan, főleg Afganisztánban, hogy az ember az esküvő után látja először a feleségét. Az milyen már? Nézd, drágám, meglepetééés! – Jesse grimaszolni kezdett, és közben vadul rebegtette a szempilláját. – Mi a baj? Hát nem tetszem? – mondta fejhangon, és még csúnyább képet vágott. – De honnan tudják, hogy tényleg azt a nőt vették feleségül? – kérdezte elképedve Paulie. – A nő kézírásából – válaszolta Beans komolyan, de az orrcimpája alig láthatóan megrándult. Ambrose az égnek emelte a tekintetét, és arra gondolt, hogy tud a barátja ekkora hülyeségeket kitalálni. – Tényleg? – nyögte Paulie. Nem lehetett haragudni rá a hiszékenysége miatt, hiszen ez is a jó szívéből fakadt. – Ja. Legalább egy éven keresztül leveleznek egymással. A szertartáson aztán a nő aláír egy olyan fogadalmat, hogy más férfiak előtt mindig viselni fogja a burkát. Ha a férfi felismeri a kézírást, akkor tudja, hogy az ő menyasszonya van a fátyol
mögött. – Még sose hallottam erről – ráncolta a homlokát Grant. Ekkorra már Jesse-nek is leesett, hogy Beans csak kitalálta az egészet, de próbált nem nevetni. – Ja. Gondolj csak bele, ha Ambrose és Fern Irakban laktak volna, a barátunk sose jött volna rá, hogy nem Rita írja azokat a leveleket, hanem Fern. Ő meg szépen be tudta volna hálózni, és amikor Ambrose meglátta volna a kézírását az esküvőn, azt gondolta volna: „Szuper, ez a Rita!” A fiúkból ekkor kirobbant a nevetés. Végre Paulie-nak is leesett, hogy az egész csak arra ment ki, hogy – immár ezredszerre – Ambrose-t Fernnel szívassák. Ambrose felsóhajtott, és megremegett a szája. Nagyon vicces. Beans szinte fuldoklott a nevetéstől, és valahányszor végre sikerült volna abbahagynia, Jesse újra eljátszotta a pillanatot, amikor Fern leveszi a burkát, és kiderül, hogy a dögös Rita helyett a haverjuk őt vette el. Ambrose arra gondolt, vajon mit szólnának hozzá a többiek, ha tudnák, hogy megcsókolta Fernt. Hogy úgy igazán megcsókolta. Úgy, hogy közben pontosan tudta, kit csókol meg. Úgy, hogy nem verte át senki. Úgy, hogy nem volt sem burka, sem fátyol. Aztán arra gondolt, hogy tényleg olyan nagy hülyeség-e a burka. Lehet, hogy okosabban választanának párt maguknak a fiúk, ha nem terelné el a figyelmüket a csomagolás. Persze ilyen alapon a fiúknak is burkát kellene viselniük. Ambrose ezt annak ellenére is jó ötletnek tartotta, hogy neki eddig még csak haszna származott a csomagolásából. Aztán az jutott az eszébe, hogy vajon akkor is tetszene-e Fernnek, ha másmilyen lenne a külseje. Abban biztos volt, hogy Ritának nem tetszett volna. És nem azért, mert Rita nem volt elég kedves vagy mély érzésű lány, hanem mert semmi közös nem volt bennük. A kölcsönös vonzalmat leszámítva, az égvilágon semmi közös sem volt.
Fernnel viszont annál inkább – a levelekből legalábbis erre következtetett. Két hónap múlva véget ér az iraki küldetés. Elhatározta, hogy ha hazaér, végére jár a dolognak. A barátai persze halálra fogják szekálni miatta. Egész életében ezzel cikizik majd. Felsóhajtott, és ezredszerre is ellenőrizte a fegyverét. Úgy érezte, sosem lesz vége ennek a napnak.
13.
Életben maradni Rutinőrjárat volt, melynek során az öt Humveeból álló konvoj tett egy kört a város déli részén. Ambrose a sor végén haladó autót vezette, a mellette lévő ülésen Paulie ült. Az előttük haladót Grant vezette, mellette Jesse, Beans pedig hátul, a géppuskánál gubbasztott. Egy órán keresztül járták Bagdad omladozó, lerombolt utcáit az előre meghatározott útvonalon haladva, és most elindultak vissza, a bázisra. Paulie azt a dalt énekelte, amit Óz birodalmáról írt. – „Betemette a homok a sárga téglás utat, egyetlen lány sincs, ki a nadrágomban kutat…” Ekkor hirtelen egy csapat gyerek bukkant fel az út szélén. Futni kezdtek a konvoj mellett, és közben sikongatva húzogatták a kezüket a torkuk előtt. Legalább hatan lehettek, különböző korú kisfiúk, kislányok vegyesen. Mezítláb voltak, sovány, barna lábuk kilátszott a perzselő napon színtelenné szikkadt ruháikból. – Ezek meg mit csinálnak? – nyögte zavarodottan Ambrose. – Azt teszik, amire gondolok? Tényleg ennyire utálnak minket? Azt akarják, hogy valaki vágja el a torkunkat? De hát ezek csak gyerekek! – Szerintem nem azt csinálják – mondta Paulie, és hátrafordulva nézte, ahogy a gyerekek lemaradnak a konvoj mögött. – Szerintem figyelmeztetni akarnak. – Már nem énekelt, csak elgondolkodva nézett maga elé. Ambrose belenézett a visszapillantó tükörbe. A gyerekek
mozdulatlanul álltak az út szélén. Egyre kisebbek lettek, ahogy továbbhaladt a konvoj, de nem mentek el, csak álltak, és nézték a távolodó amerikai autókat. Ambrose újra az előttük elterülő poros utat figyelte, ami teljesen elhagyatott volt, egyetlen járművet vagy gyalogost sem látott. A következő sarkon befordulnak, tesznek egy kis kört a szomszédos utcákban, aztán visszaindulnak a bázisra. – Brosey… érzed ezt? Paul oldalra billentette a fejét, mint aki a fülét hegyezi. Ambrose azonban nem hallott, és főleg nem érzett semmit. A 93-as járat temetőjéhez tett titkos látogatásuk jutott az eszébe, ott vágott ilyen arcot Paulie, és ott kérdezte meg ugyanezt. Azon az estén szinte már túlságosan nagy volt a nyugalom a kerítésnél, mintha a világ az együttérzése jeleként némán lehajtotta volna a fejét, de soha többé nem emelte volna fel. És most itt is túlságosan nagy volt a nyugalom. Ambrose-nak minden szál szőr felállt a tarkóján. És a következő pillanatban felnyúlt egy aszott, csontos kéz a pokolból, és hatalmas lángokat és éles fémrepeszeket hányva szanaszét, felrobbantotta az utat az Ambrose-ék előtti Humvee alatt – az alatt, amelyben Grant, Jesse és Beans ültek. Ez volt az utolsó dolog, amire Ambrose Young emlékezett. Ez volt az utolsó emléke azelőttről.
Amikor hétfőn kora reggel megcsörrent a telefon, Taylorék álmosan pislogva néztek egymásra a reggelizőasztal fölött. Fern egész éjjel a regényén dolgozott, és alig várta, hogy miután megette az előtte álló teli tál Cheeriost, visszamászhasson az ágyába. Joshua és Rachel a következő néhány napot Loch Havenben akarták tölteni: konferenciát szerveztek a helyi főiskolán, és úgy tervezték, hamar útnak indulnak. Fern alig várta, hogy pár napra csak az övé legyen a ház.
– Fél hét van! Ki hív ilyenkor? – kérdezte csodálkozva Rachel. A városka lelkipásztoraként Joshua hozzá volt szokva, hogy a legkülönösebb időpontokban hívják, ám ezek a különös időpontok általában az éjfél és hajnali három közötti tartományba szoktak esni. Reggel fél hétkor általában túlságosan fáradtak voltak az emberek ahhoz, hogy bajba keverjék magukat, vagy a lelkipásztorukat hívogassák. Végül Fern volt az, aki felugrott az asztaltól, felkapta a telefont, és vidáman beleszólt. Úgy látszott, a kíváncsiság felülkerekedett a reggeli nyűgösségen. A vonal végén megszólaló hivatalos férfihang Taylor tiszteletessel akart beszélni, így Fern megvonta a vállát, és odanyújtotta édesapjának a kagylót. – Taylor tiszteletest keresik – mondta magyarázatképpen. – Joshua Taylor vagyok. Miben segíthetek? – mondta élénken Fern édesapja, és már fel is állt, hogy ne kelljen keresztülhúzni a telefon zsinórját az asztalon. (Az olyan úri huncutságokra, mint a vezeték nélküli telefon, Taylorék természetesen nem pazarolták a pénzt.) Vagy tíz másodpercig csak hallgatta a vonal túlsó végén lévő férfit, aztán újra leült. – Ó! Jóságos ég! – nyögte, és lehunyta a szemét, mint a gyerekek, akik azt hiszik, hogy így láthatatlanná tudnak válni. Rachelnek és Fernnek megállt a kanál a kezében, és rémülten pillantottak egymásra. – Mindnyájan? Hogyan? Újabb csend. – Értem. Igen. Igen. Elkészülök. Joshua Taylor újra felállt, odament a falra szerelt telefonhoz, és olyan megmásíthatatlan végletességgel tette a helyére a kagylót, hogy a lányát kiverte a jeges veríték. Amikor aztán odafordult feléjük, látta, hogy az apjának egészen szürke az arca.
– Egy Peter Gary nevű ember volt – mondta Joshua Taylor. – Tábori lelkész a hadseregnél. Connor O’Toole, Paul Kimball, Grant Nielson és Jesse Jordan tegnap meghaltak egy pokolgépes támadásban Irakban. – Ne! Istenem, Joshua! – sikoltott fel Rachel, és rögtön a szája elé kapta a kezét, mintha vissza akarná tömi a szavakat a szájába, de már késő volt, azok ott visszhangoztak a konyha falai között. – Meghaltak? – kiáltotta Fern, mint aki nem akar hinni a fülének. – Igen, kicsim, meghaltak. – Joshua az ő egyetlen gyermekére pillantott, és remegő kézzel megsimogatta Fern arcát. Szerette volna megnyugtatni, szerette volna megvigasztalni, szeretett volna térdre rogyni, és imádkozni a szülőkért, akik elveszítették a gyermekeiket. A szülőkért, akiket nem egészen egy óra múlva fognak értesíteni. – Azért hívtak, mert én vagyok a lelkipásztoruk. Azt akarják, hogy kísérjem el a katonatiszteket, amikor közlik a hírt a hozzátartozókkal. Fél óra múlva értem jönnek. Át kell öltöznöm – mondta kétségbeesetten, és végigpillantott magán. Farmerban volt és a kedvenc pólójában, amelyen ez a felirat állt: „Mit tenne Jézus?” – De hát úgy volt, hogy jövő hónapban jönnek haza! Tegnap találkoztam Jamie Kimball-lal a boltban. Már számolta a napokat! – mondta Fern, mintha ez valamiképpen meg tudta volna akadályozni, hogy Paulie-ék meghaljanak. – És Marley! Marley már hónapok óta az esküvőjét tervezi! Összeházasodnak Jesse-vel! – Meghaltak, Fernie. És ekkor hullani kezdtek a könnyek, és a kezdeti döbbenet átadta a helyét a kétségbeesésnek. Taylor tiszteletes szeme könnyben úszott, Rachel csendben zokogott, Fern viszont csak ült némán, és még mindig képtelen volt elhinni, ami történt.
Aztán hirtelen eszébe jutott valami, és az apjára nézett. – És mi van Ambrose Younggal? – Nem kérdeztem. Nem jutott az eszembe. Az ő nevét nem mondták. Biztosan jól van. A lány megborzongott a megkönnyebbüléstől, majd azonnal elfogta a bűntudat, amiért Ambrose élete fontosabb volt számára, mint a többieké. De legalább ő életben van. Legalább ő jól van.
Fél órával később egy fekete Ford Taurus állt meg Taylorék háza előtt. Három egyenruhás katonatiszt szállt ki az autóból, és indult el a házhoz vezető úton. Joshua Taylor frissen zuhanyozva, a legelegánsabb öltönyében és nyakkendőjében várta őket. Kinyitotta az ajtót, és behívta őket a nappaliba. Rachel és Fern a konyhában maradtak, onnan hallgatták a valószerűtlen beszélgetést. Az egyik katona – a hangja alapján az, aki telefonált – röviden ismertette Joshuával az ilyenkor szokásos eljárást, elmondta neki, amit tudott a támadásról, majd megkérdezte, hogy szerinte kihez menjenek először, vannak-e olyan közeli hozzátartozók, akik nem a városban laknak, és várhatóan kinek lesz szüksége a legtöbb támogatásra. Tizenöt perccel később a négy tiszt és Taylor tiszteletes elhajtott a fekete Fordban. Jamie Kimball volt az első, aki megtudta, hogy a fia meghalt. Aztán Grant Nielson családjával közölték a hírt, hogy a húszéves fiú, nagytestvér, kiváló tanuló érckoporsóban fog hazatérni a Közel-Keletről. Ezután Jesse Jordan szülei következtek, akiknek el kellett kísérniük a tiszteket a kisunokájuk otthonába, és elmondaniuk Marley Davisnek, hogy nem lesz ősszel esküvő. Luisa O’Toole sírva rohant ki a házból, amikor a spanyolul folyékonyan beszélő egyik katona őszinte részvétét fejezte ki neki a fia halála miatt. Seamus O’Toole Joshua tiszteletesbe
kapaszkodva zokogott. A hír futótűzként terjedt a városban – a reggeli kocogók látták a fekete autót a benne ülő egyenruhásokkal, és természetesen azonnal találgatni kezdtek. A Ford Taurus nem tudta tartani a tempót a pletykával, így ez utóbbi hamarabb eljutott a kisváros lakóihoz, mint a hivatalos hírek. Elliott Young a pékségben volt, amikor megtudta, hogy Paul Kimball és Grant Nielson meghaltak, és hogy a fekete kocsi éppen O’Toole-ék háza előtt áll. Ezután fél órára bezárkózott a pékség hűtőkamrájába, és a fia életéért imádkozott, és azért, hogy az egyenruhás férfiak ne találják meg… hiszen ha nem találják meg, akkor nem tudják azt mondani neki, hogy a fia meghalt. Csakhogy az egyenruhások megtalálták. Mr. Morgan, a pékséggel egybenyíló bolt tulajdonosa nyitotta ki a hűtőt, és mondta el, hogy a katonák a pékségben várják. Elliott először remegni kezdett a hidegtől és a félelemtől, majd amikor megtudta, hogy a fia életben van, belerogyott Joshua Taylor karjaiba. Ambrose súlyosan megsérült, de életben van. A katonák azt is elmondták, hogy a fiát a németországi Ramstein légibázisra szállították, és egészen addig ott marad, amíg nem stabilizálják az állapotát annyira, hogy hazaszállíthassák Amerikába. Már ha életben marad.
A lelkipásztornak és családjának két fő feladata van egy közösségben: szeretni és szolgálni. Legalábbis Joshua tiszteletes így gondolta. És mivel így gondolta, eszerint is cselekedett. Ami Rachelt és Fernt illeti, ők is megtettek minden tőlük telhetőt. Az egész várost megrázta a hír, mindenki gyászolt, mindenki kétségbe volt esve. Vészhelyzet állt elő, méghozzá olyan, amelyet nem lehetett szövetségi segélyekkel orvosolni. Helyrehozhatatlan volt, és visszafordíthatatlan. Rengeteg tennivaló akadt tehát.
A négy fiú holttestét repülőgéppel szállították haza a temetésre. A négy temetés négy egymást követő napon zajlott. Elmondhatatlan szomorúság költözött Hannah Lake lakóinak szívébe. A szomszédos megyék több ezer dollárt gyűjtöttek össze egy emlékműre. A fiúkat nem a városi sírkertben, hanem az iskola mögött magasodó kis dombon temették el. Luisa O’Toole-nak ez nem tetszett, ő azt akarta, hogy a fiát valami határ menti mexikói kisvárosban helyezzék örök nyugalomra, a szülei mellé. Seamus O’Toole azonban nem hagyta magát, és addig erősködött, hogy a fiát abban az országban temessék el, amelyért az életét áldozta, abban a városban, amelyik meggyászolta a halálát, ahol az emberek ismerték és szerették őt, hogy Luisa végül beleegyezett a dologba. Ambrose Youngot a Walter Reed Medical Centerbe szállították. Az apja be akarta zárni a pékséget, hogy vele lehessen, de a városiak összefogtak, és vállalták, hogy viszik az üzletet, amíg Elliott távol van. Mindenki tudta, hogy a család képtelen lenne kiheverni a bevételkiesést. Ambrose neve újra felkerült a városháza előtt álló sátorra, csakhogy ezúttal mindössze az állt a transzparensen, hogy: „Imádkozzunk Ambrose-ért!” És az emberek imádkoztak, rajta pedig egymás után hajtották végre a helyreállító műtéteket. Azt beszélték, hogy rettenetesen eldeformálódott az arca. Volt, aki azt mondta, megvakult. Mások azt állították, nem fog tudni többé megszólalni. Soha többé nem fog tudni birkózni. Micsoda veszteség! Micsoda tragédia! Idővel aztán levették az imádkozásra felszólító transzparenst, lekerültek a zászlók az ablakokból, és Hannah Lake élete folyt tovább a régi kerékvágásban. Az emberek azonban nem heverték ki a történteket. Valami eltörött a szívekben. Luisa O’Toole nem volt hajlandó betenni a lábát a pékségbe, mert úgy gondolta, Ambrose tehet a fia haláláról. Ő tehet mindnyájuk haláláról. A földre köpött, valahányszor
valaki kiejtette a nevét. Az emberek ilyenkor zavartan köhécselni kezdtek, és a fejüket csóválták. De voltak, akik titokban egyetértettek vele. Miért nem tudott itthon maradni? – kérdezték magukban. Miért nem tudtak mindnyájan egyszerűen csak itthon maradni? Miután másodszorra is elzálogosította a házát, és minden értékét pénzzé tette, Elliott Young újra dolgozni kezdett. A többiekkel ellentétben neki életben volt a fia, így nem panaszkodott az anyagi nehézségei miatt. Ambrose édesanyjával felváltva vigyáztak a fiúra a kórházban, és hat hónappal azután, hogy a katonai repülőgép kihozta Irakból, Ambrose hazatért Hannah Lake-be. Az érkezését követő hetekben mindenki csak róla tudott beszélni, az emberek rettenetesen kíváncsiak voltak. Néhányan felvonulást vagy ünnepséget akartak szervezni a tiszteletére, de Elliott udvariasan megkérte őket, hogy ne tegyék. Ambrose nem érzett magában erőt semmilyen ünnepléshez. Ezt az emberek, ha vonakodva is, de tudomásul vették, és vártak egy kicsit, mielőtt újra előhozakodtak volna az ötlettel. További hónapok teltek el anélkül, hogy bárki látta volna a fiút. Az emberek újra pletykálni kezdtek a sérüléseiről, és voltak, akik kertelés nélkül feltették a kérdést: mégis miféle élet vár rá, ha tényleg olyan rettenetesen eldeformálódott az arca? Olyanok is akadtak, akik azt gondolták: talán jobban járt volna, ha a barátaival együtt ő is meghal. Mike Sheen és Bailey nagyon sokszor próbálták meglátogatni, de Elliott egyetlenegyszer sem engedte, hogy beszéljenek a fiával. Fern borzasztóan sajnálta a srácot, akibe világéletében szerelmes volt. Sokat gondolkodott azon, milyen érzés lehet elveszíteni a szépséget, ami egészen addig a miénk volt. Mennyivel lehet nehezebb, mint soha meg sem tapasztalni, milyen szépnek lenni? Angie gyakran elmondta, hogy bizonyos szempontból Bailey szerencsés: az ő betegsége kiskorában
kezdődött, és fokozatosan uralkodott el rajta, így azelőtt fosztotta meg a fiút a függetlenségétől, hogy igazából megtapasztalhatta volna, milyen is az. Angie szerint ez teljesen más, mint amikor valaki felnőttkorában, balesetben bénul le és kényszerül kerekes székbe, úgy, hogy pontosan tudja, mit veszített el. Ambrose tudta, milyen érzés teljes életet élni, tökéletesnek lenni, modern Herkulesként küzdeni a birkózószőnyegen. Mennyire rettenetes lehet olyan magasról ilyen mélyre zuhanni! Kapott az élettől egy új arcot, és Fernnek fogalma sem volt, hogy a fiú valaha is képes lesz-e ezt elfogadni.
14.
Megoldani egy rejtélyt Fern akár csukott szemmel is haza tudott volna kerekezni munka után: ugyanolyan ösztönösen vette a kanyarokat, mint ahogy otthon ment végig a sötét előszobán. Már vagy ezerszer megtette a hazafelé vezető utat, és úgy suhant el az ismerős házak mellett, hogy tudomást sem vett róluk. Már csak azért sem, mert Fernnek ilyenkor egészen máshol jártak a gondolatai. A lány a Jolley’s élelmiszerbolt éjszakai műszakvezetője volt. A gimnázium második osztályában kezdett el ott dolgozni árufeltöltőként és takarítóként. Idővel aztán beülhetett a kasszába, és tavaly végre előléptették: Mr. Morgan kinevezte menedzsernek, valamelyest megemelte a fizetését, és ünnepélyesen átnyújtotta neki az üzlet kulcsait. Heti öt alkalommal Fern zárta éjfélkor a boltot. Túl gyorsan tekert, amivel ő is tisztában volt, de arra nem számított, hogy a következő sarkon egy két lábon járó grizzly fog lelépni elé az útra. Felkiáltott, és hogy elkerülje az ütközést, jobbra rántotta a kormányt. A biciklije nekicsapódott a padkának, felrepült a járdára, majd meg sem állt Wallace-ék kertjéig, ahol végül egy tűzcsap állította meg. Fern vagy egy fél percig feküdt a földön, és próbált levegőhöz jutni. Aztán eszébe jutott a medve. Nyöszörögve feltápászkodott, és megfordult, hogy gyorsan összeszedje a biciklijét. – Jól vagy? – nyögött fel mögötte a medve. Fern újra felkiáltott, megpördült a tengelye körül, és egyszer csak szembe találta magát Ambrose Younggal. A szíve akkorát dobbant, hogy az egész mellkasa beleremegett, a lába pedig
mintha gyökeret eresztett volna. A fiú felállította a biciklit, ami egy kicsit meggörbült a tűzcsappal való találkozástól. Vastag, fekete melegítőt viselt, a kapucniját mélyen a szemébe húzta, így az arca nagy részét árnyékban hagyták az utcalámpák. Úgy beszélt Fernhez, hogy elfordította a fejét, de a lány így is biztosan tudta, hogy Ambrose az. Nem úgy tűnt, mint aki megsebesült. Még mindig hatalmas volt, és amennyire Fern meg tudta ítélni, ugyanolyan izmos volt a válla és a karja, mint azelőtt. Testhezálló fekete futónadrágot és fekete futócipőt viselt, ami megmagyarázta, miért hihette azt Fern, hogy egy út közepén rohanó medvével találkozott. – Azt hiszem – mondta zihálva a lány, aki még mindig nem akart hinni a szemének. Ott állt előtte Ambrose, épen, egészségesen, elevenen. – És te? Majdnem elütöttelek. Figyelmetlen voltam. Nagyon sajnálom. Ambrose belenézett Fern szemébe, majd újra elkapta a tekintetét, és oldalra fordította a fejét, mint aki alig várja, hogy folytathassa az útját. – Egy suliba jártunk, ugye? – kérdezte a fiú halkan, és az egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát, ahogy a sportolók szokták verseny előtt. Idegesnek, már-már ijedtnek tűnt. Fernnek mintha tőrt szúrtak volna a szívébe. Élete szerelme most közölte vele, hogy halványan emlékszik rá, bár nem egészen biztos benne, hogy honnan. – Ambrose… Én vagyok az. Fern – mondta bizonytalanul. – Bailey unokatestvére. Az edződ unokahúga… Rita barátnője. Ambrose Youngnak megvillant a szeme, ahogy újra belenézett az arcába. Ezúttal nem kapta el a tekintetét, hanem a szeme sarkából figyelte a lányt, de továbbra is félig elfordulva állt. Fern arra gondolt, hogy talán a nyaka sérülhetett meg, ezért nem tudja mozgatni rendesen a fejét. – Fern? – visszhangozta Ambrose bizonytalanul. – Ööö… igen. – Most rajta volt a sor, hogy elfordítsa a
tekintetét. Arra gondolt, a másik vajon emlékszik-e a szerelmes levelekre és a csókra a tónál. – Máshogy nézel ki, mint régen – mondta Ambrose kendőzetlenül. – Ööö… köszönöm. Jó ezt hallani – válaszolta őszintén. A srác meglepett arcot vágott, majd halványan elmosolyodott. Fern azon kapta magát, hogy vele mosolyog. – Kicsit meggörbült a váz. Próbáld ki, lehet-e menni vele – mondta Ambrose, miközben átnyújtotta a biciklit, a lány pedig megfogta a kormányt. Az utcalámpa ekkor egy pillanatra belevilágított a fiú arcába. Fern érezte, ahogy elkerekedik a szeme. Elakadt a lélegzete, mintha félrenyelte volna a levegőt. Ezt Ambrose is meghallhatta, mert a következő pillanatban már el is kapta a tekintetét. Ezután megfordult, és egyenletes, fürge tempóban futni kezdett az úton. Fekete ruhája szinte azonnal beleolvadt az éjféli sötétségbe. A lány földbe gyökerezett lábbal állt, és nézte, ahogy Ambrose-t körülöleli az éjszaka. Nem ő volt az egyetlen, aki máshogy nézett ki, mint régen.
2004. augusztus – Miért nem engedi senki, hogy belenézzek a tükörbe? – Mert még gyógyul az arcod. Sokkal jobban fog kinézni, mint ahogy most. – Te… te láttad, hogy nézek ki… alatta? – Igen – suttogta Elliott. – És anya? – Ő még nem. – Ő még úgy sem szívesen néz rám, hogy teljesen be vagyok kötözve. – Fáj neki látni. – Nem, nem fáj. Megrémítem.
Elliott a fiára pillantott, az arcára, melyet teljesen eltakart a kötözőpólya. Ambrose látta már magát így, bekötözött fejjel, és most megpróbálta elképzelni, milyennek láthatja az apja. Igazából nem volt rajta sok néznivaló. Még a jobb szemét is géz borította. A bal szeme egészen furcsán festett a nagy fehér semmi közepén. Összességében Ambrose leginkább egy halloweeni múmiára emlékeztetett, aki azért próbál kilátni a jelmez alól. A hangja is olyan volt: mivel a szája össze volt drótozva, összezárt fogakkal tudott csak beszélni, de ha nagyon figyelt, az apja azért megértette, amit mondott. – Egyáltalán nem rémíted meg – mondta könnyedén Elliott, és megpróbált mosolyogni. – De, igen. A csúnya emberek halálra rémítik anyát. – Ambrose becsukta a szemét, és igyekezett kizárni a tudatából apja elgyötört arcát, és a kórtermet, ahol feküdt. Csak akkor nem érezte a fájdalmat, amikor kába volt a fájdalomcsillapítóktól. A kábaságnak ez a köde megkönnyebbülést hozott, de meg is rémítette, mert ott ólálkodott benne a valóság. Egy vörös szemű szörnyeteg volt a valóság, és hosszú karjaival egyre csak húzta őt a testén tátongó fekete lyuk felé. Ugyanez a fekete lyuk nyelte el a barátait. Most is hallotta a sikoltásukat, és érezte az égő hús szagát, bár nem volt benne biztos, hogy nem csak az elméje próbálja-e így áthidalni a múlt és jelen között tátongó szakadékot. Az a nap az életét is ugyanúgy darabokra tépte, mint az arcát. – Téged mi rémít meg a legjobban, fiam? – kérdezte halkan az édesapja. Ambrose legszívesebben felnevetett volna. Nem félt semmitől. Már nem. – Rohadtul semmi, apa. Azelőtt attól féltem, hogy a pokolba kerülök. De most, hogy itt vagyok, látom, az nem is olyan rossz hely. – Elkezdtek összemosódni a szavai, és érezte, hogy mindjárt elalszik. De tudta, ébren kell maradnia, hogy feltehessen még egy kérdést.
– A jobb szemem… annak annyi, ugye? Nem fogok vele látni többet? – Nem, fiam. Az orvos szerint nem fogsz. – Huh! Oké. Akkor jó. – Tudta, hogy ennek így semmi értelme, de nem volt ereje magyarázkodni. Mindenesetre úgy gondolta, hogy miután az barátai odavesztek, az a legkevesebb, hogy ő is elveszítsen valamit. – A jobb fülemnek is annyi. – Igen. Annak is. – Elliott hangja egészen távolinak tűnt. Ambrose-t ezután elnyomta az álom, és amikor felébredt, az apja már nem ült ott az ágya melletti széken. Ritkán szokta magára hagyni, minden bizonnyal ennivalóért ment, vagy hogy aludjon egy kicsit. A kórterem apró ablakán keresztül látszott, hogy odakint már besötétedett. Későre járhatott. A kórház is szendergett, bár ezen a szinten mindig volt némi alapzaj. Felült az ágyon, és mielőtt végiggondolhatta volna, mit csinál, elkezdte letekerni az arcáról a gézt. Körbe-körbe, egyiket a másik után, mígnem az összes, gyógyszerrel átitatott gézcsík ott hevert az ölében. Miután az utolsótól is megszabadult, belekapaszkodott az ágya mellett álló gurulós gyógyszeres asztalba, és felállt, közben megcsörrentek a fájdalomcsillapítóval, antibiotikummal és gyógyszerekkel teli üvegek. Néhányszor már próbálta, úgyhogy tudta, képes járni. A testének gyakorlatilag semmi baja nem esett, mindössze néhány repeszdarabot kellett kioperálni a jobb vállából és a combjából. Még csontja sem törött. A kórteremben nem volt tükör, mint ahogy a mosdóban sem. Ott volt viszont az ablak, és tudta, ha félrehúzza a sötétítőt, látja majd magát az üvegben. A jobb kezével belekapaszkodott a fűtéscsőbe, a ballal pedig széthúzta a függönyt, hogy a baleset óta most először megnézhesse az arcát. Csakhogy az üvegben csupán a távoli utcalámpák fényét látta, a szobában ugyanis túl sötét volt ahhoz, hogy az ablak visszaverje a tükörképét. Ebben a percben Elliott lépett be a kórterembe, és meglátta,
hogy a fia az ablaknál áll, és úgy markolja a függönyt, mintha le akarná tépni. – Ambrose? – kérdezte döbbenten, majd felkapcsolta a villanyt a szobában. A következő pillanatban aztán mozdulatlanná merevedett. Ekkor jött rá, hogy mit tett. Három arc nézett vissza Ambrose-ra az ablakból. Először az apja kétségbeesett arcát pillantotta meg a jobb válla fölött, másodszorra aztán a sajátját, ami csúnyán fel volt ugyan dagadva, de azért fel lehetett ismerni. Aztán meglátta a harmadikat is: a felismerhető arcnak igazából csak az egyik fele volt felismerhető. A másik fele egy megégett bőrrel borított, alaktalan húsdarab volt, amit hatalmas öltések tartottak egyben, de még így is szemlátomást hiányoztak bizonyos részei. Ambrose soha életében nem látta ezt az arcot. Fogalma sem volt, kié lehet.
Amikor Fern elmondta Bailey-nek, hogy találkozott Ambrosezal, a fiú majd kiugrott a bőréből. – Futott? Ez nagyon jó hír! Úgy tudom, eddig senkivel nem volt hajlandó találkozni, úgyhogy ez határozott fejlődés. Hogy nézett ki? – Először nem láttam semmilyen különbséget – felelte őszintén Fern. – És aztán? – kérdezte türelmetlenül Bailey. – Az arca egyik fele csúnyán megsérült – mondta halkan. – Csak egy másodpercre láttam. Aztán megfordult, és elfutott. Bailey bólintott. – De legalább futott – ismételte. – Ez nagyon jó hír! Akár jó hír volt ez, akár nem, a következő két hónapban Fern egyszer sem találkozott Ambrose-zal. Esténként, amikor hazafelé tekert a munkából, nagyon figyelt, hátha meglátja valamelyik utcában, de hiába. Ezek után könnyű elképzelni, mennyire meglepődött,
amikor egyik este a szokásosnál tovább maradt az üzletben, és váratlanul megpillantotta a fiút a pékség lengőajtaja mögött. Bizonyára Ambrose is észrevette őt, mert a következő pillanatban már el is tűnt a pékműhely belsejében. A fiú az egész középiskolát végigdolgozta az édesapja mellett. Ebben nem is volt semmi meglepő, hiszen egy családi vállalkozásról volt szó, melyet még Elliott nagyapja indított nyolcvan éve, amikor is összeállt egy John Jolley nevű emberrel, aki a város egyetlen élelmiszerboltját vitte. Fern számára volt valami bizarr abban, hogy a nagy, erős Ambrose Young kiflit és kenyeret szaggat, de a lány mindig is izgalmasnak és vonzónak találta ezt az ellentmondást. Amíg tartott az iskola, nyaranta és hétvégén dolgozott, már ha éppen nem volt versenye valahol. Csakhogy az este tízkor kezdődő és reggel hatkor, a nyitás előtt egy órával véget érő éjszakai műszak volt az, amikor Ambrose a legkönnyebben elrejtőzhetett a kíváncsi szemek elől, ráadásul a legtöbb munka is ilyenkor volt. Hát persze, gondolta Fern, logikus, hogy ilyenkor a pékségben van. Vajon hány olyan éjszaka lehetett, töprengett, hogy csupán egy hajszálon múlott, hogy nem találkoztak? A másnapi zárásnál nem egyezett a pénztárgép által mutatott bevétel és a kasszában lévő pénz, és éjfél is elmúlt, mire Fern rájött, mi hibádzik. Ez volt az a pillanat, amikor elkezdtek beszivárogni a pékségből a csodálatos illatok az apró irodába, ahol a lány dolgozott. Kikapcsolta a számítógépet, majd kilopózott a folyosóra, és úgy állt meg, hogy átlásson a pékségbe vezető lengőajtón. Ambrose háttal állt az ajtónak. Fehér pólóban, farmerben és kötényben volt. „Young Péksége” – állt piros betűkkel a fehér köpenyen. Amióta Fern az eszét tudta, Elliott Young mindig ebben a köpenyben volt, Ambrose-on azonban valamiért teljesen máshogy mutatott. A lány látta, hogy a hosszú haja nem nőtt vissza. Valamiért
arra számított, hogy ugyanúgy a válláig fog érni, mint azelőtt. Amennyire meg tudta ítélni, Ambrose-nak egyáltalán nem volt haja. Egy piros kendő volt a fején, amitől úgy nézett ki, mintha csak egy percre szállt volna le a Harley-járól, hogy kisüssön pár brownie-t. Önkéntelenül is felnevetett, ahogy elképzelte a jelenetet, de aztán össze is rezzent, mivel a nevetés hangosabbra sikerült a kelleténél. Ambrose hátrafordult, és Fern meglátta az arca jobb oldalát, azt, amit ott, a sötét utcán csak egy pillanatra kapott el. A következő pillanatban a lány már egy sarokban gubbasztott, és arra gondolt, mi van, ha Ambrose felismerte a hangját, és azt hiszi, hogy rajta nevetett. De hiába: eltelt egy perc, és nem tudta megállni, hogy ne lopakodjon vissza a lengőajtó elé. Ambrose-nak elég hangosan szólt a rádiója ahhoz, hogy elnyomja a Jolley’sból egész nap áradó konzervzenét. A szája együtt mozgott a dalszöveggel, és Fern vagy egy percen keresztül bámulta megbabonázva az ajkait. Az arca jobb felén hullámos volt a bőr, arra hasonlított, amikor a szél barázdákat fúj a tengerparti homokba. Ahol nem voltak hullámok, ott ragyás volt, a nyaka jobb oldalát pedig fekete foltok borították, mintha valaki ugratásból összefirkálta volna alkoholos filccel. Miközben Fern a fiút nézte, az odanyúlt az arcához, és megdörzsölte a sebhelyeket, mintha viszketnének. Egy hosszú, vastag heg húzódott a szája sarkától az arcán keresztül egészen a piros kendő széléig. A jobb szeme furcsán fénylett, és egyáltalán nem mozgott. A jobb szemöldökét és szemhéját is keresztbe metszette egy sebhely, amely egy ponton találkozott a szája sarkából induló hosszabb heggel. Magas termetével, széles vállával és izmos karjával Ambrose ugyanolyan impozáns látványt nyújtott, mint azelőtt. Csakhogy emellett sovány is volt, soványabb, mint bármelyik versenyszezonban, márpedig olyankor a birkózók arca és szeme is egészen beesett a fogyástól. Fern azon gondolkodott,
vajon azért futott-e múltkor, mert újra formába szeretné hozni magát… És ha igen, akkor miért? Ő nem rajongott a testmozgásért, ezért nehezére esett elképzelni, hogy valaki pusztán a futás öröme miatt fusson, bár biztos volt benne, hogy vannak, akik ezért csinálják. Számára az ideális testmozgás az volt, amikor bekapcsolta a rádiót, és addig táncolt körbe-körbe a szobájában, amíg alaposan meg nem izzadt. Úgy tűnt, ez bőven elég is, mivel Fern egyáltalán nem volt kövér. Szeretett volna odamenni Ambrose-hoz, szeretett volna beszélni vele, de fogalma sem volt, hogyan csinálja. Mivel abban sem lehetett biztos, a fiú szeretné-e, hogy odamenjen hozzá, végül inkább elindult a kijárat felé, felült a biciklijére, és hazakerekezett.
15.
Összebarátkozni egy szörnyeteggel Egy kis fehér tábla lógott a Mr. Morgan irodájába és a személyzeti pihenőbe vezető folyosón, pont szemben a pékség ajtajával. A tábla már ősidők óta ott volt, és amennyire Fern vissza tudott emlékezni, mindig üresen állt. Talán Elliott Young akasztotta oda annak idején, hogy majd oda írja fel a beosztást vagy a fontos tennivalókat, de erre valamiért soha nem került sor. Fern úgy gondolta, ez a tábla tökéletesen megteszi. Tudta, hogy nagyon provokatív dolgokat nem írhat fel rá… de amúgy sem az volt a stílusa. Ha nyolc körül írja fel az üzenetet a táblára, amikor a pékség már bezárt, akkor az éjszakai műszakra érkező Ambrose lesz az egyetlen, aki látni fogja. És egyszerűen letörölheti, ha nem akarja, hogy más is elolvassa. Mindenképpen valami olyat akart felírni, amivel mosolyt tud csalni Ambrose arcára, és amiről Ambrose tudni fogja, hogy neki szánták. Mindezt persze úgy, hogy más ne értse, miről van szó, és lehetőleg hülyét se csináljon magából. Két napon keresztül törte a fejét, és onnantól kezdve, hogy „Szia! Örülök, hogy újra itt vagy!”, egészen odáig, hogy „Nem érdekel, hogy nem tökéletes az arcod, akkor is tőled akarok gyereket!”, millió ötlete támadt, de egyik sem volt az igazi. Aztán végre rájött, mit kell tennie. SÁRKÁNY VAGY LUFI? – írta fel csupa nagybetűvel a táblára, majd felragasztott egy piros lufit a tábla szélére. A piros volt Ambrose kedvenc színe. Egyszer régen ezer és ezer ilyen kérdést tettek fel egymásnak. Annak idején a srác volt az, aki ezt megkérdezte tőle: sárkány vagy lufi? Fern a sárkányt
választotta, mert ha sárkány lenne, akkor tudna repülni, de közben valaki mindig kapaszkodna bele. Ambrose a lufit választotta, és azt írta: „Szívesen elrepülnék, és hagynám, hogy vigyen magával a szél. Nem akarnám, hogy bárki is fogja a madzag végét.” Fern kíváncsi volt, vajon most is ezt választja-e a fiú. Miután Ambrose rájött, hogy nem Rita írja a leveleket, és az üzengetés tragikus hirtelenséggel véget ért, Fernnek ezek a kérdések hiányoztak a legjobban. A válaszokból, melyek néha csupán egyetlen szóból vagy mondatból álltak, a lány kezdte megismerni Ambrose-t, és ő is egyre jobban kitárulkozott a fiúnak. Fern két napig várt, de nem történt semmi. Ambrose tudomást sem vett a feliratról és a léggömbről. Végül Fern letörölte a táblát, és megpróbálkozott egy másik kérdéssel: SHAKESPEARE VAGY EMINEM? Erre muszáj emlékeznie. Annak idején biztos volt benne, hogy Ambrose osztozni fog a fehér rapper iránti titkos rajongásában, de legnagyobb meglepetésére a fiú Shakespeare-t választotta, aztán lemásolta neki a tizenhatodik századi szerző néhány szonettjét, és azt mondta, ha most élne, elképesztően menő rapper lenne. Fern akkoriban kezdett rájönni, hogy Ambrose csinos pofija mögött ész is van. Egy költő veszett el a birkózó testben, és Fern regényeinek hősei még csak a nyomába sem érhettek Ambrose-nak. Másnap este a lány látta, hogy a tábla érintetlen. Ez sem jött össze. Ideje egy kicsit rámenősebbnek lenni. Letörölte a SHAKESPEARE VAGY EMINEM?-et, és felírta, hogy ELBÚJNI VAGY MEGKERESNI ? Ambrose volt az, aki annak idején ezt megkérdezte tőle, és Fern a megkeresni-t karikázta be… mert végül is nem ez volt az, amit egyfolytában csinált? Kereste az igazi Ambrose-t, próbálta felfedezni magának. Fern először arra gondolt, talán mégis egy másik kérdést kellene választania, hiszen Ambrose annyira nyilvánvalóan
bujkál az emberek elől, de aztán arra jutott, hogy ez talán elég provokatív ahhoz, hogy a másik reagáljon rá valamit. Amikor másnap délután háromkor megérkezett a boltba, és végigment a folyosón, csak futólag pillantott oda a táblára, mert szinte biztos volt benne, hogy ezúttal sem kap választ, ám attól, amit látott, a földbe gyökerezett a lába. Ambrose letörölte a kérdését, és felírt helyette egy másikat: SÜKET VAGY VAK? Ez egy olyan kérdés volt, amit korábban Fern tett fel. Akkor Ambrose a süketet választotta. Fern egyetértett, de azért felsorolta a kedvenc dalait, hogy érzékeltesse, mikről kellene lemondani a szeme világáért cserébe. A dallista kapcsán aztán nem lehetett kikerülni az olyan kérdéseket, mint hogy country vagy klasszikus? Rock vagy pop? Lassú számok vagy azok, amik fejbe vágnak? Ambrose azt írta, ő inkább a fejbe vágást választja, ami megnyitotta az utat a halállal kapcsolatos vagy/vagy kérdések előtt. Fern úgy gondolta, hogy a körülményekre tekintettel ezeket most nem fogja előhúzni a kalapjából. Ahogy annak idején, Fern most is bekarikázta a SÜKET-et. Másnap délután, amikor újra megnézte a táblát, azt látta, hogy Ambrose mindkét szót bekarikázta. Most már tudta, miért volt olyan furcsa a jobb szeme. Vajon meg is süketült a jobb fülére? A biciklis balesetet követő rövid beszélgetésből tudta, hogy teljesen nem süketülhetett meg. A két bekarikázott szó alá Ambrose felírt egy új kérdést: BAL VAGY JOBB? Ezt korábban nem kérdezték meg egymástól, és Fernnek volt egy olyan érzése, hogy a kérdés Ambrose arcára vonatkozik. Bal oldal vagy jobb oldal? Fern mindkét szó bekarikázta, úgy, ahogy Ambrose tette a süket vagy vak-nál. Másnapra minden eltűnt a tábláról.
Eltelt két nap, és a lány úgy döntött, megpróbálkozik valami mással. „A szerelem nem szerelem, Mit változás valaha megváltoztat, A mely a hűtelenhez hűtelen. Nem! Örök pont az, mint a sarki csillag: Fújjon vihar bár, olthatlan lobog.” Shakespeare. Ambrose tudni fogja, miért pont ezt írta. Ez volt a fiú egyik kedvenc szonettje. Hadd magyarázza bele, amit szeretne. Lehet, hogy a szemét forgatva felsóhajt majd, és arra gondol, Fern bizonyára nyálcsorgatva kémkedik után, de az is lehet, hogy megérti az üzenetet. Megérti, hogy azok, akik korábban szerették, most is ugyanúgy szeretik, mert a szeretet nem múlik el a szépséggel. Talán megnyugtatja kicsit a gondolat, hogy van, ami ugyanolyan maradt. Fern anélkül ment haza a műszak végén, hogy akár egyetlen másodpercre is belesett volna a pékség ajtaján. Amikor másnap délután megérkezett a munkába, látta, hogy a tábla teljesen üres. Egy pillanatra elöntötte a szégyen, de aztán sikerült megnyugtatnia magát azzal, hogy ez nem róla szól. Most legalább tudta Ambrose, hogy fontos valakinek. Úgy döntött, folytatja a 116. szonettet, amely az ő kedvence is volt, amióta lady Jezabel elküldte a verset Jack Cavendish kapitánynak Fern egyik első regényében, a Hölgy és a kalózban. Fern most piros filctollal és a tőle telhető legszebb dőlt betűkkel írta fel a következő verssorokat: „A szerelem nem rabja az időnek, Bár sarlajától arcz-rózsája hull,
Múló hatalmát még sem érzi ő meg, Mert az itélet-nap sem éli tul.”{3}
„NEM IS SZERELMES, AKI NEM MUTATJA”{4} – virított másnap délután nagy, fekete betűkkel a táblán.{5} Fern egész nap ezen a mondaton gondolkozott. Az nyilvánvaló volt, hogy Ambrose nem érezte úgy, hogy tárt karokkal fogadták volna. A lány csak azt nem értette, hogy miért. Az emberek ünnepséget akartak tartani a tiszteletére. Mike Sheen és Bailey többször is megpróbáltak találkozni vele, de Elliott minduntalan elküldte őket. A városban nagyon sokan szerették volna látni Ambrose-t… de az is lehet, hogy féltek. Vagy túlságosan fájt neki az egész. Hannah Lake-et megrázta, ami történt. Ambrose nem tudhatta, micsoda kétségbeesés lett úrrá a városon, miután híre ment, mi történt. Fájdalomhurrikán söpört végig az utcákon, összetört barátokat és rokonokat hagyva maga után. Lehet, hogy azért nem volt mellette senki ezekben a sötét órákban, mert mindenki a saját, külön bejáratú poklában ténfergett. Fern a félórás ebédszünetét azzal töltötte, hogy megpróbálta kitalálni, mit válaszoljon. Vajon róla beszélt Ambrose? Az biztos, hogy a fiú nem akart találkozni vele. A puszta lehetőség, hogy esetleg őrá gondolt, felbátorította a lányt. A városban csalódhatott, de azt nem állíthatja, hogy Fernnek ne lenne fontos. Lehet, hogy kicsit túlzás volt a vers, amit választott, de legalább ezt is Shakespeare írta. „Kételd, a nap hogy forgandó, Kételd, csillagtűz ragyog; A valót, hogy igazmondó: Csak ne azt, hogy hű vagyok.”
Ambrose válasza? „KÖNNYEBB ÉNRAJTAM JÁTSZANI, MINT EGY ROSSZ SÍPON?”{6} – Shakespeare ilyet nem mondott – mormolta maga elé Fern, miközben a komolytalan választ bámulta a táblán. Amikor azonban beírta az idézetet a keresőbe, látta, hogy mégis. Az idézet a Hamletből volt. Micsoda meglepetés. Amikor elkezdett üzeneteket hagyni Ambrose-nak, nem gondolta, hogy itt fognak kikötni. A legkevésbé sem. Mindenesetre kihúzta magát, és úgy döntött, újra megpróbálja. És remélte, hogy a fiú érteni fogja. „Árulónk a kétség: Attól foszt meg, mit könnyedén elérnénk, Ha volna merszünk.”{7} Fern kíváncsi volt, vajon azonnal válaszolni fog-e a fiú, és amikor a műszak végén elindult haza, látta, hogy máris ott a válasz a táblán. NAIV VAGY HÜLYE? Fern érezte, ahogy a szeme megtelik könnyel, mely lassan kicsordul, és végiggördül az arcán. Egyenes háttal és felszegett fejjel ment oda a kasszájához, kivette a táskáját a pult alól, és kisétált az üzletből. Ambrose valószínűleg a pékségben bujkált, de Fernnek esze ágában sem volt megkeresni.
Ambrose nézte, ahogy Fern kimegy az ajtón, és közben igazi seggfejnek érezte magát. Sikerült megríkatnia. Nagyszerű! A lány rendes akart lenni vele. Ezt ő pontosan tudta. Csakhogy nem akarta, hogy Fern kedves legyen vele. Nem akart hiú
reményeket kergetni, és főleg nem akart Shakespeare-idézetek után kutatni, hogy felírja őket arra a rohadt táblára. Jobb, hogy még most, az elején elriasztotta Fernt. Vége, ennyi volt. Megvakarta az arcát. A repeszek, amik még mindig ott voltak, a bőre alatt, az őrületbe kergették. Viszkettek, és Ambrose érezte, ahogy lassan, de biztosan tartanak kifelé. Az orvosok azt mondták, egy részük valószínűleg örökre benn marad. A jobb vállában, a karjában és a fejében is voltak ilyen mélyre fúródott fémdarabok. Soha többé nem fog tudni úgy keresztülhaladni egy fémdetektoron, hogy az ne csipogjon be. De ez nem zavarta. Ami zavarta, azok az arcába fúródott repeszek voltak: ezek viszkettek, idegesítették, és alig tudta megállni, hogy ne érjen hozzájuk. A gondolatai visszakanyarodtak Fernhez. Félt, hogy ha túl közel engedi magához a lányt, ugyanígy nem fogja tudni megállni, hogy hozzáérjen. Márpedig ezt Fern egész biztosan nem akarná. Egy hónapja kezdett el újra teljes munkaidőben dolgozni a pékségben. Már azelőtt is besegített kora reggelenként az édesapjának, de az éjszakai műszakot, ami az összes közül a legfontosabb volt, még csak egy hónapja vette át teljesen. Pitét, tortát, süteményeket, fánkot, kiflit és kenyeret sütött. Az elmúlt években az édesapja megtanította neki a szakma csínját-bínját, így Ambrose-nak a kisujjában volt minden. Megnyugtató és nyugodt munka volt. Biztonságos. A díszítést a tortákra és a különleges rendeléseket az édesapja készítette el, miután reggel négy órakor ő is megérkezett. Ilyenkor együtt dolgoztak, legalábbis a nyitásig hátralévő egykét órában. Amikor aztán közeledett a hat óra, Ambrose kisurrant a kora reggeli félhomályba, és észrevétlenül hazasietett. Sokáig senki sem tudta, hogy újra elkezdett dolgozni. Csakhogy heti öt alkalommal Fern zárta a boltot, így mindig volt egy-két óra, amikor kettesben tartózkodtak az épületben. Kilenc
és tíz között szinte semmi forgalom nem volt már a boltban, nagy ritkán tévedt csak be valaki venni egy doboz tejet, vagy gyorsan elintézni az elmaradt bevásárlást. Nem csoda hát, hogy bármennyire is szeretett volna láthatatlan lenni, Fern egy nap észrevette a pékségben. Ambrose már jóval azelőtt figyelni kezdte őt, hogy a másik rájött volna, hogy csak néhány méter választja el a fiútól. Csendes lány volt, az egyetlen harsány dolog vele kapcsolatban a haja volt, amely tűzvörös, zabolázhatatlan koronaként keretezte a nyugodt arcot. Azóta növeszthette, amióta utoljára látta, és mostanra a háta közepéig omlott le. És már nem viselt szemüveget. A hosszú haj és a szemüveg hiánya igencsak meglepte azon az éjszakán, amikor Fern miatta állt fejre a biciklijével. Persze igyekezett nem belenézni a lány arcába, hogy Fern se nézzen bele az övébe. A szeme világosbarna volt, apró orrát halvány szeplők pettyezték. A szája aránytalanul nagy volt az arca többi részéhez képest. Ambrose emlékezett rá, hogy gimiben szinte komikusan festett a lány felső ajka, mert az előreálló fogaitól és a fogszabályzójától úgy nézett ki, mint egy kacsacsőr. Most viszont szinte érzéki a szája, a fogai szabályosak és ragyogó fehérek, a mosolya széles és őszinte. Fern visszafogott, keresetlen szépség volt, és szemlátomást fogalma sincs róla, hogy valahol félúton a kínos kamaszkor és a felnőttlét között ennyire vonzó nő lett belőle. Az pedig, hogy fogalma sem volt erről, csak még vonzóbbá tette. Ambrose kitapasztalta, hol találhatóak azok a helyek, ahonnan észrevétlenül megfigyelheti a lányt, és attól kezdve minden este Fernt nézte. És miközben nézte, azon gondolkodott, hogyan lehet, hogy akkor, annak idején olyan könnyen visszautasította. Ezek voltak azok a pillanatok, amikor sóvárogni kezdett az arc után, ami azelőtt visszanézett rá a tükörből, az arc után, amit azelőtt adottnak vett. Az arc után,
ami nemegyszer segített neki abban, hogy sikere legyen azoknál a lányoknál, akiket kinézett magának. Az arc után, ami Fernt is rabul ejtette. Csakhogy ezt az arcot örökre elveszítette, és Ambrose úgy érezte, e nélkül az arc nélkül ő maga is elveszett. Így csak figyelte a lányt. Mindig volt nála egy könyv, amit a pénztárgép mellett tartott, és akkor vette elő, ha a műszak végének közeledtével megritkultak a vásárlók. Ilyenkor volt egy kis ideje olvasni, és miközben olvasott, szórakozottan csavargatta vörös tincseit. Most pedig párszavas kérdéseket és Shakespeare-idézeteket írogat neki arra a fehér táblára, mint tizenkettedikben Rita nevében. Ambrose tisztán emlékezett, mennyire dühös volt, amikor rájött a dologra. De aztán Fern annyira édesen és annyira őszintén kért bocsánatot. Nem volt nehéz kitalálni, hogy teljesen bele van zúgva. Nehéz haragudni valakire, aki szeret téged. És most kezdődött az egész újra. Ő azonban most egyetlen pillanatra sem gondolta, hogy tetszik Fernnek. A lánynak a régi Ambrose tetszett. Egyáltalán: látta, hogy néz ki? Úgy igazából? Sötét volt, amikor majdnem elütötte, és mégis: Fernnek elakadt a lélegzete, amikor rápillantott. Akkor meg mit akar tőle? Újra elöntötte a harag. Mielőtt azonban felkelt volna a nap, elkezdte újra gyökérnek érezni magát, így aztán odament a táblához, és felírta: GYÖKÉR VAGY SEGGFEJ? Gondolta, hogy az apukája nem fog örülni, ha meglátja a seggfej szót a péksége falán, de úgy érezte, semmilyen más kifejezés nem illene most ide. Shakespeare-t is kevésnek érezte volna, ráadásul egyetlen olyan darabot sem ismert tőle, amelyikben valamelyik szereplő egy szép, vörös hajú lány bocsánatáért esedezik. Egy olyan lány bocsánatáért, akinek túlságosan is jó szíve van. Rosszkedvűen indult haza, az elkeseredettségtől úgy
összeszorult a gyomra, hogy ökölnyi szikladaraboknak érezte a juharszirupos fánkokat, amiket vacsorára evett. Amikor másnap este tízkor megérkezett a pékségbe, teljesen üres tábla fogadta. Az üzenetét letörölték, újat pedig nem írtak a helyére. Jó. Ambrose megkönnyebbülést érzett. Vagy legalábbis valamit olyasmit.
16.
Megcsókolni Ritát Ambrose kilesett a pékség vevőterét a sütödétől elválasztó polcok résein, hátha megpillantja Fernt. Kíváncsi volt, rájött-e végre a lány, hogy nem érdemes rá vesztegetnie az idejét. Az elmúlt napokban Fern már nem várta meg, hogy ő megérkezzen, hanem hamarabb hazaindult, ezért a fiú egyre korábban kezdett jönni, hogy láthassa a lányt – még ha csak a pékség ablakából is. Ilyenkor azt mondta Elliottnak, hogy több a munka, és hamarabb kell kezdenie, és az apja soha sem kérdezősködött. Még ha ezt így soha nem is mondta volna ki, alighanem örült, hogy a fia többet van kint a házból, több időt tölt a szobája falain kívül. Pontosan ez volt, amit az orvos is tanácsolt. A pszichológus, akit a hadsereg rendelt ki a számára, azt mondta, meg kell tanulnia alkalmazkodni az „új valóságához”, „el kell fogadnia azt, ami történt”, és „új elfoglaltságokat és kapcsolatokat kell találnia”. A munka volt az első lépés. Bár nem szívesen ismerte volna el, ez tényleg segített. A másik dolog, ami, ha csak időlegesen is, de képes eloszlatni a kétségbeesés ködét, az a testmozgás: Ambrose futni és súlyzózni kezdett. Sokat, egyre többet edzett. Szíve szerint megkérdezte volna a pszichológusát, hogy a kémkedés „új elfoglaltságnak” számít-e. Gusztustalan dolognak érezte, hogy leselkedik Fern után, ám ez nem akadályozta meg abban, hogy tovább csinálja. A lány most éppen az üzletet söpörte fel, és közben együtt énekelte a rádióval a The Wind Beneath my Wingst. Ambrose utálta ezt a számot, mégis azon kapta magát, hogy mosolyogva nézi a kissé
hamis, de azért kellemes szopránnal éneklő Fernt. A lány addig tologatta maga előtt a koszkupacot, amíg közvetlenül ahhoz a polchoz nem ért, amin a péksütemények voltak. Ekkor felnézett, és egyenesen szembe találta magát a fiúval. Abbahagyta az éneklést, és belenézett Ambrose szemébe. Aztán bizonytalanul elmosolyodott, mintha nem csupán két nap telt volna el azóta, hogy a srác úgy megríkatta. Ambrose érezte, hogy szétárad a vérében az adrenalin, és működésbe lép a „küzdj vagy menekülj” ösztön, mint ahogy minden alkalommal, amikor valaki ránézett. Fern felhangosította a zenét, ami így olyan erővel bömbölt a hangfalakból, mintha nem egy boltban, hanem legalábbis egy korcsolyapályán lennének. Tipikus áruházi zene volt: negédes dalok egyvelege, amelynek egyetlen célja az, hogy félig öntudatlan állapotba ringassa a polcok között kóválygó vásárlókat, akik így nagyobb eséllyel pakolják tele a kosarukat olyasmikkel, amikre az égvilágon semmi szükségük sincs. Ambrose hirtelen sóvárogni kezdett egy kis Def Leppard után, de bármilyen zene megtette volna, amiben elég hangosan üvöltenek, és amiben elég húzósak a refrének. A következő pillanatban Fern hirtelen eldobta a seprűjét, és odarohant a bolt ajtajához. A fiú nem tudta mire vélni a dolgot, és attól tartva, hogy valami baj történt, kimerészkedett a búvóhelyéről, és megkerülte a polcot. Fern ezalatt kinyitotta a bolt fotocellás ajtaját, és félrehúzta az egyik felét, hogy Bailey Sheen be tudjon gurulni rajta a kerekes székével. Amikor Bailey már bent volt, a lány visszatolta az ajtót, és visszakapcsolta az elektromos zárat. Ambrose próbált nem mosolyogni, de képtelen volt megállni. Bailey egy fejlámpát viselt a homlokán, egy vastag gumipánttal felerősített irdatlan reflektort. Ambrose úgy képzelte, a bányászok használhatnak ilyen lámpát a föld mélyében. Olyan erős volt a fénye, hogy el kellett takarnia az
épen maradt szemét. – Mi az isten az ott a fejeden, Sheen? Fern hátrakapta a fejét. Szemlátomást őszintén meglepődött, hogy Ambrose előmerészkedett a búvóhelyéről. Bailey elgurult a lány mellett, és megindult a barátja felé. Ő egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki meg van lepve, és bár a szemét egyetlen pillanatra sem vette le Ambrose arcáról, sem döbbenetnek, sem csodálkozásnak nem mutatta semmi jelét. Aztán felfelé kezdett hunyorítani, mintha a fejére szerelt bányászlámpát nézné. – Segíts már, légyszi! Anya mindig rám adja ezt a szart, valahányszor elmegyek otthonról. Azt hiszi, enélkül elütnének. Egyedül nem tudom levenni. Ambrose – aki még mindig hunyorgott az arcába világító kékesfehér fénytől – lehajolt, levette a lámpát Bailey fejéről, és kikapcsolta. Ekkor Fern odalépett a kerekes szék mögé, és szórakozottan lesimította unokatestvére égnek álló haját. Megható, szinte anyai mozdulat volt. Úgy fésülte meg, mintha már ezerszer csinálta volna, és Ambrose hirtelen rádöbbent, hogy alighanem tényleg ezerszer csinálta már. Amióta csak az eszét tudta, Fern és Bailey barátok voltak. Ezek után semmi meglepő nincs abban, hogy a lány hozzászokott, hogy kérés nélkül, sőt szinte ösztönösen megcsinálja azokat a dolgokat, amikre a másik nem képes magától. – Te meg mit csinálsz itt? – kérdezte Ambrose. Kicsit furcsának találta, hogy Bailey éjjel tizenegykor kerekes székben rója az utcákat. – Karaokézom, bébi. – Karaokézol? – Ja. Már jó rég nem csináltam, és folyamatosan érkeznek a panaszok a zöldséges részlegről. A répák már meg is alapították a helyi Bailey Sheen fanklubot. Ez az este a rajongóké lesz. Fernnek is van pár fanatikus híve a mirelitosztályról.
– Karaoke… itt? – kérdezte Ambrose. – Bezony. Zárás után miénk az egész hely. Kilőjük a rádiót, betesszük a saját CD-inket, mikrofon van a pénztáraknál, ennyi. Nagyon állat. Nincs kedved csatlakozni? Mondjuk, előre szólok, született tehetség vagyok, egy karaokeisten. Fern felnevetett, de azért reménykedve pillantott Ambrosera. Ó, nem, az kizárt. Ő nem fog karaokézni. Még akkor sem, ha ezzel örömet okozhatna Fernnek. Pedig – és ezen maga is meglepődött – szeretett volna örömet okozni neki. Végül hebegett-habogott valamit a sütőben maradt kenyerekről, és gyorsan visszakotort a pékségbe. Két perc sem telt bele, és a boltban bömbölni kezdtek az örökzöld slágerek. Bailey rettenetesen utánozta Neil Diamondot, ám Ambrose-nak nem volt hova menekülnie, kénytelen volt hallgatni. Időnként Fern is beszállt, de ő meg úgy énekelt, mint egy óvónő, aki popsztárnak képzelni magát: lágy hangja sehogy sem illett a dalokhoz, amiket választott. Amikor rázendített Madonnától a Like a Virginre, Ambrose önkéntelenül is felnevetett, de úgy meglepődött a mellkasából feltörő kacagáson, hogy szinte abban a pillanatban el is hallgatott. Gondolatban végigpörgette az elmúlt év eseményeit, visszament egészen addig a napig, amikor az élete darabokra tört azon a poros bagdadi utcán. Nem emlékezett rá, hogy azóta akár csak egyszer is nevetett volna. Nem, valószínűleg egy egész éven át nem nevetett. Nem csoda, hogy olyan érzés volt most, mintha egy ötvenéves teherautót próbálna beindítani. Egy duett következett, méghozzá nem is akármilyen. A Summer Nightsot énekelték a Grease-ből. „Wella wella wella oomph” – bömbölt a hangfalakból, a Pink Ladies faggatózására pedig Bailey és Fern kaján élvezettel énekelték el, mit csináltak egymással azokon a bizonyos nyári éjszakákon. A pikánsabb részeket a fiú mély, búgó hangon adta elő, amit a lány annyira viccesnek talált, hogy képtelen volt nevetés nélkül elénekelni a
saját sorait. Ambrose rettenetesen jól szórakozott ebben az egy órában, és miközben rázta a nevetés, azon gondolkodott, miért nem lépnek fel Bailey-ék valahol ezzel a műsorral. Egészen elképesztőek voltak. Éppen meggyúrta az utolsó fahéjas tekercset, amikor felharsant a neve az üzlet hangszóróiból. – Ambrouse Young? Tudom, hogy tudsz énekelni! Mi lenne, ha előbújnál, ahelyett, hogy ott bujkálsz, és hallgatózol? Mert tudjuk, hogy ott vagy! Nem vagy olyan jó a rejtőzködésben, mint hiszed! Tudom, hogy el akarod énekelni a következő dalt. Figyelj, pont egy Rightous Brothers jön! Ezt be kell vállalnod! Én nem tudnám méltóképpen előadni. Na, gyere! Fern azóta szeretné hallani a hangodat, hogy tizenkettedikben elénekelted a himnuszt azon a gyűlésen. Ez vajon igaz? – gondolta Ambrose, és azon kapta magát, hogy elönti a büszkeség. – AAAAAMMMMMBRRROOOOOSE YOUUUUNG! – mennydörögte Bailey, akit szemlátomást túlságosan is megbabonázott a mikrofon és az erősítő. Csakhogy Ambrose tudta, hogy nem fog énekelni. A barátja egy ideig még győzködte és kérlelte, de aztán nem tudott ellenállni a Rightous Brothers legnagyobb slágerének, és csatlakozott a két énekeshez, hogy együtt hozzák a világ tudomására, hogy „elmúlt az a régi érzés”. Így van. Ambrose-nál is. Egy éve, Irakban. Szinte semmi sem maradt abból régi érzésből.
Rita bal szeme annyira feldagadt, hogy képtelen volt kinyitni, és a szája is sebes volt. Fern ott ült mellette, szorította a jeges borogatást az arcához, miközben arra gondolt, vajon hányszor történt már meg ugyanez úgy, hogy ő is nem tudott róla. – Kihívtam a rendőrséget. A nagybátyja jött ki, bevitte Beckert, de nem hiszem, hogy vádat fog emelni ellene – mondta
Rita szomorúan. Most úgy nézett ki, mintha legalább negyvenéves lenne. Hosszú, szőke haja formátlanul omlott le a vállára, a kimerültség pedig olyan árkokat rajzolt az arcára, amelyek régebben nem voltak ott. – Szeretnél átjönni hozzánk? Addig maradhattok Ty-jal, amíg csak akartok. – Rita már máskor is meghúzta magát a barátnőjénél, de sajnos előbb-utóbb mindig visszament Beckerhez. – Nem megyek sehová. Menjen el ő. Én nem csináltam semmi rosszat. – Dacosan előreszegte az állát, a szeme azonban megtelt könnyel. – De… de Becker veszélyes – mondta Fern óvatosan. – Most egy ideig rendesen fog viselkedni. Rettenetesen sajnálja majd a dolgot, és mindent megtesz, hogy bebizonyítsa, mennyire nagyszerű ember is valójában. És amíg ezt csinálja, kitalálom, mi legyen. Egy ideje már spórolok. Fogjuk kicsi Ty-t, és elszökünk anyával. Becker pedig elmehet a pokolba. A gyermek nyöszörgött egy kicsit álmában, majd belefúrta az arcát az anyja mellébe. Kisebb volt, mint amekkorák a kétéves gyerekek szoktak lenni. Ez annyiból jó volt, hogy Rita így könnyen magával tudta vinni mindenhová – márpedig állandóan a karjában tartotta Ty-t, mintha csak félt volna letenni. – Még csak huszonegy éves vagyok, Fern! Hogy kerültem ilyen helyzetbe? Hogy hozhattam ilyen rettenetes döntést? Fern nem most először adott hálát a sorsnak, hogy alacsony termete és átlagos vonásai miatt sokáig senkit sem érdekelt. Az, hogy annak idején ő volt a rút kiskacsa az iskolában, egyfajta erőteret vont köré, amely távol tartotta a külvilágot, és lehetővé tette, hogy felnőjön, önmaga lehessen, és rájöjjön, hogy az embernek nem a szépsége adja meg az értékét. Mivel költői kérdésnek szánta a dolgot, Rita folytatta: – Mondtam már, hogy néha Bailey-ről szoktam álmodni?
Arról, hogy feltalálnak valami gyógyszert a betegségére, és újra tud járni? Aztán összeházasodunk, és boldogan élünk, amíg meg nem halunk? Anya majd belerokkant, amikor ápolnia kellett apát a balesete után. Apám borzasztóan érezte magát, egyfolytában fájdalmai voltak, és ettől gonosz lett. Tudtam, hogy nem vagyok elég erős. Tudtam, hogy hiába szeretem Bailey-t, nem vagyok elég erős ahhoz, hogy akkor is szeressem, ha majd nem tud járni. Ezért imádkoztam, hogy történjen valami csoda, és gyógyuljon meg. Egyszer meg is csókoltam. – Micsoda? – kérdezte elképedve Fern. – Bizony. Meg kellett tudnom, működne-e a köztünk a kémia. – És működött? – Hát… igen. Működött. Bailey különben fel sem fogta, mi történik, egyszerűen letámadtam. De igen. Megvolt köztünk az izzás. Aztán viszont megijedtem. Nem voltam elég erős, Fern. – Mikor? Ez mikor történt? – kérdezte a másik döbbenten. – Tizenegyedikben. A karácsonyi szünetben. Bailey-éknél filmeztünk. Te rosszul érezted magad, és hazamentél, mielőtt vége lett volna a filmnek. Az apukája segített kiszállni Baileynek a székéből, úgyhogy ő is ott ült, a kanapén. Beszélgettünk és egy csomót nevettünk… aztán megfogtam a kezét. És mielőtt hazamentem… meg is csókoltam. Fern alig akart hinni a fülének. Az unokatestvére soha nem beszélt neki a dologról. Egyetlen szóval sem említette. Az agya úgy pörgött és zakatolt, mint egy gőzmozdony kereke. – Ez volt az egyetlen alkalom? – kérdezte végül. – Igen. Hazamentem, és amikor újra találkoztunk a szünet után, úgy tett, mintha nem történt volna semmi. Pedig azt hittem, mindent tönkretettem. Azt hittem, azt akarja majd, hogy járjunk. De közben valahol én is szívesen jártam volna vele. Csak féltem. – Mitől?
– Attól, hogy megbántom. Vagy hogy olyan ígéreteket teszek neki, amiket nem tudok betartani. Fern bólintott. Megértette Ritát, de közben majd megszakadt a szíve Bailey-ért. Ha a barátnője úgy ismerte volna a fiút, mint ő, akkor tudta volna, hogy a csók egész biztosan óriási hatással volt rá. Bailey valószínűleg Ritát és saját magát akarta védeni azzal, hogy úgy tett, mintha az egész nem számított volna. – Aztán jött Becker. Nagyon rámenős volt, meg persze idősebb is, én meg valahogy… hagytam, hogy sodorjanak az események. – És azóta nem is beszéltetek Bailey-vel? – Felhívott egy nappal az esküvőnk előtt. Azt akarta, hogy ne menjek hozzá Beckerhez. – Komolyan? – kérdezte Fern. Ez a mai a meglepetések estéje volt. – Igen. De mondtam neki, hogy már késő. Meg amúgy is, Bailey túl jó lett volna hozzám. – Ez baromság! – fortyant fel Fern. Rita úgy összerezzent, mintha a másik pofon ütötte volna. – Sajnálom, de ez akkor is csak kifogás, hogy a könnyebb utat választhasd – mondta Fern. – Ó, tényleg? – csattant fel Rita. – És ezt pont te mondod? Mindig is szerelmes voltál Ambrose Youngba, mégis, most, hogy itthon van az elcseszett arcával meg az elcseszett életével, te is mintha a könnyebb utat választanád! Fern nem tudta, mit mondhatna erre. A barátnője rosszul gondolta. Nem Ambrose arca tartotta távol. De számított egyáltalán, hogy mi? – Sajnálom – sóhajtott fel Rita, és egy hatalmas könnycsepp gördült végig az arcán. – Igazad van. Tényleg baromság. Az egész életem egy rakás szar. De megpróbálok változtatni rajta. Jobb ember leszek, meglátod. Elég volt a rossz döntésekből. Ty ennél jobbat érdemel. Csak olyan jó lenne, ha Bailey… ha nem
lenne neki ez a betegsége. Fern bólintani akart, de aztán meggondolta magát, és megrázta a fejét. – Nem is ő lenne, ha nem volna izomsorvadása. Legalábbis nem az a Bailey lenne, akit mi ismerünk. Aki okos, érzékeny, és egy csomó olyan dolgot megért, amit mi nem. Lehet, hogy észre sem vetted volna, ha egészségesnek születik, ha ő is benne van az apja birkózócsapatában, ha ugyanúgy viselkedik, mint az összes többi fiú. Bailey nagyrészt az állapotának köszönheti, hogy ennyire különleges és nagyszerű ember lett belőle… nem feltétlenül külsőleg, hanem odabent. Legbelül Bailey olyan, mint Michelangelo Dávidja. És amikor ránézek, vagy te ránézel, akkor ezt látjuk.
17.
Bátran kiállni valamiért Két nap múlva Becker Garth olyan nyugodtan sétált be a Jolley’sba, mintha a feleségének nem lenne még mindig feldagadva az arca a veréstől, őt pedig nem akkor engedték volna ki a kapitányság fogdájából. Úgy tűnt, valóban jó kapcsolatai voltak a helyi rendfenntartó erőknél. Kihívóan a pénztárgép mögött ülő Fernre mosolygott. – Jól nézel ma ki, Fern – mondta, és a tekintete lesiklott a lány mellére, majd vissza az arcára. Kacsintott, és fújt egy kis lufit a rágójából. Fernnek el kellett ismernie, hogy Becker elég jóképű, ugyanakkor a vonzó külső nem tudta teljesen elfedni a felszín alatti rothadást, ami gyakran ki-kivillant a repedéseken. Mint például most. Becker valószínűleg nem várt választ a megjegyzésére, mivel máris továbbindult, és csak a válla fölött kiáltott oda Fernnek: – Rita mondta, hogy beugrottál. Köszi a pénzt, úgyis pont megszomjaztam – mondta, azzal meglobogtatta a húszdollárost, amit a lány hagyott ott a konyhapulton, majd eltűnt a söröspolcok között. Fern ekkor úgy érezte, vörös köd ereszkedik az elméjére. Nem az a fajta lány volt, akit könnyen elragad a harag, és hirtelen tettekre sem szokta ragadtatni magát. Legalábbis egészen mostanáig. Ő maga is meglepődött, mennyire nyugodt volt a hangja, amikor bekapcsolta a pénztárgép melletti mikrofont, és beszélni kezdett: – Felhívjuk kedves vásárlóink figyelmét, hogy a Jolley’s Szupermarket ma is különleges akciókkal vár mindenkit. A banán kilója mindössze 80 cent. Tíz doboz gyümölcslé csak egy
dollár. Péksüteményrészlegünkön tizenkét darab fánk most csupán 3 dollár 99 cent. – Fern elhallgatott, összeszorította a fogát, és úgy érezte, muszáj folytatnia: – Szeretnénk továbbá felhívni a figyelmüket az alkoholos italok polcánál tartózkodó seggfejre. Biztos vagyok benne, hogy ennél nagyobb bunkóval még életükben nem találkoztak. Rendszeresen veri a feleségét, és olyanokat szokott mondani neki, hogy ronda és kövér, miközben ő a legszebb lány a városban. Ezenkívül képtelen gondját viselni a saját gyerekének, és eddig minden munkahelyéről kirúgták. Kitalálják, miért? Azért, mert Becker Garth egy oltári nagy seggfej, egy igazi szemétláda… – Te hülye kurva! – üvöltötte a fiatalember, és egy karton sörrel a hóna alatt megiramodott a pénztár felé. Fern maga elé tartotta a mikrofont, mintha az meg tudná védeni attól, akit éppen most alázott meg nyilvánosan. A vásárlók nagy része tátott szájjal bámulta a jelenetet, néhányan nevettek, megint mások zavartan ráncolták a homlokukat. Becker lehajította a földre a söröket, amik a padlónak csapódva vadul spriccelni kezdtek, és továbbfutott Fern felé. Amikor odaért hozzá, kitépte a kezéből a mikrofont, és teljes erővel kirántotta a csatlakozójából, úgy, hogy a zsinórja centiméterekkel suhant el a lány arca mellett. Fern ösztönösen lehajolt, mert biztos volt benne, hogy a másik meg fogja ütni a szerkezettel. A következő másodperben aztán ott termett a semmiből Ambrose, elkapta Becker karját, majd a pólójánál fogva felemelte a földről. A dühöngő tehetetlenül verdesett a lábaival, és kétségbeesetten próbált levegőhöz jutni, de túlságosan bevágott a pólója a nyakába. Végül Ambrose eldobta, egyszerűen lehajította a földre, mint valami rongybabát. Becker négykézlábra érkezett, majd macska módjára megpördült, és úgy állt fel, mintha csak valami tornagyakorlatot hajtott volna végre.
– Ambrose Young! – mondta, miközben kidüllesztette a mellkasát, mint a tojói között végigvonuló kakas. – Hogy nézel ki, ember? Én a helyedben elhúznám innen a csíkot, mielőtt az emberek valami orknak néznek, és vasvillával mennek neked! – Ezután a földre köpött, majd lesimítgatta a pólóját, és rugózni kezdett a lábával, mint egy bokszoló, aki készen áll arra, hogy a ringbe szálljon. Ambrose fején az a vörös kendő volt, amit mindig viselt a pékségben, hogy elrejtse a sérülését a kíváncsi szemek elől, és ettől úgy nézett ki, mint egy hatalmas kalóz. Pékkötényben, ökölbe szorított kézzel állt Beckerrel szemben, a szeme szikrákat szórt. Fern legszívesebben átmászott volna a pulton, hogy rávesse magát Beckerre, de az ő forrófejűsége miatt történt az egész, és nem akarta tovább rontani a helyzetet – legfőképpen Ambrose-ét. Fern észrevette, hogy a vevők mozdulatlanná merevedve bámulják a volt birkózó arcát. Ekkor esett le neki, hogy valószínűleg most látják először a fiút, legalábbis azóta, hogy két és fél éve elment Irakba. Pletykák persze keringtek, mint ahogy minden kisvárosban, ha valamilyen tragédia történik, és ezek mind arról szóltak, hogy Ambrose szinte a felismerhetetlenségig megégett, és szörnyszülötté változott. Ahogy azonban Fern körbenézett az üzletben, csak meglepődést és bánatot látott az arcokon, undort és félelmet nem. Paul Kimball édesanyja, aki éppen egy másik pénztárnál állt sorban, sápadtan és szomorúan nézte Ambrose-t. Lehetséges, hogy ő sem találkozott vele, amióta visszajött? Lehetséges, hogy a halott fiúk szülei nem látogatták meg Ambrose-t? Vagy ő nem akart találkozni velük? Lehet, hogy mindnyájuk számára túlságosan fájdalmas lett volna a dolog. – Tűnj innen, Becker! – mondta Ambrose. Halkan beszélt, de a döbbent csendben olyan volt a hangja, mint a mennydörgés. Ekkor, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, a
hangszórókból felcsendült a What a Wonderful World instrumentális feldolgozása. Pedig semmi sem volt csodálatos. – Ha nem tűnsz el, elverlek, mint kilencedikben, de most nem csak egy fogadat fogom kiütni, és nem csak az egyik szemed fog feldagadni. Ne tévesszen meg a ronda pofám: az öklömnek semmi baja. Becker újra a földre köpött, majd odafordult Fernhez, és az arca felé bökött az ujjával: – Egy hülye kis kurva vagy, Fern! Tartsd magad távol Ritától! Ha még egyszer beteszed a lábad a házamba, kihívom a zsarukat! – fröcsögte. Úgy tett, mintha Ambrose ott sem lenne, és régi jó szokása szerint inkább a gyengébb ellenfelet támadta. Ambrose a következő pillanatban rávetette magát Beckerre, újra megragadta a pólójánál fogva, és tolni kezdte a bolt fotocellás ajtaja felé. – Ha még egyszer lekurvázod Fern Taylort, vagy bármilyen módon megfenyegeted, kitépem a nyelvedet, és megetetem azzal a randa kutyával, amit láncra verve éheztetsz a házad mögött. Azzal, amelyik megugat, valahányszor arra futok. És ha Fernnek egyetlen haja szála is meggörbül miattad, vagy ha egyetlen ujjal hozzáérsz a feleségedhez vagy a gyerekedhez, megtalállak, és elintézlek! – sziszegte, majd az ajtóhoz érve kihajította Beckert a boltból, aki magatehetetlenül terült el az aszfalton.
Két órával később, amikor már egyetlen vevő sem volt a boltban, a sört feltakarították, az ajtókat pedig bezárták, Fern átment a pékségbe. Ahogy belökte az Ambrose-t a világ többi részétől elválasztó lengőajtót, élesztős kenyérillat, olvasztott vaj meleg, édes aromája és tortamáz nehéz, cukros illata csapta meg az orrát. Ambrose éppen ekkor kezdett gyúrni egy hatalmas adag tésztát a liszttel behintett asztalon, de nem
hagyta abba a munkát, csak úgy fordult, hogy a bal oldala, az ép fele legyen Fern felé. A rádió a sarokban nyolcvanas évekbeli rockslágereket játszott, most éppen a Whitesnake tette fel a kérdést: „Ez vajon szerelem?” Fern úgy érezte, igen. Ambrose karján megfeszültek, elernyedtek, majd újra megfeszültek az izmok, ahogy kör alakban kinyújtotta a tésztát, majd egy hatalmas szaggatóval nyolc cikkből álló darabokat vágott ki belőle. Fern hosszú másodpercekig bámulta a begyakorolt, magabiztos mozdulatokat, és arra jutott, hogy igenis vonzó, ha egy férfi ügyes a konyhában. – Köszönöm – szólalt meg végül. Ambrose felpillantott, majd megvonta a vállát, és dörmögött valamit maga elé. – Tényleg megverted, amikor kilencedikes voltál? Becker akkor már végzős volt. A fiú felhorkant. – Becker a leggonoszabb férfi, akit ismerek… már ha férfinak lehet nevezni egyáltalán. Lehet, hogy még nem nőtt fel. Lehet, hogy ez a baja. Lehet, hogy jobb ember lesz, ha felnő. Talán van remény. – Elég öreg ahhoz, hogy tudja, mit csinál. Az életkor nem ment fel senkit. Ha a tizennyolc éves srácok elég idősek ahhoz, hogy elküldjék őket meghalni a hazáért, akkor egy ilyen Beckerféle huszonöt éves faszkalap sem takarózhat azzal, hogy még éretlen. – Rita miatt csináltad? – Tessék? – pillantott Ambrose meglepetten Fernre. – Arra gondolok, hogy… régebben tetszett neked Rita, ugye? Miatta dobtad ki a boltból Beckert? – Azért dobtam ki, mert valakinek meg kellett tennie. – Ambrose kurtán, foghegyről válaszolt, de legalább a morgást abbahagyta. – És az sem tetszett, ahogy neked rontott. – Egy pillanatra összetalálkozott a tekintetük, majd a fiú odament a
sütőhöz, és kihúzott egy hatalmas tálca süteményt. – Még ha tényleg hülyét is csináltál belőle. Az ott egy vigyor volt? Igen, jól látta! Fernnek felragyogott a szeme örömében. Ambrose-nak mindössze egy másodpercre húzódott fel a szája egyik sarka, majd folytatta a tésztagyúrást. A szájának az a fele, amelyik megégett a robbanásban, nehezebben mozgott, mint az ép, ezért kissé féloldalas volt a mosolya. Fern ezt bájosnak találta, de abból ítélve, hogy milyen ritkán tette, Ambrose valószínűleg nem. – Tényleg hülyét csináltam belőle. Szerintem még soha senkiből nem csináltam hülyét azelőtt. Nagyon… szórakoztató volt – mondta őszintén a lány. Ambrose felnevetett, letette a sodrófát, aztán odafordult Fernhez, és lassan megcsóválta a fejét. Most nem takarta el az arcát, és nem is kapta el a tekintetét. – Még hogy soha senkiből nem csináltál hülyét? Emlékszem, amikor pofákat vágtál Bailey Sheennek az egyik versenyen. A statisztikát kellett volna vezetnie, de te egyfolytában röhögtetted. Még Sheen bá is leszidta, pedig az azért elég ritkán fordult elő. Szerintem ez kimeríti a „hülyét csinálás” kategóriáját. – Emlékszem arra a versenyre. Bailey-vel kitaláltunk egy játékot, és azt játszottuk végig. Láttad? – Láttam. Úgy néztetek ki, mint akik nagyon jól érzik magukat… és emlékszem, mennyire szívesen cseréltem volna veletek. Irigykedtem. – Irigykedtél? Mire? – Az Iowai Egyetem edzője is ott volt ezen a versenyen. Annyira ideges voltam, hogy a meccsek közti szünetekben ki kellett mennem hányni. – Ideges voltál? Minden meccsedet megnyerted. Egyszer sem láttalak veszíteni. Mitől voltál ideges? – A veretlenség miatt óriási volt rajtam a nyomás. Nem
akartam csalódást okozni – vonta meg a vállát Ambrose. – És mi volt az a játék, amit játszottatok? – terelte el finoman a beszélgetést önmagáról. – Ez volt a mi Activitynk. Mivel Bailey a kezével nem tud mutogatni, az arcunkkal játszottuk el, amire gondolunk. Grimaszolásnak hívtuk. Elég hülye játék… de közben nagyon vicces. Az a lényeg, hogy csak az arcodat használhatod. Figyelj, megmutatom. Találd ki, mit érzek most. Fern eltátotta a száját, és színpadiasan nagyra nyitotta a szemét. – Meglepődtél? A másik biccentett, majd mozgatni kezdte az orrcimpáját, összeráncolta a homlokát, és undorodva lebiggyesztette a száját. – Valami büdös? – kérdezte nevetve Ambrose. A lány felkuncogott, és azonnal új arcot vágott. Az alsó ajka remegni kezdett, az állát kissé összeráncolta, a szeme pedig megtelt könnyel. – Azta, ez nagyon megy neked! – nevetett fel teli torokból Ambrose. Fern olyan jól elszórakoztatta, hogy teljesen megfeledkezett a tésztáról. – Ki akarod próbálni? – kérdezte, és nevetve letörölte a könnyeket, amiket a „szomorú” archoz préselt ki magából. – Áhh, nem hiszem, hogy az arcom hajlandó lenne együttműködni – mondta Ambrose halkan, de a hangjában sem zavar, sem védekezés nem volt, és Fern egy egyszerű „okéval” tudomásul is vette a dolgot. Néhány percig még beszélgettek, aztán a lány még egyszer megköszönte Ambrose-nak, amit tett, majd jó éjszakát kívánt neki – legalább olyan jót, mint az este volt, tette hozzá magában. Merthogy nagyon jó kis este volt, és ezen Becker Garth erőszakoskodása sem változtatott. Ambrose ugyanis szóba állt vele. Sőt, nemcsak szóba állt, de együtt nevettek. És Fern ettől úgy érezte, mintha pislákolni kezdett volna valami halvány
reménysugár.
Amikor Fern másnap megérkezett a boltba, a következő idézetet találta a táblán: „I STEN MEGÁLDOTT EGY ARCCAL, CSINÁLTOK MÁSIKAT”{8} – Hamlet Újra Shakespeare. Újra Hamlet. Ambrose valamiért nagyon közel érezte magához a vívódó, kétségbeesett dán királyfit. Talán azért, mert ő is vívódott, és kétségbe volt esve. De neki azért sikerült megnevettetnie. Elmosolyodott, és arra gondolt, hogyan találták fel Bailey-vel a grimaszolós játékot. 2001 – Miért vágsz ilyen arcot, Fern? – kérdezte Bailey. – Milyen arcot? – Olyat, mintha nagyon gondolkodnál valamint, de képtelen lennél rájönni a megoldásra. Tiszta ránc a homlokod, a szemöldököd meg fel van húzva. Fern észbe kapott, hogy pontosan azt csinálja, amit Bailey mondott, és gyorsan abbahagyta a homlokráncolást. – Az egyik történeten gondolkodom, amit éppen írok. Nem tudom, mi legyen a vége. Figyelj, szerinted ez az arc mit jelent? Előretolta az alsó állkapcsát, és sikerült úgy néznie, hogy teljesen keresztbe álljanak a szemei. – Azt jelenti, hogy egy agyhalott rajzfilmfigura vagy – válaszolta kuncogva a srác. – És ez? – Összeszorította az ajkait, fájdalmas arcot vágott, és közben felhúzta a szemöldökét. – Valami nagyon savanyút eszel! – kiáltotta Bailey. – Hadd próbáljam meg én is. – Néhány másodpercig gondolkodott, aztán félig kinyitotta a száját, és úgy kidüllesztette a szemét, ahogy csak
tudta. A nyelvét közben kilógatta a szája sarkában, mint egy nagy kutya. – Megláttál valami finom kaját – tippelt Fern. – Konkrétabban? – kérdezett vissza Bailey, és újra olyan arcot vágott. – Hmmm. Megláttál egy hatalmas fagyikelyhet – próbálkozott újra Fern. A fiú visszahúzta a nyelvét a szájába, és kajánul elvigyorodott. – Sajnos nem. Ez az az arc, amit te szoktál vágni, valahányszor megpillantod Ambrose Youngot. Fern odasózott Bailey-nek a plüssmackóval, amit negyedikben nyert az iskolai farsangon. A mackó karja leszakadt, és szanaszét repült belőle a tömőanyag. Fern elhajította a sebesült állatot. – Tényleg? És mi a helyzet veled? Te ilyen fejet vágsz, valahányszor átjön Rita. – Fern csábosan hunyorogni kezdett, mellé pedig bárgyún vigyorgott, mint Rhett Butler az Elfújta a szélben. – Mint akinek székrekedése van? – kérdezte döbbenten Bailey. A lány felhorkant, majd annyira nevetni k ezdett, hogy meg kellett törölnie az orrát egy zsebkendővel. – Megértem, hogy tetszik neked Ambrose – váltott hirtelen komolyra a fiú. – Ő a legmenőbb srác, akit ismerek. Ha választhatnék, hogy kinek a bőrében szülessek újra, én Ambrose Youngot választanám. Te ki lennél legszívesebben? Fern megvonta a vállát, és arra gondolt – sokadszorra –, hogy vajon milyen lehet szépnek lenni. – Nem bánnám, ha úgy néznék ki, mint Rita – mondta őszintén. – De szerintem belül inkább megmaradnék olyannak, amilyen vagyok. Te nem? Bailey néhány másodpercig gondolkodott, majd azt válaszolta: – Nem. Elég jó arc vagyok, de Ambrose is az. Szóval benne lennék a teljes cserében.
– Én csak az arcunkat cserélném ki – mondta Fern. – De azt az arcot Istentől kaptad – kiáltott be Rachel Taylor a konyhából. Fern az égnek emelte a tekintetét. Az édesanyjának hatvankét éves kora ellenére olyan volt a hallása, mint egy denevérnek. – Mindegy – kiáltotta vissza Fern –, ha lehetne, akkor is új arcot kérnék. Akkor talán lenne esélyem, hogy Ambrose Young egyáltalán rám nézzen. Így túl szép ahhoz, hogy észrevegyen. Fernnek annak idején esze ágában nem volt Shakespeare-t idézni, de Ambrose tényleg túl szép volt ahhoz, hogy észrevegye őt. Éppen azon töprengett, miért ezt az idézetet választotta Ambrose, amikor meglátta a péksüteményes pultot az üzletben. Felsikoltott, mint egy kamaszlány a kedvenc fiúzenekara koncertjén, aztán kitört belőle a hangos nevetés. A pult tele volt színes, kerek, cukormázas süteményekkel, és mindegyik süteményről egy egyszerű kis arc nézett vissza Fernre. A fekete cukormázzal megrajzolt vonalak mindegyik sütinek más és más arckifejezést kölcsönöztek – volt köztük mosolygó, mérges, bosszankodó és unott. Egy nagy halom ehető emotikon hevert a pulton. Kiválasztott vagy egy tucatot azok közül, amik a legjobban tetszettek neki, majd miután megvette, arra gondolt, hogy képtelen lesz megenni őket, vagy akár megkínálni velük valakit. El akarta őket tenni örökre, hogy mindig emlékeztessék arra az estére, amikor megnevettette Ambrose Youngot. Lehet, hogy egy fura, vicces arc is jó valamire? Keresett egy tollat, és felírta a táblára, hogy Sütisütés vagy grimaszolás?, majd bekarikázta a sütisütést, hogy Ambrose tudja: észrevette a kis arcokat. Amikor ezzel megvolt, még odabiggyesztett egy apró szmájlit a tábla sarkába.
18
Minden nap palacsintát enni Másnap, amikor Ambrose megérkezett a pékségbe, egy újabb kérdés várta a táblán: Palacsinta vagy gofri? Ambrose bekarikázta a palacsintát. Egy órával később Fern megállt a pékség ajtajában. A haja zabolátlan hullámokban omlott alá a hátára, halvány rózsaszín pólót viselt, hozzá fehér farmert és szandált. Már megszabadult a világoskék, Jolley’s szupermarketes köténytől, és egy kis szájfényt is tett az ajkára. Ambrose arra gondolt, vajon ez az ízesített fajta-e, aztán elfordította a tekintetét. – Szia! Szóval… én is szeretem a palacsintát. – Fern olyan arcot vágott, mintha valami hihetetlenül kínos dolgot mondott volna. A srác ekkor jött rá, hogy a lány még mindig fél egy kicsit, ha szóba kell állnia vele. Nem hibáztatta ezért. Korábban nem viselkedett valami barátságosan vele, ráadásul elég ijesztően is néz ki. – Holnap éjjel nem dolgozol, ugye? Szombat és vasárnap éjjel Mrs. Luebke szokott jönni helyetted, ugye? – hadarta Fern olyan hangon, mintha előre begyakorolta volna ezt a két mondatot. Ambrose bólintott, és várta a folytatást. – Nem lenne kedved eljönni velem és Bailey-vel palacsintázni? Néha el szoktunk menni a Larry’sbe éjfél után. A késő esti palacsintázástól mindig úgy érezzük magunkat, mint az igazi felnőttek. – Fern bájosan Ambrose-ra mosolygott, és a fiú biztos volt benne, hogy ezt a részt nem próbálta el előre. Jobb oldalon egy apró gödröcske jelent meg az arcán, amiről Ambrose képtelen volt levenni a szemét. Aztán, ahogy eltűnt a
mosoly az arcáról, a gödröcske is kisimult. – Ööö… de, lenne – mondta gyorsan Ambrose, akinek csak most esett le, hogy túl sokáig várt a válasszal. De amint kimondta, már meg is bánta. Nem akart elmenni a Larry’sbe. Nem akarta, hogy bárki is meglássa. Újra megjelent a gödröcske. Fern elvigyorodott, lábujjhegyre állt, és előre-hátra kezdett dülöngélni. – Oké. Érted megyek éjfélre, oké? Bailey-ék kisbuszával kell mennünk… tudod, a kerekes szék miatt. Na, akkor szia! – mondta Fern, majd sarkon fordult, és kiment az ajtón. Ambrose mosolyogva nézett utána. Elképesztően cukinak találta. Egyszerre úgy érezte magát, mintha újra tizenhárom éves lenne, és élete első randijára készülne.
Van valami megnyugtató az éjféli palacsintában. A meleg vaj, a juharszirup és az áfonya illata elemi erővel vágta fejbe Ambrose-t. Az, hogy egy ennyire egészségtelen dolgot fog enni, ráadásul egy ennyire lehetetlen órában, furcsa, kéjes élvezettel töltötte el. Önkéntelenül is felnyögött, és az sem érdekelte különösebben, hogy megbámulják-e, vagy próbálnak-e úgy tenni az emberek, mintha semmi különös nem lenne a külsejében. Bailey ment elöl, és megcélozta azt az asztalt, ami mögé tudta, hogy biztosan be fog férni a kerekes székével. Őt Fern követte, a sort pedig Ambrose zárta, aki se jobbra, se balra nem nézett, és azt is megállta, hogy megszámolja, hányan vannak az álmos kis étteremben. Annak mindenesetre örült, hogy a körülöttük lévő asztaloknál nem ült senki. Fern megállt, és megvárta, hogy Ambrose eldöntse, hová akar ülni. A fiú hálásan becsúszott arra a padra, ahonnan a többi vendég csak az arca bal oldalát láthatta. Fern vele szemben telepedett le, és amikor leért a feneke a székre, huppant egyet, mint ahogy a gyerekek szokták, amikor valami rugalmasra ülnek. Ambrose-
nak túl hosszú volt a lába, és amikor megpróbált úgy helyezkedni, hogy Ferné is elférjen az asztal alatt, hozzáért a lábszára a lány meleg, karcsú vádlijához. Fern nem húzódott el. Bailey is begurult az asztalhoz, ami mellmagasságig ért neki. Azt mondta, ez pont jó. Az unokatestvére óvatosan felpakolta a fiú két kezét az asztalra, hogy amikor megérkezik a palacsinta, egyszerűen csak előre kelljen hajolnia, és be tudja lapátolni az édességet a szájába. Mindkettőjüknek Fern rendelt, a srác szemlátomást teljesen megbízott benne palacsintafronton. A pincérnő rezzenéstelen arccal vette fel a rendelésüket, pedig Ambrose tudatában volt, mennyire szokatlan hármast alkotnak. Bár éjfél volt, és Fern ígéretének megfelelően tényleg majdnem teljesen üres volt az étterem, Ambrose látta a tükörképüket az ablakban, és megállapította, hogy komikusan festenek együtt. Fekete, kötött sapka volt a fején, a pólója szintén fekete. Ez, valamint a hatalmas termete és a megégett arca meglehetősen ijesztő külsőt kölcsönzött neki, és ha nem lett volna vele egy kerekes székes srác meg egy copfos, vörös hajú lány, bárki könnyedén sorozatgyilkosnak nézhette volna. Bailey széke alacsonyabb volt, mint az étteremben lévő padok és székek, amitől a fiú alacsonynak és görnyedtnek tűnt. Egyáltalán nem nézett ki huszonegy évesnek. Egy „Hossiers” feliratú felső volt rajta, a fején pedig hátrafordított baseballsapka. Fern kényelmes, citromsárga pólót viselt, a haját pedig két laza copfba fonta, melyek túllógtak a vállán, le, a mellei elé. Ambrose-nak egy pillanatra átfutott az agyán, milyen jó lenne megcsókolni és szorosan átölelni. Úgy nézett most ki, mint Julianne Moore, amikor azt a paleontológust játszotta a Jurassic Parkban. Ambrose kiosztott magának egy képzeletbeli pofont, és abbahagyta a fantáziálgatást. Eljöttek palacsintázni Bailey-vel. Ez nem randi. Nem lesz búcsúcsók a végén. Sem most, sem máskor.
– Remélem, hamar elkészül! – sóhajtott fel Fern, miután a pincérnő felvette a rendeléseket, és elment. – Mindjárt éhen halok. Az étterem fényei nem engedték, hogy Ambrose eltakarja a sérülését Fern elől. A lány szemtől szemben ült vele, és csak úgy rejthette volna el az arcát, ha egész este elfordított fejjel bámul kifelé az ablakon. Csakhogy Ambrose is éhes volt… ráadásul most jött el az a pillanat, hogy ne érdekelje, mit gondolnak mások. Akkor járt utoljára a Larry’sben, amikor megnyerte az állami bajnokságot. Azon az estén vele volt az összes barátja, és szinte halálra zabálták magukat. Végre úgy ehettek, hogy nem kellett a másnap reggeli mérlegelésre gondolniuk, márpedig minden birkózó tudja, hogy ennél nincs nagyszerűbb érzés. Véget ért a szezon, és a legtöbben tudták, hogy valószínűleg soha többé nem kell mérlegre állniuk. Hamarosan persze bekövetkezett a katasztrófa, de ezt ekkor még senki sem sejtette, így önfeledten ünnepelhettek. Bailey-hez hasonlóan akkor Ambrose-nak sem volt szüksége a menüre. Amikor megérkezett a palacsintája, a fiú elmondott magában egy köszöntőt a barátai emlékére, és hagyta, hogy a sűrű juharszirup megszentelje a pillanatot. A sziruppal együtt a vaj is lecsúszott a palacsintahalom oldalán, de Ambrose visszakanalazta a tetejére, és nézte, ahogy alaktalanná olvad, és újra lefolyik. Egyetlen szót sem szólt evés közben, de Bailey hármuk helyett is beszélt, és amikor éppen nem tudott, mert nyelnie kellett, Fern örömmel átvette a szót. Az unokatestvére különben egész jól meg tudta oldani az evést, bár a keze időnként lecsúszott az asztalról, és olyankor a lánynak kellett segítenie. Amikor végzett, a lány ismét segített visszatenni a kezét a kerekes szék karfájára, ám ekkor Bailey közölte, hogy akadt egy kis gond. – Nagyon viszket az orrom – mondta, miközben elszántan
csavargatta, hátha attól elmúlik. Fern ekkor felemelte Bailey karját, megtámasztotta a könyökét, a kezét pedig rátette az orrára, hogy úgy vakarhassa meg, ahogy a legjobban esik neki. Miután sikerült megszüntetnie a viszketést, újra visszafektette a fiú karját az ölébe. – Volt, hogy én próbáltam megvakarni, de sosem tudom eltalálni, pontosan hol viszket – mondta, amikor látta, hogy Ambrose őket nézi. – Jobb, ha csak segítek neki, hogy ő csinálhassa meg. – Segít, hogy segítő kezet nyújthassak magamnak – mondta Bailey. – De valószínűleg tiszta juharszirup volt a kezem, mert most meg azt érzem, hogy ragad az orrom. Fern az égnek emelte a tekintetét, majd belemártotta a szalvétáját a vizespoharába, és megtörölgette vele Bailey orrát. – Na, jobb? – kérdezte. Bailey mozgatni kezdte a szaglószervét, hogy kiderítse, ragacsos maradt-e. – Eltaláltad, Ambrose, évek óta próbálom megnyalni az orromat, de sajnos nem elég hosszú a nyelvem – közölte, majd demonstrálta, hogy majdnem bele tudja dugni a nyelve hegyét a bal orrlyukába. Ambrose azon kapta magát, hogy önfeledten mosolyog Bailey hiábavaló próbálkozásán, és azon, ahogy az erőlködéstől keresztbe állnak a szemei. – Figyelj, Ambrose, eljössz velünk holnap? Átmegyünk Seelybe, dupla vetítés lesz az autósmoziban. Fern hoz összecsukható székeket meg kaját, én meg magamat. Mit szólsz hozzá? Seelyben van egy ősrégi autósmozi, ami még mindig nagyon népszerű. Az emberek képesek voltak órákat kocsikázni, hogy megnézzenek egy filmet a teherautójuk platóján vagy az első ülésen.
Sötét lesz. Senki sem fogja látni. Egész… jó ötletnek tűnt. Szinte hallotta, ahogy kinevetik a srácok. Bailey-vel és Fernnel lóg. Ó, hogy múlik el a világ dicsősége!
Ambrose képtelen volt odafigyelni a filmre. Túlságosan halk volt a hangszóró, ráadásul a rossz füléhez volt közelebb, így alig értette, mit beszélnek. Persze választhatott volna másik helyet, amikor elrendezték a székeket, csakhogy ő Fern jobb oldalán akart ülni, hogy a lány az arca bal felét lássa. Fern közte és Bailey között ült, és gondoskodott róla, hogy az unokatestvére semmiben se szenvedjen hiányt: rendszeres időközönként a szájához emelte a poharat meg a szívószálat, és biztosította a folyamatos pattogatottkukorica-ellátást. Ambrose végül beletörődött, hogy nem fogja érteni filmet, és inkább azt kezdte figyelni, milyen érzés kint ülni, a szabad ég alatt, hogyan fújja Fern haját a szél, és milyen kellemes, ahogy a popcorn és a nyári este illatai keverednek egymással. Az előző nyarat a kórházban töltötte. Az azelőttit Irakban. Nem akart Irakra gondolni. Most nem. Kizárta tudatából a közel-keleti országot, és a mellette ülő két embert kezdte figyelni. Bailey és Fern szemlátomást remekül érezték magukat, feszülten figyelték a filmet, és nagyokat nevettek. Ambrose csodálta az ártatlanságukat, és azt, hogy képesek minden apróságban örömüket lelni. A lány annyira nevetett, hogy az egyik résznél hangosan felhorkantott. Onnantól kezdve Bailey, csak hogy ugrassa a barátját, szándékos horkantásokkal kísérte a saját hahotázását. Fern egyszer csak odafordult Ambrose-hoz, és grimaszolva égnek emelte a tekintetét, mintha erkölcsi támogatást kérne ahhoz, hogy el tudja viselni a mellette ülő dilinyóst. Az első film vége felé gyülekezni kezdtek a felhők a mozi fölött, a második film pedig el is maradt a közelgő vihar miatt.
Mennydörögni kezdett, és néhány percen belül lehullottak az első esőcseppek Bailey-ék kisbuszának szélvédőjére. Fern gyorsan összeszedte a székeket és a poharakat, és feltolta Baileyt a kocsiba. Hazafelé menet megálltak a Hannah Lake határában lévő benzinkútnál, és mielőtt Ambrose felajánlotta volna, hogy megtankol, Fern már ki is pattant a kocsiból a szakadó esőbe. A lány maga volt a testet öltött hatékonyság, és az jutott Ambrose eszébe, hogy talán azt hiszi, őróla is ugyanúgy gondoskodnia kell, mint Bailey-ről. Érezte, hogy émelyegni kezd a gondolattól. Semmiképpen sem akart ilyen benyomást kelteni benne. – Fernnek csúnyalány-szindrómája van – szólalt meg váratlanul Bailey. – Cslsz-ként is ismeri a szakirodalom. – Fern nem csúnya – mondta Ambrose, és elkomorult az arca. Egy pillanatra megfeledkezett a saját nyomoráról. – Most nem. De régen az volt – jelentette ki a másik fiú. – Összevissza álltak a fogai, és szódásüveg-szemüveget hordott. És sovány volt, és túl fehér volt a bőre. Nem nézett ki valami jól. Egyáltalán nem. Ambrose megvető pillantást lövellt a válla fölött Fern unokatestvére felé, de legnagyobb meglepetésére Bailey csak felnevetett. – Nem verhetsz meg egy kerekes székes embert. Amúgy meg csak vicceltem. Kíváncsi voltam, mit reagálsz. Egyáltalán nem nézett ki olyan rosszul. De úgy nőtt föl, hogy végig azt hitte magáról, hogy csúnya, és a mai napig nem jött rá, hogy már régen nem az. Fern nagyon szép lett. És nemcsak kívül, hanem odabent is, ami gyakori kísérő tünete a csúnyalányszindrómának. A csúnya lányok ugyanis kénytelenek a személyiségükkel és az eszükkel érvényesülni, ha már a szépségükkel nem tudnak, ezért mindent megtesznek, hogy fejlesszék magukat. A szép emberek, mint például te meg én, pusztán a külsejükkel el tudnak boldogulni – mondta Bailey, és
huncutul elmosolyodott. – Fernnek fogalma sincs róla, hogy jól néz ki – folytatta a fiú. – Ettől lesz igazi főnyeremény. Csapj le rá, még mielőtt rájön, milyen szép. Ambrose haragosan nézett a srácra. Senkitől, még Bailey Sheentől sem tűri el, hogy manipulálni próbálja. Egyetlen szó nélkül kiszállt, és megkerülte a kocsit. Amúgy sem akarta, hogy Fern tankolja meg a kocsit a szakadó esőben, miközben ő bent üldögél az utasülésen. Június eleje volt, így nem volt hideg az eső, viszont úgy szakadt, mintha dézsából öntenék. Fern ebben a pillanatban lépett ki a shopból. – Meg tudom csinálni, Ambrose – mondta, és amint meglátta, hogy a fiú a kocsi mellett áll, a pocsolyákat kerülgetve futni kezdett felé. – Szállj vissza! Teljesen elázol! Ambrose megvárta, amíg a letankolható összeg megjelenik a kút kijelzőjén, majd gyorsan letekerte a tanksapkát, és a helyére lökte a töltőpisztolyt. A csuromvizes Fern megállt tőle néhány méterre, és szemlátomást nem volt hajlandó egyedül beszállni a kocsiba. Alighanem úgy gondolta, hogy ha már Ambrose-nak bőrig kell áznia, ő is vele ázik. Bailey mellett valószínűleg megszokta, hogy neki kell elvégeznie a piszkos munkát. Csakhogy ez a fiú nem Bailey volt. – Szállj be! Tudom, hogy kell megtankolni egy kocsit – mormolta Ambrose. Fern pólója teljesen átázott, és vizesen tapadt a mellére. A srác nagy nehezen elfordította a tekintetét, és még erősebben szorította a töltőpisztolyt. Kezdte úgy érezni, hogy a Fernnel töltött idő nagy része arról szól, hogy próbálja nem bámulni őt. Ekkor egy régi kocsi gördült be a kút túloldalára, és Ambrose ösztönösen behúzta a nyakát. Hallotta, hogy becsapódik az autó ajtaja, majd egy ismerős hang ütötte meg a fülét. – Ambrose Young! Hát te vagy az? Kelletlenül odafordult a hang irányába. – Tényleg te vagy! Hát nem hiszek a szememnek! Hogy vagy,
pajti? – Seamus O’Toole volt az, Beans apja. – Mr. O’Toole – biccentett mereven Ambrose, és odanyújtotta a szabad kezét a férfinak. Seamus megrázta, és amikor belenézett a fiú szemébe, alig láthatóan megrándult az arca. Ambrose arcát ugyanaz a bomba roncsolta össze, amelyik megölte a fiát. Megremegett a szája, és elengedte Ambrose kezét. Megfordult, behajolt az autójába, és mondott valamit az utasülésen ülő nőnek. A töltőpisztoly ekkor kattant egyet, jelezve, hogy megtelt a tank. Ambrose azt kívánta, bárcsak gyorsan visszaszállhatna a kocsiba, amíg Seamus hátat fordít neki. Néhány másodperc múlva kinyílt az ajtó, és Luisa O’Toole szállt ki a kocsiból az esőbe. Az asszony odament Ambrose-hoz, aki ekkorra már visszaakasztotta a töltőpisztolyt a helyére, és zsebre tett kézzel állt a kisbusz mellett. Kicsi nő volt, még Fernnél is alacsonyabb, legfeljebb százötven centi lehetett. Beans tőle örökölhette a magasságát, pontosabban az alacsonyságát. A nő finom vonásai is a srácot idézték, és Ambrose érezte, hogy elfogja a hányinger. Miért is nem maradt inkább otthon? Ellentétben nyugodt és szelíd férjével, Luisa O’Toole rendkívül indulatos természetű volt. Beans egyszer azt mondta, hogy az apja miatta issza le magát minden áldott este, mert másképp nem lehet elviselni az édesanyját. Luisa elsétált a kút mellett, megállt Ambrose előtt, és felemelte a fejét, hogy belenézhessen a fiú szemébe. Sokáig nem mondott semmit, mint ahogy Ambrose sem. Fern és Seamus csak figyelték a jelenetet, és fogalmuk sem volt, mit csináljanak, vagy mit mondjanak. – Téged teszlek felelőssé – szólalt meg végül a nő erős spanyol akcentussal. – Téged teszlek felelőssé az egészért. Mondtam neki, hogy ne menjen. Ő mégis elment. A kedvedért. És most halott. Seamus ekkor dadogva elnézést kért Ambrose-tól, és
megfogta a felesége karját. Ő azonban lerázta magáról a férfit, és visszaszállt a kocsiba, anélkül, hogy egyetlen pillantást is vetett volna Ambrose-ra. – Csak nagyon szomorú, pajti – mondta Seamus, miután a felesége becsapta maga mögött a kocsiajtót. – Nagyon hiányzik neki Beans. Nem úgy értette. Ambrose tudta, hogy Seamus hazudik, de nem mondott semmit. A férfi újra megfogta és megveregette a kezét, majd Fern felé bökött a fejével, azután beszállt a kocsijába, és tankolás nélkül elhajtott. A fiú hosszú másodpercekig csak állt az esőben, és nem mozdult. A pólója teljesen átázott, a sapkájából csavarni lehetett volna a vizet. A következő pillanatban aztán lekapta a sapkát a fejéről, és keresztülhajította a parkolón. Szegény fejfedő megbüntetése azonban szemernyit sem enyhítette azt a dühöt és tehetetlenséget, amit érzett. Megfordult, és a lányt faképnél hagyva elindult az országút felé. Fern futni kezdett utána, de hiába kiabált, hogy álljon meg, Ambrose csak ment tovább. Úgy érezte, el kell menekülnie. Tudta, hogy Fern nem fog utánajönni. Bailey a kocsiban van, és egyedül nem tud hazamenni.
19.
Kirakni egy ezerdarabos kirakót Ambrose már vagy fél órája gyalogolhatott hazafelé. Az esővíz végigcsorgott a hátán, aztán befolyt a nadrágjába. A lába minden egyes lépésnél nagyot cuppant a bakancsában. Már megbánta, hogy eldobta a sapkáját, az utcalámpák ugyanis megvilágították a kopasz fejét, amitől még kiszolgáltatottabbnak érezte magát. Az, hogy elveszítette a haját, már-már jobban zavarta, mint az égésnyomok az arcán: úgy érezte, szörnyszülött külsejét nagyobb részben köszönheti a kopaszságának, mint az arcán lévő hegeknek. Így aztán, amikor az aszfalton megcsillanó fényszórókból látta, hogy egy autó közeledik hátulról, őszintén remélte, hogy rémisztő külseje eltántorítja a benne ülőket attól, hogy belekössenek, vagy ami még rosszabb, felajánlják, hogy elviszik egy darabon. – Ambrose! – Fern volt az. A hangja rémültnek és idegesnek tűnt. – Ambrose? Hazavittem Bailey-t. Légy szíves, szállj be! Elviszlek, ahová csak szeretnéd… rendben? Fern már nem a kisbusszal volt, hanem az apja régi kocsijával. Ambrose milliószor látta az autót a templom előtt, így azonnal felismerte. – Nem hagylak itt. Ha kell, egész éjszaka követlek – mondta Fern, miközben áthajolt a jobb oldali ülésen. Most már lépésben gurult Ambrose mellett. Ő felsóhajtott, és belenézett Fern szemébe. A lány sápadt volt, csak a szempillafesték vitt némi színt az arcába, amely teljesen lefolyt az esőtől. A haja csuromvíz volt, a pólója pedig még mindig nedvesen tapadt a mellére. Arra sem vesztegette az
időt, hogy átöltözzön, mielőtt Ambrose után indult volna. Lehetett valami a srác tekintetében, amiből Fern rájött, hogy győzött, mert megállította a kocsit, Ambrose pedig kinyitotta az ajtót, és beszállt. A benti meleg úgy ölelte körül, mint egy elektromos takaró, és önkéntelenül is megremegett. Fern átnyúlt, és megdörzsölte a karját, mintha Bailey ülne mellette, akit éppen most mentett ki egy hóviharból. Keresett egy helyet, ahol meg tud állni, majd miután leparkolt, az ülésen hátrahajolva keresgélni kezdett valamit a kocsi hátuljában. – Tessék! – mondta végül, és egy törölközőt dobott Ambrose ölébe. – Ezt tekerd magad köré. Tiszta, otthonról hoztam, amikor átültem ebbe a kocsiba. – Nyugodj meg! Nincs semmi baj! – De igenis van! Hogy mondhatott ilyeneket? Gyűlölöm azt a nőt! Meg fogom dobálni kővel a házát, és betöröm az összes ablakát! – Fernnek elcsuklott a hangja, és Ambrose látta, hogy mindjárt el fogja sírni magát. – Elveszítette a fiát – mondta halkan, és ahogy kimondta ezt az egyszerű igazságot, egyszerre mintha a saját haragja is elszállt volna. Fogta a törölközőt, és betekerte vele Fern haját, majd jól megnyomogatta, pont úgy, ahogy régen a sajátját szárította. Fern mozdulatlanná merevedett. Láthatóan szokatlan érzés volt neki, hogy egy fiú fogdossa a haját, Ambrose-t azonban ez nem akadályozta meg abban, hogy folytassa, amit csinál, és végül a lány is megadta magát: oldalra döntötte a fejét, és hagyta, hogy a másik kicsavarja a vizet a tincseiből. – Egyikükkel sem találkoztam. Sem Grant családjával, sem Jesse-ével. Marley-t és Jesse kisfiát sem láttam. Paulie anyukája küldött némi finomságot, amikor kórházban voltam, de az állkapcsom össze volt drótozva, úgyhogy a nagy részét elosztogattam. Küldött egy üdvözlőkártyát is. Azt írta, hogy jobbulást kíván. Szerintem ő is olyan, mint Paulie. Aranyos. Megbocsátó. De őt sem láttam, amióta visszajöttem, pedig ő is
ott dolgozik a pékségben, eladó. Egészen ma estig nem beszéltem és nem találkoztam egyikükkel sem. És a mai találkozás pontosan olyan volt, mint amire számítottam. Mint amilyet érdemeltem. Fern nem állt neki vitatkozni. Ambrose-nak volt egy olyan érzése, hogy szeretne, de a lány csak felsóhajtott, majd megfogta mindkét csuklóját, és elhúzta a kezét a hajától. – Miért mentél el, Ambrose? Ott várt rád az ösztöndíj. Persze, értem én, hogy hazaszeretet, meg hogy szolgálni akartad Amerikát… de… nem akartál volna inkább birkózni? A fiú még soha nem beszélt erről senkinek, egyetlenegyszer sem öntötte szavakba azokat az érzéseket, melyek akkor dolgoztak benne. Úgy döntött, a legelején kezdi. – Az előadó hátuljában ültünk, Beans, Grant, Jesse, Paulie és én. Végigröhögcsélték meg -viccelődték a toborzótiszt előadását. Nem tiszteletlenségből… egyáltalán nem azért. Hanem azért, mert tudták, hogy Sheen bá birkózóedzései mennyivel borzasztóbbak bármilyen katonai kiképzésnél. Nincs rosszabb annál, mint amikor éhes vagy és fáradt, fáj mindened, aztán az edzés végén azt mondja az edző, hogy irány az udvar, lesz három iskolakör. Úgy, hogy közben tudod: a többiekkel cseszel ki, ha nem hajtod ki a beledet, mert Sheen mindenkivel újra fogja futtatni az egészet. Tudtuk, hogy a hadsereg nem lehet rosszabb, mint egy birkózószezon. – Nem volt bennünk semmi félelem, amikor jelentkeztünk. Legalábbis nem olyan, ami szerintem a legtöbb srácban van ilyenkor. Én örültem, hogy elmehetek innen, hogy egy kicsit még együtt lehetek a fiúkkal. Nem igazán akartam egyetemre menni. Legalábbis nem egyből. Valahogy úgy éreztem, hogy az egész városnak bennem van a bizodalma, és ha elcseszek valamit, vagy rosszul teljesítek a Penn State-en, azzal mindenkinek csalódást fogok okozni. Hős akartam lenni, de nem a birkózószőnyegen. Soha senkinek nem mondtam, de
mindig is katona szerettem volna lenni. A terrortámadás után úgy éreztem, kötelességem jelentkezni a seregbe. És akkor rábeszéltem a többieket. – Igazából Beanst volt a legkönnyebb rávenni, onnantól kezdve pedig ő puhította a többieket. Paulie jelentkezett utolsónak. Ő négy éven keresztül birkózott úgy, hogy közben nem is igazán szerette. Azért csinálta, mert rohadt jó volt benne, és mert Sheen edző amolyan apafigura volt neki. Zenész akart lenni, hogy körbeturnézza a világot a gitárjával. De jó barátok voltunk. Szeretett minket. Így végül velünk tartott, mint ahogy korábban is mindig. – Ambrose-nak megremegett a hangja, és megdörzsölte az arcát, mintha csak ki akarná radírozni a történet most következő részét. – Így aztán mindnyájan elmentünk. Apa sírt, amitől rettenetesen zavarban éreztem magam. Jesse berúgott az indulásunk előtti estén, és teherbe ejtette Marley-t. Úgy halt meg, hogy nem találkozott a kisfiával. Meg kéne látogatnom a párját, de képtelen vagyok rá. Grant volt az egyetlen, aki komolyan vette a dolgot. Azt mondta, soha nem imádkozott olyan elszántan, mint az indulásunk előtti estén. Márpedig ő egyfolytában imádkozott. Én ezért nem teszem azóta. Ha Grant a sok imádkozás ellenére is meghalt, minek vesztegessem az időmet? – Isten megkímélte az életedet – szólalt meg Fernben a lelkész lánya. – Azt mondod, Isten mentette meg az életemet? – kérdezte Ambrose elképedve. – Szerinted hogy érezné magát ettől Paul Kimball anyukája? Vagy Grant szülei? Vagy Jesse barátnője, vagy a kisfia, amikor majd elég idős lesz ahhoz, hogy felfogja, volt egy apukája, akivel soha nem fog találkozni? Azt már láttuk, hogy Luisa O’Toole mit érez. Ha engem megmentett Isten, őket miért hagyta meghalni? Annyival értékesebb lenne az én életem? Én különleges vagyok, ők pedig nem?
– Dehogyis! – tiltakozott a lány, és válaszul a srác hevességére kissé megemelte a hangját. – Hát nem érted, Fern? Sokkal könnyebb elfogadni a történteket, ha azt gondolom, hogy Istennek semmi köze az egészhez. Ha azt gondolom, hogy egyszerűen ilyen az élet. Senki sem különleges, de közben mindenki egyformán az. Érted, hogy mondom? Akkor bele tudok törődni. De azt nem tudom elfogadni, hogy a te imáidat meghallgatja Isten, az övéket pedig nem. Az végtelenül feldühítene és elkeserítene. Nem hiszem, hogy képes lennék így tovább élni. Fern bólintott, és hagyta, hogy Ambrose szavai leülepedjenek a meleg, gőzölgő utastérben. Nem akart vitatkozni vele. – Van egy részlet a Bibliában – szólalt meg egy idő után –, amit apa állandóan idézni szokott. Mindig ezzel jön, ha nem ért valamit. Annyiszor hallottam már, hogy olyan lett nekem, mint valami mantra. „Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim, így szól az Úr. Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én utaim a ti utaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál.”{9} – És ez mégis mit jelent, Fern? – sóhajtott fel Ambrose, de az indulat, ami néhány perce még olyan hevesen tombolt benne, mintha elpárolgott volna. – Szerintem azt jelenti, hogy nem értünk mindent, és nem is fogunk érteni. Lehet, hogy nem fogunk válaszokat kapni a miértekre. Nem azért, mert nem léteznek válaszok, hanem mert nem értenénk meg őket. Ambrose várakozásteljesen felvonta a szemöldökét. – Lehet, hogy van egy nagyobb cél, egy nagyobb terv, amihez mi csak egészen apró dolgokat tudunk hozzátenni. Mint például azok az ezerdarabos kirakók. Képtelenség egyetlen darabból megmondani, miként fog kinézni az egész kép. És nincs meg a
doboz sem, hogy az alapján próbáljuk meg kirakni. – Fern elhallgatott, és bizonytalanul elmosolyodott. Azon gondolkodott, vajon van-e bármi értelme annak, amiről beszél. Amikor látta, hogy Ambrose nem mond semmi, folytatta: – Lehet, hogy mi mindnyájan a kirakó egy-egy darabkája vagyunk. Egymás mellé kerülünk, és létrejön az, amit életnek hívunk. Senki sem tudja, mi az ő szerepe, és azt sem, hogy mi lesz az egészből. Lehet, hogy a csodák, amiket megtapasztalunk, csak a jéghegy csúcsát jelentik. És az is lehet, hogy nem vesszük észre azt a jót, amit az amúgy rettenetes dolgok hoznak magukkal. – Elég furcsa lány vagy te, Fern Taylor – mondta halkan Ambrose, miközben belenézett a lány szemébe. A jobb szemével semmit nem látott, de a ballal próbált belátni a felszín mögé. – Láttam, milyen könyveket szoktál olvasni. Azokra gondolok, amiknek a szinte fedetlen mellű nők meg szakadt inges fickók vannak a borítóján. Erotikus regényeket olvasol, és közben a Bibliából idézgetsz. Elég nehéz kiigazodni rajtad. – A Biblia megvigasztal, a szerelmes regények reményt adnak. – Tényleg? Reményt mire? – Arra, hogy a közeli jövőben mást is fogok csinálni Ambrose Younggal, mint a Bibliáról beszélgetni. – Fern rettenetesen elvörösödött, és bámulni kezdte a kezét. A srác nem tudta, mit mondjon. Néhány másodperc feszült csend után Fern sebességbe tette a kocsit, és visszatolatott a vizes országútra. Ambrose arra gondolt, amit Bailey mondott Fernről és a csúnyalány-szindrómáról. Lehet, hogy csak azért nyomul rá, mert a cslsz miatt azt hiszi, nem találna magának olyan fiút, akinek nem szakította le egy robbanás a fél arcát. De az is lehet, hogy benne meg közben kialakult a csúnyafiú-szindróma, és örömmel felcsipegetne minden morzsát, amit egy helyes lány
elé hajít. Viszont Fern nem morzsákat szórt elé. Egy egész süteményt dobott oda neki, és csak arra várt, hogy végre beleharapjon. – De miért? – suttogta, miközben tekintetét az előttük kanyargó útra szegezte. – Mit miért? – kérdezte Fern, és bár nyugodt volt a hangja, Ambrose némi zavart vélt kihallani belőle. Nyilván nem volt szokása süteményeket hajigálni a férfiak elé, legyenek azok csúnyák vagy szépek. – Miért teszel úgy, mintha ugyanolyan lennék, mint azelőtt? Úgy viselkedsz, mintha meg akarnál csókolni. Mintha semmi sem változott volna a gimi óta. – Van, ami nem változott – mondta halkan a lány. – Nagy hírem van, Fern Taylor! – kiáltott fel Ambrose, és olyan erővel csapott a műszerfalra, hogy a másik összerezzent ijedtében. – Minden megváltozott! Te szép vagy, én borzalmasan nézek ki, neked nincs már rám szükséged, nekem pokoli szükségem van rád. – Úgy beszélsz, mintha az embereket csak a szépségükért lehetne szeretni! – csattant fel Fern. – Nem csak azért szszerettelek, mert szép voltál. – Ha dadogva is, de kimondta az sz betűs szót. Bekanyarodott Ambrose-ék háza elé, és a kocsibeállóhoz érve olyan erővel taposott bele a fékbe, hogy mindketten előrebuktak az ülésükben. A fiú megcsóválta a fejét, mint aki Fern egyetlen szavát sem hiszi el. Már éppen nyúlt volna a kilincsért, hogy kiszálljon, amikor a lánynál elszakadt a cérna, és a harag, ami hirtelen elöntötte, erőt és bátorságot adott neki ahhoz, hogy kimondja, amit máskülönben soha nem mert volna. Megragadta Ambrose karját, és kényszerítette őt, hogy belenézzen a szemébe. – Azóta szerelmes vagyok beléd, hogy segítettél eltemetni azt a pókot a kertünkben, és úgy énekelted velem az Icipici pókot a
sírjánál, mintha a Csodás kegyelem lenne. Azóta szeretlek, hogy Hamletet idéztél nekem, azóta, hogy azt írtad, jobban szereted az óriáskereket, mint a hullámvasutat, mert az életet nem szabad teljes sebességgel élni, hanem meg kell tanulni vágyakozni, és értékelni azt, amit a sorstól kapunk. Újra meg újra elolvastam a leveleket, amiket Ritának írtál, mert úgy éreztem, mintha ezekkel a levelekkel egy kis ablakot nyitottál volna a lelkedre, és az onnan kiáradó fény ragyogott minden szóban. Az sem érdekelt, hogy nem is nekem írtad őket. Szerettem minden szavadat, minden gondolatodat, és szerettelek… téged. Nagyon szerettelek. Ambrose egészen mostanig visszatartotta a lélegzetét, csak most engedte ki a levegőt, miközben egyetlen pillanatra sem vette le a szemét Fern szeméről. A lány suttogva folytatta: – Amikor megtudtuk, mi történt… Irakban… tudod, hogy apát hívták fel először? Elkísérte a katonákat a hozzátartozókhoz. A másik megrázta a fejét. Nem, nem tudta. Megtiltotta magának, hogy erre a napra gondoljon, a napra, amikor a fiúk szülei megtudták a hírt. – Csak te jártál az eszemben. – Fern a könnyeivel küszködött. A lány szomorúsága láttán Ambrose-nak is összeszorult a mellkasa a bánattól. – Majd megszakadt a szívem a többiekért… főleg Paulie-ért. De akkor is csak te jártál a fejemben. Akkor még nem tudtuk, mi történt veled. Megfogadtam magamnak, hogy ha épségben hazaérsz, összeszedem minden bátorságomat, és elmondom, mit érzek. De nem olyan könnyű, mint gondoltam. Még most is félek. Félek, mert nem kérhetem, hogy szeress viszont. Ambrose kinyújtotta a karját, és magához ölelte Fernt. A kettejük között ágaskodó sebességváltó némileg megnehezítette a dolgot, de a lánynak sikerült ráhajtania a fejét a srác vállára, aki megsimogatta a haját, és csodálkozva állapította meg
magában, hogy mennyivel jobb érzés vigasztalni, mint vigaszt kapni. A támadás óta mindig ő volt az, aki a törődést és a támogatást kapta: Elliott, az édesanyja, a kórházban az orvosok és az ápolók is mind-mind őt istápolták. Ambrose most döbbent rá, mennyire hiányzik neki, hogy ő is megvigasztaljon valakit, hogy valaki az ő vállán sírja ki magát, hogy ő legyen az, aki könnyít valakinek a terhein. Egy idő után Fern kibontakozott az öleléséből, és megtörölte a szemét. Ambrose nem mondott semmit, nem árulta el, mit érez, nem reagált a szerelmi vallomásra. Remélte, hogy a másik nem is várja el ezt. Fogalma sem volt ugyanis, mit érez. Teljesen össze volt zavarodva, és nem akart olyanokat mondani, amiket nem gondolt komolyan, csak azért, hogy most könnyebb legyen. De csodálta Fern bátorságát, és a zavarodottság meg a bánat dacára, amit érzett, hitt neki. Elhitte, hogy a lány szereti. És ez csodás érzés volt. Egy nap talán eloszlik a köd, újra feldereng ez a perc, hogy puhán körbeölelje és összekösse őket. De az is lehet, hogy Fern szerelme egyszerűen csak segít neki megszabadulni a béklyóitól, segít abban, hogy továbbléphessen.
20
Szerezni egy háziállatot Fern vallomásától furcsa módon mintha nyugodtabbá vált volna kettejük viszonya. Ambrose már nem próbálta olyan elszántan rejtegetni az arcát, és nem bujkált állandóan a pékségben. Gyakrabban mosolygott. Néha nevetett is. És az is kiderült, hogy szereti az ugratást. Még az is előfordult, hogy zárás után ő ment át a lányhoz. Az egyik ilyen alkalommal a kasszájánál találta, amint éppen elmélyülten olvasott egy romantikus könyvet. Fern tizenhárom éves kora óta olvasott szerelmes regényeket. Teljesen belezúgott Gilbert Blythe-ba az Anne otthonra találból, és onnantól kezdve nem volt megállás: megszállottan kereste az alkalmat, hogy újra és újra szerelembe eshessen. Aztán hamarosan felfedezte a Harlequin-könyveket. Az édesanyja minden bizonnyal fejest ugrott volna a gyógynövényes mentateájába, ha tudja, hány ilyen szerelmes regényt olvasott el a gyereke az általános iskola utolsó nyarán, és hogy azóta is hány képzeletbeli fiúja volt. Ambrose kikapta a könyvet Fern kezéből, és azonnal olvasni kezdte. A lány megragadta a srác karját, hogy visszaszerezze. Úgy érezte, belehal a szégyenbe, ha meglátja, mi kötötte le ennyire a figyelmét. A fiú azonban magasba emelte a könyvet, a szabad kezével pedig lefogta Fernt, de olyan könnyedén, mintha egy ötévessel birkózna. Ambrose olyan volt, mint egy hatalmas bika, izmos és mozdíthatatlan. A lány igyekezete, hogy kiszabadítsa magát az öleléséből, visszaszerezze a könyvét, teljesen hiábavaló volt. Végül fel is adta, és elkeseredetten
lehajtotta a fejét. A forróság az arcából szétsugárzott az egész fejébe, és visszatartott lélegzettel várta, hogy Ambrose-ból kitörjön a nevetés. A fiú néhány percig csendben olvasta a könyvet. – Húú! – szólalt meg végül, és úgy tűnt, mint aki kissé zavarban van. – Ez… ez elég érdekes volt. – Kissé lazított a szorításán, így a másiknak sikerült kiszabadítania magát. Betűrt a füle mögé egy elszabadult tincset, és minden erejével azon volt, hogy ne kelljen Ambrose-ra néznie. – Mi olyan érdekes? – kérdezte könnyedén, mintha néhány másodperce még nem érezte volna halálosan zavarban magát. – Sok ilyet olvasol? – Ne alkoss ítéletet valamiről, amit nem próbáltál – mondta halkan Fern, és megvonta a vállát, mintha éppen nem az összeomlás határán lenne. – Pont ez az – bökte oldalba Ambrose a lányt a mutatóujjával. Ő összerezzent, és rácsapott a kezére. – Nem próbáltad… ezeket… ugye? Fernnek megvillant a szeme, és a döbbenettől résnyire kinyílt a szája. – Nem próbáltad, ugye? – visszhangozta Ambrose, és mélyen belenézett a lány szemébe. – Mit nem próbáltam? – kérdezett vissza döbbenten. – Hát, nézzük csak. – Lapozgatni kezdte a könyvet. – Mit szólsz ehhez? – kérdezte, és lassan olvasni kezdett. Fern szíve törzsi dob módjára kezdett verni az üzletet megtöltő mély hangtól. – …háttal ráfektette a párnákra, és végighúzta kezét a lány csupasz bőrén. A tekintete követte az ujjait. A lány mellei vágytelin megemelkedtek… Fern kétségbeesetten csapott le újra a könyvre, és ezúttal sikerült is kitépnie Ambrose kezéből. A lendülettől kiesett a kezéből a regény, keresztülrepült a pénztárak fölött, és egy
bevásárlókosárban landolt. – Próbáltad? – kérdezte a srác halálosan komoly, már-már rémült arccal. Fern csak az ép szemének csillogásából tudta, hogy közben magában rajta nevet. – Igen! – felelte. – Próbáltam! Ami azt illeti, rengetegszer. És… nagyon jó volt. Imádom! – Felkapott egy tisztítószeres spray-t és egy rongyot a pénztárgép alatti polcról, és tisztogatni kezdte a már amúgy is makulátlanul tiszta pultot. Ambrose ekkor odahajolt a füléhez. – Kivel? – suttogta, és a hajszálak, melyeket az arcával Fern arcához szorított, csiklandozni kezdték a lányt. Ő abbahagyta a takarítást, és dühösen belenézett a fiú szemébe. Az arca mindössze centiméterekre volt a másikétól. – Fejezd be, Ambrose! Ilyeneket nem illik kérdezni. – Tudom – mosolyodott el a srác a maga elbűvölő, felemás módján. – De akkor sem tudom megállni. Túlságosan cuki vagy. Amint elhagyták a száját ezek a szavak, Ambrose hirtelen felegyenesedett, mintha ő maga is meglepődött volna azon, hogy flörtölni kezdett Fernnel. Most rajta volt a sor, hogy zavarba jöjjön. A hangszórókból ekkor egy Barry Manilow-szám kezdett szólni, és Fern máris megbánta, hogy így letorkolta a fiút. Hagynia kellett volna, hogy ugrassa. Néhány másodpercig annyira vidám volt, annyira önfeledt, most viszont újra kimért lett, hátat fordított neki, és megint megpróbálta elrejteni az arcát. Anélkül hogy egyetlen szót szólt volna, Ambrose elindult hátra, a pékség felé. – Ne menj el! – kiáltott Fern. – Sajnálom. Igazad van. Nem próbáltam semmit ezek közül a dolgok közül. Te vagy az egyetlen a világon, aki valaha is megcsókolt. És te is be voltál rúgva. Ambrose megállt, és félig visszafordult. Néhány másodpercig gondolkodott azon, amit hallott, majd megkérdezte: – Hogy lehet, hogy egy ilyen lánynak… aki imádja a
szerelmes regényeket, és csodálatos szerelmes leveleket ír… – Fern úgy érezte, menten megáll a szíve – …hogy lehet, hogy egy ilyen lánynak sikerül anélkül végigcsinálnia a középiskolát, hogy bárki megcsókolná? Fern nyelt egy nagyot, és a szíve újra normálisan kezdett verni. Abból, ahogy nézett rá, látszott, hogy Ambrose választ vár. – Annyi kell csak hozzá, hogy lángvörös hajad legyen, akkora legyél, mint egy tizenkét éves, és egészen az utolsó tanévig viselj vastag szemüveget és fogszabályzót – mondta Fern, és elfintorodott. Könnyű volt kimondani az igazságot így, hogy tudta: talán sikerül mosolyt csalnia vele Ambrose arcára. És bejött a számítása: a fiú újra elmosolyodott, és kissé mintha az izmai is ellazultak volna. – Szóval az a csók, ott a tónál, az volt neked az első? – kérdezte habozva a fiú. – Ja. Életem első csókját a csodálatos és utolérhetetlen Ambrose Youngtól kaptam – vigyorodott el Fern, és húzogatni kezdte a szemöldökét. A másik azonban nem nevetett. Még csak nem is mosolygott. Hosszú másodpercekig csak állt mozdulatlanul, és fürkészve nézte Fern arcát. – Gúnyolódsz rajtam? A lány kétségbeesetten megrázta a fejét. Miért kell mindig mindent elrontania? – Nem! Dehogyis! Csak azért mondtam… csak meg akartalak nevettetni! – Tényleg nagyon humoros – mondta Ambrose. – Az „egyetlen és utolérhetetlen Ambrose Young”. Ezt bárki büszkén kirakná az ablakba. Egy csók attól a seggfejtől, akire a fél város rá sem bír nézni. Azzal megfordult, és visszament a pékségbe, anélkül, hogy akár egyszer is visszanézett volna. Barry Manilow éppen egy
Mandy nevű lány miatt sírt a hangszórókban, és Fern legszívesebben vele sírt volna. Fern, mint ahogy minden hétköznap szokta, éjfélkor bezárta a boltot. Soha nem fordult meg a fejében, hogy bármitől is félnie kellene ilyenkor, vagy miközben hazafelé teker a biciklijével. Ez ma este is így volt: anélkül csukta be maga mögött a nehéz kijárati ajtót, és fordította el a kulcsot a zárban, hogy akár csak körbenézett volna a sötét utcán. Ennek részben az is volt az oka, hogy a kéziraton járt az esze, amin éppen dolgozott. – Fern? – Balról jött a hang, és mielőtt a lány bármit tehetett volna, nekiszorították az épület oldalának. A feje nekiütődött a falnak, és a fájdalomtól összerándult az arca. Próbálta kivenni a támadója vonásait, de amíg a bolt előtt úgy-ahogy ki volt világítva a parkoló, a személyzeti bejáratnál teljes sötétség honolt. Fernnek soha nem jutott eszébe reklamálni emiatt, amit most hirtelen nagyon megbánt. A halványan pislákoló holdfényben végül sikerült kivennie a másik széles vállát és az arca körvonalait. – Ambrose? A srác megfogta Fern fejét, és megsimogatta ott, ahol az nekicsapódott a téglafalnak. A lány a válláig sem ért a fiúnak, ezért nekiszorította a fejét a tenyerének, és felszegte az állát, hátha így sikerül kifürkésznie Ambrose arckifejezését. Csakhogy túlságosan sötét volt, így képtelen volt rájönni, mi járhat a másik fejében. Egy pillanatra az is átfutott a fején, hogy mi van, ha Ambrose veszélyt jelent rá – mi van, ha a robbanásban nem csak a teste sérült meg? De még mielőtt komolyan elgondolkodhatott volna ezen a lehetőségen, Ambrose lehajtotta a fejét, és gyengéden Fern ajkára szorította az ajkát. A döbbenet és a meglepetés forró hullámai áradtak szét a mellkasában. Elmúlt a félelem, és minden idegszálával Ambrose
szájának érintésére összpontosított. Magában sorra vette az arca bal felén húzódó hegeket. Élvezettel hallgatta, ahogy a srác kilehelte a levegőt. Élvezte a lágy ajkak melegét, és az édes fahéjízt, ami olyan volt, mintha Ambrose éppen akkor kóstolta volna meg valamelyik süteményét. Óvatosan, gyengéden csókolt, ami sehogy sem illett az agresszív fellépéséhez. Lehet, hogy arra számított, hogy Fern el fogja tolni magától. Amikor látta, hogy ez nem történik meg, valamivel nyugodtabban kezdte venni a levegőt, és a lány érezte, hogy a kéz, ami eddig a fejét tartotta, most lecsúszik a vállára. Ambrose magához húzta, és még erősebben szorította a száját a szájára. Ekkor valami mocorogni kezdett Fern ágyékánál, majd ez a valami végigkúszott a zsibbadt karján és a lábán, egészen a kezéig. Fern egyből tudta, mi az. A vágy volt. Szenvedély. Sóvárgás? Azelőtt még soha nem érzett sóvárgást. Olvasni eleget olvasott róla, de teljesen más volt végre megtapasztalni. Két keze közé fogta Ambrose fejét, és visszacsókolt. Érezte a különbséget az arca két fele között, de most, hogy az a gyönyörű száj az övén kalandozott, a jobb oldalon végighúzódó hegek és mélyedések egyszerre lényegtelenné váltak. A fiú hirtelen elhúzta az ajkát Fern ajkától, és hatalmas kezével megmarkolta a lány csuklóját. Fern fürkészve nézte a fiú arcát. – Tessék. Ez sokkal jobb volt, mint az első – mormolta a srác. Fernt elfogta a szédülés, képtelen volt megszólalni. Ambrose ekkor elengedte, tett egy lépést hátrafelé, majd egyetlen szó nélkül visszament a pékségbe. A lány nézte, ahogy becsukódik mögötte az ajtó, és úgy érezte magát, mint egy szeretetéhes kiskutya, akit ott hagytak a bolt előtt. Nem fogja beérni ezzel az egy csókkal. Bailey Sheen úgy gurult be másnap éjfélkor a pékségbe, mintha
legalábbis az övé lenne a hely. Ambrose tudta, hogy csakis Fern engedhette be, de őt nem látta sehol. Próbálta meggyőzni magát, hogy ez nem is baj. Volt viszont Bailey-nél egy macska, aki úgy somfordált be mellette, mintha ő lenne a pékség társtulajdonosa. – Ide nem lehet állatot behozni, Sheen. – Rokkant vagyok, ember! Azt akarod mondani, hogy nem hozhatom be a vakvezető macskámat? Mondjuk lehet, hogy neked nagyobb szükséged lenne egy vakvezető macskára. Te végül is tényleg vak vagy, legalábbis félig. Az egyik előnye a kerekes széknek, hogy általában elérem, amit akarok. Hallottad ezt, Dan Gable? Állatnak nevezett. Gyerünk, kapd el! Az állat rá sem hederített Bailey-re, szaglászni kezdett a polcok között. – Dan Gable-nek hívják a macskádat? – Bezony. Dan Gable Sheen. Tizenhárom éves korom óta nevelem. A szülinapomon anya elvitt minket egy farmra Fernnel, és mindketten választhattunk magunknak egy cicát. Fern Nora Robertsnek nevezte el a sajátját. – Nora Robertsnek? – Ja. Valami írónő. Fern imádja. Sajnos teherbe esett, és szülés közben meghalt. – Az írónő? – Nem, a macska! A kiscsajnak nincs szerencséje az állatokkal. Elhalmozza őket a szeretetével, azok meg hálából meghalnak. Nem tanulta meg, hogy néha jobb játszani az elérhetetlent. Ambrose többek között ezt szerette Fernben, azt, hogy nem játszotta meg magát. De ezt esze ágában nem volt elárulni Bailey-nek. – Hogy méltó legyen a nevéhez, megpróbáltam megtanítani Dan Gable-nek pár birkózómozdulatot, de csak a lábtámadás védését tudja. De ha úgy vesszük, ez nem is olyan rossz. A
lábtámadás védése fontos alapfigura, ráadásul én még azt sem tudom megcsinálni – mondta nevetve Bailey. Az igazi Dan Gable egy legendás birkózó volt, aki úgy nyerte meg az olimpiát, hogy az ellenfelei egyetlen pontot sem tudtak szerezni ellene. Az Iowai Egyetemre járt, egész egyetemi pályafutása alatt egyetlen meccsen kapott ki, majd miután lediplomázott, ő lett az iskola birkózócsapatának edzője. Dan Gable egy igazi sportlegenda volt, és Ambrose nem volt biztos benne, hogy örülne, ha tudná, hogy egy macskát neveztek el róla. A macska Dan Gable ekkor hozzádörgölőzött Ambrose lábához, ám amikor Bailey az ujjai hegyével megütögette a térdét, faképnél hagyta a fiút, és felugrott a gazdája ölébe. – Az állatok állítólag jót tesznek a beteg embereknek – mondta, miközben megsimogatta a macskát. – Eredetileg úgy volt, hogy kutyát kapok. Tudod, az ember legjobb barátja, aki majd csak engem, a szegény, mozgássérült kisfiút fogja szeretni. Kérhetnék egy kis megható aláfestőzenét? Köszönöm. Aztán anya azt mondta, hogy nem lehet. Leült a konyhában, és sírni kezdett, amikor megkérdeztem. – Miért? – kérdezte meglepődve Ambrose. Amennyire meg tudta ítélni, Angie Sheen átkozottul jó anya, és egyáltalán nem illett a képbe, hogy megtiltsa a fiának, hogy legyen egy kutyája. A fiúnak, aki nem tudott járni, akinek szüksége volt egy hűséges társra… Jöhetnek a lágy fények és a vágókép a karácsonyi fényben úszó tanyáról. – Azt tudod, hogy a saját seggemet sem tudom kitörölni? – kérdezte Bailey, és egyenesen belenézett a barátja szemébe. Most nem mosolygott. – Ööö… értem – mondta feszengve Ambrose. – Azt tudod, hogy ha túlságosan előrehajolok, nem tudok felegyenesedni? Egyszer fél óráig hasaltam a saját combomon, lelógó karral, mire anya hazaért, és felültetett.
Ambrose hallgatott. – Azt tudod, hogy az anyukám, aki hatvan kiló, puszta kézzel fel tud emelni, és át tud ültetni a zuhanyzóban lévő székbe? Aztán megfürdet, felöltöztet, megmossa a fogam, megfésüli a hajamat. Mindent megcsinál. Éjszakánként apával felváltva pár óránként felkelnek, bejönnek a szobámba, és átfordítanak a másik oldalamra. Magamtól nem tudok megfordulni, és ha egész éjszaka egy helyben fekszem, reggelre megfájdul a hátam. Ezt tizennégy éves korom óta csinálják, minden áldott éjjel. Ambrose-nak kezdett gombóc nőni a torkában, de Bailey folytatta: – Úgyhogy amikor mondtam neki, hogy szeretnék egy kiskutyát, valami elpattanhatott benne. Tudta, hogy képtelen lenne még egy élőlényről gondoskodni. Így kiegyeztünk egy macskában. Azoknak nincs szükségük annyi törődésre. Kell egy kajástál meg egy alom, és ennyi. Dan Gable-t általában Fern szokta etetni, és az almot is ő cseréli. Szerintem azért is kaphattuk meg a cicákat, mert megígérte anyának, hogy gondoskodni fog róluk. – Baszki! – mondta döbbenten Ambrose, és megvakarta a kopasz fejét. Fogalma sem volt, mit mondjon. – Mikor kezdesz el újra birkózni, Brosey? – Bailey úgy szólította a barátját, ahogy régen a srácok. Ambrose-nak volt egy olyan érzése, hogy nem véletlenül. – Szeretnélek újra a szőnyegen látni. Hiába hívják Dan Gable-nek a macskámat, ez nem kárpótol azért, hogy abbahagytad a versenyzést. – A macsek sértődötten felnyivákolt, és leugrott a gazdája öléből. – Látod, nem hatja meg, hogy nyomorék vagyok – sóhajtott fel a fiú drámaian. – Süket és vak vagyok a jobb fülemre és szememre, Bailey. Nem látom, ha felém jön valaki! Olyan gyorsan lefognák a lábam, hogy azt sem tudnám, ki volt az. A hallásommal együtt ráadásul az egyensúlyérzékem is tönkrement. Azt meg végképp
nem akarnám, hogy egy egész sportcsarnok engem bámuljon. – Akkor életed végéig muffinokat fogsz sütni? Ambrose-nak haragosan megvillant a szeme, mire a másik elvigyorodott. – Mennyit nyomsz fekve, Brosey? – Légy szíves, ne hívj így! – Miért ne? – kérdezte, és olyan arcot vágott, mint aki tényleg nem érti. – Azért, mert… csak mert… csak hívj Ambrose-nak, oké? – Száznyolcvan kiló? Kétszázhúsz? Mennyi? Ambrose-nak ismét elkomorult az arca. – Ne mondd, hogy nem súlyzózol! – mondta Bailey. – Látom rajtad. Hiába vagy alapból erős, azok a szálkás izmok nem maguktól csúsztak fel rád. Ki vagy pattintva, ember. Mondja ezt valaki, aki életében egyetlen súlyzót sem emelt meg, gondolta Ambrose, majd megrázta a fejét, és betolt egy újabb tálca muffint a sütőbe. Igen, muffint. – Közben meg semmi értelme az egésznek. Itt van ez a csodálatos test – nagy, erős –, és nem kezdesz vele semmit. Ez így nem mehet tovább. Nem foszthatod meg tőle az emberiséget. – Ha nem ismernélek, azt hinném, bejövök neked. – Jól sejtem, hogy esténként meztelenül szoktál nyújtani a tükör előtt? Legalább elmehetnél pornózni, akkor nem vesznének teljesen kárba ezek az izmok. – Tessék… megint olyan dologról beszélsz, amiről nem tudsz semmit – mondta Ambrose. – Fern éjjel-nappal szerelmes regényeket olvas, te meg itt Hugh Hefnernek képzeled magad. Egyikőtök sincs abban a helyzetben, hogy bármiről is kioktasson. – Fern bármiről is kioktatott? – kérdezte Bailey meglepetten. Szemlátomást nem bántódott meg a megjegyzésen, még ha lett is volna oka rá, hiszen a másik lényegében azt állította, hogy
pusztán mert kerekes székben él, fingja sincs a világról. – Mindenféle bölcsességeket írogat – mondta Ambrose. – Ááá! Ezt már inkább elhiszem róla. És milyeneket? „Hit kell, más semmi”? „Merj nagyot álmodni”? „Vegyél feleségül”? Ambrose felhorkant, majd azon kapta magát, hogy teljes szívéből nevet. – Na, Bros-Ambrose – folytatta Bailey. A hangja esdeklő volt, de az arca komoly maradt. – Legalább gondolkozz rajta. Apa nyaranta is nyitva tartja az edzőtermet. Szívesen dolgozna veled újra. Ez enyhe kifejezés: bepisilne örömében, ha megtudná, hogy újra edzhet. Mit gondolsz, ő nem készült ki? Szeretett titeket! Amikor megtudta, mi történt… hogy Jesse, Beans, Grant… Paulie. Ők neki is fontosak voltak, nemcsak neked. A srácai voltak. Ő is szerette őket! Én is szerettem őket. – Baileynek megremegett a hangja. – Erre gondoltál már? Hogy nem te vagy az egyetlen, akit veszteség ért? – Szerinted ezt én nem tudom? – kérdezte Ambrose elképedve. – Pont ez a baj, Sheen. Sokkal… sokkal könnyebb lenne, ha én lennék az egyetlen, aki gyászol… ha csak nekem fájna. – De mi nem csak őket veszítettük el – vágott a szavába a barátja. – Mi téged is elveszítettünk! Tudod, hogy az egész város téged gyászol? – Ők Herkulest gyászolják, a birkózóbajnokot. Én már nem vagyok Herkules. Nem hiszem, hogy valaha újra birkóznék. Ők azt a srácot akarják visszakapni, aki minden meccsét megnyerte, és akiről azt gondolták, egy nap akár olimpiai bajnok is lehet. Nem egy kopasz torzszülöttet akarnak, aki a sípot se hallja meg, ha véletlenül pont a jobb oldalán áll a bíró. – Az előbb mondtam el, hogy nem tudok egyedül vécére menni. Kénytelen vagyok anyát megkérni, hogy húzza le a nadrágomat, fújja ki az orromat, dezodorozza be a hónaljamat. És ami ennél is rosszabb volt, kellett még valaki, aki a suliban
segít, aki kábé mindent megcsinál helyettem. Kínos volt. Frusztráló volt. De nem volt más választásom! – Semmi büszkeség nem maradt bennem, Ambrose – folytatta Bailey. – Az égvilágon semmi büszkeség. De úgy voltam vele, hogy vagy a büszkeségem, vagy az életem. Választanom kellett. És neked is választanod kell. Választhatod a büszkeséget, és itt maradhatsz, sütheted a muffinokat, amíg meg nem öregszel és el nem hízol, és teljesen el nem felejtenek az emberek. De dönthetsz úgy, hogy lemondasz a büszkeségről, és egy kevéske alázatosságért cserébe visszakapod az életedet.
21.
Kötelet mászni Bailey azt mondta, még soha nem járt az emlékhelynél, amit Paulie-nak, Jesse-nek, Beansnek és Grantnek állított a város. Ambrose ezen egy cseppet sem lepődött meg: az út egy meredek kis ösvényen keresztül vezetett, ahol egy kerekes székesnek esélye sem volt felmenni. Elliott azt mondta, a városnál megígérték, hogy kikövezik a földutat, de erre azóta sem került sort. Amikor szóba került az emlékmű, és Ambrose látta, Bailey mennyire szeretné megnézni, megfogadta magában, hogy el fogja vinni. De nem most. Először egyedül kell odamennie. Már majdnem hat hónapja visszatért Hannah Lake-be, ám egészen mostanáig képtelen volt rászánni magát. De Bailey előadása a muffinokról, az alázatról és a saját büszkesége elvesztéséről meggyőzte, hogy talán itt az ideje megtenni az első apró lépéseket. Így aztán egyik lábát a másik után rakva felkaptatott a dombra, melynek tetején a barátai nyugodtak. Egymás mellett, egy vonalban állt a négy fehér sírkő, szemben a domb aljában elterülő iskolával, ahol a négy fiú a kamaszkorát töltötte, birkózott, focizott, és felnőtt férfivá érett. A sírok mellett állt egy kis kőpad, amire a hozzátartozók és a barátok le tudtak ülni, a tisztás végénél pedig egy sűrű, erdős rész kezdődött. Szép, nyugodt és békés volt az egész. A sírok körül virágok, plüssállatok hevertek, és néhány üzenet, amiből Ambrose arra következtetett, hogy sokan szokták látogatni az emlékhelyet. Ennek nagyon örült, ugyanakkor remélte, hogy aznap nem jön senki. Egyedül akart lenni egy kicsit a barátaival.
Paulie és Grand feküdt középen, Beans és Jesse a két szélen. Nagyjából ugyanez volt a felállás, amikor még éltek. Paulie és Grant testesítette meg a nyugodt erőt, ami összetartotta a csapatot, míg Beans és Jesse, ez a két vadember voltak a társaság védelmezői. Bármennyit is szívatták a többieket, ha kellett, bármikor kiálltak értük. Ambrose sorban leguggolt a sírkövek mellé, és elolvasta, ami rájuk volt írva: Connor Lorenzo „Beans” O’Toole 1984. május 8. – 2004. július 2. Mi hijo, Mi corazon Paul Austin Kimball 1984. június 29. – 2004. július 2. Drága barátunk, testvérünk, fiunk Grant Craig Nielson 1984. november 1. – 2004. július 2. Emléked örökké él a szívünkben Jesse Brooks Jordan 1984. október 24. – 2004. július 2. Apa, fiú, katona, barát A küzdelem maga a győzelem – állt a kőpadba vésve. Ambrose végighúzta az ujját a betűkön. Sheen bá is mindig ezt mondta. Pontosabban ordította – a birkózószőnyeg széléről. Szerinte soha nem a végeredmény volt a fontos, hanem a sípszóig tartó küzdelem. Leült a padra, és lenézett a lent elterülő völgyre, a városra, ahol eddigi élete minden egyes napját töltötte, eltekintve azoktól a hónapoktól, amikor minden megváltozott. És beszélni kezdett a barátaihoz. Nem azért, mert azt gondolta, hogy hallják,
amit mond, hanem mert voltak dolgok, amiket el kellett mondania. Elmesélte nekik, mit mondott Bailey. Arról, hogy szerezze vissza az életét. Nem teljesen értette, mire gondolt a fiú. Van olyan, hogy az ember nem tudja visszaszerezni az életét. Van olyan, hogy az ember meghal, eltemetik, és nincs más választása, mint hogy új életet kezdjen. Ambrose-nak fogalma sem volt, milyen lenne ez az új élet. Ekkor Fern arca jelent meg előtte. Lehet, hogy a lány is része lesz az új életének, de Ambrose nem akart beszélni róla a fiúknak. Túl korai lett volna. Meg aztán – hiába nem éltek már, még mindig úgy érezte, hogy meg kell védenie tőlük Fernt. Túl sokat nevettek és gúnyolódtak a „kis répafejűn”, túl sokszor szekálták miatta Ambrose-t. Így aztán egyelőre nem adta ki nekik a lányt, hanem alaposan elzárta a szíve egy biztonságos, egyre tágasabb kamrájába. Amikor halványulni kezdtek a fények, és a nap lassan alábukott a fák mögé, Ambrose felállt, és elindult lefelé a dombról. Őszinte megkönnyebbülést érzett, amiért végre sikerült elég erőt gyűjtenie ahhoz, hogy felmásszon.
A birkózóteremben izzadság, hipó és emlékek szaga keveredett egymással. Jó emlékeké. A sarokban két kötél lógott – két kötél, melyekre annak idején legalább ezerszer felmászott. A vastag gumiszőnyegek kiterítve hevertek a terem közepén, rajtuk két fehér kör és két vonal. A körök a küzdőtér határait jelölték, a vonalak pedig a kezdőpozíciót. Mike Sheen éppen a szőnyeget mosta fel. Harmincéves pályafutása alatt ezt több ezerszer megtette már. – Edző bá! – mondta Ambrose halkan, és arra gondolt, hányszor küldte el a háztól Mike Sheent, amikor az megpróbálta meglátogatni.
Mike Sheen meglepődve kapta fel a fejét. Szemlátomást teljesen elmerült a saját gondolataiban, nem számított látogatóra. – Ambrose! – kiáltotta, és olyan őszinte boldogság áradt szét az arcán, amivel a fiú képtelen volt betelni. Most már végképp nem értette, miért nem volt hajlandó szóba állni vele. Sheen bá abbahagyta a takarítást, és rátámaszkodott a felmosórúdra. – Hogy vagy, katona? – kérdezte. A megszólítástól Ambrose-nak összerándult az arca. Valahányszor meghallotta ezt a szót, bűntudatot és fájdalmat érzet. A büszkeség, amit valaha érzett azért, mert katonának állt, a barátai halálával szinte teljesen szertefoszlott. Úgy érezte, csak a hősök érdemlik meg, hogy katonának szólítsák őket, ő pedig minden volt, csak hős nem. Mike Sheen hunyorogva fürkészte Ambrose arcát, és az sem kerülte el a figyelmét, ahogy a fiú összerezzent a köszönésre. Látta, hogy megfeszül a szája, mintha mondani akarna valamit, de végül nem teszi. Érezte, ahogy a szíve megremeg a mellkasában. A srác igazi tehetség volt, született birkózó. Minden edző ilyen tanítványról álmodik, és nem azért, hogy fürödhessen a dicsőségben, hanem hogy részese lehessen egy csodálatos fejlődési folyamatnak, és testközelből nézhesse végig, ahogy egy fiatal tehetség sporttörténelmet ír. Ambrose Young pontosan ilyen volt. Talán még mindig az. Bár, ahogy elnézte az ajtóban ácsorgó kopasz, megöregedett, sebhelyes arcú Ambrose-t, Mike Sheent némileg elfogta a kétkedés. Van abban valami végtelenül ironikus, hogy a srác elveszítette a haját. Világéletében végtelenül engedelmes tanítvány volt, aki mindenben hallgatott az edzőjére – egyetlen dolgot kivéve. Egyszerűen nem volt hajlandó levágatni a haját. Mike Sheen a felnyírt, katonásan rövid frizurát preferálta, mert úgy gondolta, az tiszteletet és áldozatkészséget sugároz.
Ambrose azonban egyszer, amikor négyszemközt voltak, megmondta neki, hogy semmiképpen nem fogja levágatni, viszont annyit megtesz, hogy edzésen és versenyeken összefogja. Mike Sheen ebbe azzal a feltétellel egyezett bele, ha Ambrose lesz a csapat vezetője, és felelősséget vállal a többiekért. Vagyis, ha a többiek is elkezdik növeszteni a hajukat, félvállról veszik az edzéseket, ha tiszteletlenül viselkednek egymással vagy a felkészítő csapattal, Ambrose-nak le kell vágatnia a haját. A srác első osztályú csapatkapitány volt. Ha aznap meccs volt, ünneplőnadrágban, fehér ingben és nyakkendőben jelent meg az iskolában, és gondoskodott róla, hogy a többiek is tisztességesen fel legyenek öltözve. Ő érkezett elsőként az edzésekre, és ő ment el utoljára. Mindig ő dolgozott a legkeményebben, mindig, mindenben a többiek előtt járt. Utólag visszagondolva Mike Sheen élete legjobb döntésének tartotta, hogy megkötötte ezt az alkut Ambrose-zal. Csakhogy a fiú elveszítette a haját. És vele együtt a tájékozódási képességét, a magabiztosságát és a fényt, amely mindig ott ragyogott a szemében. Az egyik szeme örökre elhomályosult, a másik pedig idegesen mozgott, ahogy körbepillantott a teremben. Mike Sheen arra gondolt, vajon tényleg kaphatunk-e második esélyt az életben. Nem a látása és a hallása miatt aggódott – sokkal jobban nyugtalanították a tanítványa lelki sérülései. Ambrose odament az edzőhöz. A világon mindennél jobban szerette ezt a helyet, most mégis betolakodónak érezte magát. – Beszéltem Bailey-vel – kezdte, miközben idegesen szorongatta a felszerelését. – Ő mondta, hogy itt megtalálom. – Meg is találtál. Szeretnél edzeni? Lenne kedved visszarázódni? – kérdezte Mike Sheen, és lélegzet-visszafojtva várta a választ. Ambrose biccentett, mire Sheen bá lassan kifújta a levegőt.
– Rendben. Akkor kezdjük. – Beiratkozhatnál balettozni vagy valamilyen gimnasztikaórára – mondta Mike Sheen, miután Ambrose tizedszerre veszítette el az egyensúlyát, és terült el a szőnyegen. – A focisták legalábbis ezt szokták csinálni, ha egyensúlyproblémáik vannak. Csak az a baj, hogy borzasztóan néznél ki tütüben, ráadásul azt hinnék a kislányok, hogy A Szépség és a Szörnyeteget próbáljátok. Ambrose-t kissé mellbe vágta ez a kendőzetlen utalás a megváltozott külsejére. Sheen bá nem finomkodik, az egyszer biztos. Bailey-nek volt kitől tanulnia. – Egyetlen módon nyerheted vissza az egyensúlyérzékedet, mégpedig ha folyamatosan gyakorolsz. Akkor az izmaid meg fogják jegyezni, hogy mi a dolguk. A test tudja, mit kell tennie. A tudatnak annyi marad, hogy utólag nyugtázza, ha csináltunk valamit. A pokolba is, dugj egy füldugót a másik füledbe, és nézzük meg, hátha jobban megy úgy, ha teljesen süket vagy. Másnap este Ambrose így is tett, és valóban: így, hogy egyik fülére sem hallott, valamivel könnyebben ment az egyensúlyozás. Az, hogy a fél szemére nem látott, nem jelentett komoly hátrányt, mivel Ambrose folyamatos kontaktust tartott az ellenfeleivel. Meg különben is, vannak a világon vak birkózók is. Meg süketek. Sőt, olyanok is, akiknek a lábuk hiányzik. Senkivel sem kivételeznek a fogyatékossága miatt, de nem is zárják ki a birkózás világából. Aki tud, szőnyegre léphet – aztán győzzön a jobbik. A birkózásban mindig is az egyéni teljesítmény számított. Legyél önmagad, kovácsolj előnyt a hátrányaidból, és kerekedj felül az ellenfeleden. Ennyi. Csakhogy Ambrose-nak korábban nem voltak hátrányai, amikből előnyt kellett volna kovácsolnia. Legalábbis nem ilyenek. Ez az egész teljesen új volt. Sheen bá addig gyakoroltatta vele az egy lábra támadást, a páros lábra
támadást, a bokára támadást és a karfelütéses mögékerülést, amíg remegni nem kezdett a lába, majd az egészet kezdték elölről a másik oldalról. Ezután kötélmászás következett, ami egész más élmény, ha az ember 165 centiméter és 57 kiló, mint ha – Ambrose-hoz hasonlóan – 190 centi és hozzá 90 kiló. A fiú emiatt utált kötelet mászni, de mégis felküzdötte magát a tetejére. Másnap este aztán visszajött, és megismételte az egészet. Aztán ugyanígy tett a következő és az azután következő napon is.
22
Megnézni egy tűzijátékot TŰZIJÁTÉK VAGY FELVONULÁS? – Szerinted Sheen velünk akar jönni? – kérdezte Ambrose, ahogy Fern fellépett a verandájukhoz vezető lépcsőre. Eszébe jutott, micsoda megkönnyebbülés volt, amikor a lány a tűzijátékot karikázta be a táblán. A felvonulások dögunalmasak voltak, ráadásul fényes nappal zajlottak, egy csomó, szájtátva bámuló ember társaságában. Most ráadásul július 4-e volt, és Hannah Lake városa minden évben egész jó kis tűzijátékkal szokott készülni az ünnepségre. Fern nagyon izgatottnak tűnt, amikor Ambrose megkérdezte, lenne-e kedve vele nézni a tűzijátékot az iskola focipályájáról. – Bailey Philadelphiában van. Ambrose igyekezett nem kimutatni, mennyire örül ennek. Szerette Sheent, de még jobban szeretett volna kettesben lenni Fernnel. – Megyünk gyalog? – kérdezte a lány. – Jó idő van, és a pálya sincs messze. A srác bólintott, majd átvágtak a ház előtti gyepen, és elindultak a gimnázium felé. – Mit csinál Bailey Philadelphiában? – szólalt meg egy idő után Ambrose. – Minden július 4-én elutaznak Mike-kal és Angie-vel. Elmennek a Szépművészeti Múzeumba, Mike felcipeli Bailey-t azon a bizonyos hetvenkét lépcsőfokon, és eljátsszák, hogy ő Rocky. Angie segít neki a magasba emelni a két karját, aztán
egyszerre azt kiáltják, hogy „egy újabb év”. Gondoltad volna róla, hogy imádja Rockyt? – Volt egy ilyen sejtésem – mondta Ambrose, és halványan elmosolyodott. – Bailey nyolcéves volt, amikor először jártak Philadelphiában. Akkor még a saját lábán ment fel a múzeum lépcsőjén. Van egy fénykép a nappalijukban, amint Bailey széttárt karral áll az épület előtt. – Láttam azt a képet – mondta Ambrose, és egyszerre megértette, miért őrizgetik olyan előkelő helyen azt a fotót. – Olyan jól érezték magukat, hogy egy év múlva visszamentek, és Bailey újra felment a lépcsőkön. Évről évre egyre nagyobb jelentőségük lett ezeknek a philadelphiai utazásoknak. Tizenegy éves volt, amikor már nem tudott felmenni a lépcsőkön. Igazából alig bírt egy-két lépcsőfokot felmászni. Így aztán Mike bácsi felkapta, és felvitte. – Egy újabb év? – Igen. Bailey már most is rácáfolt az orvosok várakozásaira. Az izomsorvadásos gyerekek legnagyobb része nem szokta megérni azt a kort, amit ő. És akik igen, azok sem úgy néznek ki, mint Bailey. Közel sincsenek ilyen jól. Nagyon komolyan eltökélte magában, hogy semmiképpen nem fog meghalni huszonegy éves kora előtt. Amikor aztán tényleg betöltötte a huszonegyet, hatalmas bulit csináltunk. Biztosak vagyunk benne, hogy tovább fog élni, mint eddig bárki ezzel a betegséggel. Ambrose leterítette a plédet a füves pálya szélén, messze a tűzijátékra összegyűlt többi embertől. Fern leült mellé, és hamarosan elkezdték fellőni az első rakétákat. A srác hanyatt feküdt, hogy ne kelljen tekergetnie a nyakát. A lány kissé idegesen dőlt le mellé. Még soha nem feküdt közös pléden egy fiúval. Anélkül is érezte a másik jelenlétét, hogy odanézett volna, nagy, izmos teste több mint a felét elfoglalta a takarónak.
Ambrose feküdt jobb oldalon, szokás szerint azért, hogy Fern az arca bal oldalát lássa. Nem fogták meg egymás kezét, és a lány nem hajtotta a fejét a fiú vállára. Pedig szerette volna. Úgy érezte, eddigi élete nagyrészt abból állt, hogy Ambrose után sóvárgott, és azért, hogy a fiú észrevegye őt… hogy igazából észrevegye. Ne a vörös haját és a szeplőket az orrán. Ne is a vastag szemüveget, ami mögött úgy nézett ki a szeme, mint két barna M&M’s golyó. Ne a fogszabályzóját és a kisfiús alakját. Amikor aztán ezek a dolgok elkezdtek átalakulni, és végül eltűntek – kivéve a szeplőket –, Fern azért sóvárgott, hogy Ambrose vegye észre a változást. Azért sóvárgott, hogy vegye észre a barna szemét, amit már nem takart el a vastag szemüveg. Hogy vegye észre az alakját, ami végre kikerekedett és nőiessé vált. Azért sóvárgott, hogy vegye észre a hófehér, szabályos fogait. Függetlenül attól, hogy csúnyácska volt vagy csinos, Fern folyamatosan sóvárgott valamiért. Az Ambrose utáni vágyakozás annyira részévé vált a személyiségének, hogy amikor felcsendültek a tűzijátékot kísérő hazafias dalok, Fern végtelen hálát érzett, amiért ebben a szent pillanatban Ambrose Young ott feküdt mellette, a pléden. És azért, mert észrevette. És úgy tűnt, hogy kedveli, és végre visszatalált hozzá, a városhoz és önmagához. A hálától elérzékenyült, és kigördült két könnycsepp a szeme két sarkából, majd végigfolyt az arca oldalán. Nem akarta letörölni őket, mert ezzel csak elárulta volna magát. Hagyta, hadd csorogjanak le a füléig, és közben nézte, ahogy az égen felrobbannak a színes rakéták. Aztán hirtelen arra gondolt, hogy mi van, ha a robbanások eszébe juttatták Ambrose-nak a háborút, és már rég nem itt jár gondolatban, hanem valahol Irakban. Mi van, ha az útszéli bombák járnak az eszében, és a barátai, akiket elveszített? Úgy érezte, hogy kell valaki, aki visszarántja a srácot a jelenbe, ezért óvatosan a tenyerébe csúsztatta a tenyerét. A következő
pillanatban Ambrose megszorította a kezét. A fiú nem kulcsolta össze az ujjait Fernével, ahogy a szerelmespárok szokták, hanem a tenyerébe zárta a lány kezét, ahogy egy sérült kismadarat fog a kezébe az ember. És így, egyetlen szó nélkül nézték végig a tűzijátékot. Fern néha lopva Ambrose-ra pillantott, és megállapította, hogy a robbanások közötti sötétben még mindig nagyon szép az arca, pont olyan szép, mint azelőtt volt. Hiába nem volt haja, a vonásai ugyanolyan erőteljesek, mint régen. Sőt, a sima fejbőre valahogy még karakteresebbé, még különlegesebbé tette az arcát. Miután az utolsó rakéta is felrobbant, és az őrült finálé után végre elfeketedett az ég, mindenki szedelőzködni kezdett, és lassan elindult haza. Senki sem vette észre a pálya szélén, a kapu mellett fekvő Ambrose-t és Fernt. Ahogy szétszéledtek az emberek, és lassan a rakéták után ott maradt füst is eloszlott, feltámadtak az éjszaka hangjai. A tücskök ciripelni kezdtek, a szél halkan fütyült a pálya szélén álló fák ágai között, Fern és Ambrose pedig csak feküdtek mozdulatlanul egymás mellett, és egyikük sem akarta megtörni a csendet és a köréjük telepedő nyugalmat. – Még mindig szép vagy – szólalt meg végül halkan Fern, és odafordult Ambrose-hoz. A fiú hosszú másodpercekig nem mondott semmit, de nem is takarta el az arcát, és nem próbált tiltakozni. – Ez a mondat sokkal többet mond el a te szépségedről, mint az enyémről – fordult oda végül Ambrose is a lányhoz. Csupán a hold fénye világította meg Fern arcát, így a szeme és a haja színe is beleolvadt a félhomályba. Az arcvonásai azonban – a szuggesztív szeme, az apró orra, a puha ajkai, és a felvont szemöldöke, amely arról árulkodott, hogy fogalma sincs, miről beszél Ambrose – élesen kirajzolódtak. – Biztos ismered azt a mondást, hogy a szépség a szemlélő
szemében rejlik. – Igen. – Erről én mindig azt hittem, hogy azt jelenti: mindenkinek más az ízlése, mindenki mást szeret… Hogy vannak srácok, akik a lányok lábát nézik meg, vannak, akik a szőkéket szeretik, másoknak meg az a fontos, hogy egy lánynak hosszú haja legyen… ilyesmi. De most jöttem rá, hogy ezt máshogyan is lehet érteni. Lehet, hogy azért látsz szépnek, mert te az vagy. – Úgy érted, hogy legbelül? – Igen. Fern ezen elgondolkodott egy kicsit, majd halkan azt mondta: – Értem, mit akarsz ezzel mondani… és tényleg jólesik. Komolyan. Csak annyira boldog lennék, ha egyszer nem csak a belső szépségemet vennéd észre. Ambrose felkuncogott, de amikor újra rápillantott Fernre, azonnal abba is hagyta a nevetést. Ekkor jött rá, hogy a lány nem viccből mondta, amit mondott, és nem is azért, hogy kicsikarjon belőle egy bókot. Megint a csúnyalány-szindróma beszélt belőle. Nem hiszi el, hogy ő csinosnak találja. Fogalma sem volt, hogyan tudná elhitetni vele, hogy igenis csinosnak tartja. Sőt, annál sokkal többnek. Jobb ötlet híján végül odahajolt Fernhez, és rászorította az ajkát az ajkára. Nagyon lassan és óvatosan csinálta, nem úgy, mint legutóbb, az üzlet mögött, amikor olyan rémült és impulzív volt, hogy a lány beütötte a fejét a falba. Most azért csókolta meg, hogy a tudtára adja, hogyan érez. Szinte azonnal el is húzódott, esélyt sem adott magának arra, hogy elveszítse a fejét. Azt akarta megmutatni neki, hogy nagyra tartja, nem pedig azt, hogy nagyon szeretné letépni róla a ruhát. Meg aztán abban sem volt biztos, a lány szeretné-e, ha megcsókolná egy ilyen csúfság. Kinézte belőle, hogy képes csak azért visszacsókolni, hogy meg ne bántsa. Ez az eshetőség mélységes szomorúsággal töltötte el.
Fern frusztráltan felsóhajtott, majd felült, és végigsimított a haján. A hosszú, vörös tincsek leomlottak a hátán, és Ambrose semmi másra nem vágyott ebben a pillanatban, mint belefúrni az arcát a hajzuhatagba, és mélyen beszívni Fern illatát. De mivel biztos volt abban, hogy a csókjával feldühítette a lányt, inkább nem tette. – Sajnálom, Fern. Nem kellett volna. – Mit sajnálsz? – csattant fel a lány, de úgy, hogy Ambrose összerezzent. – Miért nem kellett volna? – Azért, mert felidegesítettelek. – Azért vagyok ideges, mert abbahagytad. Annyira óvatos vagy, hogy az már idegesítő. A fiút mellbe vágta ez az őszinteség, de mivel bóknak vette a dolgot, önkéntelenül is elmosolyodott. A mosoly azonban hamar eltűnt az arcáról, ahogy megpróbálta elmagyarázni, miért volt olyan óvatos. – Annyira kicsi vagy, Fern. Kicsi és törékeny. És ez az egész teljesen új neked. Vissza kell fognom magam, nehogy kárt tegyek benned. Nem élném túl, ha fájdalmat okoznék, vagy, ne adj isten, eltörném valamidet. Azt nem élném túl. – Beleremegett a gondolatba. Ez annál is rosszabb lenne, mintha soha többé nem látná Fernt. Biztosan nem élné túl. Már eddig is túl sok embernek okozott fájdalmat. Már eddig is túl sok embert veszített el. Fern ekkor letérdelt elé, a plédre. A tekintete feldúlt volt, az álla pedig láthatóan meg-megremegett. Két kezébe fogta Ambrose arcát, és akkor sem engedte el, amikor a fiú megpróbált elhúzódni. Belenézett a szemébe, és ellentmondást nem tűrő hangon beszélni kezdett: – Ambrose Young! Egész életemben arra vártam, hogy egy nap kelljek neked. Ha nem szorítasz magadhoz, nem fogom elhinni, hogy tényleg akarsz, és ez rosszabb lesz, mintha hozzám sem érnél. Jobb, ha elhiteted velem, hogy tényleg
akarsz, különben tényleg össze fog törni valamim. – Nem akarok fájdalmat okozni neked – suttogta Ambrose. – Akkor ne okozz – súgta Fern. Csakhogy fájdalmat rengetegféleképpen lehet okozni, és ezt a srác is pontosan tudta. Már nem próbálta elhúzni az arcát, megadta magát Fern szorításának, elfogadta a tényt, hogy a lány hozzáér a bőrén végigfutó hegekhez. Hosszú idő óta most először engedte, hogy megérintsék. Fernnek a keze is apró volt, de az érzelmek, melyeket Ambrose-ban felkorbácsolt az érintésével, hatalmasak voltak, gigantikusak, és pusztító erejűek. Remegni és reszketni kezdett, valahogy úgy, mint a tovaszáguldó vonat alatt a sínek. A lány keze ekkor továbbvándorolt az arcáról, és lekúszott a nyakára. A nyaka egyik oldala sima volt, a másikat ráncok és hegek borították. Ahelyett, hogy elvette volna a kezét, Fern minden egyes sebhelyet végigtapogatott, minden egyes heget bevésett az emlékezetébe. Aztán odahajolt Ambrose-hoz, és rászorította a száját a nyaka oldalára. Aztán a másik oldal következett, az, amelyet nem szabdaltak sebhelyek. Fern így akarta a fiú tudtára adni, hogy nem szánalomból vagy együttérzésből csókolta meg a nyakát, hanem mert kívánta. Csodálatos érzés volt, ahogy a lány ajka végigsimított a vékony bőrön. És ekkor Ambrose elveszítette az önuralmát. Fern a hátán feküdt, Ambrose rajta, hatalmas testével szinte a plédhez szögezte. Két kezébe fogta a lány arcát, és mohón, gondolkodás és finomkodás nélkül rátapasztotta a száját a szájára. Egyszerűen elvette, amit akart. Fern pedig odaadta neki: készségesen kinyitotta a száját, és hagyta, hogy Ambrose nyelve végigsimítson a nyelvén, hagyta, hogy a fiú beletúrjon a hajába, és megmarkolja a csípőjét. A srác érezte, hogy a másik becsúsztatja a kezét a pólója alá, és lassan végigsimít a hátán. Ez annyira jó volt, hogy egy pillanatra elakadt a lélegzete, és egy szívverésnyi időre a szája is elszakadt Fern szájától. Becsukódott a szeme, és belefúrta az orrát a nyakába. A lány mellkasa
szaporán emelkedett és süllyedt, mintha az ő kezéből is kicsúszott volna az irányítás. Mint egy anya, aki csitítani próbálja nyugtalan gyermekét, Fern megcsókolta Ambrose homlokát, majd végigsimított a sima fejbőrén. A fiú próbálta visszanyerni az önuralmát, de hiába: a keze felcsúszott Fern mellére, és miközben a tenyerébe fogta, a hüvelykujjával végigsimított az oldalán. Szerette volna levenni a lány pólóját, hogy lássa, vajon van-e olyan szép ez a mell, mint amilyen jó a tapintása. De Fern olyan lány volt, akit még megcsókolni is alig csókoltak meg, ezért Ambrose kelletlenül ugyan, de elengedte a mellét, és visszacsúsztatta a kezét a derekára. A másik ekkor nekiszorította a csípőjét az ágyékának, így tiltakozva a mozdulat ellen. Ambrose-t elöntötte a forróság, és úgy érezte, menten kiszakad a szíve a mellkasából. Újra megcsókolta hát Fernt, aki lágyan, de mégis mohón fogadta a nyelvét, a fiú pedig érezte, hogy megállíthatatlanul tart afelé, hogy beleszeressen Fern Taylorba.
– Nézd, ki van itt! – kiáltotta Bailey, miközben keresztülgurult az üzlet fotocellás ajtaján. Rita volt ott, aki mosolyogva, a kisfiával a karjában követte a kerekes széket. Fern felsikoltott örömében, és odarohant a barátnőjéhez. Kikapta a kezéből a kétéves gyereket, és összevissza csókolta az apró kis arcát. Mint kiderült, Becker elutazott valahová, Rita pedig éppen az édesanyjától tartott hazafelé, amikor meglátta Bailey-t, aki a bolt felé gurult. A srác aztán pillanatok alatt meggyőzte, hogy pont egy kis karaokéra és táncra van szüksége. Bailey hamar betette az első számot, aztán az ölébe ültette a kicsi Ty-t, és száguldozni kezdett vele a sorok között. A kisfiú elragadtatott sikongatással jutalmazta a mutatványt. A nyomukban ott loholt Rita, akinek fülig ért a szája a gyermeke
boldogsága láttán. Fernhez hasonlóan ő is sokat változott a középiskola óta. Hogy lehet az, töprengett Ambrose, hogy miközben Rita és Fern is hatalmas átalakuláson mentek keresztül mindössze néhány év leforgása alatt, Becker Garth ugyanaz az erőszakos szemétláda maradt – azzal a különbséggel, hogy immár a felesége volt az első számú célpontja. Rita még mindig gyönyörű, de lestrapáltnak és nyugtalannak tűnt, és mivel Ambrose látta, hogy nehezére esik ránézni, nem sokkal az érkezésük után visszavonult a pékségbe. – Ambrose? – Fern a pékség ajtajából mosolygott rá, ő pedig visszamosolygott. Tetszett neki, ahogy a lány ránézett: olyan volt, mintha az égvilágon semmi furcsa nem lenne az arcán. Fern puszta jelenléte boldoggá tette. – Mindenképpen ki kéne jönnöd egy percre. – Nem is tudom – válaszolta kedvesen Ambrose. – Lehet, hogy inkább itt maradnék. – Most következik a Sheen/Taylor válogatás-CD a kedvenc diszkóslágereinkkel, és táncolni akarok veled. Ambrose egyszerre nyögött és nevetett fel. Nem is ők lennének, ha nem lenne válogatás-CD-jük. Boldogan táncolna Fernnel – szinte bármit boldogan csinálna vele –, de ha lehet, inkább itt, a pékségben, ahol senki sem látja. A lány mindkét kezével megfogta a kezét, és mosolyogva húzni kezdte kifelé. – A legnagyobb kedvencem jön most – mondta. Ambrose megadóan felsóhajtott, és hagyta, hogy a másik kivonszolja a barlangjából. Már csak azért is, mert tudni akarta, mi lehet Fern legnagyobb kedvence. Azon kapta magát, hogy mindent tudni akart róla. – Megmondtam Bailey-nek, hogy ha előbb halnék meg, mint ő… tízéves korában semmire nem vágyott ennél jobban… akkor ezt játssza le a temetésemen. És azt akarom, hogy mindenki táncoljon. Hallgasd! Ne mondd, hogy nem lesz azonnal jobb
kedved tőle! Fern kíváncsian várt, Ambrose pedig feszülten figyelt. Amint felcsendültek a dal első taktusai, Bailey és Fern felnyögtek, majd azonnal táncra perdültek. Rita felnevetett, és a követező pillanatban már ő is ott ropta, Tylerrel a karján. Ambrose nem állt be táncolni… de semmi pénzért nem hagyta volna ki a műsort. Az rögtön látszott, hogy Fernnek egyáltalán nincsen ritmusérzéke. Bailey sem mozgott sokkal ügyesebben, de neki legalább volt mentsége a dologra. Előre-hátra gurult a székében, amitől úgy nézett ki, mintha az iskolai táncórák legnépszerűbb figurájának, a halálosan egyszerű step-touchnak a paródiáját adná elé. Ütemesen bólogatott a zene ritmusára, és hiába mondta a teste, hogy „szó sem lehet róla”, az arcára az volt írva, hogy „a francba is, csináljuk”. Rita Bailey széke körül táncolt, de a mozdulatai kissé erőltetettek voltak, mintha görcsösen próbálta volna jól érezni magát, és túlságosan fontos lett volna neki, hogy mit gondol, aki látja. Fern vadul rázta a fenekét, időnként rákezdett a csibetáncra, és amikor nem, akkor is összevissza ugrált. Mégis, olyan gátlástalan öröm és féktelenség sugárzott minden mozdulatából, hogy hiába látta, hogy Ambrose kineveti – a fiú tényleg rajta nevetett –, ez sem tudta megakadályozni abban, hogy ő is teljes szívéből nevessen. Hiába tudta, hogy rettenetesen táncol, hogy semmi csábító vagy érzéki nincsen abban, ahogy mozog, mégis tovább táncolt, pusztán a tánc öröméért. És aztán, teljesen váratlanul, megtörtént az, amire egyikük sem számított: Ambrose sóvárogni kezdett utána. Rettenetesen megkívánta: kívánta a kisugárzását, a kedvességét, az egyszerű dolgok iránti rajongását. Az egész lényét. Mindent. Szerette volna felkapni a földről, a karjába zárni, és addig csókolni, amíg a nevetés helyett a szenvedélytől akad el a lélegzetük. – „And your kiss!” – énekelte Fern Prince-szel kórusban,
majd valami furcsa pózba vágta magát, és levegőért kapkodva felnevetett. – A. Világ. Legjobb. Dala – sóhajtotta, majd széttárta a karját. A Taylor/Sheen válogatáslemez következő dala szemlátomást hidegen hagyta. – Át tudnál jönni a pékségbe egy percre? Szeretnék… mutatni valamit – szólalt meg Ambrose, és már húzta is maga után, pont úgy, ahogy néhány perce a lány ráncigálta őt át az üzletbe. Közben felcsendült David Bowie-tól a Pressure, Bailey és Rita pedig ismét táncra perdültek. – De ezután egy lassú szám jön, és nagyon-nagyon szeretnék veled lassúzni – tiltakozott Fern, és megpróbálta visszahúzni a srácot az üzletbe. Ambrose ekkor fogta magát, és egész egyszerűen felkapta a lányt, majd keresztülcipelte a pékségbe vezető lengőajtón. Ott aztán lekapcsolta a lámpát, és abban a pillanatban, ahogy sötétségbe borult a helyiség, rátapasztotta a száját Fern szájára. Miközben mohón csókolta a lányt, az egyik kezét lecsúsztatta a feneke alá, és a csípőjéhez szorította a csípőjét, a másik kezével pedig megfogta a tarkóját, és úgy döntötte a fejét, hogy minél jobban hozzáférhessen a szájához. Fern semmilyen ellenállást nem tanúsított.
23.
Mindenben meglátni a jót Bailey nehezebb és magasabb is volt, mint Ambrose gondolta, de azért sikerült felemelnie, és felvinnie az alaposan kikoptatott kis ösvényen. Lassan, óvatosan haladtak, Ambrose minden egyes lépésre odafigyelt. A kiképzés visszatérő eleme volt, hogy egyenruhában, teljes menetfelszereléssel a hátukon kellett kilométereken keresztül futniuk, így Ambrose tudta, hogy képes lesz felvinni a barátját a dombra. A négy halott katona sírját mentek meglátogatni. Bailey most volt itt először, mivel a dombra vezető ösvény túlságosan keskeny és meredek volt ahhoz, hogy fel lehessen tolni rajta a kerekes széket, Mike Sheen pedig nem bírta volna a karjában felcipelni a fiút. Így történhetett, hogy Bailey egészen mostanáig nem tudta meglátogatni a fiúk sírját. Amikor Ambrose ezt megtudta, megígérte, hogy fel fogja vinni a dombra, és ma délután váratlanul be is állított, hogy beváltsa az ígéretét. Angie Sheen felajánlotta, hogy elviszi őket a kisbusszal, de Ambrose inkább felnyalábolta Bailey-t, beültette az apja régi teherautójának az utasülésére, majd gondosan bekötötte. Mivel a fiú nem tudta egyenesben tartani magát, Ambrose egy párnát tett az ajtó és közé, aminek kényelmesen nekidőlhetett. Angie szemlátomást ideges volt, amiért a kerekes szék nélkül indulnak el, de azért mosolyogva intett búcsút nekik, Ambrose pedig nagyon óvatosan vette a kanyarokat. Nem volt messze a domb, de Bailey nagyon élvezte, hogy végre elöl ülhet, és ragaszkodott hozzá, hogy a másik hangosítsa fel a rádiót, és tekerje le az ablakokat.
Amikor felértek, Ambrose óvatosan leültette Bailey-t a kőpadra, majd leült szorosan mellé, nehogy eldőljön a fiú. Egy ideig csak ültek és hallgattak: Bailey sorra elolvasta a sírfeliratokat, Ambrose pedig a tisztás mögött magasodó fákat nézte, és közben kavarogtak benne az emlékek, amiktől nagyon szeretett volna megszabadulni. – Bárcsak engem is itt temetnének majd el! Tudom, hogy ez egy háborús emlékhely, de nekem az is jó lenne, ha csak elásnának itt, a pad mellett, és megcsillagoznák a sírkövemet, és aláírnák, hogy igazából nem voltam katona. Ambrose felnevetett, pont úgy, ahogy Bailey várta, de a fiú a nevetés ellenére sem tudta hová tenni azt, hogy a barátja ilyen könnyedén beszél a saját haláláról. – Valójában a városi temetőbe fognak eltemetni. Ott fekszenek a nagyszüleim, meg páran az őseim közül. Már ki is választottam a sírhelyemet – folytatta szórakozottan, és Ambrose képtelen volt tovább magában tartani a kérdést: – Hogy bírod ki, Bailey? Hogy lehet ennyi időn keresztül farkasszemet nézni a halállal? – Ezt most úgy mondod, mintha a halál lenne a legrosszabb dolog a világon – vonta meg a vállát a másik. – Miért, nem az? – Ambrose-nak semmi olyan nem jutott az eszébe, ami szörnyűbb lenne annál, mint a barátai elvesztése volt. – Szerintem nem. Meghalni könnyű. Az élet az, ami nehéz. Emlékszel, nagyjából tíz éve történt, hogy Clairemont megyében kempingezés közben elrabolták azt a kislányt. Fern szülei és az én szüleim is segítettek a keresésénél. Azt gondolták, hogy beleeshetett egy patakmederbe, vagy talán csak elcsatangolt. Aztán, ahogy teltek a napok, és még mindig nem találták meg, egyre valószínűbb lett, hogy valaki elrabolta. Anya azt mondta, hogy a negyedik napon a kislány anyukája már azért imádkozott, hogy találják meg a holttestét. Nem azért
imádkozott, hogy élve kerüljön elő. Azért imádkozott, hogy kiderüljön: a gyerek gyorsan és fájdalommentesen halt meg. Mert ennél minden más lehetőség szörnyűbb volt. Milyen érzés lehet tudni, hogy gyereked szörnyű kínokat él át, és te nem tehetsz semmit? El tudod ezt képzelni? Ambrose döbbenten nézett a másikra. – Bűntudatod van, amiért te életben maradtál, ők meg meghaltak. – Bailey a sírkövek felé bökött a fejével. – Lehet, hogy Beans, Jesse, Grant és Paulie most éppen téged néznek fentről, a fejüket csóválják, és azt mondják: „Szegény Brosey. Miért kellett ott maradnia?” – Emlékszem, Mr. Hildy azt mondta, hogy azoknak van szerencséjük, akik nem jönnek vissza – mondta Ambrose, miközben a barátai sírját nézte. – De én nem hiszem, hogy a srácok valami égi paradicsomból néznének le rám. Meghaltak. Nincsenek többé. Én pedig itt vagyok. Ennyi. – Szerintem ezt a szíved mélyén te sem hiszed el – mondta halkan Bailey. – De miért éppen én, Bailey?! – csattant fel Ambrose. Sem a hangerő, sem az indulat nem illett a békés, ünnepélyes helyszínhez. – Miért ne éppen te, Ambrose? – vágott vissza azonnal a barátja. – Miért én? Miért éppen nekem kell egy rohadt kerekes székben leélnem az életemet? – És miért Paulie és Grant? Miért Jesse és Beans? Miért történnek a jó emberekkel ilyen szörnyű dolgok? – Azért, mert mindenkivel történnek szörnyű dolgok, Brosey. Csak annyira leköti a figyelmünket a saját bajunk, hogy nem látjuk, mennyire szenved a másik. Ambrose erre nem tudott mit mondani, és Bailey hagyta, hadd vívódjon egy kicsit magában. Persze, mivel képtelen volt sokáig csendben ülni, végül csak megszólalt újra: – Bírod Fernt, ugye? – kérdezte komolyan, és egy
aggodalmas pillantást lövellt Ambrose felé. – Ja. Bírom – bólintott szórakozottan, de még mindig a barátai jártak a fejében. – Miért? – Mit miért? – Ambrose nem tudta hova tenni Bailey hangszínét. – Miért bírod Fernt? Ambrose halkan felhördült – nem értette, hová akar kilyukadni Bailey, és egy kicsit bosszantotta is, hogy a fiú úgy érezte, joga van számon kérni. – Csak azért kérdezem – folytatta gyorsan a másik –, mert Fern nem éppen az a fajta lány, mint akik régebben bejöttek neked. A múltkor beszélgettem vele. Szerintem azt gondolja, hogy nem elég jó neked… hogy csak azért viseled el, mert, ahogy fogalmazott, „rád vetette magát”. Nem igazán tudom elképzelni, hogy Fern bárkire is ráveti magát. Mindig nagyon visszafogott volt a fiúkkal. Ambrose a tűzijáték estéjére gondolt, amikor Fern megcsókolta a szemét, a nyakát, a száját, és becsúsztatta a kezét a pólója alá. Minden volt, csak nem visszafogott, de úgy döntött, ezt nem köti Bailey orrára. – Szerintem ezért szeret annyira olvasni – folytatta Bailey. – Olvasás közben az lehetsz, aki csak akarsz. Egy időre elmenekülhetsz saját magad elől. Tudod, mennyire szereti Fern ezeket a romantikus regényeket? Ambrose bólintott, és eszébe jutott, mennyire zavarba jött a lány, amikor hangosan felolvasott egy részt a könyvéből. Elmosolyodott, aztán arra gondolt, mi van, ha ezeknek a regényeknek köszönheti az érzékenységét és a szenvedélyes természetét. – Tudtad, hogy írni is szokott? Ambrose erre felkapta a fejét. Odafordult a vigyorgó Baileyhez, és belenézett a szemébe.
– Tényleg? – Bezony. Kábé a hatodik regényét írja. Tizenhat éves kora óta bombázza a kiadókat a könyveivel. Eddig egyiket sem adták ki, de ami késik, nem múlik. Különben egész jók. Az én ízlésemnek kicsit sikamlósak és nyálasak is egyszerre, de hát ez a csaj ilyen. Álnéven ír, és még a szülei sem tudnak a dologról. – Milyen álnevet használ? – Azt tőle kell megkérdezned. Megölne, ha megtudná, hogy beszéltem neked a regényeiről. Ambrose bólintott, és máris azon járt az esze, hogyan fogja kiszedni Fernből az összes titkát. Újra feltámadt benne a vágy a lány iránt, és kis híján hangosan felnyögött. – Én is szeretek olvasni, de másfajta könyveket. A szerelmes regényekkel ki lehet kergetni a világból – tette még hozzá Bailey. Ambrose bólintott, de gondolatban már újra a focipályán járt. Arra gondolt, milyen érzés volt ott feküdni a felrobbanó rakéták fényében Fern mellett, érezni a bőre illatát, a haja puhaságát. – Na, hadd halljam, mi az igazság. A seggedet nem tudom szétrúgni, de rá fogok jönni, ha kamuzol. Igaza van Fernnek? Csak felszedegeted a földről a morzsákat? – Basszus, Bailey! Olyan vagy, mint Beans… – csattant fel Ambrose, de azonnal el is némította a mellkasába nyilalló fájdalom. Olyan érzés volt, mintha belemélyesztette volna az ujját egy friss sebbe. Az azonban, ahogy elhallgatott, csak tovább táplálta Bailey félelmeit. – Ha csak szívatod az unokahúgomat, és nem vagy fülig szerelmes belé, meg fogom találni a módját, hogy szétrúgjam a seggedet! – mondta izgatottan, mire Ambrose csitítóan a vállára tette a kezét. – Szeretem őt – ismerte be suttogva. Önkéntelenül is lesütötte a szemét, és örömteli borzongás futott végig a
gerincén. Tényleg szerette Fernt. – Egyfolytában ő jár a fejemben. Pocsékul érzem magam, amikor nem lehetek vele… de akkor is pocsékul érzem magam, amikor vele vagyok, mert tudom, hogy jobbat érdemel nálam. Nézz rám, Bailey! Fern bárkit megkaphatna. Rólam ezt már nem mondhatjuk el. Bailey-ből erre kitört a nevetés. – Ó, szegény kis Ambrose, hát mindjárt megszakad a szívem. Most azt várod, hogy sajnáljalak? Csak mert nem foglak. Arra a könyvre emlékeztet ez az egész, amit most olvastam egy online irodalmi kurzusra… Egy Cyrano de Bergerac nevű fickóról szól, akinek nagy volt az orra. Ki nem szarja le? A nagy orra miatt szegény Cyrano képtelen összejönni a lánnyal, akit szeret. Ennél nagyon hülyeséget életemben nem hallottam. Hogy hagyhatta, hogy ez megakadályozza? – Nem ő volt az, aki szerelmes leveleket írt a jóképű fickó helyett? Ebből filmet is csináltak, nem? – De, ő az. Emlékeztet valakire? Nekem mintha rémlene, hogy volt valaki, aki szerelmes leveleket írogatott neked, és úgy írta alá őket, hogy „Rita”. Pont, mint Cyrano. Vicces, nem? Fern azt hitte, nem elég jó hozzád, most meg te hiszed azt, hogy nem vagy elég jó hozzá. És mind a ketten tévedtek… annyira hülyék vagytok. Annyira hüüülyék! – Bailey undorodva elnyújtotta a szót. – „Jajj, de csúnya vagyok! Nem érdemlem meg, hogy szeressenek, ááá!” – mondta affektálva, majd megcsóválta a fejét. Néhány másodpercre elhallgatott, hogy erőt gyűjtsön az újabb szentbeszédhez. – Azt akarod mondani, hogy félsz beleszeretni Fernbe, mert már nem úgy nézel ki, mint valami hollywoodi filmsztár? Ne szórakozz! Még mindig úgy nézel ki, mint egy filmsztár… aki ráadásul még a háborút is megjárta. A csajok imádják a háborús hősöket. Egy csomószor eszembe jut, hogy mi lenne, ha egyszer elutaznánk, csak mi ketten, és a lányoknak, akikkel útközben találkozunk, azt mondanánk, hogy mindketten háborús veteránok vagyunk. Neked az arcod sérült
meg, én pedig kerekes székbe kényszerültem. Szerinted elhinnék? Lehet, hogy végre nekem is összejönne valami. Azt mondjuk nem tudom, hogy fognék rá a csaj mellére, ha egyszer nem tudom megmozdítani a kezemet. Ambrose elképedve hallgatta a fiút, aztán kitört belőle a nevetés. Bailey azonban zavartalanul folytatta: – Bármit megadnék azért, hogy egy napra testet cserélhessek veled. Mint abban a hülye filmben, a Bolondos péntekben. Egyetlen másodpercet sem vesztegetnék. Bekopogtatnék Ritáékhoz, alaposan elverném Beckert, aztán a vállamra kapnám Ritát, hazavinném, és addig csókolóznánk, amíg bírjuk levegővel. – Micsoda? Neked tetszik Rita? – Szerelmes vagyok belé. Mindig is az voltam. Ő viszont hozzáment egy gyökérhez, ami igazából valahol megnyugtató érzés. Tudom, hogy ez önzőség, de sokkal rosszabbul érezném magam, ha egy rendes pasihoz ment volna feleségül. – Nem vagy semmi, Bailey – nevetett fel újra Ambrose. – Micsoda logika! – Valahol vicces ez az egész. Vagy inkább ironikus. Fern szerint Ritát folyamatosan üldözték a fiúk, és emiatt soha nem tudott megállni annyi időre, hogy rájöjjön, ki is ő valójában, és milyen legyen az a srác, akinek megengedi, hogy elkapja. Az is vicces, hogy Rita meg én barátok vagyunk, pedig nekem esélyem sem volt, hogy üldözőbe vegyem. Vagy talán pont emiatt lettünk barátok. Talán ez volt az öröm az ürömben: nem tudtam ostromolni, ezért neki nem kellett elfutnia. Nem sokkal később Ambrose újra a karjába vette Bailey-t, és elindult vele lefelé a dombról. Útközben egyikük sem szólalt meg, mindketten magukba temetkezve gondolkodtak életen, halálon, és azon, hogy minden rosszban van valami jó.
24.
Eltüntetni valamit Mike Sheen szemlátomást meglepődött, amikor szombat este Bailey-vel együtt Fern is besurrant a birkózóterembe. Először mintha nem akart volna hinni a szemének, aztán értetlen arcot vágott, végül pedig rosszallóan ráncolni kezdte a homlokát. De aztán amikor Ambrose is észrevette az egyik feltekert szőnyegen üldögélő Fernt, és rámosolygott, az ellensúlyozta Mike bácsi pillantását. Bailey-t megbabonázták a terem közepén zajló események. Fernt úgyszintén, bár egészen más miatt. A fiút a szőnyeg illata, a mozgás és Ambrose visszatérésének lehetősége varázsolta el. A lányt ezzel szemben Ambrose illata és a mozdulatai, és az, hogy a fiú végre visszatért. Az elmúlt hetekben Bailey többször is beült Ambrose edzéseire, de az unokatestvérének ez volt az első alkalom. Megpróbálta nem rágni a körmét, már csak azért sem, mert frissen voltak festve, és reménykedett, hogy a srácot nem zavarja, hogy ő is eljött. Ambrose-ról patakokban folyt az izzadság. A mellkasánál és a hátánál is teljesen át volt ázva a pólója, és időnként egy frottírkendővel itatta le a nedvességet a csupasz fejbőréről. Mike bácsi most újabb lábra támadást csináltatott végig vele, folyamatos biztatás és korrigálás mellett, de amikor az edzés végén a tanítványa lerogyott a szőnyegre, a férfi gondterhelten rágni kezdte a szája szélét. – Szükséged van egy partnerre. Kell valaki, akivel tudtok verekedni… fontos, hogy gyakoroljuk a támadásokat, de igazi birkózás nélkül nem fogod tudni újra formába hozni magad.
Emlékszel, mennyire boldog volt Beans, amikor tizenegyedikben fél éven keresztül nem volt kivel birkóznia? Ott volt minden edzésen, gyakorolt a többiekkel, de egyetlen rendes meccse sem volt. Meg is lett az eredménye a dolognak: alig bírtuk összekaparni a szőnyegről, amikor újra versenyezni kezdett. Te jó ég, még Grant is két vállra fektette a Big East bajnokságon, márpedig Grantnek ez azelőtt soha nem sikerült. Emlékszel, milyen boldog volt? A birkózóterem falai mintha csak Grant és Beans nevét verték volna vissza, mintha a furcsa visszhangot csak a halál érdekelte volna. Ambrose-nak összerándult a gyomra, Bailey lehajtotta a fejét, Fern pedig feladta a hiábavaló küzdelmet önmaga ellen, és rágni kezdte a körmét. Mike Sheen ekkor döbbent rá, hogy mit mondott, és zavartan végigsimított a rövidre nyírt haján. Aztán úgy folytatta, mintha mi sem történt volna. – Hozok neked pár srácot, Brose. Van pár nagyobb gyerek a gimis csapatban, akikkel dolgozhatnál. Nekik is szükségük van rá, és neked is hasznos lenne. – Ne – rázta meg a fejét Ambrose, és elkezdte behajigálni a felszerelését a tornazsákjába. – Nem szeretném. Nem ezért vagyok itt. Nem szeretném, hogy azt higgye, ezért jöttem vissza. Egyszerűen csak hiányzott a terem. Ennyi az egész. Nem fogok birkózni… soha többé. Mike Sheennek mélységes csalódottság ült ki az arcára, Bailey pedig nagyot sóhajtott Fern mellett. A lány nem mondott semmit, csak nézte, ahogy Ambrose remegő kézzel kiköti a birkózócipőjét. A fiú úgy fordult, hogy ne lássa, milyen arcot vág az edzője a határozott elutasítás hallatán. – Rendben – mondta végül Sheen edző halkan. – Mára végeztünk? Anélkül hogy felnézett volna a cipőjéről, Ambrose bólintott, a mester pedig megrázta a kezében lévő kulcscsomót.
– Te Fernnel jössz haza, Bailey? – kérdezte a fiától, miután látta, hogy az nagyon el van keseredve. – Úgy terveztem, hogy hazakocogok – próbálta meg Bailey szokás szerint humorral oldani a helyzetet. – De ha elviszel a kisbusszal, annak is örülök. – Én majd hazaviszem Fernt – szólalt meg ekkor Ambrose, aki még mindig a cipőfűzőjét bűvölte a tekintetével. Azóta a tornazsákja mellett guggolt, és egyetlenegyszer sem pillantott fel arra a három emberre, akik mind őt bámulták. Úgy tűnt, mint aki szeretne egyedül lenni, ezért nem értette Fern, miért akarja, hogy itt maradjon vele. De nem mondott semmit, csak megvárta, hogy a nagybátyja és Bailey elinduljanak. – Ne felejtsétek el lekapcsolni a lámpákat és bezárni az ajtót, mielőtt elmentek – szólt még vissza Sheen bá az ajtóból. Miután Bailey kimanőverezett rajta, a nehéz lengőajtó becsukódott, Fern és Ambrose pedig kettesben maradtak. A fiú elővette a vizesüvegét, és jó alaposan meghúzta. Ahogy ivott, fel-le ugrált az ádámcsutkája. Miután végzett, öntött egy kevés vizet az arcára és a fejére, aztán letörölte a törölközőjével, de még mindig nem úgy tűnt, mint aki fel akar állni. Levette az átázott pólóját, méghozzá úgy, ahogy csak a fiúk szokták levenni: fél kézzel megmarkolta hátul a póló nyakát, majd egyetlen mozdulattal lerántotta magáról. Nem sok időt hagyott Fernnek, hogy kiélvezze a látványt, bár ő minden tőle telhetőt megtett: tekintete mohón cikázott a fiú meztelen hátán, próbált minden apró részletet az emlékezetébe vésni. Mivel Ambrose nem hivalkodni akart a felsőtestével, máris felhúzott egy tiszta, kék pólót az átizzadt szürke helyére. Belebújt a futócipőjébe, bekötötte, de még mindig nem állt fel a földről. Átkarolta a térdét, és beletartotta az arcát a plafonról lelógó neonlámpák fényébe. – Megtennéd, hogy lekapcsolod a villanyt, Fern? – kérdezte olyan halkan, hogy Fern nem volt biztos benne, jól hallotta-e.
Mindenesetre elindult a kapcsolók felé, melyek a terem bejárata mellett sorakoztak a falon. Azt hitte, Ambrose is vele tart, de látta, hogy a fiú még mindig a földön ül. – Nem jössz? – kérdezte, fél kezével a kapcsolón. – Csak… kapcsold le! Fern megtette, és a birkózótermet elnyelte a sötétség. Egy pillanatra elbizonytalanodott. Vajon azt szeretné Ambrose, hogy hagyja itt, a sötétben? De akkor miért mondta, hogy hazaviszi? – Szeretnéd, hogy elmenjek? Gyalog is haza tudok menni… nem lakom messze. – Maradj. Kérlek! Fern megállt a csukott ajtó mellett, és fogalma sem volt, hogyan talál vissza Ambrose-hoz. Annyira furcsán, annyira reményvesztetten, annyira távolságtartóan viselkedett. Mégis azt akarta, hogy maradjon. És ez elég volt Fernnek. Óvatosan elindult a terem közepe felé. – Fern? – hallatszott balról. A lány négykézlábra ereszkedett, és mászni kezdett a hang irányába. – Fern? – Ambrose bizonyára hallotta, hogy a közelben van, mert halkan mondta a nevét, mintha csak üdvözölni akarná. A lány megállt, és addig tapogatózott a sötétben, amíg bele nem ütközött a keze Ambrose térdébe. A fiú megragadta Fern kezét, végigsimított a karján, és odahúzta magához. A következő pillanatban már mindketten a szőnyegen feküdtek. Fern érezte, ahogy Ambrose egész testéből árad a forróság. Egészen furcsa érzés volt, ahogy a srác hozzáért a sötétben. A birkózóteremnek nem volt ablaka, így tökéletesen áthatolhatatlan volt a sötétség. Mivel a szemét nem tudta használni, Fernnek kiélesedett a többi érzéke. Ambrose légzése egyszerre volt izgató és ártatlan – izgató azért, mert a lány nem tudta, mi következik ezután, ártatlan pedig azért, mert a fiú egyszerűen csak beszívta, majd kifújta a meleg levegőt, amely lágyan simított végig Fern arcán. Aztán az ajka hozzáért az
ajkához, és a lélegzete, amely addig meleg volt, most perzselővé vált. Fern ajkai megadták magukat, és szétnyíltak, és Ambrose nyelve becsúszott a szájába. Úgy csókolta a lányt, mintha fulladozna, és mintha Fern lenne az éltető levegő, mintha ő lenne az utolsó talpalatnyi szárazföld. Lehet, hogy Ambrose egyszerűen így tudott csókolni… lehet, hogy bárkit is csókolt meg, azt így tette. Lehet, hogy Ritát is így csókolta meg annak idején. Csakhogy Fernt még senki sem csókolta meg Ambrose-on kívül, ezért nem is volt viszonyítási alapja. Fogalma sem volt, mitől jó vagy rossz egy csók, csak azt tudta, hogy Ambrose csókjától úgy érezte, menten összeomlik, valahogy úgy, mint azok az épületek, melyeket szándékosan robbantanak fel: halk morajjal magába roskad, anélkül, hogy bárkiben vagy bármiben kárt tenne maga körül. Semminek nem fog bántódása esni. A terem nem gyullad fel körülöttük, a szőnyegek nem olvadnak meg alatta, de a régi Fern Taylornak csak füstölgő romjai maradnak, ha Ambrose befejezi, amit csinál. Onnan nem lesz visszatérés, egyszer s mindenkorra meg fog változni, és többé senki más nem érdekli majd. Ezt olyan biztosan tudta, mintha már ezer férfival csókolózott volna. Fern belenyögött a fiú szájába, de valójában nem is belőle jött a nyögés, hanem a benne rejtőző éhes bestiából, aki le akarta tépni Ambrose-ról a ruhát, és bele akarta mélyeszteni apró karmait a bőrébe, hogy megbizonyosodjon arról, hogy Ambrose valóságos, és senki másé, csakis az övé. Teste nekifeszült a fiú testének, és mélyen beszívta a tiszta veríték és a frissen mosott pamutpóló illatát. Lenyalta a sót a bőréről, végigcsókolta sebhelyes arcát, majd végighúzta nyelvét a borostás állkapcson. Aztán a következő pillanatban egy másodpercre kitisztult a feje, és rettenetes kétely hasított a mellkasába.
– Miért mindig akkor csókolsz meg, amikor sötét van? – suttogta. Ambrose keze nyughatatlanul körözött a csípőjén, felfelcsúszott a karcsú derekán, és végigsimított azokon a helyeken, amiket a legjobban szeretett volna felfedezni magának. Fern megremegett, de sikerült megőriznie a hidegvérét. – Félsz, hogy valaki meglát minket? – lehelte, és lecsúszott a fiú mellkasára. A haja Ambrose száját és nyakát csiklandozta, és szinte körbefonta a karját. A kérdést követő csend olyan volt, mintha valaki jeges vizet kezdett volna csorgatni a hátán. Kibontakozott Ambrose öleléséből, és odébb mászott a szőnyegen. – Fern? – kérdezte Ambrose. Elveszettnek és kétségbeesettnek tűnt. – Miért csak olyankor csókolsz meg, amikor sötét van? – tette fel a kérdést újra a lány. Halkan és kimérten beszélt, mintha így próbálná megakadályozni, hogy eluralkodjanak rajta az érzelmei. – Szégyellnéd, ha valaki meglátna minket? – De nem is csak olyankor csókollak meg, ha sötét van… nem? – De… csak olyankor. – Újabb csönd következett. Fern hallotta, ahogy Ambrose beszívja és kifújja a levegőt. Szinte hallotta, ahogy gondolkodik. – Ezért van? Szégyelled… a dolgot? – Nem, Fern, nem azt szégyellném, ha meglátnának veled. Azt szégyellném, ha meglátnának – nyögte Ambrose, és a sötétben újra megkereste Fern kezét. – Miért? – Tudta a választ… de közben mégsem tudta. Nem tudta, hogy igazából miért. Ambrose ujjai megtalálták az állkapcsát, és gyengéden végigsimítottak rajta, aztán az arca következett, és végül a szájánál állt meg. Fern elhúzódott, hogy ne szorítsa magához a fiút. – Előttem is szégyelled? – kérdezte. – Azt sem akarod, hogy
én lássalak? – Nem akarom, hogy amikor megcsókollak, eszedbe jusson, hogy nézek ki. – Te szoktál arra gondolni csókolózás közben, hogy én hogy nézek ki? – Igen – vágta rá Ambrose. – A hosszú, vörös hajadra szoktam gondolni, és az édes ajkaidra, és arra, hogy milyen érzés, amikor a tested nekifeszül az enyémnek, és hogy semmi másra nem vágyom, csak hogy hozzád érhessek. Mindenhol. És ilyenkor elfelejtem, hogy ronda vagyok és magányos, és pokolian össze vagyok zavarodva. Fern úgy érezte, mintha valami meggyulladt volna a hasában, és a lángok egészen a torkáig kúsznának. Nyelt egy nagyot, de a belső forróság már az arcát égette. Olvasott már olyan férfiakról, akik hasonlókat mondtak azoknak a nőknek, akikért epekedtek, de hogy a valóságban is elhangozhatnak ilyen mondatok, azt nem gondolta volna. Azt meg főleg nem, hogy egy nap valaki neki fog ilyeneket mondani. – Melletted biztonságban érzem magam, Fern. Ha veled vagyok, nem gondolok arra, ami történt. És amikor megcsókollak, semmi másra nem vágyom, csak hogy tovább csókolhassalak. Minden más megszűnik létezni. Semmi másban nem lelek nyugalmat, amióta… amióta… – Amióta megsérült az arcod? – fejezte be a lány halkan a mondatot, bár még mindig az járt a fejében, amit Ambrose a szájáról, a hajáról és a testéről mondott. Még mindig lángolt az arca, de közben félt, sóvárgott Ambrose után… és közben túl gyorsnak érezte az egészet. – Amióta meghaltak a barátaim, Fern! – kiáltott fel, és a lány úgy érezte, mintha pofon vágták volna. – Amióta a négy legjobb barátom a szemem láttára halt meg. Ők meghaltak, én életben maradtam. Őket eltemették, én itt vagyok. Megérdemlem ezt az arcot! – Bár Ambrose már nem kiabált, a hangjából áradó
fájdalom így is fülsiketítő volt. Ahogy az alagúton keresztülzakatoló vonat rezgéshullámai, úgy hatoltak be a fiú szavai Fern koponyájába, majd le, egészen a mellkasáig. Fern úgy érezte, egy pillanatra még a szívverése is kihagyott. Megdöbbentő volt a hangnem, amit megengedett magának, de még annál is megdöbbentőbb volt a szavaiból áradó éjfekete elkeseredés. Fern szeretett volna odarohanni az ajtóhoz, és felkapcsolni a villanyt, hogy pontot tehessen ennek a vaksötétben játszódó bizarr színdarabnak a végére, de minden tájékozódóképességét elveszítette, és nem akart fejjel nekirohanni a falnak. – Ha veled vagyok a sötétben, nem gondolok arra, hogy Beans már egész biztosan nem fog ránk nyitni, miközben valami lányt próbál becsempészni a terembe, ahogy régen csinálta. Nem gondolok arra, hogy Grant soha többé nem fog felszaladni azon a kötélen, és Jesse már nem próbálja minden áldott nap szétrúgni a seggem, csak mert titokban azt gondolja magáról, hogy jobb nálam. Amikor ma bejöttem, félig-meddig arra számítottam, hogy ott találom Paulie-t a sarokban, ahogy éppen szunyókál a matracon. Állandóan ide járt be aludni. Ha nem volt az osztályban, hétszentség, hogy itt húzta a lóbőrt. – Ekkor nehéz, darabos zokogás szakadt fel Ambrose mellkasából. Olyan volt a hangja, mintha már régóta ott rozsdásodott volna, várva, hogy végre kitörhessen. Szívszorító, kétségbeesett, vigasztalan sírás volt, és Fern azon kapta magát, hogy ő is vele zokog. Aztán kinyújtotta a kezét oda, ahonnét a fájdalom hangjai feltörtek, és gyengéden megsimogatta Ambrose száját. Aztán újra a karjában találta magát, mellkasa a mellkasának, nedves arca a nedves arcának feszült, könnyeik egybefolytak, és végigcsorogtak a nyakukon. – Itt voltam a legboldogabb. Ebben a büdös teremben, a barátaimmal. Soha nem a versengés volt a lényeg. Nem is az
érmek. Csak ez a terem számított. Az, ahogy itt éreztem magam. – Ambrose beletemette az arcát Fern nyakába, és hosszú másodpercekig nem tudott megszólalni. – Nem akarom, hogy edző bá idehozzon egy csomó srácot helyettük. Nem akarom, hogy más is itt legyen… még nem… amikor én is itt vagyok. Érzem a jelenlétüket, és pokolian fáj, de szeretem azt a fájdalmat… mert ha hallom a hangjukat, az olyan, mintha igazából nem is haltak volna meg. Fern megsimogatta a fiú hátát és a vállát. Olyan volt ez a simogatás, mint a felsebzett térdre lehelt anyai csók, mint a friss horzsolásra ragasztott sebtapasz. De Ambrose másra vágyott, és amikor felemelte a fejét, és a lehelete végigsimított Fern ajkain, a lány érezte, ahogy a vágy felülkerekedik a bánaton. – Add ide a szádat, Fern! Kérlek! Hadd ne kelljen semmi másra gondolnom.
25.
Keresztüllebegni Hannah Lake-en – Neked kell levetkőztetned, mert szerintem Ambrose nem áll készen a dologra. Nem bírná elviselni tökéletes testem meztelen látványát. Ambrose, Bailey és Fern a Hannah Lake-i tónál voltak. Hirtelen elhatározásból jöttek el, amihez a kánikula mellett az is hozzájárult, hogy aznap (pontosabban aznap este és éjszaka) Fernnek és Ambrose-nak sem kellett dolgozni. Útközben beugrottak egy kisboltba némi enni- és innivalóért, de a fürdőruháikért már nem mentek haza. – Nem fogsz levetkőzni, Bailey, állj le! Megijeszted Ambrose-t – mondta Fern, és Ambrose-ra kacsintott. – Viszont segítened kell bevinni a tóba. Ha már bent vagyunk, egyedül is le tudom nyomni a víz alá. – Hé! – kiáltott fel az unokatestvére tettetett felháborodással. Erre kitört Fernből a nevetés, és megsimogatta a fiú arcát. Ambrose megállt Bailey mögött, majd a hóna alá nyúlva felemelte, közben pedig a lány lehúzta a nadrágját. – Jó lesz, most ültesd vissza egy percre. Bailey úgy nézett ki, mint egy törékeny öregember, aki hastájékon kissé el van hízva. – Ez az én kicsikém – mondta vidáman Bailey, és megütögette a pocakját. – Prímán fenntart a vízen, és a székem is nehezebben borul így fel. – Így igaz – mondta Fern, miközben lehúzta Bailey cipőjét és zokniját. – Isteni szerencse, hogy ilyen kis kövérkés. Különben tényleg lebeg a vízen, mindjárt meglátod.
Fern gondosan letette egymás mellé a két cipőt, majd a sajátját is levette. Rövidnadrág és türkizszínű ujjatlan póló volt rajta, de ezeket sajnos magán hagyta. Ambrose kifűzte a bakancsát, és lehúzta a farmerja cipzárját. Fern elfordította a tekintetét, de így is érezte, hogy elvörösödik, először a nyakán, aztán arcán. Amikor aztán már csak egy alsónadrág volt rajta, Ambrose egyetlen szó nélkül felkapta Bailey-t, és elindult vele a víz felé. Fern azonnal utánuk iramodott, és kiabálva instruálta Ambrose-t, hogyan tartsa az unokatestvérét, aztán pedig hogyan tegye le a vízre anélkül, hogy előrebukna. – Kezemben tartom a dolgokat, asszony! – mondta Bailey, miközben Ambrose elengedte, ő pedig, mintha csak egy puha karosszékbe ült volna bele, kényelmesen lebegni kezdett a vízen. – Szabad vagyok! – kiáltotta. – Mindig ezt kiabálja, amikor vízhez ér – mondta nevetve Fern. – Fantasztikus érzés lehet úgy lebegni, hogy közben senki sem fog. – Sárkány vagy lufi? – szólalt meg halkan Ambrose, miközben Bailey-t nézte. Lebegni, anélkül, hogy bárki is fogna. Annak idején szinte pontosan ezekkel a szavakkal válaszolt Fern kérdésére. Hogy lehetett ennyire ostoba? Mi a jó a repülésben, ha senki nincs a zsinór másik végén? Vagy mi a jó a lebegésben, ha nincs, aki utána kisegítene a szárazföldre? Ambrose is megpróbálkozott a dologgal, de képtelen volt megmaradni a hátán, a lába ugyanis folyton lesüllyedt. Végül jobb híján taposni kezdte a vizet, hogy fennmaradjon, és közben érezte, hogy van ebben az egészben valami nagyon szimbolikus. – Túl sok az izom? – nevetett fel Bailey. – Sajnálom, Brosey, de ezt a kört Bailey Sheen nyerte. Fernnek sikerült a hátára feküdnie, és most minden igyekezetével azon volt, hogy fennmaradjon a vízen. Rózsaszín
lábkörmei kilátszottak a tóból, tekintetével az égen úszó bárányfelhőket pásztázta. – Látjátok azt a Corvette-et? – kérdezte, és az egyik felhőre mutatott. A mozdulattól azonnal süllyedni kezdett, de mielőtt elmerült volna az arca, Ambrose megfogta a derekánál. Bailey az orrát ráncolva próbálta megtalálni a kocsi formájú felhőt. Ambrose-nak sikerült, igaz, addigra inkább nézett úgy ki, mint egy VW bogár. – Találtam egyet, ami úgy néz ki, mint Mr. Hildy – nevetett fel Bailey. Mivel nem tudott rábökni, Fern és Ambrose lázasan próbálták megtalálni a matematikatanár formájú felhőt, mielőtt az átalakul valami mássá. – Hmmmm. Én megtaláltam Homer Simpsont – mormolta Fern. – Az inkább Bart… vagy Marge – mondta Ambrose. – Vicces, hogy mennyire különbözően látjuk ugyanazt – felelte a lány, és nézték, ahogy a felhő körvonalai egyre jobban elmosódnak. Ambrose-nak erről eszébe jutott egy másik nap, amikor ugyanígy a hátán lebegve nézte az eget. – Szerintetek miért van tele az egész város Szaddám fejével? Ennyi szobrot, plakátot és posztert még életemben nem láttam. Mindenhol a ronda pofáját kell néznem – mondta Paulie. – Azért, mert annyira jól néz ki – felelte szárazon Ambrose. – Így próbálta megfélemlíteni és manipulálni az embereket – válaszolta Grant. – Azt akarta, hogy úgy nézzenek rá, mint valami istenre. Szerintetek ezek az emberek Istentől vagy Szaddámtól félnek jobban? – Úgy érted, Allahtól vagy Szaddámtól – javította ki halkan Paulie. – Szaddám azt akarta, hogy az emberek azt higgyék, ő maga Allah. – Szerintetek mit szólna Szaddám, ha látná, hogy a
medencéjében úszkálunk? Különben meg kell mondanom, nagyon rendben van ez a kis kacsaúsztató – mondta Jesse, miközben a mellig érő vízben széttárta a két karját, és alaposan szemügyre vette a túlsó parton magasodó díszes szökőkutat. – Szerintem nem bánná. Sőt, szerintem mondaná, hogy máskor is ugorjunk be – mondta Ambrose. Az egész csapat önfeledten úszkált a hatalmas szabadtéri medencében, amely az amerikaiak által elfoglalt Köztársasági Palota mellett terült el. Azóta nem érezték magukat ilyen jól és ennyire vizesnek, hogy megérkeztek az országba, és a pennsylvaniai fiúk most még a Hannah Lake-i tóra sem cserélték volna el a szökőkutakkal, pálmafákkal és kupolás épületekkel körbevett medencét. – Annyit néztem Szaddám fejét, hogy beleégett a retinámba – panaszkodott Paulie. – Akkor is őt látom, ha becsukom a szemem. – Tiszta szerencse, hogy edző bá nem ezzel a módszerrel próbált beparáztatni minket. Milyen lett volna? Bárhova néztünk volna, ott lett volna a feje, meredt volna ránk azokkal a szemeivel – mondta nevetve Grant. – Az a furcsa, hogy bármennyire is próbálom, nem tudom felidézni az arcát. De másét sem. Próbálom összerakni a részleteket, de egyszerűen nem megy. Pedig nem is vagyunk itt olyan régóta. Márciusban jöttünk csak el – mondta Ambrose, és hitetlenkedve megcsóválta a fejét. – Életem leghosszabb hónapja volt – sóhajtott fel Paulie. – Nem tudod felidézni Rita arcát… de fogadok, hogy a mellére azért még emlékszel – vigyorodott el Beans. – Soha nem láttam a mellét – mondta Ambrose, és különösebben az sem érdekelte, hogy elhiszik-e neki, vagy sem. – Persze! – gúnyolódott Jesse. – Tényleg nem. Kábé egy hónapig jártunk. – Az azért elég sok idő! – mondta Beans. – Ti is érzitek ezt a szalonnaszagot? – kérdezte Paulie, és
szimatolni kezdett a levegőben, hátha ettől leesik Beansnek, hogy megint gusztustalan disznó módjára viselkedik. Válaszul Beans lefröcskölte a fiút, de erőteljesebb ellencsapást nem indított. A szalonna említésére mindenkinek korogni kezdett a gyomra. Vetettek még egy utolsó pillantást az égre, majd kimásztak a fényűző medencéből, és megkeresték a ruháikat. Egyetlen felhő sem volt az égen, így nem tudták beleképzelni az otthon maradtak arcát a fehér pamacsokba, nem volt, amivel Ambrose megfoltozhatta volna az emlékezetén tátongó lyukakat. Aztán váratlanul egy arc jelent meg előtte. Fern Taylor arca volt, az állát felszegte, szemét lehunyta, sűrű, hosszú szempillái lágyan simultak rá a szeplős orcájára. Puha, rózsaszín ajka sebes volt, és alig láthatóan remegett. Pont úgy, ahogy az után a csók után. – Volt már veled olyan, hogy annyi ideig néztél egy festményt, hogy elmosódtak a színek, és a végén már nem is tudtad, mi van a képen? Eltűntek a formák, az arcok, az alakok, és csak a színek maradtak meg, a kavargó, örvénylő színek? – Újra Fern beszélt, és Ambrose tekintete elidőzött egy kicsit az arcán, azon az arcon, amely annak idején megjelent előtte azon a távoli helyen. Ő és Bailey is némán keresték az új alakokat az égen. – Szerintem az emberek is olyanok, mint a festmények. Ha elég alaposan megnézed őket, már nem egy tökéletes orrot vagy egy szabályos szájat fogsz látni. Nem a pattanások helyét fogod látni, és nem is a gödröcskéket az arcon. Ezek fokozatosan elmosódnak, és hirtelen meglátod a színeket, az életet, és a szépség egészen új értelmet nyer. – Miközben beszélt, Fern végig az eget nézte, így Ambrose feltűnés nélkül rajta felejthette a tekintetét a lány profilján. Fern nem róla beszélt, csak hangosan gondolkodott az élet furcsaságain. Csupán önmaga volt. – Szerintem ez oda-vissza működik – szólalt meg Bailey. – A
csúnya emberekre is igaz, amit mondasz. Becker nem azért csúnya, ahogy kinéz. Vagy hozhatnám magamat is példának: én sem a külsőmnek köszönhetem, hogy ilyen elképesztően vonzónak találnak a lányok. – Ahogy mondod, kedves lebegő barátom, ahogy mondod – felelte Fern komolyan. Ambrose beleharapott a nyelvébe, hogy el ne nevesse magát. Annyira idióták voltak mind a ketten. Aztán hirtelen úgy érezte, sírnia kell. Kezdett olyan lenni, mintha azok az ötvenes nők, akik odáig voltak a bölcs idézetekkel ellátott kiscicás képekért. Vagy mint azok a nők, akik megkönnyezték a sörreklámokat. Fern bőgőmasinává változtatta. Ő pedig odavan ezért a lányért. Mint ahogy a lebegő barátjáért is. – Mi történt az arcoddal, Brosey? – kérdezte vidáman Bailey, aki szokásához híven minden előzetes figyelmeztetés nélkül váltott témát. Ambrose gyorsan újragondolta az előbbi megállapítását, és arra jutott, hogy a lebegő barátért talán még sincs annyira oda. – Felrobbant – felelte kurtán Ambrose. – De hogy robbanhat fel valakinek az arca? Konkrétan mi történt vele? Volt egy csomó műtéted, ugye? Akkor mit csináltak? – A robbanás ledarálta a fejem jobb oldalát, beleértve a jobb fülemet. – Ez, mondjuk, nem is olyan nagy baj, nem? Eléggé nagy karfiolfül volt, ha jól emlékszem. Ambrose felnevetett, és megcsóválta a fejét. Bailey még önmagán is túltett. Azoknak a birkózóknak lesz karfiolfülük, akik nem viselnek fülvédőt meccs közben. Mivel Ambrose viselt, az ő füle tökéletesen szabályos volt a robbanás előtt, ennek ellenére értékelte a viccet. – Most műfület viselek. – Ne már! Hadd nézzem! – mondta Bailey, és olyan izgatott
lett, hogy elveszítette az egyensúlyát, és vadul imbolyogni kezdett. Végül Ambrose-nak kellett megfognia, hogy ne boruljon bele arccal a tóba. A fiú ezután lepattintotta a műfület a mágnesről, ami a helyén tartotta. – Állat! – kiáltotta Fern és Bailey egyszerre. Tényleg nem százas egyik sem. Mégis, Ambrose le sem tagadhatta volna, mennyire megkönnyebbült a lány reakciójától. Minden oka meglett volna rá, hogy sikoltozva rongyoljon ki a tóból, neki viszont az arcizma se rezzent. Ambrose ettől úgy érezte, mintha mázsás súly esett volna le a mellkasáról. Vett egy nagy levegőt, és mélyen lenn tartotta. Élvezte, ahogy az oxigén teljesen megtölti az tüdejét. – Ezért nem nő ki a hajad? – Most Fernen volt a sor, hogy kíváncsiskodjon. – Aha. Túl sok szövet károsodott azon az oldalon. Túl sok bőrt kellett máshonnan beültetni. Az arccsontomat és az államat egy fémlap köti össze. Ezeken a részeken leszedték a bőrt – mutatott Ambrose az arcán keresztülhúzódó hosszú hegekre. – Aztán vissza tudták tenni, csak az volt a baj, hogy mielőtt a nagyobb repesz lerobbantotta volna a fél fejem, egy csomó kisebb is belefúródott. A bőr, amit visszavarrtak, olyan volt, mint az ementáli, ráadásul voltak olyan repeszek, amik mélyebbre fúródtak. Ezért olyan egyenetlen és ragyás az arcbőröm. A repeszek egy része még mindig benne van. – És a szemed? – Abba is belefúródott egy nagyobb repesz. A szemgolyót meg tudták menteni, de a látásomat nem. – Egy fémlemez van a fejedben? Ez elég durva – mondta Bailey elkerekedett szemmel. – Hát ja. Hívjatok csak nyugodtan Bádogembernek – mondta Ambrose halkan. Az emlékektől és a fájdalomtól, amit a becenév hívott elő benne, újra nehezére esett levegőt venni.
– Hát tényleg olyan rozsdás vagy, mint egy Bádogember – mondta Bailey. – Az a tegnapi páros lábra támadás egyszerűen SZÁ-NAL-MAS volt. Fern belecsúsztatta a kezét Ambrose kezébe, és a lábával megsimogatta a fiú lábát a víz alatt. Ettől Ambrose úgy érezte, mintha valaki kihúzta volna az emlékek méregfogát. Átkarolta Fern derekát, és odahúzta magához. Nem érdekelte, mit mondott a másik fiú. Ki tudja, talán egyszer életre kel a Bádogember. Talán kiderül, hogy mégiscsak van szíve. Nagyjából egy órát fürödtek még, Bailey boldogan lebegett a hátán, Fern és Ambrose pedig fröcskölve úszkáltak körülötte. Aztán Bailey szólt, hogy kezdi teljesen kiszívni a víz, ezért Ambrose visszavitte a székéhez, majd Fernnel együtt kifeküdtek a kövekre, hogy a ruháik megszáradhassanak a napon. A lányon volt a legtöbb ruha, emiatt ő volt a legvizesebb. A vállán és az orrán már látszott, hogy leégett, és a combja is kezdett átmenni hófehérből halvány rózsaszínbe. A haja lassan visszanyerte az eredeti színét: a mélyvörös tincsek végigomlottak a hátán, és belehulltak a szemébe, ahogy ott feküdt a nagy, meleg sziklán, és álmosan mosolygott Ambrose-ra. A fiú ekkor valami furcsa szorítást érzést érzett a mellkasánál. Felemelte a kezét, és megdörzsölte a szíve és a kulcscsontja körüli részt, hátha attól elmúlik, vagy legalábbis alábbhagy az érzés. Mostanában egyre gyakrabban érzett hasonlót, amikor Fern közelében volt. – Brose? – szakította ki Bailey hangja a töprengésből. – Igen? – Vécére kell mennem. Ambrose-nak elakadt a lélegzete. Nyilvánvaló volt, hogy ez mit jelent. – Úgyhogy vagy azonnal hazaviszel, vagy elkísérsz abba a szép erdőbe – bökött Bailey a tavat övező fák felé. – Remélem, hoztál magaddal vécépapírt. Nekem mindegy, hogy döntesz, de arra megkérnélek, hogy ne bámuld úgy Fernt, mintha fel
akarnád falni, mert ettől csak éhes leszek, és nem tudok felelősséget vállalni a cselekedeteimért, ha éhes vagyok és klotyóra kell mennem. És ezzel lőttek is a romantikus hangulatnak.
26.
Időgépet építeni 2003. november 22. Kedves Marley! Még soha nem írtam neked szerelmes levelet, ugye? Tudtad, hogy Ambrose egy csomót levelezett Ritával tizenkettedikben, aztán rájött, hogy nem is Rita írta azokat a szerelmes leveleket? Fern Taylor volt, az a kis vörös csaj, aki állandóan az edző fiával, Bailey-vel lógott. Eredetileg Paulie mondta Ambrose-nak, hogy küldözgessen verseket, de aztán Ambrose is rákapott a dologra, és szerintem nagyon élvezte az üzengetést, egészen addig, amíg Rita ki nem dobta, és el nem mondta neki, hogy végig Fernnel levelezett. Ambrose szokás szerint nem nagyon mutatta ki az érzelmeit, de azért látszott, hogy elég mérges. Az év hátralévő részében aztán ezzel szívattuk. Nagyon vicces volt elképzelni, hogy ő meg Fern Taylor együtt vannak. Ambrose viszont nem így gondolta. Még most is elhallgat, ha csak megemlítjük Fern nevét. Ezt csak azért meséltem el, mert gyakran eszembe jut, hogy soha nem jeleskedtem a kapcsolattartásban, de közben meg vannak emberek, akik mindenre képesek, hogy eljuttassák a másikhoz az üzeneteiket. Egy ideje az a dolgunk, hogy őrizzük azokat az iraki rabokat, akik arra várnak, hogy elszállítsák őket Bagdadból. Néha hetekbe is beletelik, mire találnak nekik új helyet. Egészen lenyűgöző, mit meg nem próbálnak ezek az emberek, hogy kommunikálni tudjanak egymással. Földdel és homokkal keverik össze a
teájukat, és a keverékből kis golyókat gyúrnak. Aztán felírják az üzenetet egy szalvétára vagy egy darab rongyra, amit utána belerejtenek a golyóba. Hagyják, hogy megszáradjon és megkeményedjen a golyó, majd amikor nem néznek oda az őrök, átdobják egymás cellájába. Először nem tudtam, mit írjak ma neked, de aztán gondolkodni kezdtem, hogy mit mondanék, ha egy egészen apró papírfecnire kellene felírnom, mit érzek. A „szeretlek” nem valami eredeti, mégis ez az igazság. Szeretlek, és a kicsi Jesse-t is szeretem, akkor is, ha még soha nem találkoztam vele. Alig várom, hogy hazamehessek, és jobb ember lehessen belőlem. Meg fogom próbálni, megígérem. Szerintem képes vagyok rá. Ez tehát az első hivatalos szerelmes leveled. Remélem, tetszik. Grant segített a nyelvtanban és a helyesírásban. Már csak ezért is megéri okos barátokat tartani. Szeretettel, Jesse
Ambrose Fernék háza előtt állt, és azon gondolkodott, hogyan fog bejutni. Hozzávághatna néhány kavicsot az ablakához – tudta, hogy a földszinti, bal oldali ablak az övé. Esetleg nekiállhatna énekelni, de azzal felverné a szomszédokat… és a lány szüleit, ami szintén nem vinné közelebb ahhoz, hogy bejusson a házba. Márpedig nagyon szeretett volna bent lenni. Éjjel egy óra volt, és az állandó éjszakai műszakok miatt teljesen felborult a bioritmusa, így akkor sem tudott aludni, amikor szabadnapja volt. De egyébként sem volt jó alvó – legalábbis Irak óta. A pszichológusa szerint teljesen normális, hogy rémálmai vannak. Azt mondta, hogy poszttraumás stressz szindrómában szenved. Micsoda felfedezés! Ma este viszont azért nem tudott aludni, mert látni akarta Fernt. Néhány óra telt csak el azóta, hogy a lány hazavitte
kocsival. Néhány óra, de máris hiányzott neki. Elővette a telefonját, ami sokkal logikusabb húzás volt, mint kövekkel dobálni az ablakát, vagy eljátszani a dalos kedvű Rómeót. Fent vagy?, írta, és imádkozott, hogy Fern telefonja ott legyen, az ágya mellett. Mindössze húsz másodpercet kellett várnia a válaszra. Igen. Tudunk találkozni? Igen. Hol vagy? A ház előtt. A mi házunk előtt? Bezony. Megijedtél? Mások is mondták már, hogy ijesztően nézek ki. Még az is megfordult a fejemben, hogy bemászom az ablakodon, de tudom, hogy a szörnyeknek az ágy alatt vagy a szekrényben a helyük. Most már sokkal könnyebb volt az arcával viccelődni, és ez Fern érdeme volt. A lány nem válaszolt az utolsó üzenetre, viszont a szobájában felkapcsolódott a lámpa. Percekig nem történt semmi. Talán most próbálja szalonképes állapotba hozni magát, gondolta Ambrose. Lehet, hogy meztelenül aludt. A francba! Be kellett volna másznia az ablakon. Néhány másodperc múlva Fern kidugta a fejét az ablakon, és intett a srácnak. Nevetve húzta félre a sötétítőfüggönyt, hogy be tudjon mászni a keskeny nyíláson, majd félreállt, amikor Ambrose talpa leért a padlóra. A fiú szinte betöltötte a szobát. Az ágyon félredobva hevert a takaró, a párna még lapos volt Fern fejétől. A lány ugrálni kezdett örömében, és vele ugráltak a vörös, hullámos hajtincsei. Világos narancssárga, ujjatlan póló volt rajta, és egy színben abszolút hozzá nem illő rövidnadrág, amitől úgy nézett ki, mint egy félig levetkőzött cirkuszi bohóc. Mivel a cirkuszi bohócok korábban soha nem hozták izgalomba, Ambrose nem értette, hogy most miért akad el a
lélegzete, miért szeretné annyira magához szorítani Fernt. Vett egy nagy levegőt, kinyújtotta a kezét, és magához húzta a lányt. – Mindig is arról álmodoztam, hogy egyszer bemászik az ablakomon egy szexi fiú – suttogta színpadiasan Fern, miközben odabújt Ambrose-hoz, és a dereka köré fonta a karját, mintha nem akarná elhinni, hogy a fiú tényleg ott van. – Tudom, Bailey elmondta. – Komolyan? Hogy lehet ekkora szemét? Az örök barátság első számú szabálya, hogy senkinek nem mondod el a másik titkos fantáziáit, de úgy látszik, őt ez egyáltalán nem érdekli. Most nagyon kellemetlenül érzem magam – sóhajtotta Fern, de a hangja alapján egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki bármennyire is kényelmetlenül érezné magát. – Amúgy az ajtón is bejöhettél volna – szólalt meg hosszú hallgatás után újra, majd lábujjhegyre állt, és megcsókolta Ambrose nyakát, aztán az állát. Ennél magasabbra nem ért fel. – Az ablakon akartam bemászni, csak nem tudtam elég jó ürügyet találni rá. Gondoltam, ahhoz kicsit késő van, hogy az ajtón kopogtassak. Viszont mindenképpen látni akartalak. – Ma már láttál. A tónál, emlékszel? Még le is égtem. – Újra látni akartalak – suttogta. – Muszáj volt idejönnöm. Fern elvörösödött. Olyan jólestek Ambrose szavai, mint a meleg, nyári zápor. Minden percet a fiúval szeretett volna tölteni, és egészen elképesztő volt belegondolni, hogy talán ő is hasonlóan érez. – Biztosan fáradt vagy – szólalt meg a gondoskodó énje, majd odahúzta Ambrose-t az ágyhoz, és leültette. – Az éjszakai műszakok miatt akkor sem tudok aludni, amikor éppen nem kell dolgoznom – mondta, de arról, hogy rémálmok is gyötrik, nem tett említést. Rövid hallgatás után aztán hozzátette: – Nem akarod elmesélni, mikről szoktál még fantáziálni? Mondjuk, hogy kikötözöl az ágyra? Fern felnevetett.
– Ambrose Young. Az én ágyamban. Nem hiszem, hogy ezen bármilyen erotikus fantázia túl tudna tenni. A fiú tekintete lágyan megpihent Fern arcán, melyet csak félig világított meg az éjjeliszekrényen álló kislámpa. – Miért szólítasz mindig a teljes nevemen? Mindig Ambrose Youngnak hívsz. Fern elgondolkodott egy pillanatra, és közben lehunyta a szemét. A srác az ujjával óvatosan kis köröket rajzolt a hátára. – Azért, mert nekem te mindig is Ambrose Young voltál… nem Ambrose, nem Brose, nem Brosey. Ambrose Young. Szupersztár, szívtipró. A színészeket sem szólítanám a keresztnevükön. Nem mondanám Tom Cruise-nak azt, hogy „helló, Tom”. Vagy mondjuk Will Smithnek. Vagy Bruce Willisnek. Nekem te mindig ez a kategória voltál. Újra eszébe jutott Herkules. Hiába lett oda minden büszkesége, és hiába zuhant a mélybe a piedesztálról, mint Szaddám Huszein ledöntött szobrai, Fern még mindig a hőst látta benne, aki képes legyőzni a sárkányokat és az oroszlánokat. – Miért Ambrose-nak neveztek el a szüleid? – kérdezte Fern halkan, miközben átadta magát a hátát kényeztető simogatásnak. – Így hívják a vér szerinti apámat. Anya így próbálta elérni, hogy a fiaként tekintsen rám. – Ő az, aki fehérneműmodell volt? – kérdezte Fern. – Sosem fogom lemosni magamról – nyögte a fiú. – Igen. Modellkedett. És anya nem tudta túltenni magát rajta, még úgy sem, hogy ott volt neki Elliott, aki a tenyerén hordozta, és mindent megtett, hogy boldoggá tegye. Még feleségül is vette, miközben anya velem volt terhes. Még abba is belement, hogy a Fehérneműemberről kapjam a nevemet. – Nem látszik, hogy olyan nagyon bánnád a dolgot – nevetett fel Fern.
– Mert tényleg nem. Anyának köszönhetem Elliottot. Nála jobb apát el sem tudnék képzelni magamnak. – Ezért maradtál vele, amikor anyukád elment? – Szeretem anyát, de ő eltévedt. Nem akartam vele együtt én is eltévedni. Az olyan emberek, mint Elliott, soha nem járnak úgy. Ha össze is omlik körülöttük a világ, akkor is pontosan tudják, kik ők. Mellette mindig biztonságban éreztem magam. – Ambrose ekkor döbbent rá, hogy ebben a tekintetben Fern pont olyan, mint Elliott. Szilárd és rendíthetetlen. Biztos menedék. – Én a Malac a pácban egyik szereplőjéről kaptam a nevem – mondta Fern. – Ismered a történetet, ugye? Ez a Fern nevű kislány megment egy kismalacot attól, hogy levágják, mert ő a legkisebb és leggyengébb az egész alomban. Bailey szerint a szüleimnek inkább Wilburnak kellett volna nevezniük, mert én is olyan kis korcs vagyok, mint az a malac. Volt, hogy szemétkedésből úgy is hívott. Én azt mondtam anyának, hogy jobb lett volna, ha Charlotte-nak keresztelnek, mint a pókot. Szerintem a Charlotte nagyon szép név, ráadásul az a pók nagyon bölcs volt és okos. Plusz, az egyik kedvenc szerelmes regényemben is úgy hívják a csodaszép hősnőt. – Grantnek volt egy Charlotte nevű tehene. Nekem tetszik a Fern. A lány elmosolyodott. – Bailey George Bailey után kapta a nevét, Az élet csodaszépből. Angie imádja azt a filmet. Hallanod kellene, hogyan utánozza Bailey James Stewartot. Annyira vicces! – Ha már nevekről és szerelmes regényekről beszélgetünk… Bailey azt mondta, hogy álnéven regényeket írsz. Ez komoly? Fern hangosan felnyögött, majd rázni kezdte az öklét az unokatestvéréék háza felé. – Miért nem bírod soha befogni azt a lepcses szádat, Bailey Sheen? – kérdezte, majd kétségbeesett pillantást vetett Ambrose-ra. – Azt fogod gondolni, hogy megszállott vagyok. De
vedd figyelembe, hogy ezt az álnevet tizenhat éves koromban találtam ki, amikor tényleg egy kicsit megszállott voltam. Na jó, még ma is az vagyok. – Minek vagy a megszállottja? – kérdezte értetlenül a srác. – Neked. – Fern belefúrta a fejét Ambrose mellkasába, így alig lehetett hallani, amit mond, de a másik így is értette. Elnevette magát, majd megfogta Fern állát, felemelte, és belenézett a szemébe. – De mi köze ennek az írói álnevedhez? – Amber Rose az álnevem – sóhajtott Fern. – Ambrose? – Amber Rose – javította ki a lány. – Amber Rose – nevetett fel a másik. – Igen – mondta Fern nagyon, nagyon halkan. És ekkor Ambrose nagyon, nagyon sokáig nevetett. És amikor végre sikerült abbahagynia a nevetést, hanyatt döntötte Fernt, és gyengéden megcsókolta a száját, majd várt, mit reagál a lány. Nem szeretett volna olyat kérni, amit Fern nem akart odaadni, nem akart gyorsabban haladni, mint amire Fern készen állt. A lány azonban szenvedélyesen visszacsókolt, apró kezét becsúsztatta a pólója alá, és végigsimított a hasán. Ambrose felnyögött, és azt kívánta, bárcsak lenne egy nagyobb ágyuk. A nyögésre Fern is nyögéssel válaszolt, és már húzta is le róla a pólót, hogy minél közelebb érezhesse magához a fiú testét. Ambrose érezte, hogy Fern hevessége, a bőréből áradó illat, a lágy ajkai és az azokat elhagyó halk, apró nyögések örvényként kezdik húzni a mélybe. Végül, hogy észhez térjen, nekikoppantotta a fejét az ágy fejlapjának. Nagy nehezen kimászott az ágyból, és felnyalábolta a pólóját a földről. – Mennem kell, Fern. Nem akarom, hogy apukád itt találjon, az ágyadban, miközben a pólóm a földön hever. Hétszentség, hogy megölne. És ha már itt lakik a szomszédban, biztos, hogy a nagybátyád is segítene neki. Még mindig félek Sheen bától,
hiába vagyok kétszer akkora, mint ő. Fern tiltakozva felnyögött, majd a nadrágja derekánál elkapta Ambrose-t, és megpróbálta visszaráncigálni az ágyba. Ambrose felnevetett, és hogy visszanyerje az egyensúlyát, tenyerével megkapaszkodott az ágy melletti falban. A mozdulattal azonban leszakított a falról egy papírlapot, melyet addig egy rajzszög tartott a helyén. A rajzszög berepült az ágy mögé, de a papírt még időben sikerült elkapnia. Rápillantott a lapra, és még mielőtt végiggondolhatta volna, hogy rá tartozik-e, ami rá van írva, ösztönösen olvasni kezdte. Ha minden ember arcát Isten alkotta, vajon nevetett, amikor az enyém került sorra? Vajon ő teremti a lábakat, melyek nem tudnak járni, és a szemeket, melyek nem látnak? Vajon ő göndöríti be úgy a hajamat, hogy ne tudjak mit kezdeni vele? Vajon ő fogja be a süketek fülét, és teszi őket kiszolgáltatottá? Vajon színtiszta balszerencse, hogy így nézek ki, vagy a sors keze van a dologban? Ha ő teremtett ilyennek, jogom van hibáztatni őt mindazért, amit utálok magamban? A hibáimért, melyek minden alkalommal, amikor belenézek a tükörbe, egyre súlyosabbnak tűnnek? A csúfságomért, az undorért, a félelemért? Vajon megvan az oka annak, hogy ilyenre formál minket? Ha minden ember arcát Isten alkotta, vajon nevetett, amikor az enyém került sorra? Ambrose újra elolvasta az egészet, és érezte, hogy valami furcsa melegség árad szét a testében. A megértés hulláma volt ez, és az
érzésé, hogy őt is megérti valaki. A papírlapon sorakozó szavak pontosan kifejezték azt, amit érzett. És egészen mostanáig sejtése sem volt arról, hogy Fern is ugyanezt érzi. Hirtelen rettenetesen sóvárogni kezdett a lány után. – Ambrose? – Ez micsoda, Fern? – suttogta, és odanyújtotta a verset a lánynak. – Ezt… én írtam – mondta, és idegesen, feszengve bámulta a papírt. – Még régen. – Mikor? – A végzős bál után. Emlékszel? Bailey-vel mentem. Mindnyájatokat megkért, hogy táncoljatok velem. Talán még soha nem éreztem magam annyira kínosan, mint akkor, de tudom, hogy jót akart. – Halványan elmosolyodott. Ambrose nagyon is emlékezett a bálra. Fern nagyon jól nézett ki – szinte már szép volt –, és ez meglehetősen összezavarta akkor. Nem kérte fel táncolni. Nem volt hajlandó felkérni táncolni. Sőt, faképnél hagyta Bailey-t, amikor a srác elmondta, mit gondolt ki. – Megbántottalak, ugye? Fern megvonta a vállát, és elmosolyodott, de ez egy bizonytalan mosoly volt, és közben nedvesen csillogott a szeme. Az emlékek láthatóan még most, három év elteltével is fájdalmasak voltak. – Megbántottalak – ismételte meg Ambrose, a felismeréstől bűnbánó hangon. Fern kinyújtotta a kezét, és megsimogatta a fiú sebhelyes arcát. – Csak nem láttál, ennyi az egész. – Annyira vak voltam. – Kisimított egy tincset a lány szeméből. – Hát… igazából most is az vagy – ugratta Fern, abban bízva, hogy némi humorral talán sikerül feloldania Ambrose
bűntudatát. – Lehet, hogy ezért tetszem neked. Fernnek igaza volt. Ambrose félig vak volt, de ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, tisztábban látott, mint azelőtt bármikor.
27.
Tetoválást csináltatni I RAK – Na, muti azt a tetkót, Jesse! – nyafogta Beans, miközben átkarolta a fiú nyakát, és olyan erősen megszorította, hogy azt nehéz volt baráti kedveskedésnek venni. Jesse a reggeli kimenőjét egy katonaorvos társaságában töltötte, aki egyben amatőr tetoválóművész is volt, ám a kész művet senkinek nem mutatta meg, és még a szokásosnál is mogorvább volt. – Pofa be, Beans! Miért kell neked mindenbe beleütnöd az orrodat? Nincs tőled egy perc nyugtom sem – mondta Jesse, és ellökte magától a haverját, aki mindenáron meg akarta nézni, mit varratott a mellkasára. – Ez csak azért van, mert szeretlek. Törődöm veled. Biztos akarok lenni benne, hogy nem tetováltattál magadra valami hülyeséget, amit már holnap meg fogsz bánni. Mi az, egyszarvú? Pillangó? Ugye nem Marley nevét tetováltattad egy rózsa köré? Lehet, hogy elfelejt, mire hazaérsz. Lehet, hogy máris valaki mással nyomul. Én biztosan nem varratnám magamra a nevét. Jesse dühösen felkiáltott, és újra ellökte magától Beanst. A Jesse-nél jóval alacsonyabb Beans a lökés erejétől elterült a földön, de a következő pillanatban már ismét talpon volt, és szapulni kezdte Jesse-t. Grant, Ambrose és Paulie azonnal ott termettek, hogy szétválasszák őket. A hőség és az állandó fenyegetettség kikezdte az idegeiket, kész csoda, hogy eddig nem estek egymásnak. – Van egy kisbabám! Egy kisfiam! Egy kisfiú, akit még soha
nem láttam, és Marley az édesanyja! Úgyhogy, ha még egy rossz szót szólsz a kisfiam édesanyjára, a szart is kiverem belőled, megértetted? Beans azonnal felhagyott a hiábavaló próbálkozással, hogy lekeverjen egyet Jesse-nek, és amilyen gyorsan kiült, olyan hamar el is tűnt a harag az arcáról. Miután látta, hogy elmúlt a veszély, Ambrose azonnal eleresztette a barátját. – Sajnálom, haver. Ne haragudj, csak hülyéskedtem. – Beans összekulcsolta a két kezét a fején, és szentségelve elfordult. Amikor visszafordult, őszinte megbánás ült az arcán. – Nagyon sajnálom. Nagyon szar, hogy itt kell lenned, miközben otthon megszületett a kisfiad. Sajnálom. Képtelen vagyok befogni a pofám. Jesse megvonta a vállát, de közben szaporán mozgott az ádámcsutkája, mintha egy különösen keserű tablettát próbálna lenyelni, és ha a többiekhez hasonlóan nem viselt volna védőszemüveget, valószínűleg a szemében összegyűlt könnycseppeket sem tudta volna elrejteni. Egyetlen szó nélkül elkezdte lehámozni magáról a golyóálló ruhát. Mivel naponta többször végig kellett csinálnia ugyanezt – valahányszor elhagyták a bázist, fel kellett venniük a testpáncélt –, olyan fürgén és biztosan mozogtak az ujjai, mintha csak a cipőjét kötné be. Kibújt a golyóálló mellényből, és ledobta a padlóra. Ezután a trikó következett: meglazította a cipzáros pántot, ami a helyén tartotta, kirángatta a nadrágjából a pólót, majd a nyakáig felhúzta. Feltárult a kockás hasa és a széles, kidolgozott mellkasa. Jesse pont olyan jóképű volt, mint Ambrose, amire rendszeresen fel is hívta a barátja figyelmét. És a bal mellén, a szíve fölött ott virított a fekete felirat: A FIAM J ESSE DAVIS J ORDAN 2003. május 8.
Hosszú másodpercekig tartotta a világosbarna pólót az álla alatt, hogy a barátai alaposan megnézhessék a tetoválást, amit néhány perce még a világ minden kincséért sem lett volna hajlandó megmutatni. Aztán egyetlen szó nélkül lehúzta a pólóját, betűrte a nadrágjába, és visszavette a golyóálló mellényt. – Ez nagyon menő, Jess – suttogta Beans olyan hangon, mintha mellkason lőtték volna. Mindenki bólogatott, és senki sem tudott megszólalni. Tisztában voltak vele, hogy semmi olyat nem tudnának mondani, amitől Jesse vagy akár Beans jobban érezné magát. Csendben indultak el újra a bázis felé. Paulie egy idő után odalépett Jesse mellé, és átkarolta a vállát. Ő nem rázta le magáról a barátja kezét, ahogy egy perce tette Beansszel. A következő pillanatban aztán Paulie énekelni kezdett, és a perzselő sivatagi hőség mintha felkapta és felrepítette volna a szavakat az ég felé: Felírtam a neved a szívembe Hogy sohase feledjem Mit éreztem, amikor megszülettél Amikor még nem is láttalak Felírtam a neved a szívembe Hogy a szívünk együtt verjen És amikor a legjobban hiányzol Csak végighúzom az ujjam a betűkön Felírtam a neved a szívembe Hogy együtt lehessünk Hogy magamhoz szoríthassalak És soha ne engedjelek el Paulie befejezte az éneklést, de a szavak még mindig ott lebegtek
körülöttük a levegőben. Ha bárki más próbált volna meg énekelni közülük, nem működött volna a dolog, azt viszont már régen megszokták, hogy a jólelkű Paulie néha a legkülönösebb módokon kommunikál. Egyiküket sem zavarta hát, hogy énekléssel próbálta megvigasztalni őket. – Ezt te írtad, Paulie? – suttogta Grant. Megremegett a hangja, amit mindenki észrevett, majd úgy tett, mintha nem vett volna észre. – Nem, ez egy régi népdal, régen sokat énekelte anya. Nem emlékszem a zenekar nevére, amelyik játszotta, csak arra, hogy hosszú hippihajuk volt, és zoknit viseltek a szandáljukhoz. De mindig nagyon szerettem ezt a számot. Az első versszakot átírtam egy kicsit, hogy jobban passzoljon Jesse-hez. Egy darabig csendben baktattak, majd Ambrose dúdolni kezdte a dalt. – Énekeld el újra, Paulie! – kérte Jesse.
– Milyen tetoválást csináltassak? De most komolyan? Egy szívet, a közepébe pedig írassam bele, hogy „Anya”? Szánalmas lenne. Semmi nem jut eszembe, ami ne nézne ki nevetségesen egy kerekes székes srácon – panaszkodott Bailey. Ambrose, Bailey és Fern éppen Seelybe tartottak, a Tintapatron nevű tetoválószalonba. Bailey tizennyolc éves kora óta könyörgött Fernnek, hogy vigye el tetováltatni, és néhány napja, a tónál újra előhozta a témát. Amikor Ambrose kijelentette, hogy szívesen velük tart, a lány hivatalosan is kisebbségbe került. Végül, szokás szerint, neki jutott a sofőr szerepe. – Hé, Brosey, csináltathatnál magadnak egy dorongot, olyat, mint amilyen Herkulesnek volt. Az elég menő lenne – javasolta Bailey. Ambrose felsóhajtott. Hiába próbálja Bailey visszahozni az
életbe, Herkules meghalt. – Megvan, Bailey! Csináltass egy supermanes S betűt. Emlékszel, mennyire szeretted Supermant? – kérdezte Fern. – Én mindig azt hittem, hogy Pókember a kedvenced – mondta Ambrose, akinek eszébe jutott, mekkora hűhót csapott Bailey tízéves korában a halott pók miatt. – Nem, hamar letettem a pókmérges projektemről – felelte Bailey. – Mivel az a rengeteg szúnyogcsípés sem ért semmit, amit addig összeszedtem, arra jutottam, hogy nem az efféle dolgok fognak megmenteni. Miután elveszítettem az érdeklődésemet a pókméreg iránt, Pókember is elkezdett hidegen hagyni, és Superman lett az új kedvencem. – Meggyőzte magát, hogy a Kryptonite tehet az izomsorvadásáról. Varratott az anyukájával egy hosszú, piros köpenyt, egy nagy S betűvel a hátán – nevetett Fern. – Azt akarom, hogy abban a köpenyben temessetek el – mondta Bailey. – Még mindig megvan. Nagyon jó kis köpeny. – És neked ki volt a kedvenced, Fern? Wonder Woman? – kérdezte Ambrose. – Őt nem érdekelték a szuperhősök – szólt előre Bailey a hátsó ülésről. – Inkább erdei tündér szeretett volna lenni. Szívesen repkedett volna, de ahhoz már nem volt kedve, hogy közben meg is mentse a világot. Kartonból kivágott két szárnyat, bevonta őket valami csillámporral, aztán ragasztószalagból csinált rájuk pántot, hogy a vállára tudja venni, mint egy hátizsákot. – Sajnos már nincsenek meg – vonta meg a vállát Fern. – Addig hordtam őket, amíg tönkrementek. Ambrose nem mondott semmit, mert még mindig Bailey szavai visszhangoztak a fejében. Szívesen repkedett volna, de ahhoz már nem volt kedve, hogy közben meg is mentse a világot. Lehet, hogy lelki társak voltak Fernnel? Tökéletesen át tudta érezni, mire vágyhatott akkor Fern.
– Angie néni nem fog eltiltani minket egymástól, Bailey? – kérdezte Fern, és aggodalmasan lebiggyesztette a száját. – Nem hiszem, hogy örülni fognak a tetkódnak. – Ugyan, majd kijátszom a „haldokló kisfiatok utolsó kívánsága” kártyát – mondta elgondolkodva Bailey. – Az mindig beválik. Fern, te tetováltathatnál a válladra egy kis páfrányt{10}. – Hm. Szerintem túl gyáva vagyok a tetováláshoz. De ha lenne elég bátorságom, akkor sem egy páfrányt választanék. Megérkeztek a tetoválószalon elé. A parkoló szinte teljesen üres volt – úgy tűnt, az emberek nem délben járnak tetováltatni. Bailey hirtelen úgy elcsendesedett, hogy Ambrose arra gondolt, talán meggondolta magát. Amikor azonban Fern kicsatolta a biztonsági övet, amely a kisbusz padlójához rögzítette a széket, ő pedig legurult a rámpán, a bizonytalanság leghalványabb jele sem látszott rajta. Fern és Bailey belestek az üzletbe, Ambrose pedig megpróbált lélekben felkészülni a rászegeződő tekintetekre és a lopott pillantásokra. A férfinak azonban, aki odalépett hozzájuk, úgy ki volt tetoválva az arca, hogy Ambrose kifejezetten visszafogott látványt nyújtott mellette a sebhelyeivel. A fickó szakértő szemmel szemügyre vette a sebhelyeket, majd elmondta, hogy hová és milyen tetoválásokat javasolna. A fiú udvariasan visszautasította az ajánlatot, de már ettől jobban érezte magát. Bailey végül úgy döntött, hogy a vállára kéri a tetoválást, egészen föl, oda, ahol nem dörzsöli ki a kerekes szék. Egy idézetet választott, azt, amelyik a fiúk sírhelye mellett álló padba is bele volt vésve, amit vagy ezerszer hallott az édesapjától, és ami az egész életét összefoglalta: „A küzdelem maga a győzelem.” Miután kész lett, Fern legnagyobb meglepetésére Ambrose közölte, hogy ő is akar egy tetoválást. Levette a pólóját, majd egy darab papírra leírta, milyen szöveget szeretne. A biztonság
kedvéért kétszer is ellenőrizte, hogy nem rontott-e el valamit, utána odaadta a lapot a tetoválónak. Kiválasztotta a betűtípust, a művész felstencilezte a betűket, és minden különösebb felhajtás nélkül nekiállt a munkának. Fern tátott szájjal nézte, ahogy egymás után jelennek meg Ambrose hősi halált halt barátainak nevei a fiú szíve fölött. Paulie, Grant, Jesse és Beans – egyetlen, ünnepélyes sorrá állt össze. Miután a férfi elkészült, Fern végighúzta az ujját a nevek fölött, vigyázva, hogy ne érjen hozzá az apró sebekhez. Ambrose összerezzent. A lány érintése vigasztaló és fájdalmas volt egyszerre, mint a friss sebre hulló balzsam. Fizettek, elköszöntek a tetoválóművésztől, és már javában hazafelé tartottak, amikor Bailey halkan megkérdezte: – Most közelebb érzed őket magadhoz? Ambrose az ablak felé fordult, és néhány másodpercig némán nézte a mellettük elsuhanó tájat: a fákat, az eget és a házakat, melyeket olyan jól ismert, mint a saját arcát… pontosabban azt, amelyik a robbanás előtt nézett vissza rá a tükörből. – Az arcomnak annyi. – A tekintete összetalálkozott Baileyével a visszapillantó tükörben, és végighúzta az ujját a leghosszabb hegen, azon, amelyik a haja vonalától egészen a szájáig húzódott. – Nem én választottam ezeket a hegeket. Az arcom mindennap a halálukat juttatja az eszembe. Szerettem volna valamit, ami arra emlékezetet, amikor még éltek. Eredetileg Jesse-nek jutott az eszébe, hogy tetoválást csináltasson, de már én is régóta szerettem volna. – Ez nagyon szép, Brosey. Tényleg az – mosolyodott el szomorúan Bailey. – Szerintem ez a legrosszabb az egészben. Arra gondolni, hogy senki sem emlékezik majd rám, miután meghaltam. Jó, a szüleim biztos fognak. Meg Fern is. De mi marad egy magamfajta után? Számított egyáltalán valamit, hogy éltem?
Fernnek csak közhelyek és semmitmondó, vigasztaló frázisok jutottak az eszébe, de jobban szerette Bailey-t annál, mint hogy egyszerűen megsimogassa a fejét, amikor annak többre volt szüksége, így inkább nem törte meg a kisbuszra telepedő csendet. – Hozzáadlak a listámhoz – szólalt meg ekkor Ambrose, és újra megkereste Bailey tekintetét a tükörben. – Ha eljön az idő, a te nevedet is felíratom a szívem fölé. Bailey-nek elhomályosodott a tekintete, gyorsan pislogott egyet, majd hosszú másodpercekig nem szólalt meg. A lány olyan szeretettel és odaadással nézett Ambrose-ra, hogy az hajlandó lett volna felajánlani, hogy Fern emlékére egy egész sírverset varrat majd a hátára. – Köszönöm, Brosey – suttogta Bailey. És Ambrose elkezdett dudorászni.
– Énekeld el újra – kérlelte Fern, miközben végighúzta az ujját az arca jobb oldalán húzódó sebhelyen. Ambrose hagyta neki, és még az sem zavarta, hogy az érintés emlékezteti a heg létezésére. A lány ujjai gyengédséget és szeretetet sugároztak, és Ambrose-t megnyugtatta, amikor hozzáért. – Szereted, ha énekelek? – kérdezte álmosan. Tudta, hogy nemsokára össze kell szednie magát, és elindulni a pékségbe. Fernnek szabadnapja volt, de neki nem. A tetoválószalonba tett látogatással elment az egész délután, és mire hazaértek, beesteledett. Elköszöntek Bailey-től, de arra nem tudták rávenni magukat, hogy egymástól is elbúcsúzzanak. Végül együtt nézték Fernék ugrálóasztaláról, ahogy a nyári nap lassan alábukik a láthatáron. Most sötét volt és csend, és lassan a levegő is kezdett lehűlni, Ambrose pedig érezte, ahogy egyre álmosabb és álmosabb lesz, miközben az altatódalt énekli, amit Paulie tanított meg neki az iraki küldetés első heteiben. Akkor született
meg Jesse kisfia, és nemcsak a körülöttük elterülő sivatag tűnt végtelennek, hanem a misszióból hátralévő napok sora is. – Szeretem, ha énekelsz – szakította ki Fern az ábrándozásból, majd ő maga kezdte énekelni a dalt. Időnként elakadt, de olyankor Ambrose besegített. Félúton aztán elhallgatott, és Ambrose egyedül fejezte be az altatót. „Felírtam a neved a szívembe, hogy együtt lehessünk, hogy magamhoz szoríthassalak, és soha ne engedjelek el” – énekelte a fiú, immáron harmadszor. Amikor befejezte, Fern odakucorodott hozzá, mintha ő is elálmosodott volna. Az ugróasztal lágyan rugózott alattuk, és a lány befészkelte magát Ambrose ölébe, fejét ráhajtotta a fiú széles mellkasára. Miközben a haját simogatta, Ambrose hallotta, hogy Fern egyre mélyebben és mélyebben veszi a levegőt. Sóvárogva képzelte el, milyen lenne mindig Fern mellett aludni. Lehet, hogy akkor nem lennének olyan borzasztóak az éjszakák. Lehet, hogy a lányból áradó fény örökre elűzné azt a sötétséget, amely minduntalan megpróbálta elnyelni, valahányszor magára maradt az ágyában. Előző nap egy órát töltött a pszichológusánál. A nőt lenyűgözte a „mentális egészségében beállt javulás”. És ezt egyes-egyedül egy Fern nevű gyógyszernek köszönhette. Biztos volt benne, hogy a lány igent mondana, ha megkérné, hogy szökjön el vele. Bár az is igaz, hogy akkor magukkal kellene vinniük Bailey-t. De akkor is. Fern habozás nélkül hozzámenne feleségül… és ahogy erre gondolt, gyorsabban és erősebben kezdett verni a szíve. Ezt Fern is biztosan megérezte, akinek a feje még mindig a mellkasán pihent. – Ismered a viccet az emberről, akinek feleséget kellett választania magának? – kérdezte Ambrose halkan. – Nem – rázta meg a fejét, majd jólesően ásított egyet. – A fickó választhat, hogy kit vesz feleségül: egy olyan lányt,
aki csodaszép, vagy egy olyat, akinek gyönyörű hangja van, de külsőre nem valami vonzó. A fickó gondolkodik, és végül úgy dönt, hogy azt a lányt veszi el, aki szépen tud énekelni. A szép hang végül is tovább megmarad, mint a szép arc, nem? – De – válaszolta Fern, és sokkal kevésbé tűnt álmosnak a hangja. A vicc témája szemlátomást felkeltette az érdeklődését. – Így aztán az emberünk elveszi a csúnya lányt. Megvan az esküvő, a lakodalom, kellemesen eltöltik a nászéjszakát. – Mikor jön a poén? Ambrose elengedte a füle mellett a kérdést, és folytatta: – Másnap a fickó felébred, megfordul az ágyban, és amikor megpillantja az új feleségét, elkezd sikoltozni. Erre a nő is felriad, és megkérdezi, hogy mi a baj. Az ürge a szeme elé kapja a kezét, és kiabálni kezd: „Énekelj! Az isten szerelmére, énekelj!” Fern keservesen felnyögött, de aztán kitört belőle a nevetés, és Ambrose is vele nevetett. Úgy rugózott alattuk Taylor tiszteletes ugrálóasztala, mintha két kölyök játszott volna rajta. Csakhogy a lelke mélyén Ambrose arra gondolt, mi lesz, ha eljön a pillanat, amikor Fern ránéz, és könyörögni kezd, hogy énekeljen.
28.
Hőssé válni Bailey nagyon kevés dolgot tudott egyedül csinálni, de ha a székében ült, és a keze rajta volt a botkormányon, akkor le tudott gurulni a sarkon lévő benzinkútra, meg tudta látogatni Fernt a Jolley’sban munka után, vagy el tudott menni a templomhoz, hogy teológiai témájú fejtegetéseivel gyötörje Joshua bácsit. Ő általában nagyon türelmes volt, és mindig szívesen beszélgetett vele, de Bailey biztos volt benne, hogy magában azért felnyög egy kicsit, valahányszor meglátja a templom felé gurulni. Tudta, hogy nem kellene ilyen későn kint lennie, csakhogy részben ettől volt olyan izgalmas a dolog. Meg aztán, egy huszonegy éves srácnak senki se mondja meg, mikor feküdjön le. Egyedül amiatt volt bűntudata, hogy amikor hazaér, fel kell keltenie az édesapját és az édesanyját, hogy segítsenek neki lefeküdni, ez pedig levont egy kicsit az éjszakai kiruccanások élvezeti értékéből. El akart menni a Jolley’sba, hogy meglátogassa Fernt és Ambrose-t. Úgy érezte, a fiataloknak mindenképpen szükségük van egy gardedámra. Az utóbbi időben mindig meglehetősen izzott a levegő, amikor kettesben voltak, és Bailey biztos volt benne, hogy hamarosan a hátuk közepére sem fogják kívánni. Elmosolyodott magában. Boldog volt, hogy egymásra találtak. Ő nem fog örökké élni, de most, hogy Fernnek ott volt Ambrose, már nem kell annyira aggódnia emiatt. Ma este nem kísértette a sorsot: megpróbált fejlámpa nélkül
kislisszolni otthonról, de az anyukája észrevette, és utánafutott. Lehet, hogy az lenne a legegyszerűbb, ha otthagyná az üzletben. Utálta azt a rohadt reflektort. Bailey elvigyorodott, és igazi lázadónak érezte magát. A járdán maradt, és végig az utcalámpák alatt gurult: tényleg semmi szükség nem volt arra, hogy egy ködlámpa világítson a homlokán. Bob benzinkútja pont útba esett, és a fiú elhatározta, hogy beugrik a shopba, pusztán azért, mert megteheti. Türelmesen megvárta, amíg Bob előkászálódik a pénztárgép mögül, és kinyitja neki az ajtót. – Szevasz, Bailey! – mondta Bob hunyorogva, és próbált nem belenézni a fejlámpába. – Nyugodtan kikapcsolhatod, Bob, csak nyomd meg a gombot a tetején – mondta, de az hiába nyomta meg a gombot, a lámpa tovább világított, mintha elmozdult volna benne valami. Végül elfordította a homlokpántot, hogy a lámpa a fiú tarkója felé világítson, ő pedig anélkül nézhessen bele a szemébe, hogy megvakulna. – Na, így jó lesz. Mit adhatok, Bailey? – Valami piát szeretnék, meg egy csomag rágót – mondta ő halálosan komolyan. Bobnak félig nyitva maradt a szája, és bizonytalanul áthelyezte a súlypontját az egyik lábáról a másikra. – Ööö… oké. Van nálad személyi? – Aha. – Oké. Akkor… milyen piát kérsz? – Kóla jó lesz. Rágóból pedig mentolos Wringley. Bob hangosan felnevetett, méretes hasa fel-le ugrált a hatalmas övcsatja fölött. – Egy pillanatra elhittem, Sheen – csóválta meg a fejét. – Már láttam magam előtt, ahogy egy karton sörrel az öledben rodeózol a kerekes székedben, közben pedig lóg a cigi a szádból. Bailey gurulni kezdett a polcok között, Bob pedig követte, és közben begyűjtötte az üdítőt és a rágót. A gumióvszerekhez
érve aztán Bailey megállította a széket. – Egy ilyet is kérnék. A legnagyobb dobozzal. Bob felvonta a szemöldökét, de ezúttal nem hagyta magát rászedni. Bailey elnevette magát, majd továbbgurult. Tíz perccel később már újra az utcán volt, a kólával és a rágóval az ölében hasított a Jolley’s felé. Bob nevetve intett neki búcsút, és csak ekkor jutott az eszébe, hogy nem fordította vissza a lámpát. Bailey úgy döntött, keresztülvág a városközponton, ezért a 2. utca helyett a Fő utcára kanyarodott rá. Igaz, hogy ez némi kerülőt jelentett, de gyönyörű éjszaka volt, és a balzsamos levegő jólesően simogatta az arcát. Meg különben is, ráért. Hadd legyenek egy kicsit kettesben a szerelmesek, mielőtt megérkezik, és kezdetét veszi a móka. Élvezte a csendet, és még jobban élvezte, hogy egyedül lehet. A Fő utca két oldalán sorakozó üzletek mind zárva voltak, és a sötét kirakatok tükörként verték vissza a vaskereskedés, a karateterem és az ingatlaniroda előtt tovaguruló Bailey-t. Luisa O’Toole mexikói étterme, a Mi Cocina is zárva volt, az étterem ablaka előtt lógó égősor és a madzagra felfűzött habanero paprikák lágyan lengedeztek az esti szélben. A következő hely viszont nyitva volt: Bob benzinkúti boltjához hasonlóan Jerry Ivója – a helyi kocsma – sem zárt be soha. Egy narancssárga neonfelirat tudatta a betérni vágyókkal, hogy nyitva a hely, és állt is néhány régi tragacs a ház előtt. A kocsmából kihallatszott a zene, Bailey pedig hegyezni kezdte a fülét, hátha felismeri a dalt. Ekkor azonban valami más is megütötte a fülét. Sírás. Talán egy kisbaba? Zavartan nézett körül az utcán, de senkit sem látott. Elindult a kocsma bejáratához vezető kikövezett úton, és ahogy elhaladt a parkoló autók mellett, újra meghallotta a sírást. Ekkor észrevette Becker Garth fekete terepjáróját az épület oldalánál. A kocsi alváza alaposan meg volt emelve, a
hátsó szélvédőn pedig egy halálfejes matrica virított. Mekkora egy gyökér, gondolta Bailey. Megint hallotta a sírást. Most már biztos volt benne, hogy egy kisbaba az. A kövezett járdáról legurult a sóderrel felszórt parkolóba, és elindult a kocsi felé. A halántékában érezte a szívverését, és elfogta a hányinger. A sírás Becker autójából jött. Az utasoldali ajtó nyitva volt résnyire, és ahogy Bailey közelebb ért, lelógó szőke hajtincseket pillantott meg az ülés peremén. – Jaj, ne! Jaj, ne! Rita! – nyögte, miközben óvatosan odagurult az ajtó mellé. Attól félt, hogy véletlenül nekimegy a székkel az ajtónak, és becsapja. Tudta, hogy akkor nem fogja tudni újra kinyitni. Úgy manőverezett, hogy kartámlán lévő keze a lehető legközelebb kerüljön az ajtóhoz. Ezután felemelte a kezét, amilyen magasra csak tudta, és bedugta a résbe. Minden erejét összeszedve tolni kezdte kifelé az ajtót, ami némi ellenállás után megadta magát, és lassan kinyílt. A fiú keze visszazuhant a szék karfájára, és a fiúnak a lélegzete is elállt. Rita oldalra billentett fejjel, eszméletlenül feküdt a terepjáró ülésén, miközben keze az ajtó kilincsén támaszkodott. Nyilvánvaló volt, hogy az ajtót még sikerült kinyitnia, de kiszállni már nem tudott. A kétéves Tyler Garth az ülés előtt állt, egyik keze a szájában, a másikkal az anyukája arcát böködte. – Rita! – kiáltotta Bailey, de a lány nem mozdult. – Rita! Ty tovább nyöszörgött, és Bailey is a határán volt, hogy elsírja a magát. De nem tette, hanem vett néhány mély levegőt, és újra szólongatni kezdte a lányt. Nem látott vért a kocsiban, de biztos volt benne, hogy Becker Garth csinált valamit a feleségével. Rita továbbra sem tért magához, így belátta, hogy rajta nem tud segíteni, Ty-on viszont igen. Tudta, hogy Rita is ezt akarná. – Szevasz, kishaver! – mondta, és remélte, hogy nem hallatszik a hangján, mennyire fél. – Én vagyok az, Bailey.
Szeretnéd, hogy elvigyelek egy körre a székemmel? Szeretsz Bailey székében száguldozni, ugye? – Anya – nyöszörögte Ty, miközben továbbra is a szájában voltak az ujjai. – Nagyon gyorsan fogunk menni. Mutassuk meg anyának, milyen az, amikor gyorsan megyünk. – Mivel nem tudta az ölébe emelni Ty-t, a görbe ujjaival próbálta átcsalogatni a székbe. – Kapaszkodj bele Bailey bácsi kezébe, és mássz át a székébe. Ugye emlékszel, hogy kell csinálni? Ty abbahagyta a sírást, és csak bámulta Bailey-t a hatalmas, kék szemeivel. Ő ezalatt teljesen kinyitotta az ajtót a székkel, és olyan közel gurult a kocsihoz, hogy a gyerek könnyedén át tudott volna mászni hozzá – már ha hajlandó lett volna. – Gyere, Ty! Hoztam neked ajándékot. Kapsz egy rágót, és elviszlek egy körre a gurulós székemmel. Hagyjuk anyát pihenni egy kicsit. – Bailey hangja meg-megbicsaklott, de a rágó említése megtörte a jeget. Ty letérdelt a padlóra, majd átmászott a kartámaszon, és beült a fiú ölébe. Apró kezével kotorászni kezdett a Bailey mellett heverő bevásárlószatyorban, és néhány másodperc múlva diadalmasan előhúzta belőle a rágót. A srác kitolatott az ajtóból. Segítséget kell hívnia. Attól félt, hogy a következő pillanatban kirohan a kocsmából Becker Garth, és itt találja. Vagy, ami még rosszabb: beül a kocsiba, és a haldokló Ritával együtt elhajt. – Jól kapaszkodj belém, Ty. – Gyorsan megyünk? – Az biztos. Nagyon gyorsan fogunk menni.
Ty sajnos nem tudta, mit jelent az, hogy „kapaszkodni”. Bailey a jobb kezével a széket irányította, a ballal pedig gyorsan beütötte a 911-es segélyhívó számot a másik karfára rögzített mobilba, majd megnyomta a kihangosító gombot. Amíg a telefon
kicsengett, a bal kezével megpróbálta átkarolni Ty-t, nehogy kiessen az öléből, miközben a sóderről óvatosan visszamanőverezi a széket a járdára. Néhány másodperc múlva bejelentkezett a rendőrségi diszpécser, Bailey pedig kiabálva hadarni kezdett a bal kéztámasz irányába, miközben próbálta irányban tartani a széket. A kisfiú keservesen sírni kezdett. – Sajnálom, uram, nem hallom, mit mond. – Van itt egy nő, Rita Marsdennek hívják… vagyis Rita Garthnak. Eszméletlenül fekszik a férje autójában. Az az ember már korábban is megverte, és szerintem most is csinált vele valamit. A kocsi a Fő utcán parkol, Jerry Ivója előtt. A férjet Becker Garthnak hívják. Vele volt a kétéves kisfia. Neki hallottam meg a sírását. Elhoztam a gyereket, de nem mertem ott maradni Ritával, mert a férje bármikor visszajöhet. És nem akarom, hogy magával vigye a gyereket. – Kitapintható a nő pulzusa? – Nem tudom! – kiáltott fel tehetetlenül Bailey. – Nem tudtam megfogni a nyakát. – Szinte látta maga előtt, ahogy a diszpécser értetlenül néz maga elé. – Nézze, félig le vagyok bénulva. Nem tudom felemelni a karomat. Az is kész csoda volt, hogy a gyereket sikerült bekönyörögnöm a kerekes székembe. Kérem, küldje a mentőket és a rendőröket! – Mi az autó rendszáma? – Nem tudom! Már nem vagyok a kocsinál! – Bailey lelassított, és hátrafordult, hátha le tudja olvasni a rendszámot, de amit látott, attól megfagyott a vér az ereiben. Egy autó kanyarodott ki a kocsma parkolójából, ami most olyan két háztömbnyire lehetett tőle. A fényszórói alapján Becker terepjárója volt az. – Felénk jön! – kiáltotta Bailey, és felgyorsított. Olyan gyorsan gurult, ahogy csak tudott. Át kellett volna vágnia az úttesten, de akkor Becker egész biztosan észreveszi. A terepjáró reflektorának fénypászmája egyre közelebb és közelebb ért.
Tyler megérezhette, hogy Bailey a teljes kétségbeesés határán van, mert teli torokból kezdett üvölteni. A diszpécser közben további kérdéseket tett fel, és próbálta nyugtatgatni. – Felénk jön! Az én nevem Bailey Sheen, és az ölemben tartom Tyler Garthot. Egy kerekes székkel tartok Hannah Lake központja felé a Fő utcán. Becker Garth bántalmazta a feleségét, és most felénk tart. Segítségre van szükségünk! Bailey nem akart hinni a szemének, amikor a következő pillanatban a férfi elkanyarodott jobbra. Nyilvánvalóan nem gondolta, hogy egy kerekes székes bármilyen fenyegetést jelenthetne számára. Mint mindig, most is alábecsülte Bailey-t. A srác szíve majd kiugrott a helyéről a megkönnyebbüléstől. Aztán Becker rátaposott a fékre, és megfordult a kocsival. Most feléjük indult, Bailey pedig tudta, hogy egész biztosan észre fogja venni az ölében ülő gyereket. Lekormányozta a kerekes széket a járdáról, és a közeledő terepjáró előtt átvágva átgurult a kétsávos úton. Tudta: egyetlen esélye van: ha képes eljutni Bob boltjáig. Becker, aki nem volt felkészülve ilyen hirtelen manőverekre, ismét beletaposott a fékbe, és Bailey hallotta, ahogy a háta mögött csikorgó gumikkal megáll a terepjáró. – Lekanyarodok a Fő utcáról Bob benzinkútja felé! – kiáltott Bailey, és remélte, hogy a diszpécser hallja, amit mond, Ty ugyanis torkaszakadtából bömbölt. De legalább úgy kapaszkodott, mint egy csimpánz az anyjába, így Bailey-nek nem kellett attól is félnie, hogy kiesik a székből. Arra esélyük sem volt, hogy elrejtőzzenek valahol, Ty sírása elárulta volna őket. És idejük sem lett volna, ugyanis Becker Garth már meg is fordult, és újra feléjük tartott. A fekete terepjáró néhány másodperc múlva utolérte őket. Bailey látta, hogy a kocsi jobb oldali ablaka le van húzva, de minden figyelmét az útra összpontosította, így nem nézett Beckerre. – Sheen! Mégis mi a szart csinálsz a kölykömmel?
Ő egyetlen pillanatra sem lassított, suhant tovább a sötét utcán, és imádkozott, hogy ne hajtson bele valamelyik kátyúba. Hannah Lake-ben több kátyú volt, mint utcalámpa, ami veszélyes kombináció, főleg egy kerekes székes számára. – Állj meg, te kis pöcs! Bailey továbbgurult. Becker jobbra rántotta a kormányt, mire Bailey felsikoltott, és ő is jobbra húzta a botkormányát. A kerekes szék megbillent, és a srác biztos volt benne, hogy fel is fog borulni, de aztán mégis visszanyerte az egyensúlyát. – El akar ütni! – üvöltötte a diszpécsernek. – Itt van nálam a gyereke, de ő el akar gázolni! A diszpécser mondott valamit, amit Bailey nem hallott Becker ordibálásától. A férfi vagy részeg volt, vagy megőrült, vagy mind a kettő, és Bailey tudta, hogy ő és kicsi Ty is komoly bajban vannak. Biztos volt benne, hogy eljött a vég. Aztán a rettegés helyét hirtelen átvette valami furcsa, megmagyarázhatatlan nyugalom. Óvatosan lelassította a kerekes széket. Neki az volt a dolga, hogy megvédje Ty-t. Mivel esélye sincs lerázni Beckert, semmi értelme tovább száguldozni. Úgy tűnt, Becker nem tudja mire vélni a váratlan manővert: újra elhúzott mellette, majd csikorgó gumikkal megállt a következő kanyarban. A kocsi kereke lecsúszott az út melletti sóderágyba, és a terepjáró félig megpördült. Bailey bele se mert gondolni, mi történhet mindeközben az utasülésen eszméletlenül fekvő Ritával. A férfi rükvercbe tette az autót, és újra elindult feléjük. A megállíthatatlanul közeledő tolatólámpák olyanok voltak, mint egy vörösen izzó démoni szempár. Bailey ismét jobbra rántotta a botkormányt, ám a sötétben nem vette észre, hogy közvetlenül a járda mellett egy vízelvezető árok húzódik. A kerekes szék arrafelé kezdett gurulni a nem túl meredek, de sáros lejtőn. A hepehupás talaj először rázni, majd dobálni
kezdte a széket, ami néhány méter után beleborult a csatorna alján összegyűlt sáros vízbe. Tyler kirepült Bailey öléből, és a keskeny csatorna túlsó partját borító vastag fűben ért földet. Bailey a következő másodpercben a vízben találta magát, arccal lefelé. Két keze a mellkasa alá szorult, és a jobb kisujja teljesen kicsavarodott. Meglepetésként érte az éles fájdalom. Az ujja a szívverésével megegyező ritmusban lüktetni kezdett, és Bailey tudta, hogy eltörött, de ez volt most a legkisebb gondja. A csatornában nem volt mély a víz, legfeljebb harminc centi lehetett, csakhogy ez is bőven elég volt ahhoz, hogy a feje víz alá kerüljön. Kétségbeesetten próbálta felnyomni magát a karjával, de hiába. Képtelen volt felállni vagy kimászni az árokból. Ekkor mintha meghallotta volna Ty sírását. Mivel a füle is víz alá került, csak tompán és kásásan hallott, de így is borzasztóan megkönnyebbült. Ha a gyerek sír, az azt jelenti, hogy életben van. Aztán becsapódott egy kocsiajtó, és a sírás elhalkult. Mint ahogy elhalkult Becker terepjárójának feltuningolt motorja is, amelynek a hangja egy kicsit az óceán morajlására emlékeztette Bailey-t. A tüdeje égni kezdett, és ahogy levegőért küzdött, az orra és a szája megtelt sáros vízzel. Néhány másodperc múlva aztán gyengülni kezdett a lüktetés a kisujjában, és vele együtt a szívverése is.
29.
Rendőrautóban utazni Éjfél körül két rendőrautó és egy mentőkocsi száguldott el szirénázva a hazafelé kerekező Fern mellett. A lány szokás szerint Ambrose-ról ábrándozott, ebből zökkentette ki a pokoli hangzavar. Biztos megint Dan Gable-t kell leszedni a fáról, mondta magában, aztán viszont arra gondolt, hogy egy macskáért még Hannah Lake-ben sem szoktak mentőt küldeni. Legutóbb legalábbis egy tűzoltóautó sietett a segítségére. Bailey a mentés minden másodpercét élvezte, és utána napokig hálálkodott Dan Gable-nek a különleges programért. Lehet, hogy ezért nem jött át végül a boltba. Fern végigsuhant a 2. utcán, és bekanyarodott a Fő utcára, ahol újabb rendőrautókkal találta szembe magát. Talán még soha nem látott annyi rendőrautót egy helyen, mint amennyi most az út szélén állt. A rendőrök zseblámpával a kezükben, céltudatosan járkáltak fel-alá. Láthatóan kerestek valamit. Vagy valakit. A lány éppen indult volna tovább, amikor valaki felkiáltott, és az összes rendőr rohanni kezdett a hang forrása felé. – Megtaláltam! Megtaláltam! Fern lelassított, és leszállt a bicikliről. Fogalma sem volt, mennyire lehet veszélyes az a valaki, akit a rendőrök megtaláltak, ezért úgy döntött, inkább nem megy a közelébe. Az időközben odaérő mentőautó még meg sem állt teljesen, de már kivágódott a hátsó ajtaja, és kiugrott belőle két mentőtiszt. Rohanni kezdtek a járda mellett húzódó árok felé, de Fern odáig már nem látott el.
Várt, és közben egyetlen pillanatra sem vette le a szemét arról a helyről, ahol a mentősök eltűntek. Hosszú percekig nem történt semmi, és már majdnem visszaszállt a biciklire, amikor látta, hogy az egyik rendőr egy kerekes széket tol fel az árokból. – Furcsa – gondolkodott hangosan, és közben csodálkozva ráncolta az orrát. – Azt gondolnám, hogy hordágyat használnak. Csakhogy a székben senki sem ült, ráadásul nem befelé tolták az árokba, hanem ki. És ekkor már tudta. Tudta, hogy Bailey széke az. Otthagyta a biciklijét, és a fiú nevét kiabálva rohanni kezdett a rendőrök felé, akik döbbenten fordultak hátra, majd állták el az útját. – Bailey! – sikoltotta Fern, miközben megpróbálta keresztülverekedni magát az egyenruhások sorfalán. – Hölgyem, álljon meg! Nem mehet oda! – Ő az unokatestvérem! Ugye Bailey az? – Fern tekintete kétségbeesetten cikázott egyik arcról a másikra, míg végül Landon Knudsenén állapodott meg. Landon zöldfülű rendőr volt, akkoriban állt szolgálatba. Rózsaszín arcával és göndör, szőke hajával egészen angyalszerű benyomást keltett, amihez egyáltalán nem illett a komor egyenruha és a derekán lógó pisztolytáska. – Landon! Jól van? Mi történt? Odamehetek hozzá? – záporoztak a kérdések, anélkül hogy Fern megvárta volna, hogy a másik válaszoljon. Tudta, hogy ha megszólal a fiú, utána azt kívánja majd, bárcsak ne kérdezett volna semmit. És ekkor a mentősök feltolták a hordágyat az árokból, és odasiettek vele a várakozó mentőautó nyitott ajtajához. Túl sokan állták körbe az ágyat, és Fern is túl messze volt ahhoz, hogy lássa, ki fekszik rajta. Újra belenézett Landon szemébe. – Válaszolj, kérlek! – mondta. – Nem tudjuk pontosan, mi történt. De igen, Bailey az – mondta Landon őszinte együttérzéssel az arcán.
Landon Knudsen és egy idősebb rendőr, akit Fern nem ismert, és aki minden bizonnyal Landon társa lehetett, elvitte a lányt Bailey-ékhez, ahol tájékoztatták Mike-ot és Angie-t, hogy fiukat mentőautóval a Clairmont megyei kórházba szállították. Éjfél múlt, Angie már pizsamában volt, Mike-ot pedig úgy kellett felrázni a fotelből, ahol ruhástul elnyomta az álom, mégis, két perc múlva már mindketten a kisbuszban ültek. Fern is beszállt melléjük, és útközben felhívta a szüleit, akik azonnal utánuk indultak. Ezután Ambrose-t tárcsázta, és elmondta neki – mivel Angie és Mike is ott voltak, röviden és tárgyilagosan –, hogy valami történt Bailey-vel, és éppen a seelyi kórházba tartanak. A rendőrök nem mondtak semmit, de szirénázva kísérték őket a Hannah Lake-től félórányi autóútra fekvő városba. Ez volt Fern életének leghosszabb fél órája. Mivel rettenetes lett volna nekiállni találgatni, inkább mindenki hallgatott: Mike Sheen némán ült a volán mögött, Angie a jobb kezét szorongatta, Fern pedig a hátsó ülésen gubbasztott, a Bailey székének kialakított üres hely mögött. Nem mondta el Bailey szüleinek, hogy látta a kerekes széket. Nem mondta el nekik, hogy a csatornából húzták ki. Nem mondta el nekik, hogy szerinte elkéstek a mentősök. Csak magában ismételgette fáradhatatlanul, hogy téved, hogy rosszul gondolja. Miután berohantak a sürgősségire, és igazolták magukat, a nyomukban loholó rendőrökkel együtt bevezették őket az egyik paraván mögé. Ott egy zöld köpenyes, harmincas éveiben járó, karikás szemű, elcsigázott arcú férfi fogadta őket – a névtáblája alapján dr. Norwoodnak hívták –, és közölte velük, hogy Bailey elhunyt. Bailey meghalt. Már akkor halott volt, amikor megérkeztek vele a kórházba. Elsőként Fern omlott össze. A szíve mélyén már akkor tudta, amikor megpillantotta a széket. Angie sokkos állapotba került, Mike pedig azt hajtogatta, hogy azonnal látni akarja a fiát. Az
orvos elhúzta az ágyat körbevevő függönyt. Bailey arca és haja nedves volt és sáros, csak az orra és a szája körüli részt tisztították meg valamennyire, valószínűleg akkor, amikor megpróbálták újraéleszteni. Fern szinte alig ismert rá, annyira másképp nézett ki így, a széke nélkül. Az egyik ujja ki volt csavarodva, és valaki a törzse mellé fektette az apró karjait, amitől még szokatlanabbul festett. Bailey csak T. rex kéznek hívta a két karját: ugyanolyan hasznavehetetlenek és aránytalanok voltak, mint a dinoszauruszéi. A lába szintén nagyon vékony volt, és Fern látta, hogy a jobb cipője hiányzik. A zoknija ugyanolyan sáros volt, mint az arca. A fejlámpája ott hevert mellette az ágyon, és még most is világított. Fern nem tudta levenni róla a szemét, mintha az tehetne mindenről. Megpróbálta kikapcsolni, de nem tudta, mert be volt ragadva a gombja. – A lámpa miatt találtuk meg olyan hamar – szólalt meg Landon Knudsen. De hiába, még így is elkéstek. – Rajta volt a lámpája! Rajta volt a lámpa, Mike! – Angie lerogyott a Bailey ágya melletti székre, és megragadta fia élettelen kezét. – Hogy történhetett? Mike Sheen odafordult a rendőrökhöz, Landon Knudsenhez, akit tanított, és akinek az edzője volt, és az idősebb rendőrtiszthez, akinek a fia előző nyáron részt vett a birkózótáborban. – Tudni akarom, mi történt a fiammal! – mondta könnyes szemmel, és olyan hangon, amire harminc éven át minden birkózó felkapta a fejét, és odafigyelt. A két rendőr pedig, bár pontosan tudták, hogy ez szabályellenes, rövid gondolkodás után elmondták azt a keveset, amit tudtak. A rendőrség diszpécsere segélyhívást kapott Bailey-től. Sikerült megközelítőleg kideríteniük a tartózkodási helyét, és azt is, hogy veszélyben van. A diszpécser az összes mozgósítható
járőrautót a helyszínre küldte, és néhány perc múlva valaki meglátta Bailey fejlámpáját. Furcsa módon a lámpa hátra volt fordítva, valahogy úgy, mint egy baseballsapka, aminek az ellenzője a tarkónál van. Ha a homlokánál lett volna, az is elmerült volna a sáros vízben. Bailey-t a vízelvezető árokban találták meg, az ég felé világító fejlámpával, amely megmutatta a rendőröknek, hol fekszik. Sem ők, sem az orvos nem erősítette meg, hogy Bailey halálát fulladás okozta volna. Annyit mondtak csak, hogy a halál okát a boncolás fogja megállapítani, majd miután kifejezték őszinte részvétüket, otthagyták a szülőket és Fernt a vékony paraván mögött, hogy szembenézzenek a halállal, miközben az élet már ment is tovább körülöttük.
Sarah Marsden nem aludt valami jól. Igazság szerint évek óta így volt már, pedig a férje, Danny halálakor biztos volt benne, hogy onnantól kezdve minden éjszaka úgy fog aludni, mint akit fejbe vertek. Nem kellett ugyanis tovább ápolnia a szinte teljesen magatehetetlen férfit, aki haraggal és gyűlölettel fordult mindenki felé, aki segíteni próbált neki. Danny Marsden egy autóbalesetben bénult le mellkastól lefelé, amikor a lányuk, Rita hatéves volt. Sarah öt rettenetesen hosszú éven keresztül gondoskodott róla és a lányukról, és ez alatt az öt év alatt minden áldott nap feltette magának a kérdést, hogy meddig fogja még bírni. A férje kiszolgáltatottsága és boldogtalansága rettenetesen megkeserítette Sarah és a lánya életét, ezért amikor a férfi egy nappal Rita tizenegyedik születésnapja előtt meghalt, Sarah leginkább megkönnyebbülést érzett. Úgy érezte, jobb ez így Dannynek, jobb neki és jobb a lányuknak, aki már csak a legrosszabb oldaláról ismerhette meg az apját. Az igazság persze az volt – és ezt a szíve mélyén Sarah is tudta –, hogy a férje már a balesete
előtt sem volt egy kedves ember. Sarah mégsem tudott jól aludni. Sem akkor, sem pedig most, tíz évvel később. Lehetséges, hogy az aggodalom nem hagyta aludni, amit a lánya és az unokája miatt érzett. Rita ugyanis pont olyan férfit választott magának, mint amilyen az apja volt, azzal a különbséggel, hogy Becker nemcsak érzelmileg, hanem fizikailag is bántalmazta. Sarah-t leginkább ez utóbbi aggasztotta. Így aztán, amikor éjfélkor megcsörrent a telefon, az a kevés álom is azonnal kiment a szeméből. – Halló! – szólt bele, és remélte, hogy nincs nagy baj, és Rita csak beszélni akar vele. – Nem akar magához térni! – üvöltötte Becker olyan hangosan a telefonba, hogy az asszony összerezzent. – Becker? – Nem akar magához térni! Bementem egy-két sörre Jerryhez, és amikor kijöttem, ott feküdt eszméletlenül a kocsiban. De nem is ivott semmit! Sarah úgy érezte, mintha fejbe vágták volna. Megtántorodott, de sikerült megkapaszkodnia az éjjeliszekrényében. – Becker? – kérdezte, miközben nyugalmat erőltetett magára. – Hol vagy? – Itthon! Ty sír, és nem tudom, mit csináljak! Nem akar magához térni! – A hangja alapján Becker nem egy-két sört ivott meg Jerrynél, és Sarah-t ezúttal a gyomorszájánál találta el a jeges rémület. – Odamegyek! – Belelépett a papucsába, felkapta a tárcáját, és rohanni kezdett az ajtó felé. – Hívd a mentőket! Megértetted? Tedd le a telefont, és hívd a mentőket! – Megpróbálta kinyírni magát! El akar hagyni! – üvöltötte Becker a telefonba. – Nem engedem, hogy elhagyjon! Megszakadt a vonal, és Sarah remegve és imádkozva pattant be az autójába, és lőtt ki a kocsibejáróról. Tárcsázta a mentőket,
és megpróbálta annyira összeszedni magát, hogy érthetően el tudja mondani a diszpécsernek Rita címét, és azt, hogy a férje szerint „nem akar magához térni”.
30.
Tizenkilencre lapot húzni Ambrose néhány perccel Fern szülei után érkezett, és ahogy belépett a sürgősségire, látta, hogy egy hordágyat tolnak keresztül az egyik lengőajtón. A hordágyon Rita Garth feküdt, a mögötte rohanó mentőtiszt pedig kiabálva sorolta az életfunkcióit, és azt, hogy útközben mit csináltak vele. Az ügyeletes orvos, szintén kiabálva, utasította az ápolókat, hogy azonnal végezzenek el Ritán egy MRI-t. Taylor tiszteletes és a felesége eközben csak álltak döbbenten, és láthatóan nem akartak hinni a szemüknek. Még azt sem tudták, mi van Baileyvel, de máris végig kell nézniük, ahogy egy másik, számukra fontos embert betolnak a sürgősségire. Ezután Sarah Marsden rohant be a helyiségbe, karján a sáros Tylerrel, majd mögötte néhány méterrel Becker is besomfordált. A férfi megtántorodott, amikor meglátta Ambrose-t, és őszinte rettegés ült ki az arcára. A következő pillanatban aztán zsebre vágta a kezét, és megpróbált úgy tenni, mintha ott sem lenne. – Mi történt? – kérdezték egyszerre, majd Rachel kivette Sarah kezéből a sáros csecsemőt, Joshua pedig átkarolta a nő remegő vállát. Sarah szinte semmit nem tudott, de azért Rachel leült vele és Beckerrel a váróban, miközben Joshua és Ambrose elindultak, hogy kiderítsék, hogy van Bailey. Joshua tiszteletes figyelmét elkerülte, hogy a fiú nevének említésére Beckernek elkomorul az arca, és szemével a kijáratot kezdi keresni, mint ahogy a sürgősségi osztály bejárata mellett strázsáló két rendőrt és az ebben a pillanatban a váróterem üvegajtaján túl megálló
járőrautót sem vette észre. Ambrose viszont igen. Amikor bevezették őket az apró helyiségbe, ahol Bailey feküdt, Joshua és Ambrose látták, hogy Bailey szülei az ágy mellett ülnek, Fern a sarokban kuporog, Bailey pedig csukott szemmel fekszik a hordágyon. Valaki egy műanyag tálban hozott egy kis szappanos vizet Angie Sheennek, aki szerető gondoskodással próbálta lemosni a sarat és a koszt a fia arcáról és hajáról. Az arcukra kiülő fájdalomból nyilvánvaló volt, hogy Bailey nem egyszerűen csak alszik. Ambrose korábban még soha nem látott halottat. A férfi egy földkupac tetején feküdt, a komplexum déli bejáratánál. A reggeli őrjárat közben találták meg, Ambrose és Paulie voltak azok, akik először megpillantották. Egy alaktalan kék-fekete massza volt az arca, a szája sarkában és az orrlyukai alatt alvadt vér piroslott. Ha nem lett volna a jellegzetes haja, biztosan fel sem ismerték volna. Így viszont felismerték, aminek az lett az eredménye, hogy Paulie néhány méterrel odébb kihányta a reggelijét, amit alig egy órája fogyasztott el. Mindnyájan Cosmónak hívták a férfit, mert olyan kócos, göndör haja volt, mint Cosmo Kramernek a Seinfeld című amerikai vígjátéksorozatból. Cosmo az amerikaiaknak dolgozott, információval látta el őket bizonyos személyek tartózkodási helyével és mozgásával kapcsolatban. Mosolygós, bátor fickó volt, a kislánya, Nagar pedig egyidős Paulie húgával, Kylie-val. Kylie még írt is pár levelet Nagarnak, aki küldött cserébe néhány fényképet, meg ő is leírt pár egyszerű angol szót, amiket az édesapja tanított neki. Először a kerékpárját találták meg. Ez is a bázis mellett hevert, felfordítva, úgy, hogy a kerekei még forogtak. Nem értették, Cosmo miért hagyta a biciklit a szögesdrót mellett húzódó út kellős közepén, és miután megnézték, lapos-e a gumija, elindultak megkeresni. Hamarosan meg is találták. A halott férfi kezébe egy
amerikai zászlót nyomtak, azt az olcsó, hurkapálcikára ragasztott fajtát, amit a július 4-i felvonulásokon szoktak lengetni az emberek. Az üzenet egyértelmű volt: valaki rájött, hogy Cosmo együttműködik az amerikaiakkal, és ezért megölték. Paulie-t rázta meg legjobban a dolog. Ő ezt az egész gyűlölködést nem értette. A szunniták utálták a síitákat. A síiták utálták a szunnitákat. Mindkét csoport utálta a kurdokat, és mindegyik utálta az amerikaiakat, bár a kurdok valamivel kevésbé, mivel ők belátták, hogy alighanem Amerika jelenti számukra az egyetlen reményt. – Emlékeztek, amikor leégett otthon az a templom? Emlékeztek, hogy Taylor tiszteletes gyűjtést szervezett az újjáépítésére, és majdnem mindenki segített, és végül újjá is építették? Pedig nem is Taylor tiszteletesé volt a templom, hanem a metodistáké. Akik pénzt adtak vagy segítettek az építkezésben, azoknak legalább a fele nem is metodista volt. Sőt, ezeknek több mint a fele életében nem járt templomban – mondta Paulie olyan hangon, mint aki maga sem akarja elhinni a dolgot. – Mégis mindenki segített. – Amerikában is vannak seggfejek – emlékeztette a barátját Beans. – Lehet, hogy Hannah Lake-ben nem találkoztunk velük, de egy pillanatra se gondold, hogy a gonosz nincs jelen mindenhol. – De nem úgy, mint itt – suttogta Paulie, akit az ártatlansága túlságosan elvakított ahhoz, hogy meglássa az igazságot. A halálos robbanás után Ambrose soha többé nem látta a barátait. Nem látta őket olyan békésen feküdni, mint ahogy most Bailey-t. Őket nem ravatalozták fel. A háborúban meghalt katonák nem kapnak nyitott koporsót, főleg, ha egy olyan bomba ölte meg őket, amelyik a levegőbe repített egy kéttonnás Humveet, egy másikat pedig az oldalára borított. Bailey-vel ellentétben ők nem úgy néztek volna ki, mintha csupán aludnának. A saját sérüléseiből kiindulva Ambrose biztos volt benne, hogy a barátai testét a felismerhetetlenségig
szétroncsolta a bomba. Walter Reedben Ambrose látott olyan katonákat, akiknek hiányzott valamelyik végtagjuk. Látott összeégett katonákat, és olyanokat is, akiknek az övénél sokkal csúnyábban megsérült az arca. Éjszakánként leszakadt kezekről és lábakról, kiontott belekről és arc nélküli katonákról álmodott, akik térdig gázoltak a vérben Bagdad utcáin. Azóta is kísértette a barátai arca, és sokat gondolkodott azon, mi történhetett velük a robbanás pillanatában. Vajon azonnal meghaltak? Vagy felfogták, mi történt? Vajon Paulie, aki mindig is fogékony volt a fizikai valóságon túli világ iránt, érezte, ahogy magához szólítja a halál? És vajon Bailey érezte? Teljességgel értelmetlen, szükségtelen és tragikus halál volt az övé. Ambrose-nak elszorult a torka, ahogy Bailey Sheenre nézett, a vizes hajára és a megszáradt sárra a szája körül, amit Angie Sheen óvatosan próbált letörölgetni. A kisbabán, akit Rachel Taylor kivett Rita édesanyjának a kezéből, ugyanilyen fekete sárfoltok voltak. Bailey meghalt, Rita eszméletlenül feküdt a sürgősségin, Becker Garth nadrágjának szára pedig nedves és sáros volt. Biztos, hogy Becker csinált valamit a feleségével. És az is biztos, hogy Bailey-vel is tett valamit, döbbent rá elborzadva Ambrose. A gonosz mindenhol ott van, emlékeztette magát. És most itt ütötte fel a fejét, Hannah Lakeben. Ambrose kiment a szobából, és közben érezte, ahogy a harag szétárad az ereiben, és lüktetni kezd tőle a halántéka. Végigment a folyosón, majd keresztülviharzott a baleseti sebészeti központot a váróteremtől elválasztó lengőajtón. Néhány elgyötört arcú ember gubbasztott a folyosó fémszékein, akik arra vártak, hogy ellássák őket, vagy megtudjanak valamit szeretteik állapotáról. Ők most rémülten kapták fel a fejüket a helyiségbe berontó dühös, sebhelyes arcú óriásra. Becker azonban nem volt ott. Rachel Taylor ott ült Sarah
Marsden mellett, de Ty-t közben elnyomta az álom. Rachel még mindig nem látta Bailey-t, még mindig nem tudta, hogy az unokaöccsét megölték. Most kérdőn nézett Ambrose-ra, és a fiú egyszerre felismerte az arcában a lánya vonásait, és megjelent előtte Fern, ahogy magába roskadva ül Bailey holtteste mellett. Rájött, hogy vissza kell mennie hozzá. Megfordult, és elindult a baleseti sebészeti osztály felé. A sürgősségi bejárata előtt Landon Knudsen strázsált egy másik rendőr társaságában, akit Ambrose nem ismert. – Knudsen! – kiáltotta a fiú, miközben belökte maga előtt az ajtót. Landon hátrafelé, a társa pedig előre tett egy lépést, és egyik kezét rátette a pisztolytáskájára. – Hol van Becker Garth? – kérdezte Ambrose. Knudsennek megroggyant a válla, a társa viszont kihúzta magát, amitől meglehetősen komikus látványt nyújtottak együtt. Landon Knudsen képtelen volt levenni a szemét Ambrose arcáról. Három év után most látta először viszont a birkózót, akit szabályosan bálványozott a középiskolában. – Nem tudjuk – ismerte be, és próbálta nem kimutatni, mennyire megdöbbenti a látvány. – Egyelőre próbáljuk kideríteni, mi az isten történt. Van egy járőrkocsi a főbejáratnál, de nem tudtunk minden kijáratot lezárni. Kiszökött. Ambrose figyelmét nem kerülte el a Landon szemében bujkáló szánalom és zavar, de most kisebb baja is nagyobb volt annál, hogy ezzel foglalkozzon. A tény, hogy mielőtt meglépett volna, a rendőrök is rajta tartották a szemüket Becker Garthon, megerősítette a gyanúját. Elmondta Landonnak, hogy Ty és Bailey ruháját ugyanolyan fekete sár borítja, és elég furcsa egybeesés, hogy Bailey-t és Ritát fél óra eltéréssel hozta be a mentő. A rendőrök szemlátomást nem lepődtek meg Ambrose felvetésén, bár az is látszott, hogy mindkettejüket majd szétveti az adrenalin. Hannah Lake nem az a hely volt, ahol ilyesmik
történtek. Legalábbis mostanáig. Bailey Sheen halálával azonban minden megváltozott. A műtét után néhány órával Rita magához tért. Össze volt zavarodva, és a szinte kibírhatatlan fejfájástól a sírás kerülgette, de most, hogy a koponyaűri nyomás szintje visszaállt a normálisra, és az orvosoknak sikerült leapasztaniuk a duzzanatot, már képes volt beszélni, és tudni akarta, mi történt vele. Az édesanyja elmondta, amit tudott: elmesélte, hogyan hívta fel Becker, hogyan hozták be a kórházba, és hogyan szedte ki a kétségbeesett Ty-t az apja kezéből. Elmondta Ritának, hogy Becker nem tudta magához téríteni. – Nem éreztem jól magam – mondta a lánya halkan. – Fájt a fejem, és nagyon szédültem. Nem akartam elmenni a Jerrybe. Megfürdettem Ty-t, átöltöztettem pizsamába, és szerettem volna végre lefeküdni. De Becker egyetlen percre sem szállt le rólam. Megtalálta a félretett pénzemet, anya. Rájött, hogy el akarom hagyni. Azt hiszi, van köztünk valami Ambrose Younggal. – A beszéde lelassult, ahogy hatni kezdtek a fájdalomcsillapítók. – De Fern szereti Ambrose-t… és szerintem ő is szereti Fernt. – Megütötte a fejedet? – próbálta Sarah visszaterelni a lányát a témához. – Az orvosok azt mondták, a tarkódat ért erős ütés miatt kezdhetett el vérezni egy ér a koponyádban… koponyaűri vérzésnek hívják. Átfúrták a csontot, hogy csökkentsék a nyomást. – Megmondtam Beckernek, hogy el akarok válni. Megmondtam neki, anya. Úgy nézett rám, mint aki meg akar ölni. Nagyon megijedtem, úgyhogy elkezdtem futni. Becker utánam futott, és megütött hátulról, én meg elvágódtam a padlón. Ott, ahol már nincs szőnyeg, csak kő. Emlékszem, hogy nagyon megütöttem magam. Elájulhattam, mert nem
emlékszem, mi történt azután. Lett egy nagy púp a fejemen… de nem vérzett. – Ez mikor történt? – Azt hiszem, kedden. – Rita péntek éjszaka került a sürgősségire, most pedig szombat reggel volt. Szerencséje volt, hogy életben maradt. – Bailey-ről álmodtam – mondta kásás hangon, és Sarah nem szakította félbe, mert tudta, hogy mindjárt elnyomja az álom. – Azt álmodtam, hogy Ty sírt, és akkor megjelent Bailey, és elvitte egy körre a székében. Azt mondta: „Hagyjuk aludni anyát.” Nagyon jólesett, mert nagyonnagyon fáradt voltam. A fejemet sem tudtam felemelni. Furcsa álom, nem? Sarah megsimogatta Rita kezét, és próbált nem sírni. Hamarosan el kell mondania neki, mi történt Bailey-vel. De nem most. Jelenleg más dolga volt. Megvárta, amíg elalszik a lánya, majd felhívta a rendőrséget.
31.
Mindig hálásnak lenni Mint mindig, most is nyitva volt az ablak. A szél bele-belekapott a függönybe, és ha néha megélénkült, nekicsapta a lehúzott redőnyt az ablakpárkánynak. Nem volt késő, éppen csak besötétedett, Fern viszont már harminchat órája fenn volt, és most szó szerint belezuhant az ágyába. Szinte azonnal elnyomta az álom, de aztán fel-felriadt, és görcsös, fullasztó sírásrohamok törtek rá. Miután eljöttek a kórházból, és ott hagyták Bailey-t azoknak, akik majd felboncolják és elszállítják a hullaházba, Fern és a szülei az egész napot Angie-vel és Mike-kal töltötték, és közvetítettek köztük és a látogatók között, fogadták az ételeket és a részvétnyilvánításokat, és cserébe próbáltak vigaszt és enyhülést nyújtani. Ambrose visszament a pékségbe, hogy segítsen az édesapjának, Fern és Rachel pedig magukhoz vették Ty-t, hogy Sarah Rita mellett maradhasson a kórházban. Becker elszökött, és senki sem tudta, hol van. Angie-t és Mike-ot letaglózta Bailey halála, mégis nyugodtak voltak, és több vigasztalást nyújtottak, mint amennyit kaptak. Bailey nővérei is ott voltak, a férjeikkel és a gyerekeikkel együtt. A hangulat egyszerre volt szomorú és ünnepi. Az ünneplés a tartalmasan eltöltött életnek szólt, és a fiúnak, akit mindenki szeretett, a szomorúság pedig a váratlanul, minden előzetes figyelmeztetés nélkül érkező halálnak. Sok könny hullott, de nevetés is hallatszott – több nevetés, mint amennyi illő lett volna, és ennek valószínűleg az unokatestvére örült volna a legjobban. Fern is nevetett, miközben körbevették azok az
emberek, akik a legjobban szerették Bailey-t, és akiknek a közelsége mindennél nagyobb vigaszt jelentett a számára. Amikor este Sarah eljött Ty-ért, és elmondta, hogy Rita fel fog épülni, Fern visszavonult a szobájába. Örült, hogy végre egyedül lehet, ám ahogy becsukta maga mögött az ajtót, lassan kezdett eljutni a tudatáig, hogy Bailey nincs többé. A szíve összefacsarodott a feltoluló közös emlékektől – a szavaktól, melyek soha többé nem fogják elhagyni a száját, a grimaszoktól, melyeket soha többé nem fog látni, a helyektől, ahová soha többé nem mehetnek el együtt. Bailey nincs többé. És ez fájt neki. Jobban, mint amennyire gondolta, hogy bármi is fájhat. Este kilenckor elkezdett lefekvéshez készülődni, megmosta a fogát, felvett egy ujjatlan pólót meg egy pizsamaalsót, és hideg vízzel megmosta a szemét. A víz néhány másodpercre lehűtötte, de ahogy beletemette az arcát a törölközőbe, újra elöntötte a forróság. Hiába is próbálta, az igazságot, amely ott lüktetett a halántékában, nem tudta elnémítani. Képtelen volt elaludni, és a magány még jobban felerősítette a fájdalmát. Szerette volna elterelni valamivel a figyelmét, de nem volt semmi az apró, sötét szobában, ami segített volna. Amikor hangosan megzörrent a redőny, és az utcalámpa fénye felvillant a szemközti falon, Fern nem fordult az ablak felé, csak hangosan felsóhajtott, és újra lehunyta a szemét. A következő pillanatban aztán egy kéz simított végig a vállán. A lány összerezzent, de a rémület szinte azonnal átadta a helyét az örömnek. – Fern? Felismerte a kezet, ami hozzáért. Mozdulatlanul feküdt, és hagyta, hogy Ambrose a haját simogassa. A keze nagy volt és meleg, a súlya szinte az ágyhoz szegezte. Fern megfordult a keskeny matracon, és megkereste a fiú szemét a sötétben. Mindig a sötétben. Ambrose az ágy mellett guggolt, felsőtestének körvonalai kirajzolódtak a halványan derengő
ablak előtt, vállai a lágyan leomló függöny mellett lehetetlenül szélesnek tűntek. A keze egy pillanatra megállt, amikor meglátta Fern kisírt szemét és könnyáztatta arcát, de aztán folytatta a simogatást. Kisimította arcából a lángvörös tincseket, tenyerével felfogta a halántéka gödrében összegyűlt könnycseppeket. – Meghalt, Ambrose. – Tudom. – Nem bírom elviselni. Annyira fáj, hogy én is meg akarok halni. – Tudom – ismételte meg halkan a fiú. Ambrose megértette őt, talán jobban, mint bárki más a világon. – Honnan tudtad, hogy szükségem van rád? – suttogta Fern elcsukló hangon. – Onnan, hogy nekem is szükségem van rád – vallotta be a srác, és hallani lehetett, hogy majd megszakad a szíve. A lány felült, Ambrose pedig átkarolta, aztán magához ölelte. Fern kicsi volt, a fiú pedig csodálatosan nagy, és ahogy a nyaka köré fonta a két kezét és belecsúszott az ölébe, Fern úgy érezte magát, mint egy elveszett kisgyerek, akit megtaláltak, és visszaadtak annak, akit a legjobban szeret. Ambrose szerelmét ékesen bizonyította, hogy milyen sokáig térdepelt Fernnel a karjában a kemény padlón. A térdébe nyilalló fájdalom egy ritmusban lüktetett a mellkasát szorító fájdalommal, de ez másfajta kín volt, mint amit Beans, Jesse, Paulie és Grant elvesztése után érzett Irakban. Akkor bűntudattal és döbbenettel keveredett, és mivel nem létezett észszerű magyarázat a történtekre, nem volt semmi, ami enyhítette volna a szenvedést. Ezzel a fájdalommal, ezzel a veszteséggel viszont meg fog tudni birkózni, és amennyire tőle telik, Fernnek is segíteni fog abban, hogy megbirkózzon vele. – Nem fájna, ha nem szerettem volna ennyire. Ez a
legborzasztóbb az egészben – szólalt meg egy idő után a lány. A hangja rekedt és erőtlen volt a sírástól. – Annyira boldog vagyok, hogy ismerhettem Bailey-t, hogy szerethettem őt… és a fájdalom részben ebből a boldogságból táplálkozik. Egyik sem létezhet a másik nélkül. – Ezt meg hogy érted? – suttogta Ambrose Fern hajába. – Gondolj bele. Nincs szomorúság öröm nélkül. Nem érezném Bailey hiányát, ha nem szerettem volna. Csak akkor szűnne meg a fájdalom, ha valaki elvenné tőlem az ő emlékét. Ha választhatnék a fájdalom és aközött, hogy soha nem ismerem meg Bailey-t, biztos, hogy a fájdalmat választanám. Csak nem szabad elfeledkeznem arról, hogy mindig emlékeztessem magam erre. Ambrose felemelte Fernt a földről, majd leült vele az ágyra. Nekidőlt a falnak, és egyetlen pillanatra sem hagyta abba a simogatást. Aztán egymás mellé kuporodtak, és bár a lány félig lelógott az ágyról, érezte, hogy Ambrose biztosan tartja. – El tudnád mulasztani? Csak egy kicsit? – suttogta a fiú nyakába. Ambrose mozdulatlanná merevedett. Fern szavai pont olyan félreérthetetlenek voltak, mint a hangjában bujkáló elkeseredettség. – Azt mondtad, hogy amikor megcsókolsz, minden fájdalom elmúlik. Én is azt akarom, hogy múljon el – folytatta szomorúan, és Ambrose lehunyta a szemét, ahogy a lány lehelete végigsimított a nyakán. Lassan megcsókolta a szemhéját, az arccsontját, a fülcimpáját, amitől Fern megborzongott, és belemarkolt a fiú pólójába. Ambrose ekkor kisimította a haját az arcából, és a tenyerébe fogta, aztán lágyan megcsókolta, és minden tőle telhetőt megtett, hogy ha csak egy kis időre is, de kiűzze fejéből az emlékeket, szívéből pedig a bánatot. Érezte, ahogy Fern melle nekinyomódik a mellkasának,
karcsú combja az övé köré fonódik, keze pedig sürgetően csúszik felfelé a pólója alatt. Ő viszont, bár vonítva könyörgött érte a teste, a szíve pedig majd kiszakadt a helyéről, csak csókolta és simogatta a lányt, és úgy döntött, egy olyan pillanatra hagyja a végső beteljesülést, amikor Fernt már nem mardossa olyan kegyetlenül a bánat, és nem menekülni akar az érzései elől, hanem lubickolni bennük. Nem akart ideig-óráig ható fájdalomcsillapító lenni. A gyógyír akart lenni. Más körülmények között, más helyen és más időben akart vele lenni. Most óriásként tornyosult föléjük Bailey, ott volt minden zugban és sarokban, teljesen kitöltve Fern testét és lelkét, és Ambrose nem akart osztozni a lányon, legalábbis akkor nem, amikor szeretkeznek. Ezért inkább várt. Miután Fernt elnyomta az álom, Ambrose felállt az ágyról, betakarta a lány vállát, majd végigpillantott a párnán elterülő sötétvörös hajzuhatagon. Nem fájna, ha nem szerettem volna ennyire. Bárcsak rájött volna erre akkor, amikor a kórházban feküdt, a rengeteg sebesült katona között, és a fájdalom és szenvedés közepette képtelen volt elfogadni, hogy elveszítette a barátait és a fél arcát. Ahogy ott állt, és nézte Fernt, végre felfogta azt, amire a lány ösztönösen rájött. Igen, megpróbálhatná elfelejteni a barátait, megpróbálhatná kitörölni őket a szívéből és az emlékeiből, csakhogy ezzel megfosztaná magát az örömtől, amit az jelentett, hogy szerethette őket, ismerhette őket, és tanulhatott tőlük. Ha nem érti meg a fájdalmat, nem fogja tudni értékelni a reményt, amit csak nemrég kezdett érezni, sem a boldogságot, amibe két kézzel kapaszkodott.
32.
Birkózni Mindenki elcsendesedett a templomban, amikor Ambrose felállt, és kiment a pulpitushoz. Fern képtelen volt levegőt venni. A fiú utálta, ha nézték, és most mindenki őt bámulta. A zsúfolásig megtelt templomban rengeteg olyan ember ült, akik most először látták, amióta visszatért. A festett ablakokon beszűrődő fény úgy ragyogta körbe Ambrose-t, mintha az égiek kegyelméből állt volna ki a szószékre. Körbepillantott a hallgatóságon, akik olyan néma csendben ültek, hogy egy pillanatra azt hitte, a másik fülére is megsüketült. Annyira jóképű, gondolta Fern. És számára az is volt. Nem a hagyományos értelemben… hanem attól, ahogy kihúzta magát, ahogy felszegte az állát. Erősnek és izmosnak tűnt a tengerészgyalogos egyenruhájában, a teste élő, lélegző bizonyítéka volt a kitartásának és annak, hogy rengeteg időt töltött Sheen bácsival a birkózóteremben. Határozott volt a tekintete, és amikor beszélni kezdett, erős, nyugodt hangon szólalt meg: – Amikor tizenegy éves voltam, Bailey Sheen kihívott birkózni. – Többen is felnevettek, Ambrose azonban nem mosolyodott el. – Bailey-t egyrészt onnan ismertem, hogy egy iskolába jártunk, de emellett ő volt Mike Sheen fia. A birkózóedzőmé. A birkózóedzőmé, akire szerettem volna jó benyomást tenni. Hétéves korom óta az összes táborában ott voltam. Mint ahogy Bailey is. Csakhogy ő soha nem indult a versenyeken. Mindig ott sündörgött a szőnyegek körül, és mindig részt vett mindenben, csak éppen soha nem birkózott.
Akkor azt hittem, nincs kedve, vagy valamiért nem akar. Fogalmam sem volt arról, hogy beteg. Ezért aztán, amikor Bailey kihívott, nem tudtam, mit gondoljak. Néhány dolgot azért észrevettem. Például azt, hogy elkezdett lábujjhegyen járni, és hogy a lábai görbék és gyengék. Bizonytalanul járt, és gyakran elveszítette az egyensúlyát. Időnként el is esett. Akkor azt hittem, ez azért van, mert ügyetlen. Kissé bizonytalanul ugyan, de néhányan megint elmosolyodtak. – Az is előfordult, hogy a barátaimmal kinevettük Bailey-t. Nem tudtuk, hogy beteg. – Már szinte suttogott, és most megállt, hogy összeszedje magát. – Szóval ott álltunk egymással szemben, Bailey Sheen és én. A tábor vége felé jártunk, amikor nekem szegezte a kérdést, hogy birkózom-e vele. Tudtam, hogy könnyen le tudnám győzni, de nem voltam biztos benne, hogy ez jó ötlet-e… féltem, hogy Sheen bá megharagudna, ráadásul sokkal nagyobb is voltam nála. Mindenkinél sokkal nagyobb voltam. – Ambrose halványan elmosolyodott. – Nem tudom, miért mentem bele végül. Talán amiatt, ahogy rám nézett. Őszinte reménykedést láttam a tekintetében, de közben fél szemmel az apukáját leste, aki valamivel odébb a tábor szervezésében segítő gimnazistákkal beszélgetett. Elhatároztam, hogy csak játékosan birkózom vele, hagyom, hogy indítson néhány lábra támadást, ahogy az idősebb gimisek hagyták nekem. De mielőtt észbe kaptam volna, Bailey támadott, egy nagyon szépen kivitelezett egyláb-támadással, és azonnal le is zárta a lábamat. Sikerült meglepnie, de tudtam, mit kell tennem. Azonnal próbáltam védeni a lábat, kifeszített derékkal, de ő jött utánam, és mögém került, ahogy kell. Ha lett volna ott egy bíró, Bailey kapott volna két pontot. Kicsit kínosnak éreztem a dolgot, úgyhogy kikászálódtam alóla, és elhatároztam, hogy jobban odateszem magam. Újra ott álltunk, szemtől szemben egymással, és látszott Bailey-n, hogy nagyon izgatott.
Ismét támadott, de ezúttal nem ért váratlanul a dolog. Indítottam egy belső gáncsot, és ő keményen elvágódott. Utánamentem, és megpróbáltam két vállra fektetni. Próbált kifordulni és hidalni, én pedig nevetni kezdtem, mert igazából baromi jól csinálta, és emlékszem, arra gondoltam: tulajdonképpen miért is nem birkózik ez a Bailey? Ambrose nyelt egyet, és megkereste a tekintetével Mike Sheent. Mike-nak nedves volt az arca a sírástól. Angie Sheen ült mellette, aki átkarolta, és a vállára hajtotta a fejét. Ő is sírt. – Még soha nem láttam Sheen bát annyira mérgesnek és rémültnek, mint akkor. Sem azelőtt, sem azóta. Elkezdett kiabálni, az egyik gimis srác meglökött, én pedig halálra rémültem. Bailey meg csak ült a szőnyegen, levegőért kapkodott, és közben vigyorgott. – Az egybegyűltekből erre kitört a nevetés, ami fel is szárította a könnyek egy részét. – Sheen bá felkapta a fiát a szőnyegről, és gyorsan végigtapogatta. Gondolom, meg akart bizonyosodni arról, hogy nem sérült meg. De Bailey rá sem hederített, helyette rám nézett, és azt kérdezte: „Tényleg mindent beleadtál, Ambrose? Ugye nem az volt, hogy direkt hagytad magad?” – Többen újra elmosolyodtak vagy felnevettek, de amikor látták, hogy Ambrose a könnyeivel küszködik, elhallgattak. – Bailey egyszerűen csak birkózni akart. Be akarta bizonyítani, hogy képes rá. Hihetetlenül boldog volt, amikor rájött, hogy le tud győzni. Szerette a birkózást, nagyszerű birkózó lett volna, ha az élet más lapokat oszt neki. De nem így alakultak a dolgok. Ő azonban nem keseredett meg. Nem lett gonosz. És nem érezte úgy, hogy sajnálnia kéne magát. – Amikor visszajöttem Irakból, Sheen bá és Bailey eljöttek meglátogatni. Én viszont senkivel sem akartam találkozni, mert tele voltam keserűséggel, gonoszsággal, és rettenetesen sajnáltam magamat. – Ambrose letörölte az arcán végiggördülő könnycseppeket. – Bailey-nek nem adatott meg mindaz, amit én
teljesen természetesnek vettem. Én egy erős és egészséges testbe születtem, és az átlagnál jobb érzékem volt a sporthoz. Mindig én voltam a legnagyobb és a legerősebb. És rengeteg olyan lehetőség adódott az életemben, amit kizárólag ennek köszönhetek. Csakhogy fel sem fogtam, mennyire szerencsés vagyok. Azzal voltam elfoglalva, hogy milyen nagy nyomás nehezedik rám, és bántott, hogy mindenki olyan sokat vár tőlem. Senkinek nem akartam csalódást okozni, de a szívem mélyén magamnak akartam bizonyítani. Három éve aztán elmentem Hannah Lake-ből. A saját utamat akartam járni… ha csak egy rövid időre is. Úgy terveztem, hogy visszajövök, és újra birkózni fogok, és azt fogom csinálni, amit mindenki szeretne, hogy csináljak. De nem így alakultak a dolgok – ismételte meg Ambrose. – Nem igaz? – Bailey azt mondta, menjek le újra a birkózóterembe, kezdjünk el újra edzeni. Ezen nagyon nevettem, mert ő nem tudott edzeni, én nem látok az egyik szememre, süket vagyok az egyik fülemre, és semmire nem vágytam kevésbé, mint hogy birkózzak. Igazából egyetlen dologra vágytam: arra, hogy meghaljak, és mivel Paulie, Grant, Jesse és Connor meghaltak, úgy gondoltam, én is ezt érdemlem. Komor gyász lengte be a templomot, amely még a Bailey halála felett érzett bánatot is elnyomta. Ahogy Ambrose kiejtette a négy nevet, a fájdalom hullámai végighömpölyögtek a padsorok között. A fájdalomé, amely ugyanolyan elviselhetetlen volt most, mint egy éve. A városnak nem sikerült meggyászolnia a halottait, legalábbis nem teljesen. Mint ahogy az egyetlen túlélő hazatérését sem voltak képesek megünnepelni. Az, hogy Ambrose nem tudott szembenézni azzal, ami vele és a barátaival történt, mindenki mást is megakadályozott abban, hogy megtegye. Fern hátrafordult, és a tekintetével megkereste Paul Kimball édesanyját. Az asszony lehajtott fejjel ült, és közben a lánya
kezét szorongatta. Mike Sheen a tenyerébe temette az arcát, és látszott rajta, hogy majdnem olyan mély szeretetet érez a négy halott katona, mint a saját fia iránt. Fern szeretett volna körbenézni, megkeresni az összes hozzátartozó arcát, és belenézni a szemükbe, hogy éreztesse velük: átérzi a szenvedésüket. De lehet, hogy Ambrose éppen ezt csinálta. Talán rájött, hogy épp itt az ideje… hogy meg kell tennie. – Két napra rá, hogy Bailey meghalt, elmentem Sheen bához. Arra számítottam, hogy maga alatt lesz. Arra számítottam, hogy úgy fogja érezni magát, ahogy én éreztem az elmúlt egy évben: hiányoztak a barátaim, kérdeztem Istentől, hogy miért, pokolian haragudtam a világra, és úgy általában magamon kívül voltam. De tévedtem. Sheen bá elmondta nekem, hogy amikor annak idején Bailey-nél megállapították az izomsorvadást, úgy érezte, minta a világ kizökkent volna a sarkaiból. Mintha minden mozdulatlanná merevedett volna. Azt mondta, sem ő, sem Angie nem tudták, boldogok lesznek-e még valaha. Nekem ugyanez járt a fejemben az elmúlt egy évben. De a mester azt mondta, hogy utólag visszanézve arról, ami akkor a lehető leborzasztóbb dolognak tűnt, idővel kiderült, hogy valójában egy csodálatos ajándék. Azt mondta, Bailey megtanította őt szeretni, új oldalról látni a világot, a jelenben élni, és gyakran kimondani, hogy szeretlek. És hálásnak lenni minden egyes napért. Türelmet és állhatatosságot tanított neki. Megtanította neki, hogy vannak a világon olyan dolgok, amik fontosabbak a birkózásnál. Bár megállíthatatlanul potyogtak a könnyei, Mike Sheen elmosolyodott, és belenézett Ambrose szemébe. – Azt is elmondta, hogy Bailey azt akarta, hogy én mondjak beszédet a temetésén. – Elfintorodott, mire mindenki nevetni kezdett. A fiú megvárta, amíg elcsendesednek, és csak utána folytatta: – Tudják, hogy szeretem a birkózást. Ez a sport tanított meg a kemény munkára, arra, hogy elfogadjam mások tanácsát,
hogy férfiként álljam az ütéseket, és hogy győzni is férfi módra győzzek. Sőt, segített jobb katonává válni. De Sheen bához hasonlóan én is megtanultam, hogy vannak az életben fontosabb dolgok a birkózásnál. Lehetsz hős a birkózószőnyegen, de sokkal fontosabb, ha valaki a birkózószőnyegen kívül hős. Bailey sokunk szemében az volt. Hős volt az én szememben, és hős a birkózócsapat összes tagjának szemében. – Shakespeare azt írja: „Tolvaját lopja meg, ha mosolyog”.{11} – Ambrose lopva Fernre mosolygott, a lányra, aki újra rávette, hogy Shakespeare-t idézzen. – Bailey a bizonyíték arra, hogy ez tényleg így van. Bailey mindig mosolygott, és végeredményben nem az élet győzte le őt, hanem ő győzte le az életet. Sokszor olyan dolgok történnek velünk, amelyek fölött sem hatalmunk, sem befolyásunk nincs. Ilyen például az, ha beteg testbe születünk, vagy ha megsérül az arcunk. Vagy elveszítjük azokat az embereket, akiket szeretünk, és akik nélkül nem akarunk élni. – Ambrose-nak elcsuklott a hangja. – Kiraboltak minket. Megfosztottak minket a fénytől, amit Bailey árasztott magából, a kedvességtől, ami Paulie személyiségéből áradt, a tisztességtől, ami Grant egész lényét áthatotta, a szenvedélytől, amivel Jesse élte az életét, és attól az életigenléstől, ami Beansből sugárzott. Kiraboltak minket. Én viszont elhatároztam, hogy mosolyogni fogok, mint ahogy Bailey tette, és meglopom a tolvajt. Végigpillantott a gyászolókon, akiknek a nagy részét gyerekkora óta ismerte, és elsírta magát. – Büszke vagyok arra, hogy Irakban szolgáltam – folytatta, és a sírás ellenére tiszta és érthető volt a hangja. – De nem vagyok büszke arra, ahogy eljöttem, és arra sem, ahogy hazatértem. Cserbenhagytam a barátaimat… és nem tudom, képes leszek-e valaha is teljesen megbocsátani magamnak a halálukat. Tartozom nekik, és tartozom önöknek is. Ezért megígérem,
hogy mindent megteszek, hogy méltó módon képviseljem önöket és őket a Penn State birkózócsapatában. Meglepett, izgatott morajlás hallatszott mindenhonnan, de Ambrose folytatta: – Bailey hitt abban, hogy meg tudom csinálni, én pedig rohadtul azon leszek, hogy bebizonyítsam: igaza volt.
1995 – Hány öltéssel varrták össze? – Fern akkor lett volna a legboldogabb, ha Bailey leveszi a kötést az álláról, és a saját szemével nézheti meg a varrásokat. Csapot-papot hátrahagyva rohant át, amikor meghallotta, mi történt. – Hússzal. Elég mély volt a seb. Kilátszott az állkapcsom. – Bailey-t szemlátomást izgalomba hozta a sérülés komolysága, de a következő pillanatban elfancsalodott a képe. Szokás szerint egy könyv hevert az ölében, de nem olvasott. Az ágyában feküdt, a széke be volt tolva a sarokba. Az ágyat néhány hónapja vásárolták Bailey szülei egy gyógyászati kellékeket árusító szaküzletben. Az oldalán két fémrúd futott végig, amikbe meg lehetett kapaszkodni, és volt hozzá egy távirányító, amivel fel-le lehetett mozgatni a fej- és a lábrészét. Olvasáshoz az előbbit kellett megemelni, ha viszont azt akarta játszani valaki, hogy egy Föld körüli pályára álló űrhajóban fekszik, akkor a lábrészt. Bailey ezt néhányszor meg is tette, de Angie közölte, hogy az ágy nem játék, és nem szeretné még egyszer meglátni, hogy Bailey ezzel szórakozik. – Fáj? – kérdezte Fern, és arra gondolt, talán azért ilyen rosszkedvű a barátja. – Nem. Még zsibbad az injekciótól – válaszolta, és oda bökött az ujjával, ahová a fájdalomcsillapítót kapta. – Akkor meg mi a baj? – A lány felugrott az ágyra, félrelökte a
könyvet, hogy több hely legyen, majd elvackolódott Bailey mellett. – Soha többé nem fogok tudni járni, Fern – mondta Bailey, és ahogy beszélt, fel-le mozgott a kötés az állán. – De hát egy kicsit még tudsz járni, nem? – Nem tudok. Ez lett az eredménye, amikor tegnap megpróbáltam – mutatott az állára. – Hatalmasat estem. Bailey sokáig csak akkor ült bele székbe, amikor hazaért az iskolából, de még így is maradt elég ereje a következő napra. Idővel aztán nem bírta már szék nélkül az iskolát, ezért Angie és Mike taktikát változtattak, és a tolókocsiban küldték el suliba, otthon pedig engedték, hogy amennyire az ereje engedi, a saját lábán járkáljon. De lassanként ettől a kis szabadságtól is megfosztotta a betegsége, és egyre több időt kellett otthon is a székben töltenie. Most pedig, úgy tűnik, eljött a pillanat, hogy egyáltalán nem tud lábra állni. – Emlékszel az utolsó lépésedre? – kérdezte halkan Fern, aki tizenegy éves lévén még nem volt elég tapintatos ahhoz, hogy ne tegyen fel ilyen fájdalmas kérdéseket. – Nem. Ha emlékeznék, leírnám a naplómba. De nem emlékszem. – Anyukád biztos szívesen beleírta volna a babakönyvedbe. Biztos az első lépésedet is beleírta. Lefogadom, hogy szerette volna beleírni az utolsót is. – Valószínűleg azt gondolta, hogy lesz még néhány – mondta Bailey, és nyelt egy nagyot. Fern látta rajta, hogy próbálja visszatartani a sírást. – Én is azt hittem, hogy lesz még pár. De úgy tűnik, mindet elhasználtam. – Én szívesen adnék neked a sajátjaimból – mondta a lány, és neki is remegni kezdett a szája. Aztán néhány percig együtt sírtak a kórházi ágyon. Végtelenül magányosnak és elhagyatottnak tűntek, ahogy ott feküdtek az apró, törékeny testükkel, a kék falaktól és Bailey dolgaitól körülölelve. – Oké, lehet, hogy járni nem tudok, de gurulni még igen –
törölte meg az orrát a srác, majd megvonta a vállát, és ezzel befejezettnek tekintette az önsajnálatot. Mint mindig, most is felülkerekedett a veleszületett optimizmusa. Az unokatestvére bólintott, és mérhetetlen hálával pillantott a sarokban álló kerekes székre. – Gurulni amúgy is menőbb, mint sétálni! – kiáltotta Fern. – A Rolling Stonest sem véletlenül hívják „gördülő köveknek”. Hogy hangozna már az, hogy „sétáló kövek”? Fern leugrott az ágyról, és bekapcsolt valami zenét. – Én vagyok az ötödik Rolling Stone! – nevetett Bailey, és teli torokból énekelni kezdte a magnóból üvöltő rockszámot, Fern pedig vad ugrálásba kezdett, annyira vadba, hogy az kettejüknek is elég volt.
33.
Nem félni a haláltól Bailey-t Sheen nagypapa mellé temették, aki Fernnek is a nagyapja volt. Mögöttük feküdt Jessica Sheen, akit a rák vitt el, amikor kisfia, Mike még csak kilencéves volt. Fern édesanyja, Rachel tizenkilenc éves volt ekkor, és egészen addig otthon maradt, hogy segítsen az apjának felnevelni az öccsét, amíg Mike elvégezte a középiskolát, és elment főiskolára. Rachel és Mike viszonya emiatt sokkal inkább hasonlított egy szülő– gyerek, mint egy fivér–nővér kapcsolatra. James Sheen nagyapa a hetvenes éveit taposta, amikor Fern és Bailey megszülettek, és akkor halt meg, amikor a gyerekek ötévesek lettek. A lány halványan még emlékezett rá, a hófehér hajára és a ragyogó, világoskék szemére, amit tovább is örökített Mike-nak és Rachelnek. Bailey is az ő szemét örökölte: élénk, metsző tekintete volt, ami mindent látott, és mindent magába is szívott. Fern az édesapja szemét örökölte, azt a mélybarna szempárt, amely vigasztalt és enyhülést nyújtott, és ugyanolyan volt a színe, mint a földbe ásott lyuk mellett domborodó földhalomnak. Fern az édesapja szemébe nézett, amikor az beszélni kezdett. Kissé érdes, tiszteletteljes hangon szólalt meg, amely megmegremegett a hit erejétől. Ahogy hallgatta az őszinte, szívből szóló beszédet, a lány érezte, hogy Ambrose meg-megborzong, mint akinél célba érnek a szavak. – Nem gondolom, hogy minden kérdésünkre választ kaphatunk. Nem fogjuk megérteni, hogy miért történik minden. De azt gondolom, hogy ha mindent a legjobb tudásunk szerint
csinálunk, akkor az életünk végén visszatekintve azt látjuk majd, hogy azok a dolgok jelentették a legnagyobb áldást, azoktól a dolgoktól tudtunk valóban többek lenni, amelyektől a leginkább szerettünk volna megszabadulni, amelyek miatt átkoztuk Istent, és amelyek miatt hátat fordítottunk neki, vagy megingott benne a hitünk. – Taylor tiszteletes elhallgatott, mintha próbálná összeszedni a gondolatait, aztán megkereste a lánya arcát a gyászolók között. – Áldás volt számunkra, hogy ismerhettük Bailey-t… és hiszem, hogy viszont fogjuk őt látni. Nem veszítettük el őt örökre. Jelen pillanatban azonban nélkülözniük kellett a fiút, és ez a pillanat lassan véget nem érő napokká nyúlt. Olyan volt a hiánya, mint a gödör a földben – feketén ásított rájuk, és nem lehetett nem észrevenni. A különbség csak az volt, hogy azt, amelyet Bailey hagyott maga után, sokkal tovább tart majd betemetni. Fern belekapaszkodott Ambrose karjába, és amikor az édesapja kimondta, hogy „ámen”, és az emberek kezdtek szétszéledni, ő csak állt, mintha odaszögezték volna. Nem bírt megmozdulni, nem bírt elmenni, nem bírt hátat fordítani a gödörnek. Az emberek egyenként odamentek hozzá, megsimogatták a kezét és megölelték. Végül mindenki elment, csak ő, Ambrose, Angie meg Mike maradtak ott. A fák ágai között átszűrődő napsugarak finom csipkemintát rajzoltak a sír mellett álló négy ember arcára és hajára. Aztán Angie odalépett Fernhez, és megölelte. – Szeretlek, Fern – mondta Angie az elválás és a búcsú feletti fájdalomtól elszorult hangon, majd két kezébe fogta az unokahúga arcát, és megcsókolta. – Köszönöm, hogy szeretted a fiamat. Köszönöm, hogy segítettél neki, köszönöm, hogy mindig mellette voltál. Igazi áldás vagy te nekünk. – Ezután Ambrose Youngra pillantott, tekintete végigsiklott a fiú széles vállán, egyenes hátán és hatalmas kezén, melyben szinte elveszett Fern apró tenyere. Végül megállapodott a tekintete a srác arcán,
amely komoly volt, és amely magán hordozta a saját tragédiája nyomait. – Újra meg újra elámulok, amikor látom, hogy az élet mindig a legmegfelelőbb pillanatban sodorja elénk a számunkra fontos embereket – mondta, immár Ambrose-hoz intézve a szavait. – De Isten már csak ilyen, ő így gondoskodik a gyermekeiről. Ő adta Bailey-nek Fernt. És most Fernnek szüksége van egy saját angyalra. – Az asszony láthatóan nem szégyellte, hogy elragadták az érzései. Rátette a kezét Ambrose széles vállára, belenézett a fiú szemébe, és azt mondta: – Te vagy ez az angyal. Fernnek a lélegzete is elakadt, és a következő pillanatban már olyan vörös volt az arca, mint a haja. Ambrose elmosolyodott, de Angie még nem fejezte be. Levette az egyik kezét a fiú válláról, és Fernt is odahúzta maguk mellé. Ambrose felemelte a tekintetét, és a nő feje fölött belenézett az edzője szemébe. Mike Sheen szeme vörös volt és karikás, az arca még nedvesen csillogott a sírástól, de amikor összetalálkozott a tekintetük, biccentett, mintha azt akarná mondani, ő is ugyanazt érzi, mint a felesége. – Senkit sem ismerek, aki annyira felkészült volna a halálra, mint Bailey. A legkevésbé sem várta, de nem is félt tőle – mondta Angie, a fiú pedig elfordította a tekintetét az edzőjéről, és újra Bailey édesanyjára figyelt. – Készen állt az útra, úgyhogy el kell engednünk. – Még egyszer megcsókolta Fernt, és újra hullani kezdtek a könnyei. – Nyugodtan elengedheted őt, kicsim. Az asszony vett egy nagy levegőt, elengedte Ambrose vállát és Fern karját, majd hátralépve megfogta a férje kezét. A mozdulatban benne volt mindaz az elfogadás, melyre az éveken át tartó megpróbáltatásoknak köszönhetően tett szert. Férj és feleség abban a biztos hitben indult el és hagyta ott a madárcsicsergést és a koporsót, hogy ez nem a vég. Fern odament a gödör széléhez, leguggolt, és elővett a ruhája
zsebéből egy marék kavicsot. Az apró kövekből aztán gondosan kirakott egy Gy és egy B betűt. – Gyönyörű Pók? – kérdezte Ambrose a háta mögül, Fern pedig őszintén meglepődött, hogy a fiú emlékszik még a pók temetésére. – Az nem P, hanem B – javította ki. – Gyönyörű Bailey. Gyönyörű Bailey Sheen. Mindig így fogok rá emlékezni.
– Azt akarta, hogy ez a tiéd legyen – mondta Mike Sheen, és egy vaskos könyvet nyomott Ambrose kezébe. – Mindig mindenről megmondta, hogy kinek adjuk, ha ő már nem lesz. Ebben a szobában minden tárgynak megvan a tulajdonosa. Látod, beleírta a nevedet. És valóban, ott állt a borító belső oldalán, hogy „Ambrosenak”. Az a görög mitológiáról szóló könyv volt, amit Bailey abban a réges-régi birkózótáborban olvasott, akkor, amikor először mesélt a barátjának Herkulesről. – Magatokra hagylak egy percre. Azt hittem, jól vagyok… de aztán bejöttem ide, és rájöttem, hogy tényleg meghalt. És már nem vagyok jól. – Bailey édesapja megpróbált mosolyogni, de remegni kezdett a szája, és a következő pillanatban sarkon fordult, és kimenekült a Bailey emlékeivel telezsúfolt szobából. Fern felhúzta a lábát, és rátámasztotta az állát a térdére. Becsukta a szemét, de Ambrose látta, hogy a szemhéja alól lassan csorognak ki a könnycseppek. Bailey szülei hívták át őket, hogy vigyék el azokat a dolgokat, amiket a fiuk nekik szánt. De ez várhatott. – Fern? Elmehetünk, ha szeretnéd. Majd később visszajövünk a többi cuccért. – Fáj, ha itt vagyok. De az is fáj, ha nem vagyok itt. – Megvonta a vállát, majd pislogott néhányat. – Nincs semmi baj. – Megtörölte az arcát, azután az Ambrose kezében lévő könyvre
mutatott. – Ezt miért adta neked? A srác pörgetni kezdte a könyv lapjait, de sem a nagy hatalmú Zeusznál, sem a nagy mellű nimfáknál nem állt meg. Addig keresgélt, amíg meg nem találta azt a részt és azt a képet, amely oly sokszor eszébe jutott az óta a birkózótábor óta. Egy hős arca. Ambrose úgy érezte, már sokkal jobban érti, mit jelent a szobor. Értette a bronzarcot beárnyékoló bánatot, értette az összetört szívet markoló kezet. Nehéz teher volt a bűntudat, még egy mitológiai hős számára is. – Herkules – mondta, és tudta, hogy Fern ennyiből is érteni fogja. Felemelte a könyvet, hogy a lány is lássa a képet, és ahogy odatartotta neki, a könyv lapjai közül egy összehajtogatott papírfecni hullott ki a földre. Fern lehajolt, és széthajtogatta a papírlapot. Némán mozgott a szája, ahogy átfutotta a szöveget. – Bailey listája – suttogta meglepetten. – Milyen listája? – A dátum alapján 1994. július 22-én írta. – Tizenegy éve – mondta Ambrose. – Tízévesek voltunk. Az volt Bailey utolsó nyara… – emlékezett vissza Fern. – Az utolsó nyara? – Mielőtt kerekes székbe kényszerült volna. Minden azon a nyáron történt. Akkor döbbentünk rá, hogy a betegsége nagyon is valóságos. – És mit ír? – kérdezte Ambrose, miközben leült Fern mellé az ágyra. Látszott a papírlapon, hogy Bailey egy vonalas jegyzetfüzetből tépte ki. Egy gyerekes kézírással írt, hosszú lista volt rajta. – Megcsókolni Ritát? Megházasodni? – nevetett fel Ambrose. – Bailey már tízévesen szerelmes volt. – Világéletében az volt – kuncogott Fern. – Mindennap
palacsintát enni. Feltalálni egy időgépet. Megszelídíteni egy oroszlánt. Összebarátkozni egy szörnyeteggel. Tipikus tízéves. Ambrose is felnevetett, és közben tovább olvasta, miről álmodott a tízéves Bailey. – Megverni egy szemétládát. Szuperhősnek vagy szupersztárnak lenni. Rendőrautóban utazni. Tetoválást csináltatni. Tipikus fiú. – Életben maradni. Bátornak lenni. Jó barátnak lenni. Mindig hálásnak lenni. Vigyázni Fernre – suttogta a lány. – Talán mégsem annyira tipikus – mondta Ambrose, és érezte, hogy elszorul a torka. Hosszú percekig csak ültek csendben az ágyon, fogták egymás kezét, és nézték a lapot, amit a szemükben összegyűlt könnycseppektől egyre homályosabban láttak. – Nagyon sok mindent sikerült megvalósítania ezek közül – szakadt ki Fernből. – Lehet, hogy nem úgy, ahogy egy átlagember csinálta volna, de akkor is megcsinálta… vagy segített másoknak, hogy megcsinálják. – Odaadta a papírt Ambrose-nak. – Tessék. Ez a könyvedhez tartozik. A lista negyedik helyén az van, hogy Találkozni Herkulessel. – Fern a lapra bökött. – Bailey számára te voltál Herkules. Ambrose visszatette a listát a Herkulesről szóló fejezet lapjai közé, és ekkor megütötte a szemét egy szó. Birkózni. Bailey semmilyen magyarázatot nem írt mellé. Egyszerűen csak odakanyarintotta a szót a vonalra, és már át is tért a bakancslista következő elemére. Ambrose összecsukta a könyvet a régi álmokról és antik bajnokokról szóló oldalaknál, és letette maga mellé, az ágyra. Herkules megpróbált megváltozni, megpróbálta jóvátenni a bűneit, azt, hogy meggyilkolta a feleségét és három gyerekét. És bár vannak, akik szerint nem ő volt a hibás, hanem az a féltékeny istennő, aki a gyilkosság idejére elvette Herkules eszét, ő mégis felelősnek érezte magát. Herkules olyan erős volt,
hogy egy időre még a földet is a vállára vette, miután Atlasz átadta neki. Ambrose azonban nem emberfeletti erővel megáldott isten volt, ráadásul nem a görög mítoszok világában élt. Néhanapján Ambrose attól félt, jobban hasonlít egy szörnyeteghez, mint egy hőshöz. Bármit is csinál, bármilyen keményen is vezekel, a négy embert, akinek a haláláért felelősnek érzi magát, nem tudja visszahozni. Viszont ő élhet tovább. És birkózhat. És ha tényleg van élet a halál után, ha Bailey és a bajtársai tényleg látják őt a túlvilágról, akkor biztos, hogy örülni fognak, ha meghallják a sípszót és a birkózószőnyegnek csapódó testek hangját, mert tudni fogják, hogy őértük teszi.
34.
Elkapni egy rosszfiút Néhány nappal azután, hogy eltemették Bailey-t, Fern újra dolgozni kezdett. Mr. Morgan már majdnem egy hete helyettesítette, és most már szükség volt a munkájára. A lány nem bánta a dolgot: ez is jobb volt, mint otthon szomorkodni, ráadásul a műszak végén találkozhat Ambrose-zal. Este tízre rettenetesen kimerült, amit az akkor érkező Ambrose azonnal észrevett. Azt mondta neki, hogy jobb lenne, ha hazamenne, Fern erre sírni kezdett, mire ő megcsókolta, és megpróbálta megvigasztalni, aztán mindketten kezdték elveszíteni a fejüket, mire Ambrose megmondta neki, hogy jobb lenne, ha hazamenne. És aztán az egész kezdődött elölről. – Nem akarlak a pékség padlóján a magamévá tenni, de ez fog történni, ha nem vonszolod haza azt a csinos kis seggedet. Gyerünk! – mondta, és egy utolsó csókolt lehelt Fern szeplős orrára. – Indulás! Fern még akkor is azon gondolkodott, milyen lett volna, ha mégis egymásnak esnek a pékség padlóján, amikor a hátsó bejáraton keresztül kilépett az utcára. Alig bírta otthagyni Ambrose-t. Rettenetesen érezte magát, amikor nem voltak együtt. Márpedig a srác hamarosan egyetemre fog menni, Fern pedig el sem tudta képzelni, mihez kezd majd magával akkor. A gondolat úgy megrémítette, hogy egy pillanatra megállt, és erős kísértést érzett, hogy visszamenjen a pékségbe. Vajon mit szólna hozzá Ambrose, ha utánamenne? Felvehetné a diákhitelt, és ő is beiratkozhatna az egyetemre. Lakhatna a kollégiumban, bejárna pár órára, esténként írná a regényeit, és
kiskutya módjára követné mindenhová Ambrose-t. Pont úgy, ahogy eddig. Megrázta a fejét, majd vett egy nagy levegőt, és továbbindult a biciklije felé. Nem. Nem fogja ezt csinálni. Az elmúlt pár napban sokat gondolkodott azon, mi következik ezután. Ő világossá tette, mit érez. Szereti Ambrose-t. Mindig is szerette. És ha a fiú szeretne örökre vele lenni, és nem csak pillanatnyi vigasztalást keres nála, akkor ezt neki kell kimondania. Neki kell megkérdeznie. Letérdelt a biciklije mellé, amit a bolt ereszcsatornájához lakatolt, és szórakozottan kinyitotta a számzáras láncot. Mivel még mindig Ambrose körül jártak a gondolatai – és akörül, hogy milyen lenne őt újra elveszíteni –, későn hallotta meg a gyorsan közeledő léptek zaját. A következő pillanatban két erős kar ragadta meg, és rántotta le a földre. Esés közben elengedte a biciklijét, ami így eldőlt, és hangos puffanással a betonra zuhant. Először azt hitte, Ambrose az, hiszen egyszer már meglepte a személyzeti bejárat előtt. De ez másvalaki volt. A fiú soha nem okozna neki fájdalmat. A kar, amely szorította, vékonyabb volt Ambrose-énál, de még így is sokkal erősebb, mint az övé. Ez az ember fájdalmat akart neki okozni. Fern hiába kapálózott kétségbeesetten, a támadója nekinyomta az arcát a kemény járdának. – Hol van, Fern? – Becker volt az. Sörtől és hányástól bűzlött a lehelete, és attól, hogy alighanem napok óta nem mosott fogat. A mindig pedáns Becker Garthról lehullott az álarc, és ez mindennél jobban megrémítette a lányt. – Elmentem az anyjához, de nem volt otthon senki. Két napja figyelem a házat, de hiába! A saját házamba se tudok bemenni! – Elmentek, Becker – nyögte Fern, és közben próbált nem pánikba esni. Becker úgy beszélt, mint egy eszelős, mintha végképp elveszítette volna a józan eszét, amikor Bailey-t leszorította az útról. A rendőrség szinte biztos volt benne, hogy
Becker nem tudja, hogy a fiú a halála előtt beszélt a diszpécserükkel. Valószínűleg azt hitte, hogy miután elült a vihar, egyszerűen hazasétálhat, és senki sem fog gyanítani semmit. – Hol vannak?! – Becker belemarkolt Fern hajába, és újra nekinyomta az arcát a járdának. A lány felnyögött, de próbálta visszatartani a könnyeit. – Nem tudom, Becker – hazudta. Kizárt, hogy elmondja ennek a vadállatnak, hogy hol van a felesége. – Azt mondták, elmennek pár napra, hogy kipihenjék magukat. Vissza fognak jönni. – Egy újabb hazugság. Amint kiengedték a kórházból, Rita felmondta az albérletüket, Sarah pedig árulni kezdte a házukat az egyik helyi ingatlanügynökségen keresztül, megkérve őket, hogy kezeljék bizalmasan a dolgot. Ritát mélységesen lesújtotta Bailey halála, és mindketten féltek. Mivel senki sem tudta, hol van Becker, sem az otthonukban, sem a városban nem érezték biztonságban magukat. Végül mindent, amit tudtak, pénzzé tettek, és úgy döntöttek, elköltöznek, amíg Beckert felelősségre nem vonják azért, amit tett. Már ha erre valaha is sor kerül. Fern édesapját kérték meg, hogy adja el az ingóságaikat. Azt, aminek nem sikerült gazdát találni, Taylor tiszteletes a gyülekezet raktárába szállította. Mindkettejüknek adott kétezer dollárt, és Fern is kivett valamennyit a félretett pénzéből. Nem telt bele egy hét, és Ritáék már el is költöztek a városból. Fernnek álmában sem jutott eszébe, hogy a saját biztonsága miatt is aggódnia kellene. A lány ekkor egy fémes kattanást hallott, majd érezte, hogy egy hideg és éles tárgy nyomódik a torkához. Kalapálni kezdett a szíve, és a fülében, melyet Becker egyre erősebben szorított a járdához, hangosan zúgott a vér. – Ti hangoltátok ellenem Bailey-vel! Állandóan pénzzel tömtétek! Sheen meg megpróbálta elvenni a fiamat! Tudtál
erről? Fern szorosan lehunyta a szemét, és imádkozni kezdett, hogy Becker eressze el. – Ambrose-zal van? – Tessék? – Ambrose-zal van?! – kiáltotta Becker. – Nem! Ambrose velem van! – Csak éppen nagyon messze, a személyzeti bejárat túloldalán. – Veled? Azt hiszed, téged akar, Fern? Egy percig se gondold. Ritát akarja. Mindig is őt akarta. Igazán kár, hogy felrobbant az arca! – fröcsögte Becker. A lány érezte, hogy megmozdul a bőréhez szorított penge, és Becker a torkától az arcához emelte a kést. – Kicsit összevagdosom a képedet, hogy jobban passzoljatok egymáshoz. Ha megmondod, hol van Rita, akkor csak az egyik oldalát. Pont úgy fogsz kinézni, mint Ambrose. Fern szorosan lehunyta a szemét, és zihálni kezdett. Érezte, ahogy hatalmába keríti a pánik. – Mondd meg, hol van! – kiáltotta Becker, akit láthatóan felbőszített Fern hallgatása. Megütötte a lányt, akinek éles fájdalom hasított a koponyájába, úgy érezte, menten beszakad a dobhártyája. Néhány másodpercre az eszméletét is elveszítette, de nem bánta, mert legalább addig nem kellett rettegnie. Aztán Becker felállt, és a hajánál fogva felrántotta őt a járdáról, és mielőtt a lány talpra tudott volna állni, elkezdte keresztülvonszolni az úton, az üzlet mögött elterülő mező felé, amely egy sötét kis erdőben végződött. Fern kétségbeesetten próbált lábra állni, de a fejbőrébe nyilalló fájdalomtól alig látott. Zokogva kiabálta Ambrose nevét.
– Érzed ezt? Olyan kristálytisztán
visszhangzott
a
szó
Ambrose
elméjében, mintha Paulie ott állna mellette, és egyenesen a fülébe beszélne. A süket fülébe. Ambrose megvakarta a fülprotézisét, és hátrébb lépett a dagasztógéptől. Leállította a motort, és megfordult. Biztos volt benne, hogy van valaki a helyiségben, de amikor körbenézett, nem látott senkit. Megállt, hallgatta a csendet. És ekkor megérezte. Valami furcsa, baljós érzés tört rá, amit nem tudott volna sem megnevezni, sem megmagyarázni. – Érzed ezt? – kérdezte Paulie, mielőtt a halál örökre elválasztotta volna őket. Ambrose kiment a pékségből, és elindult a hátsó kijárat felé, arra, hol Fern nem egészen tíz perccel korábban kiment. És ekkor meghallotta a lány kiáltását. Feltépte az ajtót, és közben érezte, ahogy az adrenalin lüktetni kezd az ereiben. Az első dolog, amit megpillantott, Fern biciklije volt, ami az oldalára dőlve hevert a járdán. Az első kereke égnek állt, és mivel a pedálok eltartották a földtől, lassan forgott az esti szélben. Pont úgy, mint Cosmo biciklije. A mindig mosolygós Cosmóé, aki csak annyit szeretett volna, hogy a családja biztonságban, az országa pedig békében élhessen. Cosmóé, akit a terroristák kegyetlenül meggyilkoltak. – Fern! – kiáltotta Ambrose, aztán meglátta őket. Olyan száz méterre lehettek: egy sötét alak a nyakánál fogva rángatta a lányt a bolt mögötti erdő felé. Ambrose teljes erejéből rohanni kezdett feléjük, és közben érezte, ahogy a harag szétárad az ereiben. Amikor Becker észrevette, hogy feléjük tart, magállt, és maga elé rántotta Fernt, mint valami pajzsot. Ambrose látta, hogy eszelősen remeg a keze, és azt is, hogy egy kést szorongat benne. A következő pillanatban aztán feléje fordította a kést, de ő nem lassított. – Velem jön, Ambrose! – sikította Becker. – Szépen elvezet Ritához! Miközben tovább futott feléjük, Ambrose tekintete átsiklott
Fernre. Becker Garthnak befellegzett. Megölte Bailey Sheent, otthagyta meghalni egy vízelvezető árokban, pedig tudta, hogy képtelen magától kimászni. Verte a feleségét, rettegésben tartotta őt és a kisfiát, most pedig nem elég, hogy rongybaba módjára végigrángatta a mezőn a lányt, akit Ambrose szeret, de pajzsként akarta használni, hogy megállítsa a bosszúszomjas fiút. Becker dühösen felkiáltott, amikor rájött, hogy a kés nem fogja feltartóztatni a másikat. A következő pillanatban elengedte Fernt, felkiáltott, és rohanni kezdett. A lányból is felszakadt egy sikoly, majd azonnal feltápászkodott a földről, és széttárta karját, hogy megállítsa a Becker kése felé rohanó Ambrose-t. Becker néhány métert tett meg csupán, amikor a fiú utolérte, és teljes erővel tarkón vágta, úgy, ahogy ő tette a feleségével. A férfi feje nekicsapódott a földnek, úgy, ahogy Ritáé a konyhapadlónak. Aztán Ambrose szabadon engedte a haragját, és ököllel ütni kezdte Beckert, úgy, ahogy kilencedikben tette, miután Becker kiborította Bailey-t a kerekes székéből. – Ambrose! – hallatszott Fern hangja valahonnan a háta mögül, és ez visszarántotta a szerelmét a jelenbe. Ritkultak az ütések, és a mellkasát feszítő düh is kezdett lecsillapodni. Lehajolt, megmarkolta Becker hosszú haját, amely pont olyan volt, mint annak idején az övé, és vonszolni kezdte maga után, úgy, ahogy Becker vonszolta a lányt. Amikor aztán odaért az imbolygó Fernhez, aki minden erejével azon volt, hogy ne essen össze, elengedte az áldozatát, és megölelte a lányt. Becker rongybabaként rogyott össze. – Ne hagyd, hogy elmenjen! – mondta Fern zokogva, miközben belekapaszkodott Ambrose-ba. – Nem hagyhatjuk, hogy megtalálja Ritát. – A férfi azonban nem ment sehová. A fiú a karjába vette Fernt, és visszavitte az üzlethez. A bicikli még mindig ott feküdt a földön, a kereke pedig, mintha mi sem történt volna, lassan forgott a szélben.
Fernnek véres volt a nyaka, és az arcán is volt egy seb, amiből szivárgott a vér. A jobb szeme máris annyira bedagadt, hogy nem tudta kinyitni. Ambrose óvatosan leültette az épület mellé, a járdára, és megígérte, hogy mindjárt visszajön. Felkapta a biciklizárat, ami még most is ott lógott az ereszcsatornáról, közben előbányászta a zsebéből a mobilját, és tárcsázta a rendőrséget. Miután nyugodt hangon elmondta a diszpécsernek, mi történt, a lánccal megkötözte Beckert, arra az esetre, ha még a rendőrök érkezése előtt magához térne. Ambrose remélte, hogy a férfi hamarosan visszanyeri az eszméletét. Azt akarta, hogy megtapasztalja, milyen érzés magatehetetlenül, teljesen kiszolgáltatva feküdni a sötétben. Úgy, ahogy a kilencedikes Bailey feküdt a koromsötét öltözőben, a felborított kerekes székében, miközben várta, hogy valaki megtalálja. Úgy, ahogy Bailey feküdt arccal lefelé az árokban, miközben tudta: az életébe fog kerülni, hogy megpróbált segíteni a barátján. Aztán Ambrose visszament Fernhez, letérdelt mellé, átkarolta, és gyengéden az ölébe vette. És ahogy odahajolt a hajához, és belesuttogott, egész testében remegni kezdett. – Köszönöm, Paulie.
35.
Vigyázni Fernre 2002, VÉGZŐS BÁL Fern már vagy századszorra igazította meg a dekoltázsát és simította le a szoknyáját, mintha az olyan anyagból készült volna, amely képes félpercenként teljesen magától összegyűrődni. – Nem rúzsos a fogam, Bailey? – súgta oda az unokatestvérének, és elvicsorodott, hogy a srác szemügyre vehesse a tökéletesen szabályos, fehér fogsorát. Úgy tűnt, megérte három hosszú éven keresztül hordani a fájdalmas fogszabályzót. Bailey felsóhajtott, és megcsóválta a fejét. – Nem rúzsos, Fern. Jól nézel ki, csak próbálj megnyugodni. Ő vett egy mély levegőt, és azonnal idegesen rágni kezdte a frissen kirúzsozott száját. – Francba! Most már biztos, hogy rúzsos a fogam – nyögött fel Bailey számára bántóan magas hangon. – Kiszaladok a mosdóba, jó? Mindjárt jövök. Kibírod addig nélkülem? Válasz helyett Bailey csak felvonta a szemöldökét, mintha csak azt mondaná: „Viccelsz velem, asszony?” Alig ment el Fern, amikor Bailey keresztülvágott a táncparketten, és odagurult a fal mellett ácsorgó birkózókhoz, akikkel azóta szeretett volna beszélni, hogy Fernnel együtt beléptek a terembe. Ambrose, Paulie és Grant nem hívtak el senkit a bálra. Bailey nem értette, miért. Arra gondolt, ha neki is megadatott volna, hogy elhívjon egy lányt, hogy átölelje, hogy beleszagoljon a hajába, hogy a saját lábára álljon, és táncoljon vele – nos, akkor
egész biztosan nem hagyta volna ki a lehetőséget. Beans és Jesse a barátnőikkel jöttek, de a lányok odébb húzódtak egy kicsit, és elmélyülten beszélgettek cipőkről, frizurákról és ruhákról – a sajátjukról és mindenki máséról. Az öt jó barát már messziről látta, hogy Bailey őrült sebességgel közeledik feléjük, és úgy cikázik a táncosok között, mint akinek fontos küldetése van. Üdvözlésképp rámosolyogtak. Rendes srácok voltak, és mindig éreztették Bailey-vel, hogy nem zavarja őket, ha velük lóg. – Jól nézel ki, Sheen – füttyentett Grant. Paulie egy kicsit megigazította Bailey csokornyakkendőjét, Ambrose pedig körbejárta a székét, és végigmérte a fiút. – Te is facéron jöttél, mint mi? – kérdezte, miután megállt előtte, aztán leguggolt, hogy a fiúnak ne kelljen nyújtogatnia a nyakát, ha a szemébe akar nézni. – A magad nevében beszélj, haver. Én a csodálatos Lydiával jöttem – tiltakozott Beans, miközben egyetlen pillanatra sem vette le a szemét a lányról. Lydia nagyon helyes volt, de Bailey úgy érezte, túl kihívóan öltözködik. Azt gondolta, jobban állna neki az a visszafogottság, ahogyan Rita öltözött fel. Rita ruhája éppen csak annyit mutatott, hogy az ember tudta: igazán nagyszerű dolgok lehetnek alatta. Lydiáé viszont annyit, hogy az ember arra gondolt: minek vett fel egyáltalán ruhát? Beanst azonban ez szemlátomást egyáltalán nem zavarta, sőt. – Jól néz ki Marley – dicsérte meg Bailey Jesse barátnőjét. – Azt meghiszem, Sheen – válaszolta Jesse a szemöldökét húzogatva. – Azt meghiszem. Marley ruhája is meglehetősen dekoltált volt, de mivel nem rendelkezett olyan telt idomokkal, mint Rita vagy Lydia, ő kevésbé tűnt kihívónak. Apró termetű volt, mint Fern, viszont neki hosszú, fekete haja volt, és az enyhén mandulavágású szeme egzotikus külsőt kölcsönzött neki. Tizedik osztályos koruk óta voltak együtt
Jesse-vel, és úgy néztek ki, mint akik remekül megvannak. – Én Fernnel jöttem – tért a lényegre Bailey. Sietnie kellett, nem akarta, hogy a mosdóból kilépve Fern rajtakapja, hogy róla beszél. A lány nevének említésére Ambrose azonnal odébb állt, mire Bailey szomorúan felsóhajtott magában. Ambrose úgy viselkedett, mintha Fern egy orosz kém lenne, aki államtitkokat csalt ki belőle, nem pedig egy középiskolás csaj, akinek annyi volt a bűne, hogy valaki más nevében írt neki szerelmes leveleket. Aztán Bailey arra gondolt, hogy Ambrose talán azért reagált így, mert mégiscsak érez valamit Fern iránt. Az ember nem lesz ennyire mérges, ha valaki nem érdekli. Bailey Paulie-ra és Grantre nézett, és folytatta. Remélte, hogy Ambrose is hallja, amit mond. – Ha úgy sincs partneretek, nem kérnétek fel táncolni? Nagyon rendes volt tőle, hogy eljött velem, de tök jó lenne, ha az unokatestvérén kívül mással is lejtene egyet-egyet. Ambrose tett néhány lépést hátrafelé, majd megfordult, és szó nélkül otthagyta őket. Grant és Paulie döbbenten néztek utána. A következő pillanatban Beans hahotázni kezdett, Jesse pedig megcsóválta a fejét, és halkan füttyentett. – Mindig ezt csinálja, ha valaki megemlíti Fern nevét. Csak tudnám, hogy miért – mondta Grant, aki még mindig a távolodó Ambrose hátát nézte. Bailey érezte, hogy elvörösödik, és hirtelen nagyon szoros lett a nyakkendője. Mivel a hozzá hasonló helyzetben lévő fiúk és lányok számára a büszkeség elérhetetlen luxusnak számított, igazán nehéz volt zavarba hozni. Ambrose-nak most mégis sikerült. – Mi a baja? – kérdezte elképedve. – Szerintem bejön neki Fern – válaszolta Beans olyan hangon, mintha már maga a lehetőség is felháborító lenne. Bailey erre olyan pillantás lövellt felé, hogy Beans elhallgatott, megköszörülte a torkát, és nagy nehezen visszafojtotta a kitörni készülő
nevetését. – Nagyon hálás lennék, ha táncolnátok egyet vele. Ha viszont úgy gondoljátok, hogy nem elég jó hozzátok, akkor hagyjuk. Ez csak titeket minősítene, nem őt – mondta Bailey, és a zavara elég gyorsan dühvé alakult. – Ugyan már, Bailey! Én szívesen táncolok vele – mondta Grant, és megveregette a fiú vállát. – Én is. Én bírom Fernt. Szívesen táncolnék vele – bólogatott Paulie is. – Én is akarok táncolni vele. Egyszerűen imádom Fernt – szólalt meg Beans is, és közben pajkosan villogott a szeme. Bailey úgy döntött, erre inkább nem mond semmit. Beans már csak ilyen volt. Egyszerűen nem bírt magával. – Tudod, hogy benne lennék, Sheen, de ha táncolnék vele, azt hinné, hogy történt valami – mondta sajnálkozva Jesse. – Mindenki tudja, hogy együtt vagyunk Marley-val. – Persze, Jess, igazad van. Különben sem szeretném, hogy gyanús legyen a dolog – mondta Bailey, és megkönnyebbülten felsóhajtott. – És te mit fogsz csinálni, amíg mi elfoglaljuk Fernt? – kérdezte Beans. – Addig én táncolok Ritával – vágta rá azonnal, mire a négy fiú kurjongatni és nevetni kezdett. Bailey fölényesen rájuk vigyorgott, majd megfordult a székével. Fern ebben a pillanatban lépett be a tornaterembe, és kezdte el keresni az unokatestvérét. – Viseljétek gondját Fernnek, én pedig gondját viselem Ritának – szólt még hátra a válla fölött. – Ne aggódj, a gondját fogjuk viselni – intett oda neki Grant. – Gondját fogjuk viselni – visszhangozta Paulie. – De nemcsak neki, hanem Ambrose-nak is. Kell valaki, aki vigyáz rá. – Maradhatok? – kérdezte Ambrose, miután megköszörülte a
torkát. Annyira nehéz volt megkérdezni, de muszáj volt, mert nem mehetett el. Most legalábbis nem. Mindnyájan egész éjjel fent maradtak, és már csak egy óra volt napfelkeltéig. Elliott Young átvette az éjszakai műszakot a pékségben, Joshua és Rachel Taylor pedig azonnal a lányukhoz siettek, amint megkapták a hívást. Még csak két hét telt el azóta, hogy az éjszaka közepén felébresztették őket, és közölték: induljanak a kórházba, mert Bailey bajban van. Abból, ahogy a megkönnyebbülés könnyei végigcsordultak az arcukon, látszott, hogy a legrosszabbra számítottak. Fernt és Ambrose-t hosszasan hallgatta ki az ügyeletes tiszt, Becker Garthot pedig rendőri őrizet mellett kórházba szállították. A lány nem volt hajlandó bemenni a kórházba, de megengedte a rendőröknek, hogy lefényképezzék a sérüléseit. A keze és az arca is tele volt kisebb zúzódásokkal és karcolásokkal, amik reggelre fájni fognak, de ebből most semmit nem érzett, mivel békésen aludt a saját ágyában. Ambrose a bejárati ajtó előtt állt, egyik keze a kilincsen, és éppen azt kérdezte Joshua Taylortól, hogy náluk maradhatna-e reggelig. – Nem akarom itt hagyni. Ha becsukom a szemem, azt látom magam előtt, ahogy az a rohadék vonszolja maga után… elnézést, uram – szabadkozott Ambrose, bár nem tudta, hogyan utalhatna ennél szalonképesebben Becker Garthra. – Persze, Ambrose, teljesen megértelek – válaszolta Joshua Taylor, és halványan elmosolyodott. A fiú arcára siklott a tekintete, és Ambrose tudta, hogy a férfit nem a sebhelyei érdeklik. Egy lányos apa pillantása volt ez, aki azt próbálja kifürkészni, milyen szándékkal közelít a lányához a fiú, aki nyilvánvalóan szerelmes. – Megágyazok neked a nappaliban – biccentett Joshua, majd elindult befelé, a házba, és intett a srácnak, hogy kövesse. Olyan nehézkesen és elgyötörten mozgott, mintha tíz évet öregedett volna az elmúlt egy hétben,
és Ambrose hirtelen ráeszmélt, milyen öreg is valójában Joshua Taylor. Huszonöt évvel volt idősebb Elliottnál, ami azt jelenti, hogy már a hetvenes éveit taposta. Ambrose egészen mostanig bele sem gondolt igazán, hogy Fernnek szülei is vannak, soha nem jutottak az eszébe, sőt úgy igazán meg sem nézte őket. Mint ahogy a lányt sem az előtt az éjszaka előtt, ott, a tónál. Elég idősek lehettek, amikor a lányuk megszületett. Milyen érzés lehetett megtudni, hogy gyereket vársz, amikor már régen lemondtál a dologról? Micsoda mélységeket és magasságokat képes bejárni az emberi lélek! Micsoda öröm látni a csodát, ahogy a világra jön egy új élet, és micsoda fájdalom végignézni, ahogy elragadják tőlünk a gyermekünket. Ma éjjel Joshua Taylor majdnem elveszítette a gyermekét, Ambrose pedig tanúja volt egy csodának. A tiszteletes elővett az ágyneműtartóból egy lepedőt, egy párnát és egy régi, rózsaszín paplant, majd bevitte a nappaliba, és olyan rutinnal kezdett el megágyazni a kanapén, mintha századszorra csinálná. – Kérem, uram, majd én – sietett utána Ambrose, de Fern édesapja csak legyintett, és gondosan begyűrte a lepetőt a kanapé ülőpárnája és támlája közé, majd a lelógó részt visszahajtotta. – Tessék, itt nyugodtan tudsz aludni. Néha, amikor túl sok minden jár a fejemben, és nem akarom, hogy Rachel miattam ne tudjon aludni, le szoktam jönni ide. Sok éjszakát eltöltöttem már ezen a kanapén. Te sokkal fiatalabb vagy nálam, de szerintem te is jól fogsz tudni aludni rajta. – Köszönöm, uram. Joshua Taylor biccentett, majd megveregette Ambrose vállát. Már indult volna ki a nappaliból, amikor hirtelen megállt, és a kanapén heverő régi paplanra pillantott. – Köszönöm, Ambrose – mondta, és megbicsaklott a hangja. – Nagyon sokszor eszembe jutott, hogy mi lesz Fernnel, ha Bailey
meghal. Tudom, hogy ostobaság volt ettől félni, de olyan szorosan összefonódott az életük, nagyon közel álltak egymáshoz. Angie és Rachel még azt is kinyomozták, hogy ugyanazon a napon estek teherbe. Attól tartottam, hogy Isten valami különleges célból küldte Fernt erre a világra, valami különleges küldetéssel bízta meg, és ha teljesíti azt, elveszi tőlem. – Az Úr adta, az Úr vette el? – Igen… valahogy úgy. – Mindig is utáltam ezt az idézetet. Joshua Taylor láthatóan meglepődött, de folytatta: – Ma este, amikor hívtál… még mielőtt felvettem volna a telefont, és beszélhettünk volna… tudtam, hogy történt valami. Úgy vettem fel a kagylót, hogy mindenre fel voltam készülve. Rachelnek soha nem beszéltem erről. Nem akartam, hogy ő is féljen. – Joshua felnézett a fiúra a nagy, barna szemével, amely egészen olyan volt, mint Ferné. Látszott a tekintetén, hogy mélységesen fel van dúlva. – Te reményt adtál nekem, Ambrose. Még az is lehet, hogy valamennyire visszaadtad a hitemet. – Az én hitem is visszatért – ismerte be Ambrose. Joshua Taylor ismét meglepődött, de ezúttal nem hagyta annyiban a dolgot. – Ezt meg hogy érted? – Nem hallottam volna meg Fern kiáltását. Semmiképpen sem hallottam volna meg. Szólt a rádió, és ment a dagasztógép. Arról nem is beszélve, hogy alig hallok – mosolyodott el, de aztán újra elkomorult az arca. – Paulie-t hallottam meg, a régi barátomat. Emlékszik Paul Kimballra? Joshua Taylor biccentett. – Olyan volt, mintha mellettem állna, és egyenesen hozzám beszélne. Figyelmeztetett… azt mondta, hogy füleljek. Paulie mindig azt mondogatta nekünk, hogy füleljünk.
Joshua Taylor a szája elé kapta a kezét. Láthatóan megindította, amit Ambrose mondott. – Irak óta… nehéz… nehéz elhinnem, hogy vár ránk valami ez után az élet után. Vagy hogy van bármi értelme ennek az egésznek. Megszületünk, meghalunk, szenvedünk, végignézzük, ahogy szenvednek a szeretteink. Az egész annyira… kilátástalannak tűnt. Annyira kegyetlennek. És annyira véglegesnek. – Ambrose elhallgatott, és felidézte Paulie hangját. Az emlék átmelegítette a bensőjét, és erőt adott ahhoz, hogy folytassa: – De az, ami ma éjszaka történt, mindent megváltoztatott. Sok mindent nem értek… de nem érteni jobb, mint nem hinni. – Ambrose elhallgatott, és megszorította az orrnyergét. – Van ennek bármi értelme? – kérdezte, és Joshua Taylorra pillantott megerősítésért. – Igen. Nagyon is – felelte a férfi halkan. – Nagyon is van értelme. Ambrose is leült, és a régi, viharvert kanapé készségesen támasztotta meg fáradt, elcsigázott testét. – Te jó ember vagy, Ambrose. A lányom szeret téged. Látom rajta. – Én is szeretem őt – mondta a srác, majd hirtelen elhallgatott. – De? – kérdezte Taylor tiszteletes, aki annyi éven keresztül hallgatta az emberek problémáit, hogy azonnal észrevette, ha valaki elhallgat valamit. – De Fern szeret gondoskodni az emberekről. Attól félek, hogy az én… az én… az én… – Nem tudta, hogyan fejezze be a mondatot. – Szükségleteid? – próbált segíteni neki Joshua Taylor. – A ronda arcom – javította ki Ambrose, szinte a szavába vágva. – Attól félek, hogy a sérüléseim miatt Fern úgy érzi, rólam is gondoskodnia kell. Nem festek valami szépen, tiszteletes. Mi van, ha Fern egy nap észreveszi, hogyan nézek ki
igazából, és úgy dönt, nem elég neki, hogy szükségem van rá? – Egyszer, régen eljött hozzám az apád. Ugyanez nyomta a szívét. Azt gondolta, ha máshogy nézett volna ki, nem hagyta volna el az édesanyád. Ambrose rettenetesen megsajnálta Elliottot, és egyszerre mélységes haragra gerjedt a nő iránt, aki képes volt otthagyni őt egy retusált alsónadrágreklámért. – Ugyanazt tudom mondani neked, mint neki – mondta szelíden Joshua Taylor. – Néha a szépség vagy a szépség hiánya megakadályozhatja, hogy igazán megismerjünk valakit. Te azért szereted Fernt, mert szép? Ambrose szereti, ahogy Fern kinéz. De hirtelen belegondolt, hogy vajon tényleg csak azért szereti-e, ahogy kinéz, mert szereti, ahogy nevet, ahogy táncol, ahogy lebeg a hátán, és közben bölcs megjegyzéseket tesz a felhőkre. Tudta, hogy szereti Fern önzetlenségét, humorát és őszinteségét. Ezek voltak azok a dolgok, amik miatt szépnek látta a lányt. – Biztos sok olyan lány van, akik külsőleg szebbek nála. De te mégis Fernt szereted. – Szeretem őt – erősítette meg Ambrose újra. – Sok olyan srác van a városban, akiknek nagyobb szükségük lenne a segítségre… és akik csúnyábbak. Mégis, te vagy az első fiú, aki iránt Fern bármilyen érdeklődést mutatott. – Taylor tiszteletes felnevetett. – Ha az egész az önzetlenségről szólna, akkor a lányom már régen nyithatott volna egy menhelyet problémás és ronda férfiaknak. Ezt Ambrose sem tudta megállni nevetés nélkül. A késői óra és a halál közelsége furcsa, szürreális színezetet adott a beszélgetésnek, és mindketten úgy érezték, teljesen őszinték lehetnek a másikkal. Joshua Taylor szeretettel pillantott végig Ambrose-on. – Fern már most is pontosan látja, ki vagy. Ezért szeret.
36.
Elmenni a Penn State-re Fern rettenetesen maga alatt volt, miközben segített Ambrosenak összecsomagolni. Tulajdonképpen egész héten maga alatt volt. Először Bailey halála, aztán a támadás, most pedig ez. Életében először teljesen egyedül lesz. El sem tudta képzelni, milyen érzés lesz így reggel felkelni. Ambrose segített, hogy el tudja viselni Bailey elvesztését. De ki fog segíteni elviselni az ő elvesztését? Azon kapta magát, hogy szét-, majd újra összehajtogatja a fiú ingeit, összepárosítja a zoknijait, és önkéntelenül ide-oda rakosgatja a dolgait, hogy Ambrose, aki ezalatt próbált volna bepakolni a bőröndökbe, ne találja őket. – Sajnálom – mondta a lány, az elmúlt fél órában már tizedszer, majd eloldalgott a nyitott bőröndök mellől, és mivel jobb nem jutott az eszébe, elkezdett beágyazni. – Fern? Ő fel sem nézett, csak rendezgette tovább a párnákat és a takarót. – Fern. Hagyd abba! Nem kell beágyazni. Pár óra múlva úgyis visszafekszem. A lány azonban nem tudta abbahagyni. Muszáj volt csinálnia valamit, muszáj volt lefoglalnia magát valamivel. Kiszaladt a szobából, hogy megkeresse a porszívót. A ház csendes volt: Elliott nem volt otthon, bement Ambrose helyett a pékségbe, hogy a fia otthon tölthesse az utolsó éjszakáját. Fern hamar megtalálta a porszívót, azonkívül egy rongyot és egy flakon ablaktisztító folyadékot is magához vett.
Egy darabig körbe-körbeszaladgált Ambrose szobájában, porcicákra és koszos felületekre vadászva, de aztán a fiú egy nagy sóhaj kíséretében az utolsó bőröndöt is becsukta, és csípőre tett kézzel odafordult a szerelméhez. – Fern. – Igen? – kérdezte, miközben egy pontot bámult a falon, ahol feltűnően világosnak látszott a festék. Valószínűleg túl erősen sikálta. – Tedd le azt a rongyot, és lassan lépj el az ablaktól! – parancsolta Ambrose. Fern felsóhajtott, de azért szót fogadott. Arra gondolt, talán több kárt csinált, mint hasznot. – Az ablaktisztító folyadékot is – mondta Ambrose. Fern mindkettőt letette az asztalra, majd a fiút utánozva ő is csípőre tette a kezét. – Kezeket a levegőbe, úgy, hogy lássam őket! Fern felemelte a kezét, majd hirtelen beledugta a hüvelykujját a fülébe, és integetni kezdett az ujjaival. Közben kancsalított, felfújta az arcát és kidugta a nyelvét. Ambrose-ból kitört a nevetés, odaszaladt a lányhoz, aztán felkapta, mint egy ötévest, lehajította az ágyra, és utánaugrott. – Mindig grimaszolsz – mondta, miután Fern fölébe kerekedett, és félig odaszögezte az ágyhoz. Végigsimított az orrán, aztán az ajkán, végül az állán. A lány arcáról eltűnt a mosoly, ahogy Ambrose ujja hozzáért a szájához, és a kétségbeesés, melyet mostanáig olyan elszántan próbált távol tartani, egyszerre teljes erővel rászakadt. – Hát mi ez az arckifejezés? – kérdezte a fiú halkan, miután látta, hogy a másik elkomolyodik. – Próbálok bátor és erős maradni – felelte Fern, és lehunyta a szemét. – Ilyen arcom van, amikor bátor vagyok és szomorú. – Ez egy nagyon szomorú arc – sóhajtott fel Ambrose, és lágyan megcsókolta Fern ajkát. Aztán kissé elhúzódott, és nézte, ahogy a lány szomorú arca még szomorúbbá változik, és lezárt szemhéja alól csorogni kezdenek a könnyek. A következő
pillanatban Fern lekászálódott az ágyról, és elindult, kifelé a szobából. Nem akarta elszomorítani Ambrose-t, nem akarta még jobban megnehezíteni számára az elválást. Tudta, hogy el kell mennie, miközben borzasztóan szerette volna, hogy maradjon. – Hé, Fern! Várj! – Mintha megismétlődött volna a jelenet a tónál, amikor a lány elszaladt, hogy ne lássa őt sírni. De Ambrose most gyorsabb volt, felugrott az ágyról, és megfogta az ajtót, hogy ne tudja kinyitni. Aztán hátulról átkarolta a lányt, magához szorította, Fern pedig a tenyerébe temette az arcát, és úgy sírt tovább. – Semmi baj, picim – mondta Ambrose. – Nem örökre megyek el. – Tudom – mondta sírva Fern, és a srác érezte, ahogy vesz egy nagy levegőt, benn tartja, és megpróbálja visszanyerni az önuralmát. – Szerettem volna mutatni neked valamit – szólalt meg végül újra, és gyorsan megtörölte az arcát. Aztán szembefordult a fiúval, két kezét az inge nyakához emelte, és elkezdte kigombolni a fehér gombokat. Ambrose-nak azonnal kiszáradt a szája. Rengetegszer elképzelte ezt a pillanatot, de eddig mindig csak a szakadék szélén táncoltak Fernnel, mintha féltek volna a zuhanástól. Ráadásul nem volt könnyű úgy kettesben lenni, hogy mindketten otthon laktak. A szenvedélyt így kénytelen voltak féken tartani, és megelégedni a lopott csókokkal, amit Ambrose napról napra egyre nehezebben viselt. Fern azonban csak a felső öt gombot gombolta ki, majd megállt, és lehúzta a bal válláról az inget, úgy, hogy éppen kilátszott a melltartója széle. Ambrose meghökkenve meredt a lány szíve fölött sorakozó apró, fekete betűkre. Bailey. Kinyújtotta a kezét, és gyengéden végigsimított a tetováláson, és nézte, ahogy Fern melle libabőrös lesz az érintésétől. Látszott, hogy nemrég csináltatta, mert kissé piros
volt még körülötte a bőr. Az egész nem lehetett nagyobb két és fél centiméternél – apró tisztelgés egy nagyon különleges barát emléke előtt. Fern valószínűleg nem tudta mire vélni Ambrose arckifejezését, mert zavartan magyarázkodni kezdett: – Arra gondoltam, menő lenne, ha tetováltatnék magamra valamit. De nem akartam semmi durvát. Azért írattam magamra a nevét… mert szerettem volna, ha mindig velem van. És úgy éreztem, hogy kettőnk közül… nekem kéne magamon viselnem a nevét. – Van egy tetkód, egy monoklid, most mutattad meg a melltartódat… már most is elég durván nyomod – ugratta Ambrose, bár tajtékzani kezdett magában, valahányszor ránézett a halványuló monoklira. – Miért nem szóltál? Elkísértelek volna – tette hozzá, miközben ő is levette a pólóját. Fernnek ugyanúgy kitágult a pupillája, mint ahogy fél perccel ezelőtt neki. – Nézd, úgy látszik, egyre gondoltunk. Fern tekintete Ambrose mellkasára siklott, ahol egyetlen sorban, egymástól egyenlő távolságra sorakoztak a nevek, pont úgy, mint a fehér sírkövek az iskola melletti kis dombon. Baileynek ugyan nem jutott sírhely az emlékhelyen, de a neve most ott virított a sor végén, a többi katonáé mellett. – Mi ez? – kérdezte Fern, és végigsimított egy hosszú, finom rajzolatú zöld levélen, amely körbevette az öt nevet. – Ez egy páfrány. – Magadra tetováltattál… egy páfrányt? – Fernnek remegni kezdett az alsó ajka, és olyan arcot vágott, hogy ha Ambrose nem érzékenyül el annyira, biztosan elkezd nevetni. – De ez… örökre megmarad – tette hozzá suttogva. – Bizony. Örökre. Mint ahogy te is – mondta lassan, és hagyta, hogy a szavak lassan leülepedjenek Fern tudatában. A lány belenézett a szemébe, és Ambrose látta, hogy a gyász, a kétkedés és az eufória vív éppen ádáz küzdelmet egymással a
lelkében. Kétség nem fért hozzá, hogy Fern szeretett volna hinni neki, Ambrose csak abban nem volt biztos, hogy ez sikerül-e. – Én nem Bailey vagyok. Én soha nem fogom tudni őt pótolni. Elválaszthatatlanok voltatok. Kicsit aggódom amiatt, hogy egy Bailey méretű lyuk fog tátongani a szíveden még nagyon sokáig… az is lehet, hogy örökké. Én tudom, milyenek ezek a lyukak. Úgy éreztem, olyan vagyok, mint azok a hópelyhek, amiket régen az iskolában csináltunk. Tudod, amikor összehajtogatsz egy papírlapot, és addig vagdosod, amíg ki nem jön egy ilyen hópehelyminta. Úgy nézek ki, mint egy ilyen papír hópehely, csak rajtam minden lyuknak neve van. És senki, se te, se én nem tudjuk befoltozni azokat, amiket valaki más hagyott maga után. Annyit tehetünk csak, hogy fogjuk egymás kezét, hogy ne essünk bele a lyukakba. Mert ha egyszer beleesünk, lehet, hogy soha többé nem tudunk kijönni. Szükségem van rád, Fern. Nem akarok hazudni neked. Szükségem van rád. De nem úgy, ahogy Bailey-nek volt. Nekem azért kellesz, mert fáj, amikor nem vagyunk együtt. Azért, mert melletted újra érzem a reményt. Mert boldoggá teszel. De arra nincsen szükségem, hogy megborotválj, megfésülj vagy letöröld a juharszirupot az orromról. Fernnek mélységes szomorúság ült ki az arcára, ahogy felidézte, milyen volt gondoskodni Bailey-ről. Képtelen volt tovább magában tartani az érzéseit. Lehunyta a szemét, és rázkódni kezdett a válla a sírástól. – Bailey-nek szüksége volt ezekre a dolgokra, Fern. És te megadtad neki, mert szeretted őt. Azt érzed, hogy szükségem van rád, de abban nem vagy biztos, hogy szerelmes vagyok-e beléd, úgyhogy rólam is megpróbálsz gondoskodni. – Mit akarsz tőlem, Ambrose? – zokogta Fern a tenyerébe. Ambrose megragadta a lány csuklóját, mert látni akarta az arcát. – A testedet akarom. A szádat. A vörös hajadat. A nevetésedet
akarom, és a grimaszaidat. A barátságodat akarom, és azt, hogy megoszd velem a bölcsességeidet. Shakespeare-t akarom, Amber Rose regényeit és a Bailey-vel közös emlékeiteket. És azt akarom, hogy velem gyere. Fern leengedte a kezét az arca elől, és bár még nedves volt a szeme a sírástól, elmosolyodott, és belemélyesztette a fogát az alsó ajkába. A könnyes szem és a mosolygó száj különösen elbűvölő párost alkottak, és Ambrose nem tudta megállni, hogy ne hajoljon oda Fernhez, ne harapjon bele óvatosan az alsó ajkába, és ne szabadítsa ki a foga szorításából. Gyengéden megcsókolta, de aztán elhúzódott, mert szerette volna folytatni a beszélgetést. – Csak attól félek, hogy amikor legutoljára rábeszéltem valakit, hogy jöjjön velem egy olyan helyre, ahová amúgy nem ment volna, tragédia lett a dologból. – Ambrose az ujja köré csavarta Fern egyik hajtincsét, és elmélázva lebiggyesztette a száját. – Azt akarod, hogy veled menjek az egyetemre? – kérdezte Fern. – Valami olyasmi. – Valami olyasmi? – Szeretlek, Fern. És szeretném, ha hozzám jönnél. – Tényleg? – sikoltott fel Fern. – Tényleg. Fern Taylornál nem találok jobbat. – Tényleg nem? – sikkantott a lány. – Tényleg nem. – Fern hitetlenkedő arckifejezése láttán Ambrose nem tudta megállni nevetés nélkül. – És ha hozzám jössz, életem hátralévő részét azzal fogom tölteni, hogy boldoggá tegyelek, és ha már nem bírod elviselni a fejemet, megígérem, hogy énekelek neked valamit. Fern nevetni kezdett, de olyan hangon, mintha csuklana. – Igen vagy nem? – tette fel a fiú komolyan a végső kérdést, és megfogta Fern kezét.
– Igen.
37.
Megházasodni Minden kék és fehér volt, és Fern kissé elveszettnek érezte magát így, hogy egyetlen kerekes szék sem volt a közelben, ami mellé leülhetett volna. De szerencsére elég jó helyük volt, erről Ambrose gondoskodott. Mike bácsi ült a balján, Elliott Young a jobbján, őmellette pedig Paulie anyukája, Jamie Kimball ült. Jamie már évek óta dolgozott eladóként a pékségben, mire Elliottnak végre sikerült összeszednie a bátorságát, és elhívta randevúzni. Úgy tűnt, egyelőre jól alakulnak köztük a dolgok. Még valami jó a sok rossz között. Szükségük volt egymásra, de ami ennél is fontosabb, megérdemelték egymást. Ez volt a Penn State Nittany Lions utolsó meccse, és Fern olyan ideges volt, hogy kénytelen volt ráülni a kezére, nehogy megint elkezdje rágni a körmét. Mindig ezt érezte, amikor Ambrose versenyzett, annak ellenére, hogy a fiú sokkal gyakrabban nyert, mint ahányszor veszített. Arra gondolt, Mike bácsi vajon hogyan bírja annyi éve elviselni ezt a szinte elviselhetetlen izgalmat. Ha az ember Fernhez hasonlóan szerette azt, aki éppen birkózott, akkor gyötrelmesen fájdalmas volt végignézni egy meccset. Ambrose nem mindig nyert, de így is figyelemre méltó évet tudhatott maga mögött, különösen a hosszú kihagyás és a nyilvánvaló hátrányok fényében. Fern megígértette vele, hogy jól fogja érezni magát, és Ambrose őszintén meg is próbálta. Már nem akart sem Mr. Universe, sem Herkules, sem Vasember lenni. Ő egyszerűen Ambrose Young volt, Elliott Young fia és Fern Taylor vőlegénye. A lány vett egy nagy levegőt, és
megpróbálta megfogadni a saját tanácsát. Ő Joshua és Rachel gyermeke volt, Bailey unokatestvére és Ambrose szerelme. És senkivel nem cserélt volna. Nem ment Ambrose-zal, amikor elkezdődött az iskola. Mindketten tudták, hogy ez egyelőre lehetetlen. Sikerült viszont megállapodnia egy neves könyvkiadóval, ami három könyvre szóló szerződést kötött vele. Az első regény tavasszal fog megjelenni. Ambrose közben arra jutott, hogy egyedül, segítség nélkül kell megküzdenie a démonjaival – sem jelképes pajzs, sem apródok segítségére nem számíthat. Ambrose félt, és ezt nem félt beismerni. A kíváncsi tekintetek, a sugdolózás a háta mögött, a kérdezősködés, amihez az emberek úgy érezték, joguk van – ezek mind megviselték. De közben volt valami jó is az egészben. Mivel rákérdeztek, nyíltan beszélhetett a támadásról, és a többi birkózó idővel már észre sem vette a hegeket az arcán. Valahogy úgy, ahogy Fern sem vette észre soha Bailey kerekes székét. Valahogy úgy, ahogy Ambrose egy napon mögé látott egy átlagos külsejű tizennyolc éves lány arcának, és életében először megpillantotta az igazi Fernt. A Penn State vezetőedzője semmit sem ígért Ambrose-nak. Az ösztöndíj, amit annak idején elnyert, mostanra elúszott. Azt mondta neki, hogy kezdjen el edzeni a többiekkel, aztán majd meglátják. Ambrose a többiekhez képest egy hónappal később, októberben érkezett, mégis, néhány hétre volt szüksége csupán ahhoz, hogy lenyűgözze a Penn State edzőit – és az új csapattársait. Újra levelezni kezdtek Fernnel: hosszú e-maileket váltottak, tele vagy-vagy kérdésekkel, melyek egy része romantikus volt, egy másik része fura, de amelyek mind azt a célt szolgálták, hogy a köztük lévő távolság jelentéktelennek tűnjön. A lány mindig félkövér nagybetűkkel írta alá a leveleit, hogy Ambrose biztosan tudja, kitől jöttek. A szerelmes levelek megnevettették
és megríkatták őket, és mindketten sóvárogva várták a hétvégéket, amikor vagy Hannah Lake-ben, vagy Ambrose-nál találkoztak. De olyan is előfordult, hogy valahol félúton, és vesztek el egymás karjaiban néhány napra. Ilyenkor minden egyes másodpercet kihasználtak, mert tudták, hogy a másodpercekből percek lesznek, és hogy minden perc értékes, ha egyszer egy hajszálon múlik az emberi élet. Amikor Ambrose a csapattársaival együtt kifutott a szőnyegre, Fernnek vadul kalapálni kezdett a szíve, és eszelősen integetni kezdett, hogy a fiú észrevegye őket. Mivel tudta, hogy melyik szektorban ülnek, Ambrose hamar meg is találta a szerelmét és a többieket. Rájuk mosolygott azzal a féloldalas vigyorral, amit Fern annyira szeretett. Aztán kidugta a nyelvét, bandzsított egyet, és hülye fejet vágott. A lány utánacsinálta, és nézte, ahogy Ambrose elneveti magát. Aztán a fiú megdörzsölte a mellkasát, ott, ahova a halott barátai nevét íratta, mire Fern is megérintette Bailey nevét a szíve fölött. Bailey nagyon boldog lett volna, ha láthatja ezt. A lány biztos volt benne, hogy ha van Isten, és ha van élet a halál után, akkor az unokatestvére itt van velük, a teremben. Egészen mostanáig ott állt lent, a szőnyeg mellett, árgus szemekkel figyelte a meccseket, jegyzetelt, és számolta a pontokat. Paulie, Jesse, Beans és Grant is ott sorakoztak a szőnyeg szélén, nézték, ahogy a legjobb barátjuk próbál nélkülük boldogulni, és ahogy mindig, most is megtapsolták. Mindnyájan, még Jesse is.
Fern és Ambrose 2006 nyarán házasodtak össze. A kis templomban, amelynek Joshua és Rachel az életüket szentelték, egy gombostűt sem lehetett volna leejteni. Fern Ritát választotta koszorúslánynak, aki mostanra többé-kevésbé kiheverte a történteket, és mivel Becker előzetes letartóztatásban várta, hogy a bíróság tárgyalja az ellene felhozott három vádpontot,
vissza is költözött Hannah Lake-be. Időközben el is váltak, és lelkesen vetette bele magát Fern esküvőjének megtervezésébe. Olyan esküvőt szeretett volna, amire évek múlva is emlékezni fognak, de arra, hogy ennyire tökéletesen és varázslatosan sikerül a nagy nap, még a menyasszony sem számított. Csakhogy az emberek nem az ételekről és a tortáról fognak majd beszélni a következő napokban és hetekben, de még csak nem is arról, hogy mennyire szép volt az ifjú ara és mennyire elegáns a vőlegény. Arról a furcsa érzésről fognak beszélni, ami belengte a templomot. Arról az édes, meghatározhatatlan hangulatról, aminek hatására többen is megálltak, és csodálkozva néztek körbe. – Érzitek ezt? – kérdezgették. Grant családja is eljött, mint ahogy Marley és Jesse Jr. is. Fernnel az oldalán Ambrose végül az összes halott barátja családját felkereste. Senkinek nem volt könnyű, de legalább elkezdődött a gyógyulási folyamat, még ha Luisa O’Toole továbbra is Ambrose-t hibáztatta, és nem nyitott neki ajtót, és az esküvőre sem jött el. Mindenki a maga módján birkózik meg a gyásszal, és Lisának még időre volt szüksége ahhoz, hogy meg tudjon bocsátani Ambrose-nak. Jamie Kimball Elliott mellett ült, és abból, ahogy egymás kezét fogták és össze-összenéztek, sejteni lehetett, hogy hamarosan újabb házasságkötésre fog sor kerülni a templomban. Kicsi Ty nagyon gyorsan nőtt. Néha felmászott Bailey székébe, és addig követelőzött, amíg valaki nem ment vele egy kört. De most, az esküvőn, senki sem ült a székben, az üresen állt az első sor végén, az egyik díszhelyen. És ahogy Fern az édesanyja karját fogva végigsétált a sorok között, tekintete újra meg újra az üres székre tévedt. Aztán odalépett hozzá Ambrose, és megfogta a kezét, és onnantól kezdve Fern csakis őrá tudott gondolni. Taylor tiszteletes először megcsókolta a lányát, majd
rátette a kezét a fiú sebhelyes arcára, aki ígéretet tett arra, hogy szeretni fogja Fernt, és hű marad hozzá, ameddig csak él. Ambrose és Fern, miután örök hűséget fogadtak egymásnak és kimondták a boldogító igent, olyan szenvedélyesen csókolták meg egymást, hogy a násznépnek komoly kétségei támadtak afelől, hogy maradni fognak a lakodalomra. Joshua Taylor könnyes szemmel és elcsukló hangon kezdett beszélni az egybegyűltekhez, akiket egészen elvarázsolt az ifjú pár szépsége. Mindenki tisztában volt vele, milyen hosszú utat kellett megtenniük, és milyen sokat szenvedtek. – A valódi szépséghez, ahhoz, amely nem kopik, és nem fakul, idő kell. A valódi szépséghez nyomás kell. A valódi szépséghez hihetetlen állhatatosság kell. A víz lassú csepegésének köszönhetjük a cseppköveket, a földkéreg lassú mozgása hozza létre a hatalmas hegyeket, a tengerek és óceánok fáradhatatlan hullámverése tördeli apró darabokra a sziklákat és simítja el a durva éleket. És az erőszakból, a tébolyból, a szelek üvöltéséből és a hullámok bömböléséből megszületik valami jobb, valami, ami addig nem létezett. És mi tűrünk. Hisszük, hogy van cél. Hisszük, hogy a világ több, mint amit látunk belőle. Hisszük, hogy tanulhatunk a veszteségeinkből, hiszünk a szeretet erejében, és hiszünk abban, hogy ott rejtőzik bennünk a szépség, amely csodálatosabb annál, mint amit a szem képes meglátni.
Utószó – …és Herkules szörnyű fájdalmak közepette azért könyörgött a barátainak, hogy azok rakjanak akkora máglyát, melynek lángja felér a mennyekig. Aztán rávetette magát a tűzre, hogy a lángok elfojtsák a rettenetes kínt, melyet a bőrébe dörzsölt méreg okozott. – Zeusz lepillantott az Olümposz tetejéről a fiára, és látván hősies ivadéka szenvedését, odafordult bosszúszomjas feleségéhez, és azt mondta: „Eleget szenvedett már. Kiállta a próbát.” – Ekkor Héra is lenézett Herkulesre, megsajnálta őt, és leküldte érte az egekből a lángoló szekerét. A lángoló szekér aztán felhozta őt az Olümposzra, és a hős elfoglalhatta méltó helyét az istenek között – mondta Ambrose halkan, és egy határozott mozdulattal becsukta a könyvet. Remélte, hogy ennyi elég lesz mára. A dicsőséges befejezésre néma csönd volt a válasz, és ahogy a fiatalember lepillantott a kisfiára, biztos volt benne, hogy az elaludt valahol a tizenkettedik feladat és a történet vége között. Csakhogy a hatéves kisfiú hatalmas, barna szemekkel nézett vissza rá az élénkvörös tincsei mögül. – Apa, te olyan erős vagy, mint Herkules? Ambrose elmosolyodott magában, karjába vette a kis álmodozót, befektette az ágyába, és alaposan betakargatta. Hosszúra nyúlt az esti mese, a kisfiúnak már régen aludnia kellett volna. Fern valahol a házban éppen a saját történetét álmodta meg, a férjének pedig feltett szándéka volt, hogy
megzavarja ebben. – Apa, szerinted egyszer én is lehetek olyan nagy hős, mint Herkules? – Neked nem kell olyannak lenned, mint Herkules, kicsim – állt meg Ambrose az ajtóban. – Sokféle hős van a világom – mondta, és lekapcsolta a villanyt. – Aha. Lehet. Jó éjt, apa! – Jó éjt, Bailey! Vége
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Mint ahogy ez minden könyvnél lenni szokott, az Arctalan szerelemnél is exponenciálisan nőtt azoknak a száma, akik köszönetet és elismerést érdemelnek. Legelőször is szeretnék köszönetet mondani a férjemnek, Travisnek, aki birkózó, és aki élő bizonyítéka annak, hogy a birkózás jobbá teszi az embert. Köszönöm, hogy mellettem álltál, T., köszönöm, hogy lehetővé teszed számomra, hogy anya és író lehessek. Szeretnék köszönetet mondani a gyermekeimnek: Paulnak, Hannah-nak, Claire-nek és a kicsi Samnek. Tudom, hogy nem könnyű nektek, amikor megszűnik számomra a külvilág, és teljesen elmerülök a saját mondataimban. Köszönöm, hogy ennek ellenére szerettek. Köszönet illeti a tágabb családomat, és köszönöm anyának és apának, hogy hagytátok, hogy hétvégenként elrejtőzzem a pincébe, és csak írjak és írjak. Mindkettőtöket nagyon szeretlek. Külön köszönet illeti a férjem unokatestvérét, Aaron Roo-t, aki Duchenne-féle izomdisztrófiában szenved. Aaaronnak most volt a huszonnegyedik születésnapja, és egyre erősebb! Köszönöm az őszinteségedet, az optimizmusodat, és hogy velem töltötted azt a délutánt. Te segítettél életre kelteni Bailey-t. Aaron szüleinek, David és Angie (Harmon) Roosnak köszönöm az erőt és a példamutatást. Minden tiszteletem és elismerésem a tiétek! Köszönöm Eric Shepherdnek, hogy vállalta a katonai szolgálatot, és vigyázott az öcsémre Irakban. És köszönöm, hogy segítettél elképzelni, milyen lehet katonaként bevonulni és
hazatérni. Köszönöm Andy Espinoza nyugdíjazott rendőrőrmesternek, hogy segített a rendőrségi eljárások pontos ábrázolásában. Rengeteget segítettél az utolsó két könyvemnél, nagyon hálás vagyok! Köszönöm a Cristina’s Book Reviewsnak és a Vilma’s Book Blognak a támogatást. Vilma és Cristina, ti vagytok az én Thelma és Louise-om. Köszönöm, hogy velem együtt fejest ugrottatok ebben az egészbe, és olyan lelkesen és stílusosan reklámoztátok a könyvemet. Köszönöm a Totally Booked Blognak – vagyis Jennynek és Gitte-nek –, hogy úgy felmagasztaltátok a Different Blue-t. Örökre hálás leszek nektek, amiért hittetek bennem, és mindig őszinték voltatok velem. Az összes hűséges olvasómnak sajnos nem tudok egyenként köszönetet mondani, de azt szeretném, hogy tudjátok: nagyon hálás vagyok a megtisztelő támogatásotokért. Köszönöm nektek. Köszönöm Janet Sutoriusnak, Alice Landwehrnek, Shannon McPhersonnak és Emma Corcorannak, amiért vállalták, hogy elsőként olvassák el a könyvet. Köszönöm a csodálatos írónak és szerkesztőnek, Karey White-nak, hogy olyan lelkiismeretes munkát végzett az Arctalan szerelem szövegén. Köszönöm Julie Titus barátomnak, aki nem mellesleg kiváló tördelő, hogy mindig szakított rám időt. Köszönöm az ügynökömnek, Chris Parknak, hogy hitt bennem, és vállalta a közös munkát. És végül, köszönöm az égi atyának, hogy még a csúnya dolgokat is széppé változtatja.
A SZERZŐRŐL
Amy Harmon már kiskorában tudta, hogy írással akar foglalkozni, és ahogy idősebb lett, párhuzamosan írt dalokat és történeteket. Mivel egy farmon nőtt föl, ahol nem volt televízió, és az egyetlen szórakozási lehetőséget a testvére és a könyvei jelentették, hamar ráérzett, mitől lesz igazán jó egy történet. Rendszeresen tart előadásokat, tanított általános iskolában, középiskolában és otthon, tagja a Gladys Knight vezette, Grammy-díjas Saints Unified Voices kórusnak. 2007-ben kiadott egy keresztény bluesalbumot What I Know címmel, amely megtalálható az Amazonon és más online zeneboltban.
Az idézett versrészlet Szabó Lőrinc fordítása {2} A fordítás a Magyar Bibliatársulat által kiadott új fordítású Bibliából származik. {3} A versidézetek Szász Károly és Győry Vilmos fordításai {4} Szabó Magda fordítása {5} Az idézet Shakespeare A két veronai nemes c. színdarabjából származik. {6} Arany János fordítása {7} Mészöly Dezső fordítása {8} Arany János fordítása {9} A fordítás a Magyar Bibliatársulat által kiadott új fordítású Bibliából származik. {10} A „fern” szó angolul páfrányt jelent (a ford. megjegyzése). {11} Szász Károly fordítása {1}
