Alison Leigh Leselkedő árnyak.pdf

Alison Leigh Leselkedő árnyak

A fiatal, ártatlan Hadley egy montanai kisvárosban él, fivérei védőszárnyai alatt. A gazdag Dane-t egy régi bosszú hajtja, amikor megszáll a család panziójában. Kiderül azonban, hogy az az ember, akin meg akarja torolni a húgán esett régi sérelmet, éppen Hadley zavart elméjű apja. Az idős férfit nemrég engedték ki egy intézetből, és a lánya keresésére indul. Dane veszélyt szimatol...

1. FEJEZET A kisteherautó hirtelen elévágott. Dane Rutherford káromkodott egy cifrát, és elkapta a kormányt. Hajszálon múlt, hogy meg ne húzza a kisteherautó hátulját, de sikerült elcsúsznia mellette. Elég közel ahhoz, hogy jól lássa a kormánynál ülő nő arcát, akinek tágra kerekedett a szeme a rémülettől, ahogy megpillantotta a másik kocsit. Dane azonban még nem nyerte meg a csatát. A járműve megcsúszott a síkos úton, és ő szitkozódva próbálta visszanyerni az uralmat felette. Másodszorra már nem sikerült elkerülnie, hogy a kocsija ne súrolja a kisteherautót. A fémet karcoló fém hátborzongatóan visított. Ez még mindig nem lett volna nagy baj, ha a nő nem veszíti el a lélekjelenlétét, de pánikba esett, és jobbra-balra kezdett cikázni. A férfi káromkodva igyekezett elkerülni az újabb ütközést. Az út kanyargós volt, és átkozottul keskeny. Dane-nek versenyző korában kellett utoljára ilyen nehéz helyzettel megküzdenie. Görcsbe rándult a gyomra, ahogy a kocsi lerepült a padkáról, egyenesen az árok túlsó oldalán lévő fa felé. Egy csapásra megfeledkezett a másik autóban ülő nőről, meg arról is, hogy mit fog szólni Wood, amikor megtudja, hogy összetörte értékes kocsiját. Minden figyelmét arra összpontosította, hogy felkészüljön az ütközésre. A kocsi öreg volt. A fa még öregebb. A törzse vastag, erős és kemény. És semmi esély sem volt az elkerülésére. De legalább megállította az autót a repülésben. Eredményesen. Hadley döbbenve nézte, ahogy a cseresznyepiros kocsi orra harmonikává lapul a hatalmas nyárfa törzsén, aztán belecsúszik az árokba. Annyira lefoglalta a látvány, hogy a saját autójára nem is figyelt. Aztán az utolsó pillanatban elrántotta a kormányt, mielőtt a másik oldali árokba szaladt volna, így csak az útszéli kilométerjelzőt verte ki félig a helyéről, amíg az ütközés fel nem tartóztatta. Egy darabig csak ült az ijedtségtől bénultan. Dermedtségéből a motor által kiadott cseppet sem biztató hangok rázták fel. Gyorsan leállította, nem várta meg, amíg magától lefullad. Abban már biztos volt, hogy Stu számára megint akad némi tennivaló a kocsiján. Hátranézett, és szemével kereste a másik autót. Az árok, amelybe belecsúszott, olyan mély volt, hogy ki sem látszott belőle. Istenem, add, hogy ne legyen baja! – fohászkodott magában, miközben kiugrott a kocsiból, és átrohant a behavazott úton. A padkához érve kicsúszott alóla a lába és kezével hadonászva, nadrágféken érkezett le a meredek lejtőn az árok mélyére. A kemény, fagyos földön alaposan megütötte magát. Ezzel azonban mit sem törődve talpra ugrott és az összegyűrődött kocsi felé botorkált. A vezető felöli oldalt nem lehetett elölről megközelíteni, meg kellett kerülnie a kocsit. Az egyig levegőbe emelkedett kerék még lassan pörgött. Hadley már hangosan imádkozott, amikor lehajolt, hogy benézzen az összevissza repedezett oldalablakon. A férfi feje hátrahanyatlott a fejtámaszra, a szeme csukva volt, és a homlokából patakzott a vér. A szélvédő belső oldala is csupa vér volt. A lány kétségbeesetten próbálta kinyitni az összegyűrödött ajtót, de az meg sem moccant. Bent pedig még járt a motor. Miután az szóba sem jött, hogy a ripityára tört ablakon kopogni lehessen, a lány az összegyűrödött motorháztetőt kezdte verni. Olyan erővel, hogy belefájdult a keze. A férfi szemhéja azonban meg sem rebbent. – Édes, jó istenem, segíts! Újabb dörömbölés következett, majd újabb kukucskálás az ablak pókhálószerű repedései között. Mozog a mellkasa! Él! Köszönöm, jó istenem! Hadley kimászott az árokból és a kocsijához rohant. Előhalászta a mobilját, és beütötte a bátyja számát. Aztán a füléhez szorítva a készüléket már futott is vissza. Mire visszaért, már vékony hóréteg borította a motorháztetőt. Hadley most az ajtót kezdte verni dermedt tenyerével.

– Jaj, Shane, vedd fel már azt az átkozott telefont! Uram, ébredjen fel, az ég szerelmére! Jaj, Shane! Ó, végre! Baleset történt... Nem, nekem nincs semmi bajom. A férfi a kocsiban megmozdult. – Nyissa ki az ajtót! – integetett a lány, aztán mivel a férfi szeme még mindig csukva volt, újra verni kezdte a motorháztetőt, majd a kocsi oldalába is belerúgott néhányszor. A férfi felemelte a fejét. Aztán a valószínütlenül sűrű szempillája alatt résnyire kinyílt a szeme. – Ez az! Ébredjen! Jaj, ne haragudj, Shane, itt vagyok. Körülbelül négyszáz méterre vagyunk Stu elágazása után. Küldd a mentőt! – Ezzel Hadley belefojtva a bátyjába a szót, kikapcsolta a telefont, és zsebre vágta. A készülék azonnal újra jelezni kezdett. A lány azonban nem törődött vele. Minden figyelmét lefoglalta a kocsiban lévő férfi. Az megtapogatta a homlokát, aztán döbbenten nézte véres ujjait. – Nyissa ki az ajtót! – kiabálta újra a lány. A férfi ránézett, és morgott valamit. A lány könnyedén leolvasta a szájáról. Szitkozódás volt. Tulajdonképpen jó jel. Aztán a férfí kinyújtotta a karját, és halk kattanás hallatszott. Kioldotta az ajtó zárját. Erőteljes rángatás után végre valamennyire ki is nyílt az ajtó. Közben a hajszálrepedésekkel borított ablak finom porrá omlott össze. A lány az ajtórésbe tette a lábát, behajolt, az indítókulcs után nyúlt, és elfordította. A motor elhallgatott. Hadley szíve olyan hangosan dobogott, hogy biztos volt benne, a férfi is hallja. Ahogy ránézett, rádöbbent, hogy egészen közel van a férfi arcához. Roppant vonzó arc volt. A lány sietve elhúzódott. – Ki az ördög tanította magát vezetni? – morogta a sebesült. A hangja kellemesen mély volt. – Az apám, Beau Golightly. A férfi fészkelődni kezdett, és halkan felnyögött. Hadley gyengéden a vállára tette a kezét. – Nem szabad mozognia. Már útban van a mentő. – Aztán a pulóvere ujjával óvatosan törölgetni kezdte a vért a sérült homlokáról. – Nincs szükségem mentőre. Ebben a pillanatban azonban már hallatszott is a sziréna. – Bizonyára a bátyám, Shane is hanyatt-homlok siet ide. Ő a seriff. A pórul járt vezető egy pillanatra bosszúsnak látszott, de nem szólt semmit. A sziréna fülsiketítő visítása különben is elejét vette minden további társalgásnak. Ahogy a lány kihátrált a kocsiból, már látta is az ismerős mentősöket leereszkedni az árokba. Megnyugodva vették tudomásul, hogy Hadleynek nem esett baja. Feszítővassal sikerült a sérült kocsi ajtaját annyira kinyitni, hogy a vezető ki tudjon szállni. Az idegen állva meglepően magasnak látszott. A lényeg azonban az volt, hogy a saját lábán állt. Akkor nem lehet komoly baja, reménykedett Hadley. A férfi minden segítséget elhárítva megvetette a lábát a hóban, és csípőre tett kézzel szemügyre vette a kocsiját. A lány fél füllel hallotta, hogy egy újabb autó csikorogva megáll az út szélén. Nehezen vette azonban le a szemét az idegenről. – Hadley! – hallatszott Shane hangja. – Segíts ki! – nyújtotta felé a kezét a lány, mivel az árok fala időközben még csúszósabb lett, ahogy késő délutánra egyre hűlt az idő. Shane kihúzta a húgát és aggodalmasan szemügyre vette. A szemén látszott a megkönnyebbülés, az arckifejezése azonban zord maradt. Miután megnyugodott, hogy a húgának nincs semmi baja, magára hagyta, leereszkedett az árokba, és előhúzta a kabátja zsebéből a jegyzettömbjét. A seriff munkához látott. Hadley vacogott. Irigyelte a bátyja meleg gyapjúkabátját. Ő ezt a csinos rózsaszín kabátot a színe miatt vette, nem törődve azzal, hogy kellőképpen megvédi-e a hidegtől. Ez rendkívül ritka könnyelmű vásárlásainak egyike volt. A férfiak körülállták a szerencsétlenül járt kocsit, és gyászos képpel nézték. Valóban szomorú látványt nyújtott. Hadleyt azonban sokkal jobban izgatták a vezető sérülései. Az ég szerelméért, hiszen az csupán egy autó, a férfi pedig még

mindig vérzik! Visszamászott az árokba, és elkapta Palmert és Noah-t. Elvégre mentősök, nem pedig autószerelők! – Nem gondolják, hogy vele kellene foglalkozniuk? – intett a sebesült felé. Az idegen sűrű haján hópelyhek csillogtak. Ahogy a lány felé fordította a tekintetét, Hadleynek újra feltűnt különlegesen hosszú, fekete szempillája, a szemét azonban most csodálta meg először. Acélkék. Hadley ezt a kifejezést már sokszor használta írás közben, de idáig még sohasem tudta, mit jelent pontosan. Most már tudja. Nyelt egyet, és hátrált egy lépést. Ennek eredményeképp a csizmája bokáig süllyedt a hóban. Elvesztette az egyensúlyát, már érezte is, hogy elesik, amikor a férfi elkapta a karját. – Úgy látom, nem erőssége az óvatosság – jegyezte meg. A lány egy pillanatra önfeledten élvezte a váratlan fordulatot. Ahelyett, hogy szégyenszemre orra esett volna, a rendkívül vonzó férfi biztonságot nyújtó, erős vállán, széles mellkasán kötött ki. Aztán szilárd támpontot keresett a lábának, és felegyenesedett. Az ilyen férfiak rá sem néznek az olyan nőkre, mint ő, gondolta, és kijózanodott. Különösen, ha ráadásul még a kocsija összetörésében is bűnös. – Én nem hajtottam gyorsabban a kelleténél – mentegetőzött. Aztán elfogta a lelkiismeretfurdalás. Fogalma sincs róla. hogyan vezetett a másik autós. Az utolsó pillanatban vette észre. Az ő gondolatait teljesen lefoglalta a két szamár bátyja, akik oly bosszantó érdeklődést mutatnak az ő nem létező szerelmi élete iránt. Shane, Palmer és Noah még mindig bánatosan csóválta a fejét az összegyűrt kocsi felett. – Úgy látszik, mindegyikük figyelmét elkerülte, hogy maga még mindig vérzik – intett feléjük a lány. Most vette csak észre a férfi kabátja ujján a véres ujjlenyomatokat. – Sajnálom – vágott egy kis fintort az ismeretlen. A lány kimászott az árokból, és kinyitotta a padkán várakozó mentőautó hátsó ajtaját. Először egy ronggyal letörölte a kezéről a vért, aztán felragadott egy csomó gézpárnát, és sietett vissza. Kibontotta az egyik steril csomagot, és óvatosan elkezdte felitatni a vért a sebesült homlokán. A férfi összerándult egy kicsit, és megragadta a lány kezét. – Mit csinál? – Megpróbálok segíteni magának. – De ha nem kell a segítsége, hát úgy is jó. Ő nem üti bele az orrát kéretlenül mások dolgába, mint egyesek. A férfi kezébe nyomta a gézpárnákat, aztán figyelmeztetően oldalba bökte Palmert. – Dolgom van – mondta, és menni készült. A bátyja azonban megállította. – Hátra van még egy kis apróság. A baleseti jegyzőkönyv. Hát persze. Hogyan is feledkezhetett meg róla? Kissé elpirult, és egy gyors pillantást vetett az ügy szenvedő alanyára, remélve, hogy talán nem vette észre. Hiú remény volt. – Rendben van, de okvetlenül itt a hóban kell megcsinálnunk? Ha nem vetted volna észre, kissé hideg van itt kinn. – Az újév óta eltelt héten meredeken zuhant a hőmérséklet, és szokatlan mennyiségű hó esett le. Shane újra végignézett a roncson, aztán azt mondta a húgának, hogy várjon a szolgálati kocsijában. Hadley megnyugodva látta, hogy a sebesült a mentősök segítségét nem utasítja olyan mereven vissza, mini az övét. Hát persze, nem ők repítették a kocsiját az árokba. Miközben Hadley kifelé mászott a meredek lejtőn, még hallotta, ahogy a bátyja a forgalmi engedély felől érdeklődik. A seriff autójában járt a motor, és kellemes meleg volt. A lány megmelengette gémberedett ujjait a fűtőnyílásból áradó levegőben, és figyelte mi történik odakinn. A sebesült már a mentőautó hátuljában ült, ahol Palmer, ha megkésve is, de alaposan megvizsgálta, Hát persze, hogy fel kell venni a baleseti jegyzőkönyvet. De hát ezért nincs mit aggódnia. Legfeljebb a biztosítási díja emelkedik. Már megint. Hadley mégis morgolódott, amikor a bátyja megjelent, és az űrlapokat kérte. – Utálom a hivatalos papírokat. – Örülj, hogy nem történt bajotok! Akkor lényegesen több írnivaló lenne.

– Persze hogy örülök! – Hogyan is élne tovább, ha valakinek komoly bajt okozna! A lány a fűtött kocsiban, gyapjúkabátban is kezdett már egy kicsit fázni. A balesetet szenvedett vezetőn csupán egy vékony bőrdzseki van. Teljesen átfagyhatott már. – Nem tudna Palmer valami takarót adni a sebesültnek? – De biztosan – nézett fel a seriff a készülő jegyzőkönyvből. – Sokára vetted fel a telefont, amikor hívtalak. – Éppen Stu rágta a fülemet a másik készüléken. Panaszkodott, hogy faképnél hagytad őt és Wendellt. – Mi az ördögöt várt tőled? Hogy csukass le, mert nem vártam meg, amíg arra kényszerít, hogy ebédeljek Wendell-lel? Hagyjatok már békén! – Stu kelepcébe csalta. Megkérte, hogy jöjjön ki a birtokára és főzzön neki ebédet, mert gipszben van a bal keze. Arra számított, hogy a húga van olyan udvarias, és nem visszakozik, ha Wendellt ott találja. Hadley kinézett a kocsiból, és látta, hogy az idegen figyeli. Messziről is érezte a tekintetét. Kellemesen megbizsergett tőle a bőre. Merőben szokatlan érzés volt. – Stu csak azt akarja, hogy boldog légy. – Mint ti ketten? Vagy mint Evie? – Hadley egyik bátyja sem volt nős, nem is udvaroltak komolyan senkinek. Évié... hát az egy más történet. – Roppant megalázó, ha a saját bátyáim azt hiszik, hogy magamtól nem tudok férjet találni. Még ha igaz is. Ezt persze sohasem fogja bevallani. Éppen eléggé lesajnálják így is. Nem fog ehhez még további tápot adni. – Huszonhét éves vagy. Mikor volt utoljára találkozód valakivel? Mással, mint Wendell Pierce-szel? Azt, hogy egyszer véletlenül összeakadtak az ebédnél a város legforgalmasabb éttermében, aligha lehet randevúnak nevezni. De mindenesetre nem akarja megismételni, még Stu napfényes konyhájában sem. Persze, ha ezt az egy alkalmat leszámítja, valóban nem marad semmi. Egyébként nincs semmi kifogása a negyvenéves gazdálkodó ellen. Azon kívül, hogy az égvilágon semmi közös nincs bennük, és semminemű vonzalmat nem érez iránta. – Talán mindig túlságosan elfoglalt voltam. Vigyáztam Evie gyerekeire, segítettem Stúnak a műhelyben, neked az iratok rendezésében. – Mindezt a saját feladata, a családi fogadó vezetése mellett. Közben pedig igyekezett időt szakítani arra, amit a legjobban szeretett: az írásra. Shane válaszra sem méltatta a megjegyzést. Elkészült az írnivalóval, és kiszállt a kocsiból. Közben megérkezett az autómentő. Hadley figyelte, ahogy láncokat erősítenek a roncsra, és lassan kihúzzák az árokból. Bármilyen hihetetlen, de így még az eddiginél is siralmasabban festett. Hadley újra a vezetőre nézett. A férfi arckifejezéséből nem sokat lehetett kiolvasni, de az állánál egy izom ütemesen rángatózott. Hadley tudta, hogy ez mit jelent. A bátyjánál gyakran látta. Sóhajtott, nagy lélegzetet vett, és kiszállt a kocsiból. Ahogy odalépett a vezetőhöz, már annak is örült, hogy a férfi nem menekül el. Nyilvánvaló, hogy fenyegető veszedelemnek tekinti. – Nagyon sajnálom, ami a kocsijával történt – szólalt meg óvatos, puhatolódzó hangon. – Régóta van a birtokában? – Eléggé – felelte a férfi, a körülményekhez képest meglepően nyugodtan. – Hova készült? – Miért? – Luciuson általában csak átutazni szoktak. Ritkán fordul elő, hogy egy idegennek ezen a jelentéktelen településen akad dolga. Ha fel kell valakit hívnia, van nálam mobil. – A férfi nem viselt jegygyűrűt, de az még nem jelent semmit, Hadley nem is értette, hogyan jutott eszébe az idegen gyűrűsujját figyelni. Hiszen ma már hosszasan magyarázta Stúnak, hogy nem keres férjet. – Köszönöm, nincs rá szükségem.

Ebből persze még nem következik, hogy nincs senkije, akit felhívhatna. Közben feltették a kocsit az autómentőre. – Nagyon fáj a feje? – nézett a lány a vezető fél homlokát beborító kötésekre. – Távolról sem annyira, mint ahogy a kocsi fáj – felelte a férfi. És mint aki nem is tud többet ránézni, a kisteherautó felé fordította a tekintetét. Az egyébként meglehetősen seszínű jármű oldalát élénkpiros csík díszítette. – Beviszi Palmer a kórházba? – Nem. – A lány meglepődött. Palmer és Noah kitűnő mentős, de azért orvosnak is látnia kellene a fejét. – Annyira nem vészes a helyzet. – Biztos benne? A fejsérülések alattomosak. És ha agyrázkódása van? – Majd megbirkózóm vele. Hadley elhallgatott. A válaszokból ítélve az ismeretlen nem szereti, ha faggatják, A seriff időközben mindent újra megvizsgált, amit szükségesnek tartott, és odalépett hozzájuk. – Töltse ki ezt! – tartott egy űrlapot a vezető orra alá. – A jogosítványára is szükség lesz. A férfi nem vette át az űrlapot. – E nélkül is el tudjuk rendezni az ügyet – közölte ellentmondást nem tűrő hangon. Hadley feszülten várta, mi következik. Mit szól ehhez a bátyja, aki szeret a félelmetes seriff szerepében tetszelegni? – Van talán valami oka, amiért nem akar baleseti jegyzőkönyvet felvenni? – kérdezte Shane azon a behízelgő hangján, amelyet csak akkor szokott használni, amikor igazán dühös. A húgának elnézte, hogy viszolyog az ilyesmitől, egy idegen azonban nem számíthatott hasonló megértésre. – Csak annyi, hogy sok időt vesz igénybe. Egyikünknek sem történt baja, és egyetértünk abban, hogy mindketten fizetjük a saját kárunkat. Hadleynek önkéntelenül kicsúszott a száján egy meglepett hang. Nem egyeztek meg semmiben. – A húgom kivág maga elé, és maga hajlandó fizetni a saját kárát? – A seriff tekintete a szóban forgó kocsira siklott, amelyet már rögzítettek az autómentőn. – De hiszen ez egy hatvannyolcas évjáratú Shelby. A vezető arca meg sem rezdült. – Túl gyorsan hajtottam. Mindketten hibásak vagyunk. Shane sóhajtott, és megigazította a behavazott cowboykalapját. – Meg tudom vizsgálni a keréknyomokat. Abból minden kiderül – mosolygott hűvösen. – Mindketten tudjuk azonban, hogy mi lesz az eredmény. Maga nem hajtott gyorsan, így aztán roppant különösnek tartom, hogy ilyen sietős dolga van. – Fontos elintéznivalóm van. A vezető még mindig nyugodtnak látszott, és Hadley csodálta érte. Nem sok ember állta megingás nélkül Shane Golightlynak ezt a mosolyát. Még Stu, az ikertestvére is visszahőkölt tőle. Már-már úgy látszott, hogy Shane talán hajlandó elfogadni a magyarázatot. – A forgalmi engedély rendben van. Akkor mutassa a jogosítványát! Aztán majd meglátjuk. – Nincs nálam. Hadley ijedten leszegte a tekintetét, a vezetőnek azonban a szeme sem rebbent, – Nos, ez egy kis gondot jelent – közölte Shane a legmegnyerőbb hangján. Hadley behunyta a szemét. A bátyja csak akkor beszél így, ha végsőkig felbosszantják. Ez az ember nem lehet autótolvaj! Nem úgy fest. Nem mintha tudná, hogy azok milyenek, de mindenestre nem ilyennek képzeli őket.

– Nem olyan borzasztó nagy vétek, ha valaki otthon felejti a jogosítványát, Shane. Mr.... – A lány felnézett a vezetőre, és ahogy a tekintetük találkozott,, tökéletesen elfelejtette, hogy mit akart mondani. – Wood vagyok. Tulajdonképpen Atwood, Atwood Tolliver. – A férfi hangja dallamos volt. Arra emlékeztette Hadleyt, ahogy az apja vasárnap reggelente énekel. Ijedten kapta magát rajta, hogy önfeledten bámulja a férfit. Már megint. Aztán észrevette, hogy a férfi is hasonlóképpen bámulja. Kellemesen megbizsergett a bőre. – Nos, Atwood Tolliver – szólalt meg Shane továbbra is a félelmetesen nyájas hangján –, attól félek, be kell kísérnem. Ameddig be nem bizonyosodik, hogy csakugyan az, akinek mondja magát. A férfi tekintete kissé elborult, és a lány bőrén a kellemes bizsergés libabőrre váltott. Wood Tolliver a legjobb képű férfi, akit valaha is látott, televízióban, moziban vagy a saját képzeletében. A bátyja pedig le akarja tartóztatni. Hát persze, hogy bámul rá Wood! Bizonyára arra gondol, bárcsak sohase vezérelte volna a balsorsa Lucius közelébe. Hadley Golightlyról nem is beszélve.

2. FEJEZET Ritkán fordult elő, hogy Dane Rutherford nem érte el, amit akart. Most azonban semmi sem alakult az elképzelései szerint. A törvény helyi őrének kérlelhetetlen arckifejezéséből ítélve aligha kerülheti el, hogy közelebbről megismerje egy isten háta mögötti porfészek seriffjének az irodáját. És ha elvégezte azt, amiért Montanába jött, aligha hajthat haza a maga nemében egyedülálló Shelbyvel. Egyhamar bizonyosan nem. Hiszen éppen most viszi el az autómentő a romjait. Ami pedig a lányt illeti, Hadley a legszemrevalóbb nő, akit valaha is látott, de olyan félénk, hogy attól is összerezzen, ha egy nyuszi ránéz. Dane Rutherford pedig nem nyuszi. Pedig ezt a nőt szívesen elnézegetné. Sokáig. Sőt talán még tovább is menne. De nem teheti. – Ha le szándékozik foglalni a kocsit – mondta a seriffnek –, nem sokat tehetek ellene. Legalábbis egyelőre. De talán belátja, hogy a húga számára az a legjobb, ha ki-ki megfizeti a saját kárát. – Ezzel Dane előhúzta a pénztárcáját. A seriff arckifejezése nem sokat változott, noha tekintete a másik férfi kezében lévő pénzkötegre meredt. – Hadley – szólalt meg, anélkül hogy a húgára nézett volna –, működőképes a kisteherautód? A lány aggodalmasan nézett Dane-re, a pénzre és a bátyjára. – Nem tudom - felelte. – Próbáld meg! Ha működik, hajts be a városba! Az őrszobán találkozunk. – Az ég szerelmére, Shane! Csak nem akarod komolyan... – Menj! A lány újra Dane-re nézett. A tekintetében bocsánatkérés volt. Jogosan, emlékeztette magát Dane az elbűvölő teremtés vezetési tudományára. – Hadley! – mondta a seriff fenyegető hangon. A lány sóhajtva sarkon fordult, és elindult a rozoga kocsija felé. Mentében kecsesen ringott a csípője, Dane gyönyörűségére. A lány felmászott a vezetőfülkébe, némi erőfeszítéssel kiszabadította a járművet az elgörbült kilométerjelző fogságából, aztán hatalmas füstfelhőt eregetve elindult. Amikor Dáné újra a seriifre nézett, tudta, hogy az tökéletesen tisztában van azzal, mi kötötte le idáig a figyelmét. – Akkor hát lássuk! Folytatni akarja a megvesztegetési kísérletet, vagy inkább elmondja az igazságot? Az állandóan lefulladással fenyegető kisteherautóval végül sikerült bevergődni a városba. Hadley egyenesen a bátyja javítóműhelyéhez hajtott. Stu a fele idejében a birtokán gazdálkodott, a másikban a városban autót szerelt. Hadleynek jól jött az autószerelő a családban. Remélte, hogy a bátyjának ezúttal nem lesz képe felszámítani neki a javítási költséget, hiszen tulajdonképpen az ő lelkén száradnak történtek. Ő tehet róla, hogy a húgának vezetés közben máson járt az esze. Már majdnem záróra volt, de a hetven év körüli, örökifjú Ríva még az íróasztalánál ült. Hadley szó nélkül letette a kocsi kulcsait. Az asszony nem csodálkozott. – Gondolom, megint valami baj történt. Most minek mentél neki? A lány elmesélte. – Attól félek, Stúnak először azt az öreg autót kell helyrehoznia – jegyezte meg csüggedten. – A bátyád kibújik a bőréből örömében, hogy egy ilyen darabon dolgozhat. Te viszont jól teszed, ha minél hamarabb beszélsz a biztosítóval a kárigény ügyében. Gondolom, nem akármilyen lesz.

– Abban állapodtunk meg, hogy ki-ki fizeti a saját kárát. – Hadley remélte, hogy ez még valóban érvényes. Hacsak a bátyja konoksága nem dühíti úgy fel Woodot, hogy visszavonja az ajánlatát. – Hallottam, hogy egyenesen kivágtál a másik kocsi elé. – Hiába, Luciusban páratlan a hírszolgálat. – De hát miért hajlandó a másik vezető megfizetni a saját kárát, amikor egy ilyen kocsiról van szó? – Ilyen kocsiról? De hiszen ez még öregebb, mint az én kisteherautóm. – Rejtély számomra, hogy egy olyan autószakértőnek, mint Stu, hogyan lehet ilyen analfabéta húga. Ez egy hatvannyolcas évjáratú Shelby GT50-es. Ezt nem lesz olcsó megjavítani. – Tehát értékes? – Összesen vagy ötszáz darab készült belőle. Képzelheted. Hadleynek görcs állt a gyomrába. Nem csoda, hogy a bátyjának gyanús a tulajdonos engedékenysége! – Azt hiszem, mennem kell, Shane vár az irodájában. Ahogy az ajtón kilépett, alaposabban megnézte az összetört kocsit. Hát valóban szép lenne, ha nem lenne az egyharmadával megrövidítve, ismerte el bánatosan. Sietve indult az őrszoba felé. Már esteledett, és még sok dolga volt a fogadóban. Az irodában Carla, a titkárnő a főnök szobájába irányította. Shane kitűnően értett ahhoz, hogy adott esetben a tulajdon húga is úgy érezze, hogy a hatóság elé citálják. A seriff íróasztala előtt két szék volt. Wood nem ült egyiken sem. – Becsuktad? – kérdezte Hadley vádoló hangon. – Ülj le! Alá kell írnod a baleseti jegyzőkönyvet. – Ez nem válasz. A seriff felhúzta a szemöldökét. – Egy zárkában van. – De Shane! Azért, mert nincs nála a jogosítványa? Ez nevetséges! Egészen biztosan van neki. – Azonkívül meg is akart vesztegetni. –Ez nem igaz! – Talán azért nem fért a zsebébe a jogosítvány, mert úgy teletömte pénzzel. Te túlságosan megbízol mindenkiben. – Ne beszélj úgy velem, mintha hétéves lennék, nem pedig huszonhét. – A lány elvette a serifftől a tollat, és aláírta a baleseti jegyzőkönyvet. – Nem csuksz le mindenkit, aki otthon felejti a jogosítványát. – Szerencsére az illető ma magával hozta a tárcáját – intett a seriff a húga autóstáskája felé, amelyet a lány az íróasztal sarkára dobott. Az ördög vigye, hogy ilyen jó az emlékezete! – Nem viselkedsz ésszerűen. – Ez a Mr. Tolliver kitűnő ügyvédre lelt benned. Szeretném tudni, hogy miért. – Ha nem akartátok volna mindenáron Wendell Pierce-hez kötni a szekerem rúdját, mindez nem történt volna meg. Akkor ez a szegény ember nyugodtan áthajthatott volna Luciuson, és mehet, ahova akar. – Akárhogyan volt is, most már nem mehet tovább, amíg meg nem győződtem róla, hogy a kocsi nem lopott. Hadley feladta a reménytelen küzdelmet, felállt, felkapta a táskáját és sarkon fordult. – Hova mégy? – Hátra, a szegény foglyodhoz.

Lucius őrszobáján összesen öt zárka volt, és ritkán fordult elő, hogy akár egynek is lakója lett volna. Ahogy Hadley bekanyarodott a zárkákhoz, elállt a lélegzete, és görcs állt a gyomrába. Wood a priccsen ült, és hátával a falnak támaszkodott. – Ha azért jött, hogy kiszabadítson – üdvözölte a látogatót –, kérem, ne fáradjon! A maga segítségével bizonyára egy szövetségi fegyházban kötnék ki. A lány az ajkába harapott, és közelebb lépett a zárkához. – Nagyon sajnálom. Ez az egész az én hibám. – Az már biztos. – De arról azért nem én tehetek, hogy nincs magánál a jogosítványa. – Végül is ezért nézi a bátyja autótolvajnak. – Vajon tényleg az? – szaladt ki félhangosan a száján. – Mármint micsoda? A lány vörös lett, mint a főtt rák. Buta szokás hangosan gondolkodni. – Autótolvaj. A fogolynak fény csillant meg a szemében. Felállt a priccsről, és odament a rácsokhoz. – Maga szerint úgy nézek ki, mint egy autótolvaj? – Ez jó ürügy volt, hogy a lány megint rajta felejtse a szemét. – Sejtelmem sincs, hogyan néznek ki, de gondolom, azok sem mind ellenszenvesek. A férfinak kissé felfelé kunkorodott a szája széle, mintha halványan elmosolyodna. Egészen úgy tűnt, mintha gödröcske képződne az arcán. Valójában az csak egy sebhely volt, de kifejezetten jól állt a határozott állához. Az orra kissé túl hosszú volt, a szája viszont gyönyörű. Egészében véve roppant kellemes arc volt. A férfi kidugta a rácson, és megérintette a kabát rózsaszín szövetét. – Sajnálom, hogy összevéreztem. – Lényegesen könnyebb ezeket a foltokat kitisztítani, mint a maga kocsiját megjavítani. – Akkor maga legalább elismeri, hogy a Shelby az enyém. – Lenne rá valami okom, hogy kételkedjem benne? A férfi kissé félrehajtotta a fejét, és úgy nézte a lányt. – Maga túlságosan könnyen megbízik az emberekben. Hadley nem tudta megállni mosoly nélkül, hogy Wood ugyanazt mondja, mint a bátyja. – Nem maga az egyetlen, aki ezzel vádol. – Fogadni mertem volna. – A férfi szeme sarkában apró ráncok jelentek meg. A mosoly éppen csak felderengett az arcán, de annak is varázsos volt a hatása. A komor rácsok mintha hirtelen semmivé foszlottak volna. – Későre jár. Nem kellene vacsorát készítened? Hadley ijedten rándult össze a bátyja hangjára. Legszívesebben azt felelte volna, hogy nincs sürgősebb dolga, mint hogy itt álljon. De hát csakugyan vacsorát kell készítenie. Meg kell gyúrnia azt a tésztát, amelyből holnap reggel süteményt akar sütni. Elő kell készítenie egy szobát egy új vendég számára. Tényleg nem maradhat. Még ha lenne is bátorsága ellentmondani a bátyjának. Wood visszaült a priccsre, újra nekitámaszkodott a falnak, és elgondolkozó arcot vágott. Vajon mi járhat a fejében? – tűnődött Hadley. Meg is kérdezte volna, a bátyja láttán azonban inába szállt a bátorsága. Nem érezte már magát a rettenthetetlen hősnőnek, aki majd megmenti a félreértett hőst. – Adj neki valamit enni! – sziszegte a bátyjának. – Meg aszpirint vagy valami hasonlót. A legjobb lenne, ha orvost hívnál. Akár agyrázkódása is lehet. – Mr. Tolliver mindent meg fog kapni, amit megérdemel. – Hadley nem tudta, hogy ezt megnyugtatásnak vegye-e, vagy fenyegetésnek. Az őrszobáról kilépve szorosan összefogta a kabátját, és sietős léptekkel indult a fogadó felé. A havazás ugyan pillanatnyilag elállt, de rettenetesen hideg volt. Mire a Viktória korabeli épület bejáratához vezető széles lépcsősorhoz ért, teljesen elgémberedett. Bent

viszont kellemes meleg fogadta. Felakasztotta a kabátját a tágas előtérben, majd a konyhába ment. Ott mindig lehetett forró, friss kávét találni. Töltött is belőle mindjárt magának egy nagy csészével. Aztán hozzálátott a vacsorakészítéshez. A lakói nem vacsoráztak vele mindennap az ebédlőben, de egy vagy kettő közülük mindig megjelent. Ő mindenkit szívesen látott. Ha rajta múlott volna, nem is számít fel érte semmit. Félt azonban Evie-től, aki az ilyesmiért mindig lekapta a tíz körméről. Néhány ember számára a főzés nagyon könnyedén ment. így, mire a társaság letelepedett az ebédlőben a nagy, ovális diófa asztalhoz, a feltálalt étel tökéletesen ehető volt. Nem hagytak rajta semmi nyomot a nap viszontagságai. Másnap reggel, miután Hadley megsütötte a fahéjas tekercset és az áfonyás lepényt, becsomagolt belőlük egy adagot egy kosárkába, és elindult Shane irodájába. Az ajtó nyitva állt. Carla nem volt az íróasztalnál, de hallotta belülről a bátyja hangját, így hát egyenesen belépett a szobájába. Shane szeme felcsillant, ahogy meglátta a kendövei letakart kosárkát, és hellyel kínálta a húgát. Jó jel. Hadley tudta, hogy a bátyja él-hal a süteményéért. Letette a kosárkát az íróasztalra, és leült. – Ezek szerint még szóba állsz velem – nyúlt a seriff a kosár után. A lány ügyesen odébb tolta a keze ügyéből. – Észhez tértél, és elengedted azt a szegény embert? – Gondolod, ha nem, akkor majd a te megvesztegetési kísérletednek fogok engedni? – Biztos vagyok benne, hogy nem akart megvesztegetni. – Csakugyan? Hadley arra az acélkék szempárra gondolt, amelyről egész éjjel álmodott. – Igen, biztos vagyok. – Hát, ami azt illeti, elengedtem. – Jó reggelt! Hadley kissé összerezzent, majd hátrafordult. Wood állt mögötte. A haja nedvesen hullott a homlokába, némileg eltakarva a friss kötést. Látszott, hogy most zuhanyozott. Az összevérzett ing helyett egy királykéket viselt, amit Hadley azonnal felismert. Ő ajándékozta a bátyjának két évvel azelőtt karácsonyra. – Jó reggelt! – felelte, bár nehezen jött ki a hang a torkán. Shane egy nagy borítékot nyújtott át Woodnak. – Ellenőrizze a tartalmát és írja alá a jegyzőkönyvet! A busz harminc perc múlva indul Billings felé. Kiviszem a pályaudvarra. – Elmegy? Mi lesz akkor a kocsijával? – nézett Hadley felváltva Woodra és a bátyjára. Nagyon örült, hogy a bátyja észre tért és elengedte ártatlan foglyát, annak azonban annál kevésbé, hogy az ilyen gyorsan elmegy. De hát mit képzel tulajdonképpen? Wood csupán egy átutazó idegen, aki, ha rajta múlik, meg sem állt volna. Az ő ügyetlenségének és figyelmetlenségének az áldozata. Hát persze, hogy alig várja, hogy elfelejthesse Luciust, a kellemetlen kaland összes szereplőjével együtt. – Ahhoz nem kell itt lennie a városban, hogy megjavítsák a kocsiját – biztosította Shane a húgát. Wood kiborította a boríték tartalmát seriff íróasztalának a szélére. Egy irattárca került elő meg egy ezüstcsíptetővel összefogott, nagy köteg bankjegy. A csíptetőt egy versenyautó belevésett képe díszítette. Wood kinyitotta az irattárcát belenézett, aztán becsukta. Zsebre tette a holmiját, és aláírta a jegyzőkönyvet. – Majd én kiviszem a buszpályaudvarra – ajánlkozott Hadley. – Te inkább vedd fel a telefont – mondta a bátyjának. – Már régóta csörög. Carla nincs a helyén. – Beteget jelentett. – Ebből végképp az következik, hogy nekem kell elvinnem Mr. Tollivert. Ez a legkevesebb, amit megtehetek.

– Köszönöm – mondta Wood, és a lány kezébe adta a sálját, jelezve, hogy a kérdés el van döntve. Hadley nem nézett a bátyjára, amíg gyorsan felhúzta a kesztyűjét, majd Wood kíséretében kiment a szobából. Kintről még hallotta, hogy Shane felveszi a kagylót, és belemordul. – Máskor barátságosabb szokott lenni reggel - súgta. – Úgy érzi, meg kell valamitől védelmeznie magát. – Mindig úgy érzi. Már éppen kiléptek az utcára, amikor a lánynak eszébe jutott, hogy egy apróságról, megfeledkezett. Hiszen a kocsija Stu műhelyében van! Felnézett a férfira, és zavartan kezdett dadogni. – Nem tudom visszakapni a kocsimat a műhelyből, mert ilyenkor még nincs ott senki. Riva, aki a bátyám üzletét vezeti, csak egy óra múlva jön meg. – Hadley roppant ostobának érezte magát. Mint azóta egyfolytában, hogy Woodot leszorította az útról. – Mégiscsak Shane-nek kell elvinnie magát. Majd én felveszem a telefonokat, amíg távol lesz. – A lány az ajtó után nyúlt, de a férfi elkapta a kezét. A lány összerezzent. – Fél tőlem? – Nem, természetesen nem! Nem félek senkitől. – Ez persze erős túlzás volt, de hát nem árulhatja el Woodnak, hogy az érintése még a vastag kesztyűn keresztül is úgy hat, mint az áramütés. – Lucius nem nagy ugyan, de az autóbusz-pályaudvar mégiscsak messze van gyalog. – Nem akarok a pályaudvarra menni. Van valahol egy vendéglő a közelben? – Hát persze. De Shane... – Nem szereti az idegeneket a városban. Ezt elég világosan kifejezésre juttatta. Az a hamburger, amelyet este adott, igazán jó volt, de rendes étkezésben már tegnap reggel óta nem volt részem. Nagyon éhes vagyok. – A Torkos Bárban lehet a legjobban reggelizni és ebédelni. – És vacsorázni? – Az Ezüst Dollárban. Ismerem a tulajdonosát. – Fogadni mernék, hogy mindenkit ismer a városban. – Mindenkit nem, de majdnem. Ez együtt jár azzal, hogy az apám a város legnagyobb templomának a lelkésze és a bátyám a seriff. A férfi megfogta a lány lobogó sáljának végeit, és összehurkolta őket. – Hideg van itt kinn. A lány tétovázva bólintott. Ebben a pillanatban inkább roppantul melege volt. – Ott van a Torkos Bár – mutatott az utca kissé távolabbi pontjára. – Látja a cégtábláját? Ott lehet a legjobb gofrit kapni. Ha lekési a ma reggeli buszt, van még egy késő délután is. Holnap szombat lévén, hétfőig már ez az utolsó járat. – Engem nem érdekel sem a mai, sem a holnapi buszmenetrend. – Azt hittem, el akar menni. – A bátyja akarja, hogy elmenjek. Én reggelizni szeretnék. – Ugye nem akarta a bátyámat megvesztegetni? – Nem olyan embernek látszik, akit meg lehet vásárolni. – Nem is olyan. – Örülök, hogy ezt is tisztáztuk. Ahogy odaértek a Torkos Bárhoz, a férfi megállt az ajtóban, és felhúzta az egyik szemöldökét. Élénkkék szemében vidámság csillogott. – Tehát? Velem tart?

3. FEJEZET Dane igazat adott Hadleynek. Soha még gofri így nem ízlett neki. Persze lehet, hogy a társaság teszi. Hadley Golightly, ha az autóvezetésben nem is remekel, csinos és megnyerő modorú. Ha felenged a feszélyezettsége és zavara, még humoros is. Azonkívül láthatólag mindenkit ismer a városban. Mindenkivel barátságosan üdvözölték egymást, aki csak bejött, vagy kiment. Dane egy óra alatt több ismerősre tett szert, mintha pénzt osztogatott volna. A férfi számított rá, hogy csak idő kérdése, és a seriff megpróbálja kiebrudalni a városból. Amióta bebizonyosodott, hogy a Shelby nem szerepel az ellopott kocsik listáján, nincs rá oka, hogy fogva tartsa. Nyilvánvaló azonban, hogy alig várja, hogy az idegen kitegye a lábát a Luciusból. Dane számára ez szokatlan élmény volt. Általában örültek a jelenlétének. Különösen, ha a Rutherford Industries nevében tárgyalt. Montanában azonban nem üzleti úton jár. Ez az utazás teljesen magánjellegű. Azért is vette kölcsön Wood Tolliver nevét. A Rutherford név feltűnést keltene. Majdnem akkorát, mintha egy Rockefeller vetődne ide. Hát még, ha kérdezősködni kezd. Rögtön megindulnának a találgatások. Miért érdekelné egy Rutherfordot, hogy egy ismeretlen kisvárosban bukkannak-e fel idegen arcok? Dane félretolta a tányérját, összefonta a karját, és figyelte a lányt. – Luciusról már mindent elmondott. Meséljen most magáról! – Nincs sok, amit mondani lehetne. – Van két bátyja, az egyik a seriff, a másik autószerelő. – Stúnak birtoka is van a városon kívül. Onnan jöttem, amikor... – Ámokfutásba kezdett? – A lány bólintott. – És Wendell Pierce? – Mit tud róla? – A bátyja azt mondja, hogy szorosabb szálak fűzik magához. Hadley erre már letette a villát. – El nem tudom képzelni, hogy miért mondott ilyesmit. Dane tudta. A seriffnek nem tetszett, ahogy ő a kishúgára néz. Tulajdonképpen meg tudta érteni. – Talán félreértettem – hazudta. – Nem hiszem. – A lány körbenézett a teremben, aztán közelebb hajolt. – Férjhez akarnak adni. Hát csakugyan ilyen szánalomra méltóan festek, hogy a bátyáim Segítségére szorulok? Jobb, ha nem válaszol. Nem biztos, hogy elviselné az önérzetem. Minden oka meglenne rá, hogy tökéletesen rendben legyen az önérzete. A luciusi férfiak, Wendell Pierce kivételével, úgy látszik, vagy teljesen ostobák, vagy vakok. Pedig talán jobb lett volna megmaradni abban a hitben, hogy ez a lány már foglalt. Dane nem azért jött Montanába, hogy szerelmi kalandot keressen. Akár, mennyire sajnálja is. – Nekem is van egy húgom – felelte az igazságnak megfelelően. – Mielőtt férjhez ment, bizony elüldöztem néhány udvarlóját, akiket nem találtam elég jónak a számára. – De ők nem ezt csinálják. Ők erőnek erejével össze akarnak boronálni Wendell-lel, mert tudják, hogy rajta kívül senki más nem érdeklődik irántam. Dane tudta, hogy ha a szíve szerint válaszolna, abból csak baj lenne, így hát inkább csendben kiitta a kávéját. A lány hátradőlt a székben, és végképp letette a villáját. – A baleset az én hibám volt. Nem kellene megfizetnie a saját kárát. Van biztosításom. Ha Stu nagyon bosszantó is tud lenni mint testvér, a szakmájában valóságos varázsló. Vagy inkább el akarja a kocsit szállítani Indiánéba, ahol lakik? Dane az utóbbi évtizedben öt napnál többet nem töltött Indianában, a lány nyilván a rendszámtábla alapján vonta le a következtetést. Ha pedig a saját embereivel akarná megcsináltatni a kocsit, ide tudna hozni belőlük egy egész csapatra valót. – Hát, ha tényleg olyan kitűnő szakember a bátyja, megpróbálom.

A lány egész arca felragyogott a mosolytól. Aztán az órájára pillantott. – Jaj, mennem kell! Reggelenként segítek az apámnak a parókián néhány hétig, amíg a titkárnője szabadságon van. Ha itt marad a városban, értesítsen. A Tiff's fogadót vezetem. A Fő utca végén van. Onnan tovább már a nyílt mezők kezdődnek. El sem lehet téveszteni. Dane ivott még egy kávét, remélve, hogy enyhíti a lüktetést a fejében, és közben hallgatta a körülötte ülők élénk pletykálkodását. Ezt mindenki természetesnek vette. Hadley Golightly mutatta be, és ez elég volt ahhoz, hogy maguk közül valónak tekintsék. Miután fizetett, elballagott a Golightly Autószerelő Műhelybe. Nagyot sóhajtott, ahogy megcsapták az orrát az ismerős illatok, a gumiabroncsok és a gépolaj szaga, istenem, de régen volt! Túlságosan is régen. Félresöpörte a múlt fájdalmasan kedves emlékeit. Sajnos már egészen könnyen ment. Az a férfi, aki egy jegyzettömbbel a kezében járta körül a Shelbyt, most észrevette. – Maga Tolliver? Dane bólintott. – Stu Golightly vagyok – nyújtotta a kezét a másik. – Nagy kár – intett a kocsi felé. – Bizonyára a húgocskámmal akadt össze. Hadley mesélte reggeli közben, hogy Shane és Stu ikertestvérek. Dane azonban nem sok hasonlatosságot fedezett fel köztük, tekintélyes méreteiktől eltekintve. – A húga azt mondja, hogy maga roppant ügyes. Stu olyan barátságosan vigyorgott, mintha kárpótolni akarná a bátyja zordságáért. Boldogan állok a szolgálatára, ha nincs valaki más, akire szívesebben bízná munkát. Lett volna bőven. De az most egyáltalán nem illett volna Dane terveibe. Felfeszítette a kocsi ajtaját és kiszabadította az ülés mögé beszorult táskáját. Aztán megkereste a jogosítványát, amelyet a bőr üléshuzat egy redőjébe rejtett, amikor jöttek a mentősök. – Készítse el az árajánlatot – mondta –, aztán hívjon fel a Tiff's-ben! – Maga a Tiff's-ben lakik? Az addig oly barátságos ember arcáról némileg lefagyott a mosoly. Úgy látszik, mégiscsak jobban hasonlít az ikertestvéréhez, mint első pillanatban látszott. Akármennyire örül is, hogy egy ilyen kocsin dolgozhat, annyira azért nem, hogy szívesen lásson egy idegent a húga fogadójában. Dane bólintott, és gyorsan távozott, mielőtt a másik még mondhatott volna valamit. Az arckifejezéséből ítélve feltehetőleg rekordidő alatt fog elkészülni a javítással. Dane majd megfagyott, amíg végigment a Fő utcán. Otthon, Seattle-ben vagy Louisvilleben is szokott zord idő lenni, de az semmi ehhez a farkasordító hideghez képest. Hadley leírása alapján már messziről megismerte a fogadót. A kicirkalmazott, viktoriánus stílusú épületen látszott a gondos karbantartás, a homlokzat rózsaszín és zöld színösszeállítását azonban Dane meghökkentően csúfnak találta. Odaérve felment a széles lépcsősoron, majd belépett az ajtón. Fogalma sem volt, hogy mire számíthat. Ötcsillagos szállodákhoz volt szokva, nem vidéki fogadókhoz. Az ajtó egy tágas előcsarnokba vezetett, ahonnan számos ajtó nyílt. A padlót rózsaszín szőnyeg borította, ami ugyanolyan csúnya volt, mint a homlokzat. Hátul sötétbarna falépcső vezetett fel az emeletre. A mögötte lévő ajtó feltehetőleg a konyhába nyílt. Az egyik helyiségben valaki szorgalmasan verte a zongorát, ami tökéletesen beleillett a képbe. Rövidesen előkerült egy áldott állapotban lévő fiatal nő, és a toronyszobába irányította a vendéget. A szobájába érve Dane-nek az első dolga volt, hogy elővegye az útitáskájából az addig nélkülözött mobilját. Először Js a húgát hívta, mit sem törődve a rengeteg összegyűlt üzenettel. – Hogy van? – kérdezte türelmetlenül. – Stabilizálódott az állapota. – Még mindig eszméletlen? – Igen. – Anya mellette van?

– Tudod, hogy ő még apa kedvéért sem teszi be a lábát egy kórházba. De itt van a házban. – Ha az apánk tudná, újabb szívrohamot kapna. Felicia és Roth Rutherford már húsz éve elvált. Azóta kígyót-békát kiabáltak egymásra, de egyiküknek sem jutott eszébe új életet kezdeni. – Ha bármi újság van, hívj a mobilon! Darby megígérte, és befejezték a beszélgetést. Dane azt mondta a húgának, hogy üzleti úton van. Darby könnyen elhitte, mivel egyáltalán nem követte nyomon a Rutherford Industries ügyeit. Sohasem érdeklődött iránta különösképpen. Amióta azonban Minnesotában élt a férjével, annak öt gyerekével és a közös gyerekükkel, végképp nem érdekelte a családi vállalat. Most azonban Darby hazaién Louisville-be, hogy ott legyen a kórházban az apjuk betegágyánál. Dane tudta, hogy a húga rossz néven veszi a távollétét, akármilyen fontos üzleti ügyről van is szó. De még mindig jobb, mintha megtudná a valóságos okot. Darby éppen elég szenvedésen ment keresztül! Gyerekkorában Alan Michaels elrabolta és megkínozta. Nem szabad megtudnia, hogy ez az ember megint szabadon van. Az apja is akkor kapott szívrohamot, amikor a tudomására jutott. Dane csak most nézett körül, hogy hol is van. A toronyszobának három oldalon volt ablaka, melyeken át messzire el lehetett látni. A városon kívül, amerre a szem ellát, hóval borított végeláthatatlan mező terült el. Az elszórtan elhelyezkedő fák ágain hófehéren szikrázott a zúzmara a váratlanul előbukkanó nap fényében. A távolban egy folyó kanyargott ezüstösen csillogva. A partján örökzöldek álltak. A szoba berendezéséből leginkább a kényelmes ágy ragadta meg Dane képzeletét. Jólesett volna elnyúlni rajta, mert minden porcikája fájt. De nem tehette, mivel még sok dolga volt. Leült egy székre, végignézte az üzeneteket, azután Woodot hívta. Elmondta neki, mi történt a kocsijával. A barátja nem győzött sóhajtozni és sápítozni. Tekintettel azonban arra, hogy már amúgy is három Shelby volt a gyűjteményében, úgy tűnt, nyugodtan megvárhatja türelemmel, amíg elkészül a javítás. Ezután Mandy Manning került sorra. Az üzenet, amit Dane a hangpostáján hagyott, mindössze ennyi volt: – Luciusban vagyok. Hívjon! Lekések egy fontos találkozót, visszhangzott Hadley fejében, ahogy felszaladt a fogadó lépcsőin. Egy órával több időt töltött a parókián, mint szándékában volt, és hazafelé még be is kellett vásárolnia. Amióta együtt reggelizett Wood Tolliverrel, minden, amihez kezdett, kétszer annyi ideig tartott, mint máskor, mivel állandóan elkalandoztak a gondolatai. Nem győzte figyelmeztetni magát, hogy hiú ábrándokat kerget. Összetörte Wood ritkaságszámba menő autóját. Egy férfi aligha fog az ilyen apróság fölött napirendre térni. Ahogy csomagokkal megrakodva felért a lépcsőn, a három szabad ujjával lenyomta a kilincset, a lábával kinyitotta az ajtót, és betornászta magát a résen. Majd összerogyott ijedtében, ahogy Wood váratlanul mellette termett, és ügyesen kivette a kezéből a csomagokat. – Hova vigyem? – A konyhába. A férfi otthonosan ledobta a kabátja! a konyhapultra, és töltött magának egy csésze kávét. A lánytól zavarában csupán annyi tellett, hogy a fejét rázta, amikor a vendég megkérdezte, hogy ő is iszik-e. Meglepettnek látszik. Azon csodálkozik, hogy megiszom a kávéját, vagy azon, hogy egyáltalán itt vagyok? – A luciusi hírszolgálatban, úgy látszik, áramszünet volt. – Máshova kellett volna mennem? Maga ajánlotta, hogy jöjjek ide. Igen. Pillanatnyi elmezavarában. Nem hitte azonban, hogy a férfi szaván fogja. – A Lucius Inn bizonyára jobban megfelelne az ízlésének. Ott van szobaszolgálat meg műholdas televízió.

– Nem lát szívesen? – Jaj, dehogynem! – Látom, alaposan bevásárolt. – Jön ma egy új vendégem. Már három hete előre bejelentkezett, ami szokatlan dolog itt. Úgy tűnik, kifejezetten üdülni jön, ami még szokatlanabb. Szeretnék mindenben a kedvében járni. Van egy lovas szánunk. Gondoltam, szervezhetnénk neki sétakocsizást a havas tájon. Bizonyára élvezné. Azelőtt a Tiff's csak szállást és reggelit kínált az átutazóknak, amióta azonban én vezetem, többnyire állandó lakóim vannak. – Előzőleg ki vezette a fogadót? – Az anyám, Holly Golightly. – Mint a filmben? Reggeli a Tiffanyban. Audrey Hepburnnel. – Az volt a kedvence. – Mi történt az édesanyjával? – Meghalt, amikor húszéves voltam – sóhajtott Hadley. – Rákban. – Nagyon sajnálom. – Különös módon a lány úgy érezte, hogy a férfi hangjából őszinte együttérzés csendül ki. – És a maga szülei? – Régen elváltak. Volt valami a férfi tekintetében, amin Hadley, akárhogy igyekezett, nem tudott eligazodni. – Nehéz lehetett magának. – Boldog lehet, hogy nem kellett átélnie, ahogy a szülei háborút viselnek egymás ellen. Hadley olyan szorosan markolt meg egy paradicsomot, hogy félt, hogy szétreped. Az ő anyja és a vér szerinti apja még az ő születése előtt megvívták a csatájukat. Beau Golightly a mostohaapja. A lány jobbnak látta másra terelni a szót. – Mi hír a kocsijáról? – A bátyja készíti az árajánlatot. – Biztosan méltányos lesz. És nem csak az én biztosítási díjamra való tekintettel, ami kétségtelenül megint emelkedni fog. Különben ideje, hogy beköltözzön a szobájába. Az áldott állapotban lévő fiatal nő, Joanie Adams ebben a pillanatban lépett be a konyhába. – Én már elhelyeztem a toronyszobában. Ugye, ő az az új vendég, akit vártál? Hadley arcáról kissé lehervadt a mosoly. – Sajnos, nem – mondta óvatosan, mivel tudta, hogy Joanie-nál könnyen eltörik a mécses. Joanie-nak megnyúlt az ábrázata. – Jaj, borzasztóan sajnálom. – Az én hibám. Itt kellett volna lennem, amikor Mr. Tolliver megérkezett. Minden rendben lesz. – Nem vagyok válogatós – morogta Wood. – Csak az a lényeg, hogy ágy legyen a szobában. Joanie azonban vigasztalhatatlan volt. A kék szeme kövér könnycseppekkel telt meg. – Csak segíteni akartam – szipogta. Hadley karon fogta, és kivezette a konyhából. Tapasztalatból tudta, hogy ha Joanie egyszer elkezdi az egereket itatni, egyre inkább belelovallja magát. – Nyugodj meg. drágám, nem történt semmi baj. – Hadley bocsánatkérő pillantást vetett Woodra, aztán Joanie-t a szobájába kísérte. Mire a második csomag papír zsebkendőt kibontotta, védence már kezdett megnyugodni. Ahogy a konyha felé indult, hallotta, hogy Mrs. Ardelle veri a billentyűket. Gyorsan benézett a szalonba, hogy üdvözölje. Wood ott ült a padon, a fehér hajú asszony mellett, és tartotta a kottát. Hadley észrevétlenül megállt az ajtóban. Az asszony befejezte a játékot, és a férfira mosolygott. – Maga is zongorázik? – kezdte a társalgást.

– Rosszul. Hat évig tanultam, mivel azonban kényszerítettek rá, nyűgnek éreztem. Jaj, maradjon csak! Én nem próbálom meg. Hadley egy darabig figyelte őket, aztán lábujjhegyen visszaosont a konyhába. Mosolygott magában, ahogy még hallotta a szalonból Mrs. Ardelle vidám nevetését. Szerencsére az ebéd nem sok figyelmet igényelt, mivel Hadley gondolatait most is a váratlan vendég foglalta le. Csirkesalátából, brokkolilevesből és pekándiótortából állt a menü. Amikor minden elkészült, különleges tálakba tette a fogásokat, amelyek szükség szerint, melegen, illetve hidegen tartják az ételt és elhelyezte őket az ebédlőben, a büféasztalon. A következő órában bármikor jöhettek a vendégek ebédelni, amikor akartak. Wood az ebédlőbe kísérte Mrs. Ardelle-t. Az asszony már elmesélte, hogy ebédidőben Hadley el szokott bújni a szobájába, hogy egy órát háboríthatatlanul írhasson. Mindenki csodálkozására azonban ezúttal kitálalt magának egy adag ételt, és leült az asztalhoz. Mrs. Ardelle csillogó szemmel nézett hol egyikre, hol másikra, miközben elmesélte a legújabb pletykákat. Hadley gyanította, hogy egyúttal új anyaggal is bővült a mesélnivalója. Wood Tolliver megjelenése a fogadóban kétségtelenül említésre méltó esemény. Rövidesen megjelent Vince Jeffries, egy harminc év körüli, csendes, kissé kopaszodó fiatalember. Leült az asztal végére, és csupán egy biccentéssel üdvözölte a többieket. Joanie is csatlakozott hozzájuk. Woodot nagy ívben elkerülte, mintha az megmorogta volna a szobacseréért. Pedig hát ez távol volt az igazságtól. Az ebéd végeztével, amikor már mindenki elment, Wood, Hadley minden tiltakozása ellenére, segített leszedni az asztalt, így aztán feleannyi időbe került az ebédlő rendbetétele, mint máskor. Amikor Hadley nekilátott mosogatni, a férfi már nyúlt is a konyharuháért. – Nagyon sok fáradságot és pénzt fektet a vendégei ellátásába. Nem hiszem, hogy sok hasznot húz belőle. – Szid is érte éppen eleget Evie. Azt mondja, hogy túlságosan lágyszívű vagyok. – Az nem okvetlenül baj. – De ha alig van nyereség, akkor azért igen. Evie váltig hangoztatja, ha ő vezetné a fogadót, felvirágoztatná. – Maga nem a haszon kedvéért működteti, ugye? – Amikor az anyám meghalt, senki sem vette volna a lelkére, ha el kell adni. Az apám és a bátyáim azt akarták, hogy én vegyem át a vezetését. Evie akkor már férjnél volt, és más kötelezettségei voltak, így csak én jöhettem számításba. – És maga mit akart? – Természetesen vezetni a fogadót – felelte Hadley, alig észrevehető habozás után, Ahogy a férfi az edényeket törülgette, a lány figyelmét nem kerülte el drága órája, amilyet ő csak kirakatban látott, meg a selyeming, amelyre időközben kicserélte a kölcsönkapott inget. Nem úgy fest, mint aki gyakran forgolódik a konyhában. Valóban, csak a Rutherford család házvezetőnőjének volt köszönhető, hogy Dane kiismerte magát a háztartási eszközök között. Marlene nem riadt vissza attól, hogy a milliomos fiát bevonja a házimunkába. Hadleynek már ebéd közben fúrta az oldalát, hogy vajon mit gondolhat Wood a vendégeiről. Most szóba hozta őket. – Teljesen elbűvölte Mrs, Ardelle-t. Sohasem láttam még ennyit mosolyogni, amióta egy évvel ezelőtt, a férje halála után beköltözött ide. – És Joanie-nak mi baja van tulajdonképpen? Láthatólag nagyon ingatag a kedélyállapota. – A nyolcadik hónapban van, és egy semmirekellő hazug fráter ejtette teherbe. Az a gazember még a maradék önbizalmat is kiölte szegény lányból, amit az apja nem vert ki belőle. Bocsánat, hogy így kifakadtam, de nem állhatom a hazug embereket. Dane-nek egy darabig elakadt a hangja. Hadley nem állhatja a hazug embereket! Hát persze, rendes körülmények között ő maga is ezt mondaná. – És Vince Jeffries kicsoda? – szólalt meg aztán. – Ő sem látszott túl vidámnak.

– Ő néhány hónapja van itt. Munkát keres. – Szóval mindenkit befogad, aki máshol nem találja meg az otthon melegét – Mindenkinek szüksége van egy helyre, ahol otthon érzi magát. Ha a Tiff's betölti ezt a szerepet, boldog vagyok. Elkészültek a mosogatással. A lány letörölte a munkafelületeket, kezet mosott és kivette Wood kezéből a konyharuhát. – Jöjjön! Megmutatom az új szobáját. – A férfi bólintott, és követte a lányt. – Higgye el, azok után, hogy olyan kedves volt hozzám a baleset után, igazán szívesen adtam volna magának a toronyszobát. – Nem vagyok Csipkerózsika. – Talán inkább a herceg. – Ahogy a lány ezt kimondta, piros lett, mint a pipacs. – Itt lent legalább melegebb van – mondta gyorsan. – Sajnos azonban közös fürdőszobája lesz a szomszédos szobával, ami történetesen az enyém. Ahogy odaértek az előcsarnokból nyíló ajtóhoz, a lány a férfi kezébe nyomott egy kulcsot, mormolt valami mentegetőzést, és elsietett. A férfi hosszasan nézett utána. Jóságos ég! Azért jött Montanába, hogy valami fontos dolgot elintézzen. Valamit, ami nem tűr halasztást. Nincs idő rá, hogy bármi is elterelje a figyelmét. Akármilyen elragadó teremtéssel akadt is össze.

4. FEJEZET Stu Golightly nem csupán telefonált, hanem személyesen vitte el az árajánlatot. Éppen vacsoraidőben. A húga hiába hívta, hogy egyen velük, így aztán Dane felállt az asztaltól, és kiment vele az előcsarnokba. Stu egészen a bejáratig ment, míg végre leült egy asztalhoz, majd kiteregette a papírokat. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha inkább kipenderíteni szeretné Dane-t az ajtón, mint megtárgyalni vele az árajánlatot. Dane ezt nem vette különösképpen rossz néven tőle, mint ahogyan Shane viselkedését sem. Nagyon is jól tudta, hogy milyen az, amikor az ember tigrisként védelmezi a húgát. Hiszen éppen azért van itt Montanában. Áttanulmányozta a részletes költségbecslést. – Ezeket az alkatrészeket olcsóbban is beszerezheti – mondta. – Legalább tíz százalékkal. A másik férfi láthatólag dühös lett. – Nem szoktam feltupírozni az áraimat. – Azt én nem is állítottam. Hívja fel... – Hajszál híján azt mondta, hogy Wood Tollivert. A fejfájásának tudta be az összeszedettség hiányát, nem pedig a szép, barna lánynak, aki összezavarta a gondolatait. – Hívja az RTM-et Indianapolisban. Sokat dolgoztam náluk. Az autószerelőnek elkeskenyedett a szeme. Láthatólag jól ismerte a társaságot. – Menő cég! Az R&T Motorworks valóban híres cég volt. Ez volt az a vállalat, amelyet Dane és Wood még egyetemista korukban alapított, és gyorsan nevet szereztek vele a szakmában. A napi ügyeket már évek óta Wood vitte, de Dane sem szállt ki teljesen a cégből. Néha úgy érezte, meg is bolondulna, ha nem foglalkozhatna időnként valami olyasmivel, ami nem része a Rutherford Industriesnak. – Stephanie-t keresse! Megmondom neki, hogy hívni fogja. Ha nem mond olcsóbb árakat, egyszerűen felejtse el. A másik férfi egy pillanatig mintha vitatkozni akart volna, aztán bólintott, és a fejébe csapta a sapkáját. – Mondja meg Hadnek, hogy hétfő reggel helyettesítenie kell Rivát – szólt, aztán kilépett az ajtón, és gyorsan becsukta maga után, hogy ne jöjjön be a jeges hideg. Dane összehajtotta az árajánlatot, zsebre dugta, és visszament az ebédlőbe. Mrs. Ardelle most is élénken csevegett. Úgy tűnt, hogy sohasem fogy ki a mondanivalóból. Valahogyan Marlene-re emlékeztette Dane-t. Az új vendég, Nikki Day röviddel vacsora előtt érkezett meg. Gesztenyebarna, szép és jól öltözött körülbelül Hadley korabeli nő volt. Ő is várandós volt, de nem olyan előrehaladó állapotban, mint Joanie. A másik kismama mellé ült, és sikerült őt annyira felvidítania, hogy Joanie néhányszor még halványan el is mosolyodott. Dane újra helyet foglalt. Hadleyvel szemben. Ez roppantul megfelelt neki. A lány éppoly kitűnő látványt nyújtott, mint amilyen kitűnő a főztje. – A bátyja azt üzeni, hogy helyettesítenie kell Rivát hétfő reggel. – A lány bólintott. – Azt hittem, egy darabig az apjának segít reggelente a parókián. – Úgy van. – Hadley egy tál marhasültet nyújtott Joanie felé, megjegyezve hogy sok fehérjére van szüksége. – Majd néhány órát dolgozom a parókián, és néhányat a műhelyben. Remélem, egyiküknek sem okozok ezzel nagy kényelmetlenséget. Dane eltűnődött, hogy vajon az apja meg a bátyja törődött-e valaha is azzal, hogy milyen kényelmetlenséget okoznak Hadleynek. De hát ez végül is nem őrá tartozik. Megpróbálta a figyelmét a vacsorára és a körülötte folyó társalgásra összpontosítani. Mindaddig, amíg a háziasszony fel nem állt az asztaltól, bejelentve, hogy hozza az édességet. Dane azonnal talpra ugrott, hogy segítsen. Hadley már az előző napi tapasztalatból tudta, hogy hiába is tiltakozna. A konyhában egy hatalmas ezüsttálcán elhelyezte a kistányérokat, majd rájuk tette a

kristálytálkákba öntött csokoládékrémet. Marlene sem csinálhatta volna jobban, pedig ő Franciaországban tanult, – Az édesanyjától tanult főzni? – Igen, de a szakácskönyveket is olvasom. Gyakran. – Nem tudom, hogyan szakít rá időt, amikor mindig valahol máshol segít. A férfi felemelte a nehéz tálcát, a lány pedig kinyitotta az ebédlőbe vezető ajtót. – Ők a családom – mondta egyszerűen. Dane imádta a húgát, szerette az anyját minden hibájával együtt és szerette a csökönyös apját, aki csak azért volt büszke a fiára, amit a Rutherford Industriesért tett. Ezt az egyszerű elfogadást azonban, amelyet Hadley tanúsít, nem tudta megérteni. Vacsora után Mrs. Ardelle leült a zongorához, a többiek pedig a szobájukba mentek. Dane-nek a hangpostáján összegyűlt rengeteg üzenettel kellett volna foglalkoznia. Amikor azonban Hadley felvett egy ócska kabátot és azt mondta, kimegy fáért, kisvártatva utánament. Ahogy utolérte, megráncigálta a kabarját. A lány ijedtében rögtön ki is ejtette a fát a kezéből. – Sok lesz ez magának egyedül. Majd én segítek. – Túlságosan jó hozzám, tekintetbe véve a körülményeket. – Szakítson egy kis időt a kikapcsolódásra! Jöjjön el velem valahova! Hadleynek megint hajszál híján kiesett a kezéből a fa. – Tessék? – Ihatnánk valamit. Biztosan van valahol a városban megfelelő hely. – Egyet Dane ismert is. – Több is van, de... – Csak egy pohár italról van szó. Az erényét nem fenyegeti veszély. A lány elfordult, és morgott valamit. – Mit mondott? – hegyezte a fülét a férfi. – Azt, hogy kár – szaladt ki a lány száján. – Ha kevésbé lennék erényes, Wendell talán nem kapna olyan lelkesen a bátyáim tervén. Csak ma délután négyszer hívott Négyszer! Nem képes belenyugodni, ha nemet mondanak neki. Akárcsak a bátyáim. – Mondja meg mindegyiküknek kereken, hogy egyáltalán nem érdekli a dolog. Nem kényszeríthetik rá, hogy olyannal járjon találkára, akivel nem akar. – Találka? Hiszen, ha csak annyiról volna szó! Már mondtam, hogy össze akarnak boronálni vele. Wendell ismer engem. Tudja, hogy nyugodt vagyok, csendes és unalmas. – Maga? Aki úgy száguld az úton, mint a szélvész, és akibe annyi energia szorult, hogy egy egész hangyaboly megirigyelhetné? – Hízeleg. – Kössünk alkut! – Miféle alkut? - Hadley hangjából annyi gyanakvás csengett ki, hogy a bátyjai igazán boldogok lehettek volna, ha hallják. – Egy időre itt kell maradnom a városban. Járjunk el ide-oda, és mutasson be mindenkinek, akivel találkozunk. És ha Wendell ebből hamis következtetést von le, az tiszta haszon. – Kikkel akar megismerkedni? Nőkkel? Maga igazán nem szorul arra, hogy én ismertessem össze valakivel. – Ha nőkkel akarnék ismerkedni, abból Wendell aligha vonná le azt a következtetést, hogy magát talán más érdekli. Egyszerűen a helybeliekkel szeretnék megismerkedni. Társaságkedvelő ember vagyok. – Jó, hogy nem szakad le a mennyezet ekkora hazugságtól! Dane-nek eszébe jutott, mennyire szokta unni a Rutherford Industries vezérigazgatója számára elkerülhetetlen társadalmi összejöveteleket. – Könnyebben telik az idő, amíg elkészül a kocsim. Ugye emlékszik a kocsira? – Aligha fogom elfelejteni. – Akkor hát megyünk és megiszunk valahol néhány pohárkával.

– De hát... nem fáradt? Tegnap volt a baleset. Aligha lehet kedve szórakozni menni. – Nem ajánlok olyasmit, amit valójában nem akarok. Egyezzen bele! Én meg ismerek néhány embert, magának pedig talán megoldódik a gondja Wendell-lel. – Ugye maga sok mindenre rá szokta beszélni az embereket? – Igen. – Ez legalább igaz is volt. Mint egy hatalmas vállalat vezetőjének, nagy gyakorlata volt a tárgyalásban. Csak egyetlen embert nem sikerült soha semmire rábeszélnie: az apját. – Azt hiszem, a Felborult Hordóba kellene mennünk. Oda sokan járnak. Dane éppen oda akart menni. Bár eredetileg egyedül. Mindaddig, amíg Hadley el nem panaszolta a gondját. – Maga is jár oda? – Én még sohasem voltam ott. Még életemben sohasem tettem be kocsmába a lábamat. Ha az emberek meglátnak, azt fogják gondolni, hogy maga megront engem. – Fény csillant meg a lány szemében, aztán hirtelen elmosolyodott. – Jól van. Akkor menjünk! – Nem akar átöltözni? Hadley lelkesedése egyszeriben lelohadt, ahogy végignézett magán. – Hát persze. Milyen buta vagyok. A férfi szerette volna felpofozni magát. Az ujjai közé fogta a lány állat, és felemelte. – Nem szükséges átöltöznie. Nagyon jó így, ahogy van. Hadley szemében nem tükröződött különösebb meggyőződés. A férfi, ahogy az ujjai megérintették a lány természetesen üde, bársonyos borét, megijedt, hogy mit csinál tulajdonképpen. Nem volna szabad kikezdenie egy ilyen ártatlan teremtéssel. Könnyen sérülést okozhat. Leeresztette a kezét. – Hideg van kinn. Nem akar felvenni egy melegebb kabátot? Hadley bólintott. Talán soha többé nem adódik ilyen lehetőség. Wendell magától beláthatja, hogy a reményei alaptalanok. Anélkül, hogy a szemébe kellene mondania, megsértve a szegény ember érzéseit. Igyekezett elhallgattatni azt a hangot a lelke mélyén, amely azt súgta, hogy egyáltalán nem Wendell miatt örül Wood ajánlatának. Nem várta meg, amíg a férfi észre tér és meggondolja magát. Szaladt a kabarjáért. A szobájában még gyorsan végighúzta a kefét a haján, magára fecskendezett egy kicsit abból a parfümből, amelyet Evietől kapott karácsonyra. Legalább valami ellensúlyozza egy kicsit azt az ormótlan, csuklyás sportkabátot, amely az egyetlen ilyen időre való meleg holmija. Wood a bejárati ajtónál várta. – Magának is kellene egy kabát – rettent meg Hadley, ahogy meglátta a vékony bőrdzsekijében. – Jó lesz ez nekem – vonta meg a vállát a férfi. – Benézhetnénk Shane-hez, kérhetnénk egyet kölcsön. – Hogy lehetőséget adjunk a seriffnek, hogy lebeszélje magát az egészről? Hadley belátta, hogy ebben van valami. Levette a saját nyakáról a vastag, fekete sálat, és átnyújtotta. – Akkor legalább használja ezt! Ha tüdőgyulladást kapna, vagy valami hasonlót, sohasem bocsátanám meg magamnak. A férfi a nyakára tekerte a hosszú sálat. – Meg van elégedve? – Meg lennék, ha kesztyűje is lenne. A férfi mosolygott. Aztán megfogta a lány kesztyűs kezét, és a sajátjával együtt a zsebébe dugta. Hadley nyelt egyet, aztán már csak arra figyelt, hogy zavarában le ne essen lépcsőn. Szép, tiszta este volt. A sötét égbolton ragyogtak a csillagok, az utcai Ínyek sem homályosították el őket. Hadley a vastag kesztyűn keresztül is érezte férfi ujjait, ahogy az övé köré kulcsolódtak, de összeszedte magát annyira, hogy mentében magyarázzon.

– Ez a Templomsor – mutatott egy fákkal szegélyezett mellékutcára. – A hivatalos neve Nyárfás út, de mindenki csak így hívja, mivel a város összes temploma itt található. Az apámé meg még két másik. – Kórház is van a városban? – Egy egészen kicsi, de szerencsére van annyi orvos és fogorvos, amennyire szükség van. Hogy van a homloka? – Hát olyan érzés, mintha ki akarta volna lyukasztani a szélvédőt. Hadley az ajkába harapott. – Nagyon sajnálom. A férfi ujjai kissé megszorították a lányét. – Ne is gondoljon többet az egészre! Hogyan is felejthetné el! Egyes-egyedül a baleset volt az oka, hogy Wood itt maradt a városban. Fölösleges bármi mással áltatnia magát. Az, hogy azzal tölti az idejét, hogy az ő gondját próbálja megoldani, csupán azt mutatja, milyen jólelkű, segítőkész ember. Ahogy elmentek a seriff irodája mellett, látták, hogy az ablakok sötétek. Shane nyírván ilyenkor már a város szélén készülő házán dolgozik, amelyet saját maga épít. A kocsma bezzeg úgy ki volt világítva, mintha július negyedike lenne. Egész sereg kocsi parkolt előtte. Ahogy Hadley az egyiket meglátta, földbe gyökeredzett a lába. – Mi baj van? – A nővérem férje is itt van. – Az autók számából ítélve a fél város itt van. A lány kihúzta a kezét a férfi zsebének biztonságos melegéből. – Csakhogy, amikor Charlie utoljára itt járt, verekedésbe keveredett. A nővéremmel azóta is fizetik a károkat. Neki egyáltalán nem volna szabad itt lennie. – Akkor hívja a bátyját, ő a seriff. – Hivatalos minőségében valószínűleg le kellene csuknia Charlie-t. Akkor a sógorom elveszítené az állását, és a nővérem és a gyerekei sínylenék meg a következményeket. Ezt csak én intézhetem el. Majd a fogadóban találkozunk. – Csak nem képzeli, hogy egyedül beengedem ide? Azt mondta, hogy még sohasem járt kocsmában. Egyébként miért verekedett a sógora? – Ki tudja? Ha egyszer ivott, márpedig mi másért jönne ide, nem sok okra van szüksége. Nem igazán kellemes ember, ha iszik. – És a maga nővére azért marad vele, mert olyan csodálatos, amikor nem iszik? Hadley válasza csupán egy sóhaj volt. – Tényleg szeretném, ha visszamenne a fogadóba. – Miért? – Mert bent csak baj várna magára. Nem ismerkedne meg mással, csak Charlie-val. Már éppen elég bajt okoztam magának. Igazán nem kellene amiatt törnie magát, hogy nekem milyen gondjaim vannak a bátyáimmal, Wendell Pierce-szel vagy Charlie Beckett-tel. – Hány éves, Hadley? – Tessék? Huszonhét. És nem kell elmagyaráznia, hogy milyen szánalomra méltó dolog, hogy ilyen idős koromban még nem voltam kocsmában. – Kedves, hogy aggódik miattam, de teljesen szükségtelen. Tíz évvel idősebb vagyok, és egész életemben a magam útját jártam. Ha azt hiszi, hogy beengedem, hogy egyedül próbáljon boldogulni a sógorával, akkor mégsem olyan okos, mint gondoltam. – Jaj, bárcsak ne jöttünk volna ide! Legyen hát, ahogyan akarja. De ne mondja, hogy nem figyelmeztettem! Beléptek a zsúfolt kocsmába. A helyiség hátsó végében egy hosszú bárpult húzódott végig. A levegőben vágni lehetett a füstöt, egy emelvényen a zenekar harsogó zenét játszott. Ez azonban nem fedte el teljesen az általános hangzavart és a biliárdgolyók csattogását.

Miközben keresni kezdték Charlie-t, Wood védőpajzsként állt a lány mellett. Üvegcsörömpölés hallatszott. Három ember dulakodott a bár közelében. Szerencsére Charlie nem volt közöttük. – Had, mi az ördögöt keresel itt? – hangzott fel hirtelen a hátuk mögött. Hadley megfordult. – Charlie! Ezt én is kérdezhetném tőled. Evie tudja, hogy itt vagy? – Minek is mondanám neki? Tudja is, mi az, hogy mulatság! – A te gyerekeidre vigyáz otthon. Gyere, hazaviszünk! – Mivel? Evie mondta, hogy megint tönkretetted a kocsidat, valaki máséval együtt, így aztán hiába szaglászol utánam. – A te saját kocsiddal hazavihetünk. – És honnan veszed, hogy haza akarok menni? – Mit csinálnál, amikor tényleg haza akarsz menni? Részeg vagy. Nem vezethetsz. Hadley kinyújtotta a kezét a sógora felé, de Charlie ellökte. A kezében lévő ital, amivel addig hadonászott, kifröccsent a lány kabátjára. Aztán Charlie elvesztette az egyensúlyát. Wood elkapta a gallérjánál fogva. – Eresszen el! Wood szóra sem méltatta. – Nem történt baja? – kérdezte a lánytól. Hadley a fejét rázta, miközben a folyadékot törölgette a kabátjáról. Most már ez is mehet a tisztítóba. – Azt mondtam, eresszen el! Egyébként ki az ördög maga? Bizonyára nem Had barátja. A sógornőm született vénlány. Azt sem tudja, hogyan kell egy férfit megcsókolni. Egyebekről nem is beszélve. – Wood megragadta Charlie karját, előrehajolt, és valamit súgott a fülébe. – Törődjön a maga dolgával! – nyújtotta ki Charlie a szabad karját, mintha meg akarná ütni Woodot. Ő azonban könnyedén kitért előle. Az amúgy is ingatag lábon álló támadó előreesett, egyenesen az előtte levő asztalra. Az ott ülök rémülten rebbentek szét, a poharak pedig csörömpölve repültek a földre. A kárvallott feltápászkodott és rávetette magát Woodra, aki azonban rövid úton leszerelte. Charlie hiába próbálta magát kiszabadítani a másik férfi vasmarkából. – Maga meglökött! – panaszolta Charlie. – Kár, hogy nem tettem. Földhöz kellett volna teremtenem, ahelyett, hogy egyszerűen hagytam orra esni! Megsértette a sógornőjét! Most pedig megyünk! – Ezzel Wood a kijárat felé vonszolta Charlie-t, utat törve a tömegben és kerülgetve a sűrűn elhelyezett asztalokat. Hadley agyán átfutott a gondolat, hogy a sógora talán jobban járt volna, ha a seriff haragjával találja magát szemben Woodé helyett. Bocsánatkérő pillantást vetett a szétrobbantott asztaltársaság felé, aztán követte Woodot. Az útközben csak egy pillanatra állt meg, hogy egy pár szót mondjon annak a fiatal, szőke pincér-nőnek, aki meglepve figyelte őket. Ahogy kiértek a kocsmából, Charlie meglepően megszelídült. Vitatkozás nélkül átadta sógornőjének a kocsi kulcsát. Amikor Hadley a kormányhoz ült, félig-meddig arra számított, hogy Wood valami megjegyzést tesz majd. De csak Charlie-t hallgattatta el, amikor az féltette a sógornőjétől a drágalátos kocsiját. Ahogy megérkeztek a sógorék házához, az asszony előszaladt. Ahogy egy pillantást vetett a férjére, tüstént elkomorult a képe. Hadleyre is olyan dühösen nézett, mintha ö tehetne mindenről. – Majd holnap elhozom tőletek a kocsit – morogta, aztán betaszigálta a férjét a házba. – Zaklatta valamikor előzőleg a sógora? – kérdezte Wood, amikor egyedül maradtak. A lány először tagadni akarta, de meggondolta magát. – Már régen volt. Charlie és Evie még egészen friss házasok voltak. És nem történt semmi. Higgye el! – Milyen régen?

– Tizenhat éves lehettem. Senki más nem tud róla. Nehogy valahogyan célzást tegyen rá! – Hadley még most is elborzadt, ha az eszébe jutott az a megalázó élmény. – Azóta többet nem próbálkozott. Nem becsületből persze, csak, mert nem talált rajtam semmi vonzót. Szerencsére. Hiszen hallotta a véleményét. Tudja, csak egy férfi van a városban, aki vonzónak talál. És ha küzdeni akarok a közeledése ellen, abból csak baj lesz. Annak köszönhető a balesetünk, meg a mai félresikerült este is. Beszálltak a kocsiba, a lány elindította a motort, de még nem kapcsolt sebességbe. – Szeretne inkább maga vezetni? – Igen, de le tudok róla mondani. A nővére boldog ezzel a fickóval? Máskor Hadley inkább leharapta volna a nyelvét, mint hogy idegenekkel beszéljen a családi ügyekről. Csakhogy Woodot a rövid ismeretség dacára sem tekintette idegennek. – Nem tudom. Eleinte biztosan az volt. Diákszerelemként indult a kapcsolatuk. Evie mostanában nem valami közlékeny. Látszik rajta azonban, hogy egy ideje sok minden bántja. De hiába is próbálnék beszélni vele. Vagy nagyon lefoglalják a gyerekek meg a ház körüli tennivalók, vagy engem oktat ki, hogy miképp vezessem a fogadót. Már nagyon régen nem láttam mosolyogni, pedig nagyon bájos a mosolya. A jövő héten lesz a születésnapja. Még csak valami összejövetelt sem tervez a megünneplésére, Azt mondja, hogy túl fáradt és elfoglalt. – Rendezzen neki maga születésnapi ünnepséget! Nem rossz ötlet! Egy meglepetés szerű összejövetelnek, ahol semmi dolga sincs, csak hátradőlni és élvezni, biztosan örülne. A templom közösségi terme talán alkalmas lenne erre a célra. Amikor elmentek a kocsma mellett, a parkoló még mindig zsúfolásig tele volt kocsikkal. – Mit mondott a pincérnőnek, amikor kijöttünk? – jutott eszébe a lánynak. – Azt, hogy ha Beckett nem fizeti meg a ma okozott kárt, forduljon hozzám. – Miért? – Nekem is volt némi szerepem a történtekben. Ahogy a fogadóhoz értek, Hadley megfordult az utcán, hogy megálljon az épület előtt. Közben az egyik kerékkel nekiütközött a járdaszegélynek. Hiába igyekezett, a vezetési tudományával megint nem kápráztatta el Woodot. Az egész este teljes kudarc volt. Hadley leállította a motort, kiszállt és csatlakozott Woodhoz, aki a járdán várta. Ahogy elindultak befelé a házba, a férfi karon fogta. Valószínűleg azért, mert attól félt, hogy ez a két ballábas teremtés különben hasra esik. Felértek a lépcsőn, beléptek az ajtón, de a férfi még mindig nem eresztette el a karját. Hadley meglepve nézett fel. A férfi pedig lehajtotta a fejét, és az ajkára tapasztotta az ajkát. Ijedség és meglepetés futott át a lányon, aztán semmi más nem létezett, mint az az érzés, ahogy a férfi ajka gyengéden simogatja az övét. – Wood... – Csak hogy tudja, nem Wendell Pierce az egyetlen, aki vonzónak találja magát. – Ezzel a férfi hátralépett. – Jó éjszakát, Hadley! A lány örült, hogy fal van a háta mögött, amely megtámasztja. – Jó éjszakát, Wood! – felelte remegő hangon. De a férfi ezt már valószínűleg nem hallotta, mert eltűnt a szobájában.

5. FEJEZET – Hallom, valami kalamajka volt tegnap este a Felborult Hordóban. Dane felnézett a lökhárítóról, amelyet éppen leszedni próbált a Shelbyről. Shane Golightly állt a műheíyajtóban. A seriff egy pillantást vetett az ikertestvérére, aki Hadley kisteherautójának motorházába hajolt, aztán közelebb ballagott Dane-hez, mintha a Shelbyt akarná alaposabban szemügyre venni. – Miért van még mindig Luciusban? – Maga minden látogatót ilyen szívélyesen fogad? Nem csoda, hogy ez a város olyan kicsi, mint a körmöm feketéje. A húga bent van – intett Dane az egyik ablak felé. – Rivával beszél. – Hagyja békén a húgomat! – Sohasem volt szokásom mások utasításait követni. – Ha egyelőre nem is kergetem ki a városból, ne remélje, hogy ez mindig így marad! Hadleynek nincs rá szüksége, hogy valaki zavart keltsen az életében. – De arra sem, hogy a bátyjai beleüssék az orrukat a dolgaiba. Nem gondoltak még arra, hogy inkább Evie-re kellene a figyelmüket összpontosítani. – Mit akar ezzel mondani? – Kérdezze meg Hadleytől! Én csak ezt az autót szeretném megjavítani. Dane fültanúja volt a két nővér szóváltásának reggel, amikor Evie a kocsijukért jött. Abból, ahogy Evie minden ok nélkül rátámadt Hadleyre, az a benyomása támadt, hogy a szegény asszony már kész idegroncs. Shane egy kissé közelebb hajolt. – Figyelmeztetem, Tolliver. Magának valami takargatni valója van. Ezt mindketten tudjuk. Ha fájdalmat okoz a húgomnak, nagyon meg fogja bánni! - Ezzel Shane kiegyenesedett, és bement az irodába. Dane pedig fogta a bontóvasat, és nekiveselkedett. A behorpadt lökhárító hatalmas reccsenéssel levált a helyéről. Furcsa módon ez némileg megnyugtatta Dane-t. Le is húzta a kesztyűjét és a védőszemüveggel együtt letette a munkapadra. Szólt Stúnak, hogy majd máskor folytatja a munkát. Stúval megállapodtak, hogy a szerelő előreveszi a húga kisteherautóját, ha addig Wood dolgozik a Shelbyn. Világos volt, hogy Stu nem akarja, hogy a jöttment betolakodó egy pillanattal is tovább maradjon Luciusban, mint okvetlenül szükséges. Dane visszament a fogadóba, és bevette magát a szobájába. Felhívta a titkárit, Laurát, és néhány órát dolgoztak együtt. Igaz, szombat volt, de rendszerint C8y héten hét napon át folyt a munka. Kissé kényelmetlen volt ugyan úgy intézni az üzleti ügyeket, hogy sem számítógép, sem fax nem állt Dane rendelkezésére, csupán a mobil és a saját kézzel írt jegyzetei, amelyeket kiterített az ágy végébe. De azért így is boldogultak. Leveleket diktálni pedig telefonon is nagyon jól lehet. A hivatalos ügyek végeztével Dane elmondta a titkárnőjének, hogy mit beszéltek Mandy Manninggal a Felborult Hordóban. – Utalja át neki a kártérítés összegét még ma! De vigyázzon, ne küldjön túl sokat, nehogy megvesztegetésnek tűnjön! Halk kopogás hallatszott az ajtón, ami szerencsésen elfeledtette a Shane Golightly vádaskodása feletti újraéledő bosszúságát. Befejezte a telefonbeszélgetést, majd kinyitotta az ajtót. Hadley állt előtte. Dane a szerelőműhelyben éppen csak üdvözölte a lányt, és a Torkos Bárban reggelizett, hogy elkerülje. Gyáva viselkedés, ez tagadhatatlan. De hát nem lett volna szabad megcsókolnia Hadleyt. Csodálatos volt, az igaz, de nem volt hozzá joga. Sohasem bocsátana meg magának, ha csakugyan fájdalmat okozna ennek a lánynak. Hadley rengeteg holmival megrakodva jött. – Mi ez a sok minden? – Tiszta ágynemű és esetleges áramkimaradás esetére gyertyák. Egy póttakarót is hoztam az ágyára. Azt jósolják, hogy a következő egy-két nap során tovább csökken a hőmérséklet. –

A lány nem nézett közvetlenül a férfi szemébe, tekintete a szoba távoli pontjára szegeződött. Dane megnyugodva állapította meg, hogy a lány arról a pontról, ahol áll, nem láthatja az ágy végébe kiterített jegyzetek tartalmát, sem a Rutherford Industries feliratot a fejléceken. – Nem fogok megfagyni. – Pillanatnyilag biztosan nem is fenyegette Dane-t ez a veszély. Különösen, ahogy tekintete megpihent a lány ajkán, melyről már tudta, hogy édesebb, mint sejtette, – Azért biztonságosabb, ha van elegendő takaró. – Hát köszönöm szépen – nyúlt a férfi a holmi után. Ahogy azonban a lány megpróbálta átadni, az egész rakomány leesett a földre. A gyertyák szanaszét gurultak, és a fehér lepedők, a puha, sárga törülközők és a kék gyapjútakaró halomban hevert a földön. – Jaj, bocsánat! – térdelt le a férfi, hogy összeszedje. Ugyanakkor azonban a lány is letérdelt, és a fejük összekoccant. A férfi elmormolt egy szitkozódást. A parányi ütés a sérült homlokán pörölycsapásként hatott. – Jaj, istenem, mit csináltam! – rémült meg a lány. Dane az ajtófélfának támasztotta a fejét, és behunyta a szemét. Most tanulta csak meg, hogy mit jelent csillagokat látni. Csak homályosan érzékelte, hogy Hadley összeszedi az útban lévő holmit, aztán vízcsobogás hallatszott a fürdőszobából. – Leveszem a kötést – mondta a lány, amikor visszatért. Hűvös és gyengéd ujjainak érintése balzsamként hatott. – Ez borzasztóan néz ki – szörnyedt el, ahogy meglátta a sebet. – Jöjjön! Azonnal beviszem a kórházba. A baleset után rögtön meg kellett volna tenni, akárhogyan tiltakozott is. Hadley a sebre szorította megnedvesített ruhát. Aztán, hogy nyomatékot adjon a szavainak, megpróbálta felsegíteni a férfit. Dane azonban nem állt kötélnek. – Volt már rosszabb sérülésem is – mondta, és rövid úton véget vetett a hiábavaló próbálkozásnak. A lány karcsú dereka köré fonta a karját, és lehúzta az ölébe. Aztán az egyik karját ott is felejtette, míg a szabadon maradt kezével a borogatást tartotta a homlokán. – Hogyan szerezte? – Autóversenyző voltam. Az volt Dane életének legboldogabb időszaka. De sajnos hamar véget ért. Egyéb kötelezettségei nem engedték, hogy folytassa a versenyzést. Kötelezettségek, melyek évről évre nagyobb súllyal nehezedtek a vállára. – Én nem mernék versenyezni. – Pedig ahogy száguldozik, akár be is nevezhetne a bajnokságra. Csak nehezen találna olyan versenyzőt, aki hajlandó lenne egy pályán indulni magával. – Tudom, hogy borzasztóan vezetek. – Hát lehetne még javítani a dolgon. – Esetleg taníthatna. Adhatna néhány tanácsot. Nem ingyen persze – tette hozzá Hadley sietve. – Szívesen megfizetném. – Nem kell nekem a maga pénze. – Valami sokkal személyesebb kellene. De arra még csak gondolni sem szabad. Hitvány féregnek erezné magát. – Gondolom, alig várja, hogy szabaduljon innen. Higgye el, meg tudom érteni. – Maga sohasem akart elmenni Luciusból? – Egy időre elmentem, amikor beiratkoztam az egyetemre. De aztán anyu beteg lett, és hazajöttem. – Aztán itt maradt, hogy vezesse a családi fogadót. – Mit tanult? – Üzleti ismereteket. – Az unalmas. – Ő csak tudja. Dane nem találta többé érdekesnek az üzletet, amióta el kellett hagynia a saját vállalatát, amelyet Wooddal alapítottak, és át kellett vennie a Rutherford Industries vezetését. – Maga biztosan valami sokkal izgalmasabbat tanult.

– Miből gondolja? – Abból, hogy valamikor autóversenyző volt. Nem olyan embernek látszik, akit kielégít, hogy minden reggel felköti a nyakkendőjét, és kilenctől ötig egy levegőtlen irodában ül. – Majdnem minden nap hordok nyakkendőt. – Arra viszont nem nagyon volt példa, hogy a munkanapja öt órakor véget ért volna. – Mivel foglalkozik? – Van egy vállalatom. – Indianában? – Igen. – Ez nem volt hazugság. Az RMT-nek csakugyan ott volt a székhelye. – Szereti a munkáját? – Jól csinálom. – Hogy szereti-e, az más lapra tartozik. – Inkább versenyezne? – Versenyeznék, kocsikat építenék és javítanék. – Ahogy azt a barátjával még régen eltervezték. Hadley zavartan babrált az ölében összegyűjtött törülközőkkel, és elpirult. – Nős? – Úgy viselkedem, mintha nős lennék? – Ez nem egyértelmű válasz. – Megcsókoltam. Nem emlékszik? – Lehet, hogy az az örült pillanat csak neki volt olyan emlékezetes? – De gyorsan abba is hagyta. – Szerette volna, ha folytatom? Higgye el, nem esett volna nehezemre. – Csak kedves volt hozzám, és jó. Megsajnált azért, amit Charlie mondott, meg én magam is panaszkodtam eleget. – Nem vagyok sem kedves, sem jó. – Ezek a tulajdonságok aligha tették volna a Rutherford Industriest azzá, amivé vált. Vajon mit szólnának ezekhez a jelzőkhöz azok a vállalatok, amelyeket a Rutherford Industries bekebelezett? Az sem éppen dicséretes, hogy hazudott az itt tartózkodása okát illetően. – Erőszakos vagyok, és mindig keresztül viszem, amit akarok. – Nem szégyen kedvesnek és jónak lenni. – Az apám világában annak számít. Nincs idő a kedvességre. – Nincs más, csak az üzlet. Mindig csak az üzlet. Akár tetszik Dane-nek, akár nem. – Szomorú. Tehát? Nős vagy nem? Ha már Dane kölcsönvette Wood Tolliver nevét, ezzel az erővel kölcsönvehetné a feleségét is. Ez egy dolgot legalább megoldana. Hadley Golightly biztosan rá sem nézne többet, ha úgy tudná, van valahol egy felesége. A vendégszeretet persze nem változna. Továbbra is minden erejével próbálná jóvátenni a baleset következményeit. De vigyázna rá, hogy soha többé ne jelentsen kísértést a férfi számára. Dane-nek csupán igennel kellene válaszolnia. – Nem – mondta. – Sohasem voltam nős. A lány arckifejezése nem változott, de a tekintete ellágyult. Gyengéden megigazította a férfi borogatást tartó kezét, hogy a nedves ruha pontosan a helyén legyen. – Így már jó lesz. De még mennyire jó! Dane tökéletesen meg volt elégedve a helyzettel. A művelet során a lány egész teste hozzásimult. – Mi folyik itt? Hadley rémülten ugrott fel a férfi öléből, és olyan bűntudatosan nézett a seriffre, mintha az azon kapta volna, hogy meztelenül szaladgál a Fő utcán. – A húga elsősegélyben részesít.

A lánynak égett az arca. Meg az egész teste is. És erről nem csak a bátyja hirtelen felbukkanása tehetett. – Talán kórházba kellene mennie – mondta Shane. – Majd elviszem. – Ez nem javaslat volt, hanem határozat. Wood talpra ugrott, és a lányt is felhúzta magával. – Csalódást kell okoznom, seriff. Én nagyon jól megvagyok itt is. Hadley aggodalmasan nézett egyikről a másikra. Csak ő tudta, hogy a bátyja látszólagos nyugalma ellenére mennyire dühös. Wood pedig még tovább ingerli. – Hogy kerülsz ide, Shane? – Megkértél, hogy aprítsak neked fát, még mielőtt beesteledik. Hát persze! Hogyan is lehet ilyen ostoba. Shane mindig a szívén viselte, hogy elegendő fa álljon a húga rendelkezésére egy esetleges áramszünet esetén. Ez viharok idején gyakran előfordult ebben a régi házban. Most pedig az időjáráselőrejelzés alapján Hadley külön meg is kérte a bátyját. – Mr. Tolliver majd segít nekem – tette hozzá Shane zordan. – Ne légy már nevetséges! Woodnak pihennie kell. Stút is szerettem volna felpofozni, mert engedte, hogy a műhelyben dolgozzon a kocsiján. Hadley bement a szobába, és a hányatott sorsú törülközőket végre elhelyezte a fürdőszobában. Aztán felállította a gyertyákat és ellenőrizte, hogy van-e elegendő gyufa az erre a célra rendszeresített ezüstdobozkában. Mire hozzálátott az ágy áthúzásához, a kiteregetett jegyzetek már eltűntek. A bátyja még mindig ott strázsált komor ábrázattal az ajtó közelében. Csak akkor ballagott el végre a dolgára, amikor Hadley kijött a szobából. Útját a konyhán át a hátsó udvarba becsapott ajtók hangja jelezte. Ezután Hadley a többi vendégnek is kiosztotta a póttakarókat. A toronyszobában lakó hölgy sápadt volt, és szomorú. Noha az étkezéseknél még ő próbálta felvidítani a másik kismamát, egész viselkedése arra utalt, hogy fájdalmas titkok lappanganak az életében. Mivel minden kedvessége ellenére zárkózottnak látszott, Hadley nem firtatta bánata okát. Megfogadta azonban, hogy amíg itt van, igyekszik a kedvében járni, ahogyan csak lehet. Miután elkészült az ebéddel, és kikészítette az ebédlőbe, visszatért a régi szokásához, hogy ezt a nyugodt órát az írásnak szentelje. Most azonban nem kezdte szélsebesen papírra vetni a fejében formálódó történeteket, mint máskor. Ehelyett csak ült az ablakban, és bámult kifelé. Szinte megfeledkezett a kezében lévő tollról. Regényének hősei helyett egyetlen személy körül forogtak a gondolatai: egy valóságos hús-vér ember, Wood Tolliver körül. A gondos előkészületek nem voltak hiábavalóak. Az időjárás-előrejelzés helyesnek bizonyult. Vacsora után újabb hóvihar csapott le a városra. A vendégek a szalonban gyűltek össze, ahol vidáman pattogott a tűz, míg odakinn süvöltőit a szél, és rázta az ablakokat. Vince szorgalmasan táplálta a tüzet a Shane által frissen aprított fával. Hadley egy nagy kanna forró kakaót hozott be. Mindenki ott volt, kivéve Woodot. Hadleyt egy darabig lefoglalta, hogy telefonon szervezte a meglepetésül szolgáló születésnapi ünnepséget a nővére számára. Ahogy azonban ezzel végzett, hiába igyekezett úgy tenni, mintha nem izgatná Wood távolléte. Végül kiment a konyhába, és egy tálcára kakaót és süteményeket készített. Ezzel kopogott Wood ajtaján. Semmi válasz. Nyilván pihen végre. Igazán ráfér. Hadley belátta, hogy szánalmas lenne, ha sokáig ott álldogálna az előcsarnokban egy csukott ajtó előtt, így aztán visszavitte a tálcát a konyhába. Benézett a szalonba, jó éjszakát kívánt mindenkinek, aztán visszavonult a szobájába. Forró vizet engedett a fürdőkádba, beleereszkedett, és mivel úgysem tudott volna aludni, a kellemes melegben olvasni kezdett. A könyv jó volt, így egészen belefeledkezett. A víz már kihűlt, amikor a villany pislákolni kezdett, aztán kialudt. Koromsötét borult a helyiségre. Hadley

tapogatózva kimászott a kádból, megkereste a köntösét, és magára kapta. A szobában meggyújtotta a petróleumlámpát, és a gyér fénynél rendet csinált a fürdőszobában. Amikor végzett, kiment az előcsarnokba, hogy körülnézzen a ház többi részében. Mindenütt csend volt, csak egy óra ketyegett a szalonban a kandalló párkányán. Hadley elhúzta a csipkefüggönyt, hogy kinézzen az ablakon. Az utcán sehol sem volt világítás, az áramkimaradás ezúttal nem korlátozódott a fogadóra. A holdfényben azonban jól lehetett látni a friss hófúvást. Egyszer csak egy alak bontakozott ki az árnyak közül az út közepén, ahol nem volt olyan vastag a hó. A mozgását figyelve Hadley észrevette, hogy nem is egy alak, hanem kettő. Az egyik bekanyarodott az úton, a másik befordult a fogadó felé. Hadley gyorsan elengedte a függönyt, de arra már nem volt ideje, hogy a szobájába meneküljön. Már hallotta is a lépteket a bejáratnál, majd az ajtó csikorgását. Aztán a neszt, ahogyan a férfi leveszi a kabátját. A léptek közeledtek, majd a szalonajtónál megtorpantak. Hadley úgy megijedt, hogy hajszál híján kiesett a petróleumlámpa a kezéből. Az kellene még, hogy felgyújtsa az egész házat! – Nincs semmi baj? – kérdezte a férfi. A lány szerette volna megkérdezni, hogy ki volt az a másik, akivel látta. Tála egy légyottnak volt szemtanúja? Hadley eddig sohasem használta ezt a szót. Nem is volt rá oka. Hát persze, most sincs. Ez a férfi csak vendég. Valaki, aki csupán kényszerűségből tartózkodik Luciusban. Az ő hibájából. – Nincs semmi baj, csak ellenőrzőm a házat. A biztonság kedvéért. – Ez színtiszta igazság volt, Hadley mégis attól félt, hogy a férfi azon kapta, hogy kémkedik utána. – Tessék, vigye el a lámpát! Nekem nincs rá szükségem, csukott szemmel is kiigazodom. A férfi azonban nem nyúlt utána, inkább közelebb lépett. – Nagyon izgatottnak látszik. – Nem vagyok az, nincs rá semmi okom. A férfi újabb lépést közeledett. – Ez csupán egy egyszerű áramkimaradás. Semmi ok az aggodalomra. Hadley bánta, hogy neki nem jutott az eszébe ez a kézenfekvő ürügy. _ Tudom. De fogja a lámpát, kérem! Nem szeretném, ha megbotlana és még nagyobb baja történne. – Nincs szükségem a lámpára. – A férfi ledobta a kezében lévő dzsekit és sálat, és megfogta a lány karját. – Azt szeretném tudni, hogy mitől olyan ideges. Megint a sógora? – Tessék? Nem. A sógorom sohasem zaklat. A múltkor csak részeg volt, és zokon vette, hogy haza akartam vinni. A férfi hüvelykujjai simogatták a lány bőrét. – Akkor mi a baj, Hadley? A petróleumlámpa lángja táncolt az üvegbúra alatt. A lány igyekezett erősen fogni reszkető ujjaival. Amíg azonban az ujjaira összpontosította a figyelmét, sajnos a nyelvére nem ügyelt. – Ki volt az a nő? – szaladt ki a száján. – Azt hittem, nem ismer senkit sem Luciusban.

6. FEJEZET Dane dühös volt magára. Igazán nem akarta felizgatni Hadleyt. – Elmentem a Felborult Hordóba – mondta, mintha ez válasz lenne a kérdésre. – Talán nem volna szabad innia a fejsérüléssel. A férfi megálljt parancsolt az ujjainak, melyek a lány karján nyugodtak és oly nagyon szerettek volna elkalandozni. – Nem is ittam. Játszottam néhány biliárdpartit. – És megkapta Mandy legfrissebb beszámolóját a nyomozás eredményéről. A lány szemében némi kétség tükröződött. – Vince is szokott ott biliárdozni, meg Palmer Frame is. Tudja, ő az egyik mentős, aki kijött a balesetkor. – Találkoztam vele. Említette azt a születésnapi ünnepséget, amelyet meglepetésként rendez a nővérének. Úgy tűnik, hogy maga a fél várost meghívta. Charlie-t viszont nem láttam a kocsmában. – Ez is valami – mormolta a lány. – Általában nagyon csendes volt a kocsma. Bizonyára a vihar miatt. Hadley elindult a lámpával, a férfi követte. Ahogy Wood szobájához értek, a lány is belépett a férfi után. Woodnak egy pillanatra elállt a lélegzete. Hadley azonban csak az előre kikészített gyertyákat gyújtotta meg. – Jó éjszakát, Wood! – mondta, és sietve távozott. A férfi a fürdőszobába ment, hogy jéghideg vizet locsoljon az arcára. A helyiséget betöltő finom, ártatlanságot lehelő vadvirágillat azonban csak még jobban felizgatta. Azok a nők, akikkel eddig dolga volt, a csábítás mesterei voltak. Gazdag szépségek, akik nagyon jól tudták, mit akarnak, és remekül képviselték a saját érdekeiket. Cseppet sem kellett félteni őket. Dane semmiképpen sem akart megsebezni egy ártatlan teremtést. Legalább lenne elég hely a szobájában, hogy fel-alá járkáljon, és kissé lecsillapodjon. Össze kell szednie magát, és a feladatára kell összpontosítania a figyelmét. Meg kell találnia Alán Míchaelst, hiszen a rendőrség nyilvánvalóan képtelen rá. A nyomorult gazembernek lakolnia kell azért, amit annak idején elkövetett! Lehet, hogy vannak, akik elegendő büntetésnek tartották Dane kishúgának elrablásáért. hogy a tettest elmegyógyintézetbe zárták. Dane azonban nem tartozott ezek közé. Darby mindössze kilencéves volt. Ha ő ki is heverte a történteket, a család széjjelszakadt. Michaelsnek börtönben kellene megrohadnia ahelyett, hogy egy intézet zöld gyepén vagy tiszta folyosóin sétálgasson! Ráadásul olyan helyen, ahonnan még meg is tud szökni. Michaelsnek bűnhődnie kell, és akkor Dane élete is visszatérhet a normális kerékvágásba. – Nincs élesre állítva – mondta Hadley, ahogy belenézett a messzelátóba, amelyet Wendell dugott az orra elé. Rendíthetetlen udvarlója reggel a templomban akaszkodott a nyakába, amikor melléje ült a padban, és azóta sem sikerült leráznia. Istentisztelet után ragaszkodott hozzá, hogy hazavigye Hadleyt. Megérkezésükkor előhúzta a kesztyűtartóból a messzelátót, majd hívatlanul követte a lányt a fogadóba. Hadley hiába figyelmeztette, hogy ebédet kell készítenie a vendégeinek, Hadley hozzálátott, hogy beállítsa a messzelátót, Wendell azonban kikapta a kezéből, és maga nézett bele. – Szerintem tökéletes – jelentette ki. Ezzel hátulról újra Hadley szeme elé tette a látcsövet, miközben a karja körülfogta lányt. – Nézzen csak bele újra! Hadleynek semmi kedve nem volt hozzá. Ahhoz meg végképp nem, hogy Wendell karja körülvegye. De hát mit tehetett. A nehéz, fekete messzelátó ott volt néhány centiméterre az orrától, ahol a férfi bütykös ujja szilárdan tartotta a helyén. Mivel nem akart udvariatlan lenni,

kénytelen-kelletlen belenézett. Nem látott egyebet, mint a saját szempilláinak tükröződését, meg elmosódott faágakat. – Tökéletesen látszik a kardinálispinty – lelkesedett Wendell. A lány jobbnak látta ráhagyni. Aztán ügyesen kibújt a férfi karja közül, és szembe fordult vele. Már egész délelőtt elviselte, pedig olyan sok fontos dolga lenne. Például sürgősen át kell rendeznie a szekrényben a levesestálakat. – Bizonyára Stu mondta magának, hogy mennyire szeretem a madarakat figyelni? – Éppen tegnap említette. - Wendell a szeméhez illesztette a messzelátót, és elmélyülten figyelte a távoli fákat. Olyan szélesen mosolygott, hogy a vigyor szinte körbeért a fején. – Sohasem hittem volna, hogy olyan nőt találok, aki ilyen tökéletesen illik az életembe. Ha összeházasodunk, úgy összeszokunk, mint egy pár régi zokni. – Wendell, én nem ígértem meg, hogy hozzámegyek magához. – Tudom, drágám. Én türelmesen várok. – A férfi hangjából kicsengett, biztos benne, hogy csak idő kérdése, hogy kiszemeltje megadja magát. – Én nem igazán szeretem a régi zoknikat. – Mondott valamit, drágám? Hadley a fejét rázta. Ha ez az ember még egyszer drágámnak nevezi, visítva szalad világgá. – Be kell fejeznem az ebédet – közölte, és szívből remélte, hogy Wendell ezt nem veszi meghívásnak. Hadley leverte a havat a lábáról, és bement a házba, egyenesen a konyhába. Talán, ha ő nem álldogál itt, a kardinálispinty beljebb csábítja Wendellt az erdőbe. Megfojtom, füstölgött magában, miközben dühösen kavart egyet a tűzhelyen fövő tyúklevesen. Nem csoda, hogy Stu nem mutatkozott ma reggel a templomban! Lehet, hogy nem is dolgozott a műhelyben, mint ahogy Wendell állította, Sokkal valószínűbb, hogy egyszerűen nem mert a húga szeme elé kerülni. Tisztában volt vele, hogy szörnyen dühös lesz, ha megtudja, hogy megint ö szabadította rá Wendellt. – Támadjon rá azzal a félelmetes fakanállal! Az elég büntetés lesz, akármit követett is el. Hadley villámgyorsan megfordult. Zeller- és sárgarépa-darabkák repültek szanaszét a fakanaláról. – Jaj, Wood! Nem vettem észre. – Csak egy kis kávéért jöttem be. Ki ellen tervez merényletet? – Stu miatt dühöngök. Már megint rám uszította Wendellt. Azt mondta neki, hogy szeretem figyelni a madarakat. Hát nem aljas? Wendelmek ugyanis az a kedvenc szórakozása. Engem viszont, őszintén szólva, cseppet sem érdekel a dolog. Különösen a mai tapasztalatok után. Most is kinn őgyeleg, és alig várja, hogy az orrom alá dugja a rosszul beállított messzelátóját, amellyel nem is látok semmit. Meg van győződve, hogy úgy összeülünk, mint egy pár régi zokni. És mindez Stu műve! Régi zokni! Micsoda hasonlat! – Talán jobb lenne, ha mindezt megmondaná Wendellnek és a bátyjainak. – Már éppen elég világosan értésükre adtam a véleményemet. De mit sem használ. Úgy gondolják, hogy majd ők megmondják a jó kis Hadleynek, hogy mit kell tennie. Eldöntik a dolgokat helyette. Jaj, a kávéja! Majd megfeledkeztem róla – nyúlt Hadley a csésze és a kanna után. Reggel óta nem látta Woodot, és azzal áltatta magát, hogy nem is hiányzott. Persze a templomban a csendes imádság alatt meg is kellett gyónnia ezt a nyilvánvaló hazugságot. – Tessék – nyújtotta át a kávét. – Már tudta, hogy Wood minden nélkül szereti, így nem kínált hozzá sem tejet, sem cukrot. – Wendell bármely pillanatban itt lehet. Drágámnak szólít, és egész nap nem tágít. Biztosra veszi, hogy egy szép napon úgyis beadom a derekamat. És miért is ne tenné? Hiszen sohasem látott még más férfival. Alig van a környéken nőtlen férfi. A rendesebbek közül pedig kettő a bátyám. Bár pillanatnyilag nem is vagyok olyan biztos benne, hogy tényleg olyan rendesek. Gondolom, maga nem akar még egyszer megcsókolni, fényes nappal Wendell szeme láttára. -A lány nem mert a férfi szemébe nézni, annyira

zavarba jött saját szavaitól. – Tudom, hogy nincs jogom szívességet kérni magától, de higgye el, hogy hozzá fognak adni. Majd elintézik a dolgot. Mint ahogyan azt is elintézték, hogy én vezessem a fogadót. – Azt hittem, maga is így akarta. Hát persze. Hogyan is ne akarta volna? Hiszen ez volt az édesanyja nagy álma. És az is, hogy feleségül menjen Beau Golightlyhoz, akit Hadley születésétől fogva már apjaként ismert. – Nem úgy értettem. Csak... Nem is tudom, hogy mit beszélek. Hajlandó lenne esetleg... – A lány nagyot nyelt. – Hajlandó lenne még egyszer eljönni a Felborult Hordóba? Tudom, a múltkor nem volt valami nagy siker. Nem kell úgy tennie, mintha érdeklődne irántam. Biliárdozhatna, mint a múlt este, akkor nem lenne annyira unalmas. – Semmi sem unalmas magában. – Jaj, dehogynem! Hiszen éppen ezért képzeli Wendell, hogy olyan tökéletesen összeülünk. – És ő még megkérte ezt a férfit, hogy csókolja meg! Ezt a férfit, aki csupán kedves hozzá, közben pedig csak az a nő érdekli, akivel a múlt este találkozott. Mert, hogy nő volt, az kétségtelen. Az egészben az a leginkább zavarba ejtő, hogy egyáltalán nem biztos, hogy ennek a kérésnek valóban volt-e valami köze Wendellhez. – Először is, a Felborult Hordó nem magának való hely. A múltkor sem lett volna szabad odavinnem magát. Az egy sötét lebuj. Sejthettem volna, hogy már a neve sem sok jót ígér. Másodszor pedig, ne aggódjon, nem kényszeríthetik, hogy hozzámenjen valakihez. – Maga könnyen beszél. Valószínűleg még soha életében nem csinált olyan dolgot, amit nem akart. A férfinak megvonaglott a szája széle. – Ebben nagyon téved, elhiheti. - Wood arckifejezéséből ítélve fölösleges lett volna megkérdezni, hogy mire céloz. Hadley tehát másra terelte a szót. – Hogy van ma a feje? – Mintha a láthatatlan dobosok már nem vernék olyan erősen a tamtamot. – A férfi egy elhárító mozdulattal felemelte a kezét. - És ne kezdjen megint mentegetőzni! Bezzeg Woodnak nem bütykösek az ujjai! Szép hosszúak, és sok mindenre kitűnően alkalmasnak látszanak. Szerszámok kezelésére, autóvezetésre és nők elbűvölésére. A lány nagyot nyelt, és újra a tűzhely felé fordult. – Örülök, hogy jobban érzi magát. Itt marad ebédre? Ebben a pillanatban minden előzetes jelzés nélkül kinyílt a hátsó ajtó, és Wendell sétált be rajta. Hadleyt külön bosszantotta, hogy a férfinak arcizma sem rándult, ahogy megpillantotta Woodot. Hát persze, miért is csodálkozott volna? Elvégre ez egy fogadó konyhája, ahol kibejárnak az emberek, hiszen a nap minden szakában mindenki kaphat itt kávét. Wendell egy cuppanós csókot nyomott Hadley arcára. – Viszontlátásra, drágám! Hadley összeszorította a fogát, és némán állt, amíg nem hallotta a bejárati ajtó csapódását. Nem mert megszólalni, mert attól félt, hogy visítani fog. – Hadley! – Tessék, Wood? – Kifut a leves. A lány összerezdült, aztán gyorsan leoltotta a lángot, lekapta a fazekat a tűzhelyről, és a mosogatóba tette. Letörölte a tűzhelyről a tócsát, aztán az odakészített tálba kanalazta a levest. Amikor a tál tele lett, a lány fel akarta emelni, de a férfi rögtön utánanyúlt. – Hagyja, majd én beviszem! Kedvesség! Újabb kedvesség! És ez ahelyett, hogy megmelengette volna a lány szívét, olyan keserűséggel töltötte el, hogy legszívesebben a földhöz csapott volna valamit. Bevitte a

többi kelléket az ebédlőbe, mindent elrendezett a büféasztalon, majd csöngetett. Aztán vette a kabátját, kiment a hátsó ajtón, majd a házat megkerülve az utcára. Mire Stu házához ért, ahelyett hogy csillapodott volna a haragja, csak egyre inkább belelovallta magát a méregbe. A kisteherautója ott állt a műhely előtt, láthatólag készen. A ház oldalánál felhalmozódott hóban Évié három gyereke játszott. Hadley egy pillanatra megfeledkezett a Stu iránt érzett dühéről, és a gyerekekhez sietett. Ókét sem látta reggel a templomban. Ez persze nem volt különösképpen szokatlan. Charlie, Beau bánatára, nem volt nagy templomba járó. – Sziasztok, gyerekek! Mi újság? Hogy van a karod, Alan? – Viszket – vonta meg a vállát a tízéves fiú, hármuk közül a legidősebb. Még karácsony előtt eltörte a karját focizás közben. Hadley együtt érzőn bólogatott. A nyolcéves Julie és a hatéves Trev azon buzgólkodott, hogy egy műanyag pohárral lyukai ásson a hóba. – Az anyukátok benn van? – Igen – felelte Alan. - Azt akarja, hogy Stu bácsi vigyázzon ránk, amíg ő Billingsbe megy. – Én is Billingsbe akarok menni – panaszolta Julie. – Én pedig Hadley nénihez – mondta Trevor, és elragadóan mosolygott. – Amikor utoljára ott voltál, betörtél egy ablakot – jegyezte meg Alan. – Te pedig egyszer egy széket törtél össze – emlékeztette Hadley a nagyobbik fiút. - És te miért szeretnél oly nagyon Billingsbe menni? – nézett a kislányra. – Szeretnék egy új ruhát. Hamisítatlan nő, mosolygott a nagynénje. Az iroda ajtaja csikorogva kinyílt, és Évié lépett ki rajta. Meglepődött, ahogy megpillantotta Hadleyt. Nem számított a jelenlétére. – Stu bácsi nem tud ma vigyázni rátok – fordult a gyerekekhez. – Jaj, de jó, akkor veled mehetünk! – Julie el volt ragadtatva. Évié cseppet sem. – Én szívesen vigyázok a gyerekekre, ha nem akarod magaddal vinni őket – ajánlkozott Hadley. – Köszönöm. – Evie homlokon csókolta a gyerekeit, elővette a zsebéből a kocsi kulcsait. – Charíie-nak Miles Cityben van dolga, ezért nekem kell elhoznom az apját Billingsől. Csak késő este érek vissza, így Charlie megy majd a gyerekekért. – Ezzel Evie odasietett a kocsijához. – Vezess óvatosan! Evie integetett, de nem nézett hátra. – Ebédeltetek? – kérdezte Hadley a gyerekeket, de ők a fejüket rázták. – Anyu azt mondta, hogy Stu bácsi majd elvisz minket a Torkos Bárba – közölte Alan reménykedve. – Azt én is szeretem, de nincs időm ott ebédelni. A fogadóban viszont kaphatunk ebédet. Utána pedig segíthettek süteményt sütni. Trev amúgy is midig boldogan látogatta meg Hadleyt a fogadóban, de a másik két gyerek is megbékélt a gondolattal. Hadley még benézett gyorsan az irodába Stúhoz. A váratlan fejlemények hatására szinte megfeledkezett jövetele eredeti céljáról. Mármint arról, hogy lekapja a bátyját a tíz körméről. – Elviszem magamhoz Evie gyerekeit. Mi történt, hogy Charlie apja idejön látogatóba? Nem is emlékszem, hogy lett volna rá példa. Stu megvonta a vállát, és folytatta az autóalkatrészeket tartalmazó dobozok elhelyezését. – Ki tudja? Én rost kaptam ezt a szállítmányt, el kell rendeznem. Aztán pedig tárgyalnom kell valakivel annak a teherautónak az ügyében, amelyet meg akarok venni. Ha akarnám, sem vállalhatnám a gyerekeket. – Hogy halad Wcod kocsija? Stu most először nézett fel a húgára.

– Lassan. Wood ragaszkodik az eredeti alkatrészekhez, azokat pedig nehéz beszerezni. Kiállhatatlan alak, de a kocsikhoz ért. Hallom, hogy ma reggel együtt mentetek templomba Wendell-lel. – Nem mentem relé. Nem csinálok semmit Wendell-lel együtt! – Még van képe Stúnak szóba hozni! – Ugyan, ugyan: Ti ketten tökéletesen megfeleltek egymásnak. Kitűnően gondodat fogja viselni. Rendes ember, nem kell attól félned, hogy úgy bánik veled, mint Charlie Evie-vel. Ez bizonyára igaz, de aligha elegendő ok a házasságra. És Evie bezzeg nem tűri, hogy a testvérei belebeszéljenek az életébe. Noha Hadley is egyre inkább aggódott Evie házassága miatt, azt azért irigyelte, hogy a nővére le tudja szerelni a bátyjai minden beavatkozási kísérletét. – Miért akarjátok mindenáron rám erőszakolni Wendellt? – Talán azért, mert boldognak szeretnénk látni. És nem akarjuk, hogy megint megszökjél innen, mint tavaly nyáron. – Nem szöktem meg. Egy tanfolyamon vettem részt. – Tanfolyamon! – morogta Stu. – Azt hiszed, hogy majd valami híres író leszel. Világgá mégy, hogy kergesd a dicsőséget. – Én nem szándékozom világgá menni. – Mint ahogy Stu anyja tette. Evelyn, Beau első felesége elhagyta a férjét és három gyerekét, és soha többé nem jött vissza. Mindez még jóval azelőtt történt, mint hogy Hadley anyja megjelent a színen. – Ha pedig lennének is ilyen terveim, az aligha ösztökélne maradásra, hogy lépten-nyomon a nyakamba akarjátok varrni Wendellt. – Már régen családanyának kellene lenned. – Te harmincöt éves vagy. Neked hol van a feleséged meg a csaladod? – Hadleyben forrt a méreg, amelyet alig-alig csillapított némi megértés. – Ne szólj bele állandóan az életembe! Figyelmeztetlek! – Reszketek a félelemtől – mosolyodott el a férfi. A lány sarkon fordult, és kiment a szobából. Úgy bevágta maga mögött az ajtót hogy a gondosan feltornyozott dobozok egy része bizonyára ledőlt. – Gyerünk! – intett a gyerekeknek. – Várj csak, Had! – szaladt utána Stu. - A kisteherautód működőképes. Legalábbis a következő alkalomig. Hadley átvette a kulcsokat, majd a kocsiba terelte a gyerekeket. Az is valami, hogy legalább van mivel közlekednie. Amikor a fogadó elé ért, éppen indult a lovas szán. A gyerekek tátott szájjal csodálták meg a díszes, kékre festett kocsit, a piros bársonyüléseket, aranybojtos bársonytakarókat és a csillogó szántalpakat. A gyönyörű lovakat egy öregember hajtotta. Volt valami meseszerű abban, ahogy a szán csilingelve elindult a széles, hóborította mezőn át egy távoli fasor felé. Julie ábrándos tekintettel nézett utána, és Hadley rögtön megérezte a rokonlelket a kis unokahúgában. A fogadóban az aznapi ebéd teljes siker volt. A gyerekek gondoskodtak róla, hogy egy morzsa se maradjon. Az étkezés után Hadley nekilátott a süteménykészítéshez védencei buzgó segédkezése mellett. Rövidesen Mrs. Ardelle és Joanie is csatlakozott a csapathoz, és egy óra múlva édes süteményillat töltötte be a konyhát. Közben Hadley szakított magának annyi időt, hogy felszaladjon a szobájába, végre levegye az ünneplőruháját, és átöltözzön a szokásos farmerbe és fehér blúzba. Egyszer csak csörgött a telefon. A lány egy pillanatig habozott. Félt, hogy megint Wendell keresi. De hát mindenképpen fel kellett vennie a telefont. – Egy bizonyos... Wood Tollivert keresek – szólalt meg egy női hang. – Várjon egy pillanatra! Megnézem, hogy a szobájában van-e. Hadley fogta a vezeték nélküli készüléket és kopogott Wood ajtaján. – Telefonon keresik.

A férfi úgy meredt a feléje nyújtott készülékre, mintha sohasem látott volna még ilyent. – Kicsoda? – Nem kérdeztem. – Valami nő. Valószínűleg az, akivel a múlt este voltál. – Sietnem kell – nyomta a lány a férfi kezébe a készüléket. Hiába menekült hanyatt-homlok, sajnos nem volt elég gyors. Még hallotta a beszélgetés elejét: „Szervusz, édes szívem!” Hát persze. Egy ilyen férfinak, mint Wood Tolliver, természetesen van egy „édes szíve” valahol. Fölösleges áltatnia magát. Ha Wood egyszer meg is csókolta, ő az a fajta nő, aki csak Wendell Pierce-féle férfiaknak kell. Nem pedig az olyanoknak, mint Wood Tolliver.

7. FEJEZET – Mi célra készül ez a sok sütemény? – kérdezte Alan már sokadszorra. Nem elégítette ki a válasz, hogy Hadleynek éppen csak kedve támadt sütni. Hiszen nemrég volt karácsony, akkor sütött mindenki éppen eleget. De hát Hadley nem árulhatta el a gyerekeknek, hogy mindez az édesanyjuknak meglepetésül rendezett összejövetelre készül. Akkor azonnal vége lett volna a meglepetésnek. – Beau nagypapának készítjük – füllentette Hadley, remélte, hogy ez bocsánatos bűn. Tudta, hogy noha csak most múltak el az ünnepek, Evie örülni fog a kedvenc süteményének. – Ma este elmegyek a Felborult Hordóba – lepte meg Hadley munka közben a sütésben segédkező hölgyeket, akik hirtelenjében szóhoz sem jutottak. Végül Mrs. Ardelle törte meg a csendet. – Ne haragudj, drágám, de nincs az zárva vasárnap? – Hát, valószínűleg. Akkor majd holnap este. – De miért? - meredt rá Joanie tágra nyílt szemmel. – A seriff dührohamot fog kapni. – Nem érdekel. – Hadley csodálkozva döbbent rá, hogy tényleg nem érdekli Shane rosszallása. Sem Stúé, sem Evie-é, sem Beau-é, sőt még Woodé sem. Mindig nőkről próbál történeteket írni, tehetséges, céltudatos nőkről, akik a maguk útját járják az életben. Hogyan tudja megírni, ha ő maga sohasem tesz hasonló erőfeszítést? – Amíg az egész város ízig-vérig unalmas teremtésnek könyvel el, addig semmi sem fog megváltozni. Talán nem Wendell az egyetlen, akit meg kell győzni, hogy képes vagyok némi vadságra is. – Mrs. Ardelle és Joanie arcán kétkedés tükröződött. – Tudom. Tudom, hogy nem úgy festek, mint aki a Felborult Hordóba való. – Ezt Hadley már akkor megállapította, amikor Wooddal mentek oda, és ott találták Charlie-t. – Nos, én talán tudnék neked segíteni – gondolkozott el Joanie. – A hajaddal lehetne valamit csinálni, hogy legyen benne valami meghökkentő és csábos. Mindig figyelem a fodrászlányokat, amikor dolgoznak. Hadley aggodalmasan tiltakozott. Voltak némi kétségei Joanie szakértelmét illetően. A lány ugyanis ruhatáros volt a fodrászatban, nem pedig fodrász. – Értem, hogy Joanie mire gondol – szólt közbe Mrs. Ardelle. – Nagyon szép a hajad, csak a frizurád egy kicsit... – Unalmas. – Rendes és illedelmes. Rendes lány vagy, és annak is látszol. De attól, hogy egy estére megpróbálsz kibújni a bőrödből, Wendell aligha fog letenni a szándékáról. – Valamit akkor is tennem kell. Sehogy sem tudom lebeszélni a bátyáimat arról, hogy tolják a szekerét. Egyedül az segítene, ha Wendell magától belátná, hogy nem olyan vagyok, mint amilyennek képzel. Késő délután volt, amikor már lezajlott a konyhában a nagy sürgés-forgás, és minden elcsitult a fogadóban. Évié is hazavitte a gyerekeit. Valahogy mégiscsak Evie ért vissza hamarabb, nem a férje. Úgy adódott, hogy Wood csak akkor adta vissza a telefont. – Az apámról kaptam hírt – magyarázta. Kórházban van, – Jaj, nagyon sajnálom. Komoly? – Eléggé. Az utóbbi két hét alatt több szívrohama is volt. – Jóságos ég! – A lány a torkára szorította a kezét. – Nehéz lehet magának éppen most távol lenni tőle. Dane remélte, hogy Hadley nem fogja megkérdezni, hogy miért nem maradt az apja mellett egy ilyen válságos időben, – Idáig eszméletlen volt. A húgom azt mondta, hogy már bizonyos jelek arra utalnak, hogy kezd magához térni.

– Ő volt az, aki telefonált? A férfi bólintott. Darby nem tudta elérni a mobilján, mivel olyan hosszasan beszélt rajta Laurával. – Igen, a húgom, Darby keresett. – Ezt a becenevet csak a családban használták. Az igazi nevét ország-világ ismerte. Debra White Rutherford volt az a kislány, akit elraboltak egy zsúfolt felvonóból. Az eset az egész nemzetet sokkolta. A kislány, akit elraboltak a bátyja orra elől, jobban mondva. Dane megpróbálta félresöpörni ezt a gondolatot. – De ez most igazán jó hír az édesapjáról? Dane remélte, hogy csakugyan az. Csak az a bökkenő, hogy ha az apja teljesen visszanyeri az eszméletét, azonnal szembeszegül az orvosaival. Senki nem tudja rávenni, hogy megtegyen valamit, amit nem akar. Különösen, ha arról van szó, hogy a sebészek kése alá feküdjön. – Remélhetőleg tényleg jó hír. – Nem akar most inkább az édesapjával lenni? A kocsit nyugodtan rábízhatja Stúra. – Az a baj, hogy nem értünk egyet a gyógymódot illetően – tért ki a válaszadás elől a férfi. – Az első szívrohama után apámnak, amikor már beszélni tudott, az első dolga volt visszautasítani a műtétet. – Meséljen inkább az unokaöccse Írói és az unokahúgáról! Hadleyt meglepte a váratlan fordulat. Elterelő hadműveletnek vélte, így rövid úton elintézte a választ. – Evie-nek ma Billingsbe kellett mennie, azért bízta rám, hogy vigyázzak rájuk. Dane arra lett volna kíváncsi, hogy a legidősebb fiú miért kapta az Alan nevet. Ez erősen megmozgatta a képzeletét. Bizonyára túlságosan is. Charlie vezetékneve Beckett, nem pedig Michaels. Valószínűtlen, hogy valami összefüggés legyen a kis Alan Beckett és Alan Michaels között. Hogyan is jut ilyesmi az eszébe pusztán a keresztnevek egyezése alapján! De azért az első adandó alkalommal megkéri Mandy Manningot, hogy nyomozzon utána. Ha valaki ki tud deríteni egy rejtett összefüggést, akkor az Mandy. Dane jól ismerte a képességeit. A magánnyomozó már évek óta dolgozott a Rutherford Industries számára. Hadleyt most jobb nem faggatni. Könnyen kilógna a lóláb. – Mit szólna, ha elmennénk gyakorolni az autóvezetést? A lány boldogan kapott az ajánlaton. Kimentek a városból, és Hadley csodálkozására földutakon kacskaringóztak. Egyszer csak egy elhagyott korcsolyapályához értek. – Erről egészen megfeledkeztem! De hát maga honnan tudott róla? Ezt is Mandy derítette ki, amikor Dáné megkérte, hogy keressen autóvezetés gyakorlására alkalmas terepet. – Hallottam róla. Jöjjön, használjuk ki az időt! Félóra múlva besötétedik. A férfi kiszállt, kinyitotta a düledező kaput. A kerítésen belül a talaj nagyjából egyenletes volt, csak vékony hóréteg borította. Dane először maga ült a kormányhoz, és végighajtott a pálya kerülete mentén. – Minden elismerésem Stúé – mondta. – A kocsi menettulajdonságai jobbak, mint gondoltam. Akkor most maga következik. – Először magamhoz kell temem. Nem tréfált, amikor a versenyzésről beszélt. – Ez nagyon messze volt a versenyzéstől. Ha nincs elegendő súly a raktérben, nem is szabad igazán gyorsan hajtani. Azért, mert tíz kilométer per óránál gyorsabban megyek, még nem kell pánikba esni. – Volt az százhúsz is. És nem estem pánikba. Csak... meglepődtem. A férfi kiszállt, és helyet cserélt tanítványával. – Látja a keréknyomokat? Hajtson végig a belső nyomon! Olyan lassan, ahogyan jólesik. Hadley megpróbálta végrehajtani a feladatot. Jó hatvan centimétert tért el a kijelölt nyomvonaltól. Dane adott néhány tanácsot. Megmutatta, hogyan lehet pontosabban megbecsülni a távolságot. – Mióta vezeti ezt a kocsit? – kérdezte, amikor a tanítványának végre sikerült a nyomvonalon haladni.

A lány olyan egyenesen ült, mintha nyársat nyelt volna. Tekintetét mereven a motorházra szegezte, és minden idegszálával a feladatra figyelt. – Ősidők óta – felelte. – Jól van. Akkor most menjen végig még egyszer, de próbáljon egy kicsit oldottabb lenni! Hadley hátradőlt, és megpróbálta kevésbé görcsösen szorítani a kormánykereket. – Képesnek kell lennem rá, hogy végigmenjek egy körön anélkül, hogy elügyetlenkedjem. A férfi egy pillanatra a lány ujjaira tette a kezét. – Maga nem ügyetlenkedik. Ne gondolkozzon olyan sokat, csak vezessen! – Hiszen éppen az volt a baj a múltkor, hogy nem gondoltam a vezetésre. Azért sodortam le magát az útról. A következő kört sikerült hibátlanul végigcsinálni. Amikor a mestere azt mondta, gyorsítson, a lány megtette. Végül már valósággal röpültek körbe a pályán. Hadley már nem idegeskedett a kerék minden zökkenése miatt. Dane megmutatta, hogy kell kivédeni a megcsúszást, aztán hátramenetben is megcsináltatta tanítványával kört. Ez is sikerült, pedig csupán a hold és a hátsó lámpák vörös fénye világította meg az utat. – Nem is olyan nagy ördöngösség, ugye? – kérdezte a férfi, amikor a lány a fékre tette a lábát, és a kezével jelezte, hogy elég volt. – Még hogy nem nagy ördöngösség! – nevetett Hadley. – Egészen kimerültem. Mennyi ideig gyakoroltunk? A férfi nem nézte az óráját. Egy pillanatra sem tudta levenni a szemét a lányról, – Elég sokáig – mosolygott. – Az egyetlen dolog, amire szüksége van, egy kis önbizalom. – Stu mindig azt mondja, ne merüljek el annyira a képzeletem világába, hanem figyeljek oda jobban arra, amit éppen csinálnom kell. – Nem rossz dolog a képzelet – mondta a férfi, aki éppen alig győzte megzabolázni a sajátját. De régen is volt, hogy egy álló autóban ült, egy elragadó nő társaságában! De míg csupán a képzelet keretei között marad, biztosan nem árt vele. – Honnan tudott erről a helyről? Én már teljesen megfeledkeztem róla. – Megérdeklődtem. – Ez igazán nagyon kedves magától – mosolygott Hadley. Aztán nevetett, előrehajolt, és a férfi nyaka köré kulcsolta a karját. – Köszönöm – mondta, és arcon csókolta. Dane átfogta a lány derekát. Hadley hátrább húzta egy kissé a fejét, és a férfira nézett. Dane sietve elvette a kezét. – Felejtse el azt a gondolatot, hogy én kedves vagyok! – De hiszen az – simogatta meg Hadley gyengéden az arcát. – Téved. – Wood... – Ne szólítson így! – Miért? – hökkent meg a lány. Jóságos ég! Hajszál híján elárulta magát. – Ó, semmi... semmi. Jaj, hogy szerette volna az igazi nevét hallani Hadley ajkáról! De hát ez nem történhet meg. Hadley ki nem állhatja a hazug embereket. Ő pedig most nem engedheti meg magának, hogy híre menjen, hogy egy Rutherford tartózkodik a városban. Ha Alan Michaels itt rejtőzködik valahol, vagy Lucius felé tart, ahogyan gyanítják, ennek a névnek a hallatára rögtön elmenekül. – Miért olyan gondterhelt? Az édesapja miatt aggódik? Talán valami segítségre van szüksége, hogy láthassa? Ha pénzről van szó, én szívesen... – Nem, köszönöm. -– Pénzt akar neki kínálni! Micsoda mulatságos gondolat! – Nincs szükségem pénzre. És arra sem, hogy lássam. – Nem szabad engednie, hogy a nézeteltérés elválassza magukat. Végül is az édesapja!

– Inkább az idő előtti halált választaná, mint hogy hagyja magát megműteni. – Talán fél. – Vagy talán a legcsökönyösebb és legönfejűbb ember, akit valaha a hátán hordott a föld. – Dane-nek egészen máshoz lett volna kedve, mint az apjáról vitatkozni. Erről azonban igyekezett elterelni a figyelmét. – A maga édesapja milyen? Ugye lelkész? – Igen. Beau csodálatos ember. Akkor sem szerethetném jobban, ha vér szerinti apám lenne. A férfi alig figyelt a válaszra, a lány ajka csupán leheletnyi távolságra volt az övétől. Dane áthidalta ezt a parányi távolságot. Hadley a válla köré fonta a karját, és a nevét suttogta. Wood nevét, de Dane már ezt sem bánta. A lány hajába mélyesztette az ujjait, és szenvedélyesebben csókolta. Gyorsan kikapcsolta a biztonsági övet, amely már kezdte fojtogatni őket. Mihelyt kiszabadultak a szorításból, az ölébe vonta a lányt. Minden jó szándék és fogadkozás egyszeriben feledésbe ment. – Már régen nem szeretkeztem kocsiban. – Én még ... egyáltalán soha... A lánynak torkán akadt a szó, ahogy látta, hogy a férfi megmerevedik. – Wood? A férfi letette a lányt az öléből. – Maga szűz. – Hát persze, hogy szűz! A megtestesült ártatlanság. Hiába huszonhét éves. – Az nem ragályos. A férfi elröstellte magát. – Nem akarom kihasználni magát. Nézze..., maga nagyon rendes lány. Én távolról sem vagyok olyan rendes. – Ne magyarázkodjon! Az mindkettőnknek csak kínos. Az őszinteség nem bűn, Ismerje el nyugodtan, hogy nem felelek meg magának. Még hogy nem felel meg! Amikor alig tudja a gerjedelmét lecsillapítani! Dane a lány álla alá tette a kezét, és maga felé fordította az arcát. – Higgye el, Hadley, maga több mint nagyszerű. De én nem bonyolódom kapcsolatba olyannal, akinek fájdalmat okozhatok. A lány ránézett. Az arckifejezéséből világos volt, hogy nem hisz neki. Aztán e|fordította a tekintetét, és visszahajtott a városba. A férfi hiába törte a fejét, miként törhetné meg a megbántott hallgatást, nem jutott semmi sem az eszébe.

8. FEJEZET – Michaels két hete nem használta a hitelkártyáját – mondta Mandy Manning halkan, miközben letett egy röviditalt Dane elé. Végigment a bárpult mögött, kiosztotta a többi poharat, aztán visszatért. – Nem találtam semmi kapcsolatot közte meg Evie és Charlie Beckett között. Lehet, hogy Michaels valójában sohasem szándékozott Luciusba jönni. Dane idegesen pörgette a poharát, és bámulta az összekaristolt pultot. Az előző este történtek után még elszántabban igyekezett minél hamarabb fülön csípni Michaelst. Mihelyt sikerül az igazságszolgáltatás kezére juttatnia, hazamehet, és kiverheti a fejéből a szűzies Hadley Golightlyt. – Hogyan jut egy elmebeteg egyáltalán hitelkártyához? Mandy megvonta a vállát. Dane nem először füstölgőit ezen. – Nincs sok ismeretlen ember Luciusban. Semmi nyoma, hogy Michaels itt lenne. Ha inna, itt járt volna. Ha élelmiszert vásárolt volna, felbukkant volna valamelyik boltban. Ki tudja, miért ragadta meg annyira a képzeletét Lucius, amíg a diliházban volt. Végül is bolond. Azért volt ott. Örüljön, hogy neki nincs semmi olyan adat a birtokában, amely alapján Darby nyomára bukkanhatna. – Mandy a pultra támasztotta a könyökét, és a férfi szemébe nézett. – Nekem semmi kifogásom ellene, hogy itt keressem a kenyeremet, de maga kétszer is meggondolhatná, hogy mibe kerül ez a vállalkozás. – Pénz! – horkant fel Dane megvetően. Valójában cseppet sem aggódott a húga miatt. Az apjuk testőrei őrá is vigyáznak. És ami még nagyobb biztonságot nyújt, ott van mellette a férje, Garret. Olyan ember, aki képes megvédeni a feleségét. Dane azonban felelős volt az annak idején történtekért. Neki kell hát jóvátennie. – Nem a pénzre gondoltam – felelte Mandy, aztán felegyenesedett, felkapta a tálcáját, és elindult felvenni az új rendeléseket. Dane tekintete végigsiklott a jelenlévőkön. Többségükben helybeliek. Többségükben törzsvendégek. A közönség azonban folyamatosan cserélődött. Állandóan újabb és újabb emberek érkeztek. Látszott, hogy a Felborult Hordó roppant népszerű. És Michaels ennek a helynek is utánanézett az interneten, mielőtt megszökött a diliházból, ahogyan Mandy nevezi. Dane még mindig remélte, hogy felbukkan valami kapcsolat Michaels és Charlie Beckett között. Hadleytől tudta, hogy a részeges sógor apja épp most érkezett a városba. Nem volt ugyan feljegyzés arról, hogy Michaelsnek gyereke lett volna, arról viszont igen, hogy volt egy nagyon rövid házassága, évekkel az emberrablás előtt. Mandy megpróbált a volt feleség, Hannah Michaels nyomára bukkanni, de eredménytelenül. Merész feltételezés ugyan, de talán Charley régen látott apja nem más, mint Alan Michaels. Dane a szájához emelte a whiskys poharat, és ivott egy kortyot. Ahogy azonban felnézett az ajtóra, hajszál híján félrenyelt. Egy karcsú, barna lány lépett be rajta. Dane meghökkenésében egyszeriben minden másról megfeledkezett. A lány egy pillanatra megállt az ajtóban, mint aki összeszedi a bátorságát, aztán kissé hátravetette a fejét, levetette a testhez álló bőrkabátját, és bevonult. Úgy ment végig a biliárdasztalok között, mintha világéletében tíz centiméteres tűsarkokon sétált volna a sörtől ragacsos padlón. Dane letette a poharát, egy szempillantás alatt a lány mellett termett, és megfogta a könyökét. – Hadley! A lány blúza magasan a nyakánál záródott, és az ujja csuklóig ért. De csak a szabása volt ilyen illedelmes, az anyaga annál kevésbé. Szinte teljesen átlátszó volt. Tökéletesen lehetett látni alatta a csábos, fekete melltartót. Most végre megtudta Dane, hogy mit visel Hadley a szokásos mindent elfedő, bő ruhák alatt. A zsúfolt kocsma egész közönségével egyetemben. – Mit csinál maga itt?

A lány megrázta a haját. Annak egy része csinosan fel volt tornyozva a feje búbjára, a többi pedig úgy terült szét a vállán, akárcsak az ágyban a párnán. Legalábbis az volt a cél, hogy minden férfinak ez jusson róla az eszébe. – Inni szándékozom valamit – felelte a lány könnyedén. Túlságosan is könnyedén. Érezni lehetett, hogy sok akaraterő kellett hozzá. – És maga mit csinál itt? Itt lebzselt egész nap? – Már mondtam a múltkor, hogy a Felborult Hordó nem magának való hely. – Megpróbálta a lányt az ajtó felé húzni, Hadley azonban ügyesen kisiklott a keze közül. – Hadley! A lány sarkon fordult, és a bárpulthoz ment. Aztán a nadrágzsebébe nyúlt a pénzéért. A férfi vendégeknek kocsányon lógott a szemük. Honnan a csudából vette Hadley ezeket a ruhadarabokat? Amit a testhez álló nadrág mutatott, az egyenesen csodálatos volt. Dane nem tudta, mi bosszantja jobban, az-e, hogy nem tudja levenni a szemét a formás idomokról, vagy az, hogy minden más férfinak is hasonlóképpen ráragad a tekintete. – De hiszen maga nem iszik. – Sok mindent nem csináltam idáig, és látja, hova vezetett. – A lány integetni kezdett a pincérnek, aki még nem ért oda hozzá. – Hé, Billy, meddig várjak? Billy régi ismerősöm – fordult Dane-hez magyarázóan. – A középiskolában mindig segítettem neki az angol fogalmazásban. A szemével is csinált valamit. Kifestette. Dane olyan nőkhöz volt szokva, akik mesterfokon értenek a szépítkezéshez. De egyiknek sem volt olyan szeme, mint Hadleynek. Dehogy volt már Dane-nek szüksége italra! Inkább a hóban szeretett volna megmártózni. A mellette lévő fickó törtetve igyekezett Hadley közelébe kerülni. Dane a könyökével hogy, hogy nem, bordán találta. A tekintete azonban világossá tette, hogy mégsem volt a dolog teljesen véletlen. Az idegen megszeppenve húzódott vissza. – Ha ez azzal függ össze, ami a múlt este történt... – Mármint, ami nem történt? Azt felejtsük el! – A lány nem olyan benyomást keltett, mint aki elfelejtette. – Hadley... – Szia, Hadley! – lépett eléjük a pincér. – Ragyogóan festesz! Mit hozhatok? – Semmit. A lány bosszús pillantást vetett Dane-re, aki helyette válaszolt, aztán a pincér felé fordult: – „Szex a tengerparton” koktélt. Billy felhúzta a szemöldökét, de bólintott, és már nyúlt is a vodka és az őszibaracklikőr után. – Az internetről nézi ki az italokat? – Van egy italokkal foglalkozó szakkönyvem. Talán van valami kifogása ellene? – Van bizony. Az egész itteni megjelenése ellen. Maga el akarja riasztani Wendellt? Ha az az ember megtudja, hogy maga hogy fest ebben a nadrágban és a szinte láthatatlan blúzban, soha többé nem tudja lerázni. A pincér elkészült a koktéllal, egy alátétre tette a poharat, és Hadley elé tolta. Dane elégtétellel nyugtázta, hogy a lány habozik. Végül elszánta magát, és nagyot kortyolt az italból. Utána alig kapott levegőt. – Úgy kellett! – morogta a férfi. – Elég volt a mulatságból? – Még el sem kezdtem – biztosította a lány, és Ívott még egy kortyot. – Menjen biliárdozni! Nincs szükségem pesztonkára. – Drágaságom, ebben az öltözetben börtönőrre van szüksége. Mit csinál, ha a bátyjai meglátják így? – Miért kellene bármit is csinálnom? Felnőtt nő vagyok. Minden ellenkező vélekedéssel szemben nagykorú. A saját üzletemet vezetem, és ha kocsmába akarok menni, hát elmegyek! – Igaza van – helyeselt a másik oldalán ülő férfi, és köszöntésre emelte a poharát.

Hadley egy pillanatra összeszorította rózsaszín ajkát, majd koccintott ismeretlen tisztelőjével. Aztán elszántan benyakalta a pohár tartalmának csaknem a felét. – Ha az ember lenyelte, már sokkal jobbnak tűnik. Billy, hozz nekem még egy pohárral! – Meg fogja bánni! – figyelmeztette Dáné. A lány összefonta a karját, és felé fordult. – Az az én bajom lesz. Különben is az emberek általában inkább azt bánják meg, amit elmulasztottak. – Ha még egy fél pohárral megiszik, teljesen berúg. – Ne legyen már ilyen morcos! – Hadley megveregette a férfi karját, aztán fogta a poharát, és gyorsan lehajtotta a maradékot. Billy elé tette a második adagot, Hadley pedig azonnal a kezébe kaparintotta. – Táncolni fogok – jelentette ki. – Az alkoholból merített bátorság veszedelmes – vette ki Dane a lány kezéből poharat. Hadley nem sokat hederített a lebeszélési kísérletre. Félelmetesen magas cipősarkán elindult a táncparkett felé. Még oda sem ért teljesen, amikor már körülzsongták a férfiak. Dane visszaadta a második pohár koktélt a pincérnek, de előbb megkóstolta. Elhúzta a száját, ahogy megízlelte a különböző gyümölcslevek és a szesz alattomos keverékét. – Legközelebb alkoholmentes italt hozzon, akármit kér! – szólt a pincérnek. – Nem gondolja, hogy ezt Hadleynek kellene eldöntenie? Dane keményen ránézett Billyre. A pincér nyelt egyet, és bólintott. Mandy egy tálcával a kezében elsietett megbízója mellett, és csodálkozó pillantást vetett rá. Hadley úgy ropta a táncot, mintha az élete függne tőle. Dane nem győzött álmélkodni, hogy ezt a kecses mozgást vajon milyen könyvből tanulta. A táncparkett körül már gyűrű képződött a bámészkodókból. A vendégek ütemesen dobogtak a lábújukkal, és tapsoltak. A zene egyre hangosabb lett, a cigarettafüst egyre sűrűbb. Meg kellett volna csókolnia Hadleyt a konyhában, amikor kérte. Akkor megnyugugodott volna, hogy talán sikerült eltántorítania Wendellt attól, hogy tovább üldözze szerelmével. Akkor nem állt volna ki a táncparkettre testhez álló nadrágban és átlátszó blúzban, hogy fél tucat férfival táncoljon egyszerre. Dane a hajába túrt. Eszébe jutott, hányszor hallotta a húgát panaszkodni amiatt, hogy az édesapjuk túlzottan félti és beavatkozik az életébe. Darby védekezésül az év nagy részesében elmenekült hazulról. Hadley hasonló szabadságharcot vív a bátyjaival szemben. Akárhogy van is azonban, Dane nem hagyhatja ott a táncparketten. Lehet, hogy a lányt a mámor hevében nem zavarja, hogy kihívóan bámulnak rá és tapogatják, őt azonban annál inkább. Dane keresztültörte magát az egyre sűrűsödő tömegen. Úgy özönlöttek az emberek a kocsmába, mintha ingyen mérnék a sört. A táncparketten talpalatnyi hely sem maradt szabadon. És a forgatag kellős közepén ott perdült-fordult Hadley. Honnan, honnan nem, újabb pohár ital került a kezébe. Ma estére már elég a mulatságból – karolta át Dane a derekát. A lány elveszítve az egyensúlyát nekidőlt, és kényelmesen megpihent a mellkasán. Aztán Dane nyaka köré fonta a karját, az ital felét kiloccsantva a földre. Ijedten nézett a keletkezett tócsára, de azt pillanatok alatt elsúrolták a cipőtalpak. A zenekar szünetet tartott, és levonult az emelvényről. A csalódott táncosok fütyülni kezdtek, így pillanatokon belül hangszalagról folytatódott a zene. A táncparkettről távozók helyére újabb tömegek tódultak. Az általános zűrzavart kihasználva Dane kivette a lány kezéből a poharat. Beleszagolt az italba. Ezúttal rum és kóla volt. Iszonyatos másnaposság lesz belőle! – Jöjjön! – ragadta meg a lány csuklóját, és kérlelhetetlenül levonszolta a táncparkettről. – Ideje hazamenni. – Hé, pajtás! Ha a hölgy maradni akar, az az ő dolga! Dane állkapcsa körül megfeszültek az izmok. Végignézett az eléje lépő férfin. Hatalmas, tagbaszakadt fickó volt.

– Meg az enyém. A magáé biztosan nem. Hadley meglapult Dáné háta mögött. Valaki erőteljesen meglökte, Dane oda-fordult, hogy támaszt nyújtson neki. A bivalytermetű a vállára csapott. – Ne forduljon el, hé! Tárgyalnivalónk van egymással. Dane lerázta a fickó kezét. – Tárgyalja meg a gondját azzal, akit érdekel! Ezzel magával húzva a lányt faképnél hagyta, Az óriás azonban megragadta Hadley másik kezét. – Azt hiszem, ő maradni akar. Dáné megállt. Veszedelmes fény villant meg a szemében, ahogy az idegen hozzáért a lányhoz. – Eressze el! – De ő nem akarja. Ugye, kicsim? – A fogadatlan prókátor majd felfalta tekintetével a lányt. – A bátyám a seriff – sziszegte Hadley, miközben megpróbálta kiszabadítani a csuklóját. A bivalytermetű csak nevetett, aztán átfogta a lány derekát, és közelebb kezdte húzni magához. Dane ökle telibe találta a támadó állat, a nagy behemót ember elterült a padlón. Hadley felsikoltott, és elugrott az útból. – Megsérült? – nézett végig a földön fekvő hatalmas testen. Dane szívből remélte. – Gyerünk! – mondta. Ezúttal Hadley nem ellenkezett. Különös tekintettel arra, hogy a leterített óriás már mozgolódni kezdett. Mielőtt az ajtóhoz értek, Mandy Hadley kezébe nyomta a kabátját, amelyet ott felejtett. Ahogy kiléptek a hideg éjszakába, Dane nagy üggyel-bajjal ráadta a lányra a szűk ruhadarabot, és nagy nehezen behúzta a cipzárt. – Kié ez a kabát? – Joanie-é. Meg a blúz is az övé. A frizurámat is ő csinálta. – Nagyszerű. El ne felejtsem megköszönni neki. – Mrs. Ardelle is segített. A lány járása meglehetősen bizonytalan volt, és erről valószínűleg nem csupán a tüsarkú cipő tehetett. – Ki fogja törni a bokáját – morogta a férfi. A lány megállt, és lenézett a lábára. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy elveszítse az egyensúlyát, és előreessen. Dane elkapta. Aztán felemelte, és a vállára fektette. – Mit csinál? – tiltakozott a lány, és ütötte a férfit, ahol érte. – Hazaviszem. És ha nem marad nyugton, hagyom, hogy visszamenjen a kocsmába.. Ott aztán mulathat kedvére azzal a dromedárral. – Jól behúzott neki – vihogott Hadley. – Shane is megirigyelné. Dane megkereste Hadley kisteherautóját, kivette a kulcsokat a lány zsebéből, beültette az elázott tulajdonost. Hadley összecsuklott az ülésen, mint egy rongybaba. – Sajnálom, hogy abbahagyta tegnap este – suttogta fátyolos hangon. – Egyszer még hálás lesz érte – felelte a férfi, és beült a kormányhoz. Amíg a fogadóhoz értek, a lány annyira eldőlt, hogy szinte a férfi ölébe hajtotta a fejét. Csak a biztonsági öv tartotta vissza. Amikor megálltak a fogadó előtt, Hadley fogadkozott, hogy tud a saját lábán járni, ahogy azonban kiszállt, veszedelmesen meg-megingott a bokája. A férfi átölelte a derekát, és félig cipelte, félig támogatta felfelé a lépcsőn, majd be a csendes, sötét házba. – Ilyen késő van? – suttogta a lány. – Ilyenkor már mindenkinek régen az ágyban a helye. Magának is. – Kíván nekem csókkal jó éjszakát?

– Nem. – De én szeretem a maga csókjait. – Nem élek vissza olyan nők helyzetével, akik túl részegek ahhoz, hogy tudják, mit csinálnak. A lány elhúzódott, és megpróbált egyedül járni. Mindjárt neki is ment a falnak. A férfi a szobája felé irányította. Az ajtó azonban be volt zárva. – Magánál van a kulcs? Hadley törte a fejét, hogy hol lehet, de semmire sem jutott. A férfi mit tehetett egyebet a saját szobájába vezette, abban bízva, hogy majd a közös fürdőszobán át lehet jutni Hadley szobájába. A lány lerogyott az első székre, és azon nyomban elaludt. A férfi felemelte, át akarta vinni a szomszéd szobába. Az ajtó azonban zárva volt. Dane halkan szitkozódott, és letette a lányt a saját ágyára. – Megérdemelné, hogy a szalonban aludjon a pamlagon – morogta. Betakargatta az alvó teremtést, aztán elhelyezkedett az ágy másik oldalán és magára terítette a Hadley által gondosan odakészített póttakarót. Nyugodalmas jó éjszakáról azonban szó sem lehetett. Hogyan is lehetne, amikor Hadley Golightly itt van az ágyában!

9. FEJEZET Hadley nyöszörgött, és a párna alá dugta a fejét. A fény azonban oda is behatolt, és a szemhéján keresztül is égetett. Újra nyöszörgött volna, de rájött, hogy még ettől a hangtól is zúg a feje. Óvatosan kinyújtotta a lábát. Csak lassanként jutott el a tudatáig, hogy még mindig rajta van a nadrág. Aztán észrevette, hogy nem a saját puha paplanjába burkolódzik, hanem egy meglehetősen merev takaró van rajta. Óvatosan lehúzta a fejéről a párnát, és kinyitotta az egyik szemhéját. Wood ott aludt mellette. A másik szemét is kinyitotta, de a jelenés nem tűnt el. A férfi a hátán feküdt. Egy sűrű, barna tincs a homlokába hullott, eltakarva a kötést. Az a világoskék takaró volt a dereka köré tekerve, amelyet a nagy hidegre való tekintettel hozott neki. Hadley megpróbált az oldalára fordulni, de belegabalyodott a takaróba. Megkísérelte felidézni, mi is történt az előző este a Felborult Hordóban. Az emlékképek azonban ködbe vesztek, hála a második vagy talán harmadik pohár italnak. Mindegy. Ha túl sokat próbál gondolkozni, még jobban fáj a feje. Annyi azonban különösebb gondolkodás nélkül is világos volt, hogy ki kellene mászni az ágyból, mielőtt a férfi felébred. A dolog azonban sehogy sem sikerült. Úgy köréje tekeredett a takaró, hogy szinte moccanni sem tudott. A térdével próbált egy kicsit enyhíteni a szorításon, míg a szabadon maradt kezével kereste a takaró végét, amelyen nyilvánvalóan rajta feküdt. – Ne izegjen-mozogjon annyit! – szólalt meg a férfi. Az oldalára fordult, és karját rátette a gúzsba kötött lányra. – Maradjon nyugton! – A férfi szeme csak résre nyílt ki, éppen csak felsejlett valami halványkék a sűrű szempillák alatt. – Alighogy nagy nehezen sikerült elaludnom, máris felébreszt a tornamutatványaival. A férfi hangjára borzongás futott végig a lány hátán. – Sajnálom, Azt hiszem, késő van. Fel kell kelnem. – Inkább abba kellene hagynia a fészkelődést. – A férfi takaróstul közelebb húzta magához, és lábszárával leszorította a lányét. – A drágalátos állandó vendégei most az egyszer gondoskodhatnak maguk a reggelijükről. – De... – Csitt! – tette a férfi a kezét a lány szájára. Annak egyszeriben elállt a szava. Aztán a férfi elsimította a lány arcába hulló dús fürtöket, Hadíey újra behunyta a szemét, és valami édes melegség töltötte el testét-lelkét. Hirtelen nem volt már semmi olyan sürgős. Valahonnan a házból telefon csörgése hallatszott, aztán ajtók nyílása, csukódása, beszélgetés hangja, léptek zaja. Ma reggel nem várja a lakókat reggeli az ebédlőben. De úgy tűnik, senki sem esett kétségbe miatta. Mégsem fekhet itt örökké. Különösen, mivel egy ideje már elmerülten bámulja a férfit. Mivel már kiment az álom a szeméből, sikerült kigabalyodni a takaróból és kikászálódni az ágyból. Kissé megingott, amikor felállt, mert majd szétrobbant a feje. Aztán lábujjhegyen a fürdőszobába ment. Majd elájult, ahogy a tükörbe nézett. A festék, amit Mrs. Ardelle olyan gondosan rakott fel a szemhéjára és a pilláira, elmaszatolódott az arcán. Úgy festett, mint egy mosómedve egy viszontagságos éjszaka után. A haja egy portörlő pamacshoz volt hasonlatos. Gyorsan megmosta az arcát és a fogát, és kikefélte a haját. Aztán át akart menni a saját szobájába. Az ajtó azonban nem nyílott. Mit tehetett egyebet, lábujjhegyen visszaosont Wood szobájába és kinyitotta az előcsarnokba vezető ajtót. Shane-nel találta magát szemben. A férfi keze a levegőben volt, láthatólag éppen kopogni készült. Ahogy a húga eléje toppant, lehanyatlott a keze, és elkomorodott az arca. Hadíey, mivel meghátrálni már nem lehetett, gyorsan kilépett, és becsapta maga mögött az ajtót. De már ezzel is elkésett. A bátyja már nyilvánvalóan látta az ágyat és benne Woodot. – Mit csinálsz te itt, Shane? – Te mit csinálsz itt, Hadley?

– Ha elfelejtetted volna, én vezetem ezt a fogadót. – És most éppen személyes szolgálatot teszel az egyik vendégnek? – Jaj, hogyan lehetsz ilyen durva? – Te meg ilyen hiszékeny. Nem lehet állandóan az ábrándok világában élni. Azt hiszed, ha ez a fickó elintézte, amiért jött, egy pillanattal is tovább marad Luciusban? Hadíey nem remélt ilyesmit. Nem akarta azonban megadni a bátyjának azt az elégtételt, hogy lássa, mennyire retteg Wood távozásától. – Még nem mondtad meg, mi járatban vagy. – Nem jelentél meg a parókián ma reggel. Apa aggódik. Idetelefonált, de ma még senki sem látott. Egy valaki kivételével. – Jaj, tökéletesen megfeledkeztem róla – ijedt meg a lány. – Ezt mondd meg apának! – Meg is mondom. – Azt is megmagyarázhatod, hogy mi az ördögöt kerestél a Felborult Hordóban tegnap este. Nem mintha nem sejteném. Ilyen hatással van rád ez a jöttment? Mert meg kell mondanom, ez az ember nem az, aminek hiszed. Napnál világosabb, hogy valami takargatni valója van. És hányszor mondtam neked, hogy ne tedd be a lábadat a Hordóba. Éppen a napokban tartóztattam ott le egy nőt, aki leszólította a vendégeket. Rendes lány nem megy oda. Akármit keresel is az életben, ott biztosan nem találod meg. Hadley hallotta, hogy kinyílik a háta mögött az ajtó. Szeretett volna a föld alá süllyedni. Igazán csak az hiányzott, hogy Wood végighallgassa, ahogy a bátyja megmossa a fejét. A férfi a tenyerével végigsimogatta a lány karját. – A húga felnőtt nő, seriff. Azt hiszem, csak rá tartozik, hogy hova akar menni. Hadley egy gyors pillantást vetett védelmezőjére, noha a hirtelen mozdulattól belenyilallott a fejébe. Amennyire a meggyötört agya felidézni képes, Woodnak az előző este még egészen más volt a véleménye. – A maga szobáját is beleértve? – Ha úgy dönt. – Figyelmeztettem. Jaj, magának, ha valami baja esik a húgomnak! – Hagyjátok már abba! – állt közéjük Hadley, akit egészen megijesztett a két férfi között egyre növekvő feszültség. – Mi az ördög bújt beléd, Shane? És maga – vetett egy dühös pillantást Woodra –, egy fikarcnyival sem jobb. Úgy viselkednek, mint két acsarkodó buldog. Maga nagyon jól tudja, hogy nem történt köztünk semmi. Hiszen maga nem hagyta. – Neked pedig – fordult a bátyja felé – akármennyire szeretlek is, nincs semmi jogod megítélni, hogy hogyan és kivel töltöm az időmet. Még ha te vagy is a seriff. Az egyetlen, akinek magyarázattal és bocsánatkéréssel tartozom, az az apám, hiszen őt hagytam ma reggel cserben. Ezzel Hadley sarkon fordult, faképnél hagyta a két férfit, és be akart menni a szobájába. Sajnos azonban nem sikerült olyan méltóságteljesen lelépni a színről. mint szerette volna. Az ajtó ugyanis nem nyílt ki. Sejtelme sem volt, hogy hol hagyta a kulcsát. Mit volt mit tenni, át kellett mennie a konyhán át az irodájába. Ott a ritkán használt íróasztala fiókjában őrizte azt a kulcscsomót, amely a fogadó összes helyiségéhez tartozó tartalékkulcsokat tartalmazta. Belekerült egy kis időbe, amíg előhalászta. A régimódi telefon éles hangon csörögni kezdett. Hadley hangosan felnyögött, és felkapta a kagylót. Csak azért, hogy véget vessen az iszonyú lármának, amely éles késként hasított lüktető fejébe. Wendell volt a vonalban. Angyali nyugalommal megkérdezte, hogy igaz-e, hogy Hadley az előző este belekeveredett egy kocsmai verekedésbe. A lány nem mert leülni az íróasztal előtti karosszékbe. Attól félt, ha megteszi, nem lesz kedve felállni, és egész nap itt gubbaszt a rejtekhelyén. Szívesen meghagyta volna Wendellt ebben a hitben, de nem vitte rá a lélek a hazugságra, így inkább elmondta mi történt valójában.

– Szerencse, hogy nem történt semmi baja. Nem való az a hely az olyan lánynak, mint maga. A hétvégén egy rövid kirándulást teszek Coloradóba. Gondoltam, megkérdezem, nincse kedve eljönni. Madárfigyelők rendeznek találkozót. Biztosan nagyon élvezné. – Azt akarja, hogy töltsem magával a hétvégét? – Nincs semmi hátsó szándékom. Tudom, hogy maga nem olyan lány. Sokra ment hát az egész balul sikerült színjátékkal! Hadley lüktető halántékára szorította a tenyerét. Soha többé nem fog inni! – Nem hiszem, hogy jól tenném, ha elfogadnám a meghívását. De azért köszönöm. Most viszont mennem kell. A férfi csalódottan elbúcsúzott, a lány gyorsan letette a kagylót. Ezután felhívta Beau-t, és elnézést kért a történtekért. Apja legalább nem oktatta ki, amiért Hadley nagyon hálás volt. Ahogy visszavánszorgott az előcsarnokba, a két férfi még mindig ott állt, és ellenségesen méregették egymást. Jaj, milyen ostobák! Akárcsak ő. Miért akarja mindenáron, hogy mindenki kijöjjön egymással? Hát persze, mert ő olyan rendes lány. Rendes és unalmas. Meg lehet szokni, mint egy régi zoknit. Végre legalább bemehetett a szobájába. Tüntetőén bevágta az ajtót maga inogott. Sok elégtételt azonban nem érzett, mivel a csattanástól majd szétrobbant a feje. A halántékára szorította a kezét, és az ágyhoz vonszolta magát. Ott lerogyott a szanaszét heverő ruhaneműre, melyet az előző este a készülődés lázában ott hagyott. Ahogy az ajtó becsapódott Hadley mögött, a seriff ránézett Dane-re. – Lehet, hogy az autó nem lopott, de azért én szemmel tartom magát. Ez az én városom. Az én családom. Akármi is a valóságos dolga itt, fejezze be gyorsan és tűnjön el! – Ha így rátelepszik Hadleyre, teljesen elveszítheti. – Fenyeget? – Csak megosztom a tapasztalataimat. Védelmezni akar valakit, akit szeret. Ezt megértem, de az ember nem irányíthatja mások életét. Előbb-utóbb vagy összetörnek, vagy fellázadnak. Gondolom, egyiket sem akarja. A másik férfi egy darabig hallgatott. – Mi a maga története, Tolliver? Egyébként nem hiszem, hogy ez az igazi neve. – Higgyen rólam, amit akar. – Dane tudta, hogy a seriff semmit sem kezdhet a gyanakvásával, amíg ö nem követ el semmi törvénybe ütközőt. – De ne tartsa olyan szorosan az ellenőrzése alatt Hadleyt! – A húgom megrögzött álmodozó. Abban leli örömét, hogy meséket szövöget, és teleírja velük a jegyzetfüzeteit. Mindenkiről a legjobbat föltételezi. Akár megérdemli az illető, akár nem. – A legutóbbi mondatnál a seriff nyomatékosan a beszélgetőtársára nézett. – A világnak szüksége van álmodozókra – felelte Dane. Hiszen az ő húga is ilyen. Akármilyen meglepő azok után, amin keresztülment. – A világ az álmodozókat könyörtelenül eltapossa. Kihasználja, aztán ízzé-porrá zúzza. A húgommal ez nem történhet meg! A seriff a fejébe csapta a kalapját, és távozott. Dane eltűnődött, hogy vajon milyen álmodozót szerethetett a seriff, akit elveszített. Aztán visszament a szobájába, lezuhanyozott, majd levette az átázott kötést a homlokáról. A seb még nagyon csúnya volt, de legalább látszott, hogy kezd gyógyulni. Ideje is, mert már majdnem teljesen elfogyott a kötszerkészlet, amelyet a mentősöktől kapott. Ezután kiment a konyhába, és keresgélni kezdett a polcokon. Tíz perc múlva egy kis pohárka másnaposság elleni orvossággal tért vissza Hadleyhez. Szerencsére a lány nem zárta magára az ajtót. Hason feküdt az ágyon, és aludt. A haja a vállára omlott, de nem takarta el teljesen a háta bársonyos bőrét, amely a vékony anyagon áttetszett. A férfi sokáig állt ott, nézte a lányt és a környezetét, amelyre már olyan régen kíváncsi volt. A szoba nem olyan volt, amilyennek elképzelte. Csupa csipke, csupa fodor lányszobára számított, ahol minden az édes ártatlanságot sugallja. A berendezés gazdag

színvilága, a mély tüzű kárpitok és a sötét, de meleg árnyalatú fa eredeti egyéniségre, szenvedélyes művészlélekre vallottak. És mindenütt könyvek voltak. Nem fértek el a falba épített könyvespolcon. Jutott belőlük az öltözőasztalra, meg az ágy melletti asztalkára is. Itt egy nyitott jegyzetfüzet is feküdt, teleírva Hadley kézírásával. Dáné odament az ágyhoz, és letilt a szélére. Az éjjeliszekrényről leemelte a bekeretezett fényképet. Ott mosolygott rajta az egész Golightly család. Holly Golightlyt könnyű volt megtalálni az együttesben. Hadley szakasztott olyan, mint ő. A férfi letette a fényképet, és a nyitott jegyzetfüzet után nyúlt. A kíváncsisága elhallgattatta a lelkiismeret-furdalást. Végiglapozta és bele-beleolvasott, Először mosolygott kissé, de aztán el kellett ismernie, hogy Hadley tud bánni a szavakkal. Gondosan visszatette a füzetet a helyére, majd ébresztgetni kezdte a lányt. Hadley keservesen nyöszörgött. – Ez segíteni fog – bökte meg Dane a lány ujjait a pohárral. A lány kinyitotta a szemét és gyanakodva nézett rá. – Régi családi recept. Hétpecsétes titok. A lány a könyökére támaszkodott, átvette a poharat. Óvatosan megszagolgatta. – Ugye nincs benne... – Alkohol? Egy csepp sincs. Igya meg szépen! Az egészet. Egy hajtásra. Bízzon bennem! Meglátja, rövidesen olyan virgonc lesz, hogy írni is lesz kedve. A lány egy pillantást vetett az éjjeliszekrényre, és pír lepte el az arcát. – Rajta! Gúnyolódjon csak! Mindenki más is azt teszi. – Én nem gúnyolom ki. Ha író akar lenni, akkor írjon. Nincs semmi, amit ne tudna megtenni, ha akarja. A lány fürkésző tekintettel nézte, hogy vajon komolyan beszél-e. – Igyon! Hadley összeszorította az ajkát. Aztán mégis felemelte a poharat és inni kezdett, kissé elfintorítva az arcát. Mire befejezte, nem is találta már olyan rossznak. – Köszönöm – mondta. A férfi végighúzta a hüvelykujját a lány alsó ajkán, mintha le akarna törölni egy csepp orvosságot. A lány ajka kissé szétnyílt, és a nyelve hegye megérintette a férfi ujját. Dane villámgyorsan elkapta a kezét. – Valami baj van? – A lány szemében fény csillant meg, és kissé felfelé kunkorodott szája sarka. – Hívja fel az édesapját! – mondta a férfi hirtelen. Ha ez a nő egyszer rádöbbenne, hogy milyen hatalom van a birtokában, veszedelmes lenne! – Már megtettem. Nagyon rendes volt. Csak maga és Shane csinált olyan nagy ügyet abból, hogy elmentem a Felborult Hordóba. Még Wendellt sem sikerült elriasztani. Megkért, hogy a hétvégén utazzam el vele. – Nem fog elmenni. A lány felhúzta a szemöldökét. – Ezért acsarkodnak mindig Shane-nel. Mert nagyon is egy húron pendülnek. Mindketten szeretnek utasításokat osztogatni. Lehet, hogy elmegyek Wendell-lel. Ő talán nem retten vissza egy szüzlánytól. – Az már biztos. Két álló napig egyfolytában magának fogja mutogatni a fülesbaglyokat, vagy azt a halvány, távoli foltot, amelyet annak vél. – Neki az nagyon fontos. – De magának nem. Az egyetlen, ami közös magukban, az, hogy mindkettejüknek Lucius a szülővárosa. Dane csodálkozott magán. Nem értette, miért tiltakozik olyan szenvedélyesen a lehetőség ellen, hogy Hadley mégiscsak elfogadja lerázhatatlan udvarlóját. Ha a lány valaki másnál lenne érdekelve, őrá nem nézne többet, így ő megszabadulna az állandó kísértéstől, és nem kellene kétségbeesetten küzdeni az iránta érzett... megszállottság ellen.

– Ez magát miért érdekli? Kettőnkben sincs semmi közös. A férfi Hadley vállára tette a kezét, és megérezte a finom remegést, amely végigfutott a lányon. – Wendell is ilyen érzést vált ki magából? Az ő érintésébe is beleremeg? – Az ő viselkedésében nincs annyi ellentmondás, mint a magáéban. A férfi találva érezte magát. Miért akar mindenkit elmarni a lány mellől, ha ő maga nem pályázik rá? – Maga nem akarja az idejét vesztegetni egy ilyen lányra, mint én. Ha a szüzesség annyira zavarja, attól könnyű megszabadulni... – Maga nem akar mindenáron megszabadulni tőle. Nem azért őrizte olyan gondosan idáig. Én pedig nem akarok magának fájdalmat okozni. – Már nagylány vagyok. Hiszen maga is mondta. Meg tudom ítélni, hogy mi okoz nekem fájdalmat, és mi nem. – Nem kezdek kalandot olyannal, akit szeretek. Előbb-utóbb sebeket okozna. – Ha ez a tiszta lelkű teremtés megtudná, hogy ő kezdettől fogva hazudott, sohasem bocsátana meg! – Kezd már múlni a másnapossága? – terelte másra a szót a férfi. A lány arckifejezésén látszott, hogy tökéletesen érti a szándékot. – Már nem lüktet olyan borzasztóan a fejem. Igaza volt. Akármi is volt ebben a keverékben, már kezd hatni. – Akkor jó. – Bocsánatot szeretnék kérni – mondta lány zavartan. – Miért? – Kínos helyzetbe hoztam. Nem fogom többet zaklatni. Nem kell félnie, hogy a karmaim közé kaparintom. – Hadley... – Ne mondjon semmit! Több megaláztatást nem tudnék mára elviselni. Még ha én magam vagyok is az oka. – Nekem kell bocsánatot kérnem. És ha gondolja, keresek valahol máshol szállást, amíg elkészül a kocsim. – Nem kell elmennie sehova. És Evie születésnapi összejövetelére is el kell jönnie, hiszen a maga ötlete volt. Ha másért nem, a rengeteg jó enni- és innivalóén érdemes. Már annyi a meghívott, hogy eggyel több igazán nem számít. A fél város ott lesz. – Fogadjon fel segítséget! Például felszolgálókat. – Marlene is mindig azt tette a Rutherford-ház estélyein, – Lehet, hogy megfogadom a tanácsát. És szívesen látom itt, amíg csak szüksége van rá. Fizetség nélkül, természetesen. Hiszen én vagyok az oka, hogy itt kell rostokolnia Luciusban. A férfi sóhajtott, és kilépett az előcsarnokba, maga mögött hagyva a meglepetésként ható, vérpezsdítő és szívet melengető kuckót. – Nem esik az olyan nehezemre, drágaságom. – Ezzel Dane megfordult és gyorsan távozott, mielőtt még több bajt okozna, mint amennyit már idáig okozott.

10. FEJEZET – Örülök, hogy megfogadtam a tanácsát, és felfogadtam két pincérnőt – mondta Hadley a minden finomsággal megrakott hosszú asztal előtt állva. Az édesanyja is büszke lett volna rá, ahogy megszervezte ezt a születésnapi ünnepséget. A hétfői dicstelen kaland után, amikor olyan nevetségessé tette magát, még mindig elfogódott volt, ha négyszemközt maradt Wooddal. Hát persze most is csak annyira voltak négyszemközt, amennyire ez lehetséges, amikor legalább ötvenen vannak még jelen. A felszolgálók éppen az előételeket hordták körbe. Az egyikük Mandy Manning volt, a csinos új pincérnő a Felborult Hordóból, a másik Bethany Seavers a Torkos Bárból. Mindketten kapva kaptak a lehetőségen, hogy egy kis soron kívüli pénzhez jussanak, így aztán mindenki jól járt. – Nagyon jó – felelte a férfi. – A baj csak az, hogy maga így is agyondolgozza magát. Nem tudja, hogyan kell másra bízni a munkát. A férfinak tányér volt a kezében, de úgy tűnt, inkább csak gyönyörködik az ételekben, mint hogy venne belőlük. Az utóbbi héten egyetlen étkezésen sem vett részt a fogadóban. A lány éppen egy zacskó jeget öntött egy nagy vödörbe, amelyben számtalan üveg sör és üdítőital állt. Csak a felnőtt vendégek voltak ötvenen, és még legalább fele annyi gyerek szaladgált felalá a templom nagy közösségi termében. – Jobban érzem magam, ha kellőképpen elfoglalt vagyok. Ekkora tömeggel azonban nem tudtam volna egyedül megbirkózni. Nagyon örülök, hogy Evie mosolyog. Azt hiszem, valóban sikerült meglepni. – Hol van Charlie? – Evie azt mondja, megint valami munka miatt kellett elutaznia. – Hadley ezt egy pillanatig sem hitte, és Shane és Stu sem vette be. Evie-n azonban nem látszott, hogy különösképpen hiányolná. Szívvel-lélekkel átadta magát az ünneplésnek, ami már nagyon régen nem fordult elő. – Charlie apja viszont itt van. Hadley tekintetével megkereste az idősödő embert, aki egy kerek asztalnál üldögélt magában, egy pohár ital és egy tányér étel volt előtte. Alig szólt bárkihez is a jelenlévők közül. – Vajon mit gondolhat arról, hogy a saját fia, az ünnepelt férje nincs jelen? Holnap már el is utazik. Evie-nek kell kivinnie a repülőtérre. Megint én fogok vigyázni a gyerekekre. Hadley elhallgatott, mert félt, hogy a fecsegésével untatja a férfit. Semmiképpen sem akarta, hogy újra magára hagyja. Wood az este folyamán rengeteg emberrel beszélgetett. Könnyedén beilleszkedett a társaságba, ezúttal még Shane-nel is egészen jól kijöttek. – Hogy van az édesapja? – kérdezte Hadley. – Változatlanul. Éppen csak annyi ideig volt magánál, ameddig újra tiltakozott a műtét ellen. – Darbyn kívül több testvére is van? – Nincs. – Közel állnak egymáshoz? A férfi arckifejezéséből úgy látszott, hogy nincs ínyére a kérdezősködés. Aztán némi szünet után mégiscsak válaszolt. – Valamikor nagyon közel álltunk egymáshoz. Gyerekkorunkban. De most már a saját útját járja. Erős, egészséges lélek. Nem ragadt le... a gyerekkori dolgoknál. Férjhez ment, gyerekei vannak. – Tekintetét újra végigjáratta a sokaságon. – Nem sok új arc bukkan fel Luciusban, ugye? A lányt meglepte a megjegyzés. Mit nem adott volna, ha értené, mi foglalkoztatja ezt a különös embert.

– Észrevesszük, ha idegen jön a városba. Lucius kellemes, biztonságos hely. A gyerekek nyugodtan játszhatnak a ház előtt vagy kerékpározhatnak a város szélén. Nem kell a szüleiknek aggódniuk, hogy valaki elrabolja őket. – Különös, hogy ezt mondja. – Mi van abban különös, hogy a szülök hajlamosak az aggódásra? – Abban semmi. De hogy jutott az eszébe éppen a gyermekrablás? – Csak azt akartam kifejezni, hogy Lucius biztonságosabb, mint sok más város. – Hm. – A férfi újra körülnézett. – Ha nem tudnám, hogy az édesapja lelkész, sohasem találnám ki. Nem sok olyan papot ismerek, aki cowboy kalapot visel, és üvegből issza a sört. – Nagyszerű ember! – mosolygott Hadley felszabadultan. Beau barátai körében állt, és őszülő fejét hátravetve harsányan nevetett valami tréfán. Nem csoda, hogy az anyám az első látásra beleszeretett. Mindketten hitték, hogy sors rendelte őket egymásnak. Az anyám mindig azt mondta, hogy a Beau-val való találkozás a legjobb dolog, ami történhetett velünk. – Említette, hogy Beau nem a vér szerinti apja. De bizonyára maga még egészen kicsi volt, amikor az édesanyja hozzáment feleségül. – Még meg sem születtem, amikor az anyám és az első férje közötti házasság felbomlott. Én kezdettől fogva Beau-t ismertem apámként. Jobbat nem is kívánhattam volna. És nyertem három nagyszerű testvért is. Ha néha panaszkodom is rájuk, nagyon szeretem őket. – Maga nagyon szerencsés. Az én szüleim miattam váltak el. – A férfi szeme egészen elsötétedett, ahogy elmerült az emlékezésben. – A gyerekek gyakran hiszik, hogy ők az okai a szüleik válásának. De hát a szülök a felnőttek, nyilvánvaló, hogy őket terheli a felelősség. – Az én szüleim esetében más a helyzet. A férfi hangja egészen nyugodt volt, de amikor elballagott az asztaltól, olyan fájdalmas kifejezés tükröződött az arcán, hogy Hadleynek egészen összefacsarodott a szíve. A lány egy pillanatig habozott, hogy utánamenjen-e vagy apró-cseprő teendők ürügyén az asztalnál maradjon. Önbecsapás lenne, hiszen azért fogadta fel Mandyt és Bethanyt, hogy ne neki kelljen ilyesmivel bajlódnia. Amikor aztán meglátta Wendellt feléje törtetni, azonnal döntött, és Wood után sietett. A lépcsőnél érte utol, ami az alagsorban lévő teremből felfelé vezetett. – Wood! – Tessék. – Nem akar táncolni? – Egyáltalán nem ezt akarta mondani. Nem azért persze, mintha nem szeretett volna Wooddal táncolni, Ezúttal józanul. – Felfogadtam egy zenekart, de senki sem él a lehetőséggel, és már későre jár. Talán, ha mi elkezdenénk... – Nem tartom jó ötletnek. – Azt, hogy felállítsuk az embereket az asztaloktól, ahol kényelmesen ülnek, vagy azt, hogy velem táncoljon? – Hadley nagyon jól tudta a választ, csak az önkínzásra való hajlam mondatta vele a kérdést. – Nagyszerű dolgot hozott itt ma létre. Élvezze – mondta a férfi, és elindult felfelé a lépcsőn. – A jövő héten Stu karjáról leveszik a gipszet – kiáltott utána a lány. – Valószínűleg még gyorsabban fog dolgozni a maga kocsiján. – Hadley tudta a bátyjától, hogy Wood sok időt töltött a műhelyben, és ő is kivette a részét a javításból. – Biztos vagyok benne. Az utolsó alkatrészek ma reggel érkeztek meg. Ezt már nem mondta el a húgának Stu, és a lánynak görcsbe rándult a gyomra a hírre. – Hiszen ez magának nagyon jó – adta a vidámat Hadley, és félt, hogy közben elcsuklik a hangja. – Egykettőre eljön az a pillanat, amikor már csak a visszapillantó tükörben látja Luciust. – Had, hova mégy? – hangzott fel hirtelen. Stu állt meg a húga mögött, és átkarolta a derekát. – Apa mindjárt énekelni fog.

Valóban Beau már felment a dobogóra, és éppen a gitárossal beszélt. Hadley Woodra nézett. – Visszamegy a fogadóba? – El kell intéznem néhány telefont. Hazudik! A lány minden porcikája érezte. Nagy nehezen sikerült mosolyt erőltetnie az arcára, és hagyta, hogy Stu elvezesse a lépcsőtől. Néhány perc múlva az egész termet betöltötte Beau zengő hangja. Amikor a lány újra a lépcső felé nézett, Wood már elment. Shane a húga vállára tette a kezét, és a fülébe súgta: – Próbálj mosolyogni, mert apa meglátja, hogy valami baj van. Hadley hunyorgott, hogy elmúljon az égető érzés a szemében, aztán a bátyjára mosolygott. – Kiállhatatlan vagy! Ugye tudod? – Akárcsak te – nyomott egy csókot Shane a húga feje búbjára. Miután Beau befejezte az éneket, az ő vezényletével az egész társaság kórusban elénekelte Évié tiszteletére a „Happy birthday” kezdetű köszöntőt. Ahogy Hadley látta Evie mosolygó arcát és végignézett az egész családon, megpróbálta elhitetni magával, hogy minden jó lesz. Majd csak megtanulja, hogyan lehet élni Wood nélkül. Nem lehet az olyan nehéz. Hiszen alig több mint egy hete ismeri. És még ő veti Wood szemére, hogy hazudik. Dane a templom előtt állt zsebre dugott kézzel. A föld közelében lévő ablakokon át éppen lelátott a terembe, ahol az ünnepség folyt. Nézte a Golightly család meghitt együttesét. Noha Evie volt a kör középpontjában, ő Hadleyt figyelte. Halvány rózsaszín ruhát viselt, amely a haját még sötétebbnek, a bőrét még bársonyosabbnak mutatta. Hadley családtagjai beleütik az orrukat egymás dolgaiba. Dühösek lesznek, majd megbékélnek. És minden apró súrlódás ellenére szoros egységet képeznek. Együtt nevetnek. Együtt énekelnek. Összetartanak jóbanrosszban. Dane sohasem hitte, hogy irigyelni fogja őket, és mégis. Nagyot sóhajtott, sarkon fordult, hogy elballagjon. Megtorpant azonban, amikor valaki a nevét suttogta. Az igazit. Ahogy felnézett, Mandyt pillantotta meg, aki dideregve állt a templom sarkánál. – Mit csinál maga itt? – Már egy órája próbálom magamra vonni a figyelmét. Jó hírem van maga számára. Michaelst ma késő délután Billings külterületén megbüntették gyorshajtásért. Dane hirtelen roppantul felélénkült. Noha sohasem remélte komolyan, hogy Charlie apja lenne Alan Michaels, amikor saját szemével meggyőződött róla, hogy nem az, mégis keserű csalódást érzett. – Billings külterületén? Jön vagy megy? – Jön. És megvan a rendszám meg a kocsi leírása is. – A nyomozónő izgatottan közelebb hajolt. – Meg fogjuk találni, Dane! Most már biztos! – Megszorította a férfi karját, és nevetett. Semmi sem töltötte el akkora izgalommal, mint az eredményes nyomozás. – Bocsánat – szólalt meg egy hang. Hadley állt a templom lépcsőjén. A nyitott ajtón kiáradó fény szinte dicsfény gyanánt vette körül. Mandy gyorsan elengedte Dane karját, de már késő volt. Hadley nyilvánvalóan látta, és a hangsúlyából érződött, hogy milyen következtetést vont le. Dane odament a lépcső aljához. – Szüksége van valamire, Hadley? Mivel a lány ellenfényben állt, nem lehetett látni az arckifejezését. A szavait Mandyhez intézte: – Most vágjuk fel a tortát! Ha nem túlságosan elfoglalt idekinn, Bethany szívesen látná a segítségét. Dane-nek feltűnt a szokatlan, tekintélyt parancsoló hang, és titokban örült neki. Mandy gyorsan felszaladt a lépcsőn, Hadley azonban nem ment vissza a templomba. Ott maradt, és Dane-re nézett.

– Ugye Mandy az a nő, akivel múlt vasárnap este volt? És ő az oka annak, hogy magának szinte bérelt széke van Felborult Hordóban? Nem a biliárd kedvéért jár oda. Megmondhatta volna. Sok kínos pillanatnak elejét vette volna. – Hadley... – Bocsásson meg, vár a családom. – A lány sarkon fordult, és bement. Az ajtó halkan becsukódott utána. Dane megfogta a vaskorlátot, és elindult utána. Hogy megállítsa. Hogy elmondja neki az igazságot. Lehet, hogy gyűlölni fogja a hazugságáért, de az még mindig jobb, mintha azt hiszi, hogy egy másik nőt jobban szeret nála. A mobil telefon rezegni kezdett a zsebében. Az ördög vigye! Előkapta, és a kijelzőre nézett. Darby az. Már néhány napja nem jelentkezett. – Igen? – Nehogy azt mondd, hogy most is egy üzleti tárgyalás kellős közepén vagy – szólalt meg Darby rekedt hangja. A hangszálai az emberrablás során megsérültek. - Már tizenegy felé jár. – Már el is múlt. Mi baj van? – Apának újabb... ma este megint történt vele valami. A sebész azt mondja, hogy ha most azonnal nem műti meg, később már nem lesz értelme. Dane-nek minden idegszála megfeszült. – Magánál van? – Nincs. Amióta a múltkor elvesztette az eszméletét, nem tért magához. Dane, itt neked kell intézkedned! Tudom, hogy apa egyértelműen elutasította a műtétet. Neked azonban teljes körű felhatalmazást adott a cselekvőképtelensége esetére. – Az csak az üzleti ügyekre vonatkozik, erre nem. – Lehet, hogy nem ez volt a szándéka, de a felhatalmazás erre is érvényes. Tudom, hogy megadhatod a műtétre az engedélyt. A sebész még ma el akarja végezni. Anya is itt van. Bent a kórházban. Ő egyetért, hogy meg kell csinálni. Faxon el tudjuk neked küldeni az engedélyezéshez szükséges papírokat, amíg apát előkészítik a műtétre. – És ha nem éli túl? – Ha nem operálják meg, biztosan meghal. Kérlek, Dane! – könyörgött Darby. – Tudom, hogy ez nagyon nehéz neked. Meg azt is tudom, hogy apa azt mondta, nem akarja a műtétet. De már csak ez mentheti meg az életét. – Tartsd a vonalat! Keresek egy faxszámot, amelyet használhatunk. Dane visszament az ünnepség színhelyére. Hadley éppen a tortaszeleteket osztogatta, őt szerencsére nem vette észre. Egyenesen Shane-hez ment. – Sürgősen el kell valamit faxon intéznem. Most azonnal. Van a templomban fax? – Nincs. Még sohasem volt rá szükség. – És a maga irodájában? – Dane tudta, hogy a seriff hivatalában kell lenni faxnak. Shane-nek összeszűkült a szeme, de pillanatnyi habozás után megmondta a telefonszámot, amit Dane azonnal továbbított Darbynak. – A nővér azonnal küldi a papírokat. Hazajössz ma este? – Nem tudok. – Az apjuk biztosan azt akarná, hogy mindenekelőtt intézze el az Alan Michaels-ügyet ahelyett, hogy a kórházi várószobában üldögéljen. – Majd később elmagyarázom. – Gondolom, most hanyatt-homlok sietne az irodába, hogy megkapja azt, ami olyan sürgős – szólalt meg Shane, ahogy Dane kikapcsolta a telefont. A hangjából érződött, hogy nem az a leghőbb vágya, hogy „Wood”-nak segítsen. – Nagyon hálás lennék érte. Shane egy pillantást vetett a húgára, akit még mindig teljesen lefoglalt a tortaosztás. Aztán letette a saját tányérját egy közeli asztalra. – Akkor menjünk! – mondta.

Perceken belül benn is voltak az irodában. Ahogy a seriff felgyújtotta a villanyt, és egyenesen a faxberendezéshez ment, a papírokat már ott találta a tálcán. Felvette őket, és átnézte. Aztán hosszasan hallgatott. Majd megfordult, és átnyújtotta őket Dane-nek. – Nos – morogta, miközben Dane aláírta őket –, amikor azt mondtam, nem hiszem, hogy maga Tolliver, igazán nem gondoltam volna, hogy valójában egy Rutherford. Gondolom, ha akarná, fel tudná vásárolni az összes még fellelhető hatvannyolcas évjáratú Shelbyt. Dane betette a lapokat a gépbe, és megnyomta a megfelelő gombokat. Aztán elővette a telefonját, és hívta Darbyt. – Az engedély úton van. Hívj fel, ha elkezdődik a műtét! – Ezzel kikapcsolta a készüléket. – Az édesapja műtétjéről van szó. Éppen ma reggel olvastam az újságban, hogy Roth Rutherford még kórházban van. – És ha híre menne, hogy Luciusban vagyok, az is benne lenne az újságban. Azt pedig nem akarom. Meglepődött, hogy a seriff nem kérdezte, miért. – A húgom szerelmes magába. Vagy legalábbis a legjobb úton halad afelé, hiszen magának még csak egy hete volt rá, hogy elcsavarja a fejét. – Higgye el, ő csavarta el az enyémet. – Vissza kell mennie oda, ahonnan jött, Mr. Rutherford! Már éppen elég bajt okozott itt. – Sohasem akartam fájdalmat okozni Hadleynek. Ő a legjobb.., – Dane elharapta a szót. Nem akarta a gondolatait feltárni a seriffnek. Sem most, sem máskor. – És akkor megyek el, amikor végeztem a dolgommal. Hacsak nem akar megint becsukatni. – Szívesen meg is tenném, ha módomban lenne elegendő hosszú ideig lakat alá dugni, amíg a húgom ki nem józanodik. Dane ügyvédje pedig gondoskodna róla, hogy Shane Golightly egy napot se dolgozzon többet sheriffként. Dane jobbnak látta elengedni a füle mellett a legutóbbi megjegyzést. – Köszönöm, hogy használhattam a faxot – mondta, összeszedte a papírjait, majd kiment az irodából. Dane visszament a fogadóba. Ott egy lelket sem talált, mivel mindenki még Évié születésnapi ünnepségén volt. Körülnézett a kihalt szalonban. Egy antik szekrény ólomüveges ajtói mögött ízlésesen elrendezett üvegek sorakoztak. Dane kivett egy palack whiskyt, a szobájába ment, és várta Darby hívását. Hadley összekötözte az utolsó tömött szemeteszsákot, és átadta Stúnak, hogy vigye ki. Aztán felvette a kabátját. – Hova tűnt Shane? – kérdezte közben. Stu megvonta a vállát. Megvárta, amíg Hadley felmegy a lépcsőn, aztán lekapcsolta a villanyokat. Ők maradtak a társaságból utoljára. Beau már korábban hazavitte Evie-t és a gyerekeket. – Láttam, hogy Wendell-lel táncoltál – jegyezte meg Stu. – Csak ne örülj olyan nagyon! Megmondtam neki, hogy keressen valakit, aki jobban illik hozzá. – Miért? – Azért, mert én sohasem fogom szeretni. – Mert már tudom, hogy milyen érzés szerelmesnek lenni. Meg azt is, hogy milyen az, ha az embernek. Összetörik a szíve. De ha Wood sohasem robbant volna be az életébe, Wendell Pierce-t akkor sem szeretné. Ahogy kiléptek a templomból, újra szállingózni kezdett a hó. Hadley beült a kocsijába, Stu még hátravitte a szemeteszsákot. Ahogy visszaért, odament a húgához, hogy elbúcsúzzon. – Nagyon szép ünnepség volt. Örülök, hogy eszedbe jutott. – Tulajdonképpen Wood ötlete volt. – A lány kihajolt az ablakon, és megcsókolta a bátyját. – Szeretlek, Stu. Jó testvér vagy, ha néha meg is őrjítesz.

Amikor Hadley hazaért, a házban csend és sötétség fogadta. Bevitte a konyhába a hazahozott üres tálakat. Szinte sajnálta, hogy már a templomban elmosogatta őket. Jól jött volna még egy kis elfoglaltság, mielőtt lefekszik. Nem tudta, hogy Wood vajon a szobájában van-e, és ha igen, egyedül, vagy a csinos Mandy társaságában. De hát jó, ha néha nem tudunk mindent. Nem halogathatja azonban sokáig a lefekvést, hiszen már éjfél is elmúlt. Másnap pedig vigyáznia kell Évié gyerekeire. Ahogy elment Wood szobája mellett, a csukott ajtó alatt vékony fénycsíkot látott. Hirtelen vadul kezdett dobogni a szíve. Gyorsan belépett a saját ajtaján, becsukta maga mögött, és nekitámaszkodott. Amint behunyta a szemét, maga előtt látta azt a képet, amint Wood és Mandy szétrebben, mint a rajtakapott szerelmesek. Kinyitotta a szemét, és vigaszt keresve végignézett a meghitt kuckóján. Ez volt az egyetlen hely a házban, amelyet igazán a sajátjának érzett. Amelyet kizárólag a saját ízlése szerint rendezett be. A fogadó többi része az édesanyja emlékműve volt. Ma azonban nem vidították fel a gyönyörű színek, a kedves könyvei, és a gondosan rendszerezett jegyzetfüzetei. Pedig ez utóbbiak jelentették máskor a legfőbb örömét. Ezekbe írogatta a történeteit, arról álmodozva, hogy egyszer majd egy könyv borítóján látja a nevét. Összeszedte magát, levetette az estélyi ruháját, és pizsamát húzott. Aztán bement a fürdőszobába. Alighogy belépett, ijedten torpant meg. A Wood szobájába vezető ajtó még nyitva volt. Aztán nesztelen léptekkel odalopakodott, azzal a szándékkal, hogy halkan becsukja. Nem akart benézni a szobába. Szentül megfogadta, hogy nem néz be. A szemének azonban nem tudott parancsolni. Egyetlen lámpa világított az éjjeliszekrényen. Wood teljesen felöltözve ült az ágyon, az egyik kezében egy palackot, a másikban poharat tartott. Hadley, noha nagyon jól tudta, hogy ó legnagyobb bolond, akit valaha hátán hordott a fold, megállt az ajtóban. Önkéntelenül az a nap jutott az eszébe, amikor meglátogatta a zárkában. – Wood? Jól van? A férfi lassan feléje fordította a fejét, és ránézett. És noha a fény meglehetősen tompa volt, jól látszott a fájdalom a szemében. Hadley egy csapásra elfelejtette, hogy egy régi pizsama van rajta. Meg azt is, hogy nem ő az a nő, akire Woodnak szüksége van. Belépett a szobába. – Mi baj van? – Hisz maga a megbocsátásban? A lány nyelt egyet, és közelebb lépett az ágyhoz. Megismerte a whiskys üveget. Karácsonykor vette, hogy Shane-nek kéznél legyen az ünnepi ebédnél. – Hiszek. – Én nem. A whiskys üvegből nem sok hiányzott. Annak is nagy része ott volt a pohárban. – Akkor nagyon nehéz dolga lehet az életben. Ki az, akinek nem akar megbocsátani? – Nem akarok, vagy nem tudok. Nem mindegy? – A férfi szája megvonaglott. – Nincs viszonyom Mandyvel. – Valami van kettejük között. – Régi barátok vagyunk. – És véletlenül összefutottak ebben a nyüzsgő nagyvárosban. Ennyire ostobának gondol? – Jaj, dehogy gondolom ostobának! – A férfi letette a poharat, és felállt. – Maga okos, képzeletgazdag, jóravaló és szép. Kívül-belül. Mindenki mást maga elé helyez, és hisz a megbocsátásban. A lány felnézett a férfira. – Mi történt? Mi baj van? Az édesapja? A férfi szeme egészen elkeskenyedett. Ujjait belemélyesztette a lány hajába. – A műtőben van. És én küldtem oda.

– Azon, hogy azt akarja, hogy az édesapja jobban legyen, nincs semmi megbocsátani való. Amiatt voltak nézeteltéréseik, hogy szükség van-e a műtétre? – Ez csak a legutóbbi vitánk. A nézeteltéréseink gyökere sokkal régebbre nyúlik vissza. – Minden családban gyakori az ilyesmi. Nézze csak az enyémet! Mi mindig... – Megnéztem. Sok kedvező lehetőséget kaptam a sorstól. Többet, mint amihez bárkinek is joga lenne. Abban azonban sohasem volt részem, amit maga kapott azzal, hogy ilyen családja van. Vagy talán valamikor régen mégiscsak volt. Mielőtt mindent úgy elrontottam, hogy az egész családom szétesett. A lánynak hirtelen égni kezdett a szeme. – Bizonyára rémeket lát. Nem lehet maga az oka mindennek. A fájdalmas emlékek nyoma abban a kék szempárban szívszaggató volt. A férfi sóhajtott, és hüvelykujjával letörölt egy könnycseppet a lány szeméből. – Biztos, hogy hisz a megbocsátásban? – Igen – suttogta a lány. – Akkor ezért is meg tud bocsátani? A lány hátrahajtotta a fejét, ahogy a férfi szája az övére tapadt.

11. FEJEZET Forróság járta át Hadley minden tagját. Ajkával kereste a férfi ajkát Nem tudott betelni a csókjaival. És a férfi nem is fukarkodott velük. – Érints meg! – suttogta a lány. A férfi simogató keze végigfutott a karján. Nem állt meg azonban ott, ahol a pizsama határt szabott neki. Hadley nem bánta, sőt még biztatta is. Akkor sem tiltakozott, amikor a férfi felkapta, és az ágyra fektette. Igaz, úgy belefeledkezett a csókolódzásba, hogy alig érzékelte, mi történik vele. A férfi azonban nem élt ezzel vissza. Az önfeledt ölelkezés mámorában sem, amikor már kölcsönösen felajzották egymás érzékeit. A döntő pillanat előtt még meg akart bizonyosodni róla, hogy a lány csakugyan komolyan akarja-e a folytatást. Amikor aztán eljött az ideje, végtelen gyengédséggel és óvatossággal tette magáévá a szerelmesét. Hadley az ujjai hegyét végighúzta a férfi szemöldökén. Aztán a parányi forradásokon a szeme körül, melyekről már tudta, hogy az autóversenyzői múlt emlékei. Végül simogató keze megállapodott a férfi kedves arcán. És ebben a pillanatban tudta, hogy sohasem fogja ezt az éjszakát megbánni, akármit hoz is a jövő. Akárhova megy is Wood, ha el is tűnik az életéből, ő mindig szeretni fogja. Most már örökké Wood jelenti számára a szerelmet. A hajnali derengés oszlatta el a szoba sötétjét, amikor Wood telefonja halkan csörögni kezdett. Ahogy a férfi kinyitotta a szemét, első pillantása Hadleyre esett, aki álmosan pislogva nézett rá, A lány felült egy kissé, és keblére szorította a takarót, A pizsama ugyanis az éjszakai események valamely pontján eltűnt róla. A férfi felkapta a telefont. Imádkozott magában, amíg kinyitotta. – Darby? – Apa sikeresen túl van a műtéten, A következő huszonnégy vagy negyvennyolc óra múlva majd többet tudunk. Dane hihetetlen megkönnyebbülést érzett. Nem ölte meg az apját! Megsimogatta Hadley bársonyosan sima hátát, és úgy érezte, valami oldódni kezd benne. Az a megkövesedett harag, a bosszúvágy és az önvád ötvözete, amely gúzsba kötötte az egész életét. Ha a húga túl tudta magát tenni az elrablásán, ő miért ne tehetné? Még egyszer megsimogatta szerelmese hátát, és dús, puha hajába mélyesztette az ujjait. Kezdte másképp látni a dolgok fontossági sorrendjét, és azt hogy mit kíván tőle a felelősség. – Rövidesen ott leszek – mondta a húgának. Darby alig hitt a fülének. Alan Michaels még szabadon kószál valahol. Dane azonban végre ráébredt, hogy nem az ő megtalálása a kulcsa a Rutherford család gyógyulásának. Annak belülről kell elkezdődnie. És Hadleynek köszönheti, hogy ezt végre megértette. Az ő szívének. A nemességének. A családjának. – Nagyszerű! – örvendezett Darby. – Ha bármi felmerül, hívlak. Dane lassan összecsukta a telefont, és az éjjeliszekrényre tette. – Az édesapád? – Túlélte a műtétet. – Hála istennek! – A lány hangjából őszinte öröm és megkönnyebbülés csendült ki. – Vissza kell mennem. A lánynak összeszűkült ugyan egy kissé a szeme, de gyengéden mosolygott, és bátorítóan bólogatott. – Természetesen. Ott a helyed. A férfi rengeteg dolgot szeretett volna mondani, kavargó gondolatai azonban nem öltöttek világos formát, így inkább egy hosszú csókban foglalt össze mindent. Hadley kissé bele is szédült, mire a végére értek. Dane felkelt, és kiment a fürdőszobába. A zuhany alatt, miközben hiába igyekezett lecsendesíteni a szerelmese utáni vágyakozást, végre világossá vált, mi az, amit a

legsürgősebben el kell mondania. Megtörülközött, magára kapott valamit, és még az ajtóból elkezdte: – Hadley, mondanom kell valamit. Nem érkezett válasz. Bizonyára elaludt, gondolta Dane, ahogy kilépett a fürdőszobából. A lány azonban nem aludt. Az ágy szélén ült, és Dane inge volt rajta, amelyet az előző este viselt. A férfi számára szívet melengető látvány volt. – Hadley, mondanom kell valamit. A lány lassan ráemelte a tekintetét. Dane most látta csak, hogy az ő tárcáját tartja a kezében. Jeges rémület lett rajta úrrá. A lány magasra tartotta a nyitott tárcát, mint valami szörnyű bűnjelet. – Nem akartam benne kutatni. Csak elöl hagytad, és oda akartam tenni a holmid közé, nehogy itt felejtsd. Leejtettem, és kinyílt. Mindig is nálad volt a jogosítványod! A jogosítvány, amiben benne van minden adata és ismertetőjele: Dane Rutherford. Lakhelye: Louisville, Kentucky. Harminchét éves, száznyolcvan centiméter magas, haja barna, szeme kék. Csak az hiányzik belőle, hogy hazug gazember. – Megmagyarázom. – De hát csakugyan meg tudja magyarázni? Szavakba lehet azt önteni, hogy milyen az, amikor az embert az élete legnagyobb kudarca hosszú éveken át szakadatlanul kísérti? Nem szabadulhat tőle akárhol is van, akármit is csinál. Csupán addig volt nyugta tőle, amíg Hadleyt ölelte. – A bátyám is mindig tudta? – Nem. – Dane odalépett a lányhoz, de Hadley elhárító mozdulattal feltartotta a kezét. A tekintete csupa figyelmeztetés volt. A férfi megállt és gyűlölte magát azért, hogy mindezt ő idézte elő. – Shane csak múlt este tudta meg, amikor Darby faxon elküldte nekem az apám műtétjéhez szükséges papírokat. A lány letette a tárcát az éjjeliszekrényre. – Milyen szerencséd volt, hogy a múlt héten bevágtam eléd az úton. – Szerencse vagy sors, nevezd, ahogy akarod. El akartam mondani... – Mikor? – Ma reggel. Éppen most akartam hozzákezdeni. A lány nem hitt neki. – Shane figyelmeztetett. De én nem hallgattam rá. Olyan biztos voltam benne, hogy én tudom, hogy milyen vagy. – Valóban tudtad. – Tudhattam volna jobban. Gyanút foghattam volna. Elgondolkozhattam volna, mit akar egy magadfajta férfi egy ilyen kisvárosban. Miért kíváncsi a lakóira? Hiszen nem sietett el innen, és első pillanattól kezdve ismeretségeket keresett. És én ugyancsak megkönnyítettem a dolgod. Könnyű préda voltam. – Igazán nem lehet téged könnyű prédának nevezni. A férfi megfogta a lány vállát, de Hadley összerándult. Dane úgy eresztette el, mintha megégette volna magát. Ökölbe szorította a kezét. – Az ördögbe is, Hadley! Csakugyan el akartam mondani. De vannak dolgok, amelyeket nem tudsz. Dolgok, amelyeket, azt hittem, meg kell tennem. Valamit jóvá kell tennem. – Tökéletesen értelek. Hiába volt minden elővigyázatosság annyi éven át. Azt hittem... De most már minden mindegy. – Semmi sem mindegy, ami veled kapcsolatos. – Szép szavak. Még talán el is hinném, ha nem tudnám az igazságot rólad. – A lány hátravetette a fejét, és egyenesen a férfi szemébe nézett. – Igazad van, Dane Rutherford. Vannak dolgok, amelyeket nem lehet megbocsátani. – Hadley...

– Azt akarom, hogy menjen el. – A lány keresztülment a fürdőszobán, majd a saját oldalán csendesen becsukta az ajtót. A zárban megforduló kulcs hangja úgy hatott Dane-re, mint a puskalövés.

12. FEJEZET A sugárhajtású repülőgép leszállt az országúton, Lucius külterületén. Gurult egy darabig, aztán megállt. A kisforgalmú utat a biztonság kedvéért kordonnal lezárták. A csillogó repülőgép, amely a Rutherford Industries feliratot viselte az oldalán, mégis nagy feltűnést keltett. Sokan kijöttek ugyanis megnézni, hogy miért van az út olyan sokáig lezárva. Dane kiszállt a seriff kocsijából, és megállt a hideg, szeles aszfaltúton. Hadley bátyja nem udvariasságból segített a repülőgép leszállását megszervezni. Alig várta már, hogy Dane eltűnjön. A férfi azonban még habozva megállt. Nem volt hozzászokva, hogy bocsánatot kérjen. – Nagyon sajnálom – mondta. – Remélem, a torkán akad a bosszúállás. – Ha sikerült volna, talán úgy jártam volna. – Ne beszéljen mellé! Pontosan azt érte el, amit akart. – Hogy jut az eszébe, seriff? Hiszen nem bukkantam annak az embernek a nyomára, aki elrabolta a húgomat. Pontosan olyan sikertelen voltam, mint mindenki más. Dane becsapta a kocsi ajtaját, majd a repülőgép felé tartott. Látta, hogy annak kinyílik az ajtaja, és lassan leereszkedik a lépcső. Aztán a lépcső tetején megpillantotta a pilótát, Lou Riggset. Üdvözlésre emelte a kezét. Egy kemény kéz azonban hátulról megfogta a vállát, és megpördítette. A seriffel találta magát szembe. – Mit akar? – morogta Dane, aki maga is alig várta már, hogy maga mögött tudja a várost. Elviselhetetlen volt itt tartózkodni abban a tudatban, hogy megsebezte Hadleyt. – Magyarázatot. – Mire? Arra, hogy azt az embert, aki elrabolta a húgomat, miért nem csukták börtönbe, ahova való? Arra, hogy két héttel ezelőtt miképp sétálhatott ki az elmegyógyintézetből, és miért nem akadályozta meg ebben senki? Arra, hogy amíg bent volt, miért foglalkoztatta a gondolatait állandóan ez az isten háta mögötti városka? Ha tudnám a választ ezekre a kérdésekre, talán meg tudnék békülni önmagammal. És magát miért izgatja ez az egész tulajdonképpen? – Dane, akinek már fogytán volt az ereje, megfordult, és a gép felé indult. A zsebében rezegni kezdett a telefon. Rá sem hederített. Felment a gép lépcsőjén, és kurtán biccentett Lou-nak. – Induljunk! – Igenis, uram. Dane leült a szokott helyére. A mellette lévő üvegasztalkára oda volt készítve néhány újság, mellette egy csinos porcelánkannában illatosán gőzölgő kávé, egy metszett kristály pohárban frissen csavart narancslé. Egy tálcán ropogós kiflik sorakoztak, egy másikon felszeletelt eper, csábító szőlőfürt. A motorokat bekapcsolták Dane behunyta a szemét. Hadley arcát látta maga előtt. Alig egy hete ismerte, de a képe sohasem fog elhalványodni az emlékezetében. Kinyitotta a szemét, és egy mozdulattal lesöpört mindent az asztalról. Aztán nézte, hogyan csordogál a narancslé a falról, ahova fröccsent, az elefántcsontszínű szőnyegre. – Uram? – Tessék, Vivian? A légikisasszony, akinek egyetlen feladata az volt, hogy arról a néhány kiváltságos személyről gondoskodjon, akik Dane magánrepülőgépén utazhattak, habozva közelebb lépett. – Telefonon keresik, uram. – Vivian tekintete megpihent a romhalmazon, és nyilván levonta a megfelelő következtetést. A főnök ezúttal mégis elvesztette a legendás önuralmát. Ettől kellőképpen ideges lett, de ügyesen leplezte. – Hozzak ide egy telefont? – Igen, köszönöm szépen.

Egy pillanat múlva a légikisasszony már hozta is a vezeték nélküli készüléket. Miután átadta, jobbnak látta roppant gyorsan elpárologni. Dane rámeredt a telefonra. Legszívesebben azt is földhöz teremtette volna. A repülőgép megfordult a keskeny úton, aztán megállt, hogy a motorok felpörögjenek a felszálláshoz. Délre már Louisville-ben lesz. A füléhez emelte a telefont. – Rutherford. – Hova az ördögbe megy? – mordult rá Mandy olyan élesen, ahogyan csak régi barátok engedhetik meg maguknak. – Próbáltam hívni a mobilján meg a fogadóban is. Végül telefonáltam Laurának. Ő mondta, hogy iderendelte a repülőgépet. – Az apámat múlt éjszaka megműtötték. Vissza kell mennem. – Ó! – Mandy hangja némileg megenyhült. – Azért talán várhatna még egy kicsit. Miles Cityben vagyok. Michaels itt bérelt egy motelszobát múlt éjszaka. Dane azon tűnődött, miért telik Lou-nak olyan hosszú időbe, hogy felszálljon. A motorok már régen felbőgtek. – Intézze el, Mandy! Ha tudja, hol van a fickó, csukassa be! Börtönbe vagy elmegyógyintézetbe, mindegy! De semmiképpen nem maradhat szabadon. – Már beszéltem a motel igazgatójával. Michaels már elment. Előzőleg érdeklődött, hogy miképp lehet Luciusba jutni a főutak kikerülésével. Talán mégiscsak személyesen akarja ezt az ügyet elintézni, Dane. Emlékszik Michaels volt feleségére? Hiába nyomoztunk Hannah Michaels után. Kiderült, hogy a teljes neve Hannah Olivia Leigh volt. Hollynak nevezte magát. Dane körül megfordult a világ. Félredobta a telefont, a vezetőfülkébe sietett és kérte, hogy nyissák ki a gép ajtaját. – Sajnálom, uram – mentegetőzött a pilóta. – Azért nem tudok felszállni, mert egy kocsi áll a gép előtt. Shane Golightly torlaszolta el az utat. – Semmi baj, Lou. Dane sietve kiszállt, és lélekszakadva rohant seriff kocsijához. Feltépte a vezető melletti ajtót. – Hadley Alan Michaels lánya! - zihálta. Shane nem válaszolt, de nem is volt rá szükség. Dane egyszeriben mindent megértett. – Nem tudtam. Higgye el, Shane! Alan Michaels két dolog iránt mutatott rögeszmés megszállottságot, amíg az elmegyógyintézetben volt. Az egyik a húgom volt, a másik a maga városa. Nos, segít nekem megtalálni, mielőtt rábukkan a lányára, akinek a létezését mindenki titokban akarta tartani előtte, vagy csináljam egyedül? – Semmi módon nem szerezhetett tudomást Hadley létezéséről. Holly akkor hozta a világra, amikor már hónapok óta Luciusban élt. Mindent feladott, amit valaha ismert, hogy megszabaduljon attól az embertől. – És ez az ember elrabolta a húgomat. Azzal akart feltűnni, hogy majd néhány nap múlva csodálatos módon megmenti, így remélte visszaszerezni a feleségét. Veszedelmes őrült, és most útban van Lucius felé. – Maga vezette oda. – Én csak követtem. Az ég szerelmére, Golightly! Csak nem képzeli, hogy azt akartam, hogy még valaki mást is megsebezzen? És éppen Hadleyt! Szerelmes vagyok bele. Egyesegyedül csak őt szeretem! – Szálljon be! Mihelyst Dane becsukta maga mögött az ajtót, Shane azonnal elindult, Csak útközben fordult az utasához: – Tegyen valamit, hogy az a repülőgép ne álljon ott az országúton!

Dane előhúzta a telefonját, és hívta a gépet. Aztán hátra sem nézett, hogy teljesítették-e az utasításait. A seriff bekapcsolta a villogó fényt, a szirénát azonban nem. – Hadley ma reggel Evie gyerekeire vigyáz. Ha Michaels megtalálja is a fogadót, Hadley nem lesz ott. – Azért hajtson gyorsabban! Hadley hozzátett még egy fát a karjában lévő nyalábhoz, aztán az egészet bevitte a konyhába, és belezúdította a fásládába. Minden tagja fájt a cipekedéstől. Ez azonban semmi volt ahhoz képest, ahogyan a szíve sajgóit. Wood, illetve Dane elment. Ő maga küldte el, és Dane szót fogadott. Ó, bárcsak a szívének is így tudna parancsolni! Bement az ebédlőbe, hogy összeszedje a reggeliről még ott maradt szennyes edényt. A ház fájdalmasan csendes volt. Még Mrs. Ardelle sem zongorázott a szalonban. Bement Joanie-val Billingsbe, hogy bevásároljanak a babának. Reggeli közben arról is beszélgettek, hogy talán közösen bérelnek egy lakást. Mrs- Ardelle tud vigyázni a babára, ha majd megszületik, így Joanie dolgozhat, és befejezheti az iskolát. Vince is elment a dolgára, miután alaposan bereggelizett. Nikki Day már néhány napja nem volt a fogadóban. Egy hirtelen rosszullét után, amely nagy ijedséget okozott Hadleynek, sietve megérkezett Nikki főnöke, és gondjaiba vette a lányt. Hát persze erről is csak Dáné jut az eszébe. Hiszen akkor is ő tartotta benne a lelket, amikor ő kétségbeesetten kutatott az idegen lány hozzátartozói vagy barátai után. Hadley töltött magának egy csésze kávét, leült vele a konyhaszékre, de csak nézte, bele sem kóstolt. Csak egy hét volt az egész. Hogyan szerethetett így bele egy hét alatt valakibe? Lehajtotta a fejét, és megpróbálta visszafojtani a könnyeit. Sírt ma már éppen eleget. Hajnalban, a szobájában bezárkózva. Amíg el nem halt az utolsó nesz Wood, azaz Dane szobájában. Amikor kimerészkedett az odújából, reggeli idő volt, és nyüzsgött az élet a fogadóban. Mégis hihetetlenül üresnek tűnt. Hadley mély lélegzetet vett. Attól, hogy itt üldögél a konyhában, és siratja Dane-t, semmi sem lesz jobb. Kár, hogy lemondta, hogy vigyáz Evie gyerekeire. Az legalább elfoglalná. Felállt a székről, és a kávéjával elindult a szobája felé. Mielőtt azonban odaért volna, kinyílt a bejárati ajtó. Egy pillanatra minden idegszála megfeszült, de nem Dane volt az, aki belépett rajta. Hát persze, hogy nem Dane. Hiszen azt mondta neki, hogy menjen el. Hát elment. Ez a férfi nem volt magasabb, mint ő. A haja szürke és ritkás. – Segíthetek valamiben? Az idegen egy darabig csak nézte, aztán kissé elmosolyodott. – Semmit sem változtál. – Tessék? A férfi becsukta maga mögött az ajtót, és néhány lépést közeledett. – Évekig kerestelek. Miért menekültél el? A lánynak görcs állt a gyomrába. Szorosabban megmarkolta a kávéscsészét. – Ismerem magát? A férfi léptei elbizonytalanodtak. – Ne! Ne csináld ezt! Tudod, hogy ez nagyon bosszant. Hányszor magyarázta Evie, hogy ne hagyja nyitva az ajtót, mert boldog-boldogtalan besétálhat rajta! – Nem akartam bosszantani – mondta Hadley óvatosan. – Attól félek, nincs kiadó szobám, ha azt keres. De a Lucius Innben, a város másik végén talán van. – El akarsz küldeni valahova máshova? – ráncolta össze a homlokát az ismeretlen. – Ezt nem gondolhatod komolyan. Nagyon messziről jöttem. A lány óvatosan hátracsúsztatta a lábát. Éppen egy vonalban volt a konyhaajtóval. – Milyen messziről? A férfi megint összeráncolta a homlokát. – Azt te nagyon jól tudod.

– Hát persze. Milyen ostoba vagyok. Hadley még egy lépést hátrált. A férfi azonban a nyomában volt. A lánynak a torkában dobogott a szíve. – Remekül festesz. – Az ismeretlen elhallgatott, és zavartan végigsimította a haját. – Megöregedtem, de te nem. Te ugyanolyan vagy, mint mindig, Hannah. Ugyanolyan bájos. Hadley kezéből kiesett a kávéscsésze. Az édesanyja neve! A hivatalos neve, amelyen sohasem szólította senki. A kávéscsésze szilánkokra tört, és a forró kávé a lábára fröccsent, a harisnyán keresztül is égette a bőrét. A férfi közelebb lépett. – Ne mozdulj, drágám, mert megvágod magad. Hadley nagyot nyelt. – Igen, Alan – suttogta. Hiszen csak ő lehet. Az egyetlen ember, akitől Holly Golightly igazán félt. És akitől való óvakodásra mindig figyelmeztette a családja minden tagját. Hadley vér szerinti apja. A férfi üdvözülten mosolygott. A szeme sötétbarna volt, mint Hadleyé. – Ez a beszéd, drága Hannah. Dane a hátsó ajtó mögött állt, és hallgatta a bentről kiszűrődő hangokat. Shane a főbejárat előtt készült a rajtaütésre. Egyikük sem tudta, hogy mire számítsanak. Van-e fegyver az őrültnél? ÉS mi lehet a szándéka? Amikor Dane meghallotta a csörömpölést, óvatosan benézett a hátsó ajtón. És tizenhat éves kora óta először megpillantotta Alán Michaelst. Szeretett volna egyenesen a torkának ugrani azért, amit Darbyval tett. Hadley ott állt a cserepek között, a kávé fekete tócsát képezett a lába körül. És amíg Dane a bosszúvágyával küszködött, Michaels letérdelt, és gondosan összeszedegette a szilánkokat. Ó, hány jelentést olvasott el erről az emberről! Hány fényképet, hány beszámolót látott! Dane kitárta az ajtót, és belépett a konyhába. Hadley összerándult, és odafordította a fejét. Ahogy a férfi meglátta a lány holtsápadt arcát, még jobban fellángoltak benne a gyilkos indulatok. – Michaels! Az ősz hajú ember felemelte a fejét, ahogy Dane kimondta a nevét. Összeráncolta a homlokát, és felegyenesedett. – Ez kicsoda? – ragadta meg Hadley karját. – Semmi baj, Alan. Csak az egyik lakóm – csitította Hadley, miközben tekintete Dane arcán csüggött. Dane látta, hogy a seriff felfegyverkezve Michaels háta mögé lopódzik. Alan némileg megnyugodott. A pánik kifejezése eltűnt az arcáról. – Hát persze, vállalkozásba kezdtél. Mindig olyan ügyes voltál, Hannah. Olyan ügyes. – A férfi Hadleyre nézett, és gyengéden megérintette az arcát. – Annyira igyekeztem, hogy olyan legyek, mint ahogy szeretnéd. Mindig mindent érted tettem. – Alan hangja suttogásba fulladt. – Mindent. Ugye érted? Egy könnycsepp gördült le Hadley arcán. – Értem, Alan. A férfi bólintott. Láthatóan megnyugodott. Újra letérdelt, és folytatta a szilánkok összeszedegetését Hadley lába körül. – Nem akarom, hogy megvágd magadat. A seriff Michaels háta mögé került, és egy ügyes mozdulattal a földre kényszerítette. – Ne mozduljon! Dane a karjába kapta Hadleyt, és szorosan magához ölelte, hogy ne lássa a jelenetet. A földön Michaels kétségbeesetten küzdött a seriffel, de Shane volt az erősebb. Amikor Michaels meglátta Shane kezében a fegyvert, feladta a küzdelmet. Könyörgő tekintetet vetett Hadleyre, amit a lány szerencsére nem látott. Michaels a földre hajtotta a fejét, egyenesen a

kiömlött kávé alkotta tócsába és keservesen sírt. Az összegyűjtött cserépdarabok kihullottak vérző kezéből.. Shane megbilincselte a férfit, aztán a húgára nézett. – Jól vagy, Hadley? – Az anyámnak képzel – suttogta a lány. Dane lenézett a földön fekvő férfira, aki csendesen sírdogált. A hosszú éveken át görcsösen megmerevedett gyűlölet most végre oldódni kezdett. Alan Michaels nem egyéb, mint egy szánalmas roncs. A seriff talpra állította, és kivezette az épületből. Kint éppen akkor érkezett meg Mandy. Dane tudta, hogy innen kezdve mindent rábízhat a nyomozóra, aki majd tájékoztatja a további fejleményekről. Ő maga csak arra vágyott, hogy többet ne kelljen látnia Michaelst. – Hannah! – zokogta Michaels, még akkor is, amikor az ajtó becsukódott mögöttük. – Szeretlek. Mindig is szerettelek. Hadley a szája elé tette a kezét, és a lába rogyadozott. Dane a karjába emelte, és a szobájába vitte. Alighogy letette azonban az ágyra, a lány felugrott, a fürdőszobába szaladt, és becsukta maga mögött az ajtót. A hangokból arra lehetett következtetni, hogy az átélt idegfeszültség felborította a gyomrát. Dane utánament. A lány elhárító mozdulattal fogadta. Egyszer már hagyta magát elküldeni. A férfi letérdelt Hadley mellé, és óvatosan elsimította hosszú haját az arcából. Aztán megnedvesített egy mosdókendőt, és átnyújtotta. A lány az arcához szorította, és összekuporodott a bolyhos, sárga szőnyegen. A férfi gyengéden simogatta görnyedt hátát. Hadley végre képes volt sírni.

13. FEJEZET – Hadley? – Evie viharzott be a konyhába, a gyerekekkel a nyomában. – Most hallottam, mi történt. – Tekintete egy pillanatra Dane-re siklott, aki a beépített konyhaasztalnak támaszkodott. Aztán újra Hadleyre nézett. – Jól vagy? A lány bólintott. Évié ledobta a kabátját, a húgához sietett, és megölelte. Alig egy óra telt el azóta, hogy Shane elvitte Alan Michaelst. Hadley képtelen volt apjának nevezni. Az ő apja Beau Golightly, és senki más. Evie vállán át is Dane-re nézett. A férfi tekintete azonban kifürkészhetetlen volt. Hadley elfordult hát, s míg Evie lerogyott egy székre, ő megölelte az unokaöccseit és az unokahúgát. – Apa is úton van már – mondta Evie. – Tudom, már telefonált. De nem kell mindenkinek ilyen nagy hűhót csapni körülöttem. Nincs semmi bajom. – Alan – fordult Évié a fiához –, vidd ki Julie-t és Trevort! Kinn játszhattok a hátsó kertben, az ablaknál. A kisfiú bólintott, és kivezette a testvéreit. – Hogy megkomolyodott hirtelen a fiad. Egészen olyan, mint egy kis felnőtt. – Ma reggel megmondtam nekik, hogy Charlie és én elválunk. Hadleynek összefacsarodott a szíve. – Ó, Evie! – fogta meg együtt érzőén a nővére kezét. Evie szomorúan mosolygott. – Nem bírtam már az állandó félrelépéseit. Ne szomorkodj, Had! Így lesz jó. Csak... még ki kell találnom, mi az ördöghöz kezdjek, hogy továbbra is fedél maradjon a fejünk felett. – Idejössz – vágta rá Hadley. – Természetesen idejössz. Neked kell vezetned ezt a fogadót. Ezt mindketten tudjuk. – A te édesanyádé volt. – Az anyám és a te apád majdnem húsz évig voltak házasok. Te is nyugodtan édesanyádnak tekintheted. Hadley nem is értette, miért kellett ennyi mindennek történni ahhoz, hogy rádöbbenjen arra, ami nyilvánvaló. – Számodra ez tökéletes megoldás. A földszinten még vannak kihasználatlan szobák, azokat berendezheted a gyerekeknek. A könyvelést pontosan úgy vezetheted, ahogy helyesnek tartod. Hiszen úgyis mindig megmondtad nekem, hogyan kell a dolgokat csinálni. Hát akkor most tied a pálya! – És veled mi lesz? – A Tiffs sosem volt az én álmom – mondta ki Hadley most először hangosan Rajta kívül ezt csak Dáné tudta eddig. – Csak azért vettem át a vezetését, mén mindenki azt akarta. – Az írás az álmod? Hadley bólintott. Egy rövid pillanatra abban a reményben ringatta magát, hogy talán Dane is része lehet az álomnak. Az lenne csak az igazi nagy álom! – Abból nem élsz meg. Legalábbis egyelőre. Ezt Hadley is belátta. – Majd ezentúl Stu fizet a munkámért. – Drágám? – Beau Golightly érkezett lélekszakadva. Hadley idáig azt hitte, egészen jól képes tartani magát. De amikor az apját meglátta, nem áltatta magát többé. Odaszaladt, hozzábújt és szorosan magához ölelte. – Jaj, apa, olyan... borzasztóan szomorú volt szegény. Beau homlokon csókolta a lányát.

– Most már túl vagyunk rajta. Shane azt mondja, Mr. Rutherford elintézte, hogy Alant egy másik intézetbe szállítsák. Olyan helyre, ahonnan nem lehet ilyen könnyen megszökni. Hadley tekintete újra Dane-re siklott. Végignézett a drága, finom holmikon, amelyeket a férfi viselt. – Gondolom, ha egy Rutherford el akar valamit érni, akkor azt el is éri – jegyezte meg. A férfinak összeszűkült a szeme, megfeszültek az álla körül az izmok. Kilöttyintette a maradék kávéját a mosogatóba, és letette a csészét. Aztán kiment a helyiségből. – Mi volt ez? – meredt tágra Beau szeme. A lánynak nem jött ki hang a száján. Kibontakozott az apja öleléséből, és Dane után sietett. A főbejárat előtt érte utol, – Tehát elmégy? A férfi megállt. – Az apám még a kórházi ágyon fekszik. – Hát persze. – Hogyan is feledkezhet meg arról, hogy mi Dane számára pillanatnyilag a legfontosabb? – Ó, Dane... Olyan furcsa, így szólítani téged, pedig ez a név sokkal jobban illik hozzád, mint a Wood valaha is illett. Nem tudom, hogy mit mondjak. És nem tudom, hogy mit tegyek. – Nem kell semmit sem mondanod vagy tenned. Nekem kellene. Figyelmeztettelek, hogy meg foglak sebezni. Mindig az ártatlanok szenvednek. Michaels azonban nem fog többet a közeledbe kerülni. Azt megígérem. Dane kinyitotta az ajtót, és kiment. Hadley azonban elkapta az ajtót, mielőtt becsukódott volna, és a férfi után ment. – És te? Megfordult már a fejedben, hogy te is egyike voltál ezeknek az ártatlanoknak? Hogy Alan többet ártott neked, mint bármelyikünknek? Hiszen te mondtad, hogy a húgod erős, egészséges egyéniség. Férjhez ment, gyereket szült, és a maga útját járja. És te? A férfi ránézett, elmormolt egy fojtott szitkozódást. Aztán a lány vállára terítette a kabátját. – Meg fogsz fagyni. Hadley ujjai a férfi karjára kulcsolódtak. – Mi a helyzet veled? – Tizenhat éves voltam. Abban a bizonyos felvonóban, abban a végzetes pillanatban az foglalta le a figyelmemet, hogyan tudnék egy csinos lánnyal találkát megbeszélni. Nem tartottam rajta a szememet a kishúgomon. Ha azt tettem volna, ami a dolgom, Michaelsnek sohasem lett volna esélye, hogy elrabolja Darbyt. De megtette. És négy napon át megkötözve, betömött szájjal tartotta egy áruház tetején. Darby hangszálai maradandó károsodást szenvedtek. A szüleim pedig nem a valódi felelőst hibáztatták, hanem egymást. Akkor kezdődött az a civódás, amely válóperben végződött. Szóval messze vagyok attól, hogy ártatlan lennék. – Ha Michaelsnek akkor nem sikerült volna elérnie a célját, gondolja, hogy nem próbálta volna meg még egyszer? Az anyám még azelőtt elhagyta, hogy Alan megtudhatta volna, hogy gyermeket vár. És már hatéves voltam, amikor ezt az iszonyatos próbálkozást tette a visszaszerzésére. Mindenre elszánt, tébolyodott ember volt. Ezért rabolta el a húgodat. Azért, hogy aztán megmentse, és hősnek tűnjön a világ szemében, hiszen a híres Rutherford gyerekek roppant népszerűek voltak. Azt képzelte, hogy az anyám, aki az évek hosszú sora alatt mindent elkövetett, hogy volt férje ne bukkanhasson a nyomára, majd hirtelen visszatér hozzá. A ma reggel történtekből pedig világos, hogy Alán még mindig a rögeszméje megszállottja. Te pedig azzal áltatod magad, hogy a Michaels iránti gyűlölet mozgatja a cselekedeteidet. Pedig valójában önmagadnak nem tudsz megbocsátani. Az első naptól fogva, amikor találkoztunk, láttam benned a jóságot. Akármi is volt az okod arra, hogy engem használj fel...

– Én nem használtalak fel, Hadley! Én őszintén szerettelek az első pillanattól kezdve. Elég volt egy pillantást vetnem az arcodra a barátom kocsijának törött szélvédőjén keresztül, hogy tudjam, sohasem leszek már ugyanaz, aki azelőtt voltam. Hogy akartalak volna bármire is felhasználni? Michaels nyomában jöttem ebbe az eldugott fészekbe. – Én pedig az ő lánya vagyok. – Te Holly és Beau Golightly lánya vagy. Sejtelmem sem volt róla, hogy van valami közöd Michaelshez, amikor az ágyamba vittelek. Vagy amikor hazug gazembernek ítéltél, és kiutasítottál. – Azt hittem, tudod. – Ma reggel tudtam meg, amikor Michaels már a város felé tartott, és velem már majdnem elindult a repülőgép. Akkorra derítette ki Mandy Manning, a Rutherford Industries magánnyomozója. Ezért rohantam vissza hanyatt-homlok. Hidd el, hogy ebben az egyben nem hazudtam. – Meg abban sem, hogy szeretsz. – Ne aggódj, nem várom, hogy viszonozd. Nem szeretném, ha nyűgöt jelentenék neked. – Jaj, dehogy jelentesz. Ajándéknak tekintem a szerelmedet, – Így beszél az a nő, aki hisz a megbocsátásban. Menj vissza, Hadley! Azok körébe, akikhez tartozol. – Mert a te világodhoz sohasem tartózhatom? – Én nem tartózhatom a tiedhez. Előttem nem áll úgy nyitva az élet, mint előtted. Nekem nincs választási lehetőségem. Az én sorsomat meghatározza az, amit az apám felépített. A Rutherford Industries. Akár akarom, akár nem, az ő munkáját kell folytatnom. – Ó, Dane! – A lánynak könnyek égtek a szemében. – Hiszen te ugyanazt teszed, amit én tettem egész életemben. Egészen idáig. Feláldozod a saját álmaidat mások elvárásaiért. – Lehet, de semmit sem tehetek ellene. Rutherford vagyok, és ez eldönti a jövőmet. – Te nem csupán Rutherford vagy. Te vagy az egyetlen férfi, akit valaha szerettem. Dane arca fájdalmasan megvonaglott. Ennek láttán a lánynak még inkább kinyílt a szíve. – Az anyám húsz évig volt Beau felesége. Ha nem halt volna meg, még sokáig élhettek volna boldogan. Egyszer azt mondta nekem, hogy a találkozásuk utáni második napon már tudta, hogy az élete végéig szeretni fogja. És úgy is lett. Úgy látszik, jobban hasonlítok az anyámhoz, mint valaha is sejtettem. – Hadley! Ne! – Elmehetsz tőlem, Dane, de az semmit sem változtat az érzéseimen. Meg a tieiden sem. És ha elpocsékoljuk ezt az ajándékot, amelyet a sorstól kaptuk, az valóban megbocsáthatatlan vétek. Szeretlek. És mindig szeretni foglak. Neked azonban talán előbb el kellene jutnod odáig, hogy ne gyűlöld önmagád azért, amit más követett el. Most menj az édesapádhoz, Dane! – És te mihez kezdesz? – Hiszen hallottad odabenn. Rábeszélem Stút, hogy adjon nekem fizetős munkát. Aztán ezentúl nem jegyzetfüzetekbe fogok írni, hanem veszek egy számítógépet, író akarok lenni. Mostantól kezdve komolyan hozzálátok. A saját életemet fogom élni. Téged pedig mindig szeretni foglak, akár képes leszel rá valaha, hogy te is a saját életed éld, akár nem. Hadley visszaadta a férfinak a kabátját, aztán felszaladt a lépcsőn, és bement az épületbe. Dane csak állt a járdán, és átjárta a jeges montanai szél. Soha még ilyen hidegnek nem érezte. A Tiff's ajtaja végérvényesen bezáródott előtte. Benne pedig valami meghalt. Valami létfontosságú.

– Elment az eszed? – Roth Rutherford a kedvenc székében ült a dolgozószobájában, abban a házban, ahol Dane felnőtt. – Hogyan képzeled, hogy le akarsz mondani a vezérigazgatóságról? Azt akarod, hogy újabb szívrohamot kapjak? – Az most már cseppet sem valószínű, a három hónappal a műtéted után. – Dane kinézett az ablakon. Ameddig a szem ellát, zöld füvei borított, szelíd lankák terültek el. – És nem le akarok mondani, hanem lemondtam. A közönségkapcsolatokkal foglalkozó osztály néhány órával ezelőtt kibocsátott egy közleményt Benne lesz az esti lapokban. – Engem nem érdekel, mit írnak a lapok. Addig nem mondhatsz le, amíg az igazgatótanács meg nem szavazza. Annak pedig még tagja vagyok. – Darby már megígérte, hogy mellettem szavaz. – Darby mindig nekem ad meghatalmazást. – Ezúttal nem. Roth dühös pillantást vetett a fiára. A két testvér együttes szavazata többséget jelentett vele szemben. – ÉS mi az ördögöt akarsz csinálni? – Újra kocsikat fogok építeni. Versenyautókat. Az RTM a saját vállalatom, amelyet én alapítottam. Ugyanazt jelenti számomra, mint neked a Rutherford Industries. És már éppen elég sokáig elhanyagoltam. – Hát sehogyan sem lehet kiverni a fejedből ezt a rögeszmét? Hogyan lehet valaki ilyen csökönyös? – Becsületesen megdolgozott érte – szólt közbe egy női hang. Dane a halványkék selyembe öltözött asszonyra nézett. Még ennyi hónap után sem tudott betelni a látvánnyal, hogy az édesanyja újra állandóan jelen van a házban. – A te véleményedet senki sem kérdezte, Felicia – morogta Roth. – Akkor is megmondom. Dane az én fiam is. – Nincs valami bevásárolnivalód vagy egyéb sürgős teendőd? – Ti ketten megérdemlitek egymást – mosolygott Dane. Megelégedéssel töltötte el, hogy az apróbb zsörtölődések ellenére a szülei nagyjából békét kötöttek Roth műtétje óta. Marlene lépett be a szobába, és egy tálca szendvicset tett le Roth elé. – Sims telefonált a biztonsági kaputól – mondta. – Valaki beszélni akar magával, Dane. – Valószínűleg Fitzpatrick. Türelmetlenül várja a megígért interjút. – Az újságíró már évek óta tudósított a családról. Sokszor táborozott órák hosszat az épület-együttes erődített kerítésén kívül, hogy felcsípjen egy-egy morzsányi hírt. – Nem Fitzpatrick az. Bár valószínűleg ő is ott lebzsel valahol lesben a fényképezőgépével. Sims azt mondja, hogy egy nő keresi. Golightly? Marlene kétségeit fejezte ki, hogy csakugyan hívhatnak-e így valakit, de Dane erre már nem figyelt. Felugrott a helyéről, és szaladt ki a szobából. Aztán végig a házon, amelyben több régiség volt felhalmozva, mint némely múzeumban. Sietős Dane gyengéden megcsókolta a lány ajkát. Hadley egy pillanatra behunyta a szemét, és kissé megborzongott. – Mi az a feltétel? – Az, hogy legyél a feleségem. Ahogy a lány pillái felemelkedtek, lassan potyogni kezdtek a szeméből a könnyek. – Biztos vagy benne? Csak egy vidéki lány vagyok, te pedig... – Az egyetlen férfi, akit valaha szerettél. Ha nem gondoltad meg magad közben. – Jaj, dehogy gondoltam. Szeretlek, Dane. Hadley a férfi nyaka köré fonta a karját, és magához húzta a fejét. – Igen – suttogta aztán, ahogy véget ért a csók –, a feleséged leszek.

UTÓHANG Hadley az apja templomának előterében állt. Lerítt róla az izgatottság. Évié megigazgatta menyasszonyi fátylát, hogy pontosan a hímzett selyemruha uszályára hulljon. – Biztos vagy benne? – kérdezte halkan, hogy Darby, a másik koszorúslány ne hallja. – Ha nem vagy egészen biztos, még meggondolhatod. Soha még esküvőt ilyen villámgyorsan megrendezni nem láttam. – Ne aggodalmaskodj, Évié! Darby alig észrevehetően Hadleyre kacsintott. Evie-hez hasonlóan ő is, világoszöld ruhát viselt. A templom minden padját és oszlopát borostyán és narancsvirágok díszítették. Ebben a környezetben a két nő úgy festett, mintha ők is gyönyörű virágok lennének egy kertben. Évié most a lányát, Julie-t kezdte keresni. – Gyere, drágám, mindjárt kezdődik. – Jaj, de szép vagy, Hadley néni! – lelkesedett Julie. – Te is, drágám. – Julie ruhája is zöld volt, és több méter csipke díszítette. Úgy festett benne, mint egy kis hercegnő. Alán meggyőződött róla, hogy a szaténpárnácskán jól fekszenek-e a jegygyűrűk, és a saját nyakkendője is jól áll-e. Megszólalt a zene, és a menet elindult. Alán és Julie haladt legelöl. Hadleyn megmagyarázhatatlan félelem lett úrrá. Görcsösen kapaszkodott Shane karjába. A templom zsúfolásig tele volt vendégekkel. Dane szülei a vőlegény oldalán, az első sorban foglaltak helyet, Mrs. Ardelle, Joanie és Vince a menyasszony oldalán ült. Az ajtón kívül újságírók lestek a kocsijukból. Alig várták, hogy lencsevégre kapják az amerikai herceget és a vidéki kislányt, aki meghódította a szívét. Hadley még soha ilyen hosszúnak nem látta a templom hajóját. Mi lesz, ha megbotlik a piros futószőnyegen? Mi lesz, ha kifelé menet orra esik? Mi lesz, ha élete legnagyobb ostobaságát követi el? Shane gyengéden megszorította a kezét. A zenészek a nászindulót kezdték játszani. Darby, Évié és a gyerekek odaértek az oltárhoz, ahol Beau állt fekete palástban, a használatban megkopott bibliáját tartva a kezében. A másik oldalán az igazi Wood Tolliver, Stu és Trevor sorakozott fel. Aztán Dane is beállt a helyére, és tekintete a menyasszonyáét kereste. A templom hajója egyszeriben nem tűnt hosszabbnak, mint bármikor máskor. Egy csapásra elpárolgott a sok oktalan félelem. Dane vár rá. Szereti. Teljes szívével. – Hiszel a sors kezében, Shane? A seriff kissé összeráncolta a homlokát. Sohasem volt az a fajta, akivel szívügyekről lehet beszélni. Hadley egy kissé magasabbra emelte fehér orchideából kötött csokrát a csodaszép hófehér ruha előtt, amelyet egy divattervező hihetetlenül rövid idő alatt készített el. Sors, végzet, csoda… Mindegy, hogy melyik kifejezést használja. Isten hozta elébe Dane-t, így mindig is az élete része marad. Hadley tekintete megpihent a vőlegényén. És ebben a pillanatban tisztán érezte, hogy az édesanyja ott van mellette, és helyesli a választását. – Jaj, Shane – súgta –, minden olyan tökéletes! Nincs semmi, amitől félni kellene. Most már soha többé. Akármit is hoz az élet, ő és Dane már örökre összetartoznak. Hadley bátran előrelépett, hogy letegyék a fogadalmat erre a jövőre.