Amanda Quick - A Vakmero

Amanda Quick A vakmerő

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Amanda Quick: Reckless This translation is published by arrangement with The Bantam Dell Publishing Group, a division of Random House, Inc., New York Copyright © 1992 by Jayne A. Krentz All rights reserved Fordította Sóvágó Katalin Második kiadás Fedélterv: eiti Hungarian edition © by Maecenas Könyvkiadó, 1992, 2007 Hungarian translation © by Sóvágó Katalin, 1992, 2007

1. fejezet

Jól állt neki a holdsugár. Gabriel Banner, Wylde grófja, szakasztott olyan rejtelmes és baljós volt a vállára boruló ezüst fénypalástban, akár egy életre kelt legenda. Phoebe Layton megfékezte kancáját az erdő szélén, és lélegzetét visszafojtva leste a feléje vágtató férfit. Nagyon iparkodott, hogy ne reszkessen a gyeplőt szorító keze. Most nem szabad megijedni. Ő olyan hölgy, aki kalandos úton jár, és akinek egy kóbor lovag szolgálataira van szüksége. Hát nincs nagy választéka. Wylde-on kívül tulajdonképpen nincs is olyan ismerőse, aki megfelelne a kívánalmaknak. Először persze rá kell beszélnie, hogy fogadja el a neki szánt szerepet. Hetek óta csiszolgatta a tervet. A zárkózott, magának való ember mindmostanáig nem vett tudomást szándékosan izgalmasra fogalmazott leveleiről. Kétségbeesésében a lány más harcmodorhoz folyamodott, hogy előcsalogassa barlangjából a grófot. Azt az ízes kukacot tűzte a horogra, amelyről bizonyosan tudta, hogy Wylde rá fog harapni. A férfi nem tudta, ki küldözgeti a leveleket. Phoebe csak Fátyolos Hölgyként írta alá magát. Ót még ez a kis csalafintaság is bántotta, de hát enélkül nem ment. Ha Wylde azonnal tudná, ki a levélíró, akkor bizonyosan nem lenne hajlandó segíteni. Előbb meg kell győznie, hogy vállalkozzék a kalandra, csupán azután leplezheti le magát. De, ha Wylde megérti indítékait, akkor nem fog megütődni a titkolózáson sem. Nem, Wylde nem ismerte őt, de Phoebe ismerte a férfit. Majdnem nyolc éve látta utoljára. Akkor eleven legendának képzelte Gabriel Bannert, középkori románcból előlépett, fennkölt lelkű, tiszta lovagnak, akiről már csak a fényes páncélt és a kardot hiányolta a kis csitri. És bár Phoebe nem felejtette el az utolsó találkozást, azt tudta, hogy Gabriel nem emlékezhet rá. Akkoriban túlságosan lefoglalta, hogy miként szöktesse meg az ő Meredith nővérét. Idegei pattanásig feszültek az izgalomtól. Sajnos, a fátyol alól, a hold halvány fényében nem lehetett megállapítani, mennyit változott Wylde az évek során. Az első benyomása az volt, hogy Gabriel még hatalmasabb ember, mint amilyenre emlékezett. Magasabb. Szikárabb. Valahogy keményebb. A válla is szélesebbnek látszott a körgallér alatt. Kalapjának legyűrt karimája zord, áthatolhatatlan árnyékba vonta az arcát. Egy rémítő pillanatig arra kellett gondolnia, hogy hátha ez nem is az az ember, akit ő vár. Talán egy igazi gonosztevő, egy útonálló vagy még annál is rosszabb közeledik! Nyugtalanul fészkelődött a nyeregben. Ha végzete lesz ez az éjszaka, szegény, gyászba borult családja bizonyára valami alkalomhoz illő szöveget véset a sírkövére. ÍME, HÁT ELÉRTE A VAKMERŐSÉG ÁTKA, igen, ez épp megtenné. A majomszeretetű família szerint az ő Phoebéjük mást se csinál, mint egyik malőrből a másikba esik. Ez alkalommal azonban talán túlfeszítette a húrt. — Gondolom, a titokzatos Fátyolos Hölgyhöz van szerencsém? — érdeklődött fagyosan Gabriel. Mérhetetlen megkönnyebbülés öntötte el a lányt, azonnal szertefoszlott minden kételye. Ezt a sötét, kemény hangot nyolc év után sem lehetett félreismerni. — Jó estét, mylord. Gabriel néhány lépésnyire megállította fekete csődörét. — Megkaptam legújabb levelét, asszonyom, amellyel ugyanúgy sikerült felbosszantania, mint a többivel. Phoebe kínosan nyeldekelt. — Én azt reméltem, inkább az érdeklődését sikerül fölkeltenem, uram. — Rendkívüli módon viszolygok a hamisságtól. — Értem. — Phoebe szíve összeszorult. Rendkívüli módon viszolygok a hamisságtól. Hirtelen az jutott eszébe, bölcsen döntött-e, hogy éppen Wylde-ot szemelte ki partnerének.

Még jó, hogy lefátyolozva jött ide ma éjszaka! — Annál inkább örülök, amiért végül csak elfogadta a meghívásomat. — A kíváncsiság erősebb volt nálam. — Gabriel elmosolyodott, ámde mosolyában nem volt melegség, sötét tekintete nem árult el semmit. — Ón két hónapja nem hagy élni, asszonyom. — Kérem, bocsásson meg — mondta komolyan Phoebe —, de az az igazság, hogy nagyon kétségbe voltam esve, mylord. Önnel nehéz találkozni. Első leveleimre nem válaszolt, és mivel nem forgolódik a társaságban, nem találtam más módot, hogy felhívjam magamra a figyelmét. — Ezért úgy döntött, addig provokál, amíg hajlandó leszek találkozni önnel? — Valahogy úgy — mondta Phoebe, nagy sóhaj kíséretében. — Az emberek általában őrizkednek vegzálni engem, titokzatos Fátyolos Hölgyem. A lány ebben egy pillanatig sem kételkedett, de már késő volt retirálni. Ugy-é, uram? — próbálkozott meg egy hűvösen derűs hangütéssel. Ön viszont nemigen hagyott nekem választást. De ne féljen, amint meghallja mondandómat, boldog lesz, amiért hajlandó volt találkozni velem, és én tudom, hogy megbocsátja majd kisded álnokságomat. — Ha azért citált ide, hogy legfrissebb diadalmán örvendezzék, akkor figyelmeztetem, hogy nem szeretek veszíteni. — Miféle diadalmamon? Ahá, a könyv! Ugyan már, mylord, ön éppannyira szeretné látni a kéziratot, mint én. Nyilvánvalóan nem tudott ellenállni, amikor felajánlottam, hogy megmutatom — még akkor sem, ha véletlenül én vagyok az új tulajdonos. Gabriel megsimogatta csődöre nyakát kesztyűs kezével. — Ugy látom, egyformán érdeklődünk a középkori kéziratok iránt. — Jól látja. Megértem bosszúságát, hiszen én szimatoltam ki, hogy eladó A lovag és a varázsló, de bizonyára van olyan emelkedett lélek, hogy elismeréssel adózzon eszélyes nyomozásaimnak. Végül is a kézirat itt volt Sussexben, az ön tulajdon orra előtt. Gabriel elismerően meghajtotta a fejét. — Önt igencsak kegyeibe fogadta a szerencse. Néhány hét alatt ez már a harmadik kézirat, amelyet elhalász előlem. Megkérdezhetem, hogy ezt miért nem vágta egyszerűen zsebre és inalt el vele úgy, mint a többivel? — Mert, mint már levelemben is kifejtettem, beszélni szeretnék önnel, uram. — Phoebe tétován elhallgatott, majd suttogva hadarni kezdett: — És, hogy őszinte legyek, mert úgy gondoltam, ma éjszaka talán bölcs dolog lenne kísérőt vinni magammal. — Ahá! — Arra a következtetésre jutottam, hogy Mr. Nash még könyvészhez képest is roppant sajátos ember. Rendkívül nyugtalanító feltételekhez kötötte a könyv átadását. Nem szeretek éjfélkor üzletelni. — Ez a Nash csakugyan többnek látszik mulatságos csodabogárnál — helyeselt eltűnődve Gabriel. — Azt állítja, hogy ő éjszaka él, mint a bőregér. Leveleinek tanúsága szerint napjainak beosztása pontosan a fordítottja a mieinknek. Akkor alszik, amikor mások ébren vannak, és akkor dolgozik, amikor mások alszanak. Hát nem különös? — Kétségkívül remekül feltalálná magát az úri világban — mondta szárazon Gabriel. — A társaság zöme átmulatja az éjszakát, és nappal alussza ki magát. Ezzel együtt igaza lehet abban, ha óvakodik egyedül találkozni vele éjnek évadján. — Örülök, hogy a kísérővel kapcsolatos terveim találkoznak az ön egyetértésével — mosolygott Phoebe. — Egyetértek, de bevallom, ámulatba ejtenek aggályai. Eleddig nem tapasztaltam önnél túlzott hajlandóságot az elővigyázatosságra és a megfontoltságra. Phoebe arca lángba borult a maró gúnytól. — Aki kalandra vállalkozik, vakmerő legyen, mylord. — Ön szerint ez kaland? — Igen, mylord, az. — Aha. Apropó, kaland, meg kell mondanom, hogy ma éjszaka jómagam is egyfajta kis

kalandban járok. — Valóban, mylord? — kérdezte félős borzongással a lány. — Es mi légyen az? — Nemcsak azért jöttem ide, hogy láthassam Nash kéziratát, még mielőtt ön lecsapna rá, Fátyolos Hölgyem. — Valóban, mylord? Az is érdekli, amit mondandó vagyok? — Nem különösebben, viszont annál jobban szeretnék megismerkedni legújabb e1lenfelemmel. Hiszek abban, hogy az embernek ki kell ismernie az ellenségét — méregette hidegen a lányt Gabriel. — Nem tudom, kicsoda ön, asszonyom, de elég szép ideje vezet az orromnál fogva. Nagyon elegem van a játszadozásaiból. Phoebe szárba szökkenő reményei újfent lekonyultak. Még mindig messze áll a kaland sikeres befejezésétől. — Úgy vélem, nekünk még a későbbiekben is találkoznunk kellene egymással. Mint ön is mondta volt, ugyanazon könyvek és kéziratok gyűjtése a közös szenvedélyünk. Wylde előbbre léptette a csődörét. A nyereg halkan nyiszorgott. — Elvezte kisded győzelmeit, Fátyolos Hölgyem? — Nagyon! Roppantul örülök új szerzeményeimnek! Remekül kiegészítik a könyvtáramat. — Aha. — Rövid szünet. — Ön szerint nem vall néminemű könnyelműségre idehívni engem ma éjszaka, hogy tanúja legyek legújabb huszárvágásának? De még milyen könnyelműségre vall, gondolta búsan a lány. Gabriel el sem tudja képzelni. — Az a helyzet, uram, hogy önt is beszámítva alig néhány ember akad szerte Angliában, aki méltányolni tudná a leletemet. — Én kétségtelenül méltányolom. Nagyon is méltányolom! Épp ebben rejlik a veszély. — A veszély? — kérdezte Phoebe. Ujjai enyhén megremegtek a kantáron. — Es ha erőszakkal elragadom öntől a kéziratot, miután átvette Mr. Nashtől? Phoebe megdermedt ijedtében. Ezt a lehetőséget nem is vette fontolóra. Wylde mégiscsak főrend. — Ne legyen nevetséges! Ön úriember. Sose tenne ilyet. — Titokzatos fátyolos hölgyeknek, akik fondorlatokkal fosztanak meg magamfajta úriembereket hőn áhított tárgyaktól, nem lenne szabad túlzottan csodálkozniuk, ha nevezett urak elvesztenék a türelmüket — mondta ridegen Gabriel. - Ha Nash kézirata valóban a Kerekasztal mondakörébe tartozó, valódi tizennegyedik századi legenda, ahogyan ő állítja, akkor kell nekem, asszonyom. Mennyit kér érte? Sercegett közöttük a levegő. Phoebe bátorsága egy pillanatra megingott. Alig bírta megállni, hogy meg ne fordítsa a kancát és vissza ne vágtasson Amesburyék udvarházának biztonságába. A középkorban is ennyit akadékoskodtak a kóbor lovagok? − Kétlem, hogy ön meg tudná fizetni, uram - susogta. − Mondja az árat, és majd meglátjuk. A lány megnyalta cserepes ajkát. − Az a helyzet, hogy nem áll szándékomban eladni. − Biztos ön ebben? - Gabriel még egy lépéssel közelebb kormányozta a csődört. Phoebe kancája meghátrált a fejét dobáló, fújtató, hatalmas állat elől. − Biztos vagyok - vágta rá a lány. - Mindazonáltal - folytatta rövid hatásszünet után - lehet róla szó, hogy önnek adjam. − Nekem adja? - hüledezett Gabriel. - Mi az ördögről beszél? − Majd később megmagyarázom, uram - mondta Phoebe, miközben az ideges kancát próbálta nyugtatgatni. - Szabadjon figyelmeztetnem, hogy mindjárt éjfél. Néhány perc múlva ott kell lennem Mr. Nash tanyáján. Jön velem vagy nem? − El vagyok szánva rá, hogy eleget teszek kísérői kötelezettségeimnek - mondta sötéten Gabriel. - Már túl késő, hogy megszabaduljon tőlem. - Nohát akkor, lássunk a dolgunk után. - Phoebe elindította kancáját a holdsütötte ösvényen. - Az útmutatásokból ítélve, amelyeket legutóbbi levelében írt, Mr. Nash tanyája itt lehet a közelben. − Az ön helyében én nem váratnám. - Gabriel megfordította lovát, és követte a lányt. A fényes szőrű csődör felzárkózott a kanca mellé. A lány azon tűnődött, hogy vajon a kanca is olyan ideges-e, mint Ő. Wylde és a csődör egyformán zordonnak, hatalmasnak és fenyegetőnek látszott a holdfényben.

− Most, hogy végre találkoztunk, lenne néhány kérdésem, Fátyolos Hölgyem - szólalt meg a férfi. Phoebe gyanakodva sandított rá. − Ez ugyancsak meglep, azok után, hogy az utóbbi két hónapban nem vett tudomást a leveleimről. Úgy éreztem, nemigen tarthatok számot az érdeklődésére. − Mennydörgettét, nagyon is jól tudja, hogy most már érdekel. Mondja, továbbra is utána óhajtja vetni magát minden obskúrus középkori kódexnek, amelyet történetesen kiszemelek magamnak? − Valószínűleg. Mint már észrevette, e téren megegyezik az ízlésünk. − Ez még nagyon sokba kerülhet nekünk. Mihelyt híre megy, hogy minden felbukkanó régi könyvért ketten versengenek, villámgyorsan égnek szöknek az árak. - Azt el tudom képzelni - mondta szándékolt hanyagsággal Phoebe. - De én megengedhetem magamnak. Nagyon bőséges apanázsom van. Gabriel fürkészően sandított rá. – A férjének nincsenek kifogásai az ön költséges szenvedélyei ellen? – Nincs férjem, uram, és nem is áhítozom utána. Meglátásom szerint a férjek hajlamosak korlátozni nejük kalandjait. – Hát azt lefogadom, hogy kevés férj nyelné le az efféle képtelenségeket, mint ez itt a mai éjszakán – dünnyögte Gabriel. –Épeszű ember aligha engedné, hogy a felesége egyedül vagy akárki mással kószáljon ilyen kései órán. Neil megengedte volna, gondolta bánatosan Phoebe. Csak hát szőke Lancelotja meghalt, és neki kell felkutatnia a gyilkosát. Félretolta az emlékeket, és megpróbálta visszafojtani a bűntudatos kis nyilallást, amely mindig beléhasított, valahányszor eszébe jutott Neil Baxter. Ha nincs Phoebe, Neil sohase ment volna el szerencsét próbálni a déltengerekre. Es ha nem megy el a déltengerekre, sosem gyilkolja meg az a kalóz. – Nem vagyok egyedül, uram – emlékeztette Gabrielt, kétségbeesetten igyekezve, hogy könnyedén csengjen a hangja. – Van kóbor lovagom, aki elkísérjen. Biztonságban érzem magam. – Csak nem reám céloz? – De bizony. – Akkor tudnia kell, hogy a kóbor lovagok elvárják a jutalmat szolgálataikért. A középkori hölgy kegyeivel árasztotta el bajnokát. Mondja, asszonyom, nekem is ilyen bankóval akar fizetni éjszakai fáradozásaimért? Phoebe szeme tágra nyílt a fátyol alatt az akaratlan megbotránkozástól. Gabriel biztosan nem arra céloz, hogy netán bensőséges kegyek formájában várná a jutalmát. Noha Wylde grófja remeteéletet él, és többé nem tartja kötelezőnek magára nézve a társasági élet csiszolt szabályait, Phoebe akkor se bírta elhinni, hogy ennyire megváltozott volna a természete. Akkor régen egy tiszta szívű, nemes bajnok volt, aki meg akarta menteni az ő nővérét az érdekházasságtól. A tizenhat éves Phoebe szemében pont odaillett volna a Kerekasztal mellé. Bizonyára most sem tanúsítana ily ripők lovagiatlanságot egy hölggyel szemben. Vagy igen? Nyilván félreértette. Gabriel csak ugratja. – Majd ne hagyja elfelejtenem, hogy néminemű pántlikával vagy hasonló piperével tüntessem ki ma éjszakai fáradozásaiért – mondta. Vajon elég rafináltan fogalmazott? Bár már a huszonöthöz közeledett, ennek ellenére nem voltak bokros tapasztalatai neveletlen úriemberekről. Clarington grófjának kisebb lányaként mindig rendkívül védett életet élt. Túlságosan is védettet. – Nem hinném, hogy egy pántlikavég elegendő lenne fizetségnek – mélázott Gabriel. Phoebének elfogyott a türelme. – Márpedig úgyse kap többet, tehát ne is provokáljon tovább, mylord. – Megkönnyebbülésére lámpafényes ablak tűnt fel a távolban. – Az ott bizonyára Mr. Nash tanyája. Düledező házikó állt a holdfényben. Még éjszaka is látni lehetett, hogy ráférne a tatarozás. Roggyant kapu torlaszolta el a gyomokkal felvert kerti utat. A házban égő világ elárulta, hogy az ablaküveg is törött. A tető javítás után kiáltozott.

— Úgy látom, Nashnek nemigen megy az üzlet. — Gabriel megállította a csődört, és könnyedén leugrott a nyeregből. — Nem is látszik üzleties léleknek. Leveleiből ítélve dús könyvtára lehet, de irtózik megválni a kézirataitól. — Phoebe is megállította a kancát. —A lovag és a varázslót is kizárólag azért adja el, mert égető szüksége van pénzre, hogy megvásárolhasson egy kódexet, amelyet sokkal fontosabbnak tart holmi léha középkori románcnál. — Mi lehet fontosabb egy léha románcnál? — Gabriel szája alig látható mosolyra húzódott. Megragadta Phoebe derekát, és úgy kikapta a hápogó lányt a nyeregből, mint a pelyhet, ám nem állította a talpára, csak tartotta maga előtt, ujjnyira a föld felett. Először érintette meg, először voltak ilyen közel egymáshoz. Phoebe lélegezni sem bírt. Valamilyen okból nyugtalanította Gabriel ereje. Kínosan érezte, mennyire könnyű és parányi a férfi mellett. Nem képzelődött, Wylde csakugyan hatalmasabb, mint emlékezett. Nyolc éve egy kislány ártatlan idealizmusával rajongott nővérének megmentőjéért. Ma hüledezve kellett megállapítania, hogy Gabriel olyan rokonszenvet ébreszt benne, amilyet nők szoktak táplálni férfiak iránt. Még soha, senkivel szemben nem érzett ilyet. Még Neil iránt sem. Bár lehet, hogy csak képzelődik. Túl sok a holdsugár és a feszültség. A családja is folyton azon prézsmitál, hogy miért nem fegyelmezi jobban a fantáziáját. Gabriel leengedte a földre. Phoebe, akit egészen megzavart érzékeinek zűrzavaros forrongása, elfelejtette jó erősen megvetni a jobb lábát, mielőtt ránehezedett volna a balra. Megbicsaklott, a férfi karjába kellett kapaszkodnia, hogy el ne veszítse az egyensúlyát. Wylde felvonta a szemöldökét. — Csak nem énmiattam ily zaklatott, hölgyem? — Szó sincs róla! — Elengedte a férfi karját, gyorsan megigazgatta lovaglóruháját, és határozott léptekkel elindult a törött kapu felé. Jól lehetett látni, hogy kissé húzza a lábát. Ő már régesrég oda se figyelt rá, . de az idegenek mindig észrevették. — Megrándította a bokáját, amikor letettem? — kérdezte ezúttal őszinte aggodalommal Gabriel. — Bocsásson meg, asszonyom. Hadd segítsek. — Semmi baja a bokámnak — tiltakozott türelmetlenül Phoebe. — Csak a bal lábam gyöngébb egy kicsit. Egy régi kocsibaleset következménye. — Értem — mondta Gabriel eltűnődve. Phoebe szerette volna tudni, hogy vajon zavarja-e a férfit az ő fogyatékossága. Másokat zavart. Bicegő táncosnőt kevesen kérnek fel keringőzni. Többnyire nem érdekelte az ilyen viselkedés. Megszokta. Most mégis fájt a gondolat, hogy talán Gabriel is olyan férfi, aki nem tűr meg tökéletlenségeket egy nőben. — Ha zaklatottnak látszom is egy kicsit — szólt durcásan —, az csak azért van, mert nem ismerem önt eléggé, uram. — Ebben nem lennék olyan biztos — mondta csipetnyi derűvel Gabriel. - Most lopja el előlem a harmadik kéziratot. Ehhez az kell, hogy nagyon is jól ismerjen. - En nem lopkodok öntől, mylord! - A lány a kalapkája karimájához emelte a kezét, és leengedett még egy réteg sötét fátylat. Egy réteg talán nem lesz elég, hogy odabent a kunyhóban eltakarja az arcát. - Vetélytársaknak, nem ellenségeknek tekintem magunkat. − Elég csekély a különbség a kettő között. Vigyázzon, asszonyom. Lehet, hogy a mai éjszakával nagyon próbára tette a szerencséjét. Phoebe bekopogtatott. − Ne zsémbeljen, Wylde! Bizonyosan önnek is lesz még alkalma győzni ebben a játékban. - Azt nem kétlem, és rajta leszek, hogy ezután önnek is nagyobb kihívásokkal kelljen szembenéznie. En beérem az eddigi kihívásokkal is - mondta Phoebe. Wylde-dal kötözködni olyan volt, mintha nyers húst lóbálna egy tigris előtt. Enyhén szólva, veszélyes vállalkozás. De ébren kell tartania a férfi érdeklődését, mert ha nem, a végén egyszerűen eltűnik az éjszakában. Elkeserítő, hogy miért ilyen kevés a kóbor lovag! Nagyon gyér a választék. − De csak azért, mert mindig maga győzött. Hát ezen változtatni kell.

2. fejezet

A tanya ajtaja megnyilt. Koszlott főkötőt és kötényt viselő, tömzsi, középkorú házvezetőnő sandított ki rajta. − Kik magok? - kérdezte gyanakodva. − Legyen szíves közölni a gazdájával, hogy az a személy van itt, akinek Mr. Nash nemrég adott el egy középkori kéziratot - mondta Phoebe, és bekukucskált az asszonyság mellett a folyosóra. Padlótól plafonig érő könyvespolcok szegélyezték, minden polc pukkadásig bőrkötésű fóliánsokkal. A padlón is oszlopokban álltak a könyvek. − Megin eladott eggyet? - A házvezetőnő látható elégedettséggel bólintott. - Emmán jó. Ugyis megin elmaradt a fizetísemmel. Egész csomó pízemmel tartozik. Hát majd rajta leszek, hogy most előbb nekem adja meg, és csak aztán a bótosoknak. Múlt hónapba se kaptam egyebet a kerek semminél. − Nash a gyűjteményét adogatja el, hogy ki tudja fizetni a számlákat? - kérdezte Gabriel, miközben hosszú léptekkel követte Phoebét a szűk folyosón. − Egannek vígre sikerült rábeszilnie. De Mr. Nashnek mintha a fogát húzták vóna. - A házvezetőnő sóhajtott, és becsukta az ajtót. - Az úr nem bír megválni a rígi könyveitűl. Azok a mindenei. — Ki az az Egan? — érdeklődött Phoebe. — Az uraság fia. Hébe-korba beníz hozzánk, hála légyen az Úrnak, különben juthatnánk ebek harmincaggyára. — Előrement a folyosón. — Nem is tudom, mi lenne itt, ha Egan nem beszílné rá az uraságot, hogy váljík meg egy-két piszkos ócska könyvtűl. Asziszem, íhen is halhatnánk. Phoebe alattomban rásandított Gabrielre, aki a könyvekkel tömött folyosót mustrálgatta. Levette a kalapját; haja a pislákoló gyertyafénynél olyan feketének látszott, akár az éjszaka, csupán a halántékán csillogott némi ezüst. Persze, hiszen már harmincnégy éves. Bár furamód csak még vonzóbb lett az ezüsttől. Nyolc évvel ezelőtt öregnek tűnt Phoebe szemében, most azonban épp megfelelőnek látszott a kora. A lánynak szorosabban kellett markolnia bíborlila lovaglóruhája uszályát, amikor megkerült egy könyvtornyot. Irgalmas ég, ez már tényleg kezd veszedelmessé fajulni! Ez az érzelmi zűrzavar most az utolsó, amire szüksége van! Vigyázni kell, hogy tiszta maradjon a feje, és nem szabad elfelejtenie, hogy Gabrielnek semmi oka gyengéd érzelmeket táplálni az ő családja iránt! A férfi a legközelebbi polcnál a rendetlenül begyömöszölt könyvek gerincét olvasgatta, és eközben az arcélét fordította a lány felé. Phoebe megbámulta energikus állát és gőgös járomcsontját. Még mindig olyan profilja volt, mint egy ragadozó madárnak. Gabriel, mintha csak a gondolataiban olvasott volna, hirtelen feléje fordult és ránézett. . Valósággal beledöfte ragadozó, zöld tekintetét. A lány egy idegtépő pillanatig úgy érezte, Wylde átlát a sűrű fátyolon. Már el is felejtette Gabriel szemét. Annak idején, amikor épp kilépett a csitrikorból, föl mérte ennek a sűrű zöld pillantásnak az erejét. Persze, alig néhányszor volt alkalma látni, kizárólag akkor, amikor Gabriel a többi uraccsal megjelent az apja házában, hogy udvaroljon Phoebe nővérének, a bűbájos Meredithnek. Phoebét az egész társaságból egyedül Gabriel érdekelte. Az első perctől kíváncsi volt rá. Falta a regényeket és költeményeket, amelyeket a férfi hordott oda a testvérének. Gabriel nem virágokkal, hanem Arthur-kori legendákkal udvarolt Meredithnek. Imádottját nem érdekelték a

régi lovagregék, de annál lelkesebben habzsolta őket Phoebe. Valahányszor Gabriel tiszteletét tette náluk, Phoebe szerét ejtette, hogy titokban megleshesse a lépcső tetejéről. Artatlanságában úgy gondolta, hogy a férfi elbűvölően romantikus pillantásokkal bámulja Mereditht. Csak most látta, hogy a romantikus túlságosan puha és léha jelző Gabriel villogó szemére. Nem csoda, ha Meredith megrémült tőle. Nővére, minden metsző intelligenciája ellenére, kezes és szelíd kis teremtés volt akkoriban. Amióta fejest ugrott ebbe az esztelen kalandba, Phoebe most először döbbent rá, mi-re vállalkozott. Wylde igazat mondott, ő nem az a fajta ember, akivel okos nő játszadozhat. Talán mégsem lesz ehető, amit kifőzött. Néma hálaimát rebegett, hogy még mindig biztonságban rejtőzhet a fátyol mögött. - Valami baj van? - érdeklődött szelíden Gabriel, és végigjártatta tekintetét a harsogó, bíborlila lovaglóruhán. Mintha mulatott volna. - Nem, semmi. - Phoebe fölszegte az állát, elfordult, és követte a házvezetőnőt. Mit számít, ha a ruhája árnyalata kissé feltűnő? Tisztában volt vele, hogy ízlése nem tarthat számot általános elismerésre. Anyja és nővére folyton nehezményezték, hogy Phoebe túlságosan szereti a „tüzes” színeket. A házvezetőnő bevezette őket egy szobácskába, ahol még több volt a könyv, mint a folyosón. A falon minden tenyérnyi helyet elfoglaltak a polcok, és mindegyikről majd lefolytak a könyvek. A földön derékig érő könyvrakások formáltak szeszélyes arabeszkeket. A kandalló két oldalán egy-egy felcsapott tetejű láda, pukkadásig tömve könyvekkel és papírral. Túl szűk térdnadrágot és kifakult gesztenyebarna kabátot viselő, testes ember ült egy könyvektől roskadozó asztalnál, és egy ódon fóliáns fölé görnyedt. - Mi az, Mrs. Stiles? - kérdezte, de föl sem nézett. - Megmondtam, hogy ne zavarogjék, amíg be nem fejeztem ennek a szövegnek a fordítását! - A dáma gyütt a kéziratír, uram. - A házvezetőnőt láthatólag nem zavarta gazdája pokróc modora. - Hozta egy baráttyát is. Csinájjak teát? - Hogy? Ketten vannak? - Nash ledobta a tollát, fölemelkedett, és öklelő pillantást küldött látogatói felé ezüstkeretes pápaszeme mögül. - Jó estét, Mr. Nash - köszönt udvariasan a lány, és előrelépett. Nash szúrós szeme egy pillanatra megállapodott Phoebe bal lábán, de tartózkodott megjegyzést tenni a bicegésére, majd Gabrielre pillantott, és pirospozsgás arcát még jobban elöntötte a vér. - Nohát, nohát! Én csak egy kéziratot akarok eladni ma éccaka! Hogyhogy ketten jöttek? − Ne aggodalmaskodjék emiatt, Mr. Nash! - csitította Phoebe. - Ez az úriember kizárólag azért kísért el, mert nem volt kedvem egy szál magamban idelátogatni ilyen kései órán. − Mér nem? - Nash bőszen méregette Gabrielt. - Ezen a fertályon nem eshet baja. Erre itt Sussexben sose történik semmi. − Nos, én nem vagyok olyan tájékozott a helyi viszonyokban, mint ön - susogta Phoebe. Ha elfelejtette volna, londoni vagyok. − Es a tea? - kotyogott közbe Mrs. Stiles. − Felejtse mán el azt az átkozott teát! - mordult rá Nash. - Nem maradnak soká. Táguljék innen, Mrs. Stíles! Dolgom van! - Igenis, uraság. - Mrs. Stiles eltűnt. Gabriel töprengve végighordozta tekintetét a rendetlenszobán. − Gratulálok hatalmas könyvtárához, Nash. - Köszönöm, uram. - Nash szeme fölragyogott a büszkeségtől. - Nagyon örülök az elismerésének. - Véletlenül nincs a birtokában Malory Morte d'Arthur jének egy különleges példánya? −Mék példánya? - gyanakodott Nash. − 1634-es kiadás. Elég rossz állapotban. Piros kordovánkötés. Az előzéklapon ajánlás, amely úgy kezdődik: „Fiamnak”. Nash a homlokát ráncolta.

−Nem. Az enyim korábbi kiadás, és kifogástalan állapotú. − Úgy? Hát akkor talán térjünk a tárgyra. − Természetesen. - Nash kihúzta a fiókot. - Gondolom, elébb látni akarják, mit visznek el? - Ha nincs ellene kifogása. - Phoebe gyors pillantást vetett Gabrielre. A férfi éppen fölemelt egy vaskos kötetet az egyik közeli asztalról, de nyomban le is tette, mert Nash kivett a fiókból egy ládikát. Fölcsapta a tetejét, és áhítatos mozdulattal kiemelt belőle egy könyvet. Az aranymetszés megcsillant a gyertyafényben. Gabriel szemében zöld tűz lobbant. Phoebe minden nyugtalansága ellenére csaknem elnevette magát. Pontosan tudta, mit érez a férfi. Őt is ugyanez az izgalom bizsergette, amikor Nash odatette a vastag bőrbe kötött könyvet az asztalra, és óvatosan kinyitotta. - Ó, egek - pihegte. Minden szorongása elröppent a pompás kézirat láttán. Közelebb lépett, hogy jobban lássa a lap felső részén a négy miniatúrát. Cirkalmas borostyánlevél-fonat keretezte az ódon ábrákat, amelyek még távolról is úgy ragyogtak, mint a ritka ékkövek. − Hát ebbion egy szépség – büszkélkedett Nash. - Egy éve szereztem egy londoni könyvkufártól. Ő meg valami franciátúl vette, aki a forradalom elől menekült Angliába. Elönt az epe, ha csak rágondolok, micsoda gyújtemények mehettek pocsékba vagy pusztultak el a Kontinensen az utóbbi években ! − Igen – mondta halkan Gabriel –, a háború nem tesz jót a könyveknek. Semminek sem. – Odament az asztalhoz, és elmerülten bámulta a díszes iniciálékat. – Ördög és pokol! Ezt a gyönyörűséget! − Csodálatos! – legeltette a szemét a káprázatos miniatúrákon Phobe. – Egyszerűen elbűvölő! Megnézhetném közelebbről? – pillantott a házigazdára. Nash tétovázott, aztán fanyalogva vállat vont. – Kifizette, a magáé. Tegye, ami tetszik. – Köszönöm. – Phobe a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy tiszta, csipkés kendőt. Gabriel ott tornyosult a háta mögött. A lányt mulattatta a férfiban lappangó, fegyelmezett mohóság, hiszen annyira hasonlított az ő mostani érzéseire. Úgy lapozott, hogy a zsebkendővel fogta meg a pergamenoldalakat. A lovag és a varázsló dúsan illusztrált kézirat volt. Nyilván egy gazdag középkori főnemes rendelhette, aki ugyanúgy méltányolta a miniátor művészetét, mint a mesét, amelyet az írnok rótt a pergamenre. Phobe időnként megállt, és beleolvasott az ófrancia nyelvű, gyönyörű kézírásba. Az utolsó laphoz érve egy percig összpontosított, majd fordítani kezdte a záró sorokat: – Itt ér véget A lovag és a varázsló meséje – olvasta fennhangon. – Én, Blois–i Fülöp, csak az igazat mondhattam. Ezt a könyvet úrnőmnek írtam, ezért ez csupáncsak az övé. Szálljon átok arra, aki elveszi ezt a könyvet. Támadják meg útonállók és gyilkosok, jusson bitóra, és égjen örökké a pokol tüzén. - Hát ez elég alapos - ismerte el Gabriel. Nincs párja egy ilyen jó kis régimódi átoknak, hogy az ember kétszer is meggondolja, mielőtt könyvlopásra adja a fejét. - Aligha kárhoztathatjuk az írnokokat, ha minden módon igyekeztek megakadályozni, hogy valaki ellopja ezeket a nagyszerű műalkotásokat. - Phoebe óvatosan becsukta a kötetet, fölnézett Mr. Nashre, és elmosolyodott. - Nagyon elégedett vagyok a vásárlásommal, uram. − Ez csak egy kerekasztali románc - dünnyögte Nash -, holmi szamár mese, amelyet valami elkényeztetett udvarhölgynek írtak. Egyáltalán nem olyan jelentős, mint a Historia Scholastica, amit ugyanakkor vásároltam. De ugye helyes? − Lélegzetelállítóan gyönyörű! - Phoebe óvatosan visszahelyezte a kéziratot a dobozba. - Roppantul fogok vigyázni rá, Mr. Nash. − Hát akkor vigyék és menjenek. - Nash eltépte pillantását a kéziratot rejtő ládikáról. - Még dógom van ma éccaka. − Ertem. - A lány fölemelte a súlyos dobozt. − Majd én viszem - ajánlkozott Gabriel. - Elég nehézkes cipelni, nem gondolja?

− Köszönöm, de elboldogulok. − Akkor is boldogan hordozom ön helyett - mosolygott rejtelmesen a férfi. - Ha elfelejtette volna, ma éjszakára igénybe vette fegyvernöki szolgálataimat. Megyünk? − Egen, engen, menjenek csak – morogta Nash. Visszaült az asztalhoz, és fölemelte a tollát. – Mrs. Stiles majd kikíséri magokat. Phobe kénytelen volt átfurakodni Gabriel mellett, hogy kijusson a zsúfolt folyosóra. Nem tetszett neki Wylde ingerkedő pillantása. Mrs. Stiles az ajtónál várakozott. – Na, eggyel kevesebb porolnivaló – sanditott rá a ládikóra Gabriel kezében . – Bár az uraság biztos tízet veszen helyette. Még szerencsém, ha megkapom ebbe a hónapba a pízemet. – Hát sok szerencsét, Mrs. Stiles – búcsúzott Gabriel. Karon fogta Phobét, és kivezette az éjszakába. – Ha fent vagyok a nyeregben, már el tudom vinni a kéziratot – sietett közölni a lány. – Nem bízik bennem, hogy megőrzöm az ön számára? – Ez nem bizalom kérdése. – Nem tűri, hogy még ennél is jobban fölzaklassa ez az ember! – Végül is tudom, hogy ön úriember. – Ha maga mondja. – Gabriel letette a ládikát egy kőre, derékon kapta Phobét, és fellódította a nyeregbe, de még nem engedte el. – Ön azt a látszatot kelti, hogy sokat tud rólam. – Tudok is. – Phobe akkor eszmélt rá, hogy a férfi vállába kapaszkodik. Gyorsan visszarántotta kezét, és megmarkolta a gyeplőt. – Egész pontosan mennyit, asszonyom? – Gabriel levette a kezét a lány derekáról, könnyedén föllendült csődöre nyergébe, majd köpenye súlyos redői alá rejtette a ládikót. Hát eljött a beszéd ideje. Phoebe gondosan megválogatott minden szót. Kicsalogatta fészkéből a magányos lovagot, de még nem érte el a célját. Annyira föl akarta ajzani Gabriel kíváncsiságát, hogy magától is vállalkozzék a kalandra, anélkül, hogy neki föl kelljen fednie magát. − Tudom, hogy csak nemrég tért vissza Angliába, hosszas külföldi tartózkodás után kezdte óvatosan. − Hosszas külföldi tartózkodás után - ismételte Gabriel. - így is lehet mondani. Nyolc istenverte hosszú évig nem jártam itthon. Mit tud még? Phoebének nem tetszett a férfi hangjának megváltozott csengése. - Nos, hallottam, hogy elég váratlanul örökölte meg a címet. − Nagyon váratlanul. Ha a nagybátyám és a fiai tavaly nem vesznek bele a tengerbe, sosem lett volna belőlem gróf. Van még valami, Fátyolos Hölgyem? − Tudom, hogy fölöttébb érdekli a lovagkor és a legendák. - Mint az látni való. És még? Phoebe összeszedte a bátorságát. Itt hathatósabb ütegeket kell bevetni. - Tudom azt, aminek tudásáért a nagyvilági társaság zöme akár ölni is képes lenne. Tudom, hogy ön a Lovagi szolgálat névtelen szerzője. Az ütés ült. Gabriel dühét szinte tapintani lehetett. Szeme veszélyesen összeszűkült. − Ördög és pokol! Hát maga nem vesztegette az idejét! Hogy szimatolta ki? -

Ó, vannak forrásaim - mondta Phoebe könnyednek szánt hangon. A teljes igazságot

aligha árulhatja el. Még a tulajdon családja sem ismeri legmélyebb, legsötétebb titkát! Gabriel hirtelen lefékezte a csődörét, és elkapta Phoebe csuklóját. Azt kérdeztem, hogy szimatolta ki! Várom a választ, asszonyom! Phoebe megremegett. - Hát olyan nagy baj? - susogta. – Mindenki azon töri a fejét, ki írta az idény legnépszerűbb regényét. - A kiadóm árulta el? A mindenségit, asszonyom, lefizette Laceyt? - Nem, esküszöm, hogy nem! - Azt mégse mondhatja meg, hogy ő az a titokzatos támogató, aki tavaly megmentette Josiah Lacey csőd felé tántorgó nyomdáját és kiadóját. Erre költötte minden pénzét, amit jókora havi apanázsából meg tudott spórolni, és még néhány drága könyvét is eladta más gyűjtőknek. Ezt senki sem tudta, és Phoebe nem is szerette volna, ha

tudomást szereznének róla. A családja nyomban el is ájulna! A Laceyvel kötött egyezség nagy vonalakban kitűnően bevált. Phoebe kiválogatta a kéziratokat, Lacey kinyomtatta őket. Egy fiatal ügyvéd és néhány alkalmazott segítségével felvirágoztatták a Lacey Könyvesházat. A Lovagi szolgálat volt az első nagy sikerük, amelyet Phoebe tüstént nyomdába adott, amint elolvasta a kéziratát. - Nyilván megkente Lacey markát! - háborgott Gabriel. - Azt hittem, több esze van az iszákos vén bolondnak! Hogy éppen ő gázoljon a lábamra! De csak nem olyan ütődött, hogy kockáztassa a hasznot, amelyet a következő könyvemről akar lefölözni! Phoebe a csuklóját markoló bőrkesztyűs ujjakat bámulta. Lehet, hogy borzasztóan melléfogott? Gabriel egyáltalán nem úgy viselkedik, mint egy klasszikus lovag. − Nem az ő hibája volt! Nem szabad kárhoztatnia Mr. Laceyt! − Honnan jött rá, hogy én írtam a Lovagi szolgálatot? Phoebe valami hihető magyarázat után kapkodott. − Ha nagyon akarja tudni, az ügyvédem nyomozta ki. - Hiába próbálta kiszabadítani a kezét. - Igen értelmes ember. - Ami véletlenül igaz is. Mr. Peak igen értelmes, igen készséges ifjú volt, aki igen szeretett volna érvényesülni. Oly igen, hogy hajlandó volt még üzleti kapcsolatot is létesíteni Clarington gróf legkisebb gyermekével, anélkül, hogy az atyát tájékoztatta volna erről a tényről. − A jogtanácsosa! - Gabriel mondott egy cifrát, és elengedte a lány kezét. - Belefáradtam játszadozásaiba, asszonyom! Már mondtam, hogy nincs türelmem a hamissághoz és a hitegetéshez! Kicsoda maga? Phoebe megnyalta a száját. − Azt nem mondhatom meg, uram. Még nem. Túl korai lenne, különben is, ha tervem nem válik be, márpedig hajlok rá, hogy ezt higgyem, akkor nem szeretném még ennél is jobban kockáztatni a jó híremet. Bizonyosan megérti. −Miféle terve? Hallgassam meg, amit kifőzött, és ugorjak fejest, anélkül hogy tudnám kicsoda maga? Hát miféle agyalágyultnak tart engem? Egyáltalán nem tartom önt agyalágyultnak, csak rendkívül nehéz természetűnek – a vágta rá Phoebe. - Ezzel együtt jobb szeretném, ha kilétem titok maradna, amíg meg nem ígéri, hogy segít. Amint esküt tett nekem, én is megbízhatok önben. Nyilván méltányolja vágyamat a titoktartásra. - Mi a kénköves gyehenna ez az egész? - Gabriel hallhatóan a türelme határán járt. Miféle zöldséget főzött ki? Phoebe vett egy mély lélegzetet, és fejest ugrott. − Én egy komoly és fontos kalandban járok, uram. − Újabb kézirat után? – gúnyolódott a férfi. Nem, nem kézirat után. Az igazság után. Lordságod előéletét ismerve okom van feltételezni, hogy ön nagy segítségemre lehet. - Igazság? Mennyei atyám, mi ez a badarság? Azt hittem, érthetően közöltem, hogy nincs kedvem játszani. - Ez nem játék! - tiltakozott kétségbeesetten Phoebe. -. En egy gyilkost próbálok megtalálni! − Gyilkost? - Gabriel döbbenten elnémult egy pillanatra. - Az árgyélusát, itt állok az éjszaka közepén egy futóbolonddal! − En nem vagyok futóbolond! Kérem, hallgasson már meg! Ennyit kérek csupán. Két hónapja próbálom felhívni magamra a figyelmét. Most, hogy végre méltóztatott kibújni a barlangjából, legalább meghallgathatna! - En nem lakom barlangban! - Mintha megsértődött volna. − De akár ott is lakhatna! Amennyire sikerült megtudnom, úgy elássa magát a birtokán, mint egy troglodita. Senkit sem hajlandó fogadni, és nem jár társaságba. − Ez túlzás - morogta Wylde. - Fogadom azt, akit tetszik, történetesen szeretem, ha nem zavarnak, viszont nem szeretem a társaságot. Egyébként nem értem, miért kellene önnek magyarázgatnom a szokásaimat. - Kérem, uram, szükségem van a segítségére, hogy igazságot szolgáltathassak valakinek,

aki valamikor nagyon közel állt hozzám. - Mennyire közel? - Nos - nyeldekelt a lány -, hogy precíz legyek, valaha szeretett volna nőül venni engem. Családom azonban ellenezte a frigyet, mert ő vagyontalan volt. − Gyakori eset mondta sötéten Gabriel. − Tudom. A barátom elment vagyont szerezni a déltengerekre, hogy visszatérvén újólag esedezhessen kezemért. Csakhogy sosem jött vissza, mert egy kalóz meggyilkolta. − Jézusom, csak nem azt akarja, hogy segítsek kinyomozni egy átkozott kalózt? Hát hadd mondjak valamit. Lehetetlen vállalkozás. Az utóbbi nyolc évet jobbára a déltengereken töltöttem, és biztosíthatom, arrafelé több a lator, mint a hal. - Maga ezt nem érti! Okom van azt hinni, hogy a gyilkos hazatért Angliába. - Uram, irgalmazz! Es miből vonta le ezt a következtetést? - Mielőtt barátom elindult volna szerencsét próbálni, nekiadtam emlékül egyik kedvenc kéziratomat. Tudom, hogy sohasem tette volna pénzzé, és önként nem vált volna meg tőle. Ez volt az egyetlen, ami rám emlékeztette. Egy kéziratot? – A Torony hölgyének egyik szép példányát. Ismeri? A rézangyalát! Téhát ismeri! - villanyozódott föl a lány. – Tudom, hogy létezik néhány példány. Az öné francia volt, angol vagy olasz? − Francia. Gyönyörű miniatúrákkal. Még szebb, mint A lovag és a varázsló. Nos, myrd, hallottam rebesgetni, hogy a könyv ismét feltűnt Angliában. Hihetőleg valakinek a magánkönyvtárában található. − Hol hallotta? - kérdezte szúrós pillantással Gabriel. −Egy könyvárustól a Bond Streeten, aki az egyik törzsvásárlójától hallotta, aki viszont egy yorkshire-i csudabogár gyűjtőtől hallotta. −Miért gondolja, hogy a maga kéziratáról van szó? − A könyvkereskedő elmondta, hogy ez a francia változat, és hogy a kolofon szerint az írnok neve Anjou Vilmos. Márpedig az én példányomat ő másolta. Uram, meg kell találnom azt a kéziratot. − Úgy véli, hogy ha megtalálja a könyvet, megtalálja azt is, aki megölte a kedvesét? kérdezte gyengéden Gabriel. − Igen. - Phoebe arca lángvörösre gyúlt, amikor azt hallotta, hogy Neilt a kedvesének mondják. De most nem magyarázhatja el, hogy Neil nem a kedvese volt, hanem az ő erényes Lancelotja, aki tiszta és fennkölt szerelemmel imádta őt. Mindig megtartotta a lovagias távolságot, és nem akart mást, mint igaz régi erkölcs szerint szolgálni hölgyét. Ő sohasem érzett iránta egyebet meleg rokonszenvnél. Többek között ezért is furdalta a lelkiismeret Neil halála miatt. Ha igazán szerette volna, dacol a családjával, és nőül megy hozzá. De nem szerette, márpedig Phoebe a gondolatát sem bírta elviselni egy olyan házasságnak, amelyet nem igaz szerelemből kötnek. − Hogy hívták azt az embert, aki ilyen drága volt önnek? - Neil Baxter. Gabriel mozdulatlanná merevedett. − A kézirat talán csak véletlenül került a mostani tulajdonosához - szólalt meg végül fagyos hangon. -Talán nem is sejti, milyen sorsra jutott a maga kedvese. - Nem, ezt nem hiszem el! - Phoebe energikusan megrázta a fejét. - Nézze, Neil párszor írt nekem, miután elhagyta Angliát. Egyik levelében említett egy kalózt, aki a szigetek között portyázott. Méghozzá nem valami közönséges gazfickó volt, hanem angol úriember, aki felcsapott kalóznak, és valóságos átka lett a déltengereknek. - Nem ő az első a műfajban - mondta szárazon Gabriel. − Mylord, én meg vagyok győződve róla, hogy egy ilyen zsivány elragadta volna A torony hölgyét, miután megölte Neilt.

− Most pedig, hogy a pletykák szerint a könyv visszakerült Angliába, ön feltételezi, hogy az úri kalóz is hazatért? − Szerintem nagyon is lehetséges. Valószínűleg tömérdek rablott kincset hozott magával, amely megnyitotta előtte az utat a társaság előtt. Lehet, hogy a legfelsőbb körökhöz tartozik. Csak gondolja el, uram! Ki hinné, hogy kalózkodott? Azt feltételeznék, hogy ő mint oly sokan, a déltengereken szerzett vagyont, és most hazatért. − Lélegzetelállító a fantáziája, asszonyom. Phoebe a fogát csikorgatta. - Az öné viszont határozottan gyér, uram. Az én feltételezésem nagyon is hihető. Es ha, mint ön sejtetni engedte, a könyv jelenlegi tulajdonosa nem is a kalóz, akkor is tudhatja, ki ez a tengeri rabló. Meg kell találnom. Valami nagy testű lény törtetett ropogva az út menti aljnövényzetben. Phoebének elakadt a szava. − Mi a fene? - Gabriel megállította a csődörét. Ebben a pillanatban egy lovas rúgtatott ki a fák közül az útra. − Pízt vagy íletet! - bömbölte az álarcos jövevény. Fekete köpenye lobogott, pisztolyán megcsillant a holdfény. − A teremtésit! - mondta fáradtan Gabriel. -Tudtam én, hogy inkább aludnom kellett volna ma éjszaka.

3. fejezet Nyomban látta, hogy a Fátyolos Hölgy először fel se fogta, mi történik, de aztán nyilván észrevette az útonálló kezében a pisztolyt. − De mi a patvart óhajt ön, uram? - kérdezte a Fátyolos Hölgy olyan hangon, mintha egy ostoba cseléddel tárgyalna. Gabriel majdnem elvigyorodott. A dámának van annyi kurázsija, amennyi bőven elég lenne egy tisztességes kóbor lovagnak. − Pízt vagy ííetet! - Az útonálló ide-oda lengette a pisztolyát Gabriel és társnője között. De üstöllést! Különben lepuffantom magokat, oszt annyi! − Nálam csak némi apró van - közölte a Fátyolos Hölgy. -Ékszert pedig nem viselek. − Viszem, ami van. - A zsivány Gabrielt méregette a maszk mögül. - Magánál biztos van pisztoly. Vegye csak le a malaclopóját, és dobja ide a fődre. − Ahogy óhajtja. - Gabriel vállat vont, és elkezdte kikapcsolni a kabátot. A Fátyolos Hölgy megrémült. - De le ne vegye már, mylord! Halálra fog fázni! Kérem, uram - fordult az útonállóhoz -, könyörögve kérem, ne kényszerítse barátomat, hogy levesse a felöltőjét! Igen gyönge a melle. Orvosa a lelkére kötötte, hogy sehová se menjen kabát nélkül! - Majd akkor lesz csak gyenge a mejje, ha beléeresztek egy golyót - vicsorgott a rabló. No, csak gyorsan! - Várjon! Nem szabad levetnie a kabátját, uram! - mondta kétségbeesetten a hölgy. De már késő volt. Gabriel ledobta a felöltőjét, és ott maradt, hóna alatt a kézirat dobozával. - Nini, mija? - A rabló közelebb terelte hátasát Gabriel csődöréhez. - Hát ez érdekes. - Ez csak egy ócska doboz - mondta elutasítóan a hölgy. - Értéktelen. Nem igaz, uram? - Csakugyan egy ócska doboz helyeselt Gabriel. - Viszem. - A zsivány kinyújtotta a kezét. - Ide vele! - Ne merészelje odaadni, Gabriel! - csattant fel a hölgy. - Hallja? - Hallom. - Gabriel vigyázva előrenyújtotta a ládikát, és még némi aprópénzt is dobott a tetejére. A Fátyolos Hölgy felháborodottan fordult szembe a zsivánnyal. - Hozzá ne nyúljon! Követelem, hogy azonnal adja vissza! Az a doboz az enyém! Állítsa meg, Gabriel! Sosem bocsátom meg magának, ha engedi, hogy elmenjen!

− Na, maga szegíny, magának oszt kijut a nyelveleves - mondta részvéttel az útonálló Gabrielnek. - Meg lehet szokni - válaszolta Gabriel. − Ha maga mongya. Hát nagyon is köszönöm, és jó estét magoknak. Örültem a szerencsének. Az álarcos megfordította a lovát, keményen belevágta sarkát az állat oldalába, és elnyargalt. A Fátyolos Hölgy nézett utána, amíg el nem tűnt, aztán Gabrielnek szentelte a figyelmét. - Hát ezt nem hiszem, uram! - tajtékzott. - Hogy adhatta oda a kéziratomat anélkül, hogy kísérletet tett volna a védelmére? Gabriel leugrott a nyeregből a felöltőjéért, és közben jelentőségteljes pillantást vetett a hölgyre. - Jobban szeretné, ha inkább keresztüllövettem volna egyébként is gyönge mellemet? - Természetesen nem! De akkor is el kellett volna bánnia vele! Ön úriember, értenie kell a pisztolyokhoz meg az ilyesmikhez, ez pedig csak egy bugris lator volt! - Bugris latrok éppoly könnyen meg tudják húzni a ravaszt, mint bármely úriember, aki a Mantonsban gyakorol. - Gabriel fellódult a nyeregbe, és megmarkolta a gyeplőt. - De hogy hagyhatta, hogy ez az alak csak úgy elvigye a dobozt? Én védelem gyanánt hoztam ide önt! Oltalmaznia kellett volna engem ma éjszaka! - Úgy látom, megtettem a kötelességemet. Ön ép és egészéges. - De az a fráter elragadta a kéziratomat! - Pontosan. Az ön kéziratát, nem az enyémet. - Gabriel előrenoszogatta lovát az ösvényen. - Rég megtanultam, hogy ne kockáztassam a nyakam olyasmiért, ami nem az enyém. Nincs rajta haszon. - Hogy merészel, uram? Ön bizonyosan nem az az ember, akinek hittem. - Miért, kinek hitt? - szólt vissza Gabriel. A hölgy a csődör után ugratta a kancáját. Azt hittem, hogy az az ember, aki megírta a Lovagi szolgálatot, legalább olyan nemes és vitéz, mint könyvének hőse! – rikoltotta. – Akkor maga bolond. A lovagiasság regénybe való. Bevallom, nagyon kelendő, de a földi életben haszontalan. - Roppantul csalódtam önben, uram! Úgy látszik, minden, amit önről hittem, nem volt egyéb illúziónál. Ön tönkretett mindent. Mindent! - Hát mit várt tőlem, Fátyolos Hölgyem? - sandított rá Gabriel. − Azt, hogy harcolni fog. Azt, hogy megóvja a kéziratot. Nem vártam, hogy ilyen könnyen feladja. Hogy lehet ennyire gyáva? −Mennyire szeretné visszakapni azt a kéziratot, asszonyom? − Borzasztóan! Rengeteg pénzt fizettem érte, bár pillanatnyilag az izgat a legkevésbé. Nekem egy igazi kóbor lovagra van szükségem. − Nagyon helyes, akkor visszaszerzem önnek a kéziratot. Es amikor átadom, akkor majd megmondom, hogy vállalkozom-e a kalandra, amelyre el akar küldeni. − Hogyan? - A hölgy teljesen elhűlt. - Azt akarja mondani, hogy mégis segít megtalálni a kalózt, aki elbitorolta az én kéziratomat? - Majd fontolóra veszem a dolgot. De arra máris figyelmeztetem, Fátyolos Hölgyem, hogy ha vállalkozom a szolgálatra, és sikerrel járok, akkor várom jutalmamat. − Mint már céloztam rá, egyébként is önnek akartam adni a könyvet, amelyet épp most nyújtott át az útonállónak. Emléknek szántam. Feltéve, ha sikert aratunk. - Attól tartok, ennél magasabb jutalomra tartok igényt, asszonyom. - Azt várja, hogy fizessek önnek, amiért segít átadni az igazságszolgáltatásnak egy gonosztevőt? - hüledezett a hölgy. - Miért ne? Ha már kalandra küldi a lovagját, úgy van rendjén, hogy megjutalmazza érte. - Szégyellhetné magát! - ripakodott rá a Fátyolos Hölgy. - Ez tisztesség és becsület dolga! Nem valami elveszett kincs vagy ékszeres kazetta felkutatásához kérem a segítségét!

- A tisztességet és becsületet ugyanúgy lehet adni-venni, mint az ékkövet és az aranyat. Nem értem, miért ne kaphatnám meg az árát. − Ön nagyon cinikus, uram! - Nagyon gyakorlatias vagyok, asszonyom. − Azt látom. Hát jó. Ha inkább akar közönséges kufárként, mint gáláns lovagként viselkedni, ám legyen. - Büszkén fölszegte az állát. - Mi az ára szolgálatainak? − Mivel még nem tudom, mennyi nyűglődésembe kerül ez a kaland, nem mondhatok előre árat. Meg kell várnom, amíg teljesítem a feladatot. − Nem mond előre árat? Nevetséges! És ha nem tudom megfizetni, amit kér? - Sose féljen. Meg fogja tudni fizetni. Már csak az a kérdés, lesz-e önben elég virtus a fizetéshez. Megbízhatok a szavában, asszonyom, vagy folytatja tovább kisded játékait? - Hogy merészeli kétségbe vonni a becsületemet, Wylde? - háborodott föl a Fátyolos Hölgy. - Ön bezzeg habozás nélkül kétségbe vonta az enyémet. Mi több, alig néhány perce gyávának nevezett. − Az más! − Valóban? A férfiak csekélyebb sértésért is legyilkolják egymást. Ám én hajlandó vagyok fátylat borítani a múltra. - Igazán lekötelez! − Ugy hát megegyeztünk, Fátyolos Hölgyem? − Igen - vágta rá azonnal a nő. - Ám először vissza kell szereznie A lovag és a varázsló kéziratát, és erősen kétlem, hogy képes lenne rá. - Méltányolom, hogy ennyire megbízik lovagi vitézségemben! − Az az útonálló azóta mérföldekre jár a kéziratommal. - Hirtelen elhallgatott. - Irgalmas ég, csak most jut eszembe! - Micsoda? - Emlékszik az átokra a könyv végén? - Mi van vele? - Ha jól emlékszem, úgy kezdődik, hogy támadják meg útonállók és gyilkosok, aki elveszi a könyvet. Bennünket pedig megtámadott egy útonálló, mylord. − Aki, hála diplomatikus fellépésemnek, nem változott át gyilkossá. − Ugy érti, hála a tutyimutyiságának - morogta a Fátyolos Hölgy. − Ahogy parancsolja, asszonyom. De addig is meg kell pecsételnünk szerződésünket. Gabriel megállította csődörét, és kinyújtotta a kezét. A Fátyolos Hölgy egy darabig tétovázott, majd vonakodva kinyújtotta kesztyűs kacsóját. − Valóban fontolóra veszi a kérésemet? − Legyen nyugodt, úgyszólván semmi másra nem fogok gondolni a viszontlátásig. - Köszönöm, mylord - szólt kimérten a nő. - Nem tudja, mily sokat jelent ez nekem. − T a l á n szemléltetnie kellene háláját - javasolta Gabriel, és megmarkolta a Fátyolos Hölgy ujjait, ám ahelyett, hogy hagyományosan kezet rázott volna vele, közelebb húzta magához, és mielőtt a nő tiltakozhatott volna, hátravetette a kalapra tűzött fátylat. A hölgy arca bársonyos elefántcsontszínnek tűnt az ezüst holdsugárban. Pikáns orrocskája volt, finom járomcsontja és nagy, riadt szeme. Apró volt, karcsú, és pezsgett benne a nőies energia. Meghökkenését már éppen kezdte volna felváltani a harag, amikor Gabriel odahajolt hozzá, és megcsókolta. A nő szája megremegett. Egész testében borzongott a félelemtől. Ez meglepte Gabrielt. Végül is a Fátyolos Hölgy nem gyermek, ráadásul egyike Neil Baxter számos szívszerelmeinek. Baxter pedig mestere a csábításnak. Még Honora Ralstont, az ő eljegyzett aráját is befonta a hazugságaival és hízelgéseivel. Akárki légyen is, a titokzatos Fátyolos Hölgy az első pillanatban elárulta magáról, hogy nem az a kitanult kacér, akinek Wylde az első pillanattól tartotta. Igaz, addig hergelte őt, amíg kiprovokálta a csókot, de meg is szeppent tőle. Hirtelen tudni szerette volna, hogy át tudná-e változtatni ezt a rémüldözést vágyakozássá. Végighúzta nyelvét a Fátyolos Hölgy alsó ajkán, sürgetve, hogy nyissa meg előtte az ajkát. A nőies riadozást abban a percben elsöpörte a vágy. A Fátyolos Hölgy édesen, puhán, vérforralóan felnyögött. Szabad keze felkúszott Gabriel vállára, és belemarkolt a vastag

gyapjúszövetbe. A férfi gerjedelmét még inkább felcsigázta a Fátyolos Hölgyben ébredező szenvedély. Nagyon régen volt, amikor utoljára ismert asszonyt. Szorosabban magához ölelte a nőt. Uram...? - kérdezte báván a Fátyolos Hölgy. Hideg az éjszaka - súgta rekedten Gabriel -, de ígérem, amint ott a pagonyban lefektetlek a földre, rögtön nem fogsz fázni többé. A kabátomból vetek nyoszolyát magunknak, Fátyolos Hölgyem. Abban a szempillantásban megtört a varázs. A Fátyolos Hölgy akkorát rándult, mintha megégették volna. Hirtelen ellökte magától a férfit, és megpróbálta kitépni Gabriel markából a kezét. Wylde kemény csatát vívott követelőző érzékeivel, de győzött. Kelletlenül elengedte a nőt, aki fojtott kiáltással hátrahúzódott, és reszkető kézzel, sietve elfátyolozta magát. Gabriel hallotta, hogy szaggatottan lélegzik. - Ehhez nem volt joga, uram! - rebegte elfúló hangon. - Roppant lovagiatlanul viselkedett! Hogy lehetett ilyen közönséges? Azt hittem, ön becsületes ember! - Úgy látom - mosolyodott el Gabriel -, túl sokat olvashatta a Lovagi szolgálatot, mert fölöttébb sajátos elképzelései vannak lovagi erényeimről. Ez is azt bizonyítja, hogy a kritikusoknak van igazuk. Ifjú hölgyeknek meg kellene tiltani, hogy olyan regényeket olvassanak, amelyek túlságosan könnyen felkorbácsolhatják érzelmeiket. - Szamárság! Ön tudatosan próbál provokálni engem! - Hangja már visszanyerte korábbi csengését. - On provokál engem tudatosan hetek .óta - figyelmeztette Wylde. - Már megmondtam, hogy rendkívüli módon felbosszantott, asszonyom. - Hát nem érti?! - jajveszékelt a hölgy. Tőlem távol állt az ön bosszantása. A figyelmét akartam fölkelteni. Azt hittem, élvezni fogja a kalandot. Épp az a fajta rejtély, amelyet regényének hőse is élvezett volna. - A Lovagi szolgálat hőse jóval fiatalabb nálam - mutatott rá Gabriel -, épp ezért még mindig egészségtelenül túlteng benne a lovagi idealizmus és az ifionti ártatlanság. - Hát nekem épp ezért tetszik! - pattogott a Fátyolos Hölgy. - Az biztos, hogy sokkal kedvesebb, mint maga! Eh, mindegy. Hát nem sikerült. Bánom, hogy egyáltalán belevágtam ebbe az ostoba kalandba. Micsoda malőr, tiszta időpazarlás volt az egész. És még csakA a lovag és a varázsló sincs meg! - Amikor legközelebb találkozunk mondta szelíden Gabriel -, visszaadom önnek a kéziratát, és közlöm, mit határoztam a kalandról. − Azt sem tudja, ki vagyok! - tiltakozott a Fátyolos Hölgy, és elléptette kancáját a csődör mellől. - Ugysem fog megtalálni! − Meg fogom találni. Maga kezdte ezt a vállalkozást, asszonyom, de bizonyosra veheti, hogy én fogom befejezni. −Azt hiszem, már be is fejezte – mondta a hölgy. - Ismételten közölnöm kell, súlyos csalódást okozott nekem, mylord! −Vérző szívvel hallom. – Ez nem mulatságos, a kutyafáját! - A kancáját kezdte csitítgatni, mert az állatot megriasztotta az amazon hangjában csengő indulat. - Nem is értem, egyáltalán minek vágtam bele! Én sem - vallotta be Gabriel. - De miért nem próbálja megmagyarázni? En egészen másfajta embernek gondoltam önt! - mondta vádlóan a Fátyolos Hölgy. Azt gondoltam, igazi gavallér, akitől nem idegen a lovagias szolgálat. Emlékezzék, már első levelemben megpendítettem egy izgalmas kaland lehetőségét, ön azonban teljesen közömbös maradt! - Csodálja? Kapok néhány talányos levelet egy ismeretlen nőtől, aki arra unszol, hogy csapjak föl kóbor lovagnak. Amikor ezt figyelmen kívül hagyom, úgy kell megverekednem a hölggyel minden középkori románcért, amelyre kedvem támad. Roppant bőszítő volt az egész história! − Megmondtam, talányt adtam fel, hogy felkeltsem a kíváncsiságát és kedve támadjon

megfejteni. − Elérte a célját, asszonyom, ám a megfejtés még mindig nem teljes, noha láttam az arcát. A nevét ugyanis nem tudom. − És nem is fogja megtudni - biztosította a Fátyolos Hölgy. - Végeztem ezzel a sületlenséggel. Majd magam megyek tovább kalandos utamon. Tulajdonképpen nincs is szükségem a segítségére. Jó éjszakát, mylord. Bocsánatát kérem, amiért éjszaka idecitáltam erre a bolondságra. Csettintett a kancájának. A ló megugrott és elvágtatott a holdsütötte úton. Gabriel várt egy percet, majd jóval mérsékeltebb ütemben utánakocogott. Hallotta távolban a kanca patkócsattogását, de ne igyekezett utolérni prédáját. Ő csak azt akarta látni, biztonságban hazaért-e. Gyanította merre mehet. Néhány perc múlva, a kanyaron túl már látta, hogy jól kapiskálta. Az árnyékból nézte, amint a Fátyolos Hölgy befordul a hatalmas Amesbury-udvarházhoz vezető ösvényre. A hintók számából ítélve Amesburyéknél ezen a hétvégén is mulatság volt. Zene és gyertyafény áradt a nagy ház nyitott ablakaiból. Lady Amesbury sohasem adta alább száz vendégnél. A Fátyolos Hölgy nyilván a bálból illanhatott el az éjféli találkozóra. Ekkora tömegben nem lehetett nehéz. Azonkívül a legtöbb vendég mostanra csaprészegre itta magát. Senkinek sem hiányzott az amazon. A báli meghívottak listájából nem tudhatja meg, ki a Fátyolos Hölgy. A fővárosi társaságon kívül nyilván idecsődítettek egy sereg vidéki uraságot is. De azért nem keseredett el. Más módon is kinyomozhatja a hölgy nevét. Előbb azonban vissza kell szereznie A lovag és a varázsló kéziratát. Megfordult, és elvágtatott arrafelé, amerről jött.

4. fejezet

Húsz perc múlva megállította hátasát Nashék tanyája közelében a fák alatt. Nem csodálkozott, hogy gyertyavilágot lát az abkban. Egy ághoz kötötte a csődört, a fák között odaosont a tanya mögötti apró istállóhoz, és benyitott. Halk nyihogás fogadta, sejtelmesen elmosódó lófej fordult feléje. − Csak nyugodtan, táltos! - Nyitva hagyta az istállóajtót, hogy beengedjen egy pászma holdfényt, és odament a bokszhoz. A ló halkan fújt, és kidugta a fejét az állásból. − Munkás éjszakád volt, ugye? - Gabriel lehúzta a kesztyűjét, hogy megsimogassa a ló nyirkos nyakát és vállát. - Még mindig ki vagy melegedve attól az utolsó vágtától. Milyen érzés egy útonálló hátasának lenni? Bizonnyal fölöttébb izgalmas foglalkozás. Még egyszer megveregette az állat nyakát, aztán kiment az istállóból, és a tanya hátsó ajtajához indult. Közben előhúzta kabátja zsebéből a pisztolyt. Kissé csodálkozott, hogy be sem zárták az ajtót. Az útonálló nyilván nagy sebbel-lobbal jöhetett meg az útonállásból. Wylde benyitott a konyhába. Mrs. Stiles éppen mosogatott, de rögtön sarkon fordult az ajtónyikorgásra. Szeme elkerekedett az ismerős alak láttán, és kinyitotta a száját, hogy visítson. Csitt, egy szót se, Mrs. Stiles! - Gabriel még csak rá sem szögezte a pisztolyt, csak lógatta maga mellett. - Csupán néhány szót szeretnék váltani a gazdájával. Nem szükséges fáradnia a teával, nem maradok soká. - Tiittam én, hogy nem sül ki semmi abbul a bolondságbul! Megmontam én neki! - Jól tette. Most pedig én közlöm a gazdájával ugyanezt. Majd meglátjuk, hogy énrám inkább hallgat-e.

- De ugyi nem csukatja kóterbe az urat? – pislogott rá esedezve Mrs. Stiles. - Csak azé csinálta, mert píz kelletett neki, és sehogy s bír megválni a könyveitől. Ha tömlöcbe csukják, hát én nem is tudom, mitévő legyek. Errefelé nehíz munkához jutni. Mr. Nash ugyan nem mindig szok fizetni, de mindig van mit enni, és azt is haggya, hogy vigyek haza ítelt a családnak. - Ne aggódjék, Mrs. Stiles, eszem ágában sincs megfosztani a munkájától. Nash még mindig a nappaliban tartózkodik? - Igenis, uraság. - A házvezetőnő a kötényét gyűrögette. - De ugyi biztos nem akarja lecsukatni? - Egészen biztosan. Megértem Mr. Nash vívódását, és együtt érzek vele. Mindazonáltal ez alkalommal nem nézhetem el kisded csalafintaságát. A hölgy roppantul felindult. Mrs. Stiles sóhajtott. - Hát én nem írtem, mi olyan fontos magoknak könyvmolyoknak eccsomó ócska firkában. Csak porfogó szemét, ha a vélemínyemre kíváncsi. Tiszta időpocsékolás ez az olvasás, meg hogy gyűtik azt a sok s valamit. – A bibliofília szenvedélye valóban nehezen megmagyarázható - ismerte el Gabriel. – Tartok tőle, hogy afféle kórság. – Kár, hogy nincsen patikája. – Meglehet. Másrészt viszont nem kellemetlen nyavalya. - Udvariasan bólintott Mrs. Stilesnak, és végigment a folyosón. A nappali ajtaja csukva volt, de kihallatszott mögüle a hangos szóváltás. – A teremburáját, tata! - pattogott éppen egy fiatal hang. - Én úgy csináltam, ahogy kiterveltük. Ippeg úgy, mint a múltkorába. Honnét tudhattam vóna, hogy magával hozza azt a nagy málét? Különben is, mit számít? Nem sok vizet zavart. − Akkor is vissza kellett vón húzódnod, amikor megláttad vele az úriembert! - mordult fel Nash. − Mán montam, hogy a kisujját se mozdította! - Megvető horkantás. - Ú g y odaatta azt a redves ládikót, mint a kisangyal. Jobban aggóttam én a hölgy miatt. Esküszöm, ha lett vóna nála egy pisztoly, most nem lennék itten. Ne izguljék mán, tata! Megvan a kézirat is meg a píz is, amit a hölgy kifizetett. - Akkor is izgulók! Nem tetszett nekem az az úriember, aki a hölgyet kísírte. Vót benne valami borzongató. - Nyugoggyík mán meg, tata! Montam, hogy nem sok vizet zavart. Gabriel csendesen megnyitotta az ajtót. Nash az asztalnál ült, és a tenyerébe temette az arcát. Durva arcú, köpcös fiatalember járkált dühösen fel-alá a könyvtornyok útvesztőjében. Az egyik széken színpadra illő fekete köpeny hevert. - Attól tartok, mégis zavarnom kell egy kis vizet - mondta nyájasan Wylde. Minden fenyegetés nélkül, de jól láthatóan tartotta a kezében a pisztolyt. Nashék hirtelen feléje fordultak: a fiatalabb egyre fokozódó borzadállyal, az idősebb egy pillanatnyi meghökkenés után komor lenyugvással. - Nocsak, nocsak! - tért magához ifjabb Nash. - Mi ez, hogy csak így ránk tör, és asse mongya, papucs? Ez birtokháborítás. Ezér elvitetem a konstáblerrel. - Maga nyilván Egan - állapította meg különösebb érdeklődés nélkül Gabriel. - A segítőkész fiú, aki utánanéz a ház dolgainak. - Hát ezt honnét tuggya? - kérdezte kigúvadó szemmel Egan. - Ne is törődjön vele. Hányszor adták már elő ezt a kis színjátékot? - kérdezte az atyát. - Ez még csak másodjára vót -sóhajtott fáradtan Nash. - Először fene jól begyütt. - Tehát megpróbálták még egyszer. - Muszáj vót - legyintett Nash. - Kellett a pénz, tudja. Az egyik könyvkufárnál láttam egy egészen csodálatos Historia Trojanát Guido delle Colonnétől. Mit tehettem? Kétségbeesett helyzetbe vótam. - Megértem magát - mondta Gabriel. - Nagyon is megértem. Természetesen el akarta kerülni, hogy meg kelljen válnia gyűjteménye egyik büszkeségétől, csak hogy előteremtse a pénzt az újabb kódexre. Nash szeme szikrázott.

– Már akkor tudtam, mikor megláttam hölggyel, hogy ebbül baj lesz! – Hát lett egy kicsi - mondta engedékenyen Gabriel. - De ha vigasztalja, én jóval nagyobb bajba keveredtem, mint maga. Meg kell állapítanom, hogy a hölgy született bajkeverő. – Atta kis vadmacskája! - motyogta Egan. – Ugyancsak izgultam, mikor azon nyaggatta magát, hogy álljék ki velem! – Én is ízgultam. - Wylde rápillantott az asztalon álló dobozra. - Gratulálok a fondorlatukhoz, uraim. Sajnos, ezúttal rossz áldozatot választottak. Kénytelen vagyok ragaszkodní hozzá, hogy származtassák vissza az iratot a hölgynek, aki rendkívüli módon le van sújtva a veszteségtől. Nyilván megértik. − Gondolom, most idehíja a konstáblert - mondta Nash. − Nem látom be, miért folyamodnék szélsőséges eszközökhöz. - Odament az asztalhoz, és fölemelte a dobozt. Úgy tartotta a pisztolyt, hogy jól lehessen látni. - Nekem tökéletesen megfelel így is, amíg megkapom, amit akarok. - Nohát, megkapta - morgott Nash. - Úgyhogy táguljék. - Csak még valamit - szólt halkan Gabriel. - Ha a hölgy pénzét akarja, akkor elkésett! - mondta kihívóan Nash. - Előre kifizette, és én már el is kűdtem a megrendeléssel együtt annak a könyvkufárnak, akirűl beszéltem. - Nyugodtan tartsa meg a pénzt - csitította Gabriel. - Nekem a hölgy neve és lakcíme kell. — He? — bámult rá Egan. — Maga nem ösmeri? De hát vele vót. — A hölgy felette titokzatos. Engem csak azért hozott magával, hogy védőőrizete legyen a kézirathoz, de a nevét nem árulta el. Nash elkomorodott. — Nem segíthetek. Én se tudom a nevit. — Levelezett magával a kézirat megvásárlásáról — nézett rá szúrósan Wylde. — Es a számlájáról fizetett, csekken. Tudnia kell, kicsoda. Nash megrázta a fejét. — Fiskális intézte az egész levelezést. Ő fizette be az árat a bankomnál. Ma éccakáig egy szót se tárgyaltam a hölggyel. — Értem — mosolygott Gabriel. — Akkor beérem az ügyvéd nevével is. Nash vállat vont. Kihúzta az asztalfiókot, és elővett egy levelet. — Ez az utolsó üzenet, amit a fiskálistul kaptam. Azt írta, ma éccakára várjam a hölgyet. Peaknek híják. Öt nappal később Gabriel egyedül ült a toronyszobában, ahol írni szokott. Fájt a jobb válla, de már megszokta, hogy ez így van, amikor huzamosabb ideig dolgozik. A régi seb néha még megérezte az esős időt, de akkor is sajgott, ha órákon át írt. Sokkal fontosabb, hogy a szavak bőségesen áradtak ma délelőtt. Második regénye, amelynek A kaland címet adta, szépen alakult. Tolla repült a papíron. Most éppen harcba küldte legújabb hősét egy fekete lelkű gonosz ellen. Egy dús örökség volt a tét, és egy bájos hajadon szerelme. Gabriel meséiben a bájos hajadon mindig a nemes lelkű amárnak jutott, aki volt olyan együgyű harlni érte. Persze tisztában volt vele, hogy a való életen ritkán szokott így lenni. Hülye az a férfi, aki megbízik egy bájos hajadon ígéreteiben. Rég tudta, hogy annak, aki föl akarja kelteni egy bájos vagy bájtalan hajadon érdeklődését, sokkal inkább szüksége van pénzre, cím-re és rangra, mint nemes szívre és gavalléros természetre. Clarington grófjának leánya, a gyönyörű Meredith Layton tanította meg rá, és Wylde sohasem felejtette el a leckét. Clarington könyörtelenül lesújtott rá, ami-kor ő megpróbálta megmenteni Mereditht, nehogy hozzáerőszakolják Ttowbridge már-kihoz. Alig néhány nappal a kudarcba fulladt lányszöktetés után az atya nekilátott, hogy tönkretegye Gabrielt. Azok, akiket Gabriel megnyert, hogy támogassák egyelőre kicsi, de jövedelmezőnek ígérkező tengeri szállítmányozó vállalatát, érthetetlen módon visszatáncoltak, miután Clarington szót értett velük, viszont ott és abban a pillanatban vissza akarták kapni a pénzüket. A kölcsön, amelyből londoni ingatlant akart vásárolni, hirtelen lejárt. Clarington rábeszélte a befektetőt, hogy vonuljon ki az üzletből.

Katasztrofális következménye lett a dolog-nak. Mindenét — még szeretett könyveit is — el kellett adnia, hogy kifizethesse az adósságait. Annyi pénze maradt, amiből helyet foglaltathatott egy hajón, hogy elvitorlázzon a déltengerekre. Komor elégtétellel gondolt rá, hogy az elmúlt nyolc évben sikerült megszabadulnia olyan fölösleges koloncoktól, mint a nemes szív és a gavalléros természet. Megesküdött hogy soha többé nem szolgáltatja ki magát az érzelmeinek, és fogcsikorgatva belevetette magát az üzletbe, hogy a déltengeri gyöngyökön szerezzen vagyont, ami várakozáson felül sikerült. Nemegyszer majdnem otthagyta a fogát, de túlélte és sokra vitte. Még a szigeteken kötött ismeretséget a rámenős amerikai kereskedőkkel, akiknek hajói már akkor bejárták az egész világot. Gabriel az amerikai kapcsolat révén fejlesztette ki a maga szállítási birodalmát. Vitorlásai rendszeresen jártak ide-oda Anglia és Amerika között. A déltengeri évek alatt további dolgokat tudott meg az életről. Megtanulta, hogy a látszat a fontos. Kevés ember az, aminek látszik, és még kevesebben tartják be Arthur király legendás lovagjainak becsületkódexét. Igazából a latroknak áll a világ, és a nők elárulják a férfiakat, akiknek szerelmet esküdtek. Tárgyilagos emberismeretre és hidegvérre volt szüksége annak, aki ilyen veszélyek közepette is életben akart maradni. Csak a bolond bízik meg másokban, és intelligens ember nem bízza a becsületét – pláne a szívét – asszony kezére. Aki életben akar maradni, legyen elővigyázatos. Am ez nem azt jelenti, hogy el kell utasítania az élvezeteket, amelyeket a világ kínál. Úgy okoskodott, hogy addig, amíg nem adja bele a szívét, nyugodtan megengedhet magának egy kis ártalmatlan kalandot egy olyan érdekes asszonnyal, mint például a Fátyolos Hölgy. De még akár egy feleséget is megengedhet magának. Sőt, szükség is van feleségre. Előbb-utóbb meg kell nősülnie. Nemcsak mert tartozik vele a címnek, hanem mert belefáradt az önkéntes magányba. Kell egy aszony, aki örökösöket szül, és megmelegíti az ágyát. Kell valaki, akihez szólhat esténként. Látta a Fátyolos Hölgyet, mint kedvesét és mint hitvesét. Nem tudta kiverni a fejéből a gondolatot. Letette a tollat, és üres tekintettel bámult ki a torony ablakán. A Fátyolos Hölgy, mint az ő felesége? Bolondság! Csak nem csinál Baxter egyik elhajított rózsájából Wylde grófnét? Egy férfitól az ő pozíciójában elvárják, hogy szeplőtelen hírű nőt vegyen feleségül. Lehetőleg szűz hajadont. Bár a szüzek sem megbízhatóbbak az éjszaka kitanult leányainál. Hát majd legfeljebb nem a szüzesség lesz az egyik előfeltétele a hitves kiválasztásának. Egy nőnek ennél sokkal fontosabb tulajdonságai is vannak. Bár a Fátyolos Hölgy azokkal sem bír. Gabriel rég eldöntötte, hogy kezes teremtés kell neki, olyan, aki engedelmeskedik a férje parancsainak. Az ilyennel sokkal könnyebb bánni, mint egy Fátyolos Hölgy-féle makrancos, féktelen csikóval. Olyan nőt, akibe kellőképpen belecsepegtették az asszonyi kötelességtudás alapelveit, könnyebb megoltalmazni a világ kísértéseitől és durvaságaitól. De, ha talál is valaha ilyen igazgyöngyöt, egy szófogadó, kezes személyt, az elővigyázatból akkor sem fog engedni. Kényeztetni fogja hitvesét, de nem követi el azt a hibát, hogy feltétel nélkül megbízzék benne. Aszonyféléknél jobb az óvatosság. Gondolatai visszatértek a Fátyolos Hölgyhöz. Első dolga, hogy őt megtalálja. Sajnos, ez azt jelenteti, hogy el kell járni társaságba. Mondott egy cifrát. Nem kedvelte a társaságot. Feléje sem nézett azóta, hogy néhány hónapja hazatért Angliába. Csakhogy a Fátyolos Hölgy valószínűleg legfelsőbb körökben mozog. Fölállt, nyújtózkodott, megmozgatta macskásodott izmait. Bal kezével szórakozottan dörgölte a jobb vállát. Hajnalban ült le dolgozni, és most majdnem tizenegy óra. Majd sétál egy nagyot a szirteken. Tekintete ráhullott a Nashtől elhozott kéziratos dobozra, amely papírok és könyvek között kuporgott egy közeli asztalon. Elvigyorodott. Hamarosan megszerzi magának azt az örömet, hogy visszaadja a kéziratot a tulajdonosának, aztán közli vele, hogy vállalkozik a kalandra. Bár cseppet sem fontos neki, hogy Baxter gyilkosa megbűnhődjön, viszont kell neki a hölgy. Magának nyugodtan bevallhatja, hogy minden megbotránkozása ellenére bűbájosnak

találja a nő szeleburdi forrófejűségét. Márpedig csak úgy kaphatja meg, ha eljátszsza, hogy hajlandó részt venni bolond terveiben. Érdekes feladat lesz, enyhén szólva! Megállt a könyvszekrény mellett, ahol gyűjteményének legértékesebb darabjait tartotta. Kinyitotta az üvegajtót, és kivett egy vastag bőrkötésű fóliánst. Az asztalhoz vitte a meglepően nehéz kötetet, vigyázva letette, kinyitotta a parányi lakatot, majd óvatosan odalapozott az aranymetszésű könyv utolsó oldalára. Egy percig töprengve bámula az ófrancia nyelvű záró sorokat: Itt ér véget az Torony Hölgyének meséje. Én, Anjou Vilmos, tsupádon-tsak .az igazat írtam. Átok reá, aki el akarja lopni ezt a kö nyvet. Fulladjon az hullámokba. Falják föl az lángok. Égjen eggy örök éjtszakán által az pokolban. Rendkívüli elővigyázattal összecsukta A torony hölgyét, és visszatette a szekrénybe. A játék, amelyet a Fátyolos Hölggyel óhajtott űzni, nem nélkülözött minden kockázatot. Egyáltalán hogy szerethetett bele ez a nő Neil Baxterbe? Lehet, hogy még most is fontos neki a gazfickó. Ez baj. Baxter nem érdemel ilyen tűzrőlpattant fehércselédet. De hát Baxter – mint Gabriel a saját kárán megtanulta értett az asszonyok nyelvén. Akkor az lesz az első feladat, hogy elfeledteti a Fátyolos Hölggyel a régi kedvest. Kilépett a szűk toronyszobából, és leballagott a keskeny csigalépcsőn. Csizmája hangosan kopogott az ódon köveken. Végigment a második emeleti folyosón. Borzongatóan hidegek voltak az üres szobák. Pokolfüstöt szinte képtelenség tisztességesen kifűteni. Akik a várat építtették, fütyültek a kényelemre. Gabriel se tagadta, hogy a háza egy rémség. Évekbe telne az átalakítása. Azzal vigasztalta magát, hogy itt legalább bőven van hely a könyveinek. Elfér benne apja nagyszerű könyvtára is, amelyet most szedegetett újra össze. És a vár igazán megfelelő foglalat szépen gyarapodó középkori fegyvergyűjteményének. Ezzel együtt csak az ördög tudná megmondani, miféle hirtelen szeszélyből vásárolta meg ezt az omladozó kőrakást a sussexi parton. Irdatlan nagy volt, és rajta kívül nem lakott benne más, mint a személyzet. Wylde-nak nem volt újdonság a magány. Úgyszólván egész életében egyedült volt. Apját, a fényes eszű tudóst, feleségének halála után kizárólag a könyvtára kincsei érdekelték. A maga módján kedvelte a fiát, de kétségtelenül sokkal izgalmasabbnak találta a könyveit, mint az anyátlan gyerek fölnevelésének feladatát. Gabriel, akit magára és a cselédekre hagytak, már ötévesen saját világot teremtett magának, amelyet a Kerekasztal legendakörének alakjaival népesített be. Miután felhabzsolt a régi lovagi dicsőségről szóló minden regét, maga kezdett meséket írni magának. Ezekből a gyerekes firkálmányokból egy se maradt meg. Odavesztek a többi tulajdonával együtt, amikor elhagyta Angliát. Ám két évvel ezelőtt, amikor nekiveselkedett, hogy ír egy igazi regényt, ismét eszébe jutottak korai zsengéi. A Kerekasztal lovagjai szórakoztató társai voltak az ifjúkornak. Sajnos, nem tanították meg az élet komisz, kemény leckéire. Azokat magának kellett elsajátítania. Röviddel azután vásárolta Pokolfüstöt, hogy hazatért Angliába. Elbűvölték a hatalmas bástyák, a fiatornyok, a mellvédek. Ha kinézett a keskeny ablakokon, szinte látta ménjeik nyergében a lovagokat, amint talpig páncélban kivágtatnak a tömör kapun. Pokolkolfüst nem egy gazdag ember szeszélyéből épült. A tizenharmadik században emeltette erődül egy nagyúr, aki szenvedélyesen kedvelte a titkos átjárókat és a rejtett emeltyűkkel nyíló ajtókat. Beköltözése után Wylde heteket töltött a vár alatti katakombák felderítésével, amiből számos ötletet merített legújabb regényéhez. Lement még egy csigalépcsőn, és besietett a tágas csarnokba. Egy oldalajtóban feltűnt Rollins, a főkomornyik. - Mylord, a posta. - Komoly ünnepélyességgel nyújtotta ura felé az ezüsttálcán az egyetlen levelet. Pokolfüstöt általában elkerülték a postások. Nemigen írt más a Fátyolos Hölgyön kívül. - Köszönöm, Rollins. Majd séta közben elolvasom. - Igenis, uram. - A főkomornyik sarkonfordult, végigvonult két sor tükörfényesre pucolt

páncél között, majd a csarnok túlsó végében eltűnt a hatalmas ajtó mögött. Amikor Gabriel megvásárolta a várat, az ajtó feletti kövön még nem volt ott a jelszó. Röviddel azután adott utasítást a felvésetésére, hogy beköltözött Pokolfüstbe. Tetszett neki. Tömör volt és lényegre törő. AUDEO. Ami latinul annyit jelent, hogy „merek”. A Wylde grófoknak nem ez volt a hagyományos jelszavuk. Tulajdonképpen nem is volt jelszavuk. Gabriel találta ki magának és örököseinek. Most, hogy az ő águkra szállt a cím, eltökélte, hogy meg is tartja. Kifelé menet rápillantott a levélre: Londoni ügyvédje küldte. Remélhetőleg arról amire Wylde kíváncsi. Szűk, zárt világ az ügyvédeké, és a pénznek éppolyan nagy szava van benne, mint többi világban. Bizonyos, hogy az ő fiskála ismeri Peaket, a Fátyolos Hölgy ügyvédjét. Londonban nem olyan sok nő gűjt középkori könyveket. Baktatott a kőlépcsőn a hűvös áprilisi napfénybe, és közben föltépte a levelet. Nyomban földbe is gyökerezett a lába a gondosan odakanyarított név láttán. Állt, nézte, és egyre jobban elöntötte a méreg. Lady Phobe Layton, Clarington grófjának kisebbik lánya. – A poklok minden ördögére! – Nem hitt a szemének. Tajtékzott dühében. Az ő titokzatos, megfoghatatlan, elbűvölő Fátyolos Hölgye nem más, mint Clarington legkisebb kölyke! Vadul összegyűrte a papírt. A kisebbik! Nem az, amelyik nyolc éve úgy esdekelt, hogy mentse meg az érdekházasságtól. Nem az, aki majdnem megölette párbajban a bátyjával. A másik! A másik, akivel sose találkozott, mert akkoriban még bent csücsült a tanulószobában. Nemigen lehetett idősebb tizenhatnál, amikor az apja tönkretette Gabrielt, és elűzte Angliából. Csitri volt, amikor Gabrielnek egyetlen apai örökségét, a könyvtárát kellett elkótyavetyélnie. Nyolc éve! A Fátyolos Hölgy legfeljebb huszonnégy. Igen, minden passzol. – A fene! – szűrte a fogai között. Nagy léptekkel átvágott az udvaron, és kirontott az ódon kőkapun. Még egy Clarington béka! Mintha nem lenne elege egy életre Claringtonék vászoncselédeiből! Irgalmatlanul pökhendi teremtés lehet, ha mer packázni ővele. Netán a nénje nyomdokaiba szeretne lépni? Azt hiszi, büntetlenül szórakozhat Gabriellel? Odament a szirtek széléhez, megállt, és bámulta a fortyogó tengert. A gerjedelem, mely a Fátyolos Hölgy után égette, szerernyit sem lanyhult. Meg fogja kapni, fogadkozott. Igen, meg fogja szerezni magának. Hogy merészeli így froclizni, azok után, amit a családja művelt vele? Kelekótya vagy csak impertinens? Olyan erővel ágaskodtak fö1 benne a nyolcéves csalódás és harag hullámai, mintha csak tegnap történt volna. Csakhogy ma már nem az a rajongó, üres zsebű tökfej, aki akkor volt. Lady Phoebét ezúttal nem tudja úgy oltalmazni a papája, ahogy a másik lányát óvta nyolc évvel ezelőtt. A fátyolos Hölgy sebezhetőbb, mint képzeli. És a családja is az. A vagyon, amelyet a déltengerekről hozott, bőven felér a Clarington javakkal. És a pénz mellé most már van egy címe is, ami ugyancsak egyenlő Claringtonéval. A pénz és rang pedig erőt jelent. A Fátyolos Hölgynek persze fogalma sincs az ő vagyonáról. Wylde-ot nem ismerték az emberek. Ugyanolyan névtelen maradt a társaságnak, mint olvasóinak. Lady Phoebe Layton a segítségét kéri egy kalandhoz. Gabriel ökölbe szorította a kezét. Nagyon helyes, megkapja a segítséget. És jó magas árat fizet majd érte.

5. fejezet — Nem kellene olyan hűvösen viselkedned Lord Kilboume-nel, Phoebe. Bizonyos vagyok benne, hogy hamarosan nyilatkozni fog. Bátoríthatnád egy kicsit, nem kell attól félned, hogy túlságosan kihívónak tartanak. Phoebe töltött magának még egy csésze teát, és grimaszt vágott. Meredith nem vette észre. Teljesen elfoglalta a virág, amelyet a lánya ruhácskájára hímezett. Phoebe nem először gondolt arra, hogy aki ránéz Meredithre, a hitves és az anya eszményképét látja maga előtt. Nem csalás, nem ámítás. Meredith valóban eszményi. A legszűkebb családi körön kívül senki sem sejtette, mily meghökkentő üzleti és gyakorlati érzéket rejt az angyali külső. Meredith nemcsak odaadó hitvese, hanem tehetséges befektetési tanácsadója is volt a férjének. Laytonéknál családi vonás volt ez a hajlam. Phoebe apja, a gróf, a neves matematikus, befektetéseiben és tudományos kísérleteiben egyforma hévvel alkalmazta a matézis alapelveit. Fia, Anthony, Oaksley vicomte-ja, örökölte apja tehetségét. Ő igazgatta a Clarington-birtokot, hogy a gróf kizárólag tudományos kísérleteinek szentelhesse magát. Phoebe anyjának, Lady Lydia Claringtonnak ugyancsak volt érzéke a számokhoz, a többiekkel ellentétben ő leginkább a kártyaasztalnál szerette kamatoztatni tehetségét. Többnyire nyert, de az is előfordult, hogy nem. Mindkét esetben gondosan vigyázott, nehogy férje tudomást szerezzen tevénységéről. Claringtont megbotránkoztatta volna, hogy a felesége hazárdjátékokat űz. Phoebe, a legkisebb gyermek volt az egyetlen, akibe nem szorult gyakorlati és matemakai érzék. Laytonék imádták, de nemigen tudtak mit kezdeni vele. Más volt, és másságával gyakran megdöbbentette a családját, kivéve az anyját, aki rendíthetetlen hidegvérrel fogadta lánya hóbortjait. Ő volt Claringtonéknál a kakukktojás. A többiek ésszel éltek, Phoebe ösztönösen. Ő regényeket olvasott, a többiek tőzsdei tájékoztatókat. Vakmerő volt ott, ahol a többiek elővigyázatosak. Lelkesedett ott, ahol a többiek gyanakodtak, helytelenítettek vagy hátat fordítottak. Es persze, ő volt a legkisebb, aminek következtében, az anyját leszámítva, családja legszívesebben vattába csomagolta volna. Szörnyen aggasztotta őket Phoebe hirtelen természete. Főleg amióta abban a kocsibalesetben olyan csúnyán megsérült a lába. A baleset azért történt, mert Phoebe a maga szeleverdi módján megpróbált megmenteni egy kutyakölyköt az elgázolástól, végül azonban ő került a kerekek alá. Az orvosok szomorúan közölték Claringtonnal, hogy legkisebb gyermeke sohasem fog járni többé. A család porba omlott. Mind a kezüket tördelték, és mind megpróbálták bezárni a nyolcéves kislányt a betegszobába. Phoebe nem lett volna Phoebe, ha n tiltakozik az igyezeket ellen, amellyel nyomorékká akarták kikiáltani. Fittyet hányt orvosokra, és titokban járni tanult. Máig emlékezett rá, mekkora fájdalmat okoztak első rogyadozó lépések. Csak azért bírta,mert semmi áron nem akarta ágyban tölteni hátralevő életét. Sajnos a család sohase heverte ki a baleset megrázkódtatását. Nekik ez az incidens csak egy volt - igaz, a legemlékezetesebb - az incidensek ama sorozatában, amely azt bizonyította, hogy Phoebét óvni kell meggondolatlansága következményeitől. - Nem akarom, hogy Kilbourne nyilatkozzék - mondta a lány. Föltette papucsos lábát egy apró puffra, és szórakozottan masszírozta a bal lábát, amely kissé sajgott a délelőtti lovaglástól. - Badarság, dehogynem akarod. - Meredith tovább öltögetett. Két évvel volt idősebb Phoebénél, akitől külsőre és vérmérsékletre annyira különbözött, mint a nappal az éjszakától. A szőke, kék szemű, porcelánfinom Meredith félénk, szégyellős teremtés volt valamikor, aki ájuldozott a hitvesi ágy gondolatára, és már évekkel azelőtt, hogy bemutatták volna a

társaságban, halálos komolyan bevallotta húgának, hogy a legszívesebben zárdába vonulna, annyira fél egy esetleges férj igényeitől. Phoebe helyeselt: apácának lenni nagyon érdekes, feltéve, ha valami kísértetjárta ősi klastromban élhet az ember. Olyan izgalmas lehet igazi szellemeket látni! Még szerencse, hogy nővére nem követte vallásos hajlamait, gondolta Phoebe. Meredithnek jót tett a házasság. Derűs, elégedett asszony lett belőle, aki boldogan lubickolt engedékeny férje, Trowbridge márki imádatában és három szép gyereke szeretetében.. Komolyan mondom, Meredith. Nem óhajtok nőül menni Kilboume–höz. – Egek! - Nővére kristálytiszta kék szeme tágra nyílt a csodálkozástól. - Mit nem mondasz? Sorrendben a negyedik várományosa a címnek. A vagyona pedig vetekszik Towbridge-ével, de biztosan van akkora, mint a papáé. Mamát egészen lázba hozta a lehetőség! – Tudom. - Phoebe ivott egy korty teát, és borongva nézte a falon a vadászatot ábrázoló pompás gobelint. - Neki kapóra jönne Kilbourne lánykérése. Lenne még egy gazdag veje, akit magánbankárként használhatna, valahányszor cserbenhagyja a szerencse a kártyaasztalnál. - Hát pedig papától aligha kérhetné az adósságai kiegyenlítését, mert őt felháborítaná, hogy mama játszik. A mi segítségünkre sem számíthat vég nélkül. Néha annyit veszít, amire a mi apanázsunk nem is elég. - Sóhajtott. - Bár ne rajongana annyira a kártyázásért! - Többnyire nyer. − Igen, de nem mindig. −Időnként még a leggyakorlottabb játékosra is rájár a rúd. - Phoebe jobban megértette anyjukat, mint Meredith. Saját tapasztalatából tudta, mit jelent, ha az ember költséges passzióval van megverve. − Tfowbridge kissé türelmetlennek mutatkozott, amikor legutóbb arra kértem, hogy segítsen anyán. − Hát ezért akar mama olyannyira férjhez adni Kilbourne-höz - mosolygott sötéten Phoebe. - Szegény ember! Fogalma sincs róla, mire vállalkozik. Tálán még a lánykérés előtt tájékoztatnom kellene a mama gyarlóságáról. - Ne merészeld! - Abban reménykedtem, mama és papa már lemondtak róla, hogy valaki beköti a fejemet sóhajtott a lány. - Amilyen tiszteletre méltó korban vagyok. − Szamárság. Huszonnégy év, az még nem kor. − Legyünk őszinték, Meredith. Vészesen közeledem a huszonöthöz, és azt mindketten tudjuk, hogy az én koromban egy esetleges kérő kizárólag a hozományomat találhatja vonzónak. - Nohát, Lord Kilboume-t aligha vádolhatod azzal, hogy érdeklődése kizárólag a vagyonodnak szól. Hampshire-től Cornwallig vannak birtokai. Nincs szüksége rá, hogy pénzért nősüljön. - Ahá! Akkor miért engem tüntet ki érdeklődésével, amikor válogathatna az idény legzsengébb virágszálaiból? - Phoebe maga elé képzelte Kilbourne magas, előkelő alakját, hűvös szürke szemét, világosbarna haját. Még jóképű is a maga tartózkodó, méltóságteljes módján. A társaságban elfoglalt helyét is hozzászámítva olyan parti, amelyen boldogan kap minden nagyravágyó mama. Viszont észveszejtően unalmas. Talán gyöngéi érzelmeket táplál irántad, Phoebe. − Nem értem, miért. Nemigen vannak közös tulajdonságaink. - Dehogy nincsenek. - Meredith cérnát fűzött a tűbe, és hímezni kezdett egy levélkét. Mindketten jó családból származtok, a legjobb körökben mozogtok, tisztességes vagyonotok van. És, ami még fontosabb, korban éppen illik hozzád. − Negyvenegy éves! − Neked idősebb és kiegyensúlyozottabb házastársra van szükséged, Phoebe. Olyasvalakire, aki érett fővel tud irányítani. Emlékszel, hányszor kétségbe ejtettél bennünket a lobbanékonyságaiddal? Egy szép napon majd olyan malőrbe kcveredsz, amelyből nem tudod kivágni magadat. - Eddig még nagyszerűen megvoltam!

- Köszönd a szerencsének és a Mindenható kegyelmének - mondta Meredith, és könyörgő pillantást küldött a plafon irányába. - Azért nem olyan nagy a baj, Meredith. Elég szépen élek én a magam erejéből. Gondold el, még pár év, és negyvenegy éves leszek magam is. Ha győzöm kitartással, annyi idős leszek, mint Kilbourne ma, és akkor nem lesz szükségem az irányítására. Meredith elengedte a füle mellett a kisded élcet. - Férjhez kellene menned, Phoebe. Előbb-utóbb úgyis meg kell állapodnod. Szavamra, fel nem foghatom, hogy érheted be ezzel az élettel! Örökké ez a kóborlás, mindenféle buta, ócska könyv után! - Mondd, Meredith, te nem találod Kilbourne-t egy kicsit hidegnek? Ha beszélgetünk, és történetesen a szeme közé tudok nézni, mindig úgy rémlik, hogy nincs mögötte semmi, mármint semmi forró érzelem. Ne hinném, hogy hevesebb szenvedélyek lobognának benne irántam. − Micsoda furcsaságokat mondasz! - Nővére összevonta finom szemöldökét. - nem találom hidegnek Kilbourne-t. Mindössze arról van szó, hogy fölöttébb disztingvált úriember, akinek kifinomult érzéke van az illemtudó viselkedéshez. Az a te bajod, hogy túl sokat olvasod a gyűjteményedet. Ez, a sok zagyvaság a lovagságról, a hölgyeik szerelméért sárkányokat öldöklő kóbor lovagokról biztosan nem tesz jót az agyadnak. − Lehet, hogy nem, viszont nagyon mulattató. −A legkevésbé sem mulattató - közölte Meredith. - Rajongásod a régi regék iránt nemcsak a képzeletedet korbácsolta fel túlzott mértékben, hanem irreális elvárásokat ültetett beléd a házasság iránt is. − Nem hiszem, hogy irreális dolog lenne, ha szerelemből szeretnék férjhez menni - mondta csendesen Phoebe. − Márpedig az. A szerelem majd az esküvő után jön. Mint Towbridge-nél és nálam. − De én nem akarok ekkora kockázatot vállalni! Bizonyosan akarom tudni, hogy szeretek, és viszontszeretnek, mielőtt belevágok egy olyan ijesztően tartós dologba, mint a házasság. − Nem akarsz kockázatot vállalni? - kérdezte bosszankodva Meredith. - Hát ez elég humorosan hangzik a te szádból! Nem ismerek

nőt, aki több kockázatot vállalna, mint t! – De nincs köztük a házasság - jelezte Poebe. − Kilbourne-höz férjhez menni nem kockázatos.. − Mondd, Meredith... gondolsz még arra az éjszakára, amikor megszöktél Gabriel Bannerrel? - Ó, egek! - Towbridge márkiné összerázkódott. - Megszúrtam az ujjamat. Adnál egy zsebkendőt? Gyorsan! Nem akarom összevérezni a ruhát. Phoebe letette a teáscsészéjét, fölállt, és keresett a nővérének egy batiszt zsebkendőt. - Nem fáj? - Semmi bajom. Mit is mondtál? - Félretette a hímzést, és rácsavarta ujjára a zsebkendőt. − Azt kérdeztem, gondolsz-e még Bannerre. Tudtad, hogy most ő Wylde grófja. − Hallottam, hogy visszatért Angliába. – Meredith fölemelte a csészéjét, és aprót kortyolt. – És, hogy a kérdésedre válaszoljak, nagyon erősen igyekszem, hogy ne gondoljak arra rémítő éjszakára. Micsoda kis liba voltam! −Te akartad, hogy szöktessen meg a házasság elől. – Phobe leült , és megint föltette a lábát a zsámolyra. Bokája kivillant a citromzöld muszlinszoknya alól. – Még nagyon jól emlékszem rá. −Emlékezhetsz – mondta szárazon Meredith. – Nemcsak hogy bátorítottál arra sületlenségre, hanem még te segítettél összekötözni a lepedőket, amelyeken leereszkedtem a hálószobám ablakából. - De olyan izgalmas volt! Még sosem láttam olyan romantikus dolgot, mint amikor Gabriel elnyargalt veled az éjszakában! - Rémes volt - mormolta Meredith. - Hála istennek, hogy Anthony megtudta, mi történt, és tüstént a nyomunkba eredt! Szavamra, soha életemben nem örültem még annyira drága fivérünknek, mint akkor éjszaka, noha ő tajtékzott haragjában. Én persze

már London peremén észretértem, Gabriel azonban továbbra is meg akart menteni Towbridge-től. - Akkor is, amikor te már meggondoltad magad? Meredith a fejét csóválta. - Ismerned kellett volna Gabrielt, hogy felfogd, milyen nehezen lehetett jobb belátásra bírni, ha egyszer a fejébe vett valamit. Amikor arra kértem, fordítsa meg a hintót, és vigyen haza, ő azt hitte, csak a félelem beszél belőlem. Azt hiszem, nem is hibáztathatom érte. Olyan riadozós kis nyuszi voltam akkoriban, és hozzá még mekkora szamár! Towbridge a legnagyszerűbb férj, akit aszszony kívánhat magának. Csupán az volt a baj, hogy nem ismertem eléggé, hisz mindössze egyszer-kétszer táncoltam vele! - Ezért kérted Gabrielt, hogy mentsen meg? - Ezért. – Meredith elfintorította az orrát. - Fájdalom, az ő elképzelései a megmentésről nem egészen egyeztek az én fogalmaimmal. Útközben félreérthetetlenül tudomásomra hozta, hogy nőül óhajt venni Gretna Greenben. En természetesen elborzadtam! Nem is gondoltam rá, hogy ezt tervezi. - Mégis, mit gondoltál, miért volt hajlandó megmenteni? − Azt hiszem, ennyire nem gondolkoztam előre. En csak szökni akartam, Gabriel pedig a fajta ember volt, akihez ösztönösen fordulsz, ha kalandra támad kedved. Olyannak látszott, aki ért az ilyesmihez. − Aha. - Hát, eléggé megváltoztatták az évek, tűnődött komoran Phoebe. Az az epizód a sussexi útonállóval nem arról árulkodik, hogy Gabriel értene az ilyesmihez. Bár a közös kaland akkor is izgalmas volt. − Hamarosan rádöbbentem, hogy akkor, amikor hajlandó voltam megszökni Gabriellel, csupán csöbörből vödörbe kerültem - foglalta össze Meredith. − Nem bántad meg, hogy hazajöttél akkor éjszaka? - kérdezte tapintatosan Phoebe. Nővére elégedetten végighordozta pillantását az elegánsan berendezett szalonon. − Mindennap hálát adok Istennek azért, hogy mégsem sikerült megszöknöm. Papával és Anthonyvel ellentétben én nem egészen vagyok bizonyos benne, hogy Wylde csak a hozományomra pályázott, ám azt szentül hiszem, hogy rettenetes férj lett volna belőle. − Miért? - csúszott ki Phoebe száján. Meredith kissé meglepetten nézett rá. −Őszintén szólva nem is tudom. Annyit tudok, hogy megrémített. Láthatólag nem tisztázta magában az úri viselkedés alapfogalmait. Mondhatom, halálosan rám ijesztett azon a rémes északi úton. Az első néhány mérföld után tökéletesen megundorodt tőle. Sírtam. - Aha. - Phoebének eszébe jutott az egyetlen rövid pillanat Gabriel karjában. Akármennyire haragudott is rá, a legkevésbé sem undorította az ölelés. - Mit gondolsz – kérdezte halkan -, most, hogy visszatért Angliába, és megörökölte a címet, el fog járni társaságba? − Remélem, nem! - borzongott Meredith - Nyolc évig egyfolytában attól rettegtem, hogy visszajön. Ideges lettem már a gondolatára is! − Miért? Hiszen most már Towbridge márkiné vagy. − Azért - mondta őszintén Meredith -, mert Towbridge nem is sejti, mi történt nyolc éve, és ennek így is kell maradnia. - Így is marad. A családon kívül senki sem tudott róla. Papa nagyon ügyesen elsimította az ügyet. Akkor meg mit rettegsz Wylde visszatérésétől? − Mert én nem zárnám ki annak a lehetőségét, hogy Wylde valamennyiünket megalázhat azzal, ami azon az éjszakán történt - súgta Meredith. - Most, hogy megörökölte a címet, hamarosan róla fog pletykálni az egész város, amennyiben eljár a társaságba. Nem tudnám elviselni, hogy Towbridge-t zsenírozzák nyolcéves ballépéseim! Mert legalábbis mélyen megsebezné a tudat, hogy én még el is szöktem, annyira nem akartam feleségül menni hozzá. Papa tombolna, ha kirobbanna a botrány, Anthony meg esetleg a nyakát kockáztatná egy újabb párbajban. − Nem hinném, hogy ilyen nagy lenne a baj - tiltakozott Phoebe. - Wylde csak hírharang! Végül is úriember – Az ajkába harapott. Ebben nem is lehet olyan biztos. rapott. Gabriel valóban megváltozott nyolc év alatt. – Wylde nem úriember. – Meredith fölvette a hímzését. – Bár az is kétséges, hogy egyáltalán

megpróbál–e bebocsátást nyerni a társaságba. Sohasem volt hozzá különösebb kedve, pénze meg végképp nincs. Köztudomású, hogy egy fillért sem kapott a cím mellé. –Fürkésző pillantást vetett a húgára. – De különös hangulatban vagy ma, Phobe! Csayk nem azon rágódsz, hogy mit válaszolj Kilbourne nyilatkozatára? – Azt már eldönöttem. Feltéve, ha egyáltalán nyilatkozik. – Remélem, ennyi idő után nem reménykedsz abban, hogy valamilyen csoda folytán Neil Baxter Krőzusként tér meg Angliába, és a lábad elé teszi a szívét? – Tisztában vagyok vele, hogy Neil több mint egy éve halott. – Igen, azt tudom, de sohsem voltán képes el is fogadni. – Igenis elfogadtam, csak attól félek, hogy a halála holtomig nyomni fogja a lelkiismeretemet. – Nem szabad ilyet mondanod! – kérlelte riadtan tágra nyilt szemmel Meredith. – Semmi közöd a halálához! – Te is tudod, hogy ha én nem vagyok, Neil soha nem megy el a déltengerekre szerencsét próbálni. És ha nem megy el, nem is ölik meg. – Irgalmas ég – rebegte a nővére. – Én abban bizakodtam, hogy kinőtted már ezt a hóbortot. Neil maga ment a sorsa elé. Nem szabad magadat kárhoztatni érte. - Könnyebb mondani, mint megtenni, Meredith - mosolygott szomorúan Phoe Azt hiszem, attól olyan nehéz, hogy én barátomnak, nem pedig leendő férjemnek tekintettem, bár ő sosem vette tudomásul, hogy csupán a barátságát akarom. - Emlékszem, hűséges Lancelotodnak nevezte magát, és mindegyre azt hangoztatta, hogy életedet a te szolgálatodnak szenteli mondta erősen helytelenítően Meredith. Azt meg kell adni, hogy igen vonzó férfi volt, de nem tudom, hogy a külsején kívül mit találtál benne. - Táncolt velem. − Táncolt veled? - hüledezett a nővére. Ezzel meg mit akarsz mondani? − Tudod, hogy engem nemigen szoktak táncoltatni a férfiak – mosolygott bánatosan Phoebe. - Attól félnek, hogy botlábú partner lennék. - Meg akarnak kímélni attól, hogy kínos helyzetbe kerülj a parketten – szögezte le Meredith. -Úriemberi tapintatból tartózkodnak a felkéréstől. - Badarság. Nem akarják blamálni magukat egy ügyetlen táncosnővel. De Neil fütyült rá, hogy milyen látványt nyújtunk a parketten. Valcerezett velem, Meredith, és nem bánta, ha egy kicsit nehézkes vagyok. Velem csakugyan úgy viselkedett, mint egy igazi Lancelot. És ő akkor találja csak meg a lelki békéjét, ha kinyomozza Neil gyilkosát. Tartozik neki ennyivel. Es akkor talán a múlt sem háborgatja többé. – Phoebe, eltekintve attól, amit érzel, arra kérlek, ma este kissé diszkrétebb színekbe öltözz, mint szoktál. Nem lenne célszerű megbotránkoztatnod Kilbourne-t valamilyen kevésbé alkalmas ruháddal. Épp azon gondolkozom, hogy az új méregzöld-narancsszín selymet fogom felvenni – tűnődött Phoebe. Ettől féltem - sóhajtott Meredith. − Nem olvasta véletlenül a Lovagi szolgála-t, mylord? - nézett föl Phoebe Kilbourne-re, miközben lassacskán andalogtak a báltem irányába a büféből, ahol a lány, őrjöngő unalmában, épp most kebelezett be három homáros kosárkát és némi fagylaltot. − Egek, dehogy! - felelte Kilbourne a legfölényesebb mosolyával. Szokás szerint rendkívül előkelő jelenség volt kifogástalanul szabott estélyi ruhájában. - Az ilyen mesék nem az én ízlésem szerint valók, Lady Phoebe. Nem gondolja, hogy ön is idős már kissé az ilyesmihez? − De igen, és percről percre idősebb leszek. − Parancsol? − Semmi, semmi - mosolygott gyorsan a lány. - Mert tudja, mindenki olvasta. Még Byron és a régens is. - Főleg azért, gondolta elégedetten, mert gondja volt rá, hogy Lacey nekik is küldjön egy-egy példányt. Byron és a régens el is olvasták a Lovagi szolgálatot, majd

elmondták a barátaiknak, hogy mennyire tetszett nekik. Amikor ennek híre ment, a könyv ázsiója az egekig szökött. Kilbourne azon kevesek közé tartozott Londonban, akik nem ismerték Gabriel könyvét. Valahányszor a lány elképzelte, milyen lenne a házasság a nagyképű Kilbourne-nel mindannyiszor egy ilyen idegszaggató csevegésekben elmorzsolgatott élet rémlett föl előtte. Sosem csiszolódnának össze. Már csak abban reménykedett, hogy Kilbourne nem fogja megkérni a kezét, mert akkor ki kell majd kosaraznia. Micsoda vihar lenne egy pohár vízben! Családja teljesen elképedne. − Meg kell mondanom, ámulatba ejt annak a nevetséges regénynek a népszerűsége. Az ember azt hinné, a társaság épületesebb foglalatosságot is el tud képzelni, mint annak a szamárságnak az olvasása. − Pedig épületességben a Lovagi szolgálat nem hagy maga után kívánnivalót. Olyan kalandregény, amelynek épp a középkori lovagiasság eszméje volt a múzsája. Tárgya a becsület, a nemesség és a bátorság. Azt is meg kell mondanom, hogy a szerző ihletett kézzel kezeli a szerelem témáját. - Szerintem pedig őseink a szerelmet illetően ugyanolyan gyakorlatiasak voltak, mint mi ellenkezett Kilbourne. - A házasságban mindig a pénz számított, meg a származás és a vagyon. Ami pedig a becsületet és a nemeslelkűséget illeti, nos, feltételezem, hogy a középkornak sokkal kevésbé csiszolt elképzelései voltak róla, mint nekünk. - Lehet, hogy igaza van, ám nekem úgy tűnik, itt a lovagiasság eszméje a fontos. Talán sohasem létezett vegytiszta állapotban, ez azonban nem azt jelenti, hogy ne kellene példaképül állítani. - Ez az egész egy nagy szamárság, amely csupán fiatal hölgyek és gyermekek esetében megbocsátható. Most pedig talán váltsunk témát, Lady Phoebe. Nem mehetnénk ki a kertbe? Valamit szeretnék megbeszélni önnel. Phoebe majdnem felnyögött. − Esetleg valamikor máskor, ha nem haragszik, mylord. Mintha a fivéremet látnám. Mondanom kell neki valamit. Kérem, bocsásson meg. − Ahogy parancsolja - mondta elfancsalodó képpel Kilbourne. - Engedelmével odakísérem a fivéréhez. Anthony, Clarington egyetlen férfi örököse és a grófi rang következő várományosa egyelőre Oaksley vicomte-jának címét viselte. Harminckét éves volt, igazi atléta. A matematikai és üzleti érzéken kívül a szőke hajat és a csontos arcot is örökölte az apjától. Meg azt a hűvös önbizalmat, amelyet az a tudat ad, hogy az embernek már a hetedik öregapja is úr volt. Phoebe nagyon szerette a bátyját, bár Anthony majdnem olyan zsarnoki és basáskodó tudott lenni, mint Clarington, amit a lány többnyire jó humorral tűrt, bár néha képtelen volt elviselni. - Hát itt vagy, Phoebe! Már kerestelek. Jó estét, Kilbourne - bólintott udvariasan Anthony. − Jó estét, Oaksley. A húga kérdezni szeretne valamit öntől. − Mit, Phoebe? - Anthony leemelt egy pohár pezsgőt az arra járó libériás inas tálcájáról. Phoebe törte a fejét, lázasan keresve valami hihetőt. — Azt, hogy nem jössz-e csütörtökön Brantleyék jelmezbáljára, mert mamáék nem mennek, és Meredith sem. — Neked pedig kísérőre van szükséged? — Anthony elnézően kuncogott. — Túdom, mennyire szereted a jelmezbálokat. Jól van, érted megyek kilenckor. Bár nem tudok sokáig maradni, mert más programom is van akkor estére. De ne aggódj, megbeszélem Mortonstone-ékkal, hogy vigyenek haza. Ön is ott lesz, Kilbourne? — Nem terveztem. Nem kedvelem ezeket a cifra maszkabálokat. Ez az egész páváskodás az álarcokkal és a jelmezekkel rendkívül idegesítő, ha tudni akarják a véleményemet. Senki sem akarta tudni, gondolta megbántottan a lány. — Ám ha Lady Phoebe részt óhajt venni rajta, akkor természetesen kivételt teszek — fejezte be nagylelkűen Kilbourne. — Énmiattam nem szükséges így fárasztania magát, mylord! — tiltakozott sietve a lány. — Nekem ez öröm — bólintott Kilbourne. — Végül is egy úriembernek szolgálnia kell hölgye szeszélyeit, nem igaz, Oaksley? — Szeszélye válogatja — mondta Anthony, és rámosolygott a húgára, majd tekintete odavándorolt a bálterembe vezető lépcsőre, és nyomban elhalványodott a mosolya. —

Mennydörgős mennykő! — Kék szeme kihűlt, akár a jég. — Hát igaz a szóbeszéd! Wylde Londonban van! Phoebe szoborrá dermedt. Pillantása fel-röppent a vörös szőnyeges lépcsőn. Gabriel állt odafent. A lány alig kapott levegőt. De csak nem fogja felismerni, hiszen nem láthatta tisztán az arcát a holdsütötte sussexi úton! A nevét meg nyilvánvalóan nem tudja. De akkor is itt van. Ugyanezen a bálon, mint ő. Véletlen. A szíve mélyén azonban tudta, hogy nem lehet véletlen. Megbabonázva figyelte, hogy Wylde aláereszkedik a lépcsőn a báli tömegbe. Gyomra remegett az izgalomtól. Talán mégsem kellett volna annyi rákpástétomot ennie. Gabriel talpig feketében volt, csupán nyakravalója és fodros inge vakított fehéren. Jól állt neki a színek ellentéte, kihangsúlyozta kemény karvalyarcát, mozgásának ragadozó kecsességét. Ebenfekete haja csillogott a gyertyafényben. Most körülnézett a kiöltözött vendégektől hemzsegő teremben, és pillantása összekapcsolódott a lányéval. Phoebét ujjongó boldogság árasztotta el. Gabriel csakis azért jöhetett ide ma este, mert úgy döntött, vállalja a kalandot! Megvan a kóbor lovagja! Persze maradt még néhány probléma. Múltkori tapasztalatai alapján kénytelen arra következtetni, hogy Gabriel páncélja, modoráról és viselkedéséről nem is szólva, fényesítés után kiált. De nem fog ilyen alantas részletekkel bíbelődni. Kóbor lovagból mostanság roppant csekély a választék. Azzal kell beérnie, ami van.

6. fejezet - Nézzenek oda! - morogta Anthony Mintha beleszületett volna a grófságba, nem szerencsés véletlen folytán jutott volna hozzá! - Láthatólag nem feszélyezi új rangja - helyeselt Kilbourne, aki csupán lagymatag érdeklelődést tanúsított az újonnan érkezett iránt. - Mit hallott róla? - Nem sokat - mondta kurtán Anthony, figyelmeztetően pillantott a húgára. _ Min össze meglepődtem, amiért itt látom. Nem hittem volna, hogy lesz olyan bárdolatlan, hogy idemerészkedik a társaságba. - Tiszteletre méltó címe, amelyhez nemrég jutott, becsessé teheti bizonyos háziasszonyok szemében - vonogatta a vállát Kilbourne. - Egyetlen oka lehet, ha itt páváskodik. – Anthony szeme összeszűkült. Hozományra vadászik. Phoebének még mindig reszketett a gyomra, de most haragosan nézett a bátyjára. - Az egyáltalán nem biztos. Ha jól értettem, Wylde-ról senki sem tud valami sokat. Bátyja összeszorította a száját. Látni lehetett, hogy kedve volna vitatkozni, de ezt mégsem tehette Kilbourne előtt. A nyolc évvel korábbi események sötét titoknak számítottak a családban. – Igaza van Lady Phoebének - csatlakozott Kilbourne. - Wylde-ról valóban keveset tudnak az emberek. Úgy hallottam, évekig nem volt itthon. – Állítólag - dünnyögte Anthony. - A hétszázát! Errefelé tart! Phoebe egy pillanatra erősen lehunyta a szemét, és hajtotta a szelet kínai legyezőjével. Gabriel megtalálta őt! Mint egy középkori legenda bátor és merész lovagja, a keresésére indult és rátalált! Mégis felül kell vizsgálnia a férfi lovagi tehetségéről alkotott véleményét, mondta magában boldogan. Talán mégis jobban ért az olyasmihez, mint ő hitte róla a sussexi úton. Hisz alig néhány támpont segítségével őt is megtalálta itt Londonban. − Megbocsássanak, beszélnem kell Carstairsszel. - Kilbourne ráhajolt Phoebe kesztyűs kezére. - Akkor majd megkeresem csütörtökön este, kedvesem. Milyen jelmezben lesz? − Nyilván valami középkoriban - mondta szárazon Anthony. − Bizonyára. - Kilbourne kissé elhúzta a száját. Elengedte Phoebe kezét, sarkon fordult, és

beleveszett a tömegbe. −Vigye el az ördög! Világéletében olyan pimasz volt, mint a piaci légy! - sziszegte Anthony. −Én nem nevezném éppen pimaszságnak - mélázott Phoebe, míg utánanézett az elvonuló Kilbourne-nek. - Bár azért hajlamos a felfuvalkodottságra, nem igaz? Kiráz a hideg, ha elgondolom, milyen lehet minden reggel egy ilyen alakot nézni a reggelizőasztalnál. - Ne beszélj sületlenségeket. Kilbourne kifogástalanul tisztességes ember. Én Wylde– ra céloztam. -ó! - Hát ez csakugyan idejön. Ezt az impertinenciát! Majd én elintézem, Phoebe. Eredj, keresd meg Mereditht. Biztos nagyon ideges lehet, ha ő is észrevette, hogy Wylde itt van - Nem értem, mi ez a hűhó - mondta Phoebe. - Egyébként is késő, hogy elzavarj. Mindjárt itt lesz. - En pedig nem foglak bemutatni neki – mondta sötéten Anthony. Ebben a pillanatban Gabriel megállt a testvérek előtt. Anthonyre ügyet sem vetett, csak húgát fixírozta kihívóan ragyogó zöld szemével. - Jó estét, Lady Phoebe. Minő boldogság újra látni önt. − Jó estét, mylord - felelte a lány. Szeme sarkából látta fivére arcán a készülődő vihart, és tündöklően elmosolyodott. – Anthony, azt hiszem, el is felejtettem említeni, hogy őlordságát és engem már bemutattak egymásnak. − Szeretném tudni, hol és mikor. – Anthony jegesen méregette Wylde–ot. - Amesburyék házában, nemde, mylord? Tudod, Anthony, amikor vidéken töltöttem egy hetet. - Szóval ott - szűrte a foga között Anthony, - Tökéletesen igazad van. Elfelejtetted említeni, hogy találkoztál odalent Wylde-dal. - Borzasztó nagy tömeg volt - motyogta Phoebe. Látta, hogy Gabriel pokolian jól mulat. El kell vonszolnia a bátyjától, mielőtt egy-másnak esnek. - Gondolom, táncra szeretne kérni, nemde, mylord? – Phobe! - Anthony őszintén fel volt háborodva – Urihölgyek semmilyen körülmények nem szoktak táncra kérni urakat. – Csak semmi aggodalom, Oaksley. – Gabriel karon fogta Phoebét. - Nagyon meleg barátságba keveredtünk a húgával Amesbury-éknál.. Talán azért, mert nyolc évre száműzött magából a finom társaság, vagy csak a természetem teszi, de bármi legyen is az oka, engem a legkevésbé sem feszélyez, ha egy hölgy hirtelen természetű. - Azzal kivezette Phoebét a táncparkettre, mielőtt Anthony –nek eszébe jutott volna valamilyen civilizált módszer, amellyel megállítsa őket. Phoebéből majdnem kipukkadt a nevetés, mikor ránézett a fivére arcára. De meghallotta a keringő első taktusait, és rögtön kijózanodott. Aggodalmasan pillogott föl Gabielre. − Tálán be kellene érnünk egy csendes társalgással, mylord - javasolta. Némi bűntudatot érzett, amiért többé-kevésbé ő kényszerítette ebbe a helyzetbe a férfit. - Sort kerítünk még a csendes társalgásra is - ígérte Gabriel -, de előbb táncolni akarok. - De mylord... −Ne aggódjék, Phoebe. Bízhat bennem, el fogom kapni, ha elveszítené az egyensúlyát. Ez már az első lépésnél megtörtént volna, ha Wylde nem tartja olyan szorosan, így azonban Phoebe topánkája alig érintette a földet. Méregzöld-narancsszín selyemszoknyája lobogott, feje fölött megpördült a ragyogó csillár, amikor Gabriel végigrepítette a parketten. Körülötte szivárványos ívbe olvadtak a hölgyek báli ruhái.

A lány ujjongott. Még sohasem érezte magát így. Még Neillel sem. Nemes Lancelotja mindig vigyázott, hogy lassan, kimérten lépkedjen, amit táncosnője is kényelmes biztonsággal követhet. Gabriellel táncolni e nem volt biztonságos, mégis, mintha

megérezte volna, mikor forog veszélybe Phoebe egyensúlya. Ha a bal lába megbotlott, Gabriel egyszerűen felkapta és tovapörgette. Phoebe úgy érezte, repül. Gabriel az egyetlen kapaszkodója az orsózva összefolyó világban. Az ő erős kezétől biztonsában érezte magát még a legvakmerőbb fordulónál is. Homályosan észlelte, hogy mintha abbamaradt volna a zene, de körülötte még mindig forgott a világ. - Hát ez csodálatos volt, mylord! - pihegte - Pedig ez csak a kezdet - mondta halkan férfi. Phoebe csak arra tért magához, hogy esti hűvös szellő legyezi az arcát. Akkor látta, hogy Wylde odakormányozta a bálterem franciaa blakaihoz, majd szó nélkül kézen fogta, és kivezette az éjszakába. - Most pedig sort kerítünk arra a csendes társalgásra, Lady Phoebe. - Meg kell mondanom, lenyűgöz kutatói talentuma, mylord! Hogyan jött rá, ki vagyok? Szavamra, tőlem ugyan nem kapott támponton kat. Gabriel megállt egy sövény mély árnyékában, és szembefordult a lánnyal. - Ugyanazzal a módszerrel, amellyel ön kiderítette, hogy én írtam a Lovagi szolgálatot. Ugyvédet fogadtam. Phoebe elvörösödött. Micsoda szerencsétlenség, hogy ebben a kérdésben félre kellett vezetnie Wylde-ot. De ha nem volt más választása. – Ez igen elmés dolog volt öntől. – Szüks ges volt. Mi még nem zártuk le az ügyünket, Ön, ha emlékszik, meglehetősen sietve távozott akkor éjszaka. – Remélem, megbocsátja, uram. Kissé föl voltam zaklatva. A kaland nem úgy sikerült, ahogy kiterveltem. – Azt értésemre is adta. Sem a kaland, sem én nem feleltünk meg az ön elvárásainak. – Hát, őszintén szólva, nem is. – Esetleg túl magasra tette a mércét? – Esetleg. - Bárcsak láthatná a férfi szemét, arcát! A hangja nem árult el semmit. Ennek ellenére Phoebe érezte benne a sötét feltséget. - Vagy esetleg nem. Megtudakoltom, miért vette magának a fáradságot, hogy megkeressen? - Azt hittem, már kitalálta a választ. Valamit vissza kell adnom önnek. Phoebének elakadt a lélegzete. - Megtalálta a kéziratot? − Megmondtam, hogy visszaszerzem. − Igen, tudom, de álmomban sem hittem volna, hogy képes lesz rá. - Az ön mélységes bizalma lovagi erényeimben valóban a fellegekbe repít. A lány elengedte a füle mellett a gúnyolódást. - Ez olyan izgalmas, mylord! Hogyan talált rá az útonállóra? Mivel kényszerítette, hogy adja vissza a kéziratot? De ugye nem kellett lelőnie? - Nem. Mr. Nash és fia igazán készségesnek mutatkoztak. - Mr. Nash? - Phoebe eltátotta a száját. – Ő lopta el tőlünk a kéziratot? - Képtelen volt megválni tőle, viszont kellett neki a pénz. Ezért kifőzte a fiával, hogyan tarthatná meg a kéziratot is, a pénzt is, a hű Egan pedig eljátszotta a zsivány szerepét. - Egek ura! Egészen okos terv. En megértem Mr. Nash dilemmáját. Nyilván borzasztóan, nehezére esett eladni a kéziratot. Miből jött rá az igazságra? - Szöget ütött a fejembe, hogy Nash tanyájától alig tízpercnyire raboltak ki bennünket. A zsivány csekély érdeklődést tanúsított erszényünk iránt, viszont roppantul föllelkesítette a kéziratot tartalmazó doboz látványa. - Valóban. Ön már akkor is tudta, kiről van szó, amikor ránk tört? - Gyanakodtam. - Hogy ön milyen okos! Hát ezért nem állt ellen! Mylord, vissza kell vonnom mindama gorombaságot, amelyet önről mondtam, de kissé zaklatott idegállapotban voltam. Remélem, megbocsátja. - Miért ne? - mondta szárazon a férfi. - Feltételezem, hogy a hölgyeknek, akik kalandozásra küldik lovagjaikat, előjoguk az érzékenység. - Én pedig feltételezem, hogy a lovagoknak, kik nyakukat fogják kockáztatni, előjoguk a

lobbanékonyság. De kérdeznem kell valamit. Azért jött ide ma este, mert úgy döntött, segíteni fog kutatásaimban? - Azt hittem, tudja a választ. - Tehát igen? Segít nekem kinyomozni a gyilkos kalózt, aki ellopta A torony hölgyét? − Nyugodjon meg, Lady Phoebe. Meg fogja tudni, kinél van a könyve, még mielőtt véget érne a szezon. − Tudtam! Tudtam, hogy nem mond majd nemet ily vakmerő vállalkozásra. Azt sem tudom, hogy köszönjem meg önnek, mylord! - Lábujjhegyre állt, csókot lehelt Gabriel arcára, majd gyorsan hátraszökkent, lángvörösre pirultan, mert csak most ocsúdott rá, mit tett. Wylde szeme elkeskenyedett. Könnyedén megérintette az arcát. − Ez megfelel előlegnek. Mindazonáltal figyelmeztetnem kell, hogy akkor vágok bele a kalandba, ha bizonyos lehetek jutalmamban. − Megértem! Azt is közölte, hogy szolgálatainak áruk van. - Phoebe kihúzta magát. Kész vagyok fizetni. - Valóban? - Amennyiben módomban áll - tette hozzá gyorsan a lány. - A legnagyobb mértékben módjában fog állni. - Es mi az ár, uram? - Egyelőre még kalkulálom. - Aha. En a magam részéről sosem értettem a kalkuláláshoz. - En viszont kiválóan - mondta halkan Gabriel. - Ó. Akkor majd tájékoztasson, mihelyt megállapította az összeget. Addig is adnék önnek néhány előzetes utasítást. - Utasítást? − Természetesen. Ez a dolog nagyon komoly. Azt szeretném, ha óvatosan, főleg pedig diszkréten járna el. Mindenekelőtt feltétlen titoktartásra van szükség. − Miért? - Ne legyen már ilyen mamlasz. Azért van rá szükség, mert különben célpontunk gyanút fogna, hogy a nyomában vagyunk. Tehát mindenekelőtt titoktartás. Senkinek sem szabad megtudnia, hogy mi együtt dolgozunk. A második követelmény, hogy önnek folyamatosan tájékoztatnia kell engem az előrehaladásáról. - Jelentést akar? − Igen. Ilyen módon irányíthatom és összehangolhatom az ön munkáját, meggyőződhetek róla, hogy minden lehetséges utat végigjár. − Nem bízik abban, hogy magamtól is rá tudok találni ezekre az utakra? - Trrmészetesen nem. On nyolc éve kivonult a társaságból, mylord. Sok mindent nem tud. En viszont értékes adatokkal szolgálhatok bizonyos bibliofilekről és könyvárusokról, hogy felhasználhassa őket kutatásai során. - Phoebe, én megígértem önnek ezt a szolgálatot, de jobb, ha már most tudomásul veszi: nem vagyok holmi fullajtár, akit tetszése szerint utasítgathat. − Tisztában vagyok vele, uram! - mosolygott engesztelően a lány. - Ez az ügy felülmúlja egy közönséges fullajtár képességeit. On kóbor lovag. Az én kóbor lovagom, aki ténylegesen is nekem dolgozik. Érti, ugye? − Kezdem felfogni, hogy ön szerint hogyan kell működnie ennek a társas viszonynak, bár kétlem, hogy reális elképzelései lennének a kóbor lovagokról. - Ezt, hogy érti, uram? - pislogott megletten a lány. - A kóbor lovagok közismerten a maguk feje után szoktak menni. - Gabriel lassan lehúzta a kesztyűjét. Szeme villogott. - Félre ne értse, boldogan szolgálják hölgyeiket, de úgy teszik, ahogy ők látják jónak. − Akkor is szüksége lesz a vezetésemre, uram. Nemcsak adatokkal tudom ellátni, hanem képes vagyok beszerezni önnek a szükséges meghívásokat is. − Hmmm. Ezt nem vitathatom - adta be a derekát Gabriel. - On, a kapcsolataival, meghívathat azokra az estélyekre és mulatságokra, amelyeken maga is részt vesz. − Pontosan! - mosolygott helyeslően Phoebe. - Majd rá fog jönni, hogy más téren is

rendkívül hasznos vagyok. Belátja már, hogy szorosan együtt kell működnünk? Nem akarok túlzott jelentőséget tulajdonítani neki, de a könyv felkutatása is az én ötletem volt. Ebből ésszerűen következik, hogy nekem kell kommandíroznom. - Nekem pedig azt súgja valami, hogy az észnek nem sok köze van ehhez az ügyhöz. Gabriel két csupasz tenyere közé fogta a lány arcát, és lehajolt. Phoebe tágra nyitotta a szemét. - De mit művel, uram? - Meg fogom csókolni magát. - Szerintem ez nem helyénvaló. - Phoebe ereiben aggasztó gyorsasággal vágtatott a vér. En azt hittem, a kóbor lovagoknak a távolból kellett imádniuk hölgyeiket. - Ebben nincs igaza. - A férfi ajka őrjítő lassúsággal súrolta az övét. - A kóbor lovagok mindent megtettek, ami módjukban állt, hogy minél közelebb kerüljenek hölgyeikhez. Akkor is jobb lenne, ha... Phoebének a torkára forrt az elfúló hangon rebegett tiltakozás. Az első csóknál Wylde kesztyűt viselt. A lány nem gondolta, hogy ilyen meghökkentően érdes a keze. Ez nem úriember keze, gondolta, hanem, ó egek, egy harcosé! Fölemelte a karját, és átölelte Wylde nyakát. A legyező a földre hullott. Csókolták meg már korábban is elszánt alkalmi udvarlók, többnyire így, mint most, a zsúfolt báltermen kívül, a kertben. Sietős, általában érdektelen ölelések voltak, legföljebb arra ébresztettek vágyat a lányban, hogy minél hamarabb visszajusson a bálterembe. Neil Baxter is megcsókolta egyszer-kétszer, de így soha. Csókjai szűziesek voltak, udvariasak, és Phoebe sohasem kívánt többet annál, amit Neil kínált. Ez azonban, amit Gabriellel átélt, ez a szenvedély volt, az a bizonyos, amelyről legendák szólnak. Ez volt az, amiről mindig sejtette, hogy ott várja valahol, az igazi férfinál. Váratlanul mozgás támadt Gabriel háta mögött. Anthony éles hangja hasított az éjszakába. Phoebe kihűlt. − Veszi le azt a nyomorult kezét a húgomról, Wylde! Hogy merészeli megérinteni? Gabriel lassan megfordult, és hidegen mosolygott. − Ezt mintha már eljátszottuk volna egyszer, Oaksley. − Es most is úgy fog végződni, mint akkor. - Anthony néhány lépésre állt tőlük. Keze ökölbe szorult a dühtől. - Kétlem - mondta nyájasan Gabriel. - Ezttal kissé másképp állnak a dolgok. Phoebe elszörnyedt. − Ezt azonnal hagyják abba! Anthony, Gabriel a barátom. Nem engedem, hogy sértegesd! Anthony rá se nézett a húgára. − Ne légy már ilyen ostoba, Phoebe! Ki akar használni téged. Mérget vehetsz rá. Elég jól ismerem. Szavatolhatom, hogy vagy pénzt akar, vagy bosszút, de az is lehet, hogy mindkettőt. − Anthony! - csendült fel a sötétben Meredith aggodalmas hangja. - Megtaláltad őket? A következő pillanatban ő is előlépett a formára nyesett bokrok mögül; Gabriel láttán földbe gyökerezett a lába. -Édes istenem, hát igaz! Visszatért! − Azt hitte, nem fogok? - Imádkoztam, hogy így legyen – suttogta megtörten Meredith. − Ez az egész csak félreértés - mondta dühösen Phoebe. - Anthony, Meredith, ragaszkodom hozzá, hogy legyetek udvariasak Gabrielhez! − Anthonynek igaza van, Phoebe. Wylde csakis azért van itt, mert bosszút akar állni. − Hát én nem hiszem! - jelentette ki a lány, és dacosan közelebb lépett Gabrielhez. Nem fognak arról vitatkozni, ami nyolc éve történt, ugyebár? - Fölösleges aggodalmaskodni – mondta Gabriel, aki mintha igen jól mulatott volna. Nincs szándékomban régi históriákról disputálni. Főleg ha ilyen mérhetetlenül unalmasak. Meredith levegő után kapkodott. Anthony fenyegetően előrelépett. — Ön sértegeti a húgomat, uram?

— Ugyan — mosolygott mézédesen Gabriel — Mindössze Lady Towbridge bámulatos erényeinek adóztam elismeréssel. Bírok néminemű illetékességgel a tárgyban. Phoebe haragosan nézett a testvéreire. Anthony dühös volt és tehetetlen, a légies Meredith meg csak állt, tragikusan a torkához kapott kézzel. A lánynál most már betelt a pohár. — Ne többet e sületlenségről! Halljátok? Nem tűröm! Ami elmúlt, elmúlt. — Ebbe ne szólj bele, Phoebe! — nézett rá vasvillaszemekkel Anthony. — Eddig is elég bajt csináltál! Phoebe fölszegte az állát. — Gabriel szavát adta, hogy nem fog pletykálni arról, ami nyolc éve történt. Mostantól tehát úgy bánjatok vele, mint a társaság akármelyik tiszteletre méltó tagjával. — A kénköves poklot! morgott Anthony. — Uramisten, ez borzasztó! — rebegte Meredith. Gabriel mosolygott. — Ne aggódjék, Lady Phoebe. — Felhúzta a kesztyűjét. — Nem kell megoltalmaznia a családjától. Biztosíthatom, ezúttal tudok vigyázni magamra. Udvariasan biccentett, megfordult, és eltűnt a sötétségben.

7. fejezet

Topáz. Gabriel valami különös elégedettséggel mosolygott, amikor kinyitotta az újságot. Végre megtalálta a választ a kérdésre, amely az utóbbi néhány napban fúrta az oldalát. Phoebe szemének éppolyan meleg, aranyos árnyalata van, mint a nemes topáznak. A lány a déltengeri lagúnák halaira emlékeztette. Ő is csupa ragyogó szín és fénylő árnyalat. Tegnap este a csillárok lángra lobbantották sötét hajában a vörhenyes visszfényeket. A ruhája pedig szakasztott olyan volt, mint egy szigeti hajnalhasadás. És ő mohóbban kívánta, mint valaha. Ezen az sem változtatott, hogy kinek a lánya Phoebe. Miért ne állhatna bosszút és kaphatná meg ugyanakkor a nőt? Rá kellett parancsolnia magára, hogy az újságjára figyeljen. Ezen a délelőttön csend volt a klubban. A legtöbb klubban általában csend van délelőtt. A tagok zöme ilyenkor alussza ki a hosszú éjszakát és a derekas ivászatot. Gabriel nyolc éve járt utoljára ilyen helyen, de akkor sem volt más. Átfutotta a hirdetéseket, amelyek a színházak műsoráról tájékoztattak, lovakat és házakat kínáltak. Elolvasta, kik vettek részt egy tegnapi estélyen, és gondolatban följegyezte magának a neveket. A lehető leggyorsabban el kell sajátítania, hogyan forgolódjék a nagyvilági társaság tekervényes és gyakran veszdelmes útvesztőjében. Felér azzal, mint amikor a déltengereken tanult közlekedni. Mindkét helyen hemzsegnek a kalózok, cápák zátonyok. Márpedig, ha bosszút akar állni, akkor ugyanazokban a körökben kell mozognia, mint Lord Claringtonnak és családjának. – Wylde! Szóval igazat mondott a fiam! Maga visszajött! Gabriel lassan leengedte az újságját, és udvarias beletörődéssel felnézett. - Jó napot, mylord. Kedves öntől, hogy benéz, csak hogy üdvözöljön visszatérésem alkalmából. - Azt látom, hogy ugyanolyan arcátlan mint volt. – Clarington belevetette magát a szemközti székbe. - Nem szerettem volna csalódást okozni ön nek. Gabriel kíváncsian méregette régi ellenségét. Clarington grófja se változott sokat az eltelt nyolc évben. Megvolt már hatvan, és deréktájt is fölszedett valamit, de még mindig ugyanaz

a dölyf áradt belőle, amelyre Wylde olyan jól emlékezett. Clarington beleszületett a rangba. Úrnak nevelték. Már gyerekfőval magába szívta öt generáció hagyományait, és a családjától is elvárta, hogy kövessék példáját. Élete legfőbb célja az volt, hogy folttalanul megőrizze a grófi címet. Tiszteletet parancsoló jelenség volt, majdnem olyan szálas termetű, mint Gabriel. Vasakaratot és kevélységet sugárzó arcán a nagy sasorr uralkodott. Szúrós kék szemében az az intelligencia csillogott, amely jellemző inden Claytonra, és ez a kék szem most mérhetetlen megbotránkozással meredt Gabrielre. – Nem hinném, hogy a legcsekélyebb mértékben is igyekezett volna megjavulni, amíg volt Angliától. – De miért akarnám megjavítani magamat?Sokkal könnyebb levadászni valami örökösnőt. – Téhát erre játszik! - állapította meg zord elégedettséggel Clarington, mintha legcudarabb félelmei váltak volna valóra. - Anthony is mondta! Tegnap este látta, hogy maga a szó szoros értelmében kivonszolta a kisebbik lányomat a kertbe! − Nem volt az éppen vonszolás - mosolygott halványan Gabriel. - Őladysége, ha jól emlékezem, készségesen jött a saját lábán. − Uram, ön kihasználta Phoebe némileg hevülékeny természetét! − Némileg hevülékeny? Én nem mondanám, hogy némileg hevülékeny. Inkább azt mondanám, hogy kimondott tehetsége van a hebehurgyasághoz. − Hát ide figyeljen, Wylde - mondta Clarington, és a szeme olyan lett, mint a jég. - Ne képzelje, hogy ölbe tett kézzel fogom nézni, ha maga netán meg akarná szöktetni az én Phoebémet. Ugyanúgy nem fogja elvinni szárazon, mint amikor az idősebb leányommal próbálkozott. − Es ha nem akarom megszöktetni a maga Phoebéjét? Végül is, ha nőül venném, akkor egész életemre a nyakamon maradna. Már meg ne sértődjék, uram, de az a benyomásom, hogy ifjabb leányából nem lenne valami kezes és engedelmes feleség. Clarington majd megpukkadt dühében. - Hogy merészel ilyen személyes megjegyzést tenni?! - Még azt is megkockáztatnám folytatta tűnődve Gabriel -, hogy nincs az a férfi, aki bírna Lady Phoebével, így hát határozottan jelenthetem, hogy nem kívánom magamra venni a házasság keresztjét. Bár ki tudja, mi lesz a véleményem, ha tüzetesebben megfontolás tárgyává tehetem a kérdést? - Az áldóját magának, Wylde! Miben mesterkedik? - Nyilván meg fogja érteni, ha azt mondom, hogy nem áll szándékomban épp önnel megvitatni a jövendőre vonatkozó terveimet. - Szavamra, magának valami gazságban fő a feje! De figyelmeztetem, hogy nem kapja meg Phoebémet, se a hozományát! - Miért ily ellenséges, Clarington? El kell ismernie, hogy most kívánatosabb parti vagyok. - Bah! Ostobaság. Címe ugyan van, de egy fagarasa sincs hozzá. Utánanéztem. - Minő körültekintés, Clarington! De hát ön világéletében előrelátó ember volt. Nyilván azt is sejtette, hogy előbb-utóbb visszajövök. Gabriel a szeme sarkából észrevette, hogy ebben a pillanatban Clarington fia lép be a klub ajtaján. Anthony körülhordozta tekintetét a kongó termen, fölfedezte apját és Gabrielt, és sietve elindult feléjük. Ugyanolyan dühösnek látszott, mint előző este. – Látom, megtalálta, uram! - Oaksley belesüllyedt az apja melletti székbe. - Volt már alkalma megkérdezni tőle, hogy miért lebzsel Phoebe körül? – Tudom én anélkül is. Wylde azt képzeli, ugyanúgy meg tudja szöktetni, mint Mereditht, és megkaparinthatja a hozományát. − Adja föl, Wylde - mondta öldöklő pillantással a vicomte. - Keressen magának egy másik libát. Mindig akad egy-két örökösnő, akinek az apja boldogan fizet a grófi címért. − Ezt észben fogom tartani - mondta udvariasan Gabriel. Fölemelte az újságot, és

olvasni kezdett. −A keservit magának, ember! - suttogta Clarington. - Hát magának csak a pénz kell? Azt várja, hogy fizessek? Igen? − Minő érdekes gondolat - mondta Gabriel, de föl sem nézett az újságból. − Mert ha így áll a dolog, akkor maga még annál is hitványabb, mint gondoltam. A múltkor legalábbis még túl büszke volt ahhoz, hogy pénz ellenében hajlandó legyen távol tartani magát a leányomtól. - A déltengereken az ember megtanul gyakorlatiasnak lenni. - Hah, még hogy gyakorlatiasnak! Maga csakugyan mélyre süllyedt, Wylde. Maga szégyent hoz a címére! Nos, nem maga az első jöttment, akinek fizettem, hogy táguljon a lányomtól. Úgy tetszik, Phoebe vonzza magához a legcudarabb frátereket. Mennyit akar? − Kit kellett még lefizetnie, Clarington? - kapta föl a fejét Gabriel. Anthony elkomorodott. – Ugy vélem, eleget beszéltünk erről a témáról. Ez családi ügy. Nem tartozik magára! – Nem Neil Baxternek hívták véletlenlenűl az illetőt? – kérdezte szelíden Wylde. Clarington feldúlt arca mindent elmondott. Anthony morgott valamit az orra alatt, szomszéd asztalon álló portói után nyúlt. – Nem áll szándékomban ilyen személyes dolgokat megtárgyalni önnel – mondta fagyosan a gróf. – Mi az ára, uram? – Fölösleges közölnöm. – Gabriel letette újságját, felállt, és elvett a széke melletti talkáról egy csomagot. – Nyugodjék meg Clarington, nincs önnek annyi pénze, hogy megvásárolhasson. Most pedig bocsásson meg, de dolgom van. – Várjon csak, Wylde! – Anthony letette poharát, és fölpattant. – Becsülettel figyelmeztetem, hogy ha megsérti a húgomat, ugyanúgy párbajra hívom, mint akkor! – Csakhogy ezúttal egészen más lehet az eredmény, Oaksley. Már nem vagyok olyan elnéző, mint akkor. Anthony rákvörös lett. Eszébe jutott az a hajnali találkozás nyolc évvel ezelőtt. A vicomte-nak az az első párbaja volt, ellenfelének viszont a harmadik. Gabriel a maga naív lovagiasságában már kétszer is hagyta magát beugratni ilyen hajnali találkozókba, és mindannyiszor egy hölgy erényeiért. Mindkét alkalommal ő győzött, anélkül, hogy végeznie kellett volna ellenfeleivel, de már föl–fölmerült a gondolataiban, hogy vajon meddig tart még a szerencséje. Es azon is eltűnődött, van-e asszony, aki megérdemel ennyi kockázatot. Az érintett hölgyek egyike sem látszott méltányolni az ő szolgálatait. Nyolc évvel ezelőtt, azon a hideg, szürke októberi reggelen Gabriel úgy döntött, hogy nem párbajozik többet nőszemélyekért. Anthonyből nem hiányzott az elszántság, de borzasztóan ideges volt, és csak úgy vaktában lőtt. Nem a jó szemének, csakis a véletlennek köszönhette, hogy a golyó eltalálta Gabriel vállát. Oaksley tudta, hogy kizárólag azért van még mindig életben, mert Gabriel nem viszonozta a lövését. Ellenfelének döbbent pillansa és a fehér ingét áztató vér épp eléggé meggyőzte arról, hogy három párbaj háromal több a kelleténél. Utálkozva fölemelte a pisztolyát, és a levegőbe lőtt. A becsület megkapta a magáét, Gabriel pedig elhatározta, hogy soha többé nem enged semmiféle ósdi gavallériának. Nincs asszony, aki megérne ennyi szamárságot. Hidegen, rámosolygott Anthonyre. Látta a vicomte szemén, hogy az is ugyanerre gondolhatott. Elégedetten elfordult és kiment, hátra se nézett. Erezte, hogy Clarington és fia tehetetlen haraggal bámul utána. Lady Lydia Clarington kizárólag elegáns városi otthona ölén vagy barátnői kártyapartik alkalmával viselte aranykeretű pápaszemét, de inkább meghalt volna, mint hogy a nyilvánosság előtt ezzel a dísszel mutatkozzék. Ifjabb korában híres szépségnek számított. Azóta aranyhaja ezüstté tompult, vérforralóan buja alakja is nekigömbölyödött kissé az évek során, de még mindig rendkívül vonzó asszony volt.

Maga Phoebe úgy vélte, hogy mamája elbűvölően anyás és csókolnivalóan ártatlan ezzel a pápaszemmel. Lord Clarington, aki imádta feleségét, harminchat éve szenvedett ugyanebben az illúzióban. Phoebe tudomása szerint apjuknak fogalma sem volt Lydia kártyaszenvedélyéről. Lord Clarington tudomása szerint elragadó grófnéja mindössze hébe-hóba whistezik kicsikét a barátnőivel. Egyáltalán nem sejtette, mennyit szokott összenyerni - és alkalmilag veszíteni a felesége. - Vajon volt ebben a Wylde-ban annyi spiritusz, hogy összeszedjen magának némi vagyont a déltengereken? - merengett Lydia a megrögzött játékos kiirthatatlan optimizmusával. - En nem tudok róla, mama - felelte vidáman Phoebe. - E tekintetben ne tessék illúziókban ringatni magát. Szerintem most sincs több pénze, mint amikor nyolc éve elutazott Angliából. - Kár. Én mindig kedveltem. Volt benne valami veszélyes vonzerő. Nem mintha megfelelő partinak tartottam volna Meredith számára, isten ments. Nővéred halálra is rémült volna. En pedig egy tökéletesen használhatatlan vőt nyertem volna benne. - Tudom, mama. Mindig nagyon egyszerű és becsületes elvárásokat tetszett támasztani a vejekkel szemben. - Ilyen dolgokban legyen praktikus az ember. Mi haszna egy üres zsebű vőnek? Phoebe majdnem elmosolyodott, mert eszébe jutott Gabriel könyvének sikere. - Talán mégsem annyira üres a zsebe. Tudomásom szerint a közelmúltban bizonyos befektetések révén szert tett némi jövedelemre. − Eh! - legyintett Lady Clarington. - Kis jövedelem nem jövedelem. Vagyonos emberhez kell nőül menned, Phoebe. En még hajlandó is lennék kivételt tenni, de a papa annál kevésbé. Rangodhoz illő férjre van szükséged. Tartozol vele családunk nevének. − Mama, Wylde szándékain még csak spekulálni sem érdemes. Itt és most kijelenthetem, hogy a legkevésbé sem érdekli a házasság. − Biztos vagy ebben? - kérdezte szúrós pillantással Lydia. − Tökéletesen biztos. Igaz, hogy összeismerkedtünk Amesburyéknél, és felfedeztük, hogy közös az érdeklődésünk, decsak barátok vagyunk. Semmi több. - Attól tartok, akkor csak Kilboume marad - mélázott Lydia. - Bár rosszabb is lehetne. Csinos címe van, és csinos vagyona. - Sajnálattal kell közölnöm, mama, hogy Kilbourne szerintem nemcsak pöffeszkedő, hanem smokk is. - Mit akarsz ezzel mondani? Apád is pöffeszkedő, és a smokkságért sem megy a szomszédba, én mégis jól elboldogulok vele. - Tudom - mondta türelmesen Phoebe -, de papából nem hiányoznak az érzések. Szereti magát és a három gyerekét. - Hát persze. Nem is nyújtottam volna neki a kezemet, ha nem lett volna képes ily gyengéd érzékenységre. - Attól tartok, hogy Kilboume nem képes ily gyengéd érzékenységre, mama. Kétlem például, hogy örülne, ha hébe-korba ki kellene fizetnie anyósa becsületbeli tartozásait. Lydia rögtön felkapta a fejét. - Szerinted visszariadna egy-egy alkalmi kölcsöntől? − Fájdalom, igen. − Jóságos ég! Hát azt nem hittem volna; hogy ennyire smokk! - Ez megfontolásra érdemes, mama. − De mennyire! - csücsörített Lydia. - Viszont apád pártolja, és vitathatatlanul jó parti: A legjobb, amit remélhetünk, most, hogy a huszonöthöz közeledsz. − Tudom, mama, de akkor sem bírok lelkesedni azért, hogy Kilbourne legyen a férjem. − Apád viszont igen. Es az is lehet - ragyogott föl Lydia -, hogy az esküvő után idővel Kilbourne sem lesz annyira merev a kölcsönöket illetően. Té is tehetnél érte valamit, Phoebe. Meggyőzhetnéd, hogy tetemes apanázsra van szükséged a kellő stílushoz. - Hogy aztán az én tetemes apanázsom terhére folyósítson kölcsönöket a mamának? Nem

hinném, hogy ez ilyen egyszerű lenne. − Akkor sem szabad feladni a reményt. Majd megtanulsz parancsolni Kilboume-nek. Úgyis az a parancsolós fajta vagy. Világéleted ben keményfejű voltál, és a kor még inkább fejlesztette a hajlamaidat. Persze minden asszony ilyen, de általában férjhez mennek, mielőtt kimutatnák a foguk fehérjét. − Tartok tőle, hogy akkor nekem már úgyis késő. - Phoebe fölállt. - Parancsolós hajlamaimat csak a vak nem látja. Most pedig, ha meg tetszik bocsátani... − Hová mégy? Phoebe már az ajtónál járt. − A Hammond-könyvesboltba. Mr. Hammond megüzente, hogy nagyon érdekes újdonságai vannak. - Te és a könyveid! Nem értem, mi érdekeset találsz azokban a piszkos, ócska kötetekben! − Tartok tőle, hogy szenvedélyem nem nagyon különbözik attól, amit a mamának tetszik táplálni a kártyapakli iránt. − A kártyának megvan az a jó tulajdonsága, hogy az ember mindig számíthat a nyereségre, de a könyvekkel csak herdálod a pénzt. − Nézőpont kérdése, mama – mosolygott Phoebe. Nem Hammond üzent neki, hanem Gabriel kérte, hogy találkozzanak a könyvkereskedőnél. Phoebe kora délelőtt kapta meg a levelet, és nyomban visszaüzent, hogy pontosan tizenegykor ott lesz. Ot perccel tizenegy előtt kiszállt az Oxford Streeten a hintóból. Komornáját kint hagyta sütkérezni a bolt előtti padon, ő pedig lelkesülten belibegett az üzletbe. Gabriel már ott volt. Nem vette észre a lányt, mert mélyen elmerült a bőrkötésű, ócska kötetbe, amelyet Mr. Hammond előzékeny mozdulattal elébe tett a pulton. Phoebe megtorpant. Egy pillanatig nem tudott másra figyelni, csak arra, hogy csillog Gabriel ébenfekete haján a magas ablakokon beáradó napfény. Valamilyen okból szokatlanul nehéz volt eldöntenie, hogy aznap délelőtt mit vegyen magára. Rá egyáltalá' nem jellemző módon sokáig vívódott két-három toalett között. Most nagyon örült, hogy az új kénsárga muszlin ruha, a céklavörös kepp meg a kénsárga– céklavörös fodrokkal és virágokkal ékes főkötő mellett döntött. Gabriel mintha megérezte volna, hogy ott van. Fölnézett, meglátta a lányt, és lassan mosolyodott a harsogó színek láttán. Szeme mélyzöldnek látszott a délelőtti fényben. Phoebe mély lélegzetet vett, és bevallotta magának, hogy ma reggel ezért töltött annyi időt a tükre előtt: pontosan ezt az elismerő pillantást akarta látni. Ahogy átvillant az agyán a felismerés, rögtön meg is próbálta elfojtani. Gabriel nyolc éve minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy a törékeny, kék szemű szőkék tetszenek neki, akik a puha pasztellárnyalatokat kedvelik. - Jó reggelt, Lady Phoebe - sietett elébe férfi. - Milyen ragyogó és szívderítő ma. - Köszönöm, Lord Wylde. - Phoebe gyorsan körülnézett, és úgy döntött, hogy senki sem hallgathatja ki a beszélgetésüket. - Megkaptam az üzenetét. - Látom. Gondoltam, nagyon szeretné már visszakapni a kéziratát. - Itt van magánál? - Térmészetesen. - Odavezette a lányt a pulthoz, ahol egy barna papírcsomag feküdt a kinyitott kötet mellett. - Í m e kóbor lovagi tehetségem bizonyítéka. - Wylde, ez csodálatos! - Phoebe fölkapta a csomagot. - Ki nem mondhatom, mennyire el vagyok ragadtatva! Már tudom, hogy rengeteg hasznomra lesz a kalandban! Megteszem, ami tőlem telik. - Gabriel rámutatott a pulton a nyitott könyvre, és kissé megemelte a hangját. - Ez talán érdekelni fogja Lady Phoebe. Igen szép példány a tizenhatodik század elejéről. Róma története. Mr. Hammond nemrég szerezte egy northumberlandí gyűjtőtől. A lány rögtön megértette, hogy Gabriel hihető indokot keres a hosszas társalgáshoz. A könyvesboltban senki sem talál benne kivetnivalót, ha valamilyen ritka régiségről beszélgetnek. Engedelmesen odahajolt, hogy jobban lássa a kötetet. − Nagyon szép - mondta hangosan, mert a szeme sarkából észrevette Mr.

Hammondot. - Úgy látom, olasz, nem latin. Gyönyörű miniatúrák. − Gondoltam, hogy tetszeni fog önnek. - Gabriel lapozott, és magában olvasott egy percig. Phoebe gyorsan körbepillantott, majd közelebb hajolt a férfihoz, mintha a vállán áthajolva olvasna. - Családom kissé föl van dúlva, Wylde. −Eszrevettem. - Gabriel megint lapozott, és a homlokát ráncolva nézte a szöveget. - Nem sejtik vállalkozásomat, így természetesen azt feltételezik, hogy néminemű barátság van közöttünk. - Annál azért több, Lady Phoebe. Attól félnek, hogy néminemű vonzalom van közöttünk. - Megint lapozott. Phoebe elpirult, és gyorsan körülnézett. Mr. Hammond egy másik vásárlóval foglalkozott. - Hát igen, nehéz lenne megmagyaráznom nekik az igazságot. Sosem egyeznének bele a kalandba. Mindazonáltal biztosíthatom, hogy önnek nem kell nyugtalankodnia családom aggályai miatt. - Aha. Es hogy akarja biztosítani őket, hogy mi csak barátok vagyunk? - Ne aggódjék. Papáékat én el tudom intézni. Bokros tapasztalataim vannak a témában. De önnek nem szabad engednie, hogy családom gyanakvása befolyásolja kutatásait. - Majd megpróbálok fölébe emelkedni családja szűkkeblűségének, asszonyom. - Kitűnő - mosolygott elégedetten Phoe - Mert vannak, akiket egészen megzavar apám kissé diktatórikus modora. - Mit nem mond! - Pedig ő nagyon kedves ember a maga módján, ugye tudja? - Nem, nem tudom. A lány az ajkát harapdálta. - Azt hiszem, a nyolc évvel korábbi tapasztalatok nem alakítottak ki kedvező benyomást önben. - Valóban nem. - Nos, mint mondottam, nem szabad törődnie vele. Most pedig térjünk a tárgyra. Már szereztem önnek néhány fontos meghívást. Az első rögtön csütörtökön Brantleyék álarcos bálja. - Gondolom, köteles vagyok megjelenni? - Ez nagy bál lesz! Rengeteg emberrel összeismertethetem, ön pedig el is kezdheti a kutatást. Nagyon helyes, hölgyem - bólintott Gabriel. - Ohaja parancs. - Ez a beszéd. Van már valami jelentenivalója? Hadd gondolkozzam - mondta a férfi, és ujjal dobolt a pulton. - Eleddig sikerült házat szereznem az idényre. Közölhetem, hogy nem volt könnyű. Továbbá felfogadtam némi személyzetet. Westonnál új ruhát rendeltem, Hobynál lábbelit. Úgy vélem, ez körülbelül kimeríti eddigi tetteimet. Én nem ilyen tettekre gondoltam! - mondta harciasan Phoebe. - Márpedig ilyen részletekre is gondolnom kell, mielőtt bemerészkedem a társaságba, asszonyom. Megérti, ugyebár? −Igaza van. Ez eszembe sem jutott. Most, hogy fölvetette, fel kell tennem önnek egy föttébb személyes kérdést. − Mennyire személyeset? - sandított rá Gabriel. − Kérem, ne sértődjék meg. - Még egyszer körülnézett, mielőtt odahajolt volna a férfihoz. - Van elég pénze a kiadásaira? Gabriel épp lapozott volna, de megállt a keze a levegőben. - Ez valóban fölöttébb személyes kérdés. Phoebe arca lángba borult a bűntudattól. Gabriel nagyon büszke ember, és neki esze ágában sincs megalázni, de ezt akkor is tisztázniuk kell. - Kérem, ne feszélyezze magát, mylord. Tudatában vagyok, hogy arra kérem, az idény sűrűjében forgolódjék a legelőkelőbb körökben, és annak is tudatában vagyok, hogy ehhez pénzre van szüksége. Mivel pedig én vettem igénybe a segítségét, úgy érzem, akkor vagyok

tisztességes, ha fedezem néhány kiadását. - Nekem van jövedelmem a Lovagi szolgálat után - emlékeztette a férfi. Phoebe legyintett. - Egy kezdő író jövedelme nem elég a társasági szezonhoz. Gabriel nem emelte föl pillantását a könyvből. - Hitem szerint az ön hozzájárulása nélkül sem jövök pénzzavarba, asszonyom. Legalábbis addig, amíg végére nem járok e kalandos ügynek. - Biztos ön ebben? - Maradéktalanul. Rajta leszek, hogy kijöjjek a pénzemből. - Rákönyökölt a pultra, megfordult, és élesen végigmérte a lányt. Most pedig én kérdeznék valami személyeset. – Mennyire reménytelenül volt szerelmes Ne Baxterbe? Phoebe hüledezve bámult rá, majd lesütött te a szemét. - Már mondtam, hogy csak barátok voltunk. - Mennyire közeli volt ez a barátság? - Nem értem, miért fontos ez most. - Nekem fontos. - Miért?.Neil meghalt. Most csak az a fontos, hogy nyomára bukkanjunk a gyilkosának - A világ tele van gyilkosokkal, akik büntetlenül szaladgálnak. - Ez az egy nem fog! - Phoebe ökölbe szorította apró kezét. - Meg kell találnom! - Miért? - kérdezte halkan Gabriel. - Annyira szerette Baxtert, hogy nem nyughat, amíg nem szolgáltat igazságot? - Nem - mondta szomorúan a lány.- Azért kell megtalálnom a gyilkost, mert az én hibám, hogy Neilt megölték. - Hogyhogy a magáé? - hüledezett Gabriel. – Baxter, amikor meghalt, több ezer mérföldre volt Angliától. – Hát nem érti? Ha én nem vagyok, Neil sohasem utazik el szerencsét próbálni. Tehát én vagyok a hibás azért, ami történt, Jézusom, ezt a szamárságot! – morogta Gabriel. - Ez nem szamárság! - sziszegte Phoebe. - Ez egy idétlen, zagyva és tökéletesen ésszerűtlen következtetés. − Pedig én azt hittem, hogy legalább maga meg fogja érteni a vállalkozásomat! - Butaság. − Ez azt jelenti, hogy mégsem segít? − Nem, istenemre! - szűrte a foga között a szót Gabriel. - Segítek megtalálni azt az embert, akinél ott van A torony hölgye. Hogy aztán mit gondol róla, az a maga dolga. − Az az alak egy gyilkos kalóz! Ön nyilván segíteni fog majd nekem, hogy bíróság elé állíthassam. − Nemigen. - Gabriel összecsukta a kódexet. - Már megmondtam azon a sussexi éjszakán, hogy nem különösebben izgatom magam az idealizmussal. − Mégis elvállalta ezt a szolgálatot! - dörgölte az orra alá Phoebe. − Mert izgat. Alkalmanként szeretek ilyen talányokkal bíbelődni. De ebből még ne következtessen arra, hogy segítek megbüntetni azt az embert, aki megölte a kedvesét. Phoebe vitatkozni akart, ám ebben a pillanatban, komornája kíséretében, szédületes eleganciával öltözött fiatal hölgy lépett be a boltba, egyenesen odament a pulthoz, és türelmetlenül várta, hogy Mr. Hammond kiszolgálja. - A Lovagi szolgálatot szeretném megvásárolni - közölte ellentmondást nem tűrő hangon az ifjú hölgy. - Már minden barátnőm vasta, úgyhogy nekem is olvasnom kell. - Akkor, azt hiszem, Laceyhez kell fordulnia - mondta Mr. Hammond. - Minő kár! - A hölgy Gabrielékhez fordult, miután Mr. Hammond elvonult a hátsó helyiségbe, és fölmérte pillái mögül a férfit. – Ön olvasta, uram? Gabriel megköszörülte a torkát. - Öhm, hát igen. Olvastam - mondta valahogy,feszélyezetten. - Es mi a véleménye? - érdeklődött buzgón az ifjú hölgy. - Valóban olyan kitűnő, ahogy mondják?

- Hát... - Wylde reménytelenül néze Phoebére. A lány megállapította, hogy most látja először zavarban Gabrielt. Igen, a szó szoros értelmében elpirult! Phoebe rámosolygott a hölgyre, és fesztelenül átvette a szót. - Bizonyos vagyok benne, hogy élvezni fogja a Lovagi szolgálatot! Véleményem szerint, egészen új műfaját képviseli a regénynek. Bővelkedik kalandokban, lovagias epizódokban; nem a természetfölötti fordulatokkal próbál hatást kelteni. - Aha - mondta valahogy kétkedve az ifjú hölgy. - A stílus rendkívül megkapó - folytatta gyorsan Phoebe. - A regény a legfennköltebb érzelmek régióiban csapong. Rendkívül ihletetten nyúl a szerelem témájához. Különösen a főhős fogja elnyerni az ön tetszését. Még izgalmasabb, mint Mrs. Radcliffe alakjai. - Még azoknál is izgalmasabb? - derült föl az ifjú hölgy. - Valóban az. Biztosíthatom, nem fog csalódni - mosolygott Phoebe, és pillanatnyi szünetet tartott, mielőtt kivágta volna az adu ászt. - Byron is olvasta, és figyelmébe ajánlotta minden barátjának. A hölgy szeme elkerekedett. - Azonnal megyek Laceyhez! Phoebe elégedetten vigyorgott. Ismét szerzett egy vásárlót Laceynek. Ha nem lettek volna ott mások, a markát dörgöli örömében. Lehet, hogy semmi sem szorult belé családjának matematikai és üzleti tehetségéből, de ahhoz ért, hogyan kell kiválasztani a sikeres regényt egy kazal kéziratból. Kár, hogy kedvesei nem méltányolják a talentumát.

8. fejez et Egészen új műfaját képviseli a regénynek. Nem a természetfölötti fordulatokkal próbál hatást kelteni... Rendkívül ihletetten nyúl a s z e relem témájához. Még akkor is ezek a szavak visszhangzott Gabriel fülében, amikor aznap délután besietett Lacey könyvesboltjába. Nagyon ismert fordulatok voltak. Majdnem ugyanezeket használta Lacey, amikor megírta, hogy hajlandó megjelentetni a Lovagi szolgálatot. Gabriel többször is elolvasta a levelet, és minden e l i s merő szó belevésődött az agyába. Amióta elvált Phoebétől Hammond boltjában, egyfolytában ott mocorgott benne a gyanú. Kezdetben hajmeresztőnek tűnt még a lehetősége is, de minél többet gondolkozott rajta, annál logikusabbnak tetszett. − Miben segíthetek, uram? - kérdezte a pul mögött álló alkalmazott. − Hol van Lacey? - kérdezte nyersen Wylde. Eddig mindössze egyszer látta a kiadót, kevéssel azután, hogy megkötötték a szerződést. Akkor félreérthetetlenül közölte, hogy Lacey senkinek sem árulhatja el a nevét. Az alkalmazott pislogott, majd tapintatosan megköszörülte a torkát. - Attól tartok, Mr. Lacey el van foglalva uram. - Úgy érti, részeg, mint a csap? − Dehogy, uram. Dolgozik. Gabriel valami zajt hallott a pult mögötti lyiségből. - Sebaj. Azért megkeresem. - Megkerülte a pultot, belökte az ajtót, és belépett a helyiségbe, ahol a nyomdagép állt. Vastag festék- és olajszag úszott a levegőben. A tömör acélsajtó pihent. A pirospozsgás, köpcös, kopasz Lacey sarokban ácsorogva egy köteg papírt olvasgatott. Festékfoltos ruháján bőrkötényt viselt. A kötény egyik zsebéből ginesflaska kandikált elő. − Beszélni akarok magával, Lacey - mondta Gabriel, és becsukta az ajtót. − He? - A nyomdász megfordult, és rábámult Wylde-ra vizenyős szemével. - Ó, ön az, uram! No nézze, ha azért jött, hogy panaszkodjék, mert nem fizettem eleget a könyvéért, akkor az idejét vesztegeti. Már megmondtam, hogy a társam minden ilyesmit átadott az ügyvédjének. Semmi dolgom azzal az átkozott pénzzel.

− Engem nem a pénz érdekel, Lacey - mosolygott hidegen Gabriel. − Akkor jó. - Lacey előhúzta zsebéből a flaskát, derekasan meghúzta, és savanyúan nézett Gabrielre. - El se hinné, hogy tud akadékoskodni némelyik szerző, ha pénzre kerül a sor! − Engem a társa neve érdekel. Laceynek cigányútra ment a gin. Kétségbeesetten nyeldekelt, majd fuldokolva köhögni kezdett. − Hát azt meg nem mondhatom, uram. Ragaszkodik az anonimitáshoz. Akárcsak maga. - A nevet akarom, Lacey. - De nézze, mi jogon üti bele az orrát a magánügyeimbe? - Ha nem mondja meg a társa nevét, majd teszek róla, hogy az új kéziratomat, amely már majdnem kész, más kiadó kapja. - De csak nem csinál ilyet, uram! rémüldözött Lacey. - Azok után, amit magáért tettünk! - Nem akarom máshoz vinni a A kalandot, de ha rákényszerít, majd megteszem. Lacey lezöttyent egy székbe. − Kemény ember az úr. − Óvatos ember vagyok, Lacey. Üzletnél szeretem tudni, kivel tárgyalok. Lacey összehúzta a szemét, és beletörölte az orrát inge maszatos ujjába. - De ugye nem árulja el neki, hogy tőlem tudja? Nagyon ragaszkodik hozzá, hogy a neve maradjon titok. A családja nem helyeselné, hogy üzlettel foglalkozik. − Bízzék bennem - mondta sötéten Wylde - Én tudok titkot tartani. − Csütörtök délelőtt Gabriel az asztalánál ült, és a A kaland utolsó jelenetein dolgozott. Egész jó lett a történet. Még néhány nap, és viszi a kiadóhoz, aztán várhatja, hogy mi lesz róla a vélemény. Vajon mit szól majd a kézirathoz Lacey csendestársa? Benyitott Shelton, az új komornyik. Gabriel kedvetlenül fölnézett. − Két hölgy keresi, uram. A nevüket nem akarták közölni. − Vezesse be őket, Shelton. - Gabriel letette a tollát, és felállt. Mosolygott magában. Minden asszonyféle közül, akit ismer, egyedül Phoebében van annyi vakmerőség, hogy meglátogasson egy férfit. Nyilván újabb parancsokkal, utasításokkal javaslatokkal érkezik. Vajon kit hozhatott magával? Biztosan a komornáját. Ismét nyílt az ajtó. Két, sűrűn lefátyolozott, elegáns hölgy állt a küszöbön. Gabriel kellemetlen csalódást érzett. Az arcukat ugyan nem láthatta, de azt máris megállapította, hogy egyikük sem Phoebe. − Jó reggelt, hölgyeim. Úgy látom, családjukban általános népszerűségnek örvend a fátyol. Netán eleddig ismeretlen vallásos hajlandóságot melengetnének a Clarington hölgyek? − Ne ostobáskodjék, Wylde! - Lady Clarington fölemelte kesztyűs ujjaival a fátylát, és odatűzte hetyke kék kalapkájához. - Körülbelül annyi hajlamom van az apácasághoz, mint magának. Meredith is odatűzte fátylát a virágokkal szegélyezett divatos főkötőhöz. - Onnek mindig olyan sajátos humorérzéke volt, Wylde. - Szemrehányóan nézett a férfira. − Köszönöm, Lady Towbridge - bólintott Gabriel. - Véleményem szerint a sajátos humor még mindig jobb, mint a semmilyen. No, most akkor nyájaskodunk tovább, vagy úrnőim leereszkednek odáig, hogy közöljék velem látogatásuk okát? −Én azt képzeltem, hogy látogatásunk oka nyilvánvaló - sóhajtott Lydia. - természetesen Phoebe miatt jöttünk..Meredith ragaszkodott hozzá. Towbridge márkiné szemrehányó pillantást vetett az anyjára, majd visszafordult Gabrielhez. Könyörögni jöttünk, Wylde. Esdekelve kérjük, ne tegye tönkre Phoebe életét. - Feltéve, ha ez a szándéka - vetette közbe Lydia, és hunyorogva nézegette a könyvtárat. Gondolom, nem sikerült szert tennie vagyonra a déltengereken, ugyebár? - Miért kérdi, Lady Clarington? - kérdezte szándékoltan bamba képpel Gabriel. − Mert az lényegesen leegyszerűsítené dolgot. Nyugodtan feleségül vehetné Phoebét és nem kellene itt sületlenkednünk.

− Mama, kérem, tessék már felfogni mi helyzet - mondta mereven Meredith. Őlordsága nem szereti Phoebét, csak használni akarja. − Kétlem - mondta kereken Lydia. Phoebét nagyon nehéz használni, hacsak nem ő maga akarja, hogy használják. Ehhez ő túlságosan keményfejű. Meredith finom állkapcsa megfeszült. Összekulcsolta ölében a két kezét, és a szeme közé nézett Gabrielnek. - Uram, én tudom, hogy azért barátkozott össze Phoebével, mert általa akar büntetni bennünket. Könyörgök, vegye fontolóra, hogy a húgomnak semmi köze ahhoz, ami nyolc éve történt. Ó még gyermek volt akkor. - Nekem mintha azt mondta volna akkor éjszaka, hogy a húga ötlete volt a lepedőből font kötél, amelyen ladységed leereszkedett az ablakából. - De csak nem akarja ezért büntetni! – mondta Meredith, és könnyek szöktek szép szemébe. - Mit értett abból Phoebe? Azt gondolta micsoda izgalmas kaland. Összeolvasta a rengeteg könyvet, amelyeket ön odahordott nekem, és gyerekfejjel azt képzelte, hogy korunk lovagja. Ó, egek, tartok tőle, hogy egyenesen Arthur királyt látta önben. Lydia hirtelen fölélénkült. - De bizony jó helyen tapogatózhatsz, Meredith! Ahogy így visszagondolok, azt hiszem, akkor alakulhatott ki Phoebében az a sajnálatos lelkesedés a középkori legendák meg minden ilyesmi iránt. Ez a maga bűne, Wylde! − Az enyém? - kérdezte szúrós szemmel a férfi. − Természetesen! Maga ültette a lányom fejébe ezt a bolondságot. Úgy is mondhatnám, hogy majdnem tönkretette az életét! − De kérem! - Gabriel érezte, hogy kicsúszik a kezéből az irányítás. - Én semmit sem követtem el, amivel tönkretettem volna Lady Phoebe életét, legalábbis eddig! − De igen! - erősködött Lydia, elengedve a füle mellett a burkolt fenyegetést. - Maga miatt nem ment férjhez! Számon kérem magán a lányom vénkisasszonyságát! − Tőlem? Aligha engem hibáztathatnak azért, mert még nem sikerült férjhez adniuk! - De igen! E miatt a középkori sületlenség miatt viselkedett olyan rigorózusan, amikor megjelentek az udvarlók! Persze, egy sem ért fel azokkal a lovagokkal, akikről folyton olvasott! - De kérem! - Továbbá - folytatta Lydia - a lányom egyre azon panaszkodott, hogy udvarlói nem osztoznak érdeklődésében a középkor iránt. Kivéve természetesen azt a rémes Neil Baxtert. Így van, Meredith? − Pontosan így, mama - mondta sötéten a márkiné -, mindazonáltal nem hinném, hogy ezt megvitatni jöttünk volna ide. Ennél sürgősebb dolgaink vannak. - Jóságos ég! Én nem tudok elképzelni annál sürgősebbet, mint hogy megfelelő férjet találjunk Phoebének. -Összeesküvő pillantást vetett Gabrielre. - A kalamajka ellenére, amit ön csinált, még mindig vérmes reményeket táplálunk, hogy Kilbourne nyilatkozni fog. − Mama! - mondta korholó pillantással Meredith -, ha Wylde kompromittálja Phoebét, akkor sosem fogjuk férjhez adni, főleg Kilbourne-höz nem! − Egek ura! - hunyorgott Lydia. - De ugye nem akarja kompromittálni a lányomat? – kérdezte a férfit. Meredith csipkés zsebkendőt húzott elő tarsolyából, és megtörölgette a szemét. - Dehogynem, mama. Azért csinálja. Így akar bosszút állni. - Könnyben úszó szemmel nézett föl Gabrielre. - Könyörgök, álljon el tőle, mylord. - Miért tenném? - érdeklődött udvariasan Gabriel. − Azért, ami közöttünk volt. − Nem volt az olyan sok, ha jól emlékszem, - Elnézte a könnyektől csillogó, gyönyörű szempárt, és futólag eszébe jutott: egyáltalán mit látott annak idején Meredithben? Néma hálaimát küldött a naiv ifjak védőszentjéhez, akárki légyen is az, hogy megmentette tőle nyolc éve. − Kérem, mylord! Gondoljon Phoebére! Nehéz nem gondolni rá - ismerte be Gabriel – Fölöttébb érdekes hölgy.

– És ártatlan! - sietett hozzátenni Meredith. Ha maga mondja - vont vállat Wylde. – Netán más a véleménye, uram. – mérte végig felháborodott méltatlankodással a márkiné. − Dehogy. Ez a téma sohasem került szóba közöttünk. − Remélem is - mondta szigorúan Lydia. - Uram, lehet, hogy a leányom kissé hóbortos, egyébként tiszteletre méltó ifjú hölgy, és a híre makulátlan. - Hóbortos? Szerintem jóval több, mint egyszerűen hóbortos. - Nos, jó - vont vállat Lydia. - Némileg sajátos az érdeklődési köre, amiért én önt kárhoztatom, ám bizonyos vagyok benne, hogy a megfelelő férfi ezt is elnézheti neki. - Ha én viselném a felelősséget Lady Phoebéért, nem éppen a sajátos érdeklődési köre miatt aggodalmaskodnék - mutatott rá Gabriel. - Ó, mondja már! Elismerem, hogy alkalmanként kissé, csökönyös tud lenni. Sőt, talán akaratos is. Es hajlamos az önfejűségre is, amit egyesek kifogásolhatnak, de ebben nincs semmi veszedelmes. - Egek ura! - Ekkor döbbent rá Gabriel, hogy Phoebe családjának fogalma sincs róla, miket merészel a legfiatalabb gyermek. Vajon mit szólna Lady Clarington, ha közölné, hogy kisebbik leánya éjszakánként találkozgat férfiakkal, és gyilkosok nyomába uszítja őket Gabriel pezsgőt szürcsölve támasztotta a falat Brantleyék pompás báltermében. Egyszerű fekete álarcot és fekete köpenyt viselt, ellentétben a vendégek színes jelmezekben ragyogó többségével. Érkezése után alig néhány perccel már fölfedezte Phoebét. A lány érdeklődését és ízlését ismerve, igazán nem volt nehéz megtalálni a tömegben. Tornyos középkori fejdísz és arany félálarc volt rajta. Sötét fürtjeire csillogó arany hajhálót borított. Középkori stílusú volt a ragyogó arany-türkizkék köntös is. Arany topánkája szikrákat szórt, miközben egy barna dominó karjára támaszkodva sétált a tömegben. Gabriel rögtön felismerte a lovagot is. A barna félálarc és a köpeny sem rejthette Kilbourne világos haját és kényszeredetten udvarias arcát. Elmosolyodott. Phoebe láthatólag remekül szórakozik, Kilboume viszont csak elszenvedi a maszkabált. Összevonta a szemöldökét, amikor észrevette, hogy Kílboume közelebb akar húzódni a lányhoz. Az is bosszantotta, ahogy Phoebe ujjai ott pihennek a kísérője karján. Letette a pezsgőspoharat, és a tömegen odalavírozott a beszélgető párhoz. Phoebe ránézett. Topáz szemében kigyúlt a felismerés, és örvendező mosolyra húzta puha száját. - Jó estét, Lord Wylde! Ismerik egymást az urak? − Már találkoztunk - bólintott kurtán Kilbourne. - Valamelyik klubban. − Jó estét, Kilbourne - köszönt Gabriel. - Kitüntetne a következő tánccal, Lady Phoebe? De uram! - dadogta Kilbourne. - Lady Phoebe nem egészen találja otthon magát a táncparketten. - Badarság! Nagyon szeretnék táncolni. Majd később találkozunk, uram – mosolygott bájosan. Kilboume nyilvánvaló bosszankodással hajolt rá a lány kezére. − Remélem is, hogy lesz alkalmunk elcsevegni, Lady Phoebe. Mint az előbb is mondtam, még ma este szeretnék bizalmasan megbeszélni önnel valamit. − Majd később - mondta diplomatikusan Phoebe, és belekarolt Gabrielbe. De örülök, hogy látom, mylord! Van valami híre a kalandról? - Ön csak Phoebe? −Mi másra? −Mit szólna például Kilbourne küszöbönálló nyilatkozatához? Azt hiszem, ennek csak kell némi érdekkel bírnia az ön szemében. - Mit tud ön Lord Kilboume szándékairól? – kérdezte Phoebe, és hunyorgott az arany

álarc mögött. - Édesanyja tájékoztatott ma délelőtt, hogy reménye szerint Kilboume hamarosan nyilatkozni fog. - Jóságos ég! Az anyám ott járt önnél? − Es a nővére is. A lány idegesen harapdálta az alsó ajkát. − Remélem, akármit mondtak is, az nem vette el a kedvét a kalandtól, uram. Már megmondtam, hogy a családot majd én vállalom. – De ön ne engedje, hogy megfélemlítsék. − Higgye el, Phoebe, nem félek a családjától, viszont örömmel hallottam, hogy ön a boldog araság küszöbén áll. - Nem állok semmiféle küszöbön, mylord kuncogott a lány. - Biztosíthatom, ha Kilbourne rászánja magát a lánykérésre, udvariasan el fogom utasítani. - De miért? Phoebe az égnek emelte a szemét az álarc mögött. - Ha ismerné Kilbourne-t, akkor ön is tudná, hogy borzasztó lenne férjnek. - No de hát márki, és mindenki szerint gazdag! - Az az ember egy smokk. Higgye el, ismrem a fajtáját, és nem óhajtok ilyen alakhoz nőül menni. Nem tudom elképzelni, hogy életem végéig hozzá legyek kötve egy nagyképű, felfuvalkodott uracshoz. Maga lenne a földi pokol. - Más szavakkal, attól fél, hogy nem tűrné a maga felelőtlen kiruccanásait? Semmi éjféli találka idegenekkel, semmi kaland. - Kilbourne nem érné be ennyivel. Rendkívül vaskalapos és gáncsoskodó ember. Most még titkolni próbálja, mert egyelőre nagyon udvarol, de tudom, hogy ha a felesége lennék megpróbálna beleszólni, kivel barátkozom, és milyenre szabatom a ruhámat. Egy csepp szabadságom sem lenne. −Es önnek drága a szabadság? −Mérhetetlenül drága. A mama szerint egy intelligens nő Kilbourne-t is kezelni tudja, de én nem kockáztatok. Tudja-e, mylord, hogy még az olyan könyveket is kifogásolja, mint a magáé? Meggyőződésem, hogy megpróbálna eltiltani az olvasásuktól! – Hát akkor egyet kell értenem önnel. - Gabriel csendesen elmosolyodott. - Kilbourne valóban borzasztó lenne férjnek. Phoebe boldogan kacagott. Szeme aranyosan csillogott az arany félálarc mögött, fémhajhálója szipórkázott a csillárok fényében. Gabriel lenézett rá, és egy pillanatig nem tudta földi nőt tart-e a karjában vagy tündért. Attól félt, hogy őt már el is varázsolta félig. Ereiben lüktetett a vágy. Szorosabban karolta a lány derekát. Valami baj van, uram? - Phoebe félrehajtott fejjel fürkészte Gabriel maszkos arcát. − Menjünk ki a kertbe, levegőzzünk egy kicsit - mormolta a férfi. Phoebe nem tiltakozott az ellen, hogy odarepítse a franciaablakokhoz, de majdnem elveesztette az egyensúlyát, amikor a férfi kivonszolta az éjszakába. −Ne olyan gyorsan, mylord! - Belekapaszkodott Gabriel karjába, hogy el ne veszítse az egyensúlyát. − Fogom magát - mondta halkan Wylde. Szorosabban magához húzta a lányt. Es meg is tartalak, tette hozzá némán. Legalábbis addig, amíg nem végeztem a családoddal. − A Brantley-kert igazán lenyűgöző - csicseregte Phoebe, miközben végigmentek a kavicsos ösvényen. - Látta már valaha? Es milyen nagy! Van benne üvegház is meg labirintus és halastó. Éjszaka persze nem sokat látni, de én meglátogattam nappal is, és mély hatást tett rám. - Phoebe... - Téssék, mylord. - Nincs hangulatom kertekről társalogni. - Tudtam! - ujjongott a lány. - Ugye, hívott ki, hogy nyomozásunkról ejtsün szót. Mondja,

uram, mit tudott meg? Közelebb jutottunk a célhoz? - Attól függ, honnan nézzük. – Tova vonszolta a lányt a fényről a hatalmas kert árnyai felé. - De elmondhatom, hogy valószínűnek látszik a siker. - Nagyszerű! Mit talált? Kapott valamilyen új információt valamelyik könyvesbolti kapcsolatától? Megtudott valamit a klubokban? - Van egy-két ösvény, amelyet végig akarok járni. - Gabriel megállapította, hogy már nem láthatják őket a házból. Lassított. Bizarr alakzatokba kényszerített sövények magasodtak körülöttük. Puszpángból nyírt mesebeli óriás fenevadakra hullott a holdsugár. Furcsa szárnyas állatok, vicsorgó sárkányok éjszakai erdejében kígyózott a kavicsos út. - Ezt boldogan hallom, mylord. - Phoebe hirtelen megállt, és tétován jártatta tekintetét a bizarr növényi bestiáriumon. - Ez a kert valóban rendkívüli, de éjszaka kileli tőle az embert a hideg, nemde? Nappal roppant szórakoztató, ám éjente átveszi benne az uralmat a fantázia. − A maga fantáziája, amely élénkebb, mint a közönséges halandóké. - Maga beszél? Hát ki keresi a pénzét képzeletdús könyvek írásával? − Olyan könyvekével, melyeknek olvasásától az ön hitvesévé emelkedett Kilbourne kétségen kívül megpróbálná eltiltani. - Megállt egy irdatlan zöld Pegazus sötét árnyékában. - Épp most fejtettem ki, mennyire kevés az esélye, hogy Kilbourne valaha is a hitvesem legyen! - mosolygott pajkosan Phoebe. – Mit lovagol folyton ezen uraságod? – Vigyen el az ördög, ha tudom. – Magához rántotta a lányt, és megcsókolta. Phoebe nem ellenkezett, sőt mintha félénken közelebb simult volna hozzá. Gabriel beljebb húzta az egzotikus pagonyba. Megállt, ledobta a köpenyét, és elterítette a füvön. Phoebe remegett, de azért engedte, hogy a férfi lefektesse a köpenyre. Megsimogatta Wylde arcát. Izgatóan gyöngéd érintése volt. − Gabriel, biztos, hogy csak álmodom. − Én is. Akkor álmodjunk együtt. - Megkereste a türkiz-arany köntös szegélyét, és lassan felgyűrte. − Gabriel! – Csitt, édes. Hadd érintselek meg. Nem foglak bántani. Ugyanúgy fogsz majd kívánni, mint én téged. − De Gabriel, én nem... nem gondolnám... − Ez most nem a gondolkodás ideje. Ez az érzésé. Megmondjam, milyennek érezlek? Édesnek. Édesnek, puhának és odaadónak. Uramisten, akár az eleven tűz. − Jaj, Gabriel, ez olyan különös... Pihegve lélegzett. Gabriel legszívesebben világgá rikoltotta volna a diadalát. Mostantól fogva Phoebe úgy fog nézni rá, ahogyan soha azelőtt. Ezután nem álmodik többé Neil Baxterről. Léptek csikorogtak a kavicson, a sövény túloldalán. Phoebe teste megfeszült Gabriel karjában. − Lady Phoebe! - kiáltotta Kilbourne a sötétségben. - Hol van? Gabriel gyorsan körülnézett. Mindenfelől zöld falak magasodtak körülöttük. Ha van kis szerencséjük, Kilbourne nem jön erre. A léptek közelebb csikorogtak a kavicson, Wylde visszafojtotta a lélegzetét. A sövény túloldalán valaki elharapott egy szitkot, azután Kilbourne léptei elhaltak a távolban. Gabriel várt még egy darabig, amíg biztos lehetett benne, hogy a márki nem hallja őket, és azután csomagolta ki Phoebét, aki ziláltan került elő a fekete köpenyből: Művészi fejdísze csáléra állt, egy fürt kiszabadult az arany hajháló alól, a félálarc az orrára csúszott. - Irgalom atyja, hát ez forró helyzet volt! – suttogta a fejdíszét igazgatva. - Borzadok belegondolni is, micsoda szörnyűség lett volna belőle, ha Kilbourne meglát bennünket! Ez a kijelentés érthetetlen módon felbosszantotta Gabrielt. - Kissé késő már a jó hírén aggódnia, asszonyom. Phoebe ujjai megtorpantak a fejdíszen.

- Azt hiszem, igaza van. Egyetlen hajszálon múlott. Csak gondolja el, ha Kilbourne észrevesz bennünket ebben a rendkívül kompromittáló helyzetben, akkor ön holnap már jelentheti is be a mátkaságunkat! - Ennyire nyugtalanítja esetleges mátkaságunk bejelentése, asszonyom? - Természetesen! - Mert a családja meg lenne botránkozva? - Itt nem a családom véleménye az érdekes. Huszonöt esztendős vagyok, azt teszem, ami tetszik. Többnyire. Itt arról van szó, Gabriel, hogy nem buzog bennem a vágy a házasság után, bár úgy látom, vannak olyan előnyei, melyeket még nem mértem fel. - Mennydörgős ménkű! − De ha férjhez kellene mennem - folytatta rendületlenül Phoebe -, szerelemből akarnám tenni, nem azért, mert rajtakapnak, amikor Brantleyék sövénye aljában hempergek. Gabrielben tízszerte magasabbra nyúlt a felháborodás lángja. Fenyegetően tornyosult a lány fölé. − Ez sokkal több volt holmi kis hempergésnél a sövény aljában, asszonyom! Es, ha szabad kérdeznem, miből gondolja, hogy rajtaütés esetén szükségesnek tartottam volna kikürtölni jegyességünket? - Azért, Gabriel, mert maga azt tenné, amit a becsület diktál. Ez a természetéhez tartozik. − Tragikus, hogy milyen rossz helyen vetette ki hite horgonyát, asszonyom. Egyszer s mindenkorra közölnöm kell, hogy nem vagyok álmai lovagja. Nem vagyok Arthur király. Phoebe elmosolyodott. Lábujjhegyre állt, és végighúzta ajkát a férfién. − Páncélja talán némi fényesítésre szorul, ám meggyőződésem, hogy ugyanaz az ember rejlik alatta, aki nyolc évvel ezelőtt. Ha nem így lenne, nem segítene vállalkozásomban. - De a fenébe, Phoebe... - Tudom én, hogy nyolc évvel ezelőtt szerelmes volt a nővérembe, és azt is tudom, hogy én egyáltalán nem vagyok olyan, mint Meredith, ezért igen kevéssé valószínű, hogy valaha szerethetne engem. - Phoebe, maga nem tudja, mit beszél. − De tudom. En mindig tudom, mit beszélek. És mivel nem óhajtok olyan emberhez hozzámenni, aki nem szeret, és azt is tudom, hogy olyan férfi, mint ön, nem óhajt szíve ellenére nősülni, ezért a jövőben nem szabad olyan kalandokba bocsátkoznunk, mint amilyenben az imént osztoztunk. Gabriel kukán nézett rá. - És most azt várja, hogy erre csak úgy bólintsak? - Ne értsen félre, mylord - sietett közölni lány. - Egészen kellemes volt. - Kellemes! - No jó, talán több, mint kellemes. De ám bizonyosan belátja, mit kockáztattunk. Nyilván nem akarja, hogy egy futó szeszély miatt élete végéig oda legyen láncolva hozzám. - Biztos, hogy maga ugyanaz a nő, aki éjféli találkára hívott engem a sussexi úton? - Igen, pontosan ugyanaz. Tudom, hogy ön oktalannak tart, de azért nem vagyok komplett félkegyelmű. - Belátom, hogy a mamája igazat mondott. Azon panaszkodott, hogy ön rendkívül rigorózusan viselkedett, amikor feltűntek az udvarlók. Önnek nem kell Kilboume, aki megpróbálná irányítani... - Inkább basáskodni! - Es nem kell senki, hacsak nem térden állva esküszik örök szerelmet... -Persze hogy nem! - Édesanyja szerint magának valami istenverte lovag kell, egyenesen egy legendából. - Miért érném be kevesebbel? - mosolygott tündöklően Phoebe. - Asszonyom, előrehaladott korához képest istentelenül válogatós! Egyáltalán mit állok én ide értekezni magával a házasságáról? - Nem tudom. Miért teszi, uram? − Ne is törődjék vele. Majd később megvithatjuk a témát. Legyen egészen nyugodt, előbbutóbb meg fogjuk újrázni a kalandot, melyben osztoztunk ma éjszaka. Sőt még rá is teszünk egy kicsit. - Megmarkolta a lány kezét, és elindult a keskeny csapáson a sövényfalak között. − Nincs itt mit megvitatni, Gabriel. Sziklaszilárdan le kell szögeznem, hogy a jövőben nem

szabad ilyen kockázatokat vállalnunk! − De bizony van mit megvitatnunk! Ha maga azt hiszi, hogy ezek után tartózkodni fogok magától, akkor bolond. - Végére értek a sövénynek, de rögtön ott magasodott a következő fal. Wylde összevonta a szemöldökét. - Hát ez mi az ördög? − Ó, egek! - pillantott föl Phoebe a zöld ormokra. - Azt hiszem, betévedtünk Lord Brantley útvesztőjébe. Borzasztó büszke rá. Magától még senki sem talált ki belőle. Csupán Brantley ismeri a titkos utat. Gabriel dühösen rácsapott a sövényre. −A Krisztusát! Még csak ez hiányzott! - Nem értem, mi a gond, Gabriel. - Phoebe bátorítóan mosolygott a holdvilágnál. - Azt hiszem, könyvének hőse a háromszáznegyedik oldalon ugyancsak belekeveredett egy útvesztőbe. - Bele az. De mi a csuda köze van neki ehhez? - Ha jól emlékszem, valami fortélyos logikával találta meg a kiutat. Sziklaszilárdan hiszem, hogy ugyanezzel a módszerrel mi is kijuthatunk innen. Bár jobb, ha siet. Vissza kell érnünk a bálba, mielőtt távollétem Kilboume–ön kívül másnak is szemet szúrna.

9. fejezet Gabriel fölsietett a lépcsőn a házhoz, amelyet a szezonra bérelt. Nem volt különösebben derűs hangulatban. Mondhatni, nagyon sajátos hangulatban volt. — Feküdjön le, Shelton — mondta, amikor az álmos szemű komornyik kinyitotta az ajtót. Még dolgozom egy keveset. — Igenis, mylord. — Shelton engedelmesen eltűnt a lépcső mögötti ajtóban. Gabriel bement a könyvtárba, egy székre dobta fekete dominóját, és lámpát gyújtott Konyakot töltött magának a kandalló melletti asztalkán álló metszett palackból. A tüzes ital enyhítette csalódott bosszúságát. Tekintete ráesett a fekete köpenyre, és ismét megjelent agyában a holdfényben úszó Phoebe képe. A dolgok nem úgy alakultak, ahogy kitervelte. Amikor Pokolfüstből eljött, olyan egyszerűnek tűnt az egész. Elcsábítja Phoebét; amivel, mélységesen megalázza Claringtont. Es, miu tán ágyba vitte a forrófejű kis libát, Clarington le fogja nyelni a büszkeségét, és még ő fog neki könyörögni, hogy vezesse a lányát oltár elé. Úgy tervezte, hogy ekkor a szeme közé néz a grófnak, és kijelenti, hogy nem kell a lánya keze. Clarington akkor majd megtudja, hogy Gabriel Banner nem hozományvadász, és nincs az az isten, aki rá tudná kényszeríteni a házasságra. Phoebe meg azt kapná, amit megérdemel. Tanulja csak meg a vadmacska, hogy nem szabad játszani a tűzzel. Azzal vigasztalta mocorgó lelkiismeretét, hogy Phoebe végül is nem kölyöklány, aki most került ki az iskolapadból. Huszonnégy esztendős, aki attól sem riad vissza, hogy vadidegeneket hívjon találkára kihalt falusi utakon. Nem akarta kikürtölni a hódítását. Dehogyis akarja tönkretenni a hölgy jó hírét a társaságban. Neki csak az kell, hogy letörhesse Clarington grófjának pöffeszkedő büszkeségét. Egy tisztességes, becsületes bosszú. Bámulta a fekete köpenyt, és az járt az eszében, ahogy Phoebe válaszolt az ő érintésére. Olyan édes volt, annyira szenvedélyes. Mellette egészen annak a hős lovagnak érezte magát, aminek a lány képzeli. Amikor meghallotta Kilhourne közeledő lépteit, az első gondolata az volt, hogy Phoebét védelmezze. Ivott még egy korty konyakot, és a rajongó csodálatra gondolt, amely felgyúlt Phoebe szemében, amikor kijutottak az útvesztőből. Es az a rendíthetetlen meggyőződés, hogy ő segít

kinyomozni Neil Baxter gyilkosát! Kezdett átkozottul összekuszálódni a dolog. A fene egye meg, talán tényleg feleségül kellene venni a kis hárpiát, hogy legyen már vége mindennek! Odament az ablakhoz, és megengedte magának, hogy óvatosan fontolóra vegye a hajmeresztő lehetőséget. Milyen lenne Phoebe Wylde grófnénak? Azon kapta magát, hogy rámosolyog az üvegben derengő tükörképre. Ördög és pokol! A lány kétségtelenül méltó a Wylde-ok új jelszavához: MEREK. Van ne bátorság. Jó anyja lenne a fiainak. Azonkívül egész ismeretségi körében ő egyetlen nő, aki szívesen lakna Pokolfüstben. Magára valamit adó társasági hölgy aligha tenné be a lábát a huzatos vén bagolyvárba. Megfordult, visszament az asztalához, letette a konyakospoharat, és a lámpa után nyúlt, majd megtorpant. Valami nem stimmelt. Az egyik fiók résnyire nyitva állt, minth valaki siettében elfelejtette volna rendese helyretolni. Ő betolta a fiókokat, és be is zárta őket. Valaki kutatott az asztalában. Félig-meddig pánikba esve rántotta ki a fiókot, amelyben A kaland kéziratát tartotta, és gyorsan ellenőrizte az oldalszámot. Aztán belerogyott a székbe, és káromkodott a megkönnyebbüléstől, mert egyetlen oldal sem hiányzott. Amikor megint tudott gondolkozni, felállt, és higgadtan átvizsgálta kis könyvtárát. Alaposabban megnézve kiderült, hogy több könyvet elmozdítottak a polcon, de megvolt minden kötet. Körülpillantott a szobában, számba vette a bútorokat. Vajon miért nem vitte el a tolvaj az ezüst gyertyatartókat vagy a szép fekete porcelánvázát? Csinos áron elsózhatta volna. Pedig nyugodtabb lenne, ha elemeltek volna valami értékeset. Reggel kikérdezi a személyzetet. Ha kiderül, hogy senkinek semmi köze a történtekhez, szólni fog Sheltonnak, tegyen róla, hogy ilyesmi ne fordulhasson elő még egyszer. Három nappal Brantlyék jelmezbálja után Phoebe és Meredith éppen a szalonban ültek, amikor Lydia diadalmasan bevitorlázott az ajtón. −Gazdag, gazdag! Kilboume viszont nyakig úszik az adósságban! Hát hinnétek? Hogy pont Kilbourne! Álmodtátok volna? Hát még ha apátok meghallja! − De miről tetszik beszélni, mama? - hüledezett Phoebe. − Kilbourne-ről! És Wylde-ról! - Lydia lekapta és félredobta divatos francia főkötőjét, majd a trónoló Kleopátra méltóságával leereszkedett a sárga díványra. - Töltsön már valamelyikőtök egy csésze teát. Vagy inkább nézd csak meg, Phoebe, van-e még sherry a palackban! Most valami gyógyhatásúra van szükségem. Mélységesen meg vagyok rendülve! Phoebe felállt, és elment a palackért. Meredith gyengéden pirongató pillantást vetett az anyjára. Nyugodjék már meg, mama. Egészen fel van indulva. - De mennyire! - Lydia kikapta kisebbik lánya kezéből a poharat, és meghúzta a sherryt. Méghozzá okkal. Csak várjatok, amíg meghalljátok a részleteket! - A mama hol hallotta? - kérdezte kíváncsian Phoebe, és leült. - Lady Birkenshaw kártyapartiján, ma délután. Nellie-t annyira fölzaklatta, hogy oda sem figyelt a lápjaira. Mire észbe kapott volna, máris vesztett háromszáz fontot! - triumfált Lydia. - De ahogy meghallottam a hírt, kénytelen voltam kiszállni a partiból. Egyszerűen nem bírtam összpontosítani! − Miféle hírt, mama? - kérdezte Meredith - Hogyhogy Kilborne nyakig úszik az adósságban? −Nyakig, fülig, ki sem látszik belőle! Gyakorlatilag egy fillérje sincs. - Lydia meghúzta a sherryt. - Sikerült ugyan eltitkolnia az egész idény alatt, de Lord Birkenshaw ma reggel véletlenül megtudta az igazságot, amikor a jogtanácsosa óva intette attól, hogy társulj Kilbourne-nel! − Ahá! - mondta Phoebe. - Hát ezért üldözött engem az egész idényen át! Hozományvadászott az ipse. Tudtam én, hogy nem od nélkül talált egyszerre olyan kiválóan alkalmasnak márkinénak! − No, várjatok csak, amíg apátok meghallja! Föl lesz háborodva! Szóval Kilbourne-t

kizárólag a hozomány érdekelte. − Pedig én azt hittem, hogy érett, megállapodott egyénisége milyen üdvös hatással lesz Phoebére - sajnálkozott Meredith. - Kár. − Semmi értelme ezen búsulni - intette őket Phoebe. - Én kezdettől fogva megpróbáltam az értésetekre adni, hogy Kilbourne engem nem érdekel. − Pedig márki - mondta Meredith. − Pedig smokk - mondta Phoebe. − Elég! - kapta föl a kezét Lydia. - Vége. Vulkánon táncoltunk, de megúsztuk. A jó hír pedig az, hogy Wylde most már partiképes vőlegénynek számít. - Tessék, mama? - hebegte Meredith. - Drágáim - mosolygott önelégülten a mama -, Wylde olyan gazdag, mint Krőzus. Mint az apátok. De én mindig is tudtam, hogy abból a fiúból lesz valami ott a déltengereken! - Én ezt nem hiszem - nyelt egy nagyot Phoebe. - Pedig igaz. Nellie akár mérget venne rá. Az ügyvéd, aki azt tanácsolta a férjének, nehogy elkötelezze magát Kilbourne-nek, ugyanakkor azt is javasolta, hogy inkább fektessen be Wylde hajózási vállalkozásába. - Hajója van? - álmélkodott Meredith. - Hajói - javította ki Lydia. - Sok hajója és rendkívül gyümölcsöző üzleti kapcsolata az amerikaiakkal. Wylde rendkívül diszkrét volt az anyagi helyzetét illetően, ám az igazságnak előbb-utóbb ki kellett pattannia. - Egek ura - pihegte Meredith. - De hát miért titkolózott ennyire? Es minek bosszantotta a papát ezzel a mímelt érdeklődésével Phoebe iránt? − Szerintem nem mímelt az az érdeklődés - vonta össze a szemöldökét Lydia. Szerintem nagyon is komoly. − De mama – kezdte Phoebe, egészen elszörnyedve ennyi félreértésen –, tessék már tudomásul venni, hogy Wylde és én csak barátok vagyunk. Egy szó sem esett közöttünk házasságról. Ne tessék illúziókat kergetni! - No látja? - Meredith öntött magának még egy csésze teát. - Tudtam én. Wylde szándékai, bármik legyenek is, nem tisztességesek.. - Ne mondj ilyet, Meredith! - haragudott meg Phoebe. - Wylde nagyon tisztességes ember. - Ha az, akkor miért lebzsel körülötted, anélkül, hogy nyilatkozna a szándékairól? vágott vissza a nővére. - Mert barátok vagyunk! - felelte kétségbeesetten Phoebe. Azt mégse tálalhatja ki, hogy Neil gyilkosát akarják kinyomozni. – Közös érdeklődés fűz össze bennünket. Biztosíthatlak, ennyi az egész. – Ugy sajnállak, Phoebe – csóválta szomorúan a fejét Meredith –, de légy már realisa.t_ Wylde egyetlenegy ok miatt keresi a társaságodat. Tönkre akar tenni, hogy bosszút állhasson rajtunk. Phoebe felpattant. – Nincs igazad, és én nem hallgatom tovább ezt a tökéletlenséget. Nem szándékszunk összeházasodni Wylde-dal. Tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok a zsánere. Viszont barátok vagyunk, azok is akarunk maradni, és kész. – Kirohant, és felmenekült a lépcsőn a szobájába. Bezárta az ajtót, és beleroskadt az ablak mellett álló székbe. Tehát Gabriel gazdag. A gazdagság híre nem lepte meg különösebben. Gabriel rendkívül tehetséges ember, és ha elhatároz valamit, azt meg is valósítja. Ha a fejébe vette, hogy vagyont szerez magának a déltengereken, akkor nem csoda, ha sikerült neki. Bár Phoebét nem érdekelte, hogy gazdagvagy szegény. Másért lett belé szerelmes. Lehunyta a szemét, és megmarkolta a szék karfáját. Legalább önmagához legyen őszinte. Szereti Gabrielt azóta az éjszaka óta, amikor meglátta ott a sussexi holdfényes úton. Szereti, amióta először megcsókolta.

Szerette talán már azelőtt is. Vajon, tűnődött bánatosan, nem akkor szeretett belé, amikor elolvasta a kéziratát, és rádöbbent, hogy a szerző ugyanaz az ember, aki megtestesítette az ő kamaszkori lovagi ideálját? Micsoda gubanc! Mama odalent karattyol, hogy őt férjhez kell adni Wylde-hoz. Meredith rémüldözik, hogy Gabriel tönkre akarja tenni a húgát, csak hogy bosszút álljon a családon. Nyilván Anthony és a papa is valami ilyen rémségtől tartanak. Előbb-utóbb elkezdik nyaggatni Gabrielt, hogy nyilatkozzék. Phoebe felnyögött, és a tenyerébe temette az arcát. Kopogtattak. Belépett az egyik szobalány, és pukedlizett. – Üzenet asszonyomnak. – Összehajtogatott papír volt a kezében. – Pár perce hozta be a konyha felől egy fiú. – Uzenet? – Phoebe csodálkozva felállt. – Mutassa csak. –Átvette a papírt, és összevont szemöldökkel olvasni kezdett. Méltóságos grófnő! Engedje meg, hogy bemutatkozzam. A nevem A. Rilkins, könyvárus vagyok, kis üzletem van a Willard Lane-en. Épp most jutott birtokomba egy rendkívül ritka középkori kézirat, páratlanul szép miniatúrákkal. A történet a Kerekasztal egyik lovagjáról szól. Ugy tájékoztattak hogy a grófnőt érdeklik az ilyen könyvek Ma délután négyig félreteszem a kötetet, mely idő után azonban kénytelen leszek más érdeklődőket is tájékoztatni. Őszinte híve: A. Rilkins – Jóságos ég! – rebegte Phoebe. – Egy újabb Kerekasztalmonda! Juj de izgalmas! – Odasietett az íróasztalához, tollat fogott, és gyorsan papírra vetett egy üzenetet Gabrielnek. Wylde–ot bizonyára ugyanúgy fölvillanyozza Mr. Rilkins lelete, akár őt, és kétségkívül találkozni akar majd vele a könyvüzletben, hogy együtt tegyék vizsgálat tárgyává. Közösen könnyebb megállapítani, mennyit ér. Összehajtogatta a levelet, és odaadta a szobalánynak. - Ezt azonnal küldjék el. Aztán küldje Betsyt, és szóljanak Morrisnak, hogy álljon a hintóval. - Rohant a szekrényéhez. Gabriellel fog találkozni, tehát nagyon csinosnak kell lennie. Az aranysárga muszlint vegye, vagy inkább a pávakék kimenőruhát? A muszlin mellett döntött. Phoebe és komornája nem egészen egy óra múlva elindultak a Rilkins-féle könyvesboltba. Kissé elcsodálkoztak, amikor egyenesen a folyó felé vitt az út. Betsy kikukkantott az abla kon, és aggodalmasan ráncolta a homlokát. - Ez nem valami elegáns negyed, asszonyom - Valóban nem az. - Phoebe előhúzta a tarsolyából Rilkins üzenetét. - Willard Lane., Még sohasem hallottam róla. Hát maga? - Én se, de Morris mintha tudta volna, merre kell menni. - Kérdezzen csak rá, hogy biztosak legyünk benne. Betsy engedelmesen fölemelte a hintó tetején a csappantyút, és kikiabált a kocsisnak: - Biztos, hogy erre kell menni a Willard Lane-re? - Egen. A Willard Lane odale van a dokkoknál. Miért? Őladysége meggondolta magát? Visszafordulhatunk. - Ugyan már! - mondta Phoebe. Rosszabb helyeken is járt már kézirat után. Például egy sussexi magányos úton, éjfélkor. - Nem hagy hatok ki egy ilyen alkalmat csak azért, mert Rilkins nem engedheti meg magának, hogy jobb helyen tartson üzletet. Siessünk! A Willard Lane egy roppant keskeny köznek bizonyult; alig volt több sikátornál. aringtonék impozáns városi hintója be sem fért a házak közé. A kocsis kissé távolabb megállította a lovakat, az inas leugrott a bakról, hogy elkísérje Phoebét és Betsyt a könyvesbolthoz. Jóformán olvashatatlan cégtábla volt az ajtó előtt. Mr. Rilkins nem lehet valami borzasztó sikeres könyvkereskedő. A boltja határozottan szedett-vedett. A kirakat üvege olyan poros, hogy be sem lehet látni rajta. Odabent áporodott dohszag fogadta Phoebét. Egy darabig semmit sem látott, majd megmozdult valami a homályban. Pápaszemes, aszott kis gnóm bújt elő a pult mögül,

ráhunyorgott a lányra, és meghajolt. − Isten hozta szerény üzletemben, mylady. Ugye, ön az, akit a régi kézirat érdekel? − Pontosan - mosolygott Phoebe. Gyorsan körültekintett a parányi boltban. Ő volt az egyedüli vásárló. A polcokon alig néhány poros kötet támasztotta egymást. Gabrielnek semmi nyoma. - Más még nem kereste? − Az égvilágon senki - kotkodácsolt Rilkins. − Önnek tartogattam az első pillantás privilégiumát, mielőtt értesíteném törzsvásárlóimat. − Valószínűleg arra számít, hogy őbelőle többet ki tud sajtolni, mint a többi kuncsaftjából. - Hálás vagyok, hogy értesített a leletéről, Mr. Rilkins. Megkérdezhetném, honnan hallott bibliofil szenvedélyemről? - Az ilyesminek híre megy a könyvüzletben, asszonyom. Híre megy. − Aha. Nos, akkor talán térjünk a tárgyra. Nagyon szeretném látni a kéziratot. − Egyenesen erre, asszonyom, egyenese erre. A hátsó szobámban tartom. Nem vállalhatom a kockázatot, hogy értékes holmit tartsak az üzlet előterében. Ez itt nem a legjobb környék. - Megértem önt. - Phoebe lelkesen előresietett, Betsy követte. Mr. Rilkins tétován meg torpant a pult mögötti ajtónál. - Ha nem haragszik, a cselédjeinek odakin kellene várakozniuk. Hátul nagyon szűkös hely. - Bevezette a lányt egy parányi, félhomályos irodába, és becsukta mögötte az ajtót. A csepp ablak annyira koszos volt, hogy még azt a kevés fényt sem engedte át, ami a sikátorbó beszivároghatott volna. - Gyertyát gyújtok - mondta Mr. Rilkins Phoebe hallotta a matatását. De mást is hallott. Csizmás láb csosszant a deszkapadlón, és a lányon végigfutott a hideg. - Van itt valaki? - kérdezte, és gyorsan sarkon fordult. Túlságosan is gyorsan. A bal lába megbicsaklott, és ő elveszítette az egyensúlyát. Valaki elkapta a nyakát, de még mielőtt sikolthatott volna, egy hájas, mocskos tenyér tapadt a szájára. Phoebe rémülten vergődött, csapkodott a tarsolyával, és eltalált egy sípcsontot. Támadója dühösen felmordult. A lány vérszemet kapott, és rúgott egyet hátrafelé. Megint húsba talált. - Szentségit a kis vadmacskának! - sziszegte a támadó. - Kapd el a lábát, Ned! Nincs sok időnk. Phoebe megint rúgott, addigra azonban egy másik ember is előkerült a homályból, és megmarkolta a bokáját. A két támadó felkapta a padlóról, mint egy zsákot. - Most aztán mozgás! Erre! Már várják a kis hölgyet. - Mr. Rilkins átszaladt a szűk irodán, és kinyitott egy másik ajtót. Kikukkantott a sötét sikátorba, majd bólintott. - Sehol senki. Este találkozunk, ahogy megbeszéltük. − Ott leszünk, Rilkins - morogta az egyik emberrabló. - Csak osztán hozzad a dohányt. − Hozom. Őlordsága nagyon bőkezűen megfizeti a munkát. - Egy szutykos pokrócot dobott a fogolyra, majd a két ember kicipelte a lányt a bűzlő sikátorba. Gabriel éppen a klubjában lebzselt, amikor Clarington, Anthony kíséretében, rettenetes haraggal megrohanta. - Ide hallgasson, Wylde, most már túlságosan messze ment! Mi az ördög ez a híresztelés a maga vagyonáról? − Meg vagyok döbbenve, Clarington! Nem gondolja, hogy pénzről beszélni roppant közönséges dolog? Mondjuk úgy, nem halok éhen. − Akkor mi a kórságot forgat a fejében? Kifizetni nem hagyja magát, de meg sem kéri Phoebe kezét. Most megtudjuk, hogy nincs szüksége a lányom hozományára, tehát nyilvánvalóan nem akarja megszöktetni. Akkor meg mit akar? - Valami másfajta bosszút forral, ugye? - kérdezte összehúzott szemmel Anthony. - A keservit, uram, hát nincs magában szégyenérzet? − Nagyon kevés van - ismerte el Gabriel. - Az erkölcsi fenntartások fényűzését meghagyom másnak. Olyan helyzetben, amilyenben én voltam nyolc éve, az ember villámgyorsan megtanul gyakorlatiasnak lenni.

- Maga csakugyan hibáztat bennünket azért, mert megpróbáltuk megvédeni Mereditht attól a jöttment hozományvadásztól, aki maga akkoriban volt? - hitetlenkedett Anthony. Akkor mit érzett volna, ha Meredith a maga húga? - Igen, szavamra! - Clarington összevonta bozontos fehér szemöldökét. - Akkor mit érzett volna, ha maga Meredith apja? Előb utóbb magának is lesz lánya. Majd akkor szeretném látni, mi mindenre lesz képes, hogy megvédje a hozományvadászoktól! Még mielőtt Gabríel válaszolhatott volna valaki diszkréten megköszörülte a torkát a háta mögött. - Khm - szólalt meg a klub portása -, elnézést kérek az uraktól, de üzenetet hozta Lord Wylde-nak. Azt mondták, sürgős. - Gabriel felbontotta a levelet. Uram! Mire ön ezt olvassa, én már útban vagyok a Willard Lane-re, Mr. Rilkins könyvesboltjába, hogy megnézzek egy kéziratot, amely mindkettőnk számára érdekes lehet. Ha szeretné látni, ott találkozhat velem. Amde figyelmeztetem, vásárlás esetén nekem van elsőbbségem. Barátnője: P. - Jóságos isten! - ugrott föl. - Hallott már valamelyikük a Willard Lane-ről? Azt hiszem, lent van valahol a dokkoknál felelte még mindig gyászos képpel Anthony. Ettől féltem! - mondta Gabriel. Ismert minden londoni könyvárust, de soha életében nem hallott semmiféle Rilkinsről. − Üljön le, Wylde! - förmedt rá Clarington. – beszédünk van magával! − Attól tartok, majd valamikor máskor kell folytatnunk ezt a lenyűgöző csevegést – mondta Gabriel, és hátra se nézve elrohant.

10. fejezet A bérkocsis - tudta, merre van a Willard Lane. Gabriel bőséges borravalót ígért ha siet, és ő boldogan engedelmeskedett. Wylde karba font kézzel, összeharapott fogakkal ült a konflisban. Azon gondolkodott mit fog mondani Phoebének, és annál dühösebb lett, minél közelebb értek a Willard Lane-hez. Egyre több lett a koszos kocsma és lebuj, ahol rakodómunkások és matrózok szórakoztak. Határozottan veszélyes környék volt, Phoebének lehetett volna annyi esze, hogy ne jöjjön ide. Bár a józan ész nem tartozik a lány erényei közé. Mert a családja agyonkényeztette, és mindent megengednek neki! De csak 1egyen a felesége! Nem lesz több futkosás ócska könyvek után! A konflis megállt egy szűk utcánál. Gabriel kiszállt. – Sajnálom, uraság, de ennél közelebb nem tudok menni – mondta a kocsis, miközbe zsebre vágta a pénzt. – Errefelé jóformán csak sikátorok vannak. Nem fér be a fogat. Innentül gyalogolnia kell. – Nagyon helyes, várjon meg itt. Mindjárt jövök. Amint befordult, onnan félsaroknyira rögtön meglátta Claringtonék hintóját. Gesztenyebarna, fekete szegéllyel. Nem lehet összetéveszteni. Megkönnyebbülten vágott át a macskaköves szűk utcán. Félúton tartott, amikor észrevette, hogy egy másik hintó is várakozik egy közeli sikátor bejáratánál: kicsi, elegáns, drága kétfogatú. Ugyanúgy nem illett ide, mint Claringtonék ekvipázsa. Gabriel alaposabban szemügyre vette, és megállapította, az ajtó el van függönyözve valami fekete anyaggal.

Ebben a pillanatban huzakodást hallott a sikátorból. Jéghideg karmok markoltak a gyomrába. A déltengereken nemegyszer volt alkalma tapasztalni ezt az érzést. Megtanulta, hogy oda kell figyelnie rá. Futásnak eredt, csizmája sarka hangosan kopogott a macskaköveken. Motyogó káromkodás, fojtott sikoly. A sikátorban két nagydarab ember viaskodott egy pokrócba csomagolt, rúgkapáló valamivel. Annyira igyekeztek lefogni, hogy csak akkor vették észre Gabrielt, amikor már késő volt. Wylde elkapta az egyik ember vállát, megpördítette, és beleöklözött izzadó, vörös arcába. A megtámadott felhördült, elejtette a batyut, és nekitántorodott a sikátor falának. – Mi a franc! – hápogta a társa, és ő is elejtette a terhét. A szürke szövetbatyu dicstelenül letoccsant a mocskos kőre. A második csibész kést rántott elő a csizmaszárból, és kajánul vigyorgott Gabrielre. – No gyere csak, pajtás. Majd én megtanítlak, hogy ne szójj bele mások dógába. Előrevette magát. Gabriel villámgyorsan félreugrott, és amikor támadója elzúdult mellette, hatalmasat lökött rajta. A gazfickó megcsúszott a nyálkás macskaköveken, és nekiesett a cimborájának, aki éppen tápászkodott fel. A földre zuhantak, a kés elrepült valahová. Gabriel maga is előrántotta a kését, amelyet majdnem nyolc éve — a szigeteken töltött első hónapok óta — hordott a csizmájában. Odasietett az egyik mákvirághoz, és a torkára nyomta a kést. — Na de pajtás, hát nehogy mérgelőggyél már — vigyorgott békítően az ember, kimutatva valamennyi feketén rothadó fogát. — Ha neked köll, hát vigyed. — Kotródjatok! — mondta halkan Gabriel. — Megyünk má, pajtás. Itt se vagyunk. — A két jópipa, egyfolytában a pengét és a szakértőre valló kéztartást figyelve, odahátrált a sikátor bejáratához. — Nem csinátunk ám semmi rosszat — mondta az első. — Ha kell a lány, viheted. Ahogy a barátom monta. — Kivágódtak a sikátorból, és eltűntek. Gabriel visszacsúsztatta a kést a csizmájába, és odasietett az ugráló batyuhoz. Nem lepődött meg különösebben az elővillanó sárga muszlinon. Kifejtette Phoebét a rácsavart pokrócból. — Jól van? — Gyorsan végimérte, miközben talpra állította. Gyűröttnek látszott, de láthatólag nem esett baja. — Igen, jól vagyok. Ó , Gabriel, ön megmentett engem! — ugrott a férfi nyakába. Wylde már szorította volna magához, amikor kerékzörgést hallott a sikátor bejáratánál. — A gutába! — Elengedte a lányt, és rohanni kezdett a sikátor felé. — De Gabriel, mi lelte? — bicegett utána Phoebe. A férfi nem várta meg. Az elsötétített ablakú fogat kocsisa már emelte az ostort, hogy vágtára serkentse a lovakat. — Megállj! — ordította Gabriel. A kocsis elbizonytalanodott; hátranézett, hogy lássa, kitől jött a parancs. Mire meglátta, már késő volt. Gabriel odaért a hintó ajtajához. Feltépte, benyúlt, megmarkolta a hintóban ülő ember karját, és kirántotta a kövezetre. A sántikáló Phoebének, aki a főkötőjét, retiküljét szorongatva akkor ért oda hozzájuk, a földbe gyökerezett a lába a megdöbbenéstől. — Kilbourne! A márki nem nézett rá. Megvetően lesimította a kabátja ujját, és gőgös hidegséggel mérte végig Gabrielt. — Gondolom, van valami magyarázata erre a jogtalan viselkedésre, Wylde! — Természetesen van. — Gabriel fenyegetően lehalkította a hangját, hogy Phoebe meg ne hallja. — Es boldogan ki is fejtem holnap hajnalban. A segédeim még az este fölkeresik. Kilboume méltósága megroggyant. — Tudja maga egyáltalán, hogy mit művel? — Megment engem attól, hogy maga elraboljon — mondta dühösen Phoebe. Még mindig zihált a közelmúlt megpróbáltatásaitól, és lázasan próbálta helyreigazgatni a főkötőjét. — De tudom én, mi lappang bokrának megette! — Menjen vissza a hintójához, Phoebe! — mondta halkan Gabriel. A lány nem vett róla tudomást. — Es hamarosan az egész város tudni fogja, hogy önnek vége, uram! Ön tisztában volt vele, hogy apám nem fogja pártolni nősülési szándékait, ha hírül veszi, hogy egy fillérje

sincs! Phoebe! - csattant föl Gabriel. - így hát álságos indokkal idecsalt, és megpróbált elrabolni! De nem sikerült ám, uram triumfált Phoebe. - Tudtam én, hogy Wylde meg fog menteni. Ő nagyon jól ért az ilyesmihez. Gabriel megragadta a vállát, és megpördít tette. - Egy szót se többet, asszonyom! Menjen vissza a hintójához, és induljon egyenesen haza! Erről majd még beszélünk. Megértette? - Természetesen meg! Nagyon érthetően fejezte ki magát, mylord. Előbb azonban még, mondanom kell valamit Lord Kilbourne-nek: - Maga most szépen hazamegy, Phoebe. Wylde egy pillanatig azt hitte, hogy a lány tovább vitatkozik, és felkészült a csatára, de Phoebe csak vállat vont, és megvetően elfintorította az orrát. - No jó. - Még egy utolsó, kárörvendő pillantást küldött Kilbourne felé. – Ezt még nagyon meg fogja bánni, mylord. – Sarkon fordult és ellibegett, mint egy arany láng a szürkeségben. Gabriel megvárta, amíg a lány hallótávolságon kívülre kerül. - Hát akkor viszontlátásra hajnalban, Kilbourne - bókolt gúnyos udvariassággal. - Várni fogom magát. - Megfordult és visszament a konflishoz. - Kövesse azt a barna hintót, amíg oda nem ér valami tisztességesebb helyre! Aztán vigyen vissza a St. James Streetre. Félóra múlva becsörtetett a klubjába. Nagy megelégedésére Clarington és Anthony még mindig ott voltak, és elmerülten olvastak. Gabriel belevetette magát a szemközti székbe, s megvárta, amíg a Claringtonok leengedték az újságjukat. − Látom, visszajött - állapította meg Anthony. - Mi az ördögnek szaladt el így? − Azért szaladtam el, hogy megmentsem a húgát, még mielőtt Kilbourne elrabolná mondta egykedvűen Gabriel. Anthony csak bámult. Clarington lecsapta a Timest egy közeli asztalra. − Mi a patvarról beszél, uram? Magyarázatot kérek! − A levélből, amelyet az imént kaptam, megtudhattam, hogy Lady Phoebe épp úton van megtekinteni egy kéziratot, amelyet egy bizonyos A. Rilkins kínált föl eladásra. Amikor megérkeztem Mr. Rilkins boltjához, azt kellett látnom, hogy két bűnöző külsejű egyén épp el akarja szállítani Lady Phoebét egy sikátorból. − Jóságos isten! - Claringtonnak leesett az álla. - Ez most valami élc, Wylde? − Biztosíthatom, hogy nem az. Kilbournenek nincs egy fillérje sem, és ezt hamarosan meg fogja tudni egész London. Nyilvánvalóan rájött, hogy a titok hamarosan kipattan, és mivel nem maradt ideje hosszas udvarlásokra, megkísérelte elrabolni Lady Phoebét. − Jóságos isten - mondta még egyszer Clarington. Ugy festett, mint akit fejbe csaptak. Ha Kilboume-nek sikerült volna, amit tervez, egy életre tönkretette volna Phoebét. Kénytelen lettem volna áldásomat adni a házasságra. − Phoebének nem esett baja? - kérdezte riadtan Anthony. − Úton van hazafelé, teljes testi épségben, és a reputációja is csorbítatlan, egyelőre. Gabriel a siller után nyúlt, amely a széke mellett állt egy asztalon. - Bár ki tudja, meddig marad az. Lady Phoebe életstílusával a katasztrófa elkerülhetetlen. Teringettét! - motyogta Clarington. Nem engedem, hogy így beszéljen a lányomról. - Tekintve, hogy épp most mentettem meg bűbájos irháját, úgy beszélek róla, ahogy nekem tetszik. Es hadd mondjak valamit az uraknak. Véleményem szerint ez az egész fatális eset az önök hibája. − Hogyhogy a miénk? - csikorgatta a fogát Clarington. − Főleg a magáé - olvasta a fejére Gabriel. - Maga teljesen szabadjára engedte a lány Lady Phoebe önveszélyes. Vadidegenekkel levelezik, éjféli találkozókra hívja őket az isten háta mögötti vidéki utakon. London leghírhedtebb negyedeiben kóricál, ha úgy tartja kedve... - De kérem! - kezdte volna Clarington, de Gabriel rá se hederített. − Őladysége túlságosan önfejű, és következetesen a penge élén táncol. Előbb-utóbb meg fogja vágni a talpát. − De figyeljen már ide - morogta Clarington. - Az én lányomról beszélünk, vagy nem? Mi

ez, hogy vadidegenekkel levelezik, éjnek évadján találkozgat velük? - Mégis, mit gondol, hogy ismertem meg? kérdezte Gabriel. - Csak nem azt állítja, hogy a húgom levelezést kezdett magával? - hüledezett Anthony. Es hogy találkozóra hívta? - De mennyire, hogy azt! Puszta vakszerencse, hogy velem találkozott Sussexben. Es ha más lett volna? − Mire céloz, uram? - húzta fel az orrát Clarington. − Arra célzok, hogy egyikük sem tudja fegyelmezni Lady Phoebét, és még ennél is kevésbé képesek megóvni szeleburdisága követezményeitől, úgyhogy nekem kell átvennem a felügyeletét. Nincs más megoldás. −Magának? - mérte végig Clarington. − Nekem. Holnap délután három körül fölkeresem, és akkor megbeszélhetjük a kérdést. − Kérem, egy pillanatra! - emelte föl a kezét Anthony. - Azt akarja ezzel mondani, hogy nőül kéri Phoebét? - Netán jobb szeretnék kivárni, amíg Kilbourne vagy valamelyik másik hozományvadász ismét megpróbálja elrabolni? − Ne legyen nevetséges. Természetesen nem óhajtjuk kivárni, hogy Phoebét elrabolják. Clarington sóhajtott egy keserveset. - De kutya nehéz megoltalmazni Phoebét. Több benne a spiritusz, mint az ész. Nem hallgat az okos tanácsra. Azt hiszi, meg tud állni a maga lábán. Mindig ilyen volt, már kislánykorában is. − Igaz - mondta sötéten Anthony. - Folyton rakoncátlankodott, és mindig valami csínyen törte a fejét. Minél inkább próbáltuk zabolázni, annál vadabbul szertelenkedett. - Az apjára pillantott. - Emlékszik még a balesetre? −Akkor is igyekezhettek volna megvédeni - közölte zordonan Gabriel. - Teringettét, Oaksley! Felfogja egyáltalán, hogy a húgát csaknem elrabolta valaki, hogy így tehesse rá a kezét Lady Phoebe hozományára? Ha beválik a fortélya, örökre tönkreteszi őladysége életét. . - Most legalább maga is tudja, milyen érzés. - mondta Anthony. Erre Gabriel se tudott mit válaszolni. Önkéntelenül arra kellett gondolnia, hogy nyolc éve, amikor megpróbálta elszöktetni Mereditht, Clarington és fia ugyanúgy dühöngtek és aggódhattak, mint most ő. Először látta a helyzetet a Claytonok szemszögéből. -Tudom nyögte ki nagy sokára. - Úgy hiszem, most már megérti akkori indulataimat, uram - bólintott Clarington. - azt is kezdem hinni, hogy őszinte érzelmeket táplál leányom iránt. Be kell vallanom, hogy Lady Phoebe iránt táplált érzelmeimet némileg lehűti az a mindent elsöprő félelem, hogy előbb-utóbb őrületbe fog kergetni. - Mely sorstól magam is csak hajszál híján menekültem meg - somolygott Clarington. Uram, ezennel örömmel átruházom önre Phoebe őrizetének felelősségét, és kívánok hozzá sok szerencsét. - Köszönöm. - Wylde ránézett Anthonyar - Segédekre lenne szükségem. - Kihívta Kilbourne-t? - kérdezte percnyi hallgatás után Oaksley. -Ki. – Én vagyok Phoeb testvére. Ezt nekem kell elintéznem. Gabriel savanyúan mosolygott. - Ön egyszer már teljesítette a kötelességét a húga iránt. Ezt bízza rám. Mint Phoebe leendő férjének, ehhez nekem van jussom. - Nagyon helyes, akkor leszek az egyik szekundánsa - egyezett bele Anthony -, és keresek egy másikat is. Hanem vigyázzon. Ha Kilbourne meghal, akkor ön kénytelen lesz elhagyni Angliát. Három óra múlva Anthony visszatért a klubba, hogy beszámoljon Gabrielnek, mit intézett a párbaj ügyében. − Nincs szerencséje. Kilbourne távozott Londonból. - A keservit! - Gabriel dühösen rávágott azö klével a szék karfájára. - Biztos ebben?

− A komornyikja szerint északra utazott, és senki sem tudja, mikor jön vissza. Bizonyosan nem egyhamar. A cselédség azt az utasítást kapta, hogy zárják le a londoni házat. Az egész város azon csámcsog, hogy Kilbournenek minden fityingje ráment a rossz befektetéseire:. − Ördög és pokol! − Talán így a legjobb. - Oaksley lerogyott egy közeli székre. - Túl vagyunk rajta. Nem lesz párbaj, és Kilbourne-tőí is megszabadultunk. En mindenesetre örülök, hogy így alakult. - De én nem! - Higgye el, szerencsésebb, mint hinné - vigyorgott Anthony. - Phoebe szörnyű dühbe gurult volna, ha megtudja, hogy ön párbajt akart vívni az ő becsületéért. Nem hinném, hogy valaha is látta volna, milyen Phoebe, amikor nagyon haragszik. Nem a legkellemesebb jelenség. Egy darabig hallgattak, aztán Gabriel egyszer csak elmosolyodott. - Hadd mondjak önnek valamit. Roppant hálás vagyok érte, amiért űzőbe vett bennünket azon a bizonyos éjszakán. Mi nem illettünk egymáshoz Lady Meredithszel. Phoebét akarom. - Biztos ebben? - A lehető legbiztosabb. Phoebe másnap délután háromkor odafönt feszengett a szobájában, és várta, hogy hívassák a könyvtárba. Tegnap óta oly csönd borult a házra, mintha gyász lenne családban. Anyja már közölte vele, hogy Gabriel meg fogja kérni a kezét, és az apja igent fog mondani. Családja láthatólag elejtette Gabriell szembeni fenntartásait. Ennek örült, ám ettől még nem ülepedett le a benne kavargó zűrzavar. Egyrészt ujjongott, hogy annak a férfinak lesz a felesége, akit szeret. Másrészt roppant kínosan érezte magát, mert egyetlen jel sem utalt arra, hogy Gabriel szívből szeretné őt. Nagyon félt, hogy kizárólag azért akarja nőül venni, mert meg akarja óvni a tegnapihoz hasonló incidensektől. Kedvelni persze kedveli, ez biztos. Többször is elárulta, hogy testileg vonzónak találja. És az érdeklődésük is közös. Az órára pillantott. Majdnem fél négy. Mi csudát lehet beszélni harminc percen át? Háromnegyed négykor úgy döntött, hogy elege van a szófogadó leány szerepéből. Kijött a szobájából, és levonult a lépcsőn a könyvtárhoz. Az ajtó zárva volt, és a főkomornyik silbakolt előtte. Phoebe láttán elővigyázatos, mindazonáltal elszánt arckifejezést öltött. - Álljon félre, kérem - mondta a lány. - Beszélnem kell az apámmal. A főkomornyik vitézül kihúzta magát. - Bocsásson meg, asszonyom, de őlordsága félreérthetetlenül utasított, hogy senki se zavarja, amíg Lord Wylde-dal tárgyal. - Pszt, pszt, Phoebe! - Lydia kidugta a fejét a szalonból, és lázas hadonászással próbálta magára terelni a lánya figyelmét. - Be ne menj! A férfiak szeretik maguk között intézni az ilyet. Felelős embereknek érzik magukat tőle. - Várd meg, amíg hívnak, Phoebe! - ráncolta össze gyöngéd szemöldökét az anyja mögött lengedező Meredith. - Papa roppantul bosszús lesz, ha megzavarod. - Én máris bosszús vagyok! - Phoebe előrerontott, a főkomornyik megingott. A lánynak csak ennyi kellett. Feltépte az ajtót, és benyomult a könyvtárba. Apja és Gabriel a kandalló előtt ültek. Mindkettőnek konyakospohár volt a kezében, és mindketten szigorúan pillantottak rá. − Odakint várakozz, édesem. Néhány perc múlva küldetek érted - mondta határozottan Clarington. − Belefáradtam a várakozásba! - Phoebe megállt, és ránézett a kérőjére, de semmit sem tudott kiolvasni az arcából. - Tudni akarom, mi történik itt!

− Wylde meg akarja kérni a kezedet - világosította föl Clarington. - Most beszéljük meg a részleteket. Nem szükséges ezzel foglalkoznod. - Vagyis hogy a papa már igent is mondott az én nevemben? - Igen, azt mondtam. - Clarington meghúzta a konyakot. Phoebe kérdően pillantott Gabrielre. A férfi felvonta a szemöldökét. - Papa, mielőtt bárki is nyilatkozna, szeretnék beszélni Gabriellel. - Majd beszélhetsz vele, ha rendeztük dolgot. - De papa... - Menjen ki, Phoebe! - szólt rá halkan Gabriel. - Majd megbeszéljük később. - De én most akarom! - ökölbe szorítta apró kezét. - Itt az én jövőmről van szó! Nekem is lenne némi hozzáfűznivalóm. Ha maguk azt képzelik, hogy én csak úgy szó nélkül elfogadom a takaros kis pakkot, amit nekem készítenek, akkor nagyon tévednek! - És mi ellene a kifogásod, kedvesem? – vizsgálgatta érdeklődve Clarington. Phoebe mély lélegzetet vett, ellazította az ö klét, és beletörölte nedves tenyerét a ruhájába. - Én félreérthetetlenül kifejtettem, hogy csakis szerelemből megyek férjhez. Hogy ne köntörfalazzak, papa, Wylde sohasem beszél nekem szerelemről. Nem fognak gyorsított járással férjhez adni, amíg meg nem bizonyosodom a kölcsönös és igaz szerelemről. Ne állok oltár elé csak azért, mert Wylde gavalléros elvei így kívánják. − Phoebe - mondta fáradtan Clarington úgy viselkedsz, mint egy romantikus iskoláslány. Wylde-nak igaza van. Azok után, tegnap történt, nem tűrhetjük tovább a felelőtlen könnyelműsködésedet. − Ezt ő mondta? – Phoebe villámló szemmel mérte végig Gabrielt. - Igen, ő mondta, és én feltétlenül egyetértek vele - közölte Clarington. - Kijelentette, hogy ő akarja átvenni a megzabolázásod felelősségét, és meg kell mondanom, a legnagyobb örömmel ruházom át rá. Phoebe föl volt háborodva. - Es ha én nem akarom, hogy egy férj „megzabolázzon”? - Márpedig nem tudok jobb módot kitalálni a lehiggasztásodra és a kijózanításodra, mint hogy férjhez adlak - vágta rá Clarington. - Ideje, hogy férjhez menj, ifjú hölgy. Az isten áldjon meg, hiszen majdnem huszonöt esztendős vagy már! Es ez a nagy hozomány borzasztó kockázatos. Csak gondolj bele, mi történt tegnap! − Papa, ami tegnap történt, nem az én hibámból történt. − De mennyire, hogy a tiédből! - förmedt rá Clarington. - Ki tudja, hány ilyen Kilbourne–féle ólálkodik a házunk táján? Wylde-nak igaza van abban, hogy a hebehurgyaságod előbbutóbb nagy bajba sodor. Biztonságban akarlak tudni, egy férj irányítása és oltalma alatt! − De papa, kérem - kezdte kétségbeesetten Phoebe -, tessék időt adni, hogy átgondolhassam. Meg kell beszélnünk Wylde-dal. Gabriel hidegen méregette a konyakospohár pereme fölött. - Nem hinném, hogy bármit is meg kellene beszélnünk. Menjen föl a szobájába. Majd küldetünk önért. Phoebe szólni sem tudott. Hogy így fölzavarja a szobájába az az ember, akit hős lovagnak hitt, akit titokban lelki társának tartott, akit szeret! Ez már sok! — Mylord — suttogta —, ön se jobb, mint Kilbourne. — Phoebe! — dörrent rá az apja. — Azonnal kérj bocsánatot! Wylde nem hozományvadász. A lány dühösen megdörgölte a szemét. — Nem is azt akartam mondani. De az bizonyos, hogy ugyanolyan zsarnokoskodó, felfuvalkodott smokk, mint Kilbourne. — Még utolsó, űzött pillantást vetett Gabrielre. — azt hittem, hogy ön a barátom. Azt hittem, megérti, mi az álláspontom a szerelemről és a házasságról. Mielőtt a férfiak bármit mondhattak volna sarkon fordult, és kirohant a könyvtárból Összekapta a szoknyáját, és felviharzott a lépcsőn. Hálószobája biztonságában ledobta magát az ágyra, és zokogni kezdett. A vihar negyedóra alatt elvonult, és természetellenes nyugalom maradt a helyén. Phoebe megtörölgette a szemét, megmosta az arcát, leült és várt. Húsz perccel később, amikor végre szólították, fegyelmezett és ünnepélyes arccal vonult le a könyvtárhoz, és udvariasan megyárta, hogy a főkomornyik kinyissa előtte az ajtót.

Apja még mindig a székében ült, és láthatólag a második pohár konyaknál tartott. Gabriel a kandalló előtt állt, fél karral a párkányra támaszkodva, és fürkészően nézte komoly mennyasszonyát. — Hívatni tetszett, papa? — kérdezte őrjítő udvariassággal Phoebe. Clarington gyanakodva sandított rá. — Megbeszéltük a dolgot, drágám. Az idény végén összeházasodtok. Phoebével fordult egyet a világ, de sikerült megőriznie a nyugalmát. — Értem. Hát ha ez minden, akkor én vissza is vonulnék a szobámba. Nem érzem magam egészen jól. — Csak nincs valami baja, Phoebe? — kérdezte Gabriel, és összevonta fekete szemöldökét. — Csekélyke migrén, mylord. Megfordult, és kilejtett a könyvtárból. Másnap reggel kevéssel hajnal előtt Phoebe felöltötte a legjobb útiruháját. Kidobott két nagy táskát a hálószobája ablakán, és utánuk vetett egy lepedőkből csomózott kötelet. Leereszkedett a kertbe, fölszedte csomagjait, megkerülte a nagy házat, és elvegyült London hajnali nyüzsgésében, tejesemberek és kofák között. Ilyen időben a londoni utcákon hemzsegtek a falusiak és a mindenféle portékával megrakott kordék. Senki sem figyelt oda a lányra. Hétkor fölszállt a sussexi postakocsira. A szürke turbános, gömbölyded nő és a gint nyakaló, áthatóan szagló vidéki uraság között szorongva bőségesen volt ideje eltöprengeni a sorsán.

11. fejezet Clarington és családja síri csöndbe süppedten figyelte Gabrielt, amint fel-alá járkál a szalonban. Már majdnem tíz óra volt. Phoebét senki sem hiányolta kilencig, ekkor azonban a komornája bekopogtatott a szobájába a teával. Kevéssel ezután Gabriel megkapta a talányos üzenetet. A Clarington-klán a szalonban várakozott teljes számban, hogy együtt közölj vele a balhírt, miszerint Phoebe megszökött. - Nézze a jó oldalát - tanácsolta Lydia. Tudomásunk szerint egymaga szökött el. Ugy látom, nincs más férfi az életében. - Tudomásunk szerint - mondta gyászosan Anthony. Gabriel dühösen nézett rá. Ez a legutolsó, amit magának kíván ma délelőttre, azon emésztődni, más férfival szökött-e meg menyasszonya. Anélkül is épp elég nagy a baj. - Tehát úgy hiszik, hogy Sussexbe utazott?!. - Hagyott egy levelet - mondta halkan Meredith. - Azt írta, lemegy egy időre a sussexi nagynénénkhez. - Bár az is lehet, hogy ez csak afféle fortélyos cselvetés - vélte Lydia. - Phoebe talán akarja, higgyük azt, hogy erre ment, miközbe ő elrohan arra. - Nem - mondta Meredith, aki olyan egyenesen ült, mintha nyársat nyelt volna. – Tudta, hogy aggódni fogunk, ezért pontosan megmondta, merre tart, nehogy izguljunk. − Ne izguljunk? - vörösödött el Clarington. - Ne izguljunk? A fruska, se szó, se beszéd, meglép hajnalok hajnalán, és még nem akarja, hogy izguljunk? De az isten szerelmére, mégis mit akar? - De nyugodjon már meg, drágám! - Lydia rátette a kezét a férje karjára. - Nem lesz semmi baj. Phoebe tud vigyázni magára. - Ah, valóban? - kérdezte metsző pillantással Clarington. - Akkor azt mondja már meg, könyörgök, hogy fog vigyázni ezek után a jó hírére, ha ez kiszivárog? Nem kárhoztatnám

Wylde-ot, ha ezek után lefújná a házasságot. − Nem szabad ilyet mondania, papa! - hebegte Meredith. − Már miért nem? - dünnyögte Anthony. - Melyik épeszű férfi akarna olyan feleséget, aki ilyen galibákat csinál? − Phoebe meg van rémülve! - pattant föl Meredith, és szembefordult a családdal. - Nem értik? Azért szökött el, mert annyit se mondtak neki, hogy szíves engedelmével, csak közölték, hogy férjhez fog menni. Az ő véleményét senki sem kérdezte. − Phoebének tetszik Wylde.Én legalábbis azt gondoltam, hogy tetszik - komorodott el Clarington. - Mi a csuda leli ezt a kölyköt? Egészen meg van kompolyodva. Meredith fölszegte az állát. − Majd én megmondom, mi leli. Maguk egymás között eldöntötték Phoebe életét, papa. A húgom úgy érezte magát, mint a ló, amelyet annak a kupecnek adnak el, aki a legtöbbet kínálja érte. − Ez badarság! - fortyant fel Clarington. − Ez az igazság - mondta Meredith. - Pontosan tudom, mit érezhetett Phoebe, mert pontosan ezt éreztem nyolc évvel ezelőtt. Csupán az a különbség kettőnk között, hogy segítőtársat kerestem a meneküléshez. Phoebe pedig a rá jellemző módon maga intézett mindent. − De mi az ördög elől akar menekülni? szólt közbe Anthony. - Papának igaza van. Tetszik neki Wylde. − Valóban? - toppantott ingerülten Meredith. - Es Wylde ugyan mit érez iránta? − Phoebe tudja, mit érzek iránta - felelte homlokát ráncolva Gabriel. − Úgy? - fordult feléje Meredith. - Netalán föltárta előtte érzelmeit, uram? - Az isten áldja meg, Meredith - feszenge Gabriel -, ez mégsem a maga dolga... - Ahá! Tehát nem. Uram, könyörgök, szereti egyáltalán a húgomat? −Jól megértjük egymást. − Gondolom, legalább annyira, mint Trowbridge és én annak idején! Az pedig édes kevés! − Ez nem igaz! - csattant föl Gabriel. − Az imént vallotta be, hogy nem beszélt Phoebének szerelemről. Mégis mit várt a hugomtól, most, amikor itt áll a házasság küszöbén? - A húga nem éretlen csitri - szűrte Gabriel a foga között. - Ebben a korban már nem illik így elszaladozni. - Ha a véleményemet kérdi - emelte föl gőgösen az állát Meredith -, Phoebét gyakorlatilag rákényszerítették, hogy elszaladjon. Semmi oka sem volt feltételezni, hogy ön másképp viselkedik, ha ő itt marad, és lagymatagon bólogat mindenre, amit ön és a papa kiterveltek. Phoebe nagyon erős akaratú. − Inkább akaratos - vélekedett Gabriel. − Akkor is, először vele kellett volna megbeszélnie a házasságot - vágta rá Meredith. − Nagyon sajátosnak tartom ezt az elképzelést, hogy férfiaknak és nőknek meg kellene beszélniük ilyen bensőséges dolgokat, mint a házasság - mondta sóhajtva Lydia -, és egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy bármi jó kisülhetne belőle. Azt mindenki tudja, hogy a férfiak nem alkalmasak az ilyesmire. Csak ingerültek lesznek és kötözködnek, ha ilyen bonyolult kérdésekkel kell foglalkozniuk. Nyilván az agyvelejük miatt van így. − Semmi kétség, asszonyom. - Gabrielnél betelt a pohár. - Nos tehát, mivel úgy tűnik, hogy önök hagyták kirepülni arámat, épp azon a napon, amikor eljegyzésünk híre meg fog jelenni a lapokban, kénytelen vagyok távozni. − Mit szándékozik tenni? - pattant föl Anthony. − Mégis mit gondol? Természetesen utána megyek. Ezt nem fogja ilyen könnyen megúszni. - Az ajtó felé indult. − Várjon, megyek én is! - kiáltotta Anthony. −Nem, ne jöjjön. Beszereztem a rendkívüli engedélyt. Ezt az ügyet kettesben tisztázzuk Phoebével. − Nőül veszi? - riadt meg Meredith. - Csak egy pillanat, Wylde. Valamit mondanom kell önnek.

− Mit? - Gabriel már az ajtónál állt, és reszketett a türelmetlenségtől. - Bánjon nyájasan vele, ha utoléri, jó? - esdekelt Meredith. - Kérem, próbálja megérteni az érzéseit. Tudom, hogy kissé forrófejűnek látszik, de higgye el, rendkívül érzékeny kis teremtés. Megértésre van szüksége. - Arra van szüksége, hogy jól ellazsnakolják. - mondta Gabriel, és kiment. Még tizenöt mérföldet sem tett meg a delizsánsz, amikor Phoebe már belátta, hogy szörnyű hibát követett el. Ezt az agyalágyultságot! Megszökni a férfitól, akit szeret! A postakocsi hatalmasat zöttyent, az utasok ijedten óbégattak. A lány fölriadt komor töprengéséből. - Istenemre, ez egy kerék volt! - állapítta meg a borókapálinkás butykos barátja. - Ettől bizony lelassulunk egy kicsit. Phoebe úgy érezte, Isten kegyelme volt keréktörés. Kocsibalesetnek még sohase örült ennyire. A megnyomorodott ekvipázs valahogy elmászott a legközelebbi fogadóig. A többi utassal együtt Phoebe is kiszállt, összeszedte poggyászát, és bevonult a csárdába. Atfurakodott a fogadós asztala előtt csoportosuló tömegen, és kért egy helyet a londoni delizsánszra. - Nincs hely, asszonyom - mondta minden együttérzés nélkül a fogadósné. - Már tegnap eladtam minden tikettet. Adhatok holnap reggelre, a tízórásira. - De nekem még ma este vissza kell jutnom Londonba! - makacskodott Phoebe. - Hát pedig várnia kell holnap reggelig. A fogadósné számítgató pillantással mérte végig a lányt. - Volna egy szobám, azt kiadhatok magának. - Nem, köszönöm! Bizonyosan nem töltöm az éjszakát. - Csak most kezdte megérteni, mekkora bajban van. Ha kiszimatolják, hogy kénytelen volt egyedül éjszakázni egy fogadóban, akkor fuccs a jó hírének! Lejjebb húzta a fátylat az arcán, és átbicegett az ebédlőbe, hogy harapjon valamit. Gondolkoznia kell, és az nem megy éhgyomorra. Észrevette, hogy többen is pimaszul fixírozzák. Magányosan utazó hölgyek mindig ki annak téve az ilyesminek. Es este még roszabb lesz. Vajon szóltak-e Gabrielnek, hogy megszökött? Ettől a gondolattól még inkább elbúsult. Ha a vőlegénye megtudja, hogy ő elutazott Londonból, még az is lehet, hogy örökre hátat fordít neki. Vissza kell jutnia, mielőtt elkezdené hiányolni! Jaj, micsoda bolond ötlet volt. Talán valami család irgalmába kellene ajánlania magát, amely a saját hintóján utazik Londonba. Feltéve, ha annak a családnak épp ennél a fogadónál támad kedve megállapodni. De akkor el kellene árulnia, hogy kicsoda, és azt nem meri. Mindinkább elfogta a kétségbeesés. Pedig ki kell másznia valahogy ebből a kulimászból. Lopva szemügyre vette a fogadó vendégeit, latolgatva, kitől remélhetne segítséget. Nyilván olyanok is vannak közöttük, akik ugyancsak Londonba tartanak. Talán az ár kétszereséért vagy háromszorosáért tudna szerezni egy jegyet. Ebben a pillanatban furcsa kis borzongást érzett. Gyorsan föltekintett, és legnagyobb elképedésére Gabrielt pillantotta meg, aki akkor lépett be az ebédlőbe. Mámoros megkönnyebbülés árasztotta el. Hát utána jött! De nyomban arra kellett gondolnia, hogy jegyese még sohasem látszott félelmetesnek. Ragadozóarca fenyegető, a szeme két zöld jégszilánk. Mozdulatlanul állt, és a zsúfolt helyiséget figyelte. Phoebe egy pillanatig mozdulni sem tudott. Egyformán szeretett volna elszaladni és a férfi karjába vetni magát. Ebben. a villanásnyi tétova pillanatban Gabriel tekintete megállapodott az ő fátyolos arcán, és nyomban rá is mert. Nyilván a tüzeslila útiruha miatt. Elindult menyasszonya felé, sáros csizmája hangosan kopogott a deszkapadlón. Többen kíváncsian utána fordultak, amikor elcsörtetett mellettük. Wylde azonban nem nézett jobbra, se balra, és mire odaért arája asztalához, Phoebe már lélegezni sem mert. − Csalódtam magában, Phoebe - mondta hidegen Gabriel. - Megfutni egy probléma elől,

ez nem magára vall. Általában belecövekeli a lábát a porondba, és verekszik. Hát ez sok! A lány dühösen felpattant. − Én nem futottam meg! Éppen hogy a következő delizsánszra várok, amelyik visszavisz Londonba! − Valóban? − Valóban! Ha nekem nem hisz, kérdezze meg a fogadósnét! Ó majd megmondja, hogy mennyire akartam jegyet vásárolni! − Akart? − Nem az én hibám, hogy a következőre már nem volt hely - fortyogott Phoebe. - Épp azon gondolkoztam, hogy megvásárolom valakitől a jegyét. − Aha. - Gabriel hangja fölmelegedett néhány fokkal, szemében kialudt az éles villogás. Nos, nem érdekes, van-e hely. Úgyse lesz szüksége rá. - Miért nem? - kérdezte gyanakodva a lány. − Mert nem fog tömegközlekedési eszközt igénybe venni. - Karon fogta aráját. - Ön visz vissza Londonba? −Nem, asszonyom. Hazaviszem. − Haza? Ugy érti, az ön otthonába? - Igen. Van rendkívüli engedélyem, Phoebe. Azonnal összeeskethetnek bennünket. Mire leérünk Pokolfüstbe, ön már a feleségem lesz. −0 , egek - susogta a lány. - Szerintem ez nem különösebben ésszerű ötlet, mylord. − Ugy véli, titokban lehet tartani, ami ma történt? − Ezen már én is gondolkoztam. Nagyon nagy elővigyázattal észrevétlenül vissza tudnánk lopózni a városba. − Phoebe, engedelmével közölnék valamit. Maga nem tudja, mit jelent az elővigyázat szó. Továbbá semmi értelme halogatnia a házasságot, abban a reményben, hogy majd le tud beszélni róla. A reggeli lapokban már megjelent a hír. Egyikünknek sincs menekülés. Ennyi erővel akár most is túleshetünk rajta. − Egészen bizonyosan feleségül akar venni, Wylde? − Igen. A lány összeszedte minden bátorságát. − Mert szeret? - Asszonyom - fintorodott el Gabriel, és jelentőségteljes pillantást vetett a fogadó zsúfolt előszobájára -, az ég szerelmére, ez itt aligha megfelelő idő és hely hasonló témák megvitatására. Várjon itt, amíg utánanézek a lovaknak és a poggyászának. Mert gondolom, van poggyásza? - Igen, mylord - sóhajtott Phoebe. - Van. Valahogy olyan valószerűtlen volt a nap hátralevő része. Phoebe időnként egészen bizonyosra vette, hogy álmodik. Máskor meg valami különös, reménykedő izgalom töltötte el. Egy gyors és minden romantikát nélkülöző szertartás keretében Wylde grófné lett belőle. Amint Gabriel bemutatta a különleges engedélyt, a falusi vikáriust a továbbiakban csupán a stóla érdekelte. Különös, félszeg csend ereszkedett közéjük az esketés után. Gabriel fölsegítette nejét a félfedelű kis hintóba, maga is felugrott mellé és megmarkolta a gyeplőt. Phoebe egyre azt mondogatta magában, hogy ez az esküvője napja, és annak a férfinak lett a felesége, akit szeret, de még mindig nem bírta elhinni. Alkonyattal még inkább erőt vett rajta a valószerűtlenség érzése. Köd szállt föl a tenger felől, szürke párába vonta a sussexi tájat. Phoebe megborzongott. Fázott még a vastag utiruhában is. Éppen azon tűnődött, mivel törje meg a nyomasztó hallgatást, amikor egy hatalmas, ódon vár komorlott fel a ködben. Akár káprázat is lehetett volna a különös világításban: egy középkori legenda elvarázsolt kastélya. Phoebe hirtelen kiegyenesedett. - Egek ura, Gabriel! Mi az?

- Az Pokolfüst. - A maga otthona? - kérdezte boldogan a lány. - Ön várban lakik? Gabriel ajkán most tűnt föl az első halvány mosoly azóta, hogy rátalált arájára a fogadóban. - Sejtettem, hogy tetszeni fog önnek. Phoebe kivirult, mint virág a napon. - Hát ez csodálatos! Fogalmam sem volt róla, hogy ön ilyen csodás helyen él! Bár, ha belegondolok, nagyon is illik önhöz. - Önhöz is, Phoebe. - Igen - helyeselt mélységes elragadtatással a lány. - Mindig is szerettem volna várban lakni. Phoebe még akkor is elragadtatásban úszott, amikor egy óra múlva leültek a vacsorához. Gabriel alig bírta elfojtani elégedett mosolyát, valahányszor ránézett. Ujdonsült felesége máris nagyon otthon érezte magát a barlangszerű ebédlőben. Puhán gömbölyödő válla holdsugárként fehérlett a gyertyalángnál. Sötét hajában kigyúltak a tüzes visszfények. Topáz szeme titokzatosan ragyogott. Gabriel hirtelen borzasztóan szerette volna fölkapni, hogy meg se álljon vele az ágyig. No, majd mindjárt. Nemsokára mindenestül az övé lesz. - Imádom Pokolfüstöt, mylord! - ujjongott Phoebe, miközben a komornyik teletöltötte borral a poharát. - Alig várom, hogy reggel is láthassam! - Reggeli után körbeviszem az egész várban - ígérte Gabriel. - Megnézhet mindent, kivéve a katakombákat. - Katakombákat? - Phoebe el volt bűvölve. - Egykor bizonyára raktárnak és börtönnek használták. Én azért hívom katakombáknak, mert azokra emlékeztetnek. Azt az egyet kérem, hogy sohase menjen le egyedül. − Miért ne? − Mert veszedelmes. Tele van titkos átjárókkal és ajtókkal, amelyek csupán rejtett szerkezetekkel nyithatók és csukhatók. - Mily izgalmas! Alig várom, hogy fölfedezzem a házat! - Rögtön reggeli után, kedves. - Hol tett szert azokra a csodálatos páncélokra a nagycsarnokban? - kérdezte Phoebe, és vett magának egy szelet borjúhúsos pástétomot. - Esküszöm, ez a leggyönyörűbb gyűjtemény, amelyet valaha láttam. - Itt és ott. - Es az a vésett jelszó az ajtó fölött? Aude. Ez a Wylde grófok hagyományos jelszava? − Most már igen. − Úgy érti, hogy ön találta ki? − Igen. - Ugye, azt jelenti, hogy „merek”? Merem állítani, tökéletes jelszó önnek, mylord. - Azt hiszem, önnek is, asszonyom. - Csakugyan így gondolja? - ragyogott fel Phoebe. –Így - Hát ez roppant hízelgő, mylord! Bár nekem az volt a benyomásom, hogy mostani merészségem nem volt éppen a kedvére. Tudja arra számítottam, hogy rendkívül kedvezőtlenül ítéli meg a dolgot. No de most már túl vagyunk rajta, nemdebár? Gabriel egy könnyed bólintással elbocsátotta a főkomornyikot és az inast. Amikor becsukódott az ajtó, hátradőlt, és fölemelte a borospoharát. - Ami azt a dolgot illeti, Phoebe... - kezdte halkan. − Tessék, mylord? - A grófnét hirtelen rettentően lefoglalta a borjúhúsos pástétom. − Nem vagyok ám én olyan rossz, mint Kilbourne. Phoebe lassan leengedte félúton megtorpant villáját. − Az durvaság volt tőlem. Természetes, hogy ön egyáltalán nem olyan rossz, mint Kilbourne. Sosem mentem volna nőül önhöz, ha olyan undoknak tartottam volna, mint a márkit. − Márpedig feleségül kellett volna mennie hozzá, ha neki sikerül elhurcolnia magát. - Akkor sem mentem volna hozzá, ha elrabol - erősködött Phoebe, és kissé megborzon-

gott. - Inkább éltem volna halálomig szégyenteljes kitaszítottságban. - A családja ragaszkodott volna a házassághoz. − Ők ragaszkodtak volna, én meg nem adtam volna be a derekamat. − Előlem is meg akart szökni, de nem sikerült. Phoebe elpirult, és lesütötte a szemét. - Nem erőlködtem túlságosan, mylord. Gabriel szorosabban markolta a poharat. − Elfutott előlem, Phoebe. − De csak azért, mert gondolkodási időre volt szükségem! Egyáltalán nem tetszett, hogy mindenki helyettem akar dönteni! De mire a kerék eltört, már tudtam, hogy tévedtem. - Es mi győzte meg a tévedéséről?

Phoebe az ételt piszkálta, aztán fölnéz tekintetük találkozott. − Rájöttem, hogy nincsen ellenemre nőül menni önhöz. Miért nincs? – Úgy vélem, ön tudja a választ, mylord. - Hadd találgassak - mosolygott kajánul Gabriel. - Azért lett a feleségem, hogy beszabadulhasson a könyvtáramba? Phoebe tekintete kigyúlt. - Nem egészen, mylord, bár most, hogy mondja, be kell vallanom, hogy könyvtára egyike az ön legvonzóbb tulajdonságainak. Gabriel eltolta a tányérját, és keresztbe fonta a karját. - Azért lett a feleségem, mert még többet szeretne abból, amit akkor éjszaka érzett Brantleyék útvesztőjében? Phoebe elpirult. - Én már akkor is megmondtam, uram, hogy nagyon kellemes volt, ámde nem mennék férjhez kizárólag azért, hogy még egyszer részem legyen az élményben. - Akkor miért? - Mert - nagyot kortyolt a borból -, mert roppant módon kedvelem önt, uram. Mint ön is tudja. - Jobban kedvel, mint Neil Baxtert? - Természetesen! - mondta szemöldök ráncolva Phoebe. - Neil nagyon kedves volt hozzám, és a középkori irodalom is érdekelte, de az az igazság, hogy sohasem szerettem. Mindig csak a barátomnak tekintettem. Tudja, többek között ezért is van lelkifurdalásom. - Phoebe, az apja csinos summát fizetett, Baxtemek, hogy hagyja el Angliát - vágta oda nyersen Gabriel. - Ezért utazott el a déltengeekre. Csakis azért kurizált önnek, hogy pénzt csalhasson ki a családjából. Phoebe meg sem mozdult. A szeme tágra nyílt a fájdalomtól. - Nem hiszek önnek. - Akkor kérdezze meg az apját. Nekem maga Clarington mondta el az igazságot, amikor épp engem próbált lepénzelni. Akkor csúszott ki a száján, hogy Baxtemél bevált a dolog. − Apám soha, egy szóval se mondta, hogy ő fizetett Neilnek, csak hagyja el Angliát! − Mert nyilván meg akarta kímélni a maga érzékenységét. Persze szegény Clarington nem tudja, hogy maga hajszát indított Baxter vélt gyilkosa után. Ha tudja, nyilván ő maga közli önnel az igazságot. Baxter azt kapta a déltengereken, amit megérdemelt. − De hát az én Lancelotomnak nevezte magát! Esküdözött, hogy szolgálni fog halálig, és neki mindig a torony Hölgye maradok! − Nem kell többé bűntudatot éreznie Baxter miatt. Felejtse el. - Azt hiszem, én álomvilágban éltem - suttogta Phoebe. - Ha igaz, amit mond, akkor rengeteg időt eltékozoltam. Es rengeteg energiát. És rengeteg érzést. - Remegő ujjakkal összehajtogatta a szalvétáját, és elővigyázatosan letette az asztalra. - Ekkora tévedés megkérdőjelezi a józan ítélőképességet. Gabriel vállat vont.

− Valamennyien követünk el hasonló tévedéseket. Az áldóját, hát még én mekkorát tévedtem nyolc éve, amikor megpróbáltam elszöktetni a maga nővérét! - Ugye bizony? És én is mennyit kockáztattam ezzel a házassággal. - Phoebe - mondta Gabriel, aki nem tulajdonított különösebb jelentőséget a lány furcsa pillantásának -, én csak azért közöltem magával az igazságot, hogy mondjon már le erről a sületlen kalandról. Nem szerenékt olyan feleséget, aki gyilkosokat hajszol. Fölöttébb kínos. - Aha. Ön kezdettől fogva tudta az igazságot Neilről, nemdebár? - Apja röviddel azután világosított fel, hogy megérkeztem Londonba - felelte némi tétovázással Gabriel. - Mégis elhitette velem, hogy segíteni fog a kalandban. Meddig vezetett volna orromnál fogva szándékai tisztességes voltát illetően, uram? − Az én szándékaim tisztességesek voltak! Gabriel túl későn vette észre a csapdát. Mindent meg tudok magyarázni, Phoebe. − Nincs itt mit megmagyarázni, uram – állt föl a lány. - Ön hazudott nekem. Azt mondta, hogy segíteni fog kinyomozni Neil gyilkosát. De önnek sohasem állt szándékában megtalálni a kalózt, aki meggyilkolta Baxtert. - En nem hazudtam magának! - De igenis hazudott! Mondja, miért vett feleségül? - kérdezte lángoló szemmel Phoebe. - Mert azt hittem, hogy nagyon jól fogunk illeni egymáshoz - mondta Gabriel logikusnak és csillapítónak szánt hangon. - Mármint ha maga felhagy a könnyelmű szeszélyeivel. - A könnyelmű szeszélyeimmel? Vagyis könnyelmű szeszélyből lettem a maga felesé, - Phoebe elindult kifelé. - Biztosíthatom, uram, megtanultam a leckét! A továbbiakban nem fogok engedni könnyelmű szeszélyeimnek! − Jöjjön vissza, Phoebe! Még nem fejeztem be. − Hát csak fejezze be egyedül. Nem hiném, hogy bármivel hozzájárulhatnék a társalgáshoz. Magának láthatólag mindenre megvan a válasza. − De a szentségit, Phoebe, azt mondtam, jöjjön vissza! - Nem áll szándékomban, uram. − En a férje vagyok - emlékeztette sötéten Gabriel -, és ez a nászéjszakánk. Ha befejezte a vacsorát, fölmehet. Rövidesen megyek én is. Phoebe, aki már rátette a kezét a kilincsre, haragtól szikrázó szemmel visszafordult: −Bocsásson meg, mylord, de egy estére elég ennyi az elvesztett illúziókból. Gabriel összeszorította a fogát. Phoebe bevágta az ajtót. Csönd lett. De csak nem meri kizárni a szobájából? Hiszen a felesége! Ám a nagy önnyugtatgatás közepette is tudta, hogy Phoebe képes megtagadni tőle férji jogainak gyakorlását. Egy óra múlva láthatta, hogy a hitves nem zárta be előtte a hálószoba ajtaját. Sőt, nincs is a hálószobájában. Gabriel tövirül hegyire felforgatta a várat a felesége után, amíg rá nem talált abban a toronyszobában, ahol ő szokott dolgozni. Azt csakugyan magára zárta. - Phoebe, mi a gyehennát művel maga itt? - döngette meg az ajtót.

12. fejezet Itt fogom tölteni az éjszakát, Gabriel – kiáltotta vissza ő. - Gondolkozni akarok! Gabrielnek eszébe jutott, hogy A torony hölgye odabent van az egyik polcon. Phoebe megtalálja, valószínűleg soha többé nem áll szóba vele. A legrosszabbra fog gondolni. Ebben az esetben pedig az a legrosszabb, hogy a férje a bűnös Neil Baxter halálában. Phoebe alágyújtott a kandallóba készített fának, aztán fölállt, és szemügyre vette a vakolatlan falú kis szobát a lángok fényében. Azonnal tudta, hogy ez csak a dolgozószoba lehet. Úgy érezte, tiltott területre tévedt, ugyanakkor mérhetetlenül izgatta a tudat, hogy ez a férje

szentélye. Szinte érezte itt Gabriel szívét és lelkét. Véletlenül talált rá a toronyszobára, amikor búvóhelyet keresett magának. Párnát és takarót is hozott, mert csakugyan itt akarta tölteni az éjszakát. Abban nem kételkedett, hogy Gabriel gyakorolni akarja férji jogait. Ném az az ember, aki nem veszi föl a kesztyűt. Talán ha megpróbálna kimagyarázkodni, elkerülhetnék az összecsapást. De most már túl késő. A baj megtörtént. Különben sincs magyarázkodós hangulatban. Túlságosan fáj a szíve, és túlságosan dühös. Visítani szeretett volna, ha arra gondolt, hány hónapon át furdalta a lelkiismeret Neil Baxter miatt. Csakugyan hazudott volna? Nehéz elhinni. Csak kell lennie valamilyen magyarázatnak! Sírni szeretett volna, ha arra gondolt, mint hitegette Gabriel, hogy rendelkezésére áll a lovagi szolgálattal. Gabriel csakugyan hazudott neki. Ez fájt a legjobban. Persze, ha őszinte akar lenni magához, akkor el kell ismernie, hogy ő is eltitkolt egyetsmást. Nem mintha egy pillanatig is félre akarta volna vezetni! Épp csak megesett a körülmények szerencsétlen összejátszása folyán, amiről ő igazán nem tehet. De Gabrielnek nincs ilyen mentsége. Ez, már túl sok volt a mai nap után. Idő van szüksége, hogy gondolkozhassék. Időre van szüksége, hogy eldöntse, mit tegyen most. Leült az asztalhoz. Itt szokott írni Gabriel. Most valahogy különösen közel érezte magához. Fölvette az egyik tollat. Ezzel teremti Gabriel a legendákat. Megilletődött a gondolattól. Valami kaparászott az ablak előtt. Phoebe kizökkent a mélázásból. Riadtan elejtette tollat, és felállt. Ismét hallotta a zajt. A torkához kapta a kezét. Ez nem egy kőhöz ütődő faág. Ez a szoba három emelet magasan van, és különben se nőnek fák az ablak előtt. Megint az a csúszkálás és csikorgás. Phoebe idegesen nyeldekelt. Emlékeztette magát, hogy ő nem hisz a kísértetekben. De ez akkor is egy nagyon régi vár, amely biztosan bőven látott erőszakot és vérontást. Halk puffanással sötét alak toppant le a keskeny párkányra. Egy kéz lökdöste az ablakot. Phoebe gyorsan odahátrált az ajtóhoz, lázasan matatott a záron. Felpattant a torony ablaka, és Gabriel szőkkent be a szobába. Mögötte hosszú, vastag kötél himbálózott, amelyet bizonyára a tetőhöz kötöttek. Phoebe tátott szájjal, hüledezve, rémülettel nézett a férfira. - Szép jó estét, hitvesem. - Gabriel szeme villogott a tűz fényében. Nyugodtan lehúzta a kesztyűjét, még csak nem is zihált. A falmászáshoz levetette a kabátját és a nyakravalóját. Fehér ingén piszokcsíkok húzódtak, a csizmáját csúnyán lehorzsolta. - Gondolom, nem illik csodálkoznom, ha a nászéjszakát illetően is némileg sajátos az ízlése. Phoebe végre rátalált a hangjára. - Gabriel! Maga tökkelütött szamár! Uramisten, de hiszen meg is halhatott volna! Elrohant a férfi mellett, és kihajolt az ablakon. A kötél valahonnan a magasból lógott, és valahol a mélyben ért véget. Phoebe behunyta a szemét, de akkor meg az agyában villantak föl a rémképek. Látta Gabriel testét, amint összetörve elnyúlik az udvar kövezetén. -Örülök, hogy begyújtott – melengette Wylde a kezét. - Elég hideg van odakint ma éjszaka. Phoebe visszahúzta a fejét az ablakból, és sarkon fordult. - Maga a tetőről mászott le! − Ha nem ment másként - vont vállat a férfi. - A szoba ajtaja mintha be lett volna zárva. Nyilván véletlen baleset. Phoebe kijött a béketűrésből. - Maga a nyakát kockáztatta, csak hogy gyakorolhassa a férji jogait? - süvöltötte. Megháborodott maga? Ilyen sületlen, idétlen, tökéletlen badarságot! Hihetetlen! Hát nincs magának esze? - Meglehetősen sajátosan hangzó vád az ön szájából.

− Ez nem tréfa! Meg is halhatott volna! − Nem volt nehezebb, mint fölmászni a főárbocra - vonogatta a vállát Gabriel. - Egek ura! Ez pont olyan, mint az a jelenet A torony hölgyében! Soha, de soha többé ne csináljon ilyet, hallja? Gabriel szeme lángra lobbant. Két tenyerébe fogta a lány arcát. − Meg fogom tenni, ha megint elszökik tőlem. − Halálra rémített, Gabriel. Folyton látom magam előtt, ahogy ott fekszik holtan a kövön. Nem szabad ilyen őrült kockázatot vállalnia! Gabriel egy gyors csókkal belefojtotta a lamentálást. - Ígérje meg, hogy soha többé nem szökik meg tőlem. - Megígérem. És maga megesküszik, hogy soha többé nem vetemedik ilyen esztelen merőségre? Wylde megcirógatta a lány arcát. - Hát ennyire fontos vagyok magának? − Tudhatná, hogy igen – mondta remegő szájjal Phoebe. − Tehát nem szökik meg tőlem, és nem zárja be előttem az ajtót. Mert ha igen, akkor maga után megyek, még ha kötélen kell is leereszkednem a vártoronyból. - Da Gabriel... −Még ha a pokolba kell is alászállnom; mondta halkan a férfi. - Ó, Gabriel... - Phoebe elolvadt. - Jöjjön hát, ó, én hölgyem a toronyban, Szorosabban magához ölelte a lányt, és amikor az felnyöszörgött, úgy csókolta, hogy Phoebe azt hitte, megég. Átkarolta a férfi nyakát, s odaengedte testét a hőségnek. -Így kell ennek lennie közöttünk, édesem – súgta Wylde. - Tudtam én ezt az elsó perctől fogva. - Valóban tudta? - Szorosan hozzátapadt, nehogy összeessen. Elfordította a fejét, és megcsókolta a férfi csuklóját. - Pedig én féltem azt remélni, hogy talán ön is azt érzi, mint én ön iránt. - Es mit érez irántam? Phoebe megremegett. - Szeretem magát. - Ó, én édes Phoebém! - Maga után vonta a takaróra, amelyet a lány odaterített a kandalló elé. Phoebével forgott a szoba. Aztán egyszercsak ott feküdt hanyatt, térdig felcsúszott szoknyában, és Gabriel hevert mellette. − Gabriel, én sokat gondolkoztam a dolognak erről az oldaláról. - Valóban? − Igen. Nagyon szeretem, ha csókol. Es azt is szeretem, ahogy megérint. − Örülök neki, mert én mérhetetlenül élvezem, ha megérinthetem magát. − Mindazonáltal - folytatta gyorsan Phoebe - nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy talán jobb lenne, ha elhalasztanánk egy kicsit az elhálást. - Nekem az volt a benyomásom, hogy már nem haragszik rám. - Nem is. Hogy haragudhatna valakire, aki ilyen tüzet tud gyújtani benne? - Mindazonáltal még számos dolgot kell tisztáznunk. Olyan keveset tudunk egymásról. − Én azt hittem, megbeszéltük, hogy nem szökik el többé. − Nem is fogok! Férj és feleség leszünk. Én csak arra céloztam, hogy előtte talán bensőségesebben meg kellene ismernünk egymást, érti, mire gondolok? Gabriel a két tenyerébe fogta a lány arcát. Phoebe a pillái alól leste. A kandallóbaqn lobogó tűz még keményebbre húzta a karvalyarc vonásait, és még titokzatosabbá tette a szemét. − Mondja még egyszer, hogy szeret, Phoebe. − Szeretem magát - suttogta a lány. Gabriel csendesen mosolygott.

- És házasok is vagyunk. Nem kell várni. Phoebe összeszedte minden bátorságát - De én nem tudhatom, hogy pontosan mi érez, Gabriel! Ma reggel azért szöktem el, mert attól féltem, tévesen értelmezett 1ovagiasságból kérte meg a kezemet. - Higgye el, asszonyom, nem lovagiasságból kértem meg a kezét. Annyira kívánom, ahogy még sose kívántam nőt. Mindjárt be is fogom bizonyítani. Kitapogatta Phoebe ruhájának zsinórjait néhány gyors, erélyes rántással megoldotta őket, majd egy perc alatt lehámozta a lányról a ruhát és az alsószoknyát. Phoebe szeme kerekedett, amikor rádöbbent, hogy egy harisnya maradt rajta. - Nincs semmi baj, édesem. Olyan bájos vagy. - A férfikéz végigvándorolt a testén. Istenem, de gyönyörű vagy. Hetek óta kívánlak. - És én hetek óta szeretlek. Wylde kissé arrébb húzódott, és türelmetlenül ledobta az ingét. Aztán lerántotta a csizmáját. Aztán a nadrágját. Phoebe még sosem látott férfit ilyen állapotban. Kiszáradt a szája. Gabriel odatérdelt elé – ne félj tőlem, Phoebe. Akármi történjék, ne félj tőlem. A lány átkarolta a derekát, és hozzásimult. – Nem félek tőled. – Bízol bennem? – Igen. Mindig. Mindhalálig. Csak nem számitottam arra, hogy ilyen... – Milyen? –Hogy ilyen legendás arányaid lesznek - rebegte rákvörösen. Gabriel nevetett. – Ma éjszaka gyönyörű legendát fogunk irni, édesem. Olyat, hogy méltó lesz akármelyik középkori trubadúrhoz. - Szája olyan volt, akár az édes méreg. Zsongított, ingerelt, felkorbácsolt. Phoebe bátortalanul végigsimogatta a férfi izmos hátát, majd belevájta ujjait kemény csípőjébe. Milyen erős, gondolta, és hogy összerándul mégis, ha csak hozzáérek! - Esküszöm, én nem bírok tovább várakozni - mondta Wylde a szenvedélytől rekedt hangon. - Nyílj meg nekem, édes feleségem. Benned kell lennem, különben megbolondulok. Nyalábolj át, Phoebe. - Megragadta a lány térdhajlatát, és följebb emelte. - Igen, így. Most tedd a kezed a vállamra, és kapaszkodj, ahogy bírsz. Ez az. - Megcsókolta Phoebe nyakát. Nem tudom, mennyire lesz viharos ez az első hajóút, de bíznod kell bennem. Nem lesz semmi baj. - Nem hát, Gabriel. - Phoebe bátortalanul följebb nyomta a csípőjét. - Kívánlak. Visszafojtotta a lélegzetét. Nem nagyon tudta, mire számítson. Es azt se tudta, fájt-e. Egyszerűen leírhatatlan volt az az érzés. Halkan feljajdult, és belemarkolt a férfi vállába. Gabriel összeborzongott. – Ez az. Mártsd csak belém a kis karmaidat mert istenemre, én olyan mélyen beléd mártottam magamat, hogy talán ki se keveredek többé. – Szerintem elég is lesz ennyi – rebege a lány. – Tálán most abbahagyhatnánk. – Akkor se bírom abbahagyni, ha a föld nyilik meg a lábam alatt. Kapaszkodj belém kapaszkodj, Phoebe. Kellesz nekem. Phoebe sokáig hevert mozdulatlanul, hallgatta a férje zihálását. Lassan megsimogatta a hátát, és érezte, hogy nyirkos. egyszer csak felmordult, az oldalára henteredett, és magához ölelte az asszonyt. L egközelebb jobb lesz, Phoebe. Megfgérem. . – Most se volt olyan rossz – mondta hősiesen. – Kicsit sajátos volt, de nem rossz. – Legközelebb sikítani fogsz a gyönyörűségtől. Erre szavamat adom. – Sose vetemednék olyan illetlenségre, hogy sikítsak – mosolygott Phoebe. – Csak várj. – Gabriel beletúrt a kócos furtökbe. – A .hajadban is úgy ég, mint a tűz, mint ereidben. Ön fantasztikus teremtés, asszonyom. – Valóban? – Kétségkívül. Most pihenünk pár percet aztán felöltözünk, és lemegyünk a hálószobámba.

En szeretek itt fent. – En pedig nem óhajtom a dolgozószobám padlóján tölteni a nászéjszakám hátralevő részét. – De pár perc múlva már aludt is, még mindig szorosan ölelve a feleségét. Phoebe sokáig nézte. Hát ilyen a házasság? egész elviselhető. Ez a meleg meghittség kimondottan kellemes, noha maga a szeretkezés aktusa egyáltalán nem izgalmas. Bár az előjáték, az határozottan élvezetes. De az igazi öröm az a diadalmas tudat, hogy Gabriel most már az övé. Óvatosan megmozgatta a tagjait, mert kezdett elzsibbadni. Gabriel nem ébredt föl. Nagyon fáradt lehet. Hát kemény napja is volt, enyhén szólva. Lassan felült, és körülnézett a dolgozószobában. Tökéletesen éber volt, egyáltalán nem akart aludni. A könyvespolcok ellenállhatatlaul csábították. Vigyázva feltápászkodott, és belebújt a fehér batiszt hálóingbe, amelyet ugyancsak magával hozott, majd odasuhant a legközelebbi szekrényhez. Mélységes elismeréssel szemlélte az üveg mögött sorakozó, bőrkötésű fóliánsokat. És ez csak egy kis része a pompás gyűjteménynek! Lenyűgözve ingatta a fejét. Többek között ezért is érdemes volt nőül menni Gabrielhez. Most már szabadon garázdálkodhat a könyvtárában. Lábujjhegyre ágaskodott, hogy el tudja olvasni a felső sorban lévő címeket, és egyszer csak megállt a szíve. Egy nagyon ismerős kötetre hullott a pillantása. Nem hitt a szemének. Pedig az volt ott, arany betűkkel. A torony hölgye. Az ő könyve! Egészen biztos! Elképedve pillantott hátra a férjére, aki ugyanolyan mozdulatlanul hevert, épp csak szeme volt nyitva, és őt figyelte kifürkészhetetlen arccal. − Nem megmondtam, hogy teljesíteni fogom a lovagi szolgálatot? - kérdezte halkan Azt ígértem, tenni fogok róla, hogy még a szezon vége előtt megkapja a kéziratát. Phoebe lassan visszafordult. − Megtalálta, de elfelejtette közölni velem. Nem értem, Gabriel. - Hirtelen fölragyogott. - Várjon csak! Ugyebár ez a nászajándékom. − Figyeljen ide, Phoebe... − Ezt a csodálatos meglepetést! Sajnálom, hogy elrontottam, de sebaj. Igy is nagyon boldoggá tett. Hol lelt rá? Ki volt a tulajdonos Gabriel felült, láthatólag nem zavarta, hogy anyaszült meztelen. Széles válla óaranyként ragyogott a lángok fényében. Smaragd szemében árnyak gomolyogtak. − A könyv tulajdonosa én vagyok, Phoebe - tessék? És honnan szerezte? − Baxter kabinjából, miután megcsáklyáztuk a hajóját - mondta furcsa fahangon a férfi. Ő inkább a tengert választotta, mint hogy felkössék. Átvetette magát a korláton, és eltűnt. Úgy tudjuk, vízbe fúlt. − Maga megcsáklyázta Neil hajóját? - hirtelen elgyöngült a térde. Lesüllyedt az ablak mélyedésben álló padra, és nagyon szorosan összekulcsolta az ujjait. - Édes istenem, Gabriel, csak nem azt akarja mondani, hogy maga kalóz volt a déltengereken? Úgyse vagyok hajlandó elhinni. − Akkor örülök, mert nem voltam kalóz, csupán keményen dolgozó üzletember, aki megpróbált megélni a gyöngykereskedelemből. Baxter csapott fel kalóznak, amikor megérkezett a szigetekre. − Az lehetetlen! Neil nem tett volna ilyet! − Márpedig, ha hiszi, ha nem, ez az igazság. Nyilván könnyebbnek és célravezetőbbnek találta, mint hogy belépjen egy törvényes hajózási vállalathoz. Elég sok kellemetlenséget okozott a cégemnek és másoknak is. Meg kellett szabadulni tőle. − Kellemetlenséget - ismételte szédelegve az asszony. − Sikerült szert tennie egy saját hajóra - folytatta komoran Wylde. - Megcsáklyázta két hajómat, lemészárolta számos emberemet, és megfosztott egy csomó ingóságomtól, többek között egy fekete gyöngyökkel és gyémántokkal kirakott, rendkívül becses ékszergarnitúrától. Ezután elhatároztam, hogy elkapom, mielőtt még több kárt okozna.

− Egek ura - bámult rá hüledezve Phoebe -, hát ez észbontó! Nem bírom elhinni, hogy ennyire félreismertem Neilt. − Mert játszotta Lancelot lovagot, miközben azon törte a fejét, hogyan zsarolja meg a maga apját? Okos gazfickó volt ez a Baxter. Nem maga az egyetlen nő, akit sikerült félrevezetnie! − Úgy beszél rólam, mint egy bolondról! - Maga nem bolond, édesem - mondta szelíden Gabriel -, hanem naiv. A nők sebezhetők az ilyen Baxter-félékkel szemben. Alig várják, hogy hihessenek a komédiásnak. Ott lent a déltengeri szigeteken is sikerült behízelegnie magát egy dúsgazdag kereskedőnél, aki tengeri szállítással foglalkozott. Így kedvére forgolódhatott a többi hajós társaságában, összeszedhette az adatokat, amelyekre szüksége volt, hogy később lecsaphasson a hajóinkra. Különösen a nőkre vadászott, ha akart tudni valamit a szállítmányokról és útvonalakról. - A nőkre? - Feleségekre, leányokra meg... ilyenekre. Elbájolta őket, azok meg boldogan kitálaltak neki mindent, amit tudni akart. - Aha. - Phoebe hallgatott egy percig, Szóval egész idő alatt magánál volt a könyv. Magát kellett felkutatnom. - Igy is fogalmazhatunk. - Miért nem mondta? - Számos okból. Mindenekelőtt azért, mert ön azt gondolta, hogy a könyv tulajdonosa egy vérengző kalóz. - Ön pedig természetesen félt bevallani, hol a könyv, nehogy a legrosszabbakat feltételezzem! − Azt a hétszázát! Nem féltem én semmiféle vallomástól, csak más terveim voltak. − Miféle tervei? - Na, most már elég - mondta baljósan Wylde. - Jó, kezdjük Ádámnál és Évánál. Miután találkoztam magával a sussexi úton, úgy döntöttem, hogy maga kell nekem. A könyv volt a kulcs, hogy megkaphassam. Úgy érti, az első pillanattól feleségül akart venni?! Ó, Gabriel, ez olyan romantikus! Igazán megmondhatta volna! A férfi felugrott, és rávágott a kandalló párkányára. - Lánchordtát, asszony, minek tulajdonít nekem örökösen mindenféle magasztos lovagi érzelmeket? Megmondtam, hogy megkívántam. Parasztőszinteséggel szólva, eszembe sem jutott a házasság. Ismeretségünk kezdetén legalábbis nem. Le akartam feküdni magával. Ó. - Phoebe egy darabig nem tudott mit mondani. - T e h á t azért fogadta el a lovagi szolgálatot, hogy közelebbről megismerhessen? − Igen, és hogy az ágyamba vihessem, a kutya mindenségit! − Hát - mosolygott reménykedve a hitves -,lehet, hogy az elején még nem táplált, hogy úgy mondjam, makulátlanul tisztességes szánékokat. − Arra mérget vehet. − De ez gyorsan megváltozott, és ez az, ami számít. Ahogy megismert, rögtön tisztességesek lettek a szándékai. −A teremtésit! Maga akkor sem látja az igazságot, ha kiböki a szemét! Szándékaim azután sem lettek tisztességesebbek, miután megtudtam, hogy maga Clayton lány, sőt! − Sőt? − Phoebe, amikor megtudtam, kicsoda maga, direkt azért kerestem a társaságát, hogy így álljak bosszút a családján. El akartam csábítani, hogy megalázzam az apját. Na. Most már érti? Phoebe kipislogta a szeméből a könnyeket, és hősiesen mosolygott. − Lehet, hogy elsősorban bosszút akart, de mégis inkább feleségül vett. Ez is azt mutatja, hogy végső soron nemes jelleme diktálta cselekedeteit. − Hogy a kénköves! Ha mindenképpen ezt akarja hinni, hát higgye. − Azért vett feleségül, mert ön született lovag. - Phoebe beharapta remegő alsó ajkát. De nem szeret engem, ugye, mylord?

- Azzal már csak ne vádoljon, hogy ilyesmivel hitegettem! - mondta villogó szemmel Gabriel. - Ezt igazán nem hányhatja a memre! Sosem állítottam, hogy szerelmes vagyok magába. Megmondtam, hogy kívánom, és ez az igazság. A teljes igazság. − Azért vett el, hogy megmentsen a további botrányoktól. - Biztosíthatom, hogy nem vagyok ilyen magasztos jellem - morogta a férfi. - Nyolc évvel ezelőtt kialudt bennem minden lovagi láng, a déltengeri élet igazán nem alkalmas arra, hogy újra fellobbantsa őket. Nem vagyok szerelem és az igazság hős bajnoka. − Akkor miért vett feleségül? - süvöltötte az asszony. − Azért vettem feleségül, mert azt hittem, hogy jó lesz grófnénak! - ordította a férfi. Magának van egy kifogástalan pedigréje, ami ennél is fontosabb, a hebrencs viselkedése, akármilyen észbontó is egyébként, bátorságröl és merészségről árulkodik, én pedig ezeket a tulajdonságokat át akarom ojtani a fiaimba Továbbá, kimondhatatlanul izgalmasabbnak találom, mint minden hölgyeményt, akivel valaha összefutottam. Továbbá kívánom magát. − De nem szeret. − Sosem állítottam! - Nem is, ám én reménykedtem, hogy meg tudom tanítani rá. Azért is ugrottam ma fejest életem legveszélyesebb vállalkozásába. - Maga élete legveszélyesebb vállalkozásának nevezi, hogy feleségül jött hozzám? - hüledezett Gabriel. - Annak. Arcátlan sértés. Én jó férje akarok lenni magának. - Úgy? - Úgy. - Wylde egyet lépett előre. Fenyegetően tornyosult hitvese előtt. - Cserébe viszont elvárom, hogy rendes feleségem legyen, a kiskésit neki! − És a maga szemében ki a rendes feleség? Gabriel megragadta az asszony állát. Szeme szikrázott a felháborodástól. − Én azt hiszem, ön szándékosan provokál engem, asszonyom. Sebaj, pontosan kifejtem, mit várok el öntől: azt a tiszteletet és engedelmességet, amit egy rendes asszonynak kell tanúsítania az ura iránt. − En tisztelem magát, Gabriel, de az engedelmesség sosem volt erős oldalam. - Hát majd szépen meg fogja tanulni. - Az ég szerelmére, Gabriel, ne vágjon már olyan fenyegető arcot. Úgysem akar addig verni, amíg nem engedelmeskedem. - Azt hiszi? Phoebe könnyedén mosolygott, és elhúzódott a férje keze ügyéből. − Az ön ösztönösen lovagias természetével képtelenség erőszakot alkalmazni egy nővel szemben. - A tulajdon érdekében javasolom, ne győzködje magát tovább az én lovagias természetemről. − En pedig remélem, hogy nem akar megfosztani egyik megmaradt illúziómtól. Odament a könyvszekrényhez, és kinyitotta az üvegezett ajtót. - Ezzel meg mi a kórságot akar mondani? – Maga kijelentette, hogy Neil Baxter az egyetlen ember, aki valaha nemes és szűzi szerelmet esküdött nekem, hazudott. – Kivette a polcról A torony hölgyét. – És most itt állok olyan ember hitveseként, aki azt állítja, hogy nem szeret, holott ez az a sors, amelyet kerülni esküdtem. Mindent egybevéve, mylord nem ilyennek álmodtam menyegzőm napját. – Phoebe... – Jó éjszakát, mylord. – Szívére szorította a vastag kötetet, és odament az ajtóhoz. – A kutya mindenségit, Phoebe, beszélni akarok magával! – Miről? A lovagiasság természetéről? jól ismerem, elhiheti. Nincs szükségem további adatokra. Kilépett az ajtón, és elindult lefelé a csiga lépcsőn. −

13. fejezet Mi a fenének nem tudta tartani a száját? Gabriel félredobta a tollat, és nem kísérlezett tovább az írással. Felállt, odament az ablakhoz. Esett. A kötél, amellyel tegnap lereszkedett a tetőről, lomhán csapkodta az ablakot. Azt jól tette, hogy megmondta az asszonynak az igazat A torony hölgyéről és Neil Baxterről, de miért nem tudta itt abbahagyni? Miért érezte úgy, hogy szét kell zúznia Phoebe minden illúzióját? Egész nap ezen rágódott, de mostanáig nem találta a választ. Ó csak azt akarta, hogy tisztán és őszintén álljanak szemben egymással. Visszament az asztalhoz, és fölvette a tollat. Néhány percig farigcsálta az apró penicilussal, aztán leült, és megpróbálta átírni a A kaland egy-két bekezdését. Egy óra múlva hegyekben állt körülötte a gyűrött papír. Végképp feladta a kísérletezést, és lement, hogy megnézze, mit csinál Phoebe. A könyvtárban találta. Nesztelenül benyitott, és egy percig némán bámulta a feleségét. Egész bensője bizsergett a nászéjszaka emlékétől. Phoebe kénsárga szoknyája alá húzott lábbal kuporgott az ablak melletti székben. A keskeny ablakon behulló fény puha fénykoszorút font sötét hajába. Gabrielbe belemart a bűntudat. Hitvese nyilván átsírdogálta a délelőttöt. − Phoebe! - szólította gyengéden. − Tessék, mylord. - Nem nézett fel az ölében tartott könyvből. - Mit csinál? - Olvasok. - Még mindig nem nézett föl. Láthatólag teljesen lenyűgözte az olvasmány. - Aha. - Gabriel odament a kandallóhoz, nézte a felesége lehajtott fejét. Hirtelen nem jutott eszébe semmi. Lázasan kereste a megfelelő szavakat. - Ami pedig az éjszakát illeti… - Hmm? E látványos érdektelenség ismét belefojtotta a szót. Mély lélegzetet vett. - Bocsánatát kérem, ha kevesebbet kapott, mint amennyit elvárt egy nászéjszakától. - Nem szabad kárhoztatnia magát, mylord - mondta még mindig lehajtott fejjel az asszony. - Bizonyos vagyok benne, hogy ön elkövetett mindent, ami lehetséges. - Hát igen - mondta Wylde, némileg megütődve a vállveregető hangon. - Szóval már férj és feleség vagyunk, tehát feltétlen őszinteségnek kell uralkodnia közöttünk. - Ertem. - Phoebe lapozott. - Igazán nem óhajtottam panaszkodni, mert ön valóban derekasan igyekezett, hogy kellemessé tegye az élményt. Mivel azonban ön oly feltétlenül hisz az őszinteségben, én is meg fogom mondani, hogy csalódtam. - Igen, tudom, kedves, de csak azért, mert magának fölöttébb irreális elképzelései vannak a házaséletről. - Feltételezem. - Phoebe lapozott, és szemügyre vett egy ábrát. - De maga is hibás. Azután, amit akkor éjszaka átéltem Brantleyék útvesztőjében, azt vártam, hogy ugyanolyan izgalmas élményekben lesz részem a tényleges elháláskor is. Nagyon számítottam rá, és kétségtelenül túlságosan magasra tettem a mércét. Gabriel rákvörös lett, amikor rájött, hogy hitvese a szeretkezésről beszél, nem az azt követő vitáról. − De Phoebe, az istenért, én nem erre gonoltam! − Nem-e? - Végre föltekintett, csúfondáros udvariassággal. - Bocsánat. Hát mire? Gabriel legszívesebben megrázta volna. - A társalgásra, amelyet azután folytattunk, hogy ön meglelte A torony hölgyét. − Ah, arra! − Igen, arra. A kutyafáját, asszony, ami a szerelmeskedést illeti, nincs oka aggodalomra. Megmondtam, hogy legközelebb sokkal jobb lesz. - Talán - csücsörített Phoebe. - Nincs itt semmiféle talán.

−Akkor talán nem. − Talán most egyenesen föl kéne vinnem a hálószobájába, hogy bebizonyítsam - mondta összeszűkülő szemmel a férfi. - Nem, köszönöm. − Miért nem? - Wylde ökölbe szorította kezét a kandalló párkányán, nehogy hitvesét ragadja torkon. - Mert délután van? Ne mondja már, hogy vakmerő Fátyolos Hölgyemre hirtelen szemérmességi roham tört. − Szó sincs róla - merült vissza Phoebe a könyvbe. - Mindössze az a helyzet, hogy hitem szerint nincs kilátás semminemű javulásra, amíg meg nem bizonyosodom az ön szerelméről. Igy hát eldöntöttem, hogy nincs több próba, amíg ön meg nem tanul szeretni. Gabriel olyan erővel markolta a kandallópárkányt, hogy a márványt csak valamilyen csoda őrizhette meg a szétroppanástól. Rámeredt a lehajtott angyali főre. − Maga kis sátánfajzat! Hát erre megy játék? − Biztosíthatom, hogy nem játszadozom, mylord. − Azt hiszi, most is úgy ugráltathat, mint házasságunk előtt? Már nem vagyok a személyi kóbor lovagja, asszonyom. A férje vagyok. - En arra a következtetésre jutottam, hogy a kóbor lovagok számottevően szórakoztatóbbak a férjeknél. Nem szabad kijönnie a béketűrésből, figyelmeztette magát Gabriel. Ha ő akarja felülről húzni a fűrészt, akkor meg kell őriznie a hidegvérét. − Valószínűleg igaza van, asszonyom mondta egykedvűen. - Nem kétlem, hogy magafajta konok, akaratos személy sokkal mulatságosabbnak talál egy szófogadó kóbor lovagot, mint egy férjet. Csakhogy most már férjes asszony. - En jobban szeretném, ha csak névleg lennék az. -Ördög és pokol! Megbolondult maga? Ez egyszerűen ki van zárva. Nem tűröm, hogy így froclizzon! − Nem áll szándékomban froclizni magát nézett föl Phoebe -, de ragaszkodom hozzá, hogy tanuljon meg szeretni, mielőtt megint szerelmeskedni akar velem. - Tisztában van vele, hogy férfiak ennél csekélyebb okért is eltángálták már a feleségüket? - kérdezte rendkívül udvariasan Wylde. − Ezen már túl vagyunk, Gabriel. Maga nem fog megverni engem. − Mert vannak más módjai is férji jogaim gyakorlásának? Szerét ejtettem tegnap éjszaka is, nemdebár? − Tegnap éjszaka én egy tévedés áldozata voltam - sóhajtott Phoebe. - Amikor ön a szörnyű veszéllyel dacolva leereszkedett a tetőről, azt hittem, irántami szerelmét akarja bizonyítani. A jövőben nem hagyom ily könnyen bolonddá tenni magam. Nem kell még egyszer így kockáztatnia a nyakát. - Értem - bólintott jeges jólneveltséggel Wylde. Ha te úgy, én is úgy. - Nos, nagyon helyes, asszonyom. Ön kifejtette az álláspontját. Legyen nyugodt, nem fogom önre erőszakolni magamat. − Nem is gondoltam ilyesmire - mondta megütközve Phoebe. − Majd legyen olyan jó, és tudassa velem, ha újra hajlandó eleget tenni hitvesi kötelmeinek. Egyébként ne nyugtalankodjék, addig is megkapja a köteles udvariasságot, amely Pokolfüst minden vendégének kijár. - Az ajtó felé indult. − Várjon, Gabriel! Nem azt akartam mondani, hogy én vendégnek tekintem magam az ön házában! − Pardon? - A férfi, gondosan palástolt elégedettséggel, megállt egy pillanatra. - Én úgy véltem, ilyesfajta kapcsolatot óhajt. - Dehogy! Én csak annyit szeretnék, hogy ismerjük meg jobban egymást. Bizonyos vagyok benne, hogy meg tudna tanulni szeretni, ha lehetőséget adna magának. Egyébként, leszámítva a hálószobát, mindenben úgy akarok viselkedni, mint az ön felesége. Olyan nagy kérés ez? - Igen, Phoebe, olyan. Mint már mondtam volt, legyen szíves közölni, amikor majd készen áll hitvesem lenni. Addig vendégnek tekintem magát. Kiment, hátra se nézett. Rohant a páncélruhák között a lépcsőhöz. Még ma délután írnia kell valamit, ha belegebed is. Nem lehet, hogy pocsékba menjen az egész nap.

Három nappal később Phoebe ismét csak visszavonult a pompás könyvtárba, és összegömbölyödött kedvenc karosszékében. Bámult ki az ablakon, és megállapította, hogy komolyan vesztésre áll a Gabriellel vívott háborúban. Nem tudta, meddig bírja még. Ugy látszik, Wylde makacsabb, mint a felesége. Továbbra is hátborzongató udvariassággal bánt vele, amitől Phoebe kis híján elsírta magát. Már nem vitatkozott, nem prédikált, nem lamentált, hogy ő híján van a hitvesi alázatnak. Ahogy ígérte, úgy kezelte, mint vendégét, az asszony pedig a fogát csikorgatta tehetelen dühében. Tegnap vacsoránál, azon igyekezve, hogy találjon valami közös témát, szóba hozott egy fóliánst, amelyre a pazar könyvtárban bukkan rá. - Egészen csodálatos példánya Malo Morte d'Arthurjának! - dicsérte, miközben a hagymás mártásban úszó párolt nyulat csipegette. − Köszönöm - szólt Gabriel, és fölvillázott egy falat főtt burgonyát. Phoebe ismét próbálkozott. −Még emlékszem, hogy azon az éjszakán, amikor Mr. Nashnél jártunk, ön érdeklődött egy dedikált Malory-kötet után. De miért van rá szüksége, amikor egy ilyen gyönyörű kézirat van a könyvtárában? − Azt, amely után Nashnél érdeklődtem, apámtól kaptam ajándékba a tizedik születésnapomra. Amikor elutaztam Angliából, kénytelen voltam eladni. − El kellett adnia az édesapja ajándékát? - rendült meg Phoebe. Gabriel hidegen nézett rá. - Es minden könyvet, amit apámtól örököltem, valamint a saját könyvtáramat. Szükségem volt a pénzre, hogy elutazhassak a déltengerekre, és meglegyen a kezdőtőkém a vállalkozáshoz. − De borzasztó lehetett, hogy meg kellett válnia mindentől, ami a legfontosabb volt magának! − Ez is hozzátartozott a leckéhez, amelyet meg kellett tanulnom. A golyó, amelyet a fivére lőtt a vállamba, és a mód, ahogyan az apja tönkretette minden befektetésemet, teljessé tette oktatásomat. Soha többé nem engedtem, hogy az érzelmeim uralkodjanak rajtam. Phoebe felsóhajtott, amikor eszébe jutott ez a beszélgetés. Bámulta a könyvtár ablakán túl a szürke párát, és azon tűnődött, remélheti-e, hogy Gabriel egyszer majd ismét enged az érzéseinek.

Egy idő után felállt, és odaült Gabriel asztalához. Ideje, hogy írjon Mr. Laceynek. A nyomdász már biztos nem tudja, mi lehet vele. Lacey, ha szabadjára hagyják, egyhamar a tönk szélére juttatja a virágzó kis vállalkozást. Azt az embert csak a gin érdekli meg az imádott nyomdagépe. Igen, Lacey borzasztó tud lenni néha, mindazonáltal eszményi üzleti partner. Az ő anyagi támogatásáért és szerkesztői hozzáértéséért cserében hajlandó volt tartani a száját. Phoebe más kiadókhoz és nyomdákhoz is fordulhatott volna, amikor a fejébe vette, hogy vállalkozni fog; a legtöbbje magasabb röptű irodalmi ambíciókat táplált, mint Lacey, Phoebe attól félt, hogy nem fognak tudni ellenállni a pletyka csábításának. Viszont Lacey még beszédre is utálta pazarolni a drága időt, nemhogy pletykára! Kopogtattak. Phoebe fölrezzent tépelődéséből. Helyretolta a fiókot, és fölnézett. Egy szobalány állt az ajtóban, akivel eddig még nem találkozott. Nyilván újonnan állhatott munkába. Feltűnően csinos teremtés volt szőke hajával, dús alakjával, bár szobalánynak kissé talán idősecske. - Maga kicsoda? - kérdezte kíváncsian. A szobalány úgy pillogott, mintha nem erre a kérdésre számított volna. − Alice vagyok, asszonyom. Üzenetet hoztam. − Milyen üzenetet, Alice? - Őlordsága szeretné megmutatni önnek a vár egyik érdekes részét, asszonyom. Azt üzeni, odalent várja a katakombában. Én majd odavezetem. - Wylde küldetett értem? - pattant föl Phoebe. - Máris megyek!

- Erre, asszonyom. De majd gyertyát is kell vinnünk. Nagyon sötét van odalent. Es borzasztó piszok. Nem akarna átöltözni előbb? − Nem! - türelmetlenkedett Phoebe. - Nem akarom várakoztatni őlordságát. Alice lekalauzolta a hatalmas csarnok végénél kezdődő, sötét, poros kőlépcsőn, odalent leemelt egy kulcsot a falba ütött kampóról, és kinyitott egy vaskos ajtót. Nyirkos dohszag csapta meg őket a sötétből. Phoebe tüsszentett, és előhúzta a zsebkendőjét. − Irgalmas ég! - motyogta, és kifújta az orrát. - Mikor takarítottak itt utoljára? Alice gyufát rántott, és meggyújtotta a gyertyáikat. Szürke sziklafalak tűntek fel a reszkető, gyönge fényben. − Őlordsága azt mondta, hogy a katakombákat nem érdemes takarítani. − Gondolom, ebben igaza van. - Phoebe helyregyömöszölte a zsebkendőjét, és mohón körülnézett. - Egek, hiszen ez elbűvölő! Ablaktalan, keskeny alagútban álltak, amely a vár egész hosszában végighaladhatott. Phoebe a halvány gyertyavilágnál átjárókra és ajtókra utaló, sötét réseket pillantott meg a járat falán. Büdös; állott volt a levegő, és enyhén érzett benne a tenger szaga. - A konyhán azt mesélik, hogy a rég múlt időkben a várúr börtönnek használta némelyik üreget. - Alice óvatosan lépegetett előre a föld alatti járatban, és láthatóan ideges lett, amikor elhaladtak egy ásító fekete száj előtt. - Azt is 'mondják, hogy ha bemennénk ezekbe a rémséges kis cellákba, még mindig láthatnánk azoknak a szegény páráknak a csontjait, akiket ideláncoltak. Phoebe összeborzongott, és eltakarta a gyertyalángot a tenyerével. Ez regényes, mint várta. − Hol találkozunk őlordságával? − Azt mondta, kísérjem el asszonyomat a járat végébe, ő majd megmutatja a többit. Én bizony örülni fogok, ha ismét odafent lehetek. − Hát ez lenyűgöző! - Phoebe fölemelte gyertyáját, és bevilágított az egyik sötét szájba, amely az alagút falán tátongott. Valami sárgás pálcafélék derengtek a szűk cella homályában. Nagyot nyelt. Azok ott egész biztosan nem csontok. - Csak gondolja el, micsoda története lehet egy ilyen várnak! - Bocsánatát kérem, asszonyom, de én félek az ilyen történetektől. Itt volnánk. Phoebe a szemét erőltetve nézett előre, nem látott mást, mint árnyékokat és egy sziklafalú folyosót. Es mintha sziklákon megtö hullámok morajlottak volna a távolban. - Hol van Wylde? - Nem is tudom, asszonyom. - Alice valahogy furcsán nézett rá, és hátrált egy lépést. Kezében baljósan hunyorgott a gyertya. - mondta, hozzam le asszonyomat, és ő itt vár ránk. Én megtettem, amit parancsoltak, most már szeretnék felmenni. - Akkor szaladjon - mondta Phoebe, alig várta, hogy kezdődjön a kaland. - Magam is meg tudom várni őlordságát. - Magasra emelte a gyertyáját, és előrelépett. - Wylde Itt van, mylord? Háta mögött fém sikoltott a kövön. Az asszony majdnem elejtette a gyertyát. A sikolyt hangos kondulás követte. Phoebe megpördült, iszonyodva látta, hogy plafontól padlatig érő, tömör vasajtó zárja el a járatot, és ő ott rekedt a túloldalán. Ez az ajtó nyilván a sziklában rejtőzhetett, és valami bekapcsolhatta a gépezetet, amely mozgatja. Odarohant, és megdöngette a tömör acélt. − Alice! Alice, hall engem? Semmi válasz. Mintha futó lábak távolodó dobogását hallotta volna, de ebben sem volt biztos. Mélyeket lélegzett, hogy lecsillapodjék. Alice bizonyosan segítségért szaladt. Szemügyre vette a sziklafalat, valami titkos szerkezetet keresett, amely nyithatná az ajtót, de semmit sem látott. Néhány lépést tett előre a sötétségbe. Felerősödött a tenger mormolása. − Wylde! Itt van? Mert ha igen, legyen szíves azonnal válaszolni! Ne mókázzék velem, uram! Tudom, hogy megsértettem, de esküszöm, azt nem érdemlem, hogy így kínozzon érte! Csak a tulajdon hangja válaszolt, amelyet ide-oda vertek a sziklafalak. Hátranézett a vasajtóra. Alice biztos nemsokára hozza a segítséget. Ám eltelt tizenöt perc, és még mindig nem jött a felmentő sereg. A gyertya mind gyorsabban égett. Ha kialszik, ő itt marad a vaksötétben.

Egyetlen dolgot tehet: felderíti a folyosó további szakaszát, hátha talál valamilyen kijáratot. Ha ennek a hosszú alagútnak van bejárata a várban, akkor lennie kell kijáratának is. Elindult. Itt nem voltak nyílások a sziklafalban. Különös. A gyertya már riasztóan megfogyatkozott. Phoebe gyorsabbra fogta a lépést. Mind erősebb lett a tengerszag, és itt mintha nem lenne olyan állott a levegő. Fölvidult. Meg fogja találni a kiutat a katakombákból! Egy perc múlva bátorító, puha vízcsobogást hallott. A folyosó elkanyarodott. Phoebe barlangban találta magát, és a messzeségben meglátott egy sugárnyi napvilágot. Magasabbra emelte a gyertyát, és körülnézett. Sziklamólón állt, parányi, föld alatti kikötő partján, és a sziklát a tenger nyaldosta. A mólóba foglalt, rozsdás vasgyűrűk arról tanakodtak, hogy ebben a barlangban valaha csónakokat kötöttek ki. Megtalálta a vár titkos kijáratát! Nyilván ostrom esetére építtette az eredeti tulajdonos. Ott túl az a szilánknyi napvilág, az a szabadulás útja. Csak az volt a baj, hogy már nem horgonyoztak mentőcsónakok a mólónál. Széles fekete víz választotta el a világosságtól. A gyertya sercegett. Phoebe ránézett, és látta, hogy legföljebb néhány perce van még, aztán foglyul esik ebben a sötét sírban. Hátrapillantott. Semmi hang. Megmentői nyilván nem tudják elmozdítani a nehéz vasajtót. Eleve úgy tervezhették, hogy ne is lehessen félretolni. Ha a várúr és családja menekülni kényszerültek, nyilván azt akarták, hogy senki se követhesse őket. A láng szisszent és megnyúlt. Phoebe óvatosan letette a gyertyát a mólóra, azután megoldotta köntöse zsinórjait. Levetette szoknyáját; csipkés ingmellét, egy szál ing maradt rajta. Leült, és óvatosan megmártotta lábát a sötét hideg vízben. Egy pillanatra pánikba esett féle teremtmények tanyázhatnak a víz felszine alatt? A láng utolsót lobbant és kialudt. Phoebe elrugaszkodott, és erőteljes karcsapásokkal uszni kezdett a távoli jelzőfény felé. A hideg víz rémítő gyorsasággal emésztette energiáját. Még csak félúton tartott, de már lihegett. Es a tenger is, mintha le akarta volna rántani a mélybe. Gépiesen tempózott, mint egy felhúzható játékszer. Minden karcsapásnál leszívta a tüdejét, és az ismeretlen mélységek félelme adott neki erőt minden lábtempóhoz. Kagylóktól rücskös szikla hasított fájdalmasan az ujjaiba. Phoebe majdnem elájult a megkönnyebbüléstől. Zihálva, görcsösen kapaszkodott a szirtbe, és kétségbeesetten kereste, hol lehet a part. Csak ekkor döbbent rá, hogy még koránt sincs vége az útnak. A barlang rejtett kijárata méterekre benyúlt a tengerbe. Ha marad, ahol van, senki sem fogja észrevenni a partról. Segélykiáltásait elfojtja a hullámok harsogása. El kell úsznia a szirtfalig. Még egy percig kapaszkodott, azzal vigasztalva magát, hogy legalább kint van a napon. Már nincs is olyan hideg, és csak egy rövid kis távot kell megtennie. Csak ne lenne olyan fáradt! Csak pihenhetne még egy kicsit! De nem mert habozni. A vizet egyre hidegebbnek érezte, pedig hétágra sütött a nap. Már csak azért imádkozott, hogy bírja erővel, ami még hátravan. — Gabriel! — suttogta, míg a part felé tempózott —, hol az ördögben van, amikor szükségem volna magára?

14. fejezet - Hol az ördögben van? - bömbölte Gabriel. Rollins, a főkomornyik megrendült, de nem omlott össze. - Sajnálattal kell közölnöm, uram, de nincs tudomásom Lady Wylde pillanatnyi tartózkodási helyéről. Utoljára itt volt a könyvtárban, mint ez szokása ebben az órában. - Es minden órában - morogta Gabriel. Phoebe az utóbbi időben állandóan itt bujkál előle. - Tüstént hívja össze a személyzetet! Néhány perc múlva mindenki ott állt a csarnokban, de senki sem tudta, hol lehet Phoebe. Majdnem két órája, hogy utoljára látták könyvtárban.

- Azonnal tegyék tűvé a várat és környékét Rollins, maga vezeti őket. Én kimegyek a szírtekre. Egy óra múlva itt találkozunk. - Igenis, uram. Bocsásson meg, de csak nem arra gondol, hogy valami baj történt? - kérdezte aggodalmasan a komornyik. - Feleségem nyilván sétálni ment és eltévedt - felelte Gabriel, és egy pillanatig sem hitte amit mond. - Nem ismeri a környéket. Azonnal kezdjék a kutatást! - Kicsörtetett a főbejáraton, és lerohant a lépcsőn. Kínzó nyugtalansággal végigsietett a várudvaron, majd ki a kapun, és meg sem állt a szirtekig. Ott megtorpant, lenézett, bámulta a sziklákat, a keskeny partot, a hordalékcsomókat. Ha Phoebe sétálni ment, akkor bizonyára idefönt maradt a szirteken. Nem próbált meg leereszkedni a vízhez. Bár persze Phoebe kiszámíthatatlan. De csak találja meg! Nagyon kurtára fogja majd a pórázt. Elege volt ebből a szamárságból! Nyugalmat erőltetett magára, és megpróbálta felidézni, milyen ruha volt ma Phoebén. Valami eléggé rikító citromsárga. Hozzá csipkés ingmell. Nagyon színes és vidám jelenség volt benne. Elindult a szirteken. Egyszer csak valami fehéret pillantott meg a vízmosta sziklán. Egy pillanatig azt hitte, a napfény tükröződik a habon. De a fehér folt megmozdult, és nehézkesen vergődött a sziklán. Halvány tagok, csapzott, sötét haj. Phoebe! Jeget érzett a gyomrában. Egy pillanatig arra gondolt, hogy talán úszni ment a kis bolond, ám aztán rádöbbent, hogy a felesége az életéért küzd a hullámverésben. - Tarts ki, Phoebe! Jövök! - ordította, és esze nélkül rohant lefelé a sziklaösvényen, ügyet sem vetve a csúszós kavicsra és homokra. Az utolsó métereket már a levegőben tette meg. Puffanva ért partot, és belegázolt a combig érő vízbe. - Phoebe, az istenért! Az ázott bozót megmozdult. Phoebe a férje felé fordította a fejét. Derékig vízben, görcsösen kapaszkodott a sziklába. Félig kinyitotta a szemét, és mérhetetlenül fáradtan elmosolyodott. −Tudtam, hogy el fog jönni értem, Gabriel. −Ördög és pokol! Mit művel maga idlent. – Wylde fölkapta a szikláról az asszonyt. – Hol a ruhája? Mi a nyavalya történt? - Magát kerestem. - Ijesztően gyönge volt hangja. Ugy lógott a férje karján, akár a rongybaba. Szeme lecsukódott. - Nyissa ki a szemét, Phoebe! Azonnal nyissa ki a szemét, és nézzen rám! - Miért? - emelte föl engedelmesen a szemeit az asszony. - Most már biztonságban vagyok, nem? - Igen - suttogta Gabriel, miközben karjában vitte feleségét a keskeny parton. - már biztonságban van. Egy óra múlva Phoebe párnákkal feltámasztva ült az ágyában. Előzőleg Wylde ügyeletével forró fürdőbe dugták, majd töméntelen forró teát töltöttek bele. Gabriel csupán akkor parancsolt megálljt, amikor felesége arcára és ajkára visszatért az élet színe Rövidesen elkezdett tiltakozni a teáztatás ellen, és lamentált, hogy minek ez a felhajtás. Gabriel ekkor már tudta, hogy nincs semmi baja. - Nos tehát, hitvesem - mondta, amikor az utolsó szobalány is behúzta maga mögött az ajtót -, talán szíveskedne elmagyarázni, hogy mi a nyavalya történt magával? Mi volt ez őrültség, hogy engem keres? - Alice azt mondta, hogy maga hívatott –nyomott el egy ásítást Phoebe. - Ki az az Alice? - Az egyik szobalány. - Melyik? - őszintén szólva nem is tudom. Azt hittem, már ismerem a személyzetet, de ez a ház olyan nagy, és annyi nevet meg arcot kell megezni. Hogy fest ez az Alice? Világosszőke haj, helyes arc. Emlékszem, még gondoltam is, hogy elég idős már szobalánynak. Mostanára legalább komornának kéllene lennie. - Mit mondott ez az Alice? - kérdezte nagyon halkan Gabriel. - Hogy maga azt óhajtja, hogy menjek le magához a pincébe. Azt mondta, odalent vár, hogy

megmutassa a katakombákat. Ugy örültem! - Levitte magát? Mutatta az utat? − Igen, de nem találtuk magát. Alice kezdett ideges lenni, úgyhogy visszaküldtem, és egyedül mentem tovább a járatban. Aztán valami borzasztó baleset történt. − Miféle baleset? − Egy hatalmas vasajtó siklott elő a falból, elzárta az utat. Nem hallottam, hogy jött volna bárki is a megmentésemre. Ugy gondoltam, nyilván nem tudják elmozdítani az ajtót, ezért másik kijárat után néztem. −Es megtalálta a titkos kikötőt? Az áldóját! És kiúszott a barlangból a partig? − Mi mást tehettem volna? - Hol a gyehennába tanult meg maga úszni? - szűrte a foga között a férfi. − Egyszer, amikor még nagyon kicsi voltam, beleugrottam a birtokunkon a halastóba. Borzasztó forróság volt, és én hűsölni akartam, úgy, ahogy Anthony és a barátai csinálták. Végül a bátyámnak kellett kihúznia a vízből, mire a mama azt mondta, hogy okosabb lesz, ha engem is megtanít úszni, mert sose lehet tudni, mikor támad kedvem ismét beleugrani halastóba. − Adjon hálát az Istennek a mamájáért motyogta Gabriel. - Majd erre gondoljon, amikor kölcsönt kér magától a kártyaadósságaira - figyelmeztette fanyarul Phoebe. − Miféle kártyaadósságról beszél maga? - Nem mondtam volna? - ásított ismét az asszony. - Mama imád kártyázni, és hajlamos potenciális bankárnak tekinteni a vejeit. - Irgalmas isten! - Én figyelmeztettem volna még a lánykérés előtt a mama játékszenvedélyére, ha magában lett volna annyi udvariasság, hogy először velem tárgyal, és nem papával. - Szóval magamra vessek, ha ki kell fizetnem az anyósom kártyaadósságait? − Igen, mylord, magára. Tudja - tűnődött Phoebe -, azt hiszem, jobb lenne, ha a családomnak nem említenénk ezt a szerencsétlen balesetet. Csak fölöslegesen idegeskednének miattam. - Nem szólok nekik, ha ezt óhajtja. − Köszönöm - mosolygott boldog megkönnyebbüléssel az asszony. - Most már alhatok −Igen, Phoebe. Most már alhat. - Eljött ablaktól, és odaállt az ágy végéhez. − Olyan sajátos az arca, Gabriel. Mit fog csinálni, amíg én alszom? - Megkeresem az eltűnt Alice-t. Phoebe behunyta a szemét, és elfészkelődött a párnákon. −És mit fog csinálni, ha megtalálja? − A legkevesebb, hogy kihajítom, ajánlólevél nélkül. Az asszony szeme elkerekedett. − Az borzasztó kegyetlenség lenne, uram! Alice az ő korában nemigen fog állást találni megfelelő ajánlólevél híján. - Alice tartsa szerencséjének, ha nem vitetem el a konstáblerrel. Maga majdnem otthagyta miatta a fogát. − Vagyis nem izent értem ma délután, uram? − Nem, Phoebe - mondta szelíden Gabriel. - Nem izentem. − Aha - mondta rendkívül csüggedten az asszony. - Ettől féltem. Pedig mennyire reméltem, hogy maga küldte értem Alice-t. Azt hittem... - Mit? − Hogy le akarja rombolni a falat, amelyet ön emelt kettőnk közé. - Nem én emeltem közénk a falat, Phoebe, hanem maga. Magának kell lerombolnia. Megkerülte az ágyat, és gondosan betakargatta az asszonyt. - Pihenjen egy kicsit, édesem. Majd felküldetem a vacsoráját. − Gabriel... köszönöm, hogy megmentett. Tudtam én, hogy meg fog menteni. − Maga mentette meg magát, Phoebe. Ha bent marad a folyosóban, meglehet, nagyon későn jut eszembe, hogy odalent keressem. Szigorúan megparancsoltam, hogy senki se merjen lemenni a katakombákba nélkülem. Az ajtót is mindig zárva tartjuk.

- Akkor Alice miért akart levinni engem? − Kitűnő kérdés, drágám. Nem is pihenek, amíg meg nem találom rá a választ. Kiment a szobából, csendesen betette maga után az ajtót, majd hívatta Phoebe komornáját. – Maradjon a feleségem mellett, amíg alszik. Egyetlen pillanatra se legyen egyedül Leszaladt a lépcsőn. Rollins a csarnokban ácsorgott. – Őladysége jól van? – kérdezte aggodalmasan. – Jól. Azonnal küldje hzzám Alice-t, a szobalányt. – Alice-t? – csodálkozott Rollins. – Szőke, csinos, kissé koros a szobalánysághoz. – Nem hiszem, hogy lenne Alice nevű alkalmazottunk, mylord, de azért utánanézek Crimptonnál. – Nézzen utána. Én lent leszek a lépcső alján, amely a katakombákba vezet. - Magához vett a könyvtárból egy gyertyát, és a csarnok végébe sietett. Leereszkedett a szűk csigalépcsőn, és megtorpant. A súlyos ajtó be volt zárva. Tíz perc múlva megjelent Rollins. – A szobalányok között nincs Alice nevű, uram – mondta nagyon komoly arccal. Gabrielen végigfutott a hideg. – Ebben a házban ma járt egy nő, aki az állította, hogy a neve Alice, és itt dolgozik. – Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, uram, de nem ismerem. Megkérdezhetem, hogy miért keresi? – Nem fontos. Lemegyek a katakombák – Leakasztotta a kulcsot a kampóról. – Ne kísérjem el, uram? – Ne, Rollins. Inkább maradjon idefönt, vigyázzon a házra. – Kinyitotta a súlyos ajtót, és belépett a sötét folyosóba. A gyertyafénynél jól lehetett látni a poros padlón a két lábnyomot. Valaki lekísérte Phoebét az alagútba. Valaki, aki azt állította, hogy a neve Alice. A lábnyomokat követve, addig sietett előre, amíg oda nem ért a vasajtóhoz. Ekkor előhúzta a csizmájából a kést, amelytől sohasem vált meg, a hegyét benyomta két kő közé, és működésbe hozta a rejtett emeltyűt. Egy perc múlva félrecsúszott a falon egy lap, és föltárult mögötte a gépezet, amely az ajtót mozgatta. Maga a kapu aszerint nyílt és csukódott, hogy megnyomtak-e bizonyos köveket a folyosón. Gabriel szemügyre vette az ódon csigasort. A láncok és kerekek kitűnő állapotban voltak. Annak idején, miután rájött az ajtó titkára, órákig kopácsolt idelent. Óriási örömét lelte benne, hogy ismét működőképessé teszi a régi szerkezetet. Sőt még a A kalandba is beledolgozott egy hasonló, rejtett mechanizmust. Kínosan ügyelt rá, hogy személyzete minden tagja megtanulja nyitni-csukni az ajtót, mert noha megparancsolta, hogy nélküle senki se merjen lejönni az alagútba, ismerte annyira az emberi természetet, hogy ne bízzék feltétlenül a saját parancsaiban. Nem akarta, hogy valaki véletlenül csapdába essék az ajtó túlsó oldalán. A várban Phoebe kivételével mindenki tudta, hogyan működik az ajtó. A rejtelmes Alice talán egy inasból vagy egy lovászból szedte ki a titkát. De miért akarta rémítgetni Phoebét? Érthetetlen! – Phoebe! Ébredjen föl! Nyissa ki a szemét! – kiáltotta nyersen Gabriel. Megragadta az asszony vállát, és türelmetlenül megrázta. – Csak álmodik! Az istenért, ébredjen már föl! Parancsolom! Hallja? Phoebe fölmerült az álom vizeiből, és látta, hogy az ágyban fekszik. Az ablakon besütött a hold. A fekete selyem háziköntöst viselve Gabriel ült mellette. Egy pillanatig rámeredt, majd egyetlen szó nélkül odabújt a karjába. - A kénköves mindenségit! - szorította magához Gabriel. - Istentelenül megijesztett. Szépen kérem, ne tegye ezt még egyszer. Az a maga sikoltozása fölverte volna még a holtat is. − Olyan rosszat álmodtam! Ott voltam megint a barlangban, és próbáltam úszni a fény felé. Aztán valahogy belekeveredett az álomba az az átok, amely A torony hölgyében van. − Miféle átokról beszél? − Hát nem emlékszik? A torony hölgyének a végére a másoló odaírta a szokásos átkot. Abban van a vízbefúlás. - Emlékszem. De Phoebe, ez csak álom volt.

- Igen, de olyan valósnak tűnt. - Ha azt vesszük, min ment ma keresztül is hiszem, hogy valósnak tűnt. Hozassak valami altatót? - Nem, nem lesz semmi bajom. – Addig, amíg így ölelsz, tette hozzá némán, és odasimult Gabrielhez, mintha magába akarná szivni a férje erejét. - Mit gondol, Phoebe, most már el tud aludni? - kérdezte Wylde valahogy feszült hangon. - Nem tudom - mondta őszintén asszony. - Nagyon későre jár. Majdnem hajnali kettő. Phoebe átkarolta a férje derekát, és a vállára hajtotta a fejét. − Kérem, maradjon itt velem! Tudom, hogy haragszik, de nem szeretnék egyedül maradni. − En nem haragszom magára. - De igenis haragszik, és én nem is hibáztatom érte. Eddig nem voltam valami jó feleség, ugye? Gabriel apró csókot nyomott az asszony hajára. - Viszont nagyon eredeti feleség volt. Phoebe nagyot sóhajtott, és még szorosabban átölelte a férfit. − Olyan tökéletlenül viselkedtem! Most már belátom, és hajlandó vagyok olyan lenni, amilyennek egy rendes feleségnek kell. A férfi nem válaszolt azonnal. − Mert fél egyedül éjszaka? - kérdezte végül. − Szó sincs róla! - gurult méregbe Phoebe. Fölkapta a fejét, és sikeresen állon csapta vele Gabrielt, de ügyet sem vetett Wylde fojtott hördülésére. - Hogy mer olyasmikre célozgatni, hogy csak azért szólítom fel férji jogainak gyakorlására, mert félek egyedül ma éjszaka?! Akár távozhat is, uram! − Nemigen tehetem - masszírozta Gabriel az állkapcsát. - Valószínűleg összeesnék, ha megpróbálnék felállni. Szavamra, egészen kótyagossá tett ezzel a felütéssel. Netán ökölvívóleckéket vett valahol? - Csakugyan annyira fáj? - kérdezte riadtan Phoebe, és megsimogatta a férfi állát. − Meg fogok gyógyulni. - Visszafektette Phoebét a párnára, és sokat sejtető mosollyal fölé hajolt. - Es ugyanakkor egy kis szerencsével meg is taníthatom magát valami fontosra. - Mire, mylord? - Arra, hogy a feleség ugyanolyan élvezettel gyakorolhatja a jogait, mint a férj. − Nagyon fogok figyelni, mylord - Phoebe, és szorosan átkarolta a férfi nyakát. − Ne aggódjék, ha nem sikerül azonnal elsajátítania az alapfogalmakat, addig gyakorlunk, amíg nem megy tökéletesen. 15 fejezet

Gabriel kedvetlenül félredobta a takarót, és kibújt az ágyból. − Még nagyon korán van - jegyezte meg álmosan Phoebe. - Hová megy, mylord? Öltözni. - Az ágy fölé hajolt, és gyöngéd, ugyanakkor tulajdonosi mozdulattal megpaskolta az asszony pucér ülepét. - Es maga is öltözzön. Nyomban reggeli után indulunk Londonba. - Londonba? - ült föl hirtelen Phoebe. - Mi a csudának mennénk Londonba? Alig pár napja vagyunk itt. − Dolgom van, Phoebe. Ha elfelejtette volna, meglehetősen kurtán-furcsán kerítettünk sort az esküvőre. − Igen, tudom, de azért még nem kell visszarohanni. - Több fontos dolgot kellett félbehagynom, hogy magát kergessem, édes hitvesem. - A háziköntöse után nyúlt. - Nem halogathatom tovább őket. Mi olyan fontos, hogy így kell kapkodnia? Én szeretek itt lenni Pokolfüstben.

− Örülök, hogy szereti új otthonát, ennek ellenére ragaszkodom hozzá, hogy még ma utazzunk el. − Uram – szegte föl az állát Phoebe – azt hiszem, ezt még meg kell beszélnünk, mielőtt döntenénk. - Phoebe, maga most már férjes asszony. Az én feleségem. Ami azt jelenti, hogy ilyen esetekben alkalmazkodik az én döntésemhez. Két óra múlva indulunk Londonba. - Alkalmazkodom ám a rézorrú bagolyhoz! - Phoebe kimászott az ágyból, és magára kapta virágos kretonpongyoláját. - Figyelmeztetem, Gabriel, ha békés házasságban akar élni, akkor tessék hozzászokni, hogy előbb velem beszél, mielőtt döntene. Huszonnégy éves vagyok, nem holmi éretlen fruska, akit kedve szerint utasítgathat. Gabriel visszafordult. Nekitámaszkodott kettejük hálószobáját összekötő ajtónak, keresztbe fonta a karját. - Két óra múlva indulunk Londonba. Addig öltözzön fel és csomagoljon be, különben úgy vágom be a hintóba, ahogy van. Világosan beszéltem? - Engem pedig nem fog elhurcolni, csak, mert úgy tartja kedve! - feleselt az asszony, dacosan összeszorította puha száját. - Hajlandó fogadást kötni rá? Phoebe már éppen vissza akart vágni, hirtelen elbizonytalanodott. - Várjunk csak... ugye, azért, ami tegnap történt? - Szerintem ez lenne a legbölcsebb - fújt egyet fáradtan Wylde. - Szeretném egy ideig távolabb tudni magát Pokolfüsttől. - De Gabriel, hiszen baleset volt! - Valóban? - Mi más lehetett? - Én nem vagyok ebben olyan biztos. Annyit tudok, hogy maga bele is halhatott volna a rejtélyes Alice-nek ebbe a rossz tréfájába. Majd mielőtt elmennénk, még beszélek a konstáblerrel, és elmondom, mi történt. Nagyon lehetséges, hogy tudja, ki ez az Alice. De addig is, míg megtalálják, el akarom vinni magát innen valami biztonságos helyre. - Talán őrült a szegény asszony - tűnődött Phoebe. −Akkor zárják be tébolydába, hogy ne kóricáljon a környéken. Két órája van, kedvesem. Meredith borzadva nézte a skarlátpiros selymet. - De Phoebe, ez a szín egyáltalán nem divatos! Könyörgök, ne ebből csináltasss ruhát! - Biztos, hogy nem tetszik? Szerintem olyan szép! - Phoebe szeretettel megsimogatta a lángoló kelmét. - Borzalmasan festene rajtad! Phoebe felsóhajtott, és fancsali képpel nézett a boltosra. - Hát akkor mást kell választanom. Volna valami lila vagy sárga... - Természetesen, asszonyom! Csodálatos lila atlaszom van, és nézze csak ezt a pompás sárga olasz selymet! Phoebe - szisszent föl Meredith -, nem akarnád inkább a halványkék muszlint vagy a rózsaszín atlaszt? - Tudod, hogy jobban kedvelem az élénk színeket. - Tüdom, de most már grófné vagy. - És? - csodálkozott Phoebe. - Tekintettel kellene lenned a férjedre, és jobban kellene törődnöd a divattal. Próbáld meg azt a rózsaszín alapon fehér lombmintás muszlint! Most nagyon divatos a pasztell. - Nem szeretem a pasztellszíneket. Sosem szerettem. - Én csak alakítani próbálom az ízlésed Phoebe ,- sóhajtotta Meredith. - Miért kell neked mindig nyakaskodnod? - Talán azért, mert mindig és mindenki alakítani próbálja az ízlésemet. - Végighúzta ujját egy harsánylila bársonyon. - Ez itt n agyon csinos. - Báli ruhának? Ugye tréfálsz? - kiáltotta Meredith.

- Középkori jelmeznek gondoltam. - Oda fogott a lilához egy sárga selymet, és tanulmányozni kezdte az összhatást. – Elhatároztam, hogy nyáron házi mulatságot rendezek Pokol füstben. - Pompás! Most, hogy Wylde grófné lettél el is kell kezdened társasági életet élni. De miköze ennek a jelmezhez? - Lovagi tornát akarok! - Tornát? Úgy érted, páncélos fegyveresek öklelőzzenek lóhátról? - kérdezte komoly ag godalommal Meredith. - Pokolfüst eszményi hely ilyen mulatsághoz. Majd vigyázunk, hogy senki se sérüljön meg. Lesz íjászverseny meg fényes bál. Színészeket fogadok, akik eljátsszák az udvari bolondokat és trubadúrokat. Természetesen mindenki megfelelő jelmezt fog viselni. - Phoebe, ez nagyon nagyszabású vállalkozás - intette Meredith -, és te még egy szűkkörű estélyt sem adtál. - Hát pedig óriási mulatság lesz. Wylde roppantul fogja élvezni. - Már bocsáss meg a kérdezősködésért, de megbeszélted a férjeddel? - Még nem - kuncogott Phoebe -, de biztos, hogy ő egyetért majd velem. Húsz perccel később a nővérek távoztak az üzletből. Az inas egy vég lila és egy vég sárga kelmét vitt utánuk. Phoebe fölöttébb elégedett volt a vásárlásával, Meredith belenyugodott a dolgok állásába. - Ha már itt vagyunk a környéken, igazán benézhetnénk Lacey könyvesboltjába! - Gabriel ugyanis mintegy mellékesen megemlítette a reggelinél, hogy aznap küldte át legújabb kéziratát a kiadónak. Phoebe majdnem kibökte, hogy ő az a kiadó, de óvatosságból csak annyit kérdezett, hogy előbb nem olvashatná-e el ő is azt a kéziratot. - Ki van zárva - mondta Gabriel. - E tekintetben sziklaszilárd elveim vannak. Rajtam és a kiadómon kívül senki sem láthatja a kéziratot. Különben is - mosolygott őrjítő leereszkedéssel -, mit ért maga a modern regényekhez? Ön a sokkal ódonabb írásművek szakértője, asszonyom. - Ettől Phoebe olyan méregbe jött, hogy nyomban elmúlt minden lelkifurdalása, amelyet titkos kiadói és szerkesztői üzelmei fölött érzett. Laceynél azt mondta Meredithnek, hogy szeretne megszemlélni egy különleges kötetet, amelyet a bolt hátuljában tettek félre a számára. Sem a nővére, sem az eladó nem csodálkozott. Phoebe gyakran szemlézett Laceynél könyveket, amelyeket külön neki tettek félre. Lacey úgy simogatta egy olajos ronggyal a hatalmas nyomdagépet, mint egy rajongó szerelmes. Hunyorogva nézett a belépő asszonyra.

- Itt van, Mr. Lacey? - Ott ni, azon az asztalon. Egy órája hozták. Asszem, szépecskén fogunk keresni rajta. - Az már biztos, Mr. Lacey. A mihamarabbi viszontlátásra. - Fölkapta az asztalról a kéziratot, és kisuhant a hátsó helyiségből. Meredith a fejét csóválta, amikor meglátta húgánál a csomagot. - Látom, már megint a nyakadba varrt egy régi könyvet! - De ez nagyon különleges - mondta meggyőződéssel Phoebe. Három nappal később fényes bál volt Claringtonék egyik régi barátjánál, és ezen bálon Phoebe is összefutott az anyjával. − Hát itt vagy, drágám! - hunyorgott Lydia - Már kerestelek. Hol a férjed? - Később jön. Tudja, mama, mennyire nem kedveli a bálokat és estélyeket. − Azt tudom. Ha már szóba került Wylde mit gondolsz, nem lenne túl korai kérni tőle némi kölcsönt, hogy törleszthessem néhány kisebb adósságomat? Kissé rossz lapjárásom volt tegnap Lady Rantleynél. - Mama, kérjen Wylde-tól, amit akar, csak engem ne kérjen a közbenjárásra. - De Phoebe, nem hinném, hogy illendő lenne egyenesen a vőmhöz fordulni. - Már miért ne? Egyébként mi ez a veszteség Lady Rantleynél? En azt hittem, hogy nála többnyire nyerni tetszik. - Így is van - mondta nem minden büszkeség nélkül Lydia -, de tegnap olyan izgalmas pletykát hallottam, hogy nem tudtam a lapok-ra összpontosítani. Öreg hiba. - Milyen pletykát?

− Lord Prudstone-t - hajolt közelebb a lányához Lydia - a közelmúltban sűrűn látták egy divatos örömházban, amelynek az a neve, hogy Bársony Pokol! A felesége megtudta, és most dühöng, sőt az a hír járja, hogy bosszút forral! − Igaza is van - vágta rá Phoebe. - Egyébként mi ez a Bársony Pokol? Még sohasem hallottam róla. - Nem is hallhattál - suttogta a mama -, de most, hogy férjes asszony vagy magad is, ideje kissé többet tudnod a világról. A Bársony Pokol állítólag az egyik legelegánsabb bordély egész Londonban, amelyet a legjobb körökhöz tartozó úriemberek látogatnak. - Lydiába hirtelen belészakadt a szó, és tátva maradt a szája. - Jóságos isten! Nézz csak hátra, Phoebe! Gyorsan! Nincs nálam pápaszem, de ott az az úriember valahogy nagyon ismerős! - Melyik úriember, mama? - Phoebe hátrapillantott, és úgy érezte, mintha fejbe kólintották volna. Egy vörösszőke hajú, mogyoróbarna szemű férfi közeledett feléje á tömegen át. Atyaúristen! - Ettől féltem - közölte komoran Lydia. - Hát nem halt meg? Igaza volt apádnak. Ez a Baxter nincs tekintettel másokra. Phoebe egy szót sem hallott a megrendüléstől. Egyet lépett előre. - Neil... - rebegte alig hallhatóan. - Jó estét, szépséges Lady Phoebe. - Neil megfogta az asszony kesztyűs kezét, és komor udvariassággal csókot lehelt rá. - Bár úgy hallom - mondta bánatos mosollyal -, most már Lady Wylde a neve.

- Neil, ön él? Istenem, el sem tudom hinni! - Még mindig annyira kába volt, hogy nem forgott rendesen az agya, csak bámulta a férfit, és megrendülten vette számba rajta a változásokat. Az a Neil, akit három éve ismert sokkal lágyabb volt. Most keserűség ült a szemében és a szája körüli redőkben. Es erősebbnek is látszott. Volt benne valami meghatározhatatlan érdesség, amire Phoebe nem emlékezett. - Táncol velem, mylady? Olyan rég volt részem abban a boldogságban, hogy közel lehessek az én drága Phoebémhez. Választ nem is várva, karon fogta az asszonyt, és kivezette a táncparkettre. Felzendült egy lassú méltóságteljes valcer. Phoebe gépiesen rakta a lábát, miközben agyában egymást kergették a kérdések. - Ez hihetetlen, Neil! Ki sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy él és egészsés. El kell mondania, mi történt. Nálunk mindenféle borzasztó pletyka járta. - Valóban? Nem kétlem, hogy az ön újdonsült férje terjesztette éket. Es ha megtudja, hogy nem sikerült meggyilkolnia, valószínűleg még förtelmesebb rágalmakra vetemedik. - Azt akarja mondani, hogy Wylde hazudott, és ön nem volt kalóz? - Én? Kalóz? Hogyan hihetett el ilyet az ö hűséges Lancelotjáról? - kérdezte nagyon komolyan Neil. - Rettegek önért, szerelmem. Én nem vagyok az ön szerelme, Neil. S o hasem voltam az. Miért retteg értem? - tette hozzá pillanatnyi tétovázás után. - Legdrágább Phoebém, ön az egyik legvérengzőbb kalózhoz ment nőül, aki valaha is gyilkolt a déltengereken. Valóságos átka volt az utazási útvonalaknak. Elfogta és felprédálta az én kis hajómat is, majd felkínálta a fedélzeten tartózkodó embereknek, válasszanak: kardd által akarják-e végezni, vagy a tengerbenn? Én a tengert választottam. − Nem, ezt nem hihetem! Ez valami tévedés, Neil! − Ott voltam. Majdnem meghaltam. Higgye el mennyországom, ez az igazság. Minden szavam színigaz.

− És aztán mi történt önnel? Hogy maradt életben? − Napokig hányódtam egy szál deszkán, mielőtt partra vetődtem volna egy szigeten. Majdnem megtébolyodtam az éhségtől, a szomjúságtól, a forróságtól. Csupán az ön édes arcának emléke mentett meg az életnek. - Jóságos ég! - Hónapokba telt, mire el tudtam szabadulni arról a nyomorult szikláról! - Barna szeme szikrát hányt a dühtől. - Végre sikerült elvetődnöm egy kikötőbe, de nem volt egy árva fillérem sem. Wylde földönfutóvá tett, amikor elsüllyesztette a hajómat és vele együtt minden befektetésemet. Rengeteg időmbe került, amíg összegyűjtöttem annyi pénzt, hogy hazatérhessek. - Neil, én nem is tudom, mit mondjak, vagy mit higgyek. Nekem azt mondták, az apám lefizette önt, hogy utazzék el Angliából. - Ön is tudja, hogy apjának nem volt kedvére szerető barátságunk - emlékeztette gyöngéden Baxter. - Igen, de csakugyan fizetett magának, hogy ne jöjjön a közelembe? Ezt akarom tudni. - Egy névtelen jóakarótól kaptam útiköltségemet a déltengerekre - mosolygott gyászosan a férfi. - Sosem tudtam meg a nevét. Gondolom, régi barát lehetett, aki segítségemre tett. Valaki, aki tudta, hogy meg kell csinálnom a szerencsémet, különben nem leszek méltó az ön kezére. Térmészetesen megragadtam a lehetőséget. Phoebével forgott a világ, de nem a lankatag táncolástól − En ezt nem értem, Neil. - Tudom, angyalom. En túlságosan is jól értem. Wylde visszatért Angliába azzal, amit nyolc éven át összerabolt, és kikiáltotta ma előkelő úriembernek. − A férjem nem volt kalóz! - tiltakozott asszony. - Ahhoz túlságosan jól ismerem, hogy ezt elhiggyem róla. - De nem ismeri annyira, mint én - mondta lágyan Neil. - Wylde elragadta tőlem az egyetlen nőt is, akit valaha feleségül akartam venni. - Sajnálom, Neil, de maga is tudja, hogy sosem akartam feleségül menni önhöz. Ezt már nyolc évvel ezelőtt megmondtam. - En meg tudtam volna szerettetni magamat önnel. Sose féljen, nem haragszom. Ez a házasság nem az ön hibája. Elhitették önnel, hogy meghaltam. Wylde pedig azért kalóz, hogy ellopjon tőlem mindent, ami valaha drága volt nekem. A hajómat, az imádott nőt és még az egyetlen, legkedvesebb emlékemet is - Milyen emléket? - kérdezte Phoebe. Szeme tágra nyílt a gyászos balsejtelemtől. - A könyvet, amelyet ön adott nekem, édes angyal. Láttam, amint elragadta, amikor megcsáklyázta a hajómat. Minden apró-cseprő holmimat összeharácsolta, és aztán lecsapott még A torony hölgyére is. Majdnem belepusztultam, amikor megpróbáltam kitépni a markából. El sem tudom mondani, mennyire megsebzett, hiszen a könyv volt minden, amit öntől kaptam. Rémítő gondolat suhant át az asszony agyán. − Es most, mit fog tenni, Neil? Megpróbálja börtönbe juttatni Wylde-ot? Mert ha igen, meg kell mondanom... − Nem, Phoebe, a kisujjamat sem fogom mozdítani, hogy Wylde-ot utolérje megérdemelt végzete, azon egyszerű okból, hogy nem tudok bizonyítani semmit. Innen sok ezer mérföldre történt, ami történt, és kettőnkön kívül senki sem ismeri az igazságot. Csak az én szavam állna az övével szemben. Ő pedig most gróf, ráadásul dúsgazdag, én pedig úgyszólván koldus vagyok. Mit gondol, kinek hinne a bíróság? Azt is tudom, hogy önt tőrbe csalták ebben a házasságban. A feleség ki van szolgáltatva a férjének, és én mélységesen szánok minden nőt, aki áldozatul esett Wylde-nak. Ön nagyon drága nekem, és én szeretni fogom, amíg élek. Azt akarom, hogy ezt tudja. - Ez nagyon kedves öntől, Neil, de nem kell búsulnia miattam. Inkább a saját életét kellene élnie. - Át fogom vészelni, angyalom - mosolygott a férfi -, mint ahogy átvészeltem a tengert is. Mindazonáltal nagy vigaszomra szolgálna, ha megkaphatnám azt a könyvet, amelyet ön akkor adott nekem, amikor elhagytam Angliát.

- A torony hölgyét? - Nekem ez mindenem, Phoebe. Gondolom, Wylde ezt is hazahozta a többi zsákmányával együtt. - Hát igen - mondta elkomorodva - Mármint azzal a vagyonnal együtt , amit odalent szerzett a déltengereken. - A könyv az öné, szerelmem. Ön megtartja-e vagy sem. De ha él még önben szikrányi szánalom vagy érzelem az ön. Lancelotja iránt, akkor könyörgök, engedje bírnom A torony hölgyét. El nem tudom mondani mily sokat jelent nekem. - Neil - mondta riadtan Phoebe -, olyan gáláns öntől, hogy ennyire szer torony hölgyét, de nem vagyok abban a helyzetben, hogy odaadhassam. - Megértem. Óvatosnak kell lennie. Wylde rendkívül veszedelmes ember. Az lenne jobb, ha nem is szólna a férjének, hogy szeretném visszakapni az emlékemet. Ki tudja, mire vetemedne. Gyűlöl engem. Az asszony összevonta a szemöldökét. - Jobban szeretném, ha nem tenne megjegyzéseket a férjemre. Nem akarok ilyent hallani. - Ez csak természetes. A hitvesnek a legjobbakat kell föltételeznie a férjéről. Ez a kötelessége. - Nem egészen - tiltakozott Phoebe, bosszantotta a hitvesi kötelesség emlegetése. Egyszerűen csak képtelen vagyok elhinni, hogy Wylde kalóz volt. - De engem csak nem tart kalóznak? - kérdezte szelíden Neil. - Hát nem – vallotta be Phoebe. - Nagyok nehéz vérszomjas gyilkosnak elképzelni önt. – És én ezt is köszönöm - hajtotta le a fejét Baxter. Phoebe abban a pillanatban megérezte - holott még nem is látta -, hogy Gabriel is ott van a bálteremben. Mérhetetlen megkönybbülés öntötte el, ám ahogy meglátta hosszú léptekkel közeledő férjét, ólomnehéz lett a szíve. Az a szörnyű érzése támadt, hogy itt most elszabadul a pokol. Gabriel odaért hozzájuk. Megragadta Phoebe kezét, letépte Baxter válláról, aztán odarántotta maga mellé a feleségét. − Szóval mégis túlélte az úszást, Baxter - mondta vészjóslóan csendes hangon. - Mint látja - hajolt meg gúnyosan Neil. − Fogadja meg a tanácsomat. Ha továbbra is életben akar maradni, ne jöjjön a feleségem közelébe. − En azt hiszem, ezt inkább Lady Phoebének kellene eldönteni. Hitvese őnagysága hasonló helyzetben van, mint a mondai Ginevra, nemdebár? En, úgy veszem észre, Lancelot szerepébe szorultam. Azt pedig mind tudjuk, hogyan végződött a legenda. -Arthurral ellentétben én kész vagyok megvédelmezni hölgyemet - mondta halkan Gabriel. - Arthur elkövette azt a hibát, hogy megbízott Lancelotban. Én viszont már tudom, hogy maga hazug, tolvaj és gyilkos. - Phoebe hamarosan rá fog jönni az igazságra - villant meg Neil szeme. - Az ő szíve tiszta: Még maga sem ronthatta meg, Wylde. - Sarkon fordult és elment, Gabriel pedig levonszolta hitvesét a táncparkettről. Phoebe hibás lába megbicsaklott, de Wylde azonnal elkapta. – Semmi baja? – Semmi, de hálás lennék, ha nem hurcolna így végig a termen. Máris bámulnak az emberek. – Essen ki a szemük. Phoebe sóhajtott. Férje határozottan kezd nyűgös lenni. –Hová megyünk? – Haza. – Nekem úgy is jó – mondta az asszony. Az este már úgyis tönkrement.

16. fejezet Úgy érezte, amióta ismeri a feleségét, egyfolytában Baxter árnyával kell viaskodnia. Baxter mindig ott lappangott a háttérben. Már az emlékét is elég volt elviselni, és most itt van hús-vér valóságában. Hogy miért nem tudott meghalni a mocsok! Ujjai összeszorultak sétabotja faragott fogantyúján. Nagyon szeretett volna már otthon lenni Phoebével, de az elegáns, lakkozott hintók, fantáziadús fogatok ellepték az utat, és nem tudtak haladni. Majdnem éjfélre járt, az előkelőségek mulatságból mulatságba jártak, pezsgett a társasági élet, amelynek csak hajnalban lesz vége. Gyalog már otthon lennének, de Phoebén szatén báli cipő van, amely percek alatt cafatokra szakadna a kövezeten. Azonkívül veszedelmesek az utcák. Mint a báltermek. Bár, ha arra kerülne a sor, Gabriel szívesebben merészkedne ki az utcára. –Mit mondott magának Baxter? – Nem sokat – felelte vontatottan Phoebe, aki az ablakon bámult kifelé. – Őszintén szólva nem egészen értettem, mit akar. Akkora megrázkódtatás volt viszontlátni. Még most sem tudom elhinni. - Phoebe, pontosan mondja el, miről széltek! Az asszony megfordult és ránézett. - Azt mondta, hogy nem volt kalóz. - Hát persze hogy tagadja! - Igen, én is így gondolom. Ki az a kalóz, aki elismerné, hogy gazember? - És mit mondott még? Phoebe az alsó ajkát harapdálta. Gabriel már ismerte ezt a gesztusát. Azt jelentette, hogy a felesége gondolkozik. Es Phoebe mindig akkor volt a legveszedelmesebb, a gondolkozott. - Azt mondta - dünnyögte -, hogy ön volt a becsületes hajózók átka, és nem Ő. Gabriel tudta, hogy előbb-utóbb erre is kerül, ám ez nem mérsékelte a dühét. Megragadta a felesége kesztyűs kezét. - Phoebe, nézzen rám. De ugye maga nem hitte el neki? - Nem, mylord. - A kezére pillantott, am egészen eltűnt a férje mancsában. - Ne bántson, Gabriel. Wylde akkor döbbent rá, hogy majdnem összemorzsolta Phoebe ujjait. Vonakodva engedte az asszony kezét. Nyugodtnak és fölényesnek kell maradnia. Nem szabad engednie, hogy az indulatai elhomályosítsák az ítélőképességét. Túl sok minden forog kockán. Hátradőlt, és reményei szerint unott kifejezést kényszerített az arcára. - Bocsásson meg, kedves. Baxter visszatérése a halálból mindkettőnket fölzaklatott. - Gabriel, kérdezni szeretnék valamit. Egészen véletlenül nem lehet, hogy talán tévesen ítélte meg Neil tevékenységét? Az isten verje meg Baxtert! Jól előrejutott egyetlen keringő alatt. Bár mindig is értett a nőkhöz. - Nem! Istenverte kalóz volt! − Pedig úgy reméltem, hogy valami fatális félreértésről van szó. − Ha látta volna a hullákat, amelyeket Baxter maga után hagyott, akkor nem reménykedne félreértésben. Sajnálom, de maga kényszerített a nyers őszinteségre. Ha nem óhajt bővebb részleteket, akkor el kell fogadnia, amit mondtam. Baxter briganti volt. Netán úgy gondolta, hogy ebben a szakmában lovagiaskodni szokás? − Nem, természetesen nem, de... - A kalózkodásban nincs semmi romantika. Véres szakma. −Értem. Ám Gabriel látta a szemében a kételkedést. − Phoebe, most jól figyeljen ide, mert nem akarom még egyszer elismételni. A jövőben tartózkodjék Baxtertől. Megértette? Magának semmi köze ahhoz az emberhez. Baxter a csontja velejéíg hazug, és gyűlöl engem. Nagyon is lehetséges, magát próbálja felhasználni ahhoz, hogy bosszút álljon rajtam. - En nem vagyok Ginevra, uram! - csattant föl a haragtól lángoló szemmel Phoebe. - So-

ha, semmilyen körülmények között nem csalnám meg magát. Bízhat bennem, Gabriel tette hozzá szelídebben. - Mindig az volt a véleményem, hogy ilyen törékeny dolgokat, mint a bizalom, nem tanácsos próbára tenni. Téhát még a közelébe sem megy Baxternek. Nem táncol vele. Nem szól hozzá. Tudomást sem vesz róla. Világos? - A családom – sütötte le a szemét az asszony - egyszer ugyanilyen utasításokat adott magával kapcsolatban. - Maga pedig nem tartotta be őket. De egyébkent engedelmeskedni fog, mert a feleségem. - Ha a felesége vagyok is, azt szeretném, egyenlő félként bánna velem. Bárki megmondhatja, hogy nem tűröm jól a parancsolgatást. - Engedelmeskedik a parancsaimnak Phoebe, vagy kutya világ lesz. Phoebe másnap pontosan délelőtt tizenegykor állított be a szüleihez. Ismerte apja szokásait, tudta, hogy ilyenkor dolgozik a legbőszebben valamelyik kalkulálómasináján. Claringtont egy kerekekből, fogaskerekek és súlyokból álló, irdatlan nagy szerkezet mellett találta a dolgozószobájában. - Jó reggelt, papa - oldozgatta a főkötőjét - Hogy halad a legújabb masinéria? - Nagyon csinosan - sandított hátra Clarington. - Most jöttem rá, hogyan lehet egy kilyuggatott kártyával továbbítani a parancsokat, különböző matematikai műveletek elvégzésére. - Kilyuggatott kártyával? - Olyasfélével, amilyennel a jacquard-szövőgépen szokták beállítani a különböző min tákat. - Aha. Borzasztó érdekes, papa, bár tudja, hogy én sosem voltam jó számtanból. - Még szerencse - horkantott Clarington. Nélküled is épp elég matematikai érzék szorult ebbe a családba. Mit gondolsz, Wylde tudná használni ezt a masinát a saját vállalatánál? - Nem lennék meglepve, ha igen. Beszélni szeretnék magával, papa - ült le Phoebe. Azért jöttem, mert valami nagyon fontosat akarok kérdezni. − No és mit? − Valóban azért ment-e el Neil Baxter három éve Angliából, mert maga fizetett neki? Clarington felháborodottan összevonta bozontos szemöldökét. − Nohát! Ezt meg ki mondta? - Wylde. - Aha. Nyilván jó oka volt rá. − Papa, engem nem ez érdekel, hanem az igazság. − Miért? - kérdezte ravaszdi pillantással Clarington. - Mert Baxter visszajött Angliába? - Részben. És részben azért, mert a halálhíre után engem nagyon sokáig kínzott a lelkifurdalás. − Miféle badarság ez? - Papa, tudni akarom az igazságot! Clarington kényelmetlenül fészkelődött, és kopácsolni kezdett egy kereket. - Sajnálom, drágám, de ez az igazság. - Kihívóan nézett a lányára. - Bár most már úgysem számít. Szerencsésen férjhez mentél Wylde-hoz, hála istennek. - Miért nem mondta? - Mert nem akartam, hogy tudd. - Miért nem? - Mert nem akartam, hogy fájjon! - förmedt rá a gróf. - Romantikus fiatal hajadonnak nem épp a legkellemesebb érzés megtudni, hogy egy fickó csupán azért játszott az érzelmeivel, mert meg akarta zsarolni a szóbanforgó hajadon apját. Te mindig olyan szentimentális típus voltál, Phoebe. Valami Sir Galahadnek vagy más efféle zöldségnek láttad Baxtert. − Lancelotnak - mondta halkan az asszony. - Akkor is meg kellett volna mondania, papa. – Nem akartalak fölzaklatni. - Kétségtelen, hogy nem lett volna kellemes meghallani az igazságot, de legalább nem

furdalt volna egy éven át a lelkiismeret. - De figyelj már ide, hát honnan tudhattam volna, hogy bűntudatod van? Sose mondtad! - Neki tetszett kifizetni a pénzt? - Uramisten,, dehogy! - háborodott Clarington. - Uriember nem piszkolja be a kezét ilyesmivel. Az ügyvédem intézte. - Neil azt mondta, nem tudja, ki vásárolt neki hajójegyet a déltengerekre. Úgy tudja egy titokzatos jótevő. - Badarság - mondta sötéten Clarington. Az az alak nagyon jól tudja, ki pengette le útiköltségét és még azonfölül is egy jókora összeget! Szabályszerű üzletet kötöttünk. - Hát nem is tudom, ezek után mit higgyekl - sóhajtott Phoebe. - Arra célzol, hogy nem mondtam igazat? – botránkozott meg Clarington. - Nem, papa, dehogyis! De nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy valakik itt különbözőképpen értelmezik a dolgokat. - Az angyalát, Phoebe, nincs itt mit félreértelmezni! Amikor az ügyvédem kisebb vagyont ajánlott Baxternek, csak hogy távozzék Angliából, a fickó két kézzel kapott utána. - Talán - tűnődött Phoebe. -Talán nem. Bárcsak tudnám, kinek higgyek. - Az apádnak fogsz hinni, meg a férjednek, a mindenségit! − Tetszik tudni, mi a baj, papa? - mosolygott bánatosan az asszony. - Az, hogy engem mindenki, időt és erőt nem kímélve, oltalmazni akar, ezért legföljebb morzsákat vetnek oda az igazságból. −Én úgy tapasztaltam, hogy nem jól viseled a teljes igazságot. − De papa, hogy mondhat ilyet? − Mert igaz, Phoebe. Mindig más megvilágításban láttad a dolgokat, ha érted, mire gondolok. - Nem, papa, nem értem. − Nem mindig vagy realista, drágám. Már kislánykorodban is más voltál. Egészen őszintén szólva sohasem értettem, mit is akarsz. Örökösen kalandokra vágytál, és belemásztál mindenféle slamasztikába. - De papa, ez nem igaz! − Isten a tanúm, hogy igaz! - mondta zordonan Clarington. - Sose tudtam, mire számítsak. Mindig attól rettegtem, hogy akárhogy próbállak megóvni a tulajdon hebehurgyaságodtól, előbb-utóbb valami szörnyű baj történik veled. Nem hibáztathatsz egy apát, ha meg akarja védeni a lányát. − Nem hibáztatom papát, de sokszor úgy éreztem, hogy elnyom a család. Maguk mind olyan okosak. - Okosak, hö! Tréfálsz? Mondok én neked valamit, Phoebe. Akármennyire szeretlek, roppant boldog vagyok, hogy most már Wylde felel érted. Zabolázzon meg csak ő, váljék egészségére. Nekem megkönnyebbülés, hogy nem kell többet izgulnom miattad. Phoebe az ölében heverő tarsolyát nézegette, valamilyen okból égő könnyek szöktek mébe. - Ne haragudjék, papa, hogy ennyi fejfájást okoztam. - Megérte, Phoebe. - Clarington félszeg gyöngédséggel átölelte a lányát. - Mamád mindig azt mondogatja, csak neked köszönhető, hogy nem zápultunk be valamennyien az unalomtól, és talán igaza is van. Melletted sosem lehetett unatkozni. Phoebe még akkor is az apai dolgozószobában lezajlott beszélgetésen rágódott, amkor kiszállt a Green-féle könyvesboltnál. Miközben George, az inas lesegítette őt és komornáját a hintóból, Phoebe végignézett az utcán, észrevette, hogy egy zöld kalapos kis ember bámulja. Amikor megérezte az asszony tekintetét, gyorsan elfordította a szemét, és elmerülten tanulmányozni kezdett egy kirakatot. - Betsy, ismeri maga azt az embert? - kérdezte Phoebe, a bolt lépcsőjén fölfelé menet. Betsy odasandított a kis emberre, és megrázta a fejét. −Nem én, asszonyom. Valami baj van? − Nem is tudom, de szinte bizonyos vagyok benne, hogy láttam már korábban is, amikor kijöttünk a kalapostól. Mintha engem figyelne.

- Szóljak George-nak, hogy kergesse el? – kérdezte elkomorodva Betsy. - Nem - mondta Phoebe, és töprengő pillantást vetett a kis emberre. - Várjuk meg, hogy vajon itt lesz-e akkor is, amikor kijövünk Greentől. Fölment a lépcsőn a boltba, és nyomban elfeledkezett a titokzatos kis emberről, amikor Mr. Green, az idős boltos szíves mosollyal sietett eléje. - Hozta isten, hozta isten, Lady Wylde! Nagyon örülök, hogy ilyen hamar idejött. Mint írtam, megvan a kötet, amelyet keresett. Parancsoljon megnézni. - Hol találta meg? - Egy yorkshire-i kapcsolatom segítségével. Tüstént hozom. Mr. Green eltűnt a hátsó helyiségben, és egy perc múlva vörös szattyánba kötött, ódon könyvvel tért vissza. Phoebe óvatosan fölnyitotta, és elolvasta az ajánlást: Fiamnak, Gabrielnek tizedik születésnapjára, abban a reményben, hogy élete méltó lesz a lovagkor nemes eszményeihez. John Edward Banner − Igen - mondta Phoebe, és áhítattal behajtotta Malory Morte d Arthurjét. - Pontosan ez az a könyv. Mr. Green, ezt sohasem hálálhatom meg önnek. − Részemről a szerencse - biztosította Green. - Boldog leszek, ha további üzleteket is köthetek a grófnéval. A zöld kalapos kis ember még akkor is ott ólálkodott, amikor Phoebe és komornája kijöttek a boltból. - Még mindig itt van, asszonyom! - sziszegte összeesküvő hangon Betsy. - Ott e, az üveges előtt. - Valóban. Ugyan mit akarhat? Nekem ez fölöttébb gyanús. - Talán hazáig akar követni, hogy meggyilkoljon bennünket az ágyunkban! - meregette a szemét a komorna. - Táaán csakugyan ezt tervezi - helyeselt Phoebe. - Minden jel arra utal, hogy veszélyben vagyunk. George! - fordult az inashoz. Szóljon a kocsisnak, hogy egy tolvaj követ bennünket útonálló szándékkal. Meg kell próbálnunk lerázni magunkról a forgalomban. - Nagy a forgalom, asszonyom – mutatott rá George, miközben fölsegítette úrnőjét a hintóba. - A tolvaj gyalog is lépést tud tartani velünk. Nem, ha nagyon fortélyosak leszünk. Szóljon a kocsisnak, hogy a következő utcánál forduljon balra, aztán jobbra, aztán megint balra, és eszerint folytassa, amíg meg nem bizonyosodtunk róla, hogy megszabadult egy sötétzöld kalapos kis embertől. - Igenis, asszonyom. - George fölöttébb a ggodalmas képpel becsukta a hintó ajtaját, felugrott a kocsis mellé. − Hát akkor ezzel is megvolnánk! - Phoebe elégedetten rámosolygott a komornájára. Akárki legyen is a zöld kalapos ember, nem számít, hogy épp a következő sarkon fordulunk be. Wylde el lesz képedve, hogy milyem remekül kivágtuk magunkat e veszélyes helyzetből!

17. fejezet

− Elveszítette?! - meredt rá Gabriel a zöld kalapos kis emberre. - Hogy a fenébe érti azt, hogy elveszítette? Azért fizetem, hogy tartsa rajta a szemét, Stinton!

− Tiudom, mylord. - Stinton kihúzta magát, és sértődött pillantást küldött Gabriel felé. - Aztat is csinálom, legjobb tudomásom szerint. De aztat nem mondta, hogy őladységének szokása mindenfelé elcsámborogni. Mán engedelmével, de a méltósága cseppet kiszámíthatatlan. - Őladysége hirtelen természetű asszony - szűrte a foga között Gabriel. - Pontosan ezért fogadtam föl magát, hogy vigyázzon rá. Magát nagyon ajánlották a rendőrségen, garantálták, hogy rábízhatom a feleségem biztonságát, és akkor azt mondja, hogy még egy közönséges bevásárlókörúton sem tudott vigyázni rá? - Mán engedelmével lordságodnak, de nem vót a közönséges bevásárlókörút - tiltakozott Stinton., - Büszkén közölhetem, hogy követtem az Árkádig, onnat meg az Oxford Streetre. Utoljára oszt elment egy könyvesbótba, és mikor onnat kijött, hát eccerre uccu, vesd el magad, mint a róka a kopófalka elől. Még sose láttam egy hölgyet ilyen gyorsan mozogni. Van olyan gyors, mint akármék zsebmeccő, akit valaha kergettem a spitalsfieldi szemétdombon. Gabriel egyre kínosabban érezte magát. — Egészen bizonyos, hogy senki mást nem látott a közelében? — Csak a komornát, az inast meg a kocsist — Es amikor maga elveszítette, akkor a saját hintójában ült? — Abba, uram. — Semmi jel nem utalt arra, hogy követte valaki? — Nem, lordságod. Csak én. És hogy megmondjam az őszintét, ha én nem tuttam ráragadni, más se tudott vón. — A keservit! — Képzeletben máris száz különböző balesetet látott, ami Phoebét érhette. Nem tudott másra gondolni, mint hogy Neil Baxter odakint ólálkodik valahol, és egész bizonyosan bosszút forral. Ebben a pillanatban mozgás támadt az előcsarnokban. A könyvtár ajtaja kivágódott, viharosan lobogó, élénkzöld—sárga csíkos muszlinruhában Phoebe repült be rajta, valami csomaggal a kezében. Arca lángolt az izgalomtól. — Gabriel, döbbenetes kalandban volt részünk! Mindjárt elmondom. Majdnem hogy követett bennünket egy tolvaj. De az is lehet, hogy gyilkos. Mi azonban zseniálisan halomra döntöttük a terveit! Egy kis ember volt, zöld kalapban. — Elakadt a szava, és óriásira nyitotta a szemét. — Egek, de hisz ez ő! Ez az ember követett bennünket! — De nem valami jól — mosolygott elismerően Stinton, kimutatva számos foghíját. — Meg kell mongyam, ladységed azzal az ügyességgel slisszolt el, amit inkább csak hivatásos bűnözők között tapasztalni. — Köszönöm! — mondta Phoebe, és mohó érdeklődéssel nézegette a kis embert, Gabriel viszont káromkodott. — Szépen kérem, tartózkodjék tőle, hogy bűnöző elemekkel állítsa párhuzamba hitvesemet! — Igenis, uram — mondta udvariasan Stinton. — Nem akartam megsérteni ladységedet. Nagyon ügyes vót, abbion, asszonyom. — Ugye, hogy az voltam? — mosolygott elégedetten Phoebe. — Nagyon gondosan kiterveltem ám! — Mán montam, hogy profi munka vót! — Na, most aztán elegem van mindkettejükből! — vágott közbe Gabriel. — Stinton, maga elmehet! — Genis, mylord. Osztán szüksége lesz még a szógálataimra? — kérdezte a zöld kalapot gyűrögetve a nyomozó. — Ugy veszem észre, nincs más választásom, és isten irgalmazzon nekünk, ha maga a legjobb a választékban. Holnap reggel, amikor Lady Wylde távozik hazulról, megint fölveszi a munkát. — Köszönöm, mylord — vigyorgott Stinton. Fejébe csapta a kalapját, és gangosan kisétált az ajtón. Gabriel megvárta, míg kettesben maradnak, és akkor rámutatott az asztala előtt álló székre. — Foglaljon helyet, asszonyom. — De Gabriel, mi a csoda... — pillogott Phoebe. — Üljön le!

Phoebe leült, és az ölébe helyezte a csomagot. - Ki volt ez a kis ember, Gabriel? És miért követett engem? - A neve Stinton. - Wylde is leült. Összekulcsolta a kezét az asztallapon. , Nyugodt, és józan marad, ha belegebed is. - En fogadtam fel, hogy kövesse magát, amikor a váosban jár. - Maga fogadta fel, hogy kövessen? - hüledezett Phoebe. - Es nekem nem is mondta. - Nem, asszonyom, nem mondtam. Értelmetlen dolog lett volna nyugtalanítani önt. - Miért nyugtalankodtam volna? Egyáltalán mi folyik itt? - Azért alkalmaztam Stintont, nehogy Önnek meggyűljön a baja Baxterrel. - Attól fél, hátha elhiszem Neilnek, amit mond, ugye? - kérdezte fölvillanó szemmel Phoebe. - Maga nem bízik abban, hogy elfo gadom a maga változatát a déltengeri eseményekről! − Nem kockáztatok. - Gabriel fölállt, odament az asztalkához, amelyen a konyak állt. Túlságosan jól ismerem Baxtert. csontja velejéig hazug. − De ebből még nem következik az, hogy el is hiszem a hazugságait. - Miért nem? - Gabriel fölhajtotta a konyakot, és lecsapta a poharat. - Egyszer megtette. Phoebe felugrott, és a szívére szorított csomagot. - Ez nem volt tisztességes! Akkor sokkal fiatalabb voltam, és nem rendelkeztem annyi élettapasztalattal, mint most. - Élettapasztalattal? - fordult sarkon a férfi. - Azt képzeli, van annyi élettapasztalata, hogy elbánjon az ilyen Baxter-félékkel? Maga meggondolatlan, naiv, könnyelmű kis bolond! Higgye el, maga nem ellenfél a világ Baxtereinek. −Ne beszéljen így velem, Gabriel. −Úgy fogok beszélni magával, ahogy akarok! − Nem, nem fog. Tbvábbá nem akarom, hogy mindenféle kis embereket béreljen fel, akik a tudtom nélkül követnek. Fölöttébb kellemetlen, és én nem tűröm. Ha azt akarja, hogy valaki rajtam tartsa a szemét, azt előbb velem kell megbeszélnie. - Csak nem? - De igen - szegte föl az állát az asszony. - És én majd eldöntöm, akarom-e, hogy lógjon valaki a nyakamon. Es miután magát úgysem izgatja más, minthogy Neil telebeszéli-e a fejemet, ebben az esetben meg kell mondanom, hogy semmi szükség nincs Stintonra. - Akkor még maga annál is naivabb, mint gondoltam. − A kiskésit, Gabriel! Én tökéletesen el tudok bánni Neillel! − Maga nem tudja, mit beszél, asszonyom. Nem ismeri úgy aranyfürtű Lancelotját, mint én. - Nekem nem Lancelotom - pirult el Phoebe. - De az volt valamikor. - Az három éve volt! - csattant fel az asszony. - Azóta minden megváltozott. Gabriel, higgye el, nem fenyeget az a veszély, hogy Neil Baxter elcsábít. Bíznia kell bennem! A férfi látta a szemében a kétségbeesett könyörgést. Elhatározása megingott. – Ez nem bizalom kérdése, hanem elővigyázaté. Nem igaz. Bizalom kérdése. Gabriel maga egyértelműen a tudomásomra hozta, hogy nem szeret. De ha nem is bízik bennem, akkor csakugyan nincs köztünk semmi. – Ellenkezőleg, asszonyom. Nagyon is minden van. – Például? – kérdezte kihívóan Phoebe –Például egy házasság – mondta hidegen a férfi. – Maga a feleségem. Azt fogja tenni amit mondok, és alkalmazkodik az óvintézkedésekhez, amelyeket szükségesnek tartok. Mostantól nem próbál elszökni Stinton elől. — Es, ha mégis? – Ha mégis, akkor egyáltalán nem engedem ki az utcára, hanem be fogom zárni a házba. Phoebe elszörnyülködve bámult rá. Harag volt a szemében – és még valami más is. Talán bánat. Állt és szorította magához a csomagját. – Tehát igaz – mondta végül, a. szomorúságtól fénytelen hangon. – Még csak bizalom,

kölcsönös tisztelet sincs közöttünk. Semmi sincs. – A hétszázát, Phoebe! – Tessék. Ez a magáé. – A férje kezébe nyomta a csomagot, sarkon fordult, és kifelé indult. – Phoebe, jöjjön vissza! Az asszony rá sem nézett. Szótlanul behúzta maga mögött az ajtót. Gabriel sokáig bámult a csukott ajtóra, majd visszament az asztalához, és fáradtan belesüllyedt a székbe. Egy darabig nézte a csomagot, aztán lassan, gépiesen felbontotta. Phoebe még éjfélkor is ébren volt. Hálóingben-pongyolában kuporgott az ablak melletti székben, és bámulta a sötétséget. Kinyitotta az ablakot, hogy beengedje az éjszakai hűvös levegőt. Ugy könnyebb gondolkozni, és ő órák óta gondolkozott. A szobájában töltötte a délutánt meg az estét, és egyre idegesebb lett. Aránylag hamar sikerült megállapítania, hogy ő nem alkalmas a duzzogásra. Biztosan nem olyan a vérmérséklete. Persze jól kisírta magát a könyvtári jelenet miatt, de később már csak bosszankodott. Amikor visszautasította a vacsorát, félig-meddig arra számított, hogy Gabriel mindjárt megdöngeti a szobája ajtaját, és leparancsolja az ebédlőbe. Férje azonban teát és pirítóst küldetett a szobájába, aminek következtében Phoebe most irtózatosan éhes volt. Tüdta, hogy Wylde a klubjában vacsorázott, ahonnan pár perce jött haza. Azt is tudta, hogy most a hálószobájában van. Hallotta, amint elküldi az inasát. Vágyakozva pillogott a kettejük szobáját összekötő ajtóra. Az ösztöne azt súgta, hogy a férje nem fog benyitni hozzá ma éjszaka. Nem engedi a büszkesége. Rendkívül alapos megfontolás tárgyává tette a saját büszkeségét. Korábban áthághatatlan akadálynak tűnt, de most valahogy nem is volt olyan borzasztóan fontos. Gabriel képtelenül őrjítő férjnek, de vannak enyhítő körülmények. A maga módján oltalmazni igyekszik őt. Nyilván fel sem fogja, hogy hitvese miért nem méltányolja a védelmét. Látni való, hogy még sok mindent meg kell tanulniuk egymásról. Lassan fölállt, és odament az összekötő ajtóhoz. Rátette a fülét a deszkára, és hallgatózott. Odaát semmi hang. Gabriel nyilván lefeküdt már. Persze eszébe sem jut, hogy talán neki kellene bocsánatot kérnie! Elképesztő, milyen fafejű tud lenni némely dologban! Phoebe mély lélegzetet vett, összeszedte bátorságát, óvatosan megnyitotta az ajtót, bekukucskált, és látta, hogy férje egy széken ül. Fekete háziköntösét viselte, könyv volt a térdén, és olvasott. Most fölnézett belépő feleségére. Phoebe keresztbe fonta a karját, és elrejtette kezét pongyolája ujjában. A széktől néhány lépésnyire megállt, és tapintatosan megköszörüle a torkát. – Jó estét, mylord. – Jó estét, asszonyom. Azt hittem, már alszik. – Nem tudok aludni. – Aha. Netán bocsánatot akar kérni fegyelmezetlen viselkedéséért és az órákig tartó duzzogásért? – Eszem ágában sincs. Minden jogom megvolt, hogy kijöjjek a béketűrésből, és addig duzzogjak, amíg nekem tetszik. – Még egy lépést tett, és belekukkantott a könyvbe. Azt hitte, elrepül a boldogságtól. – Látom, Maloryt olvassa! Igen, és nagyon örülök, hogy visszakaptam – mosolygott halványan a férfi. – Azt hiszem, még nem is köszöntem meg tisztességesen, de legyen egészen nyugodt, viszonozni fogom a jóságát. – Már megtette, hiszen ön meg A tortony hölgyét szerezte vissza nekem. – Igy is vehetjük – méregette szúrós szemmel Wylde. – Miért nem tud aludni? Phoebe arca lángvörösre gyúlt a perzselő tekintettől. Nagyon örült, hogy az árnyékban áll. – Gondolkoztam. –Valóban? És érdekes élmény volt? – Nem kell így gúnyolódnia, mylord. Komolyan beszélek. A házasságunkról gondolkoztam.

– Azon töprengett, nem választott-e rosszul? – kérdezte kifürkészhetetlen arccal Gabriel. – Kissé megkésett a bánat, asszonyom. Ismeri a mondást a sietős házasságról? – Köszönöm kérdését, ismerem, de én nem erről akarok beszélni. Gabriel kissé elbizonytalanodott, mintha nem erre a válaszra számított volna. – Hát miről? – A jövőnkről, mylord. – Mi van a jövőnkkel? – En tisztában vagyok vele, Gabriel, hogy ön bizalmatlan a szerelem érzésével szemben. – Mert ez az érzés csak bajt hoz a férfinak. – Nos, én nem félek annyira az érzelmektől, mint ön. – Veszem észre – mondta a férfi, és savanyúan elhúzta a száját. – Megfontolás tárgyává tettem a különbségeket, amelyek e téren fennállnak közöttünk – folytatta rendíthetetlenül Phoebe. – Először arra gondoltam, hogy ön nyilván azért nem akar behódolni az érzelmeknek, mert a nővérem megszökött ugyan önnel, de később megváltoztatta az elhatározását. Tudom, hogy ez nagyon fájhatott önnek. De nem ez volt az egyetlen lecke, ugye - Mi az ördögről beszél maga? Az asszony odament a tükörasztalhoz, a toalettszereket nézegette. Fölemelt egy ezüstszegélyű, fekete lakkszelencét. - Ugy vélem, talán már korábban volt alkalma megtanulni. Bennünket nagyon másképp neveltek, nem igaz, Gabriel? - Fölöttébb találó megjegyzés. Magának már az üknagyapja is gróf volt, és dúsgazdagok. A pénz és a hatalom bizony nagyon nagy különbség. - Én nem erről beszélek, hanem arról, hogy a mi családunk borzasztóan összetart. Engem persze az első perctől kisbabaként kezeltek, legszívesebben vattába csomagoltak volna, és van, amiben máig nem értenek meg, de mindig szerettek, és én ezt mindig tudtam is. Magának nem volt meg ez az előnye. - Mire akar kilyukadni, Phoebe? - kérdezte nagyon csendesen Gabriel. - Maga kisfiú volt, amikor az édesa meghalt, és ott maradt az apjával, aki, azt hiszem, jobban szerette a könyveit, mint magát. Vagy nincs igazam? - Az én apám tudósalkat volt - csukta be Gabriel a térdén fekvő könyvet. - Csak természetes, hogy szívvel-lélekkel tanulmányainak szentelte magát. - Szerintem pedig nem természetes - vágott vissza Phoebe. - Szerintem a fiának kellett volna szentelnie magát. Vagy legalább annyi időt kellett volna szánnia magára, mint a könyveire. - Phoebe, ez az értekezés tökéletesen terméketlen. Fogalma sincs róla, miről beszél. Okosabb lenne, ha visszamenne az ágyba. - Ne küldjön el, Gabriel! - Sietve visszatette az ezüst-fekete szelencét a tükörasztalra, és odaszaladt a férjéhez. - Kérem! − Én nem küldöm el magát – mosolygott savanyúan Wylde. - Az ágyába küldöm. Nem szükséges agyondramatizálni a helyzetet, drágám. − Egész este ezen törtem a fejemet, és meg vagyok győződve róla, hogy ön azért fél a szerelem érzésétől, mert nem bízik benne. Es azért nem bízik benne, mert túlságosan sok emberben kellett csalódnia, akik szerelmet vagy szeretetet ígértek. − Es egész este ezt az elmemutatványt csiszolgatta a szobájában? Sajnálattal kell közölnöm, hogy csak az idejét pocsékolta, kedves. Jobban tette volna, ha lejön vacsorázni, mert most bizonyosan farkaséhes. − Hihetetlen, hogy maga milyen keményfejű! − Ha ezen azt érti, hogy nem tud megingatni ezzel a női logikával, akkor, gondolom, csakugyan keményfejű vagyok. -Tudja, mi a véleményem? - háborodott föl az asszony. - Az, hogy maga nemcsak keményfejű, hanem gyáva is! - Nem ez az első alkalom, hogy legyáváz - mosolygott elnézően Wylde. - Még szerencse, hogy nem egykönnyen sértődöm meg. Vannak férfiak, akik megorrolnának érte. Főleg ha a feleségük

gyávázná le őket. − Úgy-é? Hát hadd mondjak magának valamit, Gabriel! Szerencséje, hogy én ugyanolyan keményfejű vagyok, mint maga! Mert még mindig meg vagyok győződve róla, hogy a lelke mélyén maga szeret engem, de fél beismerni. Ezért mondtam magára, hogy gyáva. - Kérem, joga van a véleménynyilvításhoz. - Azt a hét meg nyolcát magának, Gabriel! - toporzékolt Phoebe. - Olyan lehetetlen tud lenni néha! - Sarkon fordult, és visszarohant az összekötő ajtón át a saját sötét hálószobájába. Egy tárgy repült be a nyitott ablakon. Phoebe észre sem vette, amíg meg nem hallotta a tompa puffanást. Riadtan sarkon fordult, és a szemét meregette a homályba. Egy pillanatig nem látott semmit. Remélhetőleg denevér! A következő pillanatban halkan hussant valami. Narancsszínű lángok csaptak a magasba, és mohón falni kezdték az ágytakaró csipkés szegélyét. Még egy perc, és lángban fog állni az egész ágy! Phoebe lerázta magáról a bénító megdöbbenést. Rohant a mosdótálhoz, és fölmarkolta a kancsót. - Gabriel! - visította, és rázúdította a vizet az ágyra. Az ajtó felpattant. - Mi a gyehenna...? Urjézus! Hozza rögtön a kancsót a szobámból, aztán verje föl a házat. Gyorsan! Mire Phoebe visszaért a kancsóval, Gabriel már lerántotta az ágytakarót, és összecsavarta, hogy a nehéz kelme elfojtsa a tüzet. Az asszony odanyomta a markába a kancsót, a z t á n , repült, hogy felébressze a személyzetet. A kár egyáltalán nem volt nagy. Gabriel haragja annál inkább. A tüzet már egy órája elfojtották, és a személyzet is visszament aludni, de ő még mindig tajtékzott. Konyakospoharát szorongatva kornyadozott a székben, és borúsan bámulta a feleségét. Phoebe maga alá húzott lábbal kuporgott Gabriel ágyán, és tűnődve szopogatta a konyakot, amelyet a férje nyomott a kezébe. Gabriel csak arra tudott gondolni, hogy mennyire hajszálon múlott a baj. Ha Phoebe alszik, talán fel sem ébred idejében, ő pedig csak akkor érzi meg a füst szagát, amikor már késő. − Még egyszer nem engedem el a szemem elől - dünnyögte, és magába döntötte a maradék konyakot. - Mi volt ez, Gabriel? − Nyilván az a háborodott szobalány, aki levitte magát Pokolfüst katakombáiba. Alighanem követett bennünket Londonba. Valamiért rá akar ijeszteni magára. Vagy talán bántani akarja. Nem értem. - Az őrültségben ritkán van értelem. Ha lenne, nem neveznénk őrültségnek. − De miért maga a célpontja az őrültségének? Nem is ismeri azt a személyt! - Lehet, hogy nem is Alice dobta be a szobámba a lámpást - mondta vontatottan Phoebe. - Bárki lehetett. Akár egy zsiványbanda, amely mindenáron garázdálkodni akar. − Az isten áldja meg, Phoebe, semmi banda nem volt az ablak alatt. Egy hangot sem hallottunk. − Igaz - bólogatott az asszony, és tűnődve harapdálta az alsó ajkát. - Nekem szöget ütött a fejembe valami. - Mégpedig? - Gabriel idegesen felugrott, az ablakhoz sietett. Percenként ellenőzte az utcát, abban a reményben, hátha meglát valakit, vagy valamit, amiből támpont lehet. - Ez a tűz ma éjszaka. - Mi van vele? - Nos, elég feltűnően emlékeztet a katakombai incidensre. − Milyen értelemben? - nézett hátra mogorván Wylde. − Nem látja? Ez is egy átok, amely meg írva A torony hölgyének a végén. − Kénköves istennyilát! Képtelenség! Csak az hiányzik, hogy mindennek a tetejébe még természetfölöttit is belekeverjem! Azt a kutyafáját, Phoebe, még az írásaimban sem használok okkult elemeket! - Tudom, de akkor is. Emlékszik, hogy szólnak a zárósorok? - Leugrott az ágyról, eltűnt saját szobájában, majd egy perc múlva vissza tért A torony hölgyével. − Phoebe, ez nevetséges! − Hallgassa csak! - Az asszony visszaereszkedett az ágyra, és fellapozta az ódon könyv

utolsó oldalát. - „Átok reá, aki el akarja lopni ez könyvet. Fulladjon az hullámokba. Falják föl az lángok. Égjen egy örök éjtszakán által az pokolban.” Vigye el az ördög, Phoebe! Sületlenség! Hacsak - bizonytalanodott el a férfi - ez az Alice nem tud az átokról, és eszelősségében megpróbálja meg valóra váltani. − Hogy tudhatna róla? - Phoebe vigyázva összecsukta a könyvet. − A torony hölgye velem van, amióta visszatértem Angliába. Lehet, hogy valamelyik cselédem volt olyan orcátlan kutakodni a könyvtáramban, aztán kifecsegte Alice-nek. - Még ha így volna is - húzta össze a szemöldökét az asszony -, az átkot ófrancia nyelven írták. Mekkora az esélye, hogy valamelyik alkalmazottja tud ófranciául olvasni? − Jó kérdés. -Újból kinézett a sötét utcára. - És ki a kórság ez az Alice? − Nem tudom, Gabriel. Rengeteget törtem rajta a fejem, de egészen bizonyos, hogy még sosem láttam. - Nem dolgozott valamikor a szüleinél? − Nem. − Pedig akkor is kell lennie valamilyen kapcsolatnak. − Gabriel… Nem szívesen hozom szóba, mert maga így is elfogult Neil iránt, de…. A férfi hátán végigszaladt a hideg. Sarkon fordult, és odasietett az ágyhoz. - Mi a nyavalya köze van ehhez Baxternek? - Semmi! - hőkölt vissza riadtan az asszony. - Legalábbis nem hiszem, hogy köze lenne hozzá. Nem, egészen bizonyosan nincs. − De? − De akkor este - Phoebe nyelt egyet -, amikor táncra kért, szólt nekem, hogy szeretné visszakapni A torony hölgyét. Azt mondta, jog szerint úgyis az övé, és miután ez mindene, amit tőlem kapott, igazán odaadhatná neki. – Az isten verje meg a nyomorultat! – Gabriel, ne ítéljen elhamarkodottan! – Gondolkozzék. Az első incidens Pokolfüstben történt, amikor még azt sem tudtuk, hogy életben van. És Alice vitt le a katakombába nem Neil. – Akkor Alice-nek van valami köze Baxterhez – mondta ádáz elégtétellel Gabriel. – És meg fogom találni. – Nem hinném, mylord, hogy kapcsolatot kellene föltételeznünk. Neil érdeklődését a könyv iránt kizárólag gyöngéd érzelmek táplálják. – Baxternek olyan gyöngéd érzelmei vannak, mint egy cápának! – Akármit gondoljon róla, akkor is az a helyzet, hogy Neilnek semmi oka engem bántani – De engem igen, és van annyira agyafúrt, hogy ehhez magát használja. Gabriel, magának mániája, hogy Neil szörnyeteg. Komolyan megijeszt engem. – Bocsásson meg, kedves. Nem akartam felzaklatni. Aludjunk egy kicsit. Reggel rögtön ráállítom Stintont a titokzatos Alice-re. – Es én? – kérdezte Phoebe, miközben engedelmesen bebújt a paplan alá. – Azt hittem Stintonnak engem kell követnie. – Nem lehet egyszerre két helyen. – Ez azt jelenti – ragyogott fel az asszony hogy mégis megbízik bennem? – Ez azt jelenti – Gabriel elfújta a gyertyát, és odafészkelődött a felesége mellé –, hogy nem lesz szüksége kísérőre, mert holnaptól nem megy sehová. Phoebe mozdulatlanná merevedett, és a szeme tágra nyilt. – Ezt nem gondolhatja komolyan, mylord! Kötelezettségeim vannak. Holnap meg kell látogatnom a nővéremet. – Majd a nővére fogja meglátogatni magát. Nem megy sehová, amíg nem tisztáztuk a dolgot. − Sehová? Gabriel, ezt igazán nem teheti! – De tehetem, és meg is teszem. Belátom, hogy öntől idegen az engedelmesség eszméje,

és legkevésbé szegény szerencsétlen férjének fogad szót, de most engedelmeskedni fog. Nagyon sajnálom, kedves, de nem kockáztathatok. Itt marad a házban, hacsak nekem vagy Stintonnak nem áll módunkban elkísérni. – Uram, nem vagyok hajlandó fogoly lenni a saját házamban! – Phoebe, ez nem egy újabb izgalmas kaland. Ez nagyon veszélyes helyzet, és maga azt fogja csinálni, amit mondok. — És miért csinálnám azt? – Mert a férje vagyok, és mert sokkal több tapasztalatom van ilyesfajta dolgokban, mint magának. – Hát tudja, uram, vannak pillanatok, amikor hallatlanul idegesítőnek találom a házasságot. – Mi az ördög van magukkal? – Anthony fölmarkolta az asztalkáról a sillerboros palackot, és öntött magának egy pohárral, majd ledobta magát egy székre, és mordul nézett a sógorára. – Halkabban! – Gabriel jelentőségteljesen körbevillantotta a szemét a klubszobán. Alig múlt dél, mindössze pár ember lézengett a klubban, ám egy-kettő állt annyira közel, hogy hallhassa az emelt hangot. - Nem óhajtom hírré tenni a dolgaimat. - No jó - engedelmeskedett bosszúsan Oaksley -, akkor mondja, miről van szó. Mi kellett lóhalálában ideloholnom? - Mert valaki bántani vagy legalábbis rémítgetni akarja Phoebét. - Sőt, talán meg is ölni, tette hozzá némán Gabriel, de nem tudta rászánni magát, hogy hangosan is kimondja. - Jóságos isten - rendült meg Anthony. – Biztos ebben? Ki az? Megölöm! - Attól tartok, várnia kell a sorára, mert az elsőbbség az enyém. Azt hiszem, a közvetlen tettes egy Alice nevű asszony, aki vagy bolond, vagy bűnöző, és nincs híján néminemű szinészi tehetségnek. Valamint erős a valószínűsége, hogy bele van keverve Neil Baxter is. – Röviden összefoglalta, mi történt. Anthony magában tajtékozva hallgatta. - A kutya mindenségit - robbant ki végül – ennek a Baxternek nem lenne szabad élnie! Maga biztosra vette, hogy meghalt! - Higgye el, nekem még tetemesebb csalódás, hogy él. - És most mi az ördögöt fog csinálni? - Megszabadulok tőle - jelentette ki Gabriel -, ezúttal azonban úgy járok el, hogy a jövőben ne keresztezhesse az utamat. - De mik ezek a merényletek Phoebe ellen - Gondolom, Baxter engem akar megsebezni őáltala. - És miért használná hozzá ezt az Alice nevű perszónát? - Talán azért, hogy ne legyen ellene bizonyíték. Hogy csak a nőt lehessen lefülelni. Ha csakugyan őrült, nem vádolhatja Baxtert. Ha foglalkozásszerűen űzi a bűnözést, és úgy döntene, hogy kiönti a lelkét, a szava nem sokat ér Baxterével szemben. − Es ha nem tudja bizonyítani, hogy Baxter áll a Phoebe ellen irányuló merényletek mögött? Akkor mit fog tenni? Gabriel vállat vont. −Jobb szeretném, ha bizonyítani tudnám, hogy Baxter a bajkeverő. Ha másért nem, legalább azért, hogy Phoebe elhiggye, Baxter nem az a Sir Lancelot, akinek ő képzeli. De így vagy úgy, meg kell szabadulnom tőle. −Phoebe bizonyítékokat fog követelni. Ragaszkodik a régi barátaihoz. Nagyon hűséges természet. − Tudom. - Erőlködnie kellett, hogy kifejezéstelen maradjon az arca. - Baxter azonban túlságosan veszedelmes ahhoz, hogy tovább lebzselhessen a feleségem körül. Nagyon is ért hozzá, hogyan kell elbájolni az ilyen Phoebe–féle ártatlanságokat. Lent a szigetvilágban nem egy asszonyt elcsábított, hogy így csalogassa ki belőlük a férjek üzleti titkait. Es nem egy szerető árulta el miatta a kedvesét. − Netán a maga szeretője is? − Nem egészen. Nekem gyűrűs menyasszonyom volt - mondta halkan Gabriel. - Az egyik

üzlettársam leánya. Honorának hívták. Hát nem ördögi? Ha létezik nő, akinek kevesebb fogalma van a becsületről, mint Honora Ralstonnak, akkor nekem eddig nem volt bal-szerencsém találkozni vele.* *Honora=becsületes (lat.) – És Phoebe? Biztos, hogy nem esik baja, amíg maga ezt az Alice-t kergeti? – Azt hiszi, nem gondoskodtam a védelméről? – Azt nem. Csak arra gondoltam, hogy már talán maga is belátja, mennyire nehéz oltalmazni Phoebét, ha ő nem akarja. Hol van húgom? – Otthon. A személyzetet utasítottam, semmilyen ürüggyel ne bocsássanak be idegent. – Anthonynek leesett az álla. – Maga házi őrizetben tartja Phoebét? És ő beleegyezett? Gabriel az ujjaival dobolt a szék karfáján. – Phoebe azt fogja tenni, amit mondok. – Ördögöt! Bolond maga? Phoebétől beszélünk, ember! Phoebe azt szokta tenni, akar. Miből gondolja, hogy magának engedelmeskedni fog? – Abból, hogy a feleségem. – Mit számít az? Nem fogadott ő szót se az apjának, se nekem, a bátyjának. Uramisten, talán épp most mászik bele valami bajba! És ha a fejébe veszi, hogy fel kell kutatnia a titokzatos Alice-t? Gabriel fölállt. Nem akarta elárulni, mennyire nyugtalanítja, amit Anthony mondott. – Én szigorúan meghagytam neki, hogy maradjon otthon. Több esze van annál, mint hogy fittyet hányjon az utasításaimnak. - Derék beszéd – morogta Anthony. – Csak ne feledje, hogy a húgom egyszer már megszökött magától. – Az egészen más helyzet volt! – Mondja maga. Rögtön elmegyek hozzá. Látni akarom, otthon van-e. – Otthon lesz. Anthony, aki már úton volt az ajtó felé, gúnyosan mérte végig a sógorát, – Tíz fontba, hogy nincs! – Hát majd én is elkísérem erre a vizitre. És tévedés ne essék, be fogom hajtani magán a tíz fontomat. - Es ha nem lesz otthon, akkor mit csinál vele? – Megkeresem, és bezárom a szobájába – fogadkozott Gabriel. – Phoebe nagyon érti, hogy kell lepedőből kötélhágcsót csinálni. – Meredith és Lydia fél órával azután érkeztek, hogy megkapták Phoebétől az üzenetet. – Hogyhogy Wylde házi őrizetben tart téged? – kérdezte Lydia. Előkotorta a tarsolyából a pápaszemét, és aggodalmasan hunyorgott a lányára. – Mi történt köztetek? Netán megvert? Szavamra, a papa nem fogja tűrni ezt! De én sem! Hozzáadtunk, mert úgy gondoltuk, kézben tud tartani téged, de most már túl messzire ment! Phoebe bűbájos mosollyal nyúlt a teáskanna után. – Parancsoljatok helyet foglalni. Borzasztó izgalmas mondanivalóm van. Azért izentem, mert már alig vártam, hogy elmesélhessem valakinek. Lydia gyanakodva sandított rá. – De Phoebe, ugye ez nem valami tréfa? Most csakugyan házi őrizetben vagy? – Tilos kitennem a lábamat. a házból, hacsak Wylde el nem kísér – fintorgott Phoebe –, vagy ha egy bizonyos Mr. Stinton nem követi a lábam nyomát. Bizton állíthatom, hogy bosszantó. - Tehát igaz? Bezártak akaratod ellenére – fürkészte a húgát Meredith, miközben elvette tőle a csésze teát. - Hát bizonyosan nem én akartam. - Akkor miért tűröd, könyörgök? - kérdezte élesen Lydia. - Mert Wylde borzasztóan aggódik a biztonságom miatt. - Gyorsan elhadarta a történetet. -

Az a helyzet, hogy egyelőre nem tudjuk biztosan, ki is ez az Alice. Valamint azt sem tudjuk, hogyan szerzett tudomást A torony hősé–nek átkáról. Gabriel arra gyanakszik, hogy Neil Baxternek is köze van hozzá. Egek ura! - fohászkodott Lydia. - Hát sosem szabadulunk meg attól az utálatos embertől? − Én nem vagyok annyira meggyőződve bűnösségéről. Nagyon lehetséges, hogy Wylde elhamarkodottan ítél, mert ki nem állhatja Neilt, és mert talán egy icipicit féltékeny. − Ah, így már érthető - dünnyögte Meredith - Szeretném ezt hinni - helyeselt vidoran Phoebe. - Mivel azonban Wylde azt is megtiltotta, hogy egyáltalán szóba álljak Neillel, nem tudhatom meg, mit hozhat fel ő a védelmére. - Jobb is. No és mit tehetünk mi Medithszel? Szórakoztassunk, amíg itt raboskodsz? De anya! - vonta össze a szemöldökét Meredith. - Phoebe nem rab. Wylde-nak pedig joga van gondoskodni a felesége biztonságáról, amíg fel nem deríti ezt az ügyet. Én a legkevésbé sem hibáztatom. - Biztosan jót akar - ismerte el Phoebe. - Wylde általában jót akar. Éppen csak hajlamos kissé zsarnokian gyakorolni a jót. De remélem, idővel sikerül lenevelnem erről a rossz szokásról. Az izenetet pedig azért küldtem, mert szeretnék minél hamarabb kikerülni a börtönből. - És hogyan tervezed? - kérdezte felvont szemöldökkel Lydia. - Mamáék segítségével, természetesen! - De csak nem akarod, hogy mi szöktessünk ki a házból?! - riadt meg Meredith. - Nem lenne méltányos a férjeddel szemben. Wylde borzasztóan megharagudna érte. - Ebben én nem akarok dacolni Wylde-dal. Épphogy segíteni akarok, hogy megfejthesse, ki áll a különös események mögött. Mindenekelőtt meg kell tudnunk az igazat Neilről, hogy csakugyan gonosztevő-e vagy csak a szerencsétlen félreértések és körülmények áldozata. - Hogy akarod kideríteni az igazságot? - kérdezte Lydia, és a szeme izgatottan ragyogott a lencsék mögött. - Szerintem mamáék épp a megfelelő helyzetben vannak, hogy segíthessenek. Nagyon tapintatosan és diszkréten faggassa ki mama a kártyapartnereit. Az ilyen körök pompás pletykaforrások. Hátha tudnak valamit Neilről és egy Alice nevű asszonyról. Ami pedig téged illet, Meredith, te is végezhetsz egy kis nyomozást. - Mert hozzám úgyis sokan járnak? - Pontosan. És, mert előtted könnyen megnyílnak az emberek, hiszen azonnal látják, hogy magad vagy a szemérmes asszonyiság tüköre. - Nem kell részletezned! - intette le Meredith. - Tisztában vagyok vele, hogy az emberek többsége szerint nekem egyáltalán nincs is eszem. Elismerem, időnként hasznos ilyen benyomást kelteni. Értek hozzá, miként kell összeszedegetni az olyan adatmorzsákat, amelyek jól jönnek Trowbridge üzleteihez. - Hát - ragyogott a boldogságtól Lydia, merem állítani, hogy igazán remekeltem a neveléstekkel! Ebben a pillanatban felpattant a szalon ajtaja. A hölgyek meglepetten odafordultak. Athony és Gabriel lépett be a szobába. - Nem megmondtam, hogy itt lesz? - kérdezte Gabriel a sógorát. - Ejha! - kuncogott Anthony. - Gratulálok Wylde. Nem hinném, ha nem a saját szememmel látnám. Szép jó napot a hölgyeknek. Az uraknak is - mondta jólnevelten Phoebe. - Micsoda váratlan meglepetés. Parancsolnak teát? - A legnagyobb örömmel, drágám – vigyorgott Gabriel. - Látom, látogatókat hívott, hogy legyen társasága, amíg itt sorvadozik a börtönben. - Igen, mama és Meredith voltak olyan aranyosak, és meglátogattak. – Odanyújtott a férjének egy csésze teát, és épp kezdte volna kifejteni briliáns tervét, amikor ismerős léptek hangzottak fel a folyosón. - Hol a pokolban van a lányom? – dörögte egy hasonlóképpen ismerős hang. - Ez Clarington! - állapította meg Lydia. - Már vártam. Az ajtó kivágódott. Clarington becsörtetett, fölmérte a lányát, majd szembefordult a vejével.

- Úgy hallom, ön veri a lányomat, uram! - Még nem - felelte szárazon Gabriel. - Bevallom, többször támadt rá kedvem, ám eleddig ellenálltam a kísértésnek. - Teremtettét, akkor is, mi ez, hogy csak úgy bezárja a házba? - Phoebe az utóbbi időben feltűnő érdeklődést tanúsít a házias tevékenységek iránt, és nem szívesen mozdul el a tűzhely közeléből - magyarázta Gabriel. - Nem igaz, kedves? mosolygott kihívóan a feleségére. - Igy is lehet fogalmazni - mondta illedelmesen Phoebe. - Iszik egy csésze teát, papa? - Nem, köszönöm. Már ott kellene lennem az Analitikai Társaság ülésén. - Szúrósan végigmérte családja tagjait. - Tehát minden rendben? - Phoebe és Wylde között feltétlenül, kedves – mosolygott édesen Lydia. - Csakhogy van itt egy kis gond azzal az undok Neil Baxterrel. - A patvarba, uram! - förmedt rá Clarington a vejére. - Miért nem csinál valamit ezzel a Baxterrel? - Szándékomban áll - ígérte Gabriel. - Kitűnő, akkor Baxtert magára is bízom. Ha szüksége lenne a segítségemre, nyugodtan forduljon hozzám. Most mennem kell. - Bólintott a feleségének, és már ott sem volt. Phoebe megvárta, amíg becsukódik az ajtó, majd egy tündökletes mosolyt küldött a férje felé. - Csodálatos hírem van! Mama és Meredith segítenek kinyomozni az igazságot Neil Baxterről. Sose féljen, titok nem marad előttünk rejtve! - A fene! - Gabrielnek rögtön cigányútra ment a teája. Anthony odasietett hozzá, és készségesen megütögette a hátát. - Ne vágjon már olyan hüledező képet - mondta krákogó-fuldokló sógorának. - Tudhatta volna, hogy Phoebe mellett ritkák az egyhangú pillanatok. 19. fejezet

Gabrielnek a rokonság távozásáig sikerült megfékeznie magát, de amikor az utolsó családtag is kívül volt az ajtón, tetemre hívta a feleségét. — Azonnal verje ki a fejéből ezt az agyalágyult ötletet, hogy nyomoz Baxter után! N tűröm, hogy belekeveredjen! Már belekeveredtem — mutatott rá Phoebe. — Különben is mama fog nyomozni, meg Meredith. Nekem, ha elfelejtette volna tilos kilépnem a házból. Gabriel a legszívesebben megrázta volna. — Maga nem érti, milyen veszélyes Baxter! — Mamáék nem kockáztatnak semmit csitította Phoebe. — Csak körüllszimatolnak egy kicsit. Mama csak úgy odaveti Neil nevét kártyaasztal fölött, Meredith csak úgy szóbahozza az egyik estélyén valamelyik öreg trotli, főrendnek, aki a pohár fenekére nézett. — Nekem nem tetszik ez! Különben is ráállítottam Stintont. — Stinton nem közlekedhet a társaságban azzal a könnyedséggel, mint mama és Meredith. — A társaságot bízza a bátyjára és rám. — Magának és Anthonynek úgysem sikerülne szóra bírniuk mama kártyás barátnőit. Meredith pedig úgy meg tudja oldani az emberek nyelvét, ahogy maguk soha. Ismerje el, nagyon okosan kiterveltem én ezt a nyomozást Neil után! —Akkor sem tetszik. — Tudom, hogy nem, Gabriel. Mégpedig azért nem, mert aggódik értem. Igazán olyan édes magától. — Édes? — Az. De én tökéletes biztonságban vagyok a házban, mint ahogy mama és Meredith sem kockáztat semmit egy kis tapintatos kérdezősködéssel. — Meglehet — fanyalgott Wylde —, ám engem akkor is roppantul feszélyez a gondolat,

hogy a családját is belevonjuk a dolgainkba. Phoebe fölállt, odament a férjéhez, és felnézett rá. — Tudja, mi a maga baja, Gabriel? — kérdezte szomorkásan gyengéd mosollyal. — Tessék? — sandított rá gyanakodva a férfi. − Nem szokott hozzá, hogy családja legyen. Olyan sokáig állt egy szál maga a világban, hogy fel sem tudja fogni, milyen az, ha szeretik az embert, ha minden körülmények között, feltétel nélkül a pártján állnak. — A maga családja, nem az enyém — dünnyögte Gabriel. — Magát pártolják, nem engem. — Az édes mindegy. Nekik most már maga is családtag, mert feleségül vett engem. Vegye már tudomásul, hogy nincs egyedül többé. − Maguk szerint ez is csak egy izgalmas kaland, ugye, Phoebe? Egyikük sem sejti, kicsoda valójában Baxter. Bár azt hiszem, most már nemigen tarthatom vissza a mamáját és Mereditht, hogy föltegyék a kérdéseiket. Talán még ki is derítenek valami használhatót. Addig viszont maga itthon marad. - Igenis, mylord -- mondta Phoebe, és grimaszt vágott. Wylde a siralmas hangulata ellenére is elmosolyodott. Vállánál fogva magához húzta a feleségét, és csókot nyomott a homlokára. - Ne engedje elfelejtenem, hogy tegyek hozzá tíz fontot az apanázsához. - Miért? Nem vagyok pénzszűkében. - Adósa vagyok tíz fonttal. Becsületbeli tartozás. - Elengedte az asszonyt, és az ajtó felé indult. - Ennyibe fogadott velem a bátyja, hogy maga nem fog engedelmeskedni, és elcselleng hazulról. Miután ezt az utolsó vasig be akarom hajtani Oaksleyn, úgy méltányos, ha odaadom magának. Elvégre nem nyerhettem volna a maga közreműködése nélkül. - Maga fogadott az én engedelmességemre? – hebegte fölháborodottan az asszony. Hogy merészel! - Fölkapott egy nagy hímzett díványpárnát, és a férje fejéhez vágta. Gabriel meg sem fordult, csak fölemelte a kezét, röptében megragadta a füle mellett süvítő lővedéket. - Gratulálok, kedves. Ha így halad, hamarosan a hitvesi erények tükörét csiszoljuk magából. - Soha! Gabriel vigyorogva behúzta maga után ajtót. Remélte is, hogy soha.

Két óra múlva már nem vigyorgott. Belépett a szegényes kocsmába, és gyorsan végigjártatta tekintetét a szűk helyiségen, amelyben alig volt vendég. Stinton azonban már várta az egyik asztalnál. Gabriel odasietett, és leült a kis emberrel szemközt. − Megkaptam az üzenetét - mondta minden bevezető nélkül. - Miről van szó? - Hát nem is tudom, lordságod. - Stinton fölemelte korsóját, és derekasat húzott a sörből. De maga aszonta, hogy fogadjak valakit, aki szemmel tarcsa a házat, miközbe én Mr. Baxter után áskállok. Vótam bátor a fiamat alkalmazni. Jól gyön a családi büdzséhez. - Bánom is én, azt fogad fel, akit akar. Történt valami? − Lehet, hogy semmi. Lehet, hogy valami. A fiam aszongya, egy órája valami üzenetet attak át a hátsó ajtónál. − Miféle üzenetet? - kérdezte ingerülten Gabriel. − Nem tudom. A gyerek aszonta, üzenetet. Gondoltam, uraságod tudni szeretné. - Az akármi lehet. Talán az egyik szobalánynak küldött szerelmes levelet a lakáj egy másik háztól. - Nem hinném, hogy szerelmes levél lett vóna, lordságod. De ha az vót is, nem a szobajányoknak kúdték. A fiam hallotta, amikor a fullajtár aszonta, hogy csak az úrnőnek szabad odaadni. Gabriel fölpattant és néhány ércpénzt vetett az asztalra.

- Köszönöm, Stinton. Ez elég a sörre. Dolgozzon tovább a másik ügyön. − Azzal nincs valami sok szerencsém - sóhajtott Stinton. - Senki se tud Mr. Baxterrül. Napok óta nem is látták. - Ásson mélyebbre. Gabriel húsz perccel később már a háza lépcsején rohant felfelé. Shelton rögtön kinyitotta az ajtót. - Őladysége hol van? - kérdezte halkan Wylde. - Tudomásom szerint a szobájában tartózkodik. Szóljon neki az egyik szobalány, lordságod hazajött? - Nem szükséges. Magam szólok. - Elviharzott a főkomornyik mellett, és nekivágott a lépcsőnek, kettesével szedve a fokokat. A, pihenőn elkanyarodott, odaloholt Phoebe ajtához, és kopogtatás nélkül berontott. Phoebe sárgával szegélyezett élénklila ruhában ült aranyozott kis íróasztalánál, és meghökkenten fölkapta a fejét, amikor a férfi beesett az ajtón. − Gabriel! Mit művel maga itt? Nem is tudtam, hogy itthon van. - Úgy hallom, nemrég üzenetet kapott. -- Honnan tudja? - kerekedett el az asszo szeme. - Nem fontos. Látni szeretném a levelet. − De mylord, biztosíthatom róla, hogy semmi fontos. Csak egy ismerősöm küldte. − Akkor is látni szeretném. - Semmi szükség, hogy így nyugtalankodjék miatta. - Phoebe láthatóan nyelt. - Nem is tudom, megvan-e még. Lehet, hogy már ki is dobtam. − A levelet, Phoebe! Kérem! Most azonnal! - Uram, jobb lenne, ha nem olvasná el. Bizonyosan csak indulatba hozná. − Méltányolom aggályait - mondta komoran Gabriel -, de vagy most rögtön ideadja a levelet, vagy magam keresem meg. - Szavamra, mylord - sóhajtott Phoebe -, önhöz időnként hallatlan béketűrésre van szükség. - Tisztában vagyok vele, hogy nem az vagyok, akinek valamikor hitt, de most már, mint erre maga volt szíves rámutatni ma délután, nem tud lerázni a nyakáról. A család tagja vagyok, ha még nem felejtette volna el. - Hát lehet ezt elfelejteni? - morogta zsémbesen Phoebe. Kihúzta az íróasztal középső fiókját, és elővett belőle egy összehajtott papírt. - Hát jó, én nem akartam megmutatni, mert tudtam, hogy csak idegeskedni fog miatta, de ha annyira ragaszkodik... - Ragaszkodom. - Kikapta hitvese kezéből a levelet, széthajtogatta, és gyorsan átfutotta. Legdrágább Phoebém! Napról napra jobban aggódom az ön biztonsága miatt. Csak nemrég szereztem tudomást arról, hogy majdnem a tengerben lelte halálát. Tudok a hálószobájában kiütött tűzről is. Rettegek az életéért, drágám. Nem tudok nem gondolni arra, hogy a férje akarja meggyilkolni, hogy azután balesetnek tüntesse föl a családja előtt. Wylde-nak az ön örökségére fáj a foga. Észrevette, hogy ugyanazokat a módszereket alkalmazza, amelyekkel A torony hölgyét lezáró átok fenyegetőzik? Annak a veszedelmes és irgalmatlan szörnyetegnek, akihez ön nőül ment, mindig is volt érzéke a félelemkeltéshez. Csak kérdezze meg azokat a keveseket, akik túlélték könyörtelen orvtámadásait a tengeren. Beszélnem kell önnel, legdrágább Phoebéml Lehetőséget kell adnia nekem a kimagyarázkodásra. Nem kétlem, Wylde mindenfélét összehazudozott ró Én tudom, hogy ön nem ad hitelt go rágalmainak de bizonyára vannak ké sei. Annak a nevében kérem, amit vala egymásnak jelentettünk engedje, hogy válaszolhassak a kérdéseire. Bizonyítékaim vannak. Engedje, hogy megmentsem magát Wylde–tól. Lancelot

- Mocsok! - Dühösen összegyűrte a levet - De maga persze nem hisz neki. Dehogy hiszek! - Az asszony úgy nézett rá, mintha be akarna látni a bőre alá.– Gabriel, most haragszik? - Mégis, mit képzel? - Egyszer már közöltem, hogy én nem vagyok Ginevra! - mondta büszkén Phoebe. En sokkal okosabb vagyok nála. Gabriel, biznia kell bennem! - Valóban? - mosolygott komoran a férfi. Árulja el, kedves, mikorra tervezte, hogy megmutatja nekem ezt a levelet. Phoebe elsápadt. - Már mondtam, hogy nem akartam fölzaklatni. - Biztosíthatom, sokkal jobban fölzaklat azzal, hogy nem akarta megmutatni. - Maga ezt nem érti! - Nagyon is értem! Ebben a pillanatban kopogtattak. - Tessék! - kiáltotta Phoebe. Egy szobalány volt az. - Bocsánat, asszonyom - pukedlizett -, de Lady Clarington van odalent, és haladéktalanul beszélni szeretne asszonyommal. - Máris megyek! Talán önnek is jönnie kellene, uram. Lehet, hogy mama valami újsággal érkezett. Néma csendben baktattak le a földszintre. Phoebének akkor ragyogott csak föl az arca, amikor beléptek a szalonba, ahol a szédületes eleganciával öltözött Lydia úgy ült a díványon, mint egy barackrózsaszín látomás. - No, csakhogy, Phoebe! - kiáltotta lelkesen. - De jó, hogy hoztad Wylde-ot is! Ez őt is érdekelni fogja. - Mit tudott meg, mama? - kérdezte Phoebe, miközben ő is leült. - Délután Lady Clawdale-nél kártyáztam - kezdte Lydia. - Veszítettem kétszáz fontot, de megérte! Mintegy mellesleg szóba hoztam Baxter nevét. Lady Rantley úgy emlékszik, hogy Neil Baxtemek mintha lett volna egy szeretője, amikor három éve elhagyta Londont. Egy színésznő. - Szeretője! - háborodott fel Phoebe. - Csak nem arra tetszik célozni, hogy szeretőt tartott, miközben nekem megjátszotta a rajongó Lancelotot? Ezt a szemérmetlen impertinenciát! Lydia rákacsintott a vejére. Gabriel búsan mosolygott. A mamának tíz másodperc alatt sikerült az, amin ő napok óta hiába erőlködik: porig rombolni Phoebe szemében Baxter reputációját. - Es tudott Lady Rantley valami közelebbit Baxter babájáról? - kérdezte. - Nem sokat - felelte Lydia -, csak annyit, hogy Baxter elutazása után nagystílűbb és jövedelmezőbb üzletbe vágott bele. – Miféle üzletbe? – értetlenkedett Phoebe. Lydia diadalmasan mosolygott. – Nyitott egy nagy népszerűségnek örvendő örömtanyát. Lady Rantley természetesen nem tudta, hol volt, de én le merném fogadni, hogy még ma is működik! Talán – fordult oda a vejéhez – ha megtalálná, és beszélhetne Baxter levitézlett szeretőjével, megtudhatna valami fontosat. – Valóban – helyeselt Gabriel, aki akkor már úton volt az ajtó felé. — Várjon csak, uram! — parancsolt rá Phoebe. — Hová, hová? — Megyek, kinyomozom Baxter rózsáját. – De akkor el kell mennie egy piros lámpás házba! Sőt lehet, hogy még csak nem is egybe!' – tiltakozott a hitves. – Nem akarom, hogy ilyen helyekre mászkáljon! – Csillapodjék, asszonyom! – nézett rá türelmetlenül Wylde. – Nem óhajtok belekóstolni az áruba. Mindössze információt kérek. – En meg nem akarom, hogy egyedül menjen! – feleselt Phoebe. – Elkísérem. – Megbolondultál? – hápogott Lydia. – Az édesanyjának igaza van – kapott a mentőkötél után a hálás Gabriel. Odament a feleségéhez, és mosolyogva megfogta a kezét. – Nyugodjék meg, kedves. Méltányolom aggályait, de nincs rá semmi oka. Bízzék bennem. – Hogy bízzam önben, amikor ön nem bízik bennem? Ez nem valami tisztességes, Wylde! Gabriel nyomban elengedte a kezét, és elkomorodott.

– Ma valószínűleg késő éjszaka jövök haza. Nem szükséges megvárnia. – Igazán bűbájos! – sziszegte Phoebe. – Megint egy szívderítő este egyedül, a személyzet társaságában. Kezdek torkig lenni az ügyeivel, Wylde! – Jut eszembe – szólt közbe diplomatikusan Lydia –, épp azon gondolkoztam, nem engedhetné-e ki ma estére a feleségét a karcerből. Színházba megyek Meredithszel. Anthony elkísér bennünket. Van valami akadálya, hogy Phoebe is velünk tartson? – Az égvilágon semmi! – ragyogott föl az asszony. – Családom kebelén tökéletes biztonságban leszek, mylord. Ez ellen csak nem lehet kifogása! Gabriel tétovázott. Nem tetszett neki az ötlet, de belátta, hogy nincs épkézláb ürügye, amellyel eltiltsa Phoebét az esti szórakozástól. – Hát jó – mondta fanyalogva. – Lenyűgöz nemeskeblűségével, mylord! – fintorgott a felesége. – Ki hitte volna, hogy egyszer még férjuram engedélyéért kell könyörögnöm, ha színházba szeretnék menni! Szavamra, megváltoztatta az életemet, uram. – Akkor kvittek vagyunk – mondta Gabriel –, mert maga is megváltoztatta az enyémet. Adósa vagyok, asszonyom – fordult Lydiához. − Tudom – kuncogott az anyósa. – Sose féljen, be fogom hajtani. Phoebe felnyögött, és a plafonra emelte a szemét. – Ne mondja, hogy nem figyelmeztettem, Wylde! Gabriel gyászos vigyorral bókolt fényes szemű anyósának. - Mintha azt mondta volna, hogy két fontot veszített, miközben beszerezte Baxterről az információt, asszonyom. Engedje hogy kiegyenlítsem a veszteségét. - Szó sem lehet róla! − Ragaszkodom hozzá. − Nos, ha így van - adta meg magát Lydia akkor tegye, amit jónak lát. Es egyesek azt mondják, hogy korunkból már kivesztek lovagok! − Szavamra, soha nem élveztem még ennyire az operát! - mondta Meredithnek Phoebe, miközben elégedetten szemlélte zsúfolt színházat. Meredith, aki húga mellet ült a páholyban, eligazgatta halványkék estélyi ruháját. − Gyanúm szerint csupán azért tűnik a szokottnál szórakoztatóbbnak, mert kissé elzártnak érezhetted magadat az utóbbi időben. − Az enyhe kifejezés! Börtönben ültem az utóbbi időben! − Ugyan már, Phoebe - mosolygott Meredith. - Ugy beszélsz, mintha hónapok óta raboskodnál. Különben is, Wylde csak azt tette, amit a legjobbnak vélt. − Attól félek, nekem az a végzetem, hogy olyan emberek környékezzenek, akik mind jobban tudják, nekem mi a legjobb. Ezt a tömeget! Előadás után egy óráig is várhatunk a hintóra. − Ilyesmi elő szokott fordulni az idény sűrűjében - mondta Lydia, és a szeméhez emelte operai látcsövét. Az ott mintha Lady Markham lenne. Vajon kicsoda mellette az a csinos ifiú? Bizonyára nem a fia. Nohát, újabb imádója lenne? En úgy tudom, hogy még csak most szabadult meg a régitől. A páholy bársonyfüggönye meglebbent, és bejött a fancsali képű Anthony. - Hoztál limonádét? - kérdezte Phoebe. - Nem hoztam. Sokkal fontosabb valamit hozok. - Lerogyott az egyik bársonyszékre. - Azimént beleszaladtam Rantleybe,akiéppen Wylde-ról beszélgetett két barátjával. - Es mit mondtak? - Amikor megláttak, áttértek más témára, de még hallhattam a korábbi megjegyzéseiket. . Azt taglalták, lehetséges-e, hogy a férjed nem annyira tisztességes üzlettel, mint kalózkodással szerezte a vagyonát. - Hogy merészelik! - Phoebe felpattant. - Rögtön megyek, és észre térítem őket! - Mi ez? – Lydia leengedte a látcsövét, és szigorúan nézett a lányára. – Ülj le! Nem mész sehová! Phoebe vonakodva engedelmeskedett. - Akkor sem hagyhatjuk ennyiben ezt a szörnyű pletykát. Nem állhatok ott tátott szájjal, miközben az emberek így rágalmazzák Wylde-ot.

- Azzal semmit sem érsz emondta el,ha megkergeted a pletykafészkeket. – mondta sötéten Lydia. - Hát akkor mit csináljak? - Engedd, hogy ők jöjjenek hozzád - mosolygott a csatára készülődő harcos örömteli izgalmával Lydia nyugodtan. −Mamának igaza van - mondta nyugodtan Meredith. - Mindig előnyösebb saját térfelén megverni az ellenséget. - Lydia elégedetten bólogatott. - Azt hiszem, mindjárt kezdődik is az összecsapás. - Ismét a szeméhez emelte a látcsövet. Ahá! Lady Rantley ebben a percben lépett ki a páholyából! Lefogadom, hogy úton is van ide! - Hogy mindenféle tapintatlan kérdést tegyen föl Wylde múltjáról? - mérgelődött Phoebe. - Az nagyon is meglehet. - Lydia töpre képet vágott. - Eugenie-ről azt kell tudnotok,hogy ő irányítja a Rantley-ház pénzügyeit. Rantley csak végrehajtja a felesége utasításait. Ezt tartsátok észben, ha majd idejön. Ki röppenthette fel ezt a pletykát a kalózkodásról? - Nyilván Baxter - vélte Anthony. – Wylde–nak tényleg csinálnia kellene vele valamit. Ez már több, mint kellemetlenség. Wylde szerint a fickó valóságos nőbűvölő. Ha jól értettem az ő régi menyasszonya sem tudott ellenállni Baxter csábjainak. - Miféle régi menyasszonyról beszélsz? – meredt rá Phoebe. - Ne haragudj - húzódozott Anthony. Nem kellett volna szóba hoznom. De már úgyis vége. - Ki az a régi menyasszony? - ismételte gyászosan Phoebe. - Valami lány, aki egy ideig jegyese volt Wylde-nak a szigeteken - csitította Anthony. - A férjed csak úgy mellesleg említette. Nem volt fontos. - Nem volt fontos motyogta Phoebe, akit szédülés környékezett. - Délután azt kell hallanom, hogy Wylde valami bordélyos után nyomoz, este azt kell megtudnom, hogy gyűrűs vőlegénye volt egy másik nőnek. Valakinek, akit nem kegyeskedett említeni. - Kétféle férfi van a világon - oktatta hunyorogva Lydia -, az, aki folyton a múltjáról beszél, és az, aki ritkán. Légy hálás, hogy te az utóbbit fogtad ki, mert az előbbi egy idő után szörnyen unalmas. - 0 , istenem - mondta Phoebe -, és milyen volt? - A menyasszony? - Anthony vállat vont. - A férjed nem írta le a külsejét. Amennyire megállapíthattam, elég naiv és nem túl állhatatos teremtés lehetett. Baxternek nem lehetett nehéz elcsábítani. - Jó estét, Lydia! - dördült egy öblös hang. Phoebe megfordult. Lady Eugenie Rantley úgy hömpölygött be a páholyukba, mint kikötőbe az óriás csatahajó. Hatalmas keblén, széles csípején feszült az ametisztlila atlaszruha, turbánján irdatlan művirágok bólogattak. Anthony felállt, Meredith udvariasan bólintott. - Jó estét, Eugenie - mondta Lydia, de épp csak hátrapillantott. - Láttad már Milly új szeladonját? Mily bájos ifiú. - Milly nyilván azért hozta ide, hogy mutogassa - vélte Lady Rantley. - Különben nem ezért jöttem. Hallottad a pletykát, Lydia? Phoebe már nyitotta a száját, de Meredith egy pillantással elnémította. - Miféle pletykát? - Lydia továbbra is a közönséget pásztázta a látcsövén át. - Hát Wylde-ról, természetesen! - sandított Phoebére Lady Rantley. - Azt beszélik, kalózkodással szerezte a vagyonát. - Ezt beszélik? - álmélkodott Lydia. - Milyen izgalmas! Mindig az volt a véleményem, hogy minden családra ráférne egy-két kalóz. Vérfrissítés céljából, tudod. - Vagyis te bekalkuláltad a lehetőséget, hogy Wylde talán tényleg kalóz? - meredt rá Lady Rantley. - Be én. Anthony, Lady Cressborough elhozta a lányát is. Szeretném, ha levizitelnél náluk. Azt hiszem, kitűnő feleséged lenne. Anthony elfintorodott. - Táncoltam vele a múltkor Tannersharné bálján. Annak a lánynak semmi sincs a két füle között. - Ah, egek! No, akkor hagyd. Nem tudnék elviselni egy ostoba menyet. Gondolnom kell az

uinokáímra. Lady Rantley zajosan megköszörülte a torkát. - Már megbocsáss, Lydia, jól hallom, hogy te tréfára veszed ezt a roppant nyugtalanító pletykát? - A férjem - mosolygott mézesen Meredith - egészen bizonyos benne, hogy Wylde dúsgazdag ember, és rendkívül kiterjedt érdekeltségei vannak a hajózásban: - Azt én is hallottam - szólt baljósan Lady Rantley. - Trowbridge azt is mondta, hogy Wylde most vág bele egy rendkívül gyümölcsözőnek ígérkező új vállalkozásba - mosolygott még mézesebben Meredith. - Már lehet rá részvényt jegyezni, ha jól tudom. Trowbridge is jegyez egy csomót. - Valóban?, - kérdezte hirtelen fölvillanó szemmel Lady Rantley. - Valóban - mondta Meredith, légies mozdulatokkal legyezgetve magát. - Én ugyan nagyon unom az ilyesmit, de ha Lord Rantleyt érdekelnék a Wylde-részvények, akkor talán sikerül rábeszélnem Trowbridge-t, hogy járjon közbe a sógoromnál. − Hálás lennék érte - vágta rá mohón Lady Rantley. − Én nem lennék olyan bizonyos a sikerben - tamáskodott Anthony. - Tudhatnád, Meredith, hogy Wylde ki nem állhatja a pletykát. Ha neszét veszi, hogy Lord Rantley továbbadta ezt a mendemondát a kalózkodásról, akkor valószínűleg megtagadja a részesedést az üzletből. - Milyen igazad van - mondta gondterhelten a húga, majd sajnálkozó arccal visszafordult Lady Rantleyhez. - Nem is tudom, ne vonjam-e vissza, amit az imént ígértem. Sógorom bizonyára borzasztó indulatba fog jönni ezektől a híresztelésektől. - De nem, várjon csak! Fogalmam sincs ugyan róla, ki kezdte ezt az egész rémes mendemondát, de mindent el fogok követni, hogy befogjam a pletykások száját. - Milyen bölcs dolog ez tőled, Eugenie! - Lydia végre leengedte a látcsövét, és fölragyogtatott egy káprázatos mosolyt. - Mert minket ugyan roppantul elszórakoztat, ha légbőlkapott kalóz hozzátartozókkal pukkaszthatjuk a közvéleményt, azért azonban már nem tenném tűzbe a kezem, hogy Wylde is velünk nevetne, ha meghallaná. Márpedig Wylde roppant kellemetlen, ha felbosszantják. - És ki mondhatná meg, mit tenne papa, ha meghallaná, mit terjesztenek az újdonsült vejéről? - aggodalmaskodott Meredith. – Ő olyan aggodalmaskodó tud lenni az ilyen dolgokban. Még képes kizárólag olyan úriemberekre korlátozni az üzleteit, akiknél bizonyosan nem kell pletykabeszédektől tartania. - Milyen igaz - mormolta Lydia. – Jól tudom, Eugenie, hogy a férjed nemrég vásárolt részvényeket Clarington egyik bányájában? - Valóban jól tudod. Nagyon reménykedünk a sikerben - mondta diplomatikusan Lady Rantley. - Hát nem lenne borzasztó, ha Claringtonnak fenntartásai támadnának a bányarészvények dolgában? - Értem - mondta Lady Rantley, és fenségesen fölemelkedett. - Nyugodj meg, egyszer s mindenkorra lakatot teszünk a pletykások szájára. - Elsuhogott a páholyból, Phoebe pedig boldogan mosolygott a családjára. - Mindig sejtettem, hogy csak kell lennie valami hasznosnak abban a sok unalmas üzleti beszélgetésben, amit úgy szerettek! - Tudom, hogy időnként hihetetlenül száraznak és fárasztónak találsz bennünket mondta Anthony -, de buták azért nem vagyunk. - Sosem estem abba a hibába, hogy a jelelévők közül bárkit is butának tartsak! - tiltakozott Phoebe. - Különben köszönöm, amiért Wylde pártjára álltatok. Nincs ám hozzászokva az ilyesmihez. - Majd megszokja - jósolta Lydia, miután utoljára végigpásztázta látcsövével a tömeget. − Végül is, most már ő is a családba tartozik.

20. fejezet

- Jóságos ég, micsoda tolongás! - A színház előtt szakasztott olyan tumultus uralkodott, amilyenre Phoebe számított. - Megőszülünk, mire ideáll a hintónk. −És esik! - panaszkodott Meredith. - Ettől majd még tovább fog tartani. − Utánanézek, hol lehetne lendíteni a dolgon. Ti várjatok itt, amíg megkeresem valamelyik inast - kérte Anthony, és már el is tűnt az elegánsan öltözött sokaságban. Phoebe, Lydia és Meredith az előcsamok ajtajának eresze alól figyelték a színház előtt kavargó nyüzsgést. Az utcát eltorlaszolták a hintók. A kocsisok egymással ordítozva próbálták minél előnyösebb helyzetbe manőverezni a fogatjaikat. Phoebéék közelében két-három ember veszekedett. A szóváltás hamar ordítozássá fajult, és az egyik ember már orrba is vágta a másikat, aki erre dühös bömböléssel lökte félre. - El az utamból, gazfickó! Szavamra, én láttam meg elsőnek a kónflist! - Láttad ám a fészkes fekete fenét! - Az elsó ember ököllel nyomatékosította igényét a bérkocsira. Annyira nekihevült, hogy beletalált egy kívülállóba is, aki torkaszakadtából ordítani kezdett. – Menjünk innen - komorodott el Meredith. - Jaj, csak jönne már Anthony! Megkezdték visszavonulásukat az előcsarnokba, addigra azonban elszabadultak az in latok. Az emberek tapostak és lökdösődt hölgyek sivalkodtak. Szakadó selyem reccsent, Phoebe hátranézett. Egy nő dühösen csépelte a két neveletlen fiatal piperkőcöt, akik a felfordulás ürügyén mindenfélét megengedtek maguknak. Phoebe fejbe csapta retiküljével a közelebbi arszlánt, aki megtántorodott, ám aztán elképesztő gyorsasággal megragadta a kis tarsolyt, és ki akarta tépni az asszony markából. Phoebe keményen visszarántotta, a zsinór elszakadt, a gyöngyökkel kivarrt apró retikül örökre eltűnt a tömeg lába alatt. A molesztált nő a pillanatnyi kavarodást kihasználva, gyorsan bemenekült előcsarnok biztonságába. Phoebe megfordult, és akkor vette észre, hogy az emberár elszakította anyjától és nővérétől. Riadtan nézett körül. A sokaság úgy; hánytorgott, mint uszadék a viharzó tengeren. Semmit sem lehetett látni. Lábujjhegyre állva próbált kimagasodni a fejek tengeréből, ám ekkor nekiment egy dülöngélő, részeg ifjú. Phoebe bal lába megbicsaklott, és ő elveszítette az egyensúlyát. Az ördögbe! — Megtántorodott, de valahogy sikerült állva maradnia. Összefogta a szoknyáját, és igyekezett volna viszszafelé az előcsarnokba, amikor valaki elkapta a derekát. Phoebe felháborodottan sivalkodott. — Engedjen el, maga tökkelütött majom! — és ki akarta tépni magát, de mintha süketnek beszélt volna. Az ember bevonszolta a tömegbe. Phoebe sikított, ezúttal sokkal hangosabban, de senki sem figyelt oda. Mindenki magával volt elfoglalva. Most előbukkant egy másik ember, és megragadta az asszony hadonászó karját. — Biztos, hogy ez az? — sziszegte. — Reméljük — morogta a másik. — Sárga–ződ ruha, ahogy monták. Aszondom én neked, hogy én ugyan vissza nem mék egy másik jányér. Phoebe csapott egyet. Pofaszakállas ábrázatot talált, vadul végiggereblyézte a körmével. A támadó felhördült. — Rohatt kis dög! — Ott a kocsi, ahun kell? — Ott a. Rohatt életbe! — Mija? — Megrúgott! — Mingyán ott vagyunk. Nyissad az ajtót! Az első ember felnyalábolta Phoebét. ő belekapaszkodott a fogat nyitott ajtajába, megfeszítette magát, de hiába. Valaki durván hátba lökte, ő előrerepült, és összerogyott a párnázott ülések között a padlón. Az első rabló ráordított a kocsisra, majd bevágódott az ülésre. Társa követte. A fogat meglódult. Phoebe veszettül sivalkodott, és egyfolytában rúgkapált, amíg támadói durván össze nem

kötözték kezét-lábát és a szájába nem gyömöszöltek egy koszos rongyot. — Jézus ereje! — hápogott az egyik támadó, és lerogyott az ülésre. — Atta kis vadmacskája! Ha az enyim vóna, majd megtanítanám, hogy befogja a száját! A másik kéjesen kuncogott, és megbökte csizmája orrával Phoebe csípejét. — Aggya ez még alább reggelig. Egy éccaka Alice-nél le szokja vágni a vadmacskák körmejit. Alice-nél. Phoebe kővé dermedt a hintó aljában. Nyugalmat kényszerített magára. Logikusan kell gondolkoznia. Itt a kocsiban úgysem tehet semmit, de előbb-utóbb csak kínálkozik alkalom. Addig is némán tekergette a csuklóját, hogy kiszabadítsa a hurokból. Orökkévalóságnak tűnő idő után megállt kocsi, amely csak mászni tudott a forgalmas utcán. A rablók kiemelték Phoebét, fölszaladtatak vele egy lépcsőn, végigloholtak egy hosszú folyosón, szorosan zárt ajtók között. Az egyik mögött egy nő kacagott visongva, a másik szobában korbács csattogott, majd hörgött valaki. – Hát ti mit hoztatok? – kérdezte egy borizű női hang. – Új jány? Mostanába az uccáról szokja főszedni őket Alice? – morogta a némber. Mintha nem egymást taposnák a jelenkezők. – Ez különleges ám! Alice aszonta, különleges kuncsaftnak lessz. Phoebe ajtónyitást hallott. Becipelték egy sötét szobába, és ledobták az ágyra. – Ez is megvót! – mondta megkönnyebbülten az egyik rabló. – Gyerünk a pézér, aztán pucolás. Az ajtó becsapódott, kulcs fordult a zárban Léptek dobogtak a folyosón, majd csönd lett. Phoebe lassan felült. A szíve valósággal dübörgött, és egy pillanatig azt hitte, hogy meg fog fulladni a szájába tömött rongytól. Iszonyú félelem fogta el, pörgött körülötte a sötét világ, attól rettegett, hogy el fog ájulni. Lassan, kínkeservesen sikerült úrrá lennie eszelős rémületén. Meg kell őriznie a nyugalmát, különben vége! Legelőször is meg kell szabadulnia a pecektől és a kötelékektől. Odavonaglott az ágy szélére, és leengedte a lábát a padlóra. Ahol ágy van, ott lesz éjjeliszekrény is, ahol gyertyát meg talán mindenféle hasznos apróságot tartanak. Jaj, de örülne egy késnek! A szekrényke pontosan ott volt, ahol kereste. Sikerült beakasztania a pecket a fiók húzógombjába és annál fogva kirántani a szájából a szennyes rongyot. Mohón megtöltötte a tüdejét levegővel, majd hátat fordított a fióknak, és addig matatott összekötözött kezével, amíg sikerült kihúznia. Apró üveg volt benne, az a fajta, amelyben laudánumot szoktak tartani. Kulcs motoszkált a zárban, Phoebe sürgősen abbahagyta a turkálást, belökte a fiókot, és viszszavetődött az ágyra. Az ajtó kinyílt, fénypászma hullott be a folyosóról. Egy nő állt a küszöbön. – Isten hozta a Bársony Pokolban – mondta. – Nagyon örülök, hogy végre itt van. Temérdek időmbe és pénzembe került. Belépett a szobába, és becsukta maga mögött az ajtót. Phoebe hallotta, amint gyertyát gyújt. Láng lobbant, fénye aranyos glóriába fonta a rejtélyes Alice szőke fürtű, szép arcát. – Látom, megállja a helyét a világban, Alice – mondta csendesen Phoebe. – Gondolom, örömtanyát igazgatni sokkal jövedelmezőbb, mint szobalánykodni. – Az bizony – mosolygott halványan Alice. – Egy nőnek, az én helyzetemben, a legelőnyösebb lehetőséget kell kihasználnia. – Mit akar velem csinálni? – Én kitaláltam valami egészen okosat, de attól félek, arra már nincs elég idő. – Odament az ágyhoz, és lenézett a másik asszonyra. – Neil hamarosan megtudja, mi történt, úgyhogy fel kell adnom az eredeti tervemet, és másként kell eljárnom. — Miről beszél? Mit tervezett eredetileg? — Ej, hát azt, hogy addig ijesztgetem, míg hajlandó lesz eladni a könyvet. Több gyűjtő jár ide hozzám a Bársony Pokolba. Csupa hóbortos népség, és hajlamosak a babonaságra. — Ezért elhatározta, hogy beteljesíti az átkot. — Igen. Neil mesélt róla, tudja. Folyton azt az istenverte könyvet emlegette. Miután az már a második részét is valóra váltottam, levelet akartam írni magának. Azt akartam elhitetni, hogy egy névtelen gyűjtő akarja megvásárolni A Torony hölgyét. Ugy gondoltam, addigra boldog lesz, ha szabadulhat tőle.

— Maga volt három éve Neil kedvese? — Ó, igen — mondta Alice keserűen —, én voltam Neil kedvese, miközben ő magának játszotta a hűséges Lancelotot. Nekem elmondta, hogy csak pénzt akar kivasalni a maga apjából. Azt mondta, hogy feleségül vesz, amint megszerzi a pénzt. Esküdözött, hogy engem szeret, nem magát. Es én, bolond, hittem neki. — Hogy szerzett tudomást a katakombákról? — Cselédpletykákból, a Pokolfüst melletti kis faluban. — Alice leült, olyan kecses mozdulattal, mint akármelyik úrihölgy. — Jó színésznő vagyok. Nem volt nehéz néhány napig eljátszani a kocsmatündért. Mindent megtudtam a kastélyról, amire szükségem volt. Először egyszerűen csak bele akartam lökni magát a tengerbe a sziklafal tetejéről, de aztán, amikor hallottam a katakombákról és a titkos átjáróról, elhatároztam, hogy inkább azt fogom használni. Nem akartam én megölni magát, csak megijeszteni. - Pedig megölhetett volna akkor éjszaka, amikor felgyújtotta a hálószobámat. — Nem valószínű — vonogatta a vállát Alice. - Feltételeztem, hogy a férje is otthon van, és még nem alszanak. Végül is új házasok, és mindenki azt beszéli, hogy Wylde odáig van a feleségéért. — Es most mit akar tenni? — Váltságdíjat követelek magáért. Megüzenem a férjének, hogy a könyvért cserébe viszszakaphatja magát. Igy valamivel nehezebb, de nincs más választásom. Mint már mondtam, Neil tudomást szerzett terveimről, és fogy az idő. — De miért kell magának a könyv? Mi abban olyan fontos? — Nem tudom — mondta egyszerűen Alice. - Ekkora nyűgöt vesz a nyakába, és azt sem tudja, miért? — hitetlenkedett Phoebe. — En csak annyit tudok, hogy Neil majd megvész A torony hölgyéért. Nekem ez elég. — Szorosabban markolta a szék karfáját, szemében lángolt a harag. — A hazatérése óta másról se beszél, mint hogy vissza akarja szerezni azt a hülye könyvet. Hát most majd előbb velem kell tárgyalnia, ha meg akarja kapni, és én nagyon, de nagyon magas árat fizettetek érte. Phoebének arra kellett gondolnia, hogy ez az asszony talán tényleg eszelős. — Szerintem Neil kizárólag szentimentális okokból szeretné visszakapni a könyvet. — Több van abban érzelmeknél — mondta Alice. — Többnek kell lenni. Neilben nem loboghat maga iránt a halhatatlan szerelem. Tudom én, hogy csak komédiázik. — Alice, magát megtébolyította a Neil iránti bosszúvágy — mondta szánalommal Phoebe. — Talán. — Fölállt, odament az ágy lábához. — Ebben a szakmában minden éjjel elkárhozunk –Ez bőven elég a tébolyhoz. Csak a legerősebbek élik túl. - Maga túlélte. − Igen - suttogta Alice. - Túléltem. És többek között az a remény tartott életben, hogy egyszer még bosszút állok Neil Baxteren. Ő ítélt engem a Bársony Pokolra. − Es velem mi lesz? − Magával? - méregette tűnődve Alice. Nem lenne mulatságos, ha magán is beteljesedne az átok utolsó része úgy, ahogy rajtam beteljesült? − Miről beszél? - Hogy is szól az átok befejezése? Valami örök éjszaka a pokolban? Én szerezhetnék magának egy éjszakát a pokolban, Lady Wylde.' Magafajta asszony bizonyosan pokolnak érezné, ha egy éjszakán át kellene szolgálnia a vendégeimnek. Phoebe nem szólt. A szája kiszáradt, de szemrebbenés nélkül állta a másik nő félőrült tekintetét. − De nem gyűlölöm én annyira - folytatta lágyan Alice. - Maga csak eszköz egy célhoz. Megragadta Phoebe tarka ruháját, és övig feltépte a vékony selymet. Phoebe hamarosan egy szál alsószoknyában hevert egy rongyhalmaz közepén. − Ezt most miért csinálta? - kérdezte dühösen. − Puszta elővigyázatból. Kétlem ugyan, hogy ki tudná oldani a kötelékeit, de ha mégis megtenné, tisztességes öltözet híján nem kísérelheti meg a szökést. − Gondolja? −Asszonyom, az ember sosem tudhatja, kivel találkozik a Bársony Pokol folyosóin mosolygott hátborzongatóan Alice. - Kitűnő esélye van rá, hogy beleszaladjon családja valamelyik régi barátjába. A férje nem lesz hálás érte, ha maga meghempergeti a sárban kettejük becsületét és jó hírét. És mit fog tenni, ha leér az utcára?

Phoebének el kellett ismernie, hogy legyőzték. - Hallgasson meg, Alice... - Használja az eszét. Maradjon itt, és ne csináljon felhajtást, amíg a férje ki nem váltja. A padlóra dobta a selyemrongyokat, kiment, és nagyon halkan becsukta maga után az ajtót. Phoebe hallotta, amint fordul a zárban a kulcs. Megvárta, hogy Alice végigsiessen a folyosón. Amikor minden elcsöndesedett, ismét kiült az ágy szélére, háttal fordult az éjjeliszekrénynek, és addig matatott a fiókban, amíg meg nem találta a laudánumos üvegcsét. Leejtette a padlora, aztán leguggolt, hátradőlt, és óvatosan fölemelte az egyik cserepet. Nagyon sokáig tartott, és véresre vagdosta az ujjait, de végül csak sikerült elnyiszálnia a köteléket. Ekkor gyorsan kioldozta a bokáját, és fölállt. Részegek röhögtek a folyosón. Összeborzongott. Minél előbb ki kellett volna jutnia a szobából, de igaza lett Alice-nek. Nem merte kockáztatni, hogy meglássák. Kinyitotta a szekrényt, abban reménykedve, hogy talál valami ruhát. Üres volt. Az ablakhoz sietett és kinézett. Csak a sötét sikátort látta mélyen maga alatt. Biztosan lábát törné, ha kiugrana. Megfordult, végignézett a félhomályos szobán. Semmi, amit használhatna, hogy szabaduljon a borzalmas cellából. Hacsak nem az ágyneműt. Nem egészen tíz perc múlva már kötötte is oda a saját gyártmányú kötele egyik végét az ágy oszlopához, a másikat pedig kidobta az ablakon. Leült az ablakpárkányra, keményen markolta a kötelet, és ereszkedni kezdett. – Phoebe! – szólalt meg a mélyben Neil Baxter lágy hangja. – Az istenért, csak óvatosan, szerelmem! Eljöttem önért. Erre a hangra Phoebe annyira megdöbben, hogy majdnem elengedte a lepedőt. – Neil! Maga az? Én vagyok. Tartson ki! Még egy perc, idelent lesz nálam, a biztonságban. – Baxter lépett ki a holdfénybe. – Mit művel maga itt? Honnan tudta, hogy itt vagyok? – Amikor meghallottam, hogy Alice elraboltatta, jöttem egyenesen ide, hogy megmentsem, de úgy látom, ön megelőzött. Mindig okos kislány volt. Jöjjön, szerelmem, de óvatosan. Phoebe habozott. Markolta a lepedőt, és megpróbált olvasni Neil szép arcában, de nem sokat láthatott a sötétségben. Ahogy ott lógott, marcangoló kételyek közepette, odafent a szobában egyszer csak nyílt ajtó. – Phoebe! – hallotta a férje fojtott, de félreismerhetetlen hangját. – Itt van, Phoebe? – Gabriel? – szólalt meg tétován az asszony. – Az istenfáját, Phoebe, hol van? – Wylde az! – sziszegte Neil. – Phoebe, drágám, könyörgök, ugorjon le a kötélről, különben rögtön elkapja magát! – Túl magasan vagyok! – Majd én elkapom. Siessen, szerelmem! Tudom, hogy Wylde meg akarja ölni magát! Bizonyítékaim vannak rá. Gabriel kihajolt odafent a nyitott ablakon. – Phoebe! Mennydörgettét, asszony, azonnal jöjjön vissza! – Megragadta a lepedőből csomózott kötelet, és húzni kezdte fölfelé. – Phoebe, bíznia kell bennem! – kiáltott Neil. – A tulajdon halálos ítéletét írja alá, ha engedi, hogy Wylde behúzza azon az ablakon! – Kitárta a karját. – Jöjjön! Elkapom magát, szerelmem! Nálam biztonságban lesz! Phoebe izmai húzódtak az erőlködéstől, válla sajgott, ujjai remegtek, olyan görcsösen markolta a kötelet. Nem tudta, meddig bírja még erővel. – Ha el meri engedni azt a rohadt lepedőt, esküszöm, egy évig nem teszi ki a lábát a házból! – fogadkozott Gabriel. – Meneküljön, Phoebe! – tárogatta esengve a karját Neil. – Könyörögve kérem, annak a nevében, amit egykor jelentettünk egymásnak: bízzon az ön hűséges Lancelotjában!

– Maga az én feleségem, Phoebe, tehát nekem fog engedelmeskedni. Ne engedje el a lepedőt! Addig húzta a kötelet, míg a felesége már csak könyéknyire volt az ablakpárkánytól. Ekkor lenyúlt, elkapta Phoebe csuklóját, és fölcibálta a szobába. – Ördög és pokol, Phoebe, egyszer úgyis meggyilkol engem! Nincs semmi baja? – Minden ceremónia nélkül odahuppantotta az asszonyt a padlóra, majd kihajolt az ablakon. – A fene a gazembert! Elillant! Phoebe föltápászkodott a padlóról, és lerángatta tépett ingét. – Gabriel, hogy talált meg? A férfi sarkon fordult. Most nagyon ádáz az arca a holdfényben. – Stintonnal azóta figyeljük a házat, hogy megtaláltuk. Azt is láttuk, amikor magát idehozták, de túl messze voltunk, hogy megfékezzük a gazembereket, aztán meg ki kellett várni a felelő időt. Jöjjön. Ki kell jutnunk innen. – Ingben nem mehetek. – Phoebe védekező mozdulattal keresztbe fonta karját a mellén Valakinek okvetlenül feltűnne. – A szekrényben biztos van ruha. – Üres. – Itt pedig akkor sem maradhatunk. Jöjjön! Megragadta az asszony csuklóját, kinyitotta ajtót, és jobbra-balra végignézett a folyosón. Senki. Simán eljuthatunk a hátsó lépcsőhöz. Phoebe összefogta magán az ingét, és szaporán bicegett Gabriel után. Borzasztó kiszolgáltatottnak érezte magát az egy szál vékony pa tyolatban. – Maga hogy jutott be? – A hátsó lépcsőn, ugyanott, ahol magát hozták. Senki sem vett észre. A folyosó túlsó végén férfiak röhögtek harsányan a főlépcsőn. Egy nő vihogott. – Jön valaki! – Phoebe hátrapillantott. Ahogy fölér a lépcsőn, azonnal meg fog látni bennünket. – Ide! – Gabriel megragadta a legközelebbi ajtógombot, amely szerencsére elfordult, és berántotta feleségét a szobába. A fiatal nő, aki vörös hajsátorához csupán fekete harisnyát viselt, meglepetten fordult hátra az ajtónyitásra. Fölemelt kezében korbácsot tartott, amelyet előzőleg már nyilván kipróbált az ágyhoz kötözött köpcös ember hájas fenekén. Az ember hasmánt feküdt az ágyon, és fekete kendő volt a szemén. Gabriel az ajkához emelte az ujját. A vörös hajú nő felvonta a szemöldökét, és cinikusan elvigyorodott Phoebe szörnyűlködésének láttán. – Abba ne hagyd, kicsi zsarnokom! – könyörgött az ágyhoz kötözött ember. – Siessünk, különben lőttek az egésznek! A vörös hajú nő engedelmesen lecsapott. – Erősebben! – rikoltotta az ember. – Keményebben! – Hát persze, aranyom – dorombolta a vöröshajú nő. – És megbántad már, drágaságom? – Megbántam, nagyon megbántam! – Nem hiszem, hogy eléggé megbántad volna. – A nő szaporán suhogtatta a korbácsot, az ágyhoz kötözött ember kéjesen hörgött. Gabriel néhány bankót dobott a tükörasztalra, és a szekrényre mutatott. A vörös hajú nő a pénzre sandított és bólintott, de közben sem hagyta abba a munkát. A korbács fütyült, a vendég hörgött. Gabriel nesztelenül kinyitotta a szekrényt, és Phoebe nyomban megfeledkezett a fura jelenetről, olyan szemkápráztató gardrób tárult a szeme elé. Rajongó áhítattal bámulta a rikító ruhákat. – Válasszon! – lehelte Gabriel. Lehetetlen volt választani! Imádnivalók voltak mind! De Gabriel olyan türelmetlenül ácsorgott, hogy nem lett volna tanácsos sokáig várakoztatni. Kirántott a szekrényből egy jajvörös matlaszéruhát, és belebújt. Az ember az ágyon egyre hangosabban egyre kéjesebben hörgött. Gabriel fölnyúl szekrény

felső polcára, fürtös szőke parókát húzott elő, és a felesége fejébe csapta. A vörös hajú nő a fiók felé biccentett. Gábriel kihúzta, kiemelt belőle egy fekete csipke félálarcot, és odaadta Phoebének, aki gyors fölvette. Gabriel kézen fogta hitvesét, hálás biccentett a serényen munkálkodó kurtizánnak és halkan megnyitotta az ajtót. Az ágyhoz kötözött ember éppen a kielégülés bugyborékoló kiáltását hallatta, amikor férj és feleség kiosont a folyosóra, és majdnem nekimentek egy kacsázó, testes alaknak. Phoebe elhűlten bámulta. Ismerte ezt az úriembert: Lord Prudstone volt; barátságos, nagypapás bácsika, akivel több ízben csevegett különböző estélyeken. Prudstone hátrahőkölt, amikor meglátta őket, aztán cinkosan elvigyorodott, és megveregette Gabriel vállát. – Nohát, Wylde! Nem vártam volna, hogy itt látom, ilyen hamar a lakodalom után! Máris megunta a házasságot? – Éppen távozni készültem – magyarázta Gabriel. – Es látom, visz magával egy kis csemegét is? – kuncogott Prudstone, elismerő pillantással méregetve a piros ruha rendkívül mély kivágását. – Apró figyelmesség a vezetőségtől. Megbocsát, Prudstone, de sietünk. – Hát akkor futás, bülbülmadárkáim! Érezzék jól egymást! – Prudstone vígan integetett, majd ment tovább a maga útján a folyosón. Gabriel odahurcolta hitvesét a hátsó kijárathoz, feltépte az ajtót, és lerohant az asszonnyal a lépcsőn. – Egek ura, Gabriel – suttogta Phoebe –, hiszen ez Lord Prudstone volt! – Tudom. – Hogy merészel ez olyanokat feltételezni, hogy maga ilyen helyekre jár! Hiszen magának felesége van! – Tudom. Higgye el, tudom. Még sosem voltam annyira tudatában a ténynek, mint ma éjszaka. Jézusom, Phoebe, de rám hozta a frászt! Vigyázzon, a lépcső alján van valaki. Valaki? – Meg akart állni, de Gabriel továbbvonszolta. – Egy halott van a lépcsőn? – Csak eszméletlen, nem halott. A hátsó lépcsőt őrizte. – Aha – nyelt egyet Phoebe. – Gondolom, maga ütötte le? – Nem, én csak azt kérdeztem, nem játszana-e velem egy parti whistet – mondta Gabriel olyan hangon, amely elárulta, hogy fogytán a türelme. – Mégis, mit gondol, hogy a kórságba jutottam hozzá a kulcshoz? Mozgás, Phoebe! Phoebe mozgott. Öt perc múlva már biztonságban voltak egy számozatlan konflisban, amelyet Stinton hajtott. Gabriel egy szót sem szólt hazáig. A házhoz érve lekapta hitveséről a szőke parókát és az álarcot. - Most egyenesen fölmegy a szobájába. Én is rögtön megyek. Még dolgom van Stintonnal, de utána meg kell beszélnünk néhány dolgot.

21. fejezet

Próbálja megtalálni Baxtert. Ha megtalálta ragadjon rá, de észre ne vegye magát! És nehogy elveszítse! - Genis, lordságod. - Stinton, aki még mindig a bakon ült, udvariasan megbillentette kalapját. - Nagyon örülök, hogy a kis méltóságának nem esett baja. Ugyancsak kijutott neki a

spirituszból, mán meg ne haraguggyék érte lordságod. Gabriel elhúzta a száját, de most nem akart prédikálni Stintonnak. Nem volt rá idő. - Majd tolmácsolom őladységének, hogy maga elismeréssel adózott a bátorságának. - Abbion, uram. Ahogy mondtam. Nem sok ilyen hölgyet láttam az iparba. - Stinton meglegyintette a lovakat a gyeplővel, és a konflis eldöcögött. Gabriel bezárta az ajtót, és kettesével szedte a lépcsőfokokat. Odasietett a folyosón Phoebe szobájához, rátette kezét a kilincsre, és megállt. Hirtelen nem tudta, mit mondjon a feleségének. Sosem mondta neki, hogy szereti, még azt sem, hogy bízik benne. Phoebe mégis őt választotta, benne bízott, és nem az aranyhajú Lancelotban. Elfordította az ajtógombot, és halkan belépett. Phoebe a tükre előtt állt, a rikító tulipiros göncben, amelyet a férje egy szajhától vásárolt, és gyönyörködve bámulta magát. - Gabriel, köszönöm szépen ezt a ruhát! Mindig tudtam, hogy nekem jól áll a piros, akárhogy erősködött is Meredith, hogy rémes lennék benne. - Izgatottan, ragyogó szemmel megpördült. - Alig várom, hogy egy estélyre is felvehessem! Fogadni mernék, hogy egyetlen asszonyon sem lesz iyen ruha! - Úgy vélem, megnyerné a fogadást. - Gabriel fél szájjal elmosolyodott, amikor alaposabban szemügyre vette a ruhát. Az olcsó, fényes, karmazsinvörös anyag úgy lángolt, hogy kigyúlt tőle a szoba. A szoknya fodros, cakkos szegélye nagylelkűen mutogatta viselője lábát. A lehetőség határáig kikanyarított dekoltázst díszítő, hatalmas, fekete tüllvirágok épphogy eltakarták Phoebe mellbimbóit. - Vajon megadná nekem az a vörös hajú lány a varrónője nevét? - tűnődött Phoebe. Visszafordult a tükörhöz, és megigazgatta a ruha parányi ujját. - Azt nem tudhatjuk, mert maga nem fogja megkérdezni tőle. - Gabriel megmarkolta a felesége vállát, és szembefordította magával. - Phoebe, mondja el mi történt ma éjszaka. Azt tudom, hogy Alice raboltatta el. Mit mondott magának? − Azt, hogy váltságdíjat akar követelni értem. − Pénzt akart? − Nem. A toronyhölgyét akarja. − Jóságos isten! Minek? - Mert Neil is az akarja, és Alice mindent elkövet, csak hogy bosszút álljon rajta. − Az árgyélusát- suttogta Gabriel. - Szóval most már ketten is akarják a könyvet! Valószínűleg Baxter kutatott a könyvtáramban a házasságunk előtt. Mellesleg, mi a nyavalyának ereszkedett le maga azon a kötélen Baxter karjába? – Szökni próbáltam. Csak akkor vettem észre, hogy ott van a sikátorban, amikor már elindultam lefelé. Gabriel, mi ez az egész? – Azt hiszem, bosszú. De lehet, hogy több annál. Valami, aminek ahhoz az átkozott könyvhöz van köze. – Mindig visszatérünk A torony hölgyéhez, ugye? – Csak az a bökkenő – bosszankodott Gabriel –, hogy az a könyv nem is olyan érték. Nem ér meg ekkora hűhót. – Talán ideje lenne közelebbről is megvizsgálni – szólalt meg pillanatnyi töprengés után .Phoebe. – Miért? Nincs benne semmi különös. – Én akkor is azt mondom, hogy nézzük meg mégegyszer. – Odament a szekrényéhez, kivette a legalsó fiókból A torony hölgyét, és az asztalra tette. Gabriel nézte a feleségét. Phoebe sötét haján táncolt a gyertyafény. Urihölgy volt még szajhai piros condrában is. Olyan veleszületett nőies méltóság sugárzott belőle, amelyet nem ronthatott le ruha vagy bármilyen körülmény. Olyan asszony volt, akire a férfi rábízhatja az életét és a becsületét. – Gabriel, márpedig ebben a könyvben csakugyan van valami. – De hisz azt mondta, hogy ez ugyanaz, mint amelyet Baxternek adott. – Kétségtelenül az, de valamit csináltak vele. Néhány helyen mintha átvarrták volna a kötést. Látja? Néhol egészen újak az öltések. – Nem ilyen volt, amikor odaadta Lancelotnak? – kérdezte Wylde, és szemügyre vette a vastag bőrkötést.

– Ne nevezze így! – fintorodott el Phoebe. – Hogy pedig a kérdésére válaszoljak, nem ilyen volt. Amikor elajándékoztam, egyforma régi volt minden öltés. – Akkor talán nézzük meg, mi van a bőr alatt. Gabriel elvett a felesége asztaláról egy apró penicilust, és óvatosan fölmetszette az új öltéseket. Phoebe vigyázva visszahajtotta a bőrt. Puha gyapot fehérlett alatta. – Hát ez meg mi a csuda? – Phoebe óvatosan félretolta a gyapotot. Sötét holdsugár arany és gyémánt villant Gabriel szemébe. Ő már tudta, mi az a csoda. – Hát igen. Gondoltam is rá, hogy vajon mi lett vele. – Mivel? – álmélkodott Phoebe. – A nyakékkel, amelyet Kantonban csináltattam rendkívül ritka gyöngyökből. – Kiemelte a könyvből a sziporkázó ékszert. – Ha szerencsénk van, itt kell lennie a karkötőnek, a brossnak és a fülbevalónak is. – Gyönyörű! Még sosem láttam ilyen színű gyöngyöt! – Nagyon ritka. Évekig tartott, amíg ennyit összegyűjtöttem belőle. – Közelebb tartotta a nyakéket a gyertyalánghoz. A gyémántok szikráztak, a gyöngyök a végtelen éjszakai égbolt rejtelmes, sötét fényében derengtek. – Először azt hittem, feketék – mondta Phoebe –, de ezek egyáltalán nem fekete gyöngyök. Szinte lehetetlen meghatározni a színüket. Valami elképesztő elegye az ezüstnek, a zöldnek és a sötétkéknek. — Sötét holdsugár. — Sötét holdsugár — ismételte lenyűg Phoebe. — Csodálatos. Gabriel ránézett felesége gyertyafényben úszó arcára. — Pompásan fog festeni a nyakán. — Tényleg a magáé ez a nyaklánc? — Valamikor az volt. Baxter rabolta el, amikor megtámadta az egyik hajómat. — És most visszakapta — mosolygott elégedetten Phoebe. — Nem. Maga találta meg édes, tehát a magáé. — De maga nem adhat nekem ekkora ajándékot — hebegte zavartan az asszony. — De bizony adhatok. — De Gabriel... — Meg kell engednie, Phoebe. Hiszen oly keveset adtam még magának; amióta házasok vagyunk. — Ez nem igaz! Egyáltalán nem igaz! Ma este is vette nekem ezt a gyönyörű ruhát! Gabriel ránézett a borzalmas ruhára, és kirobbant belőle a nevetés. — Nem értem, mi ebben olyan mulatságos, uram! Gabriel még harsányabban hahotázott. Phoebe olyan bűbájos volt abban az olcsó, csiricsáré ruhában. Mint egy középkori legenda királykisasszonya. — Gabriel, maga kinevet engem? — Nem, édes — komolyodott el a férfi. — Azt soha. A nyakék a magáé, Phoebe. A leendő feleségemnek csináltattam. — A hűtlen menyasszonyának? — kérdezte gyanakodva a hitves. — Amikor megrendeltem, még nem voltam vőlegény. Azt sem tudtam, kit fogok nőül venni. Megfelelő nyakéket akartam a feleségemnek, mint ahogy megfelelő jelszót is akartam az utódaimnak. — Így hát kitalálta a családi ékszereket és a családi jelszót. Biztos vagyok benne, hogy szokása szerint most is jót akar, de én nem kérek ilyen látványos ajándékot. — Miért nem? — Még egy lépést tett előre, nekiszorítva Phoebét a falnak. Rácsatolta az ékszert az asszony nyakára, és megcsókolta a homlokát. _ Tehát? — Azt a hét meg nyolcát, Gabriel, ne próbáljon most elcsábítani! Maga is tudja, hogy én nem nyakéket akarok magától. — Hanem mit? — Nagyon jól tudja azt maga, hogy mit. A bizalmát. — Nem érti, ugye?

— Mit nem értek? — Én bízom magában, édesem. — Bízik? Kisded félreértéseink ellenére is? — Talán épp azok miatt. Phoebe puhán fölnevetett, és két tenyerébe fogta a férje arcát. — Azt hiszem, mylord, hogy abban az értelemben, ami igazán fontos, mi kölcsönösen megbízunk egymásban. Gabriel fölnyalábolta, és odavitte az ágyhoz. Phoebe fénylő szemmel nézett rá a pillái alól. A férfi úgy érezte, belevész ebbe a pillantásba, és kétségbeesett szenvedéllyel csókolta. — Nem tudok betelni veled — súgta rekedten. Phoebe tékozló érzékiséggel simult hozzá, még jobban felszítva férjében a lángot. Gabriel derékig feltűrte a vörös szoknyát. Az olcsó matlasz drága olasz selyemként csillogott a gyertyafényben. – De Gabriel, legalább a csizmáját vesse le! – Nem tudok én addig várni. Kapaszkodj erősen, és el ne engedj. Soha. – Min gondolkozik, Gabriel? – Semmin, édesem. Aludjék tovább. – Nem tudok. – Phoebe hirtelen fölült, és riadtan bámult az összegyűrt piros matlaszéra. Jaj, Gabriel, a gyönyörű ruhám! Remélem, nem ment tönkre! A férfi összefonta a feje alatt a karját, és mulatva nézte a köntöst. Szerintem direkt strapabírónak tervezték. – Gondolja, hogy nem lett semmi baja? – Phoebe lemászott az ágyról. Kibújt a ruhából, megrázogatta, és aggodalmasan nézegette. – Szerintem kutya baja. Vagy ha mégse, veszek magának másikat. – Kétlem, hogy találnánk még egy ilyen csodaszép vörös árnyalatot – mondta áhítattal Phoebe, és féltő kézzel elhelyezte a ruhát az ágytámlán. – Kissé megviselt, de különben ép. Tehát min gondolkozott, Gabriel? – Nem fontos. Jöjjön vissza az ágyba. Az asszony azonban az ágy szélére ült. – Mondja el. Most, hogy megbízunk egymásban, nem lehetnek titkaink. – No jó. Gondolom, úgyis rájönne előbb-utóbb. Azon gcndolkoztam, hogyan lehetne a legeredményesebben csapdát állítani Baxtemek. – Es hogy? – Ő nem tudja, hogy megtaláltuk A torony hölgyében a nyakláncot – mondta tűnődve Gabriel. – Nyilván újból megpróbálja majd megkaparintani a könyvet. Azon gondolkozom, hogy megkönnyítem a dolgát. – Hogyan? – Hát itt a bökkenő. Phoebe fölragyogott. – En tudom, hogy tudná becsalogatni az egérfogóba! Használjon engem szalonnának! – Szó sem lehet róla! Teljesen meghibbant? – De Gabriel, ez azért kicsit sok, én csak javasoltam... – Istentelen hülyeséget javasolt! Ki ne mondja még egyszer! – Gabriel odament az asztalhoz, és A torony hölgyét bámulta. – Meg kell találnom a módját, amivel elhitetem Baxterrel, hogy a könyv hozzáférhető. Phoebe fontolóra vette a kérdést. – Eladhatná. – Hogy mondta? – Ha Neil azt hiszi, hogy eladjuk a könyvet, esetleg megpróbálja akkor rátenni a kezét, amikor átnyújtjuk az új tulajdonosnak. Leginkább akkor hozzáférhető. Gabriel elkezdett föl-alá járkálni a szobában. – Mondjuk, megjátszhatnánk, hogy öreg Nash barátunknak adjuk el. Nash következetesen éjszaka üzletel, ami ebben az esetben rendkívül hasznos. Ha Baxter elhiszi, hogy a könyv egy

kihalt vidéki úton, hintóban utazik éjféli találkozóra egy bogaras gyűjtőhöz, akkor esetleg megpróbálkozhat egy kis útonállással, mi pedig felkészülve fogjuk várni. – Úgy bizony! Én férfinak öltözve játszanám az ügynököt, aki a kódexet viszi Nashhez. Maga lehetne a kocsis. – Maga a közelébe se merészkedjék annak a nyomorult könyvnek, amikor Baxter megpróbál lecsapni rá! Egyáltalán, ne ártsa bele magát ebbe az összeesküvésbe. Megértett? — Gabriel, én osztozni akarok ebben a kalandban. Jussom van hozzá. — Jussa? — A torony hölgye az enyém! — vágta ki dacosan az asszony. — Nem, nem a magáé. Elvettem Baxtertől, miután megtámadtam a hajóját. A könyv a tenger törvénye szerint az enyém! — Ez az érv nem áll meg a lábán! — Akkor megkaptam magával hozományba mordult rá Gabriel. — Na, most elégedett? — Nem. Ragaszkodom hozzá, hogy vegyen be engem is, amikor tőrbe csalja Neilt. — Ragaszkodhat, ahogy akar. Nem engedem, hogy a nyakát kockáztassa. Most pedig hadd gondolkozzam. Okos ötlet, hogy adjuk el a könyvet, de az, hogy megpróbáljuk beugratni Baxtert az útonállásba, az már nem tetszik. Túl sok benne a kiszámíthatatlan tényező. Odaállt az asztalhoz, fogta a kést, és elkezdte fölvágni a hátsó borító varrását. — Talán valaki másnak kéne eladni. Mondjuk, egy londoni könyvkereskedőnek. Közhírré tennénk a hírharangok útján, hogy meg akar válni a könyvtől, mert babonás félelmeket kelt önben. — Ezt könnyű lenne kidoboltatni. Bízza mamára és Meredithre. Gabriel befejezte a nyiszálást. Phoebe lenyűgözve figyelte, ahogy félrehajtja a bőrt, majd benyúl a gyapottömítésbe, és kivesz egy marék csillogó követ. — Akár fényes nappal is megejthetnénk a cserét — morfondírozott a férfi. — A bolt tulajdonosát előre figyelmeztetjük. Azt mondjuk neki, hogy én majd figyelem az üzletet. — Én pedig segítek a figyelésben — jelentkezett buzgón Phoebe. — Szó sem lehet róla, édesem. — Odamutatta a tenyerén a nyaklánchoz illő karkötőt, fülbevalót és dísztűt. — Majd a bátyját kérem meg, hogy segítsen. Meg talán Stintont. — Nagyszerű! Igazán, Gabriel, remélem, ezt nem előzetes tájékoztatásnak szánja, hogy milyen viselkedésre számíthatok a jövőben! Nem akarom, hogy kizárjon minden kalandból! — Szavamat adom, hogy el fogom halmozni magát másfajta kalandokkal, kedvesem. Phoebe tűnődve csücsörített. — Szüksége lesz egy segítőkész boltosra. Olyasvalakire, akit meg tud nyerni a tervének. Miért ne kérhetné föl Laceyt, a kiadóját? — Azt a vén korhelyt? — Szerintem rá lehetne beszélni. — Mitől olyan biztos ebben, drágám? — Gabriel szeme megvillant. Phoebe elfordította a tekintetét, és elmerült csupasz lábujjainak szemlélésében. — Van valami, amit még nem volt alkalmam kifejteni, mylord. — Valóban? — A férfi odament az ágyhoz, és megmarkolta a támlát. — Es mi lenne az? — Én mindig el akartam mondani, de valahogy sosem volt rá alkalom. — Azt nem hiszem, édesem. Bőségesen volt alkalmunk a legbensőségesebb témák megtárgyalására. — Nohát, az az igazság, magam sem tudtam, hogyan vezessem föl a témát. Mert biztos voltam benne, hogy magának nem lesz ínyére. Es minél tovább hallgattam el, annál jobban féltem, hogy maga azt fogja hinni, szándékosan félrevezettem. – Elég! – Gabriel gyöngéden rátapasztotta tenyerét a felesége szájára, belefojtva a szóáradatot. – Ugye megengedi, hogy megkönnyítsem a vallomását, hölgyem? Tehát mi a véleménye A kalandról, szerkesztő asszonyság? – Csodálatos, uram! Imádtam! Elsőre rögtön kiadunk legalább tizenötezer példányt. Megemeljük az árakat is – tervezgetett vidoran Phoebe. – Az emberek sorban fognak állni Lacey boltja előtt! Minden mozgókönyvtár kérni fog belőle. Vagyont keresünk... – Hirtelen elhallgatott, és riadtan bámult a férfira. – Maga egész idő alatt tudta? – rebegte. – Majdnem egész idő alatt.

– Aha. – Fürkészve nézte Gabríelt, de semmit sem tudott kiolvasni az arcából. – Es megmondaná, mennyire találta vérlázítónak a tényt, hogy én vagyok a szerkesztője és a kiadója, mylord? – Inkább megmutatnám. Elkapta az asszonyt, és addig hempergett vele a szétdúlt ágyon, míg ő került alulra, és Phoebe felülre. – Remélem – lihegte Phoebe –, a jövőben nem ezzel a technikával akarja befolyásolni kritikusi véleményemet? – Attól függ. Egy kétségbeesett szerző úgyszólván mindennel megpróbálkozik, hogy kiadják a könyvét. Mit gondol, beválna ez a technika? – Minden valószínűség szerint – motyogta Phoebe. – Akkor számíthat rá, hogy gyakran folyamodom majd hozzá.

22. fejezet

Vastag ködlepel takarta Londont a virrasztás második éjszakáján. Szürke csápok tekergőztek az utcákon, és felszívták a vasoszlopokra függesztett olajlámpák fakó fényét. Errefelé még nem szerelték föl az új gázlámpákat, amelyek a Pall Mallen és a St. Jamesen világítottak. Gabriel nem kételkedett benne, hogy súlyos hibát követett el, amikor megengedte a feleségének, hogy elkísérje őt és Anthonyt az éjszakai lesre, de nem bírt ellenállni az érvelésének és a nyaggatásának. Végül számos vita, könyörgés és paláver után azt a kompromisszumot kötötték, hogy Phoebe is figyelhet, de csak a kocsi biztonságából. Most ott ült a férje mellett az elsötétített konflisban. Fekete, csuklyás köpenyében ugyanolyan titokzatosnak és anyagtalannak tetszett, akár a köd. Merően figyelte a függöny résén át Lacey könyvesboltját. Este, amikor megálltak a mellékutcában, valósággal pezsgett benne a lelkesedés, ám egy órája nagyon elhallgatott. Ugyanígy viselkedett tegnap éjszaka is, amikor hiába várták Baxtert. Gabriel hirtelen megértette, hogy Phoebe lelkének egy része mindig rejtély marad előtte. Talán mindig is így volt férfi és asszony között. Talán ez is hozzá tartozik a varázslathoz. Ő csak annyit tudott, hogy akárhányszor te is a magáévá Phoebét, akármennyit kacagjanak vagy veszekedjenek, sohasem fogja meg fejteni a felesége minden titkát. Feltétlenül maradéktalanul az övé, ugyanakkor mégis megmarad ingerlő, izgalmas, elbűvölő Fátyolos Hölgynek. Hát maradjon, gondolta Gabriel. Úgyis minden írónak szüksége van múzsára. Az ő múzsája Phoebe lesz, aki egyben szerkesztője és kiadója, bármilyen szokatlan is ez a fölállás. Halkan megkocogtatták a konflis tetejét. Gabriel felnyitotta a csappantyút. Anthony ült a bakon, cilinderben, vastag köpenyben, görnyedten. — Baxternek még mindig semmi jele? — kérdezte Gabriel. - Semmi. Kezdek aggódni Stinton miatt. Mostanra vissza kellett volna érnie a sikátorból. Gabriel a szemét meregetve kereste a ködben a rendőrt, akit nemrég küldött el, hogy derítse fel az üzlet mögötti sikátort. — Igaza van. Jobb lesz megnéznem. Vigyázzon Phoebére. Ahogy kiszállt, rögtön behúzódott a legközelebbi épület árnyékába. A köd ugyanúgy fogja segíteni őt is, mint Baxtert. Egy különösen sűrű gomoly védelmében átvágott a néptelen utcán. Egy lélek sem járt a közelben. Sötéten hallgattak a boltok. Hirtelen előbukkant egy

macska, elcikázott Wylde mellett, és megint beleveszett a ködbe. A sikátor bejáratához érve máris érezte, hogy baj van. Várt egy pillanatig, a szeme helyett az ösztöneire bízva magát, majd előhúzta nagykabátja zsebéből a pisztolyt. Lassan, a falhoz lapulva, befelé indult a sikátorba. Itt csaknem teljesen sötét volt, de nem akart visszamenni lámpáért a konflishoz. Lépett még egyet, és belebotlott valami nyugtalanítóan puha tárgyba. Lenézett. Stinton volt az. Leguggolt, megtapintotta a detektív csuklóját. Vert a pulzusa. Csak eszméletlen volt, nem halt meg. Itt most két lehetőség van. Vagy egy rabló kapta el Stintont a ködben, vagy Baxter osont be észrevétlenül a sikátorba, és még most is odabent van az üzletben. Nesztelenül odasurrant a macskaköveken a bolt hátsó bejáratához. Nyitva volt. Belopakodott a sötét helyiségbe. Korábbi látogatásaiból tudta, hogy ez az a szoba, ahol Lacey a nyomdagépet tartja. Az ablakokon át derengő fényben épphogy láthatta a gép körvonalát. Idegei riadót doboltak, és egy másodperccel később megnyikordult mögötte a padló. Gabriel megpördült, de már nem tudott kitérni az alak elől, aki ráugrott a sötétségből. A földre rogyott, henteregve próbálta lerázni magáról támadóját. Kezéből kiütötték a pisztolyt. - Te mocsok fattyú! — Neil lecsapott a torkára. Kezében megvillant a késpenge. Gabrielnek sikerült hárítania a döfést. Ledobta magáról támadóját, és előrántotta a csizmaszárából a kést. — Most nem fogsz megállítani! — acsargott Baxter. — Most elvágom a torkodat! Előreugrott. Gabriel hátraszökkent, ám útját állta a nyomdagép. Félrevetődött, mert Baxter megint támadott. Kétszer is gondold meg, mielőtt ismét megpróbálod, Baxter! Nem vagyok fegyvertelen! - Hallottam, amikor elejtetted a pisztolyodat! Baxter foga úgy villogott a sötétben, mint egy cápáé. - Üres a markod, Wylde Most megdöglesz! Ezúttal Gabriel gyomrára célzott. Ő ledobta magáról a nagykabátot, egyenesen Baxterre, aki acsarkodva próbált kigabalyodni a nehéz szövetből. Gabriel belerúgott a combjába. Baxter elveszítette az egyensúlyát, és üvöltve összeesett. Wylde előrelépett, és rátaposott a karjára. - Dobd el a kést! − Nem! Dögölj meg! Gabriel lehajolt, és Neil torkának szögezte a kését. - Ez itt nem az Excalibur, és én nem vagyok Arthur király. Most azonnal elintézhetlek, a lovagiasságot meg egye meg a fene. Dobd el a pengét, Baxter. − Úgyse tennéd meg, Wylde. − Gondolod? −Te is tudod, hogy Phoebe sosem bocsátaná meg, ha elvágnád a torkomat! - Phoebe már nem tart téged Lancelot lovagnak. Minden illúziója pocsékba ment, amióta találkozott Alice-szel. - Te bolond vagy! Miért törődne Phoebe egy ringyóval? - Valóban, miért? - kérdezte egy női hang. Lámpa fénye hullott a két férfira. Kesztyűs kezében pisztollyal egy asszony lépett be a sikátorból a boltba. - Te bizonyosan nem törődtél velem, igaz, Neil? − Alice! - A sárga lámpafényben látni lehetett Neil arcán a megrendülést. - Alice, az istenért, parancsold meg neki, hogy dobja el a kést! Használd a pisztolyt! Siess, asszony! − Előbb próbálom ki rajtad, Neil. – Alice magasabbra emelte a lámpát. - Hol az a drága könyved? − Az istenért, Alice, segíts! Megszerzem a könyvet, mihelyt lelövöd Wylde-ot. - Nem akarom megölni Wylde-ot – mondta higgadtan Alice. - Ha megölök valakit, az te leszel. Hol a könyv? − Nem tudom! - hadarta Baxter. – Wylde közbeavatkozott, mielőtt megkereshettem volna. − Ott van abban a sarokasztalban. A második fiókban - mondta Gabriel. Alice kihúzta a fiókot.

− Hálás vagyok az együttműködéséért, Wylde. Most elmegyek. - Hátrálni kezdett az ajtó felé, de közben is egyfolytában rászögezte a pisztolyt a két férfira. – Alice, drága szerelmem, segítened kell! - suttogta rekedten Neil. - T e voltál az egyetlen asszony, akit igazán szerettem! − Miért nem vittél magaddal, amikor Clarington pénzén elutaztál Angliából? - Hogy tehettem volna ki a nőt, akit szerettem, a tengeri utazás és a szigetek viszontagságainak? -Úgy gondoltad, a bordély viszontagságait jobban fogom élvezni? Nem tudom, miért olyan fontos neked ez a könyv, hogy valóságos mániád, amióta visszajöttél Londonba, de majd ki fogom deríteni. - Segíts, és megmutatom, miért fontos! - könyörgött Baxter. Alice a fejét rázta, és még egy lépést hátrált az ajtó felé, egyenesen neki a hirtelen felbukkanó Anthonynek, aki rögtön átkapta a torkát. - Sajnálom, hogy ilyen kényelmetlenséget kell okoznom - mondta Oaksley, és kirántotta az asszony kezéből a pisztolyt. - Szép óvatosan tegye le a lámpát. Alice tétovázott. - Tegye le - tanácsolta Gabriel -, aztán menjen el. Magával semmi dolgunk. Baxtert akarjuk. Alice letette a lámpát a padlóra. Anthony elengedte a nyakát, és ő is belépett a boltba. - Most pedig, ha szabad kérnem a könyvet - folytatta szelíden Wylde. Látta, hogy Alice keményebben markolja a régi fóliánst, és Baxtert nézi. Ebben a pillanatban Phoebe köpenybe burkolt alakja tűnt föl az ajtóban. Gabriel halkan szentségelt. Tudhatta volna, hogy beleártja magát! − En azt szeretném, ha Alice megtartaná a könyvet - mondta Phoebe. - No jó - sóhajtott Gabriel -, tartsa meg azt az istenverte könyvet, de tűnjön el innen. − Ne, várjon! - ordította Neil. - Nem tudják, mit műveinek! Elárulom a könyv titkát, ha megígérik, hogy elengednek! - Az ékszerekre céloz? - mosolygott fagyosan Gabriel. - Az isten verjen meg! - Neil most Phoebére vetette űzött tekintetét. - Meg kell hallgatnia, Phoebe! Wylde pontosan az, aminek mondtam! Még annál is rosszabb! En csak magát akartam megmenteni. − Láttam, hogyan mentette meg Alice-t - mondta Phoebe. − Alice ribanc! - őrjöngött Baxter. - Csak egy közönséges ribanc! - Alice nő, mint ahogy én is az vagyok. Maga hazudott neki, és elárulta. Miből gondolja, hogy én megbíznék magában? − Nem hallotta? Ez egy cafat! Egy rongy! Utolsó ringyó! − Egy igazi lovag nem árulja el azokat, akik bíznak benne - mondta csendesen Phoebe. − Maga és a maga örökös ostoba fecsegése a lovagokról és a lovagiasságról! Teljesen elment az esze, hülye tyúk? Gabriel rátaposott a csuklójára. Baxter felüvöltött. − Szerintem most már elég a társalkodásból - vélte Wylde. - Mondtam, hogy elmehet pillantott Alice-re. - Egy-kettő, indulás. Alice a keblére szorította a könyvet, és az ajtó felé fordult. Phoebe elébe lépett. − Egy pillanat, Alice. Szeretném, ha elfogadná ezt - nyújtotta kesztyűs tenyerén a gyémántos-gyöngyös dísztűt. - Mik ezek a különös ezüstös ékkövek? - meredt rá Alice. - Sötét holdsugár - mondta szelíden Phoebe. - Olyan gyöngyök, . amilyeneket még sosem látott. Rendkívül ritkák. Szeretném magának adni ezt a dísztűt. - Miért? - Mert a hatalmában voltam, és minden oka megvolt gyűlölni engem, mégis megkímélt egy éjszakától a pokolban. Alice habozott, majd mégis elvette az ékszert. - Köszönöm - suttogta. - Kiváltom vele magamat a pokolból. Tessék - nyújtotta Phoebének a könyvet. - Erre már nincs szükségem. - Megkerülte Phoebét, és eltűnt az éjszakában.

Gabriel mérhetetlen, szilaj büszkeséggel nézett a feleségére. - Hölgyem, engedje kimondanom, hogy ön, Mr. Chaucer szavaival élve, „fölötte jeles és dicső lovag”. − Phoebe! - könyörgött Neil. - Meg kell hallgatnia engem! Orök szerelmünkre könyörgök! Segítenie kell nekem! Phoebe rá sem nézett. −Okosabb, ha felkeltjük Stintont, hogy bevihesse Baxtert a börtönbe - javasolta Gabriel a sógorának. - Én már unom ezt a bajlódást egy kalózzal.

Phoebe úgy időzítette a pompás lovagi tornát, hogy egybeessen A kaland megjelenésével. Mind a könyv, mind a mulatság sikere fölülmúlta legmerészebb reményeit. A lovagi tornát követő estén középkori jelmezbe öltözött emberek ropták a táncot a pokolfüsti nagy csarnokban. Zene hangjait verték vissza a vén kőfalak. Mindent összevetve, gondolta büszkén Phoebe, a vár egészen olyan volt, mint évszázadokkal ezelőtt, amikor lovagok és hölgyeik mulatoztak benne. - Micsoda okos lányom van nekem! - dicsérte boldogan Lydia. - Édes Phoebém, egy csapásra meghódítottad a társaságot! - A délutáni lovagi tornával? Az valóban okos ötlet volt tőlem. Bár Wylde segítsége nélkül nem boldogultam volna. Bevallom, a részletekkel ő foglalkozott, de végül nagyszerűen összejött az egész. - Nagyon mulatságos volt a bajvívás, de én nem arról beszélek. Az volt a zseniális dobás, hogy bemutattad a nagyvilágnak a Lovagi szolgálat szerzőjét. - Nem volt könnyű. Wylde borzasztóan ellenezte. Ilyen kérdésekben roppant szégyellős. Hát nem furcsa? Meredith és férje közeledett feléjük. Trowbridge roppant mutatós volt rövid zekéjében; Meredith, mint mindig, elragadóan festett ezüst szegélyű, halvány rózsaszín köntösében. - Hallatlanul eredeti ötlet, Phoebe - bókolt Trowbridge. - Roppant szórakoztató, és rendkívül sikeres. - Igen, valóban - csatlakozott Meredith. – Szédületes bemutatkozás volt, húgom. Es nagy feltűnést keltettél az ékszereiddel is. Minden asszony téged irigyel. -Tetszik? - mosolygott Phoebe. - Nagyon - felelte Meredith. - Nem mindenkinek állnak jól az ilyen különleges gyöngyök, rajtad azonban tökéletesen festenek. Es milyen remekül illenek ehhez az élénkpiros ruhához! - Köszönöm.,- Phoebe végigpillantott bíborköntösén. - Én azt a másik piros ruhámat akartam viselni, amelyet Wylde-tól kaptam, de ő kifejtette, hogy az nem egészen középkori stílusú. Most Anthony merült föl a sokaságból. — Phoebe, igazán segíthetnél a férjednek. Meg kell menteni a rajongóktól, akik ostromgyűrűbe fogták az ajtó mellett. Phoebe addig pipiskedett, amíg föl nem fedezte Gabrielt. A boltív alatt állt egy lelkes csoport közepén, és kétségbeesett pillantásokat lövellt a felesége irányába. — Bocsánat — mondta Phoebe a családnak. Fölkapta a szoknyáját, és utat tört magának a tömegben Gabrielig. A férfi megragadta a kezét. — Nem haragszanak, ha váltok néhány szót a feleségemmel? — kérdezte a rajongókat. Azok elértették a célzást, és kelletlenül eloldalogtak. – Én megmondtam magának, hogy ez rendkívül szamár ötlet! — háborgott Wylde. — Nem szeretek híres író lenni. — Badarság — intette le Phoebe. — Az idő nagy részében úgyis elbújhat Pokolfüstben. Ilyen ritka alkalmakkor, mint a mai este, csak elbír azzal a néhány hódolóval. — Jobb, ha minél ritkábbak lesznek azok az alkalmak! — figyelmeztette a férfi. — Ritkák lesznek — ígérte Phoebe kárörvendő mosollyal. — Pedig gondolja el, milyen jót tesznek a karrierjének! Fogadnék, hogy amint ez a vendégsereg hazamegy Londonba,

rögtön megrendelhetünk egy öt-hatezres utánnyomást. — Micsoda kufárlélek ön, drágám! — Családi örökség — mondta vidoran az asszony. —Épp csak nálam valamivel később nyilvánult meg. — Mikor közli a családdal, hogy maga Lacey társa? — Idővel. Most magának szeretnék mondani valamit. — Megint valami kis titkot, amelyet eddig elfelejtett szóba hozni? — sandított rá gyanakodva Gabriel. — Egy icipici titkot — pirult el Phoebe. — Áldott állapotban vagyok, uram. Gabriel néhány percig csak bámult rá, aztán zöld szeme kigyúlt, és lassan elmosolyodott. — Szerelmem, én azt hittem, hogy ennél már nem létezik nagyobb boldogság. Most látom, hogy tévedtem. — Magához ölelte az asszonyt. — Az istenért, Gabriel! — tiltakozott ösztönösen Phoebe. — Mit képzel? Csak nem merészel megcsókolni itt, mindenki előtt? Wylde fölnézett a boltívbe faragott jelszóra. AUDEO. -- Ebben téved, szerelmem. Nagyon is merészelem. Maga pedig vissza fog csókolni, mert ugyanolyan vakmerő és féktelen, mint én. — Szeretném — suttogta az asszony —, ha az első fiunknak Arthur lenne a neve. — Magától értetődik! Mi más lehetne? És ha meglesz Arthur, akkor nekiláthatunk csinálni egy egész Kerekasztalt, hogy ne legyen egyedül. — Feltéve, ha nincs ellene kifogása, hogy legyen köztük néhány lovagnő is — figyelmeztette Phoebe. — A legkevésbé sem! — A férfi karja megszorult a derekán. — Bár elég elrettentő gondolat, hogy leányaim esetleg féktelen mamájukra fognak hasonlítani, ám remélem, hogy meg tudok felelni a kihívásnak. -- Kétségen kívül, uram. Ön mindig fölveszi a kesztyűt.

Vége.