Agnes St. Claire - Fekete, fehér, igen, nem

AGNES ST. CLAIR FEHETE, FEHÉR, IGEN, NEM

SZERELEM & ROMANTIKA 101 Copyright © 2000 by Agnes St. Clair Fedélkép: Corel Corporation All rights reserved! Hungarian edition and translation Copyright © by Gold Book Kft. Szedés, tördelés, tipográfia: Gold Book Kft. Terjeszti a Magyar Posta, a Hírker Rt., a Nemzeti Hírlapkereskedelmi Rt. Terjesztés gondozása: Zsíros Zoltán. Fax: 266-0384

ISSN 0866-367X ISBN 963 9248 44 4 Kiadja a Gold Book Kft. Felelős kiadó a kft. ügyvezetője Nyomta és kötötte a Megapress 2000 Kft. Felelős vezető: Kerekes Ferenc igazgató Készült Budapesten

Első Nyújtózott egy nagyot, és még egyszer utoljára végigment a halványzöldre festett folyosón. Nem mutatta, mennyire kifárasztotta a hosszú műszak, frissen lépkedett a tarka burkolaton, és mosolygósan nézett be minden egyes kórterembe. Csak a legutolsó, egyágyas szoba elé érve állt meg egy pillanatra. Pillanatnyi töprengés után oda is benyitott, és vidáman beköszönt az ágy szélén ülő alaknak, – Hála az égnek, ennek a napnak is vége, Mr. Fairchild! – szólította meg az ágy szélén ülő férfit. A beteg felkapta a fejét, és halvány mosollyal fordult az ajtó felé. – És ha nem tévedek, ráadásul egy hosszú hétvége van előttünk. Szolgálatban lesz, vagy valamilyen izgalmas programot szervezett magának erre a három napra, Parker nővér? – érdeklődött udvariasan. – Naná, Mr. Fairchild, de még milyen izgalmasat! De úgy hallottam, maga is kimenőt kapott a víkendre. A kollégája jön magáért, ugye? Na de én már szaladok is, mielőtt még valamilyen munkát varr a nyakamba a főnővér. Magának is kellemes hétvégét! – kiáltotta Bianca, és kilépett a folyosóra. A bevásárlóközpont tele volt, így aztán mire tengerparti otthonához ért, a lenyugvó Nap sugarai éppen a kis házikó bejáratát világították meg, és a hintaágyon üldögélő férfit, aki a fény felé fordította sápadt arcát, majd az autó hangjára abbahagyta a napozást, és várakozóan az újonnan érkező felé fordult. – Tudom, tudom, késtem, bocs, hogy ilyen sokáig tartott – kezdte a lány. – De nemcsak szerelemmel él az ember – tette hozzá csibészesen, miközben közelebb lépett a feltápászkodó alakhoz. A férfi arca megrándult, majd még jobban kiegyenesedett, végül egy ügyetlen mozdulattal kinyúlt, és vállánál fogva maga felé fordította a nőt. – Szóval ez vár ránk ezen az izgalmas hétvégén? Szerelem? Ezért hívtál meg magadhoz, Bianca? – Az izgalom már megvolt. Majd lerágtam a körmöm, annyit idegeskedtem egész úton hazafelé, hogy rendben ideérsz-e – kuncogott .

a lány, és még közelebb bújt a férfi ölelésébe. – Ilyen dolgokban Thomas nagyon megértő tud lenni. De ahogy ideértünk, már indult is vissza, mert képzeld, egyszerre két kis szőkével randizik. Istenem, úgy érzem, mintha legalább száz éve lenne annak, amikor én szőke lányok után bomlottam! Most pedig, hogy egy okos és nagyon határozott barnáért vagyok oda… lehet, hogy végleg felnőttem? – tette hozzá szomorkásán. – Beau! Hagyd már abba az önmarcangolást. Ami pedig Tom barátodat illeti, gyanús nekem, ahogy kígyót-békát kiabálsz rá. Hol marad a híres férfiszolidaritás? De most ne gondolj semmi másra, csak arra, hogy segíthetnél behozni a cuccot… bár igaz, hogy nem ismered a járást. Na gyere, megmutatom a házamat! – jelentette ki a lány, és kinyitotta az ajtót. – Nem vagyok nyomorék, cipekedni még tudok… – hallotta maga mögött társa tiltakozását, miközben belépett a fülledt előszobába. – Ne morogj már! Inkább igyekezz! – ragadta meg a férfi kezét. – Minél előbb be akarom kapcsolni a klímát. Elég szokatlan ez a szörnyű hőség. Gyere, mondom a lépé… Még mielőtt kimondhatta volna a szót, hirtelen megtántorodott egy erőteljes rándítástól. A következő pillanatban nekicsapódott a férfi erőteljes mellkasának, és a két ajak egymásra talált. Hosszan, kitartóan, éhesen csókolták egymást, miközben kezükkel türelmetlenül kutatták egymás testének titkait. A férfi végül nagy nehezen elszakadt a nőtől, nagyot sóhajtott, majd rekedt hangon kijelentette: – Hú, ez már nagyon hiányzott. Még egy nap absztinencia, és azt hiszem, belepusztultam volna az elvonási tünetekbe. – Miféle elvonásba, Beau? – kuncogott a kipirult arcú lány. A férfi zavartan beletúrt ezüstszőke hajába. – Igazad van, nincs mit elvonni, hiszen még meg sem kaptalak amúgy istenigazából. Ha belegondolok, hogy három héttel ezelőtt még… nem is ismertelek. – Hé, Beau, ne rágd magad! – szólt rá a lány. – Tudod, hogy semmi értelme. – Igazad van. Na, mutasd meg a lakásodat, Bianca! – jelentette ki, miközben megrázta a fejét. A határozott mozdulattól leröpült a napszemüvege, és meg-csördült a kerámiaburkolaton. – A francba! – .

káromkodott dühösen a férfi, mialatt leguggolt, hogy megkeresse a szemüveget. – Vigyázz! – kiáltott fel a lány, és óvón megragadta az izmos férfivállat. Leereszkedett mellé a padlóra, két tenyerébe fogta a férfi arcát, és teljes erejével maga felé fordította azt. Pár pillanatig némán figyelte az arcvonásait, gödröcskével díszített állát, érzéki száját, erélyes arccsontját, keskeny, arisztokratikus orrát, aztán feljebb emelte a tekintetét, és szinte belefúrta a szokatlanul sötét szempillákkal keretezett szempárba. – Beau, előttem nem kell szégyenkezned! Csak hogy tudd, én láttalak meg elsőnek, és már akkor úgy éreztem, mintha… rám szakadt volna a plafon. Egyébként itt az okuláréd! – nyomta a férfi kezébe a szemüveget, aki remegő kézzel tette fel a lencséket. – Nem emlékszem rád, a hangodra – motyogta a férfi, miközben mindketten felemelkedtek. – Hát persze hogy nem. Ájult voltál, csupa korom, por és vér… – Bianca belerázkódott az emlékbe. – Na jó, elég a kesergésből. Inkább mutasd már meg végre a házat! – parancsolta határozott hangon a férfi, miközben erősen megszorította vendéglátója ujjait. A lány elmosolyodott. Igen, ez már inkább hasonlít az elmúlt három hétben megismert férfira. – Akkor figyelj! Most már tényleg megmutatom a lépéseket és irányokat, de azért jobb lenne, ha mindent magadnak is lelépnél. Persze, ha hajlandó lennél legalább ilyenkor használni a botot… Természetesen csak ideiglenesen, te makacs öszvér! – tette gyorsan hozzá, amikor megpillantotta a férfi homlokán gyülekező haragos felhőket. – Jól van, gyere, ez itt a nappali… – Nos, ezennel szerencsésen vissza is jutottunk a nappaliba, vagyis ez volt a házam összes helyisége – fejezte be a rövid bemutatást a nappali közepén a lány. – Tehát, Mr. Beauregard Fairchild, üdvözlöm kies lakomban. Mögötted van a kanapé, ülj le, addig én behozom a hadtápot! A férfi óvatosan leereszkedett, de magával vonta a lányt is. – Kedves Miss Bianca Parker, csak nem háborúra készül, hogy hadtápról beszél? Vagy talán másféle csatározás jár abban a csinos kis fejé.

ben? – érdeklődött ártatlan hanghordozással. – Ez attól függ, hogy fogsz viselkedni – dünnyögte a lány. – Jó kisfiú leszel-e. – Én inkább jó nagyfiú szeretnék lenni – hangzott a válasz. – Nagyon-nagyon jó nagyfiú. És minél előbb szeretném bebizonyítani, milyen jó tudok lenni. – Rendben, Beau, de még a bizonyítási eljárás előtt szeretném megcsinálni a vacsorát. Tudod, mi, dolgozó emberek ilyenkorra már megéhezünk. Addig feltehetek neked egy lemezt, vagy kijöhetsz velem a konyhába és szórakoztathatsz – javasolta óvatosan Bianca. Természetesen, amikor meghívta a férfit a hétvégére, tudta, hogy szeretkezni fognak, végül is nem volt értelem tagadni, hogy ő is kívánta Beau közelségét, most mégis még egy kicsit odázta volna az eseményeket, – Ahogy akarod – vonta meg a vállát látszólag gondtalanul a férfi, és óvatosan követte vendéglátóját a konyhába. – Gondolod, hogy tudnék valamit segíteni? – érdeklődött némi öngúnnyal, és láthatóan meglepődött, amikor a lány egy nagy zacskót nyomot a kezébe. – Naná, megengedem, a vizet, te meg alaposan mosd meg a gyümölcsöt! Ide balra rakd, a szárítóra! – tette még hozzá, aztán elfordult, és a többi élelmiszerrel kezdett el foglalkozni. – Jé, szőlő! – kiáltott fel csodálkozva Beau, és érdeklődve tapogatta az ujjai alatt csúszkáló szemeket. – Szereted, nem? Meg a bélszínt, és a grillezett zöldséget, salátát. – Alaposan kiismertél engem ez alatt a három hét alatt – morogta Beau. – Legalábbis ami a kulináris ízlésedet illeti – kuncogott a lány. – Meg ami a szebbik nemmel kapcsolatos ízlésemet illeti – tette hozzá a férfi. – Mert ha meg is vakultam, le merném fogadni, hogy az osztály legszebb nővérét fogtam ki magamnak. Bianca nevetését még a vízcsap zubogása sem tudta elnyomni. – Most mit nevetsz? Azt már tudom, hogy bombázó alakod van, csilingelő hangod, hosszú, hullámos hajad, és tiéd a világ legszenvedélyesebb, legédesebb ajka. Ha nem akarsz többet elárulni, magadról, nemsokára úgyis kiderítem. .

– Miért, mire vagy még kíváncsi? – vágott közbe a kelleténél élesebb hangon Bianca. – Mindenre. Milyen színű a szemed, a hajad, a bőröd, a mellbimbód, vannak-e szeplőid, meddig ér a hajad és hogy szoktad hordani, eláll-e a füled… Bianca kicsit zavartan szakította félbe a szóáradatot: – Barna, barna, fekete, barna, nincsenek, a lapockámig és befonva, és legvégül nem… – Ezt elég szűkszavúan letudtad – jött az elégedetlen válasz. – Ha még egyszer, csak egyetlenegyszer látnék, téged szeretnélek látni… – morogta, miközben óvatosan csipegetett a csepegtetőre helyezett szőlőből. – Nem mondta neked a mamád, hogy ebéd előtt nem illik torkoskodni? És látni fogsz, igenis fogsz! Tudod jól, mit mondott a profeszszor! Néhány nap múlva megoperál, és rövid idő múlva, amikor levesszük a kötést igenis látni fogsz. A férfi bekapott még egy bíborszínű szemet, majd kicsit fanyalogva válaszolt: – A mamám nagyon sok illemszabályt belém sulykolt, talán túl sokat is. És szeretném, ha úgy tudnék bízni a jövőmben, mint te, Bianca. – Ha ezzel azt akarod mondani, hogy nekem könnyű, Beau… – kezdett tiltakozni a lány, és a mondandóját hangsúlyozandó, a levegőbe bökött a nagy konyhakéssel. – Úristen! – kiáltott fel rémülten, amikor Beau egy határozott mozdulattal kinyúlt felé. A kés csörömpölve esett le konyhakőre. – Mi van, mit ejtettél le? – Majdnem felnyársaltalak a késsel. Te jó ég, három éve dolgozom a szemklinikán, és akkor óvatlanul hagyom, hogy egy betegem… – Szóval csak egy beteged vagyok? – vágott közbe csípősen a férfi. – És minden betegedet haza szoktad hozni, vagy csak a vakokat? Ez talán része a kezelésnek, valamiféle terápia, hogy egy kicsit megnöveljük a páciensek önbizalmát a műtét előtt? E szent cél érdekében még az ágyadba is beengeded őket? – Ha ezt komolyan gondolja, Mr. Fairchild, akkor most hívok egy taxit, majd beszólok a kórházba, hogy várja önt valaki a bejárat előtt .

– közölte összeszorult torokkal a lány. – Egyébként pedig maga tényleg a betegem, és jelenleg csakugyan vak. És ha netán érdekelné, eddig még a kórházból senkit sem hívtam se a házamba, se az ágyamba. – Dühösen a sercegő serpenyőbe dobta a hússzeleteket, és elkezdte keverni a salátát. A férfi mereven állt a konyha közepén, majd néhány feszült pillanat után beleszimatolt a levegőbe. – És ki fogja megenni a másik szelet húst? – Nagyon vicces – sziszegte megvetően Bianca. – Remélem, kitalál egyedül a tornácra. Ha pedig panaszt óhajt tenni a főnővérnél… – megvonta a vállát, majd amikor tudatosodott benne, hogy a férfi úgysem láthatja a gesztusát, máris szavakkal folytatta – felőlem aztán azt csinál, amit. – Három hete még tényleg azt tehettem, amit akartam, de ma már sajnos nem. És ettől rettenetesen érzem magam, és még rettenetesebben viselkedem. És nem az illatozó pecsenye miatt szeretnék maradni, nem is az ágyad miatt. Vagy inkább nem csak amiatt… Bianca, kérlek, hadd maradhassak! Nem bírnám ki a kórházban. Állandóan csak a műtéten járna az eszem, hogy mi lesz, ha nem sikerül, mi lesz akkor az életemmel? Meg tudsz nekem bocsátani? És természetesen nem hiszem, hogy mindenkivel lefeküdnél. Csak… – Csak? – kérdezett vissza kíváncsian Bianca. A férfi szavai megbántották, de azért nagyon is szerette volna tudni, mi váltotta ki belőle ezt a kirohanást. Végül is, a három hét alatt remekül kijöttek egymással, egészen az utolsó pillanatig semmiféle vita nem volt közöttük. – Csak… olyan váratlanul jött ez a meghívásod. Mintha a gondolataimban olvastál volna, egyszerre csak teljesítetted a legtitkosabb kívánságomat. Bianca a töprengéstől összeráncolt homlokkal érdeklődött: – Úgy érted, túl olcsón kaptál meg? Nem húzódoztam eleget? A férfi sóhajtott egy nagyot, aztán óvatosan kitapogatta az előtte álló lány karját. – Tudod, Bianca, a balesetem előtt pontosan tudtam, ki vagyok, mennyit érek. És a nőkről azt is azonnal meg tudtam állapítani, mit akarnak tőlem. És akkor váratlanul itt találom magam, .

tehetetlenül, ebben az áthatolhatatlan sötétségben, valamiféle légüres térben, és egyszerre csak minden korábbi játékszabály elveszítette az érvényességét. Soha nem hittem volna, hogy. én valaha is ilyen bizonytalan leszek… – Még hogy te bizonytalan! – nevette el magát a komoly téma ellenére Bianca. – Alighogy magadhoz tértél, már csaptad a szelet a nővéreknek! Persze, tudom, ne is mondd, az csak amolyan védekező reakció volt! De akármit is állítasz, én mégis azt hiszem, hogy értesíteni kellett volna a hozzátartozóidat, Beau. – Ha ezzel azt akarod kifürkészni, hogy van-e feleségem, már egyszer biztosítottalak arról, hogy nem vagyok egy nős szoknyapecér – válaszolt somolyogva a férfi. – Mindig elkomolytalankodod ezt a kérdést. Egy ilyen helyzetben az embernek igenis szüksége van a szülei, rokonai, barátai támogatására – ismételte már ki tudja, hányadszor a lány. – Csak ez a Thomas nevű barátod tud az egészről, ugye? De ő is csak azért, mert történetesen együtt dolgoztatok, amikor a baleset bekövetkezett. Mikor fogod már végre elárulni a családodnak, mi történt veled? – Hát nem azt mondtad, hogy a műtét sikerülni fog, Bianca? Akkor meg minek nyugtalanítsam őket? – jött az éles hangú válasz. Beau magához vonta a lányt, és kezével óvatosan végigsimított az arcán, mintegy kutatva annak arckifejezését. – Ha meg nem – ajka kesernyés mosolyra görbült –, akkor minek panaszkodjam nekik? – Hát én ezt képtelen vagyok felfogni! – Talán mert nem ismered a szüleimet. Különben is, ha támogatás kell barátoktól, itt vagy nekem te. Mármint, ha úgy döntöttél, hogy mégsem teszed ki a szűrömet. Bianca megrázta a fejét; majd hangosan is hozzátette: – Természetesen maradhatsz, de azért még nem értek egyet veled. Na mindegy, menj odébb, mert mindjárt odaég a hús! Nemsokára a kerek ebédlőasztalnál ültek. Beau óvatosan végigtapogatta az asztalt, a terítéket, majd, mintha megérezte volna, hogy a lány beszélni készül, gyorsan megszólalt. – Csak arra kérlek, nehogy még egyszer elismételd nekem, drága nővérkém, hogy az óramutató járása szerint mi hol van a tányéro.

mon. Elég intelligens vagyok ahhoz, hogy egyszeri elmondásra is megjegyezzem! Különben is, semmiben sem kell segítened. Nem kell úgy bánnod velem, mintha dedós lennék! – Az intelligenciádban sohasem kételkedtem, Beau, csak az idegeiddel van egy kis gond, ami persze nem csoda a helyzetedben. De attól még próbálhatnál kicsit udvariasabb lenni! Itthon tudniillik nem vagyok az ápolónőd, és a vacsoravendégeimtől joggal várhatom el, hogy… – Az előbb még arról győzködtél, hogy igenis a beteged vagyok!? – vágott közbe ingerülten a férfi. – Na látod, éppen erről van szó – sóhajtotta a lány. – Árgus szemmel figyeled minden szavamat, hogy azonnal beleköthess, ha valami nem tetszik neked. Próbáld már egy kicsit lazábban venni a dolgokat! És ha ez az óhajod, rendben, mostantól kezdve csak akkor segítek, ha kimondottan megkérsz rá – felelte Bianca, és nekilátott a vacsorának. A férfi néhány pillanatig töprenget, aztán némán bólintott, és elégedett mosollyal felemelte az evőeszközöket. – Ha rövid időn belül romokban hever a házad, akkor mégsem vagyok olyan intelligens. Vagyok viszont talán olyan tehetős, hogy megtérítsem a károkat. – Azt te csak hiszed – csúfolódott Bianca, miközben figyelte, ahogy a férfi ügyefogyottan szeletelni kezdi a húst. – A házam tele van pótolhatatlan tárgyakkal, amiknek mára már csak eszmei értékük van. Ha jó leszel, és nem maszatolod össze az abroszt, megtapogathatod a New Orleans-i nagymamámtól örökölt porcelánszoborgyűjteményemet. Egytől egyig, mind a hét darab, felbecsülhetetlen érték. – Kisplasztika? – érdeklődött a férfi két falat között. – Kinek az alkotása? – Nehogy azt gondold, hogy ilyen egyszerűen kiszeded belőlem az információkat – kuncogott a lány. – Kíváncsi vagyok, felismerede ezeket a műveket. – Ez valami műveltségi teszt akar lenni? Ha nem tudnád, jogász vagyok, de azért természetesen láttam néhány kiállítást… – Elhallgatott, majd komoran hangsúlyozta: – Láttam… .

– És látni is fogsz! – biztosította a lány, majd könnyedén hozzátette: – Ami pedig a műveltséget illeti, tudod jól, hogy ápolónő vagyok, így aztán nem hiszem, hogy lenne mit a szemedre vetni. A jókora darab hús egy pillanatra megállt a levegőben, majd ahogy a villa rázkódni kezdett Beau kezében, merész ívben az asztal közepéig szállt. A férfi észrevette, hogy valami történt, mert másik kezének ujjaival megtapogatta az üres villát, de közben még erősebben rázkódni kezdett a válla, és végül hangos nevetésben tört ki. Bianca, aki az első másodpercekben attól tartott, hogy az apró baleset felbosszantja a vendégét, megkönnyebbülve, de egyúttal értetlenül bámulta az asztaltársát. – Gondolom, máris összemaszatoltam a terítődet, így aztán gyorsan ugrott a műveltségi vetélkedő. Egyébként pedig azon kezdtem el nevetni – magyarázta még mindig vigyorogva –, milyen pompásan összejöttünk mi ketten, tele kisebbségi érzésekkel. – Nekem nincs kisebbségi érzésem – tiltakozott azonnal Bianca –, viszont tisztában vagyok azzal, hogy az ápolónőket mindenki lenézi. Tudok injekciót adni, kötést cserélni, szembe csepegtetni. De például matekból világéletemben reménytelen eset voltam. – Add ide a kezedet! – nyúlt előre a férfi. Amikor megérezte Bianca vékony ujjait, finoman megszorította a kezét, majd kicsit fátyolos hangon megszólalt: – Azt hittem, már rájöttél, hogy számomra te vagy a legcsodálatosabb nő a világon. És ráadásul most igazán nem állíthatod rólam, hogy lenéznélek. Most pedig, kérlek szépen, segíts megkeresni az elcsavargott húsomat! A vacsora után kényelmesen üldögéltek a hatalmas kanapén, hallgatták a hangszórókból áradó zenét, és iszogatták a kávét. Beau hoszszú karját átvetve a lány keskeny vállán, egészen magához vonta Biancát. – Milyen messze vagyunk a tengertől? – dörmögte a lány fülébe. – Úgy ötszáz méternyire. Miért? – Lakik még előtted valaki? – Nem, az ablakok egyenesen a tengerre néznek. Miért? – Nem is. tudom… talán jó lenne megfürödni a vízben – dünnyögte Beau. .

– Meztelen fürdőzés a tengerben? – kuncogott a lány. – Egy ápolónő nem lehet prűd! – torkollta le a férfi. – Képzeld csak el, ahogy a langyos hullámok simogatják a testedet, minden porcikádat, a dagály hullámai felcsapódnak a partra, felettünk a bársonyfekete ég… – Egy költő veszett el benned, Beau. Sajnálom, de még hét óra sincs, száz ágra süt a Nap, és a szomszédunk, Miller úr igencsak csodálkozna, ha meztelenül rohangálnánk a fövenyen. – Passz. Ez nem jött be. Akkor valami mást kell kitalálnom – dünnyögte alig érthetően a férfi. – Miért, mire gondolsz? – kíváncsiskodott Bianca. – Háááát… valahogy csak ki szeretnélek téged csalogatni a ruháidból – motyogta Beau. A nő halkan elnevette magát. – Eddig úgy tudtam, harminckét éves vagy. Ha ez alatt az idő alatt csak ezt az egy módszert használtad, akkor itt az ideje, hogy felvilágosítsalak. Képzeld csak, Beau Fairchild, másképp is rá lehet egy nőt venni arra, hogy megszabaduljon a ruháitól. A férfi megköszörülte a torkát, majd érdeklődő hangsúllyal megszólalt: – Folytasd csak ennek a nagyon érdekfeszítő témának a kifejtését! Esetleg gyakorlati példákkal is szolgálhatnál… – Ugyan már, Beau, biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb egyedül is rájössz. – Szóval szabadon próbálkozhatok? – kérdezte a férfi, mialatt ujjaival bekíváncsiskodott a selyemblúz gallérja alá. Közben apró csókokkal borította a lány nyakát, majd bemerészkedett a fülébe is. – Ha minden szabad, akkor most legszívesebben felnyalábolnálak, és egyenesen a hálószobádba hurcolnálak – suttogta izgatottan. – Nyugalom, Beau, azért teljesen mindent még neked sem szabad. Például megerőltetni magad most a műtét előtt. És hidd el, nyalábolás nélkül, négy lábon is menni fog a dolog! – súgta vissza Bianca, miközben gyönyörködve simogatta a férfi világító szőke haját. – Tudod, hogy milyen szép vagy? – dünnyögte inkább csak magának, majd halkan felnevetett. – Hát persze, hogy tudod, gondolom, nők százai mondták már neked. .

– Csak nem vagy féltékeny? – kérdezte Beau, de közben már feltápászkodott, és kezénél fogva felhúzta a lányt is. – Csodálkoznál? – kérdezett vissza Bianca. – Te tényleg nagyon jóképű vagy, nem is tudom, hogy megérdemellek-e… – Ne beszélj ostobaságokat! – torkollta le rekedten a férfi. – Inkább vezess a hálószobádba! Ha itt valakinek kételkedni kell önmagában, akkor az én vagyok. Tudod mit, Beau – szólalt meg a lány, amikor odaértek az ágyhoz –, inkább most mindketten hagyjuk abba a kételkedést. Egyszerűen csak tegyük azt, amit akarunk! Mert én arra vágyom, hogy most egészen egyszerűen csak szeressél! A férfi nem válaszolt, csak kinyúlt, és megkereste a selyemblúz legfelső gombját. Fürgén kigombolta a ruhadarabot, lehúzta a lányról, majd a szoknyát kezdte lehámozni róla. Némi ügyetlenkedés után Bianca anyaszült meztelenül állt előtte. A férfi remegő ujjakkal simított végig a vállán, majd egyre lejjebb csúszott a keze, amíg végig nem tapogatta a női test izgalmas görbéit. A lány egy pillanatra zavarba jött, de aztán kinyújtotta a kezét, hogy ő is elkezdhesse vetkőztetni partnerét. – Ez így nem igazságos – suttogta közben. – Dehogynem, szépséges Biancám. Te már három hosszú hete legelteted a szemedet daliás testemen, ismered minden porcikámat… – Csakhogy azokat a csábos porcikákat ápolónői minőségemben ismerem – ellenkezett a lány. – És ez alatt az idő alatt nem tehettem sem ezt – kezével végigsimított a sima mellkason -, sem emezt… Miközben a lány forró tenyere becsúszott a kigombolt nadrágba, a férfi izgatottan elnevette magát. – Pedig hatalmas sikered lett volna vele, szerelmem. – Mondod te! – válaszolt a lány halkan. – Nem hiszem, hogy a főnővér osztotta volna a véleményedet. Egyébként pedig, amit most művelünk, az szintén rettenetesen etikátlan… – Viszont rettenetesen jó! – ellenkezett Beau, majd miután kitapogatta az ágy szélét, magával húzta partnerét. – Na, most már igazságosnak tartod a helyzetedet? – kérdezte, amikor az utolsó ruhadarabjától is megszabadult. – Eltekintve attól, .

hogy velem ellentétben te látod minden rezdülésemet – tette hozzá keserűen. Bianca hosszas magyarázkodás helyett végigdöntötte az ágyon a férfit, magában újra megcsodálta inas testét, majd hosszasan, kiadósan megcsókolta. Csak utána jegyezte meg: – Csak hogy tudd, Beau, le van húzva a redőny, és becsuktam az ajtót. Elhiheted, én sem látok sokkal többet, mint te. A férfi elégedetten felnevetett, majd vidáman kijelentette: – Akkor ez most mindkettőnk számára egy izgalmas, kalandokkal teli utazás lesz egy ismeretlen világba. Még mielőtt teljesen ráborult volna, Bianca egy finom mozdulattal megfogta a sötét szemüveget. – Azt hiszem, erre most semmi szükséged – mondta halkan –, hiszen én sem rejtek el előled semmit. – Valóban? – dünnyögte a férfi, mialatt ujjaival elkezdte felfedezni a nő érzékeny pontjait. – Olyan finom a bőröd, mintha a világ legfinomabb selymét simogatnám… csodálatos selymet, hófehéret, mint a neved, Bianca… – suttogta elragadtatva. A lány kicsit zavartan tiltakozott: – Csakhogy én barna vagyok, drágám, és a nevemet az egyik nagymamám után kaptam… – Nem számít, nekem csak az a fontos, hogy itt vagy a karomban, és néhány pillanat múlva teljesen az enyém leszel. Végleg és visszavonhatatlanul. Olyan csodálatos minden porcikád, olyan tökéletes… És a hajad, mint egy vízesés, ahogy lezubog a hátadra, tényleg a lapockádig ér, de olyan dús… – Te aztán tudod, hogy kell bókolni egy nőnek! – suttogta a lány, miközben már egész testében megállíthatatlanul remegett az egyre fokozódó izgalomtól. Megpróbált legalább annyit visszaadni a gyönyörből, amennyit kapott, tenyerével izgatóan simogatta, gyönyörködve gyúrta a férfi mellkasát, hasát. Egy darabig érzékien körözött az apró mellbimbókon, feltérképezte a sötétszőke szőrökkel borított területet, majd lassan lecsúsztatta a kezét, egészen le, a felajzottan várakozó férfiassághoz. Beau teste abban a pillanatban pattanásig feszült, majd egy fürge mozdulattal egymáshoz rendezték tagjaikat, és miután a férfi lehunyta világtalan szemét, egy elszánt mozdulattal birtokba vette Bianca .

forró ölét. Néhány pillanatig teljesen mozdulatlanok maradtak, aztán lassan elkezdtek mozogni a szerelem ősi ritmusára. A derengő félhomályban Bianca is lehunyta a szemét, mert valóban nem volt szükségük látásra, annyira egyek voltak a szerelmi együttlétben. Bianca érezte, ahogy elhatalmasodik rajta valami ritmikus, lüktető öröm, pár pillanatig még küszködött az érzéseivel, végül belekapaszkodott a férfi vállába, és átengedte magát a csúcspont mámorának. Beau tovább hajszolta magát, egyre izgatottabb an, egyre elszántabban, majd egy pillanatra megállt, és lihegve, tanácstalanul megszólalt: – Bianca… te… kérlek, én nem tudom, hogy… A lány elszégyellte magát, hogy ennyire megfeledkezett mindenről, és magára hagyta a kiszolgáltatott férfit. Gyorsan megcsókolta, kezével lenyúlt, hogy megérinthesse azt a pontot, ahol a testük találkozott, és közben megnyugtatóan biztatta: – Igen, Beau, gyere, gyere te is… Miután a férfi is kielégülten felnyögött, Bianca kimerülten rárogyott, majd hosszú ideig feküdtek mozdulatlanul és szótlanul egymás karjában a még mindig forróságot lehelő hálószoba sötétjében. A férfi végül kibontakozott a szoros ölelésből, fél könyökre támaszkodva felemelkedett, beletúrt csapzott hajába, és tapogatva keresgélni kezdett az ágyon. – Mi kellene? – érdeklődött Bianca nyűgösen. Ő úgy érezte, ez az a pillanat, amikor az égvilágon semmire sincs szükségük, csak még egy negyedórára, hogy csendesen kiélvezzék a szeretkezés utórezgéseit. – Hol a fenében van a szemüvegem? – csattant fel. a férfi. – És ezek szerint becsaptál, hiszen te látod, amit itt művelek! – tette hozzá ingerülten. – Tessék, itt van! – mondta Bianca, és szelíden magyarázni kezdett. – Egészen halványan dereng valami attól a kevéske fénytől, ami átszivárog a redőnyön. Azt viszont remekül hallom, hogy ide-oda forgolódsz és matatsz, a matrac pedig hullámzik a ficánkolásod alatt, ahelyett hogy még egy kicsit mellettem maradnál és élvezkednél. – De jól ismered a matracod hullámverését. Hány hullámlovassal kísérleteztél előttem? .

Bianca azt hitte, félrehallott valamit. – Mit mondtál? – kérdezte zavartan. – Hányan élvezkedtek már itt előttem? – ismételte meg a kérdést még élesebb hangon, miközben feljebb csúszott, hogy nekitámaszkodjon az ágytámlának. – Nem értem… Mi értelme van ezeknek a kérdéseknek? – kezdett el végül tiltakozni a lány. – Ez csak egy teljesen logikus kérdés. Tényleg túl olcsón adtad magad oda. Még csak ahhoz sem ragaszkodtál, hogy használjak óvszert. És nagyon is járatos vagy a szerelmi praktikákban, ahogy villámgyorsan elintéztél… – vádaskodott sértődötten a férfi. – Hát ez egyszerűen nevetséges. Nevetséges, igen, nemcsak az a puccos neved nevetséges, hanem jómagad is. Én egy szóval sem faggattalak a múltadról, mert úgy gondoltam, hogy a találkozásunkkal az lezáródott. Ami pedig a védekezést illeti, ha nem emlékeznél, te csináltattál HIV-tesztet a kórházban. Nem kérdeztem, miért. És hogy olcsó lennék… lehet, ha egy ilyen aljas emberrel állok össze. Csak tudod, a saját szememben nem olcsó vagyok, hanem idióta, egy idióta szerelmes liba. Mert sajnos beleszerettem egy ilyen… mindegy… Ha pedig a saját egészségedet félted, nyugodt lehetsz, nem fertőzlek meg semmivel sem, és attól sem kell rettegned, hogy netán a nyakadba akarok varrni egy porontyot. Szedek fogamzásgátlót. A rövid, de annál szenvedélyesebb beszéd után Bianca feldúltan kimászott az ágyból. Egy kéz siklott végig a lábszárán, és a bokájánál megragadta. – Még nem fejeztük be. Különben is etikátlan, elszaladni egy olyan ember elől, aki nem tud utánad futni. – Te aztán igazán prédikálhatsz az etikáról! – füstölgött a lány az ágy szélén kuporogva. – Azt állítod, szerelmes vagy belém… – Az még nem bűn, tisztelt államügyész úr! – És feleségül akarsz jönni hozzám? – Mi ez, kihallgatás? – Az, és válaszolj a kérdésemre! – Hogy a feleséged akarok-e lenni? Ha jól emlékszem, nem én .

kértem meg a kezedet naponta ötször! – Te is tudod, hogy… – Csak tréfáltál, levezetted az idegességedet, szórakoztál egy kicsit? Vagy azért tetted, mert arra vártál, hogy a lábad elé rogyok, és könyörögni fogok a kegyeidért? Hogy én kérem meg a kezed-lábad meg azt a férfias testedet? – Ha ennyire oda vagy értem, akkor miért nem tetted meg? – Ezt komolyan kérdezed? Na jó, itt a válasz. Még az irántad érzett szerelmem ellenére sem tudnék együtt élni egy ilyen gyanakvó pasassal. Aki mindennap, ahogy hazaérne a munkából, részletesen kifaggatna, mit csináltam egész nap, kivel találkoztam, miről beszéltem… – Vélelmezhetem ezt úgy, hogy az esküvő után már nem is állna szándékodban dolgozni? Ezt már Bianca nem bírta tovább. Kirántotta magát az erős marok szorításából, és felpattant az ágyról. – Elmész te a fenébe, Beau Fairchild! Éppen most éltem át életem legcsodálatosabb szeretkezését, és akkor te alig öt perccel utána szabályos kihallgatásnak vetsz alá. – Na látod, visszatértünk az eredeti kérdéshez. Hány közül vagyok én a legcsodálatosabb? És ne merészelj kimenni a szobából! – dörrent rá újra a férfi. Bianca kimerülten dörzsölte a tarkóját. Egyáltalán nem így képzelte el ezt a hétvégét. Az az ember, akit a kórházban az eltelt három hét alatt megismert, kedves volt, előzékeny, megértő és remek humorral tudta fogadni a megpróbáltatásokat. Most pedig, teljesen indokolatlanul nekiesik, és kegyetlen igazságtalanságokat vág a fejéhez. Ámbár az is igaz, hogy pár nappal a mindent eldöntő műtét előtt nagyon rossz lehet az idegállapota. Így aztán önmaga számára is szokatlanul szelíden kezdte: – Nézd, Beau, én megértem, hogy feszültek az idegeid, de azt már nem, hogy miért épp nekem kellene meginni ennek a levét. Ha majd megnyugodtál… – megrántotta a vállát, és összekapkodta szanaszét szóródott ruháit. A férfiét is összegyűjtötte, és egy kupacba halmozta az ágy szélére. – Ha gondolod, felhívhatjuk a barátodat, Thomast, gondo.

lom, szívesen eltölti veled a hétvégét, elvégre megmentetted az életét. Vagy akár én is bevihetlek a kórházba, nekem már úgyis mindegy… Sajnálom, hogy így félresikerültek a dolgok. Óriási hiba volt, amikor meghívtalak magamhoz erre a hétvégére. Behúzta maga mögött az ajtót, és belépett a fürdőszobába. Már nyúlt a zuhanykabin csapja után, amikor egy váratlan ösztönzésnek engedelmeskedve, inkább a fürdőruháját vette le a szárítóról. Még mielőtt belebújt volna, egy pillanatra belenézett a tükörbe. Milyen jólesett neki, amikor Beau szájából azt hallotta, hogy tökéletesnek tartja az alakját! Furcsa, hogy aztán mennyire félresikerültek a dolgok. Végigszaladt a fövenyen, villámgyorsan belevetette magát a hűvös hullámok közé. Fürödni nemigen lehet az ilyen hideg tengerben, de egy gyors úszás jót fog tenni. Amíg szelte a habokat, visszaemlékezett arra a pillanatra, amikor az éjszakai műszak előtt pár perccel megállt a kórház földszintjén, a faliújság előtt. Hátha tudna elfogadható áron venni egy használt kocsit a régi helyett, vagy netán valaki magánápolót keres… mondjuk egy milliomos, aki a Bahamákon szeretne lábadozni a hályogműtét után… Álmodj csak, Bianca! – intette meg magát, de akkor már meghallotta a közeledő szirénák visítását, majd nemsokára kinyílt az automata ajtó. A hordágyon egy hosszú, karcsú alak feküdt, a mentősök mögött idegesen közeledett rogyadozó léptekkel egy nagydarab, láthatóan megrémült ember. Az egyik mentős felnézett, és kivillantotta hófehér fogsorát. – Jó időben, jó helyen! Szia, Bianca! A te eseted, nem akarod feltolni, hogy mi addig Joe-val ihassunk egy kávét? A sebesült kísérője megrökönyödve felpillantott, de az ápoló már magyarázkodott: – Csak tréfáltam, uram! De abban igazam van, hogy Parker nővér a legfinomabb kezű ápolónő a szemészeten. A barátja nem is kerülhetett volna jobb helyre. – Nem feledkeztél meg valamiről, Martin? – válaszolt Bianca. – Hogy nálunk vannak egész Seattle legjobb szemorvosai, ami szintén nem megvetendő. Mi történt? – kérdezte, és miközben követte a hordágyat a felvonóba, figyelmesen tanulmányozta a sebesült arcát. .

Az ideiglenes kötés, amely az arcát borította, egy kicsit félrecsúszott, így megpillantotta a beteg sérült bal szemét. Az egész arcot vér és korom fedte, csupán néhány tincs a piszkosszürke hajkoronából világított szőkén. Ahogy közelebb lépett, hirtelen valami meleg megérintette a kezét. Lenézett, és akkor már el kellett hinnie, amit csak sejtett. Az öntudatlan férfi keze az övéhez nyomódott, és ő automatikusan megszorította az ujjait. – Robbanás – válaszolt közben szűkszavúan a mentős. – Amilyen bolond, tulajdonképpen szerencséje volt, hogy csak az arca sérült meg. Ezért visszük egyből hozzátok. – Bolond? – kérdezte értetlenül az ápolónő, miközben meglepetten észlelte, hogy az ujjak gyengén megszorítják a kezét. – Meg-megmentette az életemet – dadogta izgatottan a kísérő. – Félrelökött, így aztán őt érte a robbanás. – Kik maguk, peches vegyészek vagy civil ruhás nyomozók? – érdeklődött Bianca. – Ügyészek vagyunk… – Még rosszabb, mint a zsaruk. Nem is csodálkozom, ha valakinek nem tetszett, hogy mindenbe beleütik az orrukat – szúrta közbe a másik ápoló. – Nagyon vicces, Joe, de azért észrevehetnéd, hogy az ügyész úr is sokkos állapotban van – jegyezte meg rosszallóan Bianca a hirtelen elsápadó férfi felé mutatva. – Jöjjön, uram, támaszkodjon nyugodtan rám! Mire megállt a felvonó, a mentősök átvették az összecsukló ügyészt, így aztán valóban Bianca vitte be a súlyosabb sebesültet az osztályra. És a beteg közben végig szorongatta a kezét. Amikor Beauregard Fairchild magához tért, ismét Bianca volt mellette. Felkapta a fejét az ágy irányából jövő halk nyöszörgésre, és odasietett a beteghez. – Legfőbb ideje, hogy magához térjen, Mr. Fairchild – jelentette ki hivatásos jókedvvel. – Mi… hol vagyok? – nyögte a páciens. – A St. Patrick kórházban. .

– De miért van sö… A férfi elhallgatott, majd rekedt hangon újra megszólalt: – Megvakultam? – A robbanásnál, ha emlékszik rá, megsérült a szeme. De mindjárt hívom a kezelőorvosát, dr. Austent, aki majd részletesebben tájékoztatja – válaszolt nyugodtságot színlelve Bianca. A férfi váratlanul megragadta a csuklóját, és ezzel megakadályozta, hogy az ajtó felé indulhasson. Bianca azon csodálkozott, hogyan volt képes mindjárt elsőre olyan biztonsággal megtalálni a kezét. Hiszen csak hallás után képes tájékozódni! – Válaszoljon a kérdésre! Ugye megvakultam? – reccsent rá a férfi mogorván. És akkor Bianca azt tette, amit háromévi szemészeti pályafutása alatt még soha. – Le se tudná tagadni, hogy ügyész – felelt csúfondárosan, majd megkomolyodva folytatta: – Igen, egyelőre nem lát. – Nem azt kérdeztem, hogy most nem látok-e, hanem hogy végleg megvakultam-e? – Ha mindenáron hallani akarja, hát legyen, még ha ezért ki is rúghatnak a kórházból, igen, megvakult, Mr. Fairchild. De ha abbahagyná az ujjaim préselését, be tudnám hívni dr. Austent, aki elmagyarázná, hogyan akarja visszaadni a látását – válaszolta bosszúsan a lány, és megpróbálta kiszabadítani a kezét. De a marok egy satu erejével szorította az ujjait. – Mekkora a valószínűsége, hogy az eljárás sikeres lesz? – jött a következő kérdés. – Majd dr. Austen… – Operálni akar, ugye? Milyen műtétről van szó? – makacskodott a férfi. – Majd dr. Austen. – Hányszor végzett már ilyen beavatkozást ez az orvos? – Majd dr. Austen – ismételte magát az ápolónő. – Hát maga semmit sem tud, csak mint egy papagáj ismételgetni, hogy majd dr. Austen, majd dr. Austen? – gúnyolódott bosszúsan a páciens. .

– Dehogy, remek injekciókat tudok adni a hátsójába, meg a szemébe csepegtetni, de ha még tovább passzírozza az ujjaimat, maga fogja megbánni, mert mindezt lényegesen fájdalmasabban fogom elvégezi; ja, és az ágytálazásban és katéterezésben egyenesen verhetetlen vagyok, Mr. Beauregard Fairchild – fenyegette meg végül a betegét a lány. A szorítás hirtelen engedett, de még mindig nem tudta kiszabadítani az ujjait. – Beau, az anyám kivételével mindenki csak Beau-nak szólít, nővér – mondta a férfi váratlan könnyedséggel, és egy pillanatra mintha még meg is simogatta volna a lány ujjait. – Beau? – kuncogott Bianca. – Beau, mint franciául szép? Ki ad manapság ilyen nevet a gyerekének? – Egy konzervatív família ad hagyományosan ilyen nevet az elsőszülött fiának – oktatta ki a férfi fölényesen. – Minél többet gyakorolja, annál gyorsabban rá fog jönni az ízére, nővér. – Azt kétlem, mert a mi korházunkban nem kevésbé hosszú és konzervatív hagyománya van annak, hogy a betegeket csak a vezetéknevükön szólítjuk meg – vágott vissza Bianca. – Az is a hagyományokhoz tartozik, hogy az ápoló személyzet pimaszkodik a kiszolgáltatott betegekkel? – érdeklődött olyan erőltetett szelídséggel a férfi, hogy Bianca libabőrös lett. Megköszörülte a torkát, és azon töprengett, milyen következménye lesz, ha a páciens tényleg, panasszal él, de akkor legnagyobb meglepetésére a férfi váratlanul megemelte a kezét, és kicserepesedett ajkával finoman megérintette a kézfejét. – Jó kis szócsatát vívtunk, ugye? Szükségem volt rá, hogy megszabaduljak a feszültségtől. Még azt árulja el, kislány, hogy van az a kelekótya Tom, aztán már mehet is, és legyen szíves, hívja ide azt a világhíres dr. Austent. És bocsásson meg, amiért ilyen undok voltam magával! Majd megpróbálom jóvátenni. És ha esetleg számíthatnék némi tapintatra a katétérezésnél, esküszöm, meghálálom. Tudja mit, nővér, én akár szívesen feleségül veszem… Bianca hangosan, felszabadultan felnevetett, és attól a pillanattól kezdve minden a legnagyobb rendben volt közöttük, ő volt az osztály mintabetege, a legfegyelmezettebb, legudvariasabb páciens. .

Hát csoda, hogy beleszerettem?! – motyogta Bianca, miközben a fürdőlepedőbe burkolózva a háza felé sietett a nappali meleget őrző homokon. Vajon mit csinál most a mintaszerű beteg és pocsék szerető? – töprengett rosszkedvűen. Tulajdonképpen szeretőnek is csodálatos, csak… ami utána jön… mi is az?… társ, igen társnak elviselhetetlen! Villámgyorsan változó hangulatai, rosszkedve, féltékenysége, mindez persze magyarázható a jelenlegi idegfeszültséggel, de huzamosan mindez elviselhetetlen lenne. Természetesen, ha sikerülne a műtét, a gondok nagy része megoldódna magától is, de ha nem, akkor még több segítségre lenne szüksége, még erősebb partnerre, társra… Te jó ég, lehet, hogy bennem van a hiba? Lehet, hogy a mostani helyzetben, tűrnöm kellene minden rigolyáját? Lehet, hogy ő ugyanolyan megbántva érzi magát, mint én? Hiszen jelenleg ő a gyengébb, a kiszolgáltatottabb. Kimerülten rogyott le a hintaágyra. Szörnyű lehet ebben a bizonytalanságban élni… Ő már annyira megszokta, hogy a szemük világát féltő vagy világtalan emberekkel találkozik nap mint nap. Lehet, hogy már kiégett, hogy kiveszett belőle minden együttérzés, hiszen otthagyta egyedül egy számára teljesen idegen környezetben. Dideregve még jobban beleburkolózott a fürdőköpenybe. Felsikoltott, ahogy valami hátulról megérintette a haját. A fejéhez kapott, és hitetlenkedve tapintotta ki a vizes fürtökben csúszkáló meleg ujjakat. – Bianca, akkor is feleségül jönnél hozzám, hanem sikerülne a műtét, és életem végéig vak maradnék? De mitől vagy vizes? Hiszen te vacogsz! Ügyefogyottan megkerülte a hintaágyat, és előrehajolva végigtapogatta az ülő nő testét. – Mi a fenének mentél egyedül fürödni? Mihez fogtam volna, ha valami bajod esik? – Az ügyészek állítólag szörnyen intelligensek, úgyhogy Thomas barátod előbb vagy utóbb érted jött volna – motyogta a lány remegő szájjal. – Az ügyészek néha a világ legostobább emberei, pláne, ha megvakulnak és rettegnek a jövőtől – szögezte le a férfi. – Te meg úgy vacogsz, le merném fogadni, hogy csupa lila a szád. Gyere ide, ha .

nem utáltál meg végleg, hadd melegítselek meg! – tette hozzá, és átkarolva a lányt, dörzsölni kezdte annak testét. – Jobb már? – kérdezte néhány perccel később. – Mellesleg, mit szólt Miller úr ehhez a nagyon is csinos fürdőruhához? – Beau! – tolta el a férfi kezét Bianca. – Ez így nem fog menni. Az egyik pillanatban kedves vagy és szörnyen szenvedélyes, a másikban pedig rideg és kegyetlen, mint valami… – Államügyész? Az vagyok. De a durvaságomnak és kiállhatatlanságomnak semmi köze a hivatásomhoz. És amit legutoljára kérdeztem, komolyan is gondoltam. A lány töprengve figyelte a férfi komoly arcát. Sápadt volt, világosszőke haja összeráncolt homlokába hullott, a lemenő nap fénye tompán megvillant a sötét szemüvegen. Sötét farmerje megfeszült izmos combján, a világoskék ingpulóver gallérja furcsán megtekeredett. Hiszen fordítva van rajta! Beau kifordítva vette fel a pulóvert! Bianca szeméből kibuggyantak a könnyek. Zavartan letörülte őket, és zsebkendő után kotorászott, hogy kifújhassa az orrát. Csak később jutott eszébe, hogy csak egy szál törülközőben ücsörög a ház tornácán. – Mi lenne, ha bemennénk? Ott melegebb van, és a száraz ruha is jól jönne – Odázod a választ, Bianca? Úgy tűnik, nekem ma nincs szerencsém. Pedig, bár szörnyen otrombán fejeztem ki magam, én tényleg csak arra lettem volna kíváncsi, milyen volt az életed előttem. Hiszen alig tudok rólad valamit. Még abban sem voltam biztos, hogy… sikerült-e kielégítenem téged. És tudod, ez egy… magára valamit is adó férfi számára elviselhetetlen gondolat. De te olyan kiegyensúlyozott, magabiztos voltál. Egy pillanatra átfutott rajtam, hátha ez az egész valami hamis színjáték. Hátha egészen más vagy, mint amilyennek elképzellek. Hiszen az ágyban nem úgy viselkedtél, mint egy kedves kis csinos, kicsit szégyenlős és félénk fiatalka ápolónő. Épp ellenkezőleg, olyan voltál, mint egy sokat tapasztalt, nagyvilági nő, egy dinamit. Szinte lehengereltél, attól kezdve, hogy meghívtál a hétvégére, úgy éreztem, nekem nincs is beleszólásom a dolgokba. Persze, ez nem egészen igaz – rázta meg a fejét töprengve a férfi. – A dolgok kisiklottak az irányításom alól, de ennek már három .

hete. Azóta érzem tehetetlennek magam, és ezért ahelyett, hogy örülnék, mert találkoztam életem legcsodálatosabb nőjével, dühkitöréseket kapok, és vérig sértelek minden adandó alkalommal. Ujjaival elgondolkodva morzsolgatta Bianca vastag szálú haját. – Szóval olyan, mint a fekete selyem? Dús, erős, de finom… Ha még nem fagytál össze, akkor hagyd végigmondanom! Szóval, ami a szeretkezésünket illeti, nem mondom, hogy nem tetszett. Sőt, annak ellenére, hogy te irányítottál mindent, egyenesen fantasztikus volt! Csak aztán valahogy mégis félresikerült az egész. Újra bizonytalankodni kezdtem, és gonoszul rád támadtam. Tényleg nincs nekem szerencsém, Bianca… A lány meghatottan tápászkodott fel a hintaágyból. – Pedig, ha látnád azt, amit én! Igenis, ma szerencsésnek kell lenned, mert fordítva van rajtad a pulóvered. – Én… kö-köszönöm, hogy ö-összeszedted a holmimat. A p-pulóver. Bianca még sohasem hallotta a férfit dadogni. Biztatóan megpaskolta a vállát, és az ajtó felé húzta. – Gyere, még a végén náthás leszek. Beau az ajtóban egy pillanatra megtorpant, majd elpirulva közölte: – Mielőtt bemész… – Igen? – Mielőtt bemész… – Beau, te sohasem szoktál így tétovázni. Nyögd márki! A férfi bosszúsan összeharapta az ajkát. – Ahogy kifelé botlatoztam, azt hiszem, lelöktem az asztalkáról a nagymamád értékes szoborgyűjteményét. Szörnyen sajnálom. Majd megpróbálom valahogy pótolni az összetört darabokat… Aznap először volt Bianca képes végre igazán gondtalanul, jókedvűen felnevetni. Belekapaszkodott Beau vállába, és hosszú percekig rázkódott a kacagástól. Végül könnyeit nyeldekelve megszólalt: – Eszedbe ne jusson! Ha alaposan végigtapogattad volna a remekműveket, rájöttél volna, hogy a hét Disney törpe hűséges másolatáról van szó. Beau beleharapott az ajkába, elmosolyodott, de végül mégis szo.

morkásán megjegyezte: – De azért mégis megtartottad a gyűjteményt. – Nem a saját akaratomból, csak tudod, ez az egyetlen emlék róla. Egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy kitegyem azt a szörnyű ízléstelenséget a kukába. Tudod, még csak nem is ismertem, de így legalább egyszer s mindenkorra megszabadultam tőlük. Kösz, Beauregard! – mondta mosolyogva, és egy nagy, cuppanós puszit nyomot a férfi arcára. A férfi engedelmesen követte a nappaliba, ahol megállította a lányt, és komoran megkérdezte: – Szóval hozzám jönnél, ha nem sikerülne a műtét? Bianca megköszörülte a torkát, majd komoly hangon válaszolt: – Még akkor is hozzád mennék; ha életem végéig dolgoznom kellene melletted. – Komolyan mondod? – kapta fel a fejét a férfi. – A lehető legkomolyabban. – Ezek szerint nem sikerült meggyűlöltetnem magam? – Ahhoz valami igazán megbocsáthatatlant kellene elkövetned. – Vagyis megbocsátottál? És most megpróbáljuk a lehető legjobbat kihozni a hétvégéből? Akkor gyere már végre ide! – nyújtotta felé hosszú karját. Bianca lendületesen beleperdült az ölelésébe. – Jaj! – kiáltott fel a lány. – Ilyen fájdalmas az ölelésem? – kérdezte ijedten Beau. – Ilyen fájdalmas, ha a Hapci szilánkjai belefúródnak a talpamba – nyögte a lány, majd megnyugtatóan hozzátette. – Ne izgulj, túl fogom élni, az elsősegély után olyan leszek, mint aki újjászületett. Csak arra vigyázz, te ne lépj bele! Ülj le ide a kanapéra, és addig ne mozdulj, amíg nem szólok! – Na látod, már készen is van – emelte fel beragasztott lábát dicsekedve Bianca. – Nem látom – szögezte le szárazon a férfi. – Úgyhogy inkább nyújtsd ide, hadd vehessek tapintásos leletet. A lány kényelmesen végigdőlt a kanapén, és Beau ölébe fektette mindkét lábát. – Csinálj velük, amit akarsz! – biztatta ravaszkásan a .

párját. A férfi elismerően bólintott, majd finoman végigtapogatta az ölében heverő lábfejeket. – Hm, úgy fest az ábra, hogy mindkét végtagod megmarad – simított végig ujjaival a ragtapasszal fedett bőrön. – Nos, ha a szemlém ilyen megnyugtató állapotban találta a végtagjaidat, akkor hát engedd meg, hogy ezennel ünnepélyesen megkérjem a… fent nevezett testrészedet. Bianca meglepetésében felsikoltott. – A lábamat? A lábamat akarod megkérni? – Ne izegj-mozogj, mert még orrba rúgsz! És igenis, ezeket a gyönyörű, igéző, erotikus lábacskáidat akarom megkérni az összes többi porcikáddal egyetemben, vagyis kezed-lábad és a hozzá tartozó többi izgató testrészedet – érkezett a válasz tompa hangon, miután a férfi éppen ezer apró csókkal borította a lábfejeit. – Beau, megkérnélek, hogy a mai nap után ezt a kérdést csak akkor tedd fel, ha teljesen komolyan is gondolod – jelentette ki elkomolyodva a lány. Szavaira a férfi kihúzta magát, elengedte a lábát, majd a lány keze után tapogatózott. Amikor sikerült megragadnia azokat, maga felé húzta a lányt. – Mindig is komolyan gondoltam, csak az ostoba félelmeim miatt bohóckodtam el minduntalan a lánykérést, de most már úgy érzem, nem kell annyira rettegnem a jövőtől. Mármint, ha kitartasz mellettem. Tehát, Bianca Parker, leszel a feleségem, társam jóban és rosszban, amíg csak a halál el nem választ? És cseppet sem mellesleg, leszel-e gyermekeim anyja? Bianca, miközben meghatottan megszorította Beau kezét, magában újra elcsodálkozott azon, milyen finomak az ujjai. Hát nem sok fizikai munkát végezhetett, de… ha netán mégis rosszul alakulnának a dolgok, akkor is elboldogulnának valahogy. Azt semmiképpen sem szeretné, hogy rá legyenek utalva Beau családjának vagyonára! – Igen, Beau, a feleséged leszek, ámbár szörnyen nehéz természetű, kemény egy pasi vagy, de azért én nagyon szeretlek. – Te remekül meg fogsz birkózni a kemény természetemmel, ebben egészen biztos vagyok, drágám – válaszolt a férfi, majd csibészesen elmosolyodott. – És mi lenne, ha most visszamennénk a háló.

szobába, hogy gyakorold egy kicsit a birkózást a keménységemmel…

A hétvége csodálatos volt. Mintha váratlanul lehullott volna róluk a bizonytalanság, a félelem minden terhe, gátlások nélkül, őszintén szerették egymást. Az idő túlnyomó részét az ágyban töltötték, de ahogy a férfi jobban megismerkedett a kis ház alaprajzával, mozdulatai bátrabbá váltak, és ügyesen kivette a részét a háztartási munkákból is, úgyhogy végül a jelenléte csak a porcelántörpékre volt végzetes hatással. Egymás után lökte le őket, bárhová is próbálta Bianca felállítani egyre fogyatkozó gyűjteményét. Végül csak egyetlenegy maradt, a legokosabb. – Legalább ő maradjon meg, mindig veled lesz, ha nekem időnként el is kellene mennem. Vigyázz a szívem hölgyére, Tudor, amíg a kórházban leszek! – jelentette ki ünnepélyesen Beau, miközben az utolsó törpét berakták az üvegezett vitrinbe. – Tudorral jó társaságban leszek, hiszen még a pápaszeme is hasonlít a tiédre, na meg a délceg alakja, nemes arcvonásai… – csipkelődött a párjával Bianca, amíg csak a férfi bosszút nem állt. Édeset és lélegzetelállítót! Végül még a meztelen fürdőzésre is sort kerítettek a hajnalodó vasárnap éjszakában, igaz, mindketten vacogva rohantak be a házba, hogy a zuhany forró vízsugarai alatt felmelegítsék egymást. – Egyszerűen fantasztikus, mi mindent tudsz művelni a kezeddel – nyöszörögte kéjesen a férfi a lepedőbe, miközben Bianca felette térdelt. – Azt hiszem, ettől golyóztam be első alkalommal, amikor ááá… Amikor ilyesmiket műveltél velem. Ezért vádoltalak meg azzal, hogy ki tudja, milyen előéleted volt – magyarázta kábán. – De Beau, ez csak egy masszázs! Rendesen elvégeztem a tanfolyamot, oklevelem is van róla. Régebben sokat masszíroztam, mellékkeresetnek egész jól fizető munka. És igazából nincsenek is benne erotikus fogások… A férfi hitetlenkedve felnevetett, de a nevetése végül tompa nyögéssé fajult. Bianca lepillantott a kezére, amely éppen becsúszott szeretője iz.

mos combjai közé, majd halkan felkuncogott. – Jól van, elismerem, nálad szívesen bevetek néhány trükköt, amit csak válogatott vendégek számára tartok fent… – Mennyire válogatott? – csapott le rá Beau éles hangon. – Te még minidig féltékenykedsz, egyszerűen nem érted a tréfát – sóhajtott rosszkedvűen a lány. – Én csak… igen, féltékeny vagyok, borzasztóan – ismerte be a férfi megadóan. – Mindig is kinevettem azokat, akik azzal büszkélkedtek, hogy a menyasszonyuk még szűz, és én sem éltem szerzetesi életet, de arra a gondolatra, hogy téged bárki megérinthetett… – Váratlanul kiszabadult a masszőrje kezei közül, hanyatt fordult, és kezével végigsiklott Bianca combján, majd tenyerét bizalmasan ráfektette Bianca forró nőiességére. – Itt… és akár így… – dünnyögte átszellemült arccal, miközben ujjaival egyre mélyebben kutatta a női test titkait. Bianca teljesen átadta magát a váratlanul reá törő szenvedélynek. Remegő izmokkal próbálta magát tartani a férfi combjai fölött, és már nem érdekelte újonnan feltámadt vitájuk, sem a bizonytalan jövő, csak a bensőjébe markoló hihetetlenül intenzív gyönyör. Egy pillanatra lenézett, figyelte szeretője munkálkodó kezét, aztán magatehetetlenül felnyögött, és minden porcikájában remegve átadta magát a kéjnek. Amikor végre kitisztult előtte a világ, az oldalán feküdt, szeretője könnyű ölelésében. Odabújt hozzá, puszit nyomott az arcára, amelyen már elkezdett kiütközni a világos színű borosta, és kicsit zavarodottan megszólalt: – Köszönöm, Beau, de te nem is élveztél… nem akarsz… – tett egy bizonytalan mozdulatot, de a férfi elutasítóan megragadta a hasán végigcsúszó kezet. – Én csak arra lennék kíváncsi, mástól is kaptál-e valaha ilyet? – érdeklődött morcosan. – Könyörgöm, ne kezdd már megint, Beau! – esedezett türelmetlenül a nő. – Nem te biztosítottál az előbb, hogy szeded a tablettát? Nyilván megvan az oka. Csak tudni szerettem volna, hol állok a rangsorban. Bianca hitetlenkedve megcsóválta a fejét. – De Beau, ez tényleg .

teljesen felesleges! Nem értem, miért próbálsz úgy beállítani, mint valami fehérmájú nimfomániást! Hiszen tudod jól, hogy én már egyszer férjnél voltam. Ami pedig azt illeti, hogy… A férfi hirtelen felegyenesedett az ágyban, világtalan ujjaival megkereste szeretője karját, és alaposan megrázta. – Micsoda? Férjnél voltál? És nekem ezt mégis honnan kellett volna tudnom? – kiáltotta fel meglepetten. A lány ujjaival finoman végigsimított a férfi izzadt arcán. – Hogyhogy honnan, hiszen elmondtam neked! Ami pedig a szeretőim hosszú sorát illeti… – Egy pillanat – szakította félbe a lány védekezését.— Hogyhogy elmondtad, mégis mikor? Nézd, nekem már a foglalkozásomnál fogva is átkozottul jó a memóriám, de én semmi ilyesmire nem emlékezem – érvelt indulatosan. – Ne heveskedj! – intette meg Bianca. – Ezek szerint nem emlékszel a második… illetve harmadik találkozásunkra. Persze, be voltál nyugtatózva… – Milyen harmadik? Én minden találkozásunkra emlékszem – tiltakozott a férfi. – Minden egyes ágytálazásra, mosdatásra, amikor úgy éreztem, még soha életemben nem aláztak meg annyira, mint… – Megaláztak? – kapkodta a levegőt felháborodva a lány. – Igen, tudom, első alkalommal mondtam neked pár kellemetlen dolgot, de utána soha többé nem adtam okot arra, hogy megalázva érezd magadat. Ápolónő vagyok, mégpedig átkozottul jó! Mindig a legmeszszebbmenő tapintattal végzem a feladataimat! Mindig megpróbálom oldani a betegeim zavarát, és soha nem éreztetem velük, ha… – Helyesbítek: Még soha nem éreztem annyira megalázva magamat, mint amikor a legintimebb testfunkcióimmal annak a nőnek kellett bajlódnia, akibe az első pillanattól kezdve beleszerettem – szólt közbe kicsit zavartan a férfi. – De hiszen ez butaság, teljesen felesleges zavarba jönni, mert… De azért ezt szépen mondtad – tette hozzá rövid szünetet követően, miután átgondolta társa szavait. – Talán térjünk vissza az elejére! Mikor beszéltél nekem a férjedről? És mi történt? Hova lett? Sokáig voltatok együtt? Mikor mentél .

férjhez? De gyereked, ugye nincs? És… – Kérdéseivel szinte letámadta a meglepetten pislogó nőt. – Beau! Állítsd már le magad egy pillanatra! – vágott közbe Bianca. Felült, maga köré csavarta a takarót, és nekitámaszkodott az ágy támlájának. A férfi szinte ösztönösen megérezte a szándékát, mert mozdulatait követve hasonló helyzetbe tornázta magát, majd megragadva partneré kezét, felé fordította érdeklődő arcát. – Mondjad már, szörnyen kíváncsi vagyok – biztatta türelmetlenül. – Tehát, hogy is volt ez… Miután a második alkalommal megismerkedtünk, és jól kiosztottuk egymást, majd gyorsan kibékültünk, harmadszorra, amikor bementem hozzád… – Állj már meg, Bianca! – állították meg a férfi izgatott szavai. – Miért beszélsz te mindig a második alkalomról? Igaz, jó pár éve élek a városban, de tudomásom szerint még veled sohasem találkoztam. A nő szomorúan megcsóválta a fejét. – Dehogynem, Beau – ellenkezett halkan. – Olyan furcsa ez az egész, mert tudod, ahogy megpillantottalak a kórház előcsarnokában, véresen és kormosan a hordágyon, mintha villám csapott volna belém. Tudtam, hogy valami különleges történik… és az állapotod ellenére te is érezhettél valamit, mert… – ahogy elmerengett a múlton, egy pillanatra elhallgatott. A marok szorítása felerősödött. – Igen, Bianca! Ne csigázz már! Áruld már el, mi történt? – türelmetlenkedett izgatottan. – Tulajdonképpen ájult voltál, magatehetetlen, de mégis, ahogy hozzád értem, megragadtad és megszorítottad a kezemet. És végig, érted, végig az úton, fel az ötödik emeletre, fogtad a kezemet! – Biancának megremegett a hangja. – Nem a mentős Joe kezét fogtad meg, aki kivonszolt a robbanás helyszínéről, nem is a kollégádét, aki végig ott toporgott melletted, hanem az enyémet! Mintha… Beau ajka elégedett mosolyra görbült. – Mintha kiválasztottalak volna? Így is volt – szögezte le büszkén. – Kalapot le a mentős Joe előtt, és hálás vagyok Tomnak is, de nem vagyok bolond az ő kezüket fogdosni, amikor egy csodaszép nőét szorongathatom! A szexuális beállítottságommal, hála az égnek, semmi baj. Udvaroltam is neked önkívületemben, vagy csak simán megkértem a kezedet? .

– Nagyon vicces! De hidd el, hogy ilyet én még nem láttam! És más se! Minden reakciód olyan Volt, ahogy az egy ájult embertől elvárható, de te csak keményen szorongattad a kezemét. Összefutott az egész osztály erre a csodára… – Ez nem csoda – rázta a fejét mosolyogva Beau. – Ez egyszerűen szerelem. Szerelem első nem látásra. De arra tényleg nem emlékszem, hogy a családi állapotodról bármit meséltél volna. Tehát most jöjjön az én Seherezádém meséje a harmadik találkozásunkról! – Hogy jön ide Seherezádé? – kuncogott a lány vidáman. – Hogyhogy? Éjfekete hajad van, csodaszép vagy, és varázslatos mesékkel szórakoztatsz nap mint nap. Csak egy dolog van – komorodott el az arca –, ami egy kicsit kilóg ebből a meséből. Ez a férj dolog bevallom, meglepett… Bianca lelökte magáról a takarót, kényelmesen befészkelte magát szeretője ölébe, átkarolta a nyakát, majd meséim kezdett. – Tehát, amikor a vitatkozásunk napján késő délután másodszor is beléptem a szobádba, éppen édesdeden aludtál. Megigazítottam az infúziót, ránéztem a monitorra, aztán észrevettem, hogy ébredezel. Dr. Austen egyébként mondta, hogy elbeszélgetett veled, és egészen nyugodtan fogadtad a mondanivalóját, így hát én is nyugodt voltam. Amikor a vérnyomásmérőt igazítottam meg az ujjadon, újra csak megfogtad a kezemet. De most lassan, majdhogynem óvatosan értél hozzá, szinte végigtapogattad az ujjaimat. – Ühüm – dünnyögte egyetértően Beau, miközben a keze követve a női test íveit végigcsúszott a lány oldalán egészen a kerekedő csípőre -, szerfölött imádlak tapogatni. – De ha most azonnal nem hagyod abba, sohasem érek a mese végére – tiltakozott Bianca. – Ápolónő létedre tisztában lehetnél azzal, hogy egy világtalan embernek milyen fontosak a tapintási ingerek – morogta elégedetlenül a férfi, majd lemondóan sóhajtott. – Na jó, ideiglenesen lemondok a taktilis benyomások beszerzéséről. – Hiába, az a sok iskola! Szörnyen faramucin tudsz beszélni! Na jó, folytatom. És miután végigtapogattál, elégedetten elmosolyodtál, aztán alig hallhatóan suttogni kezdtél: „Maga az, a pimasz nővér. .

Reméltem, hogy nem sikerült végleg elüldöznöm innen. Ugye most már örökre velem marad?" A férfi elégedetten bólogatott. – Hiába, még félig öntudatlanul is csodálatosan összeszedetten tudok fogalmazni. És volt még folytatása is? – Naná! Én kénytelen voltam azt válaszolni, hogy nemsokára lejár a szolgálatom, és hazamegyek. Mire te dühösen felmordultál, és úgy szorongattad a kezemet, mint aki sohasem akarja elengedni. Mire nekem egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy valamivel tovább maradhatnék, megvárhatnám, amíg meg nem nyugszol, mert a pulzusod elkezdte feltornászni magát… – És ez azóta is így történik a közeledben – szúrta közbe élénken á férfi. – Szóval, maradtál a kedvemért? Bianca megrázta a fejét, és mivel az arcuk egymáshoz simult, a férfi most az egyszer megértette a néma üzenet. – Hogyhogy nem? – csattant fel morcosan. – Azért nem, mert te már közben újra megszólaltál. Követelőzően azt mondtad, csak akkor engedsz haza, ha tényleg megígérem, hogy végleg veled maradok, vagyishogy a feleséged leszek. Isten és ember előtt, amíg a halál el nem választ – tetted még hozzá, és… – És te? Szavadat adtad? Megígérted, hogy az enyém leszel? – élénkült fel Beau. – Nem is tudom, miért, de akkor komolyan vettelek, és azt válaszoltam, hogy már voltam férjnél, és éppen ezért igencsak meggondolom, mire valakivel ismét összekötöm az életemet. – Hát ez az egész epizód valahogy kitörlődött a tudatomból – dünnyögte elégedetlenül a férfi. – Ezek szerint arra sem emlékszel, amikor ezek után közölted, hogy te vagy Amerika egyik legvonzóbb partija, és szó sem lehet arról, hogy hosszasan töprengjek a házassági ajánlatodon. És legyek szíves azonnal választ adni, hogy éjszaka nyugodtan tudjál aludni – tette még hozzá csúfondárosan Bianca. – És erre a nyilvánvalóan színtiszta igazságra mit válaszoltál? – érdeklődött nyugodtan Beau. – Éppen amikor már válaszra nyitottam volna a számat, megérez.

tem, hogy lazul a fogásod, így aztán válasz nélkül hagytam pimasz és beképzelt megjegyzésedet. És pár pillanat múlva már az igazak álmát aludtad – jött a válasz. – Tele voltál tömve mindenféle gyógyszerrel, nem csoda, hogy félig önkívületben cselekedtél. – Szerintem teljesen logikusan cselekedtem – rázta meg a fejét erélyesen a férfi. – Feleségül kértem azt a nőt, akit nekem szánt a sors. De azért érdekelne, ha nem alszom vissza, mi lett volna a válaszod? – Ja, ezt már soha nem deríted ki – nevetgélt a lány, és csábítóan megsimogatta társa kócos haját. A világ hirtelen forogni kezdett körülötte, ahogy a szeretője karjaiban váratlanul hanyatt fordult. A matrac hullámzott egy hatalmasat, ahogy elterült rajta, majd a férfi testsúlya is meghintáztatta. – Bevált módszereim vannak arra, hogyan szedjem ki az igazságot a megátalkodott tanúkból, Miss Parker – sziszegte fenyegetően a férfi, miközben csuklójánál fogva lefogta mindkét karját. – Szóval ezt műveled a bíróságon is! – kiáltott fel tettetett megbotránkozással a lány, és újra csak megállapította magában, milyen jóképű férfit szánt neki a sors. – Nem, ezt csak a hálószobában csinálom, ráadásul csakis a szívem fekete királynőjével. – Szabadon engedte, hogy belesimíthasson hosszú, selymes fürtjeibe, szenvedélyesen megcsókolta, majd elkomolyodva megszólalt: – És most már tényleg szeretnék mindent hallani a… férjedről. Bianca kijózanodva söpörte ki a haját az arcából. – Mindent? – ismételte töprengve. – Pár szóval nem lehet összefoglalni egy embert. Korán mentem férjhez, tizenkilenc éves múltam. Lee, a férjem, akkor még egyetemre járt, ott találkoztunk. Abban egyeztünk meg, hogy én egy darabig dolgozni fogok, aztán, ha ő elvégzi az orvosit, én is visszamehetek az egyetemre… – Te is orvos akartál lenni? – szúrta közbe a férfi furcsa, fojtott hangon. – Természetesen – válaszolt nyugodtan a lány. – Ezért aztán elmentem dolgozni a kórházba, mert így munka mellett meg tudtam szerezni az ápolónői diplomámat. Elég hajszás évek voltak, de azért .

boldogan éltünk, már amikor összefutottunk a lakásban. – Ahogy maga elé idézte férje örökké vidám arcát, egy pillanatra elmerengett a múlton. Az térítette vissza a jelenbe, hogy a karján megérezte Beau ujjainak egyre erősödő szorítását. – Aztán Lee végzett, sikerült elhelyezkednie és akkor… – elhallgatott, ahogy a bensőjébe újra belemart a fájdalom. Pedig már egy ideje annyira lecsillapodott a bánat, újra ép embernek érezte magát. Akkor most miért kell még egyszer felidézni, átélni az egészet? Beau keze kitapogatta az arcát, gyengéden megfogta, és maga felé fordította. Egy mozdulattal lekapta a szemüvegét, melyet makacsul hordott még az ágyban is, és még világtalanul is annyira kifejező szemével mintha kereste volna a nő tekintetét. Amíg az ujjbegyeivel vigasztalóan simogatta Bianca bánatos arcát, ajkát szigorúan összepréselve mormolt valami érthetetlent. Mire szóra nyitotta volna a száját, a nő újra belevágott. – Szóval akkor Lee… – Ne is folytasd! – vakkantott rá dühösen a férfi. -A drágalátos Lee-d, immáron orvosi diplomájának birtokában, vette a kalapját és továbbállt, mert hirtelen rájött arra, hogy te már nem vagy megfelelő partner nagyszabású terveihez. Te, aki önfeláldozásoddal és két kezed munkájával megkerested a pénzt az ő tandíjára. De hogyan hagyhattad ezt? Le merném fogadni, hogy azóta valamelyik kórházigazgatónak a lányát vette el, és az a legnagyobb gondja, hogy hetente csak háromszor tud elmenni golfozni! Ismerem az ilyen fickókat. – Kérlek, Beau! – sóhajtott fel tiltakozva Bianca. – Hagyd ezt! Nem így volt. – Még véded? – kiáltott fel tompán a férfi. – Ostoba büszkeség miatt eltűrted, hogy így kihasználjon. Bárcsak a két kezem közé kaparinthatnám, az biztos, hogy az utolsó fillérig vissza… Képtelen volt folytatni, mert öt hosszú, forró ujj eltakarta a száját. És a következő pillanatban meghallotta partnere indulattól remegő hangját: – Túl sok regényt vagy periratot olvasol, Beau! Nem golfozik, és senkinek a lányát sem vette el. Tudom, neked jobban tetszene, ha Lee ilyen gyalázatos módon viselkedett volna, de ez akkor sem igaz. Semmi mást nem tett, mint egy szép napon kiment a parkba .

kocogni és összeesett. Agyvérzés, huszonnyolc évesen. Csodálatos ember volt. A férfi megmerevedett, majd rémülten a lány keze után kapott. – Istenem! – suttogta alig hallhatóan, amíg apró csókokat nyomott Bianca remegő ujjaira. – Megint szörnyen otrombán viselkedtem. Bocsáss meg nekem, drágám! – Nem tehetsz róla – jött az ugyanolyan halk válasz. – Hiszen nem tudhattad. – De elsietett következtetéseket vontam le – kezdett el magyarázkodni a férfi. – Az én hivatásomban az a lehető legnagyobb hiba, ha az ügyész… – De itt és most, az ágyamban, a karjaim között nem államügyész vagy. Legalábbis remélem – érvelt nyugtatóan a lány. – Te is ember vagy, férfi, egy… remélem, szerelmes férfi. És hadd tegyem még hozzá, annak ellenére, hogy imádtam Lee-t, igenis haragudtam rá. Mert itt hagyott, mert nem törődött magával, az egészségével, mert… szóval ezer dologért haragudtam rá… – Ez a dolgok rendje – szúrta közbe a férfi -, a gyászolás folyamatának menete, hogy az ember aztán egy idő múlva lezárhassa magában a múltat. – Igen, mielőtt közbevágtál volna, azt akartam mondani, hogy ma már nem haragszom rá. Élem a saját életemet, és… – Saját életedet? – vágott közbe kételkedve Beau. – Hiszen te orvos akartál lenni, nem? Miért nem… – Kérlek, ne! – próbálta elhallgattatni a szeretőjét a lány. – Az élet sohasem olyan egyszerű. Lee ugyanis nem tartozott Amerika legvonzóbb vőlegényjelöltjei közé. Észrevette, hogy a férfi elvörösödik, mire megnyugtatóan megsimogatta az arcát. – Nem akartalak bántani. Szóval mi mindketten egyszerű emberek voltunk. Amikor meghalt, semmim sem maradt. Csak adósságok. – És az életbiztosítás? – szólalt meg Beau. – Ki gondol ilyesmire huszonnyolc évesen, ereje teljében? Szóval, mire visszafizettem a tanulmányi kölcsönének utolsó részletét is, rájöttem, hogy már nem is akarok még egyszer belevágni abba a .

szörnyű taposómalomba. Nem is annyira a nyolc év tanulás, hanem… – Az éjszakai munka, a bizonytalanság, az örökös hajsza – fejezte be helyette a férfi. – Szóval még a halála után is törlesztetted a hitelét. Tudod, Bianca, ha minden ember olyan becsületes lenne, mint te; nemigen akadna dolgom ezen a világon – ingatta a fejét töprengve Beau. – Ez nem becsület kérdése, ez csak… szóval az első pillanattól kezdve tudtam, hogy ezt kell tennem. Egyszer s mindenkorra leszámoltam egy álommal, és most mindkét lábammal szilárdan állok a talajon. Nem búslakodom afölött, mi lett volna, ha… Ehelyett egyszerűen elfogadom a dolgokat úgy, ahogy jönnek. Az élet nem igazságos. Sőt, ha nagyon cinikus akarnék lenni, akkor azt mondhatnám, egyszerűen peches voltam. – Az utolsó szavakat már alig bírta végigmondani. Szipogott egy nagyot, aztán megmozdult, hogy zsebkendőt hozzon magának. – Édes, drága Biancám! – nyúlt utána a férfi karja, aki megérezte a távolodás mozdulatát. – Nem akartalak megríkatni. Sajnálom… – Csak zsebkendőért mentem – szipogta a lány. – De egyébként minden rendben. – Semmi sincs rendben, ha az emlékek még ennyi év után is így fájnak. – Alig másfél éve annak, hogy Lee meghalt, de már eltelt annyi idő, hogy le tudjam magamban zárni a korábbi életemet – közölte kicsit kijózanodva az asszony. – És hogy arra a bizonyos sűrűn ismételgetett kérdésedre válaszoljak, se előtte, se utána nem volt szeretőm. És alatta se. A fogamzásgátlót pedig azért szedem, mert elég fájdalmas a peteérésem – tette még hozzá némi éllel. – Mindenáron meg akarsz szégyeníteni? – dünnyögte Beau. – Semmi szükség rá, így is eléggé pocsékul érzem magam, és nem győzöm csodálkozni azon, hogyan lehet nekem akkora szerencsém, hogy egy ilyen csodálatos nő pont nekem jusson. És mielőtt összebújunk és a karomba zárlak, hogy egymást vigasztalva elaludhassunk, még szeretnék valamit mondani. Van annyi pénzem, hogy megvalósíthasd minden álmodat, Bianca. Ha akarod, felőlem két egyetemet is .

kijárhatsz, persze, egy feltétellel, ha úgy tudjuk elrendezni az életünket, hogy a legfontosabb ne maradjon ki belőle – a gyerek. Majd gondolkozz ezen, de most már inkább ne szólj egy szót se, aludj, szerelmem!

.

Második A fene egye meg ezt a forgalmat, már megint késésben vagyok! – füstölgött magában, miközben kettesével szedte a lépcsőket. Annak a felvonónak is pont ilyenkor kell elromlania… Vajon Beau hogy érzi magát? Biztos nagyon izgatott a mindent eldöntő műtét előtti napon, és talán egy kicsit dühös is, hogy így magára hagytam – töprengett Bianca az elmúlt három nap eseményein. De végül is, amikor elmondta neki, hogy anyai nagynénje súlyos autóbalesetet szenvedett, és ezért három napra kénytelen elrepülni hozzá Chicagóba, Beau nagyon megértőnek mutatkozott. Sőt, a búcsúzás legvégén azt súgta a fülébe, hogy a hétvégén feltankolt élményekkel azt a három napot könnyedén kihúzza. Bianca erre elvörösödött, és zavartan kirohant a szobából. Még szerencse, hogy a fürdőszobában rendezkedő segédnővér semmit sem hallott. Már csak az hiányzott volna, ha kettejük szenvedélyes kapcsolatáról valaki tudomást szerzett volna a kórházban! Hiszen ez szigorúan tilos! Ha ilyesmire fény derül, akár még kirúgás is lehet a vége! Villámgyorsan átöltözött, széles csattal összefogta engedetlen fürtjeit, és máris sietett a nővérszoba irányába. – Megjöttem, elkéstem, majd bepótolom! Bocs! – kiáltott be a félig nyitott ajtón az íróasztal fölé görnyedő főnővérnek. Végre odaért a legutolsó szobához. Izgatottan nyomta le a kilincset, és boldog mosollyal dugta be a fejét az ajtón. A mozdulat kellős közepén megakadt. A szoba, az ágy üres volt. Egy pillanatra rémület hasított belé. Felidéződött benne néhány rettenetes pillanat, amikor még az onkológián dolgozott. Ott az ilyen váratlanul megürült ágyak csakis roszszat jelentettek… Ahogy tekintetével végigsiklott a szobán, megnyugodva észrevette, hagy az éjjeliszekrényen ott vannak a férfi használati tárgyai. Hatalmasat sóhajtott, ahogy a sokáig benntartott levegő hirtelen kiáramlott tüdejéből. Talán valamilyen műtét előtti rutinvizsgálaton van – .

biztatta magát, és visszalépett a folyosóra. – Elkéstél! – köszöntötte Caroline, a nagydarab nővér, akivel már három éve együtt dolgozott. – Nekem mondod? – vonta fel a szemöldökét sokatmondóan Bianca. – Képzeld, kereket cseréltem az autópályán, én, érted, a kétbalkezesség élő szobra! – Senki sem állt meg segíteni? – érdeklődött Caroline. – Á, hisz ismered az embereket – legyintett lemondóan válasz gyanánt. – Csak egyvalaki ajánlotta fel a… segítségét, és még örülhettem, hogy sikerült elzavarnom, mielőtt megpróbálta volna előre behajtani a munkadíjat, érted? – Világ, hová tartasz! – fintorgott Caroline. – Már többször ajánlottam, hogy, gyere el velem a csoportunkba. Ott megértő fülekre találsz, és mi még teszünk is valamit az ilyen szemetek ellen! – Tudod, Caroline, én változatlanul nem hiszem, hogy ez a fajta radikális feminizmus nekem való lenne – dünnyögte tétovázva Bianca. – Viszont elárulhatnád, mi újság az osztályon! Caroline csontos, ébenfekete arcán bizalmas mosoly áradt szét, – Nekem valami azt súgja, te leginkább arra vagy kíváncsi, mi van az osztály kedvenc betegével. Bianca megpróbált minél semlegesebb arcot vágni. Aztán megvonta a vállát, és egyenesen rákérdezett: – Ha netán Fairchildra gondolsz, beletrafáltál. Hétfőn elég ideges volt, gondolom, most, hogy már csak egy nap van hátra a műtétig, még rosszabb. Különben hol van? Munkatársa csúfondárosan bólogatott. – Szegény Bianca, lemaradtál az évszázad eseményéről. A csinos államügyész túlesett a beavatkozáson anélkül, hogy szorongattad volna a kezét. – Micsoda? – hördült föl a lány. – Austen megműtötte? De hát miért, hogyan és… Újabb bólintás után jött a nemtörődöm válasz: – Ezt talán kérdezd meg tőle. – És sikerült? – kiáltott fel izgatottan Bianca. – Ez épp most válik el. A kezelőben van, most szedik le a kötését. A mondat végét már nem hallotta. Villámgyorsan rohant a folyosó .

elejére. Vajon mi történt, hogy előrehozták a műtét idejét? És vajon hogyan sikerült? És mi van, ha Beau látni fog… Vajon mit szól majd, ha meglátja őt? Amikor a kezelő ajtajához ért, a csat kipattant, és sűrű haja szétterült a vállán. Dühösen kapott a lecsúszó csat után. Dühös volt önmagára, az orvosra, de még Beau-ra is, hiszen itt kellett volna lennie. Ha valami véletlenül balul ütött ki, akkor a férfinak óriási szüksége lesz rá… Úgy érezte, hangosan dübörög a mellkasában a szíve, amikor nesztelenül benyitott az ajtón. A kezelőhelyiség félhomályában három embert pillantott meg. Dr. Austin tekintélyes koponyája megcsillant, ahogy szeplős arcát egy másodpercre a nyíló ajtó felé fordította, az ápolónő mozdulatlanul állt az orvos mellett, aki éppen óvatosan eltávolította á beteg arcáról a fehér gézlapokat. Bianca beljebb lépett, fél kezével megpróbálta megfogni önállósuló hajzuhatagát, és közben torkában dobogó szívvel figyelte a férfi első reakcióját. – Nos, Mr. Fairchild, meséljen, milyenek az első benyomásai! Szépnek talál bennünket, most, hogy az osztály színe-java izgatottan felsorakozott az első szemlére? – érdeklődött szokásos jókedvével az orvos, miközben az elégedettség jeleként összedörzsölte szeplős kezét. Bianca szája kiszáradt, és tekintetét le nem bírta venni a beteg bevérzett, duzzadt szeméről. A férfi néhány másodpercig pislogott, miközben kifejezéstelen arccal nézett maga elé, aztán lassan megmozdította szemgolyóit. Tekintete végigsiklott a szemorvos várakozó arcán, kicsit oldalt fordulva megvizsgálta a magasra nőt, vörös hajú nővért, majd egy pillanatra átnézett az orvos válla felett az ajtó árnyékában álló harmadik személyre. A sötétkék szempárban az arcon semmiféle érzés nem tükröződött. Az üres, szinte bamba tekintet lassan körbejárta a termet, majd visszatért az orvos pöttyös arcára. Beau megnyalta kicserepesedett ajkát, majd tompa hangon megszólat: – Kicsit homályosnak tűnik minden, de az első benyomások biztatók. Dr. Austen megkönnyebbülten felnevetett: – Olyan komoran vizsgálgatott minket, hogy már attól tartottam, nemtetszésből kifolyólag .

valamiféle büntetőeljárást indít ellenünk, ügyész úr. A homállyal ne törődjék, a látása majd idővel kitisztul, de azzal azért számolnia kell, hogy jó darabig, de az is lehet, hogy végleg fényérzékeny marad a szeme. A páciens kérdő pillantására könnyedén megvonta a vállát: – Napszemüveg, soha nem volt nagyobb divatja, mint manapság. – Ennyit megér a látásom – bólintott lassan, kimérten Beau. Bianca görcsbe rándult gyomra lassan kezdett ellazulni. Lát! Újra lát! Beau visszanyerte a látását! – dobogott a fejében a boldogító gondolat. Az most nem számít, hogy nem ismert meg – vigasztalta magát. Hiszen még sohasem látott, és valószínű egészen másképp képzelt el. De ha megszólalok, egyből boldog mosollyal fog a jelenlétemre reagálni. Még az sem érdekel, ha felpattan, magához ölel, megcsókol, és fény derül a kapcsolatunkra! Hiszen úgyis összeházasodunk, és boldogok leszünk, és gyerekünk is születik… – biztatta magát némán, és érezte, hogy nem tud ellenállni az arcán szétáradó vigyornak. De valahogy még mindig képtelen volt megszólalni, leleplezni magát. Csak némán nézte, éhes szemmel szinte felfalta szerelme vonzó, arcvonásait, értelmes tekintetét. Az orvos közben végrehajtott néhány vizsgálatot, és Sandra, a vörös nővér nesztelenül elhagyta a helyiséget. Bianca beljebb lépett, és karját összefonva mellkasa előtt várakozóan figyelte a beteget. – Nagyszerű, Mr. Fairchild. Meg vagyok magával elégedve. És most már annak is örülök, hogy a maga sürgetésére előbbre hoztuk a műtétet. Igazán felesleges lett volna, hogy továbbra is abban a feszültségben éljen. Bianca meglepetten felkapta a fejét. Tehát Beau vette rá az orvost, hogy hozzák előbbre a műtét időpontját! De miért, amikor tisztában volt azzal, hogy ő három nap múlva mindenféleképpen visszatér? Miért akart egyedül megbirkózni a feszültséggel? Ó, ezek a férfiak! A büszke, kemény férfiak! Közben az orvos felkelt, és elégedetten megpaskolta páciense vállát. – Végeztünk is, Mr. Fairchild. Visszamehet a szobájába. Néhány napig még itt tartjuk, de a hazabocsátása után is még párszor el kell .

jönnie kontrollra. Hogyne, ez magától értetődő. Örömmel jövök vissza. Csak most… – a férfi óvatosan felegyenesedett, és köpenye zsebében a sötét szemüveg után kotorászott – egyelőre abban sem vagyok biztos, hogy a szobámba visszatalálok. Ó, csak ne aggódjon, igazán szakavatott kezekre bízom! – jelentette ki vigyorogva Austen, miközben az ajtó árnyékában izgatottan toporgó ápolónő felé intett. A páciens is felé fordult, még egyszer végigsiklatta rajta a tekintetét, majd közömbös hangon megkérdezte: – Maga kicsoda? Bianca nyelt egy hatalmast, és köpenyébe törülte izzadó ujjait. Köszörülni kezdte a torkát, de mire rá tudta volna venni magát arra, hogy megszólaljon, az orvos megelőzte. – Nahát, csak nem nekem kell bemutatni önnek az egész osztály kedvencét, sőt magának a nagy Mr. Fairchildnak az üdvöskéjét! Pedig mennyit szorongatta az ujjait! Hát akkor kísérje vissza a beteget, nővér, az úton kedvükre ismerkedhetnek. Az orvos fürge léptekkel indult a kijárat felé, de páciense még mindig kifürkészhetetlen kifejezéssel figyelte az ajtóban álló fehér köpenyes nőt. Végül szóra nyitotta a száját, és jéghideg hangon, vádlón közölte: – Maga néger! Bianca váratlanul reszketni kezdett, és megrettent, hogy rogyadozó lába nem tartja meg. Jobbjával az ajtókeret felé kapott, körmei kellemetlenül megcsikordultak a zománcfestéken. Beau tekintete rátapadt a nő kezére. – Maga fekete – ismételte szemrehányóan. A nő automatikusan követte a férfi tekintetét. Szeme végül a saját kezén állapodott meg. Az ujjain, amelyek sötéten elütöttek a hófehérre mázolt ajtókerettől. – N-n-nem… – próbálta kipréselni jéghideg, érzéketlen ajkai között. – Dehogynem, színesbőrű, ne is próbálja tagadni! – reccsent rá parancsolóan a férfi. Dr. Austen visszafordult a folyosóról, és rosszalló arccal bekukkantott a kezelőbe. – Nézze, Mr. Fairchild, nem hiszem, hogy a kórház alkalmazottainak faji hovatartozása... .

– Itt nem egy alkalmazottról van szó, hanem arról a nőről, aki kihasználva kiszolgáltatottságomat orvul berángatott az ágyába! – torkolta le ridegen az orvost a beteg. A középkorú férfi meglepetten felvonta a szemöldökét, elvörösödött, majd elképedve megrázta a fejét. – Ne haragudjon, uram, de egyszerűen nem hiszek a fülemnek, ez tényleg hihetetlen. – Én meg azt tartom hihetetlennek, hogy egy ilyen jó nevű kórházban hogyan alkalmazhatnak egy ilyen erkölcstelen, velejéig romlott perszónát! Aki előre megfontoltan megtévesztett, mert természetesen eltitkolta előttem, hogy csak egy kis nég… – Talán afroamerikai! – csattant fel végül vérvörösre vált arccal Bianca. – Teljesen mindegy, hogy nevezzük! A fekete az fekete! Bianca segélykérően ránézett az orvosra, de miután Austen zavartan behúzta a nyakát, és menekülésszerűen a szobája felé indult, kétségbeesetten megrázta a fejét, és némán a folyosó felé intett. – Egy pillanat! – kiáltott fel jeges hangon a férfi. – Most mégis mi a szándéka? Azt elhiszem, hogy folytatni szeretné ezt az alávaló színjátékot, egészen addig, amíg meg nem kondulnak az esküvői harangok, csakhogy velem nem! Velem ezt már nem! – Visszavezetem a szobájába, uram, és mostantól kezdve semmi közünk egymáshoz. Felejtse el, hogy létezem! – válaszolt magára kényszeríted: nyugalommal Bianca, miközben erősen harcolt a kísértéssel, hogy alaposan felképelje a férfit. Persze, egy szemműtéses embert nem lehet felpofozni, de egy jól megválasztott helyre irányított rúgás… Álmodik a nyomor – intette meg magát. Semmit sem tehetsz, és ha Beau egyhamar nem tér észhez, még az is lehet, hogy kiteszik a szűrödet a kórházból… A fene essen ebbe a hirtelen haragú, megátalkodott, begyepesedett fejű pasasba! Kitárta a szoba ajtaját, udvarias mozdulattal betessékelte a beteget, és még arra is futotta az erejéből, hogy jó pihenést kívánjon neki, és már fordult is vissza a folyosóra. A következő pillanatban ügyetlenül megperdült, ahogy a férfi a karjánál fogva visszarántotta a lefüggönyözött betegszobába. – Ó, nem, nem fog elmenekülni! Most már ugyanis kiegyenlítőd.

tek az erőviszonyok! Itt és most, egyszer és mindenkorra tisztázzuk ezt az egész kis mocskos kapcsolatunkat! – támadt rá Beau. – Nem a kapcsolatunk volt mocskos – ellenkezett a lány -, hanem az, hogy miután a hátam mögött… Beau gúnyos nevetése félbeszakította a szavait. – Hát persze, ki is volt az, aki itt bármit a másik háta mögött művelt? Úgy gondolta, a sötétben minden tehén fekete, ugye, kedves Parker kisasszony? Szó szerint éjfekete… És most már arra is rájöttem, miért is szurkolt maga ez alatt a három és fél hét alatt. Abban reménykedett, hogy soha többé nem nyerem vissza a látásomat, mert akkor soha nem is derült volna ki a turpissága… És akkor a nevetséges nevű Bianca Parker beleült volna a Fairchild vagyonba. Azok a könnyfakasztó történetek a szegénysorból származó jó emberekről, Biancáról, Lee-ről… te jó ég, és én szerencsétlen, naiv balek szóról szóra mindent elhittem. Most már csak azt árulja el, az a drágalátos csodálatos férje, az elődöm az ágyában és testében, ő vajon milyen fajta volt? Egy belevaló koromfekete csődör? Pénze ugye nem volt egy fitying se, de egyéb előnyei… Undorodom magamtól, hogy bedőltem magának, annak a csábos testének, hogy egyáltalán megérintettem… Nem csoda, hogy olyan szenvedélyes volt, végül is hajtja az a forró fekete vére! – Én meg magától undorodom, az alávaló fajgyűlölő eszméitől. És megkérem, hagyja abba ezt a mocskolódást! Engem gyalázhat, de a férjemet, az ő emlékét nem. Mert magával ellentétben ő tényleg csodálatos volt! – közölte egy megsemmisítő pillantás kíséretében Bianca. – Szóval, milyen színű volt a drágalátos férje? – csattant fel újra a férfi. – Vietnami szülők gyereke volt – válaszolt halkan Bianca. – Olyan emberek gyereke, akiket nagyszerű fehér és fekete amerikai katonák gyilkoltak le egy értelmetlen, igazságtalan háborúban. Beau bosszúsan fújt egyet, és továbbra is elszánt dühvel nézett az előtte mereven álló fehér köpenyes nőre. – Nekem egy ápolónő ne politizáljon! Egyébként is, hiszem, ha akarom, de azt gondolom, magának már sohasem hiszem egy szavát sem. .

– Én sohasem hazudtam magának – ingatta a fejét a lány. – Dehogynem. Ügyesen elhallgatta, milyen színekben pompázik. Tényleg azt hitte, hogy férjhez mehet egy ősi georgiai család sarjához? – provokálta a férfi megvető hanghordozásával. – Nem hazudtam. Megmondtam, hogy barna a bőröm és fekete a hajam. És ostoba módon azt hittem, hogy egy magafajta intelligens embernek nem számít ez a kis árnyalatbeli különbség. A családjáról pedig nem sokat tudtam meg, hiába kérdezősködtem, de ha olyanok, mint maga, már nem is vágyódom a megismerésükre – fejezte be komoran. – Ugyanúgy, ahogy ők sem vágynak a magafajta társaságára – vágott vissza ridegen Beau. – Ne haragudjon, de nekem más dolgom is akad, mint véresszájú Ku-Klux-Klán-tagok dühödt fröcsögését hallgatni. Majd úgy intézem, hogy valamelyik kolléganőm vegye át az ön ápolását, államügyész úr. Csak azt nem értem, hogy ezekkel a nézetekkel hogyan lehetett magából ügyész éppen Seattle-ben. És – fordult vissza az ajtóból –, ha netán valamikor rádöbbenne arra, mekkora marhaságot adott itt elő, előre figyelmeztetem, hiába kér elnézést, hiába magyarázkodik, mert sok-sok egyéb hülyesége után ez a mai már tényleg megbocsáthatatlan. – Remek, ugyanis másra sem vágyom, mint egy ilyen csaló bocsánatára. Ehelyett inkább azt szeretném tudni, mi volt a célja azzal a szenvedélyes hétvégével? Csak nem egy csemetével szándékozik biztosítani a hozzáférést a Fairchild vagyonhoz? – Úgy látom, dr. Austen az agyába is belemetszett, attól borult így el az elméje! – Úgy találja? Pedig nagyon is logikusan építettem fel az elméletemet. Már akkor is gyanús volt nekem az a pontosan időzített aktussorozat. – Micsoda? – hördült fel Bianca. – Nem várta meg, amíg a kiszemelt férfi megkéri, inkább átvette a kezdeményezést, vagy az volt a szokatlan sietség célja, hogy annak a bizonyos szörnyen fájdalmas peteérésnek az időpontjára időzíthesse, hogy biztosan meglegyen az eredménye a munkálkodásának? – foly.

tatódtak a kérdések jeges hangon. – Idióta! – a hangos kiáltást valamennyire elnyomta az ápolónő mögött becsapódó ajtó csattanása.

– Na, hogy van a kedvenc beteged? – szólította meg a kávéautomata előtt a kolléganője. Mondd csak, Caroline, mikor van a feminista csoportotok legközelebbi összejövetele? – érdeklődött Bianca rosszkedvűen, miközben bőszen kavargatta a kávéját. – Ajaj, ilyen rossz volt? – érdeklődött együtt érzően a másik nővér. – Még annál is rosszabb – dünnyögte Bianca. Caroline összeráncolt homlokkal bólogatott. – Igen, a páciensek már csak ilyenek. Kiábrándítóak. Amikor úgy érzik, itt a világ vége, mert ott lebeg a fejük felett a vakság Damoklész kardja, tapadnak az emberre, mint a pióca, mindent megígérnek, szerelmet, házasságot, boldogságot, aztán ahogy elmúlik a fejük felől a veszedelem, az ápolónő azonnal visszaminősül egyszerű kis bilihordozóvá. – Hát ezt nagyon okosan mondtad – vágott elismerő arcot a lány. – Én is átéltem, és hidd el, másodjára már te is bölcsebb leszel. Lefeküdtél vele? – Hé! Micsoda kérdés ez? – reagált rosszallóan felvont szemöldökkel a szókimondó kérdésre Bianca. – Egyébként hogyan tehettük volna, hiszen kórházban vagyunk, nem? – Persze, de az emberi találékonyság határtalan, ha a legősibb ösztönről van szó. Feminista létemre én különben is lehetek szókimondó. Csak nehogy kiderüljön, mert még a végén az a felfuvalkodott főtehén kiteszi a szűrödet. Bianca savanyú arckifejezéssel dobta a szemetesbe a műanyag pohárkát. A plusz cukor sem tudta megédesíteni rossz hangulatát. – Már ki is derült. A tökkelütött ügyész úr telekiabálta az egész osztályt a bűneimmel. És ha nem is panaszolt be a főtehénnél személyesen, biztos lehetek abban, hogy valamelyik jóakaróm már éppen sut.

togja bűneimet a hölgy fülébe. – Ajaj – sóhajtott együtt érzően Caroline -, a főnővér ma különösen rossz hangulatban van. Én mindenesetre szorítok neked.

Caroline hiába szorított, Bianca a műszak végére már nem volt többé a szemészet dolgozója. Különleges kegyként a kórház vezetősége megengedte neki, hogy tekintettel a munkaerőhiányra, kirúgás helyett a geriátriai osztály női részlegére mehessen át, egy olyan helyre, ahol garantáltan nem tud kalandokba bocsátkozni a férfi betegekkel. Amikor az átvirrasztott és átbőgött éjszaka után megérkezett új munkahelyére, úgy érezte magát, mint valami ritka állat az állatkertben. Az orvosok kíváncsi, a nővérek rosszmájú és a főnővér rosszalló tekintete után szinte felüdülésnek érezte az idős nénik jó szándékú kíváncsiskodását. Amikor délben a kantinba indult, már úgy érezte magát, mint akit összetörtek. – Hiába, elszoktam az emelgetéstől – motyogta alig hallhatóan. – Hogy boldogulsz a kisöregek között? – kíváncsiskodott volt kolléganője a pénztárnál. Először csak egy grimasszal válaszolt, aztán hangosan is megfogalmazta: – A nénik aranyosak, még az Alzheimer-kórosak is, de estig biztos csúcsot döntök a pelenkázásban. Gondolom, ezt is meg lehet szokni, csak azt hiszem, itt soha nem jut az ember sikerélményhez. Mert akik ott fekszenek, azok számára nincs visszaút. – Szörnyen nyomasztó lehet – bólintott Sandra, a vörös hajú nővér. – Ha már a nyomasztó dolgokról beszélünk, hadd mondjam el neked, hátha felvidít: Mostanáig kedvenc páciensünk a mai napon szinte kezelhetetlenné vált! – hajolt Bianca felé egy középkorú ápolónő. – Mit beszélsz? – komorodott el még jobban a lány. – Mégis mi a fene ütött belé, hiszen elérte, amit akart. Kirúgatott a helyemről. – Lehet, hogy ez a diadal mégsem boldogítja, mert ötpercenként dührohamot kap, már mindannyiunkat lehordott a sárga földig, szegény Annhez pedig hozzávágta az ebédet — újságolta vigyorogva .

Caroline. – Végül Austen megfenyegette, hogy kénytelen lesz nyugtatót beadatni neki. És ha az én kezembe kerül a fecskendő, egészen véletlenül akár meg is csúszhat a kezem… – Caro! – szólalt meg az asztalt körülülő ápolónők feddő kórusa. – Jól van, jól van… De azt azért nem hiszem el, hogy nektek még sohasem támadt kedvetek valakibe úgy istenigazából beledöfni a tűt. Úgy, mint azokban a primitív kórházi vígjátékokban, amikor véletlenül tövig belenyomják a… – Még a végén kiderül, hogy te vagy a mi kórházunk szadista réme! – Az osztályunk rémévé viszont egy bizonyos szerfölött rosszkedvű ügyész vált. Pedig épp ma ugrott be hozzá az a Thomas nevű kollégája, hogy elmondja, sikerült elkapni annak a pokolgépnek az alkotóját – újságolta Sandra. – Nahát, ezen a ti szemosztályotokon egy délelőtt alatt több érdekes dolog történik, mint a geriátrián egy év alatt. Nálunk ugyanis az év legizgalmasabb eseménye állítólag az volt, amikor Simmons néni lenyelte a felső fogsorát… – mesélte Bianca, miközben bekapta az utolsó falat répatortát. – Hogyan lehet lenyelni egy műfogsort? – szörnyülködött Caroline. – Csak a mindenható tudja, de a röntgen állítólag fehéren-feketén kimutatta. De csak azután röntgenezték meg, miután a néni mindenkit meggyanúsított azzal, hogy álmában kilopták a szájából az egyetlen aranyfogát – fejezte be a történetet Bianca. Az ápolónők nevetgélve felálltak az asztaltól, és miközben elindultak a felvonó felé, Caroline egyszerre csak megszólalt: – A fekete-fehérről jut eszembe, Bianca, most már igazán elárulhatnád, legalább megérte az az enyelgés a Hófehérkével, ööö… bocsánat az államügyész úrral? Caroline-ra egyszerűen nem lehetett haragudni. Pocsék hangulata ellenére Bianca széles mosollyal kacsintott a nő ébenfekete arcába. – Naná, olyan volt, mint egy álom… Csak az ébredés vált rémálommá!

.

A munka az idős páciensek között valóban nem volt mindig örömteli. A negyedik nap délelőttjén Bianca épp egy elhuny nyolcvanéves beteg körüli nyomasztó teendőket végezte, amikor meghallotta, hogy valaki rányitja az ajtót. Remélem, nem valamelyik járóképes beteg tévedt be ide, gondolta, biztos nem tenne jót a kisöreg lelkének, ha meglátna itt munka közben… Ahogy felnézett, legnagyobb meglepetésére egy fiatal, nagyon is ismerős arcot pillantott meg. Beleharapott az ajkába, hogy elfojtsa a kikívánkozó fájdalmas-dühös kiáltást. Ehelyett befejezte a munkáját, összeszedte a holmiját, és elindult az ajtó felé. – Készen vagyok, lehet szólni a beteghordóknak, hogy… vihetik – mondta a folyosón a főnővérnek. – Vagy az is az én dolgom? – érdeklődött buzgón. – Majd én elintézem – felelte az idősebb asszony – , de csak miután sikerül elmagyaráznom az úrnak, hogy ez nem sétatér, itt nem lehet csak úgy le-föl korzózni. Bianca kétségbeesett pillantást vetett a folyosón álldogáló Fairchildra. – Innen is ki akar rúgatni? – érdeklődött ridegen, majd bocsánatkérő arccal fordult a felettese felé. – Végül is, én akár mehetek is tovább, mondjuk a kórbonctanra… Sajnálom, főnővér, nem én hívtam ide az urat. Az asszony kurtán bólintott, majd a férfi felé fordulva rosszalló hangsúllyal közölte: – Parker nővér kap öt percet, hogy elintézze magával az ügyeit, de figyelmeztetem, uram, az én osztályomon nem fog botrányt csapni, erről kezeskedem. És lehet akármilyen ügyész is, Parker nővért nem fogja innen eltávolíttatni. Egyébként pedig vigyázzon, mit mond neki, ismerjük a magafajtát, és higgye el, hogy itt Seattle-ben nem tűrjük a faji gyűlöletet. – Öt perc! – fordult Biancához, és hangsúly gyanánt felmutatta jobb kezének ujjait. A lány megadóan bólintott, majd tompán a férfi felé vetette: – Menjünk a váróterembe! Ne zavarjuk az időseket az ordibálással! – Nem áll szándékomban kiabálni – ellenkezett határozottan Fairchild. – Nagyon dicséretes – sziszegte a lány. – Akkor mégis most az .

egyszer mi áll szándékában? – érdeklődött magára erőltetett mézesmázos mosollyal. Fairchild kihúzta magát, megigazította méregdrága hálóköpenye gallérját, majd kezét besüllyesztette a nagy, rávarrott zsebekbe. A szeméről már lelohadt a duzzanat, bár a fehérje még kicsit sárgás volt a lassan felszívódó bevérzésektől. De ettől eltekintve ragyogóan nézett ki. És az élet szörnyen igazságtalan, mert a történtek után a férfi látványa még mindig megdobogtatta Bianca szívét. A lány bosszúsan harapott bele az ajkába. Mikor fog már megszabadulni ettől a… gyengeségtől. – Nos, mit akar? Teljes öt perce van, hogy… – Nem is vagy olyan sötét – vágott közbe váratlanul Fairchild. – Bianca kérdőn felvonta a szemöldökét. – Ez most szemrehányás akart lenni? – Nem, csak amikor levették a kötést… nem jól láttam, és a besötétített helyiségekben, meg a szemüveg is… izé, sokkal sötétebbnek tűntél. Bianca majdnem felnevetett kínjában. Beauregard Fairchild, az államügyész makog! Ilyen sem fordult még elő, amióta világ a világ! Fürkészően ránézett az arcára, és csípősen megjegyezte: – Hát igen, a sötétben minden tehén fekete, ugyebár. De ha jól értem, azért jött, mert most a pigmentanyagom pontos mennyiségét kellene valahogy meghatározni, abszolút és relatív számokban… – Tudod jól, hogy nem arról van szó – ellenkezett kicsit ernyedten a férfi. – De te – még egyszer alaposan megvizsgálta az előtte álló nő arcát – még csak félvér sem vagy… – Nem, nem vagyok – rázta meg a fejét csúfondárosan a lány. – Akkor mégis mi… – Nem mi, hanem ki! – helyesbített ingerülten Bianca. – Még ha nem is tetszik, de a rabszolgák mint beszélő tárgyak ideje végleg lejárt még a múlt században. – Én csak azt akartam megtudni… – A férfi láthatóan egyre kényelmetlenebbül érezte magát. – A pontos arányokat? Mennyire szennyezett a vérem, és mennyire a bőröm? Pontosan egynegyed részben, ügyész úr! Bizony, hála .

dr. Austennak, maga is láthatja: egészen világosbarna a bőröm, fekete, de természetes egyenes a hajam, keskeny az orrom, mandula a szemem, talán csak a szám nagyobb a kelleténél, gondolom, maga negroidnak nevezné… – sorolta dühös elszántsággal azt, amit már huszonnégy éve mindennap látott a tükörben, és annyira megszokott, hogy fel se tűnt. Fairchild rosszkedvűen összepréselte a száját, majd szinte szándéka ellenére kibökte: – A szád gyönyörű, nincs azzal semmi baj… . – Aha! – csapott le, mint valami végszóra a lány. – Csak azok a számfeletti pigmentanyagok, borzasztó! És mondja csak, mi van, ha valakinek patyolatfehér a bőre, de mondjuk, tele van szeplőkkel? Mekkora sokk lehetett magának, amikor rájött, hogy nem csak én vertem át, hisz a nagyszerű dr. Austen szintén galádul becsapta! Nem átallotta az az alávaló doki szeplős kezeivel visszaadni egy georgiai uraság szeme világát. Akkor ő vajon milyen rasszhoz tartozik? Ahogy én, a meglincselni valóhoz? – Hagyd már abba! – mordult rá ingerülten Fairchild. – Egyáltalán nem arról van szó… – Nem? Akkor mégis miről? És a szemészet többi dolgozója? Az ápolónők között szinte minden bőrszín képviselve van. Azok nyugodtan magához érhettek, mosdathatták, etethették, vagy ez nem is számít, mert az olyan alantas munkát, mint az ápolás, még egy színesbőrű is elvégezheti? – Bianca érezte, hogy egyre jobban belelovallja magát, pedig a szíve legmélyén érezte, hogy teljesen felesleges szemrehányásokkal illetni a férfit. Fairchild arca ingerülten megrándult, amitől láthatóvá vált a baleset során szerzett vágás után maradt vékony sebhely. Biancának eszébe jutott, hogyan szisszent fel a beteg, amikor először vette le róla a kötést. Elvörösödött, és gyorsan elnézést kért gyengeségéért. És amikor először mosdatta… olyan volt, mint egy szégyenlős, duzzogó kamasz… Az a három hét felejthetetlen marad, akármi is történt utána. Bianca megrázta a fejét, ahogy megpróbált visszatérni a jelenbe. – Egyáltalán nem a festékanyagokról van szó – folytatta a mondanivalóját makacs elszántsággal a férfi. – Hanem arról, hogy nagyon .

meglepődtem, mert becsaptál, szándékosan tévedésben tartottál. Ha őszinte lettél volna, nekem is lett volna lehetőségem a döntésre, választásra. Hogy vállalok-e egy ilyen… problematikus kapcsolatot. De te egyszerűen elhallgattál egy számomra nagyon fontos információt. Pedig tudtad, hogy a déli államokból származom. Bianca keserűen elnevette magát, majd kimerülten lerogyott a kanapéra. – Nagyon úgy néz ki, mintha nekem már megint védekeznem kellene. Pedig már nagyon elegem van ezekből a vádaskodásokból. Elmondom hát, egyszer s mindenkorra, hogy azzal a begyöpösödött fejével képes legyen felfogni. A nagymamám színesbőrű volt, igen. De miután sohasem láttam, nem is emlékszem rá. Az apámnak, bár ő is túl korán meghalt ahhoz, hogy világosan magam elé tudjam idézni, halvány volt a bőre. A család, amelyben nevelkedtem, anyám, mostohaapám, testvéreim, teljesen „normális”, fehér emberek, és engem is világéletemben mindenki úgy kezelt, mintha… hibátlan lennék. A környezetemben senkinek még csak eszébe sem jutott, hogy megjegyzéseket tegyen a származásomra. És nem azért, mert alig látszik rajtam valami beütés, hanem egyszerűen csak azért, mert „problematikátlanul” szeretnek, és elfogadtak olyannak, amilyen vagyok. És befejezésül, Mr. Fairchild, nem titkolom a származásomat, nem próbálom rejtegetni szalonképtelen vonásaimat vagy ismertetőjegyeimet, de nem is dicsekszem vagy büszkélkedem a gyökereimmel, mert egyszerűen nincsenek hozzájuk kapcsolódó emlékeim. Ennyi, és mivel letelt az öt perc, vissza kell mennem az osztályra. – Várj! – kapott a távozó nő karja után a férfi. – Nem vagyok raszszista, és ami történt… Nézd, én saj… – Könyörgöm, csak azt ne mondja, hogy sajnálja! – förmedt rá bosszúsan a lány, és kitépte a kezét a férfi ujjai közül. Fairchild harciasan szétvetett lábakkal megállt előtte, kőkemény arcán semmiféle érzelem nem tükröződött. Végül megrázta a fejét, és alig hallhatóan kijelentette: – Amúgy sem lett volna jövője… Hát persze, füstölgött magában egész nap Bianca. Nincs jövője, mert most, hogy visszanyerte a látását, választhat magának, és főleg a puccos családjának egy előkelő, hófehér déli leányzót. Ez a szemét, piszok disznó! Nem átallott volna sajnálkozni! Ez már azért minden.

nek a teteje! Pár nap múlva Fairchild elhagyta a kórházat, és az élet lassacskán visszatért a normális kerékvágásba. Csak az éjszakák voltak borzasztóak, az álmatlanul, könnyek között átvirrasztott éjszakák. Végül aztán Bianca úgy döntött, hogy átkérezkedik állandó éjszakai szolgálatra, így legalább valami haszon is lesz abból, hogy nem bír aludni. Barátnői a régi osztályáról kétszer is elújságolták, hogy Fairchild megjelent a kontrollon, és a szeme nagyszerűen gyógyul. Egyszer még Austen doktorral is összefutott a felvonóban, és miután csak kettesben utaztak, a férfi kicsit kényelmetlenül érdeklődni kezdett: – Mondja, Bianca, az a bizonyos megátalkodott páciensünk nem érezte kötelességének, hogy tisztázzon magával valamit? – Ünk, doktor úr, páciensünk? – kérdezett vissza a nő csúfondárosan. – Az enyém ugyan nem. Nos, az ön páciense egyszer tiszteletét tette a geriátrián, és érdekesen eltársalogtunk. És képzelje, még csak nem is akart megkorbácsoltatni vagy netán meglincselni. – Ejnye, Bianca! – ráncolta rosszallóan a homlokát az orvos. – Ne essen ugyanabba a hibába, mint ő! Hirtelen haragú ember, és szerintem már megbánhatta azokat a szavakat. – Persze, el is kezdte mondani, hogy saj… mint sajnálom, de még idejében sikerült leállítanom. Dr. Austen töprengve dobolt ujjaival a felvonó falán. – Tudja, Bianca, amit hallottam a vizsgálóban, az tényleg elég embertelenül hangzott, de tisztában van maga azzal, mi zajlik egy ember agyában, lelkében egy ilyen baleset után? A lány megvonta a vállát: – Szerintem ezt csak az tudhatja, aki már egyszer ilyet átélt, még a legtudósabb pszichiáter sem. – Itt nincs szükség pszichiáterre – ellenkezett ingerülten az orvos. – Gondoljon csak bele, végre-valahára visszanyerte a látását, már azt hitte, újra ő irányítja a dolgokat, és akkor egyszerre csak abban a hatalmas meglepetésben van része, hogy minden újra kisiklik az irányítása alól… – Szörnyen meg vagyok hatva – szúrta közbe Bianca, amire az orvos csak bosszúsan legyintett. – Tudom, fájdalmat okozott magának, de egyszerűen nem bírta .

feldolgozni azt a helyzetet, amikor szembesült azzal, hogy a dolgok nem az ő elképzelései szerint alakulnak. Így utólag belegondolva, maga szerint mégis miért siettette a műtétet, miért akarta a maga távollétében megtudni, hogy fog-e valaha is látni… – Mint mindenki, ő is szörnyen utált kiszolgáltatott lenni – hangzott a válasz. – Mert ő maga annyi kínkeserves helyzetnek volt a tanúja, hogy ezzel az utolsó megpróbáltatással egyedül akart megbirkózni – egészítette ki a szavait az orvos. – Büszkeségből? – Egy férfi még napjainkban is úgy érzi, mindig bizonyítania kell, mennyire erős. És amikor végre úgy érzi, visszakapta a hatalmát, az erejét, a sorsának irányítását, váratlanul kiderül, hogy a dolgok mégsem úgy alakultak, ahogy ő elképzelte. És ráadásul, de gondolom, ezt magának nem is kellene magyaráznom, azon az első napon tényleg megtévesztő lehetett a látása. Ki tudja, milyennek látott… valamennyiünket, nem mintha ez magát vigasztalná. De azért próbálja beleélni magát a helyzetébe, hogy három hétig kiszolgáltatottan fekszik egy ijesztő, rideg környezetben. És akad ott egyetlenegy kedves ember, aki a mentsvárat jelenti számára, és amikor végrevalahára visszakapja a szeme világát, kiderül, hogy az az ember, akibe kétségbeesésében mind a tíz körmével kapaszkodott… és akihez nagyon közel került, akivel megosztotta félelmeit, álmait, terveit, nos, az a bizonyos ember, mondjuk… ázsiai, idegen kinézettel, arcvonásokkal. Maga nem érezné az első pillanatban úgy, hogy becsapták? Mivel a felvonó megállt, Bianca kitessékelte a beszédébe belefeledkezett orvost. Mielőtt megnyomta volna a záró gombot, kidugta a fejét, és szomorkás mosollyal megjegyezte: – Nem hiszem, dr. Austen. Tudja, az én férjem vietnami volt, de azért megértettem a példabeszédét, és köszönöm.

A dokinak sok mindenben igaza lehet – töprengett az elhangzottak fölött még napokig –, de ha intelligens ember létére Beau mindezt .

alaposan végiggondolta volna, akkor nem azzal tér vissza, hogy úgysem lett volna jövője a kapcsolatuknak. Egyszerűen gyáva egy alak, aki nem mert küzdeni a közös jövőjükért, a szerelmükért… De mi van, ha nem is gyáva, csak egyszerűen nem volt belé szerelmes? Mintha egy jeges kéz szorította volna a markába a szívét, amikor eszébe jutott az egyetlen logikus magyarázat. Vagy ami még rosszabb – keseredett el még jobban –, lehet, hogy ő volt az, aki alávaló módon jéghideg logikával előre kitervelte az egészet! Bebiztosította magát arra az eshetőségre, hogyha nem lesz sikeres a műtét, legyen mellette valaki, aki szakszerűen ápolja, önfeláldozóan támogatja, és az ágyban is a rendelkezésére áll, viszont alighogy kiderült, hogy nincs szüksége gondozásra, a legkézenfekvőbb ürügyet kihasználva kirúgta azt a naiv bolond nőszemélyt! A második hónap vége felé kezdte magát valamivel jobban érezni. Meglátogatta a közeli kisvárosban élő családját, virágot vitt a férje sírjára, és néha már úgy érezte magát, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Lassan megszokta az idős betegekkel teli osztály légkörét is, és legnagyobb meglepetésére hamarosan kinevezték a főnővér helyettesének. Egyszer egészen véletlenül összefutott Fairchild kollégájával, álltak a mozgólépcső ellentétes sávjain, egyre csak közeledtek egymás felé, szemük bizonytalanul kutatta egymást, aztán végül a lány győzedelmesen felkiáltott: – Thomas! De milyen Thomas? – töprengett, miközben lelépett a szilárd talajra. Pedig az újságok megírták. Stanton… vagy valami ilyesmi, gondolta, és tovább indult. – Csak nem akart elfutni? – hangzott fel a háta mögött vidáman. Bianca meglepetten visszafordult, és a nagydarab ügyész mosolygott le rá. – Ne haragudjon, hirtelen nem jutott eszembe a neve – szabadkozott a lány. – Mr. Stanton, ugye? A férfi darabos arcvonásai meglepett grimaszba rándultak. – Bocsánatot kér tőlem, csak nem hiszi, hogy megsértett vagy valami ilyesmi? Nekem kellene elnézést kérnem, mert valahogy soha nem adódott alkalom arra, hogy megköszönjem a kedvességét, segítőkészségét. .

– De hát ez a dolgom! – tiltakozott Bianca még mindig zavarodottan. – Aha, és piszkosul jól végzi a dolgát. Mondja, meghívhatom egy italra? – Hát, én… – tétovázott elfogódottan a lány. – Te jó ég! Esküszöm, nem akarok semmi rosszat, csak egy kicsit beszélgetni – nevetett fel a férfi. – Jó, de csak egy gyümölcslét, mert vezetek – ült le szabadkozva a kávéház egyik asztalkájához Bianca. – Maga tényleg ennyire tart tőlem? – nevetett a férfi. – Pedig én is csak emberből vagyok. És nem indítok maga ellen eljárást, ha megiszik egy pohár bort. De ha narancslét kér, akkor legyen az! Bianca, ugye? Látja, nekem még lassabban ugrott be a neve. Igaz, én csak azon az egyetlen napon találkoztam magával. Most már így utólag bevallhatom, úgy meg voltam rémülve, hogy minden teljesen összezavarodott bennem. – Sokkos állapotban volt, ez teljesen normális – nyugtatta a férfit, majd a pohár pereme fölött kérdő pillantást vetett felé. – Talán valamilyen adatra van szüksége? Nem tudom, miben tudnék segíteni, hisz én csak… – Bianca, meg vagyok botránkozva! – vágott közbe szinte kétségbeesett arccal Stanton. – Én csak őszintén megörültem, hogy véletlenül összefutottam valakivel, aki olyan emberségesen viselkedett abban a számunkra nehéz helyzetben, és akkor maga… Na jó, kezdjük elölről! – Felemelte a poharát, és ünnepélyes hangon bejelentette: – Thomas Stanton vagyok, harmincéves, nős és két kislány édesapja, és mellesleg annak a mamlasz Fairchildnak a munkatársa. Bianca nagyon remélte, hogy a férfinak elkerüli a figyelmét, ahogy Beau neve hallatán akaratlanul is elpirult. Zavartan hallgatott, mert meg sem akarta említeni Beau nevét. – Tudja, tényleg attól tartottam, hogy valamilyen hivatalos ügyben akar velem beszélni. De árulja már el, Mr. Stanton, ugye magának akkor komolyabb baja nem esett? És tényleg elkapták már azt az őrültet? – Megkérhetlek, hogy szólíts Tomnak, és tegezzél, Bianca? És nem esett semmi bajom, hála Beau-nak, és az az őrült, akit igenis .

elkaptunk, egyáltalán nem bolond, ahogy ezt be is fogjuk bizonyítani. És a két szőke kislány Jenny és Joan valóban a kétéves ikerlányaim, de nem csodálom, hogy bedőltél Beau-nak, mert ha ő valamit el akar hitetni… – egy pillanatra elhallgatott, majd zavarta folytatta –, nem úgy értettem… Szóval, az a fontos, hogy elkaptuk a robbantót. – Maguk ketten, Mr. Fairchilddal fogják képviselni a vádat? – érdeklődött elkerekedett szemmel a lány, mire Stanton meglepetten lecsapta a poharát. Pár másodpercig némán tanulmányozta a vele szemben ülő nőt, aztán megköszörülte a torkát, és megfontoltan beszélni kezdett: – Nem, az szabályellenes lenne, ha a sértett fél államügyészi minőségében képviselné a vádat. – Újra elhallgatott, majd homlokát ráncolva megszólalt: – Ezek szerint te nem tudod, hogy Beau Georgiában van. Márpedig én azt hittem, hogy tőled megtudom… Bianca, kérlek, áruld él, mi történt köztetek? Bianca most már hiába rejtette volna pirulását. – Hogy… kettőnk között? – Tudom, nyugodtan válaszolhatod azt, hogy semmi közöm hozzá, de Beau nemcsak az idősebb kollégám, akitől sokat tanultam, és akire felnézhetek, hanem a barátom is. És valami nagy baj lehet, ha a sikeres műtét után a fickó mindent fel akar adni, és visszavonul a családi ültetvényre. Szóval nem akarsz legalább valami apró jelecskét adni, hogy aztán briliáns logikámmal kikövetkeztethessem, mi a baj – kérlelte a lányt játékosan, de a szeme komolyságot sugárzott. Muszáj nekem mindig olyan helyzetbe hoznom magamat, hogy meg kelljen alázkodnom? – töprengett Bianca, miközben némán figyelte a vele szemben ülő férfit. – Tudom, hogy Beau csakis neked köszönheti, hogy az alatt a rettenetes három hét alatt nem vesztette el a józan eszét, és újra ember lett belőle – próbálkozott újra Stanton. – Azért dr. Austen is hozzájárult valamicskével, nem gondolja? – ellenkezett a lány. – A látását természetesen a jó öreg doki adta vissza, de én a lelkéről és a szívéről beszéltem. Szóval, kapok valami utalást? – Miért kell nekem mindig megalázkodni? – tört ki panaszosan a .

lányból. Pár másodpercig belenézett asztaltársa értetlen, őszinte tekintetébe, aztán tehetetlenül intett a fejével. – Jól van, Mr. Stanton. Nézzen rám! Az ügyész kérdőn összeráncolta a homlokát. – Egy ideje azt teszem, de semmivel sem jutottam a rejtély megoldásának közelébe… Én csak egy gyönyörű, fiatal nőt látok, aki boldoggá tehetné a barátomat. – Akkor is, ha az illető Georgia egyik legelőkelőbb családjából származik, az egyik legősibb déli családból? Stanton csak bámulta, aztán felismerés villant a szemében, és a következő pillanatban szörnyen trágár káromkodás hagyta el a száját. Megrázta a fejét, majd olyan erővel csapott az asztalkára, hogy az italok táncolni kezdtek. – Még sohasem hallottam ekkora marhaságot! Bebeszélted magadnak ezt a hülyeséget, és teljesen tönkretetted szegény Beau-t. Elbujdosott az ültetvényein, ahol most a sebeit nyalogatja. Kapj már a fejedhez, és rohanj utána, beszéljetek ki magatokat! Hidd már el, Beau teljesen beléd bolondult, és semmit sem számít neki, kik voltak az őseid között. Bianca keserű mosollyal hallgatta a buzdító szavakat. Végül megemelte a poharat, megitta a narancslét, majd csúfondáros mosollyal megjegyezte: – Azért nem ártana erről megtudakolni Mr. Fairchild véleményét is. Vissza sem nézett, úgy hagyta ott a székén szoborrá dermedt embert.

.

Harmadik Már két hét telt el, és Bianca számára világossá vált, hogy Tom soha többé nem fog jelentkezni. Természetesen nem neki hitt, hanem a barátjának. Végül is érthető, hogy a történtek után kínos lenne számára újra találkozni azzal a nővel, aki nemcsak hogy „tönkretette Beau-t”, ráadásul még hazudik is. Óvatosan megtörölte Smith néni száját, és rendet rakott a tálcán. A csontos, múmiaszerű arcból éber szemek néztek rá vissza. – Ízlett az ebéd, Mrs. Smith? A kedvence volt, burgonyafelfújt. És ha továbbra is mindent ilyen szépen meg fog enni… – Ne bánjon velem úgy, mint egy gyengeelméjűvel! Öreg vagyok, nem gyerek! – csattant fel az idős asszony. – Igen, hölgyem, maga idős, de egyúttal beteg is. És ha nem eszik rendesen, egyhamar nem gyógyul meg. És én a világon mindent megteszek azért, hogy minél előbb hazamehessen. Ha kell, bohóckodom minden egyes lenyelt falatért, vagy táncot lejtek, vagy akár fejen állok… – Én innen már úgysem megyek haza – ellenkezett makacsul a beteg. – Asszonyom, nézzen körül! Ez az osztály tele van súlyos állapotú idősekkel, és a betegek nagy részének tényleg semmi esélye arra, hogy felgyógyuljon. De maga, Mrs. Smith, meggyógyulhat, higgyen nekem! De csak akkor, ha maga is akarja, és teljesíti az orvos utasításait. Nézzen körül, nézze meg jói a tehetetlen öregeket, és ragadja meg a lehetőséget… Tudja, hogy az itteniek közül hányan irigyelnék ezért az esélyért? Maga még csak hetvenéves, és ha meggyógyul, még hosszú évekig élhet! A ráncos szemek mereven figyelték, aztán a barázdák elmélyültek, és a néni gonoszkás mosollyal megszólalt: – Maga még egy halottba is lelket beszélne. És ígérem, enni fogok, ha viszonzásul elárulja nekem, mitől ilyen szomorú! Ha szerelmi bánata van… .

Bianca éppen a gyógyszerleltárt tanulmányozta, amikor határozott kopogás után valaki benyitott a helyiségbe. Miközben feljegyezte, mi van fogyófélben, szórakozott mosollyal emlékezett az idős hölgy tanácsaira. Egy hetvenéves hölgy osztogat neki ötleteket, hogyan tartsa meg hűtlen szeretőjét! Felnézett, amikor az ajtó csak nem akart becsukódni. Egy nagyon elegáns hölgy állt tétovázva a küszöbön, és éber szemekkel körülpásztázta a nővérszobát. A két tizenéves tanulónővér hátul a tankönyveket bújta, Sarah, a nyugdíjkorhatár szélén álló ápolónő a köpenye lefeslett felhajtását varrogatta, és Betty, a hirtelenszőke segédnővér az örökké zsúfolt személyzeti hűtőszekrényben próbált rendet rakni. – Tudok valamiben segíteni? – érdeklődött udvariasan Bianca. – Attól tartok, maga nem… – dünnyögte mintegy magának a látogató, és kék szemével tovább kutatta a helyiséget. Tekintete pár pillanatig rátapadt Bettyre, aztán a fiatal lányokat tanulmányozta. Bianca újra belemerült a számolásba, és csak arra kapta fel a fejét, amikor a hölgy tűsarkú cipője hangosan koppant a padlón. – Nekem azt mondták, hogy Parker kisasszonyt itt találom, talán ön az? – fordult kissé bizonytalanul a vöröses hajú segédnővérhez. Betty ijedt fejrázására még egyszer körültekintett, majd mintegy kényszeredettén az íróasztal mögött ülő Bianca felé fordult. Hitetlenkedve vizsgálgatta, majd bosszúsan összepréselte gondosan kifestett ajkát. – Azt hiszem, már értem – közölte végül elgondolkodva. – Szóval maga az, maga az a Bianca Parker – jelentette ki határozottan. Bianca a helyére tett néhány iratot, aztán viszonozta a látogató vizsgálódó pillantását. Divatos hamuszürke kiskosztüm, időtlenül elegáns, franciás konty, kevés, de annál drágább platina ékszer. – És maga pedig Mrs. Fairchild – viszonozta a megállapítást a lány. Az asszony összevonta tökéletes ívű szemöldökét. – Miből gondolja, hogy… az vagyok, akinek gondol? – érdeklődött nyilvánvaló meglepetése ellenére jeges nyugalommal. – És ön miből gondolja, hogy én az vagyok, akinek maga gondol? – Mert ez megmagyarázza a dolgokat – jött a fölényes válasz. .

– Nos, ha már így sikerült minden rejtélyre fényt derítenie, akkor én el is mehetek, mert dolgom van – pattant fel Bianca. – Sarah, viszszaraknád az iratokat? En meg addig beadom az injekciót Mrs. Hollernek. – Kisasszony… Parker nővér! – szállt utána a folyosón Fairchild asszony hangja. – Ne haragudjon, asszonyom, de nekem dolgom van! – tiltakozott az ápolónő sietve az egyik kórterem felé. – Különben sincs most látogatás, a betegeink pihennek. – Szólítson Mrs. Fairchildnak, özvegy vagyok és… Vagyis én nem beteglátogatóban vagyok itt, hanem magához jöttem – oktatta őt ki fölényesen a nő. – Akkor még annál is kevesebb keresnivalója van itt az osztályon, hölgyem. – Hogy merészel velem így beszélni? – vesztette el a türelmét a nő. – Úgy tűnik, még sincs tisztában azzal, ki vagyok. Panasszal fogok élni! Ki vezeti ezt az osztályt? – Én csak az előírt kórházi rendtartást próbálom betartani – magyarázkodott türelmesen Bianca. – Panaszt pedig nálam tehet, mivel én vagyok itt a főnővér helyettese. – Ó, értem – érkezett a maliciózus válasz. – Feltételezem, ezért változtatott munkahelyet, az előléptetés miatt. Tisztára a fia! – futott át a lány fején. Ezek villámgyorsan levont következtetések! És természetesen mindig csakis a legrosszabbat gondolja az emberről. Szörnyű egy némber, igazán! – Gondoljon, amit csak akar, hölgyem! – felelte végül kifejezéstélen hangon. – Ezt az előjogot a nagyvonalú engedélye nélkül is megadom magamnak – jelentette ki fölényesen a hölgy, majd halvány, magára erőltetett mosollyal folytatta: – De ettől függetlenül beszélnünk kell, Parker nővér! – A nővér szót annyira kihangsúlyozta, hogy Bianca egy pillanatra szóhoz sem tudott jutni. Nem baj, megértettem, én hozzád képest csak egy kis senki vagyok, ezt már a fiadtól is megkaptam, de akkor is remek végszó! – füstölgött magában a lány, majd udvarias mosollyal szabadkozni kezdett. – Sajnálom, de az éppen hogy ön által említett státuszom .

miatt nyilvánvaló, hogy nekem itt dolgoznom kell. – De… próbáljon megérteni, meglehetősen messziről utaztam ide! Bianca visszafordult, és ahogy az elegáns asszony vonásait tanulmányozta, most először vett észre az arcán valami emberit, talán kétségbeesést… – Akkor engedje elvégezni a dolgomat, hagyja el az osztályt, és legyen szíves, várjon meg a földszinti kávézóban! – mondta végül, és nem kis megelégedéssel vette tudomásul a hölgy arcán tükröződő beletörődést. Gyorsan végzett a legsürgősebb teendőivel, bejelentette, hogy kiveszi az ebédidejét, és lesietett a földszintre. Az asszony a terem leghátsó részében ült egyenes háttal, elegáns testtartással. A poharához hozzá se nyúlt, a buborékok már szinte teljes egészében elhagyták az ásványvizet. Mereven maga elé nézett, talán tökéletesen manikűrözött körmeit vizsgálgatta. – Itt vagyok, asszonyom, de csak kevés időm van – szólította meg a hölgyet, majd lerakta megpakolt tálcáját az asztalra. – Elnézést, ennem kell, mert ez az ebédszünetem, de attól még figyelek a mondanivalójára. – Igen, értem. Nos… mindenekelőtt szeretném tudni, miből találta ki, hogy ki vagyok. Talán számolt azzal, hogy felkeresem? – érdeklődött Mrs. Fairchild. – Ugyan miért kellett volna bármivel is számolnom? Egyszerűen csak bizonyos arcvonásaik nagyon hasonlóak. A szemöldökcsontjuk, a szájuk formája és talán az állcsúcsuk is egy kicsit. És ráadásul a kiejtésük is bájosan délies – magyarázta két falat között Bianca. Az asszony élénken figyelte asztaltársa kezét, ahogy boszorkányos ügyességgel felszedi a vékony sárgarépacsíkokat, majd csípősen megjegyezte: – Úgy tűnik, elég alaposan tanulmányozta a fiam arcvonásait. A villa megállt Bianca kezében. – Volt rá alkalmam, tudja, huszonegy napon keresztül minden reggel megborotváltam, megmosdattam, és naponta többször is megetettem a fiát. Mrs. Fairchild arca fájdalmasan megrándult. – Istenem, ha csak belegondolok, hogy nekünk fogalmunk sem volt semmiről, amíg .

szegény Beauregard itt feküdt magatehetetlenül, távol az otthontól, kiszolgáltatva… – Azért dr. Austen elég jól rendbe hozta, nem gondolja? – vágott közbe Bianca, mert nem tudta elviselni, ha a kórházát kritizálják. – Természetesen nagyon hálásak vagyunk a kórháznak – bizonygatta buzgón az asszony –, és a család tekintélyes adománnyal szándékozik kifejezni háláját. De amiért most itt vagyok… – Az tényleg csodálatos lenne, ha végre be tudnák szerezni azt a legújabb lézerkészüléket! – csillant meg izgatottan Bianca tekintete. – Maga nagyon szerethette a munkát azon az osztályon. Akkor miért… – gondolkodott el az asszony. – De most inkább térjünk a tárgyra! Maga – még egyszer kutatóan végigpásztázott a vele szemben ülő fiatal nő arcán -, maga negyedvér ugye? Bianca keze megremegett, és a falat majdhogynem kipottyant a szájából a tányérra. Ez a nőszemély aztán nem köntörfalaz! – Igen, a megtévesztő neve ellenére határozottan negyedvér, a bőre ugyan nagyon világos, és a vonásai is kifinomultak, de egyértelmű, hogy valamelyik nagyszülője afro-amerikai volt – folytatta olyan szenvtelenül az elemzést, hogy Bianca legszívesebben a képébe vágta volna félig teli tányérját. Tányérdobálás helyet csak ennyit mondott: – Nos, ha kiszórakozta magát, Mrs. Fairchild, akkor én inkább vissza is mennék az osztályra. Valahogy elment az étvágyam. A nő felemelt kézzel tiltakozott. – Ne, ne menjen… kérem. Próbálja megérteni, hogy nekem minden körülményt figyelembe kell vennem, értékelnem… a helyzetelemzés folyamán. – A micsodának a micsodájáról beszél? Asszonyom, attól tartok, ez nekem túl magas, mintha valamiféle harcászati stratégiáról lenne szó – válaszolta elképedten a lány. – Tulajdonképpen igaza van, stratégiát kell kidolgoznom. És ha szükséges, természetesen harcolni is fogok – bólintott elgondolkozva az asszony. – Úgy érti, ellenem? – hőkölt vissza meglepetten Bianca. – Biztosíthatom, hogy ez teljesen felesleges, hisz itt vagyok Seattle-ben, a kisujjamat sem mozdítom, nem teszek semmit, nem ártok senkinek, .

rendesen dolgozom, végzem a munkám… – Váratlanul annyira remegni kezdett a keze, hogy az evőeszközt kénytelen volt letenni a tányérra. És az étvágya is egy másodperc alatt elillant. – Csak nem akar a geriátriáról is kidobatni? – kérdezte végül öszszeszűkült pupillákkal. – Is? Mit akar ez az is jelenteni? – Az asszony szemében olyan izgalom csillogott, mint amikor a vadászkutyák végre rátalálnak a nyomra. – Elárulná végre, mi történt ebben a kórházban? Bianca hangtalanul szidta magát, amiért óvatlanul hagyta, hogy az a rövid szócska kicsússzon a szájából. – Szóval miféle stratégiáról van szó? – próbált visszatérni a számára sokkal izgalmasabb témához. Mrs. Fairchild kelletlenül összeszorította az ajkát, majd, mint aki valamiféle döntő elhatározásra jutott, mély lélegzetet vett. – Fejezze be az ebédjét! Csak megemlíteném, ha valamivel feljebb fogná az evőeszközt, sokkal elegánsabb benyomást keltene. Bianca marka összeszorult a kés nyelén. Pár pillanatig némán nézte az erős nyomástól elfehéredett ujjait, és közben ötvenig számolt, aztán lenyelte a torkában keletkezett gombócot, és szirupos mosolylyal megszólalt: – Csak látta volna, hogy a kedves fia milyen kifinomult eleganciával bánt az evőeszközökkel, amikor először próbálkozott önállóan enni! De most, hogy így kioktatott az etikett kérdéseiben, rátérhetne végre mondanivalója lényegére. Minek repült ide Georgiából? Mit akar tőlem? – Nem igazán célszerű, ha ilyen ingerülten fogadja a tanácsaimat. Tudja, Miss Parker, még nagyon sokat kellene tanulnia… – válaszolt kioktató hangnemben az asszony. – Igen, sok-sok munkával, egy ügyes kozmetikus segítségével… – töprengve figyelte a fiatalabb nő arcán átsuhanó érzelmeket. – Tessék? – kapkodott levegő után Bianca. – Mégis mi a fenéről beszél? Mrs. Fairchild arca rosszallóan megrándult: – Az ilyen szalonképtelen kifejezéseket teljesen ki kellene iktatnia a szótárából! – Mindjárt mondok én ennél sokkal képtelenebb kifejezéséket is! – csattant fel olyan hangosan Bianca, hogy a szomszéd asztaltól kí.

váncsi pillantásokat vetettek feléjük. – De nem, ennek az egésznek nincs értelme. Én megyek az osztályomra, maga meg utazzon csak vissza Atlantába! – Próbáljuk elkerülni a feltűnést, Miss Parker! – intette meg fensőbbségesen asztaltársát a hölgy. – Inkább segítsen nekem kidolgozni a megfelelő stratégiát! Bianca nem szólt egy szót sem, csak némán, kérdőn bámulta a nőt. Mrs. Fairchild pár pillanatig viszonozta a vizsgálódó tekintetet, aztán kénytelen volt megszólalni. – Úgy gondoltam, örülne, ha láthatná Jeffersont… – Mégis M a fene az a Jefferson? Talán még egy amatőr antropológus, aki a gyökereimet boncolgatná, vagy valami őrült nagybácsi? És egyáltalán, hogy kerül ide… – kérdezte ingerülten Bianca. – Nem ki, hanem mi – magyarázta beletörődő arckifejezéssel az asszony. – Jefferson egy város Georgiában. Közel fekszik a fővároshoz. – Atlantához — fejezte be a mondatot a lány. – Nem vagyok gyengeelméjű, asszonyom. Még azt is tudom, hogy Dél-Karolina irányában fekszik, de akkor sem értem az egészet. – Ezek szerint nem tudta. Közelében van a Peachtree Hill, a házunk, a birtokaink, Beauregard otthona. – És? A lakonikus kérdésre az asszony beletörődőén megvonta a vállát, és halkan kijelentette: – Nem akarja megkönnyíteni a dolgomat, ügye? Pedig meggyőződésem, hogy maga nélkül sikertelen lenne a stratégiám. Annak a stratégiája, hogyan lehetne felrázni a fiamat az apátiájából. A lány hátradőlt, és vérvörösre vált arccal, várakozóan figyelt. – Miből gondolja, hogy nekem bármi közöm van a fia apátiájához? Úgy tudom, teljesen gyógyultan bocsátották el a kórházból – közölte végül. – A látása visszatért, de az esze nem, mert az a szerencsétlen belebolondult magába – mondta a hölgy jeges nyugalommal. – És ehhez az olcsó kis liezonhoz azért már van némi köze, nemdebár? – Debár! – bólintott gunyorosan Bianca. – Honnan veszi, az in.

formációit, hölgyem, mert abban biztos vagyok, hogy nem a fia dicsekedett el magának a hódításával. – Ez teljesen lényegtelen. Most az a fontos, hogy maga minél előbb ellátogasson hozzánk, és… Bianca azonnal lecsapott a pillanatnyi tétovázásra. – És mi? Feküdjek le vele, hogy visszakapja az életkedvét? Az asszony merev mozdulattal felemelte a poharat, és nagyot kortyolt a vízből. Utána elegánsan felitatta a cseppeket az ajkáról, végül tompa hangon megszólalt: – Amennyiben szükséges, igen. Higgye el, nem fogja megbánni! Csak tegyen meg mindent, ami szükséges, hogy Beauregard újra a régi legyen. – Hát tudja, asszonyom, maga igazán fantasztikus. Gondolom, a családjukban az már hagyomány, hogy pénzért szokták felbérelni a fiatalurak szeretőit. Mert sajnos jó pár éve már nem lehet kiválasztani az ültetvény legcsinosabb rabszolgalányát. – Ugyan már, hagyja ezt a primitív demagógiát! – vágott vissza Mrs. Fairchild. – Akármilyen évet is mutat a naptár, egy dolog sohasem változik. Mindent meg lehet vásárolni, érti, az égvilágon mindent. Csak ár kérdése… – Egy pillanat, még mielőtt elmagyarázza, hogyan működik a világ, lenne pár kérdésem. Úgy gondolja, hogy a drágalátos fia megörülne nekem, és befogadna az ágyába? És mégis mennyi időre gondolta? És mi van, ha alávaló módon nem átallok megfoganni az úrfitól, hm… akkor mi lesz? – sorolta Bianca felháborodásában villámgyorsan a kérdéseket. Legnagyobb meglepetésére az asszony elégedetten elmosolyodott: – Örülök, hogy hajlandó elgondolkodni az ajánlatomon. Ez már az első lépés. Természetesen egyezséget kötünk. Törvényeset, ügyvéd által ellenjegyzettet. Abban majd kitérünk a részletekre. Természetesen szükség lesz garanciákra, de most csak az a fontos, hogy megígérje, eljön a birtokra. Gondolom, az itteni dolgait gyorsan el tudja intézni, mert a legalkalmasabb időpont a jövő hétvége lenne. Tudja, nagyszabású estélyt rendezünk Beauregard születésnapjára, és… – Egy pillanatra megakadt, és tétovázva elnézett a kávézó legtávolabbi sarkába. .

És? – érdeklődött szelíden Bianca, de aki jól ismerte őt, tudta, milyen érzelmek rejtőznek a magára erőltetett nyugodt felszín alatt. – Nos, arra gondoltam, maga kellemes születésnapi meglepetés lenne… – Talán egy szál bikiniben ki kellene ugranom egy hatalmas tortából? – élcelődött Bianca. – Isten ments! Csak semmi ilyen közönséges látványosságot! Hiszen az egész állam jelen lesz. Még a kormányzó is megígérte, hogy eljön! Nem, nem, én úgy gondoltam, hogy maga csak az estély után lépne színre, mondjuk – jelentőségteljesen elhallgatott, majd ravaszkás mosollyal folytatta -, mondjuk intimebb környezetben, a szobájában várná a fiamat. – Egy szál semmiben, piros masnival átkötözve? Az asszony kényelmetlenül fészkelődni kezdett. – Ezeket a részleteket már magára bíznám, végül is jobban ismeri a fiam… ízlésvilágát. – Ez határozottan így van, asszonyom. De szívesen megosztom önnel az ismereteimet. Nos, az ízlése azt sugallta a fiának, hogy elvegyen engem feleségül, és egészen addig a pillanatig sugallta, amíg bele nem gondolt abba, hogy a Fairchild család sohasem lenne hajlandó elfogadni engem. Úgyhogy köszönöm az ajánlatát, de nem élek vele. Volt szerencsém, Mrs. Fairchild. – Gondolom, maga boldogan igent mondott, Miss Parker? – szállt utána a jeges kérdés. – Ha szabad kérnem, Mrs. Parker, mert én is tiszteletre méltó özvegy vagyok, és hogy a kérdésére válaszoljak, én bolond, hosszas töprengés után mondtam igent. De a történtek után a válaszom már csakis nem lenne, még akkor is, ha a fiacskája lenne az egyetlen hímnemű egyed a világon. Kellemes utat a birtokra, Mrs. Fairchild, és még kellemesebb bálozást! Ja, és üdvözletem a kormányzónak! Három nap múlva egy elegáns boríték várta a postaládában. A feladó láttán meglepetten füttyentett, aztán ledobta a holmiját, és a kanapéra vetette magát, hogy kényelemben olvashassa el, mit ír neki a nagyságos asszony. .

Kedves Mrs. Parker! Sokat gondolkoztam a beszélgetésünkön, és arra a meglepő következtetésre jutottam, hogy talán én sem vagyok tévedhetetlen. Higgye el, elég nehéz volt leírni ezt a kezdő sort, így aztán további szabadkozás helyett rátérek mondanivalóm lényegére. Ahogy elnéztem Beauregard kedvetlen arcát – és még örülhettem is, hogy egyáltalán hajlandó volt az egyik este velünk vacsorázni (amióta ugyanis hazajött, többnyire a birtok túlsó részén lévő kis házikójában tartózkodik) –, rossz étvágyát és szótlanságát, hirtelen úgy éreztem, mintha nem is a fiam ülne az asztalnál. Ott, a báránysült fogyasztása közben jutottam arra a felismerésre, hogy vissza akarom kapni a régi, jó kedélyű, barátságos és sikeres fiamat. Mégpedig mindenáron. Nem áll szándékomban megsérteni magát, de egyértelműén ki kell mondanom: a „minden árba” maga is beletartozik. Igen, ha ez az ára annak, hogy Beauregard folytassa korábbi életét, akkor elfogadom, hogy maga is része lesz fiam jövőjének. Mégpedig feltételek (és szerződés) nélkül. Ha arra gondolok, manapság mi minden fordul elő még a legjobb családokban is… tulajdonképpen egy nyolcadvér igazán nem is olyan feltűnő! Ha tehát úgy érzi, hogy el tudja felejteni azt a Seattle-beli kellemetlen beszélgetést, le tudja nyelni büszkeségét, és elég erősnek érzi magát ahhoz, hogy megküzdjön Beauregard lelki sebeivel, akkor engedje meg, hogy az egész Fairchild család nevében meghívjam jövő hétvégére a fiam születésnapi ünnepségére, otthonunkba, Peachtree Hillbe. A levél lehullott az ölébe, és ő sokáig csak némán, mozdulatlanul ült a kanapén. A nagyságos asszony kapitulált! Még egyszer átolvasta a levelet, elmosolyodott, amikor a nyolcadvér szóhoz ért… Csak egy igazi déli úrinő használ még manapság is ilyen ósdi kifejezéseket! Egy kicsit elérzékenyült, amikor belegondolt, vajon milyen lenne ez a bizonyos nyolcadvér, a Beau.

val közös gyermekük. Az biztos, hogy nem sok nyoma maradna benne az egyre híguló afrikai vérnek! Félvér, negyedvér, nyolcadvér… akkor Beau tulajdonképpen micsoda, talán telivér? – nevette el magát jókedvűen, de aztán elkomorodott, mert eszébe jutott, hogy a legnagyobb valószínűség szerint a férfi semmit sem sejt az édesanyja titkos szervezkedéséről. Akkor vajon Beau hogyan fogadná, ha meglepetésszerűen megjelenne a bálon, mint valami Hamupipőke, ha ő, a visszautasított nő tenné meg az első lépést? Kitegye magát annak, hogy a férfi esetleg mégsem képes elfogadni őt olyannak, amilyen? Kockáztassa, hogy. további megaláztatásokban lehet része? Az anyja ugyan az ő oldalára állt, de ha úgy látja, hogy a fiának mégsem őrá, Biancára van szüksége, akkor kíméletlenül kiteszi a szűrét. És vajon hogy néz ki a Fairchild família fennmaradó része? Hányan lehetnek? Hiszen Beau még legjobb hangulatában sem mesélt róluk. Vajon mit szólnak ahhoz, ha egyszerre csak megjelenik közöttük egy… ennyire idegen nő, és igényt támaszt az elsőszülött fiúra, a jövendő családfőre? Kockáztasson? Vagy a következő hétvégére inkább utazzon haza a saját családjához, békességbe és nyugalomba, ahol biztosan nem éri semmiféle támadás? De aki nem kockáztat, az nem is nyer semmit… Amikor azon vette észre magát, hogy a szekrénye előtt toporog, és idegesen válogat a ruhák között, már tudta, hogy lenyeli a büszkeségét, és vállalja a kockázatot. De annyira nem volt képes lenyelni a büszkeségét, hogy bármit is elfogadjon a Fairchild családtól. Így aztán a mellékelt repülőjegyet visszaküldte, és saját maga gondoskodott a jegyről. Amikor visszafelé tartott a jegyirodából, megállt kedvenc butikjában, és kiválasztott egy álomszép ruhát. Szándékosan a legvakítóbb fehér színű estélyit választotta, hogy minél hatásosabb kontrasztot alkosson krémszínű bőrével. Nem lesz itt semmiféle kendőzés vagy kozmetikázás – gondolta dacosan. A számat pedig élénkpirosra festem, jól kihangsúlyozva duzzadt ajkamat, hadd lássa mindenki, miféle vér csörgedezik az ereimben! És ha nem tetszik nekik a látvány, máris fordulok vissza, hiszen a táskám.

ban van a retúrjegy. Igaz, elég sokba fog kerülni ez a kis kísérlet, de ha sikerül, akkor minden pénzt megér… Azért kíváncsi vagyok, vajon Beau megtette volna-e az első lépést, és mi legyen az első mondatom, amikor találkozom vele? – töprengett még akkor is, amikor két héttel később a repülőgép leszálláshoz készülődött Atlantában. Szerencsére minden rendben volt, azonnal megkapta a bérautót, és viszonylag simán kitalált a Jefferson felé vezető útra. Kora délután ért a városba, elfoglalta a kis szállodában az előre lefoglalt szobáját. Villámgyorsan kicsomagolt, lezuhanyozott, aztán egy szál fürdőköpenyben lehevert az ágyra, és tanulmányozni kezdte a térképet. Ijedten riadt fel délutáni szunyókálásából, és hatalmas megkönynyebbüléssel vette tudomásul, hogy maradt elég ideje felkészülni az estélyre. Amikor végül kiegyenesedett a szállodai szoba keskeny tükre előtt, meglepetésében elakadt a lélegzete. Egy gyönyörű, idegen nőt látott maga előtt, szik-rázóan fehér, testhez álló estélyiben, amely megmutatta alakjának minden előnyét, elegáns kontyba összefogott haja tényleg olyan volt, mint a fekete selyem, és vérvörös ajka csábítóan mosolygott tükörképére. Negyedvér – dünnyögte magának, miközben forgolódott a tükör előtt, hogy hátulról is lássa magát. Vajon hogy reagálnak majd a vendégek, ha bevonul az előkelő család báltermébe? Végül is teljesen mindegy – torkollta le magát –, hiszen az egyetlen dolog, ami igazán számít, az az, hogyan fog reagálni Beau, ha megpillantja őt a küszöbön! A leszálló félhomályban izgatottan letipegett a lépcsőn a földszinti parkolóban álló autójához, és már nyomta volna a kulcs gombját, amikor az utolsó lépcsőn váratlanul kifordult a lába. Riadtan belekapaszkodott a korlátba, hogy gyorsan végigvizsgálhassa a ruháját, aztán a bokáját, és legnagyobb megkönnyebbülésére mindene érintetlen maradt. Így aztán lelépett a járdára, és megdöbbenve érezte; hogy a sarka nekicsapódik az aszfaltnak. – Ó, hogy az a… – Egy úrinő nem használ ilyen kifejezéseket, feddte meg magát, aztán lehajolt, hogy felemelje önállósult cipősar.

kát. El fogok késni – bosszankodott, miközben a recepció felé sántikált. De legalább nem törtem ki a bokámat – vigasztalta magát. A pult mögött üldögélő kövérkés férfi unottan rágógumizott, és egy szamárfüles képeslapot nézegetett. Felemelte a fejét, elismerően füttyentett egyet, és összecsukta a bikinis lányok fényképeit tartalmazó lapot. – Ez sokkal izgalmasabb látvány – dünnyögte vigyorogva. – De még izgalmasabb az a kérdés, Daniel – olvasta le a nevet a férfi mellkasán fityegő táblácskáról –, hol találok most egy cipőjavító boltot, ahol visszarakják a sarkamat – lóbálta meg a nyolc centiméteres csonkot Bianca, – Ajaj, na mutassa! – nyújtotta felé a kezét a férfi. – Ez bizony elszállt – állapította meg bölcsen. – De el ám! – bólintott Bianca. – A bokája nem szállt el? – érdeklődött a recepciós. – Szívesen megvizsgálom – ajánlkozott buzgón. – Ennek olyan szexuális zaklatás szaga van, Daniel – jelentette ki tárgyilagosan a lány. A férfi még jobban elvigyorodott. – Pedig én csak segítőkész vagyok. Csak arra gondoltam, hogy a lábát meg kéne mutatni valami orvosnak vagy ilyesmi… – Én vagyok a „vagy ilyesmi”. Diplomás ápolónő. Higgye el nekem, hogy semmi bajom, és árulja el, merre találok egy cipészt! – Aha – szögezte le a férfi. – Suszterre gondol, ugye? – Akár úgy is mondhatjuk, de amíg itt kitárgyaljuk a cipőjavító szakmunkás összes szinonimáját, szörnyen lekésem a bált. – Miféle bált? – csillant fel a recepciós szeme. – Ilyentájt nincsenek is itt bálok. Nem mondom, szörnyen puccos a ruhája, de én nem tudok semmiféle… – Cipész, suszter vagy akár egy ezermester is megteszi, csak könyörgöm, gyorsan – vágta el a férfi ömlengését Bianca. – Hadd nézzem a topánkáját! – nyújtotta a másik kezét a férfi. – De visszakapom, ugye? – tétovázott a cipővel a kezében a lány. – Megmondaná, mihez kezdjek egy ilyen csöppnyi szandállal? Az én lábam negyvenötös… – magyarázta, miközben a pulton megpró.

bálta ügyefogyottan összeilleszteni a cipőt. – Hé, Daniel, hát nem látja, hogy fordítva illik oda a sarok? – kiáltott fel idegesen Bianca. – Ne mondja, tényleg, pedig én valamiféle magazinban láttam ám olyan képeket, hogy a cipőnek hátra állt a sarka – töprengett az ember. Úristen, nekem is pont egy ilyen gyengeelméjűvel kellett összeakadnom! – dühöngött magában a lány. Csak sikerüljön valahogy visszaszereznem tőle a cipőmet! – De az is meglehet, hogy ez olyan fránya középkori lábravaló volt. Vagy azok a hogyishívják, azok a fapapucsok, amit a… színházban hordtak a színészek, tudja, azok a tógások, görögök vagy mi a szösz – folytatta a gondolatmenetét a recepciós. – Szóval, aszongya, bálba menne? És előre elveszti a cipellőjét? Akkor ez amolyan fordított Hamupipőke dolog, nem? – Könyörgöm, Daniel, adja vissza az egész hóbelevancot, és már itt sem vagyok. Majd csak találok valahol egy rendes… – Pedig ez vadonatúj lábbeli! Nem kínai véletlenül? Azok gyártanak olyan, hogy is mondják, tömegterméket! Az ember jól nézze meg, mit vesz a pénzéért! Persze, egy Hamupipőke csak egy alkalomra szokott báli cipőt vásárolni. Aztán úgyis jön a királyfi… Ha lenne itt a környéken valamiféle bál, én biztos tudnék róla. – Uram, már. egy negyedórája itt toporgok, és hallgatom az eszmefuttatásait. Kérem vissza a cipőmet, és már itt sem vagyok. Most már biztos, hogy nem érek oda nyolcra – esedezett kétségbeesve Bianca. – Á, ha nyolcra szól a meghívás, nálunk úgy járja, hogy fél kilencre illik érkezni. Higgye el, pont jókor fog odaérni! De ha megmondaná, merre igyekszik… van egyáltalán meghívója? – kíváncsiskodott tovább az idegen. – Na hallja, mi ez itt, kihallgatás? Csak hogy tudja, a Peachtree Hillbe megyek egy estélyre – jelentette ki a lány sértődötten. A gömbölyded férfi arca megnyúlt a csodálkozástól. – A Fairchild fiú születésnapjára? Azt nem hiszem… – Mi az, hogy nem hiszi? – csattant fel Bianca, miközben ideges.

ségtől remegő kezével a pultra támaszkodott. – Miért kéne magának bármit is hinni? A férfi pár pillanatig méregette az előtte álló fiatal nőt, majd rekedten közölte: – Maga nem oda való, hisz majd kiböki az ember szemét, hogy valahol a múltban becsúszott egy kis sötét vér… Bianca abban a pillanatban megmerevedett. Elengedte a pultot, kihúzta magát, és rekedt hangon megszólalt: – Azonnal adja vissza a cipőmet, uram, vagy értesítem a rendőrséget. Vagy ebben az államban még feljelentést sem tehetek egy fehér ellen amiatt a sötétebb beütés miatt? Pedig én úgy tudtam, hogy Atlantának volt már fekete bőrű polgármestere is! – Hé, kislány, meg ne sértődjön! – nyugtatta az elsápadó nőt a férfi. – Nekem semmi bajom a színével, éppen ellenkezőleg. És ha kicsit gyakorlottabb lenne a szeme, maga is látná, hogy én egy nyolcadból szintén fekete volnék. Csak azért mondtam, amit mondtam, mert ha netán csak úgy be akar törni a Fairchild bulira, jobb, ha tudja, mi vár magára. Bianca beleharapott az ajkába. Nem szabad ilyen érzékenynek lenned! – intette meg magát gondolatban. – Van meghívóm, de ha még sokáig ilyen ügyefogyottan illesztgeti a cipőm sarkát az orrához, semmi értelme elindulni. A férfi könnyedén megvonta csapott vállát. – Mit kell azon illesztgetni? Itt a cipője, és jó bálozást kívánok. Türelmetlenül kapott a pultra lerakott cipő után. Végre visszaszerezte, most már csak találni kell valakit, aki… Meglepetten bámult a kezében tartott cipőre. Az önálló életet élő két darab valamilyen titokzatos módon egybeforrott úgy, hogy a szandált erőnek erejével sem volt képes szétszedni. – De… de mi történt, hogyan… hiszen az előbb még… két darabban volt? – hebegte zavarodottan, és kérdő pillantást vetett a vigyorgó férfira. – Már negyedórája kész van – nevetgélt a recepciós. – De hogyan, és akkor miért húzta az időt? – értetlenkedett Bianca. – Jó helyen szabadult meg a sarkától, merthogy kitanult cipész .

volnék, hölgyem. Itt lakom az udvarban, és időnként besegítek a motelben. És hogy miért? Hát már nagyon untam a magazint, és kedvem támadt egy kicsit beszélgetni egy messziről jött idegennel. Egész jól eltraccsoltunk, és még a cipődivat múltjáról is megtanult valamit. De amit a késésről mondtam, annak minden szava igaz. Na, most már indulhat, és ne hagyja magát kiborítani, ha netán megüti a fülét néhány sértő megjegyzés. Jó mulatást, Hamupipőke, aztán majd ugorjon be, és mesélje el, szerencsét hozott-e a topánkája!

.

Negyedik Egész idő alatt, amíg a birtokig nem ért, a csodabogár recepciós felett töprengett. A végén még hálás is volt neki, mert a parkolóban jött rá, hogy a félórás út alatt nem ért rá idegeskedni. Kiszállt a kocsiból, még egyszer megtapogatta a táskáját, benne van-e az ajándék, és… megdermedt, ahogy felnézett az előtte magasodó hatalmas épületre. Jellegzetes déli ház volt, magas, vékony oszlopokkal, hófehérre festett falakkal, sok-sok ablakkal. Mintha az Elfújta a szélből került volna ide, gondolta, és még egy pillanatra átfutott rajta, nem lenne-e jobb hátat fordítani a palotának, és megfutamodni. Szégyen a futás, de hasznos – motyogta magában, aztán még egyszer ránézett a kivilágított ablakokra, és hatalmasat sóhajtva elindult a… vesztőhelyre – gondolta, miközben remegő lábakkal lépkedett fel a lépcsőn. A díszes kapu már be volt csukva, végül is társalgásra kiéhezett cipésze jóvoltából több mint háromnegyed órát késett. Idegesen megnyalta az ajkát, és benyitott az ajtón. Először a zaj ütötte meg a fülét. A kavargó, beszélgető, nevetgélő társaság zaja. Aztán meghallotta a zenét, valamilyen könnyű keringőt játszottak. Te magasságos ég! Itt keringőzni kell! Legszívesebben hangos sikítozás kíséretében kirohant volna a szabadba. Inkább hallgatná akár éjfélig a cipész történeteit, csak kiszabaduljon innen! De ekkor már elegáns térdnadrágban és rizsporos parókában üdvözlésére sietett egy lakáj. Egy valódi, élő lakáj! Udvariasan fejet hajtott előtte, és halkan megszólalt: – Ööö… engedje meg, hogy felhívjam a figyelmét arra, hogy ez itt egy zártkörű estély. Bianca tétova mosollyal bólintott: – Igen, tudom, meghívott vendég vagyok. A lakáj szenvtelen arccal érdeklődött: – És szabadna látnom a meghívóját? Kipattintotta az estélyi táskája zárját, és pár pillanat múlva a lakáj felé nyújtotta a hosszúkás meghívót. Amíg az alkalmazott a meghívót átvette, egy másik férfi lépett oda .

hozzájuk, szintén lakájkosztümben. – Valami gond van, George? – érdeklődött társától, és mintha szándékosan tette volna, egy pillanatra sem nézett a kései vendégre. – A… a hölgy meghívóval érkezett – jelentette George, és villámgyorsan átadta a fényes meghívót a felettesének. Miután a másik férfi is töviről hegyire átolvasta a díszes kartonlapot, éber tekintettel végigpásztázta a hosszú ruhás nőt, majd némi torokköszörülés után udvariasan meghajolt. – Elnézést kérünk a kellemetlenségért, de tudja, a biztonsági intézkedések… A legfelsőbb körökből vannak itt vendégek – magyarázkodott. – Parancsoljon befáradni! Most már, tekintettel a kései órára, nem kerül sor Parker kisasszony bejelentésére. – Természetesen – bólintott illedelmesen Bianca, és elszántan elindult a mutatott irányba. Amíg csak a kitárt szárnyas ajtóig nem ért, végig magán érezte a két fekete bőrű alkalmazott csodálkozó tekintetét. Ez még nehezebb lesz, mint ahogy gondoltam – motyogta magában, majd nagy lélegzetet vett, és belépett a bálterembe. Abban a pillanatban tényleg úgy érezte magát, mintha valamilyen filmforgatásra toppant volna be. A hatalmas kristálycsillárok által árasztott fényben estélyi öltönyös urak és elegáns hölgyek álldogáltak, beszélgettek, koccintottak. A terem hátsó részében felállított dobogón egy kis vonós együttes játszott, előttük párok forgolódtak a zene ütemére. Az egyik tükrökkel borított fal mellett egy hosszú büféasztal volt felállítva, csodálatos hidegtálakkal, a személyzet buzgón sürgölődött a vendégek körül, hatalmas ezüsttálcákon italokat kínáltak… Ahogy Bianca lenyűgözve megtorpant a bejárat közelében, egy hosszúra nőtt pincér megpróbálta kikerülni őt egy magasra emelt hidegtállal. Bianca halk sikollyal elkapta a fejét, amikor egy hatalmas rák kocsányon lógó látószerve nézett vele farkasszemet. Zavartan elkapta a tekintetét a mellette elsuhanó tengeri szörnyről, és akkor, teljesen váratlanul, megpillantotta Beau-t. A terem egyik sarkában álldogált egy masszív pohárral a kezében, és hallgatta, amit egy aranyszőke hölgy magyaráz neki. Kínzó féltékenység mart bele azonnal Bianca szívébe. A nő gyönyörű volt, olyan fotómodell típus, .

és vékony hattyúnyakán súlyos nyaklánc pompázott. Vajon miből lehetnek azok a mélyvörös kövek? – találgatott Bianca, mert ha az, aminek tűnik, valódi rubin, akkor egy vagyont érnek, és csak az a csoda, hogy a rizsporos lakájok nem kutatták át az érkező vendégeket. Persze, még az is lehet, hogy majd távozáskor kerül sor a személyes motozásra. Közben egy másik nő is csatlakozott a sarokban álló párhoz. Egy alacsonyabb, sötétebb szőke lány csodaszép aranyszínű estélyiben, amiről messziről lerítt, hogy valamelyik neves divattervező méregdrága alkotása. Tulajdonképpen mit keresek én itt? – kérdezte saját magától a lány, miközben tekintetével a ház úrnője után kutatott. Hiszen Beau nem néz ki sem rosszkedvűnek, sem apatikusnak, sem depressziósnak… És miért is lenne az, amikor ilyen válogatott szépségek gondoskodnak a szórakoztatásáról! Ebben a pillanatban a férfi elfordította a fejét, és az arcán olyan unalom tükröződött, hogy Bianca azonnal visszavonta korábbi gondolatait. Legalább untatják azok a csinibabák – örvendezett magában a lány, de továbbra is képtelennek érezte magát eldönteni, hogy mi tévő legyen. Beau váratlanul lebiggyesztette az ajkát, és még jobban elfordult a kegyeiért harcoló nőktől. Tekintetével végigsiklott a hullámzó tömegen, elért egészen a lélegzetét visszafojtva várakozó lányig, majd kényszeredett mosollyal tovább pásztázta a díszes termet. Ez már a vég! Nem ismert meg! Még csak meg sem ismert az a pokolfajzat! – Bianca úgy érezte, a szíve rögvest kiugrik a mellkasából. Remegni kezdett az ajka, és megijedt, hogy nem bírja visszatartani kitörni készülő könnyeit. El kell innen tűnni, most azonnal! – határozott, és már fordult volna a kijárat felé, hogy minél gyorsabban eliszkoljon, amikor nem tudva ellenállni a kísértésnek, még egyszer utoljára egy búcsúpillantást akart vetni a szerelmére. Abban a másodpercben a férfi éberré vált tekintete visszatért felé, a két szempár egy végtelen hosszú pillanatra összekapcsolódott, és Beau kezében megrándult a whiskyspohár. Már késő volt a szökésre gondolni. Beau megismerte. Mintha minden erő kiszaladt volna a tagjaiból, Bianca halálosan kimerültnek .

érezte magát, ezért tehetetlenül nekidőlt a selyemtapétával borított falnak. A férfi kurtán félbeszakította két kísérőjét, és szemét le nem véve az ajtónál álló vendégről, gyorsan átvágott a tömegen. Nemsokára ott állt Bianca előtt, ízületei fehéren világítottak, ahogy szorongatta a poharát, és mindent lehetett állítani az arckifejezéséről, csak azt nem, hogy unott volna. – Mit keresel itt? – vakkantott rá bosszúsan. – Erre semmi szükség – jelentette ki Bianca, és egy határozott mozdulattal kivette kezéből a poharat, majd ugyanolyan természetességgel egy arra haladó pincér tálcájára rakta. – Mégis hogy képzeled… – kiáltott rá fojtott hangon a férfi. – Dr. Austen nem örülne, ha azt látná, hogy whiskyt iszol. – Már megint dr. Austen, dr. Austen… Unom már, hogy mindenki előírja nekem, mit tehetek és mit nem! Szóval már az életem bégéig nem ihatok egy kortyot sem? – kérdezte csípősen, miközben a karjait agresszíven összefonta a mellkasa előtt. – Ha fontos neked a látásod, akkor égetett italt határozottan nem. De gondolom, erről felvilágosítottak a távozásod előtt. És ha képtelen vagy meglenni alkohol nélkül, próbálkozz egy kevés könnyű borral, vagy látogasd a névtelen alkoholistákat! – szurkálódott Bianca, mert mindig nagyon utálta, ha a volt betegei ostobaságból, nemtörődömségből kockáztatták nehezen visszanyert egészségüket. – Szóval azért állítottál be ide, hogy ellenőrizd az életvitelemet? Egyébként nem vagyok alkoholista, de nem lenne csoda, ha azzá válnék! Szóval, mit keresel itt, kiöltözve, kisminkelve… Olyan lenéző volt a hanghordozása, hogy Bianca már megbánta, hogy nem a fejére öntötte az elkobzott italt. – Én sem mindig járok egyenruhában, pláne, ha születésnapi bulira megyek. – Aha. Csak nem az a kelekótya Tom fecsegte ki? – Nézd, én… – próbálta elkezdem a magyarázkodást Bianca. – Szóval gratulálni jöttél. És ajándékot is hoztál? – vágott közbe gúnyosan Beau. Bianca csalódottan bólintott. Beau-nak esze ágában sincs a legparányibb lépést megtenni felé. Az édesanyja ezek szerint tévedett. .

– Na, hol van az ajándékod? Ide vele! – parancsolta morcosan a férfi. Bianca belenyúlt a táskájába, és kicsit tétovázva átnyújtotta a selyembe burkolt tárgyat. A férfi átvette, kíváncsian végigtapogatta az ujjaival, majd gyanakvó arckifejezéssel a nő arcába tekintett. Ahogy az ujjai bontogatni kezdték az apró csomagot, egy nagyobb csoport lépett hozzájuk. – Na mi van, Beau, még egy ajándék? – érdeklődött az egyik magasra nőtt fiatalember. – Ez egy nagyon speciális ajándék lehet egy ilyen speciális ajándékozótól – kuncogott egy világosszőke nő. – És vajon mivel érdemelted ki az ajándékodat, Beau, valami nagyon felejthetetlen élménnyel – tromfolt rá a többiekre egy enyhén kapatos férfi. Közben Beau letépte a selyempapírt, és a tenyerén kíváncsi tekintetek ostroma alatt ott csillogott a… A férfi, keresve Bianca tekintetét, egy másodpercre összeharapta az ajkát, de a köréjük összesereglett csoport közben harsányan reagált az apró, élénk színekben pompázó szobrocskára. – Te jó ég! Micsoda ízlés! Egy törpe… – Hova fogod rakni, Beau, csak nem az édesanyád gyűjteménye mellé, tudod, ahol a Picasso-kerámiákat tartja… – Ez tényleg felbecsülhetetlen értékű ajándék… – És melyik biztosító vállalja e műtárgy biztosítását? Bianca nem volt kíváncsi a többi szellemes beköpésre. – Ne haragudjon, nem akartam zavarba hozni a barátai előtt – mondta halkan, és nyúlt volna az ajándék után, de legnagyobb meglepetésére Beau egyetlen szó nélkül elsüllyesztette a szobrocskát szmokingja zsebében. – Sajnálom – ismételte meg szabadkozását, és keresztültört a nevetgélő csoporton. – Mi volt ez? – ragadta meg a karját valaki, alighogy kijutott a gúnyolódó barátok köréből. – Maga? Mr. Stanton… – kiáltott fel ijedten, amikor felismerte a rég nem látott embert. .

– Nem emlékszel? Tom vagyok – szólt rá feddően a férfi, és belekarolva elvezette a terem egy csendesebb zugába. – Ne törődj velük, Bianca! Soha nem értenék meg, hogy valakinek egy értéktelen apróság is sokat jelenthet. Remélem, legalább az a szamár Beau megértette, miért pont azt a szobrocskát hoztad neki. – Tőled mit kapott a születésnapjára? – kíváncsiskodott a lány, és egy pillanatra enyhült a megaláztatás érezte fájdalom. – Valamit, ami miatt Beau először szörnyen dühbe gurul, de aztán, remélem, nagyon hálás lesz… Én árultam el az édesanyjának, hogy te vagy mindennek a kulcsa – válaszolta csibészes mosollyal az ügyész. – És annak ellenére, amiben most részed volt, nagyon örülök, hogy meggondoltad magad, és mégis eljöttél. – Pedig semmi értelme, éppen most jöttem rá – dünnyögte Bianca. – Tudod, az a szobrocska volt az utolsó a hétből. Beau azon a hétvégén a házamban az összest összetörte, bárhová is tettem őket, lelökte a könyökével, vagy felborította a kisasztalt. Végül már csak nevettünk, ahogy sorban szilánkokká zúzódtak ezek a szörnyen giccses kis alakok. Az összes, ennek az egynek a kivételével, és én akkor szinte jelképesnek éreztem, hogy pont a szemüveges Tudor maradt épen. Az okos, bölcs Tudor, a bumfordi szemüvegével… – Tudor, ez tényleg nagyon jó! Illik ahhoz az éles eszéhez. És most elhoztad neki… – Tudom, szörnyen érzelgős dolog… – Miért gondolod, hogy szabadkoznod kell az érzéseidért, Bianca? Inkább annak a nagyeszű, de tökkelütött Tudornak kellene térden csúszva könyörögni a bocsánatodért. – Soha nem fog, ahogy beléptem ebbe a terembe, megértettem, miért nem jött vissza. Ez a gazdagság, elegancia, ezek a barátok… – Ugyan, ezek csak külsőségek! – tiltakozott határozottan Stanton. – Miért, a bőrszín talán nem külsőség? Ha ezek az emberek sejtenék, mennyire lényegtelenné válik minden, de minden külsőség, amikor valaki elveszti a szeme világát… és a látással együtt milyen villámgyorsan visszatér minden… A Fairchild büszkeség… hiszen láttad, hogy reagált az első konfliktusra! Az ügyész bosszúsan legyintett a kezével. – Figyelj … Tudom, .

hogy szörnyen fáj… – Most tudtam meg, hogy itt van… Mrs. Parker; örülök, hogy elfogadta a meghívást – szólította meg őket a hamuszürke színű ruhában közeledő Mrs. Fairchild. – Gondoltam, hogy a lakájok rohannak jelenteni a gyanús betolakodót – motyogta alig hallhatóan Bianca, de a ház úrnője mégiscsak meghallhatta, mert zavartan magyarázkodni kezdett. – Nehogy azt higgye, hogy a biztonsági intézkedések maga ellen irányulnak! De valóban várunk még egy illusztris vendéget… Ebben a pillanatban elcsöndesedett a terem, mert a folyosó végén, a kinyílt ajtóban, két ember kíséretében megjelent egy nagyra nőtt, ősz hajú férfi. – A kormányzó! – suttogták diszkréten az egész teremben, és Mrs. Fairchild, ha ez egyáltalán lehetséges, még jobban kihúzta magát, és szeme villanásával magához intette a fiát. Elégedett mosollyal fordult Biancához: – Na látja, mondtam, hogy vendégünk lesz a kormányzó, így már nem nekem kell átadnom az üdvözletét… A fia kicsit csodálkozó, kicsit gunyoros mosollyal reagált édesanyja szavaira. – Ígérem, Mrs. Parker, hogy a hivatalos üdvözlés után bemutathatom magát a kormányzó úrnak, csak legyen egy kicsit türelemmel! – fejezte be mondanivalóját az asszony, és ragyogó mosollyal elindult a vendég fogadására. A kormányzó fürgén körülnézett, fejével üdvözlésképpen intett Fairchildék irányába, aztán megmerevedett, majd egy harsány kiáltás kíséretében berobbant a bálterembe. – Kit látnak szemeim? Bianca! Drága Biancám! Kitárt karjaival magához rántotta a zavartan mosolygó lányt, és szorosan átölelte. – Már megint össze akar roppantani, kormányzó úr? – kérdezte Bianca az elfogultságtól elfúló hangon. – Ha nem tévedek, az utolsó alkalommal Berniek szólítottál. De esküszöm, azóta csak még szebb lettél. – Körülnézett, észrevette a vendégsereg meglepetését, és talán a kezdődő rosszmájú mosolyokat is, mert gyorsan hozzáfűzte: – Milyen kár, hogy Rebecca nem tudott .

eljönni, hogy örült volna ennek a találkozásnak. De ha pár napig itt maradsz, márpedig maradsz, ezt vedd parancsnak, mert itt az én fennhatóságom alatt vagy, okvetlenül el kell hozzánk jönnöd. De ezt majd megbeszéljük. Elégedetten megpaskolta a lány vállát, és széles mosollyal a házigazdáék felé fordult. – Kedves Fairchild barátom, drága hölgyem, nem is okozhattak volna nagyobb örömöt nekem annál, mint hogy valamilyen rejtélyes módon idevarázsolták ezt a kislányt. És most, mielőtt elszabadulna a vad pletykaáradat, nyilván itt, mindenki színe előtt el kell árulnom, honnan ismerem ezt a bájos leányzót. Maga felé emelte a lány állát, úgy kérdezte: – Nos, Bianca, eláruljuk nekik a múltamnak azt a sötét titkát, amiről még a bulvársajtó sem tud? – Tudja jól… Ben… – kezdte tétovázva a lány –, hogy én nem tehetem. – Na jó, akkor én leszek kénytelen lerántani a leplet magamról! – dörmögte a kormányzó, és kacsintott Bianca felé. – De mindenkit figyelmeztetek, hogy egy szörnyen izgalmas, ráadásul meglehetősen intim kalandba keveredtem ezzel az angyallal. Két évvel ezelőtt, egy baljós, sötét éjszakán, amikor vadul csapkodtak a villámok, és vastag fákat csavart ki a viharos erejű szél, nos, akkor kiszolgáltattam magam ennek a fiatal lánynak a kényére-kedvére… – Kormányzó úr… azaz Ben! Azért ne nagyítsa fel ennyire az érdemeimet! Nemcsak én voltam ott… – tiltakozott halkan Bianca. – Nos, igen, de ha jól emlékszem, mégis a te puha karjaidba zuhantam, amikor elsötétedett előttem a világ, mert töredelmesen be kell vallanom, hogy szégyenszemre elájultam. Na, innen már nagyon rövid a történet, hölgyeim és uraim, mert alig pár perc alatt megszabadítottak a világ legcsúnyább és legfájdalmasabb árpájától. Legelsőnek Beau nevette el magát, majd még mindig mosolygó szemmel érdeklődött: – Csak nem a csodálatos dr. Austen? – Te, is, fiam Brutus? – kérdezett vissza a kormányzó, aztán nagyot bólintott. – Kezdem, kapiskálni az összefüggéseket. Nagyon helyes, hogy ezt az aranykezű nővérkét elhozta magával. És maga, Fairchild, meddig akarja még bizonygatni az igazát Seattle-ben? Ne.

künk is szükségünk lenne ilyen elsőrendű jogászokra vagy akár politikusokra… Beau belepirult a dicséretbe, és kereste a szavakat, amikkel megválaszolná a kormányzó elismerő mondatait. Mire meg tudott volna szólalni, a kormányzó újra témát váltott. – Remélem, magát is tökéletesen kikúrálták abban a kórházban, fiam. De ha belegondolok, mekkora szerencsénk, hogy ez a kislány a szemészeten dolgozik, képzelje, milyen kínos lett volna magyarázkodnom, ha mondjuk az urológia üdvöskéje lenne! Na jó, miután bevallottam sötét múltamat, hadd kívánjak minden jót a születésnapjára. És te pedig, Bianca, nehogy elmenekülj, mert komolyan gondoltam, hogy a hétvégén szívesen látunk Rebeccával. Szóval, mivel lehet itt koccintani? – nézett körül a teremben. A következő pillanatban négy oldalról kínálták felé az italos tálcákat, leemelt hát magának egy nagy adag whiskyt, aztán kérdőn Beau-ra nézett. – Hát maga? A férfi fanyar mosollyal válaszolt: – Legfeljebb egy fél pohár borral, kormányzó úr. – Értem, szigorú felügyelet alatt van! Ebben a témában majd kiadós tapasztalatcserét folytathattok Rebeccával – kacsintott Bianca felé. – Nagyon helyes, hallgasson csak mindig ennek a lánynak a tanácsaira! Velem pedig akár szódavízzel is koccinthat, de stílszerűbb lenne Coca-Colával, elvégre soha nem árt propagálni államunk eme soha felül nem múlható találmányát. Még egyszer megpaskolta a lány vállát, aztán Mrs. Fairchild oldalán elindult, hogy körbejárja a báltermet. Beau kíséretéül szegődött, de előtte még egy hosszú kutató pillantással végigmérte Biancát. – Nahát, ezt nevezem – dünnyögte a lány oldalán Stanton. – Le vagyok nyűgözve. Egyetlen rohammal bevetted őket. Annak már nem örülök annyira, hogy Tudor barátomat a kormányzó két egyszerű, rövid mondattal elszipkázta. Micsoda karriert fog befutni Beau itt Georgiában! – Egyáltalán, minek ment el innen Washington államba? – ébredt fel a kíváncsiság a lányban. .

– Beau mindig is egyéniség volt. Úgy érezte, hogy itt túlságosan sima út várja. Sokáig én sem fogtam fel, de ebben az államban a Fairchild név tényleg kapukat nyit. Persze, egy villámgyors karrier sem megvetendő dolog, de azt hiszem, ott nálunk, a nyugati parton a te Tudorod sokat tanult – magyarázta komolyan Stanton, – Most már csak arra kell rájönnie, mi a legfontosabb az életében. – Mi más, mint a család jó híre! – hangzott Bianca válasza. – Ugyan, te üdvöske, a borúlátás helyett inkább gyere, kóstoljuk meg a déli konyha remekeit! És mint szakember közben elmagyarázhatnád, miért mondják a mostani állapotomra azt, hogy kopog a szemem az éhségtől! – karolt bele a lányba, és a büféasztalok felé vezette. – Te mindig bohóckodsz, Tom? – nevetgélt kicsit megkönnyebbülve a lány. – Muszáj, ez a mi védőeszközünk, vagy minek nevezzem! A világ tele van mocsokkal, és mi a munkánk során általában ezzel találkozunk. Persze, én nem is veszem olyan komolyan magam, mint közös barátunk, a Tudor. Már bohó ifjú koromban is… a feleségemmel például úgy ismerkedtem meg, hogy fejen állva próbáltam biciklizni a közeli parkban. Kicsit összetörtem magam, ő meg gyakorolta rajtam a frissen felcsipegetett elsősegély-nyújtási tudását. Attól kezdve mindennap elkísértem őt az iskolába, és cipeltem a táskáját. Gyerekkorotoktól ismeritek egymást a feleségeddel? Ez szép… – mondta ábrándozva a lány. – Honnan veszed ezt? Mindössze három éve történt. Azóta persze Jane lediplomázott az egyetemen, és megszülettek az ikreink. De ahogy ő mondja, a fejem lágya azóta sem nőtt be. És ezt veheted akár szakvéleménynek is, mert pszichológus a lelkem. Mit szólsz ahhoz a rákhoz, Bianca? Letámadjuk? – váltott váratlanul témát az ügyész. – Eszedbe ne jusson! – válaszolt ugyanolyan hangnemben a lány. – Az előbb farkasszemet néztünk egymással, szörnyű strabizmusa van! – Ez valami ocsmány fertőző tengeri kór, vagy nehézfémmérgezés? – bámulta gyanakvóan Stanton a hidegtál legtetején terpeszkedő herkentyűt. .

– Dehogy, ez a kancsalság orvosi neve – oktatta ki somolyogva a lány. – Figyeld csak meg, hogy összehúz a szeme! A férfi meghökkenve kémlelte a rákot, aztán újra a társa felé fordult. – És gondolod, hogy ez fertőző? – Sose lehet tudni – vágta rá a lány. – Én mindenesetre nem kockáztatnám meg. – Na jó, a rák kegyelmet kap, pedig hányszor álmodoztam arról, hogy egyszer egy ilyen mélytengeri szörnyet teljes egészében a magamévá teszek… – Pfuj! – Huncut, aki rosszra gondol – vágott vissza talpraesetten a férfi. – Vagy valahogy így mondták… – Mi köze a térdszalagrendnek ehhez a fogadáshoz? – csodálkozott el Bianca. – Hogy jutottunk el idáig? Az előbb még… – Igen, a rák kancsalságát tárgyaltuk, de a tanult kolleginámnak nem sikerült egyértelműen bebizonyítania, hogy a szóban forgó testrész a fent nevezett rák úr szeme. – Micsoda? – hördült fel Bianca. – Az a tény, hogy kocsányon lóg, még nem bizonyítja, hogy optikai érzékszervről van szó, szerintem az csak valamilyen hosszúra nőtt csáp, vagy rágószerv – érvelt komoly arccal Stanton, miközben egy hideg csirkecombot lóbált a kezében. A lány nem tudta leküzdeni a rá törő nevetést. Végül nagy nehezen kinyögte: – Te tényleg ilyen ütődött vagy, vagy csak. – Vagy csak… már nem is izgulsz annyira, Bianca, és már ez is valami. Ha még azt is sikerül elérnem, hogy szépen megtömd a bendődet, és leküldjél legalább egy pohár pezsgőt, már nem volt hiábavaló ez a nap! – jelentette ki az ügyész elégedetten. – Ami pedig a pszichiátriai státusomat illeti, abban teljesen egy véleményen vagytok kedves nejemmel, és ebből kénytelén vagyok leszűrni azt a következtetést, hogy némi igazság lehet a megállapításodban. – Úgy látom, remekül szórakoztok – ezekkel a szavakkal lépett mögéjük az est házigazdája. Bianca riadtan megperdült, amitől a villájára tűzött narancskarika önállósította magát, és elrepült a csillogóra fényesített parketta köze.

pe felé. Mire a lány zavarba tudott volna jönni, Stanton elismerő arckifejezéssel megjegyezte: – Ezt nevezem, be kéne téged nevezni a legközelebbi frizbibajnokságra. Ne is törődj vele, mindjárt berúgom az asztal alá, ámbár nem tagadom, szívesen végignézném, ahogy valamelyik felfuvalkodott déli kisasszony, mint valami béka, elterül, és hosszasan a lábaim előtt fetreng. – Majd a személyzet gondoskodik róla – legyintett Fairchild, és tovább fürkészte őket átható tekintetével. – Szóval, Tom… – Szóval, Beau… magamra vettem azt a szörnyű terhet, hogy távollétedben gondoskodjam vendéged szórakoztatásáról. Mellesleg tudtad, hogy a rákod egy strabizmus nevezetű szörnyű kórban szenved? – Nem az én vendégem! – vakkantott közbe Fairchild. A levegő azonnal megfagyott körülöttük. Bianca érezte, ahogy a halántékában dübörögni kezd a vér, átforrósodik az arca, és tudta, hogy egészen a kivágásáig belevörösödött a sértésbe. Letette a tányért, és szalvéta után tapogatózott. – Azt hiszem, elmegyek… – hebegte alig hallhatóan. – Na, ide figyelj, te tökkelütött Tudor! – mordult fel Stanton, miközben dühösen méregette kollégáját. – Ez azért már mégiscsak… – Ezt tiketten főztétek ki az anyámmal, csak nem hitted, hogy nem jövök rá! – szólt közbe Fairchild nem kevésbé mérgesen. – És ha így van? – hördült fel Stanton. – Hát tehetünk mi róla, hogy sokkal több eszünk van, mint neked? Valamit nagyon elronthattatok annál a műtétnél, Bianca, mert a drágalátos barátunk ugyan lát, de attól még teljesen vak maradt. Igen, az vagy! És ha csak sértegetésre telik tőled, tényleg jobb, ha eltűnünk innen. – Ugye nem felejtetted el, hegy nős vagy, drága barátom – érdeklődött gonosz mosollyal Beau. — És mindketten pontosan tudjátok, hogy Bianca innen nem megy sehova. Végül is remekül elintézte magának, hogy mostantól bérelt helye legyen Georgia társadalmi páholyában. A kormányzó üdvöskéje! Őt is olyan módszerekkel biztattad, tartottad benne a lelket, mint ahogy vélem tetted? Nem is csodálnám, ha a kormányzó most lepasszolná nekem az ő kis kedvencét. .

Régen ez gyakori volt a királyi udvarokban, hogy az uralkodó valamelyik bolond udvaroncának a nyakába varrta megunt szeretőjét. Hiszen már el is hangzott az ajánlat! Valami jó kis állás az apparátusban, és ráadásként a drága Bianca. – Te paranoiás vagy – nyögte bőszen Stanton, és karjánál fogva a kijárat felé rángatta a lányt. – Gyere, hagyjuk itt ezt az őrültet! Majd valami kricsmiben megvacsorázunk! Na látod, erre mondják azt, hogy az ügyészek egy idő múlva begolyóznak. Ennél már talán csak a titkos ügynökök állnak rosszabbul. Állandóan körbelesnek, figyelik, ki követi őket… Lehet, hogy pályát módosítok. Inkább elmegyek vállalati jogásznak, mielőtt én is bedilizek. – Hé, sehova sem mentek! – parancsolt rájuk Fairchild. – Az előadást végig kell játszani! Szépen, udvariasan mosolyogtok, könnyedén társalogtok a vendégekkel, és eszedbe ne jusson panaszkodni a kormányzónak, Bianca, mert… – Mert? – A lány felkapta a fejét, és dacosan farkasszemet nézett Beau-val. – Na itt vagytok – lépett hozzájuk Mrs. Fairchild. – A kormányzó épp a polgármesterrel beszélget… Nahát, Bianca! Ki hitte volna, hogy… pedig maga tényleg említette, hogy a kormányzó… még mindig szinte szóhoz sem tudok jutni a meglepetéstől. – Hát még én – dörmögte a fia rosszkedvűen. – Ugyan, Beauregard Francis Jonathan Fairchild! Szedd össze magad, és próbálj viselkedni! Igen, én hívtam meg Mrs. Parkert, azaz Biancát, mert már nem bírtam elviselni, ahogy örökké lógatod az orrod! – A hölgy olyan erélyesen teremtette le a fiát, hogy Stanton és a lány meglepetten pislogtak egymásra. – Igyekezz jó házigazda módjára gondoskodni arról, hogy kellemesen érezze magát nálunk! És ennek, Bianca, higgye el, semmi köze sincs ahhoz a barátsághoz, ami a kormányzó úrhoz fűzi. Önnek pedig, Mr. Stanton köszönöm, hogy a fiam helyett is törődik a vendégünkkel. További jó szórakozást, nekem sajnos tennivalóm van – fejezte be rövid beszédét, és egy nagyobb csoport felé indult. Fairchild meglepetten felhúzta a szemöldökét, és halkan füttyentett. – Csak ámulok és bámulok… – dünnyögte. – Hát mindenkit si.

került az ujjad köré csavarni? – Úgy tűnik, a legjobb barátaidat nem igazán – motyogta halkan Bianca. . – Aha, az ajándékod… – vágta rá a férfi. – Sajnálom, ők nem érthették, miről is van szó… – De azért, te nagyokos Tudor, megvédhetted volna a… Biancát – szakította félbe Stanton. ' – Nocsak! – vetette oda Beau. – Elsírtad neki a bánatodat, elpanaszoltad a jó öreg Tom bácsinak, milyen szívtelenül bántam véled? Kiöntötted neki a szívedet, egy teljesen ismeretlen embernek? És mit fecsegtél még ki a mi kis kalandunkról? – Hülye vagy – közölte a véleményét tömören Stanton. – Egyre inkább meggyőződöm arról, hogy tényleg nem érdemled meg ezt a lányt. Egyébként pedig előbb ismertem meg, mint te, mert együtt toltunk fel az osztályra. És ha előre tudom, milyen átlátszó indokkal küldöd el magadtól, akkor elárulhattam volna neked, hogy… nem az a patyolatfehér kisasszony. Csak tudod, az a nagy igazság, hogy nekem a bőre színe egyáltalán nem tűnt föl, és ha maradt benned legalább egy cseppnyi józan ész, hogy észre vedd, mi a jó neked… – Köszönöm, Tom, de tartsd meg a jó tanácsaidat! Nagykorú vagyok, egyedül is el tudom dönteni, mi jó nekem – vélekedett Beau. Stanton tehetetlenül megrázta a fejét, aztán bocsánatkérően á mellette toporgó lányra nézett. – Igazán köszönöm, Tom, de én is nagykorú vagyok, és nincs szükségem a védőbeszédedre… – Ez vádbeszéd volt a javából – helyesbített Fairchild. – Ha az volt a szándékod, hogy… Bianca már egy ideje figyelte, ahogy a tömegből kiválik egy aprócska, idős asszony, és egyenesen feléjük tipeg. Az ősz hajú, szemüveges hölgy megállt Fairchild mögött, akinek a lapockájáig ért, felemelte göcsörtös kezét, és megpaskolta a férfi vállát. Ahogy Fairchild megfordult, a hölgy vékony hangon beszélni kezdett. – Na de Beau, milyen dolog az, hogy megint én tudok meg mindent utoljára? Ez igazán tapintatlanság, és határozottan nem értek egyet ezzel az újmódi vendéghívási divattal… .

A férfi enyhén kipirult arccal lenézett az apró asszonyra, és védekezésképpen felemelte mindkét tenyerét. – De Aggie néni… – Csak semmiféle Aggie, Agátha vagyok – fordult a meglepetésében kezét tördelő lányhoz. – Ennek a fiatalembernek az apai nagynénje. És igazán felháborítónak tartom, hogy elhívtak erre az estélyre, ahova egy ilyen… Bianca arcából kiszökött a vér, talán meg is tántorodott, mert Stanton a könyöke után nyúlt, meg Beau is megrökönyödött egy pillanatra, de a hölgy zavartalanul folytatta: – Ez ebben a házban sohasem volt szokás, és remélem, ezek után sem lesz. Ilyen vendéget hívni… – Agátha néni, kérlek, válogasd meg a szavaidat! – sziszegte Beau összeszorított foggal. – Mit akarsz ezzel mondani? – kerekedett el még nagyobbra a nő szeme a vastag lencse mögött. – Hajlandó lennél végighallgatni, hiszen nem vagyunk a bíróságon, hogy állandóan a szavamba vághass! Szóval, Bianca, ugye, ez a neve, szóval igazán tűrhetetlen, hogy Beau végre meghív egy ilyen kedves fiatal hölgyet, és elfelejti magát bemutatni nekem, a legidősebb élő rokonának! Agatha Fairchild vagyok, Beau édesapjának a nővére. Ha ezt szegény öcsém látná… De nem baj, akárhol is van, ha lenéz ránk, most már megnyugodhat, mert a család biztos folytatja a hagyományokat. Tudja, kedvesem – fordult bizalmasan Bianca felé –, annak a két kelekótya lánynak a gyerekei sose lesznek igazi Fairchild ivadékok. – Hölgyem, ööö… – tétovázott egy pillanatig a beálló döbbent csendben Bianca. – Önnek hályogműtéte volt, ugye? – Hogyne, már három éve – felelte meglepetten az idős nő. – De miért, hogyan… – Csak gondoltam, ha már itt tervezgeti a Fairchild családfát… – De hát ez csak természetes! – csattant fel Agátha néni. – Az élet legfontosabb célja, sőt értelme továbbvinni a családot, hogy legyen kinek továbbadni a nevet. – Hogyne, hölgyem – bólintott Bianca – de amennyiben engem is be akar vonni a családtervezésbe, hadd hívjam fel a figyelmét arra, amit valószínű csak a kicsit meggyengült látása miatt nem vett észre. .

Én, ahogy önök itt mondják, negyedvér vagyok. Beau arca ingerülten megrándult, Stanton elismerően bólogatott a fejével, és az idős hölgy egy pillanatra értetlenül meredt rá. Aztán még jobban felemelte a fejét, és bagolyszemével fürkészően vizsgálgatta a fiatal nőt. – Mondd csak, Beau, szereted te ezt a lányt? És az igazat mondd, mert úgyis rájövök, ha hazudsz! Akkor is rájöttem, amikor hatéves korodban megpróbáltad letagadni, hogy te törted össze a meisseni pásztorlánykát… – Jaj, Aggie néni! – nyögött fel kétségbeesetten Beau, mire Stanton már nem is próbálta elnyomni vigyorgását. – Bizony – bólogatott apró madárfejével az asszony -, alapos büntetést kaptál, és… – Akkor kapott rá az igazság izére – szólt közbe nevetve Stanton. – És azóta is az igazság bajnoka. Lám, lám, mik derülnek ki. Szobrok dolgában ezek szerint mindig kétbalkezes voltál, tisztelt Tudorom. – Miféle szobrok? Csak egy volt, de nagyon értékes, és most nem arról van szó. Válaszolj csak a kérdésemre! – tért vissza az eredeti gondolatmenetéhez Agatha néni. – Egy ügyész veszett el benned, nénikém – dünnyögte zavartan Beau. – Helyes, ezek szerint tőlem örökölted a tehetségedet. De most válaszolj! Szereted ezt a lányt? – erősködött a hölgy, és vékony alkatához képest erőteljesen megragadta Bianca csuklóját. – Miféle kérdés ez? – fortyant fel a kérdezett. – Egyenes kérdés. Igen vagy nem? Stanton cseppet sem zavartatta magát, és hangosan nevetett, Beau viszont határozottan megrázta a fejét. – Agatha néni, ne haragudj, de nem állok az esküdtszék előtt, így ezt a kérdést nem itt és most fogom megválaszolni. Majd ha eljön az ideje… – Úgyis tudom, hogy szereted – szólt közbe győzedelmesen az asszony. – Jól ismerlek, ugyanilyen keserves arcot vágtál, emlékszel, amikor beleszerettél Stefanie Hope-ba. Most is tisztára úgy nézel ki, mint akinek érzéstelenítés nélkül húznák a fogát! – Aggie néni! – sóhajtott Beau – Annak már vagy száz éve! .

– Miért, hiszen akkor már tizennégy éves voltál! Ha maguk tudnák, milyen jóképű fiú volt már akkor is! – fordult a vendégek felé az idős hölgy. – Egy darab pattanás nem volt az arcán, képzeljék, olyan sima volt a bőre, mint a baba popsija… – Aggie néni, elég volt!!! – kiáltott fojtott hangon az unokaöcs. – Erről jut eszembe, baba korában viszont szörnyen kólikás volt, és azok a makacs hasmenések… – A hölgy megigazította az orrán a szemüveget, majd a tópirult arcú lányhoz fordult. – Csak semmi aggodalom, Bianca! Szereti magát! És ha belegondolok, hogy szegény Timothy, a kuzinom tavaly halt meg bőrrákban, szörnyen fehér bőrű volt a szerencsétlen, akkor még jó is, ha végre bekerül egy kis ellenállóbb vér a családba. Még egyszer biztatóan megszorította Bianca karját, majd sarkon fordult, és eltipegett. – Esküszöm, szándékosan művelte ezt velem – mormolta az orra alatt a még mindig vérvörös Beau. – De meg is érdemelted – vágta ki diadalmasan Stanton. Rövid ideig várokozóan figyelte a barátját, aztán Bianca felé fordult. – Azt hiszem, itt az ideje visszavonulni. Hagyd itt a címedet, hogy az árpás barátod felhívhasson, aztán hazaviszlek. – Nem kell, kocsit béreltem, és egy kortyot sem ittam – tiltakozott a lány. – Se nem ettél, se nem ittál! És a rákot sem sikerült bemózsiznunk. Remek kis fogadás volt… Nem baj, legfeljebb beugrunk valahova egy hamburgerre – jelentette ki kissé megvetően az ügyész, és elindult a kijárat felé. – Adni kell neki még egy kis időt – dünnyögte később, miközben a csirkés szendvicseket majszolták egy városszéli gyorsbüfében. – Még időt, mégis mennyit? – kérdezte fáradtan Bianca, és jó nagyot harapott a zsemléjéből, majd utána küldött egy hatalmas korty turmixot. Stanton éber tekintettel figyelte, ahogy kikanalazza a salátástálkát is, aztán aggodalmasan összeráncolt homlokkal érdeklődött: – Úgy érted, szorít az idő? Bianca ránézett az órájára, de értetlenül válaszolt: – Miért? Csak .

kedden kell szolgálatba lépnem! – Bianca… – mormolta kicsit szemrehányóan Stanton. – Terhes vagy? – Dehogy! – kiáltott fel élesen a lány. – Azért annyira ostoba nem vagyok. – Én csak… Követte társa tekintetét, és elnevette magát. – Ha az elfogyasztott étel mennyiségéből vontad le ezt a briliáns következtetés, ügyész úr, akkor tévedtél. A repülőgép rendesen dobált, így aztán egy falatot sem bírtam lenyelni, utána meg már nem maradt rá idő. – A fogadáson meg Tudor kollégám elvette az étvágyadat, ugye? – bólogatott együtt érzően Stanton. – Leginkább azt a hatalmas rákot sajnálom, soha többé nem lesz alkalmam közelebbről megismerkedni egy ilyen szörnnyel. – Aki ráadásul még bandzsa is. Ne légy már olyan pesszimista, Bianca! Keddig még rengeteg idő van… – vigasztalta a férfi. – Anynyi minden történhet még! – Például beállíthat még a Fairchild család fennmaradó tagjaiból álló küldöttség, hogy ők is megkérjék a kezemet – vetette oda a lány megvetően. – Mindenki, csak Beau nem? – folytatta a gondolatot az ügyész. – Felfogtad egyáltalán, milyen megalázó volt… nem a barátok sértegetése, hanem amikor fű, fa, virág szó szerint a nyakába próbál varrni a nagy Beau Fairchildnak, aki erre a füle botját sem mozdította? – kérdezte türelmetlenül Bianca. – És te felfogtad, milyen kínos lehetett Beau-nak, hogy fél Georgia állam téged próbál kommendálni egy olyan embernek, aki tizennyolc éves korától még abba sem hagyott másoknak beleszólást, hol tanuljon, éljen, dolgozzon? Tudtad, hogy egy cent nélkül indult el Washington államba, és végig saját maga kereste meg a tandíját? – kérdezett vissza szenvedélyesen Stanton, és a lány megértette, menynyire kedveli és minden hibája ellenére csodálja Beau-t a barátja. – Fogalmam sem volt – dünnyögte, majd segélykérő pillantást vetett asztaltársára. – Akkor most mi legyen? – Mi lenne? Visszamész a motelbe, és szépen lehunyod a szeme.

det. Szépeket álmodsz, és meglátjuk, mit hoz a holnap.

.

Ötödik Bianca engedelmesen lehunyta a szemét, de nem álmodott szépeket, mert képtelen volt elaludni. Forgolódott az idegen ágyban, próbálta beállítani a klíma kapcsolóját, de vagy fullasztó meleg támadt pár perc alatt, vagy északi sarki fuvallatok árasztották el a szobát. Végre nagy nehezen elaludt, de azt a visszatérő álmot álmodta, ami gyakran megkínozta, amikor három évvel azelőtt átkerült a szemészetre. Mindig ugyanúgy kezdődött az álom, felébredt, és sűrű, áthatolhatatlan sötétségben találta magát. Próbált felkelni, kilábalni a sötét csapdából, körbetapogatni a láthatatlan világot, de tehetetlen volt. És akkor jött egy kellemesen modulált, udvarias hang, és közölte vele, hogy megvakult. Hivatásos együttérzéssel, visszafogottsággal jelentette be, hogy mindörökre elvesztette a látását. Valahol a tudata legmélyén sejtette, hogy ez csak álom, de akkor is minden egyes alkalommal rémisztő élmény volt. Pedig már nagyon régen nem szállt le a feketeálom-pokolba, és ráadásul most még valami mással is bővült a rémálma. Valami furcsa zaj egészítette ki az álombeli orvos komor bejelentését. Mintha valahol zörögtek volna… Felkapta a fejét a tompa hangra. Hatalmas megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy észleli az elfüggönyözött ablakon beszüremkedő fényt, a parkolót megvilágító lámpák kékes sugarait. Most már egyértelművé vált a zaj forrása. Kopognak. Méghozzá az ajtón. Valaki az ő ajtaján kopogtat. Kiugrott az ágyból, és nesztelenül odasettenkedett az ablak mellé. Óvatosan megpróbált kilesni a nyitott folyosóra, ahonnan az első emeleti szobák nyíltak. A sötét sziluett először ijesztőnek tűnt, aztán ahogy megmozdult, az egyik lámpa fénye megvilágította a félprofilját. Beau! Beau Fairchild itt álldogál egy külvárosi motel lelakott szobája előtt… hánykor is? Az ébresztőórája fél hármat mutatott, és be szeretne jönni. Az ablakot a klímakészülék miatt biztos nem lehet kinyitni – gondolta –, még szerencse, hogy biztonsági lánc is van az .

ajtón. – Mit akar itt, Mr. Fairchild? – kérdezte, miközben résnyire nyitotta a petróleumzöldre mázolt ajtót. – Engedj be, Bianca! Beszélnünk kell! – Ilyenkor? Nemsokára hajna… – Tudom, hány óra van! Engedj be, kérlek! – sürgette a férfi. – De mi az a sürgős dolog, ami nem ér rá reggelig? – kötekedett a lány. – Minden. Ha beengedsz, mindjárt meglátod – türelmetlenkedett Beau. – De… – Ha nem akarod, hogy letartóztassanak, amint éppen egy motelszobába próbálok behatolni, vedd már le azt a láncot! Különben is, mindjárt leszakad a karom! – fortyant fel a férfi. – Hát ez tényleg olyan érv, aminek nem tudok ellenállni – morogta Bianca durcásan, amíg nyitotta az ajtót. – Ugyan mitől szakadna le a… Abban a pillanatban meglátta. A férfi jobbjával egy hatalmas tálcát emelt a magasba, amelynek a tetején trónolt az óriási rák, és mint valami páholyból, rosszindulatú tekintetével figyelte a hálóingben botladozó lányt. A hóna alatt Beau egy termetes pezsgőspalackot is szorongatott, a másik kezében pedig egy óriási virágcsokor pompázott. Villámgyorsan belépett a szobába, körül se nézve azonnal a dohányzóasztalra csúsztatta a tálcát, majd megszabadult az üvegtől is. – Legalább száz kiló – mozgatta a karját panaszosan. – Gondolom, patinás családi darab – jegyezte meg csípősen a lány. – Az, dögnehéz ezüst, még szerencse, hogy Aggie nem vágott bele abba a történetbe, amikor rajtakapott, ahogy ezen a tálcán szánkázom a lépcsőn. Van itt valami váza? – nézett körül a szobában, majd felgyújtotta az éjjeliszekrényen álló lámpát. – Hm… olyan ismerősnek tűnik ez a csokor – hümmögött Bianca. – Persze hogy ismerős, mindent úgy szedtem össze a bálteremben, mert hát nem jöhettem üres kézzel – jelentette ki Beau, és a fürdő.

szobából elővarázsolt vödörbe dugta a legdrágább melegházi orchideákból összeállított csokrot. – De a tengeri szörnyeteged garantáltan érintetlen – jelentette ki büszkén. – Róttam körülötte a köröket, ott strázsáltam egész este, még a szeme is ugyanolyan szögben kancsalít – dicsekedett jókedvűen. – De mégis, mit akar jelenteni ez az egész majomparádé? – kérdezte meg csípősen a lány. – Még ha pingvinnek titulálnál ebben a szmokingban, na de hogy jön ide a majom? – kérdezett vissza rosszallóan, majd a homlokához kapott, és gyorsan benyúlt a zsebébe. – Előveszem, mielőtt még szilánkkal telne meg a zsebem, itt vannak a poharak – vett elő két csiszolt kelyhet. A lány kérdő arckifejezésére csak csibészesen megrántotta a vállát. – Egy kortyot sem ittam egész este, úgyhogy akkor most lehet, nem? – Rendben van, Fairchild – adta meg magát Bianca, és lehuppant az ágy szélére. – Hallgatom, mi akar ez lenni? – Hogyhogy mi? Eljöttem megkérni a kezedet – hangzott a válasz. – Micsoda? – bámult rá ijedten a lány, miközben a szíve őrült vágtába kezdett. – Lánykérés, tudod, amikor egy fickó felkeres egy nőt, és térdre rogyva esedezik. – Ne bohóckodj! – csattant fel a lány. – Rendben – bólintott Beau. – Akkor csináljuk komolyan! Megvacsorázunk, koccintunk a pezsgővel, a virágot már megkaptad, és én elmondom, hogy szerelmes vagyok beléd, és semmi másra nem vágyom, minthogy a fele… – Takarodj a szobámból, Fairchild! Vedd tudomásul, hogy a válaszom nem! – kiáltotta szinte hisztériás hangon Bianca. A férfi abbahagyta a palack bontogatását, pár pillanatig töprengett, aztán lerakta az üveget, és a zsebébe nyúlt. – Tényleg nem jöttem üres kézzel, és tényleg komolyan gondolom – jelentette ki józan hangon. – Nézd… ezt hoztam – mutatott az ujjai között egy csillogó gyűrűt. – Elképzeltem, milyen jól fog mutatni a kezeden – tette még hozzá, és megpróbálta ráhúzni a gyűrűt Bianca ujjára. .

Ő ökölbe szorította a kezét, miközben megbántottan válaszolt: – Le merném fogadni, hogy pár órával, ezelőtt még az Agatha nénikéd kezén volt. Ő tukmálta rád, hogy… – Ezt a fogadást elveszítenéd – vágott közbe fölényesen a férfi, és elgondolkozva forgatta a fényes ékszert az ujjai között. – A nagymamámé volt, és. mivel ő már vagy húsz éve halott, a széfben tartottuk, onnan vettem ki pár napja, hogy egy ékszerésznél megtisztíttassam. – Ezt úgysem hiszem el – válaszolt makacsul a lány. – Hacsak nem abból a célból, hogy valamelyik patyolatfehér babádnak add. Annak a szőkének például remekül állna a kő árnyalata a szeme színéhez. – Féltékeny vagy? – nevetett fel Beau, aztán elkomorodott. – Végül is érthető, ha megbántottnak érzed magad… – Tett pár tétova lépést a szobában, aztán visszatért az asztalkához, határozott mozdulattal letépte a rák ollóját, és ügyesen kiszedte a húsát. Lehunyt szemmel megrágott egy falatkát, aztán Biancához lépett. – Tessék, kóstold meg, tényleg nagyon finom! És a háta tele van még ennél is jobb hússal. Már tudhatnád, hogy tele gyomorral jobban tudok gondolkozni… és érvelni. Mit csodálkozol, hidd el, én sem bírtam lenyelni egy falatot se egész este. És amíg ti Tommal hamburgereztetek, én… – Olyan kínos volt a jelenlétem a puccos társaságban? – szurkálódott a lány, és közben szinte észre sem vette, hogy a férfi egy darab rákhúst rakott a szájába. – Olyan váratlan volt – helyesbített Beau. – Egyáltalán nem így terveztem. – Azt meghiszem. El tudom képzelni, milyen… – Nem, nem tudod, Bianca – szólt a férfi olyan szelíden, hogy a lány meglepetten ráemelte a szemét. – És az a baj, hogy ha most elmondanám, nem hinnéd el. Bianca felállt, odalépett a tálhoz, és újabb adagot vett el magának. Leült a két szék egyikére, és falatozni kezdett. Ha már itt van ez a tál, bűn lenne hagyni kárba veszi. – Azért próbáld meg – suttogta két falat között alig hallhatóan. .

A férfi hirtelen lehajolt, hogy közelről belenézhessen a lány szemébe. – És végighallgatsz, igazán, elfogultság nélkül meghallgatsz? – kérdezte olyan komolyan, hogy Bianca nem tehetett mást, rábólintott a kérdésre. Fairchild maga alá húzta a másik széket, a gyűrűt letette az asztalra, majd felpattant, hogy a mennyezeti lámpát is meggyújtsa. – Tudod, azóta valahogy nem szeretem a sötétet, de még a félhomályt sem – magyarázkodott szégyenlősen, majd újra a kezébe vette a gyűrűt, mintha abból merítene erőt. – Akkor nem csoda, hogy páros lábbal rúgtál ki, ha ennyire nem tűröd a sötétet! – Bianca! Ez még szóviccnek is rossz! – Pedig mintha te lennél vicces kedvedben. – Butaság volt így beállítani ide, ilyen harsányan, bohóckodva… De ha rólad van szó, eddig még egyetlenegyszer sem voltam képes józanul, megfontoltan viselkedni. Azt hiszem, a kórházzal kell kezdenem. Végig feszült voltam, és hát kin vezettem volna le a rémületemet, tehetetlen dühömet, mint azon az emberen, aki napok alatt a legfontosabb emberré vált számomra! Nem láthattalak, de nagyon rövid idő alatt rájöttem, hogy te vagy az a nő, akivel le akarom élni a hátralévő éveimet, akármilyen életet is szán nekem a sors. Maga volt a megvalósult álom, amikor meghívtál magadhoz, mégis párszor beléd martam… És te mégis igent mondtál, amikor megkértem a kezedet. – Mindenki utálja a kiszolgáltatottságot – jegyezte meg halkan Bianca. – És én még annál is jobban. Mindig erős, önálló voltam, és ezért használtam ki a távollétedet arra, hogy előbbre hozzák a műtétemet. Úgy éreztem, egyedül kell megbirkóznom a következményekkel, bármik is legyenek azok. Hogy aztán eléd állhassak, ahogy reméltem, újra erősen… vagy reményvesztetten. De még úgy sem bírtam volna lemondani rólad, ebben már akkor biztos voltam. Beau elhallgatott, és a mennyezetet vizsgálgatta, mintha onnan próbálná kiolvasni a megfelelő szavakat. Hatalmasat sóhajtott, majd elszánta magát a folytatásra. .

– És amikor végre kivilágosodott előttem a világ, és megpróbáltam azonosítani a homályos képeket az addig hallott hangokkal… csődöt mondtam. – Hogy érted azt, hogy csődöt mondtál, hiszen láttál – kérdezte bizonytalanul a lány. – Többszörösen is csődöt mondtam; először is azzal, hogy nem ismertelek meg. Valahogy végig úgy képzeltem, ahogy csak meglátlak, azonnal rád ismerek. Ehelyett… – tehetetlenül megvonta a vállát, mint aki nem képes szavakba foglalni a gondolatait. – Nem számoltál azzal, hogy ott lehetek, hiszen váratlanul jelentem meg. – Igen, de akkor is… Másodszor akkor mondtam csődöt, és ez volt életem leghatalmasabb kudarca, amikor nem tudtam hirtelen feldolgozni a… – Látványomat? – próbált segíteni Bianca. – Igen. A meglepetés erejével hatott a látványod, és én nem bírtam megbirkózni a hirtelen feltörő érzéseimmel. Ez az egészben a legmegalázóbb, hogy én, Beau Fairchild úgy reagáltam… ahogy reagáltam. – Hát… végül is, érthető, ha ebben a hagyományőrző családban, szóval, ha rögződnek bizonyos ellenszenvek. Én megértem… – Nem, nem érted! – kiáltott fojtott hangon a férfi. – Nem is értheted, amíg el nem mondom, amit még senkinek sem mondtam el. Borzasztóan éreztem magam a veszekedésünk után, rettenetesen. Egyszerűen képtelen voltam elfogadni, hogy én, nem Beau Fairchild, a georgiai ültetvényes család fia, hanem én… a seattle-i államügyész, úgy reagáltam. Hogy egyáltalán kiejthettem a számon azokat a szavakat. Mindig azt hittem, hogy ez lehetetlen, meg voltam győződve róla, sőt büszke voltam rá, hogy én más vagyok. Fairchild letörölte a homlokán gyöngyöző izzadságot, és Bianca megrökönyödve vette észre, hogy a hosszú, finom ujjak remegnek. – Tudod, miért hagytam itt csapot-papot, és mentem el tanulni Seattle-be? – kérdezte rekedten, de közben nem nézett a lányra, aki óvatosan felvetette: – Önállóság? .

– Ó, a nagyszerű önállóság – nevetett fel keserűen Beau. – Egyáltalán nem azért. Akkor döntöttem így, amikor tizennyolc évesen véletlenül rájöttem, hogy az apám, akitől a múltunkat, a birtokot, a nevemet örököltem, szóval ez a tiszteletre méltó úriember oszlopos tagja a Ku-Klux-Klánnak. És mivel itt már a csuklyások, hála a mindenhatónak, nemigen tevékenykednek, időnként a haverjaival, a nem kevésbé tiszteletreméltó úriemberekkel átrándult Texasba, ahol még mindig igen aktívak ezek a nemes és bátor férfiak. Most mit nézel rám úgy megrémülve, Bianca, az apám már hat éve halott… úgyhogy itt már senkit sem fenyeget veszély. És amikor felháborodottan odarohantam hozzá, hogy tagadja le, magyarázza meg, hogy az egész csak valami szörnyű tévedés, akkor ez a tiszteletre méltó ember mosolyogva, sőt büszkén elismerte az egészet, és mindennek tetejébe azzal érvelt, hogy ha nagykorú leszek, engem is bevesznek a tagok közé. Bianca mereven bámulta a férfi szenvedő arcát, és magában azt ismételgette, hogy ez nem lehet igaz… – Úgy érted, hogy… tényleg gyújtogatnak meg lincselnek? – dadogta végül. Beau kimerülten megmasszírozta a tarkóját. – Nem tudom, de nagyon remélem, hogy nem. Amikor elrohantam innen, és meg sem álltam Amerika túlsó partjáig, mélyen eltemettem magamban ezt a szégyenteljes titkot. Soha senkinek nem árultam el, de egyszer, amikor valamilyen nyomozás ügyében Texasban jártam, érdeklődtem a kollégáknál. Azt felelték, néha nagy ritkán rábukkannak olyan nyomokra, amelyek akár ilyen tevékenységre utalhatnak. Minden nagyon titkos és rejtélyes… Egyszer pedig a kezembe került egy dokumentumfilm, ahol eltakart arccal beszélnek a nézeteikről és gyűlöletükről, és keresztet gyújtanak, hogy órák hosszat lángoljon az éjszakában. Gondolod, Bianca, hogy te is el tudod magadban ásni ezt a szégyent? – fordult végül kérdő pillantással a lány felé. Bianca döbbenetében némán bólintott, miközben próbálta megemésztem a hallottakat. – Érted már, miért borultam úgy ki? Úgy éreztem, mintha teljesen semmivé vált volna az a tizenkét év, mialatt próbáltam a magam .

módján valamicskét jóvátenni ebből a szégyenből. És lám, elég volt egy meglepetésszerű szituáció, és azonnal lepergett rólam a civilizáció máza, és nem maradt más, mint egy déli földesúr, aki az anyatejjel szívta magába a gyűlöletet. Bianca ijedtében csuklott egyet. – Úgy érted, az édesanyád is? – Nem, dehogy – mosolyodott el szomorkásán Beau. – Ezt csak úgy jelképesen mondtam, de benne is dolgoznak a hagyományok. És mostanáig nem bírom felfogni, mivel bírtad rá, hogy meghívjon ide… – Nem bírtam rá semmire – tiltakozott a lány. – Tisztában vagyok vele – nyugtatta meg a férfi -, ez is csak szófordulat volt. Az estély után beszéltem vele, és tisztáztunk pár dolgot. Legnagyobb meglepetésemre úgy vettem észre, tisztelettel beszél rólad, és nemcsak azért, mert lehengerelted a vendégeket… A kormányzó közvetlen ember, de nem mindenki iránt mutat ekkora rajongást. – A kormányzóval sohasem… úgy értem, pár napig nálunk feküdt, mert… az árpája azért kicsit komolyabb volt, de mi sohasem… – szabadkozott keresgélve a szavakat a lány. – Azt hiszed, nem tudom? Nem kell szabadkoznod, és orvosi titkokat sem kell elárulnod, hogy higgyek neked. Te egyszerűen olyan vagy, hogy vonzod magad köré az elesetteket, rászorulókat. Beau lassan, hogy a lánynak legyen ideje hátrálni, kinyújtotta a karját, és óvatosan megfogta Bianca kezét. – De térjünk vissza egy bizonyos elesettre, egy magában meghasonlott Beau Fairchildra, aki pár nappal a történtek után úgy érezte, összeszedte magát annyira, hogy felkeressen, és megpróbálja helyrehozni azt, amit elrontott. Persze, ez már az én formám, mindent csak még jobban eltoltam. Ahelyett, hogy bocsánatkéréssel kezdtem volna, megint csak elcsodálkoztam a látványodon, de most azon, milyen világos a bőröd, és attól kezdve megint minden rosszul ment. Én a végén tényleg úgy éreztem, hogy nincs értelme erőltetni, de hidd el, hogy saját magam miatt, nem miattad. És még egy disznóságot kell megváltanom: nem bírtam volna elviselni, ha a közelemben vagy, ezért nem is próbáltam visszavonatni az áthelyezésedet. .

Bianca kiszabadította a kezét, hogy ujjaival hátrafésülhesse arcába hulló haját, de közben elképedve vizsgálgatta látogatóját. – Hát ez… megrázó, de azért hihető – nyögte ki végül. Beau elégedetten bólintott, aztán a vödörből kihúzott egy törékeny virágot, és a hátrazúduló fekete fürtök közé illesztette. – Csodálatosan áll neked ez a halvány krémszín – dünnyögte közben. – Meg az a vakító hófehér is. Amikor megláttalak, és rád ismertem, úgy éreztem magam, mintha a mennyezet szakadt volna rám. – És…. miért voltál rám olyan dühös? – kötekedett alany. – Nem rád voltam dühös, hanem… Tomra, az anyámra, mert egyből rájöttem, kik szövetkeztek ellenem, és a körülményekre… Mert megint olyan helyzetbe kerültem, hogy nem tudtalak megvédeni téged. Az a kis Tudor csak nekem jelent valamit, mert az a hétvége a legcsodálatosabb és egyben legkétségbeejtőbb volt, és azok az ökrök belegázoltak a lelkedbe, és mérges voltam, hogy ennek kitettelek. – És a kormányzóra is haragudtál, meg Tomra is, meg a nénikédre, meg az édesanyádra, és érdekes módon ennek mind én ittam meg a levét – jelentette ki csúfondárosan Bianca, mert a kormányzóval kapcsolatos vádakért még mindig haragudott. – Tudod, nem igazán szeretnék senki pofozóbábuja lenni. – Szerintem… ha túl leszek ezeken a megpróbáltatásokon, akkor megint nyugodt ember leszek. Kérdezd csak meg Tomot, hogy általában egészen normális vagyok. A kormányzó megint csak kiborított. Hogy meri az a pacák ölelgetni az én Biancámat? És úgy rajongani érte, mint egy pattanásos kamasz! Ez futott át az agyamon, és megint csak elkezdtem spekulálni. Mert lehet, hogy mégsem vagy olyan tökéletes, és mégsem mondtál mindig igazat… de rövid idő múlva visszakattant az ügyész agyam, és rájöttem, hogy egy olyan formátumú politikus, mint a kormányzó, van olyan dörzsölt, hogy soha ne viselkedjen így egy nővel, ha tényleg volt bármi köze hozzá. De amíg ez a gondolatsor beugrott, kiszaladt a számon pár csúnyaság. – Honnan tudhatnád, hogy rajong egy pattanásos kamasz? – szúrta közbe gonoszkodva a lány. – Tessék? – csodálkozott a férfi, és értetlenül megrázta a fejét. – Agatha nénéd tanúbizonysága szerint… .

– Jaj, Biancám, legalább te kímélj meg Aggie felemlegetésétől! – sóhajtott fel panaszosan, majd a pezsgősüveg után nyúlt, és csavargatni kezdte a drótokat. A dugó halk eleganciával pukkant, és Beau megtöltötte a poharakat a gyöngyöző itallal. – Mi lenne, ha végre koccintanánk a jövőre? – javasolta a férfi. – Milyen jövőre? – kérdezte komolyan a lány. – A közös jövőnkre – biztosította Beau Biancát, és a kezébe nyomta az egyik poharat. – De hiszen te nem is akartad… Úgy értem, lett. volna időd arra, hogy visszagyere a városba. És egész este láttam rajtad, milyen kellemetlen neked, hogy mindenki erőltet engem… Ez így nem jó, Beau. Ha tényleg akarnál engem, akármilyen színű vagyok, annak belülről kellene jönni, érted? – Megforgatta a pohárban az aranyló folyadékot, és a lámpafényben figyelte, ahogy az apró buborékok felszállnak a felszínre. Meglepetten összerezzent, ahogy a férfi ingerülten lecsapta a poharat. – Hát éppen ezért voltam olyan dühös, mindenre és mindenkire! Mert ezentúl akármit is teszek, most már sohasem vakarom le magamról, hogy… szóval úgy fog kinézni, mintha a környezetem nyomására adtam volna be a derekamat – magyarázkodott Beau indulatosan. – És ezt egy olyan büszke férfi, mint te, nem tudja elviselni – bólintott kifejezéstelen arccal a lány. – Én megértem… Dehogy érted meg! – fortyant fel Beau. – Gyere ide, mert már lassan kifogyok minden érvemből. – Csuklójánál fogva magához húzta a karcsú testet, és az ölébe ültette. – Már csak egy kis rövid ideig figyelj rám, aztán folytathatjuk… az ünneplést, vagy amit akarsz. Maga felé fordította a lány arcát. – Kérlek, nézz a szemembe, hogy lásd, nem hazudok. Azért voltam mérges, mert én akartam ellátogatni hozzád. Oda akartam menni a kórházba, és megkérni a kezedet. És addig járni utánad, vagy letelepedni a hintaágyadra a házikód előtt, vagy sátrat állítani a strandon, szóval bármit, amíg meg nem sikerül győznöm téged, hogy megbocsássál, és a feleségem legyél. – Azért az esti viselkedésed nem erről tanúskodott – dünnyögte Bianca, de legnagyobb bosszúságára érezte, hogy fokozatosan újra .

behódol a férfi varázsának. – Nem ám, amikor megint keresztülhúztad minden számításomat, és az a tökfilkó Tom még asszisztált is hozzá. Csak annak örültem, hogy az anyám… szintén behódolt a varázsodnak, hiába, ezt nem is tudom másként kifejezni. – Csak tudod, miután az este megint csak jól belém martál párszor, nem igazán tudom, miért kellene ezt neked elhinnem – tétovázott, és megpróbált elhúzódni a kemény mellkastól. – Ez pedig baj, nagy baj… én sem bíztam magamban és benned sem, és majdnem eltoltam mindent. Tényleg utánad akartam menni… – A következő pillanatban lelökte az öléről a lányt, és izgatottan kotorászni kezdett a belső zsebében. – Itt van, hála az égnek! – kiáltott fel boldogan. – Még jó, hogy magamnál tartottam. Nézd már, Bianca, itt van! – De micsoda? – nézte a keskeny füzetkét a lány, és megpróbált elnyomni egy ásítást. – Nézd már meg, édesem! Itt a repülőjegyem, holnapra szólt volna. Látod, Seattle az érkezési hely! – mutatta diadalmasan a kitöltött szelvényt Beau. – Azonnal megvettem, ahogy biztos lehettem benne, hogy… – Hogy? – Hogy lelkileg készen állok arra, hogy térdre rogyva könyörögjek a kegyedért – magyarázta a férfi bájos mosollyal. – És mégis mi tartott olyan sokáig? A férfi arca egy pillanatra bezáródott, aztán kelletlen fintorral kinyögte: – Volt egy kis gond. De dr. Austen egy… – Micsoda! – sikoltott fel rémülten a lány. – Mi történt? Lelökődött a szaruhártya? Mikor, hogy és miért? És mért nem mondták… – Nyugi, Bianca. Vége, már minden rendben van. Nem akartam, hogy a kórházban végezze a beavatkozást, mert akkor megtudtad volna, így egy kis magánklinikára feküdtem be, de most már tényleg minden a legnagyobb rendben van. – Megnyugtatásképpen újra magához szorította a lányt. – Úristen, hogy ver a szíved! Mondom, hogy minden rendben. Csak addig nem akartalak felkeresni… – Amíg nem vagy biztos abban, hogy minden rendben van a látá.

soddal? Azt hittem, ezen már túl vagyunk – közölte szemrehányóan Bianca. A férfi búsan ingatta a fejét: – Mert az olyan ocsmányul nézett volna ki, ha akkor könyörgöm magam vissza hozzád, amikor… – Értem – vágta el a fájdalmas vallomást Bianca. – Tudod, ki hitte volna, hogy egy olyan okos ember, mint te, ennyi lelki gubanccal van megverve. – És akkor még nem is említettem a legújabbat – dünnyögte Beau, mialatt magához szorította a hálóinges testet. – Éspedig? – Fölajánlod a lelkisegély-szolgálataidat? – Nézd, Beau… – Pedig nagy szükségem lenne rád. Mégpedig egy azonnali gyorssegélyre, aztán pedig egy hosszú távú szolgáltatásra. Bianca gyanakodva kutatta a férfi arckifejezését. – Gyanús nekem ez a váratlanul támadt elesettséged. Konkrétan mire gondolsz, Beau? A férfi felemelte a csillogó gyűrűt, és a lány tenyerére fektette. – Tudod, hosszú távon egy odaadó és szerető feleségre lenne szükségem, aki kitart mellettem jóban és rosszban, éljünk a jövőben bárhol is. Elviseli rossz hangulataimat, felvidít, ha gondjaim vannak, és elűzi félelmeimet, egyszóval boldoggá tesz. – És a rövid távú gondod? Beau kicsit zavart arccal a függönyhöz lépett, és még jobban öszszehúzta a kárpitot. – Tudod, én azóta nem… a műtét óta, én… istenem, de gyönyörű vagy, Bianca! Szerettelek már vakon, és hidd el, nagyon izgultam, de most úgy érzem magam, mintha életemben először ölelnék nőt! Segíts nekem, hogy úgy szerethesselek, ahogyan megérdemled! A lányhoz lépett, és megpróbálta lehúzni róla a hálóinget. – Szóval a herceg mégiscsak eljött a Hamupipőkéért? – mosolyodott el Bianca. – Daniel elájul a gyönyörtől… – Mi a fene! Kicsoda az a Daniel! – horkantott fel Beau, és egy pillanatra félbeszakította a lány vetkőztetését. – Ejnye, Beau, már megint féltékenykedsz! Pedig Daniel csak az udvari cipészem. Majd reggel bemutatlak benneteket egymásnak – .

csitította kuncogva a férfit. – Pár órája vagy itt, és már van udvari cipészed. Megáll az ész! – motyogta elképedve a férfi, és egyre türelmetlenebbül rángatta le a saját ruháját. – Azt hiszem, meg kell szoknom, hogy az élet veled tele lesz meglepetésekkel! – Én inkább a szerelemre voksolnék, legyen az élet inkább tele szerelemmel! – javasolta a lány, és csábító pózban elhelyezkedett az ágyon. – Ezzel csak egyetérteni tudok – bólogatott buzgón Beau, és villámgyorsan befejezve a vetkőzést, mellé feküdt. Megcsókolta, majd kicsit eltávolodott tőle, és idegességtől remegő hangon beszélni kezdett. – Mielőtt… még mielőtt szeretkezünk… szeretném, ha megnyugtatnál, ha végleg kimondanád… – Mit, Beau? – A sok nem után a végleges és visszavonhatatlan igent! Bianca tekintetével végigsimított összefonódó testükön, majd halkan, meghatottan kijelentette: – Eddig sem rajtam múlott, ám legyen, ahogy akarod. De közben nézz meg jól minket! Mit látsz, Beau? Azt, amit én? Tényleg azt? Mert akkor: fekete – fehér, igen… igen!!!

.