Almássy-Vágytól az ágyig

ALMÁSSY

VÁGYTÓL AZ ÁGYIG

Népszava © Gyöngy László, 1990 ISBN 963 322 9545

1. Mozdulatlanul feküdtem az ágyban, és úgy tettem, mintha aludnék. Arra vártam, tőnjenek el végre, hogy felkelhessek és dolgaim után lássak. Csupán azért viselkedtem ennyire tapintatosan, mert nem akartam zavarba hozni a bátyámat, akivel válása után kénytelen voltam újra megosztozni ezen a falatnyi szobán. Ámbár, ha jól belegondolok, benne nem sok tapintat lehetett irántam, mert felhozta hajnalban ezt a kurvát, és azóta nem álltak meg egy pillanatra sem, recsegtették az ágyat, cuppogtak, hörögtek és nyikorogtak. Nem tudom, mi a francot gondolt a bátyám, hogy ennyi zajra nem fogok felébredni... Mindenesetre minálunk nem volt szokás eddig a nyilvános szeretkezés. Magánügyként kezeltük, nem okoztunk vele kényelmetlenséget a másiknak. Arról már nem is beszélek, milyen görcsben állt reggelig a Helyeském - magamat képzeltem minden sikkantáshoz, nyikkanáshoz és sóhajhoz. Résnyire nyitottam a szememet. Nagyon kíváncsi voltam arra a nıre, aki majd három órán át képes volt ébren tartani a bátyám férfiasságát. Nem szégyenlıs, azt rögtön észrevettem, de azon sem csodálkoztam, hogy a bátyuskám ennyit vállalt érte. Szıke volt, nagy mellő - talán túlságosan is nagy -, keskeny csípıjő és hosszú combú. Megrázta a hosszú, sőrő sörényét, ahogy megállt az ágy mellett, nagyot nyújtózott, aztán kezdett csak minden sietség nélkül öltözni. Közben a bátyám sőrőn oda-odapillantva az ágyamra, egyre sürgette. Miattam kár volt sürgetnie, nem kellett volna, egy ilyen nıt akár órákig is elnéznék. Végre mind a ketten eltőntek. Azonnal mőködni kezdett az agyam - ahogy szokott -, mert nıben ugyan van hiányom, de fantáziálásban soha. Elég, ha megállok egy pillanatra a nıi kalapos elıtt, s máris érzem, hogy férfi vagyok, legalábbis van készségem! Szomorú dolog ez egy huszonkét éves fiatalembernél. Valahogy nem jön ki a lépés, pedig nem vagyok túlságosan gyámoltalan, nem vagyok csúnya és mőveletlen sem, hiszen ha minden igaz, akkor hamarosan megjelenik az elsı novelláskötetem. Mindezekkel együtt vadul fantáziálok, s minden este elmondom az imámat, valahogy így: "Adj, Uram, holnap egy vérbı nıt végre nekem is!" Látom tehát magamat azzal a nıvel, akit az elıbb kísért el a bátyám...

Talán egy presszóban ültem, és bágyadtan iszogattam a mai napra szentelt utolsó - vagy elsı, mivel éjfél elmúlt - konyakomat, amikor észrevettem az asztalnál szintén magányosan üldögélı szıkét. (Egyébként a valóságban nem szoktak körülöttem szıkék üldögélni magányosan, valakire várva, esetleg éppen rám!) - Csak nincs valami baj? - lépek hozzá lazán. A megszólítás banális, de ez most mellékes. - Azt hiszem, nincs - mondja szomorkás mosollyal, mintegy felbátorítva arra, hogy üssem tovább a vasat. - Megengedi? - mutatok a mellette lévı székre. Csak biccent, nem tiltakozik a társaságom ellen. Azt hiszem, ugorhatok, a szöveg, az változik, de a szándék ilyen késı éjszaka egyértelmő. Percek vagy fél óra alatt jutottunk el odáig, nem lényeges, a fontos, hogy eljutottunk addig.

Taxival hozzánk - még jó, hogy gondolatban mindig van elég pénzem. A bátyám nem lakik itt, természetesen, mint ahogy anyánk a valóságban nyaral - a húgához megy minden tavasszal, és csak ısszel jön vissza. Felmegyünk hozzám. Még kimondani is jó; felmegyünk hozzám, egy nıvel. Fıleg egy ilyen szıke, bögyös álomőzıvel. Leült az ágyamra, aztán szó szerint birtokba vette, elıbb lerúgta a lábáról a cipıjét, aztán kényelmesen elnyújtózott, féloldalt felkönyökölve, arcát a tenyerébe támasztva. Én az elsı kezem ügyébe esı ruhadarabbal letakartam az íróasztal olvasólámpáját, s kellemes, tompa fény öntötte el a szobát. Melléültem, s kezemmel elıbb a haját, aztán az arcát kezdtem simogatni. Jólesın vette tudomásul a becézgetésem, és hanyatt vetette magát az ágyon. Kezem most már kalandozni kezdett a blúzban, és kellemes halmokról számolt be mind a két mell. Hatalmas volt, telt és kemény. Olyan hatalmasak, hogy aggodalmaskodni kezdtem, vajon mit lehet ekkora mellekkel kezdeni? İ rávezetett. Felindultan, kapkodva gombolta ki a blúzát, mintha lemaradna valamirıl, és csak percei lennének hátra, aztán mind a két kezemet ráhelyezte az egyik mellére. Elég nagy a kezem, de a tenyerem szétterpesztett ujjaival is csak a fél mellét tudtam betakarni... Fejemet a mellére húzta, s mint a kisgyereknek szokták, úgy adta a számba a bimbóját: - Szívd! - parancsolta, s én örömmel engedelmeskedtem. Visszaváltoztam kisbabává, és szoptam, pontosan úgy, ahogy az öntudatlan gyermek, s bár ez az egyetlen mell elfedi a számat, az arcomat, azért érzem, ugyanezt teszi ı is a másik mellével, ugyanúgy cuppog mint én, idınként megvonaglik a teste. Most felfedezı útra indulok, egyre lejjebb, s engedelmesen nyílik szét a combja, akadálytalanul siklik fel a tenyerem a selymes tapintású bugyiig. Örömmel simítom végig dúsan kitüremkedı szeméremtestét, becsúsztatom a kezem a selyem alá... Sok dolog nem akad ott, hiszen mellérzékeny, s annyi a lucsok a puncin és a szırzetén, hogy az fut át az agyamon, csak nem pisilt be? De errıl persze szó sincs, csupán annyiszor élvezett el talán, ahányszor megszívtam a mellét. Ez a gondolat annyira felizgat, hogy sebtében ruhástul teszem elıször a magamévá. Lábát annyira széttárja, hogy már attól tartok, szétreped a teste. Ölét felfelé feszíti, s magába nyel olyan erıvel, úgy érzem, nem telik be Helyeskémmel, és utánaszív engem is félig vetkezetten. Amint mozogni kezdek benne, a tengeren találom magamat, kiszolgáltatva a hullámok kényére-kedvére, mást nem tehetek, csak amit ı enged, várom, csillapuljon a vad háborgás, s talán majd csendesebb vizeken megkapom én is a magam kéjadagját. Olyan erısen és akkorákat dob rajtam, hogy a szeméremcsontom fájdalmasan ütıdik az övéhez, a mellét elengedve kénytelen vagyok két kézzel leszorítani a csípıjét, s ebbe a szorításba bele kell adnom minden erımet, hogy féken tudjam tartani. Végre csillapszik, megadja magát... - Fantasztikus voltál - mondja majdnem tárgyilagos hangon, már nyoma sincs hangjában a szenvedélynek. Döbbenten mozgok tovább, még visz a lendület... aztán leállok, mert csak fekszik alattam, moccanatlanul. Zavaromat tetézi, én vadul lihegek a harctól, ı csendesen szuszog. Tétován újra megfogom a mellét, s mintha kapcsolóhoz nyúltam volna, újra megindul a csípıje hullámzása. Végre rájövök, hogyan kell szabályozni a mozgását, hogy nekem is jó legyen. Idınként nyúlok csak a melléhez, s így egyszerre lépjük át az örömök kapuját. Nem hagyok neki sok idıt, kihámozom a ruhájából, én is levetkızöm, aztán újra kezdjük, mert ilyen hatalmas mellekkel nem képes betelni az ember... Lovagol rajtam, s mellével pofozza az arcom, feltérdeltetem, hátulról nyomulok bele, s elırenyúlva próbálom összegyőjteni óriási

mellét, nem sok sikerrel... Amit egy nıi mell adhat egy férfinak, azt mind megkapom, s adja is örömmel, mintha csupa mellbıl állna... aztán, amikor két összeszorított hegyének völgyébe rakom Helyeském, összerázkódik a hálás örömtıl, s biztat, ürítsem oda a spermámat, s mikor megteszem, mint a balzsamot keni szét testén... Így és már más változatban szoktam hát fantáziálni.

- Te még ágyban vagy? - lepıdik meg bátyám, amikor visszajön. - Nehéz álmom volt - célzok az éjszakai zajokra. - Ezer bocs - mondja, és hanyatt veti magát az ágyán. - Nem volt más lehetıségem... Ha láttad volna, megértenél... - Semmi gáz - legyintek, de nem foglalkozik velem. - Ha el tudnád képzelni, mi mindenre... - ijedten elhallgat, mi nem szoktuk kibeszélni az éjszakáinkat. - Na ne mondd, el tudom képzelni! - vicsorgok rá, mert most is meredten áll Helyeském, s még jó pár percig kénytelen leszek a paplan alatt megbújni, nehogy felfedezze röhejes állapotom. - Mész ma a szerkesztıségbe? - kérdezi semleges témára váltva. - Megyek - bólintok rá örömmel. - Kiadják? - Legalábbis biztatnak vele. Hallgatunk, más-más okból. İ az éjszaka fáradalmaitól elcsigázva egyre mélyülı szuszogással alszik el; ha tudná, hogy irigylem érte... Valósággal elmenekülök a lakásból, nem vagyok képes tovább hallgatni az elégedett morranásait - álmában újraéli a kalandot? -, nyögdécselését és hánykolódását, amint öntudatlanul illetlen mozdulatokat tesz. Tizenegyig bıven van idım, hát gyalog indulok el, végig a városon, és bizakodom, a szerencse istenasszonya talán ma megkönyörül rajtam: utamba hozza végre azt, akit évek óta hiába várok. A bı négy kilométeres távon, a szerkesztıségig, minden nı áldozatává válik a képzeletbeli szeretkezéseimnek - már persze azok, akik bármivel hatni tudnak rám, lassan ott tartok, hogy elég lesz csupán, ha nem férfi az illetı. (Beleırülök!) Hol a bérház kapualjában játszódik le az aktus, a kiszemelt áldozat egy kukára támaszkodik, s én hátulról... Hol a játszótér délelıtti árnyas bokrai alatt döntöm hanyatt az anyukát, miközben a totyogó gyereke a homokozóban sikongva szórja a másikra a homokot... vagy a kirakatrendezıvel a ponyva mögé bújva fonódunk össze a próbababák hiányos végtagú testei közt... vagy zöldre váró autóba ülök be, és míg a lámpa vöröset mutat, a csinos vezetı szabadra állítja a jelzést... vagy... a villamoson a vezetı függönnyel eltakart helyén ülve gondoskodom az ölembe térdelı lányzóról, ne csak jegyén találjon lyukat az ellenır, de a két combja között is ki legyen lyukasztva...

2. - Miskároló! - kiáltottam volna rá a legszívesebben. Kiherélte a legjobb gondolataimat, a legpergıbb párbeszédeimet húzta meg, és, ha jól belegondolok, "dramaturgiailag" az egész könyvet felborította. İ azt mondta, megpróbálta kijavítani az alapvetı hibákat. Elvégzett egy vagy több egyetemet, tanult filozófiát, esztétikát, irodalomelméletet - meg sok egyéb marhaságot -, elolvasott pár ezer könyvet, és azt hiszi, egyedül ı hivatott eldönteni, jó-e az, amit írtam. Hej! Ha rácsaphattam volna az ajtót. De szerettem volna, ha az ajtó becsapódását némi falpergés kíséri, és a mennybıl szakad rá egy jókora darab... Ehelyett mi történt? Megértı mosoly, egyetértı bólogatás, új idıpont egyeztetése, barátságos kézfogás. Forrt bennem a düh, amikor becsuktam - nem csaptam! - magam mögött az ajtaját. Nem vagyok hülye! Én ezt az ajtót még gyakran szeretném kinyitni, szeretnék inni a ringó titkárnıjének kávéjából miközben újra és újra kávét kérek tıle, annyit, hogy a végén a képzeletbeli szeretkezésekhez sem áll fel... Persze az sem utolsó érv, hogy szeretnék majdan elballagni a pénztárhoz, kezemben a zizegı csekkel, amelynek semmi máshoz sem hasonlítható kellemes hangja van. Azért forrt bennem a düh, míg meg nem láttam a titkárnı meztelen húsát. Nem volt annyira pıre, mint kellett volna, de éppen elég ahhoz, hogy gondolataimat oda terelje, ahol amúgy is többet kalandoztak a kelleténél. Álltam megigézetten, dermedten, mert belém hasított a gondolat - Faludy után szabadon -, hogy nagyon régen nem hegedültem két asszonyláb között. Nem kell semmi rosszra gondolni, hisz teljesen hétköznapi, hogy úgy mondjam, a legszokványosabb hivatali meztelenkedést láttam. A lány - vagy asszony? - valami iromány fölé hajolva az asztalra könyökölt, többet mutatott a mellébıl - beláttam egész a köldökéig -, mintha tudatosan, akár kacérságból tette volna. Nem áltattam magamat azzal, hogy ez a magamutogatás nekem szól, még szinte csecsemı írónak számítok, elsı novelláskötetem is "Gügyögések" címmel jelenik meg... majdan. Figyelmetlenség, talán furcsa, de a munka heve tette közszemlére az érett, barna bimbójú melleket. Két mell, semmivel sem különb a hozzá hasonló funkciót betöltıknél, egyébként láttam rajta, megtette elsıdleges kötelességét, már gyereket is szoptatott. Néztem, bár túl sokat a valóságban nem láttam, de a tudat, hogy láthatnék... kiszínezte máris a képet, elıbb csak a mell bimbóudvarát festette egyre sötétebbre, mind szemtelenebbül kitüremkedı bimbójúra, aztán a hasnak adta vissza a régi, lányos ívét, a hetyke kis gödröcskével, a köldök sötét árnyaival, majd siklott egyre lejjebb, egészen addig, ahol elkezdıdik a mindig jól kibélelt, csipkés fehérnemő. Még kimondani is jólesı érzés: bugyi. Mennyi titkot, árnyat, éhes vágyat kiváltó és ígérı falatnyi vagy nagy kiterjedéső textília. Minden ruhadarab közül ezt kedvelem a legjobban, hisz oly közelségben van állandóan azzal a testrésszel, ahová kezem már eltévedt párszor, de nem annyiszor, mint szerettem volna, s ahová nemcsak kezemmel, de számmal, nyelvemmel, s mit ne mondjak, a hetyke huszárhadnagyommal indulnék vitézi rohamra... Ez a villanásnyi idı éppen elég volt ahhoz, hogy ágyékom lüktetni kezdjen, vérem összefusson ott, ahol ilyen helyen nem volna szabad, és liluló fejjel szédeleg a gatyámban a farkam. Nem ıt kívántam; nem. Minden nıt, aki él és virul! Miközben vörösre vált arccal egy zavart "jó napot"-ot hebegtem, kiszédültem a folyosóra. Kiszédültem, és nyomban le is ültem egy barna mőbır fotel ölébe. Ott átadtam magam

Illésem szekerének, amely vágtatva vitt magával, és így láttam újra a kilépésem után történteket:

Az alaphelyzet nem változott semmit, a titkárnı, Katalin, éppen úgy magába feledkezve hajolt az íróasztala fölé, és látni engedte mellét. - Ha szomjazó vándor lennék, s szám szomját oltani melledre térne, hagynád-e leányzó, hogy szomjamat oltsam? - próbáltam felidézni a híres mővet. - Miért ne hagynám? - nézett fel huncut mosollyal, tartásán mit sem változtatva. Majd, amikor észrevette, hol kalandozik a szemem, így folytatta: - Hát ha még akkor láttad volna, mielıtt szültem. - Nagyon boldog lenne vele még most is nem egy tini lány. - Gondolod? - nem értettem pontosan, hogy mi bujkál a hangjában, lehetett éppenséggel benne elégedettség, de beletörıdı fájdalom is. - Persze a véleményalkotáshoz csak ennyit látni belıle, kevés... De egyetlen értı pillantással... - Itt? - nézett körül csodálkozva. - A fınök... vagy bárki... - Az ne legyen gond! - mosolyogtam. Fogtam egy karosszéket, és betámasztottam vele a kilincs alatt az ajtót, aztán ugyanígy tettem a másik ajtóval is. - A fınököd bizonyára azt gondolja, elromlott a zár; ha próbálkozna a kijövetellel, majd meg is erısítjük ebben. A másik ajtó éppenséggel lehetne zárva is, nem? Honnan tudja... - még folytattam volna a meggyızést, de ı már mindent értın kiegyenesedett az íróasztal mögött, és két kezét arra a buja csípıjére tette, amely nékem már nem egy álmatlan éjszakát okozott. - Komolyan gondoltad? - izgatta ıt is a faramuci helyzet, de szóval is meg kellett gyıznöm: - Miért vicceltem volna?! - Atyaisten, fényes nappal, egy szerkesztıségben? Te meg vagy ırülve! - Mirıl beszélsz? - adtam az ártatlant. - Csak annyiról van szó, hogy eldöntöm, valóban olyan szép-e a melled, mint gondolom. Egyetlen pillanat... - Hát jó - adta meg magát engedelmesen, hiszen volt érzéke a szexuális kényszerhelyzetekhez. A fenekével az íróasztalnak támaszkodott, szemben az ablakkal, talán azért, hogy minél jobban érvényesüljön barna bıre. Én is megkerültem az asztalt, és megálltam vele szemben. - Hogy akarod? - a szándék megvolt benne, csak a bátorság hibádzott. - Bízd rám magad! - igyekeztem a hangomat a legmelegebbre igazítani. Elıbb csak az egyik kezemmel simítottam végig lassan, majd éppencsak felületesen, elıbb az arcát, majd a vállát, és amilyen finoman csak lehetett, megérintettem a mellét, aztán kezem ott tartva a másik kezemmel is megcselekedtem ugyanazt. - Eddig jó - súgtam neki. Rémült, elkerekülı szemmel nézett rám. - Ne félj semmitıl! folytattam a suttogást, aztán mindkét tenyeremet rásimítottam a mellére. Apró, alig érzékelhetı rándulás futott végig a testén. Becsúsztattam a kezemet a kötött ruha vállpántja alá, és ahogy végighúztam a tenyerem forró válla és karja bırén, egyúttal szabaddá tettem mind a két mellét. Nagy, barna udvarú bimbó, nem is bimbó az már, inkább fakadni kész rózsa, majd akkora, mint a hüvelykujjam. Finoman ujjaim közé csippentettem, és alig érintve morzsolgatni kezdtem. Ekkor szakadt fel torkából az elsı nyögés. - Finom? - kérdeztem a füléhez hajolva, úgy, hogy a leheletem felborzolja a kis kagylójú fülecskék mellett kunkorodó pihéket. - Igen - tartotta engedelmesen a nyakát. Apró csókokból gyöngysort fontam rá, aztán, hogy

a medál is meglegyen, hetyke kis ádámcsutkájától lefelé haladva végigcsókoltam, míg el nem érkeztem addig a pontig, ahol a két mell simult lágyan kétoldalról az arcomhoz. Engedelmesen tartotta a két mellét, új és új helyeket mutatva rajtuk, ahol még nem érte a szám, nem bírt betelni a csókkal, a bizsergetı nyelvkörökkel. Magamhoz öleltem a testét, dılt felém, hagyta, hogy kezem áttolja a csípıjén a ruhát, hogy győrött hurkaként essen a lábai köré. Kezemmel simogattam a vállát, a hátát, mind lejjebb kerülve érett fenekéhez, közben a szám egy pillanatra sem pihent. Jókora területet kellett bejárnia, mert a két mellhez kevésnek bizonyult kettınk négy tenyere. Lúdbırzött a háta, borzongások, izomrángások cikáztak, apró rándulások özönében kapott lángot az elsı perzselı szava, amely a tarkómat érte: - Folytassad, te drága! Látni eddig csupán annyit láttam belıle, amennyit testközelsége engedett, nem volt ez kevés, hiszen a melle, ahogy pestiesen mondják, egész estét betöltı... Kezemet rácsúsztattam a derekára, szelíd erıszakkal ráültettem az íróasztal sarkára, és mert én nem csupán mellvizitre gondoltam, kezemmel a térdétıl kiindulva köröket és más ábrákat rajzolva a combja bırébe, haladtam egyre feljebb, míg el nem értem a bugyijáig. Hátratámaszkodott az íróasztalon, elırefeszítette a felsıtestét, fejét teljesen hátrahajtotta, dús, fekete haja hullámzó zuhatagként omlott le. Valami butaságot suttoghatott, szaggatottan, zihálva, míg én becsúsztattam kezemet a bugyijába, marokra fogtam a dús szırt, és játékosan megcibáltam. Aprót sikkantott, amint a szırfogó bırredı elejére siklott a középsı ujjam, s fejét elırekapta, szemét a kezemre szegezte, amint le és föl huzigáltam a nedvesedı résen... - Még... még... Nem kellett nekem biztatás, körözni kezdtem a klitoriszán, apró körökkel, éppen csak érintve, miközben a másik kezemmel simogattam a mellét. Amikor letérdeltem a lábai közé, tiltakozni próbált, maradék józanságával suttogott valamit az ajtóról, helyrıl, arról, talán nem itt kellene befejeznünk, de a csípıje mást mondott, mert engedelmesen megemelkedett, ahogy levettem róla az utolsó ruhadarabját. Várta a folytatást, s én vigyáztam arra, ne szőnjön meg a varázs egy pillanatra sem, amit eddig csak az ujjaimmal tettem, azt most a szám és a nyelvem folytatta... Azt hittem, soha sem érek fel a dús, fekete pamacs közül kitüremkedı, nyálasan csillogó, vérbı és már-már lilásan feketébe hajló punciig. Bal kezét a szájához kapta, és beleharapott a saját tenyerébe, így fojtotta vissza a nyögést, a lihegést és a sikolyt, ami árulója lehetett volna a szó szoros értelmében nem helyénvaló esztelen tettünknek. Fejem mozdulatlanságra kárhoztatva szorult a satuként összezáródó két combja közé, de szabadon mozgott a nyelvem, és az igencsak megtette a magáét, mert éreztem, amint csípıjét elırefeszítette, hogy az elıjáték túlontúl is jól sikeredett, hosszan, remegve, lábát szétdobva elélvezett... Nem hagytam sok idıt a tétlenségre, mert elıvettem a Helyeskémet, és párszor végighúztam a lucskos puncin, hogy kellı síkosságot kapjon, aztán... beléhatoltam. Hanyatt dılt az asztalon, lábát széttárta, kezével az asztal szélébe kapaszkodott, s amint én löktem, ı úgy rántotta magát ellenkezı irányba, rám. Másodszor akkor élvezett el, amikor én belelövelltem forró magom. Ráborultam, és belelihegtem melle völgyébe: - Csodásan... szép... a melled.

Eddig jutottam gondolatban, amikor nyílt az ajtó, és kilépett rajta Katalin. - Elfelejtett valamit? - nézett rám a hivatalos érdeklıdést egy parányival sem túllépı személytelenséggel. "Hogyne, drágám, megdicsérni, milyen szép a melled!" - feleltem természetes egyszerőséggel, magamban. Hangosan viszont azt feleltem: - Semmit, köszönöm, csak leültem egy pillanatra. - Értem - mondta ı; de mit értett ebbıl, azt csak ı tudhatta. Nekem sem jogom, sem bátorságom nem volt, hogy tovább firtassam a dolgot, hogy beszélgetést kezdjek vele. Ebbıl szeretkezés talán soha nem lenne, de közelíthetném esetleg "álláspontomat", bízva fantáziálásom megvalósulásában. Bólintott csupán, aztán elindult, ringatva csípıjét, abban a biztos tudatban, hogy addig nem veszem le róla a szememet, amíg el nem kanyarodik a folyosó végén. Amíg néztem a kihívóan ringó fenekét, eszembe villant Ági. Ági számomra az örök Éva. Ott lángolt a testemben, ha most ı lett volna itt, akkor túlfőtött fantáziám sokkal színesebb képeket alkothatott volna... nagy szeretkezések képe pergett az agyamban, szeretkezések az íróasztalon, az alatta elterülı perzsamintás szınyegen, a süppedı fotelban, s nem tagadom, még a szekrény tetejét is számításba vettem. Ezek a képek azonban annyira villanásszerőek voltak, hogy rögzíteni, kibontani nem lehetett ıket. Már arra gondoltam, visszamegyek a titkárságra, és onnan próbálom meg felhívni, de gyorsan visszakoztam, ugye, mégsem tartozik idegenekre nemi nyomorúságom részletes ismertetése. Bókoltam a távolodó fenekek elıtt, és lesiettem a lépcsın. Sietnem kellett, mert elemi erıvel tört rám újra az elıbbi fantáziálás, és ez már végre cselekvésre kényszerített, mindenképpen meg kellett kapnom Ágit, most, rögtön, azonnal. Huszonkét éves voltam, túl néhány, nem igazán sikerült, kérészélető kapcsolaton. A szüzességemet sikerült ugyan többszörösen elveszítenem, de nem találtam meg a szeretkezés valódi, egész énemet, mindent átható, magával ragadó örömét. Voltak Eszterek, Júliák és Máriák, Erzsébetek és Zsuzsák, de mindez hol Jászalsószentgyörgyön, hol Bugacon, Dombóváron vagy Sopronban... Voltak lányok az életemben, csak NİVEL nem volt még dolgom. Nyálas csókokat, kamaszos lihegéseket, pattanásos bıröket, félresikerült simogatásokat, alig zsemle nagyságú melleket, csontos csípıket és pelyhezı puncikat adott nekem még csak a sors. Még hiányzott a VALÓDI beavatás, a mindent felkavaró, totális szeretkezés. Voltak tehát lányok az életemben, de talán a szüzességem elveszítésének történetével tudom leginkább megértetni, mi az, amit már nem kívántam.

Tizenhat éves voltam, pattanásos, mint majd minden kamasz, kukorékolt a hangom, ha kicsit is felizgultam, sovány és esetlen, nem tudtam mit kezdeni hosszú végtagjaimmal. Anyám azzal a jelszóval, hogy közösségi élményekre van szükségem, erınek erejével elküldött Z-be, a kis nyírségi falucskába málnát szedni. Úgy kellett nekem ez a táborozás, mint ablakos tótnak a hanyattesés, de nem rendelkeztem megfelelı páncélozással az anyai szív nehéztüzérsége ellen, hát ott ültem két osztálytársammal a vonaton, a nekünk lefoglalt vagont már megtöltötték a hozzám hasonlóan számőzött srácok és csajok. Persze ment a nagyképő duma, hogy majd mi lesz ott lent, fıleg azoknak járt a szája, akik már részt vettek hasonló közös nagy népi szórakozáson. Igyekeztem szerényen meghúzódni a háttérben, nem tudtam a témához hozzászólni, féltem, hogy egyetlen keresztkérdéssel rám tudják bizonyítani, hazudok. Hallgattam hát a DOLGON már túlesettek nagyszájú fecsegését, amelyet akkor sem hagytak abba, mikor valamelyik felügyelıtanár elsétált mellettem.

Zötykölıdtem, és azon imádkoztam, hogy minél hamarabb leteljen ez a két hét, s visszatérhessek akkori kedvenc hobbimhoz, a hangyák életének tanulmányozásához. A fı hangadó, valami kispesti bunkó, kiszúrta a mély hallgatásomat, és kezdett velem szórakozni, elıbb csak szelíden megkóstolt, de amikor nem díjaztam kellıképpen a humorát, ocsmány célzást tett nemi hovatartozásomra. Nem voltam agresszív gyerek, de szó nélkül felálltam, aztán egy jobb csapottal betakartam, amitıl nyikkanás nélkül hanyatt esett a padok közé. K. O. Én csak akkor fogtam fel, hogy egy vasgyúróval kerültem össze, akit egyetlen csapással a padlóra küldtem... Atyaisten! Mi lesz itt?! Nem lett semmi. Amikor a krapek magához tért, odajött, és kezet fogott velem. Jó barátok lettünk attól a pillanattól fogva, és az út hátralevı részében már csak engem etetett a zaftos történeteivel. Közülük az orosztanárnıje gerincre vágása a legérdekesebb, bár egy szót sem hittem el belıle, azért jól szórakoztatott. - Bízd ide magad! - kacsintott újdonsült barátom Z. elıtt. - Majd Karcsi bácsi elrendezi a dolgokat... Lesz annyi puncink, hogy sajnálni fogjuk, hogy csak két farkunk van. Berendezkedtünk, ahogy kell, aztán este, a vacsora után, a tábortőz... Karesz el-eltőnt a sőrőben, és amikor végül visszatért, két lány lépkedett mellette engedelmesen. Gyönyörő volt az egyik, a másik - mint rendesen - csúf kis béka. Erzsi és Juli. Na, nekem elegem lett ebbıl az egészbıl, amikor megtudtam, hogy nekem kell a csúnyábbikkal foglalkoznom. - Majd holnap más lesz a felállás! - súgta Karesz, s mit volt mit tennem, hagytam, hogy magukkal hurcoljanak a barakkok mögé, egy félreesı, bokros részre. Karesz persze abban a pillanatban eltőnt a bombázóval, én meg ott maradtam a kis nyiszlettel. - Érdekelnek a hangyák? - kérdeztem, csupán azért, hogy végre mondjak valamit. Elkezdett sipítozni, hogy mennyire undorodik a hangyáktól - én tıle nem kevésbé. Nem bírhatott magával, mert Kareszék nem nagyon titkolták, mit is csinálnak a bokrok mögött, tılünk alig pár méterre, mert a bombázó rémült örömmel vetette rá magát Kareszra. (Én akkor még nem sejtettem, mi lehet örömének okozója...) Az én kis békám feltüzesedett ettıl, és elkezdett fogdosni. Nem kell semmi különösre gondolni, mert elıbb a karizmomat ellenırizte, aztán a vállizmom, a combizmom került sorra, végül megragadott ott... - Én úgy tudom, ott nincs izom - próbáltam visszakozni, de nem vett róla tudomást, markolászni kezdett. Helyeském meg. az a hülye fasz, kezdte emelgetni a fejét - neki hiányzott a szépérzéke. Juliskám nem csinált nagy faksznit a dologból, le a sliccem, és elıvette Helyeském, kezemet pedig nemes egyszerőséggel bevezette a combja közé... Tétován erre-arra tapogatóztam, de nem éreztem mást, csak csontos bırkét, amikor pedig hanyatt dılt, lehúzta magáról a bugyit, és újra visszatette a kezemet a lába közé, annyi szırt sem találtam ott, hogy végképp elment a kedvem a dologtól. Nem úgy neki! Magára rángatott, Helyeskémet beigazította, és... elvette a szüzességem. Bejutottam valahová, ahol, tudtam, nincs semmi keresnivalóm. Mozgott alattam, és ezzel elérte, hogy Helyeském, életemben elıször, megajándékozott a legnagyobb örömmel. Akkor legalábbis azt hittem, ez a legnagyobb öröm, de ahogy a Hold halvány fényében megnéztem az alattam pihegı Juliskát, megrémültem. Egy csontvázon feküdtem: és én ennek tudtam örülni? - Mi volt? - érdeklıdött Karesz, ahogy a lányok elmentek. - Megvolt - vontam meg a vállamat. - Komoly? - nézett a szemembe hitetlenül. - Az enyém nem hagyta magát, csak tapi, rogyásig. Úgy égnek a mogyoróim, hogy ki kell vernem. - Mit? - kérdeztem a gyanútlanok ártatlanságával.

- Ha csak felizgatnak, akkor úgy tud fájni a mogyoró, hogy jobb, ha kivered a farkad - adta meg a szerinte egyetlen használható tanácsot. - Menjünk! - mondtam, és visszalopakodtunk a helyünkre. - Te - bökött meg Karesz, pedig már majdnem elaludtam. - Holnap szerzek két másik csajt, rendben? - Rendben - mormogtam félig öntudatlanul. Mondanom sem kell, másnapra tényleg beújított két csajt. Egyik sem volt világszám, de egye fene, ha már benne vagyok... A lassan már törzshelyünknek számító bokros részen találkoztam a következı lánnyal, akit Karesz kiszemelt nekem. Persze ez sem volt valami világszépe. Most már azért volt valami halvány fogalmam arról, mit is várnak tılem, és Edit nem kis csodálkozására ott kezdtem, ahol szerintem kellett, alig ültünk le, kezem máris a szoknyája alatt ügyködött. Ha a tegnapi lány sovány volt, akkor Edit az ellenkezıje, mert lágy, süppedıs zsírpárnákra tapintottam rá combjai találkozásánál, neki végre volt bozontja, de amint hanyatt döntöttem és lerángattam a bugyiját, annyi színhúst láttam, hogy megint csak elment a kedvem a dologtól. Hájas, löttyedt has terpeszkedett elıttem. Helyeském viszont, nem törıdve az ízlésemmel, újra megtette a magáét. Szörnyő volt. Mintha egy feneketlen kútban próbáltam volna vizet keresni, nem szeretkezés volt az, hanem harangozás, és Helyeském játszotta a harang nyelvét. A mai napig sem értem, mitıl élvezett Edit akkorát, mert én addig nem tudtam elélvezni, amíg rá nem segítettem a kezemmel... Karesz szidott, mint a bokrot, pedig én tehettem róla a legkevésbé, hogy neki ismét nem sikerült. Türelmesen vártam, amíg elintézi a mogyorófájdalmat megelızendı kiverést. Harmadnap nekem is Karesz módszeréhez kellett folyamodnom, bár az új lány mindent elkövetett, hogy pettinggel kielégítsen, olyan ügyetlenül rángatta Helyeskémet, hogy az inkább volt számomra kínzás, mint örömszerzés. A negyedik napon már hírünk ment a táborban, egyelıre még csak a lányok között, akik azt tárgyalták egymás között, hogy milyen nagy szám a kefélés velem és Karesszal. Erre aztán akkora forgalmat kezdtünk lebonyolítani a bokrosban, hogy volt nap, amikor két lány is jutott mind a kettınkre. Szó szerint sorban álltak értünk. Ez így ment tíz napon keresztül. Már kezdtem nagyon unni a dolgot, mert Istenemre mondom, a tizenkét lány közül nem akadt egy sem, akivel nappal végig mertem volna menni a táboron, mert a srácok kiröhögtek volna. Míg aztán beütött a tizenharmadik nap - mindig tudtam, hogy a tizenhármas szerencsétlen szám -, ugyanis lebuktunk. Az egyik túlbuzgó paprikamarcsi - egy táborvezetı - rajtakapott minket, ahogy gyalultunk két újabb jelentkezıt. Még az a jó, hogy rémületében nem csinált botrányt, mert esküszöm, megköveztetett volna minket! - Gyertek velem! - mondta, és elindult elıttünk az ügyeletesszoba felé. - Mi lesz? - kérdeztem súgva Kareszt. - Kirúgnak minket - válaszolta. - Legfıbb ideje - bólogattam, és mentünk botorkálva a nı után. Bent, a kivilágított szobában kiderült, hogy egy fiatal egyetemista csajról van szó. Szıke, szemüveges, kis ágyba való darab. - Mit csináltatok? - förmedt ránk. - Megbasztunk két kis önként jelentkezıt társadalmi munkában - felelte pimaszul Karesz. - Hogy... mit... - csak hápogni tudott. - Na, majd én ellátom a bajotokat. Ez aztán... Eddig juthatott a felháborodással, amikor Karesz szorosan eléállt. A csaj alig ért a válláig,

így kénytelen volt felnézni a srácra. - Nem kell ebbıl ekkora ügyet csinálni - azzal átölelte a derekát, magához szorította, a másik kezével meg hátulról belenyúlt a melegítınadrágjába. A csaj kapálózott egy darabig, de nem bírt sehogy sem Karesszal. Nekem csak az volt a furcsa, hogy elég lett volna egyetlen hangos szó, és rajtunk az egész tanári kar... A csaj meg csak küzd, de ki nem nyitná a száját. Na, mondom, akkor szüret. Elıbb lekapcsoltam a villanyt, éppen elég világosság maradt így is a szobában az udvari lámpától, aztán mögéjük kerültem, és lehúztam a csajról a melegítınadrágot. Nem ellenkezett egy pillanatig sem, sıt segített, hogy minél elıbb megszabadítsam a fölösleges cucctól. Karesz felmarkolta, és lefektette az ágyra, elıkapta a fütykösét, és zamek! Nagyban ment a móka, amikor megszólalt a lány: - Gyere ide! Engedelmeskedtem, bár nagyon zavart, hogy elıttem kefélnek, a lányt, úgy látszik, kevésbé, mert keze máris Helyeskémen, és kezdi lerángatni rólam a nadrágot. Segítettem neki, és végre megtudtam, milyen is az igazi kézimunka, mert Karesz még sehol nem tartott, amikor én már a lány tenyerébe élveztem. Amikor Karesz is végzett, helyet cseréltünk, és esküszöm, reggelig nyüstöltük a lányt, ketten összesen megdugtuk vagy húszszor. Akkor sejtettem meg, hogy lehet ezt a mőfajt jól is csinálni, ez a rövid tanfolyam az alapfogalmak megértéséhez igazán elégségesnek bizonyult. Azóta eltelt néhány év, és igazán nem lehettem magammal elégedett. Volt ugyan ebben az idıszakomban vagy harminc nı, mindenféle típus, de még mindig csak gyenge kezdınek tekintettem magamat, aki tapogatózva keresi a boldogsághoz vezetı utat...

Itt tartottam most. Az utcán az elsı jó telefonfülkében izzadva megpróbáltam túlkiabálni az autók zaját. Hosszú és értelmetlen szövegelésbe kezdtem Ági hivatali fınökével, aki arról gyızködött, hogy Ági nincs ott. (Délelıtt tizenegykor hol lehet? Csak nem kefélni vagy a...) Tisztázzuk, nem tudja, hová ment és mikor jön. Mondta, hogy átadja az üzenetet, és gúnyosan hozzátette, mi sem természetesebb, mint szerelmi üzeneteket közvetíteni a titkárnıje és holmi jöttment alakok között. A fülkében a dumájától is, de egyébként is kezdett igazán melegem lenni - folyt rólam a víz. Azért rászántam még egy kis idıt a paprikajancsijára, tudtára adtam, nagyon téved, ha azt hiszi, egy üzekedni kívánó kannal beszél, én Ági nagynénje vagyok, éppen most készülök a kórházba, ahol kiveszik a nyolcszorosára dagadt mandulámat. Csilingelı nıi hangom attól süllyedt ilyen mélységekbe, és egyébként is, mit képzel ı az én unokahúgomról, aki fáradságot nem ismerve gondoskodik rólam. Nagyon téved, ha azt hiszi, hogy Ági léha teremtés, szerencséje, hogy nem találkozunk személyesen, mert biztosan kikaparnám a szemét ezért a hangért... Szinte láttam, ahogy mély meghajlással búcsúzkodik, többször elrebegett kézcsók után elnézést kért, hogy ı nem ÚGY gondolta, a meleg, és különben is... Megbocsátottam neki. Mi a fenét csináljak egy óráig, mire valószínőleg elıkerül? Úgy döntök, beülök az Ádám teraszára egy korsó sörre. Innen tíz perc séta, ott eltöltök húsz percet két korsó mellett, azután leballagok a Duna-partra, ezzel is közelebb leszek Ágihoz, aki a Sörház utcában, N. intézetben veszi fel a fizetését, jó kis séta ebben a dögmelegben. Harminc fok, plusz két korsó. Mindenesetre most pótolni kell az eddigi folyadékveszteséget. Irány... Lassan bandukoltam, megfontolva minden újabb lépést, és megállva minden kirakat

elıtt, ahol csak szebb, kívánatosabb nı tőnt fel az üveg tükrözıdésében... Kettıs élvezetet nyújt a kirakat. Ha kissé szemlélıdésem alanya mögé állok, akkor egyszerre látom elölrıl, a kirakat üvegében visszatükrözıdve, és hátulról. Természetesen választhatok, honnan tetszik jobban. Ilyen meleg - mit meleg? DÖGmeleg - nyári napokon, ha már muszáj az utcán lennem, akkor kedvenc játékaim egyikét játszom. No nem a szoknyákon áttőzı napfényben megleshetı idomokra gondolok, nem, én a "miként hordja a bugyit?" játékot játszom. Mert ugye, a "van-e rajta?" csak perverz lelkületőeknek juthat eszükbe. (Jó pár éve figyelem, de sosem tapasztaltam a legnagyobb hıségben sem, hogy nın ne lett volna bugyi. Még azokat a barátnıimet, akikkel bensıséges kapcsolatot ápoltam, sem sikerült rávenni e falatnyi fölösleg elhagyására. De azért bízom benne, hogy egyszer még megajándékoz az élet egy ilyen nıvel... Lehet, hogy én is beteges vagyok? Úgyis esedékes a lelki generáljavítás.) Idıs pszichológus szomszédunkat szoktam igénybe venni olykor, hogy adjon felmentést önmagam alól, és ı készséggel meg is teszi egyetlen, szerinte holtbiztos tanáccsal: "Csípj fel egy jó nıt, és add ki magadból a savanyú hormonokat!" Azután kinevet, amikor arra kérem, írja fel receptre nekem azt a nıt, aki megmentene egy fiatal tehetséget a korai megırüléstıl. Sajnos - mondja - a "P"-vitamin receptre nem kapható... Szóval kedvenc játékom a "miként hordja?". Ahogy egy grafológus az írásból, a tenyérjós a tenyérbıl, az asztrológus a csillagokból és a patológus a nemi szervekbıl, úgy én a szoknyánruhán átsejlı bugyi méretébıl, szabásából és színébıl messzemenı következtetéseket tudok levonni egy nı nemi életérıl. Gondosan tanulmányozom, osztályozom, alcsoportokra bontom, és majd, ha meglesz hozzá a kellı tudományos kontrollom is, akkor közreadom, hogy gyakorlati útmutatással szolgáljon minden hágni kész kannak. Addig viszont döntsön ki-ki a saját módszere szerint. Vagy olyanokkal találkoztam, akiknek szemorvoshoz kellene járniok, vagy a saját magamról alkotott képet kell erısen átértékelnem, mert egyetlenegy nı sem akadt az utcán - már olyan, akitıl jó néven vettem volna -, aki észrevett volna. Pedig mindent elkövettem, sıt! követtem. Keresztülnéztek rajtam. Kezdtem kétségbeesni, vagy már teljesen elpárologtam a hıségben, vagy annyira meglátszik rajtam a sóvár vágyakozás, hogy az már egyenesen ijesztı. Az elıbbire rácáfolt egy termetes hölgy, túl az ötvenen, akit majdnem sikerült a lábáról levernem - persze arról is egy másik nı tehetett. A néni aztán megnyugtatott, látható vagyok, mi több, vidéki tuskó, melák alak, vak mamlasz és léhőtı munkakerülı. Végre valaki ıszintén megmondta a véleményét. Boldoggá tett vele. Nagyobb figyelemmel a szembejövıkre és kisebbel a csábítókra, képzeletben, mint hıs Odüsszeusz, árbochoz köttettem magam. Neki szirének ellen egyszer már bevált - de én rémülten igyekeztem behúzódni egy kapualj alá, mert meredezı árboccal mégsem illik közlekedni a pesti utcán... Unásig néztem a cipész, az írógépjavító, a bırdíszmőves falatnyi kirakatát, míg annyira lelankadtam, hogy folytatni tudtam az utamat. Az Ádám teraszát, alig hittem a szememnek, összebújó párok töltötték meg. Mennyire irigyeltem én minden férfit, pedig a nık között akadt olyan is, akitıl fényes nappal megijednék. Odakönyörögtem magam egy ilyen szerelmespár asztalához. Nem árt egy kis elıtanulmány, mások hogyan csinálják, mármint az udvarlást. Volt mit tanulnom. Bicska Maxi - a színházi, egy arisztokrata, itt viszont elengedte magát, a szerelmes kanja. Megtudtam, addig szerelemrıl szó se essék, amíg a "kisanyám" le nem szurkolja az öt rongyot. - Honnan vegyem én azt a rengeteg pénzt? - nézett sírásra görbülı szájjal párjára a

tulajdonképpen nem is csúnya lány. - Ne legyél ennyire hülye, kisanyám! - De hát... - Honnan veszi a Gizi meg a Mara? He? - Hát kurválkodnak - hökkent meg a lány. - Te azt akarod, hogy én is menjek ki az utcára? - Nem, majd én viszem neked a kuncsaftokat. Senki sem fog tudni róla, kisanyám veregette vállon biztatóan a lányt. Aztán látva, hogy alig leplezetten figyelem ıket, halkabbra fogta a szót. - Nem kell ezt olyan komolyan venni. Pár perc, aztán lerúgod magadról. - És hogyan képzeled te ezt? - a síráson már átcsillogott az érdeklıdés. - Nem kell azt neked magyarázni, kisanyám! Tudod te azt jól. Le a ruhát, fel az ágyra, aztán szét a lábakat. İk majd teszik a dolgukat. - És ha nem? Ha mást akar tılem? - Mit? - kérdezte Maxi, teljesen ledöbbenve. - Hát, ha MÁST akar? - Ne cifrázd nekem, kisanyám, mi mást? - Szopatni - rebegte a lány szégyenlısen. - Az külön pénz - tette túl magát Maxi azonnal a meglepıdésen. - Aztán tudsz te olyat, kisanyám? - kérdezte gyanakodva. - Igen - húzta ki magát büszkén a lány. - Ne mondd! Aztán hogyan csinálod te aztat? - Hát beveszem a számba, aztán úgy csinálok vele, mintha ottan lenne alul - adta a szakértıt a lány. Maxi semmit nem értett ebbıl a magyarázatból. Vagy annyira kezdı lehetett, mint én, vagy nagyon sötét alak. - Mintha alul? - megvakarta a fejét. - Ide figyelj, kisanyám, ne süketelj nekem... - Hát elıveszem a nadrágból, letérdelek elé, elıbb adok neki egy-két puszit, aztán megmorzsolgatom a mogyoróit, meghúzkodom a farkát, hogy keményedjen, aztán ahogy a kisgyerek szopja az ujját, cumizok én is. - Hö-hö - mondta Maxi, ami nem volt igazán nevetés. - Aztán eztet nekem miért nem csináltad eddig? - Mondtad? - vonta fel a vállát a lány. - Na gyerünk csak haza, kisanyám! - ugrott fel Maxi nekitüzesedve, zsebébıl pénzt kapart elı, aztán felrántotta a lányt. - Eztet ki kell próbálni; mi van, ha nem tetszik a kuncsaftnak? Hosszan néztem utánuk, igencsak irigyeltem Maxit... Megrendeltem a sörömet, aztán elképzeltem, hogy hazaérnek...

Maxi lábával rúgta be az ajtót maga mögött, és már az elıszobában, a fogasra akasztott ruhák, kabátok, kinyúlt kardigánok és az alájuk a földre szórt cipık mellett maga felé fordította a lányt. A csók, amelyet váltottak, dühöngı, marcangoló és túl heves volt ahhoz, hogy szerelmesnek lehessen nevezni. Maxi keze, a gyakorlatlanok türelmetlenségével már a lány mellét markolta, aztán hirtelen váltott, és kezdte felrángatni a szoknyát a lányon, aki ezen nem lepıdött meg, hiszen másfajta szeretkezésben még nem volt része, csak ezt kapta mindig: "Siessünk, hogy túl legyek rajta minél elıbb." Engedelmesen nyomta elıre a csípıjét, a lábát enyhén szétterpesztette, hogy Maxi zavartalanul simogathassa a lába közét, elıbb csak a bugyin keresztül, aztán, türelmét veszítve, egyetlen rántással letépte a bugyit a lányról. - Ohhh... csináld csak - mondta a lány, és ı maga vezette Maxi kezét, hol erısebben, hol

gyengédebben simogatta a punciját. Nekidılt a kabáthalomnak, magára húzva Maxit, aztán egyik lábát feltette az elıszobafal kisszekrényére. Maxi ujjai hol varázsos gyorsasággal simogatták az egyre merevebbé váló kis csiklót, hol elmerültek a táguló nyílásban. - Szereted ezt? - lihegte Maxi. - Imádom... - kapkodta a fejét a lány, és közösült Maxi kezével, egyre hangosabban sikongatva, aztán hátravetette a fejét, megfogta a férfi kezét, megállított minden mozgást, és elélvezett. Pár pillanatnyi szünet után után egy rántással lehúzta Maxi sliccét, és nem kis nehézségek árán elırángatta a valamibe minduntalan beleakadó fütyköst. Nem kellett izgatni, kemény volt az az elıjátéktól, elıremeredt, mint a kocsirúd, meztelen, nagy fejjel, vastag, lila erekkel sőrőn behálózva. - Imádom a farkadat - nézte a lány Maxi szerszámját élvezettel, aztán hozzáérintette a puncijához, körözött vele, simogatta, izgatta magát, végül lábujjhegyre emelkedett, és rányomta testét a mereven felálló kardra. - És a szopás? - lihegte Maxi, de már mozgott a feneke, elıbb csak lassan, aztán egyre gyorsuló ütemben. - Majd... ké... sıbb... - felelte a lány, és egyik kezével segített magának, testük mozgásához igazodó ütemben simogatta a csiklóját, aztán másik tenyerével a ruhájába nyúlva a melleit vette kezelésbe. Maxi, akinek mindez újdonság volt, mert eddig csupán meztelenül és az ágyban közösült, nem tudta visszatartani magát, és hörögve, morogva elélvezett. - Jó volt, kicsim? - kérdezte a lány, de a férfi még mindig zihálva csak bólintani tudott. Gyere - indult elıre a lány a hálószobába, a férfi engedelmesen követte, lekonyult farka bánatosan himbálózott léptei ütemére. Bent a szobában a lány nem sokat teketóriázott, fején keresztül levetette a ruháját, és a férfit majdhogynem durván a fotelba lökte. - Hé, kisanyám! - kezdte volna Maxi, de a lány bekapcsolta a magnót, és kellemes, halk zene áradt szét a szobában. - Bízd rám magad! - súgta cinkosan kacsintva a férfira. - Még lesz egy pár meglepetésed ma! - és elıre nevetett Maxin. Szép volt a teste, apró almamellek, gömbölyő csípı, telt, kemény has, nyúlánk combok és hetykén rezgı fenék. Ugyancsak felhívta erre Maxi figyelmét, mert pontosan követve a zene minden rezdülését, vonaglani kezdett. - Honnan tudod te eztet? - pötyögte Maxi megsemmisülten. - Tudom és kész - vont vállat a lány, és átadta magát a révületnek, mind jobban belefeledkezve a táncba... és megindultak a kezei. Úgy simogatta magát, ahogy mindig szerette volna, ha a társa teszi, úgy élvezte a saját kezét, mint lánykorában, amikor még nem ismert férfit, csak önmagával egyesült, s most újra átélte mindazt a kéjérzést, amelyet már-már elfelejtett. Simogatta a mellét, a hasát, a combját, játszott a dús szırzettel, bele-belemerítve saját kis fürge ujjait, és amikor egyre nedvesedı hüvelye már úgy kívánta, maszturbálni kezdett, oda sem figyelt Maxi hívó szavára, akinek már régóta felfelé meredt a dákója, és szeme szomjasan itta az eddig még nem látott izgalmakat, aztán, hogy ı se maradjon ki a jóból, elıbb csak kíváncsian, aztán mind erıteljesebben huzigálni kezdte kezét a dákón, de szemét egy pillanatra sem vette le a lányról. Az már elıtte guggolt, és mindkét keze ott dolgozott a lába között, úgy tekergett, vonaglott, jól láthatóan megmutatva Maxiak, mi az, amitıl igazán meg tud ırülni egy nı... Egyszerre élveztek el. - Hát... én... ezt nem hittem... - hebegett Maxi hitetlenül -, hogy én tíz percen belül kétszer?! - Még nincs vége! - térdelt le a lány Maxi széttett lábai közé. Kikapcsolta a derékszíját, és

lerángatta a férfiról a nadrágot és az alsót. - Most jön a produkció! - nézett fel hatáskeltıen a lány. Egyik kezét ráfonta az újra lefittyedt dákóra, a másikkal a zacskó alá nyúlt. Ellentétes mozdulatokkal, a dákót föl-le simogatva, a zacskót körkörösen masszírozva erıteljesen, mégis finoman munkálkodni kezdett. Amikor már volt némi eredménye a kézimunkának, elıbb csak csókokkal borította el az egyre növekvı, duzzadó, meg-megránduló dákót, aztán ráhajolt, és szájába vette, amíg a torkát nem érintette a makkja. Maxi akkorát nyögött, hogy a lány azt hitte, fájdalmat okozott, de Maxi révült arcát látva megnyugodott, a férfi soha nem tapasztalt élvezetet él át. A fejével mind gyorsabban bólogatva, ajkaival enyhén szorította, a feje visszahúzásakor szívta most már a teljes egészében felmeredı dákót. - Ahhh... Ohhh... - dobálta magát Maxi a fotelban, aztán elöntötte a soha át nem élt, igazi gyönyör elsı hulláma... nagy sokára valami olyasmit cselekedett, amit még soha, megszólalt és azt mondta: - Köszönöm.

Kiittam a sörömet. Valahogy elment a kedvem attól, hogy összepárosítsam egy másikkal. Untam már nagyon, én bárkit bárkivel össze tudok fektetni, csak nekem nem jut senki. Bár alig telt el egy óra, újra hívtam Ágit, s mit tesz a szerencse, ı vette fel. - Szervusz - ijedtem meg a saját merészségemtıl. - Ki vagy? - Mégis... - Ha találós kérdést akarsz... - A nénikéd. - Te hülyítetted meg a fınököm? - Baj? - már kezdtem megijedni. - Nem, jó pont - felelte kuncogva. - Váltsd be a jó pontot. - Mire? - Egy találkozóra. - Te vagy az az író? - ismert fel végre. - Éppen ma délelıtt bizonyította be egy szakember, hogy annyi közöm van az irodalomhoz, mint a búgócsigának a mélytengeri kutatáshoz. - El vagy keseredve? - kérdezte sajnálkozva. - Azt azért nem mondanám. Mindenesetre megvigasztalhatnál. - Mire gondolsz? - játszotta tovább a naivát. Ilyenkor szoktam bajba kerülni, én, aki mindig olyan könnyen bonyolítom össze az egyszerő dolgokat - mit tegyek, az emberek azt szeretik olvasni: az élet sokkal komplikáltabb, mint ahogyan ık élik, így aztán megnyugszanak: no lám, azért nekünk mégiscsak könnyebb. Szóval én, aki bármikor fıhısöm szájába adom a "feküdj le velem" jelmondatnak arisztokratikustól az abszurdig terjedı megfelelı változatát, a magánéletemben zavarban vagyok. Szóval próbálok hímezni-hámozni, ezt én választékosan fogalmazva úgy hívom, taktikázni. - Üljünk le valahová, és megbeszéljük. Mégsem telefonon. - Máris nyertem egy-két órát, aztán meg majd csak lesz valahogy. - Hová? Sínen vagyunk. Megbeszéljük, elköszönök. A gondolat is felizgat, hogy pár óra múlva mellette lehetek. Aztán a folytatás mi lesz?! Meglátjuk. Nagyon szerettem volna meglátni,

nemcsak ıt, de végre magamat is, úgy, ahogy számtalanszor elképzeltem, amióta csak ismerem, rajta...

Talán két vagy három hónappal ezelıtt, egy igencsak nekikeseredett éjszakán Luigi, a digó üzletember, aki elıttem rejtélyes üzletek nagymestere, aki két hatalmas gorillával és egy gyönyörő Mercivel rohangál Pesten, majd eltőnik pár napra, s mosolygósan, még vastagabb bukszával kerül elı, újabb konyakot - vagy Camparit - diktálva belém, megelégelve az állandóan körülötte kerengı kis kurvákat, valami másra vágyott. Tılem. Csak ültem bambán vigyorogva, és néztem rá. Kapcsolt, megnyugtatott, nem homokos, egyszerően másra vágyik, mint ami ott volt. Mi az a más, arról egyelıre fogalmam sem volt. Valami keverék nyelven beszélgettünk, német, angol és latin kifejezéseket zagyváltunk össze, és mivel Luigi többször is megfordult Lengyelországban, idınként szláv szavakat is szívesen használt, fıleg olyanokat, amelyekben sok a mássalhangzó és kevés a magánhangzó. Nem csoda, hogy csak hosszas magyarázgatás, mutogatás, sıt rajzolgatás után sikerült megértenem, hogy valami speciálisan magyar intellektuális szórakozás érdekelné. Nem akartam rámutatni a pár asztallal arrébb ülı társaságra, ahol egy filmrendezı, két gyártásvezetı, három színész és egy festımővész vedelt néhány színésznıpalánta társaságában. Miért járassam le magunkat? Azt javasoltam, látogassuk meg P.-t, a szobrászt. Többször voltam már nála, félig és teljesen részegen; emlékeztem arra, ott mindennap összejönnek néhányan, csalódottak és menık, folyik az intellektuális onanizálás... Luigi teljesen elégedett lehet majd velük... Betessékeltek, helyet szorítottak, és hamarosan Luigi lett a társaság központja. (Kiderült, én vagyok a hülye, mert ı perfektül beszél németül és angolul.) Nem érdekelt a helyi intelligencia aktuális szövege, csellengeni kezdtem a lakásban, tudtam, mindig találok valami érdekeset. Hogy van Isten, azt régóta sejtettem, de akkor minden kétséget eloszlatóan bebizonyította nekem. A könyvtárszoba sarkában egy nı, mit nı?! "A Nİ" üldögélt egy szál magában. Itt mindenki impotens, vagy a nı nem nı. Mindenesetre a látszat ellene szólt. Ruhácskája a legnagyobb jóindulattal sem takart többet belıle, mint amennyi a szemérem elleni vétség elkerüléséhez elengedhetetlenül szükséges. Akkora felületek látszottak belıle, hogy megindult a nyálkiválasztásom - talán még a számat is törölgetnem kellett. Mindenesetre, hogy rendelkezem az elsıdleges nemi jegyekkel, azt egy figyelmesebb szemlélı észrevehette volna, akármennyire igyekeztem is takargatni. Mint jó iránytő, jelezte a vonzás irányát, így vakon is odanavigálhattam volna hozzá. Két mondatból kiderült, senkihez nem tartozik a társaságból. Én nem értettem az ügyet, ı igen, és pont. Valakivel jött, aki ittfelejtette. Tudom magamról, hogy a mővészek szórakozottak, de egy ilyen nıt ittfelejteni, az már a szenilitás csúcsa. Félszegségem és sóherságom miatt csak beszélgetésre tellett. Mégsem javasolhattam, hogy szökjünk meg innen, mert ugyan milyen választékot kínálhattam neki. Sétáljunk az utcán? Mert meghívni nem lehetett, hozzám már csak azért sem mehetünk, mert a bátyámmal lakom egy szobában - még képes lenne és kilopná alólam! -, a másik: már csak villamosok járnak - nem olyannak látszott, mint aki mindennapos vendég a BKV jármővein - taxira meg, ugye... Maradt a beszélgetés, és az, hogy ott, a helyszínen, többször és vehemensen a magamévá tettem, minden elképzelhetı és elképzelhetetlen módon, gondolatban. Közben értelmetlen beszélgetést folytattunk a tizenévesek szintjén. Tisztáztuk a tisztázandókat, a számomra leglényegesebb kérdést viszont - már tudniillik, hogy mikor fekszik le velem - sajnos nem érintettük. Hasonlított a beszélgetés a kormányfık tárgyalásához, bár közös közlemény kiadására

nem került sor, megállapodás született egy késıbbi találkozóról, ami ugye a semmi ötszörös körbejárása. De ma! Érdeklıdtem a házigazdánál, megütközve tudtam meg, hogy mindazok a tulajdonságok, amelyekkel magamban felruháztam - szőzies lény, szemérmes élet - közel sem fedik a valóságot. (Köztudott, hogy a férfiak két kategóriában tudják csak elhelyezni a kívánatos vagy megkívánt nıt, kurva vagy apáca. Én - sajnos - az utóbbival ámítom magam.) A házigazda, P. is élvezte többek között - élvezte, így mondta -, a kézmozdulat és a hangsúly semmi kétséget nem hagyott afelıl, hogy valami felsıfokú örömérzetrıl van szó. Félszavakból megértettem, hogy a liba - P. nevezte így -, mint utóbb én is tapasztaltam, olyan buta, mint a frissen szántott föld - ez zavart legkevésbé -, de a mája igencsak kihizlalt, jó fehérmájú fajta, ezt nem sok liba mondhatja el magáról. Leszámítva a más irányú szexuális érdeklıdésőeket és az impotenseket, már csak én hiányzom a győjteményébıl, olyan élénk kapcsolatot ápol a pesti értelmiségnek azzal a rétegével, amelybe én is mielıbb be szeretnék jutni. (Még a végén kiderül, hogy csak azok nyerhetnek bebocsátást a magyar Parnasszusra, akik sikerrel vették Ágit, mint elsı akadályt.) A dolognak ez az oldala, mármint a számtalan elıd - tudtam, lesznek még utódok is, fájjon az ı fejük - nem zavart. Jobban szeretem a bejáratott dolgokat. Párszor - hála Istennek, csak párszor - kénytelen voltam sietve távozni felajzott szüzek mellıl. Egy telefonnal tisztáztam - kivételesen volt egy remek tippem - a találkozó helyszínét, szerencsémre ma én voltam az egyetlen jelentkezı. Várhattam Ágit, bár csöppet sem megnyugodva.

3. Ültem az eldugott budai presszó apró asztalánál, és már a második konyakot ittam, úgy éreztem, igazán szükségem van bátorságcseppekre. Ma végre dőlıre kell vinnem a dolgot, mert tarthatatlan állapot, hogy az én koromban csupán ábrándozom holmi szaftos szeretkezésekrıl, ahogy telik az idı, egyre sürgetıbb a férfivá válásom. Kellemesen elzsibbasztott a második konyak, sajnos még majd egy órám van az érkezéséig. Mi mást tehettem volna? Elı a fantáziával... Miután ı is elfogyasztotta a kellı számú konyakját, taxival a helyszínre hajtattunk. Én úgy tudtam magam elé képzelni ıt, ahogyan elıször láttam P.-nél, abban az aligruhácskában. Nos, beültünk a taxiba, addigra már kellıképpen beesteledett, s mit sem törıdve a taxis esetleg figyelı szemével, átöleltem a vállát. Kezemet lassan a mellére csúsztattam, nem tolakodóan, inkább csak jelezve, ez már az enyém. Nagy, súlyos, asszonyosan telt melle volt, olyan, amilyet nagy ritkán lehet látni posztereken, hatalmas, peckesen az égnek meredı. Hálásan nyugtázta birtokosi mozdulatomat, mire én becsúsztattam a kezem a karöltınyíláson. Így már a meztelen bırünk találkozott, a bimbóudvart simogattam a mutatóujjammal, aztán a mutató- és a hüvelykujjam közé fogtam a bimbót és finoman sodorgatni kezdtem. Vállát a fejemre hajtotta, és a fülembe súgta: - Még! Miközben szuszogva-sziszegve élvezte a dolgot, a másik kezemet rácsúsztattam a térdére, és föl-le mozgatva a meztelen, forró bırön, haladtam egyre feljebb. Az elıbb még szorosra zárt térdek elıbb tenyérnyire, majd mind messzebbre távolodtak egymástól, amennyire a szoknya lehetıvé tette, szabad utat engedve a tenyeremnek, benne a vibráló idegekkel, fel egészen az oly régóta kívánt bozontig, amit nem volt képes elfedni az aprócska tanga, kétoldalt sőrő pamacsokban kunkorodott ki alóla a szır. Féloldalt fordultam, és lehunyt szemét csókoltam meg elıször, aztán homlokát, orrát, és végül hosszú, forró csókban forrott össze az ajkunk. Kezem az izmos, bársonyos tapintású comb belsı oldalán akkor már becsusszant a piciny tanga alá, és elmerült a minden férfiszívet megdobbantó dús bozontban. Picurka kis csiklója, amely nem arra vallott, hogy túlzottan nagy forgalmú lenne az ágya, engedelmesen követett minden apró érintést, dörzsölést, nyomást. Lihegett, a fülemet harapdálta, kezével belemarkolt a nadrágom elejébe, aztán nem vacakolva gombbal, cippel, övvel, felülrıl benyúlt a nadrágomba, és marokra fogta meredezı ültetıfám. Mire a taxi a lakásnál fékezett, már túl volt az elsı két orgazmuson, és én sem dicsekedhettem azzal, hogy tiszta lenne rajtam az alsó a sok nyúlós ragacstól, amely forrón csurgott le a hasamról. - Eddig klassz! - súgta a fülembe párás szemmel. - Lesz ez még klasszabb is - súgtam vissza. - Remélem - kuncogta várakozásteljesen dorombolva. A liftben kapta másodszor azt, amire annyira vágyott. Elég volt kinyitni kissé az ajtót, és a lift megrekedt két emelet között. Felhúztam a szoknyáját, és miközben úgy csókoltam, mintha ez lenne az utolsó lehetıségem, kezemmel újra kezdtem a játékot a lába között. Nem húztam le a bugyiját, nem én, csak annyira félretoltam, hogy ne legyen útban. - Atyaisten - mondta, és csak remélni mertem, a megelégedettség szólt belıle. Kivette a

nadrágból Helyeskémet. - Nyomd belém! - parancsolta. Nem akartam egyikünket sem megvárakoztatni, a feneke alá nyúltam és felemeltem, ı bevezette a csuromnedves hüvelyébe, aztán megindult a keverés. Én nemigen tudtam mozogni, mert egész súlyával rám nehezedett, így aztán csak ı mozgott, de hogy! Tekergett, csavarodott, a lábamhoz feszítette a lábát, felfeldobálta magát, amíg meg nem szerezte mindkettınknek a gyönyört. - Szőzanyám - csúszott le a földre. - Nézd, hogy remeg a lábam! - Hát még az enyém. - Szájon csókoltam, aztán folytattuk az utat a lifttel. - Fürödjünk meg! - mondta Ági, és már szórta is le magáról a ruhákat, nem gyıztem követni. A zuhany alatt állt, amikor beszálltam mellé a kádba. Hátulról léptem mögé, és szappanoztam, dörzsöltem a mellét, hasát, punciját, combját, egészen addig, amíg lihegve elıre nem hajolt, megragadta a kád peremét, lábát szétterpesztve, fenekét megemelve odakínálta a csúszós, szappanos puncit, csináljak vele, amit jól esik. Csináltam is. Lihegve engedtük magunkra a most már hidegre állított vizet, szükségünk volt a felüdülésre. - Remek! - dicsért meg, aztán lehajolt, és egy futó puszit adott a lankadt Helyeskémre. Milyen helyes - mondta elismerıen. - Mindenki ezt mondta eddig, azért is hívom Helyeskének. - Nem nagy, nem kicsi, nem vékony, nem vastag. Helyes. - Leült a kád szélére, magához húzta a hasamat, aztán csókolgatni kezdte, elıbb csak távoli, majd mind közelibb körökben, míg el nem fogyott minden távolság, s már csak az örömszerzı maradt ki a csókokból. A szájába vette tövig, aztán a nyelvével sodorgatta, tekergette, és beszívta olyan mélyen, hogy az egyre duzzadó bájdorong már a megfulladás veszélyével fenyegette... Néztem, mert látni akartam, mit csinál, külön élvezet volt a szája, ahogy nagy O-t kerekít, s ez az O nekem egyre több élvezetet okozott. Hogy ı se maradjon ki, egyik kezével simogatni kezdte a punciját, s mire én kész lettem, ı is zihálva támasztotta fejét a lüktetı hasamra...

Itt tartottam, amikor megjött Ági. Rossz jelnek véltem, hogy nem ugyanazt a ruhát viselte, mint megismerkedésünk éjszakáján, bár az igazat megvallva, ez ellen sem lehetett semmi kifogásom. Melle feszült a szők blúzban, a szoknyája a mininél is minibb... Konyakot kért, én hülye pedig, régi jó szokásomhoz híven, zavarom és türelmetlenségem leplezésére Ádámnál és Évánál kezdtem, annyira távol, hogy fél óra múlva még sehol nem tartottunk. Balázs a mondat közepén ült le mellénk az aprócska kétszemélyes asztalhoz, amelyen az elmúlt fél óra - a meghittnek alig nevezhetı összebújás emlékei, négy konyakospohár, két kólásüveg, a hamutartó, az én szerény Sopianaém mellett az ı hivalkodó Marlborója terpeszkedett. Cseppet sem zavartatta magát, kerített a sarokból egy széket, és közénk furakodott. Köszönni persze elfelejtett, legalábbis nekem, Áginak viszont kezet csókolt, amit ez a buta liba mézédes mosollyal vett tudomásul. Balázs közben rám nézett, a szeme azt mondta: látod, te bugris, így kell bánni egy hölggyel. İ és a hölgyek! Hogy oda ne rohanjak! Úgy ült le, mintha a vécérıl tért volna vissza, ahol éppen elintézte folyó ügyeit, tán még kezet is öblített, bár ezt nem feltételezem róla. Egy nyári délután a Jászai Mari téren a villamosmegállóban váltunk el. Este felhívlak - vetette oda, s ment a villamosról leszálló csábosgömbölyő fenék után. Ült és nézte Ágit. Nézte?! Fixírozta. Áginak meg szemmel láthatóan tetszett ez az ápolatlan alak. Nem akartam megszagolni, de feltételeztem, hogy még büdös is. Torzonborz, alig harmincéves, de már teljesen ısz - nem gondoktól, festeti - buja, húsos szája, amelyet kiemelt

Clark Gable- bajuszkája... Elhőlten láttam, hogy a cigit félretolja, szemtelen nyelve megjelenik a szájában, nem kihívón, de félreérthetetlenül. Ez az ostoba meg mosolyog. Gondolom - annyi jót hallottam róla -, csupa lucsok lesz ott alul. Nem értettem, mi tetszhet ezen a lehetetlen alakon a nıknek? No, persze az ejaculatio praecox nem látszik meg rajta! Amikor szó nélkül maga elé húzta a pincér által újólag elénk tett konyakomat, diszkréten megtapogattam a belsı zsebemet, megvan-e még a pénztárcám. Ettıl az alaktól minden kitelik. Megnyugodtam, még nem lépett akcióba, legalábbis nem a zsebem ellen. - Rég láttalak - próbáltam beszélgetést kezdeményezni, de elutasító szemvillanás volt a válasza, s ahogy elnéztem ıket, mindaz az energia, amelyet én ebbe a nısténybe fektettem, lassan kezdett semmivé foszlani. Az a meggyızı szárnyalás, amelyben párhuzamot vontam Freud, Raszputyin és I. Shaw - mint a forradalmak lélektanának legjobb ábrázolói - között, nem mondom, az akadémián még csak suszterszéket sem foglalhattam volna el vele - úgy általában azonban a mőveltség glóriáját fonta a fejem köré. Most romokban és porrá zúzva, atomjaimra hullva keringtem az őrben, amely elválasztott Ágitól. A legnagyobb ostobaság lett volna ott folytatnom, ahol érkezése elıtt abbahagytam, Balázs ugyanis tökéletesen átlátná azt az értelmetlen zagyvaságot, ı aztán tisztában van azokkal a dolgokkal, amelyekrıl nekem csak halványan dereng valami. Nem kockáztathattam meg, hogy az a bensıséges bölcsesség dicsfénye, amelyrıl meggyıztem a libát, kihunyjon, szertefoszoljon. - Mit csinálsz mostanában? - erıltettem a kérdést. - Élek, barátom - mondja olyan hangsúllyal, mintha ezzel tökéletes választ adott volna, minden további kérdezısködés csak az értetlenségem bizonyítéka lenne, és tılem, akit éppen most tüntetett ki a megtisztelı, bár némileg lekezelı "barát" címmel, gyógyíthatatlan ostobaságra vallana. - Úgy mégis? - adtam a hülyét, ami ebben a helyzetben nem esett nehezemre. Szép, felépített terveimet, amelynek a szellemi elıjátékát nagy nehezen végigkínlódtam, Balázs atomtámadása elsöpörte a föld színérıl. Kész, vége. - Írok - felelte mintegy mellékesen, s ezzel végképp megadta nekem a kegyelemdöfést. Ettıl a perctıl már nem én vagyok a liba számára a jövı nagy magyar írója; lám, megjelent egy újabb, vonzóbb, nagyobb ígéret; én amatırré váltam. - Remek - nyugtáztam egy cseppet sem lelkesen. Naná, majd még hasra is esek elıtted. Igaz, ha nem is egy klasszissal, de egy fél körrel jobb, mint én, de mégis! Mérges voltam rá. Ha hívott volna, ha jött volna ez alatt a két év alatt... de nem. Most meg beállít, megissza a konyakomat, és gondolatban már több numerát vágott le a libával, mint amennyi emberileg elképzelhetı. Ahogy elnéztem, már többször végigjátszotta oda-vissza a klasszikus huszonnyolcast, és Ágin is láttam, már ı is túl van az elsı tízen. - És Te? - így, nagy T-vel. - Én éppen... - kezdtem volna, hogy végre valamit visszanyerjek abból a hatalmas elhódított térbıl, amelyet a puszta megjelenésével rabolt el tılem, de egyetlen szemöldökrántással belém fojtotta a szót. - Csak nem akarsz hölgytársaságban - gálánsan bókolt a liba felé - ilyen ostobaságokról beszélni? Kész voltam. Éreztem, a parketta alatti homokba döngölt, s talán attól a súlytól, amelyet a nyakamba szorító párnafák közvetítenek - vagy ettıl a megjegyzésétıl? - fulladozom, arcom szederjessé válik. Ha felugrok és szó nélkül lecsapom, alig hiszem, hogy késıbb meg kellett volna bánnom. Sajnos, és ez jellemzı rám, addig gondolkozom, amíg a cselekvés ideje elmúlik, és a sok visszafojtott dühtıl közeledek a betetızéshez, a megváltó infarktushoz.

- Gondoltam, érdekel... - próbáltam kaput nyitni neki a visszavonulásra. Nem élt vele, úgy meredt rám, mint egy halom gilisztára, s tán éppen az futott át az agyán, lefricskázza még mindig Ági vállán nyugvó kezem hússzínő férgét, az ujjamat. Ehelyett megszólalt. - Azt hittem, némileg mőveltebb vagy - mondta mellékesen odavetve. Puff neki! Megállapította, határozatot hozott, és ez már jogerıs: bunkó külvárosi alak vagyok. Mőveletlen! Nyeltem egy nagyot, s ı meg folytatta. - Felétek nem szokás bemutatni egymásnak az ismerıseiteket? Övön aluli ütés volt. Tudta a disznó, de élvezte is. Fetrengtem, ı meg a bíró mögött vigyorogva táncolt, várta, hogy összeszedjem magam, hogy aztán ismét újra lesújthasson keményen a tökeimre, mert ez a hülye bíró, aki csak szemléli a meccset, úgysem veszi észre, nem ért ehhez a sporthoz. Rásandítottam a libára, mosolygott. Ez tényleg hülye bíró - persze szemüveggel sem lenne különb. (Egyébként sem lesz okosabb a bíró, ha szemüveget kap.) Min vigyoroghat? Ha magamból indulok ki, így akkor szoktam, amikor a relativitáselméletet magyarázzák nekem, és én egy árva szót sem értek belıle. A magyarázó persze hozzáteszi, ennél egyszerőbben már nem lehet elmondani, mert így még a bölcsıdések is felfogják. Irány az anyaméh! Szülessek újra, értsem meg végre, mi a franc rejtızhetett el annyira az E = m*c2 mögött, hogy számomra ilyen tökéletesen rejtve tud maradni. Vigyorog! - Bocsánat! - még én kérek bocsánatot. Igaza van, csak a mód... ha nem érkezik meg váratlanul a barátom - mától a mellemen hordom ezt az érdemkeresztet: "barátom" -, akkor én már kihámoztam volna a két gyönyörően esztergált félgömböt, azzal az édes kis felesleggel a közepén, már talán a bugyinál tartanék, s közelebb lennék az ígéret földjéhez, mint Izrael népe valaha is... - Ismerkedjetek meg! Innentıl kezdve feleslegessé váltam. Neki ennyi elég, már nyúl a liba keze - szárnya - felé, s ragadja magához. Humphrey Bogart nem csinálta ilyen grandiózusan, mert nem is csinálhatta, már keverem ıket nagy zavaromban, talán Charles Boyer lehetne inkább a helyében. Az volt ilyen negédes. Én meg, mint Chaplin, ülök mellettük, komikus figura, akin éppen most nem akar nevetni senki. Azért csak legyen kéznél, mint a király udvari bolondja. Várja a parancsot: ugorj! és erre lelkesen hülyét csinál magából. - A nemi aktust is itt akarod lebonyolítani? - kérdezem én, megpróbálom humorosra venni a figurát. A szája még mindig a liba kezén, s talán több ezer puszit - puszit?! - nyom rá az ujjpercektıl addig az édes kis bütyökig a csuklóján. Nem tudom, mi lehet az orvosi neve, Balázs biztosan tudja ezt is. - Ízléstelen vagy - mondja végül. Hátrább, paraszt! Érzem a hangsúlyából. Újra elmerül a kézcsókolgatásban. Ez képes és lerágja azt a csodálatos kis kezecskét, amely annyi gyönyört ígért képzeletemben Balázs érkezése elıtt. Végül a liba tér jobb belátásra. Visszavonja a lecsókolt kezét. Ahogy elnézem, azért még marad belıle valamennyi. - Ha megbocsátotok! - mondja a liba, és mosolyog. Hogy ez miket tud mondani?! Így kimővelıdött a több ezer csóktól? Akkor megvan a megoldás! Már tolom is Balázs elé a kezem. Értetlenül nézi. - Rögtön jövök! - folytatja a liba, azzal feláll. A szertartáshoz hozzátartozik, felállás után lesimítja a fenekén - egyszerően nem találok rá jelzıt, oly csodálatos az a fenék -, lesimítja a szoknyát. Tudom egyébként, nem a veséje által kiválasztott folyadéktól akar megszabadulni - magyarul: nem pisilnie kell neki -, csupán a testét akarja bemutatni. Osztatlan siker, minden asztaltól ıt figyelik. - Mit akarsz a kezeddel? - kérdezi a "barátom", a még mindig elıtte tartott kezemre mutatva, majd hanyagul hátradıl, aztán ijedten kapálózik, ugyanis a széknek nincs háttámlája. Megússza valahogy a hanyatt esést, kár. Még nagyobb kár, hogy a liba ezt nem látta.

- Gondoltam, engem is kimővelhetnél kézcsókolgatással - igyekszem könnyedén odavetni. Betonba ütközöm. Nem, rosszul mondom, amibıl készült, az az anyag, amelyet hosszú évek óta hiába keresnek a kutatók, mindennél keményebb, tartósabb, ellenállóbb. Belıle kellene elkészíteni a legújabb típusú őrhajók külsı páncélzatát, és kilıni, de úgy, hogy ne térhessen többé vissza. De szép is lenne, végre leszámolhatnék vele egy életre. Bizony Isten, kimennék a búcsúztatójára! Ott állna mint őrhajó, miniszterek, tudósok és mindenféle egyéb népek nyüzsögnének körülötte, ı lenne a középpont - fene bánja, törıdjön vele most mindenki -, de holnap már járjon minél messzebb! - A nıd? - kérdezi méla undorral és némi meglepetéssel, hogy nekem egyáltalán lehet kapcsolatom ellenkezı nemővel. Mit lehet erre mondani? Igenis, képzeld, a nım, bár szabad legyen hozzátennem, nekem, a mőveletlen bunkónak, ha ıt hölgytársaságban találnám meghitten összebújva, nem lenne pofám odatelepedni hozzájuk - közéjük! Ahhoz már végképp nem lenne bır a képemen "lenızni" valakit, aki éppenséggel lehetne a Magyar Tudományos Akadémia tagja is, bár a libáról messzirıl látszik, hogy katedrát legfeljebb szexológiai tanszéken kaphatna mint demonstrátor - de akkor is... - Mit szólsz? - sikeresen megkerültem a választ. Ha nem tör ki dicshimnuszokba, beledılök az írógépembe. - Neked, egy ilyen szuperbaba? Ez lehetetlen. - A tróger azt hiszi, varangyos béka vagyok? - Biztos azt mesélted be neki, hogy író vagy. - Ezen az ötletén hatalmasat nevet. Újra minden asztaltól minket figyelnek, illetve ıt nézik. Persze ez nem zavarja, mint ahogy a világon semmi nincs, ami zavarná. - Nem is tudtam, hogy amióta nem láttalak, iparigazolványt kaptál annak az eldöntésére, ki sorolható az írók közé - próbálok gúnyos és megsérthetetlen lenni. Nagyon jól tudom, nem vagyunk egy súlycsoportban, bármikor képes két vállra fektetni. - Még a végén neked áll feljebb - veti oda az újabb csontot, nesze te lompos, rágódj rajta! Ha tévériporter lennék, ragyogó riportot csinálhatnék, a címét is tudom: "Ötszemközt a megtestesült pofátlansággal". - Jó, hogy azt nem mondod, megsértettelek! - Azt hittem, a pofátlanság nem fokozható, és tessék! - Mondd, mit akarsz? - kérdezem birkatürelemmel, bár az elıbb említett infarktus jóval közelebb jött már. Szinte látom, kint áll az elıtérben, a pultnak támaszkodva, kér magának egy jó erıs feketét, arra várva, hogy bármelyik pillanatban - ez csakis Balázstól függ - tiszteletét tegye nálam. Bár azt mondják, az elsı túlélhetı, köszönöm! Fıúr! Volt öt konyakom, mert végsı soron, amit ı ivott meg, azt is nekem kell kifizetnem - én rendeltem - és lesz egy infarktusom, nyugodtan írja a többihez. Nem kell kihozni, pillanatokon belül meg fogom kapni, hála az én "barátomnak". - Nem elég, hogy idınként a legváratlanabb pillanatokban betörsz az életembe, most még ráadásul megpróbálod ellopni a barátnımet is? Pofátlanul viselkedsz - törtem ki magamból. - Csak nem képzeled rólam? - és megsértıdik. - Mondd, minek nézel te engem tulajdonképpen? - Ej, ha megmondanám, ami a szívemet nyomja! - Barátom!... - Már egészen megszokom lassan ezt az új státust. Az én véleményem rólad - mondanám - és a hozzád hasonlókról egyetlen szóban összefoglalható, de ha lehet, akkor minél nagyobb papírra írnám, akkora betőkkel, amekkora csak ráfér, pecséttel, aláírással: lélekféreg. Nemhogy kiírnám, de két hatalmas szeggel a melledre szegezném. Esküszöm, jól mutatnál! Modern Krisztus, akit megfeszítettek a megelégelık. Bár, ahogy ismerlek, sebeidet Szent Sebestyénként mutogatnád, büszkélkednél velük, s a végén még te járnál jól. Ha éppen nem avatnának szentté. Könnyő a

kívülállónak ítélni... Váratlanul bıbeszédővé válik, meglep, majdnem lehengerel. Hagyom, hadd robogjon el felettem az úthenger, hátha még marad bennem annyi élet, amennyi a távozása után kell. - Tegnap meghívtak egy bulira. Oltári nagy buli volt, annyi szent. Három férfi és négy nı. A férfiakat ismered, azért nem mondom a nevüket, a nıket viszont nem, így aztán arra gondoltam, magammal viszem ezt a díszpéldányt, és megadom neki helyetted is azt, ami jár neki, tılünk. - A "tılünk" nem hagy semmi kétséget afelıl, hogy ki a férfi és ki nem az. Mivel nem felelek, folytatja a történetet. - Szóval este kezdtük, persze piával, ahogy illik, volt ott minden, ami szem-szájnak ingere. A haverom, biztosan ismered a... nem, ezt nem mondom meg, kitalálta, mi lenne, ha a lányok közül kettı, egyébként olyan igazi vérmes vadmacska mindkettı, tüzesek, érettek, szóval ık ketten szeressék egymást, s mi végignézzük. Mint kiderült, egyikük valóban a lányokat szereti, kettejük közül a szebbik azonnal ráállt a dologra, míg a másik, aki elıször volt ott, tiltakozott, talán még nem ivott eleget, vagy valóban csak a férfiakat szereti. Ezt ugyan nem tudom elképzelni, mert olyan nıt még nem láttam, akit a gyöngédség nem vett volna le a lábáról, és ki tud igazán gyöngéd lenni, ha nem egy nı. Gyorsan belediktáltunk még két pohárral, és a két csaj megkezdte a mősort. - Sekélyes fantáziád van, azért mondom el ilyen részletesen - próbált szóra bírni, de némaságot fogadtam, legalábbis egy idıre. - A meleg lány leültette a másikat a medvebırre, nevezzük a meleget Zsunak, a másikat Évának. Évikém engedelmesen ült a bundán, szórakozottan babrálta a szırcsomókat, mint aki nincs is ott. Zsu elıbb Éva háta mögé térdelt, és az indiai táncosnıkéhez hasonló kézmozdulatokkal kezdte Éva arcát, homlokát és nyakát masszírozni. Évát meglephette a dolog, valami gyors és lényegre törı letámadásra várhatott, mert elıbb értetlenül, de aztán élvezve a masszázst, átadta lassan magát Zsunak. - Mi már kezdtük unni az egyhangú morzsolgatást, amikor számunkra érthetetlen dologra lettünk figyelmesek, mert Éva lihegni kezdett. Zsunak annyira fürge és finom ujjai voltak, hogy csupán az arcán képes volt felizgatni Évát. No persze ez még nem igazi szexuális izgalom volt, hiszen bármennyire erogén is valakinek az arca, azért az orgazmust nem lehet elıidézni rajta. Mindenesetre most már Éva nem tiltakozott az ellen, hogy Zsu elébe térdeljen, végiggombolja a blúzát és levesse róla. Éva melltartóban! Esküszöm, le kellett volna festeni, olyan szép volt, ahogy révülten-bódultan hagyta, hogy a masszírozás egyre lejjebb kerüljön, elıbb a vállára, aztán a mellére, hasára. A melltartó hamarosan követte a blúzt, aztán Zsu lassan magához húzta Éva fejét, és amit eddig a kezével, fürge ujjaival tett, azt most a szája és a nyelve folytatta. Én még nem láttam nıt annyira felizgulni, mint Évát, pedig hol volt még a vége! Sorra levette Éváról a szoknyát, a cipıt és a fekete csipkés nadrágocskát. Éva, szerintem, azt sem tudta, hol van, mi történik vele, és szent meggyızıdésem, hogy nem is látott minket. Zsu ekkor szelíden végigfektette a bundán, és a lábujjától elindulva csókokkal borította be a testét, nem idızött egyetlen csóknál tovább sehol, sem a ritkás, szıke bozontban, sem a hason, sem a melleken. Mire visszaért a másik láb nagyujjához, Éva egész teste valósággal lángolt, szinte önkívületi állapotban volt, annyira áthatotta a gyengéd szerelmeskedés. Akkor Zsu gyorsan levetkızött, minden darabnál újra visszatért Éva testéhez legalább egy simítás, egy gyors csók, egy apró harapás erejéig. Gyönyörő teste, fekete haja pompásan illett Éva szıkeségéhez, sápadtabb bıréhez. Gyengéden szétfeszítette Éva lábait, aztán már csak térdtıl térdig haladva harapta, nyelvével ingerelte, arcával simogatta végig a combja belsı oldalát, míg egyszer csak elmerült a mézszínő szırzetben, két hüvelykujjával széthúzta Éva szeméremajkait, és csak a nyelve dolgozott tovább. - Nem véletlenül beszélek a "dologról", hiszen munka volt az a javából, amit Zsu mővelt; az más kérdés, hogy jobban élvezte a saját fáradozását, mint Éva, akinek csak élveznie kellett a

munka gyümölcseit. Mindenesetre már annyira be voltak zsongva mind a ketten, hogy a társaságról tudomást sem vettek, pedig ha oldalra pillantanak, láthatták volna, mi is kedvet kaptunk a dologhoz. Na persze nem a három fiú egymással, annyira azért nem dobott fel bennünket Zsu perverzitása, de a két mellettünk ülı lány nem kis örömmel állapíthatta meg, hogy három vitéz készül kivont szuronnyal rohamra ellenük. - Én Sz-szel rohantam meg egy "várat", amelyet a védı nem védelmezni akart, hanem minél hamarabb feladni. Amíg lefoglalta a lányt felül, csókokkal és mellmasszázzsal, addig én alulról láttam hozzá a játékhoz. Szép hosszú, formás combja volt a bestiának, sietve odaengedett a kiskapuhoz, amely pár nyelvkopogtatás után máris tárva-nyitva állt, de nem akartam elkapkodni a benyomulást, hátha valamiféle csapdát állítottak fel a kapun belül. Nyelvemmel addig simogattam, nyalogattam az "ajtófélfákat", amíg hevesen hullámzani nem kezdett a kicsiny, vörös kapu, aztán pontosan tizenkétszer húzta össze magát, ami, ugye, csak egyet jelenthet, alaposan elélvezett a mi várúrnınk. Felsandítottam, hogyan áll az ostrom a felsı kapunál? Hát mit látok? Faltörı kosával igencsak döngeti a felsı kaput, annyira, hogy szegény lánynak már az oxigénhiánytól kezdett szederjesedni a feje, de el nem vonta volna a száját, nem, semmi pénzért! Nosza, mondom magamnak, aztán marokra kaptam én is a kopjámat, és helyet csináltam magamnak a behatoláshoz. Kezdtem mozgatni a fenekem, elıre-hátra, megmondom ıszintén, nagy bajba kerültem, mert annyira szoros volt a "kapu", igencsak észnél kellett lennem, hogy ne túl gyorsan élvezzek el. Miért? A körülöttem zajló, szó szerint "zajló" események látványa; a fejem felett egy gyönyörő száj cuppogott, mellettem Y barátom feneke járt gyorsvonati sebességgel, hosszúkat sikoltó lány felett, a medvebırön Éva, ki tudja, hányadszor kezdte újra, már-már hisztérikusan sikoltozva: - Most... élvezek... Méééég! - és Zsu engedelmesen forgatta tovább hajlékony nyelvét a punciban, amely már nem is emlékeztetett egy jól nevelt úrilány féltve ırzött kincsére, ami pedig azelıtt negyed órával még az volt. Öregem, semmit nem tudsz, amíg ki nem próbáltad mindazt, ami ott történt a folytatásban. Mindenki mindenkivel, mindent mindenhová... esküszöm, én, aki nem vagyok mai gyerek, soha akkorát nem élveztem... - Miért mondtad el mindezt nekem? - kérdezem gyanakodva. - Csak azért, hogy végre belásd, te nem tudnál mit kezdeni kellı gyakorlat nélkül egy ilyen nıvel. - Úgy nézett rám, mint aki teljesen ıszintén beszél hozzám, mint aki kimondta legfıbb és legmeggyızıbb érvét, amit illik méltányolni. Valahogy nem sikerült meggyıznie. Igen, adott pár használhatónak tőnı tanácsot - ha még van esélyem egyáltalán a libánál -, de inkább szerettem volna most én átélni mindazt a jót, amit ı már tegnap megkapott. Miért neki jusson mindig a legjava? A liba érkezett vissza, a szeme csillogott - ez tényleg pisilt volna? Persze mindenki ismét csak ıt nézte. Ha egyedül ülnék ennél az asztalnál, biztosan dagadna a mellem, és büszkén gúnyosan - néznék végig a sok, kocsányon lógó szemen: pupákok, menjetek haza anyucihoz, a jó öreg, megszokott puncihoz, ezt meg csak bízzátok nyugodtan rám. De sajnos itt ül még ez a kiirthatatlan poloska is. Nem elég, hogy most megfoszt ettıl az élvezettıl, de kétségessé teszi a továbbiakat is. A liba leül, s elégedetten néz végig mindkettınkön. - Miért nem szóltál, hogy segíteni kell? - búgja Balázs, és én felkapom a fejem, ez bizony öngól volt. A liba mindent lenyel, ahogy én eddig megismertem, csak ezt a lekezelı, alpári dumát nem.

- Már elég nagy lány vagyok a dologhoz - felel, és kedvesen mosolyog. A gólt én kaptam? Fıúr! Szólhat infarktus úrnak, jöhet, én kész vagyok. ÉN, aki azt hiszem magamról, hogy mindenkinél jobban ismerem nemcsak a nıi lélek, de egyáltalában az emberi psziché minden hogyanját és mikéntjét, teljesen megsemmisültem. Nem ismerem a liba lélektanát?! No persze, a szárnyasok lelkivilága! - Azért néha nem árthat... - Elindult a bájcsevej. Kirekesztettek. Csak ülök mellettük, bárgyún vigyorogva, mint aki egyetért mindezzel, aki belenyugodott a megváltoztathatatlanba, sıt, bátorítja ıket. Kerítınek érzem magam, aki lehetıvé tette két üzekedni kívánó buja állatnak a gyönyör megszerzését. Cseppet sem csodálkoztam volna azon, ha Balázs egyetlen, csak nekem szóló intéssel elbocsát, ellentmondást nem tőrı hangon, a Csák Máték önkényességével... A mór megtette... Sajnos, az a baj, a mór -jelen esetben én -, még nem tette meg, mert közbenyúlt a végzet, Balázs személyében. Kell-e még nekem, szükségem van-e még erre a nıre - nıstényre -, akit én sem tekintettem másnak, mint eszköznek a végcél felé, a gerincemen végiggördült izzadságcseppeken át, a kihagyó lélegzeten keresztül, a félhomályban tapogatózó, lassan eszmélı tudat felé - az utána következı elsı cigarettáig. Be kívánom-e járni? Vándora kíván-e lenni szám a teste emelte hegyeknek és völgyeknek? Vajon kívánja-e még Helyeském a megmártózást öntudatvesztı szakadékában? (Nem kellett nagyon törni a fejem, tapasztaltam, még kívánja.) Ha csak úgy, mintegy mellékesen - ahogy számtalan filmben láttam - a liba vállára tudnám tenni a kezem, a kisajátítás, a birtoklás egyértelmő jelzéseként, s nem rettegnék egy esetleges apró vállmozdulattól, amely kezemet lesöpri a megaláztatás fekete pocsolyájába, akkor megtenném. De így? Ha legalább valami jelzés jönne, még én vagyok a menı, a kívánatos férfi, a hím... Semmi. Kirekesztıdtem, s bele is nyugodtam a kirekesztıdésbe. Kígyóbővölı bájolja így el minden rezdülését követı partnerét, mint ahogy bilincsbe verten vergıdtem akaratuk kényérekedvére. - Lassan mennünk kell - bukott ki belılem, végre mondanom kellett valamit. Ez nem fejezett ki parancsoló kisajátítási igényt, csupán ténymegállapítás volt, visszakozhatok, sejtelmesen felnevethetek, s mondhatom: félreértettél, én csak elméleti síkon... - Menj csak! - kapott a szón Balázs. Tıle nem is vártam mást. Persze szeretnéd, ha elmennék, de elıbb fizessem ki a számlát, mert biztosan tudom, most sincs pénzed. - Én még maradnék - mondja a liba. Hoppá! Ez azt jelenti, hogy a liba még hozzám tartozónak tekinti magát? Vagy azt, menjek csak nyugodtan? A hangsúly semmit nem árul el, az arc a megszokott üres mosolyt viseli. Kérdezzem meg nyíltan? Váljak nevetségessé? Vagy... ha akar, marad, de ÉN emelt fıvel - mi sem történt (persze, hogy nem haragszom!) - távozhatnék. - Akkor maradj - feleli a libának Balázs. Felszólítás ez nekem, mehetsz, a nı már az enyém. A pofátlan alak, végül csak el fogja érni, amit akart. Pofátlan... elképzeltem, hogy csak egy lyuk van az arca helyén, benyúlhatsz rajta, mélyfekete, s a kezed simán áthalad rajta egy másik dimenzióba. Ha nem vigyázol, akkor ismeretlen erık megragadják a karod, és berántanak soha be nem teljesült álmok birodalmába. - ÉN, megyek - mondom ellentmondást nem tőrı hangon. Így helyes. Férfinak kell lennem, ha már a genetika nagy misztériuma így határozott. Úgy kell viselkednem, mintha tényleg... mintha valóban... Álljunk csak meg! Mitıl kell nekem úgy viselkednem? Évezredek alatt kialakult magatartási kliséknek megfelelıen? Miért éppen az lenne a férfihoz méltó, ha én most a libáról harc nélkül, BÜSZKÉN, csak mert a FÉRFIAS viselkedés így követeli meg, lemondanék? Az egyébként is hamis gondolatmenetet egy kéz szakítja meg. A kéz a liba karjában

folytatódik, és enyhén nekem dılı testében. Nem is csinál túlzottan titkot abból, hol végzıdik a karja. Balázs dermedten nézi, mintha neki még nem fogták volna meg, vagy legalábbis súlyos bőn lenne az ilyesmi ma, Budapesten, egy presszó félhomályában. Mintha a világ összedılne attól, hogy nem az övét ellenırzik kézrátevéssel - meg kell vallanom, igencsak élvezetes módon. Az elmúlt órák - vagy csak percek? - megaláztatásáért igencsak kárpótol ez a habkönnyő kéz, melytıl jobb lesz mielıbb megszabadulni, mert aztán jó ideig várhatok, míg púposodó nadrágom maradásra kényszerít. - Fizetek! - rikoltom el magam vidáman, gyıztesen. Ez a "fizetek" egyben a libának is rendreutasítás. El a kezet - hamarosan találkozunk! - Iszol még valamit? - kérdezem fölényesen. Látom, hogy helyet cserélünk, Balázs kezd bemászni eddigi helyemre, a parketta alá. Így helyes! - Hívj föl! - s ebbıl megértheti, leszámoltam vele, s ha van esze, akkor az elkövetkezı öt évben még az országot is elkerüli, ahol én élek. Most mennie kell, nem buta, ennyire legalábbis nem: ahogy jött, úgy megy.

4. Igyekeztem úgy visszavonulni, hogy ne legyen sértı, bár nehéz megindokolni a félig megindított támadás sikertelenségét. Nem mozdulni! Én most nem vagyok jelen, gondolataim máshol, egy emelkedettebb szférában kalandoznak, talán most kell megoldanom az emberiséget régóta veszélyeztetı totális háborúk végsı elhárításának módját, talán új gondolatok születnek éppen az agyamban, amelyek egy új világnézet alapjait képezik majd... Mit számít nekem egy nı szexuális étvágya, kielégíthetetlen kancasárlása? Csak rám kellene néznie, és láthatná rajtam, most belsımben háborút vívok önmagammal, élet és halál mezsgyéjén járok s még nem döntöttem el, mit vállalok próbaként. Én, a nagy dolgokra hivatott, itt fekszem mellette; én, akinek most az íróasztalnál lenne a helye, hogy gyorsan illanó gondolatait megragadhassa, s kitörölhetetlenül papírra vesse, hiszen mindaz, mi most vagy a következı pillanatban eszembe jut, egyre távolít nemcsak tıle, hanem mindentıl, ami a testhez köti a tiszta gondolatot. Fekszem mellette a jógik önmegsemmisítı mély elszakadásával, tetszhalott állapotban keresném a végsı menedéket. Valami butaságot suttog a fülembe, amit a messzeséget fürkészı agyam csak halványan érzékel, valami butaságot, amelynek biztosan nincs jelentısége. Nem mozdulok, nem teszek semmit, tudhatja, vagy legalábbis érezheti, hatástalanok bővölı szavai. Mi lesz? - fog el a vakrémület, mert a nedves száj érintését érzem az arcomon, a nyakamon, s ha most nem cselekszem, tehetetlenségemnek jóvátehetetlen következményei lesznek. Mozdulnék, de izmaim bénák, azok az átkozott idegeim élvezik csak a szorgos munkálkodást. Nem mozdulhatok, mert csak az agyamig jut el az inger, de nincs visszacsatolás. A tudatom élvezi csupán azt a kényeztetést, amelyet a nyelve s puha, lihegı szája végez a mellemen, hasamon. Egy kezet érzek térdem alatt, amely játékosan fut fel a combom közepéig, majd vissza a bokámig, s a mozdulat, amely fantáziálásaimban vad vágyra sarkallt, és még tegnap is szikrákat robbantott volna a bırömbıl, ma hatástalan. Nem vallhatok szégyent! Ha szabadszájúságáról igazat mondanak, holnap mehetek a szerelem koldusai közé. Ági sohasem tett lakatot a szájára, szerelmi ügyei közszájon forognak... Atyaisten! Mi lesz velem? Ha katona lenne, most parancsolhatnék neki, de így?! Állam az államban, függetlenített szerv törzse-feje; tehetetlen vagyok. A kitartóan és hol lágyabban, hol erısebben simogató kéz egyre szőkülı köröket ír le impotenciám bizonyítéka körül. Ám testem központi része, amely máskor igencsak váratlan, és hozzáteszem, kellemetlen pillanatokban szokott megmerevedni, most csüggedten fityeg, funkciója egy lehetne talán, a hugyozás, de félek, még arra sem lenne alkalmas... Templomban vagyok, s a hármas oltár felett a sárga-vörös extázis bővöletében megalkotott üvegfestmények, mint a teremtés tanúbizonyságai szórják, törik elemi részekké a fényt, újra alkotva, új csodát teremtve. A fény, mely színes glóriát von az oltár köré, elvakít. Könnyeim prizmáján át fénybıl lett meztelen nıalak int felém, hív magához, hogy áldozzak fekete bozontú oltára elıtt. Érzem, amint nedves-lágy simogatás, szorítás és ellazulás veszi körül a gondoskodást meg nem szolgáló, becstelen árulómat. A mozgás, a billegtetés és szívás, morzsolgatás, simogatás és apró csókok érdemtelent illetnek. Képzeletem látja, hiszen számtalan ilyen jelenetet látott, a

nedvesen gyöngyözı fogak csillogását, amint vigyázva, de mesterhez illı hozzáértéssel harapdálja ott, ahol a legérzékenyebb, a nyelve simogat, játszik vele. A hálószobában, ebben a selyemplüss csodában, ahol a világítástól az ágy rafináltan beépített lábtartójáig - ne fáradjon el szegény lába, s a nyelv könnyen járhassa az örömök völgyét -, minden a végsıkig kifinomult játékokat, a kéjérzés csúcsára vivı perverziókat szolgálja, egészen a falak kettıs hangszigeteléséig, ha kínzásra vagy kínoztatásra támadna gusztusa, a szomszéd mit se halljon, a sikoltást, nyögést, kiáltást felfogják a falak. Itt, ebben a hálószobában csak fekszem, s várom, hogy istenem, akinek már több felajánlást tettem, mint amennyit valaha teljesíthetnék, végre csodát tegyen. Csodát, mert nem szorgoskodik már, követel. Hallom a lihegést, amint a megszokott magasból mély torokhangra vált, már nem a levegıt veszi csupán, nem oxigénre van szüksége, jelez, lihegve tudatja velem: hallod? én már kész vagyok, gyere végre utánam. Liheg és cuppog, idınként felsandít rám, s mond valamit, jobb, ha nem értem. Szívesebben lennék máglyahalálra ítélt eretnek helyében, tőrném a fahasábok lassú és fájdalmas halált ígérı ropogó sziszegését, lehajtanám a fejem akár pallos alá is, csak szőnne meg ez a megszégyenítı helyzet, mert rajtam már semmi sem segít. Minden perc rontja a visszavonulás esélyeit; ahol most tartunk, onnan már nincs visszaút, tennem kell valamit. Pillanatnyi zárlat lenne? Vagy tényleg ellıttem a puskaport? Hiszen nekem még múltam sincs, nem állnak mögöttem vad és kemény ágycsaták, semmi sem indokolja végzetes tehetetlenségemet... Úristen, mit tesz velem ez a nı? Tennem kell nekem is végre valamit. Nem tőrhetem ezt tovább... Hiszen attól szoktam begerjedni, hogy én teszem ugyanezt a partneremmel. Lassan, óvatosan elvontam tıle a százszor is megátkozott Helyeskét, aki csúful cserbenhagyásra készült, és én vettem át a kezdeményezést. Talán eddig az volt a baj, hogy túlságosan is átengedtem a kezdeményezést. Mindenesetre a taxiban és a liftben semmi sem történt, csak nyomtam a süket szöveget, mint rendesen. Aztán ı vetkıztetett le engem, és tılem az imán kívül eddig semmi másra nem telt. Rásandítottam az órára, és meglepıdtem. Alig telt el három perc, mióta a Helyeském fölé hajolt, és nem csókkal kezdte a bemutatkozást, hanem, mint mondta is, ı megırül egy jó franciázásért. Hát ráhagytam, és tessék, itt vagyunk... - Csodás! - suttogta, pedig még hozzá sem értem, még csak készültem birtokba venni azt a pazar terepet, amelyet magam elıtt heverni láttam. - Mi? - kérdeztem vissza. - Nem vetted észre, hogy már elélveztem? Phuuu... - fúj nagyot, és hanyatt veti magát, én hálaimát rebegek, de aztán kapcsolok, erre most nincs idı, más a teendı, és csókolgatni kezdem a hasát, arcomat féloldalasan a vénuszdombja felé fordítva, bámulom dús bozontját, amelyre annyira vágytam, és alig hiszem el, hogy valóban ott van az orrom elıtt. A hasa aprókat rezzen, a köldökéig érzem, amint még mindig össze-összerándul egyre ritkuló ritmusban a hüvelye, amelyhez, remélem, még közelebbrıl is lesz szerencsém... Dús, fekete bozont! Ha verset tudnék írni, akkor ódákat, himnuszokat zengenék, mennyire csodálom. Csak nagyon lassan merem megérinteni, nehogy kárt tegyek benne, nehogy durva érintésemtıl délibábként semmivé foszoljon. Elıbb csak egyetlen ujjammal érek hozzá a legszélsı kis szökevény szırszálakhoz, aztán kezdem megvonni bırén a határvonalat, meddig is terjed. Mivel a lába összezárva, csak a combjáig hatolhatok, így csak félig tudom bejárni határát, de mintha megsejtené a szándékomat, felhúzza térdben a lábát és széttárja combjait. Nincs már akadály, és mindig a szırhatár mentén haladva, körüljárom a legszebb birtokomat. Körözök a belsı combokon, s egészen lent, egy másik osztályba nyíló szerelmi kapun, mert hallottam, hogy

ott is szoktak elkövetni egészen vad dolgokat. Aztán kellı bátorságot győjtve, kalandozó ujjam bemerészkedik a sőrőbe is, elıbb csak úgy nagyvonalúan, aztán módszeresen, míg rá nem jövök arra, ennyi szırhöz kevés egyetlen kéz; hát testtartást változtatok, feltérdelek, így már mind a két kezem szabad, semmi sem akadályoz abban, hogy elıbb kétfelé fésüljem a hajlékony, erıs szálú erdıt, s irtás nyíljon a közepén, ott, ahol szelíd zalai dombként amúgy is kettéválik az erdı rejteke. Szép sötétrózsaszínő, s nedvességtıl csillog, mint meghajszolt lovak hátán a tajték, mint futó homlokán az izzadságkoszorú. Nedves ez a - s magamban élvezettel ejtem ki a szót - pina. Hiszen hívhatnám másnak is, lehetne a neve punci, rés, repedés, vagina, mindzsó, durván picsa és így tovább, de annyi tiltás, mint ehhez a szóhoz, nem tapad egyikhez sem, hát - magamban! élvezettel ismételgetem, édes kis pinám, pinuskám... és azon veszem észre magam, minden kimondott szót csók követ pont gyanánt, s e pontot mindig oda teszem, ahol elkezdıdik ez a drága, nekem termett jószág, s haladok egyre lejjebb, addig, míg majd fejre nem esem, s a fejtetımön támaszkodva csókolom ott is, aztán belédugom a nyelvem, s a csókot egy nyelvcsapás követi, úgy haladok visszafelé. S mint az estike, mikor felkel a nap, mint a lassan nyíló rózsa, úgy tágul egyre, egyre nı csókom tárgya, s megsokasodik a nedvesség is rajta, nem a számtól, hisz az az izgalomtól forró és száraz, nedvezik az én kis pinám saját magától, és érzem egyre jobban, hogy milyen öröm is adni, mert Ági sikkant, liheg, dobálja a felsıtestét és a fejét, hullámzik a hasa, s a combja belsı oldalán remegve ránganak az izmok. Jó dolog adni, és örömmel adom, nem volt ebben részem még soha, és az örömtıl mind a csókok száma, mind pedig a nyelvemnek hevessége fokozódik, ingatom a fejem, s kapkodva, türelmetlenül szórom összevissza a csókokat, még majd lemaradok valamirıl, de egyszerre csak megállásra kényszerít egy hosszú sikoly, s komolyan megrémülök, Ági elájult. Aprókat pofozok rajta, már vízzel locsolnám, amikor végre magához tér. - Baj van, édesem? - kérdezem hevesen dobogó szívvel. - Az nincs... de nekem... még soha... nem volt ilyen jó. Szégyenlısen lehajtom a fejem. Ha ezt, ha EZT tudná az a sok elıd! Remélem, ez nem marad titok, hiszen úgy tudom, mindenkit kibeszélt eddig. Ha pedig híre megy, hogy mire vagyok képes, biztosan dılnek majd az ágyamba a nık! Állj! mondom magamnak, mert azért még a vége messze van, mert jól sikerült a kezdet, még nem biztos, hogy rendben lesz a folytatás. Fekszem mellette, s nem tudom, mit is kellene tennem... Eddigi fantáziálásaim csıdöt mondtak, túlságosan ragaszkodtam a klisékhez. Helyeském még mindig felmered, de Ági befúrja magát a hónom alá, a lábát a hasamra teszi, és hihetetlen, de elszundít. Mi ez? - rémülök meg. Csak nem azt akarja ezzel a tudtomra adni, hogy ennyi volt a régen várt beavatás? - Csak egy kicsit szusszanok - súgja a mellemnek, annyi fáradságot sem véve, hogy felnézzen rám. Hagyom, hogy szusszanjon. Forr bennem a méreg, mert Helyeském kedveszegetten hajtja le fejét a combomra, úgy látszik, ı is szusszan egy cseppet... (Inkább szégyenében, mint az eddigiektıl kimerülten!) Én is elalhattam, mert arra riadok, hogy Ági felettem guggol. Mosolyogva néz rám, amint meglátja, hogy kinyitottam a szememet. - Ilyen mélyen tudsz aludni? - kezét a tarkóján kulcsolja össze, mellei szelíd köröket írnak le, ahogy föl-le mozog lassan, de folyamatosan felmerevedett Helyeskémen. - Sem mélyen nem vagyok, mivel nincs akkorám, mint szeretném, sem nem alszom, mert igencsak ágaskodik benned valami... - A méret tökéletesen megfelel... a többi pedig... csak... ahhh. - Ezzel be is fejezi a további, valóban felesleges dumát. Leengedi magát, és nem elég, hogy csípıjével körözni kezd, de beindít

a hüvelyében egy-egy szorító-ellazító hullámzást, amit nem tudok szó nélkül hagyni. - Ha így folytatod... csak pillanataid... vannak - alig tudtam ezt a pár szót kinyögni, hiszen a maradék eszméletemmel kellett erıszakkal összefognom, mert minden pillanatban elillanhat, hogy belerohanjak az öntudatlanság annyira vágyott, mély szakadékába. - Remek! - hallom távolról a hangját, aztán két-három hevesebb mozdulat, és amint felszalad torkából a sikoly - még jól emlékszem, mennyire megijesztett az elıbb - a végsıkig fokozódik bennem az izgalom, érzem, közel a csúcspont, s ahogy sikoltva elırezuhan a mellemre, hajával beborítva az arcom, a vállam, én is elélvezek, hosszan, remegve, életemben elıször érzem, hogy ez maga a tökéletesség. Hálatelten simogatom a hátát, tarkóját, haját. Hallgatja a szívem zakatolását, és utórezgésként még mindig érzem, igaz, egyre gyengébben, amint összehúzódnak benne az izmok. Ettıl a tudattól, hogy már háromszor sikerült megadni neki azt a gyönyört, amire talán még nálam is jobban vágyott, feltámad bennem a büszke férfigıg, hímnemőségem tudata, és feltámad benne - Helyeském. Elıbb csak aprókat moccanok, felmérve a mozgáshatárokat, alig milli-, majd centimétereket. Felkönyököl, a szemembe néz, nem szól egy szót sem, de a szeme kifejezi meghökkent csodálatát. Feljebb húzza a testét, nagyobb teret, szabadabb mozgáslehetıséget engedve nekem. A kezemet rákulcsolom a derekára, már remegni érzem benne az izmokat, sarkammal támaszt keresek, aztán megindítom a mozgássort, lassú, tövig hatoló lökésekkel. Hamar felveszi a ritmust, mert ellentétesen mozogva himbálni kezdi magát elıre-hátra, nem marad le akkor sem, és nem esik ki az ütembıl, amikor gyorsítok, aztán automatikussá válik a mozgásom, már nem én irányítom, valami görcsösség teszi, lesem, meg tudnám-e állítani, nem lehet, önmőködı géppé váltam... és aztán kis különbséggel elélvezünk újra. Úgy fordul le rólam, hogy a kapcsolat ne szakadjon meg, magához ölel olyan szorosan, ahogy csak erejébıl telik, a két lába között fekszem oldalvást, az alattam levı lába a csípım és a bordáim között nyomódik az oldalamba, a másikkal pedig annyira szorít, hogy az erılködésbe beleremeg a lába. - Csodás - mondja kifulladva, magához húzza a fejem és csókol, csókol, csókol... - Mit mondjak akkor én? - próbálok valami értelmeset kinyögni. Aztán gyengül a szorítás, és kihúzza a lábát alólam, mellettem fekszik szorosan hozzám simulva, bár az az érzésem, nem tért még teljesen magához. Felkönyöklök és nézem, amint a kezét a köldöke táján a hasára szorítja, a másik keze a szeme elıtt, mintha bántaná a fény - pedig az nem lehet, hiszen félhomály takar be minket - és száját beharapva, szemébıl lassan, kis patakokká egyesülve peregnek a könnyek. Szólni nem merek, mert ilyen helyzetben még soha nem voltam, nem tudom, mit kellene tennem. Kinyitja a szemét, rám néz, látva a megzavarodott tanácstalanságot bennem, mosolyogni próbál: - Az öröm könnyei ezek, ne ijedj meg! - Hevesen hozzám bújik, és elrejti az arcát a vállam hajlatába. Onnan folytatja, nagyon mélyrıl jövı hangon. - Sok férfival volt dolgom, de nem hittem soha, hogy egy alig tapasztalt kölyök, akinek ráadásul nincs akkora szerszáma, amivel dicsekedni lehetne, szóval egy teljesen átlagos férfi lesz az, aki megadja nekem, amit életemben eddig talán ketten-hárman tudtak megadni... Kipróbáltam már mindent, ami csak emberileg elképzelhetı, de éppen egy ilyen semmitmondó külsejő, gyakorlatlan... ehh... soha nem hittem volna. Meglep, amit mond. Nem elsısorban az, ami rám vonatkozik, hanem az, amit mond és ahogyan mondja. A buta liba képébe valahogy nem illik. Aki most itt fekszik mellettem, az nem azonos azzal, akit P.-nél megismertem, nem azonos a presszóbeli libával.

- Miért játszod a butát? - szegezem neki a kérdést. - Mert célravezetıbb, mint szép és okos nınek lenni. Folytatná, de a számmal belefojtom a szót. Szája engedelmesen nyílik, s nyelvét hevesen löki a számba. Semmihez sem hasonlítható, kellemes íze van. A nyelve - mintha higanyt akarnék marokra fogni - minduntalan kisiklik a markomból, lágy, kellemes, de megfoghatatlan, megállíthatatlan és nagyon izgató. - Várj - súgja, miután elhúzta a fejét -, gyere! Felül az ágyon, és nyújtja vissza felém a kezét. Sejtem, mi következik, de azért megkérdezem: - Fürdünk? - Csak bólint, de mosolyog, úgy mosolyog, hogy abban több van, mint ígéret. Nem félek már attól, hogy esetleg szégyenben maradok, mi több, meg vagyok róla gyızıdve, ha híremet találja költeni, az csak elınyömre válhat. Minden kék a fürdıszobában, s ahogy Ágira nézek, amint áll a süllyesztett medencében, lába körül a habfürdı kék pamacsaival, rájövök, ı is kék, legalábbis én annak látom. Állunk a kádban, szorosan átölelve egymást és csókolódunk kifulladásig. Lazítunk a szorításon, majd lehanyatlik kezünk, és egyetlen ponton érintkezünk csak, a szánkon. A vállára teszem a kezemet és szelíd erıszakkal kényszerítem arra, hogy elıbb guggoljunk, majd térdeljünk le. Derekunkig ér a halványkék habszınyeg. Elhúzódik tılem, és végre legeltethetem a szememet, amit eddig nem volt alkalmam megtenni. Gyönyörő nı, beleborzongok abba a tudatba, hogy valóban az enyém, birtoklom ezt a testet, azt teszek vele, amit csak akarok. Nem attól szép csupán, mert minden testrésze szépen rajzolt, nem attól, hogy a válla, a melle, a háta íve vágyakat ébreszt, nem azért, mert arca, fekete szemével és sötétvörös ajkával harmonikus egységet alkot, kissé talán kunos metszéső arcával, hogy mindezt megkoronázza dús, loboncos fekete haja, attól szép - jövök rá végre -, hogy az enyém, olyan ajándékot kapok tıle, amely szóval aligha jellemezhetı. - Kigyönyörködted magadat? - kérdezi mosolyogva, aztán megtöri a varázslatosan szőzies légkört, amelybe a csupa kék környezetben idáig burkolózott és elırenyújtva kezét a legnagyobb természetességgel elkapja Helyeském. Szó sincs durvaságról, fájdalmat okozó szorításról, inkább csak összekapcsolódás a mozdulat, amellyel megragad, és én örömmel állapítom meg - elég maga a tudat -, hogy fogva tart ott a habok alatt, mert ismét merevedést érzek. - Mi a további menü? - kérdezem, talán kissé fölényesen. Arca megrándul, kis fintorba torzul. - Ne légy közönséges! - mondja, de nem ereszt el, úgyhogy nem lehetett akkora a vétkem. Ha nem tudsz kedvesebbet mondani, akkor inkább tartsd a szádat. - Miért a számat? - bökök az állammal a kezére, felbátorodva a dolgok állásán. - Akkor tartsd ıt - azzal elengedi Helyeském -, ülj le és nyújtsd ki a lábad! Engedelmeskedem, hátammal támaszt keresek a kád - szerintem egyenesen erre a célra kitalált ívelt ölében. Fölém kuporodik, megragadja Helyeském, a puncijához illeszti, aztán rám ereszkedik. Lassú, alig észrevehetı ringással kezd mozogni rajtam. Nem örömszerzı ez, inkább mint kiderült, társalgási póz, s miközben egyre-másra teszi fel a kérdéseit és felel az enyémekre, mindig csak annyit mozdul, hogy fenntartsa izgalmi állapotunkat. A habokból kibukkanó és eltőnı melleit lágyan simogatom, amíg el nem tolja a kezemet. - Ne izgass! - értetlenségem láttán folytatja. - Ez most nem szeretkezés, hanem oldott hangulatú beszélgetés. - Nem túl sok ez oldásból? - Tudom, hogy hol a határ - nyugtat meg, elırehajol és egy gyors puszit lehel a szám

sarkára. -Imádok így beszélgetni. - Én is - vigyorgok, a helyzettel teljesen elégedetten. - Nem tévedek, ha azt mondom, hogy igazából velem szeretkezel elıször? - Nem - mondom ıszintén, és lám, pontosan értjük egymást. - Ösztönös szeretı vagy. - Hogyan értsem ezt? - Szó szerint. Azt is mondhatnám, hogy ıstehetség. Halvány gızöd sincs arról, mit és hogyan kell csinálni, de amit teszel, az óriási örömet szerez. - Nem mindenkinek. - No igen. Ahhoz, hogy valaki élvezni is tudja, amit kap, el is kell tudni fogadni. Hiába akarsz egy olyan nınek franciázással örömet szerezni, aki perverzitásnak tartja, idegenkedik tıle, éppen az ellenkezı hatást éred el. - De nálad... - próbálok újra megfürdeni a dicséretében. Befogja a számat. - Másról van szó, nem rólam. - Mikor kezdted? - Azt hiszem, már így születtem - vonja meg a vállát. - Szerintem már pólyás koromban, ha nem figyeltek rám, megtettem magamnak a cumimmal. Én csak arra emlékszem, hogy már nagyon korán, talán négyéves koromban elkezdtem a maszturbálást. - Viccelsz? - ámulok el. - Miért viccelnék? Így volt. Aztán addig le sem szoktam róla, amíg nem találkoztam egy olyan nagyfiúval, lehetett szegény vagy tizennégy éves, én tizenkettı, aki szintén túlfejlett volt a korához képest, persze nem a méreteiben. A szándék megvolt benne, de majdnem azon bukott meg a dolog, hogy nem merte lehúzni a bugyimat. Aztán mikor rájöttem, nekem kell kezdeményeznem, szó szerint letéptem magamról... El tudod képzelni? - Ezt fölösleges volt mondania, mert máris magam elıtt láttam a helyzetet. - Két tapasztalatlan gyerek, bár én nagyon is tisztában voltam vele, hogy mire számíthatok. İt csak az ösztöne hajtotta. Nem volt valami fantasztikusan nagy élmény, de arra rájöttem, a maszturbálásnál egy fokkal jobb. - Tizenkét éves korodban? - Mi ebben a meglepı? - Én huszonkettı vagyok... és még mindig tele gátlásokkal, hogyan lehettél te ennyire nyitott akkor? - A gátlásaidat majd lefaragjuk. Az én nyitottságomat erısítette a maszturbálással számolatlanul nyújtott élvezés. - Aztán? - Jöttek-mentek a férfiak. Volt közöttük korombéli, a játék kedvéért, és volt közöttük nagypapám korú öregember is. - Szereted az öreg férfiakat? - Hülye! Mindent ki akartam próbálni. Én akkor tizenöt-tizenhat éves voltam. - Az elıbb még csak tizenkettı! - Csak nem képzeled, hogy mindenkire emlékszem? Ugrottam pár évet. - Aha. Kár. - Örömet találsz abban, ha partnereid elmesélik neked szexuális kalandjaikat? - Ha kellı részletességgel, akkor igen. - Mi benne a jó, nem jobb csinálni? - Szereted a pornófilmeket? - Naná. Minden egészséges ember szereti, de nem mindenki vallja be. - Nem jobb lenne csinálni?

- De én utána csinálom is. - Hát ez az! Utána mindenki csinálja. Lehet, hogy nem abban a pillanatban, lehet, hogy csak napok vagy hetek múlva, de a látvány élvezete megmarad benne, s akaratlanul is azt éli meg, amit akkor látott, átélt. Ha azonosulni tudott a szereplıkkel, hidd el, jobban élvezi a valóságot, jobban, mint egyébként. Stimulál a pornófilm. . Van benne valami. Szóval szaftos történeteket vársz tılem is a stimulálás érdekében? - Egészen más szaftot várok - értettem szándékosan félre a célzást, mert apró mozdulatai megadták a kellı adag keményítıt Helyeskémnek. Ebben sem volt közöttünk semmi ellentmondás, ha másképpen fogalmaztunk is, de a lényegrıl ugyanúgy gondolkoztunk. Már akkor sejthettem, félszavakkal meg is erısített benne, nem csupán egyszeri alkalomra szólt ez a találkozás. - Hogyan tovább? - kérdeztem eufórikus állapotban, mert vagy a beszélgetést unta meg, vagy túljutott azon a ponton, amikor még mindig fenn kívánja tartani furcsa helyzetünket. Mind erıteljesebben kezdett mozogni rajtam. - Késıbb... beszélünk... róla... Megkapaszkodott két kézzel a vállamban, aztán átkapcsolt nagyobb sebességfokozatra. A vízen megritkult habpárna hullámzani kezdett, és már nem ellenkezett, amikor megfogtam mind a két mellét. Alájuk nyúltam, alulról megemeltem, bekerítve a tenyeremmel, és a két hüvelykujjammal a bimbók felé haladva, újra meg újra erıteljesen végigsimítottam. Nézett rám, de semmit sem látott, a fény megtört a szemében, opálos ragyogással nézett önmagába, és élvezett hosszan, olyan sokáig, hogy már kételkedni kezdtem, valóban én segítettem-e hozzá ehhez az élményhez. De aztán engem is elöntött a kéj elsı hulláma, megragadtam a csípıjét, és a magam ritmusához igazítottam a mozgást, föl-le rángattam magamon, míg végre elértem én is a tetıpontra, és ismét hálát adtam Istennek, hogy férfinak teremtett. - Én kielégültem - mondta, amikor lihegése nyugodt légzésbe váltott át. - Én nem - mondtam ıszintén, s kissé csalódott voltam, mert valóban úgy éreztem, még képes lennék, még akarnék, még szeretnék... - Ne légy telhetetlen... - két hálás puszit adott a fülem mögé. - Nem vagyok telhetetlen, de abból, ahogy magadról meséltél, azt hittem, reggelig tart majd a hajsza... - Nem, kisfiam! Ennyi mára elég. Nem mondom, hogy nem bírnám elviselni, ha kicsit késıbb újra ismételnénk, de nekem a mai napra ennyi tökéletesen elég. Ha több lenne, az már ártana. Hol laksz? - kérdezte teljesen váratlanul. - Az anyámnál. - Helytelen... Akkor most hazamész, összecsomagolsz, aztán taxiba vágódsz és hozzám költözöl. - Hozzád?! - hitetlenkedtem. - Miért? - Azért, hogy kéznél legyél, ha kellesz. Nehogy már azt képzeld, feleségül kell venned. Azt sem ígérem, hogy nem foglak egy hét múlva kirúgni. Nem tudom. Amíg megfelelsz nekem, addig maradhatsz. Világos? - Minek kellek? Vibrátornak? Bekapcsolsz, amikor akarsz? Ha pedig meguntál, akkor mars haza a mamához? - Túl sokat kérdezel egyszerre - nevette el magát. - Tisztázzuk! Számodra minden egyes velem töltött nap újabb lépés a nagykorúságod felé. Ha most megköszönöm ezt az estét, akkor esetleg évekig is várhatsz, mire egy ilyen nı, mint én, hajlandó bebújni veled az ágyba. - Van benne valami - mondtam, mert kénytelen voltam vele egyetérteni. - Akkor nyomás! Mire megjössz, csinálok valami kis harapnivalót.

- Nekem tökéletesen megfelel vacsorára ez is - adtam egy-egy puszit a két mellére. Ellökte a fejemet. - Talán lesz még benne részed ma is - mondja, és sejtelmesen mosolyog hozzá. Én, miközben kapkodom magamra a ruháimat, azon töprengek, mit rakjak be kicsiny bıröndömbe, ami szükséges a következı napokra... Mennyi idıre is számíthatok, mert azt egyértelmően megmondta, csak addig tart majd a továbbképzı tanfolyam, ameddig szüksége van rám. Rajtam áll tehát a vásár...

5. Már harmadik napja lakom Áginál, egy kelenföldi földszintes ház manzárdszobájában. Igazi keleti kényelem, de úgy ám, mert majdnem minden berendezési vagy dísztárgy keletrıl származik. Mint az elsı nap megtudtam - Ági mesélte megdöbbenésem láttán -, minden darab Alitól, egy kimondhatatlan nevő szír kereskedıtıl származik, aki jó egy éven keresztül volt elsı számú szeretıje. Süppedıs párnák, eredeti perzsa szınyegek - gondolom, komoly vagyont érnek , tálak és rézkancsók, faragott asztalka, oly gazdag díszítéssel, hogy inkább vitrinben lenne a helye, mint az alacsony - szintén szınyegekkel borított - kerevet mellett. Nemcsak a tárgyak neveit ismerem meg fokozatosan, de Ági, miután sikerrel elvégeztem az alapfokú szerelmi tanfolyamot, kezd bevezetni az ínyencségekbe, a keletrıl - mint kiderült, nem kizárólag Ali közvetítésével - kapott apró fogásokba, amelyek örömet és élvezetet adtak talán már több ezer évvel ezelıtt is a férfiaknak. Olyan fogásokat tanulok meg lassan - mert Ági beosztja az erejét, nem hajlandó saját magát meghajszolni - szóval lassan, de biztosan kezdek eligazodni a nıi testen. Kezdek rájönni alapigazságokra, nem a méret, nem a hevesség, és nem a teljesítmény határozza meg a nı megelégedettségét, még csak nem is az elızı három együtt, hanem a hozzáértés, a türelem és az adni akarás. Új szexuális filozófiát plántál belém lassanként, s bár igazán nem tudom, mivel érdemeltem ki a figyelmét, mindenesetre jólesik, a gazdagon elém szórt tudomány minden morzsáját igyekszem hasznosítani, beépítek minden új mozdulatot, figurát és technikai elemet az esti szerelmi csatározásokba. Teljesen új oldalról ismerem meg lassan a nıi testet, tudom, mit jelent, és hogyan kell simogatni, harapni, karmolni. Mindazt a sok furcsaságot, amit olvastam a kelet titokzatos szerelmi kultúrájáról, azt kezdem megérteni - persze könnyő egy ilyen mestertıl tanulni -, és már használni is tudom... Delet harangoznak. Elhatározom, megnézem a cimborákat a Mézes Mackóban. Ott szoktunk összegyőlni, és hol vad tivornyákat tartunk, hol - ha üres a zsebünk - megtőrt melegedıkként vagy hősölıkként - várjuk, hátha betéved valaki a társaságból, akinek némi papírpénz zörög a zsebében...Itt cseréljük ki egyébként a tippeket - még nem mondtam, biztosítási ügynök vagyok, kötetlen munkaidıvel -, hová érdemes menni. Merre vannak még le nem tarolt területek, melyik környéken mivel érdemes próbálkozni, s természetesen annyi sperma folyik el itt, amennyit száz férfi nem képes produkálni. Bármelyikünk annyi erotikus történetet tud elmesélni a meztelenül meglepett háziasszonytól addig a történetig, amikor a nagyon elégedett hölgy még a barátnıjét is áthívta - áldott önzetlenség! -, hogy neki is jusson a jóból. Amikor belépek, már bánom, hogy idejöttem, mert csak Móricot találom ott, akinek egyetlen központi témája a saját kielégíthetetlensége. Int. Sajnos észrevett, már nem fordulhatok vissza. - Jól vagy? - kérdezi, de a válaszom nem érdekli. - Más nem volt még? - De, csak már el is mentek - kacsint cinkosan rám. - Hová? - megyek lépre, de a kacsintásból már tudnom kellett volna mindent. - Felcsíptek két szabad nıt, és felvitték a Gézához - újabb, még jelentıségteljesebb kacsintás. - Én hülye, ekkor követem el a legnagyobb marhaságot, mert ugratásnak szánom, felteszem

a kérdést. Ahogy kibukik a számon, tudom, a csapda becsapódott mögöttem. - És hogyhogy te nem mentél velük? - volt a hülye kérdésem. - Én, barátom? - Hátradıl a széken (ebbıl tudom, hogy bekerítettem magamat), keresztbe veti a lábát, leönti a konyakját a torkán és kezével lesöpör egy láthatatlan szöszt gondosan vasalt nadrágjáról. - Összejött délelıtt a dolog. Tudom, nincs menekvés, most el fogja mesélni teljes részletességgel, mi és hogyan történt. Mennék, de nem szabad ıt megsértenem, ı a legönzetlenebb barát, a legjobb cimbora, és a legtürelmesebb hitelezı. - Mesélj! - adom meg neki a szót. Jobb, ha lelkesnek tart, mintha gyanakodva megkérdezi: talán nem érdekel?! - Kíváncsi vagy, mi?! - kuncog elégedetten, aztán meggyızi saját magát, és mesélni kezd. (Még annyit Móric története elé, hogy külseje teljesen hihetıvé teszi a történeteit. Kellemes arcú, harmincas, magas, karcsú férfi. Egyszer a strandon volt alkalmam szemügyre venni fürdıgatyája által alig takart szerszámja méreteit, hát nekem hozzá képest befelé nıtt.) - Mint tudod - kezdi élvezettel, s arcáról leolvasom, hogy most újra át fogja élni, amit elmond -, Z., a Pest melletti kis falucska téeszébe járok ki már napok óta, ahol arra igyekszem rávenni az elnökasszonyt, hogy az állatokat nálam biztosítsa. Na, tegnapelıtt végre azt mondta, mehetek és megköthetjük az üzletet. Annyit elöljáróban, hogy már eltöltöttünk együtt néhány kellemes délutánt - na, semmi olyasmit -, az irodájában kávézgatva, fecsegve mindenféle szamárságokról. Nem akartam ünneprontó lenni, de engem semmi más nem érdekelt még akkor, mint az, hogy az aláírt szerzıdéseket mielıbb a táskámban tudjam. Nagyon kell nekem az érte járó mellékes, mert a havi tervemmel igencsak le vagyok maradva. Szóval kimentem hozzá reggel, ahogyan kérte, úgy fogadott, ahogyan szokott, kávé, kis konyak és némi harapnivaló. Biztosan ismered a kis harapnivaló fogalmát, annyi füstölt disznóság, hogy egy kisebb lakodalmat jóllakathatnál vele. - Rendben van, Móric, megkötjük azt a szerzıdést - kezdte, aztán csak szakmai dolgokról esett szó, míg végül kibökte: - Az én aláírásom mellé szükséges a fıkönyvelınké is. Sajnos, éppen ma nem jött be, nem tudom, mi lehet vele, de ha kimegyünk hozzá, biztosan otthon találjuk. Van ennek valami akadálya? - Nincs - ráztam a fejem hevesen, nehogy egy ilyen apróságon bukjon meg az üzlet. Többször már nem akartam kimenni hozzájuk, elegem volt... Kifelé menet eligazította a titkárnıjét, az agronómusát és két, "nagyon fontos" problémával hozzá forduló tagot, de mindezt pattogva, szó szerint kutyafuttában. Na, gondoltam magamban, ennek a nınek sem lennék a beosztottja. Nem vitt messzire, csak pár utcával arrébb, egy igazi parasztházhoz, olyanhoz, amilyent már csak a skanzenben láthatsz. - Hogy tetszik? - mutatott körül. - El vagyok bővölve. Mi ez, múzeum? - Nem, itt lakik a fıkönyvelı és én magam is. Kezdtem megérteni, hogy miért ilyen a ház. Így aztán lehet lakni! Beállt az udvarra, a kaput gondosan becsukta. Na, mondom magamban, ez nem nagyon siet vissza az irodába, de még nem sejtettem semmit. Nem azért, mintha nem lett volna kedvemre való, hiszen olyan harmincöt körüli, telt, kicsit már megereszkedett húsú szépasszony, de hát mégis... - Jöjjön akkor - azzal indult elıre az udvar hátsó traktusába. Nem kell lebecsülnöd a hátsó traktust, esküszöm, nagyon szívesen ellaknék abban a hátsó udvarban. Gondosan nyírt gyep, gyönyörő fácskák, bokrok, sziklakert, mindez fıvárosi ízléssel.

Nem is kopog, csak megy be a boltíves, szépen faragott tölgyfaajtón. Elıszoba... öregem, mint egy múzeum, de nem ám telezsúfolva minden fellelhetı rissz-rossz kacattal, ott minden ragyogó mőgonddal van összeválogatva. - Erre tessék - ment be elıttem a belsı szobába. Ugyanaz a népiesség, de olyan eleganciával és látható kényelemmel, hogy biz' isten, csurgott a nyálam. - Foglaljon helyet! Kávé, konyak? - kérdezte, én mind a kettıre bólintottam, ı visszabiccentett, hogy megértett, és magamra hagyott. Ültem a báránybırrel borított lócán, és már azt kezdtem fájlalni, milyen kár, hogy egy férfi lábatlankodik valahol a lakásban, amikor bejött egy nı pongyolában. - X. Y. vagyok, a fıkönyvelı. Remélem, nem okoztunk nagy kényelmetlenséget önnek... így folytatta a mentegetızést. Na, gondolom, ha nem vagyok hülye, akkor ezt elıre megbeszélték, ezek a szerzıdésen kívül is akarnak tılem valamit. Nem volt ellenemre a dolog, bár a fıkönyvelı sem kimondott szépség, de a maga negyven évével elfogadhatónak látszott. Leült, és semmiségekrıl fecsegtünk. Az elnökasszony jött vissza, kezében tálca, rajta nemcsak kávé és konyak, de még vagy háromféle ital is sorakozott párás üvegekben. Jó. Töltött, ittunk, töltött, ittunk, locsi-fecsi, aztán összetegezıdtünk. - Marica - mondta az elnökasszony. - Teréz - mondta a fıkönyvelı. Elıszedtem a szerzıdéseket, naná, elsı az üzlet, aztán egy perc múlva már aláírva, lebélyegezve tehettem is vissza a táskámba. Kezdtem érezni a konyak hatását, de ık, mintha csak vizet iszogattak volna, olyan mereven ültek még mindig. Nem értettem a dolgot, mire jó ez a játszadozás. Móric fiam, mondtam magamnak, veszítenivalód már nincs, a szerzıdés nálad, hát tegyél egy próbát. Ha kirúgnak, annyi baj legyen. Rátettem a kezem a hozzám közelebb ülı Teri combjára. Kellemes érintés volt, mert a selyempongyola... - Nem unalmas itt nektek? - kérdeztem, de a kezem lassan feljebb kúszott a combján, persze magával sodorva a pongyolát is. - De, nagyon - felelte helyette Marica. A kezem közben tovább folytatta a dolgot, szépen haladtunk, a harmadik simítás után már a meztelen combjára tehettem a kezem. Nem ellenkezett, csak nézte mereven a kezem. - Helyben vagyunk - gondoltam, átöleltem a vállát, magamhoz húztam, és csókolgatni kezdtem a nyakát, arcát, száját, miközben a másik kezemmel benyúltam a pongyola alá, hogy ellenırizzem a mellének feszességét. Nem okozott csalódást. Nem volt nagy, de kemény, hálás és engedelmes. Hallottam valami mocorgásfélét a közelben, de nem törıdtem vele, míg aztán meghökkentem, mert valaki marokra kapta úgy nadrágon keresztül... Odanéztem, hát Marica ül a másik oldalamon, és igencsak nekitüzesedve markolássza a fütykösömet. Folytattam Terivel a csókváltást, édes nyelve volt a bestiának nagyon, aztán a másik kezemmel elindultam felfedezni Marica bájait. Túl sok volt rajta a ruha, nem fértem hozzá. - Vetkızz le! - Mennyire? - kérdezte vissza, de a fütykösömet egy pillanatra sem engedte el. - Ne teljesen - azzal kezdtem kibontani Terit a pongyolából. Barátom, ha láttál már finom fehérnemőt, valami nadrágkombiné volt rajta, elöl végig gombos. Mire az utolsóhoz értem, Marica visszatért a támaszpontjára, és kezdi lerángatni rólam elıbb a cipıt, majd a többi holmit. - Atyaisten! - kiáltott fel, amikor szemtıl szembe került a fütykösömmel. Teri kibújt az ölelésembıl, és Marica mellé térdelve szemügyre vette a meglepıdés tárgyát. - Sok lesz ez nekünk, nem? - kezdték a megbeszélést.

- Én is attól félek. - Nyugalom, hölgyeim, majd beosztjuk! - nyugtattam ıket, nehogy visszakozzanak. - Majd nem használjuk az egészet. Kuncogtak egy sort, aztán egyszerre ketten vették birtokba a rémisztı darabot. Jó barátnık lehettek, mert nem veszekedtek rajta, hol az egyik, hol a másik vette a szájába, amitıl én még jobban élveztem a helyzetet, ık viszont, ahogy teljes pompájában felmagasodott a fütykösöm, megjátszott rémülettel kapkodták most már egymás kezébıl és szájából, csakhogy a végén alaposan lespricceltem ıket. - Jujj... az anyja - keveredett a két hang a hasam alatt. - És most mi lesz? - kérdezték majdnem egyszerre. - Nem kell félni - nyugtattam ıket -, attól még merev marad. Kezdjünk akkor valami okosabbat, helyes? - Mit? - néztek egymásra meglepetten. Láttam már, nekem kell átvennem a kezdeményezést, mert a két tapasztalatlan asszonytól nem várhatok a szándékon kívül mást. Elıbb beléjük diktáltam egy-egy nagy pohár konyakot, aztán, mivel ı volt hozzám közelebb, Maricát az ölembe kaptam, és hátulról beleültettem. Vergıdött egy ideig, mert sehogy nem akarta elhinni, hogy nem fogom szétrepeszteni, hogy eljön hamarosan az a pillanat, amikor még kicsinek is fogja érezni, de aztán kezdett föl-le mozogni a fütykösömön, és minden leereszkedésre mélyebbre engedte magába hatolni. Amikor aztán beljebb már nem meríthettem, mert nem volt mivel, magam mellé intettem Terit, és elrendeztem a lábait, hogy kézközelben legyen a nedves kis vöröse, kezdtem kitanítani a maszturbálás örömeire. Nem állítom, hogy egyszerre élveztünk el, de Marica egyszer csak fennakadt egy hosszú sikollyal, és szitált a fenekével. Tudtam, ı már kész van, hagytam, élvezzen ki minden rezdülést, és felgyorsítottam Terike punciján az eseményeket, ı is feldobta a csípıjét, aztán elrántotta, s abban a pillanatban én újra elélveztem Maricában. Talán egy-két percig lihegtünk a beállott csöndben, Maricát leemeltem a fütykösömrıl, és Terike mellé térdeltettem a földre, kezét rávezettem a mellére és a hasára, szembefordultam Terivel, és belenyomtam. Esküszöm, kiugrott alólam. - Jaj, meghalok! - ült rémülten a kanapé sarkában felhúzott, kezével átkulcsolt lábbal. - Nem halsz meg - mondtuk szinte egyszerre Maricával, aztán ketten, szinte erıszakkal igazítottuk vissza alám. Marokra fogtam a fütykösöm, elkezdtem körözni a kis pináján, elıbb csak izgatva, aztán mind beljebb nyomva. Talán, ha félig lehettem benne, amikor Marica simogatni kezdte a még kint lévı részeket, marokra fogta a mogyoróimat, és kezdett megint nagyon fickós kedvem támadni. Mozgattam ki-be Teriben a fütykösöm, csak az egyik kezemmel támaszkodva mellette, a másikkal simogattam a csiklóját, egyre beljebb engedett, egyre hosszabbakat lökhettem rajta. A lábát mind magasabbra emelte, és egyre jobban széttárta, míg végül éreztem, hogy a fütykösöm feje talajt fogott valahol nagyon mélyen bent. Terkával egyszerre sikerült elélveznem, persze ebben közrejátszott sokéves rutinom is. Ráborultam, és ahogy lihegve oldalra néztem, nem hiszed el, mit láttam... Marica egy mőfütyivel, amely közel sem volt akkora, mint az enyém, de alaposan dolgozott magában, öröm volt nézni, amikor végül elélvezett. A két nı egymás mellett ült a kanapén, bágyadtan, semmivel sem törıdve. - Még nincs itt a vége! - mondtam nekik, mire teljesen hitetlenül néztek rám. Lejjebb húztam Maricát a kanapéról úgy, hogy a puncijához férjek, beigazítottam, és mozgatni kezdtem benne. - Jézus, hát neked még nem volt elég? - nézett rám rémült tekintettel.

- Nyugi, majd szólok. - Kényelmetlen volt a térdelés a háziszıttes kemény csomóin, hát kivettem belıle, és feltérdeltettem a kanapéra, aztán, mert Teri vágyakozva nézett, ıt is mellé térdeltettem. Hátulról nyomtam vissza Maricába, ahogy beindult a mozgás, kezdtem Terinek simogatni a punciját. Dobálta mindkettı a farát, Marica a hasamnak lökdöste meleg, tejszínő fenekét, Teri meg a kezemtıl kívánt egyre többet, hát csináltam egy gyors helycserét. Egy oldallépéssel Teri mögé álltam, odatámasztottam a fütykösöm végét, azután kicsit kegyetlenül, egyetlen lökéssel tövig nyomtam a puncijába. Valami bizonytalan morgás hallatszott, amely átcsapott egy hosszú sikolyba, az üvöltötte, amíg Marica ijedten be nem fogta a száját: - Élvezek! - aztán lehanyatlott a fütykösömrıl, és elnyúlt, mint a béka, kezét a hasára szorította, és valamit motyogott. Marica ijedten kérdezte: - Mi történt vele? - Semmi - és már igazítottam is el a lábait, hogy vele folytassam -, végre elélvezett rendesen, ahogy illik. Ne félj, te is mindjárt megkapod. Leszorítottam a combjait a teste mellé, szétfeszült, amennyire csak nı szétfeszülni képes, kinyílt a puncija, mint egy kis kút, és én megnéztem, van-e víz az alján. Akkor már igazán kezdett bezsongani a két kiéhezett asszonyka, mert olyat produkáltam lökésekben, tekerésekben és ütemváltásokban, hogy Marica is melléájult Terinek. És ezzel még nem volt vége! És sorolta, hosszan, ízesen, zamatosan, hogy mi minden történt még... Talán, ha négy nappal ezelıtt meséli mindezt, nagyobb figyelemmel hallgatom, de amióta belekóstoltam a valódi szeretkezésbe Ágival, már nem volt rám olyan nagy hatással a történet. Szerettem volna megállítani a mesefolyamatot, már pontosan tudtam én is, hol húzódik a határ a fantáziálás és a valóban megtörtént dolgok között. Persze, ha a fele igaz annak, amit elmondott, már akkor sem lehetett rossz délelıttje, de most már nem irigyeltem sem tıle, sem mástól, mert tudtam, eljön az este, s nekem ennél sokkal különb dolgokban lesz részem. - Figyelsz te egyáltalán? - hallottam meg végre a kérdést, amelyet már másodszor intézett hozzám. - Persze, és élveztem veled együtt minden... - Miért süketelsz? - húzta össze a szemét gyanakodva. - Tudod, az az igazság, hogy találkoztam egy olyan nıvel... - mi az, amit elmondjak neki? Már annyi hasonló történetet hallottunk, hogy az enyém nem tarthatott érdeklıdésre számot, az csak egy hétköznapi történet volt. - Milyen nıvel? - Életem legjobb nıjével - legyintettem; ha megosztom valakivel az élményt, az nem Móric lesz, döntöttem el magamban. - Nincs mit mondani róla. A te történeteid messze viszik a pálmát, én a nyomodba nem érhetek - próbáltam elvenni a visszautasítás élét, sikerrel, mert ismét elégedetten dılt hátra, és sütkérezett a saját maga gyártotta dicsfényben. - Már ennyi az idı? - adtam a rémültet -, ne haragudj, de mennem kell. - Felálltam az asztaltól, és pánikszerően menekültem, mielıtt új történetbe kezd... Bıven volt még idım Ági hazaérkezéséig. Elindultam találomra az utcán, és belenéztem mélyen minden szembejövı nı szemébe, értetlen pillantásokon, sértetten félrekapott tekinteteken kívül most sem volt másban részem. Nem értettem, miért nem látszik meg rajtam, hogy én már majdnem mindazt tudom, amit ık elvárnak, vagy elvárhatnak egy férfitól. Azt hittem, majd bélyegként viselem azt a sok dicsérı és elismerı szót, amellyel Ági immár negyedik napja elhalmoz, azt hitem, mint egy szavatossági címke, mint a kiváló áruk fórumának jele, látható lesz rajtam...

Sétáltam hát, és átadtam magam a legszebb örömnek: a kárörömnek, mert a kisördög nem aludt bennem. Nem baj, kislány, te sem tudod meg soha, mit vesztettél most, amikor tolakodónak tartottál, amikor a kopott farmernadrágom alapján alkottál elutasító véleményt. Pedig nálam nincs alkalmasabb arra... Szóval ilyen emelkedett hangulatban voltam, amikor majdnem összeütköztem P.-vel. - Szervusz - fogta meg a könyököm. - Valami bajod van? - Miért? - Sápadt vagy és figyelmetlen. Csak nem szerelmes lettél? - Nem lehetek szerelmes? - fortyantam fel. - De lehetsz, csak az a kérdés, hogy minek... - nevetett a saját viccén. - Aztán kibe vagy szerelmes? - Nem mondtam, hogy szerelmes vagyok... apropó! Emlékszel még a libára? - Miféle libára? - nézett rám gyanakodva, mintha haragudni kellene egy ilyen ártatlan kérdéstıl. - Arra a fehér ruhás nıre, aki akkor volt nálad, amikor felmentem Luigival. - Hogyne - mondta bizonytalanul. - Ági - csaptam a vállára. - Ági! - Hogyne - legyintett. - Buta kis tyúk, frigid és tapasztalatlan. Hogyne emlékeznék. BÁR ne emlékeznék! - Hogy egyrıl beszéljünk, arról van szó, akinek két kis anyajegy van a puncija mellett a bal combján. - Stimmt. Egyrıl beszélünk. Miért, mi van vele? - Semmi, csak érdeklıdtem - vontam meg a vállam, nem akartam a szemébe nevetni, mert Áginak hibátlan a bıre mindenhol. Ezek szerint ı nem élvezte azt, amirıl oly ízesen tudott MESÉLNI. - Mit csinálsz most? - nézett rám túl sok szeretettel, úgyhogy egybıl gyanús lett a dolog. - Sajnos, öregem... Miért, mirıl lett volna szó? - kérdeztem álnokul. - Semmi. Ha nem érsz rá, akkor mellékes. Pár szobrot kellett volna arrább... hagyjuk. Na, szervusz - nyújtotta a kezét, és elindult, hátha talál egy jó balekot helyettem. Hosszan néztem utána, és sajnálni kezdtem ıt is. Lassan csak mesélni tudja a fantasztikus kalandjait... - Ne haragudj, de a Hattyú utcát keresem, tudnál nekem segíteni? - hallottam oldalról a hangot, arra fordultam, és... egy kis Ágit láttam, talán, ha tizenhat lehetett, de tökéletes nı. - Hogyne! - azzal elmagyaráztam neki, hogy hogyan jut el oda. Túl bonyolult lehetett, mert a harmadik jobbra fordulás után láttam a szemén, hogy halvány fogalma sincs. - Ráérek, elkísérlek. Nagyon köszönte, és üres semmiségekrıl indult meg a beszélgetés köztünk. Jobbára ı kérdezett, megtudtam, hogy most jött vidékrıl, táncosnı lesz a Maximban, és a látszattal ellentétben már tizenkilenc éves. Friss volt, még harmatos, a bıre gyönyörő barnára sülve, arca több mint csinos, termete arányos, a melle jólesın domborodott - már úgy értve, nekem! - a vékony trikó alatt, a szoknyája mini, mintha ráöntötték volna, ha nagyon megerıltetem magam, akkor a szırszálait is meg tudom számolni, annyira plasztikusan rajzolta ki az ölét, a feneke maga a tökély. Kihúztam magam, ahogy bandukoltunk a Hattyú utca felé, noná, azért egy ilyen nıvel szívesen mutogatja magát az ember. A szája be nem állt, minden új volt neki, minden ismeretlen, még mindenre rá tudott csodálkozni. Cipeltem a csomagját, és úgy hallgattam ıt, mintha legalábbis régen látott bátyja lennék.

- Ez lenne az - mutattam a kapura, amely mögött el fog majd tőnni. - Nincs otthon senki, nem akarsz feljönni hozzám?... jaj, félre ne érts, nem úgy értettem, szóval... - és esküszöm, belepirult. - Végtelenül sajnálom, de most lehetetlen. - Ó, de sajnáltam abban a pillanatban, hogy már letelik Ági munkaideje, nem tehetem meg vele, hogy nem vagyok otthon, mire hazaérkezik. - Talán még találkozunk - szontyolodott el a kislány, nem tudom, mitıl, mert azért én kinézetre sem vagyok az a férfi, akinek láttán lucskos lesz a nık lábköze. - Van telefonod? - kaptam a mentı ötleten. - Hogyne! - vidult fel az arca, és már diktálta is, én pedig bevéstem az emlékezetembe. - Mit csinálsz holnap délelıtt? - kérdeztem. - Próbálok... - és sorolta hosszan, mi mindent takar a próba - de délután ráérek. - Nem tudom... - A délután nekem nem jó, akartam mondani, de azután rábólintottam -, jó, holnap délután hívlak... - De jössz is? - szinte könyörögve mondta. - Igen - futott el az öröm, egy ilyen lány, és szinte könyörög, hogy találkozzam vele...

Taxival mentem hazáig, és így is csak éppen valamivel Ági elıtt értem haza. - Jártál valamerre? - tudakolta, ahogy belépett az ajtón. - Igen. Beugrottam a Mézes Mackóba - ezen még nincs mit tagadnom, de aztán átvillant rajtam: mi tagadnivaló lenne a lányon, akit útba igazítottam? Persze azért jobb nem elıhozakodni vele... - Miért? - Kisfiam, neked túl sok a szabadidıd. Ezenkívül én harmincnégy vagyok, te meg huszonkettı. Nem szeretném, ha hazahoznál valami nyavalyát. - Soha nem... - Csend! - parancsolt rám. - Most féltékeny vagyok. Túl jó vagy nekem ahhoz, hogy csak úgy hagyjalak kimenni az életembıl. - Nem akarok kimenni. - Esküre emeltem a kezem, de leállított. - Ismerem a fajtátokat, sajnos, már megjártam egy fiúval. Egy hét múlva az motoszkált a fejében, ki kellene próbálni mindazt, amit tılem tanult, tényleg a puncinyitó kincs birtokába került-e. Neked is megfordult már a fejedben, ne tagadd! - Igaz, de úgy érzem, még van pár hónapom, hogy igazán... - Majd meglátjuk - mosolyodott el, és végre hagyta, hogy átöleljem. - Gyors fürdés, aztán... - Nem, drágám! Ha itt és most kívántalak meg, akkor itt és most kell megkapjalak. Az a szeretkezés már nem lenne az igazi, ha... - Túl sok az ideológia - ült az ölembe elégedetten, és hagyta csókolni magát. Be kell vallanom, a lányra gondoltam, az ártatlanságára, miközben melle hegyét-völgyét járta a kezem, s amint lesiklott a szoknya alá, esküdni mertem volna, a lány punciját simogatom. Felállt és szemben ült vissza a térdemre, így nem volt akadálya annak, hogy kedvemre becézzem - kezem mélyen a bugyijába dugva - a punciját. Értettem akkor már hozzá, hogyan, hol, meddig kell elidıznöm, hogy az eredmény biztos legyen; kellı adag izgalom - kéjérzet - alkosson hármas egységet a vérbıséggel és a nedvesedéssel. Ági jólesı érzéssel nyugtázta: - Jó tanítvány vagy. - És ez a rövidke mondat volt jó ideig az egyetlen értelmes megnyilvánulása, miután huuu-k, ohh-k és ahhh-k fejezték ki nagy-nagy megelégedését. A látvány, egy nı ül a combjaimon, kezem minden kapkodás nélkül járja csodálatos titkot rejtı puncija erdejét, a két szétterpesztett comb remegése, a hátrahajtott fej, az elıreszegezett mellek hullámzása, amint a felsıtestét mozgatja a gyönyör koreográfiája szerint... A felhúzott

szoknya, a le nem vetett bugyi, mind-mind a hevesség, a most és rögtön édes beteljesülését ígérték. A mindjobban kiemelkedı csikló, mint aprócska fütykös merevedett, keményedett, mind biztosabb támpontot adva a kiindulási és megérkezési ponthoz azon az alig tíz négyzetcentiméternyi területen, ahol a legbiztosabban kiváltható a kielégülés. Ujjamat addig tartottam a csiklóján, meg sem mozdítva, amíg el nem ült az orgazmus utolsó rezdülése is. Annyit már megtanultam, hogy Ági, aki tökéletesen kielégült naponta három orgazmussal, az elsıt ily módon szerette megkapni. A második, a nagyobb akkor következik, amikor ı veszi szemügyre közelebbrıl Helyeskémet. Ahogy feleszmélt, lecsúszott a lábamról, elém térdelt, és kiszabadította Helyeskémet úgy, hogy a pantallót és az alsónadrágot a bokámig lerángatta, engem kiültetett a szék szélére. Utána jöttek a csókok, puszik Helyeském tövétıl a fejéig és vissza, aztán fogai közé szorította meztelen fejő Helyeském, és erıteljes, mégis óvatos rágómozdulatokkal érte el, hogy én is kezdjek összevissza beszélni és dadogni és nyögni... Aztán jött a már annyiszor élvezett O, és én örömmel segítettem csípım mozgatásával, hogy szája puncit utánzó szorongatásai kiváltsák belılem a mindent feloldó magömlést. A harmadik, minden eddigi esténken menetrendszerően az ágyban következett. Felnyaláboltam, és édes terhemmel az ágyhoz mentem, miközben felborítottam és levertem mindent, amibe lába, lelógó karja beleakadt, de erre már egyikünk sem figyelt. Lefektettem a széles fekhelyre, és lassan, módszeresen, mintha csak most kezdenénk a szeretkezést, csókok, simogatások és apró dögönyözések közepette levetkıztettem. Mire megszabadítottam a mindig utolsónak hagyott apró bugyijától, addigra Ági ismét kész volt bármire, amit az ágy örömei közé sorol a szexológia tudománya. A saját vetkıztetésem is rám tartozott minden alkalommal, nem is bántam, mert amíg lerángattam magamról a ruhadarabokat, addig szemem szomjasan itta a buja nıi test erotikus lüktetését. Annyira sugárzott belıle a vágy, szinte világított, és apró szentjánosbogarakként esküszöm, láttam! - elektromos szikrák pattantak ki a bırébıl, puncija szıre felmeredt, s ha nem feküdt volna, talán a haja is égnek áll. Lassan bújtam mellé, kerülve minden hevességet és sietséget. Lágyan, csupán az ujjaim hegyével érintve simogattam végig a karommal elérhetı felületeket, amíg csak elıször meg nem rándult a csípıje, pontosan jelezve, eljött a behatolás ideje... Helyeském már nagyon jól ismerte a járást, nem kellett kézzel igazgatni, amiben persze szerepet játszott az is, hogy ismerni kezdjük egymás testét, a "behatolási szög" eléréséhez nagyon jól tudtuk, mennyire kell emelni vagy süllyeszteni a csípıjét. Csárdás volt, gyors-gyors, lassú... Követték egymást a rövid húzások és a hosszú, erıteljes lökések, változó ütemben úgy, ahogy megkívánta a szeretkezés koreográfiája, aztán elszabadultak az indulatok, s cuppogva-szörcsögve adta jól hallhatóan tudtunkra a puncija: elérkezett az igazi, a nagy, a mindent felkavaró élvezet. Rázuhanok, mert elfogyott a lélegzetem és fuldokolva, levegı után kapkodva keresem a visszavezetı utat az eszméletvesztésbıl. Ági simogatja a tarkómat, ahogy a meghajszolt lovak nyakát szokták, hálásan a vad száguldásért és a szerencsés megérkezésért. Fekszünk egymás mellett, csak a kezünket összefogva, élvezve az együvé tartozás, a közös nagy-nagy öröm minden mást elhomályosító, megtisztító erejét. Megszőnnek ekkor a gondok, a problémák kívül rekednek az ágyon, s nem a hétköznapi terhes rabszolgamunka kénytelensége uralkodik rajtunk, hanem a megelégedettség... - Holnap késıbb jövök - mondja Ági a vacsoránál, amelyet minden este nagy gonddal készít el, gyönyörően megterít - ami nekem teljesen új (proli gyerek vagyok!). - Hozzátartozik az ember igényességéhez ez is - mondta az elsı alkalommal

megilletıdöttségem láttán. Azóta nem csodálkozom, csak élvezem az asztali örömöket. - Mi dolgod lesz? - kérdezem a módszeres falatozás közben, bár ebben a pillanatban nem az ízek érdekelnek, hanem eszembe jut a lány, és magamban újra és újra elismétlem a telefonszámát, amíg Ági válaszára várok. - Hóvége van, zárás - mondja úgy, mintha nekem tudnom kellene, mi a franc lehet az a "zárás", de nem teszek megjegyzést, magamban hálát adok Istennek, aki, lám, szereti az İ fiát, mert nagyon jól mutatja ki a gondoskodását. - Mikor jössz? - kérdezem két falat között, gondosan szomorúra igazított szájjal, ami nem is téveszti el a hatást. - Fel a fejjel, fiacskám! Tízre biztosan itthon leszek - nyúl át az asztal felett, és egy futó pillanatra a kezemre teszi a kezét. Nem akarom tovább feszíteni a húrt, csak bólintok, nem teszek elkeseredett megjegyzést, nem sajnálkozom... - Még egy, holnap ne számíts semmi hancúrozásra, túlságosan fáradt leszek. Ez viszont már ıszintén elkeserít; ki kell hagynom egy napot? Nem fogok belehalni? - Nem fogsz belehalni - mosolyog, és megrémülök, ha így olvas a gondolataimban, akkor a következı pillanatban kitalálja a lány telefonszámát is. - De holnapután pótoljuk, ugye? - és ebben a mondatban élem át elıször a hazugság édességét, nem is hazugság ez, talán inkább az elsı fellépésem kétszemélyes színházunkban, s örömmel tapasztalom, jól játszom a szerepemet - már amit én osztottam magamra -, mert hiteles, meggyızı a kérés. Mosolyog, mindent értın. - Nem fogsz lemaradni semmirıl... - Dehogynem! - kezdem nagyon jól játszani a szerepem - az a szeretkezés holnapután, a holnapit már soha nem tudod pótolni... - Nem vagy te akkora kan - veti közbe, és bizony jobb tartanom a számat, mert már majdnem túllıttem a célon. Nehezen tanulom meg az együttélés finomságait, a kegyes és aljas hazugságok szövevényében még nem igazodom el annyira, mint az ágyban. Nehezen tanulom, de megtanulom, s ez a fontos. Végre elkezdhettem tanulmányaimat, amelyek majd kész, kiforrott emberré alakítanak... Most jövök rá, nem a kétszínőségrıl, a hazudozás magasiskolájáról beszélek! A tapasztalásról. Alszik mellettem, légzése teljesen szabályos, mély és gondtalan. Bennem viszont a kisördög nem alszik, már sugdossa fülembe a holnapi taktikát, tervezgetem magamban, mi és hogyan lesz a lánnyal.

6. Harmadszor hívtam a lányt, mire beszélni tudtam vele. - Én vagyok - kezdtem, bízva abban, hogy még emlékszik rám. - Végre - mondta úgy, mintha az élete múlt volna azon, hogy felhívjam, mintha szorongatott helyzetébıl kellene kimentenem. - Mikor találkozzunk? - tettem fel a kérdést egyenesen és lényegretörıen. - Most ráérek - csicseregte. - Indulok - tettem le a telefont, s csak akkor jöttem rá, végsı soron nem tisztázódott, miért is akar velem találkozni. Úgy látszik, azért még nem voltam annyira a helyzet ura, mint én hittem. Taxiba vágtam magam, bár ráment a maradék pénzem, s ha netalán azt indítványozná, késıbb üljünk le egy kólára, hát igencsak bajban lennék. Mindenesetre akkor ez valahogy mellékesnek tőnt. Felrohantam a lépcsın, nem volt türelmem kivárni, amíg a lassan cammogó lift leér a földszintre és velem fel. Csöngettem a cselédbejáratnak látszó ajtón. - Szervusz - nyitja az ajtót egy ismeretlen nı. - Én... Mariannt keresem... - Gyere, itthon van - tárta szélesre az ajtót elıttem, és utat engedett maga mellett. - Te vagy a Misi? - Azt hiszem - nyeltem nagyot, ahogy végignéztem rajta. Mariann pontos mása volt, csak a színeik nem egyeztek. Világosbarna, majdnem szıkébe hajló haj, egyébként mellben és fenékben a legkritikusabb igényt is kielégítette volna. Bevezetett a nappaliba. A lakás egy minigarzon, alig falatnyi elıszoba, ebbıl nyílt a nappali, egyben hálószoba is a megemelt galériával. - Mariann fürdik - mutatott helyet a lány -, Gréti vagyok - nyújtott kezet a leülés elıtt. Tudod, nagyon megizzasztottak minket a próbán. - Aztán be nem állt a szája és locsogott, összehordott hetet-havat, ami engem egyáltalán nem érdekelt, mert csak az járt az eszemben, minek hívott ide Mariann, ha nincs egyedül. Lehet, persze, hogy ı más programra gondolt, mint én, de ennyi rafináltságot nem néztem ki belıle. - Szervusz - állt meg végül az ajtóban Mariann, véget vetve Gréti fecsegésének. Borvörös, földig érı, mélyen kivágott estélyi ruha volt rajta. A Nİ lépett be az ajtón, gondosan kivárta a reakciómat, idıt hagyva arra, hogy a szám kinyíljon, a szemem elkerekedjen a meglepetéstıl. Nagyon örülök neked - lépett oda hozzám, s, talán a barátnıje bosszantására, futólag szájon csókolt. Végképp nem értettem a dolgot. Miért van itt két lány? Mit akar tılem Mariann? Tegnap egy másik lányt ismertem meg, egy ártatlan kis ızikét, akit most viszontláttam, az egy tapasztalt, félvilági... - Iszol valamit? - állt meg a bárpultnál, és a válla fölött, rafinált, kiszámított mozdulattal fordult felém. - Igen, köszönöm. - Meg voltam döbbenve. Töltött egy tisztességes adagot a metszett kristálypohárba, odalejtett hozzám vele, a kezembe adta, aztán leült mellém, a fotel karfájára. - Én akkor mennék is... - állt fel kelletlenül Gréti, s ahogy lendületet vett a felálláshoz, egy pillanatra rövid szoknyácskája alá néztem, meghőlt bennem a vér. Nem volt rajta bugyi...

Mariann kikísérte a barátnıjét, aztán amikor visszajött a szobába, egy másik nıt láttam magam elıtt, azt a tegnapi kislányt, a tapasztalatlan, gyámolításra szoruló, félig még gyereket. - Azért kellett, hogy itt legyen a barátnım... mert egy kicsit tartottam a találkozástól... Itt abbahagyta, s teljesen megzavarodva leült, a fejét lehajtotta. - Mit gondolhatsz most rólam... - sandított fel rám. - Miért, mit kellene gondolnom? - adtam az ártatlant. Felálltam, és a könyvespolcba süllyesztett hi-fi toronyhoz lépte, kikerestem egy Modern Talking-kazettát, elindítottam a zenét. Azután Mariannt vettem kezelésbe, a poharam tartalmát az utolsó cseppig belediktáltam, majd kezénél fogva a szınyegre húztam. Halkan duruzsolt a négy hangszóróból a zene, átöleltem a derekát, és lassan ringatózni kezdtünk. Karját a nyakamba fonta, a fejét a vállamra támasztotta, és hagyta, hogy mind jobban átjárja a zene. Vérbeli táncosnı volt. Azt mesélik, akik már táncoltak spanyol nıvel, hogy minden izmuk és idegük érzi a zenét; ezt az élményt nekem Mariann adta. Táncolt mindene, külön és együtt, oly tökéletes összhangban, hogy már-már gondolkoztam, hagyom egyedül táncolni, hiszen én ebben nem lehetek partnere. A vágy apró hullámai jelentkeztek Helyeskémben, mert mint jó házırzı, ha idegen szagot érez, emelgetni kezdte a fejét, csupán attól, hogy éreztem a derekában hullámzó muzsikát. A selyemruha hővös tapintása és a mellemet érı forró lehelet édes kontrasztja kezdett bezsongatni. Megérezhette a keménységem, amint a nadrágomnak és a hasamnak feszült, mert alig érzékelhetıen, de egyre közelebb nyomult hozzám, várakozásteljesen nézett rám. Tudtam, mit kell tennem, lehajoltam hozzá, lassan közelítve az ajkához, és megcsókoltam. Szorítása a nyakamon egyre szorosabbá vált, s hasát mind erıteljesebben nyomta Helyeskémnek. Egyik karommal szorosan tartva a derekát, a másikkal a tarkóját, a haját és a meztelen vállát kezdtem simogatni. Kemény, izmos és engedelmes bıre perzselte a tenyeremet. - Kívánlak! - súgta olyan halkan, hogy elıször nem voltam biztos benne, tényleg mondta, vagy csak szerettem volna hallani, de újra megismétli, arcát felém fordítva. - Kívánlak. - Én is - súgom neki, s karjaimat szorosabban fonom rá, folytatnám a táncot, de ölét erısen nekem támasztja, tudtomra adva, a tánc ideje lejárt, tetteket vár tılem. Megteszem, örömmel... Karjaimba kapom, a feje még mindig lehajtva, kezdek gyanakodni, nem túl sok ez szemérembıl? Aztán túlteszem magam a pillanatnyi benyomásomon, két lépés és végigfektetem az ágyon, bal kezével még mindig eltakarja a szemét úgy, mint aki elıször van ilyen helyzetben. Nem állom meg, hogy meg ne kérdezzem: - Én leszek az elsı? - Igen - súgja, és még az arcát is elfordítja tılem. Nem valami biztató kilátások. - Miért? - teszem fel a kérdést, de csak ingatja a fejét, míg végül kiböki: - Késıbb! Teljesen meg vagyok gyızıdve arról, a ruha kiválasztásától a világításig mindent elıre kimódolt - remélem, erre kellett neki Gréti jelenléte. Nagyon hasonlít a miliı ahhoz a lakáséhoz, ahol elıször találkoztam Ágival. Lágy szerelmi fészeknek látszik... Aztán nincs tovább szemlélıdés, mert felém nyújtja mindkét kezét, s én örömmel fekszem félig mellé, félig rá. Valahogy az az érzésem, egy olyan játéknak vagyok a részese, amiben nem én játszom a fıszerepet... Az a kiszámított lassúság és fokozatosság valahogy a célját téveszti, ahogyan elıbbre akarok haladni, pontosan az ellenkezı hatást érem el, egyre merevebbé és visszahúzódóbbá válik. Kezdem elveszíteni a türelmemet, nem tudok rájönni, mi az, amit rosszul csinálok. - Mi baj? - kérdezem végül.

- Semmi - fordítja el a fejét, de beharapja az ajkát, s látom rajta, majdnem sír. - Valamit rosszul csináltam? - tolul a számra az elsı, a számomra legfontosabb férfihiúsági kérdés. - Nem... csak... - itt megáll, és bárhogy biztatom, teszek fel mindenféle kedveskedı kérdést, megmakacsolja magát és hallgat. Nincs, nem lehet más választásom, lemondok a folytatásról. Még pár percig ülök, aztán kisétálok innen, döntöm el magamban, valahogy nem így képzeltem el a mai délutánt, de ı sem, és nem igazán értem, mitıl romlott el a jó induló... Ruhasuhogást hallok a hátam mögül, ez viszont csak egyet jelenthet. - Misi... - súgja éppen csak hallhatóan. - ...Basszál meg. Értetlenül perdülök hátra, a felszólítás nyersesége meglep. Fekszik a hátán, lába térdben felhúzva és kicsit széttárva, keze a hasát simogatja, mind lejjebb haladva, majd elıbb csak az egyik, aztán sorra a többi ujja is eltőnik a mályvaszínő tangában, nem csinál titkot belıle, milyen elfoglaltságot talált magának. Néz tágra nyílt szemével a szemembe... Leszórom magamról a ruháimat, és feltérdelek mellé az ágyra, kezem a punciján matató kezére teszem, át akarom venni a simogatást, de nem törıdik velem, szó szerint durván elkapja a Helyeskémet, nem fájdalmasan, de ügyetlenül rángatni kezdi, érzem, teljesen gyakorlatlan, ha meg is tette már valakinek, az ugyanolyan kezdı lehetett, mint ı. Egyre jobban begerjed attól, hogy hol saját magát markolja meg mind erıteljesebben, hol rajtam ránt a fájdalom küszöbét is átlépı hevességgel. Ha neked ez kell?! önti el a harag az agyam, megfogom a kis tangáját, és mérgemben letépem róla... A szeme elkerekedik, és körmeit belevájja a combomba. - Így!... - Még idıben kapom el a kezét, mert az ırült bestia képes lett volna lenyúzni a combomról a bırt. Szinte keresztre feszítem, ahogy a két kezét leszorítom. Majdnem felnevetek, mert elvicsorodik és belém akar harapni. Esküszöm, a düh dolgozik bennem, besiklok a lábai közé, és megpróbálok belehatolni. Elrántja magát, miközben folyamatosan darálja: - Basszál meg!... Basszál meg! - Meg foglak baszni - veszem át a tónust. Elengedem a kezét, és leszorítom a csípıjét, nem törıdöm azzal, hogy fájdalmat okozok neki - mivel a puncija lucsog -, valósággal belevágom a Helyeskémet. Elszabadult keze nem tétlen, mert belemarkol a vállamba. Túl a fájdalmon, a düh is munkál bennem, mi lesz, ha Ági meglátja rajtam a mintákat, így aztán, hogy lecsillapítsam, elég rendesen pofon csapom. Hihetetlen dolog történik. Ellassul, keze lehull, csípıjével majdnem felemel, annyira nekem feszíti. Torokból morogni kezd, esküszöm, mint egy bagzó macska. Mozgatni kezdem benne Helyeskémet - vissza a tanultakhoz -, lassan, de nem elégedett velem, mert dobálni kezdi magát, így aztán átölelem, teljes erımbıl megszorítom, hogy kihagy a lélegzete, és döfködni kezdem, egyre erıteljesebben. Szét akarom törni, hogy egyetlen csontja se maradjon ép, megnyúzni, megalázni... - Mit csinálsz velem? - lihegi. - Szeretkezek - préselem ki magamból a választ nagy nehezen, de nem elégíti ki a válaszom, mert addig ismétli a kérdését, amíg rá nem jövök, mit akar hallani. - Baszlak... megbaszlak... - A hatás varázslatos, mintha korbáccsal vágtam volna végig rajta - bár azt hiszem, valójában ezt igényelné -, örömmel elmerül a szavakban, ízlelgeti, kóstolgatja ıket, új és új jelzıkkel látja el, mindezt egyre nagyobb térközökkel, egyre magasabb hangon, míg végül akkorát kiált, hogy várom a szomszédok csengetését. - Elélveztem! - hanyatt veti magát abból a hídból, amelybe testét a kéj rántotta, de én nem törıdöm vele, nem állok, mint szoktam - idıt hagyva Áginak a moccanások kiélvezéséhez -, nem, én tovább folytatom a vágtát...

- Gyí!... - mintha ló lennék. - Imádom a faszod!... szét fogsz... baszni... - kiabálja. Rá kell jönnöm, számára a durva szó nagyobb élvezetet nyújt, mint a legforróbb simogatás, a legbecézıbb puszi. A türelem és törıdés neki semmi, ERRE van szüksége, hogy legázolják, megalázzák, ezt élvezi csak, a kiszolgáltatottságot. - Kurva... vagyok... szétbaszott kurva... - sorolja összefüggéstelenül, nem a szavak értelme érdekli, csupán durva legyen, sértı és kellıen obszcén. Ha csak ez kell?! Én veszem át a beszélı szerepét is, és olyan dolgokat mondok neki, hogy magam is meglepıdöm, mennyi trágárság szorult belém. Új szerepem nem is téveszti el a hatást, mert mire én - végre-végre! - elélvezek, addigra ı vagy négyszer üvölti tele a házat, mekkora örömhöz jutott, hogyan, milyen módon és mitıl... Hanyatt vetem magam, a mellemre bújik, mint egy kismacska, és varázslatos gyorsasággal visszavedlik szemérmes kislánnyá. Becéz, simogat, puszikkal borít el... - Köszönöm - mondja végül. - Nem mondom... sikerült alaposan meglepned... - Mivel? - kérdezi, és biztosan tudom, nem játszik, nem akar mellébeszélni. - A furcsa móddal... Azt mondtad, még nem voltál férfival... - Nem is voltam - tiltakozik kapásból. - Akkor honnan ez a hevesség? - Hosszú történet... és érdektelen - fúrja fejét egyre jobban a mellemhez. - Van idım - biztosítom a türelmemrıl. - Mitıl lettél... hogy úgy mondjam, kissé mazochista? - Kissé?! - tiszta szívbıl nevet. - Teljesen mazochista vagyok. Meglepıdtél? - Az elızıek után egy cseppet sem. - Kitapogatom a vállamon körmei nyomát, szép, hosszú, párhuzamos kidudorodásokat érzek. Atyaisten, ha ezeket Ági meglátja, repülök. - Valóban kíváncsi vagy? - Igen - mondom kelletlenül, de nem vesz róla tudomást. Vagy nincs füle a finomságokhoz, vagy végre el akarja mondani valakinek. - Fejletlen, csenevész kislány voltam, ahogy elsıs lettem a gimnáziumban. Akkor költöztünk B.-be, minden új volt számomra, az iskola, a környezet és az osztálytársak. Nem volt barátnım, nem volt senkim a nıvéremen kívül. Vele jártam hát mindenhová, ı meg eleinte le akart rázni, de aztán beletörıdött a dologba... csavarogtunk moziztunk, korzóztunk. Ja, a nıvérem négy évvel idısebb, mint én, és szép, nagyon szép lány. - Aztán, ahogy szerintem törvényszerő, kezdtek körülötte rajzani a hapsik. Én akkor még semmit nem tudtam arról, hogy milyenek a férfiak és mit is akarnak tılünk. Tetszett, hogy a nıvérem élvezi a népszerőséget, hát engem is szórakoztatott, hogy mindenféle krapekok mászkálnak utánunk, ide hívnak, oda hívnak... Aztán megismerkedtünk Zolival. Esküszöm, mint a Delon fia, olyan gyönyörő krapek. A nıvérem kezdett csak vele mászkálni, engem pedig megpróbált lerázni, de Zoli nem hagyta. - Persze eljött az idı, amikor már a nıvérkém is szeretett volna valami keményet érezni magában, mert addig bizony mind a ketten naponta többször is magunkhoz nyúltunk. Ártatlan játszadozás volt ez persze... - felnevetett az emlékek hatására. - Volt olyan, hogy lekváros kenyeret akartam enni, benyitok a spájzba a lekvárért, hát az én nıvérkém ott guggol a sarokban, mintha pisilne, és a keze úgy járt, hogy engem észre sem vett egészen addig, míg el nem élvezett. Rajtakaptuk egymást a fürdıszobában, éjszaka, reggel, kint a kertben, ahol csak el tudod képzelni. İ még azt is elmesélte nekem, az iskolában, órán is szokott... Szóval nem titkoltuk egymás elıtt, mivel is töltjük a szabadidınket... - De visszatérek Zolihoz. A nıvérem megbeszélte, felmegy hozzá, de én útban voltam, mert

akkor már nem akartam kimaradni semmibıl, még abból sem. Neked megmondom, az volt a szándékom, hogy meglesem ıket, biztosan fogok valamit tanulni. - Nem akarom túl hosszúra nyújtani, de egy a lényeg, én elıttük egy órával már elbújtam Zoli lakásán, és vártam, hogy jöjjenek. Annyira felizgatott a helyzet, hogy kénytelen voltam egyet Zoli ágyán masztizni, azt képzelve, hogy én vagyok vele. - Megérkeztek, én remegve bújtam el a bárpult mögött, imádkozva, ne keressenek a polcon semmilyen italt. Bejöttek, beszélgettek egy sort, aztán Zoli kezdte a nıvéremet simogatni. Ebben nem találtam még semmi érdekeset, de akkor felcsúszott az a gyönyörő keze a nıvérkém szoknyája alá, az meg kezdett lihegni úgy, ahogy akkor szokott, ha nagyon jót csinál magával, nem bírtam ellenállni, én is felhúztam a szoknyám, aztán benyúltam a bugyimba, és simogatni kezdtem a kiskopaszt, mert akkor még teljesen csupasz volt a pinám - beleborzong, ahogy a száján kiejti nevét... - Aztán kezdtek furcsa dolgok történni a szobában. - Zoli rábeszéli a nıvéremet arra, hagyja magát lekötözni, az a hülye pina meg örömmel belemegy. Zoli lekötözi a kezét az ágytámlához, a lábát széthúzza, és azt meg az ágy lábaihoz köti. Ott feküdt az a gyönyörő lány kiterítve, mint egy béka, mozdulatlanul. Zoli ledobálja magáról a ruháit, de nem simogatni kezdi a nıvérem, hanem szelíden pofozgatni, gyömöszölni, csipkedni, ütögetni... én a rémülettıl ledermedve - ujjammal a pinámban -, értetlenül nézem, mi történik az ágyon. - Nıvérkém, akinek szerintem tiltakoznia kéne, dobálja magát, sikongat, de nem azért, hogy szabaduljon! Sıt, könyörög Zolinak, ne hagyja abba. Zolit nem is kell biztatni, mert mind erısebben folytatja, miközben tovább süketel a nıvéremnek, milyen jó lesz, hiszen a legnagyobb élvezet, ha legyızi a fájdalmat meg ilyesmit... és nem hiszek a szememnek és a fülemnek, mert az a hülye picsa egyre jobban élvezi, hogy verik. Zolinak úgy mered elıre a fasza - ismét megrándul, ahogy kimondja hangosan a szót -, úgy áll, hogy az valami gyönyörőség. - A nıvérkém kezd könyörögni neki, hogy bassza meg, mire az a hülye csak röhög, aztán elkezdi mondani, mit is fog vele csinálni... úgy, ahogy tılem hallhattad az elıbb. - Belenézek az arcába, és hihetetlen, de belepirult. Ekkora ellentmondást! Csak ámulok. - Hosszan sorolja, a nıvérem meg helyesel neki, igen, megbaszol, hogyne, kurva vagyok, látom, akkora faszod van, mint a lónak, igen, gyönyörő pinám van... így folyik a társalgás, aztán Zoli, aki, gondolom, elég indulatot győjtött magába, nekiesik a nıvéremnek, és amíg az jajgat az élvezettıl, egyre csak biztatja Zolit, hogy még mi mindent csináljon vele... İk ketten basznak az ágyon, én meg a bárpult mögött masztizok, ki tudja már hányadszor elélvezek. - Késıbb Zoli megszólalt, nem hittem a fülemnek, de engem hívott. Tudta, hogy ott vagyok. A nıvérem veszekedni próbált velem, de még mindig ki volt kötözve, így aztán nevetségesen hatott felháborodása. Zoli leültetett az ágyra a nıvérem mellé, nem mondott semmi mást, csak azt kérte, csináljam úgy, hogy ık is lássák. Persze, nem a nıvérem volt kíváncsi a kopasz békámra, hanem ı. Nem hagyta, hogy levetkızzem, csak felhúzatta velem a szoknyám, a levegıbe parancsolta a lábaim, és amíg ık dühöngve basztak, addig én csendesen egyre-másra elélveztem mellettük. - Ez a mősor folytatódott aztán az elkövetkezı két évben. Zoli engem soha nem baszott meg, elıbb csak azért, mert nem voltam szırös és nem volt mellem, de aztán késıbb, ahogy sőrő afrikom nıtt, a csípım elkerekedett és megnıtt a mellem, még azután sem tett velem semmit azonkívül, hogy mindenféle tárgyakkal kellett maszturbálnom. Nem, rosszul mondtam, nem kellett, kérte, és én örömmel megtettem. Volt bennem banántól uborkáig, fogkefe, rúdlámpa, seprınyéldarab, mőfasz, minden, ami csak elképzelhetı, amit csak képes voltam magamba gyömöszölni. - Aztán a dolgok kezdtek közöttük elfajulni, már komolyan verték egymást, már fröcskölt a vér, a nıvéremnek otthon bújni kellett anyánk elıl, mert a nyomok nehezen gyógyultak... kemény mazochista lett belıle...

- Ez borzasztó -mondtam végül, amikor befejezte. - Ez nem is emberi. - Komolyan fel voltam háborodva, és a gyomrom is forgott a hallott mocsoktól. - Nem, ez fantasztikusan jó - könyökölt fel mellettem. - Máshogy el sem tudod képzelni? - Nem - rázta meg a fejét. - Nekem így fantasztikus. - Nem próbálnád meg az én kedvemért ez egyszer másként? - A kedvedért mindent! - mondta lelkesen, s örültem, hogy az elıbb sikerült örömet szerezni neki, mert mi másnak tudható be a kísérletezıkedv, ha nem annak? A továbbiakról nem szívesen ejtenék szót, ugyanis csúfos kudarcot vallottam. Hiába vettem elı a legfinomabb ujj-, kéz- és nyelvtechnikát, meddı volt minden igyekezetem. Érdeklıdı figyelmen kívül nem értem el mást Mariannál. (Ráadásul a legkritikusabb pillanatban elölrıl kezdte a "basszál meg"-et.) - Ez nem megy - mondtam végül teljesen lehervadva. - Talán majd máskor... Mert remélem, még találkozunk! - dorombolta cicásan. - Igen - mondtam nem túl nagy meggyızıdéssel. - Mit szólnál hozzá... nem tudom, örülnél-e neki, ha legközelebb nemcsak velem... de itt lenne Gréti is. Nagyon meglepett a dolog, ıszintén szólva nem számítottam erre az ajánlatra. - İ is mazo? - Nem - nevetett szívbıl Mariann. - İ teljesen normális. Azért volt itt, hogy megnézzen téged... Azt mondta, tetszel neki, és nincs kifogása a dolog ellen. - Remek. - Nem tőnhettem valami lelkesnek, mert ezt már észrevette... - Nem akarsz velünk... - De, feltétlen... Soha nem hord bugyit? - Észrevetted? - lelkendezett. - Kénytelen voltam, mert bemutatta azt a gyönyörő pináját, hogy a te szóhasználatoddal éljek. - Ugye, hogy nagyon szép a pinája? - majdnem tapsikolt az örömtıl. - Csak egy szırpamacsot láttam, semmi többet. - De kíváncsi vagy rá? - tudakolta makacsul. - Igen - mondtam ıszintén. Miért ne? Két nıvel egyszerre, fıleg, ha a másik normálisabb, mint te vagy, gondoltam. - Mikor? - Holnap? - tette fel a reménykedı kérdést. - Holnapután. Kettıre itt vagyok, rendben? - Rendben - azzal befordult a fal felé, és már aludt is. Meg kell mondanom, gyönyörő volt a teste, de valahogy nem tudott vágyat ébreszteni bennem... Amint hazaértem, ellenıriztem a külsérelmi nyomaimat. Kész lebukás! És akkor eszembe jutott a megoldás... Kimentem a kertbe, és szemügyre vettem a rózsabokrot. Megfelelt. Levetkıztem derékig, még jól is jött egy kis testmozgás, gereblyéztem, kapálgattam, téptem a gazt, aztán... hanyatt belevettem magam a rózsabokorba. Átkozódva kecmeregtem ki belıle. Átkoztam minden mazochistát, mert nem tudtam józan ésszel megérteni, mi ebben a jó? Véreztem, sajogtam és fájtam. Amikor újra szemügyre vettem az eredményt, meg lehettem elégedve. Annyi tüske maradt bennem, annyi új karmolás húzódott a hátamon, amennyi bıségesen elfedte Mariann emlékét. Sziszegve, magamat sajnálva ültem a széken, meg sem mertem mozdulni, amíg Ági haza nem ért. - Mi van veled? - csapta össze a kezét.

- Már azt hittem, sohasem jössz! - dohogtam, s meg is volt rá minden okom, mert már régen elátkoztam magamat ezért az esztelen tettért. - Mi ez? - majd elájult, amikor meglátta a hátamat. - Beleestem a rózsabokorba... Esküszöm, megérte. Az a gondoskodás, babusgatás és sajnálat, amelyben részem volt éjfélig, elfeledtetett velem mindent. Már-már megfogadtam, mindennap bevetem magam a rózsabokorba. Jajgattam, nyögtem és sajnáltattam magam, egészen addig, amíg rá nem jött, fáradtság ide, fáradtság oda, csak egyféleképpen tud megvigasztalni, ha szeretkezünk... Körülményes volt, tekintettel a sebeimre, de új oldalát ismertem meg a nınek; ha bajban vagy, ne szégyelld elesettnek mutatni magad. Megéri! Ágikám - hogy feledtesse velem elesett állapotom, annyi szeretettel csókolta végig és tüntette el szájában Helyeském - háromszor egymás után! -, hogy azt hittem a végén, nem maradt semmi a gerincemben, csak levegı... Hason aludtam, és szegény Ági egész éjjel ırizte az álmom, cserélte rajtam a borogatást, takargatott, és gondoskodott rólam mindenféle módon, hogy az érlelıdött meg bennem - ami igaz, becstelenség -, csalás után a legjobb egy kiadós betegséget produkálni, és baj már nem is lehet, szóba sem kerül.

7. Hazudnék, ha azt állítanám, meguntam Ágit, hiszen sok férfi adta volna oda a fél életét azért, hogy csak egyszer bebújhasson az ágyába. Akkor is hazudnék, ha arra akarnék hivatkozni, már nem tudott újat nyújtani, mert vele régen nem az újdonság volt a legfıbb vonzerı, hanem a biztos és magas fokon megélt szenvedély, és mégis... Egyre csak azon járt az eszem, vajon milyen lesz a két lánnyal, Mariannal és Grétivel. Igaz, Mariannt már ismertem. Vele nem tőnt volna különösebben vonzónak egy újrázás, de Gréti is ott lesz... Ez a tény nagyon felkorbácsolta a vágyaimat. Fıleg azért, mert nem hord bugyit?! motoszkált bennem a kérdés. Már fél kettıkor ott róttam ugyanazt a távolságot újra és újra, minden fordulónál megnéztem az órám, de az idı nem akart telni. Szójátékokkal, rímbe szedett rigmusokkal próbáltam múlatni az idıt, sok marhaságot összehordva... Végre! Ott álltam az ajtó elıtt, s mint az elsıbálozó kislány, zavartan tébláboltam. A csengetésre Mariann jött ajtót nyitni. Amikor megláttam, az elsı gondolatom az volt, na én megyek, ebbıl nem kérek! Magas szárú bırcsizma, bırszoknya és bırmellény, szegecsekkel sőrőn kiverve, mindez feketében! - Nem kell megijedni, ez a fellépıruhám - mutatott végig magán. - Nem tetszik? - futott át egy felhı az arcán, eltakarva a sugárzó mosolyt. - Meglepı egy kicsit... mintha egy szadomazo találkozóra jöttem volna... - Láttam rajta a lelombozódást, próbáltam enyhíteni az elıbbiek élét. - Az a bajom vele, hogy túlságosan agresszív... - Azért gyere be - állt félre az ajtóból, de már majdnem sírt. Ahogy elhaladtam mellette, halvány futó puszit nyomott az arcomra. Atyaisten! rémültem meg, amikor aztán megláttam Grétit, mert ı meg éppen az ellenkezıje volt Mariannak a babrózsaszínő csupa csipke valamiben, ami baby-doll, fésülködıköpeny, vagy extravagáns kisestélyi is lehetett egyszerre. - Mi ez? Álarcosbál? - kérdeztem tılük. - Mi kifogásod van ellenünk? - kapta fel a vizet Mariann. - Ellenetek semmi, de a jelmezetek... egy kissé rendhagyó. - Nyugi - mondta Gréti eltúlzott kacérsággal -, remélem, hamarosan le fogjuk vetni. Nem sokat teketóriázott, egyértelmően a tudtomra adta, miért kellett idejönnöm. Nem voltam ellene a nyílt játéknak, de azért mégis... Úgy látszik, a két lányénál lényegesen nagyobb illúzióigény szorult belém. Leültek egymás mellé. Velem szemben az asztalon már kitöltve várt valami rubinvörös ital, akkora pohárban, hogy bólés tálnak néztem. - Ezt nekem szántátok? - kérdeztem gyanakodva. - Azt is! - nyomta meg erıteljesen az "is" szócskát Mariann. Ebben valami vicceset találhattak, mert összenevettek, egymást átkarolva rázta ıket a kacagás. - Örülök, hogy ilyen jó kedvetek van. Gondolom, ti már megkóstoltátok ezt a valamit mutattam a poharamra. - Kóstolgattuk... - akkor vettem észre, a két lány már nem egészen józan. Na nem voltak berúgva, de már a "mindenen csak nevess" állapotnál tartottak.

- Van egy kis meglepetésünk - állt fel Mariann. Ettıl kissé megrémültem. Mi jöhet még? Haját gondosan beigazította egy sildes bırsapka alá, bekapcsolta a magnót és valami istentelenül kemény rockszámra táncolni kezdett. Vad vonaglások, jól imitált száguldások, boszorkánytánc, erıszak, vér, szexorgia, kábítószeres bódulat, fájdalom, kegyetlenség, halál következtek egymás után, jól felismerhetıen. Élveztem, amit csinált. Az utolsó taktus után fekve maradt a földön, már-már azt hittem, rosszul lett, amikor felcsendült a következı zeneszám, csodaszép zongoraszóló, meleg, lágy, édes és erotikus. Kontrasztból mára már jutott a kelleténél több is, de a rocker lány rémisztıen vad szerelése és a kecses balett, amelyet elıadott, elámított. Ha érzékeltethetı egy nı kettıssége, akkor én azt láttam, azt érzékeltem. Szép volt, annyira szép, hogy megbocsátottam és talán meg is értettem a benne rejlı megalázkodási kényszert. Felkínálta magát a zenének, s alázatos szolgálójaként alárendelte magát, pontosan követve a zongora minden billentését, ennek a szépségnek adta meg magát, ahogy önmagát a saját fájdalmas vágyainak. Valami megfoghatatlan gyengédséggel szeretkezett önmagával, bár nem érintette egyetlen testrészét sem, jól láthatóan - vagy kiváló színészi adottságai révén - egyre inkább élvezte azt, amit csinál. Talán Isadora Duncan táncolhatta így a fátyoltáncot, ennyi erotikával, ennyi vérforraló pátosszal. Hatott rám a tánc, ahogy még soha. Helyeskémnek fickós kedve támadt, amely csak fokozódott, ahogy Grétire pillantottam. A lány, szemét le nem véve Mariannról, magába feledkezett, örömmel simogatta a saját combjait, felhúzott szoknyája győrött hurkaként csomósodott a hasán, feltárva elıttem a bugyitlan, borotvával fazonra igazított punciszırt az erıteljesen kidomborodó vénuszdombjával, és lágyan simogató kezétıl izgalomba hozott szeméremajkait. Mellé ültem, s nem törıdve Mariann fantasztikus produkciójával, én vettem át a simogató szerepét. Gréti fejét még inkább Mariann felé fordította, kezével a fejemet a mellére húzta, s ahogy én lent, ı a tarkómon minden mozdulatomat pontosan követve simogatott. Egyre erısödı zihálás tört elı a mellkasából, ahogy mind jobban elırehaladt a vágy meredekjén. És újabb meglepetést tartogatott számomra a délután - nagyon reméltem, nem lesz már több -, ugyanis a mővészujjammal besiklottam a szeméremajkai közé és valami keményet, valami oda nem illıt találtam benne. Miután ujjaimmal rést nyitottam a punciján, és kihúztam belıle azt a valamit, egy kismérető mőfütyit tartottam a markomban. - Ez minek? - kérdeztem Grétit. Feléje fordultam, de ez a nap a meglepetések napja volt, mert Gréti fejével egy magasságban Mariann elıredöntött csípıjét láttam, a szoknyája felhúzva és Gréti hegyes nyelvecskéje éppen akkor pergett a Mariann által két kézzel kétoldalra simított és szétfeszített, általam jól ismert, fekete szırő - már neki is kiborotvált - punciban. Nem felelnek, annyira el vannak merülve egymásban. Kezdek játszadozni a mőfütyivel, kibe tologatom Gréti puncijába, egészen addig, amíg le nem nyúl és meg nem fogja a kezem, úgy látszik, gondolom magamban, elélvezett. Amint nyugton maradok, feltérdel a hatalmas fotelen és minden figyelmét Mariannak szenteli. Átöleli Mariann fenekét, és most már fejével is mozogva, száját is bevonva fúrja bele magát Mariann puncijába, aki fejét hátrahajtva egyik kezével irányítja Grétit, kezdi a szokásos trágár szöveget: - Imádom a nyelved!... Mintha basznál... Nagyon jó... - hogy csak a szelídebbeket említsem. Grétinek nem kell sok biztatás, mert egyre inkább kezd bezsongani, olyannyira, hogy észre sem veszi talán - felhajtom a szoknyáját, és hátulról neki Helyeskémet - mindaddig, amíg meg nem fogom kétoldalt a csípıjét, és kezdem a mozgásom ütemében magamra rángatni. Amikor megérzi, hogy valóságos fasz van benne - úgy látszik, rám is kezd hatni Mariann

szókimondása?! -, akkor olyan nyolcasokat és köröket ír le a gyönyörő, kerek fenekével, hogy szétárad bennem a jól ismert melegség. Mariann a szokásos kiabálással tudatja, mekkorát élvezett, ami, gondolom, jótékony hatással van Gréti libidójára is, mert pár pillanattal késıbb ı is, hosszan sziszegve elélvez, és elıreveti magát a fotel háttámlájára. De én még nem vagyok kész, nekem még kell az a pár erıteljes lökés, hát nem eresztem... Aztán Mariann mellém jön, megkerülve a fotelt, és kezével megfogja a fenekem, segít nekem, hogy minél erıteljesebben lökdössem Grétit. - Szólj, mielıtt élvezel! - súgja, és csókolgatja az arcom féloldalról, és egészen addig ismételgeti, amíg azt nem mondom, most! Nem hiszem, hogy ami ezután jön, azt még nem gyakorolta, mert olyan ügyesen csinálja, hogy semmit nem csökkent a kéjérzetem. Elrántja Gréti fenekétıl az ölem, elkapja a kibukkanó Helyeskémet, és lassú, rázó mozdulatokkal, Helyeském fejét Gréti fenekéhez dörzsölgetve, szétkeni rajta a spermámat... Hihetetlen, de Gréti ismét hosszan sziszeg, ez csak azt jelentheti, újra elélvezett. Úgy marad, testtartásán semmit nem változtatva, Mariann letérdel elém, és szájába veszi Helyeskémet, ért hozzá, hogyan kell varázsos gyorsasággal újra megkeményíteni. Cuppog, liheg, nyög és fuldoklik, amikor mélyebbre szalad Helyeském a szájában. Amikor úgy ítéli meg, elértük a megfelelı izgalmi állapotot, akkor Helyeskémnél fogva újra Grétihez húz, érzem, amint Gréti összeszőkült punciján köröz Helyeském fejével, aztán egyre beljebb kerülök, és megértem, miért lettek ık barátnık, mert Gréti is rákezdi: - Nyomd belém a faszod!... Mélyebbre! ... - meg csupa ehhez hasonlót. Engem különösebben nem kell biztatni, mert igen ügyesen munkálkodik Mariann a hasamon és végig a lábam szárán, ameddig a lecsúsztatott nadrágom szabadon hagyja. Gréti az elıbbinél is hevesebben kezd el ellenlökéseket adni és lenézek oda, ahol összekapcsolódunk... Nem a puncijában vagyok! - Jó? - egyenesedik fel Mariann, és belelihegi a fülembe a kérdést. - Azt hiszem - mondom bizonytalanul, mert maga a tény meglepı számomra, nem azért, mert nem hallottam még ilyenrıl, de hát mégis... - Majd engem is seggbe... - De aztán nem folytatja, áll mellettem ágaskodva, csókolgat, aztán simogatni kezdi Gréti nagyon szép - s lassan rájövök, nagyon jó - fenekét. Kezdek megbarátkozni az új helyszínnel, és meglepıdve veszem tudomásul - vagy csalódnak az érzékszerveim -, de sokkal forróbb, sokkal izgalmasabb és egyáltalán nem olyan szők, mint ahogy én azelıtt gondoltam. Talán a szokatlansága, talán a meglepı újdonsága teszi és Gréti túláradó lelkesedése -, de pillanatok alatt elélvezek, nem törıdve mással, csak magammal. Hiábavaló volt a szemrehányásom, amellyel magamat illettem, mert Gréti megnyugtat. - Négyszer élveztem el. Nem hagytak sokáig heverészni, úgy látszik, elhatározták - ha már olyan bolond voltam, hogy hagytam magam befőzni erre a délutáni ırültségre -, teljesen kizsigerelnek. Megitatták velem majdnem az összes rubinszínő kotyvalékot, engem leginkább konyakra és málnaszörpre emlékeztetett - némi fahéjjal és ismeretlen más ízekkel. Kezdett velem forogni a világ. Kétoldalról ültek mellém, miután lerángatták rólam a ruhát, és ık is megszabadultak a szerintük feleslegestıl. Soha nem hittem, hogy pornófilmekben látott neccek és harisnyakötık, a rafinált melltartók végül is, ha szembesülök velük, nem lesznek rám hatással, pedig ez történt. Két remek testő lány, egyik kis jóindulattal szıke, a másik fekete, remekbe szabott domborúságokkal, mindenttudón és mindent akarón ült mellettem, és hol mindkettı velem foglalkozott, simogatva Helyeskémet, mellemet, hasamat és mindent, amit csak simogatni

érdemesnek gondoltak, hol pedig rajtam keresztülnyúlva egymással foglalkoztak, összeborultak a mellemen és csókolták egymást, nagyobb élvezettel, mintha velem tennék ugyanezt. Ki voltam szolgáltatva nekik - bár nem nagyon tiltakoztam ellene. Lefektettek a süppedıs szınyegre, és Gréti azonnal a mellem fölé térdelt, az államnál ott éreztem a szıkésbarna punciszırt. Nem sokat teketóriázott velem, mert a tarkóm alá nyúlt, és nemes egyszerőséggel a puncijához nyomta a számat. Tudtam, mit kell tennem, szorgosan hozzáláttam... Aztán Mariann, aki felmeredı Helyeskémnek adta meg szájával az instrukciókat, szétvetett lábakkal fölém kuporodott, kezével vezetgette Helyeskémet az általa megszabott irányba, s úgy éreztem, ı is egy lukkal hátrább dugta magába. A két lány egymásnak tercelı bemondásai - ebben biztosan szerepet játszott a lassan felszívódó alkohol is - kezdtek hatni rám, s talán, ha nyelvem nem Gréti punciját próbálja éppen beszélıképessé tenni, magam is csatlakoztam volna a felelgetésükhöz, amely nagyon hasonlított két kisgyerek egymást túllicitálni akaró mondókájához. - Egy jó fasz van bennem - mondta Mariann. - Nekem meg nyalják a pinámat - vágta rá Gréti azonnal. - Imádom, ha megbasznak. - Mint a tőz, olyan a nyelved bennem... Valahogy így - szintén csak a szemléltetés végett, erısen cenzúrázva. Gréti elhúzta magát tılem, megfordult, hogy szembe kerüljön Mariannal. Nem láttam, mi történik közöttük, de a szavak egyre ritkultak, az elégedett nyögdécselés viszont egyre hangosabb lett, így csak arra tudtam gondolni, egymást is szórakoztatják. Gréti egyre erısebben dörzsölte a csiklóját elıbb csak a nyelvemhez, de miután az elfáradt, és visszahúztam, megelégedett az állammal, számmal, orrommal. İk már összeszokott partnerek lehettek, mert egyszerre élveztek, én pedig még sehol nem tartottam. A helyzet fantasztikusan izgalmas volt számomra, ha kéjérzettel nem is járt, Helyeskémet mindenesetre tartós álldogálásra késztette. Szusszantak pár pillanatot, aztán helyet cseréltek. Most Mariann szorította a számra erıs szırő punciját, Gréti pedig bevezette valahová - már nem érdekelt, hová, csak meleg legyen, sima és izgató. Csalódást kellett nekik okoznom - bánta a fene! -, mert idı elıtt elélveztem - már hozzájuk mérten. Leszálltak rólam, szó szerint, s nem kis megkönnyebbüléssel ültem fel. Helyeském kókadtan lógott, a szám, az állam égett, a nyelvem zsibbadtan, megduzzadtan töltötte ki számat. - Most jön Mariann! - mondta Gréti. Nem értettem, mire gondolt, amíg elı nem vette a fehér mőanyag zsineget és a korbácsra hasonlító szerszámot. Szívem szerint felöltöztem volna, és pánikszerően elmenekülök, de visszatartott a kíváncsiság. Gréti elıbb ráhurkolta a kötelet Mariann kezére, aztán átdobta a kötél szabad végét a galéria tartógerendáján, és addig húzta, amíg Mariannak lábujjhegyre kellett állnia. Azt hittem, fáj neki, de amit mondott, az ellenkezıjérıl gyızött meg. - Csodás. - Szerintem már nem volt eszénél. Fel nem tudtam fogni, mi lehet a - nekem fájdalmasnak látszó - helyzetben a csodás. Gréti megsuhintotta a korbácsot, elıbb csak a levegıben... aztán keményen lecsapott Mariann combjára... Nem vártam tovább, ez már sok volt nekem. Felkapkodtam a ruhámat, és rohanva hagytam el a lakást. Tudomást sem vettek a távozásomról... Kifárasztva és izgatottan rohantam át a városon. A délutáni orgia alaposan elhúzódhatott, mert Ági már otthon volt. Ült a hintaszékben, kezében pohár, és szó nélkül vette tudomásul megérkezésemet. - Mesélj! - mondta végül, valami furcsa révületben. Nem volt más választásom, elmondtam

neki a mai délutánt úgy, ahogy történt. Nem a lelkiismeret-furdalás miatt, hanem a történtek sokkhatása alatt - no meg a megivott szesz is munkált bennem. Végighallgatott, egy szó közbevetés, egy szó megjegyzés nélkül, aztán felállt a hintaszékbıl, és hozzám lépett. - Szegény fiacskám - és anyás mozdulattal a hasához szorította a fejem, és simogatni kezdte. - Meg tudlak érteni... Miért nem szóltál nekem, hogy szeretnél kipróbálni két nıt? Én legalább két igazi nıt tudtam volna elıteremteni, nem két ilyen elfajzott nıstényt... - Azért nem volt olyan nagyon szörnyő... - kakaskodtam. - Persze - nyugtatott, bár semmi nyugtalanság nem volt már bennem, elégnek tőnt az is, hogy elmondhattam valakinek. Túl mindezen, a tapasztalásra, a kísérletezésre nem lehetett panaszom. Megkaptam a magamét, igaz, kicsit soknak tőnt így egyszerre... - Fürödj meg! - engedett el végül, játékosan összeborzolva a hajam. Az S. étterembe mentünk az ı kívánsága szerint, nem tagadhattam meg tıle semmit, így aztán mentem vele, vagy vitt magával, nem is tudom. Azért csak dolgozott bennem a szégyen, nem a két lánnyal elkövetett játékok, pusztán a vallomáskényszer miatt. (Azt hittem, kezdtem beleszeretni Ágiba.) Ültünk a hatalmas, L-alakú étteremben, és szerencsétlenségünkre egy német csoport körül nyüzsgött mindenki, aki csak élt és mozgott az étteremben. Sok szó nem esett köztünk, ı hagyott fıni a saját levemben, nekem meg valahogy nem volt beszélhetnékem. - Jövök! - mondta, és elindult a toalett felé. Nem kis büszkeséggel néztem utána... Gyönyörő volt, telt mellei feszültek a szők nyári pulóverben, a kis szoknyácskája oly szépen kidomborította a fenekét, hogy szobrász nem képes ilyet megformálni... Néztem, és nem hittem a szememnek. Amikor visszaült mellém a szők kis boxba, kezemet a térdére tettem, meg tudtam volna érteni, ha ellöki a kezemet, de nem tette. Fogtam a meleg, gömbölyő térdét, hüvelyk-és kisujjammal simogattam. Rám nézett, s valami huncut mosolyt láttam csillogni a szemében, így aztán elindítottam felfelé a kezem, hagyta. Haladtam a combja párás belsı oldalán, egészen addig, ahol már valami textíliának kellett volna elfedni bozontos punciját... és nem volt rajta semmi más a szoknya alatt, csak a bıre. - Mikor vetted le? - kérdeztem. - Most odakint - nevetett már nem csak a szeme -, itt van a táskámban. Elırecsúszott ültében, lábát széttárta az abrosz rejtekén, lehetıvé tette, hogy minél nagyobb felületeket simogathassak, s én egyre fogyó lelkifurdalással meg is tettem... Lenyúlt és hathatós segítséget adott... - Úgy szeretném, ha bennem lenne a faszod - súgta a fülembe. Elıször meglepett a nála szokatlan szóhasználat, de rá kellett jönnöm az ı igazságára, mindent adni kell, ami a másiknak jó, mert visszakapjuk, s a magunk öröme gazdagodik általa. - Majd otthon - súgtam vissza, és középsı ujjammal próbáltam pótolni Helyeskémet. Nem látszott valami elégedettnek. Kivettem az asztalon levı gyümölcsöskosárból egy jól megtermett banánt, rémülten nézett rám... - Csak nem? - hökkent meg, amikor a banánt az asztal alatt átnyújtottam neki. - De! - s érezte, ebben a rövid szócskában benne van a sürgetı vágy. Kivette a kezembıl, és semmivel nem törıdve, miközben a szemét le nem vette rólam, magába nyomta... - Meg vagy elégedve? - kérdezte, amikor végül a fejét a vállamra hajtotta. - Tökéletesen.

Epilógus Tizennégy év telt el azóta, még mindig együtt vagyok Ágival, ı olvasta elıször ezt a kéziratot, s nem volt ellenvetése. Elhozta egyébként a barátnıjét, s hetente egyszer azontúl, majdnem hat éven át, hármasban élveztük egymást... S persze voltak teljesen vad orgiák is - amelyeket teljesen vaddá a bennük részt vevık nagy száma tett... Voltak érdekességek, furcsaságok, örömök és csalódások... Csak azt fájlalom - mert ma már mindez annyira a múlté -, hogy férfivá válásom hosszú és olykor keserő kitérıkkel tarkított útján már nem minden állomást tud felidézni az emlékezetem. Hogy boldog voltam-e? Azt nem tudom, de azt igen, hogy a legnagyobb mértékben elégedett...