Alan O'Connor - A Vas Ideje

Borvörös köntösű, hajlott hátú vénség lépett elő az egyik fagyos, sötét falifülkéből. A zsoldoslégió veterán boszorkánymestere volt, csaták százait átvészelő, hírhedt varázstudó. A vén strateggior egyetlen bűvigéjével tisztára seperhette volna a kapu előtti teret. Bizonyára felismerték ezt az üldözők is, mert azonnal meghátráltak a borvörös köpenyű aggastyán láttán. A Yankaraon strateggiora végigmérte a vadorkot támogató Arbót. Shadoni?

Ráadásul inkvizítor?

- Úgy látom, nem vagy buta, és tanultál is - szólította meg. - Az ilyeneknek, mint te, semmi keresnivalójuk itt. Nem fogod jól érezni magad! Arbo állta a boszorkánymester tekintetét. - Nem azért jövök, hogy jól érezzem magam. De az embernek néha csak rossz választása lehet. A csatamágus vállat vont. Tűhegyes és borotvaéles, homorú pengéjű kést húzott elő köpönyege ujjából és szemében valamiféle érzelem - meglehet, fojtott derű - csillant a vércsatakos idegenek láttán. - A k k o r egy kevés vérre lesz szükségem. Csak egy kevésre. A félhomályos teremben ezután hosszú percekig csak az Őbölnegyed távoli, fojtott lármája, a vadork sípoló hörgése és az öreg strateggior suttogása hallatszott. Rashad a shadoninak dőlve, öntudatlanul ismételte a Százegy esküjét. Cserepes ajkain szárazon, jelentés nélkül koppantak a fogadalom szavai. Meg sem rándult, mikor a boszorkánymester a vérét vette. Kábán tűrte, hogy a tetoválótűk a bal válla bőrébe írják a sezro - a Yankaraon újonca - rúnáját. Az ork irhája hidegen verejtékes, riasztóan halovány volt - a boszorkánymester felismerte a belső vérzésre utaló jeleket, a rítus végeztével mégis szó nélkül intett továbbot. A Yankaraon nem utasít el senkit - aki túlbecsüli önmagát, úgysem él soká.

32

A tántorgó vadork előtt végtelenné nyújtózott a félhomály, tompán, távolian zizegtek a hangok. Az erioni és a tüzvarázsló... talán sikerrel jár. Egyre erőtlenebbül markolta a shadoni darócruháját, hogy el ne vágódjon. Keskeny, magas boltív borult fölé, azután már csak zuhant.

V

állalnod kell a rossz döntéseidet is. Az alvadt vért, a festett

ráncokat maszatoló könnyek mérték csak a múló időt. Mikor döntöttünk rosszul? Negyven éve tán, mikor apám először szállt szembe a Kígyópápa főpapjával? Vagy akkor, mikor mindenétől megfosztva Yankar felé menekült, felégetett kígyószentélyeket, felkoncolt szektásokat hagyva maga után? Vagy amikor elkezdett?

megesküdtem,

hogy

folytatom,

amit

apám

Tompán csörrentek a láncok, ahogy a fogoly lehajtotta fejét. Ieltharr Khea'Lorn, az apa sorsa végül a shuluri Boszorkányerőd rettegett börtönében, Daumyrban teljesedett be - de akkor már volt eszköz a bosszúra. Felesége, Isedel-On Harrensyh Erionba menekítette szíve alatt hordozott második gyermekét. Cyrgaan, a Khea'Lornok utolsó sarja utóbb veszett hírű, vakmerő kalandozóvá serdült a kalandorok városában. Olthatatlan gyűlölettel viseltetett a szörnyisten papjai iránt, akik azóta kitöröltették a Khea'Lorn Ház emlékét is a császári Arany Krónikákból. Tharr papjai ragadták el bátyját, a család elsőszülöttjét is. A fogoly megrándult, bilincsei tompán csörrentek a homályban. Vellaquor Khea'Lorn, a legelső fiú azonban nem pusztult a H á r o m f e j ű oltárain. Morgenának hála, hogy apám sosem tudta

meg. Tharr, a káosz szömyistene bizonnyal kacagott, mikor a

33

fivérek találkoztak. A Khea'Lornok tehetséges elsőszülöttje ugyanis főrangú pap lett abban a Kígyószektában, amely egykor megfosztotta az apját a névtől és hatalomtól. Meghalni végre - olyan nagy kérés ez?

Tompa, karistoló zajok a sötétben. A fogoly fel sem figyelt a halk, ismétlődő neszre. A kaparászás forrása a cella közepébe vájt lefolyó volt. Megemelkedett a kerek fedél. Karmos lábak karistolták a hideg terméskövet. A mocsok elvezetésére szolgáló, bűzölgő nyílás alig nagyarasz átmérőjű volt - egy fürge patkánynak nem jelentett akadályt. Száznak sem. Patkányok! A Háromfejű éles fogú, szent és éhes állatai... a Khea'Lornok utolsó, tiszta vérű örököse, lebéklyózva, egyedül. Tharr kedvére való halál.

A fogoly tudta, hiába ordítana: emlékezett az emberderék vastag falra, a hosszú folyosóra, mely celláját a legközelebbi őrposzttól elválasztotta. A Thairn Család ritkán használhatta tömlöcét, ezúttal pedig olyan mélyre zárták a hóhajú rannt, mintha attól féltek volna, hogy egész századra való kalandozó kerekedik fel kiszabadítására. Nos, ami a százat illeti... A patkányokra senki nem számított. Amikor a bűzös, karmos testek megrohanták, a famor üvöltött, ahogy a torkán kifért - ugyan ki hallhatta meg? - és ellepte a horda. Egy, a többinél is termetesebb bestia a férfi homloka felől a szemgödreibe mart és hátrafeszítette a fejét. Az üvöltés köhögésbe fulladt, ahogy dögletes szagú, sűrű folyadék kúszott le a famor torkán. Akaratlanul is lenyelte a pincebogár ízű, gyomorkavaró folyadékot. A téboly határán, láncaiban hörögve vergődött a karmos-bundás, csatornaszagú, vinnyogó testek alatt. Pedig a legrosszabb csak ezután következett. Vaksötétben vonagló, fuldokló üvöltéssé szűkült a világ, összefolyt az idő, amikor... a testek mintha hirtelen

34

megnőttek volna a lassan tompa derengéssé oldódó pincesötétben. Bőr alá fúródó perzselő-viszkető kín. A kötelek és ruhák lehullottak a rohamosan zsugorodó testről... a hangok, a szagok ismerőssé váltak... mert ez már a Horda szaga, a Horda melege volt. A Khea'Lornok örököse önmagát elveszítve, reszketve bújt meg az elméjében ébredő állat-én tudatának peremén. Egy volt a Hordával. Meglátta a hordavezért is. A két lábon álló, szőrrel borított ember-patkány bestiát. Patkány báró!

A famor gyermekkorában hátborzongató meséket hallott a csatornák fajzatairól, de álmában sem hitte volna, hogy egyszer szemtől szemben lát egyet. Amelyik ezúttal neki parancsol. A Horda eleven áradatként lódult kurrogó-sziszegő parancsra. Egyszerűen elsodorták a patkánytestű Khea'Lornt, aki - néhány dühödt harapás után - belátta, hogy követnie kell a többieket. Fertályórával a csatornafedő felemelése után az utolsó patkány is eltűnt a kerek nyílásban. A toroni nemes beleőrülhetett volna, ha a maga teljességében éli át a végtelen rohanást a szűk alagutak labirintusában, a kapálózást a megáradó szennyvízcsatornákban, az ingerült falkahajtók harapásait - de a patkánnyá zsugorodott húsnak ekkor már a halandó testekkel születő állat-lélek parancsolt. Mire megérkeztek, látszólag semmiben sem különbözött a többi hegyes fogú bestiától. Az évezredes múltú Khea'Lornok és Harresynek utóda, Kyria egyik nemes vérű famora fullasztó bűzű csatornák mélyén, ürülékszagú patkányhorda közepén, karmával és metszőfogaival harcolta ki helyét a falkahierarchiában. Rettegte a falkavezér patkánybárót, akár egy született rágcsáló és mikor megérkeztek, patkánymód gyűlölte magas kamrában ácsorgó az emberszagú idegent, csakúgy, mint száz meg száz hasonszőrű társa.

35

A kőkamrában, ahova ösztönösen, a falak mentén surranva beóvakodtak, egy emberhím hátrált borzadva a hullámzó vinnyogó áradat elől. Khea'Lorn érzékeny patkányorrával megérezte a férfi pórusain át párolgó, szürke szemében tükröződő rettegést. Vér! Hús! Széttépjük! A patkányelme szegletében kucorgó ember azonban felismerte a napcserzette bőrű, szíjas izmú férfit. A jövevény vonásai ismerősnek tűntek: dióbarna bőr, kékesszürke szemek, keskeny sasorr. Véráztatta, tűzvörös köpönyeg. A tarra borotvált fej, a ruhaszegélybe szőtt lángminták Ordan beavatottjára vallottak. Tűzvarázsló! Barát? A patkánybáró vakkantott és a Horda szempillantás alatt eltűnt egy lyukban. Khea'Lorn már nem tarthatott velük, mert növekedni kezdett: az ital hatása múlóban volt. Megkezdődött a visszaváltozás - még fájdalmasabb volt, mint először. Flammeo elfordította a fejét, mikor meglátta az ijesztően növekvő patkánytorzó rángatózását, de nem tudta kirekeszteni a hangokat. A hangokat. Amint elhalt a vergődés nesze, megfordult. Szánakozással vegyes döbbenettel meredt a felegyenesedő, mezítelen férfira. A hószín sörény mocsokszínben szürkéik az egyetlen gyertya fényében, a festett ráncok eltűntek. Ütések és a harapások - patkányharapások - nyomai rútították a testet. Az ordani szótlanul lekanyarította vörös köpönyegét és a famor felé dobta. Khea'Lorn olyan főhajtással köszönte meg, mint aki élete legnagyobb ajándékát kapja. Nem túlzott. - Patkányokkal akarsz kiszabadítani? - kérdezte rekedten, mikor végre szavát lelte. - Te fizetted meg ezeket? - mutatott körbe a gyertyafényben beóvakodó patkánybárókra. - A barátaid küldtek - mondta Flammeo kurtán. Cyrgaan hitetlenkedve csóválta a fejét. Az ordani végül elmosolyodott, keserű bocsánatkérő mosollyal.

36

- Tudnod kell az igazságot. Egy élet-adósságot törlesztek. Hetekkel ezelőtt a társam és én porrá égettünk egy Ellanaszentélyt. Ott veszett a nő is, aki valaha szerettél, és aki miatt bosszút fogadtál. Én voltam az, aki a Lángnak adta őt. Selrin! A hóhajú foga összecsikordult, állán megrándult egy izom. A nő, aki egykor mindent jelentett, akivel egyszer tán...

- a sogronita szavai újra feltépték a gyász friss sebeit. - aki már sosem tudja meg, hogy valóban szerettem.

A két férfi farkasszemet nézett: jegesszürke szomorúság és zafirkék harag. - Tartoztam neked, ezért vagyok itt. Eletet életért. Khea'Lorn végül kiengedte ökle görcsét és kezet nyújtott. Tenyere, tekintete kemény volt, mint a vas, de a szavak, a megbocsátás szavai. - Cjara thú déadon. Nem vagy adósom. - Sae-watha. Legyen úgy. Innen már könnyebb lesz - Flammeo megkockáztatott egy mosolyt, elfeledve, hogy az istenek kemény kézzel torolják meg az efféle elbizakodottságot. - Merre tovább? - nézett körül Khea'Lorn. A patkánybárók - megannyi szőrös, patkányfarkú borzalom - fajtájuk jellegzetes görnyedt tartásával tolongtak a falak mentén. Hegyes, koponyára simuló füleik, hosszúkás bajuszszálakkal vicsorgó, metszőfogakkal ékes pofájuk, szürke bundájuk a patkányokra hajazott, vörös szemükben azonban már pislákolt az értelem. Emberszerű kezeikben széles pengéjű, hitvány vasakat szorongattak. Isedel-On Harresyn, az Erionba menekülő anya megtanította fiának Kyria titkos történelmét is - legalábbis annyit, amennyit ő maga ismert belőle. Tőle hallott először a városok alatt rejtőző patkánybárókról. A yankari bestiákat alig egy évszázada sikerült végleg kifüstölni a csatornák labirintusából - legalábbis eddig úgy hitték. A fogolyszöktetéssel a patkánybárók a felfedeztetésüket kockáztatták. Khea'Lorn pedig tudta, mit kíván a becsület.

37

- Köszönöm nektek, hogy visszanyertem a szabadságomat - erioni grófokat megszégyenítő eleganciával hajolt meg a bűzös bestiák felé. - Nem vagy még szabad - a percegő hang a gyertya fénykörén túlról, homályba vesző folyosó mélyéről jött. Cyrgaan sejtette, mi lehet a hang forrása, de remélte, hogy a sötétben marad. A patkányok és patkánybárók ura azonban a fénybe lépett. Egy tamari. Erős képzelőerővel emberszerűnek lehetett nevezni a két lábnál is magasabb csontsovány, rovarforma bestiát. Fakószürke bőrével, lázálomba illő görnyedt alakjával, csápszerűen megnyúlt ujjaival, az éjfekete szemekben csillanó ravasz gyűlölettel maga volt a testet öltött iszonyat. Alomszerű lassúsággal mozgott, de Khea'Lorn tudta, elég egy félreértett mozdulat és azok a hihetetlenül hosszú ujjak már össze is roppantották a gégéjét. A tamarik fő fegyvere azonban nem a szemkápráztató gyorsaság volt, hanem az intelligencia. Letűnt korok, elfeledett birodalmak tudását halmozták fel a mélyben, ráadásul patkánybáró szolgák százainak parancsoltak. A városok szíve alatt megtelepedő tamarik Yankarban is megkezdték a harácsolást - gyűjtöttek mindent, ami értékes, vagy tudást őriz. Akkoriban ugrásszerűen javult a város közbiztonsága, mert a rivális yankari tolvajklánokat a patkányszagú csatornák nyelték el - örökre. Alig száz eszterideje azonban a Rettegett boszorkánymester szekta, a Carradol útját keresztezték - és a patkányurak tucatjával hulltak el mérgezett tőrök és nyilak alatt, százával hamvadtak el a pincelabirintusokban feldübörgő villámok vakító fényében. De visszatértek. - Miért segítesz nekem? - suttogta a hóhajú elsápadva. - Félszáz aranyért - vigyorgott a fogatlan száj. - és azért, mert bármilyen nemes vérű vagy, nem tartozol a fenti

38

hóhérok közé. Mert az apád Tharr-szentélyeket pusztított, és ez megszabja sorsodat. Mert egyszer talán magad is fegyver leszel a hóhajú gyilkosok torkán - a nyurga lázálom közelebb csosszant, balja kinyúlt és hosszú, fémesen csillanó holmit ragadott meg a sötétben. Keskeny pengéjű, hosszú markolatú kardot emelt fel a gyertyafényben. A legtökéletesebb fegyvert, amit a Khea'Lorn valaha látott. A famor nagyot nyelt: szinte megkívánta, a birtoklás olthatatlan vágyával, melyet csak a leggyönyörűbb nők lobbantanak a szívben. Ajka elnyílt az áhítattól, ahogy sóhajtva, remegő kézzel átvette a kardot. A fém jeges hidege végigfutott a gerincén. ...egy férfi mormolt ókyrül, a Birodalom lassan elfeledett nyelvén. Részegítő, isteni hatalom, gyűlölet és tomboló bosszúvágy...

Cyrgaan a megdöbbenéstől kis híján elejtette a keskenykardot, de a villanásszerű érzés elmúlt. Gyanakodva forgatta, értő szemmel vizsgálta a fegyvert. A könnyed ívelésű keresztvas, a kecses rajzolatú rúnák alapján kyr mesterkovácsok remeke lehetett, még a Birodalom fénykorából. A finom mívű mithrillmarkolaton azonban nem hagyott nyomot az elmúlt három évezred. A leheletkönnyű penge csodásan kidolgozott, csuklyás nőalakkal díszített kardhüvelyben pihent. Mikor Cyrgaan ki akarta vonni, villanásszerűen elővágódó ujj csápok fogták le a kezeit, szorításuk akár az acélsatu. - Veszélyes. Majd, ha egyedül leszel, távol. Cyrgaan Khea'Lorn kérdőn nézett az ordanira, aki gondterhelten álldogált egyik lábáról a másikra. - Odafent - bökött a felszíni világ felé. - fejvadászok és boszorkánymesterek fésülik át a várost. Mindenki, akit a Thairn Család meg tud fizetni - hiszen elvesztéseddel nemcsak az életüket, de a Házuk fennmaradását is kockáztatják. A sanquinator bátyádról nem is beszélve. Ha pedig a fivéred Vérkötelékkel kezd keresni, csak az istenekben és ebben az átkozott holmiban bízhatunk - sandított az ősrégi fegyverre.

39

- Ki tudják találni, hogyan szöktettél meg? - Aligha - rázta fejét Flammeo. - Nem hihették, hogy már a családi tömlöcből kiszabadítunk. A tamariknak viszont szállásadónk, a vén Iunesh tett valami szívességet - Flammeo félrenézett -, így egész jutányosán megszámították a szabadításodat. No persze a viszonzásnak is vannak határai: fél óránk van, hogy elhagyjuk a csatornákat. Határozott mozdulattal felgyűrte az ingujját. Agyagszínű tégelyt halászott elő a tarisznyájából. - Ha rájönnek a szökésre, mindenki egy nemes vérű kyrt fog keresni - jó, ha féltucatnyi hozzád hasonló akad a városban. Ebből nyelj le egy keveset. Az arany bőröd túl előkelő: ettől megváltozik. Mondj búcsút a selyemszálú hósörényednek is - kezében borotva villant. Mire végzett, a tar koponyájú, fekete szemöldökű, füstös bőrszínű Khea'Lorn már csak mozdulataiban emlékeztetett az egykori nemesre. - Görnyedj előre, és senkinek ne nézz a szemébe! Mire a csatornákból kiérünk, a szagod is igazi obsorbűz lesz. A kanálisok labirintusa Cyrgaan életének leghosszabb három órája volt. Patkánybárók nyomában úsztak és gázoltak, nemegyszer alámerültek a városóriás alatt hömpölygő mocsokba. Khea'Lorn eddig azt hitte, az emberorr idővel bármit képes megszokni, a csatornalabirintus szagorgiája azonban a penetráns bűz végtelennek tűnő, újabb és újabb árnyalataival fojtogatta őket. Fagykéken derengő rúnák, hűvös halált lehelő, mélybe vesző kürtők mellett araszoltak, nyálkagombákon csúszkáltak, csepegő mohaszakáilak alatt osontak, elméjük monoton litániát őrölt - a csapdák egy része ugyanis a gondolatokat érzékelte. - A többiek? - kérdezte a famor. - Gondoskodnak magukról. A kikötőben találkozunk - vont vállat a lángszín köpenyes. Delelőre járt, mire a patkányösvény véget ért. A Nagy Kanális oldalában, az egyik kifolyónyílás mellett

40

vergődtek napvilágra, de a bama mocsokban felegyenesedő famor még soha nem érezte ilyen balzsamosan tisztának a reggeli szellőt.

- Felkelni! - a bakancs a lengőbordái fölött érte a vadorkot. Hasra fordult, de egy újabb rúgás meggyőzte, hogy jobb lesz, ha mihamarabb engedelmeskedik. Széles terpeszben, tántorogva állt fel. Alkonyodik, állapította meg kábán. Egy egész napot átaludtam? Fullasztó bűz vágott az arcába - és mikor végre látott is valamit, egyenesen egy szögletes arcú, bikanyakú aszisz arcába meredt. - Sorakozó! - a vastag ajkú, vörös arcú férfi alig ujjnyi távolságról, toroniul üvöltött az arcába. Hangereje csaknem hanyatt lökte Rashadot, a szaga pedig elárulta hogy hagymát és pálinkát vacsorázhatott. A vadork ösztönösen hátrált, hogy lendületet vehessen egy összecsapáshoz, mikor rádöbbent, hogy a férfi a yankari quarrok, vagyis bakancsosok szürke-ezüst köpenyét viseli. Önkéntelenül hátrált még egy lépést - a Yankaraon altisztjei félelmetes verekedők hírében álltak - de a mázsás termetű quarro már nem foglalkozott vele. Éppen egy másik alvót rugdosott vasalt csizmájával. Rashad döbbenten rázta a fejét. Hol a pokolban vagyok? - méregette a négyembernyi magas falakat. Századmagával támolygott egy magas falakkal határolt udvaron. A levegő nedves volt és sós, az Öbölnegyed aromáival viselős. A párás, alkonyi szél toroni parancsszavakat és verejtékező emberfalka bűzét görgette az udvaron. Rashadban szörnyű gyanú kelt, ahogy felidézte a lángoló gondolában töltött utolsó perceket, majd a füstködben komorló, szegletes épületet: a Yankaraon erődjét. A meredek, keskeny gyilokjárójú sziklafalakat sosem látta ugyan, de épp eleget hallott róluk.

41

A vadork gyomra hideg lett és nehéz. Csak nem... ?

Egy kéz érintette a vállát. - Jól látod. A Yankaraonban vagyunk. Amikor sarokba szorítottak, a zsoldoslégió volt az egyetlen kiút. Sezro vagy. Újonc légiós, akárcsak én - hallotta a háta mögött suttogást, melyen átütött a shadoni kiejtés. Az egyetlen kiút... - amikor felfogta a szavak jelentését, Rashad megszédült és fázni kezdett. -Zsoldos-légiós vagyok. Egy átkozott, yankari újonc vagyok! - mormolta reszkető térdekkel, hitetlenkedve. Aztán felhorgadt gyomrában a harag. - Te rohadék! - a kiáltással egyszerre perdült, hogy üssön, de az elnagyolt jobbhorognak csak a szele érte az egykori szerzetest. A vadork dühösen lépett közelebb. - Sezro! - csattant egy kemény férfihang Rashad háta mögött. A vadork komótosan megfordult, leszegte a fejét. - Ne szólíts te engem sezronak! A nevem Rashad Bugadaj és már megszenvedtem... - eddig jutott, mikor kétrét görnyesztette a rekeszizmába robbanó rúgás. A tarkóra mért csapástól hasra zuhant. A légiós tiszt - középtermetű, szíjas izomzatú toroni félvér, bal válla felett a veterán légiósok, a claorok arany tetoválásával - a nyakára tette a lábát és folytatta, mintha mi sem történt volna. - A nevedre senki nem kíváncsi. A Yankaraonban nincs neved, amíg nem harcolod ki magadnak. Nincs hangod sem, csak ha megengedik! Ha pedig meglátsz egy légióst - bárhol, bármilyen yankari légióst - messziről tisztelegsz. így! Ha feljebbvalóval beszélsz, hozzáteszed: uram! A helyedben nem fészkelődnék, hanem figyelnék - csizmájával lejjebb nyomta a levegőért küzdő Rashadot. - A Yankaraonban senki vagy, amíg nem bizonyítasz. A Yankaraont nem érdekli a múltad. Itt nincs múltad és jövőd is csak akkor van, ha megérdemled. Az ilyen erős

42

legényekkel külön foglalkozunk. - A lábát le sem véve a vadork nyakáról, elkiáltotta magát. - Sorakozó! Zsírseggűek arra, göthösök erre a végére! Jobb kezed felé álljon a magasabb... rendben! Most pedig minden hitványkorcs megjegyzi a helyét, mert ha legközelebb máshol állsz, megbánod, hogy megszülettél! A Harmadik Százegy pillanatokon belül felsorakozott. A szikár, korán őszülő claor megvetően mérte végig őket. - Hitvány korcsok! - kiáltotta egy szuszra. - Az első, amit megtanultok: Yankar kyr város. Háromezer éves törvényekkel és ősi hagyományokkal. A tradíciók biztosítják, hogy idegen korcsokat fogadhasson védelmére, hogy ne hulljon feleslegesen az ősi, kyr vér — szünetet tartott, miközben ismét megvetően végigmérte a döbbent újoncokat. Rashad hallomásból ismerte a Yankaraon történetét. A yankari egység még a Káoszidőkben született, amikor a déli partvidéken rekedt a legendás Lunír Légió egy csapata. Egy névtelen öböl partján vetették meg a lábukat: háttal a tengernek, arccal a vidéket dúló démonhordák felé. Kitartottak - és győztek. - ...a diadal emlékére erődítményt emeltek az öböl partján, mely tisztavérű kyr családok tucatjait vonzotta a sötét századokban - a veterán kiengedte a hangját, hogy a köré gyűlő újoncok értsék a szavait. - A megújuló támadások azonban lassan felmorzsolták erőiket, ezért a város védelmére hitványkorcs zsoldosokat is fogadtak. Tanították őket, míg a zsoldosok a legjobbak nem lettek az embertől születettek között. Ezekből lett az első Yankari Zsoldoslégió. A végzettel háromezer éve dacoló Yankaraon. Háromezer év! A vadork szédült. Alig kapott levegőt a nehéz bakancs alatt. A veterán le sem nézve folytatta. - A kormányzótanács újabb diecatorok felállításával bízta meg a kiképzőtábort. A diecator huszonegy légióst jelent. Most négyszer százegy senkink van, hogy kiválasszuk a

43

legjobb huszonegyet. A nevetek sezro, amíg nem értek többet, mint az ágyékkötő, amit viseltek. Aki túléli a kiképzést, úgyis megharcol majd a nevéért. Engem egykor Shan Waenarnak neveztek a toroni családban, ahol születtem. A Yankaraonban tisztté lettem a születés jogán, de a légiós nevemért puszta kézzel fojtottam meg egy farkasfalka vezérhímjét az Idinal vadonjában. A légióban azóta Hauran vagyok, a Szürke Vezér - a veterán szárazon elmosolyodott. - Nektek csúfabb dolgokat is kell tennetek a túlélésért. Rashad fuldokolt, de a veterán ügyet sem vetett rá. - Egy évem van, hogy a Harmadik Százegy hitványkorcsaiból Harmadik Élt kovácsoljak: quarrokat, vagyis bakancsosokat. Azok már majdnem harcosok - a férfi hunyorított. - Ez az egy év a tempoferro, a Vas Ideje a légióban: azé a vasé, mely acéllá edződik, vagy eltörik. Az én százegyemből is légiósok lesznek... vagy halottak. Leginkább halottak, hiszen ez a legsilányabbul összeválogatott, leggyászosabb borzadály, amit valaha láttam. Akarsz valamit mondani, sezrol - kérdezte gyanús szelídséggel a csizmája alatt vergődő vadorkot. - Az a gyanúm, utálni fogom ezt a helyet... uram - köpködte a port Rashad. A claor arcán mintha mosoly árnyéka suhant volna át és levette a lábát a vadork nyakáról. A Yankaraon értékeli az őszinteséget.

44

Yankartól a Kapuvárosi;

Ayankari besorozottak első megpróbáltatása a hagyományos Százmérföldes Menet, Yankar szívéből a kapuvárosi kiképző erődig. Éjszaka vágtak át a városon; mezítláb, mocskosan, leszegett fejjel. Kettes sorokban, hogy a kétoldalt kísérő kiképző tisztek korbácsa azonnal lesújthasson a lemaradozókra. A bocskort és tisztességes egyenruhát viselő quarrok olyan harcosok voltak, akik túlélték a légió első, leggyötrelmesebb évét, a Vas Idejét. Rangban közvetlenül a sezrok, a mezítlábas, ágyékkötős senkik fölött álltak. A bocskorosok ugyan nem voltak még valódi légiósok és vajmi kevés joggal bírtak a Yankaraon hierarchiájában, de az újoncok gyötrése ezek közé tartozott. Éltek is előjogukkal, hiszen egyszer minden egyes újonc a vetélytársukká válhatott a claorok aranytetoválásáért folyó gyilkos versengésben. A zömök, bikanyakú aszisz quarro vezette a menetet, aki talpra rugdalta Rashadot. Mielőtt elindultak volna, felsorakoztatta az újoncokat. Mozgása, hanglejtése a Szürke Vezért utánozta, de valamennyien érezték, hogy az aszisz altisztből hiányzik valami. - Engem Korbácsos Dsohamak neveznek. Tudjátok miért, hitványkorcsok? - felemelte fél korsónyi, durva ökleit és sötéten elvigyorodott. - Lesz, aki megtudja. Lehajtott fejjel álltak, moccanatlanul. A légióban sokat beszéltek Korbácsos Dsoharról, a quarroról, aki, bár kilenc

45

éve szolgált a Yankaraonban, megbukott az Avatáson, az ötödik év próbáján, amely claorrá, valódi, önálló jogú légióssá emelte volna. Az Avatást túlélő quarrok ilyenkor kapnak egy - egyetlen egy - alkalmat a leszerelésre. De szolgálhatnak tovább is, quarróként, hiszen ahogy a légióban mondják, Utha quetton virras is'quar, rhatr evssor 'haon vagyis ha m é g öt

év után is élsz itt, akkor légiós vagy. Dsohar maradt, és azontúl az újoncok kiképzésében — sokak szerint gyötrésében - segédkezett. Minden évben kapott egy sezro csoportot. Közismert volt, hogy egy év után az ő keze alatt maradnak a legkevesebben. - Menetelés Aschaonig, a légió kiképző erődjéig. Most mindenki megtanulja, mi a menetelés, vagy beleverem fejébe. Mindig bal lábbal kilépni! Melyik a bal lábad sezro? - torpant meg hirtelen egy szalmaszőke hajú, széles állú férfi előtt. Amaz szótlanul előrelépett a bal lábával. - Egy lépés éppen egy könyöknyi hosszú. Aki hosszabbat vagy rövidebbet lép, ütközik a másikkal és megzavarja a menetet... és ezt nem ajánlom senkinek! - a quarro az övébe tűzött rövid nyelű, gonosz kinézetű korbácsra csúsztatta a kezét. - Kettes sorokban sezrok, egymás mögött! Tartva az ütemet, különben megbánod, hogy megszülettél! Indulás! Vagy féltucat quarro kísérte a menetet. Rashad némán lépdelt a kígyózó sorban, pontosan ott, ahol a vastag ajkú mutatta. Mellette a széles vállú, szegletes állú, szalmaszín hajú északi férfi lépdelt, aki az altiszt kérdésére felelt. Rashad egyszer hátra sandított és tekintete találkozott a shadoniéval. A vadork arcán torz maszkba dermedt a vér, sápadt és gyenge volt, érzékeny orrát ezerféle bűz ingerelte, de a szerzetest látva vicsorított. - Felszegett fejjel, nem úgy, mint valami gyászmenet! Számolj lépésütemre! - Egy, kettő, három, négy! - kiáltották egyszerre. - Kanyarodás a kapu felé! Kiegyenesíteni a sort!

46

- Egy, kettő... (Átkozott légió) - Rashad mögött korbács szisszent, és a vadork önkéntelenül is behúzta a nyakát. Szerencséje volt: a bőrszíjak ezúttal az előtte, balra menetelő suhanc keskeny vállaira martak vörös csíkot. A fájdalom elsőrendű tanítómester. Kilúgozza a bizonytalanságot és szempillantás alatt megérteti az újonccal, hogy a Yankaraonban egyetlen módja van a túlélésnek: az engedelmesség. - Ne előzd meg az ütemet! - Hangosabban számolj! - maguk mögött hagyták a légió toborzóerődjét. Recsegő hidakon és kőmólókon meneteltek a sűrűsödő éjszakában. A korbácsos quarrok ott voltak mindenütt. Bőrszíjak haraptak a húsba, botok zuhogtak a lemaradók hátára. A korbácsok széles, rövid szíjai nem téptek mély sebet, de iszonyatos, égő fájdalmat okoztak. - ... három, négy! (Dögöljetek meg!) Már elhagyták a várost, mire a vadork feje kitisztult. Hideg, szélcsendes éjszaka volt, fejük felett kemény, fehér fénnyel ragyogtak a csillagok. Meneteltek. A régi yankaraoni mondás szerint mindig az első mérföld a legnehezebb. Amikor a menetelő még friss, és képes érezni a fájdalmat - amikor még nem tompult el. Mire Yankar fáklyafényes falai eltűntek a feketén csipkézett szemhatáron, már csaknem valamennyiük bőre korbácscsapástól lángolt. Hajnalodott, és még mindig mentek. Kiszáradó torokkal számoltak. Elérték a dahuti parlagok peremét. Hamarosan porfelhőben meneteltek: a pórusokon kiütő verejték bőrükön és arcukon ragacsos agyaggá sűrítette a felvert port. Rashad máskor fel sem vette volna a gyilkos menetet, de a tegnapi támadás sebei alig hegedtek be és gyenge volt még a vérveszteségtől. Időnként önkéntelenül megtapintotta a hasát, amelyen gyógyfüvekkel átitatott kötés feszült. No igen, az a nyílvessző... a vadork tudta, hogy a csuhásnak

47

köszönheti az életét, de egyáltalán nem volt hálás kedvében. - Egy, kettő... (Megdöglünk itt mi is!) A lába egy idő után már annyira fájt, hogy úgy érezte, legfeljebb egy lépést tud már csak megtenni. Aztán még egyet. Végül eljött az idő, mikor minden egyes izma hangosan panaszolta a saját kis, önző fájdalmát. Mindannyian tudták, hogy nem mutathatják gyengeség jelét: ez az első próba. A quarrok most szemelik ki az első gyengélkedőket, akiket aztán összezúznak. A Yankaraonban nincs helye a gyengéknek. A légióban egyetlen út vezetett a túléléshez: felfelé. Amíg meg nem kapják az aranytetoválást, még a bocskoros quarrok sem számítanak valódi légiósnak: az újoncokkal vállvetve, a legveszedelmesebb helyeken harcolnak a túlélésért. Bevetések idején a veterán parancsnokok húszas tételekben számolnak a névtelenek emberveszteségeivel. Százegyből a legjobb öt úgyis életben marad. A többire nincs szükség a Yankaraonban. — Három, négy... (Rohadékok!) Amikor beállt a zsibbadtság, könnyebbé vált a dolog. Rashad egy idő után csukott szemmel kezdett járni: a mögötte és előtte lépdelő nyomorultak lépteinek zaja alapján tartotta az ütemet. Úgy érezte, mintha felhőn lépdelne. Gondolatai - megannyi ólmosan gördülő rög a fájó koponyában - az úticél, Aschaon, a Kapuváros körül jártak. A Pentádban nem volt ember, aki ne hallott volna a Kapuvárosról és hatalmas kiképző arénájáról, a Sziklaveremről. Látni persze kevesen látták, hiszen a légió csak nagyritkán, az Avatás rítusain engedett kívülállókat a légióerőd falai mögé. Az Avatás viadalait olyan helyárakkal rendezték, melyek kirekesztették a közönséges halandót. A déli parton azonban a vagyon fokmérője volt, ha valaki megengedhetett magának egy Avatási Rítust Aschaon Sziklavermének páholyaiban. Utána a legtöbben egy életen át beszéltek róla.

48

Aschaon azonban nemcsak a légió erődjéről volt hírhedt. Itt, a Pentád mértani közepén emelkedett a déli part legősibb építménye, a százmázsás sziklákból rótt térváltó kapu. Az Elveszettek Kapuját tán a crantaiak építették még, vagy egy másik, náluk is ősibb nép. Az omladozó, titáni kövek Quironeia déli partjától egészen a Gályák tengeréig repítették a boltívek alá merészkedőt. Nyílt titok volt, hogy a mérföldtízezreket szemvillanás alatt átszelő szeszélyes varázslat megköveteli a maga áldozatait. Mindig. Száz karaván közül egy-kettő sosem érte el célját: sorsukat csak találgatták Yankar bölcsei. A kopár porsíkság szívében tornyosuló sziklaboltív köré hajdan kisebbfajta város települt, hiszen a kapun átkelő népek enni, inni, aludni akartak valahol. A Kapuváros - alsótoroni nyelven Aschaon - azonban nem nőhetett egy határon túl: mind gyérebben csörgedező forrásai miatt utóbb már ivóvízből is behozatalra szorult. A Pentád urai persze sosem ismerték el valódi városként, mert Aschaonnal együtt már hatra növekedett volna a városok száma: márpedig a hat páros, szerencséden szám. A hevenyészve felhúzott település így maradt, ami volt: mindentől távol eső, nélkülözhetetlenül fontos porfészek a dahuti parlagok szívében. Két évtizede azonban kis híján véget ért a Kapuváros története, mikor egy álnok támadás megsemmisítette a sziklaívek rúnabűbáját. A rendeltetését - és egyetlen bevételi forrását - veszítő vidék csakhamar elnéptelenedett. Az egykori Kapuvárosban nem maradt más, csak a Yankaraon helyőrsége és a Pentád hírhedt tűzmestereinek egy kis csoportja. Eredeti tisztük szerint a Kaput vigyázták, és egyfajta makacs, ám fajtájukra olyannyira jellemző büszkeségtől hajtva őrhelyüket nem adták fel azóta sem. A légiós helyőrséget természeti adottságai tették a Yankaraon kiképzőközpontjává. Nemigen kellett őrizni az újoncokat: maga a dahuti parlagvidék hiúsította meg a szökést.

49

Amikor parancs jött az alabástromtornyok uraitól, emberek százai meneteltek az aschaoni légióstáborba. Néhányuk claorrá, teljes jogú yankari harcossá vált az évek során - de a legtöbbjük jeltelen sírban végezte. - Egy, k e t t ő . . . b a l ! (Megdögleni? Sohasem. Csak a többiek.)

A második nap vége - elhagyva a parlagvidéket - a porsíkságokon érte őket, ahol az ősi kapu eltorzította maga körül a földeket. Alkonyatkor, mintha egy függöny hullana le, a porsíkság horizontja felett lebegő nap minden átmenet nélkül eltűnt a láthatár mögött. Az éjszaka azonban nem jelentett megállást. Az ég csillagdíszben ragyogott, de holdak még nem jöttek fel, ezért vaksötétben meneteltek tovább. Aztán bátortalanul feltűnt a kék és a vörös hold is a láthatár peremén. Az éles, tiszta holdfény a síkság felszínétől néhány láb magasságig olyannak világította meg a porsíkságot, mintha gőzpárák szállonganának. Pedig csak por volt. A porsíkságok állandóan vándorló, finom pora, amely testetlenül száll a sivatag felett, még teljes szélcsendben is. Hiszen maga Dahut, az ősi korok konok szelleme testesül meg benne. A térkapu és kősorok vidéke már Dahut birodalma volt. Körös-körül hallgatott a síkság, csak a porfelhők szálltak halk, alig hallható neszezéssel. A parlagvidék nomádjai szerint ilyenkor maga Dahut lebeg áttetsző portestével a menetelő harcosok és a tábortüzek körül, leskelődik az áldozataira, és erőt gyűjt. Azután, mikor nekiindul, fátyolszerű vonulásával karavánokat temet be - legalábbis a nomádok szerint, akik állítólag megérzik a közeledését és csirkét áldoznak neki. N e m álltak meg még a harmadik n a p hajnalán sem. Rashad előtt, balra keskeny vállú, kölyökképű fiú botladozott. Az ütem kezdett felbomlani és balfelől hosszú léptekkel közeledett egy korbácsot suhogtató quarro. Vége - gondolta a vadork — ha most lesújtanak rá, nem áll fel, soha többé. Erre gondolhatott a Rashad balján lépdelő széles vállú, szalmaszőke északi is, mert amikor a korbács fenyegetően a

50

magasba kígyózott, hirtelen egy hosszút lépett előre, a tántorgó fiú felé. Az ujjnyi széles bőrszíj így az ő vállába mart. - Sezro! - üvöltötte az altiszt. Aztán leengedte a korbácsot, végigmérte a néma északit, és a hirtelen felnéző kölyköt. A suhanc egy pillanatra farkasszemet nézett a Korbácsossal - és mindent megértett. Kihúzta magát és kiegyenesítette lépteit, vonásai rémisztő maszkká dermedtek. Lerítt róla, hogy tisztában van vele: már az életéért menetel. A quarro még egyszer a végigmérte a tagbaszakadt északi férfit. Alig észrevehetően, hitetlenkedve megcsóválta a fejét. De nem ütött többet.

Afájdalom nem számolja a napokat. Menetelés, összeszorított fogú, éhező gyötrelem, egybemosódott nappal és éjszaka. Sokan tántorgó, dadogó eszelősök voltak már, mikor egy alkonyaton megérkeztek a porpusztaság erődjébe. Kevesen hitték, hogy a dolgok még fordulhatnak roszszabbra is. A Yankaraon Szürke Vezére egy keskeny gyilokjárón állva figyelte a légió évszázados rítusát - az újoncok éppen megszűntek önálló, gondolkodó lények lenni. Shan Haurant, a Szürke Vezért, a tapasztalat tanította meg arra, hogy az első benyomás igenis számít. A veterán légiós újabb egység felállítására kapott megbízatást, hiszen a számoknak helyre kell állmuk. Saját osztagát csak Csonka Quetonként emlegették a Pentádban, mert ötödik társuk elvesztése után nem fogadtak új claort maguk közé. Egy négy fős queton maga az önellentmondás: a Pentád urai ezért a Csonka Queton veteránjait visszavonták a harcmezőről és az újoncok kiképzésére rendelték. A szürke Vezérnek és három társának egy új egység magját

51

kellett megteremtenie - ehhez kapott négyszer százegy újoncot, hogy egy újabb diecatort, négyszer ötös osztagot és Egyet kovácsoljon belőlük - ami sosem ment vér, fájdalom és halál nélkül. Neki ez a százegy jutott, akik most érkeznek... Odalent felcsattantak az első parancsszavak. Ugyanazok a szavak, minden esztendőben. - Holmi marad! Semmi n e m kell, ami abban van! A ruhádat el is felejtheted! Ezentúl a Yankaraon gondoskodik a ruháról. - Noha odalent az altiszt torkaszakadtából üvöltött, legtöbben csak értetlenül meredtek rá: újoncok közül sokan nem ismerték az alsó toroni dialektust, a Yankaraon hivatalos nyelvét. A tétován toporgok persze hamar behatóbb ismeretséget kötöttek a bakancsok hegyesebbik végével és a gonosz kinézetű, bőrrel bevont bikacsökökkel. A Yankaraon filozófiája szerint a belépéskor nem követelmény a toroni köznyelv ismerete - az újonc úgyis hamar elsajátítja, a maga kárán. A quarrok elvették és elégették a ruhákat, majd maró szagú, féregölő folyadékkal teli kádba parancsolták az újoncokat. Ezután kopaszra nyírták és beretválták valamennyit. Az évszázados gyakorlat meggátolta a tetvesedést és mindenkit egyenlővé tett. Kopaszon, mezítelenül egyformán nyomorultul festett a kalandkereső erioni széplélek és a bitó árnyéka alól menekülő aszisz útonálló. A szomszéd sátornál ellenőrizték a bal vállukra tetovált elnagyolt, fekete vonalat: a sezro, az ágyékkötő írásjelét. Megkapták új „egyenruhájukat" is, egy barna, viaszosvászon ágyékkötőt. Mindezt ordítva elharsogott, toroni parancsszavakkal, sűrűn zuhogó ütlegekkel és rúgásokkal. - Sezro, vagyis ágyékkötő! Ez a ruhátok: mostantól ez a nevetek is! Sezro! - üvöltötte a ruhákat osztó altiszt, miközben arcukba vágta a két láb hosszú, durva vásznat. A sarokbástya gyilokjáróján álló Szürke Vezér karba font kézzel szemlélte a jelenetet. Legalább egyetlen egyszer látni akarta még a valódi arcukat. Az ártatlanság arcát, amit

52

örökre elveszítenek. A legtöbbje elpusztul, de öt év után a túlélők sem lesznek már azok, akik voltak. Százegy senki. A Sziklaverem peremén álló ősz veterán - akit társai egyszerűen csak Vezérként emlegettek - kíváncsi volt, melyik lehet az az öt, amely öt év múlva méltóvá válik a claorok váll fölé tetovált aranyszín kardjára. És a szabadságra. Mert a claorok már szabadok voltak, ismét. - Következő ! - harsant a kiáltás és sokan hüledezve néztek össze, mikor szálegyenes tartású, higgadt férfi lépett az elképedt borbélyok elé. Vonásai, mozdulatai daerimi nemesről árulkodtak. Daerim volt a Pentád legszabadabb városa: arisztokratái még adtak afféle hívságokra, mint tartás és becsület - a másik négy város nem kevéssé utálta is ezért Daerim nemeseit. A két quarro megragadta klasszikus arcélű férfit és durván lenyomta a zsámolyként szolgáló, kivágott farönkre. - Egy kis igazítást kérek és borotválást - kacsintott a férfi, akinek kiejtésén megérzett az ősök erv anyanyelve. Az utolsó pillanatban kapta félre a fejét. A balján álló őr ökle elzúgott a homloka előtt és a másik quarro mellkasán csattant. Senki nem nevetett: közönyösen nézték ahogyan a két felbőszült borbély egyesült erővel esik a tréfás ficsúrnak. A nemes a hátára fordult, hogy védje a veséit, összehúzta magát, arcát alkarjai mögé rejtette. A quarrok hamar feladták, hiszen egy valamirevaló harcos nem sok örömét leli az efféle ütlegelésben. A daerimi feltápászkodott, megtörölte vérző ajkait. Toporgó, döbbent társaira kacsintott és kipréselt magából egy félszeg vigyort. Némán intett a borbélynak. A Szürke Vezér elégedetten bólintott. A sezro nem ijedt meg az árnyékától, ráadásul a lehető legjobban fogadta a büntetést: zsebrevágta, mintha mi sem történt volna. Ha nem így tesz, csúfos véget ér, mert akkor a büntetés folytatódik, egyre kíméletlenebbül. A bocskoros, egyenruhás quarrok bal vállán az ágyékkötő fekete vízszintesét áthúzó szürke, függőleges

53

keresztcsík voltaképpen egy bocskort jelölt, akárcsak maga a quarro szó a köztoroni nyelvjárásban. A tetoválás azt jelentette, hogy túlélték ugyan a gyötrelmek legelső évét, a Vas Idejét, de még nem győztek az ötödik évben esedékes Avatás Rítusán. A quarrok még nem voltak méltók a valódi légiósok, a claorok aranyszínű kard-jelére. Sokan hiába vártak rá: afféle fél-légiósok maradtak egész hátralevő életükben, ami a Yankaraonban általában igen rövid időt jelentett. Na, egy halálra szánt! A Szürke Vezér komoran méregette a sorból előlépő magas, széles vállú fiút. A fiatalember napbarnította bőre alatt szíjas izmok rajzolódtak ki, de meghunyászkodó tartása, riadtan csapongó tekintete láttán a Szürke Vezér rosszallóan csóválta a fejét. Ezt a fiút nagyon megtörte valami. Vajon mi elől menekül? A z t á n , m i k o r megpil-

lantotta a tetoválást a szív felett - a Próféta szektájának a jelét - mindent megértett. Nem ő az egyetlen, aki a yankari zsoldoslégióba menekül a Szent Vérkenet Embere elől. A legtöbben persze hamar elhullanak, hiszen ha a lélek megroppant, a test sem bírja soká. Elbeszélgetnék egyszer azzal a Prófétával, tűnődött a Szürke Vezér, észre sem véve, hogy jobbja ökölbe szorul. A mezítelen, didergő alakok egymás után léptek a borbély ollója elé és a veterán tiszt egyre komorabbá vált. Miféle újoncok ezek? Egy büdös, sötétszőrű vadork, Morgena süllyessze el! Nagyobb agyarakkal, és kevesebb ésszel, mint egy vadkan. Alig várja, hogy valakinek átharaphassa a torkát. Amilyen szerencsém lesz, ez húzza majd a legtovább. Ez meg egy sötét tekintetű gazember. Múlt hónapban még vasalt bunkóval a kézben lapult az út menti fák mögött. Na és a következő? Egy tejfelesszájú kisfiú. Ráadásul úgy fest, mint akin végigment egy hadocha, az aszisz seregbontó hadiszekér. Hogy fogja ez cipelni a bőröszvért? Kiterül az első héten. Csak váljatok, ha a Kőkezű meglátja ez a hordát - csóválta

fejét egyre komorabban a Szürke Vezér.

54

Szögletes vállak, kérges tenyér, három hiányzó ujj. Favágó. Egy favágónk már van a quarrok között. Miért nem maradnak ezek az erdőben? Sebaj, legalább a fejszét jól forgatja majd - mérte végig a Szürke Vezér a következő, szakállas férfit. A mögötte tornyosuló, vállig érő hajú, ifjú óriás láttán magasba szaladt a szemöldöke. Egy korg? Mi a poklot keres ez a légióban? Igaz, inkább egy barbár, mint mellette az a cingár csirkefogó, a művészien hosszú ujjaival, sunyi tekintetével. Fejemet rá, hogy a kártyapartnerei elől menekül. A fogát csikorgató Szürke Vezér legszívesebben alaposan berúgott volna. Még hogy légiósok! Csupasz seggű gyerekek, cégéres banditák, barbárok, hamiskártyások és félállatok! Ebből a százegyből faragjunk olyan kardforgatókat, melyek öt év múlva egyenként a világ tíz másik harcosával érnek fel? A Kőkezű kilép a kötelékből, Ikerpenge pedig a kardjába dől, ha ezeket meglátja!

A

kopaszra borotvált, megbélyegzett, didergő újoncok a t - a sezro sosem fázik, csak érzi a hideget - e z u t á n

csoportokban a sziklaaréna falához terelték. Rashad éppen egy pihés állú kölyköt bámult, mikor óvatlanul keresztezte a vastag ajkú aszisz quarro útját. A lapockái közé robbanó érkező rúgás leterítette: az udvar kavicsai lenyúzták a bőrét, de nem pattant fel. A csizma vasalásából megérezte, ki áll a háta mögött. Korbácsos Dsohar volt a zömök, vörös arcú aszisz quarro, aki a menetet vezette. Rashad hason fekve maradt, nem mozdult. Vére forrón dobolt a halántékán, agyarai összecsikordultak az elfojtott vágytól, hogy felpattanjon és elharapja a bikanyakú quarro torkát - de nem tette. Élni akart. Még. - Felkelni! - hörögte az aszisz. Mikor Rashad engedelmeskedett, a bocskoros ismét hagyma és pálinkabűzt ordított az arcába. 55

- T u d o d , miért kaptad? - a néma fejrázásra a zömök aszisz felröhögött. - Mer' állatoknak semmi keresnivalójuk itt! Elsők között döglesz majd, rühös ork! Meglátjuk, gondolta Rashad, de nem válaszolt: maga elé nézett, vérző, rezzenetlen arccal. Az aszisz quarro végül ismét felröhögött és sarkon fordult. A vadork csak ekkor engedte ki görcsbe szoruló ökleit. A kör alakú aréna mentén nem talált helyet, ahol magában elvackolhatott volna. A fal mentén farakások sorakoztak, megértetve az újoncokkal, hogy az éjszakát a szabad ég alatt töltik. Ujabb próbatétel. A féregrágta takarók, földbe vájt, hevenyészett fekhelyek láttán a vadork megértette, hogy eztán az egész élete próbatétel lesz. Csak ötre van szükség a százegyből. M i n d e n farakás körül már vagy féltucatnyian szorgoskodtak és vicsorogva, öklüket rázva űzték el a vadorkot: a Harmadik Százegyben sem szívelhették az emberállatokat. Rashad végül a legészakibb, leghuzatosabb zugban, közvetlenül a latrina mellett talált egy foghíjas csoportot, mely nem fordított neki hátat. Egy új falka? Az utolsó máglya körül csak hárman kuporogtak. Rashad szétvetett lábakkal állt meg felettük és ádáz vicsorral viszonozta a fürkésző pillantásokat: az ember sosem tudhatja. A leendő hálótársak cseppet sem voltak ínyére. A keskeny vállú, dzsadforma kölyök, aki kis híján felbukott a menetelésen - a vadork megvetően köpött - egy szikár, tetőtől talpig tetovált férfi, akinek bőrrajzai hergolira vallottak... és a shadoni csuhás! - A k i sezronak nevez, szájon verem. D a h u t i nevem Bugadaj, Kígyóvadász. Ti így fogtok szólítani - kezdte bőszen és súlypontját hátra helyezve, leeresztett ökleit csípője mellett lóbálva várt. Senki nem tiltakozott. - Ezzel megvolnánk. A vezér én leszek. Te pedig szerzetes, vigyázz a bőrödre! Harag mozog a gyomromban, ha csak rád

56

nézek. - Ismét kivicsorította agyarait és már-már nekiment a Arbónak, mikor ismerős szag csapta meg az orrát. Ismerős volt a hirtelen felbukkanó hosszú árnyék is a sajátja mellett. Jobbján Flammeo, az ordani állt.

Az alkonyat hideg volt és száraz, mert a porpusztaság közepén álló kiképző erőd már messzebb esett a tengerparttól. Hideg, már-már sivatagi éjszaka volt. Noha felváltva táplálták a tüzet, a hasábok hamar leégtek: egyetlen csoport sem kapott annyi fát, hogy kitartson reggelig. Az utolsó zsarátnokon pislákoltak már a lángok és a száraz éj hidege a féregrágta takarókon át a csontig hatolt. Sokan felébredtek, és hiába próbáltak ismét elaludni: szinte nyüszítettek a hidegben. A vastag, csillagderengésű homályban Rashad melléhez szorította térdeit. Reggelre mi leszünk a világ legkeményebb katonái, g o n d o l t a dideregve, csontig fogunk

fagyni. Mikor meglátta, hogy az ordani tűzmágus is forgolódik, rámordult. - Imádkozhatnál valami tüzet a kígyóuradtól! - Elveszítettem a Láng hatalmát, mióta hátat fordítottam Ordannak. Nem vagyok már tűzvarázsló csak egy... - Flammeo fogai összekoccantak a hidegtől. Az egykori tűzidéző felhúzott térdekkel a vadork mellé telepedett. Hosszú ideig nem szólt egyikük sem, végül Rashad megköszörülte a torkát. - Mit keresel itt? - tette fel a kérdést, mely azóta fúrta az oldalát, mióta megpillantotta Flammeo árnyát a sajátja mellett. - Élet-adósság - mormolta az egykori tűzvarázsló leszegett fejjel. Gyorsan, rövid mondatokkal beszélt, mint aki szégyenét vallja. - Igen, kiszabadítottam Cyrgaant. Eljutottunk a kikötőig, a hármas mólónál azonban a megígért bárka és Nyrd

57

helyett az Alcarai Vadásztestvérek vártak ránk. Csapda volt. Felrohantunk a legközelebbi, éppen kifutni készülő gályára - Flammeo elkeseredetten vállat vont. - az pedig egy rabszolgahajó volt. - Elfogtak? - mordult Rashad vöröslő ínnyel. Az egykori tűzvarázsló a fejét csóválta. - Átvetődtem a palánkon és kiúsztam a partra. De Cyrgaan ott maradt. - Miért nem perzselted fel őket? - firtatta a vadork. Flammeo ajka halovány, keskeny vonallá préselődött ahogy némán a csillagfényes égboltra meredt. Végül lehorgasztotta a fejét, suttogó válaszát alig lehetett hallani. - Mondtam már. Semmi hatalmam nincs a láng felett. - Akkor hogyan menekültél meg? - Rashad nem tágított. - Hatan beértek a parton. Kettőt levágtam, de a másik négy sarokba szorított. Ott vesztem volna, ha hirtelen nem bukkan fel egy yankari veterán. Szíjas izomzatú, aranytetoválású légiós volt, egy igazi claor. A Szürke Vezér. Először csak el akarta zavarni a Vadásztestvéreket... azután, mikor nem tágítottak, kardélre hányta valamennyit, közben régi toroni bölcsességeket idézett. Utána pedig, az életemért cserébe szavamat vette, hogy még aznap jelentkezem a Yankaraonba. - És te megtetted. Önként - a vadork hitetlenkedve mérte végig az ordanit. Flammeo megvonta a vállát; az elkeseredett mozdulat sokat megmagyarázott. Rashad a tűzvarázsló felé fordult. - A Fakó Zarándok szerint aki az istenekkel paktál, nem választhatja meg a sorsát. Néha viszont úgy érzem, egyáltalán nincs választásunk. Flammeo tűnődve ingatta a fejét. - Azt mondják, a Yankaraont csak úgy élheti túl az ember, ha erősebben ragaszkodik az élethez, mint körötte bárki más. Ha az akarata erősebb, mint a quarroké, akik holtan akarják látni... - hirtelen elhallgatott.

58

Dulakodás, fojtott kiáltások, tompán zuhanó ütések zaja hallatszott bal felől. Rashad teste megfeszült és feltérdelt az ordani is. Három árnyék magasodott föléjük: megtermett férfiak. - Az ivóvizet és a takarókat! - parancsolta a legközelebb álló, akinek elnyújtott magánhangzói alcarai születést sejtettek. Rashad maga alá húzta a lábait, míg Flammeo dadogva válaszolni próbált. Rashad dühösen felhúzta az ínyét: az emberek néha túlzott jelentőséget tulajdonítanak a szavaknak. A vadork inkább ütött. A férfi jobb felé csusszanva ellépett a balkezes, csapott ütés elől, de az előre vetődő ork nem bánta: közel mázsányi súlyát beleadva így éppen a gyomrába fejelt. A gazember hörrenve, zsákként terült el - de két társa azonnal visszatámadt. A zsákmányolt fahasábokkal sújtottak le az emberállat hátára, tarkójára. Rashad térdeit melléhez húzva próbált a hátára hengeredni, hogy a veséit is védhesse a rúgásoktól, mikor valami tompán csattant és egy pillanatra abbamaradtak az ütlegek. Csak egy pillanatra, de Rashadnak, a ragadozók gyermekének nem is volt szüksége többre. Amikor egy izmos boka dübbent előtte a földre, kaffanva harapta át az inat. Hárman közeledtek még a sötétben és a vadork megértette: nem lesz már ideje felállni - talán soha többé. A soha azonban viszonylagos fogalom egy élethalálharcban. Karcsú alak takarta el a csillagok fényét: Arbo, az egykori szerzetes: ököllel, könyökkel tört utat. Amikor utána eredtek, mezítlábas talpa könnyedén csusszant a homokon. Guggolásba ereszkedve, kinyújtott bal lábával körbekaszálva, pörögve sodorta el a támadók bokáját - arról pedig már Flammeo gondoskodott, hogy az elzuhanók ne álljanak fel többé. Ismét a tompa csattanás. Az utolsó támadó úgy torpant meg, mintha kőfalba rohant volna - ami voltaképpeni igaz is volt: öklömnyi kődarab zúzta be a homlokát. Rashad hátra sandított.

59

A Kölyök volt az: tépetten, zihálva vicsorgott a szakadozott takarók és a szertehulló tűzifa utolsó hasábjai felett. Egyedül. Körös-körül sebesült, menekülő alcaraiak. Rashad elvigyorodott. Egy falka vagyunk.

Qwakka szívós, erőteljes fenevad, mely az embert szolgálta egykoron. Rozsdavörös szőrű, párját ritkítóan szívós kutyaféle. A füves puszták fáradhatatlan, falkában vadászó ragadozóját egykor őrző és harci ebként tenyésztették az ősi Cranta urai. Amikor a máguskirályok birodalmát elsodorta az idő, a qwakkák elvadultak, és elterjedtek az egész kontinensen. Izmos, tömött bundájú, életerős ragadozókként rettegték őket északon és a Délvidéken egyaránt. Embergyűlöletük legendás volt. Rashad érezte meg először a szagukat a Sziklaverem fölé óvakodó hideg, fakó hajnalban. Azután az éles fülű vadork meghallotta a kaffogást is: egy egész hordára való éhes fenevad acsargását, valahol a távolban. Mégsem szólt, csak figyelt. Lassan ébredeztek a hidegtől és kényelmetlen alvástól elgyötört sezrok. N é m á n meredtek felfelé, a Sziklaverem körül futó párkányra, ahol quarrok bukkantak fel a hajnal első fényeinél. A magasból bőrszíjas fapajzsokat és az alkarhosszú bunkósbotokat hajítottak le csattanva, azután az arénára a várakozás csendje telepedett. A vadork rosszat sejtett. Az ordani mögé lépett és halkan megszólította, hogy ne hallja más. - Az arénavermekben qwakkák vannak, falkában. A csaholásból ítélve napok óta nem ettek - Flammeonak nem maradt ideje a válaszra. A magasban, a Sziklaverem páholysorában kiáltás harsant. A Szürke Vezér emelkedett szólásra. Fejjel magasodott katonatársai fölé, hangja betöltötte az óriás arénát.

60

- Százegy senkit látok. Halni jöttek a legtöbben: még a Vas Ideje alatt elpusztulnak, végeznek magukkal, vagy szökni próbálnak. Lesznek majd, akik quarrok, bocskorosok maradnak egy életen át. De öt túléli a Vas idejét és a négy év szolgálatot. Azokból valódi légiós lesz. Egyetlen ötfős queton: több nem is kell - végigmérte a százegy döbbent újoncot. - Minden lánc csak olyan erős, mint a leggyengébb szeme. Egy yankari queton támadó ékében nincsenek már gyengék. Ez az első próbátok - a claor összehúzott szemmel méregette a Sziklaverem mélyén összeverődő sezrokat, majd hátat fordított és az üresen árválkodó üléssorok között elindult fel, a közeli bástya felé. Halkan suttogta, hogy nem értette más. - az összetartásé. A sezro elvesztése nem saját veszteség: a névtelenek idegen országok szülöttei mind. Az ágyékkötősök kiképzése már a kezdetektől olyan kemény, hogy az arany tető válást kiharcoló túlélőkre az életét bízhassa akárki, akármikor. A Vas Idejét átvészelő senkik idővel félelmetes nevet szereznek - ha megérik. Ez lesz az első lecke a túlélésből. Az arénában már mindenki pajzsot és alkarhosszú fabunkót markolt. A tömegből hirtelen előre lépett a széles vállú férfi, aki menetelés közben felfogta a Kölyöknek szánt csapást. Szembefordult a sokasággal és felemelte a hangját. - Ma sokan meghalnak, ha elveszítjük a fejünket. A vadork nagyot nyelt. A qwakkák szaga megvadította: felhúzott ínnyel vicsorgott, tarkóján égnek meredt a szőr. A kapukon túl őrjöngő falka felébresztette benne az orkok farkastermészetét. A sápadtan toporgó újoncok tömegében az ősi gyűlölettől reszkető Rashad volt az egyetlen, aki nem félt. Meg a széles vállú északi zsoldos. - Kiéheztetett qwakkák, falkában. Ha körbefognak, széttépnek. .. de egyetlen bunkócsapás a fejre, végez velük - a harcos végigmérte a sezrok tömegét és intett. - balkezesek arra!

61

- És ha nem? - csattant fel Rashad balján egy termetes, borostás állú alcarai. Durva állát harciasan előre szegte. - ki vagy te északi fattyú, hogy itt parancsolgatsz? Flammeo jelezni akart Rashadnak, de az megelőzte és bunkójával hátulról a fickó térdhajlatába vágott. A következő pillanatban vér frecskelt: a vadork kiharapott egy darabot a megroggyanó férfi csuklyásizmából. Elgondolkodva rágta a húst az iszonyat csendjében - az alcaraiban a szagáról felismerte az egyik éjszakai támadót - majd kiköpte. A veterán zsoldos mellé állt és lassan az újoncok felé fordult. Nem kellett megismételni a parancsot. - Tudom, mit beszélek. Dwoon zsoldoskatona voltam - a széles vállú északi suttogott, de hangja sikolyéles volt, nyakán kéken lüktetett egy ér. Lehajtotta fejét, mint aki titkát vallja. - és ezt nem mondom többet. A tömeg morgott, tolakodott, de engedelmesen felsorakozott, ahogy a dwoon zsoldos parancsolta. - Ha valaki elesik, mögüle az egyik helyébe lép, a másik hátra rántja a testet! Nem akarok egyetlen halottat sem! Ezek csak kutyák. Mutassátok meg, hogy ezévben férfiak jöttek a Yankaraonba! A Szürke Vezér ebben a pillanatban jutott fel a lépcsősor tetejére. Hátra sem nézve felemelte jobbját. A jelre valahol a mélyben, az aréna rácsos kapuin túl fém csikordult és felerősödött a csaholás. A claor leengedte a kezét. Csak ezután fordult meg. Odalent az ék egészen a Sziklaverem túlsó faláig hátrált. Az ék csúcsán négyen álltak: Arbo, Rashad, Flammeo meg a dwoon. - Pajzsot a pajzshoz! Csak akkora rést, hogy közte lesújthass! - sziszegte a harcos. Csikorogva emelkedett a hullórács és a következő pillanatban hörögve-kaffogva zúdult az arénába az ezer agyarú, vérszomjas, vörhenyes tenger. Qwakkák, kiéhezett, beesett horpaszú vadkutyák.

62

Egyszer eljön a pillanat, amely megtöri az embert. Vagy megváltoztatja, örökre. Az újoncok, mintha parancsra tennék, egymásnak támasztották pajzsaikat. Balfelől a balkezesek, ahogyan a zsoldos parancsolta. Egyszerre görnyedtek a térdek, csaknem egyszerre emelkedtek a pajzsok is. Megvetették a lábukat, mert már nem volt már hova hátrálni. Vagy száz arc fordult a dwoon és a jobbján álló Flammeo felé. Az ordani tudta, hogy hiába is próbálná leplezni lábai reszketését. Próbált erőt meríteni a zsoldos komor elszántságából és a jobbján acsargó, szúrós szagú vadork dühéből. — Pajzsot pajzshoz! - a szavak csikorogtak a dwoon harcos fogai között. ...és elborította őket a falka. Flammeot elragadta a sarokba szorított vadállat dühe: ösztönösen sújtott le az élen rohanó, elsőként ugró vezérhímre. Túl korán. A husáng a földön csattant és a tátott pofájú vezér a lesújtó kéz alkarjába mart - volna, ha állkapcsát nem zúzza szét a dwoon visszakezes csapása. A következőt Rashad tartóztatta fel: egyszerűen a pofájába nyomta a pajzsot és a lendülettől hanyatt zuhanó qwakka véknyába tiport. Teljes mázsányi súlyával. Balfelől megingott a pajzsfal. Valaki elzuhant, arcukba, hajukba vér permetezett. Három vadkutya is berontott a résen. Gyilkos küzdelem kezdődött az ezer agyarú, kaffogó áradat ellen. A falka morgott és kúszott, ugrott és harapott, megrészegülve a vérszagtól. - Zárd a falat! - üvöltötte a dwoon. A Kölyök volt a legközelebb. Az első csapással meghőkölésre késztette a legközelebbit, de a második vadkutya a husángra harapott és lerántotta. A harmadik pedig a fiúra vetette magát. Senki sem látta, hogyan - és mikor - került át Rashad a túloldalra. Csak a fojtott morranást hallották, ahogy a súlyos,

63

sötét test a qwakkák közé vágódik. Pajzsával feltartotta az első, ugrani készülő fenevadat. Jobbjának bunkócsapásával kiloccsantotta a második agyvelejét... és a hirtelen megnyíló résen előreszökkenve lehajolt és átharapta a Kölyköt marcangoló harmadik qwakka nyakszirtjét. Felegyenesedett, fogai között a negyedmázsás vadkutyával, és a vörös fenevadak meghátráltak. Rashad egy fejmozdulattal elhajította a dögöt és torkából olyan erővel szakadt fel a farkasősök viadalra hívó üvöltése, hogy még tulajdon társai is hátrahőköltek. Csendbe fagyott a rettegés. - Harcolni, kurafiak! - zihálta elfúlva a dwoon zsoldos. Egy pillanatra mindkét oldal megtorpant. Aztán ismét a dwoon üvöltését hallották. - Lesújt! - és az emberek önkéntelenül engedelmeskedtek. Csaknem egyszerre lendültek a karok, és a qwakkák meghátráltak a zuhogó husángok fala elől. Azután kisvártatva, ismét: - Lesújt! - és megint. - Lesújt! A qwakka szívós, erőteljes fenevad, mely az embert szolgálta egykoron... és elteltek bár azóta évezredek, nem tudja feledni az időket, mikor félte még az ember hatalmát. Most pedig egy századnyi ember mozdult egyetlen akaratra, konok, pusztító haraggal. Az emberhorda élén pedig egy véres agyarú vadork bömbölt kihívón, tekintetében a Farkas veszett dühe acsargott. És zuhogtak és ismét csak zuhogtak, egyszerre a husángok. - Lesújt! Gerincek, állkapcsok, koponyák törtek, ahogy a pajzsfal megindult. És a falka meghátrált. A lépcsősor tetején álló Szürke Vezér tágra nyílt szemmel csóválta a fejét. Morgena szent árnyára! Hiszen még csak újoncok!

64

Lábdobogás zavarta meg gondolatait és lobogó, sárgafekete köpönyeg: a Yankari Tanács futára. A Szürke Vezér elkomorodott. - Parancs a Huszonegyektől, uram! A futár - maga is toroni félvér - születése és posztja jogán azon kevesek közé tartozott, akik köszöntés és engedély nélkül megszólíthattak egy yankari veteránt. Amikor azonban a Vezér megfordult és rátekintett, a másik kezét tördelve hőkölt vissza, mint aki azonnal és szívből megbánta arcátlanságát. A claor szó nélkül tépte ki a futár kezéből a Tanács üzenetét. Mielőtt olvasni kezdett volna, válla felett visszapillantott, hogy emlékezetébe vésse odalent azt a négyet a pajzsfal csúcsán. A kőarcú szerzetesfélét, a vérbe borult szemmel vezénylő északit, a lángtetoválásos ordanit és a véres pofával üvöltő emberállatot. A vadork hirtelen felnézett és egy pillanatra összevillant a szemük. A Vezér szinte hallotta az emberállat gondolatait. Százegyből öt, üzente a vadork tekintete. Lehet, hogy a többiek megdöglenek mind, de én látni fogom, Szürke Vezér. Mert ha csak egyetlen túlélő lesz, az én leszek.

Yankart az alabástromtornyok városaként is emlegetik, mert a Kitaszított Családok Csillagnegyedében huszonegy karcsú, hószín torony döf dárdaként az ég felé. A huszonkettediket, mind közül a legnagyobbat egyetlen Ház sem uralja. Az a Tanácstorony. Kívülről fehéren szikrázó karcsú tű, buzogányforma bástyafélével a csúcsán - száz láb magasan. Belülről azonban egyetlen, önmagában kanyargó lépcsősor a hengeres falak között és konok, titkait őrző homály. Shan Hauran, a Szürke Vezér szólni sem tudott a torkában

65

dobogó szorongástól. Nyílt harcban, fegyverrel a kézben nem félt senkitől - a Yankari Huszonegy parancsa azonban arctalan, kivédhetetelen fenyegetést jelentett. Senki és semmi volt a Házak nagyjai előtt. Kyria borostyán történetének zárványa vagyunk - nyugtatta magát a Daiquis Ház mágusának hírhedté vált mondásával. A végtelen hosszúnak tűnő csigalépcső végül egy alig két lépésnyi átmérőjű, keskeny emelvénybe torkollt. A kerek márványlap lebegni látszott a száz lábnyi, fekete mélység felett, végképp megfosztva a Vezért a szilárd talaj biztonságától - hiszen épp erre szolgált. Felnézni nem mert. Tudta, még feljebb, kővetésnyi magasságban balkonok sorakoznak körívben: a Huszonegy Ház páholya. Született toroniként tisztában volt a teraszok felosztásával is: öten vannak a Kivárok Házai. Ők nemrég érkeztek és reménykednek még, hogy százegy év múltán viszszakerülhetnek a Császárság aranyló egei alá. A legtöbbjük csalódni fog persze. A Renegátok Házai például már nem is számoltak a visszatérés reményével. Az elmúlt évszázadok alatt a két Renegát Ház számtalanszor átgondolhatta a Császár iránti hűséget. Ami a hűséget illeti, a rossz nyelvek szerint a Renegátoknak már semmi nem volt szent saját Házuk érdekein túl. Az Építők titkolózó, kilenc Házat tömörítő szövetsége Yankar felvirágoztatását tűzte zászlajára. Állítólag. A legnagyobb tömörülést alkották a Tanácsban: szavazás esetén mindössze két másik Ház támogatására volt szükségük a többséghez - amit szinte sosem kaptak meg. A Kivárok legtöbbször semleges álláspontot képviseltek, akárcsak a mindenkivel dacoló Renegátok. A Tharr-követő Kimérák két Háza pedig az Építők fő ellenfelének számított csakúgy, mint a Tűzhívók: három olyan család, melyet a Tűzkobra iránti túlzott elkötelezettsége miatt vetett ki kebléről a Birodalom.

66

Kényes és törékeny volt az egyensúly - titkos szövetségek és színfalak mögött dúló véres háborúk következményei öltöttek formát a Tanács egy-egy döntésében. Az öt érdekcsoport máskor, másutt könnyen egymás torkának ugrott volna, de a Csillagnegyedben, pontosabban a Tanács Tornyában a halálbüntetés terhével betartatott semlegesség szavatolta biztonságukat. A semlegesség sarokköve pedig az a Yankari Zsoldoslégió volt, melyből minden Ház egy-egy diecator, vagyis huszonegyes egység felett parancsnokolhatott. Az egységeket alkotó huszonegy-huszonegy claor a legjobb harcos volt egész Északon, ráadásul a Yankaraon belső törvényei szerint sosem támadhatott légióstársára. A törékeny béke évszázadokon át biztosította a belső egyensúlyt - a külső támadás ellen egységbe fogott Yankaraon pedig könnyen elsöpörte az ellenséget. Bármikor, az utóbbi háromezer évben. - Shan Hauran! - a hullámokban aládübörgő hangörvény aligha származhatott emberi torokból. A Szürke Vezér nagyot nyelt és leszegett fejjel, alázatosan bólintott. Ezután jobbról, fentről érkezett a hang: a claornak a veséje is beleremegett. -Emlékszünk az eseményekre, melyek feldúlták a város békéjét. Yankar legnagyobb khoórja megsemmisült a Kereskedőnegyedben, majd világok és idők között hasadt seb a Forrásnegyed völgyében, végül a Hiwithek bástyaerődje omlott össze. A tetteseket ismerjük: vezérük a Thairn Ház tömlöcében vár az ítéletre. A többit a Vadásztestvérek ejtették volna tőrbe, de... Hosszú csend. A Vezér nem is csodálkozott, mikor valaki más folytatta. - ...az utolsó pillanatban a Yankaraonba menekültek. - Akkor új életük van. Nem kalandozók és nem bűnösök többé. Felettük a légió ítél - idézte a Szürke Vezér a

67

Yankaraon egyik legelső törvényét, megkockáztatva, hogy vakmerőségével pusztító haragot hív ki maga ellen. - Tharr egyházának a nevében, a Legősibb Parancsok adta jogunkkal élve követelünk. A Yankaraon pedig kiszolgáltatja Házunknak a csendháborítókat! - a hang ismét jobbfelől dübörgött. Ott van tehát a két Tharr-támogató Ház, azt Alanchir és a Daolan - nyugtázta a Szürke Vezér. Mindössze két Ház támogatta Tharr császári egyházát. A birodalom istene érthetően népszerűtlen volt a száműzöttek városában. A Szürke Vezér mély levegőt vett. - Ősiségről szólva: a Yankaraon törvénye, mely kérdés és fenntartás nélkül befogadja a jelentkezőt, még a Birodalom második évszázadából származik. Legalább egy évszázaddal előzi meg az Enthyssirt: a dekrétumot, amely egykor megszilárdította Tharr helyzetét a Birodalomban. Ősibb a mi törvényünk. - Káromlás! - a hang ostorként vágott a fekete homályba. Fentről, valahonnan a háta mögül. A Vezér a Tűzhívókat, Sogron híveit sejtette arrafelé. Ha még a Tharr-hitüek tiltakoznának. A Vezér megfeszítette az állát és keményen, kimérten válaszolt. - Az igazság. - Három kalandozó - szólalt meg ismét a legelső hang, mintha a beszélő nem hallotta volna az ellenvetést. - egy ordani, sogronita lángtetoválással a vállán. Egy középkorú shadoni. Meg egy vadork, tarkóján a Carradol rabszolgabillogával. A Szürke Vezér nagyot nyelt. Az a három! Letérdelt, majd arcát a fagyos, szürke márványhoz szorította, de az izmok feszessége konok ellenállást sugallt. - Nem - mondta egyszerűen. A légió kiáll az övéi mellett. Mindig.

68

R

ashad a vállán vitte a Kölyköt a szállásul szolgáló félhomályos hodály felé. A hatalmas hálótermet deszkapalánkok osztották ötágyas, szűk zugokra. A keskeny vitorlavászon priccsekkel zsúfolt barakk láttán a vadorkban megérett a meggyőződés, hogy a hálótermet alighanem a Pentád kínzómesterei tervezték, különösen komisz kedvükben. Félre rántotta a függönyként használt durva pokrócot és a legközelebbi priccsre fektette a véres fiút. - Meg tudod gyógyítani, sámán? - suttogott a válla mellett Flammeo. Rashad sokáig nem felelt: a szúrágta deszkapalánkot tanulmányozta elmélyülten. - Ordani, te azt mondod, a mestereid fosztottak meg a láng hatalmától, mert hátat fordítottál a tűzkígyónak. Biztos vagy ebben? Mert én sosem veszítettem hitemet a Farkasszellemben, mégis... - Rashad széles arcán ráncokba gyűrődött a bőr és a fejét ingatta, mint aki küzd a feltörő szavakkal. - Nhirach, a fénylő szemű elf kiégette belőlem az erőt. Rashad hirtelen elhallgatott és a karmait nézegette sokáig. - Mikor rám villantotta azt a parázsló szemét, valami történt velem. Azóta nem találom a belső utakat - bökte ki végül. - lángoló pusztaságot látok csupán az Alsó Világokba vezető lélekösvény helyén. Szellemhívó kiáltásomra csak valami távoli tűz ropogása válaszol. Nem vagyok már sámán én sem, csak egy... - elharapta a szavát. - Kiürült korsó? - Arbo, a szökött szerzetes a fejét csóválta. Arcán már-már ijesztő volt a mosoly. - A harmadik kiüresedett én magam vagyok. Azóta nem találtattam méltónak Domvik hatalmára. - Túl sok ez ahhoz, hogy véletlen legyen. Megtorlás inkább - sütötte le szemét Flammeo. Mindhárman ugyanarra gondoltak: a kudarcot valló próbálkozásra az Istenek Völgyében. Veszítettek akkor és egyszer eljön büntetése minden csodának.

69

- Az istenek képtelenek tisztességesen játszani — jegyezte meg a sarokban heverő, tolvajforma fickó. Ugyanaz az alattomos tekintetű, hergoli tetoválásokkal borított férfi volt, akit Rashad a közös tűz mellett látott. - Te befogod a pofád és eltakarodsz! - riadt rá a vadork. - Nem láttalak harcolni az éjjel. És az arénában sem. - Én nem harcolok. Én ölök - mondta a sovány hergoli egyszerűen, majd színtelenül hozzátette. - A Kölyöknek szüksége van rám. - Éppen rád? — Flammeo is elveszítette a türelmét. A hergoli válaszul egy lapos tégelyt húzott elő a priccse alól. - Felcserfolyondár és édesbürök. Egy kis kutyaepével, hogy jobban tisztítsa a sebet. - Honnan van? - krákogott Rashad. Mióta levetkőztették őket, semmijük nem maradt az ágyékkötőjükön kívül. A tetovált hergoli unottan vállat vont és hüvelykjével a tiszti barakkok felé bökött. - Szereztem. A másik három összenézett. - Maradhatsz.

legkomiszabb hagyományainak. Aki átesett rajta, jó okkal hallgat róla. A megaláztatás célja, hogy összezúzza az újoncok maradék ellenállását is, egyben kiválogassa azokat, akik túl veszedelmesek ahhoz, hogy maradhassanak. A légió hosszú történelme alatt a parancsnokok megtanulták már, hogy az emberek között mindig akadnak igazi ragadozók, akik egy sértésre válaszképpen habozás nélkül elteszik láb alól a felettesüket. Az ágyékkötőfutam éppen ilyen sértés volt. A legveszettebbek ilyenkor kimutatták a foguk fehérét - amikor pedig elárulták magukat, az altisztek gondoskodtak róla, hogy a futamról már ne térjenek vissza.

70

Az összetartás próbája másnapján száraz, hideg reggel virradt. A hergoli lopott kenőcse csodát művelt a Kölyökkel: a fiú sápadt volt és támolygott, de élt, és ami a légióban legalább ilyen fontos: mozgott. Dsohar, a bikanyakú aszisz parancsára felsorakoztak a hideg udvaron. Nem volt már szükség a korbácsra: amikor a quarro menetet vezényelt, mindannyian tartották az ütemet. Huszonegyes csoportokra osztották őket: huszonegy fő tett ki egy-egy shebeqnyi legénységet. A shebeq a parti vizek gyorsjáratú, evezős-vitorlás hajója volt, amit korábban leginkább a kalózok használtak a Quiron-tengeren. A Yankaraon szárazon-vízen egyaránt hatékonyan küzdő veteránjai évszázados hírnevet vívtak ki rajtaütésszerű, feltartóztathatatlan harcmodorukkal. A hagyományokhoz ragaszkodó légióban a kötelezően elsajátítandó Öt Tudás egyike a vízi hadviselés volt. Sokan el sem jutottak a shebeqek evezőpadjáig - a huszonegyes azonban ugyanolyan jelentős szám volt a légióban, mint az öt, vagy éppen a százegy. Mindössze három lovas quarro kísérte az erődöt elhagyó huszonegyes csoportokat. Tudták, hogy az újoncokat visszatartja a szökéstől az erőd körül messzire nyújtózó kietlen pusztaság. Aschaon parlagvidéke álnokul megőrizte a nyomot, de nem nyújtott menedéket a szökevényeknek. A várost övező, szemhatárig nyúló, alig néhány évszázados porsíkság titkát sokan próbálták megfejteni. A sokezer négyzetmérföldes cserjétlen vidék óriási hegként kopárlott Quironeia zöldellő lankáinak gyűrűjében. A dzsadok sejtették meg először, miért pusztulnak el a legszívósabb sivatagi pálmák is a Kapuváros közelében: a crantaiak boltíve - ha crantai volt egyáltalán - az eleven növényekből nyerte erejét. Az utóbbi századokban a térkapu mind sűrűbb használata miatt a környező pusztaság rohamosan növekedett. Ha nem rombolják le a kaput, tán az egész déli partot elemészti a sivatag, ráncolta az orrát Rashad.

71

Az erőd előtt hideg port vágott az arcukba a szél. A sezrok felsorakoztak, háttal a falaknak. A lovasok végigléptettek a huszonegy előtt. Keleten pirkadt már. Akár egy óriás kéz öt fekete ujja, sötét sziluett takarta a felkelő napot. A tűzmesterek sziklatornyai. Rashad hunyorogva méregette a hírhedt épületet. Tűzmesterek! A vadork emlékezett, hogy a térkapu lerombolása után nehéz idők következtek a pusztaság közepén álló Kapuvárosra. A település hetek alatt elnéptelenedett, nem maradt, csupán a Yankaraon egyetlen egysége, a légió erődjének őrzésére - és néhány Aschaon hírhedt tűzmesterei közül. A céhes tűzbűvölők számára ugyanis nem létezett másik, biztonságos hely az ég alatt. Északon Sogron papjai, a Délvidéken pedig az Ordani tűzvarázsló rend vadászott rájuk. Sokáig maradtak a haldokló városban: rozsdaszín köpönyeges alakjuk olykor fel-feltünedezett az obszidiánfalú erődtornyokon. Egy idő után azonban a tűzmesterek zöme a céhhel együtt Dsidonba költözött át, csak néhányat hagytak hátra a pusztaságban haldokló erődítmény fenntartására. A légiós veteránok és a tűzbűvölők nem kedvelték ugyan egymást, de kölcsönösen elismerték a másik erejét - és ez elég is volt. - Aschaon tűzmesterei - törte meg a csendet Dsohar, a vörös arcú quarro és az épületóriás felé bökött. - Az ő lángvadászaikat küldjük a szökevények után. Rashad egész testében megfeszült. No igen. Szerződés biztosította az aschaoniak jogát, hogy levadászhassák a szökött légiósokat — és a lángvadászok osztaga átkozottul hatékony volt, ha a szóbeszédnek hinni lehet. - A vlutún, a parlagvidékek porvihara mindig hirtelen támad fel, és addig fojtogatja a légióst a finom homokkal, míg el nem vakítja és el nem tömi a torkát. — Rashad sosem hallotta még ilyen nyájasnak Korbácsos Dsohart. Ez pedig

72

rosszat jelentett. Nagyon rosszat. - A beszivárgó homok felmarhatja a tüdőt, ezért a légiós eltakarja arcát, egészen a szem vonaláig. Amikor a porvihar jön, szoros kendőt köt az arca elé még a névtelen sezro is. Dsohar vigyorogva mérte végig az újoncokat. - Most megpróbáljátok ti is - parancsolóan csattant a hangja. - Levenni az ágyékkötőt és felkötni az arc elé! Akinek nem elég szoros, magam húzom feszesre! Rashad habozás nélkül engedelmeskedett. Ágyékkötője verejtéktől volt ragacsos és bűzlött, de a vadork rosszabbat is átélt már. Az ember azonban kényesebb orrú fajzat: Rashad az ordani sápadt arcát látva megértette, hogy Flammeo a hányingerrel küzd. Nem ő volt az egyetlen, ám a korbácsok sziszegve-csattogva segítettek leküzdeni az undort. Mikor már valamennyiük arcán a mocskos ágyékkötő feszült, Dsohar kedvtelve méregette a meztelenül didergő társaságot. - Hamarosan kimelegedtek. A yankari légiós harcolni is tud a homokviharban, bekötött arccal. Ti most futni fogtok, az erőd körül. Egy kör. Aki elsőként ér célba, abbahagyhatja. A többiek futják a következőt. Az utolsó huszonegy kört fut. Felsorakoztak a fal mentén. - Majd elfelejtettem - köszörülte a torkát Dsohar. — Mielőtt nekiindultok, cseréltek a tőletek balra állóval. Az övét szagoljátok futás közben.

A

légió még a kiképzés előtt megszabadul a legveszekedettebb kalandozóktól és a hajlíthatatlan akaratú gyilkosoktól, vagyis mindazoktól, akik már rég átlépték azt a határt, melyen az ember még ingadozik: öljön, vagy ne öljön. Rashad huszonegyéből három nem fejezte be a futamot.

73

Egyiknek talán a szíve szakadhatott meg a megerőltetéstől: egyszer csak elzuhant és fel sem kelt többé. A másik kettő nagyon is egészséges volt. Egyszerre letépték az arcuk elé kötött, bűzös bőrdarabot és görnyedten acsarogtak, várva a pillanatot, hogy leránthassák a lovon közelgő quarrot. A magasabbik fickó homlokát vasalt patkó zúzta be. - Ha meg akarsz halni... - fordult a quarro a másik támadó felé, aki nekirugaszkodott, hogy lerántsa a nyeregből. - a legjobb helyre jöttél. Félreugratta lovát, jobbjában ostor bomlott ki sziszegve. Egy szemvillanás alatt átkígyózott a háromöles távolságon és csattanva tekeredett a sezro nyakára. Az altiszt gyakorlott csuklómozdulattal rántott az ostoron, aztán vágtába ugratta lovát és vonszolni kezdte a lázadót. Rashad csak egy pillantást vetett a sziklamorzsalékon húzott véres ösvényre és vicsorogva, szúró horpasszal futott tovább. Futott és fuldoklott, de sejtette, a mögötte küszködő emberfalka sokkal jobban szenved. A lemaradókat Dsohar nógatta, hogy becsüljék meg a jó bánásmódot. A legutolsók mindkét kezébe a Korbácsos egy-egy ásót adott és azzal kényszerítette őket futni. Amikor visszavette tőlük a terhet, röhögve kérdezte, hogy rájöttek-e már, hogy ásó nélkül milyen jó dolguk van? Egyre többen estek össze. Mivel az ájulás nem számított érvényes körnek, így ezek újból futottak - illetve vánszorogtak - az erőd körül. Rashad egy pillanatra, a látómezeje határán mintha nyurga farkasfélét pillantott volna meg a kelő nap háttere előtt, de szótlanul rohant tovább. Amikor végre félreállhatott, megvárta, míg Korbácsos Dsohar int, és csak azután vette le az arcára tapadó, csatakos ágyékkötőt. Dögöljetek meg. A kései reggelit még a vadork is laktatónak találta. Míg a sűrű levest kanalazta, egy írástudó újabb fejezetet olvasott fel

74

háromezer éves légió legnagyobb értéke volt: vakmerő támadások és hihetetlen helytállások krónikája. A magas, széles vállú írástudó ezúttal Alcara Kincséről olvasott. A Pyarron szerinti kilencedik században Toron megelégelte az alcarai kalózok fosztogatásait és kisebb haderőt tett partra, mely fel is számolta a kalózfészek kétharmadát. A maradék egyharmadot, a legveszekedettebb haramiák rejtekhelyét mindössze tizenöt yankari claor füstölte ki - akik ezután örökre eltűntek. Alcara kalózainak évszázadok alatt összerabolt kincsével együtt. A legendás kincs azóta sem került meg, noha nem egy Nemes Ház próbálta meg rátenni a kezét. A szóbeszéd szerint az Iszaptavak közelében rejtették el a sokmázsányi drágaságot, a Koponyasziklák tövében. A Legendáriumban emlegetett Koponyasziklákat persze azóta sem találták meg. A vadork gyanította, hogy az egészet csak azért híresztelik, hogy valamivel vonzóbbá tegyék azokat a döglött, fekete vizű tavakat a dahuti puszták szívében. Valaki eltakarta a napot. Rashad felnézett. A komótosan a mellé telepedő, nyolcujjú, szegletes mozgású quarrot is látta már: kiejtése, beszéde onpori favágót sejtetett. A quarrok általában kerülték az ágyékkötősök társaságát: lenézték a Vas Idejét még le nem szolgáló senkiket és jó okkal: a legtöbbnek nem volt érdemes megjegyezni a nevét. Ha egyáltalán kivívott magának valamiféle nevet. Persze a quarrok között sem csak pöffeszkedő, a sezrokat gyötrő bocskorosok voltak. Azok voltak a legszerényebbek, akiket a nyomor űzött a légióba. A nyolcujjú favágó is efféle elszegényedett nyomorult lehetett, mint a másik is, a szomorú szemű, aki leginkább tisztességben megőszült gazdának tűnt. Ostobák. A veteránok zsoldja sokakat csábított korábbi, szűkös megélhetésük feladására - húszból egy, ha akadt, aki nem bánta meg döntését. Persze volt, aki számára a légió menedék lett csupán, míg feledtetheti a múltját, akárcsak a baljára lekupo-

75

rodó rosszarcú, bűzös leheletű, útonállónak tűnő fickó. Legveszedelmesebbnek azonban a favágóféle mellett álló, némán vicsorgó férfi tűnt, akinek gyűlölködő, sötét szemei hivatásos gyilkost sejtettek. Rashad leszegett fejjel ráncolta homlokát. Micsoda falka. Eszébe jutott a saját falkája - a kalandozók, akik maguk közé fogadták. Arbo, az elcsapott inkvizítor és Flammeo, a rendjét megtagadó ordani tűzvarázsló ma is vele voltak. Ami Nyrdet, a Yankarból elrabolt törpe rabszolgát és a Rolfr nevű szószátyár gnómot illeti, miattuk nem aggódott. Túlélő fajta voltak. Ami viszont Cyrgaan Khea'Lornt, a kalandozócsapat vezérét illeti... Rashad kételkedett benne, hogy életben van-e egyáltalán. A Császárságból kitaszított Cyrgaanok nemzedékek óta örvényt kavartak a sors áramlataiban. Flammeo elmesélte, menekülés közben hogyan rohant fel Cyrgaan egy rabszolgahajóra. A vadork elfintorodott. Ösztönösen megérezte, hogy az evezőpadhoz láncolt toroni tisztavérű előbb-utóbb kihívja maga ellen a sorsot...

76

Ut a Rabszolga-zátonyokig

Dub-dub dumm! Dub-dub dumm! A fedélközön végigdübörgő tompa dobszó mintha a halántékán dobbant volna. Mosdatlan testek, vizelet és ürülék bűze, szemet maró verejték, a felhólyagzott tenyér eleven húsának lüktetése, elgyötörten tiltakozó izmok és... a lapockák közé sújtó korbács borzongatóan hideg, fehér kínja. - Húzd obsor, vagy estére a Quiron halai lakmároznak a beleidből! Verejték - vagy könnycsepp? - cseppent a megvasalt végű evezőre. Cyrgaan ugyanúgy nem törődött vele, mint ahogyan a napokat sem számolta már. Olyan egyszerűnek tűnt minden azon a hajnalon. Azon a reggelen egyetlen, három gályából álló flotta futott ki aznap Abaszisz felé, az ordani mégis fertályóra alatt helyet foglalt az egyik mély merülésű tramonon. A messziről terjengő bűz, a kettős evezősor, a hajótesthez képest aránytalanul kis háromszögvitorlák már a mólón feltűntek. Tudták, hogy rabszolgagályára igyekeznek, de azon a yankari hajnalon nem volt választásuk. Csak egyetlen flotta - a Láncbarátok Kilences Karavánja - rendelkezett reggeli kifutási engedélylyel. Flammeo suttogva bizonygatta, hogy az emberkufárok megfelelő fizetség ellenében - mindenféle kíváncsiskodás nélkül - helyet és élelmet biztosítanak számukra a rabszolgahajón. Egyikük sem sejtette, hogy a kapitány - a borsos vitel-

77

díj bezsebelése ellenére - nem utasként, hanem evezősként számol velük. Amikor pedig a kikötőben rajtuk ütöttek a Vadásztestvérek, csak előre menekülhettek. A masszív, háromszögvitorlás gályára, a tramonra. Észak szabad államaiban a gyorsjáratú, karcsú vitorlások már régóta kiszorították az evezősöket, Toronban és Abasziszban azonban - ahol a rabszolgákkal minimálisan ötvenes tételben számoltak - a rabszolga-kereskedők és egyes csempészek hajója a szélcsendben is egyenletesen suhanó, főleg part menti hajózásra alkalmas gálya maradt. A gályák azonban - a könnyű, gyors iburnok, a nehézkesebb, masszív tramonok vagy az óriási, régebben csatahajóként használt galeasszok - csak a parti vizeken közlekedhettek. Quironeia nyílt tengerére merészkedve az evezősök kapitányai csak Antoh kegyében, és a viharmentes, egyenletes széllel fúvó, derült időben reménykedhettek. Toroni gálya nem is nagyon bátorkodott a végtelen vizekre. Az aszisz Láncbarátok hajókaravánjai azonban - legalább egy vízvarázslóval vagy valami gyakorlottabb szélkergetővel a fedélzeten - olykor behatoltak a Quiron-tenger mélyére is. A városállamok felől haladva, Abaszisz partjain kikötve pedig a behajózott rabszolgákkal együtt gyakran az evezősöket, nemegyszer magát a hajót is eladták a busás haszon reményében. A rabszolga nem kezeli a vitorlát, de evezni két nap alatt megtanul - tartotta a yankari szólás. A Tizennegyedik Zászlóháborút követően, hadifoglyok eltűnésével együtt gyengült a rabszolga-kereskedelem. A Pentád pedig - hasztalan próbálta leplezni - minden évben szegényebb megrendelőnek bizonyult. A térkapuk pusztulása után az öt városállamba áramló tömegek szinte egyik évről a másikra eltűntek. És velük tűntek a Pentádba vándorló aranyak is. A Láncbarátok persze maradtak - egyelőre. Mikor a hajók megindultak a kikötő bejárata felé.

78

Cyrgaan elcsípte a kapitány pillantását. Felállt. - Állj fel, és ha szólok ugorj! - sziszegte hátra Flammeonak. Gyanúja bizonyossággá érett, mikor a négy számszeríjász is csatlakozott az asziszhoz. - Most! A tűzvarázsló nem habozott. A következő pillanatban nyílvessző csapódott Cyrgaan mellett a palánkba. A kalandozó mozdulatlanná dermedt. A kapitány zömök, vaskos combú, bőr ágyékkötős aszisz volt, akinek rangját csak az orrába és fülébe fűzött ékszerek jelezték. Gyanakodva járta körül a tatfedélzeten meghúzódó utast. - Te - mutatott a kopaszra borotvált, mocskos bőrű Cyrgaanra. - obsor vagy. Ne is tagadd. No és ez a kard? Egy famortól loptad, vagy raboltad, ne is tagadd! A pénzeddel együtt! Cyrgaan nem felelt csak a fejét rázta. Résnyire szűkült szemhéjai mögött fagyoskék düh parázslott. Nem. Még nem. Nyugalom. Lehajtotta fejét és lopva a kapitány vérszín ruhájú testőr-orgyilkosát fürkészte. Középtermetű, inas férfi volt, tarra borotvált fejjel, halántékán kétoldalt a Caedoni Torokmetszők tetoválása feketéik kihívón. A Torokmetszőkre vallottak a kétoldalt viselt rövidkardok is, amelyeken a kezeit nyugtatta. Most nem lehet. Az aszisz eközben fontoskodva bökdöste a nála jó fejjel magasabb Khea'Lorn mellét. - Ugye tudod, hogy a kyurst, a rangosabbak megtámadását halállal büntetik odaát? - biccentett, amerre a yankari partot sejtette. - De szerencséd van, obsor. Itt én vagyok a törvény. Ráadásul épp most veszítettem egy evezőst - sandított a hajópalánk felé, amelyen ebben a pillanatban hajítottak át egy merev, csonttá aszott tetemet. - A legjobbkor jelentkezett uram, éppen van üresedésünk - gúnyolódott az aszisz és amíg a Khea'Lorn tekintetével követ-e a csobbanó testet, az egyik rabszolgahajcsár kiragadta a kezéből a keskenykardot.

79

Cyrgaan ajka megrándult... aztán lehajtotta a fejét. A rászegeződő négy számszeríj és az alattomos mosolyú, páros rövidkardot szorongató orgyilkos visszatartotta a meggondolatlan mozdulatoktól. Fel sem nézett, míg a fedélközbe vonszolták.

- Pihenő! Cyrgaan Khea'Lorn az evezőre borult. A hetedik napon Toron nemes vérű famor kalandozóját semmi nem különböztette meg a mosdatlan, bűzlő tömegtől. Mezítelenül görnyedt az alacsony evezősfedélzeten, kezén-lábán hitvány, de a célra tökéletesen alkalmas, rozsdálló bilincsekkel. A padokhoz láncolva élete a hajótól függött - a gálya elsüllyedése esetén az evezősök valamennyien a tengerbe vesztek. Mindig. Az evezők markolatát ólommal tették nehezebbé az egyszerűbb ellensúlyozás végett - a Khea'Lornok utolsó sarja pedig a korbács nyelvén tanulta meg a megfelelő kezelést, mikor egy-egy nagyobb hullám kiütötte kezéből az evezőt, és az elszabaduló nyél lesodorta keskeny a padról. Gyorsan megtanulták, valamennyien. Fájdalom harapott a hátába, ha elvétette az ütemet és az előtte vagy mögötte ülőnek ütközött. Khea'Lorn még szerencsésnek mondhatta magát, mert evezés közben csak a külső sor ülhetett. A belső, magasabban futó sor állva görnyedt a rudak fölé. Egymástól lábnyi távolságra, mindkét oldalon két-két sorban, huszonkét-huszonkét mezítelen, mocskos gályarab küzdött a hullámokkal. Az evezőnyílásokon elég levegőt kaptak, szélcsendes napokon viszont fullasztóvá fokozódott a bűz. Cyrgaan mögött egy elképesztő méretű, asziszul dörmögő udvari ork markolta az evezőrudat, jobbján egy inas, sötét hajú suhanc szitkozódott Shadon nyelvén. A kalandozó egész nap egy

80

tetovált felsőtestű, kivénhedt kalóznak tűnő, torzonborz aszisz izzadt, szőrös hátát látta. Hátulról dzsad sugdolózást hallott, de ügyet sem vetett rá. Az alváshiány, az izmokat szaggató fáradtság, a verejtékes reménytelenség egyetlen bűzlő, engedelmes tömeggé mosta a gályarabokat. Egyszerre a többiekkel. Észrevétlenné válni. Türelmesen, engedelmesen, csendben. Túlélni. A tiltakozókat halálra korbácsolták. Napi tíz-tizenkét órán át húzták az evezőket, ülve aludtak. Aki erejét veszítette, már csak holt tehernek számított: még aznap a Quiron-tengerbe vetették. Az evezősorok mögött, a hajótat emelvényén ült a dobos: nagydarab aszisz rabszolga. Cyrgaan hallott róla suttogó éjszakákon, hogy az asziszt tíz esztendeje hírhedt bűnözőként ítélték gályapadra. A tagbaszakadt gazember két év alatt dobosi rangot vívott ki a korbács és az evezőrúd hierarchiájában. Kevesen húzták ki ilyen sokáig az evezőpadon. Mostanra ő felelt a fejadagok kiosztásáért is - még meg is hízott. Valamennyien gyűlölték. A hetven láb hosszú tramon fedélzete olyan alacsonyan volt, hogy kiegyenesedni sem tudtak. Az utazófedélzet felettük zsúfolásig tömve volt rabszolgákkal. Csak nők és gyerekek voltak - az öregek nem érték meg a szállítást. A munkabíró férfiak az evezőpadon görnyedtek, jórészük északi hadifogoly volt, akinek családja is a gályán utazott Abaszisz és a városállamok emberpiacai felé. A rabszolgahajón az éjszakák voltak a legborzalmasabbak. A Láncbarátokról közismert hogy szeretik — és használják is - az „árut": a rabszolgarakománnyal utazó nőket és a gyerekeket. Nem volt ez másképp a Kilences Karavánnal sem. Cyrgaan lehajtott fejjel csikorgatta a fogát, mégsem tudta kirekeszteni a fedélzetről felhangzó sikolyokat, a gyötrelem hangjait. A lábdobogást, borízű röhögést odafent, és a megalázottakkal együtt zokogó férjek és apák fuldokló átkait idelent, a hajófenékben.

81

- Férfiak, roham! - Cyrgaan felismerte a sikolyokat túlüvöltő, pároskardú caedoni Torokmetsző kárörvendő rikoltását és a közel félszáz leláncolt férfival együtt mondta ki a maga halálos ítéletét a vérszín ruhás hurkosra. - „Mikor megszülettél, te sem kaptál pecsétes papírt, hogy egy igazságos világba érkezel. Ne siránkozz hát: teremtsd meg a magad igazságát!" - idézte suttogva a shadoni suhanc az Egyisten valamelyik prófétáját. - Nem siránkozok - fordult felé Cyrgaan. - Megteremtem majd, meglásd. Az ő igazsága az összes rabszolgakufárt a kard hegyén akarta látni. Az orgyilkost én döföm torkon... - aztán lehajtotta a fejét. Haszontalan, megvalósíthatatlan egy igazság volt.

82

Alcarától Dsidoni:

Azt mondják, az Alcara minden hajnala olyan, mint maga a város: vágyakkal és új reményekkel eleven. veszedelmes. - Yankar huszonegy Családja megásta a sírját - a rózsaszín derengés hátterében álló magas, karcsú nő csípőre tette kezét és felszegte fejét. Kiszámított mozdulat volt. Amikor a hajnali fénnyel ébredező teraszra lépett, merész profilja, kebleinek, hosszú combjainak szabályos sziluettje láttán egy pillanatra elakadt a szobában várakozó vendég lélegzete. - Valóban? - a széles vállú, vaskos testű férfi óvatosan köhentett: jobb nem jutott eszébe. Csak fél szemmel mert körbepislantani a nő hálószobájában: vörös és fekete mindenütt, és az a bódító, vágyakat felkorbácsoló illat... - Megásta a sírját, de nekem nincs időm, hogy kivárjam, míg belefekszik - fejezte be a nő türelmetlenül. Cassandrea Ereltis, Alcara Első Asszonya mindig türelmetlen volt, de így is férfiak százai imádták. - Bármennyire is tagadják Yankar urai, a Pentád egyedül a két térkapunak köszönhette hatalmát. Az egyetlen hely volt a Sheraltól északra, amelyen át az ember átszelhette az Északi Unió és a Déli Kereskedőállamok közti mérföldtízezreket. Már aki győzte erszénnyel - az Első Asszony elhúzta a száját. - A leggazdagabb és legforgalmasabb városállam lett a

83

déli tengermelléken - bólintott a láncinge felett az aszisz hercegkapitányok hagyományos, vastag nyakláncát viselő férfi, gúnyosan hangsúlyozva minden egyes szót. - a kis északi Erion. - A yankari gazemberek pedig megakadályozták mindenki más kapuépítő próbálkozásait. Jó okuk volt rá, hogy leszámoljanak a vetélytársakkal és a Birodalom száműzöttei semmit sem feledtek a Toronban tanultakból. Mi, alcaraiak azonban mindig meg tudtuk lepni őket. - Arra gondol, hogy... - ezüsttel szegett palástját hátravető aszisznak képtelen gondolata támadt. Nem merte szavakba önteni a gyanút, de Cassandrea mosolyogva bólintott. - Mi pusztítottuk el a Déli Kapu rúnáit. A Yankari Tanács azóta is keresi a tetteseket. Most már elhiszi, hogy komolyan beszéltem, mikor azt mondtam, Alcara szabadulni akar a Pentádból? Bármi áron - várakozó pillantást vetett a másikra. - A Nyktalos Ház fontolóra veszi Alcara javaslatát - felelte a férfi kimérten, hosszú szárú, vörös byzonbőr csizmájának orrát méregetve. Az Első Asszony megvárta, míg felemeli a tekintetét aztán előrehajolt, hogy ruhája kivágásából még többet láttasson. Mosolya szélesebbé vált. - Es a Nyktalos Ház ura az én javaslatomat? - a nő éjfekete szemeiben volt valami veszélyesen vonzó. Cassandrea az a fajta asszony volt, akinek szenvedélye arra készteti a férfit, hogy eleméssze magát azokban a sötét lángokban. A házúr állkapcsán megfeszültek az izmok és mereven viszonozta a nő pillantását. Alcara Első Asszonya azonban tudta, hogy gondolatban azok a kardmarkolattól kérges, erős tenyerek már a csípőjét simítják, az a vastag, élveteg ajak már a bőrét ízleli mohón... és észrevette a pillanatot is, mikor hirtelen hűvösség költözött a tengerkék szemekbe. No igen. A hétszeres özvegység aligha jó ajánlólevél - még akkor sem, ha a gyönyörű özvegy nem látszik többnek harmincnál.

84

- Egy férfi csak azt becsülheti, amiért megküzdött - felelte végül a Nyktalos Ház hercegkapitánya kitérőn. - Alcarában nem is adunk semmit ingyen - ragyogtak az éjfekete szemek. - De biztosíthatom, szótárunkban legelső helyen áll ez a szó: hála. Közvetlenül az árulás után, gondolta az aszisz hercegkapitány és szótlanul meghajolt. A nő arcáról eltűnt a mosoly. Mire a Nyktalos Ház ura az ajtóig hátrált, a szobában érezhetően lehűlt a levegő.

Míg Alcarát a vágyak és veszedelmek városának nevezik, Dsidonról szólva mindenki a mérgekre és a cselszövésre gondol. A Szürke Vezér napok óta szomjazott, mire maga mögött hagyta a porsíkságot. A fullasztó, pokoli hőségben, a milliomodik dűnét megmászva egyszer csak felfehérlett Dsidon. A Pentád harmadik városállama, a nyomor és pompa oázisa volt a halott vidéken. A Vezér alkonyatkor érkezett a fehér falak alá, de a várost ölelő porsivatag még mindig tüzet okádott. A városkapu egyenesen a Dicsőség Terére nyílt. A sokaságtól hangyálló téren az emír lovasszobra állt. Nem is tud lovagolni, gondolta a Vezér. A szobor bal kezét a nyeregkápán nyugtatja, jobbja előre mutat, valami távoli cél - alighanem a fényesebb jövő - felé. A teret elhagyva egy összecsapás közepébe botlott. Nyilak szisszentek, fojtott kiáltással lerogyott valaki, és még ki sem szenvedett, mário kutyák marakodtak hörögve a koncon. Dsidon a kutyák városa, idézte fel a fedezékbe húzódó Vezér a Pentádban közszájon forgó mondást. A borjúnyi méretű, elvadult, gubancos szőrű, férgektől és fekélyektől kínzott ebeké, tette hozzá gondolatban.

85

A szűk, fullasztó sikátorokban mocsármákonytól kábult fiatalok tántorogtak, mások üveges szemmel gubbasztva meredtek maguk elé. A következő pillanatban két hadiszekér robogott végig az utcán. Hárman-hárman ültek a széles acélpalánkok mögött; szemüket maszk fedte, csontos, kemény álluk kifejezéstelen volt, akár egy márványtömb. A hajtók öngyilkos iramban hajtottak, látszott rajtuk, annyira megszokták a halált, hogy a legnagyobb sebességgel viharzanak a szűk utcák éles kanyarjaiban is, habozás nélkül szembehajtva a járókelőkkel. Ha valahova berobbant egy ilyen acélborítású szekérszörny, mindenki menekült. Claorok, nyugtázta a Szürke Vezér. Címerük alapján felismerte a Tecolar és a Larcadoc Családok veterán egységeit. Dsidonban emberemlékezet óta legalább egy queton biztosította a rendet. Az utóbbi években a helyzet sokat romlott, ami újabb veteránokat kötött le. A városban minden naplementekor összetűzés robbant ki, mintha valami régi szokás vagy megállapodás kötné a harcoló feleket. Mindenki arról suttogott, hogy valaminek már történnie kell, szinte hallani lehetett, ahogyan a késeket élesítik. Erezhető volt a sűrűsödő levegő fojtogatása a robbanásig feszülő légkörben. De ez csak az erő látszata volt. A térkapuk pusztulásával Dsidon elveszítette a jelentőségét - elveszítette a jövőjét. A Kapuk Korában a Pentád öt városállamát dél-quironeia dobogó szíveként emlegették. Az egymástól alig egy heti járóföldre eső két térkapu a kontinens legforgalmasabb vidékeit, az Északi Uniót, Quironeia városállamait és a Gályák Tengerének kereskedő hercegségeit kötötte össze. A Pentádon átvágva - ha győzte erszénnyel - néhány nap alatt mérföldtízezreket tehetett meg a vakmerő utazó. Az Elveszettek Kapujának pusztulásával a városokon átáramló emberfolyam, a kimeríthetetlennek vélt pénzforrás egyik napról a másikra elapadt. A pusztaságok mélyén húzódó legszegényebb város, Dsidon és a környező falvak sorsa megpecsételődött.

86

A porsíkságokon és a parlagvidéken átvágó Szürke Vezér minduntalan agyagviskókba, nyomorgó és kuporgó, rongyos nincstelenekbe botlott. A girhes parasztok agyagos, vérszívóktól nyüzsgő földre heveredtek és a tűző napon végzett munkától elcsigázva mély álomba zuhantak. A peremvidék nyomorúságos agyagviskói közt félmeztelen és átfagyott gyerekek gyűrűjében asszonyok gyúrtak kerek lepényeket tehéntrágyából: a peremvidéken ez volt az egyetlen tüzelőanyag. Az éhínség már szedte az áldozatait. A Vezér lépten-nyomon zöld szájú, felfúvódott hasú gyermekeket látott; füvet ettek a nyomorultak. Dsidon, a város azonban soha nem hazudott még úgy életet, mint most, haldoklása idején. Az emír palotájában hús-, gyümölcs- és sajthegyek tornyosultak a roskadozó asztalokon. Quironeia legfinomabb borai csillogtak, mámorító dallam töltötte be a hatalmas termet. A claorok arany tetoválása egészen a lakomaasztalig juttatta a Vezért. Csaknem zökkenőmentesen. - Ah! A híres Csonka Queton vezére! A hősök visszatérnek, ha fogalmazhatok így! - fogadta az Dsidon emírje, ezen a címen száztizenhetedik a sorban. Vagy száztizennyolcadik. A köszöntés egy volt a dzsadok közel tízezer hagyományos üdvözlése közül. Mivel a Vezér nem ismerte az illem diktálta választ, beérte egy főhajtással. Nem túl méllyel persze, nehogy a selyemvánkosokon hentergő hájas disznó elbízza magát. - Lekésted az előételt - az emír nem cáfolt rá az ostobaságáról keringő pletykákra. Világéletében úgy viselkedett, mint aki elvárja az emberiség háláját azért, hogy ő egyáltalán kegyeskedett megszületni. - Feltartottak kissé - vont vállat a Vezér. - Meglepett, hogy itt az ajtóban nem katonák, csak kimosakodott ökörhajcsárok állnak. -Megakadályozták, hogy belépj? - böffentett az emír érdeklődve.

87

- Nem igazán. De azért megpróbálták - a Vezér félrenézett. Nem szívesen említette volna a bevert orrokat és jégesőként szerteszét záporozó fogakat. - Nos, ismét Dsidonban száznagy. Elég jól harcoltál Fáklyás Zavargások idején. Nekem legalábbis tetszett - fontoskodott az emír. Elégedetten mosolygott a tokájába, látva, hogy a légió hírhedt Szürke Vezére tekintély és pocak dolgában jócskán elmaradt hozzá képest. A dzsad gyér tudása kevés volt ahhoz, hogy logikusan gondolkodjon, de több mint elég ahhoz, hogy mindenről lesújtó határozottsággal nyilvánítson véleményt. A Vezér nem fáradt azzal, hogy felvilágosítsa: szaznagyi rangot nem ismernek a Yankaraonban. - Ismét - bólintott a claor. Pedig mikor magam mögött hagytam ezt a túlméretes porfészket, reméltem, hogy nem találkozunk többet. Dsidonban valamennyi emír nyomorultul és szégyenteljesen végezte: fejét vették, vagy kést döftek a hátába. A Pentád nevében uralkodó emírek túl sok törvényt hoztak, de túl kevés példát mutattak. Kegyetlen zsarnokok voltak a' dsidoniak szemében, akik gúnykacaj és átok közepette távoztak az élők világából, haláluk híre pedig örömünnep lett. A Fáklyás Zavargások akkor törtek ki, mikor - alig egy évtizede - Dsidon emírje úgy gondolta, hogy hatalmát tovább erősítheti, ha a Pentád szörnyeteg istene, Tharr hitére tér. Elhatározását tett követte és nem állt meg félúton. Kötelezővé tette az új hitet. Elhibázott döntésének köszönhetően Dsidonban kétféle vallás alakult ki: a Háromfejű Tharrt imádó uralkodóé és a városra kényszerített új hitet konokul megtagadó, ősi dzsad egyházé. Az emírt persze felháborította ez az arcátlanság Amikor titokban fejvadászokat fogadott fel a dzsad ulemák lemászárlására, a nép az ősi templomokban gyűlt össze és fáklyákat ragadva harcba indult a dsidoni Tharr-szentélyek ellen. Ekkor, a Fáklyás Zavargásokban vetették be először a

88

Szürke Vezér quetonját. Reggel érkeztek és a városban állomásozó másik ötfős osztaggal vállvetve módszeresen végigjárták a lázadók fészkeit. Estére helyreállították a rendet. Az emír óriási lakomával ünnepelte a zavargás leverését, amit a Vezér nem utasíthatott vissza. Ekkor kóstolta először a Holtmocsár növényeiből erjesztett italokat. Miután a vendégsereg szétszéledt, a Vezér még versenyt is ivott az erőszakoskodó uralkodóval. Már elfelejtette, ki nyerte meg. Az egészből nem emlékezett másra, csak hogy másnap nagyon fájt az ökle, az emírnek pedig az állkapcsa. Az élet csupa rejtély. A lázadás elfojtása után Yankar urai megvonták a bizalmat a vallásszédelgő dzsadtól, akiről már akkor azt híresztelték, szívesen fetreng a kincstár aranyain és éjjel Tharral, nappal a feleségével tárgyal. Az általános várakozással ellentétben nem végezték ki: a Yankari Tanács kormányzótársat nevezett ki mellé, Alcara városából. A gorviki politikában bevett denardon meghonosítása Dsidonban a yankariak ravaszságára vallott. A dzsad államformával látszólag összeegyeztethetetlen kettős uralom meglepően hatékonynak bizonyult. Chaladys, az alcarai származású kormányzótárs nemcsak kényszerű fegyvernyugvást harcolt ki Dsidon fő riválisával, de megoldotta a vallási kérdéseket is. Az új kormányzó Tharr papjait és a dzsad prófétákat egyaránt kijátszva első rendeletével Dsidonba telepítette a déli part legveszedelmesebb, titokzatos szektáját, a Skorpiórendet. Az új felekezet kíméletlenül kiszorította vetélytársait. Nem gyorsan és nem látványosan, de most, tíz évvel a Fáklyás Zavargások után Tharr és a dzsad istenek szentélyeiben már csak kígyók és skorpiók nyüzsögtek. A Skorpiórend főnöke erős kezű, mégis alattomos ember volt, ezért Chaladys, attól tartva, hogy utóbb merényletet követ el őellene is, megfosztatta hatalmától és kivégeztette. Attól fogva egyedül tartotta markában a szálakat.

89

A Szürke Vezér még nem tudta, miért rendelték Yankarból egyenesen ide, a délnyugati csatlósállamba, de a leszurkolt előlegből gyanította, hogy az emír ismét valami óriási ostobaságot csinált. Mindenek előtt azonban át kellett esnie egy kellemetlen kötelezettségen. - A Yankaraon nevében meg kell köszönnöm Emírséged nagylelkű támogatását - a Vezér kelletlenül préselte ki a szavakat. De egy láda arany előleget még a Yankaraon sem vehetett át szó nélkül. - Ó, barátom, én azért költekezem, hogy ne a pénz uralkodjon felettem, hanem én uralkodjak a pénzen - legyintett az emír, aki vallotta, hogy minden ehető neki teremtetett, s neki szolgál e földön. Tahó, gondolta a Vezér. - Ha éppen tudni akarod, a feleségem az, aki beszélni akar veled. Ha az ember gyakran bátor, az emberek elvárják tőle, hogy mindig az legyen, úgyhogy holnap keresd fel a részletek végett. De előbb egyél, igyál velem, hadd gömbölyödjön hasunk és jellemünk. A Szürke Vezér körülnézett az ételmaradékoktól roskadozó asztalokon, a borfoltos szőnyegeken és a függönyök homályában üzekedő udvaroncokon, (zömük a saját neméhez tartozóval hancúrozott, ebben is az emírt utánozva) és felfordult a gyomra. A részegen gajdoló lakomázok éppen belefogtak az ételmaradékkal dobálózás kedves rítusába és a Vezér úgy döntött, hogy nem várja meg, míg eltalálja egy darab rétes vagy csirkecomb. Még elragadtatná magát és kárt tenne a díszes társaságban. A füstölők bűze fojtogatta és észrevette, hogy valaki az asztal alá hányt. A Vezér a fejét rázta. - Akkor érezd magad elbocsátva - intett a hájas dzsad, megrebegtetve ujjbegyeit a legújabb divat szerint. A claor sarkon fordult és lesietett a palotaudvarra. Egy kis levegőre vágyott. Az udvar szélén, a kerítés mellett dur-

90

ván ácsolt házat pillantott meg, amely mögött sötét tömeg mormogott. Gyanakodva közelebb lépett. A palotaajtótól a faházig szolgák sorfala adogatta kézről kézre a tálakat a lakomaasztalról származó maradékokkal. Csontok, megrágcsált ételdarabok, szétmaszatolt saláták és halfejek végtelen menete áramlott az udvaron hullámzó sötétségbe. Mert a háttérben mozgott, csámcsogott, morgott és sóhajtozott az éjszaka. A sárban és esőben mezítlábas koldushad marakodott a maradékon, ameddig szem ellátott. Gondosan rágcsálták le a halfejeket, nyelték a mócsingokat. A Vezér érezte az erőszak, az önmagáról megfeledkező mohóság, a torz kéjben kielégített éhség lüktetését. Mikor az ételfolyam egy pillanatra megakadt, a nyeldeklő-szürcsölő tömeg egy pillanatra megpihent, az emberek sármocskos arcukat törölgették, leejtett darabok után kotorásztak a porban. Amikor azonban a tálak áradata újból megindult, folytatódott a harc az ételért - a túlélésért. Amikor a Vezér visszatért a lakomaterembe, egy falatot sem bírt volna lenyelni.

felkeresse a Yankaraon kémét. A sötét sikátorokban szinte hallotta az utcák baljós szívdobogását: a felfegyverkező Dsidonban pattanásig feszültek az indulatok. Alkonyatkor csavargóknak álcázott csapatok indultak támadásra, orgyilkos drámák játszódtak le a sötétség leple alatt. A városban a Skorpiórend volt az úr, de a parlagvidékről bebetörtek a Nodzsalarok és a Sivatagi Kutyák. A Nodzsalarok a porsíkság éjszaka portyázó, koromfekete nagymacskájáról nevezték el magukat. A Szürke Vezér harcolt már velük: a közel félszáz Doldzsah-hitű fanatikus erőssége az éjszakai

91

h a r c és a lesvetés volt. A Y a n k a r a o n Legendáriuma feljegyezte az egység megalakulásának idejét is: egy meggyalázott Doldzsah-szentély őrei adták az első harcosokat. A szentélyt yankari veteránok foglalták el, de az ereklyék meggyalázása a Skorpiórend lelkén száradt. A Nodzsalarok persze n e m bíbelődtek holmi megkülönböztetéssel: attól fogva egyforma, vad dühvel harcoltak a Yankaraon és a Skorpiórend ellen. A fanatikusok valamennyien a fekete sivatagi párduc koponyáját viselték sisak helyett, az állat fekete bundája a vállukra hullt. A m í g a Sivatagi Kutyák a porsíkságok nyílt terepét kedvelték, a Nodzsalarok az utcai harcban jeleskedtek. Két görbe tőrt forgattak és előszeretettel használták a Holtmocsár híres mérgeit. Dsidon nyugtalan éjszakái börtönre ítélték az embereket. A dsidoniak m á r - m á r beletörődtek abba, hogy elreteszelt ajtók mögött töltsék az éjjelt. A b u Szambil, a hírszerző szerint a helybeliek már kezdték megszokni az éjszakai harcokat, nem tartották veszélyesnek sem - leszámítva azokat, akiket eltalálnak a nyilak és hajítótőrök. Abu Szambil a Yankaraon dsidoni hírszerzője volt - egyike azon kevés kémeknek, akik nem a Pentád Családjainak, kizárólag a légiónak szállítottak híreket. Hűségét mindenféle fizetségnél erősebb szenvedély biztosította: a bosszúvágy. - Ne állj o d a k i n t uram - szólította meg suttogva a Koldusok T e r é n . A Vezérnek hátra sem kellett fordulnia, hogy felismerje. Feltűnést kerülve követte a kémet. A felcsattanó kiáltásokra, hörgésre meg sem torpanva, lehajtott fejjel vágtak át két sikátoron, majd eltűntek egy zsákutca végén nyíló alacsony kapu mögött. Az utcákon kóborló fegyveresek hatalmát minden kérdezősködés nélkül elismeri a dsidoni nép - különben azonnal meghal. A városlakók inkább elkerülték az efféle meglepetéseket és éjszakára gondosan elsáncolták magukat a házukban a hangos csattanással leeresztett zsaluk, becsapott ajtók és betolt reteszek mögé.

92

Abu Szambil született túlélő volt. A Vezér még tíz esztendeje, a Fáklyás Zavargások idején ismerte meg a fiút, aki azóta komoly tekintetű, halk szavú ifjúvá serdült. A vezér még emlékezett a vékony csontú legénykére, aki egyedül t a r t o t t a el egész o t t h o n hagyott családját: anyját, húgát és három öccsét. Egész keresetét hazaküldte. Gyakran volt munka nélkül, és három-négy hetente iszonyú, betegséghez hasonló sóvárgás fogta el az édesanyja után. Amikor már hiába viaskodott ezzel az érzéssel, öszvért bérelt és hazautazott Minél tovább együtt szeretett volna maradni a családdal, de nem tehette, mert ő volt a családfenntartó. Mikor visszatért, beállt a munkakeresők piacára: napokig ácsorgott a téren, didergett és éhezett. Abu világa nagy volt - olyan nagy, hogy minduntalan eltévedt benne és n e m talál ki belőle. De túlélte, amit testvérei n e m m o n d h a t t a k el magukról. - Beszélj nekem az emír feleségéről - kérte a Vezér második korty dzsad tea után és csodálkozva állapította meg, hogy a nőre gondolva gombóc sűrűsödik a torkában. Az utóbbi években meglehetősen félvállról vette a nőket - aranytetoválásos yankari légiósként kedvére válogathatott közöttük - de ez a találkozás másnak ígérkezett. Egyetlen egyszer látta a Vörös Hercegnőt, közvetlenül a visszautazás napján. N e m egyszerűen szép volt. Volt b e n n e valami vonzó. Lángoló hit, meggyőzőképesség, éleslátás, amivel kirítt a palotában nyüzsgő, tőrrel és méreggel intrikáló talpnyalók közül. Sudár termetével, búzavirágkék szemével, határozott járásával és beszédével olyan szokatlan jelenség volt a görnyedten suttogó udvaroncok között, mint szökőkút az ibarai homokon. Az eredetét illetően számtalan pletyka járta a palotában. Biztosan csak annyit tudtak, hogy húsz évvel ezelőtt az emírrel együtt érkezett. Az emír második felesége volt. A Vörös Hercegnőt nem sokkal azt követően hozta a palotába, miután első asszonyát egy dührohamában megfojtatta. Az emírről azt pletykálták, hogy sosem ölelt

93

nőt szerelemmel. Ennek ellenére mindent elkövetett, hogy Yankar előtt elkerülje a perverzió látszatát - ha már a perverziót n e m sikerült. - A H e r c e g n ő azért került a palotába, mert az emírnek fiú utódra volt szüksége - Szambil elhúzta a száját amire viszont aligha számíthatott addig, míg maga is kizárólag a fiatal fiúkat tüntette ki vágyaival. A Vörös Hercegnő azonban véghezvitte a lehetetlent: megérkezése és a sebtében m e g t a r t o t t esküvő u t á n alig egy esztendővel fiút szült az uralkodónak. - Képzelem. - Ó n e m ! - a fiatal dsidoni a r c á n megbotránkozás tükröződött. - Az emír előző asszonyával e l l e n t é t b e n a Hercegnő ágya valóban megközelíthetetlen az udvari léhűtők számára. A Vezér csettintett a nyelvével. Hercegnő1 A fiatal, vörös h a j ú , fejedelmi tartású asszonyt megérkezése óta H e r c e g n ő n e k nevezték, n o h a legtöbben csak találgatták, vajon mely északi országban ringatták bársonynyal bélelt böcsőjét - ha egyáltalán. Mivel azonban az efféle okvetetlenkedő kérdéseket mérgezett tőrrel válaszolták meg a palotában, senki nem erőltette a témát. Legtöbben Erent emlegették és való igaz, az új asszony felforgató gondolatokkal jött északi hazájából. „Erőszakban és félelemben nincs hatalom" - hirdette a Kék Herceg országában általános igazságot. - Úgy hallottam, az udvarban sok ellensége lett, mikor rájöttek, hogy az ifjú asszony csinos kis feje tele van mindenféle felségsértő nézetekkel és káros ötletekkel. Egy év múltán pedig rájöttek, hogy nem is lehet kiverni belőle. - Emberséges szándék n e m tűr soká béklyót - bólogatott Abu. - Azzal kezdte, hogy a férje legnagyobb bosszúságára, már az esküvőn pénzt h a j í t t a t o t t a szegények közé. Majd

94

ezután minden ünnepen. A nyomorultak hamar megtanulták, hogy az ünnepekre érdemes a városba tódulni. A mohó sokaság végül úgy tolongott, hogy a jószándékú ötletnek végül az utcavigyázók husángjai vetettek véget. Kopogtak az ütések a nyomakodó, káromkodó tömeg fején, akár a jégeső... - De azt m o n d j á k , az efféle adakozásban sem állt meg félúton. - Az építkezéssel folytatta. Az e m í r ü n k u n o s - u n t a l a n k ü l ö n a d ó t szedett. Ezt t e t t e m i n d e n elődje és a P e n t á d valamennyi kormányzója is, de a Vörös Hercegnő iskolákat és ispotályokat épített a harácsolt pénzen! - a fiatal dsidoni a r c á n felrémlett valami, amit hiba lett volna mosolyként értelmezni. - Ha pedig Dsidon első asszonya ispotályt épít, a felülről jövő példa az alávetettek és a többi kormányzó számára parancs: valamennyi kalmárhercegnek ispotályépítésre kellett volna fordítani a népétől beszedett különadót. - Ugyan - v o n t vállat a Vezér, aki világéletében tolvajoknak tartotta a dsidoniakat, a palota előkelőit meg különösképp. - A kalmárhercegek, vagy Alcara kormányzói persze soha nem egyeztek volna bele ilyesmibe - folytatta Szambil. - Mire megszületett a fiúgyermek, titokban lázadás készülődött a Vörös Hercegnő ellen. Az ifjú asszonnyal azonban n e m volt könnyű elbánni. Yankar urai felé továbbra is engedelmesnek mutatkozott, a kalmárhercegek felé pedig mindig úgy beszélt, ahogyan elvárták tőle. Az engedelmesség erényét pedig magasan jegyezték a Pentád urai. A történteket sokáig senki nem merte jelenteni a Családok felé, mert attól tartottak, hogy magas pártfogója van a száműzött toroni famíliák között, aki dühbe gurul. - Az pedig a feljelentő számára felért volna egy öngyilkossággal - helyeselt a Vezér. - A Hercegnő támogatói pedig egyre gyarapodtak. Amikor földet kezdett osztani a nincstelenek és a leszerelő zsoldosok

95

között, dsidoniak ezrei áldották a nevét. Megműveletlen, peremvidéki parlagokat adományozott csupán, de az emír ebbe is csak fanyalogva egyezett bele. A gazdagok mégis joggal féltek tőle, hogy eztán akár az ő birtokaik is következhetnek. - F é l h e t t e k is - a Vezér emlékezett a földosztásra. A Yankaraon azonnal elfogadta a Vörös Hercegnő javaslatát, mikor az asszony nagylelkűen felajánlotta, hogy Dsidon vidékén ellenszolgáltatás nélkül ad földet a kiszolgált vagy megnyomorodott yankaraoni veteránoknak. A zsoldoslégió és a dsidoni hercegasszony viszonya attól kezdve rohamosan javult. - A H e r c e g n ő és az emír ellenségei egészen a Fáklyás Zavargásokig vártak az ellencsapásra. Akkor ismerkedtünk meg, nagyjóuram. A Vezér bólintott. - No igen. Akkor került ide a Fekete Kos is - a légiós a fejét csóválta. - Hihetetlen sors: yankari veteránból alcarai tanácsadóvá, majd dsidoni kormányzótárssá e m e l k e d e t t . Azóta nemcsak a vallást, de egész Dsidont a maga akarata szerint formálná. - Az ő akarata mindenkinél erősebb - bólintott komolyan a fiú. - Dsidon u d v a r n é p e persze azonnal felismerte ezt, így aztán minden ötletüket úgy tárják a társkormányzó elé, mintha annak egyetlen és valódi kigondolója maga Chaladys lenne. - Kivéve a Hercegnőtöket. - Kivéve. Az emír felesége a hűség és alázat törvényét semmibe véve továbbra is a nép elismerésére tört - a dsidoni k é m a fejét ingatta. - Veszedelmes vakmerőség ez ma az udvarnál. Olyan látszatot kelt, mintha Chaladys kegye nem volna elegendő! A Hercegnő továbbra sem kérte ki Chaladys beleegyezését. A Fekete Kos persze nem tűrhette, hogy valaki saját feje u t á n m e n j e n : ö n k é n y t és fegyelmezetlenséget

96

kiáltott. Az új rendelkezések olyan fényben t ü n t e t h e t t é k fel a Vörös H e r c e g n ő t , hogy akad más, okosabb ember is Dsidonban a toroni Családokon és az ő leghívebb hívükön, Chaladyson kívül. - Emlékszem, a Yankari Tanács az év elején vizsgálóbiztost küldött - bólintott a Szürke Vezér. Az asszonyra rábizonyosodott, hogy a rabszolgaság eltörlését sürgette, és az összes alattvaló élethez való jogát hirdetve felforgatja a P e n t á d békéjét. Azt mondta a nyomorultaknak: hallani akarom, mit gondoltok. Ráébresztette a dsidoniakat, hogy méltók a gondolkodásra: ezt soha egyetlen uralkodó sem próbálta előtte. - Még ekkor sem végeztették ki, pedig főbenjáró vétséget követett el a kivizsgálást vezető yankari pátriárkával szemben. Távozáskor n e m csókolta meg az Engedelmesség Gyűrűjét - Abu Szambil hangja elfúlt a borzalomtól. Nagy dolog - gondolta a Szürke Vezér, aki meggyőződéssel vallotta, hogy hűségével a légiónak, másodsorban a Larcadoc Családnak és csak ezután a P e n t á d n a k tartozik. A vizsgálóbiztosok szinte kivétel nélkül a T h a r r - h i t ű Aeschirr Házból kerültek k i . . . márpedig a H á r o m f e j ű hite a kitaszítottak között jóval népszerűtlenebb volt, m i n t a távoli Birodalomban. A Vezér maga kifejezetten rühellte T h a r r kígyó, oroszlán, vagy kecskebak pofájú főpapjait. A vizsgálóbiztosokat pedig különösképp. - Úgy gondolod, hogy veszélyben forog az élete? - kérdezett nyíltan. A sovány kém a fejét ingatta. - Az élete azóta van veszélyben, mióta a palotába került. Húsz esztendeje. Ezúttal azonban a fiáról van szó.

97

levert és közönyös arcot látott. A dsidoniak tekintete .szomorú volt, egyben éber és figyelő. Dsidonban alapelv, hogy az ember senkiben sem bízhat, senki szavának n e m hihet, senkire n e m számíthat, mert az emberek rosszakaratúak, képmutatók és összeesküvők. Az arcok komolyak voltak, a vonások feszültek, mintha a dsidoniak szinte sosem e n g e d t e k volna meg m a g u k n a k e gy- e gy mosolyt. Fáradtan siettek, vagy szótlanul ácsorogtak a kapualjakban. A fal tövében férfiak szunyókáltak, fejüket térdüknek támasztva. - Dsidon lázadó népe? Hiszen itt mindenki alszik - a Vezér elhúzta a száját. - Igen, ezek - szegte fel a fejét A b u -, mert ha eljön a nap, kinő a szárnyuk és kimeresztik vörös acélkarmaikat. A Vezér n e m tudta ezt elképzelni, de a vérébe ivódott óvatossággal közeledett a palota felé. Őrült város, töprengett a Vezér, az emír felesége kormányoz és nyíltan lázítja a népet a Pentád és a hagyományok ellen. - A Vörös Hercegnő lehetővé tette, hogy a nép belelásson az emír és Chaladys legtitkosabb lapjaiba is - Abu megköszörülte a torkát -, és a dsidoniak mélységesen felháborodtak. Az emír nagyon jól ismerte a zsarnokok játékát. Ismerte és alkalmazta a második zsák törvényét is. - Micsodát? - A nép sosem azért lázad, mert kizsákmányolják, hiszen másfajta életet n e m is ismer. De ha egyetlen mozdulattal egy második zsákot is dobnak a hátára, azt már nem bírja el. Arccal a sárba zuhan, de aztán felugrik és kést ragad. Azért lázad, mert a zsarnok oktalan, becsapható állatnak nézi, mert megtiporja az amúgy is megtaposott méltósága utolsó maradványait is. Rájön, hogy olyan ostobának tartják, aki semmit n e m vesz észre, semmit n e m ért. A lázadók sosem a zsebüket, h a n e m az emberségüket védve nyúlnak a fegyver után.

98

Az emír az új feleség felbukkanásáig vérrel jelölt kártyákkal játszott; a Hercegnő azonban rákényszerítette férjét, hogy új, tiszta lapokkal induljon. Különben már rég megbukott volna, mint az elődei. A b u csillogó szemmel, suttogva magyarázott, de a Vezér csak a fejét csóválta. A veterán légiós tudta, hogy a valóság - mint a legtöbbször - ezúttal is szomorúbb. Különösen, ha Dsidonról van szó. Emlékezett a napra, mikor az emír - felesége tanácsára - betiltotta az alkoholfogyasztást, mire napokon belül kipusztultak az alkoholisták: a boszorkánymesterek bort helyettesítő kotyvaléka órákon belül a halálukat okozta. Az ifjú dsidoni azonban őszintén hitt az északi asszonyban. - A m i t a Vörös Hercegnő mond uram, a dsidoniak azt megjegyzik, bevésődik az emlékezetükbe és mindig bennük él. Mert az ember azokra a szavakra emlékszik legjobban, melyek felnyitják szemét a világra, uram. És a Vörös Hercegnő szavai mind ilyenek! - Ugyan - vont vállat a légiós, aki tudta, hogy a hit, a tudás és az emlékezés még nem minden. A nép szerette volna hinni a szép szavakat, de lázadni nem mert, hiszen Chaladys Skorpiórendje bárkire lecsaphatott. Chaladys a világot bűnösökre és gyanúsítottakra osztotta és nem titkolta, hogy az utóbbi csoportba sorol minden szabadlábon levő dsidonit. A szurokszín csuklyát viselő testvériségnek jogában állt, hogy ne a tettek, h a n e m a szándékok szerint ítélje meg az embereket. Rossz szándékkal pedig mindenki meggyanúsítható. A Fekete Kos halálát kívántad? A gyanú is elég volt a házkutatás elrendelésére. A kutatások olykor egész negyedekre kiterjedtek: fegyverraktárak, titkos szekták, felforgatók után kutattak. Éjszakánként penge villant, halálhörgés verte fel a csendet. Ha egy dsidonit egy effajta, egész u t c á k a t megbénító k u t a t á s b a sodort a balszerencséje, t u d a t á b a n volt, hogy minden mozdulata az utolsó lehet. Lassan lépdelt ilyenkor,

99

felemelt kezekkel, egyik felajzott számszeríjtól a másikig haladva, ítéletre várva. Ők maguk is belefutottak egy házkutatásba. A Vezér és a yankari hírszerző szótlanul vágott át az éjszaka r é m ü l e t b e d e r m e d ő színjátékán. A légiós vállára vetette köpönyegét, hogy arany tetoválása messziről látsszon a holdfényben. Mindenki utat is engedett nekik: egyetlen szó nélkül vágtak át a gyűlölettől fuldokló városon. Egy dsidoni számára a másik csak annyiban létezett, amennyiben az útjukba állt, vagy ellenkezni próbált. Keveset gondolkodtak, és ha mégis, gondolataik nem az élet, h a n e m a halál irányába haladtak. Az életnek n e m tulajdonítottak jelentőséget, ámbár jobban szerették elvenni a másét. Nyilak és tőrök szisszentek minden éjjel - de legtöbbször nappal is. Beléjük rögződött, hogy ha veszélyt éreznek, tőrt rántsanak és döfjenek. Hevesen, gyűlölködve. Öljenek, azonnal. - Ha leülsz az ablak mellé, a te bajod - tanította a Vezért elődje, jó tíz esztendeje, mikor á t v e t t e helyét a Fáklyás Zavargások idején. - Ha m e g l á t n a k az utcáról, k ö n n y e n eltalálnak. Errefelé gyűlölik azt, ami a Pentádra emlékezteti őket. Gyűlölnek ezek mindent. A Vezér gondolataiba mélyedt. A Vörös H e r c e g n ő n e k persze igaza volt: az emberek szabadnak születtek, még a dsidoniak is. Csak hát túl korán lett igaza. Kár érte. A claor felsóhajtott. Az embernek pedig sosem lehet túl korán igaza, mert ezzel a vagyonát és legtöbbször a fejét kockáztatja. Hiszen minden igazság sokáig érik és az emberek közben szenvednek, vagy a sötétben botorkálnak. Néha persze eljön valaki, aki az igazságot hirdeti, mielőtt még megérett volna rá az idő, mielőtt általános igazsággá érhetne: az ilyen ellen összefognak a hatalom emberei. Meg fog halni, gondolta a Vezér sajnálkozva. A Családok nem tűrik a lázadókat. Ha pedig egyszer a Pentád urai adnak

100

parancsot valakinek a kivégzésére, annak meg lehet rendelni a hamvasztást. A bukás jelei már előrevetültek, errefelé pedig tőrrel szokás a számlákat kiegyenlíteni. A Hercegnő hívei váratlanul meghaltak, vagy egyszerűen csak eltűntek. Az emír gyáván visszavonult a palota belső udvaraiba, csak egy-egy lakoma idején jelent meg az udvarnép előtt. Idejét sem tudták, mikor látták utoljára józanul. Chaladys, a Fekete Kos n é v e n emlegetett alcarai társkormányzó pedig váratlanul felkereste a P e n t á d urait - és beszámolt mindenről. Abu Szambil a palota előtt megállt. - N e m m e h e t e k tovább. Ha felismernek, halott ember vagyok. A Vezér biccentett és egyedül folytatta tovább az útját. Az éjszakai palota olyan volt, akár valami szundító, óriási vadállat. Még álmában is veszedelmes. A Hercegnővel a Magány Tornyában találkozott. A nő egyedül várta az oáziskert fölé kinyúló nyitott bástyatoronyban. Amikor felért a négyszáznegyvenegy lépcsőn, a Vezér egy pillanatra megtorpant a küszöbön és elgyönyörködött a mellvédre könyöklő karcsú alakban. A porsivatagok sosem nyugvó szele belekapott a Hercegnő hajába, és ahogy visszafordult, a Vezér megállapította, hogy a nő tíz év alatt semmit n e m öregedett. Az asszony sápadt arcára vetülő kék holdfény még a szeplőket is kirajzolta pisze orrán. Gyönyörű volt - n e m igazán izgató, inkább az istennők szívbemarkoló, fájdalmas tökéletességével teljes. A Vezér sóhajtott. A nő egyetlen szót sem szólt, a veterán mégis alig várta, hogy tehessen, feláldozhasson érte valamit. Kezdte megérteni, miként érte el ez az idegen, északi asszony, hogy Dsidon sötétre égett bőrű népe égi szózatként csüggjön minden hibásan kiejtett dzsad szón, melyek elhagyták azokat a telt, tökéletes rajzolatú ajkakat.

101

- S h a n H a u r a n . Úgy látom, a Yankaraon Szürke Vezére semmit n e m változott. - Asszonyom sem — a claor keresgélte a szavakat. A nő szája szeglete megrándult, szemei - a legkékebb szemek, amit a Vezér valaha látott - elsötétültek. - A b u e l m o n d o t t m i n d e n t ? - kérdezte kertelés nélkül. Egyes dolgok sosem változnak. Mint például az északiak modortalansága. - H o n n a n ismeri A b u t ? - kérdezett vissza a claor, akit kényelmetlenül érintett, hogy a Hercegnő olyan közvetlenül beszél a Y a n k a r a o n beépített kéméről, akár valami közös barátról. A nő szomorúan elmosolyodott és a Vezér rögtön megbocsátott neki. - A b u apja a leghívebb követőm volt. A vén Abu Szábibb világéletében visszautasította Chaladys kegyes ajándékait és soha még jelét sem adta megvesztegethetőségnek. Ezt az embert a Fekete Kos végül tömlöcbe vetette. - A hercegnő rekedten folytatta. - Egyetlen egyszer titokban meglátogathattam. Az öreg dzsad lehajtott fejjel toporgott a szűk cellában, némán, kerülve a tekintetem. Mikor kezet nyújtottam neki, végre felemelte a fejét és egy pillanatra révetegen nézett vissza rám. Mikor a megmondtam a nevemet, az ősz Szábibb továbbra sem mozdult végül azt felelte, hogy őt ez egyáltalán nem érdekli. Szeretnélek kiszabadítani innen, mondtam neki akkor. N e m érdekel, hajtogatta a vén kalmárherceg. Majd hirtelen még jobban összegörnyedt azután fojtottan, suttogva kérlelni kezdett: Úrnőm, vidd innen a patkányokat! A Hercegnő megköszörülte a torkát és kurtán befejezte a történetet. - Chaladys t u d o m á s t szerzett a látogatásról és m á s n a p lefejeztette a vén dzsadot. - Sajnálom - a Vezér még mindig alig találta a szavakat. - Vesztésre állok, Shan Hauran. A nép retteg, a támogatóim eltűntek. Chaladys törvényei lehetővé tették, hogy a dsidoniak

102

a Skorpiórendre írathassák vagyonuk egy részét. Meg is tették, noha ritkán jószántukból. A sötét csuklyások birtokába pedig egyre nagyobb földek kerültek. Chaladys kiárusítja Dsidont, a Pentád urai mégis engem fognak halálra ítélni. Széthullik m i n d e n , amit eddig felépíteni próbáltam: Chaladys ellenségeskedést szít Dsidon és a környező, dzsad hitű falvak között. A legtöbben mégis a férjemet, az ősi dzsad hitet megtagadó emírt okolják - olyan megvetéssel ejtette ki „férjemet" szót, hogy a veterán akaratlanul is összerándult. - Mit tehetek én? - kérdezett vissza a gyakorlatias claor. Testőrség? Palotavédelem? - Hozza vissza a fiamat. A kormányzó örökösét. A légiós elképedve csóválta a fejét. Miért nem fogad fejvadászt, mentalistát esetleg varázstudót? Aztán gyanakodni kezdett. - Belépett a Yankaraonba? A nő sokáig n e m válaszolt. A z u t á n beszélni kezdett, hadarva, halkan, mint aki titkától szabadul. - A múlt évben a fiam k ö v e t k é n t A l c a r á b a n járt és Cassandrea Ereltis, az a szuka behálózta! N e m elég, hogy belehabarodott abba a nőstényördögbe, de biztosan történt is köztük valami. Biztosan. A Fekete Kos, a szuka korábbi szeretője azóta holtan akarja látni a fiamat. Ereztem, hogy n e m tudom megvédeni, ezért el a k a r t a m rejteni a fiút, de ő megelőzött. N é h á n y h ó n a p j a e l t ű n t , egyetlen üzenetet hagyva hátra: biztonságos helyre m e n e k ü l t és hősként tér vissza. H ő s k é n t ! - a H e r c e g n ő kifakadt, egy a nők a j k á n kiváltképp illetlennek ható kifejezéssel. - A Yankaraonba? - töprengett a Vezér. A zsoldoslégió halálozási arányára gondolt. U t á n a a Fekete Kosra, aki yankari claorból emelkedett szabad harcossá, utóbb Dsidon társkormányzójává. Lehet, hogy a fiú is bizonyítani akar? Ha annyira fiatal és szerelmes akkor valószínűleg elég bolond ahhoz, hogy beálljon a zsoldoslégióba.

103

- Vissza tudja hozni a fiamat a légióból? A Vezér n e m válaszolt. - Talán csak rosszul kérdezek, ha hallgatás a felelet - próbálkozott a hercegnő, de a Vezér a szavába vágott. - Sosem tennék ilyet - mondta a hidegen. - Ha a fiú ott van, akkor a Yankaraoné. Amíg ki n e m emelkedik, vagy meg nem hal. Aztán kisvártatva visszakérdezett. - Hogyhogy az emír idáig n e m kerestette? - Tíz éve talán még érdekelte volna, már csak a látszat miatt is. Mostanra azonban az egész palotában nyilvánvalóvá vált, amit hiába próbál tagadni: n e m ő az apa. Soha n e m is lehetett volna, amilyen perverz disznó - a Hercegnő sziszegett. - Ezt sejtettem magam is - bólintott a Vezér. Tíz éve, a Fáklyás Zavargások alatt látta utoljára az emír örökösét, de a jókötésű, villogó szemű kisfiú már akkor sem hasonlított a hájas gazemberre, aki apjának vallotta magát. A Vörös Hercegnő beharapta az ajkát, aztán váratlanul mégis kibökte. - A fiú az első és egyetlen szerelmemtől fogant, még a Dauhzul sziklaerődjében. A Vezér önkéntelenül füttyentett. - Ó! Egy orwellánus Kardlovag lenne az apa? A Hercegnő lehajtott fejjel suttogta. - Ugyan dehogy. Egy erioni kalandozó, talán ismeri is. A neve Sianis Ramraquo.

104

érföldszázakkal távolabb, Abaszisz Nyktalos tartományában, hívatlan látogatót jelentett be a zavarodottan hebegő aszisz kancellár. Cassandrea Ereltis félretolta az ostobát. - Nos? - Alcara Első Asszonya megállt az ajtó keretében és mintha csak véletlenül tenné, hátrasimította arcába hulló, csillogó fekete haját. A fáklyafény szinte lobot vetett sötét szemeiben és a Nyktalos Ház hercegkapitánya nagyot nyelve állapította meg, hogy igen, ez az a perc, amire várt, de remélni sem mert, mióta maga mögött hagyta a n n a k a csodálatos csípőjű tüzes fekete nőnek a városát. Cassandrea Ereltis... ő volt a vágy neve kínzó hónapok óta már. Az éjszakába belesuttogott név, a drága pénzen vett szeretők fülébe belehörgött név, a pergamenre írt és százszor is összegyűrt név. Pedig őelőtte oly sok nőt szeretem - de úgy látszik, egyet sem igazán. És most i t t . . . A hercegkapitány n e m talált szavakat. Alcara Első Asszonya beszélt helyette is. - Azt hitte kapitány, hogy tréfálok? Elsősorban, mint kormányzó és csak másodsorban, mint nő érkeztem. De van még egy érvem. Három láda arany nyersfémben vagy ékszerekben. Évente. A hercegkapitány hátrált egy lépést a nyílt felkínálkozás hallatán. - Alcara ezentúl az abasziszi Nyktalos Háznak fizetné az éves yankari adót? - keresgélte a szavakat. - N e m az abasziszi Nyktalos Háznak - Cassandrea mélyen a férfi szemébe nézett és elégedetten nyugtázta, hogy annak óriásira tágul a pupillája. - Egyáltalán n e m a Nyktalos Háznak. H a n e m a férjemnek. Közelebb lépett a férfihoz. - U h h - nyelt egyet a hercegkapitány. - ez aztán... - Elsietett? Inkább időszerűnek m o n d a n á m . Ha éppen nem elkésettnek - Cassandrea számolni kezdett az ujjain.

m

105

- Először: a P e n t á d elveszítette Kapuit, és ezzel a jelentőségét is. A vagyonát is. Yankar fővárosa ma már csak egy élősködő, kapitány. - Másodszor: ő királyi felsége Otlokir, költségeket n e m kímélve, kegyeskedett felfogadni néhány quetont az ediomad környéki határváros feltárására. Valami G ó h r o t o n romjait k u t a t j á k . N e m m i n t h a n e m lett volna részem a dologban, de... - Hallottam róla - bólintott a kapitány. Ahogy ezt a nőt ismerem, biztosan ő ültette a bogarat a király fülébe a góa-hrotoni ereklyékről. A balvégzetű kutatás híre Nyktalosig elhallatszott. Tavaly az uralkodó háromszáz kincsásót küldött a rossz hírű vidékre és tizenegy yankari quetont, vagyis ötvenöt veteránt fogadott fel v é d e l m ü k r e . Egyetlen ember sem tért vissza. Mindenki sejtette, mi történt. Második kutatócsoport n e m indult: a király joggal tartott attól, hogy ediomad aquirjai még a felszínen kóborolnak. O t l o k i r n a k n é h á n y láda aranya b á n h a t t a - a Y a n k a r a o n azonban elveszítette veteránjai jó részét. Több mint száz bocskoros várta ugyan, hogy betölthesse a legjobbak megüresedő helyét, de ötvenöt claor elvesztése olyan érvágás volt, amit sokáig n e m hever ki a légió. Gyorsan fogynak mostanában, gondolta a hercegkapitány, felidézve a Délvidékről szállingózó híreket, ahol a veteránok állítólag szintén tucatjával vesztek az Ibarában, valami kékszemű sivatagdémonok miatt. - Harmadszor: a meggyengült P e n t á d már saját városaiban sem képes r e n d e t tartani. D s i d o n b a n pattanásig feszült a helyzet. M i n d e n idők legvéresebb vallásháborúja készülődik, mióta az emír Tharr vallását erőszakolja azokra a dzsad hitű tevepásztorokra. Ha van szabad yankari egység, azt ott fogják bevetni. M i n d e n szem Dsidonra szegeződik, hiszen mindig i n n e n robbantak ki a lázadások. És Dsidon már mennydörög...

106

A hercegkapitány megborzongott. Ördögi ez a nő, de nagyon jól csinálja. - Negyedszer: a P e n t á d t ö r t é n e l m e ó t a először v a n lehetőség, hogy törlesszünk a T o r o n b ó l szalajtott hólyagoknak! Rohamosan szegényednek, a légiójuk foghíjasabb, mint valaha, éppen akkor, mikor Dsidon a lázadás szélén áll. Az északiaktól nyüzsgő Daerim gyűlöli Yankart, a Keanorban lakó őrültek pedig sosem számítottak igazán. - Alcara? - kérdezte a kapitány rekedten. - Alcara, a Pentád legerősebb városa, mögöttem áll, kapitány - Cassandrea Ereltis felszegte a fejét. - és én most itt vagyok. A hercegkapitány sokáig nem válaszolt. Tekintete a szép párducszemek tavába merült. Alaposan megrágta a szavakat. Eves adó. És ez a nő... A hercegkapitány hitte, mert jó volt hinni, hogy különb lesz voltaknál és meglévőknél. Látta, hogy Cassandrea az ötödik ujját is lassan kinyitja. - Ötödször? - kérdezte mélyen a nő szemébe nézve. A véredbe is beivódnék, és életed legnagyobb szerelmét kapnád tőlem - ígérték azok a szemek. - Ötödször azért, m e r t én megkérlek rá, kedves férjem. Leendő férjem. Aztán Cassandrea hirtelen sarkon fordult és csak a válla felett nézett vissza rá. - Mielőtt meggondolom magam és keresek mást.

107

Aschaon

sem verték meg, az hazudik: a quarrok minden sezrot vernek - szándékosan és rendszeresen, főleg az első hónapban. A verés ugyan a legritkábban indokolt, de felettesére senki nem tesz panaszt. A bocskorosok látszólag az alapkiképzés részeként a légióban kötelező alsó-toroni nyelvjárást tanítják, de valójában senki se tanít. Az újoncok egymástól igyekeznek elsajátítani a nyelvet, hiszen ha ellenőrzéskor kiderül, hogy a sezro semmit sem tud, akkor elkerülhetetlen a büntetés: kőhordás, vagy futás hegynek föl és hegyről le, az erődtől jó kétórányi járásra magasodó Átkok Hegyén. De még a f u t á s volt a legenyhébb b ü n t e t é s , hiszen az Á t k o k Hegye, ez a kopár, félezer láb magas g r á n i t k ú p n e m természetes képződmény a D a h u t i Parlagvidékeken. Az emberfejnyi, szürke köveket keserves munkával csákányozta ki és hordta heggyé ágyékkötős névtelenek száz meg száz nemzedéke - talicska nélkül, puszta kézzel, mérföldeken át cipelve a köveket. A bocskorosok újabb és újabb generációja becsületbeli kötelességének t e k i n t e t t e az óriási, szürke sziklakúp további gyarapítását - az ágyékkötősök munkájával. Egy szál ágyékkötőben dacoltak a porsíkság forróságával és a kora hajnali faggyal. A sezrok a kurta pihenők alatt összeverődtek, mint a juhok, úgy melegítették egymást. A tenyeret hamar

108

megkérgesítette csákányfejsze nyele, az inakat vaskeménnyé szilárdította az emberfejnyi kövek cipelése - és minden egyes kifejtett, mérföldeken át hurcolt szikladarabbal verejtékező, fogcsikorgató sezrok átkai szálltak a hegyre. Rashad n e m átkozódott: egyetlen szó nélkül, felváltva hordta jobb és bal vállán a jó emberfejnyi sziklát. Szinte n e m is voltak gondolatai, sokszor napokig. Túlélni. Az egykori s á m á n b a n n é h a megsajdult valami, legbelül. Legtöbbször olyankor, mikor a távolban, már-már a látóhatár peremén, megpillantott egy karcsú, hosszú bundájú farkasfélét. A nyurga állat m i n t h a figyelte volna a sezrok kínlódó menetelését. A dwoon zsoldos volt az első, aki valódi nevet kapott a légióban - éppen az építkezéseken. A Kölyök egyszer csak összerogyott, és elejtette a jó emberfejnyi kődarabot. Képtelen volt tovább dolgozni, ez pedig büntetést jelentett és csökkentett fejadagot. A fiú mellé érő szőke szemöldökű, homokszín sörtehajú dwoon végigmérte az elcsigázottan remegő Kölyköt, majd szó nélkül lehajolt, és hóna alá vette a fiú szikláját. Két gránitdarabot cipelt azután, tántorogva, egészen alkonyatig, míg meg nem szólalt a munka végét jelző sípszó. Zihálva, hörögve álltak a sorban, a legtöbben csak akkor vették észre a hirtelen felbukkanó férfit, mikor már alig karnyújtásnyira állt előttük. Az aranytetoválás láttán tisztelegtek valamennyien: az érkező Ikerpenge volt, az egyik szomszédos százegyet tanító claor. A férfi könnyed mozgása, fényes, fekete haja tiadlanira vallott, akárcsak a lágyan ejtett kettőshangzók, melyet még a légióban kötelező kemény, alsó-toroni nyelvjárás sem torzított csikorgóvá. Megállt a sorfal előtt. - Amit érte tettél, kevesen csinálnák utánad. Erős vagy, mint a szikla, láttam - végignézett a kimerültségtől remegő ágyékkötősökön. - Holnaptól e n n e k a sezronak neve van: Szikla.

109

Másnap új tetoválás került a dwoon vállára, ezúttal a jobb oldalon. A Név Jele. Ő volt az első, akit attól a naptól fogva a nevén szólítottak, quarrok és veteránok egyaránt.

A

kőtörés mellett a „szolgálatokat" is hamar elsajátítják az újoncok. Felszolgálnak a quarroknak, bocskorukat tisztítják, sátrukat és hátasállataikat gondozzák. Ha egy év m ú l t á n élnek még, és m é l t ó v á válnak az altisztek kettős tetoválására, maguk is megkövetelhetik - és megkövetelik - mindezt az újaktól. Az újak pedig próbálják túlélni az első, legnehezebb időket - a maguk módján. A túlélés vágya pedig néha különös szövetségeket szül. Ezek a szövetséges csoportok összetartanak, segítik egymást, de általában legfőbb céljuk, hogy más, rivális csoportokkal ellenségeskedjenek. Kezdetben legtöbbször szülőföld szerint kovácsolódnak össze ezek szövetségek, ahogy a közös anyanyelvűek egymáshoz húzódnak. Óvatosan persze, hiszen ahogy a légióban mondják, nemcsak rózsaszirmot hord egybe a szél. A csoportok egyazon barakkban alszanak, egyszerre étkeznek és együtt jelentkeznek őrségbe is. De a barátság sokszor éppen az ellentételekből szövődik, ezért a légió n é h a h i h e t e t l e n szövetségeket kovácsol össze. Arbo, Flammeo, R a s h a d és a tetovált, suttogó h a n g o n beszélő hergoli egy ki n e m mondott, talán önmaguk számára is megmagyarázhatatlan cél érdekében egyesült: életben akarták tartani a Kölyköt. A csapat a dwoon zsoldos csatlakozásával zárult és n e m fogadtak be utána senkit. Ennek a különös szövetségnek köszönhette a Kölyök, hogy túlélte az első hónapokat, amikor a szenvedés elviselhetetlen fokain baráti kezek segítették át: Szikla, a veterán dwoon zsoldos, a bivalyerős Rashad, a szívós Arbo, a mindig higgadt Flammeo, és Suttogó, a ravasz hergoli.

110

Mindig akadt persze, aki igyekezett szétzúzni ezeket a szövetségeket. A Szikla névadása u t á n talán egy h é t t e l t ö r t é n t , hogy D s o h a r megállt a Szürke Százegy reggeli sorfala előtt. Szúrósan méregette őket, majd korbácsa nyelével intett, hogy huszonegyesével gyülekezzenek az udvaron. Amikor a zömök, eres nyakú altiszt elsétált a sorfal előtt, legtöbben lehajtották a fejüket. Alig néhány hete voltak a légióban, de már megtanulták félni ezt a fajta pillantást. - A vérbe ivódó könyör te lenség - kezdte lassan az aszisz. - éppen olyan elengedhetetlen a harcmezőn, mint a fegyverforgatás elsajátítása. A légiós könyörtelen, ha kell és nem gondolkodik. Korbácsa nyelével a Kölyökre bökött. - Te oda állsz! - a fiú némán követte az utasítást. Ezután Dsohar megállt Szikla, a dwoon zsoldos előtt. - Láttam, fontos neked ez a kölyök. Fontosabb a bőrödnél is? - a Szikla kezébe nyomta a rövid szíjú korbácsot. - A fiú megfogja a térdét és te megütöd. Egyszer! Szikla megragadta a nyelet és összeszorított ajkakkal előre lépett. A csapás fájdalmas lehetett ugyan, de látszott, hogy a férfi nem adta bele az erejét. Ha gyengeséget látnak rajtad, lecsapnak rá, idézte fel Rashad az egyik yankari szólást, és addig n e m eresztenek, amíg meg nem edződsz... vagy meg nem halsz. így történt most is. - Ez kevés - csóválta fejét D s o h a r -, úgyhogy a kölyök mögött lehajolsz és megfogod a térded. - Ki lesz a következő? M i n d e n k i l e h a j t o t t a fejét, csak a sötét szemű, gyilkosforma idegen szegte fel az állát. A quarro most az ő kezébe nyomta a korbácsot. - Tudod a dolgod - még be sem fejezte és a keskeny bőrszíj átvillant a levegőn és olyan mélyen vágott a húsba, hogy

111

alóla kivillant a bordák fehére. A dwoon üvöltött a kíntól. - Erre gondoltam - bólintott a quarro vigyorogva, majd ismét az északi kezébe nyomta a korbácsot. - Most meglátjuk, megértetted-e? Szikla második csapása már sokkal erősebb volt, de még mindig hiányzott belőle a test teljes lendülete. Dsohar elhúzta a száját. - Még mindig kevés. Maradsz a sorban. Most a nyolcujjú üt - nyomta a favágóforma férfi kezébe a nyelet. Az onpori férfi csapását szintén n e m találta elég erősnek, így annak is be kellett állnia a sorba. Fertályórán belül vagy tucatnyian ziháltak, jajgattak a sorban, felsebzett bőrrel, acsarogva. Összeszorított fogakkal tűrték a megaláztatást: egyikük sem volt olyan ostoba, hogy a tornyokban felcsörlőzött számszeríjak lővonalában akárcsak hangját felemelje. Rashadra ötször került sor. Ha gyengeséget látnak rajtad... a vadork mindannyiszor olyan ragadozódühvei sújtott az előtte meghajlókra, hogy azok felbuktak a csapástól. Dsohar elégedetten küldte vissza a helyére. A bikanyakú quarro talán nem lett volna olyan elégedett, ha tudja, hogy a vadork minden alkalommal őt képzelte maga elé. Életük talán leghosszabb órája után, mikor a vérző hátú sezrok már ölni tudtak volna a korbáccsal, a barakkok felől termetes claor közeledett. A férfi vaskos vállán messzire ragyogott az arany tetoválás. A claor lassan, már-már álmatagon mozgott, de mozdulataiban volt valami fenyegető. így gondolhatta Dsohar is, mert mikor a másik szeme rávillant, az aszisz sietve bólintott, és sürgetően a barakkok felé intett. - Megtanultátok. Mára vége. Aki n e m tud járni, vigyétek! A Kölyköt Rashad és Szikla vonszolta a barakkba.

112

Az „építés", a menetelés és a szolgálatok után azok számára, akik talpon maradtak, megkezdődött a valós kiképzés is. Az évezredes tradíciókat őrző Yankaraon újoncai legelőször az Öt Eszköz használatát sajátítják el. Ezt követi az Öt Tudás, majd az Öt Fegyver forgatása, minden szigorúan a hagyományok szerint. A tágas gyakorlóudvaron óriási, cölöpökkel határolt négyszög jelezte a szürkék százegye számára kijelölt területet. Az Ot Eszköz használatát ugyanaz a széles vállú, szögletes izmú, megtévesztően lassú mozgású claor tanította, aki a korbácsolás alatt egyetlen szemvillanással elzavarta Dsohart. Kőkezű néven ismerték a légióban. A görnyedt, zömök, őszülő férfi arcán az örökkön kialvatlanok rosszkedvű kifejezése ült, félig hunyt szempillái még erősítették is a csalóka látszatot. - A légiós megtanul bánni a keze ügyébe eső eszközökkel. A legfontosabb eszközök a tőr, az élezett peremű pajzs, a csákányfejsze, a tengeren pedig a horgoskötél. - Ez csak négy - súgta a Kölyök Rashadnak. A Kőkezű megtorpant. Borotvaéles hallása lehetett. Széles, lapos arcán töprengő kifejezés jelent meg. - Az ötödik a saját kezed. A fegyvertelen harc. Lépjen elő, aki szólt. Ha a száj csukva, nem repül bele a légy, dohogott magában a vadork. Néhányan az elsápadó Kölyök felé pillantottak. Ha n e m jelentkezik a sugdolózó, az közös büntetést jelent. És persze utólagos, közös megtorlást a bűnös számára. - Én voltam - lépett elő Arbo, m i n d e n k i megrökönyödésére. - Igen? - a Kőkezű tűnődve mérte végig a sovány szerzetest. Arbo bólintott. - Ha élni akarsz, a fegyelmet azonnal meg kell tanulni - mondta végül a Kőkezű halkan, fenyegetőn -, aztán már n e m szabad töprengeni rajta. A r b o ismét bólintott, hogy érti, de szólni n e m mert.

113

A m i k o r a Kőkezű egy intéssel maga elé parancsolta, már sejtették, hogy a shadonira hatalmas verés vár. Elsők között t a n u l t á k meg a rituális kézmozdulatot, mellyel a claorok a Kihívás Körébe p a r a n c s o l h a t j á k az e n g e d e t l e n e k e t . A légióban hagyományos párbajok a gyakorlatban m u t a t ták meg a v e t e r á n o k valódi képességeit, emlékeztetve az engedetlenkedőket, hogy miért is v a n n a k a légióban - és hogy kivel állnak szemben. - V é d h e t e d magad. Párbaj, n e m halálig. - b i c c e n t e t t a Kőkezű. - Fegyver? - kérdezett vissza a shadoni, ahogyan azt a hagyományok előírták. - Ököl - mérte végig a claor, és a következő pillanatban rávetette magát az egykori szerzetesre. A százegyben mind e n k i t u d n i vélte az összecsapás kimenetelét, Rashadot kivéve. Ő látta már Arbot harcolni. A Kőkezű egyetlen szemvillanás alatt szelte át a két ugrásnyi távolságot és lesújtott - pontosan oda, ahol Arbo állt, egy pillanattal korábban. A shadoni egy gyors lépéssel félreszökkent, és csípőjét befordítva két gyors egyenest mért az előtte ledobbanó Kőkezű tarkójára. A csapások kibillentették egyensúlyából a veteránt, aki csak egy gyors gurulással tudta elkerülni, hogy arcra ne zuhanjon. Amikor megperdült, ismét végigmérte az egykori csuhást, de ezúttal csodálkozva, mintha most látná először. - ígéretes. A vadork tudta, hogy Arbo kém és futár volt Shadonban, ahol - szerzetesként - fegyver híján csak puszta öklére hagyatkozhatott. A domvikhitűek az Ököl Meditációjának hívták a szerzetesek különös harcmodorát. A Kőkezű ismét támadott és Arbo kitért előle, újra, meg újra. Az egykori szerzetes ritkán ütött vissza, hiszen azzal a sziklakemény karok, korsónyi öklök veszélyes közelségébe került volna. A küzdők magasra verték az udvar porát, köröt-

114

tük egyre sűrűit a tömeg; már a tornyok őrei is a párviadalt figyelték. A veterán légiós fel sem vette Arbo jól időzített ellencsapásait, és konok támadásaival fokozatosan őrölte fel a szerzetes védelmét. Aztán eljött a pillanat, mikor Arbo későn húzta vissza öklét és csuklójára fogott a claor vasmarka. A következő pillanatban a shadoni óriási ívben repült át a legközelebb állók feje felett. N y e k k e n v e vágódott a szétrebbenő sezrok közé. Felállt volna, de ekkor már rajta volt a Kőkezű és arcába robbant a csontos ököl. Arbo fekve maradt: elvesztette az eszméletét. A Kőkezű felnézett és a következő pillanatban ismét állt a sezrok sorfala. A veterán végigmérte őket és folytatta, ahol abbahagyta. - A legfontosabb eszközeid a tőr, az élezett peremű pajzs, a csákányfejsze, a horgoskötél... és az öklöd, amely mindig kéznél lesz. A tőrhajítással kezdünk. Öt nap után következik a tőr első próbája. Aki addigra nem találja el a célt, megbánja azt is, hogy megszületett. N é m á n hallgattak. Sezrok közeledtek egy másik százegyből, hatalmas bőrzsákokkal a vállukon. A zsákok száját megoldva hosszú, fémesen csillanó kötegek villantak az éles napfényben. Másfél arasznyi hajítótőrök. A Kőkezű végigmérte őket. - N é h á n y a n claorrá válnak közületek, és kívülállók számára hihetetlen dolgokat visznek véghez - a sezrokkal szemben álló Kőkezű kivett egy életlen, tűhegyes tőrt a kötegből és hátra nézett a válla felett a gyakorlóteret szegélyező cölöpök felé. A következő pillanatban megperdült. N e m látták, mikor hajította el a tőrt: legtöbben csak a penge koppanására és a félszáz lépésnyiről is bántóan éles rezgésre kapták fel a fejüket. A hajítótőr éppen a közepén fúrta át az egyik távoli, csuklóvastag cölöpöt. Rashad felidézte a nemrég hallott történetet, a Yankaraon Legendáriumából. Az Öt Dobás históriája vagy kétszáz esztendeje esett meg, mikor egy u t c a h a r c b a n az ereni gárda sarokba szorított n é h á n y

115

claort, akik t ö r t é n e t e s e n valami álruhás rowoni k é m e k e t védelmeztek. Az utolsó claor felmenekítette a rowoniakat egy toronyba és mivel az ereniek misztikusa rozsdaátkot mondott az összes kézifegyverére, az állig felvértezett ereniek ellen n e m maradt más fegyvere, mint a hagyományosan öt hajítótőr. Négy markolatig f ú r ó d o t t a lépcsőkön ordítva felrohanó gárdisták torkába. Az ötödik, a mágiatörő rúnával vésett, átütötte a misztikus láthatatlan pajzsát és kioltotta a szeme világát. Persze az életével együtt. Rashad összerezzent. A Kőkezű hangját sem emelte fel, de a vadork megérezte, hogy őt nézi. - A claorok n e m azért jobbak a többinél, mert az istenek kiválasztottjai és n e m is azért, mert emberfeletti képességekkel születtek. Á m b á r az segít - száraz félmosoly. - A claor titka a teljesség. Csak a küzdelem jelenében él, m i n d e n érzékével: képességeinek, éberségének egyetlen szikráját sem tartalékolja. Mindent a jelennek ad, mert a harcban ez dönti el, hogy lesz-e jövője egyáltalán. Felemelt egy másik tőrt. - A célom a cölöp, eszközöm a tőr és én vagyok, aki az eszközt használja - várakozón végigmérte őket, de senki nem mert közbeszólni. - Ez a vesztesek hazugsága - a claor továbbra sem vette le róluk a szemét. - Valójában nincs más csak egyetlen akarat. A tőr, a cölöp, és én magam is része vagyok ennek az egyetlen Akaratnak, amely valósággá válik az időben. Mivel az Akarat részét képezem, formálhatom is, ha elég állhatatos és felkészült vagyok. Ha eleget gyakoroltam, akkor az összpontosításhoz képest minden technika és csel csak másodlagos. Amikor a Kőkezű alkarjára fektette a pengét, a legtöbben önkéntelenül hátrébb léptek. - A tőr, a kezem, és a célpontom. Egyetlen akarat. N e m hiszem ezt, h a n e m tudom. És megvalósítom úgy, hogy egy pillanatig n e m gondolok rá. Hiszen a cölöp és ez a tőr... egy.

116

A második acélpenge rezegve vágódott az első fölé. A Kőkezű álmatagon végigmérte őket, aztán a sovány hergoli felé fordult, mintha egy kérdésre válaszolna. - Van, aki azt gondolja, hogy veszélyes százegy ismeretlen sezro kezébe h a j í t ó t ő r t adni, már az első alkalommal, hiszen esetleg helytelen gondolataik támadnak. Egy claornak azonban nincs félnivalója. Az egész csak éberség, teljesség és akarat kérdése. Amíg az enyém erősebb, addig számotokra én vagyok az eltalálhatatlan célpont, aki ha fegyvert ragad, elsőként öl. Néha kipróbálják - ismét a száraz félmosoly. Az első sorban páran nagyot nyelve hátráltak. - Később m e g t a n u l j á t o k formálni az A k a r a t o t . A k k o r már meg sem fordul ilyesmi a fejetekben. Márpedig meg kell tanulnotok, ha claorként akartok felemelkedni, és egyáltalán, túl akarjátok élni a Vas Idejét - intett. - Mindenki álljon valamelyik cölöp elé: kettő lépésnyire. H i t e t l e n k e d v e néztek össze. A Kőkezű, most először, elmosolyodott. - El akarjátok találni, nemde? A távolság nem olyan fontos, mint gondolnátok. Fontosabb az, hogy érezd a tőr súlyát, és hogy egy vagy vele. A tőr, a karod és a célpont egy. Egyetlen akarat. Amikor pedig elérkezik a pillanat, egyszerűen hagyd, hogy megvalósuljon. Minden tizedik dobást követően egyre távolabb és távolabb hátráltak a cölöpöktől. A Kőkezű figyelt és pontosított: m i n d e n egyes sezrohoz úgy szólt, lassan, a szemébe nézve, m i n t h a kettejükön kívül senki más n e m lenne a gyakorlóudvaron. A vadőrkhoz is. Mire húsz lépésnyire távolodtak, Rashad talán századik dobásával találta el végre a szögletes fát. A tőr, az akarat és a cél: egy. De utána mindig.

117

kiképzésük olyan k e m é n y legyen, hogy még éppen csak túléljék. A valódi harcban nemcsak a légiós élete, de a queton győzelme is a megfelelő felkészítésen múlik. Az ötfős osztagokba csak a legjobbakat választhatták, ahol egyetlen harcos is a túlélést jelenthette. Quetta mequors twath. Az öt legjobbra v a n szükség - h i r d e t t e a legénységi szállás szemöldökfáján a felirat. Minden kiképző quarro és claor tisztában volt vele, hogy az ágyékkötősök százegyeiből kikerülő öt egyszer az ő oldalán harcolhat. Az életük és a Yankaraon hírneve múlik azon, kit emelnek maguk mellé. A sezrokat ezért mindig a képességeik végső határáig gyötörték - és minden újabb alkalommal megpróbálták még jobban kitágítani ezeket a határokat. Az összetartást azonban egyetlen törvény sem tiltotta. Szikla, a dwoon zsoldos m e g t a n í t o t t a a Kölyköt túlélni. A fiú elsajátította, hogyan ossza be gazdaságosan a mozdulatait, és kerülje a legcsekélyebb szabálytalanságot is. Ha lesújtott rá a korbács, serényen igyekezett eleget t e n n i a parancsnak. Szikla m e g t a n í t o t t a , hogy a meneteléstől feltöredező talpak nyílt sebeire kent faggyú és a rongyba bugyolált láb a túlélést jelentheti a hosszú menetelések alatt. A Kölyök kezdetben berzenkedett, hogy avas faggyút kenjen a nyílt sebbe, de másnap, mikor a puha rongyokban könnyebben járt, és estére a faggyú alatt bezárultak a sebei, kezdte értékelni a dwoon bölcsességét. Legközelebb, mikor Szikla azt mondta, hogy tépjenek gyolcsot és menetelés előtt tegyék a két farpofájuk közé, hogy a lecsorgó verejték ne marja ki a kényesebb részeket, valamennyien habozás nélkül engedelmeskedtek. A gyolcsot vagy a faggyút, és egyáltalán minden mást Suttogó, a hergoli szerzett be. N e m kérdezték, honnan. Az Ö t n a p o s Menetelések során megtanultak kortyolás nélkül inni: a kulacs nyakát szorosan a nyelvhez szorítva

118

a nedvességet lassan elosztva a szájban, egyetlen cseppet sem vesztegetve. A k i m o h ó n kortyolgat, h a m a r víz vagy laqsh nélkül marad a porsíkságokon. A laqsh, a vízzel kevert aszisz törkölypálinka a Yankaraon hagyományos itala volt. Nemcsak a szomjúságot csillapította, de a zsoldosok életet is elviselhetőbbé tette egy-egy pohár vizezett szesz. Rashad, Arbo, Flammeo és a Szikla néma fogadalma volt, hogy életben tartják a Kölyköt addig, amíg az megerősödve meg nem áll a lábán. A hergoli Suttogó pedig segített nekik, ha éppen úgy hozta kedve. A csákányfejszével együtt gyakorolták az öt alaptámadást, míg kérgessé vastagodó tenyerükből ki n e m hullott a fejszenyél. „Nem egy finom fegyver: védekezni, cselezni ne is próbálj vele. Higgadt harcost, jó lábmunkát és erős karokat kíván. De ha egyszer betalálsz, a többire nincs gondod" - a Kőkezű halkan, magától értetődő természetességgel tanította az évezredek csiszolta, egyszerűségükben is hatékony mozgásformákat. A példájával tanított. Egy délután, mikor a pusztakezes harc százegy mozgását gyakorolták, a Kölyök fojtottan kifakadt. - Körrúgás! - teljes testsúlyát beleadva ismét belerúgott a gyakorlótéren kifüggesztett kettős zsák oldalába, de ezúttal is csak az egyiket sikerült kilendítenie. - Még hogy erővel! Egy ilyen gyenge rúgással sosem támadnék. - Sosem tudhatod - jegyezte meg mögötte a Kőkezű, majd hozzátette. - Ha tele vagy a saját ostoba elképzeléseiddel, semmit nem tanulhatsz, míg ki n e m üríted a fejed. Sokáig szótlanul méregette a fiút, majd hirtelen megismételte az alapokat: - Mindkét láb szilárdan a talajon... aztán hirtelen az ellenség felé fordul az első sarok. A csípő természetes ritmusban követi. A támadó térd azonnal felemelkedik magasra előre, mintha ezzel akarnád mellbe rúgni. A lábszárad csak akkor csapódik ki, mikor elérted a középvonalat... de akkor, mint

119

az ostor - még beszélt, miközben m u t a t t a a támadást. Az egész egy villámgyors, macskaszemen lágy mozdulatnak tűnt, a negyedmázsás, homokkal töltött bőrzsák mégis csattanva kilendült, ölnyire ütve félre a párját. - Gyakorold, amíg mindkét zsák n e m mozog. Ha a másiknál fegyver van, akkor n e m sokat cselezhetsz, és legtöbbször csak egy támadásra jut időd. Legyen az végzetes - biccentett, aztán h á t a t fordított a Kölyöknek. Legközelebb csak az esti gyakorlóharcnál találkoztak. A fiúnak jutott a „megtiszteltetés", hogy a Kőkezűvel gyakoroljon. A veterán forgószélre emlékeztette a Kölyköt, annyira megfoghatatlannak tűnt: sosem volt ott, ahol lennie kellett volna. Aztán váratlanul előkerült v a l a h o n n a n egy láb. A fiú úgy érezte, mintha egy faltörő kos rohant volna a szegycsontjának és a következő pillanatban fejre állt a világ. A Kölyköt hanyatt v e t e t t e a rúgás ereje, és legelőször a tarkójával ért földet. A Kőkezű kezét nyújtotta a levegő után kapkodó sezronak. - Ez az a gyenge rúgás.

Menni. T a l á n ez a leggyakoribb szó, amit a sezro legelőször m e g t a n u l a kötelező alsó-toroni nyelvjárásból: tachtar! Menni! Rosszmájúak szerint a lábikra a légiós legfontosabb része, hiszen a bárhol, bármikor bevethető yankari légiósok „lemondanak" a szállítmányozás és utánpótlás fényűzéséről. A bőröszvérnek nevezett légiós hátizsákban magukkal viszik teljes felszerelésüket és menetelnek. Az akarat... erősebb, mint a . . . test. A hosszú menetelések - mint a legtöbb gyakorlat a légióban - öt napig tartottak. Rossz nyelvek szerint azért, mert

120

legfeljebb ennyi lehet az ágyékkötősök várható élettartama egy valódi összecsapás során. Az öt nap alatt kezdtek leszokni az alvásról. Csak pár órát aludtak, és szervezetük fokozatosan alkalmazkodott az új életformához: a kevés is elég, ha nincs más. Az Ötnapos Meneteken egymástól nyíllövésnyire levert cölöpöket követtek: ezek az embermagas, rúnadíszes oszlopok mutatták az utat az álnok porsíkságokon. A légióban cölöpmenetelésnek, vagy cölöpmenetnek is nevezték ezeket az utakat. A rúnák állítólag azért kellettek, hogy a porsíkság el ne nyelhesse az irányjelzőket. Egyetlen karaván sem próbált letérni a cölöpök mutatta irányról. Az életük múlott rajta: az ősöreg, ismeretlen eredetű Kapu állítólag nemcsak az életet szívta ki a környező vidékből, de egy nagyobb országnyi területen meggörbítette a teret is maga körül. Sokan nem hitték. Néhányan kipróbálták. Kivétel nélkül odavesztek. Az önmagába forduló térben mérföldszázakat vándorolhatott az útjelzőket elhagyó vakmerő anélkül, hogy akárcsak megközelítette volna a torz parlagvidék peremét. A c ö l ö p m e n e t évszázados hagyomány a légióban. A yankaraon újoncai itt, a dahuti parlagvidék szívében, a porsíkságok cölöpmenetein sajátítják el az olykor napokig tartó, erőltetett gyaloglást. Falvak, oázisok errefelé n e m léteznek. A sezrokat évszázadok csiszolta, hatékony kegyetlenséggel szoktatják a meneteléshez - a saját érdekükben. Általános ösztönző az ökölcsapás vagy a rúgás. Az ajkak már felhasadoznak a szárazságtól, a szem már gyulladt és dagadt, a belekbe mintha éles kés szúródna, a szív vadul rángatózik, a sezro mégis megy tovább. Különben meghal. A legtöbbje, m i u t á n túlesett ezeken a c ö l ö p m e n e t e k e n , v e t e r á n k é n t keresztülvágja magát a napi h a r m i n c - n e g y v e n mérföldes meneteléseken is vállán a felszerelést tartalmazó bőröszvérrel, akár árnyéktalan terepen is. Az alkalmazkodás titka az volt, hogy az aggyal sikerült elhitetni: ez a természetes. A hazugság

121

azonban egy határon túl megbosszulta magát. A kiképzők jó érzékkel érték el ezeket a határokat. A cölöpmenet a nevének megfelelő, inakat és ízületeket gyötrő gyaloglást jelentett, bőröszvérrel a háton. Bőröszvér; a több mint negyedmázsás csomag mindent tartalmazott, amire egy portyázó légiósnak szüksége lehetett. A széles szíjak és bőrbevonatú váz ellenére hírhedten kényelmetlen, nehézkes viselet volt. A Yankaraon Legendáriuma szerint a veteránok nemegyszer harcoltak is a teherrel a hátukon, de Rashad ezt nem hitte. Hacsak nem valami egyszerű térmágiával készült zsákokról lehetett szó. Legfelül bőrvödörben a köpeny, pokróc, leverhető sátorlap, melyből öt alkot egy sátrat. Alatta gabonafejadag, szárított hús és kétszersült, majd mély bronztál, fonott fekvőlap és földhordó zsák. Kétoldalt ásó, illetve csákányfejsze és olykor könnyű kézisarló volt a vázhoz erősítve; ez utóbbira akkor volt szükség, mikor távoli, idegen földön harcoltak, ahol a légiósok maguk takarították be a gabonát. A csípőn kulacs. A vadork az első éjszakán titokban végigszaglászta az enyhén rozsdálló holmikat. Verejték- és vérszaguk volt: szenvedésről árulkodtak a hideg fémek. Az akarat... erősebb, mint a... test. Az utolsó cölöpmenet előtt alig egy napot pihentek. Ezúttal elhagyták a biztonságosabb kőparlagokat és útjuk a porsíkságok legforróbb szívébe vezetett. Az ötödik napon a Szürke Százegyből már csak alig hetvenen tántorogtak, megalázva és lerongyolva. A hőség mintha megaszalta volna az agyvelőt, vonagló éhségben gondoltak az elhagyott otthonra. Az erősebbje elhessegeti az emlékeket, harcol a mélyből feltörő őrület, a homoktéboly ellen. A homoktébolyt más néven Dahut Átkának is nevezték: a meleg, az egyhangúság, a por örökös szürkéje és a vörös ragyogás odafent valami tompa őrületet okoztak, amelynek eredményeként az ember azon kapja magát, hogy napok óta nem gondolkodik és nem is beszél.

122

Azután hazudni kezd a szemnek a nap és homok, és a sezro már a napot is vérvörösnek látja, s a homokszín port hangyaboly nyüzsgésének. Az már a homoktéboly, amit Dahutnak, a gonosz, portestű démonistennek tulajdonítanak. Az akarat... erősebb, mint a... test. A cölöpmenetek során Rashad leszokott a gondolkodásról. A gondolkodás fárasztó és vannak pillanatok, amikor a túléléshez minden csepp erőre szükség van. A vadork megelevenedett gólemként, egyik lábát tette a másik után a derékig érő, szürke porfelhőben. Behunyta a szemét, de nem segített: a nap színtelen izzása átvert a szemhéján. Rashad mellett a Kölyök tántorgott abban az állapotban, amikor már egy kavicstól felbukik az ember. Látszólag nem törődött már vele senki: az emberek átalakultak közönyös gólemekké, arcuk, bőrük egyszínű lett a portól. Valójában hárman is segítették a tántorgó fiút. Arbo lecsatolta a Kölyök ásóját és, elvette a kulacsát. Ilyen menetelésnél a legcsekélyebb teher is elviselhetetlenül súlyosnak tűnik. Flammeo a csákányfejszét vette át. Rashad eltakarta a Kölyköt, hogy a sor mentén végiglovagló Korbácsos ne vegyen észre semmit. A Yankaraon nem tiltotta az efféle segítséget, de a Korbácsos más volt, mint a többi kiképzőtiszt. A százegy hirtelen megállt. Minden órában volt egy rövid pihenő. Persze állva, mert aki leül, az nem tudja folytatni az utat. Izomgörcsöt kap minden tagjában, amikor újra fel akar állni - a quarrok ezért mindenkit megakadályoztak a leülésben. Ez a megállás azonban túl korai volt. Rashad kinyitotta a szemét. Körötte sótól fehérlettek az arcok, ahogy a rengeteg verejték kikristályosodott a bőrön. Az enyészet csöndje borult a porsíkságra, mely - mint egy roppant üst mélye - még forróbban ontotta vissza a perzselő sugarakat. Errefelé már egyetlen fűszál sem élhetett. Hónapokon át egyetlen csepp víz sem hullott a Kapu körüli síkságra és az állandó forróság öles repe-

123

déseket hasított a föld testén. A kopár talaj kránkőkérgű felületbe görcsösödött, és szinte semmi nem termett meg rajta, legalábbis semmi olyasmi, amit a világ békésebb helyein el tudnak képzelni. A csend fojtóvá vált és nehézzé. Miért álltunk meg? A sezrok rosszat sejtve fürkészték a szitáló port, és ösztönösen közelebb húzódtak egymáshoz. A szélmarta dűnék és horpadások egyhangúságát hirtelen a homok hullámzása törte meg: Homokkígyók! A közelgő szörnyek nyomán valósággal megelevenedtek a dűnék. Aztán felbukkant az első fej: hosszú volt és lapos - legalább kétszer akkora, mint egy fakád, két oldalán fekete, rezzenetlen kígyószemekkel. De hiszen ez óriási! A következő pillanatban már vagy tucatnyi ragyogó zöld, hordóvastag kígyótest hajladozott a lemenő nap fényében. A legközelebbi hüllő föléjük magasodott és félrebillentette fejét: az élettelen, öklömnyi szemek jó tíz öl magasról néztek le rájuk. A sezrok hátráltak. - Maradj az ösvényen! - csattant a quarrok parancsa. A homokkígyók táncoló árnyékot vetettek a rettegő ágyékkötősökre. A hüllőhöz legközelebb álló sezro - szívós, alacsony dzsad - nem bírta tovább. Felsikoltott, átverekedte magát a tömegen és a csoportot maga mögött hagyva, futni kezdett az ellenkező irányba. Ahogy letért a cölöpök jelezte ösvényről, minden lépésével egyre mélyebben merült a porfinomságú homokba. Mire észbe kapott, késő volt: a köldöke magasságában hullámzott a sivatag. Aztán hirtelen, látszólag a semmiből felcsapódott egy óriási test, hatalmasra tárult egy fekete torok, és a dzsad a következő pillanatban nem volt sehol. Széles, lomha kígyótest süppedt vissza a finom, forró homokba. Már jött is a következő: lassan, ingadozva közeledett, óriás szemével mozdulatlanná bűvölve az egymáshoz zsúfolódó sezrokat.

124

Egyet kivéve. Az az egy - imbolygó járású, zömök vadork - elhajította a zsákját, és mindkét kezébe egy-egy csákányfejszét ragadva megindult a legközelebbi bestia felé. És üvöltött. - Rashad Bhokr Bugadaj vagyok, a dahuti Kígyóvadász! Ide jöjjön, amelyik akar egyet a pofájára! - a vadork hörgő kihívása már alig emlékeztetett emberi beszédre. A legmagasabb, legvastagabb bestia közelebb kúszott. Lassan ingatta a fejét, kőmerev szemeit Rashadra szegezte. A lassan nyíló, öles szájából fekete, elképesztően hosszú nyelv tekergőzött elő. A hüllőóriás a megfelelő pillanatra várt. Rashad lassan leengedte a csákányfejszéket és fogást váltott. ínyét felhúzta, mint a farkas a sorsdöntő, torkot feltépő harapás előtt. Egy óriási, fekete villanás és szinte ugyanabban a pillanatban két másik, fémszínű. Amikor a hatalmas száj fölé borult, Rashad karjait kitárta, mintha repülni készülne és ugrott, fel, egyenesen az óriási, sötét torokba... A páros csákányt tövig vágta a kígyó fejébe. Reccsenve rántotta vissza a fegyvereket, hogy újból lesújthasson. Csontszilánkok záporoztak, sötét hüllővér permetezett a dermedt sezrokra. Ujabb csapásra azonban már nem volt szükség. A homokkígyó csikorgó hangot hallatott, hogy a csontjukig belereszkettek és lassan eldőlt, akár az Onpor erdeiben kivágott hegyifenyők. Azután elnyelte a homok. A következő pillanatban kivehetetlen, vad kavargás támadt a mélyben: a haldokló hüllőóriást saját társai támadták meg. A porsivatagban a tetem mindig élelem; az is, amelyik mozog még. A sezrok azonban nem sokat láttak ebből. Inuk szakadtából rohantak vissza, a biztonságosabb kőparlagok felé.

125

- Már megint nem alszol? - morogta Rashad rosszallón. A Kölyök nem válaszolt. Köhögését visszafojtva, kétrét görnyedve felült az ágyában, a holdfény megcsillant nagy, tágra nyitott szemein. Az érzékeny orrú vadork megérezte rajta a láz szagát. Harmadik hónapja voltak a légióban. A Szürke Vezér még mindig nem tért vissza. Helyettese, Korbácsos Dsohar, a veterán quarro így teljes jogú kiképzőtisztté lépett elő. Dsohar próbálta megtörni a sezrokat, és ha sikerült, a fejükbe verte, amit a tradíciók szerintük tudniuk kellett. Állandóan ordított: Rashad nem tudta eldönteni, hogy az ostobaságát, vagy a felelősség miatti szorongását próbálja erőszakossággal leplezni. Ügy tűnt, a bikanyakú aszisz mindenáron bizonyítani akar - hogy kinek és mit, senki nem értette, de az árát a sezrok, a Szürke Százegy sérültjei fizették meg. A Korbácsos minden nap új ötletekkel keserítette az életüket, különösen azokét, akik a többieknél lassabban sajátították el a légióban kötelező alsó-toroni nyelvjárást. Megesett olykor, hogy a legsötétebb éjszaka idején ébresztette fel a százegyet. „Levetkőzni, mosakodni" adta ki a parancsot, majd mikor a legtöbben már vizesek voltak, kiküldte a sezrokat sorakozni. Ezt nevezte fagyos fürdőnek. Fel-alá járt a sorfal előtt és a leggyakoribb parancsszavakat kérdezte ki a didergő újoncoktól, akik csontig fagytak a porsivatag éjszakájában. Aki jól válaszolt, mehetett lefeküdni. A panaszról rég leszoktak: hamar megtanulták, hogy ezeket Dsohar megjegyzi, és lehető legrosszabbkor törleszt. N o h a bőségesen kaptak enni, az állandó megterhelés szálkásra égette az izmaikat. A sok futástól, sziklacipeléstől még a rendszeresen lemaradók lábikrája is jócskán megvastagodott. Leggyakrabban a Kőkezű tanított. Figyelt és addig ismételtette a gyakorlatokat, míg elfogadhatóan el nem sajátították, miként lehet fegyvert törni egy szál fejszével és végtagokat

126

puszta kézzel. A harmadik hónap végére eltalálták a kijelölt célt a tőrrel, hurkoskötéllel, de akár az élezett peremű, kerek pajzzsal is. Az okosabbak pedig már vagy tucatnyi fejezetet tudtak volna idézni betéve a Yankaraon Legendáriumból. A legtöbben alig várták, hogy vége legyen a napnak és a kötelező mosdás után elnyúlhassanak a kényelmetlen pricscseken. Nem úgy a Kölyök. A korábban is vékony fiú egyre sápadtabb, egyre soványabb lett. Látták rajta, hogy titkot őriz, de látták azt is, hogy nem fogja elárulni. - Próbáld túlélni, Kölyök. Az erős fizikai igénybevételt ki lehet bírni, de ne hagyd, hogy folyton járjanak a gondolataid. Sose gondolj az otthonodra, különben nem csinálod végig. - N e m az otthonomra gondolok - suttogta a Kölyök rekedten és ismét köhögött hanem arra, hogy mi lesz, ha kikerülök innen. Sokat álmodok róla. Arbo a fejét ingatta. - N e m érdemes álmodni, mert azok nem válnak valóra. És ha elkezdesz itt álmodozni, halott vagy. Az álmodozás a gyengéknek való, azoknak pedig nincs helye a Yankaraonban. Láttam, hogyan nézett rád az a korbácsos vadállat. Rashad felkönyökölt az ágyán. - Sose gondolj a jövőre - dünnyögte. - Még a holnapra se. Flammeo, a renegát ordani lépett az ágy mellé. - Te Kölyök! Hogy kerültél te ide? - kérdezte hirtelen. - Szerelem - bökte ki a fiú és köhögve a fal felé fordult. A másik három akkorát sóhajtott, hogy tán még a szomszéd barakkban is hallották. - Az ilyenek meghalnak itt - jegyezte meg halkan a shadoni -, de a túlélők is elfelejtik a nőjüket, örökre. - Nem tudjátok, kiről van szó - suttogta a Kölyök a falnak. - Hát én nem is akarom - morgott a vadork. - Ha már halni akartál egy nő miatt, nem találtál jobb helyet? - vakargatta a tarkóján növő sörtét Flammeo.

127

A Kölyök felkapta a fejét. - Nem akarok én meghalni - nyögte dühösen, elfojtva a köhögését —, de vannak jó páran, akik holtan akarnak látni. Éppen Cassandrea miatt! Cassandrea? A Pentádban csak egyetlen Cassandreát ismertek, de azt mindenki. Döbbent csend szállt a barakkra, jó fél percig csak az alvók hortyogása hallatszott. - Nagyon remélem, hogy nem Cassandrea Ereltisről beszélsz - jegyezte meg végül Arbo. A Kölyök nem válaszolt. - Nem túl gyakori név. Szerintem ő lesz az. Alcara Első Asszonya - mondta hitetlenkedve Flammeo, majd hozzátette. - Fiam, te teljesen megőrültél. A Kölyök köhögött és a fal felé fordult. Rashad érezte rajta a betegség szagát. Megfog halni A légióban beteg nincs, csak egészséges vagy halott. A tegnapi éjszakára gondolt, és a tegnapelőttire. A fagyos fürdőkre. Dsohar láthatóan kiszemelte magának a Kölyköt. Aztán Szikla hirtelen kimondta, ami valamennyiük fejében megfogalmazódott. - Beszélünk Dsoharral. Ez nem kiképzés, ez kegyetlenség - a másik három bólintott. Beszélünk. Ez azonnali cselekvést jelentett, hiszen a légióban az ember mindent maga csinál és halogatni mindig veszélyes. Egy sezro nem bízik senkiben, és főleg nem bízik a felettese jóindulatában. Amit ököllel, ravaszsággal és ügyességgel elér, az az övé; a légióban minden mást elszenvedni kénytelen. Fertályórával később... Az őrjáratot ellenőrző Dsohar magabiztosan vágott át az erőd holdárnyékos udvarán. Orrába a sarokoszlopokon lobogó fáklyák faggyúszagát sodorta a szél Már éppen indult volna a barakkjába, mikor eszébe jutott, hogy egy újabb „fagyos fürdő" jót tenne újoncoknak. Vigyorogva haladt el a shadoniak észrevétlenség-meditációjába dermedő Arbo mellett. A következő pillanatban misztikus megtapasztalásban részesült: két kar olvadt ki a homályból, és egyenesen

128

a torkára fonódott, noha senkit nem látott, akihez a karok tartoztak volna. Dsohar azonnal megállt: a gégefedő porcai mögött szilárdan összezáródó ujjak egyetlen gyanús mozdulatra kitéphették volna a torkát. De a quarro nemcsak ezért torpant meg: a bokáira is satuerős markok kulcsolódtak, melyek mintha a földön sötétlő árnyéktócsákból nőttek volna ki. Jobbra egy harmadik alak sötétlett ki a homályból. Széles vállú férfi, vonásai a sötétségbe vesztek. - Dsohar. Éjszaka alvás van. Hosszúra nyúló, fuldokló csend. Aztán lazult a szorítás. - Nincs több fagyos fürdő. Megígérem - a levegő után kapkodó Korbácsos tudta, hogy mit kell mondania a fenyegetésre. Még ha nem is gondolta komolyan. Egy pillanat alatt eltűnt torkáról a szorítás és bokáiról a látszólag a földből előkúszó vasmarok. A hatalmas alakot is elnyelte a homály, csak távolodó hangját hallotta. - N e m kell az ígéreted. Ha legközelebb jövünk, megölünk.

pal cserepesre szárítja a bőrt és fájóvá szikkasztja a szemet, éjszaka porfátyollal kendőzi el a csillagokat. A parlagvidék éje nem ismeri a tompa átmeneteket: a száraz levegőben pengeélesen válik el az ezüstkék hold ragyogása és a sötétség; az árnyékok már-már anyagszerűen tömörek. Éjközép idején kihaltnak tűnik az erőd: a sezrok fásult, nehéz álomba dermednek; az elcsigázott izmoknak minden mozdulat fáj. A számszeríjat markoló toronyőröknek legtöbbször csak a szeme mozdul. Az újoncok közül nem mindenki képes elsajátítani ezt a fajta szobormerev várakozást, mely az elme éberségével, az izmok ernyedt nyugalmával párosul. Azokból nem lesz légiós.

129

A négy torony őrei ezen az éjszakán is a pusztaságot fürkészték, feladatuk szerint - és valamennyien észlelték a tűzvörös villanást az erőd egyik központi ablakában. Osszeösszevillantak a tekintetek, de szó nem esett. Nem először látták a Távoli Láng varázslatát, mellyel a Lánghozók, Yankar tűzvarázslói üzentek a magukfajtának - vagy éppen a szolgáiknak. Yankarban három kitaszított Család is imádta a Tűzkobrát. Az Averash, a Thacrom és a Shalonq Családok patriarchái egyaránt Sogron lángszín köpönyegét viselték - és saját egységeket tartottak fenn a Yankaraonon belül, a Házak Törvényei értelmében. A rőt fény - mint minden ilyen éjszakán - ezúttal is Dsohar, az aszisz quarro ablakában ragyogott. Odabent Dsohar, a Korbácsos görnyedt egy koromfoltos kőlap előtt. Embermagasságú tűzfény lobogott alig arasznyira a leszegett fejű quarro előtt, mégsem perzselte meg. - Még él a kölyök? - sziszegett haragosan a láng. Vörös csuklyás, széles vállú árnyalak rajzolódott ki a rőt fényörvényen túl. - Igen. De hamarosan vége. - És a kalandozók? - a láng rőt lobogása vérszínbe váltott. A quarro nem válaszolt. Egy pillanatra felidézte az éjszakai támadást. És a csípős orkszagot. Villámcsapásként érte a felismerés. Ők voltak! Elrejtőzni is csak valami kalandozóknál szokásos, mentalista praktikával rejtőzhettek el! A lángok túloldalán álló alak mintha észre sem vette volna Dsohar összerezzenését. - Végzel velük, mielőtt a Szürke Vezér visszatér. Nem maradhatnak a Yankaraonban - Valamennyien visszatértek a porsíkságokról. Idebent egyiket sem ölhetem meg ok nélkül. A Kőkezű és az Ikerpenge ugyanúgy felel a százegyért a Szürke Vezér előtt, mint én. - A Vezér még sokáig távol lesz - a csuklyás alak beszéde,

130

akár a parázs sívó dala. - Amíg másfelé jár, a Tanács a Fekete Kost rendelte a százegy kiképzésére. Rá számíthatsz. De mire megérkezik, halottak legyenek. Ha megölted őket, a többiek is megtörnek. A Vezér százegye széthullik, mielőtt véget érne a Vas Ideje. A Fekete Kos? Dsohar hallotta már ezt a nevet: a kegyetlenségéről elhíresült claor már kilépett a légió kötelékéből és olyan hatalomra tett szert a Pentádban, hogy már életében helyet kapott a Yankaraon Legendáriumban. Az új százegy veresége ennyire fontos lehet, hogy Dsidon első diplomatája ismét felöld a claorok vértjét, vagy van valami, amiről nem tudhatok? - Óvatosak, uram - hangosan csak ennyit mondott. - Ha egyetlen szót is vétenek, párbajra hívod ki bármelyiket. Halálig. - O t t , a Kihívás Körében megölhetem őket - bólintott a quarro és a csípős orkszagra gondolt. Az a bestia nagyon vigyáz a bőrére. - De nem adnak okot párbajra. Minden parancsot azonnal teljesítenek és soha, egyetlen szóval sem tiltakoznak. - Akkor párbajra hívod ki őket, ok nélkül. A legelsőt már holnap. - Az embernyi lángok sűrű, kormozó füstöt okádtak, és a szobában hirtelen fullasztóvá erősödött a hőség. - Értettem - borult le a quarro - Holnap. A lángörvény egy villanással eltűnt, de visszfénye egy pillanatig még visszatükröződött az odakintről beleső árnyalak tekintetében. Dsohar, mintha megérezte volna, hogy figyelik, felpattant. Megperdült és az ablak felé fordult, de akkor már nem állt senki az éjszaka fekete négyszögében.

131

Az iszaptavak

Másnap reggel, miután befejezték a futásból, húzódzkodásból és guggolójárásból álló légiós „étvágygerjesztőt", felsorakoztak a reggelihez. A levest egy új quarro szolgálta fel. Rashad látásból ismerte a cserzett bőrű, foghíjas behemótot. A kopasz, örökké borostás férfit Ökölnek nevezték a Yankaraonban. Csak veretlen viadalok álltak mögötte, ami nem kis szó volt a zsoldoslégióban, ahol mindennaposak voltak a verekedések. A reggeli ezúttal is leves volt és hús. De ennyi? Az utolsók között érkező vadork hitetlenkedve bámult a tányérjába. Megszokta a derekas fejadagokat - a Yankaraon csak így várhatta el, hogy a sezrok és quarrok a legjobb képességeiket nyújtsák. A leves ezúttal tűzforró volt, ám az adag a negyedét sem tette ki a tegnapinak. Rashad körbepillantott. Hol van ilyenkor a Kőkezű1 Látta, hogy a többiek is jóval kevesebbet kaptak, a forró, híg löttyből, de nem merték szóvá tenni. - Még - mondta a vadork egyszerűen. A hatalmas termetű quarro úgy nézett le a zömök emberállatra, mint aki nem jól hall. Ökölt a Szürke Százegyek altisztje, Korbácsos Dsohar nevezte ki az étekmérő posztjára. Dsohar maga utasította a fejadagok csökkentésére, ami szokatlan fordulatnak számított a légió életében, hiszen a kinevezett tisztek azon igyekeztek, hogy saját százegyük a lehető legjobb formában legyen.

132

- Még - ismételte meg Rashad. - Nem volt elég Kígyóvadász? - tornyosult fölé az étekmérő a párolgó leves fölött. A homokkígyó legyőzése óta Rashadot mindenki régi-új nevén, Kígyóvadásznak nevezte. Ha egyszer nevet szerzett a légiós, a Yankaraon törvénye mindenkire vonatkozott. Ököl tudta, hogy a sezrok morogni fognak a fejadagok miatt, de alig várta, hogy megtornáztassa izmait egy újabb, kiadós pofozkodásban. Ököl elmagyarázhatta volna, hogy a Korbácsos a felét odaígérte az összegnek, amit együtt megtakarítanak az élelmezésen... de magyarázkodás helyett jobbnak látta odaverni egyet. Kikapta a kondérból a bronz merítőkanalat és akkorát húzott a vadork lapos homlokára, hogy a csattanásra még a szomszédos Százegyek is felfigyeltek. A keményfejű emberállat fel se vette. A légió egyik első törvénye: ha megütnek, üss vissza, különben véged. Rashad kicsavarta a merőkanalat a quarro kezéből, baljával pedig megragadta a kondér peremét és a forró lét a behemót ágyékára loccsantotta. Ököl üvöltött. A következő pillanatban a vadorkra vetette magát és korsónyi öklével vad dobszólót vert a vadork koponyáján. Rashad orrában reccsent valami, szinte ugyanabban a pillanatban mindkét szeme feldagadt és fülei csengeni kezdtek a rázúduló ütlegektől. Próbált visszaütni, de ökle sziklakemény hasizmokba ütközött a kétujjnyi zsírréteg alatt. A válláig sem ért a quarronak, aki óriás termetét meghazudtolóan gyors volt. A levesmaradékban tocsogva Rashad kitáncolt a feje felé vaktában eleresztett egyenesek és horgok elől. És mindig visszaütött, egy pöröly erejével. Egy ember már a csapások negyedétől összerogyott volna, de a tántorgó, vérbe borult szemű vadork állta a sarat. Legtöbben azt hitték, a végét járja, pedig csak figyelt, a sarokba szorított ragadozó éberségével. Aztán eljött az ő pillanata. Ököl másodszor is késve húzta vissza kezét egy dobhártyarepesztő erejű jobbhorog után.

133

Rashad kifordult, ráfogott az alkarra, és hörrenve tövig mélyesztette agyarait a quarro csuklójába. Erezte állkapcsai közt a kéztőcsontok roppanását, az átharapott verőerekből patakzó vért. Fűrészes fogazata átmeszette az inakat és megérezte a pillanatot is, mikor a behemót izmai egy pillanatra elernyedtek a kíntól. A többi már jött magától. Rashad befordult, egy ezerszer begyakorolt válldobással áthajította maga felett a quarrot. Amikor az a földre dübbent, azonnal a torkának ugrott. A Szürke Százegyek rengeteg verekedést láttak már, ezúttal mégis meghűlt bennük a vér. Nem egy ember harcolt egy másik emberrel - egy véres pofájú, csillogó agyarú ragadozó vetette magát legyőzött áldozatára. Sokan elfordították a fejüket. - Megállni! Rashadot, ha már egyszer ölni készült, nem sok minden állíthatta meg, de ez a hang közéjük tartozott. Agyarai ujjnyival csattantak a lüktető torok felett és a quarrot még mindig szilárdan a földre szorítva felnézett. Korbácsos Dsohar állt felette, kivont karddal. Egy claort markolt, a csaknem egyenes, két kézre is fogható légiósszablyát. A Yankaraon legendás fegyverét, amelyről a légió veteránjait is elnevezik. Figyelmeztetés nélkül, egyetlen vágással megölhette volna a vadorkot — de ez gyilkosságnak számított volna, amit tiltottak a Törvények. De miután figyelmeztette... Rashad elengedte a vérmocskos behemótot. Amíg Ökölt elhurcolták a sezrok, a Korbácsos kimondta a hagyomány megkövetelte szavakat. - Védheted magad Kígyóvadász. Párbaj halálig. A Szürkék százegye egy emberként fordult Dsohar felé. Rashad tudta, hogy el fog jönni ez a pillanat. Három hónapja már úgy gyakorolt csákányfejszével, hajítótőrrel és élezett peremű légióspajzzsal, mint akinek egyszer, nagyon is hamar

134

az élete múlhat rajta. A pusztakezes küzdelemtől sem tartott már. A légióban alaposan kiismerte az emberfajta mozgását, ráadásul Dsoharral szemben ő ork volt, éles agyarú, szívós farkasivadék. - Fegyver? - kérdezett vissza szertartásosan, csak a szeme alatt rángott egy izom. - Claor - Dsohar most már nyíltan vigyorgott. Claor? A légióskard forgatásának elsajátítása csak a Vas Ideje után, egy év múlva kezdődik, amikor az ágyékkötősök kiérdemlik a quarrok tetoválását. A Százegyek megértették: Dsohar ölni akar - és joga volt hozzá. Senki nem állíthatta meg. Egy ismeretlen, hórihorgas sezro Rashad kezébe nyomta a híres légiósszablyát. A vadork az első pillanatban súlyosnak találta, de mikor felemelte, úgy érezte mintha fegyver a vágások ívét érezve, magától mozgatná a kezét. A Yankaraon fegyvereit az ősi kyr Lunír Légió csaknem egyenes, fokélre is élezett szablyáiról mintázták, melyek a lehető legtökéletesebb kompromisszumot képviselték a szúró és vágófegyverek között. Hasonlóképpen ideális átmenetet képeztek a fél kézzel forgatható, gyors védésekre alkalmas kardformák és a kétkezes, páncélzúzó csapásokat is kibíró pengék között. A claor a világ tán legveszedelmesebb fegyvere volt, ha egy gyakorlott légiós forgatta. Ettől félt Rashad is. A Korbácsos már a Körben várta, tartása kiismerhetetlen középállás. A vadork tudta, hogy ha átlépi a Kihívás Körét, akkor onnan csak egyikük távozik élve - és nem volt kétsége, ki lesz az. A Kihívás Körének peremén megtorpanó Rashad még egyszer végignézett társain majd a tornyokból az udvarra szegeződő óriás számszeríjakon. Nagyot nyelt. Néha csak rossz döntésed lehet. Nekiveselkedett és... - Megállni! . . . az utolsó pillanatban húzta vissza a lábát. Döbbenten

135

meredt a zömök, fiatal quarrora. Névről ismerte őt is: Köszörűsnek hívták a fegyverrajongó ifjút, mert vállalva a büntetést, a légióba csempészett egy köszörűkövet, hogy fegyvereit minél élesebben tarthassa. Megtalálták nála a követ és a fiú zokszó nélkül letöltötte a hidegverem büntetését. Aztán, mikor végre légiósszablyákhoz jutottak, a Köszörűs a világ legtermészetesebb hangján kérte vissza köszörűjét a veteránoktól. Mire ismét bezárták a hidegverembe. Kibírta, és amikor kijött, első útja a veteránokhoz vezetett, aki ezúttal nem tagadták meg a kérését. A légió becsüli az állhatatosságot. - Mit keresel itt? - sziszegte a Korbácsos. Nem parancsolhatott a vele csaknem egyenrangú quarronak, de valami rossz előérzete támadt. - Ikerpenge magához szólította ezt a sezrot - mutatott Rashadra a Köszörűs -, de most azonnal. Rashad nagyot nyelt. Visszaadta a nyakigláb sezronak a szablyát és a Köszörűst követve eltöprengett, vajon büntetése lesz ilyen súlyos, vagy kitüntetése ilyen nagy? A tiadlani születésű Ikerpenge a légió talán leghíresebb veterán kardforgatója volt, aki sezrokkal már nem, csak a Vas Idejét túlélő bocskorosokkal foglalkozott. Ezúttal is quarrok gyűrűjében várta. A körötte álló bocskorosok valamennyien claort markoltak. Ikerpenge halkan magyarázott. A tiadlani veterán alacsony termetű, meghatározhatatlan korú férfi volt egyszerű, ujjatlan posztóruhában. N e m kellett egyenruhát viselnie: a Yankaraonban már messziről felismerték őszülő, szigorú fonatokba font fekete haját, zárkózott vonásait, jobb vállán az arany tetoválást. - Te vagy a Kígyóvadász. A vadork, aki megtámadta a százegyemhez tartozó quarrot - mérte végig Rashadot kifejezéstelen arccal. Mivel nem adott engedélyt beszédre, Rashad csak bólintott és kezdte egyre rosszabbul érezni magát. - Azt mondják te kezdted a támadást és...

136

- Ez a sezro megtámadta az étekmérőt - a Korbácsos ekkor érte be őket és megragadta Rashad vállát. - Éppen a Kihívás Köre elől futamodott meg, de jogom van a párbajomhoz. - J o g o d ? Csak amire jogot adok - mondta Ikerpenge halkan, fenyegetőn. - Még egyszer ne szakíts félbe. - Visszafordult Rashad felé. - Kevesellted a fejadagot Kígyóvadász. Ezért veszítettem egy quarrot, két nappal a Százmérföldes Menet előtt. Még ha meg is gyógyítják... - Fellázadt - Dsohar még mindig nem tudta türtőztetni magát. - A párbajban magamra vállaltam a büntetést és majd én...ááá! Valami villant, valami vörös a földre esett és a Korbácsos üvöltve tapasztotta kezeit vérző arcára. Ikerpenge fel sem emelte a hangját. - Egyszer már szóltam. A következő a nyakad lesz. A vörös húscsomóban ekkor ismerték fel a levágott orrot.

gott. Néhány tucatnyi bocskoros zsoldos, akik túlélték Vas Idejét - és egy vadork, akit Ikerpenge parancsa rendelt közéjük. A menet végén talpaló Rashadnak azonnal feltűnt, hogy alaposan megválogatott társaságba került: mindenfelé szíjas izmok, borostás arcok, a túlélés szenvedélyétől izzó tekintetek. Fekete, kettős tetoválás a vállon: csupa quarro, aki túlélte a Vas Idejét. Csak ő, az egyetlen ork viselte a sezrok egy vonásból álló fakó tetoválását. Nem tudta eldönteni, hogy a gyűlölettel elegy undor, mellyel végigmérték vajon alacsony rangjának vagy a fajtájának szól? Közvetlenül Rashad jobbján egy magas, széles vállú,

137

darabos izmú férfi menetelt. A fiatal nomád vállig omló, dús hajkoronája, és durva kiejtése alapján waganda barbár, esetleg korg lehetett. Túlélő fajtának tűnt: olyannak, aki tudja mit jelent egy falkához tartozni - de lerítt róla az is, hogy a vadorkot nem tekinti magával egyenrangúnak. Rashad nem várta, hogy kedvelni fogják, de ösztönösen érezte, ez több, mint a veteránok örök előítélete az újonnan érkezettek iránt. Gyűlölték és jó okkal. Századévente, ha egy sezro akadt, aki még a Vas Idejének vége előtt a bocskorosok között folytathatta a kiképzést - de ork sohasem. A bőröszvér már szinte hozzájuk nőtt. Amikor bemelegedtek az izmok, Rashad már nem érzett semmit, csak hajtotta tovább magát, mert a légiósnak menni kell. A sezronak is ugyanaz, ugyanúgy fáj, mint a többi embernek - csak éppen neki muszáj leküzdenie és tovább csinálni. Ahogy a Pentádban mondják, onnan ismered meg a légióst, hogy a körötte röpködő nyilak ellenére is teszi a dolgát. Az Iszaptavak felé tartva ezúttal egy vörös rúnadíszes oszlopsort követtek. Rashad a szökevény légiósokra gondolt, akik a porsíkságokon át menekültek. Az ilyeneket az Aschaon felbérelt tűzmesterei, a Lángvadászok vették űzőbe. Néhányan úgy akarták lerázni üldözőiket, hogy letértek a cölöpjelzésekről. Sosem jutottak vissza az emberlakta vidékekre. A Kaput övező, jó néhány száz mérföld sugarú körben farkába harapó kígyóként hajlott önmagába a pusztaság: Lar-dor és Doran térmágiában jártas magiszterei még meg is próbálták kiszámítani az így létrejövő, egymásba rétegződő térhullámok alapterületét. A Pentád népe nem hitt abban, hogy a semmi ötletszerű becslése sokkal többet ér, mint a teljes bizonytalanság kristálytiszta kirajzolódása, de az embereket elgondolkodtatta a térmágusok következtetése. A magiszterek ugyanis meggyőződéssel állították, hogy a térgörbítő ősi Kapu nagyobb sivatagot tömörített már a dahuti parlagvidékre, mint az egész Toroni Császárság. Mások nem

138

hitték ezt, de a konokul tagadók, akik nyílegyenesen akarták átszelni a dahuti pusztákat, odavesztek egytől egyig. Ikerpenge quarroi meg sem próbálták. Meneteltek némán, a végtelenbe vesző cölöp-ösvény mentén alkonyatig, mígnem Ikerpenge kiáltása csattant. - Megállás! A két sorban kígyózó emberfolyam megtorpant, remegő izmokkal. Alig bírták kivárni a következő parancsszót: -Tábort! Ezek a légiósok már quarrok voltak, a Vas Idejét túlélő, fegyelmezett harcosok. Hátizsákjaikat, fegyvereiket olyan pontosan halmozták gúlába, mintha nem is remegő ínnal végigküszködött, szomjas mérföldek tucatjai állnának mögöttük. Minden mozdulatuk célszerű, előírásos és végtelenül gazdaságos volt: a porsíkság leszoktatja a légióst a felesleges mozdulatokról. Előkerültek a bőrlapok, a cölöpök és a takarók, és fertályórán belül a sátrak szabályos, jól védhető körben álltak. Ikerpenge egy-egy szemvillanására quetonok vesztek bele a sűrülő alkonyatba: sziklákat hordtak össze, hogy szabályos, csípőmagas kőkerítéssel vegyék körül a tábort. A kőkerítések egy ideig visszatartják a homokos felszín alatt kúszó homokkígyókat. A sátortábor közepén tűz lobbant, egyszerre három bográcsban főtt a vacsora. Mire feljöttek a csillagok, elkészült a körkörös gyűrű is a tábor körül. Vacsora után dermedt, halálmély álomba zuhantak hajnalig. Csak a kijelölt őrök figyeltek némán. Mikor a kék hold két ívnyit haladt az égbolton felébresztették a váltást. Senki nem tiltakozott: az őrséget megtagadók nagyon rövid ideig élnek a légióban. Pusztai kutya neszezett a láthatáron, karcsú alakját vérszín glóriába vonta a felkelő vörös hold. A magányos quadól minden éjjel megjelent a tábor körül, de nem közelített sohasem. A sivatagi rókák bezzeg pimaszul egészen a kőkerítés széléig merészkedtek. Egyikük nekirugaszkodott, és felugrott

139

az alacsony sziklafalra. Csillámlott az éjszaka. A hajítótőr az állat nyakát járta át. Hajnalban kiáltás verte fel a csendet. Fertályóra múlva állt az emberkígyó, a sátrak eltűntek a hátizsákok mélyén. Csak a kőkör és a tűz foltja tanúskodott, hogy itt valaha emberek táboroztak. Újra indult a menet - egészen a legforróbb délidőig. Az egymásba mosódó napok alatt Rashad megismerte Ikerpenge százegyét. Ezek a bocskorosok a Vas Ideje alatt már összebarátkoztak és kialakultak az első ötfős csoportok. A Yankaraon filozófiája szerint a légiós akkor harcol a legveszettebbül, ha a bajtársát védi, a veteránok ezért bátorították a quetonok önkéntes szerveződését. A csatamezőn felálló eleven ék akkor lehetett a leghatékonyabb, ha halálig tartó barátság kovácsolta össze. Ha egy queton teljessé vált, akkor az az öt légiós általában jóban-rosszban összetartott. Rashad előtt a Serények talpaltak. A csapat akkor kapta a nevét, mikor vezérük, Seprű, egyszer büszkén visszafelelt egy veterán dicséretére: „mi ilyen serények vagyunk uram!" Az engedély nélküli megszólalásért két napot görnyedtek a hidegvermekben, ráadásul attól fogva mindenki csak Serényekként emlegette az öt fős csapatot. Ez a Seprű egyébként egy túlbuzgó, zömök fickó volt, akinek a kedvenc szavajárása volt az „igenisuram!" Ehhez a csapathoz tartozott egy szívós, kesehajú fickó, akit csak Enyvesként emlegettek és azt beszélték róla, hogy a férfiakat kedveli. Ez persze nem sokat számított a légióban, ahol gondoskodtak róla, hogy ilyesmi eszébe se jusson. Minden nap halálosan elcsigázva tántorogtak az ágyba. A hírhedt társaság másik tagja egy rút arcú behemót volt, akinek a felső ajkából hiányzott egy darab. A Mocsokszájú név ragadt rajta, noha egyetlen szitokszó sem hagyta el kisebesedett ajkait. Beszélték, hogy a felsőajkát akkor vesztette el, mikor Ikerpenge elunta hallgatni a káromkodását. „Ha még egyszer ezt meghallom,

140

nyelved sem lesz". Mocsokszájú azóta feltűnően hallgataggá vált, hiszen az utóbbi két évben vagy tízen csak azért veszítették életüket a Yankaraonban, mert a tiadlani beváltotta egy-egy hasonló ígéretét. A hórihorgas, pókujjú Kártyás természetesen a boszorkánykártyáról kapta a nevét, amit valami ördöngös módon csempészett be a légióba. A lapok már a felismerhetetlenségig elkoptak, de a légió írnoka vérrel és korommal újra rajzolta az ábrákat. Kártyás állítólag hírhedt szerencsejátékos és hazudozó volt, aki a rászedettek elől menekült. Kedvenc szavajárása az aszisz dar' latahess? (fogadsz rá?) kifejezés volt. A queton ötödik embere Foghíjas volt, aljas, hazudozó alaknak tűnt, aki kihasznál mindenkit. Az ember a legundorítóbb állat, állapította meg a vadork, aki a menetelés monotóniájából a gondolatok mélyére húzódott vissza. Emlékeket idézett fel, hogy tartsa magában az akaratot. A Farkast kereste, a csillogó fehér agyarú ragadozót, aki - nem is oly rég - éveken át kísértette éber álmait. A Farkas azonban nem volt sehol.

R

ashad a cölöpmenet hetedik napján kezdte megérteni, hogy ez a százegy sosem fogja kiközösíteni - azért, mert be sem fogadják. A veteránok ragaszkodtak, hogy a menet során csak a legcsekélyebb pihenéshez jussanak a lehető legnagyobb terhelés mellett - mint a háborúban. Az alváshiány és a feszített tempó miatt felhalmozódó fojtott düh, a gyakorta lenyelt, végül kirobbanni kész indulatok gyakran feszültséget keltenek a légióban. Ez az elfojtott harag végül azok felé vezetődik le, akik könnyen megtámadható helyzetben vannak. Akik egyedül maradnak és nehezen érvényesítik akaratukat. Az egészet Ököl egykori quetonja kezdte. A negyedik napon, mikor a laqsht osztották, a sor végén álló Rashadnak

141

már egy csepp sem jutott a vizezett szeszből. A szomjúságnál rosszabbul esett a megaláztatás. - Vedelnél vadork? - Rashad jobbján egy tagbaszakadt, forradásos arcú quarro nyeldekelte az esti fejadagot nagy kortyokban. Rashad emlékezett a fickóra: Zsiványként emlegették a quarrok között és azt beszélték róla, hogy a bitó elől menekült a Yankaraonba. - V a n nekem nevem. Harcoltam érte - mondta halkan a Kígyóvadász. Zsivány zavartalanul folytatta. - Vedelni, csak azt tudtok, ti orkok. Egy ilyen állat, ha italhoz jut, vedel, hány, belefekszik - elsőként röhögött saját viccén. - Állat? - a Kígyóvadász tarkóján megfeszült a bőr és közelebb lépett. Zsiványt nyomban társai vették körül: a saját quetonja. A hosszú hajú barbár, akit csak „a korg" néven emlegettek, Balta, a nyolcujjú aszisz favágó, és Verő, a tohonya caedoni, akit arról vált ismertté, hogy előszeretettel kezdett ki a sezrokkal. A csapattól távolabb Gazda figyelt, a szomorú arcú, megalázkodó daerimi, akit csak azért vettek be maguk közé, hogy Ököl távozásával teljes legyen a létszám. Rashad körülnézett. Sehol egy claor. Vállat vonva letelepedett a saját pokrócára. Verő és Zsivány ettől kezdve nem hagyott nyugtot neki. Rashad próbált befelé figyelni, a Farkas tünékeny árnyát kereste az emlékekben, de az állandó gúnyolódás elvonta a figyelmét. Meglepetten vette észre, hogy menetelés közben is az otromba tréfákon rágódik. A gondolkodás azonban fárasztó volt, és a szívós emberállat esténként alig várta, hogy lerogyhasson saját pokrócára. Rashad körül minduntalan veszekedések robbantak ki, és a vadork visszavonhatatlanul kiszorult a néhány tucatnyira apadó létszámú „Százegy" közül. Éjszakánként egyedül heveredett le, a sátrakon kívül. Összeszorított fogakkal ismert be, hogy ez a falka, a quarrok nem fogadják be. A szőrtelen majomhorda

142

meglátta Rashadban a kushadóvá szelídített ragadozót, és nem bocsátotta meg. A tizedik nap reggelén érték el az Iszaptavakat. Rashad még Aschaonban hallott a tóvidékről: fekete, rossz szagú vízről beszélt a Legendárium, mely akárcsak a dahuti parlagok, kihalt és fenyegető. A Pentádban a legtöbben tudták, hogy a porsíkság mélyén hallgató sötét tavakon a légió kiképzőközpontot tart fenn. Az Iszaptavakat megjárt veteránok szerint a tóvidék kétszer öt napi járóföldre esik Aschaontól. Mesélték, hogy mikor az ember már-már lemond arról, hogy eléri célját, hirtelen tárul szeme elé a lefolyástalan, sós vízen ringatózó tucatnyi, bevont vitorlájú shebeq, amelyen a bocskorosok sajátítják el a tengeri hadviselés alapjait. Már messziről megérezték a döglődő, sós víz szagát, azután egy dombot megmászva a távolban megpillantották az Iszaptavak fehéren csillogó peremét. A sófehér iszapgyűrű mérföldnyi szélesen ölelte a tavat. A tavak körül haldokló mocsár rothadó bűze felkavarta a gyomrot, de az elcsigázott, lerongyolódott quarrok már régen nem törődtek efféle apróságokkal. Továbbra sem tértek el a cölöpöktől: Ikerpenge felhívta rá a figyelmet, hogy bárki, aki csak egy lépéssel véti el a keskeny ösvényt, szempillantás alatt tűnik el a kétoldalt húzódó, feneketlen, hideg sárban. Nem sokkal később megpillantották az árbocokat is. Tucatnyi bevont vitorlájú shebeq oldalát nyaldosták a sűrű, sötét hullámok.

143

Az Iszaptavaknál új kiképzővel ismerkedtek meg: az íjászatot Egynyíl tanította, egy felerészben elf veterán. Keskeny vállú, csontos, nagyorrú férfi volt homokszín, arcába lógó hajjal. A félvér elfről azt beszélték, apja haonwelli kalandozó, anyja ilanori asszony volt. A nevét állítólag az összecsapások során kapta: amikor az íjaké és számszeríjaké volt a szó, Egynyíl minden ellenfelére egyetlen nyilat pazarolt. Többre nem volt szükség. - Legtöbben ismerik ezt a fegyvert - emelte magasra egy számszeríjat a százegyek néma sorfala előtt. Közönyösen végigmérte őket. - Most kérdezhet a légiós. - Hány font súlyú, uram.7 - kérdezte a Seprű azonnal. Többen leszegték a fejüket, hogy elrejtsék mosolyukat, de igazat adtak társuknak. Ha egy légiós új fegyvert kap, első kérdése a fegyver súlya, hiszen ezt kell cipelnie éveken és mérföldszázakon át. - Hét - felelte Egynyíl -, és nemcsak azért, mert két lövésre alkalmas, hanem azért is, mert a Yankaraon úgy alkotta meg, hogy a légiós közelharcban is használhassa, kézifegyverként. Felemelte a nyílpuskát: a szívós nyél egyetlen fémből kovácsolt ívben folytatódott, akárcsak a hírhedt arénaszámszeríjak. - Bezúzza a sisakot is. Használható kézitusában is. De a légiós csak a végszükségben verekszik vele. Többen bólogattak. - Egyetlen lövés néha az életet jelenti. A Yankaraon légiósa azért győz, mert mindig a megfelelő fegyverrel harcol. íjjal vagy számszeríjjal is, ha kell. Ha egyetlen quetonnal támad a légiós, mögötte akármilyen zsoldosok, szemben a túlerő, milyen fegyvert használ? - kérdezte Egynyíl Köszörűst. - Amíg közel nem érnek, nyilazok! Utána éles szablyámmal... Egynyíl elmosolyodott.

144

- Varázstudó ellen? Köszörűs töprengett. A félvér elf folytatta. - Egy varázstudó könnyen végez egy teljes százeggyel is, ha van rá ideje. Hát ne legyen. A queton azért győz, mert a fürkész azonnal megkeresi a varázstudót és egyszerre öten röpítenek vesszőt a szívébe. Kérdés? - Mi van, ha varázslatos, láthatatlan pajzsok védik? - Minden légiós három megjelölt vesszőt visz a tegzében. A veszőkön mágiaszakító rúnák. A légiósnak csak céloznia kell. De nem feledi: ha időt ad neki a varázslásra, halott ember. Kérdés? - A lőtáv, uram? - A lőtáv huszonegyszer huszonegy lépés. Ilyen távolságban a légiós már csak akkor okoz végzetes sebet, ha pont az ordító torkába talál. És a légiós bele fog találni. Csak a célzott lövés a halálos, hatásos. A többi a vakszerencsén múlik, márpedig az ék élén harcoló légiós nem bízza életét a vakszerencsére. Különben nem él soká. Kérdés? - Lovasrohammal szemben mire lőjek, uram? - A lóra. Egyetlen lövés a szügyre, a légiós megtanulja, hova. Egy felbukó ló visszájára fordítja a lovas előnyét, a mögötte rohamozókról nem is beszélve. Vágtázó lovas ellen nincs idő második lövésre, de a légiósnak nincs is szüksége rá. - . . . a légiós megtanul minden testhelyzetből célzott lövést leadni... És gyakoroltak. Állva, hasonfekve, ülve és féltérden. - Lábak szilárdan, váll leszorítva, gerinc egyenes, akár az onpori hegyifenyő, a test célra tart! Köszörűs morgott. - Nincs ember, aki úgy tud lőni, hogy a testét kitekeri, mint valami homokkígyó. Én inkább éles kardommal... elhallgatott, mikor feltűnt mögötte az ismerős, hórihorgas árnyék. - A Yankaraon azt mondja, hogy a légiós így is tud lőni

145

- szűrte a szavakat a foga közt Egynyíl. - A légiós pedig lő és célba talál. Különben meghal. A lőgyakorlat alkonyatkor ért véget. Egynyíl mosolytalanul bocsátotta el a quarrokat. - Mindenki megtisztítja a fegyverét! Vele alszik és menetel! A mai naptól a légiósnak új barátja és szeretője van: számszeríjnak hívják. És a légiós jól bánik vele és tisztán tartja, mert tudja, hogy egy napon ez menti meg az életét.

A „kis futás" persze jó órás rohanást jelentett a Yankaraonban, néha többet. A partot nyaldosó hullámzó víz és a beljebb kezdődő süppedős homok között megkezdődött a versengés a legjobb talp alá való helyért és Rashad hamar megtanulta, hogy a bolyban futásnál a könyök legalább olyan fontos, mint a láb. A lustán hullámzó, sötét tavak fehér, szikes sógyűrűjén csak néhány cserje tengődött, a vizekben azonban itt is, ott is megcsillant egy-egy fatörzsnyi széles, hosszú, barna hát. Taranák voltak, a Dél-Quironeia gyors, falánk vízigyíkjai. A legkisebb is másfélszer akkora lehetett, mint egy ember, de voltak igazi óriás dögök is, nyolc-tíz lépés hosszúak. Amikor egy-egy futó túlságosan is a vízbe merészkedett, felborzolódott a tó sötét tükre: a vízigyíkok nekilódultak. Hatalmas tömegük eltéveszthetetlen volt a sekély parti vizekben, ezért csak elvétve fordult elő, hogy a taranák elragadtak egy-egy óvatlan futót. A vízi ragadozók azonban nem is a futókra vadásztak igazán - hiszen egy quarro annyiféleképpen eshet vízbe... A tavakon ringatózó gályákra azonban csak jó hónap múltán jutottak fel. A

shebeq

könnyű,

nagy vitorlájú,

146

húszevezős

volt.

Az északi tengereken már csak elvétve használtak evezős hajókat, a Yankaraon gyors, mozgékony kis gályáit leszámítva. A shebeqek egykor ideális kalózhajók voltak. A Pyarron szerinti nyolcszázas években, mikor a Yankaraon kifüstölte Alcara rossz hírű kalózfészkét, ezt a hajótípust betiltották a Quiron tengeren. Voltak persze, akik fittyet hánytak a Quironeiai hatalmak paktumának; a Yankaron légiósai néhány éven belül az utolsó tilalommal dacoló shebeqet is a tenger fenekére küldték. Ettől fogva egyedül ;i Yankaraon hivatásos kalózvadászai használták ezeket a könnyű vitorlásokat. Rashad világéletében viszolygott a víztől. Rosszat sejtve foglalta el a számára kijelölt evezőpadot. A Gazda mellé került. A százegy között nyitott füllel járkáló vadork hallotta, hogy a Gazda egykor földesgazda volt, akinek családja még a daerimi Szentélykapu pusztulásakor szegényedett el. A földjét vesztett családfenntartóra már nem volt szükség: gyermekei cselédsorba kerültek, a felesége pedig összeadta magát valami daerimi fegyvermesterrel. Az asszony csábítója állítólag quarroként szökött meg a légióból, de Daerimben már yankari veteránnak adta ki magát. A becsületes arcú, halk szavú földműves ekkor felkerekedett és maga is jelentkezett hírhedt Yankarainba. Arról ábrándozott, hogy valódi légiósként, teljes zsolddal tér haza és visszahódítva feleségét, ismét átveszi a hazug fegyvermester helyét. Rashad, akinek csak homályos fogalmai voltak a házastársi hűségről, elszegényedésről és hírnévről, meglehetősen ostobának tartotta a Gazdát. De azért elviselte, mert ő volt az egyetlen, aki beszélt hozzá. Előszeretettel morfondírozott az időjárásról és a terméshozamról - mellesleg hasznos tanácsokkal szolgált a sebek ellátásával, vagy az ételek tartósításával kapcsolatban. A Gazda a behódolok közé tartozott. A vadork felé mutatott megvető távolságtartása nem belső meggyőződésből

147

fakadt: egyszerűen a következményektől félt, ha dacolni mer a kiközösítés ki nem mondott parancsával. Zsivány vagy Verő jelenlétében a Gazda simulékonyan viselkedett, de távollétükben teljesen megváltozott. Emberi hangon szólt a Rashadhoz - és zokszó nélkül telepedett mellé az evezőpadra. A Yankaraonban úgy tartják, hogy a menetelés után a légiós legfontosabb kötelessége az evezés, hiszen a Pentád hírhedt zsoldoslégiósai szárazon és vízen egyaránt jól harcoló, gyorsan mozgó egységként híresültek el. A menetelés monotóniája után már könnyebb volt elsajátítani az evezők törvényeit. A kelő nap már a shebeqek fedélzetén találta Ikerpenge százegyét. Evezek és fordultak a dob döngő ütemére. Ikerpenge még a tizedik órában is húzott, mint valami megelevenedett gólem, mikor a quarrok már támolyogtak mellette. Mozgását figyelve Rashad rájött a titkára: a tiadlani mindenkinél gazdaságosabban osztotta be az erejét. A bocskorosok figyeltek és tanultak, a hetedik napon a már valamennyien kikérgesedett tenyérrel és tökéletes erőbeosztással húzták az evezőket. A húsz evezős shebeq eleven állat módjára fordult, rohamozott, vagy éppen hátrált az óriás tóvidék sötét vizein. A neheze azonban csak ezután következett.

Egyik reggel arra ébredtek, hogy a hajókat egymás mögött horgonyozták le úgy, hogy keresztben csaknem átérték a legkisebb tavat. Amikor Egynyíllal is találkoztak a parton, Rashad rosszat sejtett. - A légiós - kezdte a félelf zöngétlenül, látszólag unottan. - minden körülmények között megtanul lőni - lassan végigmérte őket és Rashad rossz előérzete fokozódott. - A quarrok kiképzésének része a nyílfutam. A legtöbben már hallottak róla.

148

Többen bólintottak. A nyílfutam a Yankaraon egy másik régi hagyománya volt. Az iszaptavak egyikén öt shebeqet horgonyoztak egymás után, és a quarrok a legutolsótól a legelsőig futottak. A két hajó között kötélen lendültek át, vagy - rosszabb esetben - úszva tették meg a távot. A futást és az úszást megnehezítette a jobb karra csatolt pajzs, de egyikük sem bánta: ez volt ugyanis az egyetlen védelmük a parton felajzott íjakkal várakozó céllövészekkel szemben. Saját társaik ellen. A fapajzs közepén emberfej nyi, vörös kör szolgált céltáblául - ha valaki ezt eltalálta megjelölt nyilával, megjutalmazták, ami ritka kiváltságszámba ment a Yankaraonban. A quetonok tagjai hangosan biztatták egymást és ujjongva kiáltottak, mikor egy-egy nyíl a menekülő pajzsán koppant. A fahegyű nyilak néha eltévedtek ugyan, de ritkán okoztak halálos sebeket. A nyílfutam még így sem számított veszélytelen vállalkozásnak. Nem mintha lett volna választásuk: ez volt a Yankaraon Második Próbája. A hagyományok az öt év alatt öt, egyre nehezedő próbatételt követeltek a légióstól, mire megkaphatta a veteránok arany tetoválását. Már aki eljutott odáig. Rashad, aki még emlékezett az ágyékkötőfutam undorára, ezúttal szívesen kihagyta volna a Második Próbát. A többit is, ami azt illeti. A második próbán, a nyílfutamon a quarro egyszerre volt vadász és vad. Az öt hajó hosszában záporozó nyilak felhőjén túljutva a parton maga is kapott egy számszeríjat és öt sajátjaként megjelölt nyilat. A tóvidék felett hatalmas hangzavar lett úrrá: a veteránok ezúttal meg sem próbálták csitítani a quarrok harciasságát. A quarrok mind az elsők között szerettek volna nekifutni, azokra még viszonylag kevesen lőttek: akkor még mindenki a futamra készült. A pajzsra kellett ugyan célozni, de senki nem számolta az eltévedt nyilakat. Ez lehetőséget adott a légi-

149

óban dúló leszámolások rendezésére is, de a hagyományok ezt is lehetővé tették. A gyengéket, a beilleszkedni képteleneket kivethette magából a százegy. Akadtak quarrok, akikre valóságos nyílfelhő zúdult, és nemcsak a pajzsra - ők ritkán érték el a partot. A Yankaraonban a legjobb ötre van szükség. Huszonegyesével sorakoztak fel a hajókon. Rashad - mint mindig - ezúttal is a legutolsó csapatba jutott. Az utolsó hajó orrába érve a quarrok lecsatolták a pajzsot és egy jó félszáz lépés hosszú kötélen függeszkedve másztak a partig. Egyesek a hosszú függeszkedés helyett szívesebben úsztak volna, de ezeket is jobb belátásra bírták a parti vizekben nyüzsgő taranák. A csupafog, négy ember hosszú vízigyíkok azonnal rávetették magukat a vízbe esőkre - Rashad százegyéből négyen vesztek oda, mire a vadork, a legutolsók között a hajóra tehette a lábát. A Yankaraon mindig számol a veszteségekkel. Már csak négyen maradtak, mire Rashad sorra került. - Farkasvadászat! - kiáltoztak néhányan és a vadork felismerte Verő és Zsivány kurjongatását. Egy pillantást vetett jobbra, a parton nyüzsgő quarrokra - látta arcukon a vérszomjat: ezek nem a pajzsára fognak célozni -, aztán átvette az övet a hajó orrában álló veterántól. - Ha vízbe esnél - nyújtotta át az övre csatolt arasznyi tőrt a claor. Ha itt vízbe esek, halott vagyok, gondolta Rashad, a hullámvölgyekben meglapuló taranákra sandítva, de nem ellenkezett. Mivel a keskeny bőrszíj nem érte át a derekát, homlokán rögzítette az övet. Jobbjára csatolta a kerek fapajzsot is. Aggasztóan kicsinek tűnt, így, hogy tudta, a parton várakozó nyomorultak az egész testére céloznak. Még egyszer, utoljára felnézett... és egy pillanatra megdermedt. A porsíkság távolában, a quarrok sorfalán túl karcsú, farkasforma árny emelte magasba fejét - mintha vonyított volna, de Rashad egy hangot sem hallott.

150

Ugyan. A Farkas már más ösvényen jár. A vadork egy utolsó, gyors pillantást vetett jobbra, a felajzott számszeríjakkal várakozó bocskorosokra, egyet lefelé, a sötéten kavargó, bűzlő vízre, aztán baljával megragadta a kötelet. Elrúgta magát a hajóorrtól és... Lendült. Ösztönösen megérezte a pillanatot, amikor kioldottak a számszeríjak - valóságos labdává gömbölyödött a kerek pajzs mögött. Neeee! Nyilak sziszegtek körötte, legalább kettő a pajzsán koppant. Az ív végén eleresztette a kötelet és végiggurult a második hajó fedélzetén. Futás! Felpattant, és fejét végig a pajzzsal védve rohanni kezdett a második hajó hosszában. - Kapjátok el! Ki lesz a farkasvadász? - a parton felharsant a röhögés. Rashad nyílvesszőkre taposott, és nyilak kopogtak a derekáig sem érő, alacsony palánkon is. Csak a fejét védte: reménykedett, hogy kemény bőre, vastag bordák megvédik a testre célzott nyilaktól. Jól számított: a bocskorosok felhőkben lőtték ki vesszeiket, hogy nehezebb legyen kikerülni a nyilak záporát. Fél szemét a parton tartotta, de meg sem próbált elmozogni a lövések elől. Csak a pillanatra figyelt, mikor a quarrok szinte egyszerre emelték az archoz a fegyvert... még mindig futott... ééés most! Ahogy fülét megütötte az első pendülés, hosszan elnyúlva vetődött előre. Fölötte újabb csalódott strófát sziszegett vagy kéttucatnyi fahegyű vessző. Futás! Legalább húsz szívdobbanás, míg a többség újra tölt. Felpattant és egészen a hajóorrig futott, ahol azonnal, kapásból nekilendült. Megfigyelte, hogy a kötélen átlendülök pajzsa sokszor oldalra csapódik. A két hajó között himbálózó légiós ilyenkor olyan kiszolgáltatott helyzetbe került, hogy

151

R

a s h a d f e l k ö n y ö k ö l t : a s z e m é b e tűző, v a k í t ó a n éles, fehér fény h á t t e r e előtt is felismerte a Kölyköt. a z t á n a másik h á r m a t is. M ö g ö t t ü k é h e s e n izzott a szürke sivatag.

A kilenc kőujj egyáltalán n e m v e t e t t á r n y é k o t . - Te is t u d t a d , h o g y m i k o r kell m e g s z ö k n i - a K ö l y ö k m e g k o c k á z t a t o t t egy b á t o r t a l a n vigyort. - És hogy h o v a - r á n c o l t a a h o m l o k á t F l a m m e o . - A q u a d ó l vezetett. V a l a m e n n y i e n a karcsú, lobogó szőrű pusztai kutya felé f o r d u l t a k . Az állat leült és h a l k a n , b a r á t s á g o s a n nyüszíteni kezdett. - És m o s t ? - A r b o felállt és k ö r b e n é z e t t a s z e m h a t á r i g n y ú l ó d ű n e h u l l á m o k o n . A t á j o l y a n k é t s é g b e e j t ő e n egyh a n g ú é s e l h a g y a t o t t v o l t , hogy m á r - m á r e l h i t t é k , ő k a z utolsó túlélők egy teljesen h a l o t t világban. - Itt akarsz m e g k ü z d e n i a Lángvadászokkal? - F l a m m e o ledobta a zsákot és kinyújtóztatta tagjait, amitől még ösztövérebbnek t ű n t . - M e r t j ö n n i fognak, a b b a n biztos lehetsz. A hergoli csak a szeme sarkából pillantott fel. - Legfeljebb n é h á n y ó r á n k v a n h á t r a . A tetoválás t é v e d h e t e t l e n ü l n y o m r a vezeti ő k e t - m u t a t o t t a vállára írt jelre, a sezrok r ú n á j á r a . - Ezért vágják ki mindig az áldozatból! Hogy ne h a g y j a n a k sose régi n y o m o t ! - a Kölyök a száraz forróság e l l e n é r e is megborzongott. - H o g y a n tovább? - kérdezte a gyakorlatias A r b o . - N e m hoztál volna ide m i n k e t , ha nincs valami terved. - Ez a d a r a b fa m u t a t t a az irányt - a S u t t o g ó az ujjhegyén egyensúlyozta a cöveket, amely ezúttal lefelé m u t a t o t t . - Ugye t u d j á t o k , hogy szélszőnyegen e r e d n e k u t á n u n k ? A többiek b ó l i n t o t t a k . Az a s c h a o n i a k előszeretettel utazt a k a csípőmagasságban s u h a n ó , p o r v i h a r t kavaró szőttesen. - Dzsad p r a k t i k a - r á n c o l t a az o r r á t a hergoli. - T a r t ó s

198

és f e l e t t é b b h a s z n o s h o l m i . E g y e t l e n h á t r á n y a v a n : a s o k f e s t e t t szélrúna n e m bírja a n e d v e s s é g e t . M i n t a h o g y a n a szárazmágusok sem. - Szárazmágusok? - k é r d e z e t t vissza F l a m m e o . - Te aztán messziről jöttél - m é r t e végig Suttogó. - így csúfolják őket, m e r t örökös szomjazási fogadalomban élnek, hogy testük j o b b a n átvehesse a szél és a tűz h a t a l m á t . Kiszáradnak. Az asziszok szerint, ha egy a s c h a o n i c é h m e s t e r t tűzre dobsz, reggelig melegedhetsz a parazsánál. A hergoli kacsintott. - Mi köze m i n d e h h e z a szőnyegnek? A S u t t o g ó ezúttal n e m felelt. Megállt a legnagyobb sziklaoszlop e l ő t t és h a l k a n fohászkodni kezdett. Vagy kántálni? S o s e m t u d t á k meg: a k ö v e t k e z ő p i l l a n a t b a n ugyanis megr e m e g e t t a föld és a szikla t ö v é b e n egy üreg tárult fel. É p p e n csak akkora, amelyen egy görnyedő ember, vagy egy nagyobb d ű n e t i g r i s b e f é r h e t e t t . A lefelé v e z e t ő lépcsők e m b e r k é z r e vallottak. - Te t u d t a d ? - h á t r á l t d a d o g v a a Kölyök. A hergoli biccentett. - Ezek a Kőagyarak, n e m ? O d a l e n t pedig víz v a n . Sok. Ez elég is volt R a s h a d n a k . E l s ő k é n t e r e s z k e d e t t alá m a g á t a sötét, mocsárszagú üregbe. A falak v a l ó b a n hideg, keserű c s e p p e k e t v e r e j t é k e z t e k . O d a l e n t pedig, a lépcsősor a l j á n ezer négyzetlábnyi víztükör csillant s ö t é t e n , bűzlő p á r á k a t böffentve. A sűrű l e v e g ő b e n R a s h a d m e g é r z e t t v a l a m i élőt is. M é g mielőtt figyelmeztethette volna a többieket, felkavargott előtte a h o m á l y , valami hideg, a l a k t a l a n t ö m e g ereszkedett elé és a k ö v e t k e z ő p i l l a n a t b a n r e c c s e n v e s ú j t o t t a k o p o nyájára. Egy e m b e r n e k a l i g h a n e m b e t ö r t e v o l n a a fejét, de R a s h a d csak m e g t á n t o r o d o t t . A z t á n legurult a lépcsőn. Mire feltápászkodott, az óriási testű, buzogányos t á m a d ó eltűnt.

199

- Mi t ö r t é n t ? - térdelt mellé a Kölyök riadtan. - L á t t a d , n e m ? - R a s h a d e z ú t t a l is m e g f e l e d k e z e t t róla, hogy az emberfélék n e m l á t n a k a s ö t é t b e n . - M e g t á m a d o t t egy... - C e f e t ü l nézel ki - a s ö t é t b e n csak R a s h a d látta a hergoli vigyorát. - V a l a m i só szagú, r o h a d t d ö g - a v a d o r k a s z e m é t m e r e g e t t e a h a s a d é k felé, a h o l a buzogányszarvú vadállatot e l t ű n n i látta. - E l e v e n lény n e m l a k h a t egy ilyen lezárt ü r e g b e n . I t t s e m m i tápláléka - t ö p r e n g e t t F l a m m e o . - V a n k i j á r a t - m o n d t a a S u t t o g ó és k ö r b e m u t a t o t t . A szemük m á r kezdett hozzászokni a homályhoz és beszűrődő gyér f é n y b e n felismerték az alacsony, masszív boltíveket. - O d a f e n n a Kőagyarak. Idelenn Cranta Titkos Csarnokai. C r a n t a T i t k o s Csarnokai? E r t e t l e n ü l néztek egymásra. - Mi lesz, ha itt é r n e k be a Lángvadászok? - s u t t o g t a a Kölyök. - M e g h a l n i ez a hely is v a n olyan jó, m i n t bármely másik - jegyezte m e g a v a d o r k és m e g m a r k o l t a a csákányfejszét. - De c s a k ha m e g akarsz h a l n i - v o n t v á l l a t a h e r g o l i . - A k i i n k á b b v e l e m j ö n n e , az hozza a zsákját. - H o v a ? - kérdezték egyszerre. A S u t t o g ó a meleg, b ű z ö s p á r á k a t b ö f f e n t ő v í z t ü k ö r r e mutatott. - Lefelé.

200

végül egy vágtató ló sebességének kétszeresével s u h a n t mögött. D a h u t , a porsíkságok ö r ö k é h e s d é m o n a elől a z o n b a n n e m volt m e n e k v é s . Az üldözés h a r m a d i k ó r á j á b a n a levegő m á r r e s z k e t e t t a forróságtól: a t á v o l b a n egy n e m létező hegység bizonytalan k ö r v o n a l a i d o m b o r u l t a k az égen. Ez rosszat jelentett. A hegyek" kisvártatva furcsa, sötétszürke szinu fellegekke porlottak szét a l á t ó h a t á r o n . H o m o k ! A vhutún közeledett ott é h e s e n , egész h o m o k h e g y e k e t sodorva k a v a r g ó ö r v é n y e b e n . A szélszőnyeg a z o n b a n egyenesen szembe repült a p o r f e l h o v e tisztuló látomással. Kapitány! Ne hívd ki m a g a d ellen a halalt. Ez A b u r - T a l l i s volt, a pimasz, m e g g o n d o l a t l a n ifju. A n y o m o k t a l á l k o z t a k : m o s t a k é t szélszőnyeg egymással p á r h u z a m o s a n r e p ü l K e l e t felé. A vhutún szíve fele. A tűzmesterek egyike s e m m o n d t a ki, hogy őrültségnek tartiák n e k i r e p ü l n i az eleven v i h a r n a k : az a r c u k r a volt írva. A h a r b k a p i t á n y elnézett a fiatal lángvadász feje fe ett. - N e m k é r d e z t e l e k . H a a K ő a g y a r a k felé m e n e k ü l n e k , a k k o r mi sem f o r d u l h a t u n k meg.-Hogyhogy? , . ,

- Ők túlélik a K ő a g y a r a k között. De m i n k e t itt m i n d e n k é p p e n utolér a vhutún. Ez D a h u t vidéke és az e l e v e n vihar az ő megtestesülése - m o n d t a a k a p i t á n y k o m o r ünnepélyességgel. Ez egy régi dzsad h i e d e l e m volt. A többiek összenézt é k : e s z ü k b e j u t o t t , hogy a k a p i t á n y felerészt dzsad v e r b o l származik.Előttük f e k e t é n ö r v é n y l e t t a l á t h a t á r . Felébresztettük D a h u t o t és a d é m o n i s t e n m e g é h e z e t t - a k a p i t á n y m á r s u t t o g o t t . - A k a r t o k l e n n i a k ö v e t k e z ő fogas. Előre m u t a t o t t a messzeségbe, a h o l kilenc vékony, egymás

201

fel h a j l ó oszlop t o r t az ég felé. É p p e n az e l v e n v i h a r e l ő t t . - T o v á b b ! O d a , a Kőagyarak közé! - Bele a viharba? - kérdezte a szomszédos szőnyegen guggoló Iawqún. A kapitány bólintott. - A vihar szíve mindig csendes. - M é g egy ilyen dzsad bölcsesség és lelépek. A szőnyegről - szűrte a szót fogai között Eradgaj. A h a r b kapitány úgy tett, m i n t h a m e g sem hallotta volna. Eradgaj m o d o r a mindig is a' kibírhatatlan és az elviselhetetlen között ingadozott, de közelh a r c esetére az egész P e n t á d b a n sem t a l á l h a t o t t volna j o b b varázstudót. Ezért t a r t o t t a maga mellett. - Tovább! A m i k o r a f o r r ó vihar föléjük borult, m i n d a n n y i a n üvöltöttek. T ö l c s é r b e n k a v a r g o t t a sívó h o m o k . K ö h ö g t e k és rángatóztak, szemük, t o r k u k , fülük tele lett a forró, száraz szemcsékkel. A n a p izzó, f e h é r folttá h o m á l y o s o d o t t a porfátylak m ö g ö t t . A t e s t ü k e t csípte a h o m o k , és a forró, t ű h e g y n y i szemecskék lerakódtak le a tüdőbe, szűnni n e m akaró görcsös köhögést okozva. A v h u t ú n pedig zizegve, zúgva k a v a r g o t t , forgott, szállongott fölöttük. Meghalunk! A következő pillanatban a vihar tombolását m i n t h a elvágták volna. A szélszőnyegek m e g p e r d ü l t e k és oldalra borultak, ahogy megszűnt az ellenerő. A tűzmesterek és a légiósok a' h o m o k b a z u h a n t a k a lendülettől. A Kőagyarak kilenc n é m a kőoszlopa között.

202

Várostól városig

Acara n é p e sosem felejtette el azt a reggelt. A N a p n y u g a t i szél h a j ó k a t h o z o t t , egy egész flottát. v i t o r l á s g a l l ó é r k e z e t t n y u g a t felől, m e g a n n y i v i t r o l a f e l h ő b e b u r k o l ó z ó úszó hegy. A z á r b o c o k c s ú c s á n a N y k t a l o s ház k a r d o s - k í g y ó s l o b o g ó j á t l e n g e t t e a szél, a k i k ö t ő p a r a n c s n o k m é g s e m r e n d e l t el r i a d ó t . Az aszisz h e r c e g k a p i t á n y zászlaja alatt ugyanis A l c a r a Első Asszonyának fekete liliomos zászlaja lobogott. Az Ú r n ő az első h a j ó v a l érkezett: a h a j ó o r r b a n állva üdvözölte a k i k ö t ő b e n összesereglett n é p e t , m i k ö z b e n az óriási galló végigsiklott A l c a r a k ö v e z e t t p a r t ú c s a t o r n á i n . A tíz galló e g y h a m a r b e t ö l t ö t t e a szűk belső k i k ö t ő t . Az Ó i d ő k fényes, f e k e t e testű szörnyeihez h a s o n l í t o t t a k , ahogy a r a k p a r t házai fölé m a g a s o d t a k . Az igazi m e g l e p e t é s a z o n b a n csak e z u t á n k ö v e t k e z e t t : a leeresztett c s a p ó h i d a k o n zömök, m a r c o n a k ü l l e m ű férfiak léptek a p a r t r a . Először csak n é h á nyan érkeztek, de később megnyílt a h a j ó k gyomra és százával o n t o t t a a n e h é z léptű aszisz h a r c o s o k a t . A parti n é p d ö b b e n t e n h á t r á l t : ez megszállás volt. O l y a n p é l d á t l a n arcátlanság, amire évszázadok ó t a n e m volt példa a déli p a r t t ö r t é n e l m é b e n . Az Első Asszony a z o n b a n mosolygott, és j ó k e d v ű e n integet e t t a v e z é r h a j ó o r r á b a n . A m i k o r - m e g l e h e t varázslat h a t á sára - e l ü l t a parti n é p m o r a j a , C a s s a n d r e a Ereltis szélesre

203

tárt k a r j a i t n y ú j t o t t a a város felé, m i n t h a át a k a r n á ölelni. - A l c a r a n é p e ! Ezekkel a h a j ó k k a l a szabadságot h o z t a m : egy olyan j ö v ő t , mely n e m ismeri Y a n k a r t . Egy s z a b a d a b b jövőt, ahol T o r o n kitaszítottjai n e m élősködnek többé Alcara felett! H a n g j a h i r t e l e n metszővé vált. - A P e n t á d urai egyetlen q u e t o n t h a g y t a k A l c a r á b a n és n é h á n y q u a r r o t . A z ó t a egy s e m él m á r . A v á r o s b a n n i n c s egyetlen yankari csahos sem. Nyktalosi szövetségeseink pedig g o n d o s k o d n a k róla, hogy t ö b b é ne is legyen! Szavai u j j o n g ó kiáltozásba vesztek. Felbolydult a város: futárok, kofák, tolvajok és rabszolgák á r a d a t a özönlött befelé, a város szíve felé, hogy megvigye a hírt: Alcara leveti magáról a háromezer éves toroni igát. - Ez szép v o l t - d ö r m ö g t e a h e r c e g k a p i t á n y a nő válla m ö g ö t t . - De v a j o n igaz-e? C a s s a n d r e a m e g sem fordult. Az arcába csapó szél a férfi felé sodorta hosszú, illatos, fekete h a j á t . S z e m é b e n az a fajta ragyogás, amit csak n ő k gyönyörtágulta szembogarában pill a n t h a t m e g a férfiember. A k a p i t á n y ö k ö l b e szorította a kezét. Szívem a meg nem adásé - m o r m o l t a az ősrégi aszisz D a c l i t á n i a zárószavait. De t u d t a , érezte, hogy veszíteni fog. A n ő , aki l á t t a a m á s i k k ü s z k ö d é s é t , e l f o j t o t t egy mosolyt. - Alcara most a miénk. A Vadásztestvérek mellénk állnak, úgyhogy o r v t á m a d á s t ó l n e k t e k sem kell t a r t a n o t o k . Y a n k a r k é m j e i viszont n e m l é p h e t n e k be t ö b b é a városba. - M á r itt v a n n a k - d ö r m ö g t e a kapitány, mire C a s s a n d r e a k u n c o g v a megrázta a fejét. - Ő, azokat k e l l e m e t l e n meglepetés érte az előző n é h á n y órában. Eddig hagytuk őket dolgozni, de m o s t . . . akarod látni ő k e t kiterítve? - a kuncogás rekedt kacajjá mélyült. A férfi n e m felelt. M i ó t a megismerte C a s s a n d r e á t , egyre

204

fokozódott a meggyőződése, hogy az Első Asszony jóval veszedelmesebb, m i n t a híre, n o h a eddig is csak az „alcarai boszorkány"-ként emlegették. Kart karba öltve m e n t e k le a partig ívelő h a j ó h í d o n . A k a t o n á k a z o n n a l g y ű r ű b e z á r t á k ő k e t é s így v o n u l t a k a palotáig. A v á r o s n é p összesúgott a h á t u k m ö g ö t t . Szerették ezt a s ö t é t h a j ú , r o m l o t t e r k ö l c s ű n ő t , m e r t e r ő s v o l t é s e r e j é t n e m sajnálta az ő A l c a r á j á t ó l . A g y a n a k v ó h e r c e g k a p i t á n y azonban itt-ott gunyoros, szánakozó mosolyokat is felfedezni vélt. Jól s e j t e t t e az o k á t . Nyolcadik volt a férjek sorában.

- V o l t az e m í r n e k k o r á b b a n is ellensége? - kérdezte a Vezér. B á n t a már, hogy igent m o n d o t t a Vörös H e r c e g n ő megbízatására: voltaképpen m á r abban a pillanatban megbánta, amikor rábólintott. De a H e r c e g n ő az a fajta nő volt, a k i n e k egy férfi csak a z ö n k í n z á s s z á n d é k á v a l m o n d h a t nemet. , , - D s i d o n m i n d e n emírje özvegyek és anyák jajveszekelesevel, h a l d o k l ó k h ö r g é s é v e l k í s é r v e r a g a d j a m a g á h o z a h a t a l m a t . A jelenleg u r a l k o d ó emír egészen C a n n i s h a m oázisáig üldözte elődjét - A b u komoran köszörülte a torkát. - A C a n n i s h a m oáziserőd kőfalba vájt, erős é p í t m é n y volt, sejkje pedig közeli vérrokona volt a menekülő, bukott emírnek. -Hallottam

a

dologról

-

a

Vezér

arca

elsötétült.

Cannishamról mindenki hallott a Pentádban. - A c a n n i s h a m i sejk m e g t a g a d t a a trónja vesztett előd kiadását - b ó l i n t o t t A b u . - az ú j s ü t e t ű emír t o m b o l t . A sziklaerőd sokáig d a c o l h a t o t t v o l n a porsíkságokon rekedő, szomjazó ostromlókkal, de a harmadik n a p o n némi pénz - a dsidoni lélek örök mozgatója - megnyitotta a titkos bejáratokat.

205

Az új emír p é l d á t a k a r t m u t a t n i : p a r a n c s o t a d o t t az egész oázis kiirtására: a férfiakat lefejezték, a n ő k e t és a gyerekeket m e g v a k í t o t t á k . Az alcarai Vadásztestvérek végül annyira elfáradtak a gyilkolásban és a szemek kivájásában, hogy mikor leszállt az éj, szélnek eresztették az e m b e r e k e t . A megvakított g y e r m e k e k pedig b e j á r t á k a P e n t á d o t . S o k a n e l t é v e d t e k a pusztaságban és szomjan h a l t a k . M á s o k elérték a szomszéd városokat és az ételért cserébe d a l o k a t é n e k e l t e k C a n n i s h a m lázadóinak lemészárlásáról. S u h o g ó kardokról daloltak, meggyalázott a n y á k r ó l és az a p á k p o r b a h u l l ó fejeiről. M i n d e z persze rossz fényt v e t e t t a dsidoni a r a n y t r ó n r a , így az e m í r megtiltotta, hogy bárki is befogadja és táplálja a vak é n e k e s e ket. L a s s a n k é n t a z o n b a n m á s á r v á k is csatlakoztak a m e n e t hez - ezek vezették a kis v a k o k csapatát, így v á n d o r o l t a k és b u j d o k o l t a k , a P e n t á d legtávolabbi szegletében is eldalolva C a n n i s h a m pusztulásának hírét. A t t ó l fogva az emír ó v a t o s a b b lett. Ha valamely oázisban fellázadtak, a Vadásztestvérek k ö r ü l v e t t é k azt, és addig é h e z t e t t é k a lakosságot, míg azok ki n e m a d t á k a felbujtókat. A b u k o m o r a n mesélte, hogy az e m b e r e k e g y m á s t figyelték, hogy a másik ne m e h e s s e n el jelenteni - így egymást visszatartva h a l t a k é h e n , t ö m e g e s e n . Az uralkodás áldozatokkal jár - m o n d o g a t t a ilyenkor az emír, s z o m o r k á s á n pihegve. Ő s z i n t é n t u d t a s a j n á l n i m a g á t ezekért az áldozatokért. Persze D s i d o n emírje sem volt ostoba e m b e r - legalábbis n e m v o l t o l y a n o s t o b a , a m i l y e n n e k látszott. A b u szerint egyszerűen csak r e n d e l k e z e t t a zsarnokok ösztönös ravaszságával és állandó gyanakvásával. - V a n valaki, a k i n e k érdeke fűződik a fiú korai halálához? - Szinte m i n d e n k i - A b u vállvonogatva magyarázta, hogy a palota falain belül h á r o m nagy csoport vív öldöklő küzdelm e t : a régi r e n d e t képviselő dzsad sejkek, a magas hivatalokb a n dolgozó írástudók és az emír „hűségesei".

206

A z e m í r t u d t a , hogy n e m s z á l l h a t s z e m b e n y í l t a n a z oáziserődök sejkjeivel: ezzel összefogásra kényszerítené ő k e t , amely a b u k á s á h o z v e z e t h e t . A sejkek k o r l á t l a n u r a l o m r a törtek a peremvidéken, és gyenge, alázatos helytartót akartak. Az í r á s t u d ó k r a sem s z á m í t h a t o t t , hiszen tudással s á f á r k o d ó megvesztegethető, hataloméhes okoskodóknak tartotta valamennyit. A „ h ű s é g e s e k e t " a l a c s o n y s z á r m a z á s ú , fiatal és t a l p r a esett dsidoniakból toborozta, olykor csak úgy t a l á l o m r a , az éljenző t ö m e g b ő l e m e l v e k i ő k e t . K é t s é g b e e j t ő é s n y o m o rúságos korábbi életükből a legfényesebb u d v a r b a kerültek,, a h o l a dzsad származású s e j k e k t e r m é s z e t e s g y ű l ö l e t é v e l , legtöbbször nyílt e l l e n s é g e s s é g é v e l t a l á l t á k s z e m b e m a g u kat. M i u t á n a z o n b a n b e l e k ó s t o l t a k a p a l o t a p o m p á j á b a és ;i h a t a l o m gyönyörébe, l e í r h a t a t l a n szenvedéllyel szolgálták r m í r j ü k e t . S o s e m feledték: c s u p á n nagy és tiszteletre m é l t ó emírjük akaratából l e h e t n e k a p a l o t á b a n és viselhetik Dsidon legmagasabb, legbizalmasabb tisztségeit. Az emír a h a t a l o m m i n d e n régiójába j u t t a t o t t b e l ő l ü k : ők f e d t é k fel a legtöbb összeesküvést, i r t o t t á k a chaladysi R e n d ellenségeit. A m i k o r a „hűségesekről" beszélt, A b u k i k ö p ö t t és lábával m a s z a t o l t a el a nyálat, a m i egy d s i d o n i s z e m é b e n a létező legsúlyosabb sértés volt. Az emír azonban még e n n é l is okosabb volt: n e m c s a k maga d ö n t ö t t m i n d e n kinevezésről, h a n e m n é g y s z e m k ö z t , személyesen közölte a hírt a kiválasztottal. M i n d e n h a t a l o m í( >rrása csak és kizárólag az e m í r maga l e h e t e t t . Az érkezők izgatottan és k é t r é t görnyedve v á r t á k hogy s o r b a n a t r ó n elé járulhassanak, m a j d h a s o n l ó k é p p k é t r é t görnyedve h á t r á l t a k ki. A b b ó l az emírrel t ö l t ö t t percből - a kinevezést k i h i r d e t ő és j ó v á h a g y ó percből - k ü l ö n ö s , m e g b o n t h a t a t l a n kapcsolat született, melyet a h ű s é g t ö r v é n y e k e l t e t t életre. - L á t t a m ilyen k i n e v e z e t t e k e t - h ú z t a el a száját a Vezér. O l y k o r m e g t a p a s z t a l t a , hogy az efféle „ k i n e v e z e t t " e z u t á n

207

m á s e m b e r r é lett, m á s t e s t t a r t á s s a l . K i e m e l k e d e t t é v á l t : feje magasba e m e l k e d e t t , erős, h a t á r o z o t t v o n á s o k a t öltött: oldalra n e m nézett ezután: ha kellett, egész testével fordult. Kiemelkedettek. - S ú b h u r r a - m o n d t a A b u a szó d s i d o n i megfelelőjét és ismét k ö p ö t t és taposott. A K i e m e l k e d e t t e k m o z g á s a lelassult, l á b u k b i z t o s a n t a p o d t a a földet, e l ő r e h a j l ó f e l s ő t e s t ü k jelezte, hogy e z t á n készek szembeszállni b á r k i v e l , aki keresztezi az ú t j u k a t . Karmozdulataik kimértebbé, arcvonásai merevebbé váltak. Egész lényük azt jelezte: fontos emberré váltak, akinek jelenlétében többé n e m lazíthatsz, n e m lélegezhetsz fel. T e k i n t e t ü k ezután egy távoli p o n t r a m e r e d t , ha alávetettjükkel beszéltek, jelezve, hogy a másik valójában észrevétlen az ő számukra, akik jóval f o n t o s a b b d o l g o k n a k szentelik figyelmüket. Éreztették az alávetettekkel, hogy saját gondolataik, ha n e m is mélyebb e k , de m i n d e n k é p p f o n t o s a b b a k és felelősségteljesebbek. Kerek és világos m o n d a t a i k b ó l ezután torokköszörülés, sokat sejttető szünetekkel félbeszakított beszéd, ködös szavak lettek. Úgy kezdtek fogalmazni, m i n t h a m i n d e n r ő l régen t u d n á n a k - sőt, m i n d e n r ő l j o b b a n t u d n á n a k . A Vezér gyűlölte a f a j t á j u k a t . - A gazdagság torony, mely m a g a s b a e m e l , s egyben fal, mely elzár egy másik világtól - csóválta a fejét A b u szomorún. - Kiemeli a gazdagot és eltakarja a szegénység bűzét, a nyomor hangjait. A k i e m e l k e d e t t , a gazdag pedig büszke a falra, a m i t maga épített. Az emír t u d t a , hogy a jóllakott mindig megvédi jóllakottságát, és g o n d o s k o d o t t róla, hogy csak a p a l o t á b a n lehessen jóllakni. Ú j a b b köpés, taposás. A Vezér rosszallón m é r t e végig a fiatalembert. - A gazdag, a k i e m e l k e d e t t ezután sok m i n d e n t furcsállni kezd: ahogy az e m b e r e k élnek azon a falon túl, a m i n d e n n a p i g o n d j a i k a t - és egyre g y a k r a b b a n m o n d o g a t j a és gondolja:

208

n e m , i l y e n n i n c s is. H i s z e n ő m á r e g y m á s i k v i l á g h o z t a r t o z i k , amely többé n e m képes megismerni és m e g é r t e n i a szegénység világát. A gazdag e k k o r m e g s i k e t ü l és m e g v a k u l a szegények g y ö t r e l m é r e , h o g y jól é r e z h e s s e m a g á t p é n z f a l a k k a l k e r í t e t t , saját valóságában. - D s i d o n a g a z d a g o k é - v o n t v á l l a t a V e z é r . - J o b b , ha beletörődsz. Én m a g a m is gyűlölöm. - N e m k e l l , h o g y m i n d i g így l e g y e n - v i l l a n t s ö t é t e n A b u s z e m e . - A z igazi h ű s é g n e m m e g v á s á r o l h a t ó . A p a l o t á b a n a h ű s é g e t m i n d i g v a g y o n r a v á l t o t t á k át és az emír kihasználta az e m b e r e k gazdagság iránti kimeríthetetlen mohóságát. Dsidon népe gyakorta éhezett, miközben az emír kedvtelve szemlélte az u d v a r n é p m a r a k o d á s á t a zsírosnál zsírosabb k o n c o n . S o s e m taszított le senkit megvesztegetés miatt. Hagyja magát megvesztegetni, de legyen hű az emírjéhez! Az emír p o n t o s a n ismerte az u d v a r o n c o k vagyonát, és ha a h ű t l e n s é g n e k csak árnyékát is gyanította, a z o n n a l kiforgatta mindenéből. A kitaszítottak pedig fenékig ürítették a keserűség poharát: u g y a n a z a palotabeli, a k i n e k szavait idézték, befolyásos, tisztelt és m e g h a l l g a t o t t e m b e r n e k s z á m í t o t t , a letaszíttatás után hiába ismételte ugyanazokat a szavakat, senki n e m figyelt rá. A z e m í r g o n d o s k o d o t t róla, h o g y g y e n g é n , e g y e d ü l , és v é d t e l e n ü l lökje ez irigyek h o r d á j a közé. A kitaszítottnak attól fogva n e m m a r a d t más, csak a feleslegesség, a s e m m i - l é t érzése: a kétely, hogy élt-e v a l ó b a n . A hűtlenség D s i d o n u d v a r á b a n egyet jelentett a halállal. - Ó p e r s z e . A z igazi h ű s é g r i t k a k i n c s . D e a z e f f é l e h á j a s f é r g e k n e k m e g t e s z i a p é n z e n v á s á r o l h a t ó is - a V e z é r ö r e g volt m á r az illúziókhoz. - I n k á b b arról beszélj, k i n e k lehet e l é g b e f o l y á s a a fiú e l t ü n t e t é s é h e z ! V a n v a l a m i ö s s z e t a r t ó csoport? - Az e m í r g y a k o r t a helyezi egyik posztról a m á s i k r a az embereit, nehogy megmelegedjenek és körülvegyék magukat

209

a saját embereikkel. M e g a k a r j a őrizni a kizárólagos jogát a kinevezésekre és előléptetésekre - ezért azonnal megtorolja, ha v a l a k i m á s p r ó b á l t efféle h a t a l m a t g y a k o r o l n i . A palot á b a n egész h i e r a r c h i a l á n c o l a t o k v a n n a k , és ha valaki az egyiken lesüllyedt, m é g mindig f e l e m e l k e d h e t e t t a másikon. A legfelsőbb helyekre persze kizárólag az uralkodó kegyeiért és j ó i n d u l a t á é r t v í v o t t h a r c győztesei k e r ü l h e t n e k - a k á r egyetlen p e r c alatt. - R o t h a d az egész - v o n t vállat a Vezér, aki egyre j o b b a n bánta, hogy elvállalta a megbízatást. U n d o r o d o t t Dsidontól: tisztában volt az alattvalók hűségével: térdelnek az erősebb előtt, de r u h a u j j u k kést rejt, melyet a h á t á b a d ö f n e k , ha l a n k a d a figyelem. U n d o r o d o t t a palotától is, ahol a k e d v e n c e k h a d a hol kért, hol fenyegetőzött, hol hízelgett, hol bosszút esküdött: az egyik ígért, a másik fizetett. A k e d v e n c e k pártfogói d ü h ö n g t e k és utasítgattak - nyom á s n a k e n g e d t e k ők is, hiszen m a k a c s u l ostromolták ő k e t is saját alávetettjeik. A pártfogók is m a r a k o d t a k egymás között, m e r t egyikük sem akart szégyenben m a r a d n i saját alávetettjei előtt. Az efféle szégyent gyengeségként é r t é k e l t é k . A h a t a lomból való kiesés során a kegyvesztett ismét hétköznapivá, sőt, kissé túlságosan is barátkozóvá vált, m i n t h a ezzel a k a r n á m e g n e m t ö r t é n t t é t e n n i az egészet. M i n t h a csak legyintene korábbi viselkedésére, jelezve: felejtsük el, m i n t h a csupán egy m ú l ó betegségről l e n n e szó. D e s e n k i n e m a k a r t lecsúszni, h a egyszer m á r felkapaszkodott. Az e m b e r e k j ö v e d e l m ü k egyre nagyobb h á n y a d á t áldozták a megvesztegetés bálványának. A dsidoni emírek gyakorta azt választották s z á m a d ó j u k n a k , aki a legtöbbet fizetett. A száma d ó a z u t á n hivatalba kerülve jól m e g k o p a s z t o t t a a reá bízott a l a t t v a l ó k a t , így b ő s é g e s e n k á r p ó t o l t a m a g á t . H a v a l a k i magas beosztásba k e r ü l t é s n e m harácsolt, r ö g t ö n g y a n ú b a keveredett: a Fehér Lepel k é m j é n e k t a r t o t t á k és ellenségként

210

b á n t a k vele. Ha valaki becsületes a k a r t m a r a d n i , m é g az is e l t e r j e d h e t e t t róla, hogy az e m í r fizetett besúgója. Ha tiszta m a r a d t a keze, jól el kellett rejtenie, m e r t a tisztaság szégyellnivaló és kétes dolog volt a p a l o t á b a n . - Itt akárkit megvásárolhatsz, uram - bólogatott A b u k o m o r a n . - Ha így gondolod, kezdd a legcifrábbal. A b u f o j t o t t h a n g o n sorolta a n e v e k e t és a p a l o t a i szokásokat. A megszerzett gazdagságot h i v a l k o d ó n m u t o g a t j á k , hiszen mit ér vele az e m b e r , ha m i n d e n e van, de m á s o k n e m látják? A z u d v a r o n c o k t é r d r e kényszerítik, e l k á p r á z t a t j á k , agyonlapítják és földbe tapossák a szegényeket - a k ö r ö t t ü k örvénylő, egyre ellenségesebb t ö m e g e t . A szegények, a pártfogó n é l k ü l i e k csak az emír „látogatás á b a n " b í z h a t t a k . D s i d o n b a n ugyanis a szokásjog k ö t e l e z t e a m i n d e n k o r i emírt, hogy h a v o n t a egyszer végighajtasson a városon. A n i n c s t e l e n e k gyakran eladósodtak, hogy megfizethessék az í r n o k o t , aki megfogalmazta k é r v é n y ü k e t . A pillanatra vártak, m i k o r az emír v é g i g h a j t a t a v á r o s o n : e k k o r arcra z u h a n tak, e s t ü k b e n szinte porrá válva, megsemmisülve v o n a g l o t t a k a f ö l d ö n . A k o r m á n y z ó h i n t ó j a végigdübörgött az u t c á n és az a r c o n csúszó n i n c s t e l e n e k m a g a s b a e m e l t é k k ö n y ö r g ő üzenetüket - a hintót követő palotatestőrök a karok erdejébe gázoltak és összeszedték a p e r g a m e n e k egy részét. Az e m í r n é h a kegyes volt a n i n c s t e l e n e k h e z - de a felkapaszkodott palotabéliek s o h a s e m . A b u felpillantott. - A z z a l a tűzzel j á t s z a n a k , m e l y n e k l á n g j a i b a n v é g ü l elpusztulnak.

211

- A Tecolar és Larcadoc queton! A két egység szabályszerűen tisztelgett. A v e t e r á n o k m i n d e n mozdulata tökéletesen összehangolt és a lehető legcélszerűbb volt. A Szürke Vezért évtizedek után is meglepte a Yankaraon csodája. - Rangidős, jelentést! - bólintott. Ketten előre léptek: egy-egy vezér a harcoló ékek éléről. A Tecolar ek harcosa zömök, vörös hajú, törött orrú férfi volt, a Larcadoc ék csúcsán harcoló veterán viszont látszatra keveset mutatott görnyedt tartásával és sápadt arcába hulló hosszú, sötét hajával. A látszat azonban csalt: a harcoló ékek csúcsán csak a legszívósabbak állhattak, még a szívósságot mindenek felett értékelő légióban is. A Yankaraon krónikáiban visszatérő közhely volt az idegen seregek élén harcoló queton, amely megállás nélkül átvágja magát az ellenség sorain. A szövetségesek legtöbbször lemaradtak az ellenállhatatlanul erőre törő quetonok mögött. A yankari becsületkódex ilyenkor megkövetelte, hogy a harcoló ék megforduljon és visszafelé átvágva magát az ellenségen, csatlakozzon az őket felfogadó fősereghez. Egy quetont nehezen lehetett megállítani. Az ék csúcsán kuzdo veterán legtöbbször egyetlen claort forgatott két kézzel de nem volt ritka a kétfegyveres harcos sem. Jobbján és balján pajzzsal és claorral felfegyverzett társai az ő védelméről is gondolkodtak. A leghátul és egyben az ék legszélén állók dardaval biztosították társaik védelmét. A q u e t o n n a i szembe kerülő egység így három kardforgatóval es ket dárdással vette fel a harcot, amelyek olyan termeszetes összhangban mozogtak, mint a kéz öt ujja A zőmók, vörös hajú légiós kezdte a jelentést -A lázadást ezúttal is a Fehér Lepel Szektája szította. Tizenhet szektás lázadót felkutattunk - az ék harcosa közönyös maradt. - Halottak.

212

Ismét a Fehér Leplesek, gondolta a Vezér. Már a Fáklyás Zavargásokat is ők szították. A Vezér emlékezett a Fáklyás Zavargások utolsó napjaira. A Chaladyshoz hű orgyilkosok akkor mutatták ki a foguk lehérét. Azon a napon is ilyen gyorsan sötétedett. A tömeg fáklyákat gyújtott, úgy örvénylett az utcákon. Aztán a Skorpiórend számszeríj ászai megjelentek a háztetőkön és félóra múlva legyilkoltak hevertek a Fájdalmak Terén. A Vezér utolsó emléke az volt a városról, amint egy sebesült éppen az Idő Tornya felé kúszik, körötte a tömeg fejvesztetten menekül a mellékutcákon át. A tér elnéptelenedett és mikor az utolsó élő is eltűnt, a kihalt utcán szemébe ötlött egy koldus. A férfi, aki kúszva vonszolta magát, mert a mankója eltörött. Körötte nyilak sziszegtek: fekete, rövid tollú vesszők. A nyomorék kétségbeesetten próbálta elvonszolni magát. Egy pillanatra csend támad. A rokkant messziről sebesült, halódó rovarnak látszott a gyorsan sűrülő alkonyatban, holott csak egy magányos ember volt, aki csapdába esett és nem adta fel a harcot. Mindez azonban n e m tartott soká, mert a Skorpiórend számszeríj ászai újra töltöttek. Szempillantás múlva a nyomorék immár végleg mozdulatlanná dermedt és ott is maradt a tér közepén, órákon át. A Vezér nehezen felejtette el azt az alkonyatot: attól fogva örömmel ölt fejvadászokat. A dsidoni zsarnokság alá v e t e t t nép volt. A várost börtönbe zárták a porsíkságok és a Pentáddal ellenséges városállamok. Az emberek felett az emír, a Skorpiórend - és a rettegés uralkodott. A Skorpiórend fejvadászai gyakran az utcáról hurcolták el az embert, b e k ö t ö t t é k a szemét és bármiféle kérdés nélkül egyenesen a kínzókamrába lökték. Széttörték a csontjait, szemhéját megégették, körmeit kitépkedték. A szemek ezután megdagadtak és gennyezni kezdtek, az arc iszonytatóvá vált - a Vezér n e m egy ilyen nyomorultat látott. 213

Másoknak forró kályhába dugták a kezét, vagy beszéltek olyanról is, akinek elevenen szétfűrészelték a koponyáját - és csak ezután kezdték feltenni az első kérdéseket. Másokat forró olajtól rotyogó üstbe mártottak. A Fehér Lepel egyik követője előtt erőszakolták meg tulajdon lányát. Hogy ne lássa a dsidoni kereskedő, behunyta a szemét - ekkor parázzsal égették a szemhéját, hogy nézze. Kevesen élték túl a kínzásokat - arcukon mély nyomokat hagyott a félelem és a mérhetetlen szenvedés. Bizonytalanul, bábok módjára mozogtak a börtönökből kikerülve, kábán a fénytől és a sokaságtól. Az emberek elől óvatosan félrehúzódtak, mintha attól félnének, a közeledésnek verés a vége. Dsidon nyomorultjai n e m m e n e k ü l h e t t e k életterükből, ezért az időben vándoroltak. A múltba menekültek, mely a körülvevő valóság keserűségéhez és fenyegetéséhez képest elveszett paradicsomnak tűnt. A menedéket a régi szokásokban találták meg, amelyek régisége már-már szentté avatta az ősöktől örököl rituálékat. A régi rítusokkal még az emírek sem mertek dacolni. így aztán Dsidonban is újjászülettek a régi hiedelemek és jelképek - új értelmet, és merőben új, kihívó jelentést kaptak A folyamat a zsarnoksággal együtt erősödött, és végül visszafordíthatatlanul szembeállította a megalázottakat az emíri palotával. így született a Fehér Lepel szektája. Az oáziserődök mindig is szót értettek a különös szekta száműzöttjeivel, akik Dsidonból menekültek. Meghallgatták prédikátoraikat - eladdig, hogy áttértek a szekta hitére. A dahuti parlagvidéken végül a Fehér Lepel lett a legfőbb tekintély: a szekta mullahjai döntötték el a vitákat, ők osztották szét a vizet. Az emberekkel voltak születésüktől a halálukig - a Fehér Lepel mullahjai pedig a gyermekkor, az elveszett föld h a n g j á n szóltak a nyomorgókhoz. Úgy tanították, a fegyver mindig többet ér, mint a pénz: mert a pénz csak egy darab fém, de a fegyver mindig életet menthet.

214

Legtöbbször az ellenség fegyveréből kovácsolták a kardot: a szekta kicsiny, de ijesztő, félelmet n e m ismerő szervezeteket hozott létre a Pentádban. A gyakorlatba ültette át a Skorpiórendtől tanult megfélemlítést. Méreg, tőr és varázslat által vesztek tucatnyian: a szektásokat konok elkeseredettség, megszállottság hajtotta. Ahhoz, hogy az üldözöttek túléljék az üldözést, rendíthetetlenül hinniük kellett választásuk igazában és azokban az értékekben, melyek erre a választásra kényszerítették őket. A Fehér Lepel szektája

hitt és

harcolt Chaladys

Skorpiórendje ellen. Gyakorta úgy tűnt, kiirtják őket az utolsó szálig - ilyenkor idegen tartományokba menekültek, barlangokban laktak, sokan é h e n vesztek - keserű és konok dalok százai őrzik a bujdosások emlékét. A Fehér Lepel örökös elnyomatásban viaskodott, mintha valami szörnyű átok ülne rajta - meglehet ezért volt, hogy hívei mindig felajzottak voltak és csökönyösen kitartottak az igazuk mellett. Ráadásul nyugtalanítóan, vészjóslóan ragaszkodtak az elveikhez. Ha megelégelték az emírek zsarnokságát, az egész parlagvidék mozdulatlanná vált. A földtúró nép eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Az emír hiába osztotta parancsait: nem volt, aki ezeket meghallgassa. Az emír a homlokát ráncolta és összevonta a szemöldökét haragosan: de senki sem látta. Az emír d ü h ö d t ordítása pusztába kiáltott szó maradt. Es a végül az emírek hatalma összedőlt, akár valami kártyavár. Ezt kockáztatta Dsidon mostani emírje is. Legfeljebb két y a n k a r i q u e t o n j a m a r a d t , hogy a n é p e t engedelmességre kényszeríthesse. Mostantól fogva már az sem. A vörös, zömök légiós tisztelgett. - A Tanács parancsára visszavonulunk! A Szürke Vezér a fejét csóválta. Az emírnek senkije n e m 215

marad, hogy fenntartsa a rendet - már ha n e m számítja a palota elhájasodott, handzsárral hadonászó, városőröknek csúfolt talpnyalóit. A két q u e t o n az utolsó reguláris osztag volt. Az emír saját palotaőrségére aligha számíthatott egy valódi lázadás idején, Chaladys Skorpiórendje pedig n e m sokat ér, ha a felkelők mellé áll Dsidon két leghírhedtebb egysége, a Sivatagi Kutyák és a Nodzsalarok. A légiósok visszavonása egyértelműen azt jelentette, hogy a Pentád - legalábbis átmenetileg - lemond a Holtmocsár városáról. De miért? - Visszavonulás? Hova? A válaszra nem számított. A zömök légiós szabatosan fogalmazott, az arcát elfutó pír azonban elárulta indulatát. - Alcara aszisz kézre került. A Tanács teljes jogú várossá t e t t e A s c h a o n t a Kapuvárost. Gyülekezőparancs hív Aschaonba. A Vezér hitetlenkedve rázta a fejét. Alcara elesett? Hogyan? A Pentád ékköve, az öt város egysége megbomlott... közel háromezer év után? A T a n á c s válaszlépése logikus volt: Yankar azonnal kinevezte Aschaont a Pentád ötödik városának, míg Alcarát vissza n e m hódítják. A Pentád Pentád marad, a számoknak helyre kell állnia. Alcara elesett? A v e t e r á n képtelen volt megemészteni a gondolatot. A gorviki leszármazottaktól nyüzsgő kalózfészekben egyik lázadás követte a másikat, mióta világ a világ. De ha nagyon elfajult a dolog, a Yankaraon egy, legfeljebb két quetonja végigjárta a mészfehér falú város utcáit: számszeríjjal, boszorkánymesteri bűbájjal és légiósszablyával irtották ki a lázadást. Gyökerestől. A város elvesztése két alcarai q u e t o n megsemmisülését

216

jelentette egy olyan időszakban, amikor a Yankaraon amúgy is kapkodva igyekezett behegeszteni sebeit. A vezér végigmérte a két ékvezért; a zömök vöröshajút és a hórihorgas feketét. A visszahívó parancs azt jelentette, hogy ettől fogva ő maga, egyedül képviseli a Pentád érdekeit a lázadások városában. Egyedül egy egész város ellen. Legyen úgy. - Lelépni! Parancs szerint gyülekező A s c h a o n b a n ! - a Vezér arca semmiféle érzelmet nem árult el, pedig lett volna oka aggodalomra. Egyedül maradt egy egész lázadó várossal szemben. Ugyan. Volt már reménytelenebb helyzetben is - igaz, hogy pillanatnyilag nem tudott volna felidézni egyet sem. Legalább azt a nyomorult kölyköt megtalálnám, amelyért ide küldtek! Amire szerződtem!

R

ashad utolsóként b u k o t t alá a Kőagyarak barlangtavába. A víz meleg volt, sűrű és még sötétebb, mint az Iszaptavak. A mélyén azonban hidegen örvénylett és... valósággal beszippantotta őket egy óriási erő. Ilyen lehet, ha a dézsából kihúzzák a dugót - villant fel Rashadban a kósza gondolat. U t á n a sokáig n e m gondolkodott, mert veszettül pörögni kezdett. Bőröszvérét markolva, kuporogva, hunyt szemmel sodródott a mélybe, ahol nem volt már víz, nem volt már levegő sem, csak befelé sikoltó zuhanás egy ellenséges semmiben... Utolsó fohászával a Farkasért kiáltott... Az istenvidékek n e m feleltek. ....és hirtelen víz örvénylett körötte megint, hideg, nehéz és sűrű. 217

_

De valahol máshol. A vadork hörögve b u k k a n t a felszínre. Jobbján valami sötét test kavarta a vizet. Mit keres itt ez a kutya? Mellette a quadól tempózott a kutyák egyenletes úszásával. Hegyes pofáját félig k i t á t o t t a , m i n t h a kinevette volna a b á m u l ó Rashadot. A vadork megrázta a fejét: ostobaság. T a l á n azt várta, hogy a víz alatt farkassá válik? A d ű n é k egyhangú szürkesége u t á n valósággal mellbe vágta a föléje boruló, harsogóan zöld világ. Szinte lehetetlennek látszott a fák, bokrok és iszalagok összevisszaságán áthatolni. Ilyen nincs. Harminc ember magas páfrányfák nyúltak fel az égbe, és b u j á n terpeszkedő pálmaforma legyezőjük odafent eleven, zöld tetővé záródott össze. Egyetlen izzón perzselő napsugarat sem bocsátottak át. Ahol a smaragdszín lombszőnyeg megszakadt, a napsugarak a mocsaras talajig hatoltak. Az alázúduló napfényben színpompás, embermagas virágok nyújtogatták áttetsző, dézsányi kelyhüket. Rashad feje felett sátorlapnyi, bőrszerű levél ingadozott súlyosan, hüvelyknyi kocsánya alig bírta megtartani nedves terhét. A légnyomás súlyosan telepedett a mellkasukra. - A Holtmocsár lehet ilyen - álmélkodott a partra kászálódó Flammeo. - Mert ez az - pontosított a tetovált hergoli. - Itt csapódik le az összes esőfelhő, amely nem érheti el a porsíkságokat. - Hogyhogy? - Befelé, a porsíkságok szívében akkora a levegő nyomása, hogy egyetlen vizet hordozó felhő sem jut át. Valami varázslat csinálja: az esőfelhők itt mintha csak falnak rohannának, meghasadnak. A tenger felől sodródó összes pára mind itt zuhog le - m u t a t o t t körbe a Suttogó. Embercomb vastagságú liánok kúsztak fel óriáskígyók módjára a törzseken. A fiatalabb fák törzse körül kemény,

218

húsos levelek csavarodtak, m i n t eleven páncél. A földet vastag növényszőnyeg borította, a talpuk alatt tekergőző hasított levelek olyanok voltak, m i n t egy-egy szíjköteg. Kábító, részegítő illat áradt ebből az ezerféle életből a párás levegőben. Mélységes csend h o n o l t a n ö v é n y v a d o n b a n . R a s h a d n a k olyan érzése t á m a d t , hogy itt m i n d e n zöld és minden figyel. - De miért holt? - értetlenkedett a Kölyök. - Hiszen elevenebb nem is lehetne! - Igazad van. A mocsár nagyon is él. De mi n e m sokáig - csettintett a hergoli. - Meglátjátok, ez veszedelmesebb, mint a dűnevidék. Gyerünk! A tele vényes föld alacsonyan kavargó p á r á j á n a k fojtó, füstszerű nyújtózásában folytatták ú t j u k a t . Piros virágú tányérlevelűek, l ü k t e t ő kaktuszfélék, f e k e t e cserjék és dús liánsövények pompáztak a szívós, zöld iszapban. De körös-körül síri magányosság, halálos csend. Állat n e m járt a H o l t m o c s á r h o z inni, m a d a r a t sem l e h e t e t t látni. Csak nagy, fekete kígyók siklottak néha, és a penészfák bolyhos, bőrszerű levelei mozdultak furcsa zörejjel az áthaladó szökevények felett. Ez az őserdő mocsara volt. A levegője és a vize mérgezett. A távolban, a fojtó, kék ködökön túl ibolyaszínűen borongott a nap, és roppant hevétől izzott, forrt az olajosnak tetsző sárréteg. - N e maradjatok le! Lihegve, n é m á n , m é t e r e n k é n t k ü z d ö t t é k előre magukat anélkül, hogy csak sejtették is volna az irányt. Levegő után kapkodtak, r u h á j u k a t letépte, testüket összevérezte a t ö m é n t e l e n h á n c s és tüske. M i n d e n lépésnél m i n t h a ezer karom húzta vissza őket, akárha egy roppant óriásmedúzával viaskodnának. N e m hitték volna, hogy a dolgok fordulhatnak még roszszabbra is.

219

Délután megeredt az eső, de a meleg alig csökkent, és a zuhogó, langyos víz alacsonyabbra verte a párákat, amelyek így még sűrűbbek és nehezebbek lettek, mert megteltek a mocsár fojtó szagával. Az óriási páfrányok és a vastag, hatalmas bőrlevelek, mint élő esőcsatornák öntötték rájuk a vizet. A süvöltő orkánban liánok és léggyökerek csapkodtak. Rashad már az első n a p o n meggyűlölte az alkonyatkor lezuhanó, csaknem forró zivatart, a fülledt, ázott rongyszagú nappali órák párás forróságát, a fölébük terebélyesedő mozdulatlan, komor fakoronák nyomasztó sűrűjét. Az egész Holtmocsarat.

üvöltésekkel terhes éjszaka reggelén Rashad egyszer csak arra ébredt, hogy a Kölyök eltűnt. A hergolival együtt. Flammeo káromkodott. Arbo, az egykori szerzetes a nyomokat fürkészte, de hasztalan. Rashad egyetlen vállrándítással vette tudomásul a fiú szökését. A dögletes páraszőnyegben képtelen lett volna hajtani a nyomot, de esze ágában sem volt követni a Kölyköt. Fontosabb dolga volt. Elve kijutni a mocsárból. Mióta a quadól felbukkant, érezni kezdte a Farkasszellemet. Félálomban vadászatra hívó vonyítást hallott, farkasirha szagát érezte, széles szügyű, csillogó agyarú, rohanó árnyat látott a szeme sarkában - de ha arrafelé fordította fejét, a jelenés eltűnt. Itt van. Rashad érezte, hogy győzött. A Farkasszellem visszatért az ő sámánjához. Már csak túl kell élni a Holtmocsarat. A pusztaságok nyurga kutyája ott ügetett a nyomában. Vaironak nevezte el, noha nem tudta volna megmagyarázni,

220

miért. Egyszerűen érezte, hogy az állatnak ez a neve. A v a d o k r n a k pedig n e m volt szüksége más magyarázatra. A vadkutya mellettük loholt, megpihent, ha megpihentek és őrködött, mikor elcsigázottan álomra hajtották a fejüket. Az állat szemében mintha emberi értelem csillant volna - és még valami más. Valami időn túli szomorúság. De mindig megtalálta a biztos talajt, és a szökevényeknek csak ez számított. - A fiú elvitte az irányjelzőt is - Arbo kinyújtott ujjaival jelezte, hogy a rúnákkal ellátott facövekre gondol. - Megtaláljuk - mondta a sovány ordani a világ legtermészetesebb hangján -, hiszen csak egyetlen helyre mehetett: a Gerincsziklák felé. - G e r i n c s z i k l á k ? - é r t e t l e n k e d e t t S h a d o n kitagadott szerzetese. - Amikor a Pentádba készültem, meg kellett jegyeznem az egész vidéket. A mocsártól nyugatra a pusztaság egy félezer Iláb magas sziklahegységbe gyűrődik. Az egész hegyvonulat egy óriási gerincre hasonlít. - Csak éppen középen meghasadt - vágott közbe Rashad. Valami ősi varázslat, vagy m i . . . Flammeo biccentett. - No igen. Az erő, amely az égig préselte a földmély szikláit, középen hatalmas szakadékot hasított. Ez a Csontszurdok. A szurdok mélyén kanyarog a sötét folyó, amelyet Nosaarnak neveznek, mire Alcara falai alá ér. - Ez mind nagyon érdekes - Arbo kétkedőn ingatta a fejét , de ettől még n e m találjuk meg a Kölyköt. Sem itt, sem a Gerincsziklákon. - Dehogynem - Rashad vigyorgott, hosszú hónapok óta először. - a Csontszurdok felett egyetlen híd vezet csak át. A Szivárvány hídja. - És mi érünk oda elsőként - folytatta Flammeo a gondolatot. A kutya hamarabb kivezet minket a mocsárból.

221

marad, hogy fenntartsa a rendet - már ha n e m számítja a palota elhájasodott, handzsárral hadonászó, városőröknek csúfolt talpnyalóit. A két q u e t o n az utolsó reguláris osztag volt. Az emír saját palotaőrségére aligha számíthatott egy valódi lázadás idején, Chaladys Skorpiórendje pedig n e m sokat ér, ha a felkelők mellé áll Dsidon két leghírhedtebb egysége, a Sivatagi Kutyák és a Nodzsalarok. A légiósok visszavonása egyértelműen azt jelentette, hogy a Pentád - legalábbis átmenetileg - lemond a Holtmocsár városáról. De miért? - Visszavonulás? Hova? A válaszra nem számított. A zömök légiós szabatosan fogalmazott, az arcát elfutó pír azonban elárulta indulatát. - Alcara aszisz kézre került. A Tanács teljes jogú várossá tette A s c h a o n t a Kapuvárost. Gyülekezőparancs hív Aschaonba. A Vezér hitetlenkedve rázta a fejét. Alcara elesett? Hogyan? A Pentád ékköve, az öt város egysége megbomlott... közel háromezer év után? A T a n á c s válaszlépése logikus volt: Yankar azonnal kinevezte Aschaont a Pentád ötödik városának, míg Alcarát vissza nem hódítják. A Pentád Pentád marad, a számoknak helyre kell állnia. Alcara elesett? A veterán képtelen volt megemészteni a gondolatot. A gorviki leszármazottaktól nyüzsgő kalózfészekben egyik lázadás követte a másikat, mióta világ a világ. De ha nagyon elfajult a dolog, a Yankaraon egy, legfeljebb két q u e t o n j a végigjárta a mészfehér falú város utcáit: számszeríjjal, boszorkánymesteri bűbájjal és légiósszablyával irtották ki a lázadást. Gyökerestől. A város elvesztése két alcarai q u e t o n megsemmisülését

216

jelentette egy olyan időszakban, amikor a Yankaraon amúgy is kapkodva igyekezett behegeszteni sebeit. A vezér végigmérte a két ékvezért; a zömök vöröshajút és a hórihorgas feketét. A visszahívó parancs azt jelentette, hogy ettől fogva ő maga, egyedül képviseli a Pentád érdekeit a lázadások városában. Egyedül egy egész város ellen. Legyen úgy. - Lelépni! Parancs szerint gyülekező A s c h a o n b a n ! - a Vezér arca semmiféle érzelmet n e m árult el, pedig lett volna oka aggodalomra. Egyedül maradt egy egész lázadó várossal szemben. Ugyan. Volt már reménytelenebb helyzetben is - igaz, hogy pillanatnyilag n e m tudott volna felidézni egyet sem. Legalább azt a nyomorult kölyköt megtalálnám, amelyért ide küldtek! Amire szerződtem!

R

ashad utolsóként b u k o t t alá a Kőagyarak barlangtavába. A víz meleg volt, sűrű és még sötétebb, mint az Iszaptavak. A mélyén azonban hidegen örvénylett és... valósággal beszippantotta őket egy óriási erő. Ilyen lehet, ha a dézsából kihúzzák a dugót - villant fel Rashadban a kósza gondolat. U t á n a sokáig n e m gondolkodott, mert veszettül pörögni kezdett. Bőröszvérét markolva, kuporogva, hunyt szemmel sodródott a mélybe, ahol nem volt már víz, n e m volt már levegő sem, csak befelé sikoltó zuhanás egy ellenséges semmiben... Utolsó fohászával a Farkasért kiáltott... Az istenvidékek nem feleltek. ....és hirtelen víz örvénylett körötte megint, hideg, nehéz és sűrű. 217

De valahol máshol. A vadork hörögve b u k k a n t a felszínre. Jobbján valami sötét test kavarta a vizet. Mit keres itt ez a kutya? Mellette a quadól tempózott a kutyák egyenletes úszásával. Hegyes p o f á j á t félig kitátotta, m i n t h a k i n e v e t t e volna a bámuló Rashadot. A vadork megrázta a fejét: ostobaság. Talán azt várta, hogy a víz alatt farkassá válik? A d ű n é k egyhangú szürkesége u t á n valósággal mellbe vágta a föléje boruló, harsogóan zöld világ. Szinte lehetetlennek látszott a fák, bokrok és iszalagok összevisszaságán áthatolni. Ilyen nincs. Harminc ember magas páfrányfák nyúltak fel az égbe, és b u j á n terpeszkedő pálmaforma legyezőjük odafent eleven, zöld tetővé záródott össze. Egyetlen izzón perzselő napsugarat sem bocsátottak át. Ahol a smaragdszín lombszőnyeg megszakadt, a napsugarak a mocsaras talajig hatoltak. Az alázúduló napfényben színpompás, embermagas virágok nyújtogatták áttetsző, dézsányi kelyhüket. Rashad feje felett sátorlapnyi, bőrszerű levél ingadozott súlyosan, hüvelyknyi kocsánya alig bírta megtartani nedves terhét. A légnyomás súlyosan telepedett a mellkasukra. - A Holtmocsár lehet ilyen - álmélkodott a partra kászálódó Flammeo. - Mert ez az - pontosított a tetovált hergoli. - Itt csapódik le az összes esőfelhő, amely nem érheti el a porsíkságokat. - Hogyhogy? - Befelé, a porsíkságok szívében akkora a levegő nyomása, hogy egyetlen vizet hordozó felhő sem jut át. Valami varázslat csinálja: az esőfelhők itt mintha csak falnak rohannának, meghasadnak. A tenger felől sodródó összes pára mind itt zuhog le - mutatott körbe a Suttogó. E m b e r c o m b vastagságú liánok kúsztak fel óriáskígyók módjára a törzseken. A fiatalabb fák törzse körül kemény,

218

húsos levelek csavarodtak, m i n t eleven páncél. A földet vastag növényszőnyeg borította, a talpuk alatt tekergőző hasított levelek olyanok voltak, m i n t egy-egy szíjköteg. Kábító, részegítő illat áradt ebből az ezerféle életből a párás levegőben. Mélységes csend h o n o l t a n ö v é n y v a d o n b a n . R a s h a d n a k olyan érzése t á m a d t , hogy itt m i n d e n zöld és minden figyel. - De miért holt? - értetlenkedett a Kölyök. - Hiszen elevenebb nem is lehetne! - Igazad van. A mocsár nagyon is él. De mi n e m sokáig - csettintett a hergoli. - Meglátjátok, ez veszedelmesebb, mint a dűnevidék. Gyerünk! A televényes föld alacsonyan kavargó p á r á j á n a k fojtó, füstszerű nyújtózásában folytatták ú t j u k a t . Piros virágú tányérlevelűek, l ü k t e t ő kaktuszfélék, fekete cserjék és dús liánsövények pompáztak a szívós, zöld iszapban. De körös-körül síri magányosság, halálos csend. Állat n e m járt a H o l t m o c s á r h o z inni, m a d a r a t sem l e h e t e t t látni. Csak nagy, fekete kígyók siklottak néha, és a penészfák bolyhos, bőrszerű levelei mozdultak furcsa zörejjel az áthaladó szökevények felett. Ez az őserdő mocsara volt. A levegője és a vize mérgezett. A távolban, a fojtó, kék ködökön túl ibolyaszínűen borongott a nap, és roppant hevétől izzott, forrt az olajosnak tetsző sárréteg. - N e maradjatok le! Lihegve, n é m á n , m é t e r e n k é n t k ü z d ö t t é k előre magukat anélkül, hogy csak sejtették is volna az irányt. Levegő után kapkodtak, r u h á j u k a t letépte, testüket összevérezte a t ö m é n t e l e n h á n c s és tüske. M i n d e n lépésnél m i n t h a ezer karom húzta vissza őket, akárha egy roppant óriásmedúzával viaskodnának. N e m hitték volna, hogy a dolgok fordulhatnak még roszszabbra is.

219

Délután megeredt az eső, de a meleg alig csökkent, és a zuhogó, langyos víz alacsonyabbra verte a párákat, amelyek így még sűrűbbek és nehezebbek lettek, mert megteltek a mocsár fojtó szagával. Az óriási páfrányok és a vastag, hatalmas bőrlevelek, mint élő esőcsatornák öntötték rájuk a vizet. A süvöltő orkánban liánok és léggyökerek csapkodtak. Rashad már az első n a p o n meggyűlölte az alkonyatkor lezuhanó, csaknem forró zivatart, a fülledt, ázott rongyszagú nappali órák párás forróságát, a fölébük terebélyesedő mozdulatlan, komor fakoronák nyomasztó sűrűjét. Az egész Holtmocsarat.

A

második vagy harmadik hosszú, szúnyogfelhőkkel és üvöltésekkel terhes éjszaka reggelén Rashad egyszer csak arra ébredt, hogy a Kölyök eltűnt.

A hergolival együtt. Flammeo káromkodott. Arbo, az egykori szerzetes a nyomokat fürkészte, de hasztalan. Rashad egyetlen vállrándítással vette tudomásul a fiú szökését. A dögletes páraszőnyegben képtelen lett volna hajtani a nyomot, de esze ágában sem volt követni a Kölyköt. Fontosabb dolga volt. Élve kijutni a mocsárból. Mióta a quadól felbukkant, érezni kezdte a Farkasszellemet. Félálomban vadászatra hívó vonyítást hallott, farkasirha szagát érezte, széles szügyű, csillogó agyarú, rohanó árnyat látott a szeme sarkában - de ha arrafelé fordította fejét, a jelenés eltűnt.

Itt van. Rashad érezte, hogy győzött. A Farkasszellem visszatért az ő sámánjához. Már csak túl kell élni a Holtmocsarat. A pusztaságok nyurga kutyája ott ügetett a nyomában. Vaironak nevezte el, noha nem tudta volna megmagyarázni,

220

miért. Egyszerűen érezte, hogy az állatnak ez a neve. A vadokrnak pedig n e m volt szüksége más magyarázatra. A vadkutya mellettük loholt, megpihent, ha megpihentek és őrködött, mikor elcsigázottan álomra hajtották a fejüket. Az állat szemében mintha emberi értelem csillant volna - és még valami más. Valami időn túli szomorúság. De mindig megtalálta a biztos talajt, és a szökevényeknek csak ez számított. -A fiú elvitte az irányjelzőt is - Arbo kinyújtott ujjaival jelezte, hogy a rúnákkal ellátott facövekre gondol. - Megtaláljuk - mondta a sovány ordani a világ legtermészetesebb hangján -, hiszen csak egyetlen helyre mehetett: a Gerincsziklák felé. - G e r i n c s z i k l á k ? - é r t e t l e n k e d e t t S h a d o n kitagadott szerzetese. - Amikor a Pentádba készültem, meg kellett jegyeznem az egész vidéket. A mocsártól nyugatra a pusztaság egy félezer láb magas sziklahegységbe gyűrődik. Az egész hegyvonulat egy óriási gerincre hasonlít. - Csak éppen középen meghasadt - vágott közbe Rashad. Valami ősi varázslat, vagy m i . . . Flammeo biccentett. - No igen. Az erő, amely az égig préselte a földmély szikláit, középen hatalmas szakadékot hasított. Ez a Csontszurdok. A szurdok mélyén kanyarog a sötét folyó, amelyet Nosaarnak neveznek, mire Alcara falai alá ér. - Ez mind nagyon érdekes - Arbo kétkedőn ingatta a fejét , de ettől még n e m találjuk meg a Kölyköt. Sem itt, sem a Gerincsziklákon. - Dehogynem - Rashad vigyorgott, hosszú hónapok óta először. - a Csontszurdok felett egyetlen híd vezet csak át. A Szivárvány hídja. - És mi érünk oda elsőként - folytatta Flammeo a gondolatot. - A kutya hamarabb kivezet minket a mocsárból. 221

- Akkor mire várunk? A nap vége felé érezték, hogy közelednek a lápvidék széléhez, mert a föld továbbra is mocsaras volt ameddig szem ellátott, de itt n e m volt süppedékes, tőzeges alap. Csak a vágónádbozótok és az á t t ö r h e t e t l e n kúszóliánok hálózata jelezte az ingoványt. A mocsár némán, ellenségesen borult a szökevények fölé, akik az egyetlen keskeny ösvényen haladtak. A nedves, szüntelenül csepegő homályban mintha lidércnyomásos fantomok árnya rajzolódott volna ki a szívós ősbozótban, a karvastagságú léggyökerek hálóján túl. Ritkán kellett a csákányfejszét használniuk: sok helyen valóságos utcák nyíltak a sűrű növényzetben. Rashad egy pillanatig elgondolkodott, miféle szörnyeteg tiporhatott ilyen masszív csapást az ellenséges növényfalba, de titokban reménykedett, hogy sohasem tudja meg. A terebélyes, dús lombú fák izzadó bőrlevelein, halálos nagy csöndben, mintha láthatatlan fantomok nehezedtek a föld penészszagú páráiból a szökevényekre. Az izzó, nedves, mozdulatlan levegő fojtón telepedett a mellkasukra. Az ősvadon örökös árnya dacára elviselhetetlen volt a hőség. Többlábnyi mélységű növényi és állati maradványokból képződött rothadó avar ontotta magából dúsan a bomlásból megújuló életet: hangyafélék, élősdiek és csúszómászók tömegét. Sarujuk talpa alatt undok nyüzsgést kezdődött, a lábujjak közeiből duzzadt, sötét testek tekeregtek elő. Egyikük sem szólt, de Rashad a beesett szemek mélyén szűkölő iszonyatot látva rádöbbent, hogy az emberek már nem sokáig bírják. Az akarat erősebb... mint a test. A vadork abból merített erőt, hogy a karcsú, kecsesen mozgó quadólra függesztette t e k i n t e t é t és közben végig a Farkasra gondolt. A Farkas számít rám. Acsargott, ha kellett zihált és tiport, hörögve biztatta a

222

falkatársakat - és a harmadik napon, bevérzett szemű, féléberen átvirrasztott éjszakák, ezer és egy megbicsakló lépés után elérték a Holtmocsár peremét.

Alcara a vágy városa. Napfényben fürdő fehér, lapos tetők és sötétkék levelű kúszóborostyán a csillámló, meszelt falakon. Leplek mindenütt: az ajtók és ablakok előtt, a férfiak és a nők arcán egyaránt. Csak a szemek á r u l k o d n a k vágyról és elfojtott, kielégítetlen sóvárgásról. Gyönyör vagy hatalom, egyre megy: egy igazi alcarai mindet akarja. És mindet most, azonnal. A kormányzói palota erkélyén álló hercegkapitány meg tudta érteni őket. Mindent, nekem, azonnal. A hercegkapitány veszedelmes hírű férfi volt, ereje teljében. Hatalommal bíró ragadozó emberhím, akit még halálra izgatnak a nők, de hidegen hagynak a holtak. Kívánta ezt a várost. - Nos, megéri a kockázatot? - csendült mögötte a hang, amely m i n t h a forró, édes lázzal k o r b á c s o l t a volna egész belsőjét. A hercegkapitány ökölbe szorította a kezét. A test éhsége szinte sikoltott húsában, hiszen Alcara Első Asszonya mindeddig csak ígérte a gyönyört. Elviselhetetlenül hosszúnak tűnt a hajóút. A gallon töltött napok során az asszony kezében láthatatlan késsé nőtt a szerelem. A férfi valahányszor ránézett, úgy érezte, h a l á n t é k á n a vágy ujja dobol szüntelen. A hercegkapitány azonban azok közé a férfiak közé tartozott, akik elővigyázatosan és nagy kerülővel haladnak a céljuk felé: eleinte még a szemek játékát is kerülik a megkívánt nővel. Megéri a kockázatot? - Megéri? - ismételte meg a nő suttogva.

223

Csak azért sem fordult meg. - A város? - kérdezett vissza r e k e d t e n . - Ö n m a g á b a n nem. - A város csak ráadás - mondta mögötte Cassandrea olyan hangon, hogy a hercegkapitányban valósággal robbant a forróság. Erezte, hogy meg kell fordulnia. Az időzítés tökéletes volt, Cassandrea Ereltishez méltó. A hegyesen meredő mellbimbókat fedő áttetsző ruha egyetlen vállrándításra, a kapitány mozdulatával egy időben csusszant le a felkarokon. Lassan, igézőn. A nő pedig úgy közeledett, mintha teljesen természetes volna, hogy közben kilép a ruhájából. A Nyktalos ház ura tekintetével követte a csípőkön is alásikló ruhadarabot és kiszáradt torokkal próbált nyelni. Ha valaki ilyen gyönyörű, mindig talál férfit, aki erős legyen helyette. Azt m o n d j á k róla, ismeri a Vágy Tizenkilenc Kulcsát, jutott eszébe egy régi szóbeszéd. Kevesen tudták, mit is jelent ez a kifejezés, de annál többet beszéltek róla. A hercegkapitány reménykedett, hogy hamarosan megismeri a titkot. Kerül, amibe kerül. A férfi lába megremegett, mikor beszívta az asszonyból áradó, már-már vad, nőies illatot. Eleted legnagyobb szerelmét kapnád tőlem - idézte fel a Cassandrea néma ígéretét. No igen. Mi mást is akarhat az ember a születés és halál közti kurta úton? Beszívta újra a nő kábító illatát és n e m volt már más, csak a vággyal táguló pupillák, és a suttogás... Meztelen sorsommal elégek szíveden Elemésztelek, csak add nekem magad A gyönyör hajlataiban elveszünk Vagyunk az égig lobbanó pillanat

224

A hercegkapitány nem emlékezett rá, hogyan került le róla a ruha: csak arra emlékezett, hogy a nő szeme nagy és igéző, az ajkai teltek és forrók, a bőre pedig... a bőréből sugárzó bűvöletre nem talált szavakat. N e m mintha igazán igyekezett volna. Hiszen vannak dolgok, melyekről beszélni felesleges ha n e m érzi az ember, darabos szavakkal körül nem írhatja. Van, amit egyszerűen csak érezni kell - féktelenül, halálba veszőn. Amíg dobban a szív.

225

Az Aranytrón utolsó napjai

- Ha a légió elmegy, Dsidonnak is vége, uram - Abu nem merte felemelni a tekintetét. - Túl sokat félsz - vont vállat a Vezér. - Emlékszel, hogyan tanította a Fakó Zarándok? A félelem telhetetlen vadállat. Benned lakozik, és n e m hagyja, hogy megfeledkezz róla. Szüntelenül táplálékra van szüksége és te eteted is a bestiát: amikor híreket hallasz, a legrosszabbat választod ki. Komor, baljós hírekkel, nyomasztó gondolatokkal és szorongó képzelgésekkel táplálod a belülről mardosó fenevadat. - Csak fel akarok készülni a legrosszabbra - védekezett Abu. - Ugyan. Csak meg akarod nyugtatni a félelemre éhes szörnyedet - A Vezér végigmérte a fiatal dsidonit. - Ha pedig kitalálni sem tudsz már semmit, addig válogatsz a hírek között, míg ki n e m elégíted a bestiát. Mert a legtöbb emberben ostoba vágy él a félelemre. - Nincs igazad és a Z a r á n d o k n a k sincs igaza! Hiszen a nodzsalarokat n e m mi találtuk ki! - szisszent fel bosszúsan A b u . - T ő l ü k tartok a legjobban. Ha b e j ö n n e k a városba és összecsapnak a Skorpiórenddel, akkor itt kő kövön nem marad. - Nodzsalarok? Harcoltam velük - bólintott a Vezér. A nodzsalarokat, a sivatagok éjszaka portyázó, koromfekete nagymacskájáról elnevezett fanatikus gyilkosokat a

226

lesvetés mestereiként ismerték a Pentádban. A Yankaraon legendáriuma feljegyezte, hogy egy meggyalázott Doldzsahszentély őrei adták a nodzsalarok első egységének magját. A szentélyt valójában alcaraiak dúlták fel, de a végeredmény szempontjából ez már mit sem számított. A túlélő szentélyőrök a porsíkságok legforróbb szívébe m e n e k ü l t e k . A m i k o r visszatértek, v a l a m e n n y i e n egy-egy fekete sivatagi párduc, a nodzsalar koponyáját viselték sisak helyett úgy, hogy az állat prémje a vállukra hullt. A Vezér általában lenézte az efféle cifraságokat, de be kellett ismernie, hogy a fanatikusok veszedelmesek voltak az utcai harcokban: mindkét kezükben egy-egy görbe tőrrel küzdöttek és előszeretettel használták a közeli Holtmocsár hírhedt mérgeit. - N e m hiszem, hogy a nodzsalarok a városba t e n n é k a lábukat. De ha mégis, a n é p annyira retteg Chaladys Skorpiórendjétől, hogy a távollétében sem mer lázadni. A Vezér fekete párduckoponyásoknál csak a Skorpiórendet gyűlölte jobban. Dsidonban úgy tartották, hogy minden ajtó, minden árnyékos kapu a Skorpiórend kihallgató helyiségeibe vezethetett. Aki a Rend markába került, az legtöbbször örökre eltűnt, nyom nélkül. A Rend idővel olyan polippá n ö v e k e d e t t , mely csápjaival egész D s i d o n t befonta: minden zugba bemászott, m i n d e n h o v a befurakodott, m i n d e n t aláásott. O l y a n n á vált, m i n t a gorviki klánok h í r h e d t tarantoloja, a szervezet, mely m i n d e n t befon l á t h a t a t l a n hálóival. Százakra rúgott a kémek, ezrekre a besúgók száma, akik Chaladys gyűlölt szervezetének dolgoztak. Sokan csak meg akartak gazdagodni, mások a bőrüket mentették, vagy előléptetésben, netán hozzátartozóik szabadon engedésében reménykedtek. A Skorpiórend pedig megvásárolta vagy megkínozta a dsidoniakat. M u n k á t adott nekik, vagy börtönbe vetette őket. Egy idő után kizárólag a Skorpiórend határozta meg, ki az ellenség, kit kell elpusztítani. ítéletét senki n e m kérdőjelezhette meg nyíltan, sehova nem lehetett fellebbezni.

227

Ha egyszer valakit elfogtak, csak maga Chaladys, az alcarai társkormányzó m e n t h e t t e volna meg az elítéltet. Az emberek rettegtek és a m i n d e n ü t t lappangó félelem megzavarta a dsidoniak tisztánlátását. Már senki n e m hitt a tisztességben, mások becsületességében és tisztaságában, hiszen ö n m a g u k a t is becsületesnek tartották, mégsem mertek nyíltan beszélni és panaszt tenni, mert ismerték a Skorpiórend könyörtelenségét. A Skorpiórend egyet jelentett a rettegéssel. - M a j d meglátjuk - csóválta a fejét A b u . - Mostanság egyre több a halál. Egyre több a temetés. - Számít ez? - A Fehér Lepel törvénye szerint az erőszakos halált haltak sírjánál holdhónap múlva össze kellett gyűlni, amíg meg n e m bosszulták az áldozatot, vagy a gyilkos jóvátételt nem fizetett. De mikor fizetett jóvátételt a Skorpiórend? Soha. A síroknál mindig ott tolong a gyászoló sokaság. Ha erőszakos halált siratnak, előbb-utóbb mindig elhatalmasodik rajtuk a megtorlás vágya. Csendes őrjöngés lobog itt a szívekben, aztán amikor elhangzik a gyilkos neve, felhorgadnak az indulatok. A Fehér Lepel úgy tanítja, hogy ilyenkor bármily távol is legyen a gazember, legyen az városőr, vagy a Skorpiórend pribékje, összerándul félelmében, mert tudja, hogy napjai meg v a n n a k számlálva. A bosszú m i n d e n h o l d h ó n a p b a n újabb megtorláshoz, mészárlásokhoz vezet: holdhónaponként tombol a düh és omlik a vér. Minden egyes bosszú egyre több áldozatot követel. Mert egy dsidonit el lehet ugyan pusztítani, de ezzel a nép n e m szűnik meg létezni. Ellenkezőleg, csak megerősödik és ahol kaszájával egyet suhint a pusztulás, újból, még erősebben üti fel a fejét. Szívósak, mint a porsíkságokon kúszó hurokgyom. - Örült egy város - a Vezér kardja markolatával babrált. Felemelt egyet Dsidon hírhedt forró lepényei közül és lassan majszolni kezdte. A lepényeket egy mély, terméskövekkel

228

kirakott falú akna, a Forró Kút felett sütötték, melyről azt tartották, hogy az alján a város alapítása óta ég a tűz. Szent tűz volt: születésük óta kiválasztott szüzek egy csoportja őrizte, mellesleg ebbe dobták a házasságtörő asszonyokat is. A dsidoniak esküdöztek, hogy ez különös ízt ad a lepényeknek. A Vezér szemében ez a fajta torz vérszomj jellemezte az egész várost. - De egyszer csak eljön a pillanat, a megrázkódtatás: a megkínzott és megfélemlített dsidoni legyűri rettegését, és azon túl szabadnak érzi magát - Abu szeme vészjóslón csillogott. - Hiszen enélkül a pillanat nélkül nem létezne lázadás; nem létezne semmilyen változás sem. - Lázadás? Úgy érted az egész város? Én pedig itt állok, egyetlen queton nélkül? - a Vezérnek egy pillanatra eszébe jutott a légió egyik legelső törvénye: „a légiós mindig ott áll helyt, ahol van". A Vezér nagyot nyelt. Arrafelé sandított, ahol Yankart sejtette. - Valaki nagyon n e m kedvel engem a Tanácsban.

Vörös Hercegnő a harmadik napon rendelte magához a Vezért. - Az emír egyedül maradt. Legfeljebb a saját városőrségére számíthat - mondta az asszony. Ismét együtt álltak a Magány Tornyában, de ezúttal szinte tapintható volt kettejük között a feszültség. - És a Skorpiórend? - nézett fel a Vezér. - Csak Chaladysnak engedelmeskednek. - A társuralkodók közös érdeke, hogy f e n n t a r t s á k Dsidonban a rendet. Ha valakitől félnek a dsidoniak, akkor az a Skorpiórend - a Vezér az alant örvénylő tömeget fürkészte -, de az utóbbi n a p o k b a n mintha eltűnt volna mind.

229

- Chaladys még mindig a légióban van, de a múlt h é t e n állítólag visszaparancsolta ide a Rend összes fejvadászát. - Egyet sem láttam. - Mert egy sem érte el várost. Találkoztak Dsidon Sivatagi Kutyáival. A Vezér füttyentett meglepetésében. - Rosszkor, rossz helyen. De éppen ideje volt. A Sivatagi Kutyák a parlagvidék válasza volt a Skorpiórend orgyilkosaira. A dzsadok, és utódaik a dsidoniak mindig szívesen alkalmaztak karavánkísérőket a baytanik n o m á d törzséből. Az alacsony, sovány dsidoniak m i n d a n n y i a n a Fehér Lepel tanítását követték. Gyors lábú lovaikon, fehér lepelruhájukban, akár a sivatagi vihar, úgy zúdulnak végig a Parlagföldeken és a porsíkságokon. A legtöbben hosszú szablyát forgatnak, ami lovasharcban nem csekélység. Azon a reggelen, mikor a vhutún porvihara tombolt a sarkukban, lerohanták a hazafelé tartó fejvadászokat. Le is vágták a Skorpiórend legjobbjait az utolsó szálig: a porsíkság az ő birodalmuk volt. A távozó Yankaraon és a Skorpiórend hiánya olyan űrt hagyott maga után, amely már nem rekeszthette ki az igazságot: hogy a zsarnokságok alapja nem több az emberekben felszabadított alantas ösztönöknél. A másikkal szembeni gonoszság és a szolgalelkűség tartotta csak össze az aranytrónt. A Vezér látta, hogy a félelem hozta felszínre ezeket az ösztönöket. A félelem forrása pedig a rettegés az erőtől. Dsidon valamennyi lakója szüntelen rettegésben él és szorongásával akaratlanul is részesévé válik az egész, rettegésre épülő rendszernek. A félelmével támogatja Chaladys és az emír zsarnokságát, melyet gyűlölt - de a kormányzók számíthattak rá, hogy sose okoznak csalódást: hogy mindig a félelem görcsével válaszolnak a felülről érkező parancsszóra. Ha egy dsidonnak sikerülne legyőznie a félelmét, ezzel aláásná a trón alapját, legalábbis azon a részen, ahol az ő félelme

230

támasztja alá - de a legtöbbjük képtelen erre. A Vezér úgy látta, hogy itt az emberek képtelenek nem félni. Vagy mégis? A Fakó Zarándok szerint a lázadásokhoz szükség van az elnyomás tudatára és a meggyőződésre, hogy a nyomor és az elnyomás n e m tartozik a világ természetes rendjéhez. A tapasztalat azonban, legyen bármilyen húsbavágó is, sosem elegendő. Szükség van a szóra is, a nélkülözhetetlen, a mindent megvilágító gondolatra. Ezért rettegtek az emírek a szavaktól - jobban rettegtek tőle, mint az orgyilkosoktól vagy varázstudóktól. Rettegtek minden szótól és gondolattól, amely felett elvesztik az ellenőrzést: a rejtve keringő, lázadó szavaktól, melyet n e m l á t h a t n a k el hivatalos uralkodói pecséttel. Hiszen az alattvalók alázata nélkül a dsidoni Aranytrón egy túlméretezett szék csupán. A Vörös Hercegnő ilyen szavakat mondott. A Fehér Lepel szektája ilyen szavakat mondott. Aztán egyszer csak megtörtént. Úgy, ahol bárhol másutt is megtörténik. A Szürke Vezér látta, amikor bekövetkezett. A Magány Tornyából a házak nyiladékán át tökéletesen ráláttak a Fájdalmak Terére, ahol egyre sűrűit a sokaság. A lázadozók - ahogy a világ bármely szegletén összegyűltek, beszélgetni kezdtek - és a csoport mágnesként vonzotta az arra járó hallgatóságot, mígnem hatalmas tömeg verődött össze. És ez az, amit a városőrség a legkevésbé szeret. Minden lázadásban elérkezik a pillanat, mikor a dolgok hirtelen másképpen kezdenek történni, mint korábban - ez a pillanat dönti el a város és az uralkodó sorsát is. Az a pillanat, amikor egy városőr odamegy egy emberhez, és ráparancsol, hogy azonnal takarodjon haza - mind az őr, mind az ember névtelen: egyszerű h a l a n d ó k , találkozásuk mégis t ö r t é n e l m i jelentőségű. M i n d k e t t e n felnőttek már, sok mindent megtapasztaltak: az őr tudja, ha valakire rápa-

231

rancsol, és kardot von, a másik megdermed a félelemtől és futásnak ered. A tömegből kiválasztott ember tapasztalata: a közelgő városőr láttán elfogja a rettegés és el kell m e n e k ü l n i . így játszódik le a jelenet, mindig. Csaknem mindig. Mert egyszer csak a városőr hiába parancsol: az az ember nem menekül el. Ali mereven, figyeli az őrt, pillantása éber, szemernyi félelem is vegyül belé, de ezúttal kemény és tiszteletlen. Kihívóan mered az egyenruhába bújtatott hatalomra, egy tapodtat sem mozdul. A z t á n körülkémlel és elfogja a többiek pillantását: valamennyi éber, szemernyi félelemmel keveredik, de kemény és engesztelhetetlen. Senki sem menekül, noha az őr kardot ránt és felemeli a hangját. De nem sújt - és végül elhallgat. Látja a rongyok alatt a kések markolatára kulcsolódó kezeket. Egy hosszú pillanatig csend borul rájuk - az ember és az őr talán még nem tudja, de valami elkezdődött. Visszavonhatatlanul. Az ember a tömegből nem fél többé. Es ez a valódi lázadás kezdete. Mindeddig valahányszor ez a kettő egymáshoz közeledett, megjelent a harmadik is: a félelem. A félelem a Skorpiórend, a városőr és a hatalom szövetségese volt, mellyel a tömegre' kényszeríthette a törvényét, eldönthetett mindent. De most a két ember magára maradt - a félelem eltűnt. Kettejük visszás és gyűlölt kapcsolata egyszerre széthullott: nem volt már düh, gyűlölet: valami kiégett, kihunyt. A két ember közömbössé vált egymás számára: az őr meghátrált, hogy jelentse a hihetetlen esetet, de az ember a tömegből a helyén maradt és hosszú ideig pillantásával kísérte a távolodó ellenséget.

232

Az emír elkövette a zsarnokok örök a hibáját: először támadt, hogy elfojtsa a lázadást és csak u t á n a gon dolkodott - először erőt akart mutatni és csak utána bölcsességet. Egy zsarnok számára a bölcsesség amúgy sem több, mint az erő alkalmazásának képessége. Amikor a lázadás kirobbant, az uralkodó döbbenten kérdezte önmagát, mit hibáztam el? Hiszen tegnap ennél sokkal súlyosabb gaztettekre sem reagáltak - hogyhogy most hirtelen megvadultak? A m i k o r a lázadás kirobbant, még a Fehér Lepel emberei is d ö b b e n t e n nézték ezt a váratlanul felbukkanó elemi erőt, mely mindent megsemmisített, mely az útjába került. Emberáradat, széles és háborgó, vég nélküli folyam zúdult végig Dsidon főutcáján és hömpölygött napestig, megállás nélkül. V é g e l á t h a t a t l a n ár, mely elnyeléssel fenyegette a várost. Égnek emelt, ü t e m e s e n mozduló öklök erdeje. V é d t e l e n tömeg - ereje mégis számában rejlik, konok, megingathatatlan elszántságában. A peremvárosok, falvak és oáziserődök lázadása egyszerre következett be az egész városállamban és a nép Dsidonba özönlött. Az apákról fiúkra öröklődő görbe dsidoni szablyákat és hosszú késeket a kunyhók mestergerendája rejtette béke idején. De mikor harcolni kellett, felhangzott a padlásra vivő lépcsők nyikorgása, olajos rongyba csavart pengék kerültek elő, fényes acél hasította a levegőt. A lázadó rongyos a tömegben érzi, hogy megsokszorozódik az ereje, hiszen először vesz részt valamiben, először tartja sorsát a kezében. Először részese valaminek, először dönthet - először érzi, hogy van. „A tömeg vonzza a tömeget" - tartja az aszisz mondás. Dsidon nyomorultjai is erősebbnek, értékesebbnek érezték magukat; a sokaságban megszabadultak attól a valamitől, amit magányosan magukban hordoztak, ami egy élet óta fájt. A lázadás a végső eszközt jelentette. Dsidon népe azért fogott fegyvert, mert a tapasztalat megtanította rá őket, hogy más kiút nincs, már minden próbálkozás kudarcot vallott. 233

Egyszerre mozdultak meg és olyan kíméletlenül romboltak le mindent, hogy a Vezér hamar rádöbbent: a lázadás végül a jelszavakat is elpusztítja majd, melyek életre hívták. És azokat is, akik ezeket a jelszavakat először kimondták. Az északról hozott, béke idején imádott Hercegnőt is. Mert a tömeg sosem képes úgy kifejezni magát, mint az ember: csak néhány magatartásformája van: örvénylik, tiltakozik - és rombol. Ezért szólnak a dalnokok emberekről, hősökről - de tömegről soha. Az új nemzedék, a lázadó fiatalok mindig több becsvággyal, m i n t hozzáértéssel bírnak, ezért minden lázadás visszatér tehát a kezdetekhez. A győzteseknek ismét meg kell t a n u l n i u k m i n d e n t , amit a legyőzött, eltespedő nemzedék kínkeservesen elsajátított már. „A legyőzött, a vénebb tán többet tud, de hiba volna bölcsebbnek nevezni." - ismét egy aszisz mondás, amelyre egy garast sem tenne fel az ember, gondolta a Magány Tornyában álló Vezér és a Hercegnőhöz fordult. - Nekünk itt már semmi dolgunk. - Ok az én népem! - szegte fel a fejét az asszony. A Vezér k ö r b e m u t a t o t t a mélyben lángoló u t c á k o n . Sikolyok és ordítások visszhangzottak a keskeny sikátorokban. Allatok bőgtek keservesen. Fekete alakok suhantak a sikátorokban: elvágták a lovak inait és a földre esett állatokat leszúrták. Őrjöngő vérszomjukban ijesztő hangokat hallattak, vértől csöpögő hosszú késeiket rázva valami vad harci dalt énekeltek. - Ez n e m a szavak és nem a gondolkodás ideje. A palotanép menekül - már aki tud. A Hercegnő dacosan összeszorította a száját és Chaladys lángokban álló palotája felé nézett. A tűz fénye fekete p á r d u c k o p o n y á t viselő alakokat világított meg a falakon. Nodzsalarok: a fekete párduc bőrét viselő őrült szentélyőrizők. Dsidon legjobb orgyilkosai. A nő döntött. - Kövessetek! 234

A palota alatt húzódó titkos alagút az emír istállójánál ért véget. A Vezér azzal töltötte az éjszakát, hogy Abuval együtt felszerelt egy jellegtelen, de annál tartósabb harci szekeret. Erős tengelyű, széles kerekű jármű volt, a lovak pedig a négy legjobb az emír istállójából. A tömeg egész éjjel tombolt, de h a j n a l r a m e g p i h e n t . Addigra már a Márványpalotából is csak kormozó rom maradt. Egyetlen szót sem vesztegettek Dsidon bukott emírjére. A pirkadattal hagyták el a várost, a sarkig tárt, füstölgő kapukon át. Egyszer próbálták meg feltartóztatni őket, dorongokkal hadonászó fosztogatók. Abu még csak nem is lassított, míg kétszer pendült a Vezér rövid íja. Ketten lehanyatlottak, a többi elmenekült. A Hercegnő csak akkor szólalt meg, mikor Dsidon városa már csak egy füstölgő árnyék volt a látóhatár peremén. - Ez az út Alcarába visz. A Vezér kurtán bólintott, de n e m válaszolt. - De Alcara az asziszok kezére került! - csattant fel a nő. - Dsidon lázadását előbb-utóbb leverik majd. Akkor pedig keresni fogják a szószólókat. Yankar urai és Dsidon nemesei bűnbakot keresnek és Chaladys könnyedén meggyőzi őket, hogy Te állsz a lázadás mögött. Amíg élsz, veszélyes vagy a Pentád rendjére. Vadászni fognak rád és keresnek majd, mindenhol. Legkevésbé Alcarában, hiszen tudják, mennyire gyűlölitek egymást Cassandreával. - Csak n e m akarsz bemenni abba a városba? - Azt n e m mondtam. De ott hajóra szállhatunk. A z u t á n . . . - a Vezér vállat vont. A vasalt kerekű harci szekér porfelhőt felverve robogott az alcarai úton.

235

Az utolsó hid

m a g a s G e r i n c s z i k l á k a t a legnagyobb m e s t e r s é g e s képződményként ismerték a Pentádban - leszámítva persze a K a p u körüli sivatagot. A közel h a r m i n c mérföld hosszú kővonulat távolról olyan volt, mint valami homokba t e m e t e t t óriás sárkány gerince. A z u t á n , amikor az utazó egyre közelebb ért, a sziklák növekedni kezdtek, szabályos k ö r v o n a l a i k m e g l e p ő ellentétben álltak méreteikkel. A kővonulat hosszában egy óriási kanyon zuhant sokszáz láb mélybe, mintha egy óriási csatabárd hasította volna ketté a Gerincsziklákat. A Csontszurdokként emlegetett szakadék nevére senki n e m tudott magyarázatot: egyetlen feljegyzés s e m szólt olyan v a k m e r ő k r ő l , akik leereszkedtek v o l n a a fenekére. A sötétbe vesző szurdok legalján a N o s a a r folyó kanyargott, de vize csak akkor csillant meg, ha fáklyát hajítottak a mélybe. A tudós fők kivétel nélkül egyetértettek a b b a n , hogy Csontszurdokot és az egész sárkánygerinchez hasonlító hegyláncot varázslat hasította ki a földből, mint ahogy abban is, hogy az egész évtízezredekkel korábban történt. De legkésőbb Cranta idején. A gigászi csigolyasort formázó, m e r e d e k h e g y v o n u l a t átfogta az egész keleti látóhatárt. - Nincs ember, aki ezt megmássza - hunyorgott Arbo.

236

- N e m is kell. K ö z é p t á j o n v a n egy keresztirányú h á g ó mutatott előre Rashad

az elvezet egészen a Csontszurdokig.

O t t pedig a hídon megyünk át. - A Szivárvány hídján - bólintott F l a m m e o . A z t á n viszszakérdezett. - A helyőrséget hogyan akarod megkerülni? A Szivárvány hídját az év minden napján egy quarrokból álló q u e t o n vigyázta. A negyedszáz mérföld hosszan húzódó Gerincsziklákon ez volt az egyetlen átvezető út. Az átjáró nemcsak stratégiai pont volt Dsidon és A l c a r a között, de a híd megrongálása visszavetette volna a kereskedelmet, végleg elszigetelve a Holtmocsár városát. - S e h o g y . N i n c s r á n k írva, hogy szökevények v a g y u n k - vont vállat Rashad. - A tetoválást eltakarjuk. De különben s e m dolguk, hogy feltartóztassanak bárkit. A híd őrizetére rendelik ki őket, havonkénti váltással. - Érdekes feladat - F l a m m e o elhúzta a száját. - Szerintem az ilyen őrség inkább büntetés a légióban. - M i t gondolsz, h a m a r a b b o d a é r ü n k , m i n t a K ö l y ö k ? - tette fel a mindannyiukat foglalkoztató kérdést Arbo. - A fiú aligha bírja ezt az iramot. Ha a hergolival szökött, biztosan kikeveredik a m o c s á r b ó l . Az a fickó m i n d e n r e képes. - Én is ettől félek - m o n d t a F l a m m e o sötéten.

Gerincsziklák h á g ó j á n egy lélekkel s e m találkoztak. A kétoldalt n ö v e k e d ő sófehér k a n y o n f a l a k egyre m a g a s a b b a n borultak fölébük. A c s ú c s o k legtetején néhol hó csillogott. - N e m r é g jártak előttünk - hajolt a morzsalékos talaj fölé R a s h a d és néhány frissen letiport cserjére mutatott. - T a l á n a váltás.

237

- Mit gondolsz, á t e n g e d n e k így? - tette fel a kérdést Arbo. - A helyőrség a hidat őrzi a rongálóktól. N e m feladatuk, hogy szökött légiósokra vadásszanak. Azért van a Lángosztag - morogta Rashad, közben gyomra nagyot kordult. Vizük már fogytán volt és reggel az utolsó adag húst már nyersen falták be. - N e m hiszem, hogy u t á n u n k j ö n n e k - rázta fejét F l a m m e o . - A b a r l a n g t a v o n n e m hozhatják át szárazon a híres szélszőnyegüket. Márpedig, ha a szőttesből kimosódnak a rúnák, az egész nem lesz több egy cifra rongynál. - A k k o r jönnek utánunk gyalog. - A m o c s á r o n át? A s c h a o n szárazmágusai, akik rosszul vannak, ha meg kell inniuk egy pohár tiszta vizet? Egy óra múlva megpillantották a Szivárvány Hídját, és kétoldalt a tornyokat. A Yankaraon fekete-vörös-ezüst lobogóját hosszan lengette a Csontszurdokból felfelé fúvó, sosem nyugvó szél, de ezen kívül senki nem mozdult. A Szivárvány Hídjának rúnákkal ékesített, igézetes, gyomverte ősi kövei üresen hallgattak. - N e m l á t o m az őrt - hunyorgott F l a m m e o . - Legalább egy-egy lövésznek a tornyokban kéne posztolnia. - Elrejtőztek volna? - A Y a n k a r a o n légiósai? Ő r s é g b e n ? - az o r d a n i a fejét ingatta. - Egyszerre mind a kettő? R a s h a d a levegőbe szimatolt. Édeskés, fémes, nehéz szag, mint a bomló tojásé. - Halottak. Legalább másfél napja már. Mind a hárman rohanni kezdtek a néma tornyokig. Két tetemet az alsó szinteken találtak, két másikat az őrhelyén. Valamennyien a homorúvá görbült testtel hevertek az oldalukon, a r c u k o n a halál kétségbeesett, görcsös vicsorával. A semmibe meredő szemeket mintha fehéres moha futotta volna be.

238

- Méreg - összegezte véleményét a vadork. - De miért? , - Ha a h i d a t a k a r t á k v o l n a lerombolni, már m e g t e t t é k volna. - T a l á n az e l ő t t ü n k járók? - intett a letiport f ű c s o m ó k felé A r b o . - Nem. Mikor ideértek, a helyőrség már órák óta halott volt. F l a m m e o felkiáltott a vadorknak. - Ég az őrtűz odafent? -Nem. - Ha a helyőrség összeköttetésben van a Lángmesterekkel, a láng útján üzenhettek volna A s c h a o n b a , vagy akár a légióba is. De valaki itt megmérgezte az őröket, hogy ne adhassák le a jelet. - Miféle jelet? - H o n n a n tudjam? V a l a m i olyasmiről, ami itt történt. - V a g y történni fog - nézett körül g y a n a k o d v a A r b o . Az őrtornyok á r n y é k á b a n b a l j ó s a n m e g ü l t a c s e n d . - Azt akarták, hogy az őrség ne lásson, ne riaszthasson. Szerintem valami készül itt. - De n é l k ü l e m - v o n t vállat a v a d o r k . - G y e r ü n k tovább! A lobogó b u n d á j ú q u a d ó l már átnyargalt a túlpartra és R a s h a d e l s ő k é n t k ö v e t t e . Szivárvány Hídja? G y a n a k o d v a , szaglálódva lépett a hűvös tapintású kőívre. N e m volt rajta semmi szivárványszerű: szürke volt, tele vésetekkel és díszítésekkel és olyan tömör, hogy tartópillérek nélkül is lehetett vagy száz tonna. A masszív, e n y h é n íves kőépítmény csak annyira volt széles, hogy szűkösen elfért rajta egy szélesebb szekér. Kétoldalt a kőkorlát túlságosan alacsony volt, hogy v a l ó d i biztonságot nyújtson. A c s í p ő m a g a s s á g b a n h ú z ó d ó mellvéd láttán R a s h a d igazat adott a historikusoknak, akik a hidat a törpéknek tulajdonították. A v a d o r k f é l ú t o n járt, mikor a mélyből feltörő szelek

239

süvítésén túl meghallotta a szemközti kanyonfalak között visszhangzó robajt. Sarkon fordult és intett a többieknek is, hogy rejtőzzenek el. - Egy kocsi! V á g t a t v a jön! Mintha menekülne, g o n d o l t a R a s h a d . A k á r k i j ö n ilyen vad r o h a m b a n , jobbnak látszott az őrtornyok fedezékében fogadni. É p p e n visszaértek a tornyok alá, mikor a túlnani h á g ó n felbukkant a harci szekér. H á r m a n álltak a kocsin. Szemük sarkából egy nőt is kivettek a porfelleget kavaró szekéren. A hajtó mellett pedig szálas termetű, ismerős férfialak kapaszkodott. A m i k o r Rashad felismerte, úgy érezte, mintha váratlanul jégdarabot nyomtak volna meztelen lapockái közé: még a lábaiból is kiszállt az erő. Jószerével fel sem ocsúdhattak, mikor parancsszó csattant. - Légiósok sorakozó! Rangidős jelentést! A h á r o m szökevény egyszerre t o r p a n t m e g az ismerős hangra. A Szürke Vezér volt.

Most mi lesz, gondolta a vadork, mikor a szekér megállt az őrtornyok lábánál. A gyeplőt egy lobogó ruhájú dzsad markolta, a kocsiszekrény jobb szélén, ahol a hajítógerelyeket tartják, egy fátylakba burkolózó asszony állt. A vadork ekkor vette észre, hogy egy kivételével az összes hiányzik. Üres volt az egyik tartalék tegez is. Harcoltak volna? A Vezér egy pillanatra megállt a legalsó lépcsőn, mielőtt lelépett volna a szekérről. Látták, hogy felismerte őket. Egy hidat őrző osztagnak talán n e m szúrt volna szemet h á r o m szökevény, de saját százegyük vezére elől n e m rejtőzhettek. A rangidős ugyan Rashad lett volna, de A r b o nyerte viszsza leghamarabb a lélekjelenlétét. Előírásszerűen tisztelgett és szenvtelenül jelentette: - Szürke Százegy. Kígyóvadász quarro és két sezro. Ú t b a n A l c a r a felé.

240

- Azt látom - a Vezér végigmérte őket, szemében mintha kétértelmű, gunyoros szikra villant volna -, de innen nincs tovább. N e m juttok át a hágón. Azt majd meglátjuk. R a s h a d megmarkolta a csákányfejsze nyelét. N e m áltatta m a g á t : a Y a n k a r a o n hitvallása szerint egyetlen veterán tíz másik harcossal ért fel - és a légió ezt bizonyította is. A Vezér e g y m a g a k ö n n y e n e l b á n h a t o t t volna valamennyiükkel, pusztán azáltal, hogy számára olyan természetes volt a harc, mint másoknak a lélegzés. F l a m m e o óvatosan hátrált: a torony lábazata felé igyekezett, ahova egy íjat támasztott. - Úgy látom, félreértitek - folytatta a Vezér ráérősen, de úgy helyezkedett, hogy tekintetével átfogja mindhármat. - A hágó túloldalán aszisz zsoldosok közelednek. Ugy félezren. - Asziszok? Itt? - tört ki Flammeo. Értetlenségüket látva a Vezér biccentett, mire hajtója, a dzsadforma ifjú gyorsan ismertette a helyzetet. - T u d o m , hogy A s c h a o n b a n e m j á r n a k a hírek. Egy szökevény légiós pedig m é g kevesebbet hallhat - a sovány dzsad megköszörülte a torkát. - A l c a r a behívta falai mögé a Nyktalos H á z hercegkapitányát. C a s s a n d r e a Ereltis kijelentette, hogy kilép a Pentádból. A hercegkapitány s e m áll meg félúton. Az első logikus célpontja Dsidon. Valószínűleg az ő boszorkánymesterei mérgezték meg a helyőrség quarroit, hogy szabad legyen az útjuk a Pentád szívébe. A h á g ó túloldalán közelgő félezres megszálló sereg pedig m i n d e n bizonnyal... - fejével intett. - Dsidon felé tart - fejezte be Arbo. - H a d d menjen! - M e g kell állítani ő k e t . M e g l e h e t állítani ő k e t . Itt - mérte végig a szökevényeket a Vezér. - és most. Az igazi h ő s t e t t e k n e m abból születnek, hogy híres e m b e r e k nagy d o l g o k a t visznek véghez. Inkább abból, hogy ismeretlenek olyasmire vállalkoznak, amit senki n e m v á r h a t el tőlük, és végül győznek.

241

Egy pillanatig döbbenten meredtek rá. R a s h a d még meg is fordult, hogy biztos legyen benne, hogy a Vezér hozzájuk beszél. S e m m i hitványkorcsok, m e g légió szégyenei-szitkozódások? A z t á n F l a m m e o felnevetett és nevetése átragadt a többiekre is. - Olyan tökéletesnek tűnt - fordult társaihoz levegő után k a p k o d v a az ordani. - M i n d i g v á r t a m , hogy végre v a l a m i ostobaságot mondjon. H á t ezzel a z t á n . . . A v e t e r á n közönyösen várt, míg befejezik. A z t á n lassan felemelte a kezét. - Úgy látom, n e m hisztek n e k e m , hitványkorcsok. N e m akarjátok megvédeni a hidat. N e k e m viszont van m é g egy érvem - a szökevények háta mögé mutatott. - Halljátok? Rashad figyelt fel először a süvöltésre. - Szélszőnyeg. Itt vannak. A forgószelet kavaró szőnyeg hátán nyolcan álltak. Ö t e n lobogó, vörös k ö n t ö s ű tűzmesterek: a L á n g v a d á s z osztag. A másik háromban Ikerpengét, a Kőkezűt és Egynyilat ismerték fel. - Ennyire f o n t o s a k lennénk, hogy megmozdul értünk a légió színe-virága? - Flammeo ismét tréfálkozni próbált, de az arca halottsápadt volt. A Lángvadászok olyan gyorsan érkeztek, hogy n e m is gondolhattak ellenállásra. De mihez is kezdhetett volna három sezro a tűzmesterekkel és a Yankaraon három veteránjával szemben? A szőnyeg az arcuk előtt lebegett. R a s h a d g y a n a k o d v a méregette a száraz kelmét: hogyan hozhatták át szárazon a barlangtavon? S e j t e t t e , hogy m á r sosem fogja megtudni. Az öt tűzmester lassan, egyszerre emelte a kezét. N e m siettek: a három szökevénynek esélye sem volt. Mielőtt azonban lángbilincsbe verhették volna áldozataikat, Ikerpenge, a tiadlani törte meg a csendet.

242

- Köszönettel tartozunk a Szürke Vezérnek, hogy elfogta a légió szökevényeit. A Vezér vállat v o n t , s z e m é b e n i s m é t f e l l o b b a n t az a kétértelmű, gunyoros szikra. - Elfogtam?

Dehogy - lassan, elismerőn végigmérte a

szökött sezrokat -, ezek a hitványk... khm, derék légiósok parancsomat követve siettek a hágó védelmére. Dicséretet é r d e m e l n e k gyors érkezésükért. Ez akkora hazugság volt, hogy R a s h a d egy pillanatra elképzelte, amint reá szakad az ég. De m i u t á n n e m történt semmi, eltöprengett. A tűzmesterek b ü n t e t é s e a biztos halál volt - a V e z é r a j á n l a t a egy esély az életre. R a s h a d pedig élni akart. L e g a l á b b addig, a m í g n e m beszélt m é g egyszer a Farkassal. A L á n g v a d á s z o k értetlenül néztek e g y m á s r a , de n e m voltak elég bátrak, hogy meghazudtolják a Y a n k a r a o n Szürke Vezérét. - Az ő r ö k k e l mi t ö r t é n t ? - k é r d e z t e v é g ü l a K ő k e z ű a n é m a tornyok felé sandítva. - H a l o t t a k . Az asziszok vagy az alcaraiak megmérgezték ő k e t . A h á g ó és a S z i v á r v á n y H í d j a v é d t e l e n - m o n d t a a V e z é r t ö m ö r e n . - A G e r i n c s z i k l á k t ú l o l d a l á n v i s z o n t az utóbbi évszázadok legnagyobb megszálló serege közeledik D s i d o n felé. - Megszálló sereg? D s i d o n felé? A v á r o s b ó l é p p e n m o s t v o n t u k vissza az e g y s é g e i n k e t - n é z e t t fel Egynyíl. - O t t v o l t a m - a V e z é r egy pillanatra összepréselte ajkait, de s e m m i más n e m árulkodott visszafojtott haragjáról. - M i k o r érnek ide? - topogott magas talpú sarujában Iawqún.

Széles

övét

megigazította

jókora

pocakján

és

töprengő arccal méregette a masszív hidat. Legfeljebb félóra. Az előőrsöt levágtuk, de a fősereget n e m t a r t ó z t a t h a t t u k fel. A K Ő k e z ű egy pillantást v e t e t t az ü r e s gerelytartóra és a tegezre és bólintott.

243

- N e m is. Az a mi dolgunk lesz. R a s h a d fogai összecsikordultak és az égre emelte szemeit. Az a baj a világgal, hogy az ostobák mindenben holtbiztosak, az okosabbak meg tele vannak kételyekkel. A Szivárvány hídj á n a k oszlopait őrző szürke kősárkányok mintha gúnyosan vigyorogtak volna a vadork dühén. Az őrtornyok megroggyant mellvédéiről m é g m o s t is a Yankaraon zászlói csüngtek. A felszálló párák ismeretlen, vad szagokat hoztak a szurdok mélyéről. Átkozott, baljóslatú hely ez, toporgott R a s h a d a híd tövében, mintha tulajdon nyitott sírom előtt állnék. A veteránok ezalatt felkutatták a két őrtornyot. Magukhoz vették és szétosztották a sezrok között az őrség fegyverzetét és páncéljait. F l a m m e o viszolyogva ö l t ö t t e fel a k ö n n y ű harci vértet, amely m é g őrizte az előző tulajdonos verejtékének szagát. Fegyvert is kaptak: a kalózkardnak is nevezett csaknem egyenes, fokélre is élezett kardot. Ez a légiósszablya rövidebb változata volt, széles pengéjű, egyszerű, kifejezetten pajzsharcra kifejlesztett fegyver. Rashad megsuhogtatta az alig alkarhosszú pengét és közben Egynyíl szavai jutottak az eszébe: „ . . .amikor a sorok összecsattannak, nincs már hely vagy idő nagyívű, széles mozdulatokra: a légiós a rövidkarddal vág magának utat az eleven testek sűrűjében. A pajzsharc a háború legvéresebb formája, de valakinek ezt is csinálni kell. És a légiós az, akit ezért fizetnek". Találtak két hordó aszisz törkölyt is, de a veteránok egyetlen kortyot s e m engedélyeztek. Az alkohol két vagy három pillanat késlekedést jelenthet olyankor, amikor egyet s e m engedhetnek meg maguknak. Rashad végigmérte társait: most már igazi harcoló egység vagyunk: büdösek, éhesek és kialvatlanok, ráadásul talpig vasban. G y a n a k o d v a szimatolt a levegőbe és elfintorodott. - Mit érzel? - kérdezte Arbo. - Vereségszagot. Halált.

244

- V a n választásod? - lépett melléjük Ikerpenge, a karcsú tiadlani. - A Y a n k a r a o n légiósa vagy, szemben a P e n t á d ellenségeivel. Rosszkor, rossz helyen, de m é g s e m esélytelenül. - T i z e n k e t t e n ötszáz ellen - vicsorgott R a s h a d elkeseredetten. - valóban nem egy rossz arány. Szerinted tényleg azért keveredtünk ide, hogy feltartsuk őket? M i n t h a csak a vihart próbálnánk lehugyozni. Ilyesféle tiszteletlenségért Ikerpenge m á s k o r orrokat vágott le, de ezúttal még csak rendre sem utasította a pimasz quarrot. - U g y a n . A k á r m e n n y i é n is j ö n n e k o d a á t , a h í d o n egyszerre csak négyen férnek el. A Yankaraon quarroja nem tud elbánni négy aszisszal? U t á n a még néggyel? - Ó persze! - F l a m m e o szárazon, erőltetetten elmosolyodott, de szemében félelem szűkölt. - Aztán a végén elfogynak mind, ugye? - A hőstett az, amikor hétköznapi emberek viszik végbe a csodát - Ikerpenge n e m mosolygott, de n e m is látszott boszszúsnak. - A Kard Második Költeménye így szól erről: A mit eddig szétfeszítve tartott életem: összecsapódik mögöttem kezdet és a vég. Lehet az életem merő seb, de ma én leszek erősebb, A sors útján hátra ne nézz: ott jövök mögötted R a s h a d ó v a k o d o t t attól, hogy kifejezze a véleményét. M é g orrát veszítené. H a l l o t t róla, hogy Ikerpenge verseléssel is foglalkozik. S o h a n e m fért fejébe, h o g y a légió t a l á n legveszedelmesebb k a r d m e s t e r e miféle élvezetet talál sorok és m o n d a t o k hangzatosra csiszolásában, de hát ez emberdolog volt, az e m b e r e k pedig h a j l a m o s a k értelmetlenségekre. - A h ő s t e t t e k e t s o s e m r e n d k í v ü l i e m b e r e k viszik v é g b e , h a n e m r e n d k í v ü l i d o l g o k r a k é p e s n é v t e l e n e k . A P e n t á d szá-

245

mos hőstettet köszönhet olyanoknak, akik egyszerűen csak megtettek minden tőlük telhetőt. A légiós számára sosem az a fontos, hogy meglássa a távoli dicsőséget, hanem hogy itt és most megcselekedje, ami előtte áll. A m i k o r R a s h a d a szeme sarkából látta, hogy F l a m m e o bólint, dühösen felhorkant. Eh, a világ tele van bolondokkal, akik kalandozónak nevezik magukat. Ezekből a bolondokból túl gyakran lesznek hősök ahelyett, hogy jól fűbe harapnának valahol. A vadorkot egyetlen dolog tartotta még itt: a quadól átjutott a túlpartra. R a s h a d Bhokr Bugadaj, a Farkasszellem h a j d a n i é s m a j d a n i s á m á n j a innen már n e m f o r d u l h a t o t t vissza. A h o r k a n t á s h a l l a t á n I k e r p e n g e R a s h a d felé fordult. Lassan, halkan beszélt, szavaiban mégis mintha ijesztő lángok lobogtak volna fel. - Te azt hiszed, hogy a Yankaraon hősöket akar nevelni. Ez hazugság. A légió n e m hősöket nevel, hanem harcosokat. Ezek a harcosok azonban megállják a helyüket minden körülmények között. Te a Farkas fia vagy és én azt akarom, hogy lássák szemedben a Farkas dühét. A z t a k a r o m , hogy megremegjenek a vicsorodtól! A m i k o r pedig m e g f u t a m o d n a k , rettegjenek attól, hogy a tarkójukba marsz! Képes vagy rá? - merőn nézte a v a d o r k o t . . . és R a s h a d bólintott. M a g á n a k s e m tudta v o l n a megmagyarázni miért. Egyszerűen érezte, hogy a tiadlaninak igaza van. H a t a l m a s árnyék takarta el R a s h a d jobbján a napot. - Azért orra ne essetek a nagy hősiességben. Ez csak egy munka - a Kőkezű ugyanolyan álmatagnak tűnt, mint mindig. - Véresebb, mint bármi más, de mégsem több, mint fürge csapkodás egy kiélezett vassal. A különbséget az teszi, hogy mindig te vagy a gyorsabb - és a megfelelő helyre sújtasz. - Azért haljunk meg itt, csak azért, hogy Dsidon rongyosai felett ne Abaszisz hercegkapitánya, h a n e m a Pentád ezüstmaszkos urai zsarnokoskodjanak?

246

A Kőkezű hirtelen szembe fordult velük. - T a l á n sejtitek, hogy mire vállalkoztunk. De azt kétlem, hogy értitek is. Az asziszok halált hoznak a Pentádba. A h o l a Nyktalosok aszisz hadosztálya megszáll, a lakosság fele a temetőbe kerül, a másik fele pedig fegyvert ragad. D s i d o n belepusztulna egy aszisz hódításba, ezért álltak most mellénk a lángvadászok is. Ők már rájöttek, hogy ezt az egészet n e m a Pentádért teszik, hiszen a Pentádnak már vége, mióta Alcara elveszett. H a n e m Dsidonért és a Yankaraonért. Es leginkább saját magatokért teszitek, a névtelen halandóért, aki válhat valamivé ebben a véres malomban. A Véres M a l o m a Yankaraon egyik kedvelt hasonlata volt a háborúra. Egyrészt azt a véres őrletést értették rajta, mely addig morzsolja-zúzza az ellenségeket, míg csak a legjobb, legszívósabb marad. A Véres M a l o m második jelentése magára a yankari légiósra vonatkozott: a Yankaraon hitvallása szerint az emberek hitványak: önzők, kapzsik és kéjsóvárak szinte kivétel nélkül. A háború véres malma az egyetlen lehetőség, amely kiőrli az emberből az alantasságot, amíg n e m marad más, csak az összetartás és a helytállás a végsőkig. A m i k o r a szenvedés kohójában tisztára ég a lélek, akkor már a halál sem büntetés. A szökevény légiósok n e m így gondolták. - N i n c s mit érteni ezen - A r b o a vállát vonogatta, de a hangja megremegett. - Ötszáz aszisz indul D s i d o n felé. At akarnak kelni a hídon. És át is fognak. Minket pedig a kőbe taposnak közben. Hősiesen, de feleslegesen. - A légiós téved - m e g l e p e t t e n f o r d u l t a k m e g , mikor Egynyíl, a c s e n d e s léptű félelf is megszólalt a h á t u k mögött. - A légiós elfelejti, hogy m i n d e n elődje túlélő volt. M á s k ü l ö n b e n n e m l e h e t n e m o s t itt. A túlélés pedig m á r ö n m a g á b a n is véres d ö n t é s e k e t k ö v e t e l h e t . A győztesek azért lesznek győztesek, mert győznek, kíméletlenül. Ez itt n e m egy hősi költemény és a légiós n e m dicső lovag. Ezért

247

képes még itt is győzni. Mert a harc egyetlen helyes útján jár - Ezek c s a k szavak - morgott R a s h a d , de n e m nézett Egynyíl szemébe. - Szavak? Ez adja a Yankaraon erejét. Háromezer éve. - A harc egyetlen helyes útja? - F l a m m e o a h o m l o k á t ráncolta. Egynyíl végre elmosolyodott. - A légiós majd meglátja. M e g is tanulja talán, és akkor ma életben marad.

Terv t a l á n m é g s o h a s e m volt a P e n t á d b a n reménytelenebb, mint é p p e n most, mikor D s i d o n b a n lázadás tombolt, A l c a r a aszisz kézre került. A Y a n k a r a o n súlyosabb utánpótlási g o n d o k k a l küszködött, mint bármikor, amire vissza tudtak emlékezni. De a kalandozók között járja egy m o n d á s : ha a szerencse jelentkezik, ha komolyan kiszemelt magának néhány embert, hogy kegyeiben részesítse őket, akkor m i n d e n kedvezőtlen véletlen hiába jön közbe. N e m mintha lett volna választásuk. Amikor - jó óra múltán - a híd túloldalán feltűntek az első asziszok, a csapat már tizenegyes alakzatban állt. Az ék élén Ikerpenge, egyedül. Mindkét kezében egy-egy légiósszablya, a hírhedt claor. B a l j á n , a legkritikusabb helyen a Vezér, rövidkarddal és pajzzsal. Az ő balján, a pajzshordozók helyén pedig Rashad szegezte előre a hagyományos öt könyök hoszszú dárdát. A j o b b szárnyat a Kőkezű és F l a m m e o alkotta. Középen, Arbo és Egynyíl fedezték Ikerpenge hátát. Leghátul a tűzmester sorakoztak: Iawqún, Abur-Tallis, Aharb kapitány Iscarbo és Eradgaj. A b u ott őgyelgett az ék mellett: n e m volt hajlandó meghátrálni. A sovány dsidoni fiú megmakacsolta magát. - A magamfajta talán sosem lehet több önmagánál. Most

248

megismerhetem ö n m a g a m a t , ha beletekintek a halál igazi arcába. M é g ha belepusztulok is. A h a r b kapitány a fejét ingatta. - M é g a z é l e t e t s e m ismered fiam. H o g y a n a k a r o d hat ismerni a halált? - T u d o m , hogy lehetetlen - v á g t a rá A b u -, de m o s t az istenek adtak egy esélyt és én nem fogom elszalasztani. A tűzmesterek kapitánya merőn nézte Abut és sokáig nem válaszolt. Végül, mintha egy ö n m a g á n a k feltett kérdésre válaszolna, bólintott és egy lándzsát nyomott a dsidoni kezebe. - A j o b b o m o n állj! M i n d e n erőfeszítésedre szükség lesz, hogy estére m é g egészben m a r a d j , de legalábbis lélegezz. N e m lehetsz épeszű, ha maradni akarsz: ha valami c s o d a n a k köszönhetően mégis túléled, m i n d e n porcikádban megváltozva kerülsz ki ebből az egészből. De azért ne á tasd magad, fiam. Ha e n g e m kérdezel, estére inkább leszel halott mint bármi más. De talán mégis igazad van, hogy maradsz, hiszen a bátor csak egyszer hal meg, míg a gyáva számtalanszor. R a s h a d a szemét forgatta. Az istenek bizonyára jó szórakoznak odafenn, mikor efféle ostobák közé kevernek, akik hősők akarnak lenni. Pedig csak halottak lesznek, de nagyon gyorsanA túloldalon úgy közeledtek az aszisz falanxharcosok, mint akik ügyet s e m vetnek az őrtorony t ö v é b e n várakozo légiósokra. Széles vállú, szegletes mozgású, nehéz léptű férfiak voltak, egyenesen nyírott szakállal és a pajzsok pereme felett sötéten villogó tekintettel. Egészen a híd túlsó lábáig közeledtek lassú, egyenes léptekkel. A pajzsfal váratlanul szétvált és egy lovas leptetett a hidra C s a p o t t vállú, sovány, lobogó szakállú férfi volt, arannyal futtatott páncélja, sötétkékre festett szemöldöke előkelő származást sejtetett. Az aszisz seregvezér volt, ezernagyi rangban. _ A Nyktalos H á z és Hiere Otlokir, Abaszisz nagykiralya nevében a koronához csatolom ezt a területet és felszólítom

249

az ellenálló erőket az azonnali fegyverletételre! - színpadias mozdulattal kivonta a kardját. - H a r c vagy megadás? Lassan a híd közepéig léptetett. A Vezér vállat vont. - Ha ez a nagypofájú itt a k a r j a m e g t a l á l n i a sírját, én hozzásegítem. A fegyverét s e m vonta elő, úgy lépett az aszisz főrang elé. A keskeny arcú, horgas orrú aszisz elnézett a feje felett. - Felszólítalak a megadásra! N e m fogadok el semmilyen ellenvetést! A Vezér válaszul leköpte. N e m volt könnyű dolga, mert az ezernagy a nyolcmarkos, nehéz harci mén nyergében ült - de ha a Yankaraon veteránja fejébe vesz valamit, akkor nem ismer lehetetlent. Az aszisz s á p a d t a n törölte le szakálláról a nyálat és a k ö v e t k e z ő p i l l a n a t b a n m e g r á n t o t t a a zablát. A c s a t a l ó felágaskodott, vasalt patáival a Vezér feje felé sújtott. Az ezernagy le akarta tiportatni a lovával a légióst, de a Vezér előre szökkent és olyan erővel ragadta meg és rántotta lefelé a ló zabláját, hogy az állat térdre rogyott, és lovasát a híd kőkorlátjára vetette. Az éles peremnek csapódó testben tompán roppant valami - alighanem gerince törött. A Vezér nem ért rá törődni vele: a h a t a l m a s ló pofájára csapott és visszazavarta az asziszok közé. A túloldalon két íjász felemelte a nyílpuskáját és gondosan célba vette a Vezért. De nem lőtték le. N e m tudták: egy-egy nyílvessző ütötte át a torkukat. A legtöbb ember számára lehetetlen lett volna megakadályozni az orgyilkosságot - de híd keleti lábánál az íját Egynyíl használta. A Vezér úgy hátrált vissza, hogy egy pillanatra sem fordított hátat az asziszoknak. - Ne h a g y j a t o k nekik időt! - h ö r ö g t e a híd k o r l á t j á n hasaló ezernagy. - A szekeret!

250

Dübörögve vált ki az asziszok sorából egy hadocha, aszisz s e r e g b o n t ó szekér. K é t óriási t e r m e t ű , erős c s o n t o z a t ú trabollari csődör vontatta, a nehéz kocsiszekrény két oldalán kétélű, görbe pengék meredeztek. Mindannyian látták, hogy az óvatosan hátráló Vezér nem éri el a társait: a szekér még hamarabb beéri. A k ö v e t k e z ő p i l l a n a t b a n h á r o m nyílvessző szelte át a levegőt, olyan sebesen, hogy szinte egymást érték. Az egyik az ostorhegyes szemébe fúródott, a második a másik ló lábába, a h a r m a d i k pedig a szekeret h a j t ó aszisz torkába - mindez gyorsabban történt, mint ahogy elmondhatja az ember. A kocsis lezuhant a bakról a lovak közé, a harci szekér keresztbe fordult a hídon és felborult. A korlátról lecsúszó ezernagy kihasználta a helyzetet és négykézláb kúszott viszszafelé a roncsok fedezékében. - E h ! Öregszem vagy mi - Egynyíl csalódottan csóválta a fejét. - Lelőttem két jó lovat és egy rossz embert! Az aszisz kurafi pedig elmenekült!

A

híd k ö z e p é n h e v e r ő szekérroncsok f e l t a r t o t t á k az asziszokat. A h á m b a szorult, sebzett lovak nyihogva k a p á l t á k a h i d a t p a t á i k k a l , a felborult négykerekű legtetején szinte gúnyosan pörgött egy törött kerék. De nem sokáig. Ragyogóan kék, kettős villámkéve vágódott ki a túlnani s o r o k b ó l és c s a t t a n v a v á g ó d o t t a r o n c s o k b a . S z e m f á j d í t ó ragyogással repültek a szilánkok szerteszét - már ami megmaradt belőlük. - H ű ű ű - nyögött Rashad. Az asziszok sora összezárult. - N e m mer előbújni a nyomorult - jegyezte meg halkan Egynyíl. Az íjon ezúttal egy fekete, rúnákkal gazdagon díszített nyílvessző feszült. T ö b b e n b ó l i n t o t t a k . A Y a n k a r a o n

251

v e t e r á n j a i n a k veszett hírük volt a varázstudók körében. A légió kifejezetten a varázstudók ellen fejlesztette ki rúnanyilait, amelyek átütöttek mindenféle mágikus védőaurát. A q u e t o n o k mesterlövészei pedig g o n d o s k o d t a k róla, hogy a célba találó nyíl halálos legyen. Ritka volt a varázstudó, amely előmerészkedett, ha egy yankari queton alakzatba fejlődött és az ék szélén álló lövészek felajzották a mágusölő íjakat. - Ne félj, előjön majd a kurafi. De mérget vehetsz rá, hogy a legrosszabbkor - morogta Rashad. - M i n e k is erőltesse m e g magát. 7 - F l a m m e o s a v a n y ú n mosolygott. - C s a k n e m tízszeres túlerőben vannak. - A légiós sose a létszámot nézze - Egynyíl n e m emelte fel a hangját, résnyire húzott szemmel továbbra is az aszisz varázstudó után fürkészett. - Számolja inkább a halottakat. A hídon egyszerre úgyis csak kettővel állhat szemben, és ez még a rosszabbik eset. - H á t persze - a halál közelsége vakmerően szemtelenné tette az ordanit. - n e m a létszámot nézem. C s a k azt, hogy o d a á t vagy h e t v e n t o n n a élőhús nyüzsög, és ha megindul ellenünk, legalább tizenöt tonna vassal jön. Ez az, ami számít, és nem a létszám. - Persze, m e g is halhat itt a légiós - vont vállat a félvér mesterlövész, ügyet s e m v e t v e a közbeszólóra -, de hát a légiós két dolgot tud igazán: ölni és meghalni. Most megmutathatja mindkettőt. - U g y a n . Az erősebb fegyver n e m az, amelyet j o b b a n k o v á c s o l t a k , h a n e m amelyet erősebb kar forgat - az élen álló Ikerpenge hátra sem fordult, úgy idézett egy ismeretlen költeményből: A mag semmi sem a sziklához képest, Szétroppantja mégis, ha gyökérré leszÉs akarjuk, nem akarjuk, sorsunk örökké válik, jellé magasodó alakunk elér a láthatárig

252

Kashad a szemét forgatta. K o r á b b a n sosem hitte volna, hogy egyesek képesek verset szavalni a halál küszöbén, - de úgy tűnik, az istenek kissé túlbecsülték k é p e s s é g e i k e t , mikor megteremtették az embert. - Jönnek! Nehéz léptű, talpig vasba öltözött asziszok néztek farkasszemet a Yankaraon hűvös tekintetű veteránjaival. Yankar zsoldosai számára természetes volt, amit ellenségeik saját vérük árán tanultak m e g újra és újra: egy légiósnak kézitusában nincs ellenfele az e m b e r e k között. A Y a n k a r a o n t a n í t á s a szerint a légiós n e m azért győz, mert erősebb, h a n e m mert mindig csak a helyes cselekedetekre összpontosít - és ez az egyetlen dolog, ami felülkerekedhet a túlerőn. M e g l e h e t , az asziszok is erre g o n d o l t a k , mert az utolsó előtti pillanatban a sorok ismét szétváltak. A pajzsok fedezékéből a Niserrel-síkság íjászai léptek elő magától értetődő természetességgel. T í z e n . . . h ú s z a n . . . félszázán is talán. - Pajzsot pajzshoz! - szűrte a szót fogai között a Vezér. - Nyílzáporra készülj! Az asziszok az ég felé szegezték íjaikat. A yankariak vártak: a Y a n k a r a o n tanítása szerint az időzítés legalább olyan fontos, mint a helyes mozdulat. És csak egyetlen valóban helyes mozdulat létezik. A k ö v e t k e z ő p i l l a n a t b a n aszisz p a r a n c s s z ó c s a t t a n t és hirtelen vízszintesen szegeződtek a nyilak és c s a k n e m száz íj pendült egyszerre. Fekete, halált sziszegő vesszők tucatjai suhantak át az alig félszáz lépésnyi távolságon. Halálos üzenetük azonban nem ért célba: a Vezér egyetlen csettintésére a yankariak ezerszer begyakorolt mozdulattal hullottak térdre úgy, hogy testüket tökéletesen takarták a lábnyi átmérőjű, kerek pajzsok. A nyilak t ö b b s é g e t ű p á r n á v á tűzdelte a bőrrel b e v o n t fémkorogokat, de már sziszegett is a következő félszáz vessző.

253

Az íjászok ezúttal felfelé lőttek, hogy a visszazuhanó nyilak sebezzék halálra a híd túloldalát elzáró vakmerőket. . . . é s n é h a n e m létezik egyetlen helyes mozdulat... A levélforma, lapos a c é l h e g y e k esője m é g lefelé hullt, mikor már pendültek a második sor íjai, hogy vízszintesen villanva nyársalják fel a yankariakat, akik nem védekezhettek egyszerre a felülről és szemből érkező végzet ellen. A yankariak n e m is. - Iszíatha-há, sedharritín! - h a d a r ó , e m b e r t e l e n ü l mély h a n g k a r m o l t a nyílvesszők sziszegő h a l á l d a l á b a . R a s h a d n e m ismerte fel a háta mögött kántálást, de sejtette, hogy a tűzmesterek valamelyike lehet. N e m ért rá gondolkodni: a napfényben vörösen csillanó acélzáport figyelte, amely a semmiből hirtelen kibomló, narancsszín, forró lángtetőre hullott. Tűzernyő! Iscarbo, az aschaoniak nyughatatlan kísérletezője ugyanilyen tűzfalat lobbantott a yankari ék előtt is, amely szempillantás alatt elhamvasztotta a nyilakat. ^ A v a s t a g h a j f o n a t ú , kerek a r c ú a s c h a o n i szétvetett lábakkal, magasra emelt karokkal kántált, de a szemét nem nyitotta ki. N e m volt szüksége rá. Forró lángfalával elhamvasztotta a kőrisfa vesszőket... . . . a következő nyílzáport pedig röptében fordította m e g úgy, hogy a fellángoló nyílhegyek az íjászok soraira hullottak vissza. Az aszisz lövészek arra nem számítottak, hogy saját nyilaik sebzik halálra ő k e t . T ö b b s é g ü k m e g f u t a m o d o t t , a legszívósabbak azonban száznagyuk parancsára tettek még egy kísérletet - ők jártak a legrosszabbul. Iscarbo, a hunyt szemű, fekete h a j f o n a t ú fiatal tűzmester a következő nyílsorozatot már az íjakon lobbantotta lángra. Sziszegő, vörös lángkobrák ébredtek a megfeszített idegre fektetett kőrisfa vesszőkön. Ez a szimpátiás mágia meglehetősen elhamarkodott, hagyományoknak ellentmondó alkalmazása volt, de hát

254

az aschaoniak, a szél és a láng mesterei semmit sem csináltak úgy, ahogy O r d a n tűzvarázslói helyesnek tartották. S o h a s e m törekedtek a tökéletességre és mindig készek voltak valami új, m á s varázslattal előrukkolni - és Iscarbo pedig m é g az aschaoniak között is m a k a c s újítónak számított. A sűrű hajfonatú szárazmágus mosolygott, miközben ujjaival l á t h a t a t l a n rúnák tucatjait írta m a g a előtt a levegőbe. Fekete h a j a kibomlott, sötét szemében a célba értek boldogsága ragyogott... ...és a húrokra feszített aszisz nyílvesszőkön felágaskodtak és az arcokba martak a megelevenedő lángkígyók. Kiáltások visszhangzottak a Csontokszurdok felett és egy pillanattal később már senki nem gondolt nyilazásra. Az íjászok eldobálták nyilaikat és megfutamodtak. Iscarbo nyert néhány újabb percet az életből. A fiatal lángvadász ekkor A h a r b kapitány felé fordult és egyetlen kurta kézmozdulattal jelezte, hogy az utolsó bűvige felemésztette erőit. A kapitány bólintott és intett Iscarbonak, hogy segítse fel a Hercegnőt a szélszőnyegre. A V ö r ö s H e r c e g n ő egyetlen szó nélkül k ö v e t t e a tűzmestert. Meglehet, maga is megérezte a híd fölé tornyosuló halál árnyékát - hiszen érezték valamennyien. Szemük sarkából követték a porfellegben eltűnő szőnyeget. Az asziszok azonban n e m adták fel: a híd túloldalán ismét örvényleni, sűrűsödni kezdett a tömeg, mint v a l a m i óriási folyó. Abaszisz falanxharcosai még csak m o s t kezdtek igazán bedühödni. Vicsorogva

méregették

őket:

ebből

a

, távolsagbol

egyértelműen felismerték a Y a n k a r a o n jelzéseit is. Pajzsok zárultak össze a túloldalon, megdőlő dárdákon csillant a délutáni nap fénye.

^

T ö b b szó n e m hallatszott - m i n d k é t fél a haboru végletesen egyszerű, egyértelmű nyelvét beszélte, ahol a k i v o n t kard és az előre szegezett dárda n e m kívánt további magyarázatot.

255

Az asziszok a falanxharcosok lassú, jól begyakorolt futólépésével közeledtek - megannyi acélszürke pajzs, torokra célzó dárda - hogy eleven lavinaként elsodorják és eltiporják az útjukba álló szánalmasan csekély létszámú csapatot. Ember nem élheti túl ezt a rohamot. Rashad vicsorgott. Ember nem is. Már csak tíz lépés. Rashad meg mert volna rá esküdni, hogy a yankari ék élén álló, tucatnyi dárda ellen két szablyát szegező Ikerpenge csúfos véget ér. A tiadlani azonban n e m vesztette el hidegvérét. S z e m e sarkából A b u felé pillantott és olyan n y u g o d t a n idézett valami ismeretlen versből, mintha csak otthon lenne, és a Yankaraon Legendáriumát olvasná fel a sezroknak: Túlélek lángot, vért és tébolyt Míg a semmi száj nélkül egyet számol S iszonyodva menekül mind ki nem mondott még le önmagáról R a s h a d m e g akarta kérdezni, hogy vajon ez is saját költemény-e, de nem jutott rá ideje, mert a híd két kőoszlopa között alakzatba rendeződött az eleven acéláradat, egyenletes, acélosan csattanó léptekkel; már-már elérte az élen álló légióst. A következő pillanatban azonban olyasmi történt, amire senki nem számított. - Iúha-hróna dachator! - a kántálást rekedt káromkodásban folytatódott R a s h a d h á t a m ö g ö t t . V a l a m i csikordult, egy dárda a földbe döfött, ívben meghajlott és egy sötét test átlendült a fejük felett. Eradgaj! A mocskos szájú, szitkozódó aschaoni az asziszok előtt alig lábnyival ért földet. T a l p á r a esett, akár a m a c s k a . A m i k o r felegyenesedett, már embermagas lángörvény közepén állt,

256

kitárt karjaival m a g a volt az e l e v e n tűz. Es tüzet kiáltott. Alig karnyújtásnyiról üvöltötte az asziszok arcába a forró halált. Ordításával egy időben vakító lánghullámokat taszított végig a híd teljes h o s s z á b a n . A pajzs és a n e m e s a c é l lábszárvédők n e m értek s e m m i t a kövek felett végigkúszó, csípőmagasságig felcsapó forró kín ellen. Ú g y tetszett, mindenki egyszerre üvölt a mélység felett átívelő kőhídon. A falanx megállíthatatlannak rémlett, mikor közeledett de e z e k b e n a p i l l a n a t o k b a n az első s o r o k a t olyan húsig hatoló fájdalom űzte vissza, hogy tulajdon társaikon gázoltak át, csak hogy szabaduljanak az alhasukba, ágyékukba maró gyötrelemtől. - Az asziszok gyorsan t u d n a k t á m a d n i . E n n é l c s a k egyvalamit tudnak gyorsabban: visszavonulni - jegyezte meg a Kőkezű félhangosan. F l a m m e o felnevetett. Idegesen, szaggatottan. Ikerpenge lejjebb eresztette szablyáit, de nem tette el. - C s a k várd ki a végét. E r a d g a j egészen a híd túlsó lábáig űzte az asziszokat, ordítva, lángot lövellve. A z t á n lobogása ugyanolyan hirtelen hunyt ki, mint ahogyan felhorgadt. A zömök, nagyszájú tűzmester egyik pillanatról a másikra azon kapta magát, hogy alig karnyújtásnyiról néz farkasszemet néhány száz, vérben forgó szemű aszisz zsoldossal. S a j á t aurája pedig úgy kimerült, hogy egy marék gyújtóst nem lett volna képes lángra lobbantani. Az első pillanat mégis az övé volt. Égnek lökte karjait és vadállati h a n g o n akkorát üvöltött, hogy az asziszok maguk elé rántották pajzsaikat. Mire rádöbbentek, hogy Eradgaj üvöltözésnél többre már n e m képes, már késő volt. A zömök, borostás tűzmester úgy rohant vissza társai közé, ahogy csak a lába bírta. M e g h a l t v o l n a , h á t á b a n vagy félszáz nyílvesszővel, h a

257

maradt volna íj, melynek nem égett le a húrja. így azonban sértetlenül érte el a híd keleti lábát. - Na milyen voltam? - vigyorgott lihegve, amikor összezárult mögötte a pajzsfal. - Udvarias legyek, vagy őszinte? - kérdezett vissza Iawqún kimérten. A pocakos tűzmester, akit az A s c h a o n legjobb stratégájaként ismertek, az a fajta csatamágus volt, aki mindent a lehető legalaposabban megtervezett. Az Eradgaj-féle rögtönzések határtalanul bőszítették. - Látom, szeretsz veszélyesen élni - jegyezte meg Flammeo is, mikor Eradgaj elfoglalta mellette a helyét. - A hősök is így szokták, nem? - az aschaoni hetykén megpörgette feje felett a lándzsát. Egynyíl, a nyurga félvér alig tudott elhajolni a fegyver boldogabbik vége elől. Eradgaj úgy tett, mint aki nem vette észre, hogy kis híján fejbe kólintotta a veteránt. - Még nem kelt ki a tojásból az a keselyű, melynek belőlem kell lakomáznia. A yankari acélék ismét összezárult. Mindannyian tudták, az eddig történtek csak előjátékai a valódi r o h a m n a k , amikor a sok száz tonnányi élő hús és acél nekiindul, hogy elsöpörje a Pentád keleti határait védő maroknyi csapatot. Amikor az asziszok ismét pikát szegeztek és nekiindultak, a pajzsfalat záró veteránok, Ikerpenge, Kőkezű, Egynyíl és a Vezér, ajkán egyszerre hangzott fel a Yankaraon tömör, erőt hordozó jelmondata. - Iac'hata Yankaraon, sed Iac'hartam qrasto um - a légió én vagyok, és én büszke vagyok rá. Régi rítus volt ez, de a hagyományaihoz ragaszkodó légió tele volt efféle régi rítusokkal. A Y a n k a r a o n azt akarta, hogy a légiósoknak kialakult szokásaik legyenek a harcban, amelyek arra szoktatják az elmét, hogy csak egyféleképpen m ű k ö d j é k ; c s a k a v a l ó b a n fontos g o n d o l a t o k r a és mozdulatokra összpontosítva. A veteránok több mint egy évtized

258

rutinjával egyszerre e m e l t é k fel a pajzsaikat, mikor az aszisz á r a d a t tízlépésnyire ért. Az ék élén álló h á r o m t u d t a , hogy e z ú t t a l j o b b a n kell h a r c o l n i a , m i n t k o r á b b a n b á r m i k o r , hiszen a q u e t o n szárnyait ezúttal n e m c l a o r o k , c s a k sezrok, a Vas Idejét m é g le n e m szolgált n é v t e l e n e k alkotják. R a s h a d Ikerpenge s u t t o g á s á t hallotta utoljára: Sajgó

izmokkal

kardomért

nyúlok,

És mögöttem marad a világ. Megbánni semmit sem fogok, Ha a Fátyolon túl a semmi vár A z t á n m i n d e n e l n y o m o t t a z asziszok h a r c i ü v ö l t é s e . A P e n t á d légiósai n e m sokra becsülték azt az ellenfelet, amely ütközet előtt h a m i s szólamokkal és v a d ordítozással próbálja felkorbácsolni a b á t o r s á g o t . A y a n k a r i a k s o s e m haragudtak az ellenségre, hiszen a vak d ü h és a félelem a harcos k é t legn a g y o b b gyengéje, amely megfosztja a helyes c s e l e k e d e t h e z szükséges tisztánlátástól. A l é g i ó b a n úgy t a n í t o t t á k , hogy az ember csak a fejével bátor, a gyomrában mindig gyáva. A gyáva h a r c o s az é k b e n pedig olyan, mint a m e g r e p e d t d o n g a a h o r d ó b a n , vagy a rozsdás s z e m a l á n c b a n - veszedelmes. A sezrok s z á m t a l a n érthetetlen és olykor m e g a l á z ó gyakorlaton m e n n e k át a légióban, amelyek egyetlen célja az volt, hogy c s ö k k e n t s e a h a r c m e z ő n e l u r a l k o d ó félelmet. E n n e k e r e d m é n y e k é n t még a leggyávábbak is m e g t a n u l t a k c s e n d b e n rettegni. Az

asziszok

fogvicsorgató

ordítozásával

szemben

a

y a n k a r a i a k n é m á n , éberen v á r a k o z t a k - és egyszerre szegeztek fegyvert, m i k o r a pajzsfal öt lépésnyire ért. Az tüske

asziszok meredtek

hosszú előre

pikái, -

mint

velük

tucatnyi halálhozó

szemben,

az

ék

élén

e g y e t l e n h a r c o s , a k é t s z a b l y á t f o r g a t ó I k e r p e n g e állt. A y a n k a r a i a z o n b a n t u d t a , m i t c s i n á l : gyors v o l t , m i n t a

259

szélvész, mikor előre v e t ő d ö t t a h a l á l o s acélhegyek közé. Villogtak a p e n g é k , szárazon r o p p a n t a k a fanyelek és három lépésnyire a yankari éktől a pikák felének már nem volt hegye. A karcsú tiadlani szemmel követhetetlen gyorsasággal mozgott a testétől, arcától hüvelyknyire döfködő fémhegyek között, kezeiben, mint szélmalom karjai jártak az a c é l p e n g é k . V á g o t t előrefelé és v á g o t t akkor is, mikor visszafelé húzta a szablyát, az á t h a s í t o t t nyelek egymásba o l v a d ó száraz r o p p a n á s a i úgy h a n g z o t t a k , mint valami kereplők. Mire elérték volna a quetont, Ikerpenge levágta az utolsó dárdafejet is. Megkezdődött az összecsapások legfárasztóbb, legvéresebb formája, a pajzsharc. A falanxharc mindig is az önfegyelem és együttműködés próbája volt, ahol nincs helye egyéni hősiességnek. A hídon esetlenül mozgó asziszok a nyílt csatamezők hadviseléséhez szoktak, míg Yankar veteránjai a pajzsharcot a sikátorokban tanulták: házról házra, szobáról szobára, szemtől szembe és kézitusában. Mindezt gyakorlatból ismerték és pokolian jól csinálták - hiszen túlélték mindig. H e t v e n tonna eleven húst és tizenöt tonna acélt azonban még a legjobb q u e t o n sem állíthatott meg. A yankariak meg sem próbálták. Ellentámadtak inkább. - Zúzó ék! - kiáltotta a Vezér és a C s o n k a Q u e t o n megindult. Ikerpenge n e m vesztegette védekezésre az időt: szúrt és vágott, amint valaki a claorok hatósugarába ért. S o s e m cselezett: úgy mozdult, hogy m i n d e n m o z d u l a t á v a l öljön. Két oldalán a Kőkezű és a Vezér megkezdték, Arbo, Rashad, Egynyíl és F l a m m e o pedig folytatták a „zúzó é k " taktikáját. Előredőlve, mélyre helyezett testsúllyal egyszerűen nekirohantak a falanxnak. T á m a d á s u k halálra lett volna ítélve, ha nem használják ki az oldalirányú elmozdulással járó előnyöket.

260

Nekirohantak a kopjáit veszítő pajzsfalnak - és egyszerűen áttaszították a közeledőket az alacsony korláton. A z t á n a következő sort is. A két szárnyon egymásnak c s a t t a n t a k a félhenger formájú aszisz falanxpajzsok és a kerek yankariak. R a s h a d úgy érezte, hogy kiszakad a t ü d e j e . M i n t h a egy hegynek rohant volna neki; a fölé tornyosuló behemót aszisz azonban megingott és átzuhant a combjáig érő sziklakorláton. A felnéző R a s h a d csodálkozva látta, hogy a férfi feje gyomorforgató zajjal hasad meg, mikor egy arasznyi hosszú lángnyíl fekete lyukat üt a szemei között. A lángvadászok sem pihentek.

A tűznyilakat Abur-Tallis szórta: látszólag célzás ne kul, kapkodva, mégis ügyelt arra, hogy mindig eltalálja a fejeket. A b e h e m ó t m ö g ö t t álló aszisz t ú l s á g o s a n m e g d ö b b e n t , hogy i d ő b e n reagálhasson - mire megmozdult volna, m á r félúton járt a Csontszurdok felé. Előre! Taszítás. Döfés. Pajzsot fel! Taszítás! Pengét a hasba! Letiporni! Lépés előre! Súlypontot le - taszítás! A yankari zúzó ék úgy küzdötte magát előre, mint valami megelevenedett acélállat: döfött és harapott fémfogaival es aszisz hullákon tiporva haladt tovább. Az ék széleire ahol a sezrok álltak, már kisebb nyomás jutott: a csúcson alló veter á n o k m i n d e n t m e g t e t t e k , h o g y c s ö k k e n t s é k a többiekre j u t ó terhelést. A z a c é l h á r o m s z ö g két o l d a l á n f ü z é r e k b e n hullottak az asziszok a mélybe. R a s h a d egy szemvillanásnyi időre m e g p i l l a n t o t t a a Vezér és a K ő k e z ű a r c á t : b o r u k o n verejték gyöngyözött, v o n á s a i k r a vadállati vicsor dermedt, szemeik azonban éberen villogtak: a helyet keresték, a h o v a a következő pillanatban lesújthatnak. És mentek előre. „ L a s s a n , k í n o s a n - k e s e r v e s e n , a y a n k a r a i q u e t o n előre

araszolt a keskeny k ő h í d o n . A légióban techast t' dahuiorn a k a „teljessség i d e j é n e k " nevezik a c s a t a g o n d o l a t t a l a n pillanatait, mikor a hosszú gyakorlás eredményeként a kéz és a láb már magától tudja a dolgát, és a harcos legtöbbször c s a k u t ó l a g érzékeli, hogy ismét végzett egy ellenséggel. A Y a n k a r a o n a z o n b a n ennél is t o v á b b m e n t , és ez tette hírhedté a légiót egész Q u i r o n e i á b a n . Egy yankari t á m a d ó é k b e n a q u e t o n mind az öt tagja olyan h a r m ó n i á b a n mozgott, mint a kéz ujjai. A hatékonyság ezzel olyan mértékben növekedett, amely évezredes hírnevet vívott ki a légiónak a Sheral mindkét oldalán. Az ék é l é n h a r c o l ó v e t e r á n o k ezúttal n e m c s a k a s a j á t ellenfeleikre figyeltek: v á g á s a i k a t gyakran túlhúzták, vagy egy gyors csuklófordulattal döftek ismét, hogy R a s h a d és a szárnyakon előre nyomuló sezrok már sebzett, összezavart asziszokkal kerüljenek szembe, akiket „ c s a k " át kellett taszítani az alacsony kőkorláton. Pajzsot balra, v é d é s . . . súlypont mélyebbre, taszítás. Következő. Ebbe bele lehet dögleni. R a s h a d alig gondolkodott - n e m maradt rá ideje. A vadork úgy érezte, a világ másból sem áll, csak acélvillogásból, hörgésből és bűzből. Sújtott és rúgott is, ha kellett. Egyenletes, gyors mozdulatokkal forgatta a rövid kardot és csak néha-néha, villanásnyi időre csodálkozott el, hogy az emberfajzat milyen puha és büdös legbelül. A legtöbb aszisz egy pillanatra megdöbbent, mikor megpillantotta a kerek yankarai pajzs m ö g ö t t a v a d o r k sötét p o f á j á t - és a Kígyóvadász g o n d o s k o d o t t róla, hogy második pillanatuk már ne legyen. Holttesteken tapostak, a levegő sűrű volt a vér, vizelet, és kiforduló belek szagától, amelybe kisvártatva égett hús bűze vegyült. Az aszisz z s o l d o s o k n a k ugyanis n e m c s a k az évszázados gyakorlat szerint m o z g ó yankari ékkel kellett m e g k ü z d e n i ü k : a l á n g v a d á s z o k emberfejnyi tűzgömböket hajigáltak a középső sorokba, ahol azok földet

262

érve hat-nyolc láb á t m é r ő j ű l á n g t a v a k k á r o b b a n t a k szét. A végén még beomlasztják a hidat - futott át R a s h a d agyán a gondolat két vágás közt. De ha átjutunk is, minek... hazáig nem űzhetjük őket! A vadork vadul fújtatott, keze könyékig iszamós volt a vértől, mikor halálosan kimerülten, r e m e g ő izmokkal elérték a Szivárvány Hídjának túloldalát. A Vezér visszavonulást parancsolt. V a l a m e n n y i e n megértették a d ö n t é s t : ha elhagyják a pilléreket, a t ú l p a r t o n kiszélesedő f e n n s í k o n a z o n n a l felmorzsolta v o l n a ő k e t a túlerő. A hátrálás n e m tett jót a harci szellemnek, de valamennyien belátták, hogy szükséges. A z asziszok n e m követték őket. N e m mintha n e m akarták volna, de A h a r b kapitány végre befejezett egy hosszabb rituális formulát, amellyel tűzfüggönyt v o n t a túloldal két kősárkányos tartóoszlopa közé. Az asziszok egyike sem sietett áttörni. Mivel a tűzmesterek varázslatai közmondásosán rövid tartamúak voltak, inkább megvárták, míg kihuny a lángoló fal. A Lángvadászok kapitánya megköszörülte a torkát. - Pihenő. Fertályórányi haladékot kaptunk a haláltól.

- Le ne ülj! - reccsent a Vezér a támolygó, remegő lábú Arbora. - Ha leülsz, fel nem állsz többé! Reszkettek: most tört ki belőlük a csata elfojtott d ü h e és rettegése. S o k a n az őrtornyok mellvédjének támaszkodtak, vagy a palánkokra hasaltak lihegve. A h a r b kapitány és A r b o ellátták a s e b e k e t . V a l a m e n n y i e n véreztek, de s ú l y o s a b b sebet csak a v e t e r á n o k k a p t a k . Az ék élén h a r c o l ó Vezér, Kőkezű és Ikerpenge azonban olyan vérmocskos volt, hogy a két felcser n e m tudta megállapítani, hol kezdődnek a saját sebeik. Valamennyiük közül az élen harcoló Ikerpenge tűnt

263

a legsértetlenebbnek, mintha példájával akarná bizonyítani a sezroknak sokszor elismételt tanítást: „erős testtel, vagy jó technikával sokszor megnyerheted az összecsapást - de ha gyorsabb vagy, akkor mindig." R a s h a d úgy érezte, teljesen összezavarodtak a gondolatai. Legszívesebben elfutott volna, vissza a porsíkságok felé, de n e m t u d t a kiverni fejéből a g o n d o l a t o t , hogy a q u a d ó l , a Farkas küldötte á t m e n t a hídon és ott várja valahol a túloldalon. Meg aztán elfutni sem lett volna olyan egyszerű. Ikerpenge szavai jutottak eszébe. „Kígyóvadász, te egyszer valóban fontos lehetsz rnég az istenek játszmájában. Az ilyenek sorsa legendává kovácsolt élet." Élet? Meddig még? - M e n n y i t ö l h e t t ü n k ? - kérdezte E r a d g a j . Az erőit felemésztő z ö m ö k tűzmester j o b b híján m a g a is egy hosszú nyelű lándzsát forgatott a harcban. - T a l á n , ha százat. - Akkor már csak négyszáz maradt - jegyezte meg színtelenül Arbo, mire a veteránokból kitört a nevetés. - Te m é g viszed valamire az életben - nézett rá a Vezér komolyan. A röhögés ezúttal az újoncokra is átragadt. - Örülök, hogy ilyen jól mulatunk - jegyezte meg metszőn Iawqún. A máskor kedélyes aschaoni nem is próbálta leplezni kezei remegését. - T a l á n elfelejtettétek, hogy odaát még él a csatamágus. - H i t v á n y egy villámhajigáló lehet, ha így elbújt - vont vállat Eradgaj. - Vagy egyszerűen csak belátta, hogy n e m sokáig húzná egyszerre négy tűzmesterrel szemben. A varázstudók közötti p á r v i a d a l n a k számos íratlan szabálya volt. Valódi, hagyományos értelemben vett párbajra k e v e s e n vállalkoztak a csatamezőn, ahol bevallottan vagy sem, de m i n d k é t fél csalni próbált. A tűzmesterek pedig

264

különösen hírhedtek voltak arról, hogy a végeredmény erdekében előszeretettel szegnek meg bármilyen regulát. - M o s t elbújt - Iawqún olyan arccal mérte végig a tarsait, hogy valamennyien jobbnak látták elhallgatni

de h a n e m

hadakoztatok volna olyan bőszen, egyesek már rég felfigyelhettek volna rá, hogy valaki újra meg újra térkaput próbál nyitni a közelben. V a n egy tippem, ki lehet az. A z o n n a l elhallgattak, mikor b e l e g o n d o l t a k , mivel jart volna, ha az asziszok kaput nyitnak a Csontok Szurdoka felett és átküldik a sereg egy részét a harcoló ék h á t a mögé. Vagy éppen hoznak egy újabb íjász egységet Alcarabol. ^ - E d d i g p r ó b á l t a m m e g a k a d á l y o z n i - folytatta I a w q u n . - Szerintem a sereg c s a t a m á g u s a próbálkozott. Ráadásul ez a híd valahogy nagyon nincsen rendjén. Összevissza zavarja a manahálót. A régiek talán szándékosan csináltak így, hogy ne lehessen átugrálni a szakadék egyik partjáról a másikra. Egy ilyen mértékű zavarás mellett az indulók n e m a megcelzott helyen, h a n e m mondjuk másfél lábbal alatta k ö t n e k ki. A légiósok összenéztek, t e k i n t e t ü k b e n a h a r c o s o k ösi, mágiával szemben táplált ellenérzése tükröződött. ^ Az ideiglenes térkapuk legnagyobb hátránya n e m a lassú felépítés, vagy a hatalmas manaigény volt, h a n e m a megbízhatatlanság. A kisebb, rövidebb távú és főleg csekély tömeget mozgató térkapuk viszonylagosan biztonságosan m ű k ö d t e k . M i n d e n térkapu fénylő jelként jelent meg az arra érzekenyek előtt, és mások fáradságosan felépített K a p u j á t hihetetlenül egyszerű volt annyira összezavarni, hogy az átkelés nemcsak k o c k á z a t o s , de életveszélyes legyen. I a w q ú n eddig erőit ö s s z p o n t o s í t v a p r ó b á l t a m e g a k a d á l y o z n i , hogy az aszisz varázstudó a hátukba küldjön egy kisebb csapatot. N a g y b a n m e g k ö n n y í t e t t e d o l g á t , hogy a régi v é s e t e k t ő l h e m z s e g ő Szivárvány Hídja maga is zavarta a térmágikus műveleteket

265