Agatha Seymour - Csirkek Es Marhak

Agatha Seymour

Csirkék és Marhák

Köszönet a Gondviselésnek. agykontrollnak. Köszönet Köszönet mindenkinek, akiazrészvételével hozzájárult a könyv megjelenéséhez. Külön köszönet a férjemnek mindennemű támogatásáért.

Azt hiszem az élet lényege abban áll, hogy vigyázzunk magunkra és másokra, tartsuk tiszteletben az univerzális morált, aztán nyugodtan legyen mindenki úgy hülye, ahogy van.

Tövig nyomni a gázpedált! /K. Z./

1. fejezet

Valahogy úgy lehet, hogy ha sikerül az élet valamelyik területén rátalálni az utunkra és kiteljesedni benne, egyfajta harmónia költözik az ember életébe. Aztán ezzel a belső békével képesek leszünk észrevenni és szemlélődve, ítélkezés nélkül meglátni más dolgokat is. Rátaláltam az írásra és azóta semmi mást nem akarok csinálni, csak írni, írni és írni. Naplót, blogot, novellát, regényt, mindegy hogy mit, csak írhassak, grafomán lettem a javából. Mióta ott érzem a talpam alatt ezt a biztos talajt, amire minden nap, minden körülmény között számíthatok, nagyon szemfüles lettem. Egyre jobban érdekelnek az élet olyan megfejthetetlen misztériumai, mint pl. a párkapcsolatok, ezen belül is a női létet érintő kérdések, lévén hogy nőnek születtem. Jómagam is túl vagyok már néhány kacifántosra sikerült, elvetemült, unalmas, nem is értem, hogy kerültem bele, mikor lesz már vége, na hagyjuk egymást típusú kapcsolaton és már évek óta a házasság őrült, ultramodern hullámvasútján ülök. a superhightech fajtából való, aminek az Ez bizony abból elején alaposan, több pontos biztonsági csatokkal és védőpántokkal bekapcsolja magát az ember, aztán ha felvillan a piros gomb elöl, felhúzzák a kocsikat talán több száz méterre is és hirtelen elengedik. Vágtat a kocsi fel az egekbe, fülig ér a szánk, aztán a csúcsról hirtelen elindul lefele vagy nyolcvan fokos szögben. Már-már azt hiszi az ember, hogy lent a hullám alján kibukfencezik a székből, de nem, viszonylag épségben leér. Aztán újra indul felfelé a kocsi, a gyomrunk liftezik, de még nem értünk fel a második tetőpontra, ahonnét újra lefele

vezet az út. Már kezdenénk megszokni, de jön az átfordulós rész, az ember azt sem tudja merre van a fent és lent, szeretne újra egyenesben lenni, de az sem lesz jobb. Következik az alagút, semmit nem látunk, csak sikítunk, ahogy a torkunkon kifér, megint egy óriási hullám következik, már -már kitesszük a taccsot, de végre jönnek a kisebb hullámvölgyek, föl és le. Elkezdünk nézelődni, szinte hozzászoktunk az izgalmakhoz, a végén jön még egy utolsó hatalmas hullám. Na, csak ezt éljük túl! A kocsi megáll, van aki ülve marad, mondván nem is olyan rossz ez, mások szédülten kikecmeregnek, morognak, émelyegnek és kisvártatva átszállnak egy másik hullámvasútra... Szerintem ilyen a házasság. Sok mindent lehet rá mondani, de azt, hogy ne lenne embert próbáló, azt az egyet nem. Én magam első házasságom hullámvasútján kapaszkodom az ülésben és mivel éppen egy csendesebb tisztás felett siklik a kocsi, van időm bőven elgondolkodni néhány kérdésen, amit eddigi életem során sosem tudtam megérteni. Sokszor voltam már szerelmes, voltak viszonzott nagy és kis szerelmeim, voltak viszonzatlanok,

hol volt, egyik,ami holminden másik fél részéről, de csupán egyetlen jellemző esetre ugyanúgy állt: elmúlt. Mert az a fránya szerelem, bármit is teszünk, elmúlik. Ahogy mondani szokták, a szerelem az egyik félnek túl hosszú, a másiknak túl rövid . Az ember hol az egyik, hol a másik szerepben kénytelen távozni a kapcsolatból. Azzal valahogy soha nem volt problémám, ha én éreztem már túl hosszúnak a szerelmet és távozni kívántam a színről, szinte tovalibbentem mint egy tavitündér, nem törődve a másikkal, mondván jobb ez így neki, idővel ő is rájön, de a másik variációt sosem vettem jó néven. Egyszerűen nem értettem,

hogyan lehetett engem megunni, elhagyni, semmibe venni.

Vagy bambán álltam és néztem a távozó után, vagy utolsó erőmmel próbáltam a másik után mászni, hosszú nyálkás csíkot húzva magam után, mint egy csiga. Idővel csillapodtak a téma iránti indulataim, és rátalálva hivatásomra egy kicsit átalakult a szemléletem. Mivel máshogy súlypontozom az élet különböző területeit, ma már nem ez a legfontosabb kérdés az életemben, de mégis, mindezek ellenére egyvalami nem hagy nyugodni. Egyetlen kérdéskör foglalkoztat, aminek fájdalmát sokszor tapasztaltam már a saját bőrömön, és ahogy körülnézek magam körül, minden nőtársam életében felmerül ugyanaz a kérdés újra és újra. Hogyan lesz abból az elragadó, elbűvölő nőből, akit meg akar hódítani a férfi, akinek a kegyeiért kezdetben mindent megtenne, akit megmentene akár a sárkány tüzet okádó szájából, szóval hogyan lesz belőlünk kezdeti királynőkből egy megunt, megcsalt, semmibe vett „öreglány”. És mit tegyünk, hogy ez többé ne történhessen meg velünk? Na ugye hogy érdemel néhány szót a kérdés? Sőt, annál többet is. Elhatároztam utánajárok az okoknak megfejtést találok errehát,a hogy kegyetlen kérdésre, hogy ésa megoldással a zsebünkben, mi nők örök királynők lehessünk és végre megtaláljuk a boldogságot királyfink oldalán. Mivel alapvetően tudományos érdeklődésű vagyok, úgy döntöttem, hogy először is belevetem magam a könyvtárba és elolvasok mindent, amit ebben a témában valaha leírtak, mert ugyebár nem lehetetlen, hogy a megoldás már régen az emberiség kezében van, csak még senki nem vette a fáradságot, hogy ezt közkinccsé tegye, esetleg, ha szükség van rá tudományos nyelvről mindenki számára érthetővé tegy e. Mivel

kitartó vagyok és állhatatos, biztosíthatok mindenkit, hogy most, ebben az esetben sem fogok másként eljárni. Időt, energiát, fáradságot nem kímélve fogok dolgozni a válaszon. Pár napos könyvtárazás után úgy határoztam, változtatok a technikámon. Mivel a témában olyan mennyiségű könyvet találtam, aminek a feldolgozása hosszú időt venne igénybe és céljaim között nem szerepel nagydoktori cím szerzése Szerelmi válságkezelés címmel, ezért úgy gondoltam, a kutatás területét kiterjesztem a mindennapok eseményeire is, az úgynevezett nagybetűs életre, mivel egy dologban abszolút biztos voltam és vagyok: az életnek mindig igaza van! Ezzel a gondolattal csuktam be laptopom és vettem irányt a fürdőszobába, hogy lemossam az esti arcpakolásom. Mert ugyebár az élet már csak ilyen gyakorlatias dolgok sorozatából áll. Éjfélre az egész család ágyban volt, a férjem, két burma cicánk és én. Mivel agykontrollos vagyok és ezt komolyan is veszem, elalvás előtt, minden áldott este alfa állapotban programozom a céljaimat. Elképzeltem hát, hogy kezemben tartom az adok új könyvem, bennetudtára, a válasszal kérdésemre, amit boldogan mindenkinek a Földapedig egy boldog bolygóvá válik.

2. fejezet

Másnap nekiláttam a munkának. A délelőtt nagy részét a könyvtárban töltöttem, délutánra pedig megbeszéltem az egyik barátnőmmel, hogy moziba megyünk és a film után egy kicsit trécselünk, úgyis olyan régen találkoztunk. Judit barátnőm fantasztikus nő. Igazi egyéniség. Kedves, okos, izgalmas, sokoldalú, minden érdekli. Mindketten késve érkeztünk – no lám a barátok hogy hasonlítanak egymásra –, már ment a film, de szerencsére csak az első percekről maradtunk le. Egy igazi szerelmes történetet néztünk. Véletlen találkozás, szenvedély, aztán mindenki továbbmegy, azt a bizonyos kis lenyomatot otthagyva a szívükön és soha többé nem lesznek azok, akik előtte voltak. Nem is értem. Ha racionálisan gondolunk a dologra teljesen értelmetlen az egész. – Mindketten feketére lakkoztuk a körmünket! – mondom, miközben lecuccolunk a mozi kávézójában. – Az enyém azért ilyen fényes, mert ma délután voltam manikűrösnél és még friss.

– Az enyém már pár napos, de még bírja, nem kopott le sehol – mondja Judit. – Új könyvet írok – mondom. – Hurrá! És miről szól? – Úgy tervezem egy párkapcsolati tanácsadó-féle könyv lesz. Elképzeléseim szerint arra fog választ adni, hogy miért múlik el a szerelem, és mitől tűnik el – úgymond – egy nő vonzereje.

– Jó ötlet. Remélem sikerrel jársz – mondja. – Szerintem ez olyan kérdés, ami alapvetően mindenkit

érdekel, mivel mindenki érintett. Neked mitől mentek tönkre a kapcsolataid?

– Hát, nem is tudom. Azt hiszem általában meguntuk egymást. De volt olyan is, hogy valami elképesztő sztori vetett véget a nagy szerelemnek. – Például? – Te magad reszeled a sarkad? – mondja Judit. – Nagyon ritkán. A pedikűrösöm gyalog két percre van, inkább átmegyek hozzá, nála csináltatom a kezem és a lábam. Miért? – Valami elképesztő dolog történt sarok-ügyben az egyik régi pasimmal. Elájulsz ha elmesélem a sztorit, a végén szakítottunk is, annyira durva volt. – Pedikűr mint a szakítás oka, perverz. – Évekkel ezelőtt történt az egész. Akkoriban az egyik munkatársammal laktam egy albérletben. András, az akkori pasim, néha ott aludt nálam. Egyszer történt, hogy a lakótársam – aki mint a későbbiekben kiderült, nem habövet használt sarokreszelőnek, hanem valamilyen speciális -eszközt” – egy hatalmas, szinte fél tenyérnyi sarok „hámozó darabot lekanyarított a sarkáról, az meg valahogy beleesett a nyitott mosógépbe. András este megfürdött és az alsónadrágját beledobta a mosógépbe, én meg szépen beindítottam a gépet és kiteregettem a ruhákat, hogy reggelre megszáradjanak. Másnap reggel András gyanútlanul felvette az alsónadrágját, nem tudván, hogy ott lapul benne a lekanyarított sarokdarab – mert, hogy véletlenül belekeveredett mosás közben. Egész nap

jött-ment, a sarokdarab meg abban a meleg párás levegőben, ami az alsónadrágjában volt, levált a naciról és rátapadt András golyójára. Aznap otthon aludt és este fürdés közben látja, hogy

valami

gond van a bőrrel az egyik golyóján. Ahogy közelebbről megvizsgálta, feltűnt neki, hogy mállik le a bőr a zacsiról. Megpróbálta óvatosan leszedni a cafatot, de ahogy húzta egyre nagyobb és nagyobb bőrdarab vált le az említett testrészről. Azt mesélte, majdnem szívinfarktust kapott a kádban a bőrös ügy miatt, aztán jobbnak látta, ha taxiba pattan és kórházba megy, mielőtt valami komolyabb baja lesz. Ott szépen leszedték a teljes bőrdarabot a zacskójáról és megállapították, hogy a farkának semmi baja nem esett, csupán annyi történt, hogy egy idegen testről származó sarokdarab valahogy rátapadt. El tudsz képzelni ennyi véletlent? Ennyi elképesztő egybeesést? Állítólag a bőr olyan formájú volt, hogy szinte tökéletesen befedte az egyik golyót, szakasztott mintha rászabták volna. Andrást nem nagyon lehetett megnyugtatni. Teljesen kikészült az ügytől. Jól összeveszett a lakótársammal, aztán a lelki sérüléseire, na meg a férfiasságán esett csorbára hivatkozva szakított velem. Én dühömben kidobtam a lakótársam, bár akkorra ez már semmit nem számított, a kapcsolatot sehogy nem lehetett megmenteni. nyiiiihiii – nyüszítettem az asztalon fekve a – NnnnyiiiAnnyira röhögéstől. vihogtam, hogy szinte nem kaptam levegőt. A fekete szemspirál hatalmas könnycseppekben csurgott le az arcomon. – Jól vagy? – mondta Judit.

– Nem gondoltam volna, hogy

így megráz a történet. Ebben a pillanatban odalépett hozzánk a pincér és kedvesen érdeklődött, hogy fogyasztunk-e valamit. – Én egy kapucsínót kérek – mondta Judit, a barátnőm pedig – egy pillanat – te is kérsz egyet? – kérdezte. Megráztam a fejem.

– Esetleg egy mentes vizet? Bólogattam. – A barátnőm pedig egy mentes vizet kér – mondta. A pincér elment. – Szólj ha megnyugodtál, jó? Addig én elszívok egy cigit. Bólogattam. Már majdnem magamhoz tértem mire megérkezett a kapucsínó és a víz. – Képzeld ma délután meglátogattam az egyik barátnőmet meg a kisbabáját Szamirát – folytatta. – A barátnőm főzött egy kávét és már ittam volna, de nem volt benne tej. Mondom neki, hogy nem szívesen okoskodom vendégségben, de nem tudom meginni a kávét tej nélkül. Erre mondja, hogy sajnos nincs itthon tej, de anyatejjel tud szolgálni, ha az megfelel. – Anyatejjel is jó lesz – mondom. Szépen lefejt egy kis tejet a cicijéből, én meg beleöntöttem a kávémba. Nem volt olyan finom krémes, mint ez a tej itt a kapucsinóban, s azzal kortyolt egyet belőle, de azért olyan borzasztó sem. – Pfúj! – mondom. – Ez olyan gusztustalan! Nem bírnám meginni, különben is csecsemőknek való nem felnőtteknek. – Nem nagy számfestőművész – mondja. ––Egyébként héten falára átjön a barátnőm – tudod és felfesti aajövő konyhám Freddy Krűgert. – Minek? – kérdezem. – A frász kerülget majd minden alkalommal, ha éjszaka kimész pisilni. Tudom, hogy szereted Freddyt, de talán mégsem kellene a falra festeni. Szerintem a horrorfilmrajongás nem falra való sztori. Mi lesz, ha este kimész valamiért és elfeledkezel Freddyről. Hirtelen ránézel és kikészülsz az ijedségtől. Én a helyedben átgondolnám – mondom. – Nem tudom. Szerintem nem lesz semmi gond

– mondja. –

Elinduljunk hazafelé? Holnap korán kelek. – Menjünk – mondom. Mire hazaértem a férjem már nekiállt vacsorát főzni. Egészen pontosan vett a sarki közértben egy sóletkonzervet hozzá egy kilós kenyeret. Áll a konyhában, épp a konzervnyitóval bűvészkedik és közben magyarázza, hogy már hetek óta vágyott erre a konzervre, de soha nem vitte rá a lélek, hogy lefekvés előtt ilyen nehéz étellel terhelje a szervezetét. – Milyen régen ettél sóletet! – mondom. – Már nem is emlékszem az idejére. – Persze, hogy nem – mondja – mivel folyamatosan figyelek a formámra. Nem úgy, mint te – teszi hozzá. – Te sem engedhetsz meg magadnak sóletet vagy bármi hasonló kalóriabombát, csak te ennek ellenére megeszed, ha úgy tartja kedved. Aztán meg nyafogsz, megbánod, siránkozol lent a teremben. Egyébként tényleg ezer éve nem ettem sóletet. – Bemegyek a dolgozóba amíg te megeszed a nosztalgiás sóletedet és készítek néhány jegyzetet a könyvemhez – mondtam.

Szépen bekuckóztam magamhogy a dolgozóban lévő kis íróasztalomhoz és nekiláttam, a nap tapasztalatait számítógépre vessem és a megfelelő következtetéseket levonjam belőlük. Délelőtti kutatásom témája a könyvtárban a szerelem biológiai-kémiai oka volt. A következőket tudtam meg: a szerelmet egy bizonyos oxitocin nevű anyag váltja ki, amely már születésünk óta jelen van a szervezetünkben és minden testi érintkezés akár kézfogás alkalmával is (persze ez esetben kisebb mennyiségben) serkenti a működését a testünkben. Állítólag minél többet szeretkezünk annál több oxitocin van

jelen

a szervezetünkben és ennek a vegyületnek köszönhetően a saját életkorunknál jóval fiatalabbnak nézhetünk ki, már heti három szex esetén. Sajnos ez az anyag csak maximum 18 hónapig tartja össze a párokat és ha elmúlt a hatás új „anyag” után néz az ember. Aztán van még egy belső vegyületünk a fenil-etil-amin, ami a szexuális vágy létrejöttekor hirtelen elterjed az egész testben és már lángolunk is az őrjítő vágyban, de ez sem tart az örökkévalóságig, három–öt év maximum és elillan a szerelem. Számomra ez valami olyasmi üzenetet hordoz, mintha szerelmes állapotban nem lennénk a magunk ura. Visznek a hormonok, terjesztik a lila ködöt körülöttünk, aztán ha vége a műsornak és ott állunk kijózanodva, mint egy vad, iszákos parti után másnap reggel, egyszerűen nem is értjük magunkat. Hogy viselkedhettünk olyan idióta, gyermeteg módon? Mi késztetett minket erre meg arra? Már ha egyáltalán emlékszünk a parti pontos részleteire és nem mások elmeséléséből kell megtudnunk az igazságot –ahogy az utólag gyakran kiderül a párkapcsolatok esetében is. Hányszor hallottam én is, hogy hát már akkor is szóltunk, hogy hülyeséget de te mondtam nem akartad Háta ez az. Másnaposancsinálsz, is hányszor már felfogni! magamnak szuper szülinapi parti után, hogy miért nem ittam piálás közben egy-egy pohár vizet, nem forogna velem reggel a világ, és nem kapnék agyrázkódást minden egyes lépés után. Ami pedig még elképesztőbbé teszi az ügyet, hogy folyton fogadalmakat teszünk, aztán meg még véletlenül sem tartjuk be. A hormonális ügy bizonyára nagyon működik, bár saját tapasztalataim szerint a szexuális vágy különélés esetén hosszabbra nyúlhat. Ha az ember nincs mindig kéznél, tovább kitarthat a vágyódás – főleg ha rásegítünk egy-egy ravaszul

megkreált féltékenységi jelenettel, kisebb-nagyobb szakításokkal-kibékülésekkel és nap-nap után okot adunk a másiknak arra, hogy úgy rohanjon utánunk, mint versenyagár a futóversenyen. Na de kinek van erre energiája? Mert ugyebár közben élni kell az életet, nem tölthetjük minden percünket azzal, hogy a másikat figyeljük a lelátóból! Ott a munka, az iskola, a barátok, a hobbi, az év eleji egyhetes fogyókúra (tovább úgy sem tart ki), meg a havibérlet a fitneszterembe, ahova egy évben kétszer megyünk el (maximum). A nap tapasztalati részét illetően, Judit barátnőm sztorijából számomra az a tanulság, hogy a férfihiúság még a miénket is sokszorosan lekörözi. Arról nem is beszélve, hogy a férfiak legyőzhetetlenek műbalhé kreálásában. Nem mondom, hogy ezt így ő találta ki, na de ki tudja, hogy ezt megelőzően nem fordult-e- már meg a fejében a szakítás gondolata…

3. fejezet

Másnap délutáni programom, az a fajta kikapcsolódás, ami nélkül egy nő nem nő. Ezt teljes bizonyossággal állíthatom. A kozmetika nemcsak a szépségápolásról szól, hanem a külsőségeken túl a lélek kisimítása is idetartozik, nekem legalábbis. Számomra Illés Kriszti kozmetikája a béke szigete. Ide mindig, mindenféle lelkiállapotban jó jönni. Ha rendben van a lelkem akkor azért, ha nem, azért. Kriszti igazi pszichológus, ráadásul az én imádott barátnőm, bizalmasom, tanácsadóm, szóval fontos ember az életemben. A havi szuperkezelés (fogalmam sincs mi a kezelés hivatalos neve) pedig fiatalon tartásom fontos része. Fekszem az ágyon, az arcom lefertőtlenítve, érzéstelenítve, lefóliázva, szóval úgy nézek ki, mint egy múmia a mumifikálás első lépését követően. Próbálok a fólia alól magyarázni, nagyokat szippantok a kis lyukon keresztül, amit az orrom alatt a levegőnek hagyott Kriszti és a biztonság kedvéért kézzel-lábbal „magyarázom” a sztorit.

– Már hófehér vagy. Úgy látom minden vér kiment az arcodból és a dekoltázsodból. Hozom a tűhengert, az újat, az egy milliméterest. Majd meglátod milyen szuper lesz! – A félmillis egyáltalán nem volt vészes, ezt is simán kibírom – szuszogok. Lekerül az arcomról a fólia. Még egyszer minden lefertőtlenítve, olyan steril vagyok, hogy akár meg is lehetne műteni. Felnézek. Kriszti kezében ott villog az egymillis tűhenger. – Készen állsz?

– Mehet – mondom. Elkezdi.

– Szólj, ha fáj – mondja. – Fáj – mondom. – Ennél nem lesz kellemesebb, jó lenne, ha kibírnád – mondja.

– Ok. Megpróbálom. Ne is törődj velem, csináld alaposan. – mondom. – Rendben – mondja.

– Baromira fáj, de csináld csak. Ha ettől a jövő hétre újra húsz éves lesz az arcom, akkor megérte –mondom. – Ne aggódj, nagyon jól alakul. Már tiszta vér a fejed. – Mi? Tiszta vér a fejem? Ezt most komolyan mondod? – Persze. Nézd csak! – mondja és az orrom elé tolja a tűhengert, amelyen veszélyesen csillognak a vércseppek. – Elájulok – mondom. Alapjáraton sem bírom a vért, azt a tudatot meg egyáltalán nem bírom, hogy vérben úszik az arcom. Hogy fogok így hazamenni? Olyan lesz a fejem a kezelés végére, mintha szétmarcangolt volna egy medve. Nem lesz olyan, ne izgulj – mondja. –– Dehogynem izgulok. – Nem lesz semmi gond. Egyébként meg szinte hófehér vagy. A zsibbasztótól úgy kiment a vér az arcodból, hogy alig érezhetsz valamit – mondja. – Még jó, hogy fehér az arcom, két perce ájultam el itt az ágyban. Sokáig tart még? – Tartsál ki még egy kicsit.

– Megpróbálok. – Már a fél arcod kész van. – Még csak a fele? Ez azt jelenti, hogy még egyszer ennyi

hátra van? – Ha reálisak akarunk lenni, akkor igen. – Altass el. – Nem lehet. – Nnnnnnnyuuuiiii – vonyítok. – Nem annyira vészes ez. – Mmmmmééééé – folytatom. – Kitartás! – Sírhatok? – Dehogyis! Minek? Ettől a kicsiségtől? – Vége van már? – Az arcod kész van. Szép vörös. Meg tiszta vér. – Szuper. És én így megyek majd haza. – Á, dehogy! Nem lesz olyan csúnya, hidd el. Most a nyak és a dekoltázs következik. Felkészültél? – Nem. – Csinálom. – Hm, kibírható. Huhh. Azt hiszem legközelebb elég lesz a félmillis tű is. – Majd meglátod mennyivel szebb lesz a bőröd, mint a félmillis kezelésnél. – Na jó, ha tényleg észveszejtően jobb lesz, maradhatunk az egymillisnél, csak ki kell találni, hog yan lehet jobban érzésteleníteni ezt az egészet, mert a mai tapasztalataim alapján nem csörgedezik fakír vér az ereimben. – Na jó, most már csak a szuperkezelés szuper része következik. Ha ég a bőröd szólj. – Ég. – Ne ilyen gyorsan. – Ok. Megint ég.

– Hát ez aztán igazán nem fájdalmas. – A tűhengeres kezeléshez képest ez tényleg semmiség. Aúú. – Még öt percet bírjál ki. – Istenem! Hol vannak az idők, amikor kellemes masszázsból és finom arcpakolásokból állt a kozmetikai kezelés! Azt pláne nem gondoltam volna, hogy a csúcstechnika világában visszatérünk az inkvizíciós módszerekhez. – Nnna, kész is vagy. Már csak a kutykuruttyos pakolás van hátra. – Az semmiség. – Hűti az arcod? – Hűteni hűti, de a szaga! Szépen elindult felfelé a gyomrom teljes űrtartalma. – Ha teljesen megnyugodott az arcbőröd leszedem a pakolást és megigazítom a szemöldököd. – Az jó lesz. Illés Kriszti szuper kozmetikus, cáfolhatatlan tény. De ha valamit isteni színvonalon művel, akkor az a szemöldök és a tetoválás. Én csinál még nem élő embert a földön, aki olyat szebb szemöldököt mint láttam ő. Bocsánat, a pontosítás végett, nem láttam, aki ebben a műfajban utolérné őt. Mikor meglátom a gyönyörűen kiszedett és befestett szemöldököm, elalélok. Hirtelen eltűnik az emlékezetemből az azt megelőző kétórás kínzás (ami kizárólag az én érdekemben történt) és nem látok mást, csak egy arcot, amelyet teljessé, harmonikussá és dögössé tesz a szemöldök finom vonala és a jó ízléssel kiválasztott színe. Mosolyogva, boldogan távozom a kozmetikából és még indulás előtt bejelentkezem a következő időpontra, hogy tutira legyen helyem, mert ide bejutni a

legnagyobb kihívások egyike. Még szerencse, hogy mindez az esti órákban történik és a Zsidró szalonban ilyenkor már csak az utolsó vendégekre hozom a frászt. Na meg a férjemre otthon. – Úristen! Hogy néz ki az arcod? Csak nem összeverekedtél valakivel útközben? – Dehogyis! Csak kozmetikában voltam –mondom. – Nem úgy nézel ki. És ezért te még fizettél is? Hogy ti nők mi mindenre képesek vagytok a szépségért és a fiatalságért! – Elég nagy szerencse ez neked –mondom. – Képzeld el, ha egyáltalán nem érdekelne, hogy nézek ki, na akkor aztán tutira nem jönnék haza soha Ferrari piros fejjel. – Igaz. Talán nem is lenne hova. Bizony ilyen fura az élet. Mi nők szinte mindent képesek vagyunk elviselni, hogy minél tovább megőrizzük fiatalságunkat és üdeségünket, vagy legalábbis annak látszatát. Próbáljuk csáb-erőnk hatáskörén belül tartani a kiszemelt férfit, eleinte szépségünk, hamvasságunk erejével, az idő múltával pedig a felhalmozott élettapasztalat és komoly kozmetikai kezelések A siker aztán Mit hol elmarad, mit tesznekbevetésével. ehhez képest a férfiak? is várunkhol el nem. tőlük?ÉsA napi könyvtári felfedezéseim szerint leginkább a biztonságot. Érzelmi és anyagi téren egyaránt. Azonban a mai világban egyre kevesebb férfi tud e kritériumoknak megfelelni, mivel erősen megnőtt a munkahelyi és magánéleti válságokhoz kapcsolódható betegségek száma országunkban, és ezzel egyenes arányban a férfihalandóság is. Mivel a férfiak a „régi, hagyományos” módon már nem tudnak elég pénzt keresni családjuk eltartásához, az új körülményekhez pedig a statisztikai adatok szerint nem tudnak alkalmazkodni, ezért

lebetegszenek és meghalnak. A maradék férfiakért, akik komoly egzisztenciával rendelkeznek, vérre menő harc folyik. Itt már nincsenek erkölcsi határok, mindenki olyan eszközöket vet be, amilyet csak tud. Ennek pedig az lett a következménye, hogy a mai magyar fiatal nők már több mint élelmesek és talpraesettek lettek. Szinte egy új evolúció. A jég hátán is megélő fajt tenyésztettük ki. A férfi pedig válogathat. Első ránézésre úgy tűnik mi nem annyira…, illetve aki ezt hiszi magáról és ráadásul semmit nem is tesz érte, az tényleg nem. Utolsó pillantás a tükörbe, lefekvés előtt. Istenem! Kérlek változtass reggelre Claudia Schifferré!

4. fejezet

A csoda határozottan nem történt meg. Még mindig élénk vörös volt a fejem, ami sajnos eléggé ijesztően hatott a környezetemre. Szokásomhoz híven az első dolgom az volt – persze szigorúan a macskaetetés után – hogy lerohantam a közértbe reggeliért. Még köszönni sem volt időm, mert a közértes hölgy szinte lendületből elájult ahogy meglátott. Aztán mikor magához tért, az első kérdése ez volt: – Mi történt az arcoddal? – Semmi különös – mondom. – Tegnap este kozmetikában voltam és még nem nyugodott meg a bőröm. – Mit csináltak veled? Megnyúztak? – Kis híján. – Én nem bírnám ki. – Én is tűréshatár közelében jártam. – Remélem jobban leszel. –ÉsBízom már benne. téptemSziaaa! a közért ajtaját. Átszaladtam az úton, óvatosan elsettenkedtem az üzletek előtt mikor utánam kiabált a virágos. – Szia! Beteg vagy? Óvatosan, visszanézek. – Miért? – Olyan furcsa az arcod! – Semmiség. Csak kozmetikában voltam. – És így nézel ki utána? – Előfordul, de sietek, majd beszéljünk – mondom – és

rohanok tovább. – Ma nem megyek sehova – mondom a férjemnek. – Miért nem? Csak nem a fejed az oka? – Lapozzunk – mondom. Mivel egy-két nap kényszerpihenőt vettem ki, hirtelen rengeteg időm lett olvasásra. Hála istennek jó előre gondoltam esetleges üres perceimre és már korábban kivettem néhány könyvet a könyvtárból. A következőket tudtam meg: párkapcsolatainkban mindig saját gyerekkorunk mintáját követjük. Ahogyan szüleink, különös tekintettel ellenkező nemű szülőnk bánt velünk, úgy fog bánni velünk társunk is. Tudattalanul is bevonzzuk az életünkbe azt az embert, akivel azt élhetjük meg, amire legbelül rezonálunk. Ezért van az, hogy a legtöbben, bár nem érezzük jól magunkat egy párkapcsolatban, mégis benne maradunk, mert ebben érezzük biztonságban magunkat, ami annyit jelenti, hogy ezt tanultuk meg kezelni. Egy példa: az az ember, aki gyerekkorában nem kapott tiszteletet, felnőttkorában nem fog olyan embert választani maga mellé, aki tiszteli, mivel nem tud mit kezdeni a helyzettel, nem isakit érzigyerekként magát erre méltónak. Az a felnőtt, tiszteltek, Fordítva nem fogis igaz! olyan kapcsolatot fenntartani ahol nem tisztelik, mert az meg azzal

nem tud mit kezdeni. Namármost. Hol van ebből a kiút? Ugyanis arról nem tesz említést a könyv, amelyet mindezen információ megszerzéséért átnyálaztam. Megviselten ültem a konyhában és tömtem magamba a kenyeret. Ez már önmagában jel arra nézve, hogy feldúlt vagyok. Visszatekintve saját párkapcsolataimra, siralmasnak látszódtam én és a helyzetem egyaránt. Hogy eltereljem a gondolataimat, nekiláttam takarítani. A fizikai munka sok

esetben segít a tisztánlátásban. Most valahogy semmi jó ötlet nem jutott az eszembe. Úgy döntöttem kivasalok. Hátha. Mivel túlságosan hangosan dübörögtek a gondolatok és a félelmek a fejemben, betettem egy dvd-t, hogy szórakoztassam magam és nevethessek – a nevetés ugyanis gyógyít. Woody Allen: Annie Hall című filmjét választottam. Már az első mondatoknál levert a víz. A következő, párkapcsolatokra vonatkozó mondat hozott ki a sodromból: „Sosem tartoznék olyan klubhoz, amelyik elfogadna tagjának.” Ez meg a dolog másik fele. Miért futunk állandóan olyan után akinek nem kellünk? De tényleg. Miért nem tudjuk megtalálni a boldogságot egy kedves, halk szavú, segítőkész fiú mellett? Miért mindig az kell nekünk, aki semmibe nem vesz?

Végignéztem a filmet, de nem jöttem rá. Este lefekvéskor, szándékosan, ülve agykontrolloztam. Azt akartam, hogy minél több időm legyen a célom programozására. Programozás után pedig felkeltem és az íróasztalomra kitettem egy cetlit,utat. a következővel: Megtalálom a boldog párkapcsolathoz vezető Aztán visszafeküdtem, újra programozni kezdtem és belealudtam.

5. fejezet

Hosszasan vizsgáltam az arcom a tükör előtt hol közelről, hol messzebbről. Kénytelen voltam megállapítani, hogy megjelenésem még mindig vállalhatatlan a külvilág előtt. Nem baj, még egy teljes nap a kutatásra. Felpattantam az internetre és kutatni kezdtem, hogyan éli meg a hétköznapi ember a párkapcsolatait, milyen vágyai vannak és egyáltalán, hogy vagyunk mi nagy átlagban ezzel az ügy-gyel. Hosszasan olvasgattam a blogokat és arra a megállapításra jutottam, hogy valami miatt szinte mindannyian ugyanarra a

mintára csináljuk rosszul a dolgokat. Érthetetlen módon mindenki, aki megtalálni vélte az igazit, rögtön minden szabadidejét rászabadította a másikra, egyik közös program érte a másikat. Aztán mivel a saját életek megszűntek, a barátok elmaradoztak, hipp-hopp megunták egymást az újdonsült és véget ért elölről a nagy lehetett szerelem,kezdeni. megjelent harmadik,szerelmesek akivel ezt az egészet Soka tisztázatlan kérdés volt számomra ezekben az ügyekben, de egy dolgot alapjaiban nem értettem: miért akarja (szinte) mindenki minden szabad idejét a másikra terhelni? Miért adják fel a barátságokat, barátnős programokat, hobbikat? Eszembe jutott Judit barátnőm, aki az elmúlt hónapokban hívta fel erre a hibájára a figyelmem és megfogadta, hogy soha többet nem tesz ilyet. Mondván szépen lassan eltűnt a saját élete, a másik embert meg, akármilyen szórakoztató is legyen, nagyon gyorsan meg lehet így unni. Úgy tűnik azonban, az emberek

nagy többsége még nem jutott el idáig. Talán nem volt részük elég csalódásban vagy nem unták meg egymást elég gyorsan, mindegy. Ebben a kérdésben egyet kell értsek Judittal. Bármennyire is vágyunk közös életre valakivel, ha állandóan egymás nyakán lógunk, bizony elszáll az izgalom, arról nem is beszélve, hogy senkinek sem dolga a másikat szórakoztatni, azt tegye meg mindenki önmagáért. A nap nagy részét jegyzetkészítéssel meg elmélkedéssel töltöttem, de csak nem jöttek a válaszok. Jobbnak láttam délután összebújni a cicáimmal és kipihenni az izgalmakat. Este megnéztem a Rúzs és New York következő részét és teljesen kiborultam. Ugyanis az történt, hogy az egyik főszereplőnek (Nico) kiderült a férjéről, hogy titokban gyereke született egy másik nőtől és tulajdonképpen van egy másik élete is. Felvetődött bennem a kérdés: vajon mennyire ismerjük mi azt az embert, akivel együtt élünk? Rábízhatjuk -e az életünket? Kell-e egyáltalán, hogy valaki más viselje a mi életünk felelősségét? Eszembe jutott egy hölgy ismerősöm, akinek a barátnője ötvenes éveiben egyetlen bőrönddel távozott ahogy bő húszéves élet bizony látszik anyagi i gazolni,– jobb, haházasságból. nem bízzukAzsenkire – ezaztesetben biztonságunkat, mivel senkinek nem vagyunk annyira fontosak, mint saját magunknak. Arról az igen egyszerű dologról nem is beszélve, hogy senki nincs beoltva szerelem ellen, bárkinek, bármikor betoppanhat az életébe a még nagyobb Ő, a régi szerelem meg csomagolhat… Eddigi kutatásaim során a fő válaszra ugyan még nem találtam megoldást, de valami fontos dolog mégis csak kezdett kikristályosodni bennem. Az előző napok tapasztalatai arra mutattak rá, hogy milyen fontos az önmagunkkal való jó

viszony, hogy legyen egy kis saját életünk, a barátainkkal töltött közös időnk és az sem árt, ha anyagilag is úgy rendezzük be az életünket, hogy akár holnaptól mindent nekünk kell megoldani. Ez azért már valami, nem?

6. fejezet

Harmadnapra jobban lettem, úgy értem arc ügyileg. Kimentem az utcára, a közértbe, mindenki olyan volt, amilyen lenni szokott, legfőképpen én magam. Berohantam az újságoshoz, mert már napok óta nem vettem friss magazint és lassan elvonási tüneteim jelentkeztek. Jól bevásároltam, német, angol, francia nyelvűekből egyaránt. Még gyorsan blogoztam egyet, mármint a sajátomba szerkesztettem be legújabb bejegyzésemet, és nekiláttam a munkának. Persze nem hagyott nyugodni az a sok szép színes magazin az íróasztalom sarkán, ezért ráhangolódásképpen belelapozgattam az egyikbe. Nem tudta lekötni a figyelmem! Annyira el voltam foglalva a párkapcsolati kérdésekkel, hogy egész egyszerűen nem tudtam a legújabb divattal foglalkozni. Újabb ötletem támadt! Előkotortam az erkélyen lévő hatalmas dobozból régi főiskolás tankönyveimet. Családszociológia tankönyvemben következőket házasságokban fellépő első nagy akrízis az első találtam: gyermeka születését követően jön létre. A válások a harmincas évek első felében következnek be, harmincas éveink második felében újraházasodunk és ezek a házasságok már általában életünk végéig kitartanak. Az ok, a megváltozott családi szereposztás, a szexi nőből anyuka lesz, a családban a főszereplő helyét átveszi a gyerek, az apát elhanyagolják és új utak után néz. Teljesen belelkesültem az olvasottaktól, egész nap a tankönyveimet bújtam, csak kutattam, kutattam és kutattam. Estére úgy kifáradtam a sok gondolkodásban és

jegyzetelésben, hogy szükségét éreztem egy kis lelki regenerálódásnak. Vettem hát egy jó forró fürdőt. Elmerültem a habokban és próbáltam a gondolataimat az összes kérdésemmel együtt a fürdőszobán kívül hagyni. Mikor legközelebb kinyitottam a szemem, két rémült macskát láttam a kád szélén. Picasso és Matisse nagy szemeket meresztettek rám. Már-már beletúrtak volna a habokba, hogy kimentsenek, de mégsem tették, ugyanis annál ők sokkal jobban félnek a víztől. Megnyugtattam az aggódó kandúrokat, hogy semmi baj, jól érzem magam és tovább lazítottam. Egy jó fél órát áztattam magam a kádban, feltettem egy pakolást és végre kézbe vettem az egyik magazint. Olvasgatok, nézegetem a képeket. Sms. Barátnőmtől. Ez áll benne: „Jó éjszakát kicsikém. Nagyon szeretlek. Szép álmikákat.” Hát, ez elég fura. Ugyan tényleg nagyon szeretjük egymást, azért ilyeneket mégsem szoktunk írni egymásnak. Na jó, ha ilyen kedve van, hát legyen – gondoltam magamban és visszaírtam neki: „Én is nagyon szeretlek. Jó éjszakát, szép álmikákat.” Olvasok tovább. s nagyon szeretlek,

értelek drágám. Énén i nem értem. Már jó Megint éjszakát,sms: szép„Nem álmikákat.” Ezt most éppen a választ fontolgatom, mikor megcsörren a telefonom, barinőm az. – Szia drágám! Ne haragudj, hogy éjszaka hívlak, de nem értettem az sms-t, amit küldtél. Tudod, hogy nagyon szeretlek, de hát nem szoktunk mi ilyeneket írogatni egymásnak. – Értem, értem – mondom – csak azt nem, hogy akkor miért küldted az sms-t. – Nem én küldtem, hanem te – mondja. – Nem, nem. Te küldted, én csak válaszoltam.

– Nem. Vagyishogy azt hittem, hogy a kicsi lányomnak küldtem. Akkor ő meg nem kapta meg. – Hát nem. Helyette hozzám érkezett. – Ne haragudj drágám. Félrement az sms. Nem neked szántam, persze attól még nagyon szeretlek. Vihogunk.

– Én is nagyon szeretlek – mindentől függetlenül. – Jó éjszakát és szép álmikákat. – Puszi, puszi. A férjem, aki közben hazaért és fültanúja lett az egész beszélgetésnek fejcsóválással kommentálta a hallottakat. – Hát, az biztos, hogy nem könnyű férfinak lenni, mert ti nők, tiszta hülyék vagytok. – És ti férfiak milyenek vagytok? Tökéletesek? – Inkább nem mondok semmit. Úgyis mindig nektek van igazatok.

7. fejezet

Nagyon sok minden érdekel, de igazából rajongani csak néhány dologért tudok. Ilyen például a zene, különösen az ének. Judit az énektanárnőm fantasztikus ember, kiváló énektanár, barát és terapeuta egy személyben. Nem tudom hogyan csinálja, de ha nála vagyok, valahogy mindig helyreáll a világ (erről egyébként mindegyik más tanítványa is ekképpen nyilatkozik). Szóval Judit az, akivel a párkapcsolatoktól a karrierig, a művészetektől a tudományig mindenről lehet beszélgetni, de ez alkalommal még nála is beszédesebb volt két cicája Artúr és Dudi a királylány. Artúr hatalmas fekete kandúr, ragyogó világos szemekkel, hosz-szú-hosszú bajusszal. Természetét tekintve nagylelkű és elnéző –legalábbis Dudival. Dudi – igazi francia lelkületű mademoiselle. Gyönyörű ezüstszürke bundáján csillog a napfény, tekintete játékosan cikázik, apró tappancsát hol elegánsan szedi, hol pajkosan – attól függően „beetetni” pedig igazi úriember, csaképpen tűr ésmit tűr,akar mindent elnézArtúrral. Dudinak,Ősőt ha lehet, még azon túl is, csak az imádott nő közelében lehessen! Éppen Judittal beszélgettem az előszobában, párkapcsolati elméleteim csak úgy röpködtek, egyik a másik után, mikor hangos nyávogás hallatszott a nappaliból. Benéztem. A látvány ledöbbentett. Artúr, a hatalmas fekete kandúr, feküdt a hátán, nyakát behúzva, Dudi pedig hangos, szenvedő nyávogás kísére-tében, mint a cséphadaró pofozta őt. Elgondolkodtam a látottakon. Valahogy az jutott eszembe, hogy mi nők, milyen kegyetlenek is tudunk lenni a férfiakhoz. Persze alapállapotban

mi vagyunk a megtestesült ártatlanság, jóság, szerénység, de azért ha jobban belegondolok, belőlünk is ki tud bújni az ördög, ha megfelelő alanyt találunk hozzá. Példának okáért egy csendesebb, alkalmazkodóbb férfi esetében (mint pl. Artúr), egyszerűen magunkhoz ragadjuk az irányítást és ellentmondást nem tűrő modorban adjuk parancsba, hogy a másik mit tegyen és persze közben még mi magunk szenvedünk, mert ő olyan kiállhatatlan. Többek között ennyit rólunk, nőkről… Este óriási projektbe kezdtem. Női energiáimat aktivizálandó, elmentem rúdtáncórára. Az élmény annyira elementáris erejű volt, hogy azóta sem bírok észhez térni. Mindig úgy gondoltam magamra, mint egy szerény, jól nevelt, alapvetően intellektuális beállítottságú nőre, aki a belső tulajdonságait domborítja ki a külső helyett (pláne, hogy a külsőre amúgy sem mertem soha felhívni a figyelmet). Szóval az, hogy a vadmacskát kihozzam magamból, csak most, a női létezés titkainak feltárása közben jutott eszembe. De még milyen szerencse, hogy eszembe jutott, sőt, az még annál is nagyobb, hogy elmentem rúdtáncórára és megláttam valamit. t, akit Pontosabban valakit. Önmagamat. Azteltűntnek az önmagama eddig próbáltam hét lakat alatt tartani, nyilvánítani, az ufókkal elraboltatni. Előkerült. Ott pörgött-forgott a rúdon, a szeme élénken világított, akárhányszor elkaptam a tekintetét a tükörben, olyan érzésem támadt, mintha valaki elektrosokkal próbálná újraindítani bennem a kialudt vulkánt. Fantasztikus élmény volt, az óra végére olyan kimerült és energikus lettem, mint a hegylakó ütközet után.

Este elégedetten süppedtem a párnák közé. Még mindig magamat láttam a tükörben. Dögösen, szexin , magabiztosan, mint aki tudja, hogy hatalmas erő van a birtokában és nem is

fél használni azt. Sztár vagy, igazi sztár suttogtam magamnak a sötétben. Másnap csillogó szemekkel, önbizalmam teljében indultam az Amerikai Nagykövetségre, hogy vízumot kérjek.Mivel egy – már lejárt 10 éves – vízum a birtokomban volt, gondoltam nem lesz nehéz újat kapni. Szépen sorba álltam. Először kint az épület előtt, aztán bent az előtérben, aztán még beljebb az írásos irategyeztetésnél, aztán legbeljebb a szóbeli kihallgatásnál. Hosszú volt a sor mindenhol, idestova három órája várakoztam már, gondoltam résen leszek és mivel nem zárt ajtók mögött zajlott a kérdezősdi, bárki szabadon hallhatta, melyek azok a helyes válaszok, amelyeket vízumos útlevéllel díjaznak. – Miért nem megy inkább Görögországba? – így a kérdés. – Háát, nem is tudom. Mennem kellene? – Nem, nem azt mondtam. Csupán érdeklődöm. – Görögország olyan zsúfolt ilyenkor nyáron. – Ez nem mentség. Amerika is az, ráadásul egész évben. – Annyira nem szeretem Görögországot. – És Amerikát szereti? Ha jól látom még nem is járt az országban. Te jóságos úristen! Ez aztán a keresztkérdés! Ha jól sejtem, helyes válasz nem létezik, márpedig jól sejtettem, mert szegény öreg úrnak visszaadták az útlevelét és elküldték – vízum nélkül. Szólítanak. Angol nyelvű ablakhoz kerülök, mivel bejelöltem, hogy nem csak magyarul értek. – Mhhmhh. Látom már járt az USA-ban. – Igen, többször is.

– Ha jól látom, magának nincs munkahelye. – Olyan típusú munkahelyem tényleg nincs, ahova nap mint nap bejárnak az emberek, de azért dolgozom. – Na és mit dolgozik, amihez nem kell bejárnia munkahelyre?

– Író vagyok. – Író? – nézett fel döbbenten a férfi. És milyen könyveket ír? – Olyan fiú-lány történeteket, párkapcsolatok, ilyesmi – dadogok.

– Maga olyan, mint Carrie Bradshaw a Szex és New York-ból? – Háááát, olyasmi. – Úgy örülök, hogy találkoztunk! – mondja és közben boldogan szorongatja a kezem. Micsoda nap!

Kis pecsét, nagy pecsét, tízéves vízum… Kész is vagyunk. Hát így megy ez… Gyorsan felocsúdtam az Amerikai Nagykövetségen tett látogatásomból, mert a magyar valóság pofonvágott. Ököllel. Kis autómmal sarokra parkoltam „gazdagságom”: a követségtől, deközel úgy látszik valakit egy nagyon irritálhatott tízéves, itt-ott meghúzott, kis koszos autómat leköpködték. Wellcome to Hungary!

Szomorúan tudomásul vettem a történteket aztán elrobogtam. Judit barátnőm hív. Szabadkozik, hogy így meg úgy nem ért rá, sok a munka stb. Szokásos. Gyanús ez nekem. – Csak ennyi? – kérdezek vissza. – Mmmmm, nem. – Akkor mi? Férfi a láthatáron? – Nem.

– Akkor? – Fodrásznál voltam. – És? – Nem hiszed el – fakadt ki. – Elmentem az Enikő tuti fodrászához. Kedves, aranyos, mutogat nekem mindenféle képeket, magazinokat, kérdezgeti, hogy milyen hajszínt szeretnék. Beyoncét? Jennifer Anistont? Mondom, hogy Jennifer Aniston jó lesz. Beülök a székben, befesti, levágja, hát nesze neked Jennifer Aniston! Tudod milyen lett a színe? Zöld, mint a borsodi. Hát ez neki Jennifer Aniston? Minek mutogat nekem mindenféle fényképeket, ha egyszer nem tudja megcsinálni rendesen? Így nem lehet emberek közé menni! – Nem lehet átfesteni? – Nem merek újabb fodrászhoz menni. Inkább megvárom, hogy egy kicsit fakuljon, ha rosszul festette, egy hónap múlva akár megcsillanhat alatta az én szép kis eredeti hajszínem. – Bizakodjunk – mondom. – Esetleg elmehetnél az én fodrászomhoz. Szépen ecsetelgetem, hogy Attila ilyen meg olyan ügyes, jó fej, egy igazi tuti, de úgy tűnik, Judit bizalmi indexe mélyre süllyedt ahhoz, hogy nyitni tudjon egy újabb fodrász túl irányába. – Mindegy, azért tedd el a számát tartalékba, hátha... – mondom.

Megbeszéljük, hogy valamikor egymásra csörgünk és kávé, mozi, kiállítás vagy amihez kedvünk lesz. Ennyi.

8. fejezet

Mivel a könyvem témájához férfi szemszögéből is látnom kell az eseményeket, gondoltam ráveszem az egyik jó barátomat, Zalánt, hogy diskuráljunk egy kicsit a férfi-nő viszonyról. Úgy beszéltük meg, hogy pár nap múlva franciaórám után találkoztunk egy kávézóban. Franciaóra végén lelkesen mesélem Dórának a tanárnőmnek, micsoda komoly témába kezdtem: könyvet írok a párkapcsolatokról. – Nagyszerű! – mondja. – Akkor egy történettel én is hozzájárulok a teljesebb kép kialakításához. A múlt héten Újvidéken jártam egy mesterkurzuson, amelyet egy francia színházi rendező tartott. Nagyon érdekes játékra kérte fel a különböző nemzetek képviselőit: megkért két színészt, egy férfit és egy nőt, mind a cseh, a szerb, a francia és a magyar csapatból, hogy játszanak el egy párkapcsolati krízist. A következő a francia pár elkezdett vitatkozni a nő miérttörtént: vásárolt magának ilyen drágán sálat.azon, Szóhogy szót követett, a lány elrohant, a férfi utána, kibékülés, csókjelenet. Következett a cseh páros, a koreográfia ugyanez volt. Jöttek a szerb színészek. Veszekedés, kiabálás, a lány elrohant, a férfi utána. Happy end. A magyar színészek olvasatában a történet a következő volt: a nő hazaérkezik a munkából. A férfi otthon ül, újságot olvas, fel sem néz. A nő előadja, hogy vásárolt magának egy gyönyörű sálat. Szépen, kecsesen a nyaka köré tekeri és teszi-veszi magát a férfi előtt. A férfi még mindig az újságot bámulja, nem néz fel. A nő csábítgatja a férfit, s közben

elmondja neki, hogy ez a gyönyörű sál bizony nagyon drága volt. A férfi még mindig nem reagál. A nő még mindig kedveskedik a férfinak. A férfi egyszer csak felpattan, felháborodik az esztelen költekezésen, lebecsmérlően nyilatkozik a drága sálról, üvölt kettőt-hármat és elrohan. Jó erősen be is vágja maga mögött az ajtót. A lány egy pillanatig megszeppenve áll, aztán kétségbe esetten a férfi után rohan. – Tudod, mondja Dóra, érdekes, hogy egyedül a magyar párnál sértődött meg a férfi, mindegyik másik esetben a nő volt az érzékeny lélek, aki élhetett a sértődés jogával. – Na de mi lehet ennek az oka? – Talán az egyenjogúság hiánya, a női-férfi szerepek elavultsága, a női nem háttérbe szorítása, nálunk nem sokat ér egy nő. Sajnos ezzel egyet kellett, hogy értsek. Megérkezett Zalán, akit rögtön kérdőre vontam, mivel jó előre felkészültem a kérdésekkel. – Azt nem értem – kezdtem –, hogy a férfiak, miért hümmögnek, titkolóznak meg csinálnak úgy, mintha mi sem történt volna, Inkább mikor eltűnnek, pontosan nem tudják,veszik hogyfelmár vége a kapcsolatnak. a telefont, szóval ilyen hülyén fejezik be a párkapcsolatokat, vagyis hogy nem fejezik be, mert nem mernek szakítani, azt hiszem. Mintha arra várnának, hogy a nő majd kidobja őket. Mindent megtesznek, hogy a nőnél akkora bakit lőjenek, hogy ő mondja ki helyettük a vége szót. Igen, a férfiak nem mernek odaállni és szemtől szembe azt mondani, hogy au revoir, Isten veled, vége a szerelemnek, nem kellesz, már nem szeretlek, vagy valami ilyesmit. De miért? – Tudod a férfiak valahogy úgy vannak ezzel, mint a

Gyűlölet című film végén a főszereplő, aki kiu grik a repülőgépből és nem nyitja ki az ejtőernyőjét. Még 3000 méter, nem nyitja ki. Még 2500 méter, nem nyitja ki. Még 2000 méter, nem nyitja ki. Még 1500 méter, nem nyitja ki. Még 1000 méter, nem nyitja ki. Még 500 méter, nem nyitja ki. Még 400 méter, nem nyitja ki. Még 300 méter, nem nyitja ki. Még 100 méter, nem nyitja ki. Aztán meg: Úristen, valamit gyorsan csinálni kellene! Szóval a férfiak szeretnek halogatni amíg csak lehet. Kizárólag akkor lépnek, ha már tényleg nincs más lehetőség. – Na de miért, miért csak akkor hoznak döntést mikor már tényleg muszáj, nincs tovább? – Hát ez az! Mindenki szereti halogatni a döntéseket. Vagyis nem is a döntéseket, hanem a dolgokat. Azokat amik rossz érzést keltenek, valahogy nem veszünk tudomást róluk, nem akarunk.

– De úgy is megtörténnek a dolgok. Ha halogatjuk is eljön az a bizonyos utolsó pillanat. – Persze, nagyon jól tudja ezt az ember. De még sem akar ebbe végig amíg jó, addig belegondolni. élvezi, élvezi,Sőt, élvezi és sem hopp,akarja vége.gondolni, Aztán leszarja az egészet. – De te azért nem így csinálod az ügyeidet. Amennyire ismerlek meg szoktad oldani a felmerülő problémákat. – Na azért ez nagyon nagy túlzás. Ha ez tényleg így lenne, akkor most nem érnék rá... – Érdekes, hogy a férfiak milyen gyávák az igazság kimondásához, az őszinte beszélgetésekhez. De miért ilyenek? – Mert kényelmesek. – Kényelem miatt?

– Aha. Ezért. – Azért mert úgyis mindegy? – Igen. Úgyis mindegy, de legalább ott van veled egy nő és akkor miért ne? Ennyi. Akiket ismerek azok így csinálják. Ez a nő már megvan, aztán ha lesz másik nő, akkor lesz, de addig jó a régi is. Az még addig működhet. Az ott szépen elvan. – Akkor ezért nem működnek igazán jól a magyar párkapcsolatok. – Na ez azért egy kicsit durva általánosítás, hogy csak a magyar párkapcsolatok ilyenek. – Szerintem nem nagyon működnek a párkapcsolatok. Ha körülnézel magad körül, látsz jól működő, boldog párkapcsolatokat? – Hát éppen ez az. Egy nagyon jól működő párkapcsolat kb. arról szól, hogy két ember megérti egymást, együtt vannak jóban rosszban, egy csomó időt együtt töltenek stb. Tehát úgymond a külvilággal keveset találkoznak. Sok ilyen ember van, csak ezeket nem látod este az utcán. Akiket ismersz, eljárnak esténként bulizós helyekre, tipikusan nincs fix párkapcsolatuk. Vagy olyan ha van, bulizni, mert valami mégsem jó. akkor Hát, jóazért hogyjárnak ilyenelembereket látsz. Ha valaki egy jó párkapcsolatban él, akkor nem itt grasszál, hanem otthon tévézik, vagy főzöget stb. Ilyen emberek vannak, csak nem látjuk őket, mert nincsenek kirakatban. A másik meg, hogy ha túl sokat vannak együtt az emberek és nincs más az életükben, előbb-utóbb nincs is miről beszélni. Tulajdonképpen lavírozás egy határvonalon, hogy most akkor túl keveset találkozunk, vagy túl sokat. – Ez annak a kérdése, hogy mennyit találkozik két ember? – Van egy olyan barátnőm, akinek van egy hétéves

kapcsolata, a lány pesti, a srác Szegeden lakik, aztán havonta egyszer vagy kétszer találkoznak és azt mondja, hogy nekik ez tök jó, mert nincs idejük összeveszni. Ennyi. – Te hiszel a távkapcsolatokban? Szerinted tényleg tud működni egy igazi párkapcsolat? – Szerintem nem. – Te boldog voltál eddig a párkapcsolataidban? Megtaláltad, amit kerestél? Egyáltalán mit keres egy férfi egy párkapcsolatban? – Hűha! Micsoda keresztkérdések. Nem tudom, én társat keresek.

– Mihez kell társ? – A mindennapokhoz. – Miért? – Nem tudom. Mert jó megosztani valakivel az örömödet. Az ember szereti elmondani, hogy mi történt vele és megosztani az élményeit másokkal. Ezt is lehet olvasni pár helyen, és tényleg én is úgy gondolom, hogy a szerelem egyik első jele az, hogy az ember vágyik arra, hogy együtt éljenek meg élményeket, hogy erre belső igény legyen. Ez is lehet mérőfoka egy kapcsolatnak. – Neked mitől volt jó egy párkapcsolat? Mitől működött jól? Mi volt jó benne? Te mit szeretsz, ha hogyan bánnak veled, ha milyen a másik ember viszonya veled? Vagy milyen a te viszonyod a másikkal? – Mintha barátok lennénk. Az a legjobb szerintem. – És hol helyezkedik el a szexualitás egy ilyen kapcsolatban? Az ember a barátaival nem szexel, legalábbis szerintem. Hogy lehet ezt megoldani?

– Ez amellett van, amellett működik. Az, hogy valakik

kívánják egymást testileg, és hogy barátok, az lehetne akár két külön dolog is, de együtt is működhet. – Te úgy tapasztaltad, hogy ez tényleg tud jól működni? – Igen, nekem volt egy ilyesmi. Lementünk valahova, mondjuk koncertre, vagy kávézóba és akkor nem úgy viselkedtünk mint egy pár, hanem mint barátok. Engem ez sokkal jobban vonz, mint az mikor mások állandóan egymáson csüngenek és ölelgetik a másikat, szerintem az már túlzás. Az nekem nem kell. Sőt, mi régen viccelődtünk is egyik barátnőmmel, aki nagyon csinos volt, olyan femme fatale-os. Lementünk valahova koncertre, én elvoltam a haverjaimmal, ő is elvolt a haverjaival, néha találkoztunk a partin belül és többször volt, hogy láttam, hogy egy fazon rácuppant és fűzögeti. De ez így rendben is volt, sőt én örülök, hogy ha a másik nincs rám akaszkodva, hanem önálló és boldog. Én meg odamentem és úgy szólítottam le, mintha nem ismerném, helló, milyen szép lánnyal beszélgetsz. És mindig élveztem, hogy a srác azzal próbálkozott, hogy ő volt itt hamarabb, aztán mi meg pár perc múlva elmegyünk kézen fogva, hogy helló, mi együtt vagyunk. Ilyen vicces dolgokat csináltunk

szerintem ilyeneket nem lehet mindenkivel megcsinálni, deésszerintem ez marha jó volt, nekem nagyon tetszett. Nem beszéltük meg előre, hogy jó akkor majd odamegyek és azt mondom, hogy… Hanem először jött egy ilyen ötletem, ő meg vette a lapot. Ehhez az kell, hogy ő a barátom legyen. Mert volt olyan barátnőm, aki hisztis volt és vele ilyet nem lehetett megcsinálni, mert jött, hogy mi az, téged nem érdekel, ha másokkal dumálok! Nem szeretem, ha túlságosan össze vagyunk láncolva. – Teljesen normális, ha a szabadságodat szeretnéd

megtartani, meg persze a másiknak is kell szabadságot adni. Most párkapcsolatban élsz? – Nem. – De keresel? – Nem kimondottan. Ha jön, jön – ha nem jön, nem jön. Szerintem ehhez másképp nem lehet hozzáállni. – Milyen a nagy ő? Milyen lenne, ha most szembe jönne veled? Hogy nézne ki? – Nincs ilyen. – Nincs olyan, hogy nagy ő? – Hát, ez nagyon filozofikus kérdés. Erre így nehéz válaszolni. Én már azt hittem, hogy van egy nagy ő, aztán később csalódtam. – Mitől nagy ő a nagy ő? Jobb barát, mint a többi szerelem? Jobb szerelem, mint a többi szerelem? Lehet a szerelmet kategorizálni, nagyságrendbe tenni? – Nem lehet. Mindig az a legnagyobb, amelyik éppen aktuális. Vagy pedig a legutóbbi. – Gondolkodtál valaha azon, hogy megértsd a női lelket? Hogy a nők miért gondolják ezt vagy azt? – Állandóan. – Miért? Miért akartok megérteni minket? – Mert praktikus. De most inkább azt mondanám, hogy szeretném megérteni az embereket és abba a nők is beletartoznak.

– Megérthetők a nők férfiaggyal? – Szerintem igen. – Milyenek vagyunk mi nők? – Valahol ugyanolyanok, mint a pasik. Mindenki más. Nem akarok és nem is lehet általánosítani. Ami furcsa, hogy

általában a nő mást mond, mint amit akar. Ez tipikus, majdnem mindenki ezt csinálja. Te is csinálsz ilyeneket? – Nem jellemző. – Aztán az is nagyon fontos, hogy ha van egy jó beszélgetés valakivel, akkor jól rá tudjál hangolódni a másikra. Szerintem azt jelenti a jó ráhangolódás, hogy a beszélgetés után ( mert beszélgetsz ugye kb. két óráig ) a főbb pontok megmaradnak, ugyanazok a csomópontok maradnak meg bennük és az az információ ami elszáll, azt mind a ketten kevésbé lényegesnek tartják. – Kommunikációs konfliktus elég gyakran előfordul a párkapcsolatokban. Én mondok valamit, amin értek valamit, a férjem meg valami mást ért rajta. – Teljesen tipikus. Előbb-utóbb minden vita átcsap szómagyarázatba. Minden vitának az a vége, hogy valójában már-már a két fél egyetértene, de egy -egy szó jelentése szubjektíven mást sugall. És ezáltal az egész mondat is más értelmet kap, úgyhogy kb. a szavakat kell tisztázni az elején és a utána lehet beszélgetni. De ez meg nonszensz, mert nem lehet -es úgy beszélgetni, figyelj: vanjelentik, nálam egy laponleülni egy lista, nekem hogy ezek ate,szavak kb.ittezt adjálA4te is egy listát, majd összehúzkodjuk és utána kezdünk beszélgetni. Ilyen az életben nincs, pedig sokszor hasznos lenne. A munkában, mondjuk a mérnökemberek így kommunikálnak. Leírják, hogy nálunk mik a szabványok, miket szeretnénk, a másik féllel egyeztetnek és összehozzák. Először információt cserélnek, utána kezdenek el dolgozni. Ez ugyan hatékony, de

cseppet sem szórakoztató. – Szerinted az ellentétek vonzzák egymást, vagy a hasonló emberek passzolnak inkább egymáshoz?

– Bárki bármit mond, a hasonló emberek passzolnak egymáshoz. Az ellentétek egy darabig biztosan vonzzák, de utána elkezdik taszítani egymást. Szerintem csak addig vonzzák egymást, amíg össze nem költöznek. Az elején még izgalmas, hogy ő más mint én, ő tévét néz én meg lovagolni megyek a hegyekbe, de amikor összeköltöznek, akkor ebből hatalmas konfliktusok lesznek.

– Miért csalják meg a férfiak a nőket? – És miért csalják meg a nők a férfiakat? – Nem tudom. Én nem vagyok megcsalós fajta. Ha valaki nem kell már, akkor tovább lépek. – Ez mondjuk egy viszonylag szerencsés természet. Bár az sem lehet rossz, ha valaki szépen titokban csalja meg a barátját vagy a barátnőjét, még jót is tehet egy párkapcsolatnak. Akkor van gáz, ha kitudódik. Volt egy ismerős pár, ahol a lány nagyon forszírozta, hogy legyen nyitott kapcsolat. Minden héten összejött egy másik pasival és az állandó barátja, akivel együtt is lakott simán eltűrte, sőt a lány mindig mondogatta a pasijának, hogy csajozgasson, új élmények, új élmények. És így–voltak együtt hat évig.tudom elhinni. És miért szakítottak Működött? Nem végül? – A lány egyszer már nem bírta tovább, hogy a fiú ilyen mamlasz, odalökte egy szórakozóhelyen egy lányhoz, hogy beszélj vele. A fiú megismerkedett a lánnyal, nagyon szimpatikusak lettek egymásnak, aztán a srác három nap múlva a lányhoz költözött és azóta is együtt vannak. Hamarosan gyerekük is lesz. – Érdekes történet. – Aha. De tényleg, úgy történt, ahogy mondtam. Csak azért

volt a lánnyal mert nem talált jobbat. Szíve szerint már ő is réges-rég szakított volna, de ez még elment egy darabig. Nem forszírozta. Örült, hogy volt valakije. Visszatérve a megcsalásra, több oka is lehet. Az egyik, hogy jön valaki és húhaaa! Szerintem az már régen rossz, ha lehetőség van arra, hogy valaki más felkeltse az érdeklődést. Aztán van, aki bosszúból csalja meg a másikat, vagy bosszúból visszacsalja. – Bosszúból megcsalni valakit? Bosszúból intim viszonyba keveredni valakivel? Ennyire nem számít az intimitás megélése akár egy vadidegennel? – Szerintem számít, de most sem akarok általánosítani. Ezek általános példák. Bosszúból vagy demonstratív jelleggel. – De miért csalja meg valaki a másikat demonstratív jelleggel?

– Hogy bizonyítsa, hogy ő milyen jó pasi. Egyrészt önmagának, másrészt a barátnőjének azzal, hogy féltékennyé teszi. De ez azért szokott működni. A lány ilyenkor általában rákapcsol, még kedvesebb lesz, hogy visszaszerezze a pasit. De ezt nem lehet a végtelenségig fokozni, mert akkor már nyilvánvalóan nemegyműködik. egy-egy még megcsalástól akár még jobb is lehet kapcsolat.DeMondván ezt is túlélték, vagy azt mondja a lány, hogy na lám, milyen jó pasim van, másoknak is menyire kell. Vagy egyébként elmondhatja otthon, hogy te nem voltál elég jó nekem és akkor a másik elkezd otthon tekerni. Erről szól a demonstratív megcsalás, hogy bebizonyítsa a másik félnek otthon, hogy én mennyire jó férfi vagy nő vagyok, milyen sok embernek kellek, sőt nálad sokkal jobbaknak. Lásd kit meg mit szedtem fel, ki meg mi a barátnőm.Ez egy hatalmi viszony, alá-fölé rendeltség. – De miért kell, hogy valaki fölérendelt legyen egy

párkapcsolatban? – Nem kell, de sokan ezt csinálják. Sokan szeretnek uralkodni mert uralkodó típusok. Persze az uralkodás mögött kisebbségi komplexus húzódik meg, de ez már pszichológia. – Könnyű és jó ma férfinak lenni? – Hú, micsoda kérdés. Szerintem pont annyira, mint nőnek lenni. Ebben én nem vonnék különbséget. Szerintem mindkét félnek vannak jó és rossz dolgai. Nem mondanám, hogy valamelyiknek is nehezebb lenne, egyszerűen csak más. Ez az igazság. – Ha jól gondolom nemrég szakíthattál a pároddal. Mi történt pontosan? – Nemrég szakítottam, pedig már arra is gondoltam, hogy megházasodok, aztán végül is nem úgy jöttek össze a dolgok. – Miért szakítottatok? – A sok hiszti miatt. Mert sehogy nem volt jó. Ha hamarabb megyek haza akkor azért nem jó, ha később, akkor azért nem jó. Ha elmegyünk koncertre, akkor miért nem otthon vagyunk? Ha otthon vagyunk, akkor miért nem koncerten vagyunk? Ha tévét nézünk, akkornem miért DVD-t nézünk, ha DVD-t nézünk, akkor miért tévétnem nézünk? – Amíg nem éltetek együtt gondolom minden nagyon jó volt.

– Igen, szó szerint erről szólt. Ez volt a kapcsolat próbaideje. De nem jött össze. Nem működött. – Szerinted ti hasonlóak voltatok vagy különbözőek? – Hasonlóak. És mégis személyiségi problémák miatt nem működött a dolog. Ezzel nem tudok mit csinálni. Az emberek nem változnak. – Mindenki olyan amilyen és senki nem változik?

– Persze. Az alapok ugyanazok maradnak. – Nagy tragédiák sem tudnak változtatni embereken? – Nem. A múltkor volt a szenvedélyek napja a gödörben. Leültem, egyszer csak mellém telepedett egy fickó és mondja nekem, hogy ma nem lehet dohányozni. Én meg mondom, hogy ez meg hogy lehet, hogy pont a szenvedélyek napján nem lehet dohányozni. Aztán beszélgettünk tovább és kérdezte tőlem, hogy szerintem a szenvedélyek jó vagy rossz dolgok. Mondom, hogy nagyon sok mindent lehet szenvedéllyel csinálni, éppenséggel jó és rossz dolgokat egyaránt. Na, és akkor előkerült Jézus. Mondja a fickó, hogy ő régebben függött a cigitől, a kávétól, az alkoholtól, de aztán Jézus beköszöntött a szívébe és megváltozott az egész élete. Most már csak Jézus és csak ő. Meg hát annyira megváltozott. Én meg mondom neki, hogy nem változtál meg öreg, az emberek nem változnak meg, ő szenvedélybeteg volt, az is maradt, csak most egy társadalmilag elfogadottabb módon. Hát ennyi. Sokat gondolkodtam Zalánnal folytatott beszélgetésemen. A változás és a másik megváltoztatásának kérdése különösen érzékenyen Mivel jómagam állandóan azon ügyködtem aérintett. párkapcsolataimat illetően,is hogy a másikat megváltoztassam, méghozzá gyökeresen, de soha nem jártam sikerrel. Aztán persze ott volt az a kérdés is, hogy engem is állandóan meg akartak változtatni. Csak azt nem értettem, hogy én miért nem voltam jó, úgy ahogy voltam, pláne, hogy a kapcsolat kezdetén tökéletesnek lettem titulálva. Egyszer egy ismerősöm feltett egy erre vonatkozó kérdést, amire csak most (jó egy évtizeddel utána) tudok őszintén reagálni. Valahogy így hangzott a felvetés: az az ember, aki miatt elégedetlenkedsz, a megismerkedésetek pillanatában is ugyanilyen volt. Ha

akartad, ezt megláttad, ha akartad, nem. Nem változott más emberré azért, mert megismerkedett veled, így aztán teljesen természetesen most sem akar megváltozni. A választás a TE választásod volt, ha bevallod magadnak, ha nem. Ezt az embert az összes „általad vélt defektjével együtt” te választottad. Ha nem ilyen férfit akartál, miért választottad? Ha meg másmilyenre vágysz, miért nem hagyod békén? Miért élsz egy olyan párkapcsolatban, amelyben mindketten azt élitek meg (merthogy mindketten a másik megváltoztatásán dolgoztok), hogy nem vagytok elég jók a másiknak? Vagy!!! A másik lehetőség: fogadd el olyannak, amilyen. Ez miért nem megy? Hát miért is nem megy? Talán mert soha nem ment másképp, úgy értem soha nem volt az életemben olyan helyzet, amiben az emberek jók lettek volna úgy, ahogy voltak, beleértve önmagamat is. Én sem voltam elég jó. Magamat sem tudtam elég jónak látni, elfogadni, úgy, ahogy vagyok. Persze az idő elteltével rájöttem, hogy nem lehet és nem is érdemes folyton azon dolgozni, hogy mások elfogadjanak és mások elvárásainak megfeleljek – mindig megfizettem az árát. Szóval avalódi lényeg, ha nagyon megfelelő filozofikuspartnert akarok lenni, vagynyissuk válasszunk igényeinknek és tényleg ki a szemünket, hogy meglássuk, mi a kínálat, vagy pedig fogadjuk el önmagunkat és a másikat is olyannak, amilyenek vagyunk. Nyugalom! Senki nem tökéletes, sem ő, sem mi. Ilyesmin gondolkodtam a kádban elmerülve, meg azon, hogy vajon mindannyian ugyanarra vágyunk-e egy kapcsolatban. Valahol biztosan igen, hiszen ugyanannak a

fajnak az egyedei vagyunk, ugyanazok a vágyak hajtanak minket, de aztán mindenki a saját íze szerint alkalmaz módosításokat. Én vajon mit kerestem a párkapcsolatai mban?

Talán saját magamat. Talán csak mindig saját magamat akartam látni egy olyan tükörben, ami szebbnek és jobbnak mutat engem, mint amilyennek én magamat láttam. Talán ezektől a tükröktől szerettem volna megkapni azt a szeretetet, amivel nekem kellett volna szeretni saját magamat, de nem tudtam. Tartozni akartam valakihez, mert önmagamhoz tartozni nem volt jó, nem volt biztonságos. Még annak árán is akartam, hogy rosszabbul bántak velem, mint ahogyan én bántam volna magammal. Úgy tűnik kezd alakulni a válasz…

9. fejezet

A reggeli ébredést a szokásos szertartások követték: macskaetetés, zuhany, négyperces hidratáló maszk, a férjem megfőzi a kávét amit óriási ásítások közben megiszunk aztán indulás. Természetesen a nap további részét a könyvtárban töltöttem. Mivel beköszöntött a vizsgaidőszak, a munka jelentős részét tanulásra fordítottam, de a könyvtárban töltött utolsó napi órát a szerelmi kutatásoknak szenteltem, ugyanis Hegel után rögtön azon járt az eszem, hogy miért vágyunk annyira a szer elemre? Miért jobb remegő lábbal randira menni, mint „mondjuk” kiegyensúlyozottan élni a mindennapokat? Miért nem tudjuk megteremteni magunknak az izgalmat? Egyáltalán, meg lehet ezt egyedül is élni? Ha lehet is, a szeretet áramoltatásához két ember kell, de ha a szerelem nem is szeretet, akkor hogy van

ez? Mi a szerelem célja? Hiszen csak egy illúzió! Erre vágynánk? Annak az illúziójára, hogy tökéletes a boldogságunk tökéletesek vagyunk magunk Az a baj, hogy ez nem és igaz. Na de lehet ezt amiszenved élytis?másban is megélni? Táncban? Vagy bármiben amit szenvedéllyel tudunk tenni? Ilyen és ehhez hasonló kérdések kavarogtak a fejemben, miközben egy nagy kupac könyv tetején ültem. A válasz egyelőre elmaradt. Mivel a vizsgaidőszak a mindennapoknál jobban lestrapálja az embert, úgy tűnt, hogy nagy szükségem van egy komoly generálozásra. Berontottam hát estefelé a körmösömhöz, mutatva a kezem-lábam, meg a szemeimet, amik a fáradságtól összehúzódtak és karikásak lettek. Renáta – nagylelkű lévén-

kerített nekem időpontot még aznapra, így egy óra múlva abban a biztos tudatban indultam hozzá, hogy lazítok egy kicsit. Tévedtem. – Mi újság van drágám? – Semmi különös. Vizsgaidőszak, tanulás, könyvírás. Röviden. – Miről írsz? – A párkapcsolatokról. Azt kutatom, hogy miért múlik el a szerelem, miért keresünk mindig új partnert és egyáltalán miért hagyják ott a férfiak azt a nőt, akiért eleinte majd megőrültek. – Hát ez az. Nekem is csak ez a bajom, meg az, hogy csak az a boldogság, az nem jön. Annyira várom, hogy végre szerelmes legyek, de az élet olyan kiábrándító. Sok mindent láttam már, tekintve, hogy fiatalkoromban háromszor kurva voltam.

Csönd. – Meglepődtél? Most mit csináljak? Nem akartam ott maradni Nógrád megyében, valahogy meg kellett élnem. Csendben hallgattam s közben majdnem lefordultam a székről a meglepetéstől. – Nem könnyű munka, hidd el nekem. Ráadásul én mindig józanul csináltam. Sokan már akkor is piáltak meg drogoztak, hogy elviseljék a munkát, de én mindig tudatában akartam lenni annak, hogy mi történik velem. Hát ez van. Ezt az életet is élni kellett. Nem lehettem öngyilkos. Tény és való, hogy megfordult bennem annyi fasz, hogy elérne Budapesttől Békéscsabáig. – Úristen! Hogy tudtad ezt végigcsinálni? – kérdeztem döbbenve. – Nem tudom, de mégiscsak itt vagyok, saját üzlettel, saját

életet csináltam magamnak. Tudom hogy közhely, de az életben mindennek ára van. Kurva voltam. Kész. Mindenki tudja rólam. Vállalok mindent, amit az életben csináltam, nem úgy mint egyesek… Sokszor előfordul, hogy előadják az emberek – férfiak – hogy milyen rendesek, tisztességesek – én meg tudom, hogy nem azok, közülük nem egy régen az ügyfelem volt. Azt akarod tudni, hogy mi a jó kapcsolat kulcsa? Nincs jó kapcsolat drágám. Minden férfi félre kúr, vagy így vagy úgy. Nem bírtam tovább, kiszabadítottam magamból a kérdéseket. – Ezt nem hiszem el! Te tényleg kurva voltál? És, és hogyan lettél az? És egyáltalán? Már ha rákérdezhetek…. – Rákényszerített az élet. Nem olyan családból származom, ahonnét segítséget várhattam. Egyedül költöztem fel Pestre, eleinte dolgoztam két-három munkahelyen, hogy el tudjam tartani magam, esténként a Keletibe jártam vonatot takarítani – na annál undorítóbb munka kevés létezik. Aztán a végén, mikor teljesen kilátástalan lett az életem, kurva lettem. –– Na mégis,egy hogy leszvillában valakiből kurva? sok más fiatallal Így.deEleinte nagy dolgoztam együtt, aztán később önállósodtam. Végül az egyik ügyfelemmel egymásba szerettünk és abbahagytam. Öt évig éltünk együtt. De látod, hiába voltam tapasztalt a szex terén – nyilván láttam azért ezt-azt – mégis megcsalt a párom, mégis másik nő kellett neki. Szerintem amint két ember összeköltözik eltűnik a varázslat. A férfi látja, ahogy kócosan, lepukkantan felkelsz, ahogy készülődsz, ahogy hajat mosol, körmöt lakkozol, lát mindent, nem csak a kész pöccre lőtt nőt. Hiába tudja, hogy a másik nő, akiért elhagy, ugyanezt megteszi, hogy

a randira csinos legyen és ápolt. Az illúzió, az tűnik el. Meg persze az ágyban sem tudsz egy évtizedig mindig újat mutatni. Azok a férfiak, akikkel a kurvaságom alatt találkoztam mindig izgatónak találtak, de azért, mert ők csak azt látták, ahogy tűsarkúban, miniszoknyában megjelenek, kedves vagyok és mosolygok, de egy párkapcsolatban nem lehet folyamatosan ezt előadni, a hétköznapok nem erről szólnak. Az emberek dolgoznak, otthon az együttélés során kompromisszumokat kötnek, teljesen más élethelyzetek ezek. Aztán egyszer csak megjelennek a munkahelyi zűrök, ennek a feszültségét általában otthon vezetik le a férfiak, az emberek türelmetlenek lesznek egymással. Mikor egy férfi kurvázni megy, ezek a tényezők mind nem játszanak, a férfi és a nő csupán arra a pár órára találkozik, ennyi időre mindenki tud kedves lenni. Nagyokat hallgattam. Már az is meglepett, hogy Reni úgymond szabadfoglalkozású volt, nem mintha elítéltem volna érte, csupán nem voltam rá felkészülve. – És miért járnak a férfiak kurvázni? Úgy értem a szexen túl, mert ugye nyilvánvalóan azért csinálják. – Néhányan, változatosságra de tényleg csak néhányan, beszélgetni akarnak. A nagytöbbség vágyik a felesége mellett, aztán vannak, akik a perverziójukat akarják kiélni. Olyan hülye sztorikban volt részem, hogy na ott aztán én sem tudtam megszólalni. Volt hogy egy jóképű, harmincas, csinos férfi, gyönyörű mosollyal, elegáns öltönyben várt rám. Gondoltam, ez a munka úgy néz ki, hogy már akár én fizetnék érte, de aztán máshogy kerekedett a történet. Bementünk a szállodába, levette az öltönyét, majdnem elájultam mikor megláttam alatta a neccharisnyát! De ez még nem minden. Lement négykézlábra úgy, hogy a tükörből lássa magát, nekem meg az volt a

dolgom, hogy egy töltőtollat ki-be kapcsolgatva dugdossam a fenekébe. Hát ennyi volt vele a szex. – Erre nem tudok mit mondani. Mitől volt ez egyáltalán szex? Mi volt a tárgya? A toll? A harisnya? Nem értem az egészet. – Nem ez a lényeg. A pénzt odaadta, normálisan viselkedett és ennyi. – Mondd már el nekem, hogy lehet ezt a munkát csinálni? Egyáltalán ennyi pasival lefeküdni, és testileg-lelkileg túlélni. – Szerintem ezt a szakmát is lehet szeretni. Én soha senkinek a testétől nem undorodtam. Persze szeretem a szexet is. Azt hiszem, hogy aki ezt tényleg a pénzért csinálja, az tönkremegy. Nem úgy értem, hát persze, én is a pénzért csináltam, de közben jól éreztem magam, imádtam szexelni, örömet okozni a másiknak és magamnak. – Mhm. – Tudod furcsa egy világ ez. Folyton várod, hogy jöjjön a kuncsaft, aztán meg már azt, hogy menjen és adja oda a pénzt. Mikor becsukja maga mögött az ajtót, megkönnyebbülsz, de már abban a pillanatban várod, hogy belépjen a következő. Érted? – Nem igazán. – Ezt csak az érti, aki csinálta. Kész is vagy. Na, ezen egy egész napig rágódtam.

10. fejezet

Másnap este elindultam, hogy találkozzak a barátnőmmel Judittal. Boldogan integetett a kávézóból. – Kérdezd meg, mim van! – Mid van? – Találd ki! – Pasid? – Nem. – Kiscicád? – Nem. – Kiskutyád? – Igen! – Van róla képed? – Hát persze. Még csak hathetes. Labrador. A múlt héten fogadtam be. Ugye milyen aranyos?

– Ez egy tündérke! Nagyon cuki. Hogy hívják? – Panni. ar –– Nagyon név, illik rá. mire hazaérek szétszedi a Van vele anyos gond nem mondom, lakást, összepisil és kakil mindent. Nincs senki, aki levigye napközben, így kénytelen vagyok utána takarítani. Naponta kétszer-háromszor felmosom a lakást domestosos vízzel. – Nem túl macerás? Én biztosan adnék rá kutyapelenkát vagy szereznék otthonra kutyaalmot. – Nem rossz ötlet, majd átgondolom.

– Egyébként mi újság? – Semmi. Végre találtam egy pasit, aki minden szempontból passzol hozzám, erre kiderül, hogy kiköltözik Kanadába és

nem is akar visszajönni. – Ezt akkor nem tudta amikor megismerkedtetek? – De tudta. Mikor megismerkedtünk, akkor derült ki, de nem akarta elmondani, mert azt gondolta, hogy úgy sem lesz kettőnk között semmi. – És? – Lett. – Most mi lesz? – Semmi. Az az egy bajom van vele, hogy ez tényleg olyan fickó, amilyet elképzeltem magamnak. Felnőtt is, felelősségteljes ember, de gyerek is. Jó humorú, jókat tudunk beszélgetni. Egyszerűen klassz vele minden. Izgalmas. Utálom a kiszámítható embereket, vele meg minden olyan kalandos. – Tehát olyan az ember mint Te. – Mhm. Mondjuk. – Ha találkoznotok kell még, ha tényleg ő az igazi számodra, akkor visszajön. – Sokra megyek vele. – Légy egy kicsit optimistább! Bármikor betoppanhat az életedbe nagy Ő. – De alátod, hogy nem toppan. Egyébként Freddyt nem festettem fel a falra.

– Hála Istennek! – Először kitettem róla egy képet, hogy lássam, meg tudom-e szokni, de az első éjjel, úgy megijedtem tőle, hogy egész éjszaka nem tudtam visszaaludni. Borzasztóan ijesztő volt. Most egy világító holdacska van a helyén csillagokkal. – Mondhatjuk, hogy szélsőségesen messze vannak ezek a csillagok Freddytől. Mindenesetre jóval barátságosabbnak tűnik – mondtam.

– Az is! Nem zavar ha rágyújtok? – Nem. Megtanítasz dohányozni? – Nem. Ennyi idősen akarsz meghülyülni? Vigyázz az egészségedre! Elképesztő vagy. – Na jó, hagyjuk. Nem is olyan borzasztó a hajad színe. – Egy kissé megkopott. Így talán jobban néz ki. Én csak ezt a fickót nem értem… Megmondom őszintén én sem értettem. Illetve ahogy hallgattam a történetet, egyszer csak kezdett valami derengeni. Ugyanis megláttam benne valami olyasmit, amit magamban mindig is szerettem volna felfedezni, de soha nem jött össze. Mondhatni, nem voltam elég határozott, de még inkább nem voltam elég fontos önmagamnak. Egyszerűen mindig úgy alakult (persze mert úgy alakítottam), hogy lemondtam a saját vágyaimról „a szerelem” javára. Példának kedvéért nem költöztem volna el Kanadába, hanem lemondtam volna a kalandvágyról, meg mindenről, amit az utazás hozhatott vo lna magával, csak azért, mert itt várt rám a nagybetűs szerelem. Az meg, látva, hogy milyen nagy hatással van rám (lemondok érte mindenről) inkábbSzóval odavándorolt, szerelmetWoody nem vették olyan komolyan. megint ahol csak aelőkerült Allen szlogenje, hogy: „ Nem akarok olyan klubhoz tartozni, amelyik elfogadna tagjának.” Hát erről elmélkedtünk éjszakába menően. Mire ágyba bújtam már mindenki mélyen aludt. A férjem és a két kandúr: Picasso és Matisse elterpeszkedve feküdtek az ágyban. Kényelmesen elhelyezkedtem, az arcomat belefúrtam a párnákba, nagyokat szuszogtam és már kezdtem volna az esti agykontrollprogramomat, mikor a férjem, aki az imént még az oldalán aludt, a hátára fordult és valami döbbenetes, kicsit

medveszerű, kicsit helikopteres hangon elkezdett hangosan horkolni. Hallgattam. Mintha nem akarnám megzavarni. Aztán, mivel járt az agyam és az érzékszerveim túlságosan élénkek voltak, idegesen kipattantam az ágyból és a takarót magam mellett húzva kivonultam a nappaliba. Bevackoltam magam az egyik kanapéra, mély lélegzetvétel, becsuktam a szemem és alvás. Brrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr – hangzott egészen közelről. Kinyitottam a szemem. Picasso volt az. Az orrom előtt két centivel ült, kandúrvigyor a fején és teljes erőbedobással dorombolt. Csak nekem… Másnap tájékoztattam a férjem a tényről, hogy horkol. Tudott róla. Állítólag már két-három évvel ezelőtt felhívtam rá a figyelmet, aztán valahogy ejtettük a témát, most sem tudott mit mondani. Ez van – fogta rövidre. Ádám barátom hívott nem sokkal később. Mielőtt belekezdhetett volna a mondandójába, gyorsan feltettem a kérdést: – Horkolsz? –– Hogyhogy? Nem. Illetve már nem. – Régen horkoltam, de a feleségem rögtön az első alkalom után rám szólt, hogy ne horkoljak. – És? – És azóta nem horkolok. – Ez nem normális. – Mi? – Hát az, hogy valaki megkér arra, hogy álmodban, tudattalan állapotodban mit ne tegyél és te végre is hajtod. Én még ilyet nem hallottam. Mondjuk ti nem vagytok átlagos eset,

úgyhogy belefér. Délután fogorvoshoz menet összefutottam Péterrel. Őt is kikérdeztem. – Horkolsz? – Igen. – És mit szól hozzá a feleséged? – Semmit. – Ennyi? – Mikor Dóri először észrevette, hogy horkolok, rögtön reggel fel is hívta rá a figyelmem. Én meg mondtam neki, hogy este, ha megint hall horkolni ébresszen fel nyugodtan és majd nem horkolok tovább. – Rendes vagy. – Aztán az történt, hogy mikor már aznap éjjel ötödször ébresztett fel, mondtam neki, hogy inkább ne szóljon ha horkolok. Azóta így vagyunk. Én horkolok, Dóri pedig megpróbál valahogy aludni. Ez nem vitt előbbre. Úgy döntöttem maradok a régi klisénél: én alszom el hamarabb…

11. fejezet

Este próbafőzés. Ugyan nem igazán értek a főzéshez, Stahl Judit szerint nem is kell, mert az ő receptjeit bárki – azaz még én is – meg tudja főzni. Nekiláttam hát. Hazafelé menet beugrottam az egyik bevásárlóközpontba és beszereztem a hozzávalókat. Elszántan követtem az utasításokat. Nem volt túl bonyolult. Azt is mondhatnám, hogy ez az a rész, amit nem lehet eltéveszteni, egyszerűen csak azt kell tenni, ami le van írva és kész. Az eredmény felülmúlta elvárásaimat. Az elkészült étel nemcsak ehető volt, hanem kifejezett finom és ráadásul szép! Így hát megélhettük azt a nem mindennapi élményt, hogy otthon vacsoráztunk és az általam készített é telt fogyasztottuk. Másnak is ajánlom! A férjem határozott és jól érthető módon hozta tudtomra, hogy kis otthonunkban a macskamorállal komoly gondok vannak. Miattam. én vagyok az, aki megengedek a Ugyanis kandúroknak. Nem is mindig csoda,mindent ilyen engedékenység mellett, hogy Matisse rendszeresen a konyhaszekrény tetején jön-megy, ha éppen nem az asztalon szaglássza a táskámban rejtőző rágógumis dobozt. Nekem speciel nincs ezzel semmi bajom. A konyhaszekrényben nem tesz kárt, az asztalban nem tesz kárt, a rágót nem eszi meg. Akkor meg mi itt a gond? Arról nem is beszélve, hogy mindig az tesz megjegyzést, aki a legjobban kényezteti a macskákat. Ugyanis én soha nem adok a kandúroknak emberkaját. A sajátjukból ehetnek amennyit csak akarnak, de én betartom az

állatorvos utasítását és fegyelmezem magam. A férjem, aki szerint én túlságosan engedékeny vagyok stb., ül az étkezőben és vacsorázik. Matisse a mellette lévő székről figyel.

– Nem kell neked külön kistányér – mondja a kandúrnak. – Csak nyisd ki szépen a szád, én majd beleteszem az ennivalót – hallatszik a nappaliból. Erről ennyit. A másik nagy macskanevelő, Judit, az énektanárnőm. Nem kell túlságosan elkényeztetni őket – juttatja eszembe kedvesen, de kellő fegyelemmel a hangjában. Aztán öt perc múlva, mikor meglátja Artúrt, amint éppen a fülét vakargatja, már fel is pattan a zongora mellől azzal, hogy: „Artúrkám! Te ne vakargasd a füled. Túlságosan élesek a körmeid! Majd inkább én!” Szóval ilyenek a szigorú macskatartók… Másnap boldogan lebegtettem a vizsgalapomat. Hurrá! Hurrá! Megcsináltam a félévet. Mivel tele voltam energiával, gondoltam berobogok a könyvkiadómhoz (Tuan) és elújságolom, mi is történt velem mostanában. Itt mindig mindenki jó kedvű, semmirégóta problémája, is nem terhelnek vele senkinek senkit. Mivel ismeremlegalább Tibót és Gyöngyit, rögtön rákérdezek a „fő” témára. – Ti Tibóval olyan jól megvagytok? Mi a titkotok? – Megdolgoztunk érte. Átverekedtük magunkat a nehézségeken, megoldottuk a vitás kérdéseket és jól vagyunk – mondja Gyöngyi. Van, aki félúton feladja, de az talán nem is akarja any-nyira a kapcsolatot. Szerencsések vagytok. Körülnézek a környezetemben és azt látom, hogy rövid ideig még csak-csak mennek a dolgok, de hosz-szú távon kevés a befutó.

– Tudod, ez olyan dolog, hogy az orgazmus csak másodpercekig tart, de ha bevágod a kislábujjad mennyi ideig sajog… Nehéz dolog ez, morcogok magamban, eljutottunk a világűrbe, szupertechnológiát használunk ahol csak lehet, de a párkapcsolatok terén nem alakulnak a dolgok.

12. fejezet

Még teszek-veszek az üzletben, magyarázok, hogy erre meg arra jutottam, mikor eszembe jut Ludmilla. Mivel a közelben lakik gyorsan megcsörgetem, hogy otthon van -e és egyáltalán alkalmas pillanatban látogatnám meg? – Persze, persze – mondja. Gyere csak! Én meg szaladok is. Ludmillát már rég láttam. Mióta megszületett a kislánya teljes mértékben visszavonult és csak a kicsinek él. Mikor felmentem hozzá a kislány éppen szunyókált, így mi nyugodtan elcsacsoghattunk az instant kapucsínó mellett. Lelkesen magyaráztam, hogy komoly kutatást folytatok párkapcsolati témában és nehezen haladok a munkával, mert egyszerűen mindenki olyan hülyén él. Nincs egy normális párkapcsolat. A régi ismerősök nagy része elvált, nem találják a párjuk at, akik meg még meg sem találták, úgy érzik nem is fogják, a frissen elhagyottakat már nem is említem. – Talán azért lehet ez – mondja Ludmilla, mert az élet nem beszabályozható. Ahogy a saját környezetemben és a baráti körömben élőegy emberek végiggondolom azt mondanám neked, hogy kicsit életét túlzásnak érzem a „majd én kézben tartom az életem” címlapsztoridat. Nem mondom, meg lehet próbálni kézben tartani a sorsunkat, sőt kell is, de az élet nem erről szól. Van, hogy hiába küzdünk dolgokért sehogy nem jön össze. Várjuk a megfelelő társat, aki lehet hogy eljön, de lehet hogy nem. Ha eljön, akkor sem biztos, hogy jókor jön. Sokszor akkor toppan be az ember életébe a nagy Ő, vagy aki annak néz ki, amikor valami miatt nem jó. Vagy párkapcsolatban élsz, vagy karriert építesz, vagy depressziós vagy, vagy bármi más. Aztán gyereket akarsz, de egyszer nem jó a párkapcsolat,

másszor meg túl fiatal vagy, aztán az iskola miatt nem stimmel, a végén meg már túl öreg vagy hozzá. Nem mondom, hogy nem kellenek célok, tervek, de azt azért mindig bele kell számolni, hogy a sors kanyarít egyet a történeten. Van aki egész életében karriert akar csinálni, de sehogy nem jön össze, miközben minden más csodálatosan alakul az életében. Más semmire nem vágyik csak egy gyerekre, annak meg pont az nem sikerül. A harmadik egy megbízható társat keres, annak meg karriere van és gyereke, de mégsem elég. Szerintem tenni kell a dolgunkat, nem túl görcsösen élni, amit megad az élet azt el kell fogadni, amit meg nem, azt pedig úgy elfogadni.Sosincs tökéletes pillanat semmire. Nincs tökéletes kapcsolat sem. Az élet végül mindig utat tör magának. Azért élni, hogy megtaláld az igazit? Nahát annak meg aztán semmi értelme. – Na jó, de azért te megtaláltad a társad. – Persze. Megtaláltam a világ egyik legrendesebb pasiját, de mégsem vagyunk az úgynevezett álompár. Például nem élünk együtt. Én a saját lakásomban lakom a picivel, ő meg két sarokra innen. Mi így tudunk együtt élni. Más meg máshogy tud.

– Nem hiányzik neked, hogy veled éljen egy férfi? Hogy ott szuszogjon melletted? Egyáltalán, érted mit mondok? – Az igazság az, hogy nem. Nagyon jól megvagyunk így. Nem vagyunk egymás terhére. Minden találkozásnak örülünk, mert hogy csak akkor találkozunk, ha tényleg van kedvünk egymáshoz. Mindenki élhet a hobbijának, a hülyeségeinek. Jól van ez így. Persze van akinek furcsa. De szerintem nem az a fontos, hogy a társadalom elvárásainak megfelelően éljünk, mert az nem megy, hanem, hogy jól érezzük magunkat. Mi így tudjuk jól érezni magunkat…

Ha lehet még zaklatottabb lettem, mint a találkozás előtt voltam. Ludmillának bizony igaza van. Az élet őt igazolja, ha jobban belegondolok. Lehet, hogy ha mindenki a valós belső igényeinek és természetének megfelelő életet élné és nem ültetnék bele kiskorában azt a belső kényszert, hogy így vagy úgy kell megélni a párkapcsolatait minden sokkal könnyedebben menne. Ezen még kell egy kicsit gondolkodni. Estefelé elkezdtem összepakolni a tankönyveimet. Túl a vizsgaidőszakon sokkal jobb érzés volt kézbe venni és újra átlapozni egyiket, másikat. Valami elképesztő dolog kezdett kibontakozni. Ha az élet választ akar adni a kérdéseimre, lehet, hogy ideteszi az orrom elé, csak nem veszem észre. Kinyitottam az egyik tankönyvet és elcsodálkoztam a saját feltevésemen, lehet, hogy helytálló? Lehet, hogy Buddha tanításaiban ott van a megoldás a párkapcsolati problémákra. Buddha a „Négy nemes igazság”-ban fogalmazta meg főbb tanításait: az élet valósága a szenvedés, a szenvedés pedig az emberi vágyak miatt van, ettől csupán akkor szabadulhatunk meg, ha lemondunk vágyainkról, a vágyaktól való megszabadulás útját meg. pedig újabbaz arany (számközépútra szerint helyezte nyolc) ösvényként határozta Buddha mindezek megvalósítását, ami elvileg nem egy nehezen kivitelezhető dolog, de akkor miért is nem sikerül? Miért nem sikerül lemondani a vágyainkról? Egyáltalán miféle vágyaink vannak? Ha csak azon vágyaimra gondolok, hogy mit szeretnék születésnapomra, már azzal hosszú-hosszú listát kényszerülnék írni. Hát ha még azon vágyaimat kellene megfogalmaznom

mit szeretnék elérni az életben, hova tartok. A vágyak elengedése, ami a szenvedéstől való megszabadulás útja lehetne, még bizony várat magára. Mert vágyunk egy új

ruhára, egy szebb otthonra, egy szerető házastársra, egy gyerekre (vagy többre), egy autóra, egy jó munkahelyre… végeláthatatlan a vágyaink sora és így bizony a szenvedésnek sem lesz vége soha, nem lesz nagy bandázás a nirvánában. Este meghatódva néztem a cicáimat Picassot és Ma-tisse -t ahogy békésen aludtak és horkoltak a nagy családi ágyban. Mindketten a hátukon (ezt szeretik a legjobban) nyitott szájjal, négy kis tappancsuk az égnek. Vajon ők mire vágyhatnak? – elmélkedtem magamban. Jó sok alutasakos macskakajára, játékegérre, sok szétcincálható zoknira, simogatásra és puszilgatásra. Remélem azért ők a nirvánába jutnak, megérdemelnék…

13. fejezet

Én is elkezdtem készülődni a lefekvéshez, de míg ténylegesen rászántam magam arra, hogy felkeljek a kanapéról egy kis időbe telt, így egy darabig a tévécsatornák között válogattam. Teljesen érthetetlen módon (éjfél előtt) népmesét adtak. Mivel eléggé becsavarodtam már a kutatásba és mindenben a megoldást kerestem, a népmese története is végtelenségig felháborított. Az élet fő feladata, a megfelelő királyfi, alias férj megtalálása. Elájulok. Már gyerekkorban megkapja az ember a programot, hogy tessék találj egy férjet és kész is vagy mindennel – ennyi az élet értelme, ennyi a dolgod nőként. Dúlok-fúlok. Hogy lehet ezt a hülyeséget beadni a gyerekeknek? Hogy lehet már gyerekkorban bemesélni egy gyereknek, hogy egész életedben arra várj, hogy valaki rád találjon és boldoggá tegyen? Mintha ezért élnénk, mintha ezen túl nem lenne semmi. Ez egyszerűen érthetetlen. Mivel az ügy kezdett már kibogozhatatlanná válni és a -ügy egy egész napra elvette a kedvemet a kutatás népmese folytatásától a telefonomban kutakodtam. Olyasvalakivel akartam beszélni, aki majd eltereli a gondolataimat. Felhívtam hát Bélát. Régi jó barátok vagyunk, gondoltam ha neki elmondom, mi a bajom, majd valami elképesztő sztorival áthangolja a vidámságmérőmet. Bár legalább egy éve nem beszéltünk, nagyon megörült, amikor meghallotta a hangomat. – Jókor hívlak? – kezdem udvariasan.

– Hát persze! Te mindig jókor hívsz. Mi történt veled? Legalább egy éve nem hallottam felőled. – Semmi különös. Iskola, írom a második könyvem.

Ilyesmi.

– Mi a téma? – Párkapcsolatok. – Micsoda véletlen! Én is ugyanezen dolgozom. – Könyvet írsz? – Nem. – Párkapcsolat? – Igen. A legutóbbi szakítás nagyon megviselt. A csajt még jobban. – Hogyhogy?

– Engem egyszerűen kicsinált, de tényleg. Őt meg elmegyógyintézetbe zárták. – Huh. Nem unatkozol. – Nem ám. Azóta találkoztam egy tucat nővel, mindenfélével. Most meg az lett a bajom, hogy nem tudok hűséges lenni. – Na ez nagyon hülyén hangzik! Ne is hergelj. – Tényleg. Régóta ismersz, tudod milyen vagyok. Annyira zavar, hogy tettem egy nagy elhatározást. Nem csajozol? –– Mit? Nem. Semmi ilyesmiről nincs szó. Elhatároztam, hogy elolvasom, átgondolom és az agyamban rendszerezem a párkapcsolati témában megjelent összes tudományos tanulmányt, könyvet, mindent amit találok. – És találtál választ a kérdésedre? – Igen. – Éééés?

– Az ember monogámiára törekvő lény. – Ennyi? – Ennyi.

– Látod, mi férfiak is vétlenek vagyunk valahol, meg ti nők is. Próbálunk mindketten hűségesek lenni, de a genetikai programunk, a szaporodásra való erőteljes késztetésünk felülírja az eszünket. Próbálunk mi is, ti is erőt venni magunkon de nem tudunk. Ez van.

– És most hogyan tovább? – kérdezem. – Ahogy eddig – mondja. – Tehát összesen ennyit ért a több hónapnyi kutatásod? – Igen. Nem tudok mit tenni, emberből vagyok. Ahogy ti nők is. – Értem. Egyébként mi újság van nálad? Hogy vagy? – Jól. Az egyik barátnőmmel összeköltöztünk a héten. – És milyen a nő? – Szexi vadmacska. – Meglep. Nem azért mondom, igazán örülök neki, de te folyton azt hangoztattad, hogy egy nőben a lelkét és az intelligenciáját értékeled a legtöbbre. A lelkiség, a belső szépség mindenek előtt. Te magad egy negyvenes jogász, közgazdász vagy, kifinomult lélek, kellemes egzisztenciával és most

már igényes, ha jól értelmezem az általad – nem egy 35– éves érett nőt kerestél magadmondottakat mellé, hanem egy huszonéves, feszes fenekű fruskát. – Igen, igen, látszatra így néz ki a dolog, de azért mégsem így van. Igaz, hogy fiatal és nem túl eszes, deee. – De akkor mi? Ne értsél félre, nem akarlak felelősségre vonni, csak érdeklődöm. – Értem én, de az igazság az, hogy mégsem ennyire egyszerű az ügy. Azért mi tagadás számítanak más dolgok is, mint az érettség meg az okosság. Tudod, ő olyan kis aranyos, úgy felnevelgetem, meg hát olyan bájos, ahogy felnéz rám.

Persze, valahol idegesítő, hogy hülye és bármit mondok olyan nagy szemekkel, ámulva néz, de be kell vallanom, hogy néha meg kifejezetten jól is esik. Ráadásul ha van hozzá pénzem és egyedülálló vagyok miért ne szórakozhatnék? Nem csalom meg a feleségem, merthogy nem vagyok nős. Próbálkoztam normális, érett nőkkel, de átvertek. Aki meg elmegyógyintézetbe került, az sem volt több huszonháromnál, előadta, hogy mindenki kihasználta, megcsalta, jó voltam hozzá, erre a végén ő csinált ki engem. Na erre mit mondasz? Jobbnak láttam, ha a beszélgetést itt abbahagyjuk, és úgy döntöttem, hogy inkább napokon belül meglátogatom Bélát, hogy élőadásban tárgyalhassuk ki a párkapcsolatok buktatóit. Na de tényleg – fordultam újra a laptopomhoz. Miért csaljuk meg mi a férfiakat? Miért bánunk rosszul azokkal, akik nem érdemlik meg? Mert ugye azt azért ha akarjuk, ha nem, be kell vallanunk, hogy minket sem kell félteni. Mi is tudunk gonoszak lenni, sőt, mi nők igazán. Ha találunk egy rendes fiút, rögtön kikezdjük. Unatkozunk. Illetve a nagytöbbség unatkozik, mert vannak azért kevesek, akik mondjuk ki papucsférjet (pasit) akarnak. többség pedig amint megérzi a hatalmát, rögtön visszaél vele.ANehéz megtalálni az egyensúlyt. Nehéz olyan partnert találni, akit becsülünk annyira, hogy tisztességesek legyünk vele és hűségesek maradjunk, de ne borítsuk fel ezt az egyensúlyt se úgy, hogy mi próbálunk meg uralkodni, se úgy, hogy a másik alá hierarchizáljuk magunkat. Miért? Talán ennyire szélsőségesen vágyunk a végletekre? Vagy egyszerűen csak nem találjuk az arany középutat?

14. fejezet

Délután énekóra. Hála istennek. Egy kicsit átrezegtetem a testem, lelkem. Mivel időben érkeztem, még el tudtam csípni Bercit. Nagyon ritkán futunk össze, ha mégis összejön, nagy az öröm. Élek a lehetőséggel és rögtön rákérdezek. – Berci! Te milyen kapcsolatban élsz? – Nagyon jóban – mondja. – Hogyhogy? Ilyen ma már nem nagyon létezik –mondom. – Úgy létezik, hogy én mindig jól választok. – Na és hogyan kell jól választani? – kérdeztem. – Egyszerű. Becsukom a szemem és megkérdezem magamtól: ez az ember őszinte? Becsületes? Tisztalelkű? Boldog leszek vele? Ha a válasz igen, akkor minden rendben. Akkor őt kerestem. Ennyi. Szó mi szó elég egyszerűnek hangzik Berci „trükkje”, különösebb képesség nem is kell hozzá, akkor meg miért nem alkalmazza ezt mindenki? Miért indulunk el rögtön az ellenkező hogy irányba? Naembert nézzükakarcsak, meghatározta, milyen magaBerci mellé pontosan társnak mikor feltette magában a kérdéseket. Ha jobban belegondolok én még soha nem foglaltam pontokba az ideális társ tulajdonságait, mindig szimat után mentem. Nem is úgy alakultak a dolgok… Énekóra után rögtön behajtottam az egyik pláza mosójába. Gondoltam, míg bent vásárolok, lemossák a kocsimat, több légy is megy egy csapásra meg ilyesmi. Kipattantam gyorsan a járgányomból, és átadtam a kocsikulcsot az autómosó vezetőjének.

– Külső, belső, vax – mondtam, és már rohantam is, h ogy minél gyorsabban túllegyek az intéznivalókon. Jó óra múlva megyek vissza az autómosóhoz, immáron a fizető feléhez, mikor döbbenten látom, hogy az éppen bent álló autót fiatal, izmos, jóképű fiúk mossák, rövid farmernadrágban és atlétában. Az ámulat első pillanatában azt gondoltam, szórakoznak velem. Tuti, hogy egy videoklip forgatásába csöppentem bele. Micsoda meglepetés! – ámuldoztam magamban szinte eszméletem vesztve. Sőt! Micsoda mázli! – gondoltam, mikor tudatosult bennem a szexi fiúk látványa. – Mennyit fizetek? – kérdeztem virághangon. A választ meg sem vártam, nyújtottam a pénzt, miközben próbáltam alaposabban szemügyre venni a fiúkat. Chippendale fiúk – állapítottam meg magamban. Vajon kérnek érte felárat? – Segíthetek a bevásárlószatyrokkal? – kérdezte tőlem az egyik szexi. – Persze – dadogtam.

A fiú zsebre tette a kocsim slusszkulcsát, felkapta a szatyrokat és elindult a felső szinten parkoló autómhoz. Mivel előttem nem volt választásom, minthogy a fenekét nézzem. ment, Térd fölöttig értmás a nadrág, a fenékrésznél kiszakítva és kilátszott alóla a fehér boxeralsó. Ezt biztosan direkt csinálják velem – gondoltam magamban –, ilyesmi tutira nem történik meg az emberrel csak így a szürke hétköznapokban. Ebben valami trükk lesz. A fiú felnyitja a csomagtartó ajtaját, beteszi a szatyrokat, kedvesen felém nyújtja a kulcsot és elköszön. Körbenézek. Kandikamera sehol. Akkor ez most nem átverés? Beszállok az autómba és elrobogok. Mire hazaérek már azon gondolkodom vajon miért is volt rám ilyen nagy hatássa l az egész jelenet. Tényleg ennyire ki vagyunk élezve a férfi-női

szerepekre, megnyilvánulásokra, tényleg ilyet sokat számít mindez? Ennyire befolyásolják a nemi szerepek a mindennapokat? Egy izmos férfipopsi tényleg így felzaklatja a lelkünket? Ha jobban belegondolok van benne valami. Judit és Ágoston – egy baráti házaspár – ezt a világ legtermészetesebb dolgaként kezeli. Judy váltig állítja, hogy Ágónak van a legjobb és legkeményebb feneke a világon. Ágó pedig, hogy kétség ne maradhasson e tény felől, megengedte Judynak, hogy az egész hokicsapat fenekét végigfogdossa… Nem egészen hétköznapi dolog, amúgy a férjem fenekét is megfogdosta (természetesen az engedélyemmel), hogy lepontozhassa – mindezek után kijelentette, hogy Ágoston feneke „verhetetlen”, az egyetlen férfifenék, amelyik befeszítés nélkül is kőkemény. (Hozzátenném, hogy az én férjemnek is világbajnok feneke van!)

Ezen tények birtokában és minden további félreértés elkerülése végett Judy többször ki is jelentette, hogy Ágoston az ő tulajdona, senki ne próbáljon meg szemet vetni rá és bár ez a kapcsolat örökké fog tartani, ha valaha mégis elválnának az útjaik, Ágónak a szeretőjének kellene maradni… ez a fenékkötelező a hozzá jelleggel tartozó férfival együtt ugyanis az övé. És mindez onnét indult, hogy megláttam az autómosóban a chippendale fiú fenekét. Hm. Mindegy. Megpróbálok a lényegre koncentrálni, legalább van egy tuti kis autómosó helyem…

15. fejezet

Napokig tartott, míg az összes újszerű felfedezésemet számítógépre vittem, átfogalmaztam és emészthetővé tettem (remélem). Mivel elszánt vagyok és hajthatatlan, csakis a célra koncentrálok és még a szabadidős tevékenységeimet is ehhez igazítom. Na jó, azért nem egészen, egy kicsit arról is szól a másnap esti program, hogy megrögzött Woody Al len rajongóként minden filmjét megnézem és ez alól nem lehet kivétel a Vicky, Krisztina, Barcelona sem. Csak a pénztárnál derült ki, hogy ebből az elhatározásból nem lesz mozizás, mivel a bemutatóra már az ösz-szes jegy elkelt. Ennek hiányában benéztünk az egyik parfümériába és később kissé elszomorodva a mozi miatt, indultunk visz-sza a parkolóházba. A parkolómasinánál egy melegítős srác állt és próbálta rendezni a díjat. Ahogy megfordult, rögtön felismertük. Schobert Norbi volt az. – Ne haragudjatok, nem tudtok felváltani egy ötezrest?

–– Mindjárt megnézem – mondtam. Sajnos nincs annyi aprónk, de meghívunk 200 forintra – mondta a férjem. – Nagyon kedvesek vagytok, de nem fogadhatom el. Nem akarok tartozni. Holnap megjelenne az újságok címlapján, hogy Schobert Norbi a parkolóházban koldul – mondja. – Tudod mit? – mondtam. Nem ingyen adjuk a parkolási díjat. Tanácsot kérnék cserébe. – Tanácsot? Nagyszerű! Rögtön másképp néz ki az ügy –mondta. Elővettem a táskám és az aljáról szedegetni kezdtem az

aprópénzt. Próbáltam a kétszázast a gépbe tuszkolni, de nem vette be. Próbáltam az aprókat bedobálni, de azt sem fogadta el a gép. Sajnos nem tudunk segíteni, mondtam Norbinak. Nem fogadja el a gép a pénzt, mi sem tudunk fizetni. – Sebaj – mondta. A szándék a fontos. Ki kell mennünk a kijárathoz és ott kell kifizetni a parkolási díjat. Szépen kisétáltunk hát a parkoló kijáratáig, Norbi pedig kedvesen meghívott minket egy parkolási díjra és ingyen tanáccsal látott el fenék- és comb-izomgyakorlatokat illetően. Nem túl gyakran találkozom magyar sztárokkal és csak elképzelésem van arról, hogy milyen lehet egy ilyen beszélgetés, de Norbi várakozásaimon felül nagyon kedves, barátságos és segítőkész volt. A frissen szerzett szuper hatékony gyakorlatokat még a héten kipróbálom a teremben. Lehetőség szerint nem vacsorázom. Ha úgy jön ki a helyzet, valamit elrágcsálok napközben, szerencsémre nem erősségem az evés. A férjem annál nagyobb evő. Ha úgy tartja kedve kétszer-háromszor is vacsorázik. Most is épp ezen törte a fejét. – Mi van itthon? – kérdezi. –– Nem Mit szeretnél – kérdezek vissza. is tudom.enni? Csirke van valahol? – A hűtőben. – A hűtőben hol? – újra a kérdés. – Lent a mélyhűtő részben- mondom. Hallom, ahogy a férjem lenyitja a mélyhűtő egyik, majd másik fiókját. – Nem találom – mondja. Kétfajta bezacskózott hús van a polcon. Az egyikre az van ráírva, hogy marha. Hol vannak a csirkék? – A másik oldalon, a marhák mellett.

Röhögés. Hát valahogy így van ez velünk emberekkel is. Körülnézek és azt látom legyen bár valaki okos, ügyes, gyakorlatias, szépséges vagy bármilyen sikeres, a párkapcsolat valahogy nem megy. Ahhoz képest meg kifejezetten elkeserítő a helyzet, hogy az emberiség nem mostanában kezdte pályafutását ezen a bolygón. Kitalálhattuk volna már, hogyan éljünk jól együtt, ahelyett, hogy állandóan válnánk és válnánk – ahogy ezt a statisztikák mutatják.

16. fejezet

Már reggel hatkor a számítógép előtt ültem és tíz -tizenöt perc aktív ásítozás után mint egy varázslatra nekilódultak az ujjaim és csak úgy dőlt belőlem a mondanivaló. A kandúrok is felélénkültek, Matisse rótta a köröket a lakásban. Fel -alá rohangált, aztán mikor nem számítottam rá, felugrott az íróasztalomra és végigrohant a klaviatúrán. Alig bírtam leszedni, nem hagyja magát. Aztán mikor végül nagy nehezen megvált a számítógépemtől, felugrott a saját íróasztalára – amin régen a nyomtató helyezkedett el, de mivel Matisse annyira szeret az íróasztalokon tevékenykedni, hát kineveztük a kis szekrényt Matisse íróasztalának, a nyomtató meg a földre került – és ott nyávogott folyamatosan, hogy na most akkor simogatás, puszilgatás következzen a munka helyett, mert a férfiakért bizony rajongani kell. Felállok, simogatom, puszilgatom, becézgetem. Már vagy tíz perce. Indulnék vissza a munkámhoz, Matisse utánam nyávog, ennyi nem volt elég. Az ölembe veszem úgy dolgozom tovább. Ez Gáz már tetszik neki. Nyújtogatom az ujjaimat, nézem a körmeimet. van. Sms a manikűrösnek. Pontban tíz órakor megjelentem Renátánál. Már előre örültem a találkozásnak, mert a körömápoláson kívül másért is jöttem. Vártam, hogy Renáta „szakmabeli” élményeit és tapasztalatait megossza velem én pedig az olvasókkal – megjegyzem mindehhez hozzájárult. – A múltkor úgy tűnt, mintha alapvetően negatív érzéseid lennének a múlttal kapcsolatban, annak ellenére, hogy valahol még élvezted is.

– Lehet, de vannak azért jó emlékeim is. Zártkörű partikon például nagyon rendes pasikkal találkoztam és sokszor elgondolkodtam azon, hogy bizony több tiszteletet kaptam tőlük én, a kurva, mint a legtöbb feleség otthon, vagy én magam a párkapcsolataimban. – Na de miért? – Nem tudom. Ilyenek a férfiak. Erre van szükségük. Szeretik megalázni a nőket, aztán meg megköszönik. Hogy hol ebben a logika? Egyébként az átlag férfinak egy kis babusgatás, dicsérgetés, kényeztetés kell, semmi más. Ezerrel figyeltem.

– Vannak nagyon rendes és tisztelettudó ügyfelek is. Egyszer régen voltam egy olyan partin fönt egy budai villában, ahol négy vagy öt – nem is tudom pontosan hány – üzletemberrel dolgoztam együtt. Késő este volt egy kis vacsora, aztán táncolgattunk, én melltartó nélkül, alul bugyi, neccharisnya, nagyon kedvesek voltak velem. Aztán elvonultunk hárman az egyik szobába, én egy hatalmas fotelban ültem, vagyis félig feküdtem, az egyik pasi ujjazott, én meg a kétfaszát. karomat szorítottam tiszta erőbőlkinyújtottam a másik kétoldalra pasi álló Úgyésbehergeltek, hogy szinte csillagokat láttam az izgalomtól. Aztán a parti végén sorra odajöttek, megköszönték az estét, kezet csókoltak, fizettek és indulás előtt leellenőriztették velem, hogy nem maradt-e valami árulkodó „nyom” a ruhájukon. Aggódtak a lebukás miatt. Aranyosak voltak – mondta. – Innen folytatjuk – súgtam oda Reninek, mivel megérkezett a következő vendég. – Ahogy gondolod drágám. Én nem titkolom senki elől a múltamat, de ha téged zavar, hát majd legközelebb folytatjuk.

Délután meglátogattam egyik jó barátomat. Kint ülünk a konyhában és beszélgetünk. Béla és én. – Nekem viszonylag csendes és kiegyensúlyozott most az életem. Sokan azt mondják, hogy régen mennyivel jobban tudtak együtt élni. Szerintem ez nem igaz. Régen nem váltak el az emberek és akármilyen szar volt a helyzet együtt maradtak. Egy nőnek nem sok lehetősége volt, hogy változtasson a sorsán. Ma másképp gondolkodnak az emberek, nem élnek egy házasság börtönében, belegondolnak abba, hogy még hátra van harminc esetleg negyven év és inkább változtatnak. De vannak érdekes történetek. Egy barátom most szakított a barátnőjével. 29 éves korában elvált, otthagyta a gyerekeit és a feleségét egy 19 éves lány miatt. A válás után összeköltöztek, együtt éltek tíz évig. A lány meg egyszer csak besokallt és lelépett. Nem tudja megmondani, hogy miért. Mindene megvolt, de tényleg mindene. A szexuális életük is jól működött az utolsó percig. Mégis elhagyta a pasit. – Szerintem már maga a válás megmérgezhette a kapcsolatukat, még a kezdet kezdetén. Gondolom lelkiismeret-furdalása

lehetett a pasinak amiért családját, akkor is ha ezt nem mondta ki. Meg talánotthagyta a lány sema tudta így jól érezni magát. – Nem hiszem. A pasi rendesen látogatta a gyerekeit. Nem volt azzal gond. A lány az utóbbi három évben rendszeresen megcsalta a pasit, mondjuk a pasi már a kezdet kezdetétől csalta a lányt folyamatosan. – Akkor meg mire volt jó az egész? Nem értem. – Ezt én sem. – Ha annyira akarta magának ezt a lányt, akkor miért csalta meg?

– Az igazság az, hogy az utolsó években már nagyon csúnyán megalázta a csajt, mindenféle hülye kurvának elmondta.

– De mit akart ezzel elérni? – Gondolom így akarta maga alá taposni, elvenni az önbizalmát. A lány meg azt mondta, hogy a végén már teljesen megundorodott magától és ezért szakított végleg az eddigi életével. Annyira el akart szakadni, hogy mindent bevállalt, tényleg mindent. A lakást otthagyta a pasinak, ő fizeti a rezsit meg mindent, mivel a pasi leszarja az egészet. A lány most albérletben lakik, persze azt is ő fizeti. – Különös. – Az. De ha jobban belegondolsz, mindannyian különbözőek vagyunk, mindenkinek más fontos. – Igen. Valahol igen. De a lényeg mindenkinek az életében ugyanaz. A szeretetvágy, mindenkinek a saját nyelvén. – Nem tudom, ez már egy kicsit filozofikus nekem. Hallgattunk. Mindketten nagyokat szürcsöltünk a forró teából. – Tavaly nyáron Tuniszban voltunk – mondja Béla. Megmutassam a képeket? – Persze! Átmentünk a dolgozóba. Béla bekapcsolta a számítógépet. Az szépen beindult, Béla pedig ide-oda kattintgatott, mindenféle fájlok között keresgélni kezdte a nyaralás képeit. – Ha minden fájlban fényképek vannak, miért nem kattintasz rá valamelyikre, hogy lásd, időrendben hol jársz. – Neeem, nem kell. Mindjárt meg lesz. Na jó. Ez már az – mondta Béla és rákattintott az egyik fájlra. Közelebb hajoltam a képernyőhöz, hogy jól lássam a képeket. Nem lehet.

kellett volna ezzel annyira sietni, ugyanis a képernyőn Tunisz helyett egy hatalmas péniszt jelent meg, a vége valakinek a szájában... Eléggé meglepődtem… – Ez nem az – mondta Béla és idegesen össze-vissza kattingatott a fájlok között, mire egymás után jöttek elő a péniszes képek. A pénisz – következtetéseim szerint – Bélához tartozott, különböző meztelen nők „társaságában”. Már a tizedik ilyen képnél járhattunk, Béla minden lehetséges módon megpróbálta az egyik kezével letakarni a monitort (persze nem sikerült), a másik kezével meg a számítógépen kattingatott. Nem bírtam tovább. Levetettem magam a szőnyegre és hangosan, ahogy csak kifért a számon elkezdtem hahotázni. Aztán bugyborékolva kacarásztam. Végül a nevetéstől megfájdult hassal vinnyogtam a szőnyegen. Percekig. Nagy nehezen és nagy sokára tudtam csak abbahagyni. Béla lógó orral és füllel ült, még mindig a számítógép mellett. – No, hát ez van. Jól vagy? Erre megint rákezdtem a vinnyogást. Folytak a könnyeim, bekeményedett a hasam, a lábaim emelgettem a levegőbe, hátha valamelyest csillapodik a roham, de nem. Béla készített még egy teát és behozta a dolgozóba. Addigra megnyugodtam. – Most már jobban vagyok – mondtam. – Örülök – mondta. – Ne haragudj édes Bélám, de nem bírtam ki nevetés nélkül. Nehogy azt hidd, hogy rajtad nevettem! Erről végképp szó nincs. Semmi okod szégyenkezésre, hidd el nekem. Mivel volt rá lehetőségem, jól megnéztem a farkad. Nagyon rendben van. De kik voltak azok a nők a „vonal másik végén”? – Milyen nők? – Hát azok akik olyan közeli viszonyba keveredtek a

farkaddal.

– Ja! Értem. Értem. Tudod, az igazság az, hogy én az igazit keresem.

– Béla! – Ne nézz rám így! A látszat csal. – Tudom. Elég régóta ismerlek ahhoz, hogy elhiggyem, de minek a fotók? Nem tiltakoztak a lányok a fényképek ellen? – Nem. Azt is mondhatnám, hogy kifejezetten élvezték. Jól éreztük magunkat. Kész. – Vegyük elölről, hogy jól értsem. Te ismerkedtél, keresgéltél, ők meg már rögtön az első alkalommal éltek az alkalommal és még a fotózás ellen sem volt kifogásuk? – Ja, valahogy így volt. – Nincs rend a világban – mondtam. – Nem az én hibám. De egyébként nincs az egészben semmi rossz. Ilyen a világ és kész, ezt kell elfogadni. Nem nagyon találsz már olyan nőt aki hetekig váratna magára. Nekem nem is kellene. Van helyette tucat más, aki rögtön jön. Elég ha elmondom, hogy ügyvéd vagyok. Hát ennyit meg a nőkről… – jegyzem meg. –Hazafelé menet megálltam a közeli parkban, leültem az egyik padra és néztem az embereket. Olyan esendőnek és ártatlannak tűntek, mintha senki nem tehetne semmiről, ami jelen van az életében, mintha mindenkivel csak úg y megtörténnének a dolgok. Néztem az arcokat és elképzeltem milyen életük lehet, mi van a tekintetek mögött, milyen otthonokba mennek haza, milyen volt nekik gyereknek lenni,

hogyan váltak felnőtté, hogyan alszanak, miről álmodnak, miről gondolkodnak. Azon töprengtem, ha mindannyian valakinek a gyerekei vagyunk – márpedig minden megszületett

– milyen szülőkből áll a világ? Mert hát abból áll. Szülőkből és gyerekekből. Ha olyan jók lennének a szülők, mint amilyennek azt állítják, szeretettel, bíztatással nevelnék fel a gyerekeiket, ha mindenki önbizalmat, erőt, bátorságot adna a gyerekének nem így nézne ki a világ. Ha tényleg úgy lenne, a világ tele lenne boldog, optimista emberrel, aki megtalálta a hivatását és tehetségével gazdagítaná mindannyiunk életét… ember az

17. fejezet

Újabb párkapcsolati könyvbe csaptam bele. Úgy érzem szépen alakul a kutatgatás ez ügyben. Az élet, ha egy kicsit is odafigyelünk megmutatja valódi arcát, plusz ha a tudományt is segítségül hívjuk mindenre lesz megoldás. A könyv alapvető témája a kiszolgáltatottság volt. Elmerengtem a témán. A kiszolgáltatottság olyan helyzet, amibe az ember észrevétlenül és boldogan csúszik bele. Élvezzük a gondtalanságot, boldogok vagyunk, minden tökéletes. Aztán egyszer csak, ott a dolce vita, kellős közepén, valahogy kezd egy kicsit fals lenni az egész. Persze még mindig minden nagyon jó, de valahogy mégse. Aztán később, mikor bekövetkezik a krízis, mert máshova nem vezethet a semmittevés és a másik félre utaltság, mi vagyunk a legjobban felháborodva a helyzetünkön és nem értjük hogyan juthattunk ide. Én magam is végigcsináltam ezt. A munkahelyem megszűnt, beiratkoztam főiskolára (ez volt a nagy szerencsém!!) az együgyű csecsemők, édes,nem kiszolgáltatott életét éltem aésférjem mellett. Semminek volt tétje, semmiért nem kellett felelősséget vállalni. Aztán az élet elkérte az árát. Felborult az egyensúly, az egykori kellemes együttélésből, kellemetlen egyoldalú párkapcsolat vált, ahol az egyik félnek mindent lehetett, a másiknak meg semmit. Nem értettem, miért csinálja ő, pont ő ezt velem. Aztán rájöttem, hogy nem ő követi el mindezeket, hanem én. Engem ugyanis ebben a helyzetben senki semmire nem kényszerített, én csináltam végig az egészet, én voltam partner abban (sőt, az én ötletem volt a kezdet kezdetén, hogy ne dolgozzak), hogy

odajussunk ahova eljutottunk, az ürességbe, ami közben akkora lett, hogy nem maradt semmi másra hely. Szépen lassan (tényleg lassan, évekbe telt!) rájöttem, hogy az én életemmel nekem kell foglalkozni, az én biztonságommal szintúgy, az egészségemről, anyagi hátteremről pláne, belső békémről nem is beszélve. Szóval mindenki önmagáért tartozik felelősséggel. Az én trükköm az volt, hogy agykontrollal bevonzottam az életembe azokat az embereket, akik segítenek nekem talpra állni és megtalálni a saját utam, na és a hivatásom. Így is történt. Időközben szereztem két diplomát (most a harmadikon dolgozom), megírtam az első könyvem, munkát szereztem, új hobbit találtam az éneklésben és immáron itt a második könyv is. Hosszú volt az idáig vezető út és nehéz. De ha visszagondolok az életemre, nem tudok még egy ilyen termékeny periódust felmutatni egész pályafutásom során. Szenvedni is kellett érte, nem is kicsit, de megérte. Ma már semmiért nem adnám az elmúlt éveket, összes kínjukkal, kilátástalanságukkal együtt. Sokat változtam, pedig nem akartam. Asztrológus barátom mondta nekem: a sors az okosakat vezeti, maga után. Igaza van. Ha értettem volnaa ahülyéket dolgok meg céljáthúzza az életemmel, kevesebb lett volna a szenvedés, de így is célhoz értem, csak hosz-szabb volt az út.

18. fejezet

Lendületesen indult a nap. Már kora reggel lementem a terembe és a Schobert Norbitól kapott titkos gyakorlatokkal kerekítettem a fenekem. Működik az ügy rendesen. Már -már csodájára járnak az emberek a gömbölyű, feszes testrészemnek, legalábbis rendszeresen piszkálgatnak vele. Nem törődök az efféle megjegyzésekkel, aki tudja, csinálja utánam, ugyanis először én gyúrok a csigás gépen. Edzés után a recepción meghallgatom a helyi pletykákat,ki, kivel, mikor, hogyan, szakítás, békülés, odaköltözés, elköltözés, visszaköltözés – szokásos történetek. – Nem tudom mit csináljak a pasimmal, egyszerűen nem hajlandó megváltozni – hangzik a mondat egy számomra ismeretlen lány szájából. Tisztára bepipultam az ügyön, meg hát engem sem kell félteni, ha kell, ha nem, ismeretlenül is osztom az észt. – Akkor hagyd ott és keress egy másikat –mondom. –– Na de miért? ––néz rám a lány döbbenten. Szemléltetem mondom. Ha neked egy „fehér-sárga-kék” pasi kell, akkor keress egy olyat. Ne a „zöld-piros-fekete” férfit próbáld meg átfesteni, mert nem fog menni. Ellenkezik, tiltakozik, elhagy – jogosan. – Egyetértek – mondja egy ismeretlen férfihang mögöttem. – Na ugye – mondom bátran. – De az meg olyan unalmas lenne –mondja a lány. – A pasidnak nem az a dolga, hogy téged szórakoztasson – mondom. Szórakoztasd te saját magadat. – Szerintem is – teszi hozzá az ismeretlen fickó.

– Van még kérdésed? – mondja. – Nincs. Délután folytattam a tudományos kutatást. Könyvtár, jegyzetelés. Újabb dolgokra derült fény. Ha elképzeljük magunk elé, hogy milyen társra vágyunk, akkor megláthatjuk, hogy mi magunk milyen emberek szeretnénk lenni. Mi is az általános elvárás álmaink hercegével szemben? Legyen gazdag, jóképű, intelligens, legyen jó állása, szép autója, nagy háza, klassz barátai, érdekes hobbija stb. Ha átforgatjuk mindezt a női változatba, megláthatjuk, hogy legszívesebben milyenek lennénk mi magunk nőként. Nem rossz mi? Vagy lehet, hogy azt kívánjuk, legyen a herceg magabiztos, legyen önbizalma, higgyen magában, legyen nagyon sikeres? Azonban ha ezek a vágyaink, ha tényleg ilyenné szeretnénk válni, mi akadályoz meg minket abban, hogy tényleg ilyenné váljunk? Saját tapasztalatom szerint a félelem és a rossz beidegződések. Félelem a kudarctól, hogy rosszul sülnek el a dolgok, így aztán sokszor bele sem vágunk, pedig ha mást nem, tapasztalatot szerezhetnénk, és nagyobb lendülettel, többbeidegződések, tapasztalattal indulhatnánk újra és a feladatnak. Aztán a rossz mi szerint újra újra, akár százszor is megpróbáljuk ugyanazt, ugyanazzal a módszerrel elérni, de nem megy. Érthetetlen, hogy nem jut eszünkbe másképp csinálni? Úgy három óra tájt egy kis szünetet tartottam, lementem a könyvtár büféjébe és kávéval próbáltam felélénkíteni szunnyadozó figyelmem. – Te mondd, mindig meddő voltál, vagy csak nem jött ösz-sze a gyerek? – hangzott a kérdés a mellettem lévő asztal irányából. Óvatosan odanéztem. A fejemet nem fordítottam

arra, csupán a szemeimet forgattam, nehogy észrevegyenek. Észrevettek. Nem csoda, hiszen két idős hölgy ült mellettem. Ők pedig, ahogy mindannyian tudjuk, mindent látnak, mindent hallanak, történjen az tikkasztó hőségben, mínusz harminc fokban, vagy bármilyen más szélsőséges helyzetben. Az öregasszony kipróbált konstrukció – tenné hozzá a férjem, ha itt lenne, de szerencsére nincs itt, így jobb ötletem nem lévén, meg már az első másodpercben úgyis lebuktam, szóba elegyedtem a hölgyekkel. – Szeretem a nyári nyitvatartást – mondom – nincsenek olyan sokan, mint év közben. – Mi is járunk egész évben. De mi nem csak ide, több helyre is beiratkoztunk – mondja a soványabb. – Nem. Csak te iratkoztál be – mondja a másik hölgy. Egymásra néznek. – Tudja nyugdíjas vagyok, a férjem meghalt, gyerekem nincs, társaságra vágytam, hát beiratkoztam a könyvtárba. Itt aztán találkozom mindenféle emberrel. Férfiakkal is – mondja a sovány. –– Én – mondja a másik Az én férjem még él. Ne nem mondd már, hogy nem hölgy. találkozol másokkal, a múltkor is bent beszélgettél a Ferivel – förmed rá a soványabb. – Ugyan már! Az nem lényeges – mondja. – Meg aztán nem kell újságot se venni, itt mindent elolvasok. – Te újságot olvasni jársz ide? – mondja a másik. – Dehogy is! Nem csak azért. Ez egy könyvtár Iluskám, ha nem tudnád – mondja. Meg aztán vannak itt az első emeleten az újságok mellett mindenféle ingyenes programokról tájékoztatók. Ha úgy tartja kedvem elmegyek oda is. – Oda mind a ketten elmegyünk –mondja Iluska.

– Na azért nem mindig. – Hadd kérdezzek valamit, már ha így összeismerkedtünk – mondom. – Igen, igen – mondják lelkesen.

– Hogyan lehet leélni évtizedeket szépen, boldogan egy házasságban? – Sehogy. Sehogy. Nem lehet – mondják egyszerre. – Tudja én néhány év után elváltam az első férjemtől, egyszerűen nem bírtam elviselni, állandóan idegesített. A második férjemmel negyven évig éltem együtt, de az sem volt jobb. Igaz, ott meg én voltam hisztis. Mondta is mindig szegény férjem: Hát mit gondolsz, mi vagyok én ? Oroszlánszelídítő? – Az volt? – Nem, Iluskám. – Megváltoznak valaha a férfiak? – mondom. – Igen drágám. A haláluk előtt másfél órával – nevetnek hangosan.

– Úgy látom, nem unatkoznak még nyugdíjas korukban sem mondom. a hölgyek – Nem,– azt nem. Nekem udvarlóim is vannak, nem is akármilyenek. Az igazság az, hogy benne lennék én egy jó kapcsolatban, meg szex is kellene, de csak finoman,

normálisan. Olyan durva, perverz dolgokat hall manapság az ember, nekem az nem kell.

Hát ennyit arról, hogy nincs fórum, ahol az emberek találkozhatnának, beszélgethetnének. A jelek arra utalnak, ha valaki tényleg akar magának társaságot, akár hetvenévesen is megtalálja, ha veszi a fáradságot és utánajár a lehetőségeknek. Hogy bekopogtasson otthonunkba a társasági élet,

programajánlóval a kezében azt hiszem, mára már talán csak az angol királynő kiváltsága maradt. Délután szuper ötletem támadt. Eszembe jutott egy barátnőm, vagy inkább régi kedves ismerősöm, aki szerény véleményem szerint, nem mindennapi ember. Az egész személye valahogy olyan, mint az első – és egyben utolsó – találkozásunk. Kb. öt éve találkoztunk egyszer egy buszmegállóban és azóta nem láttam, pedig egy városban élünk csak valahogy nem futnak össze azok a bizonyos „univerzális” szálak. Ott álltunk, vártuk a buszt, ki-ki a magáét és teljesen önkéntelen módon elkezdtünk beszélgetni, mintha ezer éve ismernénk egymást. Aztán megérkezett az egyik busz, ő felszállt, én utána kiáltottam, hogy: Hogy hívnak? Ő meg: Mondd a számod! Mondom. Meg vagy! Szia! Szia – kiáltottam utána és soha többet nem láttam. Viszont azóta is kapcsolatban vagyunk, mármint telefonon. Volt, hogy egy évig nem hívtuk egymást, aztán meg ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Igazából a nevét sem tudom. Csak a keresztnevét, amit most meg is változtatok, ígyLegutóbb lesz ő a történetben Flóra. hete beszéltünk, de csak annyit, vagy két-három hogy most nem jó, beszéljünk pár hét múlva. A pár hét eltelt és mi újra összefutottunk az éter vad hullámain. Flóra cyber kurva, ahogy ő fogalmaz, meg állatorvos. Érdekes vegyítése a dolgoknak. Minden esetre túl érdekes ahhoz, hogy ne hagyjam őt ki a történetből és a beszélgetésünket közkinccsé tegyem. – Miért jelentkeznek a férfiak olyan oldalakra mint amilyenen pl. te dolgozol?

– Mert ránk verik a faszukat, konkrétan – mondja. – Na de mi ennek az egésznek a mozgatórugója?

– Lelkibetegek és az hiszik ezzel csillapíthatják a bajaikat. Általában titokban csinálják, a 99 százalékuk csak szexet kér. Leszarják az egészet aztán mennek tovább. – Látnak benneteket? – Ha bekapcsolják a kamerát, akkor igen. Én operátor vagyok, így engem nem láthat, csak a modellt. Azért működik ez így, mert a modellek általában nem beszélnek idegen nyelvet.

– Milyenek a férfiak? Okosak? Buták? Intelligensek? Udvaria-sak? Suttyók? Szexéhesek? Csak unatkoznak? – Vegyes. Általában suttyomban perverzkednek azon, hogy ismeretlen nőket néznek, megaláznak, ugráltatják őket. De mondom, a legeslegtöbb az abszolút agymosott falanszter arc, olyan, mint a futószalag: Muti meg. Szia! Na mit mutatsz nekem? Minden nemzetnek vannak ilyen egyenarcai. A

németek például kurva lényegre törőek. Van a külön német cset (chat), ha azon jön be valaki kb. egy sablondumával el lehet látni a populáció 99 százalékának az igényét: Helló! Wie gehts? Wie heisst du? Woher kommst du? Wie alt bist du? Ok. Spielen wir! Ennyi.

– Miért csinálod? – Mert nem tudok egyébként megélni. A legtöbbünknek diplomája van, de kitörölhetjük vele a seggünket. – Miért nem próbálkozol külföldön? – Megpróbáltam Németországban is. Jelentkeztem állatorvosnak, de le akartak venni és ez nekem nem tetszett. Nem ezért tanultam évekig. A másik fontos dolog, hogy én itt akarok élni, ebben az országban. Itt vannak a barátaim, itt van az életem. – Hogy éled meg érzelmileg ezt a munkát? Milyen hatással

van rád? – Többször az idegösszeroppanás határán voltam, de muszáj tovább csinálni, mert egyelőre nincs jobb választási lehetőségem. – Mit gondolsz, milyenek Magyarországon a párkapcsolatok? – Szarok. – Miért? – Mert nincs gyökere az emberi létnek, mert a pénz hiánya még a legszilárdabb kapcsolatokba is bele tud szólni. Pl. lehet, hogy jól kijönnék X fiúval, de ha száz kilométerre lakik tőlem és nekem nincs arra pénzem, hogy leutazzak hozzá hetente, akkor már rögtön fennakad a problémán a kapcsolat. – Gondolod, hogy a párkapcsolati problémák alapja az országban az uralkodó rossz gazdasági helyzet? Ez lenne az alapja az úgymond erkölcsmentes életnek? Ennyire fontos lenne a pénz? – Nem. Egyszerűen ennyire ellehetetlenítették az embereket, pénzzel rángatják őket. Közben pumpolják a tévék, hogy kell ez, meg kell az. Ismered a Maslow piramist? – Persze. Itt most arra gondolsz, hogy ha az ember a

létfenntartásához szükséges dolgokat, mint például élelem, tető a feje felett stb. nem tudja megteremteni, tulajdonképpen veszélyezteti a létfenntartását, akkor nem tud előbbre lépni, úgy értem amíg ezek nincsenek biztonságban, addig olyan dolgokon, mint érzelmi biztonság nem gondolkodik. És mi van a szerelemmel? A szerelem nem pénz kérdése. – Tudod nehéz úgy szerelmesnek lenni, hogy az erkölcs hanyatlóban van. Ma az a nagymenő, hogy szingli vagy. Meg az a sok hülyeség, amit a média erőltet az emberek fejébe.

– Mit gondolsz, mitől működik jól egy kapcsolat? – Szerintem elsősorban vonzalom kell hozzá, mármint szexuális. Ebben többnyire a külső az első (időrendben). Először a külső megfog, aztán a belső megtart. Olyannak kell lennie a belsőnek, hogy azt lehetőség szerint el tudd fogadni. – Szerinted a szex a legfontosabb egy kapcsolatban és ha az működik, akkor már csak a másik elfogadása van hátra? – Igen. Fontos még, hogy olyan embert válassz magad mellé, akire fel tudsz nézni. Ez tényleg nagyon fontos. – Na, ez már kezdi bonyolulttá tenni a dolgokat. – Igen. Ha a szex nem működik jól, ami alatt azt értem, hogy szexuális vonzalomnak kell lennie a két ember között, legalább addig, amíg ki nem alakul egy mély szeretet kettőjük között. Aztán ha a szenvedély csillapodik, de a szexuális vonzalom még mindig ott van, akkor meg már embere válogatja, hogy mit kezd vele, de az igazság az, hogy még mindig működhet a dolog. Bár azt hiszem, illetve a magam részéről azt mondanám, hogy akármilyen jó is legyen a szex, számomra az érzelmek a legfontosabbak. –– Szerintem mindenki arra vágyik, hogykiégtek, szeressék. Igen. Sajnos ma az emberek eléggé nem hisznek, nem bíznak és itt jön a párkapcsolat másik alapköve a bizalom. Egy házassági kapcsolat valahol üzlet is, hiszen jó esetben gyerek születik belőle, egy olyan embertől akiben megbízol. De hogy lehet bizalom nélkül mindezt végigcsinálni? Úgy, hogy nem tudod magad egzisztenciálisan rábízni valakire? Ha egy nő teherbe esik és gyereket szül, kiszolgáltatott helyzetbe kerül. Persze ma az anyák is dolgoznak nagy hassal és egyre többen. Szerintem egy férfinak kutya kötelessége eltartani a feleségét a gyerekével együtt addig, amíg nem képes a nő újra

dolgozni és ha a nő munkája a háziasszonyszerep, akkor annak egyenrangúnak kell lennie a férfi munkájával. – Azt hiszem a bizalom nem egy aktívan működő érték. Ráadásul az élet senkinek semmire nem ad garanciát. – Ez igaz, de te a jó párkapcsolatról kérdeztél. Szerintem az alapja a bizalom, a szeretet és a tisztelet. És szerintem igenis a szerelem, a vonzalom és a szex nagyon fontos részei a kapcsolatnak.

– A te párkapcsolatod ettől működik jól? – Most éppen sehogy sem működik. – Miért? – Pillanatnyilag négy férfival van kapcsolatom. – Ez hogyan lehet? – Így hozta az élet. – Magyarázd meg kérlek. – Hol kezdjem? Az apám letagadott amikor megszülettem. Aztán mikor rájött, hogy az ő gyereke vagyok, nevelni akart. Én sosem tiszteltem és nem adtam a szavára. – Nem gondolod, hogy ezért nem tiszteled a férfiakat? – Nem tudom. alapvetően ilyennek ismertem meg őket. Kevés dolgotLehet. lehetDe manapság bennük tisztelni. A nőkben sem sokat.

– Hogyan tudsz egyszerre négy kapcsolatban „részt venni”? – Nagyon az elején járunk ennek az egésznek. Szeretem mindet. Mind szép és értékes pasi. Mind a négy másért jó. Lehet, hogy ez most hülyén hangzik, de én képes vagyok egyszerre több pasiba is szerelmes lenni. Tudom, hogy az elején választani kellett volna, de nem tudtam, mert hiányzott volna az egyikből az, ami a másikban benne van és fordítva. – Mit jelent számodra a szexuális önbizalom?

– Az egy alapvető dolog, illetve az önbizalom az. Ha nincs önbizalmad, nem hiszel magadban, nem tartod magad sokra, akkor valahogy nem is szereted magad, az meg ugye közhely, de igaz, hogy ha nem szereted magad, mást sem szerethetsz. A ji king azt mondja, hogy ne keverd össze a pillanatnyi örömöket a boldogsággal. De azért félek attól, hogy mi lesz, ha mind a négy pasim lelép. – Jön majd más. – Nem erről van szó. Mi van ha most azt kell megtapasztalnom, hogy én vagyok saját magam legjobb barátja, önmagamat kell a legjobban szeretnem, hiszen én maradok önmagammal a legtovább, egészen a halálomig. Sőt, azon túl. – Csak visszataláltunk a szeretethez – mondom. – Igen, elég nehéz dolog ez a szeretet, pláne, hogy ennek kellene a legegyszerűbb dolognak lennie. – Akkor miért nem megy ez nekünk? – Nem tudom. Tudod mi a különbség az agapé és a filia között? erosz, az – Persze. Feltételezem gondolsz, hogy aazszeretetről, agapé és a filia ugyanarról arra szólnak, mindegyik csak különböző szinten. Az erosz a testi vonzalom, az agapé a szellemi egység, a filia pedig a lelki egység vágyát fejezi ki. – Sem az igazi megértése, sem a gyakorlása nem könnyű – mondja.

– Nem sokan számolnak be sikerélményekről. Leginkább Buddhával és Jézussal szoktak példálózni filia és agapé „ügyekben”. Mennyi öröm van az életedben? – Igyekszem én magam úgy alakítani, hogy maximálisan any-nyi legyen, amennyi csak belefér. Mindent megteszek ami

pillanatnyilag rajtam múlik. Nyitott vagyok és figyelek arra, hogy az élet ne menjen el mellettem, hogy tényleg megéljek és megtapasztaljak dolgokat. Ahhoz, hogy izgalmas és szép dolgokat élj meg, sok esetben kell találni valakit, aki tud ad ni neked, de ez még nem elég, neked képesnek kell lenned a befogadásra – ha ez nem megy, akkor dolgozni kell rajta, mert nagyon fontos. Egy spanyol sráccal ismerkedtem meg a nyáron. Udvarolt. Néztem azt a gyönyörű pasit, tényleg gyönyörű volt a szó szoros értelmében. Hozta nekem a hasist, teljesen ismeretlenül, csak annyit mondott, hogy ez itt a tiéd fluoretta meva. Ahogy hozzám szólt vagy olyan nagyon kedvesen, buján udvarolt, már attól elvörösödtem. Ő meg csak mosolygott és annyit mondott, hogy you are shy (félénk vagy). – Azért a hasis nagyon durva. Én magam sosem drogoztam, nem hinném, hogy bármit megold, szerintem a problémákat józanul kell és lehet megoldani. – Értelek. Én sem azt mondom, hogy drogozz. Ez egy egyszeri, megismételhetetlen élmény volt. Érted? Én szeretek kipróbálni dolgokat, szeretek megélni mindent, amit csak lehet. Ez a 19mert évestetszettem fiúcska odajött hozzám és órákig ott ültmert mellettem azért, neki. Nem akartam elhinni, én nem látom magam se szépnek, se kívánatosnak. Amit én ott átéltem vele, azt hívom magamban a „szentlélek” állapotának. Ne érts félre, nagyon egyszerű dologról van szó. Arról az állapotról beszélek, amikor még gyerek vagy, nem használsz semmilyen eszközt azért, hogy pillanatnyilag jobb legyen neked, nem iszol, nem cigizel, nem drogozol. Gyerek vagy, tisztán őszintén, érzed a benned folyó energiákat és azt, hogy egy vagy az univerzummal. Erről beszélek. Aztán később ez a fiú küldött át e-mailen egy képet nekem, szívvel bekeretezve. Az egyik

haverja fotóalbumában találta és én csupán véletlenül kerültem rá a tömegben. Tudom hihetetlen, de ez a fiú, meg az egész vele való kapcsolat megmozgatott egy tüskét bennem és valami elindult. Tényleg. – Valahol az emberek nagy része arra vár, hogy valaki ugyanígy rátaláljon és kimozdítsa abból a bekeményedett állapotból amelyben stagnál. – Igen. De te azt hiszed, hogy minden csak úgy jön magától? Hogy a padlón vagy és várod a segítséget, tátott szájjal mint a sült galambot? Nem így megy ez. Tenni kell érte, keményen dolgozni. Ez persze nem azt jelenti, hogy nekem most minden olyan jól megy. Ne hidd. Néha azért bele kell szarni az egészbe, mert ugyanakkor a laza lélek a titka mindennek. Fogadj el minden jót, amit az élet ad – hozzáteszem ez sem egyszerű, hiába tűnik annak. Élvezz ki mindent jól, de ne tapadj bele, mert amint belekapaszkodsz elillan.

A Flórával való beszélgetés nagy hatással volt rám. Olyan bonyolult az Egyrészt emberi megnyugodtam, lélek, tele másrészt megfejthetetlen misztériumokkal. teljesen elkámpicsorodtam. Szerencsére a férjem estére pókerpartit szervezett a barátaival így volt elég időm arra, hogy napi tapasztalataimat lejegyezzem. A könyvtárban szerzett másik nagy felfedezésemről külön jegyzetet készítettem és hatalmas felkiáltó jelet tettem mellé, nehogy kimaradjon a könyvből, ugyanis mindenki számára fontos dologról van szó. Ha akarjuk, ha nem, mindig olyan társat kapunk, aki a mi önmagunkról alkotott véleményünket tükrözi. Lehet, hogy azt

gondoljuk magunkról, hogy lám én szép vagyok, okos, gazdag tehát értékes ember, mégsem egészen így következnek a dolgok egymásból. Hiába gondolja magát értékes embernek az elért sikerek alapján, ha legbelül nem ezt érzi. Ha a lelke mélyén unalmasnak, kevésnek, sivárnak, szánalmasnak, szerethetetlennek találja önmagát, bizony ehhez fog társat kapni. Olyan társat, aki pontosan ezen titkos érzéseknek megfelelően fog velünk bánni. Ha értékesnek érezzük magunkat, értékes emberként tekint ránk, ha nem, nem. Hiába tiltakozunk, belső világunk megteremti a harmóniát a külső világgal, érdemes hát felülvizsgálni őszintén önmagunkkal kapcsolatos érzéseinket, és ha kell dolgozni önbecsülésünk, önbizalmunk növelésén.

19. fejezet

Másnap egy régi Guru barátommal volt telefonos konzultációm a párkapcsolati kérdést illetően. Egyébként csak én hívom Gurunak, és bár évek óta nem beszéltünk, készségesen segítségemre volt a kérdést illetően. Mivel egy ötven körüli férfiról van szó, aki fontos szerepet tölt be lakóvárosa kulturális életében így meglehetősen sok embert ismer, sokféle emberi kapcsolattal találkozott már és elég élettapasztalata van ahhoz, hogy megítélésem szerint releváns válasza legyen a kérdésemre. Így is volt. Csupán egyetlen kérdést tettem fel és ő mindent elmondott, tényleg mindent.

– Tudod, én már egy ideje nem szívesen áldozok időt arra, hogy mások szenvedésének történeteit hallgassam – kezdte. – Azt

hiszem

az

emberek

nagyon

szeretnek

szenvedni.

Mindenkinek teljes mértékben a magánügye ha szeret szenvedni bármi is legyen az ok gyerekkori maradvány, szenvedélybetegség csak az errehiába kattan, engem ez már nem érdekel.vagy Aki egyszerűen szenvedni akar, mondja el nekem a történetét, én hiába adok tanácsot, úgysem változtat semmit az illető, mert ha tényleg változtatni akarna, akkor nem a segítségem kérné, hanem már eleve ő maga meglépné a változásokat. Nem tudom miért, de valahogy most ez a trendi. Szenvedni, rossz kapcsolatokban élni, állandóan hülyeségeken agyalni ahelyett, hogy mindenki saját magában keresné a boldogság lehetőségét, a mindennapokat kreativitással, alkotással, tartalommal töltené meg. Ehelyett egész nap azon jár az emberek esze, hogy a másik éppen most kivel, mit csinál

vagy éppen nem csinál és ettől ő mennyire szenved. Elképesztő, hogy képesek napokat, heteket, hónapokat és éveket szánni arra, hogy egy másik ember tettének a miértjét kutassák miközben a saját életük nem érdekli őket. A vicces az, hogy mindenki csak a saját életével rendelkezik, kizárólag arra van befolyása. Én már nem vagyok hajlandó mások hülyeségét hallgatni. Ha valaki azzal fordul hoz zám, hogy megkérdezze, hogyan tudná még jobban kiteljesíteni magát a hobbijában vagy a munkájában, az érdekel, abban látok lehetőséget. A monoton szenvedésben, amiből bármikor ki lehet szállni, csak döntés kérdése, abban nem. Arra várni, hogy majd a másik megváltozik és olyan lesz, mint amilyet én szeretnék, erre feltenni éveket vagy akár egy egész életet, szerintem értelmetlen. Mennyivel könnyebb az együttműködés az élet bármely területén azokkal az emberekkel, akik akarnak valamit kezdeni az élettel, egészen pontosan a saját életükkel és abba fektetik be ezt a hatalmas energiát. Na de miben különböznek ezek az emberek a szenvedőktől? – morfondírozok magamban. Fontosak maguknak? Szeretik a munkájukat? Szeretik azveszik életüket? Szeretik önmagukat? Nem másokra várnak, maguk kezükbe az irányítást? Valami ilyesmiről lehet szó. Ha pedig így van, akkor ők miért tudják szeretni önmagukat? A munkájukat? Miért fontosak önmaguk számára míg mások nem? Mitől szereti magát egy ember és mitől nem? Belső elhatározás kérdése? Vagy csak úgy jön magától? Lehet tanulni? Lehet egyáltalán változtatni önmagunkon? Bizonyára. Már ha akarunk változtatni és tudjuk, hogy mit mire akarunk változtatni. Csak úgy, hogy meg akarok változni de nem tudom mit akarok, az nem nagyon megy. Először is kell egy jó terv, egy koncepció, arra, hogy pl. a kék

papucs helyett egy barna csizmát szeretnék. Na de miért nem gondolják ezt végig a szenvedők? Miért azt az egy ügyet erőltetik, ami nem megy úgy, ahogy ők szeretnék? Miért a végtelenségig lerágott csont? A világ nagy. Sőt! Hatalmas. Tele millió lehetőséggel. Miért pont az az egy sztori kell? Miért nem jó más? Hogy bebizonyítsa magának, hogy ő megcsinálta? És utána mi lesz? Ha a másik esetleg megváltozik, akkor majd minden jó lesz? Nem lesz idővel más tulajdonsága, ami ugyanúgy bosszantani fogja? Amit ugyanúgy ki kell majd cserélni? És ha már minden nem tetsző tulajdonságot kicserélt akkor mi lesz? Kidobja mert unalmas? Kidobja mert nem akar együtt élni egy olyan emberrel, akivel azt csinálhat amitakar?

Akkor mi értelme volt az összes megváltoztatásnak? Hogyan tovább? Keres valakit, egy új embert akin van még mit megváltoztatni? Nem az a lényeg, hogy pont azért szeretünk bele a másikba mert olyan, amilyen? Vagy amikor beleszeretünk valakibe, már eleve azon jár az agyunk, hogy majd ilyen meg olyan embert csinálunk belőle? Mikor milyen emberhez van éppen kedvünk? Mi értelme ennek az egésznek? Miért választunkElőfordulhat, már eleve olyan amilyetnem szeretnénk? hogy embert nem is magunk tudjuk, mellé, hogy milyet akarunk? Huh, így azért nehéz. A Guru barátommal folytatott beszélgetés annyira taccsra tett, hogy jobbnak láttam másnap beauty napot tartani, kozmetikába menni, regeneráltatni a körmeimet és könnyedebb stílusban csiripelni a témáról. Így is tettem. Azért a délelőttöt még kutatással töltöttem, meg is lett az eredménye. Az egyik könyv azt írja, gyengeségeink, hibáink tesznek minket egyedivé, izgalmassá. Bármilyen furcsán hangzik is, igaz lehet. Amíg megpróbáltam

tökéletes lenni, pontosabban annak látszatát kelteni, állandó szemrehányásokban volt részem. Mintha még kifejezetten kerültek is volna az emberek. Arról nem beszélve, hogy állandóan megkaptam az aktuális partneremtől, hogy könnyű neked, te tökéletes vagy! Én melletted soha nem leszek elég , mindig csak egy hibás termék leszek, nem vagyok tökéletes és nem is leszek. A tökéletesség unalmas! Keresek valakit, aki nem ilyen unalmas a nagy tökéletességével, mint te. Az igazság az, hogy én magam legalább annyira szenvedtem a tökéletesség-színdarabban mint a másik fél. Nem tudom azért van-e, mert mérleg az aszcendensem és állandóan meg akarok felelni mások elvárásának vagy valami beteges elképzelés vezetett ahhoz, hogy így majd jobban szeretnek az emberek, jobban meg tudok felelni az elvárásoknak. Nem működött a dolog. Én egyre szerencsétlenebbnek éreztem magam, miközben egyre többet és többet tettem, a másik meg értetlenül nézett és végül lelépett. Aztán egyszer csak elegem lett. Nem akartam már más lenni, mint ami vagyok. Nem voltam hajlandó többé abba energiát fektetni, hogy mások szeressenek, másoknak ha mindenki tisztában van vele: amegfeleljek. szeretet nemRáadásul, függvényejobb semminek, vagy van, vagy nincs.

És itt a poén! Ha az ember a hibáira helyezi a hangsúlyt, kirakatba helyezi azokat, még világraszóló karrier is lehet belőle, lásd Woody Allen. Nagy nyugalomban mentem le Renihez, még csak déltájt járt az idő és már is újabb felfedezéssel gazdagítottam kutatásaimat. – Mi újság nálad drágám? – kezdtem. – Semmi különös, és nálad?

– Minden rendben. Munka is van bőven, hétvégén megyek a csajokkal bulizni.

– Te Reni, jól sejtem, hogy az a srác, aki múltkor itt volt nálad műkörmöt csináltatni meleg volt? – Igen. Zavart? – Nem, egyáltalán nem. Mindenki azt csinál magával amit akar, teljes mértékben magánügy. Minden esetre igényességre vall.

– Persze, a melegek általában nagyon igényesek. Egyszer fiatal-koromban, úgy hozta a sors meg a munka, hogy voltam együtt meleg fiúval. A vendég egy biszex férfi volt, egy meleg fiút kért és egy nőt. A mai napig emlékszem arra a gyönyörű, fiatal, meleg srácra. – És, milyen volt? – Először a vendég és a srác voltak együtt, aztán a vendég kérésére a meleg fiú meg én – persze abszolút biztonságos körülmények között zajlott minden. Annyit mondhatok neked, hogy velem még hetero pasi olyan gyengéd, annyira kedves, figyelmes nem volt az ágyban mint ez a meleg srác. Egyébként sok bukik a meleg pasikra pontmeg ezért, de ennek sosincs jó vége,nőegy ilyen pasit nem kaphat igazán egy nő. Per sze vonzó a kedvesség, a gyengédség, az intellektuális társaság, a kiváló stílus, ahogy megértik a női lelket, de párkapcsolatként nem működik, az tuti. – Érdekes felvetés ez a meleg pasi ügy. Eddigi életem során kizárólag hetero pasikkal hozott össze az élet, de új ismereteim birtokában, azt hiszem másképp fogok a meleg pasikra gondolni.

Jól belecsavarodtam ebbe a párkapcsolati kérdésbe. Azt kell, hogy mondjam, híre lett. Szinte ismeretlen emberek hívnak fel,

hogy elmondják a véleményüket. A közértes közvélemény-kutatást végez, hogy segítsen, mindenki tenni akar valamit, részt akar venni a projektben; néha úgy érzem, már ezért megéri az egész. Ildikó barátnőm is ráharapott a témára, pedig csak mellesleg tettem neki említést arról, hogy megint könyvírásba k ezdtem. Megbeszéltünk hát egy röpke találkozót az egyik közeli kávézóban. Fogtam az egyik párkapcsolatos tudományos könyvet, hogy ne unatkozzak míg várakozok (azt ugyanis nem tudom elviselni) és kiültem a teraszra, hét ágra sütött a nap. Már egy ideje élveztem a kellemes napsütést, mikor egyszer csak a semmiből megjelent előttem egy ezer éve nem látott régi ismerősöm, Zsolti. – Mi újság? – kérdezi, csak úgy lazán. – Szia – mondom. Várok valakit. – Amíg nem jön meg leülök ide egy kicsit –mondja. – Csak nyugodtan. – Mit olvasgatsz? –– Párkapcsolati elemző, tanácsadó könyvet. Miért? Gáz van? – Nincs. Arról írok könyvet, hogy mit tegyünk, hogy egy jól működő párkapcsolatban éljünk és hogyan oldjuk meg a felmerülő problémákat. Van esetleg valami jó ötleted erre vonatkozóan? – Nincs. Én nem vagyok párkapcsolatpárti. Jobban szeretem a szabadságot. Jövök-megyek a világban, dolgozgatok. – Voltál már valahol a nyáron? – Ja, elmentünk a haverokkal Görögországba. De nem volt valami jó a felhozatal. Az egyik este már arra fanyalodtam,

hogy én oldottam meg az ügyet, a többiek ki is akadtak. – Ettől? Nem vagyok prűd, de ez mondjuk magánügy –már ha jól értem amit mondasz. – Persze, persze csak maradt rajtam egy kis cucc. – Az a cucc? És pontosan hol maradt? – Úgy volt, hogy délután elmentünk egy kicsit hajókázni, vittünk magunkkal néhány csajt is, de bénák voltak. Egyik sem jött be igazán. Ismersz engem, a jó nőkre bukom. – Aha. – Visszamentünk a szállásra és megbeszéltük a srácokkal, hogy mindenki kifújja magát, aztán egy óra múlva találkozunk. Szépen felmentem a szobámba, hajat mostam, lezuhanyoztam, aztán úgy meztelenül leültem az ágyra. Gondoltam ha már a csajok alkalmatlanok voltak, én majd elintézem magamnak a pitont. Szépen felállítottam, vertem, vertem a cuccot, teljesen behergeltem vele magam. Jól fölé hajoltam – mert szeretem olyan közelről nézni, ahogy csak tudom – csöpögött a homlokomról a veríték, nyitott szájjal ziháltam – nagyon szexi lehettem. Egyszer csak ahogy váratlanul elélveztem, véletlenül szájba

spricceltem magam. Ne nézz így! Van ilyen. – Nem kételkedem. – Aztán újra lezuhanyoztam, mivel igényes ember vagyok és lementem a többiekhez a bárba. Ott aztán olyan furcsán nézett rám Tamás. Azt mondja nekem: Te Zsolti! Van valami a szemöldöködön. Azt hiszem valami pihe rászállhatott. Odanyúlok, hát a cucc volt! Mondom neki, hogy nem pihe, csak fönt a szobámban kivertem a faszomat és ahogy véletlenül szájba spricceltem magam – te is szoktad nézni a pitont akció közben, nem – mondom neki –, biztos a szemöldökömre is jutott az anyagból. Nem gond, letöröltem és túl is voltunk az

egészen. – Pfúj! Azért ez gusztustalan. – Miért? – Hogyhogy miért? Neked olyan elvetemült sztorijaid vannak.

– Feltételeznél rólam mindenféle gusztustalanságokat? – Sanszos. – Baszki. Nem értem miért van ez. A múltkor az egyik haverom este hazavitt a nyaralóba valami jó kis nőt. Megdugta, az óvszert meg otthagyta az ágy mellett. Másnap az asszony megtalálta a gumit és kérdőre vonta a férjét. Az meg tudod mit mondott? – Mit?

– Az én kedves barátom kihívta a konyhába a feleségét (nehogy meghalljam miről beszélnek – persze utána én is megtudtam mindent) és azt mondja neki: Drágám! Tegnap este elmentünk a haverokkal bulizni és jól bepiáltunk. Hazajöttünk a nyaralóba ketten a Zsoltival, de mivel csak egy ágyunk van, kénytelenek voltunk mindketten abban aludni. Már majdnem elaludtam, kinyitom látom, hogy a hülye Zsolti ott mikor mellettem veri aa szemem faszát. és Mondom erre ez neki: De gusztustalan vagy! Legalább vegyél elő egy óvszert és abba verd a faszod. A Zsolti meg így is tett, szépen beleverte a pélót az óvszerbe. Úgy látszik nem voltam elég körültekintő az ügyben és nem szóltam neki a továbbiakat illetően. Ez a hülye Zsolti meg amilyen igénytelen, a használt óvszert otthagyta az ágy mellett. Hát így került az óvszer az ágyunk mellé. Láthatod, hogy én teljesen ártatlan vagyok, kérdezd csak meg Zsoltit! Pár perc múlva jönnek ki a konyhából. Néz rám az asszony és azt mondja nekem: Te Zsolti! Hogy te milyen egy

gusztustalan állat vagy! A mi ágyunkban vered ki a farkad, aztán meg otthagyod az óvszert? Mondjuk nem is vártam mást tőled. Így. Érted? Hát ennyi. Nem is én voltam! Te is ilyen embernek ismersz engem? – kérdezi. – Azt hiszem. (Kedves Olvasó! Zsolti nem kitalált személy, ahogyan a többiek sem. A nevét megváltoztattam, nehogy a személyiségi jogait megsértsem. Még annyit hozzátennék a teljesebb véleményalkotás érdekében, hogy Zsolti évekig az ÁPV Rt. egyik igazgatója volt.) Hála istennek ekkor megérkezett Ildikó és Zsolti távozni kényszerült. Nem is nagyon bántam, mert bár a maga módján szórakoztató fazon, semmi esetre sem egyszerű megérteni őt. Ildikó barátnőm szuper szexi, mint mindig. Derékig érő sötét haj, nagy kerek cicik (épp csak a mellbimbót takarja a köny-nyű nyári felső), térd fölé érő szoknya – mert, hogy konzervatívnak vallja magát – tökéletes smink, brutál napszemüveg és mintha tekintete állandóan az eget kémlelné, de –nem (!) egyszerűen Szervusz drágám! nagymenő! – mondja. – Helló Bébi! – Elhoztad a körömlakkot? – kérdezi (állandóan a dolgok közepébe vág). – Persze, persze. – Az egyszínű sötétre lakkozott körmöt szeretem. Szerencsére ebben pont egyezik az ízlésünk. Tudom, hogy nem túl nőies, de nagyon sietek egy tárgyalásra, mit szólnál, ha mégis itt a kávézóban lakkoznám ki a körmöm? – Nem épp a legalkalmasabb a hely, de kis utca, egy kicsit

eldugva, vendég se sok. Engem nem zavar – mondom. – Azért akartam találkozni veled, mert van egy furcsa helyzet az életemben. Te meg úgyis állandóan az univerzumot meg a jeleket kutatod, gondoltam hátha tudsz segíteni. – Kivele. – Tudod hogy rengeteget dolgozom. Vagy bent vagyok a szerkesztőségben és cikket írok valamelyik újságnak, vagy terepen vagyok, vagy az egyetemen. Szóval mindenképpen őrült rohanásban. Képzeld el, az történt velem, hogy az utolsó vizsgámra készültem, egészen pontosan egy szigorlatra, ami egy szerdai napra esett. Hétfőn reggel felkeltem, szerkesztőség, terep, szerkesztőség, terep, éjszaka helyszíni tudósítás, úgy éjjel kettő-három lehetett mire hazaértem. Mivel szerdán szigorlat, gondoltam nem fekszem le aludni, így reggelig tanultam, aztán indulás a munkába. Kedden ugyanez: terep, szerkesztőség, terep, szerkesztőség, megint éjjel értem haza. Idő hiányában újra kénytelen voltam reggelig tanulni. Már készülődtem volna, hogy megyek az egyetemre, mikor észrevettem, hogy elment a hallásom mindkét fülemre. Mondom hogy mi aa helyzet. bevitt a kórházba, Zoltánomnak, ott valamit csináltak fülemmelGyorsan és szerencsére vissza is jött a hallásom. Aztán berohantam az egyetemre, gyorsan leszigorlatoztam és hazamentem aludni. Tudom, tudom, túlhajtom magam, de lett eredménye a munkának, ötösre szigorlatoztam, így automatikusan felvettek doktori képzésre. – Gratulálok. De azért többet ne csinálj ilyet. Három napig nem aludni –

teljességgel értelmetlen. Nincs az a diploma ami megéri, hogy egyszer esetleg valami maradandó kárt okozz a szervezetednek.

– Persze, de nem ez a kérdés. Rengeteget dolgozom és úgy hiszem, hogy jól. Nem vagyok tévedhetetlen, nem vagyok tökéletes, mindig átolvastatom a munkáimat számomra hiteles, nagy tudású, nálam tapasztaltabb kollégákkal. Jónak találják amit csinálok, mégis mostanában gyakran megesik velem, hogy elkészítek egy félórás riportot, de csak két percet adnak le belőle. Írok egy másfél oldalas cikket, és csak pár sort közölnek. Azt mondják, meg vannak elégedve velem, de akkor miért nincs látszata? Miért nem közölnek belőle többet? Szerinted mi az üzenet? – Talán az lehet, hogy vegyél vissza egy kicsit. Nem feltétlenül attól lesz jó valaki, h ogy mindig mindenhol ott van, minden munkát elvégez. Lehet, hogy pont azt nem látják így meg benned, amit láttatni szeretnél. Tudom, hogy közhelyes, de lehet, hogy a kevesebb itt is több lehetne. Arról nem is beszélve, hogy alkalmazott vagy. Bármikor búcsút vehetnek tőled, ahogy azt a múltkor mesélted az egyik neves, tapasztalt kollégádról. Ráadásul egyetemre is jársz, gyereket is akarsz. Nem sok ez egy kicsit? Tudom, hogy én is hasonló fajta vagyok, de azért ennyire Szerintem nem ennyi területen egyszerre kiválóan nem. megfelelni, nem is kell.lehet Miközben gürizel – bármennyire is szereted amit csinálsz – elmegy melletted az élet. Vagy nem? – De. Ez meg a másik. Nincs időm semmire. Na de mikor csináljak karriert, ha nem most? – Most, de valahogy jobban meg kellene tervezni a napjaidat. Egy kicsit lazábban kellene venni az egészet. – Mint mikor fősulira jártunk? – Mhm. Valami hasonló módon. – Elszívunk egy szivart?

– Én nem tudok dohányozni – mondom. – Nem baj. – Beindítod nekem? – Persze. Add csak ide. Az nem semmi volt, ahogy a fősuli alatt ültünk hárman a Zita sárga Suzukijában és mentünk vizsgázni. A Zita tiszta ideg volt, te ilyenkor voltál a legnyugisabb- mindig az agykontrollra hivatkoztál. – Aha. Te meg a hátsó ülésen rúzsoztad magad. Nevetgéltünk. – Érdekes egy banda voltunk mi így hárman – mondja Ildikó. – Azt mondanám, hogy nem szokványos, hogy három teljesen különböző személyiség ilyen jól ki tudott jönni egymással. – Igaz. És állandóan csatlakozni akart valaki a bandánkhoz, de nem tudott – nyihog. – Mhm. Nem is értem, hogy miért. Mi nem fogadtuk be, vagy egyszerűen nem tudta felvenni a ritmust? – Milyen ritmust? Ahhoz, amit mi műveltünk egyszerűen nem lehetett Emlékszem egyszer januári vizsgák utáncsatlakozni. hetekig nem találkoztunk, merta féléves valahogy nem egyszerre jártunk be órákra. Aztán mikor végre összejött a csapat, álltunk a büfében, lent az aulában, egy kis kerek asztalnál ittunk a kávénkat és odajött hozzánk egy lány, félbeszakítva a beszélgetést azzal, hogy csatlakozhatna -e hozzánk. Mi meg mondtuk, hogy igen. A következő pillanatban meg már mind a hárman egyszerre beszéltünk, ahogy az egyébként is gyakran megesett. A lány meg csak állt és nem értette az egészet. Szegény nem tudhatta, hogy több hétnyi információt kellett akkor és ott átadnunk egymásnak és

annak ez volt a leggyorsabb módja. – Aha. Tényleg így volt. – Azon elgondolkodtál már, hogy most milyen sok ismerősünk lehetne, ha egy kicsit barátságosabbak lettünk volna? –mondja Ildikó. – Barátságosak voltunk. Mindenki a maga módján. Zita például mindenkit ismert a csoportból, én csak annak töredékét, te meg csak mi kettőnkkel voltál beszélő viszonyban. Amit tudni kellett általában Zitától tudtuk. – Ez történt. A Zita milyen szép volt! Emlékszel? – mondja Ildikó. – Naná. Most is az. Itt következik az a rész, hogy mi voltunk a legszebbek az egész főiskolán? Vihogunk. Azért jártak oda nálunk fiatalabbak, soványabbak is stb. Érted… De egyébként mindegy.

– Jaj drágám! Indulnom kell. Még elkések – pattant fel Ildikó. – Elkísérsz a kocsimig? – Persze. – Ezzel mondja.

a kis lepukkant céges kocsival járok. Ez van –

– Benézek a hátsó ülésre. Melltartó, magazinok, fél szendvics.

– Így nézhet ki Macskanő és egy újságíró keverékének a járgánya –mondom. – Ildikó! Nekem is van egy fontos kérdésem az új könyvemmel kapcsolatban. – Majd telefonon megbeszéljük drágám. Puszi – mondja és elviharzik.

Mintha csak magamat látnám. Már vagy negyed órája ültem a számítógép előtt és azt az

egyszerű, mindent átfogó mondatot kerestem, amivel az egész napot jellemezhetném. Talán ez lehet az: Mindenki úgy hülye, ahogy van.

20. fejezet

Kitört a nyár. Hogy csillapítsuk a hőségben felhevült testünk hőmérsékletét lementünk Balatonfüredre a barátunkhoz Tamáshoz az aquaparkba. Nagyon jól éreztük magunkat. Egész nap vízben voltunk. Hol a nagymedence „partján” napoztunk a vízben, hol beúsztunk amíg csak lehetett és vártuk a hullámot, ami óránként megmozgatta az embereket, na meg természetesen mindeközben félóránként bekentük magunkat 50 pluszos fényvédőkrémmel, ugyanis az örök fiatalság egyik fontos kritériuma, hogy maximálisan vigyázzunk a bőrünkre. Estére egy kicsit „lehűlt” a levegő, így a kinti harminc fokból beültünk a szaunába és ott lazítottunk tovább. Aztán megint kiültünk egy kicsit a fűre, hogy élvezzük a már igazán kellemessé vált nyári levegőt. Mivel nyughatatlan vagyok, mint Johnny Cash – a strandra is magammal vittem a jegyzetfüzetem és meginterjúvoltam Tamás fiát, Balázst arról, hogy ő húszévesen mit gondol a párkapcsolatokról. s? –– Voltál már szerelme Csak egyszer – mondja. Mostanában elég furcsák lettek az ilyen szerelmi dolgok. Van egy barátom, akinek három évig volt egy barátnője, de folyton megcsalta. Így is volt benne a telefonjában a lány: Noémi – Ne vedd fel! Ez azért volt melléírva nehogy a csajok, akikkel megcsalta, felvegyék a telefont. Én eddig egyszer voltam szerelmes. A kapcsolatunk elején kettőnk közül én voltam a szerelmesebb –a barátnőm jól

ki használt. Aztán egy idő után fordult a kocka, a lány volt jobban oda értem, akkor meg én használtam ki őt. A végén odáig fajult az egész, hogy tarthatatlanná vált a kapcsolat és

szakítottunk. Ez azért lehetett, mert mire a lány kezdett szerelmesebb lenni, addigra rájöttem, hogy ennél a kapcsolatnál több lehetőség is létezik számomra és nem akartam egy nő mellett leragadni. Most meg már megint ott tartok, hogy hosszabb párkapcsolatot szeretnék egy olyan lánnyal, aki normális, értelmes, akivel jó együtt lenni, akinek normális családi háttere van. – Mitől függ, hogy egy kapcsolat jól működik vagy sem? – Attól, hogy az emberek tisztelik -e a másikat, hogy mennyire fontos a másik. Azt hiszem, hogy most jó előre kicsajoztam magam és megállapodnék, de ez persze nem azt jelenti, hogy majd azt a lányt el is venném feleségül, hanem hogy most hűséges akarok lenni. – Miért nem könnyű hűségesnek lenni? – Mert olyan a társaságom. Állandóan csajoznak a többiek és én is becsajozok. – Milyenek a korodbeli lányok? – Sokfélék. Van, akit sokáig kell fűzni, de a legtöbbel csak megismerkedsz és hazaviszed, másnap meg már nem is ismered.

– Húszévesen? – Igen. – Milyenek szexuális téren a csajok? – Ha adsz egy kólát, leszopnak. Ez is egy jól működő variáció. Átlagosan 15 évesen veszítik el a szüzességüket, 20 éves korukra már elég sok mindenen túl vannak. A mai húszévesek között még akadnak normálisak, de az öt, hat, hét évvel fiatalabbak már szinte teljesen alkalmatlanok. – Mi jellemzi legjobban a kapcsolatokat? – Talán, hogy nagyon elanyagiasodott a világ és ezzel együtt

a párkapcsolatok is. A mai csajok azt nézik, hogy m ilyen a kocsid, mennyi italra hívod meg a csajt, vagy mennyi kokainra. Csak a pénz számít. Ha valamelyik haverommal megyek bulizni, mondjuk egy jó kocsival, de ugyanúgy vagyok felöltözve, mint máskor, már a parkolóban odajönnek a lányok és ismerkednek. De vannak azért normálisabb csajok is, azok nem a legmenőbb helyekre járnak, alterosabb klubokban nyomulnak, mint pl. a Gödör. Azok a lányok általában tanultabbak, céljaik is vannak, nehéz őket felszedni. Mindent lejegyzeteltem. Mivel a párkapcsolatok már egészen fiatal korunktól meghatározó részét képezik az életünknek, gondoltam meg lesz a helye és a szerepe ennek a beszélgetésnek is a végső következtetésem levonásánál. A fiatalok önmagukról alkotott képe kiábrándító és kilátástalan. Hogy mi az oka? Végtelenségig lehetne boncolgatni, de attól tartok hiába is kezdenék bele, ez a könyv egymaga nem váltaná meg a világot. Korgott már a gyomrunk rendesen így aztán elindultunk az öltözőfülkék felé, hogya férje átöltözzünk és elmenjünk Gondoltam meglepem m. Bevonultunk ketten pizzázni. az egyik öltözőfülkébe és mikor a férjem már teljesen meztelen volt, hirtelen rávetődtem. A reakciót nem nevezném normálisnak. A férfi ösz-szerezzent, kezét-lábát felhúzta, védekezni kezdett és őszinte riadalom jelei jelentek meg az arcán. Én meg, teljesen ösztönösen elkezdtem vihogni. – Te meg mitől ijedtél meg? – kérdeztem. – Hogyhogy mitől? Elég ijesztő, ha az emberre a saját felesége veti rá magát egy idegen helyen, egy öltözőfülkében. – Mitől ijesztő?

– Nem tudom. Ha vadidegen nők támadnak meg egy férfit, attól annyira nem ijednek meg a férfiak, mert arra fel vannak készülve. De a feleségükre? Arra nem. No comment.

Este összefutottunk Krisztivel és Ádámmal, akik csatlakoztak a pizzaevéshez. Kriszti és Ádám összeszokott páros. Immáron öt éve élnek házasságban, van egy két és fél éves kislányuk, Alida. Családi jó barátok, s ahogy az lenni szokott ilyen helyzetekben nemigen szégyenlősködünk egymás előtt. – Hosszabb időre jöttetek le vagy csak egy -két napot töltötök Füreden? – Csak a hétvégére – mondja Ádám. – Ez tulajdonképpen nem is nyaralás. Hallod Nyuszi? Ez nem nyaralás. Nem lesz este szex – mondja Ádám. – Azért mondja, mert mi alig dugunk, szinte csak ha nyaralunk. Olyankor úgy csinálunk, mintha nem is mi lennénk, tehát dugunk. Ugye Nyuszi? – mondja Kriszti. – Te most be akarsz égetni? is! hogy De ez mi van,volt nem? Ez még nem beégetés, még sem– Dehogy meséltem, mikor legutóbb elmentünk párel napra pihenni – mondja, és rögtön belekezd. – Képzeljétek el, elutaztunk egy szép kis vidéki szállodába wellness hétvégére. Este lementünk a szálloda medencéjébe, és mondtam Ádámnak, hogy: „Nyuszi, már csak egyedül mi nem dugtunk a medencében, gyere, dugjunk egyet!” Erre mit csinál? Jól becsomózza a fürdőnadrágjának a kötőjét, nehogy ki tudjam bogozni és tiszta erőből elkezd úszni a medence másik végébe. Én meg úszok utána, nagy nehezen félórás verseny után elkapom, de hiába próbálom szétszedni a csomót a

fürdőnadrágja kötőjén, csak nem tudtam leszedni róla a gatyát. De ez még semmi! Mondtam neki, hogy teljesen mindegy mennyit ellenkezik akkor is megdugom valahogy. Megint elkezdett úszni előlem, de mintha az olimpián lenne. – Ne

mondd Nyuszi, hogy nem így volt! Úgy úsztál, alig bírtalak utolérni. Végül csak nem hagytad magad. Másnap megint mondom neki, hogy Nyuszi, nyaralunk, dugjunk már egyet. Erre azt mondja, hogy jó, jó, de ne délelőtt, várjunk még egy kicsit. Délben mondom neki, hogy Nyuszi, dugunk már? – Majd ebéd után. Délután újra mondom, Nyuszi, mi lesz már a dugással? – Kicsit később. Késő délután: Nyuszi, most jó lesz? – Előbb menjünk le egyet úszni. Úszás után: Dugás? – Egy kicsit sétáljunk a tengerparton. Este: Dugás? – Előbb vacsorázzunk! Vacsora után két órával: Jó lesz most már? – Még nem, szívjunk el egy cigit. Cigi után kérdezem: Most? – Ne, még ne, előbb nézzünk meg egy négyórás indiai filmet. Na, erre bepipultam és elkaptam. – És mi lett a négyórás indiai filmmel? – Szex után Ádám egyedül megnézte. – Ádám! Én nem Kriszti értem ezt a furcsa szex-ügyet. Mi ebben a nehézség számodra? bombanő! – Ne mondjál ilyeneket. Így is túl gizda. – Na de mégis mi a gond? – Hogyhogy mi? Öt év után hogy dugjam meg ugyanazzal a lendülettel a feleségemet? Nem lehet. Ráadásul látod milyen, nem lehet neki azt mondani, hogy nem. Ha dugni akar, hát megerőszakol. – Ádám, azért te is nagymenő vagy, nem? – Dehogynem. Az vagyok, még jó. De hát látod, hiába vagyok nagymenő, ha a Kriszti azt akarja, akkor itt ülünk a

Balaton partján, ahelyett, hogy Pesten a bed beach-en partiznék. Tudod mekkora parti lesz ma este? – Nem. Mekkora? – Az egész nyár egyik legnagyobb bulija, én meg itt vagyok. Azt terveztem helikopterrel érkezek meg a szórakozóhelyre. Egész héten szoláriumba jártam, hogy szépen lebarnuljak. Képzeld el, kiszállok a helikopterből, csokibarna vagyok, a hajam hátrazselézve, rajtam a Prada felsőm, amit két éve tartogatok.

– Két éve erre a partira tartogattad a felsőt? – Dehogyis! Két éve vettem, de nem voltam elég izmos hozzá, ezért inkább nem hordtam. Már egy éve gyúrni járok, hogy jól nézzek ki, szépen meg is nőtt az izmom. Nézd csak meg!

– Nagyon jó. – Szóval kiszállok a helikopterből, csokibarna vagyok, a hajam hátrazselézve, rajtam a Prada felső, de nem! Nem mehettem el, mert Kriszti nem engedett el. Ezek után hogy szexelhetnénk, ha még az év partijára sem mehetek el? nevetve. Csak pont erre az egy – Szegény Ádám –elmondom partira nem engedett Kriszti?

– Pontosan. Most már látod, hogy Kriszti milyen szívtelen? – Nem egészen. Ha jól sejtem azért az év összes többi partijára, hétfőn, kedden, szerdán, csütörtökön, pénteken, szombaton, vasárnap – azért elmehettél? – El. Érted ezt? – Most mit mondjak erre? Végeztünk a vacsorával és elindultunk a szállásunkra. – Ez az Ádám elképesztő figura ezzel a szexüggyel – mondom.

– Az – mondja a férjem. Megállok itt a benzinkútnál és rá-spriccelek a szélvédőre. – Micsoda? Pfúj, de gusztustalan vagy! – mondom. – Nem úgy értem, te őrült! A bogarakat szedem le…

21. fejezet

Pár nap múlva hívott Ildikó barátnőm. Mivel éppen ráért egy kicsit traccsolni, feltettem az ominózust kérdést, amitől a közvetlen környezetemben már mindenki falra mászik, de Ildikó még nyitott mindenre, így aztán nagy lendülettel válaszolt nekem. – Szerintem az egymástól való függetlenség lehet (a mi esetünkben ez már hét éve) de akár 25 éven keresztül is az az erő, ami érdekessé és izgalmassá tud tenni egy párkapcsolatot. Az, hogy semmilyen szinten nem függünk egymástól, értem ezalatt anyagilag, lelkileg és egyáltalán, mindkettőnknek van saját élete és ez fantasztikus. Aztán ott van a legfontosabb dolog, az önbizalom. Én végtelenül bízom magamban nőként és emberként is. Abszolút biztos vagyok abban, hogy amit én elhatározok, azt minden esetben végig tudom csinálni, meg tudom szerezni és kész. Én hiszek önmagamban és hiszek a párkapcsolatomban. Például mikor legelőször találkoztam Zoltánnal, ugyebár megláttam egy orvosiZoltánt rendelőben, miközben éppen műtétre készültem, és rögtön biztos voltam abban, hogy ha ennek a pasinak van hat gyereke, felesége, meg mit tudom én milye, akkor is az enyém lesz. Egyszerűen hittem benne, és most is hiszek ebben és önmagamban. Persze nehéz megtartani az egyensúlyt. Tudatosan teszek érte, kikérem Zoltánom véleményét, hogy mi legyen ezzel vagy azzal, mert ő a férfi. Nehéz otthon nem férfiként működni, mivel a mai világ

megköveteli egy nőtől a munkahelyén, hogy olyan erős és határozott legyen, mint egy alfahím, de azért nem lehetetlen. Én megpróbálom a munkahelyi tigrist otthon

doromboló kiscicává szelídíteni, aki alkalmazkodik, akit puszilgatni, szeretgetni kell. Aztán ott van a férfi-női szerep, ami szintén nagyon fontos. Erre ugyan lehet, hogy nem én vagyok a legjobb példa, de azért azt hiszem általában hagyom, hogy Zoltánom hozza meg a döntéseket. Ildikó és Zoltán tudnak valamit. Ráadásul nagyon jól. Ez már igazi megoldás lehet arra a kérdéskörre amit feltettem, szinte a markomban éreztem a könyvet, mikor gépre vittem a hallottakat. A munka mára befejeződött. Jöhet a többi tennivaló. Mióta a „világ nagy titkát” kutatom sokkal szívesebben teszek meg olyan unalmas és „értelmetlen dolgokat”, mint a bevásárlás vagy a postára járás. Ennek a legfőbb oka az, hogy mindig találkozom valakivel, aki a maga különleges módján színesíti a történetet. Aznap Eszterrel futottam össze a postán. – Hú, de régen láttalak, mi újság vanveled? – Könyvet írok a párkapcsolatokról. – És mi lesz a címe? –– Csirkék NagyonésjóMarhák. cím. Rögtön eszembe is jutott valami amit beleírhatnál. – Na mesélj! – Képzeld el, a múlt héten kirúgtak a munkahelyemről – ez még önmagában nem lényeges. Mentem ki az épületből és ahogy a külső kapun kifordultam, megállt előttem egy férfi és széttárta a kabátját. – Ezt nem hiszem el! – De. Ez történt. Széttárta a kabátját és hát mondanom sem kell, nem volt a kabát alatt ruha. Egyáltalán.

– És te mit csináltál? Sikítottál? Elfutottál? – Nem. Ott álltam és néztem, csak néztem mert én még az életben ekkorát nem láttam. – Na jó és mi után jól megnézted mit csináltál? – Elismerően bólogattam és továbbmentem. Már nem is volt olyan rossz kedvem.

– Hát ez hihetetlen! – mondom. Velem ugyan semmi ilyesmi nem történt, de a múlt héten éjszaka a Discovery Chanel műsorán láttam egy dokumentumfilmet a világ legnagyobb farkú férfijéről. Nagyon érdekes volt a műsor. Képzeld, 34 cm hosszúságú volt az objektum – nyugalmi állapotban, a tulajdonos szépen rátekerte a karjára, mint egy hatalmas kígyót. Történet is társult a világrekordhoz. A férfi – akié a pénisz volt – óriási sztár lett Amerikában a, nevezzük nevén, „Kandúrral.” Világsztárok barátkoztak vele, szuper partikra járt, címlapokon szerepelt, fél Amerika őt ünnepelte. Egyszer csak krízisbe jutott az élete, mert úgy érezte ő tulajdonképpen nem is sztár, sőt ő egy senki, mivel minden sikert a „Kandúr” ért el. Depresszióba esett. Aztán elment egy jó pszichológushoz és Fényes, kigyógyult. újra jön nagy sztár. Magabiztos és kérkedő. feszesAzóta nadrágban -megy az utcákon, az emberek meg tátott szájjal bámulják, utána fordulnak, összesúgnak a háta mögött. Ez is hajmeresztő történet, nem? Este elmentünk vacsorázni az egyik kedvenc éttermünkbe. Eszegetünk, beszélgetünk, egyszer csak, miközben lelkesen magyarázok, megakad a tekintetem valakin, méghozzá egy nem mindennapi valakin. Egy jó 180 cm magas, nagydarab nő (?) érkezett az étterembe. Nézem, nézem, egyszer csak hirtelen

felismerem. Desiré az – – Ki?

mondom a férjemnek.

– Az a nőőőő… aki most jött. – Elég furcsán néz ki. – Persze, hogy furcsán néz ki, ha egyszer férfinak született és nőként közlekedik a világban. Odamegyek és megismerkedek vele – mondom. – Jó napot kívánok, elnézését kérek, hogy zavarom, ön Desiré Doubonet – vagyis Nelson professzor a fizikus? – Igen, én vagyok. Hát nem semmi – mondom magamban. Úgy százkilós férfi, hatalmas, derékig érő szőke parókában. Aranyszínű felsőt visel, szűk arany cicanadrággal és magas sarkú cipővel. Összemérem magam vele, mert ugye ránézésre ugyanahhoz a nemhez tartoznánk mindketten. Velem ellentétben műszempillája van, és ugyan én is ki vagyok sminkelve – de meg sem közelítem Desirét, aki professzionális make-upot visel tökéletes szemhéjárnyékolással és olyan profi rúzsozással, hogy szemem-szám elámul. Mindezt már csak hosszú fényes műkörmei múlják felül. egy pillantást rövid mellett. sötétre lakkozott körmeimre – elégVetek szerénynek tűnnek Desiré Szóval míg a bemutatkozó mondatokon túljutunk én alaposan felmérem Desirét született dr. William Charles Nelson – aki eredetileg fizikaprofesszor és „mellesleg” visszahozta az Apollo 13 űrhajót a földre. Beszédbe elegyedünk, nagyon kedves és barátságos, még egy róla készült, dedikált képpel is megajándékoz. Közben a férjem magyarázza a pincéreknek, hogy az a nagydarab nő ott Nelson professzor, aki lehozta az Apollo 13-at.

– Nem csoda, hogy a feleséged odament hozzá beszélgetni –

mondják – rögtön gondoltuk, hogy ő is fizikus. – Mármint ki? A feleségem mint fizikus? – Igen, olyan okosnak is néz ki. Nem hinném, hogy a férjemnek kétségei lennének szellemi képességeim felől, de ezt úgy láttam erős túlzásnak érezte. Egyébiránt bárkinek bármi is a véleménye a Desiré-féle megnyilvánulásokról, azt hozzá kell tennem, hogy Desirétől bizony van mit tanulni. Ő ugyanis szemmel láthatóan önmagát éli meg, méghozzá úgy, ahogy neki tetszik. Nem a házastársa, főnöke stb. által meghatározott életet éli, hanem azt, amiben ő érzi jól magát. Segítőkészségéről tanúskodik, hogy első találkozásunk alkalmával megadta a számát időpont-egyeztetés céljából, egy esetleges interjú készítése miatt.

22. fejezet

Az egész hétvégés pancsikolásban jól kiáztak a körmeim, így kénytelen voltam bekopogni Renihez egy kis körömfrissítésre, na meg, hogy újabb sztorikat halljak. Míg átértem hozzá azon gondolkodtam, ha szembejönnék magammal, vajon milyennek találnám magamat. Feltételeztem, ha eléggé őszinte vagyok magamhoz, megláthatom, hogy mit gondolhatnak rólam az emberek. Próbálom a kirakatok tükreiben megpillantani magam, de sajnos nem látszom eléggé. Aztán megállok. Mosolygok – ez jól néz ki, jobb is a kisugárzásom. Ha csak úgy simán nézek, átlagos vagyok. Lehet, hogy ilyennek látnak mások is? Nézem az embereket és ha csak arra figyelek, hogy mit érzek mikor elmennek mellettem, pontos képem van arról, hogy jó vagy rossz a kisugárzásuk, idegesek, egykedvűek vagy egyáltalán milyenek. Ha egy egyszerű utcai „kísérlettel” beleérezhetünk mások hangulatába, vajon mi mindent árulunk el tudatt alanul egy intim kapcsolatban?

– Szia Reni! Jól látom, hogy a lehető legjobbkor toppantam

be?

– Szia drágám! Így van. Lemondta az egyik vendégem a manikűrt, úgyhogy pont jókor jöttél. – Szuper. Mi újság? – Képzeld el mi történt! Van egy vendégem, hatvan körüli nő, orvos. Eddig nem nagyon beszélgettem vele ilyen szexuális témákról, de legutóbb mikor itt járt nálam, nagyon meglepő kérdést tett fel nekem. – Mit?

– Azt kérdezte tőlem, hogy mit tegyen ha kiszívták a nyakát és azt akarja, hogy minél hamarabb eltűnjön a folt. Hát, eléggé meglepődtem a kérdésén, aztán gyorsan elmagyaráztam neki, hogy mit a teendő és persze azonnal rákérdeztem, hogy lehet-e tudni, hogy kivel esett meg a kiszívott nyak esete. Erre mondja nekem, hogy az igazság az, hogy már jó pár éve egyedül él és most van egy 28 éves pasija. – Egy hatvanéves nőnek van egy 28 éves pasija?! Hogy csinálta? – Nem tudom. Én a magam részéről nagyon örültem neki. Az élet egy pillanat alatt elszáll, élni kell! Igenis mindenki engedje meg magának, hogy jól érezhesse magát a bőrében. Mindenkivel történnek rossz dolgok az életben, nem lehet csak ezeknek a történeteknek az árnyékában élni. Meséltem neked, hogy volt olyan időszak az életemben, mikor a Keletibe jártam vonatot takarítani mert nem volt jobb. Azt is végigcsináltam. Hidd el, nincs olyan ember, aki maradéktalanul boldog lenne. Sőt! Még olyat sem láttam, aki igazából elégedett lett volna az életével. Szinte mindenkinek hiányzik valami, amiről azt gondolja, hogy nagyon fontos. Nem mondom, lehet ezen

rágódni, de minek. Szerencsésebb természet, ha az ember annak tud örülni ami van. Kérsz egy kapucsínót drágám? – Nem is tudom. Ma már ittam egy presszókávét. Nem dobogtatja meg nagyon a szívem? – Nem hát. Ez olyan három az egyben. Van hozzá egy kis teasüteményem is. – Na jó. De csak egy sütit kérek, tudod, hogy fogyókúrázok. – Pont te? – Látod. A New York-iak azt mondják, hogy egy nő sosem lehet elég sovány.

– Képzeld el, van egy másik vendégem, aki nemrég vált el, van három gyereke, az egész életét a férjének áldozta, az meg szépen lelépett egy másik nővel. Ez a vendégem meg addig-addig hallgatta itt a különböző történeteket, hogy a múltkor azzal állított be, hogy neki is van pasija. Mondtam is neki, hogy látszik rajta, mert nagyon kisimult az arca. Azt mondja, ő maga van a legjobban meglepve, hogy van élet a férje után. Hát persze hogy van. Van utána is, volt alatta és előtte is, maximum nem vette észre. – Ez tényleg így van. Milyen kár, hogy csak utólag vesszük észre. Elmegy az élet, közben meg azt hisszük, minde n egy emberről szól. Arról is, csak nem egy másikról. Hanem önmagunkról. Ezt tudatosítani kellene!! Hogy a szép új körmöm ne sérüljön meg, úgy döntöttem kiülök a teraszra és a friss levegőn szárítgatom a karmincámat. Nem vagyok valami nyugodt fajta így nem tudok tétlenül ülni még öt percig sem. Jobbnak láttam, ha nagyon óvatosan, nehogy a körmöm megsérüljön, kezembe veszek egy újabb szakkönyvet és legalább tartalmasan telik az idő, amíg szárítkozom. Ezt könyvet kifejezetten agykontrollosoknak írták, vagy legalábbis olyan embereknek akik ismerik a vonzás törvényét. Szóval egy igazi képzelgős, álmodozós feladatra hívta az olvasót a szerző. A kérdés az volt, hogy milyen lenne, ha a herceg fehér lovon mellettem állna, fogná a kezem? Milyen érzés lenne? Könnyű erről beszélni az agykontrollosoknak, mivel rutinosabbak a tudatos képzelgésben, de gondolom azért ön kedves Olvasó, ön is elképzelt már magának ezt-azt az életében. Hát tegye most is. Érezze, milyen érzés önmagára

gondolni, úgy, hogy már megtalálta az igazit. Milyen vele lenni? Vonzza be az életébe az érzést! Jön vele a férfi is. (Aki nagyon rutintalannak érzi magát, olvassa el Barbel Mohr-tól a Rendeld meg az univerzumtól c. könyvet.) Csak érezze, hogy már ott van a férfi, ott szuszog ön mellett. Rajta!

23. fejezet

Hétfőn délután nagy munkában voltam éppen, már kutatásügyileg, mikor hívnak az Opel Maxabo -tól, hogy beszerezték a váltógombot az autómhoz és megcsinálják a küszöböt is, csak vigyem be szerdán reggel a kocsimat, este mehetek érte, napközbenre pedig kapok egy szervizautót. Nagyon klassz! Egy nap alatt mindent elintéznek az autón, minden rendben lesz. Be is mentem a Maxabo-hoz, átvettem az Opelt és abban a pillanatban, hogy beültem az autóba remegni kezdtek a lábaim, pár perc múlva csatlakoztak hozzá a kezeim is. Ahogy a lelkemben felelevenedtek az emlékek az előző szervizautóval kapcsolatban, pontosabban az autóval elszenvedett balesetekkel kapcsolatban, eluralkodott rajtam a

pánik. Mi lesz, ha ez az egyetlen nap elég lesz nekem arra, hogy balesetet okozzak a szervizautóval? Mit fogok mondani? Ekkora balek vagyok? Csak nem?! Szépen lassan elindultam a kapu felé. Valaki azonban beelőzött az udvaron és megállt a kapuban. Megállok – Elnézést kérek,mögötte, előbbre kiszállok. állna egy kicsit? Nem férek el az ön autója mellett – mondom. – Az én autóm mellett? Egy kamion is megfordulna – mondja.

– Az lehet, de én mégsem kockáztatnám a szervizautóval a kimenetet, nem állna előbbre? – kérdezem a legcukibb mosolyommal az arcomon.

– Dehogynem – mondja a fickó és fejcsóválva méregeti a távolságot az autóink között. – Köszönöm szépen – mondom.

A fickó előreáll én pedig szépen lassan, óvatosan kiállok az udvarról. Szélsősáv, negyvennel – mondogatom. Csak óvatosan mindent. Megy ez nekem – bíztatom magam. És tényleg. Ahogy megfeledkezem az elszenvedett vagyis inkább létrehozott balesetekről, máris jobban megy a vezetés. Jövök-megyek a városban. Intézkedem, bevásárolok, dolgozom. Minden megy simán. Délutánra úgy felbátorodom, hogy már-már vezetési magabiztosságom csúcsait döntögetem. Végül is minden autón ugyanott vannak a gombok. Még telefonálásra is vetemedem! Érzem én, hogy belesimulok a forgalomba. Megállok a könyvtárnál, szépen leparkolok. Szerencsére van szemből beállós hely, mert paralel nem annyira megy, ráadásul nagyon sokáig is tart. Újabb könyveket szerzek, persze nem ártana a diplomamunkán is dolgozni – juttatom eszembe – de hát, a fontossági sorrendet be kell tartani. Vissza a Maxabo-hoz, autócsere. Mondják, hogy mindent szépen megcsináltak, ahogy ígérték, de sajnos az autómosásig nem jutottak el. Jobb is. Mondom magamban. A legutóbbi ajándékba kapott autómosásom ugyanis majdnem végzetesen el. a legcudarabb téli napok egyike, mikor Tél volt.sült Talán egyetlen napra beadtam az autót a szervizbe. Későn este hívnak, hogy minden rendben, mehetek az autóért. Átveszem a kulcsot az őrtől. Mosolyog rám kedvesen. Értem már, mondja, hogy miért kapott ajándék autómosást. Nagyon csinos a hölgy. Visszamosolygok. Megyek hátra, látom is az én szép kis autómat. Tényleg minden rendben, még le is mosták, szuper. Mikor egészen közel megyek látom, hogy adódott némi gond, ugyanis az autó szinte kockára fagyott, itt-ott kisebb jégcsapok is vannak rajta. Hála annak a bizonyos ajándékmosásnak.

Felpakolom az összes cuccom a kocsi tetejére és megpróbálom két kézzel kitépni az ajtót. Nem megy. Újra húzom, teljes súlyommal ránehezkedek, mint a mesében – koppanás, kinyílik. Bepakolok, beszállok. Indítom a kocsit, egy kicsit járatom a motort, várok. Egyes, indulás. Nem megy. Újra próbálom. Erőlködik, erőlködik az autó, de csak nem indul. Kiszállok. Megnézem, hogy az előttem álló autó pontosan milyen messze van, nehogy a hátára ugrassak egy nagyobb gázzal. Visszaülök. Kezem-lábam remeg, a szívem a torkomban dobog. Ha összetöröm az előttem álló BMW-t, ezek tutira nem állnak szóba velem többet, meg én se velük. Se javítás, se csereautó, se autómosás. Huh. Nincs mit tenni, az autóban még sem maradhatok. Próba. Indítás, egyes, gáz. Nem mozdul. Újra. Nem mozdul. Kiszállok. Megnéze m meg tudnék-e valahogy szabadulni a gumira fagyott jégtől. Hát nem. Úgy odafagyott a gumi a betonra, mintha egybeöntötték volna. Visszaszállok. Elszánt vagyok. Indítás, egyes, gázgázgázgázgázgázgáz. Fék! Kiszabadultam. Kiszállok. Óvatosan megközelítem a másik autót. Hát, nem kell messze menni. Ujjhosszal. tíz cm mentette meg az autókat Méricskélek. egymástól. Hát így esettÚgy a híres ajándék autómosás esete. Azóta kihagyom, ha lehet. Hajnalig dolgoztam. Beírtam a gépbe a jegyzeteimet, meg még azokat az újonnan felfedezett dolgokat, amik feltétlenül helyet kértek maguknak. Ugyanis olyan fontos tényekre bukkantam, amikről úgy érzem jelentős mértékben elősegíthetik mindannyiunk életét. Ezért az itt következő részt mindenki nagyon figyelmesen olvassa el.

24. fejezet

A könyv szerint agyunk egy végtelenített filmen keresztül folyton ugyanazt a filmet vetíti nekünk. Mégpedig a gyerekkorunkban elszenvedett és meg nem oldott, fel nem dolgozott helyzeteket. Ezeket a szerepeket, szituációkat osztjuk ki tudattalanul újra és újra a párunkra, aztán, ha vele nem sikerül megoldani, a következőre és a következőre. Ő pedig szuper érzékeny csápjaival veszi a jelet, hogy milyen szerepet kell eljátszania és meg is teszi. Nem menekülhetünk a meg nem oldott problémák elől. Hiába szakítunk párunkkal, a következő párkapcsolatban újra előjönnek ugyanazok a feldolgozatlan gyerekkori sérelmek egészen addig, amíg meg nem oldjuk. Komolyan elgondolkodtam az olvasottakon.

Életem eddigi párkapcsolatai hasonló dolgokon véreztek el. Nem szó szerint ugyanazon, a konkrét ok mindig más volt, de egyvalami egyezett, a vele kapcsolatos érzések, olyan ismerősek voltak, szakasztott mint a gyerekkoromé. Innen már csak egy meg kicsitnem pontosítani kell és még pontosítani, addig, amíg precízen tudjuk határozni mi is bánt minket annyira. Azt hiszem ezen érdemes elgondolkodni mindenkinek, nem a szó szerinti okokat vizsgálva, hanem az érzéseket, a helyzeteket. Átgondolni, tudatosítani és elfogadni, hadd gyógyuljon az a seb. Én magam heteket töltöttem ezek vizsgálatával. Mikor az ember kezdi megérteni a dolgok mikéntjét egyszer csak kinyílik egy kiskapu, ami újabb kapukban folytatódik és kezdetét veszi egy folyamat. Ha egy folyamat beindul, csak dől mindenhonnan a segítség és az a különös, hogy egy ilyen érdekes munka közben az

ember egyáltalán nem fárad el. Így aztán hajnaltájt még a blogomba is írtam. A téma az asztrológus barátom elmélete volt a sikeres párkapcsolatokról. Szerinte ugyanis a jól működő párkapcsolatnak három feltétele van: közös célok, jó kommunikáció, jó szex. Hozzáveszem. Mára ennyi. De tényleg.

25. fejezet

Nagy nap ez a mai. Életem első rádiós szereplésére készülök, megyek a Risefm-be. Smink, frizura, könnyű nyári overáll, indulok. Útközben énekelgetek, hogy szép legyen a beszédhangom. Csücsörítek, tornáztatom az ajkaim, hogy a végén úgy érezhessem, mindent megtettem a sikerért. Izgulok, de rendesen. Reggelizni sem tudok. A gyomrom liftezik, egy

kissé hányingerem is van, elszántan megyek a rádióba. Az épületet megtaláltam. Elsőre. Parkolóhely? Az egy szál sincs. Nem hogy szemből parkolós, de paralel sem. Tolatok, egy kicsit mégis inkább előbbre megyek. Nézelődöm. Van egy helyféleség, bő tíz perc, az autó bent áll, úgy látszik felfokozott lelkiállapotban még ez is megy nekem. Az utolsó bíztató mondatokat mormogom magamnak, minden rendben van,

fantasztikusan jól megy majd a beszélgetés, meg ilyesmi. Kiszállok. Lépek egyet és az overáll leugrik a cicimről. Örülnek a járdán a gyalogosok. Visszaöltözök. Pedig már majdnem megnyugodtam!

Megigazítom Besétálok az épületbe. SeholMélylevegő. senki, tekintve, hogy szintemagam. hajnal van. Balázs a szerkesztő már vár. – Helló! Időben jöttél. Kérsz egy kávét? – Szia! Igen kérek, bár szerintem így is elég magas a vérnyomásom. – Izgulsz? – Látszik? – Nem kell. – Könnyű azt mondani. – Csak lazán. Mintha régi barátokkal beszélgetnél. Tényleg

nincs szó többről. – Pedig felkészültem – mondom. – Mármint miből? – Hát amiről beszélni fogok, vagyis szeretnék. – Figyelj, tényleg spontán lesz az egé sz. Itt vannak a kérdések, vagy inkább kérdéskörök, amikről beszélgetni fogtok.

– Ok. Átolvasom. Megnyugszom. Érkeznek az emberek a rádióba én pedig lassan feloldódom. Ötletbörzét tartanak. Mi legyen a holnap reggeli műsor témája? Ezt már szeretem, csinálni kell valamit. Én is beszállok a hajmeresztő gondolataimmal. Kedvesen mosolyognak rám, úgy tűnik nem érzem pontosan, mi is az elvárás. Ötletelek és közben hangosan korog a gyomrom. Hirtelen rám tör a frász. – Mi lesz belehallatszik majd a rádióbeszélgetésbe a gyomrom korgása? – kérdezem Balázst. – Nem fog – mondja. – Tuti? – Nagyon. – Az igazság az,hahogy még anem Gondoltam jobb lesz, előbbma meglesz rádiósettem műsor,semmit. aztán majd utána. – Minden rendben lesz – mondja Balázs és már tovább is tereli a szót. – A barátnőm jövőre végez, mint dietetikus – mondja.

– Akkor biztosan nagyon karcsú, mivel ért a táplálkozáshoz. – Igen. Ért hozzá és nagyon szereti is – mondja. – Ha még a külseje is ezt tükrözi – akkor nagyon hiteles – mondom és közben azon morfondírozom, hogy jó lesz eltenni a fejembe az információt Anitáról, ki tudja még mikor lesz

szükségem egy jó dietetikusra. Én kerülök sorra. Mit is mondjak? A rádiózás sokkal, de sokkal könnyebb, mint ahogy elképzeltem – legalábbis egy félórás műsor erejéig. Pláne, ha a két műsorvezető mindenben segít, ahogy ez az én esetemben történt. Kedvesek voltak, bátorítottak aztán a végén még egy jót beszélgettünk is. A rádiózás után tettem egy kanyart és bevágtattam a Fressnapfba. Mivel rendes gazdi vagyok, a cic áimnak mindig van otthon megfelelő mennyiségű macskakaja többféle ízben, száraz és szószos kivitelben. Havonta egyszer elmegyek a Fressnapfba és jól bevásárolok előre. Mindig veszek játékokat is, mert az egér nálunk fogyóeszköz. Ha egyszer lakásfelújítás vagy költözés lesz, nálunk tuti vagy száz elvesztett, beszorult egér kerül elő innét-onnét, de addig havonta pótlom az egérállományt. Matisse nagy vadász. Percekig készülődik, hogy a kanapé mögül levadássza a játékegeret, amit aztán jól szétcincál. A még aktív játékosok közül így nincs is már senkinek se szeme, se farka. Zörögni ugyan zörög, de a testrészeitől megfosztott egér nem nagy pótegeret, kihívás még egy szobamacskának sem. Veszek néhány csiripelő játékot és miegyebeket. Beállok a sorba. – Nagyon szeretheti a cicáit, ha ilyen sok játékot vesz nekik. – mondja egy harmincas fiú a hátam mögül. – Sőt! Még annál is jobban – mondom. – Milyen cicák? – Két burma. – Nem tudom hogyan néznek ki, de biztosan nagyon

aranyosak lehetnek.

– Tényleg nagyon édesek és okosak is – mondom.

– Fiúk vagy lányok? – kérdezi. – Két fiú. – És hogy hívják őket? – Picasso és Matisse – mondom büszkén. – Jó név. Na de miért két autóról nevezted el őket? …

26. fejezet

Berohantam az Andrássy úti Zsidró szalonba, hogy megnézzem mi újság a könyvemmel – ugyanis a Zsidró szalon recepcióján megvásárolható első könyvem, a Női dolgok című. Itt futottam össze egy volt főiskolás csoporttársammal Gáborral. Nagyon megörültünk egymásnak és rögtön beszédbe elegyedtünk. Kiderült, hogy Gábor még mindig a régi barátnőjével él együtt, amit elképedve hallgattam, mert őt egy okos, intelligens embernek tartottam, a barátnője, Szandra pedig Gábor bevallása szerint sem valami észlény. – Akkor miért? – kérdeztem. – Miért csinálod ezt az egészet. Mikor suliba jártunk is állandóan azon járt az eszed, hogyan szabaduljál meg tőle, most meg mindezek ellenére vele vagy? – Igen – mondta. – Tudod, szeretem a magam módján, meg sajnálom is. És van még valami. Szandra olyan magabiztos a tes-tében, egyszerűen nem tudok neki ellenállni. Lehet, hogy ezt nehezen érted, de mégis így van. – Na de– kérdezem miért? Mitől van ilyen hihetetlen szexuális önbizalma? értetlenül. – Valahogy úgy lehet, hogy Szandrának irreális elképzelései vannak önmagáról. Úgy gondolja, hogy neki minden sikerül, vagy ha mégsem, akkor az valami balszerencse miatt nem jön össze. Ennyi. Irreális magabiztossággal rendelkezik. Nem filozofálgat a dolgokon, nem néz az események mögé, csinálja amit kell és kész. Ő magát naivnak tartja, de ezt abszolút pozitívan éli meg, szerinte pl. ez egy nagyon jó tulajdonság. Semmivel nem rombolja a saját önbizalmát. – Milyenek voltak az előző párkapcsolatai?

– Átlagosak. – Sok párkapcsolata volt? Sok emberrel volt szexuális kapcsolata?

– Nem. Sőt kifejezetten kevés, de mindenkitől abszolút pozitív visszajelzéseket kapott. Sokat gondolkodtam azon amit Gábor mondott, de semmire nem jutottam. Vagyis annyira csupán, hogy sok múlik az önbizalmon – de ez nem újdonság senki számára, meg hogy a nem-tudás is adhat óriási önbizalmat! Aztán eszembe jutott Ildikó barátnőm. Mivel kulturális antropológiát tanul, gondoltam hátha rendelkezik arra vonatkozó ismeretekkel, ami segíthet az önbizalom-ügy megértésében. – Tudod, ez egy annyira aktuális és mindenkit érintő téma, hogy példának kedvéért annyira izgatja az egyik csoporttársam, hogy szó szerint ebből írja a diplomamunkáját. – Ha lehetőség adódik rá szívesen elolvasnám –mondom. – Ok. – Te mit gondolsz erről az egészről? – Nem jót. Amíg nem kerültem ebbesokkal – az úgymond nagyon elitsok és fontos emberek világába, be addig több férfi udvaroltak, legyeskedett körülöttem. Jöttek-mentek, komolyabban vettek mint most. Olyan kedves, cuki kis nőcinek tartottak. Most meg szinte menekülnek előlem, mintha félnének tőlem. Arról nem beszélve, hogy a társaságunkban is egyre gyakrabban figyelem meg azt a jelenséget, hogy értelmiségi férfiak elválnak az intelligens feleségüktől és egy fiatal nem túl okos nőt vesznek el. Meg is kérdeztem az egyiktől, hogy ez miért jó neki. Azt mondja, hogy fontos számára a szépség, az esztétikum és inkább azt választja, meg

aztán ide kevesebb is elég, arról nem beszélve, hogy kényelmes – mondja. – A kényelem nagyúr. Gondolj csak bele a saját életedbe, mennyit mindent teszünk csak azért, mert kényelmes. Amúgy is olyan bonyolult az élet, minek bonyolítani azt is, amit nem muszáj. Aztán meg ott van az is, hogy az emberiség történetében egyetlen dolog van amivel a nők évezredek óta hatni tudnak a férfiakra, az pedig a szépségük, a nőiességük és a szexualitás. És ez a mai napig működik, ráadásul tökéletesen. Nem avult el, és úgy látszik nem is fog soha. Néha olyan érzésem van, hogy a férfiak a szexualitáson kívül mást nem is értékelnek a nőkben. – mondom. – Na de mi van azokkal a nőkkel akik eredendően nem olyan nagyon szépek? Amiről pedig nem tehetnek – mondja Ildikó. – Való igaz, hogy nem mindenkinek adatik meg a vénuszi külső, de van valami ebben a témában, ami azért elgondolkodtató. Egy filmvígjátékról láttam előzetest az egyik csatornán. A filmben szereplő összes férfi majd megőrült azért akésőbb bombanőért, filmben. Percekkel kiderült,akivel hogyegyütt az a játszottak bizonyos abombanő alapvetően férfinak született, átoperáltatta magát és szuper szexi cicamicát csináltatott magából. A vicc az volt az egészben, hogy a film férfiszereplői, akik természetesen mind szerelembe estek a gyönyörű nővel, csak a forgatás végén tudták meg, hogy a szexi nő valójában férfi volt. Persze nem hagytam annyiban a dolgot, rögtön szóltam a férjemnek, hogy jöjjön és nézze meg a nőt. A hatás nem maradt el. Elégedetten bólogatott: – Ez igen, kurvára nagyon jó nő. Én meg mondom, hogy nem is nő, hanem férfi. Azt mondja erre a férjem: akkor már csak azt nem

értem, hogy ha egy férfi ilyen nőt tud csinálni magából, akkor a nők, akik alapvetően is nők, miért nem így néznek ki? Erre nem tudtam mit mondani. Nincs rá pénzük? Nem erre teszik fel az életüket? Nem annyira fontosak számukra a külsőségek, mint ennek a pasinak? Nem élték meg a férfilétet – mint a filmbeli szereplő – és ezért nem tudják abból a szemszögből nézni a nőket, a világot? Nem tudom. Valószínűleg mi nők, nem gondoljuk, vagy nem hisszük el, hogy a szépség tényleg ennyire fontos a férfiaknak. Azt hiszem, mi magunk is valahogy túlbonyolítjuk a dolgokat. Nem elég már nekünk nőnek lenni. Karriert akarunk, vagy ha nem is olyan nagy karriert, de munkát, hogy valamennyire egyenrangúak legyünk. Ha meg dolgozunk és nem marad elég idő magunkra és csorba esik a szépségünkön, akkor az a baj. Ha nem dolgozunk csak szépek és kedvesek vagyunk, akkor meg kiszolgáltatjuk magunkat. Akkor most mi legyen? Persze, persze ott az arany

középút, de hát Buddhának is nagy utat kellett megtenni mire odajutott, hát még nekünk, egyszerű halandóknak – mondom. – Igen, valami ilyesmi lehet a megoldás –mondja Ildikó. – Ildikó!ki,Azért érdekes, hogy Zoltánod pont melletted teljesedett találtnem igazán önmagára? – Hogy érted? – Csak arra gondoltam, hogy bár előtted is egy okos, intelligens barátnője volt, melletted döntött úgy, hogy magánrendelőt nyit, jobb kocsit vesz, nyaralót. Te ösztönözted arra, hogy ne csak a kötelező hétköznapi munkáját végezze el a kórházban, hanem továbblépjen. Végre volt kiért. Nem gondolod?

– De igen, értem. – És?

– És mi? – Szerinted ez minek köszönhető? – Mondanám, hogy a sok eszemen múlik, de nem vagyok ebben olyan nagyon biztos. Tudod, akárhányszor bemegyek Zoltánomhoz a kórházba, már távolról néz, és látom a szemében a büszkeséget, hogy igen, ez a szexi nő, ez az enyém, hozzám tartozik. – Valahogy mindig ez derül ki… – mondom. – Nagyon úgy tűnik. Aztán meg létezik egy olyan is, hogy vannak nők, akiknek az életében vagy egy rossz kapcsolat következtében, vagy egyszerűen csak valamilyen megfoghatatlan dolog miatt rosszul alakul az élete és csalódott, teljesen kiábrándult. Úgy érzi, hogy nem tudja megélni a nőiességét, nincs szexuális élete, talán egész életében nem élt át egyetlen orgazmust sem. Tudod, számomra ez olyan, mint mikor valaki nem tud írni és olvasni. Egészen egyszerűen egy másik szemüvegen keresztül szemléli ugyanazt a világot, egy olyan szemüvegen keresztül, amelyik csak egy szűk keresztmetszetet mutat az egészből. Hogyan élhetnek, hogyan létezhetnek azok a nők, akik egyáltalán nem tudják megélni a nőiességüket?

27. fejezet

Este, szokásomhoz híven, szépen lejegyeztem új tapasztalataimat és döbbenten néztem magam elé. Hát ennyi? Tényleg ennyi lenne az egész? A férfiak tényleg „nem várnak többet” mint hogy nők legyünk? Bármennyire is triviális, úgy tűnik ebben leledzik a dolog lényege. Az igazság az, hogy ráadásul valahol teljesen logikus. Hiszen az emberi faj egyedeit alapvetően, elsődlegesen a nemi hovatartozása különbözteti meg, annak a lehető legegyszerűbb, első ránézésre is észlelhető jeleivel. Azokkal a gondolatokkal, érzésekkel együtt, amik bennünk keletkeznek egy szép nő, vagy egy férfias férfi láttán és bizony ez fogja meg a másikat. Egy kedves mosoly, egy szép szempár, csillogó haj – hát ezért őrülnek meg a férfiak a legokosabbtól a legkevésbé okosig. Aztán eszembe jutott egy orosz származású barátnőm, aki váltig állítja, hogy bizony Oroszországban, bármilyen szegény is legyen egy nő, a haját, a bőrét, a körmét rendesen ápolja; szép, rajta minden, amitanultam, odafigyelés A másikigényes fontos dolog, amit tőle hogykérdése a férfitcsupán. örö mmel kell hazavárni (feltételezzük, hogy megérdemli). Azt mondja, mi nők könnyen hozzászokunk a jóhoz, aztán meg elfelejtjük értékelni. Elégedetlenek leszünk, unatkozunk, mindenbe belekötünk, ha kell, ha nem. Eleinte a kevés is elég, aztán meg a sok is kevés. Ismerős, ugye? Úgy véli (van benne valami), nincs olyan férfi, aki egy folyton elégedetlenkedő, idegesítő, boldogtalan nőt szeretne otthon látni munka után. Ő maga, állítása szerint, mosolyogva, boldogan várja a férjét, akkor is, ha éppen nincs minden rendben, esetleg komoly

megbeszélnivalója lenne vele. Méghogy a gondokkal indítani? Semmi esetre sem! Mindenre létezik legjobb pillanat és ez nem egyezik a hazaérkezés másodperceivel, perceivel. Aztán van még valami, ami nagyon jót tud tenni egy párkapcsolatnak és ez alól én még kivételt nem láttam. Ha egy nő végzetesen és teljes odaadással rajong egy férfiért. Komolyan mondom, nincs az a nagy tudású doktor professzor, akit ne lehetne ezzel levenni a lábáról, hát ha még egy csinos, szexi nő teszi. Tutira elveszett! Egy egész életre, ha a nő nem változik. Aki tudja, csinálja! Ahogy a férjem mondta, a férfiak mindig a jelenben gondolkodnak. Milyen a nő most? Az első pillanatban, a kezdetekben – ilyennek szeretnék látni tíz-húsz év múlva is. Ezzel szemben a nők azt nézik, mi lesz a férfiből tíz -húsz év múlva, nálunk nem feltétlenül a jelen a meghatározó.

28. fejezet

A nap hátralévő részét a könyv továbbolvasásával töltöttem. Érdemes volt. Bár rögtön a következő mondattal kiborított. Azt írja a lehető legnagyobb ajándék az életben a házasság válsága. Ugyanis minden, amit az ember önmagáról megtudhat, csak egy párkapcsolaton belül képes felszínre kerülni. Minden defektusunk, vagy szebben fogalmazva, gyógyításra váró részünk rögtön aktiválja magát, amint felbukkan egy új partner és szó szerint társunk szájába adja a szavakat, kezébe a tetteket. Példának kedvéért: az az ember, akinek egész életében azt mondogatták, hogy alkalmatlan erre vagy arra, az hajszál pontosan ezeket a szavakat fogja visszahallani a párjától. Az a nő, akit gyermekkorában megszidtak nyílni készülő nőiességének megélésében, az nagy valószínűleg szexuálisan visszahúzódó felnőtté válik. Másokban elveti a kurvaságot, mivel önmagában is elveti (hiszen ezt tanulta meg), a személyisége, mivel önmagával való egységre törekszik, mindent megtesz majd, hogy „kurvaságot” visszaszerezze. Nem ritka, hogyeztezazegyelhagyott olyan szerető képében jelenik meg a házasságban, aki erre próbálja majd felhívni a figyelmet… Én úgy képzelem gyerekkori önmagunk áll a társunk mellett és mivel valódi fizikai lényével mégsem tud jelen lenni, rángatja társunk kezét, hogy mondd már meg, neki, hogy az fáj, hogy …. Amíg el nem fogadjuk, hogy személyiségünk valóban megsérült, hogy gyógyításra szorul és gyógyulását kizárólag saját magunktól kaphatja meg, addig nem fog békén hagyni. Ám amint elfogadjuk a rossz gyerekkort, szeretettel gondolunk

rá (ez nem azt jelenti, hogy úgy gondolunk rá, hogy micsoda ajándék az élettől, hogy ez megtörtént velünk, és azt sem, hogy aki tette velünk, annak igaza volt, semmi ilyesmiről nincs szó!) ez a kisgyerek békét talál bennünk és ezentúl nem ellenünk, hanem értünk dolgozik. Arról a nagyon fontos dologról nem beszélve, hogy ettől a pillanattól a sérült kisgyerek – más néven személyiségünknek azon része, amely megsérült, nem tudott felnőni és minden piszkálásra gyerekszintről reagált, nos ő végre lehetőséget kap arra, hogy felnőjön és konfliktus esetén ne sírva fakadjon, hanem felnőtt emberként reagáljon az őt ért sérelmekre. Jól hangzik, ugye? Ezt követően heteket töltöttem az említett gyakorlattal és mondhatom nagyon pozitív tapasztalataim vannak az egésszel kapcsolatban. Az első alkalom különös volt, nem szokványos érzés a szembesülés, az élmények újra átélése. Aztán egyre köny-nyebben ment. Volt már, hogy gyerekkori önmagam az én kezemet húzta és az érzés, a régi gyerekkori érzés csak úgy borzolta az idegeimet. Befogadtam hát. Az eredmény önmagáért beszél. Napról napra egyre nyugodtabb lettem. Valami féle különös belső béke kezdettbarátomat, belém költözni. Megkértem kedves programozó hogy segítsen nekem – mivel egyáltalán nem értek a számítógépekhez – feltenni a számítógépemre háttérként egy képet az univerzumról, pontosabban annak egy részéről. Egy nagyon szép képet választott. Meglepően nagy öröm minden reggel azzal kezdeni a napot, hogy meglátom ezt a szép képet és eltöprengek a világ nagyszerűségén. Elképzelem, hogy a képernyőn látható kép egyszercsak kezd „kinőni” a számítógépemből és mindenhol az egész szobában, a lakásban ott van az univerzum pindur mása. Keresek egy

nagyon-nagyon

kicsi bolygót a sok között és arra gondolok, hogy a hatalmas univerzumban ez az aprócska bolygó a Föld, rajta láthatatlanul kicsi vagyok én az életem összes problémájával, amik ugyan nekem nagyon fontosak, de az egész világegyetem szempontjából azt mondhatnám, hogy nem léteznek. Aztán ott van a sok rossz és persze jó dolog, ami valaha megtörtént velem, és ha jobban belegondolunk a fent leírtakba ez a csomó rossz dolog mind a tanulást, fejlődést és gyógyulást szolgálja. Ha így tekintünk magunkra és a földre, ez az egész hely nem más, mint egy csodálatos gyógyuló bolygó. Hát nem fantasztikus?

29. fejezet

Sajnos a másnap rosszul kezdődött. Az autómat megint szervizbe kellett adni, és ez alkalommal az egész napot autó nélkül kellett eltöltenem. Sebaj. Reggeltől estig dolgoztam. A könyv a követező főkérdést vetette fel: Mit tud a másik nő, ami szeretetre méltó a párunk szemében? A párkapcsolatokban oly gyakran előforduló megcsalás újfent izgalmas téma. Nagyon érdekes meglátása volt az írónak, szerintem sokan, sokszor mi is ugyanazokra a megállapításokra jutottunk, csak azt a plusz egy lépést nem tettük hozzá. Tehát a kérdés mindig az, hogy mi az üzenete egy megcsalásnak? Mivel minden okkal történik, erre is van létező, logikus magyarázat. Mindannyiunk gyerekkorában történtek olyan dolgok, amikor elítéltek bennünk, a személyiségünkben valamit, ami a maga természetes módján meg akart születni, de mivel a családban úgy döntöttek, hogy erre semmi szükség, ezért mi is elítéltük magukban persze másokban is. Na de a személyiség egyáltalán nem és csapható be, ami természetes módon hozzátartozik, az utat is tör magának. Ha más lehetőség nem mutatkozik rá, egy másik ember személyén keresztül és ilyenkor jön létre a megcsalás. Ugyanis az az ember, akivel minket kedves Olvasó megcsalnak, magában hordozza nagyon-nagyon erőteljes formában azt a személyiségrészt, ami belőlünk hiányzik és így kér bebocsátást az életünkbe. A legokosabb, ha tényleg elgondolkodunk azon, hogy pontosan mi is az, amit a másik ember megszemélyesít, az a tulajdonság, ami annyira vissza akar térni az életünkbe, ami olyan nagy

szeretetet és megbecsülést vált ki a társunkból. Nos, kinél mi. Nem merünk vagányak, bátrak lenni? Nem tudunk elég gyenge nők lenni? Mindent megkapunk. Hát éljük bele magunkat a másik ember helyébe és képzeljük el, hogy ő mit érez. Ha meg van, nincs más hátra, mint erőt venni magunkon, bátorságot és magunkévá tenni mindezt. Minél többet dolgozunk a személyiségünk teljesebbé tételén, annál gazdagabb, egészséges párkapcsolatban lehet részünk. Ez igen egyszerű! Este elmetróztam a kozmetikába. Már a szalonban voltam, mikor hív a férjem, hogy ugyan ne metrózzak hazafelé, eljön értem autóval. Nagyszerű – mondom. Úgyis olyan hideg van kint, legalább nem kell gyalogolnom, cipekednem, metróznom. – Hányra menjek érted?- kérdezi. – Úgy este kilencre – mondom. – Kilenc után két perccel csöng a telefonom. – Itt állok az utcán a kozmetika előtt. Te hol vagy? –kérdezi a férjem. – Már megyek is. Rohanok! – mondom. – Kirohanok szalonból. Pont Megnézem a bejárattal aszemben áll egy autó, szakasztotta mint a férjemé. rendszámot is, mivel a tévedést elkerülendő mindig így azonosítom a saját és a férjem autóját. Az bizony nem stimmel. Körbenézek. Sehol a férjem autója. Telefonálok. Hol vagy? – kérdezem. – Te szórakozol velem? Itt állok. Szálljál be! – mondja és leteszi. – Hol az az itt?

– kérdezem hangosan. Újra körbejárok.

Megint megnézem az autó rendszámát. Még mindig nem stimmel. Átmegyek az út másik felére. Csörög a telefonom. – Most szivatni akarsz? Miért nem szállsz már be a kocsiba?

– kérdezi ingerülten. – Azért nem szállok be, mert nem látlak – mondom. – Én ezt nem hiszem el – mondja és leteszi a telefont. Visszamegyek az út másik felére. Újra megnézem az autó rendszámát. Nem az. Még mindig nem az. Állok és várok. Csörög a telefon. – Ha nem szállsz be hazamegyek nélküled –kiabál. – De hát hol állsz? – kiabálom vissza. – Itt az orrod előtt! Nyisd ki az első autó ajtaját, ami kezed ügyébe akad és szállj be! – mondja. – Szálljak be egy vadidegen férfi autójába? – mormogom magamban.

Ingerülten kinyitom az ajtót és csodák csodája ott ül bent a férjem, a szeme szikrát szór, az idegei szemmel láthatóan felborzolódtak. Beszállok. – Ez meg kinek az autója? – kérdezem. – Hogyhogy kié? Hogy kérdezhetsz ilyen hülyeségeket? Az enyém – mondja. – De nem egyezik a rendszáma – mondom. – Persze, hogy nem. Mondtam kétszer is a héten, hogy új rendszámot kap a kocsi, nem neked emlékszel?... Szépen csöndben hazamentünk. Estére különleges programot szerveztünk. A férjem elhatározta, hogy megtanít pókerezni. Leültünk hát és míg ő magyarázott én papírra vetettem a póker szabályait, megtudtam mi a flös, a póker, a full meg a többi. Nem túl bonyolult játék, de mégsem könnyű jól játszani. Szépen megjegyeztem a tudnivalókat és késő éjjelig gyakoroltunk. Mivel hiszek abban, hogy a dolgok nem véletlenül történnek velünk, azon

gondolkodtam, vajon mikor fog ez majd jól jönni nekem. Esetleg pókerbajnokságot nyerek valamikor? Egek! Mit vegyek a nyereményemből? Egy szép táskát? Új cipőt?

30. fejezet

Desiré-hez készülődtem kötetlen beszélgetésre párkapcsolati ügyekben. Mivel már találkoztam vele, pontosan tudtam, akárhogyan nem mehetek hozzá, csakis és kizárólag tökéletes öltözetben és sminkben (persze a körmömet is felfrissíttetem az eseményre) tudván, rajta úgy is minden tökéletes lesz. A lehető legtökéletesebb női megjelenésemet öltöttem magamra, abban bolyongtam a hatalmas épületben, ahol él és dolgozik. Több emeletről van szó, így gondolom természetes, hogy eltévedtem. Éppen a lépcsőházban tébláboltam, mikor egy fiatal srác futott el mellettem, szemmel láthatóan munkába jött ide a Desiré birodalomba.

– Desiréhez jöttem – mondom. – Jó helyen jársz. – Merre van az irodája? – Gyere velem, szerintem a negyediken vár téged. Hányra jöttél? – Fél 12-re. mondom.

Ránézek az órámra. Pontosan annyi idő van. –

– Akkor bizony várnod kell egy kicsit – mondja. – Miért? – Hát tudod, mire egy nő elkészül…! Desiré ezzel szemben nagyon pontos volt. Már várt az irodájában. Kedvesen, barátságosan kezet nyújtott és megpuszilgatott. Az öltözéke, haja, sminkje – természetesen kifogástalan volt. Betessékelt a stúdiójába (ahol a lemezeit készíti) és rögtön a lényegre tértünk. Sok egyeztetésre nem volt szükség a témát illetően, mert telefonon mindent

megbeszéltünk. – A legutóbbi beszélgetéseim alkalmával és a világot figyelve azt kellett megállapítanom, hogy mi nők lassan elfelejtünk nőnek lenni. Sok nő elfelejt a hétköznapokban odafigyelni a nőiességére, gondolok itt arra, hogy nem sminkel, nem figyel a körmére, a hajára. Mi lehet ennek az oka? – Sokat utazom a világban és egy évvel ezelőtt történt velem, hogy Dél-Afrikában tartottam előadást nőknek. Mikor találkoztam a hallgatósággal, bemutatkoztam nekik, mondtam, hogy ez vagyok én, Desiré. Csinos voltam nagyon. Egy mintás kis női ruhát viseltem, szép sminkem volt, mivel számomra nagyon fontos, hogy odafigyeljek magamra, mint nőre –erről soha semmilyen körülmények között nem feledk ezem meg, nem mondok le. Megtartottam az előadást és másnap az oktatás után nők egy csoportja odajött hozzám, hogy megmutassák nekem, ők is ki voltak sminkelve. Megérintett minket a nőiességed – mondták. – Azért sminkeltük ki magunkat, mert mi is újra büszkék akarunk lenni arra, hogy nők vagyunk. Három napot töltöttem ezekkel az emberekkel és azt mondhatom, hogyveszem szoros észre, baráti hogy kapcsolat ki közöttünk. Jómagam is úgy a mi alakult kultúránkban nagyon könnyű megfeledkezni arról, hogy nők vagyunk, hogy oda kell vagy kellene figyelnünk a nőiességünkre. – Miért? – Nagyon nagy a nyomás rajtunk. Reggel felkelünk és már ezerrel tesszük a dolgunkat. Csak dolgozunk, dolgozunk és ez rengeteg időt, energiát elvesz az életünkből, talán nem jut rá időnk. – Azért reggel öt percet csak le tudunk csípni magunknak ha akarunk – mondom.

– Igen, neked, mert te gyönyörű vagy. Nekem tizenöt perc fodrásszal együtt – mondja. – Akkor azért mégis csak meg lehet ezt csinálni. Miért feledkeznek meg mégis erről olyan sokan? – Sokan megfeledkeznek erről, főként azok a nők, akik párkapcsolatban élnek. Mikor megszületünk az agyunk vagy férfi agy, vagy női. Hétköznapi esetben egy férfi –férfi aggyal születik és egy nő – nőivel. Én, bár fizikai férfi vagyok – van péniszem – női aggyal születtem. Valójában „két agyunk van” egy kis agy lent (pénisz vagy hüvely) a „nagy” agy pedig mindenkinek a fe-jében helyezkedik el. Szexuális hovatartozásunkat nem a „kis” agyunk határozza meg, hanem a „nagy” a fejünkben. Sajnos a társadalom csak azt a hétköznapi esetet tudja elfogadni, mikor mind a „kis”, mind a „nagy” agyunk ugyanahhoz a nemhez tartozik. Tudod a világ egyik nagy hibája, hogy sok hülye döntést hozunk a kis agyunkkal. A férfiagy úgy működik, hogy arra mozdul rá, amit lát. Ő a vadász, a látásra van tréningezve. Ha egy férfi meglát egy gyönyörű nőt, rögtön bekapcsol az agya, ezt nevezik vonzódásnak. A nő Szépen pedig kisminkeli tudva eztmagát, egyrekiteszi csinosabb és csinosabb akar lenni. a cicijét, gyönyörű magas sarkú cipőt vesz fel, csillogó piros körömlakkot stb. A női oldalon egy egészen más dolog történik. Természetesen a nőnek is tetszik egy szép férfi látványa, de számára az az elsődleges amit hall. Ha egy nő kapcsolatba kerül egy férfivel, arra kezd figyelni, amit hall, ezért mindig nagyon fontos az első néhány mondat. Ha például valami nagyon vicceset hall, vagy egy szép határozott férfihangot, rögtön bekapcsol a „női agy”, mert ő ebből pontosan meg tudja

állapítani, hogy ez a férfi megbízható-e, stabilan áll-e a lábán, meg tudja-e védeni a nőt. A nő ugyanis olyasvalakit keres, akivel együtt élvezheti az életet, a férfi pedig mindeközben csak a következő három órát várja… Az emberek azért találnak egymásra a kapcsolatokban, mert a férfiak a látványba szeretnek bele, a nőkpedig a hangba. Egy másik dolog. A női agy arra van programozva, hogy szeresse a vizelet szagát, egy picit. Hiszen ő lesz az, aki majd a kisbabát pelenkázza. Ugyanakkor a férfi utálja a vizelet szagát, mert ezzel neki semmi dolga nem lesz az életben, nem t artozik a férfiléthez . A férfi viszont nagyon szereti a vér szagát, hiszen ő a vadász. Ha egy férfi otthon a konyhában dolgozik és ő tisztítja a húst, örömmel teszi, mert erre van programozva. Mikor a nőnek kell a húst pucolni, általában kissé undorodva teszi, mert nem az ő dolga az életben a hús megszerzése. A parfümgyártó cégek is tudják ezeket. Néhány cég, amelyik viszonylag olcsó parfümöket gyárt, tesz egy kis vizeletet – várandós nők vizeletét – a parfümbe, amit a nők nagyon szeretnek, A második dolog aznagyon érzelmek, a szex.a férfiak Az illatviszont az aminem. bevonz téged a párkapcsolatba és sokáig ott is tart. Egyszerű kémia. Persze az is előfordul, hogy szexelsz valakivel, de nem akarsz tőle többet. Csupán akkor folytatódik a viszony, ha tets zik az illata. Azok a nők, akik rossz minőségű ételeket esznek és ebből adódóan nem jó a testük illata, nagyon sok, nagyon erős parfümöt használnak így tulajdonképpen a férfiak nem is őt, hanem valaki mást szagolgatnak. A drága francia parfümkészítők a gyönyörű prostituáltakat keresik meg, és az izzadságukból vesznek mintát, ezeket a feromonokat teszik

bele a parfümbe. Itt megint az a helyzet, hogy a férfi, aki ezt szagolja nem is azzal a nővel esik szerelembe, hanem mondjuk Fifivel. Ez a két ember ezek után összeköltözik, együtt élnek és minden áldott nap egy ágyban alszanak. A nap folyamán a bőr a saját illatát „párologtatja” és amikor találkozol valakivel, úgynevezett „szeress engem” illattal veszed magad körül, amit a tested bocsát ki. Ha mérges vagy „utálj engem” illatot áraszt magából a bőröd. Ha az a két ember, aki már egy ideje együtt él, vitatkozni kezd, a testük ezt a bizonyos „utálj engem” illatot árasztja ki magából és miközben este alszanak, az egész éjszaka folyamán ezt az üzenetet küldik egymásnak. Mondanom sem kell, így aztán sosem oldják meg igazán a problémáikat. Nagyon fontos tisztázni magunkban és a másikkal lefekvés előtt, hogy rendben van, te ezt gondolod, én meg azt, de ennek ellenére én nagyon szeretlek téged és a szeretet érzésével bújjunk ágyba, hogy a testünk a „szeress engem” üzenetet küldje. A másik lényeges dolog, hogy hétévente új emberré változunk, ennyi idő alatt minden apró atomunk kicserélődik. Az ember teste folyton újjászületik így válunk egy teljesen új személlyé. Ezért aztán hétésévmeghal, után jogosan mondjuk egykori szerelmünknek, hogy te már nem az a személy vagy akibe én beleszerettem és abszolút igaza is van. Él Németországban egy pszichológusnő, aki szerint a jó párkapcsolat megoldása az lehet, hogy hétévente, mikor egy új emberré válunk, új társat keresünk magunknak ahhoz a megváltozott emberhez, akikké váltunk. – Én el tudom képzelni, hogy ez jól működhet. – Nem rossz ötlet, ugye? Ebből adódik a gondolat, hogy sok ember mégis hogyan tud együtt maradni sok-sok hét éven

keresztül? Azt hiszem, hogy ők együtt, egy irányba tudnak tovább változni, tovább fejlődni és az újabb és újabb emberek akikké válnak folyamatosan jól tudnak együtt élni, együtt működni. De azért tudok egy megoldást azok számára is, akik már nem vonzódnak egymáshoz. Ugyanis a ragaszkodásnak is van egy saját hormonja, az oxitocin, ez pedig a szemekhez kapcsolódik. Mikor egy kisbaba megszületik és ránéz a mama, oxitocin termelődik és többek között ez köti össze őket. Az oxitocint stimulálni is lehet, ha két ember egymásra néz. Egymás szemébe néznek 33 percig, nem beszélnek, csak folyamatosan egymás szemébe néznek, persze pisloghatnak, az érzelmek újra előjönnek és az oxitocin megint termelődni kezd. Ha meg akarjuk menteni a párkapcsolatunkat, ez a tanácsom, élesszük újra, nézzünk egymás szemébe folyamatosan 33 percig. Működik. Az egyetlen probléma az szokott lenni, hogy mikor az emberek már eltávolodtak egymástól, nem nagyon van kedvük egymás szemébe nézni, mondhatni utoljára szeretnének a másik szemébe nézni, inkább becsapják maguk mögött után…. az ajtót. És különben sincs rá idejük… tíz év házasság A test kémiája nagyon, nagyon fontos dolog. A vadvilágban pl. a farkas körbe megjelöli a területét a vizeletével, ezzel vonzza oda magához a nőstényeket. Ugyanaz a vizelet, ami őket vonzza, a férfifarkasokat harcra ingerli. Aztán ott van egy másik dolog, a női agy számára a pénisz szopása nem nagy ügy, sőt nagyon is rendben van. A férfi agy számára ez valami visszataszító, ne tedd, hiszen ott pisilsz!! Ezért van az, hogy a férfi-férfi agy számára (kis és nagy agy is férfi) ez teljesen visszataszító, ellentétben a homoszexuális

férfiakkal. És ez itt a konfliktushelyzet. Különös, hogy ezzel szemben az ég világon senki nem fújjog a leszbikusokra, még a Biblia sem tesz erre vonatkozó negatív értelmű megjegyzéseket. A mi társadalmunk szereti a csókolózó nőket nézni, mindenki, kivétel nélkül, de ha két férfi csókolózik akkor már a legtöbben elfordulnak és undorodnak, különösen a férfi-férfi agyúak. Tiltakozik az agyuk: Ne tedd! Az emberek 7–10%-a születik balkezesnek a világon, nem genetikai az ügy, egyszerűen balkezesnek születnek. A kezük választása nem a kezükben dőlt el. A kéz nem választ. Az agy választ. Az agy választja ki, hogy melyik kéz lesz domináns. Az emberek 7–10%-a homoszexuálisnak születik, senki nem tehet róla. Csupán 2%-uk fejezi ki, a többi elnyomja magában. Szégyelli magát, egy folytonos belső harcot vív magával, sok esetben agresszívvá válik. Így volt ez velem is. Összeházasodtam az első feleségemmel és öt év után mondtam el neki, hogy szívesebben hordanám az ő ruháit, mint a sajátomat. Másnapra eltűnt. Aztán újra házasodtam, tíz évig házasok voltunk, két gyerek született, aztán egyszer amikor valami hülyeségen vitatkoztunk azt mondtam neki, hogy: én jobban nézek ki a te ruhádban, mint te magad. Na ezdrágám, ennyi volt. A harmadik házasságomban tíz évig éltem. Magyarországra jöttem, egy betegség miatt megröntgeneztek és kiderült, hogy hermafrodita vagyok (olyan testtel születettek amelyen férfi és női j egyek is találhatóak). Elkezdtem gondolkodni és rájöttem, hogy az apám is hermafrodita volt, de megpróbált férfi-férfi lenni. Keserű, boldogtalan emberré vált, egyetlen szép pillanat nem volt az életében, állandóan küzdött önmagával, hogy megfeleljen a társadalom elvárásainak. Utált mindenkit. A homoszexuálisokat, a feketéket, mindenkit akit csak lehetett,

nem tudta elfogadni magát, így aztán másokat sem. Aztán jött a következő házasságom, ami tíz évig tartott Ildikóval, néhány hónapja váltunk el. Mikor a kezdet kezdetén elmondtam neki, hogy jobban szeretek női ruhát magamra venni mint férfit, szakadt rólam a víz, remegett a lábam a félelemtől, hogy mit fog reagálni, ő pedig csak annyit mondott, hogy jó, akkor menjünk vásárolni! Ez egy nagyon jól működő kapcsolat volt, aztán az utolsó évben Ildikót már nem érdekelte saját maga, a környezete sem, mindenkit okolt a válságáért, végül elváltunk. Azt hiszem az emberek mikor elkezdenek együtt élni valakivel, annyira „mi”-ként kezdenek működni, hogy elfelejtik működtetni az „én”-t. Egyszer csak elveszítik a fonalat a saját életükkel, a saját sorsukkal, ami bizony mindenkinek egyenként van kiszabva, és mikor már nagyon régóta nem éltük meg önmagunkat, csak önmagunkat, mint individuum létezését, nem látjuk kik is vagyunk egyedül, nem látjuk a saját utunkat, nagyon köny-nyen mutogatunk a másikra, hogy ő a hibás. Nehéz ezt bevallani, azt meg pláne, hogy mindezt saját magunknak köszönhetjük. Ilyenkor nincs más meg kell keresni azfeladat, önmagunkhoz vezetőnagyon utat, ami választás nagyon nehéz és keserves ugyanakkor izgalmas és gazdagító is. Csak vegyük észre, változnunk kell! Tudod, mondja Desiré, a mesék mindig a kritikus pontnál érnek véget. És boldogan éltek míg meg nem haltak. Na de hogyan oldják ezt meg? Mit csinálnak ha a másik nem hajtja le maga után a WC-ülőkét? Mit kezdenek a többi hétköznapi problémával? Ha egyszer megöregszem majd írok erről egy mesét, hogyan is tudott Hamupipőke és a Herceg a házasság után együtt maradni haláláig. Én biztosan el fogom olvasni.

31. fejezet

Eljött a nagy nap. Televíziós szereplésemre került sor az új könyvemmel kapcsolatban. Mondanom sem kell teljesen rám tört a frász, hogy mit vegyek fel, meg gyorsan meg kellene igazítani a szemöldököm stb. szóval csupa lényeges kérdés. Természetesen mindent megtettem, hogy a televízióban szépségesen szép legyek. Előző este feltettem szuper brutál C-vitaminos arcpakolásom, aznap reggel meg a négyperces hidratáló pakolást, így próbáltam szépségemet őrjítővé fokozni és már robogtam is a Campona Media Center felé az autókámmal. Minden rendben ment. Szépen sütött a nap, forgalom semmi, a gps működött rendesen (van hogy nem hajlandó együttműködni), tehát tervnek megfelelően haladtam a Cool TV felé. Kiértem az egyik nagyobb főútvonalra, sehol senki. Haladok az úton, piros lámpa, megállok. Egyszer csak valami irdatlan nagy csattanás, majd kitörik a nyakam akkorát lendít rajtam az autó. Hát nem belém jött egy kis teherautó?! És mindez vagy Szerencsére be voltam kötve, így nemötpercnyire vetődtem ráa atévétől. kormányra meg a ruhám sem szakadt el. Kiszabadítom magam, kiszállok. Igazából nem voltam mérges, miért is lettem volna? Én is értek a bajkeveréshez, több kisebb-nagyobb balesetet okoztam már – bár hozzáteszem a sajátomon kívül más kocsijában még nem tettem kárt. – Minden rendben? – mondom a sofőrnek. – Istenem! Egész éjszaka azon imádkoztam, csak nehogy nekimenjek valakinek, mint a múlt héten, hát nem megtörtént megint? – mondja.

Hát erre teljesen bepipultam. – Akkor otthon kellett volna maradnia – mondom. Ha egyszerű szerencsétlenség történik amire senki sem számít, az oké. De hogy valaki direktben megrendeli az univerzumtól és az én kocsimon csapódik le az ügy, hát az egyszerűen nem fér bele. Felírtuk egymás adatait és megpróbáltunk elmenni. Nekem nagy nehezen sikerült. Igaz nyekergett az autó rendesen, borzasztó hangok hallatszódtak a csomagtartó felől, már csak azért drukkoltam, hogy valahogyan eljussak a tévéig. Mire odaértem minden izgalom, túlfűtöttség kiszállt belőlem. Egyszerűen elfáradtam a koncentrálásba, a riadalomba, a balesetbe, meg a csomagtartó hangjaiba. Szép komótosan besétáltam a televízió épületébe. Mire műsorba kerültem a bokámon megjelent egy hatalmas lila folt, a karom fájt, a csípőm bezöldült de szerencsére mindez nem jelent ett problémát mert kizárólag a fejemet mutatták, azon meg minden rendben volt – vagyis hajszálra mint a baleset előtt. Mondom a műsorban, hogy hamarosan könyvesboltban lesz a Csirkék és Marhák – mint párkapcsolati útmutató könyv, és közben azon járt az eszem, hogy mi van, ha azért kaptam a balesetet az univerzumtól, hogy a városban dámáskodjak, hanem otthon írjam a könyvet és ne fejezzem is be. Rögtön megnyugodtam. Rengeteg munka van még vele – gépre vinni a beszélgetéseket, meg amiket még én jegyzeteltem össze az előző évek során. Bizony nagy szükségem van minden percre, ha őszre boltban akarom tudni a könyvem. Nem volt hosszú műsor, tíz perc múlva megint az én kis összetört autómban ültem. A baleset másik nagy előnye, hogy a gps-emen újra világít minden kijelző,

ugyanis a csattanás következtében nekicsapódott valaminek és teljesen megjavult. Hurrá!! Nagy nehezen eldöcögök vele a szervizig. Ámulnak az emberek rendesen,

hogy ezt a szép autót, hogyan lehetett ennyire összetörni!? Hát így. Elrendezzük a papírmunkát, hívok egy taxit és döbbenten állok a tény előtt, hogy az én kis pöttöm városi járgányom úgy tele van pakolva, mintha legalábbis egy kisbusz lenne. A csomagtartóban könyvek, könyvállványok, száraz macskakaja, szószos alutasakos macskakaja, kristályos macskaalom, szórólapok, CD-k, téli kardigán (!), kiskabát, nyári ruha, flip-flop három (!) pár, magazinok, szótár, kézkrém, macskaszőrtelenítő gurgula, és még sorolhatnám az autóm csomagtartójában és hátsó ülésén talált egész évre bekészített túlélőkészlet darabjait. Volt nagy meglepetés, mikor kiderült, hogy a teljes taxi megtelt a cuccaimmal! Elindultunk hazafelé. Már majdnem hazaértünk, mikor eszembe jutott, hogy a taxist még meg sem kérdeztem párkapcsolat ügyileg. Hát feltettem a kérdést, szerinte mitől működik egy párkapcsolat. – Fogalmam sincs. – Na de mégis. Semmilyen elképzelése nincs az ügyről? – Nincs. – Rendben. Hallgattam hazáig. Az igazság az, hogy én már olyan sok mindent rendeltem az univerzumtól és olyan rendszeressé ggel agykontrollozom, hogy sokszor elég a megoldandó kérdésre gondolnom és az univerzum küldi is a segítséget (hála a teremtés csodálatos erejének). Így történt ez most is. Összefutottam egy kedves ismerősömmel Bálinttal. Mesélem neki a történetet a könyvemről, meg arról, hogy milyen tudományos kutatást végzek ezzel párhuzamosan, na meg, hogy mit hallottam Gábor barátomtól a nagy önbizalommal rendelkező barátnőjéről.

– El nem tudom képzelni, hogy egy hétköznapi ember hogyan szerezheti meg azt az önbizalmat, amivel Gábor barátnője, csak úgy, alapjáraton rendelkezik. – Én azt gondolom – mondja –, hogy a változások ugyan legbelül mennek végbe, de mindent, még az önbizalmat is gyakorolni kell. Ha olyan ember látszatát akarjuk kelteni, akinek sok az önbizalma, akkor tényleg olyanná kell válni legbelül és akkor működni fog a dolog. – Hogyan? – kérdezem izgatottan. – Hogyan váljon egy kevés önbizalmú nő, aki nem kapott otthon biztatást, olyan emberré akiről sugárzik a magabiztosság és az önbizalom? – Mondok egy példát. Gyerekkoromban nagyon félénk voltam. Állandóan megvertek az osztálytársaim és a nagyobbak. Aztán, úgy kilenc-tíz éves lehettem, amikor elkezdtem karatézni. Minden héten lementem az edzésekre hetente kétszer, ahogy kellett. Évek teltek el és egyszer csa k már nem akart megverni senki. Nem azért, mert én olyan erőssé váltam volna, vagy mert állandóan verekedtem és mindenkit megvertem. Nem. Azért, mert én gondoltam már másképp Én lehet gondoltam azt, mert minden egyes sejtemben, önmagamra. hogy velem nem kötözködni, megvédem magam. A külvilág pedig ehhez alkalmazkodott és ennek megfelelően bánt velem. – Na így lehet begyakorolni az önbizalmat – mondta. – Egy nő hogyan tudja begyakorolni az önbizalmat? – Nem tudom. Talán a rúdtánccal. Amikor a múltkor mesélted, hogy elmentél rúdtáncolni, majdnem elájultam. Hú! Nagyon dögös, nőies dolog. Szerintem például ilyesmivel, és itt nemcsak magára a táncra gondolok, hanem a rendszerességre, a belefektetett időre és munkára, az teszi

igazán hatékonnyá. A gyakorlásban, a növekvő rutinban, az újabb és újabb apró sikerekben van az önbizalom kulcsa. Hogy nap nap után arról bizonyosodsz meg te saját magad, hogy még ezt is meg tudod csinálni, meg még ezt is. Aztán idővel egyre jobban kezdesz bízni abban a szexi nőben akit a tükörben látsz, egyre jobban tudsz azonosulni vele.

Íme a recept azoknak, akiknek nem adatott meg a dicsérettel, elismeréssel teli gyermekkor.

32. fejezet

Veszem én az univerzum jeleit magamtól is, de van, hogy rá kell segíteni egy kicsit. A baleset rádöbbentett arra, hogy fogy az idő, itt az ősz, a könyv meg még távol van az utolsó billentyű-leütéstől. Hatalmas mennyiségű anyag halmozódott fel. Ha jól számolom minimum két-három hét kell a rendszerezéséhez, feldolgozásához, aztán meg könyvvé formálásához. Nekiláttam a munkának. Nekem nagyon tetszett, amit a sorok között találtam. Egy picike hiányérzetem volt még. Valaki, valakinek a véleménye még hiányzik ehhez a könyvhöz. Meg is találtam az illetőt. A taxiban ültem, úton a bőrgyógyászomhoz. Interjút készíteni mentem párkapcsolati kérdésben és közben azon gondolkodtam mit is mondok majd az interjú után a barátnőmnek, mit jelent nekem a doktor? Mit személyesít meg? Mitől olyan különleges számomra? Olyan sok dolog jut eszembe róla, talán a legfontosabb, hogy minden találkozás alkalmával eszembe jut épületének a legelső (jófolyosóján tíz évvel ezelőtt). kórház bőrgyógyászati ültem ésEgy rá vártam. Kedves volt, barátságos, segítőkész, örült nekem és ez ma is így van, pedig már nem az ütött-kopott kórházban rendel (bezárták a bőrgyógyászatot), hanem egy elegáns kerületben, magánpraxisban. Ez lehet a dolog egyik lényeges eleme, bár szerinte ennél sokkal egyszerűbb a dolog. Hiszen, ahogy mondja, könnyű neki, jó a szakmája, másokon tud segíteni, hogy is lehetne neki bármi baja

a világgal …? – Mit gondol, mi az örökké tartó, jó párkapcsolat titka? – teszem fel már vagy ezredszer az ominózus kérdést.

– Sok tényező kell hozzá, de azt hiszem, hogy az egyik legfontosabb alaptétele az, hogy tudjunk a másiknak megbocsájtani. Ugye nagyon sok ember mondja azt, hogy megbocsájtani tudok, de felejteni soha sem. Ez a párkapcsolatban nem működik, mindenki követ el hibát, senki sincs soha a toppon, mindenki ki van téve mindenféle csábításnak az életben egy másik ember, étel, ital, drog vagy bármi részéről. Az embernek ezen felül kell emelkednie, nemcsak szavakban, hanem a szívében, az érzelmeiben is meg kell tudnia bocsájtani a másiknak, hogy másnap tiszta lapot tudjon neki adni. Minden nap így kell az életbe elindulni, ha ezt már nem tudom megtenni, és bennem van a gyanakvás, a harag vagy bármi egyéb, akkor az a párkapcsolat már nem működik. Azt még összetartják különböző dolgok, szokás, gyerek, megalkuvás, pénz, bármi, ami egy kapcsolatot összetarthat, még a gyűlölet meg az utálat is. Vannak olyan párkapcsolatok amiket a túlélés reménye tart fent, hogy csak túl éljem ezt az embert, lesz még pár jó évem. Úgy gondolom, hogy aki nem tud valójában egyetlenegy pillanat alatt a partnerének szinteminden mindentballépése megbocsátani, elnézni, nemes lelkűen átsiklani fölött, az nem tud jó párkapcsolatot kiépíteni. Tökéletes ember nincs, aki soha nem hibázik. Egy halott már nem hibázik, aki nem vesz levegőt, aki nem eszik, aki nem megy WC-re, akin nem esünk át a fürdőszobában. Ezen mindenféleképpen túl kell magunkat tenni, el kell tudni nézni. Amikor ezt nem tudjuk megtenni, már feltételeket szabunk a folytatáshoz, hogy mit várunk el a másiktól. Ha a másik azt nem tudja teljesíteni, vagy nem akarja, akkor még inkább szigorítunk, és ugye ez h ova vezet? Oda, hogy már semmi nem köt minket össze, mert egymás

elvárásainak semmilyen szinten nem tudunk megfelelni. Akkor már teljesen értelmetlen az egész dolog –mondja. – Ez azért egy nagyon emelkedett szintű gondolkodásmód. Erre nagyon kevesen képesek – mondom. – Valójában a szeretet, a szolgálat és az áldozat hozás a másikért – ez a párkapcsolat. Mindenki vállalja saját magát, de azért valahol ennél mindenkinek sokkal többet kell vállalnia, a másik hibáit és gyengeségeit is vállalni kell. Felnőtt embereket nem lehet megváltoztatni. A pszichológia törvényei már elég jól feltártak ahhoz, hogy azt mondhassuk, hogy három-négy éves korára egy ember alapvető jellemvonásai már annyira belevésődtek az agyába és az érzelmi életébe, hogy négyéves kor után már sokkal kevesebbet változik valaki mint előtte. Iszonyatosan hatalmas örömöket vagy traumákat kell átélni ahhoz, hogy valami jelentős változás történjen egy felnőtt ember gondolkodásmódjában, vagy érzelmi életében. Kevés ember életében adatik meg, hogy többször essen át olyan traumán, hogy többször változzon nagyot a gondolkodásmódja vagy az életszemlélete. Magától nem alakul át, csak nagy és súlyos hatások, borzalmas bajok lévő és hatalmas társadalmi változások hatására. Egyéni életben nagy tragédiák, vagy nagyon nagy örömök tudnak az emberen felnőttkorában változtatni. Egyébként nem változik. A sima bársonyos élet nem csiszol, nem változtat semmit az életen. – Miért nem tudunk húsz éven át izgalmasak lenni a másik számára, akár a fentiek betartása ellenéresem? – Nagyon nehéz húsz éven keresztül egy másik ember számára izgalmasnak maradni. Főleg akkor, ha borzalmasan komolyan vesszük az őszinteséget, és a mindig mindent megbeszélünk és teljesen lepucérítjuk magunkat elvét. Az

embernek tudnia kell, hogy az újdonságnak, az új megismerésének hatalmas vonzereje van. Mindig az hajtotta előre a világot, a barátságokat, a kapcsolatok kialakulását, hogy fölfedeztünk valamit, amit addig nem tudtunk és elkezdtünk vágyni rá, hogy megismerjük. Az okos emberek a partnerkapcsolatban is beosztják magukat. Persze egy egyszerűbb lelki összetevőkkel rendelkező ember nehezen osztja be magát húsz-harminc-negyven évre úgy, hogy mindig tudjon valami kis meglepetést okozni a partnerének. Ebbe beletartozik az is, hogy a megjelenésünket időnként meg kell változtatni. Egy nőnek a haját, a sminkjét az öltözködését négy-öt évenként meg kell újítani. Változni kell tudni! A dinamikus jellegű emberek, akik nem ülnek le és nem süllyednek bele az állandóan ismétlődő hétköznapokba azoknak ott van a lehetőség arra, hogy húsz év múlva is érdekessé tudjanak válni. Tulajdonképpen ez a lényege annak, hogy miért mondjuk azt, hogy nem kor függvénye a szerelem, a szeretet, a párkapcsolat. Ha ez nem így lenne, akkor nagy korkülönbséggel nem is lehetnének tartós kapcsolatok, de vannak. Gondoljunk például Dénes Zsófia írónőre, éves korában halt meg, harminc évvel fiatalabb férjeaki volt103 és kiváló házasságban éltek. A férje hetvenvalahány éves korában halt meg, pár évvel azután, hogy meghalt a párja. Ha nem tudtak volna állandóan újra és újra megújulni, nem tudtak volna ilyen szépen együtt élni. Élményeket kell nyújtanunk a másiknak és ez nem szűkülhet le csak a szexre. Mert hát minden életkorban más a jelentősége az élményeknek. Van olyan időszak amikor a kulináris dolgok dominálnak, pl. egy csecsemőnél. Számára az a legnagyobb élmény, hogy a mamája megszoptatja és az jelenti a biztonságot, bár abban is

van valami szexualitás állítólag, az anya részéről is meg a gyerek részéről is. De az nyilván egy kisebb dolog. Aztán van az életnek egy olyan időszaka, ami az utódok létrehozásához kapcsolódik, akkor nyilván természetes, hogy nagyon fontossá válik a szexualitás. Aztán van amikor még ez a dolog szintén nagyon fontos, de muszáj belépnie más dolgoknak is. – A szexuális vágy csillapodásával mindannyian szembesülünk, akik hosszabb ideje élünk párkapcsolatban. Hogyan lehet ezt a tüzet tovább életben tartani? – Be kell osztani magunkat itt is, például helyszínváltoztatással. Nagyon jót tesz az embereknek, akár a szexuális életnek is az, ha időnként változtatják a lakóhelyüket. Még egy városon belül is lehet öt évig belvárosi lakónak lenni, aztán ki lehet menni hegyvidékbe, zöldövezetbe, persze ehhez némi anyagi erő is kell. Amikor gyerekek vannak, akkor kiköltözhetünk egy családi házba, aztán időskorban megint egy ellátást nyújtó apartmanházba. Az élőhelynek, a hálószobának, a bútoroknak, a berendezésnek a kicserélése – beletartoznak ebbe a külföldi utak, a nyaralások – is megoldás lehet. Megint nászutas érezhetjük magunkat,mindig ha egy új helyre kerülünk. párnak Az ember lakókörülményeit az igényeinek megfelelően kell kialakítania és nem a megszokásnak. Ha a partnerünk változik, akkor igen is tudomásul kell venni, hogy nagyon jó, ha a lakóhely is változik. Nem jó , ha befogadunk valakit a lakásunkba, sokkal jobb, ha csinálunk egy új élőhelyet magunknak és létrehozunk valami újat közösen. Új lendületet ad a kapcsolatnak. Nagyon nehéz dolog, ha odaköltözünk valakinek a már kész életébe, mert az ember állandóan szembesül a másik múltjával, a másik előző életével, a másik gondolkodásmódjával. Az odaköltözőnek mindig sokkal

jobban és sokkal nagyobb mértékben kell alkalmazkodnia, mert egy lakásban mindig vannak bevett szokások. Egy új lakásban majd együtt alakulnak ki az új szokások. A partnercserének mindig nagyon jót tesz ha a közös otthon is cserélődik. Ebbe beletartozik az is, hogy egészségtelen ha az emberek évtizedekig ugyanazon a munkahelyen dolgoznak. Öt-hét évente az ember életét le kell porolni és valamit változtatni kell, mert úgy van, ahogy mondja, hogy mit tud az ember húsz év után mutatni a férjének? Hát tudunk mutatni egy új miliőt, ha mi már kevesebbet is tudunk változni, a környezetet meg tudjuk változtatni. Tudunk máshogy főzni, tudunk máshova járni vacsorázni, tudunk venni egy kutyát, vagy a kutya után egy macskát hogyha az már nincs, ilyen dolgokban nagyon sok lehetőség rejlik. – Mit gondol mennyiben befolyásolja a párválasztásunkat a családi minta, amiben felnőttünk? – Egészen biztos, hogy a gyerekkornak meghatározó szerepe van a párválasztásban. A gyerek agya olyan, mint egy filmfelvevő gép, magába szívja az élményeket. Lehet, hogy akkor, az de akkori tudjabenne értékelni a látottakat, az agyfejlettségi nem felejt.szintjén Ezek aznem emlékek vannak az agyban, hiszen ha nem így lenne, egy hipnózis kapcsán nem tudnánk őket előhívni. De hogy a felnőttkorban szerzett élményeinket befolyásolni tudja az, hogy mi van az agyunkban elraktározva abból az időszakból amire nem emlékszünk vissza, az egészen biztos. Ha az ember partnert cserél, van egy olyan közmondás, hogy hajlamos ugyanolyan rosszat választani, mint amilyen az előző volt. De ugye az elsőt valamilyen előre meghatározott minta alapján választja ki, a mintát pedig legnagyobb valószínűséggel a családból hozza.

Nagyon sok nő, ha az apjával jó kapcsolata volt, a partner keresésekor hajlamos olyan férfiakat választani, akik nem külsőleg, hanem a családapa szerepben mutatnak hasonló tulajdonságokat az édesapjukkal. Azt mindig le kell szögezni, hogy a nő máshogy keres barátot, szeretőt, úti társat és máshogy apát. Az apában benne van az, hogy családot akar. Más dolog az, amikor egy fiatal nő még nem gondol komolyan a családra, kiéli magát és az ízlésének választ szexuális partnert. Lehet, hogy szereti azt az embert, de magában tudja, hogy ehhez az emberhez sosem menne feleségül. Ha a nő férjet keres, illetőleg leendő gyerekeinek az apját keresi, akkor már nem a külső adottságok dominálnak. Akkor már azokat a tulajdonságokat keresi abban a férfiban, amiről azt gondolja, hogy alkalmassá teszik arra, hogy jó apja legyen a gyerekének, és az már kevésbé érdekli, hogy mekkora a vádlija vagy a válla. Jobban érdekli, hogy mi az életszemlélete, hogyan gondolkodik, gyerekszerető vagy nem, mennyire intelligens, milyen anyagi biztonságot tud teremteni a gyerekének. Azok a házasságok mindig jobban sikerülnek, ahol ezek a dolgok egybe leendőesnek. apát isSzerelmet keresünk. is, szeretőt is, férjet és a gyerekünknek A család nem arról szól, hogy egy egyedül álló nővagyok, szülök egy gyereket és azt felnevelem. Az nem család, bár a világ ez irányba tolódik el. A család ilyen formában nem valószínű, hogy túl sokáig fennmarad. Szerintem az individualizmus előretörésével várható, hogy egyre kevesebb ember fog törvényes családban élni. Gyerekeket nevelő, akár több gyereket nevelő nőkkel találkozunk, akiknek nincs férjük. Ha visszagondolunk az őskorra, kevés férfi volt, sok nő, nem volt stabil feleség, szinte kommunában nevelték a gyerekeket,

akikről azt sem tudták, hogy kinek ki az apja. Most megint mintha valami ilyesmi irány lenne. A nő biztos, szül és felneveli a gyereket, és ezt akár egyedül is megteszi. Valószínűleg ez valamilyen formában szegényíti az emberi kultúrát és az emberi kapcsolatokat, mert egy stabil családban egészen más érzelmi kapcsolatok is kialakulnak a szülők és a gyerekek között. Én nem tartom rossz konfigurációnak a családot, más kérdés, hogy a mai világban végképp nem mondhatjuk azt, hogy örökké, de azt sem, hogy soha. Ma azt kell mondjam, hogy nyolc-tíz év kifutásokat látok a környezetemben mindenhol, amíg igazán jól üzemel egy család. – Miért csak addig tud kitartani egy család belső ereje? Miért nem bírjuk tovább? – Nem tudom. A világ nagyon sokat változott, illetve az emberek nagyon átalakították a világot. Borzalmasan sok az információ. Egy év alatt többet élünk, mint száz évvel ezelőtt egy egész emberöltő alatt. Több dolog történik velünk és ez valószínűleg az idegrendszerünk feldolgozó képességeinek határait döngeti. Ezen csakvisszafogja úgy tud azaz ember úrrá lenni, ha valamilyen területen kicsit életet. Sajnos e miatt a kultúra területén fogjuk vissza az életet. Eszméletlen, hogy a mai világban egyes emberek az élet egyetlen kicsiny területén micsoda eredményeket tudnak produkálni, ugyanakkor nem tudnak helyesen írni. Előfordul, hogy a kultúra jeles embereiről, vagy a kortárs művészekről, vagy akár csak az előző évszázad nagy tudósairól szinte semmit nem tudnak. Ez az eszméletlen információáradatnak az egyenes következménye. Nagyon kevesen tudnak ma már mindent befogadni, az érvényesüléshez ez már egyáltalán nem is kell,

sőt terhes dolog. Egy kis területet kell nagyon -nagyon tudni. A polihisztorok ideje sajnos lejárt. Az érzelmi életben is lejárt a polihisztorok ideje. A világ megismerése ma java részben nem tapasztalaton, hanem virtuális csatornákon keresztül történik. Emiatt nem az igazi életet ismerjük meg, hanem a virtuális életet, aminek nincs köze a valódi élet és a valódi érzelmi élet bonyolultságához és finomságaihoz. Az ember átalakul. Amennyit használ a digitális kultúra, meg az internetes kultúra, meg a komputer az ismeretek gyűjtésének, annyira elsivárosítja az érzelmi életet és a véleményalkotás képességét. Ki fog elmenni megnézni egy világhírű műalkotást, ha az interneten megnézheti majd térhatású hologram képen vagy a jó ég tudja min? Olyan élményt kaphat, mintha körbejárhatná. Olyan élményt nem tud kapni, mint amikor a saját érzékszervei kerülnek legközelebbi kontaktusba azzal az alkotással, és ugyanez igaz az érzelmi életre is. Ha nem tapasztalunk érzelmeket, mert csak virtuális érzelmeink vannak, mert klisékben növünk fel és azokat követjük, akkor az életünk is e szerint fog zajlani. Ugyanúgy, ahogy a komputert is lecseréljük hétévente, ugyanúgy mindent lemindenkit. fogunk cserélni az életünkben,tízévente, a gyerekeinket, a partnerünket, – Megoldás lehet, hogy hétévente folyton újraházasodunk? Ez szokott lenni a nagy választóvonal a párkapcsolatokban. – Ha ilyenné alakul a világ, akkor majd biztosan így kell élni. Ma ebből a szempontból teljes anarchia van. A mai társadalomban senki nem tudja pontosan, hogy mi az ő értéke. Nemileg sem, vagyonilag sem, emberi tartásban sem. Teljes ingovány van, mert nincs egy megfelelően kialakult, megszilárdult értékrend, nincs mihez igazodni. Nagyon előre tört ez a virtuális világ, amiből lehet tanulni, meg lehet nézni

dolgokat, de látni nem fognak ezek az emberek megtanulni. Mert nem csak nézni kell az életben és bámulni egy irányba egy képernyőt, vagy elolvasni valamit, hanem meg kell látni a dolgok lényegét, át kell ezeket érezni. Nem hagyhatjuk magunk mögött a virtuális világ kedvéért a valóságot soha. – Mi a valóság? Az igazi valóság? – Mindenkinek az, amit ebből fel tud fogni, meg tud tapintani, amit a saját szemével lát, amit meg tud szagolni. Az érzékszerveket és az ezek kapcsán felőlük áramló információt nem nyomhatja el a mobiltelefonok és a virtuális képernyők világa, akkor cyberekké válunk. Ez így nem működik. E miatt nagy jelentősége van az érzelmi élet nevelésének, ami leginkább a művészeti kultúra révén közelíthető meg. A művészet mindig érzelmeket közöl, erre rá kell tudni érezni, rá kell tudni hangolódni. Ha a művészeti nevelést, a humán nevelést háttérbe szorítjuk, akkor csupán az ésszel, egy nagyon üres világot fogunk felépíteni és nem fogjuk tudni átélni a világ szépségét és rosszaságát. – A környezetemben élő nagyon sokféle ember között mindenki a boldogságot hiányolja boldogság, az életéből.amire Ön szerint mi „csak” is pontosan az a „bizonyos” mindannyian olyan nagyon vágyunk? – A boldogság egy nagyon érdekes dolog, nem permanens érzelem. Úgy gondolom a boldogság egy nagyon rövid ideig tartó lelki orgazmus, ami szinte csak pillanatokig tart. Más kérdés, hogy ennek van ugye egy olyan elnyújtott változata, amikor azt mondjuk,

hogy minden jó. Úgy gondoljuk, hogy testileg, lelkileg, anyagilag mindenünk megvan, és azt mondjuk, hogy boldogok vagyunk. Az igazi boldogság

azonban mindig néhány pillanatra korlátozódik az ember életében. Katartikus örömérzésünk van, ahol a szextől, az ételtől, az illatig és az érzelmekig mindennek együtt kell lennie. Ezek csupán rövid pillanatok az ember életében, viszont ismétlődhetnek és egy jó kapcsolatban, egészségben, kiegyensúlyozott körülmények között többször átélhetjük a boldogság élményét. Folyamatosan és állandóan nem. – Hol van a párkapcsolat helye az életünkben? Mennyire fontos az élet többi alkotó eleméhez képest? – A párkapcsolat nagyon fontos az életben, semmi mással nem pótolható. Nagyon jelentős helyet foglal el minden egyes ember életében. Döntően meghatározza a többi emberhez való kapcsolatunkat is. Ha valaki túlságosan elutasító vagy túlságosan önfeláldozó a környezetében élő emberekkel való viszonyában, az mindig árulkodó jel arra vonatkozóan, hogy valami nincs rendben a párkapcsolatával – vagy nincs, vagy nem működik. Az ember figyelme érzelmi téren is igényel egy vezérfonalat. Valamilyen uralkodó vezérfonalnak kell lenni. – Lehet a párkapcsolatunk az életünk vezérfonala? Nem túlságosan helyzet lehet ez? az életünk vezérfonala. – Igen, kiszolgáltatott egy jó párkapcsolat Persze olyan emberek is vannak, akik számára ez alárendelt szerepet tölt be, mert egy eszme, egy idea annyira kitölti az életüket, hogy ők ezzel a feladatukkal boldogok. Ilyen ember is tud harmonikus életet élni. Ha valakinek a legjobb párja a munkája, vagy a hivatása, az is kiválóan tud működni, de ezekből az emberekből jóval kevesebb van. Borzasztó nagy szükség van ezekre az emberekre, mert nekik több idejük van előrevinni a világot, mert egy oldalon nincsenek lekötve. Kevésbé hatnak rájuk a családjukból a magánéletükből

származó problémák, nagyobb műveltségre, nagyobb ismeretanyagra tehetnek szert. Több idejük van fejleszteni a környezetükben élő emberek agyát, ráérnek. A társadalom így szép, ilyen sokszínűségében. Általános receptet nem lehet adni. Nyilván az átlag ember szintjén, átlag érzelmi beállítottságot figyelme véve, nem tudok boldog embert elképzelni jó párkapcsolat nélkül. A magyar nyelv el is különíti ezt egy külön szóval, ezért hívja hivatásnak. – Van a környezetemben több olyan férfi, aki sikeres, jó anyagi háttérrel rendelkezik, elvált a feleségétől és egy kevésbé művelt ám annál csinosabb fiatal feleséget vagy barátnőt választott magának. Mi lehet ennek az oka? – A nagyon elméleti emberek sokszor nem látják a fától az erdőt, olyan helyeken is problémát keresnek ahol valójában nincs. Az embernek nem szabad a párját és a házasságát állandóan elemezgetni és az élet nagy dolgain elmélkedni. A boldogsághoz szükséges nagyon nagy dolgokon nem, vagy csak alig tudunk változtatni. Az élet bársonyossága, az élet picike örömeinek egymásutániságán alapul és ezek a férfiak általában ezt kapják megamikor a nem hazamegy, annyira elvont gondolkodású nőktől. Rámosolyognak és nem egy ilyen nagy missz fejet lát a férfi, nem egy olyan nőt, aki állandóan az élet nagy dolgain gondolkodik. Nem azon töpreng a nő, hogy ebből a filozófiai rendszerből hogyan tud per pillanat átszállni a férje filozófiai rendszerébe, és ezen ráadásul még órákig gondolkodik is. Abból a nőből kijön a mosoly, hogy felismeri, valamiféle szeretet, egy rendbe szedett fej, egy vacsora, ami oda van téve, egy gondoskodás a másikról, egy szexuális fogadóképesség, és ezeken a bársonyos apró pici dolgokon múlik az, hogy hogyan érzi magát valaki egy kapcsolatban.

Nem

a nagy dolgokon. A nagy dolgokon nagyon ritkán és nagyon keveset tudunk változtatni az élet folyamán. A boldogsághoz ezek a finom apró kis simogatások folyamatos egymásutánja szükséges. Azt hiszem érthető, hogy mit kapnak meg ezek a férfiak ezektől a nőktől. Egy permanens, finom, állandó simogatást és azt, hogy nem akarja őt állandóan gondolkodásra kényszeríteni akkor, amikor ő egy jót akar enni, vagy el akar menni valahova vacsorázni. Egy kedves mosolyt akar maga mellett látni és egy olyan nőt, akinek van szexuális önbizalma, vannak igényei is, de szolgáltatni is tud a párjának, minden nagy gondolkodás és filozofálgatás után. Nagyon egyszerű dolog. Két nagyon intellektuális ember nehezen tudja ezt összehozni. Aztán meg ott van az a dolog is, hogy nagyon kevés az a férfi, aki magával szellemileg egy szintű hölgyet keres magának, vagy esetleg magánál magasabb színvonalút el tud fogadni.

– Miért? – Pontosan ezek miatt a problémák miatt amiről az előbb beszéltünk. Nagyon legyen. sokat számít, hogynem az alacsonyabb a bizonyos meleg vacsora az asztalon Semmivel rendű dolog, hogy valaki egy csodálatos vacsorát otthon meg tud főzni, méltóan feltálalni. Akár egy Nobel-díjjal is felér, hogyha ez által a férje tényleg olyan állapotba kerül, hogy megkapja a Nobel-díjat. Ha valaki normálisan felneveli a gyerekeit az már egy borzasztó nagy dolog. Ebben is van művészet, ebben is van tudás, ebben is van filozófia, az otthonteremtésben. Nem egy dolgozószobát keresünk, nem egy könyvtárat, hanem egy otthont. – Azt hiszem mi

nők valahol nagyon túlbonyolítjuk ezt az

egész párkapcsolati ügyet. A férfiak azért szeretnek minket, mert nők vagyunk. Valahogy mégis csak az lenne a lényeg, hogy kedvesek vagyunk, nőiesek, jó hozzánk bújni, finom az illatunk, szép a hajunk, nem? – Igen, a nők egy része mindent megtesz azért, hogy a nőies tulajdonságait elveszítse. Nem tudom miért, fogalmam nincs róla. Amennyire külsőleg megpróbálják hangsúlyozni a nőies tulajdonságaikat – hiszen ezért a magunkat átalakításra ösztönző plasztikai őrület – mindennel a nőiességünket hangsúlyozzuk, az átformált keblekkel, a leszívott csípővel, a tágra varrt átalakított szemekkel, a feltöltött szájakkal, mindennel. A mai nők próbálják külsőleg fokozni a nőies megjelenést, mintha ezzel ellensúlyoznák, hogy a belső tulajdonságaik viszont annál távolabb kerülnek a női és az anyai szereptől. – Lehet ebben ésszerű, jól működő arányokat felállítani? Azért mégis csak minden férfi szép nőt akar maga mellé. – Igen, de mindenki mást lát szépnek. Mindenkinek más az ízlése. örök érvényű trendeket felállítanak, amihezNincs vannak akik tudnakszépségideál, és akarnak alkalmazkodni, vannak akik nem. A szépség egy rendkívül összetett fogalom. Legalább akkora szerepe van benne az egyéni kisugárzásnak és a gondolkodásmódnak, mint a külső megjelenésnek. Mennél inkább megfelel valaki esztétikailag a szépségeszménynek általában, annál kisebb a kisugárzása. Nagyon ritka a nagyon feltűnően szép nő, aki ugyanakkora kisugárzással rendelkezik mint a szépsége. Úgy is mondhatnám, hogy a szépség fokozódásával a kisugárzás növekedése nem mindig tart lépést.

– Jól értem, hogy egy nem feltétlenül gyönyörű nőt a kisugárzása miatt szebbnek láthatunk? – Nem szebbnek, hanem vonzóbbnak. Egyébként az, hogy kit látunk vonzónak, hogy kit tudunk testileg elfogadni egy perc alatt eldől. Egyszerű kémia, nagyon ősi mechanizmus. Már réges-régen feltérképezték, hogy számunkra ki vonzó és ki nem. Aki nem vonzó, de nagyon szép arra azt mondjuk, hogy milyen üres. Mutatós ez a nő, de nincs benne semmi. Ugyanakkor egy másikra, aki nem annyira mutatós, arra azt mondjuk, hogy számunkra vonzó. Hát ennyi volt a doktorral folytatott beszélgetés. Emberi, baráti és szerintem nagyon tanulságos. Elérkezett az a pont, hogy számot vessek a feldolgozott anyaggal. Rengeteg embert megkérdeztem a párkapcsolatokról, a -taxistól a főiskolai professzoromig, a szomszédtól a Tibetben dolgozó olasz barátomig, és bár a kutatásom nem volt tudományosan szakszerű én mégis elégedett vagyok az eredménnyel. Sokféle vélemény került be a könyvbe, nagyon különböző emberi sorsok, élethelyzetek, talán az olvasók többsége talál majd magának olyan történetet, amivel azonosulni tud és előreviszi az életét.

+1

Íme hát kedves Olvasó, így hangzott a kérdés, amit a könyv elején feltettem: Miért lesz belőlünk, kezdeti királynőkből egy megunt, megcsalt, semmibe vett „öreglány”. Mit tegyünk, hogy ez többé ne történhessen meg velünk? Azt kell, hogy mondjam, erre nincs tuti, minden esetre

érvényes szabály. Sajnos ilyen válasszal nem szolgálhatok. Mindannyian különlegesek vagyunk. Különleges a gondolkodásmódunk, az életünk, a körülményeink, egyszerűen nem lehet egyetlen megoldást ráhúzni mindenkire. Aztán ott van a Sors. Én magam abszolút hiszek abban, hogy mindannyian más sors feladattal születtünk, mindenkinek mást kell megtanulnia itt és most, ebben az életében. A Sors pedig jelentős mértékben megszabja, hogy kivel, hol, mikor, miért kell találkoznunk és hogyan kell távoznunk a kapcsolatból – persze aztán lehet, hogy nincs igazam. Én mindenesetre hiszek az univerzum, sors, Isten vagy bárhogy is nevezzükazt tökéletes és abban, hogy mindannyian kapjuk,szervezőképességében ami leginkább a fejlődésünket szolgálja. Szóval elég sok minden bizonytalan ez ügyben. Egy

dologban azonban határozottan biztos vagyok, egy valamit mégis minden esetben meg kell, hogy tegyünk magunkért, akármit is szabott ránk az élet: VÁLLALJUNK FELELŐSSÉGET SAJÁT ÉLETÜNKÉRT!!!! Hozzuk létre saját életünket, legyenek saját céljaink, saját hobbink, saját barátaink. Ismerjük meg és fogadjuk el önmagunkat. Az önismeret növeli önbizalmunkat,

így egyre jobban bízunk majd saját képességeinkben. Adjunk lehetőséget annak, hogy a hétköznapok leple alatt saját Camino-nkat megjárjuk, sérüléseinket meggyógyítsuk. Ne adjuk lejjebb mindezt akkor sem, ha ránk talál a nagy szerelem. Csak maradjunk olyan csodálatosan önállóak, céltudatosak és kedvesek amilyenek előtte voltunk. Aki velünk akar tartani az úton felzárkózik és tartja a ritmust. Éljünk együtt királ yfinkkal úgy, mint két egyenrangú fél, ne szükségből, ne legyen funkciója a másiknak. Önmagáért legyen velünk. Legyen a királyfi ajándék az élettől, mindazért amit önmagunkért tettünk. És éljük meg önmagunkat úgy, ahogy és amilyenek vagyunk. Ne úgy éljük le az életünket, hogy folyton meg akarunk felelni mások elvárásainak, legyünk szabadok, önfeledtek – ezzel egy életen át titokzatosak tudunk maradni, nem csupán a másik fél, hanem önmagunk számára is! Aztán még egy fontos dologra kell felhívnom a figyelmet, talán a legfontosabbra, vagyis arra, hogy mit is szeretnek bennünk mindenek felett a férfiak. Hát a nőt! Azt, hogy nők vagyunk. Szépek,akárhány finomak, évesek kedvesek, szexi macskák, is illatosak, vagyunk. vonzóak, Tegyünkigazi meg mindezt azért, hogy amíg csak lehet, ilyenek maradjunk – saját magunkért tesszük!! Mindezeken túl, nem biztos, hogy minden problémára létezik megoldás és talán nem is biztos, hogy kell megoldás mindenre.

Tudom, hogy mindez így leírva nagyon egyszerű, de egyáltalán nem könnyű. Segítségül egy rövid adalék, amit az egyik agykontrollos továbbképző tanfolyamon hallottam, talán erőt ad a feladathoz.

A méhecskének nagyon kevés agysejtje van (mindösszesen 850 000) az emberhez hasonlítva – aki összesen százmilliárd agysejttel rendelkezik. Ezzel a nyolcszázötvenezer agysejtjükkel a méhecskék szociális közösséget alkotnak, mindenki elvégzi a napi munkáját és gondoskodik a családról. Gondolkodjunk el azon, felturbózott agysejtjeinkkel jelen pillanatban mennyivel teljesítünk többet egy méhecskénél? Ha nem vagyunk elégedettek a válasszal, akkor sincs gond, hiszen tudhatjuk, a változtatás lehetősége mindenkinek a saját kezében van. Csak másképp kell döntenünk. Lehetőség szerint most. Az élet ugyanis mindig csak a most-ban változtatható meg.

Soha

nem

fogjuk

visszakapni

az

elszalasztott

lehetőségeket, az éveket, amiket máshogy is megélhettünk volna. Csak az itt és most létezik, ez az egyetlen valóság.

Utószó

A könyv elkészült. Lekapcsoltam a számítógépem. Késő éjjel lévén rögtön elaludtam. Másnap nagy lendülettel kezdtem a dolgaimnak. Elmaradt takarítás, mosás, posta stb. Kifejezetten tetszett a dolog. Nem vagyok valami nagy

háziasszony, de vannak pillanatok, amikor pont ez jelenti a változatosságot, a mindennapokból való kiszakadást. Délután tévézés, sorozatok, lazítás. Korán ágyba bújtam. Mivel szertartásos vagyok és rajongó, újra és újra elolvasom kedvenc íróm és példaképem írását, amelyet idősebb korában írt az életéről. Van egy példány az ágyam alatt. Aláhúzkodva, kicédulázva, megviselten, és természetesen van tartalék példányom is az üveges könyves szekrényben a dolgozóban (csak a jó érzés miatt). Ez az én bibliám. Ha minden jól megy azért veszem elő, ha egyáltalán nem mennek a dolgok azért. Van, hogy csak tanácstalan vagyok és útmutatást keresek. Megint kézbe vettem a könyvet és elkezdtem olvasni. Várakozva, olvasnám egyszer csaknyitottan, bekattant mintha valami.most Ezt még le kellelőször. írnom, Aztán hozzá kell tennem a saját könyvemhez, ezzel lesz kerek a történet. Íme: Kedvenc íróm (William Somerset Maugham) nyolcévesen veszítette el anyját, tízévesen apját. Nagybátyja bentlakásos iskolába adta, nem sokat törődött vele. Frusztrált, dadogós, beteges fiatalkora volt, de már korán, elég korán elhatározta magát valamire. Akármilyenis az élete, mégis csak ez az egy van, ebből kell kihozni a legtöbbet, amit csak lehet. És ez mindenkire igaz. Önre is kedves olvasó. Ne tétlenkedjen, ne várja, hogy majd mások tesznek Önért. Nézzen

magára, nézzen körül, ebből kell kihozni a legjobbat! Csak Önön múlik mihez kezd mindezzel.

A könyv alapját a saját életemen túl a következő könyvek adták:

Bärbel Mohr: Rendeld meg az Univerzumtól. Bioenergetic Kiadó, Budapest, 2004. Bärbel Mohr: Jobb kettesben (avagy Hogyan találjuk meg az igazit?). Bioenergetic Kiadó, Budapest, 2009. Erich Fromm: A szeretet művészete. Háttér Kiadó, Budapest, 1993. Eva-Maria és Wolfram Zurhorst: Szeresd önmagad, és mindegy, kivel élsz. Bioenergetic Kiadó, Budapest, 2008. Eva-Maria és Wolfram Zurhorst: Szeresd önmagad, és készülj örömmel a következő válságra. Bioenergetic Kiadó, Budapest, 2008. Gary Chapman:

Egymásra hangolva – Öt szeretetnyelv a házasságban. Harmat Kiadó, Budapest, 2006. Ranschburg Jenő: A meghitt erőszak. Saxum Kiadó, Budapest, 2006.