Abby Clements - Vivien Mennyei Fagylaltozója.pdf

ABBY CLEMENTS

Vivien Mennyei Fagylaltozója

Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2014

A fordítás alapjául szolgáló mű: Abby Clements: Vivien’s Heavenly Ice Cream Shop Fordította HORVÁTH M. ZSANETT

Jamesnek

Vivien Kelet-Sussex, Hove, Bodza út 35. – Ez micsoda, Anna? – kérdezte Vivien McAvoy, és előrehajolt a bársony karosszékben, hogy szemügyre vehesse a tortát. – Cseresznyés mandula. Egy kicsit eltértem a recepttől, de gondoltam, talán tetszeni fog neked. Anna vágott egy szeletet a nagyanyjának a házi készítésű süteményből. Egész reggel sütött. Amikor megpillantotta Vivien arckifejezését, már tudta, hogy megérte. Vivien hálásan elfogadta a tányért, és belekóstolt a süteménybe. – Jóságos ég, Anna! – mondta mosolyogva. – Ezúttal túltettél magadon. – Hűha! – sóhajtott föl Anna. – Ezt örömmel hallom. Mint mondtam, új recept, úgyhogy most te vagy az én kísérleti egerem. – Milyen megtisztelő – mondta Vivien, és evett még egy falatot. Ezüstszürke haját lazán hátratűzte, rombuszmintás, burgundi vörös ruhát viselt krémszínű kardigánnal. A földszinti ablakfülke ablakain át beszűrődő napfény melegen ragyogta be a

6/391

szobát. Anna magának is vágott egy szeletet a tortából. Néhány morzsa a földre hullott. Nagyanyja tacskója, Hepburn odaszaladt a perzsaszőnyegre. – Ő a legolcsóbb porszívó – mondta nevetve Vivien. A feketebarna kan kutya már több mint nyolc éve volt állandó társa Anna nagyanyjának. Vivien a kedvenc filmcsillaga után nevezte el, fittyet hányva az olyan jelentéktelen részletekre, mint a kutya neme. – Bérbe kellene adnod – mondta Anna. A szeme sarkából mozgást észlelt Vivien előkertjében, és amikor odafordult, egy nagydarab férfit látott a sövény mellett, a nárciszok közt. – Ki az ott a kertben? – kérdezte Anna, és előrehajolt, hogy jobban kilásson az ablakon. – Ó, csak Tomasz – felelte Vivien, föl sem pillantva a süteményes tányérból. – Tomasz? – Egy barát. A feleségével, Rebeccával itt laknak egy ideig. – Sosem hagyod abba, igaz? – kérdezte Anna, és mosolyogva megrázta a fejét. – Mit? – kérdezte Vivien, és csillogó szemmel fölnézett az unokájára. – Az emberségességet? Anna fölnevetett.

7/391

– Tudom, tudom, bejöttek a fagylaltozóba, és… – Elbűvölő pár – sosem tellett nekik többre egy kis teánál, de mindig udvariasak és kedvesek voltak. Anna és a családja már ezerszer hallotta ezeket a történeteket. Vivien maga köré gyűjtötte a kóbor lelkeket, segített a helybélieknek, és támogatta a közösséget. Mintha meghallotta volna a szavaikat az ablakon keresztül, Tomasz megfordult, és mosolyogva integetett Viviennek, aki vidáman viszonozta a köszönést. – Nagyon eredeti legény – jegyezte meg Vivien. – De miről is beszéltem? – folytatta. – Egyik nap, amikor készültem bezárni, megláttam Tomaszt, amint a feleségével bemennek az egyik elhagyott boltív alá a Hove vége felé. Másnap szóba hoztam a dolgot, és kiderült, hogy ott alszanak. – Milyen szörnyű! – mondta Anna. – Nagyon nyirkos lehet, és azok a helyek egyáltalán nem biztonságosak. – Tudom. Még egy rendes hálózsákjuk sem volt. Idejöttek az országba dolgozni egy jobb élet reményében, és ehelyett… nos. Na mindegy, az emeleten laknak, és sokkal jobban megérdemlik a szállást, mint egy fizető albérlő. – Azt látom – mondta Anna, és nézte, amint Tomasz lefűrészelt egy nehéz, lelógó ágat, ami már hónapok óta aggasztotta Vivient. – Rebecca az iratok rendszerezésében segít odafönt. Sajnálni

8/391

fogom, ha elmennek. Túl sok itt a hely egymagamnak, és tudod, mennyire szeretem, ha van társaságom. – Mikor mennek el? – Jövő héten. Egy ismerősüknél találtak szállást, és Tomasz munkát kapott egy építkezésen. – Egymásnak adják a kilincset az Elderberry Avenue-n az emberek – mondta Anna. – Vajon ki lesz a következő? – Ha tanultam valamit az életben – nevetett föl Vivien –, akkor az az, hogy sosem tudhatod előre, mi következik. A fagylaltozó mindig szerez nekem új barátokat és meglepetéseket. – Hogy megy mostanában – kérdezte Anna –, mármint az üzlet? – Jaj, hát mint mindig – felelte Vivien mosolyogva. A tengerparti fagylaltozó, a Sunset 99 a környék nevezetessége volt. Már az ötvenes évek közepétől üzemelt, és maga Vivien is jól ismert személyiség volt Brightonban. A bolt olykor virágzott, de az utóbbi időben Annának az volt az érzése, hogy kissé csökkenni kezdett a forgalma. Korábban az emberek nemcsak vásárolni, hanem beszélgetni is szerettek odajárni. A biogyümölcsbárok és előkelő kávézók megjelenése után pedig szinte csodának számított, hogy még egyáltalán üzemelt. – Valójában most éppen szabadságon vagyok – mondta Vivien. – Egy hétig, talán kettőig. Az új kisegítőmre, Sue-ra bíztam

9/391

addig a boltot. Egy ideje rosszul mennek a dolgai. A fia, Jamie börtönbe került, ő pedig elvesztette az állását a Coopnál – biztos vagyok benne, hogy rendesen vigyáz a boltra. – Apa örülni fog, hogy pihensz egy kicsit – mondta Anna. – Gondolom, a nyugdíjra továbbra sem akarsz gondolni? – Persze hogy nem – mondta Vivien, és elutasítóan megrázta a fejét. – Mihez kezdenék magammal? Már olyan régóta a bolt az egész életem, hogy azt sem tudnám, mit csináljak nélküle. A barátaim is ott vannak: Evie a szomszédban, és ott az a kedves fiatalember is, Finn. Egy-két hét alatt újra feltöltődöm, csak erre van szükségem. Sue addig mindenről gondoskodik. – Rendben, remélem, pihenésre fordítod az időd – mondta Anna. Úgy döntött, amint elcsitulnak a dolgok a munkahelyén, benéz a boltba, hogy megismerkedjen Sue-val. Már rég nem járt a fagyizóban. – Úgy lesz – mondta Vivien. – De ne próbálj meg lerázni, ha meg akarom nézni az új lakásodat. Mikor költözöl? Annának felragyogott az arca. – Jövő szombaton kapom meg a kulcsokat. – Ez csodálatos! Jon is aznap fog beköltözni? – Igen – felelte Anna –, ő is ott lesz. – Már alig várom, hogy láthassam – mondta Vivien, és lehajolt, hogy megsimogassa Hepburnt, aki a lába mellé kuporodott a szőnyegen. – Örülünk, hogy kicsit közelebb költözöl hozzánk.

10/391

Ugye, Hepburn? – A kutya hanyatt feküdt, felkínálva a hasát, hogy megsimogassák. – Tetszeni fog neked. Van egy kellemes ablakfülkéje is – mondta Anna, és fölidézte a kilátást az emeleti lakásból, a horizont látványát és a Pier fényeit. A szél hangjától csak még otthonosabb lett a lakás, amely menedéket nyújtott a természeti erőktől. – Tökéletesnek hangzik – mondta Vivien. – Máris megszerettem, mert itt leszel a sarkon túl. – Pontosan. És a két kedvenc unokád közül most egyelőre be kell érned velem. Nem úgy tűnik, hogy Imogen egyhamar hazajönne. – Nagyon élvezi az utazgatást, nem igaz? – jegyezte meg Vivien. – A minap kaptam tőle egy szép képeslapot, amely egy arany Buddhát ábrázolt. Az apádra emlékeztet. Mindig is rá hasonlított az a lány. Mindketten nagy kalandorok. – Úgy tűnik, nagyon jól érzi magát, rengeteg fotót készít. Nem volt könnyű neki, amikor nem talált munkát itthon az egyetem után. Szerintem pont erre volt szüksége. – Imádom a képeit, amiket küld. Mindig is szerettem hallani az apád kalandozásairól Indiában, Ázsiában – akkoriban ez még ritkaságnak számított. Azon a böhöm nagy motorján – tette hozzá Vivien mosolyogva. – Most pedig Imogen szórakoztat bennünket a híreivel.

11/391

– Hogy van apa? – kérdezte Anna. Annyira lefoglalta a marketinges munkája a Brighton Pavilionban és a lakásvásárlás lebonyolítása, hogy már hetek óta nem volt ideje meglátogatni a szüleit. – Ó, jól van. Ami azt illeti, épp ma reggel telefonált. Befejezte az egyik új szobrát – egy kócsagot. Akkor tette a szárítókemencébe. Megkértem, hogy készítsen egyet nekem is a kerti tavamhoz, úgyhogy most azon fog dolgozni. – Helyes – mondta Anna. – Addig sem kell aggódnunk miatta. – Az apja mindennél jobban szeretett a kerti műtermében dolgozni, madarakat és más állatokat ábrázoló agyagszobrokat készíteni. – Most már ideje elindulnom – tette hozzá Anna, és megnézte az időt a telefonján. – Még sokat kell csomagolnom költözés előtt, és egy óra múlva Jon is átjön. – Szóval – kezdte Vivien, huncut mosollyal az arcán –, engedj meg a kíváncsi nagyanyádnak egy kérdést: Jon lesz az igazi? – Azt hiszem – felelte Anna, és hirtelen rátört a szégyenlősség. – Határozottan jó ötletnek tűnik összeköltözni vele. – Ezt örömmel hallom – mondta Vivien. – Mert megérdemelsz egy rendes embert. Erős nő vagy, mindig is az voltál, ráadásul tehetséges is vagy. Ezt sose feledd, rendben? – Nehogy elérzékenyülj itt nekem, nagyi! – mondta nevetve Anna. – Nem megyek én innen sehová. Sőt, közelebb költözöm, nem messzebb.

12/391

– Tudom, édesem – mondta Vivien, és gyengéden megpaskolta Anna lábát. – De attól még emlékeztethetlek rá, hogy milyen fontos vagy számomra, vagy nem?

Imogen Imogen McAvoy kissé előrébb hajolt, hogy elvégezze az utolsó simításokat a tetováláson. Belemártotta a vékony ecsetet a hennába, és összehunyorított szemmel megrajzolta az utolsó virágszirmot. – Tessék! – mondta elégedetten, és hátradőlt, hogy a kuncsaftja is megcsodálhassa a munkát. – Imádom – mondta a szőke angol lány, és elfordította a vállát, hogy a fiúja is láthassa. – Mit szólsz hozzá? Bárcsak anyunak is megmutathatnám, és eljátszhatnám, hogy igazi – totál kiborulna. – A csupasz felsőtestű, tornagatyát viselő tinédzser fiú elismerően bólintott, majd belekortyolt a sörébe. – Örülök, hogy tetszik – mondta Imogen. Mosolyogva elvette a kétszáz bátot, és bedugta lebarnult, szeplős bőrét takaró türkizkék bikinifelsője alá. Összekötötte elefántmintás szárongját, és fölállt. – Érezzétek jól magatokat Koh Taón! Ahogy a szerelmespár elsétált, Imogen megszámolta az aznapi keresetét, amelyből kijött kétnapi lakbér a tengerparti kunyhójában, valamint némi Pad Thai tészta és egy-két sör estére. Nem rossz egyetlen reggel. Felnézett a napra az égen – úgy

14/391

dél körül lehetett. Ha most lesiet a tengerpartra, talán még csatlakozhat Davy délutáni könnyűbúvárcsapatához. Fölpattant a biciklijére, és a part felé indult. A parányi szigeten pár perc alatt odaért. – Maradt még egy hely? – kérdezte Imogen Davyt, aki egy ládából éppen oxigénpalackokat rakodott a csónakjába a vakítóan fehér homokban. – Szerencséd van! – felelte a férfi, és megfordult. – Ma lemondta valaki a részvételt, úgyhogy velünk jöhetsz, ha akarsz. – Remek! – mondta Imogen, és összefogta hullámos, barna haját, amelyet már kifakított a nap, majd beletúrt egy halom búvárruhába, hogy keressen egyet a saját méretében. – Roncsmerülés lesz? – Úgy terveztük, de aztán hallottam, hogy ma valami sokkal érdekesebb is lesz odakint. – Csak nem… ne ingerelj! – mondta Imogen. – Semmit sem ígérhetek – mondta a férfi, és vállat vont. Imogen gyorsan magára húzta az egyik kisebb búvárruhát. Még nyirkos és sós volt a legutóbbi használat óta. Fölkapta a táskáját, amelyben vízálló kameráját tartotta, és bemászott a csónakba. – Menjünk! Körülbelül negyedórája lehettek kint a tengeren, amikor Davy talált egy ideális helyet a merüléshez. A ragyogó kék víz

15/391

felszínén szikrázott a napfény. Hat hónap után Imogen már majdnem hozzászokott ehhez a leírhatatlan szépséghez, de csak majdnem. A búvárcsapat többi tagjával együtt hátat fordított az óceánnak, fölcsatolta az oxigénpalackot, és segített búvár párjának elvégezni a biztonsági ellenőrzést. Leült a csónak szélére, felkészült, majd egy csobbanással lebukott a víz alá. A világ egy szempillantás alatt átváltozott. Egy raj tarka bohóchal között találta magát. Néhányan megriadtak, míg mások óvatosan közelebb úsztak hozzá, kíváncsian szemlélve a víz alatti birodalmukban megjelent betolakodót. Imogen kieresztett némi levegőt a mentőmellényéből, és lassan mélyebbre merült a ragyogó rózsaszín és narancssárga korall felé a tengerfenéken. A szeme sarkából észrevette, hogy Davy int neki, hogy csatlakozzon a csoporthoz. A halak között pedig mintha egy kisméretű szirti cápát pillantott volna meg. Úgy döntött, hogy előbb készít néhány felvételt. Elővette a kameráját, és fotózni kezdte a még színesebb korall háttér előtt ragyogóan fénylő élővilágot. Ekkor elhaladt fölötte egy sötét árnyék, árnyékot vetve a halakra és a korallra. Imogen egy pillanatra megdermedt. Fölpillantott, és látta, hogy ott volt – pont fölötte a lény, amelyet már azóta szeretett volna látni, amióta Thaiföldre érkezve több tucatszor a mélybe merült.

16/391

Látta, hogy Davy csoportja ideges lett, néhányan távolabb úsztak, mások pedig közelebb merészkedtek a lényhez. Davy intett nekik, hogy maradjanak a helyükön, és figyeljenek. A cetcápa, amely közönyösen, lassan siklott végig a vízen, akkora volt, mint egy furgon, mégis alig zavarta meg a víz alatti életet megjelenésével. Bőre foltos, hatalmas, kerek feje átmenet nélkül csatlakozott kagylókkal tarkított testéhez. Imogennek eszébe jutott, mennyire megtévesztő a „cápa” elnevezés. Ez volt az egyik legnyugodtabb, legbékésebb állat, amit valaha látott. Egy raj kisebb hal követte őt a hasa alatt, mozgásuk tökéletes összhangban volt a szelíd teremtményével. Imogen mély levegőt vett, közelebb úszott hozzá, fölemelte kameráját a búvárszemüvege elé, és fényképezni kezdett.

A búvárboltba visszatérve Imogen visszaadta a felszerelést, megköszönte Davynek, majd fölpattant a biciklijére, miközben az ereiben szétáradt az adrenalin. A búvárcsoport többi tagja még mindig izgatottan csevegett arról, amit aznap láttak – ilyen élmény csak egyszer adódik az életben. Imogen végighajtott a keréknyomos, poros úton a távolabbi part felé, a kunyhója irányába. Az előtte szétterülő horizont folytonosságát egyedül egy árva pálmafa szakította meg. A szárazföldi világ mindig másként festett közvetlenül a víz alatti csodák után.

17/391

Ahogy közelebb ért a Koh Tao legelszigeteltebb partján lévő egyszerű fakunyhókhoz, a földes út kivezetett a homokra. Imogen leszállt a biciklijéről, és megállt a hely mellett, ami már fél éve volt az otthona. Luca, az amerikai srác, akivel két hónapja járt együtt, a csíkos függőágyban feküdt, egy könyvvel a kezében. – Szia! – köszönt neki Imogen, és mezítláb odalépett hozzá. – Szervusz, szépségem! – mondta Luca álmos hangon. – Hogy s mint? – Jól! – felelte Imogen. Fölugrott a verandára, és leült a függőágyra a férfi mellé. – Sőt, remekül! – Luca arrébb húzódott, hogy Imogen odaférjen mellé, majd gyengéden megcsókolta. A férfi lebarnult bőre és keze meleg volt, akárcsak előző éjjel, még az éjféli meztelen fürdőzés után is. – Prímán, mi? – kérdezte kíváncsian. – Fantasztikus volt a merülés ma délután, gyönyörű képeket készítettem. Szerintem némelyik olyan jó lett, hogy akár ki is lehetne állítani őket. Láttunk egy cetcápát… – Nem rossz – mondta Luca pajkosan mosolyogva. Imogen elhallgatott, ahogy Luca lerakta a könyvet, majd lassan végigsimított a karján, ujjaival Imogen bikinifelsője felé közeledve. – Elképesztő volt! – folytatta Imogen zavartan, s próbált a cápa méltóságteljes mozdulataira koncentrálni. Egyetlen apró

18/391

részletet sem akart soha elfelejteni. – Azt látom – mondta Luca, és mélyen Imogen szemébe nézett. A kettejük közötti feszültség egyre fokozódott a kora esti hőségben. Luca gyengéden közelebb húzta magához Imogent, és megcsókolta az ajkát, ujjaival a sós és kifakult hajzuhatagba túrt. – Volna kedved a ma esti telihold-partihoz? Nyolckor indul a hajó, és van itt egy kis thai whisky, amivel bemelegíthetünk. – Csodásan hangzik! – mondta Imogen. A hófehér homokos partot hullámok nyaldosták, ő pedig végig fogja táncolni az éjszakát a csillagos égbolt alatt… Amikor tavaly októberben Koh Taóba érkezett – gondolta Imogen –, valóban a Paradicsomra talált rá.

Anna Anna McAvoy végre a kezében tartotta a kulcsokat, amelyekre már annyit várt. Az ingatlanügynök kulcsai még mindig a karikán lógtak. Anna új otthona bejárati ajtaja előtt állt: Brighton, Marine Parade 12. A többévi fáradhatatlan munka és spórolás, majd az ajánlattevés hullámvasútja, az átverések, a huzavona a szerződéskötés alatt meghozta gyümölcsét. A kulcsok csilingelve összekoccantak Anna kezében, ő pedig elmosolyodott. Huszonnyolc évesen hivatalosan is lakástulajdonos volt, sőt – Anna visszapillantott az utca felé, ahol a barátja autója parkolt – Jon is beköltözik. Valaha sokat tűnődött azon, hogy meddig kell még erre várnia. De most itt voltak. Együtt maradtak, dúlt a szerelem, és ez nagy lépés kettejük számára. Amikor közös barátaik, Jess és Ed bemutatták őket egymásnak, Anna még úgy vélte, jobb lesz, ha nem sietnek el semmit. Jon éppen egy zűrös válás kellős közepén volt, és a kisfia még csak egyéves volt. De ezt is együtt átvészelték, és a bonyodalmak ellenére működött a kapcsolatuk. Jon még mindig telefonált, hároméves kisfia, Alfie pedig elaludt mögötte az ülésen. Anna odalépett a lehúzott

20/391

kocsiablakhoz. – Jon! – suttogta. – Nem baj, ha bemegyek? – kérdezte, és a bejárati ajtóra mutatott. – Nem, dehogy – felelte a férfi, és tiszta, zöld szemét Annára emelte, miközben letakarta a kezével a telefont. Rákacsintott, majd felmutatta a saját kulcsait. A ráncok kissé kisimultak a homlokán, amikor a nőre nézett. – Mindjárt utánad megyek. Megszervezem a gyerekfelügyeletet jövő hétre – magyarázta. – A bölcsőde két napig zárva. Anna belesett a hátsó ablakon. Alfie úgy aludt, mint egy kis angyal, az arca rózsás volt, a homlokához tapadt egy szőke tincs. Annának ellágyult a szíve, ahogy figyelte a kisfiú lélegzését. Az alvó gyerek mellett két ládában voltak Jon cuccai – az egyikben egy teniszütő és néhány CD, a másikban pedig gondosan összehajtogatott pólóingek és pamutnadrágok. Volt egy harmadik doboz is, amely Alfie játékait és könyveit tartalmazta. Jonnak márkamenedzseri és grafikusi munkája mellett kevés szabad ideje maradt. Akár a teniszpályán lazított, akár Alfie-t vitte le a parkba, minden pillanatot kihasznált. – Vigyázz! – mondta Anna, és a parkolóőrre mutatott, aki éppen a Marine Parade-en közeledett feléjük, és mindenkit megbüntetett, aki fizetés nélkül merészelte megcsodálni a napsütötte tengert. – A fenébe! – mondta a férfi, a telefonnal a fülén. – Elnézést

21/391

– mondta gyorsan. – Nem neked szólt, Mia. Mindjárt megbüntetnek. Visszahívlak. Letette a telefont, és Annához fordult. – Menj be, édes, Alfie-val utánad megyünk, mihelyt találtunk parkolóhelyet. – Azzal egy gyors csók után Jon beindította az Audi motorját, és legördült a járdaszegélyről. Anna visszament a társasházhoz, majd elővette a mobilját, és fölhívta Vivien nagyi vezetékes telefonját. Ma reggel már harmadszor próbálta elérni, de megint csak az üzenetrögzítő kapcsolt. Anna habozott. Átugorhatna a nagyanyjához, nincs messze – egy csöndes, fákkal szegélyezett út mellett lakik néhány mellékutcával arrébb. Ám amikor az órájára pillantott, látta, hogy Jonnal hamarosan meg kell etetniük Alfie-t. Vivien egy másik alkalommal is eljöhet megnézni a lakást: a szerződést már aláírták, az épület pedig nem megy sehová. Anna kinyitotta az ajtót, belépett az előcsarnokba, és megpillantotta a lakók postaládáit. Fölment a széles, fényűző méretű lépcsőn, amely követte az art deco épület vonalait. A lépcsőt borító borvörös szőnyeg és a rézszerelvények láttán Anna könnyen el tudta képzelni, milyen volt a ház, amikor még szállodaként szolgált. Könnyedén, kettesével szedte a lépcsőfokokat – bár a randevúknál nem mindig szolgált előnyére, a száznyolcvan

22/391

centis magasságnak is megvoltak az előnyei. Fölért a harmadik emeletre, benyitott a tizenkettes lakásba, az új otthonába. Izgatottan körülnézett a folyosón, és lerakta a kézitáskáját a padlóra. Most, hogy elvitték a bútorokat, a szőnyeg egy kicsit piszkosabbnak tűnt, mint az emlékeiben. De legalább tágas és levegős, gondolta magában, és belépett a nappaliba. Az ablakfülkékből lélegzetelállító volt a kilátás. Hullámok nyaldosták a kavicsos partot, ide-oda szaladgáltak a kutyák, Brighton Pier fényei pedig ragyogtak. Vivien imádni fogja. Alfie pedig mindig izgatottan várta a találkozást Hepburnnel. Megérte éveken át szakadatlanul dolgozni. Most végre saját otthona van. Anna megpillantotta Jont közeledni Alfie-val az oldalán. Kinyitotta a tolóablakot. A hűvös levegő meglegyintette az arcát, és megborzolta szürke selyemblúzát. – Isten hozott itthon! – kiáltotta. – Gyertek fel. Jon fölemelte a pezsgősüveget, és ünnepélyesen szalutált vele. – Vissza se tudnál tartani bennünket – mondta nevetve. Anna óvatosan becsukta az ablakot. Már alig várta, hogy fölszenteljék az új lakást – és megmutathassák Alfie-nak, hogy hol fog aludni, ha náluk tölti a hétvégéket. Anna átszelte a nappalit, és bekukucskált a kis szobába a fürdőszoba mellett. Az előző lakó dolgozószobának használta, most üres volt. Anna

23/391

azonban már pontosan tudta, hogy fog kinézni, miután Jonnal berendezték. Rendeltek egy csodálatos faágyat és egy színes, állatos játékszekrényt, egy ruhásszekrényt, valamint egy függődíszt és néhány képet a falra. Tökéletes lesz. Anna megfordult, és benézett a szemközti nagy hálószobába. Izgatottan az ajkába harapott – sokkal szebb, mint az emlékeiben. A hatalmas ablakok a közös kertre néztek, és rengeteg fényt engedtek be a szobába. A gondosan helyreállított fapadló és az eredeti, 1920-as kandalló egyedi hangulatot adott a helyiségnek. Amint majd a helyére kerül benne Anna krémszínű, bolyhos szőnyege, még otthonosabb lesz. Holnap már a saját otthonukban fognak Jonnal fölébredni. Nem számít, hogy ki rakta le a foglalót. Jon helyzete bonyolult volt, Anna ezt megértette. Két évvel a válás után Miával még mindig nem sikerült eladniuk a három hálószobás, közbülső sorházukat. Így a férfi nem tudott hozzájárulni az új lakás megvételéhez. Ám együtt nézték meg Annával, és mindketten, amint megpillantották, beleszerettek a Marine Parade-i lakásba. Ez a hely mindkettejüké: a lakással kezdődik az új életük. Anna meglátta a tükörképét a kandalló fölötti tükörben, és megpróbálta helyrehozni a frizuráját, miután a tengeri szellő összeborzolta sima, vállig érő barna haját. Ez az egyetlen hátránya Brightonnak – gondolta. Meghallotta Alfie közeledő lépteit a lépcsőn, és a kisfiú

24/391

izgatott kiáltását, ahogy fölfelé futott. Jonnal már csak egy emeletnyire lehetnek. Már alig várta, hogy fölérjenek. Rezegni kezdett a telefon a zsebében. Elővette, és a kijelzőre pillantott: „Anyu” hívta. – Szia, anyu! – mondta. – Szervusz, édesem! – Nem fogod kitalálni, hol vagyok – mondta Anna, és alig tudta visszafojtani az izgatottságot a hangjában. – Az új lakásunkban! Jon és Alfie éppen ebben a pillanatban rontott be a bejárati ajtón, széles mosollyal az arcukon – le sem tagadhatták egymást, annyira hasonlítottak. Alfie egyik szobából a másikba rohant, izgatottan fedezte föl mindegyiket, apjával szorosan a nyomában. Anna visszament a folyosóra, és rájuk mosolygott. – Emlékszel, hogy említettem a penészt? – mondta a telefonba, s közben a fürdőszoba felé nézett. – Úgy tűnik, megoldották. Sokkal jobban fest, mint amikor legutóbb láttuk. Nem is látni semmi fekete foltot – tudod, penészt. – Az jó! – mondta az anyja, Jan, zavartan. – Ide hallgass, Anna! Próbálom elérni a húgodat. – Imogent? – kérdezte Anna. – Miért? Mi baj? Jól van? Jon kihallhatta a nyugtalanságot a hangjából, mert visszafordult, aggodalmas arckifejezése Annáét tükrözte. – Ő jól van – mondta Jan. – Vagy legalábbis gondolom, csak

25/391

képtelenség elérni. – Anna észrevette a feszültséget az anyja hangjában. – Akkor mi a baj? – Attól tartok, rossz hírem van. Vivien nagyiról van szó.

ELSŐ RÉSZ

FORDUL A SZERENCSE

Első fejezet Kialudt a felirat, hogy kapcsolják be az öveket, és Imogen kikapcsolta a fémcsatokat, amelyek a repülőgép üléséhez szorították. Hátradőlt, hátradöntötte az üléstámlát, és kinézett a keskeny ablakon át a bolyhos felhőkre Bangkok fölött: alattuk vastag szmogréteg takarta a várost. Még néhány légkondicionált perc, és elhagyják Thaiföld légterét, eltávolodnak a szigettől. Harminchat óra, valamint egy hosszú hajó- és buszos út telt el azóta, amióta Imogen legutóbb beszélt Annával, a nővérével. Szemhunyásnyit sem aludt, csak a zötyögő busz ablakának dőlve szendergett pár percet, mialatt iPodja elnyomta a csirkék kotkodácsolását. Imogen felidézte nővére ismerős arcát a sziget főutcájában lévő internetkávézóban folytatott rossz minőségű Skypebeszélgetésből. – Vivien nagyiról van szó – mondta Anna. Barna szeme és dús, barna haja pixelekre hullt szét, ahogy megmozdult. – Imo, meghalt. – A szavak, képtelenül, még mindig Imogen fejében visszhangzottak. A nagyanyja halálának a részletei sem segítettek – szívrohamot kapott, a betegségét mindenki elől titkolta, csak az

28/391

orvosával beszélt róla. De akkor is érthetetlen volt az egész. Vivien nagyinak nem kellett volna meghalnia, legalábbis még nem. Amint befejezte a beszélgetést Annával, Imogen megvette a repülőjegyet haza. Az utaskísérő az

italos

kocsival

közeledett,

megállította. – Kaphatnék egy vodka-tonikot, kérem? Belegondolt, hogy mi várja otthon. Otthon – Angliában, márciusban. De ez már egy másik otthon lesz, a nagyanyja nélkül, akit a legjobban szeretett. Még elbúcsúzni sem tudott tőle. – Tudja mit? – mondta az utaskísérőnek. – Legyen inkább egy dupla. Imogen elvette az italt, és belekortyolt. Az alkohol lassan elálmosította. A film, amit nézett, elhomályosult, lecsukódtak a pillái. Álmában a nagyanyja hátsó kertjében voltak Annával, és a lengő labdával játszottak, hogy ki tudja messzebbre lendíteni, míg nagyanyjuk a pontszámokat figyelte. Vivien az oldalvonalnál drukkolt, egy asztal mellett, amelyen házi készítésű limonádé és palacsinta volt. Hosszú, virágmintás ruha volt rajta szalmakalappal, elegáns, magas sarkú szandállal, amilyet mindig hordott. Mintha mindig, arra számított volna, hogy bármikor meghívhatják egy fényűző partira. Tussal kihangsúlyozott kék szeme csillogott. Imogen szerint mindig úgy

Imogen

29/391

festett, mint egy filmcsillag a negyvenes évekből. Amikor Imogen fölriadt, még mindig érezte nagyanyja illatát – kedvenc mandulás-mézes fürdőolaját, alatta pedig egy otthonosabb illatot, a sütés illatait, amelyek beszívódtak a ruháiba. Imogen kikapcsolta a képernyőt. Megpróbált a reptérről beszerzett magazinra koncentrálni. A nagyestélyi ruhák képei azonban összemosódtak. Szerette volna, ha valami – bármi – elnyomná a nagyanyja elvesztése fölött érzett fájdalmat. A szigeten még különös álomnak tűnt az egész, de most, úton hazafelé, Angliába, már fájdalmasan valóságossá vált. Nem akart sírva fakadni itt a gépen, mindenki szeme láttára, mégis kitöréssel fenyegették a könnyei. Hogy elvonja saját figyelmét, behunyta a szemét, és felidézte azt az éjszakát, amikor eljött a szigetről. – Ugye vissza fogsz jönni? – kérdezte Luca, és közelebb húzta magához a sötét vízben. Fényes, szentjánosbogarakra emlékeztető, foszforeszkáló pöttyök ragyogtak körülöttük a tengerben. Luca lebarnult, borostás arcát és sötét, vizes haját megvilágította a holdfény. Komodón töltötték az estét, egy tengerparti bárban, ahol élőzene szólt, majd, miután Imogen elmagyarázta, hogy el kell mennie, otthagyták a többieket, és lejöttek a partra, csak ők ketten.

30/391

– Hát persze hogy visszajövök – mondta Imogen nevetve, és ismét

megcsókolta

a

férfit.

Kötelességből

utazik,

szórakozásból. Már Thaiföld az új otthona, és a víz alatti fotók fele már elkészült a projekthez. Ráadásul, ha választania kellene a hajladozó pálmafák, a tengerparti napok, Lucával töltött éjszakák és Anglia esős napjai és halrudacskái között, nem is lenne kérdés, hogy mit választana. – Ígérd meg! – mondta Luca erőltetett mosollyal. – Te is olyan leszel, mint a többi lány, nem igaz? Aki kap otthon egy ajánlatot, amit nem lehet visszautasítani, és otthagyja a magamfajta tengerparti csavargót, epekedve, megtört szívvel. Láttam már ilyet. Csak remélem, hogy én nem vagyok olyan hülye, hogy ugyanígy végezzem… – A férfi Imogenre nézett, szokatlan szégyenlősséggel és bizonytalansággal a szemeiben. – Ó, emiatt nem kell aggódnod! – mondta Imogen. – Csak két hétre megyek. Ott kell lennem a temetésen, aztán elidőzök egy kicsit apuval és a családommal. Utána pedig egyenesen visszarepülök Bangkokba. Ebben semmi sem akadályozhat meg! – A férfihoz hajolt egy sós vizes csókért. – Fogd ezt! – mondta Luca, ahogy elhúzódott tőle. Levette a cápafogas nyakláncát. – Vedd föl! – kérte Imogent, és félresimította a lány hullámos, vállig érő haját, hogy a nyakába akaszthassa a bőrpántot. – Aztán hozd vissza! Imogen elmosolyodott. Végigsimította kezével a sima medált.

nem

31/391

– Arra mérget vehetsz. Most ismét megérintette a bőr nyakláncot a nyaka körül, és Lucára gondolt. Hiányzott a férfi meleg bőrének érintése. Két hét nélküle szinte örökkévalóságnak tűnt. Jó lesz viszontlátni Annát és a szüleiket – legalábbis, az apjukat –, a hazatérés gondolatától mégis kirázta Imogent a hideg. Legutóbb, amikor otthon járt, éppen frissen diplomázott Bournemouthban fényképészetből. Miután nyolcvan helyre is jelentkezett állásért, és egyetlen interjúra sem hívták el, és huszonkét évesen otthon lakott a szüleivel, az anyja pedig folyamatosan felügyelte az álláskeresést, rádöbbent, hogy el kell jönnie otthonról. Két hónappal később sikerült munkát szereznie egy bárban. Minden hónapban félretett egy kis pénzt, miközben arról álmodott, hogy egy nap végre kiszabadul Lewesből, az anyja folyamatos követelődzései és faggatózása elől. Amint a barátnőjével, Lucyvel összeszedtek annyi pénzt, hogy Ázsiába repülhessenek, megpattantak, és noha Lucy hat hónappal később hazament, Imogen többé vissza se nézett. Hamarosan új barátokra tett szert a szigeten, köztük Santianára, egy kolumbiai lányra, aki ugyanolyan szenvedélyes merülőbúvár volt, mint ő maga. Ázsia nagyon távolinak tűnt attól a helytől, amerre most tart, Lewes parányi városába, ahol felnőtt.

32/391

– Csirkét vagy tésztát? – kérdezte az utaskísérő mogorván, és beletúrt a fémkocsi tartalmába. Imogennek eszébe jutott az illatos, thaiföldi zöld curry és rizs, amit indulás előtt evett. Az ízletes kókuszos lassi, amit az út menti standnál kortyolgatott, amíg feltankolt a busz. Lehajtotta a kis asztalkát. – Tésztát kérek – mondta, és elvette az alufóliás tálcát.

Imogen kinyitotta hátizsákját szülei házának a vendégszobájában, és egy kis homok szóródott ki belőle a kézzel varrt ágytakaróra. Lesöpörte, és belehasított a fájdalom a szívébe, ahogy megérintette a szeretettel készített négyzeteket. Fölpillantott a nővérére. Anna törte meg a melankolikus csöndet. – Minden rá emlékeztet, nem igaz? – Még mindig nem tudom elhinni! – mondta Imogen. – Ha csak belegondolok, hogy amikor elmegyünk Brightonba, ő nem lesz ott. A fagylaltozó, nélküle… Anna átnyújtott Imogennek egy bögre teát a tölgyfa asztalkáról, és együtt érzőn megfogta húga karját. Ő maga is kisírta a szemét, az orra pedig már rózsaszín volt a sok orrfújástól. – Szörnyen érzem magam. Egy egész évig nem láttam őt, Anna.

33/391

Odakint sirályok jajongtak, emlékeztetve őket arra, hogy Lewes déli partjánál vannak, a szüleik kétemeletes, tizennyolcadik századi vidéki házában. – Ezért ne vádold magad! – mondta Anna. – Imádta a képeslapjaidat és a telefonhívásaidat – mindig feldobta a napját, ha hallhatott felőled. Imogennek elszorult a torka. – Szörnyen fáradt lehetsz – jegyezte meg Anna. – Hosszú volt az út, zúg a fejem – felelte Imogen, és belekortyolt a vigasztalóan meleg italba. – Milyen volt a nagyi, amikor utoljára láttad? Anna leült az ágy szélére, és az ölébe vett egy párnát. – Épp egy hete jártam nála – mondta. – Jól festett, sőt, remekül. Nem akart étteremben ebédelni, azt mondta, inkább otthon maradna, de ez nem tűnt szokatlannak. Sejthettem volna, hogy valami nem stimmel. – Mindig olyan fiatalnak tűnt – mondta Imogen. – Tudod, más nagymamákhoz képest. Biztos voltam benne, hogy még lesz néhány évünk együtt. – Én is – mondta Anna. – Ez nem igazság! Apa teljesen összetört, gondolhatod. – Szegény apa – mondta Imogen az ajkát harapdálva. Odalent megölelték egymást, és noha alig váltottak egymással néhány szót, látta a gyászt az apja arcán.

34/391

– Csütörtökön lesz a hamvasztás, anyu mondta, ugye? Imogen bólintott. – Igen. Kölcsönadnál majd valami ruhát? – kérdezte. – Még sose jártam temetésen. Nem hiszem, hogy a zsákomban lévő ruhák az alkalomhoz illőek lennének. – Hát persze! – mondta Anna, és melegen elmosolyodott, majd fölkelt az ágyról. – Figyelj, anyu azt mondta, hogy húsz perc múlva kész a vacsora. Zuhanyozz le, és majd lent találkozunk! – Oké! – mondta Imogen, és fölvett egy gondosan összehajtogatott törülközőt az ágy végéből. A szoba, amely valaha az ő szobája volt, most idegennek tűnt. Úgy nézett ki, mint egy takaros panzió szobája, a poszterei helyén bekeretezett virágképek függtek. – Jó, hogy itthon vagy! – mondta Anna, és gyengéden átölelte húgát. – Bárcsak ne ezért kellett volna hazajönnöd, de azért örülök, hogy itt vagy! – Én is – mondta Imogen, nővére ismerős ölelésébe zárva. Lezuhanyozott, törülközőt csavart nedves haja köré, és fölkapta az első tiszta ruhát, amit talált. Odalent, a konyhaajtón keresztül látta Annát cseverészni és vacsorát készíteni az anyjukkal. Halkan elsétált mellettük, és belépett az ebédlőbe. A szoba semmit sem változott. A kandallópárkányon fényképek sorakoztak, az asztalon pedig friss virág illatozott. Ez volt az előkelő étkező, máskor csak akkor használták, ha

35/391

vendégük jött. Imogen apja, Tom az asztalnál ült, fejét a kezébe temette. Nagy, erős kezei voltak. Elbírták Imogent és Annát gyerekkorukban, fölemelték őket a hintára vagy széles vállaira. Most azonban az apja törékenynek tűnt, mintha a leggyengébb fuvallat is el tudná fújni. Imogen odalépett hozzá, és megfogta a kezét. – Jól vagy, apa? – kérdezte halkan. – Persze, édesem – felelte az apja fojtott hangon. – És te… – halványkék szeme szinte könyörgött, hogy tereljék el a szót –, élvezed az utazgatást? – Igen – mondta Imogen. – Csodálatos odaát. – Emlékszem, milyen volt – mondta az apja lassan. A megszokott lelkesedés, amivel a hippi napjairól mesélt, hiányzott a hangjából. – A hatvanas években, csak a motorommal meg a széllel a hajamban… akkor persze még volt hajam. Bejártam Vietnamot és Laoszt. Akkoriban még minden más volt… Elhallgatott, és a fehér asztalterítőre bámult. – Apa – mondta Imogen gyengéden. – Tudod, hogy nyugodtan lehetsz szomorú. Mind azok vagyunk. – Az a helyzet – mondta a férfi, anélkül hogy fölpillantott volna –, hogy tudtuk, hogy erre is sor kerül. Egy nap. Persze hogy tudtuk – és apa esetében ez nem is volt akkora sokk, neki rengeteg nyavalyája volt. De nem hittem, hogy anyával is ilyen hamar megtörténik. Borzalmas.

36/391

Imogen alig tudta elviselni az apja szavai mögött megbúvó fájdalmat. Máskor kinyitna egy üveg bort, és lelkesen mesélne neki és Annának a legújabb szobráról, amit a kerti műteremben készített. Ma azonban önmaga hamuszínű kísértete volt. – Csodálatos asszony volt! – mondta Imogen, és megszorította apja karját. – Mindannyiunknak hiányozni fog. – Az apró dolgok fognak igazán hiányozni – mondta Tom. – Még azok is, amik annak idején megőrjítettek. Ahogy fölhívott vacsora közben, hogy izgatottan elmesélje, mi történt a kedvenc sorozatában. – Vagy ahogy mindig kiszedegette a lila szaloncukrokat karácsonykor a többi közül, majd úgy tett, mintha nem is lettek volna köztük? – kérdezte Imogen. – Úgy van – nevetett föl Tom. – És persze mindig hozott magával valakit karácsonyra, nem igaz? Egy kóbor lelket, akit akkor láttunk először, és akinek nem volt hová mennie. – Minden egyes alkalommal – mondta Imogen. – Szegény anyu, sose tudta, hány emberre kell pulykát vennie. – Mindig ezt csinálta – mondta Tom. – Már akkor is, amikor apa még élt. De ő se bánta, annyira megszokták egymást, és apa mindig azt mondta, hogy sose vágott volna bele a boltba, ha nem élvezné mások társaságát. Imogen megértően mosolygott. – De azért anya sem volt tökéletes – folytatta Tom. – De

37/391

tudod mit? Annál szerethetőbb volt. – Imogen, hát itt vagy! – szakította félbe őket Jan. – Nem hallottalak lejönni. – Imogennek hirtelen feltűnt, hogy az anyja milyen helytelenítően méri végig törülköző-turbánját, bő, kézzel festett nadrágját és laza pólóját. – Nem szárítod meg a hajad, édesem? Imogen vállat vont, és egy kicsit ismét tinédzsernek érezte magát. – Gondoltam, ma idebent vacsorázhatnánk – mondta Jan, és Imogen kezébe nyomott néhány edényalátétet. – Mivel különleges alkalom, hogy együtt a család idehaza. Finom marharagut főztem zsályás galuskával, a nővéred pedig készített egy kis karamellflant. – Igazán nem kellett volna fáradnotok – mondta Imogen, és az apjára pillantott, akinek fátyolos volt a tekintete. – Szerintem mindnyájunkra ráfér egy finom vacsora – mondta Jan. Imogen a nyelvébe harapott. Az anyja mindenre az evést tartotta megoldásnak. Amikor Jan visszament a konyhába, Imogen megfogta az asztal alatt az apja kezét, ő pedig nagyon gyengéden megszorította. Egy pillanattal később Jan visszatért egy halom tányérral és szalvétával, Anna pedig, kesztyűs kezében a raguval, követte. – Vigyázzatok, meleg! – mondta Jan mosolyogva, és kirakta a tányérokat a gyékényekre, egy alátétet pedig üresen hagyott a

38/391

ragunak. Anna és az anyjuk is asztalhoz ült. – Egyetek! – mondta Jan vidáman. – Mielőtt kihűl. Falatozni kezdtek, és néma csönd lett a szobában. – Na és ezúttal itthon maradsz, Imogen? – kérdezte az anyjuk. – Azt mondják, lassan kezd beindulni az üzlet errefelé – már látszanak a jelei. Körbekérdezhetek, vagy szerezhetünk neked valami adminisztrátori munkát az ügynökségen. Imogen a villájával piszkálta a vacsoráját, és félbevágta az egyik galuskát. Elképzelte, amint együtt dolgozik az anyjával, a píárügynökségen, amit az anyjuk akkor alapított, amikor a lányai már iskolába jártak. Ennél nagyobb mindennapi gyötrelmet el sem tudott volna képzelni. – Csak a temetésre jöttem haza, anyu. Két hét múlva visszamegyek Thaiföldre. Jan fölsóhajtott. Aztán egy pillanattal később témát váltott. – Van ott valakid? – kérdezte, és reménykedőn fölvonta a szemöldökét. – Anyu… – kezdte Anna, hogy megóvja húgát a folyamatos faggatózástól. – Muszáj… – Csak kérdeztem – mentegetőzött Jan. – Semmi baj! – mondta Imogen. Anna meglepetten nézett a húgára. Ez új taktika volt, de Imogen ezúttal úgy gondolta, hogy őszinteséggel talán elhallgattathatja anyját. – Megismerkedtem

39/391

valakivel a szigeten, de még nagyon korai a kapcsolat. Majd meglátjuk, hogy alakulnak a dolgok, ha visszamentem. Jan fölvonta a szemöldökét, és biccentett a férjének, aki az ételre koncentrált, és semmibe meredő tekintettel, lassan rágott. – Hallod ezt, Tom? – kérdezte. – Imogen megismerkedett valakivel. – Nem komoly a dolog – mondta Imogen, és hirtelen megbánta, hogy őszinte volt. – Jaj, azt sosem tudhatod! – mondta Jan. – Én is ezt hittem apátokról, amikor először betért a pékségbe. A testvérek összenéztek az ismerős történet hallatán. – Csak tizennyolc voltam, az volt az első munkám itt Lewesban – és még sosem találkoztam olyan férfival, aki motorral járt. De az apátok ott állt előttem, lebarnulva, jóképűen, épp az egyik útjáról tért vissza, én pedig nem tudtam ellenállni neki. – Hiába voltak olyan rosszak az utak Ázsiában – szólalt meg Tom. – A legnehezebb az volt, amikor randira hívtam anyátokat. – Életem legjobb döntése volt, hogy igent mondtam – mondta Jan szomorkás mosollyal. – Különben most nem lennétek itt nekem. Úgyhogy Imogen, miért nem hívod el ide azt a fiút? – Egyelőre egyikünk sem akar Angliában élni – mondta Imogen, és lelkileg felkészült az anyja sértett arckifejezésére, ami persze nem váratott magára.

40/391

– Úgy értem, a fotóprojektem kellős közepén tartok. Nagyon jól alakul, és most csak ezzel akarok foglalkozni. – Hiába, az apja lánya – folytatta Jan. – Ezek a kreatív ábrándok – persze dicséretesek. De légy óvatos, Imogen, nehogy egy műteremnyi eladatlan szobor közt végezd te is. – Jan örömtelenül fölnevetett, Tom szemében pedig egyre mélyült a bánat. – Úgy értem, komolyan, fontos a jövőre gondolni. Most sokkal inkább, mint valaha. Az ügynökség nélkül nem hinném, hogy most lenne bármink is. – Muszáj most erről beszélnünk, anyu? – kérdezte Anna halkan. – Nagyi temetése előtt szerintem más dolgok járnak az eszünkben. – Na igen – mondta Jan ezúttal halkabban, és visszafordult az ebédjéhez. – És persze, mivel holnap érkezik Martin bácsi és Françoise néni, még sok teendőnk lesz. – Segítünk előkészíteni a szobájukat – ajánlotta föl Anna –, ha emiatt aggódsz. – Ó, nem csak erről van szó – fontoskodott Jan. – Rengeteg ételre lesz szükségünk. Nemcsak a torra, hanem arra az időre, amíg nálunk lesznek. Tudjátok, milyen a nagynénétek, nagyon kényes ízlése van. – Erre semmi szükség, Jan – mondta Tom. – Komolyan. – Azért szép dolog a figyelmesség. Ami pedig a bátyádat

41/391

illeti… nos, ő sem járt itt már évek óta, nem? – Nem, de Martin… Testvérek közt az ilyesmi nem számít, nem igaz? Hiába nem találkozunk olyan gyakran, azért közel állunk egymáshoz.

Második fejezet – Mrs. Vivien McAvoy végrendelete – olvasta fel az ügyvéd. Az irodában mindenki elhallgatott és figyelt, érezhető volt a feszültség a levegőben. A középkorú, szénfekete öltönyt viselő ügyvéd egy antik tölgyfa asztal mögött ült, Anna és Imogen nagyanyjának a végrendeletével a kezében. Az elmúlt két napban folyamatosan együtt volt a család, ám itt, a brightoni ügyvédi iroda második emeleti szobájában összezsúfolva mégis eltávolodtak egymástól. Előző nap nyugodtan zajlott le a temetés. A krematórium zsúfolásig megtelt Vivien gyászoló barátaival és régi vendégeivel, és végül néhány embert el kellett küldeniük. A szertartás végén egy kisfiú Tom kezébe nyomott egy részvétnyilvánító lapot, egy fagylalt csillámokkal telehintett rajzával. – Kedves néni volt – mondta, majd visszament az anyjához. Utána a család néhány közeli baráttal visszatért Tom és Jan vidéki házába Lewesban, hogy elfogyasszák a szendvicseket és italokat. Ahogy történeteket meséltek, és emlékeket idéztek fel a nagyanyjáról, Annának sikerült feldolgozni a veszteségét, de azt észrevette, hogy az apja semmiben sem vett részt, elhúzódott a társaságtól, és a délután folyamán kiment a műtermébe.

43/391

Anna a mai végrendelet-felnyitáshoz fekete blézert és szűk nadrágot viselt bronz ékszerekkel, hosszú fekete haját pedig összefonta hátul. Hozzáértőnek és higgadtnak látszott, pedig egyáltalán nem érezte magát annak. Félresöpörte a bánatát, és elővett egy jegyzetfüzetet és egy tollat, hogy jegyzeteljen. Az apja, a fémkeretes szemüvegben, amit alig viselt, egyenesen maga elé bámult, üres és kifejezéstelen tekintettel, az anyja pedig a kézitáskájában kotorászott. Imogen elrévedve nézte a könyvespolcot, és a hajával babrált. Martin bácsi és a felesége, Françoise is a szobában volt, merev és egyenes tartással ültek. „Ó, az ég szerelmére, emberek. Engedjétek már el magatokat egy kicsit!” Anna elmosolyodott, ahogy elképzelte, mit mondana a nagyanyja, ha most látná őket. Ami történt, megtörtént. Ezen már semmi sem változtat – gondolta magában Anna. Nyilvánvalóan semmi értelme egy kis vagyoni osztozkodás miatt izgulni. Ez is csak az eljárás része. Aznap reggel az apja ragaszkodott hozzá, hogy ő nem akar jönni, hogy nem érdeklik az anyja dolgai, neki a társasága hiányzik, Annának azonban végül sikerült meggyőznie, hogy fontos a jelenléte. – Mrs. McAvoy egy dolgot különösen kihangsúlyozott – mondta az ügyvéd, és felmutatta az iratokat, hogy lássák, hogy ügyfele végakarata meghaladott egy A4-es oldalt. Françoise

44/391

előrehajolt, és feszülten figyelt. – Méghozzá a… nos, a kutyája, Hepburn sorsát. Anna elnyomott egy meglepett kacajt, ahogy felidézte nagyanyja imádott tacskóját. Tudhatta volna – jellemző volt Vivienre –, hogy Hepburn állt a listája élén. Elválaszthatatlanok voltak. A kutya a végsőkig hűségesen kitartott Vivien mellett; a mentősök szerint az ugatására figyeltek fel a szomszédok. Jelenleg a szülei házában szunyókált egy szófán. Az ügyvéd folytatta. – Mrs. McAvoy azt kéri, hogy az unokája, Anna gondoskodjon Hepburnről, hogy… – az ügyvéd a papírra pillantott –, hogy továbbra is kedvenc tengerparti helyein sétálhasson, és megkapja a szalonnás jutalomfalatokat a hove-i Dogs ’N’ Cóból. Anna egyetértően bólintott, látszólag nyugodtan, noha már pánikba esett, hogy hogyan lesz képes gondoskodni egy kutyáról. Vajon megengedi a főnöke, hogy bevigye magával a munkahelyére? Szereti egyáltalán Jon a kutyákat? Legalább Alfie boldog lesz, gondolta, amikor eszébe jutott, hogy a dundi kisgyerek hogy átölelte a tacskót, amikor először meglátta. Hepburn legalább ezen a fronton nagy sikert fog aratni. – Következnek az ingatlanok – folytatta az ügyvéd, és szemmel láthatóan megkönnyebbült, hogy komolyabb dolgokról esik szó. – Mrs. McAvoy otthona Hove-ban, egy ötszobás ház.

45/391

Az egész család jól ismerte azt a házat, különösen Tom és Martin, akik ott nőttek föl. Viktória korabeli sorház volt egy csöndes lakóövezetben, tágas, magas szobákkal és egy hatalmas kerttel, tóval a közepén, és mindannyiukat emlékek kötötték ahhoz a helyhez. Mindig zsivaj és élet töltötte meg a házat. Vivien már évek óta mondogatta, hogy kisebb, praktikusabb helyre fog költözni. Anna azonban sejtette, hogy nehezen tudta volna elhagyni az otthonát, amelyet oly sok éven át osztott meg férjével, Stanley-vel. – Egyenlő részben osztozik rajta a két gyermek, Tom és Martin. A fivérek barátságosan biccentettek egymás felé. Az ügyvéd följebb tolta olvasószemüvegét az orrán, és visszafordult az iratokhoz. – Ami a másik fontos birtokot illeti… Mind tudták, mi következik. Françoise manikűrözött kezét a nyakláncához emelte, és a finom, krémszínű gyöngyökkel babrált. Anna az ajkába harapott. Amíg az ügyvéd az iratokat lapozgatta, felidézte a reggeli közben lezajlott beszélgetést a családi házban. – Nos, a bolt elhelyezkedése nem rossz – mondta Françoise, és töltött magának egy csésze erős kávét a kannából. Az étel a tányérján érintetlen maradt. – Szerintem vannak benne

46/391

lehetőségek. Remélem, Vivien alaposan átgondolta, hogy ki tudja a legjobban értékelni. – Lehetetlenség volt nem észrevenni a hangjában rejlő ambíciót. – Igen – mondta Tom ábrándozva. – Hát, nem is tudom, mihez kezdenék vele – tette hozzá, és belemártott egy katonát a lágy tojásba, majd a levegőben tartotta. – Én aligha konyítok az üzlethez, és manapság teljesen lefoglal a szobrászat. És anyu tudja, hogy Jan is milyen elfoglalt az ügynökségen. – A tojásos kenyérdarabkát a tányérja szélére tette, mintha elment volna az étvágya. – Úgy értem, anyu tudta. – Mi meg persze odaát vagyunk Párizsban… – mondta Martin, miközben megvajazta a pirítósát. – Az nem probléma – mondta Françoise, vérvörös szájához emelve a kávéscsészét. – Tudod jól, Martin, hogy már jó ideje vágyom egy kis, hogy is mondjátok… egy kis projektre. Talán éppen ez lesz az. Úgy értem, természetesen, majd meglátjuk, hogyan döntött Vivien…, de remélhetőleg ebben az ügyben sokkal gyakorlatiasabb volt, mint ahogy a boltot vezette. Françoise Anna szüleinek otthonos, hagyományos angol konyhája felé pillantott. – Már rég eszembe jutott a látogatásaink kapcsán, hogy a déli partra igazán ráférne egy kis kifinomultság. Egy étterem, francia eleganciával kialakítva. Talán el tudnám indítani. Imogen Annára pillantott, és diszkréten fölvonta a

47/391

szemöldökét. Nagyanyjuk, aki a maga módján elegáns volt, de egész életében rajongott a házi kosztért és a hétvégi sült krumplis halért, soha nem tette be a lábát egy puccos étterembe. Most, az ügyvédi irodában, Imogen ismét a nővérére pillantott, ahogy feszülten várták a híreket. – Tehát – folytatta az ügyvéd. – Következik Mrs. McAvoy boltja, az üzlethelyiség a hove-i Granville árkádsoron, amely jelenleg fagylaltozóként üzemel. Anna próbálta nem a szívére venni az érzéketlen leírást, az ügyvéd végül is csak a munkáját végezte. Ám a Sunset 99s, Vivien nagyi tengerparti boltja nem csupán egy „fagylaltozóként üzemelő üzlethelyiség”. Ennél sokkal több volt! Az ötvenes évek óta, Tom és Martin kisfiúkorában a bolt Vivien álmát és megélhetését jelentette – egy vállalkozást, amelybe férjével, Stanleyvel vágtak bele, s amelyet Stanley halála után még oly sokáig tovább vitt. Most pedig, ebben a lehetetlenül hosszúnak tűnő néma csöndben az ügyvéd irodájában, mindjárt kiderül, hogy hogyan alakulnak tovább a dolgok. – Mrs. McAvoy úgy rendelkezett, hogy a fagylaltozó üzlethelyisége… Mindenki hallgatott. Anna azt kívánta, bár folytatná végre az ügyvéd. Elviselhetetlenné vált a feszültség. – …az unokái, Anna és Imogen McAvoy között legyen

48/391

egyenlően elosztva. A kezdeti költségek fedezésére is hagyott egy kis összeget. – Krisztusom! – mondta Imogen. Kiegyenesedett, tiszta szeme tágra nyílt. – Úgy értem – a szája elé kapta a kezét, és megrázta a fejét –, elnézést, de a Krisztusát, komolyan, Anna! – mondta Imogen, és a nővére felé fordult. – Mi az ördögöt gondolt, hogy mihez kezdünk azzal a bolttal? Anna lassan próbálta megemészteni az információt. Meg volt róla győződve, hogy korlátozottak a lehetőségek, és a bolt vagy az apjáé, vagy a nagybátyjáé lesz. Erre egyáltalán nem számított. Hepburnről gondoskodni egy dolog – de átvenni Vivien vállalkozását? Az egészen más. – Hagyott maguknak itt egy üzenetet… – mondta az ügyvéd, és visszafordult egy, az iratköteghez csatolt rózsaszín laphoz. Megköszörülte a torkát, és fölolvasta: – Azt írja: „Tudom, hogy nem haladtam a korral, de ti ketten tökéletesek vagytok arra, hogy korszerűsítsétek a boltot. Íme, a tiétek. A családi vállalkozásunk. Hadd legyek büszke rátok.” – Ezt a fényképalbumot is magukra hagyta – folytatta az ügyvéd, és átnyújtott Annának egy nehéz, dombornyomásos, fekete könyvet. – A bolt ügyében majd megbeszéljük, hogy mikor találkozzunk, hogy aláírják a papírokat, és átvegyék a kulcsokat. Anna kábán átvette az albumot. Érezte, hogy eluralkodik rajta

49/391

a pánik. Imogen arckifejezéséből ítélve ezzel nem volt egyedül.

A megbeszélés után Vivien házába mentek, és letelepedtek a nappaliban. Anna végignézett a nagyapja óráján, a perzsaszőnyegen, a fekete-fehér fényképeken. Ugyanitt ültek másfél hete a nagyanyjával, ezúttal azonban Vivien csupán egy elsuttogott jelenlét volt. Jan kötelességtudóan kitöltötte a teát Vivien kedvenc boglárkás kannájából, Anna pedig szétosztotta a gőzölgő csészéket, mindegyik alátéten egy-egy saját készítésű gyömbéres süteménnyel. – Ezt nevezem meglepetésnek! – mondta Tom, amikor hátradőlt anyja sötétzöld karosszékében a kandalló mellett. – Nem lesz könnyű dolgotok, lányok – mondta Françoise, és az unokahúgaira pillantott. Az ablakfülke mellett állt, a csészével és az alátéttel a kezében, összeszorított szájjal. – Komolyan jobb lenne, ha eladnátok. Martin bácsi elfordította a fejét, és kedves hangon hozzátette: – Természetesen hacsak nem akarjátok ti magatok vezetni a boltot. Imogen? – Ne rám nézzetek! – mondta Imogen, süteménnyel a szájában, és határozottan megrázta a fejét. – Én tíz nap múlva visszamegyek a tengerhez.

50/391

– Na és te, Anna? – kérdezte Martin. – Gondolom, számításba kell venned az új lakásodat is. Most van rendszeres bevételed, de ha átveszed a boltot, már nem így lesz. Anna elkevert egy kanál cukrot a teájában, és udvariasan bólintott. Nemrég léptették elő a Brighton Pavilion marketingigazgatójává, és végre rendes, biztos jövedelme volt. Pontosan tudta, hogy a művészeti szektort ért megszorítások ellenére ő még a szerencsés kevesek közé tartozott. Mégis, az eseménydús hét év után és az idejét egyre jobban lefoglaló üzleti megbeszélések és e-mailezések után… talán valóban eljött az ideje a változásnak. Alig mert belegondolni, de mindig is arra vágyott, hogy a gasztronómiával foglalkozhasson, amit már kiskora óta szenvedélyesen szeretett. – Martinnak természetesen igaza van – mondta Jan Annát figyelve, és visszarántotta lányát a jelenbe. – Úgy értem, ez nem valami biztonságos, nem igaz, drágám? A bolt vezetése. Különösen most nem. – Tom a felesége mellett ülve lassan és szótlanul kortyolta a teáját. – És szerintem mind tudjuk, hogy a nagyanyád már hosszú ideje elhanyagolta a boltot. Anna felidézte a legutóbbi alkalmat, amikor ellátogatott a Sunset 99s-ba. Anyjának igaza volt. Nem egy olyan imádni való cukrászda, amilyenre ő vágyott… Ütött-kopott és elhanyagolt, arról nem is beszélve, hogy nagyon kevés a kuncsaftja.

51/391

Tapasztalat nélkül aligha boldogulna vele egyedül. – Hozok egy pohár vizet – mondta Anna, és kislisszolt a konyhába. Imogen követte, és elkapta a könyökét. – Hé! – mondta Imogen. – Nem csoda, hogy el akartál menekülni. Ne hagyd, hogy dirigáljanak, nővérkém. Te mit gondolsz, komolyan? – Az igazat megvallva fogalmam sincs – mondta Anna, és nekidőlt a konyhapultnak. – Nos, nekem most szükségem van egy rendes italra – mondta Imogen, és kutakodni kezdett nagyanyja italszekrényében. – Mi a véleményed? – Ezt alaposan végig kell gondolnom. Úgy értem, persze nagyon meghatódtam, hogy V nagyi így döntött. De a felelősség… mit tudunk mi az üzletvezetésről, Imo? – Semmit! – felelte Imogen, és elővett egy régi üveg cherry brandyt, és töltött magának egy pohárral. Kérdőn a nővérére nézett, de Anna csak megrázta a fejét. – Kösz, nem, szerintem ezt már egy évtizede nem nyitották ki. Imogen belekortyolt az italba, és a fintora alátámasztotta a nővére gyanúját. – Éppen ezért szeretném már most, az elején leszögezni, hogy ez nem nekem való. És neked sem kell kényszer alatt érezned magad: csak mert ránk hagyta a Sunset 99s-t, még nem muszáj elfogadnunk. Neked ott van a menő állásod.

52/391

Anna játékosan oldalba lökte Imogent. – Egyáltalán nem menő – mondta. – És ettől még a saját életemet kell építenem. – Tudod, hogy csak irigykedem – mondta Imogen. – A munkádra, a lakásodra. Mindez komoly előrehaladás, nővérkém. Nem akarhatod csak úgy félredobni. Itt, Vivien házában, a kedvenc receptjeivel a hűtőszekrényen és a csecsebecséivel az ablakpárkányon, Annának nehezére esett elhessegetnie a gondolatot, hogy Vivien valahogy még mindig hallja őket. – Egyre elviselhetetlenebb, mi? – kérdezte Imogen, és a nappali felé intett. – Ki? Anyu? Imogen fölnevetett. – Nem, dehogy anyu! – mondta. – Már egész megszoktam a nyaggatását. Nem, én a Madame-ra gondoltam… – és drámaian eltúlzott suttogásra váltott, amitől egyáltalán nem lett halkabb a hangja –, Madame Françoise-ra. – Aha – mondta Anna. – Igen, értem, mire gondolsz. Nagyon akarta azt a boltot, nem igaz? – Elég nyilvánvalóvá tette – mondta Imogen, és belekortyolt a cherry brandybe. – És hogy fölcsillant a szeme, amikor a francia étteremről beszélt. Úgy beszélt róla, mintha már az övé lenne. – Gondolom – súgta vissza Anna. – De te is tudod, hogyan

53/391

vélekedne erről V nagyi – egyáltalán nem lenne ínyére. Különben is, azt gondolom, hogy a dordogne-i villával és párizsi lakással Françoise és Martin jól elvan Franciaországban. – Talán a néninek már mehetnékje van onnan – mondta Imogen. – Mindegy. Miért nem megyünk el együtt megnézni a boltot? Már ha nem bánod, ha néhány éjszakát nálad töltök, amíg kitaláljuk, mihez kezdjünk. Szeretném viszontlátni a helyet, újra fölfedezni a gyöngyszemet, amit V nagyi ránk hagyott. – Hát persze, nálam maradhatsz! Legalább megnézed a lakásomat, újra láthatod Jont, és rendesen megismerkedhetsz Alfieval. De ha arra számítasz, hogy a bolt egy gyöngyszem… Nos, mondjuk úgy, hogy erre ráfér a finomítás.

Harmadik fejezet Imogen az autó rádióját állítgatta. Végül sikerült találnia egy csatornát, ami tetszett neki, és föltekerte a hangerőt. A hűvös szombat délutánon Bob Marley Stir It Up című dala harsogott az autó hangfalaiból, ahogy a testvérpár elindult az A úton vissza, Brightonba. Anna szorosan kapaszkodott a kormánykerékbe. – Muszáj ilyen hangosan bömböltetnünk, Imo? Így kicsit nehéz koncentrálni. És szerintem Hepburnnek sem tetszik. – „Little daaaaarling” – énekelte Imogen, és lehúzta a kocsi ablakát, majd megsimogatta a kutyát. Ahogy belekapott a szél a hajába, egy pillanatra ismét a szigeten érezte magát. A reggae dal visszaröpítette az utolsó Lucával töltött éjszakába. Még alig egy hét telt el, mégis olyan érzése volt, mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta. Már alig várta, hogy fölmehessen az internetre beszélni a férfival. Hátrapillantott. Egy piros sportkocsit látott közeledni egy lószállító kocsival. – Gyorsíts fel egy kicsit, Anna! Néhány ló meg akar előzni. Anna kelletlenül beletaposott a gázba, amíg a mutató a műszerfalon kilencvenhat fölé nem kúszott.

55/391

– Végre – mondta Imogen. – Na még egy kicsit! Jó lenne még vacsora előtt Brightonba érni.

Imogen Anna lakásajtaja előtt feszengett, a hátizsákjával és Hepburn pórázával a kezében. A javaslatának köszönhetően harmincöt perc alatt sikerült Brightonba érniük. – Hiányoztál! – mondta Jon, és behunyt szemmel átkarolta Annát. Imogen csöndesen várakozott, nem akarta tönkretenni a viszontlátás örömét, Hepburn viszont egy éles vakkantással megtörte a csendet. Jon elhúzódott, megpillantotta Imogent és a kutyát. – Imogen! – mondta, és ellépett a barátnője mellől. – Észre se vettelek. Szia! – Odalépett hozzá, és puszit nyomott az arcára. – Helló, Jon! – mondta Imogen mosolyogva. – Rég láttalak. – Imogen itt marad pár napra – magyarázta Anna. – Remélem, nem baj. Ami pedig a kutyát illeti, nos, néhány dolgot el kell magyaráznom. – Na igen… – mondta Jon, és összevont szemöldökkel méregette Hepburnt, aki Imogen lábai körül totyogott, és belegabalyodott saját pórázába. Imogen észrevette, hogy Jon barna haja rövidebb, mint régen, és a borostája kétoldalt barkóban folytatódott. Sokkal

56/391

kipihentebbnek tűnt, ami nem is volt meglepő. Amikor legutóbb látta a férfit – mielőtt Ázsiába ment –, Annától tudta, hogy éppen a válás utolsó felvonása zajlott. – Alfie-val éppen pizzát készítünk – mondta a férfi, és beinvitálta őket a konyhába. – Rengeteg tészta maradt. Nektek is csinálunk egyet. – Remekül hangzik – mondta Anna, és belépett a folyosóra, majd ledobálta a táskáit. Alfie odarohant hozzá, ő pedig a karjaiba kapta a kisfiút. – Szervusz, kicsim! Jó újra látni. – Pizza! – mondta Alfie izgatottan. – Én meg apu pizzát csinálunk. – Ez nagyszerű, drágám! – mondta Anna, majd kézen fogta a kisfiút, és a konyha felé indultak.

– Hát volt néhány meglepetés V nagyi végrendeletében – magyarázta Anna. – Főleg az, hogy Imogen és én örököltük a Sunset 99s-t. – Ezt vegyük át újra! – mondta Jon, és fölvágta a frissen sült pizzát. – Örököltél egy fagylaltozót? – Úgy van – mondta Anna, és hátradőlt. – Meg, amint láttad, egy kutyát is. – Hebbön! – mondta Alfie, és előrehajolt a gyerekszéken. –

57/391

Kutyi! Fagyi! – Egek,

mindkét

varázsszó

egyszerre!

–

mondta

mosolyogva, kétségbeesést színlelve. – Igen, most már van egy kutyusunk. De nincs fagyi, Alfie. Bocs. Viszont van finom pizzád. – Alfie szereti a pizzát – mondta a kisfiú, és beleharapott a szeletbe, amivel Imogen kínálta, látszólag teljesen megfeledkezve a fagylaltról. – Szóval, ami a boltot illeti – igen, azt akarta, hogy vegyük át Imogennel. Együtt alapították Stanley nagypapával, és úgy akarta, hogy a családban maradjon. Jon türelmesen hallgatta. – Én még mindig nem tértem magamhoz a kutya miatt – mondta. – De azért folytasd! – Sajnálom – mondta Anna halkan, amikor Alfie nem figyelt oda –, hogy nem tudtuk előbb megbeszélni Hepburn sorsát. V nagyi ragaszkodott hozzá, hogy Brightonban maradjon. – A bolt miatt meg ne aggódj! – szólalt meg Imogen. – Visszamegyek Thaiföldre, Anna pedig megtartja az állását. – Ez lenne minden – mondta Anna. – De azért holnap megnézzük a boltot. Imogen látni akarja, hogy milyen állapotban van. – Amikor legutóbb ott jártunk, eléggé le volt robbanva – mondta Jon elmélázva. – Helyre kellene pofozni, mielőtt

Jon

58/391

eladjátok. Gondolom, ezt tervezitek? – Igen – mondta Imogen, és bólintott. Anna habozott. Vajon tényleg föl kellene adniuk, mielőtt alaposan végiggondolnák? – Valójában – mondta – még nem hoztunk végleges döntést.

Másnap, vasárnap korán reggel Imogen és Anna lesétált a tengerpartra. Az égboltot narancssárga csíkok tarkították, és kis vitorlás hajók sorakoztak a kavicsos parton. Búgás és csilingelés hallatszott, mintha parányi csengettyűk szólaltak volna meg, amikor a kis hajók kötélzete nekiütődött az árbocoknak. Följebb néhány férfi állt a parton, horgászbotjaikat türelmes összetartozással fogták, és a hajnali hullámokat nézték. A parttól jobbra – elcsigázott határjelként – terpeszkedett a West Pier kiégett romhalmaza. A Sunset 99s – közvetlenül egy sor tarka parti kunyhó után – a Granville árkádsoron helyezkedett el. A merész facégér alkonyi színekben pompázott. Egy fagylalttölcsér képe függött a graffitivel összefújkált fémredőny fölött. Imogen megjegyezte, hogy a Granville árkádsor nem olyan forgalmas hely, mint a Brightonhoz közelebb eső környék. A turisták inkább a Brighton Pierhez meg a körülötte lévő fánkos és halas boltokhoz özönlöttek. Erre csak egy magányos kutyasétáltató járt, és néhány helyi

59/391

srác zörgött a kerekekkel a macskakövön, gördeszkatrükköket gyakorolva. Imogen végignézett a sétány többi üzletén: volt itt egy ajándékbolt néhány felfújható csónakkal és képeslappal a kirakatban, egy újságos és egy kisebb ajtó szörfdeszkákkal a fal mentén meg egy szörfórákat hirdető sárga cetlivel. Anna elfordította a kulcsot a fémredőny lakatján, és lassan fölhúzta. Imogen lehajolt, hogy segítsen. – Jóságos ég, de nehéz! Hogy birkózott meg ezzel a nagyi egyedül? – kérdezte Imogen. – Nem volt teljesen egyedül – mondta Anna. – Volt egy asszisztense, Sue, és azt hiszem, néha a barátnője, Evie is besegített. – Anna az ajándékboltra mutatott. – Emlékszel, a nagyi Evie-re hagyott egy ékszert a végrendeletében, azt a rubinköves aranymedált, amit folyton viselt. Nagyon közel álltak egymáshoz ők ketten. Imogen belesett a redőny alá, és látta, hogy a fekete-fehér kockás padlót egy tucat elolvasatlan levél, szórólap és nyalókás papír borítja. – Egek, micsoda rumli! Anna is lehajolt, hogy megnézze, mit látott a húga. – Jaj, anyám! – mondta. A fémredőny zajosan csattogott, ahogy teljesen fölhúzták. Anna egy másik kulccsal kinyitotta az üvegajtót, és habozva belépett.

60/391

A márványpultokon menük és rendelésekkel teleírt fecnik hevertek – mintha egy vihar söpört volna végig a bolton. A tükrök a falakon, amelyek Imogen emlékeiben vakítóan csillogtak – gyerekkorukban ezek a tükrök az ő arcukat is visszatükrözték Annával, ahogy a kólájukat szürcsölték –, most sötétek, homályosak voltak, és fekete foltok éktelenkedtek rajtuk. – Nem azt mondtad, hogy csak két hétre zárt be a bolt? – kérdezte Imogen, és kinyitotta az egyik hűtő ajtaját, majd befogta az orrát a megsavanyodott tej és penész bűzétől. – Fúj! – kiáltott föl, és közelebbről is megvizsgálta. – Ez aztán büdös! Rengeteg penész van az alján! – Egy ideig Sue vigyázott a boltra, hogy a nagyi pihenhessen kicsit. Úgy tűnik, nem végzett valami jó munkát – mondta Anna bűnbánóan. Tudhatta volna, hogy rosszul állnak a dolgok. Talán segíthetett volna valamiben. Imogen kiszúrta a Mr. Whippy gépet a pulton. – Emlékszel rá? – kérdezte. – A nyári vakációkról, amikor lejöttünk látogatóba. Anna odalépett a húga mellé, és nosztalgiázva végigsimította a feliratot a fagylaltgépen. – Látott ez már jobb napokat is – mondta. Kipróbálta a kart, amivel a fagylaltot lehetett kiengedni a gépből. Csak némi koszos víz szivárgott belőle. A testvérek ugyanazzal a gyászos

61/391

arckifejezéssel néztek egymásra. – Már jó ideje nem jártam itt – mondta Anna. – De a nagyi sose hagyta volna, hogy így lerobbanjon az üzlet. Gondolom, amikor Sue beállt kisegítőnek, ő már nem foglalkozott többé az üzletvezetés mindennapos gondjaival. Talán már kezdte rosszul érezni magát. – Sosem beszélt arról, hogy megy a bolt? – kérdezte Imogen, és belelapozott a kassza mellett heverő könyvelésbe. – Nem igazán! Mindig inkább arról szeretett hallani, hogy velünk mi van. Emlegette viszont a többi boltost – Evie-t és egy fiatalabb srácot, Finnt, aki időnként be szokott nézni hozzá. Az üzleti dolgokról nem sokat beszélt. De ha rajta múlik, sosem került volna ilyen állapotba a bolt. Tudod, milyen házias volt mindig. Mármint, boltias. – Anna erőltetetten elmosolyodott. – Boltias – ismételte Imogen halkan, és végigsimított a koszos konyhapulton. Fekete lett tőle az ujja. – Szegény V nagyi! Nem épp erre emlékeztem gyerekkoromból. – Egyetértek, lesz még vele munkánk – mondta Anna megkönnyebbült arckifejezéssel, de némi aggodalommal a szemében. – Habár az eredeti ötvenes évekbeli jellegzetességek mind itt vannak. – A fali lámpákra mutatott, és a pult mellett sorakozó székekre. – Helyre tudnánk állítani, nem? Megőrizhetnénk a retro stílust, némi modern beütéssel. Anna a pult mögé lépett.

62/391

– Biztosan rengeteg izgalmas apróság lapul itt is… – Lehajolt, hogy kinyissa az egyik szekrényajtót. Imogen hallotta a földre boruló tányérok csörömpölését. – Persze szükség lesz némi fantáziára. – Anna elfojtott hangon beszélt, miközben próbálta a szekrénybe visszagyömöszölni az edényeket. Fölállt. A feje fölött egy nehéz tábla lógott a falon. Anna fölolvasta a pasztellszínű krétával írt feliratot:

Vivien ajánlata: Palacsinta és vaníliás fagylalt csokoládéöntettel

Anna eltöprengett. – Képzeld csak el, Imo! Készíthetnénk meleg francia palacsintákat mogyorós és csokis fagylalttal, fagyikelyheket friss sorbettel és gyümölcsszószokat… – Az a tábla nem tűnik biztonságosnak – szakította félbe Imogen. – Tényleg? – Anna megfogta a sarkát, ám a nehéz tábla veszélyesen himbálózott a szögön, mintha bármelyik pillanatban leszakadhatna. Anna megállította, és ellépett tőle. – Igazad lehet. – Nézd, nővérkém. Tetszik, hogy próbálsz optimistán

63/391

hozzáállni a dolgokhoz, de legyünk őszinték. Ez a hely szörnyen lepukkant, csupa szemét – és csak a jó ég tudja, mióta veszteséges. – Tudom – mondta Anna csüggedten. – De… – A pultra támaszkodott, ahol kislánykorukban ültek. – Érzek valamit, most, hogy itt vagyok. Te nem? – Szerintem csak nosztalgiát érzel – mondta Imogen. Odakint szemerkélni kezdett az eső, és becsapott a nyitott üvegajtón. Imogen fölpattant, és becsukta az ajtót. – Ne érts félre, Anna! Engem is boldog emlékek fűznek ehhez a helyhez – és tudom, milyen sokat jelentett a nagyinak, és milyen sokat jelent még mindig apának. De vannak dolgok, amiket jobb hátrahagyni. Nekem most más terveim vannak. És ezt a helyet még Marine Parade sem tudná földobni. Anna a füle mögé simította gesztenyebarna haját, és nekiállt egy halomba összegyűjteni a szórólapokat és menüket. Szótlanul a kupac mellé tette a tollakat és a jegyzetfüzeteket, a pult szélével párhuzamos, tökéletes sorba rendezve mind. – Ne csináld ezt, Anna! Tudom, hogy fölzaklatott, de az az igazság, hogy nem akarok egy lepukkant fagylaltozóval foglalkozni az esős Brightonban. Úgy értem, komolyan – mondta Imogen, és a hangja kissé ellágyult. Lepillantott a padlóra, és az üres nyalókás papírok felé intett. – Te talán igen? Ez lenne a nagy álmod? Azért dolgoztál az

64/391

egyetem óta marketingesként, hogy végül itt kelljen fölmosnod? – Gondolom, nem – mondta Anna, és az ajkába harapott. – És egyedül biztosan nem boldogulnék. De mi mást tehetnénk? Adjuk el egy vadidegennek, figyelmen kívül hagyva V nagyi akaratát? – Nem muszáj vadidegennek eladnunk – mondta Imogen, és vállat vont. Anna összevonta a szemöldökét. – Ugye nem gondolod komolyan… – Françoise néni, de igen – mondta Imogen tárgyilagosan. – Én csak próbálok realistán gondolkodni, Anna. Legalább belegondolhatnánk? Nem mintha Imogennek ne lettek volna érzései. Hát persze hogy voltak, de félresöpörte őket. Még túl fiatal volt ahhoz, hogy elkötelezze magát.

– Tudod, mi van? – kérdezte Imogen Lucától aznap délután, és közelebb hajolt a laptopjához, hogy a férfi hallja a hangját a nyüzsgő tengerparti kávézóban. – Na mi? – kérdezte a férfi mosolyogva, és mélyet szívott kézzel sodort cigarettájából. Lassan kifújta a füstöt. Imogen maga elé képzelte az alakját, és próbálta belevésni az emlékeibe: Lucát, meztelen felsőtestét, barna bőrét, kétnapos

65/391

borostáját, sötét haját. Hiányzott neki a férfi. Most, hogy az itthon töltött időnek már majdnem a fele eltelt, a vágyakozás szinte édes volt. A visszatérés a szigetre már csak karnyújtásnyira van. Imogen izgatottan és feldobódva ismét a régi önmaga volt. – Már csak egy hét, és megyek vissza – mondta Imogen izgatottan. – Tényleg? – kérdezte a férfi, és szélesen elmosolyodott. – Ez fantasztikus! Olyan lassan telik az idő. Már alig várom, hogy újra lássalak, bébi. – Nos, nem kell várnod! Vagy legalábbis már nem sokáig. A jövő hét utáni kedden repülök vissza. – Ez nagyszerű! – mondta Luca megnyerő, lusta mosollyal. Imogen az ajkába harapott – a férfi olyan átkozottul szexi volt. Még a szelet és az esős tengerpartot is el tudta viselni abban a tudatban, hogy hamarosan egy forró thaiföldi parton fog sütkérezni, és Luca napolajjal kenegeti majd a hátát. – Bangkokba repülök, onnan pedig busszal és hajóval megyek tovább, úgyhogy csütörtökre együtt leszünk. Szólj mindenkinek, hogy álljanak készenlétben! – Úgy lesz! – ígérte Luca, változatlanul meleg mosollyal. – Bízd csak rám a fogadóbizottságot! – Nagyszerű – mondta Imogen, és úgy érezte, hogy helyrezökkent életének egy darabja. Helytelen lenne bűntudatból vagy a nagyanyja iránti kötelességtudatból Brightonban

66/391

maradnia. Ezt már tisztán látta. – Szóval, mit csinálsz ma este? – kérdezte. – Lesz egy buli a parton, néhányan elmegyünk – felelte a férfi. Imogen próbálta elfojtani az irigységét: hamarosan ő is ott lesz velük. – Na és te? – kérdezte a férfi. – Annával és a barátnőjével, Jess-szel leszek – felelte. – Jövő hétvégén lesz Jess esküvője, és most beszélik meg az utolsó teendőket. Én is ismerem Jesst az iskolából, úgyhogy velük tartok a társaság és a bor miatt. – Hát akkor érezd jól magad! Én pedig megszervezem a hazatérési ünnepséged – mondta a férfi. – Kösz. Már alig várom. Viszlát, Luca! – Imogen csókot dobott a webkamera felé. Kelletlenül kilépett a Skype-ból, azt kívánva, bárcsak mindig láthatná a férfi arcát. Belépett a Facebook-fiókjába, és bepötyögött egy bejegyzést: „Még egy hét az esős Angliában, és megyek vissza a tengerpartra! Foglaljatok nekem egy helyet a pálmafák alatt…”

– Kaphatnánk még egyet, kérem? – mondta Imogen két órával később, és mosolyogva fölmutatta az üres fehérboros üveget a csaposnak. Jess, Imogen és Anna egy csöndes, gyertyafényes

67/391

sarokban ült a Smokey Joe bárban a Lanesen, ahol barátságos a személyzet, extra hosszú a happy hour, és van egy legendás zenegépük is. Még vasárnap este is zsúfolásig megtelt a hely. – Fantasztikusan nézel ki, Imogen – mondta Jess. – Jelenleg biztos te vagy az egyetlen nő Brightonban, aki ilyen szépen le van barnulva. Még mindig élvezed Thaiföldöt? Imogen nehezen tudta összeegyeztetni az Annával lógó, gót tinédzser Jesst és a most vele szemközt ülő elegáns, piros ruhát viselő, sikeres emberjogi ügyvéd Jesst. A legnagyobb különbség persze az volt, hogy most, hogy Jess és Anna már idősebb volt, Imogen is velük lóghatott. – Ó, igen – mondta. – Úgy értem, jó látni Annát, meg minden, de… – Lehet, hogy már sosem kapjuk vissza – mondta Anna, és színpadiasan felsóhajtott. – Nézd, sajnálom – mentegetőzött Jess feszengve, ahogy a csapos újratöltötte a poharaikat behűtött borral. – Ha tudtam volna, hogy itt leszel, neked is küldtem volna meghívót az esküvőre… – Jaj, emiatt ne izgulj! – mondta Imogen, és elhessegette Jess aggodalmát. – Egy héttel ezelőttig még én sem tudtam, hogy jövök. – De a lakodalomra ugye eljössz? – kérdezte Jess. – Anna minden részletet ismer. Nagyon örülnénk neked Eddel!

68/391

– Remekül hangzik – mondta Imogen, és hálás volt, hogy volt mire várnia. Az elkövetkező héten főleg az apjának és Martin bácsinak fog segíteni Vivien holmijának az átválogatásában, és a bútorok aukcióra való előkészítésében. Hatalmas feladat lesz, és tudta, hogy az apjának szüksége lesz közben erkölcsi támaszra. – Szóval… – kezdte Jess, és végigfutott egy tollal a listáján; a legtöbb bejegyzést már áthúzta. – Abban maradtunk, hogy elkészíted a muffinokat, ugye, Anna? – Erről jut eszembe… – mondta Anna. Jess elkomorult. Rózsás angol arcáról a stressz első előjelére egyből eltűnt a szín. – De megígérted… – mondta Jess kétségbeesetten. – Ne szúrj ki velem, Anna! – Ne aggódj! – mondta Anna, és biztatóan megszorította barátnője karját. – Csak biztos akarok lenni benne, hogy mindenáron muffinokra vágysz. Mert arra gondoltam… A muffinok egy kicsit már elcsépeltek, nem? Egyszer csináltam pici fagylalttölcséreket. – Két ujjal mutatta, hogy milyen kicsik voltak. – Mennyei volt az ízük. Valójában a belsejükben nem fagylalt van, hanem olyan csokihabszerűség, de nagyon ínycsiklandó, ezt garantálhatom neked. Remekül illene a nyári esküvőhöz. – Tetszik az ötlet – mondta Jess, szemmel láthatóan

69/391

megkönnyebbülve. – Sőt, imádom. Hűha. Bocs, hogy majdnem kiborultam! Nagyon zűrös ez a hetem. – Bízz bennem! – mondta Anna. – Nem foglak cserbenhagyni. Van kedved segíteni, Imo? – Persze – mondta Imogen. – Jó móka lesz. Ugye szombaton lesz az esküvő? – Igen – mondta Jess, és játékosan beleharapott az ajkába, majd fölnevetett. – Már csak három nap. Egyszerre vagyok izgatott és rémült. De szerencsére nincsenek kétségeim Ed felől. Benne biztos vagyok. – Akkor mi történt a héten? – kérdezte Imogen. – Az utazási iroda, amelyikkel Antiguába utaznánk nászútra. Láttuk a hírekben, hogy pénzügyi gondjaik vannak, és sem az emailekre, sem a telefonhívásokra nem reagálnak. – Egek – mondta Anna. – Van biztosításod? – Még ezt sem tudom – mondta Jess. – Ez Ed dolga volt, és nem kérdeztem. Annyi mindennel kellett foglalkoznunk az esküvő előtt. Egyelőre csak reménykedünk, hogy minden simán megy. – Biztos így lesz! – mondta Imogen. – A cél előtt mindig akad egy kis gebasz, nem? – Remélem, igazad van – mondta Jess. – Eddel már tavaly óta készülünk erre az útra. És az igazat megvallva, az esküvői szervezés és a stressz után azt hiszem, jót fog tenni. – Jess

70/391

belekortyolt a borba. – Anna, már akartam kérdezni. Ugye nem probléma ez az egész Mia-dolog? Tudom, hogy nem kellemes, de nem tudtuk nem meghívni. Mia… Imogen próbált rájönni, hol hallotta ezt a nevet azelőtt. – Úgy értem, Eddel még mindig jó barátok – folytatta Jess. – Tudjuk, hogy nem volt helyes, amit tett, hogy megcsalta Jont, különösen, amikor Alfie még olyan kicsi volt – de Ed nem akart választani kettejük közül. Úgy tűnt, Jont sem zavarja, hogy ott lesz. – Hát persze! – mondta Anna nyugodt hangon. – Gyakran találkozom vele, amikor elmegyek Alfie-ért, és mindig egész kedves. Ez a nap a tiétek Eddel, azt hívtok meg, akit akartok. – Akkor jó… – mondta Jess. – Be kell vallanom, nagyon éretten viselkedsz. – Ez az egyetlen módja Alfie mellett – mondta Anna. – Mind a legjobbat akarjuk neki. Kezdettől tudtam, hogy Jonnal nem fog minden simán menni, de szeretem őt. Szerencsésnek érzem magam, hogy rátaláltam. – Igazad van – mondta Jess. – Jon rendes pasas, és különben is, kinek ne lennének problémái? Még mindig nem tudom elhinni, hogy tényleg összeköltöztetek. Ez nagyszerű! Mielőtt ti ketten megismerkedtetek, még váltig állította, hogy távol tartja magát a nőktől és az elkötelezettségtől. Sőt, nem is voltam benne biztos, hogy bemutassalak-e benneteket egymásnak. De

71/391

miattad meggondolta magát, és most mindketten olyan boldognak látszotok. – Azok is vagyunk – mondta Anna. – Eddel határozottan elismerést érdemeltek, amiért összeboronáltatok minket. De térjünk vissza az esküvődhöz! Mi maradt még a listán, Jess? – Mindjárt megbánod, hogy megkérdezted – mondta Jess, és nevetve fölvette a vastag jegyzetfüzetet.

Negyedik fejezet – Korán fölkeltem, hogy megcsináljam a csokihabot, úgyhogy az már kész van – mondta Anna Imogennek Jess esküvőjének reggelén, és a hatalmas tál krémes, könnyű tejcsokoládéra mutatott a konyhapulton. – Most pedig el kell készítenünk az ostyát a minitölcsérekhez. – SOKIHAB – mondta Alfie a gyerekszéken ülve, maszatos arccal. – MÉG SOKIHAB! – Szerintem már eleget ettél! – mondta Imogen. Fölvett egy kötényt, megkötötte hátul, és belekukkantott a sütőbe, ahol már sült az ostya. – Bizony – mondta Anna, és letörölgette a kisfiú arcát. – Ha még többet eszel, a papa kinyír engem, amikor hazaér. – Fincsi – mondta Alfie. – Alfie szereti a sokihabot. – Íme a garanciánk – mondta nevetve Anna. – Most már csak reménykednünk kell, hogy a násznépnek is ízleni fog. Anna reggel hatkor kelt, élvezte az egyedül töltött időt és a sütögetést Jess barátainak és családjának. Amint fakanalat ragadott, egyből megfeledkezett a munkával töltött hétköznapokról, és a konyháját uraló finom ízek és aromák egy édesebb helyre röpítették.

73/391

Ezt a hetet boldogan elfelejtette volna – a rengeteg üzleti megbeszélés és a Brighton Pavilion új költségvetési krízise mellett alig maradt ideje a saját csapatával foglalkozni, nemhogy a saját projektjeivel – még éjszaka, az ágyban is e-mailezett. Az előléptetést, amelynek egy hónapja még annyira örült, kezdte egyre inkább két munkahelynek érezni.

– Száz darabot ígértem Jessnek – mondta Anna. – Az ostyát muszáj addig megformáznunk, amíg még meleg. Szerintem már elkészült. Imogen kihúzta a sütőből az ostyákkal teli tepsit, és óvatosan kirakosgatta őket egy rácsra hűlni. Egy pillanattal később fogott egyet, és laza tölcsért formázott belőle egy fadeszkán. – Így gondoltad? – kérdezte. – Nem jó! – mondta Alfie a gyerekszéken. – Nos, igaza van! – mondta Anna, ahogy megvizsgálta Imogen alkotását. – Talán kövessük inkább a receptet? – Hát jó – mondta Imogen, és megnézte a képet a receptkönyvben. – Így csináld! – mondta Anna, és gyakorlott mozdulatokkal elkészített hármat, majd behelyezte őket a gyűrűs állványba, amit Jess szerzett nekik, már csak a csokihab hiányzott róluk. Imogen felsóhajtott, újra nekiveselkedett, és ezúttal sikerült

74/391

két szebb tölcsért készítenie. – Erről lenne szó! – mondta a nővére elismerően. – Már csak kilencven darabot kell megcsinálnunk. – Anna elmosolyodott. – És még el is kell készülnöm az esküvőre. Nem hiszem, hogy Jess örülne, ha így jelennék meg. – Nem is tudom. Jól áll neked a kötény – mondta Imogen –, és az a csokifolt a farmerodon nagyon sikkes. Anna játékosan meglegyintette a húgát egy tiszta fakanállal. – Hát akkor kidobtam nyolcvan fontot a Karen Millenben hiába – mondta, és a korallszín selyemruhára gondolt, aminek képtelen volt ellenállni, és amely a ruhásszekrénye ajtaján függött. – De komolyan, Anna. Mindig olyan otthonosan mozogsz a konyhában, és igazi őstehetség vagy. Mindenki így gondolja. Miért nem kezdesz ezzel valamit? – Munkára gondolsz? – kérdezte Anna. – Én mindig is hobbinak tartottam, ami csak arra jó, hogy kieresszem a gőzt. Sose gondoltam bele, hogy pénzért is csinálhatnám. Bár az utóbbi időben, gondolom, megfordult a fejemben… – Láttam az arcod a boltban – mondta Imogen. – Tudom, hogy nem csak V nagyi miatt nem akarod eladni az üzletet.

– A menyasszonyra és a vőlegényre! – mondta Anna, és

75/391

pezsgőspoharával koccintott Jess Gareth bácsikájával az esküvői sátorban. – Ezek a fagyis finomságok valami elképesztőek – mondta Gareth, és beleharapott az egyik tölcsérbe. – Jess mondta, hogy magát illeti a dicséret. – Igen, a húgommal készítettük – mondta Anna, és felragyogott az arca a dicséret hallatán. – Örülök, hogy ízlik. Anna Jessre pillantott, aki a főasztalnál ült. Csontszínű, szatén, negyvenes évekbeli stílusban készült, szűk ruhát viselt csipkés ujjakkal és magas sarkú cipővel. Szebb volt, mint valaha. Göndör, fekete fürtjeit kiengedte, amitől a gyönyörű ruha természetesnek és könnyednek látszott. Az egyszerű, rózsaszín rózsacsokor harmonizált az arca színével. Menyasszonyként is önmagát adta, csak éppen ellenállhatatlanabb változatban. Összenéztek Annával, és Jess elmosolyodott. – Szia édes! – mondta Jon, és odalépett Anna mellé, majd átkarolta a derekát. Halkan odasúgta: – Van okom a féltékenységre? – Jon a hatvanas férfi felé intett a fejével, akivel Anna beszélgetett, és aki jelenleg éppen a második minifagyit tömte a szájába. – Szerintem jobban érdekli a fagylalt, mint én. Nincs mitől tartanod – mondta Anna, és puha csókot nyomott Jon szájára. – Különben is, hová tűntél? – kérdezte. – Kihagytad Jess apjának a beszédét.

76/391

– Ed anyja rosszul lett, kikísértem levegőzni. – Jobban van már? – kérdezte Anna aggodalmasan. – Persze, semmi baja. Egy kicsit túl sokat ivott, pedig nem lenne szabad a gyógyszerei miatt. De már ismét a régi. Most pedig, hadd kóstoljam meg a híres fagyidat – mondta Jon, és az állvány felé nyúlt. – Ugye, ezek laktózmentesek? – Igen – mondta Anna. – Neked saját adagot sütöttem. Úgyhogy élvezd az életed. Jon egy harapással elintézte a fagyit. – Mennyei! – mondta, és megszorította Anna kezét.

Ahogy Jess és Ed első tánca véget ért, az ara elszántan bátorította a vendégeket, hogy csatlakozzanak hozzájuk a kivilágított táncparketten. Jon kézen fogta Annát. – Segítsünk nekik? Anna egyetértően bólintott. – Már azt hittem, senki más nem jön táncolni – mondta Jess nevetve. – Olyan hülyén éreztük itt magunkat egyedül. Tudod, milyen kétballábas vagyok. A rivaldafény hiányzik a legkevésbé. – Gyönyörűek vagytok együtt – mondta Anna. – Olyan boldognak látszotok. Anna és Jon táncolni kezdett, szorosan összefonódva. „Talán

77/391

lassan a mi időnk is elérkezik” – gondolta Anna. Két zűrös év után, ami azzal telt, hogy Jon megtanult alkalmazkodni az új életéhez,

és

mindketten

próbáltak

zökkenőmentesen

gondoskodni Alfie-ról, végre simán mentek a dolgaik. Ami nagyszerű volt. Egy nap talán ők is össze fognak házasodni, de egyelőre Annának elég volt Jon karjaiban lenni, biztonságban éreznie magát, és együtt hazatérni szeretett otthonukba – minden jónak tűnt. – Tökéletes nap volt a mai – súgta Jon Anna fülébe. – És lehet, hogy még nem mondtam, de gyönyörű vagy ebben a ruhában. Anna elmosolyodott, és odahajolt Jonhoz, hogy megcsókolja. Az élőzene elmosta az előző két hét minden gondját-baját, és Anna a fellegek közt érezte magát. Legalábbis, amíg nem landolt egy cipő a lábujján. – Juj! – szisszent fel, és ösztönösen fölkapta a lábát. – Annyira sajnálom! Anna a feszengő elkövetőhöz fordult, egy tengerészkék öltönyt viselő fiatalemberhez, aki mintha nem lett volna tudatában annak, hogy milyen jóképű. – Olyan kétballábas vagyok – szabadkozott. – Istenem, szörnyen érzem magam. – Jobb lesz, ha teszel rá egy kis jeget – mondta a fiatalember táncpartnere, ahogy Anna lehajolt, hogy levegye a cipőjét, és

78/391

felmérje a kárt. – Nekem mindig segít, ha Ian a lábamra lép. – Igen, persze – mondta Anna. Kislábujja lüktetett, de legalább nem vérzett. Visszavette a cipőjét, és fölpillantott a nőre, akivel beszélt. Zöld, ötvenes évekbeli szabású ruhájában, sötétvörös haját sima, állig érő bubiként befésülve, elegánsnak és kifinomultnak tűnt. – Ó, Mia! – mondta Anna, és megpróbált fölegyenesedni. – Szia! Nem vettem észre, hogy te vagy az. – Szervusz – köszönt Jon, és megcsókolta exneje arcát, majd kezet rázott Iannel. – Sziasztok – mondta Mia. – Nagyon sajnáljuk, Anna. Rögtön elrontottuk az esti táncot. Hadd hozzak neked egy kis jeget a bárból.

– Szóval akkor ingyen van a pia? – kérdezte Imogen, amikor húsz perccel később ő is megérkezett. Fogott két pohár pezsgőt, és az egyiket odaadta Annának. – Igen, egész éjjel – mondta Anna, és hálásan belekortyolt az italba: sikerült kissé eltompítania a fájdalmat a lábában. Csak rövid ideig bírta rajta tartani a jeget. – Örülök, hogy itt vagy – mondta Anna mosolyogva –, még akkor is, ha az egyik kedvenc ruhámat viseled. Imogen egy egyvállas, ezüstszínű ruhában érkezett, amely

79/391

éppen a térde alá ért. Haját lazán feltűzte, és néhány kiszőkült tincs lebarnult, szeplős vállára hullt. Olyan káprázatosan festett, hogy alig lehetett észrevenni, hogy fekete strandpapucsot húzott hozzá. – Gondoltam, nem bánod – mondta Imogen, és a nővérére kacsintott. – Nem is – mondta Anna. – De komolyan, Imo, legalább elcsenhettél volna hozzá valami rendes cipőt is. – Anna lemondóan megrázta a fejét. – Szóval, melyikük az? – Imogen lerakta az italát, és leplezetlen kíváncsisággal körbepillantott a sátorban. – Csak nem az, amelyik éppen Jonnal beszélget? – De igen – mondta Anna, és ismét belekortyolt az italba. – Ejha! – mondta Imogen, és elismerően füttyentett. – Nagyon dögös. – Kösz. Igen, én is tisztában vagyok vele. – És egyben egy utálatos, érzéketlen, hűtlen liba, aki persze észre sem vette a szerencséjét. – Ez is igaz. Noha nem hiszem, hogy valaha is megtudom a teljes igazságot. – Miféle teljes igazságot? – kérdezte Imogen. – Volt egy kicsi gyereke, és összebújt a szomszéddal. Vége. – Szerintem Jon még mindig magát vádolja, amiért magára hagyta őt Alfie-val. Akkor kezdett az új munkahelyén, és

80/391

rengeteget utazott. – Ugyan már! Más nők képesek ellenállni a szomszéduk vonzerejének – mondta Imogen a szemét forgatva. – Halkabban! – szólt rá Anna, nehogy meghallja őket a többi vendég. – Különben is, Mia nagyszerű anya, és mindig is támogatta, hogy részt vegyek Alfie életében. – Olyan istenverte ésszerű vagy, Anna! – mondta Imogen. – Téged semmi sem bosszant fel? – Semmi közöm hozzá, hogy mi történt kettejük között. – Igazad lehet – értett egyet Imogen a nővérével. – Az mindenesetre látszik, hogy Jon teljesen odavan érted, és csak ez számít. Szörnyen gusztustalan, igazán. Amikor a zenekar rázendített egy új dalra, Imogen megfogta nővére karját. – Idd meg a piád! Tudom, hogy lesérültél, de imádom ezt a dalt. – Levette a strandpapucsát. – Vedd föl, nekem meg add ide a tiédet, és csatlakozzunk Jesshez a táncparketten!

Ötödik fejezet Hétfő reggel Imogen egyedül maradt a lakásban, és most, hogy kitisztult pezsgőtől kába feje, frissnek érezte magát, és készen állt egy jó kis méregtelenítésre. Készített magának egy mangós-golgotagyümölcsös turmixot a konyhában, majd szétnyitotta a jógaszőnyeget. Ugyanúgy fogja kezdeni a napot, mint a szigeten, a nap köszöntésével a tenger felé fordulva. Igaz, hogy ez egy szürke, sötét tenger, de akkor is tenger. Egyenletes légzéssel, megszakítás nélkül váltott testtartást, kinyújtva izmait, és ellazulva. A lefelé néző kutyapóznál megpróbálta megtisztítani az elméjét, de egy gondolattól képtelen volt szabadulni: másnap visszautazik Koh Taóra. Hamarosan ismét Luca karjaiban lesz, a parton, és újra víz alatti felvételeket fog készíteni, és élvezni a csillagos éjszakákat és aranyló nappalokat. Imogen elmosolyodott, és igyekezett a lehető legmagasabbra felemelni a fenekét, fittyet hányva a sajgó inaknak. A mobiltelefon csörgése törte meg a csöndet. Imogen kelletlenül föltápászkodott, és a dohányzóasztalhoz lépett, hogy lenyomja a telefont. Felsóhajtott, amikor megpillantotta a nevet a kijelzőn: „Anyu”. A pihenésnek lőttek; ha csak az anyjára

82/391

gondolt, feszültség töltötte el. Megnyomta a zöld gombot. – Szia anyu! – mondta, és próbálta megőrizni a nyugalmát. – Imogen, hát ott vagy! Helyes. Van egy perced? – Persze – mondta Imogen, és leült a szófára, majd fölhúzta a lábait. – Mi a helyzet? – Apádról van szó. Attól tartok, nincs jól. Bezárkózott a műtermébe, és nem hajlandó kijönni.

Amint lerakta a telefont, Imogen egyenesen a vasútállomásra ment, és fölszállt az első Lewesba tartó vonatra. Az utazás alatt végiggondolta az előző hetet, a hosszú estéket, amelyeket Vivien nagyi holmijának átválogatásával töltöttek – régi fotók, dísztárgyak és játékok apa gyerekkorából. Főleg Martin beszélt, mialatt Imogen apja lelkiismeretesen szortírozta és rendszerezte az anyjuk holmiját. Ennyi emlék közt a szülői házban nem csoda, hogy meg volt rendülve. Amint Imogen megérkezett a kis városkába, hazasétált az ismerős útvonalon szülei házába, és föl, a bejárati ajtóhoz. Fölemelte a kopogtatót, és hagyta lezuhanni. Anyja pillanatokon belül ajtót nyitott. – Köszönöm, hogy eljöttél, drágám – mondta Jan, és beinvitálta Imogent, majd hellyel kínálta a konyhaasztalnál. – Be

83/391

kell valljam, fogalmam se volt, mihez kezdjek. – Mióta van odabent? – kérdezte Imogen, és kinézett az ablakon az apja kerti műhelyére. – Tegnap reggel óta. Előző éjjel ott aludt, és már órák óta csak ücsörög a padlón. Látom az ablakon keresztül, de nem tudom rávenni, hogy kijöjjön. – Evett valamit? – Bedugdostam neki szendvicseket az ajtó alatti résen, de fogalmam sincs, hogy hozzájuk nyúlt-e egyáltalán. – Szerinted az előző hét miatt van? – kérdezte Imogen. – Nem lehetett könnyű végignéznie az anyja összes holmiját… de nem gondoltam, mármint… Anyu – mondta Imogen, és mélyen az anyja szemébe nézett, s csak most vette észre anyja szemei körül a szarkalábakat. – Apu nem szokott így viselkedni – mondta, és próbálta megérteni a helyzetet. – Nem egy depressziós alkat. – Martinnal arról beszéltek, hogy mihez kezdjenek Vivien nagyi házával – magyarázta Jan erőltetett nyugalommal. – Úgy tűnik, Martin mihamarabb el akarja adni, már kapott is rá ajánlatot egy befektetőtől. Megmondta apádnak, hogy azt akarja, hogy aláírják a szerződést. Tomot az eladás nem zavarja, de a befektető le akarja rombolni Vivien házát, és bérházat akar építeni a helyére. – Ez szörnyű! – mondta Imogen. – Úgy értem, persze hogy

84/391

együtt kell meghozniuk a döntést – de muszáj ilyen hamar a nagyi halála után? Hogy egyezhetett ebbe bele Martin? – Pontosan. És nem nehéz kitalálni, hogy ki vette rá Martint. De tudod, milyen az apád meg az öccse. Szerintem tizenéves koruk óta nem kaptak össze semmin. Alig szólt egy szót, amióta beszélt Martinnal, csak elmondta, mi történt, de látszik, hogy mennyire fáj neki. – Nem kell beleegyeznie! – mondta Imogen. – Fele-fele arányban örököltek. Martin semmit sem tehet a beleegyezése nélkül. – Ismered az apádat – mondta Jan, szokatlanul gyengéd hangon. – Javíthatatlan hippi. Bele fog egyezni a békesség kedvéért. Amikor Imogen fölállt az asztaltól, olyasmit látott, amit még soha. Az anyja majdnem sírva fakadt. – Kimegyek hozzá – jelentette ki Imogen elszántan. – Tedd azt, drágám! – mondta az anyja. – Remélem, több szerencsével jársz, mint én. Ti ketten mindig is nagyon közel álltatok egymáshoz. Te vagy a szeme fénye. Imogen otthagyta az anyját, és a kertbe indult, az apja műterme felé. – Apu! Tudom, hogy ott vagy! – szólt be Imogen a zárt ajtókon keresztül. Várt egy pillanatig, de csak egy távoli fakopáncs hangját hallotta.

85/391

– Nézd, holnap elhagyom az országot, úgyhogy remélem, szóba állsz velem. Imogen néhány percig várt, de mivel nem kapott választ, leült, és nekidőlt az ajtónak; a kora áprilisi déli napfény gyengéden cirógatta arcát. Az előtte elterülő kert közepén, amelyet az anyja eltökélten próbált megművelni, vastag tölgyfa magaslott. A legfelső ágak közül kilátszottak az összeszögelt deszkák és a rozsdamarta, hevenyészett fémtető. Több mint tizenöt évvel ezelőtt az apja készítette a faházat, ahol Annával sokat játszottak, és megosztották egymással a titkaikat. Az apja még mindig nem bontotta le a fáról. Tíz perc várakozás után Imogen vonakodva fölkelt, és visszament a konyhába, ahol az anyja már idegesen leskelődött az ablakból. – Anyu, van egy kis Bakewell gyümölcstortád? – kérdezte Imogen. – Tudod, hogy odavan értük. – Pompás ötlet! – mondta Jan, és kinyitotta a konyhaszekrényt, hogy elővegyen egy csomaggal. – Máskor már rég befalta volna. De a temetés óta alig evett egy falatot. Odaadta Imogennek a csomagot. – Nem tudom tányérra rakni őket, különben nem férnének be az ajtó alatt. – Kösz, anyu! – mondta Imogen.

86/391

Megújult optimizmussal ment vissza a kertbe. Lehet, hogy szavakkal nem tudja kicsalogatni az apját, de Mr. Kipling legfinomabb süteményének még sosem látta ellenállni. Ahogy a műhely közelébe ért, mozgást látott, mintha elhaladt volna előtte egy árnyék. Belesett a homályos ablakon, és tekintetével az apját kereste, aki kívül eshetett a látókörén. Ám miután Imogen szeme hozzászokott a félhomályhoz, nem az apját látta, hanem egy tucat szobrát a munkapadon és a padlón. Az aprólékosan megmunkált madarakat, darabokra törve.

– Anna – mondta Imogen. – El tudnál jönni, hogy találkozzunk? V nagyi házánál vagyok. – Ott vagy? – kérdezte nővére értetlenül. – De mit keresel ott? Azt hittem, nálam vagy, és csomagolsz. – Nem is tudom – felelte Imogen őszintén. Hogy magyarázza meg a nővérének, hogy amikor Lewesból visszatérve leszállt a vonatról, egyszerűen oda vitték a lábai, öntudatlanul? – Gondolom, válaszokat keresek… Kérlek, gyere el! Nagyon fontos. – Hát jó – mondta Anna. – Csak összepakolok, tíz perc. Imogen lenézett a dohányzóasztalra. Vivien fotóalbuma ott hevert kinyitva. Az első oldalon az ajánlást fekete tintával, kézzel írták:

87/391

„Gyönyörű unokáimnak, Imogennek és Annának. Egy kis történelmi háttér ehhez a nagyon különleges vállalkozáshoz. Kívánom Nektek, hogy ti is ugyanúgy élvezzétek a fagylaltozót, mint én az évek során. Szeretettel: a Ti V nagyitok ”

Imogen lassan lapozott. Egy fotósarkokkal rögzített, feketefehér kép mellett rövid megjegyzés állt: „1953. július 24. A megnyitó napja!” A csillogó-villogó bolt előtt Vivien állt büszkén férjével, Stanley-vel. Vivien hosszú, pudlimintás ruhát viselt, haja lazán, széles fürtökben omlott a vállaira. Stanley átkarolta a feleségét, haja barna volt, nem szürke, mint Imogen emlékeiben, és sötét keretes szemüveget viselt. Stanley másik karja legkisebb fiának, Martinnak a vállán pihent, míg Vivien Tomot ölelte át. A rövidnadrágot és elegáns cipőt viselő két kisfiú nagyon izgatottnak és lelkesnek látszott a fotón. „Apa már így is elveszítheti az egyik gyerekkori otthonát – gondolta Imogen. – Elvehetjük tőle még a Sunset 99s-t is?” Tovább nézegette nagyanyja boltjának a történetét. Az album végében volt egy sokkal újabb, színes fotó, amely majdnem az egész oldalt betöltötte. Vivien állt a közepén, mosolyogva, haja feltűzve, és tengerészkék, krémszínű mintás ruhát viselt. A családja vette körbe: két fia, Jan, Imogen és Anna. A kép még

88/391

azelőtt készült, hogy Martin megismerkedett Françoise-zal, amikor még megrögzött agglegénynek hitték. Imogen alaposan szemügyre vette a képet, és a vastag szemfestékből és kopott pólóból ítélve tizenhat éves lehetett, amikor készült. Apja is nagyon más volt a fényképen. Ő volt a legmagasabb a családban – és a legerősebb. Imogen biztos volt benne, hogy ezen a nyáron vette észre Miss Carter, az angoltanárnője, hogy diszlexiás, miután Imogen tanulmányi eredménye váratlanul leromlott. Imogen és a családja lassan megértette, miért ment neki éveken át olyan nehezen az angol és az esszéírás. Az apja azonban mindvégig mellette állt, valahányszor sírva jött haza az iskolából, mert a tanárai ostobának vagy lustának tartották. Imogenhez hasonlóan ő is tudta, hogy a diagnózisnál többre van szükség ahhoz, hogy begyógyuljanak ezek a sebek. Tom egyenesen bemasírozott az iskolába, személyesen köszönte meg Miss Carternek a figyelmet. Ugyanakkor ragaszkodott hozzá, hogy beszélhessen az igazgatóval. Azt akarta, hogy derítsék ki, hogyan követhettek el ekkora hibát, és hogy a jövőben jobban figyeljenek oda a különleges igényű tanulókra. Imogen látszólag zavarba jött mindettől, ám titokban nagyon büszke volt, hogy az apja ennyi mindent megtesz érte. Imogennek eszébe jutottak a törött szobrok, amiket az apja műtermében látott aznap délután. Nehéz volt elhinni, hogy máskor oly nyitott, tiszteletet parancsoló apja most rejtőzködik

89/391

előle, és nem hajlandó szóba állni vele. Vajon ha holnap visszautazik Thaiföldre, miről fogják legközelebb értesíteni? Talán az apja pár nap múlva ismét a régi önmaga lesz, de mi lesz, ha…? Bele sem mert gondolni, hogy az apja állapota tovább súlyosbodhat, míg ő oly távol van tőle. Csak a szigetre tudott gondolni. A napfényre – és igen, Lucára, és mindenekfölött arra, hogy tovább folytatja a fényképészeti projektjét. Azt akarta, hogy jól sikerüljön. Ki akarta állítani a képeit, és mindenekfölött az apjának akarta megmutatni őket. Kezdettől fogva az apja bátorította, tőle kapta az első fényképezőgépét, ő segített berendeznie a fotólabort. Imogen meg akarta mutatni neki, hogy nem ment kárba az erőfeszítés, és büszkévé akarta tenni őt. Lelkiismeret-furdalással döbbent rá, hogy a világ túloldaláról most nem tudna segíteni az apjának, akinek szerettei támogatására van szüksége ahhoz, hogy javuljon az állapota. A saját szemével kell látnia, hogy számíthat a családjára, és mind azon dolgoznak, hogy életben tartsák Vivien emlékét. Imogennek eszébe jutott, mit ígért Lucának. Már minden meg van szervezve, és ha azt szeretné, másnap elutazhat Angliából. Az apja szemében születésük óta mindenben elsőbbséget élveztek Annával. Hogy hagyhatná magára éppen most, amikor az apjának szüksége van rá? Gondolatait az ajtócsengő szakította félbe. A bejárati ajtó

90/391

színes üvegén keresztül megpillantotta Anna magas alakját. Ajtót nyitott. – Gyere be! – mondta, és bevezette nővérét a nappaliba. – Mi volt ilyen sürgős? – kérdezte Anna, és leült a karosszékbe. – Nem tudom megtenni – jelentette be Imogen. – Micsodát? – kérdezte Anna, és lerakta a táskáját a földre, majd megmasszírozta a homlokát. – Rémes napom volt ma, Imo. Ne beszélj rébuszokban! – Nem tudok most visszamenni Thaiföldre, és nem adhatjuk el a boltot! – mondta Imogen, még mindig állva, földobódva a döntéstől. – Különösen nem Françoise-nak. Sőt, talán senkinek sem! – Oké – mondta Anna kimérten. – Mondd csak, jól vagy, Imo? Kicsit zaklatottnak tűnsz. – Hogy törhetnénk össze apa szívét még mi is? – kérdezte Imogen, és föl-alá kezdett járkálni a sötét fapadlón. – Szüksége van ránk! – Apa szívét… – Anna a homlokára tette a kezét. – Miről beszélsz? Nem tudnál leülni, amíg ezt megbeszéljük? Tengeribeteg leszek tőled. – Bocs – mondta Imogen, és leült a szófa szélére. – Csak tudod… ma láttam apát. Illetve nem láttam igazán. Teljesen összetört. Nem beszélt velem. Láttam, hogy a műtermében

91/391

néhány szobrát darabokra zúzta. – Istenem, komolyan? – kérdezte Anna, és riadtan fölült. – Ez nem vall apára! Mi az ördög folyik itt? – Úgy tűnik, Françoise rávette Martint, hogy adják el ezt a házat – mondta Imogen, és a ház falai felé intett, amelyek közt felnőtt az apja. – Ami természetesen érthető, az örökösödési adó meg minden miatt – csakhogy olyan befektetőnek akarják eladni, aki le akarja rombolni. És mindezt alig egy hét után közölték apával. – Az a nőszemély…! – mondta Anna a fejét rázva. – Tudom, hogy családtagnak számít, de sosem úgy viselkedett. Martin is jobban járt vola, ha agglegény marad. – Hát, azon mi nem változtathatunk. Ezen azonban igen! – Imogen fölvette a fényképalbumot a dohányzóasztalról, és visszalapozott a Sunset 99s megnyitásának napjához. – Nézd csak meg, Anna! – mondta Imogen. – A Sunset 99s története. Itt egy kép a hatvanas évekből, az ott apa motorja a bolt mellett. Nézd meg a haját! És a cégér is nagyon klassz volt, nem? A narancs és rózsaszín betűkkel. Anna elmosolyodott. – Csodálatos. De nem értem, hogyan… – A bolt volt a második otthona, már akkor is – magyarázta Imogen. – Tudod, mennyit áradozott róla. Nem hagyhatjuk, hogy V nagyi örökségének még ez a darabkája is eltűnjön!

92/391

Anélkül nem, hogy legalább meg ne próbálnánk! – Egyre gondolunk? – kérdezte Anna habozva. – Képzeld el, ha visszaállítanánk a régi pompáját – mondta Imogen lelkesen. – Apunak. V nagyi emlékére. Anna elgondolkodott. – Nem is tudom – mondta. – Ez elég váratlanul ért. Végig kell gondolnom. – Mit is mondott mindig a nagyi? – kérdezte Imogen. – Az Alice-t idézte mindig. „Volt úgy, hogy már reggeli előtt hat lehetetlen dolgot elhittem.” Anna, meggondoltam magam, ideje, hogy elhiggyük próbálnunk!

a

lehetetlent!

Szerintem

meg

– A mai nap után ez nagyon csábítóan hangzik – mondta Anna, és elmosolyodott. – Szerintem tényleg meg tudnánk csinálni, nem igaz? Imogen bólintott. – Miért ne? Egy ideig szótlanul ültek egymás mellett, amíg felfogták döntésük súlyát. – De… – kezdte Anna – én azt hittem, vissza akarsz térni a szigetre. – Úgy is van – felelte Imogen. – Tényleg vissza akarok menni. De most nem tűnik helyesnek, amikor apu ilyen állapotban van. Maradhatok addig, amíg együtt beindítjuk az üzletet, és

kellene

93/391

keresünk egy ügyes asszisztenst a helyemre. – Aztán visszamennél? – Igen. A repülőjegyem hat hónapig érvényes, csak a dátum változtatásáért kell fizetnem valamennyit. – És mi lesz azzal a fiúval, akivel megismerkedtél, Lucával? Imogen Lucára gondolt, és megérintette a cápafogas nyakláncot. – Megmondom neki – mondta. – Fogalmam sincs, mit fog szólni. De úgy érzem, most a családomról kell gondoskodnom.

Imogen tárcsázta Luca mobilszámát, és hallotta a külföldi hívóhangot. Sebesen vert a szíve, amíg arra várt, hogy a férfi fölvegye a telefont. – Imo – szólt bele Luca álmos hangon. Imogen Vivien nagyapjának az órájára pillantott. Az ördögbe, odaát éjszaka van, teljesen megfeledkezett az időeltolódásról. – Szia, Luca – mondta. – Már majdnem itthon vagy – mormolta a fiú álmosan. Imogennek elakadt a szava. – Minden készen áll – a srácok Komodón lefoglaltak nekünk csütörtök éjszakára egy helyet a bulira, és elhívtam Santianát, Davyt és az összes búvár barátodat. – Köszönöm – mondta Imogen, és bűntudatot érzett azért,

94/391

amit mondani készült. – De éppen ez ügyben hívlak. Tudom, hogy úgy volt, hogy holnap megyek vissza, de úgy alakultak a dolgok, hogy tovább kell maradnom. – Ugye csak viccelsz? – kérdezte Luca riadtan. – El kell intéznem néhány családi dolgot. Nagyon fontos. – És én… én mi vagyok, Imogen? Istenem, tudtam, hogy ezt teszed velem! Mennyi időről van szó? – Nem várom el, hogy megvárj… – Mennyi idő? – Négy, talán öt hónap – felelte Imogen. – Szeptemberre már biztosan visszajutok. – Szeptemberre. Komolyan beszélsz? – Bármikor… eljöhetsz meglátogatni. Ha szeretnél – tette hozzá Imogen, amikor rádöbbent, milyen képtelenül hangzik az egész. – Ja, persze – mondta Luca, és Imogen hallotta a hangján, hogy mennyire megbántódott. – Ide hallgass, ezt végig kell gondolnom! Már nem tudom, hihetek-e neked egyáltalán.

Hatodik fejezet – Parancsolj! – mondta Jon a következő pénteken, ahogy odaadta Annának a teáját a kedvenc Orla Kiely-s bögréjében. Anna felhúzta a lábait a takaró alatt, kezei közt melengette a teát, majd belekortyolt. – Köszönöm – mondta. – Ma nagy szükségem van valamire, ami feldob. Jon leült mellé az ágyra, és begombolta fehér ingét. – Ti tényleg komolyan gondoljátok, nem igaz? – kérdezte, és zöld szemét Annára emelte. – Olyan gyorsan történt minden. Hétfő este hallottam róla először, és azóta alig láttalak, minden este az üzleti terven dolgoztok Imogennel. – Ne is mondd! – mondta Anna. – Még mindig nem tudom, hogy légből kapott vágyálom-e az egész, vagy igazi lehetőség arra, hogy beindítsuk a saját vállalkozásunkat. Csak annyit tudok, hogy erre még rá kell jönnünk! Még mindig sajgott a feje az éjszakázástól; Imogennel hajnali háromig fönt voltak, a részleteket dolgozták ki. – Ma talán kiderül – mondta. – A kisvállalkozói tanácsadó nagyon segítőkész volt, amikor szerdán beszéltünk vele, és most, hogy már többet is tudunk mutatni neki, talán tud

96/391

segíteni nekünk. – Hát akkor sok szerencsét hozzá! – mondta Jon, és csókot nyomott Anna orrára. – Jó látni, hogy ennyire lelkesedsz valamiért, még akkor is, ha nem igazán értem, hogyan adhatod föl az állásod nyújtotta biztonságot. De úgy látom, végig kell csinálnod! – Nincs semmi kockázat – legalábbis egyelőre – próbálta megnyugtatni Anna. – Ha nem jön össze, még mindig folytathatom a régi munkámat. Az irodában még senkinek sem szóltam. A főnökömnek csak annyit mondtam, hogy ma a lakáson dolgozom. – Helyes. Hagyd nyitva a lehetőségeidet. Hogy vélekednek a szüleid erről az egészről? – Nagyon izgatottak. Apának különösen sokat jelent. Anyu szerint ezért is nyitotta ki végül az ajtót. – Nem félsz, hogy talán hamis reményeket keltesz benne? – kérdezte Jon, ahogy megkötötte a nyakkendőjét. – Nem akarok pesszimistának tűnni, de jelenleg nagyon törékenynek tűnik. – Tudja, hogy még nagyon korai. De most az a fő, hogy apa már javulni látszik, még ha nem is hajlandó orvoshoz menni. Azért persze még nagyon aggódunk érte. Még soha nem viselkedett így, és hiába szereti őt anyu, nem nagyon ért az érzelmekhez. – Nagyon nehéz lehet – mondta Jon –, bármilyen életkorban.

97/391

El sem tudom képzelni, milyen lehet elveszíteni egy szülőt, akihez ennyire közel állunk. – Tudom – mondta Anna. – Imogennel folyton anyura panaszkodunk, de azért kiborulnánk, ha elveszítenénk. Mindig számíthattunk rá, mindig részt vett az életünkben. Néha őrjítő tud lenni, de lehet rá számítani. – Ez a fő! – mondta Jon. Anna érezte, hogy a férfinak elkalandozott a figyelme, és az ébresztőórájára pillantott, amely szerint Jonnak ideje munkába indulnia. A férfi kezébe vette az aktatáskáját. – Remélem, ma minden jól fog menni – mondta Annának, és lehajolt, hogy megcsókolja. – Majd tudasd velem is! – Kösz, úgy lesz. – Anna elmosolyodott, fölkelt, és fölvette a köntösét. – Most pedig fölébresztem a lehetséges üzlettársamat. Miután Jon elment, Anna bekopogott a vendégszoba ajtaján. – Imo? – szólt be Anna, és halkan kinyitotta az ajtót, hogy bekukucskáljon. – Félóra múlva el kell indulnunk! Imogen felnyögött, majd kinyitotta a szemét. – Már reggel van? Esküszöm, csak most feküdtünk le. – Attól tartok. Nyolc óra – mondta Anna. – Kilenckor találkozunk a kisvállalkozói tanácsadóval, úgyhogy kapd össze magad! Ha akarod, kölcsönveheted valamelyik ruhámat – tette hozzá. – Én a nadrágkosztümömet fogom fölvenni – a feketét. Szerintem elegánsan kellene kiöltöznünk, hogy jó benyomást

98/391

keltsünk. Imogen elfintorodott. – Ugyan már! – mondta Anna. – Ez csak egy megbeszélés – és gondolj bele, hogy ha összejön a dolog, utána mindennap farmert húzhatsz. Imogen előbújt a takaró alól. – Oké, engem meggyőztél. Na és az üzleti terv? – Az iPaden van, de ki is nyomtattam, hogy nála hagyhassunk egy példányt. – Egy kicsit izgulok – mondta Imogen, és fölült az ágy szélére, pizsamában. – Én is – ismerte be Anna. Annyira remegett a gyomra az idegességtől, hogy alig bírta meginni a teáját. – De talán nem is baj.

A megbeszélés után Anna és Imogen kilépett az utcára, és pislogva próbálták hozzászoktatni a szemüket a reggeli napfényhez. – Kávét? – kérdezte Anna. – Kérek, bizony – mondta Imogen, és a közeli kávézóra pillantott. – Végig kell gondolnom a történteket. – Optimistának tűnt, nem? – Szerintem is – mondta Imogen, és belépett a kávézóba. – Elég meggyőzően hangzott, amit mondtunk: „Ínyenc

99/391

fagylaltozó ínycsiklandó kínálattal, retro stílusban berendezve.” – Egy kicsit azért túloztunk, nem igaz? – Egy kicsit – ismerte el Anna, és fölpillantott a pult fölé kifüggesztett menüre. – De abból, amit mondott, úgy néz ki, hogy meg tudjuk valósítani. V nagyi pénze valószínűleg elég lesz arra, hogy elindítsuk a boltot, és legalább három hónapig működtetni tudjuk. Úgyhogy lesz időnk belejönni, vendégeket szerezni és elintézni a közegészségügyi meg biztonsági dolgokat. Nem tűnik lehetetlennek, igazam van? – Gondolom. De előbb szükségem van egy kis koffeinre. – Mit választottál? – Én egy cappuccinót kérek. – Egy cappuccinót és egy jegeskávét kérünk – mondta Anna a felszolgálónak a pultnál. – Fölmenjünk a tetőteraszra, Imo? Csodás időnk van ma. Úgy tűnik, végre megérkezett a tavasz. – Persze, menjünk! Fölmentek a lépcsőn a kávéval a kezükben, és kiléptek a fapadlós teraszra. Egész Brightont belátták a Paviliontól a Pierig, s köztük a fehér, György korabeli házsorok alkotta útvesztőt. – Néha úgy érzem, nem is élhetnék ennél szebb helyen – mondta Anne, ahogy a kilátásban gyönyörködött. – És gondolj csak bele, minden reggel arra ébredhetünk, hogy a saját fagylaltozónkban fogunk dolgozni!

100/391

– Ez egész jól hangzik. – Tudom – mondta Anna. – Idejét sem tudom, mikor lelkesedtem utoljára ennyire valamiért. Meg fogom csinálni! Hétfőn benyújtom a felmondásomat. – Komolyan? – Igen. Nincs vesztegetni való időnk, nem igaz? Lehet, hogy őrültség, de meg akarom próbálni – és az igazat megvallva képtelen lennék még hét évet lehúzni abban az irodában. – Szerinted, hogy fogadja majd a főnököd? Anna eltöprengett. – Nem tudom. Egy kollégám nemrég ment el a cégtől, és elengedték neki a felmondási időt. Remélem, velem is így tesznek. Annyi munka nélküli friss diplomás hemzseg odakint, hogy pillanatok alatt találnak valakit a helyemre. Különben is, ez már az ő problémájuk. – Büszke vagyok rád! – mondta Imogen. – Azt hiszem, egy kicsit én is – mondta Anna nevetve. – Nem szoktam így viselkedni. – Szóval, mivel kezdjük? – Tudom, hogy nem egészen ezt írtuk az üzleti tervbe, de mit szólnál, ha lassan, apránként indítanánk be a boltot, amíg bele nem jövünk? – vetette föl Anna. – Az első néhány hétben egyfajta retro édességboltként üzemeltethetnénk, késztermékekkel. Így az embereknek is lesz idejük megismerni a helyet és

101/391

bennünket, azután lassan bevezetjük a saját kínálatunkat. – Retro fagylalt – mondta Imogen. – Olyasmire gondolsz, mint a Fab nyalókák? – Pontosan. Meg azokra a hatalmas, rózsaszín jégkrémekre, a Screwballra. Emlékszel arra, amelyiknek rágógumi volt az alján? A diákok imádnák, és különben is, mindenki szeret kicsit nosztalgiázni. A felnőttek meg tudnák mutatni a gyerekeiknek, hogy az ő korukban nekik mik voltak a kedvenceik. Imogen eltöprengett. – Tetszik az ötlet – mondta mosolyogva. – Ehető gyermekkori emlékek. – Nagyszerű! Ma este utánanézhetnénk a beszállítóknak, valaki biztos csinálja még ezeket a nyalánkságokat, és nagy mennyiségben olcsóbban is szerezhetjük be őket. – Egyszerű módja annak, hogy fölkeltsük az emberek figyelmét, és beindítsuk a boltot – mondta Imogen, és bólintott. – És így marad egy kis időnk arra, hogy rendbe hozzuk a helyiséget. És ha már szóba került, valamit meg kell beszélnünk, mielőtt bármit is csinálnánk. Egy nagyon fontos dolgot. – Éspedig? – kérdezte Anna. – Szerintem új névre lesz szükségünk az új kezdethez, nem gondolod? – De igen. De azért ugye nem fogjuk teljesen eltörölni a Sunset 99s-t? V nagyi örökre a bolt része marad.

102/391

– Pontosan. Úgyhogy miért ne nevezhetnénk el utána a boltot? – Vivien Boltja? – mondta ki Anna. – Tetszik a hangzása. De ebből vajon kitalálják az emberek, hogy mire számíthatnak? – Vivien Fagylaltozója? – vetette fel Imogen. – Nem, valami hiányzik. – Körbenézett a teraszon inspirációért, majd fölpillantott a kék égboltra. – Nem mintha Isten-mániásnak akarnék tűnni, de te nem érzed úgy néha, mintha V nagyi figyelne minket? – De igen – mondta Anna. – Részben ezért is félek attól, hogy mindent elrontok – tette hozzá nevetve. – Na és, ehhez mit szólsz: „Vivien Mennyei Fagylaltozója”? – Imádom! – felelte Anna. – Egyszerűen tökéletes!

Egy héttel később – szombaton – Anna és Imogen a bolt felújítására készült, Hepburnnel a sarkukban. Több kanna fehér, rózsaszín és pisztáciazöld festékkel megrakodva sétáltak le Vivien boltjához, felkészülve az egész napos dekorálásra. Anna főnöke meglepően jól fogadta hétfőn a hírt, és beleegyezett abba, hogy lerövidítse a felmondási időt azzal a feltétellel, hogy Anna néhány projektjét szabadúszóként fejezi be. Így egyelőre maradt ideje a fagylaltozóra is. Miközben Anna a bolti konyha padlóját súrolta overallban és

103/391

gumikesztyűben, Motown-dalok szóltak a kis rádióból. „Love don't come easy… it's a game of give and take…” Vivien rádiója még mindig a helyi Golden Oldies FM-re volt hangolva, amelyen egymás után szünet nélkül a hatvanas–hetvenes évek slágereit játszották. Imogennel úgy döntöttek, hogy nem váltanak csatornát. A zenéről a nagyanyjuk jutott eszükbe, amint vidáman dúdolta a lánybandák dalait. Hepburn az egyik boksz kényelméből nézte őket. Imogen magával hozta Vivien fényképalbumát, és felmutatta a nővérének. – Némi inspiráció – mondta. – Tökéletes fotók készültek arról, amikor az ötvenes években V nagyi és Stanley papa megnyitották a boltot. Használhatnánk az eredeti felszerelést – a többi holmit pedig könnyen lemásolhatjuk. Anna a szivaccsal a kezében feltápászkodott. – Ő mindig olyan káprázatosan festett, nem igaz? – jegyezte meg, ahogy Vivien fényképét nézte, amelyen a Sunset 99s pultja mögött állt. – Olyan szépen volt megcsinálva a haja, és azok a kézzel varrt ruhák! – Én többnyire még azzal sem szoktam foglalkozni, hogy beszárítsam a hajam – mondta Imogen. – Ő viszont mindig úgy festett, mintha semmi erőfeszítésébe sem került volna, hogy tökéletes legyen a külseje. – Minden áldott nap, noha heti hat napot dolgozott végig a

104/391

boltban. – Elképesztő! – mondta Imogen. – Remélem, elboldogulunk vele ketten olyan jól, mint ő egymaga. Őszinte odaadással csinálta! – Amikor Stanley papa meghalt, másnap kinyitotta a boltot. Emlékszel? Még kicsik voltunk, de emlékszem, hogy apu próbálta győzködni, vegyen ki egy kis szabadságot. Ő viszont ragaszkodott hozzá, hogy kinyisson, mert a bolt maradt az egyetlen, aminek élt. Az üvegajtó nyikorgása szakította félbe őket. Amikor megfordultak, egy negyvenes éveiben járó nőt pillantottak meg, düftinkabátban, őszülő haját szoros, magas lófarokba fogta. Annának ismerős volt a nő arca, de nem tudta hová tenni. – Helló! – köszönt a nő. – Remélem, nem bánjátok, hogy benéztem, de megláttam, hogy idebent dolgoztok. Ti biztosan Vivien unokái vagytok. Hallottam a pletykát, hogy talán átveszitek a boltot. Közelebb lépett, hogy kezet rázzon Annával. – Sue vagyok – mondta. Anna fölemelte sárga gumikesztyűs kezeit, és bocsánatkérő arccal mosolygott a nőre. – Helló, Sue! Én Anna vagyok, ő pedig a húgom, Imogen. – Üdv! – mondta Imogen kissé hűvös hangon. – Éppen tavaszi nagytakarítást végzünk. Úgy tűnik, már nagyon ráfért a boltra.

105/391

Sue összevonta a szemöldökét. Ahogy Anna észrevette a változást, megpróbálta kissé föloldani a hangulatot. – Nagyi mesélt rólad. Hálás volt a segítségedért. A közelben laksz? – Fönt, a Hove-ban, nem messze a nagymamátok házától. Kiskölyökkorom óta jártam ide, úgyhogy egy álom vált valóra, amikor Vivien fölkínálta az állást. Mondta, hogy segítségre van szüksége. Túl sok volt neki a munka. Anna bólintott. – Bárcsak hamarabb észrevettem volna! – Igen. Nagyon elkeserített minket a hír – mondta Sue. Egy pillanatra mind elhallgattak. – Gondolom, nektek is jól jön majd a segítség? – kérdezte Sue. – Megmutathatom, mit hogyan intéztünk a nagymamátokkal. Anna habozott. – Lehet róla szó. Köszönjük, hogy benéztél, Sue. Meghagyod a számod, hogy kapcsolatba tudjunk lépni, amint közelebb jutottunk a nyitáshoz? – Benne vagyok a telefonkönyvében – mondta Sue mosolyogva, és a fekete noteszra mutatott a pulton. – De gyakran járok erre, úgyhogy később visszanézek, hogy boldogultok. – Akkor hamarosan találkozunk – mondta Imogen.

106/391

Sue sarkon fordult és távozott. – Anna – mondta Imogen, és a szemeit forgatta –, túl kedves vagy! Ha így folytatod, sosem lesz belőled jó üzletasszony! – V nagyi azt mesélte, hogy Sue-nak az utóbbi időben rosszul mentek a dolgai – mondta Anna. – Sajnálattal hallom, de ez itt nem jótékonysági szervezet! Lehetőséget kaptunk egy új kezdetre. És ha ismét alkalmazzuk ezt a nőt, biztos vagyok benne, hogy mindent elront. – Nagyinak biztos jó oka volt arra, hogy felfogadta – kelt Anna Sue védelmére. – Igen, mivel a végsőkig segített az elesetteken. Ezt már mind tudjuk. De mindegy – mondta Imogen, és témát váltott. – Közelről már nem is fest olyan rosszul! – folytatta, és a sakktábla mintás csempére mutatott. – Szépen meg lehet tisztítani. – Egyetértek – mondta Anna. – Eredetinek tűnik, és különben sem vagyok biztos benne, hogy megengedhetünk magunknak egy új padlót, különösen azok után nem, hogy annyi pénzt költöttünk festékre. Hozom a felmosót. Megtöltött egy vödröt forró vízzel, és beleöntött némi padlótisztítót. Hepburn a lábai körül futkározott, Anna pedig lehajolt, hogy megvakarja a füle tövét. – Tudod, kezdem egyre jobban megszeretni! – Nem olyan vészes – ismerte be Imogen. – Egy kutyához

107/391

képest. Anna belemártotta a felmosót a szappanos vízbe, és nekilátott a felmosásnak. Hepburn a felmosófejre ugrott, és ugatva üldözőbe vette. Ahogy Anna feltörölte a padlót, a vastag piszok alól előtűntek a fényes, fehér csempék. – Szerintem Hepburn idetartozik. Mellette olyan otthonosan érzem itt magam. – Azért talán jobb lenne távol tartani a konyhától, amikor megérkezik a köztisztasági ellenőr!

– Mi a véleményed? – kérdezte Imogen a rozoga falétra tetejéről. Már három órája dolgoztak. Éppen pisztáciaszínű szegélyt festett a fehér falak tetejére. – Az egyik lakberendezési műsorban láttam. – Tetszik – mondta Anna, és letette a régi villanykörtét a pultra. Az új, fényesebb körtékkel sokkal vidámabbnak tűnt a hely. – Mit szólnál egy teához? Imogen bólintott. Anna elővett egy csomag tejszínt a táskájából, és föltette a kannát. – Ma reggel rendeltem három fagylaltgépet – mondta. – Elég egyszerűek, de kezdetnek megteszik. – Pompás! – mondta Imogen, és addig matatott a konyhaszekrényekben, amíg rá nem talált egy doboz teára. –

108/391

Fogalmam sincs, mihez kezdünk velük, de ez is a móka része, nem igaz? – Pontosan! Jövő hét elején érkeznek, úgyhogy hamarosan kezdhetjük a kísérletezgetést. Anna elővett néhány bögrét a konyhaszekrényből, majd megtorpant. – Szerinted áthívjuk valamelyik szomszédot? Evie-vel már találkoztam, nagyon kedves nő. – Persze, miért ne? – Rendben, mindjárt jövök. Anna kilépett a boltból a friss levegőre, és átment Evie ajándékboltjához. Belépve megpillantotta nagyanyja barátnőjét a strandjátékok és felfújható csónakok mögött. – Hahó! – kiáltott. Evie körülbelül annyi idős volt, mint Vivien, a hetvenes éveiben járt, de Vivien hosszú ruhái és kötényei helyett farmert és tarka mintás blúzt viselt. Vattacukorszínű haját laza kontyba fogta. Nem ismerte meg Annát. – Evie, igaz? – kérdezte Anna, ahogy a felfújható halak mellett a pénztár felé indult. – Anna vagyok, Vivien unokája. Nemrég vettük át a boltot a húgommal. – Anna. Hát persze! Szervusz! – mondta Evie mosolyogva. – Már emlékszem rád. Vivien mondta, hogy abban reménykedik, ti ketten egy nap tovább viszitek a boltot. De abban bíztunk, hogy

109/391

erre még jó ideig nem kerül sor. – Bizony – mondta Anna halkan. – Elmentem volna a temetésre is, csak hát… – Evie gondolatai mintha máshol jártak volna. – Sok gondom van a bolttal. – Nincs kedved átjönni egy teára? – kérdezte Anna. – Süteményünk is van. Evie elmosolyodott. – Olvasol a gondolataimban. Kirakom a táblát, de a kuncsaftjaim már tudják, hogy ha nem vagyok itt, a fagylaltozóban megtalálnak. Anna elmosolyodott. – Nagyszerű! Bemutatlak a húgomnak. Együtt sétáltak vissza a boltba. Anna kinyitotta Evie-nek az ajtót, s előreengedte. – Nahát! – álmélkodott Evie, ahogy körbenézett. – Máris sokkal jobban fest, nem igaz? – Iszonyú volt a rendetlenség, amikor megérkeztünk – mondta Imogen, és előlépett a pult mögül. – Elnézést… Üdv, Imogen vagyok. – Evie – felelte az idősebb nő, és kezet rázott Imogennel. – Nagyon örülök, hogy megismerhetlek. Be kell valljam, nem voltam biztos benne, hogy a nagyanyátok helyesen döntött, amikor felfogadta Sue-t, de tudjátok, milyen arany szíve volt. Alig láttam dolgozni Sue-t, amíg itt volt.

110/391

– Mi is épp ettől tartottunk – mondta Imogen, és jelentőségteljesen Annára nézett. – Tudjátok, milyen volt a nagyanyátok; sosem állt meg pihenni. De amióta ez a Sue idejött, minden el volt hanyagolva – elfoglalta ő magát, csakhogy keresztrejtvénnyel, sudokuval, meg telefonálgatott… – Tejet és cukrot? – kérdezte Anna. – Kérek, köszönöm! – mondta Evie. – Ó, vaníliakrém! – mondta, és vett egyet. – Imádom! – Evie – mondta Imogen, és kíváncsian fordult az asszony felé. – Furcsa kérdés, tudom, de részt vettél valaha páros zsákfutáson? Evie elmosolyodott. – Bizony, egyszer. Miért kérded? Imogen elővette Vivien fényképalbumát, és megmutatta az asszonynak. – Találtam egy újságkivágást az albumban, amit a nagyi hagyott ránk. – Imogen belelapozott az albumba. – 1989-ből. „Jótékonysági esemény – Helyi kereskedők nyerték meg a parti páros zsákfutást” – olvasta Imogen. – Jó móka volt – mondta Evie, ahogy a képet nézte, amelyen Viviennel együtt mosolyogva, egymást átkarolva álltak, büszkén felmutatva a medált. – Sokat szórakoztunk a nagyanyátokkal. Szörnyű nagy a csönd nélküle. Nyitás előtt minden reggel úszni

111/391

mentünk. Tudtátok? – Ó igen! – felelte Anna. – Imádta. El sem tudom képzelni, hogy csináltátok – jéghideg lehet a tenger. – Szívós vén csontok – mondta Evie. – Én még mindig kijárok. – Nos, ez lenyűgöző – mondta Anna. – Jó, hogy újra vannak szomszédaim – mondta Evie. – Már alig várom, hogy ismét a régi legyen a bolt. – Minden tőlünk telhetőt megteszünk – biztosította Imogen.

Aznap este Anna – az egész napos munka után – felfrissülve lépett ki a zuhany alól. Sokáig kellett sikálnia a karját, az arcát és a körmeit, mire le tudta mosni a boltban rárakódott piszkot. – Gyere ide! – szólt neki Imogen. – Még mindig festék van a hajadban. – Azzal megragadott egy festékes hajtincset, Anna pedig tiltakozva felsikoltott. – Hagyd már! – mondta Anna. – Inkább hozz egy kis bort! Szerintem kiérdemeltük. – Egyetértek – mondta Imogen, és levette Anna legjobb Malbec borát a polcról, majd kinyitotta. Ha valaha is eljön a drága bor ideje – gondolta Anna –, az ma este van, miután végigdolgozták az egész napot a boltban. Imogen bőven töltött mindkettejüknek az üvegből, és az egyik poharat Annának adta.

112/391

– Tudom, hogy még csak most kezdtük, de szerinted mikor állunk készen a nyitásra? – kérdezte Imogen. Anna a naptárára pillantott. – Mondjuk, május első szombatján? Addig körülbelül három hetünk van. Elhívhatjuk anyut és aput, és megmutathatjuk nekik a helyet. – Nagyszerű! – mondta Imogen. – Már alig várom, hogy apu is lássa! – Hallottál azóta felőle? – kérdezte Anna. – Anyu szerint hol jobban van, hol rosszabbul. Még mindig nagyon zárkózott, és egyáltalán nem akar beszélni a nagyiról. – Mi a helyzet a barátaival? Meglátogatta valaki? – Úgy tűnik, nem akar látogatókat fogadni. De szerintem jót tenne neki, ha lejönne ide. Anyu azt mondja, hogy nagyon örül, ha hallhat a boltról. – Remek. Szerintem a nyitás majd kizökkenti a rosszkedvéből.

Hétfő reggel Anna Jon ébresztőórájára riadt föl, és már kezdte lélekben felkészíteni magát a szokásos munkanapra, de aztán elöntötte a megkönnyebbülés és izgalom: Többé nem kell bemennie az irodába! – Ma kezdődik az új életed – mondta Jon, és gyengéd puszit nyomott Anna meztelen vállára.

113/391

– Sose gondoltam, hogy egyszer ezt mondom a munkáról – mondta Anna, és megdörzsölte a szemeit. – De tudod mit? Már alig várom, hogy elkezdhessem! Jon elmosolyodott, és lassan fölkelt. – Sok szerencsét, édesem! – mondta, és fogott egy törülközőt. Anna hallotta a forró víz csobogását. Fölkelt, kiment a konyhába, és nekilátott kávét főzni magának és Imogennek. Benyitott a vendégszobába, és odanyújtotta Imogennek a hatalmas, türkizkék bögrét. – Parancsolj! Készen állsz? – Megint búvárkodtam – mondta Imogen elégedetten, és megdörzsölte a szemét. – Bohóchalak és ördögráják közt. Micsoda színek! – Jól van, te kis álmodozó! – mondta Anna. – Ma nincs időnk ilyesmire. Még sok dolgunk van a boltban. Imogen lassan fölült az ágyban, Anna pedig megmutatta neki a listát a teendőkről. – Ja, és végeztem egy kis internetes kutatást, miután lefeküdtél – folytatta. – Találtam néhány kiváló beszállítót a retro nyalánkságokhoz, meg egy üdítőitalost is. Ha szerencsénk van, május elejére elég árunk lesz ahhoz, hogy kinyissunk, ahogy megbeszéltük, ha addig végzünk a dekorálással. – Istenem, rengeteg dolgunk van, nem igaz? – kérdezte Imogen, ahogy végignézte a listát.

114/391

– Végül is vállaltuk a kihívást. – Tudom, tudom – mondta Imogen. – Egek! Egyvalamiről megfeledkeztél! Föl kell hívnunk Sue-t, hogy nem fogjuk alkalmazni. – Az ördögbe! – mondta Anna. – Igazad van. Erre a legkevésbé se vágyom. – Tudom, én se. De az alapján, amit eddig hallottunk róla, csak púp lenne a hátunkon, és különben sem engedhetünk meg magunknak alkalmazottakat. Majd őszinték leszünk hozzá – mondta Imogen, és elfintorodott. – Minden rendben lesz.

Délre a fagyasztók és a szekrények ragyogtak. A testvérek egyetértettek abban, hogy a bolt máris sokkal tisztábban fest. Anna és Imogen végignézett a listán, amelyen a következő teendő a „Felhívni Sue-t” volt. – Dobjunk fel egy érmét? – kérdezte Anna idegesen. – Szerintem ahhoz már késő – mondta Imogen, és az ajtó felé intett, amelyen éppen belépett Sue. – Sue! – mondta Anna, és lassan kiengedte a levegőt. – Szervusz. Milyen kedves, hogy ismét benéztél. – Hát, mivel nem hallottam felőletek, gondoltam, eljövök – mondta a nő kissé ingerülten. – Az a helyzet… – kezdte Anna, de elszállt a bátorsága.

115/391

– Nagyon sajnáljuk, Sue – mondta Imogen határozottan. – De félő, hogy nem tudunk alkalmazni. Tudjuk, hogy sokat segítettél a nagyanyánknak, de mi ketten vagyunk, és együtt fogjuk vezetni a boltot. – Kirúgtok? – szörnyülködött Sue. – Nos, nem egészen – mondta Anna. – De a mi vezetésünk alatt nem tudunk munkát adni Vivien boltjában, attól tartok. Természetesen adunk egyhavi bért a felmondás helyett. – A nagyanyátok föl lenne háborodva, ha ezt hallaná – mondta Sue. Anna nem tudta, mit feleljen. – Hát, sok szerencsét! – mondta Sue. – Szükségetek lesz rá. – Azzal sarkon fordult, és kimasírozott a boltból. Ahogy becsapódott mögötte az ajtó, Anna a húgához fordult, és alig bírta visszatartani az ideges nevetést. – Nahát, ez egész jól ment! Imogen nevetése ragályosnak bizonyult, és Anna is kuncogni kezdett. – Egek! – mondta Anna, és a pultnak támaszkodott. – Ez rémes volt! – Ő volt rémes! – mondta Imogen. – Jobb volt most elintézni, mint később. – Igazad lehet – ismerte el Anna. – Egy új kezdet! – mondta Imogen.

116/391

– Azért bűntudatom van. – Ne legyen! És most hivatalosan is témát váltok. Találtam egy fantasztikus helyi cégérkészítőt, aki elkészíti az ötvenes évek hangulatát idéző cégért, pont olyat, mint amilyet akarunk. Nézd csak, megmutatom! – Imogen a laptophoz lépett, és megmutatta a nővérének a cég weboldalát. Annának elég volt egyetlen pillantást vetnie a gyönyörű vintage betűkre, és már tudta, hogy tökéletesen illik a bolthoz. – Gyönyörűek! – mondta, ahogy végignézte a képgalériát, majd az árlistára kattintott. – De nem valami olcsó, nem igaz? – jegyezte meg óvatosan. A könyvelésre pillantott, de úgy döntött, inkább nem nyitja ki. Ott a nagyanyjuk pénze a nyitáshoz, és egy szép cégér létfontosságú, ha új arculatra vágynak. – Rendeljük meg!

– A McAvoy testvérek nagyszabású fagylalt-projektjének második felvonása – jelentette be Imogen egyik délután Anna lakásában. – Felszerelés: készen áll – mondta Anna, és kivette a fagylaltgépeket a dobozokból, majd elővett egy hőmérőt. Imogen gyanakodva nézte a kütyüt. – Az meg mi az ördögre való? – kérdezte.

117/391

– Olvastam, hogy biztonságosabb, ha ilyet használunk – mondta Anna, és a fény felé tartotta. – Úgyhogy vettem egyet a gépekhez. – Szerinted egynél több próbára lesz szükség, amíg megtanuljuk kezelni őket? – Minden rendben lesz – mondta Anna magabiztosan és izgatottan a rájuk váró feladattól. – Majd meglátod. Egész délután és este dolgoztak, turmixoltak, melegítettek és kevergettek; teljesen belefeledkeztek a fagylaltkészítésbe. Éppen elkészültek egy adag áfonyás fagylalttal, amikor meghallották Jon kulcsát a bejárati ajtóban. – Hűha! – mondta Jon, ahogy belépett a konyhába, és meglátta a rendetlenséget, amit Anna és Imogen csinált. Keverőtálak hevertek szerteszét, és fagylaltfoltok éktelenkedtek a falon, ott, ahol túltöltötték a fagylaltgépet az első próbálkozásuk során. – Mi az ördög…? – Kísérletezünk – mondta Imo, és megkínálta a férfit az egyik elkészült kreációjukkal. – Áfonyás. – Jól néz ki – bólintott Jon, majd föltette a teavizet, és elővette a bögréjét a konyhaszekrényből. – Kér valaki teát? – kérdezte. – Most ittunk, köszi. De komolyan, Jon, kóstold meg! – mondta Imogen, és a férfi orra alá dugott egy kanálnyi áfonyás fagylaltot.

118/391

Anna megrázta a fejét, és intett Imogennek, hogy tegye el a kanalat. – Nem egy fagylaltínyenc. – Sajnos laktózérzékeny vagyok – mondta Jon, és szójatejet löttyintett a bögréjébe. – De még ha nem lennék is az, akkor is egészségesen próbálok élni. Sajnálom. De azért nagyon finomnak tűnik. – Hát jó – mondta Imogen. Mosolyogva fordult Anna felé. – Több marad nekünk! Jon bevitte a teáját a nappaliba, Imogen pedig kitöltötte az első fagylaltjukat – a mennyei vaníliásat – egy lefagyasztható műanyag dobozba. – Első kísérletnek nem is rossz! – Szerintem ma sokat haladtunk – mondta Anna. Teletöltötte a mosogatót forró, szappanos vízzel. Ahogy leöblítette a habverőt a csap alatt, rádöbbent valamire. Valóban azt csinálják, legalábbis csinálni fogják, amiről mindig is álmodott: kulináris ínyencségekből fognak megélni, pénzt keresnek vele, persze, de remélhetőleg másokat is boldoggá tesznek velük. – Minden rendben Jonnal? – súgta Imogen a nővérének, miután a férfi kiment a konyhából. – Persze, jól van – mondta Anna. – Néha szüksége van egy kis magányra, ez minden. – Miattam van, ugye? Azt mondtam, csak két éjszakára

119/391

maradok, de már két és fél hete lógok itt a nyakatokon. Nos, ne aggódj! – mondta Imogen. – Nálam vannak V nagyi házának a kulcsai. Anyu azt javasolta, hogy költözzek be egy időre, és tartsam szemmel a házat. Egyelőre sikerült megakadályoznia, hogy Françoise és Martin eladják a befektetőknek, de még nem tudja, hogy mire készülnek. – Biztos vagy benne? Tudod, hogy nyugodtan maradhatsz. Jon miatt igazán nem kell aggódnod! Családtag vagy. – Nem gond – mondta Imogen. – Komolyan. Már így is olyan nagylelkűek voltatok, a ház meg itt van egy saroknyira. Hétvégén átköltözöm.

– Alfie! – mondta Anna. Eltelt egy hét, és a testvérpár Anna lakásán volt, a bolt megnyitása előtti éjszakán. – Segítenél nekünk? Imogennel színezni fogunk. Alfie kiszaladt a szobájából, és követte Annát a nappaliba. Újságpapír borította a padlót, és egy hatalmas transzparens hevert rajta, Imogen pedig épp befejezte a betűk fölrajzolását:

MEGNYITOTTUNK! – Hozok neked egy kötényt – mondta Anna, és visszatért egy gyerekméretű darabbal. – Van festék és zsírkréta. Van kedved

120/391

segíteni? – Igen! – mondta Alfie. Izgatottan letérdelt, és kiválasztott egy élénkpiros zsírkrétát, miközben Imogen megkötötte a kötényét. – Alfie pirosra színezi az O betűt. – A kisfiú satírozni kezdett, erősen lenyomva a zsírkrétát. – Enyém a kék! – mondta Imogen, és fogott egy másik zsírkrétát, majd csatlakozott Alfie-hoz a padlón, és színezni kezdett egy másik betűt. – Ez a fagyihoz kell? – kérdezte Alfie Annától, és fölnézett rá, ahogy Anna is leguggolt. – Igen, a bolthoz kell – mondta Anna, és rámosolygott Imogenre. – Holnap megnyitjuk. Jon lépett be az ajtón, hogy megnézze, mi ez a zaj. – Mi folyik itt? Én is csatlakozhatok? – Gyere, apu! – mondta Alfie, és egy ecsetet adott az apjának. – Minél többen vagyunk, annál vidámabb – mondta Anna mosolyogva. – Ez a transzparens az ajtó előtt lesz – mondta. – Nehéz lesz nem észrevenni, nem igaz? – Remekül néz ki – mondta Jon. – Nagyon feltűnő. És ugye már a szórólapokat is szétosztottátok? – Igen – mondta Imogen. – Mindenfelé adtunk belőle, úgyhogy talán felbukkan néhány vásárló. – Sajnálom, hogy Alfie-val kihagyjuk – mondta Jon, és csalódottnak látszott. – De már hetekkel ezelőtt meg volt beszélve

121/391

anyuval és apuval. – Emiatt ne aggódj, megértjük! – mondta Anna. – Az igazat megvallva különben is valószínűleg nagyon elfoglaltak leszünk. – Alfie-hoz fordult. – Holnap a szafariparkba mentek a mamával és a papával, ugye? Alfie fölállt és elbődült. – Orrszánok! – mondta diadalittasan. – Úgy látom, izgalmas lesz a hétvégéd – mondta Imogen, és nekilátott egy másik betűnek. – Már alig várom, hogy lássam az emberek arcát, amikor meglátják a boltot. – Tényleg megcsináljuk, igaz? – Anna a húgára mosolygott. – Ó, igen – felelte Imogen nevetve. – Semmi sem állíthat meg minket!

Hetedik fejezet Végre elérkezett május első hétvégéje, és minden készen állt a megnyitóhoz. Minden – gondolta Imogen, ahogy kinézett nővére esőcseppes ablakán amikor dörögni kezdett az ég –, kivéve az időjárást. – Egek, Anna! – mondta Imogen, és az orrát szinte az üveghez nyomta. – Hogy áruljunk fagylaltot ilyen időben? Megnézte az időjárás-előrejelzést a telefonján. Erős szélvihart jósoltak a déli partra, amely úgy tűnt, meg is érkezett. Imogen hallotta az esőt éjjel, amely kora reggelre felerősödött. Nem tudott elaludni, csak hánykolódott az ágyban, és imádkozott, nehogy elmossa az eső a megnyitó napját. – Vedd a csizmád, Imogen – mondta Anna –, mert nincs az az isten, hogy én most meghátrálnék! Már mindenütt meghirdettük a megnyitót. Egy kis eső miatt nem változtathatunk terveinken az utolsó pillanatban. – „Egy kis eső”?! – válaszolta Imogen. – Én ezt aligha nevezném annak. Inkább tájfunnak tűnik. Noé már valószínűleg terelgeti az állatokat a bárkába. – Túl sokáig voltál távol Angliától, Imogen – mondta Anna. – Csak egy kis lélekjelenlétre van szükséged. Egy órán belül úgyis

123/391

vége lesz. Hozz egy esőkabátot a hallból, és menjünk! Citromsárga esőkabátban, az esernyőjükbe kapaszkodva mentek le a tengerpartra. Gyorsan fölakasztották a kézzel készített transzparenst, noha tudták jól, hogy perceken belül péppé ázik. Elázott szórólapok hevertek szanaszét a vizes földön. Odabent a boltban fölkapcsolták a világítást, beindították a radiátorokat, majd visszamentek az üvegajtóhoz. – Biztos, hogy eláll az eső? – kérdezte Imogen komoran. Szinte függőlegesen esett, és csak a legelszántabbak jelentek meg a parton. A telefon csöngése riasztotta föl őket. – Majd én fölveszem – mondta Anna. – Ó, rendben, anyu. Félóra múlva találkozunk. – Letette a telefont. – Anyu már úton van. Apunak nem volt kedve eljönni. Imogen csalódottságot érzett. De talán jobb is, ha az apjuk nem látja ilyen üresen a boltot. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy akik lemerészkedtek a tengerpartra – a kötelességtudó kutyasétáltatók vízhatlan nadrágban és anorákban –, nem vágynak jégkrémre. – Ne zárjunk be inkább? – kérdezte Imogen, és a hűtőkben sorakozó Calippókra pillantott. – Hát persze hogy ne! – mondta Anna. – Még korai lenne, és szerintem biztos, hogy látjuk ma a kék eget is. El se hinnéd, hogy egy ilyen napon milyen gyorsan meg tud változni az

124/391

időjárás. – Megígéred? – kérdezte Imogen a távolba meredve, kétkedően. Sötét, szürke fellegek takarták az eget, és egy pillanatra villámlás világította meg őket.

– Jaj, lányok! – mondta Jan, és belépett a boltba, majd visszafordult, hogy az ajtó előtt lerázza átázott esernyőjét, mielőtt letette volna. – Elhagyott a szerencsétek az időjárással. Imogen a nővérére pillantott. – Tényleg? – súgta némi szarkazmussal. – Észre se vettük. Anna gyorsan visszasúgta neki: – Légy kedves! – Kösz, hogy lejöttél, anyu – mondta Anna, és odalépett Janhez, hogy elvegye a kabátját. – Odateszem a radiátorhoz. Imogen, föltennéd a teavizet? – Szia anyu! – mondta Imogen kötelességtudóan, és elővett néhány bögrét. – Szóval, mit gondolsz? – kérdezte, és körbemutatott a megújult boltban. – Nagyon bájos – mondta Jan, és átölelte a lányát. – Szép munkát végeztetek. Mármint a rendelkezésetekre álló időhöz és pénzhez képest. Anna visszatért. – Üljünk le! – mondta. – Amint látod, nem tolongnak itt a

125/391

vásárlók. – Nagy kár – mondta Jan. – Úgy értem, szólhattatok volna. Csinálhattunk volna valamit az ügynökségen… hogy is mondjátok… – Jan tekintete a semmibe révedt, ahogy a megfelelő szavakat kereste. – Közzétehettük volna a hírt a Twitteren – mondta. – Már van ott is fiókunk. „At” akármi a nevünk. Egy, a munkában tapasztalt lány csinálta meg nekünk. – Jan büszkén elmosolyodott. – Mi is reklámoztunk egy kicsit – mondta Imogen, és visszagondolt, hány órát töltöttek el Annával az interneten és az utcasarkokon, vásárlókkal beszélgetve, a boltot reklámozva. – Nos – mondta Jan –, az jó. Én csak azt mondom, hogy azért nem árt profikkal is beszélni. Különösen, ha családban vannak – engedményt is kapnátok! – Imogen az anyjára meredt. – Nem akarok dirigálni, édesem. Csak annyit mondok, hogy le tudtunk volna csalogatni ide néhány lewesi helybélit. Elkeserítő ennyire üresnek látni a boltot. Nem mindenkit riaszt el egy kis eső. – Talán majd legközelebb – mondta Anna diplomatikusan. Sípolni kezdett a teáskanna, és fölpattant, hálásan, hogy elmenekülhet. – Szóval, apu nem tudott jönni – mondta Imogen. – Talán jobb is. Mindent egybevéve. – El akart ő jönni, édesem – mondta Jan. – Tegnap másról se tudott beszélni. Aztán ma reggel… Na mindegy – mondta Jan,

126/391

és megrázta a fejét. – Anyátok most itt van – nekem talán nem örültök? – Jan mosolyt erőltetett az arcára, de feszültnek és szomorúnak látszott. – Nem kell megkímélned bennünket, anyu! Ha valami baj van, arról mind tudni szeretnénk! – mondta Imogen. Anna visszatért az asztalhoz, és szétosztotta a bögréket. – De azért nem kell ilyen búskomornak lennünk, nem igaz? – kérdezte Jan. – Semmi értelme, hogy még én is nagy, fekete viharfelhőkkel a fejem körül járkáljak. – Tehetünk valamit, anyu? – kérdezte Anna. – Talán beszélhetnénk vele? – Megpróbálhatjátok – mondta Jan, és kiábrándultan vállat vont. – De ő… – Elhallgatott. – Jól vagy? – kérdezte Anna, és megfogta anyja karját. – Nem, Anna – csattant fel Jan. – Egyáltalán nem vagyok jól! – Könnybe lábadt a szeme. – Annyira rémes. – A szavak úgy robbantak ki belőle, mintha már nem tudná tovább magába fojtani őket. Anna és Imogen döbbent csöndben nézte. – Sajnálom – mondta Jan. – Most nézzétek meg, mit csináltam. Nem akarom én rajtatok levezetni. – Jannek potyogni kezdtek a könnyei. – De szörnyű őt ilyennek látni! Ma már arra se volt hajlandó, hogy fölkeljen az ágyból, és egy szót sem szól hozzám. Egyik nap azt hiszem, hogy jobban van, és lassan

127/391

minden visszazökken a régi kerékvágásba, aztán másnap kezdődik minden elölről. A héten volt az évfordulónk, és úgy múlt el, hogy még csak szóba sem került. Nem mintha bármit is akartunk volna csinálni. – Idővel talán… – mondta Anna. – Még nem sok idő telt el. – Talán – mondta Jan. – De biztos nem mondanád ezt, ha neked kellene mindennap abban a házban élned. Tudom, hogy nem az ő hibája. Támogatni akarom. De képtelen vagyok rá! Kettőnk közül ő az erősebb – Tom az én kősziklám. Mindig is ő volt. Nem tudom, hogy lehetnék én az ő támasza.

Jan maradt még egy órát, majd kimentette magát, és kisírt szemmel távozott. Nem sokkal később benézett az ajtón egy huszonéves fiatalember, sötétszőke hajáról csurgott az esővíz. – Helló! – mondta barátságos mosollyal. – Hogy vagytok? Imogen reménykedni kezdett. Talán az első vásárlójuk? – Finn vagyok – mondta a fiú, és belépett a boltba. Esőcseppek csüngtek a szempilláiról és a hajáról, és kapucnis melegítőfölsőjére csöpögtek. Két műanyag poharat tartott a kezében. – Én vezetem a szörfboltot két üzlettel lejjebb. – Ó, helló! – mondta Anna. – Már hallottunk rólad a nagyanyánktól.

128/391

– Láttam, hogy ma kinyitottatok. De közbeszólt a rossz idő, nem igaz? – kérdezte együtt érzőn. – Na igen – mondta Anna, és elmosolyodott. – Nem tolonganak a fagylaltunkért az emberek. – Gondoltam, talán több szerencsétek lenne egy kis forró csokival. Andyvel épp azt főztünk a vásárlóknak, mivel törölnünk kellett a szörfórákat. Átnyújtotta nekik a két pohár gőzölgő forró csokit. – Köszönjük! – mondta Imogen, és belekortyolt a finom, krémes italba. – Nagyon jó – mondta, és letörölte a csokibajszot a szája fölül. A fiú körbepillantott az üres boltban. – Biztos rengeteg vásárlótok lesz – mondta bátorítóan –, ha az emberek látják, hogy ismét kinyitottatok. – Kösz! – mondta Anna őszintén. – Mi is ebben bízunk. Úgy értem, a nagyanyánk évtizedeken át vezette ezt a boltot. Mi is ugyanilyen jó munkát szeretnénk végezni, sőt, remélhetőleg még jobbat! De gondolom, időbe telik – tette hozzá, és vállat vont. – Ez igaz – mondta Finn. – És egy kis napsütés sem ártana. Anna elmosolyodott. – A mai nap igazi katasztrófa volt – mondta félénken. – Csak egy kis fennakadás – mondta Finn mosolyogva. – Mire észbe kaptok, megnő a forgalmatok. Vivien nagyitok nagyon

129/391

otthonossá tette a boltot. Csodálatos asszony volt. Ott voltam a temetésen, de nem is láttalak titeket – ami nem csoda, mivel egész Brighton ott volt. Mindannyiunknak hiányzik, különösen Evie-nek. És a mi vevőink is imádták őt – gyakran átjöttek hozzá fagyizni, ha alacsonyak voltak a hullámok. – A fagyiról jut eszembe – mondta Anna –, hová lett a jó modorunk? Megkínálhatunk egy jégkrémmel? – Elővett egy hatalmas, rózsaszín, lábnyom alakú jégkrémet a fagyasztóból, és megkínálta vele a fiút. – Köszönöm, most nem kérek! – mondta Finn. – Már épp kezdek átmelegedni. De ez zseniális! Kölyökkorom óta nem láttam ilyet. – Nos – tette hozzá –, az elkövetkező hónapokban még biztos rengeteget látjuk egymást. Addig is, sok szerencsét.

Este, miután bezárták a boltot, Imogen kirángatta a táskáit Jon autójából, és becipelte őket a nagyanyja házába. Belépett a hall hideg csöndjébe, majd átment a nappaliba. Az apjával és Martinnal bedobozolták a nagyanyja értéktárgyait, de a legtöbb bútorhoz nem nyúltak; a karosszék, a szófa, és a nehéz, aranyozott tükör a kandallópárkány fölött még a helyén volt. Imogennek három hét óta most először lesz egy kis privát szférája. Óvatosan a nappali polcaira rakta a kameráját és a

130/391

többi felszerelését. Ismét a telefonjára pillantott. Luca egyetlen SMS-re sem válaszolt, hogy beszélhetnek-e. Talán jobb lenne, ha föladná. De még van esély arra, hogy a férfi meggondolja magát, és beleegyezik, hogy megvárja. Imogen ebbe a reménysugárba kapaszkodott. Fölment Vivien tágas, Viktória korabeli házának a lépcsőjén. Az első emeleten három hálószoba és egy fürdőszoba volt, és egy falépcső, amely két kisebb szobához vezetett föl. Ahogy Imogen fölidézte, régen mennyit játszottak ott Annával, egy pillanatra szinte hallotta saját nevetésüket – kergetőztek a lépcsőn, bújócskáztak a szekrényekben és az ágyak alatt. Vivien tudta, hogy a fölső két kis szoba a kedvencük, amelyeket egy kis ajtó kötött össze, ezért mindig azokat a szobákat készítette elő nekik. Belépett a nagyanyja hálószobájába. Ehhez a szobához alig nyúltak Tommal és Martinnal, ezért Vivien legtöbb holmija a helyén maradt. A kandallópárkányon egy esküvői fotó volt Vivienről és Stanley-ről, amely még az ötvenes évek elején készült. Vivien húszéves lehetett, Stanley pedig egy-két évvel idősebb. Imogen különösnek találta, hogy már most idősebb, mint Vivien akkor, amikor letelepedett a férfival, aki mellett leélte az egész életét. Romantikus és bájos volt, Imogen azonban cseppet sem vágyott ilyesmire. Ő maga is nyughatatlan lélek volt, talán

131/391

örökre az is marad. Persze hiányzott neki Luca, de a gondolat, hogy egy helyben maradjon – akár a szigeten – egy ember mellett, és fölfedezetlenül hagyjon oly sok mindent, klausztrofóbiát ébresztett benne. Odalépett az öltözőasztalhoz. A brossok, amelyeket Vivien viselt, még mindig ott hevertek, a színes üveg gyöngysorok pedig a tükrön lógtak. Gyöngyház berakásos hajkeféje pedig mintha csak arra várt volna, hogy ismét kézbe vegyék. Imogen körbepillantott a ház legnagyobb szobájában. Nem alhatott idebent, sem a szomszédos szobákban, amelyekben oly gyakran szálltak meg barátok és látogatók. Fölment a lépcsőn a padlásszobákhoz, amelyek mindig is hozzájuk tartoztak Annával. Ugyanolyanok, mint rég, és ugyan Anna már beverné a fejét az alacsony mennyezetbe, Imogen, aki az anyja magasságát örökölte, kényelmesen befért. A boltban töltött hosszú, kiábrándító naptól fáradtan leült az ágyra, levette a cipőit. Ma éjjel ebben a szobában fog aludni.

Nyolcadik fejezet – Imogennek nem kellett volna elmennie – mondta Jon, miközben a DVD-gyűjteményét válogatta át, és néhány régebbi lemezt félretett jótékonysági adománynak. Farmert és szürke inget viselt, az arca frissen volt borotválva. – Ó, semmi gond! – mondta Anna, és leült a szófára. – Nem bánta. Különben sincs értelme, hogy a nagyi háza üresen álljon. És most, hogy mindennap együtt dolgozunk, talán nem is baj, ha hagyunk egymásnak egy kis privát szférát. Anna visszagondolt a boltban töltött első hétre. Imogennel – ahogy folytatódott a rossz idő – minden tőlük telhetőt megtettek, hogy tartsák egymásban a lelket. Egyedül Evie tért be hozzájuk rendszeresen teázni, meg egy idős házaspár, akik Hepburn miatt néztek be. Egy hét alatt összesen három fizető vendégük volt. – Tudod, mire van szükséged? – kérdezte Jon, és leült Anna mellé a szófára, majd gyengéden megsimogatta a haját. – Nem, mire? – kérdezte Anna, és reménykedő mosollyal fordult Jon felé. Talán a férfinak támadt egy eredeti ötlete – valami, amivel kicsalogathatják a vásárlókat meleg, száraz otthonaikból a part csöndes végébe egy fagylaltra. Az időjáráson

133/391

nem segíthetnek, de talán van valami vendégcsalogató fogás, amit nem ismer. – Egy vakációra – mondta Jon, és gyengéd csókot nyomott Anna nyakára. – Menjünk el valahová hétvégére! – Biztos vagy benne? – kérdezte Anna. Máskor boldogan kapott volna a lehetőségen, hogy kettesben lehessen Jonnal. De nem most, amikor olyan sok forog kockán az új vállalkozásban. – De a bolt… – kezdte. – És mi lesz Alfie-val? – Mia szülei eljöttek hétvégére, és megkérdezték, hogy náluk maradhatna-e, hogy együtt lehessenek. Úgyhogy szabad a hétvégénk. Imogen tud vigyázni a boltra, nem? Nem azt mondtad, hogy jelenleg egyébként is alig van vásárlótok? Jonnak igaza volt – mégis fájtak a szavai. – Nem is tudom… – mondta Anna. – Gyere el velem hétvégére, Anna! Foglalok valahol szobát. Péntek este indulunk, az egész hétvége a miénk lesz. Se fagylaltozó, se kisgyerek… csak mi ketten. Na, hogy hangzik? – Elég jól – mondta Anna, és a férfi karjaiba bújt. Szerette ugyan Alfie-val tölteni az idejét, de a gondolat, hogy Jonnal lehet egész hétvégén, nagyon csábítóan hangzott. – Hová szeretnél menni? – Hadd legyen meglepetés – felelte Jon mosolyogva. – Csak csomagolj be hétvégére!

134/391

Péntek este Jon és Anna a tengerpart mentén autózott, miközben esőcseppek verték Jon autójának a tetejét. A viharfelhők már több mint egy hete nem tágítottak, és nyomát se látták napsütésnek, ám ahogy Anna kinyújtotta a lábait, kezdett érezni valamit, amit már hónapok óta nem érzett: egy kis megnyugvást. A zsúfolt Brightont és Hove-ot fölváltották Sussex zöld dombjai, és az elmúlt két hét idegeskedése a rossz üzlet miatt lassan elhomályosult. – Hé, álmodozó! – mondta Jon, és a kormányt markolva Annára pillantott. – Kezdek ellazulni – mondta Anna elégedett mosollyal. – Lassan. Olyan sok mindennel kellett foglalkozni az elmúlt hetekben. Nagyi temetésével, aztán a bolttal… és te is el voltál foglalva a munkáddal. Alig maradt időnk létezni. – Én is épp erre gondoltam – mondta Jon. – De most végre zavartalanul együtt lehetünk. Úgyhogy készülj fel rá, hogy most sokat fogunk „létezni” – tette hozzá nevetve. Húsz perccel később egy kis faluhoz értek, és Jon rákanyarodott egy keskeny földútra. Tölgyfák szegélyezték az utat, a végében pedig egy lenyűgöző Edward korabeli szálloda magaslott. Anna elképedve nézte. – Gyönyörű ez a hely! – mondta, ahogy az autó kerekei a

135/391

kavicsos úton csikorogtak. Jon elmosolyodott. – Igazán megérdemelsz valami különlegességet – mondta, és megcsókolta Annát. – Fogjuk a holminkat, és menjünk be! Bementek a szállodába, és a recepcióstól megkapták a kulcsaikat. A szobájuk egy meredek falépcső tetején volt, és Anna minden lépéssel egyre izgatottabb lett. Jon kinyitotta a nehéz faajtót. Beléptek a szobába, amelyben egy baldachinos ágy és egy hatalmas szófa várta őket, valamint balra egy újabb ajtó mögött egy fényűző, saját fürdőszoba. Anna egyenesen az ágyhoz lépett, leült, és kipróbálta, milyen jól rugózik. – Ez nagyszerű! – mondta. – Gyere, próbáld ki! Jon lerakta a bőröndöket, és leült Anna mellé. – Nem rossz – mondta. – Ugye nem felejtetted otthon a bikinidet? Mert van lent egy medence és egy spa lefoglalva a nevünkre. – Nem kell kétszer mondanod! – mondta Anna. Fölpattant, kinyitotta a bőröndjét, és elővette a fürdőruháját. Odalent nem volt senki más az úszómedencénél rajtuk kívül. – Jacuzzi? – kérdezte Anna. Bemásztak és hagyták, hogy elnyelje őket a pezsgő víz, amíg Anna már alig látta Jont a gőzben. A férfi átnyúlt a habokon, és végigcirógatta Anna lábát.

136/391

– Meg tudnám szokni – mondta Anna, és belesüppedt a vízbe, hogy fölmelegítse a tarkóját is. – Én is – mondta Jon mosolyogva. – Erről eszembe jut, amikor megismerkedtünk. A hajnalig tartó vakrandi, amikor nem volt semmi más dolgunk, mint kiélvezni egymás társaságát. – Pont olyan imádnivaló voltál, amilyennek Ed és Jess leírt. El se tudtam hinni, mekkora szerencsém volt. – Hízelgő – mondta Anna nevetve. – Noha az igazat megvallva én is szerencsésnek éreztem magam. Ami nem rossz életem legelső vakrandijához képest. – Én meg – mondta Jon – azon izgultam, hogy kisgyerekes elvált apukaként elijesztelek magamtól. Fogalmam se volt róla, hogy Alfie jobban el fog bűvölni, mint én. – Nem volt mitől tartanod! Ki ne szeretné meg Alfie-t? – kérdezte Anna, és ujjával végigsimított a víz felszínét takaró buborékokon. – Örülök, hogy így alakult – mondta Jon. – Imádom ezt, imádok veled lenni! – mondta Anna. – Semmin se változtatnék!

– Félórán belül hozzák – mondta Jon, ahogy letette a telefonkagylót a rendelés után, majd hátradőlt az ágyon. Szél és eső

137/391

verte a szállodai szoba ablakát, de bent kellemes meleg volt. – Azt mondták, kint hagyják az ajtó előtt. Anna csatlakozott hozzá az ágyon, puha, fehér fürdőköntösbe burkolózva. Három fogásos vacsorát kapnak egy Michelin csillagos séftől, és még föl sem kell öltözniük. Ez már a fényűzés netovábbja. Jon megcsókolta Annát, majd fölkelt, és a minibárhoz lépett. Kinyitotta, és elővett egy üveg pezsgőt. – Azt hiszem, eljött a buborékok ideje – mondta, majd elővett két poharat, és kibontotta az üveget. Az egyik poharat Annának adta. – Ejha! – mondta Anna mosolyogva, ahogy elvette. – Mire iszunk? – Arra, hogy végre kettesben lehetek a barátnőmmel – felelte a férfi. Közelebb húzta magához Annát, és megcsókolta. – Kell még ezenkívül más ok? A csók után Anna belekortyolt a pezsgőbe, kiélvezve a buborékokat a nyelvén. – Ó! – mondta Jon. – Eszembe jutott, hogy valamit elfelejtettem. Csak egy perc. – Kimászott az ágyból, és fölvette a nadrágját és egy pulóvert. – Leszaladok a kocsihoz. – Rendben – mondta Anna kissé értetlenül. Nincs meg mindenük idefönt? Jon rákacsintott, és becsukta maga mögött a szoba ajtaját.

138/391

Anna ledőlt a párnákra. Csak nem…? A kezében tartott pezsgőspohárról az extravagáns szobára pillantott, és felidézte a romantikus pillanatot, amikor együtt táncoltak Jess és Ed nagy napján. Felgyorsult a szívverése, és ismét belekortyolt a pezsgőbe. Csak nem fogja… vagy mégis? Jon mobiltelefonjának csörgése szakította félbe a gondolatait. Anna kilesett az ablakon, és látta Jont a parkolóban a kocsija mellett, dzsekijét a fejére húzva az esőben. Anna a telefonra pillantott. Mia neve jelent meg a kijelzőn. Anna habozott. Nem venné fel más telefonját, de mi van, ha ez most sürgős? – Halló? – szólt bele a telefonba. – Ó, szia Anna! – mondta Mia. – Ugye te vagy az? – Igen, én – mondta Anna. – Jon éppen kiugrott valamiért. Átadjak neki valami üzenetet? – Igen, kérlek! – mondta Mia idegesen. – Nézd, nagyon sajnálom, tudom, hogy elutaztatok a hétvégére. De Alfie-ról van szó. Egész nap a szüleimmel voltunk, és most magas láza van. Egyfolytában az apját hívja. Megkérnéd Jont, hogy hívjon vissza? – Szegény Alfie! – mondta Anna. – Hát persze! Máris szólok neki.

Kilencedik fejezet A fagylaltozóban a vintage bárszéken kuporogva Imogen kinyitotta a laptopját. Ellenállt a kísértésnek, hogy fölmenjen a Facebookra. Ilyen szürke és esős időben arra volt a legkevésbé szüksége, hogy lássa a barátait a csábító thai tengerparton. Még mindig azon tűnődött, vajon mi járhat Luca fejében. Már több mint egy hónap telt el, és a férfi még mindig nem jelzett vissza. Mégsem akart ezen rágódni. Ma inspiráció után fog kutatni. Ideje, hogy Annával bekeményítsenek. A könyvelésből nyilvánvalóan kiderült, hogy a bolt kínálata nem volt elég csábító ahhoz, hogy odavonzza a helybélieket, a londoniakról és más délparti turistákról már nem is beszélve. Elérkezett az ideje, hogy Vivien boltja egy következő szintre lépjen. Megnyitotta Ben and Jerry oldalát, és elolvasta, hogyan váltak kisvállalkozásból globális fagylalthálózattá. Az első boltjukat egy benzinkút helyén nyitották meg. A barátaik ingyen kapták a fagylaltot, és még egy zongoristát is fölvettek, hogy szórakoztassa a sorban álló vásárlókat. Ez már sokkal jobban hangzik, gondolta Imogen mosolyogva. Körbenézett, vajon hol találnának helyet egy zongorának. Talán mégsem. Megnyitott egy új oldalt. Egy férfi, aki útnak indította a világ

140/391

első, folyékony nitrogénnel működő fagylaltos autóját, vörösboros és sajtos ízekkel kísérletezett, valamint medúzákkal, hogy sötétben világító jeget készíthessen. Úgy tűnt, vásárlókban nem volt hiánya. Imogen azonban ösztönösen érezte, hogy a furcsa újítások és zongoristák nem működnének Vivien boltjában. A Lane legnépszerűbb éttermeit tekintve a jó minőségű ételek és az évszakhoz illő hozzávalók vonzották a helyieket. Imogen már mindent értett. A megfelelő hozzáállással a tengerpartnak eme félreeső kis sarkát az ínyenc fagylaltrajongók kedvelt célpontjává tehetik. Ám egy-két délután Anna konyhájában – az internetről kinyomtatott receptekkel – ehhez nem lesz elegendő. Vivien boltjának valami különlegességet kell kínálnia, valami olyasmit, amivel örökre bekerülnek a déli part legjobb vendéglátói közé. Eljött az ideje, hogy kitanulják a szakma fortélyait. Imogen végigböngészte a neten a legjobb fagylaltos workshopokat és tanfolyamokat, majd az áraikat is átnézte. Rendben, ez komoly összegbe fog kerülni, de legalább az egyikük akkor is el tud menni. Anna mindig is született ínyenc volt, és a szenvedélye még értékesnek bizonyulhat. Némi befektetéssel, néhány nap tanulással Anna nyilván minőségi fagylaltot fog készíteni. Azután betaníthatja Imogent is, és mindketten szakképzettek lesznek. Nem tűnik nehéznek. Imogen egyre izgatottabban olvasgatta a londoni

141/391

szakácsképző részleteit: „Megtanítjuk a sorbet és a tejes fagylalt készítésének fortélyait…” De hol vannak azok a krémes, mennyei fagylaltok, az igazi gelato? Imogen a homlokára csapott, és hangosan fölkacagott saját ostobaságán. Hol másutt: Olaszországban! Épp amikor az új keresést akarta elindítani, megjelent egy üzenet az instant messengerben. Santianától. Imogen arca felderült. Már két hete nem hallott legjobb barátnője felől a szigeten, és már a neve is úgy hatott rá, mint egy napsugár. „Imogen, szia!” „Helló – gépelte Imogen sebesen. – Hogy mennek a dolgok? Hiányzom?” „Hát persze. Nagyon más nélküled.” Más? Imogen a homlokát ráncolta. Különös megfogalmazás. Begépelte a válaszát. „Mi lett más? Unalmas? – írta. – Hiányzik a bár-barátnőd és búvárpartnered?” Várakozón meredt az üres képernyőre. „Imo – jött Santiana válasza egy pillanattal később –, valamit el kell mondanom.” Santiana komoly hangvétele meglepte Imogent. A barátságuk egyszerű volt: együtt étkeztek, együtt úsztak, és sokat nevettek. Sosem beszélgettek egymással komolyan. Újabb üzenetek

142/391

villantak fel a képernyőn: „Mielőtt bármit is látnál a Facebookon” „Nagyon sajnálom” „Luca és én” Imogen úgy érezte, mintha gyomorszájon rúgták volna. Megnyitotta a Facebookot egy új ablakban, és fölment Luca oldalára. Egyből kiszúrta a fényképet: Santianával átkarolták egymást, és csókolóztak a komodói bárban, ahol Luca korábban a hazatérési ünnepségét szervezte. Luca azt mondta, időre van szüksége, hogy végiggondolja. De hogy csábíthatta el a legjobb barátnőjét? Újabb üzenet érkezett Santianától: „Sajnálom!” „Remélem, barátok maradunk, amikor visszajössz.” Imogen keze megdermedt a billentyűzet fölött, ahogy próbálta feldolgozni a hírt. Nem így kellett volna alakulnia a dolgoknak. Kinyílt az ajtó, és egy férfihang szakította félbe a gondolatait: – Ma egyedül vagy? Imogen fölnézett, és Finnt pillantotta meg az ajtóban. – Igen. Szia Finn! Ujjait a billentyűzet fölött tartotta. Mégis mit mondhatna Santianának? Hogyan fogalmazza meg, mit érez ebben a pillanatban?

143/391

– Gondoltam, megkérdezem, hogy szükséged van-e valamire – mondta Finn. – Ma senki sem jelentkezett az óráinkra, úgyhogy van egy kis szabad időm. – Megvagyok – mondta Imogen, és visszafordult a képernyőhöz, amelyen megjelent egy újabb üzenet: „Jól vagy?” – De azért köszönöm! Ma elég nagy a csönd, de ez már nem tart sokáig – mondta, és mosolyt erőltetett az arcára. – Éppen egy üzleti terven dolgozom. – Érdekesen hangzik. – Igen, igen. Az is! – mondta Imogen, és türelmetlenül próbálta lezárni a beszélgetést, hogy visszatérhessen a laptopjához. Finn bocsánatkérően elmosolyodott. – Mintha félbeszakítottam volna valamit. – Dehogy! – mondta Imogen, de rá se nézett a fiúra, csak a képernyőt bámulta. – Rendben. Azért inkább nem zavarlak tovább – mondta Finn, és sarkon fordult, majd kisétált a boltból.

– Korán visszajöttél – mondta Imogen, és Annára bámult, aki a nagyanyjuk házának a küszöbén ácsorgott egy esernyő alatt. – Tudom – mondta Anna csalódott arckifejezéssel. – Én csak… nem tudtam, hogy ilyen hamar visszajössz. Azt

144/391

hittem, egész hétvégére elmentetek. – Én is! – mondta Anna, majd belépett a házba, és letette az esernyőt. – Készítek egy kis teát. Anna követte Imogent a konyhába, Hepburnnel szorosan a nyomában. Imogen föltette forrni a vizet. – Egész összemelegedtünk, amíg távol voltál – mondta Imogen, és a kutya felé intett. – Kezdem megszokni a jelenlétét. Szóval, mi történt? – Alfie megbetegedett – mondta Anna. – Szegény kicsikém. Jonnal egy csodás szállodában voltunk – spa, hihetetlenül finom étel, tökéletes boldogság… Aztán telefonáltak, és visszajöttünk. Jont kitettem Mia házánál, én meg itt vagyok. – Komoly a baj? – kérdezte Imogen aggodalmasan. – Nem hiszem, hála az égnek! – felelte Anna. – Jon küldött SMS-t, hogy éppen felolvas Alfie-nak, és most nyugodtnak és boldognak tűnik. Mire visszaértünk, lejjebb ment a láza. – Kár, hogy még egy éjszakára sem tudtatok maradni, de szerintem helyesen döntöttetek – mondta Imogen. – Jobb biztosra menni. – Ó, hát persze – mondta Anna. – Nem tudtuk volna jól érezni magunkat úgy, hogy közben tudjuk, hogy Alfie nincs jól. Csak éppen… – Igen?

145/391

– Ez hülyén fog hangzani. Egy romantikus helyen voltunk, és Jon éppen leszaladt a kocsihoz valamiért. Egy pillanatra azt hittem, hogy talán a gyűrűért ment le. – Ó! – felelte Imogen. – Ez érthető. Habár van ennél valószínűbb eshetőség is. – Éspedig? – Óvszer – mondta Imogen, és vállat vont. – Ó! – mondta Anna, és elpirult. – Egek, igazad lehet. Tényleg erről lehetett szó. Olyan hülyén érzem most magam. – Semmi okod rá. Jó okod volt rá, hogy azt hidd, a spontán vakáció és a menő szálloda miatt. És ki tudja, talán neked van igazad. Tessék! – mondta Imogen, és egy bögre teát nyomott Anna kezébe. – Üljünk le a nappaliban! – Hogy ment ma a bolt? – kérdezte Anna kábultan, ahogy leült a Chesterfield szófára. – Még mindig nagy a csönd? – Igen, semmi változás. Nincs semmi új, leszámítva, hogy Lucával immár hivatalosan is szakítottunk. – Komolyan? – kérdezte Anna. – Aha. Santiana ma közölte velem, hogy együtt járnak. Mint kiderült, fényképes bizonyítékuk is van rá. Azt mondta, reméli, hogy azért még barátok maradunk. – Pofátlan kis liba… – mondta Anna a húga helyett is. – Igaz, ha Luca szemszögéből nézzük… – Tudom! – mondta Imogen. – Tudom, hogy nem volt

146/391

választása. Könnyebb lenne, ha valaki mással vigasztalná magát, de végső soron nem hibáztatom. – Azért sajnálattal hallom. – Egy kicsit hülyén érzem magam, de végül is én döntöttem így, és talán ebből is látszik, hogy mi ketten nem illettünk össze. – Talán – mondta Anna. – Akkor hát nem bántad meg, hogy itthon maradtál? – Nem – mondta Imogen –, hát persze hogy nem! Anna kérdőn fölvonta a szemöldökét. – Na jó, alig. De ide hallgass! Tudom, hogy jobbra fordulnak majd a dolgok. És már azt is tudom, hogy mit kell tennünk hozzá. – Tényleg? – kérdezte Anna. – Akkor gyakrabban kellene elutaznom itthonról. – Különös, hogy ezt mondod. Mit szólnál egy olaszországi utazáshoz? Mert valami azt súgja, hogy azzal föllendíthetnénk az üzletet.

MÁSODIK RÉSZ

KITARTÁS, FAGYLALTOS TANONC!

Tizedik fejezet Anna a bőröndjére várt Pisa parányi, zsúfolt repterén, a csomagszállító szalag mellett. Pár perccel korábban, amikor kilépett a gépből, egyből megérezte a forróságot, és mire bejutott az érkezési csarnokba, már át is izzadta a ruháit. Már harmadjára vonultak el mellette ugyanazok a fekete és szürke bőröndök egy kemény, rózsaszín koffer kíséretében, amelyre szívecskés matricákat ragasztottak. Anna hiába kereste tekintetével az ismerős, piros bőröndöt. Mi lesz, ha meg sem érkezett? Az ajkába harapott, ahogy végiggondolta, hányféle ruhát csomagolt be, és kezdett ideges lenni. Lehet, hogy Jonnak igaza volt, és ez az egész út elsietett döntés volt? Itt volt Olaszországban – június elején, két héttel azután, hogy Imogen először fölvetette az ötletet. Vajon tényleg van értelme elutazni egy másik országba, több száz mérföldre a férfitól, akit szeret? Megvan! Anna kiszúrta a bőröndjét, és udvariasan átfurakodott egy fiatal olasz családon, hogy fölkapja. Nem mintha nem lenne izgatott Olaszország miatt. Ahogy a vasútállomás felé indult a csomagjával, végiggondolta, mi minden vár még rá. Noha nem egy merész utazó, mégis

149/391

szerencsésnek érezte magát, amiért Firenzébe mehet, a világ egyik legszebb városába, amely híres a finom fagyijáról. Hétfőtől pedig az elkészítését is megtanulja Bianca Romeótól, egy élő legendától, Olaszország legjobb fagylaltkészítőjétől a nemzetközi hírű Accademia di Gelaterián. Egy életre szóló lehetőség. Természetesen izgatott volt, de mindez már jelentősen kívül esett a kényelmi területén. Imogennek azonban igaza lehetett. Meggondolatlansága ellenére Imogen jól értett ahhoz, hogy nagyban álmodjon, és Anna tudta, hogy az ürességtől pangó, veszteséges fagylaltozó miatt most mindennél nagyobb szükségük van egy jó ötletre. Ha valami különlegességet tudnak kínálni a vevőiknek – és jó minőségben –, akkor az emberek mindent megtesznek, hogy eljöhessenek. Mindenki élvezi a kulináris kalandokat, nem igaz? Akkor is, ha utazniuk kell. Rick Stein krumplis haláért is elmennek az elszigetelt kis halászfalvakba, Vivien ínycsiklandó, eredeti olasz gelatójáért pedig majd végigsétálnak a tengerparton, vagy elautóznak a Granville árkádsorig. „Most az a dolgom – gondolta magában Anna, ahogy a harmadik vágány felé indult –, hogy gondoskodjam róla, hogy megérje az embereknek elutazniuk a boltba.” Ellenőrizte a vonat úti célját – Firenze –, és fölszállt. A szerelvény elindult a pisai állomásról, Anna pedig perceken belül belefeledkezett az ablakon túl elterülő tájba: a napfényes

150/391

szőlőhegyekbe, a dombokon elszórt aranysárga falú, terrakotta tetejű házakba és a toszkán táj magas és elegáns ciprusaiba. Anna hátradőlve élvezte a látványt. Már évek óta nem járt külföldön. Mivel Alfie a legtöbb hétvégét náluk töltötte, Jonnal mások voltak a prioritásaik, mint a többi ifjú párnak. Ám a táj színei és a megkapó kék ég felvidította, és az utazás miatti aggodalmai lassan elpárologtak. Előkereste a barna borítékot a táskájából, és kinyitotta, hogy átnézze a firenzei szállás adatait. A panzió, ahol szobát foglalt, csupán rövid sétára volt az iskolától, az Accademia di Gelateriától, ahol hétfőn kezdi a tanfolyamot. Imogennel minden egyes fagylaltos iskolát és egyetemet számításba vettek Szicíliától Velencéig. Végigolvasták a blogokat és kritikákat, és végül az Accademia mellett döntöttek – egy praktikus gelato-készítői kurzus, kiegészítő esti órákkal a sorbetekről és granitákról. Ahogy végiglapozta a kurzus anyagát, összefutott a nyál a szájában a sok finomság gondolatától. Amikor a vonat már közeledett Firenzéhez, és a szőlőhegyeket zöld zsalus épületek váltották föl, száradó ruhákkal teli balkonokkal, már alig várta, hogy belevághasson. Az állomás előtt fogott egy taxit, és megmutatta a bajszos sofőrnek a címet. A férfi bólintott, elvette a táskáját, és bepakolta a taxi hátuljába. Anna észrevette, hogy a sofőr élvezettel szemlélte a fekete trikó alól kivillanó dekoltázsát. Elpirult,

151/391

följebb húzta a topját, és beszállt az autóba. Légkondi hiányában – a nyári rekkenő hőségben – Anna teste felforrósodott, és csurgott a hátán az izzadság, nyakára pedig rátapadt a haja. Letekerte a taxi ablakát, hátha bejön egy kis hűs levegő, de odakint is ugyanolyan párás forróság uralkodott. Szűk utcákon haladtak keresztül. Minden irányból dudáltak az autók, a sofőr pedig megeresztett egy szóözönt, amely minden bizonnyal káromkodás lehetett. Anna az egyik kezét az ajtónyitón tartotta, hogy ha a taxisofőrnek tovább romlana a hangulata, inkább a gyaloglást választja, mint hogy össze legyen zárva egy eszelőssel. Ha Jon most itt lenne, ő is szörnyülködne. Csikorgott a fék, ahogy kikerültek egy bevásárlókocsit toló idős hölgyet. Anna fölpillantott. Két percen belül teljesen megváltozott a külvilág. Ahogy csökkent a forgalom, Anna látta, hogy lélegzetelállító épületek közé jutottak: egy díszes homlokzatú templom és kívülről freskókkal díszített, bájos házak közé, egy nyüzsgő piazzára. – Via Fortiori? – mondta a sofőr. – Penzione Giovanna. – Sí – felelte Anna. A férfi egy magas házra mutatott, jelezve, hogy megérkeztek. Négyemeletes ház volt, mutatós kovácsoltvas balkonokkal, amelyekúgyfestettek,minthaegyetlenérintésre összeomlanának. Anna fölpillantott, majd szemügyre vette a teret. A

152/391

macskaköveken éttermi asztalok voltak, a délutáni tömeg már odagyűlt köréjük. A boltok és butikok kirakatai szikrázó tűsarkú cipőket, esküvői ruhákat és friss zöldségeket kínáltak. Annát megbabonázták az illatok, a látvány és a hangok. A piazzán pezsgett az élet. – Oké – jelentette be a sofőr, és kipattant, majd kihalászta Anna bőröndjét a csomagtartóból. Mivel Anna nem értette az összeget, átnyújtott egy húszeurós bankót, remélve, hogy elég lesz. A sofőr még egy utolsó kéjsóvár pillantást vetett Anna melleire, majd visszaszállt a taxiba, beletaposott a gázba, és belevetette magát a firenzei utcák káoszába. Annát kirázta a hideg, majd elindult az épület felé, amelyre a taxis rámutatott. A neon penzione-feliratból egy betű még világított, a többi viszont mintha már jó ideje kiégett volna. Miután ellenőrizte a házszámot, Anna hangosan kopogott az oroszlánfejes kopogtatón. A hangot teljesen elnyelte a tér nyüzsgése, és Anna eltűnődött, hogy meghallja-e egyáltalán valaki odabent. Egy másodperccel később egy testes, ősz hajú, ötvenes asszony nyitott ajtót. – Signora McAvoy! – mondta kedvesen. Anna elmosolyodott, és azt mondta: – Anna, kérem. Az asszony széles mosollyal saját telt keblére mutatott:

153/391

– Giovanna. Isten hozta! – mondta erős akcentussal. – Jöjjön be! A barátságos arc láttán Anna megkönnyebbült. Giovanna fölvezette egy szűk kőlépcsőn. Egy kis szobánál lyukadtak ki. A szerény szobában az egyszemélyes vaságyon kívül az ablak mellett volt még egy fiókos szekrény, egy ruhásszekrény és egy kis mosdó is. – E piccolo – mondta Giovanna, és vállat vont. – Te pedig vagy alta – mondta nevetve, és Annára mutatott. Anna letette a bőröndjét, és udvariasan elmosolyodott, mivel már hozzászokott a magasságát érő megjegyzésekhez. A szoba egy kicsit kisebbnek tűnt a valóságban, mint a weboldalon, de kellemes hangulata volt. A bájos zsalus ablakból egyenesen a térre lehetett látni. Giovanna mosolyogva kézen fogta Annát, és megmutatta a világos és napfényes fürdőszobát, amely antik aranyozott tükörrel és egy hatalmas, oroszlánlábas káddal volt berendezve. Anna már el is képzelte magát benne, amint este ellazítja fáradt lábait a habos fürdővízben. – Bello – mondta elismerően, és örült, hogy a repülőn átfutotta az útiszótárt. A szomszédos helyiség egy még kisebb, üres szoba volt, megvetett ággyal, mintha Giovanna egy másik vendéget is várna. Anna kinyújtózkodott, hogy ellazítsa az utazás során

154/391

elgémberedett vállait. – Stanca? – kérdezte Giovanna, és ásítást imitált. Annának eszébe jutott a rengeteg látnivaló, amiről az útikönyvben olvasott, és azt kívánta, bár ne lenne ennyire fáradt. – Ma este pihenni – mondta Giovanna mosolyogva. – Aztán holnap, vasárnap – godere! Szórakozni!

Tizenegyedik fejezet Imogen beleöntötte az epreket a turmixgépbe, és bekapcsolta a masinát. Fönt maradt , s a nagyanyja konyhájában – az éjszaka közepéig – készítette saját fagylaltkreálmányait. Igaz, Annával megbeszélték, hogy várnak még egy hónapot, amig Anna elsajátítja a szakmát, és megtanítja Imogennek is az alapokat, hogy új kínálattal indítsák el a boltot, de Imogennek szüksége volt valamire. Ha nem foglalja el magát, Lucára gondol, és sajnálni kezdi magát. Ezért úgy döntött, inkább kipróbál két ízt – csokoládét és friss epret –, és nem bonyolítja túl a dolgot. A gyümölcsöt leárazva szerezte be a nap végén a helyi zöldségesnél. Imogen lenyalta a kanalat, és hagyta, hogy elolvadjon az íz a nyelvén: az eper egyszerűen mennyei volt. A csokoládé se volt rossz, de azt nem nagyon lehet variálni. Nem használt fel mindent, amit Anna mutatott, de Vivien eszközeivel is elboldogult. Elégedetten elmosolyodott. Jó érzés volt alkotni valamit szomorkodás helyett. Betette az edényeket a fagyasztóba, hogy kora reggel magával vihesse őket a boltba. Fáradtan, de elégedetten mászott be az ágyba, fejére húzta a tollpaplant, majd mély, pihentető álomba zuhant.

156/391

Vasárnap reggel Imogen elővette az állványos táblát, amit a bolt raktárában talált, és a bolt pisztáciazöld és pasztellrózsaszín színeivel fölírta:

Házi fagylalt kapható Elmosolyodott, és izgatottan a rá váró naptól kihelyezte a bolt elé. A reggeli napsütés gyorsan fölszárította a bolt előtt az esőáztatta betont, és úgy tűnt, az időjárás végre-valahára nem húzza keresztül a terveit. Görkorcsolyázók gördültek el a bolt előtt, a csapokat kerülgetve, és még a sirályok is mintha boldogabban énekeltek volna, miközben a tengerparti kukákban kotorásztak reggeli után. A bolt előtti törzshelyéről Hepburn megugatta a madarakat. Imogen fölvette a kardigánját, és kinézett, hátha felbukkan egy vásárló. Megriadt, amikor valami szőrös vágtatott el mellette, ahogy egy golden retriever egyenesen Hepburn felé rohant. – Annyira sajnáljuk – mondta egy sötét bubifrizurás nő, aki a kutya után szaladt, és elkapta a pórázt. Egy viharkabátos férfi is utolérte őket, és kifulladva megállt. – Elkaptad, Jill. Szép munka! – Harry imádja a tacskókat – mondta a nő bocsánatkérően. – Ő Harry – tette hozzá, és a golden retrieverre mutatott. – Nem ő

157/391

! – mondta nevetve, és megfogta a férfi kezét. – Ó, a régi fagylaltozó. Már rég szerettünk volna betérni ide – mondta a férfi. – Hallottuk, hogy új tulajdonosa van. Jeffrey és Jill, nagyon örvendünk. Imogen elmosolyodott, és kezet rázott a párral. – Imogen. Részemről a szerencse. És valóban, új tulajdonosok vagyunk. De családban maradt a bolt – valójában úgy kellett volna elneveznünk, hogy „Vivien és unokái boltja”. A nővéremmel, Annával vettük át a vezetést. – Hatalmas munka lehetett! – mondta az asszony, és szemügyre vette az új festést és a retro berendezést. Még egy csillárt is készítettek fagylaltoskanalakból, köztük csüngtek a villanykörték – jól illett a bolt hangulatához. – Az unokáink imádni fogják, nem gondolod, Jeffrey? – De igen, biztos vagyok benne. Legközelebb hozzuk el őket! Két fagyit kérünk – mondta Jeffrey. – Csak csokoládés és epres van? Imogen bólintott. – Akkor én csokisat kérek, a feleségem pedig egy epreset. Imogen elkészítette a két tölcsér fagylaltot, óvatosan, nehogy eltörje a finom ostyát. Külön szerezte be a tölcséreket – finomabbak voltak a szokásos fajtánál. – Nagyon finomnak látszik – mondta Jill, és kifizette a fagyikat. A kijárat felé indultak, Harryt ezúttal rövidebb pórázra

158/391

fogva. Hepburn óvatosan kidugta a fejét a hátsó szobából, nagy, barna szemével kérdőn nézte Imogent. – Most már előbújhatsz, Hepburn – súgta neki Imogen. – Épp most mentek el az első vásárlóink, akik megkóstolták a házi fagylaltunkat. A tacskó elismerően vakkantott egyet. – Szerinted megkínáljuk belőle a szomszédainkat is? – kérdezte Imogen. Hepburn ismét vakkantott, és a farkát csóválta. Imogen ezt igennek vette. Kisétált a boltból, és Evie ajándékboltja felé indult. Csilingelt a csengő, ahogy benyitott. – Evie, szia! – köszönt Imogen, amikor megpillantotta az asszonyt. – Megkínálhatlak egy kis házi fagylalttal? – Ó, édesem, szívesen megkóstolnám! – mondta Evie a pult mögül. – Kedves, hogy megkérdezted. De az orvosom megölne. Azt mondja, vigyáznom kell a koleszterinszintemre. – Értem – mondta Imogen. – Igazán nem szeretnélek bajba sodorni. Akkor majd kerítünk neked valami egészségesebb nyalánkságot. Egy szeplős kisfiú furakodott be Imogen mellett, és felmutatott egy hatalmas, felfújható cápát. – Kilyukadt! – sírta panaszosan. – Hív a kötelesség – mondta Evie mosolyogva. – Miért nem kérdezed meg Finnt? Szerintem ő boldogan megkóstolná a

159/391

fagyidat. – Tényleg – mondta Imogen. – Jó ötlet. Átsétált az árkádsor alatt Finn szörfiskolájához. Odakint éppen egy csapat szörfös készült a tengerre, és Imogen megpillantotta Finnt a küszöbön. – Jó szörfözést! – szólt oda Imogen a csoportnak. – Utána ötven százalék engedményt adok odaát, Vivien boltjában a házi fagylaltra. – Imogen a bolt felé mutatott. – Jól hangzik! – mondta az egyik beöltözött nő. – De szerintem addigra teljesen átfagyunk. – A tudomány a fagylalt oldalán áll – vágta rá kapásból Imogen. – Minél alacsonyabb a szervezet belső hőmérséklete, annál gyorsabban átmelegszel. – Ezt olvasta valahol. Nem volt benne teljesen biztos, hogy igaz, de azért jól hangzott. A csoport egyik tagja, egy magas férfi rövidre nyírt, fekete hajjal Imogenre kacsintott, ahogy fölhúzta a szörfruha cipzárját. Imogen nem tudta figyelmen kívül hagyni, hogy a passzentos ruha mindenütt tökéletesen simult a férfi testéhez. – Ott leszünk! – mondta a férfi.

Aznap délután Imogen büszkén nézett körbe a zsúfolásig telt fagylaltozóban. Finn szörfösei olyan gyorsan adták le a rendelést, hogy alig győzte lejegyezni. Úgy tűnt, bevették

160/391

Imogen külső-belső hőmérsékletről szóló dumáját, és a hosszú reggeli gyakorlás után a tengeren vödörszámra vették a fagylaltot, hogy átmelegedjenek a csontjaik. – Elképesztő ez a fagyi! – mondta a sötét hajú férfi Imogennek. – Kóstold meg az epreset is! – mondta egyik társa, és megkínálta a sajátjából. Imogen büszkén nézte, amint mohón kanalazták a fagylaltját.

Tizenkettedik fejezet Anna kilépett Giovanna házából a Santa Maria de Novella Piazzára, ahová már kiözönlött a tömeg a vasárnapi miséről. Fölvette a napszemüvegét. Felfrissült, és az átaludt éjszaka után készen állt fölfedezni a várost, és mivel csak egy napja volt a fagylaltos tanfolyam kezdetéig, a lehető legtöbbet akarta kihozni a városnézésből. Magasan járt a nap. Anna élvezte a bőrén a nap melegét könnyű, türkizkék ruhájában, aranyszín szandáljában. Anglia legesősebb májusa után teste élvezettel szívta magába a D-vitamint. Örömmel gondolt bele, hogy ma csak azt kell eldöntenie, mit nézzen meg először. Belelapozott az útikönyvébe. A sűrű várost kettéválasztó folyó mellett döntött, amelyet régi hidak szeltek át. Ahogy lesétált a macskaköves utcán, már látta a csillogó vízfelszínt az utca végén. Ösztönösen felgyorsított, amíg meg nem pillantotta maga előtt a Ponte Vecchiót: a jellegzetes építményt, amelyet már oly sokszor látott képeslapokon és könyvekben, a babaházra emlékeztető hidat a folyóra néző kis házakkal. A hídon túl a ciprusokkal pettyezett, buja toszkán vidékre nyílt kilátás. Anna mély levegőt vett. Itt még a levegőnek is más volt az illata. Egy közeli étteremből olasz kávé

162/391

aromája keveredett egy elhaladó nő parfümjével. – Signora? – szólította meg Annát egy fiatal férfi széles mosollyal, hamis Gucci kézitáskát kínálva. Anna udvariasan megrázta a fejét, és föllépett a hídra. – Lefotózna minket? – kérdezte tőle udvariasan egy japán házaspár az izgatott gyerekeikkel. – Hát persze! – mondta Anna, és elvette a kamerát. Ahogy hátralépett, a lencsén keresztül látta, hogy a kis házak valójában ékszerboltok. Kirakatablakaikban ragyogtak a gyémántgyűrűk és a finoman megmunkált arany nyakláncok. – Köszönjük! – mondta az asszony, és elvette a kamerát. – Nagyon különleges város, nem igaz? – kérdezte lassan. – Olyan romantikus. – Csak most érkeztem – felelte Anna mosolyogva. – De már látom, hogy az. Átkelt a hídon, majd leült ebédelni egy árnyas, békés téren, a San Spiritón, a folyó túloldalán. A turistalátványosságoktól távol már helybélieket látott: a szökőkútban játszadozó gyerekeket és egy zsalus ablakon kinéző nagymamát. Anna kagylós-fokhagymás tagliatellét rendelt egy pohár fehérborral. Elmosolyodott, amikor a pincér kihozta a gőzölgő tésztát és az italt. Belekortyolt a borba, és gyönyörködve nézte a teret. Miután kissé lehűlt az étel, a villája köré csavarta tésztát, és megkóstolta. Friss volt, az ízek tökéletesen harmonizáltak

163/391

egymással. Mennyei volt. Ebéd után, a déli bortól kellemesen bódultan folytatta a sétát elegáns galériák és múzeumok között. Dávid szobra előtt tinédzserek fényképezkedtek. Ahogy a délutáni nap leereszkedett az égen, és a forró napot balzsamos este váltotta fel, Anna rádöbbent, hogy a legfontosabb dolgot a végére hagyta. Elérkezett az ideje, hogy megkóstolja a helyi fagylaltot. Reggelizés közben Giovanna ajánlott neki egy gelateriát. Anna előkereste a nevet, amit leírt a jegyzetfüzetébe: Vivoli. A bolt egy Santa Croce nevű környéken volt, tízperces sétára. Amikor Anna megtalálta, hosszú sort látott a szűk utcákon kígyózni előtte. Az olaszok izgatottan cseverésztek, és Anna elelkapott néhány ízekkel és ígéretekkel terhes szót a beszédükből: – Cioccolato… stracciatella… frutti di bosco. Noha Anna olasz nyelvtudása korlátozott volt, a fagylaltok ízeit betéve tudta. Egyre hevesebben dobogott a szíve, ahogy haladt a sor, és elég közel jutott a hatalmas üvegpult alatt lapuló, csábító, pasztellszínű gelato-kínálathoz. A tegnapi idegesség, amit az új város ébresztett benne, egyszeriben eltűnt. Itt, a fagylaltok és sorbetek széles kínálata közt otthon érezte magát. Amikor rá került a sor, izgatottan mosolyogva mutatott rá a csokis-mogyorós dupla tölcsérre, majd a fekete csokis fagylalt

164/391

felé intett, remélve, hogy a fiatal kiszolgáló férfi megérti. – Cioccolato? – kockáztatta meg félénken. – És a másikba? – kérdezte a fiatalember tökéletes angolsággal, mosolyogva. – Beszél angolul? – kérdezte Anna megkönnyebbülten. – Málnás sorbetet kérek. – Valaha Londonban éltem – felelte a férfi. – Imádtam, de egyvalami hiányzott. – A fagylalt felé intett a fejével, majd jókora adag sötétrózsaszín sorbetet kanalazott Anna tölcsérébe. Anna megköszönte, és kilépett a fagylalttal. Ahogy megízlelte a fekete csokoládét, mérföldekre került: a gelato elképesztően krémes volt. Visszasétált a csillagos égbolt alatt Giovanna panziójához, miközben felváltva kóstolgatta a csokoládét és a friss, zamatos, gyümölcsdarabkákkal teli málnát. Anna arra gondolt, hogy ehhez aztán tényleg hozzá tudna szokni. „Firenze gyönyörű – írta SMS-ben a húgának Anna hazafelé menet –, a fagylaltjuk pedig földöntúli. Hogy vagy? xx” A telefon berregni kezdett, ahogy Imogen válasza szinte azonnal megérkezett: „Szia nővérkém! Sárga vagyok az irigységtől! Ami a fagyit illeti, ma elkészítettem és eladtam az első adagot! Tudom, hogy úgy volt, hogy várunk… De gyorsan szétkapkodták! :–) x” Anna mosolyogva olvasta Imogen üzenetét – szóval nem csak ő érezte ma az ihletet. Imogen nélküle is boldogul a bolttal,

165/391

ahogy fagylaltos szárnyait próbálgatja. Már csak egyet kell aludnia, és ő is ugyanezt fogja tenni.

Tizenharmadik fejezet – Imogen! – szólt Finn fagyos tekintettel. – Mi az ördögöt műveltél? A férfi a boltajtóban várta Imogent, amikor hétfőn reggel ment kinyitni Vivien boltját. Látszott a férfi arcán, hogy nem túl boldog. Hepburn vidáman vakkantott, Imogen pedig lehajolt, hogy elcsitítsa. – Hogy érted? – kérdezte, és próbálta elnyomni a benne feltámadó riasztó kételyt. Lázasan gondolkodott… előző este bezárta a boltot, majd hazament, és filmet nézett. Vajon mit tett, mielőtt elment? Finn helyére húzta ki a kukákat? A férfi olyannak tűnt, mint aki képes ilyesmiért megharagudni. Finn idegesen megrázta a fejét. – A délutáni órák a tegnapi szörfcsapattal rémesen mentek. Pault leszámítva, aki ebéd után csatlakozott hozzánk, mindenki hányt. „Jaj ne!” – gondolta Imogen, ahogy megértette a helyzetet. „Csak ezt ne!” – Bizony – folytatta Finn, és a homlokát ráncolva beletúrt sötétszőke, hullámos hajába. – Sokkal rosszabb volt, mint képzelnéd. Kavicsos part, sehol egy mosdó a közelben – és tíz

167/391

diák akut ételmérgezéssel. Akár vicces is lehetne, ha nem lett volna akkora katasztrófa. Imogen megborzongott, ahogy felfogta a helyzet súlyát. – Biztos, hogy a fagylalt okozta? – kérdezte, noha tudta, hogy hiába reménykedik. – Ez volt az egyetlen, amiből mindenki evett. Te magad is megkérdezhetnéd tőlük – felelte Finn ingerülten –, ha nem éppen otthon rókáznának. – Ez szörnyű! – mondta Imogen. – Nem értem. Valami receptet használtál? – Igen – felelte Imogen, és érezte, hogy hangja milyen védekezően csengett. – De jónak tűnt. – Visszagondolva eszébe jutott, hogy kihagyott belőle ezt-azt, ami fontos lehetett. De olvasáskor mindig összefolytak előtte a betűk. Tudta, mit kell mondania, egyetlen szót: „Sajnálom.” De képtelen volt kimondani – beismerni, hogy ilyen ostoba hibát követett el. – Nem tudom, hogy a diákok rendbe jönnek-e ahhoz, hogy holnap visszajöhessenek, és mivel én ajánlottam nekik a fagyizótokat, nem hiszem, hogy jogom van elfogadni a pénzüket, nem igaz? De így nem folytathatod, különben tökreteszed az árkádsor hírnevét… Egyáltalán beszerezted már a higiéniai tanúsítványt? – Nem – felelte Imogen. Rajta volt a listán, amit Anna

168/391

rábízott, az unalmas tétel a végén, amit elhalasztott. – Ezzel kellene kezdened! – mondta Finn, és a fejét rázta.

Imogen becsukta maga mögött a bolt ajtaját, és bezárta. Pár perc békés csöndre volt szüksége. Leült háttal az ajtónak, és a tenyerébe temette az arcát. Anna még csak két napja ment el, de neki máris sikerült mindent tönkretennie. Vett egy mély lélegzetet, majd még egyet. Talán valami más okozhatta a csoport betegségét – egy norovírus, esetleg? Azt mondják, mostanában mindenki elkapja. Nem hagyja, hogy Finn olyasmiért keltsen benne bűntudatot, amire még bizonyíték sincs. Imogen összeszedte minden erejét, és fölkelt, majd a bejárati ajtóhoz lépett, hogy kinyissa. Ott állt előtte a házaspár, akik előző nap jártak nála, Jeffrey és a felesége, Jill, a golden retrieverükkel. Hamuszínű volt az arcuk. – Jó reggelt! – köszönt Jill udvariasan. – Elnézést a zavarásért, de meg akartuk kérdezni, hogy esetleg volt-e valami baj a tegnapi fagylalttal. Mi csak… – Kezdtük rosszul érezni magunkat – folytatta Jeffrey. – Amikor tegnap hányni kezdtünk, felhívtuk az egészségügyi szolgálatot. Tudja, nem tudtuk, bemenjünk-e a sürgősségire. – Édes istenem! – mondta Imogen, és az ajkába harapott. – Jöjjenek be! – Behívta, majd hellyel kínálta őket. Mindketten

169/391

kissé előregörnyedtek – mintha tíz évet öregedtek volna egyetlen éjszaka alatt, és szemmel láthatóan megkönnyebbültek, amikor leülhettek. Mintha még a ráncok is elmélyültek volna az arcukon. – Van egy olyan szörnyű érzésem, hogy ez az én hibám – mondta Imogen. – Annyira sajnálom! – Előfordul az ilyesmi – mondta Jill kedvesen. – És ma már kicsit jobban érezzük magunkat, nem igaz, Jeffrey? – Az asszonynak gyenge és erőtlen volt a hangja. – Ma reggel sikerült megennem egy kekszet – mondta Jeffrey, és halványan elmosolyodott. – Jill pedig már nem adta ki magából a teáját. – A férfi lehajolt, hogy megsimogassa a retrievert. Ma reggel még a kutya is levertnek tűnt, még Hepburnre sem reagált semmit, aki a konyhában bujkált. – Egek! – mondta Imogen, és görcsbe rándult a gyomra a bűntudattól. – Attól tartok, nem csak magukat érinti a dolog. – Valóban? – kérdezte Jill. – Igen, sikerült egy egész szörfös csoportot is megmérgeznem – mondta Imogen halálra váltan. – Hogy tehetném jóvá? – kérdezte. – Kárpótolhatom magukat valamivel? – Ne aggódjon! – mondta Jill, és vigasztalóan megfogta Imogen kezét. – Mindenki követ el hibát, kedvesem. Tudjuk, hogy még csak most nyitottak meg. – De most otthon kellett maradniuk betegen… – mondta

170/391

Imogen. – Szörnyen érzem magam. – Mi mindig otthon vagyunk – mondta Jeffrey mosolyogva. – Semmi sem változott emiatt. És igaz, hogy nem ez volt a legkellemesebb napunk, de megkönnyebbültünk, hogy nem volt komoly. Nem igaz, Jill? – Úgy van – felelte a nő. – Már majdnem teljesen elmúlt. – Akkor sem hibáztatnám magukat, ha be akarnák záratni a boltot – mondta Imogen. – Tudjuk, hogy csak most vágtak bele a nővérével. És annak idején nekünk is kijutott a balszerencséből. – A roston sültre gondolsz? – kérdezte Jeffrey, és fölnevetett. – Még felidézni is szörnyű – mondta a felesége a fejét rázva. – A baráti társaságunk fele nem tudott munkába menni, miután evett a csirkénkből, amit nem sütöttünk át rendesen. Nem kellene nevetnünk. De az ember mindig tanul az ilyesmiből, nem igaz? Legközelebb már jobban vigyáztunk. – Higgyék el – mondta Imogen –, én is megtanultam a leckét! Többet nem adok el belőle! – Hát, akkor mi megyünk is. Gondoltuk, jobb ha benézünk és szólunk. – Köszönöm – mondta Imogen. – Nagyon köszönöm. És remélem, hamarosan jobban érzik magukat. A házaspár kiment a boltból a komor, szürke reggeli árnyak közé, gyengéden tréfálkozva.

171/391

Imogen lassan kieresztette a visszatartott levegőt. Néhány ember

annyira

kedves,

gondolta

magában

hálával

megkönnyebbüléssel. Már alig várta, hogy Anna hazajöjjön, és mindent rendbe hozzon. Hogy hihette valaha is, hogy képes lesz egymaga vezetni a boltot? Mint kiderült, egy hét is hosszú idő, ha a dolgok rosszul mennek.

Másnap reggel Imogen nagy nehezen kimászott az ágyból, fölöltözött, és töltött magának egy kis kávét egy termoszba, amit magával vitt a boltba. Ha nem fogják beperelni, akkor mehet tovább az üzlet. De nem készít több házi fagylaltot. – Ne hátrálj meg! – mondta magának, ahogy a tengerpartra indult Vivien boltjához. – Ma új napra virradt. – Mire leért a bolthoz, úgy érezte, felkészült, hogy kinyisson. Talán ma jobbra fordulnak a dolgok. A bejárat előtt nagy halomban állt a posta, és Imogen lehajolt, hogy fölszedegesse, majd a pultra tette a szórólapokat és a helyi újságot. Bekapcsolta a zenét, és szélesre tárta az ajtókat, hogy még hívogatóbb legyen a hely. Végignézte a leveleket, kitöltött egy villanyszámlát, és kidobott két éttermi szórólapot. Végül, mivel vásárlónak nyoma sem volt, kinyitotta a helyi lapot, és végigfutotta a címeket – voltak benne fotók a közelmúltbeli áradások által megrongált házakról,

és

172/391

a gyászos ábrázatú lakókkal az utcán. Imogen arra gondolt, mekkora szerencse, hogy Vivien boltját nem érte el az ár. A harmadik oldalra lapozott, és először majdnem elkerülte a figyelmét. Ám végül a szeme megakadt a cikken: „Tengerparti bolt mérgezett meg egy tucat brightoni lakost”. Imogennek a lélegzete is elállt, amikor végigolvasta a cikket – Vivien boltját név szerint említették benne, és ott állt feketénfehéren a vasárnapi ételmérgezés története. „Édes istenem!” – gondolta, és összehajtotta az újságot. Most mihez kezdjen? Végül, ahogy lassan leült, a pánik zavarba csapott át. A történet ugyan ködös volt, és az érintetteket nem nevezték meg, de a bolt története, és hogy ők vették át, különösen pontos volt. Olyasmiket említettek benne, amikről csak egy itt dolgozó tudhatott. Valaki, aki megpróbálja tönkretenni az üzletet, és valószínűleg nagyon közel áll Vivien boltjához. Imogen az ösztöneire hagyatkozva átsétált Finn szörfiskolájához, az újsággal a kezében. – Finn? Tudsz erről valamit? – kérdezte, és megmutatta a férfinak a cikket. Finn üres tekintettel meredt Imogenre, majd átvette az újságot. Végigfutotta a cikket. – Hát ez nem túl jó, nem igaz? – kérdezte. – Tudom, hogy az incidensnek nem lett volna szabad

173/391

megtörténnie, de muszáj volt beszámolnod róla a helyi sajtónak? – Nekem ehhez semmi közöm! – Tényleg? – kérdezte Imogen hitetlenkedve. – Nagyon különös, mivel te voltál az egyetlen, akit igazán felzaklatott a dolog. És talán még nyernél is valamit abból, ha be tudnál záratni minket. – Én erről semmit sem tudok – mondta Finn, és vállat vont. – Nem tudom, miért képzeled, hogy nekem jó lenne, ha tönkremenne a boltotok. Idelent egymást segítjük, támogatjuk egymás vállalkozását. Mindig is így volt. Épp ezért lettem tegnap olyan ideges. – De írtak néhány olyan dolgot a cikkben, amiről csak mi, üzlettulajdonosok tudhatunk. – Nem hagyod annyiban, igaz? Hát jó, Imogen. Előbb találj valami bizonyítékot, aztán boldogan meghallgatlak. – Úgy lesz – mondta Imogen. – Ez nem volt tisztességes.

Tizennegyedik fejezet – Most pedig adj hozzá ötven gramm fagylaltot – mondta Bianca Annának, és a hatalmas, ezüstszínű keverőtálra mutatott. Anna figyelmesen hallgatta olasz tanárát, és igyekezett, hogy ne remegjen a keze. Végre itt volt, kezdőként, Bianca Romeo, a konyhaművész mellett. Nem akarta elrontani. Bianca elismerően bólintott, és a következő asztalhoz lépett. Bianca elegáns, a harmincas évei közepén lévő karizmatikus nő volt, és az ételek iránti szenvedélye minden szavából kiérződött. A mennyiségre ügyelve, Anna gondosan összekeverte a hozzávalókat, pontról pontra követve a recept utasításait. Aznap reggel, kávézás közben Anna már megismerkedett négy másik osztálytársával a nemzetközi csoportból: Georgiosz gömbölyded, középkorú férfi volt; Sian egy barátságos friss diplomás képzőművészeti hallgató Írországból; Ria és Hiro, a japán házaspár pedig épp nászúton voltak. Idegesen és lelkesen léptek be az elegáns, magas ablakos, magas mennyezetű szobába, amelynek falain fakó freskók, fehér mennyezetén pedig díszes faragványok voltak. Bianca üdvözölte őket az osztályban, majd egyből a lényegre tért.

175/391

– Amennyiben nem a legjobb minőségű fagylaltot fogják elkészíteni, nem kapnak tanúsítványt – és természetesen csak a saját idejüket vesztegetik, meg az enyémet. Ezután párokra osztotta a csoportot, és Georgiosz Anna asztalához lépett. – Te jó vagy ebben, mi? – bömbölte Anna oldalán, majd gyengéden oldalba bökte a nőt. – Tudtam én, hogy jó partnert választottam. Látom, hogy van tapasztalatod a konyhában – mondta nevetve. – Úgy gondolod? – kérdezte Anna, és meglepetten elmosolyodott. – Még soha életemben nem készítettem gelatót. Mindez teljesen új nekem. – Kimérte a cukrot, majd belekanalazta a keverőtálba. – Na és te, Georgiosz? Te csináltál már ilyet valaha? Anna a férfira pillantott – a férfi furcsán mutatott a konyhában, elegáns sötét öltönyben, kigombolt inggel, meglazított nyakkendővel – kötényben. – Soha – felelte. – De ideje kipróbálni valami újat! – tette hozzá vállat vonva. – Athénban… Biztos hallottál róla. Nem állnak jól a dolgok. Anna bólintott: nem lehetett figyelmen kívül hagyni a híreket mostanság. – Ne aggódj! – mondta a férfi széles mosollyal. – Tényleg baj van a gazdasággal – nagy baj! És a cipőboltom – tűsarkúakat

176/391

árultam a hölgyeknek, gyönyörű cipőket! Látnod kellett volna, Anna. – A férfi hangja elvékonyodott az izgatottságtól, ahogy a cipőkről mesélt. – Selymet – a legfinomabb anyagokból… – Bianca szigorúan a férfira pillantott, aki ettől visszatért a valóságba. – Mindegy, ma már csak egy álom – súgta oda Annának. – Többé nincsenek vásárlóink. – Sajnálattal hallom – mondta Anna, és belegondolt, milyen szívfacsaró lehet bezárni egy boltot, amibe olyan sokat fektetett a tulajdonosa. – De minden krízis új lehetőséget rejt magában – folytatta Georgiosz. – Tudom, hogy nem lesz könnyű. A feleségem mindig azt mondja, hogy egy két lábon járó csapás vagyok a konyhában. De eszem az van – mondta, és a fejére mutatott. – Értek az üzlethez. Egy éven belül – majd meglátod, Anna, saját gelato-birodalmam lesz. Azelőtt jól kerestem, meg tudom csinálni még egyszer! Kemény munkába kerül. Elmegyünk a gyerekeinkkel a szigetekre, talán Naxoszba, és beindítunk egy gelateriát a turistáknak – mondta. – Fantastico! – Nos, hogy haladnak? – Bianca váratlanul ott termett mellettük, amitől Anna kissé megriadt. – Anna, Georgiosz elvonja a figyelmét? Anna megrázta a fejét, mert nem akarta bajba sodorni Georgioszt. – Mire végzünk, mennyei vanília-gelatót szeretnék látni

177/391

ennél az asztalnál. De ha tovább fecsegnek, nem tudom, hogy marad idejük elkészíteni. Kinyílt a terem ajtaja, és Bianca meg Anna egyszerre fordult arrafelé. Egy harminc körüli, fiatal férfi lépett be, farmert és kockás inget viselt, és nagyon otthonosan mozgott. Annának a lélegzete is elállt, amikor alaposabban szemügyre vette a meleg barna szemeket és sötét hajat. Ugyanaz a férfi volt – csak ezúttal ruhában. Reggel, Giovanna panziójában, a résnyire nyitott ajtón keresztül látta őt a fürdőszobába tartani egy törülközővel. Úgy tűnt, nem vette észre. – Signora Bianca – mondta, és széles mosollyal üdvözölte a tanárt, majd megcsókolta az arcát. Úgy beszélgetett vele olaszul, mintha már jól ismernék egymást. – Matteo – mondta Bianca feszült, formális hangnemben. – Az osztályban angolul beszélünk – így mindenkinek könnyebb. Dolgozhatsz Siannal, ott van, az ablak mellett. Matteo csatlakozott új partneréhez. Anna megkönnyebbülten fellélegzett, amiért a férfi nem ismerte föl, és visszafordult a recepthez. Kiszedegette a magokat a vaníliarúdból, amit ő és Georgiosz kapott, majd a kukába dobta őket, a rudat pedig hozzáadta a masszához. – Anna, drágám, annyira sajnálom – mondta Georgiosz kedves hangon –, de szerintem ezt elrontottad. – Anna a kidobott vaníliamagokra pillantott, amelyeknek a masszában lenne

178/391

a helyük. Az ördögbe, gondolta magában. Mekkora bolond. A legjobb részt dobta ki. – Kérek egy másikat – mondta Anna, és a terem végébe ment, hogy bocsánatot kérjen a tévedésért. Mire visszatért az asztalhoz, Georgiosz már bekapcsolta a fagylaltgépet. – Fölmelegítetted előtte? – kérdezte Anna. – Kellett volna? – kérdezte Georgiosz pánikba esve. – Igen – mondta Anna. Gyorsan kikapcsolta a gépet, hogy megmentse a masszát, de már csak valami trutymó maradt belőle. A kukában volt a helye. – Figyelem, mindenki! – mondta Bianca, és lecsendesítette az osztályt. – Vessenek egy pillantást az alkotásukra. És ami a legfontosabb, kóstolják meg! – Sajnálom, Anna – mondta Georgiosz, aki átérezte csalódottságát és kétségbeesését. Anna azt kívánta, bárcsak itt helyben elnyelné őt és az elrontott fagylaltot a föld. Miért olyan nehéz itt minden, amikor otthon egy egyszerű recepttel könnyedén elboldogult a saját konyhájában? Itt egy ízetlen masszát csináltak, amit szégyellt bárkinek is megmutatni. Bianca Sian és Matteo asztalánál volt, és ahogy belekóstolt a fagylaltjukba, élvezettel megnyalta a száját. – Ez aztán mennyei! – mondta. – Jöjjenek ide, ezt kóstolják meg! Anna kedvetlenül odalépett, és egy tiszta kanállal belekóstolt.

179/391

Finom volt. Nagyon-nagyon, bosszantóan finom. – De most előnyben volt – mondta Bianca Siannak –, mivel egy olasz is volt a csapatában. Elárulta magának, hogy Olaszország leghíresebb fagylaltoscsaládjából származik? Matteo egy legyintéssel elintézte a megjegyzést. – Hagyd már, Bi! Te is tudod, hogy semmit sem tanítottak nekem. Én is kezdő vagyok, mint a többiek. Kedvesen körbenézett az osztályon, és egy pillanatra összenéztek Annával. Ha a családjának olyan jól megy a fagylaltkészítés, tűnődött Anna, vajon mit kereshet itt? – Nem rossz – mondta Bianca, ahogy megkóstolta Ria és Hiro fagylaltját. – Kimondottan ígéretes, de egy kicsit édesebbre kell készíteniük. Anna egy pillanatra abban bízott, hogy Bianca megelégeli a kóstolgatást, és itt megáll. Ám ekkor Anna és Georgiosz asztalához fordult. – Ez pedig… Hűha! – mondta összevont szemöldökkel, mintha Anna és Georgiosz tapasztalatlansága valahogy megsértette volna a vidék fagylaltkészítői múltját. – Jókora felfordulás, nem igaz? – Mivel azonban a látszat néha csalhat, természetesen megkóstolom – mondta, de elfintorodott, amint megízlelte a masszát. – Ez az első nap – mondta Bianca, és a hangja kissé

180/391

megenyhült. – És az első nap valóban erre való. Hogy mindannyian – mondta a többiek felé fordulva – most kövessék el a legrosszabb hibáikat, ahogy Georgiosz és Anna azt bátran megtette, és azután, kérem, gondoskodjanak róla, hogy a hét folytatásában már sokkal jobban menjen. Anna teljesen összeroskadt, és azt kívánta, bárcsak elnyelné a föld.

– Te is Giovannánál szálltál meg, nem? – kérdezte Matteo, ahogy kiléptek a teremből. – De igen – felelte Anna, és elpirult. Tehát mégis látta őt a férfi reggel. – Akkor miért nem megyünk vissza együtt? – kérdezte kedves hangon. Tökéletes angolsággal beszélt, enyhén amerikai akcentussal, mintha filmekből tanulta volna a nyelvet, nem angolórákon. – Jó – felelte Anna. A mai nap után nem bánta a társaságot. Az elrontott fagylalt miatti megaláztatás még mindig bántotta. Neki mindig is jól mentek a dolgok a konyhában. Talán tévedett, amikor azt hitte, menni fog a tanfolyam? Matteo mintha olvasott volna a gondolataiban. – Emiatt ne érezd magad rosszul! – mondta. – Bianca már csak ilyen. Hajtja az embereket. Ezért olyan jók az eredményei.

181/391

Matteo szavai megvigasztalták Annát. Talán igaza lehetett. – Honnan ismered? – Itt nőttem föl. A nővérem, Carolina legjobb barátja: kicsi koromban sokat ugrattak engem. Anna elmosolyodott. – Na és most? Ha idevalósi vagy, miért egy panzióban laksz? – A családom Sienába költözött, úgyhogy most én vagyok itt a turista – felelte Matteo nevetve. – Erre pedig ez a legjobb város. – Azt hiszem, egyetértek – mondta Anna. – Bármelyik sarkon fordulok be, mindig látok valami szépet. – Vagy valami finomat – mondta mosolyogva a férfi. – Tudok valamit, ami biztos tetszeni fog. Van tíz perced? Anna bólintott. – Most az egyszer sehová sem kell sietnem. – Helyes, akkor vigyünk haza valami finomat, amit megehetünk a teraszon. Megígértem Giovannának, hogy a vendégem lesz. Anna követte Matteót a macskaköves utcákon át egy nyüzsgő üzletig, amely elé hatalmas sonkákat és egy vadkant akasztottak ki. – Gyere be! – mondta Matteo, amikor észrevette, hogy Anna habozik. – Kóstold meg ezt! – Egy szelet fehér sajtot kért kóstolónak Anna részére a kövérkés, szakállas boltostól. – Friss buffalo mozzarella.

182/391

Annának mosolyt csalt az arcára az élvezet, ahogy beleharapott a sajtba, és az szinte elolvadt a szájában. – Ez mennyei! – mondta nevetve. – Mit gondolsz? – kérdezte. – Megkóstoljuk a húst is? – Matteo az üvegkirakatban lévő sózott és füstölt húsok széles választékára mutatott. – Finomnak néznek ki – mondta Anna. Matteo ismét bólintott, és mire Anna észbe kapott, egy kisebb tányérnyi kóstolót nyomtak a kezébe. – Ha ez így megy tovább, nem marad hely a vacsorának – mondta Anna nevetve.

Anna visszament a szobájába, és becsukta maga mögött az ajtót. Matteóval és Giovannával mennyei vacsorát költöttek el a tetőteraszon, és a beszélgetés meg a vörösbor kellemes melegséggel töltötte el. Matteo segített fordítani, így sokkal többet tudott beszélgetni Giovannával, és a gyerekeiről meg az unokáiról kérdezgette, s így megtudta, milyen lehet Firenzében fölnőni. Anna elővette a laptopját a komódból, megnyitotta a Skypeot, és felhívta Jont. Már alig várta, hogy beszámolhasson a férfinak a kalandjairól. – Szia! – mondta Jon, ahogy megjelent a képe az ablakban. –

183/391

Hogy mennek a dolgok? – Jól – felelte Anna. – Illetve a mai nap egy kisebb katasztrófa volt, de már jól vagyok. – Miféle katasztrófa? – Semmi komoly – mondta Anna, és már mosolygott azon, mennyire rosszul érezte magát korábban. – Csak elkövettem egy igazán rémes fagylaltot. – Ez minden? – kérdezte Jon. – Igen, most, hogy kimondtam, már ostobaságnak tűnik. Mi újság odahaza? – Minden rendben – felelte Jon. – Még mindig esik. Ja, Ed és Jess végül nem jutott el a nászútra. – Jaj ne – ez rémes! Mi történt? – Csődbe ment az utazási iroda. Ed dolgozik, Jess pedig otthon, pizsamában duzzog, és a Született feleségeket nézi újra milliomodjára. – Szegénykém – mondta Anna. – Nem hibáztatom. Már nagyon várták, hogy elszabadulhassanak. Biztos torkig van. – Úgy tűnik, Eden tölti ki a mérgét. Gondolom, Ednek kellett volna elintéznie a biztosítást. Mindenesetre nem a legjobb kezdet egy házasságban. – Micsoda balszerencse! És amúgy mi a helyzet? Hogy van Alfie? – Minden rendben. Alfie jól van, élvezi az óvodát, és már van

184/391

egy új barátja is, Poppy. Mindig is rajongtak érte a lányok. – Ez édes – mondta Anna, és maga elé képzelte Alfie mosolygós arcát. – Öleld meg a nevemben is, rendben? Hogy megy a munka? – Lefoglal – felelte Jon kifejezéstelen hangon. – Sokáig dolgoztam, gondoltam, most, hogy elmentél, megtehetem. És veled mi van? Milyen Olaszország? Anna hirtelen azt se tudja, hogyan írje le Jonnak a sok újdonságot, amit látott és kipróbált. – Nagyon jó – mondta. – De ide hallgass, fáradtnak tűnsz. Ki kéne használnod, hogy otthon vagy, és korán le kellene feküdnöd. Nekem is ezt kell tennem, ha holnap jobban akarok teljesíteni az osztályban. – Rendben – mondta Jon. – Hát akkor, jó éjszakát! – Szeretlek. – Én is. Anna vonakodva becsukta a laptopját, és a komódra tette. Kinézett a kis szoba ablakán. A piazzán még nyüzsögtek a gyertyafényben vacsorázó, bort kortyolgató szerelmespárok. Ha Jon most itt lenne, talán megértené.

Tizenötödik fejezet A mai újság a holnapi krumplis hal csomagolópapírja – gondolta magában Imogen, és imádkozott, hogy valóban így legyen. Nehéz volt megmondani, hogy a rossz idő vagy az ételmérgezéses botrány tartotta távol az embereket Vivien boltjától. Már késő délutánra járt, és eddig Imogen egyetlen vásárlója egy korosodó férfi volt, aki csíkos nyugágyakat adott bérbe, s most egy bögre forró teát kortyolgatva várta, hogy elmúljon a vihar. Imogen már kezdett azon tűnődni, hogy vajon eljön-e egyáltalán idén a nyár. Már június volt, és még alig láttak napsütést. Vajon még sokáig kell elviselniük a sötét fellegeket és az ablakon kopogó esőcseppeket? – Komor, mi? – adott hangot Imogen gondolatainak a férfi. Imogen bólintott, és az arcára erőltetett egy mosolyt. Bárcsak elszabadulhatna innen. Sokkal jobban élvezte az életet a szigeten, mint itt. De tartozott annyival a nagyanyjának és az apjának – és Annának is, emlékeztette magát szigorúan –, hogy ne adja fel. Nem hagyhatja, hogy Anna arra jöjjön haza Olaszországból, hogy rossz higiéniáról terjesztenek itt pletykákat. Vivien boltjának muszáj a pozitív arcát mutatnia, hogy ellensúlyozza az újságcikk vészhíreit. És nincs vesztegetni

186/391

való ideje. Pozitív hozzáállás, emlékeztette magát, ahogy elrakosgatta a kanalakat. Ha Anna visszatér, csak idő kérdése, mire olyan termékük lesz, amelyre igazán büszkék lehetnek. Ahhoz, hogy a nyilvánosság is tudomást szerezzen róla, komoly reklámra lesz szükségük. Fölnézett a pult fölötti falra, ahová kirakta Vivien néhány bekeretezett fényképét az albumból – a parton, a bolt előtt játszó gyerekek, valamint a nyugágyakban pihenő szüleik képét. Szükségük lesz valamire, ami nyári hangulatot idéz. Fagylalt = napfényes gyermekkori emlékek. Ám ha az ég szürke, mégis mivel emlékeztethetnék Annával a vásárlókat azokra a boldog, meleg napokra? Eszébe jutott egy dallam. Annával erre mindig fölkapták a fejüket, és hazaszaladtak a szüleikhez, hogy pénzt kérjenek a fagylaltra. „Ez az!” – gondolta Imogen. Fesztivál, tengerpart, piknik a parkban. Már formálódott a fejében a terv, amire Vivien boltjának szüksége van. A bejárati ajtó nyikorgása szakította félbe a gondolatait. – Van még egy hely idebent? – kérdezte Jess, és mosolyogva besétált. – Szorítunk neked egyet. – Láttam a cikket – mondta Jess, és leült a pult mellé. –

187/391

Micsoda rémálom! – Ne is mondd! – Ne aggódj! Senki sem olvassa a helyi lapot. – Remélem, igazad van – mondta Imogen. – Ráadásul, tényleg sokkal jobban fest a bolt. – Kösz – mondta Imogen. – Rendesen lesúroltuk. De mit keresel még itt? Azt hittem, már Antiguában napozol. – Ha már rémálmokról van szó, hát az az istenverte utazási iroda is az! – felelte Jess. – Több száz fontot költöttünk nászutas-utalványokra, amiket megvettek az esküvői listánkról – és most, hogy csődbe mentek, az ajándékoknak is lőttek. Amint Ed munkahelyén megneszelték, hogy Antigua füstbe ment, behívták dolgozni. Úgyhogy most egyedül vagyok. Csak én. Új feleség házi vakáción. – Ez szörnyű! – mondta Imogen. – Megharagudnál, ha azt mondanám, hogy örülök, hogy látlak, és valójában annak is, hogy itt vagy? – Meg bizony! – mondta Jess. – De jóváteheted egy nagy bögre forró csokival. Még mindig itt, az esős Angliában, ráadásul egyedül. Anna is meglépett. Imogen kiment a konyhába, hogy elkészítse Jess italát. – Azért nem vagy teljesen egyedül – mondta kicsivel később, és átnyújtotta a gőzölgő bögrét. – Bocs – mondta Jess. – Jó, hogy itt vagy. Csak éppen szörnyű

188/391

hetem volt. De hogy van Anna? Jól érzi magát Olaszországban? – Már SMS-eztünk egymással – felelte Imogen. – Úgy tűnik, remekül érzi magát. Jess elmosolyodott. – Helyes, megérdemli, nem igaz? Annyi évnyi főzőszenvedély után végre nem csak engem fog ezek után felhizlalni. – Na igen – mondta Imogen. – Lefogadom, hogy máris ő a legjobb az osztályban, nem gondolod? A tanár kedvence. – Az biztos! – mondta Jess, és megkeverte a forró csokit. – Jess? – mondta Imogen. – Most, hogy itt vagy… Jess gyanakodva fölvonta a szemöldökét. – Kérdezhetek valamit? Ha furgont akarnál venni, hol keresnéd? – Egy furgont? – kérdezte Jess vigyorogva. – Mész valahová? Anna mindig mondta, hogy egy hippi veszett el benned. – Nem nekem kell – magyarázta Imogen. – Hanem a boltnak. Egy fagylaltos kocsi. Úgy döntöttem, itt az ideje – mármint, itt lesz, ha Anna visszajön –, hogy gördülékenyebben menjen a bolt. Mit gondolsz? – Egy furgon. – Jess hátrafésülte rakoncátlan, vállig érő tincseit, és végiggondolta az ötletet. – Mint egy régimódi fagylaltos kocsi? – Pontosan. – Tetszik az ötlet. Ednek van egy barátja Worthingben, aki

189/391

régi furgonokat szokott kipofozni, főleg régi VW-eket meg ilyesmit, de biztos, hogy találsz köztük valamit. – Pompás! – mondta Imogen, és földerült az arca. – De attól is függ, hogy mennyit tudsz az autómotorokról – mondta Jess. – Némelyikkel azért van gond. – Ó, ebben már van gyakorlatom – mondta Imogen. Lecserélt már néhány kereket, és többször is megjavította már a parti biciklijét. – Remek! – mondta Jess. Leírta a címet egy szalvétára. – Tessék. Kérd Grahamet. Jobb lenne, ha személyesen mennél le, hogy a saját szemeddel lásd a kocsit, és lásd, mi a legjobb. – Guruló álmok – olvasta Imogen, és elmosolyodott a név láttán. – Pontosan így érzem, Jess. Ezzel útnak indíthatjuk a fagylaltos álmainkat. – Csak el ne áruld a nővérednek, hogy én bátorítottalak – mondta Jess. – Nem biztos, hogy örülne, hogy segítettem ebben az őrült tervben. – Egy szót sem szólok – mondta Imogen, és már nyúlt is a telefonjáért, hogy megnyissa a weboldalt. – De biztosíthatlak, hogy nincs ebben semmi őrültség.

Imogen fogta Anna biciklijét, és elkerekezett a címre, amit az interneten talált. Megállt a kavicsos úton a Guruló álmok előtt,

190/391

és a téglafalnak támasztotta a biciklit. A műhelytulajdonos kigördült egy narancssárga VW alól, hogy üdvözölje Imogent. Markáns arca jóképű, enyhén ritkuló haja olajos volt, és sötétkék overallt viselt. – Te biztos Jess barátja vagy. Imogen, ugye? – mondta, miközben kimászott a furgon alól, és talpra ugrott. – Igen, én vagyok! – mondta Imogen mosolyogva. – A fagylaltos hölgy. – A férfi kezet nyújtott, majd Imogen habozását látva, visszahúzta, és beletörölte az olajat az overalljába. – Inkább ne, mi? – mondta nevetve. – Az igazat megvallva különös egybeesésnek éreztem a hívásod. Képzeld, pont van egy öreg fagylaltos kocsim – méghozzá a hetvenes évekből –, amit már egy ideje próbálok eladni. Persze, nem az átlagvásárlónak való, de neked lehet, hogy pont jó lesz. Csak le kell festeni – gyere, nézd meg! Graham hátravezette Imogent a műhely végébe egy öreg, sárga iskolabusz és egy „Cserkészlányok” feliratú furgon között. – Ha érdekel, elég jó áron el tudom adni. Hétszáz fontért a tiéd, mivel már itt van egy ideje, és az igazat megvallva jól jönne a hely. Jól megy, benne vannak a hűtők is, meg minden. Ahogy Imogen szeme hozzászokott a sötétséghez, ki tudta venni a kocsit a garázs végében. Valóban kopottnak tűnt, de volt négy kereke, és egy lenyűgöző fagylaltmakett a tetején. Tökéletes volt.

191/391

– Ő az! – mondta Imogen. Már látta maga előtt – oldalt, kézírással fölfestve a „Vivien boltja” felirat –, amint fagylaltot árulnak fesztiválokon, más déli partrészeken, a helyi parkokban. Ha Anna visszatér, ő is bele fog szeretni – és nem fogja érdekelni, hogy mi más történt a távollétében. – Adok érte négyszázat – mondta Imogen. Ötszáz font volt nála készpénzben, már csak ennyi maradt a nagyanyjuk pénzéből az üzlet beindításához. Igaz, hogy Annával a hozzávalókra tették félre, de amint útnak indítják a kocsit, egy héten belül megtéríti az árát. – Négyszázötven – mondta Graham határozottan, de mosolygós szemmel –, és megegyeztünk.

Tizenhatodik fejezet Giovanna egy sor ízletes reggeli péksüteményt készített ki a tetőteraszra, Sian és Matteo már az asztalnál kávéztak. – Jó reggelt! – mondta Anna mosolyogva, és csatlakozott hozzájuk. – Nem tudtam, hogy te is itt szálltál meg, Sian. – Tegnap, késő este jöttem – felelte a lány. – Egy közeli szállóban voltam, de rémes volt. Elég rosszul éreztem magam, de aztán Matteo a figyelmembe ajánlotta ezt a helyet, és szerencsémre volt is egy szabad szoba. Anna elmosolyodott, és asztalhoz ült. A terasz a térre nézett, és úgy száz méterre a Duomo jellegzetes sziluettjét látták, a katedrálisét, amely a város legfőbb nevezetessége volt. A péksüteményes tál felé nyúlt, és elvett egy cannolit, egy ízletes töltelékkel megtöltött tésztaroládot, és ahogy beleharapott, az omlós tészta szétolvadt a nyelvén. Még mindig meleg volt, frissen sült. – Mmm – mondta Anna leplezetlen élvezettel. – Ez valami elképesztő! – Jó, mi? – kérdezte Matteo, és kitöltött Annának egy csésze kávét. – Olaszországban szerintem már mindenki hallott Giovanna péksüteményeiről.

193/391

– Honnan ismered őt? – kérdezte Sian. – A szomszédunk volt, mielőtt Sienába költöztünk. Anyám és apám úgy döntött, hogy változatosságra vágynak, és inkább ott nyitottak gelateriát. Azt mondták, itt túl nagy a versengés, és túl sok a politika. – Na és te? – kérdezte Anna, és belekortyolt a forró italba. Kissé összerezzent – sokkal erősebb volt, mint amihez hozzászokott. – Siena jó volt, amíg tanultam – mondta Matteo, és kifésült egy sötét fürtöt a homlokából. – A szüleim azt akarták, hogy valami mással foglalkozzak, úgyhogy könyvelést tanultam. De az nem nekem való. Egyáltalán nem – tette hozzá nevetve. – Reggel az evés az első gondolatom, elalvás előtt pedig az utolsó dolog a fejemben. Még éjszaka is fagylaltról álmodom! Hogy foglalkozhatnék bármi mással? Anna elmosolyodott az ismerős érzésen. Egy pillanatig eltűnődött, vajon neki hogy sikerült olyan sokáig marketinggel foglalkoznia. – Amikor erre rádöbbentem – folytatta Matteo –, Bianca iskolája tűnt az egyetlen nyilvánvaló helynek a képzéshez. Remélem, ha elvégeztem, visszamehetek Sienába, és saját boltot nyithatok. – Kedvesen elmosolyodott, és a szeme sarkában megjelent egy apró ránc. – De ide hallgassatok, nem akartam elmesélni az életem történetét.

194/391

Sian figyelmesen hallgatta Matteót, és Anna észrevette, hogy a lány alig nyúlt a reggelijéhez. – Na és eddig mi a véleményetek Firenzéről? – kérdezte a férfi mindkettejüket. – Gyönyörű! – mondta Sian. – Igen, sokkal szebb, mint képzeltem – tette hozzá Anna. Még mindig rácsodálkozott a szökőkutak eleganciájára és a magas házak minden apró részletére. Mintha még a legjelentéktelenebb építményeket is művészien munkálták volna meg, és nem feltétlenül gyakorlatiasan. – Tudjátok, hogy mi a másik oka annak, hogy Firenze a legjobb hely a fagylaltkészítés elsajátítására? – Micsoda? – kérdezte Anna. – A híres fagylaltfesztivál. Anna az útikönyvére gondolt, és eltűnődött, vajon hogy hagyhatta figyelmen kívül. Lesz egy fagylaltfesztivál, éppen itt, Firenzében? Hogy lehet, hogy erről még nem is hallott? – Jövő héten kezdődik – mondta Matteo. – Éppen miután befejeztük a tanfolyamot. Majd meglátjátok, hogy átalakul ilyenkor a város. – Felcsillant a szeme beszéd közben. – Sorbetek, fagylaltok, graniták – amire csak vágytok, itt mindent megkóstolhattok. Anna izgatottan elmosolyodott. – Micsoda váratlan meglepetés! – mondta. Lesz egy teljes

195/391

napja, hogy kiélvezze, mielőtt fölszáll a repülőre. – A legjobb módja, hogy ünnepeljünk a tanfolyam kemény munkája után – mondta Sian, és egy hajgumival hátrafogta a haját. – De addigra már hazafelé fogok tartani, Dublinba. – Tervek! – mondta Matteo, és a szeme huncutul csillogott. – Az a legjobb a tervekben – folytatta –, hogy bármikor meg lehet őket változtatni. Sian elmosolyodott. Anna hirtelen kényelmetlenül érezte magát, mintha nem kellene ott lennie. Vajon van valami Matteo és Sian között, ami eddig elkerülte a figyelmét? – Nos – mondta, és az órájára pillantott –, fél kilenc. Ma kicsit korábban elindulok, a folyóparton sétálok végig. Találkozunk az osztályban!

– A mai napon – jelentette be Bianca – megtanuljuk a fügés és a mandulás fagylalt készítését. – A nő arckifejezéséből ítélve ez lehetett a kedvence, és amint Anna megpillantotta a fügéket az asztalán – kövérek, érettek és lédúsak voltak –, egyből megértette, miért. – Jól néz ki – súgta oda Sian Annának. Az előző napi szörnyű fagylalt után Anna fellélegzett, amikor Siant jelölték ki a párjának, és már látta, hogy Georgiosz és Hiro küszködik a hozzávalók listájával a szomszédos asztalnál.

196/391

– Ma komoly munkát fogunk végezni – mondta Bianca. – Nincs sok időnk, csak egy hét, ezért keményen kell dolgozniuk, és elvárom, hogy a tanfolyam végén jó eredményt mutassanak fel. Pénteken csak azok fogják megkapni a tanúsítványt, akik elkészítenek három kiváló minőségű fagylaltot. Anna az előző napi katasztrófára gondolt, és hogy mennyire minősíthetetlen volt az a fagylalt. Ma azonban – fogadta meg magában, ahogy felkötötte a kötényét – elölről kezd mindent. – Helyes. Most pedig, harminc percünk van – mondta Bianca –, úgyhogy lássunk neki! Anna irigykedve pillantott Matteóra és Riára: olyan felkészültek voltak, hogy két perc alatt előkészítették a munkafelületet. Matteo meghámozta, majd kis darabokra szeletelte a fügéket. Anna és Sian is munkához látott. Hamar előkészítették a rengeteg gyümölcsöt és a szeletelt mandulát a fagylalthoz. Munka közben beszélgettek, és Anna úgy találta, hogy sokkal gördülékenyebben ment minden, mint előző nap. Tizenöt perccel később már készen állt a bekevert fagylalt, hogy lefagyasszák a fagylaltgépben. – Nagyon jól fest – mondta Bianca, ahogy elhaladt az asztaluk mellett. – Lehet, hogy alábecsültem magát, Signora McAvoy.

Délutáni jutalomnak szánták, ám ahogy Anna később fújtatva

197/391

fölmászott a Duomo – a hatalmas firenzei katedrális – meredek lépcsőjén, eltűnődött, vajon nem lett volna-e jobb az osztályteremben maradni. – Ne maradjanak le! – szólt hátra Bianca, ahogy a tanítványai a nyomában lihegtek a kőlépcsőn. – Már majdnem félúton vagyunk. A sikeres délelőtti fagylaltkészítés után Bianca ötlete volt, hogy egy órával korábban végezzenek, és kihasználva a gyönyörű nyári napot, kirándulni menjenek. – Tudom, hogy a fagylaltkészítés elsajátítása a legfontosabb – mondta az osztálynak a rövid ebédszünet után –, de nem lehetnek itt Firenzében anélkül, hogy ne látnák a világ egyik legszebb épületét. – És mi lesz félúton? – kérdezte Hiro. – Mindjárt megtudja. Lépjen be ezen az ajtón! Bianca a balján található nyílás felé intett, majd belépett, hogy mutassa az utat. Anna Matteót figyelte maga előtt, és igyekezett nem belegondolni, hogy milyen magasra másztak föl. Ahogy követte a férfit a nyíláson át, egy kerek teraszon találta magát, amelyen körül lehetett járni a dóm belsejét. Az alacsony falon túl mint parányi hangyákat látta maguk alatt a katedrálisban az embereket. Szédülni kezdett, és belekapaszkodott a korlátba. – Jól vagy? – kérdezte Matteo, és visszanézett Annára.

198/391

– Fogjuk rá – felelte mosolyogva. – Csak tériszonyom van. – Ne nézz lefelé! – mondta a férfi, és bátorítóan megfogta a lány karját. Anna nem húzódott el. Jólesett a férfi érintése, és arra gondolt, hogy a testi közelségnek itt különben is más a jelentése. – Miért is néznél lefelé? Nézz fel! – Matteo a katedrális freskóira mutatott, az élénk kék és arany színekre, amelyekkel a mennyboltot ábrázolták. – Hű! – mondta Anna, megfeledkezve korábbi félelméről. – Tetszik? – Elég szép ahhoz, hogy elfeledtesse, milyen magasan is vagyunk – felelte mosolyogva. Elindultak körbe, majd félúton átmentek egy másik ajtón, és folytatták a lépcsőmászást. Fölfelé menet Anna megtorpant egy kis ablak mellett, és egy csomó fémlakatra mutatott a korláton. – Mik ezek? – Ezek, hogy is mondják… emlékek – mondta Matteo. – Nézd csak! – A lakatokra vésett és festett kezdőbetűkre mutatott. – Olyasvalakivel jössz ide, aki fontos neked, és itt hagytok emlékül egy lakatot. Így mindig itt lesz. Anna Jonra gondolt. A férfi nem szeretett utazni – eddig csak egyszer járt Anglián kívül, egy kanmurin Amszterdamban. Talán meg tudná győzni, hogy eljöjjön. Eljöhetnének ide, és itt hagyhatnának egy lakatot. Az ötlet felvidította.

199/391

– Kedves, nem? – kérdezte Matteo mosolyogva. Fölpillantott az üres lépcsőn. – Már le is hagytak minket. Menjünk! A lány fölgyorsította a lépteit, és perceken belül fölértek a lépcső tetejére. Anna kilépett a Duomo tetején lévő külső teraszra, ahol lélegzetelállító látvány tárult a szeme elé. Tiszta, ragyogó napjuk volt, így mérföldekre el lehetett látni a városon túl, a szikrázó folyón át a toszkán vidékre. – Nos, mit gondolnak? – kérdezte Bianca, és a kilátásra mutatott. – Megérte a sétát, nem igaz? Anna a korlát mellé lépett, ahol társai már a tájat fotózták. Kissé eltávolodott tőlük, hogy a kilátásban gyönyörködhessen. – Igen – mondta. – Lenyűgöző! Matteo odalépett mellé. – Nekem úgy tűnik – mondta –, hogy elmúlt a rosszulléted.

Tizenhetedik fejezet Jon egy szál alsóban nyitott ajtót. – Imogen – mondta meglepve. – Ne haragudj, Jon! – mondta Imogen, Anna pótkulcsával a kezében. – Nem hittem, hogy itthon lesz valaki. – Gyere be! – mondta a férfi zavartan. – Tudom, hogy nem szoktam ilyenkor itthon lenni, de ma itthon dolgozom. – Jon haja zilált volt, mintha most kelt volna föl az ágyból. – Csak egy perc az egész – mondta Imogen, ahogy belépett a férfi mellett a lakásba. – Csak szükségem van valamire. – Bement a fürdőszobába, ahol egyből megtalálta a neszesszerjét, és bedobta a táskájába. A háttérből hallotta a tévé halk hangját. Nem úgy hangzik, hogy Jon halálra dolgozná magát, gondolta mosolyogva. Benézett a nappaliba, ahol Jon a kanapén ült. – Ha van egy kis szabadidőd, jól jönne ma a segítség a boltban – mondta megnyerő mosollyal. – Bocs, de ma zűrös napom lesz. Hogy megy a bolt? – Jól – felelte Imogen. – Jobban. Most minden megváltozik Vivien boltjában. – Anna tanfolyama miatt?

201/391

– Nem csak erről van szó – mondta Imogen. – Gyere, nézd meg! – Imogen az ablak felé intett. Jon odalépett. Imogen letörölte a párát az üvegről, és mindketten kinéztek az ablakon. – Imogen, mi az ördög parkol a ház előtt? – kérdezte a férfi, és iszonyodva mutatott a fagylaltos kocsira. – Nem az számít, hogy most micsoda – mondta Imogen büszkén –, hanem, hogy mivé fog átalakulni!

Később, az étteremben Imogen listája még hosszabb lett: Glastonbury Secret Garden Wight-sziget Sussexi ételek és italok fesztiválja

Amint jó minőségű fagylaltot árulnak, s több emberhez tudják eljuttatni, minden jobb lesz. Miután visszaért a boltba Anna lakásából, lemosta és kitakarította a kocsit, hogy lefesthesse. Most már boldogan ábrándozhat a helyekről, ahová ellátogathat. Utánanézett a standbérleti díjaknak az interneten, és lejegyezte őket. Imogen fölment a bolt saját weboldalára, és feltöltött néhány

202/391

fényképet a kocsiról a blogbejegyzéshez, amit írt. Az olvasók így figyelemmel kísérhetik a kocsi előkészítését, majd azt is megtudhatják, hogy hol vásárolhatnak belőle fagylaltot. Az oldal újratöltődött, ahogy fölkerültek a fotók. Imogennek eszébe jutott, hogy a TripAdvisoron keresztül is belinkelje az oldalt – manapság mindenki azt használta. Megnyitott egy új ablakot, beírta a review oldal címét, és rákeresett Vivien boltjára. Az oldalon egyetlen, egycsillagos visszajelzést lehetett látni. „Édes istenem! – gondolta Imogen. – Legyen már vége!” Döbbenten rákényszerítette magát, hogy elolvassa: Vivien Mennyei Fagylaltozója, Hove Csak azért adok egy csillagot ennek a boltnak, mert nem lehet nullát adni nekik. Hogy miért nevezik „mennyeinek”, azt föl nem foghatom – ha engem kérdeznek, inkább a másik helyre hasonlít. Valaha szerettem ezt a boltot, amikor még az idős hölgy vezette – ő mindenkit melegen fogadott. Ám amióta az unokái átvették, minden elromlott. Nemcsak a berendezés – noha a jó ég tudja, mi járhatott a fejükben, amikor így rendezték be –, de a kiszolgálás is iszonyatos. Alig van választék, még fagylaltozónak sem nevezhető.

203/391

Imogen összeszedte a bátorságát, és elolvasta az utolsó mondatot. Visszataszító. Amíg nem veszi át más a boltot, mindenki jobban jár, ha máshol költi el a nehezen megkeresett pénzét. 0/10 Kommentelő: JáratlanÚt Imogen elszörnyedve bámulta a szavakat: „Visszataszító. Iszonyatos…” Imogen csak annak örülhetett, hogy az ételmérgezést nem említették benne – de akkor is negatív értékelés volt, az első, amit a potenciális vásárlók meglátnak. Fölment egy másik hasonló oldalra, és ott is ugyanezt az értékelést látta – majd egy harmadikon és egy negyediken is. Mindet ugyanazon a néven írták, és sehol sem látott pozitív értékelést, ami ellensúlyozta volna. Vajon ugyanaz a személy írta, aki a sajtóval beszélt, vagy most valaki más próbálja tönkretenni őket? Imogen csak annyit tudott, hogy ha helyre akarja hozni a katasztrofális hét eseményeit, előbb ki kell derítenie.

– Íme! – mondta Jess, és letette az iPadet a pultra Vivien

204/391

boltjában. – Azt hiszem, megcsináltam. Mit gondolsz? Imogen a logóra pillantott, amit Jess tervezett. Örvénylő vintage betűtípus hirdette: „Vivien boltja”. Egyszerű, de ízléses – csodásan fog mutatni a kocsi oldalára festve. – Tökéletes – mondta Imogen. – Nos, köszönöm! – felelte Jess. – Még éjszakáznom sem kellett érte. Egyből ráéreztem. Imogen elhallgatott. – Most meg mi a baj? – kérdezte Jess. – Ó, semmi. Csak éppen olvastam egy rémes kritikát a boltról a neten. Nem érdemes aggódni miatta. – Vannak borzasztó emberek, de ne is törődj velük – mondta Jess. – És ha engem kérdezel, könnyebben megy a felejtés, miközben fölfested a zseniális logómat a kocsira. – Ugye van egy kis időd segíteni? – kérdezte Imogen. – Már előkészítettem a kocsit; kitakarítottam, lesúroltam. De nem sok művészi érzék szorult belém. – Állok rendelkezésedre! – mondta Jess. – Legalábbis egy ideig. Direkt a legjobb ruhámat vettem föl. – Jess göndör haját föltűzte, farmert és kopott pólót viselt. – Köszönöm – mondta Imogen. – Jól jön a segítséged. Nos, akkor mire is lesz szükségünk? Kinyitotta a mosogató alatti szekrény ajtaját, és elővette az autófestékeket, amiket korábban vett, cukorrózsaszínt és

205/391

pisztáciazöldet, amely a bolt retro hangulatával harmonizált. – Úgy tűnik, minden megvan. – Akkor menjünk! – mondta Jess lelkesen. Odakint bekapcsolták a zenét, és fölcsavarták a hangerőt, majd munkához láttak. Jess fölrajzolta a logót a festéshez. – Hű, mi folyik itt? – kérdezte Evie, és kidugta a fejét a boltja ajtaján. – Bemutatom csapatunk legújabb tagját – kiabálta túl Imogen a zenét, és a kocsira mutatott. – Tetszik – mondta Evie. – Játszik valami zenét? Jess benyúlt a kocsiba, és megnyomott egy gombot, mire az autó nyári zenét kezdett játszani. Evie meglepetten fölkacagott. – Zseniális! – mondta. – Igen, de jobb lesz, ha nem csináljuk még egyszer – mondta Imogen –, mert még nincs mit eladnunk. – Hamarosan lesz. Anna jövő héten visszatér, nem igaz? – kérdezte Evie, és az ajtófélfának támaszkodott. – Akkor majd útnak indulhatsz vele. – Hidd el, már alig várom! – mondta Imogen.

Ahogy a nap lemenőben volt a tenger felett, és lehűlt a levegő, Imogen befejezte a kocsi festését. Jess már hazament, de már eleget festett ahhoz, hogy Imogen egyedül is be tudja fejezni.

206/391

– A tiéd? – kérdezte egy férfihang. Imogennek elpárolgott a jókedve. Finn. – Igen – felelte Imogen. Fölkelt, és szembenézett a férfival. – Szóval futni próbálsz, mielőtt egyáltalán járni tudnál? – Ide hallgass, Finn! – mondta Imogen határozottan, és beletörölte festékes kezét az overalljába. Eszébe jutott a rosszindulatú komment, amit a neten olvasott. Vajon Finn írta? Imogen habozott, majd úgy döntött, jobb lesz, ha megpróbálja békésen elintézni a dolgot. – Sajnálom, ami a múltkor történt – mondta a tőle telhető legnagyobb nyugalommal. – De mit tehetnék még? Addig nem árulunk fagylaltot, amíg Anna vissza nem tér, de a készterméket áruljuk – a kocsit akkor vetjük be, ha már lesz új fagylaltunk. – A vásárlóid érdekében remélem, előbb rendesen letesztelitek majd. – Hát persze hogy úgy lesz! – csattant fel Imogen. – Én sem avatkozom bele a te dolgodba, Finn, úgyhogy mi lenne, ha… Finn félbeszakította. – Imogen, te már rég beleavatkoztál az én dolgomba – különös, hogy fel sem fogod. Az osztályom felének vissza kellett térítenem a tandíjat. A Granville árkádsoron segíteni szoktunk egymásnak, megbízunk egymásban – de gondolom, változott a helyzet. Talán igazad van. Jobb lenne, ha egyszerűen békén hagynánk egymást.

207/391

– Jól hangzik.

– Beszélhetnék vele egy percre? – kérdezte Imogen az anyjától. Vivien házában kuporgott az emeleti szobában, a paplan alatt. – Komolyan beszélnem kell vele! A mai nap után az apja volt az egyetlen ember, aki jobb kedvre tudná deríteni. – Most nem alkalmas – mondta Jan. – Apád nagyon fáradt. – Még mindig? – Nem javul az állapota – mondta Jan. – Sőt… Nos, nem akartam említeni, amíg Anna vissza nem tér. De az igazat megvallva egyre rosszabb. – Rosszabb? – kérdezte Imogen. – Mi a baj, anyu? A vonal végén egy pillanatig néma csend volt. – Tegnap este meglátogatott bennünket Françoise és Martin. Megint győzködtek, hogy igyekezzünk a ház eladásával. De nem csak erről van szó. Françoise arra próbálja rávenni apádat, hogy megvehesse az üzletet. – Micsoda? – kérdezte Imogen, és fölkapta a fejét. – Azt nem teheti! – Azt mondta, a bolt negatív kritikákat és rossz sajtóvisszhangot kapott. Azt mondogatja, hogy csődbe fog menni a vezetésetek alatt – mondta Jan.

208/391

– Milyen jogon avatkozik bele? – Tudom, hogy semmi joga, de nem úgy tűnik, hogy ez zavarná. Imogen, fogalmam sincs, mire képes. De azt tudom, hogy Martinnal éppen apád szívét törik össze.

Tizennyolcadik fejezet – Csodálatos, Imo. Olyan szép – süt a nap –, egyáltalán nem olyan, mint otthon. Anna a mobilján csevegett, miközben végigsétált az Uffizi Képtár előtti macskaköves kis téren, ahová Siannal kijöttek, hogy ebédszünetben itt az orruk előtt lévő eredeti reneszánsz alkotásokban – Leonardo és Botticelli műveiben – gyönyörködhessenek. Otthagyta Siant az egyik teremben a vázlatfüzetével. – És az emberek is olyan barátságosak – folytatta. – Tudod, hogy sosem szerettem egyedül utazni, emlékszel? De amióta megérkeztem, alig voltam egyedül. – Ugye, mondtam – felelte Imogen. – Élvezed a tanfolyamot? – Fantasztikus! És jövő hétvégén kezdődik itt egy fagylaltfesztivál – még pont marad időm elmenni rá – mondta Anna lelkesen. – Évente csak egyszer rendezik meg. Hát nem tökéletes az időzítés, hogy éppen most vagyok itt? Eljönnek az ország legjobb fagylaltkészítői – mindenféle új íz lesz itt, és tulajdonképpen… Jaj, hát csak fecsegek itt összevissza, nem igaz? Hogy állnak a dolgaid, mi van a bolttal? Annának eszébe jutott, hogy a húga azt mondta, egyedül nekilátott a fagylaltkészítésnek. Úgy hangzott, egyedül is jól

210/391

boldogul, anélkül, hogy a nővére a nyakában lihegne. – Ó, jól! – mondta Imogen, vidámságot erőltetve a hangjába. – Minden jól megy. Érezd jól magad, és hozz haza finom ízeket, hogy lenyűgözhessük az új vevőinket! – Úgy lesz! – mondta Anna. – Garantálhatom. – Már éppen le akarta tenni a telefont, de valami aggasztotta. – Ide hallgass, Imogen! Tudom, hogy furcsán hangzik, de nem hallottál mostanában Jon felől? Egész reggel hívtam a munkahelyén, de nem vette föl a telefont. – Tegnap találkoztam vele – mondta Imogen. – Elmentem a lakásodhoz, és egy szál alsóban találtam. – Alsóban? – Nem volt olyan gyanús a helyzet, mint amilyennek hangzik – mondta Imogen megnyugtatóan. – Otthonról dolgozott. Próbáld a mobilján. – Rendben, úgy lesz. Hamarosan találkozunk, Imo. – Szia! Anna letette a telefont, és lassan visszasétált a fagylaltiskolába. Az imént látott műalkotások meghozták a kedvét, és úgy érezte, megpróbálkozna egy új alkotással. Bianca a gyümölcsös sorbetet jelölte ki a mai nap feladatának. Matteóval, akivel most került először párba, az erdei gyümölcs mellett döntöttek. A lédús piros bogyók tökéletesen harmonizáltak a fagylalttal. Matteo tudásfoszlányainak és Anna gondos

211/391

ízválasztásának köszönhetően tökéletes ízeket kreáltak. Anna számára eddig a tanfolyam negyedik napja volt a legsikeresebb. A többiekkel egy időben érkezett vissza az osztályterembe, mindenki izgatottan foglalta el a helyét. – Osztályelső, mi? – mondta Georgiosz Annának barátságos nevetés kíséretében, ahogy elhaladt az asztala mellett. Bianca előző nap osztályelsőnek nevezte a kávéfagylaltjának köszönhetően, és Anna arca azóta is ragyogott. Valójában nem sokat jelentett a dicséret – csupán hatan voltak diákok – , de Annának jól jött az emlékeztető, hogy nem hiába végzi el a tanfolyamot. – Te következel – tréfálkozott Anna mosolyogva. Mindenki tudta, hogy Georgiosz haladt a leglassabban, de a férfi lelkesedéssel vetette bele magát minden feladatba, és még Bianca sem mondott le róla. – Vissza, dolgozni! – mondta Matteo. Kedvesen oldalba bökve a lányt a sorbethez előkészített gyümölcsre mutatott. Összenéztek. – Mi következik? – kérdezte Anna, és a receptkönyvbe pillantott a végső utasításokért. Az újabb mennyei reggeli után, amelyet a teraszon költött el Sian és Matteo társaságában, otthon felejtette a szemüvegét. Alig tudta kivenni a szavakat. Máskor ő szokta fölolvasni a recepteket Imogennek, ezért összerezzent meglepetésében, amikor egy finom hang szólt hozzá:

212/391

– Most ellenőrizd a cukor mennyiségét – mondta Matteo – azzal a… hogyishívjákkal, az ellenőrző bigyóval! Volt valami a férfi hangjában, amitől Anna hirtelen észbe kapott: túl közel volt egymáshoz a testük. Érezte a nyakán a férfi forró leheletét, és testének tiszta, de jellegzetes illatát. – Jó, lássunk neki! – vágta rá idegesen. Megemlíthetné Jont. Bármelyik pillanatban egyértelműen a férfi értésére adhatná, hogy van egy barátja. Együtt fejezték be a fagylaltot. Anna alig szólt egy szót. Amikor befejezték, betette a tálat a hűtőbe. Ahogy berakta, talált odabent egy másik tálat is a reggeli kreációjuk mellett. – Ez micsoda? – kérdezte. – Ebédidőben készítettem – felelte Matteo. Majd nevetve hozzátette: – Kérlek, ne hívj a tanár kedvencének…! Csak volt egy kis szabad időm. És kedvem támadt kísérletezni. Anna kivette a tálat, lehúzta a fóliát, és szemügyre vette a halványzöld sorbetet. – Kivi? – találgatott. Matteo pedig bólintott. – És melone – tette hozzá a férfi. Anna úgy érezte, a férfi szájából a „melone” a világ legegzotikusabb és legízletesebb gyümölcse lehet. – Mármint, sárgadinnye – javította ki magát a férfi. – Kóstold meg! – kínálta Matteo. Kivett egy kanállal a sorbetből, és megkínálta a lányt. Anna megkóstolta, felkészült a

213/391

hidegre a nyelvén. A fagylaltkészítés alatt már hozzászokott ahhoz, hogy a hideg a szájából végigfut a testén a lábujjaiba. Még az ilyen forró nyári napokon is így volt, amikor fojtogató volt odakint a levegő, és csak egy könnyű nyári ruhát viselt, mint ma, az orgonalila ruhát. De nem a hideget érzékelte először, hanem az ízeket, előbb a kivi finom zamatát, majd a sokkal gyengédebb sárgadinnyét. Utánuk pedig egy harmadik íz következett, talán menta, amitől az egész sorbetnek mennyei íze volt. Anna észrevette, hogy akaratlanul is elmosolyodott, mintha egész lényével reagált volna a kitűnő ízharmóniára. Matteo arckifejezése az övét tükrözte. A férfi elmosolyodott, ahogy nézte, amint az alkotása a hatalmába kerítette a nőt. Anna nem akarta, hogy véget érjen az íz. Az utolsó jégkristályokat is kiélvezte, ahogy a szája minden egyes zuga reagált rá. – Ízlik? – kérdezte Matteo. A lány bólintott. – Várd meg a fesztivált – ez mind semmi! Olyat ízeket kóstolhatsz meg, amilyet még soha életedben nem ettél. Miért nem jössz el velem és a barátaimmal holnap este? Elena, Caro és Saverio – kedvelni fogod őket, mind beszélnek kicsit angolul. Megmutatjuk neked a várost. – Szívesen! – mondta Anna izgatottan.

214/391

Elérkezett a péntek, és a tanfolyam a végéhez érkezett. Anna az utolsó napra reggel a teraszon – ezúttal Giovanna társaságában – egy újabb adag péksüteménnyel készült fel. Eltűnődött, vajon hová tűnhetett Matteo és Sian. Úgy döntött, talán ma korán kezdenek. – Láttad? – kérdezte Giovanna, és lemutatott a nyüzsgő térre. A macskaköveken már a standokat készítették elő, amelyeket az emberek izgatottan álltak körül. Az éjszaka folyamán előkerült egy hatalmas transzparens is:

FIRENZE – FESTIVAL DEL GELATO >Az egész város ünnepi színekben pompázott. – Csodálatos! – mondta Anna lelkesen. – Több – felelte Giovanna. – Delizioso – finom. – Két ujját az ajkához emelte. Anna izgatottan várta a napot és az estét. Ha nem kerül sor újabb kulináris katasztrófára, megkapják a tanúsítványukat, majd az egész osztály együtt vacsorázik Biancával Firenze egyik legjobb éttermében. Azután pedig – gondolta boldogan – marad ideje fölfedezni a fagylaltfesztivált Matteóval és a barátaival. Csak azt sajnálta, hogy Sian nem csatlakozhat hozzájuk a repülő korai indulása miatt. Egyik este, beszélgetés és prosecco kortyolgatása mellett a folyóparton egész közel kerültek

215/391

egymáshoz. Anna sajnálta, hogy el kell válnia a barátnőjétől. Reggeli után összeszedte a holmiját, és kilépett a piazzára. A toronyóra szerint fél kilenc volt. Jon valószínűleg még csak most ébredezik, de Anna már nagyon vágyott a hangjára, miután előző nap nem tudta elérni. Elővette a telefont, és tárcsázott. – Anna? – szólt bele a férfi egyetlen csöngés után. – Szia, Jon! – mondta Anna, és az ismerős hang hallatán egyből megkönnyebbült. – Hogy vagy? – Örülök, hogy hallom a hangod, de épp egy reggeli találkozóra megyek. Nagyon fontos? – Ó, dehogy! – felelte a lány, és próbálta elnyomni a csalódottságát. – Csak beszélgetni szerettem volna veled, hallani felőled. Már rég nem beszéltünk egymással. – Hát persze. Minden rendben. Ne haragudj, de nem bánnád, ha ezzel várnánk holnapig? – kérdezte Jon. – Ma nagyon elfoglalt leszek. De kimegyek érted a reptérre. Este kilenckor érsz be, igaz? – Kilenc húszkor – mondta Anna. – E-mailben elküldtem a járatszámot. Már alig várom, hogy lássalak! – Rendben, édesem. Akkor találkozunk. – Szeretlek – mondta Anna. – Én is szeretlek – mondta a férfi halkan, mint mindig a zsúfolt irodában. – Jó utat hazafelé!

216/391

A tanfolyam utolsó napjának végén Bianca kiosztotta a tanúsítványokat, és ragaszkodott hozzá, hogy megtapsolják magukat. – Most pedig ünnepeljünk! – mondta. – Ma este elmegyünk vacsorázni, és Firenze legfinomabb falatjait fogjuk megkóstolni. Az Accademia diákjai büszke tanáruk társaságában leültek egy barátságos családi trattoriában, amely piros-fehér kockás terítőkkel és fabútorokkal volt berendezve, a kínálatban pedig csupa kiadós pasta, pizza és rizottó szerepelt. Anna megkönnyebbült, hogy Bianca nem Michelin csillagban mérte a legjobb éttermeket. Nem engedhette volna meg magának. Anna pizzát rendelt friss articsókával és gombákkal, amelyet kövön tökéletesre sütöttek. Az egész napi kemény konyhai munka után kiéhezve vetette rá magát. Elégedett volt az aznapi alkotásával, a friss és könnyű birsfagylalttal. Sőt, valószínűleg ez volt a legjobb, amit egész héten csinált. Ám a sikerei ellenére mégsem tudott ellazulni. Nem tudta, mi lehet a baj, de volt valami Jon hangjában, ami nyugtalanította. Már alig várta, hogy viszontláthassa a férfit és Alfie-t, de vajon miért érzi úgy, hogy a férfi számára most nem ő a legfontosabb? Talán túl követelőző lenne? Megfogadta, hogy ha hazaér, több időt hagy a férfi számára. Ha valami baj van, úgyis elmondja neki, amint készen áll. – Gratulálok! – mondta Bianca, és a magasba emelte

217/391

vörösboros poharát. Anna, Georgiosz, Sian, Matteo, Ria és Hiro is koccintott az asztal fölött. Anna elmosolyodott. Túlélték a tanfolyamot, sőt elsajátították néhány igazán étvágygerjesztő fagylalt készítését, amelyet magukkal visznek a saját hazájukba. – A legjobb tanárra! – mondta Georgiosz, és ismét a magasba emelte poharát. – Bella Biancára! – mondta mosolyogva. Mindannyianlelkesencsatlakoztakamásodikpohárköszöntőhöz. Bianca időnkénti kemény kritikája ellenére Anna látta, hogy a nő valóban törődött a diákjaival, és néhány rövid nap alatt mindannyiukból kihozta a lehető legjobbat. Bianca most maga is ragyogott. Vacsora után megálltak az étterem előtt, és megadták egymásnak az elérhetőségeiket, majd elköszöntek egymástól. – Köszönök mindent! – mondta Anna Biancának, a többiektől távolabb. – Az elmúlt hét nagyon inspiráló volt. – Tehát készen állsz – kérdezte Bianca –, hogy hazamenj a boltodba? – Azt hiszem. – Küldj majd képeket! – mondta Bianca. Azután odasúgta: – Szép fogás, tudod? – Matteo felé intett, aki éppen Siant segítette be egy taxiba. – Szerintem… hogy is mondjátok? Érez valamit irántad. – Annára kacsintott, és mielőtt Anna bármit válaszolhatott volna, Georgiosz fölnyalábolta Biancát egy mackós ölelésbe.

218/391

Sian taxija elhajtott, Matteo pedig Annához lépett. – Mehetünk? – kérdezte. – Megígértem Saveriónak, Elenának és Carónak, hogy találkozunk a Duomónál. – Persze – mondta Anna, és próbálta elfelejteni, amit Bianca az imént súgott a fülébe. – Menjünk! Anna és Matteo lassan átsétált a téren, a nyüzsgő fesztiválozók között. – Mindjárt itt lesznek – mondta Matteo. Anna úgy érezte, mintha megremegett volna a férfi hangja zavarában. Lázasan kutatott a fejében, hogy mit mondjon, hogy oldja a feszültséget. – Ciao, Matteo! Egy fiatal pár és egy huszonéves nő fordult be melléjük a sarkon, és mindkettejük arcát megpuszilták üdvözlésül. Dallamos olaszsággal cseverésztek, amelyből Anna csupán egy-egy szót értett, és azt kívánta, bárcsak jobban beszélné a nyelvet. Megkönnyebbült, amikor az egyik nő odafordult hozzá, és szégyenlősen megszólította: – Szia, Caro vagyok! Ugye te angol vagy? Örülök, hogy megismertelek. Jól jön az angol gyakorlás! Izgatottan fecsegve vetették bele magukat a fagylaltkóstolásba a fesztiválon. Matteo egy mandulás fagylaltot adott Anna kezébe, csokoládés ostya tölcsérben, és Anna élvezettel nyalta a hűsítő fagyit a forró nyári estén. Egy pillanaton belül

219/391

kibontakozott az íze – volt benne valami finomság, ami ellenállhatatlanná tette. Anna a boldogságtól először észre sem vette, hogy Matteo és barátai már a következő standhoz léptek. Ahogy utánuk sietett, megfogadta magában, hogy ha hazatér, elképesztő fagylaltokat fog készíteni – ha másért nem is, legalább azért, hogy ő maga ehesse meg őket. A Cornettónak és Viennettának esélye sincs többé azok után, hogy ezt megkóstolta. – Anna, cioccolato! – mondta Matteo, és egy kanál csokifagyival Anna felé fordult. – De ez nem akármilyen csokoládé! – tette hozzá egy kacsintás kíséretében. Anna megkóstolta, és a csokoládé vigasztaló íze után más ízek is robbantak a szájában – csili, méghozzá teljes erőből. – Hűha! – mondta. – Ízlik? – kérdezte Matteo. – Fantasztikus! – felelte, és fölnevetett a finom fölfedezés örömétől. – Mexikói, az aztékok fagylaltja. Matteo még kért kóstolót. Lökdösni kezdték őket, ahogy mások is csatlakoztak a sorhoz. Anna lába egy pillanatra a férfiéhoz ért. A közelségtől zavarban, Anna fölpillantott. Találkozott a tekintetük. Matteo nem kapta el a szemét. Anna telefonja ekkor rezegni kezdett a zsebében. Megkönnyebbült, hogy akadt egy jó kifogása, hogy félrenézhessen. Megörült, hogy Jonnak volt ideje visszahívni őt. Így legalább Matteónak is

220/391

elmagyarázhatja, hogy a barátja hívja. Ám Jon neve helyett egy üzenetet talált Jesstől: „Csak emlékeztetőül: egy üveg finom olívaolajat és egy csomag olyan ropogós sütit kérek, köszi. Már alig várom, hogy hazaérj. Jess xx” Anna elmosolyodott. – Egy barát – magyarázta.

Majdnem hajnali két óra volt. Annának reggel még el kell érnie a gépet, de legszívesebben maradt volna. Saverio kocsival elvitte őket egy kilátóhoz, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a városra és a csillagokkal telehintett sötét égboltra fölötte. Pohárral a kezükben mind az öten a fehér Cinquecento autónak dőltek, amelybe fölfelé jövet bezsúfolódtak. – Még egy kis limoncellót? – kérdezte Matteo. – Gondolom, nem árt meg – mondta Anna mosolyogva, és odatartotta a poharát. Az édes ital ízét még érezte az ajkán. A többiek épp azon vitatkoztak, hogy milyen zenét tegyenek be. Matteo újratöltötte a lány poharát, és ismét egymás szemébe néztek. – Anna, már egy ideje szerettem volna mondani valamit. Az

221/391

első nap óta… Bömbölni kezdett a zene az autó hangszóróiból. Matteo barátai fölkacagtak, majd megkeresték a hangerő-szabályozót, és lehalkították. – Erre semmi szükség! – mondta Anna halkan. Bűntudattal és zavarral idézte fel magában Bianca szavait. Kezdettől fogva őszintének kellett volna lennie Jont illetően. Nem lett volna szabad ma este idejönnie. – Ez az utolsó estém, Matteo. Ne rontsuk el!

Tizenkilencedik fejezet „CSALÁDI KRÍZIS MIATT ZÁRVA!” Imogen fölragasztotta a táblát a bejárati ajtóra, majd bezárta a boltot. Nem mintha olyan sok vásárlót veszítenének ezzel – mondta magának. Ma délelőtt csak egy csapat belőtt, huszonéves diák támolygott be a boltjába, és órákig gyönyörködtek a nyalókák mintájában. Imogen nem ácsoroghatott tétlenül a boltban, miközben Françoise az apját puhította, és tovább rontotta az állapotát. Kis hátizsákját a fagylaltkocsi utasülésére hajította, és bemászott a vezetőülésbe. Beindította a motort, és kikanyarodott az útra. Még nem tudta, pontosan mihez fog kezdeni szülei házában, de ha Françoise-t ott találja, az asszony még azt is meg fogja bánni, hogy a világra jött. Negyvenöt perccel később benyitott a családi házba. – Itt vannak még? – kérdezte Imogen. – Kicsodák? – kérdezte Jan nyugtalanul. – Ha a bácsikádra és a nénikédre gondolsz, akkor igen. Jan kilesett a lánya mögül a kocsibejáróra, ahol a fagylaltkocsi

223/391

parkolt. – Imogen, mi az ott a behajtón? – Semmi – felelte Imogen. – Úgy értem, később elmagyarázom. Előbb hadd beszéljek velük! – Hát jó – mondta Jan, és félrelépett az útból. – De – tette hozzá halkan – kérlek, ne csinálj botrányt! Apád már így is éppen elég zaklatott. Imogen bemasírozott a konyhába, ahol a nagybátyja és a nagynénje apjával együtt az asztalnál ült. – Üdv! – mondta Imogen. Az apja fáradtnak és kábultnak tűnt. Imogen lehajolt, hogy átölelje, de az apja mintha észre sem vette volna, hogy mi történik körülötte. – Françoise néni – mondta Imogen, és az asszony felé fordult. – Beszélhetnénk egy kicsit? Françoise Martinra pillantott, a férje viszont csak vállat vont. Françoise kelletlenül fölállt, és követte Imogent a nappaliba. Imogen becsukta maguk mögött az ajtót. – Mit mondtál apámnak? – kérdezte dühösen. – Csak az igazat – felelte Françoise. – Amiről mindenki beszél Brightonban. Úgy hallottam, még az újságba is bekerült. Hogy tönkreteszed Vivien vállalkozását és a bolt jó hírét. – Ez nem igaz! – mondta Imogen. De talán mégis volt benne némi igazság. Egy csipetnyi. – Éjt nappallá téve azon dolgoztunk, hogy újraindítsuk az üzletet. Anna most tanfolyamon van,

224/391

hogy még jobb terméket árulhassunk. Hogy merészelsz közbeavatkozni? – Én csak az apád és Martin érdekét tartom szem előtt – vágott vissza Françoise. – És ahogy a dolgok állnak, egyértelmű, hogy a boltnak új vezetésre van szüksége. Martin beleegyezésével már megmutattam apádnak a saját üzleti tervemet. Az már Tom döntése, hogy akar-e erről veled és Annával beszélni. Én csupán tudattam vele, hogy szerintem a nagyanyátok boltja sokkal jobb kezekben lenne, ha a miénk lenne Martinnal. Imogennek könnybe lábadt a szeme mérgében. – Hogy merészelted? – kérdezte. – Tudod, mennyire felzaklatta a nagyi halála. – És szerinted, Imogen, az segít, ha végig kell néznie, amint az anyja boltja csődbe megy? Imogennek még a szava is elakadt. Bármit is mondott, nem ért el semmi eredményt. – Látom, elhatároztad, hogy tönkreteszel bennünket Annával. – Nem kell túlreagálnod! – vetette oda félvállról Françoise. – Nem reagálom túl. Imogen hátat fordított nagynénjének, és kisétált a szobából, vissza a konyhába. Mély levegőt vett, és próbálta az apja kedvéért megőrizni a nyugalmát. – Bocs, hogy csak így berontottam – mondta Imogen. – Nem kellett volna eljönnöm! – Búcsúzóul megcsókolta az anyját és az

225/391

apját. – Most mennem kell, de nemsoká visszajövök! – Jól van, drágám – mondta az apja álmatagon. – Mindig jó látni téged. Jan átölelte a lányát, és a fülébe súgta: – Megoldjuk valahogy, ne aggódj! Imogen kiment a házból, beindította a kocsi motorját, majd lehajtott a behajtóról. A főúton balra fordult, hogy visszatérjen Brightonba. Még mindig látta lelki szemei előtt Françoise könyörtelen és eltökélt arcát. – Hogy merészeli! – kiáltott fel dühösen. Beletaposott a gázba. A kocsi a körforgalom szélére sodródott, majd megállt. Imogen kétségbeesve próbálta beindítani a motort. Egy pillanatra volt remény, majd kifulladt. A többi autó folyamatos dudálása közepette hiába próbálta, többé nem tudta újraéleszteni a motort.

– Mégis mit képzeltél? – kérdezte Jess, amikor húsz perccel később megérkezett. Imogen éppen az autómentő nyomtatványát töltötte ki, hogy tag lehessen, és visszavontassák az árkádsorhoz. – Szerencséd, hogy egyáltalán idáig eljutottál – folytatta Jess. – Azt hittem, elviszed szervizbe, mielőtt ismét vezetnéd. – El kellett jönnöm – mondta Imogen. Könnyek gyűltek a

226/391

szemébe, de visszatartotta a sírást. – Azt hittem, nem lesz baj belőle. – Hát most már késő emiatt aggódni – mondta Jess. – Majd elvontatják. Én meg hazaviszlek. – Kösz! – mondta Imogen, és beszállt Jess autójába. – Mi volt olyan sürgős, hogy be kellett zárnod érte a boltot, és ide kellett jönnöd? – kérdezte Jess, ahogy elindultak. – Családi dolgok – mondta Imogen. – Hosszú történet. – Miért, sietünk valahová? – Dióhéjban annyi, hogy apu a nagyi halála óta depressziós, ráadásul most még a nagynéném is zsarolni próbálja. – Csúnyán hangzik – jegyezte meg Jess, és elfintorodott. – Mivel zsarolja? – Azért, hogy megvehesse tőlünk az üzletet, arról próbálja meggyőzni, hogy nem bírunk el a bolttal. – Ez sosem fog neki sikerülni! – mondta Jess. – Szeretnék hinni neked. De nem ismered Françoise nénit. – Anna mesélte, hogy nagyon eltökélt tud lenni, ha meg akar szerezni valamit. – Az enyhe kifejezés – mondta Imogen, és hátradőlt az ülésen, majd beletúrt a hajába. – Egek, Jess! Hogy elszúrtam mindent! Ráadásul most még a kocsi javítására is pénzt kell szereznünk. Anna ki fog nyírni.

Huszadik fejezet Az Anna melletti ülésen egy termetes olasz mamma megigazította széles karimájú lila, művirágokkal díszített kalapját. Izgatottan cseverészett egy türkiz ruhás asszonnyal a másik sorban. Anna annyit tudott kivenni a beszédükből, hogy egy esküvőről volt szó. Figyelme elkalandozott a beszélgetéstől az ablakon túl elterülő tájra. Nézte az elsuhanó tájat, ugyanazokat a ciprusokat és sárga házakat, amelyeket egy hete látott először, amikor Olaszországba érkezett. Sajnálta, hogy el kell hagynia – talán örökre. Azzal vigasztalta magát, hogy ez csak egy vakáció volt. Butaság lenne ennél nagyobb jelentőséget tulajdonítani neki. Sosem volt egy kalandozó alkat. Gyerekkorukban is Imogen volt az, aki folyton bogarakkal kísérletezett, sátrakat épített az apjukkal, és halálosnak látszó főzeteket kotyvasztott. Anna szívesebben maradt a házban, sokszor főzött. Jobb szeretett a konyhában sürögni, mint távoli sivatagokban táborozni vagy esőerdőkben kirándulni. Ám ahogy a pisai reptér felé közeledve elhaladtak egy kisváros házai és templomai mellett, eltűnődött: vajon ugyanaz az az ember maradt-e, aki volt, és még mindig ugyanarra vágyódik-e,

228/391

mint régen. Olaszország fölnyitotta a szemét a kalandra, az élettől pezsgő világra és mindennek a közepén egy finom falatokkal teli életre. Ahogy a hazaútra gondolt, megfordult a fejében, hogy mit hagy maga mögött. Érzékeit fölélesztették az emlékek: a kivi és a sárgadinnye íze. Matteo gyümölcsfagylaltja. Most is ugyanolyan élénken emlékezett az ízére, mint amikor megkóstolta. Még soha életében nem érezte azelőtt, és nem hitte, hogy valaha is megízleli pontosan ugyanezt a friss, gyümölcsös édességet és az erős ízt, amelyért az emberek képesek akár országokon átkelni. Hacsak. Beletúrt a táskájába, félrelökte a telefonját, rúzsát és hamis Prada napszemüvegét. Megtalálta az összehajtogatott papírdarabot, amelyre fölíratta osztálytársaival az elérhetőségeiket. Végigfutotta a neveket, amíg meg nem találta Matteót.A férfi megadta az e-mail-címét és a Facebook-oldalát. „Érdemes lehet kapcsolatban maradni” – gondolta Anna enyhe bűntudattal. Jon nem fog neki örülni – habár nem is kell tudnia róla. Csak el akarja kérni tőle azt a receptet, és talán kikéri a tanácsát is. Üzleti szempontok. Legalább egy tucat első osztályú receptre lesz szüksége a bolt újraindításához. Beírta Matteo e-mail-címét az iPhone-ba, és elmentette.

Amint beléptek a lakásba, Jon a karjaiba kapta Annát, és

229/391

gyengéden megcsókolta a száját, majd a nyakát. Letette Anna bőröndjét a folyosón. Kiment elé Gatwickbe. Anna a kocsiban részletesen beszámolt neki Firenzéről és a tanfolyamról – ízről ízre végigvette a fagylaltokat, amelyeket elkészített. – Hiányoztál! – mondta Jon, és megcsókolta Anna nyakát. – Te is – Anna viszonozta a csókot. – Mehetünk? – kérdezte, és a hálószoba felé intett, Jonnak pedig nem kellett kétszer mondani. Lassan kigombolta Anna blúzát, végigsimított a melltartóján, majd meztelen hasán. Anna bőre ösztönösen bizseregni kezdett, kezét a férfi karjára és mellkasára tette. Csak félig volt jelen, még mindig a napsütés és a macskaköves piazzák jártak a fejében, meg a mennyei ízek, amelyeket hátrahagyott. Ám ahogy Jon végigcsókolgatta a vállát, és gyengéden lehúzta a blúzát, az emlékek lassan elhalványultak, és Anna ismét Brightonban találta magát. Ezzel azonban mégsem az otthoni kényelem, hanem a bolt jutott az eszébe. – Jon? – szólt keresztül a férfi egyre éhesebb csókjain. Jon elhúzódott, türelmetlenül és szórakozottan nézett Annára. – Mi az? – kérdezte, miközben még mindig Anna melltartójával bíbelődött. – Talán föl kellene hívnom Imogent. Hogy minden rendben van-e – mondta Anna, és megigazította a melltartóját, majd kissé elhúzódott Jontól.

230/391

– Ez most komoly? – kérdezte Jon összevont szemöldökkel. Arca kissé elvörösödött. – Most jöttél vissza, és egy álló hétig nem láttuk egymást. – Ne haragudj! – mondta Anna, ahogy próbált megfeledkezni a kétségeiről, és lazítani. Imogen a telefonban azt mondta, hogy minden rendben, hinnie kellene neki. – Igazad van – mondta. – Hol is tartottunk? – kérdezte mosolyogva, Jon pedig ismét magához ölelte. Egy órával később Anna Jon karjaiban ébredt. Az órára pillantott, és látta, hogy már elmúlt este hét óra. – Jon? – Gyengéden ébresztgetni kezdte a férfit. – Elaludtunk. Már majdnem vacsoraidő van. Jon megmozdult a párnán, kezdett ébredezni. – Vacsora – mondta, és kinyitotta a szemét. – Szerintem nincs itthon semmi – mondta bocsánatkérően. – Elmenjünk valahová? – Persze! – mondta Anna, és a takaróba burkolózva fölült az ágyban; kényelemben és biztonságban érezte magát. – Mit szólnál Giannihoz? Mindig is szerették Giannit – a romantikus, gyertyafényes olasz étterem kiesett a zsúfolt turistaforgalomból, többnyire olasz családok és brightoniak jártak oda. Jonnal ott vacsoráztak a második randevújukon, és azóta is ez volt a kedvenc helyük, ha különleges alkalmakról volt szó. Ma este pedig Gianni pastája

231/391

vagy pizzája tovább frissen tartaná a vakáció emlékét. – Tudod mit? – kérdezte Jon, és felkönyökölt az ágyban. – Ma este inkább curryt ennék. Nem baj? – Curry – mondta Anna, és igyekezett kiverni a fejéből az elképzelt ételeket. – Persze. Legyen curry. – Papadam? – kérdezte Jon, és kettétört egy ropogós darabot. Anna elvette tőle, Jon pedig egy kanál mangós chutney-t kanalazott a sajátjára. Egyedüli vendégek voltak az étteremben – egy csöndes, alagsori teremben – egysaroknyira a lakásuktól. A huszonéves pincér rendkívül figyelmes volt hozzájuk. – Éhen halok – mondta Jon mosolyogva. Anna végigfutotta a menüt, napérlelte paradicsommal teletűzdelt rizottóra vágyva, vagy friss, zamatos, szarvasgombás tagliatellére… A jalfrezi csirke mellett döntött. Az megfelel. Most Jonnal van, emlékeztette magát. Csak ez számít. Itthon van a férfivel, aki már annyira hiányzott neki. – Hölgyem? – szólt a csillogó szemű pincér. – Sikerült választania? – Jalfrezi csirkét és fokhagymás naant kérek – mondta Anna. – És egy Cobra sört. – És ön, uram? – Én csirke tikkát kérek, sima naannal – mondta Jon, és letette az étlapot. Annára pillantott.

232/391

– Máris jobban érzem magam, hogy úton van a csirke. – Rendesen ettél, amíg nem voltam itthon? – kérdezte Anna. – Persze. Úgy értem, nem ettem nagy ebédeket, mint máskor, de amint látod, még életben vagyok. Gondolom, Imogen mondott valamit. – Nem – felelte Anna értetlenül. – Miről? Jon megrázta a fejét. – Á, semmi! Csak valamelyik nap váratlanul nyitott rám. Éppen otthonról dolgoztam, amikor beugrott. – Ja tényleg, említette – mondta Anna. – Mondott valamit az alsódról. Sajnálom, szólnom kellett volna, hogy nála van a pótkulcs. – Nem ártott volna – mondta Jon kissé zavarban. – Az viszont jó, hogy már otthonról is dolgozhatsz – mondta Anna. – Jól jön, ha Alfie beteg, vagy ilyesmi. – Igen – mondta Jon. – Valóban. Egyébként Alfie-nak is nagyon hiányoztál. Még mindig azt a fagyit emlegeti, amit együtt csináltatok. – De édes! Nekem is hiányzott. Vele mi újság? – Még mindig sokat rajzol, vagyis „jelrajzol”. Úgy tűnik, manapság így hívják. Ja, és már alig várja, hogy viszontláthassa Hepburnt. Bevallom, én örültem, hogy Imogen magához vette, és nem kellett a vonyítását hallgatnom. Megérkezett a naan kenyér. Anna letörte a csücskét, és

233/391

rágcsálni kezdte. – Talán csak magányos volt – mondta. Úgy érezte, mintha el se ment volna itthonról.

– Anna! – mondta Imogen. – Beszélnünk kell. Hétfő reggel Anna korán bement Vivien boltjába, mert már alig várta, hogy ismét munkához láthasson. A húga azonban ideges arckifejezéssel fogadta a pult mögött. – Történt egy s más, amíg távol voltál. – Egy s más? – kérdezte Anna, és leült. Egy s más – ez ugye jó dolgokat jelent? Mi mást jelenthetne? Leszámítva Imogen arckifejezését. – Mi történt? – Először is, vettem egy furgont. – Aha – felelte Anna. – De a tanfolyam után alig maradt pénzünk. Miből telt egy kocsira? – Kezdett ideges lenni. Imogennel megegyeztek, hogy egymás beleegyezése nélkül nem adnak ki nagyobb összeget. – V nagyi maradék pénzéből – vallotta be Imogen. Anna érezte, hogy elvörösödik, képtelen volt tovább leplezni a bosszúságát. – Azt a pénzt hozzávalókra tettük félre, Imogen. Tudod jól! – De olyan nagyszerű lehetőségnek tűnt – mondta Imogen. – Egy igazi, vintage fagylaltos kocsi. Jess megtervezte a logót… és

234/391

együtt festettük föl… – Miért érzem úgy, hogy most jön a „de”? – kérdezte Anna. – Amikor először vezettem, még jól működött, és most csak egy kis szerelésre lesz szükség ahhoz, hogy ismét menjen. Utána meg már máshol is árulhatunk fagylaltot… például fesztiválokon. – Imogen hadarni kezdett. – De történt valami, megpróbáltam beindítani, és lefulladt, és… – Jóságos ég! Szóval nem csak vettél egy kocsit a beleegyezésem nélkül, ráadásul egy roncsot vettél? Imogen, most mondd meg, mert már nem sokáig bírom! Mi más történt még? Imogen beszámolt a nővérének az ételmérgezésről, az újságcikkről, az ócsárló internetes kommentről meg az ellenségeskedésről Finn-nel. Mire a végére ért, Anna már csak remélni merte, hogy nem hall több rossz hírt. – Ennyi – mondta Imogen, és az ajkába harapott. – Ezt nem hiszem el! – mondta Anna. – Majdnem – mondta Imogen. – Van még egy kis családi zűr is, amiről tudnod kell! – Családi zűr? – Apu még mindig depressziós, Françoise néni meg folyamatosan gyötri. Rosszakat mond neki és Martinnak rólunk, hogy rávegyenek minket arra, hogy eladjuk a boltot. Ő meg beindíthassa a csicsás kis éttermét – magyarázta Imogen. – Ez rémes! – mondta Anna. – Szegény apu, összecsaptak a

235/391

feje fölött a hullámok. Felhívom anyut, hátha meg tudjuk oldani valahogy. – Sok szerencsét – mondta Imogen. – Françoise-zal beszélni olyan, mint egy pitbull-lal tárgyalni. – Azért meg kell próbálnunk, legalább apu kedvéért! – mondta Anna. – De mondd meg őszintén. Ugye tényleg csak ennyi történt? – Igen – mondta Imogen félénken. – De gondolom, még meg kell birkóznunk a következményekkel. – Következmények. Imogen elfintorodott. – Nem maradt semmi pénzünk – mondta Anna, ahogy észbe kapott. – Alap-hozzávalókra igen. De olyan különleges, szezonális dolgokra nem, amikre az új receptjeidhez szükség lenne. – Hogy történhetett ez? – kérdezte Anna, ahogy fagylaltos álmai szétolvadtak a húga szavai nyomán. – Több ezer fontunk volt, Imo, és most… semmi, csak egy hűtőszekrény tele nyalókákkal.

Jess és Anna a boltban ücsörgött zárás után, friss mogyorós és pereces fagylaltok ettek. – Kijutott a balszerencséből – jegyezte meg Jess. – De mindez

236/391

csupán kezdeti probléma, nem? – Bárcsak én is olyan biztos lehetnék ebben, mint te – mondta Anna. – Micsoda kalamajka! Az igazat megvallva el sem tudom hinni! Csak egy hétre mentem el! – Haragszol Imogenre, mi? – Mi mást tehetnék? – kérdezte Anna. – Tudod, hogy szeretem Imót, de most komolyan, hogy volt képes néhány röpke nap alatt így tönkretenni az üzletet? – Nem könnyű családi vállalkozást vezetni – mondta Jess. – Talán elhamarkodottan vágtunk bele, végig se gondoltuk, hogy képesek leszünk-e együttműködni. Testvérként kijönni egymással egy dolog, egy vállalkozást vezetni megint más. – Most már nem adhatod föl. Már nyakig benne vagy. – Úgy véled? Még csak most kezdtük, és talán jobb lenne, ha elfelejtenének minket. Elrontottuk a bolt jó hírét, és alig maradt pénzünk. – Mi mást tehetnétek még? Olyan sok mindent föladtatok ezért a boltért. – Françoise nénikém meg akarja venni – mondta Anna. – Eleinte elleneztem. De most? Nem is tudom. – Csak most jöttél haza – mondta Jess. – Adj egy kis időt, hogy lecsituljanak a dolgok. Imogen tényleg megpróbálta. És szerintem az a kocsi nagyszerű lesz, ha újra működni fog. Egek, ki gondolta volna, hogy egy fagylaltos kocsit fogok lefesteni a

237/391

déli parton, ahelyett, hogy egy négycsillagos tengerparti szállodában üdülnék? Anna elmosolyodott. – Kedves volt tőled, hogy segítettél. Tökéletes a logó, és egyetértek a kocsit illetően. Azt hiszem. Még akkor is, ha egy ideig nem megy sehová. – Tényleg nagyon élveztem – mondta Jess. – Kellemes változatosság volt bepiszkítani a kezem az irodai munka után – tette hozzá, majd vett még egy kanál fagylaltot. – Mellesleg ez mennyei. – Hűha! – mondta Anna mosolyogva. – Tőled ez komoly dicséretnek számít. – Hidd el nekem – mondta Jess –, ebbe érdemes befektetni. Jobban megéri, mint a nászutunk Eddel. De most mennem kell! Ígértem Ednek egy gyors menetet munka és vacsora között. – Ezt nevezem románcnak – mondta Anna mosolyogva. – Minden alkalmat kihasználok – nevetett föl Jess. Elbúcsúztak egymástól, és Jess ruganyos léptekkel kisétált a boltból. Egy órával később – miután kitakarított – Anna bekapcsolta a laptopját, hogy megnézze az e-mailjeit, és hogy mi másról maradt még le. A spamek és a beszállítók levelei közt egy személyes üzenet is várta:

238/391

Címzett: Anna Feladó: Matteo Szia Anna, hogy vagy? Olaszország nagyon csöndes nélküled, de a napjaimat kedvenc elfoglaltságommal töltöm – rengeteg fagylalttal. A héten kipróbáltam egy prosciutto és parmezán ízűt – mennyei lett. A parmezános fagylalt nem újdonság, több mint százötven éves recepten alapul, úgyhogy ez nem az én érdemem, de a hozzáadott prosciutto nagyon különlegessé tette. Egy barátom boltjában kezdtem dolgozni, és tegnap a térig ért a sor! De mesélj, te milyen ízekkel kísérletezel? Valami wimbledoni ízzel, rengeteg eperrel és tejszínnel? Barátod: Matteo x

Anna az aggodalmai ellenére is elmosolyodott. Matteo egyetlen pillanat alatt emlékeztette, hogy miről is szól a bolt – nemcsak a könyvelésről, hanem a fagylalt élvezetének megosztásáról is. Bepötyögte a választ.

239/391

Feladó: Anna Címzett: Matteo Szia! Ha már így szóba hoztad, ma valami mást próbáltam ki. Mogyorós fagylaltot csokidarabkákkal és perecekkel – karamellkrémbe fojtva. A sós és édes ízek mennyeien harmonizálnak egymással. Barátnőm, Jess már jóvá is hagyta a receptet – pedig neki nem könnyű a kedvében járni! Van egy ötletem, amit szeretnék kipróbálni – ne nevess ki, én sem nevettem a prosciuttódon, pedig elég rémesen hangzik. Hallottál már az Earl Grey teáról? Gondoltam, készítek belőle sorbetet, és majd meglátjuk, milyen lesz. Tudatni fogom. Nem tudom, találsz-e filteres teát Olaszországban, úgyhogy egyelőre csak a mogyorós–pereces fagylalt receptjét csatolom neked. Talán te is kipróbálhatnád. Anna

Huszonegyedik fejezet Tom és Jan nappalijában kezdett elmérgesedni a helyzet. Anna és Imogen az egyik szófán ültek, Françoise és Martin velük szemben a másikon, az apjuk kényelmetlenül feszengett a karosszékben, Jan pedig egy teáskannával manőverezett közöttük. – Nos, mindenkinek köszönöm, hogy eljött – mondta Jan. – Úgy tűnik, néhány félreértés esett köztünk mostanában, és gondoltam, megpróbálhatnánk megoldani őket. Ne halogassuk tovább a dolgot! – Miután mindenki visszautasította a további teát, Jan is leült férje karosszékének szélére. Tom üres tekintettel bámult a semmibe. Imogen eltűnődött, vajon felfogja-e egyáltalán a szavaik jelentését. – Félreértéseken, anyu – mondta Imogen, akiben még mindig frissen élt az elmúlt napok emléke –, azt érted, hogy Françoise folyton aput gyötri. – Semmi ilyesmit nem teszek! – mondta Françoise, és felháborodottan letette a teáját. – Én csak a család érdekeit tartom szem előtt, Imogen. És ha te is ugyanezt tetted volna, talán nem is kellett volna mondanom semmit. – Már elnézést – szólt közbe Anna udvariasan –, de ez nem fair, Françoise néni. Imogennel keményen dolgoztunk a bolton.

241/391

Minden új vállalkozásnak meg kell birkóznia a kezdeti problémákkal. – Amiből, úgy tűnik, nektek bőven kijutott – mondta Françoise. – Martin pedig egyáltalán nem örült a rossz híreknek, hogy tönkreteszitek nagyanyátok hírnevét és örökségét. Nem igaz, Martin? – Azért nem egészen úgy volt – mondta Martin kényelmetlenül. – Mármint, persze, nem örültem az újságcikknek, amit Françoise mutatott. Anya vezetése alatt sosem volt gond a higiéniával, és szégyellem azt, amit az emberek most gondolhatnak a boltról. – Ez győzte meg Martint, hogy a boltnak jobb lenne, ha mi vezetnénk – mondta Françoise. – Ugyan már! – mondta Martin a feleségének halkan. – Nem egészen ezt mondtam. Imogenben már forrt a méreg. Anna gyengéden megszorította húga karját, nehogy kiengedje magából, és kimért hangon beszélni kezdett. – Mindketten nagyon sajnáljuk, ami történt. Baleset volt, tanultunk belőle. Többé nem fog előfordulni. – Nem, valóban nem fog! – mondta Françoise eltökélt hangon. – V nagyi ránk hagyta a boltot – mondta Imogen, és érezte, hogy elvörösödött az arca. – Megbízott bennünk, hogy vezetni

242/391

tudjuk. Nem vehetsz meg tőlünk valamit, amit nem akarunk eladni! – Azt hiszem, ez is egy újabb félreértés – mondta Françoise ártatlan hangon. – Tudod, ezzel tisztában vagyok, és én nem is próbállak rákényszeríteni semmire. Martinnak és Tomnak azonban jogában áll tudni, hogy mi történik az anyjuk üzletével. Utána pedig az már az ő döntésük, hogy akarnak-e erről beszélni veletek. – Tudod mit, Françoise? – szólalt meg Tom, és fölegyenesedett a karosszékben. Váratlan hangja megijesztette Imogent. – Szerintem ideje, hogy én is szóhoz jussak. Françoise védekezően keresztbe tette harisnyás lábait. – Egyáltalán nem hiszem, hogy Martin és az én érdekem a legfontosabb számodra. Egyáltalán nem! Ha így lenne, nem álltál volna elő azzal, hogy adjuk el anyu házát azoknak az embereknek, akik földig lerombolnák, mielőtt egyáltalán szétszórnánk a hamvait. – Jaj, Tom! – mondta selypítve Françoise. – Sajnálom, ha fölzaklatott a dolog, de valakinek gyakorlatiasan kellett gondolkodnia. Be kell fizetnünk az örökösödési adót, és… – Most pedig – folytatta Tom, és felemelte higgadt és kimért hangját, hogy elhallgattassa Françoise-t – arra próbálsz minket rávenni az öcsémmel – és nagyon sajnálom, Martin, de már éppen elég ideig tartottam magamban a véleményemet –, hogy

243/391

kétségbe vonjuk Imogen és Anna képességeit. Françoise elhallgatott, Martin pedig feszengve, zavaros tekintettel nézett körbe. Jan megfogta férje karját, és alig észrevehetően, bátorítóan bólintott, hogy folytassa. – Azt viszont képtelen vagy felfogni – folytatta Tom –, hogy én, mi – és megfogta Jan kezét – a végsőkig megbízunk a lányainkban. Imogen az apjára pillantott. Sokkal bátrabb és erősebb volt, mint az elmúlt hetekben. „Hajrá, apu!” – gondolta magában. – Nem számít, milyen hibákat követnek el, és mennyire nem értünk egyet az ötleteikkel. Eltökéltek és rátermettek, és nagyon büszkék vagyunk rájuk. A nagyanyjuk megbízott bennük, és van egy olyan érzésem, Martin, hogy te is. Martin kényelmetlenül izgett-mozgott a szófán. – Hát persze. Ide hallgass, én nem akarok cirkuszt – mondta. – Csak beszélgetést akartunk kezdeményezni, ennyi… – Ha belegondolsz, Françoise, arra próbáltál rávenni, hogy forduljak a saját lányaim ellen – folytatta Tom –, és ebben az esetben, attól tartok, nem látunk tovább szívesen ebben a házban.

Késő délután volt, amikor Anna és Imogen beszállt Anna

244/391

kocsijába.

Az

elágazásig

mindketten

hallgattak,

teljesen

letaglózták őket az események. Végül Imogen szólalt meg. – Hát azt hiszem, erre egyikünk sem számított. – Nem – mondta Anna. – Jól helyretette, mi? – Elképesztő volt! Szerinted apa ismét a régi? – Remélem. Ma nagyon úgy festett. De azért még ne várjunk el tőle semmit! Az ilyesmihez idő kell. – Hát, Françoise szóhoz sem jutott. Amikor én beszéltem vele korábban, a haragomtól csak még eltökéltebb lett. De amikor ma apu beolvasott neki, teljesen összetört. – Ha szerencsénk van, többé nem hallunk felőle. Françoisenak bele kell törődnie, hogy a nagyi ránk hagyta a boltot, és jobb, ha egyszerűen békén hagy. – És nem is sajnálod? – kérdezte Imogen. – Mire gondolsz? – Úgy értem, tudom, hogy Françoise egy rémálom, de potenciális vevő is volt. Tisztában vagyok a realitásokkal, Anna. Tudom, milyen bosszús és csalódott vagy, amióta hazajöttél, és megtudtad, mi történt. Nem is hibáztatlak, és tökéletesen megértem, ha nem akarsz tovább együtt dolgozni velem. Vagy ha el akarod adni az üzletet. – Sajnálom, Imo – mondta Anna. Megállt a forgalmi lámpa előtt, kezét a volánon tartotta, és a húga felé fordult. – Igazad van. Valóban voltak kétségeim veled… velünk kapcsolatban.

245/391

Imogen elfojtotta sértett büszkeségét, és megpróbált nem megbántódni. Végül is Anna csupán megerősítette, amit már egyébként is sejtett. – Olyan nagy reményekkel indultam Olaszországba, hogy mivé válhat a fagylaltozó, hogy mit hozhatunk ki belőle – folytatta Anna. – Nagyon izgatottan jöttem vissza. És nehéz volt szembenézni a rengeteg problémával, amit meg kell oldanunk. Ez nem azt jelenti, hogy kevésbé szeretlek. Még mindig te vagy a legjobb testvér a világon! – Megértem – mondta Imogen. – És kösz, hogy még mindig szeretsz. – Elmosolyodott. – Nem is tudom, mit képzeltem, amikor azt hittem, egyedül is elboldogulok. Nagyon nehéz volt. Sokkal nehezebb, mint valaha hittem. Az igazat megvallva, hiába szántam el magam, azért még mindig hiányzik a régi életem. Olyan könnyű volt. – Ne most add föl! – mondta Anna. – Úgy érzem, végre kezdünk valami eredményt elérni. Én kitanultam a szakmát, apunak visszatért az ereje, és legalább a családi viaskodás nem fog visszatartani bennünket többé. – Miféle eredményről beszélsz? – kérdezte Imogen. – Hála nekem, alig maradt valami pénzünk. – Majd kitalálunk valamit – mondta Anna. – Hol tegyelek ki? Otthon? – Nem vinnél le a bolthoz? Tudom, hogy még csak most

246/391

bocsátottál meg, meg minden, de rettegek, hogy nyitva hagytam az ajtót.

Imogen elköszönt Annától, és lesétált a tengerpartra. Az alkonyi fényben a West Pier kísértetiesen szép volt. A Granville árkádsor csöndes volt így este. Imogen arrafelé pillantott, ahová a fagylaltkocsit vontatták, rövid sétányira a bolttól. A sziluettjét nem lehetett eltéveszteni a hatalmas fagylalttölcsérrel a tetején. Ahogy közeledett felé, Imogen látta, hogy a motorháztető tárva-nyitva, és egy férfi hajol fölé. – Mit képzel, mit művel ott? – kiáltotta Imogen ösztönösen. A férfi fölegyenesedett, és Imogen felé lépett. Imogen hunyorított, hogy ki tudja venni, ki az – szürke póló, farmer, sötétszőke haj… Arcát megvilágította a szörfiskola fénye. – Finn? – Igen – felelte a férfi nyugodt hangon. – Valaki mást vártál? – Senkitől sem vártam, hogy a kocsinkkal babráljon – felelte Imogen. – A mi tulajdonunk. – Hogy őszinte legyek, nem hiszem, hogy ennél is jobban el tudnám rontani – mondta Finn, és beletörölte kezét a nadrágjába. – De azért mégis tettél egy próbát – mondta Imogen. – Milyen jogon… – Érezte, hogy elvörösödik mérgében.

247/391

– Imogen – mondta a férfi –, talán egy percre abbahagyhatnád a vádaskodást. – Jó – mondta Imogen, és mély levegőt vett. – Áruld el, miféle jó okod van arra, hogy a motorházban matass. – Magam sem tudom, miért – mondta Finn, és megrázta a fejét. – De láttam, amikor bevontatták, és… nos, valaha autószerelőnek tanultam. Gondoltam, talán segíthetek. – Ó – mondta Imogen, és elakadt a szava. – És azt hiszem, tudok segíteni, ha hajlandó vagy végighallgatni. Bemegyünk? Imogen félénken követte a férfit a szörfiskolába. A falakon különböző formájú és méretű deszkák függtek, a sarokban pedig egy kis konyha volt, egy öreg teáskannával és rengeteg bögrével. – Nos, először is, megkínálhatlak egy kis teával? – kérdezte a férfi. – Vagy inkább valami erősebbet kérsz? – Jólesne most egy sör – mondta Imogen. Finn kivett egy üveg sört a hűtőből, kinyitotta, és átnyújtotta Imogennek. – Mindig könnyebb alkohol mellett bocsánatot kérni – mondta Imogen. Mély levegőt vett. – Tévedtem veled kapcsolatban – tette hozzá. – Nagyon sajnálom. – Köszönöm. Most már beszélhetünk normális emberek módjára? – kérdezte, és leült. – Igen – felelte Imogen. – Igen, kérlek – folytatta. – Nem te

248/391

voltál az, ugye, aki kitálalt a sajtónak? Erre már rájöttem. – Persze hogy nem – mondta Finn. – Sose tennék ilyesmit! – Rossz következtetéseket vontam le. Nem gondoltam végig rendesen. De nagyon furcsa volt, hogy ennyi minden összejött egyszerre. Az újságcikk, a rémes nénikém. Meg a szörnyű kritikák a neten. – Olyat is kaptatok? – kérdezte Finn. – Durva. – Az – mondta Imogen. – Több oldalon is megjelent. Nem zavarna, ha ellensúlyozná néhány pozitívabb komment, de jelenleg ahhoz nincs elég vásárlónk. Szerintem ugyanaz a személy írhatta őket, aki a sajtóval beszélt. – Nincs valami ötleted, hogy ki lehet az? Most, hogy remélhetőleg nem engem gyanúsítasz? – Françoise néni próbálta ugyan pokollá tenni az életünket, de ez nem az ő stílusa. Rajta kívül pedig… – Imogen végiggondolta az előző heteket, és próbált tárgyilagos maradni. Annyira lefoglalta Finn gyanúsítgatása, hogy talán figyelmen kívül hagyott valamit. – Tényleg van valaki, akit magunkra haragítottunk. – Ki lenne az? – Sue. – Imogen élénken emlékezett a nő arcára. – Azelőtt a nagyanyámnak segített a boltban. – Á, igen. Már emlékszem rá – mondta Finn. – Sokat volt itt, de sosem csinált semmit.

249/391

– Pontosan – mondta Imogen. – Mi is sejtettük, és ezért sem ajánlottuk föl neki ismét az állást. Meg pénzünk se lett volna a bérére. – És ezért most bosszút forral ellenetek – mondta a férfi. – Valószínű jelöltnek tűnik. – Nem is értem, hogy nem gondoltam rá eddig – mondta Imogen. – Szerinted mihez kezdjünk? – Az igazat megvallva én nem csinálnék semmit. – Tényleg? De amit művel, az nem fair. – Olyasmiről számolt be a sajtónak, ami – ne haragudj meg érte – igaz volt. Az interneten kieresztette magából az érthető haragját. Mindenki kap rossz kritikát. Ti még csak most kezdtétek, most lendültök bele, kaptok pozitív visszajelzést is, majd meglátod. És csak az számít. – Hagyjam egyszerűen figyelmen kívül? – kérdezte Imogen, és belekortyolt a sörbe. – Azt te döntöd el. De szerintem jobb lenne. Túlestek rajta – mondta Finn. – És hamarosan csak elmúlik a haragja. – Igazad lehet. – Csak azt mondom, hogy ha hagyod, hogy néhány negatív kritika elbátortalanítson, akkor akár most rögtön föladhatod. Azt már tudod, hogy az üzletben nem szabad hagynod magad. Andyvel az első három évben mi is veszteségesek voltunk, de nem adtuk fel, és megérte.

250/391

– Szóval azt mondod, keményítsek be? – Szerintem már így is éppen elég kemény vagy – mondta nevetve Finn. – De ezúttal inkább a munkában használd a könyörtelenséged, ne a szomszédaid ellen! – Kösz, hogy nem haragszol! – mosolyodott el. – Semmiség . Csak egy félreértés. Egy pillanatra elhallgattak. – És ha nem bánod – mondta Finn –, mint mondtam, meg tudom csinálni a kocsit. Nem kerülnek sokba az alkatrészek. – Nagyon hálás vagyok – mondta Imogen, és óriási kő gördült le a szívéről.

Telihold világított fönt az égen, és miután ellenőrizte, hogy bezárta-e rendesen a bolt ajtaját, Imogen a hosszabbik úton indult haza, Brighton Pier felé. A friss levegő kitisztította a fejét. A parton mindenfelé tábortüzek égtek, ételt sütöttek roston. A sör, amit Finnel ittak, fölmelegítette, a bongódobok ritmusára lépdelt. Eszébe jutottak a thaiföldi teliholdas bulik, amikor hajnalig táncolt régi és új barátok között. Még mindig folynak azok a bulik, odakint a szigeteken, a világ túloldalán. Igyekezett nem visszakívánkozni.

Huszonkettedik fejezet Anna megnézte a TripAdvisoron Vivien boltjának oldalát, és talált újabb két egycsillagos kritikát. A felhasználói nevek különböztek, de a hangnem kísértetiesen ismerős volt: „Valaha figyelmes, barátságos üzlet volt, de az új tulajdonosok nagyon gőgösek – jobb elkerülni.” – Ez megint ő lenne? – kérdezte. Imogen lassan végigolvasta Anna válla fölött. – Egyértelműen ő az – mondta bosszúsan. – Efelől semmi kétség. Más nevet használ, de látszik – később még ugyanazokat a kifejezéseket használja. „Visszataszító” – ez az egyik kedvence. – Biztos, hogy Sue az! – mondta Anna, és Imogen felé fordult. – Nem is értem, hogy nem vettük észre. Szerinted honnan hallott az ételmérgezésről? – Nem tudom, de az emberek beszélnek, nem? Vagy talán ismeri Jillt és Jeffrey-t, a házaspárt, akiket érintett a dolog. – Elképzelhető! – mondta Anna. – Nézd, tudom, hogy megegyeztünk, hogy annyiban hagyjuk, de szerintem csinálnunk kellene valamit. Mi lesz, ha még rosszabb lesz? – Egyetértek – mondta Imogen vonakodva. – Mármint nem

252/391

hiszem, hogy az álnév alatti internetes áskálódáson kívül mással is megpróbálkozna, de sosem lehet tudni. – Tehát, mihez kezdjünk? Imogen fogta a telefonkönyvet, és előkereste Sue nevét. Mint remélte, a címe is megvolt. – Itt a címe – mutatta Annának. – Na és, szerinted menjünk el hozzá, és támadjunk neki? – kérdezte Anna. – Olyasmi – mondta Imogen. – Ne húzd fel magad, de szerintem jobb lenne, ha te mennél el hozzá. Tudom, hogy részben az én hibám az egész, de szerintem jobb az üzlet szempontjából, ha te beszélsz vele. – Én? – kérdezte Anna növekvő idegességgel. – Miért pont én? Képtelen vagyok rá! – Dehogyis – mondta Imogen. – Sokkal sikeresebben oldod meg a konfliktusokat, mint én. – Te tényleg komolyan beszélsz? – kérdezte Anna. – Odaküldesz egyedül? – Te is tudod, mi lesz, ha én is megyek – mondta Imogen. – Nem leszek képes magamban tartani a véleményemet, amiről pedig tudjuk, hogy csak tovább rontana a helyzeten. – Hát jó! – mondta Anna, és megacélozta magát, majd kimásolta a címet. Nem volt messze Vivien házától. Tíz perc alatt odaérhet. Fogta a fecnit, és a tárcájába tette. – Kívánj

253/391

szerencsét! – Sok szerencsét! – mondta Imogen. Útközben Anna végiggondolta, mit fog mondani. Nyugodtan és udvariasan – emlékeztette magát. Amíg nem veszíti el a fejét, nem lesz semmi baj. Sue utcájában ismét a címre pillantott. Hármas szám. Mély levegőt vett, az ajtóhoz lépett, és becsöngetett. Résnyire nyílt az ajtó, amennyire a lánc engedte. Sue kilesett az ajtó mögül. – Te? – mondta keserű hangon. – Neked nincs semmi mondanivalóm. Rácsapta az ajtót Annára. Anna a küszöbön állt. Hogyan téríthetne jobb belátásra valakit, aki ennyire eltökélten gyűlöli őt és Imogent? Úgy döntött, elmegy, aztán mégis becsöngetett még egyszer. Ha a nagyanyja talált valami szeretnivalót ebben a nőben, talán neki is sikerülni fog. – Azt hiszem, világosan megmondtam – szólt ki Sue ismét a résen. – Öt perc – mondta Anna. – Csak ennyit kérek. Csak hallgasson végig! Az ajtó becsukódott, és Anna hallotta a lánc csörgését, ahogy Sue kioldotta. – Öt perc. De csak a nagyanyád kedvéért. Sue hátralépett, ahogy Anna belépett az előtérbe.

254/391

– Arra – mondta Sue, és a nappali felé intett. Anna leült, és próbálta felidézni, mit is akart mondani, mielőtt ideért. Sue leült vele szemben egy virágmintás karosszékbe, a gáztűzhely mellé. Fölötte bekeretezett családi képek sorakoztak: egy fiatalember és nő esküvői fotója, és egy rózsaszín sapkás kisbaba képe. Ridegsége ellenére Sue valahogy engedékenyebbnek tűnt itt, a saját otthonában. – Sue, nagyon sajnálom, ami történt! – kezdte Anna. Sue közönyösen fölvonta a szemöldökét. – Úgy értem, sajnálom, hogy megváltunk magától. Tudom, hogy a nagyanyám milyen sokra tartotta magát – ezt ő maga mondta nekem. – Tényleg? – kérdezte Sue. – Igen. És ha nem ketten dolgoznánk a boltban, másként döntöttünk volna. – Egy kegyes hazugság senkinek sem árt, gondolta Anna. – Egy kicsit azért durva volt – mondta Sue. – Olyan hirtelen jött. Amikor megtudtam, hogy az üzlet a családban marad, azt hittem, biztonságban van az állásom. Azt hittem, maguk is úgy fognak törődni velem, mint Vivien. Nem vártam, hogy kihajítanak, mint valami szemetet. – Nem akartuk, hogy így érezzen! – Annának eszébe jutott, hogyan reagáltak Imogennel, miután Sue elment a boltból, hogy

255/391

nevettek fel együtt megkönnyebbülten. Most már gonosznak tűnt. – Sajnálom. Készítenünk kellett egy üzleti tervet, és a szükséges felszerelés után alig maradt pénzünk. Üzleti megfontolás volt, ennyi az egész. – Nos, hadd tegyem hozzá, hogy pontosan tudom, milyen az, ha alig marad pénz – mondta Sue. – Ez itt – mutatott a mellette lévő gáztűzhelyre – alig volt bekapcsolva télen. És az a kevéske, amivel Jamie támogatott… – Sue a fiatal férfira pillantott az esküvői fotón – …már az sincs, amióta bezárták. – Nehéz lehet – mondta Anna. – Igen. De nem olyan nehéz, mint amikor ítélkeznek fölöttem – mondta Sue, és megrázta a fejét. – Amikor bámulnak a szomszédok. Tudom, miket mondanak rólam a hátam mögött, hogy rossz anyának tartanak. A feleségével, Sallyvel is ugyanígy bánnak. Még a kis Carrie-Ann-nek is kijutott belőle az iskolában – még csak hétéves, de máris kiközösítették, amiért lopott az apja. Sue összekulcsolta a kezeit az ölében. – Rossz dolgot művelt – mondta. – De Jamie nem rossz ember. Hat hónap munkanélküliség – jelzálog egy kisgyerek mellett – ezt tette vele. Anna bólintott. – Az is helytelen volt, amit én csináltam – mondta Sue. – Tudom, miért jött el hozzám. A kritikák miatt, amiket írtam. De mérges voltam.

256/391

– Megértem – mondta Anna. – A nagyanyja – folytatta Sue – volt az első errefelé, aki nem tört pálcát fölöttem. Amikor híre ment, hogy mi történt, a szomszédok összesúgtak mögöttem a boltban. Azt hitték, nem hallom őket, de persze, hogy hallottam. És tudja, mit csinált a nagyanyja? Anna várta a folytatást. – Egyenesen idejött hozzám, és bekopogott az ajtómon. Adott egy névjegykártyát meg egy plüssjátékot Carrie-Ann-nek. Azt mondta, gondol ránk. Két héttel később munkát ajánlott nekem. „Ez V nagyira vall” – gondolta magában Anna. Pontosan ilyen volt a nagyanyja. És ma kiderült, hogy Imogennel még van mit tanulniuk tőle az együttérzésről. – Nem ismertem jól – mondta Sue –, de volt valami különleges abban az asszonyban. – Arany szíve volt – mondta Anna. – Mikor engedik haza Jamie-t? – Két hónap múlva – mondta Sue lassan. – Sally most a csemegeboltban dolgozik iskolaidőben. Így egy kicsit könnyebb. Én Jamie miatt aggódom, hogy mi lesz vele, ha kiengedik. – Sajnálom, hogy nem tudunk segíteni – mondta Anna. – Változnak a dolgok – mondta Sue. – Ezt már kezdettől megérthettem volna. Nem a maga meg a húga hibája. Tényleg nem. Egyszerű volt magukat hibáztatni, de lássuk be – az élet

257/391

nem mindig ilyen egyszerű, nem igaz? – Nem – felelte Anna, és kezdte megérteni a helyzet bonyolultságát. – Tényleg nem.

– Szia anyu, apu ott van? – kérdezte Anna. – Csak meg akartam kérdezni, hogy van a történtek után. – Persze, drágám – felelte Jan végre sokkal nyugodtabb hangon, mint az utóbbi időben. – Idehívom. – Szia Anna! – szólt bele a telefonba az apja. – Hogy vagy? – Jól. És te? Hogy mentek a dolgok, miután eljöttünk? – Képzelheted! Nem volt valami kellemes! De Françoise és Martin udvariasan távozott. – Kösz, hogy kiálltál mellettünk! – Nem kell megköszönnöd – mondta Tom. – Csak azt tettem, amit bármelyik apa tenne. Amióta Martin feleségül vette azt a nőt, hagyta, hogy átvegye az irányítást az élete fölött, de én nem hagyom, hogy az én családomat is zsinóron rángassa. Anna elmosolyodott. – Örülök, hogy jobban vagy. – Hát, jó kis érzelmi hullámvasút volt, de az a vita észhez térített. És jó érzés végre érezni valamit. – Biztos még mindig nagyon hiányzik V nagyi. – Hát persze – mondta Tom. – A mindennapos telefonhívásai.

258/391

A házi sütik, amiket csomagokban küldött. Emlékszel? – Igen. Nekem is hiányzik. – Még mindig érzem a hiányát a családban. Mintha egy űr lenne a helyén. Nehéz volt a házában lenni, amelyet mindig beszélgetéssel és nevetéssel töltött meg. Most olyan nagynak és üresnek tűnik. De a ház az egyik utolsó dolog, ami utána maradt, és elmagyaráztam Martinnak, hogy még egy ideig meg akarjuk tartani. – Beleegyezett? – Igen – mondta Tom. – Lefújta a befektetőt. Magunk közt mindig meg tudunk egyezni. Csak akkor kezdődik a baj, ha Françoise is megjelenik. De mindegy, ezentúl békén hagyja a boltotokat is. Most már nyugodtan dolgozhattok rajta. – Igen, úgy lesz – mondta Anna. Vajon meddig tudja még eljátszani, hogy minden rendben? Az apja megérdemli, hogy tudjon a pénzügyi helyzetükről. – Valójában éppen erről akartam veled beszélni – mondta Anna, és mély levegőt vett. – Mint tudod, voltak problémáink a kezdéssel, de azt eddig nem említettük, hogy gyorsabban kimerültek a készleteink, mint vártuk. – Nem hagyott nektek anya egy kis összeget az induláshoz? – De igen – felelte Anna. – De sokkal gyorsabban elfogyott, mint hittük. Azon gondolkodom, hogy kölcsönt veszek fel. – Ésszerű ötlet – vágta rá az apja habozás nélkül. – A legtöbb

259/391

kisvállalkozás vesz fel kölcsönt, nem igaz? Biztos vagyok benne, hogy helyesen döntesz majd. – Rendben – mondta Anna megkönnyebbülten. Mintha az apja megadta volna az engedélyt egy kockázatosnak látszó lépéshez. – Kösz, apa!

Miután beszélt az apjukkal, Anna Imogennel is megtárgyalta a tervet, majd megbeszélt egy időpontot a vállalkozási tanácsadóval. Ismét találkoztak, mint azelőtt, és a tanácsadó nagyon megértőnek bizonyult a helyzetüket illetően. Nem tudott komoly kölcsönt fölajánlani, de a bank annyit tud adni, amennyiből ismét talpra állhatnak. Vivien boltja kapott még egy esélyt. Amikor Anna kilépett a nyüzsgő utcára, elővette a telefonját, és fölhívta Imogent. – Megrendelhetjük a fügéket és a vaníliarudakat – mondta Anna. – Komolyan? – kérdezte Imogen izgatottan. – Igen, megkaptuk a kölcsönt. De ígérd meg, hogy ezúttal… – Semmit sem fogok venni – mondta Imogen ünnepélyes hangon –, és komolyan semmit, még ostyás tölcséreket sem a beleegyezésed nélkül. – Helyes.

260/391

– Nekem is van jó hírem – mondta Imogen vidáman. – Meg van javítva a kocsi, és alig került valamibe. Finn megcsinálta. Van kedved letesztelni? – Naná! És most, hogy kilábaltunk a bajból, komolyan gondolom. De munka után Jonnal találkozom – vele is beszélni szeretnék. – Rendben, akkor találkozunk holnap a boltban, és beszerezzük a hozzávalókat. Kösz, Anna! Tudtam, hogy eljutunk idáig. – Csak várd ki a végét! – mondta Anna, és napok óta most először érezte úgy, hogy jók az esélyeik. Lassan végigsétált az úton Jon irodája felé. Már alig várta, hogy megoszthassa a férfival a bolti híreket. Az utóbbi időben mintha másról sem mesélt volna neki, csak a gondjaikról. A márkamenedzseri cég, az EnVision, beton-acél irodáját könnyű volt észrevenni az alacsony, György korabeli házakon túl. Anna a bejárathoz lépett, majd belépett a forgó üvegajtón a recepcióra. – Helló! – mondta a fiatal recepciósnak. – Föl tudná hívni Jon Garrehyt, kérem? Anna vagyok, a barátnője. Amíg a recepciós megnézte a telefonlistát, Anna körbepillantott a világos fotelokkal és babzsákokkal berendezett váróteremben. Hirtelen zavarni kezdte, hogy elegáns kosztümöt viselt a vállalkozási találkozó miatt.

261/391

– Sajnálom, de nem tudom fölhívni – mondta végül a recepciós. – Biztos? Máskor nem szokott gondot okozni. – Attól tartok, nem segíthetek. Anna kigombolta a blézerét. Melege volt, és zavarba jött. – De miért? – kérdezte. – Eddig ez sosem jelentett problémát, gyakran benéztem. Tudom, hogy személyes látogatásról van szó, de… A telefon csöngeni kezdett. – Nem erről van szó – mondta a recepciós bocsánatkérő mosollyal, ahogy elindult fölvenni a kagylót. – Jon Garrehy három hete elhagyta a céget. Már nem dolgozik itt. Anna értetlenül állt egy pillanatig, majd lassan kisétált az utcára. Elővette a telefonját, és tárcsázta Jon mobilját. Biztos csak tévedés történt. A recepciós új volt, úgyhogy könnyen tévedhetett. – Ön Jon Garrehy üzenetrögzítőjét hívta. Kérem, hagyjon üzenetet! Anna megszakította a hívást, majd ismét megpróbálta. Amikor másodjára is ugyanez történt, eltette a telefonját, és mély levegőt vett. Kell, hogy legyen valami magyarázat – gondolta –, és addig semmi értelme találgatni, amíg nem beszélt Jonnal. Előbb ki kell szellőztetnie a fejét. Azon kapta magát, hogy a Pavilion Gardens felé sétál.

262/391

Leült egy padra, amely a fehér pavilon felé nézett, ahol olyan sokáig dolgozott. Jon említette, hogy változott a helyzet a munkahelyén, de csak ennyit mondott. Arra egy szóval sem utalt, hogy otthagyta a céget. Anna még egyszer, utoljára megpróbálta hívni a telefonját, majd ismét letette, amikor az üzenetrögzítő bekapcsolt. Pár perccel később fölállt, hogy induljon, amikor észrevett egy nyilvános telefonfülkét. Belépett, megnézte a mobilján Jon számát, majd tárcsázta. Két csöngés után a férfi fölvette. – Halló, itt Jon beszél! Anna visszatartotta a lélegzetét, és igyekezett csöndben maradni. Lázasan gondolkodott. Miért nem vette föl Jon korábban, és miért vette föl most, hogy nem a saját számáról hívta? – Halló? – kérdezte a férfi ismét. A háttérben egy kisgyerek nevetgélt. Anna bárhol fölismerte volna ezt a hangot.

Aznap este Anna a szófán várakozott, a tévé halkan szólt a háttérben. Amikor végre meghallotta Jon kulcsát a zárban, rosszul lett az idegességtől. – Szia, édesem! – szólt be a férfi. Belépett a nappaliba, és lehajolt, hogy megcsókolja Annát. Anna épp csak annyira hajolt

263/391

el, hogy a csók az arcát érte. – Mi a helyzet? – kérdezte Jon, és ő is leült a szófára. – Össze vagyok zavarodva – mondta Anna. – Úgy érzem, hogy hirtelen minden értelmét vesztette. – Mire gondolsz? – kérdezte Jon. – Ma elmentem az irodádba, és azt mondták, többé nem dolgozol ott. Jon meglazította a nyakkendőjét. – Ó! – mondta. – Úgy értik, teljes munkaidőben. Mondtam már, édesem, hogy megváltozott a beosztásom. Most már szabadúszó konzultáns vagyok, úgyhogy találkozókra járok, nem az íróasztal mögött ülök. Már nem csak az EnVisionnek dolgozom. Nem sok időm maradt, hogy beavassalak a részletekbe, nem igaz? Annyira lefoglalt téged a bolt. Anna összevonta a szemöldökét. – Tehát ma délután egy klienssel voltál? – Igen – felelte Jon. – Egészen mostanáig. Hatalmas lehetőség, ha sikerül. Anna vívódott legbelül: annyi minden nem stimmelt, mégsem akarta hazugsággal vádolni a férfit. – De miért éppen engem faggat a spanyol inkvizíció? – kérdezte Jon nevetve. – Úgy értem, nagyon elegánsan öltöztél ki a fagylaltozóhoz, most, hogy így belegondolok. – Elmentem kölcsönt fölvenni – mondta Anna. – A bolthoz.

264/391

– Hogy mit csináltál? – kérdezte Jon, és a homlokát ráncolta. – Még több pénzt akarsz beleölni abba a helybe? – Igen – felelte Anna kimérten. Jelen pillanatban ez az egy dolog nem volt kérdéses. – Így teszünk. – Imogen a nagyanyátoknak szinte az összes pénzét elverte, te meg így reagálsz? – Ez a mi döntésünk – mondta Anna kábán. – Az enyém és Imogené. Ismét az az érzés hasított bele, ami délután fogta el, amikor Jon telefonja csak csöngött és csöngött. – Miért nem vetted föl a telefonodat, amikor hívtalak ma? – Mondtam – felelte a férfi kurtán. – Találkozóm volt. – Alfie-val? – csattant föl Anna. Jon döbbenten meredt Annára, meg sem bírt szólalni. – Nem mondasz semmit? – kérdezte Anna az elviselhetetlenül hosszúra nyúlt csönd után. – Kirúgtak – ismerte be végül Jon. – Micsoda? – hitetlenkedett Anna. Amióta összeköltöztek, Jon minden reggel fölkelt, kivétel nélkül, és öltönyt húzott. Esténként, vacsora közben együtt beszélték meg a találkozóit. Semmi értelme nem volt annak, amit mondott. – Mikor? – Egy hónapja. Nem tudtam, hogy mondjam el. – Egy hónapja… tehát amióta összeköltöztünk, az együtt töltött idő felét hazudozással töltötted?

265/391

– Gondolom. De nem akartam. Csak nem tudtam, hogy mondjam el! – mondta a férfi feszülten. – Mintha sosem lett volna alkalmas az időpont. – Jól van – mondta Anna, és a homlokát masszírozta, miközben próbálta átgondolni a helyzetet. Most legalább már tudta, hogy miről van szó. – Majd megoldjuk, Jon. Találsz egy másik munkát, vagy kitalálunk valamit. Nincs semmi baj! – De van – mondta a férfi, és lesütötte a szemét. – Hogy érted? – El kellett mennem valahová. Szükségem volt egy otthonra, és itt nem éreztem otthon magam. El kellett mennem valahová, ahol ismét önmagam lehetek. – Ismét önmagad? – Nem tudom, mit mondjak – mondta Jon. – Nem tudom, mit jelent mindez. De az a hely, ahol önmagam lehettem, Alfie mellett volt. És Mia mellett.

HARMADIK RÉSZ

TANULSÁG

Huszonharmadik fejezet – Kereskedői engedély – mondta Imogen, és megmutatta a glastonburyi jegyet az őrnek a kerítés mellett. – Ilyet még nem láttam! – csodálkozott az őr, és a neonsárga jegyet vizsgálgatta, amit Imogen felmutatott. – Minden étel- és italárus ilyet kap – mondta Imogen. Kezdte elveszíteni a türelmét. Vajon az őr azt képzeli, hogy puszta szórakozásból érkezett fagylaltkocsival, hogy így juthasson be egy zenei fesztiválra? – Utána kell néznem a felettesemnél – mondta a férfi, és elviharzott a khakiszínű gumicsizmájában, fölverve maga körül a sarat minden egyes lépésnél. Imogen rögtön ebéd után indult. Megpakolta a kocsit a kempingfelszereléssel, amit a fesztiválokra rendszeresen járó barátaitól kölcsönzött, a kocsi fagyasztóját pedig feltöltötte fagylalttal, sorbettel és tölcsérekkel. Csak remélni tudta, hogy kitart a jó idő. Ha ismét esős évük lesz, nemcsak egy újabb ételmérgezést kockáztathatnak meg, hanem azt, hogy az emberek inkább a bioburgeres kocsi felé veszik az irányt, nem a jéghideg sorbetet és granitát áruló kocsi felé. Már este hat óra volt, és arra várt, hogy a biztonsági őr

268/391

beengedje. Somersetig egész gyorsan haladt, majd az utolsó néhány mérföldön lelassult a forgalom. Imogen úgy araszolt végig rajta a többi, korán érkező fesztiválozóval, hogy föltekerte a rádiót. Anna egész délelőtt keményen dolgozott a boltban, hogy elkészítse a fagylaltot Imogen útjára. Kimerültnek tűnt. Imogen fölajánlotta a segítségét, Anna azonban ragaszkodott hozzá, hogy egyedül csinálja meg. – Továbbmehet – mondta a biztonsági őr, és visszaadta Imogennek a jegyét, majd intett, hogy menjen át a kapun. – Mellesleg, klassz kocsi. Imogen beindította a motort, amely azonnal leállt. Egy pillanatra pánikba esett – lehet, hogy egy ilyen hosszú út előtt nem ártott volna képzett autószerelővel is átnézetni? Ismét gyújtást adott, és ezúttal, legnagyobb megkönnyebbülésére, beindult a kocsi. A motor hangos pöffenéssel életre kelt, és a fagylaltkocsi begurult a kapun a göröngyös, sáros úton. Végre bejutott! Ahogy megérkezett a fesztivál helyszínére, Imogen izgatott lett az előtte álló hétvégétől. Igaz, hogy dolgozni fog, de a bolt falain túl máris sokkal szabadabbnak érezte magát. Jobbra-balra fehér sátrak álltak, kisebb ételes és italos standokkal, amelyeket most állítottak föl. Egy fényvisszaverő mellényt viselő nő megnézte Imogen jegyét, majd a kijelölt hely felé irányította. Imogen a részleteket is leellenőrizte. Tökéletes

269/391

hely volt, rövid sétányira a Jazz World színpadától. A fesztiválozók valószínűleg itt fognak enni és a napon lustálkodni. A nagyobb, Pyramid színpadtól – ahol majd a fő attrakciókra kerül sor – sem volt tíz percnél távolabb, s ott garantált lesz a nagy forgalom. Imogen leparkolt, és kiszállt a kocsiból, majd kinyújtóztatta a vezetés alatt megfeszült izmait. Végignézett a kocsin, amely most teljesítette az első, hosszú távú útját Imogen birtokában, és eltöltötte a büszkeség. Ragyogó pasztellszíneivel, a merész logóval és a fagylalttal a tetőn a kocsi szép és praktikus volt. Ráadásul több ilyen kocsi nem jár az úton. Idefelé jövet rá is dudált néhány barátságos sofőr. Most, hogy végre itt volt, ideje fölfedezni a helyet. Rázárta a kocsit a holmijára, fölvette a gumicsizmáját és a szalmakalapját, és elindult, hogy föltérképezze az új helyet. Végigsétált a mezőn, amíg el nem érkezett egy kőkörhöz, egy magasabban fekvő helyhez a fesztiváltér végében, amelynek kövei egy miniatűr Stonehenge-re emlékeztették. Egy csapat huszonéves fiatal ült a félig szakrális tér közepén, és hamis gitárjátékra énekeltek. – Csatlakozhatok? – kérdezte Imogen. – Hát persze – felelte egy raszta hajú lány. – Tudsz énekelni? – Azt nem, de gitározni igen – felelte, és leült mellé törökülésben a pokrócra.

270/391

– Hála az égnek! – mondta a lány nevetve. – Add oda neki, Rich. A lány elvette a barátjától a gitárt, és Imogennek adta, figyelmen kívül hagyva a férfi tiltakozását. – Mit szeretnétek hallani? – One Way or Another – szólt valaki. Imogen a húrok közé csapott, és fölhangolta, mielőtt játszani kezdett. Ahogy játszott, lassan megtelt a tér a korai fesztiválozókkal. A fiatalok, akikhez csatlakozott, egy kétliteres üvegben almabort adtak körbe, és minden korty után egyre hangosabban énekeltek. – Ne hagyd abba! – mondta az egyik férfi, amikor Imogen le akarta tenni a gitárt. – Rendben, még egy dalt – engedett Imogen. – De nem maradhatok egész éjjel. Holnap reggel korán elő kell készítenem a kocsit a vásárlóknak. – Mit árulsz? – kérdezte egy jóképű, borostás fiú bolyhos pulóverben. – Olyannak látszol, mint mi. Ugye nem valami kapitalista megfontolásból vagy itt? Imogen fölnevetett. – Aligha – felelte. – Csak fagyit árulok. – A férfi arckifejezése megenyhült. – A nővérem készíti. Van egy kis boltunk Brightonban. – A férfi erre elmosolyodott, lusta, édes mosollyal, ami fölkeltette Imogen figyelmét.

271/391

– Jól hangzik – mondta. – Amúgy Brodie vagyok. – Imogen. – All Along the Watchtower – kiáltotta Brodie egyik részeg barátja, aki már türelmetlenül folytatni akarta a danászást. – Rendben, te akartad! – mondta Imogen, és vidáman a húrok közé csapott. A részegek éneke messzire szállt a csillagos, esti égbolt alatt.

Imogen arra ébredt a kocsiban, hogy valami rémes ízt érez a szájában. Keserű íz volt, zúgott a feje, és nagyon kellett pisilnie. Ahelyett, hogy korán visszajött volna, ahogy tervezte, hajnalig fönt maradt, és olcsó almabort iszogatott Brodie barátaival. Szorosabbra csavarta maga körül a hálózsákot, és próbált megfeledkezni a hólyagjáról, de csak rosszabb lett. Kelletlenül kimászott a zsákból, fölvett egy pulóvert, és kinyitotta a kocsi ajtaját. Fölhúzta a gumicsizmáját, és felkészült, hogy ellátogasson a legközelebbi hordozható vécére. Átmászott a sűrű sártengeren, és próbált megfeledkezni a hasogató fejfájásról. A pirkadat fényében megtalálta a műanyag kabinhoz vezető utat. Ahogy megcsapta az orrát a húgy és a fertőtlenítőszerek szaga, már biztos volt benne, hogy pillanatokon belül ismét találkozik az almaborral, amit előző éjjel a gitározókkal gurított le. Visszatartott lélegzettel lépett be a

272/391

vécébe, és becsukta maga mögött az ajtót. Pár perccel később, ahogy visszafelé tartott a kocsihoz, megszemlélte a környéket. Még lődörgött néhány éjszakázó a sátrak közt, de összességében csöndes volt a hely. Mérföldekre el lehetett látni. Egy pillanatra Imogen elgyönyörködött a somerseti vidék szépségében: minden irányban dús, zöld mezőket és fákat látott. Gyönyörű volt. Igaz, hogy nem Thaiföld, de azért nem rossz.

Aznap délután Imogen egy gombóc Earl Grey fagyit adott egy csinos, szőke fesztiválozónak. A nő Holly Willoughbyra hasonlított – fiatalabb kiadásban –, és makulátlan, virágmintás ruhájából ítélve még csak most érkezhetett. Imogen mosolyogva vette át a pénzt tőle, majd a következő vásárlóhoz fordult. – Mit adhatok? – kérdezte vidáman. – El tudod hinni, hogy épp most szolgáltad ki Sarah Canellit? – kérdezte a következő nő. – Sarah kit? – Az előző nőt. Nem ismerted föl? Annak a sztár utcai táncos show-nak a műsorvezetője. Kivel is jár… Jaj, hát elfelejtettem! De nagyon híres, a lányom folyton róla beszél. – Komolyan? – kérdezte Imogen lelkesen. Mostanában alig

273/391

nézett tévét. – Hát, egy híres kuncsaft nem árt, gondolom. – Sokat számít, nem? – A többi kuncsaft is számít – felelte Imogen mosolyogva. – Szóval, mit adhatok? – Egy tejszínes epret kérek. Imogen másnapossága ellenére is minden úgy ment reggel, mint a karikacsapás. A napsütötte somerseti mezőkön harminc fok köré emelkedett a hőmérséklet, és folyamatosan érkeztek a vásárlók a kocsihoz. Délben Imogen trikóra vetkőzött, és egy copfban fogta össze a haját. Miután kissé lehűlt, a következő vásárlóhoz fordult a sorban. Egyből fölismerte a huncut szeméről. A férfi volt az az előző éjszakai danászásról. Brodie. – Mi az a granita? – kérdezte, miközben a menüt böngészte, és értetlenül összevonta a szemöldökét. – Készítek neked egyet – mondta Imogen. – A vendégem vagy. Összetörte az ízesített jeget, és egy magas műanyag pohárba töltötte. Brodie szomjasan belekortyolt, majd elismerően bólintott. – Hadd kóstoljam meg – szólt a raszta hajú lány Brodie mellett. A férfi a szájába tett egy kanálnyit, egy lassú csók kíséretében. Imogen próbálta elfojtani a csalódottságát. Dolgozni jött ide,

274/391

emlékeztette magát. Ez minden.

Huszonnegyedik fejezet Jon éppen a hűtőbe nézett be, amikor Anna belépett a konyhába. Hátulról, a kék-fehér csíkos fürdőköntösben Jon pont úgy nézett ki, mint a férfi, akibe Anna valaha beleszeretett. – Készítettem egy kis csilit – mondta Anna, és leült a konyhaasztalhoz. – Tegnap beraktam a hűtőbe. Ma megehetjük. – Anna arra gondolt, bármilyen rossz is a helyzet, egy finom étel mindig segít. Vagy talán nem? – Persze – mondta Jon, és Anna felé fordult. – Az nagyszerű lenne! Kösz. – Semmiség – mondta Anna. – Kérsz egy kis bort? Én nem hiszem, hogy el tudom viselni az estét nélküle. Amióta két napja Jon beszámolt Miáról, Anna sokkos állapotban volt. Olyasfajta sokkban, amelytől nemcsak értelmetlenné, hanem egyenesen lehetetlenné válik a beszélgetés. Úgy döntöttek, alszanak rá egyet – Anna a saját ágyában, Jon pedig a vendégszobában. Az első éjszakát egy második követte. Szótlanul kerülgették egymást, mint két kísértet. Anna nem sokat tudott aludni: csak a mennyezetet bámulta, és próbálta megnyugtatni magát, hogy a kétségei ellenére ez az egész nem az ő hibájából történt.

276/391

Kitöltött egy pohár vörösbort. – Nem ülsz le? – kérdezte. – Esetleg elmagyarázhatnád, hogy mi folyik itt. Mert két, álmatlan éjszaka sem segített, hogy megértsem. Újra együtt vagytok Miával? – Fájt kimondani a szavakat. – Vagy ez csak valamiféle krízis, Jon? Jon mereven bámulta az asztalt kettejük között. Kezével öntudatlanul végigsimított azon a folton, amit Alfie csinált a filctollaival. Annának sosem sikerült teljesen letisztítania. Jon fölnézett, de kerülte Anna tekintetét. – Fogalmam sincs, Anna. Ez az egész annyira váratlanul ért. És úgy éreztem, teljesen lefoglalt téged a bolt, minden energiádat és pénzedet belefektetted, elmentél itthonról… Úgy éreztem, nem tudok beszélni veled a történtekről. Anna mély levegőt vett. – Kérlek, ne próbálj engem hibáztatni! Na és Miának… volt ideje rád? – Ő már jól ismer engem – felelte Jon. – Olyan sok mindenen mentünk keresztül együtt. Házasság, Alfie. Rá biztosan számíthattam. – Nézd, én megértem, hogy szükséged volt valakire – mondta Anna, aki egyre nehezebben nyelte le a sértettségét és a dühét –, és sajnálom, hogy úgy érezted, nem számíthatsz rám. De Jon, muszáj volt lefeküdnöd vele? Jon kerülte Anna tekintetét.

277/391

– Tudom, hogy helytelen volt. És sajnálom. – Helytelen volt, bizony! – mondta Anna, és forró könnyek gyűltek a szeme sarkába. – Megbíztam benned! Mindig megbíztam benned, valahányszor hazavitted Alfie-t, valahányszor Miával beszéltél telefonon. Amikor vissza kellett jönnünk a szállodából, mert Alfie beteg lett – de most, hogy visszagondolok, nem is volt beteg… mire odaértél, csodával határos módon meggyógyult. Egész idő alatt ez ment? Ami köztünk történt, igaz volt egyáltalán? Anna felidézte, amikor Alfie-val kézen fogva játszottak a Brighton Piernél előző hétvégén. Vajon az volt az utolsó alkalom? Akkor hallotta utoljára puha nevetését, kisbabás kuncogását? Jonra pillantott, és eszébe jutott a közös jövő, amiről a férfival álmodott. Mese volt az egész? – Persze hogy igaz volt! – mondta Jon megbántott hangon. – Igaz! – hajtogatta. – Anna, csak egy hülye hiba volt. A lány felvonta a szemöldökét az egyes szám hallatán. – Na jó, hibák, többes számban. De tanultam belőle. Összezavarodtam, nem tudtam, mit akarok, de már tudom, mi a legfontosabb a számomra. Megmondtam Miának, hogy ami történt, többé nem történhet meg. Téged szeretlek, és azt hiszem, részben azért tettem, amit tettem, mert hiányoztál. Tudom, hogy őrültségnek hangzik, de úgy éreztem, elveszítelek, mert én kevésbé vagyok fontos számodra. Én csak téged akarlak!

278/391

– Szeretlek – tette hozzá Jon, ezúttal Anna szemébe nézve. – Egész idő alatt tudtam, hogy szeretlek. Talán nehéz volt elfogadnom, hogy valóban megérdemlem mindezt. Azt hiszem, megpróbáltam elpusztítani. És Mia volt a legkönnyebb módja. Nem vagyok normális! De már tudom, hogy helytelenül cselekedtem. Hadd próbáljam meg helyrehozni! Jon Anna kezéért nyúlt. Hiába minden haragja, Anna nem söpörte le magáról.

Huszonötödik fejezet Imogen szombat este kilenckor bezárta a kocsit, és a Pyramid színpad felé indult, hogy megnézze a fő fellépőket. Kardigánt húzott, és végignézett a tömegen: cowboykalapos tinédzserek, egy magasban lobogó walesi zászló, és a fényárban úszó színpad. Elővette a kameráját, beállította a lencséket, majd a zene ritmusára mozogva fotózni kezdett. Hagyta, hogy a meleg nyári éjszakában magával sodorja az emberáradat és a zene. – Mit gondolsz róluk? – kérdezte mellette egy lány, túlkiabálva a zenét. – Elképesztőek! – felelte Imogen mosolyogva. Hagyta, hogy a zene magával ragadja, és élvezte, hogy beleolvadhatott a tömegbe. Itt állt egymagában, egy mező közepén – és teljesnek érezte magát. Nem volt körülötte más, csak a természet és az emberek. Az éjszakát beragyogták a csillagok és a táncos sátrak távolabbi fényei. Imogennek eszébe jutott a március, amikor Anna fölhívta. Azelőtt sose számított rá, hogy ilyen sokáig marad Angliában. Amikor beleegyezett, hogy segít beindítani a boltot, még biztos volt benne, hogy néhány hónapon belül fölhasználja a repülőjegyét, és visszatér Thaiföldre. De egy ponton

280/391

lemondott a visszatérésről Ázsiába. Miért? Na és, ha nem működött a dolog Lucával? Nem miatta ment annak idején a szigetre, és nem is miatta fogja föladni az álmait. Az is lehet, hogy azóta már Santianával is szakítottak. A szigeten fiatalnak és elevennek érezte magát; a bolti munka ezt nem tudta visszaadni. Igaz, hogy a kocsi segítségével sikerült elszabadulnia, de ha Brightonban marad, a napjai rutinmunkával és üzletvezetéssel fognak telni. Három hosszú évig tanult fényképészetet, de mégis miért? Hogy veszni hagyja, anélkül, hogy megpróbálná? A basszus hangjába beleremegett a teste, és együtt mozgott a zenével. Imogen biztos volt abban, hogy még nem mondott le az utazásról, a kalandokról. Egyáltalán nem. Hajnali kettőig táncolt, majd a kőkörön át lassan visszasétált a kocsihoz, az együttesek zenéjétől fölhevülve. – Imogen! Megfordult, amikor meghallotta a nevét. A sátortábor bejáratánál ott állt Finn. – Imogen – szólt ismét a férfi, és a mosolyától ragyogott a szeme, ahogy odahívta Imogent. Imogen visszament a tábor bejáratához. – Mit keresel itt? – kérdezte a férfi kedvesen. – És is ugyanezt akartam kérdezni – felelte Imogen, és mosolygott a meglepetéstől.

281/391

Finn mellett még pislákolt a tűz, amelyet tágas sátrak vettek körül. Sokkal csábítóbb látvány volt, mint a fagylaltkocsi vagy Imogen nyirkos sátra. – Egy barátomnak segítek a standjánál – mondta Finn. – És te? Elhoztad a kocsit? – Igen – felelte Imogen büszkén. – Idáig eljött? – kérdezte Finn, és hitetlenkedve felvonta a szemöldökét. – Bizony – és alig panaszkodott – mondta nevetve Imogen. – Örülök, hogy működik a tákolmányom. Nem tudtam volna elviselni a gondolatot, ha miattam robbansz le még Stonehenge előtt. Imogen elmosolyodott, és egy pillanatra mindketten elhallgattak. A távolból odahallatszott a tábortüzek körül ülő emberek beszélgetése, a sátrak cipzárai és a nevetés, de körülöttük néma csönd volt. – És a barátaid? – kérdezte végül Imogen. – Már kidőltek – felelte Finn. – Épp a tüzet oltottam ki, aztán én is bemegyek aludni. – Kényelmesnek tűnnek ezek a sátrak – jegyezte meg Imogen. – Megnézhetem belülről? – Menj csak! – mondta Finn, és fölemelte a legközelebbi sátor fehér vászonajtaját. Imogen elismerően füttyentett, amikor megpillantotta a

282/391

parányi

lámpákkal

megvilágított

belső

teret

kempingágyakat. – Nézzenek oda, micsoda luxussátor! Biztos jobb, mint egy fagylaltos kocsiban fagyoskodni. – Igen, lehet. Andy szervezte meg, én pedig csatlakoztam hozzá. Azt mondta, ő már túl öreg a sátrakhoz. Még rendes vécénk is van – mondta Finn, és egy menő mobilvécére mutatott. – És hol van Andy? – kérdezte Imogen. – Azt hittem, azt mondtad, hogy már mindenki lefeküdt. – Végül kapott egy jobb ajánlatot – mondta Finn nevetve. – Ma este megismerkedett egy kedves lánnyal, és úgy tűnik, végül mégsem bánja, ha egy éjszakát sátorban kell töltenie. – Micsoda mázlista! – Imogen fölnevetett. – Megértem, ha nemet mondasz – mondta Finn lassan. – De Andy romantikus sikere azt jelenti, hogy az ágy szabad. Ha valóban olyan hideg a kocsid. Van egy tartalék takaró és párna, amit használhatsz – én meg a sátor túloldalán leszek, még a horkolásomat sem fogod hallani… Imogen eltöprengett. Őrült ötlet volt, hisz alig ismerte Finnt. Ugyanakkor nagyon kényelmesnek tűnt idebent. – Hát jó – mondta, és felvillanyozta a gondolat, hogy rendes ágyban alhat, és tiszta vécét használhat. Belépett a sátorba, ahol érezhetően melegebb volt. – Elfogadom az ajánlatodat!

és

a

283/391

– Kakaót? – kérdezte Finn, és elővett egy rezsót, miután eloltotta a parazsat. – Tudom, nem valami rockos. – Kérek szépen! – mondta Imogen, és leült az ágyra. – Hogy tetszik a fesztivál? – Nagyszerű! – mondta Finn. – A legtöbb srácot már ezer éve nem láttam, és nagyon jó újra összejönni egy kis sör mellett, meg jó zenéket hallgatni. Furcsa, hogy volt idő, amikor minden időnket együtt töltöttük, de aztán… nos, változnak a dolgok, nem igaz? Munka, házasság… – Igen – mondta Imogen. – Tudom, hogy érted. Az emberek megállapodnak, és többé eszükbe sem jut, hogy érdekes dolgokat csináljanak. – Nem egészen erre gondoltam – mondta Finn nevetve. – Bocs – mondta Imogen. – Egy kicsit eltértem a témától. Csak ma este eszembe jutott, mennyire fontos, hogy ne adjuk föl azokat a dolgokat, amik éltetnek bennünket. – Téged mi éltet? – kérdezte Finn kíváncsian. – Ez – felelte Imogen, és megpaskolta a fényképezőgépét. – A fényképezés. – Sokat fotóztál már itt? – Rengeteget dolgoztam a fagylaltkocsiban, de ma este sikerült eljutnom néhány koncertre is – mondta, és elővette a kameráját. Végiglapozta a fotókat a memóriakártyán, amíg elérkezett a legújabbakhoz. – Megnézed őket?

284/391

– Persze – mondta Finn, és leült Imogen mellé. – Ez, hát, a fények nem olyanok lettek, mint vártam, de nagyon tetszik ez az effekt – mondta. Finn egyetértően bólintott. – Azután készítettem egy szép közelképet erről a tizenéves csoportról a tömegben. – Ez tetszik! – mondta Finn. – Látszik rajtuk, hogy még sokáig fognak emlékezni erre az éjszakára, nem igaz? – Pontosan! – mondta Imogen. – Épp ezt próbáltam megörökíteni. Azután… Ó, átugrottuk! Ezek csak a thaiföldi képek. – Várj, ne lapozd el, menj vissza! – mondta Finn, és megfogta Imogen kezét. – Lenyűgözőek. Víz alatti felvételek? – Igen – felelte Imogen szégyenlősen. – Ezek a másik kamerámmal készültek. Víz alatti fényképészettel foglalkozom. Foglalkoztam. – Csodálatosak! – mondta Finn, és átvette a kamerát, majd lassan végignézte a képeket. – Kezdened kellene valamit velük! Kiállítani, eladni… – Kösz. Én is ezt tervezem – mondta Imogen. – Habár az utóbbi időben közbeszólt az élet. – Mindig a legrosszabbkor szokott – mondta Finn mosolyogva. Amíg Finn a fényképeket nézegette, Imogen a forró csokit kortyolgatta, és elálmosodott.

285/391

– Kösz, hogy megmutattad őket – mondta Finn, és visszaadta a kamerát. – Ezek után elég unalmas lehet Brighton. – Van, ami hiányzik, igen. De nagyon jó, hogy eljöhettem ide. – Most, hogy szóba hoztad, holnap White Stripes vagy Arcade Fire? – kérdezte Finn. – Melyikre mész el? – Arcade Fire – felelte Imogen –, nem is kérdés. – Milyen kár! – mondta Finn. – Úgy gondolod? – kérdezte Imogen mosolyogva. – Hosszan sorolhatnám, hogy miért – felelte a férfi. – De nagyon fáradtnak látszol, és le tud hangolni, ha elalszik a közönségem. – Igazad van – mondta Imogen, és bebújt a vastag takaró alá. – Majd máskor. – Hálás volt, amiért rendes takaró alatt alhat egy ilyen hűvös éjszakán. – Kérsz egy pólót vagy valamit, amiben alhatsz? – Jó így – felelte Imogen, és lerúgta magáról a cipőit, majd felhúzta a lábát az ágyra. – Mit gondolsz, ha holnap végzel a munkával, elmehetünk együtt fölfedezni a fesztivált? Imogen álmosan gondolt vissza az első nap alatt megkeresett pénzre, amit az egyik hűtő aljára rejtett egy műanyag zacskóban. Arra számított, hogy az egész hétvége alatt keres meg ennyit, nem egy nap alatt. Álmosan rámosolygott Finnre.

286/391

– Persze, miért ne szórakozhatnánk egy kicsit? – Pompás! – mondta Finn. Imogen pillái elnehezedtek, és az utolsó, amit látott, mielőtt behunyta a szemét, a pislákoló lámpafény volt. Még hallotta Finn hangját, amint a férfi szép álmokat kívánt neki.

Huszonhatodik fejezet – Honnan ez a mosoly? – kérdezte Anna Imogentől a következő szombaton. Imogen a pultnál ült, és egy magazint lapozgatott. – Sehonnan – felelte. – Már nem is lehet jókedvem? – Csak rég nem láttalak mosolyogni, de már egy hete ragyogsz – mondta Anna, és töltött magának egy csésze kávét. – Történt valami a fesztiválon? – kérdezte. – Úgy értem, tudom, hogy eladtad az összes fagyinkat, de nyilván nemcsak ezért vigyorogsz egyfolytában? – Jólesett a változatosság – felelte Imogen. – Feltöltődtem energiával. – Rendben – mondta Anna. A hétvégi kiruccanás szemmel láthatóan megváltoztatta Imogent. A napsütés kifakította aranyszínű hajtincseit, de a legszembetűnőbb változás a jókedve volt. – Ja, és van egy jó hírem is – mondta Imogen vidáman. – Ne tartsd magadban! – mondta Anna. – Szívesen hallanék valami felemelőt! – Hallottál már egy bizonyos Sarah Cavelliről vagy Canelliről? – Canelli – mondta Anna. – Hát persze, mindenki ismeri. Ő van most a Heat címlapján. Mi van vele?

288/391

– Ő a legnagyobb rajongónk – mondta Imogen mosolyogva. – Ma reggel láttam a Twitteren, hogy az Earl Grey-es fagyinkat dicsérte, amit Glastonburyben kóstolt meg, a mi „bájos, vintage fagylaltkocsinkból”. – Viccelsz!? – kiáltott föl Anna boldogan. – Most mondd meg! Jól jön egy kis ingyenes reklám, mi? – Pont erre van szükségünk! – értett egyet Anna. – Szóval, akkor miért vagy olyan depressziós, nővérkém? – kérdezte Imogen. – Vagy legalábbis fáradt. Karikásak a szemeid. Éjszakáztál? – Igen – felelte Anna, és azt kívánta, bárcsak kevésbé lenne feltűnő a kimerültsége. – De engem nem a rockzene foglalt le, mint téged. Hajnali egyig készítettem három új adag fagylaltot: Pimms fagyit, Wimbledont, ami tejszínes-epres és friss uborkás fagyit. A sikertelen szerelmi élet, tette hozzá Anna gondolatban, előnyt jelent a konyhában. Miután múlt héten beszélt Jonnal, belevetette magát a főzésbe, hogy mindent végig tudjon gondolni. Jon annyira szánalmasnak és megtörtnek tűnt. Anna még mindig össze volt zavarodva – nem tudott többé hinni Jonnak, hinni kettejükben. Az ilyesmit nem lehet egyik napról a másikra megoldani. De hogy egyszerűen otthagyjon mindent, amijük volt, Alfie-t? Képtelen volt rászánni magát. Előbb látni akarta, maradt-e valami, amit érdemes megmenteni.

289/391

– Hűha, te aztán nem unatkoztál! – mondta Imogen. – Tudom – felelte Anna. Máskor mindig megbeszélte az aggályait Imogennel, de ezúttal jobban esett színlelni. – Szóval, mit gondolsz? Én „Angol Nyári Szelekciónak” hívom őket. Van néhány ostyás tölcsérem is mára. – Jól hangzik – mondta Imogen. – Sőt, mennyeien hangzik. De mihez kezdünk vele? Úgy értem, tudod, hogy milyen az üzlet errefelé. Ki fogja ezt mind megenni? – Kóstolók – mondta Anna. – Már egy ideje ezen gondolkodom. Olaszországban néhány fagyizó kóstolót osztogat, aminek van is értelme. Hogyan másképpen győzhetnénk meg a vásárlókat, hogy betérjenek hozzánk, ha azt sem tudják, mit árulunk? Jess megígérte, hogy segít. Ugye nem bánod, hogy egy darabig egyedül kell vigyáznod a boltra? – Amíg ti föl-alá rohangáltok a hűtőtáskákkal? Egyáltalán nem. Pár perc múlva megérkezett Jess, és Annával összeszedték a fagylaltot, hűtőtáskákba rakták, és fölcsatolták a vállukra. – Úgy érzem magam, mint egy málhás ló – mondta Jess nevetve. Fogott egy zacskó ostyás tölcsért, majd elindultak együtt a partra, óvatosan lépkedve a kavicson a strandpapucsaikban. – Örülök, hogy hazahoztad a napsütést – mondta Jess, ruhája csinosan libegett a szélben. – Így sokkal szórakoztatóbb.

290/391

– Igyekszem – mondta Anna. Jó volt végre látni, amint életre kel a tengerpart, és a helyiek élvezik a régóta áhított napsütést. – Azt hiszem, már látom is az első célpontunkat. – Egy fiatal családra mutatott, akik piknikkosárral és pokróccal érkeztek. Két kisgyerekük nevetgélve labdázott a parton. – Ingyenfagylalt! Gyertek, és kóstoljátok meg az ingyenfagylaltot! – kiáltotta Jess. Merészsége, amely az évek során sokszor zavarba hozta Annát, most ideális partnerré tette. A két kisgyerek közül az idősebbik fölpillantott rájuk, és izgatottan mutogatni kezdett. – Adhatunk belőle? – kérdezte Anna az anyjukat. – Bármit, ami lecsendesíti őket – mondta a nő, és hálásan elvette a két fagylaltot. Majd… – Ott! – mondta egy kilencéves kislány, és rájuk mutatott. – Azt mondták, „Ingyenfagylalt”! Tizenöt percen belül Jesst és Annát izgatott gyerekek és szülők vették körbe, akik már alig várták, hogy megkóstolhassák a fagylaltjukat. A hűtőtáskák két órán belül teljesen kiürültek. – Ez volt minden – mondta Anna, és elégedetten fölsóhajtott, majd becsukta a táskákat, és leült egy padra, amely a tengerre nézett. – Szerintem megérdemlünk egy kis szünetet, nem gondolod? Jess leült Anna mellé, és elmosolyodott. Szalmakalapját kissé

291/391

hátratolta, hogy a napsugarak melengessék az arcát. Az Angol Nyári Szelekció nagy sikernek bizonyult. Minden családdal szóba

elegyedtek,

amelyik

eljött,

hogy

megkóstolja

fagylaltjukat, és adtak nekik szórólapot a boltról. – Jól ment, nem? – kérdezte Jess. Arca már most piros volt a kora júliusi napon. – Sokkal jobban, mint vártam – mondta Anna. – Szerintem Vivien boltja visszatért! – mondta nevetve Jess. Átölelte Annát, aki végre ellazult barátnője karjaiban. Annának most arra volt a legnagyobb szüksége, hogy kiverhesse a fejéből, ami Jonnal történik köztük. Szerencsére a bolt remekül elvonta a figyelmét – még ha nem is keresnek vele pénzt –, ma megbizonyosodhatott róla, hogy Imogen ösztöne nem csalt: itt valóban volt kereslet az ínyenc fagylaltok iránt. Akik megkóstolták az ingyenfagyit, mind imádták a Vivien házi készítésű, friss és szezonális ízeit. – Akkor miért van az, Anna… – kezdte Jess komoly képpel, és kipukkasztotta Anna biztonságos buborékát. – …Nézd, nem akarom beleütni az orromat… de azt hittem, a mai nap csodálatosan sikerült – miért nem vagy boldogabb? – Ó, én jól vagyok! – mondta Anna, és félresöpörte Jess aggodalmát. – Csak az elmúlt két hét kissé mozgalmas volt. Ennyi az egész! Meg kellett oldani a sok problémát. – Aha – mondta Jess, és várta a folytatást.

a

292/391

– Jess, komolyan, minden rendben – nyugtatta meg Anna. – Úgy értem, Jonnal vannak problémáink mostanában, de melyik párnak nincsenek? – Ha tényleg jól vagy – mondta Jess. – De ne feledd, hogy én itt vagyok, ha beszélgetni szeretnél valakivel. – Hálás vagyok érte! De komolyan nincs miről beszélni.

Mai ajánlatunk: Körtés-gyömbéres fagylalt >A következő pénteken Jess korán, még munka előtt benézett a boltba. Anna a nyitáshoz készülődött. – Jess – mondta Anna a teáját kevergetve. – Van egy ötletem. Miután múlt héten szétosztottuk az ingyenfagyit, fellendült az üzlet. Sőt, valósággal megrohamoztak a vásárlók. Jess fölállt és meghajolt. – Nem kell megköszönnöd! – mondta mosolyogva. – Akkor is hálás vagyok! – mondta Anna. – A hangosbeszélőhangod sokat segített a figyelemfelkeltésben. Arra gondoltam… sokat jelent az ilyesmi, nem igaz? Talán megszervezhetnénk egy összejövetelt. – Tényleg – mondta Jess kíváncsian. – Mint egy bolti promóciót, ilyesmire gondolsz? – Valami közösségi dologra. Sokan nem járnak le ilyen messzire a part végébe, hacsak nem okkal jönnek – például Finn

293/391

szörfiskolájába járnak. De ha egyszer már jártak itt, hajlamosabbak visszajönni. A többi árkádsori boltos eddig nagyon rendes volt – Evie, Finn és az újságárus házaspár. Talán szervezhetnénk valamit együtt, zenepavilonban?

mondjuk,

egy

közös

bulit

– Jó ötlet! – mondta Jess sugárzó arccal. – Elhívhatnánk Dan zenekarát – tudod, akik az esküvőnkön játszottak? Barátoknak néha játszanak ingyen, amíg el tudnak adni néhány CD-t. Ők is jól járnak. És ott van még a Brightoni Rezesbanda, velük is lehetne kezdeni. Az idősebbek imádják, ők meg minden alkalmat kihasználnak, hogy fölléphessenek. – Tökéletes! – mondta Anna, és lejegyezte az ötleteket a füzetébe. – Süthetnénk nyárson a parton – mondta Anna. – Szerintem Finn hajlandó lenne megszervezni, és rengeteg szörfös ismerőse is eljönne. Remélhetőleg Evie tud csinálni nekünk füzéreket vagy néhány süteményt, amit eladhat – az ilyesmihez remekül ért. Pompás alkalom lenne arra, hogy összejöjjön a közösség, és együtt élvezzük a napsütést, és a figyelmet is felhívnánk erre a partszakaszra. – Miben mesterkedtek? – kérdezte Imogen, miközben lehámozta magáról a dzsekijét, és fölakasztotta. – Bulit szervezünk – mondta Jess. – Habár nekem semmiben sem lenne szabad mesterkednem – tette hozzá az órájára

a

294/391

pillantva –, mivel elkések a munkából. Még mindig vakáción érzem magam. Később találkozunk! – „Nyár az árkádsoron” – mormolta Anna, ahogy Jess kirohant az ajtón. – Egy esemény, amiben az összes helyi üzlet részt vehet. – Klassz! – mondta Imogen elismerően. – Miért ne ütnénk addig a vasat, amíg meleg? Mit szólnál a jövő hétvégéhez? Szólhatok Finn-nek. Két hétre Cornwallba ment szörfös táborba, de fölhívhatom, hátha neki is van valami ötlete. – Komolyan? – kérdezte Anna. – Szóval akkor most barátok vagytok? – Nem igazán – mondta Imogen. – De azt hiszem, rosszul ítéltem meg. Összefutottunk Glastonburyben, és egész rendesnek látszott. – Történnek még csodák! – mondta Anna mosolyogva. – Semmi értelme haragban maradni – mondta Imogen. – Itt a nyár, most kell kihasználni a jó időt. Azzal fogott egy teáskanalat, és megkóstolta Anna frissen készült körtés-gyömbéres fagyiját. – Nem is rossz!

Aznap este odahaza Anna Alfie szobájában ült a kisfiúval, törökülésben. Alfie citromsárga, zsiráfos pólót viselt, amit

295/391

Annától kapott az első alkalommal, amikor itt aludt, és színes építőkockákat pakolt egymásra. – Alfie házat épít – jelentette be büszkén, és egy zöld kockát rakott a többire. Ragyogott az arca az izgatottságtól. – Házat építek Annának. – Hepburn beosont az ajtón, és Alfie-hoz szaladt, kikerülve a tornyot, és nedves orrával Alfie oldalát böködte. Alfie nevetésben tört ki. – Hebbön! – mondta kacagva. – Csikiz! – Anna finoman elhúzta Hepburnt, és az ölébe vette a kutyát, aki erre lelkesen nyalogatni kezdte Anna arcát. – Anna és Hebbön háza! – mondta nevetve Alfie, és még egy kockát tett a rakásra. Anna elmosolyodott. Az Alfie-val együtt töltött idő visszarántotta a jelenbe. Valahányszor esti mesét olvasott neki, vagy kavicsokat gyűjtöttek a tengerparton, a napi stressz elmúlt. Annát magával ragadt a kisfiú vidám és zavartalan életszemlélete és fantáziavilága. Jon belesett az ajtón. – Minden rendben idebent? – kérdezte mosolyogva. – Mert nagy zsivajt hallottam innen. Mindjárt kész a vacsora. – Jól vagyunk! – mondta Anna, és fölnézett a férfira. Látta a férfi gyengéd arckifejezését, amibe beleszeretett az első együtt töltött éjszakán. – Helyes – mondta Jon. – Még öt perc. Nekünk még nincs vacsoránk, Anna – hacsak nem kérsz a csirkefalatokból?

296/391

– Megvárom a miénket – mondta Anna. Jon becsukta az ajtót, Anna pedig visszafordult Alfie-hoz. Hepburn egyetlen gyors mozdulattal kiugrott az öléből, és elrohant, szanaszét szórva az építőkockákat. – Jaj ne! – kiáltott fel Alfie gurgulázó nevetéssel. – Semmi baj, kicsim! – mondta Anna. – Elkezdhetjük a játékot elölről. Közelebb húzta a kockákat a kisfiú dundi kezeihez. – Na és most mit építsünk? – kérdezte Anna, és a szájához emelte a kezét, mintha erősen tanakodna. – Másik házat – mondta Alfie. – Egy másikat? – Igen – mondta Alfie, és lerakott egy sárga lapot alapnak. – Itt lakik anyu és apu. Anna fölkapta a fejét Alfie szavai hallatán. Talán mégsem Alfie az, aki fantáziavilágban él. Hanem ő maga.

Miután Alfie lefeküdt aludni, Jon elkészítette a vacsorájukat, két tányér gőzölgő bolognai spagettit. – Szóval, milyen napod volt ma? – kérdezte Anna. – Ma állásinterjún voltál, igaz? – Ja, igen – mondta Jon tálalás közben. – Szimpatikusak

297/391

voltak, és érdekes ügynökségnek tűnik. De nem tudom, lesz-e belőle valami. – Rendben. Egy próbát azért megért. Jon vállat vont. – Remélhetőleg. Egyébként szólni akartam, hogy jövő héten Alfie a szokottnál tovább marad. – Nem baj – mondta Anna. – Tudod, hogy örülök, ha itt van. – Mia csütörtökön fogja áthozni. Aznap este valami adománygyűjtő estre megy. – Rendben – mondta Anna, és próbált nem reagálni Mia nevére. A gondolattól, hogy viszontlátja őt, éppen most, a történtek után, Anna rosszul lett. – Ugye nem bánod? – kérdezte Jon. – Úgy értem, máshol is találkozhatok vele, ha úgy könnyebb. Még nagyon korai volt. – Semmi baj! – mondta Anna. – Úgy értem… – valami elszakadt benne – …az igazat megvallva nem szeretnék találkozni Miával – de képes vagyok felnőttként kezelni a helyzetet, ha ő is képes rá. – Ugyan már, Anna! – mondta Jon. – Erre semmi szükség. – Tényleg? – kérdezte Anna, és Jonra meredt. Hirtelen rosszul érezte magát, és térre volt szüksége. – Megyek fürödni. Ahogy kiment a konyhából, forgott körülötte minden. Leült a padra a folyosón, a postakupac mellé, ami a hét folyamán

298/391

gyülemlett fel. Egy színes képeslapot pillantott meg a számlák közt, és kihúzta. A képen az ég kéken ragyogott a terrakotta épületek és a szikrázó folyó felett. Egyből felismerte a hidat a kép közepén: a firenzei Ponte Vecchio volt az. Megfordította a képeslapot. Elegáns, fekete kézírással írt üzenet állt rajta:

Anna! Remélem, még nem felejtetted el Firenzét és a fagylaltokat.

Anna akaratlanul is elmosolyodott, ahogy Matteo lágy, olasz akcentusával olvasta a férfi szavait. Ölel: Matteo

Berakta a képeslapot egy könyvbe, és föltette a polcra; a Matteóval kialakított barátság okozta bűntudat a Jon iránti haraggal vegyült. Egy dologban biztos volt: arra van most a legkevésbé szüksége, hogy ábrándozzon, és napfényes emlékeket kergessen, amelyeknek semmi közük az életéhez.

299/391

A fürdőszobába érve Anna bezárta maga mögött az ajtót. Ez volt az első alkalom, hogy bereteszelte. Máskor mindig résnyire nyitva hagyta, hogy közben beszélgethessenek Jonnal. Ma azonban másként érzett. Leült a fonott székbe a kád mellé, megnyitotta a forró vizes csapot, és citrusos habfürdőt öntött a vízbe. Amíg arra várt, hogy megteljen a kád, szórakozottan a kezébe vett egy hímzett párnát a székről, és végigsimított a hímzésen. Ez is egyike volt annak a kevés holminak, amit elhozott a nagyanyja házából. Jól emlékezett, amikor Vivien a párnát készítette, hímzés közben fél szemmel a Downton Abbey-t nézte. Egy pillanatra olyan érzése támadt, mintha a nagyanyja ott lenne mellette. Amikor Vivien itt lakott egy saroknyira – még akkor is, amikor Anna egy ócska bérlakásban élt –, mindig otthon érezte magát Brightonban. Most viszont, a saját otthonában – a férfi mellett, akivel szeretniük kellene egymást –, sokkal magányosabbnak érezte magát, mint valaha. „Nincs ez rendjén” – gondolta magában Anna, ahogy a csapból folyó vizet nézte. Magához ölelte a párnát, és fennhangon kimondott szavait elnyomta a csobogó víz. – De nem adhatom fel ilyen könnyen, V nagyi. Igaz?

Huszonhetedik fejezet Mai ajánlatunk: Feketeáfonyás fagylalt Beletelt némi időbe, amíg beismerte, de attól a pillanattól kezdve, hogy Imogen álomba zuhant Finn mellett abban az otthonosan megvilágított sátorban, valamiféle ébredező – csupán ébredező – vonzalmat kezdett érezni a férfi iránt. Vasárnap reggel volt, és Annával a zenés összejövetelre készültek, de folyamatosan érezte a néhány méterre lévő Finn közelségét. Később találkozni fognak, a két héttel ezelőtti Glastonbury óta most először. Imogen a szokásosnál több időt töltött ma reggel a tükör előtt, a haját igazgatva, kis copfot fonva bele, és fölvette egy régi arany nyakláncát is a piros tophoz és a farmerhoz, hogy egy kicsit földobja az öltözékét. – Íme a füzér – jelentette be Evie, ahogy belibbent a fagylaltozóba. Tarka szövet háromszögek voltak a nyaka köré tekerve, és széttárt karral, szorosan fogta a füzért, nehogy összegubancolódjon. – Képzeljétek, egész éjjel fönt voltam – mondta mosolyogva. – Remélem, nektek is tetszeni fog. – Gyönyörű! – mondta Anna, és odasietett, hogy megcsodálja a csipkés és színes anyagokat, amelyeket Evie kiválasztott, majd

301/391

rávarrt egy kék szalagra. – Hát köszönöm – mondta Evie, és meghajolt. – Ez kerül a zenepavilon fölé? – kérdezte Imogen, és a kezébe vette az egyik háromszöget, majd végigsimított az anyagon. – Van egy hosszú füzér a pavilonra – mondta Evie, és megmutatta a füzért –, meg egy másik a fagylaltkocsitokra. Ma abból fogtok árulni, igaz? – Igen – felelte Imogen. A zűrös kezdet után a kocsi valóban az üzlet létfontosságú részévé vált. Így ma is a buli kellős közepén árulhatják a fagylaltot. – Tudjátok, mit? – kérdezte Evie. – Nagy kár, hogy a nagyanyátok ma nem lehet velünk. Vivien semmit sem szeretett jobban, mint összehozni az embereket. – Igazad van – mondta Imogen. – Nagyon élvezte volna. – Meséltem már a jótékonysági vásárról, amit együtt szerveztünk itt, a tengerparton? – kérdezte Evie. Imogen és Anna megrázta a fejét. – Bezárással fenyegették a kórház gyermekrészlegét. A standokat megpakoltuk mindenféle holmival, amit a nagyanyátok kiválogatott és beárazott. Rengeteg ember eljött: gyerekek a szüleikkel, helyi színészek és politikusok, a sajtó. Vivien tudta, hogyan kell mozgósítani az embereket. – Sok adományt sikerült összegyűjteni? – kérdezte Imogen. – Azt hiszem, úgy ötszáz fontot – mondta Evie. – Már nem emlékszem pontosan. De a legfontosabb eredmény az volt, hogy

302/391

a helyi sajtó fölhívta a figyelmet a kampányra. Ez még a közösségi hálózatok meg ilyesmi előtt volt persze. Nem volt könnyű fölkelteni az emberek figyelmét. A következő héten több mint kétezer ember ment el tüntetni, és a kormány kénytelen volt megváltoztatni a döntést. – Micsoda történet! – csodálkozott Anna. – Bármibe is fogott V nagyi, mindig meghozta a többi ember kedvét is. Ez hiányzik. – Gondolom, most miénk a felelősség – mondta Imogen. – Tegyük nagyszerűvé a mai napot a tiszteletére! – Benne vagyok! – mondta Evie. Anna az órájára pillantott, majd Imogenre és Evie-re nézett. Barna szeme izgatottan és idegesen csillogott. – Már majdnem dél van – mondta. – Egy órán belül kezdünk. Kimenjünk elintézni a dolgokat, mielőtt elkezdenének szállingózni az emberek? – Miért nem kezdjük ott? – kérdezte Imogen, ahogy kiléptek a boltból, és a pavilonra mutatott. – Akasszuk föl azt a füzért! Várj, hozok egy létrát! Egy másodperccel később visszatért, Evie pedig nekidöntötte a létrát a kovácsoltvasnak. – Hagyd, majd én megcsinálom! – mondta Imogen, és megfogta a füzér végét, és elindult fölfelé a létrán. – Arról szó sem lehet! – mondta Evie. – Én készítettem, én magam fogom föltenni. Nem hagyhatom, hogy mindenért ti

303/391

arassátok le a babért. – Kedvesen fölnevetett. – Ma is ugyanolyan fitt vagyok, mint rég. Az én vén csontjaim még nem adták föl! – Mi folyik itt? – szólt egy hang Imogen háta mögött. Mély, magabiztos, határozott hang. Imogennek bizseregni kezdett tőle a bőre, amikor meghallotta. – Látom, tényleg megdolgoztatjátok Evie-t. – Imogen megfordult, és Finn mosolygós arcát látta maga előtt. Evie a létra tetejéről jelentőségteljesen Finnre nézett a karjára tekert füzér fölül. – Ezt már lejátszottuk egyszer! – mondta. – Ragaszkodott hozzá – tette hozzá Imogen. – Miért nem vagyok meglepve? – kérdezte Finn. Összenéztek Imogennel. Finn kedvesen mosolygott. Imogen olvadozni kezdett tőle, de igyekezett elrejteni a reakcióját. Evie a pavilon fémkampóira akasztgatta a színes háromszöges füzért, Imogen pedig fogta neki a létrát. A tengeri szellő meglobogtatta a zászlócskákat. A helyi rezesbanda a pavilon belsejében hangolta a hangszereit, és a júliusi aranyló napsütésben a trombita hangját messzire vitte a szél. – Zenés nyár – mondta Finn halkan Imogennek. Egy szempillantás alatt eszükbe jutott a Glastonburyben közösen eltöltött nap. A lusta reggel a dzsessz-színpadnál, a mutatványosok

304/391

közötti kódorgás, a tarot-sátor, amelyben megmondták a jövőjüket, majd visszatértek a főszínpadhoz, hogy megnézzék az utolsó nap előadását. Olyan könnyű volt együtt lenni a férfival, beszélgetni és együtt nevetni. – Mintha csak egy perce jártunk volna a fesztiválon, nem? Imogen Finnre pillantott, haját az arcába fújta a szél. – Finn? – szólt ki egy férfihang a szörfös boltból. – Andy. Úgy tűnik, mennem kell! – mondta. Gyengéden megérintette Imogen vállát. – Remélem, később találkozunk! Imogen bólintott, Finn pedig elment. Evie a létra tetejéről nézte őket; fölvonta a szemöldökét, és elmosolyodott. – Lemaradtam valamiről?

Délutánra beindult a tengerparti mulatság. A pavilont szorakozó sokaság vette körül, ahogy Jess esküvői bandája végigjátszotta a Motown klasszikusait. A Heard It Through The Grapevine nyitó akkordjaira párok táncoltak. A tömeg előtti kis nyílt téren gyerekek ugráltak. Hátul Imogen együtt énekelte a többiekkel a dalszöveget vidám, nyári hanyagsággal. Imogen szünetet tartott. A fagylaltkocsiból most Anna osztogatta a fagylaltot. Előző éjjel hatalmas adag csokismakadámiás fagylaltot készítettek, ami mennyeire sikeredett,

305/391

valamint egy sor nyári gyümölcs fagyit: áfonyát és friss, zamatos és lenyűgözően egyszerű citromos mentát. Egyik vásárlójuk elhaladt Imogen mellett, csokis fagyit kanalazva a kezében tartott dobozból. – Ez egyszerűen elképesztő, Paul! Sokkal gyakrabban kellene ide lejárnunk! És láttad az új választékukat? „Hepburn Fenséges Fagylaltja Ebeknek”? Kutyafagyi! Zseniális! Imogent büszkeséggel töltötte el a dicséret. Már tudta, hogy a mai nap nagy sikernek könyvelhető el. – Hogy s mint? – kérdezte Finn, aki váratlanul jelent meg mellette. Imogen meglepődött, majd elmosolyodott. – Jól, köszönöm! – mondta. – Nem vallunk szégyent Glastonbury mellett, nem igaz? – Bizony – mondta a férfi nevetve. – Megrohamozták a barbecue-t. És már jó néhányan föliratkoztak a következő két hétre szörfleckékre. Gondoltam, hagyom, hogy Andy egy időre átvegye. – Kimerültél? – kérdezte Imogen. – Nem igazán – mondta Finn. – Csak ide akartam jönni hozzád beszélgetni. – Miről szeretnél beszélgetni? – kérdezte Imogen szégyenlősen. – Gyere! – mondta Finn. Kézen fogta Imogent, és keresztülvágtak a tömegen, vissza, az árkádsor felé. Tovább

306/391

mentek a tűző nap alatt, amíg el nem értek egy üres és használaton kívüli árkádhoz, két nyugággyal a sarokban. – Foglalj helyet! – mondta Finn. Kinyitotta a nyugágyakat, és kirakta őket a partra. Imogen gyanakodva figyelte, majd leült. A látvány egyből ellazította. – Nem kellene itt lennem – mondta. – Megígértem Annának, hogy pár percen belül visszamegyek. – Nem maradunk sokáig – mondta Finn. Imogen hátradőlt, és élvezte a meztelen karját és lábát melengető napsütés ismerős érzését. A sirályok éles hangját leszámítva szinte a szigeten érezte magát. Lassan kinyitotta a szemét, és két kutyát látott a hullámok közt játszani. Csaholva próbálták elkapni a hatalmas labdát, amit a gazdájuk dobott el nekik. – Azon tűnődtem… – kezdte Finn, és Imogen észrevette, hogy a férfi korántsem olyan magabiztos, mint amilyennek látszott. Alig észrevehetően megremegett a hangja. Imogen most először tudott ellazulni a férfi társaságában. – Igen? – kérdezte nyugodt hangon, és fölvonta a szemöldökét. – …ha később lesz kedved hozzá, amikor ennek már vége… – folytatta a férfi. – Én csak… nagyon jól éreztem magam veled a múltkor, Imogen. És az igazat megvallva, Cornwallban két hétig másra se bírtam gondolni, csak arra, hogy viszontlássalak.

307/391

Imogen fürkésző tekintettel nézte a férfi arcát, nem tudta elhinni, hogy az komolyan beszél, de csak kedvességet és szeretetet látott benne. Finn gyengéden megérintette Imogen haját, és a füle mögé simította. Keze megpihent a lány lebarnult vállán, és finoman magához húzta, majd megcsókolta az ajkait. Imogen közelebb húzódott, és érezte Finn bőrének puhaságát. Kezével Finn karjára és mellkasára támaszkodott. Egy pillanatra megszűnt körülöttük az egész világ. A hullámok távoli hangja és a zenekar játéka mellett Imogen teljesen feloldódott a csókban. Egy pillanattal később Imogen telefonjának búgása szakította félbe őket. Próbálta figyelmen kívül hagyni, de amint megszűnt a csöngés, üzenete érkezett. Bocsánatkérő tekintettel olvasta el: „őrült nagy a sor, Imo. Segítenél? A x” Imogen gyengéden kibontakozott Finn karjaiból. – Úgy tűnik, Annának szüksége van rám – mondta. – Nem tartalak vissza! – mondta Finn mosolyogva. – Tudom, hogy jobb, ha nem állok kettőtök és a fagylalt közé! – Tudod, hol találsz meg később – mondta Imogen. – Ott leszek!

Huszonnyolcadik fejezet – Szóval, jól ment ma? – kérdezte Jon. – Nagyon jól! – mondta Anna. Egymással szemben ültek egy kávézóban a Lanesen, ahova megbeszélték a találkozót, miután véget ért az esemény. – Több százan voltak, és legtöbben vettek is a fagyinkból. Nagyon jó volt a hangulat. Nagy kár, hogy V nagyi nem láthatta! – Jól hangzik – mondta Jon. – Kár, hogy Alfie-val nem tudtatok eljönni! – mondta Anna halkan. – Igen, tudom. Most vittem vissza Miához. – Csak tudod… – Anna habozott. – Nem tudtad volna lehozni magaddal? Nincs messze a Sea-Life Központtól. Élvezte volna. – Ma nem igazán volt kedvem hozzá – mondta Jon. – Az a sok ember! Anna megacélozta magát. Az elmúlt néhány napban egyre nőtt közöttük a feszültség a lakásban. Ideje volt tenni valamit. – Nézd, Jon, úgy érzem, mintha kerülnél mostanában. Van valami, amit el szeretnél mondani? Jon kényelmetlenül fészkelődni kezdett a székén. – Nem, semmi. Csak fáradt vagyok.

309/391

– Lehet, hogy így érzed, de én nem tudok tovább színlelni – mondta Anna. – Hogy érted? – kérdezte Jon gyengén. – Te meg én. Valami megváltozott, és végre kész vagyok elfogadni. De azt hiszem, megérdemlek egy kis őszinteséget az érzéseidről. Tudom, hogy azt mondtuk, hogy újra megpróbáljuk, de nem hiszem, hogy ez működne. Még mindig érzel valamit Mia iránt? Jon habozott. – Alfie megérdemli… – Ne vele takarózz! – szólt rá Anna. – Ez nem igazságos. – Rendben – mondta Jon. – Sokat gondolkoztam. Amikor elváltunk Miával, dühös voltam. Megszégyenített azzal, hogy megcsalt, és sokáig tartott, mire megértettem, hogy ami történt, az részben az én hibám is volt. – Akkor most… kibékültél a dolgok alakulásával? – Mondjuk. Úgy érzem, túl gyorsan föladtam. Nem Alfie érdekeit tartottam szem előtt, és mostantól ezt szeretném tenni. Kész vagyok felelősséget vállalni a történtekért, hogy elhagytam őt. – Jó apa vagy – mondta Anna. – Ezt már bebizonyítottad. – De lehetnék még jobb is. Miával úgy érezzük, hogy Alfie-nak is jobb lenne, ha újra együtt lennénk. Sőt, rájöttem, hogy én is ezt akarom!

310/391

Anna hallotta Jon szavait, de képtelen volt elfogadni őket. Úgy érezte, hogy egyetlen szempillantás alatt kicsúszott a kezéből az irányítás. – Sajnálom, Anna! Tudom, hogy nem egészen ezt ígértem neked. De kaptam egy második esélyt a boldogságra, és ki akarom használni. – Most komolyan beszélsz? – préselte ki magából Anna a szavakat. – „Nem egészen ezt ígérted”?! Egyáltalán nem ezt ígérted, Jon. Szóval ennyi? Szakítunk? – Sajnálom. Tudom, hogy nem voltam teljesen őszinte a szándékaimat illetően – mondta Jon –, de csak azért, mert én magam se tudtam, mit akarok. Azt hittem, működni fog a kapcsolatunk. Komolyan azt hittem! Anna hirtelen azt se tudta, mit mondjon. – Komolyan gondoltam, amikor azt mondtam, hogy azt szeretném, ha működne – tette hozzá Jon. – És mégis, pár nappal később… – kezdte Anna. – Vége.

– Anna, hát ott vagy! – szólt bele Jess a telefonba. – Szia! – mondta Anna. Kint állt az utcán a kávézó előtt, miután elbúcsúzott Jontól, és megkérte a férfit, hogy vigye el a holmiját a lakásából. – Azt mondtad, visszajöttök Jonnal – mondta Jess. – Hol

311/391

vagytok? – Én még itt vagyok a Lanesen – felelte Anna a könnyeit nyelve. – Megváltozott a terv. – A francba. Tényleg? Azt reméltem, még nem ér véget a muri. – Anna hallotta a háttérben a tengerparti nyüzsgést. – Még mindig sokan vannak. – Ide hallgass, Jess! – mondta Anna. – Nem ígérhetek murit – egyáltalán nem –, de ha kapható vagy egy italra, jól jönne most a társaság. Találkozzunk valahol, ahol borozhatunk! – Rendben – mondta Jess. – A jó bort sosem utasítom vissza. Találkozzunk Füstös Joe-nál tíz perc múlva. Anna a keskeny utcákon átvágva a kedvenc bárjuk felé vette az irányt, még mindig kábán, és beült az egyik sarokbokszba. Egy ideig csak üldögélt, kifelé bámult az ablakon, és újra meg újra végigjátszotta a fejében a beszélgetést Jonnal. – Mi újság? – kérdezte Jess, amint belépett az ajtón. – Olyan fura volt a hangod a telefonban. – Leült. – Egek, de rémesen festesz! Csak nem sírtál? – Szakítottunk Jonnal – mondta Anna. Sokkal hihetőbbnek tűnt most, hogy hangosan is kimondta. – Mi van? Miért? – kérdezte Jess. Anna intett a csaposnak, és megválaszolatlanul hagyta Jess kérdéseit. – A szokásosat – mondta. – Mert egy idióta vagyok – mondta végül. – Újra összejöttek Miával. Csalt vele, amíg

312/391

Olaszországban voltam, én meg olyan hülye voltam, hogy adtam neki még egy esélyt. – Az ördögbe – mondta Jess. – Hát, először is, egyáltalán nem vagy idióta. Ezt tisztázzuk! Jon – igen, ő egy idióta. Mia sem marad le mögötte. De az is lehet, hogy fej fej mellett vannak. Atyaég, tudhattam volna, hogy hiba mindkettejüket elhívni az esküvőre! Akkor kezdődött az egész? – Nem tudom. Nem is akarom tudni a részleteket. De biztos vagyok benne, hogy így is, úgy is megtörtént volna. – Úgy hangzik, mintha már jó ideje tudnál róla. Eddig miért nem említetted? – Nem is tudom – mondta Anna, és hálásan elvette a bort a csapostól. – Helyre akartam hozni. Jon meg egy roncs volt. Hosszú történet, de pont akkor rúgták ki az állásából, és eltitkolta előlem. Nem akartam, hogy rosszat gondolj róla! – Gondolom, ez érthető, de utálok belegondolni, hogy egyedül kellett keresztülmenned ezen – mondta Jess. – Még szép, hogy rosszat gondoltam volna róla. Ki tudnám tekerni a nyakát! Kit érdekel, ha kirúgták – ez nem mentség. Szóval, kiköltözik? – Igen, visszament a lakásba a holmijáért. Azt akartam, hogy gyorsan véget érjen. – Így a legjobb – mondta Jess. – Tépd le a tapaszt! – Talán. De azért én nem egy tapaszhoz hasonlítanám életem

313/391

legjelentőségteljesebb kapcsolatát. – Bocs! – mondta Jess. – Segítene, ha azt mondanám, hogy sok hal úszkál még a tengerben? – Nem – mondta Anna, és felhajtotta a bort. – Egyáltalán nem. – Oké. Felejtsük el! Mire fölfogja, mit csinált, Jon őrültnek fogja tartani magát, amiért elengedett téged. – Nem tudom – mondta Anna. – Elég határozottnak tűnt. – Nem hiszem, hogy Mia valaha is megváltozna – mondta Jess. – Tudom, hogy Ed azt hiszi, máris megváltozott, de egyszer már megcsalta Jont, és nem tudom, mi tartaná vissza másodjára. – Hát, Alfie érdekében azért remélem, hogy tévedsz – mondta Anna. – Már így is épp eleget ráncigálták ide-oda azt a gyereket. – Szegény kölyök – mondta Jess. – Azt se tudja, mi az ábra a szüleivel. Anna az ajkába harapott. – Tudhattam volna, hogy hiba összejönni Jonnal, amikor Alfie még olyan kicsi. – Nézd, Anna – mondta Jess –, hiába próbálkozol, nem fogom hagyni, hogy magadat okold! Alfie-ért Jon a felelős. – Néha úgy éreztem, én is felelős voltam érte – mondta Anna. Eszébe jutott Alfie szobája, és a remény, hogy Jonnal együtt igazi családot biztosíthatnak Alfie számára. – De talán csak

314/391

áltattam magam. – Tudod, hogy hozhatnánk rendbe mindent? – kérdezte Jess reményteli mosollyal. – Forgassuk vissza az idő kerekét egy hónappal? – kérdezte Anna lemondóan. – Nem – felelte Jess. – Nincs szükségünk Marty McFlyra. Egyszerű megoldás, noha száz százalékig átmeneti. – Intett a csaposnak. – Jaj, ne! – mondta Anna, és megrázta a fejét. – Komolyan. Már túl öreg vagyok ehhez! – A krízishelyzet drasztikus megoldást követel – mondta Jess, és fölmosolygott a fiatalemberre. – Négy tequilát kérünk! – Visszafordult Annához, és így szólt: – És úgy hallom, miénk a választás a zenegépen.

Huszonkilencedik fejezet Imogen töltött magának egy csésze teát. A konyha sötétbarna fapadlója meleg volt meztelen talpa alatt. Még túl korán volt a szokásos vasárnapi vendégsereghez. Csak a reggeli madárcsiripelést hallotta, a Vivien madáretetője körül sereglő fenyvescinegék és verebek locsogását. Fölhúzott egy hosszú ujjú topot fehér trikójára, amit halványkék pizsamaalsóval viselt, és a bögrével a kezében belépett a nappaliba, majd leült a szófára. Kissé másnaposnak érezte magát, sajgott a halántéka, de az előző éjszaka vitathatatlanul megérte. Ahogy véget ért a buli, és kezdtek elszállingózni az emberek az árkádsorról a finom ételek és jó barátok közt eltöltött nap végén, Imogen képtelen volt kiverni a fejéből a gondolatot, hogy Finn később odajön hozzá. Egész délután a csókjukra gondolt. Hét óra körül Finn meg is érkezett. – Szerintem jó munkát végeztünk! – mondta Finn, ahogy széles mosollyal odalépett mellé. – Egyetértek – mondta Imogen. – Eladtuk az összes fagylaltot – még a kutyásat is. Evie süteményes standját megrohamozták, és még több füzért rendeltek tőle, úgyhogy szerintem ma

316/391

fölvéstük a Granville árkádsort a térképre. – Lenyúlt a kocsi oldalán függő kis tábláért, és rózsaszín krétával ráírta: ZÁRVA. – Rengeteg roston sült húst adtunk el. Gyakrabban kellene ilyet csinálnunk. Imogen kimászott a kocsiból, és lehúzta a rolót. – Igen, habár fogalmam se volt, hogy ennyire kimerítő tud lenni – mondta nevetve. Érezte magán Finn tekintetét, mintha a férfi át akarná ölelni. A délutáni vonzalom még mindig nagyon erős volt. – Akkor ne siessük el ma este. Mit szólnál egy krumplis halhoz a parton? – kérdezte Finn mosolyogva. – Tudom, nem valami menő randi! – Tökéletes! – felelte Imogen, abban reménykedve, hogy nincs az arcára írva a lelkesedés. Egy órával később Imogen és Finn a tengerparton falatozott az újságpapírba csomagolt krumpliból, néhány méterre a Brighton Piertől. Hoztak egy üveg bort is, amit Finn éppen megpróbált kibontani. Körülöttük minden irányban tábortüzek égtek. – Ez nagyon jó! – mondta Imogen, és kinyújtotta fáradt lábait. – Nem éppen Thaiföld… – tréfálkozott Finn. – De ez a legtöbb, amit ilyen rövid időn belül tehettem! – De itt vagyunk a tenger mellett. És ehhez semmi sem

317/391

fogható, nem gondolod? – Kivéve, ha benne lennénk, természetesen. – Igaz – ismerte el Imogen. – Mikor tanultál meg szörfözni? – Tizenévesen. Szinte mindennap eljártunk – ahol felnőttem, ott nem is igazán lehetett mást csinálni. – Én mindig izgalmasnak találtam, de sose csináltam. – Nincs kedved kipróbálni? – kérdezte Finn. Megtanítanálak. Sőt, holnap szabadnapom van. Van egy elszigetelt kis öböl följebb a parton, elmehetnénk oda. Kezdőknek ideális. Imogen az Atlanti-óceán sötét mélysége felé pillantott. Nem tűnt melegnek, de erre való a szörfruha, nem igaz? Már rég nem foglalkozott olyasmivel, ami felpörgette volna. Finnhez fordult. – Nagyon szívesen. Órákig beszélgettek, amíg le nem szállt a hűvös este, és Finn hazakísérte. Egy pillanatra megálltak a küszöbön, majd Finn gyengéden megcsókolta. – Már alig várom a holnapot – mondta. – Pihend ki magad, kilenc körül átjövök. „Kilenc” – jutott eszébe Imogennek, és elhessegette az előző este emlékeit, majd az állóórára pillantott Vivien nappalijában. Még éppen maradt ideje egy gyors zuhanyra. Sikerült lezuhanyoznia és felöltöznie, mielőtt megszólalt a

–

318/391

csengő. Vetett még egy pillantást magára az előszobai tükörben. Lila topot és farmersortot húzott a bikinije fölé, és lazán összefogta a haját egy vékony, sápadt arany sállal, ami jól mutatott lebarnult bőrén. Megteszi. Ajtót nyitott. – Jó reggelt, Imogen! – mondta Finn kásás hangon. Ma még a szokottnál is jóképűbb volt a kockás, rövid ujjú ingben és farmerban, napszemüveggel a kezében. – Szia! – mondta Imogen. – Úgy hallom, nem csak én vagyok másnapos! – Egy picikét – ismerte be Finn. – De a tenger majd felfrissít. Készen állsz? – Mi az hogy! – Imogen összeszedte a holmiját, és bezárta az ajtót, majd követte Finnt az út túloldalára. Bemásztak a férfi kocsijába. Finn odahajolt Imogenhez, és gyengéden megcsókolta, ezúttal nem sietett. Imogen érezte az aftershave megnyugtató illatát, amibe Finn bőrének és hajának finom, tiszta illata vegyült. – Nagyon jól éreztem magam tegnap este – mondta Finn. – Én is – mondta Imogen. – Már rég nem volt ilyen szép estém. Kinek kellenek menő éttermek? – Mindennek eljön az ideje – mondta Finn, és beindította a kocsit. – Ezek szerint lesz folytatás? – kérdezte Imogen mosolyogva. – Azért remélem, ma profihoz méltó módon viselkedsz majd.

319/391

Tudod, hogy csak a szörftudásod érdekel! – Álmodni sem mernék arról, hogy átlépem a határt – mondta Finn. Imogenre pillantott, majd rákacsintott. – Pedig éppen ez aggaszt – tréfálkozott Imogen. – Elviszel engem egyedül egy isten háta mögötti helyre, nem igaz? Anyukám óva intett a magadfajta férfiaktól. Amúgy milyen messze van az öböl? – Úgy egyórányira – felelte Finn. – De megéri az utat. És ígérem, viselkedni fogok. Útközben a György korabeli házakat zöld mezők és gyönyörű tengerpart váltotta föl. Imogen Finn iPodjáról válogatott zenéket, közben fesztelenül csevegtek; Finn a szörfözés alapjairól beszélt. Repült az idő, és mire Finn megállt egy kis parkolóban a sziklafal szélén, észre sem vették, milyen gyorsan elszállt az az egy óra. – Gyere, ezt nézd! – mondta Finn, és kinyitotta az ajtót. Kiszálltak a kocsiból. Alattuk egy tökéletes, patkó alakú kis öböl terült el, amely teljesen üres volt, és mindkét oldalról sziklák vették körül. – Gyönyörű! – mondta Imogen. – Még húsz fok, és Thaifölddel versenghetne. – Fantasztikus, nem? Ide járok a szabadnapjaimon. Itt nem futok össze a tanítványaimmal, és elég csöndes és békés ahhoz, hogy a gondolataimba merülhessek. De most öltözz be, és

320/391

meglátod, egyből megfeledkezel az időjárásról! Imogen a nyitott csomagtartó mellett bikinire vetkőzött, majd fölhúzta a szörfruhát. Próbálta kiverni a fejéből a tényt, hogy Finn alig fél méternyire állt tőle, hasonlóan hiányos öltözékben. – Nem leskelődök – mondta a férfi, mintha a gondolataiban olvasott volna. – Garantálhatom. Pedig bevallom, nehéz ellenállni. – Fölhúznád a cipzárt? – kérdezte Imogen, Finn pedig odalépett mögé. Gyengéden félresimította Imogen haját, és megcsókolta a tarkóját, amibe Imogen beleborzongott. Játékosan elhessegette magától a férfit. – Megtanítasz szörfözni vagy sem? – Szeretem a lelkes diákokat. Rendben, menjünk. Finn fogta a szörfdeszkákat, és levezette Imogent a sziklás ösvényen a partra. Amikor leértek, Imogen lélekben fölkészült a hideg vízre, majd fogta a szörfdeszkáját, és a víz felé indult. – Rögtön odakint akarsz kezdeni? – kérdezte Finn. – Utálok várni – felelte Imogen. – Hamar bele fogok jönni. – Hát jó, ha biztos vagy benne. Ez jó lesz – mondta Finn, és az Imogen háta mögött erősödő hullámra mutatott. – Kapd el, és próbálj meg felállni, amilyen gyorsan csak tudsz! Imogen a hullámra koncentrált, kivárta a megfelelő pillanatot ahhoz, hogy a deszkára pattanhasson. Felugrott, de

321/391

megcsúszott és előrezuhant, fejjel egyenesen az óceánba, a tengervíz fölszaladt az orrába. Feljött a felszínre, de mire fölért és kinyitotta a szemét, a deszka, amiről lecsúszott, pont a feje felé tartott. – Megvan! – mondta Finn, és elkapta a deszkát. Imogen levegőért kapkodott. – Jól vagy? – Kutya bajom – felelte, majd kisöpörte a haját a szeméből, és segített kivinni a deszkát a partra. – Jöhet a második menet. Egy újabb hullám érkezett mögötte. Imogen felkészült, majd fölpattant rá, ezúttal hátrébb állt a szörfdeszkán. Ahogy fölállt, széttárta a karját, ahogy Finntől tanulta, és az egyensúlyt megtartva meglovagolta a hullámot, vissza a partra. Megfordult, és Finnre pillantott. – Láttad ezt? – kérdezte ujjongva. – Megcsináltad! – kiáltotta vissza a férfi. – Ügyes voltál! Két óra múlva visszamentek a kocsihoz megszárítkozni és felöltözni. – Mit szólnál egy piknikhez? – kérdezte Finn. – Szerintem kiérdemeltük. Kivett egy kosarat a csomagtartóból, Imogen pedig követte egy füves területre, ahonnan le lehetett látni az öbölre. Finn leterített egy pokrócot, majd szendvicseket és bort vett elő a kosárból. – Le vagyok nyűgözve – mondta Imogen, majd beleharapott a

322/391

szendvicsébe, és kisöpörte a haját a szeméből, nehogy a szájába menjen. – És hálás is vagyok, mivel már majd éhen haltam! De ez nagyon jó móka volt. Azt hiszem, már értem, miért ragadott meg téged ennyire. – Örömmel hallom – mondta Finn. – Tényleg nagyon jól csináltad. – Már kezdettől szeretted? – Az első naptól fogva. Ez volt az egyetlen dolog, amivel foglalkozni akartam, és elég szerencsés voltam ahhoz, hogy valóra váljon az álmom. Lefeküdt, és a pokrócra könyökölt. A tenger sötétszürke és zöld színekben kavargott, sirályok buktak le, és suhantak el a víz felszínén, hangosan rikácsolva. Tökéletesen tiszta volt a horizont. Imogen ebben a pillanatban úgy érezte, mintha csak ők ketten léteznének a világon. – Na és te mit gondolsz? – kérdezte Finn. – Sejtettem, hogy tetszeni fog neked itt. Ugyanaz a tenger, de itt valahogy tágasabb. – Gyönyörű – mondta Imogen. Érezte a víz erejét, ahogy a sziklafalnak csapódott, mintha egy láthatatlan erővel viaskodna. – Félelmetes, de szép. – Jobbra látta a sötét sziklákat nyaldosó hullámokat. Finn gyengéden megszorította a kezét. Egymás szemébe néztek, és Finn a karjaiba vonta Imogent, gyengéden

323/391

csókolgatta, majd egyre mohóbban, ahogy egymás mellett feküdtek a pokrócon.

Harmincadik fejezet Anna becsukta maga mögött a bejárati ajtót, és belépett a lakásába. Otthon volt, mégis – alig egy héttel a szakítás után – mintha minden megváltozott volna. Belépett a hálószobába, és leült az ágyra, hogy megpihentesse lábát az újabb dolgos nap után a boltban. Nem kellett körülnéznie ahhoz, hogy érzékelje a hiányt. A ruhásszekrény fele üres volt, a fürdőszobaiban hiányzott a polcokról Jon borotvája és aftershave-je. A nappaliban Anna DVD-i és CD-i eldőltek, miután Jon saját gyűjteménye már nem támasztotta meg őket. Noha még hozzá kell szoknia a hiányhoz, mégis hálás volt, amiért a férfi gyorsan távozott, és nem hagyta itt emlékeztetőül a dolgait. Így valamivel könnyebb volt. Mióta Jon elment, Anna rosszul aludt, folyamatosan a történteken rágódott, hogy mit kellett volna másképp csinálnia, de sosem jutott semmire. Hiányzott Jon közelsége éjszakánként az ágyban, a megnyugtató érzés, hogy ha valami baj lesz, rá számíthat. Ám ami a néhai intimitást illeti, ahogy egy beszélgetés vagy tréfa hosszú órákra meg tudta mosolyogtatni – mikor érezte ezt utoljára? Ahogy visszagondolt, rájött, hogy minden kezdett

325/391

megváltozni, amint összeköltöztek Jonnal, sőt talán már előbb. Ő azonban annyira szerette volna, hogy minden jól menjen, hogy észre sem vette, hogy semmi sem ment jól. Fölállt, és belépett a harmadik hálószobába. Most már csak egy kis szoba volt, amit dolgozónak lehet használni, ahol talán megcsinálhatja a könyvelést és az egyéb bolti adminisztrációkat. Anna próbált messzebb látni a színes fiókos szekrénykén és parányi ágyon. Akár lehetne egy új hobbija, amit ebben a szobában végezhet. Berakhatna ide egy számítógépet, amin írhatna. Összeállíthatna egy nyári receptekkel teli szakácskönyvet. Fagylaltokról. Megérintette a fiókos szekrény szélét, amelyhez Alfie valaha olyan izgatottan szaladt oda. Megfogta a fiók fogantyúját, majd lassan kihúzta a fölső fiókot. Üres. Akárcsak a második fiók. A harmadik fiók azonban… először üresnek tűnt, aztán Anna észrevette. Az alján ott volt Alfie egyik pólója – a citromsárga, zsiráfos, amit tőle kapott ajándékba. Anna leült Alfie parányi ágyára, és magához szorította a kis pólót. Eszébe jutott az utolsó alkalom, amikor a kisfiú ezt viselte, ahogy rámosolygott. Jontól elbúcsúzni egy dolog volt – ez azonban egészen más. Amikor megindultak a könnyei, nem tartotta vissza őket.

Mai ajánlatunk: Eszpresszós granita

326/391

Másnap, szombaton Anna fölkapcsolta a villanyt, hogy kivilágítsa a boltot. Az elmúlt két nap után gyorsan kell dolgoznia, hogy elkészüljön. Egy órán belül sorban fognak állni a vásárlók. A tengerparti buli óta nem volt hiány bennük – és Vivien boltja rengeteg nyilvánosságot kapott a helyi sajtóban, ezúttal pozitív hangvételben, és az útikönyvekben. A nyári vakáció számtalan látogatót vonzott Brightonba, akik a boltba is el akartak jutni. Szájról szájra terjedt a hír, néhány turista még listát is írt az ízekről, amiket ki akart próbálni. Ilyenkor reggel azonban senki sem fagylaltért vagy jégkrémért jött. A felnőtteket Anna eszpresszós granitája vonzotta – a kora reggeli, mennyeien felmelegítő frissítő. Friss, vastag tejszínhabréteg bújt meg két réteg sötét, kávéízű jégkása között. Anna bekapcsolta a pénztárgépet, és elmosolyodott, amikor az egyik törzsvendége belépett az ajtón. A fémkeretes szemüveget viselő magas férfi egy helyi ingatlanirodát vezetett, és szerette meglepni a kollégáit Anna ízletes nyalánkságaival. – Jó reggelt, Daniel – mondta Anna, miközben letörölte a menütáblát. Ma két új fagylaltot kell hozzáadnia a listához. – Szia, Anna! Gyönyörű vagy ma reggel – mondta Daniel udvariasan. – Igazán? – kérdezte Anna, és megigazította a kötényét. – Gondolom, azért, mert egész éjjel fagylaltot készítettem – tette

327/391

hozzá mosolyogva. Még mindig fájt, ami kettejük közt történt Jonnal, de az előző esti sírás óta valami mást is kezdett érezni, valamit, amire eddig nem is számított: egyfajta szabadságot. A lakása most már a saját felségterülete volt, békés és csöndes, és ismét maga irányította a saját sorsát. – Nos, bármi történt is, jól áll neked! – mondta Daniel. Miután lezajlott a reggeli roham, Anna bekapcsolta a rádiót, amely még mindig ugyanazon az ismerős állomáson volt, és vetett egy pillantást a bolti laptopra. Le kell adnia néhány megrendelést a helyben kapható hozzávalókért. Gyorsan elküldte az e-maileket. Májusban még nem is hitte, hogy hamarosan annyi vásárlója lesz, hogy alig marad ideje elintézni a rendeléseket. Volt idő, amikor Imogennel csak tétlenkedtek a boltban. Egy e-mail kellős közepén üzenete érkezett:

Matteo: Az a pereces fagylalt elképesztő, Anna. A vásárlóink majd megvesznek érte.

Anna izgatott lett. Matteo itt volt, online, most, ebben a pillanatban. És tetszett neki a receptje! Elmosolyodott, és bepötyögte a választ.

328/391

Anna: Az ördögbe, tudtam, hogy nem lett volna szabad olyan könnyen kiadnom a titkaimat. Ezek után biztos, hogy nem mesélek neked arról a pezsgős fagyiról, amit kotyvasztok… Amíg a válaszra várt, Annának eszébe jutott a képeslap, amit egy könyvben rejtett el otthon. Elmosolyodott, ahogy Firenzére gondolt, a vállait melengető arany napsütésre, a friss pasta és a testes vörösbor illatára… Matteo: Jól hangzik. Kotyvasztasz? *szótár* ;– ) Anna: Bocs, készítek… hogy vagy, Matteo? Még mindig süt a nap?

Matteo: Csodás időnk van. Sienában vagyok, még mindig a barátommal dolgozom, és szeretnék saját boltot nyitni. Mikor jössz vissza hozzánk?

Egy árnyék hullott a billentyűzetre. Anna riadtan pillantott föl. – Imogen – mondta, és becsukta a laptopot. – Mit keresel itt? – Itt dolgozom – mondta Imogen nevetve. – Mondtam, hogy ma visszajövök, nem?

329/391

– Nem – felelte Anna, és elpirult. – Nem szóltál. – Na mindegy. – Imogen leült a nővérével szemben. – Beszélni akartam veled valamiről – suttogta bizalmasan. – Tényleg? – kérdezte Anna homlokráncolva. – Megmagyarázza, hogy miért viselkedsz mostanában olyan furcsán? – Ki, én? – kérdezte Imogen. – Te vagy ideges, folyton a képernyőt takargatod. De én nem akarok kémkedni, mert sokkal érdekesebb dolgok járnak a fejemben. Nagyon jó napom volt tegnap. – Nehezemre esik beismerni, de tényleg szinte ragyogsz. Csak nem egy új románc? – De igen – mondta Imogen. – Legalábbis azt hiszem. – Ismerem? – Igen, sőt nagyon is közel áll hozzánk. – Finn – mondta Anna, és elmosolyodott. Imogen mosolya azonnal megerősítette a gyanúját. – Helyes! Így legalább egy időre jó szomszédok maradunk. – Remélem – mondta Imogen. – Látom, már alig várod, hogy minden apró részletről beszámolhass. Rajta. – Oké. Szóval, Glastonburyben nagyon jól kijöttünk, de valahogy akkor még semmi sem történt köztünk. Csak vonzódtunk egymáshoz. Aztán a múltkori buli után elmentünk randizni, és valahogy minden összejött. Olyan könnyű együtt lenni vele, és

330/391

beszélgetni, akár komoly dolgokról is. – És tegnap? – Elvitt egy gyönyörű, elszigetelt öbölhöz, és megtanított szörfözni. Délután meg piknikeztünk és beszélgettünk. – Nagyon jól hangzik – mondta Anna. Titkon minden férfit csodált, aki képes volt lépést tartani Imogennel, és fölkelteni az érdeklődését. – Az is volt – mondta Imogen. – Az is. Egy kicsit összezavarodtam. De jó érzés. – Nem vagyok egy szakértő a szerelemben – amint azt saját, romba döntött szerelmi életem is bizonyítja –, de biztos vagyok benne, hogy ez nagyszerű. Mikor találkoztok megint? – Ma este, elvisz vacsorázni. Valami menő helyre. Megyek is bevásárolni, hogy legyen mit fölvennem. – Finn nagyon odaadónak tűnik – jegyezte meg Anna. – És rendesnek is. Légy kedves hozzá, rendben? – Hát persze – mondta Imogen, és a szemét forgatta. – Miért mondasz nekem ilyeneket?

Harmincegyedik fejezet – Gondoltam, ezúttal kipróbálhatnánk valami elegánsabbat – mondta Finn mosolyogva, miközben kitöltött Imogennek egy pohár pezsgőt. Egy csöndes, gyertyafényben úszó asztalnál ültek egy francia étteremben. Imogen vörös ruhát vásárolt az alkalomra, fekete pasminával – amit leárazva vett – és új, fekete tűsarkút. Örült, hogy ennyi figyelmet fordított a külsejére. – Nagyon tetszik – mondta Imogen. – Bár az igazat megvallva, nem vagyok hozzászokva az efféle éttermekhez. – Pedig lehet, hogy nem árt, ha továbbra is ilyen jól megy a boltotok. – Fantasztikus ez a nyár – mondta Imogen. – És úgy tűnik, végre már kerestünk is rajta. Hála az égnek! – Keményen megdolgoztatok érte, nem igaz? – kérdezte Finn, és Imogenre pillantott az asztal fölött. – Mármint, beismerem, én sem könnyítettem meg a dolgotokat eleinte… – Érthető okokból – mondta Imogen kedvesen. – Mégis megcsináltátok. Az elmúlt hetekben özönlenek hozzátok a vásárlók, és mostanában másról se hallok, csak hogy mi az aktuális ajánlatotok, vagy hogy éppen melyik híresség

332/391

dicséri a fagylaltotokat. – Köszönöm – mondta Imogen. – Néha még mindig nehéz elhinni, hogy sikerült. Hogy olyasmit csináltunk, aminek örülne a nagyi, és ami kezdi visszahozni apu életkedvét. Az ilyesmi mindig is Anna álma volt – gyerekkora óta nagy ínyenc volt. Egy időre talán megfeledkezett róla, de amint látod – született cukrász. – Na és te? – kérdezte Finn. – Mi van velem? – Imogen belekortyolt a pezsgőbe. – Beszéltél a nővéredről, az apádról, a nagyanyádról. Mindegyikük álma a bolt sikeréhez kötődik, és te segítettél nekik valóra váltani az álmaikat. Imogent elöntötte a melegség Finn szavai hallatán, és elmosolyodott. A férfinak igaza volt. A kezdeti nehézségek – sőt katasztrófák – ellenére, amelyekért ő volt a felelős, megcsinálta. Segített boldoggá tenni a családját. Finn barna szemével áthatóan fürkészte Imogent. – Úgy értem, a te álmod is a bolt lenne? Imogen eltöprengett. – Nem tudom – mondta. Vacsora után Imogen és Finn lement a tengerpartra sétálni, Finn átkarolta Imogen derekát, közel húzta magához, hogy óvja a hűvös széltől. Imogen jól érezte magát, egy kicsit be is csípett a pezsgőtől. Minden olyan természetesnek tűnt Finn mellett,

333/391

mintha már régóta ismerték volna egymást. – Szoktál a jövőre gondolni, hogy hová vet a sors? – kérdezte Imogen, a tengert bámulva. – Most filozofálni fogunk? – Finn fölnevetett. – Lehet – felelte Imogen, és vállat vont. – Egy kicsit. De te kezdted azzal, hogy az álmaimról kérdezgettél. – Szerintem még korai ehhez a beszélgetéshez – mondta Finn, és Imogen felé fordult, lelassítva lépteit. – De tényleg tudni szeretnéd? – Igen – mondta Imogen. – Gondolom – kezdte Finn –, itt szeretnék maradni. Ha szerencsés vagyok, lesz egy feleségem, akit szeretek, és egy gyerekekkel teli házam, akik nagy rumlit csinálnak, és megnevettetnek. Látom a bátyámat, Samet – aki valaha megrögzött agglegény volt – és a családját, az unokaöcsémet, Heatht, aki zseniális. Biztos vagyok benne, hogy Sam boldog. Mindenképpen boldogabb, mint valaha. Imogen figyelmesen hallgatta. Kissé zúgott a feje: talán nem kellett volna meginnia az utolsó pohárral. – Apu is ezt szokta mondani – mondta végül. – Valaha imádott utazni. Volt egy böhöm nagy motorja, imádta, és a hatvanas években bejárta vele Ázsiát, amikor még földutak voltak az internetkávézók és banános palacsintázók helyén. Nekem is tetszett volna… – folytatta, ahogy felidézte az apja

334/391

történeteit. – De azt mondta, mindez végül véget ért. Amint megismerkedett anyámmal, már biztos volt benne. Elérkezett az ideje, hogy megváltozzon az élete. – Érdekes fickónak hangzik – mondta Finn. – És anyukád sem lehet semmi. – Így is fogalmazhatunk – mondta nevetve Imogen. – Én nem mindig értem. De apu szerint ő a jin az ő jangjához. Te közel állsz a szüleidhez? – kérdezte. – Jól kijövünk egymással – felelte Finn. – Karácsonyok, születésnapok… Miután elköltöztem otthonról, ők Dublinba mentek, úgyhogy nem lógunk folyton egymás nyakán. Szerintem azért rendesen fölneveltek minket, és ezért hálás vagyok nekik. – Fura, nem? – kérdezte Imogen. – Ahogy felnősz, rájössz, milyen kemény munka lehetett valójában. Hogy a szüleid is csak emberek. Van, amit jól csinálnak, és van, amit elrontanak. – Pontosan. És bármilyen hibáért is ítéled el őket, valószínűleg te magad is elkövetsz néhány százszor rosszabbat. – Finn elmosolyodott. – Ide hallgass! – mondta Imogen. – Nem tudom, te hogy vagy vele, de szerintem ezt a beszélgetést – vagy egy másikat – mondta, és megszorította a férfi kezét –, vagy akár semmiféle beszélgetést… folytathatnánk inkább nálad. Finn elmosolyodott, és közelebb húzta magához Imogent, hogy megcsókolja.

335/391

– Semmi ellenvetésem – mondta, és habozás nélkül leintett egy taxit. Bemásztak a kocsiba, és Finn megadta a sofőrnek a címet. Aztán Imogenhez fordult, és ismét megcsókolta. Finn és Imogen annyira belemerült a csókolózásba a taxi hátsó ülésén, hogy észre se vették, amikor tizenöt perccel később megálltak Finn háza előtt. – Khm! – A taxisofőr köhögött egyet, hogy magára vonja a figyelmüket. Már meg is érkeztek, Imogen pedig észre se vette, milyen irányba utaztak. Kelletlenül kihámozta magát Finn öleléséből, amíg az kifizette a sofőrt, majd kiléptek a járdára. – Hű, ez a tiéd? – kérdezte Imogen, és megcsodálta a tengerparti, ízléses, modern házat, ahonnan egyenesen a partra és a horizontra nyílt kilátás. – Aha – mondta Finn. – Gyere, megmutatom! Imogen előreszaladt, föl a lépcsőn, a bejárati ajtóhoz. Finn utolérte, és megfogta a derekát, majd kinyitotta a kulcsaival az ajtót. Hátralépett, hogy Imogen bemehessen, és fölkapcsolta a világítást. Imogen körülnézett a szobában. A tágas, nyitott nappali-ebédlő helyiség ablakaiból lélegzetelállító kilátás nyílt a tengerre. – Nem rossz – mondta Imogen. – Még a sátornál is jobb. – Köszönöm – felelte Finn. – Kérsz egy italt? – Nem, köszi – felelte Imogen, és megcsókolta a férfit, majd

336/391

az egyik szófa felé húzta. – Szerintem találunk ennél érdekesebb elfoglaltságot is.

Másnap reggel Imogen fölkelt, és levette az estélyi ruhát Finn hálószobaajtajáról, majd belebújt. Visszanézett a férfira, aki a párnába süppedve, mélyen aludt. Kiment a tágas nappaliba, és körülnézett a lakásban. Klasszikus és kényelmes minimalista stílusban volt berendezve. Ízléses képek díszítették a fehér falakat, bekeretezett, fekete-fehér fotók barátokról és családtagokról. Finn unokaöccsének egyik gyerekrajza a hűtőszekrényen lógott – színes és vidám darab volt, egy erdő fölött magasan átrepülő piros madarakat ábrázolt. A távolban pedig a ragyogó, kék tengert. Finn tökéletes volt. Miért akar most mégis elmenni?

– Nem értem – mondta Anna a boltban, amikor egymással szemben üldögéltek. – Komolyan nem értem. Nagyon kedves fiú, Imogen. – Tudom. Nagyszerű fiú. Nem ez a gond. Miután reggel eljött Finn lakásából, visszabuszozott a városba, és lesétált a tengerpartra a sirályok és néhány másnapos fiatal közé. Lassan kezdte megérteni: még nem készült fel arra,

337/391

hogy letelepedjen. Még nem áll készen, hogy olyasvalakivé váljon, mint Finn. – Szeretek vele lenni, de ha együtt maradunk, örökre itt ragadok – mondta Imogen. – És az olyan szörnyű lenne? – kérdezte Anna. – Anna, te is tudod, hogy sosem terveztem, hogy itt maradok Brightonban. Veled más a helyzet. Te idősebb vagy nálam – ne grimaszolj, tényleg idősebb vagy –, ráadásul kettőnk közül te vagy a tehetség – mondta. – Fantasztikus fagylaltokat készítesz, és tudod, hogyan teheted különlegessé ezt a helyet. – De nem nélküled – mondta Anna, és becsukta a könyvelést, amin dolgozott. – Már annyit tettél ezért a helyért. Nem értem. Tegnap még olyan boldognak tűntél! – Az voltam. Még most is az vagyok – mondta Imogen, és kereste a szavakat, amikkel leírhatná az érzéseit. – Finn tényleg nagyon kedves fiú. De nem tudom elképzelni az életemet ebben a boltban anélkül, hogy előbb mindent megtennék azért, amit valóban szeretek. Engem a fényképészet éltet – ahogy téged a sütés. És az állatok, amiket le akarok fotózni, nem itt vannak. Ők… Anna az ajkába harapott. – Thaiföldön vannak – fejezte be Imogen helyett, csüggedten. – Igen – mondta Imogen. – Sajnálom. Azt hittem, le tudom beszélni magam róla. Vagy hogy Finn elég lesz ahhoz, hogy

338/391

megváltozzak. De nem elég. Ha maradok, úgy érezném, mintha föladnék valamit, amit mindenáron csinálni akarok.

Vivien házába visszatérve Imogen a telefonjára pillantott, amikor csöngeni kezdett az éjjeliszekrényen. Tudta, hogy Finntől kapott újabb üzenetet. El kellene olvasnia. Sőt – rá kellene vetnie magát, hogy elolvassa, és válaszoljon. Ezzel a férfival érezte olyan jól magát előző éjjel, mégis ő volt az egyetlen, aki visszatarthatná attól, amire vágyik. Az a nap volt élete legszebb napja, amikor fölvették Bournemouthba, ahol fényképészetet tanulhatott. Három éven keresztül tanult tapasztalt fotósoktól, és tökéletesítette a technikáját. Az utazás által pedig kihasználhatta a képességeit. Amint leszállt a repülőgépről, és belélegezte Bangkok párás levegőjét az első alkalommal, nem volt megállás – narancssárga ruhás buddhista szerzetesek, úszó piacok, parányi fa házmakettek, amelyeket az épületek elé helyeztek. Egyik memóriakártyát a másik után töltötte meg fotókkal, rendszeresen frissítette a blogját, népes követőtáborra tett szert. A szigeten végül fölfedezte, hogy a bolygó felszíne alatt még több a látnivaló. A víz alatti projekt, már ami elkészült belőle, nagyon jól sikerült. Még a felénél se tartott, és még semmit se lehetett

339/391

belőle kiállítani. Ha valóban fényképész akar lenni, folytatnia kell. Hiába élvezte Finn társaságát, nem maradhatott mellette. Pár hónap múlva úgyis visszatérne a nyughatatlansága. Finn pedig világosan megmondta, hogy Brightonban akar maradni. Ha vele marad, egy nap el akarna menni – és az egyikükkel szemben se lenne igazságos. Imogen elhatározta magát. Nem beszél a fiúval addig, amíg meg nem szervezte a visszautat Thaiföldre.

– Szia! – mondta Tom. – Jó újra hallani felőled, Imo. Már kezdtem azt hinni, hogy történt valami veletek a nővéreddel. Munkamániások lettetek? Hallottam már erről… – Annával jól vagyunk – nyugtatta meg Imogen. – Veled mi a helyzet? – Javulok – felelte az apja. – Lassacskán. Anyád rávett, hogy szedjem ezeket a rémes tablettákat, állandóan kába vagyok tőlük. Utálom őket. De elkezdtem terápiára járni, heti egy alkalommal. És tudod, tényleg segít, hogy beszélhetek valakivel. Azt hittem, elég öreg és rémes vagyok ahhoz, hogy egyedül is túltegyem magam anyám elvesztésén, de úgy tűnik, tévedtem. – Örülök, hogy jobban vagy! – mondta Imogen. Megkönnyebbült – az apja gyógyulgat, és jó kezekben van. –

340/391

Tudod, hogy szeretlek. – Tudom, édesem. Én is szeretlek. De miért olyan szomorú a hangod? Azt hittem, jobban mennek a dolgok a boltban. – Tom kihallhatott valamit Imogen hangjából. Mindig is nyitott könyv volt előtte a lánya. – Tényleg jól megy a bolt. Sőt nagyon is jól. – Ez csodálatos! – mondta Tom vidáman. – Azért hívtalak, hogy szóljak, hogy kissé megváltoznak a dolgok. Anna egyedül fogja tovább vezetni az üzletet, én pedig visszatérek Thaiföldre. – Megint rád jött, mi? – kérdezte az apja. – Igen. Igen, rám. – Az az átkozott mehetnéked! – Próbáltam elfojtani. De képtelen vagyok rá. – Hát, jó neked – mondta az apja. – Csak egyszer vagy fiatal, és gyorsan véget ér. Mindnyájunknak nagyon fogsz hiányozni. De megértem. – Kösz, apu. – Azért remélem, elfogadsz egy tanácsot egy vén utazótól – mondta Tom. – Ezt saját tapasztalatból tudom: bármit hajszolsz is, ne adj fel érte olyasmit, ami sokkal fontosabb. Imogen Finnre gondolt. Ahogy egymásra hangolódtak, és megnevettették egymást. – Kösz, apu. Észben tartom. Adnád anyut? Jobb lesz, ha tőlem

341/391

tudja meg! – Hát persze. Jan! – kiáltotta az apja. – Imogen hívott. – Szervusz, drágám! – szólt bele a telefonba Imogen anyja egy másodperccel később. – Szia, anyu! Rögtön a lényegre térnék: visszamegyek Thaiföldre. – De csak most jöttél haza onnan! – Tudom – mondta Imogen, és egy pillanatig azt kívánta, bárcsak hagyta volna, hogy az apja adja át a hírt. – De kezdettől mondtam, hogy vissza fogok menni. – Tudom, drágám. De annyi mindent mondasz. Nem hittem, hogy komolyan gondolod. – Apu megérti. – Megint ő bátorított, hogy olyan helyekre mászkálj, ahol veszélyben az életed…? – Hát persze hogy nem – mondta Imogen. – Én döntöttem így. – Csak tudod… az én lányom is vagy, és tényleg nem hiszem… Imogen észrevette, hogy megváltozott az anyja hangja. – Anyu – szólt Imogen. – Jól vagy? – Igen, drágám. Hát persze. – Imogen fojtott zokogást hallott a vonal túlsó végéről. „Egek! – gondolta –, ez rosszabb, mintha veszekedne velem. Harminc éven át egyszer sem sírt, erre nem lehet megállítani.”

342/391

– Biztos? – kérdezte Imogen. – Nem – felelte Jan, a hangja, amely egy másodperce még határozott volt, most gyengén szólt a telefonba. – Aggódom érted, drágám. Sosem fogom megérteni, hogy miért teszed ki magad ennyi veszélynek! A búvárkodással meg a nitrogénizével. Anyádként kötelességem vigyázni rád, és jól akarom csinálni. De néha nagyon meg tudod nehezíteni. – Anyu, huszonhárom éves vagyok – mondta Imogen, és leült a karosszékébe. – Apuval csodálatos szülők vagytok a magatok módján. De én nem olyan vagyok, mint te. Talán majd egy nap, de még nem. Nem akarok megállapodni – vannak dolgok, amiket előbb csinálni szeretnék. Kezdeni akarok valamit az életemmel, fényképész akarok lenni! – Nem akarlak én visszatartani! Tényleg nem. Csak azért van, tudod, mert szeretlek – mondta Jan. – Tudom, anyu. És köszönöm.

Harminckettedik fejezet Mai ajánlatunk: Pralinés mámor Anna ugyanazon a bárszéken ült, mint gyerekkorukban a húgával. Egy kehelynyi pralinés fagylalt volt előtte, a redőny már félig le volt húzva, Hepburn pedig fülét-farkát behúzta. Mintha még a dakszli is megérezte volna, hogy valami baj van. Anna körbepillantott a bolton, és felidézte a rengeteg gondot, amivel Imogennel eddig meg kellett birkózniuk. Tudta, hogy előbb-utóbb akadnak majd újabb problémák. Együtt azonban könnyű volt szembenézni velük. Vajon egyedül is képes lesz rá? Kopogtattak a redőnyön, és amikor Anna fölnézett, Evie lábait látta a fémajtó alatt. Felismerte a védjegyévé vált overallról és a rózsaszín csizmákról. – Evie? – szólt Anna, és egyből jobb kedvre derült. – Hát persze hogy én vagyok az, kedves – felelte az asszony. – Beengednél? Anna fölhúzta a redőnyt, amely mögött Evie mosolygós arca várta. Egy pillanatra Anna úgy érezte, mintha Vivien nagyi is ott állna mellettük. – Jól vagy, kedves? Olyan sápadtnak tűnsz.

344/391

– Őszintén szólva, voltam már jobban is – ismerte be Anna. Leültek Evie-vel az egyik bokszba. – Szerelmi bánat? – találgatott Evie. Ezüstgyűrűs ujjait Anna keze köré fonta. – Igen – felelte Anna. – Rengeteg. Meg nem is. Az utóbbi időben bőven kijutott belőle, de ma nem ez a baj. A boltról van szó. Pontosabban Imogenről. – Már mehetnékje van? – Hogy jöttél rá? – Rokon lelkek vagyunk – mondta Evie, és kedvesen fölnevetett. – Valaha én is sokat utazgattam. Amikor először találkoztunk, egyből láttam a húgodon, hogy született kalandor. – Szóval, hadd találgassak, emiatt aggódsz – folytatta Evie, és a pult felé intett, ahol nyitva tartás idején színes fagylaltok töltötték meg az üveges pultokat, és különféle méretű tölcsérek álltak nagy halmokban a tetejükön. – Félsz egyedül vezetni a boltot? – Igen – mondta Anna. – Erről van szó. – Halkan sírdogálni kezdett. – Hát sok munka, nem igaz? Egyedül folytatni. De te erős nő vagy, Anna. Annyira hasonlítasz a nagyanyádra! – Komolyan úgy gondolod? – kérdezte Anna szipogva, és a kardigánja ujjával letörölte a könnyeit, és örült, hogy Evie volt az egyetlen szemtanú.

345/391

– Bizony, te kísértetiesen hasonlítasz Vivienre. Ugyanolyan kitartó is vagy. – Hiányzik neked, Evie? – kérdezte Anna. – Hogy hiányzik-e? – ismételte az asszony fölvont szemöldökkel. – Egy nap sem telik el, hogy ne gondolnék rá. Mintha kitéptek volna egy darabot a szívemből. Anna ekkor vette észre. Evie szemében fájdalom villant föl, és Anna rádöbbent, hogy az asszony nem csupán a barátját, de a lelki társát vesztette el. – Vivien pótolhatatlan – mondta Evie. – Most annyira hiányzik – mondta Anna. – Ő mindig tudta, mi a teendő. – Ó igen – mondta Evie mosolyogva. – De te is tudod. Csak el kell hallgattatnod a többi hangot, és a sajátodra kell koncentrálnod.

Egy órával később Evie és Anna még mindig a bokszban üldögéltek, közöttük az asztalon teás bögrék és Vivien fényképalbuma hevert. – Ez pedig – mondta Evie, és egy fekete-fehér fotóra mutatott az albumban – azon a nyáron készült a hatvanas években, tudod, a modok és rockerek idején. Lejöttek ide, folyton hajba kaptak egymással, és mindent tönkretettek.

346/391

Anna közelebbről is szemügyre vette a képet. A Sunset 99s kirakata be volt törve, Evie szomszédos boltja pedig még rosszabb állapotban volt, nagy halom törött üveg volt előtte, az ajtót pedig kiszakították. – Aznap halálra voltunk rémülve. Elbújtunk hátul, a bolti konyhámban, amíg vártuk, hogy kiérjen a rendőrség. De olyan sokáig tartott, mire ideértek. Közben hallottuk, miket műveltek egymással odakint a fiatalok. Úgy értem, ismersz minket Viviennel, tudod, hogy mi sem vagyunk éppen gyávák. De ez valami más volt – ilyet még sosem láttunk. Errefelé senki sem. – Rémesen hangzik – mondta Anna. – Az a rengeteg kár, és mindez hiába. De örülök, hogy nem sérültetek meg. – Igen, tényleg nagy szerencsénk volt. Noha akkor nem így éreztük – egy vagyonba került helyreállítani a boltokat. – Képzelem! Na és ez? – kérdezte Anna, és a következő képre mutatott. A boltok feliratai, amelyeknek látszólag színes neonnak kellett volna lenniük, fénytelenek és koszosak voltak. Vivien és a férje, Joseph mosolyogva állt az üzlet előtt, de volt valami az arckifejezésükben, ami elárulta a rosszkedvüket. – A nyolcvanas évek – akkoriban nem ment valami fényesen az üzlet. De mind összetartottunk, és segítettünk egymásnak. És persze, ha egyszer már keresztülment az ember ilyesmin, tudja, hogy előbb-utóbb elmúlik. Hogy végül jobbra fordulnak a dolgok. Mindig így van.

347/391

– Szóval, egyszerűen folytattátok? Mindketten? – kérdezte Anna. Tovább nézegette a többi fotót: ünnepségek, utcai mulatságok, boltfelújítások, ötvenes évekbeli bútorok, majd a hetvenes évek pszichedelikus nyomott mintái, a nagyanyja öltözéke, amely együtt változott az idővel. – Folytattuk bizony – mondta Evie. – Ahogy te fogod, kedves. Túlélő típus vagy! – Az lennék? – kérdezte Anna bizonytalanul. Az elmúlt néhány hét eléggé megviselte. – Hát persze hogy az vagy. A nagyanyád olyan büszke volt rád!

Másnap reggel Anna olyan energiával és lelkesedéssel vetette bele magát a munkába, mint már rég nem. Előző este, miután elbeszélgetett Evie-vel, úgy határozott, hogy kész egyedül vezetni a boltot. Az új tervtől felbátorodva Jon számát is kitörölte a telefonjából, és végre rászánta magát, hogy törölje az ismerősei közül a Facebookon. Felszabadultnak érezte magát. Alfie még mindig nagyon hiányzott. Jon is. Ám amikor előző éjjel visszatért a lakásába, rájött, hogy az egyáltalán nem üres nélkülük. Csak arra várt, hogy valami újjal töltse meg. Valamivel, amire Annának most már volt helye.

348/391

Szünetben Anna kinyitotta a laptopját, hogy megnézze a leveleit. Egy új üzenet várta. Címzett: Anna Feladó: Matteo

Kedves Anna! Üdvözlet az óceán túloldaláról. Bocsáss meg, amiért ismét írok. Tudom, hogy éled a saját életedet Angliában, és jobb lenne, ha egyszerűen békén hagynálak. De az igazat megvallva nem tudlak kiverni a fejemből. Tudom, hogy amikor itt voltál, nem akartad, hogy eláruljam neked az érzéseimet. De most nem tudsz megállítani (Ha!). Amerre csak jársz, magaddal viszed a napsütést. Erre vágyom az életben. Rád vágyom.

Anna lassan fogta föl Matteo szavainak értelmét. Ahogy az érzéseiről hallott, egyenesen a férfitól, elöntötte a melegség.

Arra gondolsz, hogy el kellene mondanod, hogy már van barátod. Ne aggódj, tudok róla. Sosem viselkedtél másképp. Sian elárulta, de már én is sejtettem.

349/391

Ennek ellenére mégis teszek egy próbát. Mert ha nem, akkor… tudod. Gondolom, megkeseredett vénember lenne belőlem, aki azon rágódna, hogy mi lehetett volna. Remélem, boldog vagy. De ha nem… Vagy a jövőben egy nap… Én itt vagyok. Legfeljebb készítek neked egy finom fagylaltot, hogy fölvidítsalak. Elküldöm a levelet. (Nem fogok berezelni.) Anna – sosem feledlek el! Matteo x Annának beletelt pár percébe, mire meg tudta emészteni az olvasottakat. Aztán egy új ablakban nekilátott megírni a választ.

Címzett: Matteo Feladó: Anna

Szia, Matteo! Köszönöm a leveled.

Anna habozott. Ez rosszul hangzott. Lenyomta a Delete billentyűt, amíg ki nem törlődött minden.

Jó volt hallani

350/391

Törlés. Újra gépelni kezdett: Ezt próbáld ki Majd újrakezdte a levelet: Mangós-málnás granita: Hozzávalók… Amikor befejezte a gépelést, mély levegőt vett, és elküldte a levelet.

Harmincharmadik fejezet

Mai ajánlatunk: Hepburn Fantasztikus Fagylaltja Ebekne Csütörtök reggel Imogen Kemp Town kavicsos partján sétált, ahol nem volt olyan nagy a forgalom, és eldobhatta Hepburn labdáját anélkül, hogy vagy száz másik, nagyobb kutya venné üldözőbe. Farmerben, kifakult pólóban, fésületlenül és smink nélkül hagyta el a házat, hogy kiszellőztesse a fejét, miután áttetette a repülőjegyét másfél héttel későbbre, augusztus 17-re. Nem gondolta, hogy összefutna bárkivel. Lent azonban, a vízparton, egy csoport tanítvány társaságában ott volt Finn. Éppen azt mutatta nekik, hogyan álljanak föl a szörfdeszkán, amire pár napja Imogent is megtanította. Ügyesen demonstrálta a mozdulatot, majd a csoport tagjai szétszéledtek, hogy kipróbálják. Mielőtt Imogen elfordulhatott volna, Finn már észre is vette. – Imogen! – kiáltotta, és hátat fordított a tanítványainak. Imogen visszamosolygott és integetett, de ösztönösen felgyorsította a tempót. A hétvégi randevú óta nem beszéltek egymással, és Imogennek fogalma sem volt, mit mondhatna a férfinak. Alig tett meg néhány lépést, mire Finn ott termett mellette a

352/391

kavicsos parton, és gyengéden megfogta a karját. – Szia! – mondta. – Szia! – felelte Imogen, és próbált nyugodtnak és lazának tűnni. Hepburn kíváncsian nézett fel rá hatalmas, kerek barna szemeivel. Mintha azt próbálta volna mondani: „Kedvelem ezt az embert. Miért menekülsz előle?” – Látom, éppen tanítasz – mondta végül Imogen. – Emiatt ne aggódj! – legyintett Finn. – Szerintem rájuk fér a gyakorlás. Imogen hátrapillantott a válla fölött, és látta, hogy a férfiak és nők még mindig a szörfdeszkáikkal küszködnek, és hangosan kacarásznak, ahogy újra meg újra leesnek róla. – Igazad lehet – mondta, és idegessége ellenére is elmosolyodott. – Minden rendben? – kérdezte Finn. – Úgy eltűntél! – Bocs – mondta Imogen, és a figyelmen kívül hagyott üzenetekre és hívásokra gondolt. – El voltam foglalva. – Nézd, valószínűleg meg fogom bánni – mondta Finn, és egyenesen Imogen szemébe nézett. – De azért kiterítem a lapjaimat. Nagyon kedvellek, Imogen, és az elmúlt hetekben hihetetlenül jól éreztem magam melletted. Ezért nem adtam fel. Nem tudom, mi jár a fejedben, de én továbbra sem adom fel. Szóval – folytatta –, ha nem áltatnám magam, már rég beletörődtem volna, hogy nem érdekellek. De az az igazság, hogy nagyon

353/391

szeretnélek viszontlátni! Imogen némán ácsorgott a kavicsos parton. Hullámok nyaldosták a partot, hallották a szörfös csoport nevetését, és elhaladt mellettük egy csapat fiatal egy hordozható magnóval. Imogen azonban nem tudta, mit mondjon. – Kösz! – dünnyögte végül. – Kösz? – ismételte Finn, és elmosolyodott meglepetésében. – Nem éppen ezt a választ reméltem, de lehetne rosszabb is! Jobb lesz, ha visszamegyek – mondta, és hátranézett, amikor a csoport hangosan ujjongani kezdett. Az egyiküknek sikerült a mozdulat, a többiek pedig megtapsolták. – Úgy tűnik, már nélkülem is megy. – Figyelj… – kezdte Imogen. Nem hagyhatta, hogy Finn elsétáljon, amikor kevesebb mint két hét múlva elutazik innen. – Ma este. Átjössz hozzám? Főzök vacsorát, és beszélhetünk. Finnek fölcsillant a szeme. – Nyolckor ott leszek – mondta, majd megfordult, és visszakocogott a vízbe.

Imogen bevitte a bevásárlószatyrokat a folyosóra, és becsukta maga mögött Vivien házának ajtaját. Furcsa érzés volt vacsorához készülődni Finn-nel, mintha ez egy kezdet lenne, nem pedig a vég.

354/391

Leült a kandalló melletti sötétzöld bársony karosszékbe, amelynek a rugóit néhol érezni lehetett az anyag alatt. Mellette egy bekeretezett kép volt a nagyanyjáról, amint Anna és az ő kezét fogta kicsi korukban. Ahogy Vivien arcát nézte, a szelíd arckifejezést és a gondosan feltűzött, laza kontyot, egy pillanatra mintha megérezte volna a jelenlétét a szobában. A fotóra nézett, és halkan megkérdezte: – Ugye helyesen cselekszem, V nagyi? Imogen életében most először eltűnődött, vajon a távozással olyasmi elvesztését kockáztatná-e meg, amit inkább meg kellene őriznie.

Imogen töltött Finn-nek még egy pohár bort. Nem ma este jött el a mértéktartás ideje, gondolta magában, ahogy a kiömlő vörös lét nézte. – Tehát már megvetted a jegyet? – kérdezte Finn. – Igen, vagyis már megvolt a jegyem a visszaútra, tegnap csak a dátumot véglegesítettem. – És ez a jegy csak oda szól? – Igen – mondta Imogen, és magának is töltött egy pohárral, majd leült az asztalhoz. – Sajnálom. Tudom, hogy hirtelennek tűnik, de már egy ideje gondolkodtam rajta, hogy vissza akarok menni befejezni a fotósorozatot, amit mutattam. Ha V nagyi

355/391

nem halt volna meg, most itt se lennék. Finn megrázta a fejét. – Hát, jól lejárattam magam ma reggel, nem igaz? – Dehogy – felelte Imogen. – Őszinte voltál. Talán mindkettőnknek ezt kellene tennünk. Nagyon jól éreztem magam veled, Finn. – Csak nem számítottam rá… – Finn belekortyolt a borba, majd letette a poharat az asztalra. – Nem tudom, mit vártam a ma estétől, de ezt nem! – Tudom – mondta Imogen. – Tényleg nagyon kedvellek, nem volt könnyű meghoznom a döntést. De nem akartam úgy elmenni, hogy el sem búcsúzom tőled rendesen. – Búcsú – mondta Finn szomorkás mosollyal. – Persze.

Vacsora után átmentek a nappaliba, egy-egy tányér almás pitével és fagylalttal. Miután témát váltottak, kicsit jobb lett a kedvük. – Nem én készítettem a fagyit – mondta Imogen –, úgyhogy nincs mitől tartanod. Ez a Sainsburyből van. – Kösz – mondta Finn. – De már biztos jártas vagy a fagylaltkészítésben. – Nem is tudom – mondta Imogen. – Manapság ezt inkább Annára bízom.

356/391

– Ide hallgass! Nyilvánvalóan próbálom lazán venni, hogy elmész, de valójában ki vagyok akadva. – Mondjak valamit? – felelte Imogen, és Finn őszinteségétől ő is könnyebben megnyílt. – Én is. De te már annyira berendezkedtél itt, én pedig nem maradhatok, mert tudom, hogy folyton azon rágódnék, hogy mi lehetett volna másképp. Az mindkettőnknek rossz lenne. – Van még egy lehetőség, amiről eddig nem beszéltünk. – Rendben, hallgatlak – mondta Imogen kíváncsian. – Egyelőre csak hangosan gondolkodok, és lehet, hogy nem fog neked tetszeni az ötlet. De már egy ideje szerettem volna szabadságra menni. Hat éven át megállás nélkül dolgoztam, hogy beinduljon az üzlet. Andy mindig azt mondogatja, hogy szeretne több felelősséget vállalni, és szerintem egy ideig el tudná vezetni a boltot egyedül is. Ahogy Imogen megértette Finn szavainak jelentését, elmosolyodott. – Mit szólnál egy kis társasághoz? – kérdezte Finn. – Néhány hónap a tengerparton – ennél jobbat én sem tudnék elképzelni –, és senki mással nem szeretném jobban eltölteni azt az időt, mint veled. Imogen elképzelte, amit Finn mondott. Finn – Finn és ő – Thaiföldön. Együtt. – Így tényleg kapnánk egy esélyt, nem igaz? – kérdezte

357/391

Imogen. – Pontosan – felelte Finn. – Ráadásul jól éreznénk magunkat. És ha mégse működne – sebaj, majd elválunk. De nem is tudom, valami azt súgja, egy megérzés… Úgy érzem, működhet a dolog. – Tudod mit, Finn? – mondta Imogen széles mosollyal. – Szerintem ez remek ötlet.

Harmincnegyedik fejezet Mai ajánlatunk: Pezsgős sorbet – Dupla ostyás tölcsérben mogyorót és pisztáciát kérek – mondta Julie, az ötvenéves asszony, aki hamar a Vivien törzsvendégévé vált. Amióta Anna elküldte Matteónak a receptet, nem hallott többé a férfi felől. Mivel azonban este lesz Imogen és Finn búcsúbulija, és ezáltal a boltvezetés egyedül rá marad, rengeteg, sokkal fontosabb dologra kellett koncentrálnia. De azóta eltelt egy hét. Tíz nappal ezelőtt írt neki. És valamiért csak erre tudott gondolni. Erre, meg amit Matteo írt a levelében. – Hogyne, persze – mondta Anna, ahogy észbe kapott. – Azonnal. – Mi a baj, kedves? – kérdezte Julie. – Mintha ma egész máshol járna a fejed. – Egy kicsit – ismerte be Anna. – De majd észhez térek. Csak van néhány dolog, amin rágódom, ez minden. – Hát, ezzel nem vagy egyedül – mondta Julie, és kedvesen fölnevetett. – Talán megkóstolhatnád a saját orvosságodat. – A

359/391

fagylaltokra mutatott az üvegszekrényben. – Nekem mindig beválik. Julie mosolyogva átvette a fagylaltját, és elment. „Igaza lehet” – gondolta Anna. Munka közben nem szokott enni, leszámítva, ha meg kell kóstolnia valamit. Ma azonban, amikor a legnagyobb szüksége volt a vigaszra, úgy érezte, kivételt tehet. Fogott egy tölcsért, és jókora gombóc fagylaltot rakott bele a csokis makadámiából, majd leült egy bárszékre, hogy megegye. A csoki és a mogyoró darabkái izgalmas textúrát adtak a fagylaltnak. Ahogy Anna élvezettel ízlelgette, Matteo és az eljövendő hónapok kihívásai a boltban elhalványultak. – Felfalod a profitot? – kérdezte egy ismerős hang. Anna már olyan jól ismerte ezt a hangot, mint a sajátját. Fölnézett, és az apját látta maga előtt, kedvesen mosolyogva. Volt néhány új ránc a szeme sarkában, de ezeket leszámítva ugyanolyan jól festett, mint régen. – Apu. Hát itt vagy! – Persze hogy itt vagyok! Ki nem hagytam volna Imogen búcsúbuliját. Anyáddal már rég el akartunk jönni, de nem éreztem jól magam. Sajnálom – mondta. Anna megfogta a kezét, és megszorította. – Sokkal jobban festesz, apu – mondta. – Hogy vagy? – Jobban – felelte az apja mosolyogva. – Ami főleg az anyád érdeme. Ő az én támaszom. Már ő is nagyon izgatott a buli

360/391

miatt, főleg, mivel még nem találkoztunk Imogen új barátjával. – Jó, hogy eljöttél. Hol hagytad anyut? – Anna az ajtó felé pillantott. – Még a frizuráját csinálja a szállodában. A Grandban szálltunk meg. Gondoltuk, így könnyebb lesz, mint a házban aludni, a sok emlék között. Én meg nem bírtam megállni, hogy le ne jöjjek beköszönni! Anna kitárta a karját, az apja pedig átölelte. Anna egy szempillantás alatt huszonnyolc helyett ismét nyolcévesnek érezte magát. Az apja erős karjaiban mindig biztonságban volt. – Lefagyiztad a pulcsimat – nevetett fel az apja, és lesöpört egy olvadozó darabkát, amit Anna véletlenül a gyapjúpulóver ujjára kent. – Jaj, bocs! Munkahelyi veszélyhelyzet – mondta nevetve Anna. – De ha már fagylaltról beszélünk – mit szólsz a helyhez? – kérdezte, és széttárta a karját, hogy körbemutasson a bolton. – Egyszerűen hihetetlen! – mondta az apja. – Olyan keményen dolgoztatok, mind a ketten. Sokkal jobban néz ki, mint a képeken. – Nem rossz, mi? – kérdezte Anna büszkén. – A nagyanyád nagyon büszke lenne – mondta az apja. Összeszorította az ajkát, hogy magában tartsa az érzéseit. Anna gyengéden megfogta a karját. Tudta, hogy ha az apja elsírja magát, ő sem bírja sokáig.

361/391

– Pontosan azt csináltátok, amire ő gondolt, nem igaz? – folytatta az apja. – Még mindig rá vall a hely, de modernebbé varázsoltátok. – Örülök, hogy így érzed – mondta Anna. – Be kell vallanom, hogy néha eltűnődtem, vajon lehetséges-e egyáltalán. – Mindvégig hittünk bennetek! – mondta az apja. – Nincs az az isten, hogy hagytam volna, hogy Françoise az utatokba álljon. – Tetszett, amikor beolvastál neki – mondta Anna. Tom elmosolyodott. – Az a nő nem zsarnokoskodhat fölöttünk. – Martin mit szólt ehhez az egészhez? – Nem fogod elhinni, de végül szakított Françoise-zal. – Komolyan? – kérdezte Anna, és a szája elé kapta a kezét. – Bizony. Martin azt mondta, hogy amikor látta, mennyire zaklatott és dühös, már tudta, hogy nem Françoise az igazi. Tudod, hogy vagyunk egymással. Azelőtt sose vitatkoztunk. De azt mondta, már rég véget akart vetni a kapcsolatuknak. – Jól tette – mondta Anna. – És te is helyesen cselekedtél, apu. – Anna elmosolyodott. – Na és most hogy van Martin? – A körülményekhez képest nagyon is jól – nevetett föl Tom. – Alig lett facér, máris körülrajongják a nők. Nem mintha észrevenné! – És van itt még valami – folytatta az apja. – Most, hogy

362/391

Françoise nincs többé a képben, Martin nem akarja eladni anya házát. – Nem fogja eladni? Senkinek? Ez pompás hír, apu! – Van egy még jobb hírem – mondta az apja. – Martin beköltözik. De erről majd ő beszámol, amikor ideér. – Idejön? – Igen. Imogen ma esti bulija előtt szeretnénk még valamit megejteni Martinnal. És remélem, hogy ti is csatlakoztok a húgoddal!

Martin és Tom a tengerparton állt, Martin szorosan fogta a kezében az anyjuk hamvait rejtő urnát. Jan a közelben állt, a lányai közt. Megcsillant a napfény az előttük elterülő békés hullámokon. Anna Hepburn pórázát fogta, amíg a dakszli nyugodtan feküdt a kavicsos parton, mintha tudta volna, hogy miért vannak ott, és így fejezte volna ki a tiszteletét. – Eggyé válik a tengerrel, amit mindig is szeretett – mondta Martin, és az öccsére nézett. – És ide fogunk eljönni, hogy meglátogassuk, és gondoljunk rá. – Gyakran beszélt erről – tette hozzá Tom. – Hogy milyen szabad lesz itt, és szemmel tarthatja a boltot – mondta, és a lányaira mosolygott.

363/391

Martin óvatosan leemelte a fedelet az urnáról, és közelebb lépett a vízhez. Tom követte. Martin a tengerbe szórta Vivien hamvainak egy részét, majd az öccsének adta az urnát. – Ég veled, anya! – mondta Tom. Finoman megdöntötte az urnát, és hagyta, hogy a hullámok magukkal sodorják a hamvakat. Szótlanul sétáltak vissza Vivien házába. A ceremóniával végre sikerült lezárniuk a múltat. Imogen törte meg a csendet. – Szóval, mit is hallottam aputól, Martin bácsi? – kérdezte a nagybátyjától. – Beköltözöl V nagyi házába? – Nem most rögtön – mondta Martin –, de most, hogy Françoise elment… – Elhallgatott, és szomorúbbnak látszott, mint egész délután. – Úgy érzem, ideje hazatérnem. Nem is tudom, hogy hagyhattam, hogy rávegyen, hogy eladjuk azoknak a rémes befektetőknek. Anya háza ott marad, ahol van. De lesz néhány változás. – Változás? – kérdezte Anna. – Igen. Tudjátok, anya mennyire szerette a társaságot – sosem zárt ki senkit sem az otthonából, sem a boltjából. – Igen – mondta Imogen. – Kiadom a ház szobáit. Ha én beköltözök, akkor is marad négy szabad háló, és tudjátok, milyen tágasak. Ráadásul nekem se jön rosszul a társaság, most, hogy ismét agglegény lettem. – Milyen jó ötlet! – mondta Anna. – Ugye elárulod a

364/391

szállóvendégeidnek, hol kaphatják a legjobb fagylaltot a városban?

– Bon voyage! Imogen családja és barátai mind a magasba emelték a poharukat. Finn nappalijába gyűltek össze, pezsgőztek és zsúrszendvicseket ettek, és a tengerre nyíló csodálatos kilátásban gyönyörködtek. Anna Imogenre pillantott, aki önfeledten csókolózott Finnnel, ügyet sem vetve az egybegyűltekre. Ezúttal Imogen volt az, aki tudta, merre tart, és kinek az oldalán. Anna élete üres vászon volt. – Szóval, mi a véleményed róla? – súgta Jan Annának. – Finnről? Igazi kincs ez a fiú – felelte. – Ugye vigyázni fog rá? – Hát persze, anyu! Nagyon kedves, őszinte srác – felelte Anna. – Illenek egymáshoz. – Helyes – mondta Jan. – Tudom, hogy Imogennek fogalma sincs róla, de csodálom őt. De azért néha azt kívánom, bárcsak kicsit jobban hasonlítana rád, drágám, és ne keresné folyton a veszélyt. Talán egy nap majd ez is eljön! – Ne siettesd! – mondta Anna, és belekortyolt a pezsgőjébe. – Ugyan már, anyu, kinek kellene kettő belőlem? Szerintem

365/391

mindnyájunknak hiányozna ennyi szórakozás. – Talán igazad van – mondta az anyja, ahogy belegondolt. – Ami pedig téged illet, drágám – folytatta –, annyira sajnálom, ami köztetek történt Jonnal. – Ne sajnáld! – mondta Anna. – Így a legjobb. Jobb most, mint később. És nem vehetem el Alfie-tól az esélyt, hogy együtt legyenek a szülei. Nekem is nagyon sokat jelentett, hogy mellettetek nőhettem föl. Jan elmosolyodott, és megérintette Anna karját. – S ha már szóba jött – folytatta Anna –, úgy hallom, jobban mennek a dolgok köztetek. – Igen. Jóban-rosszban, de valahogy még mindig együtt vagyunk. – Jan fölnevetett. – Tudom, hogy mindent rosszul csináltam, amikor beteg volt. Nem vagyok valami figyelmes, és csak arra vágytam, hogy ismét a régi legyen. De nagyon nehéz volt elviselni, hogy olyan depressziós és távolságtartó volt. Aztán amikor megmondta Françoise-nak, hogy hagyja békén a boltot, mintha egyetlen szempillantás alatt visszatért volna az a Tom, akibe beleszerettem, és azóta is egyre javulgat. Még soha nem szerettem jobban, mint most.

A buli után Anna kivitte Imogent és Finnt a gatwicki repülőtérre, Tom és Jan kíséretében.

366/391

– Szóval, miből fogtok megélni odaát? – kérdezte Jan Finntől, a hátsó ülésen szorongva. Anna vezetett, de egész úton az anyja magyarázta, merre menjen. Anna megkönnyebbült, hogy Jan végre mással foglalta el magát: a lehető legtöbb információt próbálta kiszedni Imogen új fiújából. – Van egy kis megtakarított pénzem – felelte Finn. – Egy ideje elég jól ment a bolt, és amilyen ütemben eddig dolgoztunk Andyvel, nem sok lehetőségünk volt elkölteni a keresetünket. De most… – Finn Imogenre pillantott, és elmosolyodott. – Végre van egy tökéletes mentségem. Tom összenézett Annával. Mindketten tudták, hogy Finn könnyed sármja hamar leveszi Jant a lábáról. Nemcsak a személyiségével nyerte meg őket, hanem ahogy Imogenre hatott, ahogy olyan boldoggá tudta tenni, mint előtte még senki. – Hát – mondta Jan, aki már nyilvánvalóan csak az utazás végére tartogatta az elismerését –, ha elfogy a pénzetek, csak haza kell jönnötök, nem igaz? – Anyu – ellenkezett Imogen –, hagyd már abba, jó? Ha így folytatod, Finn meggondolja magát, mielőtt odaérnénk. Mire Gatwick közelébe értek, Imogen és Finn Thaiföldről csevegett, és hogy mit szeretnének először csinálni. Ám az elágazásnál Janből ismét kibuggyant valami. – És mi lesz a karácsonnyal? – kérdezte. – Az ideire se jössz haza?

367/391

– Majd Skype-on fölhívunk a tengerpartról – mondta Imogen. – Elintézzük, hogy ott legyünk. Leparkoltak a reptéri parkolóban, és együtt mentek oda a jegykezelőhöz. – Hat hónap múlva találkozunk, hugi – súgta Anna Imogen fülébe, amikor átölelte. – Érezd jól magad! Imogen visszamosolygott rá. A tekintetében máris megcsillant a napfény, még a légkondicionált reptéri terminálban is, ahonnan csak a szürke fellegeket látták az ablakokból. – Úgy lesz – felelte Imogen. – Ez a nyár… szóval… – Vállat vont, nem találta a szavakat. – Nem volt semmi, mi? – kérdezte Anna. – Felkavaró volt! – mondta Imogen mosolyogva. Anna felidézte az együtt töltött időt, az üzlet beindítását. Ahogy megbirkóztak az akadályokkal, megtanulták, mi mindenre képesek valójában, és hogy mi az, ami igazán fontos. Mindketten erősek voltak, akárcsak az egész család. Igaz, hogy Vivien mindig hiányozni fog, de a bolton és a kiadó szobákon keresztül életben tudják tartani az emlékét. – Hiányozni fogsz – mondta Anna, és megfogta a húga kezét. – Nehogy ott maradj örökre anyu miatt! – Visszajövünk – mondta Imogen nevetve, és Finnre pillantott, aki úgy búcsúzkodott a szüleiktől, mintha egész életében ismerte volna őket.

368/391

– Rendes fiú – jegyezte meg Anna, és Finn felé intett. – Az – felelte Imogen. – És mint kiderült, ez nem is olyan rossz dolog. – Hát persze hogy nem. Bánj vele jól, és készítsd el azokat a zseniális fényképeket, hogy legyen minek örülnünk, amikor ideát olyan hideg és esős az idő. – Nekilátok – mondta Imogen. – Már alig várom, hogy folytathassam – tette hozzá, és megpaskolta a fotótáskáját. – Én pedig, hogy láthassam őket – mondta Anna. Észrevette, hogy Finn kétségbeesetten próbál szabadulni anyjuk szívélyes öleléséből. – Ugye te is rendben leszel? – kérdezte Imogen. – Miért kérdezgeti ezt tőlem mindenki? – nevetett föl Anna. – Persze hogy rendben leszek, és nem – mert tudom, hogy mire gondolsz valójában –, eszem ágában sincs újra összejönni Jonnal. – Ígéred? Nem számít, mit mond? – Semmivel sem tudna meggyőzni! – biztosította Anna a húgát, és hetek óta most először érezte erősnek magát. – Nem volt helyes – és az igazat megvallva, azt hiszem, már én is csak áltattam magam egy ideje. Megszólalt a hangosbemondó: – A British Airways 304-es, Bangkokba tartó járatára megkezdődik a beszállás. Kérjük, a 304-es utasai fáradjanak a

369/391

14-es kapuhoz! Imogen megfogta a táskáját, majd Finn kezét. – Ideje indulnunk – mondta. Ahogy Anna nézte, amint a húga távolodik, könnybe lábadt a szeme. Imogen azt ígérte, hat hónap múlva visszatér, és ezúttal talán komolyan gondolta. De Imogen esetében az ilyesmit sose lehetett tudni.

Brightonba visszatérve Anna és a szülei megálltak a Grand Hotel előcsarnokában. – Búcsúzzunk el Annától, aztán fölveheted a legjobb ruhádat, Jan. – Szóval így állunk? – nevetett föl Anna. – Ezer éve nem láttátok a lányotokat, és miután eljöttetek, már alig várjátok, hogy megszabadulhassatok tőlem? – Tudod, hogy nem erről van szó, drágám! – mondta Jan. – De alig tudunk kimozdulni a városba. És apád megígérte, hogy elvisz vacsorázni. Idén kihagytuk a házassági évfordulónkat – mondta, és megfogta a férje kezét. – De akkor éppen nem volt kedvünk hozzá, nem igaz, Tom? – Rossz volt az időzítés. – Ezért ma este fogunk ünnepelni. – Helyes. Tudod, hogy csak vicceltem. Nem tartalak fel tovább

370/391

– mondta Anna. – Boldog évfordulót, és legyen szép estétek! Tudom, hogy az lesz. Anna elbúcsúzott az anyjától. Amikor megölelte az apját, Tom egy kicsit tovább tartotta a karjaiban, mint máskor.

Nincs jobb a vénasszonyok nyaránál – gondolta Anna két héttel később, ahogy felnézett a tiszta, szeptemberi kék égre. Mindenki megadta magát, eltette a nyári ruhákat, bevitte a kerti bútorokat, eldobálta a majdnem üres napolajos flakonokat, és feltöltötte a netre a fotókat a vakációról – az elmúlás keserédes fájdalmával szívében. Aztán a semmiből váratlanul visszatért a nyár. Amikor Anna széthúzta a függönyt, arra számított, hogy egy újabb szemerkélős szeptemberi napra virradt, ehelyett azonban egyből érezte a hőséget. A nap aranysárgán ragyogott, és már reggel nyolckor özönleni kezdtek az emberek a tengerpartra. Anna tarka nyári ruhát húzott teletalpú cipővel, és hullámcsatokkal feltűzte a haját. Némi szájfénnyel és egy pár parányi, ezüst fülbevalóval egészítette ki a képet. Valóban működött. Egyedül vezette a boltot. Ami nagyon jól ment. A hűtőhöz lépett a fagylaltért és granitáért, amit előző éjjel készített: gazdag, vigasztaló praliné és nyári, gyümölcsös granita. Valahogy megérezhette, hogy elő fog bújni a nap. A ládákat

371/391

óvatosan a hűtőtáskába tette, még egyszer utoljára belepillantott a tükörbe, majd elindult otthonról.

Délelőtt tizenegyre a Vivien előtt már kígyózó sor állt. Anna egyedül dolgozott, és nagy volt a hőség – érezte, hogy a hátán csurgott az izzadság. – Két citromos sorbetet kérünk – mondta egy tizenéves párocska. Anna belemerte a fagyit a tölcsérekbe, majd az állványra tette őket, a másik kezével pedig mosolyogva átvette a pénzt. A kasszában már alig maradt hely. A szülők jobbról-balról a kezébe nyomták a tízfontos bankókat, sietve, hogy kimelegedett, izgatott és nyafogó gyermekük mielőbb hozzájuthasson az édes nyalánkságokhoz. Két csokoládés tölcsér következett, majd Vivien Fantasztikus Fagylaltkelyhe – az aznapi ajánlat, pralinés fagylalt sós karamelles öntettel. Anna belefeledkezett a szívformát kirajzoló karamell elkészítésébe a fagylaltkelyhen, amelyre oly büszke volt. A sor várhat, amíg tökéletes nem lesz. – Kaphatnék egy… Egy férfihang törte meg a koncentrációját. – …málnás-mangós granitát?

372/391

A szív bal oldala hullámos lett, ahogy Anna keze megremegett az új rendelés hallatán. Nagy betűkkel volt fölírva a táblára, de egész nap senki sem rendelt granitát. Fölpillantott a fagylaltkehelyből, amit éppen díszített, és ott állt előtte a férfi, akire egész nyáron gondolt. Matteo kedves mosollyal elvette tőle a kelyhet és a fagylaltokat, és odaadta a várakozó gyerekeknek, majd visszafordult Annához. – Eljöttem idáig, hogy megkóstolhassam – mondta Matteo, és huncut fény csillant a szemében. – Ugye nem hagyod, hogy itt haljak éhen?

Utóhang Július, egy évvel később, New York – Fáradjanak be! – mondta Imogen egy elegáns párnak. – Adok egy katalógust a részletekkel. Egy elit galériában voltak Finn-nel New Yorkban, Chelseaben,

egy

hét

közepi

magánmegtekintésen.

A

falakon

bekeretezve függtek a képei, s a kifinomult vendégek a koktélokat kortyolgatták, miközben a művekről csevegtek. „De ez nem akármilyen kiállítás – gondolta Imogen büszkén. – Hanem az enyém.” Minden egyes víz alatti fotó mögött volt egy történet, a világ rejtett zugát fedték föl, amelynek Imogen egy rövid ideig, oxigéntartályokkal és úszószemüveggel felszerelve, maga is a részese volt. Bohóchalak, manta ráják, és a legnagyobb képen egy cetcápa közelképe lopott színeket a komor, fehér falak közé. – Szerintem van egy vevőd – súgta Finn Imogen fülébe, és egy elegáns, öltönyös úriemberre mutatott, aki érdeklődve fürkészte az árlistát a katalógusban. – Tényleg úgy tűnik, hogy érdekli, igaz? – kérdezte Imogen reménykedve. Jó néhány képét megjelölték már, pedig még

374/391

délelőtt tíz óra sem volt. Finn-nel nyolc hónapig életek Koh Taón. Az első két hét napsütötte ködbe veszett – csókolóztak, sokat úsztak a tengerben, és az estéket a tengerparti bárban töltötték. Aztán Imogen újra a fényképészetre kezdett koncentrálni, szinte mindennap lemerült, és bővítette a gyűjteményét. Finn egy ideig tétlenkedett, és nehezen tudott megfeledkezni a szörfiskolájáról. Egy darabig mindennap felhívta Andyt. Végül azonban sikerült elengednie magát, és szerzett magának munkát egy helyi gyümölcsbárban, ahol gyümölcsöket és kókuszos italokat kevert a szomjas napozóknak. Imogennel együtt vezették a háztartást. Finn kezdeti meglepetésére még a függőágyas tengerparti kunyhókban is össze kellett szedni a szemetet, és be kellett vásárolni. Nem lógtak állandóan egymás nyakán, találtak maguknak új barátokat és önálló elfoglaltságokat. Esténként azonban mindketten élvezték az együtt töltött időt egy hűsítő üveg sör vagy frissen sült hal mellett a verandán. Hat hónap után Thaiföldön Imogen befejezte a fotózást, és Finn segítségével elkészítette a weboldalát. A következő néhány hónapban az ügynökök és galériások felkutatásának idegtépő feladata következett. Imogen bemutatta a munkáit, és reménykedett, hogy valakinek fölkeltik a figyelmét. Megválaszolatlan emailek és csüggesztő telefonhívások követték egymást. Végül

375/391

megismerkedett Nikkivel. A New York-i galériatulajdonos új tehetségek felkutatásával foglalkozott, és mellette szenvedélyes búvár volt, így Imogennel egyből összebarátkoztak, amikor megismerkedtek egymással Davy búvárboltjában. Kilenc hónap alatt hatalmas utat tettek meg Finn-nel.

Imogen a magánkiállítás utáni reggelen – amint Finn-nel befejezték a villásreggelit a brooklyni lakásban – fölhívta nővérét. Nikki barátai nem voltak otthon, így a kiállítás idejére ők vigyáztak a házra, és a raktár stílusú tágas tetőtéri lakás tökéletes otthont nyújtott számukra, amíg felfedezték a várost. – Anna! – mondta Imogen, amint fölvette a nővére a telefont. Finn rámosolygott, és átvitte a kávésbögréjét a futonra, mivel tudta, hogy a beszélgetés el fog tartani egy darabig. – Nem fogod elhinni, milyen jól ment a tegnapi nap! – A kiállítás? Tetszettek az embereknek a képeid? – kérdezte Anna. Közelinek tűnt a hangja, hiába választotta el egy óceán őket egymástól. – Úgy vették őket, mint a cukrot. Képzeld, tizenkettőt adtam el belőlük. Nikki szerint eddig ez volt a legsikeresebb magánkiállítás, amit valaha is szervezett. – Ez fantasztikus, Imo – mondta Anna. – Tudtam, hogy meg fogod csinálni! Talán itt, a Vivienben is rendezhetnénk egy kis

376/391

kiállítást. Úgy értem, tudom, hogy nem éppen New York, de… – Annak nagyon örülnék! – mondta Imogen, ahogy elképzelte a kisebb méretű képeket a fagylaltozó falain. – Bocs, hogy olyan vagyok, mint anyu, de mikor jöttök haza Finn-nel? – Jövő héten – mondta Imogen vidáman. – Csütörtökre vettük meg a jegyet. Úgyhogy idejében visszaérek ahhoz, hogy előkészítsem a kocsit a nyári fesztiváli turnéra. – Jövő héten? – ujjongott Anna. – Bizony. Már alig várom, hogy lássalak! Ja, és ha már szóba került a kocsi – Finn legújabb szenvedélye a gyümölcsturmix, úgyhogy bővíthetjük a kínálatunkat. Finn fölkapta a fejét a neve hallatán, és Imogenre kacsintott a szófa sarka fölött. Még semmit sem terveztek hosszú távra – egy dolgot leszámítva. Imogen beköltözik Finnhez, és amióta ezt elhatározták, nem bírta abbahagyni a mosolygást. – Ott leszünk – ígérte Anna –, tárt karokkal várunk majd. – Hiányoztál, nővérkém – mondta Imogen. – Apu is, sőt még anyu is, el tudod hinni? – Te is hiányoztál nekünk. Le ne késd a repülőt, különben nekem kell megvigasztalnom őket. – Egy hét múlva találkozunk. Szia! – Imogen letette a telefont. Átsétált a napfényes tetőtéri lakáson, Finn karjaiba vetette

377/391

magát. – Hazamegyünk – mondta mosolyogva.

Vivien Mennyei Fagylaltozója, Hove Anna letette a telefont a boltban, és visszafordult a pulthoz. – A húgod volt az? – kérdezte Matteo. – Igen – felelte Anna, és képtelen volt letörölni az arcáról a mosolyt. – Képzeld: jövő héten hazajön. – Ez fantasztikus! – mondta Matteo, és átölelte Annát. – Végre megismerhetem a híres-neves Imogent. – Bizony – nevetett föl Anna. – Készülhetsz lelkileg! Matteo elmosolyodott. – Anyukád is ugyanezt mondta. Kezdek félni. – Jól ki fogtok jönni egymással – nyugtatta meg Anna. – Imádni fog téged. – Szóltál már neki? – kérdezte Matteo. Átkarolta Anna derekát, és gyengéden a hasára tette a kezét. Öt hónaposan már a kötény alól is kezdett kilátszani a domborulat. – Még nem – felelte Anna. – Hadd legyen meglepetés! Matteo gyengéden megcsókolta a nyakát, majd mélyen Anna szemébe nézett. – Azt hittem, ki nem állhatod a meglepetéseket, Signora. Mi

378/391

történt? – Talán az utóbbi időben részem volt néhány kellemes meglepetésben – felelte Anna, és vállat vont. – Ezért változott meg a véleményem. Matteo odahajolt hozzá, és gyengéden megcsókolta. A forgalmas ebédidő után Anna örült, hogy üres volt a bolt. Viszonozta a férfi csókját, és lecsúsztatta a kezét a fenekére. – Szerintem ez nincs benne a munkaköri leírásomban – tréfálkozott Matteo. – Pont ez a jó benne. Különben is, mi vagyunk a főnökök, emlékszel? Nehéz volt felidézni, milyen is volt, mielőtt Matteóval együtt vezették a boltot. Kilenc hónap alatt nagyon jó partnerek lettek – együtt állították össze a menüt, készítették el a fagylaltot, és szolgálták ki a visszatérő vásárlókat. Tavasszal, miután több étel-blogon is megemlítették a boltot, rengeteg új vásárlójuk érkezett, és végigdolgozták az egész júniust. Ám ha Imogen hazatér, azt fogja látni, hogy a bolt ugyanolyan, mint régen. Csupán apró változtatások voltak. A pult mögötti falra fölkerült egy Evie által bekeretezett fotó a nagyanyjukról – Vivien onnan figyelte őket. A szemközti falat az évek során a boltról készült fényképek díszítették, és a régi vásárlók élvezettel nézegették őket, felidézve saját régi emlékeiket a tengerpartról.

379/391

Anna szülei időről időre lejártak látogatóba, és ilyenkor Martin virágzó kiadó szobáiban szálltak meg – ha volt éppen szabad szoba, vagy Anna, Matteo és Hepburn otthonában, a vendégszobában. Annának is könnyebb volt, hogy a szoba megváltozott – többé nem képzelte bele Alfie-t, valahányszor belépett, de még mindig hiányzott neki a kisfiú. Valószínűleg sosem fogja elfelejteni. A legnagyobb változást Matteo jelentette. Napsütést hozott Anna életébe, mint még senki azelőtt. – Biztos, hogy még mindig szívesen vagy itt? – kérdezte Anna, és a férfira pillantott. – Ígérd meg, hogy nem akarsz visszatérni Olaszországba! – Anna, ezt már megbeszéltük – felelte Matteo. Megrázta a fejét és felnevetett. – Rengeteg szépség van Olaszországban, de egy dolgot sosem találnék meg ott: a bolondos angol nőszemélyt, akibe beleszerettem. És a leendő családomat. – Hátrasimított egy rakoncátlan tincset Anna füle mögé. – Akkor jó. Örülök. – De van egy feltételem – mondta Matteo. – Igazán? – Anna gyanakvóan vonta föl a szemöldökét. – Ha a kicsi nagyobb lesz – mondta –, el kell vinnünk oda, hogy megmutassuk neki, milyen az igazi gelato. Nem fogom hagyni, hogy azt higgye, hogy a sarki boltból hozott Cornetto rendes olasz fagylaltnak számít. Meg kell tanítanunk a

380/391

gyerekünknek, milyen az igazi olasz módi. – Nos, ebbe – mondta Anna, és eszébe jutottak a mennyei ízek, amelyeket végigkóstolt a fagylaltkészítő tanuló útja során – boldogan beleegyezem.

HELLÓ! Remélem, élvezettel olvastátok Imogen és Anna kalandjait a

fagylaltozóban. Ha történetem helyszíne fölkeltette ízlelőbimbóitok kíván siságát, íme öt különleges recept, amelyet ti magatok is kipróbálhattok!

Szeretettel: Abby Ui.: Én egy gombóc sós karamellát kérek.

*** KLASSZIKUS VANÍLIA Tökéletes kezdet, egyben kiváló alap a lent található, ízletes szupermixhez. Hozzávalók: 90 g cukor 2 tojás egy csipet só

382/391

360 ml tej 240 ml tejszín 2 teáskanál vaníliakivonat Elkészítés: – Keverjük össze a cukrot és a tojásokat, és egy habverővel verjük fel habosra. Adjuk hozzá a sót, és keverjük el benne. – Egy lábosban lassú tűzön melegítsük föl a tejet, majd vegyük le a tűzről. Lassan, folyamatos kevergetés közben adjuk hozzá a tojásos keverékhez. – Öntsük vissza a lábosba a tojásos-tejes keveréket, és közepesen alacsony lángon főzzük tovább, folyamatosan kevergetve, amíg be nem sűrűsödik annyira, hogy rátapad a kanálra. – Vegyük le a tűzről, és öntsük át egy keverőtálba. Hagyjuk, hogy kissé lehűljön. – Keverjük hozzá a tejszínt és a vaníliát, és hagyjuk kihűlni. – Fagyasszuk le egy fagylaltgépben, a gyártó utasításai szerint.

*** SZUPERMIX Ugyanúgy készül, mint a fönti vaníliás fagylalt, ám mielőtt

383/391

kivennénk a fagylaltgépből, adjunk hozzá mályvacukrot, csokigolyókat, mogyorót, diót, karamellát és aszalt vörösáfonyát vagy bármilyen más finomságot a kamránkból. Mennyei!

*** MARSALA BOROS TIRAMISU FAGYLALT

Ha eredeti olasz ízekre vágyunk, érdemes megkóstolni ezt a dekadens ízvilágot.

Hozzávalók: 90 g cukor 2 tojás egy csipet só 120 ml tej 200 g krémsajt 240 ml tejszín 1 teáskanál kávépor 200 g csokis piskótatészta 100 ml marsala bor

Elkészítés:

384/391

– Készítsünk vaníliás fagylaltot úgy, hogy a forró tejhez hozzáadjuk a kávéport is. – A tejszínnel együtt adjuk hozzá a keverékhez a krémsajtot is. – Áztassuk bele a csokis tésztát a marsala borba. – Ahogy kivesszük a fagylaltot a fagylaltgépből, adjuk hozzá a marsala boros csokitésztát, majd tálalás előtt húsz percre tegyük vissza a fagyasztóba.

*** SÓS KARAMELLA Komolyan rá lehet szokni… Hozzávalók: 480 ml teljes tej 260 g cukor 1 evőkanál sós vaj 4 tojás sárgája 1 evőkanál liszt 240 ml tejszín 1 teáskanál vaníliakivonat 1 teáskanál tengeri só

385/391

Elkészítés: – Lassú tűzön melegítsük fel a tejet forrásig, majd vegyük le a tűzhelyről. – Folyamatos kevergetés mellett, közepes lángon melegítsük föl a cukrot, amíg el nem olvad, és aranybarnává nem változik. Főzzük tovább, míg teljesen el nem olvad, és szirupossá nem válik. Adjuk hozzá a vajat, és kevergessük tovább. – Lassan öntsük hozzá a meleg tejet a karamellhez, és kevergessük, amíg a karamell el nem olvad a tejben. A karamell először sisteregni fog, majd a lassú tűzön fokozatosan beleolvad a tejbe. – Keverjük el a tojássárgáját, a lisztet és a sót. Ha a karamelles tejes keverék már sima, apránként, kevergetve adjuk hozzá a tojásos masszához. Töltsük vissza egy lábosba, majd közepesen alacsony lángon, folyamatos kevergetés mellett melegítsük föl a masszát, amíg eléggé be nem sűrűsödik ahhoz, hogy a kanálra tapadjon. – Szűrjük át. – Adjuk hozzá és keverjük el a vaníliát, majd hagyjuk kihűlni a keveréket. – Fagyasszuk le egy fagylaltgépben, a gyártó utasításai szerint.

***

386/391

ÁFONYÁS FAGYLALT Friss, finom, és fantasztikusan feldob! Hozzávalók: 90 g cukor 350 g friss vagy fagyasztott áfonya ¼ teáskanál vaníliakivonat egy csipet só 1 evőkanál citromlé

Elkészítés: – Alacsony lángon, egy lábosban keverjük el a cukrot 2 evőkanál vízben. – Miután a cukrot elkevertük, adjuk hozzá az áfonyákat, citromlét, vaníliakivonatot és sót. – Főzzük tovább alacsony lángon, időnként kevergessük meg, amíg az áfonya meg nem puhul. – Vegyük le a tűzről, és pépesítsük. – Hagyjuk kihűlni. – Fagyasszuk le egy fagylaltgépben, a gyártó utasításai szerint.

***

387/391

Köszönet illeti Tracey és Paul Kindredet a Heavenly nevű bűbájos és egyedi, walesi csokoládé- és fagylaltozóból, amiért rendelkezésemre bo sátották a fönti recepteket.

A teljes kínálatukat, a bolt történetét, a nyitvatartási időt és az elérhet-

őségeiket megtalálhatjátok a www.heavenlychoc.co.uk-n, vagy kapcsol léphettek velük a www.facebook.com/HeavenlyChoc oldalon.

Köszönetnyilvánítás Köszönettel tartozom a szerkesztőmnek, Jo Dickinsonnak, támogatásáért és tanácsaiért, valamint az ügynökömnek, Caroline Hardmannek. A Quercus zseniális csapatának: Jenny Richardsnak a bájos borítóért, Kathryn Taussignek, Georgina Diffordnak, Caroline Butlernek, David Northnak és mindenkinek, aki olyan keményen dolgozott ezen a könyvön. Ami a fagylaltokat illeti, hatalmas köszönet Tracey és Paul Kindrednek a walesi Heavenly! boltból a fagylaltos ismereteikért, és amiért rendelkezésünkre bocsátották a könyvben megjelent zamatos fagylaltrecepteket. Nagyon hálás vagyok Kitty Traversnek is a La Grotta Icesból, aki az Artisan Cookery Schoolban megtanította nekem a fagylaltkészítést, és akinek az ízletes szezonális fagylaltjait megtalálhatjátok a Bermondsey Marketban. Az eszpresszós granitáról és birses fagylaltról szóló anekdotái a könyvben is szerepelnek, de bármilyen tévedés, valamint amit Imogen művelt, teljes egészében az én vétkem! Szerencsémre fantasztikus könyvmolyokkal ismerkedhettem meg az interneten: Köszönetem Kirstynek az I Heart Booksról

389/391

(@Kinks26) a pezsgős, valamint a pereces fagylalt ötletéért! Továbbá az unokaöcsémnek, Jake-nek és az unokahúgomnak, Eloise-nak a kutatásban nyújtott segítségükért, és a barátaimnak, oly sok mindenért. Végezetül pedig hálás köszönetem Jamesnek, a feledhetetlen firenzei utazásért.

Copyright © 2013 by Abby Clements Hungarian translation © Horváth M. Zsanett, 2014 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2014

ISBN 978-963-383-290-5 Felelős kiadó Kepets András Felelős szerkesztő Palkó Katalin Szerkesztette Sárkány Ibolya Minden jog fenntartva. A könyv, illetve egyes részeinek másolása, terjesztése tilos. A könyv bárminemű felhasználása kizárólag a kiadó előzetes, írásbeli hozzájárulásával végezhető, kivéve a szabad felhasználás esetköreit. A kiadó előzetes, írásbeli engedélye szükséges különösen a jelen kiadvány lefordításához, többszörözéséhez, terjesztéséhez, digitalizálásához, feldolgozásához, átdolgozásához, az egyes részleteknek az idézés szabályait meghaladó átvételéhez. A jelen kiadványt a mindenkori hatályos szerzői jog védi, melynek megsértését adott esetben a Büntető Törvénykönyv is büntetni rendeli.

@Created by PDF to ePub