Albom Mitch Oten a Mennyorszagban

Mitch Albom ÖTEN A MENNYORSZÁGBÓL

GEOPEN KÖNYVKIADÓ 2004

A mű eredeti címe: The Five People You Meet in Heaven by Mitch Albom © 2003 by Mitch Albom Published by arrangement with Black Inc., the David Black Literary Agency, 156 Fifth Avenue, Suite 608, New York, NY 10010, USA Hungarian translation © Dezsényi Katalin Kiadja a Geopen Könyvkiadó, 2004 Felelős kiadó a kiadó ügyvezető igazgatója Szerkesztette: Borbás Mária Nyomdai előkészítés: Geografika ISBN 963 9574 21 x www.geopen.hu

Könyvemet

Edward Beitchmannek, szeretett nagybátyámnak ajánlom, akitől először hallottam a mennyországról. Évről évre, midőn hálaadásnapkor körülültük az asztalt, elmesélte azt a kórházi élményét, hogy egy éjjel arra ébredt, eltávozott szeretteinek lelke az ágya szélén ül, s rá vár. Ezt a történetet soha nem feledtem. Amiként őt magát sem. Mindenkinek megvan a maga elképzelése a mennyországról is, a vallásokról is. Ezeket illik tiszteletben tartanunk. Az itt előadott változat csupán feltételezés, még inkább kívánság hogy a bácsikám meg a hozzá hasonló emberek – akik tisztában voltak jelentéktelenségükkel itt a földön – végre ráébredjenek, milyen fontosak, s mennyi szeretet övezi őket.

A vég EZ A TÖRTÉNET egy Eddie nevű emberről szól, és a végén kezdődik, azzal, hogy Eddie meghal a nap perzselő tüzében. Tán furcsállják, hogy egy történet a végével kezdődik. De hát minden vég egyben valaminek a kezdete is. Csak akkor még nem tudjuk. EDDIE ÉLETÉNEK utolsó óráját, miként az előzőek java részét is, a Ruby rakparton töltötte, a nagy, szürke óceán mentén fekvő vidámparkban. A park a szokásos látványosságokkal volt tele – parti deszkasétány, óriáskerék, hullámvasút, dodzsem, cukorkaárus, meg egy csomó pénzbedobós automata, ahol az ügyes célzó vízsugarat lőhetett a bohóc szájába. Volt benne egy újdonatúj játék, a Freddy Szabadesése – ez okozza majd Eddie halálát egy balesetben, amely még a lapokba is bekerül szerte az államban. HALÁLA IDEJÉN Eddie zömök, ősz öregember volt, nyaka rövid, mellkasa domború, alkarja vastag, a jobb vállán elhalványult katonakori tetoválás. A lába vékony és csupa visszér, a háborúban megsebesült bal térdét ízületi gyulladás kínozta. Bottal járt. Csontos arca széles, napszítta, pofaszakálla őszes, kissé előreugró alsó állkapcsa rátartibbnak mutatta, mint amilyen valójában volt. A bal füle mögé cigarettát dugott, az övén kulcsokkal teli karikát viselt. A lábán gumitalpú cipő. A fején kivénhedt vászonsapka. Fakóbarna uniformisa munkásemberre vallott – az is volt, munkásember a javából. EDDIE DOLGA VOLT, hogy „karbantartsa” a gépeket, magyarán, hogy minden biztonságosan működjön. Minden délután végigjárta a parkot, rendre ellenőrizte az összes attrakciót a Pörgettyűtől a Hasoncsúszdáig. Átvizsgálta, nincs-e

valahol törött deszka, meglazult csapszeg, elfáradt acéllemez. Néha megállt, tekintete végigpásztázta a terepet, az arra járók közben azt hitték, hogy ennek az alaknak biztosan hiányzik egy kereke. Pedig ő csak hallgatózott. Ennyi év után ugyanis szent meggyőződése volt, meghallja, ha baj van, abból, ahogy a szerkezet köhög, köpköd, hangicsál. AMIKOR MÁR CSAK ÖTVEN PERC volt hátra az életéből, Eddie utolsó körútjára indult a Ruby rakparton. Elhaladt egy idős pár mellett. – 'pot – motyogta, és kezét a sapkájához emelte. Udvariasan bólintottak neki. A vendégek ismerték Eddie-t. Legalábbis a törzsvendégek. Évről évre ott látták minden nyáron, szerves része volt az intézménynek. Munkainge mellére a KARBANTARTÓ alá odanyomtatták, hogy EDDIE, néha úgy is szólították meg, hogy „Hahó, Karbantartó Eddie”, bár ezt a fajta tréfát ő nem díjazta. Eddie aznap születésnapját ünnepelte, a nyolcvanharmadikat. Az orvos épp az előző héten állapította meg, hogy övsömöre van. Övsömör? Eddie azt se tudta, mi fán terem. Valaha olyan erős volt, hogy fél kézzel fölemelt egy körhintalovat. De az rég volt. – EDDIE!... VIGYÉL MAGADDAL, Eddie!... Vigyél magaddal! Negyven perc volt a haláláig. Eddie a hullámvasútra várakozó sor elejére nyomult. Hetente legalább egyszer fölült mindenre, így győződött meg arról, hogy rendben működnek-e a fékek és a kormányok. Ma a hullámvasútnak jött el az ideje – a soron következőt épp „Kísértetvasútnak” nevezték – és a gyerkőcök, akik ismerték Eddie-t, könyörögtek, hogy ültesse őket maga mellé. Eddie-t szerették a gyerekek. A kamaszok nem. A kamaszokkal rendesen meggyűlt a baja. Az évek során Eddie

azt a tévképzetet alakította ki magában, hogy neki már minden léhűtő, pimasz kamasszal volt dolga. De a gyerekek egészen mások. A gyerekek felnéztek Eddie-re – aki a kiugró alsó állkapcsával mintha mindig vigyorgott volna, akár egy delfin –, és megbíztak benne. Gyűltek köré, mint darazsak a mézesbödönre. A lábába csimpaszkodtak. A kulcsait cibálták. Eddie többnyire csak morgott, nem sokat beszélt. Gyanította, azért kedvelik annyira, mert oly keveset hallják a hangját. Eddie most rápaskolt két baseballsapkás kisfiúra. Azok az üléshez száguldottak és bepattantak. Eddie odanyújtotta botját a gépkezelőnek, és lassan leereszkedett az ülésre a két gyerek közé. – Rajta!... Rajta!... – visongta az egyik kisfiú, a másik meg a vállára vonta Eddie karját. Eddie becsatolta a védőláncot, és katt-katt-katt már indultak is. EGY TÖRTÉNET JÁRTA Eddie-ről. Még kölyökkorában – persze akkor is itt élt – verekedésbe keveredett egy sikátorban. Öt fiú a Pitkin Avenue-ról sarokba szorította Joe-t, a bátyját, és épp rákezdtek, hogy alaposan helybenhagyják. Eddie egy saroknyira volt onnét, egy tornácon, és szendvicset evett. Meghallotta a bátyja segélykiáltását. Lerohant a sikátorba, felkapta egy szemetestartály fedelét, s mire a csata véget ért, az öt fiú közül kettő kórházba került. Ezek után Joe hónapokig szóba sem állt vele. Annyira szégyellte magát. Ő volt az idősebb, az elsőszülött, de verekedni mindig Eddie verekedett. MEHETNÉNK MÉG EGY KÖRT, Eddie? Légyszi! Még harmincnégy perc volt hátra az életéből. Eddie fölemelte a védőláncot, mindkét fiú kezébe nyomott egy nyalókát, elkérte a botját, aztán visszabicegett a szervizállomásra, hogy egy kicsit hűsöljön a rekkenő nyári hőségben. Ha tudja, hogy percei meg vannak számlálva,

bizonyára máshová megy. Ehelyett tette, amit mindannyian teszünk. Végezte unalmas rutinfeladatát, mint aki örökké él. A szerviz egyik dolgozója, egy sovány fiatalember, bizonyos Dominguez, az olajtartály mellett állt, és egy kereket próbált megszabadítani a rátelepedett szennyeződéstől. – Hahó, Eddie – szólt oda. – Szia, Dom – viszonozta Eddie. A műhelyben fűrészpor szaga terjengett. A helyiség sötét volt és szűk, mennyezete alacsony, gipszkarton falaiból szögek álltak ki, rajtuk fúrók, fűrészek és kalapácsok lógtak. Köröskörül szétszórva a vidámpark kibelezett alkatrészei: kompresszorok, gépek, szíjak, villanykörték, egy kalóz koponyája. A fal mellé bezsúfolva konzervdobozok szögekkel, csavarokkal, egy másik fal mentén zsírostégelyek végtelen sora. A sínek bezsírozása, hangoztatta Eddie előszeretettel, nem kíván több agykapacitást, mint mondjuk a mosogatás; az egyetlen különbség, hogy az ember piszkosabb lesz tőle, nem tisztább. Márpedig Eddie ilyesfajta munkát végzett; szétkente a zsírt, megigazította a fékeket, meghúzta a reteszeket, ellenőrizte a műszerfalakat. Sokszor vágyott rá, hogy hátat fordítson ennek a kócerájnak, másfajta munkát keressen és másféle életet éljen. De közbejött a háború. A tervei sosem váltak valóra. Aztán idővel őszülni kezdett, lazább gatyát hordott, majd megfáradtan eljutott arra a pontra, amikor kénytelen-kelletlen tudomásul vette, hogy ez van, ő ilyen, és ilyen is lesz mindig – olyan ember, akinek homok megy a cipőjébe, aki a gépies nevetés és a sült virsli világában tengeti életét. Akárcsak örökké foltos inget viselő apja, Eddie karbantartó volt – a karbantartó részleg főnöke, vagy ahogy a kölkök néhanapján hívták, „a Ruby rakpart lovasa”. MÉG HARMINC PERC.

– Hé, hallom a nagy hírt, boldog szülinapot – mondta Dominguez. Eddie csak mordult egyet. – Buli, ilyesmi nem is lesz? Eddie úgy nézett rá, mint akinek elment a józan esze. Egy percig arra gondolt, milyen különös érzés egy vattacukorszagú helyen megöregedni. – Ugye, nem felejted el, Eddie, hogy jövő héten szabin vagyok? Utazom Mexikóba. Eddie bólintott, Dominguez meg kivágott egy kis piruettet. – Teresával. Végiglátogatjuk a családot. Bul-l-lizunk. Amikor észlelte, hogy Eddie döbbenten mered rá, abbahagyta a táncot. – Voltál már? – kérdezte Dominguez. – Voltam hol? – Mexikóban. Eddie az orrán keresztül fújta ki a levegőt. – Öcsi, én soha sehol nem voltam, ahová nem puskával a kezemben vittek. Nézte, ahogy Dominguez visszafordul a tartályhoz. Egy percig elgondolkodott. Aztán elővett a zsebéből egy kis köteg bankjegyet, kihalászott közülük két húszast, több nem is volt. Odatartotta. – Vegyél a feleségednek valami szép kis ajándékot – mondta. Dominguez a pénzre meredt, arcára széles mosoly ült ki. – Ugyan már, csak nem komoly? Eddie Dominguez tenyerébe lökte a pénzt. Aztán hátrament a raktárba. Még évekkel ezelőtt egy kis „pecalyukat” vágtak a deszkapallóba, Eddie most leemelte róla a műanyag födőt. Megrángatta a nejlonzsineget, amely huszonöt méterre merült a tenger színe alá. A ráerősített szalámidarabka ott volt most is. – Fogtunk valamit? – kiáltott utána Dominguez. – Mondd, hogy fogtunk valamit!

Eddie elcsodálkozott, mitől ilyen optimista a fickó. Hisz' soha nem fogtak semmit. – Majd egyszer fennakad rajta egy óriás lepényhal! – kiáltotta Dominguez. – Aha! – motyogta maga elé Eddie, holott tudta jól, hogy egy akkora halat ezen a kis lyukon ugyan keresztül nem húz senki. MÉG HUSZONHAT PERC. Eddie megindult a deszkapallón a park déli csücske felé. Kicsi volt a forgalom. A lány a cukorkáspult mögött könyökölve fújta a rágóját. Valaha a Ruby rakpart volt az egyetlen nyári szórakozóhely. Volt itt elefánt, tűzijáték és maratoni táncverseny. De az emberek már nemigen jártak ki a kikötőgátra; élményparkokba járták, ahol hetvenöt dollár a belépő, és a látogatót valami óriás szőrmók társaságában lefényképezik. Eddie elbicegett a dodzsem előtt, és fókuszba vett egy csomó kamaszt, akik a korlátnak dőltek. Nagyszerű, mondta magában. Már csak ez hiányzott. – Tűnés – kocogtatta meg botjával a korlátot. – Na mozgás. Ez a dolog nem biztonságos. A kamaszok eltátották a szájukat. A kiskocsik póznáiból elektromos zizegés hallatszott. – Nem biztonságos – ismételte meg Eddie. A kamaszok összenéztek. Az egyik kölyök, narancssárga csíkkal a hajában, megvetően Eddie-re vigyorgott, aztán a középső sínre lépett. – Gyerünk, hapsikáim, üssetek csak meg! – kiáltott rájuk Eddie, és öklét rázta az ifjoncok felé. – Üssetek csak... Eddie olyan erővel csapott botjával a korlátra, hogy az majdnem kettétört. – TŰNÉS! A kamaszok kereket oldottak.

EGY MÁSIK TÖRTÉNET is keringett Eddie-ről. Katonakorában többször is tűzharcba keveredett. Bátor volt. Ki is tüntették. Már vége felé járt a szolgálata, amikor egy katonatársával összeverekedett. Akkor sebesült meg. Hogy a másikkal mi történt, azt nem tudta senki. Nem is kérdezte senki. AMIKOR MÁR CSAK TIZENKILENC PERCE volt hátra, Eddie életében utoljára leült egy ásatag alumínium strandszékre. Rövid, izmos karját úgy fonta össze a mellkasán, mint fóka az uszonyát. A lába vörösre égett a napon, a bal térdén még most is hegek éktelenkedtek. Eddie testén számtalan jel árulkodott sikeres csatákról. Az ujjai furán meggörbültek a gépek okozta sok-sok csonttöréstől. Az orrát kocsmai verekedésben törték el nemegyszer. Széles arca valaha jó vonású lehetett, akár egy ökölvívóé, amíg túl sokszor be nem húznak neki. Eddie ekkor csak fáradtnak látszott. Ez volt a szokásos pihenőhelye a Ruby rakparton végzett ellenőrző körútján, az Üreginyúl pálya mögött, amit az 1980-as években még Villámcsapásnak hívtak, az 1970-es években Acélsodronynak, az 1960-as években Nyalókaingának, az 1950-es években Kaccantás a Sötétben volt a neve, annak előtte meg Csillagpor Kagyló. És ahol Marguerite-tel megismerkedett. MINDENKINEK VAN EGY pillanatképe az igaz szerelemről. Eddie életében erre egy zivatar utáni meleg szeptember délután került sor, amikor a deszkapalló cuppogott a víztől. Marguerite sárga kartonruhát viselt, a hajában rózsaszínű hajráf. Eddie nem sokat szólt. Idegességében úgy érezte, nyelve a fogaihoz ragadt. Egy nagy zenekar játszott, a Nyakigláb Delaney és Örökzöldjei, arra táncoltak.

Eddie limonádét vett Marguerite-nek. A lány azt mondta, mennie kell, mert még megharagszanak a szülei. De távolodóban még visszafordult és integetett. Ez volt a pillanatkép. Élete hátralevő részében, valahányszor csak eszébe jutott Marguerite, Eddie azt a pillanatot látta maga előtt, ahogy a lány hátrafordul és visszainteget a válla fölött, fekete haja a fél szemébe hullik, őt pedig minden ízében elönti a nagy-nagy szeretet. Aznap éjjel, amikor hazament, fölverte a bátyját. Megmondta neki, hogy megismerkedett a lánnyal, akit feleségül fog venni. – Eredj aludni, Eddie – nyögte a bátyja. Sssss. Hullám verte a partot. Eddie felköhögött valamit, amire nem volt kíváncsi. Kiköpte. Valaha sokat gondolt Marguerite-re. Mostanság már kevesebbet. Olyan volt, mint seb az elkoszlott kötés alatt, ő pedig már megszokta azt a kötést. Sssssssss. Mi az az övsömör? Ssssssssssss. Még tizenhat perce volt az életből. EGYETLEN TÖRTÉNET SEM áll meg magában. Van, hogy a történetek találkoznak az utcasarkon, van, hogy fedik egymást, mint kavicsok a folyó fenekén. Eddie története kapcsolódik egy másik, látszólag ártatlan történethez, amely hónapokkal azelőtt esett meg – amikor egy fiatalember ment ki a Ruby rakpartra három barátjával. A fiatalember, Nickynek hívták, akkor tanult meg vezetni, és még nem szokott hozzá a kulcskarika viseléséhez. Ezért lecsatolta a kocsikulcsot és a dzsekije zsebébe tette, majd a dzsekit a dereka köré kötözte.

Az ezt követő néhány órában barátaival végigülték a legvadabb meneteket: a Repülő Sólymot, a Csobbanót, a Freddy Szabadesését, a Kísértetvasutat. – Kezeket fel! – kiáltott egyikük. Mire mind az égnek emelték a kezüket. Később, amikor már besötétedett, visszatértek a parkolóba, kimerülten, vidáman, kezükben papírzacskóba rejtett sörösüveg. Nicky benyúlt a dzsekije zsebébe. Kotorászott. Káromkodott. Kulcs sehol. TIZENNÉGY PERC VOLT HÁTRA Eddie haláláig. Eddie megtörölgette a homlokát egy zsebkendővel. Az óceán vizén napfény-gyémántok táncoltak, Eddie megbámulta fürge ficánkolásukat. Ő maga a háború óta nem állt biztosan a lábán. De amikor a Csillagpor Kagylóban táncoltak Marguerite-tel, Eddie még kecsesen mozgott. Lehunyta a szemét és felidézte a dalt, amelyik összehozta őket, azt, amit Judy Garland énekelt abban a bizonyos filmben. Most elvegyült agyában a parthoz csapódó hullámok kakofóniájával meg a hullámvasúton ülő gyerekek sikongásával. – „Te vettél rá, hogy...” Sssssssss. – „...megszeresselek...” Pppplaccsss. – Megszeresselek...” Hííííííííííííí! – „...pedig én nem akartam ...” Ksrrrrrrrrrr. – „...nem akartam...” Eddie a vállán érezte Marguerite kezét. Szorosan behunyta a szemét, hogy ezzel is közelebb hozza az emléket. MÉG TIZENKÉT PERC.

– Bocsi. Egy nyolc év körüli kislány állt meg előtte, eltakarva a napfényt. Szandálban, levágott szárú farmerban és zöld trikóban, amelynek az elejére Donald kacsát nyomtattak. Amy, ha Eddie jól emlékszik, így hívják. Amy vagy Annie. Sokat lóg itt idén nyáron, bár se apát, se anyát nem látott vele. – Bocsiiiiiiii – ismételte meg a kislány. – Karbantartó Eddie... Eddie sóhajtott. – Csak simán Eddie – mondta. – Eddie... – Hmmm? – Csinálnál nekem... A kislány összetette a két kezét, mint aki imádkozik. – Na, ki vele, gyerkőc. Nem érek rá egész nap. – Csinálnál nekem egy állatot? Csinálnál? Eddie felnézett, mint akinek alaposan fontolóra kell vennie a dolgot. Aztán benyúlt az ingzsebébe és kihúzott onnét három sárga pipatisztítót, amit éppen ebből a célból hordott mindig magánál. – Jujj, de jó! – tapsikolt a kislány. Eddie hajlítgatni kezdte a pipatisztítót. – Hol vannak a szüleid? – Hullámvasutaznak. – Nélküled? – Az anyu a pasijával van. Eddie fölnézett. Vagy úgy. Jobbra-balra hajlítgatta a pipatisztítókat, egyiket a másik köré tekerte. A keze reszketett, ezért a művelet tovább tartott a szokásosnál, de a pipadrótok hamarosan fej-, fül-, test- és farokalakzatot öltöttek. – Ez egy nyuszi? – kérdezte a kislány. Eddie kacsintott. – Kösziiiii!

A kislány továbbpenderült, elvegyült a tömkelegben, ahol a gyerekek már észre sem veszik, hogy a lábuk meg nem áll. Eddie ismét megtörölte a homlokát, aztán lehunyta a szemét, eldobta magát a strandszéken, és megpróbálta visszacsalni emlékezetébe a régi dalt. Egy sirály húzott el vijjogva a feje fölött. HOGYAN VÁLASZTJÁK MEG az emberek az utolsó szavaikat? Tisztában vannak a súlyukkal? Mindenképpen bölcs mondásnak kell lennie? Mire Eddie betöltötte a nyolcvanharmadik életévét, mindenkit elveszített, aki számított neki. Néhányan meghaltak fiatalon, néhánynak megadatott a megöregedés, mielőtt elragadta valamely betegség vagy baleset. Temetésükön Eddie végighallgatta, ahogy a gyászolók felidézték az elhunyttal folytatott utolsó beszélgetésüket. – Mintha csak tudta volna, hogy megfog halni... – mondta valaki. Eddie ebben egy percig sem hitt. Ha eljön a vég, hát eljön, és kész. Az ember elmenőben mondhat éppen valami okosat, de ugyanúgy akár ostobaságot is. A jegyzőkönyv tanúsága szerint Eddie utolsó szavai a következők lesznek: – Vissza! Félre innét! HALLJUK A HANGOKAT, amelyeket Eddie földi létének utolsó perceiben hallott. Hullámok csapódnak a gáthoz. A távolból rockzene tamtamja. Egy hirdetést vonszoló kis kétfedelű repülőgép berregő motorja. És ez: – Ó, ISTENEM! ODANÉZZ! Eddie érezte, hogy a szeme eltűnik a szemhéja mögött. Az évek során jó ismerője lett a Ruby rakpartnál hallható valamennyi zörejnek, édesen aludt is mellette, akárha altatódal volna. Ez a hang nem tartozott az altatódalok közé. – Ó, ISTENEM! ODANÉZZ!

Eddie nyomban fölpattant. Egy asszony, kövér, gödröcskés karján bevásárlószatyorral sikoltozva mutogatott. Kis csődület támadt körülötte, mindenki az ég felé emelte tekintetét. Eddie abban a minutában meglátta. Az új „csúcs” attrakció, Freddy Szabadesésének legtetején az egyik kabin félrebillent, mintha szabadulni akarna terhétől. Négy utas, két férfi és két nő, akiket csak a biztonsági rúd tartott, kétségbeesetten próbált kapaszkodni bármiben, ami megfogható. – Ó, ISTENEM! – visongott a kövér asszony. – AZOK OTT! KIZUHANNAK! Az Eddie derekára szerelt rádió felvijjogott. – Eddie! Eddie! Megnyomta a gombot. – Látom! Hívd a biztonságiakat! Az emberek futva közeledtek a part felől, mindenki fölfelé mutogatott, mintha mostanáig ezt gyakorolták volna. Nézd! Ott fenn! Elszabadult a hullámvasút! Eddie megragadta a botját, a dobogó köré vont biztonsági kerítéshez csörtetett, csípőjéhez ütődő kulcscsomója vadul csilingelt. A szíve sebesen kalapált. Freddy Szabadesése két kocsit zúdított le a gyomorszorító mélységbe, csak az utolsó másodpercben fogta meg a kitóduló hidraulikus levegő. Hogy szabadulhatott el az egyik kabin? Csak kicsivel volt a felső platform alatt, mintha már megindult volna lefelé, aztán mégis inkább meggondolta magát. Mire Eddie elérte a bejáratot, alig kapott levegőt. Dominguez loholva érkezett, kis híján feldöntötte. – Idehallgass! – kiáltotta Eddie és megragadta Dominguez vállát. Oly erősen, hogy Dominguez arca eltorzult a fájdalomtól. – Idehallgass! Ki van odafönn? – Willie. – Oké. Biztosan meghúzta a vészféket. Azért lóg a kabin. Eredj fel a létrán, és mondd meg neki, hogy kézzel oldja ki a biztonsági rendszert, hogy az emberek kiszállhassanak. Oké? A kabin végében van, úgyhogy fognod kell, miközben kihajol. Oké? Aztán... aztán mindketten... hallod, mindketten, nem

egyedül, világos?... mindketten kihúzzátok őket onnét! Egyik fogja a másikat! Világos? Világos? Dominguez sietve bólintott. – Aztán lekülditek a rohadékot, hogy megnézzük, mi történt! Eddie feje lüktetett. Eddig az ő parkjában nem történt súlyosabb baleset, de azért ismerte a szakmában kerengő rémtörténeteket. Egyszer Brightonban kioldódott egy zár egy gondolánál, két ember kizuhant és szörnyethalt. Más alkalommal a Meseország parkban valaki át akart vágni egy dodzsemsínen, elvágódott és a hónaljánál fogva fennakadt. Beszorult, ott sikoltozott, a kocsik meg száguldottak felé, és... na, ez volt a legrémesebb. Eddie igyekezett nem is gondolni rá. Most emberek fogták körül, kezüket a szájukra szorítva nézték, ahogy Dominguez mászik a létrán. Eddie igyekezett maga elé képzelni a Freddy Szabadesésének belső szerkezetét. Motor. A hengerek. A hidraulika. Tömítőgyűrűk. Kábelek... Dominguez elérte a fölső platformot. Tette, amit Eddie mondott, fogta Willie-t, aki kihajolt, hogy kioldja a kabin biztonsági rendszerét. Az egyik női utas Willie felé vetette magát, és majdnem lerántotta a platformról. Odalent az emberek visszafogták a lélegzetüket. – Várj... – mondta Eddie magában. Willie újból nekiveselkedett. Ezúttal kipattantotta a biztonsági rendszert. – Kábel... – motyogta Eddie. A rúd felemelkedett, s a tömeg fellélegzett. – Aaah. –Az utasokat sietve kihúzták a platformra. – A kábel kiold... És Eddie-nek igaza lett. A Freddy Szabadesésének belsejében, elrejtve a kíváncsi tekintetek elől, az a kábel, amelyik fölemelte a kettes számú kabint, az elmúlt néhány hónap során súrlódott, amikor a beszorult felvonó csigához ért.

S mivel be volt szorulva, a kábel lassacskán elnyíródott – mint amikor a kukoricáról a héját lefosztjuk –, míg már alig tartotta valami. Senki sem vette észre. Hogyan is vehette volna? Csak aki bemászik a szerkezet mélyébe, az látta volna, hogy probléma van. A felvonócsigát egy apró tárgy nyírta el, amit valahogy a legrosszabb pillanatban ejtettek be egy résen. Egy kocsikulcs. – NE ENGEDD LE A KABINT: – kiabált Eddie. Integetett. – HÉ! HÉÉÉ! A KÁBELLEL VAN BAJ! NE ENGEDD LE A KABINT! LESZAKAD! A tömeg elnyomta a hangját. Megkönnyebbülten éljeneztek, amikor Willie és Dominguez az utolsó utast is kiszabadította. Mind a négyen biztonságban voltak. Odafenn a platformon összeölelkeztek. – DOM! WILLIE! – ordított Eddie. Valaki nekiment, a walkie-talkie a földre pattant. Eddie lehajolt, hogy fölvegye. Willie az irányítófülkébe ment. Ujját a zöld gombra helyezte. Eddie felnézett. – NE, NE, NE, NE CSINÁLD! Eddie a tömeghez fordult. – VISSZA! FÉLRE INNÉT! A tömeg észlelhetett valamit Eddie hangjában, mert abbahagyták az éljenzést és oszolni kezdtek. Üres tér támadt Freddy Szabadesése körül. Ekkor pillantotta meg Eddie életében az utolsó arcot. A kislány úgy csimpaszkodott a szerkezet fémvázába, mintha valaki odalökte volna, taknya, könnye összefolyt, kezében a pipatisztítóból készült állat. Amy? Annie? – Mama... mami... mami... – zihálta szinte ütemesen, teste a síró gyerekek bénaságába dermedt. – Mama... mami... mama... mami... Eddie a kislányról a kabinok felé fordította a tekintetét. Odaér? A kislányról a kabinok felé...

Puff. Késő. A kocsik megindultak... Jézusom, kieresztette a féket!... és Eddie szeme előtt összefolyt minden. A botját elejtette, rossz lábát előrelökte, a mozdulatot olyan fájdalom követte, hogy majdnem a földre terítette. Egy nagy lépés. Még egy nagy lépés. A Freddy Szabadesésének gépezetében a kábel utolsó szála is elengedett, és átfordult a hidraulikus vezetéken. A kettes számú kabin most már valóban szabadesésbe kezdett, semmi meg nem állíthatta, ahogy a szikláról lezúduló vándorkövet sem lehet feltartóztatni. A végső pillanatokban Eddie mintha az egész világot hallotta volna: távoli sikoltást, hullámokat, zenét, a szél susogását, egy mély, erős, rút hangot, amely – mint rádöbbent – az ő tüdejéből szakadt ki. A kislány feltartotta a kezét. Eddie elvetődött. A rossz lába megroggyant. Félig ugrott, félig botorkált a kislány felé. Fel a fém platformra, amely feltépte az ingét, mellkasát pőrére vetkőztette a KARBANTARTÓ és az EDDIE nyomat alatt. Két kezet érzett a kezében, két kicsi kezet. Hatalmas csattanás. Vakító fény. Aztán semmi.

Ma van Eddie születésnapja. Az 1920-as években járunk, a város egyik legszegényebb negyedének zsúfolt kórházában. Eddie apja cigarettáról cigarettára gyújt a várószobában, akárcsak a többi apa. Belép a nővér, csiptetős írólappal a kezében. Az ő nevét szólítja. Rosszul ejti. A többi férfi tovább eregeti a füstkarikákat. Igen? Eddie apja feltartja a kezét. – Gratulálok – mondja a nővér. A férfi követi az újszülöttrészleg irányában. Cipője kopog a padlón. – Itt várjon – mondja a nő. Eddie apja az ablaküvegen keresztül látja, hogy a nővér keresgél a számozott fabölcsők között. Elhalad az egyik előtt, nem az övé, a másik, előtt, nem az övé, a harmadik előtt, nem az övé, aztán a negyedik előtt, az sem az övé. Megáll. Ott. A takaró alatt. Icipici fejecske, kék sapkában. A nő ismét ellenőrzi az írólapot, aztán odabök. Az apa. nehezen szedi a levegőt, bólint. Arca egy pillanatra összezsugorodik, olyan, mint amikor egy híd a folyóba omlik. Aztán elmosolyodik. Az övé.

Az utazás UTOLSÓ FÖLDI PILLANATÁBÓL Eddie semmit se látott, se a rakpartot, se a tömeget, se a miszlikre tört üveggyapot kabint. Az „élet a halál után”-nal foglalkozó történetekben a lélek gyakran ott lebeg a végső búcsú színhelye fölött, országúti balesetekben körbeszálldos a rendőrautók fölött, vagy pókként kapaszkodik a kórház betegszobájának mennyezetébe. Ezek azok az emberek, akik kapnak még egy lehetőséget, akik valahogyan, valamilyen oknál fogva visszanyerik a világban addig elfoglalt helyüket. Eddie, minden jel szerint, nem részesült ebben a kiváltságban. HOGYHOGY...? Hogyhogy...? Hogyhogy...? Az ég homályos tökszín, aztán meg sötét türkiz, végül élénk citrus. Eddie lebeg, karját még most is széttárja. Hogyhogy...? A toronyból zuhant a kabin. Erre emlékszik. A kislány... Amy? Annie?... ahogy sírt. Erre emlékszik. A vetődésre is. Arra is, hogy elérte a platformot. Hogy kezében érezte a kislány két kicsi kezét. Azután mi történt? Megmentettem? Eddie csak távlatból tudja felidézni, mintha évekkel ezelőtt történt volna mindez. Ami még különösebb, hogy nem kísérik a megszokott érzések. Csak nyugalmat érez, mint a csecsemő az anyja karjában. Hogyhogy...?

Körülötte az ég ismét változik, grapefruitsárgára, aztán levélzöldre, aztán valami rózsaszínes árnyalatra, amit Eddie hirtelenében leginkább a vattacukorral azonosít. Megmentettem? Életben maradt? Hogyhogy...? ... nem aggódom? Hová lett a fájdalmam? Hát ez hiányzik. Minden fájdalom, amit valaha elszenvedett, minden nyilallás, amit kibírt... mintha egyszeriben mindnek nyoma veszett volna, akár a kiszökött lélegzetnek. Nem érez kínt. Nem érez szomorúságot. A tudata ködös, leheletvékony, csak nyugalomra képes. Alatta ismét változnak a színek. Valami örvénylik. Víz. Egy óceán. Ő pedig úszik a hatalmas, sárga tenger fölött. Ami most dinnyeszínűre változik. Aztán zafírra. Eddie most süllyedni kezd, a felszínhez csapódik. Gyorsabban, mint valaha is hitte volna, de az arcát mégsem éri szellő, félelmet nem érez. Egy arany part homokját érzi talpa alatt. Aztán víz alá merül. Aztán minden elhallgat. Hogyhogy nem aggódom? Hová lett a fájdalmam?

Ma van Eddie születésnapja Ötéves. Szombat délután a Ruby rakparton. Piknikasztalokat állítottak fel a partra néző hosszú, fehér deszkapallón. Vaníliatorta kék viaszgyertyákkal. Egy nagy kancsóban narancslé. Rakodómunkások lófrálnak arra, vásári kikiáltók, mutatványosok, állatidomárok, halászok. Eddie apja, szokás szerint, kártyacsatát vív. Eddie a lábánál játszik. A bátyja, Joe, néhány idős hölgy szórakoztatására

fekvőtámaszokat mutat be, a hölgyek érdeklődést színlelnek, azután udvariasan megtapsolják. Eddie a születésnapi ajándékát viseli, piros cowboy-kalapot és játék pisztolytáskát. Feláll, egyik csoporttól a másikhoz fut, előkapja a pisztolyt, és piff, puff! – Gyere csak, kicsi fiú – int neki Mickey Shea a partról. – Piff, puff – indul Eddie. Mickey Shea Eddie papájával dolgozik, ő is szerelő a parkban. Kövér, nadrágtartót visel, és folyton ír dalokat énekel. Eddie úgy érzi, fura szaga van, mint a köhögés elleni orvosságnak. – Gyere csak. Kapsz tőlem szülinapi pörgettyűt – mondja. – Ahogy Írországban szokás. Mickey lapátkeze megragadja Eddie-t a hóna alatt, felkapja, aztán a levegőben megpenderíti, és a lábánál fogva meglengeti. Eddie kalapja lerepül. – Óvatosan, Mickey! – kiáltja Eddie anyja. Eddie apja fölnéz, elvigyorodik, majd tovább veri a blattot. – Hohó, most elkaptam – mondja Mickey. – Na tessék. Minden évre egy pörgettyű. Mickey gyöngéden leereszti Eddie-t, mígnem a feje a földet söpri. – Egy! Mickey újra fölemeli Eddie-t. A többiek nevetve köré sereglenek. – Kettő! – kiáltják... – Három! Fejjel lefelé Eddie nem egykönnyen dönti el, ki kicsoda. A feje egyre nehezebb. – Négy!... – kiáltják. – Öt! Eddie-t ekkor talpra penderítik és a földre teszik. Mindenki tapsol. Eddie a kalapja után nyúl, aztán hasra esik. Feláll, Mickey Shea-hez tántorog, és belebokszol a karjába. – Hohó! Ezt meg miért kaptam, kicsi ember? – kérdi Mickey. Mindenki nevet. Eddie megfordul és futásnak ered, három lépés, és az anyja máris az ölébe kapja.

– Jól vagy, kicsi ünnepelt? – Alig néhány centire van Eddie arcától. A gyerek látja a mélyvörös rúzst, anyja pufók, puha orcáját és hullámos gesztenyebarna haját. – Fejjel lefelé lógtam – számol be a kalandról. – Láttalak – feleli az anyja. Visszailleszti a kalapot a fia fejére. Később végigsétál vele a rakparton, talán felülteti a hintaelefántra, vagy végignézik, hogyan húzzák be a halászok estére a hálókat, a halak fickándoznak, akár a fényes, vizes pénzérmék. Az anyja fogja a kezét, és arról beszél, hogy a Jóisten büszke rá, amiért olyan jó fiú a születésnapján, és hogy ettől majd egészen biztosan a feje tetejéről a talpára áll a világ.

A megérkezés EDDIE EGY TEÁSCSÉSZÉBEN ÉBRED. Ami része volt egy régi vidámparki menetnek – hatalmas, sötét, fényezett fából készült teáscsésze, párnázott üléssel és csuklós acélajtóval. Eddie keze-lába túllóg a peremén. Az ég továbbra is váltogatja színeit, kezdve a bőrcipő-barnától egészen a sötét bíborig. Ösztönösen nyúl a botjáért. Az elmúlt évek során megszokta, hogy az ágya mellett tartja, mert előfordult, hogy reggelente annyi ereje sem volt, hogy kikeljen az ágyból nélküle. Eddie, aki korábban üdvözlésképpen vállon bokszolta barátait, igencsak röstellte a dolgot. De most sehol sem látja a botját, ezért mély lélegzetet vesz, és megpróbál anélkül fölhúzódzkodni. Legnagyobb meglepetésére nem fáj a háta. A lába nem lüktet. Nagy lendületet vesz, és könnyedén átlendül a teáscsésze peremén, sután földet ér, ahol hirtelen három gondolat is meglepi. Egy: nagyszerűen érzi magát. Kettő: teljesen egyedül van. Három: még most is a Ruby rakparton áll. De ez a Ruby rakpart most valahogy más. Kifeszített vászonsátrak, köztük hatalmas füves térségek, és oly kevés akadály, hogy el lehet látni egészen az óceánba benyúló, mohával benőtt mólóig. A látványosságokat tűzoltópirosra és krémfehérre festették – semmi pávakék, semmi gesztenyebarna –, és mindegyik előtt fából épült pénztárfülke áll. A teáscsésze, amelyben Eddie fölébredt, egy Forg-Ó-Ráma nevű primitív attrakciónak volt a része. Felirata farostlemezből készült, amiként a többi alacsonyan felfüggesztett tábláé is, amelyeket a sétány kirakatai fölé erősítettek: El Tempo szivar! Ez az igazi! Halászlé, 10 cent!

Ülj föl a Forgóra! – Szenzáció! EDDIE ERŐSEN PISLOG. Gyerekkorában volt ilyen a Ruby rakpart, úgy hetvenöt éve, csakhogy most minden vadonatúj és frissen lecsutakolt. Szemközt a Hurok menet – amit évtizedekkel ezelőtt bezártak –, amott meg a fürdőházak és a sós vizes medencék, amelyeket az 1950-es években leromboltak. Távolabb az eredeti óriáskerék nyúlik az égig – üde fehérre festve –, mögötte a régi szomszédos utcák, a zsúfolt téglaépületek tetői, az ablakok közt kifüggesztett szárítókötelekkel. Eddie kiáltani próbál, de csak reszelős hang bukik ki a száján. „Hé!”, kiáltaná, de a torkát hang nem hagyja el. A karját, lábát tapogatja. Attól eltekintve, hogy hangja nincs, fantasztikusan érzi magát. Körbejár. Ugrándozik. Fájdalom semmi. Az elmúlt tíz év során el is felejtette, milyen az, amikor az ember arca járás közben nem torzul el a fájdalomtól, ültében pedig nem keresi a széken ide-oda fészkelődve azt a pozitúrát, amelyben nem fáj a háta. Látszatra ugyanúgy fest, mint aznap reggel: zömök, domború mellkasú öregember, sortban, sapkában és barna szerelőtrikóban. Csakhogy: fürge, rugalmas. Méghozzá annyira rugalmas, hogy eléri a bokáját, s a pocakjáig felemeli a lábát. Akár egy csecsemő, úgy indul felfedező útra a testén, lenyűgözi ez az új mutatvány, a guminyújtón lengő gumiemberé. Aztán futásnak ered. Ha-ha! Még hogy futásnak! Eddie jó hatvan éve, a háború óta nem futott, de most szalad, előbb csak néhány óvatos lépést tesz, aztán gyorsul, egyre fokozza a tempót, mint gyerekkorában. Végigszáguld a part menti sétányon, elhúz a halászok Be-csali (öt cent) büféje és egy fürdőruhabérlő (három cent) előtt. Következik a tobogánpálya, a KótyagVetye. Meg a Ruby rakpart sétány a csodás, mór stílusban épült, hagymakupolás, tornyos, minaretes épületek mögött.

Elhúz a Párizsi Körhinta előtt, a faragott falovakkal, tükrökkel és wurlitzer-zenével – minden fénylik, minden vadonatúj. Alig egy órája még a rozsdát vakarta le műhelyében a diribdarabokról. Lerohan a régi mutatványosbódékhoz, ahol valaha a súlyjósok, jövendőmondók, táncoló cigányok dolgoztak. Száját kitátja, karját szétveti, mint egy vitorlázó repülő, és néhány lépés után felugrik, ahogy a gyerekek szoktak, abbéli reményükben, hogy a futást sikerül repülésre váltaniuk. Bárkinek, aki nézi, minden bizonnyal nevetséges látványt nyújt a repülősdit játszó karbantartó munkás. De a futás minden ember alapeleme, mit számít, hány éves az illető. AZTÁN EDDIE MEGTORPAN. Meghallott valamit. Fémes hang, mintha egy hangosbemondón keresztül érkezne. Mit szólnak hozzá, hölgyeim és uraim? Láttak már valaha is ennél borzalmasabb látványt?... Eddie egy hatalmas színház üres jegypénztára előtt áll. Feje fölött a táblára ezt írták ki: A világ legfurább teremtményei. Ruby Rakpart Vurstli! Szűzanyám! Amilyen kövérek! Amilyen soványak! Lássuk a Vadembert! A VURSTLI. A cirkuszi produkció. A szemfényvesztők attrakciója. Eddie emlékszik rá, hogy ezeket legalább ötven éve becsukták, akkoriban, amikor teret hódított a televízió, és az embereknek nem volt többé szükségük ilyesmire, hogy megmozgassák a fantáziájukat. – Nézzék meg jól ezt a szörnyeteg, torzszülött vadembert... Eddie bekukkant a bejáraton. Fura alakokat látni odabenn. Ott van Vidám Vilma, aki több mint kétszázötven kilót nyom, s akit két embernek kell felnyomnia a lépcsőn. Ott vannak a gerincüknél összenőtt sziámi ikrek, akik muzsikálnak.

Kardnyelők, szakállas nők, egy indiai testvérpár, akiknek a bőrét addig nyújtották és áztatták olajban, mígnem már csimbókokban lóg a végtagjaikról. Gyerekként Eddie mindig sajnálta a vurstliban fellépőket. Rekeszekbe kényszerítették őket a színpadon, a tulaj meg fölalá járkált előttük, gúnyolódott és mutogatott. Egy kikiáltó összevissza hadovált, Eddie most az ő hangjára lesz figyelmes. – Csakis a sors rettenetes fintora következtében jöhet létre ilyen szánalomra méltó figura! A világ legtávolabbi csücskéből hoztuk ide, hogy önök is láthassák... Eddie belép az elsötétített előcsarnokba. A hang fölerősödik. – Ez a tragikus figura a természet rossz vicce... A hang a színpad túlfeléről érkezik. – Csak nálunk, A világ legfurább teremtményeinél, tessék, tessék, fáradjanak beljebb... Eddie félrehúzza a függönyt. Legeltessék tekintetüket a legszokatla... A kikiáltó hangja megszakad. Eddie hitetlenkedve hátrál. Egy széken, egyes-egyedül, középkorú férfi ül, a válla keskeny, csapott, deréktól fölfelé meztelen. Pocakja az övére buggyan. A haja rövidre nyírt. Ajka keskeny, az arca ovális, nyúzott. Eddie rég megfeledkezett volna róla, ha a vonásai nem ilyen markánsak. A bőre kék. – Hello, Edward – szólal meg. – Rád vártam.

Az első ember, akivel Eddie a mennyországban találkozik – NE FÉLJ... – mondja a Kék Ember, azzal lassan feláll székéből. – Ne félj... A hangja megnyugtató, de Eddie csak bámul. Alig ismerte ezt az embert. Hogy kerül most ide? Egyike azoknak az alakoknak, akik csak úgy előbukkannak az ember álmában, hogy másnap reggel azzal ébredjen: – Nem fogod kitalálni, kiről álmodtam. – Olyannak érzed a testedet, mint gyerekkorodban, ugye? Eddie bólint. – Ez azért van, mert gyerek voltál, amikor megismertél. Az ember ugyanazokkal az érzésekkel kezdi. Mit kezd? – gondolja Eddie. A Kék Ember felszegi az állát. A bőre fura árnyalatú, szürkébe hajló áfonya. Az ujjai ráncosak. Elindul. Eddie követi. A rakpart üres. A part üres. Kiürült az egész bolygó? – Árulj el nekem valamit – kezdi a Kék Ember. A távolban álló kétpúpú fa hullámvasútra mutat. A Habverő. Az 1920-as években épült, még az alul-súrlódó kerék előtt, vagyis a kerekek akkor még nem forogtak elég gyorsan – vagy ha igen, hát egyből ki is ugrottak a sínből. – A Habverő. Még most is „a létező leggyorsabb menet”? Eddie elnéz a zakatoló, öreg masina felé, amelyet két éve lebontottak. Megrázza a fejét. – Ó. Sejtettem – mondja a Kék Ember. – A dolgok itt nem változnak. A felhők közül meg nincs ám lefelé leskelődés. Itt? – gondolja Eddie. A Kék Ember, mint aki meghallotta a kérdést, elmosolyodik. Megérinti Eddie vállát, akit olyan melegség jár át, amilyet soha addig nem érzett. Kibuknak belőle a felgyülemlett gondolatok.

Hogyan haltam meg? – Balesetben – feleli a Kék Ember. Mióta, vagyok halott? – Egy perce. Egy órája. Ezer éve. Hol vagyok? A Kék Ember lebiggyeszti a száját, és elgondolkodva megismétli a kérdést. – Hogy hol vagy? – Megfordul és fölemeli a karját. A régi Ruby rakpart minden masinája egy csapásra megelevenedik: az óriáskerék forogni kezd, a dodzsem autói egymásnak ütköznek, a Habverő csattogva indul fölfelé, és a Párizsi Körhinta lovai a wurlitzer vidám dallamára ingáznak rézrúdjukon. Előttük húzódik az óceán. Az ég citromsárga. – Mégis, mit képzelsz? – kérdezi a Kék Ember. – A mennyországban. NA NE: Eddie hevesen megrázza a fejét. NA NE! A Kék Ember látnivalóan jót mulat. – Aztán miért ne? Nem lehet ez a mennyország? – kérdezi. – Miért? Mert itt nőttél fel? Eddie szája némán Igent formál. – Aha. – A Kék Ember bólint. – Nos, igen. Az emberek gyakran lebecsülik azt a helyet, ahol születtek. De az ember a legváratlanabb ficakokban megtalálhatja a maga mennyországát. És annak is megvannak a fokozatai. Nekem ez a mostani a második. Neked az első. Átvezeti Eddie-t a parkon, eközben elhaladnak a trafikok, lacikonyhák és játékautomaták előtt, ahol a balekok rendre otthagyják az aprójukat. Mennyország? – gondolja Eddie. Röhej. Felnőtt élete java részét azzal töltötte, hogy megpróbált elkerülni a Ruby rakpart környékéről. Az egy közönséges vidámpark, ahová az emberek sikongatni járnak, eláznak és a pénzüket játék babákra cserélik.

Hogy ez valami istenáldotta pihenőhely volna, hát ez felülmúlja Eddie képzeletét. Ismét beszélni próbál, ezúttal apró hörgés tör fel a tüdejéből. A Kék Ember megfordul. – Majd megjön a hangod. Ezen mind keresztülmegyünk. Közvetlenül a megérkezése után az ember nem tud beszélni. Elmosolyodik. – Annál jobban megy az odafigyelés. A MENNYORSZÁGBAN öt emberrel találkozol – mondja a Kék Ember váratlanul. – Mindannyian szerepet játszottunk az életedben. Annak idején tán nem is voltál vele tisztában, de ezért van a mennyország. Hogy megértsd a földi életedet. Eddie zavartan hallgatja. – Az emberek úgy képzelik el a mennyországot, mint valami paradicsomot, ahol a felhőkön lebegnek, folyókban ejtőznek, hegyek közt lustálkodnak. De a tájnak vigasz nélkül nincs jelentősége. – Istennek ez a legnagyobb ajándéka: hogy megértheted, mi történt veled az életed során. Magyarázatot kapsz mindenre. Ez az a megnyugvás, amelyet kerestél. Eddie köhög, igyekszik visszanyerni a hangját. Elege van a hallgatásból. – Én vagyok az első embered, Edward. Amikor meghaltam, az én életemet is öten fedték fel előttem, aztán idejöttem, hogy beálljak a rád várók sorába és elmondjam neked az életemet, amely kapcsolatba került a tiéddel. Lesznek majd mások is. Olyanok, akiket ismertél, de akár olyanok is, akiket nem. De mindannyian keresztezték az utadat. És örökre megváltoztatták. Eddie kiprésel egy hangot a tüdejéből, oly hangosan, ahogyan csak erejéből telik. – Ki... – harákol. A hangja akárha tojáshéjon keresztül érkezne, mint egy kiscsibéé. – Ki... ölt...

A Kék Ember türelmesen vár. – Ki... ölt... meg? A Kék Ember kicsit meglepődik. Eddie-re mosolyog. – Te magad – mondja.

Ma van Eddie születésnapja Hétéves, és új baseballt kapott ajándékba. Két kezével nyomorgatja, érzi, hogy karjában szétárad az erő. Valamelyik hősének a helyébe álmodja magát, talán épp Walter Johnsonéba, a híres dobóéba. – Hé, lökd ide – mondja, a bátyja, Joe. A mutatványosbódék mentén futnak, el a céllövölde előtt, ha ott eltalálsz három üveget, nyersz egy kókuszt szalmaszállal. – Na mi lesz, Eddie – szól oda Joe. – Ide vele. Eddie megáll, stadionba képzeli magát. Elhajítja a labdát. A bátyja elkapja és meggörnyed. – Túl erős! – kiáltja Joe. – Labdám van! – ficánkol Eddie. – A mindenit, Joe! Eddie nézi, ahogy a labda végigpattog a deszkapallón, aztán el egy oszlop mellett, és ki a kis tisztásra a mutatványosbódék mögött. Szalad utána. Joe a nyomában. Mindketten a földre huppannak. – Látod? – kérdi Eddie. – Neem. Puffanás hallatszik. Egy sátor bejárata kinyílik. Eddie és Joe felnéznek. Egy rettentően kövér asszony és egy félmeztelen férfi áll ott, utóbbi egész testét szőr borítja. Két szörnyszülött a szörnyszülött produkcióból. A gyerekek kővé dermednek. – Mit műveltek itt, okostojások? – kérdi a szőrös ember vigyorogva. – Csak a bajt keresitek? Joe ajka megremeg. Elsírja magát. Felpattan és rohan, a karjával vadul csépel maga körül. Eddie is feltápászkodik, aztán megpillantja a fűrészbak aljában a labdáját. Lassan feléje indul, és közben szemmel tartja a pucér embert. – Ez az enyém – motyogja. Felkapja a labdát, és a bátyja után iramodik.

IDE HALLGASSON, miszter, én magát sosem öltem meg, okés? Még csak nem is ismerem – recsegi Eddie. A Kék Ember egy padon ül. Mosolyog, mint aki azt szeretné, ha a vendég ellazulna és kényelembe helyezné magát. Eddie védekező testhelyzetben állva marad. – Hadd kezdem az igazi nevemmel – szól a Kék Ember. – A Joseph Corvelzchik nevet kaptam a keresztségben. Apám szabó volt egy kis lengyel faluban. 1894-ben jöttünk ki Amerikába. Még gyerek voltam. Anyám kilógatott a hajókorláton, ez az első emlékem, ahogy hintáztat az új világ felől fújó szellőben. – Akárcsak a többi bevándorlónak, nekünk sem volt pénzünk. Egy matracon aludtunk a nagybátyám konyhájában. Apám egy munkásszipolyozó üzemben kényszerült dolgozni, gombokat varrt fel kabátokra. Amikor tízéves lettem, kivett az iskolából, és attól fogva vele dolgoztam. Eddie nézi a Kék Ember himlőhelyes arcát, keskeny száját, beesett mellét. Miért mondja ezt nekem? – gondolja Eddie. – Ideges természetű gyerek voltam, és az üzemben csak rosszabb lett a helyzet. Fiatal voltam ahhoz, hogy ilyen helyre kerüljek, sok káromkodó, panaszkodó férfiember közé. – Valahányszor közelembe jött a művezető, apám rám szólt: – Süsd le a szemedet. Ne vegyen észre. – Egyszer azonban megbotlottam és elejtettem egy zsák gombot, aminek a tartalma szétgurult a padlón. A művezető ordított, hogy nekem semmi hasznomat nem veszi, hogy mihaszna kölök vagyok, és elege van belőlem. Még most is magam előtt látom az a pillanatot, ahogy apám rimánkodik neki, mint egy koldus, a művezető gúnyolódik, s közben a keze fejével törli az orrát.

Rémületemben a gyomrom is begörcsölt. Aztán valami nedveset éreztem a lábamon. Lenéztem. A művezető nevetve az átázott nadrágomra bökött, nevetett a többi munkás is. – Ettől fogva apám nem állt szóba velem. Úgy érezte, szégyent hoztam a fejére, és, gondolom, ezen a világon ez így is volt. De az apák tönkre tudják tenni a fiaikat, és engem ez az egész alaposan el is intézett. Attól fogva ideges gyerek voltam, aztán amikor megnőttem, akkor meg ideges fiatalember lettem. És ami a legrémesebb, éjszaka mind a mai napig ágybavizelő vagyok. Reggelente kilopakodtam a pisis ágyneművel a lavórhoz és beáztattam. Egy reggel felnéztem, és ott állt az apám. Meglátta a pisis ágyneműt, aztán olyan pillantást vetett rám, amelyet soha el nem felejtek, mintha a legszívesebben azt is letagadná, hogy a gyereke vagyok. A Kék Ember elhallgat. A bőre, melyet mintha kék folyadékba áztattak volna, kis zsírpárnákat képez az öve fölött. Eddie nem tudja levenni róla a szemét. – Nem voltam én mindig szörnyszülött, Edward – folytatja. – De akkoriban az orvostudomány még gyerekcipőben járt. Elmentem egy patikushoz, kértem valamit az idegeimre. Adott egy üveg ezüstnitrátot, azt mondta, keverjem össze vízzel, és minden este vegyek be belőle. Ezüstnitrátot. Később kiderült, hogy méreg. De más nem volt, és amikor nem hatott, arra gondoltam, hogy biztosan nem veszek be belőle eleget. Ezért növeltem a dózist. Lenyeltem két kortyot, néha hármat is, víz nélkül. – Hamarosan feltűnt, hogy furán néznek rám az emberek. A bőröm hamuszürke lett. – Szégyelltem, és rettenetesen bántott a dolog. De egyre csak nyeltem az ezüstnitrátot, míg a bőröm szürkéből át nem ment kékbe, ami a méreg mellékhatása. A Kék Ember elhallgat. Aztán visszafogott hangon folytatja. – A gyárból elbocsátottak. A művezető azt mondta, félnek

tőlem a munkások. Munka nélkül hogyan fogok enni? Hol fogok lakni? kérdeztem magamtól. – Találtam egy kocsmát, egy sötét helyiséget, ahol kabátban, kalapban elrejtőzhettem a kíváncsi tekintetek elől. Egy este néhányan a vurstliból ott italoztak az egyik sarokban. Szivaroztak. Nevetgéltek. Egyikük, egy apró termetű, falábú fickó sűrűn tekingetett felém. Végül odajött. Még aznap este ráálltam, hogy dolgozni fogok a vurstliban, így lett belőlem mutatvány. Eddie-nek feltűnik a Kék Ember lemondó arckifejezése. Mindig is érdekelte, vajon hogy áll össze a mutatványosok truppja. Gyanította, hogy mindegyiküknek megvan a maga szomorú története. – A nevemet is a mutatványosoktól kaptam, Edward. Néha az Északi-sarki Kék Ember voltam, vagy az Algériai Kék Ember, vagy az Új-zélandi Kék Ember. Természetesen egyik helyen sem jártam soha életemben, de jólesett, hogy ilyen egzotikus földrészekkel azonosítanak, ha csupán a plakátokon is. A „mutatvány” igen egyszerű volt. Félmeztelenül kiültem a színpadra, az emberek jártak-keltek körülöttem, a kikiáltó pedig előadta szomorú történetemet. Ezért némi apró ütötte a markomat. Az igazgató egyszer azt mondta, én vagyok a „legjobb szörnyszülött” a truppban, s ha mégoly szomorú is, de én erre büszke voltam. Egy kitaszított páriának az odalökött kavics is nagy érték. – Tél volt, amikor idekerültem a Ruby rakpartra. Új bemutatóra készültek, Fura Fazonok címmel. Én nem bántam, hogy itt gyökeret eresztünk, és vége a vándoréletnek. – Ez lett az otthonom. A kolbászárus fölött volt egy szobám. Esténként kártyáztam a többi mutatványossal, a bádogosokkal, néha apáddal is. Kora reggel, ha hosszú ujjú inget húztam magamra és a fejemet törölközőbe bugyoláltam, akár végigsétálhattam a parton anélkül, hogy halálra rémiszteném az

embereket. Lehet, hogy ez másnak nem nagy dolog, de nekem maga volt az addig ismeretlen szabadság. Elhallgat. Eddie-re néz. – Most már érted? Hogy miért vagyunk itt? Ez nem a te mennyországod. Hanem az enyém. NÉZZÜK UGYANAZT a történetet más nézőpontból. Adva van egy esős vasárnap délelőtt 1920 júliusában. Eddie meg a haverjai egymásnak hajigálják a baseball-labdát, amit Eddie majd' egy éve a születésnapjára kapott. És elérkezik egy pillanat, amikor az a labda átrepül Eddie feje fölött, ki az utcára. Eddie homokszín nadrágban és gyapjúsapkában utánairamodik, egyenesen egy autó, egy Ford A-modell elé. Az autó csikorogva fékez, megpenderül, és Eddie-t épp hogy sikerül elkerülnie. Eddie-t kileli a hideg, levegő után kapkod, és már száguld is vissza a barátaihoz. A játék hamar véget ér, a gyerekek berohannak az árkádok alá, és az ír Bányász masinát kezdik rángatni, annak karomszerű karjaival apró játékokat kell felszedegetniük. És most nézzük ugyanezt a történetet más szemszögből. A Ford A-modell kormánykereke mögött egy férfi ül, a barátja kocsiját kérte kölcsön, hogy gyakorolja a vezetést. Az út vizes a kora reggeli esőtől. Hirtelen egy baseball-labda pattan át előtte az úton, nyomában egy kisfiú. A sofőr tövig tapossa a féket és félrerántja a kormányt. A kocsi megpenderül, a gumik csikorognak. A férfi valahogy visszanyeri uralmát a kocsi fölött, és az Amodell továbbgurul. A gyerek eltűnt a visszapillantó tükör látószögéből, de a sofőr továbbra is az események hatása alatt áll, arra gondol, hogy csak hajszál híján sikerült elkerülnie a tragédiát. Az adrenalinszintje úgy megugrott, hogy a szíve hevesen kalapál, márpedig a szíve nem túl erős, és a heves dobogás az utolsó csepp vért is kiszívja belőle. A férfi szédül, feje egy pillanatra előrebukik. A kocsija majdnem nekiütközik

egy másiknak. A másik sofőr dudál, a férfi megint félrekapja a kormányt, és a fékbe tapos. Kifarol, aztán befordul egy sikátorba. A jármű addig gurul, míg neki nem ütközik egy parkoló teherautó hátuljának. Nem túl nagy az ütközés zaja. A fényszórók törnek össze. A férfi az ütközés hatására nekizuhan a kormánynak. A homloka vérzik. Kiszáll az A-modellből, felméri a kárt, majd összeesik az úttesten. A karja lüktet. A mellkasa fáj. Vasárnap délelőtt van. A sikátor üres. Ott hever észrevétlen, a kocsi oldalának feszülve. A koszorúér már nem továbbít vért a szívbe. Eltelik egy óra. Egy rendőr talál rá. Az orvosi vizsgálat megállapítja a halál beálltát. A halál oka „szívroham”. A halottnak nincsenek ismert hozzátartozói. Adva van egy történet két különböző szemszögből. Ugyanaz a nap, ugyanaz a pillanat, de az egyik boldog véget ér, az árkádok alatt, ahol a kisfiú sorra dobálja a pennyket az ír Bányász masinába, a másik csúf véget ér, a városi hullaházban, ahol az egyik dolgozó odahívja a társát, hogy ugyan nézze már meg, milyen vicces kék színe van ennek az ürgének, akit most hoztak be. – Érted? – suttog a Kék Ember, miután a történetnek, ahogyan ő megélte, a végére ért. – Kicsi fiú? Eddie-n végigfut a hideg. – Jaj ne – suttogja.

Ma van Eddie születésnapja Nyolcéves. Ül a kockás kanapé szélén, karját mérgesen összefonja. Anyja a lábánál guggol, a cipőjét fűzi. Apja a tükör előtt a nyakkendőjét köti. – NEM AKAROK menni – jelenti ki Eddie. – Tudom – mondja az anyja, és föl se néz –, de muszáj. Néha rákényszerül az ember, amikor szomorú dolgok történnek. – De ma van a SZÜLETÉSNAPOM. Eddie gyászos pillantást vet a szoba túlsó sarkában álló építőelemekre, a nagy halom fém játék tartógerendára és három apró gumikerékre. Eddie kamiont épített. Van érzéke a szereléshez. A szülinapi partiján meg akarta mutatni a barátainak. Ehelyett kiöltöztetik és elcipelik valahova. Nem igazság, gondolja. A bátyja, Joe lép be, gyapjúnadrágban, csokornyakkendővel, a bal kezén baseballkesztyű. Nagyot csap vele. Eddie-re vigyorog. – Ez az én kinőtt cipőm – mondja Joe. – A mostani sokkal jobb. Eddie összerezzen. Gyűlöli, hogy Joe kinőtt cuccait kell viselnie. – Ne fészkelődj – szól rá az anyja. – De FÁJ – nyafog Eddie. – Elég legyen! – kiabál rá az apja. Eddie-re mered. A gyerek elhallgat. A temetőben Eddie alig ismeri fel a rakparton élő embereket. Akik rendes körülmények között aranylamét és piros turbánt viselnek, most fekete öltönyt húztak, akár az apja. Az asszonyokon is fekete ruha; néhányuk arcát fátyol borítja. Eddie nézi, ahogy egy ember földet lapátol egy lyukba. Az ember mond valamit a hamvakról. Eddie fogja az anyja kezét, és hunyorog a napsütésben. Tudja, hogy most szomorúnak

kellene lenni, de titokban számol, egytől kezdi, reméli, hogy mire elér ezerig, visszakapja a születésnapját.

Az első lecke – KÉREM, URAM... – mentegetőzik Eddie. – Én nem is tudtam. Higgye el... Isten engem úgy segéljen, nem is sejtettem. A Kék Ember bólint. – Nem is tudhattad. Kicsi voltál. Eddie hátrál. Kihúzza magát, mint aki ütközetre készül. – De most meg kell fizetnem – mondja. – Fizetned? – A bűnömért. Azért vagyok itt, ugye? Mert így kívánja az igazság? A Kék Ember elmosolyodik. – Nem, Edward. Azért vagy itt, hogy megtanítsalak valamire. Mindazok, akikkel itt találkozol, megtanítanak valamire. Eddie kételkedik. Keze továbbra is ökölbe szorul. – Mire? – kérdezi. – Hogy nincsenek véletlenek. Hogy mind kapcsolódunk egymáshoz. Hogy az egyik életet éppoly lehetetlenség elválasztani a másiktól, mint szellőt a széltől. Eddie a fejét ingatja. – Labdáztunk. Én meg voltam olyan ostoba, hogy kirohantam az útra. Miért kellett magának meghalnia énmiattam? Ez nem tisztességes. A Kék Ember a kezét nyújtja. – Az életet és a halált nem a tisztesség irányítja – mondja. – Ha így volna, tisztességes ember soha meg nem halna fiatalon. Felfordítja a tenyerét, mire hirtelen egy temetőben találják magukat, egy kis csapat gyászoló háta mögött. A sír mellett álló pap felolvas a Bibliából. Eddie az arcokat nem látja, csak kalapokat, ruhákat és öltönyöket, hátulról. – A temetésem – mondja a Kék Ember. – Nézd a gyászolókat. Néhányan alig ismertek, mégis eljöttek. Miért? Gondolkodtál ezen valaha? Miért gyűlnek össze az emberek, ha valaki meghal? Miért érzik szükségét?

– Mert az emberi lélek tudja, a legeslegmélyén, hogy minden élet összefügg. Hogy a halál nem csupán arról szól, hogy valaki elmegy, másvalaki meg véletlenül itt marad, és hogy rövid távon az elmenetel és az itt maradás között az életek megváltoznak. Azt mondod, neked kellett volna meghalnod helyettem. De amíg én a földön éltem, énhelyettem is haltak meg mások. Naponta van rá példa. Amikor oda csap be a villám, ahol egy perce még te álltál, vagy ha lezuhan egy repülőgép, amelyen akár rajta is lehettél volna. Amikor a kollégád megbetegedik, de te nem. Azt hisszük, az ilyesmi a véletlen műve. Csakhogy ezek a dolgok kiegyensúlyozzák egymást. Az egyik összemegy, a másik megnő. Születés és halál részei az egésznek. Ezért vonzanak minket annyira a csecsemők... – A gyászolók felé fordul. – És a temetések. Eddie megint a sír körül állókat nézi. Eltűnődik, vajon neki volt-e temetése. Meg hogy elment-e rá valaki. Látja, hogy a pap felolvas a Bibliából, és a gyászolók lehorgasztják a fejüket. Ez az a nap, amikor oly sok éve a Kék Embert eltemették. Eddie, a kisfiú Eddie ott volt, izgett-mozgott, fészkelődött, de nem is sejtette, hogy neki is szerepe van ebben az egészben. – Még most sem értem – suttogja. – Mi értelme volt a halálának? – Hogy te életben maradtál – feleli a Kék Ember. – De hát alig ismertük egymást. Lehettem volna teljességgel idegen is. A Kék Ember Eddie vállára teszi a kezét. Eddie-ben megint az a meleg, olvatag érzés árad szét. – Az idegenek – mondja a Kék Ember – olyan családtagok, akiket majd még csak ezután fogsz megismerni. Ekkor a Kék Ember magához húzza Eddie-t. Eddie érzi, hogy minden, amit a Kék Ember valaha érzett, átárad belé, beúszik testébe a magány, a szégyen, az idegesség, a szívroham. Úgy siklik be Eddie-be, ahogyan a fiók csúszik a helyére.

– Megyek – súgja fülébe a Kék Ember. – Én már megjártam a mennyországnak ezt a lépcsőfokát. De találkozol még másokkal is. – Várjon – szól Eddie, és visszahúzza. – Csak egyvalamit szeretnék tudni még. A kislányt megmentettem? A mólónál. Megmentettem? A Kék Ember nem felel. Eddie összeomlik. – Akkor a halálom éppoly hiábavaló volt, akár az életem. – Nem, az élet nem hiábavaló – mondja a Kék Ember. – Hiábavaló csak az az elvesztegetett idő, amíg azon morfondírozunk: de kár, hogy egyedül vagyunk. Mosolyogva közelebb lép a sírhoz. Eközben a bőre a karamell legkellemetesebb árnyalatára vált – sima és makulátlan. A legtökéletesebb bőrszín, gondolja Eddie, amelyet valaha láttam. – Várj! – kiált Eddie, de hirtelen a levegőbe röpíti valami, elragadja a temetőből, s szárnyal a nagy, szürke óceán felé. Maga alatt látja a régi Ruby rakpart háztetőit, a tornyokat és kupolákat, a szellőben zizegő zászlókat. Aztán minden eltűnik a szeme elől.

VASÁRNAP, DU. 3 ÓRA A színhely megint a rakpart, ahol a tömeg némán állja körül Freddy Szabadesésének roncsait. Öregasszonyok a nyakukat markolásszák. Anyák rángatják el onnét gyerekeiket. Néhány fürdőnadrágos, tagbaszakadt férfi tör előre, mintha olyasvalami várna rájuk, amit ők majd elintéznek, de amikor odaérnek, csak állnak tehetetlenül és néznek maguk elé. A nap tűz, az árnyékok megélesednek, ők meg a kezükkel árnyékolják el a szemüket, amitől úgy festenek, mintha szalutálnának. Nagyon rémes? – suttogják az emberek. A tömeg mögül Dominguez tör magának utat, az arca vörös, karbantartótrikóját átáztatta az izzadság. Ekkor látja meg a vérfürdőt. – Jézusom, Eddie – nyögi, és a fejéhez kap. Megérkeztek a biztonságiak. Hátraszorítják a tömeget. Aztán ők is megállnak dermedten, tehetetlenül, s csípőre tett kézzel várják a mentőket. Olyan, mintha mindenki – az anyák, az apák, a gyerekek, kezükben az extra nagy pohár szódavízzel – túlontúl megdöbbent volna a látványtól ahhoz, hogy odanézzen, de ahhoz is, hogy elmozduljon onnét. A halál a lábuk előtt hever, miközben a hangosbemondók ontják a farsangi zenét. Nagyon rémes? Felzúgnak a szirénák. Egyenruhás emberek érkeznek. Sárga szalagot húznak ki a baleset helyszíne körül. Az árkádok alatti bódék lehúzták redőnyüket. A járatokat meghatározatlan időre leállították. A parton híre ment, hogy baleset történt, és mire a nap lenyugszik, a Ruby rakpart kiürült.

Ma van Eddie születésnapja. Hiába a becsukott ajtó, Eddie a hálószobájából érzi, hogy anyja bifszteket süt zöldpaprikával és édes, piros hagymával, erős, fás illat árad, amit imád. – Edddiee! – kiált be anyja a konyhából. – Hol vagy? Már mindenki itt ül az asztalnál! Eddie legördül az ágyról, félreteszi a képregényt. Ma tizenhét éves, nagy is már az ilyesmihez, de azért még roppantul élvezi – a színes hősöket, például Fantomot, aki megküzd a rossz fiúkkal és megmenti a világot. Gyűjteményét iskoláskorú romániai unokaöccseinek ajándékozta, akik néhány hónapja érkeztek ki Amerikába. Eddie családja kiment eléjük a kikötőbe, ők meg beköltöztek abba a hálóba, amelyikben Eddie Joe-val, a bátyjával lakott. Az unokatestvérek nem beszélnek angolul, de szeretik a képregényeket. És ami a lényeg, így Eddie továbbra is maga körül tudhatja kedvenc könyveit. – Itt az ünnepelt – búgja az anyja, amikor Eddie megjelenik a konyhában. Végig gombos fehér inget és kék nyakkendőt visel, amely szorítja izmos nyakát. Az összegyűlt látogatók, családtagok, barátok, rakodómunkások mind köszöntik, söröspoharukat magasra emelik. – Te mama, találd ki, mi történt – kurjantja Joe. – Eddie tegnap este megismerkedett egy lánnyal. – Húúú. Tényleg? Vér szökik Eddie arcába. – Aha. Aszongya, elveszi feleségül. – Pofa be – szól rá Eddie Joe-ra. Joe rá se ránt. – Aha, amikor bejött a szobába, kocsányon lógott a szeme, és azt mondta, Joe, megismerkedtem azzal a lánnyal, akit elveszek feleségül! Eddie-ben forr a düh. – Mondom, hogy kuss legyen!

– Hogy hívják, Eddie? – kérdi valaki. – Jár templomba? Eddie a bátyjához lép, és a karjába öklöz. – Auuu! – Eddie! – Nem megmondtam, hogy kuss legyen? – És táncolt vele a ...! – köpi tovább Joe. Puff. – Auuu! – KUSS! – Eddie! Hagyd abba! Még a román unokatestvérek is felkapják a fejüket – a verekedést, azt megértik –, a testvérek közben összeakaszkodva vagdalkoznak, elhúzódnak a kanapé mellől, míg végül Eddie apja leteszi a szivarját és elbődül: – Elég legyen, különben mindkettőtöknek behúzok egyet! A két testvér elereszti egymást, zihálva meresztik a szemüket. Néhány idősebb rokon mosolyog. – Biztosan nagyon szereti azt a lányt – suttogja az egyik nagynéni. Később, miután a spéci bifszteket már megették, a gyertyákat elfújták és a legtöbb vendég hazament, Eddie anyja bekapcsolja a rádiót. Mondják a híreket arról, hogy folyik a háború Európában, mire Eddie apja megjegyzi, hogy a fűrészárunak meg a réznek föl fog menni az ára, ha ez így megy tovább. Ami rettenetesen megnehezíti a park karbantartását. – Ez borzalmas – mondja Eddie anyja. – Nem születésnapi téma. Tekerni kezdi a keresőt. Mígnem valahol zenére akad, elmosolyodik, dúdolni kezd. Aztán odamegy Eddie-hez, aki eldobta magát a székén, és az utolsó szelet tortából csipeget. Anyja leveszi a kötényét, összehajtogatva egy székre teszi, és kezénél fogva felhúzza Eddie-t. – Mutasd, hogyan táncoltál az új barátnőddel – mondja.

– Jaj, mama. – Na, gyere. Eddie úgy áll fel, mintha a kivégzésére indulna. A bátyja önelégülten vigyorog. De az anyja, a csinos, kerek arcával tovább zümmög, és előre-hátra lépeget, mígnem Eddie fölveszi a ritmust és vele lépeget. – Tararaaa – énekli az asszony – ha veled vagyooook... tara... a hold és a csillag... a tarara... csodásan ragyog... Köröznek a nappaliban, aztán Eddie-ből kitör a nevetés. Már vagy tíz centivel magasabb az anyjánál, az asszony mégis könnyedén forgatja. – Szóval – suttogja –, tetszik az a lány? Eddie kiesik a ritmusból. – Jól van – mondja az asszony. – Örülök neki. Az asztalhoz penderülnek, Eddie anyja megragadja Joe-t és őt is felhúzza. – Most ti táncoljatok – mondja. – Vele? – De mama! Csakhogy az anyjuk nem tágít, így belemennek, Joe és Eddie hamarosan már kacagnak, és összekapaszkodva botorkálnak. Kézen fogva lejtenek föl-alá, róják a köröket. Újra meg újra körbekerülik az asztalt, az anyjuk boldog, a rádióból szól a klarinét, a román unokatestvérek meg tapsolnak, és a sült hús utolsó illatának maradéka is felszívódik a levegőégbe.

A második ember, akivel Eddie a mennyországban találkozik EDDIE ÉRZI, HOGY A LÁBA földet ér. Az ég megint változott, ezúttal kobaltkékből hamuszürkébe ment át, és Eddie-t most kidőlt fák és elüszkösödött romok veszik körül. Megtapogatja a karját, vállát, csípőjét, combját. Erősebbnek érzi magát, mint valaha, de amikor meg akarja érinteni a lábujjait, az már nem megy. Oda a mozgékonysága. Vége a gyerekkori rugalmasság érzetének. Minden izma feszül, mint a zongorahúr. Körülnéz az élettelen tájon. A közeli dombon szétlőtt szekér áll, mellette valami állat rothadó csontjai. Eddie arcát forró szél ostorozza. Az ég lángoló sárgára váltott. És Eddie megint futásnak ered. Most másképpen fut, a katona kemény, kimért lépteivel. Mennydörgést hall – vagy valami ahhoz hasonlót, robbanást, detonációt –, ösztönösen elvágódik, a hasán landol, és attól fogva az alkarján vonszolja magát előre. Az ég meghasadt, és sűrű, barnás függönyben ontja az esőt. Eddie behúzza a nyakát, és kúszik tovább a sárban, ki-kiköpdösve a szájában felgyülemlő mocskos vizet. Végre érzi, hogy a feje valami szilárdat ér. Felnéz, és egy földbe döfött puskát lát, a csúcsán rohamsisak, a markolatáról egy csomó dögcédula lóg. Az esőt elpislogva megtapogatja a dögcédulákat, összerándul, aztán négykézláb hátrál, mígnem nekiütődik egy megtermett fügefának, amelyről sűrű indaszövevény csüng alá. Beleveti magát a sötétségbe. Maga alá húzza a térdét. Próbálja visszanyerni a lélekjelenlétét. Elkapta a rettegés, még itt, a mennyországban is. Az ő neve áll a dögcédulán.

A FIATALOK HÁBORÚBA mennek. Néha azért, mert menniük kell, néha azért, mert menni akarnak. És mindig úgy érzik: ez a kötelességük. Ez a tévhit az életnek azokból a szomorú, többrétű történeteiből táplálkozik, amelyek a bátorságot évszázadokon át azonosították a fegyverforgatással, és a gyávaságot a fegyverletétellel. Amikor hazája belépett a háborúba, Eddie egy esős reggelen felébredt, megborotválkozott, megfésülködött, és elment a sorozóbizottsághoz. A többiek küzdenek. Neki is ott a helye. Az anyja nem akarta elengedni. Amikor apja értesült róla, cigarettára gyújtott, és lassan kifújta a füstöt. – Mikor? – Ez volt az egyetlen kérdése. Eddie gyakorolni kezdett a Ruby rakpart céllövöldéjében, lévén, hogy életében el nem sütött egy puskát. Leszurkolod a tíz centet, a gép felzümmög, s amikor megnyomod a ravaszt, fémgolyók röpülnek ki a dzsungelben állatokat, oroszlánt és zsiráfot ábrázoló képekre. Eddie minden este odament, miután ellenőrizte a fékkarokat a Kicsik Minivasútján. A Ruby rakpartot számos kisebb attrakcióval bővítették, mert a hullámvasút a válság idején túl drága mulatság lett. A Minivasút sokban hasonlított rá, a vasúti kocsik egy felnőtt ember derekáig ha felértek. Mielőtt Eddie katonának jelentkezett, azért dolgozott itt, hogy összegyűjtse a pénzt és beiratkozzon a mérnöki karra. Ez volt az életcélja – tervezni akart, bár a bátyja, Joe egyre azt hajtogatta: – Ugyan már, Eddie, nincsen neked ahhoz elég eszed. De amikor kitört a háború, a parkban visszaesett a forgalom. Eddie ügyfelei jobbára magányos asszonyok voltak kisgyerekekkel, a férjek elmentek a háborúba. Néha a gyerekek megkérték Eddie-t, hogy emelje fel őket a magasba, és amikor megtette, látta, hogy az asszonyok szomorúan mosolyognak: sejtette, hogy a művelet jól sikerült, csak épp nem a megfelelő kar hajtotta végre. Eddie úgy kalkulált, hogy hamarosan

csatlakozik ezekhez a távolban küzdő férfiakhoz, többé nem zsírozza a kabinokat, nem javítja a fékeket. A férfikor háborúba szólította. Talán ő is hiányozni fog majd valakinek. Egyik utolsó este Eddie mélyen összpontosítva megint a kis puska fölé görnyedt. Bang! Bang! Vajon kiáltanak majd, amikor lepuffantja őket – bang! –, vagy csak összerogynak, mint az oroszlán meg a zsiráf? Bang! Bang! – Ölni tanulsz, öcsi? Mickey Shea állt Eddie háta mögött. A haja vaníliafagylaltszínű, csupa izzadság, az arca italtól vöröslő. Eddie vállat vont, és tovább lődözött. Bang! Még egyet. – Hmmm – mordult rá Mickey. Eddie nem bánta volna, ha Mickey elkotródik a csodába, és hagyja őt célozni. Érezte háta mögött a vén részegest. Hallotta reszelős légzését, orra sípolását, és hogy valahol biciklit pumpálnak. Eddie lődözött tovább. Hirtelen fájó szorítást érzett a vállán. – Ide hallgass, öcskös – mormolta Mickey halkan. – A háború nem játék ám. Ha lőni kell, akkor lősz, világos? Semmi lelkifurdalás. Semmi tétovázás. Csak lősz és lősz, és nem szarozol, hogy most lelősz meg megölsz valakit. Nem gondolkodol. Még erősebben szorította Eddie vállát. – Aki gondolkodni kezd, az meghal. Eddie megfordult, és Mickeyre meredt. Mickey jókora pofont kent le neki, mire Eddie ösztönösen ökölbe szorította a kezét, hogy visszaadja a pofont. De Mickey összerándult és hátratántorodott. Aztán Eddie-re nézett, mint aki mindjárt elsírja magát. A puska abbahagyta a zümmögést. Eddie tízcentese lejárt. A fiatalok háborúba mennek, néha azért, mert menniük kell, néha azért, mert menni akarnak. Pár nap múlva Eddie

összepakolta a katonazsákját, és maga mögött hagyta a rakpartot. AZ ESŐ ELÁLLT. Eddie csuromvizesen reszket a fügefa alatt, aztán mély lélegzetet vesz. Széjjelhúzza az indákat, és látja, hogy a puska és rajta a sisak még mindig ott áll a földbe szúrva. Tudja, miért teszik ezt a katonák: hogy megjelöljék halott bajtársuk sírját. Négykézláb kimászik. A távolban, a hegygerinc alatt egy falu porig bombázott és leégett maradványai látszanak. Eddie egy percig csak bámul maga elé, a szája kissé tátva, várja, hogy a táj fókuszba kerüljön. Aztán a szíve elszorul, mint akivel az imént rossz hírt közöltek. Ez az a hely. Ismeri. Álmaiban ezt látta. – Himlő – szól egy hang váratlanul. Eddie megpenderül. – Himlő. Tífusz. Tetanusz. Sárgaláz. A feje fölül jön, valahonnan a fáról. – Soha meg nem tudtam, mi az a sárgaláz. A pokolba is. Sose láttam senkit, aki elkapta volna. Erőteljes hang, némi déli beütéssel és reszelős hanghordozással, mint az olyan emberé, aki órák óta kiabál. – Kaptam egy csomó oltást arra a rengeteg betegségre, aztán makkegészségesen haltam meg itt. A fa megreszket. Egy apró gyümölcs pottyan Eddie elé. – Hát ezek az almák hogy teccenek? – kérdezi a hang. Eddie feláll, és megköszörüli a torkát. – Gyere ki – mondja. – Gyere fel – válaszol a hang. És Eddie felmászik, majdnem a fa tetejéig, bár az olyan magas, mint egy irodaház. Lábát átveti egy vastag ágon, s a föld odalenn jó messzinek tűnik. A vékonyabb ágakon és a fügefaleveleken keresztül egy árnyékba borult, katonai gyakorlóruhát viselő alak körvonalazódik, amint a fa törzsének

dől. Arcát valami szénfekete anyag borítja. A szeme mint két kis vörös lámpa, villog. Eddie nagyot nyel. – Kapitány... – suttogja. – Maga az? Együtt szolgáltak a hadseregben. A Kapitány volt Eddie parancsnoka. A Fülöp-szigeteken harcoltak, aztán ott el is váltak, és Eddie nem látta többé. Hallotta, hogy ütközetben esett el. Vékony cigarettafüst száll fel. – Tisztában van a szabályokkal, katona? Eddie lenéz. Látja messze lent a földet, mégis tudja, hogy nem eshet le. – Meghaltam – mondja. – Eddig stimmel. – És maga is halott. – Ez is stimmel. – És maga a... második emberem? A Kapitány feltartja a cigarettáját. Úgy mosolyog, mintha azt akarná kérdezni, Hitte volna, hogy idefenn még bagózni is lehet? Azzal mélyet szippant, és kifújja az apró, fehér füstfelhőt. – Rám számított a legkevésbé, mi? EDDIE SOK MINDENT MEGTANULT a háborúban. Megtanult tankon utazni. Megtanult rohamsisakból, hideg vízzel borotválkozni. Megtanult óvatosan lőni a tüzelőállásból, mert ha egy fát talál el, könnyen visszapattanhat rá a lövedék. Megtanult dohányozni. Megtanult menetelni. Megtanult kötélhídon átkelni, miközben köpeny, rádió, karabély, gázálarc, géppuskaállvány van egyszerre a kezében, a hátán hátizsák, a vállán néhány tölténytár. Megtanulta, hogy az ember a világ legrosszabb kávéját is megissza. Megtanult néhány szót néhány idegen nyelven. Megtanult távolba köpni. Megtanulta, milyen az az ideges öröm, amikor a

katona túléli élete első ütközetét, amikor az emberek hátba veregetik egymást, és úgy örvendeznek, mintha véget ért volna az egész – Most már mehetünk haza! –, és megtanulta, micsoda mélységes depresszió fogja el az embert a második ütközet után, amikor felfogni kényszerül, hogy a csatának egy ütközet után nincs vége, hanem egyre újabbak jönnek. Megtanult a fogai között fütyülni. Megtanult sziklás talajon aludni. Megtanulta, hogy a rüh viszkető, kicsi élősködő, amely befészkeli magát az ember bőre alá, kivált, ha hetekig ugyanazt a mocskos ruhát kénytelen viselni. Megtanulta, hogy az ember csontja, amikor egyszer csak kiböki a bőrét, valóban olyan fehér. Megtanult gyorsan imádkozni. Megtanulta, melyik zsebében kell tartania a szüleinek és Marguerite-nek írt leveleket, ha azt akarja, hogy halála esetén a bajtársai megtalálják. Megtanulta, milyen az, ha ül a lövészárokban a társával, odasúgja neki, hogy milyen éhes, majd a következő pillanatban egy kis huss, a haverja elterül, és nyomban lekerül a napirendről, hogy ki éhes, ki nem. Megtanulta, ahogy az első év átment a másodikba, a második meg közeledett a harmadik felé, hogy még a belevaló, erős, izmos fickók is összehányják magukat, mielőtt ki kell ugraniuk a szállítógépből, hogy a csata előtti éjszaka még a tisztek is beszélnek álmukban. Megtanulta, hogyan kell foglyot ejteni, bár hogy foglyul esni hogyan kell, azt nem. Aztán egy éjszaka, a Fülöpszigeteken a csapat erős tűzbe került, ők menedéket kerestek, az ég megvilágosodott, és Eddie meghallotta, hogy az egyik társa hangosan sír, mint egy gyerek, mire ráordított, hogy kuss legyen, aztán odanézett, és látta, azért sír, mert egy ellenséges katona puskáját a fejéhez nyomva áll a háta mögött, aztán Eddie is valami hideget érzett a nyakán, és kiderült, hogy az ő háta mögött ott áll a másik.

A KAPITÁNY ELNYOMJA a cigarettáját. Idősebb volt, mint Eddie csapatában a többiek, könnyed mozgású, előreugró állú, hivatásos katona, filmszínészhez hasonló jelenség. A katonák többnyire kedvelték, bár hamar kijött a sodrából, és képes volt centiméteres közelségből beleordítani a képükbe, hogy beleláttak a torkába, a dohánytól megsárgult fogaira. A Kapitány azonban megígérte, hogy történjék bármi, „senkit sem fog cserben hagyni”, és az emberek ebből erőt merítettek. – Kapitány... – kezdi Eddie megint, továbbra is döbbenten. – Jelen. – Uram... – Erre semmi szükség. De lekötelez. – De hisz... maga pontosan... – Úgy festek, mint amikor utoljára látott? – Elvigyorodik, majd keresztülköp egy faágon. Látja, milyen zavarban van Eddie. – Igaza van. Itt semmi oka a köpködésnek. És nem is betegszik meg az ember. A szusz mindig ugyanaz. És a kaja hihetetlenül jó. Kaja? Eddie egy szót sem ért a dologból. – Nézze, Kapitány. Itt valami félreértés van. Én még most sem sejtem, miért vagyok itt. Nekem egy nagy nulla volt az életem. Karbantartóként dolgoztam. Évekig ugyanabban a lakásban éltem. A hullámvasutat, dodzsemet, ringlispílt, ostoba kis hajóhintákat gondoztam. Semmi, amire büszke lehet az ember. Csak úgy sodródtam az árral. Amivel csak azt akarom mondani, hogy... Eddie nagyot nyel. – Hogy kerülök én ide? A Kapitány villogó, piros szemével ránéz, és Eddie inkább visszafogja a következő kérdést, amely a Kék Ember után ösztönösen kikívánkozott belőle: a Kapitányt is ő ölte meg? – Tudja, én csak arra lennék kíváncsi... – kezdi a Kapitány, az állát dörzsölve. – Az emberek az egységünkből... tartják egymással a kapcsolatot? Willingham? Morton? Smitty? Találkozott valaha a fickókkal?

Eddie emlékszik a nevekre. De az igazat megvallva, nem tartották a kapcsolatot. A háború mágnesként vonzza egymáshoz az embereket, de akárcsak a mágnes, taszíthatja is őket. Amit láttak, amit tettek. Néha az ember legszívesebben megfeledkezne az egészről. – Az igazat megvallva, uram, valahogy megszakadt köztünk a kapcsolat. – Megvonja a vállát. – Sajnálom. A Kapitány bólint, mint aki erre számított. – És maga? Visszament abba a vidámparkba, ahol együtt készültünk ünnepelni, ha élve megússzuk? Ingyen menet minden közkatonának? Fejenként két lánnyal a Szerelem Alagútjában? Nem ezt ígérte? Eddie majdnem elmosolyodik. De, ezt ígérte. Mindnyájan ezt ígérték. Aztán amikor a háború véget ért, nem jött el senki. – Aha, visszamentem – mondja Eddie. – És? – És... soha többé el nem mozdultam onnét. Pedig próbáltam. Voltak terveim... De ez az átkozott lábam. Nem is tudom. Nem jött össze semmi. Eddie vállat von. A Kapitány az arcát tanulmányozza. A szeme elkeskenyedik. A hangját visszafogja. – Még most is zsonglőrködik? – kérdezi. MOZGÁS!... MOZGÁS!... Mozgás! Az ellenséges katonák üvöltve böködték őket a bajonettjükkel. Eddie-t, Smittyt, Mortont, Rabozzót és a Kapitányt – lefelé terelgették a meredek dombon, kezük a tarkójukon. Aknavető repeszek robbantak körülöttük. Eddie látta, hogy egy alak rohan a fák között, aztán a rázúduló golyótűzben összeesik. Miközben meneteltek a sötétben, lelki pillanatfelvételeket készített – kunyhókról, utakról, már amit egyáltalán látott belőlük –, arra gondolt, hogy ezek az információk szökés során jól jöhetnek. Repülő berregett a távolban, s ez váratlanul a

kétségbeesés émelyítő hullámával töltötte el Eddie-t. Minden fogoly katona átéli ezt a belső kínszenvedést, hogy milyen kicsi a távolság a szabadság és a fogságba esés között. Ha Eddie akkorát ugorhatna, hogy elkapja annak a repülőnek a szárnyát, máris messze lenne ettől a szörnyű tévedéstől. Ehelyett őt is meg a többieket is csuklójuknál, bokájuknál összekötözve terelték. Aztán bezsúfolták őket egy bambuszbarakkba. A barakk lábakon állt a mocsár fölött, ott vesztegeltek napokig, hetekig, hónapokig, közben szalmával kitömött vászonzsákon kellett aludniuk. Egy agyagkorsó szolgált vécé gyanánt. Éjszaka az ellenséges őrök bemásztak a kunyhójuk alá, és kihallgatták, miről beszélgetnek. Ahogy teltmúlt az idő, egyre kevesebbet beszélgettek. Lefogytak, elgyöngültek. Kilátszott a bordájuk – még Rabozzóé is, aki tagbaszakadt fickó volt, amikor besorozták. Táplálék gyanánt sós rizsgombócot kaptak, és napjában egyszer valami barnás levest, aminek a tetején füvek úszkáltak. Egy este Eddie döglött lódarazsat halászott ki a tálkájából. Hiányoztak a szárnyai. A többiek abbahagyták az evést. FOGVATARTÓIK SZEMMEL LÁTHATÓAN nem tudták, mihez kezdjenek velük. Esténként bajonettel kezükben léptek be a kabinjukba, az amerikaiak orra előtt hadonásztak, idegen nyelven kiabáltak, aztán válaszra vártak. Persze hiába. Mindössze négyen voltak, Eddie ennyit tudott összeszámolni, és a Kapitány gyanította, hogy ők is elszakadtak egy nagyobb egységtől, és ahogy a háborúban gyakorta előfordul, napról napra tengődtek maguk is. Az arcuk sovány és csontos, fekete hajcsomókkal. Az egyik fiatalnak tűnt ahhoz, hogy katona legyen. A másiknak olyan girbegurbák voltak a fogai, hogy olyat Eddie még életében nem látott. A Kapitány a Flúgos 1, Flúgos 2, Flúgos 3 és Flúgos 4 nevet ragasztotta rájuk.

– Nem vagyunk kíváncsiak a nevükre – mondta. – És nem áruljuk el a magunkét. Az ember alkalmazkodik a fogság körülményeihez, van, aki jobban, van, aki kevésbé. Morton, a sovány, beszédes chicagói fickó rögtön fészkelődni kezdett, ha valami zajt hallott odakintről, s az állát dörzsölgetve mormogta: – A francba, a francba, a francba... – amíg a többiek rá nem förmedtek, hogy fogja már be. Smitty, egy brooklyni tűzoltó fia, többnyire hallgatott, de mintha gyakran lenyelt volna valamit, úgy ugrált föl-alá az ádámcsutkája; Eddie később kiderítette, hogy a nyelvét rágja. Rabozzo, a vörös hajú srác az Oregon állambeli Portlandből, napközben megőrizte pókerarcát, éjszaka viszont gyakran sikoltozva ébredt: – Ne engem! Ne engem! Eddie leginkább a saját levében főtt. A csuklóját tördelte, öklét a tenyerébe ütögette vég nélkül, mint hajdani izgatott baseballjátékos korában. Éjszaka azt álmodta, hogy odahaza van a rakparton, a Derby Lovas körhintán, ahol öt lovas versenyzett, amíg a csengő meg nem szólalt. A társait versenyeztette, vagy a bátyját, vagy Marguerite-et. Aztán változott az álomkép, és a négy Flúgos ült az egymást követő pónilovakon, feléje böködtek, őt gúnyolták. A sokévi várakozás a rakparton – hogy a menet véget érjen, hogy megjöjjön az apály, hogy az apja szóljon hozzá – megedzette Eddie-t a türelem művészetében. De szabadulni és bosszút állni vágyott. A fogait csikorgatta és a tenyerét ütögette, és sorra vette a nagy bunyókat, amelyekbe odahaza a környékükön belekeveredett, mint mikor példának okáért két gyerek is a kórházban kötött ki, mert elintézte őket egy szeméttartály fedelével. Elképzelte, mi mindent művelne ezekkel az őrökkel, ha nem volna fegyver a kezükben. Aztán a foglyok egy reggel üvöltésre és villogó bajonettekre ébredtek, a négy Flúgos fölrángatta, aztán lezavarta őket egy tárnába. Világítás nem volt. A talaj hideg. Voltak csákányok, lapátok és fémvödrök.

– Ez valami francos szénbánya – mondta Morton. ATTÓL FOGVA EDDIE-NEK és a többieknek szenet kellett fejteniük a falból, hogy támogassák az ellenség háborús erőfeszítéseit. Volt, aki lapátolt, volt, aki fejtett, volt, aki lemezeket szállított és támasztékot épített, hogy a mennyezet be ne omoljon. Voltak más foglyok is, idegenek, akik nem beszéltek angolul, csak üveges tekintettel bámultak Eddie-re. Beszélni tilos volt. Néhány óránként adtak egy pohár vizet. A foglyok arca a nap végére szénfekete lett, nyakuk, válluk lüktetett az erőlködéstől. A fogság első néhány hónapjában Eddie Marguerite fényképével feküdt le aludni, beletette a sisakjába, és kirakta maga elé. Nem volt imádkozós típus, de azért imádkozott, maga fogalmazta meg a mondókáját, és számot vetett minden éjjel: „Uram, Neked adom ezt a hat napot cserébe vele töltött hat napért... Neked adom ezt a kilenc napot cserébe vele töltött kilenc napért... Neked adom ezt a tizenhat napot cserében vele töltött tizenhat napért...” Aztán a negyedik hónap során történt valami. Rabozzo bőrén csúnya kiütések jelentek meg, és borzalmas hasmenést kapott. Semmit nem bírt lenyelni. Éjszakánként agyonizzadta mocskos rongyait. Összecsinálta magát. Nem volt tiszta ruha, amit ráadjanak, ezért pucéran aludt a zsákon, és a Kapitány a maga zsákjával takarta be. Másnap, odalenn a bányában, Rabozzo alig tudott megállni a lábán. A négy Flúgos nyomát se mutatta szánalomnak. Ha a férfi lelassult, botokkal piszkálták, hogy kaparja tovább a szenet. – Hagyják már békén – hördült fel Eddie. Flúgos Kettő, az őrök közül a legbrutálisabb, fejbe vágta Eddie-t a bajonettel. Eddie összecsuklott, rettenetes fájdalom hasított a lapockájába. Rabozzo kikapart még néhány szénrögöt, aztán összeesett. Flúgos Kettő rárivallt, hogy keljen fel.

– Nem látja, hogy beteg? – kiabált Eddie, és talpra kecmergett. Flúgos Kettő ismét a földre teremtette. – Pofa be, Eddie – suttogta Morton. – A magad érdekében. Flúgos Kettő Rabozzo fölé hajolt. Felhúzta a szemhéját. Rabozzo nyöszörgött. Flúgos Kettő vigyorogva gügyörészett, mintha egy csecsemővel volna dolga. Ó, mondta nevetve. Aztán rájuk nevetett, közben kereste a tekintetüket, biztos akart lenni, hogy mindnyájan figyelik. Aztán elővette a pisztolyát, Rabozzo füléhez tartotta, és fejbe lőtte. Eddie úgy érezte, az ő testét tépték kettőbe. A szeme elhomályosult, az agya lebénult. A lövés még visszhangzott a bányában, amikor Rabozzo arcát vérfürdő lepte el. Morton a szája elé kapta a kezét. A Kapitány a földet nézte. Senki nem mozdult. Flúgos Kettő szénport rugdosott a tetemre, majd Eddie-re bámult, és kiköpött a lába elé. Kiáltott valamit Flúgos Háromnak és Flúgos Négynek, akik maguk is éppoly döbbenten álltak, mint a foglyok. Flúgos Három egy percig csak ingatta a fejét és motyogott, mint aki imádkozik, a szemhéja leereszkedett, ajka haragosan mozgott. Flúgos Kettő azonban meglóbálta a fegyverét, és tovább ordibált, mire Flúgos Három és Flúgos Négy lábánál fogva fölemelték Rabozzo testét, és vércsíkot húzva maguk után, mely a sötétben kiömlött olajnak tetszett, végigvonszolták a bánya padozatán. A falnak lökték egy csákány mellé. Ettől fogva Eddie nem imádkozott többé. A napokat se számolta. A Kapitánnyal másról se beszélt, mint a szökésről, mielőtt hasonló végre jutnak mind. A Kapitány úgy kalkulált, hogy az ellenség kétségbeesett utóvédharcot folytat, ezért van szükség minden félholt rabra. A bányában napról napra kevesebb az ember. Eddie éjszakánként hallotta a bombázást, méghozzá mind közelebbről. Ha a dolgok rosszra fordulnak, vélekedett a Kapitány, az őrzőik majd kereket oldanak, de

előbb mindent elpusztítanak. Látta, hogy árkokat ástak a foglyok barakkjai mögött, és nagy olajoshordókat helyeztek el a meredek lejtőn. – Az olaj arra kell, hogy elégessék a bizonyítékokat – suttogta a kapitány. – A sírunkat ássák. Három hét múlva, egy párás-holdas éjszakán Flúgos Három őrt állt a barakkban. Két nagy kő volt a kezében, majdnem téglaméretűek, amelyekkel unalmában zsonglőrködni próbált. Folyton elejtette, fölszedte, magasra lökte, megint elejtette. Eddie feketén-szurtosan felnézett, bosszantotta a lárma. Aludni próbált. De most lassan fölemelte a fejét. A látása kitisztult. Érezte, hogy az idegvégződései életre serkennek. – Kapitány... – suttogta. – Készen van? A Kapitány fölemelte a fejét. – Mire gondolsz? – A kövekre. – Azzal Eddie az őr felé bökött. – Mi van velük? – kérdezte a kapitány. – Tudok zsonglőrködni – súgta oda Eddie. A Kapitány hunyorgott. – Micsoda? De Eddie már rákiáltott az őrre. – Hé! Te! Rosszul csinálod! Azzal a kezét nyújtotta. – Én tudom, hogy kell. Add ide. Flúgos Három gyanakodva nézett rá. Az összes őr közül még ezzel mehetnek a legtöbbre. Flúgos Három alkalmanként kenyérdarabokat csempészett a foglyoknak, a kis lyukon keresztül lökte be, ami a kunyhó ablakául szolgált. Eddie körkörös mozdulatot írt le, és közben mosolygott. Flúgos Három közelebb lépett, megállt, visszament a bajonettjéért, aztán odaadta Eddie-nek a két követ. – Így ni – mondta Eddie, és könnyedén zsonglőrködni kezdett. Hétéves korában tanulta egy olasz mutatványostól, aki hat tányérral csinálta egyszerre. Eddie véget nem érő órákat töltött azzal, hogy gyakorolt a deszkapallón – kavicsokkal, gumilabdákkal, mikor mit talált. Nem nagy ügy. A rakparton a legtöbb gyerek tudott zsonglőrködni.

Most dühödt elszántsággal esett neki a két kőnek, egyre gyorsabban dobálta, az őr meg csak ámult. Aztán Eddie megállt, odanyújtotta a követ, és azt mondta: – Hozzál még egyet. Flúgos Három felhördült. – Három követ, érted? – Azzal Eddie feltartotta három ujját. – Hármat. Mostanra már Morton és Smitty is felültek. A Kapitány közelebb húzódott. – Hová megyünk itt? – mormogta Smitty. – Ha szerzek még egy követ... – motyogta vissza Eddie. Flúgos Három kinyitotta a bambuszajtót, és tette, amiben Eddie reménykedett: kikiabált a többieknek. Flúgos Egy megjelent, kezében egy jókora kővel, a nyomában Flúgos Három. Flúgos Három odalökte a követ Eddie-nek, és kiabált valamit. Aztán hátrált, a többiekre vigyorgott, és intett, hogy üljenek le, mint aki ezt akarja mondani: – Ezt nézzétek meg. Eddie ritmikusan dobálni kezdte a köveket. Mindegyik akkora volt, mint a tenyere. Rázendített egy vurstlidallamra. – Ta, ra-rara ra... – Az őrök nevettek. Eddie nevetett. A Kapitány nevetett. Erőltetett nevetés, időt vásároltak vele. – Gyer-tek kö-ze-lebb – énekelte Eddie, mintha ez is a dalhoz tartozna. Morton és Smitty érdeklődést színlelve óvatosan közelebb araszolt. Az őrök élvezték az attrakciót. Ellazultak. Eddie a lélegzetét is visszafogta. Csak még egy kicsit. Magasra dobott egy követ, közben a másik kettőt dobálta, aztán elkapta a harmadikat és megismételte. – Ah... – mondta Flúgos Három magán kívül a lelkesedéstől. – Tetszik? – kérdezte Eddie. Most már gyorsabban zsonglőrködött. Egy követ feldobott magasra, és figyelte az őrök szemét, amint tekintetükkel követik a kő útját. –Ta-ra-ra, ra-ra – énekelte, majd – Ha há-romig szá-molok – majd – Ta-

ra-ra-ra-raaa – majd – Ka-pi-tány, az ür-géét a baloldalooon... Flúgos Kettő gyanakodva ráncolta a homlokát, de Eddie úgy mosolygott, ahogy a zsonglőrök szoktak a Ruby rakparton, amikor észlelik, hogy oszolni kezd a tömeg. – Íde-süss, ídesüss, íde-süss – turbékolta. – Világszám, apuskám! Eddie gyorsított, majd számolni kezdett: – Egy... kettő... – majd minden addiginál jóval magasabbra hajította a követ. A Flúgosok szájtátva bámulták. – Most! – rikkantotta Eddie. A hajigálás kellős közepén elkapott egy követ, és jó baseballdobó lévén erőteljesen Flúgos Kettő arcába vágta, el is törte az orrát. Eddie elkapta a második követ, és azt is elhajította, bal kézzel. Egyenesen Flúgos Egy állát találta el, aki hanyatt vágódott, amint a Kapitány rávetette magát és elorozta a bajonettjét. Flúgos Három egy percre megdermedt, majd a pisztolya után kapott és lövöldözni kezdett, de Morton és Smitty elkapták a lábát. Felpattant az ajtó, és Flúgos Négy rontott be, Eddie hozzávágta az utolsó követ, ami mindössze centiméterekkel zúgott el mellette, de ahogy a férfi elkapta a fejét, a Kapitány már várt rá a fal mellett a bajonettel, s oly nagy lendülettel vágta a bordái közé, hogy mindketten kizuhantak az ajtón. Eddie erejét megsokszorozta az adrenalin, Flúgos Kettőre vetette magát, és erősebben ütötteverte a fejét, mint bárkiét is odahaza a Pitkin Avenue-n. Felkapott egy követ, és újra meg újra fejbe vágta vele, egészen addig, míg le nem nézett a kezére, amely valami undorító lilás katyvaszban úszott, ami nem volt más, mint vér és bőr és szénpor – aztán lövést hallott és a fejéhez kapott, szétkenve halántékán a kulimászt. Felnézett, Smitty fölötte állt, kezében az ellenségtől elmart pisztoly. Flúgos Kettő teste elernyedt. A mellkasa vérzett. – Rabozzóért – mormogta. Perceken belül halott volt mind a négy őr.

A FOGLYOK, SOVÁNYAN, mezítláb és véresen felfelé futottak a meredélyen. Eddie arra számított, hogy majd lőnek utánuk, hogy újabb őrökkel keverednek harcba, de nem volt ott senki. A többi kunyhó üresen állt. Valójában az egész tábor üresen állt. Eddie eltűnődött, vajon mennyi ideje lehettek magukban a négy Flúgossal. – A többiek biztosan akkor húzták el a csíkot, amikor meghallották a bombázást – suttogta a Kapitány. – Mi vagyunk az utolsó csoport. Az olajoshordók az első emelkedőben álltak. Alig száz méterre volt a szénbánya bejárata. Volt a közelben egy szerkunyhó, Morton megnézte, üres-e, majd berohant; gránátokkal, puskákkal és két kezdetleges lángszóróval a kezében került elő. – Gyújtsuk fel – mondta.

Ma van Eddie születésnapja A tortán a felirat: „Sok sikert! Légy bátor!”, és az oldalán, a vanília cukormázra valaki felpingálta: „Gyere haza hamar”, de a kék, kacskaringós betűk egymásba csúsztak, és az egész inkább úgy festett, hogy „Gyere haza, mama”. Eddie anyja már kimosta, kivasalta a ruhákat, amelyeket fia másnap viselni fog. Felaggatta Eddie szekrényajtajának a gombjára, és alá készítette az ünnepi cipőjét. Eddie a konyhában van, bohóckodik a román unokatestvéreivel, a kezét hátrateszi, miközben azok gyomorszájon csapkodják. Az egyik kimutat a konyhaablakon az esti szórakozóknak kivilágított Párizsi Körhintára. – Lovak! – kiáltja a gyerek. Nyílik a bejárati ajtó, és Eddie meghallja a hangot, amitől most is nagyot dobban a szíve. Eltűnődik, hogy ez vajon a gyöngeség jele-e, amit nem szabad magával vinnie a háborúba. – Szia, Eddie – mondja Marguerite. És már ott áll a konyhaajtóban, gyönyörű, és Eddie érzi azt az ismerős csiklandást a mellében. A lány lesöpör néhány esőcseppet a hajáról, és mosolyog. A kezében kis doboz. – Hoztam neked valamit. A születésnapodra, meg... azért is, hogy elmész. Ismét mosolyog. Eddie annyira szeretné megölelni, hogy úgy érzi, mindjárt szétpattan. Bánja is ő, mi van a dobozban. Csak azt akarja eszébe vésni, ahogy a lány feléje nyújtja. Mint Marguerite esetében mindig, Eddie most is szeretné megállítani az időt. – Ez csodás – mondja. A lány nevet. – Még ki se nyitottad. – Ide hallgass. – Közelebb lép. – Akarod, hogy...

– Eddie! – kiált valaki a másik szobából. – Gyere, fújd el a gyertyákat! – Igen! Éhesek vagyunk! – Ó, Sal, elhallgass! – De igenis, igen. Van torta és sör és tej és szivar és ünnepi köszöntő Eddie tiszteletére, és eljön egy pillanat, amikor az anyja elsírja magát, és megöleli a másik fiát, aki nem vált be katonának, mert lúdtalpas. Később, még az este Eddie hazakíséri Marguerite-et a sétányon. Név szerint ismer minden jegyszedőt és ételárust, és mind sok szerencsét kívánnak neki. Néhány idősebb asszonynak könnyek szöknek a szemébe, bizonnyal a fiaikra gondolnak, akik már odaát küzdenek. Marguerite-tel sós karamellacukrot vesznek, melasz, teabogyó és gyömbér ízűt. Egyenként szedegetik ki a zacskóból, ujjaik játékosan összegabalyodnak. A játékautomatáknál Eddie meghúzza a műanyag kart, és a nyíl a „vacakról” és „esélytelenről” és „gyöngéről” egészen a „menőig” lendül. – Hú, de erős vagy – mondja Marguerite. – Menő – mondja Eddie, és kidudorítja az izmait. Az est végén állnak a deszkapallón, úgy, ahogy a moziban látták, fogják, egymás kezét, és a korlátnak dőlnek. Kinn a homokparton egy vén guberáló kis tüzet gyújtott hulladékfából, szakadt törölközőkből, mellé kucorog, mint aki ott akarja tölteni az éjszakát. – Nem kell megkérned, hogy várjak rád – mondja Marguerite váratlanul. Eddie nagyot nyel. – Tényleg? A lány megrázza a fejét. Eddie mosolyog. Most, hogy megúszta a kérdést, amely egész este a torkát fojtogatta, úgy érzi, mintha egy nyílvessző röppent volna fel a szívéből, hogy körülölelje a lány vállát, odavonzza, magáévá tegye. Eddie

sose hitte volna, hogy ennyire lehet valakit szeretni, mint ahogyan e percben szereti ezt a lányt. Egy esőcsepp éri Eddie homlokát. Aztán még egy. Felnéz a gyülekező felhőkre. – Hé, Menő – mondja Marguerite. Mosolyog, de az ajka lebiggyed, és valamit elpislog a szeméből, hogy könnyet-e vagy esőcseppet, Eddie meg nem mondja. – Oda ne vesszél, oké?

A SZABADULT KATONA gyakran tombol. Az elvesztett nappalok és éjszakák, az elszenvedett kínzatás és megaláztatás – mind vad bosszúért, a tartozik-követel rovat kiegyenlítéséért kiált. Úgyhogy amikor Morton, két karja fegyverekkel tele, odaszólt a többieknek, hogy „Gyújtsuk fel”, megszületett a gyors, ha nem is épp logikus elhatározás. Urai lévén a helyzetnek, az emberek szétszóródtak, kezükben az ellenség fegyvereivel, Smitty az akna lejáratához ment, Morton és Eddie az olajoshordókhoz. A Kapitány útnak eredt, hogy szállítóeszközt kerítsen. – Öt perc, és utána ide vissza mindenki! – vakkantotta. –A haddelhadd hamarosan megkezdődhet, és addigra el kell húznunk a csíkot innét. Világos? Öt perc! Nem is kellett több ahhoz, hogy elpusztítsanak mindent, ami majd' félévig az otthonuk volt. Smitty behajította a gránátokat az aknába, és futásnak eredt. Eddie és Morton két hordót a kunyhókhoz görgetett, felfeszítette, aztán egyenként kilőtte az újonnan rekvirált lángszórókat, és nézte, hogyan kapnak lángra a kunyhók. – Ég! – kiáltott Morton. – Ég! – kiáltott Eddie. Az akna odalent robbant. Fekete füst szállt fel a bejáratból. Smitty, miután feladatát teljesítette, a találkahely felé rohant. Morton berúgta az egyik olajoshordót egy kunyhóba, és szabadjára engedte az elharapózó lángtengert. Eddie nézte, csúfondárosan mosolygott, majd megindult az ösvényen az utolsó kunyhó felé. Az nagyobb volt, inkább hodályméretű, s Eddie fölemelte a fegyverét. Ennek vége,

mondta magában. Vége. Mennyi hét, mennyi hónap ezeknek a gazfickóknak, ezeknek a rossz fogú, csontos arcú, emberalatti lényeknek a markában, akik döglött lódarázzsal tették le elébük a levest. Fogalma sem volt, most mi fog történni velük, de azt tudta, hogy rosszabb nem lehet annál, amit eddig el kellett viselniük. Eddie meghúzta a ravaszt. Huss. A tűz gyorsan fellángolt. A bambusz jó száraz volt, és a hodály falai egy perc alatt narancsszín és sárga lángokban olvadoztak. Eddie a távolból berregést hallott – úgy látszik, a Kapitány talált valami közlekedőeszközt –, és ekkor váratlanul potyogni kezdtek az égből a bombák, ezt a zajt hallották minden éjjel. Most még közelebbről hallatszott, és Eddie rájött, bárki légyen is odafönn, a lángokat biztosan meglátja. Talán megmenekülnek. Talán hazamehet! Az égő hodály felé fordult, és... Mi volt ez? Pislogott. Mi volt ez? Valami ellebbent az ajtónyílás előtt. Eddie várta, hogy a látása kitisztuljon. A hőség rettenetes volt, és ő a szabad kezével ellenzőt formált a szeme elé. Nem volt benne biztos, de mintha egy kis alak rohant volna a tűzben. – Hé – ordított Eddie, azzal leengedte a fegyverét, és előrelépett. – HÉ! – A hodály teteje beomlott, szikrák és lángcsóvák szálltak fel az égre. Eddie hátraugrott. A szeme bepárásodott. Talán árnyék volt csak. – EDDIE! MOST! Morton rohant az ösvényen, intett Eddie-nek, hogy jöjjön. Eddie szeme égett. Alig kapott levegőt. A hodály felé mutatott, és visszakiabált: – Asszem van benn valaki! Morton a füléhez emelte a kezét. – Mi? – Van... benn... valaki! Morton a fejét rázta. Nem hallotta. Eddie megfordult, és most majdnem biztosra vette, hogy látott odabenn valakit, az

égő hodályban egy gyerekméretű alak mászott. Több mint két éve Eddie csupán felnőtt embert látott, s az árnyékról hirtelen a kis unokatestvérei jutottak eszébe odahaza a rakparton, meg a Kicsinyek Minivasútja, amelyet ő kezelt, meg a hullámvasút, meg a gyerekek a parton, meg Marguerite és a fényképe, és mindaz, amitől oly sok hónapon át megfosztva élt. – HÉ! GYERE KI! – ordította, és a lángszórót elhajítva még közelebb ment. – NEM LÖVÖK... Egy kéz ragadta meg a vállát, és rángatta elfelé. Eddie megpenderült, a kezét ökölbe szorította. Morton volt az. – EDDIE! Mennünk kell, MOST! – kiáltotta. Eddie a fejét rázta. – Ne... ne... várj... várj... várj, azt hiszem, van odabenn val... – Senki sincs odabenn! MOST! Eddie kétségbeesett. Visszafordult a hodály felé. Morton megint megmarkolta. Eddie ezúttal dühödten megpenderült, és mellbe vágta. Morton térdre esett. Eddie feje lüktetett. Arcát düh torzította el. Megint a lángok fele fordult, a szemét nyitva tartani se bírta. Ott. Mi az? Gurul a fal mentén. Ott? Előrelépett, szentül hitte, hogy valami ártatlan, ami halálra ég a szeme láttára. Ekkor a tető maradéka is beomlott hatalmas robajjal, szikrákat vetett, akár az elektromos por, úgy zuhogott a fejére. Ebben a pillanatban akár az epét, úgy öklendte ki magából a háború egészét. Belebetegedett a fogságba, bele a gyilkosságokba, bele a vérbe, a halántékára rászáradó trutymóba, bele a bombázásba és az égésbe és az egésznek a reménytelen hiábavalóságába. Ebben a pillanatban csak meg akart menteni valamit, valamit Rabozzóból, valamit önmagából, egyszerűen csak valamit, ezért betántorgott a lángoló romok közé, abban az eszelős meggyőződésben, hogy minden fekete árnyékban egy lélek lakozik. Repülők dübörögtek a feje fölött, lőttek belőlük, lövések ropogtak, akár a dobpergés.

Eddie ment, mint aki révületbe esett. Átlépett egy égő olajtócsán, a ruhája hátulról tüzet fogott. Sárga láng kúszott fel a combján, a csípőjén. Karját fölemelve ordított. – SEGÍTEK! GYERE KI! NEM LÖ... Éles fájdalom hasított végig Eddie lábán. Üvöltve szentségelt, majd a földre hengeredett. Térd alatt vér fröccsent a lábából. Dübörögtek a repülők. Az ég kékesen villogott. Égve, vérezve feküdt ott, szemét lehunyta a perzselő forróság elől, és életében először érezte úgy, hogy készen áll a halálra. Aztán valaki rángatni kezdte kifelé, húzta a mocsokban, csapkodta a lángokat, ő meg túl sokkos volt, túl gyönge az ellenállásra, csak hagyta, hogy vonszolják, mint egy zsák babot. Hamarosan valami járműbe rakták, a többiek körülvették, mondták, hogy kitartás, kitartás. A háta megégett, a térde megbénult, szédült és fáradt volt, nagyon, nagyon fáradt. MIKÖZBEN A KAPITÁNY visszaemlékezik azokra az utolsó percekre, lassan bólint. – Emlékszik valamire is, hogyan került ki onnét? – kérdezi. – Nem igazán – feleli Eddie. – Két napba tellett. Hol elvesztette az eszméletét, hol magához tért. Rengeteg vért vesztett. – De sikerült – mondja Eddie. – Ahaa. – A Kapitány elhúzza a szót, és a végét még egy sóhajjal is megtetézi. – Jól elkapta az a golyó. Valójában azt a golyót nem sikerült rendesen eltávolítani. Idegeket, inakat vágott el, csontot roncsolt, méghozzá vízszintes irányban. Eddie két műtéten esett át. Egyik sem segített rajta. Az orvosok azt mondták, valószínűleg bicegni fog élete hátralevő részében, s ez a bicegés az idő haladtával csak romlik, ahogy a sérült csontok kopásnak indulnak. – Mi mindent megtettünk – mondták neki. Meg-e? Ki a megmondhatója? Eddie annyit tudott mindössze, hogy egy

segélyhelyen tért magához, és az élete attól fogva soha nem volt ugyanaz többé. A futásnak lőttek. A táncnak lőttek. És ami még ennél is rémesebb, ahogy korábban érzett a dolgok felől, annak is lőttek. Zárkózott lett. A dolgok ostobának, értelmetlennek tűntek. A háború beleette magát Eddie-be, a lábába, a lelkébe. Sok mindent tanult a katonaságnál. Más ember volt, amikor hazajött. – TUDTA, HOGY ÉN HÁROM nemzedékre visszamenőleg katonacsaládból származom? Eddie vállat von. – Az ám. Hatéves koromban megtanultam pisztolyt forgatni. Reggelente apám ágyszemlét tartott, vagyis egy negyeddollárost pattintott az ágyneműre. Vacsoránál csak „Igen, uram, Nem, uram” volt a válasz. Mielőtt beléptem a szolgálatba, csak parancsot teljesítettem. Aztán amikor felocsúdtam, már magam osztogattam. A békeidő egy dolog. Van egy csomó nagyokos újonc. De amikor elkezdődött a háború, és áradtak az új emberek – fiatalok, mint maga is –, mind haptákba vágták magukat előttem, mind tőlem akarták megtudni, mi a teendő. Láttam a szemükben a rettegést. Úgy tettek, mintha én tudnék valamit a háborúról, amelyet meghirdettek. Azt hitték, én majd életben tartom őket. Maga is azt hitte, mi? Eddie kénytelen elismerni, hogy igen. A Kapitány hátranyúl, és megdörzsöli a nyakát. – Persze, hogy is tarthattam volna őket életben. Én is parancsra cselekedtem. De ha életben tartani nem is tudtam a katonáimat, azt hittem, legalább összetarthatom őket. Egy nagy háború kellős közepén az ember belekapaszkodik bármi kicsi eszmébe, amiben hinni lehet. Ha ráakadsz, úgy tartod magad elé, mint a katona a keresztet, miközben a lövészárokban imádkozik. – Számomra ez a kicsi eszme az volt, amit elmondtam maguknak nap mint nap. Senkit sem hagyunk hátra.

Eddie bólint. – Ez rengeteget számított. A Kapitány egyenesen rá néz. – Remélem is – mondja. Benyúl a mellényzsebébe, elővesz egy cigarettát, és rágyújt. – Miért mondja mindezt? – kérdezi Eddie. A Kapitány kiereszti a füstöt, majd a cigaretta végével Eddie lábára bök. – Mert én lőttem bele. EDDIE A FAÁGRÓL lelógó lábára néz. A sebek kiújultak. A fájdalmai is. Valami felzubog benne, ilyet csak a halála előtt érzett, vagyis hosszú éveken keresztül egyáltalán nem: vad düh árad szét benne, és a vágy, hogy ártson valakinek. Beszűkült szemmel nézi a Kapitányt, aki üres tekintettel bámul vissza rá, mint aki tudja, mi következik. Kiejti a cigarettát az ujjai közül. – Csak tessék – suttogja. Eddie felüvölt, egy szélmalom lendületével ráveti magát, mindketten leesnek a fáról, ágakon, lombokon keresztül, birkózva, amíg földet nem érnek. – MIÉRT? TE GAZEMBER! Gazember! Épp te! MIÉRT? Már az iszapos talajon dulakodnak. Eddie terpeszben ül a Kapitány mellkasán, ököllel sújt az arcába. A Kapitány nem vérzik. Eddie a gallérjánál fogva rázza, koponyáját a sárba döngöli. A Kapitánynak szeme se rebben. Ehelyett jobbra-balra gurul, biztosítva Eddie-nek a lehetőséget a jól irányzott ütésekre. Végül fél kézzel megragadja Eddie-t, és lepöcköli magáról. – Azért – mondja nyugodtan, és könyökét Eddie mellkasába nyomja –, mert odaveszett volna abban a tűzben. Elpusztult volna. Pedig akkor még nem jött el a maga ideje. Eddie erősen liheg. – Az én... időm? A Kapitány folytatja. – Majdnem sikerült kinyírnia Mortont, amikor megpróbálta megállítani. Egy percünk volt, hogy

elhúzzunk onnét, és amilyen erős volt, nem bírtunk megküzdeni magával. Eddie érzi, hogy ismét fellángol benne a düh, és megragadja a Kapitány gallérját. Odahúzza magához. Közelről látja a dohánytól megsárgult fogait. – A... lááábam! – bukik ki belőle. – Az életem! – Elvettem a lábát – mondja a Kapitány halkan –, hogy megmentsem az életét. Eddie elereszti, és kimerülten hátrahanyatlik. Fáj a karja. Forog a feje. Annyi éve űzte, üldözte az a pillanat, az a kis hiba, amely megváltoztatta az egész életét. – Senki sem volt abban a hodályban. Mit hittem? Ha nem megyek be oda... – A hangja suttogássá halkul. – Miért nem haltam meg inkább? – Senkit sem hagyunk hátra, emlékszik? – kérdezi a Kapitány. – Ami magával ott történt – annak én korábban többször is tanúja voltam. A katona eljut egy bizonyos pontig, ahonnét nincs tovább. Néha éjnek évadján következik be. A katona kikászálódik a sátrából, és megindul, mezítláb, félmeztelenül, mint aki hazamegy, mint aki ott lakik a sarkon túl. Néha a harc kellős közepén következik be. A katona eldobja a puskáját, a tekintete kiüresedik. Kész, vége. Nem tud harcolni többé. Többnyire lelövik. – Maga a tűznél kattant be, egy perccel azelőtt, hogy magunk mögött hagytuk az egészet. Nem hagyhattam elevenen megégni. Gondoltam, a lába majd csak meggyógyul. Kirángattuk onnét, és a többiek elvitték a segélyhelyre. Eddie szíve erősen kalapál. A feje csupa sár és falevél. Egy percbe is beletelik, mire felfogja, mit mondott a Kapitány. – A többiek? – kérdezte. – Hogyhogy a többiek? A Kapitány feláll. Leráz egy rügyet a lábáról. – Látott engem attól fogva valaha is? – kérdezte. Eddie nem látta. Repülővel szállították egy katonai kórházba, aztán, mivel megsebesült, elbocsátották a

szolgálatból, és hazaröpítették Amerikába. Hónapokkal később hallotta, hogy a Kapitány odaveszett, de úgy gondolta, biztosan később történt, valamelyik másik ütközetben. Aztán levelet kapott, benne egy kitüntetés, de félretette, ki se nyitotta. Sötétek, borongósak voltak a háborút követő hónapok, ő pedig megfeledkezett a részletekről, és esze ágában sem volt, hogy felkutassa, összegyűjtse őket. Idővel a lakcíme is megváltozott. – Nem megmondtam? – folytatja a Kapitány. – Tetanusz? Sárgaláz? Az a csomó oltás? Igazán kár volt. Eddie válla mögé bök, mire Eddie is megfordul. A KOPÁR DOMBOK HELYETT egyszer csak a menekülés éjszakáját látja maga előtt, a ködfátyolos holdat fenn az égen, a közelgő repülőket, az égő kunyhókat. A Kapitány vezeti a szállítójárművet, amelyben benne ül Smitty és Morton. Eddie-t a hátsó ülésen terítették végig, megégve, sebesülten, félig eszméletlenül, Morton szorítókötést tett a térde fölé. A bombázás közeledik. A fekete ég másodpercenként kivilágosodik, mintha fel-felvillanna a nap. A jármű a dombtetőn elkanyarodik, majd megáll. Van ott egy kapu, valami fából, drótból eszkábált tákolmány, de mert a talaj élesen lejt mindkét oldalon, nem tudják megkerülni. A Kapitány fegyvert ragad, és kiugrik a kocsiból. Belelő a lakatba, és belöki a kaput. Int Mortonnak, hogy vegye át a kormányt, aztán a szemére bök, jelezve, hogy majd átfésüli az ösvényt, amely bekígyózik a fák sűrűjébe. Fut, amennyire mezítláb bír, vagy ötven métert a kanyaron túl. Az ösvény tiszta. Int az embereinek. Egy gép közelít, és ő felnéz, hogy megállapítsa, melyik oldalhoz tartozik. Abban a pillanatban, amint tekintetét az égnek emeli, kis kattanást hall a jobb lába alatt. Egy taposóakna robbant fel, mintha a föld mélyéből böffenne elő a lángtenger. A Kapitányt hat méter magasra röpíti a levegőbe, ízekre szaggatja, lángoló csonttengerré, millió elszenesedett porcogóvá és húscafattá,

némelyik visszahullik a sáros talajra, némelyik fennakad a fügefákon.

A második lecke – Ó, JÉZUSOM – mondja Eddie, miközben lehunyja a szemét és hátraveti a fejét. – Ó, Istenem, ó, Istenem! Fogalmam se volt róla, uram. Ez szörnyű. Rettenetes! A Kapitány bólint és elfordul. A dombok visszavedlettek kopár állapotukba, előtűnnek az állati csontok, a lerobbant lőszerkocsi és a falu üszkös romjai. Eddie rájön, hogy ide temették a Kapitányt. Temetés nem volt. Koporsó nem volt. Csak az ízekre szaggatott csontváz és a sártenger. – És azóta, időtlen idők óta itt vár? – suttogja Eddie. – Az idő... – jegyzi meg a Kapitány – ... hát az valami egészen más, mint aminek képzeli. – Leül Eddie mellé. – Halál? Azzal se ér véget minden. Azt csak mi hisszük. Pedig ami a földön történik, az csak a kezdet. Eddie értetlenül néz. – Gondolom, olyan ez az egész, mint a Bibliában az Ádám és Éva esete – mondja a Kapitány. – Ádám első éjszakája a földön. Amikor lefekszik aludni. És azt hiszi, vége mindennek, emlékszik? Nem tudja, mi az alvás. A szeme lecsukódik, ő meg azt hiszi, most elhagyja ezt a földi létet, igaz? – De nem. Másnap reggel fölébred, körülnéz, és egy friss, új világ veszi körül, és ezenkívül van még valamije. Van tegnapja. A Kapitány elvigyorodik. – Nos, meglátásom szerint ez az, amit itt megkapunk, katona. Ez a mennyország. Kihámozhatja a múltját. Előhúzza cigarettatárcáját, és az ujjával megkocogtatja. – Tud követni? Tanítómesternek soha nem voltam túl jó. Eddie figyelmesen szemügyre veszi a Kapitányt. Mindig sokkal idősebbnek gondolta. De most, hogy kevesebb szénpor borítja az arcát, Eddie észreveszi, hogy alig vannak ráncok rajta, fekete haja viszont dús. Talán ha harminc körül járhat.

– És itt van, amióta meghalt – mondta Eddie. – De hisz azóta kétszer annyi idő telt el, mint amennyit odalent megélt. A Kapitány bólint. – Magára vártam. Eddie lesüti a szemét. – Ezt mondta a Kék Ember is. – Hát, ő is magára várt. Része volt az életének, része annak, amiért élt, és ahogyan élt, része a történetnek, amelyet meg kell ismernie, de ő már elmondta a magáét, és most továbblépett, és hamarosan továbblépek én is. Úgyhogy hallgasson ide. Mert most jön, amit meg kell tudnia tőlem. Eddie érzi, hogy a háta megfeszül. – ÖNFELÁLDOZÁS – mondja a Kapitány. – Maga teljesítette. Én is teljesítettem. Mind teljesítjük. De a maga szívét harag mardosta miatta. Folyvást a veszteségére gondolt. – Mindarra, amit nem kapott meg. Az önfeláldozás része az életnek. Annak kell lennie. Nem olyasmi, amit megsiratunk. Hanem valami, amire törekszünk. Apró áldozatok. Nagy áldozatok. Az anya dolgozik, hogy a fia iskolába járhasson. A lány hazaköltözik, hogy beteg apjának gondját viselje. – A férfi elmegy a háborúba... A Kapitány egy percre elhallgat, a felhős, szürke eget kémleli. – Rabozzo se a semmiért halt meg, tudja. Feláldozta magát a hazájáért, és a családja tudta ezt, az öccse is elhatározta, hogy jó katona lesz és nagy hős, csak mert Rabozzo jó példával járt elöl. – Én se a semmiért haltam meg. Akkor este mindannyian ráhajthattunk volna arra az aknára. Akkor mind a négyen odaveszünk. Eddie a fejét ingatja. – De maga... – Visszafogja a hangját. – Maga odaveszett.

A Kapitány csettint a nyelvével. – No, erről van szó. Néha, amikor valami fontosat áldoz fel az ember, valójában nem is veszíti el. Csak továbbadja valaki másnak. A Kapitány odalép a rohamsisakhoz, a puskához és a dögcédulákhoz, a jelképes sírhoz, amely még most is kiáll a földből. Hóna alá veszi a sisakot és a dögcédulákat, a puskát kirángatja a sárból, és mint valami gerelyt, elhajítja. Soha nem ér földet. Csak felszárnyal a magasba és eltűnik. A Kapitány megfordul. – Való igaz, hogy meglőttem – mondta –, és tény, hogy elvesztett valamit, de nyert is ugyanakkor. Csak még nem tudja. Én is nyertem valamit. – Micsodát? – Hogy tartanom kell magamat az adott szavamhoz. És nem hagytam ott. A tenyerét nyújtja. – Megbocsátja nekem a lábát? Eddie egy pillanatra elgondolkodik. Eszébe jut, mennyi keserűséget okozott neki a sebesülés, milyen dühös volt mindenért, amit feladott. Aztán arra gondol, amit viszont a Kapitány adott fel, és elszégyelli magát. A kezét nyújtja. A Kapitány erősen megszorítja. – Erre vártam. A sűrű indák hirtelen leomlanak a fügefáról, és sisteregve beleolvadnak a talajba. Új, egészséges ágak bújnak elő és terpeszkednek szét, sima, bőrszerű levelekkel, fügefürtökkel. A Kapitány csak felpillant, mint aki számított erre. Aztán nyitott tenyerével letörli homlokáról a szénpor maradékát. – Kapitány... – kezdi Eddie. – Tessék. – Miért itt? Várhatna bárhol, nem igaz? Ezt a Kék Ember mondta. Akkor miért pont itt? A Kapitány elmosolyodik. – Mert csatában estem el. Ezek között a dombok között vesztettem életemet. Úgy hagytam

magam mögött a világot, hogy jóformán csak a háborút ismertem, mást nem – a háború nyelvét, a háború eszközeit, háborúbeli családot. – Arra vágytam, hogy megtudjam, milyen a háborúmentes világ. Mielőtt ölni kezdtük egymást. Eddie körülnéz. – De hisz ez maga a háború. – Magának. De maga másképpen lát – mondja a Kapitány. – Amit maga lát, az más, mint amit én látok. Fölemeli a kezét, mire az üszkös táj átalakul. A romok elolvadnak, fák nőnek és terjeszkednek, a talaj sártengerből buja, zöld fűrengeteggé változik. A borongós felhők úgy válnak ketté, ahogy egy függönyt húznak fel, s előtűnik a zafírkék ég. Könnyű, fehér pára lebeg a fák koronája fölött, őszibarackszín nap ragyog vakítóan a látóhatáron, megmártózik a csillogó óceánban, amely most egyszeriben körülveszi a szigetet. Tiszta, romlatlan, érintetlen szépség. Eddie felnéz hajdanvolt parancsnokára, akinek arca most tiszta, és aki egyszeriben ropogósra vasalt egyenruhában áll előtte. – Ez – mondja a Kapitány, és fölemeli karját. – Ez az, amit én látok. Egy percig csak áll és gyönyörködik. – Jut eszembe, a dohányzásról is leszoktam. Ezt is kiolvastam a szeméből. Minek is cigarettáznék a mennyországban? – kacag. Azzal megindul. – Várjon! – kiált utána Eddie. – Még valamit meg kell tudnom. A halálom. A rakparton. Megmentettem azt a kislányt? Megfogtam a kezét, de nem emlékszem... A Kapitány visszafordul, és Eddie szava elakad, mert belegondol, hogy a Kapitánynak milyen rettenetes halál jutott osztályrészéül. – Csak tudni szerettem volna – motyogja.

A Kapitány megvakarja a füle tövét. Együtt érzőn néz Eddie-re. – Nem mondhatom meg, katona. Eddie lehorgasztja a fejét. – De valaki megteheti. Odalöki a sisakot és a dögcédulát. – A magáé. Eddie lenéz. A rohamsisakban egy ronggyá gyűrt női fénykép, amitől ismét elfacsarodik a szíve. Mire felnéz, a Kapitány már nincs ott.

HÉTFŐ, 7 ÓRA 30 A BALESETET KÖVETŐ REGGEL Dominguez korán megjelent a műhelyben, még a szokásos reggeli kifliért és üdítőért se ugrott be a boltba. A park zárva volt, de azért ő bement, és kinyitotta a mosdó csapját. Kezét a vízsugár alá tartotta, és arra gondolt, hogy megtisztítja az alkatrészeket. Aztán elzárta a vizet, és elvetette az ötletet. Mintha kétszerte nagyobb lett volna a csend, mint egy perccel azelőtt. – Mi az ábra? Willie állt a műhely ajtajában. Zöld trikót és bő farmert viselt. A kezében újság. A főcím: Tragédia a Vidámparkban. – Alig bírtam aludni – mondta Dominguez. – Aha. – Willie lehuppant a fémzsámolyra. – Én is. Félfordulatot tett a zsámolyon, és üres tekintettel bámult az újságra. – Szerinted mikor nyithatunk ki megint? – Kérdezd a rendőrséget – vonogatta a vállát Dominguez. Egy darabig csendben ültek, csak fészkelődtek, hol az egyik, hol a másik. Dominguez felsóhajtott. Willie benyúlt az ingzsebébe, és előhalászott egy rágót. Hétfő volt. Reggel. Várták, hogy majd jön az öreg, és megkapják tőle a napi beosztást.

A harmadik személy, akivel Eddie a mennyországban találkozik EGY HIRTELEN KEREKEDETT SZÉLROHAM felkapja Eddie-t, aki pörög, mint a láncon lógó zsebóra. Füstgomolyag öleli körül, színek kavalkádjában borítja be a testét. Az ég egyre lejjebb ereszkedik, mígnem Eddie érzi, hogy már a bőrét simogatja, akár egy könnyű takaró. Aztán fellebben és nefritzöldbe megy át. Megjelennek a csillagok, milliónyi csillag, mintha só szóródott volt szét a zöldes égbolton. Eddie hunyorog. Most hegyek közé került, egészen rendkívüli, véget nem érő hegyek közé, melyek csúcsát hó födi, csipkés sziklák és meredek, bíbor lankák borítják. Két gerinc közt egy hasadékban nagy, fekete tó. Vizében fénylőn tükröződik a hold. A hegygerinc aljában Eddie pislogó, színes fényre lesz figyelmes, amely ritmikus időközökben, másodpercenként változik. Megindul arrafelé – és rájön, hogy térdig áll a hóban. Megemeli a lábát és erőteljesen megrázza. Sűrűn hull az aranypelyhes hó. Amikor megérinti, nem hideg, nem is nedves. Most hol vagyok? – kérdezi magában Eddie. Újfent szemrevételezi a testét, megnyomkodja a vállát, a mellkasát, a gyomrát. Karján az izmok feszesek, de a dereka már lanyhább, petyhüdtebb. Tétovázik, majd megnyomja a bal térdét. Lüktet, mire Eddie arca eltorzul a fájdalomtól. Remélte, hogy ha elválik a kapitánytól, a fájdalom majd megszűnik. Ehelyett azzá vált, aki valaha a földön volt, sebekkel, elhízással, mindennel. Miért kell az embernek a mennyországban újraélnie a pusztulását? Megindul a pislákoló fények felé a keskeny hegygerincen. Ez a táj, kopárságában és némaságában egyszerűen lélegzetelállító, éppen olyan, amilyennek az ember a

mennyországot elképzeli. Egy percre eltűnődik, vajon vége van-e, nem tévedett-e mégis a Kapitány, s esetleg nem is találkozik többé senkivel. Átvág a havon, és megkerüli a sziklagerincet, majd egy nagy tisztásra ér, a fények kiindulópontjához. Megint pislog – ezúttal nem hisz a szemének. A havas táj kellős közepén, csak úgy, magamagában, egy tehervagon külsejű, piros dongatetős, rozsdamentes acél épület áll. Fölötte a táblán ez villog: „EGYÉL” Egy étkezde. Eddie sok időt eltöltött ilyen helyeken. Mind egyformák, magas támlájú bokszok, fényes kiszolgálópult, elölről egy sor kisablak, amelyekben a vendégek kívülről nézve úgy festenek, mint egy vasúti kocsi utasai. Eddie az ablakokon keresztül most alakokat is kivesz, emberek beszélgetnek, mutogatnak. Megteszi a hóban az utolsó lépéseket, és a dupla üvegű ajtóhoz ér. Bekukucskál. Egy idős pár tőle jobbra pitét fogyaszt; észre se vették. Más vendégek forgószéken ülnek a márványpult előtt vagy a bokszokban, kabátjuk akasztón lóg. Mintha egy más korból csöppentek volna oda: egy asszony a 30-as években viselt, magas nyakú ruhában, meg egy hosszú hajú fiatalember, karjára a 60-as évek békejelvényét tetoválták. A kuncsaftok java része sebesült. Egy munkaruhás, fekete férfinak fél karja hiányzik. Egy kamaszlánynak mély forradás csúfítja el az arcát. Egyikük sem fordul oda, amikor Eddie megkocogtatja az ablakot. Látja a szakácsokat magas fehér papírcsákóban, a pulton tányérokban gőzölgő ételek sorakoznak – a legkívánatosabb színekben pompázó ételek: mélyvörös szószok, sárga vajkrémek. Tekintete továbbsiklik jobbról az utolsó boksz felé. Megdermed. Amit ott lát, azt jobb lett volna nem meglátnia.

NA NE – suttogja önkéntelenül. Elfordul az ajtótól. Mélyeket lélegzik. A szíve hevesen ver. Megpenderül, újra odanéz, aztán vadul dörömbölni kezd az ablaküvegen. – Ne! – ordít Eddie. – Ne! Ne! – Addig dörömböl, míg már azt hiszi, betörik az ablaküveg. – Ne! – ordibálja, amíg az a szó, amely évtizedeken keresztül nem jött ki a száján, most végre kibukik. Világgá kiáltja – oly erővel, hogy a feje is lüktet tőle. De az alak odabenn csak görnyed tovább rezzenetlenül, mit sem sejtve, egyik keze az asztalon, a másik szivart szorongat, egy pillanatra sem néz föl, hiába ordít Eddie, újra meg újra, teli tüdőből: – Apa! Apa! Apa!

Ma van Eddie születésnapja A kiszolgált katonák kórházának félhomályos és steril előcsarnokában Eddie anyja kinyitja a fehér cukrászdai dobozt, és eligazgatja a tortán a gyertyákat, hogy egyenletesen legyenek, tizenkettő az egyik oldalon, tizenkettő a másikon. A többiek – Eddie apja, Joe, Marguerite, Mickey Shea – körülállják és nézik. – Van valakinél gyufa? – kérdi az anya suttogva. Megtapogatják a zsebeiket. Mickey előhalászik egy csomaggal, közben a földre pottyant két szál cigarettát. Eddie anyja meggyújtja a gyertyákat. A lift csilingelve jelzi leérkeztét. Kigördül belőle egy hordágy. – Jól van, akkor gyerünk – mondja Eddie anyja. A kis lángok pislákolnak, ahogy megindulnak. A csoport halk énekszóval lép be Eddie szobájába. „Boldog születésnapot, boldog születésnapot...” A szomszédos ágyban alvó katona felriad: – MI A FRANC? – Aztán rájön, hol van, és röstelkedve visszahanyatlik. A félbeszakadt dalt nem könnyű folytatni, el is hallgatnak, csupán Eddie anyja énekel reszkető hangon, egyedül. ...Boldog születésnapot, drága Eddie.... – Majd gyorsan befejezi: – boldog születésnapot. Eddie feltámaszkodik az ágyon. Az égési sebein kötés. A lába végig gipszben. Az ágy mellett mankó. Végignéz ezeken az arcokon, és elfogja a vágy, hogy meneküljön. Joe a torkát köszörüli. – Nahát, egész jól nézel ki – mondja. A többiek élénken helyeselnek. Jól hát. Igen. Nagyon jól. – A mamád hozott tortát – súgja Marguerite. Eddie anyja előrelép, most rajta a sor. Átnyújtja a papírdobozt. – Kösz, mama – motyogja Eddie. Az anyja körülnéz. Hová tehetnénk?

Mickey széket ragad. Joe helyet csinál egy asztalkán. Marguerite arrébb tolja Eddie mankóját. Csak az apja nem látszattevékenykedik. Hátát a falnak támasztja, kabátja a karján, Eddie lábára mered, amelyet csípőtől bokáig gipsz takar. Eddie elkapja a pillantását. Apja lesüti a szemét, kezét végighúzza az ablakpárkányon. Eddie megfeszíti az izmait, mindent elkövet, hogy puszta akaraterővel visszaparancsolja feltoluló könnyeit.

A SZÜLŐK MIND ÁRTANAK gyermekeiknek. Hiába: az ifjúság, akár a tiszta síküveg, megőrzi mindazok ujjlenyomatait, akik megérintik. Némely szülő bemocskolja, mások szétzúzzák, néhányan meg oly totálisan teszik tönkre a gyerekkort, oly apró diribdarabkákra törik, hogy a kár helyrehozhatatlan. Eddie apja kezdetben azzal ártott a fiának, hogy teljességgel elhanyagolta. Csecsemőként soha karjába nem vette, kisgyerekként, ha fölkapta, az nem a szeretet jele volt, hanem az elnáspángolás közeledtét jelezte. Gyöngédséget egyedül az anyjától remélhetett, apja a fegyelmezést, megrendszabályozást tartotta feladatának. Szombatonként az apja kivitte Eddie-t a rakpartra. Amikor elindultak, Eddie még körhintákról meg vattacukorról ábrándozott, de egy óra elteltével az apja biztosan összeakadt valaki ismerőssel. – Vigyáznál a gyerekre? – kérte meg. És amíg vissza nem ment érte, késő délután, gyakran erősen beállítva, Eddie egy akrobata vagy állatidomár fogságában raboskodott. Eddie ennek ellenére végtelenül sok órát töltött el a deszkapallón azzal, hogy várt, hátha sikerül magára vonnia az apja figyelmét; ült a korláton vagy a műhelyben, rövidnadrágban guggolt a munkapad tetején. Gyakran ajánlkozott: – Tudok én segíteni, tudok segíteni! – de az egyetlen művelet, amiben igénybe vették a segítségét, hogy kora reggel, nyitás előtt bemászhatott a hullámvasút alá, és kikotorhatta alóla a látogatók zsebéből előző este kihullott aprópénzt.

Apja a hét legalább négy estéjén kártyázott. Az asztalon pénz, üvegek, cigaretta, és lefektetett szabályok. Eddie szabálya igen egyszerű volt: Ne zavarj. Egyszer megpróbált odaállni az apja mellé és belenézni a lapjaiba, mire az öreg letette a szivarját, kitört, mint a hirtelen támadt zivatar, és a keze fejével képen teremtette Eddie-t. – Ne szuszogj a nyakamba – rivallta. Eddie könnyekben tört ki, az anyja magához húzta, és villámló tekintetet lövellt a férjére. Eddie soha többé nem merészkedett az apja közelébe. Más estéken, amikor rossz volt a lapjárás, az üvegek kiürültek, és az anyja már aludt, az apja berobbant abba a szobába, ahol Eddie és Joe aludtak. Szétdúlta, sorra a falhoz vágta a játékaikat. Aztán hasra fektette a fiait, lecsatolta az övét és elnáspángolta a feneküket, miközben rikoltozott, hogy marhaságokra költik a drága pénzt. Eddie imádkozott, hogy ébredjen már fel az anyjuk, de még ha megjelent is, az apjuk ráförmedt, hogy „ne ártakozzon bele”. Hogy toporogni látta a hallban, összefogott köntösben, tehetetlenül, csak rontott a helyzeten. Az Eddie gyerekkorának síküvegén látható kéznyomok kemények voltak, kérgesek, dühtől vörösek, gyerekkorát ugyanis kábultságban, ütlegek közt, kékre-zöldre verten töltötte. Ez volt a második kártétel, az elhanyagolás után. Az erőszak kártétele. A dolog odáig fajult, hogy Eddie már a lábdöngésből fel tudta mérni, milyen keményen fogja megkapni. Ezzel együtt, ennek ellenére, Eddie valójában imádta az öregét, csak mert a fiúk imádják az apjukat, bármit műveljen is velük. Így tanulják meg az elkötelezettséget, az odaadást. Mielőtt elkötelezi magát Istennek vagy egy asszonynak, a fiú az apjának kötelezi el magát, ha mégoly ostobán, ha mégoly megmagyarázhatatlanul is.

ALKALMANKÉNT, MINTHA CSAK a kihunyófélben lévő zsarátnokot akarná feléleszteni, Eddie apja némi büszkeségnek is villanásnyi teret engedett a közöny mázán. Megállt a Tizennegyedik Avenue-i baseballpálya kerítésénél, és figyelte, hogyan játszik Eddie. Ha Eddie odapattintotta a labdát a hátsómezőre, az apja elismerően bólintott, ilyenkor Eddie örömében körbeugrálta az alappontot. Máskor Eddie hazaérkezett egy sikátori verekedésből, az apja észrevette, hogy rendesen helybenhagyták, az ajka is felhasadt. Ilyenkor megkérdezte: – A másikkal mi történt? – mire Eddie biztosította, hogy jól ellátta a fickó baját. Apja ezt egyetértően nyugtázta. Amikor Eddie nekiment a kölyköknek – ezek a „huligánok”, mondta rájuk az anyja –, akik a bátyját megtámadták, Joe annyira szégyenkezett miatta, hogy elrejtőzött a szobájában, Eddie apja viszont azt mondta: – Ne törődj vele. Te vagy az erős. Légy a bátyád őrizője. Ne hagyd, hogy egy ujjal is hozzányúljanak. Amikor Eddie középiskolába került, utánozni kezdte az apja nyári menetrendjét, napkelte előtt kelt, és sötétedésig dolgozott a parkban. Kezdetben az egyszerűbb meneteknél buzgólkodott, a fékeket kezelte, hogy a kocsik szelíden, rázkódás nélkül álljanak meg. Később a műhelybe került. Az apja próbaképpen javítási munkákat bízott rá. Kezébe nyomott egy törött kormányt: – Csináld meg. – Egy összegabalyodott láncra bökött: – Csináld meg. – Kezébe nyomott egy rozsdás ütközőt meg egy darab smirglit: – Csináld meg. – És valahányszor Eddie megcsinálta, és visszaadta az apjának, az ennyit mondott: – Megvan. Esténként körbeülték a konyhaasztalt, anyjuk izzadtan, kimelegedve a főzéstől, Joe-nak, a bátyjának be nem állt a szája, bőre sós tengervízszagot árasztott. Az ő nyári munkája jó úszó lévén az volt, hogy a Ruby rakpart medencéjénél teljesített szolgálatot. Joe elmesélte, ki mindenki fordult meg ott, milyen fürdőruhában, mennyi pénzzel. Eddie apját ez nem

hatotta meg. Egyszer Eddie meghallotta, amint az apja az anyjának mond valamit Joe-val kapcsolatban: – Az semmi másra nem alkalmas, csak a vízre. Eddie mégis irigyelte a bátyját, amiért esténként olyan napbarnítottan, tisztán ül az asztalnál. Eddie körme alá, akárcsak az apjáé alá, kivakarhatatlanul beette magát a gépzsír, a vacsoraasztalnál Eddie a hüvelykujja körmével piszkálgatta, próbálta kivakarni a piszkot. Egyszer észrevette, hogy az apja vigyorogva figyeli. – Annak bizonyítéka, hogy keményen dolgoztál – azzal maga is feltartotta a piszkos körmeit, mielőtt kezét rákulcsolta a söröspohárra. Ekkor – izmos kamasz volt már – Eddie csak biccentett. Tudtán kívül már csak a szemafor szerepét töltötte be apjánál, szavak el nem hangzottak, érzelmi megnyilvánulásokra sor nem került. Az mind belül ment végbe. A másiknak illett tudnia anélkül is. Érzelmektől való megfosztottság. A kár megtörtént. AZTÁN EGY ESTE a beszéd foszlánya is elenyészett. Ez a háború után történt, amikor Eddie-t kiengedték a kórházból, és hazaköltözött a Beachwood Avenue-ra. Apja a közeli kocsmában ivott, és mire hazament, Eddie elaludt a kanapén. Az ütközet sötét világában Eddie megváltozott. Nem járt el hazulról. Ritkán beszélt, még Marguerite-tel is. Órákon át csak bámult ki a konyhaablakon, nézte, hogyan forog a körhinta, dörzsölgette a fájó térdét. Az anyja egyre hajtogatta, hogy „csak időre van szüksége”, de az apja napról napra idegesebb lett. Nem tudta, mi a depresszió. Neki az a gyöngeség jele volt. – Kelj fel – vakkantott a fiára bizonytalan hangon –, szerezz magadnak munkát. Eddie összerezzent. Az apja tovább ordibált. – Kelj fel... és szerezz munkát!

Az öreg imbolyogva odatántorgott Eddie-hez, és meglökte. – Kelj föl, és szerezz munkát! Kelj föl, és szerezz munkát! Kelj föl... és... SZEREZZ MUNKÁT! Eddie felkönyökölt. – Kelj föl, és szerezz munkát! Kelj föl, és... – KUSS! – ordította Eddie, azzal talpra kecmergett, mit se törődve a beléhasító fájdalommal. Farkasszemet néztek, az apja arca alig néhány centire az övétől. Csak úgy áradt belőle az alkohol- és cigarettabűz. Az öreg lenézett Eddie lábára. A hangja morgássá csitult. – Na látod? Nem is... fáj... olyan nagyon. Hátrált, hogy behúzzon egyet Eddie-nek, de az ösztönösen, röptében elkapta az apja karját. Az öreg szeme elkerekedett. Először fordult elő, hogy Eddie megvédte magát, először esett meg, hogy nem nyelte le szó nélkül a verést, ha megérdemelte, ha nem. Apja a maga ökölbe szorított kezére nézett, az orrcimpája kitágult, fogai csikorogtak, és hátratántorodva elrántotta a kezét. Úgy bámult Eddie-re, mint akinek az orra előtt ment el a vonat. Soha többé nem szólt a fiához. Ez volt az utolsó ujjlenyomat Eddie síküvegén. Csend. Ez végigkísérte hátralevő éveiket. Az apja hallgatott, amikor Eddie külön lakásba költözött, hallgatott, amikor Eddie taxisofőr lett, hallgatott Eddie esküvőjén, hallgatott, amikor Eddie látogatóba jött az anyjához. Az asszony sírva könyörgött az urának, hogy gondolja meg magát, hogy engedjen, de Eddie apja csak annyit válaszolt neki is, méghozzá összeszorított fogakkal, amennyit másoknak, akik érdeklődtek: – Az a fiú kezet emelt rám. – És ezzel véget ért a társalgás. A szülők mind ártanak gyermekeiknek. Így festett az együtt leélt életük. Mellőzés. Erőszak. Hallgatás. És most, valahol a halálon túl, Eddie nekizuhan a rozsdamentes acél falnak, belesüpped a hótorlaszba, mert újfent belémar annak az embernek az elutasító magatartása, akinek a szeretetére, érthetetlenül, megmagyarázhatatlanul, máig mohón ácsingózik,

azé az emberé, aki még itt, a mennyországban sem vesz róla tudomást. Az apja. A baj megesett. NE HARAGUDJ RÁ – mondja egy asszony. – Nem hallja. Eddie felkapja a fejét. Egy öregasszony áll előtte a hóban. Az arca szikár, orcája petyhüdt, száján rózsaszínű rúzs, feszesen összefogott ősz haja olyan ritkás, hogy néhol kitetszik alóla rózsaszínű koponyája. Közel ülő, kék szeme előtt drótkeretes szemüveg. Eddie nem emlékszik rá. A ruhája régimódi, selyem- és bársonyruha, a ruhadereka fehér gyöngyökkel kivarrva, a nyaka alatt bársonymasnival. A szoknyáján strasszal kirakott övcsat, az oldalán kapcsok, horgok. Az asszony tartása előkelő, két kezével napernyőt fog. Eddie gyanítja, hogy gazdag lehet. – Nem mindig voltam gazdag – mondja az asszony mosolyogva, mint aki hallotta a gondolatát. – Engem is a tiédhez hasonló körülmények között neveltek, a város peremén, s tizennégy éves koromban ki kellett maradnom az iskolából. Elmentem dolgozni. Akárcsak a nővéreim. És az utolsó fillérig hazaadtunk mindent... Eddie félbeszakítja. Nem kíváncsi holmi újabb történetre. – Miért nem hallhat az apám? – követelőzik. Az asszony mosolyog. – Mert az ő lelke – testestül-lelkestül – része az én örökkévalóságomnak. De nincs is itt igazából. Te meg itt vagy. – És apám miért a magáé testestül-lelkestül? Az asszony nem válaszol. – Gyere – mondja. HIRTELEN A HEGY lábánál állnak. Az étkezdéből kiszűrődő fény innen csak egy pontnak látszik, akár egy csillag, amely szurdokba zuhant.

– Nem gyönyörű? – kérdezi az öregasszony. Eddie követi a pillantását. Valahogy ismerős az asszony, mintha már látta volna valahol a fényképét. – Maga... a harmadik személy, akivel én... – Az vagyok – feleli az asszony. Eddie a fejét masszírozza. Ki ez az asszony? A Kék Embert meg a Kapitányt legalább tudta, hová tegye, velük kapcsolatban voltak emlékei. Miért ez az idegen? Miért most? Eddie valaha remélte, hogy a halál majd összehozza mindazokkal, akik őelőtte eltávoztak. Hány temetésre elment, szépen kipucolt fekete cipőben, előkerítette a kalapját, állt a temetőben, mindig ugyanazon a kétségbeejtő kérdésen tűnődve: Hogyhogy ők elmentek, én meg még most is itt vagyok? Az anyja. A bátyja. A nagynénik és nagybácsik. Noel, a haverja. Marguerite. – Egy szép napon – mondta a pap –, együtt leszünk majd mind a Mennyeknek Országában. Akkor most hol vannak mind, ha ez itt a mennyország? Eddie figyelmesen szemügyre veszi ezt a különös, öreg hölgyet. Magányosabb, mint valaha. – Láthatnám a földet? – kérdezi suttogva. Az asszony megrázza a fejét. – Beszélhetek Istennel? – Azt mindig megteheted. Eddie tétovázik, mielőtt feltenné a következő kérdést. – Visszamehetek? – Vissza...? – hunyorog az asszony. – Igen, vissza – mondja Eddie. – Az életembe. Arra az utolsó napra. Tehetek valamit? Megígérhetem, hogy jó leszek? Megígérhetem, hogy naponta elmegyek a templomba? Valamit...? – Minek? – mulat az asszony. – Minek? – ismétli Eddie. Csupasz kezével rácsap a hóra, amely nem áraszt nyirkosságot. – Minek? Mert ennek a helynek nem látom értelmét. Mert nem érzem úgy, hogy

angyallá lettem, már amennyiben egyáltalán ezt kellene éreznem. Mert egy szót sem értek az egészből. Még a saját halálomra sem emlékszem. Nem emlékszem a balesetre. Csak arra a két kicsi kézre emlékszem – annak a kislánynak a kezére, akit meg akartam menteni, érti? El akartam rángatni az útból, gondolom, ezért ragadtam meg a kezét, és ekkor történt, hogy... Vállat von. – Meghaltál? – kérdezi mosolyogva az öregasszony. – Megboldogultál? Elköltöztél egy jobb világba? Találkoztál a Teremtőddel? – Meghaltam – sóhajt Eddie. – Ez minden, amire emlékszem. Aztán maga, a többiek, ez itt. Hát nem béke és nyugalom vár az emberre, amikor meghal? – Béke akkor vár rád – mondja az öregasszony –, amikor békét kötsz magaddal. – Na ne – rázza a fejét Eddie. – Na ne. – Keresztülvillan az agyán, hogy elmesélje, mennyit gyötrődött nap mint nap a háború óta, hogy rémálmok kínozták, hogy semmi örömöt nem érzett, hogy hányszor ment ki a rakpartra egyedül, és nézte, hogyan húzzák be a halászok a hálót, mennyire röstellte magát, mert úgy érezte, ő is vergődik, mint azok a szerencsétlen, magatehetetlen teremtmények, akik kelepcébe estek, és nincs számukra menekvés. De nem mondja el. Ehelyett így szól: – Asszonyom, nem akarom megbántani, de még csak nem is ismerem. – Én viszont ismerlek – mondja az asszony. Eddie sóhajt. – Valóban? És ez hogyan lehetséges? – Nos, lássuk csak. AZ ÖREGASSZONY EKKOR leül, bár nincs semmi, amire leüljön. Csak megpihen a levegőn, lábát keresztbe veti, ahogy a hölgyek szokták, és kihúzza magát. Hosszú szoknyája csinosan

elterül körülötte. Enyhe szellő fúj, és Eddie orrát szolid parfümillat csapja meg. – Mint már említettem, valaha dolgozó lány voltam. Ételt szolgáltam fel a Tengeri Csikó grillbárban. Közel az óceánhoz, ahol te felnőttél. Nem emlékszel? Az étkezde felé biccent, és Eddie egyszer csak emlékezik. Hát persze. Az a hely. Ott szokott reggelizni. A Zsíros Kanálban, merthogy így hívták maguk között. Évekkel ezelőtt lebontották. – Maga? – Eddie majdnem elneveti magát. – Maga pincérnő volt a Tengeri Csikóban? – Úgy bizony – felel az asszony büszkén. – Én szolgáltam fel a kávét a dokkmunkásoknak és a rákpitét meg szalonnát a parti halászoknak. – Akkoriban csinos lány voltam, nem tagadom. Sok ajánlatot elutasítottam. A nővéreim korholtak is. Ugyan, miért vagy ilyen válogatós? – kérdezgették. – Keress magadnak valakit, amíg nem késő. – Aztán egy reggel belépett az ajtón egy úriember, akinek a finom, úri megjelenéséhez foghatót nem is láttam azelőtt. Halszálkacsíkos öltönyt viselt és keménykalapot. Fekete haja elegánsan megnyírva, és a bajusza alatt szüntelenül mosolygott. Biccentett, amikor felszolgáltam, és igyekezett nem megbámulni. De amikor a társával beszélt, odahallatszott a mély, magabiztos nevetése. Kétszer is azon kaptam, hogy felém nézeget. Amikor fizetett, azt mondta, Emile-nek hívják, és megkérdezte, felkereshet-e. És én ott nyomban tudtam, hogy a nővéreimnek többé nem lesz oka rá, hogy nógassanak, kössek már ki valaki mellett. Csodás élmény volt, ahogy udvarolt, mert Emile-nek volt mit a tejbe aprítania. Olyan helyekre vitt, ahol azelőtt sosem jártam, olyan ruhákat vett, amilyenekről álmodni sem mertem, és olyan ételeket rendelt, amilyeneket addigi szegény, elzárt életemben soha nem kóstoltam. Emile egyik percről a másikra gazdagodott meg, fűrész- anyag- és

acélkereskedésből. Költekező volt, szerette a kockázatot – ha valamit a fejébe vett, semmitől nem riadt vissza, hogy meg is valósítsa. Gondolom, ezért sem ijedt meg egy magamfajta szegény lánytól. Irtózott azoktól, akik gazdagnak születtek, és szívesen művelt olyasmit, amit az úgynevezett „kulturált emberek” soha nem tennének. Tengerparti szórakozóhelyeket keresett fel például. Vonzották a látnivalók, a sós ételek, a cigányok és a jövendőmondók, a súlybecslők és a műugró lányok. És mindketten szerettük a tengert. Egy napon kinn ültünk a parton a homokban, a víz gyöngéden nyaldosta a lábunkat, és ekkor megkérte a kezemet. El voltam ragadtatva. Igent mondtam, s közben hallgattuk a vízben lubickoló kisgyerekek kacarászását. Emile megint elragadtatta magát, és közölte, hogy hamarosan épít nekem egy külön szórakozóparkot, hogy ennek a boldog pillanatnak az emlékét örökre megőrizzük, hogy örökké fiatalok maradjunk. Az öregasszony mosolyog. – És Emile megtartotta a szavát. Néhány év múlva megállapodást kötött a vasúttársasággal, amely növelni szándékozott a hétvégi utasforgalmat. A legtöbb vidámpark így jött létre, tudod. Eddie bólint. Tudja. Az emberek nemigen tudták. Azt hitték, a vidámparkokat manók építették, árpacukorból. Holott ezek mind a vasúttársaságok üzleti vállalkozásai voltak, a végállomásokon építették fel a parkokat, hogy az utasoknak legyen miért vonatra szállniuk a hétvégeken. Tudod, hol dolgozom? – szokta volt kérdezni Eddie. A vonal végén. Ott dolgozom. – Emile fölépítette a legcsodásabb helyet, egy masszív rakpartot fából és acélból, ami már az övé volt. Aztán jöttek a rendkívüli attrakciók – a versenyek, körhinták, hajóutak és mini vasutak. Körhintát importáltak Franciaországból, hullámvasutat valami német nemzetközi kiállításról. Voltak tornyok és bástyák, és ezrével izzólámpák, amelyek akkora

fényt árasztottak, hogy éjjel a tengeren úszó hajók fedélzetéről is látni lehetett a parkot. – Emile százával szerződtette a munkásokat, városi alkalmazottakat, vurstlisokat, idegeneket. Állatokat hozatott, akrobatákat, bohócokat. A kapu készült el utoljára, és igazán pompásra sikerült. Mindenki így vélekedett. Amikor elkészült, Emile bekötötte a szememet és odavitt. És amikor levette rólam a kendőt, megláttam. Az öregasszony egy lépést hátrál. Kíváncsian néz végig Eddie-n, mint aki csalódott. – A kapu. Nem emlékszel? – kérdezi. – Soha egy percig el nem tűnődtél, miért hívják így? A helyet, ahol dolgoztál? Ahol apád dolgozott? Fehér kesztyűs ujjaival gyöngéden megérinti Eddie mellkasát. Azután bókol, mint aki hivatalosan bemutatkozik. – Én vagyok Ruby – mondja.

Ma van Eddie születésnapja. Eddie harminchárom éves. Görcsösen ébred, levegő után kapkod. Sűrű, fekete haja verítékben úszik. Erősen pislog a sötétben, kétségbeesetten igyekszik a karjára, az ízületeire összpontosítani, bármire, amitől rájön, hogy ott van, a pékség fölötti lakásban, nem pedig a háborúban, abban a faluban, abban a tűzben. Az az álom. Hát már soha nem marad abba? Mindez valamivel hajnali négy előtt történik. Már semmi értelme visszaaludni. Vár, amíg a légzése rendeződik, aztán lassan legördül az ágyról, nem akarja felébreszteni a feleségét. Előbb a jobb lábát teszi le, megszokásból, mert a bal az, amelyik merev. Eddie minden napot ugyanúgy kezd. Egy lépés, egy bicegés. A fürdőszobában szemügyre veszi véreres szemét, aztán vizet lötyköl az arcára. Az álom mindig ugyanaz: Eddie a lángok közt tántorog a Fülöp-szigeteken, a háborúban töltött utolsó éjszakáján. A falubeli kunyhókat elborítják a lángok, és megállás nélkül hallatszik ez a magas, sivító hang. Valami láthatatlan dolog Eddie lábának csapódik, ő utánavetődik, de nem kapja el, megint utánavetődik és most sem kapja el. A lángok mindjobban elharapóznak, dübörögnek, mint egy gép, aztán ott van Smitty, ráordít Eddie-re, hogy „Gyere már! Gyere már!” Eddie mondani akar valamit, de amikor kinyitja a száját, az ő torkából szökik ki az a magas hang. Ekkor valami megragadja a lábát, és vonszolni kezdi a sáros talajon. Aztán felébred. Verítékezve. Zihálva. Mindig ugyanaz. A legrosszabb benne nem az álmatlanság. A legrosszabb a mindent beborító sötétség, ami az álmot követően benne marad, az a szürke bevonat, ami aztán az egész napját befelhőzi. Még a boldog pillanatait is mintha gipszbe rakták volna, olyan, mint az összefüggő jégtakaróba vájt lyuk.

Halkan felöltözik, és lemegy a lépcsőn. A taxi szokásos helyén, a sarkon áll, Eddie letörli az ablakra rakódott párát. A sötétségről Marguerite-nek soha nem beszél. Az asszony megsimogatja a haját, és megkérdi: – Mi a baj? –, mire ő azt feleli: – Semmi, csak döglött vagyok –, és a dolog ennyiben marad. Hogyan is beszélhetne erről a rettenetes szomorúságról, amikor az asszony mindent elkövet, hogy boldoggá tegye? Valójában maga sem lel rá magyarázatot. Csak azt tudja, hogy valami elébe lépett, útjába állt, míg végül feladta, már nem akart többé mérnöknek tanulni, nem akart többé utazni. Leülepedett az élete. És ott is maradt. Ma este, amikor Eddie hazajön a munkából, leparkolja a kocsit a sarkon. Lassan fölmegy a lépcsőn. A lakásból kihallatszik, az ismerős dallam: Te vettél rá, hogy megszeresselek, Pedig én nem akartam, Én nem akartam... Kinyitja az ajtót, az asztalon torta és egy kis fehér zacskó, szalaggal átkötve. – Te vagy az, szívem? – kiált ki Marguerite a fürdőszobából. Fölemeli a fehér zacskót. Cukorka. A rakpartról. – Boldog születésnapot... – Marguerite lágyan énekelve kerül elő. Gyönyörű, azt a kartonruhát vette fel, amelyet Eddie annyira kedvel, a haja feltűzve, a szája kirúzsozva. Eddie mély lélegzetet vesz, mint aki érdemtelen ennyi szépre-jóra. Leküzdi a benne terjengő sötétséget: – Hagyjál békén! – kiált rá. – Hadd örüljek a percnek úgy, ahogy örülnöm kell. Marguerite a dal végére ér, és szájon csókolja Eddie-t. – Akarod, hogy hajba kapjunk a cukorkáért? – súgja a fülébe. Eddie megcsókolja megint. Valaki kopog. – Eddie! Itt vagy? Eddie!

Mr. Nathanson, a pék, aki a földszinten lakik, a bolt mögött. Neki van telefonja. Amikor Eddie ajtót nyit, Mr. Nathanson fürdőköpenyben áll. Az arcán aggodalom. – Eddie – mondja. – Gyere le. Telefonon keresnek. Azt hiszem, apáddal történt valami.

– ÉN VAGYOK RUBY. Eddie hirtelen rájön, miért olyan ismerős az asszony. Látott egy fényképet, valahol a műhely végében, a régi kézikönyvek és a park első tulajdonosától származó dokumentumok között. – A régi bejárat... – kezdi Eddie. Az asszony elégedetten bólint. Az eredeti Ruby rakparti bejárat afféle irányjelző pont volt, óriási diadalív-szerkezet, amelynek alapjául egy francia templomépítmény szolgált, hornyolt oszlopokkal, boltíves kupolával. És a kupola alatt, ahol minden látogató keresztülment, egy gyönyörű nő festett képe díszelgett. Ezé az asszonyé. Rubyé. – De hisz azt rég lerombolták – mondja Eddie. – Volt egy nagy... Elhallgat. – Tűz – mondja ki helyette az öregasszony. – Igen. Hatalmas tűz volt. – Állát leszegi, a szemüvege mögött lenéz, mint aki az öléből olvas. – Függetlenség napja volt, július 4-e – ünnep. Emile imádta az ünnepeket. Nagyon jó az üzletnek – mondta. Ha a függetlenség napja jól sikerül, akkor az az egész nyárra hatással lehet. Ezért Emile tűzijátékot szervezett. Katonazenekart is felvonultatott. Pluszmunkásokat, napszámosokat is szerződtetett, csak arra a hétvégére. De az ünnep előtti este történt valami. Forró nyári nap volt, s még napnyugta után se hűlt le az idő, ezért néhány segédmunkás elhatározta, hogy a szabadban alszanak, a munkások kalyibái mögött. Egy fémhordóban tüzet gyújtottak, hogy megsüssék a vacsorájukat. Az éjszaka során persze ittak, tivornyáztak. A munkások megkaparintottak néhány kisebb petárdát. És

fellőtték. Fújt a szél. Vitte a szikrákat. Akkoriban minden deszkából készült, kátrányos deszkából... Pillanatok alatt ment végbe minden – ingatja fejét az asszony. – A tűz a mutatványosbódékig terjedt, onnan meg tovább az állatketrecekig. A segédmunkások elmenekültek. Mire valaki felvert minket odahaza, a Ruby rakpart már lángokban állt. Az ablakból láttuk a rettenetes narancsszínű lángtengert. Hallottuk a rúgkapáló lovak dobogását és a tűzoltók masináinak dohogását. Az emberek az utcára tódultak. Könyörögtem Emile-nek, hogy ne menjen oda, de persze hiába. Természetes, hogy odament. Odament a dühöngő tűzbe, és menteni próbálta sokévi munkájának eredményét, majd' szétvetette a düh és a kétségbeesés, és amikor a bejárat is lángot fogott a nevemmel és a rólam készült képpel, a józan eszét is elvesztette. Vödörből locsolta a vizet, amikor egy oszlop ráomlott. Ujjait összefogja, majd az ajkához emeli. – Egy éjszaka leforgása alatt az életünk egyszer s mindenkorra megváltozott. Emile, aki nem riadt vissza a kockázattól, csak minimális biztosítást kötött a rakpartra. Mindenét elvesztette. Odalett a nekem épített csodás ajándék. Kétségbeesésében bagóért adta el az üszkös romokat egy pennsylvaniai üzletembernek. Az üzletember meghagyta a létesítmény nevét, és idővel újra megnyitotta a parkot. Csakhogy az már nem volt a miénk. Emile testileg-lelkileg egyaránt összetört. Három évbe tellett, amíg újra járni tudott. Elköltöztünk, ki a városból, egy kis lakásba, ahol szerény körülmények között éltünk, én a rokkant férjemet ápoltam, s magamban némán egyvalamiért gyötrődtem. Elhallgat. – Miért? – Hogy bár soha föl ne építette volna azt a helyet. AZ ÖREGASSZONY ELHALLGAT. Eddie a hatalmas, nefritszínű eget tanulmányozza. Hányszor kívánta maga is,

hogy aki felépítette a Ruby rakpartot, bárcsak valami mást kezdett volna a pénzével. – Sajnálom, ami a férjével történt – mondja Eddie, leginkább azért, mert nem tudja, mi mást is mondhatna. Az öregasszony mosolyog. – Köszönöm, kedvesem. De a tűzvész után még sokáig éltünk. Három gyermeket neveltünk föl. Emile betegeskedett, sokat volt kórházban. Ötvenes éveimet tapostam, amikor özvegyen maradtam. Látod ezt az arcot, ezeket a ráncokat? – Eddie felé fordítja az arcát. – Mindegyikért rendesen megdolgoztam. Eddie összevonja a szemöldökét. – Nem értem. Találkoztunk... mi valaha? Járt valaha a rakparton? – Nem – mondja az asszony. – A közelébe se mentem többé. A gyerekeim viszont kijártak, meg az ő gyerekeik is. De én nem. Én a mennyországot a lehető legmesszebbre álmodtam az óceántól, visszavágytam a forgalmas vendéglőbe, ahol szerényen teltek a napjaim, amikor Emile még udvarolt nekem. Eddie a halántékát dörzsöli. Ahogy lélegzetet vesz, pára száll fel a tüdejéből. – Akkor én miért vagyok itt? – kérdezi. – Úgy értem, a maga története, a tűz, mind sokkal azelőtt volt, hogy én megszülettem. – A születésed előtt történt dolgok is hatással lehetnek rád. Meg azok az emberek is, akik előtted éltek. Nap mint nap olyan helyeken fordulunk meg, amelyek mind nincsenek, ha az előttünk élők létre nem hozzák. Gyakran hisszük, hogy a munkahelyünk, ahol oly sok időt eltöltünk, a mi érkezésünk előtt nem is létezett. De nem így van. – Összeütögeti az ujjbegyeit. – Ha nem bukkan fel Emile, soha férjhez nem mentem volna. Ha nem házasodunk össze, nem épült volna fel a rakpart. Ha nincs a rakpart, te nem kaptál volna ott munkát. Eddie a fejét vakarja. – Akkor maga most azért van itt, hogy a munkámról meséljen?

– Nem, kedvesem – feleli Ruby ellágyult hangon. – Azért vagyok itt, hogy elmondjam, miért halt meg az apád. AZ A TELEFONHÍVÁS Eddie anyjától. Az apja aznap délután összeesett a deszkapalló keleti végében, a gyerekrakétakilövő mellett. Borzalmasan magas láza volt. – Eddie, félek – mondta az anyja reszkető hangon. Elmondta, hogy a hét elején egy éjjel, hajnal felé, ronggyá ázva került elő az apja. A ruhája csupa homok. Egyik cipője sehol. Óceánszaga volt, mesélte az anyja. Eddie bármibe lefogadta volna, hogy pálinkaszaga is volt. – Köhögött – folytatta az anyja. – És a köhögés egyre rosszabb lett. Rögtön hívnunk kellett volna az orvost... – A hangja elakadt. Eddie apja aznap is elment dolgozni, betegen, mint mindig, most is felcsatolta a szerszámosövét és a fazonkalapácsát, de este már egy falatot sem evett, tüsszögött, harákolt, és agyonizzadta a trikóját. Másnapra még rosszabbul lett. Most meg, délután, összeesett. – Tüdőgyulladás, állapította meg az orvos. Ó, tennem kellett volna valamit. Tennem kellett volna valamit... – Mégis, mit tehettél volna? – kérdezte Eddie. Bosszankodott, hogy az anyja ezért is magát okolja. Az apja iszákossága miatt volt az egész. Hallotta a telefonban, hogy az anyja sír. EDDIE APJA gyakran mondogatta, annyi évet leélt az óceán partján, hogy ő már tengervizet lélegzik. Most, hogy elkerült a víz közeléből, és kórházi ágyhoz volt kötve, a teste zsugorodni kezdett, összement, mint a partra vetett halé. Szövődmények léptek fel. Tüdővizenyő. Az állapota egyre válságosabbra fordult. A barátok már nem azt mondogatták, hogy egy-két nap és hazakerül, hanem, hogy egy hét és hazakerül. Apja távollétében Eddie besegített a rakparton, esténként, miután a

taxizással végzett, zsírozta a síneket, ellenőrizte a lékeket, kipróbálta az emelőket, de még a törött alkatrészeket is rendbe hozta a műhelyben. Valójában az apja állását próbálta fenntartani. A tulajdonosok méltányolták az erőfeszítéseit, aztán a felét fizették annak, ami az apját megillette. A pénzt Eddie odaadta az anyjának, aki naponta bejárt a kórházba, s többnyire ott is aludt. Eddie és Marguerite takarították a lakását és vásároltak be neki. Amikor Eddie kamaszkorában panaszkodott, hogy elege van a rakpartból, az apja felcsattant: – Micsoda, tán nem elég jó neked ez a hely? – És később, amikor javasolta, hogy Eddie, ha leérettségizett, ott vállaljon állást, Eddie majdnem kinevette, mire az öreg megint azt kérdezte: – Micsoda, tán nem elég jó neked ez a hely? – És mielőtt Eddie elment katonának, és szóba hozta, hogy elvenné Marguerite-et, meg mérnöknek tanulna, az apja megkérdezte: – Micsoda, tán nem elég jó neked ez a hely? És most tessék, mindennek ellenére itt van a rakparton, és végzi az apja munkáját. Végül egy este, az anyja erősködésére elment, hogy meglátogassa az apját. Lassan lépett be a kórterembe. Apja, aki évek óta nem állt szóba vele, most már ahhoz is gyönge volt, hogy megpróbálkozzon a beszéddel. Elnehezült szemmel figyelte a fiát. Eddie, aki egyetlen mondatot is nehezen préselt ki magából, azt tette, ami épp az eszébe ötlött: feltartotta a kezét és megmutatta apjának a gépzsíros ujjait. – Kétségbe ne essél, öcsi – mondta neki a többi karbantartó munkás. – Apád meg fog gyógyulni. A legstrammabb gazember, akivel valaha dolgunk volt. A SZÜLŐK RITKÁN eresztik el gyerekeik kezét, ezért a gyerekeknek kell elereszteniük a szüleikét. Továbblépnek. Elköltöznek. Azokat a momentumokat, amelyek addig fontosak voltak – egy anya jóváhagyása, egy apa rábólintása –, a maguk

teljesítményének momentumai halványítják el. A gyerekek csak sokkal később értik meg, amikor a bőr már petyhüdt, és a szív meggyöngül, hogy az ő történetük egyenes folytatása anyjuk és apjuk történetének, egymásra ülepedő kövek, életük folyama alatt. Amikor híre jött, hogy az apja meghalt – „eltávozott”, mondta a nővér, mintha csak leugrott volna a sarokra tejért –, Eddie csak üres dühöt érzett, azt a fajtát, amelyik bezárt ketrecében körbe-körbe kering. Mint a munkásemberek fiai általában, Eddie is hősi tettként élte meg az apja halálát, hétköznapi élete apoteózisaként. Holott hősi tett helyett legföljebb egy iszákos alak bódulatát láthatta maga előtt. Másnap elment a szülei lakásába, be a hálószobájukba, kihúzkodta az összes fiókot, mintha csak az apja egy darabkájára akarna rálelni. Átfésült mindent, filléreket talált, egy nyakkendőtűt, egy kis üveg almapálinkát, gumiszalagokat, villanyszámlákat, tollakat, meg egy öngyújtót, sellővel az oldalán. Végül talált egy pakli kártyát. Azt zsebre vágta. A TEMETÉS SZERÉNY volt és rövid. A következő hetekben Eddie anyja kábulatban élt. Úgy beszélgetett a férjével, mintha az még most is ott lenne. Rákiabált, hogy halkítsa már le a rádiót. Két személyre főzött. Az ágy mindkét felén felverte a párnákat, holott egyedül ő aludt benne. Egy este Eddie látta, hogy edényeket halmoz fel a konyhapultra. – Hadd segítsek – kérte. – Hagyd csak – felelt az asszony –, apád majd elrakja. Eddie az anyja vállára tette a kezét. – Mama – mondta gyöngéden. – A papa nincs többé. – Hogyhogy nincs? Másnap Eddie megmondta a diszpécsernek, hogy kilép. Két hét múlva Marguerite-tel visszaköltöztek abba a lakásba, ahol Eddie felnőtt, a Beachwood Avenue 6B-be, ahol keskeny a

folyosó, a konyhaablak a körhintára néz, és ahol Eddie elfogadott egy állást, amelyből szemmel tarthatta az anyját, egy állást, amelyre nyaranta kiképzést nyert: karbantartó lett a Ruby rakparton. Eddie soha hangosan ki nem mondta – se a feleségének, se az anyjának, se másnak –, de átkozta az apját, amiért meghalt, amiért a halálával belekényszerítette abba az életmódba, amelyből egész életében szabadulni igyekezett; abba az életmódba – szinte hallani vélte, hogyan kacag a sírban az apja –, amely, úgy látszik, mégiscsak éppen jó neki.

Ma van Eddie születésnapja Harminchét éves. Mindjárt kihűl a reggelije. – Hol a só? – kérdi Noeltől. Noel, a szája tele kolbásszal, kicsusszan a helyéről, áthajol egy másik asztalhoz, és megragadja a sószórót. – Nesze – motyogja. – Boldog születésnapot. – Miért nem lehet a sót az asztalon tartani? – morog Eddie. – Mi vagy te? A tulaj? – kérdi Noel. Eddie vállat von. Már kora reggel nagy a hőség és fülledtség. Hozzátartozik a rutinhoz: szombat reggelenként reggeli, mielőtt a park beindul. Noel a tisztító szakmában dolgozik. Eddie segítségével kapta a megbízatást, hogy tartsa rendben a Ruby park karbantartó részlegének munkaruháit. – Hogy tetszik ez a csinos fiú? – kérdi Noel. A Life magazint tartja kezében, amely egy fiatal képviselőjelölt fotójánál van kinyitva. – Hogy indulhat ez az ürge az elnökségért? Hisz' ez egy kölyök! Eddie vállat von. – Úgy velünk egykorú. – Nem vicc? – kérdi Noel. Felvonja a szemöldökét. – Azt hittem, öregebbnek kell lenni ahhoz, hogy az ember elnöknek jelöltesse magát. – Öregebbek is vagyunk – mormogja Eddie. Noel becsukja a lapot. A hangja suttogóra vált. – Te! Hallottad, mi történt Brightonban? Eddie bólint. Kortyol a kávéból. Hallotta. Egy vidámparkban. A gondolán. Valami kettétört. Egy anya tizenöt métert zuhant a fiával, mindketten szörnyethaltak. – Ismersz arrafelé valakit? – kérdi Noel. Eddie a fogai közé dugja a nyelvét. Hellyel-közzel hall ilyen balesetekről más vidámparkokból, és összerezzen, mintha darázs húzott volna el a füle mellett. Nem telik el nap, hogy ne

aggódna, itt is előfordulhat valami, az ő felügyeletére bízott Ruby rakparton. – Ne-em – feleli. – Nem ismerek senkit Brightonban. Kinéz az ablakon, az állomásról fürdőzők igyekeznek a strand irányába. Törülközőt visznek, napernyőt, papírba csomagolt szendvicsekkel teli fonott kosarakat. Némelyikük hóna alatt a legújabb találmány: összecsukható szék, pehelykönnyű alumíniumból. Egy öregember sétál arra panamakalapban, a szájában szivar. – Nézd azt az ürgét – mondja Eddie. – Mibe, hogy elejti a szivarját a deszkapallón. – Igen? Na és? – Beesik a hasadékba, és az meggyullad. Érzem a szagát. A vegyszer, amivel bekenik a fát. Azonnal füstölni kezd. Tegnap elkaptam egy kiskölyköt, nem lehetett több négyévesnél, és egy szivarvég lógott a szájában. Noel elfintorodik. – És? Eddie elfordul. – És semmi. Az embereknek jobban kéne vigyázniuk, és kész. Noel újabb villányi kolbászt töm a szájába. – Hogy te milyen muris alak vagy! Mindig ilyen jópofa vagy a születésnapodon? Eddie nem felel. Melléje telepedett a régi sötétség. Mostanra megszokta, úgy csinál helyet neki maga mellett, mint egy utasnak a zsúfolt autóbuszon. Az aznapi szervizmunkákra gondol. Eltört egy tükör az Elvarázsolt Kastélyban. Új ütközők kellenek a dodzsembe. Ragasztó, villan át az agyán. Ragasztót kell rendelni. Eszébe jutnak a szerencsétlen brightoniak. Eltűnődik, ott ki lehet a felelős. – Ma hánykor végzel? – kérdi Noel. Eddie mély lélegzetet vesz. – Nehéz nap lesz. Nyár van. Szombat. Érted.

Noel szemöldöke a magasba szökik. – Hatkor kinn lehetünk a versenyen. Eddie Marguerite-re gondol. Mindig Marguerite-re gondol, amikor Noel a lóversenyre invitálja. – Ugyan, ma van a születésnapod – mondja Noel. Eddie villájával megpiszkálja a rántottát. Kihűlt, elment tőle az étvágya. – Na jó, nem bánom – feleli.

A harmadik lecke – ANNYIRA RÉMES VOLT a rakparton dolgozni? – kérdezi az öregasszony. – Nem én választottam magamnak – sóhajt Eddie. – Anyámnak segíteni kellett. Az egyikből következett a másik. Teltek az évek. És én maradtam. Soha máshol nem éltem. Soha tisztességesen nem kerestem. Tudja, hogy van az – az ember hozzászokik valamihez, a többiek meg tőle függnek, és egy szép napon arra ébred, hogy már semmi különbség a kedd és a csütörtök között. Ugyanazt az unalmas munkát végzi, felügyeli a meneteket, pont mint az... – Az apád? Eddie hallgat. – Keményen bánt veled – mondja az öregasszony. Eddie lesüti a szemét. – Igen. Hát aztán? – Talán te is keményen bántál vele. – Kötve hiszem. Tudja, mikor beszélt velem utoljára? – Utoljára meg akart ütni. Eddie dühös pillantást küld felé. – És tudja, mit mondott nekem utoljára? „Szerezz magadnak munkát.” Szép kis apa, mi? Az öregasszony lebiggyeszti a száját. – És te ezután munkát szereztél magadnak. Összeszedted magadat. Eddie agyát elönti a méreg. – Ide hallgasson – csattan fel. – Maga nem ismerte azt az alakot! – Ez igaz. – Az asszony felállt. – Csakhogy én tudok valamit, amit te nem. És ideje, hogy megmutassam neked. RUBY A NAPERNYŐJE HEGYÉVEL körívet ír le a hóba. Amikor Eddie belenéz a körbe, úgy érzi, a szeme esik ki az üregéből, önálló útra kel, lefelé szánkázik egy lyukban, egy másik időpillanatba. A képek mind élesebbé válnak. Éveket

ment vissza, még a régi lakásba. Látja elölről, hátulról, alulról és felülről. A következőt látja: Anyja aggódva ül a konyhaasztalnál. Vele szemben Mickey Shea ül. Mickey rémesen néz ki. Csurom víz, minduntalan a homlokát dörzsöli, majd végighúzza kezét az orrán. Aztán sírva fakad. Eddie anyja egy pohár vizet tesz le elé. Int, hogy várjon, majd bemegy a hálószobába és becsukja az ajtót. Leveszi a cipőjét és a háziruháját. Blúzt és szoknyát vesz elő. Eddie látja az összes szobát, de hogy ezek ketten mit beszélnek, azt nem hallja, csak hangfoszlányok hatolnak el hozzá. Látja, hogy Mickey hozzá se nyúl a pohár vízhez, ehelyett elővesz egy flaskát a kabátzsebéből és meghúzza. Aztán lassan feláll, és a hálószoba felé tántorog. Kinyitja az ajtót. Eddie látja, hogy anyja, félig meztelenül, meglepetten megfordul. Mickey betántorog. Eddie anyja magára kap egy köntöst. Mickey közelebb megy. Az asszony ösztönösen kinyújtja a kezét, hogy megállítsa. Mickey megtorpan, de csak egy másodpercre, aztán elkapja a kinyújtott kezet, elkapja Eddie anyját, a falhoz nyomja, majd ránehezedik, átfogja a derekát. Az asszony vonaglik, kiabál, mellkasánál fogva ellöki Mickeyt, s közben összekapja magán a köntöst. A férfi nagyobb és erősebb, borostás arcát az asszony nyakába fúrja, s közben záporoznak a könnyei. A bejárati ajtó ekkor felpattan, és ott áll Eddie apja, ronggyá ázva, övében lóg a pontkalapács. Beront a hálószobába, és ott meglátja, hogy Mickey a feleségét markolássza. Eddie apja felordít. Fölemeli a kalapácsot. Mickey a feje fölé emeli kezét, az ajtó felé menekül, félrelökve Eddie apját. Eddie anyja sír, a melle pihegve emelkedik-süllyed, arcát könnyek áztatják. A férje elkapja a két vállát. Eszelősen megrázza. Az asszony köntöse szétnyílik. Mindketten üvöltöznek. Aztán Eddie apja sarkon fordul és elrohan, kifelé menet még rácsap egy lámpára a kalapáccsal. Ledübörög a lépcsőn, és eltűnik az esőáztatta éjszakában.

– MI VOLT EZ? – kiált fel Eddie hitetlenkedve. – Mi a fene volt EZ? Az öregasszony hallgat. Ellép a hóba rótt körtől, és melléje rajzol egy másikat. Eddie megpróbál nem odanézni. De muszáj. Megint zuhan, megint szemtanúja lesz egy jelenetnek. A következőt látja: Vihar dúl a Ruby rakpart legtávolabbi pontján – „az északi ponton”, így nevezték –, ami nem más, mint az óceánba mélyen benyúló hosszú hullámtörő gát. Az ég kékesfekete. Szakad az eső. Mickey Shea a móló pereme felé botorkál. Elesik, a hasa zihálva emelkedik-süllyed. Egy percig csak fekszik, arccal az elsötétült égbolt felé, aztán oldalára fordul és a mellvéd alá gurul. Onnét a tengerbe esik. Percek múlva odaér Eddie apja, fel-alá rohangál, a kalapács még mindig a kezében. Megragadja a korlátot, tekintetével a tengert pásztázza. A szél rézsút söpri az esőt. Eddie apjának ruhája ronggyá ázott, bőröve majdhogynem feketének látszik. Észrevesz valamit a hullámok közt. Megáll, lecsatolja az övét, lerúgja a cipőjét, megpróbálja lehúzni a másikat is, feladja, átbújik a korlát alatt, majd a vízbe veti magát, ügyefogyottan csapkod a tajtékzó habok közt. Mickey félig eszméletlenül föl-fölbukkan a kitartóan hullámzó tengervízben, habzó sárga folyadékot okád. Eddie apja a szélbe ordibálva odaúszik hozzá. Megragadja Mickeyt. Mickey feléje csap. Eddie apja vissza. Az ég villámlik, dörög, az eső üti-veri őket. Összeakaszkodnak, vagdalkoznak a nekivadult hullámok közt. Mickey köhög, fuldoklik, miközben Eddie apja megragadja, és a vállára kulcsolta a karját. Lebukik, megint felszínre veti magát, aztán Mickey testének veselkedve a part felé irányozza mindkettőjüket. Tempózik. Megindulnak előre. Egy hullám visszasodorja őket. Aztán megint előre. Az óceán hánykódik,

csapkod, de Eddie apja Mickey hóna alá ékelődve tempózik, s közben veszettül pislog, hogy a látása kitisztuljon. Sikerül meglovagolniuk egy hullámot, és attól fogva tempósan haladnak a part felé. Mickey hörögve kapkod levegő után. Eddie apja a tengervizet köpködi. Mintha örökké tartana a jelenet, az eső, az arcukba csapó fehér habok, a két ember hörgése és csapkodása. Végre egy hatalmas, fölfelé kunkorodó hullám felkapja és a homokba pottyantja őket, Eddie apja kigurul Mickey alól, karjával ragadja meg Mickey kezét, és tartja, hogy a következő hullám vissza ne sodorja. Amikor a hullámok elülnek, egy végső nekirugaszkodással előrelöki Mickeyt, majd elterül a parton, nyitott szája vizes homokkal tele. EDDIE MEGINT AZT a helyet látja, ahol jelenleg tartózkodik. Kimerült, elgyöngült, mintha ő maga küzdött volna meg a hullámokkal. A feje elnehezült. Eddig azt hitte, mindent tud az apjáról, de most teljességgel elbizonytalanodott. – De hát mit csinált? – suttogja Eddie. – Megmentette egy barátja életét – mondja Ruby. Eddie rámered. – Szép kis barát az ilyen. Ha én tudom, mit művelt, biztosan hagyom, hogy ott fulladjon a tengerbe, ahol van. – Erre apád is gondolt – bólint az öregasszony. – Azért eredt Mickey nyomába, hogy alaposan elintézze, akár meg is ölje. De a végén képtelen volt rá. Tudta, kicsoda Mickey. Ismerte a gyöngéit. Tudta, hogy iszik. És tudta, hogy az ítélete nem megbízható. Csakhogy évekkel korábban, amikor apád munkát keresett, éppen Mickey volt az, aki odament a rakpart tulajdonosához, és kezességet vállalt érte. És amikor te megszülettél, éppen Mickey volt az, aki kölcsönadott annyit a szüleidnek, hogy legyen miből táplálni az új kis jövevényt. Apád komolyan vette a régi barátságot...

– Na, álljon meg a menet, asszonyom!... – csattan föl Eddie. – Látta, mit művelt az a gazember az anyámmal? – Láttam – mondja az öregasszony szomorúan. – Helytelen volt. De a dolgok nem mindig olyanok, amilyennek látszanak. – Mickeyt aznap délután elbocsátották. Átaludt egy műszakot, olyan részeg volt, hogy föl sem ébredt, és a munkaadói közölték vele, hogy elegük van, végeztek vele. Ezt a rossz hírt is úgy kezelte, ahogy a többit, még többet ivott, és mire anyádhoz ért, teljesen el volt ázva. Segítségért könyörgött. Vissza akarta szerezni az állását. Apád későig dolgozott. Anyádnak kellett volna elkísérnie hozzá Mickeyt. – Mickey mocsok módon viselkedett, de nem volt született gonosztevő. Abban a percben magatehetetlen volt, tanácstalan, elmagányosodott. Amit tett, kétségbeesésében tette. Az ösztöneire hallgatva. Amelyek megcsalták. Apád is az ösztöneire hallgatott, s az első reakciója az volt ugyan, hogy megöli, de a végső reakciója azt sugallta, hogy mentse meg az életét. Az asszony keresztbe teszi két kezét a napernyő fogantyúján. – És persze akkor betegedett meg. Órákig feküdt a parton vizesen és kimerülten, mire össze tudta szedni magát, hogy hazavánszorogjon. Apád már nem volt fiatal. Ötvenes éveiben járt. – Ötvenhat volt – mondja Eddie meghökkenten. – Ötvenhat – ismétli az öregasszony. – A teste legyengült, az óceán megtette a magáét, tüdőgyulladást kapott, aztán idővel meghalt. – Mickey miatt? – kérdezi Eddie. – A hűség miatt. – Az emberek nem halnak meg a hűség miatt. – Nem-e? – mosolyog az öregasszony. – És a vallás? A kormány? Az ilyen dolgokhoz nem vagyunk hűségesek, ha kell, mindhalálig?

Eddie vállat von. – Akkor már inkább egymáshoz legyenek hűségesek az emberek – mondja az öregasszony. Ezután még jó sokáig ott maradnak mindketten a havas völgyben. Legalábbis Eddie úgy érzi, hogy jó sokáig. De már nem tudja biztosan, hogy meddig is tartanak a dolgok. – És mi történt Mickey Shea-vel? – kérdezi Eddie. – Elhagyatottan halt meg, néhány év múlva – feleli az öregasszony. – Halálra itta magát. Soha nem bocsátotta meg magának a történteket. – De az öregem... – dörzsöli Eddie a homlokát. – Soha nem mondott semmit. – Soha többé nem beszélt arról az éjszakáról, se anyáddal, se mással. Szégyellte magát mindhármuk miatt. A kórházban meg már senkivel sem beszélt. A hallgatásba menekült, csakhogy a hallgatás ritkán nyújt menedéket. A gondolatok azért tovább üldözték. Egy este a légzése lelassult, lehunyta a szemét, és nem lehetett többé felébreszteni. Az orvosok azt mondták, kómába esett. Eddie emlékszik arra az estére. Újabb telefonhívás Mr. Nathansonhoz. Újabb kopogtatás. – Attól fogva anyád nem mozdult el az ágya mellől. Ott volt éjjel-nappal. Nyögött magában halkan, mintha imádkozna: „Tennem kellett volna valamit, tennem kellett volna valamit...”, ezt hajtogatta. – Aztán végre egy este az orvosoknak sikerült rávenniük, hogy menjen haza aludni. Másnap kora reggel a nővér úgy találta meg apádat, hogy félig kilógott az ablakon. – Na, álljon meg a menet – mondja Eddie. A szeme elkeskenyedik. – Az ablakon? Ruby bólint. – Valamikor az éjszaka során apád felébredt. Fölkelt, végigbotorkált a szobán, és minden erejét összeszedve felhúzta a tolóablakot. A gyönge hangján anyádat szólította, meg téged, meg a bátyádat, Joe-t. Meg Mickeyt. Abban a

percben a szíve kiáradt, kiadott magából minden lelkifurdalást, minden fájdalmat. Talán érezte, hogy közeledik a megváltó halál. De talán csak annyit tudott, hogy mindnyájan odakinn vagytok valahol az utcán, az ablaka alatt. Kimászott. Hideg éjszaka volt. A szél meg a nyirkosság abban az állapotban végzetes volt. Hajnalra meghalt. – Amikor a nővérek megtalálták, visszarángatták az ágyba. Féltették az állásukat, ezért egy szót se szóltak. Azt a mesét adták elő, hogy apád álmában halt meg. Eddie döbbenten hátradől. Arra az utolsó képre gondol. Apja, a vén, kipróbált csataló, amint megpróbál kimászni az ablakon. Hová igyekezett? Mire gondolt? Mi a rosszabb, ha az életre, vagy ha a halálra nincs magyarázat? – MAGA HONNÉT TUDJA mindezt? – kérdezi Eddie Rubytól. Az asszony felsóhajt. – Apádnak nem volt pénze kórházi különszobára. Annak a férfinak sem, aki a függöny túloldalán feküdt. Hallgat egy sort. – Emile volt az. A férjem. Eddie szeme elkerekedik. Fejét felkapja, mint akinek csak most állt össze a kép. – Akkor maga látta apámat. – Láttam. – És anyámat. – Hallottam, hogyan nyöszörög azokon a magányos estéken. Soha nem beszéltünk. De miután apád meghalt, érdeklődtem a családod felől. Amikor megtudtam, apád hol dolgozott, úgy hasított belém a fájdalom, mintha egy szerettemet veszítettem volna el. A rakpart, amely a nevemet viselte. Éreztem és megátkoztam rám nehezedő árnyékát, és megint egyszer azt kívántam, bár soha meg ne épült volna. És ez a kívánság velem tartott a mennyországba, és velem is maradt, amíg rád vártam.

Eddie zavartan néz maga elé. – Az étkezde? – kérdezi az asszony. A csillogó kis pontra mutat a hegyek közt. – Az azért van ott, mert vissza akartam térni fiatalabb éveimhez, egy egyszerűbb és biztonságosabb világba. És azt akartam, hogy mindazok, akik valaha is a Ruby rakparton szenvedtek – a balesetek, tüzek, veszekedések áldozatai és kárvallottai – valahol biztonságban érezhessék magukat. Ugyanazt akartam nyújtani nekik, amit Emile-nek, egy meleg helyet, jóltartást, hogy érezzék, valahol, távol a tengertől örülnek nekik. Ruby feláll; feláll Eddie is. Képtelen elterelni gondolatait az apja haláláról. – Gyűlöltem – motyogja. Az öregasszony bólint. – Pokolian bánt velem gyerekkoromban. Aztán ahogy nőttem, egyre cudarabb lett. Ruby egy lépést tesz Eddie felé. – Edward – szólal meg kedvesen. Először fordul elő, hogy a nevén szólítja. – Egyvalamit tanulj meg tőlem. Haragot tartani kész méreg. Belülről emészti el az embert. Úgy véljük, a gyűlölet olyan fegyver, amely az ellen irányul, aki ártott nekünk. Csakhogy a gyűlölet görbe kés. És ha valakinek, hát magunknak ártunk vele. Légy megbocsátó, Edward. Légy megbocsátó. Emlékszel, milyen könnyűnek érezted magad, amikor megérkeztél a mennyországba? Eddie emlékezik. Hová lett a fájdalmam? – Ez azért van, mert senki sem születik együtt a haraggal. És amikor meghalunk, a lélek megszabadul tőle. De ha tovább akarsz lépni, meg kell értened, miért érezted azt, amit éreztél, és hogy erre miért nincs már szükség. Az asszony megérinti Eddie kezét. – Meg kell bocsátanod apádnak.

EDDIE AZ APJA TEMETÉSÉT KÖVETŐ évekre gondol. Hogy soha nem vitte semmire, hogy soha nem jutott el sehová. Mindig elképzelt egy életet, egy „milyen lett volna, ha” életet, ha az apja nem hal meg, és ha az anyja ezt követően nem omlik össze. Az évek során misztifikálta ezt az elképzelt valamit, és minden veszteségét az apjának rótta fel: őt hibáztatta a szabadsága, a sikeres pálya, a remény elvesztéséért. Soha nem tudott kilépni a piszkos, fárasztó munkából, amelyet az apja hagyott maga után. – Amikor meghalt – mondja Eddie –, mintha belőlem is magával vitt volna valamit. Utána megrekedtem. Ruby a fejét ingatja. – Nem apád az oka, hogy soha nem hagytad magad mögött a rakpartot. Eddie fölnézett. – Hanem micsoda? Az asszony elrendezi a szoknyáját. Megigazgatja a szemüvegét. És elindul. – Még van két ember, akikkel találkoznod kell – feleli. – Várjon – szeretné mondani Eddie, de a hirtelen támadt hideg szél torkára fagyasztja a szót. Aztán minden elsötétül. RUBY ELTŰNT. Eddie megint a hegytetőn áll, a hóban, az étkezde előtt. Sokáig áll ott, egyedül a csendben, amíg rá nem ébred, hogy az öregasszony nem jön vissza többé. Akkor az ajtó felé fordul, és lassan benyit. Meghallja az evőeszközök csilingelését és az edények csörömpölését. Frissen sült étel – kenyér, hús, mártás – illata csapja meg az orrát. És ott van mindazok szelleme, akik odavesztek a rakparton, egymással vannak elfoglalva, esznek, isznak, beszélgetnek. Eddie bizonytalanul lépeget, tudja, hogy az ő szelleme is ott van közöttük. Jobbra fordul a sarokban lévő bokszhoz, apja cigarettázó kísértetéhez. Megreszket. Maga előtt látja az öregembert, amint kilóg a kórház ablakán, s ott hal meg éjnek évadján, egyedül.

– Apa? – suttogja. Az apja nem hallja. Eddie közelebb lép. – Apa. Most már tudom, mi történt. Összeszorul a mellkasa. Térdre esik a boksz mellett. Az apja most olyan közel van, hogy Eddie látja a bajusza szőrszálait és a kirojtosodott szivarvéget. Látja a táskákat apja fáradt szeme körül, a hajlott orrát, a munkásember csontos kezét, széles vállát. Lenéz a maga kezére, és egyszer csak rájön, hogy földi testében ő már öregebb az apjánál. Minden tekintetben túlélte. – Dühös voltam rád, apa. Gyűlöltelek. Eddie érzi, hogy könnyek szöknek a szemébe. Remegés fut végig a testén. Valami kizúdul belőle. – Megvertél. Kirekesztettél. Nem értettem, miért. Most sem értem. Miért tetted? Miért? – Hatalmas, fájdalmas lélegzetet vesz. – Nem tudtam, érted? Nem ismertem az életedet, nem tudtam, mi történt. Nem ismertelek. De az apám vagy. Lépjünk túl rajta, rendben? Rendben? Túlléphetünk? A hangja elcsuklik, elvékonyodik. – OKÉ? HALLASZ ENGEM? – sikoltja. Majd szelídebben hozzáteszi: – Hallasz engem? Apa! Egészen közel hajol. Látja az apja piszkos kezét. Az utolsó szavakat már-már suttogva mondja. – Felejtsük el. Eddie ököllel az asztalra csap, majd a földre roskad. Amikor fölnéz, észreveszi, hogy Ruby az ajtóban áll, szép és fiatal. Fejét leszegi, kinyitja az ajtót, és felemelkedik a nefritkék égbe.

CSÜTÖRTÖK, DÉLELŐTT 11 ÓRA KI FIZETI EDDIE TEMETÉSÉT? Rokonai nem voltak. Végrendeletet nem hagyott. Teteme a városi halottasházban maradt, akárcsak a ruhái és személyes tárgyai, a karbantartóegyenruhája, zoknija, cipője, vászonsapkája, jegygyűrűje, cigarettája és pipatisztítója – mind arra vártak, hogy valaki majd jelentkezik értük. Végül Mr. Bullock, a park tulajdonosa állta a számlát, felhasználva azt a pénzt, amely Eddie többé be nem váltható fizetéscsekkjéből visszamaradt. A koporsó fából készült. A templomot hely szerint választották ki – arra esett a választás, amelyik legközelebb van a rakparthoz –, hogy a szertartáson részt vevők mihamarabb visszaérhessenek a munkába. Néhány perccel a szertartás kezdete előtt a lelkipásztor megkérte a tengerészkék sportkabátot és ünnepi, fekete farmert viselő Dominguezt, hogy fáradjon be az irodájába. – Mondana valamit, ami az elhunytat leginkább jellemezte? – kérte a lelkipásztor. – Ha jól tudom, a munkatársa volt. Dominguez nagyot nyelt. Nem érezte különösebben jól magát egyházi személyek társaságában. Összekulcsolta ujjait, mint aki megfontolja a mondókáját, aztán olyan szelíden, ahogy ebben a helyzetben elvárható, beszélni kezdett. – Eddie őszintén szerette a feleségét – mondta végül. Ujjait széjjelkulcsolva sietve hozzátette: – Az asszonyt persze nem ismertem.

A negyedik személy, akivel Eddie a mennyországban találkozik EDDIE HUNYORÍT, és egy csapásra egy kis, kerek szobában találja magát. A hegyek eltűntek, a nefritkék ég nemkülönben. Az alacsony gipszmennyezetbe majdnem beüti a fejét. A szoba színe barna – egyszerű, közönséges, mint a csomagolópapír –, és üres, csak egy fazsámoly van benne, meg egy ovális tükör a falon. Eddie a tükör elé áll. Nem látja benne a tükörképét. Csak a helyiség megfordított képét, amely hirtelenében kitágul, és egy sor ajtó kerül a látóterébe. Eddie megfordul. Aztán köhög. A hang hallatán úgy összerezzen, mintha valaki mástól eredt volna. Megint köhög, nehéz, reszelős köhögéssel, mintha a tüdejében kellene valaminek kitisztulnia. Mikor kezdődött ez az egész? – gondolja Eddie. Megérinti a bőrét, amely a Rubyval történt találkozás óta megöregedett. Vékonyabbnak tűnik és szárazabbnak. A dereka tájéka, amely a Kapitánnyal töltött idő során még rugalmas volt, mint a megfeszített gumi, most laza, és a kortól megereszkedett. Még van két ember, akikkel találkoznod kell, mondta Ruby. És aztán mi lesz? Tompa nyilallást érez a derekában. A rossz lába merevebb. Rájön, mi történik, mert ez a mennyország minden új fázisában bekövetkezett. Rohad szétfele. AZ EGYIK AJTÓHOZ LÉP, és belöki. Hirtelen a szabadban találja magát, egy ház kertjében, ahol még sohasem járt, ismeretlen vidéken, egy mulatság, minden bizonnyal esküvői fogadás közepén. A gyepen vendégek álldogálnak, kezükben ezüsttányér. A kert egyik végében piros virágokkal és nyírfaágakkal feldíszített boltív, a másik végében az ajtó,

amelyen keresztül Eddie belépett. A fiatal és csinos menyasszony a csoport közepén áll, épp egy csatot vesz ki halványszőke hajából. A vőlegény szikár alak. Fekete szalonkabátot visel, a kezében kard, a feltartott kard hegyén gyűrű. Leengedi, a menyasszony felé nyújtja, aki a vendégek éljenzése közepette elveszi. Eddie hallja a hangjukat, de idegen nyelven beszélnek. Németül? Svédül? Megint köhög. A csoport tagjai felnéznek. Mintha mindenki mosolyogna, és ez a sok mosolygás megrémíti Eddie-t. Kihátrál az ajtón, amelyen keresztül belépett; azt gondolja, ugyanabba a kerek helyiségbe fog visszajutni. Ehelyett egy másik esküvő kellős közepén találja magát, ezúttal zárt helyen, egy hatalmas teremben, ahol az ünneplők leginkább spanyolnak tűnnek, és a menyasszonynak narancsvirágot tűztek a hajába. Kézről kézre adják a táncosok, és mindegyik vendég egy zacskó aprópénzt nyom a kezébe. Eddie megint köhög – nem sikerül visszafognia –, és amikor itt is felkapják a fejüket az emberek, megint kihátrál, és egy újabb esküvői jelenet közepébe kerül. Úgy sejti, valami afrikai hely lehet, ahol a családok bort öntenek a földre, a párok kézen fogva átugranak egy seprűnyélen. A következő ajtón egy kínai fogadásra kerül, ahol tűzijátékot gyújtottak a vidám résztvevőknek, majd a következő ajtón valami más következik – talán franciák? –, ahol az ifjú pár egy kétfülű korsóból iszik. Meddig megy ez? – gondolja Eddie. Egyik fogadáson se látta nyomát, hogy kerültek oda az emberek, nincsenek autók, se buszok, se kocsik, se lovak. A távozásra senki sem gondol. A vendégek nyüzsögnek, Eddie elvegyül közöttük, mosolyognak rá, de nem szólnak hozzá, pontosan úgy, ahogy néhányszor valóban megtörtént, amikor életében ilyen helyekre vetődött. Cseppet sem bánja. Úgy érzi, az esküvőkön túl sok a zavarba ejtő momentum, amikor például a párokat felkérik, hogy vegyenek részt a táncban, vagy segítsenek székestül fölemelni

a menyasszonyt. Ilyenkor Eddie mindig restelkedett a rossz lába miatt, úgy érezte, a terem túlsó végéből is őt nézik. Emiatt aztán nemigen járt el, és ha mégis, gyakran megállt a parkolóban, rágyújtott, várta, hogy teljen az idő. Sokáig nem is volt esküvő, ahová meghívták volna. Csak élete vége felé, amikor siheder kollégái felnőttek és megnősültek, akkor kényszerült előhúzni a szekrényből kifakult ünneplőruháját, hozzá a galléros inget, amely bevágott a nyakánál. Addigra a régen megsérült lába eltorzult, deformálódott. A térdét ízületi fájdalom kínozta. Csúnyán bicegett, ezért nem kényszerült részt venni a mindenkire kötelező megmozdulásokban, mint a tánc meg a gyertyagyújtás. Magányos „öregnek” tartották, akinek se kutyája, se macskája, nem is várt tőle senki semmit, csak hogy mosolyogjon, amikor a fotós az asztal körül ülőket fényképezi. Most meg a karbantartós munkaruhájában egyik esküvőről a másikra megy, egyik fogadásról a másikra, egyik nyelv, egyik torta, egyik fajta muzsika után következik a másik nyelv, másik torta, másik muzsika. Az események egyformaságán Eddie meg se lepődik. Korábban is úgy vélekedett, hogy az egyik esemény pont olyan, mint a másik. Csak azt nem érti, mi köze neki ehhez az egészhez. A következő ajtót is belöki, ezúttal egy olasz faluban találja magát. Köröskörül dombok, szőlők és mészkőből épült házak. A férfiak sűrű, fekete haja nedvesen hátrafésülve, az asszonyok szeme fekete, vonásaik élesek. Eddie helyet talál magának egy fal mellett, és nézi, ahogy az ifjú pár egy kétnyelű fűrésszel kettészel egy farönköt. Szól a zene – fuvolák, hegedűk, gitárosok –, s a vendégek rákezdenek a tarantellára, ropják vad forgatagban. Eddie néhány lépést hátrál. Tekintete a tömeg szélére téved. Hosszú, levendulakék ruhában és szalmakalapban egy nyoszolyólány járkál a vendégek között, kezében egy kosár cukrozott mandula. Messziről húsz év körülinek látszik.

– Per l'amaro e il dolce? – kérdezi, miközben az édességet körbekínálja. – Per l'amaro e il dolce?... Per l'amaro e il dolce?... Hangja hallatán Eddie egész testében megremeg. Kiveri a veríték. Valami arra ösztökéli, hogy futásnak eredjen, ugyanakkor másvalami odacövekeli. A lány feléje tart. Ahogy kikukkant a virágdíszes karimájú kalap alól, tekintete találkozik az övével. – Per l'amaro e il dolce? – kérdezi, és mosolyogva feléje nyújtja a kosárkát. – Keserűt és édeset? Sötét haja eltakarja egyik szemét, és Eddie szíve majdnem meghasad. Beletelik egy pillanatba, amíg ajka szétnyílik, és torkából kiszabadul a hang, de végül sikerül kinyögnie annak a névnek a kezdőbetűjét, amely egyedül váltja ki belőle ezt az érzést. Térdre esik. – Marguerite... – suttogja. – Keserűt és édeset – ismétli a lány.

Ma van Eddie születésnapja Eddie és a bátyja a karbantartó részlegben üldögélnek. – A legújabb modell – emeli büszkén magasba Joe a fúrót. Joe kockás sportkabátot és fekete-fehér félcipőt visel. Eddie úgy véli, a bátyja túlontúl kirittyentette magát – nála a kirittyentés egyenlő a természetellenessel – de Joe most egy vas- és fémárucégnél eladó, Eddie viszont évek óta ugyanazt viseli, úgyhogy honnét tudhatná, mi a csicsás, mi nem? – Bizony ám – mondja Joe. – És tudod mit? Elemmel működik. Eddie az ujjai közé csippenti az elemet, kis vacak, nikkel kadmiumnak hívják. Hihetetlen. – Indítsd csak el – mondja Joe, és kezébe nyomja a fúrót. Eddie megnyomja az indítógombot. Berregés. – Jó, mi? – kiáltja Joe. Aznap reggel Joe elmondta Eddie-nek, mennyi a fizetése. Háromszor annyi, mint amennyit Eddie keres. Aztán Joe gratulált Eddie előléptetéséhez: ő lett a Ruby rakpart karbantartó részlegének vezetője, megkapta apja régi beosztását. Eddie legszívesebben azt mondta volna: – Ha úgy odavagy tőle, miért nem csinálod te? Cseréljünk. – De nem mondta. Eddie soha ki nem mondta a legbenső gondolatait. – Hahó! Van itt valaki? Marguerite áll az ajtóban, kezében egy tekercs narancssárga jegy. Eddie tekintete, mint mindig, végigpásztázza az arcát, olíva bőrét, feketekávé szemét. A lány ezen a nyáron az egyik jegypénztárban vállal munkát, a hivatalos Ruby rakparti egyenruhát viseli: fehér blúz, piros mellény, fekete lovaglónadrág, piros svájcisapka, és a neve a mellére tűzve. Eddie-ben már a névjegy látványától is felmegy a pumpa – kivált a nagymenő bátyja előtt.

– Mutasd meg neki a fúrót – mondja Joe. Marguerite-hez fordul. – Elemes. Eddie megnyomja a gombot. Marguerite a fülére tapasztja kezét. – Ez még a horkolásodnál is hangosabb – mondja. – Hohó! – kiált Joe nevetve. – Hohó! Ezt megkaptad! Eddie zavartan földre szegezi a tekintetét, aztán látja, hogy a felesége mosolyog. – Ki tudnál jönni? – kérdi Marguerite. Eddie meglóbálja a fúrót. – Dolgozom. – Csak egy percre, jó? Eddie lassan feláll, és követi az asszonyt az ajtó elé. A nap az arcába tűz. – BOLDOG SZÜLLNAPOT, MR. EDDIE! – kiált egy csapat gyerkőc egyszerre. – Nahát, még mit ki nem... – mondja Eddie. – Gyerekek, akkor most tegyük föl a gyertyákat a tortára! A gyerekek a közelben felállított összecsukható asztalkán álló tortához száguldanak. Marguerite Eddie-hez hajol, és a fülébe súgja: – Megígértem nekik, hogy mind a harmincnyolcat egyszerre elfújod. Eddie felhorkan. Nézi, ahogy a felesége igazgatja a gyerektársaságot. Marguerite-et mindig feldobja a gyerekek közelsége, könnyen megtalálja velük a hangot, de neki is keseredik, ha arra gondol, hogy neki nincsen sajátja. Az egyik orvos azt mondta, azért, mert túl ideges. A másik, hogy túl sokáig várt, huszonöt éves korában kellett volna szülnie. Aztán már nem volt több pénzük orvosra. Ennyi. Már majd' egy éve folyvást az örökbefogadásról beszél. Elment a könyvtárba. Kérdőíveket vitt haza. Eddie azt mondta, túl öregek hozzá. – Mi a túl öreg egy gyerekhez? – kérdezett vissza Marguerite. Eddie azt mondta, majd gondolkodik rajta.

– Jól van – kiáltja most Marguerite a torta mellől. – Lehet jönni, Mr. Eddie! Fújd el. Ja, várj csak... várj... – Benyúl a táskájába, előhúz egy fényképezőgépet – bonyolult szerkentyű huzalokkal, kupakokkal és kerek villanólámpával. – Charlene kölcsönadta. Polaroid. – Marguerite elkészíti a felvételt, Eddie a torta mögött áll, körülötte gyerekek csodálják a harmincnyolc kicsi lángot. Az egyik gyerek megböki Eddie-t, úgy biztatja: – Fújd el, jó? Eddie lenéz. A tortabevonat összemaszatolva, rajta számtalan pici gyerekujj lenyomata. – Jó – mondja, de továbbra is csak a feleségét nézi.

EDDIE MEGBŰVÖLTEN BÁMULJA a fiatal Margueriteet. – Ez nem te vagy – mondja. A lány leereszti a mandulás kosárkát. Szomorúan mosolyog. Hátuk mögött szól a tarantella, a nap lebukóban a fehér felhőszalag mögött. – Ez nem te vagy – ismétli meg Eddie. – Juhé! – kiáltanak a táncosok. És püfölik a csörgődobokat. A lány a kezét nyújtja. Eddie sietve elkapja, ösztönösen nyúl utána, mint aki egy zuhanó tárgyat akar elkapni. Ujjaik összeérnek, a férfi még életében nem érzett ilyet, mintha újabb húsréteg borítaná be a meglévő húsát, puha és meleg, majdhogynem csiklandós. – Ez nem te vagy – mondja. – Én vagyok – suttogja a lány. Juhé! – Nem te vagy, nem te vagy, nem te vagy – mormogja Eddie, miközben fejét a lány vállára hajtja, és halála óta először elsírja magát. ESKÜVŐJÜKET KARÁCSONYESTE tartották a Sammy Hong félhomályos kínai vendéglő emeleti részén. Sammy Hong boldogan kiadta nekik egész estére, nagy forgalmat amúgy se remélhetett. Eddie az összes pénzt, amit leszereléskor kapott, mind elverte a fogadásra – sült csirke volt, kínai zöldségekkel, portói bor, meg egy tangóharmonikás. A szertartáshoz szükséges székeket át kellett vinni a vacsoraasztalokhoz, úgyhogy mihelyt kimondták a boldogító igent, a pincérek megkérték a vendégeket, hogy álljanak fel, és levitték a székeket az asztalokhoz. A tangóharmonikás egy

hokedlin ült. Évek múltán Marguerite azon tréfálkozott, hogy az esküvőjükről már csak a tombola hiányzott. Amikor a vacsora véget ért, és az ünnepeltek megkapták apró ajándékaikat, valaki elmondta az utolsó köszöntőt, és a tangóharmonikás összecsomagolta a hangszerét. Eddie és Marguerite a főbejáraton léptek ki. Könnyű, hideg eső esett, de az ifjú pár hazasétált, hisz' mindössze néhány saroknyira laktak. Marguerite vastag, rózsaszínű kardigánt viselt a menyasszonyi ruhája fölött. Eddie-n fehér zakó volt, az ing szorította a nyakát. Fogták egymás kezét. Vonultak az utcai lámpák fénye alatt. Körülöttük némaságba burkolózott minden. AZ EMBEREK AZT MONDJÁK, „rátaláltak” a szerelemre, mintha az valami kövek közé rejtett tárgy volna. De a szerelem számtalan formát ölt, és nincs két ember, se férfi, se nő, aki számára egyforma volna. Amit az emberek meglelnek, az a szerelem bizonyos formája. És Eddie megtalálta a szerelem bizonyos formáját Marguerite-nél, a hálás szerelmet, a mély, de hallgatag szerelmet, azt a fajta szerelmet, amelyről jól tudta, semmi mással nem pótolható. Amikor Marguerite elment, Eddie élete megáporodott. Hibernálta a szívét. És most itt van ismét, ugyanolyan fiatalon, mint amikor összeházasodtak. – Gyere velem – mondja a lány. Eddie próbál megállni a lábán, de a rossz térde megroggyan. A lány könnyedén fölemeli. – A lábad – mondja, és gyöngéden a jól ismert, elhalványult forradásra pillant. Aztán fölnéz, és megsimogatja a füle fölött göndörödő haját. – Megőszültél – mosolyog. Eddie nyelve megbénult. Csak néz, másra nem képes. A lány pontosan olyan, amilyennek az emlékezetében őrzi – valójában még gyönyörűbb, hisz' a végső emlékei inkább az idősebb,

szenvedő asszonyhoz kötődnek. Áll mellette némán, mígnem a lány sötét szeme összeszűkül és az ajka huncut mosolyba fut. – Eddie – Marguerite majdnem kuncog. – Ilyen hamar elfelejtetted, milyen voltam? Eddie nagyot nyel. – Azt én soha el nem felejtettem. A lány könnyedén megsimogatja az arcát, Eddie testén melegség fut végig. A lány a falu és a táncoló vendégek felé int. – Sok-sok esküvő – mondja boldogan. – Az én választásom. A világ esküvői, minden ajtó mögött más és más. Ó, Eddie, semmi sem változik, amikor a vőlegény fölemeli a fátylat, amikor a menyasszony elfogadja a gyűrűt, a lehetőség, amely ott bujkál a szemükben, egyforma, bárhol a világon. Őszintén hiszik mind, hogy az ő szerelmük, az ő házasságuk minden eddiginél különb. Szerinted a miénk is ilyen volt? – kérdezi mosolyogva. Eddie nem tudja, mit mondhatna. – Nekünk is volt tangóharmonikásunk... – mondja végül. ELTÁVOLODNAK AZ ESKÜVŐI mulatságtól, s megindulnak egy kavicsos ösvényen. A zene elhalkult, már csak távoli zenebonának hat. Eddie el akar mondani Marguerite-nek mindent, amit eddig látott, mindent, ami történt. És ki akarja faggatni a lányt minden kicsiségről és minden nagy dologról. Kavarog benne minden, szorong, nem tudja, hol kezdje. – Veled is így történt? – kérdezi végül. – Te is találkoztál öt emberrel? A lány bólint. – De másik öt emberrel – jegyzi meg Eddie. A lány ismét bólint. – Akik mindent elmagyaráztak? Amitől mindent megértettél?

Marguerite mosolyog. – Mindent megértettem. – Megérinti a férfi állát. – És attól fogva rád vártam. Eddie a szemét nézi. A mosolyát. És eltűnődik, vajon ilyen érzés volt-e, ahogy várakozott. – Mennyit tudsz... rólam? Úgy értem, mennyit tudtál meg azóta, hogy... Még most sem bírja kimondani. – Azóta, hogy meghaltál. A lány leveszi szalmakalapját, és hátraveti a homlokából göndör, fiatal fürtjeit. – Azt mind tudom, ami akkor történt, amikor együtt voltunk... Lebiggyeszti az ajkát. – És most már azt is tudom, hogy miért történt... Kezét a férfi mellkasára teszi. – És azt is tudom, hogy őszintén szerettél. Ekkor megfogja Eddie másik kezét. Eddie érzi az olvasztó melegséget. – Azt nem tudom, hogyan haltál meg – mondja Marguerite. Eddie egy percig gondolkodik. – Azt én sem tudom pontosan – szólal meg. – Volt egy lány, egy kislány, odaugrott a sínek közé, bajba került... Marguerite szeme elkerekedik. Nagyon fiatalnak látszik. Eddie nem is gondolta, hogy ennyire nehéz lesz beszámolni feleségének a haláláról. – Vannak ezek a menetek, tudod, ezek az új menetek... nem is hasonlítanak a régiekre... mindegyiknek óránként ezer mérföldet kell megtennie. Szóval volt ez a menet, amelyik leejti a kocsikat, és a hidraulikának meg kell állítania, lassan lefékeznie, de valami elnyírta a kábelt, a kocsi elszabadult, még most sem értem, de a kocsi lezuhant, mert én szóltam, hogy engedjék le – mármint szóltam Domingueznek, ő az a fiú, aki most velem dolgozik... nem az ő hibája volt... de szóltam neki, aztán megpróbáltam megakadályozni, de már nem hallotta, az a

kislány meg pont ott ült, és próbáltam elhúzni onnét. Meg akartam menteni. Éreztem a kicsi kezét, de aztán... Elhallgat. Marguerite a fejét félrebillentve várja a folytatást. Eddie mély lélegzetet vesz. – Nem beszéltem ennyit, amióta idekerültem – mondja. A lány bólint, szelíden mosolyog, amitől Eddie tekintete elhomályosul, hirtelen nagy-nagy szomorúság telepszik rá, aztán valahogy, ki tudja miért, mindez már egy cseppet sem számít, se a halála, se a park, se az, ahogy hátrakiáltott a bámészkodóknak, hogy „Vissza!”. Miért is beszél erről? Mit csinál? Valóban vele van? Mint valami elfojtott bánat, amely feltör és a szívbe markol, lelkét úgy kerítik hatalmukba a régi érzések, az ajka megremeg, és őt hátára kapja a sodra mindannak, amit elveszített. Nézi a feleségét, a halott feleségét, az ifjú feleségét, a hiányzó, egyetlen feleségét, és már nem akar tovább keresgélni. – Ó, istenem, Marguerite – suttogja. – Annyira sajnálom, annyira sajnálom. Nem is tudom elmondani, mennyire. Nem tudom elmondani. Nem tudom elmondani. Tenyerébe temeti az arcát, és azért kimondja, kimondja azt, amit mindenki kimond: – Annyira hiányzol.

Ma van Eddie születésnapja A lóversenypályát zsúfolásig megtöltik a nyári vendégek. A nők szalmakalapban, a férfiak szivaroznak. Eddie és Noel korán kimennek, hogy megtegyék Eddie születésnapi számát, a 39-et, méghozzá dupla vagy semmi alapon. Lecsapható deszkaülésen ülnek. A lábuknál papírpohárban sör, az elhajított, vesztes szelvények szőnyegén. Eddie addigra már nyert az első futamon. Fele nyereményét föltette a második futamra, és akkor is nyert, ami életében először fordult elő vele. Kapott 209 dollárt. Miután kisebb tételeken kétszer veszített, mindent föltett egy lóra a hatodik menetben, méghozzá abból az egészséges feltételezésből kiindulva, hogy nulláról indult, ergo mi kára származhat abból, ha ugyanúgy megy is haza. – Csak gondolj bele, hogy ha nyersz, meglesz minden, amire a gyereknek szüksége lehet – mondja neki Noel. Csengetnek. A lovak nekierednek. A pálya egyenes szakaszán összetartanak, tarka selyemszőrük hullámzik, ahogy mozognak. Eddie a 8-as számot tette meg, egy Jersey Finch nevű lovat, ami nem rossz, pláne, ha négy az egyhez a tét, de amit Noel az imént mondott a „gyerekről” – akit Eddie és Marguerite örökbe fogadni készül – az lelkifurdalással tölti el. Volna helye annak a pénznek. Akkor meg miért művel ilyeneket? A tömeg talpra szökken. A lovak a célegyenesbe érnek. Jersey Finch elhúz a többitől. A tömeg biztatása a dübörgő paták zajával keveredik. Noel teli torokból ordít. Eddie a tikettet szorongatja. Idegesebb, mint szeretné. Tiszta libabőr. Egy ló kiválik a tömkelegből. Jersey Finch! Eddie-nek közel nyolcszáz dollár üti a markát. – Haza kell telefonálnom – mondja.

– Azzal tönkreteszed – feleli Noel. – Miről beszélsz? – Ha valakinek elmondod, azzal elpuskázod a szerencsédet. – Te meg vagy húzatva. – Ne csináld. – Felhívom. Olyan boldog lesz. – Nem lesz boldog. Elbiceg egy telefonfülkéhez és bedob egy tízcentest. Marguerite felveszi. Eddie elújságolja a jó hírt. Noelnek igaza van. Az asszony nem örül. Azt mondja, jöjjön haza. Eddie erre azt feleli, neki ne parancsolgasson. – De hát gyerekünk lesz – korholja az asszony. – Ezzel a viselkedéssel fel kell hagynod. Eddie-nek ég a füle, úgy teszi le a telefont. Visszamegy Noelhez, aki mogyorót rágcsál a korlát mellett. – Kitalálom – mondja Noel. A pénztárhoz mennek, és megtesznek egy másik lovat. Eddie kiveszi zsebéből a pénzt. Egyik énjének elege van, a másik énje folytatná, hogy amikor hazamegy, csak odahajíthassa a pénzt az ágyra, és azt mondhassa a feleségének: – Nesze, vegyél rajta, amit akarsz. Noel nézi, mennyi pénzt lök be a nyíláson. Magasba szökik a szemöldöke. – Tudom, tudom – mondja Eddie. Csak azt nem tudja, hogy Marguerite, mivel nem hívhatja vissza, úgy döntött, kimegy és megkeresi a versenyen. Bántja, hogy kiabált, végtére is Eddie születésnapja van, bocsánatot akar kérni, és szeretné, ha Eddie abbahagyná. Múltbéli esetekből tudja, hogy Noel majd kinn akar maradni zárásig. Noel már csak ilyen. És mivel a lóversenypálya alig tíz percre van, Marguerite kapja a táskáját, és végighajt a használt Nash Ramblerrel az Ocean Parkwayn. A Lester Streeten jobbra fordul. A nap már lebukott, az ég szétfolyóban. A legtöbb kocsi a másik irányból jön. Közeledik a Lester Street-i felüljáróhoz,

erre a legrövidebb az út a lóversenypályához, fel a lépcsőn, át az utca túlsó felére, aztán le az utca túloldalán, mígnem a pálya tulajdonosai felállíttattak egy jelzőlámpát, ettől a felüljáró gyakorlatilag kihalt. De ezen az estén nem kihalt. Két kamasz van odafenn, két bujkáló tizenhét éves, akiket órákkal azelőtt kizavartak egy italmérésből, mert elloptak öt karton cigarettát és három üveg Old Harper's whiskyt. Az alkoholt megitták, egy csomó cigarettát elszívtak, és most unatkoznak, és a rozsdás korlát fölött lógázzák az üres üvegeket. – Szerinted meg merem csinálni? – Meg hát – mondja a másik. Az első elereszti az üveget, aztán lebuknak a fémrács mögé, és lesik, mi lesz. Egy kocsit majdnem eltalál, aztán a kocsiúton összetörik. – Húúú! – kiált a második. – Azannya! – Most te jössz, gyáva féreg. A másik feláll, kilógatja az üveget, és a jobboldali sáv ritka forgalmát választja. Előre-hátra lógázza az üveget, időzíteni próbál, hogy két kocsi közé találjon, mintha ez valami művészet volna, ő maga meg a művész. Ujjai ellazulnak. A srác vigyorog. Tizenkét méterrel alatta Marguerite-nek eszébe se jut, hogy felnézzen, vajon mi folyik a felüljárón, másra se gondol, mint hogy Eddie-t elhozza a versenypályáról, amíg még megvan valami a pénzből. Még akkor is azon tűnődik, melyik szekcióban kezdje a keresést, amikor az Old Harper's whiskysüveg millió diribdarabra töri a szélvédő üvegét. A kocsi nekivágódik a beton választófalnak. Marguerite teste, mint egy bábué, nekizuhan az ajtónak és a műszerfalnak, és a kormánynak, leszakítja a máját, karját töri, majd úgy beüti a fejét, hogy megszűnnek tőle az est hangjai. Nem hallja többé a fékcsikorgásokat. Nem hallja a dudálást. Nem hallja a

kamaszokat, akik gumitalpú tornacipőben a Lester Street felé menekülnek, majd eltűnnek, az éjszakában.

A SZERELEM, AKÁR az eső, fölülről zúdul lefelé, csuromvizesre áztatva a párokat. De néha, az élet dühödt hőségében, a szerelem kiszárad a felszínen, alulról kell felszívnia a nedvességet, a gyökerein keresztül, hogy valamiképpen életben maradjon. A Lester Street-i baleset után Marguerite kórházba került. Közel hat hónapig nyomta az ágyat. Sérült mája végül rendbejött, de a hosszas kórházi tartózkodás oly sokba került, hogy ráment az örökbefogadásra félretett pénz. A gyerek, akire annyira vágytak, másvalakihez került. A ki nem mondott lelkifurdalás többé nem hagyott nekik nyugovást – árnyékként járkált férj és feleség között. Marguerite sokáig hallgatott. Eddie a munkájába temetkezett. Az árnyék asztalhoz ült velük, az ő jelenlétében ettek, csak a kések és villák csörömpöltek magányosan. Ha beszéltek, csak csip-csup ügyekről. A szerelmüket tápláló víz lekúszott a gyökerekhez. Eddie soha többé nem ment ki a lóversenyre. Lassan leszoktak egymásról Noellel, amikor odabent együtt reggeliztek, képtelenek voltak megtárgyalni a komoly kérdéseket. Egy kaliforniai vidámparkban bevezették az első csőrendszeres acélsínpárt – ezek sokkal könnyedebben kanyarogtak, mint a faszerkezet –, aztán egyszer csak megint divatba jött a már-már feledésbe merült hullámvasút. Mr. Bullock, a park tulajdonosa rendelt egy acélsínes modellt a Ruby rakpartra, és Eddie felügyelte az építkezést. Leugatta a szerelőket, minden lépésüket ellenőrizte. Nem bízott az ilyen gyors járgányokban. Hatvanfokos dőlésszög? Biztosra vette, hogy balesetveszélyes. Legalább volt, ami lekösse.

A Csillagpor Kagylót lebontották. A Cipzár Menetet nemkülönben. Meg a Szerelem Alagútját is, amelyet a gyerekek giccsesnek tartottak. Néhány év múlva beindítottak egy új hajóutat, a Vízimalmot, és Eddie legnagyobb meglepetésére hatalmas volt a siker. A menet abból állt, hogy a csónakok csatornákon eveztek keresztül, aztán lezuhantak egy óriási medencébe. Eddie nem értette, miért szeretnek az emberek felöltözve csuromvizesre ázni, miközben háromszáz méterre ott a tenger. De attól még elvégezte a karbantartást, mezítláb ment be a vízbe ellenőrizni, hogy a csónakok ki ne bukjanak a sínek közül. Idővel férj és feleség között megindult a beszéd, egy este maga Eddie hozta szóba az örökbefogadást. – Most már öregek vagyunk hozzá – mondta Marguerite. – Mikor öreg az ember egy gyerekhez? – kérdezett vissza Eddie. Teltek az évek. Gyerekük ugyan soha nem lett, de a seb lassan behegedt, és egymásnak nyújtott társaságuk kitöltötte a légüres teret. Reggelente Marguerite kávét főzött Eddie-nek és kenyeret pirított, Eddie meg elvitte az asszonyt munkahelyére, a tisztítóba, aztán visszakocsizott a rakpartra. Néha Marguerite korán végzett délután, olyankor végigsétáltak a deszkapallón, együtt ellenőrizték Eddie stációit, felültek a körhintára vagy be a sárgára festett kagylóhéjba, miközben Eddie elmagyarázta, mi hogyan működik, a forgórendszereket, a kábeleket, és meghallgatta, hogy a szokásos hangon zümmögnek-e a gépek. Egy júliusi este azon kapták magukat, hogy a tengerparton sétálnak, szőlőízű jégkrémet esznek, s a lábuk belesüpped a nyirkos homokba. Körülnéztek, és rájöttek, hogy ők a legöregebbek a parton. Marguerite megjegyezte, hogy most a lányok bikiniben járnak úszni, és hogy ő soha nem merészelne ilyet viselni. Eddie erre azt felelte, hogy a lányok nem is tudják, milyen szerencsések, mert ha Marguerite bikinit húzna, a férfiak másra nem is néznének. S habár ekkorra Marguerite már negyvenes évei közepén járt, és a csípője kissé

megvastagodott, meg a szeme körül is apró ráncok pókhálója jelent meg, azért Eddie bókja roppant örömmel töltötte el, s hálásan nézett fel a férfi görbe orrára és széles állára. Szerelmük vize ismét záporozott rájuk, és úgy áztatta el őket, mint a tenger, amelyben benne tocsogtak. HÁROM ÉV MÚLTÁN Marguerite épp csirkét panírozott a lakásuk konyhájában, abban, amelyikben végig megmaradtak, Eddie anyjának halála után ugyanis Marguerite azt mondta, szereti azt a lakást, mert a gyerekkorukra emlékezteti, meg mert olyan jó, hogy a konyhaablakból kilátni a körhintára. Hirtelen, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, jobb kezén az ujjak önkéntelenül kinyúltak. Aztán bezsugorodtak. Összezárni nem bírta őket. A csirke kiesett a kezéből, bele a mosogatóba. A karja lüktetett. A légzése felgyorsult. Egy pillanatra lebámult a kezére, a meggörbedt ujjaira, amelyek mintha valaki másé lettek volna, valakié, aki épp egy hatalmas, láthatatlan korsót markol. Aztán forogni kezdett vele minden. – Eddie? – kiáltott, de mire a férfi odaért, már eszméletlenül feküdt a padlón. AGYDAGANAT, szólt a verdikt, s attól kezdve hanyatlott, mint mindenki, aki ebben a betegségben szenved, kezelték, ami enyhítette a betegséget, de csomókban hullott a haja tőle, a délelőttöket lármás röntgengépek előtt töltötte, az estéket meg azzal, hogy hányt a kórházi vécében. A végső időszakban, amikor a rák már felülkerekedett, az orvosok csak ennyit mondtak: – Pihenjen. Lazítson. – Amikor Marguerite kérdéseket tett fel, együtt érzőn bólogattak, mintha a bólogatás is gyógyszer lenne, amit csepegtetővel adagolnak. Rájött, hogy ez része a protokollnak, kedvesek, ha már segíteni nem tudnak, és amikor egyikük nyájasan megemlítette, hogy

„rendbe kéne tenni a dolgait”, megkérte, hogy engedjék haza. Már csak beszélt, kérdezni nem kérdezett. Eddie fölsegítette a lépcsőn, és felakasztotta a kabátját, amíg az asszony körülnézett a lakásban. Főzni akart, de Eddie leültette, s feltett vizet teának. Előző nap bárányszeleteket vett, és estére vacsoravendégséget hívott, barátok jöttek és munkatársak, akik így üdvözölték a beesett arcú, sápadt Marguerite-et: – Nahát, kit látnak szemeim! – mintha a vendégség a hazaérkezését, és nem a távozását ünnepelné. Krumplipürét ettek, desszertnek karamellás-kakaós süteményt, és amikor Marguerite kiitta a második pohár bort, Eddie fogta az üveget, és harmadszor is töltött neki. Két napra rá sikoltva ébredt. Eddie a hajnal előtti csendben rohant vele a kórházba. Rövid mondatokat váltottak, vajon melyik orvos az ügyeletes, kit értesítsen Eddie. S habár Marguerite a mellette levő ülésen ült, Eddie benne érezte mindenben, a kormányban, a gázpedálban, a szeme pislogásában, a torka köszörülésében. Minden mozdulatával Marguerite-be kapaszkodott. Az asszony negyvenhét éves volt. – Nálad van a kártya? – kérdezte az asszony. – A kártya? – kérdezte tétován Eddie. Marguerite mély lélegzetet vett, lehunyta a szemét, és amikor beszélni kezdett, a hangja egészen elvékonyult, mintha nagy ára volna annak, hogy megszólal. – A biztosítás – krákogta. – Ahá, ahá – vágta rá Eddie. – A kártya nálam van. Megálltak a parkolóban, és Eddie leállította a motort. Hirtelen nagy lett a csend, a kelleténél sokkalta nagyobb. Eddie a legkisebb hangokat is meghallotta, ahogy testének súlya alatt megnyekkent a bőrülés, nyikordult az ajtó fogantyúja, besüvített a kinti levegő, csosszant a talpa a járdán, megcsörrent a kulcs. Kinyitotta Marguerite ajtaját, és kisegítette az asszonyt. Marguerite a vállát egészen behúzta, mint egy vacogó gyerek.

Haját arcába fújta a szél. Mélyet szippantott, és tekintetét a látóhatárra emelte. Intett Eddie-nek, majd a távolból odalátszó óriáskerék felé bökött, ahol karácsonyfadíszként függtek a piros kocsik. – Innen is odalátni – mondta. – Az óriáskerék? – kérdezte Eddie. Az asszony elfordította a fejét. – Az otthon. MIVEL A MENNYORSZÁGBAN nem aludt, Eddie úgy érezte, néhány óránál nem töltött több időt az emberekkel, akikkel eddig találkozott. Meg aztán, az éjszakák és nappalok váltakozása, alvás és ébredés, naplemente, apály és dagály, étkezés és időbeosztás nélkül honnét is tudhatta volna? Marguerite-tel csak egyet akart, időt – még több időt –, és azt megkapta, éjszakákat és nappalokat és újabb éjszakákat. Végigjárták az esküvőkre nyíló ajtókat, és közben mindenről beszéltek, amiről Eddie beszélni akart. A svéd esküvőn Eddie elmesélte Marguerite-nek, hogy a bátyja, Joe tíz éve meghalt, egy hónappal azután, hogy megvett egy gyönyörű, új házat Floridában. Az orosz esküvőn Marguerite megkérdezte, hogy megtartotta-e a régi lakást, mire Eddie azt válaszolta, hogy igen, és ennek az asszony nagyon örült. Egy libanoni faluban tartott szabadtéri esküvőn Eddie elmesélte, mi történt vele itt, a mennyországban, és Marguerite érdeklődéssel hallgatta, ugyanakkor a tekintete arról árulkodott, hogy tud mindent. Eddie beszámolt a Kék Emberről, hogy némelyek miért halnak meg, miközben mások élnek tovább, beszélt a Kapitányról is, elmesélte, hogyan áldozta fel magát. Amikor az apjáról számolt be, Marguerite felidézte, mennyi estét töltött el Eddie azzal, hogy dühöngött az öreg miatt, aztán meg hallgatásba burkolózott. Eddie elmondta, hogy kibékült vele, mire az asszony szemöldöke a magasba szökött, szélesen elmosolyodott, és Eddie-t átjárta az a jól ismert melegség, amit

évek óta hiányolt, s amit az váltott ki belőle, hogy sikerült a felesége kedvében járnia. EGY ESTE EDDIE elmesélte, milyen változások vannak a Ruby rakparton, hogy a régi látványosságokat mind lerombolták, hogy a pénzbedobós automatákból ma rock' n' roll árad, s hogy a dodzsem most spirálban csavarodik, és vannak kocsik, amelyek lelógnak a sínekről, és hogy az Elvarázsolt Kastélyban, amelyben régen cowboyok riogattak, most videóról vetítenek, s olyan az egész, mintha a tévé előtt ülne az ember. Elsorolta az új neveket. Hogy nincs többé Zuhanó meg Röpülő Bogár. Most minden Villám, Förgeteg, Fű, Fejlövés, Örvény. IDŐNKÉNT, OTT A MENNYORSZÁGBAN le is feküdtek együtt. De nem aludtak. A földön, mondta Marguerite, az ember, ha elaludt, néha azt álmodta, hogy a mennyországban van, és azok az álmok sokat segítettek abban, hogy elképzelje, milyen. De itt az ilyen álmoknak semmi értelmük. Ehelyett Eddie átfogta a vállát, beleszippantott a hajába, és mélyeket lélegzett. Egyszer megkérdezte a feleségét, Isten tudja-e, hogy ő itt van. Marguerite elmosolyodott, és megnyugtatta: hát persze hogy tudja, annak ellenére, hogy Eddie bevallotta, ő élete egy részében bizony bujkált Isten színe elől, az idő többi részében meg úgy érezte, Isten sem vesz róla tudomást.

A negyedik lecke SOK-SOK BESZÉLGETÉS UTÁN Marguerite végül bevezeti Eddie-t egy újabb ajtón. Visszakerültek a kicsi, kerek helyiségbe. Leül egy zsámolyra, és összeilleszti az ujjait. A tükör felé fordul, és Eddie meglátja az ott visszatükröződő arcát. Marguerite-ét igen, de a magáét továbbra sem. – A menyasszony itt várakozik – mondja a lány, végigsimítva a haján, de miközben a tükörképét nézi, mintha távolodna. – Elérkezett a perc, amikor végig kell gondolnod, mit teszel. Kit választasz. Kit fogsz szeretni. Ha minden rendben van, Eddie, akkor ez nagyszerű pillanat lehet. A férfi felé fordul. – Oly sok éven át kellett szerelem nélkül élned, igaz? Eddie nem szól. – Úgy érezted, megfosztottak tőle, hogy túl hamar hagytalak magadra. Eddie lassan a földre ereszkedik. Marguerite levendulaszín ruhája szétterül a szeme előtt. – Túl hamar elmentél – mondja. – Haragudtál rám ezért. – Nem. A lány szeme megvillan. – Na jó. Haragudtam. – Megvolt mindennek a maga oka. – Miféle oka? – kérdezi Eddie. – Hogy lehetett meg az oka? Meghaltál. Negyvenhét éves voltál. A legjobb teremtés voltál, akit valaha is ismertünk, de meghaltál, és mindent elvesztettél. És én is elvesztettem mindent. Elvesztettem az egyetlen nőt, akit valaha is szerettem. Marguerite megfogja a kezét. – Nem, nem vesztetted el. Végig itt voltam. És te amúgy is szerettél. Az elvesztett szerelem is szerelem, Eddie. Csak más formát ölt. Nem látod a

mosolyát, nem főzöl neki ebédet, nem simogatod meg a haját, nem forgatod meg a táncparketten. De amint ezek az érzékek elhomályosulnak, mások felerősödnek. Az emlékek. Az emlékekkel élsz tovább. Azokat dédelgeted. Azokba kapaszkodsz. Azokat táncoltatod. – Az élet véget ér – mondja. – A szeretet végtelen. Eddie a felesége halála utáni esztendőkre gondol. Olyan, mintha kerítésen kukucskált volna keresztül. Tudta, hogy odakinn egy másfajta élet folyik, és hogy annak ő soha nem lesz részese. – Én soha mást nem akartam – mondja halkan. – Tudom. – Még akkor is beléd voltam szerelmes. – Tudom – bólint Marguerite. – Éreztem. – Itt? – Még itt is – mosolyog Marguerite. – A szerelemnek ilyen nagy ereje van. Feláll, kinyit egy ajtót, és Eddie hunyorogva követi. Félhomályos helyiség összecsukható székekkel, az egyik sarokban egy tangóharmonikás ül. – Ezt utoljára tartogattam – mondja Marguerite. Kinyújtja mindkét kezét. És első alkalommal, itt a mennyországban, Eddie elfogadja a feléje nyújtott kezet, magához vonja Marguerite-et, nem zavarja a rossz lába, nem zavarja a sok rút fogalom, amelyet a zenéhez, az esküvőkhöz társít, most jön csak rá, hogy ez mind-mind a magánnyal kapcsolatos. – Már csak a tombola hiányzik – suttogja Marguerite, miközben átfogja Eddie vállát. Eddie elvigyorodik, majd átfogja Marguerite derekát. – Kérdezhetek valamit? – Tessék. – Hogyhogy olyan vagy, mint az esküvőnk napján? – Gondoltam, annak örülnél a legjobban.

Eddie egy pillanatig latolgatja a következő kérdést. –Tudnál rajta változtatni? – Változtatni? – derül Marguerite. – Mire? – A végére. A lány leengedi a karját. – A végén nem voltam ilyen csinos. Eddie a fejét rázza, mint akinek nem ez a véleménye. – Tudnál változtatni? A lány egy pillanatig vár, aztán megint megöleli Eddie-t. A harmonikás ismerős dallamokat játszik. Marguerite Eddie fülébe dúdol, táncolni kezdenek, lassan, a csakis férj és feleség között megszokott, meghitt ritmusban. Te vettél rá, hogy megszeresselek, Pedig én nem akartam, Én nem akartam... Te vettél rá, hogy megszeresselek, Én végig tudtam, Én végig tudtam... Amikor Eddie fölemeli a fejét, Marguerite negyvenhét éves megint, szarkalábak éktelenkednek a szeme körül, a haja megritkult, bőre az álla alatt megereszkedett. De mosolyog rendületlenül, és Eddie éppoly gyönyörűnek látja, mint mindig, lehunyja a szemét, és kimondja azt, amit kezdettől fogva érzett, attól a pillanattól fogva, hogy meglátta: – Nem akarok továbbmenni. Itt akarok maradni. Amikor a szemét kinyitja, karja még érzi Marguerite alakját, de ő már nincsen sehol, és vele együtt eltűnt minden.

PÉNTEK, DÉLUTÁN 3 ÓRA 15 DOMINGUEZ MEGNYOMTA a felvonó gombját, és az ajtó összezárult. A belső ökörszemablak fedte a külső ökörszemablakot. A szerelvény megindult fölfelé, és ő az összeilleszkedő ablakokon keresztül nézte, hogy az előcsarnok eltűnik a szeme elől. – Hihetetlen, hogy ez a felvonó még most is működik – mondta Dominguez. – Pedig biztosan még a múlt századból való. A mellette álló férfi, egy ingatlanügyvéd érdeklődést mutatva biccentett. Levette a kalapját – fülledt meleg volt, ő pedig izzadt –, és nézte, hogy a számok sorra kigyúlnak a réz kapcsolótáblán. Aznapra ez volt a harmadik megbeszélése. Ha ezzel végez, mehet haza vacsorázni. – Eddie-nek alig volt valamije – mondta Dominguez. – Hmm – mondta a férfi, és megtörölte homlokát egy zsebkendővel. – Akkor nem fog sokáig tartani. A felvonó zökkenve megállt, az ajtó kinyílt, és ők megindultak a 6B felé. A folyosót még a hatvanas évek feketefehér csempéje borította, és ételszag terjengett – fokhagyma és sült krumpli. A házmestertől kapták meg a kulcsot, a határidővel egyetemben. Jövő szerdáig. Addigra kell kiüríteni a helyet a következő lakónak. – Hűha... – mondta Dominguez, miután kinyitotta az ajtót, és belépett a konyhába. – Ez aztán a rend – egy öregemberhez képest. – A mosogató tiszta. A pultok lemosva. A mindenit, az ő lakásában soha nincs ilyen rend. – Banki papírok? – kérdezte a férfi. – Bizonylatok? Ékszerek? Dominguez maga elé képzelte a felékszerezett Eddie-t, és majdnem elnevette magát. Csak most döbbent rá, mennyire hiányzik neki az öreg, milyen különös, hogy nincs ott közöttük a rakparton, utasításokat vakkantva, mindenen rajta tartva a

szemét, mint egy anyahéja. Még az öltözőszekrényét se rámolták ki. Nem volt szívük hozzá. Otthagytak mindent a műhelyben, úgy, ahogy volt, mintha arra számítanának, hogy másnap úgyis megjelenik. – Fogalmam sincs. Megnézte abban a hálószobai izében? – A komódban? – Aha. Tudja, magam is csak egyszer jártam itt. Valójában a munkahelyemről ismertem Eddie-t. Dominguez áthajolt az asztalon, és kipillantott a konyhaablakon. Meglátta az öreg körhintát. Órájára nézett. Ha már a munkánál tartunk, gondolta magában. Az ügyvéd kihúzta a hálószobai komód legfölső fiókját. Félretolta a szépen összepárosított zoknikat, az alsóneműt, az egymásra halmozott fehér bokszeralsókat. Egy bőrrel bevont öreg doboz került ki alóluk, komoly kinézetű darab. Kinyitotta, abban a reményben, hogy sikerült hamar nyomára bukkannia a lényegnek. A homlokát ráncolta. Semmi jelentős. Semmi banki papír. Semmi biztosítási kötvény. Csak egy fekete csokornyakkendő, egy kínai vendéglő menükártyája, egy pakli öreg kártya, egy katonai kitüntetést tartalmazó levél és egy megfakult polaroid kép egy születésnapi torta mellett álló férfiról, akit gyerekek vesznek körül. – Hé – kiabált Dominguez a szomszéd szobából –, ezt keresi? Egy halom borítékkal a kezében jelent meg, a konyhafiókban találta, némelyik a helyi banktól származott, némelyik a Veteránhivataltól. Az ügyvéd átlapozta, és anélkül, hogy fölnézett volna, közölte: – Ez jó lesz. – Kihúzott egy banki elismervényt. És megjegyezte az egyenleget. Aztán, ahogy gyakran megesett, némán gratulált magának, amiért az ő kötvényei, részvényei és biztosításai rendben vannak. Mindenképpen jobb annál, amit ez a szerencsétlen flótás fel tudott mutatni, hisz ennek az ürgének alig volt valamivel többje a szép tiszta konyhájánál.

Az ötödik személy, akivel Eddie a mennyországban találkozik FEHÉR. MOST FEHÉR minden. Se föld, se ég, se látóhatár a kettő között. Csak a tiszta, néma fehérség, oly zajtalan, mint a legnagyobb hóesésben, a legcsöndesebb napfölkelte után. Eddie csak fehérséget lát. Csak a saját nehéz légzését hallja, meg a légzése visszhangját. Belélegzik, aztán meghallja ugyanazt felerősítve. Kilélegzik, mire a visszhang is kilélegzik. Eddie szorosan behunyja a szemét. A csend elviselhetetlenebb, ha az ember tudja, hogy nem töri meg semmi, márpedig Eddie tudja. A felesége eltűnt. Kétségbeesetten szeretné visszakapni, csak még egy percre, fél percre, még öt másodpercre, de sehogyan sem nyúlhat, szólhat, inthet vagy akár nézhet az eltűnt kép után. Úgy érzi magát, mint aki egy lépcsőn lefelé botorkál, aztán az aljába érve összeroskad. A lelke kiürült. Nem kap gyújtást. Bénán és élettelenül lóg az űrben, mint valami kampón, mintha minden életnedvet kiszívtak volna belőle. Lóghat egy napja, egy hónapja. Vagy egy évszázada. Csak amikor valami apró, de kísértő, ismétlődő zajt hall, akkor rezzen, akkor emeli meg nagy nehezen a szemhéját. A mennyországnak már négy bugyrát megjárta, négy emberrel találkozott, s habár kezdetben mind a négy titokzatos volt és érthetetlen, érzi, hogy most valami egészen más következik. A zaj megismétlődik, ezúttal hangosabban, és Eddie, világéletében védekező alkat lévén, ökölbe szorítja a kezét, amitől rájön, hogy a jobbjában botot szorongat. A két karját májfoltok tarkítják. Rövidre nyírt körmei sárgásak. Csupasz lábszárán vöröses kiütések, a sömör, amit a földön töltött életének utolsó heteiben kapott. Hanyatló testéről elfordítja a tekintetét. A teste emberi számítások szerint a végét járja.

Ismét hallja a hangot: magas, rendszertelen sikolyok hallatszanak, majd ülnek el. Amíg élt, Eddie ezeket a hangokat rémálmaiban hallotta, és most megreszketteti az emlék: a falu, a tűz, Smitty, és ez a zaj, ez a visító kodácsolás, amely, mint a végén kiderül, az ő saját torkából tör elő, amikor megpróbál megszólalni. Összeszorítja a fogait, mintha ezzel megállíthatná, de persze szól tovább, mint egy vészcsengő, amelyre nem hallgat oda senki. Míg Eddie bele nem ordít a fojtogató fehérségbe: – Mi az? Mit akarsz? Ezzel a sikoltás a háttérbe szorul, és előtérbe kerül egy másik zaj, egy laza, könyörtelen morgás – mint a zubogó folyó hangja –, és a fehérség egyetlen pontba zsugorodik össze, ahogy a nap tükröződik vissza a csillogó vízen. Föld került Eddie talpa alá. A botja valami szilárdba ütközik. Magasan áll, fenn a töltésen, szellő fúj az arcába, és a párás levegőtől nyirkos lett a bőre. Lenéz, a folyóban megpillantja a rémisztő sikoltások forrását, és megkönnyebbül, mint aki épp felkapja a golfütőjét, hogy legyen mivel védekeznie, aztán rájön, hogy nincs váratlan betolakodó a házában. A hang, a sikoltozás, sikkantgatás, fütyülés, fültépő nyekergés csupán gyerekhangok kakofóniája, ezrével játszanak, lubickolnak a vízben, és sikongatnak ártatlan nevetéssel. Erről álmodtam? – gondolja. Végestelen-végig? Miért? Elnézi az ugrándozó, ficánkoló, lubickoló kis testeket, míg a többiek a magas fűben hempergőznek. És közben észleli, hogy valami nagy nyugalom van ebben az egészben, semmi vadulás, ahogy gyerekeknél általában megszokta az ember. És észrevesz még valamit. Hogy nincsenek felnőttek. Még kamaszok sincsenek. Ezek mind kicsinyek, a bőrük színe mint a sötét fáé, szemmel láthatóan maguk vigyáznak magukra. És Eddie tekintetét ekkor egy fehér vándorkő vonja magára. Karcsú kislány áll rajta, távol a többiektől, s feléje néz. Mindkét kezével int, hogy jöjjön be a vízbe. Eddie tétovázik. A

lány mosolyog. A lány megint int, és bólint hozzá, mint aki azt akarja mondani, Igen, te. Eddie leereszti a botját, hogy annak segítségével jusson le a lejtőn. Megcsúszik, a rossz térde megroggyan, a lába kicsúszik alóla. De mielőtt földet érne, felkapja egy hirtelen támadt, hátulról jött fuvallat, és talpra állítja, s már ott is áll a kislány előtt, mint aki soha el nem mozdult onnét.

Ma van Eddie születésnapja Ötvenegy éves. Szombat van. Az első születésnapja Marguerite nélkül. Neszkávét iszik papírpohárból, hozzá két szelet margarinnal megkent pirítóst eszik. A felesége balesetétől fogva Eddie elhárított minden születésnapi ünnepséget, mondván: – Miért kell az embert emlékeztetni erre a napra? – De Marguerite ragaszkodott hozzá. Maga sütötte a tortát. Meghívta a barátaikat. És mindig vett egy zacskó karamellás cukrot és át is kötötte szalaggal. – Az ember nem mondhat le a születésnapjáról – jelentette ki. Most, hogy ő már nincs többé, Eddie mégis megpróbálja. A munkahelyén beszíjazza magát egy hullámvasútmenetre, fel a magasba, egyedül, mint egy hegymászó. Este tévét néz odahaza. Korán lefekszik. Torta nincs. Vendégek nincsenek. Nem nehéz átlagosan viselkedni, ha az ember átlagosnak is érzi magát, és a feltétel nélküli megadás sápadtsága Eddie mindennapjainak megszokott színévé válik. Hatvanéves, szerda van. Korán bemegy a műhelybe. Kinyitja papírzacskóba csomagolt ebédjét, és letép egy falat szalámit a szendvicsről. Horogra erősíti, aztán a madzagot leereszti a pecalyukon. Nézi, hogy lebeg. Végül eltűnik, elnyeli a tenger. Hatvannyolc éves, szombat van. Kirakosgatja az orvosságait a konyhapulton. Megszólal a telefon. Joe, a bátyja telefonál Floridából. Joe boldog születésnapot kíván. Az unokájáról mesél. A lakásról mesél. Nahát, mondja Eddie legalább ötvenszer. Hetvenöt éves, hétfő. Felteszi a szemüvegét, és átfutja a karbantartók jelentését. Észreveszi, hogy valaki kihagyott egy

műszakot előző éjszaka, és a Csúszó-Mászó Kukackaland fékjeit nem ellenőrizte senki. Sóhajtva leakaszt egy táblát a falról – A MENET MŰSZAKI OKOKBÓL IDEIGLENESEN ZÁRVA – aztán végigviszi a deszkapallón a Csúszó-Mászó bejáratához, ahol maga ellenőrzi a fékeket. Nyolcvankét éves, kedd. Taxi áll meg a park bejárata előtt. Beül az elülső ülésre, maga után húzza a botját. – Az utasok többnyire hátra ülnek – mondja a sofőr. – Zavarja? – kérdi Eddie. A sofőr vállat von. – Ugyan már. Dehogy zavar. – Eddie egyenesen maga elé néz. Nem mondja, hogy ha elöl ül, inkább érzi úgy, mintha maga vezetne, meg hogy két éve nem vezetett, amióta nem hosszabbították meg többé a jogosítványát. A taxi kiviszi a temetőbe. Meglátogatja az anyja sírját, a bátyja sírját, az apja sírja előtt csak pár pillanatig áll. A feleségét most is, mint mindig, utoljára hagyja. Botjára támaszkodik, a sírkövet nézi, és sok mindenre gondol. Karamellás cukorkára. Karamellás cukorkára gondol. Arra gondol, hogy most már biztosan beleragadna a fogaiba, de akkor is megenné, ha vele együtt ehetné.

Az utolsó lecke A KISLÁNY ÁZSIAINAK LÁTSZIK, talán öt- vagy hatéves lehet, a bőre gyönyörű, fahéjszínű, a haja sötét aszalt szilva, kicsi, lapos orr; telt ajka mosolyra húzódik a hézagos fogai körül, a szeme egészen megkapó, fekete, mint a fókabőr, a pupillája gombostűfejnyi fehér. A kislány mosolyogva, izgatottan hadonászik, míg Eddie egy újabb lépést tesz felé, ekkor bemutatkozik. – Tala – mondja meg a nevét, és közben mindkét tenyerét a mellére szorítja. – Tala – mondja utána Eddie. A kislány úgy mosolyog, mintha egy játék kezdődne. Hímzett blúzára bök, amely lazán omlik a vállára, s a folyóvíztől átnedvesedett. – Baro – mondja. – Baro. Megérinti a törzse és a lába köré csavart piros szőttest. – Saya. – Saya. Aztán következik a klumpaszerű cipő – bakya – majd a szivárványszínben játszó kagylók a lábánál – capiz –, majd az elébe terített bambuszszőnyeg – bánig. Int Eddie-nek, hogy üljön le a szőnyegre, és ő is leül, a lábát maga alá húzza. A többi gyerek mintha nem látná Eddie-t. Lubickolnak, hempergőznek, köveket gyűjtenek a folyóágyból. Eddie nézi, ahogy az egyik fiú egy követ dörzsöl végig a másiknak a testén, hátán, karján. – Mossa – mondja a kislány. – Mint az „inas” szokták. – Inas? – kérdezi Eddie. A lány Eddie arcát nézi. – Mamák – mondja.

Eddie sok gyereket hallott beszélni életében, de ennek a kislánynak a hangjában nyoma sincs a felnőttekkel szemben megszokott félénkségnek. Eddie eltűnődik, vajon a kislány meg a többi gyerek maguk választották ezt a folyóparti mennyországot, vagy rövid lévén az emlékezetük, mások választották nekik ezt a derűs és nyugodt tájat. A kislány Eddie ingzsebére mutat. Eddie lenéz. Pipatisztítók. – Ezek? – kérdezi. Kihúzza, hajtogatni kezdi, mint életében, lenn a rakparton. A kislány feltérdel, érdeklődve követi a műveletet. Eddie keze reszket. – Látod? Ez egy... – csavarint rajta egy utolsót – kutya. A kislány mosolyogva elveszi – ezt a mosolyt látta Eddie vagy ezerszer. – Tetszik? – kérdezi. – Te éget engem – mondja a kislány. EDDIE ÉRZI, HOGY az állkapcsa megfeszül. – Hogy mondtad? – Te éget engem. Te engem tűz. A hangja fakó, mint egy gyereké, aki a leckét mondja fel. – Nekem ina mondja várni bent nipa. Nekem ina mond elbújni. Eddie hangja elhalkul, lassan, megfontoltan ejti ki a szavakat. – Mi... mi elől rejtőzködtél, kicsi lány? A kislány megtapogatja a pipatisztító kutyát, és bemártja a vízbe. – Sundalong – mondja. – Sundalong? A kislány felnéz. – Katona.

Eddie szájában úgy forog a szó, akár a kés. Képek villannak keresztül az agyán. Katonák. Robbanások. Morton. Smitty. A Kapitány. A lángszórók. – Tala... – suttogja. – Tala – ismétli a kislány mosolyogva a nevét. – Miért vagy itt, a mennyországban? A kislány leereszti az állatot. – Te eléget engem. Te tűz engem. Eddie lüktetést érez a szeme mögött. Elvörösödik. Levegő után kapkod. – A Fülöp-szigeteken voltál... az árnyék... abban a kunyhóban... – A nipa. Ina mondja, ott biztonság. Várni rá. Biztonság. Aztán nagy robaj. Nagy tűz. Te éget engem. – A kislány megvonja keskeny kis vállát. – Nem biztonság. Eddie nagyot nyel. A keze reszket. A kislány mély, fekete szemébe néz, mosolyogni próbál, mintha a mosolya lenne az a gyógyír, amire a kislánynak szüksége van. Az visszamosolyog rá, de ettől Eddie szinte az eszét veszti. Arca eltorzul, a két kezébe temeti. A válla rázkódni kezd, a tüdeje felszakad. Végre felszínre tört a sötétség, amely ennyi éven át rávetette árnyékát, igazi, hús-vér valóság, ez a gyermek, ez az aranyos gyermek... ő ölte meg, halálra égett odabenn... a rémálmok, amelyek üldözték... mindet megérdemelte. Tényleg látott valamit! Az az árny ott a lángok közt! Az ő keze által vesztette életét! Az ő izzó keze által! Könnyáradat tör utat az ujjai közt, lelke akár az ólomnehezék. Ekkor feljajdul, majd olyan üvöltés szakad ki belőle, amilyet maga sem hallott azelőtt, ez az üvöltés nem torokból, hanem gyomorból fakad, ez az üvöltés végigdübörög a folyó vizén és megreszketteti a mennyország párás levegőjét. A teste görcsbe rándul, a feje vadul rángatózik, mígnem az üvöltés imádság jellegű könyörgésnek adja át a helyét, minden szava úgy szakad ki belőle, akár egy vallomás. – Megöltelek,

MEGÖLTELEK – majd suttogva – bocsáss meg – majd – BOCSÁSS MEG, Ó, ISTENEM... – és végül – Mit tettem... MIT TETTEM?... Aztán csak sír, sír, mígnem a könnyei végre elapadnak, és Eddie már csak reszket, előre-hátra ingatva magát, némán rázkódik. A szőnyegen térdepel, előtte a fekete hajú kislány, aki a hullámzó folyó partján a pipatisztítóból hajtogatott állattal játszik. AMIKOR VÉGRE MEGNYUGSZIK, valaki megkocogtatja a vállát. Felnéz, Tala egy követ nyújt feléje. – Moss meg – mondja. Beáll a vízbe, és hátat fordít Eddienek. Aztán átbuktatja fején a hímzett barót. Eddie hátrahőköl. A kislány bőre szörnyen összeégett. A törzse, a keskeny válla fekete, elszenesedett, és csupa hólyag. Amikor visszafordul, a gyönyörű, ártatlan arcát borzalmas hegek csúfítják. Az ajka lefittyedt. Csak a fél szeme van nyitva. A haja csomókban hullott ki megégett koponyájából, amelyet most kemény, elszíneződött varok borítanak. – Moss meg – ismétli a kislány, és feléje nyújt egy követ. Eddie bevonszolja magát a vízbe. Elveszi a követ. Az ujjai reszketnek. – Nem tudom, hogyan... – motyogja alig hallhatóan. – Sose volt gyerekem... A kislány fölemeli elszenesedett karját, Eddie gyöngéden megfogja, lassan hozzádörzsöli a követ a gyerek alkarjához, mire a sebek lazulni kezdenek. Erősebben dörzsöli, erre lehámlanak. Mind sietősebben, mind nagyobb igyekezettel csinálja, amíg a heges bőr teljesen le nem válik, és az egészséges meg nem jelenik alatta. Ekkor Eddie megforgatja a követ, a kislány hátát és keskeny vállát kezdi dörzsölni, a tarkóját, és végül az arcát, a homlokát és a füle tövét. A gyerek hátradől, fejét Eddie kulcscsontjának támasztja, szemét lehunyja, mit aki alszik. Eddie gyöngéden dörzsölgeti a

szemhéját, a lefittyedt ajkát, meg a koponyáján az égési foltokat, mígnem Tala éjfekete haja is kinő, és Eddie-vel megint az az arc néz szembe, amelyet először megpillantott. Amikor a kislány ránéz, a szeme fehérje úgy villan, mint a jelzőtűz. – Öt vagyok – suttogja. Eddie leereszti a követ, és levegő után kapkodva kérdezi: – Öt... huh... ötéves?... A kislány a fejét rázza. Öt ujját feltartja. Majd Eddie mellét böki meg az ujjaival, mint aki azt akarja közölni, tiéd öt. Neked vagyok az ötödik. Meleg szellő fúj. Egy könnycsepp gördül végig Eddie arcán. Tala úgy tanulmányozza, ahogy a gyerekek szokták megfigyelni a fűben mászó bogarat. Aztán, csak úgy bele a semmibe, azt kérdezi: – Miért bánat? – Miért vagyok bánatos? – suttogta Eddie. – Itt? A kislány lemutat: – Ott. Eddie felzokog, egy utolsó, feltörő zokogással, mintha kiürült volna a mellkasa. Eddie előtt leomlanak az akadályok; ez már nem felnőtt-gyerek beszélgetés. Elmondja azt, amit mindig is elmondott, Marguerite-nek, Rubynak, a Kapitánynak, a Kék Embernek, és mindenekelőtt és elsősorban önmagának. – Odalenn azért voltam bánatos, mert semmit se kezdtem az életemmel. Semmi voltam. Semmire nem vittem. Tévelyegtem. Úgy éreztem magam, mint aki nem tudja, hol a helye. Tala kihúzza a pipatisztító kutyát a vízből. – Tudja, hol a helye – mondja. – Hol? A Ruby rakparton? A kislány bólint. – Javítani a gépeket? Erre kellett az életem? – Eddie mély lélegzetet vesz. – Miért? A kislány félrebillenti a fejét, mint akinek a számára minden világos.

– Gyerekek – mondja. – Tartod őket biztonság. Nekem is jót tesz. Odatáncoltatja a kutyát Eddie ingéhez. – Ott van helyed – mondja, majd felkacag, megérinti Eddie ingét, és megtoldja két szóval: – Kar-ban-tar-tó Eddie. EDDIE BELEZUHAN a hömpölygő vízbe. Az események kövei mind körülveszik, egyik a másikat éri a víz alatt. Érzi, hogy az alakja elolvad, semmivé lesz, felfogja, hogy már nincs sok hátra, hogy ami azután következik, hogy szembejöttek vele öten a mennyországból, az már mind rajta múlik, egyedül. – Tala... – suttogja. – Az a kislány a rakparton... Tudsz róla? Tala az ujjbegyeit bámulja. Bólint. – Megmentettem? Sikerült elhúznom onnét? Tala a fejét rázza. – Nem húz. Eddie megremeg. A feje előrebukik. Hát így állunk. A történet vége. – Lök – mondja Tala. Eddie felnézett. – Lök? – Lök lába. Nem húz. Te lök. Nagy dolog zuhan. Te őt biztonságba. Eddie hitetlenkedve lehunyja a szemét. – De éreztem a kezét – mondja. – Egyedül erre emlékszem. Nem lökhettem meg. Éreztem a kezét. Tala mosolyog, kezét a vízbe mártja, aztán nedves ujjaival megfogja Eddie kezét. A férfi rögtön tudja, hogy fogta már ezt a kezet. – Nem ő kezét – mondja a kislány. – Én kezem. Én hozlak mennyországba. Biztonságba. AZZAL A FOLYÓ ROHAMOSAN emelkedni kezd, előbb Eddie derekáig, majd a melléig, válláig ér. Még mielőtt lélegzetet vehetne, a feje fölött megszűnik a gyerekzsivaj, s őt

belepi az erős, de néma áradat. Továbbra is erősen fogja Tala kezét, de érzi, hogy a teste leválik a lelkéről, húsa a csontjáról, és vele együtt megszűnik minden fájdalom, minden fásultság, amit valaha érzett, eltűnik minden heg, minden seb, minden rossz emlék. Semmivé lett, vízen úszó levéllé, s a kislány gyöngéden húzza, árnyékon és fényen, a kék, elefántcsont, citromsárga és fekete árnyalatain keresztül, és Eddie rájön, hogy ez a sok szín, ezek az ő életérzései. A kislány áthúzza a nagy, szürke óceán hullámtörésein, és ő ragyogó fényárban emelkedik ki, szinte elmondhatatlan jelenet tárul a szeme elé: Egy rakpart, rajta ezrével az emberek, férfiak és nők, apák és anyák – és rengeteg gyerek, gyerekek a múltból és a jelenből, gyerekek, akik még meg se születtek, egymás mellett, kéz a kézben, sapkában, rövidnadrágban, ellepik a deszkapallót, a szórakoztató meneteket és a fából ácsolt emelvényeket, ülnek egymás vállán, egymás ölében. Ott vannak, vagy ott lesznek, méghozzá azon egyszerű, evilági okból, amit Eddie az élete során tett; hogy megelőzött sok-sok balesetet, mert a masinákat karbantartotta, hogy nap mint nap észrevétlen rótta az ellenőrző körutakat. S habár az ajkuk nem mozog, Eddie hallja a hangjukat, több hangot, mint amennyit a képzelet elbírt, és közben soha nem tapasztalt béke szállja meg. Tala már nem fogja a kezét, s ő a homok, a deszkapalló, a sátortetők és a mutatványosbódék fölött lebeg a nagy, fehér óriáskerék csúcsa felé, ahol egy gondolában sárga ruhás nő ringatózik – a felesége, Marguerite, aki kitárt karral vár rá. Eddie feléje nyújtja a kezét, az asszony rámosolyog, s közben a hangok egyetlen szóba, Isten szavába olvadnak össze: Otthon.

Epilógus A Ruby rakparton a baleset után három nappal megint megnyílt a vidámpark. Eddie halálának története egy hétig foglalkoztatta a lapokat, aztán újabb halálok jöttek, újabb történetek foglalták el a helyét. A Freddy Szabadesése névre keresztelt csúszda abban az évadban már nem működött, de a következő évben átkeresztelve, Merész Merülés néven újraindult. A kamaszok között a bátorság netovábbja volt, ha valaki felült rá, nagy népszerűségnek örvendett, s a tulajdonosok elégedettek voltak a működésével. A lakást, amelyben Eddie felnőtt, kibérelte valaki, s ólomüvegre cseréltette a konyhaablakot, hogy ne lássa az öreg körhintát. Dominguez, aki átvette Eddie munkáját, a műhelyben egy bőröndbe rámolta Eddie néhány holmiját, meg a Ruby rakpartról származó emléktárgyakat, köztük az eredeti bejáratról készült fényképet. Nicky, az a fiatalember, akinek a kulcsa elnyírta a kábelt, új kulcsot csináltatott, amikor hazament, aztán négy hónap múlva eladta a kocsiját. Gyakran megfordult a Ruby rakparton, és azzal hencegett, hogy az ő nagyanyja volt az az asszony, akiről a vidámparkot elnevezték. Teltek-múltak a szezonok. És amikor véget ért a tanítás, és hosszabbak lettek a nappalok, a tömeg visszatért a nagy, szürke óceán partján épült vidámparkba, amely nem volt akkora, mint a modern élményparkok, de azért megjárta. Mert ha eljön a nyár, visszatér a jókedv, a parton hívogatón szól a hullámok dala, az emberek összesereglenek a körhinta, az óriáskerék, az édes, jeges üdítőital- és vattacukorárusok körül. Sorok gyűrűznek a Ruby rakparton – és közben valahol másutt egy másik sor jön létre: öten várnak, öt különös emlékkel egy kislányra – Amynek vagy Annie-nak hívják? –,

várják, hogy felnőjön, megöregedjen és végül meghaljon, aztán végre választ kapjon a kérdéseire – hogy miért élt, mi végből? És abban a sorban ott áll a pofaszakállas öregember, a fején vászonsapka, az orra görbe, egy Csillagpor Kagyló névre hallgató helyen várakozik, hogy majdan megossza a kislánnyal a mennyország őt megillető titkát: hogy minden összefügg egymással, az meg kihat az utána következőre, és hogy a világ tele van történetekkel, de a történetek vége mindig ugyanaz.

Köszönetnyilvánítás A szerző köszönetet mond Vinnie Curcinak, az Amerika Vidámparkjai munkatársának, és Dana Wyattnek, a Santa Monica rakparton működő Pacific Park műszaki igazgatójának. Ők ketten felbecsülhetetlen segítséget nyújtottak e könyv előmunkálataiban, a vidámparkok látogatóinak biztonságáért kifejtett tevékenységük csak dicséretet érdemel. Köszönet illeti ugyancsak dr. David Collont a Henry Ford kórházból, a háborús sebesülésekkel kapcsolatban nyújtott hasznos információkért. És Kerry Alexandert, aki mindent a kezében tart. Legmélyebb hálám Bob Millernek, Ellen Archernek, Will Schwalbénak, Leslie Wellsnek, Jane Cominsnek, Katie Longnak, Michael Burkinnek és Phil Rose-nak, akiknek belém vetett hite ösztönzőleg hatott rám; David Blacknek, amiért köztünk a szerző-ügynök kapcsolat olyan volt, amilyennek lennie kell; Janine-nek, aki türelmesen végighallgatta, hogy felolvasom neki ezt a történetet nem egyszer, de százszor; Rhodának, Irának, Carának és Peternek, akikkel életemben először felültem az óriáskerékre; és nagybátyámnak, az igazi Eddie-nek, aki sokkal azelőtt mondta el nekem történeteit, hogy nekiültem és megírtam a magamét.