Államelmélet I.

ÁBRÓK ILDIKÓ, BÓDIG MÁTYÁS, EGRESI KATALIN, FEKETE BALÁZS, H. SZILÁGYI ISTVÁN, GYŐRFI TAMÁS, JAKAB A N D R Á S , KÖNCZÖL MIKLÓS, PAKSY M Á T É , PÉTERI ZOLTÁN, RIGÓ A N E T T , SZABÓ MIKLÓS, SZIGETI PÉTER, TAKÁCS PÉTER, TATTAY SZILÁRD

ÁLLAMELMÉLET

A

M O D E R N

ELŐZMÉNYEI

ÉS

ÁLLAM

ELMÉLETÉNEK

TÖRTÉNETI ALAPVONALAI

S Z E N T ISTVÁN TARSULAT az Apostoli S z e n t s z é k K ö n y v k i a d ó j a Budapest 2009

A K Ö T E T SZERZŐI

I. rész Bevezető: Takács Péter 1. fejezet: Takács Péter és Könczöl Miklós 2. fejezet: PaksyMáté, Tattay Szilárd és Takács Péter II. rész Bevezető: Takács Péter 3. fejezet: Takács Péter és Péteri Zoltán

4. fejezet: Rigó Anett és Jakab András 5. fejezet: Takács Péter 6. fejezet: Egresi Katalin és Paksy Máté 7. fejezet: BódigMátyás III. rész Bevezető: Takács Péter 8. fejezet: Takács Péter

9. fejezet: Takács Péter 10. fejezet: Szabó Miklós, Szigeti Péter és Takács Péter 11. fejezet: Takács Péter 12. fejezet: Ábrók Ildikó, Bódig Mátyás, Fekete Balázs, Győrfi Tamás, H. Szilágyi István, Szigeti Péter és Takács Péter

Az EGYES SZERZŐK ÁLTAL ÍRT FEJEZETEK

Abrók Ildikó 12,2,2,1-3 [társszerzőként] Bódig Mátyás 7; 12,1,1,1-3

Jakab András 4,3; 4,5,1; 4,5,2 [társszerzőként]; 4,5,3; 4,5,4 [társszerzőként]; 4,6,1-6

Egresi Katalin 6,1,2-3; 6,1,5;

Könczöl Miklós 1,5

6,2,2

Fekete Balázs 12,2,3

PaksyMáté 2,1; 2,4; 2,7-8; 6,1,1; 6,1,4; 6,2,1,1-4; 6,2,3,1^4

Győrfi Tamás 12,1,2,1-7

Péteri Zoltán 3,2

H. Szilágyi István 12,2,2,1-3. [társszerzőként]

Rigó Anett 4,1-2; 4,4; 4,5,2 [társszerzőként]; 4,5,4

[társszerzőként]; 4,6,7; 4,7 Szabó Miklós 10,3,1-6 Szigeti Péter 10,4,3; 12,3,2 Takács Péter I. Bevezető; 1,1-Ai 2,5; 2,9; II. Bevezető; 3,1; 5; III. Bevezető; 8; 9; 10,1,1-3; 10,2,1-2; 11; 12,0,1; 12,2,1; 12,3,1 Tattay Szilárd 2,2-3; 2,6

KÖZREMŰKÖDŐK

A szerkesztésben és a kiadás előkészítésében közreműködött: Könczöl Miklós és Paksy Máté. A latin és ógörög nyelvű idézetek szövegének gondozásában segítséget nyújtott Lukácsi Tamás (ógörög) és Könczöl-Kiss Erzsébet (latin). A 2007-ben megjelent első kiadás változatlan utánnyomása © A szerzők és a szerkesztő, 2007 ISBN 978 963 361 895 0 Szent István Tarsulat 1053 Budapest, Kossuth Lajos utca 1. Felelős kiadó: Dr. Rózsa Huba alelnök Felelős kiadóvezető: Farkas Olivér igazgató Nyomta és kötötte: AKAPRINT Nyomdaipari Kft. Felelős vezető: Freier László lordelte: Könczöl Miklós

Tartalomj egyzék ELSŐ RÉSZ AZ ÁLLAM ELMÉLETÉNEK ANTIK ÉS KÖZÉPKORI ELŐZMÉNYEI

7

Bevezető: Az elmélet- és eszmetörténet tanulmányozásának módszeréről

7

1. Eszmény és valóság a politikában. Az ókori görög állambölcselet vázlata 1.1. A görög politikai gondolkodás általános jellege 1.2. A kezdetek 1.3. Platón politikai bölcselete 1.4. Arisztotelész politikai filozófiája 1.5. A római kor állambölcselete

14 14 17 22 31 41

2. Hit, értelem, közjó. A keresztény politikai bölcselet főbb jellemzői 2.1. Hit és értelem 2.2. Szent Ágoston a „két városról" 2.3. Regnum és sacerdotium 2.4. Johannes Salisbury elmélete 2.5. Aquinói Szent Tamás jog- és állambölcselete 2.6. Marsilius és Ockham elméletei 2.7. A reformáció és az ellenreformáció államelmélete 2.8. Keresztény politikai gondolkodás a XIX-XX. században 2.9. A közjó

53 54 55 59 60 62 79 81 92 104

MÁSODIK RÉSZ A MODERN ÁLLAM ELMÉLETÉNEK TÖRTÉNETI ALAPVONALAI

110

Bevezető: A modern állam

110

3. Pragmatizmus és utópizmus a politikában. A reneszánsz kor politikai gondolkodása 3.1. Politika és erkölcs Machiavelli elméletében 3.2. A reneszánsz utópiák

129 129 136

4. Függetlenség, főhatalom, állam. A szuverenitás elméletei 4.1. A szuverenitás fogalma 4.2. A szuverenitás klasszikus elméletei 4.3. A szuverenitás-fogalom a nemzeti alkotmányjogokban 4.4. A szuverenitás fogalmának háttérbe szorulása 4.5. A szuverenitás alkonya 4.6. Az Európai Unió és a tagállamok szuverenitása 4.7. A jövő nyitott kérdései

144 144 145 149 154 156 158 162

5

5. Állam, megállapodás, jogszerűség. A társadalmi szerződés elméletei 5.1. Alapfogalmak 5.2. A klasszikus szerződéselméletek előzményei 5.3. A klasszikus szerződéselméletek 5.4. A szerződéselméletek kritikái 5.5. A megújult kontraktualizmus

164 164 166 170 189 191

6. Ész és történelem. A felvilágosodás korának az államra vonatkozó tanai 6.1. A felvilágosodás képviselői az államról 6.2. A német racionalizmus állambölcselete

192 192 199

7. Konszenzus, részvétel, többség Az állam és a demokrácia viszonyának elméletei 7.1. Bevezető 7.2. Demokrácia az ókorban és az újkorban 7.3. Klasszikus újkori demokrácia-elméletek 7.4. Kortárs demokrácia-elméletek 7.5. A részvételi elv és az állami működés 7.6. A többségi elv és a morális tagság

210 210 211 214 220 222 225

HARMADIK RÉSZ A XIX-XX. SZÁZAD URALKODÓ ESZMÉI ÉS HATÁSUK AZ ÁLLAMRA

Bevezető: Az „uralkodó eszmék"

229 229

8. A liberalizmus és a liberális állam eszméje 8.1. A liberalizmus általános jellemzői és irányzatai 8.2. A liberális állameszmények 8.3. Bírálat és méltatás

240 241 255 267

9. A konzervativizmus és a konzervatív állameszmény 9.1. A konzervativizmus jellemzői és változatai 9.2. A konzervatív állameszmény 9.3. Bírálat és méltatás

271 272 278 286

10. A szocializmus és a szocialista-kommunista állameszme 10.1. A szocializmus általános jellemzői 10.2. A szocializmus irányzatai 10.3. A szocialista állam

290 291 305 318

11. A nacionalizmus és a nemzetállam eszméje 11.1. A nacionalizmus általános jellemzői 11.2. Nemzet-fogalmak és nemzet-felfogások 11.3. A nemzetállam

328 328 331 336

12.Modern, alternatív, posztmodern. Kortárs gondolkodók nézetei államról és politikáról 12.1. A politikai filozófia újabb irányai 12.2. Az alternatív politikai mozgalmak elméletei 12.3. Posztmodern elméletek Rövidítések jegyzéke

350 351 365 377 387

Első rész Az állam elméletének antik és középkori előzményei Bevezető: Az elmélet- és eszmetörténet tanulmányozásának módszeréről Az államtan, mint később megindokoljuk, a modern állam elmélete. Egy ilyen elmélet kifejtése előtt azonban - igazodva a tudomány és a tudományos ismereteket közvetítő tankönyvi hagyományokhoz is - célszerűnek tűnik legalább vázlatosan áttekinteni azt a történetileg keletkezett gondolati „alapanyagot", amelyre az államtan művelői támaszkodtak és támaszkodnak ma is, amellyel alkalmasint vitatkoztak és vitatkoznak, s amelyet bizonyos vonatkozásban folytattak, míg másokban meghaladtak. Célok és módszerek • Az elméleti ismeretek történetileg keletkezett gondolati „alapanyagának" áttekintésekor, mint minden tudományterületen, az államtan terén is tudatosan kell viszonyulnunk a megismerés céljaihoz, és tisztában kell lennünk azokkal a lehetséges módszerek kel, amelyekkel a kívánt célok elérhetők. Ami a célokat illeti, az itt következő „elmélettörténeti" áttekintés - az ilyen vonatkozásban általánosan elfogadott tudományos, kulturális és oktatási megfontolások érvényesítése mellett - elsősorban arra törekszik, hogy a történetileg felhalmozott ismeretanyag sajátos struktúrájú vázlata révén előkészítse a modern állam elméletét. Ennek érdekében valamilyen értelemben a jelen részévé kell tennie a múlt szellemi valóságának egy-egy darabját. Ez azt is jelenti, hogy nem az elméletek és eszmék „valóságos" történetét rekonstruáljuk itt, hanem a lehetséges ismeretek köréből kiválasztjuk a tárgyunk szempontjából releváns elemeket, s azokat - mint a múlt megőrzésre érdemes részeit - kapcsolatba hozzuk a modern állammal és annak elméleteivel. A követendő módszereket az elemzés célján túl elsősorban az elméletek történetének rekonstrukciós lehetőségeiről alkotott felfogásunk határozza meg. Milyen lehetőségek közül választhatunk? Az egyes elméletek történetét néhányan csupán időbeli egymásutániságként fogják fel, és felteszik, hogy a később született elméletek - pusztán azért, mert megalkotójuk építhetett elődei nézeteire, átvehette azok helyes elemeit és kiiktathatta hibáikat - szükségképpen fejlettebbek vagy tökéletesebbek a korábbiaknál. Filozófiatörténetében például Georg W. F. Hegel (1770-1831) azt sugallta, hogy mivel mindig a jelen helyzetünkből nyílik a legjobb rálátás a múlt eszméire (mertper defmitionem a „jelen" a legmagasabb fejlődési fok), a későb7

bi elmélet - feltéve, hogy megalkotója nem követ el hibát - fejlettebb a korábbinál. Ezzel persze egy kicsit már önmagában is gyanússá tette e felfogást, hisz lényegében azt állította, hogy az ő filozófiája tartalmilag meghaladta Immánuel Kantét (1724-1804). Ez azonban vitatható, miként a mögötte rejlő elmélettörténeti álláspont is. A helyzet persze ennél bonyolultabb. A tudás történeti kiépülésének lineáris módja, illetőleg felépülésének kumulatív struktúrája ugyanis a természettudományokra valóban jellemző. A tudományok e területén fő szabály szerint kijelenthető, hogy Antoine Lavoisier (1743— 1794) kémiája jóval fejlettebb, mint a Paracelsusé (1493-1541), Carl F. Gauss (1777-1855) pedig többet tudott, egyebek mellett, az optika bizonyos kérdéseiről, mint Isaac Newton (1643-1727). A fő szabály alól persze a természettudományokban is számos kivétel akad: a „kopernikuszi fordulat", a Bolyai-féle geometria vagy Einstein relativitáselmélete azt jelentette, hogy egy-egy tudós áttöri az ismeretek már kiépült rendszerét, s mindent elölről kezdve egy addig ismeretlen szemlélet alapján új rendszert alapoz meg vagy épít fel. A társadalomtudományok - így az államtudományok is - ezzel szemben fő szabály szerint nem lineárisan fejlődnek s nem kumulatív módon építkeznek, hanem inkább ún. paradigmákba szerveződnek. E kifejezés (ógörög eredetije szerint: - melyet a muvészettörténetben E. H. Gombrich (1909-2001), a tudománytörténetben pedig Thomas S. Kuhn (1922-1996) vezetett be (ám amit itt az övéktől némileg eltérő értelemben használok) - arra utal, hogy minden korszakban létezik egy vagy néhány olyan viszonylag szilárd fogalmi háló és gondolkodási mód, amelynek keretében a tudósközösség megragadja, végiggondolja és megvitatja a különböző jelenségeket. Amikor egy-egy paradigma uralkodóvá válik, az adott tudomány művelői ennek alapján keresik, és ebbe a gondolati keretbe építik be az újonnan megismert tényeket. Az új elméleti eredmények egy-egy ilyen fogalmi hálót és gondolkodási módot gazdagítanak, s ennek keretében bővítik a valóságról alkotott tudásunkat. Egy idő után azonban elkerülhetetlenül kiderül, hogy a valóság nem teljesen olyan, ahogyan azt a kérdéses paradigma keretében leírták. Ilyenkor új, a korábbival nem összeegyeztethető paradigmákat dolgoznak ki, s ezekben érzékelik, elemzik, illetve tárgyalják meg a jelenségeket. Az államtan terén ilyen gondolkodási keretet és fogalmi hálót jelentenek - egyebek mellett - a szuverenitás, a társadalmi szerződés, az államrezon vagy a demokrácia elméletei. Fontos kérdés az is, hogy egy elméletet mennyire tekintsünk azon körülmények által meghatározottnak, amelyek között született, s hogy e „meghatározottság" valójában mit is jelent. Természetesen minden tudományos elmélet társadalmi termék és a létrejöttekor jellegzetes korviszonyok nyomait viseli magán. Ám ennek mértéke és módja igencsak különböző lehet. A társadalomtörténeti módszer hívei szerint az egyes műveket elsősorban a megalkotásuk idején fennálló és azok szerzőire hatást gyakorló gazdasági, politikai, erkölcsi, jogi viszonyokra tekintettel kell vizsgálnunk és megértenünk, mert ezekhez képest minden más tényező másodlagos. A szellemtörténet hívei ezzel szemben az egyes korszakokban felhalmozott tudást, vagy az adott időben, illetőleg helyen ható kulturális hagyományokat állítják előtérbe. Ezzel azt hangsúlyozzák, hogy a vizsgált gondolatrendszer vagy mű szempontjából ez a meghatározó. Ha az előbbi módszer materialista történelemszemlélettel társul, akkor annak híve valószínűleg azt mondja: az államelméletnek nincs is önálló, vagyis a gazdasági, társadalmi és politikai viszonyoktól független története. Ha viszont a szellemtörténeti módszert viszik túl egy bizonyos ponton, akkor az egyes elméletek és eszmék „örök" voltához jutunk. Sajátos válfaja e felfogásnak az az elgondolás - amit a filozófiatörténet vonatkozásában a német Nicolai Hartmann (1882-1950) fogalmazott meg plasztikusan -, hogy az egyes tudományoknak, illetőleg az azok keretében született elméleteknek tulajdonképpen nincs is tör-

8

téne te, hanem csak problémái vannak. A problémák tehát állandóak (kiélezetten fogalmazva: minden tudománynak megvannak a maga örök kérdései), csupán a válaszok különbözők. Eszerint minden nagy gondolkodó ugyanazokat a kérdéseket járja körül (az államelmélet terén ilyen például a „hatalom és a jog viszonya", „engedelmesség és engedetlenség", „az államforma" problémája és így tovább), de eltérő válaszokat ad rájuk. Ez az elgondolás ha eltúlozzák (vagyis teljesen megfeledkeznek az elméletek társadalmi környezetéről) - kétségtelenül groteszk eredményekhez vezethet, ám követelményeit mértéktartóan alkalmazva nem teljesen elvetendő. Platón (427-347), Hobbes (1588-1679) és Montesquieu (1689-1755) sorai eszerint úgy is olvashatók, mintha nem, vagy nem kizárólag kortársaiknak írták volna műveiket, hanem - az „örök kérdéseket" tárgyalva - elődeiknek és utódaiknak, tehát számunkra is. Legyen bármily meglepő: aki tudományos elméleteket alkot, az részben kortársainak ír, részben pedig - szándékától olykor függetlenül - az örökkévalóságnak is, melynek szerencsénk okán néhány évtizeden át mi is részesei vagyunk. Az persze mindig vitatható, hogy egy-egy alkotás vajon livre de circonstance (a történelmi pillanat hatása alatt született, alkalmi jellegű mű), vagy van benne valami időtlen és ezért örök; ám az biztos, hogy a komoly tudományos műveknek mindig van valami időtlen érvényessége is. Ennek számos következménye van. Az egyik az, hogy ezt elfogadva Platán, Hobbes és Montesquieu művei úgy is olvashatók, mintha egymással és velünk beszélgetnének. Kétségtelen, hogy ha a történetileg felhalmozott ismereteket e nem par excellence történeti módon kezeljük, annak az a veszélye, hogy könnyen a prezentizmus néven elítélt és méltán elítélhető eljáráshoz jutunk. Ez abban áll, hogy a múltból csak azt emeljük ki, ami bennünket itt és most érdekel. Ezen eljárás képviselői a különböző fogalmak mai tartalmát - abban a hiszemben, hogy elmélettörténetet művelnek - visszavetítik a múltba, amivel az imént említett virtuális „beszélgetést" erőszakos nyelvi és gondolati terrorrá teszik. Ennek azonban elejét vehetjük azzal, ha mind saját, nagyon is korhoz kötött pozíciónkat, mind pedig az időtlen érvényességgel (is) bíró elmélettörténeti anyagot sub specie aeternitatis [az örökkévalóság nézőpontjából] próbáljuk megítélni. Ennek lehetőségét a XX. század egyik legjelentősebb gondolkodója, az amerikai John Rawls (1921-2002) - más vonatkozásban így fejezte ki: az általa ajánlott perspektíva és módszer „képessé tesz arra, hogy pártadanul ítélkezzünk, még olyan személyekként is, akik nem kortársai egymásnak, hanem különböző nemzedékekhez tartoznak. Ha ennek a helyzetnek a nézőpontjából látjuk a helyünket a társadalomban, akkor sub specie aeternitatis látunk: nem csupán az összes társadalmi nézőpontból, de minden idők valamennyi nézőpontjából látjuk az ember helyzetét. Az örökkévalóság perspektívája nem túlvilági perspektíva, s nem is egy transzcendens lény nézőpontja; inkább a gondolkodás és érzés olyan formája a társadalmi világon belül, amit ésszerűen gondolkodó személyek tehetnek magukévá. S ha ezt megtették, akkor mindenkinek a nézőpontját egyesíteni tudják, bármelyik nemzedékhez tartoznak is, és olyan szabályozó elvekhez képesek eljutni, amelyeket mindenki magáévá tehet saját élete számára, a saját nézőpontja alapján." E feltételezés néhány további megszorítás elfogadása esetén összeegyeztethető a manapság igen befolyásos hermeneutikai módszerrel is. A hermeneutika ugyanis - mint a „megértés" tudománya (mely módszertanilag több valamely szövegnek az egyszerű megismerést célzó „értelmezésénél") - eleven kapcsolatba hozza a múlt és a jelen horizontját. Ezt egyebek mellett úgy teszi, hogy az „alkalmazás" és a „konkretizálás" (vagy ahogy az irányzat képviselői mondják: az applikatív megértés) révén folyamatosan kapcsolatba hoz három tényezőt: a szöveg alkotóját, magát a szöveget és annak értelmezőjét. A hermeneutika jeles képviselője, a német Hans-Georg Gadamer (1900-2002) ezt így magyarázta: „A jelen horizontja valójában szüntelenül alakul. ... A jelen horizontja tehát egyáltalán nem alakul ki a múlt nélkül. 9

Magában véve ugyanúgy nem létezik, mint a történeti horizontok, melyekre szert kellene tennünk. A megértés inkább mindig az ilyen állítólag magukban véve létező horizontok összeolvadása. ... az új és a régi [a hagyományban, s így a szellemi hagyományban is] egyre-másra eleven érvényességgé olvad össze, egyáltalán anélkül, hogy az egyik és a másik kifejezetten elkülönülne egymástól." Ha ez így van, akkor további kérdéseket vet fel az, hogy a megismerési és megértési folyamatban miként viszonyuljunk ahhoz a szöveghez (textushoz), amelyekben a figyelmünkre ma is érdemes elméletek fennmaradtak, illetőleg amelyek a gondolatokat közvetítik. A társadalomtörténeti és a mérsékelt szellemtörténeti megközelítés tulajdonképpen kontextualista módszer, vagyis olyan, ami az egyes műveket és elméleteket keletkezésük környezetében - például az adott korszakban zajló hatalmi harcok vagy intellektuális viták közegében - vizsgálja. Ezzel szemben néhány szakember a textualista eljárás híve, és azt hangsúlyozza, hogy a régi gondolatok és eszmék elemzőinek elsősorban a fennmaradt szövegekre kell figyelniük: tehát nem a társadalmi vagy szellemi körülmények, hanem a szöveg alapján kell feltárnunk az elméletek tartalmát. A textualizmus hívei elsősorban a régi elméletek gondolati anyagának rekonstrukciójára törekednek, s - miközben saját módszerük alapján arra ritkán válaszolnak, hogy miért ezt, s nem azt az elméletet elemzik - egyfajta optimista realizmussal azt állítják, hogy az így feltárt jelentés mindig megbízható és minden korban tanulságos lehet. A szövegekre figyelő textualizmus és az azok keletkezési környezetét vagy hatásait középpontba állító kontextualizmus kritikáját (s bizonyos fokig azonban egyben sajátos ötvözetét is) jelenti az a - cambridge-i eszmetörténeti iskola tagjai által képviselt - gondolat, miszerint a „nagy szövegek" (például Platón Állama vagy Hobbes Leviatánja) csupán a jéghegyek víz feletti részei: olyan elméleti vagy gyakorlati viták állnak mögöttük, amelyeknek egykor maguk is részei voltak. E módszertan szerint elsősorban a szerzők szándékaira kell figyelnünk - ezért intencionalizmusnak is nevezik -, s a fennmaradt műveket elemezve azt kell megtudnunk, hogy szerzőik mit is akartak a saját koruknak mondani. Az iskola egyik fő képviselője, Quentin Skinner (sz.: 1940), ezt így fejezi ki: „a szövegek megértése egyaránt feltételezi szándékolt jelentésük megragadását, illetve azt is, hogy szerzőik e jelentés milyen értelmezésére számítottak. Ebből az következik, hogy egy szöveg megértéséhez a megértésre irányuló szándékot is, valamint ama szándékot is meg kell érteni, hogy e szándék is megértendő, amit a szövegnek magának is mint szándékolt kommunikációs aktusnak legalábbis meg kell testesítenie. A lényegi kérdés tehát, mellyel egy adott szöveg tanulmányozásakor szembekerülünk, az, hogy szerzője, amikor az adott korban az általa megcélzott közönségnek megírta szövegét, akkor az adott megnyilvánuláson keresztül mit szándékozhatott közölni". Az intencionalista módszertan szerves kiegészítése az a feltételezés, hogy az egyes elméletek nem helyesek vagy tévesek (s ezért azokat nem az igazság kritériumai alapján kell megítélni), hanem egy meghatározott korszakban zajló közéleti diskurzus részei. E módszertan lehetőségét elismerve és történettudományi jelentőségét egy pillanatra sem megkérdőjelezve lehetetlen elhallgatni, hogy ha az intencionalizmus követelményét magára az eszmetörténészre is alkalmazzuk (megkérdezve például: mi az a szándék, amit őt az elemzett elmélet vagy irányzat kiválasztásakor vezette), akkor különös és fontos eredményre jutunk. Nevezetesen annak kijelentéséhez, hogy a történeti kérdésfelvetést mindig a jelenkor szükségletei határozzák meg. E módszertannak továbbá szerves része az a feltételezés - amit a cambridge-i iskola tagjai egyébként az oxfordi történész-filozófustól, Robin G. Collingwoodtól (1889-1943) vettek át -, hogy nemcsak „örök igazságok" nincsenek, de „örök problémák" sem léteznek. Collingwood ezt, Platón Államát és Hobbes Leviatánját összevetve, így magyarázza: „a politikaelmé10

let története nem egy és ugyanazon kérdésre adott különböző válaszok története, hanem egy olyan probléma története, amely többé-kevésbé folyamatos változásban van, s amelynek megoldása ezzel párhuzamosan változott". Ez kétségtelenül megfontolandó gondolat, de csak addig, amíg nem visszük el addig az elfogadhatatlan szélsőségig, hogy mivel mindig minden változik, a változás során semmilyen állandóságot nem találhatunk. A helyzet inkább az, hogy a folyamatos változásban gyakran találunk állandó elemeket is, amelyek kezelhetők az intencionalizmus szöges ellentétét jelentő - „örök kérdések" létét állító, dialógusra épülő és sub specie aeternitatis nézőpontot kereső, fentebb említett elgondolás alapján. Lényegesen különbözik ezektől afogalomtörténeú elemzés, mely a jelentős fogalmak (például „állam", „jog", „hatalom", stb.) történeti változásait követi nyomon, textualista, kontextualista és egyéb módszereket alkalmazva. A pontos fogalomtörténet igen jó ellenszere a tudomány területén mára már háttérbe szorult doktrínák mítoszának, mely - mint az esszencialista eszmetörténet velejárója - azt jelenti, hogy az értelmező a régi művekből valamilyen azoktól teljesen elvonatkoztatható és könnyen közölhető üzenetet (tant) olvas ki, vagy inkább : állít elő, s e „lényeginek" tekintett üzeneteket és tanokat időrendbe helyezi. E módszer követői, példának okáért, valamikor azt hitték, hogy Arisztotelész (384-322) és Tocqueville (1805-1859) ugyanarról a demokráciáról beszélt. A történetileg felhalmozott elméleti ismeretekhez való viszonyunkat - az elemzés célján és az elméletek „valóságos" történetéről alkotott elgondolásunk által befolyásolt módszereken túl - számos más szempont is befolyásolja. Ezek közül csak néhányat említek. Az egyik az, hogy valamennyi jelentős államelmélet és politikai filozófia mélyén megtalálható szerzőjének az ember természetéről alkotott felfogása is. Aki az államról és a politikáról gondolkodik, az ezt az emberi természetről alkotott kép, tehát egyfajta filozófiai antropológia előterében teszi. Az egyes elméletek mélyén ezért mindig ott a válasz arra, hogy az illető szerző szerint milyen az emberi természet-, erkölcsileg jó-e vagy romlott, közösségi-e vagy inkább egyéni jellegű, észelvekre fogékony vagy szenvedélyes és így tovább. Nicolö Machivelli (1469-1527) állam- és politikaelméletének rejtélyeit kutatva például lehetetlen nem észrevenni, hogy számos tétele abból a feltételezésből következett, mely szerint az emberek magatartása csak két „affektusuk", nevezetesen, az érdek és a félelem révén befolyásolható. Machivelli számos kortársa ezzel szemben az emberi természetet eredendően jónak és önzetlennek tekintette, s ezen az alapon fejtett ki utópiákat. A filozófiai antropológiának és az etikának e szokásos kérdései s az ezekre adott válaszok persze sokféle formában, rendszerint különböző közvetítéseken keresztül befolyásolják az állam elméletét, s ezért nem mindig határozzák meg közvetlenül az arról alkotott elképzeléseket. E tekintetben általában csak annyit mondhatunk, hogy azok a gondolkodók, akik szerint az emberi természet alapjában véve önző, romlott vagy erkölcsi szempontból kifogásolható, igen gyakran az erős államhatalom, a kényszer és az erőszak hívei, s alkalmasint szörnyállamokról alkotnak víziót. Meg kell azonban jegyezni, hogy - más okok miatt - olyanok is elképzeltek szörnyállamokat, akik kedvező színekben festették le az emberi természetet. Egy további kérdés, hogy mit gondoljunk valamely jelentős gondolkodó személyes sorsának és az általa alkotott elméletnek a viszonyáról. E kérdés számos további problémát rejt magában. Mindenekelőtt azt, hogy a politikai gondolkodók olykor „szürakuszai kalandokat" tesznek (e kifejezése arra utal, hogy Platón egy szürakuszai zsarnok, II. Dionüsziosz udvarában akarta kiépíteni ideális államát), vagyis valamely hatalom közelébe kerülve és annak előnyeit élvezve meg akarják valósítani elképzeléseiket. Előfordul az is, hogy úgy vélik, egy-egy politikai mozgalom történetileg az ő elveiket juttatja érvényre s ezért szoros kapcsolatba lépnek vele. Ez az ambíció - mely a XX. század nagy gondolkodói (Lukács György [1885-1971], Martin 11

Heidegger [1889-1976], Carl Schmitt [1888-1985]) és a totalitárius mozgalmak, illetőleg a totális államok viszonya kapcsán vetett fel súlyos kérdéseket - azzal a problémával szembesít, hogy a mű elemzése, főleg pedig értékelése során milyen szerepet tulajdonítsunk az alkotó személyiségének, habitusának vagy erkölcsi karakterérének. Vajon igaz-e az az arisztotelészi eredetű gondolat, hogy „helyes elméletet" csak erkölcsi értelemben vett „jó emberek" alkothatnak? S megfordítva: vajon a tudományos értelemben vett „zseni" csak jó ember lehete? A „szürakuszai kaland" ellenkezője - nevezetesen az az eset, amikor egy tudományos érdeklődéssel is rendelkező politikus-államférfi (mint például Eötvös József [1813-1871]) a politikai pályájáról visszavonulva alkot tudományos műveket - csak részben vet fel hasonló kérdéseket. Az ilyen esetekben inkább arra figyelünk, hogy az illető író miként hasznosítja, ha egyáltalán, a gyakorlati életben szerzett tapasztalatait, vagy konzisztens-e korábbi tevékenysége és később kifejtett elmélete. Egy másik, ezzel összefüggő kérdés az, hogy mivel a politika és az állam tudósait gyakran üldözik (Szókratészt [470-399] halálra ítélték, Platónt [427-347] eladták rabszolgának, Hobbest [1588-1679] fel akarták akasztani, Marx [1818-1883] emigrációba kényszerült, Kelsennek [1881-1973] Európából egy másik kontinensre kellett menekülnie, s a példákat lehetne sorolni), vajon az üldöztetés hatására nem rejtik-e a sorok közé valódi nézeteiket. Ha így lenne - amint azt az egyik jelentős eszmetörténész, Leo Strauss (1899-1973) állította - akkor az ún. eretnek gondolkodók műveit a „sorok között olvasva" kellene értelmeznünk, s az általuk leírtakból szinte mindig - ahogy mondani szokták -„gyököt kellene vonnunk". Számomra úgy tűnik, hogy - normális időket feltételezve - ez még akkor is túlzó, módszertanilag pedig tisztázatlan álláspont, ha a napi-politikai küzdelmek, s ezek részeként az esetleges üldöztetés alkalmasint kétségkívül rajta hagyják nyomukat az elméleteken. A tudós személyes élete, pontosabban ennek részeként: a gyakorlati viszonyokkal kapcsolatos törekvései és a tudományos elmélet viszonyával függ össze az a kérdés is, hogy az állam valamely elmélete lehet-e értékmentes (ti. a tárgynak a tudós értékelkötelezettségeitől független leírása), s ha igen, vajon - a tudományosság követelményeinek teljesüléséhez annak kell-e lennie. E bonyolult és fontos problémára másutt térek vissza. Végül arra utalok, hogy amikor számba vesszük az államtan művelői által hasznosított, történetileg keletkezett gondolati „alapanyagot", akkor különbséget kell tennünk a politikára és az államra vonatkozó elméletek, az ezzel kapcsolatos eszmék, valamint -, hogy egy manapság gyakran használt fogalmat is ide vonjak - a politikai gondolkodás története között. Bizonyos értelemben mindhárom „elméleti" ismeret, vagy legalábbis tartalmaz ilyen elemeket, ám eltérő módon szerveződnek, különböző törvényszerűségeik vannak, s más és más kritériumoknak kell eleget tenniük. Talán elég itt annyit megjegyezni, hogy az itt következő elemzések középpontjában - a szükséges és e kötet egyes részeiben eltérő mértékű eszmeilletve gondolkodás-történeti kitekintések mellett - elsősorban az elméletek állnak. Történeti és jelenkori • A fentiekben számos problémát felvetettem, de néhány kivétellel - szándékosan - nem zártam le. A felvetett kérdésekre a kötet későbbi helyein találja meg a választ az Olvasó. Néha több választ is talál; máskor pedig csak bizonytalan útkeresésekkel találkozik, minthogy azok egyikét-másikát nem, vagy csak hozzávetőlegesen lehet megoldani. A biztos csak az, hogy az alábbiakban a történelmileg felhalmozódott ismeretanyag egy sajátos szerkezetű vázlatát nyújtjuk, amivel a jelen részévé tesszük a múlt szellemi valóságának néhány darabját. Ezzel a német filozófus, Martin Heidegger által megfogalmazott elvet érvényesítjük: „ami történelmi, az lényegi"; kiegészítve két fontos szemponttal. Egyrészt azzal, hogy mindabból, ami „valóságosan" megtörtént, az elmélettörténet esetében is választanunk kell. Másrészt azzal, hogy a szelekció hátterében az az intellektuális felelős12

séget hangsúlyozó elv áll, amely szerint az elmélet képviselői szavaikkal cselekszenek: amit kimondanak vagy leírnak, az befolyásolja mások gondolkodását, s így tetteit, tehát hozzájárul annak a rendnek a fennmaradásához vagy megváltoztatásához, amelyben élnek. így felfogva az elmélet nagyon is gyakorlati jelenség, az elmélettörténet pedig - tehetjük talán hozzá - a jelennek szóló dolog.

13

1

Eszmény és valóság a politikában Az ókori görög állambölcselet vázlata FORRÁSOK: Arisztotelész: Politika, Az athéni állam, Nikomakhoszi etika, Rétorika; Marcus Aurelius: Elmélkedések; Cicero: Az állam, De legibus, De officiis; Platón: Állam, Az államférfi, Törvények-, valamint az ión, a szofista és a sztoikus filozófusok töredékei.

Amint a világ keletkezése is az ismeretlenség homályába vész, úgy azt sem tudjuk pontosan megmondani, hogy a politikai gondolkodás története mikor kezdődött.1 Hisz a görög civilizáció már csaknem fél évezredes múltra tekinthetett vissza, amikor a polisszal [jtóXi