Alice Miller - A tehetséges gyermek drámája és az igazi én felkutatása.doc

Alice Miller

A tehetséges gyermek drámája és az igazi én felkutatása

OSIRIS KIADÓ • BUDAPEST, 2005

A fordítás alapjául szolgáló mű Alice Miller: Das Drama des begabten Kindes und die Suche nach dem wahren Selbst. Eine Um- und Fortschreibung. Neufassung 1996 Frankfurt am Main, 1997, Suhrkamp Verlag Fordította PETŐ KATALIN A fordítást ellenőrizte BERÉNYI GÁBOR OSIRIS Könyvtár PSZICHOLÓGIA Sorozatszerkesztő Pléh Csaba

© Osiris Kiadó, 2002 Hungarian translation © Pető Katalin, 2002 © Suhrkamp Verlag Frankfurt am Main 1996, 1994

2

Tartalom A TEHETSÉGES GYERMEK DRÁMÁJA ÉS AZ IGAZI ÉN FELKUTATÁSA...........................................1 1 A TEHETSÉGES GYERMEK DRÁMÁJA - AVAGY HOGYAN LESZ BELŐLÜNK PSZICHOTERAPEUTA........................................................................................................................................4 1.1 1.2 1.3 1.4 1.5 1.6 2

DEPRESSZIÓ ÉS NAGYZÁS - A TAGADÁS KÉT MEGJELENÉSI MÓDJA..................................12 2.1 2.1.1 2.1.2 2.2 2.2.1 2.2.2 2.2.3 2.3 2.3.1 2.3.2 2.3.3 2.3.4 2.4 2.5 2.5.1

3

MINDENT INKÁBB, CSAK NE AZ IGAZAT!................................................................................................4 SZEGÉNY GAZDAG GYERMEK.................................................................................................................5 AZ ÉRZELMEK ELVESZTETT VILÁGA.......................................................................................................6 AZ IGAZI ÉN NYOMÁBAN........................................................................................................................7 A PSZICHOTERAPEUTÁK HELYZETE.......................................................................................................10 AZ ARANY AGY.....................................................................................................................................11 A GYERMEKI SZÜKSÉGLETEK SORSA....................................................................................................12 Az egészséges fejlődés.....................................................................................................................12 A zavar............................................................................................................................................13 A SZERETET ILLÚZIÓJA.........................................................................................................................14 A nagyzás mint öncsalás.................................................................................................................14 A depresszió, mint a nagyzolás fonákja..........................................................................................15 A depresszió, mint az én tagadása..................................................................................................16 DEPRESSZIÓS SZAKASZOK A TERÁPIA FOLYAMATÁBAN.......................................................................19 Jelműködés......................................................................................................................................19 „Az én túlhajszolása"......................................................................................................................20 Erős érzelmekkel „terhesen"...........................................................................................................20 Szembekerülés a szülőkkel..............................................................................................................20 A BELSŐ BÖRTÖN..................................................................................................................................20 A DEPRESSZIÓ TÁRSADALMI VETÜLETE................................................................................................22 Narcisszusz legendája.....................................................................................................................23

A MEGVETÉS ÖRDÖGI KÖRE..............................................................................................................24 3.1 A GYERMEK MEGALÁZÁSA, A GYENGESÉG MEGVETÉSE - HOVÁ VEZET MINDEZ?................................24 3.1.1 Mindennapi példák.........................................................................................................................24 3.1.2 A megvetés terápiás tükröződése....................................................................................................27 3.1.3 Megtört énkifejeződés az ismétlési kényszerben.............................................................................28 3.1.4 Megvetés a perverziókban és a kényszerneurózisban.....................................................................29 3.2 A „ROMLOTTSÁG" HERMANN HESSE GYERMEKVILÁGÁBAN: PÉLDA A KONKRÉT „GONOSZRA"..........31 3.2.1 Az anya az első évek során mint a társadalom közvetítője.............................................................33 3.2.2 A megvető ember magánya.............................................................................................................34 3.2.3 Szabadulás a megvetéstől...............................................................................................................35

4

UTÓSZÓ......................................................................................................................................................38

5

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS.....................................................................................................................40

6

ALICE MILLER (A WIKIPÉDIÁBÓL, KIEG.: TU)..................................................................................41

3

1 A tehetséges gyermek drámája - avagy hogyan lesz belőlünk pszichoterapeuta 1.1 Mindent inkább, csak ne az igazat! A gyakorlat arra tanít, hogy a lelki betegségek elleni harc egyetlen hatásos fegyvere: saját gyermekkorunk egyedi és egyszeri történetének érzelmi felfedezése. Meg tudunk-e valaha is szabadulni minden illúziónktól? Minden élet telis-tele van illúziókkal, valószínűleg azért, mert a valóság elviselhetetlennek tűnik számunkra. Az igazságot mégsem nélkülözhetjük, hiszen elvesztéséért súlyos betegségekkel kell fizetnünk. Ezért hosszú folyamat során próbáljuk felkutatni saját személyes igazságunkat, amely, mielőtt egy újfajta szabadsággal ajándékozna meg, mindig fájdalmas - hacsak be nem érjük az intellektuális belátással. Ez esetben azonban ismét megmaradunk illúzióink világában. Múltunkat a legkevésbé sem tudjuk megváltoztatni, a sérüléseket, melyeket gyermekkorunkban elszenvedtünk, nem tehetjük meg nem történtekké. Ám saját magunkat megváltoztathatjuk, „kijavíthatjuk", s saját elvesztett integritásunkat visszanyerhetjük. Ezt akkor tehetjük meg, ha elhatározzuk, hogy a múlt történéseiről magunkba raktározott tudást közelebbről is megszemléljük és tudatosítjuk. Ez persze kellemetlen - ám megteremtheti számunkra a lehetőséget, hogy kiszabaduljunk a gyermekkor láthatatlan s mégis oly rémületes fogságából, s múltunk tudattalan áldozataiból olyan felelősségteljes emberekké változzunk, akik ismerik saját történetüket, és képesek arra, hogy együtt éljenek vele. A legtöbb ember ennek pont az ellenkezőjét teszi. Semmit nem akar tudni saját történetéből, s ezért azt sem tudja, hogy alapjaiban az határozza meg, hiszen feloldatlan és szorongatott gyermekkori helyzeteiben él. Ezek az emberek nem tudják, hogy olyan veszélyektől félnek és olyan veszélyekkel küszködnek, amelyek egykor valódi veszélyek voltak, de már régóta nem azok. Tudattalan emlékek, elfojtott érzések és szükségletek hajszolják őket, s ez szinte minden tettüket, történésüket eltorzítja, mindaddig, míg azok tudattalanok és tisztázatlanok maradnak. Az egykori brutális bánásmód következtében kialakult elfojtás például sok embert arra ösztönöz, hogy a saját és mások életét tönkretegye, az országban élő külföldiek házait felgyújtsa, bosszúállóvá váljon, s ráadásul mindezt „hazafiasságnak" nevezze. Így rejti el saját maga elől is az igazságot, hogy ezáltal ne a megkínzott gyermek kétségbeesettségét érezze. Mások az egykor elszenvedett kínokat önsanyargató klubokban, mindenfajta kínzás-kultuszokban, szadomazochista szcénákban élik tovább, s ezt felszabadulásnak nevezik. Nők szúratják át a mellbimbójukat, hogy aztán gyűrűt húzzanak át rajta, hagyják, hogy újságok számára lefotózzák őket, s büszkén mesélik, hogy semmiféle fájdalmat nem éreztek, sőt, hogy mindez örömöt szerzett nekik. Nem szabad kételkednünk az ilyen kijelentések őszinteségében, mivel ezeknek az asszonyoknak már nagyon korán meg kellett tanulniuk, hogy ne érezzék a fájdalmat. És ma is mindent megtennének, csak hogy ne érezzék annak a kislánynak a fájdalmát, akit az apja szexuálisan kizsákmányolt, és akinek azt kellett képzelnie, hogy mindezt élvezi. A gyermekkorában szexuálisan kizsákmányolt nő, aki eltagadta valódi gyermekkorát és megtanulta, hogy ne érezzen fájdalmat, mindig az éppen megtörténtek elől menekül férfiak, alkohol, drogok vagy pedig teljesítmények segítségével. Az állandó „rúgásokra" az „unalom" ellen van szüksége, hogy ne legyen egyetlen nyugodt pillanata sem, amelyben gyermekkori valóságának égető magánya érezhetővé válhatna, hiszen ezektől az érzésektől jobban fél, mint a haláltól - hacsak nem volt akkora szerencséje, hogy megtanulja: a gyermekkori érzések feléledése és tudatossá válása nem öl, hanem

4

szabaddá tesz. Ami valóban öl, az azoknak az érzelmeknek az elhárítása, amelyek révén a tudatos élmény fellebbentené a fátylat az igazságról. A gyermekkori szenvedések elfojtása nemcsak az egyén életét határozza meg, hanem a társadalom tabuit is. Ezt jól tanúsítják a szokványos életrajzok. Ha az ember elolvassa például egy híres művész életrajzát, láthatja, hogy az valahol a serdülőkor táján kezdődik. Azt megelőzően a művész gyermekkora vagy „boldog", „vidám", „gondtalan" volt, vagy „tele volt nélkülözésekkel" vagy „biztatásokkal", de hogy milyen is volt a kérdéses egyedi gyermekkor, az teljesen érdektelennek tűnik. Mintha nem a gyermekkorban rejlenének az egész további élet gyökerei. Szeretném mindezt egy egyszerű példán bemutatni: Henry Moore írja visszaemlékezéseiben, hogy kisfiúként reumaolajjal kellett masszíroznia a mamája hátát. Ahogy ezt elolvastam, szinte azonnal teljesen személyes vonást öltöttek számomra Moore szobrai. A hatalmas fekvő nőalakokban, melyek feje egészen kicsi, annak a kisfiúnak a szemével láttam meg a mamáját, aki a fejet perspektivikusan kicsinek, a közeli hátat pedig óriásinak látta. Ez sok művészetkritikust talán teljesen hidegen hagyna. Számomra azonban azt jelzi, hogy milyen soká megmaradnak a gyermeki élmények a tudattalanban, s hogy milyen kifejeződési lehetőségekre lelhetnek, ha a felnőtt szabadon engedi érvényesülni őket. Moore emléke persze ártalmatlan, és ezért nem fojtódott el. A traumatikus gyermekkori élmények azonban a sötétben maradnak. Ebben a sötétben marad elrejtve a teljes további élet megértéséhez szükséges kulcs is.

1.2 Szegény gazdag gyermek Régebben gyakran gondolkodtam azon, hogy egyáltalán lehetséges-e, hogy teljesen megértsük gyermekkori egyedüllétünket, elhagyatottságunkat. Időközben már rájöttem, hogy lehetséges. Nem azokról a gyermekekről van szó, akik nyilvánvaló elhanyagoltságban nőttek fel, és ennek tudatában is voltak. Sok olyan ember van, aki egy boldog és óvott gyermekkor tudatával jön terápiába. Olyan betegekről van szó, akiknek sok később kifejlődött lehetősége, sőt, tehetsége volt, s akiket tehetségük és teljesítményük miatt olykor meg is dicsértek. Szinte minden ilyen gyerek már az első évben szobatiszta, és már másfél és ötéves kora között sokat és igen ügyesen segít kistestvére gondozásában. A közgondolkodás szerint ezekben az emberekben - kik szüleik büszkeségei - szilárd és erős éntudatnak kellene kialakulnia. Az igazság azonban ennek pontosan az ellenkezője. Akármibe kezdenek, mindenben jó vagy kiváló teljesítményt nyújtanak, csodálják és irigylik őket, sikert aratnak, ami mindig nagyon fontos számukra, ám mindez semmit sem segít. Mihelyt a nagyság mint drog már nem hat, abban a pillanatban, ahogy nincsenek a „csúcson", vagy ha hirtelen olyan érzésük támad, hogy valamilyen önmagukról alkotott ideálképnek nem felelnek meg, ha már nem bizonyosak abban, hogy ők a szupersztárok rögtön ott leselkedik a háttérben a depresszió, az üresség és az elidegenedettség, létezésük értelmetlenségének érzése, alkalmanként súlyos szorongások, bűntudat és szégyenérzések gyötrik őket. Mik az okai e tehetséges emberek ilyen súlyos zavarának? Már az első beszélgetés során rögtön tudatják a hallgatóval, hogy igen megértő szüleik voltak, legalábbis az egyik szülő biztosan az volt. Mikor a környezet megértését hiányolják, azt gondolják, hogy ez miattuk volt, mivel nem tudták magukat jól kifejezni. Első emlékeikben nincs sok együttérzés az iránt a kisgyermek iránt, akik egykoron voltak, és ez azért is feltűnő, mivel ezeknek a betegeknek nemcsak hogy kifejezett képességük van az introspekcióra, hanem aránylag könnyen át tudják érezni más emberek érzéseit. Saját gyermekkori érzésvilágukhoz való viszonyukat azonban a tisztelet hiánya, kontrollkényszer, manipuláció és teljesítménykényszer jellemzi. Nemritkán megvetőek és ironikusak, ami gúnyolódásig és cinizmusig fokozódhat. Általános jelenség továbbá, hogy elmarad saját gyermeki sorsuk igazi, érzelmi megértése és komolyan vétele, és sejtelmük sincs a teljesítménykényszerek mögött rejlő valódi szükségleteikről. Oly mértékben sikerült bensővé tenniük az eredeti drámát, hogy a jó gyerekkor illúziója megmenthető maradt. Ahhoz, hogy egy ilyen gyermekkor lelki légkörét ecsetelni tudjam, kiindulópontként hadd fogalmazzak meg néhány előfeltevést. 1. A gyermeknek őseredeti igénye, hogy mindazt, ami ő, kezdettől fogva tiszteljék és vegyék komolyan. 5

2. A „mindazt, ami ő" már a csecsemőkori érzeteket, érzéseket és azok kifejeződését is jelenti. 3. A figyelem és a tolerancia légkörében válik a gyermek képessé arra, hogy az elválás szakaszában feladja az anyával való szimbiózist, és megtegye az önállóság felé vezető lépéseket. 4. Ahhoz, hogy az egészséges fejlődésnek ezek az előfeltételei lehetővé váljanak, a gyermekek szüleinek is hasonló légkörben kell felnőniük. Az ilyen szülők a biztonság és a védettség olyan érzését közvetítik gyermekeik felé, amelyben azok bizalma fokozódhat. 5. Azok a szülők, akiknek gyermekkora nem ilyen légkörben telt, szükséget szenvednek, azaz egész életükben keresik azt, amit szüleiktől nem kaphattak meg a kellő időben: olyan lényt, mely teljesen hozzájuk idomul, megérti és komolyan veszi őket. 6. Ez a kutatás persze soha nem sikerülhet teljesen, hiszen egy visszavonhatatlanul elmúlt helyzetre, a születés utáni első időszakra vonatkozik. 7. Ám egy ember, akinek csillapíthatatlan, ám - az elfojtás következtében - tudattalan szükséglete van, az arra kényszerül, hogy mindaddig, míg elfojtott élettörténetét nem ismeri meg, szükségleteitől kárpótlás révén szabaduljon. 8. Erre a saját gyermek a legalkalmasabb. Az újszülött teljes egészében kiszolgáltatott szüleinek. S mivel léte attól függ, hogy foglalkoznak-e vele, mindent megtesz, hogy el ne veszítse őket. Az első naptól kezdve kihasznál minden lehetőséget, hogy fennmaradjon, mint egy kis növény, amely forog a nap után. Húszéves terápiás tevékenységem során olyan gyermeksorsokkal szembesültem, amelyeket be kell mutatnom segítő foglalkozásúaknak. 1. Mindig jelen volt egy érzelmileg mélységesen bizonytalan anya, aki érzelmi egyensúlyát a gyermek bizonyos viselkedésére vagy létmódjára alapozta. Ez a bizonytalanság mind a gyermek, mind az egész környezet számára egy kemény, tekintélyelvű, sőt totalitárius háttér mögött rejtve maradhatott. 2. Ehhez járul a gyermek meglepő képessége, hogy intuitív módon, tehát tudattalanul megérezze az anya vagy mindkét szülő eme szükségletét, és hogy válaszoljon ezekre, azaz a tudattalanul ráosztott működéseket átvegye. 3. A gyermek ekképpen biztosította a maga számára a szülők „szeretetét". Erezte, hogy szükség van rá, s ez adta meg létjogosultságát. Alkalmazkodási képességét fejlesztette, tökéletesítette, és ezek a gyermekek nemcsak anyjuk anyjává váltak (bizalmasokká, vigasztalókká, tanácsadókká, támaszokká), de átvették a felelősséget testvéreikért is, és végül egész különleges érzékük alakult ki arra, hogy megérezzék mások tudattalan szükségleteit. Nem csoda, ha később gyakran pszichoterapeutákká válnak. Ezen előtörténet híján ki másban támadhatna fel az érdeklődés arra, hogy egész napját azzal töltse, hogy kitalálja, mi játszódik le mások tudattalanjában? Ám e megkülönböztetett érzékelés kialakulásában és tökéletesítésében, mely egykor a gyermek fennmaradását segítette, és a felnőtt embert arra ösztönözte, hogy segítő foglalkozást válasszon, már benne rejlenek a zavar gyökerei. Ez a zavar űzi a segítőt állandóan arra, hogy saját be nem teljesült gyermekkori szükségleteit ilyen pótszemélyek segítségével elégítse ki.

1.3 Az érzelmek elvesztett világa A korai alkalmazkodás miatt a csecsemő szeretet, tisztelet, megértés, részvét, tükrözés iránti igényének el kell fojtódnia. Ugyanez áll a súlyos csalódásokra adott érzelmi reakciókra is. Ez oda vezet, hogy bizonyos saját érzéseit (féltékenység, irigység, harag, elhagyatottság, tehetetlenség, félelem) sem gyermek-, sem felnőttkorában nem képes megélni. Ez annál tragikusabb, mivel olyan emberekről van szó, akik egyébként a legkülönbözőbb érzésekre képesek. Erre akkor figyelhetünk fel, amikor gyermekkoruk szorongás és fájdalom nélküli élményeiről mesélnek. Ezek legtöbbször természeti élmények. Itt érezhettek anélkül, hogy a szülőket ezzel megsértették, bizonytalanná tették volna, nem csorbították hatalmukat, nem veszélyeztették lelki egyensúlyukat. Ám igen feltűnő, hogy ezek a fölöttébb figyelmes és érzékeny gyermekek nagyon pontosan emlékeznek arra, hogy például négyéves korukban felfedezték a napfényt a ragyogó füvön, ám nyolcéves korukban terhes mamájukat megpillantva „semmit sem láttak", testvérük születésekor „egyáltalán nem" voltak féltékenyek, s amikor kétéves korukban, a megszállás idején egyedül hagyták őket, a katonák megjelenését és a házkutatást sírás nélkül, nyugodtan és „nagyon jól viselkedve" tűrték. Művészi tökélyre kellett fejleszteniük, hogy az érzelmeket távol tartsák maguktól, mivel egy gyermek ilyesmit 6

csak akkor tud átélni, ha van vele valaki, aki ezeket az érzéseket átveszi, megérti és végigkíséri. Ha ez hiányzik, ha a gyermeknek azt kell kockáztatnia, hogy anyja vagy az azt helyettesítő személy szeretetét elveszti, akkor még a legtermészetesebb érzelmi reakciókat sem képes „egymagában" átélni, el kell fojtania őket. Csakhogy azok információként elraktározódnak benne. Ezek az érzések ezt az embert egész későbbi életében a múltra emlékeztethetik, de anélkül, hogy megértené az eredeti összefüggést. Értelmük megfejtése csak akkor válik lehetővé, amikor sikerül összekapcsolni az eredeti helyzetet a jelenben átélt erőteljes érzelmekkel. Az új, feltáró terápiás módszerek ebből a törvényszerűségből indulnak ki, és lehetővé teszik számunkra, hogy e törvényszerűségekből okuljunk. Vegyük példaként az elhagyatottság érzését. Nem a felnőttét, aki egyedül érzi magát, és ezért tablettákat szed, drogokon él, moziba jár, felkeresi ismerőseit, felesleges telefonbeszélgetéseket folytat, hogy valahogyan áthidalja az ürességet. Nem, én annak a kisgyermeknek az eredeti érzésére gondolok, akinek nincsenek ilyen elterelési lehetőségei, s akinek közlései, akár a verbálisak, akár a preverbálisak, nem jutottak el a szülőkhöz. S nem azért, mintha a szülei kifejezetten gonoszak lettek volna, hanem azért, mert a szülők maguk is szükséget szenvedtek. Szükségük volt a gyermek visszhangjára, lévén a lelkük mélyén maguk is gyermekek, akik egy elérhető ember után kutattak. S bármilyen paradoxnak tűnik - a gyermek elérhető. A gyermek nem tud elszökni, ahogyan azt egykor, az ő gyermekkorában saját mamája megtette. A gyermeket lehet úgy nevelni, hogy olyan legyen, amilyennek szívesen látnánk. Előtte tekintélyt szerezhetünk, elvárhatjuk, hogy a mi érzéseink éljenek benne, tündökölhetünk szeretetében és csodálatában, mellette erősnek érezhetjük magunkat, ha pedig már túl sok van belőle, ráhagyhatjuk egy idegenre. Végre a figyelem középpontjában érezhetjük magunkat, mivel a gyermekszemek a mama minden lépését követik. Ha egy nőnek a saját anyja mellett minden effajta igényét el kellett nyomnia és el kellett fojtania, bármennyire művelt legyen is, azok saját gyermekével kapcsolatban tudattalanja mélységeiből előtörnek, és kielégülésre törekszenek. A gyermek mindezt világosan érzi, és már nagyon korán leszokik arról, hogy saját elvárásainak hangot adjon. Mikor aztán felnőttkorban a terápia során felbukkan az egykori elhagyottságérzés, az olyan erőteljes fájdalommal és kétségbeesettséggel jár, hogy teljesen világossá válik számunkra: ennyi fájdalmat nem lehetett túlélni. Ehhez olyan empatikus, figyelmes környezetre lett volna szükségük, amely esetükben hiányzott. Ezért kellett mindent elhárítaniuk. De azt mondani, hogy nem éltek át ilyesmit, minden terápiás tapasztalatunknak ellentmondana. A kora gyermekkori elhagyatottságérzések elhárításakor sokféle működéssel találkozhatunk. Az egyszerű tagadás mellett többnyire jelen van az állandó, kimerítő harc, hogy szimbólumok (narkomániát előidéző anyagok, csoportok, mindenfajta művészet, perverziók) segítségével az elfojtott és közben pervertálódott igények kielégülhessenek. Gyakori az intellektualizáció, mert ez nagyon megbízható védelmet kínál, azonban végzetes is lehet, ha a test, ahogyan ez súlyos betegségek esetében is megtörténik, átveszi az uralmat, (lásd erről fejtegetéseimet Nietzsche betegségéről in Gemiedene Schlüssel, 1988 és Abbruch der Schweigemauer, 1990). Minden ilyen elhárító működést az eredeti helyzet és a hozzá tartozó érzések elfojtása kísér. A szülők igényeihez való alkalmazkodás gyakran, bár nem mindig, „minthaszemélyiség" kialakulásához vezet, vagy ahhoz, amit gyakran hamis énnek nevezünk. Az ember olyan magatartást alakít ki, melyben csak azt mutatja, amit elvárnak tőle, és ezzel teljesen azonosul is. Az igazi én nem alakulhat ki, és nem különülhet el, mivel nem élhető meg. Érthető, hogy ezek a betegek ürességérzésről, értelmetlenségről, otthontalanságról panaszkodnak, hiszen ez az űr létezik. Ténylegesen megtörtént a kiürülés, az elszegényedés, a lehetőségek részleges pusztulása. Megsérült a gyermek integritása, lehasadt élénksége, spontaneitása. Gyermekkori álmaikban az ilyen emberek gyakran részlegesen holtként élik át magukat. Szeretnék példaként két ilyen álmot bemutatni. Lisa álma: „A kistestvéreim egy hídon állnak, és egy dobozt hajítanak a folyóba. Tudom, hogy én fekszem a dobozban, holtan, de mégis hallom, ahogy dobog a szívem, és abban a pillanatban mindig felébredek."

7

Ez a visszatérő álom - a reakcióképződés segítségével - testvéreivel (akiknek Lisa mindig igen gondos „mamája" volt) kapcsolatos tudattalan agresszióját (irigység és féltékenység) saját érzéseinek, vágyainak, kívánságainak „megölésével" sűríti egybe. A 27 éves Kurt álma: „Egy zöld mezőt látok, rajta fehér koporsó áll. Félek, hogy anyám fekszik benne, de kinyitom a tetejét, és szerencsére nem anyám, hanem én fekszem ott."

Ha Kurtnak gyermekkorában lehetősége van, hogy kifejezésre juttassa, hogy csalódott anyjában, azaz megélhette volna harag- és dühérzéseit - élő maradhatott volna. Am ez anyja szeretetének elvesztéséhez vezetett volna, ami egy gyermek számára magát a halált jelenti. Így aztán, hogy anyját megtarthassa, „megölte" saját haragját, s vele halt saját lelkének egy része is. A saját igazi érzelmek kifejezésének és kibontakoztatásának nehézségeiből következően alakul ki az állandó kötöttség, amely nem tesz lehetővé semmiféle elhatárolódást. A szülők a gyermek hamis énjében meglelték a vágyott bizonyosságot, saját hiányzó biztonságérzetük pótlékát, és a gyermek, aki nem tudta saját biztonságát kiépíteni, előbb tudatosan, később tudattalanul szüleitől függő helyzetbe kerül. Nem bízhatja magát saját érzéseire, hiszen ebben semmi tapasztalata sincsen, nem ismeri saját valódi igényeit, azok teljes mértékben idegenek számára. Egy ilyen helyzetben nincs lehetősége elszakadni a szülőktől, és még felnőttkorban is rá van utalva a szülőket megjelenítő személyek - partner, csoport és mindenekelőtt a saját gyermekei megerősítésére. A szülői örökség a tudattalan, elfojtott emlékezés, mely kényszerít arra, hogy igazi énünket saját magunk elől is mélyen elrejtsük. És így történik, hogy a szülői házban átélt magányt a későbbiek során követi az énben zajló izoláció.

1.4 Az igazi én nyomában Hogyan segíthet ilyen esetekben a pszichoterápia? Hiszen nem adhatja vissza elvesztett gyermekkorunkat, tényeket nem változtathat meg, utólag nem tehet semmit meg nem történtté. Illúziókkal nem lehet sérüléseket begyógyítani. Az ambivalencia előtti időszak paradicsomi harmóniája, amelyben sok sérült ember reménykedik, soha nem érhető el. Ám a saját igazi történetünk megélése és a rá vonatkozó ambivalencia utáni ismeret lehetővé teszi, hogy felnőttként visszatérhessünk saját érzéseink világába - paradicsom ugyan nincsen, de képesek vagyunk a szomorkodásra, ami visszaadja elevenségünket. A kezelés során fordulópontot jelent, amikor az emberek eljutnak annak az érzelmi belátásához, hogy minden „szeretet", amelyet annyi erőfeszítés és önfeladás árán értek el, nem annak szólt, akik ők valójában voltak. Hogy szépségük és teljesítményeik csodálata a szépségnek és a teljesítménynek szólt, és nem magának az egykori gyermeknek. A teljesítmény mögött a kezelés során életre kel az egykori kisgyermek, és azt kérdezi magától: „Mi lett volna, ha mérgesen, csúnyán, haraggal, féltékenyen, zavarodottan álltam volna előttetek? Hol lett volna akkor a szeretetetek? Hisz én mindez is voltam. Ez azt jelenti, hogy egyáltalán nem engem szerettetek, hanem azt, aminek kiadtam magam? A tisztességtudó, megbízható, érzékeny, megértő, kellemes gyermeket, aki lényegében egyáltalán nem is volt gyerek? Mi történt a gyerekkorommal? Vajon nem tévesen ítélem-e meg? Hiszen nem térhetek vissza oda soha többé. Sohasem pótolhatom be. Kezdettől fogva lényegében egy kis felnőtt voltam. És a képességeim - lehet, hogy egyszerűen visszaéltek velük?" Az ilyen kérdések mindig sok bánathoz és régi, elfojtott fájdalmakhoz kötődnek, de mindig azzal a következménnyel járnak, hogy egy új belső instancia képződik (mintegy a sohasem létezett anya örököseként) - a saját történetünkkel kapcsolatos, bánatból születő empátia. Egy beteg kezelésének ebben a szakaszában azt álmodta, hogy harminc évvel ezelőtt megölt egy gyereket, és senki sem segített neki a gyermek megmentésében. (Harminc éve feltűnt környezetének, hogy a gyermek teljesen magába zárkózott, udvarias és kedves, de nem mutat semmilyen érzelmi reakciót.) Kiderül tehát, hogy az igazi én, évtizedes hallgatást követően, az újonnan megszerzett érzelmi képességekkel képes életre kelni. Megnyilvánulásait most már nem bagatellizálja többé, nem nevet rajtuk vagy nem csúfolja ki őket, akkor sem, ha még sokáig tudattalanul át is siklik felettük, vagy

8

egyszerűen nem veszi észre őket. Ez pontosan azon a szubtilis módon történik, ahogyan korábban a szülők bántak a gyerekkel, amikor még nem tudott beszélni, hogy szükségleteit kifejezze. Később sem volt szabad nemhogy mondania, még gondolnia sem, hogy „lehetek szomorú vagy boldog, ha valami elszomorít vagy boldoggá tesz, senkit sem vagyok köteles felvidítani, és nem kell gondjaimat vagy félelmemet és egyéb érzéseimet mások kívánsága szerint elfojtanom. Lehetek rossz, senki sem fog belehalni, senkinek nem fájdul meg tőle a feje, szabad dühöngenem, ha megsértetek, anélkül hogy benneteket, a szüleimet elveszítenélek." Mihelyt a felnőtt komolyan tudja venni jelenbeli érzelmeit, akkor kezd rájönni, hogyan bánt korábban érzéseivel, kívánalmaival. És arra, hogy ez volt a túlélésre az egyetlen esélye. Megkönnyebbülést érez, amikor saját magában észrevesz dolgokat, melyeket eddig el szokott fojtani. Egyre érthetőbbnek tűnik számára, amikor önmagát védelmezendő néha saját érzésein csúfolódott, ironizált, megkísérelte kibeszélni azokat magából, bagatellizálta őket, vagy egyáltalán nem vett róluk tudomást, esetleg csak néhány nap múlva, mikor azok már elmúltak. Lassanként jön rá, hogy milyen erőteljesen próbálta elterelni a figyelmét, ha valami meghatotta, megrázta, vagy ha szomorú volt. (Mint amikor egy hatéves gyerek anyukája meghalt, és a nagynénje azt mondta: „Az ember legyen bátor, és ne sírjon, most eredj a szobádba és játssz szépen.") Sok olyan helyzet van, amelyben most is mások szemével figyeli magát, és folyamatosan azt kérdezi, hogy mit tegyen, most milyennek kell lennie, milyen érzései lehetnek? Ám mindent egybevetve a beteg most már valamivel szabadabbnak érzi magát. A kezelés természetes folyamata, ha már egyszer beindult, halad tovább. A beteg elkezd beszélni, felhagy az alkalmazkodással, ám gyermekkori élményei alapján nem hiszi, hogy ez lehetséges lenne anélkül, hogy ne kerüljön ezáltal életveszélybe. Régi élményeiből következően, ha védekezik és kiáll az igazáért, büntetést és visszautasítást vár, és ettől fél, majd ennek ellenére ismételten átéli a felszabadulást, valahányszor kockáztatni mert, és azt el is tudta viselni, és hű tudott maradni saját magához. Mindez kezdődhet egészen ártalmatlanul. Az embert meglepik azon érzelmei, melyekről legszívesebben nem vett volna tudomást... De most már késő, feléledtek a saját indulatai, és nincs többé visszaút. Most a megfélemlített és hallgatásra ítélt gyerek úgy élheti meg saját magát, ahogyan eddig még lehetségesnek sem tartotta. A kezelés természetes folyamata, ha már egyszer beindult, halad tovább. A beteg elkezd beszélni, felhagy az alkalmazkodással, ám gyermekkori élményei alapján nem hiszi, hogy ez lehetséges lenne anélkül, hogy ne kerüljön ezáltal életveszélybe. Régi élményeiből következően, ha védekezik és kiáll az igazáért, büntetést és visszautasítást vár, és ettől fél, majd ennek ellenére ismételten átéli a felszabadulást, valahányszor kockáztatni mert, és azt el is tudta viselni, és hű tudott maradni saját magához. Mindez kezdődhet egészen ártalmatlanul. Az embert meglepik azon érzelmei, melyekről legszívesebben nem vett volna tudomást... De most már késő, feléledtek a saját indulatai, és nincs többé visszaút. Most a megfélemlített és hallgatásra ítélt gyerek úgy élheti meg saját magát, ahogyan eddig még lehetségesnek sem tartotta. A férfi, akinek eddig soha nem voltak igényei, és aki fáradhatatlanul állt eddig mások rendelkezésére, hirtelen megharagszik, mert a terapeuta „már megint" szabadságra megy. Vagy dühíti, ha új beteget lát a rendelőben. Hogy fordulhat ez elő? Féltékeny mégsem lehet! Ezt az érzést egyáltalában nem ismeri! És mégis... „Mit keresnek ezek itt? Jönnek ide rajtam kívül más emberek is?" Ezt eddig egyáltalán nem vette észre. Irigy csak más lehet, ő semmi esetre sem. És most az igazi érzés erősebbnek bizonyul, mint a jólneveltség előírásai. Szerencsére. Ám nem könnyű a harag igazi okait rögtön felfedni, mivel az először olyan emberek ellen irányul, akik segíteni akartak nekünk, mint például a terapeuta vagy saját gyerekeink. Olyan emberek ellen, akik a legkevesebb szorongást okozták nekünk, akik ugyan kiváltói, de nem okozói haragunknak. Kezdetben nagy sérelem, hogy nemcsak jó, megértő, nagyvonalú, önuralommal rendelkező és főként igénytelen vagyok, hiszen eddig egész önbecsülésem kizárólag erre épült. Ám ha igazán segíteni akarunk magunkon, le kell mondanunk az önámítás eme rendszeréről. Nem vagyunk mindig annyira bűnösök, mint amennyire érezzük magunkat, de annyira bűntelenek sem, mint ahogy hinni szeretnénk. Mindaddig, míg közömbösek és zavarodottak vagyunk, amíg nem ismerjük pontosan történetünket, mindezt még nem tudhatjuk. A saját valódi történetünkkel való szembesülés segít azon illúziók leépítésében, melyek miatt múltunk felismerhetetlenné vált, és segíti tisztánlátásunkat is. Amikor a jelenben valódi múltbeli hibáink felszínre kerülnek, bocsánatot kell kérnünk 9

attól, akit bántottunk. Ekkor tudjuk szabadon feloldani gyermekkorunk tudattalan és jogosulatlan bűntudatérzéseit. Nem voltunk ugyan hibásak az átélt kegyetlenségek miatt, mégis felelősnek éreztük magunkat. Ezek a nyakas, zavaró és irreális bűntudatérzések csak akkor dolgozhatóak fel, ha azokat nem hárítjuk el a jelen új, valódi vétkein keresztül. Sok ember másoknak adja tovább az egykor átélt borzalmakat, s ekképpen őrzi meg a szüleiről alkotott idealizált képet. Ők még idős korukban is úgy élnek, mint függőségben lévő kisgyerekek. Nem tudják, hogy igazabbak és őszintébbek lehetnének magukkal és másokkal szemben is, ha magukhoz engednék régi, gyermekkori érzéseiket. Minél inkább megengedjük magunknak ezeket a korai érzéseket és minél inkább át is tudjuk azokat élni, annál erősebbnek és koherensebbnek érezzük magunkat. Így átengedhetjük magunkat az egészen kora gyermekkori érzéseknek is, átélhetjük akkori gyámoltalanságunkat, ami végül ismét saját erőnket fokozza. Nagy különbség, hogy az ember felnőttként él-e át egy másik emberrel kapcsolatosan ambivalens érzéseket, vagy pedig - hosszú előtörténetet követően - hirtelen kétéves gyermeknek érzi magát, akit a konyhában a szobalány etet, s kétségbeesetten azon gondolkodik, hogy „miért megy el a mami minden este? Miért nincs bennem semmi öröme? Mi van bennem, amiért inkább más emberekhez megy? Mit tehetnék, hogy itt maradjon? Csak nem sírni, nem sírni!" Akkor régen a gyermek nem tudott ilyen szavakkal gondolkodni, de most kettősen létezett: felnőttként és kétéves gyermekként is, s képes volt arra, hogy keservesen sírjon. Ez nem katartikus sírás volt, hanem saját, mostanáig mindig tagadott, anyja utáni korai vágyakozásának integrálódását jelentette. Az ezt követő hetekben a beteg átélte sikerekben gazdag gyermekorvos anyja iránti kínzó haragját, aki kapcsolatukban nem tudta megadni a gyermeknek a folytonosságot. „Gyűlölöm ezeket az örökké beteg dögöket, akik téged, mama, mindig elvisznek tőlem. Gyűlöllek, mert szívesebben voltál velük, mint velem." Itt keveredtek a gyámoltalanságból fakadó és a soha el nem érhető anyával szembeni, hosszú ideig elfojtott haragból származó érzések. Az élményeknek, a tisztázásnak és az erős érzelmek jogosultsága elismerésének köszönhetően eltűntek a beteget hosszú ideje kínzó tünetek, amelyeknek jelentését most már nem volt nehéz megfejteni. Nőkkel való kapcsolata elvesztette kifejezett hatalmi jellegét, s idővel elmúlt a kényszer, hogy uralkodjon felettük, és elhagyja őket. A tehetetlenség, a harag és a kiszolgáltatottság érzése olyan intenzitással jelent meg a kezelés során, ami korábban elképzelhetetlen lett volna. Ezek az érzések nyitják meg lassanként a bezárt kaput az elfojtott emlékek előtt. Az ember csak olyasmire emlékezhet, amit egykor tudatosan átélt. Am egy integritásában sérült gyermek érzésvilága már maga is szelekció eredménye, melyből a lényeg kimaradt. Csak a kezelés során válnak ezek, a kisgyerek felfoghatatlan fájdalmát kísérő korai érzések tudatosan átélhetővé. Szinte minden alkalommal a szemünk előtt játszódik le a csoda: láthatjuk, hogy ennyi eltolás, tagadás, elidegenedés mögött mennyi egyéni vonás maradt fenn és jutott felszínre, ahogy megleltük az érzésekhez vezető utat. Mégis félrevezető volna, ha elfogadnánk, hogy a hamis én mögött egy fejlett igazi én lett volna tudatosan elrejtve. A gyermek nem tud arról, hogy mit rejt el. Kurt mindezt a következőképpen fejezte ki: „Üvegházban éltem, ahova a mamám minden pillanatban be tudott nézni. Egy üvegházban semmit nem lehet elrejteni - hacsak nem a föld alá - anélkül, hogy az ember el ne árulná magát. Ám akkor magad sem láthatod." A felnőtt ember csak akkor képes érzelmeit átélni, ha gyermekkorában szülei vagy azok helyettesítői fogékonyak voltak. Akikkel gyermekkorukban rosszul bántak, ilyesmiről nem beszélhetünk. Őket nem lephetik meg érzések, csak olyan érzéseket engednek kibontakozni, amelyeket belső cenzoruk - szüleik öröksége - megenged és jóváhagy. Ennek a kontrollnak depresszióval, belső ürességérzéssel kell megfizetniük az árát. Az igazi én nem tud kommunikálni, mert tudattalan, és ezért fejletlen állapotban mintegy belső fogságban maradt. A fegyőrökkel való érintkezés nem segíti az eleven fejlődést. Csak a kiszabadulást követően kezdi az én kifejezni magát, akkor indul fejlődésnek, és akkor fejleszti ki kreativitását. És ahol korábban csak a rettegett üresség vagy a szintúgy rettegett nagyzásos fantaziálások léteztek, váratlanul egy életerőben gazdag világ tárul elénk. Nem hazatérésről van szó, mert ez az otthon soha nem létezett. Az otthonra találás most zajlik.

10

1.5 A pszichoterapeuták helyzete Gyakran hallhatjuk azt a véleményt, hogy a pszichoterapeuták saját érzelmi élete zavart. Eddigi fejtegetéseimmel azt szeretném világossá tenni, hogy ezeket a véleményeket milyen mértékben támasztják alá tapasztalati tények. A terapeuta érzékenysége, beleérző képessége, „antennákkal" való rendkívüli felszereltsége arra utal, hogy gyermekként szükségletek kielégítésére használták - vagy használták ki őket. Természetesen megvan az elméleti lehetőség, hogy a gyermek olyan szülőknél nő fel, akiknek nincs ilyenfajta visszaélésre szükségük, azaz a gyermeket annak látják, ami, megértik, elviselik érzelmeit, és tekintettel vannak rá. Az ilyen gyermek önértékelése aztán egészségesen alakul. Aligha tehetjük fel azonban, 1. hogy egy ilyen gyerek a pszichoterapeuta pályát választja, 2. hogy érzékszerveit oly mértékben fejleszti és építi fel mások számára, mint azt a kihasznált gyermekek teszik, 3. hogy - saját élmények talaján - valaha is kellően megérti, mit jelent az, ha valaki saját énjét „elárulja". Ezért azt gondolom, hogy pontosan saját sorsunk tehet képessé arra bennünket, hogy a pszichoterapeuta hivatását gyakoroljuk, feltéve, hogy saját terápiánk során megkapjuk annak lehetőségét, hogy együtt éljünk igazi múltunkkal, s lemondjunk legvérmesebb illúzióinkról. Ez azt jelenti, el kell viselnünk annak tudatát, hogy önmegvalósításunkkal fizettünk azért, hogy szüleink tudattalan igényeit kielégítve ne veszítsük el azt a keveset is, ami a mienk volt. Ez azt is jelenti, hogy együtt tudunk élni azzal a lázadással és gyásszal, ami azért támadt bennünk, mert szüleink nem elégítették ki elsődleges szükségleteinket. Ha sohasem éltük volna át saját kétségbeesettségünket s az ebből eredő tehetetlen dühöt, s ezért soha nem dolgoztuk volna fel, akkor fennáll na annak veszélye, hogy saját gyermekkorunk tudattalanul maradt helyzeteit tesszük át betegeinkre. Nem meglepő, ha a terapeutát mélyen elfojtott szükségletei arra ösztökélik, hogy egy gyengébb teremtést használjon s helyezzen az elérhetetlen szülők helyébe. Ez legkönnyebben a saját gyermekekkel, az alárendeltekkel és a betegekkel történik meg, akik olykor gyermekként függenek a terapeutával. Egy „antennákkal" jól felszerelt beteg azonnal reagál a terapeuta tudattalanjára. Igen gyorsan autonómnak „érzi" magát, és úgy is fog viselkedni, ha megérzi, hogy a terapeutának fontos, hogy gyorsan autonóm és biztos fellépésű betegei legyenek. Ezt tudja, mindent tud, amit elvárnak tőle. Ez az autonómia azonban depresszióba torkollik, mivel nem igazi. A valódi autonómia esetében felszínre kerül a függőség élménye. Az igazi szabadságot csak a mélyen ambivalens gyermeki függőség mögött találhatjuk meg. A terapeuta elismerés, visszhang, megértés és megbecsülés utáni vágyát elégíti ki a beteg, ha olyan „anyagot" hoz, ami illik a terapeuta felkészültségéhez, koncepciójához, elvárásaihoz. így a terapeuta ugyanazt a tudattalan manipulációt hajtja végre művészi fokon, aminek ő maga volt kitéve gyermekkorában. A tudatos manipulációkat valószínűleg már régen ismeri, és megszabadult tőlük. Azt is megtanulta, hogy nézeteit képviselje és érvényre is juttassa. Ám a tudattalan manipuláció egy gyermek számára soha nem válik áttekinthetővé. Az maga a levegő, amelyet belélegez, soha nem ismert mást, és azt hiszi, ez az egyetlen normális létezési mód. Mi történik, ha még felnőttként, terapeutaként sem ismerjük fel e levegő veszélyes természetét? Gondolkodás nélkül szolgáltatunk ki más embereket is eme manipulációnak, és azt gondoljuk, mindezt csak azért tettük, hogy javukra váljék. Minél inkább betekintést nyertem abba, ahogyan a szülők tudattalanul gyermekeiket, a terapeuták betegeiket manipulálják, annál sürgetőbbnek tűnt az elfojtás feloldása. Nemcsak szülőként, terapeutaként is meg kell tanulnunk múltunk érzelmi megismerését. Ahhoz, hogy ne legyen többé szükségünk arra, hogy betegeinket elméleteinkkel tudattalanul manipuláljuk, hanem hagyjuk: azok legyenek, amik, meg kell tanulnunk átélni és tisztázni gyermekkori érzéseinket. Csak a fájdalommal teli élmények és saját igazságunk felvállalása szabadít meg attól a reménytől, hogy mégiscsak rálelhetünk a megértő, empatikus szülőkre - talán a betegeinkben -, akik okos értelmezéseink hatására rendelkezésünkre állnak majd. Nem szabad lebecsülnünk ezt a kísértést. Ritkán, vagy soha nem ajándékoztak meg saját szüleink annyi figyelemmel, amennyivel gyakran betegeink, és soha nem szolgáltatták ki belső világukat olyan őszintén és világosan, ahogyan sok beteg ezt megteszi. Életünk soha véget nem érő gyászmunkája azonban segíthet abban, hogy 11

elkerüljük az ilyen illúziókat. Olyan szüleink, amilyeneket egykor annyira akartunk empatikus, nyílt, megértő és érthető, mindig rendelkezésre álló és használható, átlátható, világos, ellentmondásmentes, félelmetes tulajdonságok nélküli emberek -, ilyen szüleink sohasem voltak. Minden mama csak annyira lehet empatikus, amennyire ő maga megszabadult saját gyermekkorától, és nem lehet megértő ott, ahol a tagadás következtében saját gyermekkori történetének láthatatlan bilincseit hordozza. Ugyanez vonatkozik az apára is. Amink viszont van: ilyen gyermekünk. Értelmesek, élénkek, figyelmesek, igen érzékenyek, s mivel teljesen a szülők igényei irányítják őket, elérhetőek, rendelkezésre állnak, és mindenekelőtt átláthatóak és manipulálhatóak - mindaddig, míg igazi énjük (érzéseik világa) ama átlátszó ház pincéjében marad, melyben laknia kell... néha a serdülőkorig, és gyakran egészen addig, míg ők maguk is szülőkké nem válnak. A 31 éves Róbert gyermekkorában sosem lehetett szomorú, nem sírhatott anélkül, hogy ne érezte volna: ezzel szeretett anyukáját boldogtalanná tette, és mélységesen elbizonytalanította, mivel a „vidámság" mentette meg - még gyermekként - a mama életét. Gyermekei könnyei lelki egyensúlyát fenyegették. A kifejezett érzékenységgel rendelkező gyerek azonban érezte magában azt a feneketlen mélységet, melyet anyja, aki gyermekként koncentrációs táborba került és erről soha nem beszélt, elfojtott magában. Csak amikor fia már felnőtt, és kérdéseket tudott feltenni, akkor mondta el, hogy egyike volt annak a 16 gyermeknek, akinek végig kellett néznie, ahogyan szüleit gázkamrába hurcolták. A gyerekek közül senki sem sírt! A fiú egész gyermekkora során vidámságra törekedett, és saját énjét, érzéseit, gondolatait csak kényszerű perverziókban élhette meg, melyek a terápiája megkezdéséig idegenek, szégyellni valóak és érthetetlenek voltak számára. Az effajta gyermekkori, művészi tökélyre vitt manipulációkkal szemben teljesen védtelenek vagyunk. A dologban az a tragikus, hogy az eseményekkel szemben mindaddig maguk a szülők is védtelenül kiszolgáltatottak, míg nem hajlandók saját történetüket tudomásul venni. Ha az elfojtás feloldatlan marad, akkor a szülői gyermekkor tragikuma tudattalanul megjelenik a saját gyermekekkel való kapcsolatban is. Egy másik példa mindezt még jobban szemléltetheti: egy apa, aki gyermekkorában anélkül, hogy bárkitől valaha magyarázatot kapott volna, igen gyakran volt kitéve a szkizofrén anyja szorongásos rohamai okozta sokkhatásnak, szeretett kicsi lányának szívesen mesélt borzongató történeteket. A gyermek félelme boldoggá tette, mivel végül mindig megnyugtatta: mindez csak kitalált történet, nem kell félned, itt vagyok veled. így manipulálta a gyermek félelmeit, magát pedig erősnek érezte. Tudatosan jót akart, olyat, amit ő maga szeretett volna: megnyugtatást, védelmet, magyarázatot. Amit azonban tudattalanul közvetített, az saját gyermekkori szorongása, a boldogtalanság várása és a tisztázatlan kérdés volt (szintén saját gyermekkorából eredően): miért okoz nekem az az ember, akit annyira szeretek, ilyen sok félelmet? Minden emberben létezik egy saját maga elől jobban vagy kevésbé jól elrejtett zug, ahol gyermekkori tragédiája kellékeit őrzi. Ide csak saját gyermekeinek van bejárása. Általuk a szoba újra életre kel, a dráma folytatódik. A gyermeknek nem volt lehetősége, hogy szabadon játszhasson ezekkel a kellékekkel, szerepük beleolvadt életébe. Még a „játékok" emlékét sem tudta átmenteni későbbi életébe, mindaddig, míg terápiája során szerepükről fel nem tehette kérdéseit. Bár ezek a kellékek néha szorongást okoztak, tudatos emlékeiben nem tudta azokat anyjával vagy apjával összekapcsolni. Ezért tüneteket alakított ki. És aztán a kezelés során válik a felnőtt képessé arra, hogy amikor a tünetek mögé rejtett érzések tudatosulnak, azoktól megszabaduljon. Ilyen érzések a rémület, a kétségbeesés, a lázadás, a bizalmatlanság és a tehetetlen düh. A betegnek a kezelés alatt semmi biztosítéka nincs terapeutája tudattalan manipulációi ellen. És egyetlen terapeuta sincs minden tudattalan manipuláció ellen egyszer s mindenkorra felfegyverkezve. A betegnek megvan az a lehetősége, hogy ha ilyesmire bukkan, azt fel is fedje, vagy ha a terapeutája vak marad, és csalhatatlannak mutatkozik, otthagyja. Az én tanácsaim sem mentesítenek senkit sem az alól, hogy meg ne kérdőjelezze ezeket a módszereket és az összes, ilyen módszereket alkalmazó terapeuta működését. Minél jobban ismerjük saját élettörténetünket, annál átláthatóbbak a mindig fellépő manipulációk. Ezt azonban gyakran megakadályozza gyermekkorunk. A mi jó öreg, nem teljesen kiélt vágyakozásunk egy jóságos, őszinte, okos, mindent tudó és bátor szülő után 12

arra csábíthat, hogy ne vegyük észre a terapeuta őszintétlenségét és tudattalan működéseit. Fennáll a veszély, hogy túl sokáig tűrjük a manipulációkat, ha tisztességtelen terapeuták különösen őszintének és higgadtnak képesek feltüntetni magukat. Ha az illúzió nagyon megfelel igényeinknek és szükségleteinknek, tovább tart, míg át tudunk rajta látni. Ám mindaddig, míg érzéseink birtokában vagyunk, a gyógyító hatású igazság előbb vagy utóbb maga alá temeti ezeket az illúziókat is.

1.6 Az arany agy Alphonse Daudet Lettres de Mon Moulin című kötetében találtam egy elbeszélést, mely talán bizarrnak hat, de sok közös vonása van az elmondottakkal. A kizsákmányolt gyermekről szóló fejezet lezárásaként röviden összefoglalom a tartalmát. Volt egyszer egy gyermek, akinek aranyból volt az agya. Szülei egy véletlen során vették észre, egy fejsérülés következményeként, amikor vér helyett arany folyt a fejéből. Ettől kezdve nagyon vigyáztak rá, nem engedték más gyermekek közelébe, nehogy ellopják. Amikor már nagyfiú lett, és ki akart menni a nagyvilágba, azt mondta az anyja: „Oly sokat tettünk érted, a gazdagságodból is részt akarunk." A fiú akkor kivett agyából egy nagy darab aranyat, és odaadta anyjának. Vagyonából nagy lábon élt egy barátjával, aki azonban egy éjjel kirabolta, és aztán odébbállt. Akkor úgy határozott, hogy ezentúl óvja a titkát, és dolgozni fog, mivel tartalékai láthatólag megfogyatkoztak. Egy nap beleszeretett egy szép kislányba, aki viszontszerette, de nem kevésbé a szép ruhákat, amelyekkel a férfi bőségesen elhalmozta. Feleségül vette a lányt, és nagyon boldog volt, de az asszony két év múlva meghalt, s fényűzően megrendezett temetésére minden maradék vagyonát elköltötte. Egy napon legyengülten, szegényen és boldogtalanul kilopakodott az utcára, s ott, egy kirakatban meglátott egy szép csizmácskát, ami pont jó lett volna a feleségének. Elfelejtette, hogy ő már nem él - talán azért, mert kiürített agya már nem működött -, és betért az üzletbe, hogy megvegye. Ám abban a pillanatban elvágódott, s a padlón egy halott feküdt. Daudet, aki feltehetően gerincbetegségben halt meg, a következőket írta a történet végére: „Ez a történet kitaláltnak tűnhet, pedig az első szótól az utolsóig igaz. Vannak emberek, akiknek az életben a legcsekélyebb dolgokért is lényegükkel és gerincükkel kell fizetniük. Ez állandóan visszatérő fájdalom számukra. És aztán, mikor már belefáradnak a bajokba..." Nem tartozik-e az anyai szeretet azon „csekély", de nélkülözhetetlen dolgok közé az életben, amikért sok embernek, paradox módon, saját élete feladásával kell fizetnie?

2 Depresszió és nagyzás - a tagadás két megjelenési módja 2.1 A gyermeki szükségletek sorsa Minden gyermekben megvan az a jogos kívánság, hogy anyja észrevegye, megértse, komolyan vegye, és tekintettel legyen rá. Az első hetek, hónapok során rászorul, hogy rendelkezzék anyjával, birtokolja, tükröződjék benne. Mindezt legszebben egy Winnicott által leírt kép szemlélteti: a mama nézi a karján tartott kisbabát, a baba pedig a mama arcát nézi, és saját magát találja meg benne..., feltéve, hogy az anya tényleg a pici, gyámoltalan lényt látja karjaiban, és nem saját elvárásait, szorongásait, a gyerekkel kapcsolatos vérmes reményeit vetíti bele. Ez utóbbi esetben a mama arcán a gyerek nem saját magát pillantja meg, hanem az anya igényeit. Ő maga tükör nélkül marad, amit aztán hasztalan keres egész későbbi élete során.

13

2.1.1

Az egészséges fejlődés

Ahhoz, hogy egy asszony azt adhassa gyermekének, amire annak egész életében okvetlenül szüksége van, feltétlen követelmény, hogy ne válasszák el az újszülöttől. Az a hormonkiáramlás, mely anyai ösztöneit felkelti és „táplálja", közvetlenül a szülés után indul meg, és, hála a gyermekéhez fűződő egyre intimebb kapcsolatnak, a következő napok, hetek során erősödik. Ha a gyermeket elveszik az anyától, ami nem is olyan régen majd minden klinikán szokás volt, és sajnos kényelemből és tudatlanságból világszerte ma is gyakori, akkor anya és gyermeke számára elvész a nagy lehetőség. Az anya és a gyermek közötti kötődés (bonding) - szem- és bőrkontaktus - a szülést követően mindkettőjük számára az összetartozás, az egység érzését nyújtja, ami természetesen ideális esetben már a nemzésnél is létezik, és együtt fejlődik a gyerekkel. Ez nyújtja azt a védettséget és biztonságot a babának, amely ahhoz szükséges, hogy megbízhasson anyjában. És ennek következtében tölti el az anyát az ösztönös bizalom, amelynek segítségével megérti gyermeke jelzéseit, és azokra válaszolni is tud. Ez az első, kölcsönös bizalom többé nem pótolható, és hiánya kezdettől fogva sok mindent lehetetlenné tehet. Tudományos ismereteink e kötődések meghatározó jelentőségéről még igen újak. 1 Remélhetjük azonban, hogy nemcsak a különleges szülészeti klinikákon alkalmazott szülészeti gyakorlatban vesznek róluk tudomást, hanem a nagyobb általános kórházakban is, és így ezek az ismeretek rövid időn belül minden ember javára válhatnak. Azt az asszonyt, aki megéli ezt a fajta kötődést, kevésbé fenyegeti a veszély, hogy rosszul bánik gyermekével, és jobban megóvhatja attól, hogy az apa rosszul bánjon vele. Még az a nő is, aki saját elfojtás-története következtében nem nyújthatja gyermekének ezt a fajta kötődést, képes arra, hogy később segítsen neki ezt a hiányt pótolni, ha, hála a kezelésnek és elfojtásai feloldásának, felismeri a hiány jelentőségét. Képes lesz még egy nehéz szülés következményeit is kompenzálni, ha nem bagatellizálja azt, és tudatában van annak, hogy egy, már az élet kezdetekor traumatizált gyerek különösen sok odafordulást és figyelmet igényel ahhoz, hogy leküzdje a már megtörténtekkel kapcsolatos szorongását. Ha egy gyerek olyan szerencsés, hogy egy elérhető, tükröző mama neveli fel, akit használhat saját fejlődéséhez, akkor a felnövekvő gyermek önértékelése egészséges lesz. Optimális esetben olyan mamáról van szó, aki maga is bensőséges érzelmi légkört biztosít a gyermeknek. De még a kissé ridegebb mamák is lehetővé tehetnek ilyen fejlődést, már azzal is, ha azt nem akadályozzák. A gyermek más személyektől is megkaphatja azt, ami hiányzik az anyjából. Különböző kutatások bizonyítják, hogy a gyermek a legcsekélyebb érzelmi „táplálékot", a környezet minden ösztönzését képes hasznosítani. Egészséges én érzésen azt értem, amikor valaki érzéseit és vágyait kétségek nélküli bizonyosságként önmagához tartozóként éli át. E bizonyosság léte nem tudatos, hasonlóan a szívveréshez, amelyre az ember mindaddig nem figyel, amíg rendben működik. Az ember saját érzelmeinek és vágyainak eme reflektálatlan, magától értetődő elérhetőségében találja meg támaszát és önbecsülését. Megélheti érzelmeit, lehet szomorú, lehet kétségbeesett és segítségre szoruló anélkül, hogy attól kellene félnie, ezzel valakit elbizonytalanít. Szabad félnie, ha fenyegetettnek érzi magát, szabad dühösnek lennie, ha vágyai nem teljesülnek. Nemcsak azt tudja, hogy mit akar, de azt is, hogy mit nem, és mindezek kinyilvánítása független attól, hogy ezért szeretni vagy gyűlölni fogják-e.

2.1.2

A zavar

Mi történik, ha az anya nem képes arra, hogy segítsen gyermekén? Mi történik, ha - mint oly gyakran megesik - nemcsak hogy nem képes arra, hogy gyermeke kívánalmait kitalálja és teljesítse, hanem maga is szükséget szenved? Akkor tudattalanul, gyermeke 1 A témára vonatkozó sok érdekes könyv (Janus, Leboyer, Odent, Stern) közül a gyermeket váró szülők számára a legtanulságosabbnak Desmond Morrisét tartom (Desmond Morris: Babywatching. Jonathan Cape, London, 1991).

14

felhasználásával arra törekszik, hogy a saját igényeit elégítse ki. Mindez nem zárja ki az érzelmi kötődést. Ám ebből a kizsákmányoló kapcsolatból életfontosságú tulajdonságok hiányoznak, mint például a megbízhatóság, az érzelmek folyamatossága és állandósága, s mindenekelőtt hiányzik annak lehetősége, hogy a gyerek saját érzéseit, érzelmeit átélhesse. A gyerek olyasmit fejleszt ki magában, amire az anyának van szüksége, s ami az adott pillanatban megmenti az életét (azaz biztosítja az anya vagy az apa „szeretetét"), ám egész életen át megakadályozza abban, hogy saját maga lehessen. Ilyen esetben a gyermek természetes, életkorának megfelelő igényei nem tudnak integrálódni, hanem hasadtan vagy elfojtottan léteznek. Az ilyen ember később, anélkül hogy erről tudomása volna, saját múltjában él. A legtöbb, tőlem depresszió miatt segítséget kérő ember anyja rendkívül bizonytalan volt, és gyakran maga is depresszióban szenvedett. Egyetlen vagy gyakran első gyermeküket saját tulajdonukként kezelték. Amit az anya annak idején nem kapott meg saját anyjától, meglelheti gyermekében: elérhető, szinte eszközként felhasználható, ellenőrizhető, figyelmének középpontjában ő áll, sosem hagyja el, figyel rá és csodálja. Ha a gyermek igényei túl nagyok (mint amilyenek annak idején saját anyjáé voltak vele kapcsolatosan), már nem annyira fegyvertelen. Nem hagyja, hogy zsarnokoskodjanak felette, képes arra, hogy felnevelje a gyereket anélkül, hogy az sírna vagy zavarná őt. Végre képes megszerezni magának azt a figyelmet és respektust, meg az élete és a jóléte feletti gondoskodást is, amellyel szülei adósak maradtak. Mindezt a következő példa szemléltetheti. A 35 éves Barbara terápiája során először egy rettenetes történet kísérőjeként fellépett, idáig elfojtott szorongásait élte át. Tízéves kislányként az iskolából hazafelé tartott, éppen az édesanyja születésnapja volt. Otthon az anyját a szoba padlóján behunyt szemmel fekve találta. A kislány azt hitte, meghalt az anyukája, és kétségbeesetten felsikoltott. Akkor a mama kinyitotta szemét, és szinte elragadtatottan azt mondta: „Tőled kaptam a legszebb születésnapi ajándékot, most már tudom, van valaki, aki szeret engem." Anyja gyermekkori sorsával való együttérzése évekre megakadályozta a kislányt abban, hogy érezze: ez nagyon kegyetlen viselkedés volt. Aztán a kezelés tette lehetővé, hogy minderre adekvát módon, haraggal és felháborodással reagáljon. Barbarának, aki maga is négy gyermek anyja, saját anyjáról igen kevés emléke volt, de azokban mindig mély együttérzés mutatkozott. Eleinte mint mély érzésű, melegszívű asszonyt jelenítette meg anyját, aki már „igen korán beszélt neki saját gondjairól", sokat törődött gyermekeivel, és a családjáért élt. A szektában, amelyhez tartoztak, sokan kérték ki tanácsait. Gyakran volt büszke rá, a lányára, tudósított engem Barbara. Most, hogy anyja már öreg és törékeny, Barbara aggódott egészsége miatt, sokszor álmodta, hogy valami történik vele, és erre mindig nagy szorongás kíséretében ébredt fel. Az anya képe a feltörő érzések nyomán változott meg. A tisztaságra szoktatásra vonatkozó emlékek felbukkanásának idején élte át anyját uralkodni vágyónak, követelődzőnek, kontrollálónak, manipulálónak, gonosznak, hidegnek, butának, kényszeredettnek, sértődékenynek, egzaltáltnak, hamisnak, provokálónak. Ez az élmény és az oly hosszú időn át felgyülemlett düh tisztázása idéztek fel olyan gyermekkori emlékeket, melyek valóban ilyen vonásokra utaltak. Barbara most megkönnyebbülhetett, megismerhette a valóságot, és képes volt haragja jogosságának felülvizsgálatára. Azt gondolta, hogy anyja akkor volt vele hideg és gonosz, amikor bizonytalannak érezte magát. Nagyon aggódott a gyerek miatt, mert ezzel az aggodalmaskodással tudta irigységét elhárítani. Amikor az anya maga is gyermek volt még, sokszor megalázták, s ezért kellett a lányán keresztül érvényesülnie. A különféle anyaképek fokozatosan egy olyan ember alakjában egyesültek, aki saját nehézségei, bizonytalansága és sértődékenysége következtében igényelte, hogy gyermeke a rendelkezésére álljon. A külső szemlélő számára oly jól működő anya lényegében, a gyermekéhez való viszonyában maga is gyermek maradt. A kislány viszont átvette a megértő, gondoskodó szerepet, míg saját gyerekei kapcsán fel nem tárult idáig soha tudomásul nem vett szükséglete, amelyet ő maga is a gyermekei segítségével törekedett kielégíteni.

15

2.2 A szeretet illúziója Az alábbiakban következzék néhány olyan gondolat, amely évek alatt, munkám során ötlött fel bennem. Tevékenységem számos rövidebb találkozást is magába foglalt, amelyek során csupán egy vagy két órát beszélgettem különböző emberekkel. Éppen e rövid találkozások nyomán került egyértelműen napvilágra az egyedi sorsok sajátos tragikuma. Amit depressziónak nevezünk, amit ürességként, a létezés értelmetlenségeként, elszegényedési félelmekként és magányként érzékelünk, az számomra egyre inkább énvesztés, az éntől való elidegenedés tragédiájának bizonyul, melynek eredete mindig a gyermekkorba nyúlik vissza. Ez a zavar a mindennapi gyakorlatban különféle kevert alakokban és árnyalatokban fordul elő. Az érthetőség kedvéért azt a két extrém formát próbálom bemutatni, amelyeket egyazon dolog két megjelenési formájának tartok: ezek a nagyzás (Grandiosität) és a depresszió. A manifeszt nagyzás mögött mindig ott lappang a depresszió, s a depresszív lehangoltság mögött gyakran ott rejlik az elfojtott sejtelem saját tragikus történetünkről. A nagyzás valójában azt szolgálja, hogy elhárítsuk a mélységes fájdalmat, melyet a valóság tagadásából eredő énvesztés miatt érzünk.

2.2.1

A nagyzás mint öncsalás

A „nagyzoló" embert mindenhol csodálják, és neki szüksége van erre a csodálatra, e nélkül nem is tudna élni. Amit elvállal, azt tökéletesen kell megcsinálnia, s ezt meg is tudja tenni. (Másként bele se kezdene.) Ő is csodálja saját magát - szépsége, okossága, tehetsége, eredményei és teljesítményei miatt. Ám amint valami meghiúsul, súlyos depresszió katasztrófája leselkedik rá. Az ember általában természetesnek veszi, hogy beteg vagy idős emberek, akik sok mindent vesztettek, vagy nők a klimaktériumban depressziósakká válnak. Vannak azonban olyan személyiségek, akik szépségük, egészségük, fiatalságuk vagy egy szeretett személy elvesztését úgy gyászolják, hogy nem lesznek közben depressziósak. És megfordítva: vannak olyan igazán tehetséges emberek is, akik súlyos depressziótól szenvednek. Miért? Csak az mentes a depressziótól, akinek önértékelése saját érzései igazságába vetett hitében, és nem bizonyos kvalitásai meglétében gyökerezik. A „nagyzoló" emberek önértékelésének teljes összeomlása olyan „luftballon" (egy beteg álma), amely a kedvező széllel magasra száll ugyan, de hirtelen kilyukadva rongydarabként hull a földre. Nem alakulhatott ki semmi saját, ami a későbbiek során tartást adhatott volna. Mert a gyermekre való büszkeség mellett veszélyes közelségben bújik meg a szégyen, mely előtör, ha a gyermek a kitűzött elvárásoknak nem felel meg. 2 Azt a tragikus illúziót, hogy a csodálat azonos a szeretettel, a nagyzoló emberek terápia nélkül nem képesek feladni. Nemritkán egész életüket a szeretet pótlásának szentelik. Mindaddig, míg nem érthetjük meg és nem élhetjük át tudatosan az egykori gyermek valódi szükségleteit (hogy figyelembe vegyék, hogy megértsék és komolyan vegyék), folytatódik a harc a szeretet szimbólumáért. Egyszer egy nőbeteg azt mondta, hogy olyan, mintha eddig mindig gólyalábakon kellett volna futnia. Nem jogos-e, ha valaki, aki mindig gólyalábakon kell hogy fusson, irigyli azokat, akiknek a futáshoz ott a saját lábuk, még ha ezek az emberek kisebbek és „középszerűbbek" is, mint ő maga? S nem jogos-e az a felgyülemlett düh, melyet azok iránt érez, akik oda juttatták, hogy gólyalábak nélkül nem mer járni? Lelke mélyén irigyli az egészségeseket, akiknek nem kell szakadatlanul erőfeszítéseket tenniük azért, hogy elnyerjék a csodálatot, hogy nem kell semmit tenniük, hogy így vagy úgy hassanak, hanem nyugodtan megengedhetik maguknak, hogy olyanok legyenek, amilyenek.

2

Egy terepkutatás során, 1954-ben, Chestnut Lodge-ban 12 mániás-depressziós beteg családi környezetét kutatták. A kutatás eredményei nagymértékben megfeleltek saját, a depresszió etiológiáját illető, egész más módon szerzett ismereteimnek „Minden beteg szociálisan izolált családból származott, és úgy érezte, környezete kevés figyelmet szentelt rá. Nagy erőfeszítéseket tettek, hogy konformitásuk és kitűnő teljesítményeik révén növeljék presztízsüket környezetükben. A gyermek, akiből a későbbiek során a beteg lett, különleges szerepet kapott ebben az erőfeszítésben. Neki kellett a család becsületét garantálnia, s addig szerették, míg képes volt ezt a fajta családiideál-követelményt - tehetségessége, képességei, szépsége útján - megvalósítani. (Kiemelés - A. M.) Ha mindez nem sikerült, akkor a büntetés teljes hidegség, a családi közösségből való kitiltás, s annak tudomására hozatala volt, hogy hozzátarto zóira nagy szégyent hozott (idézi M. Eicke-Spengler, 1977, 1104. o.). A családi izolációt saját betegeimnél is megtaláltam, ám az nem oka, hanem következménye volt a szülők rászorultságának.

16

A nagyzoló ember soha nem szabad igazán, mivel mindig mások csodálatának függvénye, s mert ez a csodálat tulajdonságokhoz, működésekhez és teljesítményekhez kötött, amelyek egy pillanat alatt semmivé válhatnak.

2.2.2

A depresszió, mint a nagyzolás fonákja

Az általam ismert betegeknél a depresszió sokféle módon kapcsolódott a nagyzoláshoz. I. A depresszió gyakran akkor jelentkezik, mikor súlyos betegséget, lábadozást vagy megöregedést követően a nagyzolás összeomlik. így történt ez az egyedülálló és idősödő B. esetében, mikor megöregedvén sikerei külső forrásai elapadtak. Az öregedés miatti kétségbeesése a felszínen a szexuális kontaktusok elmaradása következményének tűnt, a mélyben azonban korai elhagyattatási szorongások lappangtak, melyeket az asszony már nem tudott újabb hódításokkal hatástalanítani. Minden pótszer-tükre eltörött, s megint ott állt gyámoltalanul és zavarodottan, mint az egykori kislány anyja arcába tekintve, amelyben azonban nem saját magát, hanem anyja zavarodottságát találta. Hasonlóan élhetik meg az öregséget a férfiak, még akkor is, ha egy új szerelem egy időre vissza is adja az ifjúság illúzióját számukra, s ezzel a kezdődő öregedési depresszióba mániás szakaszok kerülhetnek. II. A nagyzolás és a depresszió eme fázisszerű, váltakozásai rokon vonásokat mutatnak. Ugyanannak az éremnek a két oldalával van dolgunk, amelyet hamis énnek nevezhetünk, s amelyet egykori teljesítményekért adtak. így tükröződik például a színész a siker estéjén az elvarázsolt közönség szemében, és így élhet meg isteni nagyságot és a mindenhatóság érzését. S mégis, már a következő reggel megjelenhet az üresség, az értelmetlenség, a szégyen és a düh, ha az előző este öröme nemcsak a játék kreatív tevékenységéből, a kifejezésből származott, hanem és főként a régi igények - hogy visszhangot verjen, tükröződjék, lássák és megértsék - pótkielégítésében gyökerezik. Ha színészünk kreativitása viszonylag mentes ilyen igényektől, akkor másnap nem depressziós lesz, hanem igen élénknek érzi magát, és már más dolgok foglalkoztatják. Ha azonban az előző esti siker a gyermeki frusztrációk elfojtására szolgál, akkor - mint minden pótlék - csak pillanatnyi megnyugvást eredményez. Igazi kielégülésre már nem kerülhet sor, mert az az idő visszavonhatatlanul elmúlt. Nincs már meg az akkori gyermek, és nincsenek meg az akkori szülők sem. A mostaniak, feltéve, hogy még élnek, időközben megöregedtek és dependensekké váltak, nincs hatalmuk többé a fiuk felett, talán örülnek sikereinek, ritka látogatásainak. A jelenben létezik siker és elismerés, ma azonban már ezek a dolgok nem lehetnek többek, mint amik: a régi hiány nem betölthető. A régi seb mindaddig nem gyógyítható, míg az illúzióban, azaz a siker kábulatában tagadjuk a létezését. A depresszió a seb közelébe vezet, de csak a hiány - a sorsdöntő időszak hiányának - meggyászolása vezet valódi sebgyógyuláshoz. 3 4. Előfordul, hogy valakinek szakadatlan erőfeszítésekkel sikerül fenntartania annak illúzióját, hogy szülei mindig ráfigyeltek és elérhetőek voltak számára (amelyek legkorábbi gyermekkori hiányát ugyanúgy tagadja, mint ahogy saját érzelmi reakcióit is). Ez az ember gyakran képes arra, hogy a fenyegető depressziót fokozódó brillírozással fedje el, s mind környezetét, mind saját magát becsapja. Nem ritka azonban egyúttal az olyan házastárs választása, aki már erősen depresszív jegyeket hozott magával, vagy aki a házasságban a nagyzolás depresszív összetevőit tudattalanul átveszi és érvényre juttatja. így a depresszió kívül marad. Az ember aggódik „szegény" partnere miatt, védi, akár egy gyermeket, erősnek és nélkülözhetetlennek érzi magát, s így újabb támasztóoszlophoz jut saját személyisége építéséhez, melynek nincsenek szilárd alapjai, és csak a siker, a teljesítmény, az „erő", illetve mindenekelőtt saját gyermekkori érzésvilága tagadására támaszkodhat mint pillérekre. 3

Igor Sztravinszkij egy megjegyzése a sikeres gyászmunka illusztrálására szolgálhat: „Meg vagyok arról győződve, hogy boldogtalanságom onnan ered, hogy apám bensőleg nagyon távol volt tőlem, s hogy anyámtól sem kaptam szeretetet. Amikor legidősebb bátyám váratlanul meghalt, anyám nem ruházta rám az iránta való szeretetét, és apám is olyan visszavonult maradt, amilyen volt, akkor eltökéltem, egy napon megmutatom nekik. Napok jöttek, napok mentek. Senki nem emlékszik ezekre a napokra rajtam kívül, én vagyok az egyetlen szemtanú." Mindez éles ellentétben áll Samuel Beckett kijelentésével: „Joggal mondhatom, boldog gyermekkorom volt, bár nem voltam nagy tehetség a boldognak levésben. Szüleim mindent megtettek, amitől egy gyerek boldog lehet. Én azonban minden ok nélkül gyakran éreztem egyedül magam." (Mindkét idézet H. Müller-Braunschweig cikkéből való, 1974-ből.) Itt a gyermekkor drámája teljesen elfojtás alatt áll, a szülők idealizálása a tagadás segítségével vált fenntarthatóvá, ám a gyermekkor végtelen izoláltsága Beckett drámáiban mégis kifejeződik.

17

Jóllehet a depresszió külső megjelenése pontosan az ellenkezője a nagyzolásének, és hangulatában valamiképpen jobban kifejezi az énvesztés tragédiáját, mégis sok bennünk a közös vonás. Az alábbiak figyelhetőek meg: 1. egy hamis én, mely az igazi én elvesztéséhez vezetett; 2. törékeny önértékelés, amely nem saját érzésünk és akarásunk biztonságában, hanem a hamis én megvalósításának lehetőségében gyökerezik; 3. perfekcionizmus; 4. az elutasított érzések tagadása; 5. kizsákmányoló jellegű kapcsolatok; 6. nagy félelem a szeretetvesztéstől, emiatt nagyfokú alkalmazkodási készség; 7. lehasított agresszivitás; 8. betegségekre való hajlam; 9. hajlam a szégyen- és bűntudatérzésekre; nyugtalanság.

2.2.3

A depresszió, mint az én tagadása

A depressziót tehát felfoghatjuk az én elvesztésének közvetlen jeleként is, ami a saját érzelmi reakcióink és megérzéseink tagadását jelenti. A tagadás az életben maradáshoz, a szeretetvesztés elkerüléséhez szükséges alkalmazkodással a gyermekkorban veszi kezdetét. Ezért a depresszió igen korai sérülésre utal. Már a kezdetekkor, az újszülött korban esnek ki olyan érzelmi tartományok, melyekre a szilárd éntudat kialakításához lenne szükség. Vannak gyermekek, akik már a legkorábbi érzéseiket, például az elégedetlenséget, a haragot, az aggodalmat, a fájdalmat, a saját testük feletti örömet, sőt, az éhségérzetüket sem élhették át szabadon. Anyák olykor büszkén mesélik, hogy csecsemőjük milyen szépen megtanulta éhségérzetét elnyomni, és ha figyelmét szeretetteljesen elterelték, nyugodtan kivárta az etetési időt. Ismertem felnőtteket ilyen, levelekkel alátámasztott csecsemőkori tapasztalatokkal. Soha nem tudták bizonyosan, hogy valóban éhesek-e, vagy csak „azt képzelik", s azon szorongtak, hogy az éhségtől tehetetlenné válnak. Közéjük tartozott Beatrice. A gyermekek elégedetlensége vagy haragja anyjukban kételyeket ébresztett saját anyaszerepét illetően, testi fájdalmaik szorongásokat váltottak ki, a saját testük feletti öröm kifejezése pedig irigységet és „mások előtti" szégyenérzetet hívott elő. Az anya szorongásai teljesen megszabták a gyermek érzelmi életét. Beatrice már nagyon korán megtanulta, hogyan nem szabad éreznie, ha nem akarja anyja „szeretetét" kockára tenni. Ha eldobtuk életünk megértésének kulcsát, akkor a depresszió okai - ahogyan szenvedéseink, a betegség és a gyógyulás is - szükségszerűen titokban maradnak előttünk. Egy pszichiáter, akinek könyvét egy olvasó küldte el nekem, szilárdan állítja, hogy a gyermekkori bántalmazások, az elhanyagolás és a kizsákmányolás nem adhatnak elegendő magyarázatot a későbbi pszichiátriai megbetegedésekre. Úgy véli, más, irracionális okai kell hogy legyenek annak, ha valaki a bántalmazások katasztrófáját követően ép marad, vagy hamarabb válik egészségessé, mint mások. Azt gondolja, ebben a „kegyelemnek" kell szerepet játszania. Elmeséli egy betege történetét, aki első életévét egyedül élő édesanyjával nagy szegénységben töltötte, majd a hatóságok elszakították tőle. A gyermek egyik menhelyről a másikra került, és mindenhol a legsúlyosabb bántalmaknak volt kitéve. Mégis amikor pszichiátriai pácienssé vált, állapota sokkal gyorsabban javult, mint ugyanilyen szenvedéseken átesett társaié, akik pedig kevésbé látványos viszontagságokon mentek keresztül életük során. Hogyan tudott ez az ember, akinek a gyermek- és ifjúkorában annyi szörnyűségben volt része, ilyen hamar megszabadulni tüneteitől? Isteni kegyelemről volna szó? Sokan vannak, akik szeretik az effajta magyarázatokat, és megkerülik a lényegi kérdéseket. De nem kellene-e megkérdeznünk, hogy Isten vajon miért nem volt hajlandó ennek a pszichiáternek a többi betegén is segíteni, ahogy ezen a férfin sem segített egyszer sem, amikor gyermekkorában olyan könyörtelenül verték? Tényleg isteni

18

kegyelem volt-e, ami ezen a férfin felnőttkorában segített, s nem lehetséges-e, hogy a magyarázat sokkal egyszerűbb? Ennek a férfinak olyan édesanyja volt, aki szegénységük ellenére a meghatározó első életévben képes volt igazi szeretetet, védelmet és biztonságot nyújtani. Emiatt a gyermek jobb eszköztárat kapott a későbbi bántalmazások feldolgozására, mint az, akinek integritása már az első napokban megsérült, akinek soha nem volt joga arra, hogy saját életét élje, s a kezdetektől azt kellett megtanulnia, hogy élete egyetlen értelme, hogy anyját „boldoggá tegye". Ez volt az én betegem, Beatrice sorsa. Bántalmazni ugyan nem bántalmazták fiatal korában. Ám már csecsemőként meg kellett tanulnia, hogy ha anyját „boldoggá akarja tenni", akkor ne sírjon, ne legyen éhes, és ne legyenek igényei sem. Előbb fogyási tébolytól, majd egész felnőtt élete során súlyos depressziótól szenvedett. A szeretetre és morálra vonatkozó hagyományos elképzelések kritika nélküli fenntartása nagyon alkalmas arra, hogy saját történetünk reális tényeit elkendőzzük vagy elfojtsuk. Ám, ha nincs szabad bejárásunk a tényekhez, akkor a szeretet gyökerei elvágva maradnak. Nem csoda, hogy az egymással való szeretetteljes, nagyvonalú és megbocsátó bánásmódra való felhívások terméketlenek maradnak. Nem szerethetünk igazán, ha tilos meglátnunk szüleinkről és nevelőinkről, sőt saját magunkról az igazságot. Csak úgy tehetünk, mintha szeretnénk. Ám ez az alakoskodó viselkedés ellentétes a szeretettel. Összezavar és becsap, tehetetlen dühöt ébreszt a másikban, amelyet el kell fojtania, soha tudatosan át nem élheti, és emiatt rombolóan hat. Főként, ha a másik attól függ, hogy hisz-e ebben az állítólagos szeretetben. Sok embert segítene hozzá, hogy őszintébb, azaz kevésbé ártalmas legyen, ha a vallási vezetők elismernék ezeket az egyszerű lelki törvényeket. Ahelyett, hogy tudomást se vesznek róluk, egy kicsit jobban körül kellene nézniük az emberek között, s rögtön észrevennék, mennyi bajt okoz a családokban, a közéletben, az egész társadalomban a színlelés. Vera hozzám írt levele, amelyből az ő kívánságára idézek egy részletet, világos példa a színleléssel okozott zavarra. Ezt követi Maja története, mely azt mutatja be, hogyan vált lehetővé számára, hogy miután sikerült feloldania saját múltja elfojtását, magától értetődő módon szeresse gyermekét. Az 52 éves Vera ezt írta: „Évtizedekig voltam az alkohol rabja, és az antialkoholista (AA) klubokban nyertem vissza a szabadságomat. Ezért a megszabadulásért annyira hálás voltam, hogy 11 éven keresztül minden találkozóra elmentem, és igyekeztem kritikus gondolataimat elhessegetni. Egy súlyos megbetegedés, a szklerózis multiplex kezdetét sem akartam tudomásul venni, miként depresszív lehangoltságaim szaporodását sem. Most, hároméves kezelést követően tudom, hogy miként alakultak ki, mi több, miként kellett kialakulniuk ezeknek a nyugtalanító tüneteknek, hogy végre komolyan tudjam venni észleleteimet és a jelzéseket. Mindig bosszankodtam a csoportüléseken, amikor a »feltétlen« szeretetről beszéltek, amelyet állítólag egymás iránt érez a csoport minden tagja. Ezt a bosszankodást azzal magyaráztam, hogy igazi szeretetet én soha nem tapasztaltam, hiszen gyermekként ilyenben soha nem volt részem, s ezért nem is bíztam abban, hogy egyáltalán létezik szeretet. Nekünk legalábbis ezt mondták. Hinni akartam az ilyen bizonykodásokban, mert annyira ki voltam éhezve a szeretetre. És el is tudtam hinni, hiszen az alakoskodás, amivel a mamám etetett, volt a mindennapi kenyerünk, és nem is ismertem semmi mást. Ma ezt már világosan látom. Csak a gyermeknek van szüksége feltétel nélküli szeretetre. És ezt csak a gyermeknek adhatjuk meg és kell megadnunk. Ez azt jelenti, hogy a ránk bízott gyermeket szeretjük és akceptáljuk, akármit tesz, akkor is, ha kiabál, akkor is, ha elégedetten nevetgél. Ám egy felnőttet feltétel nélkül szeretni, bármit tesz is, oda vezetne, hogy a rideg tömeggyilkost vagy a notórius hazudozót is megpróbálnánk szeretni, amennyiben belép csoportunkba. Meg tudjuk ezt tenni? És meg kell ezt tennünk? Miért? És kinek használunk ezzel? Amikor azt állítjuk, hogy egy felnőttet feltétel nélkül szeretünk, akkor csupán saját vakságunkat és őszintétlenségünket bizonyítjuk, mást nem."

Verának igaza van. Felnőttként nincs szükségünk feltétel nélküli szeretetre, még a terapeutánk részéről sem. Ez gyermeki szükséglet, amely a későbbiekben nem elégíthető ki. Aki ezt a gyermekkori veszteséget soha nem siratta el, illúziók rabja. Terapeutánk részéről őszinteségre, respektusra, bizalomra, empátiára, megértésre van szükségünk, s arra, hogy képes legyen saját érzéseit tisztázni, és ne bennünket terheljen velük. S mindezt meg is kaphatjuk. Ám amint valaki „feltétel nélküli" szeretetet ígér nekünk,

19

óvakodjunk tőle. Az, hogy Vera három év alatt rájött arra, amire évtizedes keresés során nem, annak az elszántságának köszönhette, amellyel az igazságot akarta tudni, és nem hagyta, hogy továbbra is félrevezessék. Testi tapasztalatai segítették hozzá, hogy végigmenjen ezen az úton. Maja 38 éves, néhány héttel harmadik gyereke születését követően jelentkezett, és elmondta, milyen szabadnak és kiegyensúlyozottnak érzi magát az újszülöttel. Feltűnően nagy volt a különbség a két korábbi szüléshez képest, amikor is úgy érezte, hatalmas követelményeket támasztottak vele szemben, rabságban van, a gyermek hasznot húz belőle, „kizsákmányolja". Lázadt a gyermek jogos igényei ellen, és eközben nagyon gonosznak érezte magát - mintha csak depresszióban kettévált volna az énje. Valószínű, gondolta, ez a korábbi gyerekek esetében saját anyja kívánságai elleni lázadás volt. Most semmi hasonlót nem tapasztal. A szeretet, melynek elnyeréséért korábban fáradozott, most teljesen magától bekövetkezett, élvezi az összhangot a kisbabával és saját magával. Aztán a következőket meséli anyjáról: „Én voltam a gyöngyszem anyám koronájában. Mindig azt mondta: Majára rá lehet hagyatkozni, tud bánni a problémákkal. És én ezt szó szerint megtettem, felneveltem a kisebbeket, hogy ő a szakmai karrierjével törődhessen. Egyre híresebb lett, de boldognak sosem láttam. Milyen gyakran vágytam utána esténként, amikor a kicsik bőgtek, én megvigasztaltam őket, de én magam sosem sírtam. Kinek volna egy síró gyerekre szüksége? Anyám »szeretetét« csak úgy kaphattam meg, ha rendes, megértő, önmagamon uralkodó voltam, cselekedeteit sosem kérdőjeleztem meg, sosem mutattam, mennyire hiányzik, mert mindez gátolta volna a szabadságát, amelyre annyira szüksége volt. Mindezzel magam ellen fordítottam volna. Senkinek nem jutott eszébe akkoriban, hogy ez a rendes, nyugodt, kellemes Maja mennyire magányos, és milyen szomorú. Mi más maradt nekem, mint hogy büszke legyek anyámra, és segítsek neki? Minél mélységesebb volt az űr anyám szívében, annál nagyobb gyöngyszem kellett a koronába. Anyámnak szüksége volt a gyöngyre, mivel alapjában véve minden tevékenysége azt a célt szolgálta, hogy valamit elnyomjon magában, egy vágyat talán, nem tudom. Talán ő rájöhetett volna, ha van olyan szerencsés, hogy nem csak biológiai értelemben válik anyává. Hiszen állítólag oly sok energiát fektetett bele, oly kötelességtudó volt. Ám a spontán szeretet öröme nem adatott meg neki. És ez az egész ismétlődött meg Péterrel! Hány értelmetlen órát töltött a gyerekem a háztartási alkalmazottal, hogy én meg tudjam csinálni a diplomamunkámat, ami csak egyre távolabb vitt tőle, meg saját magamtól is. Hányszor hagytam el anélkül, hogy észrevettem volna, mit teszek, mert hiszen soha nem volt szabad átélnem, amikor engem hagytak magamra. Most kezdem sejteni, milyen lehet az anyaság korona nélkül, gyöngyök meg szentség nélkül."

Egy német női magazin a hetvenes években nyíltan próbált beszélni korábban tabuként kezelt témákról. Közölte egy olvasója levelét, amelyben leplezetlenül írta le saját anyaságának tragikus történetét. Az olvasó beszámolója a következőkkel zárult: „És aztán a szoptatás! A babát teljesen rosszul tették mellre, és a mellbimbóimat azonnal szétharapta. Istenem, de nagyon fájt. És két óra múlva megint jött... újból... mindjárt... Mikor ott volt, és szopott, zokogtam és izzadtam. Olyan borzasztó volt, hogy nem tudtam többet enni, s 40 fokos lázam lett. Akkor elválaszthattam, és hirtelen sokkal jobban lettem. Sokáig semmit nem éltem át az anyai érzésekből. Az se érdekelt volna, ha a baba meghal. És mindenki azt várta, hogy most nagyon boldog legyek. Egy barátnőm, akit teljes kétségbeesésemben felhívtam, azt mondta, hogy a vonzalom idővel megjön, ha az ember mindig elfoglalja magát a gyerekkel, és mindig együtt vannak. De hát ez nem így történt. Akkor kezdtem először vonzalmat érezni iránta, mikor visszamehettem dolgozni, és amikor hazaértem, és a kicsit ott találtam mint valami szórakoztató dolgot, mint egy játékot. Ám, őszintén szólva, egy kiskutya is ugyanilyen hatású lett volna. Most, hogy már nagyobb lett, és látom, hogy fel tudom nevelni, hogy függ tőlem, hogy annyira megbízik bennem, most alakul ki bennem egy gyengéd vonzalom, és örülök, hogy ő van nekem. Mindezt azért írtam meg önöknek, mert azt gondolom, nagyon jó, hogy végre valaki elmondhatja: olyasmi, hogy anyai szeretet, nincs - anyai ösztönről nem is beszélve (vö. Emma, 1977. július). A probléma sajátossága, hogy a levél szerzője sem saját, sem gyermeke tragédiáját nem tudta valóban átélni, mert a történet saját, számára érzelmileg hozzáférhetetlen gyermekkorában kezdődött. Pesszimista véleménye ezért félrevezető és nem korrekt. „Anyai szeretet" valóban létezik, ahogy létezik anyai ösztön is. Ezt láthatjuk olyan állatoknál, amelyeket nem bántottak emberek. Születnek nők is „ösztönprogrammal", amely képessé teszi őket arra, hogy a gyermeküket szeressék, megvédelmezzék, támogassák, táplálják, és ebben örömöt leljenek. Ám gyakran korán elrabolják tőlünk ezt az ösztönös képességünket: gyermekkorunkban szüleink önző módon kizsákmányolnak

20

bennünket. Szerencsére, ahogyan ezt Johanna története is mutatja, mihelyt készek vagyunk elfogadni az igazságot, visszanyerhetjük azt. A 27 éves Johanna a feltáró terápiát röviddel azelőtt kezdte, hogy terhes lett. Jól felkészült a szülésre, boldog volt az egészséges újszülöttel, és örült, hogy bőségesen tudott szoptatni. Ám hirtelen, minden szemmel látható ok nélkül mellei fájdalmasakká váltak, s magas lázzal feküdt, miközben a nővér a gyereket üvegből táplálta. Lázas rémálmaiban ismételten, részleteiben átélte, hogy 3 hónapos korában mindkét szülője és a szomszédok szexuálisan bántalmazzák. Azért lehet megállapítani az életkort, mert a család később elköltözött. Szerencsére Johanna jól ismerte saját érzéseit, és képes volt a csalás miatti haragját és az oly korai gyermekkorban átélt erőszak miatti iszonyatát a kezdetektől teljességgel átélni. Most többnyire az a felismerés vált ki dühöt belőle, hogy milyen súlyosan károsították azt a képességét, hogy ösztöneit kövesse. Ezt érezte szülei legnagyobb bűnének. Később azt mondta: „Három hónapos koromban rabolták el tőlem az anyaságot. Először képtelen voltam a gyermekemet szoptatni, bár oly nagyon akartam." Sok idő telt el addig, míg Johanna képessé vált arra, hogy szüleivel belső párbeszédet folytasson, hogy a testébe zárt haragot és lázadást ki tudja fejezni, számon kérje igazságát, és az ellene elkövetett erőszakot feldolgozza. Ám még mielőtt ez a folyamat megindulhatott volna, a felfoghatatlan igazság megértésére való puszta készség máris oda vezetett, hogy lemenjen a láza, és mellei meggyógyuljanak. Képes volt arra, hogy szoptassa a kisbabát, aki nagyon gyorsan megtanult lemondani az üvegről, bár a nővér ezt „teljesen kizártnak" tartotta. Johanna élvezte saját anyaságát és azt a boldogságot, hogy képes szeretetre, tud egy ártatlan lényt szeretni, védelmezni, táplálni, megnyugtatni, és a szükségleteit kitalálni. Ám ezt a boldogságot újra meg újra a kétség időszakai szakították meg - nem csinál-e mindent rosszul, nem ér-e ez a boldogság rossz véget, szabad-e ilyen boldognak lennie. Mivel korábban tanult pszichológiát, mindjárt azt kérdezte magától, hogy nem kényszertől szenved-e, vagy hogy önzésből nem kényezteti-e el túlságosan a gyereket stb. A gyötrelmes önkritikát tovább erősítették a barátok tanácsai, akiknek az volt a véleménye, hogy a gyermeknek kezdettől határokat kell szabni, hogy megtanuljon egyedül maradni, különben zsarnokká válik. Jóllehet ezeket a gondolatokat Johanna már régen elutasította, a saját gyermeke esetében nem tudta a fenyegető elbizonytalanodást elkerülni. A kezelés ismételten hozzásegítette, hogy érzelmei rendeződjenek, és újból világossá vált számára, mennyire fontos, hogy szabad szeretnie, s hogy szeretetét nyíltan kimutathatja, anélkül hogy félnie kellene, hogy ezt a szeretetet kihasználják, elárulják, vagy megerőszakolják. Ez adta meg számára ismét az általa oly korán elszenvedett sérülés előtti teljesség érzését. Szüleivel folytatott belső vitáiban gyakran kellett azt mondania: „Szeretem Michaelt, és szeretni is akarom. A lelkemnek szüksége van erre a szeretetre, ahogyan a testemnek a levegőre. Ám oly sokszor fenyeget a veszély, hogy elnyomjam ezt az igényemet, hogy minden energiámra és egész intellektusomra szükség van ehhez az elnyomáshoz, hogy magamat ettől a »hamisnak« vélt szeretettől »megszabadítsam«. Miért? Hogyan tehettétek meg ezt? Oly korán megértettétek velem, hogy egy kisgyerek nem érdemel semmilyen tiszteletet, hogy nem is személyiség, hogy a legjobb esetben csak játékszer, akivel játszani lehet, de akit tetszés szerint lehet fenyegetni, kizsákmányolni és bántalmazni anélkül, hogy ezért akár a legcsekélyebb felelősséggel tartoznánk. Ez az üzenetetek az, amely oly gyakran elbizonytalanított, ami stresszben tartott, és aminek túlteljesítéseim a következményei, és az, hogy néha még mindig nem irántatok, hanem a gyerekem iránt érzek haragot. Olyan könnyű azt gondolni, hogy az életben Michael a szabadságom akadálya, mivel most állandóan szüksége van rám. De nem ő az akadály. Csak az kell, hogy az ő szemeivel lássak, hogy meglássam azokban az ártatlanságot és az őszinteséget, és már tudom: megint őt használom bűnbakként, miattatok. Egy szeretett gyermek már a kezdetektől megtanulja, mi a szeretet. Egy elhanyagolt, kiközösített, kihasznált gyerek ezt soha nem tudja megtanulni. Ám én tudni fogom, és ezt Michaeltől tanulom meg, lassanként, naponta újra, a ti üzenetetek ellenére. Tudom, eljön az a nap, mikor biztonsággal fogom tudni, hogy képes vagyok a szeretetre."

Johanna csatája valódi érzelmei birtokbavételéért nemcsak a gyermeke jövőjét, hanem a sajátját is megmentette. Anna története azt mutatja be, mi történhet korai szexuális visszaélés esetében ilyen harc (kezelés) nélkül. Az ötvenéves Anna, néhány nappal halála előtt, a következőket írta nekem:

21

„Ma meglátogattak felnőtt gyermekeim, és életemben először jöttem rá, hogy mindig szerettek engem, és hogy én ezt a mai napig soha nem éreztem. Sokszor elhagytam a gyermekeimet különféle férfiak miatt, és valószínű, hogy a gyerekeim iránti szeretet és saját valódi érzéseim elől menekültem férfiakkal való szexuális örömökhöz, akik pedig annyi fájdalmat okoztak nekem, és soha nem adták meg azt, amire igazán szükségem volt: szeretetet, megértést, elfogadást. Csecsemőként arra szoktatott az apám, hogy a fájdalomhoz és haraghoz kapcsolódó örömöt keressem, fojtsam el a valódi szeretetre való vágyakozást, kerüljem el a szeretetre méltó férfiakat. Nem volt ez perverzió? Egész életemben nem tudtam tőle megszabadulni. És most, hogy mindezt már látom, késő."

Késő volt, mert bár Anna most már át tudta élni a haragot és felháborodást, de csak partnereivel kapcsolatosan. Az apját továbbra is ugyanúgy „szerette" és tisztelte, mint korábban, ahogyan ez a nekem írt leveléből kiderült.

2.3 Depressziós szakaszok a terápia folyamatában A nagyzoló ember csak akkor keres terápiát, amikor ehhez a depresszív lehangoltság hozzásegíti. Mindaddig, amíg a nagyzoló védekezések működnek, az ilyen zavarnál nincsen látható, szenvedés okozta nyomás, kivéve, amikor a hozzátartozóknak (a házastársnak vagy a gyermekeknek) kell depresszív vagy pszichoszomatikus problémák miatt terápiás segítséget keresniük. A terápiás munka során a nagyzolás depresszióval kevert formájával találkozunk; depressziót viszont szinte minden betegünknél találunk, akár manifeszt betegségkép formájában, akár depressziós hangulat egyedi fázisaként. E fázisok szerepe eltérő lehet. Ami közös bennük, hogy csak akkor oldhatóak fel, ha a figyelmeztető érzések és a régi helyzetek átélhetőkké és tisztázhatókká váltak.

2.3.1

Jelműködés

Előfordul, hogy egy beteg depresszív panaszokkal jelenik meg, s a kezelőhelyiségből később könnyekben úszva, ám igen megkönnyebbülten és depressziómentesen távozik. Talán át tudta élni rég felgyülemlett haragját, vagy végre ki tudta fejezni anyjával szembeni bizalmatlanságát... vagy először tudta átélni a sok meg nem élt év miatti bánatát, vagy a terapeuta szabadsága és a tőle való elszakadás miatti dühöt. Ebben nem volt szerepe az érzések természetének, csak az a fontos, hogy át tudta azokat élni, s ezzel megnyitotta az utat az elfojtott emlékekhez. Közel a depresszió, de a tagadása is. Egy jelenbeli ok lehetővé tette ezen érzések áttörését, s a depresszív hangulat eltűnt. Az ilyen hangulat azt jelez- heti, hogy az én tagadott részei (érzések, fantáziák, kívánságok, félelmek) erősebbekké váltak, anélkül hogy lehetőséget találtak volna a nagyzolásba való menekülésre.

2.3.2

„Az én túlhajszolása"

Vannak olyan súlyosan sérült emberek, akik valahányszor saját belső tartalmaik közelébe kerülnek, s jól és megértve érzik magukat, szerveznek egy partit vagy valami hasonlót, ami teljesen közömbös számukra, s ahol újra magányosnak és fölöslegesnek érzik magukat. Néhány nap múltán elidegenedésről, ürességről és arról a homályos érzésről panaszkodnak, hogy elvesztették a saját magukhoz vezető utat. A beteg ilyenkor tudattalanul olyan helyzeteket hoz létre, melyek az ismétlésben meg tudják mutatni a gyermekkori történéseket: azt, hogy mikor játék közben érezte, hogy saját maga, felszólították, hogy csináljon már valami „okosabbat", és ezáltal legázolták éppen csak éledező világát. Valószínű, hogy ezek a betegek már gyermekként is depresszív hangulattal reagáltak, mert a normál reakció, mely egy ilyen helyzetben talán a harag, túl nagy kockázatot jelentett volna számukra. Ha a felnőtt szakít arra időt, hogy összeszedje és feldolgozza az ilyen jelenbeli figyelmeztetéseket, akkor felébredt érzéseinek köszönhetően abbamaradhat a lázadás, és az elfojtott szükségletek (hogy önmaga legyen) világossá válnak. Az, hogy a depresszió újból fellép, szinte automatikus következmény: a védekező működésre nincs többé szükség. Az ágálás abban a pillanatban szerepét veszti, ahogy az ember tudhatja, mi az, amire valóban szüksége van. Esetünkben valószínű, hogy ez a saját maga számára szánt idő, és nem a hárítást szolgáló parti.

22

2.3.3

Erős érzelmekkel „terhesen"

Néha hetekig tartó depresszív fázisok előzik meg az erőteljes gyermekkori érzelmek áttörését. Mintha a depresszió tartaná visszafogva ezeket az érzelmeket. Ha újra átéli őket, a beteg ismét élettelinek érzi magát, míg csak egy új depresszív fázis nem jelez új fejleményt. Ezeket az állapotokat valahogy a következőképpen írhatjuk le: „Nem érzem magamat. Hogyan lehetséges, hogy megint elvesztettem magamat? Nincs saját belsőmmel semmilyen kapcsolatom. Minden olyan reménytelen... Sosem lesz jobb. Minden értelmetlen. Vágyakozom saját életteli voltom után." Ezt egy dühkitörés követheti, erőteljes szemrehányások és vádak kíséretében. Ha ezek a vádak jogosak, hatalmas a megkönnyebbülés, ha azonban nem jogosak, és ártatlan személyeket érintenek, a depresszió fennmarad, míg a tisztázás lehetővé nem válik.

2.3.4

Szembekerülés a szülőkkel

Depresszív hangulatok azután is előfordulnak, hogy valaki megpróbál ellenszegülni szülei eleddig a tudattalanba száműzött, például teljesítményre vonatkozó követeléseinek, ám még nem vált teljesen szabaddá. Ismét a magára kiszabott értelmetlen túlteljesítések zsákutcájába kerül, és csak a fellépő depresszív hangulat az, amely minderre felhívja a figyelmét. Mindez valahogy a következőképpen hangzik: „Tegnapelőtt boldog voltam, a munka könnyen ment, többet készültem a vizsgára, mint amit egész hétre elterveztem. Akkor azt gondoltam: ki kell használnod ezt a jó hangulatot, este csinálj meg még egy fejezetet. Egész este dolgoztam, de már örömtelenül, és másnap egyáltalán nem ment az egész, teljesen idiótának éreztem magam, semmi nem maradt meg a fejemben. Senkit sem akartam látni, olyan volt, mint a korábbi depressziókban. Aztán »visszalapoztam«, és megtaláltam a kiindulópontot. Azzal tettem tönkre az örömömet, hogy egyre többet akartam teljesíteni. És miért? Akkor eszembe jutott, hogyan mondta az anyám: »Milyen szépen megcsináltad, ugyanígy meg tudod tenni ezt is ...« Dühös lettem, és otthagytam a könyveket. Aztán hirtelen bízni kezdtem abban, hogy már észre fogom venni, mikor lesz ismét örömöm a munkában. És tényleg tudtam. De a depresszió már korábban eltűnt, akkor, mikor rájöttem, hogy megint túlhajszoltam magam."

2.4 A belső börtön A depresszív hangulatot, amely természetesen megnyilvánulhat, illetve elrejtőzhet pszichoszomatikus panaszokban is, valószínűleg mindenki ismeri saját élményeiből. Ha az ember figyel rá, nem nehéz észrevenni, hogy szinte mindenhol (ahol egy saját impulzust vagy egy nem kívánt erős érzelmet elnyomtunk) felbukkan, és gátja a spontán elevenségnek. Ha például a felnőtt egy közeli barát elvesztése miatt nem érezhet szomorúságot, hanem valamilyen könnyed kikapcsolódás segítségével igyekszik elfojtani a bánatot, vagy ha abbéli félelmében, hogy elveszít egy barátságot, saját maga elől elrejti az idealizált barát viselkedése miatti felháborodását, nagy valószínűséggel számolhat depresszív hangulat felléptével (hacsak a nagyzoló védekezés nem áll folyamatosan a rendelkezésére). A jelenbeli helyzet ugyanis figyelmezteti a korábbi, elfojtás alatt tartott függőségre. Amikor elkezd figyelni erre az összefüggésre, akkor depressziója a hasznára válhat: tanulságos igazságokat tudhat meg önmagáról. A gyermeknek nincs még meg ez a lehetősége. Még nem láthat keresztül az öncsalás mechanizmusán, másrészt, ha nincs megtartó, empatikus környezete, érzelmei ereje sokkal jobban fenyegeti, mint a felnőttet. Am még a felnőtt is mindaddig gyermekként félhet érzelmeitől, míg nem tudatosul benne, hogy félelme min alapszik. Hasonló, fölöttébb szélsőségesen intenzív érzelmekkel csak a pubertás táján találkozunk ismét. Am a pubertás fájdalmaira való visszaemlékezés, az, hogy az ember nem képes saját impulzusait ellenőrizni és megérteni, emlékezetünk számára sokkal könnyebben hozzáférhető, mint az első traumák, melyek igen gyakran egy idillikus gyermekkor képe vagy egy közel teljes gyermekkori amnézia mögött vannak elrejtve. Ez lehet az oka, hogy a felnőttek kisebb nosztalgiával emlékeznek serdülőkorukra, mint gyermekéveikre. A vágyakozás, a várakozás és a csalódástól való félelmek azon keverékében, mely sok embernél a gyermekkor ünnepeire való emlékezés kísérője, vélhetően saját gyermekkoruk érzelmi intenzitása utáni vágyakozás tükröződik. Ám pontosan azért, mert a gyermekkor érzelmei oly erősek, elfojtásuk nem marad súlyos 23

következmények nélkül. Minél erősebb a fogoly, annál vastagabb börtönfalakra van szükség, és ez aztán megnehezíti vagy teljesen meg is akadályozza a további érzelmi fejlődést. Ahogy többször tapasztaljuk, hogy az erőteljes kora gyermekkori érzések áttörése, melyet főként a meg nem értés színez, fel tud oldani egy hosszabb depressziós hangulatot, úgy változik meg az idők során viszonyulásunk nem kívánt érzelmeinkhez, mindenekelőtt a fájdalomhoz. Rájövünk, hogy nem kell örökösen kényszeresen a régi sémákat követnünk (csalódottság - a fájdalom elfojtása - depresszió), hiszen van más lehetőségünk is csalódásaink kezelésére, nevezetesen az, hogy megéljük fájdalmunkat. Ezáltal nyílik meg először a saját korai élményeinkhez vezető út, az út énünk eddig észrevétlen részeihez és saját történetünkhöz. Egyik betegem, terápiája végéhez közeledvén mindezt a következőképpen fejezte ki: „Nem a szép és kellemes érzések nyújtották az új betekintést számomra, hanem azok, melyek ellen a leginkább küzdöttem: érzések, melyekben ócska, kicsi, gonosz, gyámoltalan, megalázott, követelőző, szemrehányó vagy zavarodott voltam. És mindenekelőtt szomorú és magányos. Ám pontosan e sokáig elkerült élmények révén bizonyosodtam meg arról, hogy belülről értettem meg valamit az életemből, valamit, amit egyetlen könyvben sem tudtam fellelni." Ez a beteg lényegében a pszichoanalízis során zajló érzelmi megismerés folyamatát írta le. Olyan terapeuták értelmezései, akik saját gyermekkoruk igazi történetét sohasem fedezték fel, zavarhatják, meggátolhatják, akadályozhatják, elnyújthatják ezt a folyamatot, illetve intellektuális belátássá zsugoríthatják. Mert a beteg ilyen esetben hamar hajlamos arra, hogy feladja a felfedezés és a saját megnyilvánulások örömét, hogy alkalmazkodjon terapeutája elképzeléseihez, abbéli félelmében, hogy terapeutája odafordulását, megértését, empátiáját - melyre egy életen át várt - eljátssza. A szülőkkel kapcsolatos korai élmények következtében nem hiszi, hogy ennek nem kell mindig így lennie. Ha enged félelmeinek és alkalmazkodik, a kezelés a hamis én birodalmába csúszik, s valódi énje, „szelfje" észrevétlen és fejletlen marad. Ezért rendkívül fontos, hogy a terapeuta ne a saját szükségleteiből fakadóan fogalmazzon meg összefüggéseket, melyeket a beteg éppen a saját érzései segítségével próbál felfedezni. Különben úgy viselkedik, mint az a barát, aki egy fogoly számára éppen abban a pillanatban visz annak cellájába finom étkeket, melyben az lehetőséget kap a cella elhagyására, és éppen az első éjszakát töltheti védelem nélkül és éhezve, ám szabadon. Mivel azonban a tudattalanban ez a lépés nagy bátorságot igényel, megtörténhet, hogy a fogoly elszalasztja a lehetőséget, és fogságban marad, ebédjével és „biztonságával" vigasztalva magát. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy a beteg fel akarja fedni a múltat, akkor teljes tragikumával együtt először válhat tudatosan átélhetővé és végre meggyászolhatóvá egy addig sosem felidézett helyzet. A gyászmunka dialektikájához tartozik, hogy az ilyen élmények részben fokozzák, részben feltételezik az én felfedezését. A zavar mélyén a depresszió ellenoldala, a nagyzolás rejlik. Ezért szabadulhat meg időszakosan egy beteg a depressziótól, amikor a terapeuta vagy a terápiás csoport lehetővé teszik, hogy a beteg részesüljön az ő nagyzolásukból, azaz ha lehetővé teszik, hogy a beteg, mintegy a terapeuta részeként szintén nagynak és erősnek érezze magát. A zavar, ekkor egy bizonyos ideig megváltozott alakban, de továbbra is létezik. Aligha van szabadulás a "betegség bármelyik megjelenési formájától a gyermekkori helyzet meggyászolása nélkül. A gyászolás képessége, azaz a „boldog" gyermekkor illúziójának feladása és az egész, sérülések miatti szenvedéstömeg érző tudomásulvétele visszaadja a depressziós ember életteliségét és kreativitását, s a nagyzoló lény kiszabadulhat sziszifuszi feladatának kötelékéből és az attól való függéstől. Ha valaki egy hosszú folyamat során képes átélni, hogy gyermekként nem önmagáért, hanem teljesítményeiért, eredményeiért és jó tulajdonságaiért szerették, s hogy gyermekkorát e miatt az állítólagos „szeretet" miatt áldozta fel, ez nagy belső megrázkódtatást okoz, ám egy napon majd arra vágyik, hogy abbahagyja ezt az udvarlást. Felfedi magában az igényt, hogy igazi énje szerint éljen, s ne kelljen szeretetet vásárolnia, olyan „szeretetet", melyben lényegileg semmit nem kapott, hiszen annak a hamis énnek szólt, melyet éppen most készül feladni.

24

A depressziótól való szabadulás nem tartós boldogsághoz vagy teljes szenvedésmentességhez vezet, de élővé tesz, lehetőséget teremt, hogy a spontán fellépő érzelmeket át tudjuk élni. Az élet sokszínűségéhez hozzátartozik, hogy ezek az érzelmek nem mindig derűsek, „szépek", hanem a teljes emberi élményskálának megfelelően magukba foglalhatnak irigységet, féltékenységet, haragot, lázadást, kétségbeesést, vágyat és szomorúságot is. Az érzelmekhez azonban mindaddig nem juthatunk hozzá ilyen nyitottan és szabadon, míg a gyermekkorban rejlő gyökerek el vannak vágva. Valódi önmagunkhoz néha csak akkor férhetünk, ha már nem kell félnünk kora gyermekkori élményeink világától. Miután átéltük ezt a világot, többé már nem idegen és fenyegető számunkra. Már ismerjük, és nincs többé szükségünk arra, hogy illúzióink börtönfala mögé rejtsük. Már tudjuk, ki és mi szedett rá bennünket, és pontosan ez a tudás az, ami szabaddá tesz. Még a régi fájdalmaktól is megszabadít. Sok tanács, amit depressziós betegeinknek adunk, egyértelműen manipulatív jellegű. Számos pszichiáter azt gondolja, demonstrálnia kell betege számára, hogy reménytelenségérzése nem racionális, és tudatosítania kell túlérzékenységét. Egy ilyen folyamat, véleményem szerint, a hamis ént és az érzelmi alkalmazkodást erősíti, ami szintén a depressziót mélyíti. Ha mindezt el akarjuk kerülni, a beteg minden érzését komolyan kell vennünk. Pontosan ez a túlérzékenység, szégyen és önvád az a vörös fonál (milyen gyakori, hogy a depressziós beteg tudja, hogy túlérzékeny, és mennyire vádolja emiatt önmagát!), amely a régi érzések és a valódi, elrejtett panaszok eredetéhez megmutatta az utat, még mielőtt azok számunkra érthetőek lettek volna. A reménytelenség érzése ugyanis pontosan megfelelhet a valóságos gyermekkori helyzetnek. Minél kevésbé valósághűek ezek az érzések, minél kevésbé illenek a mostani helyzethez, annál világosabban mutatják, hogy egy múltbeli elfelejtett helyzethez tartoznak, és hogy az a helyzet még felfedezésre vár. Ha azonban ezt az érzést nem átéli a beteg, hanem „kibeszéli", akkor a felfedezés elmarad, és a depresszió győzedelmeskedik. A 40 éves Pia, akivel gyermekkorában nagyon rosszul bántak, igen hosszú, öngyilkossági gondolatokkal telített depressziós időszakot követően vált képessé arra, hogy apja iránti igen erős, hosszú ideig elnyomott haragját átélje és igazolja. Ezt nem lát ható javulás, hanem egy könnyel és bánattal teli időszak követte. E periódus végén mondta a következőket: „A világ nem változott meg, nagyon sok gonosz és durva dolog vesz körül, és ezeket még élesebben látom, mint korábban. És mégis, most történik először, hogy valóban értelmét látom az életnek. Biztosan azért, mert most történik először, hogy érzem, a saját életemet élem. És ez egy izgalmas kaland. Ám most jobban megértem az öngyilkossági gondolataimat, főként a fiatalkoriakat. Értelmetlennek tűnt tovább csinálni... pontosan azért, mert egy idegen életet éltem, olyat, amit egyáltalán nem akartam, és amit kész voltam könnyedén eldobni."

2.5 A depresszió társadalmi vetülete Feltehető a kérdés: vajon az alkalmazkodásnak szükségszerűen depresszióhoz kell vezetnie? Nem lehetséges, nincsen rá példa, hogy egy érzelmileg alkalmazkodó ember szabadon élje életét? A múltban talán adódtak ilyen esetetek. Olyan kultúrákban, amelyek még egy másoktól óvott értékrendszer jegyében éltek, az alkalmazkodó ember nem volt ugyan autonóm, nem volt saját identitásérzése sem, mely támaszául szolgált volna, de támaszra lelt a csoportjában. Persze itt is adódtak kivételek, voltak emberek, akik számára ez nem volt elég, és akiknek volt elég erejük ahhoz, hogy kitörjenek. Manapság azonban már aligha lehetséges, hogy bármely csoport ilyen módon elkülönüljön más értékmércéket használó csoportoktól. Ez megköveteli, hogy az egyén ha nem akar különféle érdekek és ideológiák játékszerévé válni - saját magában leljen támaszra. Manapság számtalan, magát terápiásnak nevező csoport létezik, amely tagjainak ezt az „erősítését" terápiás feladatként jelöli meg. Létrejöhet egy csoport utáni vágyakozás, mivel az az összetartozás érzését közvetíti, és azt az illúziót támasztja alá, hogy a gyermek szeretet, megértés és biztonság iránti elfojtott szükségletei mégiscsak,

25

mégpedig a csoport révén, kielégíthetők. Am ezek a „drogok" mindaddig, míg a gyermeki érzelmek elnyomva maradnak, nem oldják fel tartósan a depressziót. Az egyénnek, ha depresszió és szenvedélybetegség nélkül akar élni, saját énjében lelt támaszra, azaz a saját igazi szükségleteihez és érzéseihez való átjárásra s ezek kifejezhetőségére van szüksége. Még az alkalmazkodó gyermekben is szunnyadoznak erők, amelyek próbálnak ellenállni ennek az alkalmazkodásnak. A serdülőkorban az ifjú új értékeket választ, amelyek ellentétesek a szülőkével, új ideálokat épít fel, és azok megvalósítására törekszik. Ha azonban ezek a kutatások nem a saját igényekben és érzésekben gyökereznek, akkor az ifjú hasonló módon alkalmazkodik új ideáljaihoz, mint korábban szüleiéhez. Ismét megtagadja igazi énjét, hogy hasonló legyen, mint a csoport, vagy hogy a partnere elismerje és szeresse. Ám mindez nem igazán segít a depresszión. Ez az ember felnőttként sem önmaga, sem nem ismeri, sem nem szereti magát, és mindent megtesz, hogy valaki úgy szeresse, ahogyan arra gyermekkorában annyira szüksége lett volna. S reméli, hogy alkalmazkodásával végre mindezt megkapja. A következő két példa szemléltetheti az ilyen fejlődést: 1. A 28 éves Paula szabadulni akart patriarchális családjától, amelyben anyja teljesen apjától függött. Egy alárendelődő emberhez ment férjhez, és úgy tűnt, mindent másképp csinált, mint a mamája. A férje hagyta, hogy barátaival a lakásban háljon. Ő pedig a féltékenység vagy gyengédség minden érzését letiltotta magában, s úgy akart sok férfival viszonyt folytatni, hogy ne fűzze őt hozzájuk semmiféle érzelem, s így mint valami férfi, autonóm embernek érezhesse magát. Szükséglete, hogy „haladó szellemű" legyen, egész odáig terjedt, hogy hagyta: barátai, ha éppen abban lelték kedvüket, bántalmazzák és megalázzák, elnyomta magában minden sérelmét és haragját, mert azt hitte, hogy így lehet modern és előítéletektől mentes. Ily módon kapcsolataiba átmenekítette gyermekkori alávetettségét, és tudattalanul átvette anyja kiszolgáltatottságát is. Mivel súlyos depressziótól és alkoholfüggőségtől szenvedett, feltáró terápiába kezdett, ami lehetővé tette, hogy átélje mindazon érzéseket, melyeket anyja kiszolgáltatottsága keltett benne. Az anyjával való közvetlen belső szembesülés tette lehetővé, hogy partnerkapcsolataiban ne folytassa tudattalan és kényszeres módon anyja magatartását, s végre azokat a férfiakat szerethesse, akik érdemesek a szeretetére. 2. A 40 éves Amart, egy afrikai család gyermekét anyja egyedül nevelte; az apja meghalt, amikor ő még nagyon kicsi volt. Az anya határozott szabályok alapján nevelte, és semmilyen módon nem tette lehetővé, hogy fia átélje gyermeki szükségleteit, azt pedig még kevésbé, hogy azokat kifejezésre is juttassa. Másrészt viszont, állítólag orvosi tanácsra, péniszét egészen serdülőkoráig rendszeresen masszírozta. Felnőttkorában a fiú eltávolodott anyjától és annak világától, európai nőt vett feleségül, aki teljesen más társadalmi réteghez tartozott, mint a szülei. Nem a véletlen, hanem a testébe zárt, ám tudattalanul létező gyermekkori történet számlájára írható, hogy olyan asszonyt választott, aki őt a végsőkig kínozta, megalázta, elbizonytalanította, és aki mellett sem kitartani nem tudott, sem elhagyni őt. Ez a kínokkal teli házasság, ahogy a másik példa is, kísérlet a szülők szociális rendszeréből egy másik rendszer segítségével történő kitörésre. A felnőtt ember képes volt ugyan arra, hogy megszabaduljon serdülőkori anyjától, ám érzelmileg mindaddig a tudattalanul létező gyermekkori anyaképéhez kötődött (akit most a feleség helyettesít), míg az egykori érzéseket nem volt képes átélni. A terápia során iszonyúan fájdalmas volt számára annak felismerése, hogy gyermekként milyen mértékben csodálta anyját, s hogy ugyanakkor gyámoltalanságában mennyi visszaélést élt át, hogy mennyire szerette és gyűlölte őt, és mennyire kiszolgáltatott volt neki. Ezen érzések átélése nyomán azonban nem volt többé szüksége arra, hogy féljen a feleségétől, s első ízben látta őt olyannak, amilyen valójában volt. A gyermeknek alkalmazkodnia kell, hogy a szeretet, az odafordulás, a jóakarat illúzióját biztosítsa a maga számára. A felnőttnek a túléléshez már nincs szüksége ilyen illúziókra. Szakíthat vakságával, és megláthatja, hogyan bántak vele. A nagyzoló és depresszív ember egyaránt tagadja gyermekkora valóságát, mert úgy él, mintha még megmenthető volna a szülői támasz: a nagyzoló a siker illúziójában, a depressziós a mindenkori szorongásban, hogy saját hibája az, ami miatt elveszíti a törő-

26

dést. Am egyikük sem hagyja érvényre jutni azt az igazságot, hogy a múltban nem kapott szeretetet, és hogy ezen a tényen az égvilágon semmilyen erőfeszítés nem tud változtatni.

2.5.1

Narcisszusz legendája

Narcisszusz legendája az önelvesztés, az úgynevezett nárcisztikus zavar tragédiájáról szól. Narcisszusz meglátja saját tükörképét a vízben, és beleszeret saját szépséges arcába, melyre bizonyára anyja is nagyon büszke volt. Echo, a nimfa felel az ifjú hívására, mivel annak szépségébe ő is beleszeretett. Echo hívásai megtévesztik Narcisszuszt. De saját tükörképe is megtéveszti, mivel abban csak saját tökéletes, csodálatra méltó részei tükröződnek, más részei nem. Rejtve marad előtte a háta, az árnyéka, ezek nem tartoznak hozzá, kirekesztődnek a szeretett tükörképből. Az elragadtatás eme stádiuma a nagyzolással vethető össze, míg a másik, az önmaga utáni emésztő vágyakozás a depresszióval. Narcisszusz nem akart más lenni, csak csodaszép ifjú. Saját igazi énjét megtagadta, a szépséges képmással akart eggyé válni. Ez önmaga feladásához, halálhoz vezet, illetve Ovidius ábrázolásában ahhoz, hogy virággá változik. Ez a halál logikus következménye a hamis énhez való rögzülésnek. Nemcsak a „szép", a „jó", a kellemes érzések azok, melyek élővé tesznek bennünket, elmélyítik létezésünket, és döntő felismerésekhez juttatnak, hanem sokszor pontosan a kellemetlen, a helytelen érzések, amelyektől legszívesebben elmenekülnénk: a tehetetlenség, a szégyen, az irigység, az önzés, a hazugság, a harag és a bánat. A terápiás térben ezek az érzések átélhetőek, megértésre találnak és rendeződnek. Ezért ez a tér a belső világ tükre, amely világ sokkal gazdagabb, mint a „szép orca". Narcisszusz beleszeret saját idealizált képmásába, ám sem a nagyzoló, sem a depresszív Narcisszusz nem tudja magát igazán szeretni. Saját hamis énje iránti lelkesedése nemcsak azt teszi lehetetlenné számára, hogy másokat szeressen, hanem minden látszat ellenére azt is, hogy szeresse azt az egyetlen embert, aki teljesen a bizalmasa - saját magát.

3 A megvetés ördögi köre 3.1 A gyermek megalázása, a gyengeség megvetése - hová vezet mindez? 3.1.1

Mindennapi példák

Egyik szabadságom alatt gondolataim a „megvetés" témakörben forogtak, korábban ehhez a témához fűzött különböző feljegyzéseimet olvasgattam. Valószínűleg a téma iránti érzékennyé válásomnak tulajdonítható, hogy a szokásosnál jobban átéltem egy korábbi, minden látványos egyediséget nélkülöző banális jelenetet, melyhez hasonló valószínűleg gyakran lejátszódik. Megfigyeléseimet a jelenet leírásával kezdem, mivel segítségével az indiszkréció veszélye nélkül bemutathatom, amit munkám során felismertem. Séta közben egy fiatal házaspár ment előttem, mindketten magas termetűek, mellettük egy két év körüli kisfiú szaladt és bőgött. (Megszoktuk, hogy az ilyen jeleneteket a felnőtt szempontjából vizsgáljuk, de most szándékosan megkísérlem a kisgyerek élményeinek szemszögéből ábrázolni.) A házaspár az imént egy kioszknál pálcikás fagylaltot vásárolt, és élvezettel nyalogatták. A kicsi is hasonló fagylaltot akart. A mama szeretetteljesen azt mondta: „Gyere, kaphatsz az enyémből, az egész túl hideg volna számodra." A gyerek azonban nem csak egy nyalásnyit akart, kinyújtotta a kezét a pálcika után, amit az anyja elhúzott előle. A kicsi kétségbeesetten sírt, és most az egész jelenet megismétlődött az apával: „Itt van kicsikém - mondta az apa szeretetteljesen ehetsz az enyémből." „Nem, nem" - kiabálta a gyerek, s újból futni kezdett, megpróbálva ezzel saját figyelmét elterelni, de mindig újból visszatért, irigyen és szomorúan nézett föl a magasba, ahol az a két felnőtt elégedetten és egyetértésben élvezte a fagylaltját.

27

Ahányszor az egyik szülő újból felajánlott egy nyalást, a gyerek újból nyújtotta a kezecskéit a fagylalt után, és akkor a felnőtt, kincset tartó kéz ismét visszahúzódott. S minél jobban sírt a gyerek, a szülők annál jobban szórakoztak. Sokat kellett nevetniük, és azt remélték, hogy ezzel a nevetéssel a gyereket is felvidítják: „No nézd csak, ez egyáltalán nem olyan fontos ügy, miért csinálsz belőle ekkora jelenetet?" Egyszer csak a gyerek leült a földre, és a válla fölött apró köveket kezdett dobni anyja felé, aztán hirtelen felkelt, és nyugtalanul körülnézett, hogy ott vannak-e még a szülei. Amikor az apa a pálcikáról teljesen lenyalta a fagylaltot, azt odaadta a gyereknek, és továbbment. A gyerek várakozással telve megpróbálta lenyalni a darabka fát, nézte, eldobta, újból fel akarta venni, de nem tette, és egy mély, magányos, kiábrándult zokogás rázta meg egész kis testét. Aztán engedelmesen ment a szülők után. Számomra világos, hogy ezt a gyermeket nem „orális ösztöneiben" frusztrálták, hiszen bőven lett volna lehetősége egy nyalásra, hanem tartósan megsértették és frusztrálták. Nem értették meg, hogy ő a pálcikát úgy akarta a kezébe, ahogy mások, és ráadásul ezért ki is nevették, kívánalmain elszórakoztak. Két óriással állt szemben, akik büszkék arra, hogy milyen következetesek, egymást támogatták, míg ő teljesen egyedül volt fájdalmával, a „Nem"-en kívül semmi más eszköz nem állt rendelkezésére, és gesztusaival (melyek pedig igen kifejezők voltak) sem tudta magát megértetni ezekkel a szülőkkel. Az ő érdekeit nem képviselte senki. Milyen igazságtalan ez a helyzet: falként áll szemben két erős felnőtt egy gyerekkel. És mi „nevelési következetességnek" hívjuk, amikor a gyerektől megtagadjuk, hogy az egyik szülőnél bepanaszolja a másikat. Megkérdezhetjük, miért viselkednek ezek a szülők ennyire empátia nélkül. Miért nem jutott egyiküknek sem eszébe, hogy vagy egyen gyorsabban, vagy hogy akár a fagylalt felét elhajítsa, vagy hogy egy még ehető résszel adja oda a gyereknek a nyalókát? Miért nevetgéltek, miért ettek olyan lassan, s miért voltak olyan érzéketlenek gyermekük nyilvánvaló kétségbeesésével szemben? Nem voltak sem gonosz, sem rideg szülők, az apa nagyon gyengéden szólt a kicsihez. És mégis, ezekben a percekben teljesen hiányzott belőlük az empátia. Ezt a rejtélyt csak úgy tudjuk megoldani, ha képesek vagyunk a szülőket is bizonytalan gyermekekként látni, akik most végre egy náluk is gyengébb lénnyel kerülnek szembe, aki mellett erősnek érezhetik magukat. Melyik gyerekkel nem történt meg, hogy például kinevették, mert félt valamitől, s azt mondták neki: „Ilyesmi miatt azért mégsem kellene félned." A gyermek ilyenkor megszégyenül és úgy érzi, megvetik, mivel nem tudta a veszélyt felmérni; ezt az érzést az első adandó alkalommal tovább fogja adni egy még nála is kisebbnek. Ilyen élmények minden alakban és változatban előfordulnak. Ami azonos bennük, hogy a gyermek gyengesége és gyámoltalansága a felnőttnek az erő érzését kölcsönzi, s azt a lehetőséget, hogy a félelmet (a mások félelmét) manipulálja, amit persze a saját félelmével nem tud megtenni. Semmi kétség, hogy húsz éven belül, de lehet, ha van kistestvére, hamarabb, a fagylalttörténet újból lejátszódik, de akkor már ő lesz birtokon belül, és a másik a gyámoltalan, irigy, gyenge kis teremtés, akit végül nem kell már többé magában hordoznia, hanem lehasíthatja és kívülre helyezheti. A kisebbek, gyengébbek iránti megvetés a legjobb védekezés a saját tehetetlenségérzésünk áttörése ellen, nem más, mint a lehasított gyengeség megnyilvánulása. Ha valaki erős, és ismeri saját tehetetlenségét, mert megélte azt, annak nincs szüksége arra, hogy a megvetés segítségével demonstrálja saját erejét. A tehetetlenség, a féltékenység és az elhagyatottság érzését sok felnőtt saját gyermekénél tapasztalja meg először, mivel saját gyermekkorában nem volt semmi lehetősége annak tudatos megélésére. Korábban már írtam egy betegemről, aki mindaddig kényszeresen hódított, csábított és hagyott ott asszonyokat, míg képessé nem vált arra, hogy emlékezzen: anyja hányszor hagyta el őt. Ez idő tájt jutott eszébe az is, hányszor nevették ki, és első ízben élte át az akkori megalázottság érzését. Mostanáig számára ez az egész a háttérben maradt. A meg nem élt fájdalomtól úgy lehet „megszabadulni", hogy azt saját gyermekünkre ruházzuk át. Valahogy úgy, ahogyan a fagylaltjelenetben ábrázoltam: „Látod, mi nagyok vagyunk, nekünk szabad, de számodra ez túl hideg, s csak majd ha elég nagy leszel, akkor élvezheted olyan zavartalanul, mint mi."

28

Nem az ösztönlemondás alázza meg a gyermeket, hanem személyiségének semmibevétele. A szenvedést fokozza, hogy a szülők a demonstratív „felnőttség" révén tudattalanul a gyermeken bosszulják meg saját megaláztatásaikat. Az ő kíváncsi tekintetében saját megalázó múltjukkal találják szembe magukat, s ez ellen mostanra megszerzett erejükkel kell védekezniük. Még a legjobb indulat sem elegendő, hogy megszabaduljunk a szüleinktől oly korán megtanult mintától. De szabaddá válhatunk, mihelyt érezhetjük és észlelhetjük, hogy ez az, ami miatt szenvedtünk. Ekkor kerülünk először abba a helyzetbe, hogy megismerjük, mennyire rombolóak ezek a minták ma is. Sok társadalomban a kislányokat még azért is diszkriminálják, mert lányok. Az asszonyok pedig, akiknek az újszülött vagy a kisgyerek felett hatalmuk van, saját gyereküknek, annak legérzékenyebb korában adják tovább az egykori kislány megvetettség miatti szenvedéseit. A felnőtt ember aztán saját anyját idealizálja, mert minden emberi lénynek szüksége van arra a fantáziára, hogy valóban szerették, más asszonyokat pedig megvet, akiken így anyja helyett állhat bosszút. És ezek a felnőtt, megalázott asszonyok, ha nincs más lehetőségük, hogy terhüktől megszabaduljanak, saját gyermekükön vesznek elégtételt. Mindez titokban és büntetlenül történhet: a gyermek senkinek nem tudja elmondani, hacsak a későbbiek során perverzió vagy kényszer formájában nem, melynek nyelve azonban eléggé rejtett ahhoz, hogy az anyát ne árulja el. A megvetés a gyengék fegyvere, védelem azon saját érzések ellen, melyek saját történetünkre emlékeztetnek. S minden megvetés és diszkrimináció forrása az, hogy a felnőtt többé vagy kevésbé tudatosan, kontrollálatlanul és rejtetten hatalmat gyakorol a gyermeken, amit a társadalom (a gyilkosságot és a súlyos testi sértést kivéve) tolerál. Amit a felnőttek gyermekük lelkével művelnek, teljesen az ő ügyük, úgy kezelik a gyermeket, mintha saját tulajdonuk volna, pont úgy, ahogy egy totalitárius állam bánik polgáraival. Ám egy felnőtt soha nem lehet olyan mértékben kiszolgáltatott, ahogyan a csecsemő a szüleinek, akik semmibe veszik jogait. Mindaddig, míg nem válunk érzékennyé a kisgyermek szenvedésére, erre a hatalomgyakorlásra senki sem figyel fel, senki nem fogja komolyan venni, és általában bagatellizálják, hiszen ezek „csak gyerekek". Ám ezekből a gyermekekből húsz év múlva felnőttek lesznek, akik mindent visszafizetnek majd saját gyermekeiknek. Lehet, hogy úgy tudják, „a világ" borzalmai ellen harcolnak majd, miközben saját környezetükben tudattalanul maguk is kegyetlenek; mert van ugyan belső tudásuk a kegyetlenségről, de ehhez a tudáshoz nem férhetnek hozzá; olyan tudás ez, mely az idealizált gyermekkor mögött rejtve maradt, és romboló akciókba hajtja őket. Égetően fontos, hogy érzelmi tudatosítás útján a destruktivitás eme egyik generációról a másikra való „átörökítése" megoldódjon. Az ember, aki megpofoz vagy megüt valakit, vagy tudatosan szenvedést okoz egy másik embernek, tudja, hogy a másiknak fájdalmat okoz, bár azt nem tudja, mindezt miért teszi. De milyen gyakran nem volt sem szüleinknek, sem nekünk magunknak fogalmunk arról, milyen fájdalmasan, mélyen és hosszantartóan megsebeztük saját gyermekünk bontakozó énjét. Óriási szerencse, ha ezt gyerekünk észreveszi, és meg tudja mondani, mert lehetőséget ad arra, hogy mulasztásainkat, hibáinkat beláthassuk, és bocsánatot kérhessünk értük. Ekkor nyílik meg gyerekeink előtt a lehetőség, hogy levessék a hatalom, a diszkrimináció és a lenézés nemzedékről nemzedékre áthagyományozott bilincsét. Ha a korai tehetetlenség és harag érzése tudatos élménnyé válik, nem lesz többé szükségük arra, hogy a tehetetlenség ellen hatalommal védjék magukat. A legtöbb esetben azonban az ember gyermekkorban átélt szenvedése érzelmileg rejtve marad, és pontosan ezért válik a következő generáció új és olykor igen körmönfont megalázásának rejtett forrásává. Különféle védekező működések állnak rendelkezésünkre, mint például a tagadás (például saját szenvedésünké], a racionalizálás (tartozom a gyermekemnek azzal, hogy fölneveljem), az áthelyezés (nem az apám, hanem a fiam bántott), az idealizálás (az apai verés hasznomra vált), és így tovább, mindenekelőtt pedig a passzív szenvedés aktív viselkedésbe való fordítása. A következő példák azt szemléltetik, hogy az emberek, személyiségszerkezetük és műveltségi fokuk jelentős különbségei ellenére is milyen feltűnően hasonló módon védekeznek saját gyermekkori történetük ellen. Egy görög paraszt úgy harminc év körüli fia - egy kis vendéglő tulajdonosa NyugatEurópában - büszkén mesélte, hogy sohasem iszik alkoholt, és hogy ezt az önmegtartóztatást apjának köszönheti. Egyszer, úgy 15 éves lehetett, amikor ittasan 29

ment haza, és apja annyira megverte, hogy egy hétig mozdulni sem tudott. Azóta olyan ellenszenvvel viseltetik az alkohol iránt, hogy egyetlen cseppet sem bír a szájába venni, noha foglalkozása révén folyamatosan érintkezésbe kerül alkohollal. Amikor hallottam, hogy nősülni készül, megkérdeztem, fogja-e majd a gyerekeit verni. „Természetesen felelte -, csak veréssel lehet egy gyereket jól felnevelni, ez a legjobb módszer arra, hogy tiszteljen bennünket. Idős apám előtt például sohasem dohányoznék, bár ő maga dohányzik. Ezzel mutatom ki, mennyire tisztelem." Ez az ember nem volt sem buta, sem ellenszenves, bár nem volt nagyon iskolázott. Emiatt az az illúziónk támadhat, hogy az intellektuális felvilágosítás egykor majd a lelki zavar ellen hathat. De mi a helyzet ezzel az illúzióval a következő példánál, mely egy képzett emberről szól? Egy tehetséges cseh író a hetvenes években saját írásaiból tartott felolvasást egy nyugat-németországi városban. Amikor befejezte, beszélgetésbe elegyedett a közönséggel, s ennek során életéről tettek fel kérdéseket, amelyekre ő elfogulatlanul válaszolt. Bár annak idején részt vett a Prágai Tavasz megmozdulásaiban, most mégis nagy szabadságot élvez, gyakran utazhat Nyugatra is, mesélte. Azután országának az utóbbi évek során bekövetkezett fejlődéséről beszélt. Amikor gyermekkoráról kérdezték, lelkesedéstől csillogó szemmel beszélt tehetséges és sokoldalú apjáról, aki szellemi fejlődését támogatta, és aki igazi barátja volt. Csak neki mutathatta meg első elbeszéléseit. Apja nagyon büszke volt rá, és arra is, hogy amikor megverte, amit gyakran megtett az anyja által elmondott vétségek miatti büntetésként, a fia sohasem sírt. Mivel a könnyek miatt újabb verés is járt, a gyerek megtanulta azokat elfojtani, és ő maga is büszke volt arra, hogy bátorságával ilyen nagy ajándékot adhat csodálatos apjának. Ez a férfi arról, hogy rendszeresen megverték, mint a világ legtermészetesebb dolgáról beszélt (mint ahogy ez számára természetes is volt), aztán pedig ezt mondta: „Nem ártott nekem, felkészített az életre, keménnyé tett, megtanított arra, hogy összeszorítsam a fogam. És ezért tudtam ilyen jól boldogulni a hivatásomban." És, tehetjük hozzá, ezért tudott a kommunista rezsimhez ilyen jól alkalmazkodni. Az idézett cseh szerző történetének ellenpéldája a filmrendező Ingmar Bergman. Ő egy tévéadásban, teljesen tudatosan és a gyermekkor összefüggéseit sokkal jobban (bár főként intellektuálisan) megértve beszélt. Elmondása szerint gyermekkora megalázások története volt; a megalázás volt nevelése fő eszköze. Ha például nedves lett a nadrágja, egész nap piros ruhát kellett viselnie, hogy mindenki láthassa, és hogy szégyellnie kelljen magát. Egy protestáns lelkész két fia közül ő volt a fiatalabb. A tévéinterjúban felidézett egy jelenetet, amely gyermekkorában gyakran lejátszódott: Apja veri a bátyját. Anyja vattával itatja fel bátyja vérző hátát. Ő maga ül, és mindezt nézi. A jelenetet Bergman izgalom nélkül, teljesen nyugodtan mondta el. Az ember szinte látta, amint gyermekként nyugodtan ült és nézett. Nem futott el, nem csukta be a szemét, nem kiabált. Az embernek az a benyomása, hogy ez a jelenet valóban megtörtént, ám ugyanakkor fedő emléke valaminek, amin ő maga ment keresztül. Nem valószínű, hogy az apa csak a testvérét verte. Sok ember meg van arról győződve, hogy csak a testvére részesült megaláztatásban. Első ízben a feltáró terápia során emlékezhetnek és élhetik át dühvel és tehetetlenül, a harag és a lázadás érzéseivel, hogy milyen megalázottnak, elhagyatottnak érezték magukat, amikor a szeretett apa verte őket. Bergmannak azonban a tagadáson és az eltoláson kívül volt más lehetősége is szenvedései kezelésére - filmeket készített, és elhárított érzéseit a nézőbe vetítette. Elképzelhető, hogy nézőként azokat az érzéseket éljük át, amelyeket ő egy ilyen apa gyerekeként akkoriban nyíltan sohasem élhetett meg, melyeket azonban magában mégis megőrzött. Ülünk a vászon előtt, mint az egykori kisgyermek, szembesülünk a kegyetlenséggel, amely a „bátyánkkal" esett meg, és szinte nem akarjuk ésszel felérni ezt a brutalitást. Elhárítjuk. S amikor Bergman sajnálkozva mondja, hogy 1945-ig nem látott keresztül a nemzetiszocializmuson, bár Hitler idején sokszor volt Németországban, akkor számomra mindez ennek a gyermekkornak a következménye. A kegyetlenség volt a megszokott levegő, melyet gyermekkorában belélegzett. Mitől lett volna hát feltűnő számára? Mire szolgál a három eset, olyan férfiakról, akiket gyermekkorukban vertek? Vajon nem határhelyzetekről van-e szó? A verés következményeivel akarok foglalkozni? Semmi esetre sem. Vegyük nyugodtan úgy, hogy ezek kirívó esetek. Részben azért választottam ezeket a példákat, mert nem titokként bízták rám, hanem már korábban nyilvánosságra 30

kerültek, de részben azért is, hogy bemutassam: még a legszörnyűbb bántalmazások is a gyermek erőteljes idealizációs törekvései következtében - rejtve maradnak. Nincs igazságszolgáltatás, nincs ügyvéd, nincs ítélet, mindent elrejt a múlt sötétje. Amikor tényekről van szó, azok ráadásul még jótéteményeknek is tűnnek. S ha mindez így van a legdurvább testi bántalmazások esetében, akkor hogyan is lehetne azokat a lelki kínzásokat fellelni, amelyek amúgy is kevésbé láthatóak és sokkal vitathatóbbak maradnak? Ki vesz valóban komolyan egy olyan szubtilis megalázást, mint ami a kisfiú és a fagylalt példában szerepelt? Ahogy a felnőtt megtanult hozzáférni érzéseihez, a megalázás kivétel nélkül minden terápiában megmutatkozik. Ha a szülő kihasználja a gyermeket, az szexuális és nem szexuális bántalmazások és megalázások hosszú sorát hozza magával, amelyekre később, már felnőttként (amikor gyakran már maga is apa vagy anya), csak a kezelés alatt emlékszik nagy fáradságok árán vissza. Egy olyan apa, aki puritán környezetben nőtt fel, adott esetben saját házasságában szexuális gátlásokkal küzd, és például saját kicsi lánya fürdetésekor meri először a női nemi szerveket alaposabban szemügyre venni, mer velük játszani, és mindezek következtében izgalmat érezni. Egy olyan anya, akit kislánykorában szexuálisan bántalmaztak, akit a merev pénisz látványa megrémített és megalázott, félni fog a férfi nemi szervtől. Egy ilyen mama először a pici fiával való kapcsolatában lehet úrrá félelmén. Például úgy „száríthatja" a gyereket, hogy az erekcióhoz vezessen, de olyanhoz, mely nem veszélyes vagy fenyegető számára. Félelem nélkül egész a serdülőkorig masszírozhatja fia péniszét a „a fimózis (fitymaszűkület) kezelése" ürügyén. Ama vitathatatlan szeretet védelmében, amelyet minden gyermek anyja iránt érez, folytathatja igazi, érzékeny, oly korán megszakadt szexuális kutatásait. Mit jelent azonban egy gyermek számára, ha szexuálisan gátolt szülei kihasználják? Minden gyermek igényli a szeretetteljes érintést, és boldog, ha megkapja. Ugyanakkor el is bizonytalanodik, ha olyan érzések keletkeznek benne, melyek fejlődésében spontán nem jelentkeznének. Az elbizonytalanodást tovább fokozza, hogy saját autoerotikus tevékenységeit a szülők tiltó szavakkal vagy figyelmeztető tekintetekkel büntetik. A szexuális erőszaktétel mellett léteznek más formái is a gyermeken történő erőszaknak. Ilyen az indoktrináció, amely mind az „antiautoriter", mind a „jó nevelés" alapjául szolgál. Mindkét nevelési formánál előfordulhat, hogy nem veszik észre a gyermek fejlődési szakaszának megfelelő valódi igényeket. Ha a gyermeket tulajdonként kezeljük, sajátunkként birtokoljuk, bizonyos célok elérésére használjuk, életteli fejlődése erőszakosan megtörik. A nevelés magától értetődő része, hogy először átvágjuk az élő gyökereket, majd utólag próbáljuk meg mesterséges úton pótolni a természetes működést. így például elnyomjuk a gyermek kíváncsiságát („vannak kérdések, melyeket az ember nem tesz fel"), s aztán, amikor már hiányzik belőle a tanulás természetes ösztöne, iskolai nehézségeire különórákat ajánlunk fel neki. Hasonló viselkedést találunk a szenvedélybetegeknél. Akik kényszerűségből sikeresen elfojtották gyermekkoruk erőteljes érzelmeit, gyakran drogok vagy alkohol segítségével próbálják saját elvesztett élményintenzitásukat - legalább rövid időre - visszanyerni (vö. Alice Miller: Am Anfang war Erziehung, 133-168. o.). Hogy a gyermek tudattalanul történő bántalmazását és diszkriminációját elkerüljük, először is tudatosítanunk kell annak veszélyét. Csak akkor remélhetjük, hogy kifejlődik bennünk a gyermek iránti tisztelet, amelyre lelki fejlődése szempontjából élete első napjától szüksége van, ha érzékenyekké válunk a megalázás finom és szubtilis módjaira. Az érzékenység fejlesztésének különféle útjai vannak; például megfigyelhetünk idegen gyermekeket, és megpróbálhatjuk beleélni magunkat a helyzetükbe, ám a legfontosabb, hogy a saját sorsunkkal kapcsolatos empátiát kifejlesszük.

3.1.2

A megvetés terápiás tükröződése

Elmesélhető-e egy ismeretlen történet? Olyan lehetetlennek tűnik, mégis gyakran megtörténik: hatástalan, vak ágálásként. Ahhoz, hogy a történetet megértsük és feldolgozzuk, megfelelő eszközre van szükség. Amennyiben képesek vagyunk saját érzéseinket és szükségleteinket átélni, elfogadni, tisztelni és jogosnak nyilvánítani, fokozatosan rálelünk saját történetünkre.

31

Ez igaz a terapeutára is. Szemináriumokon és egyéni kontrollok során néha megkérdezték tőlem, hogyan kell a beteg által a terapeutában keltett „nemkívánatos" érzésekkel (amilyen például a harag) bánni. Az érzékeny terapeuta természetesen érzi ezt a haragot. A kérdés a következő: el kell-e ezt magában fojtani, hogy ne vetítse a betegére? Ám a beteg érzi az elfojtott haragot, és zavarodottá válik. Mondja meg a terapeuta az igazat? Akkor viszont a beteg megijedhet. A haraggal és egyéb, nemkívánatos érzésekkel való bánásmód kérdése nem merül többé fel, ha feltételezzük, hogy mindazok az érzelmek, amelyeket a beteg a segítőben kelt, a betegnek ahhoz a tudattalan próbálkozásához tartoznak, hogy elmesélje, és ugyanakkor elrejtse saját történetét, s ezzel megvédje magát. A betegnek semmiféle más lehetősége nincs arra, hogy történetét másoknak elmondja, mint pontosan azon a tudattalan módon, ahogyan ezt most teszi. Így hát minden, a segítőben felmerülő érzés ehhez az elzárt történethez tartozik, és nem szabad elhárítanunk. A segítőnek képesnek kell lenni érzéseit átélni és tisztázni. Akkor tapasztalhatja majd, hogy a segítséget keresőben felmerülő érzések saját elfojtott történetére figyelmeztetik, és életének ezt a részét is fel akarja majd dolgozni. Mindez azokra a tanácsadókra is igaz, akik függőségben szenvedőkkel, illetve a gyermekkori szexuális és fizikális bántalmazás áldozataival foglalkoznak. Saját szorongásuk éppen csak megérinti őket, azoktól szinte hermetikusan zárják el magukat elvont elméletekkel, ideológiákkal, bagatellizálással vagy autoriter viselkedéssel.

3.1.3 Megtört énkifejeződés az ismétlési kényszerben Az érzelmek átélésének megszerzett képessége a betegben elfojtott régi szükségleteket és vágyakat szabadít fel. Ezek azonban még nem elégülhetnek ki önbüntetés nélkül, illetve már egyáltalán nem kielégíthetők, mivel múltbeli helyzetekre vonatkoznak. Az utóbbi esetet példázza többek között a halaszthatatlan, sürgető gyermeki vágy, amelyben egy rendelkezésre álló anya utáni vágy fejeződik ki. Vannak azonban olyan, a terápia során rendszeresen felmerülő szükségletek, melyek kielégíthetők a jelenben, és melyeket feltétlenül ki is kell elégíteni. Ilyen például a minden emberben meglévő központi vágy, hogy szabadon fejezhesse ki magát, azaz azt, ami ő maga, kifelé is megnyilvánítsa - szavakkal, gesztusokkal, viselkedéssel, művészettel, minden igazi kifejezésével, amely az újszülött első felsírásával veszi kezdetét. Azok, akiknek gyermekként valódi énjüket mások és saját maguk elől is el kellett rejteniük, nagy szükségét érzik, hogy felbontsák a korábbi korlátokat, még ha ez az első áttörés nagy szorongással kapcsolódik is össze. Az első lépés nem mindig szabadsághoz, hanem a gyermekkori szorongásos helyzet ismétléséhez vezet: átéljük a kínzó szégyen és a fájdalommal teli lecsupaszodás érzéseit, amelyek „önmagunk megmutatását" kísérik. Ez a lecsupaszodástól való félelem a korábbi, hasonló érzelmekre emlékeztet. Amikor ezt átéljük, és megértjük s tisztázzuk a korábbi helyzetekkel való összefüggését, akkor válik láthatóvá, hogy ezek az érzések egykor mennyire megalapozottak voltak. Ám ha ez a belső munka elmarad, akkor a beteg továbbra is egy alvajáró biztonságával találja meg azokat az embereket, akik, pontosan úgy, mint a szülei (ha más alapokról is), képtelenek őt megérteni. S pontosan náluk tesz erőfeszítéseket arra, hogy végre megértésre találjon, a lehetetlent mégis lehetővé tegye. Terápiájának egy bizonyos szakaszában a 42 éves Linda beleszeretett egy idősebb, intelligens és érzékeny férfiba, aki azonban az erotikán kívül mindent vissza- és elutasított, amit intellektuálisan nem tudott befogadni. Ő pedig pont ennek az embernek írt hosszú leveleket, és próbálta elmagyarázni, mekkora utat tett meg eddig terápiájában. Sikerült figyelmen kívül hagynia a férfi értetlenségének minden jelét, s megkettőzte erőfeszítését, míg be nem látta, hogy megint talált egy apapótlékot, s emiatt nem volt képes feladni a reményt, hogy mégiscsak megértésre lelhet. Mindez először hosszan tartó, kínzó, maró szégyenérzetet váltott ki belőle. Egyszer azt mondta: „Olyan nevetségesnek érzem magam, mintha egy falnak beszéltem volna, és vártam, hogy majd az felel nekem; mint valami buta gyerek." Én meg azt kérdeztem: „Maga nevetne, ha azt látná, hogy egy gyereknek a falra kell bíznia a bánatát, mivel senki más nincs jelen?" A

32

kérdésemet követő kétségbeesett zokogás nyomán nyílt meg az út betegem előtt korábbi életének egy részéhez, az abban uralkodó végtelen magányhoz. Egyszersmind sikerült megszabadulnia a kínzó, megsemmisítő szégyenérzettől is. Linda csak jóval később engedte meg magának először, hogy a „fal"-élményt összekapcsolja élettörténetével. Ez az asszony, aki mindig nagyon világosan fejezte ki magát, egy ideig mindent olyan bonyolultan és kapkodva mondott el, hogy esélyem sem volt arra, hogy egyszeribe megértsem. Valószínűleg így történt ez annak idején szüleivel kapcsolatosan is. Linda a hirtelen gyűlölet és harag pillanatait élte át, és szemrehányásokkal halmozott el közönyöm és értetlenségem miatt. Nem ismert rám többé, bár én ugyanaz maradtam. Így a velem való kapcsolatban fedezte fel anyja idegenségét, aki életének első évében csecsemőotthonba tette, és aki semmilyen közelséget nem tudott nyújtani saját gyermeke számára. Ezt a kislány régóta tudta, de ez csak intellektuális tudás volt. Az anyjával való együttérzés megakadályozta, hogy saját veszélyhelyzetét tudomásul vegye és átérezze. A „szegény anya" képe blokkolta saját érzéseit. Először a rám, majd az anyjára irányuló szemrehányásokban vált érezhetővé az a határtalan kétségbeesés, melyet a soha át nem élt kontaktus iránti vágy hagyott hátra benne. A távoli, kontaktuskerülő anya elfojtott emléke éltette a kislányban azt a fal-érzést, mely oly fájdalmasan választotta el más emberektől. A heves szemrehányások által végül megszabadult az ismétlési kényszertől, amely abból állt, hogy mindig megértésre képtelen partnernek szolgáltatta ki magát, és reménytelenül függött tőle.

3.1.4 Megvetés a perverziókban és a kényszerneurózisban Ha abból indulunk ki, hogy egy ember teljes érzelmi fejlődése (és az erre épülő egyensúlya) attól függ, hogy szülei hogyan élték meg és hogyan válaszolták meg az első napokban és hetekben kifejezésre juttatott igényeit és érzéseit, akkor fel kell tételezzük, hogy itt állították fel az első váltókat egy későbbi tragédia felé vezető úton. Ha egy mama nem tudott tükörfunkciót betölteni, nem tudott örülni a gyermek puszta létének, hanem annak bizonyos „létmódját" követelte meg, akkor itt már bekövetkezik az első szelekció: elválik egymástól a „jó" és a „rossz", az „utálatos" és a „szép", az „igaz" és a „hamis", és ezt a szelekciót a gyerek belsővé teszi. Ez a háttere a szülői értékek minden további introjekciójának. Az ilyen csecsemőnek azt kell tapasztalnia, hogy van benne valami, amire anyjának nincs szüksége. Gyakori elvárás például egy gyerekkel szemben, hogy a lehető legkorábban uralkodni tudjon testi funkciói felett, állítólag azért, hogy ne váltson ki megütközést a társaságból. A tényleges ok azonban az, hogy a szülők elfojtását ne ingassa meg, akik gyerekként maguk is féltek, hogy megütközést okoznak, csakhogy ezek az élmények elfojtottak maradtak. Marie Hesse, a költő Hermann Hesse édesanyja írja le naplójában, hogyan törték meg a gyerek akaratát négyéves korában. Amikor a fia négyéves lett, sokat szenvedett annak makacssága miatt, és változó eredménnyel harcolt ellene. Tizenöt éves korában gyengeelméjűek és epilepsziások számára fenntartott intézetbe küldték Stettenbe, hogy makacsságát végre megtörjék. Onnan egy megrázó, haragos levélben Hesse többek között a következőket írta: „Ha nem ember lennék, hanem pietista, akkor talán reménykedhetnék abban, hogy megértetek." Csak akkor helyezték kilátásba az intézetből való elbocsátását, ha „megjavul", így hát „megjavult". Egy későbbi, szüleinek ajánlott költeményben helyreáll a tagadás és az idealizáció: szemrehányást tesz magának, hogy életmódjával oly nehézzé tette szülei életét. Sok embert egész élete során kísér az elnyomott bűntudatérzés, hogy nem felelt meg szülei elvárásainak. Ez az érzés erősebb, mint az az intellektuális belátás, hogy egy gyermeknek nem lehet feladata a szülői elvárások kielégítése. Ez a bűntudatérzés érvekkel nem módosítható, mivel eredete igen korai, s intenzitása és makacssága ebből származik. Csak lassan, feltáró terápiával lehet feloldani. A valószínűleg legnagyobb sebet - hogy nem azért szerették az embert, mert az, aki gyászmunka nélkül nem lehet begyógyítani. Vagy többé-kevésbé sikeres védekezés lesz az eredmény (mint például a depresszió vagy a nagyzolás esetében), vagy az ismétlési

33

kényszerben jelenik meg újra és újra. Ez utóbbi lehetőségekkel találkozunk a kényszerneurózis, illetve a perverziók esetében. Szülők a gyermek viselkedésével kapcsolatos lenéző reakciói tudattalan emlékként regisztrálódnak, testébe zártan léteznek. Az anya gyakran iszonyattal, megütközéssel, undorral, rosszulléttel, felháborodással, megbotránkozással, szorongással és pánikkal reagál a gyermek legtermészetesebb mozdulataira, például az autoerotikus tevékenységre, saját testének kutatására, felfedezésére, bepisilésére, bekakilására, kíváncsiságára vagy a csalódást és kudarcot kísérő haragjára. Ezek az élmények a későbbiek során akkor is a mama borzadó szemeihez kapcsoltan léteznek, amikor más személyekre tevődnek át. Ez a hajdanvolt gyermeket kényszercselekvések vagy perverziók felé sodorja, amelyekben a korábbi traumatikus élmények megismétlődhetnek, miközben az érintett számára felismerhetetlenek maradnak. A beteg szenvedések közepette beszél a terapeutának eddig titkolt szexuális vagy autoerotikus kielégüléseiről. Megteheti persze mindezt érzelmek nélkül is, nyújthat tisztán intellektuális információt, mint aki egy másik emberről beszél. Egy ilyen elmondás azonban nem segít rajta, nem töri át a magányt, és nem vezet gyermekkora valóságához. Csak amikor kész érezni a szégyen és harag érzéseit is, akkor tudja meg, hogyan is érezte magát gyermekkorában. A legártatlanabb cselekedetek miatt is közönségesnek, piszkosnak vagy teljességgel megsemmisültnek érezte magát. Ő maga is meglepődik, amikor ráébred, milyen régóta él ezzel az elfojtott szégyenérzéssel, s hogy az milyen sokáig jól megfért a szexualitásról vallott toleráns és előremutató nézeteivel. Ezek az élmények mutatják meg először a beteg számára, hogy korábbi, a hasítás segítségével történő alkalmazkodása nem gyávaság volt, hanem túlélésének egyetlen eszköze, egyetlen lehetősége a megvetés miatti szorongástól való menekülésre. Lehet-e az ember saját anyja ilyen veszélyes? Igen, akkor, ha valaki még mindig arra büszke, hogy ő volt anyukája aranyos kicsi lánya, aki már hat hónaposan nem pisilt be, szobatiszta volt egyévesen, háromévesen pedig „anyukája" a kisebb testvéreknek stb. Saját csecsemőjében most énjének sohasem szeretett, lehasított részét látja, melynek tudatossá válásától retteg. De látja egyúttal azt a gátlástalan kistestvért is, akinek oly korán ő volt a mamája, és akit első ízben most, saját gyermekén keresztül iri gyel, és valószínűleg gyűlöl is. Ezért szó szerint tekintetével idomítja gyermekét. A gyermek így nő fel, ám nem tudja feladni saját igazságát, s azt valamiképpen, talán teljesen titokban, mégiscsak kifejezésre juttatja. Így lehetséges, hogy valaki tökéletesen alkalmazkodik környezetéhez, kialakít egy hamis ént, ám perverziójában, kényszerneurózisában - kínok között, de mégis - megjelenik valódi énje. Ám ez utóbbi ugyanolyan körülmények között, illetve ugyanolyan feltételek mellett „él", mint annak idején az anya által megfélemlített gyermek, csak ennek az anyának a képe időközben elfojtás alá került. A perverzió és a kényszer mindig ugyanazt a drámát jelenítik meg: az ösztönkielégülés csak a megfélemlítő anya feltételezésével lehetséges, azaz csak az önmegvetés légkörében lehet orgazmushoz jutni, például fétis révén. A kritika csak abszurd, megütközést keltő, rémületes kényszerfantáziákban juthat érvényre. Semmi nem vezethet bennünket közelebb az egykori, tudattalan, kötődés nélküli anyagyermek viszony rejtett tragédiájához, mint az ismétlési kényszer iszonytató hatalmának átélése és annak észlelése, ahogy az némán, tudattalanul hozzájárul a régi dráma felelevenedéséhez. A 32 éves Michael perverzióktól szenved, emlékeiben tudattalanul hordja anyja visszautasításait, s anélkül, hogy tudná, miért, állandóan más emberek visszautasításától fél. Olyan dolgokat tesz, amelyeket környezete, a társadalom tilt, megvet, és retteg a büntetéstől. Ha a társadalom hirtelen szentesítené perverzióit (ahogy ez bizonyos körökben megtörténik), bizonyosan kényszert kellene változtatni, ám szabaddá ekkor sem válna. Mert nem ennek vagy annak a fétisnek a szabad használatát akarta kiprovokálni, hanem a megütköző, iszonyodó szemeket. És ezeket terapeutájánál is meglátta. Minden módon provokálnia kellett, hogy undort, megütközést, iszonyt keltsen benne, hiszen nem volt képes arra, hogy szavakkal fejezze ki, ami élete kezdeti szakaszában történt vele. Ez a provokáció útján zajló közlés mindaddig nem lehetett hasznára, amíg gyermekkori érzéseihez nem fért hozzá, és az összefüggések rejtve maradtak előtte. A vak, önromboló ágálás csak az elfojtott érzések átélése, a tragikus emlékek felszínre törése nyomán adható fel, és ez ad helyet egy igazi, mély, szégyen nélküli szomorúságnak. Ha ismerjük a sebeket, hirtelen nincs többé szükség semmilyen torzításra. Teljesen nyilvánvaló, 34

milyen zsákutcába kerülhetünk, ha arra törekszünk, hogy betegünket, akit kora gyermekkora óta arra idomítottak, hogy ne érezzen, ösztönkonfliktusaival szembesítsük. Hogyan lehet ösztönkonfliktusokat, ösztönvágyakat érzelmek nélkül megélni? Mit jelentenek ezek a harag, az elhagyatottság, a féltékenység, az egyedüllét, a szeretet érzése nélkül? Az utóbbi tíz évben sok olvasómtól kaptam levelet, amelyben megírták, hogy fiatal korukban felnőttek gyakran bántalmazták szexuálisan, elcsábították, érzelmileg kihasználták őket, de ezeket a tényeket soha nem annak kezelték, amik voltak. Gyermekkoruk elfojtott emlékei tették vakká őket ezekkel a történésekkel szemben. Első ízben akkor ébredt bennük kétely és „gyanú", amikor azt olvasták: „Nem szabad észrevenned." A tettes viselkedése és jelleme ekkor vált számukra kérdésessé. Korábban eszükbe sem jutott, hogy megcsalták őket, hogy kihasználták szeretet és törődés utáni vágyukat, hiszen az okozott igazságtalanságot sem tudták átérezni, az ilyen érzéseket gyermekkorukban el kellett felejteniük. Egyetlen út maradt számukra nyitva: a csábítók, a nagy barátok, megmentők, tanítók, mesterek idealizálása és egy bizonyos szexuális viselkedési formától való függőség és/vagy a droghasználat. Még az a csata is, melyet valamilyen szexuális vagy nem szexuális mánia társadalmi elfogadtatásáért folytatnak, csak egyike azon utaknak, melyek révén elkerülhetővé válik számukra a saját történetükkel való szembesülés. Sok ember védelem, gondozás, gyengédség iránti szükséglete, illetve szeretet utáni vágyakozása igen korán szexualizálódik. Különféle szexuális fixációkban élnek, anélkül hogy történetüket valaha megismerték volna. Csoportokhoz csatlakoznak, kritikátlanul fogadnak el elméleteket, amelyek fixációikat igazolják, és meg vannak arról győződve, hogy tudományosan megalapozott tudás birtokosai, míg valójában ezzel csak tudattalan történetüket leplezik. Mindaddig, amíg így tesznek, ugyanúgy tehetnek másokban kárt, ahogyan egykor bennük tettek mások, anélkül hogy emiatt aggályaik lennének. Azt hiszem, az ilyen emberek és áldozataik jövőjére (a terápiára) nézve mindenfajta ideológia veszélyt jelent. Inkább arról kellene felvilágosítani őket, hogy van mód történetük megismerésére és átdolgozására, és ezáltal megszabadulhatnak a másokra és magukra nézve is romboló fixációiktól. Amint a beteg elkezdi saját érzéseit megélni és igazi ösztönkívánságait tudomásul venni, a pszeudoszexuális ösztönök által vezérelt ágálás látványosan omlik össze. A hamburgi bordélynegyedről, St. Pauliról a Stern 1978. június 8-ai számában megjelent tudósításból idézem a következő mondatot: „Érzed az annyira csábító, ám abszurd férfiálmot, érzed, hogy nők csecsemőként dédelgetnek, mégis úgy uralkodsz rajtuk, mint valami pasa." Ez a „férfiálom" nemcsak abszurd, hanem minden csecsemő legigazibb, jogos szükségletéből ered. Világunk biztosan egész máshogy nézne ki, ha a legtöbb csecsemőnek esélye nyílna arra, hogy anyján pasaként uralkodjék, miközben az dédelgeti, és nem kellene túl korán anyja szükségleteivel törődnie. A cikk szerzője megkérdezte a törzsvendégeket, mi szerzi számukra ezekben a lokálokban a legnagyobb örömöt, s a válaszokat a következőkben foglalta össze: „A lányok elérhetősége, kiszolgáltatottsága: hogy nem kell szerelmi vallomást tenni, mint egy barátnő esetében. Nincs kötelezettség, nincs lelki dráma, lelkiismeret-furdalás, mikor az öröm elillan; fizetsz és szabad vagy." A megalázás, amelyet egy ilyen találkozás a kliens számára jelent, fokozhatja az izgalmat - ám erről sokkal kevésbé szívesen beszélnek." (Kiemelés A. M.) A megalázás, az önmegvetés és az önelidegenedés emlékeztetnek a primer helyzetben átélt megvetésre, és az ismétlési kényszerben teremtik meg ugyanazt a tragikus örömfeltételt, amit egykoron. Az ismétlési kényszer ennyiben lehetőség. Akkor válik feloldhatóvá, ha megértjük, s egy feltáró terápia során feldolgozzuk. Ha ezt az esélyt nem használjuk ki, ha nem vesszük figyelembe az ismétlési kényszer jelentését, akkor az utóbbi, különféle megjelenési formákban életünk végéig tarthat anélkül, hogy valaha megértenénk. A tudattalan nem törölhető el kiáltványokkal vagy tiltásokkal. Az ember csupán érzékennyé teheti magát arra, hogy felismerje, tudatosítsa, és ezáltal ellenőrzése alatt tartsa. Az anya mindaddig nem képes respektálni gyermekét, amíg nem érzi: ironikus megjegyzéseivel, amelyekkel csak saját bizonytalanságát próbálja palástolni, mennyire megszégyeníti. Ám mindaddig nem érezheti, gyermeke mennyire megalázottnak, értéktelennek érzi magát, amíg ezeket az érzéseket ő maga tudatosan soha nem élte át, hanem iróniával védekezett ellenük. 35

Hasonló figyelhető meg a legtöbb pszichiáternél, pszichológusnál és terapeutánál. Bár nem használnak olyan szavakat, mint rossz, piszkos, gonosz, egoista, romlott, viszont egymás közt „nárcisztikus", „exhibicionista", „destruktív", „regresszív" vagy borderline betegekről beszélnek, és nem veszik észre, hogy ezeknek a szavaknak negatív jelentést kölcsönöztek. Lehetséges, hogy absztrakt szótárukban, objektív viselkedésükben éppúgy, mint elméletgyártásukban és diagnosztizálási szenvedélyükben, van valami közös a mama megvető tekintetével, amit az alkalmazkodó hároméves kislányra vagy kisfiúra vet. Nem ritka, hogy a beteg megvető viselkedése a terapeutát arra csábítja, hogy fölényét elméletek segítségével védje meg. A beteg igazi énje azonban nem követi őt az ilyen fedezékekbe. Ugyanúgy rejtőzködni fog előtte, ahogy a mama iszonyodó tekintete elől is. Ha azonban érzékenységünk révén sikerül minden megvetés mögött a megvetett gyermek történetének folytatódását észrevennünk, akkor a terapeutának nem fog nehezére esni, hogy ne érezze magát érintve, és többé nem kell elméletek védelme mögé húzódnia. Az elméleti tudás fontos. A helyes elmélet azonban nem a terapeuta védekezési működéseként szolgál. Nem a szigorú, ellenőrző szülők utódja.

3.2 A „romlottság" Hermann Hesse gyermekvilágában: példa a konkrét „gonoszra" Pontos és szemléletes példák nélkül nehéz ábrázolni, hogyan kezelte valaki a gyermekkorában elszenvedett megvetést, különösen érzékiségének, életörömének megvetését. Persze különféle elméleti modellek segítségével bemutathatjuk az „érzelmek elhárítását", ám mindez nem tudja közvetíteni azt az érzelmi légkört, amelyben a kín először válik közvetlenül érezhetővé, és amely az olvasó beleérzését lehetővé teszi. Tisztán elméleti bemutatás során érzelmileg „kívül" maradunk, másokról tanácskozunk, besoroljuk, csoportosítjuk, megnevezzük, klasszifikáljuk, diagnosztizáljuk őket, olyan szaknyelven vitatkozunk róluk, amit más nem ért. Szaknyelv használata helyett egy példát mutatok be. Csak konkrét életeken keresztül mutatkozik meg, hogyan élte meg valaki azt, hogy gyermekkorának gonoszsága a „magánvaló gonoszt" jelentette számára. Csak az egyes élettörténeten keresztül válik érezhetővé, milyen kevéssé képes az ember arra, hogy gyermekkorában keresztüllásson a szülők kényszerein, s hogy ez a vakság terápia nélkül adott esetben eltarthat egy életen át is, jóllehet az ember újból és újból megpróbál ebből a belső, elvakító fogságból kitörni. Elhatároztam, hogy ezt a bonyolult tényállást Hermann Hesse példáján mutatom be. Ennek az az előnye, hogy már ismert, és hogy maga az érintett tette ismertté. Demian című regénye elején Hermann Hesse bemutat egy jó és tiszta szülői házat, amelyben egy gyermek hazudozásainak nincs helye, és nincs fül sem, amely meghallgatná azokat. (Nem nehéz rájönni arra, s maga a szerző közvetett módon közli is, hogy ebben a regényben saját szülői házáról van szó.) így a gyermek magára marad bűneivel. Romlottnak, gonosznak, kitaszítottnak érzi magát, bár senki sem szidja, sőt mindenki (mivel a „borzalmat" nem ismerik) kedves és barátságos vele. Ez a helyzet sokunk számára ismerős. Egy ilyen „tiszta" otthon eszményítő ábrázolása sem idegen tőlünk, éppúgy tükröződik benne a gyermeki látásmód, mint az ismert nevelési stílus rejtett kegyetlensége. „Mint általában a szülők, az én szüleim sem segítették ébredező ösztöneim kibontakozását, szó sem esett ilyesmiről a családban. Csak abban támogattak kimeríthetetlen gondossággal, hogy tagadjam a valóságot, és ragaszkodjak az egyre irreálisabbá és hazugabbá váló gyermeki világhoz. Nem tudom, egyáltalán segíthetnek-e ilyenkor a szülők. Én az enyéimnek nem teszek szemrehányást. Csak én magam kereshettem és találhattam meg utamat, egyedül az én dolgom volt ez, és - mint a jól nevelt gyerekek általában - el is rontottam mindent." (Kiemelés A. M.) 4 4

Hermann Hesse: Demian. Terricum, 1994, 56.o. Toldy Csilla fordítása.

36

A gyermek számára a szülők ösztönkívánságok nélkülinek tűnnek, mivel van lehetőségük és eszközük szexuális aktivitásuk elrejtésére, a gyermek azonban ki van téve az ellenőrzésnek.5 Azt hiszem, a Demian első része más körökből származó emberek számára is átélhető. Ami számomra a folytatást nehézzé teszi, az Hesse igen egyedi értékrendje. Ezeket bizonyára misszionárius szüleitől, nagyszüleitől vette át. Sok elbeszélésében érezhetőek ezek a jellegzetes tudattalan értékek, ám legegyszerűbben a Demianban mutathatók be. Bár Sinclairnek volt saját tapasztalata a kegyetlenségről (egy idősebb fiú általi zsarolás), élménye hatástalan maradt, nem adott kulcsot a világ jobb megértéséhez. A „gonosz" számára a „romlottságot" jelenti (íme, a misszionárius nyelv). Nem a gyűlölet, nem a kegyetlenség képviselte számára a gonoszt, hanem olyan csekélységek, mint például a kocsmázás. A gonosz mint „romlott" sajátos elképzelését a kis Hesse a szülői házból vette át. Ezért minden, ami Abraxas isten - aki az istenit és az ördögit egy személyben jeleníti meg megjelenése után játszódik, különösen elidegenedett, már nem érint meg bennünket. A rossz és a jó itt mintegy mesterségesen kapcsolódik össze. Az embernek az a benyomása, hogy az ifjú számára ez valamilyen idegen, fenyegető és mindenekelőtt ismeretlen, amitől azonban nem bír szabadulni, mivel benne a „romlottság" érzelmileg már szorongással és szégyenérzéssel kapcsolódott össze. Meg szeretné magában „ölni". „Legőszintébb igyekezetemmel próbáltam »tiszta világot« építeni egy összeomlott élet romjaiból, ismét csak annak az egyetlen vágynak éltem, hogy a sötétet és gonoszt kiirtsam magamból, és teljes egészében a fényben maradjak, istenek előtt térdepelve." (Kiemelés A. M.)6 1977-ben a zürichi Helmhausban rendezett Hesse-kiállításon láttam egy képet. Ez alatt nőtt fel a kis Hermann, az ágya fölött függött. A jobb oldalon látható a mennybe vezető „jó" út, teli tövissel, szenvedéssel, kellemetlenséggel. Bal oldalon van a kellemes, örömteli út, amely egyenesen a pokolba vezet, Ott a kocsmák fontos szerepet játszanak, a fenyegetéssel valószínűleg innen akarják a nők férjeiket, fiaikat visszatartani. Ezek a kocsmák a Demianban is fontos szerepet kapnak. Mindez azért olyan groteszk, mert Hessének arra egyáltalán nem volt szükséglete, hogy kocsmákban igya le magát, arra viszont nagyon is, hogy a szülői értékrend szorításából kitörjön. Minden gyermek a szülői ház tiltásai, tabui, szorongásai nyomán alakítja ki a „gonoszról" való első elképzeléseit. Hosszú utat kell addig megtennie, amíg ezektől megszabadul, amíg felfedezi saját „gonoszságát", és többé nem „romlottnak", „rossznak" éli meg mindazt, ami ösztönvezérelt, hanem megérthető latens reakciónak azokra a sérülésekre, amelyeket gyermekként el kellett fojtania. Felnőttként van lehetősége, hogy felfedje az okokat, s hogy megszabaduljon ezektől a lappangó dolgoktól. Arra is megvan a lehetősége, hogy amit e miatt a latencia miatt tudattalanul másoknak tett, azért bocsánatot kérjen. Alapjában véve nem őket, hanem saját magát tartja hibásnak. Csak akkor szabadulhatunk meg a gyermekkorunk óta kínzó bűntudattól, ha nem terheljünk magunkat újabbakkal. A Demian következő részlete mutatja, milyen erősen fenyegette Hessét a szülők „szeretetének" elvesztése valós énjének keresésében: „De ha valakit nem illendőségből szeretünk és tisztelünk, hanem mert lelkünk legmélye késztet erre, ha valakinek odaadó tanítványai és őszinte barátai voltunk a szívünk mélyéig, akkor keserű és szörnyű az a pillanat, amikor hirtelen felismerjük, hogy az áramlat, amelyben haladunk, elsodor a szeretett személytől. Akkor minden gondolat, amely a barátot és tanítót elutasítja, mint mérges tüske fordul vissza szívünk felé, és minden védekező mozdulatunk saját arcunkba talál. Akkor az, aki erkölcsösnek hiszi magát, mint ocsmány szidalmat és mint szégyenbélyeget éli meg az olyan szavakat, mint »hűtlenség« és »hálátlanság«. Akkor a riadt szív rettegve menekül vissza a gyermekkori erények kedves völgyébe, s nem akarja tudomásul venni, hogy ennek a szakításnak is be kell következnie, hogy ezt a kötést is el kell vágni."7 5

Kinderseele (Gyermeklélek) című elbeszélésében írja Hesse: „A felnőttek úgy tesznek, mintha a világ tökéletes volna, ők maguk meg félistenek, míg mi, gyerekek nem volnánk egyebek, mint söpredék, szemét." „Újra és újra, minden nap, minden órában történik valami, aminek nem lett volna szabad, valami gazság, valami szomorú, valami szégyenletes. A legnemesebb elhatározásokból és fogadalmakból az ember hirtelen újra, menthetetlenül a szokásos bűnben és szemétben érzi magát. Miért volt ez így? Másokkal máshogy történt?" 6 Hesse i.m., 92. o 7

Uo, 142. o.

37

A Gyermeklélekben ezt olvashatjuk: „Ha minden érzésemet a kínzó ellenérzésekkel együtt egyetlen alapérzésbe kívánnám összesűríteni, és egy szóval akarnám jellemezni, csak ennyit mondhatnék: szorongás. Igen, szorongás volt, szorongás és bizonytalanság, amit a megzavart gyermeki boldogság óráiban éreztem: szorongtam a büntetéstől, saját lelkiismeretemtől, lelkem rezdüléseitől, melyeket tiltottnak és bűnösnek éreztem." (Horváth Géza fordítása - Kiemelés A. M.) A Gyermeklélek című elbeszélésben Hesse nagy gyengédséggel és megértéssel rajzolja meg egy 11 éves fiú érzéseit, aki szárított fügét lopott imádott apja szobájából, hogy valamit, ami az apjáé, közvetlen közelében tudhasson. Magányában gyötri a bűntudat, a félelem és a kétségbeesés, amelyeket a legmélyebb megaláztatás és szégyen vált fel, amikor a „gonosz tett" végül kiderül. A történet erőteljes voltából gyanítható, hogy itt Hesse saját gyermekkorának valós eseményéről van szó. Ez a gyanú, hála anyja 1889. november 11-ei feljegyzésének, bizonysággá válik: „Hermann fügelopása lelepleződött]" (Kiemelés A. M.) Az anya naplófeljegyzéseiből, a szülők különféle családtagokkal folytatott kiterjedt levelezéséből - melyek 1966 óta hozzáférhetőek - látható a kisfiú szenvedéstörténete. Hasonlóan más tehetséges gyermekekhez, Hesse nem belső gazdagsága ellenére, hanem pontosan a miatt volt szülei számára oly nehezen elviselhető. Gyakran megtörténik, hogy egy gyermek tehetsége (az érzések intenzitása, élményei mélysége, a kíváncsiság, az intelligencia és az éberség, amely természetesen kritikát is rejt) a szülőket olyan konfliktusokkal szembesítik, amelyeket hosszú ideje szabályokkal és előírásokkal tartottak távol maguktól. Így ezeket az előírásokat a gyermek fejlődése árán kell átmenteni. S ekkor következik be az a látszólag paradox helyzet, hogy még az olyan szülők is, akik büszkék gyermekük tehetségére és csodálják érte, saját veszélyhelyzetük következtében pontosan azt utasítják el, nyomják el, sőt: azt zúzzák szét a gyermekben, ami benne a legjobb, mert a legigazibb. Hermann Hesse anyjának két megjegyzése illusztrálhatja, hogyan lehet ezt a rombolást az úgymond szeretetteljes gondoskodással egyesíteni: III. (1881): „Hermann gyermekotthonba megy, indulatos természete sok vesződséget okoz nekünk" (1966, 10. o.). A gyermek ekkor hároméves. IV. (1884): „Hermannal, akinek nevelése oly sok vesződséget és fáradságot okoz nekünk, kicsit jobban mennek a dolgok. Január 21. és június 5. között végig a gyermekotthonban volt, csak a vasárnapokat töltötte velünk. Ott jól viselte magát, de sápadtan, soványabban és lehangoltan került haza. Az utóhatás láthatóan jó és egészséges. Most sokkal könnyebben kezelhető." (Kiemelés A. M.) (1966, 13-14. o.) A gyermek most hétéves. Korábban (1883. november 14-én) az apa, Johannes Hesse a következőket írta: „Hermann, aki a gyermekotthonban gyorsan az erény mintaképévé vált, némelykor alig elviselhető. Bár megalázó számunkra, de komolyan gondolkodom, hogy ne adjuk-e intézetbe vagy idegen házhoz. Túl idegesek és gyengék vagyunk hozzá, és az egész háztartás nem elég fegyelmezett és szabályos. Úgy tűnik, mindenben nagyon tehetséges: figyeli a holdat és a felhőket, hosszasan fantaziál a harmónium előtt, csodás rajzokat fest tollal és ceruzával, egész rendesen énekel, ha akar, és sosem fogy ki a rímekből. (Kiemelés A. M.) (Vö. Hermann Hesse: Kindheit und Jugend. 1966, 13. o.) Az idealizált, gyermekkoráról és szüleiről alkotott képből, amellyel a Hermann Lauscherban találkozunk,8 Hesse kihagyja azt az eredeti, lázadó, „nehéz", szüleinek oly kényelmetlen gyermeket, aki egykoron volt. Énje e fontos része számára nem volt benne hely, ki kellett magából vetni. Igazi énje utáni határtalan sóvárgása beteljesületlen maradt. Hogy Hermann Hesse sem a bátorságnak, sem a tehetségnek, sem a mély érzéseknek nem volt híján, azt jól mutatják művei és sok levele, mindenekelőtt azok a dühödt levelek, amelyeket 15 éves korában Stettenből írt. Ám a levélre kapott apai válasz (vö. 1966), anyja feljegyzései s a fent idézett, a Demianból és a Gyermeklélekből való részletek szemléltetik, milyen súllyal nehezedett rá elfojtott gyermekkorának története. Hatalmas 8

Ha némelykor manapság a gyermekkor megérinti szívem, akkor az olyan, mint egy aranykeretes, lombos gesztenyékben, égerben gazdag mély tónusú kép, leírhatatlanul drága reggeli napfénnyel és a háttérben pompás hegyekkel. Eletem azon óráit, amelyekben rövid, világtól távoli nyugalomra leltem; a magányos vándorlásokat szépséges hegyek között; pillanataimat, amelyekben egy kis boldogság vagy mohóság nélküli szeretet távol repített a tegnaptól vagy a holnaptól, nem illetheti drágább név ifjúságom smaragdzöld képénél." (Gesammelte Werke, I., 1970, 218. o.)

olvasottsága, sikerei, a Nobel-díj ellenére érett éveiben Hesse attól a tragikus lelkiállapottól szenvedett, amelyet valódi énjétől való elzártsága jelentett, s amelyet az orvosok röviden depressziónak neveznek.

3.2.1 Az anya az első évek során mint a társadalom közvetítője Ha valakinek azt mondanánk, hogy perverziója egy más társadalmi rendben egyáltalán nem jelentene gondot, mert a mi társadalmunk beteg, korlátozó és kényszerítő, hát ez bizony emberünkön nem sokat segítene. Azt érzi, egyedi történetét, egyedi létét figyelmen kívül hagytuk, félreértettük, és igazi tragédiáját ezzel az „értelmezéssel" bagatellizáljuk. Amit belőle meg kell értenünk, az személyes története, amelyet az ismétlési kényszer útján közöl velünk. Ebben szerepe van a társadalmi kényszernek is, ám ez nem absztrakt tudásként nehezedik a lélekre, hanem a legkorábbi, szüleivel kapcsolatos gyermekkori élményekben gyökerezik. Ezért nem szavakkal, hanem csakis élményekkel válik feloldhatóvá, méghozzá nem a felnőtt korrektív élményeivel, hanem a hőn szeretett szülők megvetésétől való egészen korai félelmek s a lázadás és bánat ezt követő érzéseinek átélésével. A puszta szó, legyen az akár a legügyesebb értelmezés, meghagyja vagy elmélyíti az intellektuális gondolkodás és a test tudása közötti szakadékot. Azon az alapon nem szabadíthatunk meg egy szenvedélybeteget szenvedélyétől, hogy azt mondjuk neki, szenvedélye válasz csupán egy beteg társadalomra. Ilyen magyarázatokat a szenvedélybeteg szívesen fogad, hisz bennük, mert megtakarítják számára az igazságot és a vele járó fájdalmakat. Ám amin keresztüllátunk, az nem betegít meg, mert megvan a lehetőség, hogy felélessze bennünk a felháborodás, düh, szomorúság és gyámoltalan ság érzését. Ami beteggé tesz, az, ami átláthatatlan, a társadalmi kényszerek, melyek szüleink szemén keresztül áramlottak belénk, és amiktől sem olvasmányok, sem tanulmányok révén nem tudunk megszabadulni. A kényszerekben és perverziókban a szülők bántalmazásai tudattalan emlékek formájában jelennek meg. Vagy másként kifejezve: sokan, akik segítségünket kérik, igen intelligensek. Újságokat és könyveket olvasnak fegyverkezési tébolyról, a Föld kizsákmányolásáról, diplomáciai hazugságokról, a hatalom arroganciájáról és manipulációiról, a gyengék alkalmazkodásáról, az egyén tehetetlenségéről, és minderről önálló gondolataik is vannak. Amit azonban nem látnak, mert nem láthatnak, az szüleik abszurd, ellentmondásos viselkedése abban az időszakban, amikor még egészen kis gyermekek voltak. A szülőknek erre a viselkedésére az ember nem emlékszik vissza, mert arra kényszerült, hogy fájdalmát és dühét elfojtsa. Fordulat akkor következik be, amikor ezek az érzések felbukkannak, és összekapcsolhatók lesznek a régi helyzettel. Az egykori interakciók és velük a szülői kényszer lassan áttekinthetőkké válnak. A szabadság elnyomása, az alkalmazkodási kényszer nem az irodában, nem a gyárban vagy a pártban kezdődik, hanem mindjárt az élet első heteiben. Ez a kényszer a későbbiek során elfojtás alá kerül, ezért lényege szerint érvekkel nem befolyásolható. Mert az alkalmazkodás vagy a függőség lényegén mit sem változtat, ha csak a tárgya változik meg. Politikai elkötelezettség táplálkozhat a bántalmazott, fogva tartott, kizsákmányolt, beszorított, dresszírozott gyermek tudattalan haragjából. A politikai ellenség elleni harc például részben levezetheti a tudattalan dühöt anélkül, hogy a gyermekkor konkrét vonatkoztatási személyének idealizációját fel kellene adnunk. Ebben az esetben a régi függőség vezérfigurákra vagy csoportokra tolódik át.

Ha azonban az illúzióvesztést és az ezt követő gyászt átéljük, akkor ebből rendszerint nem a szociális vagy politikai elkötelezettség gyengülése következik; csupán megszabadulunk az ismétlési kényszertől, azaz az én károsítása nélküli világosabb, célirányos és tudatos cselekvésre válunk képessé. Amint egyszer az igazságot megismertük, eltűnik az új és új illúziók és tagadások kiépítésére irányuló belső szükségszerűség, amely saját valóságunk tudomásul nem vételére szolgált. Akkor majd látjuk, hogy egész életünkben olyasmitől féltünk és olyasmi ellen védekeztünk, ami nem történhet meg többé, hiszen már megtörtént, éspedig életünk kezdetén, amikor még védekezésre képtelenek voltunk. A terápia hatásaként lehetséges ugyan átmeneti javulás, ha a beteg „lelkiismereti" szigora helyére egy toleráns terapeuta vagy csoport kerül. Ám a terápiának nem az az értelme, hogy korrigálja a beteg történetét, hanem hogy lehetővé tegye a saját történetével és az annak következtében fellépő szomorúsággal való találkozást. Ahhoz, hogy a szülők tudattalan manipulációi és bántalmazásai tudatosuljanak, és így megszabadulhassunk tőlük, meg kell találnunk korán elfojtott érzéseinket. Mindaddig, amíg a betegnek be kell érnie a terapeuta vagy a csoport toleranciájával, szülei megvetést tükröző pillantása - minden fokozódó tudása és akarata ellenére - változatlan módon benne él, mivel tudattalanja ugyan elrejti, de átéli teste minden sejtje. Megmutatkozik ugyan más emberekhez és a saját magához fűződő kapcsolatában, és kínozza is, de nem válik átdolgozhatóvá. A tudattalan tartalmak időtlenek és változatlanok, csak a tudatosodás teszi lehetővé a változást.

3.2.2

A megvető ember magánya

A megvetésnek a beteg élettörténetében sokféle előfutára lehet, melyek közös funkciója a nemkívánatos érzések elhárítása. Ez akkor szűnhet meg, amikor tudatossá válik a válasz nélkül maradt gyermeki szeretet miatt érzett kétségbeesettség és szégyen, és főként a szülők elérhetetlen volta fölött érzett harag. Mindaddig megvetést érzünk és túlértékeljük a teljesítményt („ő nem képes arra, amire én"), amíg át nem éljük azt a bánatot, hogy teljesítmény nélkül bennünket sem szerettek. A nagyzolás érzése biztosítja az illúzió fennmaradását: szerettek. A bánatot elkerülve viszont magunk maradunk azok, akik megvetnek. Akkor mindent, ami bennem nem nagyszerű, jó és okos, megvetéssel kell sújtanom. Ezzel a gyermekkor magánya lesz részem: megvetem a gyámoltalanságot, a gyengeséget, a bizonytalanságot, röviden a bennem és másban rejlő elhagyatott gyermeket. Az elhagyatott, gyámoltalan, mások által kihasznált, no meg kellemetlen, nehéz gyermek megvetett marad. Mindezt Hans álomsorozata szemléltetheti: A 45 éves Hans kínzó kényszerei miatt új terapeutát keresett. Ismétlődő álma volt, hogy egy kilátótoronyban van, amely egy általa szeretett város szélén, mocsaras területen állt. Onnan kellemes kilátás nyílt a városra, ám ő mégis szomorúnak és elhagyatottnak érezte magát. A toronyban volt egy lift, s az álomban nehézségek adódtak a belépőjegy körül, illetve akadályok voltak a toronyhoz vezető úton. A valóságban ennek a városnak nem volt ilyen kilátótornya, egyértelműen álomvilágához tartozott, és Hans jól ismerte. Az álom gyakran ismétlődött, és mindig az elhagyatottság érzése kísérte. A kezelés során alapvető változások történtek. Hans először csodálkozott, amikor álmában már megvolt a belépőjegye, ám a tornyot ledöntötték, és nem volt többé kilátás sem. Hátul egy hidat látott, amely a mocsaras területet összekötötte a várossal. Gyalog is oda tudott menni, és nem látott „mindent", csak ami „a közelben" volt. Hans, aki liftfóbiától szenvedett, némi könnyebbséget érzett, mivel a liftben való utazás jelentős szorongást váltott ki belőle. Az álomhoz kapcsolódó gondolata, hogy talán már nem kell mindig teljes áttekintéssel rendelkeznie a dolgok felett, nem kell fent lenni, okosabbnak lenni másoknál stb. Talán most, teljesen mindennapi módon gyalog is tudna járni. Hans számára igen meglepő volt, hogy később egyik álmában ismét ebben a toronyliftben ült, és mint egy ülőlifttel emelkedett felfelé, anélkül hogy emiatt bármiféle félelmet érzett volna. Élvezte az utazást, fent kiszállt, és furcsa módon színes élet zajlott körülötte. Egy fennsík volt ott, ahonnan egy völgy volt látható, és volt egy város is, az utcán bazár, telve színes áruval, iskola, ahol gyerekek balettoztak, és ő velük gyakorolhatott (ez gyermekkori vágya volt), beszélgető emberek csoportjai, akikkel együtt ült és beszélgettek. A közösséghez tartozónak érezte magát, úgy, ahogy volt. Bár az álom valódi eseményként fejezte ki a vágyát, valóságos igényeit is napvilágra hozta: igényét, hogy szeressen és hogy szeressék. Ez az álom mély hatást gyakorolt Hansra, és boldoggá tette, s azt gondolta: „Korábbi toronyálmaim mindig izoláltságomat és magányomat jelezték. Otthon én mint a legidősebb, mindig a testvéreim előtt jártam, a szüleim intellektuálisan nem értek fel hozzám, szellemiekben egyedül voltam. Egyrészt demonstrálnom kellett tudásomat, hogy végre komolyan vegyenek, másrészt el kellett rejtenem, hogy a szüleim ne mondhassák: »a tanulás az agyadra ment. Jobbnak tartod magad másoknál, csak azért, mert lehetőséged van tanulni? Anyád áldozata és apád nehéz fizikai munkája nélkül soha nem jutottál volna el ide.« Ez bennem bűntudatot ébresztett, és másságomat, érdeklődésemet, tehetségemet el akartam rejteni. Olyan akartam lenni, mint mások. Ezzel viszont magamhoz voltam hűtlen."

Szóval Hans kereste a tornyot, küzdött az akadályokkal (út, belépőjegy, szorongás stb.), s amikor fenn volt, azaz okosabb volt, mint a többiek, akkor magányosnak és elhagyatottnak érezte magát. Mindennapos ellentmondás a szülők gyerekkel szembeni irigy és rivalizáló magatartása, amellyel párhuzamosan egyre nagyobb teljesítményre ösztönzik őt és büszkék eredményeire. Ezért kellett Hansnak megkeresnie a tornyát, és megharcolnia az akadályokkal. Végül fellázadt a teljesítménykényszer és a stressz ellen, és az első álomban eltűnt a torony. Fel tudta adni nagyzoló fantáziáit, már nem kellett mindent fentről néznie, és közelebb került „szeretett városához" (saját énjéhez). Csak ekkor vált Hans számára világossá, hogy a megvetése miatt kellett másoktól izolálódnia, s hogy egyúttal mennyire elszigetelődött, mennyire el volt vágva saját valódi énje gyámoltalan, bizonytalan részétől is. Szinte szabályszerű, hogy amint fellép a megváltoztathatatlan miatti gyász, eltűnik a megvetés. A múlt valóságának tagadása a megvetés szolgálatában állt. Végül is kevésbé fájdalmas azt gondolni, hogy az ember maga a hibás abban, hogy nem értették meg. Az ember ilyenkor még tehet erőfeszítéseket, hogy megmentse a megértés illúzióját („ha jobban fejeztem volna ki magam").9 Csak ha felhagyunk az effajta erőfeszítésekkel, akkor derülhet ki, hogy a megértésre nem volt lehetőség, mert a szülőket meg saját gyermekkori történetük elfojtása tette vakká, és így nem vehették észre gyermekük szükségleteit. Intelligens szülők sem mindig képesek arra, hogy megértsék gyermeküket. De attól, hogy nem tudják megérteni, még respektálhatják érzéseit. Ilyenkor a gyermeknek nem kell a megvetésben keresni menedéket - mint ez sajnos oly gyakran megesik - a fájdalmas valóság elől.

A nacionalizmus, az idegengyűlölet, a fasizmus alapjában véve nem egyebek, mint ennek a menekülésnek az ideológiai díszletei. Menekülés az egykor megélt 9

Megrázó példa minderre Van Gogh, vagy a svájci festő, Max Gubler munkássága, akik hasztalan törekedtek minden rendelkezésükre álló eszközzel arra, hogy anyjuk megértse őket.

megvetés kínzó, elfojtott emléke elől egy veszélyes, romboló, programmá emelt embermegvetésbe. Az egykor rejtetten a gyerekre irányuló kegyetlenség erőszakos ifjúsági programokban manifesztálódik ugyan, ám a gyermekkori eredetet nemcsak az érintettek, hanem az egész társadalom is messzemenően tagadja.

3.2.3

Szabadulás a megvetéstől

A szexuális perverzió, a kényszerneurózis vagy az ideologizálás nem az egyedüli lehetőségek az első megvetések tragédiájának folyamatossá tételére. Számtalan alakban figyelhetjük meg e tragédia finom árnyalatait. A gyermek afölötti csalódottsága, hogy szülei elutasítják énjét, először ugyanabban a formában fejeződik ki, ahogyan ő érezte magát, amikor szülei visszautasították. A családi légkör akaratlan továbbadása különböző formákban történik. Vannak például olyan emberek, akiknek nincs egyetlen hangos vagy dühös szavuk sem, csakis jónak és tévedhetetlennek látszanak, mégis azt éreztetik embertársukkal, hogy nevetséges, buta vagy hangos, mindenesetre túl közönséges hozzájuk képest. Erről nem tudnak, és valószínűleg egyáltalán nem is ezt akarják, mégis valami ilyesmi sugárzik belőlük. Viselkedésükben megjelenik a szülők teremtette légkör, amely sohasem tudatosodott bennük. Az ilyen szülők gyermekei számára különösen nehéz a harag kimutatása, bármifajta szemrehányás megfogalmazása, míg csak a terápiában meg nem tanulják. Vannak olyan emberek is, akik igen barátságosak, olykor még jóságosak is tudnak lenni, ám jelenlétükben levegőnek érzi magát az ember. Azt a látszatot keltik, hogy csak ők léteznek, csak nekik van releváns és érdekes mondandójuk. Mindenki más csak állhat, és álmélkodva csodálhatja őket, vagy szinte megsemmisülve csalódottan és szomorúan távozhat, arra azonban képtelen, hogy a jelenlétükben megnyilvánuljon. Ezek valószínűleg olyan grandiózus szülők gyermekei, akikkel szemben a gyermeknek semmi esélye nem volt a rivalizálásra, s felnőttként tudattalanul ezt továbbítja környezete számára. Egészen más benyomást keltenek azok, akik gyermekként - intellektuálisan - messze felülmúlták szüleiket, s ezért a szülők ugyan csodálták őket, ám problémáikkal magukra maradtak, hiszen a szülők nem tudtak felnőni hozzájuk. Ok a hatalom érzését közvetítik, ugyanakkor arra ösztökélnek, hogy minden fellépő gyámoltalanságérzésünket intellektuális eszközökkel hárítsuk el. Ilyen emberek jelenlétében az ember nem tárhatja fel problémáit, hasonlóan ahhoz, ahogy nekik is mindig erősnek kellett lenniük, nehogy a szülők észrevegyék nehézségeiket. A fentiekből következik, hogy vannak olyan professzorok, akik egyszerűen és közérthetően is ki tudnák magukat fejezni, mégis inkább a bonyolult, homályos előadásmódot részesítik előnyben, s a diák csak nagy nehézségek árán tud megbirkózni a feladatával. A diák eközben valószínűleg azt az érzést éli át, amit a professzornak egykor a szülei előtt el kellett fojtania. Ha ezek a diákok egyszer maguk is tanítók lesznek, lehetőségük nyílik arra, hogy tanítványaik számára ezt a haszontalan tudást mint nagy értéket (hiszen oly nagy árat fizettek érte) adják tovább. A terápia eredményességét segíti, ha a beteg felismeri magában szülei destruktív mintáit. Am ahogyan kifejtettem: ahhoz, hogy ezektől a mintáktól megszabaduljunk, az intellektuális belátásnál többre van szükségünk. Szükséges, hogy közel kerüljünk saját érzelmeinkhez. A terápia eredeti célját akkor éri el, ha a beteg, gyermekkori történetének érzelmi feldolgozása révén, visszanyeri életteliségét. Az aztán az egyén dolga, hogy megfelelő munkát vállal vagy nem, hogy egyedül akar-e élni vagy párt keres, hogy melyik politikai pártba akar belépni - ezek az ő választási lehetőségei. Élettörténete, élményei, tapasztalatai mind szerepet játszanak döntéseiben. Nem a mi feladatunk, hogy „szocializáljuk", neveljük (politikailag sem, mivel minden nevelés gyámkodás), hogy „barátságokra képessé" tegyük - ez mind az ő dolga. Ha az ember átélte tudatosan, hogy gyermekként hogyan manipulálták, és milyen sérülések érték, s hogy mindez milyen megtorlás iránti vágyat hagyott benne, akkor gyorsabban átlát a manipulációkon és kevésbé lesz szüksége arra, hogy ő is ezt tegye. Aki saját gyermeksége kiszolgáltatottságát és alárendeltségét átélte, az anélkül is tartozhat csoportokhoz, hogy azokban gyámoltalanul kiszolgáltatott vagy alárendelt lenne. Aki egykor átélte, hogy gyermekkorában anyja vagy apja minden szava a legszentebb igazságot jelentette számára, azt kevésbé fenyegeti egyes emberek vagy rendszerek idealizálásának veszélye. Megtörténhet, hogy egy valóban rossz előadást hallgatva vagy egy valóban rossz könyvet olvasva ugyanazt a gyermekes megigézettséget és csodálatot érzi, mint egykor, ugyanakkor megpillantja a mögöttes ürességet vagy emberi tragédiát is, és beleborzong. Az ilyen embert már nem lehet hangzatos szólamokkal megszédíteni, mert élményei megszilárdították. Végül az, aki saját történetét annak minden tragikus buktatójával együtt végigszenvedte, sokkal egyértelműbben és gyorsabban érzi meg mások szenvedését, még akkor is, ha a másik megpróbálja leplezni azt. Aki saját érzéseivel tisztában van, másokéit is komolyan veszi. A megvetés ördögi köre megszakad. Ennek a fejlődésnek nemcsak személyes és családi következményei vannak, hanem politikaiak is. Ha valaki felfedte múltját, terápiája során megtanulta tisztázni érzéseit és felismerni valódi indítékait, az nem áll többé ama kényszer hatása alatt, hogy haragját egy ártatlan emberre testálja, és azt kímélje, aki ezt a haragot valójában megérdemli. Képes lesz a gyűlöletes dolgokat gyűlölni, és a szeretnivalókat szeretni. Tudni fogja, kit kell gyűlölnie, képes lesz megtalálni az igazát, a bántalmazott gyermek vaksága nélkül, akinek szüleit kellett megkímélnie, és ő maga szolgált bűnbakként.

A demokrácia jövője az egyénnek ettől a lépésétől függ. Mindaddig hiábavaló a szeretetre és az értelemre hivatkozni, amíg az érzelmek tisztázására nincs mód. A gyűlölet ellen nem lehet érvekkel harcolni, az eredetét kell megtalálni, s olyan eszközt kell alkalmazni, mely lehetővé teszi a gyűlölet feloldását. Az erős érzelmek élménye nemcsak azért felszabadító, mert a gyermekkor óta megfeszült test „megkönnyebbülhet", hanem mindenekelőtt azért, mert ezek az élmények nyitják rá szemünket a valóságra, s szabadítanak meg illúzióinktól: visszaadják elfojtott emlékezetünket, és gyakorta megszüntetik tüneteinket. Ezáltal az élmény erőt is ad, és a fejlődést is segíti. Amikor végül a haragot megéljük és jogosnak tartjuk, akkor az fel is oldódik. Csak akkor kerül megint előtérbe, éspedig jogosan, mikor ismét okunk van rá. Ám a jogosulatlan, az ártatlan emberre irányuló gyűlölet végtelen, sosem nyugszik. Zavarba ejtő, mert elleplezi a valóságot, és lehetetlenné teszi, hogy felismerjük. Romboló, mert a rombolás elfojtott történetéből ered, amelynek kínjait a testi emlékezés teljes egészében megőrizte. Megmérgezi a lelket, felfalja a mentális emlékezést, és nemcsak a belátásra és az átérzésre való képességet, hanem a megértést is alapjaiban pusztítja el. Az építmény, mely öncsalásra építkezik, előbb vagy utóbb összedől, és könyörtelenül lerombolja az emberi életet. Ha nem az építőét, akkor a gyermekéét, aki érzi a szülői hazugságot, de felismerni nem tudja, és pontosan ettől roppan össze. A gyermek fizeti meg az árát, ha a szülő megússza. Az olyan ember, aki saját érzéseivel őszintén, önbecsapás nélkül tud együtt élni, nem szorul ideológiákra, és másokra sem jelent veszélyt. A manapság annyira elterjedt nacionalista zűrzavar számtalan alakja világosan mutatja, hogy mindig ugyanarról az őrültségről van szó, amelynek motívumai az elfojtott érzésekben és emlékekben gyökereznek, és semmi közük racionális megfontolásokhoz. Az élet gyűlölete és a rombolás szeretete az, amiben a világ minden nacionalistája olyan egyforma, mintha nemzetközi egyenruhát hordana. Ezt a destruktivitást ugyanaz a forrás táplálja, nevezetesen ugyanaz a történet: a gyermekkorban átélt kínok, melyekre az ember vagy egyáltalán nem emlékszik, vagy nem akarja tudomásul venni őket, s amelyek létét egészen a legutóbbi időkig a társadalom teljesen tagadta. Ma már nem engedhetjük meg ma gunknak ezt a tagadást, mert veszélyei robbanásszerűen nőnek. Azok, akik készek saját történetüket a felejtés homályából kiásni, más embereket is bátorítani fognak, hogy tegyék meg ezt a lépést, és feltámadt tudatosságuk révén több fényt és világosságot hoznak a mai „politikába", mint az eddig lehetséges volt.

4 Utószó Tizenhat év telt el A tehetséges gyermek drámája című könyvem megjelenése óta, mely évek alatt sok minden megváltozott a terápia világában. Megkérgesedett struktúrák felbomlottak, új, néha szintén veszélyes terápiás módszerek alakultak ki. Egy könyv, bármilyen beleéléssel írták is, nem helyettesítheti a jó terapeutát. Ám tudatára ébreszthet bennünket, hogy szükségünk van terápiára, hiszen annak segítségével kapcsolatba kerülhetünk háttérbe szorított vagy teljesen elfojtott érzéseinkkel, aminek révén néha egészséges folyamat indulhat meg. A könyv kezdetektől napjainkig ez utóbbi folyamat szolgálatában áll. A Dráma-könyvvel megindult kísérleteimet, hogy a pszichoanalízis képviselőit az érzelmeknek az emberi fejlődésben játszott óriási jelentőségéről meggyőzzem, az évek során egyre nagyobb visszhang kísérte. Ehhez járult a gyermekkori traumatizációra és elfojtásának következményeire vonatkozó, egyre bővülő tudásunk. Ezt a bővülést részben a médiában közzétett beszámolóknak, de főképp a feltáró terápiáknak köszönhetjük. Új perspektívát nyitnak újabban az emberi agyra vonatkozó neurobiológiai kutatások. Antonio Damaso 1995-ben Münchenben megjelent híres, Descartes tévedése. Érzelem, gondolkodás és az emberi agy című könyvében számtalan megfigyelésre és kísérletre alapozva állítja, hogy azok az emberek, akik baleset vagy sebészeti beavatkozás (például agytumor) következtében elvesztik az agy érzelmeket szervező központját, képtelenné válnak érzelmek átélésére, nem tudnak sem dönteni, sem életüket megszervezni. Az agy megmaradt részei jól működhetnek, más mentális működések érintetlenek maradhatnak, amint ezt a pszichológiai tesztek szemléltetik, csak az érzelmek és készségek birodalmában bizonyítható jelentős károsodás. Nyilvánvalónak tűnik, hogy az ember számára az élet megszervezéséhez nélkülözhetetlen, hogy hozzáférjen saját érzelmeihez. Ezt a megállapítást különösen a gyermekkori traumák következményeinek megértése szempontjából érzem fontosnak. Mi történt tehát neurobiológiai szempontból azokkal a gyerekekkel, akiknek nem volt semmiféle lehetőségük arra, hogy érzelmi életük kifejlődjön, azokkal a gyerekekkel, akiknek történetéről a könyvem szól? Lehetséges, hogy az agy azon speciális központjai, amelyek lehetővé teszik számunkra, hogy másokkal és saját magunkkal törődjünk, egyáltalán nem, vagy csak kezdeményeikben, elégtelenül tudtak kialakulni? A klinikai anyag és az itt leírt példák ezt a hipotézist támasztják alá. Azonban további széles körű vizsgálatokra van szükség ahhoz, hogy mindezt bizonyítsuk is. Ez segítene abban, hogy megértsük, hogy sok bántalmazott és elhanyagolt gyerek, akik nagyon korán kényszerültek rá arra, hogy valódi érzelmeiket elnyomják és elfojtsák, később, felnőttként, miért nem védik magukat, miért nem bánnak jól magukkal. S hogy miért viselkedik sok közülük destruktívan, irracionálisán, holott intellektuális területen igen jó lehet a teljesítőképessége. Azoktól az emberektől eltérően azonban, akiknek agyát baleset vagy műtét következtében érte irreverzíbilis veszteség, a gyermekkori bántalmazás áldozatai felnőttként utólag kialakíthatják magukban az érzelmekre való képességet. Lortonban, egy Virginia állambeli amerikai börtönben súlyos bűnelkövetőkön végzett hosszú távú vizsgálatok alapján arra a megállapításra jutottak, hogy azoknál az elkövetőknél, akikre naponta kis állatokat bíztak, hogy azokat gondozzák, a visszaesési ráta 20 százalék volt, míg az összehasonlító csoportban, ahol nem volt ilyen érzelmi iskola, a visszaesési ráta 80 százalékra rúgott. Ez az eredmény azt is mutatja, hogy azok, akik korábban el voltak vágva saját érzelmeiktől, s ezért saját és mások életére is károsak voltak, most végre egy élőlény irányába képesek voltak érzelmeket kifejteni. Ez az új tapasztalat lehetővé tette számukra, hogy szeretetigényük ellen ne védekezzenek, hanem tudomásul vegyék, érezzék, hogy egy állat szereti őket, s így első ízben valami olyasmihez jussanak, amit önmagunk tiszteletének nevezhetünk. A régi traumák gyakran megfakulnak, jelentőségük, amely az illető számára lehetővé teszi, hogy egykori érzelmeivel és szükségleteivel kontaktusban maradjon, elenyészik a jelenben. A hagyományos pszichológia mostanáig kevésbé vette figyelembe az érzelmek jelentőségét. Ma már sok kutatás témájául szolgálnak. Kívánatos volna, ha a gyermekek a jövőben korán megtanulhatnák saját érzelmeiket komolyan venni, megérteni és helyükre tenni. Otthonok, óvodák, iskolák segíthetnék ezt a folyamatot, ha a „nevelés" e formájának a jogosultságát és szükségességét végre elismernék. Ebben az értelemben a neurobiológusok új vizsgálódásai jelentősen hozzájárulhatnak a pedagógusok felvilágosításához. Amikor a hetvenes évek végén a pszichoanalízis egyoldalúan intellektuális módszerét bírálva előtérbe helyeztem az érzelmi élet jelentőségét az ember lelki fejlődésében, Európában még igen keveset tudtunk azokról az új terápiás módszerekről, melyek az érzelmekkel foglalkoznak. Azóta ezek a módszerek átszivárogtak az USA-ból Európába, s az utóbbi években számuk sokszorosára nőtt. Testterápia, bioenergetika, Gestalt- és primerterápia, fókuszterápia - csak néhány név, melyek az irányt mutatják. Bár sok ember már csupán az érzések átélésének hatására is jelentős javulást érez, mert ennek hatására testük tehermentessé válik, sok az olyan eset is, ahol ez szenvedélyszerű fájdalomfüggőséghez vezet. S ez megint csak a segítőtől való függést fokozza, hiszen a megváltást tőle remélik. Néhány éve még azon tanakodtunk, hogyan juttathatunk valakit erősen elfojtott érzéseihez. Ma már tudjuk, sokféle módszer áll rendelkezésünkre, amelyek gyorsan segítik az ellenállások leépítését. Ám ez a munka nem mindig kívánatos, és nem is mindig veszélytelen. A primerterápiában például a szoba elsötétítése a regressziót segíti, ami teljes gyámoltalansághoz és a terapeuta teljes, minden kritikát nélkülöző idealizációjához vezethet. Minden terápiás folyamat, de legfőképpen a korai traumával való konfrontáció feltételezi a hozzáértő és tisztességes vezetés képességét és készségét. Ilyen védelem alatt a beteg képessé válik felnőtt élete esélyeinek, valamint tehetségének és

43

erejének, a gyógyulási folyamat egészének hasznosítására, képes lesz elvégezni a vesztesége fölött érzett gyászmunkát anélkül, hogy megrekedne egy regresszív állapotban, s ezzel adott esetben guruktól függő helyzetbe hozná magát. Ha nincs ilyen vezetés, a beteg a legsúlyosabb manipulációk áldozatává válhat, nemcsak ismert szektákban, hanem úgynevezett terápiás központokban is, amelyek a maguk részéről immár szektára emlékeztető struktúrákat építenek ki. Szerencsére azonban manapság vannak más, pozitív irányú fejlemények is. Az a tény, hogy az új terápiás lehetőségekkel könnyen vissza lehet élni, nem takarhatja el szemünk elől, hogy sokan becsületes szándékkal (elővigyázatosan és a kritika iránti nyitottsággal) használják őket. A pszichoanalitikusoknak az áttétellel és viszontáttétellel végzett munkában szerzett tapasztalatai ezekben a fáradozásokban szintén gyümölcsöztethetőek, kiváltképp, mivel a korábbinál jobban ismerik az új módszereket. Ezek a különböző módszerekben kiképzett analitikusok talán segítenek abban, hogy a regresszív munkával való visszaéléseknek elejét vegyük. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a pszichoanalízis a gyermeki valóság elismerésének tekintetében már nem teljesen a freudi álláspontot képviseli, s egyre jobban szakít korábbi merevségével.

Hosszan kerestem gyermekkori történetem teljes feltárásának útjait. Időközben rájöttem, hogy célkitűzésem nem valósítható meg. Csak amióta lemondtam a „teljes feltárás" álláspontjáról, tárultak fel új utak s tűntek fel új perspektívák előttem.

44

5 Köszönetnyilvánítás

Mindenekelőtt Heide Mersmann asszonynak, a Suhrkamp Kiadó munkatársának kell hálás köszönetet mondanom a könyvem érdekében tett jelentős erőfeszítéseiért. A gyermekekkel való helytelen bánásmóddal kapcsolatos hosszú és kiterjedt tisztázó munkám során mindig számíthattam teljes támogatására. Mersmann asszonynak nemcsak a könyv gondos, megértő, érzékeny és igen éber lektorálásáért kell köszönetet mondanom, hanem lényegében sokkal többért: a Dráma 15 évvel ezelőtti megjelenése óta olvasók és mindenfajta intézmény a legkülönbözőbb célokkal fordultak a kiadóhoz. Mersmann asszony pedig mindig ugyanolyan kedvesen, tapintatosan és világosan válaszolt ezekre a hívásokra és levelekre. Kéziratom gondos és szakszerű kezeléséért mindegyik, de mindenekelőtt az utolsó, legnehezebb szakaszban a Suhrkamp Kiadó gyártási részlegében dolgozó munkatársaknak szeretnék köszönetet mondani. Nem volt mindig könnyű a technikai adottságokat összhangba hozni a szakmai igényekkel, ám Rolf Staudt és Manfred Wehner urak minden tőlük telhetőt megtettek, hogy támogassák a szöveg csorbítatlanságára irányuló fáradozásaimat. Leköteleztek ezzel. Már a könyv számos helyén is kifejeztem hálámat olvasóim leveleiért, itt azonban külön is meg szeretnék emlékezni róluk. Sokan közülük valójában „együtt írták" velem ezt a könyvet, jóllehet erről sejtelmük sem volt, mégis névtelennek kell maradniuk, mert közléseik bizalmas jellegűek voltak. Történeteik, tragikus, gyakran felfoghatatlan sorsuk s végül csalódást okozó tapasztalataik a legkülönbözőbb irányzatokhoz tartozó terapeutákkal ismételten eszembe juttatták, mennyire könnyen vissza lehet élni a gyermekkorukban rosszul kezelt emberek tragédiájával. Mindig sajnáltam, hogy a hozzám intézett számos levélre nem tudtam személyesen válaszolni. Ennek több oka is volt. Ma ismét lehetőségem nyílik arra, hogy sajátos olvasói kérdésekkel foglalkozzam, s ezzel élek is. Remélem azonban, hogy sok korábbi levélíróm minden további nélkül felismeri a leveleikre adott válaszaim immár rendelkezésre álló folytatását (miként mély lekötelezettségem érzését is). Végül köszönetet szeretnék mondani barátaimnak és kollégáimnak, akik nyíltságukkal és odafigyelésükkel mindig segítettek abban, hogy korábbi, megrögzött álláspontjaimat feladjam, s észleljem a tudományban és a terápiában mutatkozó új fejleményeket.

45

6 Alice Miller

(A Wikipédiából, kieg.: TU)

Alice Miller (Lwow, Lengyelország, 1923. január 12. – Saint-Rémy de Provence, Franciaország, 2010. április 14.) lengyel zsidó származású pszichológus, aki a második világháború után Svájcban élt.

Élete, munkássága Kezdetben Alice Miller Freud nyomdokain működő pszichoanalitikus volt. A gyerekkori traumák hatását vizsgálta a felnőtt életre. Zürichben a 70-es években az ottani pszichológus társadalom egyik fontos figurája volt. Ebben a csoportban fejlődött ki az un. Etno-pszihoanalízis. Ebben az időben fejlesztette ki Miller is a saját elméletét, amelyet az 1979-ben megjelent a "Das Drama des begabten Kindes" cimű könyv jelez. A könyvet 30 nyelvre, köztük magyarra is lefordították. A könyv szülők egész generációjának a nézeteit változtatta meg. Miller ebben a könyvben fedi fel azt a nézetét, hogy a "tehetséges", érzékeny gyerek, mint ő maga is volt, hajlamos arra, hogy azokat az érzelmeit elnyomja, amelyek ellentmondanának önimádó szüleik a gyerekről elvárt képének. A következmények depressziók, vagy éppen annak teljes elutasítása, saját nagyságuk narcisztikus érzelmei, amelyektől azután majd a következő generáció fog szenvedni. Miller, aki később szakított a pszichoanalízissel, szembehelyezkedett a tradicionális felfogással a gyerekekkel kapcsolatban, amely elvárja tőlük, mint az a tízparancsolatban is szerepel, hogy tiszteljék szüleiket. Ezzel szemben, mondja Miller, a felnőtteknek kellene tisztelettel fordulni a gyerekek felé. A felnőtteknek fel kellene adnia a gyerekek manipulálását és megtévesztését. A felnőtteknek bele kellene tudni élni magukat a gyerek világába, annak élményeibe, félelmeibe, és annak érzéseibe, hogy magát hatalomtól megfosztottnak éli meg. Nem szabad, mint azt a pszichoanalízis tette a gyerekkori emlékeket, mint fantáziákat letudnunk. Miller például Adolf Hitler gyerekkorának elemzése alapján is bemutatta, hogy micsoda romboló energiák keletkeznek a gyerekkorban megélt erőszak következményeképp. Miller saját gyerekkorához a festészeten keresztül talált utat.

Irodalom           

The Drama of the Gifted Child, (1978), revised in 1995 and re-published by Virago as The Drama of Being a Child. ISBN 1-86049-101-4 Prisoners of Childhood (1981) ISBN 0-465-06287-3 For Your Own Good: Hidden Cruelty in Child-Rearing and the Roots of Violence (1983) ISBN 0-374-52269-3 (full text available on line at no cost) Thou Shalt Not Be Aware: Society's Betrayal of the Child (1984) ISBN 0-374-525439 Banished Knowledge: Facing Childhood Injuries ISBN 0-385-26762-2 The Untouched Key: Tracing Childhood Trauma in Creativity and Destructiveness ISBN 0-385-26764-9 Pictures of a Childhood: Sixty-six Watercolors and an Essay ISBN 0-374-23241-5 Paths of Life: Seven Scenarios (1998) ISBN 0-375-40379-5 Breaking Down the Wall of Silence: The Liberating Experience of Facing Painful Truth ISBN 0-525-93357-3 The Truth Will Set You Free: Overcoming Emotional Blindness (2001) ISBN 0-46504584-7 The Body Never Lies: The Lingering Effects of Cruel Parenting (2005) ISBN 0-39306065-9, Excerpt

Free From Lies: Discovering Your True Needs (2009) ISBN 978-0393069136

46