Adler Elizabeth Nyár Capri szigetén

ELIZABETH ADLER

Nyár Capri szigetén

Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2007

Fordította Alföldi Zsófia

A fordítás alapjául szolgáló mű: Elizabeth Adler: Sailing to Capri

A szerzőtől az Ulpius-ház Könyvkiadónál megjelent: Toszkánai nyár Riviéra Hôtel Ház Amalfin Párizsi randevú

Copyright © 2006 by Elizabeth Adler Hungarian translation © Alföldi Zsófia, 2007 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2007

ISBN 978 963 9752 50 4

Ricardónak – ö tudja, miért..

A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE Sajnos a Kék hajó képzeletem szüleménye, amelyet a Földközi-tengeren sikló, elbűvölő, pompás szuperjachtokból gyúrtam össze. Bárcsak mindannyian hajózhatnánk vele!

I. rész REJTÉLY SNEADLEY HALLBAN YORKSHIRE, ANGLIA

6 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

Senki sem lehet annyira gazdag, hogy visszavásárolja a múltját. OSCAR WILDE

7 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

EGY Daisy Keane Havazik, a hatalmas, csillogó, fehér pelyhek kérészéletű hercegnői tiaraként kapaszkodnak vörös hajamba, aztán elolvadnak, és a jéghideg cseppek végigcsurognak a tarkómon. Anyám, aki makacsul ragaszkodott az ifjú hölgyek illendő viselkedéséhez, most azt mondaná, az én hibám, mert a temetésen kalapot kellene viselnem, már csak a halott iránti kegyeletből is. Természetesen igaza van, csakhogy nincs kalapom, legalábbis olyan nincs, amit temetésre viselhetnék, ezért úgy döntöttem, hogy mellőzöm. Most tehát itt állok a gyászolók maroknyi csoportjával Robert Waldo Hardwicknak, a modern mogulnak, a lovagrend büszke tagjának sírja mellett, aki hatalmas vagyonokat keresett és veszített, akit őfelsége a királynő ütött lovaggá, ezért úgy gondolom, Sir Robert Hardwick néven vonul be az örökkévalóságba. Angliában vagyunk, a yorkshire-i Lower Sneadley kertvárosának szürke téglás, gótikus temploma előtt. A fagyos, áprilisi délutánon a Pennine-hegységen áttörő szél megfagyasztja a vért az élők ereiben. Legalábbis úgy véljük, hogy élők vagyunk, hisz mostanra érzéketlenné fagytunk. Még Bob kutyája, az apró, zömök terrier is lesunyta mellettem a fejét, és csak bámul, mint aki mozdulatlanná dermedt. Pislogás nélkül mered a földbe ásott gödörre. Didergés közben szívből vele és a szegény Brontë nővérekkel érzek, akik egy ehhez hasonló faluban, innen nem is túl messze éltek, egy hideg parókián. Csak csodálni tudom a kitartásukat, ha arra gondolok, hogy a hideg, gyertyafényes éjszakákon szegény, ujjatlan kesztyűbe bújtatott, kirepedezett kezükkel vetették elszántan papírra a gondolatokat, amelyekből híres regényeik születtek. Végignézek a gyászolók kis csoportján, és tudom, többségük azon tűnődik, mit keresek én, Daisy Keane, harminckilenc éves amerikai lány létemre egy yorkshire-i iparmágnás temetésén. Magamon érzem a kíváncsi oldalpillantásokat, de állhatatosan Sir Robert bársonnyal letakart koporsójára szegezem a tekintetemet, és úgy teszek, mintha a lelkész búcsúgondolataira és imáira figyelnék. Azt kérdem magamban, vajon a lelkész miért nem a majdnem ugyanilyen hideg templomban fejezi be. Nem veszi észre a tavaszi hóvihart meg azt, hogy lassacskán megfagyunk? Érzem az arcomon végigszánkázó könnyeket. Annyira fázom, hogy egy pillanatra önző módon megfeledkezem róla, miért vagyok itt. Nem, nem Bob pénze miatt. Készen állok rá, hogy megdolgozzam a megélhetésemért, és nincs szükségem a gazdagok alamizsnájára. Pontosan ugyanezt mondtam Robert Hardwicknak, amikor megismerkedtünk, csak akkor még nem volt egészen igaz. Egy koktélpartin történt, London egyik olyan társasági eseményén, amelyen mindenki mindenkit ismer. Kivéve engem. Egyetlen teremtett lelket sem ismertem. Sőt mi több, ahogy körülnéztem, abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán meg akarom-e ismerni őket. A férfiak a Savile Row-ról öltözködtek, a hajukat brit öregdiákok módjára hátranyalták, és üzletről beszélgettek, hogy még gazdagabbak lehessenek. A nők idősecskék voltak, de túlságosan szexis Cavalli és Versace ruháikban megpróbáltak fiatalabbnak látszani, és azokat a nőtársaikat beszélték ki, akik épp nem voltak jelen. Banyák, gondoltam a második pohár borzalmas fehérbort és a különös zsúrfalatkát szorongatva, amely barna, ráknak tűnő hússal töltött, apró borsóhüvely volt. Éheztem, mint a farkas, mégis gyanakodva szagolgattam. – Karí – szólalt meg egy hang a bal vállam mögül. –És nem ajánlom.

8 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

Túl gyorsan fordultam meg, és az egyik legtestesebb, legutálatosabb férfira loccsantottam a bort, akit életemben láttam. Felületesen letisztogattam sötét, hajszálcsíkos öltönyét a szalvétámmal. – Nagyon sajnálom – mondtam. – Az én hibám, megijesztettem. – Honnan tudja, hogy nem jó? – kérdeztem. Amolyan ugyan már, kisanyám-pillantást vetett rám. – Természetesen megkóstoltam – válaszolta mély hangon, amelyben ott bujkált az ostoba kérdés miatt érzett bosszankodása. – Elég hülye kérdés volt – ismertem el. – Tulajdonítsa a társaságnak. Nézzen rájuk, mind pénzről és szexről beszél, ki megszerezte már, ki épp most szerzi meg. Ősz szemöldöke alól jeges pillantást vetett rájuk. Gondolom, nem tetszett neki a tapintatlan amerikai csaj megjegyzése, vagy csak nem érdekelték a vörösek. – És maga miért nem beszélget a pénzről? – kérdezte. Vállat vontam. – Van belőle elég. Nem sok, de nincs is szükségem többre. – Természetesen hazudtam. Pontosan ötszáz dollárom volt, munkám meg semmi. Pontosan ezért jöttem el erre a partira, hogy felderítsem a lehetőségeket, bár egy főiskolai végzettségű, elvált, kertvárosi amerikai háziasszony részéről nagyon nagy optimizmusra vallott, hogy azt képzelje, itt talál megfelelőt. Némán bámultunk egymásra. Azután megszólalt: – Rendben, akkor miért nem beszélget a szexről? Hűvös pillantást vetettem rá. – Ugyanaz a válasz. Szorosan összezárt ajakkal elmosolyodott. – Tehát pont úgy utálja ezt itt, mint én? – Nem tudtam hová tenni a kiejtését, halványan a Beatles tagjaiéra emlékeztetett, mégsem ugyanolyan, elnyújtottabbak voltak az á betűi és dallamosabb a ritmusa. – Tehát észrevette? – Akkor pontosan minek is van itt? Vállat vontam. – Egy barátomtól kaptam a meghívót. Ő nem tudott eljönni. Pletykarovat-szerkesztő vagyok – hazudtam gyorsan –, a Magunkfajta című amerikai hetilapnál. Ismeri? – Hála istennek, nem. Mosolyogtam, és arra gondoltam, nyilván túl gyakran céltáblája a pletykarovatoknak ahhoz, hogy szeresse őket. Ennek ellenére nem tudtam hová tenni. Még új volt a terep, nem ismertem a brit társaságot, de mesterkéletlen fickó volt, aki nem most jött le a falvédőről. – Nem jó helyre jött – mondta határozottan idegenes kiejtésével. – Ezek itt nem törődnek az amerikai magazinokkal. A saját kis világukkal vannak elfoglalva. Nekik ezenkívül minden másodrendű. Nagyon úgy hangzott, mintha egy iskolásfiú mondta volna, akit kirekesztettek a klikkből. Kíváncsian bámultam rá. Talán két méter magas lehetett, súlyos, medveszerű fickó, tagbaszakadt, de nem puha vagy pocakos a jól szabott, bár nagyon gyűrött öltönyében. Gondoltam, a hatvanas évei elején járhat, simára borotvált arc, markáns szemöldök, széles orr, keskeny ajak, pirospozsgás bőr és a legborzasztóbb frizura, amit életemben láttam. A haja sűrű, összegubancolódott, szürke pamacs volt. Biztos voltam benne, hogy évek óta a közelébe se ment borbélynak, és lefogadtam volna, hogy ő maga vágja. Az emberevő óriást juttatta az eszembe az égig érő paszuly tetején. Nagy mancsában egy pohár bort szorongatott, hűvös, fakó pillantása végigmért a hosszú, vörös hajamtól a szeplős arcomon át egészen a hegyes orrú, bokapántos, tűsarkú cipőmig. Felbecsüli a nettó értékemet, gondoltam ingerülten. – Bob Hardwick vagyok. – Elhallgatott, a reakciómra várt. Kezet fogtam vele, de szenvtelen maradtam. Természetesen tudtam, kicsoda: a férfi, aki a semmiből küzdötte fel

9 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

magát szegény, tanulatlan yorkshire-i legényből világszerte híres iparmágnássá, de nem árultam el magam. – Egy szavába kerül, és elviszem innen. Fizetek magának egy vacsorát – mondta hirtelen. Ha azt akarta, amire gondoltam, nálam rossz helyen kopogtatott. Kétkedő pillantást vetettem rá a szempillám alól, amiben nagy gyakorlatot szereztem az elmúlt év során. – Nem vagyok rászorulva, hogy bárki vacsorát fizessen nekem – mondtam. – Remek. Akkor maga fizet. Na, jöjjön, menjünk már. – Megfogta a könyökömet, és kivezetett onnan, mielőtt magamhoz térhettem volna.

10 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

KETTŐ Daisy Az ezüstszürke Bentley pontosan a kijárat előtt állt. Legnagyobb meglepetésemre nem ült benne sofőr. Helyette egy kutya ült a vezetőülésben, egy kövérkés terrier, fél szemén barna folt, állán szakállszerű szőrszálak. – Ez itt Rats – közölte Sir Robert, és a könyökével félrelökte a jószágot. Rats az ölembe mászott, ott egyensúlyozott, pedig szemlátomást nem vágyott szeretetre. Rólam tudomást sem véve, mereven nézte az elhaladó autókat, mintha nyulak lennének, és ő arra vágyna, hogy a nyomukba eredjen. Sir Robert túl gyorsan, bár ügyesen vezetett. Útközben egyetlen szót sem szólt hozzám, annál több mondanivalója akadt – valójában az acsargás sokkal helyénvalóbb kifejezés – a kusza londoni forgalomra és a sofőrökre, akik közül szerinte egyet sem lenne szabad rászabadítani az utakra. – Ezen az alapon egyedül kellene lennie az utakon – mondtam, amikor belefáradtam a panaszáradatba. – Mennyivel jobb lenne – vágott vissza csípősen. Rats a térdemen kalimpált, amikor Sir Robert gyorsan befordult egy csendes mayfairi utcába. Hirtelen megállt egy virágokkal borított, vörös téglás lakóház előtt, amely hosszú ideje otthont adott a Le Gavroche nevű, híres étteremnek. Nagydarab ember létére sebesen mozgott, kinyitotta az ajtót, és kisegített az autóból, mielőtt pisloghattam volna egyet. Arra gondoltam, hogy emberevő óriás létére meglehetősen jó formában van. Tudtam, hogy az étterem „a nagyon kicsípjük magunkat” kategóriába tartozik, méregdrága hely, ahol házassági évfordulókat, eljegyzéseket és nagy üzleteket szoktak megünnepelni. Ellenőriztem az öltözékemet. Hűvös őszi este volt, én pedig hatéves, fekete bőrszoknyát és gombos, leopárdmintás kardigánt viseltem bronzflitterekkel. A vaskos rókaprém gallért feltűnő, üstökös alakú brossal fogtam össze, fülemben sárga üveg fülbevaló. Sűrű, sötétvörös hajamat, mely egyenesen hullott a vállamra, a negyvenes évek stílusában oldalra fésültem. Lábamon a legszexisebb velúr tűsarkút viseltem, amit csak férfi a nők kínzására kitalálhatott, ezt a bokámon keskeny szaténpántok tartották. Szado-mazo, gondoltam, amikor először pillantottam meg hegyes orrát Bergdorfnál, ahol az árát csillagászatiról szinte a nullára engedték le – nyilván, mert ép ésszel senki nem hajlandó ilyet viselni. Csak én voltam olyan őrült, aki épp most került ki a kertvárosból és egy rossz házasságból. Különben is kedvező volt az ára. Mindent összevetve egészen jól néztem ki egy méregdrága, Michelin-csillagos étteremhez, bár talán a kardigán kissé túl csillogós volt. De mint mondtam, épp most törtem ki a kertvárosi televényből, és csupa rossz helyen kerestem a szerelmet. Különben is hogy szerezzek munkát, ha nem vonom magamra a figyelmet? Sir Robert erőt adó kezével a könyökömön felsétáltam a lépcsőn, elhaladtam a virágágyás mellett, és a kis, barátságos előtérben találtam magam. Sir Bob nem várt senkire, még a főúrra sem, aki utánunk loholt, miközben lementünk a kis lépcsősoron, és átvágtunk a zsúfolt éttermen. Mielőtt utolérhetett volna minket, Bob egy sarokasztalhoz vezetett. Kis, meghitt, barátságos helyiség volt, selyemernyős lámpák világították meg. A sötétvörös falakat elbűvölő festmények díszítették, mindenhol virágok álltak. Kellemesen elegáns hangulat uralkodott, és arra gondoltam, hogy azoknak a vendégeknek, akik elég gazdagok lévén megengedhetik maguknak ezt az elegáns, vidéki kúria stílusú világot, ez nyilván egy

11 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

kicsit olyan, mintha hazaérkeznének. Tökéletesen illett Sir Robert Hardwickhoz. Nyilván régimódi ember. Nem neki való a hűvösen minimalista berendezés és a legdivatosabb, új éttermek reformkonyhája. Olyan helyre hozott, ahol nyilván jól ismerték, és fejedelmi bánásmódban részesítették. Vagy legalábbis olyan emberként bántak vele, akinek bőven van befolyása és pénze. – Sir Robert, jó estét, isten hozta újra nálunk. –Végre utolért minket a főúr. Sir Robertnek szemlátomást nem volt szokása a csevegés. – A szokásost, legyen szíves. – Felvont szemöldökkel rám nézett. Nem szoktam inni, de nyilván elvárta, hogy igyak valamit. Eszembe jutottak a hosszú, magányos esték a tévé előtt, amikor csak a Szex és New York meg Sarah Jessica Parker volt a társaságom. – Egy Cosmopolitant kérek – mondtam. Még soha nem kóstoltam, de szép rózsaszínű volt, és Sarah Jessica mindig ilyet ivott. – Grey Goose vodkával készítse – adta ki az utasítást Sir Robert. Hozzám fordult. – Természetesen a franciák készítik a legjobb vodkát. – Természetesen – bólintottam, mintha mindent tudnék az ilyesmikről. Köröttünk pincérek keringtek. Keményített, fehér szalvétát kötöttek a nyakunkba; étlapokkal hadonásztak; zsúrszendvicsek – vagy ahogy Sir Robert nevezte: amuses bouches – tűntek fel. Megérkezett egy üveg víz. Elolvastam a címkét. Francia volt. Úgy tűnt, Sir Robert frankomán – francia étterem, francia vodka, francia víz. Csupán egy francia nőre volt még szüksége. Döbbenten néztem, ahogy egyetlen falással eltüntette a zsúrszendvicset, aztán további adagért intett. – Erdei gombás lepény – állapította meg elégedetten. – Kenterbe veri azt az istenverte borsóhüvelyt a rákpástétommal meg karíszósszal, amit azon a partin tukmáltak ránk. Mindig ugyanaz: olcsó fehérbor, és valakinek a nővére, aki be akar jutni a vendéglátóiparba, bedob néhány műkaját. Istenem, az ember könnyen ételmérgezést kaphat attól a cucctól. Fogadok, hogy ma éjjel jó néhányan rosszul lesznek! Úgy kell nekik – tette hozzá, majd kinyitotta az étlapot, és tanulmányozni kezdte. – Itt ez soha nem fordulhatna elő – tette hozzá. – Húsz éve járok ide. Itt nem tévednek, úgyhogy válasszon nyugodtan bármit. Mintegy válaszként a gyomrom hangosat kordult. Aggodalmas pillantást vetettem a pillám alól Sir Robertre, reméltem, hogy nem hallotta. Egy tálka müzlit reggeliztem, úgy tizenkét órával ezelőtt. Ha nem találkozom össze vele, már rég hazamentem volna – ha otthonnak lehet nevezni a nyomorult bayswateri garzont –, hogy vacsorára elfogyasszak egy második tálkával is. Életemben először tapasztaltam meg az igazi szegénységet, és nem volt vicces. De amikor a férjem elhagyott egy másik nő miatt, és tíz év házasság minden ingó és ingatlan vagyonát magával vitte, hirtelen az arcomba bámult a nyomor. Ügyvéd lévén okosan átjátszotta a saját nevére a házunkat és a kevés befektetésünket, otthagyott egyedül a gránitpultokkal, elegáns zuhanyrózsákkal és az ELADÓ felirattal a házon, amely már nem volt az enyém. Ráadásként megmaradt nekem a csinos, szőke huszonéves emléke, aki ott ült mellette a „mi” autónkban, amikor elhajtott. Ezért jöttem Londonba. Az igazsághoz közelebb áll, hogy megszöktem. Azt hittem, a távolságtól majd elhalványulnak a rossz emlékek, de mostanáig nem működött az elméletem. A múlt fájdalma olyan hatalmassá növekedett, mint a szegénység a férfi nélküli jövőben. A pincér felsorolta a különlegességeket, de Sir Robert leintette. – Ez a lány éhes – mondta, és éles pillantást vetett rám. – Hozzon neki először homárkrémlevest, aztán francia csirkét zöldséggel. És hozzon rengeteg kenyeret meg vajat.

12 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

– Poulet de Bresse, igen, uram. – A pincér felírta, és szemlátomást hidegen hagyta, hogy Sir Robert önkényesen rendelt nekem. Tulajdonképpen engem sem zavart. Akkor a sült csirke úgy hangzott, mintha a Paradicsomot emlegették volna. Sir Robert saját magának tésztában sült kacsát, majd marhasültet rendelt. Á, tehát amolyan húsos-krumplis típus, gondoltam mosolyogva. – Min mosolyog? – érdeklődött. – Élvezem, hogy itt lehetek – hazudtam gyorsan, mert még mindig nem voltam biztos az élvezet szintjében. – Velem, ugye? – Szkeptikusan felvonta busa szemöldökét. Felé fordultam, és egyenesen belenéztem a kemény, kék szembe. Talán a sült csirkémet tettem kockára vele, de akkor is meg kellett kérdeznem: – Miért csípett fel a partin? Hátradőlt, kortyolt egyet a jeges vodkából, eltűnődött. Aztán megszólalt: – Vörös haja van. Jó lába. Egyedül volt. – Ivott egy újabb kortyot, közben gondolkodott még egy keveset. –És félt. Döbbenten tiltakozni kezdtem, de tudomást sem vett róla. – Ne kérdezze, honnan tudom. Tudja, hogy ez az igazság. Nem válaszoltam. Egy pillanatig némán meredtünk egymásra. Belekortyoltam a cosmóba. Ízlett. – Egyébként, hány éves? – kérdezte. – Harminc. – Keresztbe raktam a mutató és a középső ujjamat, bár fogalmam sem volt, miért hazudok. Reflexszé vált, mintha bizony tényleg számított volna pár év ide vagy oda ebben a fiatalokat foglalkoztató világban. Valójában harmincnégy éves voltam akkor, nem messze a harmincötödik születésnapomtól. – Hazudik. Éreztem, hogy elvörösödöm, és visszavágtam. – Mi maga? Látnok? Az asztalra támasztotta a könyökét, és fensőbbséges mosollyal összefonta ujjait. – Mondjuk, jó emberismerő vagyok. Buzgón megkentem vajjal egy szelet kenyeret, és nem szóltam. Megérkezett a homárleves és a kacsasült. Sir Robert rendelt egy üveg fehér bordeaux-it az italostól. Hosszú percekig szó nélkül ettünk. A leves isteni volt. – Hogy hívják? – kérdezte végül, miközben letette a kést és a villát. Döbbenten eltátottam a szám. Együtt vacsoráztam egy férfival, aki még a nevemet sem tudta! – Daisy Keane – mondtam gyorsan. – Daisy? Hogy lehet ilyen nevet adni egy gyereknek? – Az anyám szeretett kertészkedni. A három lányát Daisynek, Lavendernek és Violetnek nevezte el. Nyilván a vágyait testesítettük meg, mert a bejárati ajtónk a chicagói aszfaltra nyílt. Közel s távol sehol egy fűszál. Az italos pincér töltött egy korty bort Sir Robert poharába. Sir Robert megkóstolta, és jóváhagyón bólogatott. A pincér megtöltötte a poharakat. – Kóstolja meg – mondta. Megkóstoltam. Finom volt. – A frissen kaszált fűre emlékeztet egy nyári délutánon – mondtam. – A maga nevével mi mást mondhatna? – Elmosolyodott, széles, lapos arcán olyan jókedv jelent meg, amilyet addig nem láttam. – Tudom, hogy a marhasülthöz vörösbort szoktak inni – mondta –, de történetesen ez a bor a kedvencem. Különben is, maga csirkét eszik.

13 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

Addigra szinte hümmögtem az élvezettől. – Ez a legjobb csirke, amit valaha ettem – mondtam, de közben Sir Robert támadást intézett a marhasült ellen. Nincs más kifejezés, amivel leírhatnám, ahogyan evett. Mintha az utolsó vacsoráját fogyasztaná, és minden egyes morzsát ki akarna élvezni. Az ezüst evőeszköz apró játéknak tűnt hatalmas mancsában, mogorva tekintete megenyhült az élvezettől. Kísérteties a hasonlóság közte és Shrek között, gondoltam. – Tehát mit is csinál itt, Londonban egészen pontosan? – kérdezte váratlanul. – Mondtam, egy amerikai magazinnak dolgozom. –Te jó ég, ijesztő volt, milyen könnyen hagyják el hazugságok a számat. Mostanáig egész életemben őszinte voltam. Na ja, és nézd meg, mire mentél vele, suttogta a fejemben egy vékonyka hang. – Ha! Maga úgy pletykarovat-újságíró, ahogy én. Azok külön fajtát képviselnek, és bármelyik partin ötven lépés távolságból fel lehet őket ismerni. De egyik sem hasonlít magához. Feldühödtem. Gondosan a tányéromra tettem a villát és a kést. – Igen? És akkor mégis, pontosan hogy nézek ki? –Lélekben felkészültem a támadására. – Mint egy olyan nő, aki valahol eltévedt. Tökéletesen kifogta a szelet a vitorlámból. Ilyen világosan az arcomra van írva a múltam, akár a sebhelyek egy baleset után? – Ne aggódjon – mondta lágyabb hangon. – Én is voltam az érzelmi hullámvasút legalján. Tudom jól, ha rám néz, vagy olvas rólam az újságokban, nem gondolná, hogy ennek a tapintatlan, ordenáré, utálatos, vén gazembernek érzései is vannak. De… én is ember vagyok… Hallgattam. Nem tudtam, mit mondhatnék ennek a vadidegennek. – Nos? – Felvont szemöldökkel nézett rám, a válaszomat várta. Lenéztem a magasfeszültségű vezeték módjára összefont ujjaimra. Itt az alkalom, hogy elmondjam a történetemet, de képtelen voltam rá. Túl megalázó lenne. Megráztam a fejem. Nem vallhatom be a helyzetemet ennek az embernek. Egyszerűen képtelen voltam rá. Intett a pincérnek, és kávét rendelt. A borospalack félig üresen, elfeledetten állt az ezüstvödör jeges fürdőjében. Az este jó hangulata elillant. Hirtelen eszembe jutott a kutyája. Aggódva érdeklődtem, vajon nem kellene-e Ratset megsétáltatni. – Majd ők gondoskodnak róla – mondta. – De köszönöm, hogy gondolt rá. Vállat vontam. Legalább a kutyája iránti szeretetét megértettem. Intett, és a számlát kérte a pincértől. Megjött a számla, ő pedig elém tolta. – Így szólt az alku, igaz? Jaj, istenem, elfelejtettem, hogy azt mondta, én fizetek. Két hete müzlin és sajtos szendvicsen tengődtem. Ha kifizetem, kétségessé válik, hogy egyáltalán ehetek-e a jövőben. Zsibbadtan bámultam a lélegzetelállító számokat. Büszkén kiástam a pénzemet a táskámból, és kiszámoltam a pontos összeget. – Ne feledje a borravalót – mondta leereszkedő mosollyal. – Én személy szerint mindig huszonöt százalékot adok itt… jót tesz a személyzettel való kapcsolatomnak. – Én viszont személy szerint soha nem adok húsz százaléknál többet – csattantam fel. Megpróbált uralkodni fölöttem, és élvezte a zavaromat a csillagászati számla miatt. Összeszedte a pénzt, és megszámolta. – Nem úgy tűnik, mint aki szívesen tartja magát a megállapodáshoz. Miért? Megint hazudott? – Soha nem hazudom – makacskodtam. Hangos, nyers, ugatásszerű hahotába kezdett, és minden fej felénk fordult. – Látja, már megint – mondta. Zsebébe süllyesztette a pénzt, becsúsztatta a hitelkártyáját a számlát tartalmazó bőrtárcába, és átadta a pincérnek.

14 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

– Valójában nekem úgy tűnik, hogy magának munkára van szüksége. – Rábámultam. – Mi a baj? – kérdezte még mindig vigyorogva. – Fél tőle, hogy kérgesre dolgozza a puha kis kezét? Fél bepiszkítani? Fél, hogy túlterheli a szegény kis agyát? Egyébként mi maga igazából? Egy hosszú pillanaton át dermedten meredtem rá, aztán hirtelen összeomlottam a támadásától. Elnézést kértem a hazudozásért. Beszéltem neki az anyámról, aki nemesasszony. – Hiszi vagy sem, én igazi lady vagyok – mondtam. – Nos, mármint majdnem. De az anyám igazi volt. Hozzáment egy ír lordhoz, Lady Keane lett, de szegények voltak. És még szegényebb lett, amikor a férje meghalt. Amerikába költözött, Chicagóba, mert ott voltak rokonai. Tudja, az írek mindenhol ott vannak Amerikában. Egy kis lakásban laktunk, és anyám éttermekben dolgozott. – Szakács volt? – Pincérnő. Soha senkinek nem beszélt a rangjáról; egyszerű asszony volt, nem tudta, hogyan fordíthatná a javára. Valahogy megvoltunk, elvégeztük az iskolát, felnőttünk, férjhez mentünk. – És elváltak. – Csak én. Lavender még férjnél van, és három gyereket nevel. Vi szingli, a National Geographic tévécsatornánál dolgozik. Folyton olyan helyekre utazik, mint Borneo meg a Mato Grosso. – Találkozott a pillantásunk. – Most már mindent tud rólam. – Nem egészen. – Érdeklődőn felvonta sűrű szemöldökét, és hirtelen szúró fájdalommal feltörtek az emlékeim, amelyeket elkeseredetten rejtegettem agyam legsötétebb zugában. Azon kaptam magam, hogy mindent elmesélek Bob Hardwicknak. Arról, hogyan hagyott el a férjem, hogyan vitte magával minden közös tulajdonunkat, hogyan hajtott el oldalán a gyönyörű, fiatal nővel, hogy új életet kezdjen, és keserű könnyeket hullattam. Bőgtem és nyüszítettem. Vég nélkül bizonygattam magamnak, hogy én vagyok a hibás. Nem voltam elég vonzó, elég szexi, elég szórakoztató társaság. Nem voltam jó feleség. Biztos voltam benne, hogy az én hibám. Még most sem tudom, mit csináltam rosszul, és sebzettségemben még magamnak sem mertem feltenni a kérdést, vajon nem ő tehetett-e mindenről. Elmondtam Bobnak, hogyan hessegettem el a rossz emlékeket, amikor végre sikerült valamennyire összeszednem magam. Elrejtőztem előlük meg a múltam elől, eltökéltem, hogy megtalálom új önmagamat, azt a nőt, aki sebezhetetlen a ragadozó férfiakkal szemben, és törhetetlen kagylóhéjjal vontam be romantikus szívemet. – Mostantól én játszom a férfi szerepét – mondtam Bob Hardwicknak, aki könyökével az asztalra támaszkodott, a borát iszogatta, és fakó, kék szemét rám szegezte. – Ezért vagyok itt, Londonban – fejeztem be egy vállrándítással. – Most már mindent tud. Bob hallgatott. Zavartan megragadtam a poharam, ittam egy korty bort, és azt kívántam, bárcsak ne adtam volna ki magam ennek a vadidegennek. – Vége – mondta végül. – Az a fickó egy csirkefogó. Soha nem kellett volna megbíznia benne, de a nők elomlanak a csinos csomagolástól. És a jó szextől. – Még csak azt sem mondanám – tört ki belőlem, aztán elvörösödtem, és megint azt kívántam, bár hallgattam volna. Mindig ez történt velem, a szavak kibuggyantak belőlem, mielőtt megállíthattam volna őket. Ráadásul, ezt soha nem vallottam be még magamnak vagy a legjobb barátnőmnek, Bordelaise-nek sem. Bob rám nevetett. – Túlságosan úrinő, hogy élvezze, ugye? Tudtam, viccnek szánta, hogy elkergesse a sötét pillanatokat, amiket én okoztam, de arra gondoltam, talán igaza van. Lehet, hogy soha nem engedtem el magam eléggé, soha nem oldódtam fel a pillanat hevében, és soha nem éreztem igazán azt, amit a női lapok szerint éreznem kellett volna. – Talán igaza van – mondtam végül őszintén.

15 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

– Tehát maga nemes, bár a megjelenése ennek ellentétére utal. Megint feldühödtem. – Maga aztán ért hozzá, hogy keresztülvigye az akaratát, igaz? – Ez mindig beválik. – Diadalittasan mosolygott. –Egyébként jöjjön, dolgozzon nekem. Rendben? – Pontosan mit? – kérdeztem gyanakodva. Elvégre egyelőre csak egy férfi volt, aki egy nővel beszélget. Vállat vont. – A személyi titkárom elment, hogy a beteg anyját ápolja. Van egy lakásom New Yorkban, egy tetőtéri apartmanom itt, a Park Lane-en és egy házam Caprin. Aztán ott van a birtok a yorkshire-i Sneadley Hallban. Mindegyiknek munkát igényel a fenntartása. Ha akarja, lehet a főudvarmesterem. Ugyanakkor lehet a személyi titkárom, titkárnőm, reklámfőnököm és a mindenesem… attól függően, aznap épp melyik szerepre van szükségem. Szigorú gazda vagyok. Nehéz ügy nekem dolgozni, legalábbis azt mondják. – Ingerülten megvonta hatalmas vállát. – Én csak azt akarom, hogy rendben menjenek a dolgok, és általában nem úgy mennek… hacsak nem én magam intézem őket. Viszont többet fizetek, mint amiről valaha is álmodott. Tehát… mit gondol, meg tud ennek felelni? Elállt a lélegzetem. Ez az ember egy természeti erő, hatalmas, mint maga az élet, egy Shrek, akinek még esze is van. Próba elé állított, engem pedig csábított az ajánlat. Persze életet mentett, de a lelkem mélyén még fenntartásaim voltak. Csöndben ült, és figyelte, ahogy gondolkodom. – Figyeljen, kedvesem – mondta nyájasan. – Valaha régen én is olyan fiatal voltam, mint maga. Össze voltam törve. És szerelmes voltam. Mostanában ezek közül egyik sem igaz rám, de néha azt kérdem magamtól, ha választhatnék, melyiket szeretném visszakapni a három közül. A fiatalságot? Akkor újra élvezhetném a jókedvet, amit a saját testem puszta ereje okoz, és amit a fiatalok magától értetődőnek tekintenek. Vagy a hatalmat? Hogy újra lehetőségem legyen kiásni magam a nyomor mély gödréből, hogy újra megtapasztaljam a siker elérésének örömét? Vagy mi a helyzet a szerelemmel? Á, a szerelem! – Lehunyta a szemét, és a gondolatra halkan felnyögött. – Az érzelmek áradása – mondta. – Nem… azt soha. A szerelem túlságosan fájdalmas. Mind véget ért. Nem maradt más, csak a kemény munka. Aztán még több kemény munka. Ez az egyetlen dolog, ami kielégít. Ez… és egy jó kutya szeretete. Őt hallgatva, amint váratlanul kiteregette előttem, a vadidegen előtt a lelkét, megenyhültem. Hozzám hasonlóan magányos volt, bár nem ugyanazért. Az ő magánya a saját választása volt. – Természetesen nálam fog lakni – mondta váratlanul. Gondolhattam volna, túl szép volt, hogy igaz legyen. Kétkedő oldalpillantást vetettem rá, és ugrottam egyet ijedtemben, amikor olyan keményen lecsapta a poharát, hogy a bor a térítőre loccsant. Odasietett egy pincér, de elhessegette. – Figyeljen rám, kislány – mondta Sir Robert mély, érdes, mérges hangon. – És ezt soha ne felejtse el. Gazdag ember vagyok. Üldöznek a nők. Gyönyörű társasági nők, fiatal színésznők, modellek keresik a kegyeimet, és a szemükben látom a pénzem utáni vágyat. Nők, akiket soha nem láttam, felhívnak, hogy elmondják, mennyire csodálnak, és hogy meghívjanak ebédre. Értse meg, maga ostoba, szeplős vörös, minden nőt megkaphatok, akit csak akarok. – Beszéd közben a rókaprémmel borított mellkasom felé bökött. – És magát nem akarom. Az üstökös alakú bross kipattant a támadása nyomán, és megszúrta. Az ujjából kiserkedő vért vizsgálgatta. – Nos – mondta somolyogva –, jó kis kezdet, igaz?

16 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

Így kezdődött ötévnyi alkalmazásom és barátságom Sir Robert Waldo Hardwickkal. ő volt a legbasáskodóbb, legkövetelőzőbb, legidegesítőbb ember, akit valaha ismertem. Ugyanakkor ő volt a legkedvesebb, legmegértőbb és a leggyengédebb is. Hogyan lehetett ennyi minden egyszerre? Ez volt Bob Hardwick nagy titka. Ez volt az alap, amelyre kapcsolatunk épült. Temperamentum, dührohamok, könnyek – természetesen az enyémek. Fagyos párbeszédek, nyugalom, közöny – az ő részéről. De ami ezen kívül a miénk volt, a mi kincsünk, az a szeretet. Hasonlóak voltunk. Csapatot alkottunk. Barátok voltunk. És ha esetleg kíváncsiak, nem, soha nem volt a szeretőm. Aznap este a Le Gavroche-ban Bob Hardwick elvette a pénzem, mert mint később elmondta, tudni akarta, mennyire vagyok becsületes. Természetesen rájött, hogy le vagyok égve, és leplezem, mégis álltam a szavam. Pontosabban az ő szavát. Nem számított, mert ő ugyanolyan becsületes volt. És a kocsiban, úton hazafelé visszaadta a pénzem. Ezenkívül azonnal előleget adott a rendkívül busás fizetésemre, és arra kért, menjek el egy jó fodrászhoz, és vegyek néhány megfelelő ruhát. Beléptem az életébe, a világába, és mindenre megtanított, amire tudott, míg végül nélkülözhetetlenné váltam, legalábbis hagyta, hogy ezt higgyem, de a szívem mélyén tudtam, hogy igaz. Bob megvédett. Kaptam tőle egy újabb esélyt, és szerettem érte. Ezért állok most itt, a havas temetésén, a fagyott arcomon legördülő könnyekkel, hogy elbúcsúzzam tőle, mert ő volt a legjobb barátom, és életem végéig hiányozni fog. Ugyanakkor azon tűnődöm, mit keres itt a többi fagyott arcú gyászoló – köztük egy gyönyörű francia volt feleség, egy elegáns olasz volt szerető és számos nyakig begombolkozott városlakó Bob üzlettársai közül – mert közülük egyiket sem lehetne a barátjának nevezni. Volt ott még egy, a gyászoló üzletemberektől merőben eltérő férfi; magas, nyúlánk, hosszú, fekete kabátban, a hópelyhek megültek rövidre nyírt, fekete haján. Egyedül állt a gyászolók kis csoportja mögött. Szigorú, barna szemöldöke alól kivillanó sötétbarna szeme találkozott az enyémmel a gyászolók feje fölött, és üdvözlésképp biccentett. Én is biccentettem, de igazság szerint fogalmam sem volt, ki lehet.

17 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

HÁROM Daisy Véget ért. Befejeződött. A városlakók sarkon fordultak, és sietve otthagyták a jeges szelet, autóik kényelmébe menekültek, a város tizenöt kilométernyire lévő állomása felé, a Londonba tartó gyorsvonathoz. A falusiak kis csoportja még az esernyők alatt állt. Némelyikük a kastélyban dolgozott: a kertész, a házvezetőnő, a bejárónők. Köztük volt Ginny Bunn, a Kosfejhez címzett kocsma feketébe öltözött pincérnője, fején azzal a széles karimájú, fekete kalappal, amelyet általában a kastély éves kerti partiján viselt. És ott volt a tagbaszakadt, köpcös Reg Blunt, Bob jó barátja. Blunt sok szombat estén emelgette a söröskorsókat Bobbal, Bob kedvenc helyén, a tűzhely mellett. A helyiek maguk közül valónak tartották, és most eljöttek, hogy segítsenek és részvétüket nyilvánítsák, sokan a könnyeiket törölgetve. – Igazán jó ember és jó barát volt – mondta elfúló hangon Ginny –, annak ellenére, hogy mit gondolnak róla a népek. Bólintottam, és elkeseredetten azt kívántam, bár tudnék mosolyogni, vagy megtalálnám a megfelelő szavakat, de egyik sem sikerült. – Az Úr azt mondta, „boldogok a szelídek” – szólalt meg Blunt. – De ha engem kérdez, a mi boldogságunkat az olyan erős emberek jelentik, mint amilyen Sir Robert volt. Hiányozni fog. Igen, ez az ember igazán hiányozni fog. – Legnagyobb meglepetésemre megfogta és hideg ajkához emelte a kezem. – Vigyázzon magára, Daisy – mondta. – És ne feledje, itt, Sneadleyben mindenki visszavárja. Meghatottan néztem, ahogy elmegy. Öt év alatt a település része lettem, egy olyan kis közösség tagja, amely még „odafigyel” egymásra. Reg Blunt azt mondta, ha segítségre van szükségem, rájuk számíthatok, és én hálás voltam ezért. Magamra maradtam a hideg, havas világban, Bob Hardwick védelme nélkül. És rájöttem, megint csak munkanélküli vagyok, de ezúttal legalább több megtakarításom volt annál az ötszáz dollárnál, ami a megismerkedésünkkor a pénztárcámban lapult. Rats még mindig a sötét gödörbe meredt, ahol – valahogy tudta – a gazdája feküdt. – Gyere, öreg – mondtam a pórázát rángatva. Nem mozdult. – Rats, gyere már – kérleltem, de ő lefeküdt a hóba. Lehajoltam, hogy felvegyem, de a fagyott földre lapult. A falusiak elmentek, és láttam, ahogy a többi gyászoló beszáll a kocsijába. Vissza sem néztek. Senkit nem érdekelt. Csupán Hardwick öreg kutyája volt. Keserű könnyek folytak az arcomon, ahogy a kezemet megpróbáltam Rats hasa alá préselni, de úgy kushadt, ahogy a kagyló tapad a sziklához. – Hadd segítsek. A könnyeimen át felnéztem. Az idegen volt az. – Az állatok sok mindent tudnak – mondta csöndesen. – Nem akarja elhagyni a gazdáját. – Én sem – mondtam, mielőtt leállíthattam volna magam. Az idegen hosszú, őszintén részvevő pillantást vetett rám. Aztán a kutyához fordult, végigsimította a sprőd, fehér szőrt a hátán. – Gyere, jófiú – mondta gyengéden. – Ideje elmenni. Nincs semmi baj. A kutyus fölemelte a fejét, egy pillanatra ránézett, aztán határozottan a két mancsa közé rakta a pofáját, és akkorát sóhajtott, hogy egész dundi teste beleremegett. – Ide figyelj, öregem – folytatta határozottan az idegen –, vigyáznod kell Miss Keane-re, úgyhogy szedd össze magad. Gyerünk, ideje indulni.

18 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

Nem tudom, hogy az idegen határozott hanghordozása, a nevem említése vagy a kutyák iránti kedvessége tette-e meg a hatását, mindenesetre Rats felállt. Nagyot tüsszentett, aztán alaposan megrázta magát, és beborított minket sárral, mi pedig elnevettük magunkat. – Így már jobb – mondta az idegen még mindig mosolyogva. – Most pedig mind a kettőjüket elviszem ebből a hidegből. Megfogta a könyökömet, Ratset pedig a pórázán húzta, és elhagytuk Bob Hardwick végső nyughelyét. Visszaballagtunk a síkos, templomi ösvényen, ahol a városiak lábnyomát máris befedte a sűrű hóesés, és kimentünk a temetőkapun, amelyet nyáron sűrűn borít a bíborszínű glicínia. A falusi utca az én Mini Cooperemtől és egy karcsú, fekete Jaguar kabriótól eltekintve kihalt volt, és mindkét autót beborította a hó. Most először néztem meg jobban az idegent. A negyvenes évei elején járt, nagyon magas volt, legalább százkilencven centi, széles vállú, hosszú, bő, fekete, nyakig gombolt kabátot és fekete csizmát viselt. Vékony, szögletes arca tapasztalatokról árulkodott, de nemcsak jókról, és kékes borosta borította. Az orra kissé hajlott volt, keskeny, szürke szeme egyenes, fekete szemöldök alól tekintett rám. Szokatlan, ám vonzó típus volt, kissé talán baljóslatú a ráncokkal a homlokán meg a szeme körül, a haja pedig annyira rövid, hogy csupán sötét árnyéknak tűnt formás koponyáján. – Nem tudom, ki maga, de köszönöm – mondtam. – De én tudom, hogy maga ki. Bob mindent elmondott magáról. Megdöbbentem. Azt hittem, Bob valamennyi üzleti partnerét és társadalmi kapcsolatát ismerem. – Maga Daisy Keane, segítőtárs, bizalmas, társasági partner és jó barát. – Kissé meghajtotta a fejét. – Én pedig Harry Montana vagyok. Kezet fogtunk. Hamarosan rájöttem, hogy a nevét ugyan megmondta, de azt nem, hogy kicsoda. – Nézze – mondtam a hópelyheket lesöpörve a hajamról –, maga nyilván pont úgy fázik, mint én. Nem lesz fogadás, mert Bob egyszer azt mondta, nem akarja, de jöjjön el a kastélyba. Legalább megkínálhatom egy forró kávéval, mielőtt visszamegy… – Nem tudtam, hová megy vissza, ő pedig nem világosított fel róla. – Köszönöm, az jólesne. – Csak ennyit mondott. – Nincs messze. Sneadley Hall a falu főutcájától jobbra van, a nagy vaskapu mögött. El sem tévesztheti. – Beszálltam a Minibe, amely mindig kicsinek bizonyult a hosszú lábamnak. – Jöjjön utánam. Hirtelen rájöttem, hogy Harry Montana amerikai, akárcsak én. Délies akcentusa volt, talán texasi lehetett. Mindenesetre hosszú út várt még rá hazáig. Miközben végighajtottam a hóborította falusi úton, megint eltűnődtem, mit kereshet itt, a hóviharban, egy yorkshire-i falu kis temetésén.

19 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

NÉGY Daisy Sneadley Hall, mielőtt Bob Hardwick megvásárolta, öt nemzedéken át az Oldcastle család tulajdonában volt. A hatalmas, szögletes, György korabeli ház jellegzetes, sötétszürke yorkshire-i kőből épült, oszlopos kapubejáratához hosszú, egyenes felhajtó vezetett. Magas, szárnyas ablakai voltak, a bejárati ajtón ugyancsak két hosszú, boltíves ablak. Nem volt szép ház, de tömör szögletessége jól illett Bob személyiségéhez. – Aki ezt a helyet birtokolta, az mind gyapjúban utazott – mesélte, amikor először hozott ide, hogy megmutassa. – Amíg a szem ellát, meg azon túl is, mindenhol birkákkal volt teli a domboldal. A gyapjú tette Yorkshire-t gazdaggá, és azon a napon, amikor elfordultunk a juhoktól a műszál felé, rengeteg gyapjúkereskedő és gyártulajdonos ment tönkre ezen a vidéken. Hihetetlenül gyorsan váltak mezítlábas szegényből gazdaggá, aztán újra lerongyolódtak. És most az olyanok, mint én, a pénzügyi világ cowboyai, a megalkuvók, az élvonalbeli, keményfejű fickók birtokolják az olyan otthonokat, mint amilyen Sneadley Hall is. Hallottam a hátam mögött a Jaguar gumijának csikorgását a kavicson, miközben áthajtottam az ívelt kovácsoltvas kapun, amelyen még mindig ott díszelgett az Oldcastle család monogramja. Mrs. Wainwright, a házvezető- és szakácsnő kinyitotta a bejárati ajtót, mielőtt még megálltam volna. – Jöjjön csak be, Miss Keane – mondta. – Már aggódtunk, amiért otthagytuk egyedül a temetőben. Épp vissza akartam küldeni magáért Mr. Stanleyt. Stanley volt a kertész. A kapuslakásban lakott a feleségével, míg Mrs. Wainwrightnak kényelmes saját lakása volt a melléképületben. – Fölösleges volt aggódnia, Mrs. Wainwright, itt vagyok – mondtam, és felsétáltam a lépcsőn. Hallottam, hogy Montana kocsija megáll. – És magammal hoztam Sir Robert egyik barátját is. Mr. Montana segített nekem Ratsszel. Szegény kutyus nem akart eljönni. Mrs. Wainwright hatalmasat sóhajtott. Nagydarab, körte alakú asszony volt, dús keblű, göndör, ősz hajú, szögletes állú, és átható kék szemét semmi sem kerülhette el. A férfi sem, aki laptoppal a kezében jött föl mögöttem a lépcsőn. – Akkor nyilván mindkettejüknek jól jön egy kávé – mondta az asszony élénken. – Bár véleményem szerint egy csésze finom tea sokkal jobb, különösen, ha az embert megviseli az időjárás. Lekváros piskótát is készítettem, tudom, hogy a kedvence. Megfordult, hogy induljon, de utána szóltam. Kérdőn nézett vissza. Odafutottam hozzá, és megöleltem. – Köszönöm. Mindent köszönök. Köszönöm a gondoskodását – motyogtam drótszerű hajába. – Hát, nincs mit, igazán nincs mit. – Zavartan mosolygott, én pedig elengedtem. Az ölelés nem szerepelt yorkshire-i szótárában, a szeretet viszont igen. –Összecsöpögteti a frissen feltörölt padlót – figyelmeztetett. – Ideküldöm a mi Brendánkat egy felmosóval. – A „mi” Brendánk az ő férjezett lánya volt, aki a faluban lakott, és szintén a kastélyban dolgozott. – Sajnálom, Mrs. Wainwright – mondtam bánatos mosollyal. Aztán eszembe jutott a férfi, akit meghívtam kávéra. Harry Montana elismerően nézte a faburkolatú falat, a fényes gesztenyefa padlót, a magas ablakokat, a súlyos aranyfüggönyöket, amelyek félig eltakarták a havazást, a lobogó tüzet a tömör kandallóban.

20 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

– Szinte látom magam előtt a tűz előtt heverésző vadászkutyákat, és hallom a vadászat hangjait – mondta. – A vörös kabátos férfiakat a nagy, fekete lovakon. – A vadászkutyák soha nincsenek a házban; ők kint laknak az istálló melletti kennelben – válaszoltam. –Egyébként ma már tilos kutyákkal vadászni. – A képet azért még láthatom. Hát nem így képzeljük el mi, amerikaiak, az angol vidéki életet? – De, azt hiszem – mosolyogtam. – Az elmúlt öt évben elég sokat megtanultam az angol vidék életéről. De kérem, vegye le a kabátját. Letette a bőr laptoptáskát, és kibújt a majdnem bokáig érő fekete kabátból. A kabát pillekönnyű volt, gondolom, kasmírszövet lehetett, belül márkás olasz címkével, de a kabát alól más ember bukkant elő. Szűk, rojtosra kopott farmert, fekete csizmát, fekete, garbónyakú pulóvert viselt. A pulóverben széles volt a válla, csípője a farmerben keskeny, jobb csuklóján türkiz berakásos ezüst és bőr karperecet viselt. Remegni kezdett a gyomrom. A borotvált fejével, karcsú megjelenésével simán lehetett volna egy hollywoodi western szereplőválogatásán a rosszfiú, nem pedig egy yorkshire-i temetés látogatója. Beakasztottam a kabátját az előszobai szekrénybe a magamé mellé, aztán kivettem az erre a célra ott tartott törülközőt, hogy megtöröljem Ratset, aki a tűz elé telepedett. – Jó fiú – mormoltam. – Rats jó kutya. Ígérem, most már minden rendben lesz. És megígérem, hogy nem hagylak el. – Tehát maga örökölte a kutyát? – kérdezte a hátam mögött Harry Montana. – Nem örököltem én semmit. – Feltápászkodtam a földről. – Én csak alkalmazott vagyok. De természetesen gondját fogom viselni Ratsnek, mert Bob ezt akarná. Különben is úgy érzem, mintha az én kutyám lenne, még akkor is, ha tudom, neki csak egyetlen gazdi létezik. Miközben eltettem a törülközőt, magamon éreztem Montana pillantását. Eszembe jutott, hogy még mindig nem tudom, ki ő, és mit keres itt. Azt javasoltam, menjünk a szalonba, ő pedig kinyitotta a nehéz ajtót, és előreengedett. Ez volt a kedvenc szobám a házban. Még a hóviharban is naposnak tűnt. Világos okkersárga fala volt, arany brokáthuzatú kanapékkal, amelyeken a párnák az évek során összelappadtak a sok használattól, a puha, világos szőnyegek kissé kirojtosodtak, a lámpák meleg aranyfényt árasztottak, és a tűz pattogott a kandallóban. Most, hogy végiggondoltam, nem is volt olyan régen, hogy a Le Gavroche-ban először tapasztaltam meg a vidéki házak kényelmét, és azt gondoltam, milyen kellemes lehet ilyen otthonba hazajönni. Csakhogy én hamarosan elmegyek innen. Mrs. Wainwright besietett, és kétszintes, Viktória korabeli mahagóni zsúrkocsit tolt maga előtt, amelyen teasüteménytől, keksztől és a híres lekváros piskótájától roskadozó tányérok voltak egy ezüst kávéskészlet társaságában. Köszöntötte Harry Montanát, majd rám hagyta a vendéglátást. Gőzölgő, forró kávét öntöttem a törékeny, kék-fehér Wedgwood porcelán csészékbe, és az egyiket odaadtam a cowboynak. Tökéletesen lazán viselkedett, a térde szétnyílt, hosszú lábát a bokájánál tette keresztbe, ingujját feltűrte, így láthatóvá vált az alkarján körbefutó kínai tetoválás. Ettem egy lekváros piskótát. Általában szamócaíze volt. Most viszont inkább porra emlékeztetett. – Honnan tudja, hogy nem örökölt? – Két cukrot tett a kávéjába. – Az ügyvédek már felolvasták a végrendeletet? Hirtelen riadtan összehúztam a szemöldökömet. Egy vadidegen embert hívtam meg Bob otthonába. Akárki lehet! Vetélytárs, aki információt akar szerezni. Riporter, aki jó sztorit szimatol. Régi, elfeledett rokon, aki a tettek mezejére lép. Rábámultam. Olyan volt, mint egy tengerészgyalogos divatos változatban: a frizurája, a kopott farmere, a karkötője, a tetoválása.

21 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

Aggódva söpörtem ki sűrű, vizes hajam a homlokomból. Vajon figyelmetlenül beengedtem az ellenséget Bob kapuján? – Különben ki a fene maga – csattantam fel –, milyen alapon tesz fel nekem ilyen bizalmas kérdéseket? – Amolyan barátságféle fűzött Bobhoz. – Olyan nincs, hogy „barátságféle” – jegyeztem meg csípősen. – A barátság, az barátság, és kész. Honnan ismerte? – Tíz évvel ezelőtt találkoztam vele. Magántermészetű problémái voltak. Egy ismerősétől hallott rólam. Felhívott Dallasban, és én New Yorkba repültem, hogy találkozzunk. Úgy gondolta, én talán segíthetek. Kíváncsi lettem volna, mit ért Montana „magántermészetű problémákon”, de úgy döntöttem, jobb, ha nem kérdezek rá. Volt néhány dolog, amiről Bob szerint nem kellett tudnom, és én ezt tiszteletben tartottam. Ugyanakkor fel kellett derítenem, ki is valójában ez a férfi, aki velem szemben ül Bob házában. Már épp újra meg akartam kérdezni, de megelőzött. Felállt, elővett egy tárcát a farmerja farzsebéből, kivett belőle egy névjegyet, és átadta. – Harry Montana – olvastam. – Kockázatelemzés. Biztonság. Magánnyomozás. – Egy New York-i meg egy dallasi cím állt a kártyán, telefonszámok és a szokásos e-mail-cím. Nem lepett meg a foglalkozása, csak zavarba hozott. Bob, ha elő akart ásni valamit az üzleti ellenfeleiről, alkalmazott magánnyomozókat, de annak alapján, amit Montana mondott, ezúttal nem ez történt. – Soha nem tűnődött el Bob halálán? – kérdezte. – Dehogynem. Még most is… folyamatosan. Egyedül hajtott éjszaka egy hegyi úton, amit nem ismert jól, és a szélére sodródott. Ott kellett volna lennem vele, nekem kellett volna vezetnem… – Ha így lett volna, most maga is halott lenne. Éreztem, hogy az arcom megnyúlik a döbbenettől, üres tekintettel bámultam az idegenre. – Nem, maga ezt nem érti – mondtam gyorsan. Bob mindig is túl gyorsan hajtott. Azt várta, hogy mindenki kitérjen az útjából. Nem lett volna szabad engednem, hogy ő vezessen azon a hegyi úton, de influenzás voltam. Ágyban maradtam a manhattani lakásban. Vele kellett volna mennem. Ott kellett volna lennem… – És most a bűntudat tengerében fuldoklik. Szívem zsibbadt része hirtelen életre kelt, és elborított a gyász. Megroggyant a vállam, lehorgasztottam a fejem, a zokogás hullámokban tört rám. Az idegen nem mozdult. Csak ült, és figyelt, amíg abba nem hagytam, és akkor csöndesen megszólalt. – A bűntudat nem hozza őt vissza, Daisy Keane, ezt maga is tudja. És tudja azt is, hogy mindenki felelős a saját tetteiért. Bob Hardwick nem azért halt meg, mert maga nem volt ott, hanem egyszerűen azért, mert ő ott volt. Rossz helyen, rossz időben, rossz pillanatban. Hallottam az óra ketyegését. Egy rönk elmozdult a rostélyon, szikrák csaptak fel, és rózsaszínen tükröződtek az ezüst kávéskancsón. A boldogtalanság hullámai közt hánykódva is láttam a régi tájképet, a szőnyegek kopott korall és zöld árnyalatát, a tűzhelyt körülvevő sárgaréz és bőr kandallórácsot, hallottam Rats álmos hortyogását, ahogy a tűz előtt forgolódott… minden ismerős látványt és hangot láttam és hallottam. De a hirtelen beállt halálos csendben csak én és az idegen voltunk. A kopogásra ijedtemben ugrottam egyet. Mrs. Wainwright jött be. Gyorsan elkapta a pillantását könnyáztatta arcomról, és közölte: – Ma este nem mehet el, Miss Keane. Mrs. Stanley szólt, hogy lezárták az utakat, és holnap oldják fel az útzárat, persze csak ha eláll a vihar. A kastély a főúttól távolabb, a fákkal szegélyezett földek mögött feküdt. A hosszú, egyenes felhajtó végén, a sűrű hóesésben csak halványan tudtam kivenni a kapu halvány, sárga fényeit. Az oszlopsor előtt parkoló autóinkat vastag, fehér hótakaró borította.

22 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

Felálltam, és behúztam a súlyos selyemfüggönyöket. – Úgy tűnik, itt kell maradnia éjszakára, Mr. Montana – mondtam szorongva. A férfi már talpon volt, az óráját nézte. – Utálok alkalmatlankodni… – Nincs választása. Attól tartok, velem együtt itt ragadt. – Nem zavar, uram – mondta Mrs. Wainwright gondoskodón. – A vörös szobában helyezem el Mr. Montanát, kisasszony. Ha önnek is megfelel. Természetesen bólintottam, aztán Montanához fordultam: – Jobb lesz, ha bevisszük a kocsikat a garázsba, mielőtt teljesen betemeti őket a hó. Montana köszönetet mondott Mrs. Wainwrightnak és nekem, aztán az órájára nézett. Úgy éreztem, alig várja, hogy elmehessen, de tudta, hogy nincs választása. A ház hátsó részébe vezettem, a gardróbszobába, ahol találtam egy pár rá illő hótaposót, és odaadtam neki Bob régi, steppelt, zöld kabátját. Én ugyanígy öltöztem fel, a nadrágomat betűrtem a hótaposóba, és a fekete, gyapjú sísapkát mélyen a szemembe húztam. Montanának kockás, lapos sapkát adtam. Elég érdekes látványt nyújtottunk. – Úgy néz ki, mint egy angol földműves – mondtam. – Maga pedig olyan, mint egy szibériai menekült. –Akaratlanul is elmosolyodtam. A hulló hó kemény, jeges darával keveredett, amit a szél oldalról fújt ránk. Mondtam Montanának, hogy jöjjön utánam, és merészen kiléptem a hóviharba. Mr. Stanley ugyan felsózta a bejárati lépcsőt, de a hó már befújt az oszlopcsarnokba, és én megcsúsztam. Montana elkapta a karomat. – Vigyázzon! – mondta, és keményen megragadott a könyököm alatt. Jó érzés volt magam mellett érezni, jó érzés volt, hogy megvédett; ettől újra kicsinek és nőiesnek éreztem magam. Hosszú idő telt el az óta, hogy férfi a karjában tartott, és nekem emlékeztetnem kellett magamat, hogy ő csupán a nyaktörésemet akadályozta meg. Montana megtisztította a Mini ablakát. A hó már kerékagyig ért, és ő kétkedve nézett rám. – Engedje meg, hogy én vezessek – mondta. – Menni fog. Egyébként is nekem kell mutatnom az utat; a garázsok a ház háta mögött vannak, a régi istállók tömbjében. Megvártam, amíg a saját kocsija ablakát is lepucolja, és hallottam, hogy felberreg a motor. Még egy óra ebben a hidegben, és egyik autó sem indult volna be. Az is kisebbfajta csoda volt, hogy most sikerült. A gázpedálra tettem a lábam. A kerekek kipörögtek, de nem történt semmi. Keményebben nyomtam a pedált, és a kocsi rázkódva előrelendült. Olyan volt, mintha homokdűnén hajtottam volna keresztül. Láttam Montana fényszóróit a hátam mögött, jobbra indexeltem, és óvatosan befordultam a sarkon. Még így is megfarolt az autó. Levettem a lábam a gázról, és gyorsan egyenesbe kormányoztam. Nem akartam a bozótosban kikötni. Végig, a ház oldala mentén, aztán jobbra, a nagy, macskaköves, érintetlen hóval lepett udvarra. Megnyomtam a garázsajtó távirányítóját, és megkönnyebbülten sóhajtottam, amikor az ajtó kinyílt. Attól tartottam, nem fog működni a fagyban. A garázs valahogy még mindig őrizte a valahai istálló szagát, bár most Bob autógyűjteménye állt benne, egy 1929-es Bugatti, egy 1964-es Jaguar, egy hatvanas évek eleji Corvette, egy ötvenes évekből való türkizkék Chevy kabrió fecskefarokkal és egy '64-es Ford Mustang kabrió, valamint egy új Mercedes és a legújabb gyönyörű, élénkvörös Ferrari. Bob imádta a kocsikat. Kegyetlen tréfa, hogy kocsiban kellett meghalnia. Behajtottam a Minivel, aztán intettem Montanának, hogy hozza a Jaget. Mellém állt. Amikor kiszállt, adtam neki egy puha seprűt. – Söpörje le a havat, ha nem akarja, hogy elázzon a gyönyörű kabriója. – Néztem, ahogy seper, először a Jaget, aztán a Minit.

23 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

– Nem hittem, hogy maga ilyen piros autós lány – szólt hátra, miközben még mindig a havat söpörte. – Én se hiszem, hogy az vagyok. Ezt Bob vette nekem azzal, hogy itt az ideje felvidítani az életemet. Montana megfordult, és rám nézett. – És igaza volt? – Bobnak mindig igaza volt. Montana nekitámasztotta a seprűt a falnak, és kijöttünk a garázsból. Az elektronikus ajtó becsukódott mögöttünk, és mi ott álltunk magunkban a sötétségben. A nagy, fekete, hóborította platánok nyöszörögtek a szélben, és a macskaköves udvar négyszögének rideg fehérségét még egy madár nyoma sem törte meg. Átmenetileg elállt a havazás. Némán álltunk, és beszívtuk a hideg, jeges levegőt. Rápillantottam Montanára. Az orrából pára tört elő, mint a lovakéból hosszú vágta után, sötétbarna fejére hópihék telepedtek. – A gyerekkoromra emlékeztet, apám texasi farmjára – szólalt meg halkan. – Az ilyen havas estéken kimentem a barakkba, leültem a tűzhely mellé a cowboyokkal, és hallgattam, ahogy a lovakról meg a marhákról beszélgetnek. Aztán egyedül sétáltam vissza a házba. Néha térdig ért a hó, és teljesen átfagytam, mire hazaértem. Irigyeltem azokat a fickókat a meleg barakkban, irigyeltem a vidám, füstös cimboraságukat, a közös érdeklődésüket, a könnyű beszédüket. Nálunk otthon csak én voltam, az apám meg a házvezető, egy öreg cowboy, aki már túl idős volt hozzá, hogy lóra üljön. Újra eleredt a hó, és én megborzongtam. – Biztosan hiányzik – mondtam. – Kicsit se. Most már városi srác vagyok. Nem akar hóangyalt csinálni? – kérdezte vigyorogva. – Egyáltalán nem. Teljesen átfagytam. – Montanába karolva mentem át az udvaron. A mély hó miatt minden lépésnél magasra kellett emelnünk a lábunkat, aztán óvatosan letennünk, így elég lassan haladtunk. Mire végre elértük a hátsó ajtót, az arcomat beborította a hó, ziháltam a hidegtől meg az erőfeszítéstől. Az ablakokból barátságos, sárga fény szűrődött, és mi hálásan bebotladoztunk, lehajítottuk átázott kabátunkat, mindketten fél lábon ugrálva húztuk le a lábunkról a hótaposót, és azon nevettünk, milyen hülyén nézhetünk ki. Amikor az előszobából előbukkantunk, Mrs. Wainwrighttal futottunk össze, aki közölte, hogy egy órán belül kész a vacsora. – Épp marad időnk, hogy forró fürdőt és száraz ruhát vegyünk – mondtam. Aztán eszembe jutott, hogy a vendégnek nincs csomagja, és közöltem vele, hogy Bob cuccai biztosan túl nagyok lennének neki, ezért jobb, ha a sajátjában marad. Montana fogta a laptoptáskát, és felmentünk a széles, magas lépcsőn az árkádos folyosóra. A szobák kétoldalt sorakoztak. Bobé volt az oszlopcsarnok fölötti szoba, ahonnan a falura és a yorkshire-i völgyekre lehetett látni, amelyek lágyan hullámzottak a végtelenbe, és nyáron birkákkal voltak tele. Balra fordultam, és a vörös szobába vezettem Montanát, aki azt mondta, illik hozzá a neve. Mindent vörös brokát borított, a nagy, faragott Jakab korabeli baldachinos ágyat pedig vörös selyemmel burkolták. Bob maga választotta ki a berendezést, és én akkor megemlítettem neki, hogy véleményem szerint úgy néz ki, mint egy indiai étterem, ő azt válaszolta, hogy egyáltalán nem, sokkal inkább egy bombayi kupira emlékeztet, és ő pontosan ezt akarta elérni. Mondtam Montanának, hogy remélem, nem érzi túlságosan illetlennek, ha egy vörös kupiban kell aludnia, mire ő nevetett. Ezután megmutattam neki a szobához tartozó, sötét faburkolatú fürdőszobát, a fehér, kovácsoltvas, oroszlánkarmos lábú káddal, aztán otthagytam, és a ház túlsó sarkába, a saját menedékhelyemre mentem.

24 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

ÖT Harry Montana Montana olyan sokáig állt a forró, erős sugarú zuhany alatt, míg érezte, hogy a csontjai kezdenek felmelegedni. Gyerekkora óta nem fázott ennyire. Megtörülközött, csípőjére tekerte a törülközőt, a tükör elé állt, és végigsimította a borostát az állán. Nem azon gondolkodott, hogyan fest; a nőre gondolt, akivel az imént találkozott, és hogy milyen kapcsolatban állt Sir Robert Hardwickkal. Daisy Keane vonzó, csinos nő, tipikusan egyszerű, modern külsővel, amit manapság sok nő ölt magára, ha nem teljesen biztos a stílusában. Nem nagyon illik ez a rokonszenves, vidéki lányos szeplőkhöz, a fényes, vörös hajzuhataghoz és a telt, érzéki ajakhoz. Sem a kellemesen rekedtes, mély hanghoz. Kemény vonású pénzvadászra számított, aki kiforgatta Bobot mindenéből; Daisy Keane ehelyett tétova, bizonytalan, és a sebezhetőség légköre lengi körül. Vagy nagyon jó színésznő, vagy tényleg törődött Hardwickkal. Montana vállat vont. Ki tudja? Amikor ennyi pénz a tét, mint Hardwick esetében, bármi megtörténhet. Az viszont tetszett neki, ahogy a kutyával bánt. Nem reménytelen eset. És lefogadta volna, a lány nem számított rá, hogy olyasvalakivel találkozik a temetésen, mint ő. A mágnes két külön pólusát alkotják, ma este csak Bob Hardwick és a hóvihar miatt vannak együtt, no meg azért, mert ő levelet hozott neki. A temetés után akarta bedobni a kastélyba, de a lány meghívta. Felöltözött, megnézte a karkötőt, amelyet soha nem vett le, felhúzta a farmer cipzárját, becsatolta ezüst-csatos övét, becsúsztatta lábát a fekete csizmába. Még mindig át volt fagyva, és majd meghalt egy whiskyért. Az ablakra hulló havat figyelte, és eszébe jutott viharos ifjúsága. Montana csak tizenkét éves volt, amikor az apja egy vas nélkül meghalt, őt pedig elkergették a farmról. A hatóságok hamarosan nevelőszülőknél helyezték el, akik a városi gettó peremén éltek. Fényévek választották el a tanya csöndes egyszerűségétől, ahol a lován kóborolt, és a reménytelen városi élet lepusztult színtere visszafordíthatatlanul megkeményítette fiatal lelkét. Mivel nem volt választása, néhány évig itt ragadt; aztán szedte a sátorfáját, bár csupán néhány dolcsi lapult a farmere zsebében, és fekete, durva pamutszövet kabátjában, amelyet előtte már legalább három gyerek hordott, nekivágott. Tizennégy éves volt, de tizenhatnak látszott, amikor megkezdte magányos, egész éven át tartó utazását Texas mellékútjain, amitől bölcsebb és keményebb lett az átlagtiniknél. Amikor elfogyott a pénze, és ez gyakran előfordult, mindig sikerült munkát szereznie, de sehol sem maradt sokáig. Visszatért az útra, folytatta végtelen utazását a semmibe, nem állt előtte ragyogó, reményteljes jövő. Legalábbis addig, amíg nem találkozott a férfival, aki megváltoztatta az életét. A férfival, aki befogadta, aki kinyitotta előtte a könyvek, a tanulás és a szellem világát, amelyet addig soha életében nem látott. Phineas Cloudwalkernek hívták, és tisztavérű bennszülött volt a komancs törzsből, de mindig csak „indiánként” emlegette magát. Phineas Cloudwalker gondoskodott Montana iskoláztatásáról, aki végül summa cum laude eredménnyel diplomázott a Duke Egyetemen. Ezután Montana hirtelen irányt váltott, és beállt a tengerészethez, ahol magányos, nonkonformista viselkedése gyorsan bajba sodorta, de aztán felismerték az intelligenciáját meg a vezetői képességeit, és kinevezték hadnagynak egy speciális részleghez, a Delta Forcehoz. A többi nonkonformista között, a félelmet nem ismerő, fiatal férfiak között, akik bármilyen feladatra készen álltak, bármilyen kockázatot vállaltak, és készek voltak meghalni egymásért és a hazájukért, ott tűnt ki Montana igazán.

25 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

Tíz évvel és számos kimerítő hadjárattal később elhagyta az alakulatot, hogy a haldokló öreg komancsot ápolja, aki megmentette az életét és a lelkét. A tőle kapott karkötőt hordta, az ő értékrendje lett az útmutatója, az ő erejéből tanult. Ezt az amerikai őslakost tekintette igazi apjának. Mentorától Montana megtanulta, hogy úgy élvezzen minden napot, ahogy van. Itt, Sneadley Hall csöndes kényelmében, ahol még a hagyományok uralkodtak, rájött, hogy majdnem elvesztette ezt a képességét. Mostanában többnyire dolgozott. Nem volt hely és idő az életében olyan kutyákra, mint amilyen Rats, vagy egy igazi otthonra, bár az olyasmi volt, amire sohasem törekedett. A nomád életmód túlságosan mélyen beleivódott. Az ablakhoz lépett, elhúzta a függönyt, és a havas tájat nézte. Nem számított ilyen április végi hóviharra, és nyilván az időjósok sem. Az ember azt gondolná, a Doppler-radarjaikkal meg a globális időjárási előrejelzéseikkel igazán megjósolhatták volna. Mostanra Londonban kellett volna lennie; randevúja volt. Elővette a mobiltelefont, és tárcsázta a számot. – Sajnálom, édes – mondta, amikor a lány felvette –, északon ragadtam egy hóviharban. – Hallgatta, ahogy a lány morgolódik, aztán újra elnézést kért, és közölte, hogy sajnálja, de semmit sem tehet. A lány tovább panaszkodott, és végül félbeszakította. – Drágám, ilyen az üzlet. Később hívlak. – A lány vonzó volt, és szexis, viszont túlságosan követelőző. Neki nincs szüksége egy követelőző nőre az életében. Boldog úgy, ahogy van. Senkihez sem akart tartozni. Kezdett hozzászokni a vörös szobához. Hatalmas borítékot vett elő a táskájából, kiment a vörös selymek közül, és lesétált a földszintre. Rats még mindig a tűz előtt gubbasztott. A kutya ráemelte a szemét, kimerülten szusszantott, majd másfelé nézett. – Szegény öregem – mondta gyengéden Montana. A szalon asztalára tette a borítékot, felvette a piszkavasat, egy kicsit eligazgatta a farönköket, aztán hátat fordított a tűznek, zsebre dugta a kezét, és arra gondolt, miért is van itt. Hardwick halála egy rejtéllyel ajándékozta meg, amit Montana feltétlenül meg akart oldani. Ráadásul rábíztak egy küldetést, amit ma éjjel kell végrehajtania. A munkája része volt ez, emiatt vett részt a temetésen, és emiatt nincs most londoni lakásán a csinos lánnyal, aki az őrületbe kergeti. Ha megvizsgálja a dolgokat, el kell tűnődnie azon, vajon nem jobb-e itt, a yorkshire-i hóviharban, mint szembenézni azzal az érzelmi viharral, amiről tudja, hogy csak még ádázabb lesz.

26 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

HAT Daisy Bob lakhelyei közül Sneadley volt a kedvencem, bár még nem láttam a villát Caprin. Valahogy soha nem jutottunk el oda. Bob azt mondta, túl elfoglalt egy igazi vakációhoz, pedig elsősorban épp erre a célra vásárolta meg a Villa Belkiszt. Az ágyamon ülve lehúztam a nedves zoknimat, és körülnéztem az ismerős szobában, amely hamarosan nem lesz az enyém. Sneadley volt az a ház, ahová Bob az ajánlata utáni napon hozott. A bayswateri sivár garzon után ez a szoba maga volt a mennyország, és amikor közölte, hogy úgy rendezem be, ahogy akarom, a legközelebbi kisvárosba hajtottam, festéket és ecsetet vásároltam, aztán visszajöttem, és magam festettem ki a szobát. – Maga aztán talpraesett lány – mondta Bob az ajtóban állva, és nézte, hogyan futtatom végig a hengert a mennyezeten, a létra tetején ülve. – Ideküldhettem volna a fiúkat, hogy csinálják meg, nem kellett volna ennyi kényelmetlenséget vállalnia. – Kényelmetlenség? – kiáltottam vidáman.– Ez a legjobb napom évek óta. Imádom. Különben pedig, amikor férjnél voltam, gyakran csináltam ilyesmit. Én rendeztem be az otthonunkat. Minden egyes szobát. – És milyen volt a házuk? – Bob először mutatott érdeklődést a múltam iránt. – Kertvárosi. Unalmas. Magányos. Szerettem volna gyerekeket, de nem jött össze. – Talán nem próbálkozott eleget – mondta szárazon, és én elnevettem magam. Egyébként igaza volt. Világos terrakotta színűre festettem a gyönyörű szoba falait, míg végül olyan lett, amilyennek egy régi toszkán villát képzeltem, amit már megfakítottak az évek és az időjárás. A hengeres festés talán manapság közhelyes, kissé idejétmúlt dolog, de jó érzés tölt el, valahányszor ebbe a szobába lépek. Egyszerűen szeretem. A három magas ablakszárny kerete a faburkolatú ablakmélyedésben ül, a belső zsalugáterek most épp zárva vannak. A zsalukat tompa fehérre festettem, nehéz bronz és arany csíkos taftfüggönyt készítettem hozzájuk, és krémszínű, puha szőnyeget tettem a szobába. A bútorzat a harmincas évek stílusában készült, halvány, göcsörtös diófából. Volt ott egy kisméretű ágy, vastag, steppelt selyempaplannal, egy fésülködőasztal, a díszes velencei tükör mindkét oldalán kis karos gyertyatartóval. Az ablaknál álló világos, kárpitozott heverőn, amely tele volt bársonypárnákkal, szerettem üldögélni és olvasni a nyári estéken, amikor beáradt az ablakon a friss fű illata, és a hegyekből odahallatszott a birkák halk bégetése. Feltettem egy Diana Krall-CD-t, majd a fürdőszobába mentem, a kádhoz léptem, elfordítottam a csapot, jázminillatú fürdőolajat öntöttem a vízbe, és meggyújtottam pár gyertyát. Hálásan dobtam le magamról a gyászruhát. Otthagytam, ahol volt, és beléptem a fürdő megnyugtató melegébe, behunytam a szemem, és a fürdő elmosta a szörnyű nap, a hideg és a kétségbeesés emlékét. Krall régi klasszikusokat éneklő lágy hangja áradt felém. Vajon mi vár rám most, tűnődtem, hogy Bob Hardwick nem véd meg többé? Számtalan döntést kellett hoznom. Angliában maradjak? Visszamenjek Chicagóba? Talán próbáljak szerencsét L.A.–ben, mint – úgy tűnik – mindenki más ? A nővérem, Lavender, a férjével és három gyerekével San Franciscóban élt. Hét évvel idősebb volt nálam, és a nagy korkülönbség miatt soha nem kerültünk igazán közel egymáshoz. A másik nővérem, Vi is elfoglalt életet élt, és bár törődtünk egymással, tudtam, nem lenne korrekt a nővéreimmel szemben, ha hirtelen rájuk akaszkodnék. Különben pedig, ahogy Bob mondaná, hadd legyek szabad, hogy azt tehessem, amit akarok.

27 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

– Mindig nézze a dolgok kedvező oldalát. – Szinte hallom a hangját. – Nem zsákutcában van, csupán keresztúthoz érkezett. Magán múlik, merre megy tovább. Ölelésre volt szükségem. Fogtam a mobilt, és a legjobb barátnőm, Bordelaise Maguire chicagói számát hívtam. Tudom, hogy a Bordelaise furcsa név, de a várandós anyja épp a francia konyhával ismerkedett, amikor váratlanul megindult a szülés. A bordelaise volt az első szó, amit a baba születése után kiejtett. Így nevezték el a barátnőmet egy francia mártásról. Amikor Bob meghalt, természetesen felhívtam, hogy a távolból kisírjam magam a vállán, és ő persze azt mondta, azonnal repülőre ül, hogy a következő napokban mellettem legyen, de én nem engedtem. Azt gondoltam magamban, ezúttal a saját lábamra kell állnom, hogy úgy gondoskodjam a dolgokról, ahogy Bob elvárná tőlem. Az ő segítségével váltam új, erős nővé, és ideje volt bizonyítanom. Most már tudom, hogy butaság volt, és jót tett volna a legjobb barátnőm társasága, de az ember stresszhelyzetben ostobaságokat művel. Bordelaise azóta minden nap írt e-mailt, én pedig megírtam neki, hogy jól vagyok, hamarosan elhagyom Sneadley Hallt, és talán visszamegyek Chicagóba. Bordelaise már az első csöngetés után felvette, és meg sem kérdezte, ki beszél, mintha várta volna a hívásomat. – Jól vagy? – kérdezte. – Fogjuk rá. – Tehát vége a temetésnek. – Vége – bólintottam szomorúan. – Akkor most feküdj le egy hatalmas pohár forró whiskyvel és citrommal. Csak bújj be a takaró alá, és aludj egyet. Fogadok, hogy jó ideje nem aludtál. Bob halála előtt aludtam jól utoljára. – Úgy beszélsz, mint az anyám – mondtam. – Valakinek gondoskodnia kell rólad, még ha csak a távolból is. – Jól vagyok, tényleg. Épp forró fürdőt veszek. Vihar van, belepett minket a hó. – Minket is – mondta Bordelaise. – Tényleg minden rendben? – A hangjában kétkedés bujkált, de én biztosítottam róla, hogy minden rendben, és hozzátettem, hogy mindjárt megyek, hogy Bob egyik barátjával vacsorázzam. – Lezárták az utakat, és itt ragadt éjszakára – magyaráztam. – Tehát aggodalomra semmi ok, nem vagyok egyedül. Csak egy kis dédelgetésre vágytam, ez minden. – Megkaptad, barátnőm – mondta gyengéden Bordelaise, és megígértük egymásnak, hogy másnap beszélünk. A középiskola óta ismerem Bordelaise-t. Az anyjáé és az apjáé volt az étterem, ahol az anyám dolgozott, és mindketten apró feladatokat kaptunk, mint pincérek, felmosók, asztaltörlők és pletykafészkek, mert folyton azon töprengtünk, melyik vendéget kedveljük, ki kivel jár, és melyik feleség csalja meg a férjét. Bordelaise nevetős szemű, apró tündér volt, hullámos, szőke haja túl hosszú, kócos fürtökben lógott vakító kék szemébe, és ezzel az őrületbe kergette az anyját. Esküdött volna rá, hogy a lánya nem lát ki a haja mögül. Bordelaise úgy vonzotta a férfiakat, mint a közmondásos mézes csupor a méheket; elég volt, ha beletúrt a szőke hajába, kacér pillantást vetett rájuk alulról, majd huncutul elmosolyodott, és kész voltak. A bizonyíték nyomon követhető volt. Két férjjel végzett, most fogyasztotta a harmadikat. Nem mintha izgatta volna; velem ellentétben mindig készen állt a következő kalandra. Kihűlt a fürdővizem. Kimásztam, és hatalmas, puha, meleg törülközőbe csavartam magam, majd megálltam, és a tükrös falakon megnéztem magam. Hát, itt vagyok, gondoltam magas, hűvös külsejű önmagamat bámulva, aki azonban belül még mindig remegett. Soha nem voltam egy szépség, csak szeplős, nyakigláb gyerek, akiből szeplős, nyakigláb felnőtt lett. A mellem túl lapos a mostani, nagy mellű divathoz képest;

28 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

hosszú, szálegyenes, sötétvörös hajam úgy áll, ahogy akar, ezért általában oldalt feltűzöm, vagy hátrafésülöm olajzöld szememből. A lábam a legjobb testrészem, hosszú és karcsú. A leértékelt körömcipőtől eljutottam az elegánsabb, előnyösebb és szörnyen drága cipőkig, ez a legnagyobb kedvtelésem. A szeplőktől eltekintve szép tiszta a bőröm, az orrom egyenes, az ajkam telt, és azon kevesek közé tartozom, akiknek jól áll a vörös rúzs – nevezetesen az Armani No. 9. Ahhoz képest, hogy nem is próbálkozom, és fekete ruhák mögé rejtem a sebezhetőségemet, az eredmény nem is olyan rossz. Sikeres szemfényvesztő vagyok. Szuperhatékony, okos titkárnő, csinos, de ha szükséges, szigorú; mindig hűvös, mindig munkára kész. Csak Bob tudta, milyen vagyok valójában; kezdettől fogva átlátott rajtam. Rats is tudja, ki vagyok; éjszaka felugrik az ágyamra, nem törődik a zoknimmal (mindig hideg a lábam, ami Bob szerint „sokat elárul”) és a kényelmes, de lompos hálóingemmel. A kutyus, ez a meleg élőlény odasimul hozzám; kiönthetem neki a szívem, mintha bizony értené. És ki állítja, hogy nem érti? Én hiszek benne, hogy érti, és csupán Rats és Bob ismeri az igazi valómat – meg persze a barátnőm, Bordelaise, akiről később majd többet is mondok. Most, hogy itt állok meztelenül a szép kis fürdőszobámban, úgy érzem magam, mint amikor kitették az Eladó táblát a házamra, ami többé már nem volt az enyém. Újra kint a hidegben. Újra egyedül. Gyorsan fekete pulóverbe és laza, fekete bársonynadrágba bújtam; aztán a fésülködőasztal elé ültem, bepúdereztem az orrom, berúzsoztam a szám, és megfésülködtem. Leheletnyi Guerlain's L'Heure Bleue-t tettem magamra – Bobtól kaptam, és jóval egzotikusabb illat, mint amilyet én valaha választottam volna magamnak –, lapos, fekete balerinacipőbe bújtam, és lementem, hogy együtt vacsorázzam Harry Montanával.

29 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

HÉT Daisy Montana a farmere zsebébe süllyesztett kézzel a kandalló előtt állt. Amikor meghallotta a lépteimet, felnézett, és miközben közeledtem, rajtam tartotta a szemét. Elmosolyodott. – A szibériai menekült most már inkább a ház úrnője – jegyezte meg. – Maga szerint ez haladás? – Flörtölök vele? Hogy tehetem? Egy ilyen napon. – Határozottan. – Mint tudja, nem vagyok a ház úrnője. Csupán alkalmazott. – Több annál. Jó barát. Elmosolyodtam. – Ez jobb, mint az „amolyan barátságféle”. – Nem ismertem elég jól Bobot, hogy több lehessek alkalmazottnál – magyarázta. – De mivel Bob olyan ember volt, amilyen, abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy „amolyan barátságféle” kössön hozzá. Természetesen majd kifúrta az oldalamat a kíváncsiság, hogy miért alkalmazta Bob, de nem kérdeztem meg. A diszkréció a munkámhoz tartozott. Ehelyett itallal kínáltam. A kutya utánam ballagott a társalgóba, ahol a bárként szolgáló, tömör, tizenhetedik századi tölgyfatálalón hatalmas ezüsttálakon poharak és üvegek sorakoztak. Kérdőn néztem Montanára. – Gondolom, bourbonje nincs – mondta. – Hogyne lenne. Jéggel? – Jéggel. Kitöltöttem az italt, átadtam, aztán hozzáláttam, hogy elkészítsem a szokásos esti italomat, amit a Le Gavroche-ban megivott, első cosmo mintájára fejlesztettem ki. Erőteljesen ráztam az ezüst koktélkeverőt, martinis pohárba öntöttem az italt, és citromkarikát tettem hozzá. Montana zavart arckifejezéssel figyelt. – Kontyalávaló cosmo – jegyezte meg. – Ennél többet vártam magától. Felborzolta az idegeimet a kritika. – Például? – Hm, talán whiskyt, orosz vodkát… – Úgy nézek én ki, mint egy iszákos ? Olyan keményen? – Megkínáltam Mrs. Wainwright friss, még meleg sajtos rúdjával. – Nem. Csak talán… a máz kemény. Ez finom. – Mrs. Wainwright remek szakácsnő. – Az idegen és köztem hirtelen kicsit feszélyezetté vált a hangulat. Határozottan hűvösre fordult. Fáradtan arra gondoltam, hosszú éjszakánk lesz. Odamentem, hogy megnézzem Ratset, aki a tűz előtt hasalt. Letettem az italomat meg a sajtos rudat a kávézóasztalkára, és lehuppantam a süppedős, öreg díványra. – Gyere ide, öregem – mondtam. Az eb hosszú, bánatos pillantást vetett rám, aztán feltápászkodott, lassan hozzám sétált, és felugrott a térdemre. Zabolátlanul megnyalta az állam, én pedig megtöröltem az arcom a kézfejemmel. – A terrierek azt képzelik magukról, hogy apró ölebek – tájékoztattam Montanát, aki velem szemben ült le. – Legalább látszik, hogy él – mondta. Némán iszogattunk. Ő is, én is. – Tehát Dallasban él, Mr. Montana – szólaltam meg végül. – Többek közt.

30 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

Nem akarta kiadni magát. – De nem az apja farmján – nógattam. – A farm az apám halála előtt csődbe ment. Tizenkét éves voltam. Azóta nem jártam ott. – Sajnálom. – Nyugtalanított a hirtelen őszinteség. – Nem akartam tapintatlan lenni. – Nincsenek titkaim – mondta nyugodtan. – Apám halála után nevelőszülőkhöz kerültem. Elég rendes emberek voltak, de hiányzott belőlük a szeretet. –Rám mosolygott. – Talán ezért keresem egyfolytában a szeretetet azóta is. – És megtalálta? – Többször is. – Keskeny, sötét szemével egyenesen a szemembe nézett, és éreztem, hogy tarkómat elönti a forróság a sűrű haj alatt. Észrevettem, hogy a szeme olyan színű, mint a sötétszürke yorkshire-i sziklák. – Megmaradt valamelyik? – Én megöltem volna, ha nekem tesz fel ilyen kérdést, de neki a szeme se rebbent. – Egyik sem. Maga most valószínűleg az egyetlen heteroszexuális, nőtlen, negyvennégy éves texasi férfival beszél. Elnevettem magam. – Ezt legalább kipipálhatjuk – mondtam. Már megint flörtölök. Mi a baj velem? Még csak nem is tetszik. Bár a maga durva módján vonzó férfi. Sóhajtottam. Nyilvánvalóan más, mint azok a férfiak, akikkel az elmúlt pár évben számoltam. Mint mindig, rossz helyen keresem a szerelmet. Legalábbis Bob azt mondaná. – Még egy bourbont, Mr. Montana? – Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy egy angol lady benyomását keltsem. – Nem szólítana inkább Harrynek? Elvégre egész éjszakára itt ragadtunk a hóviharban. – Még egy italt, Harry? – Köszönöm, nem, Miss Keane. – Daisy. Csöndben bámultuk egymást. Aztán megszólalt. –És maga, Daisy Keane? Honnan jött, és miért éppen itt kötött ki? – Maga a nyomozó, azt hittem, már tudja. – Lesújtó pillantást vetett rám, amiben benne volt, milyen nevetséges vagyok. Vállat vontam. – Chicagóból jöttem. Egy illinoisi kertvárosban kötöttem ki egy hűtlen férjjel, aki eladta a fejem felől a házat, és elpályázott egy húszéves szőkével. A maga szakmájában nyilván megszokott történet. – Én nem ilyen ügyekben nyomozok. – Akkor pontosan mivel foglalkozik? – Fagyosan csengett a hangom, de nem tudtam, miért. Hirtelen elfáradtam. Kimerített a hosszú, szörnyű, gyászos nap, belefáradtam, hogy uralkodjam az érzéseimen, kimerített, hogy sírtam egy idegen előtt. Az ágyamban akartam lenni, eloltani a villanyt, a nyakamig felhúzni a takarót, és azt szerettem volna, hogy Rats ott aludjon a lábamnál. Egyedül akartam maradni az emlékeimmel. – Bűnügyekkel. Döbbenten néztem rá. Mi köze Bobnak egy bűnügyi nyomozóhoz? – Lopási, csalási, zsarolási ügyekben nyomozok. –Szünetet tartott. – És gyilkossági ügyekben. Összerázkódtam, és Rats tiltakozva csúszott le az ölemből. Montana sötét tekintete jelentőségteljesen fúródott az enyémbe. – Várjon csak, maga azt hiszi, hogy Bobot megölték? – Lehetséges. – Éreztem, hogy majd kiugrik a szívem a helyéről, aztán mintha hatalmas követ tettek volna a gyomromba. – Tehát, Daisy – mondta –, pontosan mit is kap maga Bob birodalmából? Üres tekintettel meredtem rá.

31 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

– Mondtam, hogy én csak alkalmazott vagyok. Nem várok semmit. Különben sem számítottam a halálára! – Maga állt hozzá a legközelebb, mindent tudott róla, minden titkot. Nyilván eszébe jutott néha. Elvégre a világ száz leggazdagabb embere között tartották számon. Most esett le, mire céloz. Dühösen néztem rá. – Ugye, nem arra céloz, hogy én öltem meg Bobot? Fagyosan rám mosolygott. – Nos? Maga volt?

32 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

NYOLC Daisy Kopogtak, és Mrs. Wainwright dugta be a fejét. – Kész a vacsora, Miss Keane. Épp most vettem ki a kemencéből a yorkshire-i pudingot, úgyhogy ha asztalhoz ülnének… – Értem. Igen, hogyne, Mrs. Wainwright. – Összeszedtem magam, felkeltem a díványról, és az ebédlőbe sétáltam a férfival, aki úgy gondolta, talán gyilkos vagyok. Mrs. Wainwright egymással szemben terített meg nekünk, a hosszú ebédlőasztal egyik végében. Montana kihúzta a nehéz széket, én pedig lerogytam, mielőtt a térdem felmondta volna a szolgálatot. Az ezüsttálcán egy palack bordeaux-i várakozott. Montana töltött nekem egy pohárral, és megszólalt: – Sajnálom, hogy megrémítettem, de ön Bob barátja volt. El kellett mondanom. És ez különben is csak gyanú. Nincs rá bizonyítékom. Bólintottam. – Most már értem. Tehát ezért van itt. Leült velem szemben, amikor Mrs. Wainwright besietett a yorkshire-i pudingos tepsivel. – Mi, uram, errefelé így szolgáljuk fel, tűzforrón és ropogósán – tájékoztatta Montanát, és egy kisebb darabot tett a tányérjára. – Hagyomány, hogy előételként szolgáljuk fel, finom mártással. Vegyen kettőt, uram. Biztos vagyok benne, hogy ízleni fog. Híres vagyok a yorkshire-imról. – Mrs. Wainwright süti a legfinomabbat – bátorítottam Montanát, és elé toltam a mártásos csészét. Bob kedvelte az egyszerű terítéket, a sima, fehér tányérokat és az ezüst evőeszközt. A gyönyörű, finom kristálypoharak is egyszerűek voltak. Bob utálta vastag falú pohárból inni a jóféle bort. De miért is törődöm a terítékkel? Nyilván elment az eszem. Rats az asztal alatt odajött, és lerogyott a lábamra. Lehajoltam, hogy megsimogassam, közben a tésztát pusztító Montanát figyeltem. – Ez fantasztikus – mondta, és felnézett rám. – Eddig csak étteremben ettem ilyesmit, és az olyan volt, mint a rágós, kiszáradt palacsinta. – Innen származik, úgyhogy most az igazit kapta. Kér még egyet? Montana megrázta a fejét. – Ennie kéne valamit. Nem vészelheti át az éjszakát egyetlen lekváros piskótával. Ittam egy kortyot a finom borból. Megnéztem a címkét. Bob mindig ezt szolgálta fel a marhasülthöz. Mrs. Wainwright nem felejtette el. Most a lányával, Brendával jött be, aki velem egykorú lehetett, melírozott szőke haja, a falusiakra jellemző, tiszta, rózsaszín bőre és az anyjától örökölt kék szeme volt. Két tizenéves gyereket nevelt, és a férje a városi szupermarketben dolgozott. Megkérdeztem Brendát, sikerült-e a férjének hazaérnie, mire ő azt válaszolta, hogy nem, az egyik unokatestvérénél tölti az éjszakát, mert lehetetlen közlekedni. Brenda pár háznyira lakott a főkaputól, de azt mondta, a hófúvás ellenére rendben hazajut majd. Letették a tálakat az asztalra, elvitték az üres tányérokat, újakat tettek ki, aztán otthagytak bennünket. Automatikusan marhasülttel kínáltam Montanát; odanyújtottam a vajaspetrezselymes újkrumplit, a sült paszternákot, a kelbimbót. Épp csak a látvány kedvéért magamnak is szedtem egy kicsit, de képtelen voltam enni belőle. Inkább felhajtottam a bort. Harry Montana töltött még egy kicsit. – Jó emberek – jegyezte meg.

33 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

– Errefelé mindenki jó ember – mondtam. – És köztük is Bob volt a legjobb. Ezeknek az embereknek van rá okuk, hogy ezt tudják; úgy gondoskodott róluk, mint a régi időkben a földesurak. Úgy tűnt, Montana nincs meghatva. – Hadd mondjak valamit, Montana – szólaltam meg a bortól és a félelemtől hajtva. – Talán furcsán hangzik, de Bob Hardwick végtelenül jóságos volt. Kérdezzen meg bárkit errefelé. Mindig adott, nem akadékoskodott, nem várt hálát, nem várt viszonzást. Ha valaki szükséget szenvedett, és ő megtudta, csöndben kisegítette. Mindig azt mondta, hogy ő is volt ilyen helyzetben, volt érzelmi és pénzügyi gödörben. Ezért tudott engem megérteni. Tudta, honnan jöttem, hogy amikor találkoztunk, életem mélypontján voltam, és feltételek nélkül segített. Egyszerűen… megértett. Ilyen volt az igazi Bob Hardwick. – Szúrósan néztem Montanára. – Senki sem akarhatta megölni Bobot – tettem hozzá. – Senki! – Remélem, igaza van. Nyílt az ajtó, és Brenda bejött, hogy elvigye a tányérokat. Sajttal, szőlővel és sós keksszel megrakott tálat hozott, aztán elvette a portóis palackot a tálalóról. – A mama máris hozza a kávét, kisasszony. Én most hazamegyek a lányaimhoz. – Köszönöm, Brenda. – Láttam, hogy még mindig kavarog a hó az ablaküveg mögött. – Vigyázzon magára. Nem javul a helyzet odakint. Hallottam, hogy becsukódik mögötte az ajtó. A francia, zománcozott óra, amelyen apró bronznimfák tartották a számlapot, hangosan ketyegett, és Rats testhelyzetet változtatott a lábamon. A meghitt, békés szobában marhasült és finom bor illata szállt. Jó volt itt lenni a viharos téli estén, a szívélyes, tompa megvilágításban, vagy legalábbis jó lett volna, ha Bob töltögeti a bort Montana helyett. Elöntött a méreg. Miért kellett idejönnie ennek az idegennek, és rám öntenie a szörnyű kételyeit Bob halálával kapcsolatban? Miért kell épp most havaznia, hogy itt ragadjak vele? Bármikor rég kiutasítottam volna a házból, de ma éjjel ez nem volt lehetséges. Visszautasítottam a portóit, inkább reszkető kézzel a másik borból töltöttem magamnak. A harmadik pohárral. Számoltam. Plusz a cosmo. És mindezt éhgyomorra. Gondoltam, ennem kéne valamit, elvettem hát egy kekszet és néhány darabka morzsolódó wensleydale-i sajtot. Nem szóltam, vártam, mi lesz Montana következő lépése. Nem volt kétségem, beengedtem az ellenséget Bob kapuján. Mrs. Wainwright bejött a kávés tálcával. Jó éjszakát kívánt, aztán magunkra hagyott bennünket. Magamon éreztem Montana tekintetét. Ujjaim között morzsolgattam a sajtot. Tudtam, hogy fuldokolni kezdenék, ha a számba venném. Rats kimászott az asztal alól. Az ajtó felé indult, és visszanézett rám. – Ki kell engednem Ratset – mondtam, és felálltam. Montana utánam jött. – Olyan kicsi, és a hó nagyon nagy – mondta. –Jobb lesz, ha, ellapátolok neki egy részt. Köszönetképpen bólintottam, és azon töprengtem, hogy tud ilyen érzéketlen lenni a belőlem áradó ellenségességgel szemben, ami oly kézzelfogható, mint Charles Schulz Malac nevű alakja körül a koszfelhő. Gondolom, megszokta már a nagymenő magánnyomozó, aki kötelességének érzi, hogy megvédje a milliárdosokat, és nyilván egy vagyont keres rajtuk. Isten tudja, mennyit fizethetett neki Bob. És miért? Tudtommal Bobnak nem voltak előttem titkai sem üzleti, sem más téren. Bob őszinte volt, ha a hibáiról és a tévedéseiről esett szó, és akkor is, ha a sikereiről. Rats tétovázott, a konyha lépcsőjén didergett, és Montanát figyelte, aki kabát nélkül ásott egy tisztást a hóban. A falnak támasztotta az ásót, felvette a kutyust, és letette a jeges földre.

34 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

Rats szánalmasan szimatolt, felállította a leggyorsabb kutyapisilés rekordját, behúzta tömzsi farkát, visszacsúszkált, és felcaplatott a lépcsőn, be a meleg konyhába. Nyomorúságom ellenére nevetnem kellett. Megálltunk, és néztük, ahogy az eb a megszokott helyére, a tűzhely elé cibálja a régi pulóvert, amit még Bob adott neki, egy darabig a helyét keresve forgolódik, majd letottyan. A tűzhely csodálatos alkotás, tömör, kobaltkék öntöttvas kályha, amelyből finom meleg áradt, és az angol vidéki élet egyik legkellemesebb járuléka volt. Soha nem aludt ki, sőt valahogy mindig olyan hőmérsékletet biztosított, amelyen felfújtat lehet készíteni, ragut lehet párolni vagy húst lehet sütni. Forró sütőlapjának és fényes acélfedőjének nem volt szüksége világításra. A tűzhely egyúttal a kastély vizének egy részét is melegítette, és az egész ház legbarátságosabb helyévé varázsolta a konyhát. Bob, én és a vendégek gyakran kötöttünk ki itt, körbeültük a nagy, csiszolt fenyőfa konyhaasztalt, amely már az építés óta a ház része volt, és Mrs. Wainwright csodás, ropogós, gyömbéres süteményét majszoltuk. Életem legkellemesebb éjszakáit ennél az asztalnál, kedélyes társaságban töltöttem. A konyha most kifogástalanul tiszta volt. A mosogatógép halkan búgott, a keményfa padló sötéten csillogott a sok fényezéstől. A házvezetőnő büszke lehetett a birodalmára. – Mrs. Wainwright ma estére végzett – mondtam Montanának, aki még mindig az ajtóban állt, és engem figyelt. Elbátortalanodtam, mintha minden hamis mozdulatot észrevett volna. Egye fene. Én már csak leszedem az étkezőasztalról az utolsó edényeket, aztán elmegyek aludni. Amikor ezt közöltem vele, Montana azonnal felajánlotta a segítségét. Ügyesen gyűjtötte kazalba a tányérokat, az ezüst evőeszközt odafogta a hüvelykujjával, nehogy leessen. – Egész jó asztalleszedésben – jegyeztem meg. – Gyerekkoromban egy galvestoni bisztróban voltam leszedő. – Lehet, hogy ott kellett volna maradnia – gonoszkodtam. Nem fűzött hozzá megjegyzést, csak utánam jött a konyhába az edényekkel. Vizet engedtem a mosogatóba, mosogatószert nyomtam bele, körbetöröltem, majd leöblögettem és a fából készült szárítóra pakoltam az edényeket. Nem ajánlotta fel, hogy eltörölgeti, és ez valamiért bosszantott. Papírtörlőt vettem elő, tüntetően megszárogattam a poharakat, aztán lassan fényesítettem őket. Az üveges ajtajú konyhaszekrénybe tettem őket, a több tucat pohár mellé. Megfordultam, és némán figyelő vendégemre néztem. – Ideje aludni – mondtam. Kiléptem mellette a konyhából az előszobába vezető folyosóra. – Várjon! Nem kérés volt, hanem parancs. Megpördültem. – Mire várjak? Hogy részletesen kifejthesse a hülye elméletét Bob meggyilkolásáról? Nos, sajnálom, de nem akarom hallani. – Mellettem állt, de én dühösen elfordultam. Ezúttal megragadta a vállamat. – Kérem, Daisy Keane, várjon egy percet. Nem miattam, Bob kedvéért. Átadott nekem valamit, ami a magáé. Kérem, üljön le, amíg idehozom. Kihúzott egy széket, leültetett, aztán végigsétált a folyosón az előszobába. Mogorván várakoztam. Hamarosan visszajött egy nagy, vastag, barna borítékkal, és átadta. – Tudja, mi van benne? – kérdeztem. Megrázta a fejét. – Bob csak megkért, hogy vigyázzak rá. Akkor kell átadnom, ha „a szükség úgy hozza”. Az ő szavait idézem. Kihúzta velem szemben a széket, leült, az asztalra könyökölt, összekulcsolta a kezét, és rám nézett. Vetettem egy újabb pillantást különös, türkizberakásos karkötőjére, és futólag átcikázott a fejemen, miért viselhet ilyesmit egy ennyire nyilvánvalóan kemény macsó.

35 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

Ide-oda forgattam a barna borítékot. Valahogy nem volt kedvem kinyitni. Nem akartam tudni, mi az, amit Bobnak el kell mondania a síron túlról, azt akartam, hogy minden úgy maradjon, ahogy volt. Miért, jaj, miért nem tudom egyszerűen visszapergetni az időt, és újrakezdeni az egészet? Hogy ne kapjam el az influenzát, ne maradjak ágyban, és ne engedjem Bobot vezetni. Aztán eszembe jutott, mit mondott Montana: hogy ha így lett volna, már én is halott lennék.

36 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

KILENC Daisy Mellemhez szorítottam a borítékot. Bármi van benne, az Bobtól személyesen nekem szól. Semmi köze ehhez a férfihoz; ő csupán a hírnök. A korábban érzett kimerültségem visszatért, elborított. – Én nem tudok most ezzel foglalkozni – mondtam, és felálltam. – Lefekszem. – Azt hiszem, ez érthető. Hosszú, mozgalmas nap volt. Eszembe idéztem, hogy Montana mégiscsak a vendégem, és mondtam, hogy nyugodtan szolgálja ki magát, ha szüksége van valamire. Tájékoztattam, hogy a szobájában talál bourbont meg palackozott vizet, és ha megéhezik, ott a maradék a hűtőben. A polcon, a fémdobozban talál süteményt, amott teát… – Köszönöm – vágott közbe. – Elleszek. Zavartan megálltam az ajtóban. – Nos, akkor remélem, kényelmesnek találja a vörös szobát. – Biztosan – felelte. Még soha nem tűnt ilyen hosszúnak a lépcsősor, amelyen visszasiettem a szobám menedékébe. Hallottam, hogy Rats körme mögöttem kopog a fapadlón. Montana lépteit is hallottam a lépcsőn, amelyeket aztán tompított a kínai selyemszőnyeg, ahogy a ház túlsó végébe igyekezett, ahol az ő szobája volt. Vártam, amíg hallom az ajtó csapódását, aztán gyorsan becsuktam a saját ajtómat. Életemben először kulcsra zártam. Megkönnyebbült sóhaj tört fel belőlem. Biztonságosabban éreztem magam távol a vészjósló Harry Montana sötét, átható pillantásától, amely örökké titkok és válaszok után kutatott, olyan kérdések után, amelyeknek a létezéséről sem tudtam, és nem is akartam tudni. A aranyozott ernyőjű lámpák barátságos fényt árasztottak. Az ágyat megvetették, felverték a párnákat, a lábrésznél összehajtogatva tartaléktakaró feküdt, mert Brenda, aki az ágyazásról gondoskodott, tudott állandóan jéghideg lábamról. Az ágyra tettem a hatalmas, barna borítékot, a fürdőszobába mentem, és megmostam az arcom. A helyes kis fésülködőasztalhoz ültem, krémet masszíroztam a bőrömbe, aztán lassan fésülgettem hosszú hajamat, és nyomorúságos tükörképemet néztem, duzzadt szemhéjamat, összeszorított ajkamat, halogattam a pillanatot, amikor végül kénytelen leszek felnyitni a borítékot. Tudtam, hogy ha Bob most látna, egyenesen a szemembe vágná, hogy pocsékul nézek ki. „Szedje össze magát – hallottam a hangját. – Holnap menjen el egy szépségszalonba, a fürdőbe, vagy ahová maguk, nők, járni szoktak, hogy rendbe hozzák magukat. De ne járkáljon körülöttem ilyen nyúzottan.” Fogvicsorgatva próbáltam belemosolyogni a tükörbe. Egyszerű, kimerült asszony nézett vissza. Lekapcsoltam a kis, ezüstkarú lámpákat, lerúgtam a cipőm, kibújtam a ruhából, és gondosan beakasztottam a beépített szekrénybe. Felvettem bokáig érő, hosszú ujjú, fehér pamuthálóingem, és nyakig begomboltam. Felvettem a régi, kényelmes, rózsaszín fürdőköpenyemet, a túlméretezett, kislányos, bolyhos, rózsaszín papucsomat, és az ágyra heveredtem. Rats, aki türelmesen várakozott, felugrott, és ráült a lábamra. Nehéz volt, és kétségbeejtően kényelmetlen, de nem akartam elmozdítani. Legalább annyira szükségem volt rá, mint neki énrám. A párnáknak támaszkodva, behunyt szemmel feküdtem, és felidéztem a napot. Mintha évekkel ezelőtt történt volna, hogy a csípős szélben álltunk, és Bobot eltemettük. Hallottam, ahogy halkan ketyeg a kis, ékköves óra, amelyet Bobtól kaptam a születésnapomra. Ebben a

37 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

házban számtalan óra volt; Bob imádta őket. A kutya alvás közben nagyokat szusszantott, és a szél a függönnyel takart ablaknak sodorta a hópihéket. Nem bírtam tovább. Felültem, fogtam a borítékot, és feltéptem. Három további borítékot találtam benne. A legnagyobbikon felirat: „Ne nyissa ki.” A másik kettő levélméretű volt. Az egyik így szólt: „A megfelelő pillanatban nyissa fel. Tudni fogja, mikor.” A másikon pedig: „Nyissa fel most.” Óvatosan kinyitottam, és széthajtogattam a jegyzetfüzetből kitépett, csíkos, sárga lapokat. Daisy, kedves! – kezdődött Bob levele. Remélem, soha nem kerül rá sor, hogy ezt elolvassa, mert az azt jelenti, hogy én meghaltam. De ha mégis, tudom, hogy jó kezekben leszek. Az évek során, amelyek azóta teltek el, amikor felszedtem a partin, többet jelentett nekem szinte minden más nőnél. Azt mondom, szinte, mert bár soha nem beszéltem róla, volt egy asszony, aki sok évvel ezelőtt, mielőtt Magát megismertem, mély érzéseket ébresztett bennem. Emlékszik, aznap, amikor találkoztunk, említettem, hogy én is voltam már érzelmileg a szakadék mélyén. Nos, Rosalia Alonzo Ybarrára utaltam akkor. Emlékezzen, azt mondtam, feltettem magamnak a kérdést, vajon szeretnék-e újra fiatal, törekvő, szerelmes lenni. Nos, akkor Rosaliára gondoltam. Amikor Rosaliával voltam, mindez megvolt, fiatalság, pénztelenség, szerelem. Én húszéves voltam, ő tizennyolc. Elviselte a szegénységet, és kétség nem férhet hozzá, hogy szeretett, és én is szerettem. De a másik énemet nem bírta elviselni: az égető tettvágyamat, azt, hogy mindenáron győznöm kell. Elhagyott miatta. Ő nem akart mást, csak normális családi életet egy férjjel, aki esténként hazamegy, és egy rakás gyereket. Most az igazat mondom Magának – és ez az első alkalom, hogy erről beszélek valakinek. Nem láttam többé, és soha nem jutottam túl rajta. Feláldoztam őt életem azon részéért, ami akkoriban fontosabbnak tűnt. Csak az évek múltával jöttem rá, milyen önző voltam. Szóval, kislány, amikor aznap éjjel egyedül láttam magát a partin, valami a múltamból kinyúlt maga felé. Olyan volt ez, mintha azzal, hogy magát megmentem, jóvátételt nyerhetnék, talán maga révén még valamiféle boldogságot is kaphatnék. És úgy is lett, én édes Daisym (az anyját, isten nyugosztalja, le kellett volna lőni, amiért ezt a nevet adta magának. Maga sokkal inkább Eleanor vagy Isabel, esetleg Juliet, mert Maga igazi romantikus, bár saját magának sem vallja be). De ez lényegtelen, és különben is a kislány megszólítás pont jól illik magához, akkor is tudom, ha nem látom, hogy fodrászra lenne szüksége, a haja nyilván rendetlenül összevissza áll, mint mindig. Menjen, csináltassa meg a frizuráját, masszíroztasson, kérjen egy arcpakolást, és főként átkozottul viduljon fel! Semmi értelme búslakodni most, hogy már vége. Úgy gondolom, soha nem voltam jó ember a szó legjobb értelmében, és aki nyavalyás gazembernek nevezett, valószínűleg jó okkal tette. De próbálkoztam és igyekeztem, és idővel a pénz már kevesebbet jelentett. Reflextevékenységgé vált a megkeresése, és egyre több lett belőle. De ha komolyan belegondolunk, az embernek mindössze az „ elégre „ van szüksége. Ha megtörténne velem a legrosszabb – vagyis ha nem a saját ágyamban, végelgyengülésben halok meg, egy pohár jó bordeaux-ival és magával az oldalamon –, akkor biztos lehet benne, hogy meggyilkoltak. Szívem kalapálni kezdett. Itt állt Bob saját kézírásával. Visszanyeltem a döbbenet könnyeit, és tovább olvastam. Elképzelem, ahogy ezt olvassa, és rájövök, hogy sokként éri majd, de egy magamfajta férfi nem érheti meg ezt a kort úgy – hatvannégy éves vagyok, ha netán elfelejtette – hogy ne szedne össze menet közben egy-két ellenséget. Az sem kétséges, hogy némelyikük szívesen

38 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

látna a föld alatt, nem pedig a napfényes Dél-Franciaországban sütkérezve a legújabb – és legszeretetreméltóbb – vörössel. Vagyis magával. Csakhogy egy ideje az a kényelmetlen érzésem, hogy valaki a múltamból el akar kapni. Először azt hittem, csak vicc, valami hülye, akinek szálka vagyok a szemében én, a gazdag társasági figura. De most már nem vagyok biztos benne. De ki az, kérdezheti joggal. Fogalmam sincs, és különben is remélem, csak élénk fantáziám játéka, bár isten a tudója, valószínűleg épp elég embernek ártottam (enyhén szólva), és eleget ütöttem ki a nyeregből üzleti ügyekben vagy magas pénzügyi érdekek miatt ahhoz, hogy megtöltsenek egy jó nagy bárt Manhattan közepén, és délután hatkor vidáman koccintsanak a távozásomra. Átadtam Harry Montanának a lehetséges gyanúsítottak listáját, akikkel „elbántam”, de nem lehetek biztos benne, hogy tényleg közülük tette valamelyik. Végtére is számtalan elszabadult ágyú tör-zúz a magas pénzügyi körökben, férfi és nő egyaránt. Montana ismeri az indítékokat, meg hogy mi hogyan történik, és kétségtelenül Magát is beavatja majd. A listán hat ember szerepel, akiknek életem során megpróbáltam segíteni, bár merem állítani, hogy egyik sem ismerné be vagy hinné el, hogy ez volt a célom. Vajon köztük van a gyilkosom? („Gyilkost” írok, mert ha ezt elolvassa, akkor nyilván már meghaltam.) Ki tudhatja, de az a véleményem, hogy a látható életükön túl többet is érdemes megtudni róluk. És van itt még valami, amin el kellene gondolkodnia, Daisy. Hiszek benne, hogy ha átlagembereket kiragadunk a megszokott környezetükből, és különös helyszínre visszük őket, idegenek közé, akkor más emberré válnak, sőt megmutatják igazi arcukat. És most elmondom a tökéletes ötletet az elméletem igazolására. Úgy gondolom, ha már a pénzemért öltek meg, akkor legalább hozzunk ki ebből valami szórakoztatót. Tehát most egy játékot szeretnék játszani, és kiadom magam. Emlékszik azokra a régi filmekre, amikben a gyanúsítottakat egy nagy, vidéki házban hívják össze? Valahogy mindig dörög az ég, a lámpák elalszanak és felvillannak, van egy baljós öreg lakáj; vannak nyikorgó padlódeszkák, van mérgezett bor, vannak csillogó kések, ablakon benéző arcok, a sötét folyosókon megpillantott árnyalakok. Nos, egy kicsit hasonlóra készülök, csak a homályos falusi ház helyett, Daisy kedves, egy luxusjachton játszódik majd, nevezetesen a híres Kék hajóra, a Villa Belkisznél. Elküldöm magát és mind a hat gyanúsítottat egy Földközi-tengeri hajóútra. Mondja meg nekik, hogy egyfajta virrasztás lesz, „életem dicsőítése”, ahogy a nagyképű temetkezési szakemberek mondják, bár én a magam részéről jobban szerettem még életemben dicsőíteni az életet, hogy élvezhessem. Persze nem ez az igazi ok, amiért meghívom őket. Én belebonyolódtam ezeknek az embereknek az életébe. Most azt akarom, hogy ismerjék meg az igazságot saját magukról, hogy felfedjék a legmélyebb érzéseiket egymás és Maga iránt is, Daisy. Azt akarom, hogy megtudja, mi életük értelme, és hogyan befolyásolta életüket az, amit én tettem. Akkor talán végre kiegyeznek a saját énjükkel. És ha ezt megteszik, talán meglepetést szereznek nekem, és kapnak egy újabb esélyt. Érdekes gondolat, és tökéletes ahhoz, hogy megtudja az igazságot, mielőtt meghallgatják a végakaratomat, és megtudják, van-e benne valami nekik. Talán azt kérdi, hogyan érem el, hogy a gyanúsítottak hajóra szálljanak. Természetesen pénzzel. A csalétek után mindig mohón kapnak a patkányok. Ismét csak Montana ismeri a részleteket. Láthatja tehát, magától és Montanától várom, hogy megoldják a gyilkosságom ügyét. Montana garantálja, hogy maga soha nem lesz veszélyben. És higgye el, Daisy, akárhol legyen… és akárhol legyek én… mindig ott leszek, és magán tartom a szemem. A nagy, lepecsételt boríték, amelyre azt írtam, „Ne nyissa fel”, a végrendeletem másolatát tartalmazza, amelyet teljes egészében én követtem el az ügyvédeim jelenlétében, és az ő széfjükben van az eredeti. Montana fogja felolvasni Caprin, a hajóút utolsó napján, és gondoskodtam róla, hogy teli legyen meglepetésekkel.

39 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

Ne olvassa el most a végrendeletet, akármennyire szeretné. Meglepetés lesz mindenkinek. Apropó, mindenki a maga vendége lesz a hajón, tehát ne hagyja, hogy azok a beképzelt sznobok lekezeljék. Ne feledje, megvehetem és eladhatom bármelyiküket, és ők tudják ezt. Elvégre nem azért lesznek ott? A harmadik borítékot akkor nyissa ki, ha a játék véget ért, és a rejtélyt megoldották. Ez bizalmas, csak kettőnkre tartozik. Soha nem mondtam magának életemben, de most el kell mondanom. Szeretem, Daisy Keane. Magában van tisztesség még akkor is, ha egy kicsit hajlamos a füllentésre. Nem pályázott a pénzemre. És nyilván soha nem pályázott erre a nagy, közönséges, utálatos vén yorkshire-i fickóra sem. Nem hibáztatom érte, bár be kell vallanom, hogy nekem a vörös hajával meg a szeplős orrával néhányszor eszembe jutott. Csak viccelek, csak viccelek. Az igazi szerelem tiszta szerelem, ennyi az egész, élve vagy halva. Tudom, hogy gondját viseli majd Ratsnek. És kérem, kislány, bánjon jól saját magával is. Találjon rá a boldogságra, tudom, hogy valahol vár magára. Tényleg, garantálom. Bob úgy írta alá a levelet, mint mindent, ami nekem szólt, egyszerűen egy hatalmas „BH” monogrammal. Percekig kábultan ültem, aztán félrelöktem Ratset az útból, felkeltem, és idegesen járkálni kezdtem a szobában. Miért nem avatott a bizalmába? Miért nem mondta el, kire gyanakszik, és hogy miért akarják megölni? És most egy ostoba hajóútra kell vinnem a gyilkossággal „gyanúsítottakat”. Elhúztam a függönyt, és kibámultam az éjszakába. Elállt a havazás, az ablakkeretek sarkaiban összegyűlt a hó. Olyan volt, mint karácsonykor gyerekkoromban, amikor befújtuk az ablakokat a vegyesboltban vett műhóval. Odakint téli csodavilág volt, a puha, fehér hótakaró elnyelte a megszokott zajokat. A csönd olyan nagy volt, hogy lüktetett a fülemben. A levelek, amelyeket a kezemben szorongattam, megreszkettek a hirtelen támadt szélben. Meglepetten néztem rájuk. Az ablakra pillantottam, de szorosan zárva volt. Megborzongott a tarkóm. Vajon Bob jött vissza, hogy rajtam tartsa a szemét, ahogy a levelében ígérte? Megpördültem, félig azt vártam, hogy megpillantom. Mintha a függöny suhogását hallottam volna, ezért gyorsan visszafordultam, de tökéletesen ernyedten lógott. Hangosan dübörgő szívveréssel szaladtam, felgyújtottam az összes villanyt, aztán a kanapéra rogytam. – Jézusom! Ne tedd ezt velem, Bob Hardwick? –mondtam reszkető hangon. – Ne csináld ezt. – Behunytam a szemem, magam elé képzeltem, ahogy ott áll, nagy szörnyarcán halvány mosollyal. Nevet. – Jól van. Semmi baj – mondtam fennhangon. –Csak képzelődöm. Most már minden rendben. Jól vagyok. De Rats leugrott az ágyról, és az ajtóhoz szaladt. Az ajtóban vinnyogva megállt. Tudta, hogy van ott valaki. Kényszerítettem magam, hogy odamenjek, és kinyissam. – Jézusmária! – Hatalmasat ugrottam. Egy férfi állt az árnyékban, és engem nézett.

40 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

TÍZ Daisy Tátott szájjal szorítottam összekulcsolt kezemet ziháló mellemhez, és üres tekintettel bámultam Montanára. Fehér frottír fürdőköpeny volt rajta, a kezében tartott tálcán kék teáskanna, két kék csíkos bögre meg egy tányér gyömbéres sütemény. – Sajnálom, hogy megijesztettem – mondta udvariasan. – Épp kopogni akartam. Tudtam, hogy nem tud majd aludni, ha elolvassa a levelet, ezért főztem egy kis teát. Láttam a fényt az ajtó alatt… – Majd szívrohamot kaptam ijedtemben. – A hangom csípős volt, de reszketett. – Bocsánat. Olyan bűnbánóan nézett, hogy majdnem megbocsátottam. Mezítláb volt, és zavartan arra gondoltam, milyen aranyos ez a napbarnított, rövid hajú, tetovált, kemény magánnyomozó. Elborított a kimerültség, és hirtelen úgy éreztem, pontosan egy csésze angol teára van szükségem, és Montana társasága sokkal jobbnak tűnt a semminél. Félreálltam, hogy beléphessen, mutattam, hogy a rekamié melletti kis üvegasztalra tegye a tálcát. Rats felrakta a mancsát az asztalra, és a gyömbéres süteményt szimatolta. Adtam neki egyet, aztán kitöltöttem a teát. A rekamié volt a szobámban az egyetlen ülőalkalmatosság, eltekintve a kis fésülködő zsámolytól, és mivel nem akartam, hogy Montana túl közel üljön hozzám, a párnázott ablaküléshez vezettem. Átvette a csészét, és még mindig állva kinézett a karácsonyi hóval díszített ablakon. – Milyen különös – mondta – a nyugalom, amely a hóvihar után következik. Nem tudom, azért van-e, mert átmenetileg el vagyunk vágva a világtól, vagy a tökéletes csend okozza. – Lehunyta a szemét és hallgatott. – Már a szél sem fúj. – Nyilván a gyerekkorára emlékezteti – mondtam. – Az én gyerekkorom nem volt ilyen békés. Arra gondoltam, inkább nem feszegetem, de hirtelen eszembe jutott, mennyi mindent elmulasztottam a diszkrécióm miatt. Például ha többet kérdezgettem volna Bobot a múltjáról, talán beszélt volna a nőről, akit szeretett, és arról, hogy miért nem ment vissza hozzá. – Miért, mi történt a gyerekkorában? Montana leült az ablakpárkányra. Előrehajolt, térdére könyökölt, két keze közé fogta a bögrét. Ismét enyhe vibrálást éreztem olyan testrészeimben, amelyekre még gondolni sem akartam. Olyan hihetetlenül férfias volt az én nagyon nőies, selyemfüggönyös budoáromban. – Az apám mogorva ember volt – mesélte. – Ritkán beszélt, olyankor is csak parancsokat osztogatott. Együtt lovagolt ki a cowboyokkal, néha hetekre elment, és otthagyott egy öreggel, akinek a házról kellett volna gondoskodnia. De amikor a papa elment, az öreg ivott, nekem pedig gondoskodnom kellett magamról. A lovam volt a mindenem. Imádtam azt a kancát. Akár hiszi, akár nem, tíz kilométert lovagoltam rajta minden reggel az iskolába, és tízet vissza, olyan messze volt. Kikötöttem a póznához, adtam neki egy abrakos tarisznyát, és bementem a kis falusi iskolába. Egyetlen szobából állt, meg hét vonakodó diákból, akik különböző korúak voltak, és azért jöttek, hogy tanuljanak valamit. És tanultunk is. Tudtam latin igéket ragozni, mielőtt megtanultam volna, hogy kell pontosan ragozni angolul. Ittam egy korty teát, és átmenetileg megfeledkeztem Bobról. Montana faszénszínű szeme az arcomat fürkészte. – Egy kicsit jobban néz ki – mondta. – Már van valami szín az arcán. Zavartan magam alá húztam a lábam. Régi, rózsaszín köpenyemben, a hatalmas, bolyhos papucsban úgy éreztem magam, mint egy nagyra nőtt középiskolás a pizsamapartin. A kutya

41 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

elcsent még egy süteményt, hangosan ropogtatta, és szanaszét szórta a morzsát a kárpiton. Nem érdekelt. – Azt hiszem, el kéne ezt olvasnia. – Átadtam neki Bob levelét. Nagyon is tudatában voltam, hogy ujjaink összeérnek, amikor elveszi. Azt is észrevettem, hogy még mindig rajta van az indián türkiz karkötő. Nyilván soha nem veszi le. Figyelmesen elolvasta a levelet, minden szót úgy tanulmányozott, mintha kettős jelentést tulajdonítana neki, vagy a sorok között rejtőzne valami. Kétlem, hogy lett volna ilyesmi, mert Bob mindig pontosan azt mondta, amit gondolt. Montana felpillantott. – Hisz neki? – kérdezte. – Bob soha nem hazudott. – Akkor van valami ötlete, hogy ki akarhatta megölni? – Nem tudok ilyet. Montana összehajtotta a levelet, és visszaadta. – Ismeri a Bibliát? A Tízparancsolatot? Ismertem. – Ne paráználkodjál – mondtam. – Ne lopj. Ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot. Ne kívánd a te felebarátodnak házát. Ne kívánd a te felebarátodnak feleségét, se szolgáját, se szolgálóleányát, se ökrét, se szamarát, és semmit, ami a te felebarátodé. – Nézzük szövegösszefüggésében – mondta Montana –, és mit kapunk? Szex, pénz, féltékenység, irigység. Épp elég hozzá, hogy öljenek érte. – De Bob jó ember volt. Soha nem bántott meg szándékosan senkit. Mondtam már, mindig segített az embereken. – Hardwick gyakorlatias üzletember volt egy kemény világban, ahol farkastörvények uralkodnak. Mit gondol, hogy lett sikeres? Hogy lett ilyen gazdag? Megtette, amit meg kellett tennie, és szükség esetén éppen olyan irgalmatlan volt, mint bárki más. Nem válaszoltam, de a zsigereimben éreztem, hogy Montanának igaza van. Felállt, és járkálni kezdett. – Pénz és hatalom. Ezek az első számú indítékok. –Megfordult, és újból kinézett az ablakon. Nekem háttal állva folytatta: – Aztán ott a második számú indíték. A szenvedély. A szex. – Bob életének erről a részéről semmit sem tudok – mondtam kimérten, mert tudtam, hogy Montana arra kíváncsi, Bob és én szeretők voltunk-e. Montana megfordult, és a szemembe nézett. – Miért nem? – Bob azt mondta, nem kíván engem – közöltem, és még ki se mondtam, amikor már meg is bántam. Montana felvonta a szemöldökét. – Nos hát – mondta félmosollyal –, most sikerült meglepnie. – Nem úgy értette – védekeztem. – Épp hogy találkoztunk, ő állást ajánlott, és nekem megfordult a fejemben, hogy ajánlatot tesz nekem. Erre félreérthetetlenül kijelentette, hogy bárkit megkaphat, akit csak akar, és engem bizonyosan nem akar. Nem szánta sértésnek – tettem hozzá –, épp csak helyre akarta tenni a fejemben, hogy csupán munkát ajánl. – Méghozzá micsoda munkát egy olyan nőnek, akinek egyáltalán nincs képzettsége, vagy csak nagyon kevés. Fortyogott bennem a düh, amikor rájöttem, hogy már megint védekezem. – Bob nem a képzettséget nézte. Segíteni akart rajtam. Olvasta a levelét. Különben pedig, észrevehetné, hogy gyorsan tanulok. Azt mondta, nélkülözhetetlen vagyok, azt mondta, nem tudná nélkülem irányítani az életét. – Tehát azt állítja, magát semmiképp nem lehet azzal gyanúsítani, hogy megölte?

42 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

Dühösen felpattantam. – Hagyja abba – mordultam rá. – Elég! Nem, nem feküdtem le Bob Hardwickkal. Nem, nem érdekelt a pénze. Nem, nem kívántam semmijét, csak az idejét, amit velem töltött. A legjobb barátom volt, a munkaadóm, és… és… – Kifogytam a szavakból, és nagyot fújtam. – Csak érdeklődtem – mondta szelíden Montana. Rámeredtem. – Tudja, mit? Ha nagyon meg akarnék ölni valakit, most épp maga lenne az. – Pontosan így szokott történni. A pillanat hevében. Dühösen hátravetettem magam az ágyon, karom a fejem fölé emeltem, papucsba bújtatott lábammal a levegőbe rúgtam. – Jézusom! – kiáltottam. – Miért találkoztam magával egyáltalán? – Mert Bob így rendezte. Mindkettőnknek ő adott munkát. Most aztán rajtunk múlik, hogy végigcsináljuk-e, az érzéseinktől függetlenül. Felültem, és fagyosan bámultam rá. – Nem tudom, képes vagyok-e rá – jelentettem ki mereven, akár őfelsége a királynő. – Kibírja – válaszolta Montana hűvösen. – Erre utasítottak minket. Különben pedig nem értem teszi, hanem azért a férfiért, akivel igazán törődött. – Az asztalhoz ment, és felvette a teáskannát. – Teát? – Nem, köszönöm. Montana megtöltötte a bögréjét, és egészen otthonosan festett a hálószobámban a fürdőköpenyében. Rats odaügetett hozzá, és a lábához telepedett. Áruló, gondoltam. Felálltam, lerúgtam a papucsomat, kibújtam a fürdőköpenyből. – Megyek, lefekszem – mondtam, és túl későn jutott eszembe, hogy bokáig érő, nagymamás, nyakig begombolt hálóing van rajtam. Sietve bemásztam az ágyba, és az államig húztam a takarót. – Rendben, reggel tíz körül folytatjuk a beszélgetést, és készítünk valami tervet – mondta Montana. Körbesétált a szobámban, behúzta a függönyöket, eloltotta a lámpákat. Még egyszer utoljára megsimogatta Ratset, és az ajtóhoz ment. – Apropó… csinos a hálóinge – mondta, és becsukta maga mögött az ajtót. Esküszöm, hallottam a nevetését. A párnába fúrtam a fejem, és pillanatok alatt elaludtam.

43 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

TIZENEGY Montana Montana nem aludt. Sokáig feküdt az ágyon, a feje alatt összekulcsolt kézzel, a vörös selyembaldachint bámulta, és elmerült a gondolataiban. Tíz évvel ezelőtt ismerkedett meg Bob Hardwickkal, amikor a mogul magához hívatta, hogy vizsgáljon meg bizonyos jelölteket, akik fontos vezetői állásra jelentkeztek a cégnél. Montana gyorsan és pontosan elvégezte a feladatot, és jelentkezett Bobnál. Hardwick a manhattani irodájában fogadta, hátradőlt a túlméretezett bőrfotelben hatalmas rózsafa íróasztala mögött, és várakozásteljesen nézett rá. A titkárnők ki-be rohangásztak különböző aláírandó papírokkal, amelyekre alig vetett egy pillantást. Különféle tisztviselők jöttek be, hogy figyelmeztessék a küszöbön álló találkozójára a Négy Évszakban, és hogy szóljanak, szabója éppen fölfelé tart az új öltönyével, és hogy a jól ismert társasági hölgy beszélni szeretne vele. Nagy kezével úgy hessegette el őket, mint megannyi idegesítő legyet. – Idejében ott leszek – csupán ennyit mondott, a tisztviselők pedig a szemüket forgatva mentek, hogy megpróbálják lecsillapítani a várakozókat. Gyűrött öltönyében, kócos, sűrű, ősz hajával, vastag, összevont, ősz szemöldöke alatt a kemény, kék szemmel, magas vérnyomásról tanúskodó rózsaszín bőrével úgy festett, mint valami vadember. Termete is, csúnyasága is lenyűgöző volt. Montana felvont szemöldöke nyilván a hitetlenkedésről árulkodott, hogy Hardwick valóban odafigyel a mondandójára, miközben folyton félbeszakítják. – Ne izguljon, fiam, hallgatom. – Hardwick az íróasztalra támaszkodott, és most először figyelt rá igazán. Montana elmondta az igazságot a jelentkezőkről, és a balsejtelmét is azzal az illetővel kapcsolatban, aki papíron a legalkalmasabbnak tűnt. – Csak a megérzéseimre támaszkodom, de azt javaslom, ne vegye fel. – Szeretem az olyan palikat, akiknek megérzéseik vannak. Pontosan ugyanígy jutottam fel a csúcsra én is. Mondja, szereti, amit csinál? Hogy ilyesmik után nyomoz és szaglászik? – Az én munkám sokkal több a lehetséges alkalmazottak hátterének felderítésénél vagy annak kipuhatolásánál, mire készül és milyen problémákkal küzd egy versenytárs cég. őrzővédő társaság is vagyunk. Gondoskodunk az ügyfeleink biztonságáról. – Az olyanokéról, mint például én? – érdeklődött Hardwick. – Az olyanokéról, mint ön, uram. Milliárdosokéról, királyi fenségekéről, hírességekéről. – Úgy érti hollywoodi csillagokéról? – Többek között igen. Hardwick egy tollat forgatott az ujjai között, és elmélázva lenézett az íróasztalára. – És honnan tudhatja az ember, hogy veszélyben van… mondjuk, lesnek rá. – Legjobb, ha alkalmaz olyasvalakit, mint én, mielőtt eljutna erre a pontra. Hardwick még mindig a tollával játszadozva sóhajtott. – Nem bírom, ha minden mozdulatomat figyelik. Miféle élet az? Nem, én olyan ember vagyok, aki nagyra értékeli a szabadságot. És bármilyen furcsa, aki értékeli az egyedüllétet. – Hosszú, fürkésző pillantást vetett Montanára. – Azt hiszem, olyan, mint maga. Montanának be kellett ismernie, hogy igaza van. Hardwick felvette a pályázatot, amelyről dönteni készült. Átfutotta, és arra gondolt, amit Montana a megérzéseiről mondott. – Tudja, mit, mi lenne, ha inkább magának ajánlanám fel az állást? A dupláját fizetem annak, amit most keres. – Ugyanazt a vesztegetési taktikát alkalmazta, amit mindig, ha

44 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

nagyon el akart érni valamit. – Nincs ugyan gyakorlata, de biztos vagyok benne, hogy gyorsan átlátja a dolgokat. És amit nem tud a felvásárlásról meg a pénzügyekről, arra magam tanítom meg. Mit szól ehhez, Montana? – Miért én? – Maga tetszik nekem. A megérzései. Érti? – Értem. És ez nagyszerű ajánlat, de sajnálom, nem fogadhatom el. Hardwick alaposan megnézte magának Montanát, aztán így szólt: – Hát persze, már értem, az olyan ember, mint maga, nem bírja a megszokott munkarendet, nem hajlandó ütemtervhez alkalmazkodni, nap mint nap ugyanazokat a feladatokat ismételgetni. Maga kóbor farkas, Montana. Ráadásul, ha nekem dolgozna, más frizurára lenne szüksége, és meg kellene szabadulnia attól az átkozott karkötőtől. Az egyik tisztviselő bedugta a fejét az ajtón. – Négy Évszak, uram… az ebéd… – súgta. – Kifelé – utasította a tisztviselőt Hardwick. Montana távozásra készen felállt. – Maga meg üljön le, Montana. Maga túl érdekes ahhoz, hogy hagyjam így elmenni. Egyébként hány éves? Harmincnégy? Fiatal és még fogékony, igaz? Szükségem van olyan fiatalokra, mint maga, olyan emberekre, akik nem mondanak folyton mindenre igent, akik hűek önmagukhoz. Biztos benne, hogy nem tudok magának állást ajánlani? Emelem a tétet. Háromszor annyit ajánlok, mint a mostani keresete. Montana felszegett fejjel egyenesen Hardwick szemébe nézett. – Mr. Hardwick, elérhető vagyok a teljesítőképességem erejéig, amikor csak akarja, nyomozási vagy biztonsági célra. Szeretem a munkámat, és semmiért sem adnám fel. – Akkor sem, ha találna egy nőt, és beleszeretne? – Még akkor sem. Olyannak kell elfogadnia, amilyen vagyok. – Ezt egyszer én is kipróbáltam, amikor még fiatal voltam, szegény és igyekvő. Nekem nem működött – tette hozzá száraz mosollyal Hardwick. – Szeretett, mégis elhagyott. Nem a pénz vagy annak a hiánya miatt; az átkozott, önző nagyravágyásom miatt. – Fogadj el olyannak, amilyen vagyok, mondtam neki, és ő kikosarazott. Hát, ez a helyzet, Montana. Kockázatos a nőkkel. De tiszteletben tartom az érzéseit, és úgy gondolom, maga nagyon jó a munkájában. Hardwick felállt, és Montana is. Kezet fogtak, és Hardwick az ajtóhoz kísérte. – Ha mégis meggondolja magát, szóljon – mondta. A következő tíz év során Hardwick gyakran felhívta Montanát. Sokszor vacsoráztak együtt a keleti Negyvenkilencedik utcában, ahol Bob különösen kedvelte a hamburgert és a sült krumplit. Beszélgettek Montana terjeszkedő üzleteiről; az új irodákról, amiket Londonban akart nyitni; Bob francia feleségéről, aki hamarosan a volt felesége lett; a temperamentumos olasz szeretőjéről, aki hamarosan szintén volt szerető lett; arról, hogy soha nincs ideje Capriba utazni a villájába, s arról álmodik, hogy körbehajózza a szigetet, mert úgy gondolja, a vízről nézve még sokkal szebb. – Ez az én álmom – vallotta be Hardwick –, ezért vettem meg azt az eldugott helyet. Vaszilij Belkiszé volt, egy híres balett-táncosé, és amikor ő túladott rajta, évekig ott állt üresen. Ez az egy, amit az olasz nőnek köszönhetek; ő talált rá, meggyőzött, hogy vegyem meg, és azt állította, remek befektetés. Nem tudom, igaza volt-e, de beleszerettem a fotókba, az egésznek a romantikájába. Gondolom egy nap lesz majd rá időm, hogy elmenjek oda; addig pedig egy szép álom. Esetleg eljön velem? Mit szól ehhez, Montana? – Amikor csak akarja – válaszolta Montana, de ennél nem jutottak tovább, mert a következő lélegzetvétellel Bob elmondta, hogy van egy kis problémája, ami kezdi zavarni. – Az az átkozott e-mail – mondta. – Az azonnali közvetítő, amely bármikor, éjjel-nappal beleavatkozik az ember magánéletébe. Állandóan kapom ezeket az idegesítő kis üzeneteket, egyszerű dolgokat, igazán gyermekdedeket, hogy „tudom, hol vagy most. Ne feledd,

45 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

figyellek”. És „tudom, kivel voltál az éjjel. Mindig rajtad tartom a szemem”. – Vállat vont. – Persze ezt az együgyűséget, hogy valaki képes legyen minden percemet szemmel tartani, nem lehet komolyan venni. – Én meg tudom csinálni – mondta Montana. Bob meglepetten nézett rá. – Ez annyira egyszerű? – Nem, de az embereim jól dolgoznak. – És ez a tökfilkó… ez is lehet ilyen jó? – Soha ne éljen feltételezésekkel. Lehet, hogy nő az illető. – Egy féltékeny nőstény? Montana elvigyorodott. – Ismer ilyet? – kérdezte, mire Bob is elvigyorodott, és azt válaszolta, ismer párat. Montana közölte, hogy figyelnie kellene az e-maileket, és huszonnégy órás őrizet kellene, de Bob azt határozottan visszautasította. – Már megmondtam, hogy ez nem megy – mondta. – Nem illik a természetemhez… és a magáéhoz se, Harry Montana… hogy úgy éljek, mint egy csapdába ejtett állat. Ezután átadta Montanának a listát a hat névvel, és megkérte, hogy vizsgálja meg őket. – Ezek mind olyanok, akik valamikor részt vettek az életemben, akár magán-, akár üzleti ügyben. Mindegyiknek van valami szépséghibája. Mindegyik neheztel rám valamiért, pedig én azt tettem, amit a szempontjukból a legjobbnak véltem. Pontosan tudni akarom, hol tart most az életük, mivel foglalkoznak, és kivel élnek. Tudni akarom, megérdemlik-e a segítségemet. Amikor Montana megkérdezte, miért, Bob újra vállat vont, és így válaszolt: – Megérzés. Valamelyikük talán meg akar ölni. –Aztán elnevette magát. – Csak viccelek. Két nappal később meghalt. Sir Robert Hardwick haláláról megállapították, hogy nem gyilkosság, hanem baleset történt: rosszul mérte fel a kanyart, ezért az autó lesodródott az útról és kigyulladt. A balesetről szóló határozatot meghozták, és Sir Robert Hardwick utolsó útjára indult haza, Yorkshire-be. A helyi mentőszolgálat felvontatta a jármű maradványait a hegyre, és Montana engedélyt kapott, hogy az összeégett roncsot egy garázsba szállíthassa, New Jerseybe. Ott is maradt ládákban, a következő lépésre várva. De Montana előbb meg akarta tudni, vajon Bobnak az a megérzése, hogy valaki meg akarta ölni, megalapozott volt-e. Így került a vörös szobába egy álmatlan éjszaka erejéig.

46 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

TIZENKETTŐ Daisy Másnap reggel, miután összeszedtem magam, válaszoltam néhány részvétnyilvánításra, amely a magas pénzügyi körök tagjaitól, néhány államfőtől, sőt egy fiatal királyi fenségtől érkezett, akivel Bob egy pólómérkőzésen barátkozott össze, és akivel azóta is levelezett, időnként pedig együtt ebédeltek. Egy órával később, amikor előbukkantam a könyvtárból, Montana a hallban várt. A kandallónak támaszkodott, keze Bob régi zakójának zsebében. A lábánál terpeszkedő terrierrel majdnem olyan volt, mint egy vidéki úriember, bár kétlem, hogy az úriember szó megfelelne egy gyakorlatias amerikai magánnyomozó jellemzésére. – Örülök, hogy pontos – mondta azzal a kis félmosollyal, amelytől szürke szeme összeszűkült, nekem meg az a kényelmetlen érzésem támadt, hogy szavainak kettős jelentésük van. A gardróbszobába siettem, hogy hótaposót vegyek. Rendetlenül, ám melegen öltözve tértem vissza a hallba. Montana elszakadt a tűzhelytől, ahol a testét melengette. – Gyerünk, öregfiú – mondta Ratsnek, aki felkászálódott, és várakozón nézett fel rá. Mintha Montana lenne az új gazdája, gondoltam keserűen. Odakint beszippantottam a jeges levegőt, a tavaszra gondoltam, a kikericsre, a hóvirágra, nem is szólva a nárciszról, amelynek vidám, sárga színével már be kellett volna borítania a kastély enyhe lejtőit. Éreztem Montana kezét a könyökömön, ahogy megtámasztott, miközben lementünk a lépcsőn, de gyorsan elhúzódtam tőle a keskeny ösvényen, amelyet a hóba vájtak a kocsifelhajtón. A kutya jókedvre derült a gondolatra, hogy másodszor is sétálhat, és most előreszökkent, majd amikor a kapuhoz ért, jobbra fordult, mintha tudná, hogy a Kosfejbe tartunk. Rats sok időt töltött Bobbal abban a sörözőben, és mindig mindenki nagy hűhót csapott körülötte. Bob rendszerint kolbászt vett neki, amit két gyors mozdulattal befalt, aztán további falatokért könyörgött. – Beszélnünk kell Bob listájáról – kezdte Montana, mielőtt még a kocsifelhajtóra értünk. – Azt akarom, hogy elmondja, kik ők, és mi mindent tud róluk. – Nem kéne valamennyit ismernie? Elvégre maga a detektív. – A nyomozók úgy tudják meg a dolgokat, hogy kérdéseket tesznek fel – magyarázta türelmesen, mintha egy elkényeztetett gyerekkel beszélne. – Jól van, tehát mit akar tudni? – kérdeztem morcosan. Szemem sarkából láttam, hogy bizalmatlan pillantást vet rám, de minden figyelmemet a hótól letisztított ösvénynek szenteltem. Tudni sem akartam a gyilkosságról. Nem akartam tudni a „gyanúsítottakról”, és egyértelmű, hogy nem akartam velük hajókázni. Azt akartam, hogy minden úgy maradjon, ahogy mindig volt. Hogy tehette ezt velem Bob? – Ne feledje, Bobért teszi – szólalt meg Montana, mintha olvasna a gondolataimban. – Tekintse úgy, hogy ez az utolsó munkája, amit Bobnak végez. – Természetesen – mondtam szégyenkezve. – Mindent elkövetek, hogy segítsek. Amikor a sörözőhöz értünk, Rats már az ajtóban ült. Előttünk tolakodott be farkcsóválva, és hallottam Ginny hangját a bárpult mögül. – Rats, öregfiú, örülök, hogy látlak. Mire kétszer megcsóválod a farkad, már kapod is a kolbászt. Beléptünk a kutya mögött a tizenhetedik századi kocsmába, és azonnal elborított bennünket a fűtőtestekből meg az ember nagyságú kemencéből áradó, kellemes meleg pára.

47 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

Az almafarönkök szaga keveredett a cigarettafüsttel meg a csapolt sör zamatos aromájával, és mindezt beborította a hús szaftjának erős illata. Intettem Ginnynek, kibújtam a kabátomból, átvágtam az alacsony, elfeketedett mennyezetű és nikotin színezte vakolatú helyiségen a kopott pulthoz. A falakon karos, piros ernyős lámpák voltak, a széles ablakpárkányon szintén kis, piros ernyős lámpák, a rombusz alakú üvegtáblákat pedig beborította a benti meleg és a kinti hideg miatt lecsapódott pára. Néhány idősebb vendég ült a kis, Tetley sört reklámozó, alátétekkel tarkított asztaloknál a söre mellett. Magas támlás, keményfából készült padokon ültek, de egész életüket itt töltötték, és szemlátomást otthon érezték magukat. Megálltam, köszöntöttem őket, és Montanát Sir Robert barátjaként mutattam be. Aztán Reg Blunt előjött a pult mögül, és kezet ráztak. Mondtam, hogy a kis, félreeső asztalhoz ülünk, ahol nyugalom van, és ahol tudunk üzletről beszélgetni. – A pásztorfasírt ma nagyon finom – ajánlotta Reg. – Hacsak nem rostélyosrajongó, Mr. Montana. – Texasi – figyelmeztettem. – Akkor inkább felejtsük el a rostélyost. Jobban jár a vagdalt hússal, vagy kolbásszal és krumplipürével. És persze mindig ott a parasztfasírt vagy a húspástétom. Eszembe jutott, hogy előző nap nem ettem, és már majd éhen haltam. Húspástétomot és parasztfasírtot rendeltem, ami errefelé cheddar- és wensleydale-i sajttal jár, nagy karéj kenyérrel és fűszeres, sötétbarna branstoni savanyúsággal, amit nagyon megkedveltem. Montana a krumplipürével sütött vagdalt hús mellett döntött, és mindketten kértünk egy pint Tetley sört. Ginny megjött Rats kolbászával, amit már kis darabokra vágott. – Ha nem darabolom fel, akkor egyszerűen lenyeli – magyarázta, és mosolyogva nézett Montanára. –Emlékszem magára, tegnap ott volt a templomban – mondta. – Örülök, hogy megint látom, uram. Tudja, ez a legjobb hely a városban. Montana emlékeztette, hogy ez az egyetlen hely a városban, ő pedig nevetett, és magas sarkú, fekete bőrcsizmájában, terjedelmes fenekét riszálva elsietett. Montana egyenesen a szemembe nézett, és köszöntésre emelte a poharát. – Ránk, Daisy Keane – mondta. – Mert elég jól meg fogjuk ismerni egymást. Ittam egy kortyot a sörből, amit csak a Kosfejben szoktam, lenéztem Ratsre, aki már feltakarította a kolbászt, és újabb falatokban reménykedett. Újra Montanára emeltem a tekintetem. Még mindig engem nézett, gondolom azt várta, reagáljak a köszöntőjére. Letettem a poharat. – Mégis, miből gondolja, Mr. Montana. – Maga meg én együtt fogunk hajózni – mondta az ajkán játszadozó félmosollyal. – Miből gondolja, hogy maga is jön? Nem hívtam meg. – Maga nem. De Bob igen. Csak úgy szikrázott köztünk a kölcsönös ellenszenv. Felemeltem a poharam, nagyot kortyoltam a sörből, és kézfejemmel letöröltem a számról a habot. Láttam, hogy mosolyog, de késő volt, hogy úrinőként viselkedjem. Isten tudja, miért alkalmazta Bob, és ami még rosszabb, miért kérte meg, hogy jöjjön velem arra a nevetséges hajóútra. De ha valaki tudott valami személyeset Bobról és az életéről, akkor az én voltam. Fogadok, hogy Montana csak az üzleti oldalát ismerte. Reg megérkezett a kis serpenyőben gőzölgő vagdalttal. Olyan jó illata volt, hogy szinte azt kívántam, bár én magam is azt rendeltem volna, de közben Ginny megjött a tésztában sült húspástétommal, a sajttal meg a kenyérrel, letette elém, és jó étvágyat kívánt, majd hozzátette, hogy rám férne egy kis gömbölyödés. Némán ettem, és a Montanával megteendő hajómon tűnődtem. – Honnan tudjam, hogy Bob meghívta? – kérdeztem végül.

48 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

Montana letette a villát, és egy összehajtogatott, sárga papírlapot vett elő a farmere zsebéből. Átadta nekem, aztán tovább lapátolta a vagdaltat. Levél volt Bobtól. Montana! – kezdődött. Már majdnem tíz éve dolgozunk együtt, és tudom, hogy bízhatom Magában. Már odaadtam azoknak a listáját, akikhez valaha közel álltam, és akik szerintem azt hiszik, hasznot húzhatnak a halálomból. Semmi sincs kőbe vésve, de ha igaznak bizonyul, és valamelyikük a halálomat kívánja, akkor a hat közül csak az egyik bűnös. Remélem, soha nem kell megnéznie a listát, de ha az alkalom úgy hozza, tudom, hogy jó kezekben vagyok, és nem hagy cserben. A következőt kell tennie. Intézze el, hogy Daisy mindegyiküket meghívja egy Földközitengeri hajóútra, hogy tort üljenek. Azt is mondhatjuk, hogy egyfajta úszó halottvirrasztásról van szó. Szüksége lesz csalira – és lefogadom, hogy ez majd az elevenjükbe vág. Ajánljon mindegyiküknek százezer dollárt, hogy részt vegyenek a hajóúton, amelyen minden költségüket fizetem. Azt is mondja meg nekik, hogy a végakaratomat Caprin, a Villa Belkiszben fogják felolvasni azon a napon, amikor a jacht odaér, és hogy némelyikük reménykedhet. Ne hibázzon, Montana, mindegyikük azt gondolja majd, hogy őt fogom említeni a végrendeletben. Mondja meg nekik, hogy személyesen szerettem volna meghívni őket, és ha még élnék, csatlakoznék hozzájuk, és én lennék a vendéglátó. Majd meghalnak majd, hogy megtudják, mit kapnak – már megbocsásson a szójátékért. Egyébként mindig is el akartam menni egy hajóútra, és soha nem jutott rá időm, tehát miért ne hívnánk meg még néhány barátunkat? Bővítsük a gyanúsítottak körét, hogy úgy mondjam. Az ilyen titokzatos történetekben mindig van néhány elterelő manőver, és mi a többi vendéget használjuk majd erre a célra. Adok róluk egy külön listát, vagy válasszon néhányat kedve szerint. Nevezhet különc, vén bolondnak, ha akar, de mindig is szerettem az olyan filmeket, amikben „a komornyik a bűnös”, és úgy gondolom, ez a megfelelő módszer, hogy megtudjuk, ki volt az én „ komornyikom „. A Kék hajó a jacht, amelyet kiválasztottam. Az egyik barátomé, és azt javaslom, minél előbb vegye fel vele a kapcsolatot. Ez a luxusjachtok Ritz-Carltonja – nagy, elegáns, előkelő, remek a személyzete, legalábbis a barátom ezt mondta. Bárcsak magukkal mehetnék, de talán valahogy mégis figyelni fogom a történteket. Soha nem lehet tudni. Mindenesetre azt akarom, hogy mindenki remekül érezze magát – kivéve természetesen a gyilkost. Maga nagyon jó a területén, Montana, azt mondhatom, a legjobb, és tudom, hogy a szokásos, kiváló módon teljesíti az utolsó megbízásomat. A munkadíjról, mint mindig, már gondoskodtam, ugyanígy a kiadásairól is. Az ügyvédeim, Grady, Marshal, Levin és Frost, akiknek a londoni Moorgate-ben van az irodájuk, tökéletesen ismerik a helyzetet, és végre fogják hajtani az utasításait. Még egy dolog. Egy nagyon értékes tulajdonomat is a kezébe adom, hogy megvédelmezze. Bár a tulajdon szót használtam, a legtágabb értelemben mondtam, mert Daisy Keane soha nem volt a tulajdonom. Mégis ő az egyetlen családtagom. Szeretem őt, bár biztos vagyok benne, mostanra már maga is rájött, pont olyan bőszítő tud lenni, mint minden nő, sőt. A maga feladata lesz, Montana, hogy gondoskodjon a biztonságáról. Magával az oldalán, tudom, nem teszem ki veszélynek, és ki tudja, talán még élvezni is fogják egymás társaságát. Jó szerencsét kívánok a kutatáshoz. Aztán ha már vége, és a gyilkost letartóztatták, biztosan békében nyugszom majd. Addig ne fogadjon erre! Miközben e sorokat írom, nem tervezem, hogy bárhová mennék, és lehet, hogy ezek az események soha nem következnek be. De ha mégis, akkor sok szerencsét. Élvezze a hajókázást. Őszinte híve, Bob Hardwick – írta alá végül a levelet.

49 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

Összeszorult a szívem. Bob a „családtagjának” nevezett, és azt is írta, hogy szeret. De azt is írta, hogy esetleg veszélybe kerülhetek, és szükségem van Montana védelmére. Most először tört rám a félelem. Az ebédelő Montanára pillantottam, és megfeledkeztem a veszélyről. A sorsom az ő kezében volt. Bobnak hála, egy luxusjachton készülök hajókázni a Földközi-tengeren olyasvalakivel, akit alig ismerek, és nyilvánvalóan nem is akarok megismerni, meg fél tucat gyanúsítottal, akiket egész idő alatt szórakoztatnom kell, mivel Bob ezt a búcsúszertartást agyalta ki. – Rendben – sóhajtottam, és beletörődtem a sorsomba. – Tehát hol az a lista?

50 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

TIZENHÁROM Daisy Montana újabb sárga jegyzetlapot halászott elő a zsebéből. Rá sem nézett, úgy adta át, és tovább evett. – Kösz – mondtam, de a szarkazmus nem hatott rá. Valóban Bob kézírása volt, és egy kivételével mindenkit ismertem a listáról. A volt feleség, Lady Diane Hardwick vezette a névsort. – Tudom, mi lett volna Diana indítéka a gyilkosságra – mondtam. – A kapzsiság. Bob mesélte, hogy amikor feleségül vette, a „rangjával” kötött házasságot. Pontosan így fogalmazott. Diane valami francia arisztokrata, bár Bob soha nem találkozott a családjával. Mégis emlékszem a lánynevére: de Valentinois… Diane de Valentinois. Nagyon romantikus. – Bob a cannes-i filmfesztiválon ismerkedett meg vele. Brosúrákat osztogatott, és Bob azt mondta, szexis vörös estélyit viselt, amelyben tökéletesen érvényesült a gyönyörű teste. „Egyetlen pillantás és elvesztem”, mesélte. „Bármit megtettem volna, hogy az enyém legyen.” Ez tíz évvel ezelőtt történt. Diana most körülbelül annyi idős lehet, mint én, talán egy kicsivel több. Egyszer-kétszer találkoztam vele. Egyszerűen lerohant bennünket Párizsban vagy a Riviérán, és mindig kész volt bajt keverni. Viszont gyönyörű, azt meg kell hagyni. Vörös haja világosabb, mint az enyém, a szeme smaragdzöld. És mesés lába van. Bob mesélte, hogy először a lábába szeretett bele, aztán a hajába. Néha eszembe jut, vajon nem a Diane utáni nosztalgia meg a vörös hajam miatt szedett-e fel azon a szörnyű londoni partin, bár ő mindig esküdözött, hogy nem. Mindenesetre a házasságuk elég vadra sikeredett; mindössze egyetlen évig tartott, de Diane ragaszkodott hozzá, hogy megtartsa a címét. Ezzel a feltétellel egyezett bele a válásba, ezért még mindig Lady Hardwick. Bob persze igen nagylelkű volt; örök úriember lévén hatalmas tartásdíjat fizetett. „Elvégre mégiscsak a feleségem volt”, mondta. – Tehát amikor Diana „lerohanta” Bobot Párizsban vagy Dél-Franciaországban, több pénzt akart. Bólintottam. – Isten tudja, mire kellett neki, hisz Bob már így is egy vagyont adott neki, de ő az a típus, aki mindig többet akar. Egyébként most Nizzában él. Rátértem a következő névre a listán. – Filomena Algardi Bob szeretője volt. Mai olasz Brigitte Bardot: duzzogó ajakbiggyesztés, szőke lófarok, bikini… szexi minden porcikájában. Bob éveken át találkozgatott vele, de a nő kapzsi volt, és végül nem bírta a követelőzését vagy a hisztériáit, amiket olyankor rendezett, ha nem kapott meg valamit. Az ő esetében könnyű indítékot találni. Mit szól a féltékenységhez meg a kapzsisághoz? Soha nem mondtam Bobnak – tettem hozzá halkan –, de sajnáltam őt. Annyira hinni akart benne, hogy Filomena szereti, igazán szereti, méghozzá önmagáért és nem csak a pénzéért. Sokszor a nyelvem hegyén volt, hogy azt mondjam: „az a nő nem szereti, Bob, hajítsa ki, maga ezerszer jobbat érdemel”, és nem csak a pénzről beszéltem. El akartam neki mondani, hogy rossz helyen és rossz nők oldalán keresi a szerelmet. Voltak csinos nők itt is, Yorkshire-ban, vonzó nők, akikkel megérthették volna egymást, mert alapvetően hasonlóak voltak. Egyiket-másikat meghívtam ebédre, de Bob mindig az elragadóan szép, de akaratos nők után futott. „Filomenával kart karba öltve akartam parádézni”, mesélte egyik este, amikor túl sok portóit ivott a vacsora után. „Azt akartam, hogy mindenki tudja, a randa, vén Bob Hardwick is van olyan jó, mint bárki más.” – Felsóhajtottam. – Látja, a sikerei meg a vagyona ellenére Bob a szíve mélyén ugyanaz a szegény, csúnya fickó maradt az árnyékos oldalról. Csak egyszer találkoztam Filomenával –

51 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

folytattam. – Bob londoni irodájába rontott be, üvöltözött, hogy Bob egy piti csirkefogó, és hogy várjon csak, ezt még visszakapja. A biztonsági őrök vezették ki, elég undorító jelenet volt. Zavarba akarta ejteni Bobot, és el akarta érni, hogy meghunyászkodjon. Mindig úgy éreztem, hogy Filomena mellett bármi megtörténhet, és gyakran meg is történt. Nagyot kortyoltam a Tetley sörből, aztán elolvastam a következő nevet. – Davis Farrell. Amerikai. Soha nem találkoztam vele, még előttem állt kapcsolatban Bobbal, de évekig társak voltak egy vállalkozásban. Nem tudom mi volt az, de azt tudom, hogy nem volt sikeres. Gondolom, Farrell egyszerűen továbbállt. Charles Clement volt a következő a listán. A következőket mondtam róla: – A maga simulékony, brit módján feltűnő jelenség, az ötvenes éveiben jár. Emlékszem, pár hetet Sneadleyben töltött. Golfoztak, teniszeztek, és részt vett az augusztusi fajdvadászaton is. Nagyon „fickós” hétvégék voltak: semmi nő, rengeteg pia, kaja és férfiduma vacsora után, a portói mellett. Nyilvánvalóan nem akarták, hogy a közelben legyek; gondoskodtam róla, hogy minden rendben legyen, aztán visszamentem Londonba, hogy ne legyek az útjukban. – Vannak Londonban barátai? – Persze, egy-két dolgozó nő, mint jómagam, aki a főnöke szeszélyeinek, életének és utazásainak van kiszolgáltatva. Nem sok időnk marad magánéletet élni, de azért néha összejövünk: ebédelünk, vásárolgatunk meg ilyesmi. – Tehát nincs bizalmas barátja? – Bob volt a bizalmas barátom. És persze Bordelaise. Montana felvonta a szemöldökét a nevetséges név hallatán, ezért elmondtam neki a név történetét. Nevetett. – Akkor ez a Bordelaise szaftosan pimasz? – Mint minden férfifaló. Egy fél pillanat alatt elbűvölné. Beleszeretne. Mindenki beleszeret. – Egyedül van, és szabad a szíve? – Két férjet elfogyasztott, egytől pedig épp most szabadul. Könnyen elunja magát. Montana közelebb hajolt, könyökével a térdére támaszkodott, kezét lazán maga előtt lógatta. Fürkész tekintete zavarba hozott, ezért gyorsan rátértem a következő névre. – Marius Dopplemann. – Felpillantottam. Montana nyilván ismerte a nevét, mint mindenki más. Dopplemann német származású zseni, aki elnyerte az amerikai állampolgárságot, híres és befolyásos ember lett, először az űrprogramban, aztán más, szigorúan titkos projekteken dolgozott. – A német tudós? – kérdeztem. – Soha nem találkoztam vele, és Bob soha nem említette, csak egyszer, amikor azt mondta, csodálja a munkáját. Fogalmam sincs, mi lehetne az indítéka. – És az utolsó név? – Rosalia Alonzo Ybarra. Először a nekem szóló levélben olvastam a nevét, ő a rég elveszített első szerelem. – Nincs meg sem az ő, sem Dopplemann címe. Sem Clementé és Farrellé – állapította meg Montana. Vállat vontam. – Talán Bob telefonkönyvében vannak. Ideje volt indulnunk. Montana felsegítette a kabátomat; felemelte a hajamat a nyakamnál, és takarosan eligazította a galléromat. Éreztem, hogy elönt a forróság, és elfordítottam az arcom, hogy ne lássa, mennyire elpirultam. Oktalanság volt így reagálni a férfikéz érintésére. Úgy gondoltam, tényleg többet kell emberek közé mennem. Montana a bárpulthoz lépett, és beszélgetett egy kicsit Ginnyvel meg Reggel, amíg én összeszedtem Ratset a tűzhely elől.

52 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

Búcsút intettem, és kimentem, hogy ott várjam meg Montanát. A hideg csípte az orromat, lekúszott a torkomon, és már majdnem visszafordultam, hogy visszamenjek, amikor Montana Bob kabátját gombolgatva épp kifordult az ajtón. Úgy gondoltam, akár meg is tarthatná, de talán egy drága, fekete kasmírkabát jobban illik a városi stílusához. Nem azt mondta, hogy városi fiú? Rájöttem, azt sem tudom, melyik városban él. Lehet, hogy egyszerűen „világfi”. Visszasétáltunk a kastélyhoz, közben mindketten a gondolatainkba mélyedtünk. Azon tűnődtem, hogyan fogok megbirkózni a rémítő hajóúttal, Montana pedig talán azon gondolkozhatott, hogyan fogja megtalálni ezeket az embereket, és hogyan fogja meggyőzni őket, hogy vegyenek részt a hajóúton. – Magának kell meggyőznie őket, ha szükséges – szólalt meg. Már megint olvasott a gondolataimban. – Nekem? – kérdeztem az idegességtől elvékonyodott hangon. – Maga állt Bobhoz a legközelebb. És maga a háziasszony is, aki meghívja őket a hajós emléktúrára. – A halottvirrasztásra – mondtam morcosan, aztán szipogtam egyet, és még jobban a fülembe húztam a gyapjú sísapkámat. – Pontosan. Természetesen majd felhívják, és többet akarnak tudni. Mondja meg nekik, hogy nagyszerű lesz; mondja meg, hogy Bob boldoggá akarja tenni őket a halála után. Ez volt az utolsó kívánsága, és hagyott magának egy levelet, amiben arra kérte, tegye meg a kedvéért. Ez a maga utolsó feladata. – Rendben. – Élénkpiros hótaposóm orrával kedvetlenül belerúgtam a kastély vaskapujánál felhalmozódott hóba. Stanley, a kertész, a kapuslakás előtt állt, ahol a feleségével és három fekete macskájával lakott, akik közül kettő dühödten fújt Ratsre. Rats a farkát behúzva szaladt vissza a kastélyba, a macskák pedig, akikre Stanley rákiabált, hogy viselkedjenek rendesen, letelepedtek egy jégfoltra, a bajszukat tisztogatták, és elégedettek voltak, amiért a mai csatát megnyerték. – Jó napot, Miss Keane, Mr. Montana. – Stanley a vadászkalapjához emelte a kezét. – Lehet, hogy később esik még egy kis hó, de azt hallottam, ma este erre is jönnek a hóekék, ezért lehetséges, hogy ki tudnak jutni innét, uram. – Örömmel hallom, Mr. Stanley. És biztos vagyok benne, hogy Miss Keane is. – Továbbra is tájékoztatom a helyzetről, uram – mondta Stanley, miközben továbbmentünk. Rats már a hátsó ajtónál várt ránk. Bementünk a gardróbszobába, csöndben levettük a kabátot, és lehúztuk a csizmát. Montana követett, amikor zokniban végigmentem a folyosón, el a konyha mellett, be a szalonba. Rats azonnal elfoglalta helyét a tűz előtt, és mi beléptünk a könyvtárba, amelyet Bob dolgozószobának használt. Megmutattam Montanának a három nagy telefonos füzetet, és rábíztam, hogy keresse meg a gyanúsítottak címét. Közöltem vele, hogy vacsoránál találkozunk, azután magára hagytam. Rats felemelte a fejét, amikor elmentem mellette, de nem jött utánam, és kissé bosszúsan állapítottam meg, hogy Montana mellett akar maradni. Szobám nyugalmába visszatérve levetkőztem, és fürdőköpenyt vettem. Vazelinnel kentem be vöröslő orrom körül a fagyott részeket, a bársonyhuzatú rekamiéra heveredtem, és betakaróztam a puha pléddel. Lehunytam a szemem, és az elmúlt huszonnégy órára gondoltam. Életem hirtelen megváltozott, méghozzá nekem nem tetsző irányba. Féltem, de nem akartam cserbenhagyni Bob Hardwickot.

53 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

TIZENNÉGY Daisy Mire aznap este lementem, Montana már távozott, Rats pedig az étkezőasztal mellett ült, és orrával a borítékra mutatott, amelyen az én nevem állt. Nem tudom, honnan tudta a kutya, hogy Montana írta, és vajon az állt-e benne, hogy egy időre elmegy, majd hamarosan visszatér, de megkönnyebbültem, hogy búcsúlevél. Daisy! – írta, (ugye emlékszik, hogy megegyeztünk, ezt a megszólítást használhatom a Miss Keane helyett? Csak emlékeztetem rá, nehogy szemtelennek higgyen!) Hallottam, hogy megtisztították az utakat, és ha sietek, még a következő vihar előtt visszaérek Londonba. Nem akartam felébreszteni, ezért így búcsúzom el. Folyamatosan tájékoztatni fogom az eseményekről, gondolom hamarosan, azonkívül Bob ügyvédeivel együtt elintézem és futárral a megfelelő helyre juttatom a meghívásokat. Örülök, hogy találkoztunk, Daisy Keane, még akkor is, ha – ahogy Bob írta – maga „ bőszítő” tud lenni. Nem adna egy kis időt ennek a fickónak? Én csak a munkámat végzem. Nem lehetnénk barátok? Addig is szerezzen be némi ruházatot a hajóra! Jelentkezem – hamarosan. Harry C. Montana – így írta alá. Elgondolkodtam, mit takarhat a C betű. És hogy érti azt, hogy „bőszítő” vagyok? Hát nem mentettem meg a vihartól, és nem adtam neki menedéket? Mit akarhat még? Odakint besötétedett, de még nem havazott. A konyhába mentem. Mrs. Wainwrightnak kimenője volt, de hagyott nekem egy tányér marhasültet és zöldséget. Pohárba töltöttem az esti finom bordeaux-it, és nagyot kortyoltam belőle. Kitettem Rats vacsoráját, fogtam a tányéromat, és a konyhaasztalhoz telepedtem. Iszogattam a bort, hallgattam a régi rajzfilm figurát, Félix macskát formázó óra ketyegését. Itt minden szobában ketyegett egy óra. Ez csak hangsúlyozta a csöndet és a magányomat. Felmelegítve is finom volt a marhasült. Megittam a bort, kerestem egy másik üveget, kinyitottam, megtöltöttem a poharamat, és hátradőltem a széken. Elke-serítően egyedül voltam. Montana levelét bámultam, amely az asztalon hevert. „Nem lehetnénk barátok?” – írta. Tényleg a barátom akar lenni, vagy csak addig, amíg az „ügy” megoldódik, és többé nem Bobtól kapja a fizetését? Eszembe jutott keskeny, kemény vonású arca, formás feje, sötét haja, keskeny, szürke szeme és az a félmosoly, amelyről mindig azt gondoltam, hogy kinevet. A józan ész ellenére hirtelen azt kívántam, bárcsak itt lenne, és megosztaná velem az üveg bort. „Szerezzen be némi ruházatot a hajóra” – írta heccelődve. Felálltam, járkálni kezdtem a konyhakövön, a különös helyzeten töprengtem. Rats felkászálódott a tűzhely előtti pulóverről, a nyomomba eredt, remélte, hogy sétálni indulunk, de túl hideg volt. Csak kiengedtem a hátsó ajtón, és pohárral a kezemben, fogvacogva vártam, míg végez, majd mindketten besiettünk. Újra megnéztem Montana levelét. „Jelenkezem – hamarosan” – írta. Zsebre vágtam, leöblítettem és a mosogatógépbe tettem a tányért meg a poharat, aztán letöröltem az asztalt. Rats utánam ügetett, én felmentem, de ahelyett, hogy a szobámba indultam volna, a lépcső tetején balra fordultam, és a vörös szoba felé tartottam. Kinyitottam az ajtót, és

54 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

bekukucskáltam. Ha azt vártam, hogy bármilyen nyomot találok Montana után, ottmaradt életjelet, amely kemény, férfias lényére utal, akkor csalódnom kellett. Megőrültél? – kérdeztem magamban, miközben visszasiettem a folyosón a szobámba. Találkoztál egy pasival, aki nyilvánvalóan halálra idegesített, és most úgy viselkedsz, mintha hiányozna? Felejtsd el, kislány, csak azért volt udvarias, mert ez a munkája. Becsaptam magam mögött az ajtót, és ekkor megcsörrent a telefon. Lecsaptam rá. – Halló? – szóltam bele. – Gondoltam, tudni szeretné, hogy szerencsésen megérkeztem. Visszatartottam a lélegzetem, örültem, hogy hallom Montana hangját. – Aggódtam – ismertem be, és rájöttem, hogy komolyan gondolom. – Csúszósak az utak. – Tehát hiányzom? – Egy csöppet sem. – Olyan harsogó volt a hangom, mint a jégsaláta. – Ez csak természetes aggodalom egy embertársamért. Kellemes, mély hangon elnevette magát, és engem is mosolyra késztetett. – Rendben, akkor ennek az embertársának talán lesz valami híre holnap este. Akkorra érek vissza. – Visszamegyek Londonba – mondtam, mert képtelen voltam tovább elviselni a csendet Sneadleyben. – Megvan az ottani számom? – Meg. Akkor rajtam a sor, hogy maga miatt aggódjam. Nem tudtam, mit válaszoljak, ezért nem mondtam semmit. – Komolyan gondolom – mondta kedvesen. – Köszönöm. – Akkor holnap beszélünk. Letette, én pedig kezemben a kagylóval ültem ott tovább. London hirtelen remek ötletnek tűnt. A beépített szekrényhez siettem, kiválasztottam egy fekete ruhát, amit különösen szerettem, és ami megfelel egy vacsorához, ha netán úgy alakul. Bekapcsoltam a tévét, a rekamiéra zöttyentem, Rats a térdemre telepedett, és zsibbadtan néztem egy valóságshow-t, amíg el nem aludtam. Holnap új nap kezdődik. Hamarosan megérkeznek a meghívók a gyanúsítottakhoz.

55 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

II. rész A GYANÚSÍTOTTAK

56 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

Az igazság ritkán egyértelmű és sohasem egyszerű. OSCAR WILDE Bunbury, avagy jó, ha szilárd az ember

57 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

TIZENÖT Lady Diane Hardwick 1. számú gyanúsított, volt feleség Diane Hardwick, amikor hozzáment Sir Roberthez, Monte Carlo egyik legjobb épületében lakott, egy fejedelmi lakosztályban, amelyhez fehér zakós inas, cseléd, szakács és házvezetőnő tartozott, ráadásul az alkalmi munkások állandóan változó csapata, akik a tisztaságról, a por-és baktériummentességről gondoskodtak. Diane iszonyodott a baktériumoktól. Noha naponta kétszer letisztítottak minden kilincset, csapot és vécét, mégis kesztyűt hordott otthon, azt viszont nem akarta, hogy az emberek tudomást szerezzenek a különcségéről, ezért ha elment otthonról, levette. A külvilágban lopva kéztörlő kendővel törölt le mindent, mielőtt hozzáért. Kivéve persze a Kaszinóban a zsetonokat. Egyébként sem engedték volna, hogy kesztyűben játsszon, bár elképzelhetetlen volt, hogy csalással gyanúsítsanak egy ilyen rangú hölgyet. És természetesen nem is csalt. Ezért lakott most egyedül egy kis lakásban a Place Charles-Félixen, Nizza régi városrészében, ahhoz a házhoz közel, ahol valaha Matisse élt. Nizza legrégibb teréhez, a Cours Saleyához, a híres piachoz is közel volt. Mivel Diane nem szeretett enni, nem izgatta a piac közelsége, a gyümölcsök, zöldségek és virágok pazar kiállítása. Rosszullét környékezte az ételszagtól, amely a soccát, a helyi csicseriborsós lepényt árusító piaci bódékból és a tér mentén sorakozó éttermekből áradt a lakásba. Csupán a piac mesés virágkínálata töltötte el örömmel. Mindegy, milyen kevés pénze volt, márpedig mindig kevés volt, Diane, hogy az utcáról érkező szagokat elnyomja, telerakta a négyszobás, második emeleti lakást illatos tubarózsával, orgonával, jázminnal és fréziával. Nem volt ez rossz lakás. Valójában Diane-on kívül mindenki más elbűvölőnek találta volna. Igaz, a mennyezet kicsit alacsony volt, de a keskeny ablakok a földtől a plafonig értek, és kis vaserkélyük volt, amelyekre növényeket telepített, hogy a szomszédok ne kukucskálhassanak be. A növények a napot is sikeresen kirekesztették, de Diane kedvelte azt a víz alatti, zöldes fényt, amely átszűrődött a növényeken. Mintha akváriumban élne. Az egyik szobát faltól falig, padlótól plafonig az elmúlt tizenöt év egyedi divatmodelljei borították, valamint száz pár divatos cipő és ugyanennyi táska. Amint Sir Robert csípősen megjegyezte, soha nem kell meztelenül kimennie az utcára. Még most is a partik dísze volt, és úgy festett, mint egy milliomos, pedig a tizennyolc karátos, négyszögletűre csiszolt, gyémántokkal körülvett smaragd csupán annak az eredeti Cartier-nek a másolata volt, amit ugyanúgy Bobtól kapott, akárcsak az ékszerei többségét. Egy pár darabhoz mégis mindenáron ragaszkodott, még akkor is, ha katasztrófa ütött be a játékasztaloknál. Ezeket a mindennapi ékszereinek nevezte, mivel mindennap hordta őket. A készlet egy pár négykarátos gyémánt fülbevalóból és egy vékony, gyémántos nyakékből állt, amelyet kétszer csavart a nyaka köré. Ezek voltak az első igazi ékszerei, amelyeket jóval Bob Hardwick felbukkanása előtt kapott. Még csak tizenhét éves volt, amikor cserébe néhány hónapos fényűző karibi üdülésért odaadta egy idősebb férfinak az ifjúságát és a szépségét csakúgy, mint a szüzességét. A férfitól ezért a szórakozást és a gyémántokat kapta. Ezt korrekt üzletnek találta. A nappalit – vagy ahogy franciásan nevezte, a szalont – ezüstösen csillogó brokáttal tapétázta ki. Képtelen volt elviselni az unalmas, egyenetlenül vakolt falakat, amelyek egy parasztkunyhóra emlékeztették, ezért zaciba vágta a karkötőjét, és megvette a drága anyagot,

58 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

ő maga tett fel a falra néhány keretet, amelyekre felaggatta az anyagot. Szenzációsan nézett ki. Ha arról volt szó, Diane képes volt gondoskodni magáról, még mindig képes volt úgy előadni magát, mint régen. Diane egészében véve nagyszerű benyomást keltett. A szoba igazán gyönyörű volt a szép, art deco bútoraival, amelyeket a régi Monte Carló-i lakásából mentett át, a tükrös felületekkel, a kristálylámpákkal, a fehér szőnyegekkel, a sötétre polírozott padlóval. Akárcsak a hálószoba, bár ez olyan kicsi volt, hogy a hatalmas, fehér, horgolt terítővel letakart ágy szinte teljesen betöltötte. Az ágytakarót, bármilyen valószínűtlennek tűnt, Diane maga készítette ráérő idejében, dühödt elszánással horgolva minden egyes szemet. Dühe Bob Hardwickra, a volt férjére irányult, aki így a szerencse kegyére bízta. – Micsoda? Már megint vesztettél? – kérdezte a férfi lesújtó pillantással, amikor ő nekirontott az Hôtel du Cap előcsarnokában, ahol azzal a vörössel, az állítólagos titkárnőjével töltötte a hétvégét. Hallotta ezt már azelőtt is. Csakhogy addigra Diane már elvált, és semmit sem tehetett a másik nő ellen, csupán a szegénységgel érvelhetett, de ettől fikarcnyit sem változott a helyzete. Nagyanyjától tanult meg horgolni, de ezt soha nem vallotta be. Még a nagyanyja létezését sem vallotta be, csak hogy a nemesi származásra jogot formálhasson. Soha nem beszélt a családjáról és a múltjáról, mert sok mindent szívesen elfelejtett volna velük kapcsolatban. Csupán arról az időről mesélt, amikor az iparmágnás Hardwick felesége volt. És természetesen az, hogy Lady Hardwick maradt, azzal járt, hogy még mindig kapott meghívásokat, holott ezeket már nem tudta viszonozni. Soha nem hívott senkit a Place Charles-Félix-i szegényes lakásába, és soha nem ismerte be, hogy romlik az életszínvonala. Tudta, hogy az emberek erről beszélnek, és az anyagi helyzetét találgatják. Ezt nem szerette, mint ahogyan az elhalálozott Bob Hardwick-ot sem, de tudta, hogy neki, mint volt – és egyetlen – feleségének, az egész vagyonát örökölnie kell. Elvégre rajta kívül nem volt „családja”. Amint tudomást szerzett Bob haláláról, azon nyomban felhívta a férfi ügyvédeit, és azt tudakolta, mikor kaphat előleget a vagyonból. Megjelent a temetésen, fázott és dühös volt, mert a férfi olasz szeretője is ott volt azokkal a nagyképű üzletemberekkel együtt, akik miután kezet fogtak vele, és elmotyogtak néhány részvevő szót, tudomást sem vettek róla többé. Akárcsak a „szerető”. És akárcsak Arnie Levin, aki csak akkor közölte, hogy a végrendeletet majd később bontják fel, amikor felelősségre vonta. Mit akarhat ezzel? Meddig akar várni vele? Az ügyvédek mélyen hallgattak, és Diane szorongva azt gyanította, hogy valami nem stimmel, pedig neki már égető szüksége van a pénzre. Délelőtt negyed tizenegy volt. Az ablakok nyitva, a piacról behallatszott a zsivaj. A levegőben ételszag úszott. Ennek ellenére kénytelen volt nyitva hagyni az ablakot, mert bár forróság volt, neki nem volt légkondicionálója. Rosszalló arckifejezéssel fecskendezett körbe a tubarózsa illatú légfrissítővel, hogy elnyomja vele a szagot. Csipkeszegélyű, világoskék szaténpizsamájában a konyhába ment, hogy kávét főzzön. A konyhában semmit nem változtatott; ugyanolyan volt évtizedek óta: drapp, keskeny, barna csempés helyiség kifakult, tarka pamutfüggönyökkel, amelyek a mosogató alatti szekrény ajtaján és a tűzhely mellett lógtak. A nyitott polcokon néhány tányér és bögre állt, az egyik sarokban kis hűtőszekrény mormogott. A konyha nem Diane felségterülete volt. A kávéja elfogyott. Megsemmisülten a nappali ablakához sétált, és a zöld növényzeten keresztül kinézett a zsúfolt utcára. Gyerekek zajongtak, hangosan kiáltozva húzták az iskolatáskájukat maguk mögött. Diane nem akart gyereket. Nem értette őket. A saját gyerekkoráról is megfeledkezett inkább, és semmilyen formában nem akart még egyszer része lenni annak a világnak.

59 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

Két házzal odébb, a balettiskolában épp folyt a tanítás. A púpos öregasszony, aki a zongorán játszott, könyörtelenül ledarálta a Csajkovszkij-darabot, de úgy, hogy a zeneszerző biztosan nem ismert volna rá, közben a kis, rózsaszín tütüs lánykák keresztüllebbentek Diane látóterén, aki úgy gondolta, híres balerinának képzelik magukat egy világhíres színpadon. Diane nem volt optimista, ő nem osztozott ebben a látomásban. Hatalmas, barna kutya bandukolt végig az utcán. Megállt a szembenső kapunál, szaglászott, aztán hanyagul felemelte a lábát. Elégedetten, hogy megjelölte a helyet, tovább battyogott. Diane keserűen felsóhajtott. Ki gondolta volna, hogy olyan helyen fog élni, ahol a kutyák lepisilik a kapukat? A hálószobába ment, a gyönyörű velencei tükrű fésülködő asztalhoz ült, amelyet Bobtól kapott. – Hogy örökké tükrözze a szépségedet – mondta a férfi, amikor a kapcsolatuk hajnalán átadta. De amit Diane most a tükörben látott, az nem szépség volt. Nem az ifjúság pírja, amikor ébredés után a tükörbe nézve bőre rózsaszín volt és tökéletes, szeme bujábban ragyogott, mint ujján a smaragd, és a testéről tudta, hogy soha nem hagyja cserben. Bármit felvehetett, meztelen nyakának nem volt szüksége a gyertya félhomályára, bármit megtehetett, bárki lehetett. Míg fel nem fedezte a szerencsejátékot. Aggodalmas pillantást vetett az apró aranyórára az üvegasztalon. 10.30-at mutatott. A fenébe, késésben van. Sietve esőkabátot borított a szaténpizsamára, lábát spárgatalpú vászoncipőbe bújtatta, amelyet megkötött keskeny bokáján. Hosszú, vörös haját hátrasöpörte, mélyen a szemébe húzott egy szalmakalapot, és hatalmas Jackie O-napszemüveget vett fel. Leszaladt a keskeny lépcsőn, ki a macskaköves utcára. A nehéz kapu becsapódott mögötte, miközben a Cours Saleya és a piac felé sietett. Amikor megbeszélte a találkozót, a férfi pontban 10.30-at mondott. Nem fog rá várni, és ő a múltban történtek miatt egyszerűen nem engedhette meg magának, hogy elkéssen, különben a múltja utoléri. Akármennyire fájdalmas is, szüksége van a pénzre. Különc megjelenése miatt minden fej Diane után fordult, de ő lerázta magáról a pillantásokat és a döbbent mosolyokat. Nem érdekelte, hogy néz ki. Senki nem ismerte errefelé, senki, aki számított volna. Az ő társasága nem járt piacra. Általában ő sem, kivéve ezt a reggelt, amikor egyként hajtotta az elkeseredett vágy egy forró, erős kávé után, és a találkozó, amelyről elkésett. Nem vette észre a jellegtelen, pólós, rövidnadrágos, edzőcipős férfit, aki a nyomába szegődött. Máshol járt az esze. A tér árnyékos oldalán beült a teraszos kávézóba, letörölte az asztalt, presszókávét rendelt, és alaposan körülnézett. A férfi, akivel találkoznia kellett, nem volt ott. Szívét összeszorította a balsejtelem. Hol van? Számított rá. Ezt nem teheti vele. A hosszú hónapok tervezgetése után most nem veszíthet. Ezernyi haljós gondolat cikázott át a fején. Idegesen levette a kalapját, a napszemüveget feltolta a hajára, felhajtotta az erős, cukros presszókávét, és rendelt egy másikat. Biztos volt benne, hogy a férfi eljön; most nem hagyhatja cserben; nem árulhatja el a titkát. Megrázta a fejét. Hogyan is tehetné? Hisz ő is a titok része. A férfi, akit Montana küldött, hogy figyelje az asszonyt, pár asztallal odébb ült le. Látta, hogy remeg a nő keze, hogy keresztbe rakott lábát folyamatosan lóbálja, hogy szeme a járókelőket kémleli. Eltűnődött, vajon nem drogozott-e. Pár perccel később látta, hogy a nő aggodalommal vegyes megkönnyebbüléssel feláll az asztaltól, majd körülnéz, miközben egy férfi közeledik felé az asztalok között. Fiatalabb volt Diane-nál, átlagos megjelenésű fiatalember fehér sortban, pólóban, sötét napszemüvegben.

60 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

Kis táska volt nála, amilyenben az európai férfiak a fontos dolgaikat tartják: pénztárcát, kulcsokat, ilyesmit. A megfigyelő kivette a zsebéből a mobilját, és gyorsan készített róluk pár fotót. Az átlagos fiatalember elhessegette a pincért. Nyilvánvalóan üzleti ügyben járt itt, és gyorsan el akarta intézni. Pár perccel később a megfigyelő látta, hogy Diane arca megfeszül a haragtól, kiveszi a gyémántokat a füléből, és a fiatal férfi várakozó kezébe csúsztatja. A férfi gondosan megvizsgálta, aztán mondott valamit, amire Diane dühösen felkiáltott, ám ahhoz nem elég hangosan, hogy a megfigyelő értse a szavait. Az átlagos fiatalember hátralökte a széket, és felállt. Diane is felpattant. Visszacsúsztatta a helyére a napszemüveget, elrejtette a szemét, így a megfigyelő nem látta a benne ülő kifejezést. A fiatalember mondott valamit, megfordult, és átfurakodott az asztalok között, aztán elnyelte a piaci tömeg. A kistáskát az asztalon hagyta. A megfigyelő látta, hogy Diane felveszi, kinyitja, kivesz belőle egy köteg pénzt, és megszámolja. Kudarcról árulkodó mozdulattal néhány pénzérmét hajított a csészealjba, és elsietetett. A megfigyelő nem ment utána. Inkább a fiatalembert követte. Puskalövésszerű hang hallatszott, miközben Diane könnyek között végigsietett a Place Charles-Félixen. Idegei felmondták a szolgálatot, felkiáltott, és gyorsan behúzódott egy kapualjba. Kikukucskált, és látta, hogy csupán egy motoros futár az, aki az ő háza előtt áll meg, és az ő csengőjét nyomja. Rohanva tette meg az utat odáig. – Lady Hardwickot keresi? – kérdezte a szokatlan mozgástól kifulladva. – Ön az, asszonyom? Diane bólintott, elővette a kulcsát, és hogy bizonyítsa, tényleg ott lakik, kinyitotta az ajtót. – Lady Hardwick vagyok – mondta, hogy a legapróbb kétely se maradjon. Egyébként is szerette a hangzását. – Itt írja alá, kérem. Aláírta a könyvet, és a futár átadott egy borítékot. A formája, a nagysága és a gyönyörű kézírás alapján Diane rájött, hogy meghívó lehet. Felsietett, menetközben feltépte a borítékot, és kihúzta belőle a metszett, fehér kártyát. Miss Daisy Keane tisztelettel meghívja egy földközi-tengeri hajóútra Sir Robert Hardwick halotti torára. Diane a nyakára szorította a kezét. Hajóútra? Megbolondultak? Miért hívja meg Daisy Keane éppen őt? Sir Robert utolsó kívánsága az volt, hogy barátai az ő költségére találkozzanak a Kék hajó nevű jachton, amely május 25-én hajózik ki Monte Carlóból egy ötnapos útra, St-Tropez, Sorrento és Capri megállóhellyel, és május 30-án köt ki Nápolyban. Minden költséget Sir Robert vagyona fedez. Amint értesít a meghívás elfogadásáról, egy százezer dolláros csekket helyezek el a fedélzeten az Ön részére. Utolsó este sor kerül Sir Robert végrendeletének felolvasására Capri szigetén, a Villa Belkiszben. A válaszkérő sorban egy telefonszám és Sir Robert londoni üzleti címe állt. Százezer dollár. A nullák úgy táncoltak Diane szeme előtt, mint a lufik egy gyerek születésnapi zsúrján. Százezer dollár! Te jó isten, gondolta, meg vagyok mentve. Vissza akarta kapni a fülbevalóját!

61 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

Újra meg újra elolvasta. Aztán elolvasta az utolsó sort: „sor kerül Sir Robert végrendeletének felolvasására Capri szigetén, a Villa Belkiszben”. Csinos arca aznap először derült mosolyra. Minden megoldódott. Elvégre örökölt. Ezért hívták meg. Végre megkapja, ami jár neki. Természetesen elmegy. Már a ruhatárát tervezte. Felvette a telefont, és Daisy Keane-t hívta. Vége. És szerencsére örökre az ő titka marad, ki és mi ő valójában, meg hogy mit követett el.

62 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

TIZENHAT Filomena Algardi 2. számú gyanúsított, volt szerető Velencében esett az eső. Olyasfajta erős, viharos felhőszakadás volt, amely a rendkívül nagy dagállyal együtt máris fél méter magasságban elárasztotta a Szent Márk teret, és még mindig nőtt. A székesegyház kupolái ködbe vesztek, és bezárták a híres, rivális kávéházakat, a Floriant meg a Quadrit, ahol Filomena egy kisebb vagyont költött el méregdrága kávéra, a ponyvatetőt behúzták, a székeket meg az asztalokat bevitték, a vonósnégyes hazament. Ma nem voltak turisták, akiket kellemes zenével szórakoztathattak volna. Az elárasztott helyeken átmenetileg keskeny fapallókon lehetett közlekedni. A született velenceiek megszokták ezt a megoldást, és határozottan lépkedtek, de a tapasztalatlanok és a meggondolatlanok botladoztak, aztán térdig merültek az olajos vízbe. Filomena sajnos csak a pallókon juthatott a lakásához, vagy olyan hosszú, kanyargós útvonalon, amely sötét utcákon át vezetett, és legalább fél órás kitérőt jelentett volna a zuhogó esőben. Inkább a pallókat választotta. A magas sarok nem ideális viselet egy ilyen úthoz, ezért lassan lépdelt, óvatosan rakosgatta egymás elé a lábát, úgy, ahogy a divatmodellek a kifutón. Beburkolózott divatos, fehér ballonkabátjába, amely nem sokat ért az eső ellen, és a kabát alá rejtette a méregdrága krokodilbőr Fendi táskát, hogy megvédje. Szőke hajára, amelyet kék szemével együtt észak-olasz anyjától örökölt, nejlonzacskót húzott. A nő, akit Montana a követésével megbízott, nem volt ilyen gyakorlott. Lecsúszott a pallóról, mogorván megállt a majdnem térdig érő vízben, miközben Filomena eltűnt az esőben és a félhomályban. Filomena épségben átkelt, befordult egy mellékutcába, átvágott a pocsolyákon, és lemondott minden reményről, hogy drága cipőjét megóvja. Lakása egy széles csatornára néző régi palotában volt, ahol ilyen időben a földszint elkerülhetetlenül víz alá került, és ettől az ő első emeleti lakása minden bizonnyal egész Velencében a legnyirkosabbá vált. Mindenesetre a lakás túl fellengzős kifejezés volt az egyetlen hatalmas szobára és az egyik sarokban kialakított apró fürdőszobára. Csak azért vette meg, mert a Palazzo Breva jó környéken volt, még akkor is, ha a nyári hőségben bűzlöttek a csatornák, télen pedig hideg volt. És bármilyen évszakot írtak, a nedvesség megmaradt. A mentő körülmény az volt, hogy az elegáns épületből varázslatos kilátás nyílt az aranykupolás templomokra és az eldugott zöld udvarokra. Filomena átvergődött a sikátorokon, míg a Palazzo Breva utcai bejáratához ért. Amikor belépett, a morcos házmesterné kedvetlenül köszöntötte, és tájékoztatta, hogy a beömlött víz nagy részét feltörölte a folyosóról, de a csatorna felé eső oldalt elárasztotta a víz. Filomena reszketve ment fel a márványlépcsőn, amelynek közepén a több évszázados használat vájatot koptatott, akár a díszesen faragott korláton. A mennyezeti freskók még mindig szépek voltak, bár elfeketedtek a füsttől meg koromtól, és a hideg nyomot hagyott a faburkolatú falakon, amelyek a valahai tengerzöldről mostanra bánatos bézs és fakószürke színűre koptak. Filomena napimádó volt; szerette a meleget és a trópusi klímát, Rio és St-Tropez strandjait. Fényes aranyhaja, szexis ajakbiggyesztése, ruganyos teste még mindig bármelyik strand díszére válhatott. Csak az volt a baj, hogy öregedni kezdett. Filomena huszonnyolc éves volt, és az ő világában csak a tizennyolc éves kor jöhetett szóba. Már a huszonötöt is a csúcson túlinak tekintették. Hogy is ne, amikor folyamatos volt az utánpótlás a házasulandó fiatal szépségekből, akik ki voltak éhezve az élet aranyára és csillogására. Ahogy valaha ő is.

63 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

Kinyitotta az ajtót, és belépett egyszobás világába. Micsoda lecsúszás, gondolta az átázott kabátot a földre hajítva. Lerúgta a szétázott körömcipőt, és levette a csöpögő nejlonzacskót a hajáról. Úgy festett, mint egy öreg hajléktalan. Egyetlen épeszű férfi sem vetett volna rá egy pillantást, kettőről már nem is beszélve. Szoknyája is vizes volt. Lehúzta a cipzárt, kilépett belőle, és otthagyta, ahol leesett. Ezután a blúza következett. Pokrócba csavarta magát, és még mindig vacogva az ablakhoz sétált, kibámult a zuhogó esőre és felkorbácsolt vizű lagúnára, amelyből a dühödt hullámok veszettül nyargaltak a megáradt csatornákba. Április vége volt, és az időnek nem kellett volna ilyennek lennie. Filomena a sápadt, napsütéses májust tartotta a legszebb hónapnak Velencében, bár még jobban szerette a novembert, amikor az utcák és a hidak titokzatosan sejlenek a homályos, elmosódott ködben, amely gyorsan hömpölyög tovább, elnyeli a léptek zaját, és a rejtély leplébe burkolja az embereket. Velencében novemberben bárki megőrizheti névtelenségét, és Filomena néha szerette az ilyesmit. Venetóban nőtt föl, a Velence környéki dombos, szőlőligetes vidéken, egy kis faluban, ahol az apja volt a pék. Távol esett ez a város társasági csillogásától, de Filomenának a szegénység ellenére egész boldog gyerekkora volt, és jól tanult. Zsémbes apja azt mondogatta neki, hogy hiába van esze, lusta hozzá, hogy használja. Ám ez nem csak lustaság volt. Filomena rájött, hogy gyönyörű. Abban az időben azt hitte, e két adottság, az ész és a szépség verhetetlen kombináció. Most már nem volt olyan biztos benne. Elvégre hová is jutott: egyedül élt egy másodosztályú garzonban, olyan ruhákat árult, amilyeneket ő nem engedhetett meg magának, és arra várt, hogy minden úgy alakul-e, ahogy reméli és tervezi, s hogy Bob Hardwick, aki végre meghalt, hagy-e rá valamit az átkozott millióiból. Természetesen elment a temetésre, rögtön a sírja mellett tisztázni akarta a követelését, azt akarta, hogy az ügyvédek és mindenki más is tisztában legyen vele: ő olyasvalaki, aki számít. Beleértve a volt feleségét, azt a szajhát, a krokodilkönnyeivel, amelyek fekete festékpatakot húztak az arcán. Filomena odafigyelt, hogy ne fesse ki magát. Sápadtnak meg érdekesnek akart látszani, és sikerült is több elismerő pillantást besöpörnie a gyászolóktól, akik közül kettő búcsúzáskor a kezébe nyomta a névjegykártyáját, de tudta, hogy mindkettőnek felesége van, és nem akarta megint ezt az utat járni. Ha megkapja, ami Bobtól jár neki – mindig azt ígérte, hogy gondoskodik róla a végrendeletében, különben ő nem tette volna, amit tett –, a saját ura lesz, kiválaszthatja és felszedheti a világ legjobb pasiját. És ezúttal ragaszkodni fog a házassághoz. Csakhogy mostanáig nem úgy mentek a dolgok, ahogy számította. A temetés után nem olvasták fel a végrendeletet, és arról sem esett szó, mikor fogják. Grandiózus tervei most eltűntek a Velencében záporozó esőben. Kibámult az ablakon, és arra gondolt, apjának talán mégiscsak igaza volt. Talán otthon kellett volna maradnia, hogy ne a mágnás szeretője legyen, hanem tanítónő, osztályokat kellett volna tanítania, ahelyett, hogy idősebb férfiakat tanított az élet élvezetére. Talán hozzá kellett volna mennie a helyi ácshoz vagy valami hasonlóhoz, és most lenne egy szép, barátságos villája és három fia, aki gondoskodik róla öregségére. Megint visszatért a kor kérdéséhez. Túl idős volt modellnek, bár tizenévesen egy darabig foglalkozott ilyesmivel. Nem tudott a kamera előtt természetesen viselkedni, és nem tudott színészkedni sem, bár azt is kipróbálta. Most pedig már késő fontolóra venni, hogy tanítónő legyen. Megborzongott, és összébb húzta magán a pokrócot. Igazság szerint egyetlen férfi, még a falusi ács sem kérte meg soha a kezét. Filomena csak szeretőnek volt jó. Szúrták a szemét a könnyek, végigfolytak finom arccsontján, legördültek szép arcán, végül érezte a sót az ajkán. – Mi történt velem? Mit csináltam rosszul? – kérdezte a csupasz falakat. – Mi lesz velem?

64 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

Kopogtak. Gyorsan letörölte a könnyeit, és ajtót nyitott. Az öreg, kopott és hervadt házmesterné volt az, aki kötött gyapjúkendőbe burkolózott, nehéz, vénasszonyos cipőt és ráncos harisnyát viselt. A bánatába merült Filomena arra gondolt, egy napon majd ő is ilyen lesz: házmesterné, akit mindenki semmibe vesz, aki mások után kémkedik, és abból jut az élet örömeihez. – Levele jött. Futár hozta – mondta az asszony, és hatalmas, szögletes borítékot tartott elé. – Bár fogalmam sincs, hogy érkezett meg ebben az időben. Filomena elvette a borítékot, és gyorsan az asszony orrára csapta az ajtót. Biztos volt benne, hogy a kíváncsi öregasszony majd meghal, hogy megtudja, milyen hírt kellett ilyen sürgősen továbbítani, de semmi köze sincs hozzá. Filomena a keskeny ágyra huppant, amely nappal kanapéként teljesített szolgálatot, és a borítékot tanulmányozta. Kiváló minőségű levélpapír volt, épp akkora, mint egy meghívó. Feltépte, és kivette a metszett kártyát. Tágra nyílt a szeme. Meghívás volt, de nem olyan, amilyenre számított. Bob titkárnőjétől jött, aki meghívta egy földközi-tengeri hajóútra, hogy Bob életét „dicsőítsék”. Ha elfogadja, kap százezer dollárt. Ha elfogadja. Megőrültek ezek? Komolyan gondolja Daisy Keane, hogy visszautasítja? Ráadásul azt írta, Bob végrendeletét az utolsó este olvassák fel. Filomena éles eszén átcikázott a számtalan lehetőség, amelyeket a meghívás tartogathatott. Most már nyilvánvaló, hogy nem volt hiába az a sok cselszövés és ármány. Napok óta először mosolyodott el, miközben megírta a választ. Természetesen elfogadta a meghívást, de biztos, ami biztos, felhívta Daisy Keane-t a megadott londoni telefonszámon. Első csöngésre felvették. – Halló, Miss Keane? – szólt bele. – Itt Filomena Algardi. – Szó szerint dorombolt a telefonba. – A szegény, drága Bob halottvirrasztására szóló meghívó miatt keresem. Természetesen ott leszek. A világért se mulasztanám el. Akkor ott találkozunk, Miss Keane. Filomena magához ölelte a pokrócot, és eltervezte egész további életét.

65 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

TIZENHÉT Charles Clement 3. számú gyanúsított, volt barát Charlie Clement nevetve olvasta végig a meghívót, és azonnal a szemetes kosárba hajította. Az egészet kénytelen volt annak az átkozott Bob Hardwicknak tulajdonítani, aki még a sírból is visszajön, hogy elkapja. Olyan ember volt, aki mindig megkapta, amit akart. Charlie mégis ideges lett: biztos volt benne, hogy áll valami a meghívás és a vesztegetés hátterében. A matt acéllappal borított íróasztalánál ült, hátradőlt a bőr karosszékben, és ujjait összeérintve még mindig mosolygott, de ez nem volt boldog mosoly. A magas, testes, jóképű férfi az ötvenes évei elején járt, hosszú, egyenes fekete haja a tarkóján göndörödött picikét. Nyughatatlan, fekete szeme mindent észrevett, ajka vékony, érzéki vonal volt. Szokás szerint kifogástalan öltözéket viselt, sötét, hajszálcsíkos öltönyt, kézzel varrott inget, amelyből egy egész tucattal rendelt Ascot Changnál, a kézelőjén természetesen monogrammal. Cipője Lobbnál készült, hatalmas aranyórája Rolex volt. Úgy festett, mint egy sima modorú üzletember – és az is volt. Charlie Clement a tősgyökeres, felsőosztálybeli brit szerepét játszotta. Hiszen nem a legjobb iskolákat végezte-e, és nem az egyik legelőkelőbb nevek társaságában nőtt-e föl? Az arisztokráciához bizonyosan nem tartozott, sőt még lecsúszott dzsentri sem volt. Charlie apja a papíriparban vetette meg a lábát, aztán mindenét elveszítette egy rossz befektetés nyomán, ezért Charlie tizennyolc évesen a levegőben lógott, hiszen hiába számított a pénzre, amellyel folytathatta volna kedvelt playboy-életmódját. Azt mondják, mindenki arra hajlik, amihez a legjobban ért, és Charlie tudta, ő miben a legjobb. Megnyitotta az első „minőségi” hostess-szolgálatot, és az utazó üzletembereknek meg turistáknak szervezett esti „társaságot”. Ez Charlie kapcsolatai révén hatalmas siker lett, és a „Csúcsminőség” soha nem szűkölködött ügyfelekben, sem pedig szolgálatkész női és férfi „partnerekben”. A pletykák ellenére soha nem volt szó szexről. Azoknak, akik sokatmondó mosollyal érdeklődtek az üzlet mibenléte felől, Charlie mindig azt mondta, hogy a magány „árucikk”. Törődj vele, mondta, és jó üzletet csinálsz. Nem mindenki hitte el, hogy Charlie valóban a magány ellenszerét árulja, de ő elég okos volt hozzá, hogy elhárítsa a szexuális szolgáltatások ügyét. Az ő lányai, mondta, gyönyörűek; jól öltözöttek, kellemes társalgók és szórakoztató társaság. Jól kerestek, a legjobb éttermekben vacsoráztak, a legjobb klubokban táncoltak. Ennél többet nem vártak tőlük. Charlie egy vacsorával egybekötött partin találkozott Bob Hardwickkal, akit leendő ügyfélnek tekintett, és a magányról beszélgetett vele. Hardwick meghívta néhányszor Sneadley Hallba, később pedig az augusztusi fajdvadászatokra. Természetesen elment, de egy apró félreértés miatt korai távozásra kényszerült. Ő legalábbis aprónak tartotta azt, hogy Hardwick megütötte. Aztán Hardwick bezáratta a hostess-ügynökséget, és további megtorlással fenyegetőzött. Bob Hardwick olyan ember volt, aki befolyással bírt a hatalom folyosóin, és a fenyegetés kellemetlen emlékeket hagyott Charlie lelkében. Hónapokig úgy érezte, hogy a feje fölött függ Damoklész kardja, és bármely pillanatban lesújthat rá. Egészen addig nem érezte biztonságban magát, amíg Bob Hardwick meg nem halt és el nem temették. És most visszatért, hogy kísértse. Annak a nőnek, Daisy Keane-nek pedig van bátorsága meghívni, hogy Bob életét ünnepeljék valami ostoba földközi-tengeri hajón.

66 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

Kihalászta a papírkosárból a meghívót, és újra elolvasta. Százezer dollár. Bob jól tudja, hogyan csalja lépre, gondolta halvány mosollyal, „sor kerül Sir Robert végrendeletének felolvasására Capri szigetén, a Villa Belkiszben”. Hát nem érdekes dolog ez? Egy pillanatig gondolkodott, aztán még mindig idegesen felvette a telefont, és a megadott számot tárcsázta. – Charles Clement vagyok, és Daisy Keane-t hívom – mondta, amikor a telefonközpont jelentkezett. Arra kérték, tartsa a vonalat; pár másodperccel később megszólalt a nő. – Mr. Clement? Felteszem, azért hív, hogy a meghívóra válaszoljon. – Igen. És azon tűnődtem, miért akarja Bob, hogy ott legyek a halottvirrasztáson. Daisy kellemes hangon felnevetett, és Charlesnak eszébe jutott, hogy a magas, vörös nőnek buja ajka és ronda ruhái vannak. – Sir Robert utolsó kívánsága volt, hogy egy ünnepségre hívjuk össze a barátait. Tulajdonképpen csak azt akarta, hogy mindenki jól érezze magát az ő költségére. Tudja, ez az utolsó alkalom. És higgye el, ha Bob megtehetné, ő is eljönne. – Meghiszem azt – mondta Charlie, és hirtelen elszánta magát. – Ott leszek, Miss Keane. Letette a kagylót, és az órájára nézett. Ideje ebédelni. Odakint még hideg volt, ezért a vállára vetette a felöltőjét, és lesétált a lépcsőn. A londoni Soho szűk utcáin szokás szerint hemzsegtek a kocsik és az emberek. Már korábban is észrevette a fickót, aki az irodával szembeni falnak támaszkodott, és újságot olvasott. Tudatában volt, hogy a férfi követi, és érezte, hogy ettől lúdbőrzik. Vajon rendőr? Civil ruhás nyomozó? Gyors pillantást vetett maga mögé. A férfi még ott volt. Charlie felgyorsította lépteit. Megállt, cigarettára gyújtott, és hátralesett. A pasas eltűnt. Megkönnyebbülten sóhajtott. Azt hitte, Bob Hardwick meghalt és eltemették, ezért a sírból küldött meghívó idegesítette. Mosolyogva ballagott tovább. Nem vette észre a másik férfit, aki feltűnés nélkül a nyomába szegődött. Charlie gyorsan ment, gátlástalanul törtetett át a tömegen, végül egy kis klubhoz ért, amelynek bejáratát hiányosan öltözött lányok fotói díszítették. MARILYN – állt a sötétkék, csukott ajtó felett. A világoskék öltönyös, aranyzsinóros sapkát viselő, mísz ajtónálló gyorsan ellökte magát a faltól, amelynek támaszkodva cigarettázott és turfot olvasott, mire Clement élesen rászólt, aztán bement mellette a klubba. Ebédidőben mindig nagy tömeg volt. A férfiak bámulták a félmeztelen lányokat, akik a rudak körül vonaglottak, és ha valaki megfizette, külön táncoltak neki. Az „igazi” show azonban másutt, egy elegáns párizsi lakásban volt, és Charlie ezután oda tartott. Az volt a legkedvesebb helye a világon. Az ő szemében semmi sem múlhatta felül az École de Nuit-t. A Waterloo pályaudvaron szállt fel a Párizsba tartó vonatra, és hálát adott istennek a Csalagútért – a Londont Párizzsal összekötő vasúti kapcsolatért. Pár óra alatt odaért. És odaért Montana embere is, aki követte.

67 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

TIZENNYOLC Davis Farrell 4. számú gyanúsított, volt üzlettárs Kellemes napra virradtak a New York-i Queensben, de a felhőkön átszűrődő nap fénye csak hangsúlyozta a szemetes, szürke utcákat meg a bezárt üzlethelyiségeket ebben a szegényebb negyedben, ahol betelepült családok laktak gyakran jogcím nélkül és a társadalom peremén. A megfeketedett bérházak a cikcakkos vonalban haladó tűzlépcsőikkel fátlan utcákra néztek, amelyek összeolvadtak a kissé virágzóbb területekkel, ahol négylakásos házak épültek. Távolabb álltak az önálló családi házak, amelyek a közép-amerikai bevándorlók vágyainak netovábbját jelentették. Persze ha sikerült olyan munkát kapniuk, amiből nem csupán máról holnapra élhettek, hiszen a zöld kártya nélkül, ami igazolja, hogy az Amerikai Egyesült Államok lakosai, nem voltak alkupozícióban a munkaerőpiacon. Az asszonyok háztartási alkalmazottként dolgoztak a kertvárosokban vagy Manhattanben, és történeteket hoztak magukkal egy olyan életstílusról, amelyről még csak nem is álmodhattak, a férfiak az utcasarkokon gyülekeztek, és arra vártak, hogy valamilyen alkalmi munkára, bútorszállításra, kertészkedésre vagy más kimerítő munkára hívják őket, amit senki más nem vállal a minimálbérnél is kevesebbért. Gyermekeiket, akikből jó pár volt, hamis névvel küldték iskolába, és amikor az iskolából kiszabadultak, a kis helyi üzletekben robotoltak: pékségben, hentesnél, vaskereskedésben. Életük tulajdonképpen nem sokban különbözött attól, ahogy a hazájukban éltek, amit még mindig „otthonként” emlegettek, pedig soha többé nem akartak visszatérni. Amerika volt az ígéret földje, és ők belekapaszkodtak ebbe az ígéretbe, hogy legyen valami belőlük. Az volt az egyetlen lehetőségük, ha hazudtak, csaltak és megragadtak minden kínálkozó lehetőséget; drogot árultak, szélhámoskodtak, fegyveres rablásban vettek részt, bandáztak. Elvégre senki sem tökéletes, és mindenkinek életben kell maradnia. Davis Farrell ránézésre nem sokban különbözött tőlük. Talán egy kicsit hóbortosabb volt: hosszú, barna haja szétterült a vállán, bőre kreol, szeme barna volt. Állát szakáll borította, szürke pólót, farmert és kopott edzőcipőt viselt. Megállt egy földszinti helyiségnél, amelynek ablakait rács védte, akár az ajtót, amelyet kinyitott. Az utcai ablakra spanyol nyelvű feliratot ragasztottak: „Farrelisto. Biztosítás. Specialista en Immigracion”. Csakhogy Davis több volt egyszerű biztosítási ügynöknél; segített a bevándorlóknak szálláshoz és vízumhoz jutni. Nem lepte meg, hogy az ajtó előtt emberek várakoztak. Az aggodalom vonzotta hozzá őket, választ kerestek leküzdhetetlen problémáikra. Davis Farrell ismerte ezeket az embereket. Ott élt, ahol ők, ugyanazokban a bérházakban. Úgy öltözködött, ahogy ők. Úgy beszélt spanyolul, ahogy ők. Itt sokkal inkább spanyolnak érezte magát, mint Connecticutban, ahonnan származott. Kinyitotta az ajtót, és beengedte az ügyfeleket. Megkérte őket, hogy várjanak, mindjárt visszatér, felhúzta az ablakredőnyöket, leült a jobb napokat látott asztal mögé, kinyújtózott a karosszékben, amelyet az évek során számtalan fenék csiszolt fényesre, aztán megnyomta az üzenetrögzítő gombját, és meghallgatta az ügyfelek spanyol nyelvű, zavaros fecsegését, miközben felbontotta a postát. Az ajtócsengő sivítására felnézett. Mindig zárva tartotta az ajtót. Errefelé az ember soha nem tudhatta, ki van odakint. Ezúttal egy biciklis futár volt. Farrell megnyomta az ajtónyitó gombját, aláírta a boríték átvételét, aztán meggyőződött róla, hogy a futár távozása után kattan

68 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

az ajtózár. Vastag, fehér borítékot kapott, neve és címe cirkalmas betűkkel állt rajta. Hosszú élvek óta nem találkozott ilyesmivel. Elvigyorodott. Talán a Fehér Házba hívják vacsorára. Félretette a borítékot, amíg az ügyfelekkel foglalkozott, és anyanyelvükön beszélgetett velük. Az egyik férfit jól ismerte: két évvel ezelőtt segített neki vízumot szerezni. Mostanra sokat javult a helyzete; folyamatosan dolgozott, vett egy használt autót, és most biztosításra volt szüksége. Farrell jó üzletet ajánlott. A második egy legfeljebb tizenhét év körüli fiú volt, aki alig szállt le a hajóról, pokolian be volt gyulladva, és nem tudott hová menni. Farrell felhívott néhány számot, aztán arra kérte, hogy várjon, mert személyesen kíséri el a házhoz, ahol menedéket adnak neki, és az ottaniak majd megpróbálják rendezni a helyzetét. Jobb megoldás volt, mint az utcán hagyni, ahol könnyű prédát jelentene a kábítószerkereskedőknek meg a bandáknak. A harmadik egy nő volt, akinek égető szüksége lett volna kölcsönre. Farrell tudta, hogy ez lehetetlen; nem tudott segíteni neki, de azért elővette a tárcáját, kihámozott belőle pár húszast, hogy legalább aznap tudjon a gyerekeinek enni adni. Megígérte, hogy beszél a bevándorlók szövetségével, és megtudja, mit tehetnek érte. Ez csak egy volt az aznapi számtalan kérés közül, és minden nap ugyanúgy telt el. Amikor már csak a csöndben várakozó fiatalember volt ott, fogta a borítékot, és az írást tanulmányozta. Kíváncsian kinyitotta, és kivette belőle a fehér kártyát. Amikor elolvasta, harsányan felnevetett. Nyilván gyakran gondolt Bob Hardwickra az elmúlt évek során. Hardwick mindig is nagy tréfamester volt, de ezúttal őt viccelte meg. Egy napon Hardwick felbukkant a semmiből, és kettétörte Davis Farrell életét. Az egyik pillanatban még ígéretes, ifjú nagymenő volt a Wall Streeten, a következő pillanatban az utcán találta magát, és senki, egyetlen ismerőse sem alkalmazta. Gyűlölte Bob Hardwickot, olyan szenvedélyesen gyűlölte, hogy tudta, ez az érzés soha nem múlik el – amíg Bob Hardwick életben van. Miután gondoskodott a rémült, fiatal, illegális bevándorlóról, bezárta az irodát. Manhattan központjába utazott a metróval, és a parkolóhoz sétált, ahol a BMW-je várta. Inget váltott, jól szabott, sötét kasmíröltönyt és jó minőségű cipőt vett, kopott táskáját bőrből készült laptoptáskára cserélte, és a Lexingtonra ment. Pár perc alatt egy másik világban találta magát; modern, minimalista irodában, csupa bőr- és fémbútorral körülvéve. A recepciónál jól öltözött, csillogó hajú fiatal nő ült. Üdvözlésként rámosolygott, és azt mondta, nem számított rá, hogy még ma visszajön. Hatalmas irodájában elővette a laptopot, és megkérte a recepcióst, hogy hozzon neki kávét – forró legyen és erős. Davis Farrell Bob haláláig nem dolgozhatott és tárgyalhatott ilyen nyíltan. De most visszatért az üzleti életbe. Felvette a telefont, és felhívta Daisy Keane-t Londonban. Hirtelen aggodalom töltötte el, és úgy gondolta, elfogadja a meghívást, és megtudja, mi a helyzet.

69 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

TIZENKILENC Daisy Amikor visszatértem Londonba, futár érkezett a hajóútra szóló meghívó másolatával és egy üzenettel Montanától, amelyben közölte, hogy már szétküldte a meghívókat, és hamarosan megkapom a válaszokat. Úton van New York felé, és később majd jelentkezik. Az üzenet rövid volt és hivatalos. Nem említette az együtt töltött éjszakánkat Sneadleyben, csak megköszönte, hogy befogadtam a viharban. Nyugtalanul róttam fel s alá Bob hatalmas, Park Lane-i tetőtéri lakását, megálltam az ablaknál, és kinéztem a Hyde Park fölött tornyosuló, szürke felhőkre. A fákon már látszottak az első zöld rügyek, akár a moha a nedves kövön, imitt-amott sárga nárciszok kukucskáltak ki a megszürkült hó alól, és a tavasz elborította a múlt heti hóvihar nyomait. Miközben arra vártam, hogy hírt kapjak a gyanúsítottaktól és Montanától, azzal töltöttem az időt, hogy módszeresen átnéztem Bob papírjait, és félretettem azokat, amelyeket szerintem az ügyvédeknek kellene átnézniük. Idáig soha nem nyitottam ki Bob magánszéfjét, de most nálam volt a kulcs, és tudtam, az én feladatom, hogy ellenőrizzem a tartalmát. Kis fali széf volt a hálószobai szekrényben, félig a kabátok mögé rejtve, és amikor kinyitottam, láttam, hogy nem sok minden van benne, csak egy olyan nagy, barna boríték, amit a személyes iratai rendszerezéséhez használt. A borítékon nem volt név, és semmi sem utalt rá, hogy mi lehet benne. Nem akartam Bob magánügyeiben kutakodni, ezért haboztam, hogy kinyissam-e, de aztán úgy döntöttem, jobb, ha én nyitom ki, mint ha valaki más. Ha tartalma túl bizalmas, és nyilvánvalóan nem idegen szemnek szánták, akkor megsemmisítem. Bob ragasztószalaggal zárta le a borítékot. Lehámoztam róla, és egy csomag régimódi, selyempapíros légiposta-borítékba rakott levelet találtam,, amelyeket gumiszalag fogott össze. Valamennyi Senorita Rosalia Alonzo Ybarra nevére szólt, egy spanyolországi címre, Malaga közelében. Mindegyik bontatlan volt, nagy pecséttel: „Vissza a feladónak”. Azonnal tudtam, hogy ezek Bob szerelmes levelei, amelyekben könyörög Rosaliának, hogy jöjjön vissza hozzá. És a lány még csak fel sem bontotta őket. Szomorúan elképzeltem, mit érezhetett Bob, amikor újra meg újra írt neki. A pecsétek dátuma negyven évvel ezelőtti volt, és hároméves időtartamot fogott át. Három év remény és várakozás. Visszatettem a leveleket a széfbe, és bezártam. Eszem ágában sem volt elolvasni Bob fájdalmas és szerelmes ömlengését. Kizárólag Rosaliának szánta őket. De most legalább volt egy címem, amit kiindulásképpen odaadhattam Montanának, bár ki tudja, hogy ennyi év után Rosalia ott van-e még. Kivertem a fejemből, letisztítottam az asztalomat, összepakoltam az irodát, aztán a lakrészembe mentem, hogy intézkedjem. Bob a lakás távoli, túlsó felében helyezett el. – Az illendőség kedvéért – mondta huncut mosollyal, amelytől felderült az a nagy arca, és a szeme úgy ragyogott, mint gyertyafény az éjszakában. – Ugye, nem akarja, hogy valaki téves következtetésre jusson? Akárcsak Sneadley Hallban, itt is az otthonommá varázsoltam a szobákat, és nem volt könnyű felkészülnöm a távozásra, összepakolnom az emlék- és ajándéktárgyakat. Rats lassan caplatott a nyomomban, miközben dolgoztam. Nyilván nyugtalanították a változások, és gyakran kivittem a parkba sétálni, hogy megpróbáljam a szokásos mederben tartani az életét. Még nem tudtam, hová megyek, de akárhová is, ő mindenképpen velem jön. Eltelt három nap. Azon tűnődtem, mi történhetett Montanával, de nem hívtam fel a Rosaliáról szóló hírrel. Elvégre őt semmiképp nem lehet Bob meggyilkolásával gyanúsítani;

70 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

lehet, hogy nem is él már. Alig vártam, hogy megcsörrenjen a telefon, és mivel arra ítéltettem, hogy elmenjek arra a hajóútra, úgy döntöttem, akár meg is fogadhatnám a tanácsát, és vásárolgathatnék, ezért átsétáltam a Hyde Parkon Knightsbridge-be, a Harvey Nicholshoz. Két órával később lerogytam az áruház felső szintjének éttermében álló székre, és a köröttem heverő szatyrokban olyan ruhák voltak, amilyeneket még soha nem viseltem: szép színű, áttetsző cuccok, sifonruhák, díszes szandálok, finom, rojtos kendők, számtalan csilingelő aranykarkötő hatalmas, hozzájuk illő kerek fülbevalóval. Persze azzal áltattam magam, hogy egyáltalán nem gondolok rá, milyennek talál majd Montana. Egyszerűen jól akartam kinézni, amikor szembekerülök a gyönyörű Diane-nal és Filomenával. Farkaséhesen elpusztítottam az ebédemet meg vagy egy liter kávét, aztán taxival visszamentem a lakásba. A rengeteg koffeintől feldobva újabb sétára vittem Ratset a parkba. Nyilván jobb program volt ez, mint ücsörögni, és Montana hívására várni.

71 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

HÚSZ Daisy Amikor beléptem a lakásba, a telefon sivítása fogadott. Tudtam, hogy Montana keres. Térdem összecsuklott a hangja hallatán, de azt mondtam magamban, ez csak a megkönnyebbülés miatt van, hogy végre hallok felőle. – Daisy – mondta. – Montana – válaszoltam, és hallottam, hogy felsóhajt. – Azt hittem, megfeledkezett rólam – tettem hozzá. Tudtam, hogy szélesen mosolyog, miközben megkérdi: – Hiányoztam? – Mégis, milyen választ vár? – Egy igen, az kedves lenne. – Akkor nem vagyok kedves. – Dehogynem, és ezt abban a pillanatban tudtam, ahogy megismerkedtünk. Túl kedves hozzá, hogy gyilkosságot és testi sértést kövessen el. – Gyilkosságot és testi sértést? – ismételtem aggódva, félig-meddig megrettenve, és eltűnődtem, vajon mit akar ezzel mondani. – New Yorkban vagyok – közölte. – Holnap érkezem Londonba. Találkozhatunk? – Hát persze. – Ezúttal képtelen voltam leplezni a hangomban bujkáló megkönnyebbülést. – Remélem, azt mondja majd, hogy az egész csak tréfa volt, és nem kell elmennem magával hajókázni. A vonalban nevetés hallatszott. – Akkor miért vette meg ma azt a sok pompás ruhát? Elképedve mondtam: – Maga kémkedik utánam! – Csak magán tartom a szemem a távolból. Elvégre Bob az én oltalmamra bízta. Ezen egy pillanatra elgondolkoztam, aztán halk, hálás hangon rebegtem. – Köszönöm. – Bár még mindig nem hittem el, hogy lehet valaki, aki meg akar ölni. – Csak a munkámat végzem – mondta kurtán Montana. – Mit szólna, ha holnap este együtt vacsoráznánk? Nyolcra magáért megyek. Rendben? – Hová megyünk? – Miért mondtam ezt? Egy férfi épp most hív vacsorázni, és engem csak az izgat, hogy hová visz. – A McDonald'sba – felelte. – Nyolckor találkozunk. – Nevetve tette le a kagylót. A telefon szinte azonnal újra megcsörrent. Persze, hogy visszahív, hogy hagyhatna itt egy ilyen megjegyzéssel? – Big Macet kérek nagy adag sült krumplival – mondtam. – Tényleg? – érdeklődött egy ismeretlen hang. –Jaj… elnézést… valaki másra számítottam… – Semmi baj nincs a Big Mackel – mondta az idegen. – Daisy Keane-nel beszélek? – Igen. – Nos, akkor jó napot, Daisy. A nevem Davis Farrell. – Á, igen. Persze… – Készületlenül ért a hívás, nem tudtam, mit mondjak. – Szeretném megköszönni a kedves meghívást. Olvastam Bob nekrológját a New York Timesban. Tragikus, szörnyen tragikus. Tudja, Bob és én sok éve ismertük egymást… azóta

72 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

sok víz lefolyt a Hudsonön, ahogy mondani szokták. Ha valakinek szüksége volt rá, Bob mindig ott volt, hogy segítő kezet nyújtson… persze csak ha úgy gondolta, az illető megérdemli. És isten a tudója, Miss Keane, a százezer dolláros, nagylelkű ajánlata nem az egyedüli ok, amiért elmegyek, de nyilván besegít. Azért mondom el ezt magának, nehogy azt higgye, fondorlatos szándék vezérel. Meghatódva hallgattam Davis Farrellt; olyan elragadtatással beszélt Bobról, ő legalább a jó szándékkal jön el a hajóútra. A pénz csupán hab a tortán. – Akkor előre örülök a találkozásnak, Mr. Farrell – mondtam. – Davis, ha kérhetem. Én is alig várom, hogy találkozzunk, Daisy. Szólíthatom így, ugye? Elképzeltem előkelő személyiségét: sötétkék, sportos öltöny, khaki szövetnadrág, elegáns cipő, kék ing, csíkos nyakkendő, jó modor. Tökéletes úriember. Ez változtat a dolgokon, gondoltam magamban, miközben beleegyeztem, hogy Daisynek szólítson, és közöltem, hogy én is alig várom a találkozást. Elbúcsúztunk, és ő hasta la vistával köszönt el. Ültem, kibámultam a padlótól plafonig érő ablakon, amely a Park Lane nyüzsgő forgalmára és a ködös parkra nézett, miközben Bobra gondoltam meg az itt töltött időre. A partikra, a bensőséges vacsorákra, a beszélgetésekre a jövőmről – amely mindig aggasztotta Bobot. – Valaki feleségül veszi majd, és lecsapja a kezemről – morogta egy különösen viharos veszekedés után. Már elfelejtettem, miből pattant ki, talán nem ért oda időben egy találkozóra, és engem hibáztatott, én pedig azzal vágtam vissza, hogy lusta gazember, és átkozottul jól tenné, ha magába szállna. – Túlságosan elangolosodott – panaszolta. – Azt hittem, szerzek magamnak egy kedves, szolgálatkész nőt, aki bármit megtesz egy pénzes pasi kedvéért, nem egy ilyen sértődékeny csajt, akinek fogalma sincs, hogyan kell bánni egy gazdag emberrel, és egyenlő jogokat követel. Azt hiszem, azt mondtam neki, hogy nekem annál is több jogom van, és hogy ha akarom, minden ujjamra találok olyan férfit, aki lecsap a kezéről. De természetesen nem akarom, mert független vagyok, és az időnkénti kapcsolataim inkább a szexről szólnak, mint a házasságról vagy a szerelemről. – Szexről? Biztos, hogy tudja, mi az? – nevetett ki, és ezzel csak még jobban felbőszített. – A végén még nekem kell összehoznom valakivel – tette hozzá, tudomást sem véve dühös könnyeimről, és elgondolkodva bámult a levegőbe. – A fenébe, azt hiszem, tudom, ki legyen az. Azt mondtam, nincs szükségem férfira, és jól vagyok úgy, ahogy vagyok, köszönöm szépen. Elmosolyodtam, amikor eszembe jutott a válasza. – Daisy, kedvesem, maga az a fajta, aki férfi nélkül soha nem lehet teljes. Most itt vagyok magának én. De azután mi lesz? Mint mindig, nekem kell gondoskodnom magáról. A bejárónő már elment, egyedül voltam a hatalmas lakásban. Besötétedett. A fényszórók megvilágították a Park Lane-t, és a lámpaburák aranyosan ragyogtak a Hyde Park fái között. Hirtelen erős fuvallat suhant át a kivilágítatlan szobán, mire az ablak melletti lócán kuporgó Rats felemelte a fejét, és csillogó szemmel, reménykedve nézett el mellettem. Szívem a torkomban dobogott, megpördültem, és a szoba sötétjébe bámultam – de természetesen nem volt ott senki. – Csak mi vagyunk itt, Rats – mondtam hangosan, és sietve lámpát gyújtottam. Idegesen néztem körül, mert úgy gondoltam, Bobtól kitelik, hogy visszatér, csak hogy még utoljára jól kinevessen. De persze, erre még ő sem lehetett képes.

73 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

HUSZONEGY Daisy Rats hangosan hortyogott az ölemben, nekem pedig Bordelaise körül jártak a gondolataim. Még nem beszéltem neki sem Montanáról, sem a hajóútról. Sebesen feltárcsáztam a számát. Azonnal felvette, bár meglehetősen álmosan. – Szia – mondtam. – Neked is – válaszolta ásítozva. – Mizújs? – Felébresztettelek? – Nem… Hát, nem egészen… Szinte láttam magam előtt, ahogy felül az ágyban, rövid, szőke haját hátrasimítja, és a szemüvege után nyúl. Vaksi, akár egy denevér, és mindig felveszi a szemüveget, amikor telefonál, mintha attól jobban hallana. – Megzavartalak valamiben? – érdeklődtem mosolyogva, és azon tűnődtem, ki lehet az ágyában. – Semmi fontosban – nyugtatott meg sóhajtozva. –Bárcsak úgy lenne – tette hozzá gyászosan, mire én elnevettem magam, mert három házassága dacára Bordelaise még mindig „komolyan” kereste a szerelmet. –Tehát mi újság? – kérdezte. Tudtam, hogy cigarettára gyújt, hallottam a köhögését, és hogy eltartja a szájától a telefont, hátha nem hallom és nem szidom meg. Rajtam volt a sor, hogy sóhajtsak. Olyan sokszor kértem, hogy ne bagózzon, de mindig hamiskásan válaszolt. – Te mi a csudát csinálsz utána, ha nem gyújtasz rá? – Nem akarsz hajókázni? – vetettem fel meglepetésszerűen. – Viccelsz? Legalább hatvanöt évesnek kell lenni egy hajóúthoz… ez a szabály. Újra hangosat ásított, de aztán némaságba burkolózva hallgatta a történteket, és hogy egy hatalmas jachton fogok hajózni. Aztán felolvastam neki Bob levelét. – Nyilván megőrült – közölte kereken, amikor befejeztem. – Hogy gondolta, hogy hajóútra küld ezekkel a háborodottakkal? – Montana is ott lesz, hogy megvédjen. – Montana? – Harry Montana… Bob temetésén bukkant fel. Ő a magánzsaru. Bobnak meg kellett vizsgáltatnia az összes gyanúsítottat, hogy lássa, miben sántikálnak, és elképzelhető-e, hogy valamelyik meg akarja ölni. – A pasas nyilván nem vizsgálódott túl alaposan, ha valamelyikük tényleg megölte Bobot. Biztos vagy benne, hogy ez a Montana megfelelő ember? Hirtelen meglepődtem. Végtére is nem tudtam, kicsoda valójában, csak azt tudtam, kinek mondja magát. Mégiscsak Bob alkalmazta, Bob ügyvédeivel dolgozott együtt, s látszólag mindent és mindenkit ismert. – Szerintem az – mondtam kis kétellyel a hangomban. – Mindenesetre az biztos, hogy neki találták ki ezt a szerepet. – Talán mégis jobb, ha elmegyek arra a hajóútra – mondta Bordelaise aggodalmas hanghordozással, és tovább köhécselt. Írd meg e-mailben az időpontot, és találkozunk Londonban, rendben? – Rendben – mondtam megkönnyebbülten. – És Bordelaise… Köszönöm. – Mit? – kérdezte még mindig köhögve. – Elvégre barátnők vagyunk, nem?

74 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

HUSZONKETTŐ Montana Amikor Montana üzleti ügyben Londonban járt, a Patisserie Valerie-ben reggelizett a Sohóban, ahol lakást tartott fenn. Mindig ugyanazt ette, croissant-t erős kávéval. Ott ebédelt, ahol épp utolérte az éhség, vacsorára pedig többnyire indiai vagy kínai ételt evett valahol. Úgy döntött, ma este a Dean Street-i Vörös Erődbe viszi Daisyt. Nem talált taxit, ezért elhatározta, hogy elsétál a Piccadillyig, és a mellékutcákon átvág a Park Lane-re. Tíz perc késéssel érkezett, megadta a nevét a portásnak, és megvárta, amíg a férfi felhívja Daisyt a házi telefonon. Megkapta az engedélyt, hogy felmehessen, a portás a lifthez kísérte, és megnyomta a hívógombját. A liftajtó közvetlenül a tetőtéri lakásba nyílt. Daisy keresztbe font karral várta. Hosszú ujjú, szűk, fekete ruhát viselt mély nyakkivágással, amelyet egy sor apró gomb díszített. A térdig érő szoknyából kilátszott karcsú lába, hosszú nyakán smaragdok csillogtak. A zöld kiemelte szeme színét, hosszú, sötétvörös haja buján terült szét a vállán. Montana elismerően arra gondolt, hogy ez minden pénzt megér. Sőt még annál is többet. Rats mellette ült, fejét érdeklődve oldalra hajtotta. – Késett – mondta Daisy üdvözlésképpen. – Maga pedig gyönyörű ma este – válaszolta a férfi, és hozzátette, hogy elnézést kér. – A bókért vagy a késésért? – Magára bízom – mondta fáradtan. Az ébren töltött éjszakák után nem volt kedve a szócsatákhoz. Meglepetésére Daisy elmosolyodott. – Csak próbára tettem – mondta. – Megfogadtam, hogy ma este kesztyűs kézzel bánok magával. Montanát ismét meglepte, hogy Daisy elpirul. Kurta-furcsa modora ellenére volt Daisyben valami megnyerő. Montana hallotta Bobtól a házassága történetét, és megértette, miért védekezik folyton a férfiakkal szemben. Nem hibáztatta érte, de úgy gondolta, ideje, hogy maga mögött hagyja a történteket, és továbblépjen. – Jöjjön be, meghívom egy italra – mondta a nő mély, kellemes hangon, amely lenyűgözte Montanát, miközben belépett a kihalt lakásba. Az ablakból a fák tetejére lehetett látni, amelyek elhomályosodtak a félholdnak és az autók vörös hátsó lámpáinak fényében. A falon négy nagy festmény lógott, de egyiket sem olyan művész festette, akit Montana ismert. A jég összekoccant a pohárban, amikor Daisy átadta neki a szokásos bourbont. – Rosaliáról akartam kérdezni – mondta Montana. – A nőről, aki normális életre vágyott olyan férjjel, aki esténként hazamegy a családjához – jegyezte meg Daisy. – Azt hiszem, megtaláltam. – Beszámolt Montanának a Spanyolországból visszajött levelekről. – Miért nem hívott fel azonnal az információval? –kérdezte ingerülten Montana. Daisy vállat vont. – Nem gondoltam, hogy annyira fontos. Azonkívül ez turkálás Bob magánéletében, és az a nő aligha lehet gyanúsított. Hiszen szerette. – Nem gondolja, hogy Bob megemlékezhet róla a végrendeletében? – Ez lehetséges, de nem hiheti komolyan, hogy Rosalia visszajött bosszút állni. Hogy tényleg megölte Bobot. Hiszen ő hagyta ott. – Ezt nem tudhatjuk biztosan. Csak Bob nézőpontjából ismerjük a történteket. Ki tudja kettőjükön kívül, mi zajlik valójában egy férfi meg egy nő között? Nem tudom, mi lehet a

75 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

gyilkosság indítéka, de még nem beszéltem Rosaliával. Fogalmam sincs, milyen, vagy mire képes. – Maga viszont megtalálta Davis Farrellt. Tegnap felhívott, és elfogadta a meghívást. Szimpatikus volt. Ő volt az egyetlen, aki Bobról beszélt. – Farrell elbűvölő tud lenni, különösen nőkkel. Queensben találtuk meg, ahol biztosítást árul a spanyol bevándorlóknak. – Hm. Daisy olyan meglepettnek tűnt, hogy Montana elmosolyodott. – Gyerünk vacsorázni. A kutya bánatos tekintettel nézte a csukódó liftajtót, és Montana megígérte, ha visszajönnek, leviszi sétálni.

76 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

HUSZONHÁROM Montana Montana belekarolt Daisybe, miközben végigsétáltak a ködös Park Lane-en, ahol szerencséjük volt, és végül kaptak taxit. A szél Daisy szemébe fújta a fürtjeit, amelyeket Montana pedig gyengéden megigazított. A lány haja selymes tapintású volt és sűrű. Daisy ideges pillantást vetett rá, aztán csendben ültek, míg a taxi kitette őket az étterem előtt. Daisy keze hideg volt, amikor Montana kisegítette az autóból. – Hideg kéz, meleg szív – élcelődött a lány, bár Montana észrevette, hogy azonnal meg is bánta. – Tulajdonképpen a lábam hideg állandóan – tette hozzá, amin Montana nevetett, és a lány ismét megijedt. – Magának egy kis csípős indiai kajára van szüksége, ami beindítja a véráramot. Gyerünk, kislány, együnk. Olyan régen nevezte Daisyt férfiember „kislánynak”, hogy csaknem elolvadt tőle. – Rógan dzsóst és kímá nánt szeretnék – mondta éhesen. – És tandúrí csirkét meg báránymaszálát… – Mindent! – bólintott Daisy, miközben leültek egy sarokasztalhoz. – Bort? – érdeklődött Montana. – Sört. Kingfishert. – Szakértő volt. Montana leadta a pincérnek a rendelést, aztán Daisy keze után nyúlt. – Ne veszekedjünk – mondta csöndesen. – Rendben – válaszolta Daisy, de nyugtalanította, hogy a férfi az ajkához emelte, és megcsókolta a kezét. A csupán pár perce még jéghideg kéz hirtelen felmelegedett a Daisy ereiben áramló vértől. – Ezt komolyan gondolja? Úgy értem, a kézcsókot. – A csók a bocsánatkérés egy módja. Most pedig beszéljünk az üzletről. – Persze – mondta Daisy csalódottan. – Mostanáig négyen fogadták el a meghívást – mondta tömören Montana. – A volt feleség, a volt szerető, a volt barát és a volt üzlettárs. Még hiányzik a volt tudós és a volt szerelem. – Mennyi „volt”. – Daisy komoran csipegette a tandúrí csirkét. – Mi a csudáért kellett Bobnak egyáltalán előkotorni őket? Miért nem hagyta őket békén? – Tudja az okát. Rajtunk áll, hogy megfejtsük, vajon Bob gyanúja megalapozott-e vagy sem. A pincér meghozta a kímá nánt, a fűszeres, darált bárányhússal töltött lepényt, és Montana egy darabot a tányérjára tett. – Holnap Münchenbe utazom – mondta. – Marius Dopplemann nyomára jutottam. Azért valami nyugtalanít. Úgy látszik, egy szép napon egyszerűen otthagyta a nagyon fontos munkáját, amit egy szigorúan titkos programban végzett, összecsomagolt, és többé nem hallott róla senki. Az FBI azt állítja, hogy nem tud semmit, ugyanígy a többi hivatalos szerv sem, amikkel kapcsolatba léptem. Sötétben tapogatózom, és most kíváncsi vagyok, mit tudott Bob, amit én nem. És mi a csudáért nem mondta el? – Bob mindig is szerette a rejtvényeket. – Látnom kell a leveleket, amiket Rosaliának írt. Magával mehetek vacsora után, hogy vessek rájuk egy pillantást? Daisy sóhajtott, de beleegyezett. Montana rámosolygott. – Tehát, miket vett a hajóútra? – Tényleg rám állított valakit?

77 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

– Nem vette észre a nőt az áruházban, aki maga mellett nézegette a ruhákat? Vagy az étteremben a férfit a szomszédos asztalnál? A sarkában volt, amikor hazaért. Daisy megdöbbent. – Nem gondoltam, hogy ilyesmi tényleg megtörténhet! – Ezért kapom a fizetésem. Ne feledje, vigyáznom kell magára, Bob értékes tulajdonára. – Tudja, hogy soha nem voltam a tulajdona – mondta Daisy dühösen. Montana elgondolkodott, vajon abbahagyja-e a lány valamikor az ösztönös védekezést. – Kétlem, hogy valaha is bárkinek a tulajdona lenne – mondta halkan. – Megkértem Bordelaise-t, hogy jöjjön el velem a hajóútra. – Nagyszerű. Jó, hogy ott lesz a közelben a barátnője. Én pedig megkérem Bob néhány ismerősét meg néhány emberemet, hogy mindenkit tartsanak szemmel. Ők is utasok lesznek, de jobb, ha nem tudja, kik azok, mert akkor mindig őket figyelné. – Viccesen hangzik – mondta keserűen Daisy. Vacsora után taxival mentek vissza a Park Lane-re, ahol Daisy átadta neki a Rosalia leveleit tartalmazó csomagot. – Nem olvastam el – mondta. – Az embernek nincs joga más szerelmes leveleit elolvasni. Montana bólintott, aztán eszébe jutott, hogy Rats-nek megígérte a sétát, levitte az ebet a lifttel, és gyorsan körbeügették a sötét parkot. Aztán felvitte, és elköszönt Daisytől. – Majd hívom – mondta. Aztán képtelen volt ellenállni a nő lágy, érzéki ajkának, és gyengéden megcsókolta. Amikor a liftajtó becsukódott, még látta, hogy Daisy ott áll, és kezét az ajkára szorítja, ahol megcsókolta. Remélte, hogy a lány nem bánja.

78 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

HUSZONNÉGY Marius Dopplemann 5. számú gyanúsított, volt üzlettárs Németország legelbűvölőbb városa Bajorországban található, nem messze a hóborította osztrák Alpoktól, ezen a napon azonban München vastag felhőtakaró alá rejtőzött, és a gonosz kis széllökések ritkás, hideg esőpermetet hordtak szanaszét. Alighogy az emberek becsukták az ernyőjüket, máris újra ki kellett nyitniuk, a férfiak rosszallóan ráncolták homlokukat, a nők haja a koponyájukra tapadt, miközben szánalmasan kutyagoltak hazafelé a délutáni forgalomban. Sokan betértek egyik-másik barátságos, teraszos kávéházba, amelyet műanyag védőfal óvott az esőtől, és hálásan iszogattak egy korsó jó müncheni sört, egy pohár bort vagy snapszot, és halogatták a pillanatot, amikor újra szembe kell nézniük az ádáz időjárással. Az egyik ilyen ember Marius Dopplemann, jelenlegi nevén Marcus Mann volt. Az alacsony, vékonydongájú férfi régi, bézs esőkabátot viselt, de mivel ritkuló, barna haját nem védte kalap, betért a legközelebbi kávézóba. A vidámabb terasz helyett bement a pulthoz, és helyet foglalt. Keret nélküli szemüvege azonnal bepárásodott. Levette, és papír zsebkendővel megtörölte. A vastag lencse nélkül láthatóvá vált palackzöld szemének jéghideg, kifejezéstelen tekintete. Dopplemann, azaz Mann visszatette a szemüveget hajlott orrára, beletúrt szalmaszerű, nedves hajába, és rendelt egy pohár bort. – Bordeaux-it – mondta bizonytalan, halk hangon, bár valójában pontosan tudta, mit akar. A vendéglős megmutatta neki az üveget, Dopplemann gondosan elolvasta a címkét, majd helyeslően bólintott. Egyáltalán nem volt ez kiváló bor, csupán kellemes vörös egy jó bortermő vidékről, de már attól újra gazdagnak érezte magát, hogy „bordeaux-it” rendelt. Bob Hardwicktól sokat tanult a borokról, amikor az Egyesült Államokban dolgozott. Első találkozásuk óta tíz év telt el. ö akkoriban félénk kezdő volt, tapasztalatlan zöldfülű a sebes sodrású életben. De gyorsan tanult, és hamar rájött, hogy szeret így élni. Szerette a jó bort, az érdekes ételeket, a gyors kocsikat és a nőket, különösen egyet. Régóta nem gondolt arra a nőre, és most sem állt szándékában. Inkább elővett egy gyűrött újságkivágást a belső zsebéből, kisimította a márványpulton, és még egyszer elolvasta Sir Robert Waldo Hardwick elragadtatott hangú nekrológját. Hátradőlt, elgondolkodva kortyolt egyet a borból, eszébe jutottak a régi idők, amikor fiatal volt, és zseninek tartották, pedig ő csupán jól tette a dolgát. Tudós volt és mérnök, agya nem ismert határokat, ami lehetővé tette, hogy egyik problémát a másik után oldja meg, és új módszereket találjon ki az űrkutatás területén. „Kérdezd meg Dopplemannt.” Ez a mondat gunyoros közmondássá vált, és a minden más szempontból jelentéktelen kis ember sütkérezett a páratlanságát elismerő fényben. Bob Hardwick nekrológjában mégsem említették Dopplemann nevét, pedig az üzleti, a tudományos és a művészvilág sok más alakját érintették. Bizonyos értelemben örült neki, hogy már nem emlegetik. Elfeledett ember volt, tegnapi hír, és ő pontosan ezt akarta. Nem akart részt a múltból, és csupán vékony szállal kapcsolódott a jövőhöz. A jelennel foglalkozott, egész élete a mindennapi küzdelemről szólt, amely már nem hordozott magában ígéreteket.

79 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

Marcus Mann, a valahai Marius Dopplemann, a világ egyik legnagyobb tudósa München külvárosában tanított egy kis magániskolában, ahol megpróbálta a tudomány alapelemeit beletölteni az érdektelen ifjú fejekbe, és naponta vereséget szenvedett. Nem így képzelte az életét, de a szörnyű titokkal a múltjában még egy ilyen állásért is hálás volt. Összehajtotta az újságkivágást, visszatette a zsebébe, iszogatta a bort, és elgondolkodva bámult a pult mögötti, foltos, öreg tükörbe. De nem önmagát látta benne, hanem Bob Hardwickot. Bob széles, durva arcát és érzéketlen kék szemét, amelynek pillantása szinte lenyúzta az emberről a bőrt, ha tulajdonosa dühös volt. Amint azt Dopplemann megtapasztalta. Megitta az italt, kifizette, gondosan kiszámolta az aprót, és pontosan a megfelelő borravalót adta. Akár szegény volt, akár nem, soha nem csalt olyan dolgokban, mint amilyen a borravaló. Gyökerei a munkásosztályba nyúltak, és tudta, milyen sokat jelent az a kis plusz pénz. Felhajtotta a kabátja gallérját, kilökte a metszett üvegajtót, és újra szembenézett az elemekkel. Élénk léptekkel a pályaudvarra gyalogolt, és szerencséjére talált egy indulóban lévő vonatot. Épp jókor ugrott fel rá, és majdnem letaszította Montana mögötte igyekvő emberét. Egy pillanatra veszélyesen megtántorodtak, aztán Dopplemann visszanyerte az egyensúlyát, elnézést kért az idegentől, ülőhelyet keresett, az ablakból a rohanó tájat bámulta, és egyetlen egyszer sem nézett körül. Montana ügynöke mögötte ült le, és gondosan ügyelt rá, hogy ne találkozzon az üvegben tükröződő tekintetük. Inkább a délutáni lapot olvasta. Amikor a vonat a végállomásra ért, ő is leszállt. Figyelte, ahogy Dopplemann a korláthoz láncolt biciklihez megy, kinyitja a lakatot, aztán elkerekezik az esőben. Egy másik férfi, aki szintén a biciklijén babrált, azt mondta, ő tudja, hol lakik Dopplemann, az ügynök pedig gyorsan felhívta Montanát a müncheni szállodájában, és közölte az információt. Dopplemann az időjárástól függetlenül mindig élvezte a biciklizést hazafelé, a vidéki úton, amely a hegyoldalban kanyargott, elhaladt egy három kis házból és néhány istállóból álló falucska mellett, majd újabb néhány kilométer után egy düledező, földszintes házhoz ért, amelynek tetőcserepei meglazultak, és valaha zöldre festett erős faajtaja mostanra elszürkült a széltől, a hótól meg az esőtől. Az egyik ablakot furnérlemezzel borították, a másik pedig épp csak akkorka volt, hogy beengedjen egy kis fényt. A rogyadozó kémény kelet felé dőlt, akár egy fa az uralkodó széljárásban. Hatalmas juhász- és a jó ég tudja, miféle keverékkutya ugrándozott Dopplemann felé, miközben az egykor fehérre meszelt falhoz támasztotta a biciklit, aztán végigsimított vizes haján. Lehajolt, megsimogatta a kutyát, és lecsillapította. Örömtelen világában a kutya volt az egyik fénysugár. Három éve éltek együtt, és a juhászkutya úgy őrizte a düledező kunyhót, mintha fényes palota lenne. Nem mintha lett volna mit ellopni, de mégiscsak távol tartotta a csavargókat. Mindketten eltűntek a házban, amelynek kéményéből hamarosan előtört a füst, és avas zsírban sült rántotta szaga terjengett a levegőben. Dopplemann, azaz Mann hazatért. Montana gyorsan és ügyesen hajtott át a müncheni dugón a bérelt autóval, míg végül kijutott a külvárosba, majd a néptelen vidékre. Az út elkeskenyedett, a zúzott követ keréknyomok szántotta sár váltotta fel. Dopplemann kunyhója előbukkant a fákat zöldre mosó, heves esőből. Montanának eszébe jutott, hogy a ház olyan, mint a „Jancsi és Juliska” illusztrációja, nem hiányzik más, csak egy tiroli nadrágos favágó madártollas kalapban, és akkor bármelyik Grimm-mesében megállná a helyét. Amikor megállt, felpattant a kunyhó ajtaja, hatalmas kutya rohant felé vicsorogva, egészséges tépő-fogait kivillantva. Montana a kocsiban maradt, míg Dopplemann is előkerült a kutya mögött. – Ki maga? – kérdezte Dopplemann, amikor elég közel ért.

80 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

Montana egy-két centire leeresztette az ablakot. – Üzenetet hozok Bob Hardwicktól, Herr Dopplemann. Dopplemann mozdulatlanná dermedt. Sziszegő hangja morgássá mélyült, akár a kutyáé. – Bob Hardwick meghalt – mondta. – Ez síron túli üzenet. – Montana figyelte a reakcióját. Hiába. Dopplemann arca kifürkészhetetlen maradt. – Van itt valami magának Bobtól. Egy ajándék. És egy meghívó. Dopplemann habozott, nyilván kíváncsi volt, de el is akarta küldeni a fenébe. Aztán megkérte Montanát, hogy várjon, visszavitte a kutyát a házba, és rázárta az ajtót. Lassan visszasétált, mint aki a vesztőhelyre tart vonakodva és rémülten, menekülésre mégis képtelenül. Montana kiszállt az autóból. – Ne aggódjon – mondta németül –, ez egy jóindulatú gesztus Bobtól. Remélem, annak tekinti és elfogadja. Úgy tűnt, Dopplemann visszanyerte az önuralmát. Átvette a borítékot, kinyitotta, és átfutotta a meghívót. A meglepetés, aggodalom vagy félelem legkisebb jele sem látszott az arcán. Montanának az jutott eszébe, hogy jó pókerjátékos lenne. – Bob Hardwick mindig felismerte az ember gyengéit – mondta végül Dopplemann. – Tudta, hogy elfogadom. Montana bólintott. Még nem ismerte Dopplemann történetét, de kideríti. – Nyilván anyagi segítségre van szüksége, hogy eljusson Monte Carlóba. Felhívom az ügyvédeket, hogy folyósítsanak előleget a százezer dollárjából, de a hajóút költségei fizetve vannak. – Köszönöm – mondta halkan Dopplemann. Aztán sarkon fordult, bement a házba, és becsukta az ajtót.

81 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

Montana Úton München felé Montana azon gondolkozott, mi történhetett Dopplemann múltjában, ami miatt az egyik legnagyobb tudós így elszigetelődött, és alig tudja fenntartani magát. Felhívta a müncheni ismerősét, és találkozót beszélt meg vele egy olyan étteremben, amelynek bőséges, finom ételei és eleganciája fényévekre voltak Dopplemann avas zsírban sült rántottájától meg a düledező kunyhójától. Az ismerőstől többet tud majd meg Dopplemannról. Holnap a Costa del Solra, Malagába repül. A gyanúsítottak láncának utolsó szeméhez.

82 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

HUSZONÖT Rosalia Alonzo Ybarra 6. számú gyanúsított, Bob első igaz szerelme Rosalia csöndben ült a dombtetőn álló ház déli csendjében. Szemét félig lehunyta, de érezte a fehér falakat elborító jázmin és a levendulasövény illatát. Megpillantott egy kolibrit, amint a narancsszínű hibiszkusz fölött lebeg, látta a szökőkútból kifröccsenő vizet, amint egy másik kismadár gyors fürdőt vesz benne. Látta és érezte mindezt, de nem hallotta, mert süket volt. Hirtelen siketült meg. Az egyik hónapban még egészen jól hallott, a másikban már csak nagyon távolról hallotta a hangokat: – Egy hosszú alagútból – mondta az orvosnak zavartan, és arra számított, hogy csupán valamilyen vírusfertőzésről van szó, amely idővel elmúlik. De egy éven belül teljesen megsüketült. Megtanulta, hogyan alkalmazkodjék e fogyatékossághoz, viszont egyre ritkábban ment el otthonról. Az a legszomorúbb, hogy a hallókészülék ellenére sem volt már képes meghallani a családtagjai hangját, amit pusztán az emlékezetében őrzött, pedig megtanult szájról olvasni. A legnagyobb tragédia, hogy nem hallotta a négyéves unokáját, akinek a hangja túl magas volt ahhoz, hogy bármilyen foszlányt elkapjon belőle, ők ketten azonban gyorsan megtanultak kommunikálni, és tökéletesen megértették egymást. Rosalia szeretett itt lenni, ahol biztonságban érezte magát, ahol mindenki tudott a siketségéről, ahol alaposan és nyugodtan el tudta ezt magyarázni a Finca de los Pastores, vagyis a Pásztorok Tanyája néven ismert szép kis panzió vendégeinek. A tanya Rosalia családjáé volt már nemzedékek óta, szegényes hely, alig több egy istállónál, ahol az állatokat tartották, fölötte apró lakrésszel. Régen a pásztorok vasfazékban főzték az ételt a nagy kőtűzhelyen, ahol az elárvult kora tavaszi bárányokat is melegen tartották és kézzel etették, hogy megóvják őket a biztos haláltól. A tanyához birtok is tartozott mandula-, citrom- és gesztenyefákkal, az úton túl, a hegyek lábánál pedig paratölgyerdővel. Mindezt értéktelennek tartották. A család azzal egészítette ki a megélhetését, hogy mandulával és naranccsal teli kosarakat pakolt a szamarai hátára, és eladta a gyümölcsöt a helyi piacon. Azok az idők persze rég elmúltak, de Rosalia még emlékezett az elcsigázott szamarakra és a málháskosarakra, amelyek tele voltak friss, zöld mandulával. Emlékezett a virágzó mandulafák mindent elborító illatára, amely olyan erős volt, hogy elakadt tőle az ember lélegzete, és emlékezett a narancsvirág illatára is, arra a fajtáéra, amelyből az ember fiatalon koszorút fon, és a hajába teszi, ha elég szerencsés hozzá, hogy tavasszal menjen férjhez. De addigra a tanya annyira tönkrement, hogy már nem volt lakható, a pásztorok pedig elmentek. Évről évre egyre rozzantabb lett, míg végül a tető beomlott, és a téli esők meg a vadállatok vették át a hatalmat. Rosalia tizenhét évesen elhagyta a vidéket, és Málaga tengerparti városába költözött, kuktának szerződött a legjobb szálloda szakácsa mellé, találkozott Bob Hardwickkal, és beleszeretett. De az igaz szerelem sem volt képes legyőzni a kettejük közti szakadékot, és amikor Bob elment, hogy máshol próbáljon szerencsét, ő nem ment vele. ö akarta így, és tudta, hogy helyesen cselekedett. Találkozott egy idősebb férfival, Juan Delgadóval, aki egy kis kávéházat vezetett. Feleségül ment hozzá, három gyereket szült, de továbbra is kisegített a kávézóban. Juan hirtelen halt meg, és ő ottmaradt pénz meg saját otthon nélkül, és nem maradt más választása,

83 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

mint összeszedni a három gyereket, és visszaköltözni a faluba, ahonnan jött, a régi Finca de los Pasto-resbe, amely egy sor elhalálozás után végül reá szállt. Eleinte ő meg a három gyerek csupán néhány szobát újított fel a szomszédok segítségével, szállítottak, cipekedtek, betonoztak. Nehéz, keserves munka volt, de végül fedél volt a fejük felett. Közben a falu kávézójában dolgozott, ahol épp annyit keresett, hogy etetni tudja a kis családot, és hálás volt a jótékony falusiaknak, akik neki adták a gyerekeik kinőtt ruháit. Amikor még néhány szobát felújított, befogadott néhány átutazót, és esténként főzött rájuk. Az évek során híres lett a főztjéről, s vendégei bátorítására rengeteg munkával és nehezen megszerzett bankhitellel tökéletes andalúziai kúriává alakította a tanyát. A roskadozó örökségből mostanra elragadó kis panzió vált, ahová olyan emberek jártak rendszeresen, akik élvezték az egyszerű eleganciát. Hozzá hasonlóan ők is szerették a kerteket, az erdős lankákat, amelyekre a föléjük tornyosuló hegyek vetettek árnyékot; szerették a tökéletes csöndet és nyugalmat, szerették a jó riojai bort, a finom jerezi sherryt, különös tekintettel a jéghideg amontilladóra, és a csodás ételt, amelyet továbbra is Rosalia főzött. Sokan évről évre visszajártak, és ilyenkor Rosalia legnagyobb lánya, Magdalena fogadta őket, aki a panziót vezette. Rosalia a saját házában élt, amelyet boltíves árkádsor kötött össze a tanyával. A házat fal vette körül, amely spanyol szokás szerint árnyékos, oszlopos, virágos belső udvart takart. Itt ült most Rosalia, és a nyugalmat élvezte. Csakhogy a lelke egyáltalán nem volt békés, mert a legmélyén még mindig ott lapult Robert Hardwick. Az ő Robertója. Csak pár héttel ezelőtt értesült a haláláról egy újságcikkből, és amikor elolvasta, úgy érezte, mintha élete egy része ért volna véget a Hardwickéval együtt. Mindig arról álmodozott, hogy talán újra látja, hogy egy nap visszatér az életébe – hatalmasan és nyersen borítja el férfias jelenlétével, és ő megmutatja neki a világát, a férfi pedig az övéről mesél. Rosalia sóhajtott. Soha nem működött volna a dolog. Roberto nem értette volna meg, hogy „eltemetkezik” egy távoli vidéken, bár csodálta volna az üzleti érzékét, hogy egy ilyen finom panziót vezet, ő pedig soha nem értette volna meg a férfit, aki a saját repülőjén röpködött a tárgyalásaira New Yorkba, Caracasba vagy Sydneybe. A nehéz kapu nagy robajjal kinyílt, és az unokája, Isabella, akit mindig Bellának szólított, beugrándozott. Bella fekete pöttyös, rózsaszín flamenco-ruhát viselt. Merev, fodros szoknyáját fekete selyem szegélyezte, fekete pántos flamenco-cipője alacsony sarkú volt, mint az igazi flamenco-táncosoké. Sötétbarna, göndör haja csinos arcocskája körül röpködött, kerek, barna szeme csillogott. – Abuelita – mondta. – Itt az új ruhám a feriára. – Megpördült a sarkán, taft szoknyája fodrozódott. – Tetszik? Rosalia, aki a gyerek szájáról olvasott, gyorsan felitatta könnyeit csipkeszegélyes zsebkendőjével, amelynek, mint minden tanyasi vászonneműnek, levendulaillata volt. – Hisz ez gyönyörű, guapa, és te is az vagy. Te leszel feria csillaga. A tanya kétökrös szekerén ülsz majd, az ökrök szarván koszorúval, édesanyád és édesapád melletted lovagol majd pompás pejlovon, amelyek szőre csillog a sok keféléstől. Segítesz kefélni őket, ugye? – Segítek, igen, megígérem, és kifényesítem az ezüstkengyeleket meg a lovak fejdíszét… Bella rém izgatott volt, a nagyanyja ölébe vetette magát, és sugárzóan mosolygott rá. De arca hirtelen aggódóvá vált. – Abuelita, te sírsz? – kérdezte döbbenten. Soha nem látta sírni a nagyanyját; itt, a tanyán senki sem sírt, kivéve őt, amikor elesett, vagy nem tudta keresztülvinni az akaratát, ami – ezt meg kell hagyni – nem történt meg túl gyakran. Gyengéden megsimogatta Rosalia arcát, barna szemében aggodalom csillogott. – Nincs semmi baj, Bella – mondta mosolyogva Rosalia. – Egy régi barátomért ejtettem könnyeket, aki meghalt. Szomorú vagyok miatta.

84 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

– Értem – mondta Bella, pedig egyáltalán nem értette, hisz a halál még nem lépett be az életébe. Meghallotta az anyja hangját, őt hívta, ezért adott egy utolsó csókot az abuelitának, elugrándozott, bevágta maga mögött a kaput, mint mindig, és ezzel megnevettette Rosaliát. Bellától mindig jó kedve támadt. Bárcsak Roberto is ismerhette volna.

85 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

HUSZONHAT Montana Montana a régi levelek nyomán derítette fel Rosalia tartózkodási helyét. Most a kis, bérelt Renault-val nyugatnak tartott Málaga repteréről a napfényes andalúziai parton, végig azokon a sűrű forgalmú utakon, amelyek összekötik a mára szinte összeépült turisztikai célpontokat. Torremolinost… Fuengirolát… Marbellát… Mielőtt Marbellába ért volna, lekanyarodott, és a poros úton hajtott tovább a vörös háztetős, ragyogó fehér falvakon át, amelyeket a hideg északi országokból érkező idegeneknek építettek, akik a napfény, az olcsó bor és az édes élet kedvéért látogattak ide. Igazi kis falvakon hajtott át, amelyeknek keskeny, macskaköves utcáin lapos homlokzatú, fehérre meszelt házak álltak rácsos ablakokkal és erős kapuval ellátott belső udvarokkal, amelyekben a spanyol mindennapok zajlottak. Dél volt, és a faluban, ahol Montana végül a helyi kocsmával szemben megállt, álmos hangulat uralkodott. A küszöbökön kutyák lustálkodtak, a férfiak – a nap hevét csillapítandó – hideg San Miguel sört ittak, és múlatták az időt. Átlagos kocsma volt, ilyen van minden spanyol faluban. A terasz padlóját mogyoróhéj és papírszalvéta borította, a bádogpulton tapasok sorakoztak, azok a kis falatkák, amelyek szervesen hozzátartoznak Spanyolország arculatához. Montana rendelt egy adag boquerónt, azaz olajban és ecetben pácolt fehér szardellát, egy adag puhára párolt, paprikás disznóhúst és egy adag pil pil garnélát, amely apró, fokhagymás és fűszeres. Hozzá nagy karéj, ropogós kenyeret, hogy feltunkolhassa a szaftot, meg egy üveg behűtött San Miguelt, és tökéletes volt a boldogsága. Fél tucat fickóval együtt állt a bárpultnál, és hallgatta, ahogy rajta meg a tetoválásain spekulálnak. Nem tudták, hogy beszéli a nyelvüket, ő pedig nem világosította fel őket. Mindig mulattatta, amikor így beszéltek róla. – Fura szerzet – mondták, és lopva nézegették. Megitta a sört, kifizette a számlát, aztán folyékony spanyolsággal megkérdezte, tudják-e az utat a Finca de los Pastoreshez. A szomszéd falu közelében van, mondták meglepetten. A temető után forduljon balra, azután hajtson fel a hegyre, és el se tévesztheti. Montana a hegy körül futó úton haladt, fölötte, a hegyoldalban nagy reklámbika gubbasztott a Soberano konyakot hirdetve, narancsligetek, szőlőskertek és gesztenyések mellett haladt el, a túloldalon pedig egy-egy pillantást vethetett a hatalmas paratölgyerdőre. Aztán már ott is volt a Finca de los Pastores, amely a saját dombjának tetején csillámlott a napsütésben. Vastag, fehér fal vette körül a birtokot, a három méter magas kapu két oldalán egy-egy szökőkút csobogott, andalúziai stílusú kobaltkék és sárga csempével burkolva, a tenger és a napfény színeit idézve. Montana a lugas árnyékában állt meg, és besétált az udvarra. A kertben virágok illatoztak, tücskök ciripeltek, és újabb kör alakú szökőkutak csobogtak halkan. Minden olyan békés volt, mintha az egész világ sziesztázna. Ha szerencséje van, gondolta mosolyogva, itt megtalálja Csipkerózsikát, és egy csókkal felébreszti. Ehelyett azonban egy csinos kislányt talált rózsaszín flamenco-ruhában, aki a sarkon ütközött belé nagy sietségében. – Jaj! – A kislány csillogó, barna szemmel nézett fel rá, ő pedig megragadta a vállát, nehogy elessen. – Bocsánat – tette hozzá spanyolul a lányka. – A feriára. készülök, és sietek. Mamaita azt szeretné, hogy levegyem a ruhát, szerinte még korai, de én most akarok menni. – Azt látom, egyébként pedig nagyon csinos vagy – válaszolta udvariasan Montana.

86 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

– Bella, hol vagy? – Az ingerült kiáltás megelőzte az előcsarnokban a tulajdonosát; aztán az asszony is felbukkant. – Jaj – mondta Montana láttán, és megtorpant. – Nagyon sajnálom, nem tudtam, hogy van itt valaki. – Csak most érkeztem – mondta Montana. – Találkoztam a kislányával, aki a feriára. indul. A nő elnevette magát, és karját széttárva közelebb lépett. – Ábrándozik – mondta. – A feria csak a jövő héten lesz, úgyhogy tényleg egy kicsit korai a lelkesedése. Jó napot, Magdalena Ruiz vagyok, a Finca de los Pastores igazgatónője. Nem vagyok benne biztos, hogy vártuk-e önt, Senor… – Harry Montana. – Kezet fogtak. – Igaza van, nem vagyok bejelentve. Csak beugrottam, hátha van üres szobájuk. – Akkor szerencséje van. Ma volt egy lemondásunk, ezért az egyik legszebb szobánk szabad. Magdalena Ruiz elmesélte neki a Finca de los Pastores történetét, miközben végigsétáltak a hűvös folyosókon, és kimentek a zöldellő kertbe. – Doña Rosalia még itt él? – tette fel lazán a kérdést Montana. – Igen, itt. – Magdalena kinyitotta a hűvös, zöld úszómedencére nyíló kis ház ajtaját. – A vacsorát fél kilenctől szolgáljuk fel – folytatta. – A bár mindig nyitva van. Biztos vagyok benne, hogy könnyen kiismeri majd magát. Montana házát egy elefántcsontszínű, mennyezetes baldachinos ágy uralta, amelyen fehér muszlinfüggöny lógott. A padlót klasszikus, spanyol terrakotta csempékből rakták, és hagyományos andalúziai szőnyegek borították. Az ablak alatt rusztikus, fehérre festett asztal állt, és üvegajtó nyílt a futónövénytől illatozó belső udvarra. Montana mosolyogva tárcsázta Daisy londoni számát a mobilján. A nő az első csöngésre felvette, és meglehetősen lihegősen szólt bele. – Épp útközben kaptam el? – kérdezte Montana, és maga elé képzelte a lány villogó, zöld szemét, miközben rátartian nemet mond. – Andalúziában vagyok – mondta Montana egy gyönyörű, régi tanyán, amelyet panzióvá alakítottak, és olyan békés, hogy szinte hallom a szívverésemet. – Nem hinném, hogy magának van olyan – mondta Daisy, mire a férfi elnevette magát. – Olcsó poén – mondta –, hiszen igazából azt akartam mondani, hogy tökéletes hely egy nászúthoz. Tartsa észben, amikor eljön az ideje. – Montana – mondta Daisy szigorúan –, nem szándékozom férjhez menni és nászútra menni, különben is azt hittem, Rosalia Malagában él. – Régen. Férjhez ment, és egy kis kávéházuk volt ott, ahol ő maga főzött, pedig három gyereke is volt. – Három gyerek? Jaj, Montana, nem gondolja, hogy azok esetleg Bob gyerekei? – Ellenőriztük. A dátumok nem stimmelnek, egyébként pedig minden születési bizonyítvány szerint a férje, Juan Delgado volt a gyerekek apja. Amikor meghalt, Rosalia felköltözött ide, az isten háta mögé. ő és a gyerekei a romjaiból építették újjá ezt a helyet, és most nagyon sikeres kis panzió. Még nem kóstoltam az ételt, de tuti, hogy a vacsora fantasztikus lesz. Nem szeretne itt lenni velem? – Miközben ezt mondta, elvigyorodott; ismerte Daisy érzékeny pontját. Daisy elengedte a füle mellett a kérdést. – És mi van Rosaliával? – Remélem, ma este találkozom vele. – Meg fogja rázni a hír meg a meghívó a… tudja, a halottvirrasztásra. – Daisy rémülten suttogott. – Az első szerelmet soha nem felejti el az ember – tette hozzá. – Maga elfelejtette?

87 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

– Természetesen nem – válaszolta Daisy meglepetten, aztán elnevette magát az emléktől. – Tizenhat éves voltam, és ő volt a partnerem a diákbálon. Orchideát hozott a csuklómra, én meg világoszöld selyemruhát viseltem, ami suhogott járás közben. Szőke volt és kék szemű, olyan, akár egy kaliforniai szörfös, aki a Michigan-tóhoz vetődött, és nála jóképűbb fickót még sose láttam. Egész este együtt táncoltunk, aztán valakinek a Buick Monte Carlójában kötöttünk ki. Az első csóknál azt hittem, meghalok a boldogságtól. – Mennyi ideig tartott ez a hatalmas szerelem? – Vagy három hétig – vallotta be Daisy kuncogva. –És magával mi a helyzet? – Nem mondom meg – felelte Montana a nő felháborodott tiltakozása közepette. – Pár nap múlva visszamegyek Londonba – tette hozzá. – Még ott lesz? – Daisy azt válaszolta, hogy igen, és hogy Bordelaise is oda röpül. Miután elbúcsúztak, Montana meglepődött, hogy Daisy mennyire bevette magát a gondolataiba. Mintha el akarná hessegetni, kiment, úszott ötven hosszt a hosszú, világoszöld medencében, lezuhanyozott, és elindult, hogy felfedezze Doña Rosalia birodalmát. A bár árnyékos, boltíves helység volt, kanyargós márványpulttal. A falakat színes, andalúziai mintás mozaikcsempék borították, amelyek sokat megőriztek a marokkói örökségből, a csempeborítású asztalokat egy másik pompás udvarra tették ki, ahol további szökőkutak csobogtak. A tücskök a háttérben ciripeltek, apró, szemtelen madarak csicseregtek a széktámlákon, és morzsáért rimánkodtak. Montana leült a magas háttámlás, fehér, fonott karosszékbe, egy pohár hideg, halvány amontilladót kortyolgatott, a kis, édes kekszet majszolta, és a sötétedő kék eget szemlélte. A Finca de los Pastores olyan hely volt, ahol az ember otthon érzi magát; ideális világ, még ha csak átmenetileg is. Szállingózni kezdtek a vendégek; mosolyogtak, és jó estét biccentettek, egy fiatal férfi Rodrigo fülbemászó Concierto de Aranjuezét játszotta nagyon halkan a gitárján. Magas, egyenes tartású, a maga spanyol módján fenséges nő lépett be, fényes, fekete haját hosszú nyaka fölött kontyba fogta. Bokáig érő, nagyon cigányos, piros szoknya volt rajta fehér blúzzal, nehéz korall-nyaklánccal, rojtos szélű, vörös selyemkendőjét átvetette a vállán. Montana azonnal tudta, hogy ez csak Rosalia lehet. Minden porcikájában arisztokratikus, spanyol hölgy volt, ahogy üdvözlésként a vendégeire mosolygott. Mellette erős állú férfi jött szúrós, fekete szemmel, bajusszal és sima, fekete hajjal. Montana felismerte rajta a rendelésre készült inget, szűk, fekete nadrágját betűrte a spanyol lovaglócsizmába. Olyan volt, mint egy elegáns cigány. Mindketten feléje indultak. – Señor Montana, én Doña Rosalia vagyok. Isten hozta a Finca de los Pastoresben – mondta az asszony, és olyan kedvesen mosolygott rá, hogy Montana megértette, miért kerítette annyira a hatalmába Bobot. Rosalia nem szép, hanem különleges volt; sajátosan egyéni külsővel bírt, és bár Montana tudta, hogy hatvan körül járhat, alig volt ránc az arcán. Tökéletesen ívelt szemöldöke, sötétbarna szeme, markáns orra, magas, kerekded alakja a spanyol nemesek Pradóban függő portréira emlékeztetett, enyhén régimódi megjelenésétől, nyájas modorától minden vendég a barátjának érezte. – ő a jó barátom, Hector Gonzalez – mutatta be Rosalia. – Hector intézi az üzleti ügyeket – mondta, aztán fanyar mosollyal hozzátette: – És ő a tolmácsom is. Tudja, én siket vagyok. – Sóhajtott. – Furcsa, ahogy a világ a siketeket kezeli. Ha valaki vak, az emberek megértik, de a siketség rejtett fogyatékosság, és az emberek azt hiszik, hülye vagyok, amikor nem válaszolok. Ezért most az én Hectorom gondoskodik rólam. Tudok szájról olvasni, de Hector minden szót elmond nekem, tehát legyen óvatos, Senor – tette hozzá nevetve, aztán elnézést kért, és elindult, hogy a többi érkezőt is üdvözölje.

88 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

Vacsora előtt Montana írt Rosaliának egy üzenetet, amelyben találkozót kért tőle – négyszemköztit. Arra kérte, ne ijedjen meg, de fontos hírt hozott. Meghagyta az egyik fiatal, egyszerű, világoskék vászonruhájában ropogósán friss felszolgálólánynak, hogy személyesen neki adja át; aztán elfogyasztotta élete egyik legjobb vacsoráját egyedül egy kétszemélyes asztalnál, a csillagok alatt.

89 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

HUSZONHÉT Montana Rosalia a belső udvarban várt rá, egy faragott karosszékben ült. – Isten hozta, Senor Montana – mondta. Montana közelebb lépett. – Ért engem, Señora? Vagy inkább leírjam, amit mondani szeretnék? – Maga jól beszéli a kasztíliai spanyolt, és tökéletesen tudok olvasni a szájáról. – Köszönöm, hogy fogad, Señora Ybarra. – Ybarra Delgado – javította ki az asszony –, bár valahogy az az érzésem, ezt már tudja. Barna szeme találkozott Montana tekintetével, aki látta, hogy az asszony ideges. – Én egy olyan emberről hozok hírt, akit valaha ismert – mondta. – Egy olyan emberről, aki nagyon szerette. Egy olyan emberről, akinek élete végéig hiányzott. – Ön természetesen Robertóra gondol. – Sir Robert Hardwickra, Igen. – Olvastam a balesetről – mondta a nő halkan. –Tudom, hogy meghalt. – Sajnálom. – Másodszor veszítettem el Robertot – mondta az asszony. – Ettől cseppet sem könnyebb, ami csak azt bizonyítja, tévedés a régi mondás, miszerint „az idő minden sebet begyógyít”. – Bob kiváló ember volt. –Jól ismerte? – Több mint tíz éve ismertem. Csodáltam és tiszteltem a tisztességét. – Igazi yorkshire-i volt; mindig hű a gyökereihez és a becsületkódexéhez. – Állhatatosan nézett Montanára. – Réges-régen fülig szerelmesek voltunk egymásba. Az ember érzései soha nem múlnak el, még ha olyan öreg is, mint én. De nem tudtunk együtt maradni. Roberto rettentően becsvágyó volt, én pedig egyszerű lélek egy andalúziai hegyi faluból. Én csak azt akartam, amit a többi lány. Férjet, aki szeret, gyerekeket… családot. – Rosalia sóhajtott. – Nyilvánvaló volt, hogy nem működik. – Talán furcsán hangzik – mondta Montana –, de meghívót hoztam Roberttől. – Átadta a borítékot. – Remélte, hogy ön is részt vesz egy hajóúton. Megemlékezés lesz ez Robert életéről, és csak olyanokat hívott meg rá, akiknek az életére hatással volt. Az öné a legfontosabb név e rövid listán. Rosalia meghökkent. – Egy hajóúton? Megemlékezni Roberto életéről? – Levelet hagyott, amelyben azt írta, hogy bárcsak ő is ott lehetne, és azt kívánta, hogy mindenki érezze jól magát, és rá emlékezzen. Rosalia nagyot sóhajtva megcsóválta a fejét. – Nem tudom. Tényleg nem tudom, el tudok-e… – Azt akarta, hogy ön is ott legyen, amikor felolvassák a végrendeletét a villájában, Capri szigetén – tette hozzá Montana. – Százezer dollárt ajándékoz önnek, ha részt vesz a hajóúton… hogy rá emlékezzen. Rosalia felállt, és Montana látta a zavarát. – Át kell gondolnom – mondta. – Későre jár… – Kinyújtotta a kezét, és Montana tiszteletteljesen fölé hajolt. – Köszönöm, hogy végighallgatott, Señora – mondta. Az asszony mosolyogva elfordult. – Én Robertot hallgattam meg – mondta, és visszament a házba.

90 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

HUSZONNYOLC Daisy Bordelaise-nek tegnap kellett volna megérkeznie. Kocsit küldtem elé a reptérre, de a sofőr azt mondta, hogy nem volt a gépen. Azóta semmit sem hallottam felőle. Idegesen járkáltam a lakásban, és azon tűnődtem, hol lehet. Megcsörrent a házi telefon, én felkaptam dühösen, mint egy lódarázs. – Legalább telefonálhattál volna – kiabáltam. – Ennyire hiányoztam? – kérdezte Montana. Sóhajtottam, és elnézést kértem. Azt mondta, odalent van, én meg azt feleltem, jöjjön fel. – Elnézést – mondtam újra, amikor kilépett a liftből. – Azt hittem, Bordelaise az. A tegnapi járattal kellett volna érkeznie, de valahol Chicago és London között nyoma veszett. És a telefont sem veszi fel. – Csinált ilyesmit már ezelőtt is? Mondtam, hogy csinált. – Ösztönös lény, a pillanat hatása alatt cselekszik. Ha valami érdekes akad az útjába, elfeledkezik minden másról. Hebehurgya. – Szeretné, hogy tegyek valamit az ügyben? – Majd előkerül – mondtam abban a reményben, hogy igazam van. Leültünk egymás mellé a fehér díványra, a szürke, parkra néző, magas ablak elé. Késő délután volt, és megkérdeztem Montanát, kér-e teát, kávét vagy valami mást. Megrázta a fejét, és azt mondta, szeretne munkához látni. – Találkoztam Dopplemann-nal – mondta, mire nekem tágra nyílt a szemem a meglepetéstől. – Maga aztán tényleg tud valamit – mondtam. –Végül csak megtalálta. Meghallgattam, ahogy elmeséli a találkozásukat. – De miért menekült el? – Erre kell rájönnöm. Holnap Washingtonban találkozom egy emberrel, aki azt állítja, hogy jól ismeri. – Régi barátjával? – Azt kétlem. Dopplemann nagyon introvertált személyiség; nem könnyű „összebarátkozni” vele. – És mi a helyzet Rosaliával meg az andalúziai nászutas panzióval? – Rosszabbat is el tudok képzelni, mint egy ott eltöltendő nászutat. – Én nem tudok rosszabbat elképzelni annál, mint hogy egy újabb nászútra ítéljenek. Az első maga volt a pokol: tíz nap Hawaiin, együtt fél Los Angelesszel, a zajos csemetékkel meg az újdonsült férjemmel, aki folyton a mobilon lógott, az isten tudja, kit hívott… talán néhány huszonéves szőkét, akikkel inkább szeretett volna együtt lenni. Ráadásul ételmérgezést kaptam a romlott ráktól, és két napot ágyban töltöttem egyedül, miközben a férjem horgászni ment a fiúkkal. Legalábbis nekem ezt mondta. Ma már kételyeim vannak. – Nem csünghet egész életében a rossz emlékein. Lépjen tovább. – Az a baj, hogy még mindig nem tudom, mit csináltam rosszul. – Semmit nem csinált rosszul, csak rossz emberhez ment férjhez. Montana szemébe néztem. – De komolyan – mondtam –, maga tényleg azt hiszi, semmilyen okot nem adtam rá, hogy faképnél hagyjon?

91 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

– Azt hiszem, ez amolyan faképnél hagyós típusú volt. Lefogadom, azóta a huszonéves szőkét is dobta, aki miatt otthagyta magát, és már a következőnél jár, vagy már tőle is továbbállt. – Seggfej – mondtam. Montana egyetértett, aztán meglepetésemre a két keze közé fogta az enyémet, és hozzáérintette az ajkát. Elöntötte a forróság a karomat. Azt mondtam magamban, ez csak egy apró kézcsók, természetesen nem jelent semmit, és hogy nincs közöttünk semmi az elrontott házasságon és a magányos gyerekkorunkon kívül. – Mind a ketten szereztünk sebeket – mondtam remegő hangon, mire ő elengedte a kezem. – Akkor egyezzünk meg. Megígérem, hogy megvédem a rosszfiúktól, és maga megígéri, hogy a társaságom lesz, nehogy magányosnak érezzem magam. – Áll az alku. – Egy hosszú másodpercen át ünnepélyesen bámultunk egymásra, aztán megfogta az állam, fölemelte az arcom, és ezúttal igazából megcsókolt. Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy magamhoz öleljem, és még forróbban csókoljam, de inkább összeszedtem magam, és lesütött szemmel, piros arccal odébb húzódtam. Montana visszatért az üzletre. – Most tehát felkutattuk az összes gyanúsítottat Bob listájáról, ráadásul mindegyik esetben ismerünk indítékot. Már meghívtam az elterelő manőverhez szükséges személyeket; egy Bob Brandon van Zelder nevű fickót, aki a negyvenes éveiben jár, jó megjelenésű, mindenkit ismer, aki számít, jó triktrakjátékos, és a nők imádják, ö hoz magával egy fiatal énekesnőt. Jól ismerem. Gondoltam, eltereli a figyelmet, ha szórakoztat minket, amikor a dolgok egy kicsit nehézkesen mennek. Aztán ott lesz Reg Blunt. – Reg? A Kosfejből? – Bob azt akarta, hogy meghívjam. Azt mondta, igaz barátja volt, és higgye el, Bobnak nem volt sok igaz barátja. Ginny Bunnt is meg akarta hívni. Ez tehát a mi kis hajózó társaságunk – mondta. Mielőtt szólhattam volna, megcsörrent a házi telefon. Bordelaise volt odalent. Testhez tapadó farmerben, magas sarkú csizmában, Chanel tweedblézerben libbent be, elragadó Arpège-illatot árasztott, tizenéves korunk óta ezt a parfümöt használta. – Édesem – kiáltotta, majd ledobta a Chanel táskát, hozzám lépett, és olyan erővel ölelt át, hogy majdnem összeestem. – Hiányoztál – közölte, és sűrű, szőke frufruja alól aggodalmasan pillogott rám. – Jól vagyok – mondtam, de ez nem hangzott túl meggyőzően. – Hol voltál? Szokásos mosolyától felderült huncut arca. – Tettem egy kis vargabetűt Párizs felé, drágám, valakivel, akivel az O'Hare indulási várójában találkoztam. Fiatal volt, szenvedélyes és… – vonta meg a vállát – …hisz' tudod, hogy soha nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Sóhajtottam. – Bordelaise, ő Harry Montana. Már beszéltem neked róla. Végigmérte a szikár, nyugodt férfit. A szája sarkából felém súgta: – Csak tudasd velem, drágám, hogy az enyém vagy a tiéd. – Lassan odasétált Montanához, aki az ablaknál állt, és úgy festett fekete öltözékében, mint Darth Vader, vészjósló külsejét a Bordelaise-féle nők nyilván ellenállhatatlannak tartották. – Harry – mondta Bordelaise, miközben kezet nyújtott, és kihívóan a férfira mosolygott. Montana megfogta a kezét, és kissé meghajolt. – Daisytől már mindent tudok önről. Bordelaise egy pillantást vetett rám. – Remélem, mindent azért nem. – Mondtam, hogy velünk jössz a hajóútra. Bordelaise tágra nyílt szemmel rámosolygott.

92 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

– Mindig is egy hajóútra vágytam. – Akkor bizonyára élvezni fogja a Kék hajót. – Montana vetett rám egy pillantást. – Nyilván sok a megbeszélnivalójuk. Örülök, hogy megismertem, Bordelaise. – Hasonlóképpen – válaszolt Bordelaise, és elismerően figyelte a férfi izmos fenekét, miközben Montana elindult. – Találkozunk a fedélzeten, Harry – szólt utána gonoszkodó kis mosollyal. – Nos – ragyogott rám, amikor az ajtó becsukódott Montana mögött. – Helyes kis titkot őrizgettél, barátnőm. Megkérdezhetem, hogy van-e köztetek valami. – Az égvilágon semmi – állítottam határozottan. –És biztos vagyok benne, hogy ő még csak nem is gondolt erre. Nem érdeklem, és ő se engem. – Akkor te nyilván elvesztetted a vonzerődet, drágám. Meg kell néznünk, mit tehetünk, hogy visszaszerezzük. – Rengeteg mindent meg kell beszélnünk – mondtam, és a szobámba vezettem, amin persze osztoztunk, mint mindig. – Mindent hallani akarok a párizsi kitérődről. – Még mindig nem ment ki a fejemből, ahogy Montanával viselkedett, és kénytelen voltam elfojtani azt az okvetetlenkedő érzést, amely leginkább a zöldszemű szörnyre emlékeztetett.

93 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

HUSZONKILENC Daisy Bordelaise társaságában gyorsan repült az idő. A hajóút előtti néhány napot vásárolgatással, ebédekkel töltöttük, megcsináltattuk a hajunkat és a körmünket. Úgy viselkedtünk, mint két igazi tini, és élveztük. Hosszú Hampstead Heath-i sétákra vittük Ratset az esőben és a szélben; aztán fogvacogva kötöttünk ki egy kisvendéglőben egy gyógyító italra és fűszeres csipszre. A Le Gavroche-ban ebédeltünk Bob emlékére, és a Bombay vendéglőben vacsoráztunk, ahol bevezettem Bordelaise-t az indiai konyha rejtelmeibe. Reggelire palacsintát sütöttünk, és Mrs. Wainwright házi eperdzsemjével meg egy halom sűrű tejszínnel raktuk meg, majd literszám öblítettük le forró kávéval. Az elutazásunk előtti este a franciaágyon feküdtünk egymás mellett, Bordelaise egy hallatlanul gyerekes, virágos flanelpizsamában, amelyen Victoria's Secret felirat virított, én pedig a szűzies, fehér, nagymamás hálóingemben és zokniban az állandóan hideg lábam miatt. A bőröndjeinket már bepakoltuk, és az előszobába készítettük. Másnap reggel repülünk Nizzába, aztán Monte Carlóban szállunk fel a Kék hajóra. – De tényleg, mi van közted és Montana között? –Bordelaise egy csésze forró kakaót dédelgetett vörös körmű kezében, és szorgalmasan fújkálta, hogy kihűljön. A szemüvege fölött lesett rám. – Érdeklődtök egymás iránt, vagy mi? – Nem tudom – söpörtem félre a kérdést, amit az utóbbi pár napban többször is feltett, közben a kezemet krémeztem, és a manikűrözött körmömet nézegettem, amelynek a végét szép fehérre festették. – ő valahogy más – ismertem be. – Egy kicsit sebzett, mint én, csak ő a nehéz gyerekkora miatt. – Egyébként mit jelent az a titokzatos kínai tetoválás? – Nem kérdeztem. Bordelaise a szemét forgatta. – Istenem, én már az első randin megkérdeztem volna. – Mi soha nem randiztunk. Mindig üzleti ügyekről beszéltünk. Hosszú, sokatmondó pillantást vetett rám. – Azt akarod mondani, hogy másról se beszéltetek, csak Bobról, a gyanúsítottakról, a hajóútról és arról, hogy az inas tette-e? – Nagyrészt. – Hát, akkor te tényleg elvesztetted a csáberődet. Hol az a nő, akit ismertem? Aki tudta, mit akar az élettől, hogy kit akar, aztán megy és megszerzi még akkor is, ha az illető később dobta. – Összeráncolta a szemöldökét, és türelmetlenül szürcsölte a kakaót. – Montana pokolian szexis, Daisy. És facér. És lefogadom, hogy érdekled. – Én azt hittem, ti ketten tetszetek egymásnak – mondtam, és kerültem a pillantását. – Ha! Pontosan mióta is ismersz, Daisy Keane? Harminc éve? Vagy több? Még mindig nem jöttél rá, hogy soha nem startolok rá a barátaim fiúira? És soha nem randizom más férjével. Nem mintha a tiéd nem próbálkozott volna – tette hozzá, és újra kortyolt egyet a kakaóból. Szájtátva bámultam rá. – Az nem lehet! – De mennyire, hogy lehet! A seggfej. Úgy megmondtam neki a magamét, hogy azt nem tette zsebre. – Békülékenyen nézett rám. – Azért nem mondtam el, mert nem akartalak megbántani, de ha még mindig döglesz érte, ideje, hogy megtudd az igazat. A paplan alá bújtam, és behunytam a szemem. – Hogy volt erre képes? – nyögtem.

94 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

– Ő már csak ilyen. De tudod, nem minden férfi ilyen. Az isten szerelmére, lépj túl rajta, adj magadnak esélyt végre. – Rendben. Tehát Montana megcsókolt – vallottam be. Bordelaise egy pillanat alatt felélénkült, egyenes háttal felült, és érdeklődve nézett rám. – És? – Jó volt. Hátravetette a fejét, és felsóhajtott. – Te hihetetlen vagy. Hányszor csókolt meg? Elgondolkoztam. – Hát, ha a kézcsók és a puszi is ugyanúgy számít, mint a szájra adott, akkor négyszer vagy ötször. – Hmmm, ez határozott érdeklődés. És hogyan tovább? – Vonzódom hozzá – ismertem be. – Izgató férfi… – Hurrá. Micsoda megkönnyebbülés, hogy mégiscsak nő maradtál. – De én nem terveztem semmit, ha erre gondolsz. – És ő igen? – Természetesen nem. – Az ilyen irányú gondolataim puszta képzelgések voltak. – Olyan, mint te. Azt mondja, túl kéne jutnom rajta, és hogy lépjek tovább. Azt mondja, megvéd a rosszfiúktól, én pedig legyek a társasága, nehogy magányosnak érezze magát, bár szerintem még soha nem volt magányos – tettem hozzá elgondolkodva. – Látod, ez az. – Bordelaise diadalmasan beletúrt borzas hajába. – Tetszel neki. Majd meglátod a hajón: holdfény a víz fölött, pezsgő, enyhe mediterrán éjszakák. Szinte láttam magam előtt. De a forgatókönyv még nekem is meglehetősen romantikusnak tűnt. – Talán – mondtam óvatosan, mint mindig, ő pedig újra felnyögött, és Rats, aki az ágyamon terpeszkedett, aggodalmasan odarohant, hogy megnézze, jól van-e. Bordelaise hátrasimította a kutya fülét, és belenézett lelkes, barna szemébe. – Nahát, te aztán jó kutya vagy, ugye? De Rats elfordult. Mereven bámulta az ajtót. Félig be volt hajtva; hirtelen mégis éreztem azt a hideg fuvallatot. – Érezted ezt? – kérdeztem. – Micsodát? – Ezt a fuvallatot, ami átsöpört a szobán. Bordelaise vállat vont. – Én nem éreztem semmit. – Nem tudom, mi lehet ez – mondtam –, de az utóbbi időben elég gyakran megtörténik. Mintha szél fújna körülöttem, de az ajtó és az ablak mindig zárva van. Arra gondoltam, talán Bob az… tudod, valamiféle visszatérés, hogy megnézzen engem és Ratset… Bordelaise-nek kimeredt a szeme. – Te megőrültél. – Idegesen nézte az ajtót és mögötte az üres folyosót. – Ne mondd nekem, hogy hiszel a szellemekben. – Talán – mondtam, mert kezdtem azt gondolni, hogy végül is talán hiszek bennük. Bordelaise azonban kirángatott az ágyból, és végignéztük a lakást, aztán becsuktuk a hálószoba ajtaját, és lefeküdtünk aludni. Persze tudtam, hogy most már minden rendben, mert Rats visszatelepedett az ágyamra, és el is aludt. Soha nem tett ilyet, ha Bob a közelben volt. Aznap éjjel mégis csak sokára tudtunk elaludni.

95 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

III. rész ELSŐ NAP MEGÉRKEZÉS A KÉK HAJÓRA A GYANÚSÍTOTTAK

96 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

Sok nőnek van múltja, de úgy hallom, neki legalább egy tucat, és mindegyik illendő. OSCAR WILDE Lady Windermere legyezője

97 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

HARMINC Daisy A száz méter hosszú, tizenöt méter széles Kék hajó az egyik legnagyobb tengeri jacht volt. Brémában, a híres Lürssen Hajógyárban készült, és nyugodtan lehetett óriásjachtnak nevezni. A csillogó acél hajótest a két erős KHD-MWM dízelmotorral meghajtva húszcsomós sebességet ért el, és hatezer tengeri mérföldet tudott megtenni. Könnyedén átszelte az Atlantióceánt, de leggyakrabban a Földközi-tenger vizein állomásozott, ahol a tulajdonos, Bob amerikai barátnője, egy olaj bárónő előszeretettel töltötte a nyarakat. Sem az öt fedélzeti szint a széles közlekedő felülettel, sem a tízméteres motorcsónak – amelyet láthatatlanul helyeztek el a hajótestben, és a kikötővel való kapcsolatot biztosította –, sem a két klasszikus, fából készült, fedélzet alá süllyesztett mentőcsónak, de még a tetején gubbasztó, nyolcszemélyes, metálkék helikopter sem rontott a jacht gyönyörű vonalvezetésén. A hajó tatján a napozóteraszt hidraulikusan lehetett leengedni, és a jacht „játékszereit”, jetskiket, vízisíket, a búvárkodáshoz szükséges oxigénpalackokat és emelőszerkezeteket itt helyezték el. A legalsó szint, vagyis a gépház fölött volt a harminchat tagú személyzet szállása, étkezője és társalgója. A következő fedélzeten kaptak helyet a vendégkajütök, négy fényűző lakosztály és kilenc luxuskabin. Efölött volt a központi fedélzet, a tágas központi átriummal, berakásos márványpadlózattal, puha, elefántcsontszínű pamlagokkal, virágokkal díszített ébenfa asztalokkal, valamint az üveglift és mögötte a kristálylépcső. Voltak itt kényelmes társalgók, könyvtár, mozi- és színházterem meg egy pompás ebédlő. A legfelső szinten fodrászszalon, egy kis tornaterem és gyógyfürdő helyezkedett el. A hatalmas teraszt napozáshoz készítették elő, terjedelmes, négyszögletű, párnázott napozóágyakkal, egy kis medencével, egy hosszú, ovális asztallal, amely mellett húszan vacsorázhattak a csillagok alatt. Az előfedélzeten sok kényelmes szék meg egy bár volt, és az árnyékos helyeken az ember ücsöröghetett, beszélgethetett vagy olvasgathatott. Legfelül, a hajóhíd mögött, amelyet természetesen a legmodernebb technikával szereltek fel, az üvegfalú, zenés bár lassan forgott, hogy mindenki élvezhesse a kilátást. A tulajdonos fényűző hálószobájának panorámaablaka volt, és tűzhelye is a fagyos vagy csak romantikus éjszakákra. A szomszédos társalgót sötét diófa burkolat borította, amely illett az elefántcsontszínű mennyezet tartógerendáihoz, a krémszínű szőnyegekhez és a gazdag kelmékhez. A jachtot nem a szokásos tengerészkékre festették. Színét a tulajdonos, aki szerelmes volt a Földközi-tengerbe, személyesen választotta ki, és nagyon halvány akvamarinra festette, pontosan arra az árnyalatra, amilyen a sekély tenger azelőtt, hogy az apró hullámok partot érnének. Ez a színvilág vonult végig az egész hajón: a világoskék, a homokszín, az elefántcsont és a szürkésbarna. A fedélzeten a puha lakberendezési tárgyak és a ponyvatetők kékek voltak, de még a kagylóhímzéses törölközők is. Egyetlen részletről sem feledkeztek meg sem a jacht építése, amely a pletykák szerint közel százmillió dollárba került, sem a lakberendezés során, amelyet az egyik legjobb cég végzett. Mondani is felesleges, a Kék hajó nemcsak a tulaj, de a kapitány szeme fénye is volt. Jurgen Anders kapitány Norvégiából származott, és egész életét a vízen vagy a víz közelében töltötte. Elvégezte a Tengerészeti Akadémiát, tanulóéveiben a haditengerészetnél, később óceánjárókon szolgált. Büszke volt rá, hogy az egyik legjobb és leggyönyörűbb jacht kapitánya lehet, büszke volt rá, hogy egy olyan asszonynak dolgozhat, akit csodál, és aki barátjaként bánik vele, és büszke volt rá, hogy fitogtathatja a hajót mindazon kiváltságosok

98 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

előtt, akik ki tudták bérelni, mint hírlett, csaknem félmillió dollárért egyetlen hétre. De aki megkérdi az árat, nyilván nem is engedheti meg magának. Ezen a napon személyesen ellenőrizte a jachtot, hogy megbizonyosodjon róla, minden rendben van-e, és most elrendelte, hogy a tisztek és a legénység készüljenek a vendégek érkezésére. A nap tűzött Monte Carlóra, a levegőben mimóza és üzemanyag szaga keveredett. A klasszikus, fényes mahagóni és acél motorcsónak várt ránk, hogy a hajóhoz szállítson minket két jó megjelenésű, fiatal tiszt vezetésével, akik tisztelegtek és besegítettek bennünket a csónakba. Csomagjainkat egy másik csónakba rakták, és nagy sebességgel megindultunk a kikötőn keresztül a horgonyzó Kék hajóhoz. A kapitány, a tisztikar és a személyzet felsorakozott a fogadásunkra. – Az uralkodók mindennap így érezhetik magukat – súgtam oda Bordelaise-nek. Anders kapitány szőke volt, és jó megjelenésű, és észrevettem Bordelaise elismerő pillantásait, miközben a férfi végigvezetett bennünket a hajó szívén, a hídon, amely csillogottvillogott az előttem ismeretlen készülékektől, radaroktól és navigációs műszerektől. Megismerkedtünk a főszakáccsal, megnéztük a patyolattiszta konyhát és a borpincét, ahol minden jelentősebb borvidék borai képviseltették magukat, köztük a kedvencem, az egyszerű rozé St-Tropez-ból. A főszakács elmondta, hogy minden kikötőben a helyi piacról rendeli a legfrissebb és legjobb árut, és a helyi halászok tudják, hogy neki mindig az aznapi fogásra van szüksége. Megmutatták a virágpompában fürdő tulajdonosi lakosztályt; a gyönyörű szalont a körpanorámával és a hálószobát a hatalmas beépített szekrényekkel, a férfiak és nők számára elkülönített fürdőszobával. Az egyik falon egy Picasso-aktot, a másikon egy Matisse-aktot pillantottam meg, de amikor közölték, hogy ez az én lakosztályom, azt válaszoltam, szerintem Bob ezt Rosaliának szánta volna. Lementünk az üvegfalú lifttel a többi vendégkajüthöz, és én egy másik lakosztályt kaptam, amely kisebb volt, de pont olyan szép; hatalmas ablaka a fedélzetre nézett. Rózsával és Casablanca liliommal volt tele, és ezúttal egy Klimt-festmény függött a falon, amely magas nőt ábrázolt csipke-, selyem- és bársonydarabokból varrt ruhában. Bordelaise egy kicsit távolabb kapott kisebb, de tökéletes luxuskajütöt. A világos fabútorokat a falak mentén helyezték el, nem voltak sarkok és kiszögellések, mindent legömbölyítettek. Otthagytam, hogy Camille, a csinos skandináv utaskísérő segítségével kipakoljon, megfésülködtem, kirúzsoztam magam, és rendbe raktam összegyűrődött, sárga vászonruhámat. Beszálltam az üvegliftbe, felmentem a főfedélzetre, hogy megkeressem Montanát, és üdvözöljem a vendégeket. Montana már ott volt fekete nadrágjában és fehér vászoningben, könyékig feltűrt ingujjal, amely látni engedte a titokzatos tetoválást. Kissé vészjóslónak tűnt héjaszerű arcával, rövid hajával. Ismét rájöttem, mennyire kedvelem. Kisimítottam a gyűrött, sárga vásznat, és azt kívántam, bárcsak valami üdébbe öltöztem volna, de most, hogy meglátott az üvegliftben, már késő volt. – Akár egy angyal az égből – mondta gúnyolódva. De aztán a két kezébe fogta arcomat, és határozottan szájon csókolt. – Örülök, hogy látom – mondta. –Nem is tudom miért, de hiányzott. – Mindig kellemetlen megjegyzéssel fűszerezi a bókjait? – Nem mindig – vigyorgott. – Egyébként ahhoz képest, hogy detektív, egész jól néz ki. – Ha, Daisy Keane, a női detektív. Az lesz aztán a nap. – Higgye el, drágám, az a nap már itt is van. Vagyis itt lesz, amint megérkezik az első vendég. Nem kellett sokáig várnunk, elsőnek Lady Diane Hardwick érkezett.

99 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

HARMINCEGY Diane Diane a kikötőben állt, sasszemmel figyelte a Vuitton bőröndöket cipelő hordárokat, és felnyögött, amikor elejtették a legnehezebbet. Nekilátott, hogy elmondja, pontosan mit is gondol róluk meg a balkezességükről, és ugyanazt a munkásosztályra jellemző francia nyelvet használta, amelyet ők maguk. Elismerően nézte a Kék hajót, miközben a motorcsónak a célja felé vitte. Kár, hogy ez Bob halotti tora, és kénytelen elviselni azt a Keane nevű nőszemélyt, akiről gyanította, hogy a férje szeretője volt, és akivel nem szándékozott több időt eltölteni, mint amennyit a látszat kedvéért feltétlenül szükséges. Kíváncsi volt, kik lesznek a többiek. Ha Bob barátai, akkor nyilván gazdagok, és ez nagyon jól jött neki. Gondosan felöltözött, fehér vászonkosztümöt és szalmakalapot vett spárgatalpú vászoncipővel, drága Bottega Veneta táskával, és amikor a motorcsónakról a jacht fedélzetére lépett, a mosolygós kapitány úgy fogadta, akár a királynőt. Az átriumba kísérte, ahol Miss Keane várta. Anders kapitány meglehetősen jóképű volt, és Diane a legelbűvölőbb mosolyát villantotta rá. Elégedettség töltötte el, hogy visszatér oda, ahová tartozik. A gyönyörű átriumot betöltötte a fény; a vázákban liliomcsokrok illatoztak, én pedig középen álltam, amikor Diane belépett. Tudtam, hogy emlékszik az Hôtel du Cap-béli megalázó estére, amikor a saját barlangjában ingerelte az oroszlánt – vagyis Bobot –, és több pénzt követelt, most pedig azzal próbált meg hátrányos helyzetbe hozni, hogy franciául beszélt. – Miss Keane, comment ҫa va? – Bien, merci, et vous, Lady Hardwick? – érdeklődtem. – Isten hozta a Kék hajó fedélzetén, és nagyon szépen köszönöm, hogy eljött erre a kis hajóútra. Tudom, mennyire örülne most Bob. Diane továbbra is franciául válaszolt: – Bobnak igen nehéz volt a kedvében járni. – Engedje meg, hogy bemutassam Harry Montanát – mondtam. – ő is Bob barátja volt, és a hajóút alatt osztozik velem a házigazdai teendőkben. Montana illedelmesen Diane keze fölé hajolt. – Pezsgőt, Lady Hardwick? – kérdezte, és a hajópincér felé bólintott. Mögöttük hirtelen izgatott mozgolódás támadt, aztán egy nő olaszul felkiáltott: – Dio mio, ez gyönyörű. Csak saját használatra vette Bob Hardwick ezt a hajót? Diane megpördült, és szemben találta magát Filomena Algardival. – Te? – prüszkölte vádlón. – Te? – prüszkölt vissza Filomena. Mindketten felém fordultak. – Mit keres ez itt? – érdeklődtek egy szólamban. – Ez Bob hajója, és mindkettejüket meghívta – mondtam gyorsan, de Diane arca dühtől vöröslött. – Hogy merészelte? Hogy merészelte a férjem meghívni a szeretőjét erre a megemlékezésre? Hogy merte? – Lady Hardwick – mondtam csöndesen –, ez volt Bob utolsó kívánsága. Tiszteletben kell tartania. Vagy ne vegyen részt a hajóúton.

100 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

Kijátszottam az ütőkártyámat, és ezt Diane is tudta. Százezer dolláros csekk várta, és nem akart lemondani sem erről, sem pedig a végrendelet felolvasásáról, amikor majd kihirdetik a győzelmét. Filomenáról tudomást sem véve odaintett egy hajópincért. – Vezessen a lakosztályomba, fiatalember – mondta gőgösen, és elvonult. – Vacsora fél kilenckor, Lady Hardwick – szólt utána Montana. Diane megfordult és ránézett. – Természetesen – sóhajtotta, mert tudta, hogy nincs választása. Filomena selyemdzsörzé ruhát viselt, amely második bőrként feszült karcsú alakján. A türkiz és a kék kiemelte szeme kékségét, és tökéletesen illett kreol bőréhez. Szőke haját hátul lazán összefogta, és borostyán hajtűkkel tűzte meg, pántos arany szandálját türkizkövek díszítették. Sötét narancssárga, puha bőrtáskáját abból a butikból „vette kölcsön”, ahol dolgozott. – Nem tudtam, hogy szegény öreg Lady Hardwickot is meghívták – mondta duzzogva, és tetőtől talpig végigmért. Biztos voltam benne, hogy pontosan tudja, mennyibe került a sárga vászonruhám, és nem gyakorolt rá különösebb hatást. – Bob csak néhány régi barátját hívta meg – mondtam. – Köztük Harry Montanát, aki segít nekem a vendéglátásban. Filomena Montanára irányította a figyelmét. Gyöngyház fogsorában a két hegyes kis szemfog olyan volt, akár egy gyönyörű macskáé. – Nos, Bob barátja természetesen az én barátom is – dorombolta, miközben kezet fogtak. – Jól hallottam, hogy azt mondta, együtt vacsorázunk, Harry? – Fél kilenckor, Signorina. Örömmel várom. Filomena közelebb hajolt, és úgy suttogta, hogy én ne halljam: – Talán meg tudja nekem mondani, Harry, hogy miért hívott meg Bob ilyen sok „barátot”. Ugye, nem hagyott mindegyikükre valamit a végrendeletében? –Kissé felvonta a vállát, és hozzátette: – Diane-t még talán megértem; végtére is valaha a felesége volt. És én persze majdnem ugyanabba a kategóriába tartozom. Tudja, Bob és én igazán nagyon szerettük egymást, oly sok évet töltött velem, többet, mint Diane-nal. Ha a körülmények nem választanak el minket, még ma is együtt lennénk. Persze, ha még élne – helyesbített. Reg Blunt érkezése mentette meg Montanát a válaszadástól. Reg hosszú léptekkel, ölelésre tárt karokkal jött felém az átriumban, akár egy nyomkövető rakéta. Sötétkék sportzakóján a sneadleyi krikett klub emblémája, szürke flanel nadrágja tökéletesen vasalt, szögletes arcán fülig érő mosoly. – Daisy, kislány, hát itt van! Nyomában Ginny Bunn jött, sárga haját a hetyke tengerészsapka alá gyömöszölte. Feszes, fehér nadrágjában, lapos sarkú papucsában, tengerészkék, fehér csíkos pólójában ragyogott, akár a napsugár. – Hát nem hihetetlen ez a hajó? – ámuldozott Ginny, és Reg után ő is szorosan megölelt. – Ez egyszerűen gyönyörű, el se hiszem, hogy tényleg itt vagyok. –Megállt Filomena előtt, aztán megragadta a kezét, és lelkesen megszorongatta. – Filomena, ugye? – kérdezte. – Emlékszik rám? Ginny vagyok, a sneadleyi Kosfej pincérnője. Járt néhányszor nálunk Bobbal. Filomena bizalmatlanul rámosolygott, nyilvánvalóan csodálkozott, mit keres Ginny a hajón, talán arra gondolt, hogy Ginny is Bob szeretője volt, és rólam valószínűleg ugyanezt gondolta. Reg azt mondta, nagyon örül, hogy lát. – A sofőr rendben visszahozta Sneadley Hallba az öreg Ratset – mondta. – A szegény pára azt sem tudta, hol a feje, annyira összezavarodott, és annyira hiányolta magát meg Bobot. De

101 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

azért aggodalomra semmi ok, majd túlesik rajta. Mrs. W. lehozta a kocsmába a szokásos kolbászára, és mi mondtuk neki, hogy maga hamarosan érte jön. Kezet rázott Montanával, és barátságosan meglapogatta a vállát. – Örülök, hogy látom, Mr. Montana. Azt reméltem, talán megkaparintjuk magát a sneadleyi krikettcsapatba. Lefogadom, magából jó ütőjátékos lenne. – Szólítson Harrynek. Eddig én csak a baseballt játszottam. – Nem nagy a különbség, öregem. Jöjjön el, és próbálja ki. Reg továbbra is ragyogva fordult Filomenához. – Miss Filomena, hogy van? Emlékszem, Bob magát is elhozta a kocsmába. Filomena elnézett mellette. – Csakugyan? – kérdezte tartózkodón, és nyilvánvalóan azon tűnődött, Bob még hány különös „barátját” hívta meg, és pontosan mennyire lehettek fontosak neki. – Pezsgőt, Ginny? – Montana fogott egy poharat, és odaadta neki. Ginny szeme úgy ragyogott, akár az ital, miközben kacér kis mosollyal ránézett. – Mmm, ez remek. Mondja, ez végig így lesz? – Annyi pezsgőt ihat, amennyit csak akar – ígérte Montana. Bob gondoskodott róla, hogy a barátai jól érezzék magukat. Ginny nagyot sóhajtott. – Csak azt sajnálom, hogy szegény öreg csirkefogó nem lehet itt velünk – mondta. Aztán helyesbített: – Hoppá, természetesen nem úgy értettem a… szegény öreg csirkefogót. Ez csak kedveskedés, ha értik, mire gondolok. Montana nevetve adta át őket a hajópincérnek, hogy megmutassa nekik a kajütjüket. Charlie Clement épp ekkor lépett be. Minden ízében a vakációzó, sikeres üzletember benyomását keltette a fehér ingben, bézs selyemnadrágban, zokni nélkül viselt puha antilopcipőben, sportzakóval a karján. – Átkozottul meleg van itt – morogta üdvözlésképpen. – Ráadásul megvárattak. Ez így nem jó, nagyon nem jó. – Isten hozta a Kék hajó fedélzetén, Mr. Clement. –Nem tudtam leplezni a hangomból kicsendülő gúnyt. – Meleg ide vagy oda, biztos vagyok benne, hogy Bob örülne, ha itt látná a barátai között. – Pontosan hány barátja is van a fedélzeten? – Körülbelül egy tucat. Hadd mutassam be az egyiket. Ő Harry Montana, aki segít nekem a szervezésben. Charlie kezet nyújtott, és tetőtől talpig végigmérte Montanát. – Ha nem bánják, elfoglalom a helyemet – mondta. – Le kell hűtenem magam egy zuhannyal. – Vacsora fél kilenckor, Clement – mondta Montana, amikor a férfi indulni készült. Clement megpördült. – Úgy érti, mindenkinek? Együtt? Jézusom, miféle hajó ez? Én megválogatom, kivel vacsorázom. – Ezek Bob feltételei. Azt kérte, valamennyien tartsák magukat ezekhez. Ha nem fogadja el, szabadon távozhat. Clement egy hosszú pillanatig rámeredt. – Hm – mondta. – A fenébe, legyen, ahogy akarják. Azzal dühösen elsietett. Brandon van Zelder érkezett következőnek. Bob régi ismerőse a hölggyel együtt, aki vele van, mondta gyorsan Montana. A magas, jóképű, sötétbarna hajú és szúrós, sötét tekintetű van Zelder makulátlan Brioni blézert és drága bermudát viselt. Vidáman integetett Montanának. A nő majdnem ugyanolyan magas volt, világosszőke haj omlott a vállára, szeme ragyogott, akár

102 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

a tízkarátos zafír. Modellalkat volt hihetetlenül hosszú lábbal, bőre a naptól aranylott, és szürke ruhája látni engedte formás térdét. – Gondoltam, viszek egy kis színt a játékba – szólt hátra Montana, mielőtt átölelte a szőkeséget, aki pedig cuppanós csókot nyomott a szájára. Ajkam vékony vonallá keskenyedett, és elszántan másfelé néztem. – Jó napot, Brandon van Zelder vagyok – mutatkozott be a Brioniba öltözött arisztokrata. – Úgy értesültem, ön a vendéglátónk. Szörnyen kedves magától, hogy meghívott. Imádom az ilyen kis kirándulásokat, lehetőséget adnak rá, hogy jókat triktrakozzam. Meglehetősen jól játszom, legalábbis azt hiszem. Ön játszik? – Igen, játszom, legalábbis Bobbal időnként játszottam. – Brandon, hogy vagy, öregem? – Montana odalépett, összeölelkeztek, és vigyorogva csapkodták egymás vállát. Azután Montana hozzám fordult: – Szeretném bemutatni Texas Jonest. Halkan felsóhajtottam, naná, hogy a szépségnek, aki kivetette a horgát Montanára, olyan vad neve van, mint amilyen a Texas. – Örülök, hogy megismerhetem, Daisy. – Texasnak rokonszenves, délies akcentusa volt. – És köszönöm, hogy meghívtak erre a hajóútra. Nem sok lehetőségem van ilyesmire, hacsak nem dolgozom. Tudja, énekelek. Dizőz vagyok. Időnként hajókon is dolgozom, de azok nem ilyen gyönyörűek, mint ez a jacht. És most először vagyok vendég egy hajón. – Akkor remélem, élvezni fogja – mondtam kissé megenyhülve. Montana megemlítette nekik a vacsorát, és ők a kabinjukba mentek épp akkor, amikor Davis Farrell megérkezett. Davis hippiszerelésben volt: gyűrött rövidnadrág, póló, farmerdzseki, barna bőrszandál. Hosszú haját lófarokba fogta, arca borostás volt. Mindez nem palástolhatta, hogy jóképű férfi. Megnézte magának a szuperluxus márvány átriumot, az intarziás padlót, a fehér formaruhás hajópincéreket, akik ezüsttálcán pezsgőt kínáltak, a hatalmas virágdíszeket, az elkényeztetett gazdagok és hatalmasok világát. Szemlátomást otthon érezte magát. – Maga nyilván Daisy Keane – mondta gyűrött, sárga vászonruhámat végigmérve, és valószínűleg azon tűnődött, vajon Bob szeretője voltam-e. – Davis Farrell – mondta, és kezet nyújtott. – Isten hozta a Kék hajón – mondtam meglehetősen udvariasan. – Sajnálom, hogy Bob nem lehet itt, és ezt ő maga nem mondhatja meg önnek. – Kétlem, hogy ezt mondaná – felelte Davis. – De azért szép gondolat. Hátrahőköltem, aztán gyorsan bemutattam Montanát. – Bob egy másik barátja – mondtam. – Pontosan hány „barátja” is vesz részt Bob halotti torán? – érdeklődött a homlokát ráncolva Davis. – Egy tucat vagy több – mondta Montana. Davis keserű kis kacajt hallatott. – Ki gondolta volna, hogy az öreg Hardwicknak ennyi „barátja” van. Montana ismertette vele a vacsora rendjét, ő pedig kedvetlenül vállat vont. – Ha muszáj, hát muszáj – mondta, és elment, hogy megkeresse a kajütjét. Davis után jött Rosalia, Hector, Magdalena, a kis Bella és a dadus.

103 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

Rosalia Rosaliáról senki sem gondolta volna, hogy ideges. Régen begyakorolta a mosolyt, amely elrejtette az ezernyi sebet, és mindig is fejedelmi tartása volt, akár egy táncosnak, ez vonzotta hozzá Robertot is. Ma is ugyanúgy viselte fényes, fekete haját, mint mindig, a tarkóján kontyba fogva. A ropogós, hosszú ujjú, fehér kartonblúz volt rajta, amely szinte már a védjegyévé vált, és sötétkék vászonszoknya. Kényelmes sarkú cipőt húzott, kezében széles karimájú szalmakalap és szalmaszövésű táska, amelyet a falusi boltban vett. Rosalia réges-rég magára talált, nem volt szüksége rá, hogy márkajelekkel parádézzon, és megpróbáljon másokat lenyűgözni. Csak azon csodálkozott, mint már korábban is annyiszor, hogy miért egyezett bele az útba. Végtére is ő nem tudta megtartani Robertot, és nyilván nem remélheti, hogy ha részt vesz ezen az utazáson, a halálból visszatér hozzá. Bánatosat sóhajtott, és megfordult, hogy megnézze a kis társaság többi tagját. Lánya és unokája még mindig Anders kapitánnyal beszélgetett, Hector, a kedves Hector pedig feléje tartott, és bátorítóan mosolygott. Rosalia bizsergető jókedvvel arra gondolt, milyen nagyon spanyol a férfi megjelenése. Akárcsak ő, Hector sem változott: önmaga volt, és ő pont ezt szerette benne. Hector mellett biztonságban érezte magát, pedig sem most, sem korábban nem volt a szeretője. Rosalia nem volt híve a szabad szerelemnek. Egész életében két szerelme volt: az első Roberto, az utolsó a férje. Csak azért egyezett bele, hogy eljön Roberto búcsú-hajóútjára, mert Hector ezt javasolta. – Roberto szeretett téged – mondta határozottan Hector. – Sok éven át nem voltál hajlandó találkozni vele. Most egy utolsó szívességet kér tőled. Különben is tudnod kell, mit akar rád hagyni a végrendeletében. Gazdag ember volt, sok pénzről lehet szó. Meglepte, hogy Hector ezt mondja. Roberto nyilván nem hagy rá semmit, hisz csupán az egyik szerelme volt, akire régről emlékezett. Észrevette Montanát, és arra gondolt, milyen vonzó, milyen nagyon… masculino. Valahogy árad belőle az erő, ugyanaz az erő, ami annak idején Robertóból. Biztos volt benne, hogy Montana – Robertéhoz hasonlóan – az elvek embere. A férfi a két kezébe fogta a kezét, és barátságosan rámosolygott. – Olyan boldog vagyok, hogy végül eljött – mondta. – Tudom, mennyire örülne ennek Bob.

Daisy A háttérben álltam. Arra gondoltam, milyen bájos Rosalia. Bob jól választott, gondoltam. Igazi hölgyet. Ha másképp viselkedik, akkor Rosalia vele marad, gyerekekkel ajándékozza meg, igazi családi élettel, és semmi kétség, nagyon boldog emberré teszi. Hector harsány, cigányos külsejét egy kicsit riasztónak találtam, de észrevettem, milyen figyelmes Rosaliával, és mennyire igyekszik, nehogy zavarba hozza a siketsége. Mégis arra gondoltam, Rosalia keresve sem találhatott volna Bobtól ennyire eltérő egyéniséget. A lánya, Magdalena magas volt és karcsú, örökölte anyja lefegyverző mosolyát, a kis unoka pedig elbűvölő. Mindegyiküket kézfogással üdvözöltem. Bárcsak, bárcsak, zakatolt a gondolataimban, de az idő kerekét nem lehet visszafelé forgatni. Amikor megjött a hajópincér, hogy a szállásukra kísérje őket, Montanához fordultam: – Most már értem, miért nem tudta Bob kiverni a fejéből Rosaliát. És eszébe ne jusson arra célozni, hogy esetleg ő ölte meg, mert nem vagyok hajlandó elhinni. Én még mindig

104 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

Dopplemannra fogadok. Tényleg, hol van Dopplemann? – Az órámra pillantottam. – Öt óra, és hatkor kihajózunk. Gondolja, hogy még megjön? – Ha el tudott menni New Yorkba azon a héten, amikor Bob meghalt, akkor biztos vagyok benne, hogy ide is eljut Münchenből. – Micsoda? – Majd kiugrott a szemem a helyéből, és a legközelebbi díványra rogytam. – Most már biztos vagyok benne, hogy ő tette. Csak be kell bizonyítania, Montana. – Ne legyen olyan biztos. Charlie Clement is New Yorkban volt, Davis Farrell szintén. Felnyögtem, és a gyilkossággal gyanúsított személyekkel teli luxusjachtra gondoltam. – Ezt eddig miért nem mondta? – Csak most tudtuk meg. Időbe telt, amíg megkaptuk az információt. – És mi van a női gyanúsítottakkal? – Róluk nem tudok semmit. Egyelőre. – Mit jelentsen ez? Montana vállat vont. – Gondolom, majd rájövünk – mondta, épp amikor Dopplemann belépett az átriumba.

105 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

HARMINCKETTŐ Dopplemann Dopplemann izzadságban fürdött. Nem tudta, hogy ilyen meleg lesz, és övpántos, lódenzöld zakóban volt. Feltolta vadonatúj panamakalapját izzadó homlokáról, és körülnézett. Még soha nem látott ilyen káprázatos fényűzést, és átfutott az agyán – épp csak egy pillanatra –, hogy ha Bob nem teszi meg vele azt, amit megtett, talán ő is egy ilyen jacht tulajdonosa lehetne. Szódásüveg vastagságú szemüvege bepárásodott, ezért levette, megtörölte vászonzsebkendővel, és fokozatosan eljutott a tudatáig, hogy egy nő és férfi áll előtte. Visszatette a szemüvegét, és alakjuk kiélesedett.

Daisy – Isten hozta a Kék hajón – mondtam Dopplemann-nak. – Daisy Keane vagyok, Bob barátja és egyben az ön vendéglátója. Azt hiszem, Harry Montanát már ismeri. – A világ minden kincséért sem nyújtottam volna kezet. Döbbenten bámultam a sápadt, izzadt alakra, aki a vastag lencséi mögül pillogott vissza rám. – Már attól féltünk, lekési a hajót. – Rossz buszra szálltam – mondta Dopplemann különös, sziszegő hangon. – Csak kilométerekkel később jöttem rá, és kénytelen voltam visszagyalogolni. – Foghatott volna taxit – mondta mogorván Montana. – Lekéshette volna az indulást. Dopplemann egyszerűen vállat vont. – Elnézést kérek – motyogta, levette a szemüvegét, és újra megpucolta. Gyors pillantást vetett rám hideg, vízkék szemével, aztán összecsapta a sarkát, kissé meghajolt, és a kajütjébe indult a hajópincérrel. – Vacsora fél kilenckor – szólt utána Montana. –Próbáljon meg pontos lenni. Újra a kanapéra hanyatlottam. Hihetetlen, milyen fura ez a Dopplemann. – Olyan, mint Dirk Bogarde a Halál Velencében zárójelenetében – mondtam. – Csak egy átázott jelmezre lenne szüksége. Szegény ember – tettem hozzá, mert hirtelen megsajnáltam. – Ez a „szegény ember” a világ egyik legbriliánsabb tudós elméje – emlékeztetett Montana. – Nélküle nem indulhatott volna űrhajó a Marsra. Tökéletesen képes kiagyalni egy gyilkosságot. – Jaj, istenem – mondtam. – ígérje meg, hogy nem kell mellette ülnöm a vacsoránál. Montana mosolyogva megfogta a kezem. – Már mindent elrendeztem. Maga mellettem ül. Mit szólna, ha találkoznánk fél nyolckor a zenés bárban? – Meghívom egy italra – ugrattam. Aztán hirtelen ötlettel arcon csókoltam, otthagytam, visszasiettem a lakosztályomba, és megkönnyebbültem, amiért nem kell több lehetséges gyilkossal szembeszáll legalábbis addig, amíg alszom egy kicsit.

106 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

IV. rész A FEDÉLZETEN AZ ELSŐ ÉJSZAKA

107 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

Az Élet Könyve egy kertben veszi kezdetét egy férfival meg egy nővel. Jelenésekkel ér véget. OSCAR WILDE A jelentéktelen asszony

108 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

HARMINCHÁROM Daisy A hajómotorok dohogására ébredtem. Felkeltem, kinyitottam az ablakot, néztem a pálmafákat és Rainier herceg távolodó palotáját, aztán a Côte d'Azur hosszú, fenyvesek borította partvonala tárult elém. A jacht simán siklott a vízen, tejszínszerű nyomdokvizet hagyott maga után, amelyben delfinek szökelltek, és én megpróbáltam mindezt az emlékezetembe vésni, hogy később, ha behunyom a szemem, fel tudjam idézni. Amikor Bobra gondoltam, egy pillanatra elszomorodtam, és rájöttem, milyen fontos megőrizni az együtt töltött idő emlékét. Tudtam, mennyire élvezné ezt az utat és a Villa Belkiszt, de nem számított rá, hogy meghal; azt hitte, rengeteg ideje van még. Körülnéztem a békés lakosztályban, amely tele volt virággal, és ragyogott a rózsaszín naplementében. Bizonyos értelemben ez a luxushajóút volt Bob búcsúajándéka, az enyém pedig az lesz, hogy segítek Montanának megtalálni a gyilkosát. Lezuhanyoztam, gyorsan felvettem egy pliszírozott, almazöld sifonblúzt, hozzá szűk, krémszínű selyemnadrágot, föltettem a smaragd gyöngysoromat, a fülbevalómat és az ujjamra azt a nagy, feltűnő, sárga gyémántgyűrűt húztam, amit múlt karácsonyra kaptam Bobtól, és amit szinte soha nem hordtam. Aranyszínű szandált és egy leheletnyi Hermès Rouge illatot tettem magamra, amit azért vettem, mert – mint később kiderült, tévesen – úgy gondoltam, csak vörös hajúakhoz illik, és elindultam a bárba, hogy Montanával találkozzam. Én értem oda elsőnek, csak a bárpincér volt ott meg egy Melvyn nevű, kedves ember, aki elmondta, hogy Oklahomából jött, és örökzöldeket játszik a fehér zongorán. A bárban kellemes félhomály volt, és az ablakokon túl a nap utolsó sugarai rózsaszínre és halványzöldre festették az eget. Az alacsony ülőkékbe párnákat halmoztak, a falakat finom intarziával díszített sötét fával burkolták. Feltornásztam magam a bárszékre, és rendeltem egy cosmót. Egy hajópincér mintegy varázsütésre meleg előétellel bukkant elő. Közvetlenül mögötte jött Montana. – Korán jött – mondta, miközben finoman megérintette a karom, és a szokásos félmosollyal nézett rám. – Maga pedig késett. Mindig megvárakoztatja a nőket? – Ha rajtam múlik, soha, az olyanokat meg pláne nem, mint maga. Tolakodásnak veszi, ha azt mondom, gyönyörű ma este? Gyanakodva néztem rá, vajon nem űz-e gúnyt belőlem. – Legyen – mondtam zsémbelve –, még ha nem igaz is. – Kitől kapta a gyémántot? – Megfogta a kezem, és megvizsgálta. – Elhinné, ha azt mondanám, hogy én vettem? Elengedte a kezem, és a szemembe nézett. –Nem. Akaratom ellenére, vagy talán a cosmo miatt, amelyből már többet ittam néhány kortyocskánál, kuncogni kezdtem. – Persze hogy nem, karácsonyi ajándék volt Bobtól. – Bőkezű ember. – Sok más kiváló tulajdonsága mellett az volt. – Behunytam a szemem, és magam előtt láttam Bob arcát: az én emberevő óriásom, az én Shrekem, szeretett barátom és mentorom. – Ide hallgasson, Montana – mondtam hirtelen elkomolyodva. – Megígérem, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy segítsek elkapni Bob gyilkosát. Csak mondja, mit csináljak… és én azt teszem.

109 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

– Oké, remek… méltányolom az együttműködését… könnyebb, mint folyton civakodni. Egyébként már jönnek is – tette hozzá halkan. Az egyszerre érkezők a gyanúsítottak olyan vegyes csokrát alkották, amilyet el se lehet képzelni. Filomena a mandarinszínű selyemruhában minden ízében a dél-franciaországi nő megtestesítője volt. Odaköszönt, aztán helyet foglalt a bárpultnál, rövidesen egy martini meg egy tányér olajbogyó volt előtte, és a bárpincérrel beszélgetett. Texas nagyon vonzó volt az idomait hangsúlyozó, ezúttal levendulaszínű dzsörzében és hosszú, oldalra fésült hajával, miközben Melvynnel beszélgetett a zongoránál. Dopplemann besompolygott, és még mindig ugyanazt a nehéz, lódenzöld zakót viselte, hátul a kis behúzással és az övpánttal, de most hozzáillő nadrágban és szürke kockás ingben volt. Úgy festett, mint egy szökött fegyenc. Jó estét biccentett felénk, és elszántan nyomult a bár felé, ahol bordeaux-it rendelt. Az biztos, hogy a borok terén jó ízlése volt. A Filomena melletti bárszékre ült, és egy mogorva Guten Taggal üdvözölte. Filomena döbbenten rámeredt, aztán menedéket keresve körülnézett. Észrevett bennünket, és odajött. – Amici, mentsenek meg attól a fura embertől? –mondta idegesen. – Mit keres ez a hajón? – Ő is vendég – mondta Montana, és elmagyarázta, kicsoda Dopplemann. Filomena lopva ránézett, hátha a férfi hatással lesz rá, de nem így történt. Közben Melvyn a Test és lélek című számot játszotta, és én akaratlanul arra gondoltam, mennyire illik ez a helyzethez. Elvégre ez itt halottvirrasztás. Megérkezett Anders kapitány, aki meglehetősen elegáns volt a fehér egyenruhában. Úgy tűnt, a tiszteket és a személyzetet legalább annyira a megjelenésük, mint a szakértelmük alapján választották ki. – Csak ellenőrizni akartam, mindenki kellemesen érzi-e magát – mondta a kapitány. – Remélem, élvezték a naplementét, festői volt ma este. Montana odament, hogy négyszemközt beszéljen vele, én pedig Filomenával próbáltam beszélgetni. Mondtam, hogy tetszik a ruhája, mivel ezt biztonságos témának ítéltem, ő pedig akadozó angolsággal közölte, hogy Roberto Cavalli tervezte, aki éppen most a kedvence. Megkérdezte, én kiét viselem, mire bevallottam, hogy fogalmam sincs; csak futtában vettem valamit Harvey Nicholsnál. – Az jó üzlet – helyeselt. – Vásároltam ott, amikor még én is Bobbal éltem. Elgondolkoztam rajta, mit jelenthet az is. Engem is a szeretők kategóriájába sorol? Hirtelen rájöttem, hogy valószínűleg az összes gyanúsított azt hiszi, Bob szeretője voltam, ezért gyorsan elmondtam, hogy pusztán az alkalmazottja voltam. – És a barátja – tettem hozzá. Hosszú, metsző pillantást vetett rám. – Azt hiszem, igazat mond – mondta szemlátomást meglepetten. – Persze hogy igazat mondok! – Elvörösödtem a felháborodástól, és ő elnevette magát. Ekkor libbent be Bordelaise, szőke frufruja csillogó szeme fölött ugrált. Visszafogott, krémszínű nadrágkosztümben volt, körülbelül egy tucat gyöngysorral, és Brandon van Zelder követte, aki olyan jóképű volt a fehér szmokingban, mint egy filmsztár. – Dio mio – motyogta Filomena, és a dekoltázsára szorította a kezét. – Ki ez a férfi? – A választ meg sem várva lecsúszott a bárszékről, és elindult felé. – Fantasztikusan nézel ki – mondtam Bordelaise-nek. – Te is egész tűrhető vagy, amikor egy kicsit megerőlteted magad – vágott vissza, és egymásra nevettünk. Montana a bár másik végében Dopplemann-nal beszélgetett. Szemöldökét felvonva jelezte, hogy csatlakozzam hozzájuk. Képtelen voltam rászánni magam, hogy Dopplemannra mosolyogjak, ezért hűvösen jó estét kívántam, és azt mondtam, remélem, ízlik a bor. – Kérem, szólítson Mariusnak – mondta sziszegő hangon. – Ez igen jó bor, egy HautBrion. Mindig bámulatba ejt, milyen tökéletes bor terem azon a mindössze másfél hektáron,

110 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

Bordeaux kissé lepusztult környékén. Sokat tanultam Bobtól a jó borokról, Miss Keane. Jó tanár volt, ha az élet finomabb dolgairól esett szó – tette hozzá. Meglepetésemben, hogy ilyen bőbeszédű, sikerült kipréselnem magamból egy mosolyt, Montana pedig bátorítóan megszorította a kezem. Aztán feltűnt Charlie Clement. A bárpulthoz lépett, fél kezét zsebre vágva nekidőlt, és dupla Jack Daniel'st rendelt jéggel. Kurtán biccentett felénk. – 'Estét, Clement – mondta Montana, aki, gondolom, azon igyekezett, hogy ezen az estén mindenkivel jóindulatú legyen. Melvyn a háttérben Lennon-Mc-Cartney-szerzeményekre váltott. – Hadd mutassam be magának Marius Dopplemannt – folytatta Montana. Clement arca meglepetést, majd megdöbbenést tükrözött, amikor végigmérte a kis embert. – A tudós? – kérdezte, de Dopplemann másfelé nézett, és nem válaszolt. Clement kíváncsian bámult Montanára, de ő csupán intett a pincérnek, hogy hozzon még az apró szendvicsekből. Dopplemann rögtön magához vett vagy fél tucatot, és olyan gyorsan befalta, hogy azt gondoltam, nagyon éhes lehet. Megittam a cosmómat, és fontolgattam, hogy kérek még egyet. Hosszúnak ígérkezett az este. – Üdv mindenkinek! – Ginny harsogó hangja belehasított a levegőbe, és ő átfurakodott az emberek közt. Rendesen kicsípte magát, fekete nadrágban, váll nélküli fekete topban és tűsarkú cipőben volt, sárga hajába egy maréknyi sötét színű madártollat tűzött. Széles mosollyal csusszant fel a Montana melletti bárszékre, és gin-tonikot rendelt jéggel. – Szeretem, ha az italom első osztályú, akárcsak a pasim – tette hozzá huncut szemhunyorítással, közben Charlie Clementet méregette. – Magában kit tisztelhetek? – érdeklődött, és nem riasztotta vissza a férfi barátságtalan viselkedése. – Charles Clement – mondta mereven Charlie, és a szokásos kurta biccentéssel nyugtázta Ginny jelenlétét. – Én meg Ginny Bunn vagyok. Akkor maga Bob barátja? – Volt barátja. Arra gondoltam, mennyire a lényegre tapintott. Ginnyt hidegen hagyta a férfi viselkedése. – Várjon csak, én emlékszem ám magára. Járt néhányszor Sneadleyben, a Kosfejben. Én vagyok ott a pincérnő. – Belekóstolt a gin-tonikba, és szakértő elismeréssel bólintott a bárpincér felé. – Mindig megjegyzem az arcokat – tette hozzá, és elgondolkodva nézegette Charlie-t. Aztán hirtelen elhallgatott, arca elkomorodott. Elfordult, és Montanával kezdett beszélgetni. Körülnéztem, hogy lássam, ki nincs ott. Diane, Rosalia és Farrell még hiányzott. Figyeltem, ahogy Dopplemann újabb tucatnyi szendvicset gyűr magába, és átvittem a második cosmót oda, ahol Bordelaise még mindig Texasszal beszélgetett. – Na, mit szóltok, lányok? – Letelepedtem a mellettük álló bárszékre. – Szerintem egész jó, főleg, hogy nem kell fizetnem érte – mondta Texas délies akcentussal. – Tudod, én csak egy dolgozó lány vagyok. Nem engedhetem meg magamnak, hogy jachtokon utazgassak. – Nem kellene dolgoznod. Bárkit megkaphatnál, akármelyik pasit, egész DélFranciaországban – mondta Bordelaise. – Úgy értem, gazdagokat. Texas magába döntötte a vodkát. – Nem az én stílusom, drágám. Én az a fajta vagyok, aki fülig belezúg a pasiba, még mielőtt tudnám, hogy gazdag vagy szegény. És eddig mindig az derült ki, hogy szegény. – Nevetett. – A szerencse forgandó, gondolom. Texas egyáltalán nem volt az a számító tyúk, akinek a kinézete alapján gondoltam; igazán helyesnek tűnt. A külleme alapján tévesen férfifalónak gondolta az ember. A férfiakról eszembe jutott Montana, és arra néztem. Még mindig Ginnyvel beszélgetett. Eltűnődtem, képes leszek-e valaha féltékenység nélkül tekinteni egy olyan pasira, aki csak a haverom akart

111 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

lenni. Egy olyan férfira, aki azért áhítozott a társaságomra, hogy ne legyen magányos, és hogy a rosszfiúkat távol tartsa tőlem. Épp azon gondolkoztam, véget ér-e valaha is ez az este, amikor a hajópincér bejelentette, hogy a vacsorát most tálalják.

112 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

HARMINCNÉGY Daisy Gyönyörű volt a hosszú asztal az ovális étkezőben. Az asztal közepén alacsony ezüst vályúkban kékeszöld hortenziák sorakoztak, a karos fali gyertyatartók tökéletes, rózsaszín fényt árasztottak, mindenfelé gyertyák lobogtak. A hajópincérek arra vártak, hogy kiszolgálhassanak minket, a kristályvödrökben pezsgő és vörösbor hűlt. Rosalia belépett Hectorral és Magdalenával, mögöttük Reg Blunt. Már csak Diane és Davis Farrell hiányzott. Montana felvázolta az ülésrendet, mindenki téblábolt, az ültetőkártyáját kereste, és azt leste, hogy ki mellé kerül. Montana és én ültünk az asztalfőn, a túlvégen pedig Reg és Diane, aki utánunk sietett be. Montana mellett ült Rosalia, aztán Charlie Clement, Ginny, majd egy üres szék következett, a hiányzó Davis helye. Utána jött Filomena és Brandon. Reg balján ült Texas, aztán Dopplemann, Bordelaise, Magdalena és Hector. Úgy gondoltam, kár, hogy egy férfival kevesebb van, így két nőt egymás mellé kellett ültetni, és hogy szegény Bordelaisenek jutott Dopplemann. Megérkezett Diane, megállt az ajtóban, és egy ideig pózba merevedett, hogy mindenki észrevegye a fekete sifonba öltözött gyászoló özvegyet. Vörös haját feltűzte, hosszú, karcsú nyakában vékony, de nagyon csillogó gyémánt nyakéket, fülében gyémánt fülbevalót viselt. Be kellett ismernem, hogy a maga rideg módján nagyon szép. Amikor rájött, hogy Reg mellett ül, aki máris magába döntött egy üveg Kronenbourg sört, megfeszült az arca. – Azt hittem én leszek az utolsó, aki megjelenik a vacsoránál – mondta vidáman Reg Diane-nak, és felállt. – A repülőút egy kissé lelassított. Nem gyakran repülök, tudja, és nem vagyok valami nagy utazó. Hacsak nem így. Ez a hajó fantasztikus, ugye? – Ránk mosolygott. – Lady Hardwick majd szóval tart bennünket, ugye? – Barátságosan oldalba bökte Diane-t. – Tudják, mi már egy ideje ismerjük egymást. Bob elhozta hozzánk Sneadleybe, amikor még csak udvarolt neki. Annak meg már jó ideje, ugye, aranyom? Mondhatom, sok víz lefolyt azóta a Temzén. Diane arca megrándult, és a továbbiakban nem vett tudomást a férfiról. A pincérek szalvétát terítettek az ölünkbe, és kitöltötték a rózsaszínű pezsgőt. Felszolgálták a kedvcsinálót, ahogy Bob nevezte. Davis Farrell még mindig nem csatlakozott a társasághoz. Nyugtalanul arra gondoltam, talán úgy döntött, hogy másnap hazamegy. Filomena nem hiányolta Davist. Olasz akcentusú angolságával Brandon van Zeldert ostromolta, és olyan halkan beszélt, hogy a férfi kénytelen volt közelebb hajolni, Filomena pedig természetesen pont ezt akarta elérni. Ginny nem tűnt túl boldognak. Látványosan elfordult Charlie-tól, és bánatosan bámulta Davis üres helyét. Nem volt kivel beszélgetnie, pedig isten a tanúm, Ginny aztán szeretett beszélni. Bordelaise kétségbeesetten forgatta a szemét Dopplemann mellett. Hector megkérdezte Charlie-t, miből él, válaszul rosszalló pillantásokat kapott, és egy kurta választ, miszerint a szórakoztató iparból. A feszültség úgy sistergett, akár a villám, és én azon gondolkoztam, hogyan fogjuk átvészelni az elkövetkezendő öt napot. Az első fogással együtt végre megérkezett Davis Farrell. Egy kicsit rendbe tette magát a vacsorához, jó zakóban meg drága, kék ingben jelent meg, és a lófarka ellenére is minden ízében sikeres Wall Street-i figurának tűnt. Elnézést kért, elmondta, hogy New Yorkból keresték telefonon, és azonnal intézkednie kellett. – Nem szoktak hozzá, hogy nem vagyok ott – tette hozzá.

113 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

– Kik? – kérdezte Ginny, miközben a férfi leült mellé. Ginny meglepődött, amikor Farrell a bevándorló ügyfeleiről beszélt. – Fura, azt hittem, itt mindenki gazdag és sikeres – jegyezte meg. – Miből gondolja, hogy én nem vagyok az? Ginny tetőtől talpig végigmérte. – A zakója rendben. A borosta és a lófarok kelt rossz benyomást. Davis nevetett, aztán megkérdezte Ginnyt, hová való, és beszélgetésbe elegyedtek Sneadleyről meg a Kosfejről. Bordelaise derekasan próbálkozott Dopplemann-nal. – Milyen volt a repülőút, Herr Dopplemann? – kérdezte. A férfi ránézett, vastag szemüvegén furcsán tükröződött a fény. – Megfelelőnek és gyorsnak találtam a túlzott biztonsági intézkedések ellenére is, amelyek mostanság dívnak – válaszolta. Bordelaise nagy levegőt vett. Dopplemann nem volt könnyű eset. A férfi egyszer csak így szólt: – Tetszik a frizurája, Fräulein Maguire. Nagyon szőke, nagyon… – Mintha a megfelelő szót kereste volna. – …nagyon elbűvölő. Bordelaise a legderűsebb mosolyával jutalmazta az esetlen bókot, és megkérte Dopplemannt, hogy szólítsa Bordelaise-nek. Rosalia a hallásproblémájáról beszélt Charlie Clementnek, és azt mondta, reméli, megbocsátja, ha nem érti tökéletesen, amit mond. Akadozva beszélte az angolt, Charlie pedig türelmetlennek tűnt, de egyébként is folyton türelmetlen volt, a türelmetlenség már a személyiségéhez tartozott, mintha így kényszerítené védekezésre az embereket, arra késztetve őket, hogy gyorsabban beszéljenek és cselekedjenek. Rosaliát azonban nem tudta siettetni, ő megkérdezte, mit gondol Charlie a jachtról, aztán azzal folytatta, milyen szép „Roberto” Hardwicktól, hogy ilyen gyönyörű hajón látja vendégül a barátait. Charlie egy kicsit ötölthatolt, aztán bizonytalanul helyeselt. És annyiban hagyta a dolgot. Rosalia meglepetten felvonta a szemöldökét, rámosolygott az asztal túloldalán ülő Hectorra, és spanyolul megkérdezte tőle, hogy érzi magát. Hector hátrasimította hosszú haját, amely úgy fénylett, akár egy katonacsizma, megpödörte a bajszát, és tartózkodón közölte, hogy jól. Nyilvánvalóan rajtam volt a sor, hogy mondjak valamit. – Hector, sokat hallottam a Finca de los Pastoresről és arról, hogy milyen gyönyörű. Csodálatos lehet ott élni. Hector nyájasan felém fordult. – Valóban, Señorita, én nem is tudnék máshol élni. – Kérem, szólítson Daisynek – mondtam, és végül sikerült rábírnom, hogy a panzióról beszéljen. Felszolgálták a vacsorát, először a ráksalátát, amelyet páratlan Wellington-bélszín követett. Olyan klasszikus ételeket rendeltünk, amilyeneket Bob rendelt volna. Folyt a bor, a társalgás akadozott, a feszültség nőttön-nőtt. A főételt sajt, saláta és egy fél tucat édesség követte, és ezzel egy időben szolgálták fel a különleges pezsgőt, Pol Roger-féle Cuvée Winston Churchillt. Montana egész este alig szólt hozzám. Most odasúgta, hogy ideje köszöntőt mondanom. Villájával a poharat kocogtatva kért figyelmet. – Daisy szeretne mondani valamit önöknek. Várakozással nézett rám, én pedig felálltam. Előre megfogalmaztam a rövid beszédet, de idegesen köszörültem a torkomat, és végignéztem az asztalnál ülő vendégeken. – Először is, Bob nevében szeretném üdvözölni önöket. Már tudják, hogy különös gonddal választotta ki a vendégeit, és azt akarta, hogy önök együtt emlékezzenek meg az életéről. „Azt

114 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

szeretném, hogy átkozottul jól érezzék magukat”, mondta e szavakkal. De van még valami. Úgy gondolta, ha meghívja önöket, még egyszer mérlegelhetik, hogy ő milyen hatással volt az életükre. Ha megteszik, mondta, talán maguk is elcsodálkoznak. Mindenki engem nézett. Charlie arca közömbös maradt, Davis szája sarkában gúnyos mosoly jelent meg. Diane dühösnek tűnt, Filomena zavartnak. Dopplemann nem törődött a pezsgővel, tovább itta a bordeaux-it, mereven a poharába bámult, mintha onnan várná a választ a kérdéseire. Rosaliának Montana tolmácsolta a mondottakat, és az asszony volt az egyetlen, aki halkan megszólalt. – Roberto mindig is bölcs ember volt. – Az volt – bólintottam. – Most pedig rá isszuk Winston Churchill kedvenc pezsgőjét, amit ezért róla neveztek el. Churchill is Bob példaképe volt, „ember az emberek között”, ahogy nevezte, „oroszlánszívű”. Bob azt kívánta, bárcsak olyan lehetne, mint ő, és sok szempontból, bátorságban, tisztességben, erőben olyan is volt. – Felemeltem a poharam. – Igyunk tehát Sir Robert Waldo Hardwickra, a bölcs emberre, és valamennyiünk jó barátjára. – Ám legyen. – Reg volt az első, aki felemelte a poharát, és ezt mogorva mormolások követték: „Bobra”. Diane arca maszkszerűen mozdulatlan volt. Most Filomenára meredt. – Az olasznak nem lenne szabad itt lennie. Hiszen egy szajha. – Dio mio. – Filomena talpra szökkent. – Hogy merészelsz így nevezni? Bob azért hagyott el, mert te egy nagy kurva voltál, és most látom, mennyire igaza volt. Bob maga mondta, hogy nem érdemled meg a nevét, és hogy én igen. Engem szeretett, nem téged… Én tettem őt boldoggá. Zavart csend támadt. A hajópincérek elkezdték leszedni a terítéket. – Majd meglátjuk, mennyire szeretett, ha felolvassák a végrendeletet – sziszegte Diane. – Majd akkor meglátod, hol végzi egy régi szerető. A kukában. Ne feledd, én voltam a felesége… Gyorsan közbeszóltam: – Kérem, Diane, Filomena, ez egy civilizált vacsora. Bob azt akarta, hogy mindenki jól érezze magát. – Ha már a végrendelet kérdésénél tartunk, megkérdezhetem, pontosan miért vagyunk itt? – Charlie tovább itta a Jack Daniel'st, és folytatta: – Nem hiszem, hogy bármelyikünket is Bob barátjának lehetne nevezni. Például itt ez az ember. – Dopplemannra mutatott. – Istenem, úgy néz ki, mint egy idénymunkás. Évek óta senki nem hallott felőle. Őt mi a fenének hívta meg Bob? – Úgy bámult Dopplemannra, mintha valamiféle rovar lenne a nagyítólencse alatt. – Gyerünk, Herr Dopplemann – mondta –, mondja csak el nekünk, milyennek ismerte a nagy Sir Robert Hardwickot. Mi a maga története? – Hagyja abba, Clement – szólt rá Montana. De Dopplemann összehúzta magát Charlie támadásától, a borospohara fölé görnyedt, és lehajtotta a fejét. Kis idő múlva motyogott valamit, aztán felállt, és kiment. Montana utánaeredt. Megragadta a vállát, de Dopplemann lerázta magáról a kezét, és továbbment. Montana aggodalmasan nézett utána, aztán visszatért az asztalhoz. – Azt hiszem, ma estére ennyi elég – mondta hűvösen. – Diane, magát azért hívtuk meg, mert Bob felesége volt. Nem tudom, hagyott-e egyáltalán magára valamit a végrendeletében, de arra kérem, az ő kedvéért viselkedjen civilizált ember módjára. Ami magát illeti, Clement, ha nem akar részt venni ezen az utazáson, holnap elmehet. Hét körül érünk St-Tropez-ba, maga dönt. De figyelmeztetem, még egy ilyen sértő viselkedés, és személyesen távolítom el. Világosan fogalmaztam? – Ki a fene maga, hogy megmondja, mit tehetek és mit nem? – Charlie hátralökte a székét, és követte Dopplemannt. – Csesszék meg – hallatszott, ahogy kiment.

115 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

A döbbent vendégekre pillantottam. Aztán Diane is felállt, és egyetlen szó nélkül kipenderült a teremből. Filomena a tekintetével követte. – Igaz, hogy Bob szeretője voltam – mondta –, de igazán szerettük egymást. És szomorú vagyok, hogy meghalt. – Szomorú tekintetet vetett Brandonra. –Hogy mondhatott Diane ilyen szörnyűségeket? – Hatalmas könnyek gördültek végig az arcán, mire Brandon selyem zsebkendőt húzott elő a zsebéből, és felitatta a könnyeket. – Semmi baj. Nincs semmi baj – vigasztalta. Elrettenve néztem Montanára. – Azt hiszem, itt véget kell vetnünk az estének – közölte. – Remélhetőleg holnap jobb lesz. – Jézus – suttogta Bordelaise. – Irány a bár! Remélem, Charlie meg Diane nem lesz ott. – Aggódom Dopplemann miatt – mondta Montana, miután elmentek. – Megyek, megkeresem. Később találkozunk a bárban. – Szegény Dopplemann – mondta Bordelaise, miközben egy búcsúpohár pezsgőt iszogattunk. – Ez a Charlie igazi seggfej, rögtön tudtam, amint megláttam. Hidd el, az ilyeneknek mindig van rejtegetnivalójuk. Fiatal tisztek tűntek fel, hogy társaságot szolgáltassanak, és Bordelaise elemében volt. Melvyn a Füst megy a szemedbe című dalt játszotta, Texas rekedtes, izgató hangon énekelt hozzá, és ettől mindenki elandalodott. Még Filomena is, aki közben abbahagyta a sírást, hősiesen elmosolyodott, és nagyon közel ült Brandonhoz. Negyed óra múlva felbukkant Montana. – Dopplemann-nak nyoma sincs – aggodalmaskodott.– Megkértem a hajópincért, hogy nézze meg, de nincs a kabinjában. Kerestem a fedélzeteken, de ott se találtam. Remélem, Clement nem kergette valami ostobaságba. Rájöttem, hogy mire céloz, és Bordelaise-zel együtt rémülten bámultunk rá. – Az ilyen embernél soha nem lehet tudni – mondta Montana. – Bármire képes. Megyek, szólok Anders kapitánynak. – Magával hívta az egyik fiatal tisztet, és elmentek. Pár perccel később a jacht lassított, aztán megfordult, és elindult visszafelé. – Te jó ég – mondtam. – Montana tényleg azt hiszi, hogy Dopplemann beugrott. Pár másodperc eltelt, mire mindenki összeszedte a bátorságát, és a fedélzetre szaladtunk. A korláton kihajolva kutattuk a kékesfekete vizet, amelyet vakító fénnyel világítottak meg. A lenti fedélzet oldalát hidraulikusan felemelték, vízre bocsátották a kis motorcsónakokat, és a tisztek megkezdték a kutatást. – Jaj, ne – siránkozott Filomena. – Ez annak a szörnyű embernek a hibája… De ez a kis Dopplemann olyan furcsa. – Nem lesz semmi baj – mondtam, és megpróbáltam bizakodónak látszani, miközben a vizet fürkésztem. – Abban ne légy olyan biztos – mondta Bordelaise. – Egy ilyen pasi, akit nyilvánosan megaláztak… A személyzet többi része átfésülte valamennyi fedélzetet, átkutatott minden kajütöt. A bárpincér közölte, hogy Dopplemann rendelt egy újabb üveg Haut-Briont. Úgy gondolta, a szobájába vitte, Montana pedig azt mondta, nem hiszi, hogy Dopplemann megölte volna magát, amikor volt még egy egész üveg jó bora. Fényszórókkal pásztázták a vizet, amely ettől gyönyörű opálkékre változott. Ahogy néztem, az jutott eszembe, nem is lenne olyan rossz, ha a gyilkos beleesne… Charlie és Diane kivételével mindenki a fedélzeten volt, és a korláton túli területet fürkészte. A szél a nők testére tapasztotta a ruháját, és a félhomályban úgy festettek, mint a gyönyörű, faragott díszek; lobogó haj, felszegett fej. Reg és Davis, Brandon és Hector figyelt és várt. – Clement sértegetése nem küld valakit a halálba – mondta Reg. – Clement nyilván begurult, és mindenki tudja, hogy az ember ilyenkor mond olyasmit, amit nem kellene.

116 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

Hector föl-alá járkált a fedélzeten, Texas, Filomena és Bordelaise némán összesimult.

Montana Montana visszament az alsó fedélzetre. A hatalmas acél üzemanyagtartályok ragyogtak a fényben, és a jacht motorjaitól kissé remegett a hajó. A bugás mellett egy másik hangot is hallott; mint amikor fűrészelik a fát. A hang eredetét keresve, lehajtott fejjel megvizsgálta a tartályokat. Dopplemann elterpeszkedve feküdt a hátán, és még mindig szorongatta az üres borosüveget. Eszméletlenül hortyogott. Montana értesítette Anders kapitányt, odahívták a hajóorvost, és Montana visszament a fedélzetre, hogy szóljon a többieknek. A pánik elmúlt, a félelem azonban nem. A vendégek lassacskán a szobájukba szivárogtak, megkönnyebbültek, hogy nincs velük egy holttest, a hajó folytathatja útját, és a végrendeletet Caprin felolvassák.

117 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

V. rész SZERET, NEM SZERET

118 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

Szerelem, vágy, öröm és kéj Velünk enyész, ha itt az éj. ROBERT MERRICK

119 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

HARMINCÖT Daisy Most, hogy magunkra maradtunk, Montana rám nézett. Agyam még mindig tompa volt a rémülettől, erősen markoltam a korlátot, és még mindig reszkettem. A szellő a hajammal játszott, és én néztem a hajó tejszínszerű nyomdokvonalát meg a kis, foszforeszkáló halak ugrándozását, éreztem a tenger és a szárazföld felől érkező fenyvesek illatát, miközben StTro-pez közelében a part mentén hajóztunk. Ezúttal nem volt mit mondanom. – Gondoskodnak róla. Életben marad – mondta szelíden Montana. – Már szinte azt kívánom, bár meghalt volna – mondtam keserűen. – Könnyű kiút lenne, egyszerűen hazamehetnénk. – Maga igen szigorúan ítél. Dopplemannt mindenki előtt megalázták, ezért elrejtőzött és leitta magát. Ez az ember olyan régen él egyedül, hogy valószínűleg fel se ötlött benne, hogy keresni fogjuk. Még mindig nem bocsátottam meg Dopplemann-nak azért, amin keresztülmentünk miatta. – Tényleg, hogy fog holnap a szemünkbe nézni? Amikor tudja, hogy mindenki tudja. – Majd túlteszi magát rajta, ahogy maga is. Gyerünk, Daisy, menjünk, jó? Lefejtette a kezemet a korlátról, és az ajkához emelte. Mintegy varázsütésre elfeledkeztem Dopplemann-ról. Remegett a térdem. Nem éreztem ilyet tinédzserkorom óta, a „férjem” mellett pedig egyáltalán nem. Talán az én hibám volt a sivár nemi életünk, én mégis őt tettem felelőssé. Nőfaló viselkedése ellenére a férjem nem volt valami nagy szerető. És most kíváncsi lettem, Montana az-e. Tudom, nem szép tőlem, de néha az ember gondolatai önálló életet élnek, és legalább nem foglalkoztam tovább Dopplemann-nal. Montana elengedte a kezem, és a tengert nézte. Azon tűnődtem, mire gondolhat. Kemény embernek tűnt a sasos arcélével, rövidre nyírt hajával, izmos, karcsú testével; olyan férfinak, aki mindig formában tartja magát, és felkészült bármilyen veszélyre, ami a sarkon leselkedik. Azt kérdeztem magamban, akkor vajon miért vonzódom hozzá? Talán a társául szegődött veszély miatt? Vagy amiatt, ahogy Sneadleyben a fehér frottír fürdőköpenyében bejött a szobámba, és teát hozott meg gyömbéres kekszet? Milyen szexis és laza volt! Felsóhajtottam, mire ő felém fordult, és rám nézett. – Még mindig itt van? – kérdezte, és jókedvűen kacsintott a grafitszürke szemével. – Adok egy centet, ha megmondja, mi jár a fejében – mondtam. – Többet ér az annál. – Akkor negyed dollárt. – Annál is. – Ötven dolcsit. Montana kinyújtotta a kezét. – Áll az alku. Ide vele. – Előbb mondja meg. Megrázta a fejét. – Ez nem így működik. Az árut ki kell fizetni, és csak azután lehet hazavinni. Újra dühösen felsóhajtottam. – Csökönyös egy ember maga, tudja? – Furcsa, én azt hittem, maga a csökönyös. Kimerülten a korlátnak dőltem. Arcomon éreztem a kezét, és megfordultam, hogy ránézzek. Ujjával megsimogatta az arccsontomat, majd a számat, az ajkamat is. Kezébe fogta az államat, és maga felé fordította az arcom. Pillantásunk összeforrt, aztán szorosan behunytam a szemem, ő hozzám hajolt, és

120 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

ajkunk összeért. Olyan csók volt, hogy azt kívántam, sose legyen vége, és amikor végül szétváltunk, én pedig levegő után kapkodtam, meg is mondtam neki. – Nem akarom abbahagyni – mondtam kifulladva. – Azt akarom, hogy sokáig így csókolj. Újra végigsimított az arcomon, a szemembe nézett, elakadó lélegzetünk összevegyült; aztán a tarkómra csúsztatta a kezét, és sóvár testemen áramütésszerű remegés futott végig. – És most? – motyogtam, és úgy simultam a keze alá, akár egy doromboló macska. – Bejössz hozzám? Visszafojtotta a nevetést. – Jaj, Daisy, te vagy az egyetlen őszinte nő, akivel találkoztam. Te mindig pontosan azt mondod, amit érzel? Bólintottam. – És mindig bajba kerülök miatta. – Kacéran méregettem. – Remélem, most is így lesz. Elhúzódott. A kezemet fogva átsétált velem a kihalt fedélzeten. – Jobb, ha a kabinodba kísérlek – mondta, és én csalódottan hallgattam. Némán álltunk a liftben egymás mellett, de már nem fogtuk egymás kezét, aztán végigsétáltunk a folyosón a lakosztályomhoz. Az ajtó előtt szembefordultam vele, minden porcikáját éreztem magam mellett, minden idegszálammal izgatottan várakoztam. – Nos? – kérdeztem a vágytól még mindig lélegzetvisszafojtva. – Daisy. – Ujjával megemelte az államat. – Biztos vagy benne? A boldogságtól sugározva mosolyogtam. – Megmutatom, mennyire – mondtam, kinyitottam az ajtót, megfogtam a kezét, és bevezettem. Talán azt hittem, kaphatok az erejéből, és az ő révén legyőzhetetlenné válok? Kíváncsi voltam a testére és a titkaira, amelyeket úgy leplezett előlem? Például a jobb felső karján lévő tetoválás jelentésére? És mit jelent a C a Harry C. Montanában? És kicsoda ő egyáltalán, hiszen szinte semmit nem tudtam róla azon a pár mondaton kívül, amit a magányos gyerekkoráról mondott, meg azon kívül, hogy valaha egy galvestoni bisztróban dolgozott, meg hogy Bob Hardwickkal amolyan „barátságfélében” volt. Montana több szempontból is rejtélyes ember volt, és most legalább a testét meg a szeretkezését megismerem. Úgy történt, ahogy szerintem kellett volna? Vajon a karjaiba hanyatlottam, és elaléltam, mint egy szerelmes szűz, remegve és az érintésére várva? Én aztán nem. Nem vesztegettem az időt. Fél pillanat alatt szégyentelenül lehúztam a ruhám cipzárját, ő pedig újabb fél pillanat alatt kisegített belőle. – Daisy, Daisy… édes, tökéletes Daisy – mondta a mellemet csodálva, amelyen érintésére vágyva merevedett meg a bimbó. Aztán, mint a mesebeli herceg, felkapott és az ágyhoz vitt. Elsöpörtem az útból az ajándék csokikat, és hátradőlve néztem, ahogy levetkőzik, aztán elém áll. Olyan gyönyörű volt, amilyen férfi csak lehet. Közelebb húzódtam és felültem, ő pedig a karjába vett. Meztelen testünk forrón összesimult, és én belevesztem az apró, becéző csókokba. Szédültem az érintésétől, és úgy csókoltam vissza, mintha soha többé nem akarnám elengedni. – Érints meg – suttogtam az ujjaitól megrészegülten. – Érints meg – motyogtam újra… meg újra… miközben az ajkával cirógatott… – Jaj, Montana, Montana… – Legalább szólíthatnál Harrynek. Kinyitottam a szemem, és ránéztem. – Hát persze. Igen. Harry. Ne hagyd abba… Harry… Jóval később, lábammal a testét átkulcsolva, karomat az ágyon szétvetve úgy feküdtem, mint egy kiégett tűzijáték, amely minden csillogó petárdáját kilőtte az éjszakai égre. Végigsimítottam a titokzatos tetoválást. – Mit jelent ez? – kérdeztem.

121 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

– Tibeti mondás. Azt jelenti „szeretet és kedvesség”. A légierőnél csináltattam két másik haverommal együtt. A legjobb emberek voltak, akiket valaha is ismertem. Mind a kettőt megölték Afganisztánban. – Elgondolkodva elhallgatott. – Hiányoznak – mondta. Kiszabadította magát, és hátradőlt. Behunyt szemmel mondta: – Életem legszebb időszakát töltöttem velük, mintha a testvéreim lettek volna. A kemény férfi megmutatta lágy szívét, hirtelen sebezhetővé és emberivé vált. Gyengéden megsimogattam a tetoválást, és arra gondoltam, bárcsak ne kérdeztem volna meg. – Sajnálom. Rám nézett, látta a részvétet a tekintetemben. – A másik jelentős esemény az életemben, amikor találkoztam azzal az emberrel, akit az apámnak tekintettem. Természetesen nem a vér szerinti apám volt, vele a haláláig sem volt igazi kapcsolatom. De ez a másik ember megmentette az életemet. Ez az ember felemelt engem… mert mielőtt találkoztunk, egy voltam a sok vagány gyerek közül, akik csak a bajt keresték. Phineas Cloudwalkernek hívták, és bennszülött volt a komancs törzsből. Hatvanhét éves volt akkor, sovány, szíjas, kemény. Egy földúton szedett fel, Texas környékén, olyan régi Ford kisteherautót vezetett, ami zörgött meg csörömpölt, és folyamatosan széteséssel fenyegetett. Én stoppoltam, feltartottam a hüvelykujjam a hideg, néptelen estén, amikor egy lélek se teszi ki a lábát, ha nem muszáj. Ömlött az eső, én bőrig áztam, de Cloudwalkernek volt egy beteg kutyája, azt vitte az állatorvoshoz. Sírva mondta, hogy a kutya kiszenvedett, és én emlékszem, mennyire csodálkoztam, hogy egy felnőtt embernek van bátorsága sírni. Még soha nem láttam senkit, aki kimutatta az érzéseit. Montana elhallgatott, és én lélegzetvisszafojtva vártam a folytatást. Szinte hallottam, ahogy a kemény kagylóhéj, amelyet a szívem köré növesztettem, amikor a férjem elhagyott, repedezni kezd. Montana, ez a kemény ember megnyílt előttem, megmutatta a legmélyebb érzéseit, bánatát a cimborái tragikus elvesztése és az igazi apja elvesztése miatt. Arra gondoltam Cloudwalker azt jelenthette neki, amit nekem Bob: a megváltást. Olyan emberek voltak, akik elfogadtak minket összetörten is, aztán megjavítottak és újra teljes emberré tettek; lélegző, élő, érző emberi lénnyé. – És most itt vagy te – mondta halkan Montana. –Egy olyan nő, akit szeretnek a férfiak. Nem mertem megkérdezni: és te szeretsz? Túl korai lett volna szerelemről beszélni. Végtére is puszta fizikai kapcsolatról volt szó. Inkább ezt kérdeztem. – Te sírnál előttem, Harry Montana? – Bob temetésén sírtam. – Ezzel meglepett. – Jó embert veszítettem el. Barátot. – Én is sírtam – vallottam be. – Azóta is gyakran sírok, és fogalmam sincs, honnan jön ez a rengeteg könny. Ujjára tekerte az egyik hajfürtömet. – Daisy. – Igen? – Nem akarom, hogy félj. Hogy értette ezt? Attól kéne félnem, hogy beleszeretek? Vagy attól, hogy mi lesz Dopplemann következő lépése. – Á, én nem félek, tényleg nem – mondtam, és sokkal magabiztosabb volt a hangom, mint ahogy valójában éreztem magam. – Jó kislány. – Átkarolt, és magához húzott. – Gyönyörű vagy, tudod? – Nem sokan mondták ezt az utóbbi időben – vallottam be. – Akkor most figyelj rám. Jegyezd meg. Vésd az agyadba. Gyönyörű vagy. Azt akarom, hogy naponta harmincszor elismételd magadban. Megígéred? Nevettem. – Megpróbálom.

122 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

Eltolt magától, felkelt, kivette a pezsgősüveget a vödörből, és kinyitotta. Teletöltött két poharat, és az egyiket odanyújtotta. – Igyunk kettőnkre – mondta mosolyogva. Ittunk, aztán megettem az összes csokoládét, mert megéheztem a szeretkezéstől. – A szobapincér-szolgálat huszonnégy órás – emlékeztetett. – De mit gondolnak, ha meglátnak a szobámban? –kérdeztem rémülten. Nevetve csóválta a fejét. – Gyere ide, te buta, szemérmes, prűd nőszemély – mondta, és az ölébe húzott. Elfeledkeztem a pezsgőről meg a szobapincér-szolgálatról, és újra csókolgatni kezdtem.

123 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

VI. rész MÁSODIK NAP ST-TROPEZ

124 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

Az élet idegen nyelv: Mindenki töri. CHRISTOPHER MORLEY

125 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

HARMINCHAT Daisy Az igazak álmát aludtam, és úgy simultam Montana testéhez, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Másnap reggel homályosan észleltem a nappali világosságot a függöny mögött, majd végül magamhoz tértem az elégedett szendergésből, kinyitottam a szemem, és őt kerestem. Nem volt ott. Vártam egy üzenetet, megnéztem a nappaliban és a fürdőszobában. Mind üres volt. Elképedve néztem körül. Montana otthagyott, és még csak el sem köszönt. Gondolom, butaság, de a visszautasítás fájdalma újra belém hasított, ugyanazt a szörnyű gyötrelmet éreztem, mint amikor a férjem otthagyott. Megkérgesedett szívem kagylóhéján a repedések, amelyek előző éjszaka keletkeztek, amikor Montana a legsebezhetőbb oldalát mutatta, most a pillanatragasztó véglegességével zárultak be újra. Azt mondtam magamban, hogy bolond vagyok, és a férfiak már csak ilyenek, csupán a szex kell nekik, semmi más. De hát nem én csábítottam el őt? Megkérdezte, tudom-e, mit csinálok, és én meggondolatlanul rávágtam, hogy igen. Most már tudtam, mire kért. Se többre, se kevesebbre. Ez nem fog még egyszer megtörténni, véget is ért, mielőtt még elkezdődött volna. Lassan derengeni kezdett, hogy a nagy panorámaablakon kívül ott van St-Tropez varázslatos kikötője. Láttam a fenyvesekkel borított ramatuelle-i dombokat a tiszta, kék éggel a háttérben. Hallottam a sirályok rikoltozását, és amikor kinyitottam az ablakot, a tenger és a virágok illata áradt be rajta. Szükségem volt rá, hogy a part és a nap melege cirógassa szerelemtől felhorzsolt testemet; szükségem volt rá, hogy a fájdalmat a hűvös, kék tenger enyhítse, hogy belélegezzem a virágok frissítő illatát. Rozéra meg frissen fogott halra volt szükségem, és a fraises des bois nevű, apró erdei szamócára. Harry Montanára természetesen nem volt szükségem. Álltam a zuhany alatt, és hagytam, hogy a víz lemossa rólam a szeretkezés minden nyomát. Patyolattisztán bukkantam elő, puha pamutfürdőköpenybe burkolózva, éppen akkor, amikor Camille, a pincérnő megérkezett a reggelimmel. Töltöttem egy csésze kávét, téptem egy darabot a vajas, leveles croissant-ból, amilyet csak a franciák tudnak sütni. Közben felhívtam Bordelaise szobáját. – Mi van? – kérdezte. – Ébren vagy? – Most már igen. – Húzd el a függönyt, és nézz ki. Hallottam a morgását, miközben kikászálódott az ágyból, aztán a függöny hangját, ahogy elhúzta. Aztán: – Hűű! Ezt nézd meg! – Most már ébren vagy? – kérdeztem vigyorogva. – Meghiszem azt. Mit terveltél ki? – Strandot. Úszást. Ebédet. Borozást. Nézelődést. Talán később egy kis laza vásárolgatást… – Adj egy fél órát, és a tiéd vagyok. Jaj, várj egy pillanatig, mi lesz a gyanúsítottakkal? Egyszerűen magukra hagyod őket? – Hát, te szeretnél együtt úszkálni Dopplemann-nal? Esetleg Charlie Clementtel? – Hallottam a nyögését. – Naná, hogy nem, és én sem. A pokolba, Bordelaise, majd Montana foglalkozik velük.

126 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

– Hmmm. – Szinte hallottam, ahogy kattog az agya. – Tulajdonképpen pontosan hogy is állsz Montanával? Azt hittem, tegnap este eléggé összejöttetek. És ne próbáld nekem bemesélni, hogy tévedek. Ötven lépés távolságból kiszagolom a bimbózó szerelmet. – Akkor ezúttal tévedsz. Vége. – Vége? Azt hittem, azt akarod mondani, hogy épp elkezdődött. Sóhajtottam, gyorsan összefoglaltam az elmúlt pár óra eseményeit. Végül azt mondtam: – Tehát ha egy pasi felszed és otthagy anélkül, hogy elköszönne, vagy legalább üzenetet hagyna… még telefonon se hívott… akkor szerinted mire gondol egy nő? – A legrosszabbra – értett egyet Bordelaise. Sóhajtozva bebújtam a türkizkék bikinibe és az áttetsző, világoskék, hosszú köntösbe, amelyet a londoni Harvey Nicknél vásároltam. Felhívtam Patrice de Colmont-t, a Club 55 tulajdonosát, és asztalt foglaltam két órára, majd megragadtam a fonott szalmatáskámat, és bezörgettem Bordelaise ajtaján, ő derűs mosollyal tárta ki. – Gyorsan, szaladjunk, mielőtt Dopplemann előkerül – mondtam suttogva, és már neki is iramodtam a folyosón, ő a sarkamban, és komisz gyerekek módjára vihogtunk, miközben végigügettünk a fedélzeten. Kószáltunk a napsütésben, megnéztük az ékszereket, öveket, pólókat, sálakat, napszemüvegeket és ajándéktárgyakat árusító bódékat. Nem könnyű taxit kapni a kis, zsúfolt St-Tropez-ban, ráadásul mintha összesen kettő lenne, de én tudtam, honnan kell hívni, és a kikötőnél várakoztunk, amíg megérkezett. A taxisofőr aranyos volt, és Paulnak hívták. Franciául tartott szóval minket, miközben áttörtünk a tizenötödik századi városka keskeny utcáin meg sikátorain, és kijutottunk a főútra. A „Plages” feliratnál befordult, aztán végtelen szőlőskertek mellett haladtunk, amelyekben a finom, helyi rozé alapanyaga termett, aztán a „Pampelonne” táblánál újra befordultunk, és az út végén a gyönyörű partra értünk. Paul azt mondta, hívjuk fel, amikor vissza akarunk menni, és elhajtott, mi pedig a parkolóban álló Bentleyket és Ferrarikat csodáltuk. A Club 55 elegáns közönsége ellenére egyszerű hely. Belsejébe deszkajárda vezet, amelyet magas bambuszok árnyékolnak. A járda egy teraszra visz, ahol a szabadtéri étterem és a népszerű bár van. Fehér vitorlavászon ernyők vetnek árnyékot a vendégekre, és a hely leanderrel, tamariszkusszal, bougainvilleával van teli. Előttünk a napernyőktől tarkított part, a tenger és rengeteg „gyönyörű” ember. Az árnyékos étteremben az asztalokon világoskék terítő, rajtuk friss virág, a tenger felől szél fúj, és kis motorcsónakok közelednek a kint horgonyzó hatalmas jachtokról. Rajtuk divatos ruhákban gazdagok és csinos, fiatal lányok apró bikiniben, akik ebédelni készülnek St-Tropez legelőkelőbb és legnépszerűbb parti klubjában. Patrice megfogta és megcsókolta a kezem, és halkan a részvétét nyilvánította Bob miatt. Hosszú évek óta ismerte, és azt mondta, hiányozni fog. A klub 1955 óta Patrice de Colmont családjának a tulajdona, amikor is anyja és apja vett egy parti kalyibát, amelyben Brigitte Bardot és a stábja részére főztek, akik épp az És Isten megteremtette a nőt című filmet forgatták. Az volt St-Tropez és a Club 55 születésének pillanata. Elhelyezkedtünk egy ernyő alatt a parti matracokon, de alig vártam, hogy végre a vízben legyek. Úgy zárult össze köröttem, mint egy puha selyem köntös, pont elég hideg és pont elég meleg volt. Alámerültem, aztán fröcskölve a felszínre bukkantam, és kiráztam a hajam a szememből. Nem gondoltam Montanára. Nem gondoltam Dopplemannra. Még Bobra sem gondoltam. Ahogy belemerültem a lágy, kristálytiszta vízbe, csupán a saját érzéki örömömre gondoltam, meg a testem erejére a hullámok között, és a horizont felé úsztam. Bordelaise csapásról csapásra tartotta velem az iramot. Nem véletlenül voltunk az iskolai úszócsapat tagjai. Végül lehűlve, derűsen visszatempóztunk a partra. Leráztuk magunkról a vízcseppeket, mint az a két labrador, akik mellettünk úsztak, és kiszaladtunk a partra, a mi kis

127 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

menedékünkhöz, ücsörögtünk egy darabig, és hagytuk, hogy a nap megszárítson, mielőtt újabb adag Hawaiian Tropicot kentünk magunkra. Hátradőltem a matracon, és behunytam a szemem. Amióta elhagytam Londont, most először éreztem magam teljesen ellazultnak. A szalmaernyő alatt félálomban érzékeltem a nevetést, a jég kocogását a poharakban, a szellő lágy susogását a tamariszkuszok közt és az apró hullámok csobogását a parton. Azt kívántam, bárcsak örökre itt maradhatnék, és soha ne kellene szembenéznem a valósággal, Montanával és a gyanúsítottakkal. – Madame, elkészült az ebéd. – A kék pólós, mosolygós fiatal kiszolgáló megzavarta a gondolataimat, mire Bordelaise és én felvettünk valamit, és utat törtünk a már foglalt asztalok között. Rendeltem egy üveggel a ház rozéjából, amelyet némán, élvezettel iszogattunk, rágcsáltuk a friss, édes retket, a karfiolrózsákat, a paprikaszeleteket, amelyeket pikáns, fokhagymás majonézbe mártogattunk. Az elégedettség érzése úgy telepedett ránk, akár a vihar utáni csend. Lusta megjegyzéseket tettünk a gyönyörű testekre, az ékszerekre, a vérlázító hivalkodásra és tetszelgésre; a napbarnított lányokra, a bronzbarnára sült, tetovált fickókra; a kövérkés, fürdőnadrágos iparmágnásokra, akiknek baseballsapkáján a saját jachtjuk neve virított, meg a mozisztárokra. Természetesen átlagemberek is jöttek ide évről évre, nem azért, hogy lássanak és látszódjanak, hanem egyszerűen mert szerettek itt lenni. Épp végeztünk a csíkossügérrel meg a finom salátával, és meg akartuk rendelni a második üveg bort, miközben az erdei szamócára vártunk, amikor Bordelaise suttogva felém fordult: – Ne nézz arra, de találd ki, ki közeleg. Természetesen felnéztem. Diane volt. Hallottam barátnőm kétségbeesett sóhaját. – A francba, Daisy, most meglátott, és idejön. Igaza volt. Diane kiszúrt minket, és felénk vette az irányt. Felháborodottan meredt ránk. – Maguk mit keresnek itt? Hisz ide lehetetlenség asztalt foglalni. – Kosarat kapott, ugye? – Bordelaise nagyon leereszkedő tudott lenni, ha akart. – Milyen kár. Daisy meg én természetesen épp egy pompás ebédet eszünk, és gyönyörű napot töltünk a parton. – Akkor, ugye, nem bánják, ha csatlakozom? – Diane levetette magát, mielőtt tiltakozhattunk volna. Turkált a fehér bőrtáskájában, végigsimított a haján, amit hátul kontyba fogva viselt, kék pántos ruháját igazgatta. Töltött magának egy pohár rozét, és felhajtotta. Tekintete a szemüveg kerete fölött találkozott az enyémmel. – Maga kefélt a volt férjemmel? – kérdezte. Tátva maradt a szám. Hallottam, hogy Bordelaise horkantva felnevet. – Mindig is gyanítottam – mondta Diane. – Olyan közel állt hozzá, mindig ott volt, felvette a telefont, együtt repültek, ott volt azon a szörnyű helyen, Sneadley Hallban. Még itt, StTropez-ban, az Hôtel du Capban is. – Emlékszem magára az Hôtel du Capból – mondtam, és tudtam, nagyon is megvan neki a jelenet, amit rendezett, amikor Bob közölte vele, hogy nem ad több pénzt neki. – Hát persze, hogy emlékszik – mondta hirtelen elcsigázottan. – Csak azt nem tudja, milyen égető szükségem lett volna arra a pénzre. És hogy miért. –Smaragdzöld szeme visszatükrözte a napfényt, ahogy rám nézett. – De hát nem is tudhatja az igazságot, ugye? Soha nem mondtam el Bobnak, akkor most miért mondanám el magának? – Miféle igazságot? – kérdeztem, de ő elfordította a fejét. Nyilván úgy gondolta, már így is túl sokat mondott. Intett a pincérnek, és az aranykarperecek megcsörrentek a csuklóján. – Bob meghalt, és biztos vagyok benne, hogy gondoskodik rólam a végrendeletében. – Újra rám villantotta a szemét. – Igaz?

128 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

– Nem tudom, mi van Bob végrendeletében – mondtam. Meg kell várnia Caprit, majd ott megtudja. Egy pillanatra mintha kétségbeesés villant volna a tekintetében, de aztán gyorsan a pincérhez fordult, és grillezett rombuszhalat rendelt egy újabb üveg rozéval. Aztán elmosolyodott, és megkérdezte Bordelaise-t, honnan jött, mit keres itt, és hogy tetszik neki a hajó. Diane a rémült és elkeseredett asszonyból egy pillanat alatt gyakorlott és elbűvölő társasági hölggyé változott, aki remekül érzi magát St-Tropez legfinomabb parti klubjában, ahol szemlátomást otthonosan mozgott, hisz sokan jöttek oda hozzá, akik megpuszilták és megkérdezték, miért nem látják mostanában. Mindenkinek azt válaszolta, hogy a férje nemrég halt meg, és épp csak kezdi magát összeszedni a sokk után. Talán tényleg így van, gondoltam meglepve. Gyorsan rájöttem, hogy Diane-nál sohasem lehet tudni.

129 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

HARMINCHÉT Daisy Felhívtuk Pault, a taxisofőrt, hogy jöjjön értünk, és otthagytuk Diane-t, hogy ebédeljen csak jóízűen a barátaival. Még mindig azon töprengtem, mire gondolhatott, miközben visszahajtottunk St-Tropez-ba, és kiszálltunk, hogy benézzünk a butikokba, amelyek négykor épp kinyitottak a déli szieszta után. Sétáltunk a félreeső, macskaköves sikátorokban, és ugyan kivel futottunk össze, hát Filomenával, aki hatalmas bevásárlószatyrokat vonszolt Hermès, Erès és Blanc-Bleu felirattal. Nyilvánvalóan csöndben megrohamozta a százezer dollárt. Makulátlan volt és gyönyörű a drága, ám egyszerű fehér vászonban, és úgy lépkedett, mintha a város az övé lenne. – Ciao, amici – köszönt, intett a szabad kezével, és ragyogóan ránk mosolygott az utca túloldaláról. – Nézzétek, mit vettem! – Megemelte a szatyrokat. – Évek óta nem vásároltam ennyit. Mindig jól érzem magam, ha jól bevásárolhatok. Anélkül, hogy körülnézett volna, nekilendült, hogy a keskeny úton egy kék Mercedes kabrió előtt keljen át, amelyet jóképű, szőke fickó vezetett. A pasas dühösen rádudált, beletaposott a fékbe, és megállt. – Majdnem megöltem – mondta franciául, és tettetett kétségbeeséssel felemelte a kezét. – Ha meg kell halnom, akkor már a maga kezétől haljak meg – szólt vissza nevetve Filomena. A férfi kikönyökölt az autó ablakán, és érdeklődve végigmérte. – Mit csinál ma este? Tudok egy jó kis partit. Paul Allén jachtján. Sokatmondó pillantást váltottam Bordelaise-zel. Paul Allen, a Microsoft-milliárdos jachtja, a Polip, St-Tropez leghatalmasabb, legpompásabb hajója, jóval nagyobb a Kék hajónál, toronymagas, szürkéskék testének tetőfedélzetén két helikopterrel. Filomena odaballagott; névjegykártyát cseréltek, egymásra mosolyogtak, hosszan szorongatták egymás kezét, közben az ideges sofőrök mögöttük tülköltek és kiabáltak. Filomena mit sem zavartatva magát búcsút intett. Kedvesen rámosolygott a dühös sofőrökre, aztán odajött hozzánk, mi pedig tátott szájjal szemléltük a hidegvérét. – Ostoba fiatalember – mondta lenézően. – Azt hitte, rögtön hanyatt esem, ha bedobja Paul Allen nevét és jachtját. – Hát, én hanyatt estem – mondta Bordelaise. – Ugyan! Természetesen nem ismeri Paul Allent. Olyan, mint én, az oldalvízen hajózik, reméli, hogy szerencséje lesz, és sikerül betörnie, kapcsolatokat teremtenie, és jut neki néhány morzsa a gazdagok asztaláról. Filomena kissé összekutyulta a hasonlatokat, de értettük, mire gondol, és akárcsak Diane, ő is meglepett minket, csak ezúttal az őszinteségével. – Én gazdagnak látszom, ő gazdagnak látszik – mondta elegáns, barna vállát megvonva –, de mindketten csak szélhámosok vagyunk, és reméljük, hogy szerencsénk lesz. Texas épp ekkor fordult be a sarkon, szintén szatyrokat himbált, bár nem Hermèstől. – Sziasztok! – kiáltotta. – Ti is vásároltatok, lányok? – Cipősarka beszorult két macskakő közé, és majdnem elesett. – Basszus! – Fél lábon ugrált, és a bokáját markolászta. – Ez nagyon fáj. Brandon fordult be mögötte a sarkon. Ránk mosolygott, aztán riadtan nézett Texasra.

130 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

– Mi történt? – Texas fél lábon imbolygott, ő pedig átkarolta a derekát, hogy támogassa, de a lány tovább nyöszörgött. – Beszorult a sarka – mondtam. – Valószínűleg rándulás. Vigye vissza a hajóra, hogy megnézze az orvos. – Hát persze. Igen, rendben. A hajóra. – Úgy tűnt, Brandon csak rövid tőmondatokban képes beszélni. – Én is megyek – mondta Filomena, és Texas derekára fonta a karját. – Jól van, akkor legyen az orvos – nyöszörögte Texas. – Sajnálom, hogy nem tudok tovább vásárolni. Miközben elbicegett, láttuk, hogy Filomena Texas háta mögött megfogja Brandon kezét, és elnevettük magunkat. Almás pitét vettünk a pékségben, és boldogan majszoltuk, közben a bizsukat nézegettük egy Alix nevű, apró üzlet kirakatában. Aztán Bordelaise vett egy türkiz virágokkal kirakott karperecet, én pedig egy elragadó nyakláncot választottam – egy nyakörvet, vagy collier-t ahogy a francia elárusítónő nevezte, amely öt sor csepp alakú gyöngyből állt, vékony aranyszálra felfűzve. Öt óra volt, és hatkor indult a hajó. Közvetlenül a Café Sénéquier mellett jutottunk ki a kis térre, ahol Dopplemannt pillantottuk meg, aki bort ivott, és zordan, üres tekintettel nézte a jachtok parádéját. A jachtokon lobogtak a zászlók, a személyzet fehér sortban és ingben készen állt, hogy felszolgálja a koktélt, vagy a megfelelő pillanatban elinduljon. Dopplemann szokás szerint látszólag elvesztette az időérzékét, és én vonakodva úgy döntöttem, emlékeztetem, mielőtt megint leissza magát, és lekési a hajót. Amikor megszólítottam, felugrott, és leverte a borosüveget, ami összetört. – Fräulein Daisy. És Beaujolais. – Eltévesztette Bordelaise nevét, és bizonytalanul rámosolygott, majd feltápászkodott. Pipaszár lába úgy állt ki a rövidnadrágból, mint egy pár fehér bot, és lódenzöld pólót viselt; úgy tűnt, ez a kedvenc színe. Nyakában vaskos, bifokális szemüveg lógott madzagon. – Ideje visszamenni a hajóra, hatkor indulunk – mondtam kurtán. – Á, igen. Hát persze. – Gyorsan felvette az útikönyvet az asztalról, némi aprót tett a csészealjba. –Nos, igen, jobb, ha sietek. Csöndben baktatott mellettünk, és időnként a több saroknyi hosszúságban elterülő tárlatra pillantott. Megállt egy kicsi, ám részletesen megfestett kép előtt, amely halászkunyhót ábrázolt: fehérre meszelt falakat, kék cserepes tetőt, nyitott ablakot, sárga függönyöket, amelyek lobogtak a szélben, egy halom halászhálót és egy fekete kutyát, amely a napon szundikált. Dopplemann levette a szemüvegét, és megtisztította. Visszatette, és még közelebbről megszemlélte a festményt. Türelmetlenül, felvont szemöldökkel az órámra néztem, aztán Bordelaise-re, de nem hagyhattuk ott csak úgy. – Megveszem ezt a képet – jelentette ki hangosan. Az eladó közölte az árat, és Dopplemann elnyűtt bőrtárcát vett elő, amely legalább százévesnek látszott. – Azt hiszem, alkudnia kéne – mondta Bordelaise, de ő megrázta a fejét. – A művész a megélhetéséért dolgozik. Ő elad. Én vásárolok. Nekem megfelel az ár. Szorosan a hóna alá fogta a festményt, szemlátomást olyan értékesnek tartotta, akár egy Rembrandtot, és újra nekiiramodtunk. A sarkon Davis Farrell-lel futottunk össze, aki a jachtokat fényképezte. – Muszáj néhány képet készítenem, különben senki nem hiszi el, hogy itt jártam – mondta, és a nyomunkba eredt. – Jó napjuk volt? – Fantasztikus – mondtam, és arra gondoltam, milyen szörnyen távolinak tűnik a strand és a kellemes, boros ebéd.

131 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

– Pontosan melyik korszakból való a hajviselete? –érdeklődött Bordelaise, miközben rosszallóan szemlélte a lófarkat. – Gondolom, a hatvanas évek végéről. – Davis megcibálta kusza haját. – Nem tetszik? – Mondjuk úgy, hogy olyan, mint egy régi pokróc, ami jobb napokat látott. Nevettünk, és Dopplemann-nal a nyomunkban felszálltunk a jachtra. – Ne feledjék, vacsora fél kilenckor – emlékeztettem őket. Majd nagy lezseren megkérdeztem: – Apropó, nem látta valaki Montanát? – Senki nem látta. – Reggel óta most említed először – mondta Bordelaise. – Ugye, nem fojtottál mindent magadba? – Mi mindent? – Minden dühöt, amit iránta érzel. Nem jó az. A harag rossz tanácsadó. Gondolkozz ésszerűen. Montana nem azért csábított el, hogy aztán eltűnjön és soha többé ne akarjon látni. – Nem csábított el. Én csábítottam el őt. – Hja, vagy úgy… értem… Akkor is ugyanazt mondom. – Bordelaise mindent megtett, hogy jobban érezzem magam, de hiába. – Biztos, hogy fél nyolckor ott lesz a bárban velünk együtt – mondta vidáman, amikor az ajtóm előtt elváltunk.

132 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

VII. rész HARMADIK NAP JELENÉSEK

133 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

Ritkán bízunk meg azokban, akik jobbak nálunk. ALBERT CAMUS

134 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

HARMINCNYOLC Montana Észak-Franciaországban esett, oldalvást zuhogott, és a víz a keskeny falusi utat csúszós hullámvasúttá változtatta. Montana olyan simán vezette a bérelt Peugeot 460-ast, akár egy versenyautót. Tours-ba sietett, a reptérre. A Le Mans melletti kisváros, amelyet épp elhagyott, kihalt volt, de a szürke ég és az eső még kihaltabbá tette. A spalettás, sötét téglás házak semmi olyasmiről nem árulkodtak, amit az elragadtatott külföldiek Franciaországtól várnak, és Montanának nem volt kétsége afelől, hogy a város lakói ezt ugyanígy érzik. Valószínűleg égtek a vágytól, hogy otthagyják a fátlan utakat, sík mezőket, ahol csak répa és gyökérzöldségek teremtek, és a betonból épült bevásárlóközpont lélektelen árkádsorait csak azért nem lehetett a tájat elcsúfító foltnak nevezni, mert a vidék eleve szörnyű látványt nyújtott. A Valentinois név volt a kulcs, amely Montanát először a Loire menti kastélyokhoz, majd a Le Mans melletti kisvárosba vezette. Most már mindent tudott Diane-ról, amit tudnia kellett. Miközben vezetett az esőben, végre volt ideje Daisyre gondolni. Hajnali négykor hívta fel a másodtiszt. Nem volt vesztegetnivaló ideje, ha a Loire mentén meg akarta oldani a helyzetet, aztán pedig New Yorkba kell repülnie, hogy azt a helyszínt is megvizsgálja, és visszaérjen a hajóra, mielőtt elérik Caprit. Még alig pirkadt, amikor a helikopterrel Nizzába repült, ahol Bob Gulfstreamje várta, onnan Tours-ba ment, és most folytatta útját New York felé. Nem feledkezett meg Daisyről, de egyszerűen nem volt ideje, hogy felvegye vele a kapcsolatot, nem volt ideje, hogy nyomozóból szerelmessé változzon, nem volt ideje kitalálni, mit is mondhatna. Csak annyit tehetett, hogy telefonál, és reménykedik, hogy Daisy megérti. Daisy örömmel töltötte el, elbűvölte, megnevettette. Csintalan, kacér leányzó volt apácaruhában, a végzet asszonya, ugyanakkor sértett és bánkódó nő is, aki sikeresen rejtette el a sebeit. Legalábbis amíg Bob Hardwickkal nem találkozott. Bob gyorsan átlátott rajta, és most ugyanúgy Montana is. Megérkezett a kis repülőtérre, átadta a bérelt autót egy alkalmazottnak, és gyorsan a repülő felé indult, de még megállt a betonon, hogy elintézzen egy telefont. A repülő motorjai felpörögtek, és az eső még mindig zuhogott. Nem lehetett rendesen hallani, de Daisy egyébként sem vette fel a mobilját. Montana megnézte az óráját, és úgy gondolta, a Kék hajó már kifutott. Daisy valószínűleg vacsorázik, szórakoztatja a gyanúsítottakat, és őt átkozza, amiért magára hagyta velük. Bár a jachton valószínűleg egy gyilkos is tartózkodik, tudta, hogy a lány pillanatnyilag biztonságban van. De ha Bob ráhagyja az összes pénzét, akkor célponttá válik. Addig a két ügynök folyamatosan figyeli a hajón, és senki sem fenyegetheti Daisyt, mert az ügynökök egy pillanat alatt ott teremnek. Üzenetet hagyott: „Itt állok az esőben, a kihalt Észak-Franciaországban, nélküled. Gondolhatod, hol szeretnék inkább lenni. Bocsáss meg, de nem volt rá idő, hogy szóljak, egyébként is olyan békésen aludtál, hogy nem tudtalak volna felébreszteni. Úton vagyok New York felé. Onnan hívlak. Addig is, kislány, végezz jó munkát.” Nem ejtette ki a szerelem szót, se azt, hogy „szeretlek”. Nem volt benne biztos, hogy Daisy ezt várja tőle. Különben pedig soha senkinek nem mondott ilyet.

135 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

HARMINCKILENC Montana A Bob Hardwick kanárisárga Lamborghinijéből maradt megpörkölődött, eltorzult fehér fémmasszát kicsomagolták, és tönkökre állították a New Jersey-i garázsban, ahová Montana szállíttatta a baleset után. A törvényszéki szakértők csoportja keringett körülötte, a roncsolás mintázatát vizsgálták, bökdöstek a megolvadt pépet, amely valaha a motor volt. Különös módon két dolog épen maradt. A sofőrülés váza meg a biztonsági öv sértetlen volt; és a bukócső még csak be sem horpadt. – Furcsa, hogyan történnek ezek a dolgok. Sajnálom, hogy ilyen soká tartott – mondta Len Glazer. Ő volt a szakértő, aki repülők és járművek roncsait vizsgálta, és tudománya segítségével megfejtette, hogyan történt a baleset. – De az eset sokkal bonyolultabb, mint amilyennek elsőre látszik. Majdhogynem azt gondolhatnánk, akár el is sétálhatott. Montana zsebre dugott kézzel bámulta a roncsot, és arra gondolt, bárcsak úgy lett volna. De Bob meghalt, és most Len azért volt itt, hogy pontosan megmondja, mi történt. – Mintát vettünk a motor maradványaiból, és elküldtük a laborba. Visszaigazolták, hogy robbanás történt. Nem kétséges, hogy a roncsolódást bomba okozta, amelyet szándékosan helyeztek el a motor alatt. Távirányítóval aktiválták… legvalószínűbb, hogy egy mobiltelefon segítségével. A robbantónak csupán fel kellett tárcsáznia a számot. És bingó. Bobnak cafatokra kellett volna robbannia. Csakhogy szerintem a következő történt: Bob megállt, és kiszállt, hogy kinyújtóztassa a lábát. Miközben az út szélén járkált, valaki feltárcsázta a beépített mobil számát, a bomba működésbe lépett, és a kocsi szétrobbant. Bobot a légnyomás átrepítette a szikla peremén. Nem a bomba ölte meg. Ezért nem voltak szétégett cafatok, mint a kocsi esetében. – Úgy érted, ha pár méterrel messzebb van, talán még ma is él? Len bólintott. – A mobiltelefont valószínűleg az ülés alatt rejtették el. Montana megrázta a régi cimbora kezét. Már régebben is dolgoztak együtt, és jól ismerték egymást. – Kösz, Len. Bocs, hogy nem tudok meginni veled valamit, de vár a munka. – Meglapogatta Len vállát, és már ment is kifelé az ajtón, ahol az egyik embere várta egy fekete Ford F-250-es kisteherautóban. – Úgy van, ahogy gondoltuk – mondta tömören Montana, és elmesélte, mi történt. – Most ellenőriznünk kell valamennyi hívást, amit a gyanúsítottak aznap mobilon kezdeményeztek. A férfi szkeptikus pillantást vetett rá. – Ennyi az egész? Montana vigyorgott. – Hé, öreg, csináltál te már ilyet. Tedd meg újra még akkor is, ha be kell törnünk a telefontársaság irodáiba. De kezdjük inkább a gyanúsítottak otthonában. Mindannyian a Kék hajó fedélzetén vannak, tehát szabad a pálya. Farrell irodája épp itt van, New Yorkban, a lakása pedig az irodája közelében. Dopplemann is itt volt, a Motel 6-ban lakott, a reptér mellett. Charlie Clement pedig a Waldorfban. Bármelyikük megtehette. – Mint ahogy valamelyik nő is. Külföldről is lehet telefonálni… tudod. Montana bólintott. Természetesen tudta. Azt viszont nem, hogy melyik nő lett volna képes olyasvalakit találni, aki odacsempészi helyette a bombát. De a régi mondás – „mindent lehet, csak akarni kell” – a gyilkosságokra is igaz. Bármi megtörténhet.

136 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

Bob Lamborghinije a baleset előtt egy hétig szerelőnél volt, aztán az irodaépület garázsába vitték. Nem volt elég hely, hogy Bob mindhárom autója a lakása előtt parkoljon, így egyiket vagy másikat gyakran hagyták az iroda garázsában. Bárki tette is, tudnia kellett a kocsiban elhelyezett csomagról és arról, hogy Bob ezt az autót fogja használni. A garázsba bárki könnyen bejuthatott. Alig egy perc, hogy valaki elhelyezze a telefont meg a robbanóanyagot. Azonnali halál. Montana nagyot sóhajtott, mert elszomorította, hogy nem másképp történt a dolog. – Te itt ellenőrizz – mondta. – Én körülnézek Európában. És most, öreg cimbora, el kell érnem a gépemet. Bob Gulfstreamje Teterboróban várta a kifutópályán. Montana felhívta a pilótát, és megkérte, hogy készüljön fel az indulásra, tízre ott lesz. Megfejtette a rejtély első felét. Most már nem csupán lehetséges… hanem biztos, hogy gyilkosság történt.

137 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

NEGYVEN Daisy Másnap reggel kint álltam a hátsó fedélzeten, és mélyeket lélegeztem a tiszta, sós levegőből. A tengeren töltöttük a napot, úton Sorrento felé. A jacht olyan simán haladt a hullámokon, hogy akár egy parti szállodában is lehettem volna; az ég tiszta kék volt, sütött a nap, és Montana még mindig sehol. Meghallgattam a mobilt, de nem volt rajta üzenet, csak valami zavaros zúgás. Az esti vacsora rémálom volt. Filomena és Diane nem szólt egy szót sem, Charlie Clement el se hagyta a bárt, és Dopplemann újra eltűnt, csak ezúttal a szobájába ment. Rosalia aggodalmasnak tűnt, Hector pedig tudni szerette volna, hol van Montana, mert beszélni akart vele. Davis megverte Brandont triktrakban, és megfosztotta néhány száz dollártól, amiről tudtam, hogy Brandon nem engedheti meg magának, Texas mankóval bicegett körbe, fájdalomcsillapítót szedett, és siralmasan festett. Montana pedig még mindig nem bukkant fel. – Basszus – mondta Bordelaise morcosan, és újabb italt kért vacsora után a bárban. – Boldog leszek, ha véget ér ez a hajóút. – Hát még én, gondoltam mérgesen. Bordelaise most viszont apró, rózsaszínű bikiniben bukkant fel, és arra gondoltam, hogy ebben is igazán jól néz ki. Üdvözölt, én visszaköszöntem, és még mindig mogorván gondoltam a gyanúsítottakra és Montanára. Bordelaise elővett egy könyvet, és olvasni kezdett. Én a mellette álló fotelbe vetettem magam, a fejem mögé raktam a kezem, és az eget bámultam. Más volt, mint a tenger, de mindkettő ugyanolyan átkozottul kéklett. Bordelaise letette a könyvet. Párizsi randevú – olvastam el a címét. – Fogadok, hogy nem tudsz róla semmit – mondta. – Nem. – És ez zavar. – Aha. – Mit szólnál egy üveg pezsgőhöz? – Korai. Bordelaise sóhajtott és felült. – Ugyan már, nem mi vagyunk az elkényeztetett rosszcsontok? Azt hiszed, te vagy az első nő, akit elhagytak? Vagy feltételezd róla a legjobbat, vagy lépj túl rajta. Méltatlankodva forgattam a szemem. – Azt hittem, az én oldalamon állsz. – Nem, ha a te oldalad púp a hátamon. – Igazán köszönöm. – Lehettem volna kevésbé úrinő, és mondhattam volna, hogy egy rohadt tüske a seggemben, de látod, hogy nem mondtam – fejezte be Bordelaise. – Még mondhatod. És tudom, hogy igazad van. –Hirtelen bűnbánóan megfogtam a kezét. – Az az igazság, hogy foglalkoztat. Tudom, hogy nem kéne, tudom, hogy csak kaland volt, gyors viszony, ami legfeljebb egy hétig tart, de most a saját csapdámba estem. Én, Bordelaise, én, aki soha többé nem akartam beleszeretni senkibe. És ha mégis… nézd csak, mi történik. Elmegy, és annyit se mond, hogy kösz, örülök, hogy megismertelek. – Néha így van ez. De szerintem ezúttal nem erről van szó. Vissza fog jönni. Felvettem a könyvet, és belelapoztam. – Miről szól?

138 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

– Egy férfi találkozik egy nővel. A férfi elhagyja a nőt. A nő elhagyja a férfit. Csakhogy az egész Párizsban történik és egész Franciaországban, ahol romantikus kis éttermekben esznek, viharok törnek ki, szeretnek, gyűlölnek, aztán újra szeretnek. Arról szól, hogy egy nő rátalál önmagára, Daisy. Talán el kéne olvasnod. Gyanakvó pillantást vetettem rá. – Talán elolvasom. Addig is megesküszöm, hogy nem emésztem magam, de mit szólnál egy korai ebédhez? A Párizsi randevúval a hónom alatt hamburgerrel, sült krumplival és kólával tömtük magunkat, és élveztük a bűnözést. Négy órakor a gyógyfürdőbe mentem, a legfelső fedélzetre, ahol egy kis masszázzsal akartam megújítani a testem és a lelkem. Ginnybe ütköztem az öltözőben, és ösztönösen megöleltem, mert örültem, hogy olyasvalakit látok, akiben megbízhatom. – Szia, hogy vagy? – Remekül… jól… – mondta, de nem tűnt túl határozottnak. – Tudod, hol van Montana? – kérdezte. – Beszélnem kell vele. Úgy tűnt, mindenki Montanával akar beszélni. – Tegnap elhagyta a hajót. Nem tudom, hová ment. Ginny a homlokát ráncolta. – Pedig elég sürgős lenne. Hegyezni kezdtem a fülem. Vajon megtudott valamit? – Segíthetek? Tudod, Montana és én együtt dolgozunk Bobnak. Aggodalmas pillantást vetett rám a hosszú, fekete pillái alól. Úgy tűnt, mindjárt kiböki, de hirtelen meggondolta magát. – Nem mondhatom el, nem lenne helyes. Montanával kell beszélnem. – Oké, akkor megvárjuk, amíg visszajön. Úgy gondolom, megjön, mielőtt Caprira érünk. – Bár olyan biztos lettem volna benne, mint ahogy mondtam. –Élvezd a masszázst, lelkem – mondtam a yorkshire-iek kifejezésével. – Én is masszíroztatok egyet. Ginny derűsen rám mosolygott, és gyorsan visszatalált szokásos, eleven önmagához. – Hé, Daisy, öreglány, ez majdnem olyan, mintha te is yorkshire-i volnál – mondta. – Furcsa – tette hozzá –, mennyire tud hiányozni, mi? Még itt, ezen a hatalmas jachton is, amikor annyi szép helyet látunk, folyton Sneadleyre gondolok, meg hogy az azáleák hamarosan kinyílnak a kastély kertjében, és hogy mennyire fog hiányozni idén a falusi vurstli. Szeretem hallgatni az Old Mills Silver Bandet, amikor virradatig játszik, pedig már nincsenek se malmok, se szénbányák, és a fiúk az együttesben még nem játszhattak akkor, amikor még megvoltak. Megnyugtattam, hogy amíg Sneadley Hallt el nem adjuk, mindig megtartjuk a falusi ünnepet a kastély előtti gyepen, aztán pedig személyesen tájékoztatom az új tulajdonost a hagyományokról, és meggyőzöm, hogy őrizze meg őket. – Úgyhogy megmarad az ünnepetek és a Silver Band, a kókuszdobálás, a kirakodóvásár és a piskótaverseny, amit egyébként mindig Mrs. Wainwright nyer meg. És megígérem, hogy minden évben elmegyek, hogy ott legyek a többiekkel. A barátaimmal – tettem hozzá könnyes szemmel. Nemsokára a masszázsasztalon feküdtem, ahol egy erős, mosolygós skandináv a szuszt is kinyomta belőlem, és én közben még mindig azon tűnődtem, mit akart Ginny mondani, ami olyan fontos, és amit csak Montanának mondhat el. A masszázs pszichedelikus zenére folytatódott, forró köveket tettek a gerincoszlopomra, ami meleggel és jó érzéssel töltött el, és én álomtalanul szunyókáltam, az agyam ezúttal teljesen kiürült. Később hidratáló maszkot kaptam. A hátamon feküdtem, izmaim elernyedtek, szemem uborkaszeletek mögött rejtőzött, hajam fehér törülközőbe bugyolálva. Magával ragadott a tétlenség. Nem akartam látni senkit, nem akartam menni sehová – különösen nem egy újabb

139 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

vacsorára a gyanúsítottakkal. Csak egy szendvicsre vágytam, amit fürdőköpenyben majszolhatnék a tévé előtt, s közben az ölemben Rats próbálna elcsenni néhány darabkát. Rettenetesen szerettem volna újra Sneadleyben lenni, ahogy azelőtt, hogy egyáltalán hallottam volna Harry Montanáról. – Daisy. Elvettem egy szelet uborkát, és megpillantottam az előttem álló Filomenát egy szál törülközőbe burkolva. – Irigyellek, Daisy, olyan pihentnek tűnsz – mondta. Fáradtnak és idegesnek tűnt. Valami készült. Hosszan rám nézett, aztán megvonta a vállát, ahogy csak az olasz nők tudják, hátravetette a haját, kecses vállát felvonta, ráhajtotta az állát, és nyűgösen nézett. – Olyan fáradt vagyok – panaszolta. – Sőt igazából kimerült. Nem gondoltam volna, hogy egy hajóút ilyen fárasztó. – Gondolom, a sok izgalom. Meg a sok étel és átöltözés. Én kezdek arra vágyni, hogy a tévé előtt, a fürdőköpenyben egyem meg egy szendvicset. Felragyogott az arca, összecsapta a kezét, és ezzel veszélybe sodorta a törölközőt meg az illendőséget. – Daisy, milyen briliáns ötlet. Miért nem csináljuk meg? Jövök, és együtt szendvicsezem veled. Nagyon élvezném. Jaj, istenem, gondoltam, most mit csináljak! – Hát, nem is tudom, én vagyok a házigazda, igazán ott kellene lennem a vacsoránál – mondtam óvatosan. – Ugyan, kit érdekel a házigazda? És a tegnapi vacsora valóságos kínszenvedés volt. Kérjük meg a lányokat; a férfiak majd gondoskodnak magukról. Miért ne, Daisy? Vicces lesz. Annyira lelkesen szerette volna, ha igent mondok, hogy megadtam magam, és megállapodtunk, hogy fél nyolckor találkozunk a lakosztályomban fürdőköpenyben, festék nélkül. – De Diane-nak is szólnom kell – figyelmeztettem. – Kit érdekel Diane? – Hátravetette a haját. – Nem kell vele beszélnem. – Akkor rendben. Megszervezem – mondtam.

140 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

NEGYVENEGY Daisy Legnagyobb meglepetésemre valamennyi nő eljött, mindenki fehér, rácsos pamutszövet fürdőköpenyben és smink nélkül – kivéve tán egy leheletnyi szájfényt és szemöldökceruzát (Diane) és egy kis arcpírt (Filomena). Ettől eltekintve olyanok voltunk, ahogy isten megteremtett bennünket, csak egypár évvel idősebben. Rosalia azzal lepett meg, hogy Magdalenát és a kis Bellát is magával hozta, akit leültettünk a tévé elé egy Disney-videóval meg egy szelet pizzával – ami a kedvenc étele. Olyan elragadó volt a babakék pizsijében, hogy egy pillanatra vágyakozva arra gondoltam, mit veszítenék azzal, ha nem szülnék gyereket. Texas a mankójával bicegett be, és festetlen arccal még szebb volt. Ginny rózsaszínre súrolt arccal jelent meg, sárga haját piros szalaggal fogta össze a feje búbján, kicsattanóan egészségesnek tűnt a fehér köpenyben, és kissé a karácsonyfára aggatott puttókra hasonlított. Diane leengedte hosszú, lángvörös haját, és ha nem néztem a szemét, évekkel fiatalabbnak tűnt. Életunt arckifejezését még a sonkásszendvics gondolata sem vette el. Félreérthetetlenül semmibe vette Filomenát, aki olyan volt, mint Bardot ifjúkorában, szőke, lófarkas, földközi-tengeri reklámlány. Bordelaise tizenhat évesnek látszott, én pedig… nos, gondolom, én egyszerűen nyúzott voltam. Gyerekkorom óta nem voltam pizsamapartin – elég rég volt ahhoz, hogy az emlékek ködébe vesszen. De itt, a Kék hajón minden más volt. Az egyik pincér hideg rozét töltött, a másik finom előételt szolgált fel. Több tál szendvicset hoztak – sonka, sajt, tojássaláta, tonhalsaláta, szalonna, olasz kolbász… Aki a Kék hajón szendvicset kért, az szendvicset is kapott, és mi boldogan kiáltozva vetettük rá magunkat, mintha legalább egy hete nem ettünk volna. Kimentünk a fedélzetre, hogy megnézzük a naplementét, és ölünkben tányérral, mellettünk egy-egy pohár borral elterpeszkedtünk a nyugszékekben. Ginny Diane székének a lábához telepedett, mire Diane hosszan ránézett, aztán kéztörlőt vett elő a táskájából, és sokatmondón letisztította a széket. Filomena a lehető legtávolabb ült Diane-tól. Szendvicseket halmozott a tányérjára, és mohón evett. Texas közölte, hogy imádja a serrano sonkát, és csak óvatosan, apránként majszolta egy kis sajttal, kenyér nélkül. Nyilván, mondtam neki, így őrizte meg a csinos alakját. – Néha igen, néha pedig kényszerű éhezéssel – válaszolta Texas. Filomena felnézett a tányérjából. – Kényszerűvel? Hogy érted ezt? Texas vállat vont. – Néha nehéz munkát szerezni, a pénz kevés, és nem elég többre, mint egy kilencvenkilenc centes hamburgerre. Vagy még arra sem. Elnémultunk, és bűntudatosan bámultuk a megrakott tányérunkat. – Tudom, mire gondol – mondta halkan Rosalia. – Fiatalkoromban én is szegény voltam, és három gyereket kellett etetnem. – Mosolyogva nézett Magdalenára, aki a kajütben maradt, a földön ült, és a videót nézte Bellával. – Szerencsére a gyerekek nem értik igazán a szegénységet. Ahol mi éltünk, mindenki ugyanolyan volt, egyszerűen ilyen volt az élet. Mindenki ugyanazt ette, rizst, félig szottyadt zöldséget, ami megmaradt a piac zárásakor, talán egy kis csontot a hentestől. – Mosolygott. –

141 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

így szereztem igazán jártasságot a főzésben, mert a legjobbat igyekeztem kihozni abból a kevésből, amink volt. Zavartan néztem rá. Rosalia Bob Hardwick barátnője volt, a szerelme! Nem kellett volna mást tennie, csak telefonálnia, és Bob mindent megadott volna neki, amire csak szüksége van. Mindent, amit csak akar. Még élete végén is megtette volna. Eszembe jutott a levélcsomó a fali széfben, és elhatároztam, hogy később, ha magamra maradok vele, odaadom neki. Egyet biztosan tudtam: ez az asszony nem ölte meg Bobot. – Én is szegénységben nőttem fel – szólalt meg Filomena a korláttól, ahol ült. – A papa volt a helyi pék, így mindig volt mit ennünk, de a mamának soha nem volt elég pénze új ruhára, szép cipőre. – Sóhajtott. –Talán ezért van tele egy szekrény olyasmikkel is, amiket soha nem hordok. – Újra olaszosan vállat vont. – Ha szép cipőt látok, muszáj megvennem, egyszerűen nem bírok ellenállni. – Freud jelest adna erre az analízisre – gonoszkodott Diane. Filomena szeme megvillant. – És neked milyen háttered van, Diane? Gyerünk, mondd el az igazat, most csak lányok vagyunk itt együtt. Diane lesújtó pillantással illette, aztán végignézett rajtunk, akik a székünk peremén gubbasztva vártuk, hogy mit válaszol. – Természetesen voltam olyan szerencsés, és nemesi családban születtem – mondta büszkén. – Egyetlen gyerek voltam, a szüleim elkényeztettek, de… – Színpadiasan sóhajtott. – Többet akartam a kastélybeli életnél, az első bálozásnál, a partiknál. Filmcsillag akartam lenni, mint Catherine Deneuve, vagy énekes, aki a szeretőjével a bohémok életét éli Párizsban, egy Jane Birkin… De aztán találkoztam Bob Hardwick-kal, és ő őrületesen belém szeretett. – A tányérján egyensúlyozta a poharát, és Filomenára nézett. – Tudod, én voltam Bob nagy szerelme. Amikor otthagytam, fel volt dúlva. – Újra sóhajtott, és én arra gondoltam, milyen rossz színésznő lett volna belőle. – De nem bírtam tovább, hogy pusztán egy gazdag ember tulajdona legyek. – És mi lettél, amikor otthagytad? – Filomena gonosz mosollyal kivillantotta apró, gyöngyszerű macskafogait. – Híres színésznő? Énekes, mint Jane Birkin? Egy másik gazdag ember felesége? Vagy csak egy elvált nő, aki szenvedélyes szerencsejátékos? A hűvös, kobaltkék éjszakából hirtelen dühödt szélroham söpört végig a fedélzeten, Diane pohara feldőlt, és végiglöttyintette borral. A szél olyan gyorsan elült, ahogy jött, és Diane levegő után kapkodott. Rémülten előkapta a kéztörlőjét a táskából, és hozzálátott, hogy felitassa. – Vihar lesz? – kérdezte, de a tenger nyugodt volt, és az éjszakai ég tiszta kék. Hívtam a hajópincért, hogy takarítsa el a rendetlenséget, bort töltöttem, és körbekínáltam a szendvicseket. Még legalább kettőt elvett mindenki. – Elvégre elég kicsik – mondta Bordelaise, mosolyogva mentegetve saját magát. Biztos voltam benne, hogy jól érzi magát. – Az a baj – mondta bánatosan Filomena –, hogy nem tudom, lesz-e még egyszer ekkora szerencsém. Nem tudom, találkozom-e még egyszer olyan gazdag emberrel, amilyen Bob volt. Önkéntelenül is megkérdeztem, tényleg ezt akarja-e, hogy találjon egy gazdag embert, aki a gondját viseli. – Semmi máshoz nem értek – mondta egyszerűen –, mint hogy egy gazdag ember barátnője legyek. Tizenkilenc éves voltam, amikor Bobbal találkoztam. Nem mentem egyetemre, nem dolgoztam, nem volt lehetőségem rá, hogy megtanuljam, hogy kell bármi mást csinálni. Csak a ruhákhoz, a vásárláshoz, az ékszerekhez értek. Fogalmatok sincs, mennyire megbántam azokat az elvesztegetett éveket.

142 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

– A te külsőddel nyugodtan lehetnél filmsztár – mondta Bordelaise, de Filomena megrázta a fejét. – Balfék vagyok a kamera előtt. Reménytelen… ezt mondta az egyik rendező egy meghallgatáson. – Összehúzta a szemöldökét. – Azt hiszem, egy kicsit goromba volt. Egyetértettünk vele, kivéve Diane-t, aki még több bort ivott, és vészjóslóan nézte ellenlábasát. – El se hiszem, milyenek maguk ketten – mondta Ginny. – Megvan mindenük, szépség, ragyogó élet, csodás helyek, lehetőségek. Nekem nem jutott más, mint az egyszerű élet egy yorkshire-i faluban, de kezdem azt hinni, engem kellene irigyelniük. Gondtalan gyerekkorom volt, disznaink voltak a földeken és egy vad pónink a csűrben, a papa üvegháza mögött. Volt egy pár kutyánk, akik a kanapén aludtak, és néhány fekete macskánk, akik mindenre felugráltak. A ház túl kicsi volt, mindig rendetlen, és a fivéreim meg a nővéreim folyton veszekedtek, de orrba vágták az iskola bikáját, amikor rám hajtott, és megmondták neki, hogy soha többé ne tegye. Soha nem fogadtam el pénzt férfiaktól, és soha nem mentem férjhez, de nem azért, mert nem kértek meg, hanem mert így akartam. Tudni fogom, amikor találkozom az igazival, és ha nem, akkor Ginny Bunn maradok, a sneadleyi Kosfej legjobb pincérnője. Rosalia, akinek sikerült a beszélgetés java részét megértenie, megszólalt: – Bravó, Ginny, igaza van, hogy szereti azt, aki és ami. Így kell éreznie magát egy nőnek a bőrében. Milyen kár, hogy a legtöbben nem így vagyunk ezzel – tette hozzá. – Ne becsülje alá magát, Filomena. Maga gyönyörű és még fiatal, de vannak más értékei is. Filomena hagyta, hogy Rosalia kioktassa. Tudtam, hogy alkalmatlannak érzi magát, és úgy gondolja, hogy nincs mit nyújtania, és hirtelen megsajnáltam. Biztos voltam benne, hogy nem ő ölte meg Bobot, függetlenül attól, mennyire elkeseredetten vágyott a pénz után. Magdalena odajött, és szólt, hogy ideje lefektetni Bellát. Búcsúpuszit adtam neki, mire Bella rám kacsintott, és elmentek. Elkaptam Rosaliát, még mielőtt elindult, kivettem a barna borítékot a széfből, és odaadtam neki. Ránézett a kupacnyi levélre. – Fogalma sincs, milyen nehéz volt visszaküldenem őket – mondta. – Nem hibáztatom Bobot ma sem. Egy férfinak a választott utat kell követnie. Csakhogy, kedves Daisy, a nőnek is. Szerettem volna, ha többet mond, de magához szorította a leveleket, könnyek gyűltek a szemébe, és arcon csókolt. – Köszönöm, hogy úgy gondját viselte Robertónak az utolsó éveiben – motyogta, miközben elindult. –Tudom, hogy ő is szerette magát.

143 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

NEGYVENKETTŐ Daisy Ginny bekukucskált a hálószobába, és látván, hogy egyedül vagyok, így szólt: – Nem tudom tovább magamban tartani ezt a dolgot. Montanának akartam elmondani, de kikívánkozik belőlem. Egyszerűen képtelen vagyok tovább nézni azt az embert, miközben tudom, amit tudok. –Ajka vonallá keskenyedett, szeme dühösen villogott. –Az a gazember – vicsorogta. – Kicsoda? – Charles Clement. Ahogy a többiek hívják, Charlie, mintha ettől kedvesebb lenne. Leültem az ágyamra, és helyet mutattam magam mellett. – Gyere, ülj ide, Ginny, és mondd el, mi bánt. – Ez valójában Mrs. Wainwright története, nem az enyém – mondta –, de mindenki tud róla az egész faluban. Tudod, milyen volt Bob, mindig meghívott valakit a kastélyba. Egyes hétvégéken csak férfiak voltak. – Emlékszem. Én intéztem az előkészületeket, aztán visszamentem Londonba, és rájuk hagytam a kisfiús terveiket. – Kisfiús! – kiáltott fel keserűen Ginny. – Tehát Bob meghívta néhányszor ezt a Charlie Clementet a vadászatokra meg hasonlókra. Aztán az egyik alkalommal Charlie magával hozott egy lányt. Mrs. Wainwright az előcsarnokban volt, amikor megérkeztek, és Charlie bemutatta neki a lányt. Mrs. W. azt mondta, látta Bob rosszallását, mert úgy gondolta, a lány túl fiatal, és ő is egyetértett vele. Tudod, Mrs. W. szereti mindenbe beleütni az orrát, és később megkérdezte a lánytól, hogy hány éves. ő azt válaszolta, hogy tizennyolc, de Mrs. W. nem hitte el neki. – Jaj, istenem, Ginny – szörnyülködtem –, csak nem azt akarod mondani, hogy kiskorú volt? Ginny bólintott. – Megemlítette Bobnak, ő pedig félrehívta a lányt, és megkérdezte, mit művel. A lány sírva fakadt, és közölte, hogy ő nem kurva, és hogy csak olyanokkal csinálja, mint amilyen Charlie, aki szereti az iskolás lányokat, és jól fizet. Aztán bevallotta, hogy csak tizenhárom éves. – Édes… istenem… – Bob tombolt. Megütötte Charlie-t, a lány előtt húzott be neki, aki csak állt ott és kuncogott, akár egy gyerek. Mrs. W. azt mondta, még soha senkit nem sajnált ennyire életében. És hallotta, ahogy Charlie Clement esküdözött, hogy ezért még megfizet Bobnak. „Nehogy azt hidd, hogy egyedül én vagyok a hunyó”, mondta Charlie undok hangon. „Te is csak olyan vagy, mint mi, Bob Hardwick.” Bob ekkor újra megütötte, sőt ezúttal leterítette. Azután pillanatok alatt összeszedte Charlie cuccát, és a pályaudvarra vitette Charlie-t, akinek a szeme körül jókora fekete monokli volt, és nyilván veszettül fájt a feje. Azt hiszem, Bob kiderítette, hová való a lány, úgy értem, hogy nem a londoni, hanem az igazi címét. Mrs. W. azt mondta, hogy Bob hazavitte, beszélt a szüleivel, és felajánlotta a segítségét. Azt is elmondta, hogy úgy érzi, Charlie Clement Bobnak akarta ajándékozni a lányt. El tudod ezt képzelni? – tette hozzá Ginny. Megráztam a fejem. Most már értettem, miért ölte volna meg Charlie Bobot. Bosszút akart állni. Megígértem, hogy elmondom Montanának, ha visszajön. Texas épp ekkor bicegett be a hálószobába.

144 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

– Gondoltuk, talán felmehetnénk a bárba – mondta vidáman. – Talán még énekelek is nektek ma este. Ginny izgatottan felkapta a fejét. – Akkor megyek és átöltözöm – mondta. – Mégse mehetek abba a flancos bárba a hálóköntösömben, igaz? Kikísértem a vendégeimet, bepúdereztem az orrom, kirúzsoztam magam, és bebújtam a jó öreg „egyenruhámba”: a fekete nadrágba, a fekete felsőbe meg a fekete balettcipőbe. Bobnak igaza volt; a gyanúsítottak kezdték leleplezni önmagukat. Olyan volt ez, mint amikor lehántjuk a hagyma héját, és belül rálelünk az igazságra. A bárban láttam, hogy Texas is belebújt „egy kis semmiségbe”, de az övé elbűvölő volt; a hűvös, szürke sifon minden mozdulatára ezüstösen csillogott. A zongorának dőlve enyhén sikamlós dalokat énekelt a szerelemről és a vérző szívekről: Füst megy a szemedbe, Bolondos Valentiné, Itt a tavasz. És végül: Test és lélek. Megfelelő zárása volt ez az estének.

145 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

NEGYVENHÁROM Dopplemann Későre járt, és Dopplemann kivételével mindenki elment a bárból. A férfi egyedül ült a sötétben meg a csöndben, és a jacht motorjainak halk bugását hallgatta, miközben a hajó Sorrento felé igyekezve sebesen hasította a hullámokat, és Dopplemann újra azon tűnődött, miért hívta meg őt Bob Hardwick erre a búcsúhajóútra”. Dopplemann nemrégiben visszatért New Yorkba, és roppant erőfeszítéseket tett, hogy tisztázza vele a dolgokat. De Bob nem volt hajlandó fogadni. – Sir Robert nem ér rá – tájékoztatta a titkára. –Egész nap tárgyal. Dopplemann azt mondta, hogy akkor vár. – Sir Robert késő éjszakáig tárgyaláson lesz – mondta a titkár kurtán. Nyilván nem tudta, kicsoda Dopplemann, de hát elég régen eltűnt már. Nem tudta, hogy a férfi egyáltalán szólt-e Bobnak, hogy megkeresi; a titkár szemében csak egy fura, lerobbant figura volt, aki úgy fest, mint egy senki. Egy senki, hála természetesen Bobnak. Dopplemann női lépteket hallott, és idegesen felnézett. A nő bizonytalankodott, belesett a sötétbe, mintha keresne valakit; aztán lépett egyet, és ráesett a fény. Daisy volt az. Dopplemann visszahúzódott a sötét sarokba. Daisy nem vette észre, az ablak melletti kanapéhoz ment, és rátérdelt. Karjára támasztotta a fejét, és kinézett az éjszakai tengerre. – Daisy – szólalt meg halkan Dopplemann. A nő megpördült. – Te jó ég – suttogta rémülten. – Herr Dopplemann. – Sajnálom, ha megijesztettem – szabadkozott a férfi. – És kérem, szólítson Mariusnak. Anyám nevezett el így nagy viták után. Az apám túlságosan romantikusnak tartotta ezt a nevet, azt mondta, zeneszerzőkhöz vagy művészekhez illik, nem az olyanokhoz, mint mi. Mindenesetre a „Mutti” győzött, és én Marius lettem, bár életem nagy részében csak a vezetéknevemen szólítottak. Daisy elkerekedett szemmel bámult rá. – Nem tudtam aludni – mondta Dopplemann. – És úgy látom, maga sem. – Hívatlanul a kanapéra telepedett Daisy mellé, aki riadtan elhúzódott. – Valami baj van? – kérdezte kedvesen a férfi. – Nem… De mégis… Sok minden… Bob… A férfi megértően csettintett a nyelvével. – Lehangoló valakinek a halálát ünnepelni, de nem maga Bob kívánta így? Daisy hirtelen a kanapé párnáira vetette magát. Megfordult, és a férfira nézett. – Ennél többről van szó… – Szeretne beszélni róla? Daisy zavarba jött. Dopplemann úgy viselkedett, mint egy emberi lény. Talán mert kettesben voltak a sötétben, a tenger közepén, a valóságtól elszigetelten. Úgy döntött, hogy belemegy a játékba. – Herr Dopplemann… – Marius – javította ki a férfi. – Marius – folytatta Daisy –, volt valaha szerelmes? – Igen, voltam. Életem legfájdalmasabb időszaka volt. – De miért volt olyan fájdalmas?

146 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

Dopplemann levette a szemüvegét, és a tőle megszokott, ideges mozdulattal pucolni kezdte egy puha ronggyal, amelyet a kabátzsebében tartott. – Mert elárult. – Feltette a szemüvegét, és meglepő módon rámosolygott Daisyre. – A nők néha ilyenek, úgy hallottam. Magalinak hívták, és magyar volt. Tudja, az a szenvedélyes fajta, mindig háborúznak vagy szeretkeznek, attól függően, hogy adott pillanatban melyik a fontosabb. – Vállat vont. – Megkértem, hogy legyen a feleségem, örült szerelmes voltam, kész voltam rá, hogy az utolsó filléremet is neki adjam, mindenemet, amim csak volt. De amikor megmondta, mit akar valójában, azt mondtam, ez túl nagy ár, én ezt nem tehetem meg. Könyörgött, fenyegetőzött, hízelgett. Azt ígérte, ha megadom, amit kér, a következő napon hozzám jön. „Egy életre gazdaggá teszlek”, mondta, de én azt válaszoltam, nekem nem a gazdagság kell. Újra levette a szemüvegét, és izgatottan megtörölte. – Természetesen rá kellett volna jönnöm, hogy idegen hatalomnak dolgozik, és hogy csak a tudományomat akarja. Azt akarták, hogy kémkedjek nekik. Hogy eladjam Amerika titkait. – Dopplemann szünetet tartott. Cserébe megkaptam volna a nőt, akit szeretek. Visszatette a szemüveget. Annyira összeszorította a kezét, hogy kidudorodtak a vénái. – Bob mindig is barátságosan kezelt engem; azt mondta, szerinte nem vagyok gyakorlatias ember, és túlságosan belemerülök a tudományos álmodozásba. Ismerte Magalit, és mint mindenkinek, neki is szöget ütött a fejébe, mit keres mellettem egy ilyen éles eszű, gyönyörű, nagyvilági nő. – Újra vállat vont. – Magali találkozót beszélt meg egy washingtoni parkba egy ügynökkel. Bob valahogy tudomást szerzett róla. Kíváncsi volt, mi folyik, és követett. „Szemét”, mondta. „Ez az ország rohadt jó volt magához, és most szembefordulna vele egy olcsó nőcske kedvéért, aki az ujja köré tekeri, és szart se törődik magával, egy nőért, aki lapátra teszi, amint megkapja, amit akar. Maga ragyogó tudós”, mondta, „de egy idióta. Aki azt fontolgatja, hogy eladja az országot, amely elismeri, és minden lehetőséget megadott neki… nem a barátom. És látom, maga senki másnak se a barátja.” Dopplemann palackzöld szeme találkozott Daisy döbbent pillantásával. – Mivel nem követtem el a bűncselekményt, Bob választás elé állított. Azonnal elmegyek, és nem szól senkinek. Találjak ki valamit, mondta, hivatkozzam családi vagy egészségi okokra… bármire. Csak tűnjek el. Ha nem, akkor átad az FBI-nak. – És maga persze elment – mondta Daisy megkönnyebbült sóhajjal. Dopplemann Daisyre emelte üres tekintetét. – Megkértem Magalit, hogy jöjjön velem, ő kinevetett, azt mondta, hogy értéktelen vagyok, hogy már nem veheti hasznomat sem ő, sem más, és hogy akár meg is halhatnék. Az elmúlt években számtalanszor imádkoztam azért, hogy találjak valamit a szívemben, ami lehetővé teszi, hogy megbocsássak neki és Bobnak is, mert ők tették tönkre az életemet. Bob napirendre térhetett volna a dolog felett, megengedhette volna, hogy maradjak, és végezzem a munkámat, amire alkalmas vagyok. Elvégre én voltam a legjobb a világon… – Tehát soha nem bocsátott meg neki. – Daisy megértette, mi volt Dopplemann indítéka a gyilkosságra. – Én voltam a legjobb. Most Bob miatt egy senki vagyok. Ezt nem lehet megbocsátani. – Dopplemann felállt. Felvette a zakóját, megigazította a nyakkendőjét, idegesen köhintett, és újra megigazította a szemüvegét. – Még soha senkinek nem beszéltem erről. Régóta tartom már magamban, de itt, a hajón, távol mindentől, és mivel maga olyan jól ismerte Bobot, úgy gondoltam, beszélhetek róla. Daisy talpra szökkent. – Köszönöm, hogy a bizalmába avatott – mondta hirtelen újból megrettenve. Alig várta, hogy szabaduljon, és szinte rohant az ajtóhoz, de a férfi követte. – Nem várom meg a liftet – mondta Daisy, és a lépcsőhöz robogott. – Jó éjszakát, Herr Dopplemann.

147 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

– Marius – javította ki a férfi, miközben ő felszaladt a lépcsőn, és visszatért a kajüt biztonságába. Bezárta az ajtót, és a hátát nekivetve zihált. Nem tudta, hogy tudott ott ülni egy gyilkossal, aki kiöntötte neki a szívét az elvesztett szerelméről és arról, hogyan árulta el őt Bob. Dopplemann tényleg őrült. Leült az ágy szélére, lerúgta a cipőjét, és hátradőlt. A telefonon villogott a piros lámpa. Üzenet! Biztosan Montana. Megragadta a kagylót, de csak Texas volt, aki azt kérte, hogy reggel hívja vissza, mert fontos mondanivalója van Charlie Clementről. Daisy úgy érezte, ennek soha nem lesz vége. Pontosan úgy történt, ahogyan Bob a levelében megjósolta. Minden gyanúsított felfedte a valódi énjét. És az indítékát a gyilkosságra.

148 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

VIII. rész NEGYEDIK NAP SORRENTO ÉS CAPRI A VIHAR ELŐTT

149 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

Az ember nem lehet elég óvatos, amikor megválogatja az ellenségeit. OSCAR WILDE Dorian Gray arcképe

150 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

NEGYVENNÉGY Montana Montana a harmadik presszókávét itta a sorrentói kikötő egyik kávéházában, amikor a Kék hajó nyári káprázatként feltűnt a láthatáron. Pokolian érezte magát, és egy jó éjszakai alvás után sóvárgott. Fáradt kezével megdörzsölte borostás állát, és azon tűnődött, Daisy örülni foge, ha látja, vagy mostanra már annyira bepöccent, hogy fagyosan viselkedik vele, amiben a nők általában nagyon jók. Gyakran gondolt Daisyre a hosszú repülőutak alatt Bob Hardwick Gulfstream gépén, tízezer méter magasságban, ezüstszürke bőrrel körülvéve, miközben a füle már zúgott a túl sok és túl gyakori repüléstől. Nem evett és nem aludt; csak lefedte az arcát egy maszkkal, és megpróbált lazítani, miközben újra meg újra nagy sebességgel felszállt. Gondolkozni próbált. Mostanra a kirakós legtöbb darabja összeállt, és a válasz éppen olyan meglepő volt, mint maga a gyilkosság indítéka. Még nem állt a rendelkezésére elég bizonyíték a vádemeléshez, de New Yorkban, a legmodernebb technikával felszerelt központokban, ahol manapság a nyomozások nagy részét végzik, már dolgoztak rajta. Ellenőrizték a számítógépek adatait, a pénzügyi kimutatásokat, az ingatlan-tranzakciókat, a születési bizonyítványokat, a személyi igazolványokat és a börtönök adatait. Montana most arra gondolt, hogy az élet tele van meglepetéssel, és némelyik a derült égből érkezik. Figyelte a Kék hajót, amint horgonyt vet. Látta a korlátnak dőlő utasokat, akik Sorrento aranyszínű szikláit bámulták, és beszippantották a citrom meg a narancsfák illatát. A hegyoldalakon szőlőskertek terpeszkedtek, a sziklák peremén rokokó szállodák gubbasztottak. Világosra festett halászhajók úsztak be a kikötőbe a friss fogással, amely finom, friss tengeri eledelt ígért ebédre, és a kikötőben pergő olasz beszéd hallatszott mindenütt. Montanát máskor elbűvölte volna a látvány, de most csak Daisy járt az eszében. Ma először találkozik vele és próbálja kárpótolni azért, amiért magyarázat nélkül otthagyta. Remélte, hogy megkapta a telefonüzenetet, és megértette, de erre nem tette volna a nyakát. Motorcsónak bukkant elő a hajó gyomrából, és néhány utas beleugrott. Beütötte Daisy számát. – Te vagy az? – kérdezte, amikor a lány felvette a telefont. – Ezt nem nekem kellene kérdeznem? – Daisy hangja olyan fagyos volt, mint egy iglu télen. – De igen. Valóban tudni szeretnéd a választ? – Nekem teljesen mindegy. – Üzleti vagy személyes szempontból? A válasz rövid csönd után érkezett. – Bobnak dolgozom, tehát hivatalosan tárgyalok veled. Személyes kapcsolat pedig nem létezik közöttünk. – És ha bocsánatot kérek, és azt mondom, hogy elkerülhetetlen volt? – Nincs szükségem bocsánatkérésre – mondta a lány hirtelen. – Beszélnem kell veled. Sok minden történt itt, amiről tudnod kell. – A kikötőben várlak – mondta Montana, és Daisy letette. Montana zsebre dugott kézzel járkált föl-alá. A dolgok nem sok jót sejtettek. Bármit megtett volna, hogy ne bántsa meg Daisyt, de nem volt választása. És nem engedhette, hogy egy nő a munkája útjába álljon. Mindig a munka az első, és ez így is marad. Bemásztam a motorcsónakba, amely a szárazföldre szállított minket. Bordelaise velem jött erősítésnek. Tudtam, hogy Montana nem mondhat semmi túl bizalmasat előtte, különben sem

151 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

hagyom, hogy elnézést kérjen. A férfiak azt hiszik, mindent megúszhatnak, és én most bebizonyítom, hogy legalábbis ez esetben nem így lesz. Mostantól csakis hivatalos kapcsolat van közöttünk. Láttam, ahogy a mólón vár. A fenébe, nagyon jól nézett ki. Eltűnődtem, vajon hol sülhetett le – tudtam, nem attól, hogy gyilkosokat hajkurászott kontinenseken át. Visszafojtottam egy sóhajt. Mostantól csak üzlet, különben is az agyamban annyi információ hemzsegett a gyanúsítottakról, hogy nem volt más választásom, beszélnem kellett vele. – Egy icipicit sem lágyul meg a szíved? – suttogta a fülembe Bordelaise, miközben partra szálltunk, és Montana felém indult. – Nem – füllentettem, de a legrégibb barátnőmet nem csaphattam be. Montana kedvéért fagyos mosolyt kényszerítettem az arcomra, de a szívem kalapált, és majdnem meghaltam. Amikor megfogta a kezem, úgy éreztem, áramütés ér, és a hűvös viselkedésem azonnal felengedett. – Hogy vagy? – kérdeztem, és elhúztam a kezem. – Most, hogy látlak, sokkal jobban. – Végigmért. –Elég fáradtnak tűnsz. Vállat vontam. – Nem tudtam aludni. És Dopplemann sem tudott. Éjjel kettőkor összefutottunk az üres bárban. Arcáról lefagyott a mosoly. – Mit kerestél ott egyedül éjnek évadján? Rámeredtem. – Már mondtam, nem tudtam aludni, úgyhogy felkeltem, és sétáltam egyet… – Jézusom. Akkor lóvá tetted az ügynököket, akik rajtad tartják a szemüket. Feltételezték, hogy lefeküdtél, és annyi. – Ennyit a profi felügyeletről – jegyezte meg Bordelaise. – És magának is jó napot, Harry, hogy van? Montana feléje fordult. – Örülök, hogy látom, Bordelaise. Hogy tetszik a hajóút? – Fantasztikus. El sem hinné azt a sok lappangó ellentétet, cselszövést és tervet, a vallomásokról meg a késő éjszakai szembesítésekről nem is szólva. Montana leintett egy taxit, beszálltunk, és felhajtottunk a hegyre, az Albergo Lorelei et Londresbe, ahonnan szerinte a legszebb kilátás nyílik Sorrentóra. Nem vesződtem azzal, hogy megkérdezzem, honnan tudja. Olyan ember volt, aki bármelyik városban köt ki a világban, mindenhol tudja, merre találja a legjobb helyeket. Nem tévedett a kis tizenkilencedik századi fogadót illetően sem, amelynek terasza a Nápolyi-öböl végtelen kékjére, a látóhatár peremén Capri szigetére és észak felé a Vezúvra nézett. A fogadó tele volt bíborszínű bougainvilleával, cserépedényekben álló citromfával, és az asztalokat vörös ponyvatető árnyékolta. Mindenki nevetgélt és csevegett, és rajtam kívül szemlátomást mindenki jól érezte magát. A vörös ponyva alatt foglaltunk helyet, ahol a lágy tengeri szellő a hajamba kapott, és egy kicsit felderült a hangulatom. A cosmók és pezsgők miatt másnaposságtól szenvedtem, ezért csak Pellegrinót rendeltem citrommal, Bordelaise és Montana pedig Peroni sört kért. Hoztak egy tányér calamari frittit, amely frissen került ki a sistergő serpenyőből, és hozzá egy tálkában citromos aiolit, amibe mártogathattuk. Csöndben csipegettünk, és egy idő után ellazultam. Nem álltam még készen, hogy megbocsássak Montanának, de legalább képes voltam a szemébe nézni, anélkül hogy meg akartam volna ölni. – Akarod, hogy én kezdjem, vagy először te mondod el a híreket? – kérdezte. – Először te. – Újabb aioliba mártogatott tintahaldarabot tettem a számba. Ha ez így halad, öt kilóval nehezebben megyek haza, de kit érdekel?

152 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

– Sajnálom, hogy olyan hirtelen otthagytalak, de hajnali négykor telefonhívást kaptam. Mélyen aludtál. Nem akartalak felébreszteni. Felemeltem a kezem, hogy leállítsam. – Ez a találkozó merőben üzleti. – Jól van. Az emberem hívott New Yorkból. Egy törvényszéki szakértő csoport dolgozott Bob kocsiján, és érdekes következtetésekre jutottak. Újabb tintahalat vettem el, ő pedig előrehajolt, és a kezemre tette a kezét. – Figyelj, Daisy – mondta –, ez fontos. – Aztán elmondta, hogyan halt meg Bob. Sorrento forró napja alatt jéggé dermedtem. Bordelaise döbbent szemébe néztem, aztán vissza Montanára. – Sajnálom – mondta, és megsimogatta jéghideg kezemet. Felhorgadt bennem a düh. Képes lettem volna megfojtani a gyilkost; elvette tőlem Bobot, elvette egy jó ember életét, míg az ő alávaló élete folytatódott. – Természetesen Dopplemann tette – mondtam. –Tegnap éjjel elmondta, mit érez Bob iránt. – Elmeséltem Montanának. – Látod – mondtam –, a bosszú volt Dopplemann indítéka. Tudom, hogy ő tette. – Várnunk kell, amíg bizonyítékom lesz rá – figyelmeztetett Montana. – És mi van Charlie Clementtel? – kérdezte Bordelaise. Elmondtam már neki Ginny történetét Charlie-ról, és most elmondtam Montanának, hogy Texas látta a hírhedt École de Nuit-ben. Nemrégiben Párizsban dolgozott, és elment egy pasival egy klubba, egy „exkluzív” klubba, mondta az illető. Kiderült, hogy olyan helyről van szó, ahol bármi megtörténhet: szex mindenkinek, aki csak akarja, és ahogy csak akarja, akár gyerekekkel is. A fickó, akivel volt, elmondta, hogy Charlie Clement a tulajdonos, és meg is mutatta neki. Ő azonnal eljött, amikor megtudta, miféle hely, de valóban Charlie klubjáról van szó. – Tehát Bobnak igaza volt – mondta Montana –, és valamennyien megmutatják az igazi énjüket. – Rosalia az egyetlen, akit nem érdekel, mi áll Bob végrendeletében – mondtam. – Nem akar tőle semmit, és soha nem is akart. – Kétlem – mondta elgondolkodva Montana. Bordelaise odaintegetett az egyik asztalhoz. – Mennem kell – mondta, és megragadta a táskáját. Láttam, hogy Anders kapitány feláll, amikor Bordelaise feléje indult. Nagyon megörültek egymásnak. – Bordelaise újra formában van – jegyeztem meg mosolyogva. Montana nyilván félreértette a mosolyomat, és azt hitte, letettem a fegyvert, mert így szólt: – És velünk mi a helyzet, Daisy? Továbbra is semmiségeken fogunk veszekedni? – Semmiségeken! – Kipirult az arcom a felháborodástól. – Egy férfival az oldalamon aludtam el. Másnap reggelre magyarázat nélkül megpattant. Ez neked semmiség} – Természetesen nem, de van rá ésszerű magyarázat. Különben is felhívtalak, és hagytam üzenetet. Nem kaptad meg? Rámeredtem. – Miféle üzenetet? – Meg akarod hallgatni? Aggódó arckifejezését néztem, és arra gondoltam, vajon tovább duzzogjak-e, de arra jutottam, hogy akkor esetleg elmegy, és én ezt nem akarom. – Jól van. Gyerünk, mondd el – kértem durcásan. – Mit gondolsz? – kérdezte, miután befejezte a magyarázatot. Felálltam, és hosszan ránéztem, ő szó nélkül belém karolt, levezetett a kikötőbe, a motorcsónakhoz, majd a Kék hajóra.

153 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

Mindenki a parton tartózkodott, a hajó csöndes volt. Lakosztályom hűvös volt; halkan berreget a légkondicionáló, a függönyöket behúzták a délutáni nap ellen. Egy székre löktem a táskámat, és a hálószobába mentem. Megfordultam, és odahívtam. – Gyere ide, Montana – mondtam. Becsületére váljék, hogy nevetve sétált kitárt karomba. Nem ismétlés volt, hanem vadonatúj előadás. Az ő csókja gyengédebb, az enyém követelőzőbb volt. Keze új érzéseket ébresztett bennem, ajka forró volt és ismerős. Teste tökéletesen illeszkedett az enyémhez, az ölelésétől remegtem, a csókjától további csókokért könyörögtem. Jobban kívántam Harry Montanát, mint ahogy elképzelni tudtam, hogy férfit kívánhatok. És Harry Montana minden kívánságomat kielégítette. Még este hétkor is az ágyban voltunk, zuhanyozás után, meztelenül. – Csak a lélegzetünket figyelem – mondta, és a nyakamat szimatolta. Én felnyögtem, arcomat mellkasának szőrzetébe temettem, és aprókat haraptam belé. – Nem tudok ma este szembenézni a gyanúsítottakkal. Nem akarok gyilkosságra és pénzre gondolni, meg arra se, hogy ki tehette. Nem maradhatunk itt kettesben? A lelkem mélyén arra gondoltam, lehet, hogy ennyi jut nekünk: a mai éjszaka, és kész. Az ember soha nem tudhatja egy olyan férfival, mint amilyen Montana; soha nem tudhattam, mikor tűnik el újra, méghozzá végleg. Meg akartam kapni tőle, amit csak lehetett. Most. – Akkor ne találkozzunk velük – mondta, és ez meglepett. – Majd szólunk a szobapincérszolgálatnak. – De akkor el kell bújnod a fürdőszobában – tiltakoztam. – Tényleg azt hiszed, hogy elhiszik, te két vacsorát eszel? Ugyan, Daisy, szállj le a földre, rajtad meg rajtam kívül ez senkit sem érdekel. Gyanakvó pillantást vetettem rá. – És téged tényleg érdekel? – Igen – mondta hirtelen elkomolyodva. – Fontos vagy nekem, Daisy. Nem mondta, hogy „szeretlek”, de egyelőre ennyi is elég volt. Nem csak rövid szexuális kaland volt; olyan férfival találkoztam, aki egyre fontosabb volt nekem, és akinek én fontos voltam. – Szóljunk annak a szobapincérnek – mondtam boldogan.

154 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

IX. rész ÖTÖDIK NAP A VILLA BELKISZ A VÉGRENDELET FELOLVASÁSA AZ IGAZSÁG PILLANATA

155 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

Tisztelettel tartozunk az élőknek, a holtaknak csak az igazsággal tartozunk. VOLTAIRE

156 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

NEGYVENHAT Daisy Másnap kora reggel Montana egy csésze kávét iszogatott a verandán. – Gyere ki, Daisy – mondta. Még az ágyban voltam, lustán ásítoztam, és hosszan, ráérősen nyújtózkodtam. Testem ernyedt és hajlékony volt, akár egy kiscicáé. – Inkább te gyere ide – válaszoltam, és arra gondoltam, hogy reggel még jobb lehet szeretkezni, mint este. De ő a karomnál fogva felhúzott, és a hajókorláthoz vezetett. – Nézd! – mondta. Capri szigete emelkedett előttünk, apró ékszer a zafír tengeren. A kisváros pompás virágai és növényei közt fehér házak kusza halmaza. Két hatalmas mészkőszikla között feküdt, az öbölben kis hajók horgonyoztak, barlangok és grották rejtőztek, óriási sziklák emelkedtek ki a mélyből. Felidéztem a római császár, Tiberius legendáját, aki úgy beleszeretett a szigetbe, hogy építtetett ide egy villát, és többé nem volt hajlandó visszatérni Rómába. Az előttem elterülő tájat nézve megértettem, miért. Meztelenül, Montana ölelésében a korlátra könyököltem. Azt kívántam, bárcsak átlagos turisták lennénk, akik készen állnak, hogy felfedezzék Capri szépségeit, és ne ez a nap állna előttünk. Montana kitalálta a gondolatomat. – Talán egyszer újra visszajövünk – mondta. Ahogy az elfoglalt életét ismertem, erre nem mertem volna megesküdni. Úgy döntöttem, jobb, ha kihasználom a rendelkezésemre álló időt, megfogtam a kezét, és visszahúztam az ágyba. Egyelőre várhat a randevúnk a sorssal. Pár órával később kiléptünk a fedélzetre. A Marina Grandéhoz mentünk a motorcsónakkal, majd siklóval fel, a Piazzettára, Capri városának főterére, amelyet szép kis kávéházak, butikok öveznek, és amelyet egy magas óratorony ural gyönyörű, majolikadíszítéses homlokzattal. Az óra pontosan tizenkettőt mutatott. Kettőkor volt a találkozó a Villa Belkiszben. Maradt még két értékes óránk kettesben. Kéz a kézben sétáltunk a macskaköves utcákon, meg-megálltunk, bekukucskáltunk az apró műhelybe, ahol a híres szandálokat készítik, az ékszerüzletekbe és a butikokba. A Via Fuorlovadón álló Aurora pizzéria becsábított bennünket a finom illatával, ezért leültünk a teraszon, iszogattuk a vörösbort, és néztük Capri életét, majd közösen ettünk egy pizza all’acquát mozzarellával és apró, zöld peperoncinóval nápolyi módra. Mennyei ízek vékony tésztán. Annyira jól éreztem magam, hogy majdnem megfeledkeztem róla, miért vagyunk itt, de Montana mobilja megszólalt. Gyorsan felvette. Néztem, ahogy átfut az aggodalom az arcán, és végigsimított tüskés, sötétbarna haján. – Biztos benne? – kérdezte végül. Aztán bólintott. –Oké, rendben. Értem. Kinyomta a telefont, aggódó pillantásunk találkozott. Nem mondott semmit, de rájöttem, hogy tudja, ki a gyilkos. – Mondd meg – kérleltem. – Nemsokára megtudod. – Csak ennyit mondott. Lenyeltem a bort, és újabbat kértem volna, de Montana inkább presszókávét rendelt. – Szükséged lesz a gyors felfogásodra – figyelmeztetett. – Lesznek őrök az ajtónál, de nem lesz náluk fegyver. Nem vállalhatom a kockázatot, ha ennyi ember van a szobában. De azért ne aggódj, te biztonságban leszel.

157 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

Bólogattam, azt kívántam, bár Bob ne szervezte volna meg ezt, de akkor Montanával sem találkoztam volna. Gondolom, minden rosszban van valami jó. Lassan sétáltunk felfelé a gyönyörű Via Tragarán, alaposan megbámultuk az érdekes, boltíves lépcsősort a világos, stukkóval díszített épületek közt és a villákat a magas vaskapuk mögött, amelyeket hatalmas leanderek szegélyeztek, akár a menyasszonyi csokrok. A keskeny mellékutcát magas falak határolták, köröskörül a nyár hangjai hallatszottak; madarak csicseregtek, tücskök ciripeltek, szitakötők zsongtak. A napfény gyémántosan ragyogott a tengeren, átsütött a szőlővel futatott rácsokon, átvilágított az apró, feszes, opálosan zöld szőlőszemeken, és ránk tűzött, majd hálás szívvel befordultunk a keskeny, árnyékos sikátorba, amely felfelé vezetett, a hegyre. Az út végén magas, fehér fal és kétszárnyú, erős, kék kapu állt. Egy csempézett táblán a VILLA BELKISZ név állt. Montana hosszan rám nézett, és becsöngetett. Végre megérkeztünk.

158 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

NEGYVENHÉT Daisy Fehér zakós inas tárta ki a kaput, idősebb ember ráncos, dióbarna arccal, őszülő, sötétbarna hajjal. – Isten hozta önöket a Villa Belkiszben. Enrico vagyok – mondta. – Majdnem húsz éven át dolgoztam Signore Vaszilijnél. Signorina, Signore, üdvözlöm önöket a Villa Belkiszben. A frissítőket már előkészítettem. Kérem, fáradjanak be. Beléptünk az udvarra. Kétoldalt, kékesszürke medencékben apró aranyhalak ragyogtak. A köztük haladó ösvény széles lépcsősorhoz vezetett, amelynek fokait kék és türkiz színű burkolat borította. Keskeny oszlopok szegélyezték a bejáratot, az ajtó sarkig tárva. Mögötte egy hatalmas terem a ház teljes szélességét elfoglalta. A terem túloldalán franciaablakok nyíltak a tengerre. A mennyezet két emelet magasan volt, a széles tartógerendákat világoskékre festették. Az egyik oldal félemeletén a terrakotta padlót kobaltkék csillagok díszítették. A fehér falakon régi ezüsttükrök és festmények függtek, a fehér kanapék olyan mélyek, hogy az ember elveszett bennük. A csalogató kilátás, mint nyilván mindenkit, aki valaha itt járt, kicsábított bennünket a teraszra. Egy óriási medence beleolvadt a látóhatárba, s keskeny vízesés zuhogott alá belőle egy alacsonyabban fekvő mély medencébe, ahol a tenger csapkodta a sziklákat. A szőlővel befuttatott lugas alatt hosszú asztal állt, tökéletes vacsorázó hely a forró nyári estéken, és a hatalmas szabadtéri tűzhely körül kényelmes székek álltak. Egy másik, kék ajtó a nyers mészkősziklákra nyílt, de a Villa Belkisz kertjében minden kellemes és szelíd volt. Rózsa és lonc, bougainvillea és hibiszkusz, hajnalka és jázmin kúszott a lugasra, és beborította virággal az alacsony műmárvány falakat. Csobogott a patak, zubogott a vízesés, turbékoltak a gerlék, ciripeltek a tücskök. – Milyen békés – súgtam oda Montanának. – Milyen nyugodt. Tudtad, hogy Vaszilij maga tervezte? – kérdeztem. Vaszilij orosz anya és török apa fiaként született, híres volt a tánca légies könnyedségéről és arról, hogy úgy emelgette a balerinákat, mintha tollpihék lennének. Amikor rátalált a villára, ez egyszerű, két hálószobás, lapos tetejű, fehérre meszelt kockaház volt, amelyet sűrű bozót vett körül, de varázslatos volt a kilátás, és természetesen beleszeretett. Évekig építette a házat meg a kertet, és amikor befejezte, a teraszon vagy a galérián tékozló partikat adott, amelyeken egész Európa krémje megjelent, és amelyeken élő zenét játszottak. Homárt, pezsgőt és kaviárt szolgáltak fel, meg a helyi fehérbort, amit szeretett, aztán később táncolt a vendégeknek. Minden szeretőjét ide hozta, férfiakat és nőket egyaránt, mert ő már csak ilyen volt. Aztán amikor megöregedett – nos, legalábbis balett-táncosnak –, és ötven körül járt, megírta szókimondó önéletrajzát, amely nagy botrányt kavart, és rengeteg barátja megsértődött, visszatért ide, és teljes elvonultságban élt a kutyájával, akit imádott. Ő vágatta azt a kék ajtót a kerti falba, hogy a sziklákon sétálhasson a kutyájával. Úgy ismerte ezeket a sziklákat, mint a saját tenyerét, tudta, hol rejtőznek a cserjés alatt a veszélyes rések és gödrök. – Ezen a teraszon halt meg – mondtam Montanának. – Kedvenc karosszékében ült, oldalán a kutyája, kedvenc fehérborát itta, és kedvenc kilátását nézte. Találkozott a tekintetem a Montanáéval, és tudtam, hogy mind a ketten Bobra gondolunk, meg arra, mennyivel jobb lett volna neki, ha itt hal meg ő is békésen, ahogy Vaszilij.

159 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

Enrico felbukkant a jeges teával teli poharakkal és az apró mandulás süteménnyel, amelyről azt mondta, a villa specialitása. Az órámra néztem. Mindjárt kettő.

160 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

NEGYVENNYOLC Daisy A láthatáron sötét felhők gyülekeztek, miközben a gyilkosság gyanúsítottjai szétszéledtek az udvaron, és úgy festettek a rövidnadrágban, szoknyában, szandálban, napszemüveggel és szalmakalappal, mint bármely turistacsoport tagjai. Davis szokás szerint fényképezőgépet akasztott a nyakába, Dopplemann pedig drága távcsövet cipelt, amelyet – gondolom – Bob pénzén vett valahol út közben. Charlie Clement peckesen lépkedett az ellenzős sapkájában, amely remekül árnyékolta a szemét. Magdalena a Kék hajó fedélzetén hagyta Bellát a dadussal, ezért Rosalia és Hector társaságában érkezett – utóbbi szokásához híven jólfésült és jólöltözött volt a fehér zakójában. Diane feketében volt, amely jól illett az „özvegy” imázsához, és izgatottan sétált, Filomena pedig sortban, újonnan vásárolt capri-szandálban meg szűk, apró felsőben vonult be, és gyönyörű volt, akár egy revütáncosnő. Természetesen Brandonnal jött, az örökké barnára sült, sortos és fehér pólós Bordelaise pedig Texas társaságában, aki egyszerű pamutruhájában tökéletes volt, mint mindig. Szél zörgette meg a fákat, felkapta Dopplemann panamakalapját, és végiggörgette a teraszon, Dopplemann pedig utánavetette magát, és úgy festett a rövidnadrágjában, mint egy idomtalan botsáska. Reg és Ginny kiáltozva csodálta a villát, aztán kimentek a teraszra, hogy megnézzék a kilátást. Reg közölte, hogy még soha életében nem látott ilyesmit, és harsányan köszönetet mondott Bobnak, amiért meghívta, mert egyébként úgy élte volna le az életét, hogy nem is tud az ilyen helyek létezéséről. Ginny Enricóval beszélt, aki a híres fehérborral, hideg sörrel, jeges teával és Pellegrinóval kínálgatta. Az idős embernek tetszett a nyüzsgés, és gondolom, örült, hogy a villa újból életre kelt. Természetesen fogalma sem volt róla, valójában miért vagyunk itt. Az öblön túlról közelebb nyomultak a sötét felhők, és a távolból mennydörgés hallatszott. Elkaptam Montana tekintetét, mire ő bólintott. Eljött az idő. Mindenkit a szalonba tereltem, a gyanúsítottakat az első széksorba ültettem, szemben a hatalmas ébenfa asztallal, amely mögött Montana állt, a figyelem elterelése céljából meghívottak pedig a második sorban ültek. Elvégeztem a feladatomat, és leültem az asztal mögött Montana mellé. Mennydörgés szakította meg a várakozó csöndet, és a nők idegesen pillantgattak egymásra. Arra gondoltam, hogy a jelenet pontosan olyan, amilyennek Bob leírta a nekem küldött levelében; vidéki ház, közelgő vihar, valamennyi gyanúsított együtt, és mindenki a végrendelet felolvasására vár. A nők keresztbe rakták a lábukat, a táskájukat letették maguk mellé a földre, kisimították lenvászon szoknyájukat, a sortjukat igazgatták, térdükre fektették a kezüket. A férfiak hátradőltek a széken, keresztbe fonták a karjukat, szerintem támadásra késznek tűntek, kivéve Dopplemannt, aki besüppedt a túlméretezett székbe, és leginkább az Alice Csodaországban Nyuszijára emlékeztetett. Charlie az ujjaival csettintett Enricónak újabb italért, Davis pedig egyenesen Montanára meredt. Néhány ideges köhécselést követően Montana összeszedte a papírjait, és közölte velük, hogy Bob levelek formájában készítette el a végrendeletét. Aztán olvasni kezdett.

161 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

NEGYVENKILENC Sir Robert Hardwick végrendelete Barátaim! – kezdte Bob az első levelet. Ha nevezhetlek így benneteket. Remélem, élveztétek a hajóutat, és úgy ünnepeltétek meg az életemet, mintha komolyan gondolnátok. Azért vagyunk most itt, hogy megtudjuk, melyikőtök volt a gyilkosom. A szobában döbbent sziszegés hallatszott, és mindenki idegesen pillantgatott a többiekre. Mielőtt azonban odáig eljutunk, emlékeztetlek benneteket, hogy az ember ritkán kap második esélyt az élettől, én ma mégis mindegyikőtöknek adok egy ilyen esélyt. Kezdjük Veled, Diane. Diane türelmetlenül előrehajolt a széken. Nem tudom biztosan, vajon Te öltél-e meg, Diane, de Te azt gondolod, jó okod lett volna rá. Sokszor láttam a dühöt és a vágyat a szemedben, hogy fájdalmat okozz nekem. Kíváncsi voltam rá, miért? Nem voltam elég bőkezű? Nem adtam neked többet, mint amit a törvény előír? Lady Hardwickként mindent megkaptál, amit csak akartál, mégis többre vágytál. Mi a csuda olyan nagy szám ebben a pénznek nevezett dologban? Isten a megmondhatója, gyerekkoromban semmim sem volt, ahogyan Neked sem, Diane. Diane ajka vékony vonallá keskenyedett. Körülnézett, megpróbált kiolvasni valamit a mellette ülők arcából, de ők Montanát nézték, azt várták, mi következik, és Diane tudta, hogy ez nem fog neki tetszeni. Először bevettem a mesédet a családi kastélyról meg a családfádról, mert jól játszottad az arisztokrata szerepét. Később azonban vetettem egy pillantást a francia történelemre. Úgy éreztem, hogy a neved ismerősen cseng, és ennek az volt az oka, hogy eredetileg Diane de Poitiers, Valentinois hercegnő, II. Henrik szeretője viselte. Diane de Valentinois uralkodott a francia udvar életén egészen a király haláláig, de akkor a felesége, Medici Katalin „száműzetésbe” kényszerítette. Nem a pompás chenonceaux-i kastélyába küldte, hanem az olcsóbb és jóval egyszerűbb Chaumont-ba. Persze, Diane, biztos vagyok benne, hogy Te már tudod mindezt. Diane Montanára bámult, forrt benne a düh, amiért hazugságon kapták, de nem szólt, és Montana tovább olvasott: Hogy folytassam a történetet, egy kastély a Te „visszavonulásodra” vár. Minden bizonnyal kisebb, mint Chenonceaux, vagy akár Chaumont, de az én hölgyemnek tökéletesen megfelel majd.

162 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

Talán emlékszel rá, St-Tropez fölött van, a hegyen. Egyszer jártunk ott együtt. Elbűvölő, kellemes hely, saját fenyvessel borított területtel, tengerre néző kilátással, kiváló a vendéglátásra. Eleget hagytam Rád ahhoz, hogy megfelelően „szórakozz”, miközben megkeresed a kenyered. Már jóváhagyták a terveket az ingatlan szállodává alakítására, amelyet Rólad Château de Valetinois-nak neveztem el. Végül is, kedves Diane, a háttered illeni fog a történetedhez. A régi barátaid mind elmennek majd oda, és ott múlatják az időt. Gondolj arra, micsoda élvezet lesz, hogy ezúttal képes leszel gondoskodni róluk. Ez a Te második esélyed. Elég pénzed lesz az átalakítás költségeinek fedezésére meg az üzlet beindítására, és méltányos, tízmillió dolláros „nyugdíjat” hagyok Rád, amelyet életed végéig havi részletekben kapsz meg, hogy ne költhesd el a kaszinóban. A többi már Tőled függ. Van egy régi mondás: a tétlenség rosszra csábít. Nos ez majd elfoglal Téged. Ne érts félre, ez munka, munka és még több munka. Kíváncsi vagyok, megbirkózol-e vele? Majd meglátjuk. Azt viszont nem értem, mi történt azzal a rengetegpénzzel, amit neked adtam? Mi történt az ékszerekkel? Az ingatlannal? Nem hiszem, hogy ennyire súlyos a játékszenvedélyed, tehát, pontosan hová is tetted? És nem, kedves Diane, igazából nem hiszem, hogy Te öltél meg. Először is nem hiszem, hogy olyan okos vagy, és képes lennél sikerre vinni egy olyan bonyolult dolgot, mint amilyen a gyilkosság – hacsak nem hirtelen felindulásból döfnél kést a szeretőd hátába, aki megcsalt. Azt hiszem, a Magad módján szerettél. És egy ideig én is szerelmes voltam beléd. A következményektől függetlenül kincsként őrzöm azokat a pillanatokat. Most tehát, drága Diane, búcsút mondok, és minden jót kívánok. Csupán egyetlen feltételem van. Azért, hogy saját kastélyod lehessen, el kell mondanod az igazat. Be kell vallanod, ki voltál régen, ki vagy most, mire költötted a pénzemet és miért. Semmit se hagyj ki, mert biztosíthatlak róla, Montana mindent tud. Mindenki Diane felé fordult, aki kimeredt szemmel, lángoló arccal ült. Kisvártatva felállt. Montanára nézett. – Mivel maga már mindent tud, nekem nincs mit mondanom. – De Bob azt szeretné, hogy személyesen mondja el. Diane türelmetlenül vállat vont. – Gondolom, hogy kárörvendjen. – Nem azért vagyunk itt, hogy egymás balszerencséjének örüljünk. A második esély miatt vagyunk itt. Emlékszik? Diane dacosan előreszegte az állát. – Hát jó. Nem vagyok arisztokrata. Sok más nőhöz hasonlóan én is újra kitaláltam magam. Diane Lenclos néven születtem egy szegény, nyomorúságos kis tanyán, az apám vert engem és a húgomat, az anyám halálra itta magát, mert ez jobb választásnak tűnt, mint az élete. A tanyánk közel volt a gyönyörű Loire menti kastélyokhoz, amelyek nekem körülbelül annyira voltak elérhetők, mint a hold. Ezért vettem fel a Diane de Valentinois nevet. Kislányként mindig arra vágytam, hogy olyan legyek, mint ő. – Vállat vont. –És majdnem sikerült is, ugye? Amikor a mama meghalt, a húgom, Alice és én magunkra maradtunk a papával, aki továbbra is rajtunk töltötte ki a dühét. Vezettük a háztartást, segítettünk a gazdaságban, és lehetőség szerint igyekeztünk elkerülni a visszakézből adott pofonjait, de túl gyakran mentünk ütésnyomokkal iskolába, és a tanár kihívta a gyámügyet. A papát hat hónapra börtönbe zárták. Nem tudom, mi történt vele azután, soha többé nem láttam. Én tizenhárom éves voltam, Alice pedig kilenc, amikor egy rideg, vöröstéglás otthonba dugtak minket negyven otthontalan gyerek közé. Mindenkinek volt saját ágya és egy kis fiókos szekrénye, ahol a holmiját tarthatta, csak Alice-nak meg nekem nem. Három, épphogy elviselhető étkezést kaptunk naponta, heti hat nap jártunk iskolába, minden reggel templomba, vasárnap kétszer. Úgy

163 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

éreztem, mintha gúzsba kötötték volna a lelkemet. Kipréselték belőlem az életet. Tizenhat éves koromig vártam, akkor megszöktem. Megígértem Alice-nak, hogy visszamegyek érte, ha sikeres leszek. A többi kamaszhoz hasonlóan én is filmcsillag akartam lenni. Elég csinos voltam, csak pénzre volt szükségem, meg arra, hogy ismerjem a megfelelő embereket. Azt hittem, könnyű lesz. Diane elhallgatott. A padlót bámulta, és az alsó ajkát harapdálta, mintha elviselhetetlenül fájdalmas lenne, amit mondani készül. – Nincs szükség rá, hogy részletezzem az életemet – mondta végül –, tehát pár évet átugrom. Mondjuk addig, hogy feleségül mentem egy gazdag emberhez, és Lady Hardwick lett belőlem, más, mint aki addig voltam. Megígértem Alice-nak, hogy sikeres leszek, és amíg nem voltam az, túlságosan szégyelltem magam, hogy ezt bevalljam neki. Várj, csak várj, mondtam, minden elrendeződik, és hamarosan érted jövök. De most már nagyvilági hölgy voltam, és nyakig belemerültem az új életembe, élveztem a ruhákat, a partikat, az ékszereket és a házakat. Fent kellett tartanom az új imázsomat, de Alice szürke, falusi kisegér volt, nem ismert mást, csak a gyerekkorunkat, amitől megfosztottak minket, meg a gyerekotthont. Ha elhozom Alice-t, hogy velem éljen, azzal lelepleztem volna magam, ezért csak hitegettem. Pénzt adtam neki, és azt mondtam, küldök, amikor csak tudok. De ő nem bírt tovább várni. Elhatározta, hogy autót bérel, és eljön hozzám Monte Carlóba. Lyon közelében az autó fának ütközött. Kihúzták a kocsiból, és kórházba vitték. A táskájában megtalálták az egyik levelemet. Épp partit adtam, amikor telefonáltak. Halálra rémültem Alice miatt, de a vendégeim fontos emberek voltak, és nem hagyhattam ott őket csak úgy. Ezért szégyenszemre folytattam. Másnap reggel repültem Lyonba. Alice kómában volt. Annyi kötés borította, hogy úgy nézett ki, mint egy múmia. Azt mondták, a szélvédő betörte a fejét. Azt mondták, hogy agykárosodása van. Diane felemelte a fejét, és a hallgatóságra nézett. Könnyek szánkáztak végig az arcán, és ő türelmetlenül letörölte őket. – Bevallom, hogy a húgom haláláért imádkoztam – mondta csöndesen. – Azt akartam, hogy meghaljon. Édes, egyszerű kislány volt, és most mivé lett. Mindez az én hibámból. Hónapokat töltött a kórházban. A feje begyógyult, de a szörnyű sebhelyek megmaradtak. Végül felébredt a kómából. Azt hiszem, felismert, bár nem tudta kimondani a nevem, mert már nem tud beszélni. Szánalmas, önző nő vagyok, soha nem voltam képes beismerni, hogy van egy egyszerű, esetlen, falusi húgom, és most már nem vihettem csak úgy haza, hogy azt mondjam: „íme, itt van, megbénult, rengeteg forradása és agykárosodása van”. Életem végéig gyűlölni fogom magam azért, amit ekkor tettem, de akkor sem élhetett velem. Tehát vettem neki egy kis házat Lyonban, a kórház közelében, ahol meg tudták neki adni a szükséges segítséget. Találtam egy tapasztalt beteggondozót, egy ápolónőt, aki vele élt, és a gondját viselte. Van egy kis kertje és otthona. És nincs mellette a nővére, hogy azt mondja, szereti. – Diane elhallgatott. Behunyta a szemét. – Ez mind az én szégyenem – mondta, és a könnyek csak úgy záporoztak az arcán. – Miután Bob elvált tőlem, egyre nehezebb volt Alice gondozását fizetnem. El kellett adnom az ékszereimet, és kölcsönt vettem fel az uzsorásoktól. És persze játszottam, mindig a nagy nyereményben reménykedtem, amely majd megoldja a problémáimat, és mindig attól rettegtem, hogy Alice elveszíti az otthonát. A néma hallgatóságra nézett. – Ez az én történetem – mondta végül –, és Bob azt akarta, hogy elmondjam maguknak. Tudják, mit? Hálás vagyok neki, amiért végül bevallhattam a bűnömet. És örökké hálás leszek neki a kastélyért. Kiemelt abból a nyomorúságból, amiben az elmúlt pár évben éltem, és célt adott az életemnek. Bob megadta nekem a második esélyt, bár tudom, hogy nem érdemlem meg, Alice azonban igen.

164 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

ÖTVEN Bob A teremben csönd volt, és Montana elővette a következő sárga papírlapot. Villám fénye világította be a szobát, akár fényszóró egy hollywoodi premieren, mire mindenki mocorogni kezdett a székében, és feszengve nézett ki az ablakon. – Ez a levél Davis Farrellnek szól. Nos, Davis, írta Bob, gondoltad volna, hogy valaha sor kerül erre – hogy én beszélek hozzád a nagy vízválasztón túlról, ahol talán az a vád nehezedik a válladra, hogy a másvilágra küldtél? Te öltél meg, Davis? Gyerünk, mondd meg az igazat. Már nincs mit vesztened, igaz? Gyűlöltél azért, amit veled tettem, mert kizártalak az általad teremtett pénzügyi paradicsomból, és kikergettelek a hideg, jéghideg világba, hogy „kezdj valamit magaddal”. Megvolt minden lehetőséged, és Te visszaéltél vele minden módon. Csaltál, hazudtál, loptál, még a barátaidnak is nekitámadtál… csak mert imádtad a fáradt, öreg zsarnokot – a pénzt. A pénz uralkodott az életed fölött, és bizonyos értelemben az enyém fölött is, bár engem csak a pénzcsinálás társasjátéka izgatott. Soha nem uralta úgy az életemet, ahogyan a tiédet. De nem fordultam ellened, nem hagytam, hogy bíróság elé állj, és börtönbe csukjanak. Még mindig láttam benned valamit, ami arra késztetett, hogy futni hagyjalak, és Te kezdhess valamit az életeddel. Azzal, hogy megfosztottalak a pénztől, azt hittem, megóvlak tenmagadtól. Azt hittem, adok neked egy második esélyt az életben. Milyen szomorú, ha Te vagy az, aki elvette az életemet. Mégis megillet az ártatlanság vélelme, hacsak Montana be nem bizonyítja az ellenkezőjét. Hallottam a munkádról. Csodálatra méltó munkát végzel, segíted a tudatlanokat és a jogfosztottakat. Megdicsérlek, Davis. Ezért ötvenmillió dollárt hagyok rád, hogy alapítványt létesíts, amely lehetővé teszi, hogy kövesd filantróp álmaidat, és jobb életet teremts másoknak. Azt hiszem, habozás nélkül kijelenthetem, hogy tudom, ezúttal jóra fogod költeni. A döbbent csöndet követően Davis felállt. Zsebre dugott kézzel, lezseren nézett körül. – Persze, gondoltam rá, hogy megölöm Bobot – mondta. – De én fehérgalléros szélhámos vagyok, nem gyilkos. Nem loptam a szó szoros értelmében, csak okosan ügyeskedtem a pénzzel, hogy végül nálam kössön ki. Azon a hosszú, csúszós, meredek úton haladtam, amely az egyetemes sztárság felé vezet, úton voltam afelé, hogy én is egy legyek a milliárdos cégvezetők közül, akik a saját zsebüket tömik a dolgozók nyugdíjalapjából, és milliódolláros partikat rendeznek a részvényesek pénzéből. Bob elkapott, és kidobott abból a világból, ahová tartoztam. Bob Hardwick megváltoztatta az életemet – és nem jó irányban. Mielőtt Bob meghalt, már elkezdtem csöndben visszaszivárogni a pénzügyi arénába, de azután szabadon folytathattam ott, ahol akkor hagytam abba, amikor ajtót mutatott nekem. Együtt érzek a jogfosztottakkal. De ne feledjék, ez azért van, mert Bob jóvoltából egypár évre én is közéjük tartoztam. De az nem én vagyok, és nem az a célom, hogy emberbarát legyek. Nekem nem kell Bob ötvenmilliója. És nem akarok alapítványt vezetni. Nem, én a következő Bob Hardwick akarok lenni, és higgyék el, gyanúsított társaim… apropó, kíváncsi vagyok, melyikük ölte meg Bobot… el is jutok oda. Felejtsék el Gordon Gekkót. Én nem vagyok gyilkos, de akárcsak ő, én is a Wall Street cápája vagyok, és nap mint nap találkoznak majd a nevemmel a Wall Street Journalben meg a Financial Timesban. És ki fogok használni minden csepp körmönfontságot, hogy biztosan ott is maradjak. Bob ezúttal tévedett, Montana – tette

165 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

hozzá. – Megtarthatja az ötvenmillióját. Keressen valaki mást az alapítványa vezetéséhez. És tudja, mit mondok még Bob Hardwicknak? Felejtsd el, Bob, én olyan fickó vagyok, aki megteremti a saját második esélyét. Nincs szükségem a tiédre. Döbbent csönd volt, amikor leült. – Harminc napja van, hogy meggondolja magát – mondta Montana. Davis vállat vont. – Nincs szükségem rá. Tudom, mit akarok, és ezúttal semmi nem állíthat meg. Montana Filomenához fordult. – Most magán a sor – mondta. Filomena idegesen beharapta az alsó ajkát. – Én nem öltem meg Bobot – kiáltotta. – Soha nem követnék el ilyen gaztettet… – Várjon – mondta Montana. – Hallgassa meg, mit írt magának Bob. Filomena elhelyezkedett a szék szélén, lehajtotta a fejét, és a bűntudat élő szobraként tördelte a kezét. Filomena, én kedves Filomenám! Mennyire akartam, hogy szeress. Hogy igazán szeress. A szépséged sugaraiban sütkéreztem, én, szegény, ronda öregember, olyasmit kerestem, amiben soha nem volt részem, és nem is lehetett, mert ehhez nem volt elég az a különleges képességem, hogy rengeteg pénzt keresek. Természetesen túl sokat akartam. Közöttünk egyszerű üzleti viszony volt. Te megfizetted az árat, és én is. Ez nem jelenti azt, hogy nem szerettelek. Természetesen szerettelek a magam módján. Szerettem a rövid felső ajkadat, a szád görbületét, azt a kis biggyesztést. Tetszettélészrevehetted, hogy le sem tudtam rólad venni a szemem. De hibát követtem el, Filomena. Fiatal lány voltál, én pedig idősebb, tapasztalt férfi. Hasznot húztam a fiatalságodból, és ezért azóta is szégyellem magam. Megpróbáltalak ezért kárpótolni, de neked soha semmi nem volt elég, és pokollá tetted az életemet. Ha most végiggondolom, azon tűnődöm, milyen lett volna az életed, ha nem találkozunk. Vajon egyszerűen egy másik gazdag férj mellett kötöttél volna ki? Vagy kiküzdötted volna magad a szépség csapdájából, és kezdtél volna valamit az életeddel? Kíváncsi vagyok, Te is feltetted-e magadnak ezeket a kérdéseket az utóbbi időben, kedves kis Filomena. Megkérdezted-e magadtól, mi maradt neked az életben? Miért nem azt kérdezed inkább: „mit tartogat még nekem az élet?” Ezt kétféleképpen értheted: mi jöhet még? Vagy: miféle üzletet tartogat? Vásároltam neked egy butikot itt, Caprin, a legjobb bevásárló utcában. Jár vele egy nagyon szép kis ház – láttam a fényképeket –, ahol végre kialakíthatsz egy megfelelő otthont, mert látod, én hiszek benne, hogy két dologhoz is értesz: igazi kereskedő vagy, és régimódi háziasszony. Már látom is, ahogy tésztát főzöl a saját, tökéletes olasz konyhádban. Elég pénzed lesz az üzlet beindításához és folytatásához, de hogy biztos lehess benne, egy tízmillió dolláros összeget helyeztem el neked letétbe. Ennek a hozamát évente átutalják a számládra. Te készen állsz az életre, Filomena, és én sok szerencsét kívánok hozzá. És természetesen nem Te öltél meg. Elvégre azzal összepiszkoltad volna a ruhádat. Elfojtott nevetés hullámzott végig a helyiségen, és Filomena felállt. – Bobnak igaza van – mondta, miközben még mindig idegesen tördelte a kezét. – A szívem mélyén kereskedő vagyok. A ruhákat és a divatot megértem, és tudom, hogy sikeres lesz a butikom. – Összeütötte a tenyerét, mert rájött, hogy álma valóra vált. – Nem tudom elhinni. Egyszerűen nem tudom elhinni. Bob nemcsak egy boltot adott nekem, de házat is vett hozzá! Nem kell többé nedves albérleti szobákat bérelnem Velence szegényes palotáiban. Van saját otthonom. Meghívhatom a családomat, és büszkék lehetnek rám. Bob ingatlanokat adott nekem, de a méltóságomat is visszaadta. És én nagyon hálás vagyok ezért meg a második esélyért.

166 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

Bizonytalanul körülnézett, aztán összeszedte a gondolatait, és folytatta. – Még soha nem vallottam be, de most, hogy Bob így belém vetette a bizalmát, nekem is vallomást kell tennem. A butikból, ahol dolgozom, elloptam dolgokat, kis dolgokat, olyasmiket, amiket visszahoztak vagy leértékeltek. Hazudtam, és a bolti tolvajokat vádoltam. Tudják, még egy olyan kis boltban is vannak, mint amilyen a miénk. De megígérem, hogy mindent visszafizetek. Nem kezdek neki az üzletnek úgy, hogy ilyesmi nyomja a lelkiismeretem. A rövid beszédet hatalmas dörrenés szakította félbe. Még nem esett, de a fekete felhők miatt besötétedett, és a kert elnémult: nem énekeltek a madarak, nem ciripeltek a tücskök. – Charles Clement, maga következik – mondta Montana. Nos, Charlie, azt hiszem, a Te esetedet kudarcként könyvelhetem el. Megadtam neked a lehetőséget. Felszámoltam a call-girl-hálózatodat, de nem küldtelek börtönbe, ahogy megérdemelted volna. Te mégsem lettél jobb ember. Sőt még rosszabb lettél. Charlie talpra szökkent. – Állítsák le ezt az ostobaságot! – kiabálta. – Hagyja abba most rögtön! Hívják ide az ügyvédemet. – Üljön le – szólt rá Montana fagyosan, és Charlie lecsillapodott, bár tovább motyogott. Én adtam Neked egy lehetőséget, Charlie, még azután is, hogy elhoztad Sneadleybe azt a szegény kislányt „ajándékba”, ami – mint később hallottam – a szokásos üzletszerzési módszered volt. Ezúttal azonban hibát követtél el. Súlyosan tévedtél a jellemem megítélésében. Azzal, hogy felszámoltam az üzletedet, lehetőséget adtam neked, de Te visszaéltél vele. Azt hiszem, egyszerűen külföldre telepítetted a gyerekpornográfiát és a kiskorúak árusítását… Charlie újra felpattant, arca szederjes volt a dühtől. – Bob Hardwick hazudik, ő volt a pedofil, azt akarta, hogy kislányokat keressek neki, kilenc-tíz éveseket, néha még fiatalabbakat is… Maguk nem ismerik az igazi Hardwickot, a hazugot, a gyerekmegrontót… Montana kilépett az íróasztal mögül. Kezét ökölbe szorította, és Charlie elé állt. – Még egy szó, és én magam szedem apró darabokra az életét, méghozzá nagy élvezettel – mondta csöndes fenyegetéssel a hangjában. – És hadd mondjam el, ha már itt tartunk, az École de Nuit-t… ugyebár, elbűvölő név egy rakás szegény gyereknek, akiket szexrabszolgának adnak el… a párizsi erkölcsrendészet bezáratta. Vége van, Charlie. Magának annyi. Charlie hátralökte a székét. Megfordult, és futásnak eredt, közben nekiment Regnek, és félrelökte az útjából Ginnyt. Regnek nem voltak gátlásai, mint Montanának; orrba verte Charlie-t, aki megtántorodott, és eleredt az orra vére. Montana megragadta Reget, és visszatartotta attól, hogy még egyet behúzzon Charlie-nak. – Senki nem beszélhet ilyen ocsmányul Bob Hardwickról – sziszegte Reg. – Különösen nem egy olyan ocsmány alak, mint maga. – Megcélozta Charlie térdét, és elégedetten felmordult, amikor eltalálta. Charlie bicegett, orrából csöpögött a vér, amely összemaszatolta drága ingét, de az ajtó felé lendült. Fejek fordultak felé, miközben azt hallgatták, mit mond Montana. – Apropó, Charlie, Bob úgy gondolta, lehetséges, hogy maga ölte meg. Azt mondta, az ember egy ilyen alaknál soha nem tudhatja. Charlie nem vett róla tudomást, óvatosan méregette az ajtónállókat, és felkészült a további problémákra. Legnagyobb meglepetésére az őrök félreálltak, sőt még ki is nyitották előtte az ajtót.

167 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

Ő kilépett, és gratulált magának a szabadsághoz. Egyenesen két toronymagas olasz rendőr karjába futott. Közölték vele, hogy letartóztatási parancsuk van az Interpoltól, aztán megbilincselték, felolvasták a jogait, a rendőrautó hátuljába tuszkolták, és elhajtottak. – Hogy mert így beszélni Bobról? – kérdezte dühösen Ginny. – Mindig is tudtam, hogy szemét alak. –Reg megdörzsölte felhorzsolt öklét, arca elárulta, mit gondol Charlie-ról, a többiek pedig döbbenten összesúgtak. Montana újra Bob végrendeletére irányította a figyelmüket. Ezúttal Dopplemannon volt a sor, hogy tűkön üljön. És most maga, Dopplemann. Feltételezem, szólíthatom Mariusnak, bár soha senki nem szólította így. Dopplemann volt, és Dopplemann is marad – alkalmanként a Herr-rel megspékelve, a tisztelet jeleként. Nagy csodálója voltam, Herr Dopplemann. Én magam olyan ember vagyok, aki csupán ahhoz ért, hogyan kell pénzt csinálni, Maga viszont zseni. Vajon ez mentségül szolgál arra, amit tett? Úgy gondolom, nem. Természetesen hajlandó lettem volna pénzt adni magának, ha szüksége van rá, de nem volt. Egyetlen indítéka volt. Egy nő. És ez az „ indíték „ már maga előtt is igen sok férfit tett tönkre. Megvoltak a kapcsolataim a hatalom folyosóin, és hallottam bizonyos pletykákat. Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni őket, de az ösztönöm azt súgta, hogy igazak. Mégsem tettem semmit, mert nem volt bizonyítékom. Aztán valaki odajött hozzám néhány zavaros történettel: titkos találkozókról szóltak egy georgetowni parkban; üzenetekről szóltak, amelyek félreeső kávézókban cseréltek gazdát… Nem kellett hozzá zseninek lennem, Dopplemann, hogy kitaláljam, arra akarják rávenni, hogy eladja Amerikát, azt az országot, amely megbecsülte, és megosztotta magával a titkait. Ezeket készült átadni egy idegen hatalomnak. És mindezt egy nő miatt. Most már értem, mekkora feszültségnek volt kitéve, és megértem az érzéseit e nő iránt, de ahogy akkor is mondtam, amikor szembeszálltam magával, azt az országot elárulni, amelyik azzá tette, ami, nem úriemberhez illő cselekedet, s ezért már sok más kém is megfizetett. Szerencsére megállítottam, mielőtt cselekedhetett volna. Választási lehetőséget ajánlottam. Azonnal távozik, és soha többé nem kopogtat Lady Szabadság ajtaján. Vagy vállalja a következményeket. Valamennyien tudjuk az újságok beszámolóiból, mit jelent, ha egy kémet akció közben kapnak el. Teljes kegyvesztettséget és életfogytiglani börtönt. Csak mert habozott, nem tette meg az utolsó lépést, és nem követte el a bűncselekményt, úgy éreztem, kiutat mutathatok magának. És maga ezt elfogadta; elhagyta Amerikát, és eltűnt, ki tudja, merre. Megmentettem, Dopplemann. Adtam magának egy esélyt, és mégis biztos vagyok benne, hogy egész életében átkozott engem, amiért megfosztottam mindenétől. Egy tudóst. Egy zsenit. Egy embert, aki a munkájának élt. És egy embert, aki rettenetesen gyenge volt. Maga ölt meg, Herr Dopplemann? Szerintem lehetséges. Majd Montana megmondja. Kár, ha így van, mert egyébként hajlandó vagyok egy második esélyt biztosítani magának és a zsenialitásának. A világnak szüksége van a magához hasonló emberekre, az előrelátására, a tehetségére, a hihetetlenül messzire elérő, örökké kutató agyára. Beszéltem magáról olyanokkal, akiket jól ismerek, és úgy gondoltuk, nincs kockázata, ha visszaengedjük a fedélzetre. Magát feladat várja a magánszektorban. Tálcán nyújtom át az életét, Dopplemann, míg az enyém, sajnos véget ért. Gondolkozzon el rajta. Ezenkívül egymillió dollárt helyezek letétbe magának, amelynek a hozamát évente kapja meg. A fizetésével együtt ez elég lesz a megélhetéséhez. Csak tartsa távol magát a nőktől. És magára hagyom a New York-i borpincém tartalmát is. Azt hiszem, elég jó bordeaux-it talál

168 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

benne ahhoz, hogy hosszú-hosszú időre boldoggá tegye. Ha nem maga ölt meg, akkor minden jót kívánok. Mindenki Dopplemannra nézett, aki felállt. Magasra emelte a fejét, és most először vethettünk egy pillantást arra az emberre, aki valaha lehetett. – Az elmúlt néhány év során voltak olyan időszakok, amikor úgy gondoltam, jó lenne megölni Bob Hardwickot – mondta Dopplemann különös, sziszegő hangján –, de nem tettem meg. Bevallom, a bosszúvágy addig égett bennem, míg végül már gondolkodni se tudtam. Nem végezhettem a megszokott munkámat, mert az agyam megállt, akár az elromlott óra, azon a napon, amikor Bob szembeszegült velem. Őt hibáztattam a bukásom miatt, pedig a nőt kellett volna hibáztatnom. Bob hagyta, hogy szabadon elvonuljak, és most adott nekem egy második esélyt. Alázatosan tekintek a szellemi nagyságára. Biztosak lehetnek benne, hogy többé nem követem el ugyanazt a hibát.

169 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

ÖTVENEGY Bob – Rosalia. – Montana hangja halk és gyengéd volt, miközben kimondta az asszony nevét. – Ez önnek szól Robertótól. Rosalia, igaz szerelmem! Számtalanszor végiggondoltam, mi lett volna, ha együtt maradunk. Életem minden egyes napján hiányoztál, és nem kétséges, hogy ez ugyanígy marad a halálom után is. Ilyen erős az irántad érzett szerelmem. Rosalia arca ellágyult, megfogta a lánya kezét, és megszorította. Vele született előkelőség lengte körül, fejtartása, hosszú, elegáns nyaka régi szépségéről árulkodott, és finom viselkedéséből látszott, hogy még több mint negyven év után is szereti Robertot, pedig egy életet töltött el nélküle. Még megvannak a neked írt leveleim, amelyeket felbontatlanul küldtél vissza. Akármilyen hosszú idő telt el, nem tudtam rájönni, mit csináltam rosszul. Szerettelek, ezt tudtad. Keményen dolgoztam – ezt láttad. Mindent a világon meg akartam neked adni: annyi díszes ékszert, amennyit csak viselhetsz, csodás otthont, vagy akár kettőt, hármat, bármit, amit csak kívánsz. És természetesen gyerekeket. Rosalia, szerelmem, annyira szerettem volna, ha gyerekeink születnek, hogy sok éven át arról álmodtam, hogyan néznének ki. Egy fiú, mint én? Egy lány, mint Te? Sőt talán ikrek lettek volna… Csakhogy volt valami, amit még ennél is jobban akartam. Hajtott a becsvágy. Ott követtem el a hibát, hogy nem jöttem rá, hogyan befolyásolnának téged az én életemben bekövetkezett változások, nem értettem, hogy félsz attól az élettől, amit én magunknak elképzeltem. Nem értettem, hogy képtelen vagy megbirkózni vele, hogy az elválás volt az egyetlen lehetséges válasz, hogy arra volt szükséged, úgy éld tovább az életedet, mint addig. Elbuktam, de szemben a Villa Belkiszben most összegyűltekkel, én nem kaptam második esélyt. A döntésed végleges volt, és végül kénytelen voltam elfogadni. Te tovább élted az életedet, én is az enyémet, és többé nem találkoztunk. Egészen mostanáig. Miközben a szavaimat hallgatod, tudnod kell, hogy ma itt vagyok veled. Semmi sem tarthat távol. Mindent meg akartam neked adni az életben, de ezt most, a halálom után kell megtennem. Rosalia a lánya kezébe kapaszkodott. Mögötte Hector előrehajolt, és vigasztalón a vállára tette a kezét. Montana tovább olvasott. Százmillió dollárt hagyok rád, Rosalia Alonzo Ybarra Delgado. Villám fénye világította meg a termet, amit hatalmas csattanás követett, amely megrezegtette a villa ablakait. Filomena felsikoltott, mindenki felugrott és idegesen nézett körül. Montana tovább olvasott. A lányomra, Magdalena Alonzo Ybarra Delgado Ruizra pedig tízmillió dollárt hagyok. Döbbent sustorgás támadt, és minden szem Magdalenára szegeződött.

170 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

Sokáig nem tudtam a lányunkról, és most megpróbálom jóvátenni, amit ő talán az én hanyagságomnak vélt. Tudnod kell, Magdalena, hogy soha nem hagytalak volna el. A pénzt letétbe helyezem az unokák, mind az én unokáim, mind Juan Delgado unokái számára, aki volt olyan szerencsés, hogy feleségül vehetett téged, Rosalia, és több gyerekkel ajándékozott meg. A hozamot évente fizetik ki, s az ügyvédem, Arnold Levin és a barátom, Harry Montana lesz a vagyon kezelője. Ebben a két emberben megbízom, és arra kérlek, Te is add nekik a bizalmadat. Tehát, Rosaliám – úgy érzem, végre nevezhetlek az enyémnek –, ez az út vége. A többiekkel ellentétben téged nem gyanúsítalak azzal, hogy meggyilkoltál. A te becsületességedhez nem férhet kétség. A Te kedves szívedben nincs helye gonoszságnak. És most szeretnék röviden elbúcsúzni a lányomtól, akit soha nem láttam, és szomorúan búcsút mondani neked, szerelmem. Tudnod kell, hogy még a nagy vízválasztón túl, a végső függöny mögött is örökké szeretni foglak. Montana letette az asztalra a dokumentum hosszú lapjait, Hector felállt, odament, és letérdelt Rosalia elé. Megfogta az ő és Magdalena kezét, és úgy lesett föl a lehajtott arcukra, mint aki imádkozik. A teremben csend volt. Odakint a szél zörgette a fákat. – Nem érdemlem meg ezt az ajándékot – mondta csendesen Rosalia. – Nem fogadhatom el. Hector talpra ugrott. – De Rosalia, Bob olyan nagylelkű volt, és annyira szeretett. Különben sem csak neked szánta, hanem a gyerekeidnek és az unokáidnak is. Rosalia megrázta a fejét. – Amikor elhagytam Bobot, nem tudtam, hogy terhes vagyok – mondta. – Az egész életem összekuszálódott. A terhesség nyilvánvaló jeleiről azt hittem, az éhezés okozza őket. Sovány voltam és aggódtam. Féltem. Amikor végre rájöttem, már az ötödik hónapban voltam. – Rosalia – mondta halkan Montana –, nem kell elmondania a történetét. Ez magánügy, személyes jellegű… Rosalia bólintott. – De igen, el kell mondanom. Csak három embernek mondtam el a titkomat, de most az örökség miatt el kell mondanom, miért nem fogadhatom el. Pincérnő voltam egy kis kávézóban, ahová munkások jártak. Juan Delgado volt a főnököm, és egyben a szakács is. Egyszerű, olcsó andalúziai ételeket szolgáltunk fel: halat, paellát, tapast. Juan idősebb volt, kedves, negyvenes férfi, aki még nem nősült meg. Öt hónapig dolgoztam nála, és ő észrevette a növekvő derékbőségemet, pedig megpróbáltam a hatalmas kötényem mögé rejteni. Esténként, miután a kávézó bezárt, szokás szerint együtt vacsoráztunk. Juan bármit megfőzött, ami az eszembe jutott, aztán csak ültünk és beszélgettünk, ő egy pohár bor, én a gyerek miatt egy pohár víz mellett. Egy este, bár nagyon késő volt, én még beszélgetni akartam. Bobról akartam neki beszélni, meg arról, hogy miért hagytam el. Én sírtam, Juan végighallgatott, aztán azt megkérdezte: „És most mit akarsz csinálni a babával? Megmondod neki?” Nem gondoltam, hogy tudja, de amikor a szemébe néztem, csak gyengédséget láttam benne. Azt mondtam, soha nem mondom el Bobnak, mert akkor arra kényszerítene, hogy olyan életet éljek, ami tönkretesz. „De mi lesz a gyerekkel?”, kérdezte. „Soha nem fogja megismerni az igazi apját.” Megmondtam, hogy ennek így kell lennie. Majd én gondoskodom róla. Juan ekkor azt mondta, hogy belém szeretett, feleségül akar venni, és gondoskodni akar rólam meg a babáról. Én is szerettem valamilyen szelíd, nem követelőző módon; barátok és társak voltunk, és most szülők lettünk. Hogy megóvja a becsületemet, Juan később jelentette be Magdalena születését. A valódi időpontnál hat hónappal későbbre jegyeztette be. Azt mondta, így Bob nem fog rá gyanakodni, hogy esetleg ő Magdalena apja. És mégis – tette hozzá egy félmosollyal –, később Bob valahogy rájött. Azt hittem, csak Juan tudja. Elmondtam az igazat

171 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

Magdalenának, amikor elég idős volt hozzá, hogy megértse, mert nem tudtam ezzel a hazugsággal élni. Aztán, sokkal később elmondtam Hectornak, mert ő a legjobb barátom, és nincsenek előtte titkaim. Természetesen most már tudom, hogy hibáztam. Beszélnem kellett volna Bobnak a gyerekről. Megfosztottam attól az élvezettől, hogy a lányával lehessen, de annyira féltem a baba elvesztésétől, féltem, hogy Bob elvenné tőlem. Egy ilyen gazdag embernek megvan hozzá a hatalma, hogy bármit megtegyen. Ezért nem fogadhatom el Bob ajándékát, de természetesen a lányának el kell fogadnia, amit az apja olyan nagylelkűen neki adott. Rosalia leült. Mindenki őt nézte, de ő lehajtotta a fejét, és csöndben sírdogált. Neki itt ért véget a szerelem.

172 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

ÖTVENKETTŐ Daisy Én következtem. Montanára néztem, amikor olvasni kezdett, és idegesen azon tűnődtem, miféle titkot fecseghet ki Bob rólam. Én Daisym! Magát hagytam utoljára, mert maga áll hozzám a legközelebb. Már elég sok éve elvisel, tovább, mint bármely nő, a közvetlen közelemben élt, velem volt jóban-rosszban, bár meg kell mondanom, hogy pont olyan makacs tud lenni, mint minden nő, ahogy arra az első „randevúnkról” is emlékezhet, amelyet a kedvenc londoni éttermemben töltöttünk. Még mindig megvan a forradás, amit az a borzalmas, olcsó bross okozott, ezért azt szeretném, hogy vegyen egy másikat. Ezúttal valódit. Menjen el a londoni Asprey-be, nekik van pontosan olyan, amilyet szeretne, írassa a számlámra – vagy inkább ne is, írassa a saját számlájára, mert addigra rajta lesz a pénz. Tényleg azt hiszi, bárki másra hagynám Sneadley Hallt? Különben is az Rats otthona – Maga pedig ott lesz, hogy gondoskodjék róla. Haha, csak vicceltem. Nem, Sneadley tényleg a magáé. Tudom, hogy pont úgy szereti, ahogy én, és szeretek arra gondolni, hogy ott ül a téli estéken a tűz előtt, az ölében Rats, vagy egy nyári délután átadja a faluünnep díját, miközben a zenekar a Jeruzsáleméi játssza a százéves diófa alatt. Mind a magáé, Daisy, csak ne felejtse el rám emelni a söröskorsóját legközelebb, ha a Kosfejben lesz Reggel és Ginnyvel. Ami a Villa Belkiszt illeti, természetesen soha nem láttam, de sokszor nézegettem a képeket, míg már majdnem úgy éreztem, hogy ismerem. Annyira más, szokatlan, drámai és önálló története van. Pont, mint magának, kedvesem. Tehát a magáé. Szeretném ott is elképzelni, a szőlővel futtatott lugas alatt bort iszogatva, és talán rám gondolva. Miután gondoskodtam bizonyos más irányú hagyatékokról, magára hagyom, Daisy Keane, a teljes vagyonomat. Hogy miért? – kérdezheti. Mert nem jut eszembe senki, aki jobban megérdemelné. Maga hű társam volt jóban-rosszban. Elviselte a hangulatváltozásaimat, ahogy én is a magáéit. Látott egészségesen és betegen. Tulajdonképpen fogalmam sincs, mi a fészkes fenéért nem házasodtunk össze – eltekintve persze attól, hogy nem szeretett, legalábbis nem úgy. Maga a legjobb barátom, Daisy, és mindig is az lesz. Szeretem, mindig is szeretni fogom, és gondoskodom magáról – még a nagy vízválasztón túlról is. Tehát fogadja el, amit felkínálok, és használja, ahogy jónak látja. Így tehát, kislány, ez a maga második esélye az életben. Ezek nem az utolsó szavak, amiket felőlem hall. Ne feledje, van még egy levél, ami arra vár, hogy elolvassa, amikor visszatér Sneadleybe. Gondoljon rám akkor, Daisy, mert arra a nyakát teheti, hogy én gondolni fogok magára. És áldom a napot, amikor magára találtam azon a borzalmas partin, amikor úgy tett, mintha pletykarovat-szerkesztő lenne, azzal az éhező kifejezéssel a szemében. Soha ne felejtse el, én voltam az, aki megmentette azoktól a szörnyű szendvicsektől. Kezdetnek nem rossz emlék. Tudja, hogy szeretem. Örökké. Mindenki rám nézett, és arra várt, mit fogok mondani, miután hirtelen milliárdokat örököltem. Találkozott a tekintetem a Montanáéval. Elmosolyodott, és olyan halkan mondta, hogy csak én hallhattam: – Bob így akarta. Ne aggódj. Megértette, hogy máris érzem Bob örökségének a súlyát, de elsősorban Bob hiányzik. Nekem nem kellett a pénz, én csak Bobot akartam visszakapni.

173 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

Felálltam, körülnéztem, és leolvastam az arcokról a különböző reakciókat: szégyent, dühöt, csodálatot, irigységet. De még bekötött szemmel is ki tudtam volna találni, melyik érzelem kihez tartozik. – Szerettem Bobot – mondtam. – És néhányan önök közül szintén szerették. Érzelmileg és anyagilag egyaránt a mélypont közelében voltam, amikor találkoztunk. Felemelt a földről, és munkát adott. Most pedig adott nekem egy második esélyt, otthont Sneadley Hall és e szép villa képében. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy olyannak őrizzem meg őket, amilyennek ő szerette volna. Szeretem és gondozom Ratset helyette, pont úgy, mintha ő maga tenné. Hirtelen leültem, a sírás fojtogatott, és a szobában halk taps hallatszott. De még nem ért véget minden. Most Montanán volt a sor.

174 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

ÖTVENHÁROM Montana Montana az elegáns ébenfa íróasztal mögött állt, ahol Vaszilij Belkisz papírra vetette az emlékiratait, és ugyanúgy kikotyogta a titkait, ahogy most a gyanúsítottak a sajátjaikat. Visszafogottnak látszott, és ura volt a helyzetnek. Az ajtókat bezárták, a két őr karba tett kézzel, éberen figyelt és hallgatott. A szobában szinte tapintani lehetett a feszültséget, és odakint a fekete felhők olyan alacsonyan szálltak, hogy szinte beborították a házat. Hirtelen hatalmas, ezüstdollár nagyságú esőcseppek pöttyözték a teraszt, az eget cikcakkos villám hasította, majd eltűnt a tenger feketeségében. Daisy a másodperceket számolta… egy, kettő, három, négy, öt… aztán mennydörgés rázta meg a házat, mintha a Mennydörgés istene elővette volna varázskalapácsát, és azzal ütötte volna az eget. – És most szeretném elmondani, pontosan hogyan halt meg Bob Hardwick – szólalt meg Montana. Újabb döbbent mormogás támadt, a gyanúsítottak kihúzták magukat, és ránéztek. – Bob egy hegyi üdülőbe tartott, egy konferenciára. Ezt már pár hónappal korábban megbeszélték, és ő egyedül ment, mert Daisy influenzás lett. Természetesen nem tudhatta, hogy robbanószerkezetet erősítettek az autó motorjára, és hogy eldugtak a sofőrülés alatt egy mobiltelefont, amelyet „rezgőre” állítottak, nehogy véletlenül aktiválódjék, ha valaki Bob számát hívja. A gyilkosnak nem is kellett a helyszínen lennie. Csak fel kellett hívnia a számot, és a jármű felrobbant. Szinte tapintható volt a csend. Magdalena újra megfogta az anyja kezét, és erősen megszorította. Diane hátradőlt a széken, behunyta a szemét, arca sápadt volt. Filomena döbbenten a szája elé kapta a kezét, könnyek csorogtak végig az arcán, és lecsöppentek az álláról. Dopplemann kifejezéstelenül meredt maga elé, mint aki az űrt fürkészi. Davis szorosan összefonta a karját a mellén, szemét félig lehunyta, a földet bámulta, Reg és Ginny aggodalmasan pislogott egymásra. Montana folytatta: – Természetesen nemcsak az a kérdés, hogy hogyan halt meg Bob, hanem az is, hogy miért. Pár nappal a halála előtt Bob eljött hozzám, és elmondta, hogy bizonyos fura e-mailek miatt aggódik. Nekem ezek úgy hangzottak, mint zsaroló levelek, de tudtommal Bob mintaszerű életet élt, és nem volt mivel zsarolni. Természetesen senki sem tökéletes, és tévedhettem is, de az ösztönöm azt súgta, többről van itt szó, mint amit a szem lát. Ugyanekkor kaptam Bobtól egy listát a hat ember nevével, akikről úgy vélte, érte őket annyi sérelem a részéről, hogy valamelyikük meg akarhatta ölni. És ehhez csupán egyetlen telefonhívás kellett. – Montana megfordult, és Rosaliára nézett. – Az a hívás pedig Andalúziából jött. Rosalia arcából kifutott a vér, hirtelen éveket öregedett, és sokkal szomorúbbnak tűnt. Kisvártatva lassan felállt. Hangja elveszítette lágy kedvességét, most már élettelen és tompa volt. – Én öltem meg Bob Hardwickot. – Megfordult, és Hectorra nézett. – És az az ember kért meg rá, akit a barátomnak neveztem. Hector aznap New Yorkban volt; megkért, hogy bizonyos időpontban hívjam fel egy adott számon. Én teljesítettem a kérését. Megölette velem a férfit, akit szerettem, a gyerekem apját… Hector már talpon volt. – Hazudik – kiáltotta a fülsiketítő mennydörgés közepette. – Üzleti ügyben jártam New Yorkban. Rosalia mindig is bosszút akart állni Hardwickon, ő maga mondta, mennyire

175 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

gyűlölte, amiért terhesen, pénz nélkül elhagyta. Azt mondta, egy nap ezért még megfizet. Megölte, és most mögém bújva próbálja meg elkerülni ennek következményeit. – Maga küldte az e-maileket – mondta fagyosan Montana. – Maga tudta meg, hol áll Bob kocsija. Csak perceket vett igénybe a szerkezet rögzítése és a mobil elrejtése. Maga hívta fel Rosaliát, mondta meg neki az időpontot, adta meg a számot… Hector az ajtóhoz szaladt, de az őrök elálltak az útját. Megpördült, és sarkában az őrökkel a franciaablak felé vetette magát. Mindenki talpra ugrott, és Daisy, miközben Hector elhaladt mellette, elkapta a kabátját. Hector erre megfordult, szorosan átkarolta Daisy nyakát, és maga elé tartotta a lányt. Daisy fulladozva, mozgásra képtelenül állt a szorításában. Mindenki megtorpant. Bordelaise Daisy nevét sikoltotta, a többi nő a kezét a szája elé kapva, rémülten meredt rá. A férfiak előttük álltak. Reg arca szederjes lett a dühtől, és harcra készen előrehajolt, de Montana visszatartotta. – Engedje el. – Hangja fagyosan csengett a hirtelen támadt csendben. De Hector a bezárt franciaablak felé hátrált. Hirtelen egy hatalmas szélroham kitárta az ablakot, és a vihar beáradt a szobába. A szél halálos sivítással kavargott, odakint villámok cikáztak, mennydörgött, az ablakok rezegtek, a nők sikoltoztak. Hector Daisyt magával vonszolva kioldalazott a teraszra. Daisy arcát tűként szúrták az esőcseppek. Pillanatok alatt bőrig ázott. Haja nedves csomókban lógott a szemébe, és nem látott semmit. Megbénította a félelem, teljesen elernyedt a férfi szorításában. Tudta, hogy meg fog halni, hogy Hector inkább megöli, semhogy elkapják. – Segíts, Bob. Kérlek, segíts – könyörgött némán. A kisebbfajta tornádó a semmiből támadt, és úgy keringett, örvénylett közöttük, akár egy kard. A földre taszította Hectort. Montana megragadta Daisyt, és ellökte az útból. Hector felé lendült, de a spanyol már talpon volt, és futott, a kis, kék ajtót célozta meg, amely a kertből a sziklákhoz vezetett. Feltépte, és eltűnt a viharban. Montana felemelte a kezét, hogy így jelezze, senki se kövesse. Az ajtó csapkodott a szélben. – Túl veszélyes ebben a viharban – mondta, miközben a villám újra lecsapott. – Különben meg nincs hová menekülnie. Egy kis szigeten vagyunk, és a rendőrség vár rá. Daisy hüppögve ült a padon. Montana odament, és leült mellé. – Ezt soha nem bocsátom meg magamnak – mondta. – Nagyon sajnálom. Daisy bólintott, hogy semmi baj. Felhorzsolt nyakát dörzsölgetve, rekedten mondta: – Jobb lesz, ha beszélsz Rosaliával. Itt ő az, aki soha nem fog magának megbocsátani. Montana karon fogta, és bevezette a teraszról. Mindenki köréjük gyűlt, szél borzolta, vizes hajjal rémültnek és dühösnek tűntek. Montana bocsánatot kért Rosaliától és mindenki mástól. – Én másképp csináltam volna – mondta –, de Bob utolsó kívánsága az volt, hogy így játsszuk végig. Tudom, most mindannyian azon gondolkoznak, hogy Hector miért ölte meg Bobot, amikor még csak nem is ismerte. Természetesen a pénzért. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, Rosalia, de Hector hétpróbás csaló. Három kontinensen szerepel a bűnügyi nyilvántartásokban. Bevette magát a békés panziójába, amikor a rendőrség és a múltja elől menekült. És meggyőzte arról, hogy jobban tudná vezetni a panziót, mint maga. Azt mondta, mindenkinek megkönnyítené az életét, és biztos vagyok benne, hogy eleinte meg is könnyítette. A bizalmas barátja lett, olyan ember, akiről úgy tudta, bármit megtenne magáért. Végül átadta neki az üzleti ügyek irányítását. Megbízott benne – mondta Montana. – Bármilyen iratot tett maga elé, maga kérdés nélkül aláírta, és Hector mesterien hamisította az aláírását. Jelzálogkölcsönt vett fel a birtokra, és zsebre rakta a pénzt. Amikor a bank a jelzálogjog érvényesítésével fenyegetett, tudta, hogy mennie kell, ahogy a hozzá hasonló szélhámosok mindig továbbállnak. Egyszerűen eltűnnek. Aztán eszébe jutott, hogy Bob Hardwick Magdalena apja. Először zsarolásra gondolt, ezért küldte a fenyegetőző e-maileket.

176 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

Amikor látta, hogy ez nem működik, és rájött, hogy így könnyen elkaphatják, tovább finomította a dolgot. Rájött, hogy ha Bob meghal, egyetlen gyermeke, Magdalena lesz a vagyon örököse. Bobnak nem volt családja, senki nem vitathatta el az örökséget. Olyan tervet eszelt ki, amely neki magának a mennyországot jelentette. Az a legszebb az egészben, hogy azt hitte, őt senki sem vádolhatja, mert maga volt az, Rosalia, aki, hogy úgy mondjam, „meghúzta a ravaszt”. Magdalena örököl, és Hector mint a család bizalmas barátja átveszi az örökséget. Nem veszthetett rajta. – Soha nem fogom túltenni magam azon, hogy megöltem Bobot – szipogott Rosalia. – Mindig is szerettem. Biztos vagyok benne, hogy tudta. Ezért nem jött soha el Magdalenához. Tudta, hogy az ő lánya, és mégis meghagyta nekem. Jó ember volt, mindannyian tudják. – Végignézett a rémült, didergő, átázott csoporton. – Hector nem fog meglógni – biztosította Montana. – A rendőrség lent van az úton, és várnak rá. Ne aggódjanak, vagy ők kapják el, vagy a vihar. A villámlás és a tornádószerűen kavargó szél láttán Daisy a viharra fogadott. Nem volt kétsége: Bob jött vissza, hogy megvédje, és hogy elkapja Hectort. Csak azután tud majd békében nyugodni.

177 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

X. rész ÚJRA A KÉK HAJÓN AZ UTOLSÓ ÉJSZAKA

178 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

A tévedéseit mindenki tapasztalatnak nevezi. OSCAR WILDE Lady Windermere legyezője

179 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

ÖTVENNÉGY Daisy Legyőzött, csuromvizes társaságként másztunk fel a gyönyörű Kék hajó fedélzetére. Montana meg én kísértük Rosaliát. Léptei elvesztették könnyedségüket, úgy csoszogott, mint egy öregasszony, amikor Magdalena betámogatta a lakosztályába. Montana az ajtómig kísért. Én hátratett kézzel az ajtónak dőltem, és komolyan ránéztem. Ezúttal nem feleseltünk egymással, nem játszottuk a régi játszmákat. – Megöltem volna Hectort, ha bánt – mondta halkan Montana. – Nem volt rá szükség. Bob megtette helyetted. –Kérdőn felvonta a szemöldökét. – A tornádó, ami a semmiből támadt – mondtam. – Ezen a szigeten nincsenek ilyen szelek. És nem vetted észre, hogy sehol máshol nem fújt, csak a teraszon? A levelében Bob azt írta, hogy velem lesz, és gondoskodik róla, hogy ne essék bántódásom. Azt hiszem, betartotta az ígéretét. Montana nyilván azt hitte, a nap történései annyira megviseltek, hogy irracionális, lehetetlen dolgokban hiszek. Mégis jó képet vágott hozzá. – Higgy, amit akarsz, én mindenesetre örülök, hogy jól vagy. – Felemelte az államat, és gyengéden szájon csókolt. – Találkozunk a vacsoránál? – Szeretném – mondtam. Újra megcsókolt, én pedig néztem, ahogy végigmegy a hosszú, kék szőnyeggel borított folyosón, és a szívem szaporábban vert az örömtől.

180 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

Ez volt az utolsó este a hajón, és úgy gondoltuk, búcsúvacsorát rendezünk. Annak ellenére, ami történt, és mivel tudtam, hogy Bob így akarná, megkerestem a megmaradt vendégeket, és megkértem őket, hogy öltözzenek ki. Azt akartam, hogy olyan jól nézzünk ki, mintha fütyülnénk a világra. Rosalia kivételével, azt hiszem, így is volt. Később, felvettem a tengeri tajték színét idéző sifonruhámat, és hogy eltakarjam a sérüléseket a nyakamon, a nyakláncot, amit csak négy nappal és egy örökkévalósággal korábban vettem St-Tropez-ban. Szemem még mindig enyhén piroslott a sírástól, feltűzött hajam széteséssel fenyegetett. Felhúztam Bob óriási sárga gyémántgyűrűjét, és ámuldozva arra gondoltam, hogy most már akár tíz ilyet is vehetnék, és aligha kerülnék pénzzavarba. A túl magas sarkú körömcipőben kissé ingadozva sétáltam be a bárba, hogy Bob vendégeit köszöntsem. Ez volt az utolsó estém háziasszonyként, és mivel már senkinek nem kellett gyanakodnia, tudtam, azt szeretné, hogy mindenki jól érezze magát. Diane és Filomena már a bárban volt, Bordelaise-t ültették maguk közé, gondolom, villámhárítónak. Diane gyönyörűbb volt, mint amilyennek valaha láttam. Vörös haját hátul kontyba fogta, és egyszerű, fekete Chanel ruhát viselt, a vállán fehér gardéniával. Filomena vad, dzsungelmintás ruhát vett, Bordelaise pedig egész ártatlanul festett a fehér csipkeruhában, amelyet mintha már láttam volna valamelyik esküvőjén. Odaköszöntem, és ezúttal őszinte mosoly jelent meg az arcukon. Egészen más volt, mint addig, és tudtam, hogy mindez Bobnak köszönhető. Ginny rikító, vörös csipkében Brandonnal triktrakozott, aki egyszerűen pompásan festett szmokingban. Texas eldobta a mankót, és Melvynnel beszélgetett, aki a régi kedvenceinket játszotta. Csak Rosalia és Magdalena hiányzott, de erre számítottam. Dopplemann, bár még mindig a szörnyű, zöld zakóját viselte, szemlátomást jobban érezte magát a bőrében, és jóval magabiztosabb volt. Davis egyedül állt az ablaknál, kezében egy pohár Perrier, és nézte a jelenetet, amelynek részese volt, ugyanakkor kívülállónak érezte magát. Valahogy éreztem, hogy legközelebb, ha jachton utazik, az már a sajátja lesz – nagyobb és jobb, mint bárki másé. Reg a Kosfejről beszélt Texasnak és Melvynnek, aki közben tovább zongorázott, Peroni sört ivott, és újra boldognak tűnt. Megkönnyebbülés volt, hogy többé nem kell Charlie Clementre nézni, amint kis félmosollyal a nőket bámulja. Aggódva gondoltam rá, hol lehet Hector. Montana azt mondta, lehetetlen, hogy megússza, de azért én még aggódtam. Különben is Montana szokás szerint hiányzott. Csatlakoztam a lányokhoz a bárpultnál, és a szokásos cosmómat rendeltem. Belekortyoltam, felnéztem, és láttam, hogy mindhárman engem néznek. – Mi van? – Lepillantottam a dekoltázsomra, hogy nem szabadult-e el valami. – Olyan más vagy ma este – mondta Filomena. – És ez jó? Nevettek. – Évekkel fiatalabbnak látszol – nyugtatott meg Bordelaise. – Megkönnyebbülés tudni, hogy egyikőtök sem gyilkolt – mondtam, mire Bordelaise megemelte a poharát, és azt mondta, erre iszunk. Koccintottunk, a négy nő, akit Bob Hardwick élete és halála egyesített egy megfontolt, új barátságban. – Hogy van szegény nyakad? – nézett rám Diane, de a nyaklánc tökéletesen eltakarta Hector ujjnyomait. – Micsoda gonosz ember. – Diane megborzongott. – Szegény, szegény Rosalia. A triktraktábla irányából örömujjongás hallatszott. Ginny megverte Brandont. A férfi elhabogott egy gratulációt, Ginny pedig gátlástalanul nevetett és visongott örömében. Ez volt

181 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

a nagyszerű Ginnyben; nem számított, ki vagy, milyen gazdag vagy, mindenkivel ugyanúgy bánt. Akárcsak Reg. Most épp Texasnak nyújtotta a karját, hogy vacsorázni kísérje. A hátsó fedélzetre tódultunk, ahol a csillagok alatt ettünk, s a távolban Capri fényei villództak. És Montana még mindig nem jelent meg. Elgondolkodtam, vajon ezentúl ilyen lesz-e az életem.

182 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

ÖTVENÖT Daisy Elfoglaltam a helyem az üres szék mellett, és úgy tettem, mintha nem érdekelne, de a mosoly álcája mögött füstölögtem magamban. A vihar után tiszta volt az esti levegő, az égen ragyogtak a csillagok, és pezsgőt töltöttek, kaviárt meg libamájpástétomot szolgáltak fel nekünk. Montana még mindig nem volt sehol. Megkérdeztem Diane-t, mihez kezd a st-tropez-i kastéllyal. – Természetesen az lesz a legjobb szálloda a környéken – mondta, mintha ez egyáltalán nem lenne kérdés. – És odavitetem a húgomat. Alice-nak adom a legjobb tengerre néző szobákat, ahonnan nézheti a hajókat. Annyira sajnálom mindazt a rosszat, amit Bobról mondtam, meg azt, ahogy viselkedtem. És sajnálom, hogy goromba voltam veled, Filomena. – Semmi baj – válaszolt Filomena. – Tudod, furcsa, de mindig csak úgy gondoltam Bobra, mint olyan emberre, aki pénzt csinál, és nemigen törődik semmi mással, kivéve talán a kutyáját. Most már tudom, hogy mindannyiunkkal törődött. Megértette, ki vagyok, és most már soha többé nem szorulok rá, hogy valakinek a szeretője legyek. Davisre néztem, aki a Perrier-t iszogatta, és nem szólt. – Es magának mit tartogat a jövő, Davis? – kérdeztem. Közönyösen megvonta a vállát. – Természetesen sikert. Mi más számít? – És magának, Herr Dopplemann? Dopplemann feltápászkodott. Szokás szerint egy pohár finom bordeaux-it szorongatott, Léoville Las Casest, Bob egyik kedvencét. Bűnösnek éreztem magam, amiért rosszul ítéltem meg, ezért külön neki rendeltem. – Néhány évvel ezelőtt nagyon ostoba döntést hoztam – mondta. – Most, hála Bobnak, kaptam egy második lehetőséget. Belém vetette a bizalmát, és én keményen fogok dolgozni, hogy bebizonyítsam, igaza volt. – Erre koccintottunk, majd leült. Végeztünk az előétellel, megettük a halat, és a tányérokat elvitték. Ezután szép, ehető virágokkal díszített salátát és tökéletes sajtokat kóstoltunk. – És veled mi lesz? – kérdezte Bordelaise. – Mihez kezdesz az életeddel? Eddig nem terveztem semmit azon kívül, hogy megtaláljam Bob gyilkosát. Az én összezavart agyamban a jövőhöz valahogy Montana is hozzátartozott, de ez nyilvánvalóan újabb ábránd volt. – Nem tudom – mondtam, és elpirultam a tekintetek kereszttüzében. – Egy csomó pénzből alapítványt hozok létre, hogy beteg gyerekeken segítsek, hogy harcoljak az éhezés ellen, ja, és a helyi állatvédőknek is adok. Bob mindig nagy támogatójuk volt. És természetesen Sneadley lesz az otthonom, bár úgy gondolom, nyáron rengeteg időt töltök majd a villában. Pohárral a kezemben felálltam. – Köszöntőt szeretnék mondani Sir Robert Waldo Hardwick, a királynő lovagja, az igaz és tisztességes férfiú tiszteletére. Jó ember volt, bár néha zsarnokként viselkedett – tettem hozzá, amivel megnevettettem a többieket, ahogyan valószínűleg Bob is tette volna. Montana végre megjelent a sült fagylalttal, Bob másik régimódi kedvencével. Eloltották a villanyt, és dobkíséretre megjelent a pincér, aki a magasba tartotta a lángoló ezüsttálcákat, miközben mindenki nevetett és tapsolt. Montana leült mellém a székre, én pedig egy pillantást vetettem rá, és nem hagytam kétséget afelől, hogy rémségesen dühös vagyok. – Elnézést kérek, egy hivatalos hívás miatt késlekedtem – mondta az asztaltársaságnak. – Híreim vannak. Egyébként Rosaliának már elmondtam. A rendőrfőnök tájékoztatott, hogy

183 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

körülvették Hectort a sziklákon. Ő menekült, de sötét volt és esett, és ő nem ismerte a terepet. A sziklák között mély hasadék húzódott; nyilván nem vette észre. A sziklákon találták meg a tetemét. Döbbent csend fogadta a hírt, aztán Dopplemann megköszönte, és mindenki csatlakozott a kórushoz, amely köszönetet mondott Montanának, aki összerakta a nemzetközi kirakós darabkáit, és megoldotta Bob halálának a rejtélyét. Ő megfordult, rám nézett. – Sajnálom, hogy késtem. – Közönyösen vállat vontam, és ittam egy újabb korty pezsgőt. – Kit érdekel? – néztem rá a szemüveg kerete fölött. Nevetett, tudta, hogy csak színlelek. – Bob figyelmeztetett, hogy hajlamos vagy néha füllenteni – mondta. – Azt hiszem, igaza volt.

184 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

ÖTVENHAT Daisy Magunkban voltunk a fedélzeten. Éjfél elmúlt, az ég sötétkék volt, rajta szétszórva a csillagok. A víz lágyan szétvált a hajó orra előtt, mögöttünk tajtékzott a nyomdokvíz, és a csillagok úgy pislákoltak fölöttünk, mint a gyertya lángja. Egymás mellett álltunk, de nem értünk egymáshoz, miközben a Kék hajó Nápoly felé siklott, ahol majd kiköt. Véget ért az utazás. Montana törte meg a hosszú csöndet. – Valamit meg kell tudnod rólam – mondta. – Még kisfiú voltam. Emlékszel, hogy meséltem a kancáról, amin mindennap ellovagoltam az iskolába? A leghűbb társam volt, annyira szerettem, amennyire egy nincstelen fiú csak szerethet. Egy nap az egyik cowboy tudtomon kívül kivitte a legelőre. A szögesdrót beleakadt az oldalába, és csúnyán felvágta. Nem foglalkoztak a sérülésével. Mire visszahozták a farmra, sebei súlyosan elfertőződtek, és a lába a duplájára dagadt. Az apám vetett rá egy pillantást, vállat vont, bement a pajtába, és kihozta a puskáját. A szemem láttára lőtte le. A kanca felsikoltott, amikor a golyó eltalálta. Láttam, ahogy a lába, akár a lassított felvételen, összecsuklik, és ő eldől. Rám nézett, mintha azt kérdezte volna, miért, aztán üveges lettek a szemei. „Szabaduljatok meg tőle” – mondta apám a fiúknak, és ők pillanatok alatt körbepányvázták és elvonszolták. Abban a pillanatban megváltozott az életem. Gondolatban már nem voltam ott többé. Csak idő kérdése volt, hogy valóban elmenjek. És megesküdtem, hogy soha többé nem szeretek senkit és semmit. Gyengéden megérintettem a karját. – De nyilván megsirattad – mondtam. – Nem engedhettem meg magamnak, hogy sírjak. Addig az estéig, amíg nem találkoztam Phineas Cloudwalkerrel, és rájöttem, hogy teljesen normális, ha az ember sír. Végül megértettem, hogy a szeretet áldozatokat követel, amikor rossz dolgok történnek. És megértettem, hogy a szeretetből jó dolgok is származnak. Felém fordította a fejét, és összefonódott a tekintetünk. – Hogy szerethetsz ennyire? Hisz olyan rövid ideje ismerlek – mondta. – Tudom. – A hangom még rekedt volt Hector szorításától. – Hány napja is ismertük meg egymást? – Nagyon kevés – mondta. – Semmire se elég – mondtam. – De ez csak a kezdet. Bólintottam, hogy igen, az. – Nekem új kezdet – tette hozzá. – Nekem meg egy második lehetőség. – Elmosolyodtam, a fülemben visszhangzottak Bob szavai. – Azt hiszem, erről szól az élet – mondta Montana. – Én is azt hiszem. – Akkor megcsókolsz? – kérdezte. – Miért ne? – kérdeztem vissza elfúló lélegzettel. –Elvégre ez a kezdet.

185 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

XI. rész EGY ÉVVEL KÉSŐBB

186 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

A jó elnyerte jutalmát, a rossz pedig a büntetését. Erről szól az irodalom. OSCAR WILDE Bunbury, avagy jó, ha szilárd az ember

187 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

ÖTVENHÉT Daisy Szombat este van, Bordelaise és én elvisszük Ratset a Kosfejbe egy kolbászra meg egy pint Tetley sörre, ahogy annak idején Bobbal tettük. Rats boldogan szimatol végig az ismerős úton, a kedvenc fáinál a lábát emeli, tömzsi farkát csóválja, ha ismerősöket lát, ők pedig egy pillanatra megállnak, hogy köszönjenek neki és nekem. Most már Sneadley életének része vagyok, ahogy errefelé mondják, a birtok úrnője. A hétvégéket általában itt töltöm, hét közben pedig Londonban élek, néha New Yorkban, és azt a jótékonysági alapítványt vezetem, amit Bob emlékére hoztam létre. Elfoglalt vagyok, ezért nem csábulok rosszra, és büszke vagyok arra, amit csinálok. Büszke vagyok rá, hogy egy nemzetközi csapat része lehetek, amely a gyerekek javára tevékenykedik világszerte. Bordelaise Chicagóból látogat ide, és mindenki szereti. Holnap ebédet adok. Meglátom, össze tudom-e hozni az egyik helyi úriemberrel, bár azok közül, akiket errefelé ismerek, senki sem ment férjhez háromszor. Újdonság lenne errefelé, és ő el fogja varázsolni őket, egy pillanat alatt a tenyeréből esznek majd – bár ha végiggondolom, a szakácstudománya nem túl híres. Valójában a hajóút volt a legszebb dolog Bordelaise életében, és tudom, hogy még mindig kapcsolatban áll Anders kapitánnyal. Már fel is iratkozott egy újabb hajóútra, ezúttal egy nagy óceánjáróra, amely a jövő héten indul Rómából, és a következőre is, amely télen indul Ausztráliába, és közben a fél világot bejárja. Úgy tűnik, a hajózás kielégíti az állandó változásigényét, és esküszik rá, hogy a hajók üdvöskéjeként végzi majd, olyan öreg hölgyként, akit örökbe fogadott a legénység, saját állandó kabinja lesz, és szalvétákat hajtogat, hogy elfoglalja magát. Valahogy én ezt nem így látom. Bordelaise könnyelmű és szabad lesz, amíg fel nem bukkan a következő sármőr, és nincs kétségem, hogy leszek én még egyszer koszorús öreglány. Jövő héten St-Tropez-ba megyek Diane szállodájának megnyitójára. Természetesen már láttam, és fantasztikus munkát végzett. Már hogy is ne – az ő ízlésével? És annyi pénzzel, hallom Bob gunyoros megjegyzését. A húga, Alice igazán olyan aranyos, mint egy gyerek, és Diane azt mondja, szerinte otthon érzi magát a Château de Valentinois-ban. Boldog és játékos, ráadásul Diane szerzett neki egy kiskutyát, egy fehér selyempincsit, akit Billynek hívnak. Mindennap megfésüli, és maga eteti, és az eb az ölében ül az elektromos tolószékben, amikor a szép kerti ösvényeken sétára indulnak. Furcsa, de Diane már nem törődik túl sokat a megjelenésével; főnöknőként és várúrnőként jól érzi magát nadrágban és blúzban. Biztos vagyok benne, hogy az őrületbe kergette a munkásokat, de rekordidő alatt elkészült a munka. Ami Filomenát illeti, természetesen szoktam találkozni vele, mert gyakran vagyok a Villa Belkiszben. Elemében van, amikor a butik csábító kirakatába megveszi a tökéletes, gyöngyökkel kivarrt táskát a legszexisebb apró, datolyaszínű topot vagy a legcsodásabb nyári estélyi ruhát. Nagyszerű üzletasszonynak bizonyult, és tetőtől talpig felöltözteti azt a vevőt is, aki csak azért tért be, hogy megkérdezze, mennyibe kerül a táska a kirakatban. A kis ház pedig a boltíves lépcsősorral, a kilátással a városra meg a tengerre tiszta, kékfehér gyönyörűség, és most, hogy belegondolok, egy kicsit olyan, mint a Kék hajó. Férfi is van az életében, a sziget legszebb éttermének a tulajdonosa. Filomenának pompás az élete. Természetesen Davis Farrellről is hallok néha, bár soha nem találkozom vele. Ígéretéhez híven szinte minden nap emlegetik az újságok pénzügyi rovataiban. Újra korábbi hírnevének

188 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

megfelelően él, mint tehetséges és körmönfont manipulátor, és a sikere garantált. Bob felajánlotta, hogy visszaadja a lelkét, de ő elutasította. Lelke rajta. Dopplemannt sem látom, de néha beszámol nekem egy-egy e-mailben. Egy svájci cégnél dolgozik, és úgy tűnik, elemében van. Minden jót kívánok neki. És most Rosalia. A hajóút után néhány hónappal Magdalena azt írta, szeretne velem találkozni, ezért elutaztam a Finca de los Pastoresbe. Szomorúnak és magányosnak találtam Rosaliát. Már nem érdekelte a panzió; nem főzött, nem beszélgetett a vendégekkel. Leültem vele csinos otthona kertjében, ahol egy fehér pávakakas terjesztette szét a farktollát, amely a napfényben csillogó felhőre hasonlított. Magdalena meggyőzte Rosaliát, hogy tartsa meg Bob örökségét, és most tőlem kérdezte, mihez kezdjen vele. Azt mondta, nem érzi helyesnek, hogy a saját céljaira fordítsa, bár ebből visszavásárolhatták a banktól a birtokot, amelyet Hector csalása miatt már-már elárvereztek. Arra biztattam, hogy folytassa, amit tervezett, és építtessen egy szállodát a hegyekben, hisz mindig is erről álmodott. – Meg tudja valósítani – biztattam, és tudtam, hogy így van. – Már korábban is megcsinálta sokkal keményebb körülmények között. Most nincsenek éhes szájak maga körül. Felejtse el Hectort, felejtse el a rossz dolgokat, és lépjen tovább. Ideje élni. Kitartásom kifizetődött, mert a távozásom előtti estén Rosalia újra elfoglalta a konyhát, és olyan vacsorát főzött, hogy soha nem fogom elfelejteni. Magdalena megírta, hogy anyja megint dolgozik, és az új szállodát tervezi. Nehezemre esik néven neveznem azt az gonosz alakot, de Charlie Clement meglehetősen sok időt tölt a francia börtönben. Pontosan oda való. Reg Blunt egy érdekes történettel traktál mindenkit, aki betér a vendéglőbe, és aki hajlandó végighallgatni (mindenki ezerszer hallotta már) a Kék hajóról, az emberekről, akikkel találkozott, és hogy milyen csodás napokat töltött ott. A többi eseményt nem részletezi; diszkrét ember, Bob többek között ezt szerette benne. Nem beszél a százezer fontról sem, amit Bob ráhagyott, a Ferrarit pedig, amit szintén ráhagyott, a garázsban tartja, és mindennap fényesre törölgeti. Nem tudom, valaha autózik-e vele; úgy gondolja, túl jó kocsi ahhoz, hogy „trágyával” fröcskölje be. És Ginny… nos, ő egyszerűen Ginny. Biztonságosan befektette az ötvenezret, amit Bob ráhagyott, és gyakran látom, amikor Harrogate-be megy vásárolni a Mercedes kabrióval, amit Bob neki szánt. Ginny mindig mosolyog, mindig flörtöl, és mindig a családjával van elfoglalva. Még nem találta meg az igazit, de reménykedik. Mrs. W. még nálam dolgozik házvezetőnőként, Brendával és Stanleyvel együtt, akik mindannyian örököltek valamennyit. Bob senkiről sem feledkezett meg, még a templom tatarozására is szánt pénzt. Texas és Brandon bőséges fizetést kapott az elterelő hadműveletben játszott szerepért, és ez a kis anyagi biztonság új önbizalmat kölcsönzött Texasnak. Brandonnak vannak „kapcsolatai” a zenei üzletben, és Texas most jó klubokban énekel, sőt még egy sikerfilmben is kapott egy kisebb szerepet. Reméli, hogy ezúttal ő lesz a nyerő. Ami Brandont illeti, új életet él a tengerjárókon. „Fogd a triktraktábládat, és kelj útra” – ez a jelmondata. Azt hiszem, egészen jól elboldogul. Úgy él a hajók fedélzetén, akár egy király, és a nők természetesen csüggnek rajta. Ez az élet illik hozzá. Legalábbis egyelőre. Bordelaise és én végre megérkezünk a kocsmába. Ginny a bárpult mögül integet, Rats odarohan hozzá, és várja a kényeztetést. Az öregfiúk, amikor elmegyünk mellettük, bólintanak a söröskorsójuk mögül, és Reg magához int. Különös kifejezés ül az arcán. – Megesküdnék rá, hogy az öreg Bobot láttam az imént – mondja. – Ott ült a régi padon egy korsó mellett, mint mindig. A szemem sarkából láttam; aztán elfordultam, és ő eltűnt. – Elhiszem – mondom mosolyogva. – Lefogadom, hogy végül hazajött.

189 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

Soha nem volt akkora szerencsém, hogy láthassam Bobot, bár a lágy fuvallatok formájában éreztem gondoskodó jelenlétét. Szeretem ezt az érzést, jól érzem tőle magam, de Bobbal mindig is így volt ez. Mindegy, hogy mások mit gondolnak, én életem végéig hiszek benne, hogy ő védett meg Hectortól. Emlékeznek, volt egy utolsó levél, amit csak a megfelelő időben nyithattam ki? Amikor visszatértem Sneadleybe, egyedül ültem a szép, aranyszínű nappaliban, ahová ferdén beesett az alkonyi fény, Rats a térdemen feküdt, és én felnyitottam a levelet. Daisy, kedvesem! – írta Bob. Adja meg nekem, ami jár, hiszen fejedelmien elláttam cserébe azért, amit nyilván hiábavaló fáradozásnak vélt. De azért, mint kiderült, nem volt teljesen az, ugye? Természetesen nem tudom, ki a gyilkosom, különben Montana már idejében gondoskodott volna róla, és nem csupán utólag. A szívem mélyén még mindig azt remélem, nem azok közt van, akiknek adtam egy második esélyt. Azt hiszem, nekik még van mit nyújtaniuk a világnak, ha képesek túljutni a gyengeségeiken, és helyrehozzák a dolgokat. Charlie Clement esetében kudarcot vallottam, de ő mindig is nehéz eset volt. Egyébként, kedvesem, most már tudja, hogy van egy lányom. Nem említettem sem magának, sem Montanának, mert tiszteletben akartam tartani Rosalia magánéletét. Évekkel később tudtam meg, amikor Rosalia már férjnél volt. Tudtam, nem akarja, hogy beavatkozzam, így aztán békén hagytam, bár isten a tanúm, nagyon nehéz volt. Azt is tudtam, hogy egyetlen vasat sem fogadott volna el tőlem életemben; ez nem az ő stílusa. Egészen mostanáig kénytelen voltam békén hagyni, de most, holtan, megtehetem értük a „megfelelő dolgokat”. Remélem, ha szeretettel adom, elfogadja majd. Lefogadom, kislány, hogy jó kis előadás volt a Villa Belkiszben. Fogadok, hogy pontosan úgy zajlott le, ahogy elterveztem, természetesen a megfelelő időjárás mellett, és lehet, hogy ebben az én kezem is benne van… ki tudja? Maga tehát most gazdag nő lett. Milyen érzés? Boldoggá teszi a pénz? Hadd mondjam el a tapasztalataim alapján, mire képes a pénz. Szabadságot vehet rajta. Megszabadulhat a szükségtől és az aggodalomtól. De ahogy nagyon helyesen mondják, nem boldogít. Tudom, hogy jó célokra fordítja majd, ahogy azt is tudom, gondját viseli Sneadley Hallnak – ami néhány évig a közös otthonunk volt. Tudom, hogy otthonaként gondol rá, és törődik vele. A Villa Belkisz pedig tökéletes helynek tűnik ahhoz, hogy békére és napfényre leljen, és ki tudja, talán még szerelemre is. A szerelemről jut eszembe. Emlékszik, hogy mindig megpróbáltam különböző fickókkal összehozni? Mindet elutasította – azt mondta, túl magas, túl alacsony, unalmas, túl okos, nem tetszik a bajusza. Minden szóba jöhető kifogást kitalált, és mindezt azért, mert félt attól, hogy újra szerelmes lesz. Emlékszik, azt mondtam, úgy gondolom, megtaláltam a férfit, aki pont magához való? Sőt tudom, hogy Ratset is szereti, és ez fontos. Adjon egy esélyt Montanának, Daisy. És ezúttal magának is. Ne feledje, azt is írtam az első levelemben, hogy mindig ott leszek, és magán tartom a szemem, ha veszély fenyegeti. Mostanra valószínűleg rájött, hogy igazat mondtam. Hiányzik, Daisy Keane. Vigyázzon magára. És Ratsre. És Montanára. És ne feledje, Daisy: éljen a mának. Nincs rá garancia, hogy felvirrad a holnap. Szeretettel B. H. Mint mindig, most is az én égig érő paszuly tetején ülő óriásomé, az én intelligens Shrekemé, az én mindent tudó, mindent látó legjobb barátomé volt az utolsó szó. Hogy mi a helyzet Montanával? Bob révén végül találkoztam álmaim férfijával, aki annyira különbözik mindentől, amire valaha számítottam, hogy fenekestül felfordult a

190 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

világom, ő olyan férfi, akit megsebzett a szeretet hiánya, és én olyan nő vagyok, akit a nem megfelelő szerelem sebzett meg. Hogyan boldogulhatunk egymással? Szerelmesek vagyunk? Igen, hát persze. Mondja néha, hogy szeret? Végül is igen. Szeretem? Természetesen. De Montana olyan férfi, aki a munkájának él, és a munkája színtere a nagyvilág, ahol gyakran minden figyelmeztetés nélkül eltűnik. Azt mondják, a férfit nem lehet megváltoztatni, és én nem is akarom. Rosalia elhagyta Bobot, mert tudta, hogy soha nem tudja megváltoztatni, és én nem akarom elkövetni ugyanezt a hibát. Montana olyan, amilyen. Elfogadom tőle, amit ad, és még élvezem is. Életünk örök romantika. Hosszú hétvégéket töltünk Sneadleyben, és nyáron pedig heteket a Villa Belkiszben. Kis szállodákban és panziókban találkozunk Isztambulban és Marrakeshben, Kiotóban vagy Rómában… a világ legkülönbözőbb pontjain. Bort iszunk, barátságos éttermek csöndes zugaiban bújunk össze, apró mexikói falvak macskaköves utcáin sétálunk kéz a kézben, eldugott tengerparti nyaralóhelyek homokos útjain barangolunk, mindenhol és mindig szeretkezünk. Montana mellett minden nap más, és én épp így szeretem. Vajon ez a forgatókönyv boldoggá tesz? Bennünket igen. Legalábbis egyelőre. Az igazat megvallva, amióta mindez megtörtént, megfogadtam Bob tanácsát, és a mának élek. Fogadd el, és légy boldog, ez a jelmondatom. És ha most megkérdik: „és most boldog?”, akkor azt felelem, igen, az vagyok. És ha a szerencse – meg Bob Hardwick – mellém szegődik, akkor azt hiszem, ez örökké fog tartani. Talán ezúttal az enyém lesz az utolsó szó.

191 Elizabeth Adler

Nyár Capri szigetén

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Mint mindig, most is köszönettel tartozom a szerkesztőmnek, Jen Enderlinnek, aki nemes egyszerűséggel a legjobb; és a titkárnőjének, Kim Cardasciának, aki mindig ott van, ha segítségre szorulok. Köszönöm szeretett ügynökömnek, Anne Sibbaldnak és a Janklow & Nesbit Associates fantasztikus csapatának. Imádlak benneteket.