A Velencei bába - Roberta Rich (1).pdf

Roberta Rich A velencei bába



A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: THE MIDWIFE OF VENICE

Doubleday Canada, a division of Random House of Canada Limited

Copyright © 2011 Roberta Rich

Fordította: Kovács Teréz Orsolya Szerkesztette: Pavlov Anna

Hungarian translation © Kovács Teréz Orsolya, 2011 Hungarian edition © Tericum Kiadó, 2011 Cover design © Tericum Kiadó, 2011



A 17. századi Velencében játszódó izgalmas történet egy fiatal zsidó bábáról, Hannáról szól, arról, hogyan menti meg egy kisbaba és a férje életét. Korrajz a reneszánsz Velencéről.



Mimi Meehan emlékére

1920-2007

Első fejezet



G

HETTO

N

UOVO,

V

ELENCE

1575

Éjféltájban a kutyák, a macskák és a patkányok Velence urai. A Ponte di Ghetto Nuovo, a gettóba vezető híd meg-megreccsen a rothadó zöldségekkel és avas zsírral megpakolt zsákok és az élősködő állatok terhe alatt. Alaktalan dolgok, talán állattetemek sodródnak a Rio di San Girolamo vizének olajtól mocskos felszínén. A csatornáról felszálló ködben tompán visszhangzik a moslékban turkáló disznók röfögése és visítása. Az utcákon szivárgó szennylé alattomos, síkos réteggel vonja be az utca kövezett járdáját. Az egyik ilyen éjjel férfiak jöttek Hannáért. Hallotta hangjukat, amint félrehúzta a függönyt, hogy kileshessen az ablak alatt húzódó campóra. A szobáját fűtő szénkályha kialudt, a hidegben vékony jégréteg rakódott az ablakra, elhomályosítva a kilátást. Hanna elfintorodott a fém kesernyés ízétől, amint szájában felmelegített két pénzérmét, majd hüvelykujjával az ablakhoz nyomta őket, hogy kémlelőnyílást olvasszanak a jégbe. Három szinttel lejjebb két alak vitatkozott hevesen Vicentével, aki minden napnyugtakor bezárta, napkeltekor pedig kinyitotta a Ghetto Nuovo kapuit. Egy scudóért szokta Hanna lakásához vezetni az embereket. Ez alkalommal azonban a szokásostól eltérő módon Vicente vitatkozni kezdett a két férfival, fejét rázta, és a fáklyájával hadonászott, úgy adott nyomatékot szavainak, miközben imbolygó fényt vetett vele a látogatók arcára. Foglalkozásának természetéből adódóan Hannát gyakran hívták éjszaka, most azonban rossz előérzete támadt – biztosan érezte, mostani látogatói nem a gettóból jöttek. Kilesett a jégbe olvasztott kémlelőnyíláson, és szemügyre vette a két férfit. Az egyik magas volt, széles mellkasú, és prémmel szegélyezett köpenyt, míg a másik, alacsonyabb, vaskosabb alak az éjszaka hűvös levegőjéhez aligha megfelelő selyem térdnadrágot viselt. A magas ember kézelőjének csipkeszegélye sebzett galambként verdesett, ahogy gazdája heves taglejtésekkel Hanna háza felé mutogatott. Még az ablakon keresztül is hallotta, ahogy a tagbaszakadt férfi az askenázi zsidó „eh” hanghoz hasonló torokhangon ejtette ki nevét. Hangja visszaverődött az udvart körülvevő keskeny épületek faláról. Valami azonban nem volt rendben a két idegennel. Beletelt egy pillanatba, mire Hanna rájött, mi is az. Fekete kalapot viseltek. A Tízek Tanácsának rendelete szerint minden zsidónak skarlátvörös beretét kellett hordania, amely Krisztus zsidók által kiontott vérét szimbolizálta. Keresztény férfiaknak semmi keresnivalójuk sem lehetett éjjel a gettóban, nem igényelhették az ő szolgálatait.

De talán túl hamar vonta le következtetéseit. Talán egészen más okból jöttek. Lehet, hogy férjéről hoztak híreket, talán Isten meghallgatta könyörgését, és azért vannak itt, hogy elmondják, Izsák életben van, és hazafelé tart. Hónapokkal ezelőtt, amikor a rabbi közölte, hogy Izsákot elfogták, épp ott állt, ahol most ők, ruhamosáshoz húzott vizet a kútból. A hír hallatán elájult, a tölgyfa vödör kiesett a kezéből rá a cipőjére. Ruhája elázott, a víz kifolyt a kövezetre. Barátnője, Rebeka, aki mellette állt a gránátalmafa árnyékában, még épp idejében kapta el a karját, különben beverte volna a fejét a kút kávájába. Férje miatt érzett bánatában szinte eszét vesztette, arra is csak napokkal később döbbent rá, hogy a lábfeje eltörött. A két férfi közelebb jött. Megálltak az ablaka alatt, láthatóan reszkettek a téli hidegtől. A nedves levegő szürkésbarnára festette Hanna loghettójának falát és mennyezetét. Hanna az éjszaka hidege ellen magára kanyarította az ágytakarót, amely, akár egy nyirkos ölelés, a testéhez tapadt. Feljebb húzta vállán az éjszakai rémálmaitól terhes, de még Izsák illatát és narancshéj olaj szagát árasztó szövetet. Férje imádott vele az ágyban narancsot enni, és miközben beszélgettek, a megpucolt gerezdekkel etette őt. Azóta nem mosta ki az ágytakarót, hogy Izsák elindult keletre fűszerekkel kereskedni. Egy éjjel meg fog jelenni, bebújik az ágyukba, átöleli, és ismét „madárkámnak” hívja majd. Egészen addig csak a saját oldalán alszik, és vár. Takarékos mozdulattal bújt bele bő cioppàjába, mint aki megszokta, hogy sietve kell felöltöznie, az ágytakarót visszaterítette ágyára, és úgy simította el, mintha férje most is alatta aludna. Miközben a lépések hangjára és a kopogtatásra várt, begyújtott a szénkályhába. A hidegtől és az idegességtől remegő ujjaival nehezen boldogult a tűzkővel és a taplóval. A kis parázs végre belobbant, és a tűz égni kezdett, meleggel árasztva el szobáját, míg végül már nem látta a leheletét. A falon túlról áthallatszott szomszédai és négy gyermekük halk horkolása. Most, hogy a meleg végre kezdte átjárni testét, ismét kilesett a jégbe olvasztott lyukakon. A magas, metsző hangú ember éppen sarkon fordult, és öles léptekkel megindult Hanna házának irányába; a kis köpcös ügetve követte, míg társa egyet, ő kettőt lépett. Hanna visszatartotta a lélegzetét. Bárcsak Vicente meg tudná győzni őket, hogy lehetetlent kívánnak tőle – fohászkodott magában. Hogy csillapítsa idegességét, végigsimított a hasán – utálta, hogy olyan lapos – hálóingén keresztül érezte medencecsontjának finom kidudorodását. Enyhe hányinger fogta el, és egy örömteli pillanatra feléledt benne a remény – mintha egy gyermek apró rúgását érezte volna a méhében. De csak az éjjeliedény és a penészes falak szaga háborgatták gyomrát, nem a terhesség. Épp megvolt a havi vérzése, és a következő héten lesz itt az ideje, hogy a mikvába menjen, ahol rituális fürdővel megtisztítja magát a vér maradékától is. Egy kis idő elteltével már érezte is, ahogy megremeg a rozoga lépcső, és hallotta, amint visszafojtott hangok közelednek az ajtajához. Kezével átfogta a karját, és hallgatózott. Kopogtattak az ajtón, és a nevét kiáltották, mire legszívesebben beugrott volna az ágyába, bebújt volna a takaró alá, hogy meg se moccanjon többet. A szomszédasszony máris átdörömbölt a falon – tavaly ugyanis ikreknek adott életet, így

sohasem pihent eleget. Hanna kontyba tűzte fekete haját, majd attól tartva, hogy betörik, feltépte az ajtót, hogy Vicente segítségéért kiáltson. Helyette azonban szája elé kapta kezét, hogy visszatartsa döbbent kiáltását. A két keresztény férfi között viaszfehéren a rabbi állt. Hanna visszahátrált a szobájába. Ibraiham rabbi megcsókolta ujjait, és felnyúlt, hogy megérintse a mezuzát, az ajtófélfa jobb oldalára erősített, a Tóra egy részletét tartalmazó kis tokot. – Sálom álejhem, Hanna, ne haragudj, hogy ilyen későn zavarunk! – A rabbin látszott, hogy kapkodva öltözött; imasáljának rojtjai felemásan lógtak a térde körül, fején ferdén állt a kipa. – Álejhem sálom – válaszolt Hanna. Keze lendült, hogy megfogja a rabbi karját, de még időben észbe kapott. Családtagjaikon kívül a nők nem érinthettek meg más férfiakat, még havibajuk elmúltával sem. – Ezek az emberek beszélni szeretnének veled. Bejöhetünk? Hanna lesütötte a szemét, mint mindig idegen férfiak társaságában. Nem szabadna bejönniük – gondolta. Nincs megfelelően felöltözve, és el sem férnének négyen a szobájában. – Jobban van a feleséged? – kérdezte a normálisnál kicsit magasabb hangon a rabbitól. – Úgy hallottam, köszvény gyötri, és múlt sábát óta ágyban van. A rabbi görnyedten állt, és erőteljes dohszagot árasztott. Látszott rajta, hogy beteg a felesége, hogy nincs, aki kiszellőztesse ruháit, és megakadályozza, hogy egész éjszaka egy méhviasz gyertya mellett olvasson. De az is lehet – gondolta Hanna –, hogy Rikva végül beváltotta régóta hangoztatott fenyegetéseit, és elment legidősebb fiához Rómába, hogy ott lakjon nála a zsidó negyedben. A rabbi megvonta a vállát. – Rikva még mindig nem tudja mozgatni se a kezét, se a lábát, de sajnos mindez már nem igaz a nyelvére: vág, mint egy éles penge. – Sajnálom. A rabbi rossz házassága senki előtt sem volt titok a gettóban, aki hallótávolságon belül lakott tőlük. Nem volt egyetlen békés pillanatuk sem az együtt eltöltött negyven év alatt. – Uraim, ő a mi bábánk, Hanna. Legyen áldott az asszonyok közt! – A rabbi meghajolt. – Hanna, ez az úr Paolo di Padovani gróf, és az öccse Jacopo. Isten tartsa meg őket egészségben, és adjon nekik hosszú életet. A gróf úr mindenáron beszélni akart veled. A segítségünket kéri. Mi az, hogy a „mi” segítségünket? – gondolta Hanna magában. Hát szokott ő prédikálni? Vagy a rabbi szüléseket levezetni? – De, mint ahogy azt már elmagyaráztam a gróf úrnak – folytatta a rabbi –, lehetetlent kér. Nem segédkezhetsz keresztény asszonyok szülésénél. Fra Bartolomeo, a dominikánus pap épp múlt vasárnap tiltotta meg a San Marco téren, hogy keresztények orvosi kezelést kaphassanak zsidóktól vagy, ahogy ő

fogalmazott, „a kereszt ellenségeitől”. A gróf megpróbált közbeszólni, de a rabbi feltartotta kezét. – Ha a pápa különleges engedélyére gondol, az nem vonatkozik egy olyan egyszerű bábára, mint Hanna. Ezúttal a rabbi szemlátomást Hanna oldalán volt. Közös érdekükben állt a gróf visszautasítása. A férfi ötvenes éveiben járhatott, legalább kétszer annyi idős volt, mint Hanna, ám fáradtságtól beesett arca miatt az öreg rabbival egyidősnek látszott. Öccse, aki talán tíz évvel lehetett fiatalabb nála, csapott vállaival, keskeny mellkasával gyengébbnek, puhányabbnak tűnt. A gróf biccentett Hannának, majd behúzta a nyakát, hogy a ferde mennyezet ne súrolja a fejét, és a rabbi mellett benyomult a szobába. Magas volt és széles vállú, mint általában a keresztények, arca pirospozsgás a sok sült hústól. Hanna megpróbálta lecsillapítani légzését. A kis helyiségben kevés volt a levegő ennyi embernek. – Megtiszteltetés találkozni önnel – mondta a gróf, miközben levette fekete kalapját. Kellemes, mély hangon beszélte a sziszegős velencei dialektust. Öccse, Jacopo kifogástalanul nézett ki, telt arca megfelelően bepúderozva, makulátlan térdnadrágján egy mákszemnyi piszkot sem lehetett felfedezni. Óvatosan lépett be a szobába, egyik lábát a másik elé rakva, mintha attól félne, a rozoga padló egyszer csak beszakad alatta. Kissé meghajolt Hanna felé. A gróf meglazította a köpenyét, és körülnézett a szobában. Szemügyre vette a bakokon álló ágyat, a foltos falakat, a fenyőfa asztalt és a menórát. A félig leégett, csöpögő gyertyák imbolygó árnyakat vetettek a kis szoba falára. Nyilván még sohasem járt ilyen szerény hajlékban, és most meglehetősen kényelmetlenül érezte magát. Ez lerítt merev testtartásából, valamint abból is, ahogy igyekezett távol maradni a falaktól. – Miért jöttek? – kérdezte Hanna, noha már előre tudta a választ. A rabbinak nem lett volna szabad idehoznia őket. Semmit sem tehetett értük. – A feleségem vajúdik – mondta a férfi. Feszengve állt, testsúlyát egyik lábáról a másikra helyezte. Száját keskeny, fehér vonallá préselte. Öccse, Jacopo lábával magához húzott egy zsámolyt, rádobta zsebkendőjét és fél fenékkel ráült. – Segítenie kell – erősködött tovább a gróf. Hanna mindig is nehezen tagadta meg a segítségét bárkitől. – Rettenetesen sajnálom, de vissza kell utasítanom, uram. – Hanna a rabbira nézett. – Nagyon szívesen segítenék, ha engedné a törvény, de ahogy már a rabbi is elmagyarázta, nem tehetem. A gróf szeme fehérjét finom vonalak erezete hálózta. Széles villával, egyenes testtartásával mennyire más volt, mint a gettó jól ismert, viseletes ruhájú sápadt férfi alakjai, akik görnyedten jártak drágaköveik és tórájuk súlya alatt! – Feleségem két napja és két éjszaka óta vajúdik. Vére már eláztatta a lepedőket, de a gyermek még mindig nem született meg. – Kezével kétségbeesett mozdulatot tett. –

Fogalmam sincs, ki máshoz fordulhatnék. Egy elgyötört férj állt előtte, aki már napok óta gyötrődik felesége szenvedése miatt. Hannára rátört a szánalom. Jól ismerte a szülési komplikációkat; a vajúdás órákon át tartó gyötrelmét, vagy azt, amikor a gyermek a vállával előre akar kijönni, a halva születést, az anya tejláztól bekövetkező halálát. – Annyira sajnálom, uram. Nagyon szeretheti a feleségét, ha vállalta, hogy eljön értem a gettóba. – Nem tudom többé elviselni a sikolyait, ezért eljöttem otthonról. Istenhez könyörög, hogy vessen véget szenvedéseinek. – A legtöbb vajúdás, még ha két napig tart is, szerencsésen végződik – felelte Hanna. – Ha Isten is úgy akarja, a feleségével minden rendben lesz, és egészséges fiút szül magának. – Ez a dolgok természetes rendje – mondta a rabbi. – Hát nem azt mondja a Genezisek könyve, „Fájdalomban szültök majd”? – Hannához fordult: – Mondtam neki, hogy vissza fogod utasítani, de ragaszkodott hozzá, hogy a te szádból hallja. – Már folytatni akarta, amikor a gróf egy mozdulattal elhallgattatta. Hanna legnagyobb meglepetésére a rabbi engedelmeskedett. – Az asszonyok sok mindenről beszélnek maguk közt – szólalt meg a férfi. – Feleségem, Lucia, azt mondta, hogy fiatal korod ellenére te vagy a legjobb bába egész Velencében zsidók, keresztények közt egyaránt. Állítólag különleges módszerrel csalogatod ki a makacs, megszületni nem akaró gyermekeket anyjuk hasából. – Ne higgyen el mindent, amit hall – felelte Hanna. – Még a vak tyúk is talál szemet. – Miközben beszélt, a férfi hatalmas kezeit nézte, amint idegességében összeszorítja őket, hogy leplezze reszketését. – A keresztény bábák is rendkívül felkészültek. A férfinak azonban igaza volt. Ő volt a legtehetségesebb levatrice egész Velencében. A gyermekek hamarabb jöttek világra, a nők gyorsabban épültek fel, ha Hanna volt jelen a szülésnél. Csak a rabbi tudta ennek okát, benne pedig meg lehetett bízni. Jól tudta, ha fény derül Hanna titkára, azonnal boszorkánynak nyilvánítják és megkínozzák. – Most már tőle is hallottad – szólalt meg a rabbi. – Induljunk, nem segíthet neked. – Biccentett egyet Hanna felé, és már fordult is, hogy elhagyja a szobát. – Ne haragudj, hogy rád törtünk az éjszaka közepén, menj vissza aludni. Jacopo összecsapta két kezét, mintha piszkot verne le, felállt a zsámolyról és elindult az ajtó felé. – Menjünk, mio fratello! A gróf azonban nem mozdult. – Ha tehetném, átvenném Lucia fájdalmát, odaadnám a vérem, hogy pótoljam az övét, ami, mialatt mi beszélgetéssel vesztegetjük az időt, tócsává gyűlik a padlón. Hanna tekintete épp egy magasságban volt a gróf köpenyének gombjaival. A tagbaszakadt férfi beszéd közben megingott a fáradtságtól, mire Hanna gyorsan hátralépett, nehogy rázuhanjon. Halkan, jiddisül kérdezte a rabbit:

– Annyira elképzelhetetlen, hogy vele menjek? A tilalom ellenére rengeteg keresztény beteget kezelnek zsidó orvosok. A purgálást, érvágást igénylő keresztények mind figyelmen kívül hagyják a pápa ediktumát. Sokszor hívnak zsidó orvost az éj leple alatt, kikerülve az alvó kapuőröket. Azt rebesgetik, még a dózsénak is zsidó orvosa van. – Egy nővel szemben soha sem lennének ennyire elnézőek – felelte a rabbi. – Ha egy keresztény gyermek, Isten őrizzen, meghal szülés közben, és zsidó bába van jelen a szülésnél, őt fogják hibáztatni. És vele együtt természetesen az egész gettót. – A grófhoz fordulva velencei nyelvjárásban folytatta. – Rengeteg keresztény szülésznő van Velencében. Megtiszteltetés lesz bármelyiknek, ha segíthet önnek. Paolo di Padovani sápadtnak látszott a szoba tompa fényében. – Te vagy az utolsó reményem – mondta halkan. – Azt mondják, a kezed csodát művel. – Megfogta Hanna kezét, és a tenyerébe zárta. Keze hideg volt, tenyere puha, akár egy gyermek bőre. A lányé durva a lúgos szappantól és a kút kemény vizétől. – Igaz ez? Hanna zavarba jött, riadtan húzta el a kezét. A rabbi odahajolt hozzá, és megint jiddisre váltott. – Hanna-la – szólította gyerekkori becenevén. – Azt akarod, hogy tested egyik éjjel a gátról behajítsák a lagúna egyik olyan szegletébe, ahol se horgászati engedély nincs, se ivóvízért nem megy senki? Egy megfontoltabb asszony nem válaszolt volna, de Hanna nem tudta megfékezni a nyelvét. – Miben különbözik egy keresztény asszony szenvedése egy zsidó asszonyétól? – Mondd meg ennek az előkelő grófnak, hogy nem segíthetsz neki! Ha a felesége meghalna, halála valaki mást terheljen, ne egy zsidót! A rabbi nem tudhatta, nem értette, mit jelent nőnek lenni: elviselni a halvaszülést, gyermekágyi lázban égni, a halál angyalának szárnysuhogását hallani a bölcsők és a szülőszék felett. Hanna mély lélegzetet vett, majd megszólalt: – Tehetséget kaptam, rabbi. Isten biztos azt akarja, használjam is. – Elátkozom a napot, amikor elhoztad hozzám a…, a… – küszködve kereste a megfelelő kifejezést – .. .a találmányodat, és bróhét, áldást kértél rá. Most már Hanna is sajnálta, bárcsak megtartotta volna magának titkát. – A gróf – folytatta a rabbi – gazdag, keresztény kereskedő. A gettó minden lakosa, férfi, nő és gyermek egyaránt meg fogja fizetni az árát, ha fia meghal a kezeid között. – Meg tudom védeni, ha ne adj Isten, valami baj történik – fordult a gróf a rabbihoz. – Tagja vagyok a Tízek Tanácsának, és barátaim vannak az Inkvizíció törvényszékén. – Igyekezett bátorságot önteni a lányba. – Szedd össze magad, Hanna, gyere velem, gondolámmal elviszlek az éj leple alatt. A háziak közül senki sem fog tudni a látogatásodról. – Hanna, nem ismered úgy a világot, mint én – morogta a rabbi jiddisül. – Nem lesz ennek jó vége. Ó, igen, most kellesz neki, most megvéd. Ő meg az az öntelt Tízek Tanácsa. De elgondolkodtál csak egy pillanatig is azon, hogy mit tesz majd érted, ha

meghal a felesége? Hanna nyelni próbált, de kiszáradt a torka. A gróf vállalta a kockázatos éjszakai utat a csatornákon, kikerülte a kóborló banditák csapatait, megvesztegette Vicentét, hogy kinyissa a kaput, és felverte álmából a rabbit. Kevés férj vállalna ennyi vesződséget. Hanna a rabbi kopasz fejére nézett. Bozontos szemöldöke alól fekete szemek meredtek rá komoran. A rabbi elállta az ajtó felé vezető utat, és olyan tántoríthatatlanul állt ott, mint aki még az Úristen kedvéért sem mozdulna el onnan. Évekkel ezelőtt Hanna húga, Jessica kikeresztelkedett, hogy hozzámehessen egy gójhoz – aki később elhagyta őt. A rabbi akkor, a zsidó törvényeknek megfelelően, előírta a gyásszertartás, a shiva megtartását, és megtiltotta, hogy akárcsak kiejtsék is Jessica nevét. – Jessica nevét mindörökre kitöröljük, fogai rohadjanak meg koponyájában – mondta akkor a rabbi, miközben Hanna sírt, édesapja pedig letakarta a család egyetlen tükrét. A rabbi megtiltotta, hogy ezután a gettóból bárki is kapcsolatba lépjen Jessicával. Testvére csupán néhány csatornával arrébb lakott tőle. Hajnalonként a Rialto piacra sietve Hanna gyakran találkozott össze Jessicával, aki épp összejövetelről vagy jelmezbálból tartott hazafelé flitterekkel kirakott hosszú, súlyos selyemruhájában. Hanna – a rabbi rendelkezéseinek engedelmeskedve – minden alkalommal leszegte a fejét, és másik utat választott. Egy évvel később egy bába segéde érkezett futástól kifulladva a gettó kapujához, hogy Hanna segítségét kérje Jessica szüléséhez. A rabbi megtiltotta Hannának, hogy segítsen, és elzavarta a segédet. – Gróf úr, minden tiszteletem az öné, de még a hatóságok sem tudják mindig megvédeni a zsidókat, ha egyszer a papok viszályt szítanak. Nem kell messzire mennünk példákért – elég, ha a pestisjárványra gondolunk, amikor hitetlen kalózok foglalták el a velencei hajókat. A gróf, ha hallotta is, amit a rabbi mondott, nem adta neki tanújelét. Levette válláról a köpenyét, és az egyetlen szabad helyre, az ágyra terítette. A gróf arcán olyan kifejezés suhant át, hogy Hanna egy pillanatra azt hitte, mindjárt betekeri őt a köpenyébe, átveti a vállán, és eltűnik vele az éjszakába. – Gróf úr – kezdte Hanna –, nem teszek csodákat, és a kezeimben sincsen varázslat. – De legalább próbálja meg! – felelte a gróf. – Gyere! Menjünk! – ragadta meg Jacopo fivére karját. – Bolondok voltunk, hogy azt hittük, egy zsidó segíteni fog. Az Isten szerelmére, Paolo, ha nem jössz, itt hagylak egyedül! – Orrához emelte a zsebkendőjét. – Émelyítő szag van ebben a szobában. Paolo, kérlek, zárd le a témát, ajánlj neki pénzt, a zsidók úgyis csak ezt a nyelvet értik. Hanna már rég hozzászokhatott volna az ehhez hasonló megjegyzésekhez – épp elégszer hallotta őket. Mégis Jacopo elé perdült, készen arra, hogy kimondja az első szitkot, ami csak az eszébe jut. Ám mégsem nevezte mocskos disznónak, hanem megköszörülte a torkát, és a grófhoz szólt. – Gróf úr, fizessen nekem kétszáz dukátot, és elmegyek a feleségéhez.

Jacopo felhorkant. Hanna nem vette le a szemét a grófról, aki viszont komoly maradt. Összehúzta szemöldökét, mint aki fontolóra veszi az ajánlatot. Kétszáz dukát megdöbbentő összeg volt. Ennyi pénzből az ember már vehetett száz vég nyomott mintás selymet, egy rakománnyi fagerendát, vagy megvásárolhatta Izsák életét. Senki, még egy nemes sem fizetne ekkora összeget Hanna szolgálataiért. Néhány ezüst érme volt szokásos fizetsége. Ez az ajánlat legalább véget vet a vitának, és a gróf visszatér a palotájába. A rabbinak igaza volt. Ha Hanna nem tudja megmenteni a grófnőt, az inkvizíció kényszeríteni fogja, hogy alávesse magát a strappadónak. Hátrakötik a kezét, és ledobják a magasból. – Férjemet rabszolgaként tartják fogva a máltai lovagok. Kétszáz dukátot követelnek váltságdíjul. Megpróbálom megmenteni a felesége életét, ha ön megmenti a férjemét. A rabbit elöntötte a düh, de lassan, megfontoltan beszélt. – Hanna, mint már mondtam, a Rabok Kiszabadításának Társasága össze fogja gyűjteni Izsák váltságdíjára a pénzt. Csak idő kérdése. – Lassan kifutunk az időből – felelte Hanna. A rabbi megrázta kék eres, kemény öklét Hanna orra előtt. – A legfontosabb kötelezettséged, hogy ne veszélyeztesd a gettó biztonságát! Izsák csak egy zsidó, míg a gettóban háromezren élnek. – A rabbi olyan közel hajolt, hogy Hanna az arcán érezte leheletének melegét. – A rabbid vagyok, és megtiltom, hogy elmenj. Nincs több mondanivalóm. Hanna csak nézte a rabbi kezét. Ezek a kezek áldották meg oly sokszor, metélték körül a bátyjait és tartották az ezüst kiddus poharat ajkaihoz a széder vacsorák alkalmával. – Rabbi, nem a háromezer zsidóval álltam a házassági baldachin, a hüppe alatt, hanem egyetleneggyel, Izsákkal. Azzal a férfival, tette hozzá gondolatban, aki hozomány nélkül vett el, és aki meddőségem ellenére sem hagyott el Hallotta, amikor a rabbi a zsinagógában arról biztosította Izsákot, hogy a zsidó törvények engedélyezik a gyermektelen házasságok felbontását. Unszolta férjét, hogy váljon el tőle, és keressen egy másik nőt, aki majd fiút szül neki. Izsák akkor szorosabbra húzta vállán az imasálat, és megrázta a fejét. A legtöbb férjnek nem lett volna ekkora türelme – hiszen mi más lenne a nők rendeltetése, taklitja, ha nem a gyermekszülés? Valahányszor Hanna kimerülten ért haza a vajúdó nők szülőágya mellől, Izsák levette a bahnacsesz üvegeket a pohárszékből, gyertyalángnál felmelegítette, és a hátára helyezte őket. És ő hogyan hálálta meg mindezt? Az elutazása előtti héten végig veszekedett vele, bántó dolgokat vágott a fejéhez – hogy csak magára gondol, hogy cserbenhagyja őt, és hogy ha szeretné, nem hajózna el Levantéba. Izsák válasza éles tőrként hasított Hannába. Azt mondta neki, hogy egy ijedt, kis gettó-egér, aki fél megragadni a lehetőséget, miközben ő épp Hannáért, kettejük boldogulásáért kockáztatja életét. Többet nem beszéltek egymással. Kerülték egymás tekintetét, és az ágyban sem bújtak össze. Hanna elbúcsúzni sem volt hajlandó, amikor Izsák a La Dogaressával kihajózott a kikötőből. Most a puszta gondolat, hogy Izsák egyedül van Máltán és azt hiszi, hogy felesége nem

szereti többé, több volt, mint amit’ Hanna el tudott viselni. Ha a gróf hajlandó kifizetni ezt az összeget, ő elmegy vele, lehet a rabbi bármilyen mérges. – Kifizeti, amit kértem? – kérdezte a gróftól. – Igen, megkapod ezt a rendkívüli nagy összeget – felelte a férfi. – Elhajózhatsz Máltára, és kiválthatod a férjedet, mielőtt halálra dolgoztatják a kőbányákban. – A gróf felvette köpenyét az ágyról. Hannának nem volt ideje megdöbbenni az egyezségen. Kendőt kötött a fejére, és belebújt vékony, kis bőrszandáljába, miközben Jacopo és a rabbi őt bámulták. A rabbi nem szólalt meg, de törékeny, öreg teste megfeszült a dühtől. – Vigyél a feleségedhez! – szólt Hanna a grófhoz, miközben hamarjában összeszedte felszerelését – egy kötényt, egy vasból készült kést, tiszta gézt, üvegcséket, pólyákat, gyógynövényeket, és egy Dávid csillag vésettel díszített ezüst amulettet, egy sádájt, amelyet az újszülöttek bölcsője fölé kellett akasztani. „Csak ne legyen túl késő; csak használhassam mindezt ma este!” – fohászkodott magában. Eszközeit a fehérítetlen vászontáskájába helyezte. Mielőtt azonban a húzózsinórral bezárta volna táskáját, felemelte berakással díszített cassonéja fedelét, benyúlt, és gyorsan kihúzott egy ruhába tekert, hosszú, keskeny tárgyat. A szövet egyik sarka lecsúszott, és a gyertya fénye megcsillant a fogón, két csuklósan összekapcsolt, ezüst kanálon. Hanna sápadt, fáradt arca visszatükröződött az egyik kanál öblében. Mielőtt a férfiak észrevehették volna, gyorsan berakta a fogót táskája legaljára, a pólyák alá. A fogó megmenthette a babák életét, de meg is nyomoríthatta őket. Nemrég, az egyik szülésnél túl nagy erővel nyomta össze a kanalakat, és összeroppantotta a gyermek fejét, ahelyett, hogy világra segítette volna. Az édesanya csak a kis kék holttestet ringathatta. Ha ma este is elköveti ezt a hibát, feljelentik csecsemőgyilkosságért. – Bátyám! – szólt Jacopo. – Őrültséget művelsz, és én egy pillanatig se nézem tovább. Itt hagylak. – Amennyire kövér testalkata engedte, derékból meghajolt a többiek felé, majd az ajtó felé indult. – Friss levegőre van szükségem. Egyedül megyek haza. A lépcső megnyikordult alatta, majd becsapódott a bejárati ajtó. Hanna csodálkozott, hogy Jacopo egyedül vág neki az éjszakának, amivel akár az életét is kockáztathatja. A városban kóborló rablóbandák támadásai mindennaposnak számítottak – egy jól öltözött ember könnyen találhatta szembe magát velük, hogy aztán megfosszák ruhájától, és a csatorna bűzös vizébe vessék testét. Hanna azonban nem szólt semmit. – Jöjjön, pár perc alatt a ca’ di Padovaniban lehetünk. A gondolám a San Girolamofolyón vár minket – szólt a gróf. A rabbi feljebb húzta vállán az imasálat. Hanna várt, hogy elálljon az útból, de a rabbi meg sem mozdult, csak mereven nézte őt. Lassan Hanna arcához emelte csontos kezét, és a lány egy pillanatra azt hitte, meg akarja ütni őt. Ehelyett azonban, miközben lassú köröket rajzolt Hanna feje fölé, azt mondta jiddisül. – A Magasságos Úr vezessen utadon! Cselekedj a zsidók és minden asszony becsületére, Hanna! Ne hozz romlást ránk! A rabbi ezután félreállt, és kiengedte a grófot és Hannát az ajtón. Amint kiértek a

szabadba, a gróf Hanna vállára terítette faggyú- és izzadságszagú köpenyét. – Nyirkos a levegő ma éjszaka a csatornák felett. Hanna térde megroggyant a prémmel díszített gyapjúszövet súlya alatt. A fogót tartalmazó vászontáskáját a melléhez szorította, úgy követte a grófot a gondola felé. A rabbi közvetlenül mögöttük kísérte őket. Hanna nem tudta kiűzni a fejéből azt az esetet, amely a legutóbbi purim idején a Calle del Forno egyik házában történt. A szülésnél jelenlévő bába nem tudta a megfelelő irányba fordítani a magzatot. Hogy megmentse az anya életét, egy crochettal kilyukasztotta a csecsemő koponyáját, majd egy selyemzsinórral lefűrészelte a kis test lábait és karjait, hogy el tudja távolítani őket az anya testéből. A hálószoba padlóján heverő aprócska végtagok látványától a bába pánikba esett. Hanna imádkozott, nehogy hasonlóképpen alakuljanak a dolgok ma éjszaka.

Második fejezet

V

ALLETTA,

M

ÁLTA

1575

Izsák szerencsejátékot játszott a sorssal, és veszített. A kereskedelem Velence és Levante között ezekben az időkben olyan jövedelmezőnek bizonyult, hogy óriási – néha még háromezer százalékot is elérő – nyereségre lehetett szert tenni fűszerek, faáru és nyomtatott selyem adásával, vételével. Izsák óriási kölcsönt vett fel, majd megvásárolt egy selyemmel feltöltött raktár telepet, azzal a céllal, hogy eladja Konstantinápolyban, ahol a nyereségből fűszert vesz, amelyet majd Velencében ad el. Azzal nem számolt, hogy hajójukat megtámadják, és a máltai lovagok szolgálatában álló, italtól, izzadságtól és bigott vallásosságtól bűzlő zsoldosok kapaszkodnak át a hajókorláton, és rázzák üvöltve kardjaikat és muskétáikat. Húsz kegyetlen, a hitetlenek iránti gyűlöletben égő, szőrös barbár támadt rájuk, a keresztjeiket lóbálták. A gazdag velencei rakományra fájt a foguk. Puskapor szaga töltötte meg a levegőt. Izsák legtöbb útitársa hamarabb meghalt, mint hogy felfoghatta volna, mi történik, és bűnei megbocsátását kérhette volna istenétől. Izsák meg volt róla győződve, nemsokára ő is a saját vérében fürdik majd az előfedélzeten. Istennek azonban más tervei voltak vele. Az elkövetkező hónapokban megtapasztalta az Úr büntetésének erejét. Most Vallettában, Málta fővárosában, a lovagok erődítményében tartották fogva. A börtönben eltöltött álmatlan éjszakák és végtelen nappalok során Simon, egy szintén askenázi zsidó börtöntársa elmesélte neki, hogy ezt a szél korbácsolta csupa szikla szigetet V. Károly spanyol király adományozta 1530-ban a lovagoknak, akiknek cserébe meg kellett védeniük a szigetcsoportot a hitetlen töröktől. A lovagok sikeresen visszaverték a pénzéhes törökök támadásait, az évek során azonban a kapzsiság hatalmába kerítette őket. Győzelmeiktől megrészegülve a sziget védelmének ürügyén immár nemcsak hitetlen oszmán, hanem keresztény hajókat is megtámadtak. A rakományt megkaparintották, a hajón utazókat pedig tekintet nélkül arra, hogy gazdagok vagy szegények, kereskedők vagy szolgálók, asszonyok vagy gyermekek voltak, rabszolgasorba vetették. Lovagnak hívták magukat, de aligha voltak többek közönséges kalózoknál, akik a Szent Kereszt nevében elkövetett aljas bűntetteikkel hatalmas gazdagságra tettek szert. A lovagok megkímélték Izsák, Simon és még néhány útitársuk életét a busás váltságdíj reményében. Megkötözték, és lehajították őket a hajófenékbe, amely annyira csúszós volt a rengeteg patkányürüléktől, hogy alig tudták magukat ismét álló helyzetbe tornászni. A kötelek és a súlyos vitorlavászonba fűzött kötélvégek állandó csapkodásától napokon keresztül képtelenek voltak aludni. Izsák gyomra felfordult a kátrány és a korhadó fagerendák szagától, míg végül a hajó állandó hánykolódása, imbolygása – ami a

hajófenéken volt a legrosszabb – megtette a hatását, és a gyomra kiadta tartalmát. Miután megérkeztek Máltára, egy kőfalú cellába került, amely nem volt nagyobb, mint az az ágy, amelyen Hannával osztoztak. A cella padlója mocskos volt, a rácsos ablakon pedig még délben is alig szűrődött be fény. Az ételnél csak a várakozás volt rosszabb – heteken keresztül tartották fogva ebben a bűzös helyőrségben, miközben várta, sőt egy idő elteltével remélte az éhhalált. Most végre a várakozás véget ért. Eladják a legtöbbet ígérőnek a főtéren megrendezett rabszolgavásáron. Azután meg kell próbálnia életben maradni mindaddig, amíg elfogásának híre megérkezik Velencébe, és a Parnassim dos Cautivos megállapodik a váltságdíjáról. Izsák kinézett a rácsos ablakon a folyosóra, amely a padlóra telepedő porszemektől eltekintve üres volt. Most is azon törte a fejét, amin mindig – hogyan lehetne innen megszökni. Aligha akadt más, amivel elfoglalhatta volna magát a cella falához bilincselve. Lépéseket és kulcscsörgést hallott, majd kinyílt a cella ajtaja, és belépett két őr. Az egyik megragadta, és talpra rántotta. A másik, miután megvizsgálta a lábára kötött béklyót, kivonszolta őt a cellájából, és húzva-taszigálva kicipelte a szabadba. Izsák hunyorgott a tűző nap hirtelen fényétől. Az őrök összefogták kezét, lábát, úgy vitték ki a többi rabbal, köztük Simonnal, a barátjával együtt a nagymester palotájából a város főterére, ahova emelvényt építettek. Az őr feltaszigálta Izsákot a dobogó lépcsőin. Amikor Izsák szeme végre hozzászokott a fényhez, észrevette, hogy a néhány láb magas emelvényt férfiak és nők tömege veszi körül, akik lökdösődve nyújtogatták nyakukat, hogy minél jobban szemügyre vehessék őt, Simont és a La Dogaressáról származó foglyokat. A távolban, Szent Elmo bástyáin túl hajók ringatóztak a kikötőben és rángatták horgonyköteleiket. Egy kéz durván előrelökte, mögötte pedig az árverést vezető férfi máltai nyelven felkiáltott – mivel Izsák heteken át hallgatta az őrök beszélgetéseit, kezdte megérteni az olasz, a szicíliai és az arab nyelvnek ezt a primitív keverékét. – Mennyit adnak ezért a zsidóért? Harmincöt év körüli, velencei, munkaképes, nincs se kolerája, se angolkórja. – Az árverező elővett egy pálcát, és meglegyintette vele Izsák combját. A bastinado ötven botütésétől feldagadt lába az árverező botjának már gyenge érintésétől is megroggyant, és Izsák majdnem összeesett. Az egyik őr elkapta, és egyenesben tartotta. Az árverező odadobta segédjének a botját, és Izsákhoz szólt. – Nyisd ki a szádat! Hadd nézzük meg fogaidat! – A kikiáltó megragadta állkapcsát, koszos ujjával belepiszkált a szájába, majd a tömeghez fordult. – Lenyűgöző őrlőfogak! Fehérek és erősek. Hányan büszkélkedhetünk ilyenekkel? – Elvigyorodott kivillantva két hiányzó szemfogának helyét. A tömeg harsány röhögésben tört ki. – Akinek foga van, tud enni, és aki tud enni, az dolgozni is tud. – Az árverező megérintette Izsák lábát. – Nincs törés, nincs ficamodás, egészséges inak, csontok. – Intett Izsáknak, hogy mutassa meg kezét, majd megvizsgálta a tenyerét is. – Finom, puha kezek. Nem izmosak, és bőrkeményedés sincs rajtuk. Ez a férfi kereskedő vagy nemesember, a lovagok szép kis összeget fognak érte kapni. Addig viszont, amíg a váltságdíj meg nem érkezik, egy szerencsés vásárló élvezheti munkájának

gyümölcsét. Az Izsák bokájára erősített vasgyűrű felforrósodott a naptól, és égetni kezdte a bőrét. A tömegből egy köpcös ember kiáltott ki. – Szólj neki, hogy vegye le az ingét. Tudni akarom, elég erős-e. – A köpcös férfi arcát himlőhelyek csúfították el, aranyfoga megcsillant a napfényben. Izsák még a börtönben hallott olyan földműves gazdákról, akik a rabszolgákat az állatokhoz hasonlóan befogták az eke elé, és halálra dolgoztatták őket. „Kérlek, Istenem, mindenre, ami szent, add, hogy ne földműves legyen!” – fohászkodott. Az árverező intett Izsáknak, hogy teljesítse a férfi kérését. Nem lett volna szükség rá, hogy levegye az ingét, hiszen nem volt az már több rongynál, és Izsák karja, izmos mellkasa átfehérlett a foszlányokon. Ennek ellenére az ing maradékát áthúzta a fején. A himlőhelyes férfi elégedetten bólintott, majd újra megszólalt. – Honnan tudjam, hogy zsidó, ha nincsen szakálla? Izsák felnyúlt, és megdörzsölte az állát. Világéletében, amióta csak kiserkent az állán a szőr, szakállat viselt. Minden zsidó szakállat hordott, hiszen a Tórában az áll: „A férfi arcának ékessége a szakáll.” Most arcát olyan sebezhetőnek érezte, mint egy újszülöttét. Miután megérkeztek Máltára, az egyik börtönőr ragaszkodott hozzá, hogy megborotválják. „A tetvek miatt kell” – magyarázta a borbély, miközben tompa borotvájával leborotválta az arcát és a fejét. Mire a borbély végzett a munkájával, véres vágások tarkították Izsák arcát és állát mindenhol. Amint szakálla ismét nőni kezdett, újra megborotválták. A börtönőr megfosztotta maradék ingóságaitól is, elvette váltásruháit, imasálját és a konstantinápolyi fűszerek vételére félretett ezer dukátját is. Csak egy aprócska, dióhéjnál nem nagyobb szövetzsákocska maradt nála, amelyben a Bombyx móri, az értékes selyemhernyó petéi lapultak. Még a hajón az egyik rab, egy öreg török nyomta Izsák kezébe a kis zsákot. Érezte, már nem fogja megérni, hogy lássa a szárazföldet, s arra kérte Izsákot, hogy cserében írjon neki egy levelet Konstantinápolyban élő feleségének. Izsák egy már oszlásnak indult halott rab ingébe dugta el a szövet zsákocskát. Néhány nap múlva, épp mielőtt a lovagok lecsúsztatták volna a holttestet a hátsó fedélzetről a tengerbe, sikerült visszaszereznie a kis zsákot. Ezután térdnadrágjának övrészébe, smekeléje mellé dugta el az értékes tasakot. Most ez az aprócska zsák volt az egyetlen tulajdona. Jóllehet semmit sem tudott a hernyók gondozásáról, azzal tisztában volt, hogy mennyibe kerül egy vég nyomott mintás selyem, és hogy Velence előkelő hölgyei mennyire rajonganak érte. Egyszer talán még hasznát veheti ezeknek a kis hernyóknak ezen a sziklákkal és katonaszerzetesekkel teli szigeten. Az árverést vezető férfi tetőtől talpig végigmérte Izsákot, hogy megállapítsa, eladása szempontjából rendelkezik-e még valamilyen értékes tulajdonsággal. Izsák mellett a hőségtől szédelegve Simon állt. A csend egyre hosszabbra nyúlt, és a tömeg kezdett szétszéledni. Izsák gyanította az árverező zavarának okát – az éhezéstől az utolsó csepp zsír is eltűnt széles mellkasáról, és szálkás izmaival olyan látványt nyújthatott, mint Krisztus a szenvedéseinek utolsó stádiumát ábrázoló festményeken. Egykor egyenes és

erős lábai most nem voltak vastagabbak egy asztallábnál Izsák néhány szót suttogott a kikiáltó fülébe. Az bólintott, majd így szólt: – Ez a rabszolga nemcsak zsidó, de tanult ember is. Tud olvasni, írni és számolni. – Honnan tudjam, hogy tanult, ha nincsen szakálla? – kellemetlenkedett ismét a zömök férfi. – A zsidók talán nem a szakállukból nyerik a bölcsességüket? Izsák megrázta a fejét, és a kínvallatójához fordult: – Ha az emberek bölcsességét a szakálluk alapján ítélnénk meg – mondta, hangja, mivel rég nem szólalt meg, rekedt volt –, akkor az a kecske ott – állával a tér túloldalán álló akol felé bökött – a legbölcsebb mindannyiunk közül. Lábán rögtön megérezte a pálca ütését. Megtántorodott, és majdnem lebukott az emelvényről. A tömeg ismét nevetésben tört ki. ~ Mi hasznom származna ebből az emberből, akinek ennyire fel van vágva a nyelve? – kérdezte a tömegben álló férfi. – A Levantéba tartó gályákra keresek rabszolgákat. „És mi hasznom származott nekem valaha is felvágott nyelvemből? – gondolta keserűen Izsák. – Mindig csak bajt hozott rám.” Legyek gyülekeztek a szeme köré. Mit nem adott volna érte, hogy ellegyezhesse őket! Simon a szakálla alatt odasúgta Izsáknak. – Ne ellenkezz azzal a férfival! Józsefnek hívják, és Judenfresser hírében áll: úgy fogyasztja a zsidókat, mint más a cukrot. Mire a gályák megérkeznek Máltára, a rabszolgák már félholtak az éhezéstől és az ütlegeléstől. Ez a szörnyeteg friss rabszolgákra cseréli le a szerencsétleneket, a régieket pedig egész egyszerűen hagyja meghalni. Az állandó legénységhiánnyal küszködő tengerészaltisztek pedig kétségbeesésükben bárkit megvesznek. „Isten meg fogja érteni, ha megölöm magam – gondolta Izsák. Ilyen körülmények között az öngyilkosság nem számít törvényszegésnek. Talán Maszadában nem ölték meg magukat a zsidók, hogy megfoszthassák a római katonákat ettől az élvezettől?” Ekkor azonban felrémlett előtte Hanna képe: karcsú dereka, nagy, fekete szeme. Várja őt Velencében. Izsák összeszedte minden erejét, hogy egyenesen álljon. Isten talán megértené, és meg is bocsátaná, ha elrongyolódott ingujjával felkötné magát a cellájában, de Hanna biztosan nem. Így aztán Izsák gyorsan kiűzte fejéből az öngyilkosság gondolatát, és igyekezett nem gondolni a Hannával töltött utolsó szerencsétlen napjukra, amely csúfos veszekedésbe fúlt. Szerelmük hajnalán még egy búzakévénél keskenyebb ágyon is elfértek összebújva. Az utolsó együtt töltött éjszakán viszont még egy hat könyök széles ágy is kevés volt kettejüknek. Durva hang rántotta vissza Izsákot a jelenbe. József ordítozott az árverést vezető férfival. – Nem adok tíz scudit ezért a szőrtelen zsidóért! De tudod mit, árverező, áruld el nekem, leborotváltátok az intim részeit is? Se fitymája, se szőre? – A kérdés hallatán a tömegből ismét harsány nevetés robbant ki, mire József felbátorodva tovább folytatta. – Ez a rabszolga talán nem is igazi zsidó, hanem egy. marrano Spanyolországból: kívül

keresztény, belül zsidó! Szólj neki, hogy vesse le azt a szaros gatyáját! Aki tűri a sértéseket, annak támadással kell szembenéznie – emlékeztette magát Izsák, ahogy a vér az arcába szökött. Ha nem válaszol a kihívásra, a tömeg is beszáll a gúnyolódásba, és pillanatokon belül rohadt narancsok és még rosszabb dolgok záporában találja majd magát. De mivel űzhetne gúnyt ebből az írástudatlan fajankóból, aki saját nevét sem tudja leírni, csak zsíros ujjlenyomatával jelzi, és a disznói mellett alszik a szénakazalban? Rávigyorgott Józsefre: – Nem tehetem, uram. Ha meglátják hímtagom méretét, a jelenlévő férfiakat megeszi a sárga irigység, az asszonyok pedig elepednek majd a vágytól. A tömeg közelebb húzódott, az emberek egymást lökdösték, hogy elérjék az emelvényt. Az egyik őr Izsák felé lépett, és ütésre lendítette botját. Izsák átkozta magát megfontolatlan válaszáért, és testét megfeszítve várta az ütést követő égető fájdalmat. Az árverező azonban Izsák megkönnyebbülésére megrázta a fejét. – A lovagoknak élve kell ez az ember, amíg meg nem kapják a pénzüket. – Intett az őrnek, hogy engedje le a pálcáját, és figyelmeztető pillantást vetett Izsákra. József felnevetett, és felkiáltott az árverezőnek. – Szórakoztató egy rabszolga ez. Talán mégis hasznát veszem, Ő lesz a csalétek a patkánycsapdámban. – Megütögette a zsebében lapuló pénzérméket. – Gondoljátok csak meg, mi más haszna van egy zsidónak? – A csúfondáros röhögés és az egyetértés gúnyos füttyszavai egyre több embert vonzottak a dobogó köré. József mélyen meghajolt az összeverődött tömeg előtt, majd Izsákhoz fordult. – Mondd csak zsidó, megvásároljalak? – Ne – válaszolt Izsák. – És miért ne? – Uram, hogyan is alkalmazhatnál rabszolgának azok után, hogy most a tanácsadód lettem? Gúnyos kiáltozás támadt a tömegben. – Minden keresztény tudja, hogy néped ölte meg Krisztust, és ezért bűnhődnötök kell – szólt újra József. – Elég legyen! – kiáltott az árverező. – Mit szól tizenöt scudi-hoz, uram? Ledolgozza majd az’ árát, mielőtt még agyonhajszolják. – A férfi felemelte kalapácsát. – Nos, hogy döntött, uram, leüthetem magának? – Rendben, árverező, itt van tíz scudi. Megveszem, csak hogy nézhessem, hogyan hal éhen. – Senki többet? – nézett végig az árverező az embereken. – Rendben, a rabszolga Józsefé – mondta a kikiáltó, és az előtte fekvő deszkára ütött kalapácsával, majd intett az őröknek. – Vigyék le! Simon, ahogy Izsák elbotladozott mellette, odasúgta neki: – Isten óvjon, barátom!

Az egyik őr lerugdosta Izsákot az emelvény lépcsőin József elé, aki már türelmetlenül topogott csizmájával a porban, majd odadobott tíz scudit az árverezőnek. Az elkapta, megköszönte, majd figyelme már Simonra irányult. – A következő rabszolga leghorni zsidó, drágakő-kereskedő. József megragadta Izsák vállát, hogy elvezesse a tér közepén álló poros szekér felé, amikor a tömeg mögül felharsant egy erőteljes női hang: – Várjon, árverező! Az emberek utat nyitottak egy asszonynak, akinek testfelépítése leginkább Szent Elmo bástyáihoz hasonlított. A nő lisztes kötényt viselt a ruhája fölött, és egy kiskutyát szorított kebléhez: fehér folt a barna skapulárén. Nehéz lett volna megmondani, hogy a kutya szőre születésétől fogva ilyen fehér-e, vagy csak belepte a liszt. A nő megragadta Izsák karját: – Ez az ember két hetet se bírna ki a gályákon – mondta máltai nyelven. – Engedd el, József! Ez gyilkosság! Iszonyatos ember vagy! – fenyegette meg ujjával a köpcös férfit. – A licitálásnak vége – közölte az asszonnyal az árverező. – Ezt az embert evezőkhöz fogják láncolni, és derékig ül majd a jéghideg vízben! – tiltakozott hevesen a nő. – Te is tudod, árverező! – Én csak eladom a rabszolgákat, Assunta nővér. A sorsukat nem jósolhatom meg. Az árverező visszafordult Simonhoz, de mielőtt folytathatta volna, az apáca megint közbeszólt. – Ha megfürödhetne és ki lennének irtva belőle a tetvek, sokat segíthetne a kolostor kertje körüli munkákban. József megmarkolta Izsák másik karját, és az apácához fordult. – Tiszteletem, nővér, de már megvettem ezt a férfit. Engedjen utunkra! Az árverező bocsánatkérő arckifejezéssel nézett le a szerzetesnőre. – Sajnálom, Assunta nővér, de elkésett. Izsák szemügyre vette a nővér arcát, durva gyapjúszövetből készült öltözetét, vörös kezét, széles csípőjét. Arcát unsoggolo, apácafátyol takarta. A nő zsebébe nyúlt, elővett tíz scudit és megcsörgette József orra előtt. – Itt a pénzed, József, menj, gyilkolj meg valaki mást! – Engedj! – mondta József, és vonszolni kezdte Izsákot a tömeg szélére, egy lovas szekér felé. Izsák elképzelte a békés kolostor olajfákkal, méhkasokkal teli kertjének képét. – Ha nem jössz velem – szólt oda József –, átdoblak a vállamon, mint egy döglött kecskét, és úgy viszlek a szekérhez. Az apáca megpróbálta József zsebébe tömködni a pénzt, de az kitért előle. Izsák úgy érezte magát, mint az a hal, aki felett összevesztek a háziasszonyok a

rialtói halpiacon. – Ez a zsidó az enyém. Jelentsd a nagymesternek, ha nem tetszik, ahogy a rabszolgáimmal bánok! – mondta József, majd miután a nővér végre elengedte, fellökte Izsákot a szekérre, és utánamászott. – Isten akarata, hogy az enyém legyen ez a rabszolga, József. Add el nekem, és helyette vedd meg azt a brutális óriást! – intett az apáca az emelvény hátulján álló nagydarab núbiai férfi felé. – Tovább bírja majd, mint ez. Hagyd meg nekem a zsidót! József kezébe fogta a kantárszárat. – Állj el az utamból, nővér! Ekkor kiáltás harsant fel a tömegből: – Mentsd meg a lelked, József! Add el a rabszolgádat a kolostornak! Az apácáknak nagyobb szükségük van egy ilyen nagy farkú férfi szolgálatára, mint neked – kiáltotta kétrét görnyedve a nevetéstől egy férfi. József fülig vörösödött, csettintett egyet a lovának, de a gyeplővel még nem csapott rá, ehelyett az asszonyhoz fordult. – Rendben, Assunta nővér. Mivel magáról van szó, adjon tizenöt scudit, és viheti a zsidót. – A nő karjaiban fekvő kutya felé intett, és hozzátette: – Majd ezt is babusgathatja, mint azt az ölebet. Izzadság csorgott le Izsák lábszárán, és érezte, ahogy a hernyókat tartalmazó kis szövetzsák megindul, és mindjárt kicsúszik a nadrágjából. Észrevétlenül lenyúlt a lábához, majd nagy nehezen visszarángatta a zsákocskát, és betűrte a nadrágja övrésze alá. Szerencséjére senki sem figyelt fel rá: József és Assunta nővér tovább alkudoztak. – Nem tudok többet adni tíz scudinál. Nincs több pénzem, a kolostor szegény – mondta a nővér, miközben ismét megpróbálta József kezébe nyomni a pénzt, de az csak a fejét ingatta. Assunta nővér csalódottan horkantott. Megmarkolta szoknyája szegélyét, és félrelökve egy őrt, öles léptekkel felhágott a dobogóra. A tömeghez fordult, és az embereket túlharsogva így kiáltott. – Hölgyeim és uraim! Kolostorunknak öt scudi adományra van szüksége. Bárki, aki csak egy kis szánalmat érez e zsidó iránt, és szeretné, hogy Isten fénye rávetüljön, nyissa ki az erszényét! Izsák csak ült a szekéren, és bénultan várta, hogy valaki jelentkezzen. Azonban egyetlen lélek sem mozdult. Isten rá se hederített.

Harmadik fejezet



Telihold idején egy áramlat vonult végig észrevétlenül a csatornákon, végigmosta a gettó omladozó falait, és bevizezte a már amúgy is síkos lépcsőket. A dagály tetőzésekor, acqua alta idején az egész campót beterítette az iszap. Ez az éjszaka is éppen ilyen volt. Hanna, miközben a gróffal és a rabbival átvágott a campón, és a lépcsők felé igyekezett, megemelte szoknyájának szélét, hogy ne érjen a sárba. A gróf úriember módjára könyökénél fogva tartotta Hannát, nehogy elcsússzon a síkos iszaprétegen. A fejük felett, Hanna házában kinyílt az egyik zsalugáter, és egy pillanatra imbolygó gyertyafényt láttak, majd a zsalugáter becsapódott. Hannát kirázta a hideg, ahogy egy patkány leiszkolt mellette a csatornába, és felborzolta az olajtól mocskos víz felszínét. Egy idő után a rabbi elköszönt tőlük, és a loghettàja felé vette az irányt. A csendet csak a macskakövön kopogó lépteik zaja törte meg. Amikor elértek a súlyos fakapuhoz, Vicente – kalapja felfordítva, hátha a gróf beledob néhány scudit – kinyitotta a Ponte degli Agudi felé vezető kijáratot. Hanna és a gróf sietve távoztak a Rio di San Girolamón várakozó gondola felé. A gondolás elszenderedett, hangos horkolása messzire elijesztette a Fondamenta mentén a szemétben turkáló disznókat. A férfi felriadt közeledtükre, de hamar magához tért. Odanyújtotta karját Hannának, hogy átsegítse a csónak szegélydeszkáján. Ezután félrehúzta Hanna előtt a felze, a gondola fülkéjének brokátfüggönyét, hogy kényelmesen helyet foglalhasson a bent álló széken. Ahogy a gróf is beszállt, a gondola megbillent, és mélyebbre merült a vízben. Az elfüggönyözött felze sötét barlangként vette körül Hannát, és eltakarta a világ elől – az elzártságban azonban Hanna mégsem érezte magát biztonságban. Amikor a gondolás ellökte a hajót a parttól, Hanna legszívesebben kiugrott volna, hogy ismét szilárd talajt érezhessen a lába alatt. A hajó orrán a ferro hat vasfoga – mindegyik a város egy-egy kerületét, sestieréyét szimbolizálta – csendben szelte a vizet. Nem beszéltek. A csendet csak a vízbe merülő evezőlapátok törték meg, ahogy előrehajtották a hajót a fekete vizeken. A csatornára sötétség borult, a Cannaregio házaiból sem szűrődött ki semmi világosság. Amikor elérték a Canal Grandét, már ki lehetett venni a pompás palota kikötőhelyénél égő fenyőgyantafáklya pislákoló fényét, és hallani lehetett a sercegését. A gróf súlyos köpenye nyomasztó teherként nehezedett Hanna vállára. Nem adott több meleget, mint amennyit egy vadász csapdája adhat a csapdába esett fürjnek. Ennek ellenére Hanna igyekezett egyenesen tartani magát. Nem segít rajtuk, ha a gróf megérzi, hogy mennyire rémült. Magabiztosságot kell sugároznia. Ezt még Izsák tanította neki. „Talán egy keresztény nemesasszony teste nem ugyanolyan, mint egy zsidó

asszonyé?” – gondolta Hanna. Talán ők nem ugyanúgy nyögnek, véreznek és vajúdnak? Nekik talán nem feszül a méhük, amikor nem hajlandó kiengedni a benne lévő kis életet, és nekik talán nincsenek olyan gyermekeik, akik fordítva, fenekükkel előre akarnak megszületni? Ha sikerült félholt zsidó anyákból kicsalogatni a világra jönni nem akaró gyermekeket, miért ne sikerülhetne ugyanez egy keresztény asszonynál? Végül is Izsákért tesz mindent. Érte vállalt kockázatot, hiszen akár a Dózse palotája alagsorában húzódó vizes cellák egyikében is végezheti, ahol várhatja a fojtogató éjszakai látogatását. Gondolataiban megjelent Izsák: jóképű arca, sas orra, érzéki szája. A rakományának súlyától oldalára dőlő gondola kis fülkéjében a gróf beszélni kezdett Hannához, de olyan halkan, hogy a bábának vissza kellett kérdeznie. – Feleségem, Lucia törékeny asszony. Évek óta vért köhög fel. Ennek ellenére többször is teherbe esett, de sajnos mindegyik gyermek halva született. – A gróf kis szünetet tartott, miközben a függöny résein beszűrődő holdvilág fényénél Hanna arcát tanulmányozta. – Fiatal vagy, de biztos vagyok benne, hogy már láttál ilyen esetet. Hanna hirtelen friss levegőre vágyott. Úgy érezte, hogy a gróf minden egyes lélegzetvételével egyre többet használ el a kis helyiség levegőjéből, és neki már alig jut. – Megteszek minden tőlem telhetőt – felelte. – Persze, kedvesem, elhiszem. Mint a legtöbb férfi, én se tudok semmit arról, hogyan is jönnek a gyermekek a világra. De jól figyelj szavamra: ha választanod kell a feleségem és a gyerekem élete között, a gyermekemet mentsd meg! Hanna még mielőtt észbe kaphatott volna, válaszolt: – De hát a zsidó bábákat arra tanítják, hogy elsősorban az édesanya életét kell megmenteni! – Amikor azonban meglátta a gróf kétségbeesett arckifejezését, hozzátette: – Ha Isten is megsegít, nem kerülök majd ilyen döntéshelyzetbe. – Szeretem Luciát, de édesapám végrendelete értelmében, ha nem születik örökösöm, mielőtt betölteném az ötvenedik életévemet, a családi birtok öcsémre, Jacopóra száll. A jövő hónapban ünnepelem az ötvenedik születésnapomat. Hanna nem most hallott először ilyen bizalmas vallomást. A leendő apák gyakran kerültek maninconiába, azaz abba az állapotba, amikor egyszerre vesz erőt rajtuk az aggodalom és a kimerültség. Ilyenkor megnyíltak, és olyan dolgokat is elmondtak magukról, amelyek nem tartoztak idegenekre. – Jacopo, és fiatalabbik öcsém, Niccolo felelőtlenül élnek, és romba dönthetik a családi üzletet. Ha a birtok a kezükbe kerülne, az családunk pusztulását jelentené. Niccolo már így is egy kisebb vagyont eljátszott. Jacopo pedig olyan dolgok miatt fájdítja a fejemet, amikről nem beszélhetek egy nőnek. De hát mi köze van neki, Hannának a gróf apja végrendeletéhez, és a család üzleti ügyeihez? Ő ahhoz ért, hogyan kell kinyújtani a tésztát a maceszhoz. Meg a gyermekek születéséhez. No de a gazdag keresztények örökösödési törvényeihez? Nem segítene a grófon, ha elmondaná neki azt, amit minden bába tud: minden öt gyermek közül egy halva születik, és minden tíz vajúdó anyából egy nem éri meg, hogy gyermekét szoptathassa. Azt sem árulhatja el, hogy a lábánál heverő vászontáskába rejtett eszköz segítségével javítani tudja a babák élve születési esélyeit.

Eszébe jutott, amint egyik sábát este épp forró céklalevest kavargatott merőkanállal. A felszálló gőztől apró tincsekbe göndörödött a haja. Az ezüst merőkanalat – szép homorú öble és hajlított nyele volt – mélyen a levesestálba merítette. A kanál nyele átforrósodott a meleg levestől, és Hanna kiejtette a kezéből. A merőkanál belecsúszott az edénybe, és lemerült az aljára. Hanna fejében, amint azon töprengett, hogyan is szedhetné ki a merőkanalat anélkül, hogy megégetné a kezét, egy érdekes gondolat kezdett körvonalazódni. Elővett még két ugyanolyan kanalat a pohárszékből, majd a céklától még mindig vörös kezével keresztbe rakta őket. Egy ilyen eszközzel nemcsak a forró levesbe ejtett merőkanalat vehetem ki, gondolta, de a szülőcsatornában megakadt gyerek fejét is kijjebb segíthetem, és így felgyorsíthatnám a szüléseket. Először készített egy durva vázlatot, ami alapján aztán később az ezüstműves elkészítette a szerszámot. Egy szokványos kanálhoz képest a szülőfogó kanalait öblösebbre öntötte, és hosszabb nyelet illesztett hozzájuk. A két kanalat középen csuklópánt fogta össze, így az olló két szárához hasonlóan ki lehetett nyitni, és be lehetett csukni őket. Hanna kezdetben nyers csirkékbe dugott hagymákon gyakorolt. Később, amikor kézügyességét már tökélyre fejlesztette, valódi szüléseknél is használni kezdte találmányát. Hogy senki se láthassa a szerszámot, a vajúdó anyák behajlított lábára lepedőt terített, a többi asszonyt pedig kitessékelte a szobából. Elővigyázatosnak kellett lennie, hiszen ennél sokkal egyszerűbb indokokkal is boszorkánynak bélyegeztek és máglyára küldtek bábákat. – Nem szeretném, ha érzéketlen embernek gondolnál – mondta Hannának a gróf. – Nem csak a birtokaimmal és a lovaimmal foglalkozom, meg azzal, hogy mennyi dukátot nyertem a legutóbbi üzleten. – Tudom, hogy szereted a feleséged – válaszolta Hanna. – Különben nem kockáztattad volna meg, hogy idehívj. A gróf megveregette Hanna kezét. – Az öcsém azért beszélt olyan durván veled, mert eladósodott a pénzkölcsönzőknek. Jacopo úgy szórja a pénzét, mint más a pelyvát. Néhány pillanattal később a gondola tompán nyikordult, majd egy puffanás kíséretében a palota kikötőmólójához simult. A Canal Grande utolsó kanyarulatában álló palota kőhomlokzata és boltíves ablakai a campo St. Samuelére néztek. A mólón álló libériás inas elkapta a gondolás által kidobott kötelet, és a család arany-zöld színeire festett kikötői cölöphöz kötötte. A gróf kisegítette Hannát a hajóból, és bekísérte a palotába. Egy inas üdvözölte őket, és szélesre tárta előttük az ajtót. Hanna követte a grófot a pianoterrán keresztül, ahol a család kereskedelmi ügyletei zajlottak. A faládákból ítélve raktárnak használt földszinti helyiséget kardamom, fahéj és nyersgyapjú nehéz illata lengte be. Hanna óriásinak látta, nagyobbnak, mint a gettóban az egész campo. Miközben Hanna igyekezett lépést tartani a gróffal, magában megállapította, milyen nagy a férfi feje. Ha a grófnő valóban törékeny asszony, az nem sok jót jelent. Filigrán alkatú feleségek és erőteljes felépítésű férjek esetében gyakran előfordul, hogy a születendő gyermek feje nagyobb annál, semhogy probléma nélkül átjusson a szülőcsatornán. Mielőtt még elérték volna a főbejárati csarnokot, Hanna megkönnyebbülve adta vissza a grófnak súlyos köpenyét. Egy szolgálónő köszöntötte őket, sötét, izzadságtól csapzott’ haja arcára tapadt, köpenye vérfoltos volt.

– Hanna, ő a bábánk, Giovanna. Hanna mosolyogva biccentett, de a nő figyelemre se méltatta köszönését. – Giovanna, ez itt Hanna. Kísérd a grófnőhöz, de senkinek se szólj róla. Azért jött, hogy segítsen – mondta a gróf. ~ Történt valami azóta, hogy elmentem? – Azt hiszem, papot kellene hívatnia, uram – felelte Giovanna lesütött szemmel. A kijelentés hallatán Hanna rögtön megtorpant. Piros kendőjéről és szerény öltözetéről egy pap azonnal felismerné, hogy zsidó. Ha papot hívnak, neki mennie kell, különben le fogják tartóztatni. Ez világos, mint a nap. Megkönnyebbülve hallotta a gróf válaszát: – Még nem. Várjuk meg, hátha Hanna tud segíteni a grófnőn. – A férfi megérezhette Hanna idegességét, mert odafordult hozzá. – Ne aggódj! Van lehetőséged, most pedig siess! Giovanna pukedlizett a grófnak, majd Hannát egy széles kőlépcsőhöz vezette, amelynek oldala nedves volt a nyirkosságtól. A gettó zárt, rozoga falépcsőihez szokott Hanna megszédült a kőrengeteg látványától. Félúton megállt, és megkapaszkodott a hideg korlátban. Hogy visszanyerje a lélekjelenlétét, lepillantott, és a lenti falfülkében meglátott két férfit, amint egy asztal mellett iszogattak. Az asztalon egy üveg bor állt, lábuknál egy spániel hevert. Egyikükben felismerte az éjszakai gyaloglástól kipirult Jacopót. A másik – vélte Hanna – biztosan Niccolo, a gróf fiatalabbik öccse. A jóképű, sötét, göndör hajú fiatalember, ruhája és haja kusza állapotából ítélve, nemrég kelhetett ki az ágyból. Jacopo fogott egy pár elefántcsont dobókockát – rájuk fújt, hogy szerencsét hozzanak –, majd kigurította őket az asztalra. Ahogy Hanna lassan újra megindult felfelé, bőrszandálja megnyikordult a márvány lépcsőn, mire Niccolo felpillantott, és gúnyos köszöntésre emelte poharát. Semmi sem volt ebben a palotában, ami meghittséget vagy biztonságot árasztott volna magából. Hanna olyan elveszettnek érezte magát, mint egy kis állat a ragadozóktól körülvett mező közepén: túlságosan nagy volt a tér, és sehová sem lehetett elbújni. A gróf valószínűleg ugyanolyan kényelmetlenül érezhette magát Hanna nyirkos falú, a szénkályhától füstös kis loghettàjában, mint amennyire most Hanna ebben a selyemrojtos függönyökkel, csillogó ezüstneművel teli, kazettás mennyezetű palotában. Hanna, miközben szandálja talpán keresztül is érezte a kövekből áradó hideget, tovább kaptatott a lépcsőn. Igyekezett nem gondolni a két férfira. Egy dologban biztos lehetett: a grófnő medencéje, hasa és méhe ugyanolyan lesz, mint bármelyik másik asszonyé. Hanna hallott már róla, hogy a keresztények, templomaikhoz hasonlóan, hatalmas palotáikat is telezsúfolják embereket ábrázoló képekkel. És valóban, amint felértek a lépcső tetején a pihenőhöz, Hanna megpillantott két ragyogó színekkel megfestett freskót. Mindkettő egy Krisztus lábát mosó asszonyt ábrázolt. Hanna összefogta a szoknyáját, és lehajtott fővel ment el a kép mellett. A Tóra ugyanis tiltja a faragott képek imádatát. Hanna a gettóbeli gyönyörű szép súlra gondolt, benne a faragott szószékre, ahonnan a rabbi tartja prédikációit, a Tórát tartó aranyozott Szent Bárkára, és a férfiak földszinti részlegét a női karzattól elválasztó filigrán ötvösmunkával készített válaszfalra. Milyen

egyszerűnek és dísztelennek tetszett most ehhez a palotához képest! Hanna követte Giovanna megtermett hátsóját, és kisvártatva egy előcsarnokba értek, amelynek padlóját rubint, smaragdot és topázt mintázó szőnyeg borította. A magasban nyíló ablakokon bevilágító holdfény rombusz alakú árnyékokat vetett az ékkövek színeiben játszó szőnyegre. Ahogy továbbhaladtak a csarnokban, Hanna már Giovanna nélkül is tudta, merre találja a grófné hálószobáját. Az asszony sikolyai egy óriási szobához vezették. Hanna belépett, és első pillantásra csak a sikolyok forrását keresve találta meg benne az ágyat. Elképedve torpant meg az ajtóban. A szobában több aranyat vélt látni, mint Salamon király bányáiban összesen. Az első és a hátsó ablakon bevilágító holdfény, valamint a lámpák és a gyertyák táncoló fénye beragyogta a szobát. Mindenhonnan fény áradt, visszatükröződött az aranyozott tükrökből, megcsillant a bronztárgyakon. Még a tükörsima, színes kövekbe ágyazott féldrágakövekkel kirakott mozaikpadló is ragyogott. Az ablakokat selyem-taft anyagból készült függönyök díszítették. A drága kelmékbe arany brokát vetülékszálat szőttek, amelynek csigavonalba kanyarodó mintái csapdába ejtették a holdfényt. Az ágy fölött egy apró szentkép lógott. Madonna a gyermek Jézussal. A lapis lazuli kék színű köpenyt viselő Madonna keblét kínálta gyermekének, akire örömtől átszellemült mosollyal tekintett. A keresztények számára oly gyengéd jelenet görcsbe rántotta Hanna gyomrát. A zsidók mérhetetlen gonoszságnak tekintették Isten emberi lénynek való ábrázolását: mivel ezzel az ember a Teremtés aktusát próbálja utánozni, tehát versenyre kél Istenével. Bárcsak megkérhetné Giovannát – sóhajtott magában Hanna –, hogy levegye a Madonna képét a falról, és helyére az ő vert ezüstből készült sadájít tegye. Ám inkább elfordította fejét a képtől, és letette a táskáját egy székre. A sarokban szépen megmunkált gyerekágy állt, a grófnő fekhelyének kicsinyített mása. Csak legyen majd, aki használja, gondolta Hanna. Az újra felhangzó sikolyok a baldachinos ágyban fekvő asszonyra irányították figyelmét. A grófnő annyira sápadt volt, hogy már-már áttetszőnek látszott. Az ágyat körbeszórták sóval, hogy megvédjék az anyát és a gyermeket a gonosz tekintetektől. Ezt biztosan Giovanna csinálta, és jól is tette, mert hasznos védelem lesz Lilith, az újszülöttek gyilkosa ellen. Hannának megint eszébe jutott ezüst amulettje, a sádáj: bárcsak a kezében foghatná, és nem a széken fekvő táskája mélyén kellene lapulnia. Amikor ugyanis megkezdődnek a méhösszehúzódások, Lilith meghallja a vajúdó asszonyok sikolyait, és a vér szagára éhesen körözni kezd a szülőágy felett. Minél jobban elhúzódik a szülés, Lilith annál mohóbbá válik, és annál közelebb merészkedik. Egyszerű loghetto vagy fényűző palota, neki nem számít, Lilith nem ismeri a társadalmi határokat. Hanna megfogta a grófnő kezét. Lucia viaszfehér ujjai hidegek voltak, kék szeme bedagadt, haja összetapadt az izzadságtól. Arca túlságosan kipirult, szeme túlságosan fénylett. Ha nem köhögött volna, és a homlokán nem lüktetett volna egy vékony kék ér, Hanna azt gondolta volna, hogy halott. – Grófnő, Hanna vagyok – szólalt meg. – Azért jöttem, hogy segítsek megszülni a gyermekét. Hall engem? – Hanna, ahogy az ágy fölé hajolt, egy szárny rezdülését érezte, és mintha a fejtámlára akasztott rózsafüzér is meglibbent volna. Gyorsan elsuttogott egy

imát. Ezután átkarolta a grófnőt, és felültette, hogy könnyebben köhöghessen. Az asszony csontos válla késként vágott Hanna karjába. Vér fröccsent a Lucia szájához tartott zsebkendőre. – Figyeljen rám! Tudom, hogy nehéz. Már régóta és keservesen vajúdik, mégsem jutott előrébb. Meg kell, hogy vizsgáljam. Hanna csendben tanulmányozta az asszony arcát. Félelme beigazolódott: a gróf túl későn hívatta. Ha hajnalban jött volna érte, amikor Lucia még nem volt annyira kimerült, talán lett volna remény. Most, hogy már éjfél is jócskán elmúlt, a grófnő annyira legyengült, hogy egy nyivákoló kiscicát sem tudna kinyomni magából, nemhogy egy gyereket. A grófnő félig lehunyt pillája alól hosszan nézte Hannát, mint aki a fájdalom ködén keresztül megpróbál rájönni arra, ki is áll előtte. – Ismerlek téged? – A férjed hozott ide. Bába vagyok, azért jöttem, hogy segítsek. Pár pillanattal később Lucia szeme felcsillant, ahogy felismerte az előtte álló, kék cioppát, sálat és fejkendőt viselő „jelenést”. – Hanna, hát persze. Minden asszony rólad beszél. – Mosolyogni próbált. – Azt mondják, csodákat művelsz. Éppen arra lenne szükségem. Mint ahogy nekem is, gondolta magában Hanna, de a grófnőnek csak annyit mondott: – Az ember nem támaszkodhat csodákra. A köhögőroham elmúltával Hanna visszafektette a grófnőt, majd felhúzta a vértől és izzadságtól átnedvesedett huzatot. – Óvatos leszek, de meg kell tapogatnom a hasát, hogy lássam, – megfelelő helyzetbe van-e a gyerek. – Add oda, kérlek, a rózsafüzéremet! Hanna már épp válaszolt volna, hogy zsidóknak tilos keresztény vallási tárgyakhoz hozzáérni, de aztán meggondolta magát. Isten kivételesen elnézi majd ezt. Vigaszt nyújtani egy haldokló asszonynak, odaadni neki rózsafüzérét, inkább micvá, nem pedig a Misrát vagy a pápai ediktum meggyalázása. Hanna levette a fejtámláról a rózsafüzért, és odaadta Luciának. A gyöngyszemek melegebbnek és élettelibbnek tűntek a grófnő ujjainál. Lucia ajkaihoz tartotta és megcsókolta a füzért. – Zsidó vagy? – Igen, asszonyom, a Ghetto Nuovóból. – Köszönöm, Hanna, hogy volt bátorságod idejönni. Bármi is történjék majd velem vagy a gyermekemmel, hálás vagyok neked. – A grófnő ezután elernyedt, lassan lehunyta a szemét. – Úgy tartottad a gyöngy füzéremet, mintha kígyót fogtál volna. – Szóval észrevette, asszonyom? Az jó. Azt jelenti, van még önben elég élet. – Hanna kisimította Lucia homlokából izzadságtól csatakos haját, majd Giovannához fordult, aki kötényébe törölgette kezét: – Mennyi időnként jelentkeznek a fájások?

– Az utóbbi három órában csak néhány miatyánk telt el közöttük. Két napja kezdett vajúdni, de nem jutott előrébb semennyivel. Mostanra kimerült, és, mint látod, rengeteg vért veszített. Mondtam neki, hogy muszáj nyomnia, de túl gyenge hozzá. – Giovanna pár pillanatig csendben tanulmányozta Hannát, piros fejkendőjével, sötét hajával, majd ismét megszólalt. – Te is tudod, és én is, hogy zsidó bábáknak tilos keresztény gyermekeket világra segíteniük. Mi lesz, ha ne adj Isten, a gyermeket azonnal meg kell keresztelni? – Akkor majd te megkereszteled. – Mint eddig mindegyiket – mondta Giovanna elkomorult arccal. Veszélyes dolog egy zsidónak keresztény ellenségeket szerezni, figyelmeztette magát Hanna. Elővigyázatosnak kell lennie Giovannával, ha el akarja kerülni a bajt. Odament az ágy mellett álló mosdótálhoz, kivett belőle egy nedves ruhát, és a grófnő homlokára tette. – Kemény munka gyermeket szülni, igaz? Lucia bólintott, miközben Hanna a hasát tapogatta. Nem örült annak, amit érzett. Nem tudta, mennyit fog majd fel abból az asszony, amit mond, de nekikezdett: – A gyerek feje rossz irányban van, elfordult és megakadt a méhben. Meg kell próbálnom kimozdítani. – Lucia kinyitotta a szemét, és értetlenül nézett Hannára. – Képzelje azt, hogy megpróbálom kinyomni azon az ablakon – állával az ágy melletti keskeny ablakra mutatott, amelyen keresztül bevilágított egy vékonyka holdsugár. – Erőteljesen meglököm, mire ön átcsusszan az ablakon, és egy szempillantás alatt belecsobban az alant fekvő csatornába. Így zajlik a szülés, amikor a gyermek feje jó irányban van. Most viszont képzelje azt, hogy ferdén, az ablak egyik oldala felé csavarodva áll, vagy kezeivel az ablak belső párkányába kapaszkodva lóg. Még akkor sem tudnám kitolni az ablakon, ha löknék magán egy nagyot. Ha a gyerek rossz helyzetben fekszik az anyja méhében, az erős fájások és az anya toló erőfeszítése sem elegendő ahhoz, hogy meg tudjon születni. Lucia bágyadtan hunyta le a szemét. Nem valószínű, gondolta Hanna, hogy eljutott hozzá, amit mondtam. Ennek ellenére tovább folytatta a magyarázatot, legalább annyira saját magának, hogy elképzelhesse a kialakult helyzetet, mint amennyire a grófnőnek, hogy megértse. – Most képzeljük azt, hogy megragadom a vállánál fogva, és az ablak közepére nyomom. Ezután az ablak külső peremére állok, majd egy fogóhoz hasonló szerszámmal benyúlok, és kihúzom magát. – Lehetséges ilyesmi? ~ szólt Lucia alig hallhatóan. Ezek szerint figyelt, gondolta Hanna. – Mielőtt válaszolhatnék erre a kérdésre, be kell nyúlnom két ujjammal a hüvelyébe. Most fogom megtenni, két fájás között. Hanna közelebb húzta az éjjeliszekrényen álló gyertyákat, és keresgélni kezdett a vászontáskájában. Félretúrta az ezüst szülőkanalakat, és elővett egy üvegcse mandulaolajat. Kezét a gyertyaláng fölé tartotta, és egy kanálnyi olajat öntött a tenyerébe, majd az olajtól síkossá vált kezét összedörgölte, hogy felmelegedjen. Lucia túlságosan is kimerült volt ahhoz, hogy tiltakozzon, így aztán nyugodtan feküdt, amíg Hanna lenyúlt, átkarolta az egyik lábát, a másikat pedig kitámasztotta egy

nagy párnával. Miközben feltürte Lucia hálóruháját a derekáig, Hanna majdnem visszahőkölt a grófnő lábai között elterülő óriási vérfolt látványától. Giovanna ugyan nem tudott segíteni, de legalább kicserélhette volna az ágyneműt. Nagy, domború hasától eltekintve a grófnő soványnak látszott. Végtagjai egészen vékonyak voltak, mintha a méhében növekvő mohó gyermek minden táplálékot elvont volna anyjától, semmit sem hagyva neki. Hanna végigsimított a domború hason, hogy kiderítse, leszállt-e a gyerek feje a szülőcsatornába. A magzat feneke magasan fent, Lucia köldöke fölött helyezkedett el. Hanna benyúlt a grófnő lábai közé. – Most kitapintom a méhszáját, hogy megtudjam, kitágult-e már, vagy még mindig zárva van. – Hanna egy pillanatig reménykedett benne, hogy ujjai lágy, rugalmasan nyíló méhszáját, és egy gyermek fejét fogják kitapintani, de legbelül tudta: hiú remény ez azok után, amit a grófnő hasát végigtapogatva megtudott. Ha sikerülne valahogy ujjaival elérnie a baba fejét, körültapogathatná, hogy kiderítse, egyenesen áll-e lefelé. Minden alkalommal határtalan csodálatot érzett, amikor elérte a baba fejét, és megérezte a kis koponyában lüktető aprócska ütőeret. – Ne nyomjon, most még nincs itt az ideje – mondta Hanna, bár szükségtelenül. Lucia erőtlen zihálásából tudni lehetett, aligha van elég ereje ahhoz, hogy kinyomja a babát. Hanna ujjai azonban nem tapintottak semmit, beigazolódott, amitől a leginkább tartott. A gyermek feje nem illeszkedett be megfelelően a szülőcsatornába. A medencecsont felett maradt, mélyen bent a méhben, így kitapintani is csak alig, arrébb mozdítani pedig egyáltalán nem lehetett. Szülőkanalának se veheti így semmi hasznát, amíg a fej lejjebb nem száll a szülőcsatornába. Édes Istenem! – fohászkodott magában Hanna. Egyre erősebben kellett küzdenie a rátörő pánik ellen. Legszívesebben itt hagyott volna csapot-papot, és elmenekült volna, mielőtt az asszony meghal a kezei között. Életében nem látott még a grófnőnél gyengébb asszonyt. Sohasem volt még ennyire biztos a szülés tragikus végkimenetelében. Szívverése felgyorsult, kapkodva vette a levegőt. Kihúzta kezét a grófnő combjai közül, és beletörölte egy tiszta ruhába. Eszébe jutott a gróf figyelmeztetése, miszerint a gyermeket kell elsősorban megmentenie. Lucia közel van a halálhoz. Lehet, hogy egyszerűbb lenne felvágni a hasát, és kiemelni belőle a gyereket, mielőtt az megfulladna. A gyerek életének megmentése biztosítaná a gróf háláját. De vajon képes lenne-e Hanna felvágni egy olyan asszony hasát, aki minden szenvedése és fájdalma ellenére mosolyogni próbált rá, és energiát pazarolt egy erőtlen tréfára? – Arra kérem, hogy lélegezzen olyan mélyen, ahogy csak tud – utasította Hanna, – Mélyen és lassan. Aztán meglátjuk, mit tehetünk azért, hogy ez a makacs gyermek végre világra jöjjön. A grófnő feje visszahanyatlott a párnára, arca viaszfehér volt. Hanna megfogta ujjaival az asszony csuklóját. Kisvártatva találta csak meg a pulzust, amely olyan gyenge volt, mint egy kis rigó szívverése. – Istenem, segíts rajtam, vezesd a

kezemet! – mormolta Hanna jiddisül. – Mentsd meg az úrnőmet! – szólt Giovanna. – Ezt a gyereket sohasem szeded ki élve. Használd a crochetet! Hanna csendre intette Giovannát. Remélte, hogy Lucia túlságosan kábult ahhoz, hogy megértse a szavait. A crochet ugyanis egy éles horog volt, amit akkor használtak, amikor már biztosak voltak benne, hogy a gyerek nem tud megszületni. Ilyenkor az elülső kutacsnál lyukat vájtak a gyerek fejébe, ahova azután a bába be tudta dugni ujjait, és ki tudta húzni a halott magzatot az édesanyából. Nem, gondolta – Hanna, ha már használnom kell valamilyen eszközt, az a kés lesz. Megöli az anyát, és megmenti a gyermeket. Ha Hanna a gróf utasításával szemben a grófnő életét menti meg a crochet használatával, úgy nemcsak a törvény védelmét, de a fizetségét is elveszíti. Jobb lesz, ha eltávolítja Giovannát a szobából. – Kérlek, hozz tiszta ágyneműt! Próbáljuk meg kényelmesebbé tenni asszonyod számára a helyzetet. – Giovanna egyedül a magzat feldarabolásához értett. Csoda hát, hogy Lucia annyi sikertelen szülést szenvedett végig? Hanna csak akkor jött rá, hogy meg sem kérdezte, elment-e a magzatvíz, amikor Giovanna már elhagyta a szobát. Felemelte a takarót, és végigsimított a lepedőn. Csak vért érzett, magzatvizet nem. Megragadta a széken fekvő táskáját, kivette belőle a vas kést, majd Lucia párnája alá rejtette. Kéznél lesz, ha fel kell vágnia a grófnő hasát. Lucia szeme kinyílt, és elhaló hangon suttogta: – Meg fogok halni? Méltó büntetés lenne a bűneimért. Mi értelme van az életemnek, ha nem tudok örököst szülni a férjemnek? – Mondandója végeztével feje hátrahanyatlott, teste elernyedt, mintha az élet is kiszállt volna belőle. Ugyan miféle bűnei lehetnek ennek a lázas, köhögő asszonynak? Hanna megcsókolta a grófnő homlokát. Égett faggyú szaga keveredett vér és folyás szagával. – Fáradt és csüggedt, asszonyom, de korai még feladni a reményt! – Ha valami csoda folytán a grófnő túl is éli, ez lesz az utolsó szülése. Az ő korában a méh körüli ínszalagok és izmok merevvé válnak, és nehezen engednek a nyomásnak. – Él még a gyermek? – kérdezte Lucia. – Már egy ideje nem érzek mozgásokat… – Ám mielőtt Hanna válaszolhatott volna, becsukta a szemét. Arca eltorzult, ahogy hasa megkeményedett, majd teste megvonaglott a fájdalomtól. A fájás néhány pillanatig tartott, majd a grófnő kimerülve hanyatlott vissza párnájára. – Nem tudom megmondani, hogy a gyerek életben van-e, amíg meg nem hallgatom a szívverését. Ha fülét a grófnő hasára szorítja, és nem hallja a baba szívverését, akkor használni fogja a crochetet, feldarabolja a magzatot, és végtagonként kiszedi az asszonyból. Akkor talán Luciának lesz némi esélye a túlélésre. Ellenben, ha a gyermek életben van, akkor fel kell vágnia Lucia hasát, a kiömlő vérzuhatagból ki kell halásznia a gyereket, mielőtt meghal. Hanna az arcához szorította a grófnő kezét, amíg tartott az újabb fájás. Amikor a grófnő hasa ellazult, Hanna rászorította a fülét, és várta, hogy meghallja a baba

szívverésének lüktető hangját. Csendben hallgatózott tovább. Lejjebb helyezte a fülét, a grófnő köldöke alá, és megint várt. Semmi. Ezután egészen fent, az egyik mell alatt próbálkozott. Ezúttal mintha hallott volna valami gyenge dobogást, de nem hitt a fülének. Talán a képzelete játszik vele? Nem, megint hallotta a hangot, egy apró kis lény halk szívverését. De nagyon lassú és erőtlen volt. A gyerek haldoklott. A grófnő is halálán volt. Hannának nem maradt ideje tétovázni. Fel kell nyitnia Lucia hasát, benyúlni, és kiemelni a gyereket. De vajon képes-e arra, hogy kibelezze a grófnőt, akár egy bárányt pészah előtt? Ha végrehajtja ezt a borzalmas tettet, övé lesz a kétszáz dukát, és Izsák végre visszatérhet hozzá. Végül is mit számít neki egy keresztény asszony élete? A gróf jóváhagyná, a grófnő pedig már megadta hozzájárulását. Isten megbocsátana. De vajon Hanna megbocsátana-e saját magának? Kihúzta a kést Lucia párnája alól. Üvegcséjéből egy kis olajat cseppentett a kés pengéjére, amit aztán ide-oda forgatott, hogy az olajréteg szétterüljön az egész felületén. Ezt követően elővette táskájából a fenőkövét, és miután arra is cseppentett egy kis olajat, gyors körkörös mozdulatokkal megélezte a kését. Hallatszott, ahogy a kés súrlódik a kövön. Hanna felpillantott Lucia arcára: vajon meghallotta-e a zajt, de a grófnő mozdulatlan maradt. Hanna két ujját Lucia nyakára helyezte, de nem tudta kitapintani a pulzust. Az ágy melletti asztalkához hajolt, levett róla egy ezüst hátlapú tükröt, és a grófnő ajkaihoz tartotta. A kis tükör nem homályosodott el a párától. Lucia meghalt. Nem volt értelme tovább késlekedni. Ismét kézbe vette kis üvegcséjét, és beolajozta a grófnő domborodó hasát. A kése hegyével vonalat húzott az olajban a köldöktől lefelé a medencecsontig. Felemelte kését. Ebben a pillanatban Giovanna lépett be a szobába, kezében egy halom friss ágyneművel. Megtorpant, és mereven bámult Hannára. – Üdvözlégy Mária, malaszttal teljes, az Úr van teveled, áldott legyél te, és méhednek gyümölcse… – Bocsáss meg, azért, amit most tenni fogok, cara! – suttogta Hanna. Giovanna élesen szívta be a levegőt, majd elnézett az ablak felé. – Édes Istenem, szilárdítsd meg a kezemet! Ne engedd, hogy túl mélyre vágjak, és megsebesítsem vele a gyermeket! Ne engedd, hogy túl sekély legyen a vágás, és a méh zárva maradjon, és ne tudjam kivenni a gyermeket, mielőtt belefulladna anyja vérébe. Segíts felhasítani ennek az asszonynak a hasát, olyan ügyesen, mintha barackot feleznék, hogy kimagozzam! – Hanna szíve dübörgőit a mellkasában. – Amikor a vér majd spriccelni kezd a hasából – szólt Hanna Giovannához vászonruhával töröld le az arcomról, hogy tisztán láthassak, hova kell nyúlnom a baba fejéért és válláért. Hanna készen állt, de ekkor hirtelen csengeni kezdett a füle, a szoba pedig elsötétült körülötte, mintha minden fény kialudt volna. Hullámokban tört rá a szédülés, lábai többé nem tartották meg.

– Bocsáss meg, Istenem! – suttogta. – Nem tudom megtenni. – A kezéből kihulló kés nagyot csörrent, ahogy a mozaik padlóra esett, és az ágy alá csúszott. Hanna térdre rogyott, és beletemette arcát a selyem ágytakaróba. Egész teste remegett, vállai rázkódtak a feltörő zokogástól. Ekkor valami lehelet finoman megérintette a fejét, mintha egy lepke telepedett volna a hajára. Biztosan Lilith jött – gondolta –, hogy félrelökve őt végre magának követelje a grófnőt. Egy kéz cirógatta meg Hanna haját: Lucia vékony, meleg ujjai simították vissza egyik rakoncátlan tincsét a füle mögé. Hanna pattanásig feszült idegei kisimultak, megszűnt a felgyülemlett feszültség. Legszívesebben így maradt volna, fejét a selyem ágytakaróba temetve, sodródva az árral, de Giovanna megragadta karjánál fogva, és talpra rántotta. – Szűz Mária, a grófnő életben van! Tegyél valamit! Megkönnyebbülés öntötte el Hannát, kisimította cioppàját, és vett egy mély lélegzetet. Mandulaolajat kent a kezére, majd két ujját bedugta a szülőcsatornába; remélte, a gyerek végre megfelelő helyzetbe mozdult. A magzatvíz még mindig nem ment el, a méh nedves maradt – legalább valamiben szerencséjük volt. Így, hogy a baba rossz irányban feküdt, lehetetlen lett volna megváltoztatni a helyzetét, ha elfolyik a magzatvíz. Hanna olajtól sikamlós mutató- és középső ujjával még mélyebbre nyúlt Lucia combjai között. Végigtapogatta a méhhez vezető utat, de mielőtt elérhette volna a méhszáját, keze beleütközött valamibe, amitől a legjobban rettegett. Egy aprócska, erőtlen kézbe.

Negyedik fejezet



Múltak a pillanatok, fejük felett sirályok rikoltoztak, József keze már-már olyan erősen szorította Izsák karját, mint a vasgyűrű a bokáját. Hát senki sincs a tömegben, aki legalább egy kis szánalmat érezne iránta, és megmentené ettől a faragatlan gójtól? Jelentéktelen összegről volt csupán szó, de a tömeg látva, hogy további izgalmakra nincs kilátás, elvesztette az érdeklődését, és kezdett szétszéledni. Végül előlépett egy szőke nő, széles, szögletes arccsontja alatt apró gödröcskék csinosították arcát. – Itt van öt scudi, amiért megáldott, nővér! – mondta. Assunta elfogadta az érméket, és köszönetképpen fejével alig észrevehetően biccentett. Ezután odadobta a pénzt Józsefnek, és lehúzta Izsákot a kocsiról. József a szőke hajú nőre meredt. Nekilódult, mint aki követni akarja, de a nő hamar beleveszett a tömegbe. Assunta nővér Izsák karjaiba dobta fehér kutyáját. – Fogjad, amíg idehozom a szekeremet. A kutya, amint megérezte Izsák mosdatlan testének szagát, izgalomba jött, ficánkolni kezdett a férfi kezei között, és összevissza nyalogatta az arcát. Assunta hamar visszatért szekerével, amelynek több padlódeszkája is hiányzott, és amit egy ínpókos deres kanca húzott. Izsák hóna alatt a kutyával felmászott a kocsira. Csendben szemügyre vette új gazdáját. A nővérnek olyan vastag volt a csuklója, hogy Izsák bicepszével vetekedhetett, arca pedig olyan durva és szögletes, mint Málta maga. A tiszta víz, a friss levegő, az imádságok és az egészséges táplálkozás hatására a vallettai nővérek szemmel láthatóan masszív, erős asszonyokká váltak. Vajon milyen asszony lehet ez a nővér? – tűnődött el Izsák. Ezekkel a nagy kezekkel és lábakkal, valamint mély hangjával – egyáltalán nő vagy férfi? Vagy a köztes neműek valamelyik csoportjába tartozik, miközben mindkét nemből a legkevésbé vonzó tulajdonságokat örökölte? Hanna lágy hangjával, selymes hajával annyira különbözött Assunta nővértől! Csendben, zötykölődve követték a part menti utat, míg végül Assunta rákanyarodott egy ösvényre, amely egy tengerre néző, de minden bájt és eleganciát nélkülöző, lélektelen épületcsoport felé vezetett. Izsák mély lélegzetet vett, majd körülnézett. A fenyőfa, vadrózsa és sós tengervíz illata keveredett, a levegőben. Izsák gratulált magának jó szerencséjéhez. A közeli domboldalt takaros szőlőskert borította. A kápolna mögött elterülő mezőn narancsfákkal teli gyümölcsöskert virágzott. Kövér, basáskodó tyúkok kapirgáltak az udvaron. Egy nővér várt rájuk. Assunta a kezébe dobta a gyeplőszárat, majd a kolostor konyhájába vezette Izsákot. A fal mellett paszternákkal, répával és hagymával teli zsákok sorakoztak. Érlelődő marhahús lógott a plafonra erősített kampóról. Ennél

rosszabb helyen is eltölthetném azt az időt, amíg a Társaság megállapodik a váltságdíjról, gondolta Izsák. Assunta levetette kendőjét, hátratolta apácafátylát, barna hajának egyik rakoncátlan tincse elszabadult, majd nekilátott kenyértésztát készíteni. Egy óriási tálba több maréknyi lisztet mért, majd falapáttal vizet és aludttejet kevert hozzá. Azután addig dagasztotta az egyveleget, amíg az el nem érte a megfelelő állagot, kecskegida nagyságú cipót formázott belőle, majd felemelte a feje fölé, és lecsapta maga elé az asztalra. Izsák csak állt, tétlenül lógatta kezeit, és azon gondolkodott, hogyan is tehetné hasznossá magát. A tészta ragadósnak látszott, mintha még egy kis liszt hiányozna belőle. – Köszönöm, hogy megvásárolt! – szólalt meg Izsák, miközben a konyhaszekrényből egy zsák lisztet vonszolt a konyha közepére, a nő közelébe. – Megmentette az életemet. – Amióta megérkezett Máltára, most volt először hálás valamiért. – Isten megjutalmazza könyörületességét. Izsák hónapok óta nem evett már olyan kenyeret, amelyben ne nyüzsögtek volna a kukacok. A szoba közepén álló asztalon szőlővel csordulásig teli tálat látott. Egy kukacos almát leszámítva gyümölcsöt azóta nem evett, hogy elhagyta Velencét. Assunta a lisztes zsákról tudomást se véve egy pillanatra abbahagyta a dagasztást. – A szőke hölgynek is megköszönheted a tömegből, ha még egyszer összeakadsz valahol vele. Ha jól tudom, Gertrudisnak hívják. – Választ nem is várva folytatta: – Közismert személyiség. – Visszatűrte izzadságtól csapzott hajtincsét az apácafátyol alá. – Bűn lett volna hagyni, hogy József vegyen meg. – Nehézkesen elfordította törzsét, hogy apácafátyla ellenére láthassa Izsákot. Szeme megvillant. – József és én már többször összekülönböztünk, de mindig túljártam az eszén. – Ne örvendezz ellenséged veresége felett! – idézte Izsák a Tórából. – Milyen igaz – felelte a nővér de milyen nehéz betartani. Izsák szerette volna, ha a nővér odafordítja fejét, és ránéz beszéd közben, hogy olvashasson az arckifejezéséből, de a nő vaskos testalkatából fakadóan esetlenül, nehézkesen mozgott. Mintha páncélt viselt volna, fejét csak törzsével együtt tudta fordítani. Az apáca által használt máltai nyelvjárás csupa puha magánhangzóból és durva réshangból állt. Izsák néhány ismeretlen szónak ki tudta következtetni az értelmét, de voltak szavak, amelyeket egyáltalán nem értett. – A biblia nem tiltja a rabszolgaságot – mondta Assunta. – Sőt, valójában azt mondja: „Rabszolgák, félelemtől reszketve és őszinte szívvel engedelmeskedjetek e világi uraitoknak, mintha Krisztusnak engedelmeskednétek!”. – Újabb ütést mérve a tésztára tovább folytatta a dagasztást. – De a Biblia azt sem engedi, hogy tétlen maradj, ha látod, hogy valami helytelen cselekedetet készülnek elkövetni. Tudom, hogy József megölt volna. – Belecsapta mindkét öklét a tésztába, és óriási lyukat vájt annak a közepébe. – Tudnod kell – mondta, miközben lisztes ujjával a tengerpart felé bökött-, hogy a máltai lovagok már évek óta rettegésben tartják a Málta körüli tengereket. Nem jobbak már a közönséges útonállóknál. – Kézfejével megdörgölte arcát, lisztes csíkot hagyva az állán. – Igen, segítettem rajtad, ahogy már másokon is. – Assunta lecsippentett egy darabot a tésztából, és fehér kutyájának nagyra tátott rózsaszín szájába dobta. – Megvan rá az

okom. Izsák velencei nyelvjárást beszélt, és úgy tűnt, ha lassan artikulál, a nő megérti. – Hogyan háláljam meg, amit tett értem? – Kitekintett az ablakon. – Megmetszhetném a szőlőket, segíthetnék szüretelni. Biztosan jól jönne még egy dolgos kéz. – Ne köszönd, hogy megvettelek. Nem vagyok könyörületes, vagy legalábbis nem olyan módon, ahogyan az egy apácától elvárható lenne. Ha jószívűségemmel nem is tudok a mennyekbe jutni, helytelen dolgok jó irányba terelésével még biztosíthatom a mennyországba emelkedésemet. – Összeszedte a tészta szétszóródott darabjait, majd tenyerébe gyűjtve egy tányérra tette őket. – Indítékától függetlenül a micvá az micvá – felelte Izsák. A nővér olívaolajat dörzsölt a tészta tetejére, majd egy agyagedénybe helyezte, hogy megkeljen. Megveregette a tetejét. – A ma esti kenyér. Rengeteg nővérünk van, és mindegyik éhes lesz a kertészkedéstől és a gyümölcsösben végzett munkától. – Assunta ezután kivett egy hagymát az egyik vászonzsákból, és elkezdte felvágni apró darabokra. – Dolgos ember vagyok, és könnyen tanulok – mondta Izsák. – Ismerem a kettős könyvelés velencei módszerét. Vezethetném a könyveléseteket. – A mi fogadalmunk a szegénység, a jótékonykodás és az engedelmesség – felelte Assunta, majd késével Izsák felé intett. – Nincsenek számlakönyveink, és nincs mit elszámolnunk. – A nő olyan jót nevetett saját szellemességén, hogy végül már köhögni kezdett. Miután lecsillapodott, beletörölte kezét a kötényébe, majd további tennivalók után nézett a konyhában. – Akaszd le a rozmaringot, és aprítsd fel! Caterina nővér nemsokára megjön, majd ő segít nekem befejezni az étel előkészítését. Izsák levette a mennyezetről lógó fűszert, összegöngyölte a kezében, majd orrához emelte. A rozmaring illatának hatására megrohanták az emlékek: szedérkor a vacsora, a sült bárányhús zamata. Hirtelen honvágy tört rá. Fogta a kést, és hozzálátott az aprításhoz. – A feleségem, Hanna is termeszt rozmaringot az ablakpárkányra kitett cserépedényben. Assunta egy darabig figyelte, hogy a férfi milyen esetlenül bánik a késsel: a fűszernövényt egyenetlen darabokra nyiszatolta. – Nem úgy kell, hanem ilyen kis darabokra. – Kivette a férfi kezéből a kést, és apró egyenletes darabokra vagdalta a növényt. Miért olyan ügyes a kezem, amikor írásról, könyvekről vagy feleségem dédelgetéséről van szó, gondolta Izsák, és miért lesz annyira ügyetlen, amikor olyan egyszerű feladatot kell elvégeznem, amit még a legostobább ember is meg tud csinálni? Mintha az udvarról betévedt kakas is az ő kétbalkezességén gúnyolódott volna. A kelt tésztából áradó élesztő illata belengte a konyhát. Nemsokára kisütik a tűzhely feletti sütőben. Izsák szájában összefutott a nyál. – Mihez értesz még? – Fűszerek és faáru eladásához és vételéhez.

– Ami meglehetősen problémás dolog, ha egyikkel sem rendelkezel – jegyezte meg Assunta nővér. Izsák kitekintett a konyhaablakon, és észrevett a kolostor udvarán egy eperfát. Rögtön eszébe jutott a selyemhernyópetéket tartalmazó kis vászonzsákja, amely biztonságban lapult nadrágja övrésze alatt. A mohó kis hernyók nemsokára kikelnek, és táplálékra lesz szükségük. – Van itt még valami, amivel talán segíthetek… az ön közreműködésével. Van néhány selyemhernyópetém. A hernyókról nem tudok valami sokat, de a selymet jó áron el lehet adni. Talán együtt kitalálhatunk valamit, hogy hogyan tenyészthetnénk őket. Legalább valami mással is kereskedhetne ez a sziget, mint zsidó rabszolgákkal. – Izsák – nézett fel munkájából a nővér, ezúttal elég sokáig, hogy találkozzon a tekintetük –, Málta katonai erődítmény. A katonák és a szerzetesek nem viselnek selymet. Nemes hölgyeket sem találsz, akik selyem báli ruhában illegetnék magukat. Ezen a szigeten egyszerű emberek élnek. Marha- vagy birkabőrrel kellene a táskádat teletömnöd, nem selyemhernyópetékkel. – A nővér a konyha sarkába ment, és felemelt egy faggyúcsomókkal tarkított birkabőrt. – Ez hasznos – mondta, és olyan közel tartotta a bőrt Izsák arcához, hogy a férfi megérezte az avas lanolin szagát, és látta, hogyan fénylik a zsír a nő ujjain. – A selyem a sziget urának, a nagymesternek való. Nekünk marad a gyapjú. – Tudok írni és olvasni – mondta Izsák. Mielőtt bővebben is kifejthette volna, a nő megveregette a férfi kézfejét, lisztes foltot hagyva rajta. – Remek. Kölcsönadok egy lúdtollat és egy darab pergament, te pedig kirakhatsz egy „Tilos az átjárás” táblát a konyhaajtóm elé, hogy ne jöjjenek be a tyúkok. – ‘Megigazította a kötényét. – Amíg el nem készülsz, addig nekem kell kikergetnem őket. A kakas elszaladt Izsák mellett. – Na de elmondom, hogy miért is vettelek meg valójában – kezdte a nő. – Családom a Castile-La Mancha-i Toledóból származik. Hozzád hasonlóan eretnekek voltak. Nyolcvan évvel ezelőtt kikeresztelkedtek. Nem saját akaratukból döntöttek így. Ferdinánd király és Izabella királynő kényszerítették a zsidókat, hogy áttérjenek. Kellemetlen érzés fogta el Izsákot. Ha Assunta családja valóban conversos volt, akkor a nő számára fontosabb vallásossága bizonyítása, mint a legtöbb kereszténynek. – Igen, tudom. Az alhambrai ediktumról beszél – felelte a férfi. – Áttérés vagy száműzetés. De nem minden zsidó keresztelkedett ki. Rengetegen menekültek Velencébe. A velencei gettó tele van spanyolországi zsidóval, szefárdokkal. Konstantinápolyba is sokan menekültek. A nővér Izsák válaszáról tudomást sem véve folytatta. – Az, hogy nem ismered a keresztény tanítást, megbocsátható bűn, de csak akkor, ha senki sem veszi a fáradságot, hogy oktasson téged. – Assunta kivett egy almát az asztalon álló tálból, kettévágta, és a kés hegyére tűzve Izsák felé nyújtotta az egyik felét. – Egyél. A gyümölcsöskertünkből való. A férfi beleharapott a piros almába. A kicsorduló édes gyümölcslé elárasztotta a száját. Ha a nő egy kicsit elhallgatott volna, tökéletesen kiélvezhette volna a nektár ízét.

Assunta megette a maradék almát. – Azt választottam küldetésemnek, hogy a rendelkezésemre álló kevéske pénzből zsidó rabszolgákat veszek, és megszabadítom őket eretnek meggyőződéseiktől. Jámbor nővéreim közül sokan, így például Caterina nővér is, új keresztény. Veled is ez a tervem. – Assunta ruhája aljába fényesre dörgölt egy másik almát is. – Tehát – mondta, miközben nagy fehér fogával beleharapott a gyümölcsbe –, beszéljük meg halhatatlan lelked üdvözüléséhez vezető utat, azt, hogy miként is hajtsuk végre áttérésedet. Az áttérésemet? – döbbent meg Izsák. Ha át is térne, a keresztények is úgy néznének rá, mint egy marranóra, egy maradékok közt turkáló disznóra. Népe pedig gyáva árulónak tartaná. A lovagok mindent elvettek tőle – a szabadság méltóságát, minden vagyonát. Zsidónak lenni, és reménykedni abban, hogy valaha még láthatja Hannát – csak ez maradt neki. A konyha sarkában csipegető kakas felrikoltott, majd kiszáguldott az ajtón. Izsák már azt fontolgatta magában, hogy követi, de az asztalon hívogatóan állt előtte a tál alma, és hamarosan a kenyér is kisül. Milyen régóta nem evett már frissen sütött kenyeret! – Általában nem helyénvaló, hogy férfi éljen a kolostorunkban – kezdte Assunta. – De ha elfogadod Jézust megváltódnak, és áttérsz, beszélek a püspökkel, hogy ez alkalommal tegyen kivételt. Menedéket, ételt és munkát adok neked. Kisöpörheted a kápolnát, és segíthetsz a mosásban. Jóképű férfi vagy, vagy legalábbis az leszel, ha megint rendesen fogsz enni. Egy ilyen ember nagy kísértést jelenthet novíciusaink számára, akik közül sajnos többen nem ájtatosságuk miatt kerültek ide, hanem mert családjuk nem tudott hozományt biztosítani számukra. Így aztán árgus szemekkel figyellek majd, mint ahogy egy juhászkutya őrzi a birkanyájat. Alhatsz majd a pajtában. Nos, mit szólsz hozzá? Kényelemben élhetsz, amíg kifizetik a váltságdíjadat. – Amikor látta, hogy a férfi nem válaszol rögtön, hozzátette: – Vagy inkább Valletta utcáin szeretnél kéregetni? Izsák eddigi tapasztalatai meglehetősen kőszívűeknek mutatták a máltaiakat, ha rajtuk múlik, koldusként alighanem éhen fog halni. – Népem rabszolgaként élt a fáraó földjén. Az ősi izraeliták kitartottak, és győzedelmeskedtek. Én is azt fogom. – Szavai még saját fülének is naivnak hatottak. – Bolond vagy. Térj át! Nem fogod megbánni a döntésedet. Jobban járok, gondolta magában a férfi, ha nem teszem ellenségemmé ezt a nőt. Megköszörülte a torkát. – Talán majd egyszer. Addig is – felemelte a kést – befejezem a rozmaring aprítását. – Nem érted – mondta a nő, és kivette Izsák kezéből a kést. – Ha nem térsz át, nem maradhatsz itt. Jelenléteddel bemocskolod a felszentelt földet. Ezt nem engedhetem meg. – Assunta kimért pillantást vetett rá. – A boldog élet lehetőségét kínálom neked, mind e világon, mind a mennyekben. Ahogy Krisztus urunk is mondja: „Kövess, és örökké tartó életet adok neked.” – Hálás vagyok mindazért, amit tett értem, nővér, de nem térhetek át. – Nem lenne helyes nyíltan válaszolni, gondolta Izsák. Legszívesebben ráordított volna a nőre: „Akkor térek majd át, ha visszanő a fitymám!” – de a fityma szó biztos megbotránkoztatta volna az apácát. A keresztények rögtön finnyásak lettek, amint intim testrészek, mint például a fityma vagy azok váladékai kerültek szóba; nem illett beszélni a nők havi vérzéséről sem.

Ugyanakkor imádták Krisztus keresztre feszítését ábrázoló festményeiket, amelyeken Jézus kezéből és lábából csepeg a vér, fejbőrébe tövisek szúródnak. Izsák képtelen volt megérteni a gójok gondolkodásmódját. Tehát ez az ára a keresztény könyörületességnek: ételt és hajlékot kap a nővértől, de csak akkor, ha áttér. Érezte, ahogy arcába szökik a vér. De rabszolga volt, így nem tehette meg, hogy dühös lehessen. Az ő feladata a túlélés volt. Talán az segít, ha eltereli a szót, ahogy azt a gyerekekkel is szokták csinálni. – Olvashatnám nektek a Bibliát – ajánlotta Izsák. – Ezzel talán hasznosabb lehetnék a számotokra, mintha répákat húzogatnék, vagy kecskéket gondoznék. – És mégis honnan vegyek Bibliát? Nem tartunk könyveket a kolostorban. – Assunta türelmetlenül nézett Izsákra. – Az Örök Élet ajándékát kínálom neked. Persze, és vele együtt a Szeplőtlen Fogantatás csodáját, a kenyér és halszaporítás csodáját, valamint Lázár feltámasztását. A gójok hiszékenysége nem ismert határokat. Izsák nem szólt egy szót sem, mire Assunta arcvonásai megkeményedtek. – Ugyan már! Miért ragaszkodsz ennyire egy ilyen nevetséges valláshoz? Egy olyan valláshoz, ami szerint a disznóhús nem alkalmas emberi fogyasztásra. Ami szerint megsértem Istent, ha ugyanazon étkezés alkalmával sajtot is és húst is eszem egyszerre. Egy olyan valláshoz, amely előírja – itt a nő elpirult, amit Izsák egyszerre talált meghatónak és groteszknek –, hogy a nők minden hónapban megtisztítsák magukat, mielőtt visszatérnek a hitvesi ágyba? De legalább jobban ismeri a zsidó vallást, mint általában a keresztények, gondolta magában a férfi. – Nemcsak ételt és menedéket kínálok neked, hanem annak a lehetőségét is, hogy végre lemondj egy olyan vallásról, amely mindig is csak megvetés és gyűlölet tárgya lesz. Izsák csendben figyelte a nő elszánt arcát, és közben eltöprengett a jövőjéről. Életben kell maradnia, ha vissza akar menni Hannához. Tettetheti-e vajon az áttérést? Képes-e kettős játékot űzni egy olyan fontos dologban, mint amilyen a hit? A Ferdinánd király és Izabella királynő által erőszakkal megtérített szefárd zsidók közül sokan titokban tovább gyakorolják vallásukat. Vajon ő, Izsák képes lesz-e erre? Az ember mindaddig nem ismeri képességeinek határait, amíg ki nem próbálja őket. Isten megértené, és megbocsátana. Végül is egy próbát megér. Izsák belekapaszkodott a konyhaasztal szélébe, és megpróbált térdre ereszkedni. A keresztények ugyanis így imádkoztak: térden állva, fejüket lehajtva, kezüket összekulcsolva – minden mozdulatukkal Isten előtti megalázkodásukat fejezték ki. Az ember semmi, Isten mindenható. Ízületei tiltakoztak, mintha a velencei gettó kapujának sarokvasához hasonlóan berozsdásodtak volna. Hirtelen megrohanta az emlék, ahogy a rabbi villámsebesen kántálja a reggeli imát. Izsák kinyújtotta kezét Assunta nővér felé, és nekikezdett az egyetlen keresztény imának, amit ismert, a miatyánknak. – „Miatyánk, ki vagy a mennyekben… Izsák tovább mozgatta a száját, de nem jött ki több hang a torkán, csak tátogott, mint egy partra vetett hal. Assunta letérdelt mellé, és folytatta az imát, hogy bátorítsa a férfit. – „Szenteltessék

meg a Te neved… Izsák még egyszer nekifutott, megpróbálta a nő után ismételni a szavakat, de nyelve, mintha ólomból lett volna, meg se moccant. Érezte, ahogy elönti a szégyen, s már-már lebénítja. Mindig a leggyengébb emberek hódolnak be elsőként. Ő pedig itt térdel, és egy keresztény apáca kezét fogja – micsoda gyávaság! – Nővér! – szólalt meg Izsák. – Zsidó vagyok, és nem tudok másképp viselkedni. – Feltápászkodott, és leseperte a térdére tapadt száradt tyúkszart. Assunta is felállt. – Ebben az esetben, sajnállak oktalanságodért, de minden jót kívánok. Nehéz életed lesz, ez az éghajlat kíméletlen. Napközben éget a nap, éjszaka viszont megfagysz, ha nincs meleg ruhád és takaród. Hát még a téli hónapokban! A tenger felől állandóan hideg szél fúj, és sokan halálra fagynak. – Odament a fal mellett álló szekrényhez, kivett belőle egy egyszerű, fa rózsafüzért, és Izsák felé nyújtotta. – Fogd! Emlékeztetni fog az ajánlatomra. Most ugyan nem voltál hajlandó áttérni, de jegyezd meg, néhány hónap múlva könyörögni fogsz, hogy tanítsalak katekizmusra. Visszautasítani egy ajándékot, főként annak, aki megmentette az életedet, megbocsáthatatlan vétek. Így hát Izsák elvette a rózsafüzért. – Ne haragudjon, nővér, de nem lennék jó keresztény. – Erről a szigetről lehetetlen elmenekülni. Még a gondolatát is verd ki a fejedből! – Nem gondoltam szökésre – hazudta Izsák. – A velencei Rabok Kiszabadításának Társasága egyfajta adóból tartja fent magát: minden hajóra szálló velencei zsidó kereskedő a rakománya értékének megfelelő összeget fizet be. Majd ők kiváltanak engem. – Akkor jó. Ha körbesétálsz a városban, magad is láthatod, hogy a kikötőben a lovagokat szolgáló őrök járőröznek. A hajóskapitányok pedig nem fognak felengedni a hajójukra, mivel nem vállalják azt a kockázatot, hogy összeütközésbe kerüljenek a nagymesterrel. Ha egyikük felengedne, és elkapnák, azonnal kitiltanák a kikötőből: többet nem vehetne itt fel sem vizet, sem élelmiszert. Márpedig a Levantéba tartó hajók közül egy sem képes megtenni a hosszú utat anélkül, hogy meg ne álljon Vallettában. Városunk az egyik legfontosabb élelmiszer-ellátó kikötő. Nesze! – mondta a nő, és a férfi mellkasának dobta a báránybőrt. – Már úgyis kezdett bűzleni. – Assunta ezután leöblítette kezét a sarokban álló vödörben. – Menjünk! Izsák elfogadta a bőrt, miközben azon morfondírozott, hogy vajon mi hasznát fogja venni. Bárcsak inkább egy csirkét adott volna – gondolta Izsák –, de még az az inas, öreg kakas is jobb lett volna. – Megtiszteltetésnek venném, ha megengedné, hogy egyszer majd írhassak önnek. Ön az egyetlen ezen a szigeten, aki valami jó szándékot mutatott irántam. – Izsák, nem fogsz addig élni, hogy kedves leveleket írogass, vagy Bibliát olvasgass nekem. A gályát senki sem éli túl. – Ezt meg hogy érti? – Visszaadlak Józsefnek. A gálya evezőjéhez kötve másként tekintesz majd a világra. – Kérem, csak Józsefnek ne! – könyörgött Izsák. – Szükségem van a tizenöt scudira..

– A Társaság meg fogja fizetni a tizenöt scudiját. Csak engedjen el, valahogy majd szerzek ételt, és elleszek. – Nincs időm veled vitatkozni – felelte a nő, és kivonult az udvarra, ahol a szekér állt. A szekér elé befogott ló jóízűen ropogtatta etetőzsákjából a zabot. – Józsefnek most a kikötőben kell lennie. Menjünk! A nő arckifejezéséből Izsák egyből tudta, hogy felesleges tovább próbálkoznia, úgysem fog engedni. Megfogta báránybőrét, és követte a nővért, miközben még egy utolsó pillantást vetett az asztalon álló almás tálra és a kelt tésztára. – Köszönöm a segítségét. Szeretnék kérni még egy szívességet, ha lehet. Nincs hova tennem a selyemhernyópetéket. Nem fogják önt zavarni. Ha kikelnek, küldessen értem – mondta Izsák, és megpróbálta a nő kezébe nyomni a kis szövetzsákot. – Nem akarom, hogy összepiszkítsák a konyhámat. – Kérem, vegye el őket! Nincs semmi dolga velük, csak melegen és szárazon kell tartani őket. Assunta végül egy mártír arckifejezésével felsóhajtott. – Rendben. Látom, elhatároztad, hogy mindenképp az én felügyeletemre bízod őket. – Száját vékony vonallá préselte, úgy szűrte a fogai közt: – Add ide őket! Izsák kiszedte a nadrágja dereka alá bújtatott zsákot, és odaadta a nőnek. Az betette a ruhája ráncai közé, majd rezzenéstelen tekintettel meredt a férfira – feje nyaka merevsége miatt csak nehézkesen, vaskos törzsével együtt fordult. Ekkor azonban mintha valami jobb jutott volna eszébe, sarkon fordult és visszament a házba. Izsák a konyhaajtón keresztül követte a tekintetével. Assunta odament a tűzhelyhez, kivett egy téglát a falából, beletette a zsákot az így keletkezett résbe, majd visszatette a téglát a helyére. Izsák már mászott volna fel a szekérre, de Assunta megrázta a fejét, és levette a hámot a kancáról. – Szegény kis kancám nagyon kimerült. – Intett Izsáknak, majd fogta a nyakhámot, és a férfi nyakába akasztotta. A gyeplőszár Izsák oldalát verdeste. – Nem illik éppen tökéletesen rád, de arra jó lesz, hogy elvigyél minket a városba. Assunta a kocsirúdhoz rögzítette a farhám hevederét, a farokszíjat pedig Izsák felé vezette. A férfi egy szörnyű pillanatig azt hitte, hogy a nővér mindjárt intim részei köré tekeri a szíjat, de csak betűrte a nyakhámba, hogy ne legyen útban. – A lovamnak pihenésre van szüksége. Neked pedig nem árt egy kis gyakorlás, ha túl akarod élni a kemény munkát. – Assunta felmászott a szekérre, majd a gyeplővel rácsapott Izsák hátára, jóval erősebben, mint bármikor a lovára. – A férfi nekiveselkedett, de alig húzta pár lépésnyit a kocsit, az út máris emelkedni kezdett. Remegve állt meg, de a szekér rögtön azzal fenyegette, hogy visszahúzza, és az árokba rántja őket. Izsák egyedül azt a báránybőrt tudhatta magáénak, amelynek bűze még így, a szabad levegőn is csípte a szemét. A hám fájdalmasan vágott a nyakába és a vállába. Krisztus menyasszonyának igaza volt. Halott lesz, mielőtt véget érne a hét.

Ötödik fejezet



Hanna finoman megszorította a kis kezet, és imádkozott, hogy visszahúzódjon a méhbe. Először csak gyengéden nyomkodta, nehogy a magzatvizet tartó burok megrepedjen. Azonban a kezecske meg sem moccant, így Hanna újra megszorította – ezúttal erősebben. Ujjai között egy apró magnál nem nagyobb kis körmöt érzett. A gyermek ekkor alig érzékelhetően megrezzent. Még élt, de szervezete már nagyon gyenge volt. Hanna ismét szorított egyet a kis végtagon, mire az megmozdult. Hanna meglepetésére a méh hirtelen összehúzódott, és egy újabb fájás következett. Kihúzta ujjait a grófnő combjai közül, és várta, hogy a méh ismét ellazuljon. A fájás gyengének és erőtlennek bizonyult. Igen, Lucia még életben van, gondolta magában Hanna, de vajon meddig? Ismét benyúlt a grófnő hüvelyébe, hogy megkeresse az apró kis kezet, de legnagyobb megkönnyebbülésére az már visszahúzódott a méh biztonságos mélyére. Ekkor kitapogatta a méhszáját, és érezte, hogy eléggé kitágult már ahhoz, hogy a gyermek feje beilleszkedhessen. Hiába tág azonban a méhszáj, amíg a fej rossz irányban áll, nem tud alászállni, és esély sincs arra, hogy a gyermek élve jöjjön a világra. Giovanna ott állt Hanna mellett, az ágyneműhalmot a lábához ejtette. – A grófnő és a gyermek is életben vannak, de nagyon gyengék. – Hanna Giovannához fordult: – Segíts megemelni az úrnőt! Tedd ezeket a párnákat a feneke alá! Túlságosan feszes a méhe, így a fájásoknak nincs elég erejük. Tartsd a combjait a levegőben, így ki tudjuk egyenesíteni a gerincét. Giovanna behelyezte a párnákat a grófnő alá, majd Hannára pillantott. – Látszik, hogy nagy gyakorlatod van. Te magad szültél már gyereket? – Sajnos, nem – felelte Hanna. Hirtelen elárasztották az emlékek: az örömteli várakozással töltött napok, amikor a havi niddá idejének végén egyesültek Izsákkal. És eszébe jutott mély kétség-beesése is minden alkalommal, amikor újra megjött a havi vérzése. – Különös, hogy bába lettél, annak ellenére, hogy te magad még nem szültél. Más körülmények között az ilyen szavak arcul csapták volna Hannát. Talán az orvosok nem írnak fel gyógyszert olyan betegségekre, amilyenekben ők maguk még sohasem szenvedtek? dohogott magában Hanna, de inkább csendben maradt. Két ember élete van a kezében, fontosabb dolga is akad most, mint hogy ezen rágódjon. Giovanna azonban nem hagyta békén. – A gettóban minden bába olyan helyekre dugdossa az ujját, ahova nem való?

– A gyerek talán megfordul attól, ha kiegyenesítjük a grófnő gerincét – mondta Hanna, majd megfogta Lucia kezét, és a füléhez hajolt: – Figyeljen rám, cara! A babája életben van, de segítenie kell ahhoz, hogy megszülethessen. Amikor eljön az ideje, minden erejével nyomnia kell. Tudom, hogy borzasztóan fáradt a vég nélküli vajúdástól, de gondoljon a babára, és tegyen meg minden, amit csak tud. A hosszú vajúdástól kimerült anyáknak néha az is elég, ha egy kis cayenne-i borsot szippantanak, ilyenkor a tüsszentés ereje segít kinyomni a gyereket. Amíg a gyermek azonban nincs megfelelő helyzetben, ez sem segíthet rajtuk. Lucia arcába ismét szín költözött. – Biztos vagy benne, hogy a gyermek él? Hallottad a szívdobogását? Hanna bólintott. – A Szűz Mária kegyes hozzám! – Igen, de nincsen sok időnk. – Hanna kisimította a grófnő homlokából izzadságtól összetapadt haját, majd megfogta mindkét kezét. – Asszonyom, merítsen erőt belőlem! Van bennem elég mindkettőnk számára. Érezze, ahogy a testébe áramlik, és használja fel! – Lucia válaszképpen megszorította Hanna kezét. Ekkor Hanna elengedte a grófnőt, és elindult az ágy végéhez. Azonban mielőtt odaért volna, megcsúszott egy vértócsában, és épphogy csak meg tudott kapaszkodni az ágy egyik oszlopában. Ekkor mintha egy sötét árnyat látott volna felszállni az ágy baldachinjáról, és halk sivítással a mennyezet felé repülni. Talán denevér lehetett, a kinti gyümölcsfákról. Giovanna is észrevehette, mert elsápadt, és feljebb húzta vállán a kendőjét. Hanna a szükségesnél kicsit hangosabban szólalt meg: – Isten a mi oldalunkon áll. Az ő segedelmével nem vallunk kudarcot. Most várunk egy kicsit, hátha a baba megfordul magától. Ha nem, meg fogom nyomkodni a hasát, hogy mozgásra bírjam. De jobb lenne, ha magától csinálná. Bárcsak megfordulna! fohászkodott magában Hanna. Akkor legalább már hasznát vehetném a fogónak. Amíg Lucia égnek meredő hassal mozdulatlanul feküdt a fájások között, Hanna körbejárta az óriási szobát kihuzigálta a fiókokat, kinyitotta a szekrényeket és a különböző ajtókat, kioldotta a függönyöket összekötő selyemszalagokat, és felemelte a ládák fedelét. Köztudott volt, hogy ezek a cselekedetek elősegítik a szülőcsatorna kitágulását. Giovanna, akinek már hamarabb is eszébe juthatott volna mindezt elvégezni, most a folyosón beszélgetett a gróffal. Suttogásuk behallatszott a szobába. A gróf arról faggatta Giovannát, hogyan haladnak. – Uram, ugyan mi jó származhat abból, hogy egy hitetlen is jelen van a szülésnél? Hanna nem értette teljesen a gróf válaszát, de azt jól hallotta, amint azt mondja: – Tegyél meg mindent a babáért! Hanna az utolsó reményem, hogy örökösöm születhessen. Hanna megtörölte a grófnő arcát egy nedves ruhával. – Hadd nézzem, hátha megfordult a gyerek. – Végigfuttatta kezét Lucia hasán. – Remek! A fej leszállt. Még mindig nem eléggé, de már így is sokkal jobb. Most megpróbáljuk. – Hanna visszahívta Giovannát a szóbába. – Tartsd a lábait, kérlek! Siess! Most fog nyomni.

Giovanna gyorsan térdet hajtott a gróf előtt, majd elfoglalta Hanna helyét Lucia oldalán. Hanna az ágy végéhez ment, és így szólt: – Most minden erejével nyomjon, Lucia! Igen, jól csinálja. Nagyon jó: a gyermeke meg akar születni. Nyomjon erősebben! Hanna közben csendben imádkozott magában: „Kérlek, Istenem, ne engedd, hogy a gyerek túl sokáig maradjon a szülőcsatornában! Ne engedd, hogy az anya izzadsága, vére hiába hulljon, hogy szenvedése hiábavaló legyen, és csak egy kis kék holttest maradjon neki! Ne kényszeríts arra, hogy egy örökös miatt elő kelljen vennem a vaskést, és ki kelljen oltanom Lucia életét!” A grófnő nyögött, arca kipirult az erőfeszítéstől. – Emeld fel a grófnő lábát, Giovanna! Most nyomd hátra! – Hanna lehajolt, és benézett a grófnő lába közé. – Látom a fejét! Sötét és nedves. Még pár tolás és megszületik. Erős és bátor asszony maga, cara. Lucia kimerülten esett vissza az ágyra. – Pihenjen’a következő fájásig, akkor megpróbáljuk megint. Néhány pillanat múlva Lucia hasa ismét megkeményedett. – Készen állok – mondta az asszony. A grófnő arca eltorzult az erőlködéstől; nyöszörgött és közben nyomott, még ha nem is olyan erősen, mint korábban. A fájás végeztével a grófnő visszaroskadt a párnákra, Hannát pedig elfogta a félelem, hogy már nem is lesz ereje több tolásra. A baba feje eltűnt, a szülőcsatornát vér borította. Ekkor Hanna érezte, amint Lucia hasa ismét megkeményedik az újabb fájástól. – Még egyszer nyomjon, cara! Kérem, próbálja meg, a gyermeke kedvéért! De nem sikerült. A grófnő nem tért magához. Hanna megfogta a csuklóját, és alig érezte a pulzusát. Odaszorította fülét a grófnő hasához, hogy meghallgassa a gyermek szívverését, de csak Lucia szívének erőtlen visszhangját hallotta. Elérkezett az idő arra, hogy használja a szülőfogót. Ha Isten is megsegíti, nem roppantja össze a kis koponyát, és nem repeszti szét a szülőcsatornát. Hanna a táskájába nyúlt, és kiemelte a vászondarabba bugyolált fogót. Néhányszor áthúzta a gyertya lángján a kanalakat, hogy ne legyen annyira hideg. Az ezüstkanál fekete lett a forró lángtól, és öblös feje már nem tükrözte vissza Hanna gondterhelt arcát. Giovanna úgy bámult Hannára, mintha boszorkányt látna. Bárcsak kiküldhetném Giovannát a szobából! sóhajtott Hanna. De szüksége van rá, hogy megtámassza Lucia lábát, és megfelelő helyzetben tartsa a hasát. Nincs mit tenni. Ráadásul Hannának körülbelül akkora esélye lenne visszatartani ezt a nőt a pletykálkodástól, mint amennyi a sohetnqk, hogy elállítsa a levágott bárány vérét. Miközben Hanna végigdörzsölte a fogót mandulaolajjal, elismételte azt az imát, amit még régebben hallott orvosoktól: – Istenem, ha neked is úgy tetszik, először is ne engedd, hogy sérülést okozzak. Hanna lassan és finoman beleillesztette a szülőfogót a hüvelybe, majd óvatosan irányítgatva addig tolta, amíg a kanál feje körül nem fogta a gyerek homlokát. Hálát adott

a sorsnak, hogy Lucia eszméletlen volt. Giovanna végignézte, ahogy Hanna behelyezi a szerszámot a szülőcsatornába. – Talán túl lassúnak tartod a halálát, hogy még sietteted is? – Kérlek! A nők elméje labilis vajúdás során. Ne mondj ilyeneket! Dolgozzunk együtt! Úrnődnek szüksége van rád, hogy reményt és önbizalmat sugározz felé. – Hanna tovább tolta a szülőkanalat. – Emeld feljebb a lábát! – Isten talán megbocsát, de én nem! És az uram se – mondta Giovanna, de továbbra is széttárva tartotta a grófnő lábát. – Ennél a lassú kínzásnál már az is jobb, ha felvágod a hasát. Még az inkvizítoroknak sincs ilyen szerszámuk. Hannának nem volt ideje válaszolni, helyette halkan imádkozott: „Kérlek, Istenem, ne engedd, hogy megöljem ezt a keresztény asszonyt!” – Gyere, gyermekem! Itt várunk téged. Megmosdatlak finom meleg vízben, bedörzsöllek illatos olajokkal. Örömteli élet vár rád. Gyere, drágám, és ismerd meg az édesanyádat! A következő gyenge összehúzódásnál Hanna húzni kezdte a gyereket, de nem érzett semmit a következő összehúzódásig. Ekkor valamivel erősebben kezdte húzni, de vigyázott, nehogy túlságosan összenyomja a fogó két kanalát. Lucia bőre berepedt, és vér fröccsent az ágyra. Hanna, kihasználva a repedt sebet, mélyebbre csúsztatta a kanalakat. „Istenem, helyezd kezedet az enyémre! Adj bölcsességet, hogy tudjam, mennyire nyomhatom össze, és mikor húzzam a kanalakat!” Amikor ismét húzni kezdte, lassan, egyenletesen, egy pillanatra már látni lehetett a gyerek nedves, sötét haját. A következő próbálkozásnál kibukkant a baba feje és az egyik válla. Hanna ekkor kiszabadította, majd az ágyra dobta a fogót. Kezével kiszabadította a gyermek másik vállát, amelyik megakadt a medencecsontba. Még egy utolsó húzás, és egy síkos kis test pottyant a keze közé. Amikor azonban Hanna meglátta a babát, megkönnyebbülése szertefoszlott. A baba úgy festett, mint egy pöttyös őszi szilva: sötétlila bőrén fehér foltok voltak ott, ahol nem áramlott rendesen a vér. – Giovanna, hozz gyorsan két mosdótálat – az egyikben forró víz legyen, a másikban hideg! – Inkább papot kéne hívatni. Ez a gyerek nemsokára már Lilithé lesz ~ közölte Giovanna, és kisietett a szobából. Hanna négykézlábra ereszkedett, és az ágy alól előkotorta a kést. Elvágta a köldökzsinórt: mintha egy csont nélküli ujjat vágna. Az éjjeliszekrényről elvett egy gyertyát, és leégette a zsinór levágott végét: „pfsz-pfsz” hallotta a lángba tartott bőr hangját. Hanna ezután száját a baba szájára tapasztotta, és kiszívta az orrába és a szájába összegyűlt nyálkát, majd a földre köpte. A gyermek ernyedt maradt, továbbra sem mutatott életjelet. Giovanna visszatért a mosdótálakkal. – Elég, ha lemosod csak egy nedves ruhával! –

szólalt meg. – Nem tesz jót a gyereknek, ha vízbe meríted. Könnyen belehalhat, és kárba vész a kemény munkánk. Hanna tudta, hogy a keresztények nem tartják fontosnak a fürdést. A rabbi egyszer azt mondta neki, talán csak tréfából, hogy a keresztény gyerekeket úgy keresztelik meg, hogy egy fekete, büdös ruhába öltözött öreg pap kupából vizet csorgat a baba fejére, majd kijelenti, hogy ettől kezdve a gyermek egyszer s mindenkorra fel van mentve a fürdés felelőssége alól. – Nem azért kell a víz, hogy megfürdessem, hanem hogy vísszahozzam a halál széléről. Giovanna nem válaszolt, csak nézte, ahogy Hanna belemártja a kis testet először a forró vízbe, aztán a hidegbe, majd újra az egyikbe és megint a másikba. „Gyerünk! Lélegezz, gyermekem! Könnyű élet vár rád. Finom ruhák, magán tanító, szerető’ szülők és egy palota a Canal Grande partján. Csak annyit kell tenned, hogy levegőt szívsz a kis tüdődbe, majd kifújod. Próbáld meg! Nem olyan nehéz. – Meg kellene keresztelni a gyereket – szólalt meg Giovanna. – Fújok egy kis füstöt a tüdejébe. – Hanna fogta a köldökzsinór kiégetéséhez használt gyertyát, óvatosan a gyerek fölé tartotta, nehogy rácsöppenjen a viasz, majd a gyermek arcába fújta a füstöt. Többször is megismételte a műveletet, de a gyerek teste továbbra is kék és élettelen maradt. Talán az segíthetne, ha egy tál perzselt rozmaringot tartanának a gyerek orra alá, de már nem volt idejük ilyesmire. Hanna megragadta a gyerek lábát, fejjel lefelé az ágy fölé tartotta a csúszós gyereket, és csapkodni kezdte a fenekét meg a hátát. – Én megteszek minden tőlem telhetőt, kérlek, Istenem, te is segíts! – Ezután fogta a kis testet, és függőleges, merítő mozdulatot tett vele, mintha vizes ruhát súrolna a mosódeszkán. – Mindenre, ami szent, lélegezz! – Csak Isten adhat életet neki – mondta Giovanna. – Ma este az én segítségemre is szüksége van – felelte Hanna. – Istenkáromló vagy! Hanna maga felé fordította a gyereket, akinek még mindig semmit sem változott a színe. Ismét belemerítette a hideg vízbe. A baba viaszos bőre annyira sikamlós volt, hogy majdnem kicsúszott Hanna szorításából. Ezúttal azonban a jéghideg víz okozta sokk segített: a gyermek metsző hangú visítással fejezte ki a felháborodását az őt ért kellemetlenség miatt. Hanna felsóhajtott a megkönnyebbüléstől, és az ágyra helyezte a gyermeket. – Remélem, még a Szent Márk téren is hallják az ordításodat! Amint a baba sírni kezdett, színe a liláról szép lassan rózsaszínre váltott. A fogó, amely az ágy végében hevert, mindenki által jól látható helyen apró piros nyomot hagyott a baba mindkét halántékán. Nem volna jó, gondolta Hanna, ha Giovanna megkaparintaná, és bizonyíték gyanánt bemutatná őket az inkvizíciónak. Megfogta a fogót, és úgy ahogy volt, vértől és nyálkától ragacsosan, betette a táskájába. Hanna erőtlen nyöszörgést hallott. Odafordult Luciához: – A gyermeke él. Mindjárt

önt is ellátom. Hanna figyelme újra a babára irányult, és egy durva ruhával ledörzsölte bőréről a viaszos réteget. Nagy baba volt, intim része annyira megduzzadt, hogy beletelt pár pillanatba, míg Hanna rájött, hogy fiút tart a kezében. A gyűrött arc közepén egyszer csak kinyíltak a kékesszürke szemek. Igazi szépség lesz, gondolta Hanna, ha továbbra is lélegzik. A kis pocak egy kiscica puha hasához hasonlóan fel- és lesüllyedt, ahogy a gyermek lélegzett. Hanna elmosolyodott örömében. A gömbölyded fiúcskának erős és szabályos arcvonásai voltak, magas szemöldökkel, dundi pofival. Haja vörös lesz, ha megszárad. Mennyire más, mint a gettó sötét hajú, panaszos babái, akik a tiltakozástól kivörösödve jönnek a világra, mintha ösztönösen éreznék, hogy küzdelmes élet vár rájuk! Hanna a melléhez emelte, és ringatni kezdte a gyermeket, aki ökölbe szorította kezecskéjét, mintha ezzel fejezné ki a köszönetét. – Hozd közelebb a gyertyát, Giovanna! Szeretném megvizsgálni ezt a kis embert. Giovanna magasra tartotta a fényt, amely megvilágította a babát és már egészséges rózsaszínben tündöklő bőrét. Hanna le sem akarta tenni a gyermeket, annyira gyönyörű volt. Egy zsidó gyereket most beolajoznának, és a saját védelme érdekében bekennék sóval. A nyolcadik napon körülmetélnék. Ezzel a nemes gyermekkel semmi ilyesmi nem fog történni. A sarokban álló bölcső négy márványoszlopa faunokkal telihímzett, vörös selyem baldachint tartott. Hanna beletette a gyereket a bölcsőbe, és álláig felhúzta a takarót. A pólyázás várhat addig, amíg megnézi a grófnőt. Az erezett borjúmájhoz hasonlító méhlepénynek elvileg magától kellett volna kicsusszannia, és a mosdótálba pottyannia. A bibliai időkben a zsidó bábák lovagló ülésben beleültek az anyák ölébe, és fejükkel addig öklelték a hasukat, amíg a méhlepény ki nem csusszant. Hanna ennél finomabb módszert alkalmazott. Megfogta a köldökzsinórnak a szülő csatornából kilógó darabját, és húzni kezdte. Az alvadt vértől eltömődött zsinór egyszer csak elszakadt. Talán túl nagy kérés lenne az Istentől, hogy legalább egyetlenegy apró részlet menjen fennakadás nélkül? Ha Lucia képes lenne rá, felállhatna, és a méhlepény kipottyanna a lábai között. De hát Lucia körülbelül annyira képes arra, hogy felálljon, mint a baba, akinek az imént adott életet. Márpedig, ha a méhlepény nem jön ki, bomlani kezd. Egyetlenegy dolgot lehetett tenni. – Giovanna, kérlek, karold át a vállát. Meg kell néznem, mi a baj. Hanna feltűrte cioppájának véres ujját. Belementette kezét a méh meleg sötétjébe, belemarkolt az ellenálló méhlepénybe, kitámasztotta magát, és húzni kezdte. Lucia háta ívbe hajolt. Szakadó hangot lehetett hallani, és Hanna hátratántorodott. Egy nyers húsdarabot tartott a kezében. Ledobta a földre, újra belenyúlt a méhbe, tapogatózott, majd megragadott egy újabb adag puha húst, és húzni kezdte. Szorosan fogta, majd megint megtántorodott, amint újabb adag maroknyi lila húst rántott ki. Hanna alkarja remegett, és friss vértől csillogott. Ezúttal Giovanna odatartott egy mosdótálat, hogy legyen hova dobnia a méhlepénycafatokat. Mire Hanna teljesen eltávolította a méhlepényt, és megtisztította a méhet a maradék daraboktól, a grófnőből ömlő vér vékony erecskévé apadt. A zsidó szokások szerint a méhlepényt ilyenkor tiszta ruhába bugyolálták és eltemették a földbe. Hanna fel nem

foghatta, hogy miért, de a keresztények finom olajba tették a méhlepényt, úgy tartósították. Hanna kattogó hangokra lett figyelmes. Lucia vacogott, foga össze-összekoccant, egész testében reszketett. Hanna elővett a szekrényből egy tollpaplant, és Luciára terítette. Kezét a grófnő homlokára tette, Lucia lázban égett. Hanna imádkozni kezdett, nehogy fellépjen még valamilyen rendellenes vérzés, amit nem tud elállítani. Már alig látott a fáradtságtól, karja égett a méhlepény kirángatásához kifejtett erőfeszítéstől. Az egész éjszakát Lucia ágya mellett töltötte, és most már szeretett volna leülni, megenni egy tál húslevest, és aludni – de még nem végzett. Maga alá húzott egy széket, és leült Lucia mellé. – Vége van, cara. Nagyon ügyes volt. – Megfogta Lucia kezét. – Sokat szenvedett, de egy gyönyörű kisfiú lett szenvedésének gyümölcse. Egy kisfiú, ahogy azt úrnőm is érezhette, akinek nagy a feje és kék a szeme, mint a férjének. Tartson ki, nemsokára megláthatja. Lucia megszorította Hanna ujjait, majd intett neki, hogy hajoljon közelebb. – Olyan kedves voltál hozzám. Szűz Mária kísérje lépteidet életed végéig! – suttogta Lucia, majd lehunyta szemét. Pihenés és tápláló ételek, ez minden, amire Luciának szüksége van. Néhány hónap múlva, ha Isten is úgy akarja, teljesen rendbejön. – Cseréljük ki az ágyneműt, Giovanna! Együtt láttak neki a feladatnak: óvatosan átgurították Luciát az ágy egyik oldaláról a másikra. Az ágyneműből csavarni lehetett a vért, annyira átázott. A kifacsart vér megtöltött egy egész mosóteknőt. De a grófnő arcába már visszatért a szín, pulzusa pedig erősebbé, egyenletesebbé vált. Hanna kivett táskájából némi ánizskaprot meg vadzsályát, és Giovanna kezébe nyomta. – Vegyítsd össze ezeket a gyógynövényeket egy kis borral, mézzel és forró vízzel. A főzetet megitatjuk a grófnővel. Összehúzza a méhet, és csillapítja a vérzést. Giovanna pár perc múlva visszatért kezében egy csészével, benne a keverékből készített főzettel. Hanna Lucia szájába kanalazta a folyadékot, miközben Giovanna tartotta a grófnő fejét. A bölcső felől egy síráshoz készülődő csecsemő hangjai hallatszottak. Miután Lucia lenyelt annyit a folyadékból, amennyire csak képes volt, Hanna megkérte Giovannát, hogy hozzon egy tál meleg vizet. Amikor megérkezett, egy pamuttörlővel megmosdatta Luciát. A tálban lévő víz halvány rózsaszínné vált. Hanna ezután masszírozni kezdte Lucia hasát mandulaolajjal. Addig csinálta, amíg az ágy mellett álló gyertyák leégtek, és Giovannának ki kellett őket cserélnie. A masszírozás segíti a méh bezáródását, és csillapítja a vérzést. Miközben ténykedtek, Giovanna gyakran furcsa pillantásokat vetett Hannára, és időnként kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit. Végül megszólalt. – A grófnő életben marad, Istennek hála, de gyermeke ördögi eszközzel jött világra. – Miért ne lehetnének egy bábának is szerszámai? Talán a patkolókovácsnak nincsenek szögei és kalapácsa? Az üvegfúvónak talán nincs borsellája és fogója? Kanalaim semmivel sem ördögibbek ezeknél a szerszámoknál.

– A születés Isten dolga. A mi feladatunk az, hogy elvágjuk a köldökzsinórt, és bátorítsuk az anyát, nem pedig az, hogy félrelökjük Istent, és mi magunk végezzük el helyette a munkát. – Giovanna felnyalábolta a véres ágyneműt, és egy gyékénykosárba dobta. – Istentől kaptam a fogót, s miközben használtam, ő vezette bölcsességével kezemet – felelte Hanna. Giovanna épp visszavágni készült, amikor a bölcsőből reszketeg sírás hangzott fel, és ahogy a baba erőt gyűjtött, egyre hangosabbá és határozottabbá vált. A gyereksírás hatására Giovanna kötényén megjelent két nedves folt. – Van tejed? – kérdezte Hanna. Giovanna bólintott. – Fél évvel ezelőtt kislányom született. Hanna felnyalábolta a gyermeket, és intett Giovannának, hogy üljön le. Giovanna kényelembe helyezte magát, kigombolta ing-vállát, és Hanna odaadta neki a gyereket. A baba ide-oda mozgatta kis fejét, úgy kereste a mellbimbót, és amikor végre megtalálta, bekapta, mint aki soha többé nem akarja elengedni. Giovanna összerándult a kisbaba szopásának erejétől. Hanna melle belesajdult a látványba. Ó, mennyire szerette volna egyszer Izsák gyermekét a melléhez tartani, és érezni azt, ahogy a baba mohó szájával ráncigálja, miközben kiszopja belőle a tejet! A csecsemő cuppogásától eltekintve a hálószobában csend honolt. Még Giovanna arckifejezése is megenyhült, ahogy letekintett a gyermekre, homlokán kisimultak a mély ráncok. Hanna az ablakhoz lépett. A telihold ezüst fénypászmákat eresztett a szobába. Hanna kitárta az ablakot, és kitekintett az odalenn húzódó csatornára, annak fekete vizére. Ahogy ott állt, arcán sötét szárnyak rezdülését érezte, haját enyhe fuvallat borzolta fel, és akkor tudta, hogy ha csak egy kis időre is, de legyőzték a halált. Becsukta az ablakot. Izsák büszke lenne rá. Megmentette az anyát is, és a gyermeket is. Sikert aratott ott, ahol a legtöbben kudarcot vallottak volna. Nemsokára együtt ünnepelhetik győzelmét, hiszen tudásával és szülőfogójával férje életét is megmentette. Bárcsak Izsák otthon várna rá, és a hátára illesztené a bankékat! Válla és háta sajgott a Lucia mellett eltöltött óráktól. A köpölyöző csészék kiszívnák hátából a fájdalmat, ellazítanák testét, és könnyedén álomba merülhetne. – A gróf úr az előcsarnokban vár – szólalt meg Giovanna. – Mutassuk meg neki a gyermekét, aki nyers erejével teljesen kiszívta a mellemet. Azután begyűjtheted fizetségedet, és mehetsz a dolgodra.

Hatodik fejezet



A nő már így is az ellensége volt, miért rontaná hát tovább a helyzetét? – Köszönöm a segítségedet, Giovanna – mondta Hanna, és kiment a szobából. Az oldaltető feletti ablaksoron beáramló fény megvilágította a grófot, aki az előcsarnokban ült egy székbe roskadva, és fejét mellkasán pihentetve bóbiskolt. A hajnali fény arannyal vonta be az alvó várost. A kelő nap sugarai a palotát is beragyogták. Mennyire más ez a fényár Hanna szűk, sötét szobájához képest, ahol még nappal is gyertyát kellett gyújtania! Hanna a kimerültségtől a falnak dőlt, de nyomban el is ugrott, mert egy kemény párkány döfött bele a hátába. Odament a grófhoz, és megrázta a vállát, hogy felébredjen. – Nagyszerű híreim vannak. Gyönyörű és egészséges gyermeke született, akinek minden végtagja megvan, és szép vörös hajkoronával büszkélkedhet. A gróf csak bámult rá, mint aki képtelen felfogni szavainak az értelmét. – Egy egészséges gyermek – ismételte meg Hanna. – Szeretné megnézni? – Amikor a férfi még mindig nem válaszolt, Hanna rákérdezett. – Egész éjjel itt virrasztott? A gróf megdörzsölte a szemét. – Hogy van Lucia? – kérdezte fojtott hangon, mint aki rossz híreket vár. – Életben van, de nehéz szülésen van túl. – Fel fog épülni? – Talán igen, ha Isten is úgy akarja. – Ha a Mindenható Isten megtartja a feleségemet, esküszöm, soha többet nem fogok vele hálni. – A gróf felállt, majd megrázta magát, hogy teljesen magához térjen az alvásból. A zsidók tapasztaltak voltak az önmegtartóztatás művészetében. Törvényeik nem engedélyezték a házas életet havonta tizenkét napon át, a nő tisztátalanságának idején, illetve szülés után negyven napig. A keresztények azonban köztudottan kevés önmérsékletet tanúsítottak a hitvesi ágyban. – Ön fáradt, uram – mondta Hanna. Megkockáztatva az illetlenséget, kezét a gróf alkarjára helyezte, és gyengéden megveregette. – Hogy őszinte legyek, ha a felesége életben is marad, nem tartom valószínűnek, hogy még egyszer teherbe esne. Ez a baba lesz egyetlen gyermeke. Jöjjön, és üdvözölje a kisfiút. Épp most élvezi első étkezését. – Fiút mondott? – Igen, Istennek legyen hála, egy szép és egészséges kisfiú.

A gróf erre úgy megölelte Hannát, hogy az úgy érezte, mindjárt összetörnek a csontjai. Aztán felkapta, és végigpiruettezett vele a folyosón. Kék cioppàja csak úgy repült mögötte a levegőben. – Kérem! – nyögte ki Hanna. A gróf szélesen elmosolyodott, és letette a földre. – Az Isten áldjon meg téged, Hanna! Annyi év után végre született örökösöm. Nagyon boldog emberré tettél. Együtt léptek be a hálószobába, ahol még mindig érezni lehetett a vér rezes szagát. A grófnő reszketve feküdt takarója alatt. A gróf egy pillantást vetett a Giovanna melléből táplálkozó babára, majd felesége ágyához ment, és leült a szélére. Tenyerébe fogta Lucia kezét, és masszírozni kezdte. – Köszönöm neked, kedvesem, ezt a gyermeket. Csak adjon Isten egészséget és annyi erőt, hogy táncolhass a keresztelője alkalmából rendezett ünnepségen. – Lehajolt, és homlokon csókolta feleségét. – Most aludj. Jóllehet Luciát még mindig rázta a láz, kinyitotta szemét, és a férjére mosolygott. Amikor a baba jóllakott, Hanna elvette Giovannától, és az ágyhoz vitte. Odatartotta a grófnak, aki lehajolt, és hosszasan nézegette az alvó gyermek arcát. – Meg tudod nézni, drágám? – kérdezte a gróf a feleségétől. – Egy kisfiú. Egy gyönyörű, pirospozsgás kisfiú. Lucia nem mutatta jelét, hogy hallotta volna férje szavait. A gyerek egyik kezével bele csimpaszkodott Hanna ujjába, míg a másikkal a hajnal fénysugaraival játszott. Hanna, miközben továbbra is a gróf felé nyújtotta a gyermeket, nekikezdett annak a mondatnak, amit már annyi szülésnél elmondott. – Köszönjük, Istenem, hogy megkímélted ennek a gyermeknek az életét, engedd, hogy nagyra nőjön, és váljék belőle… – itt Hanna megtorpant. Már majdnem kicsúszott a száján, hogy „Tóra tudós”, de időben észbe kapott, és egy kis hezitálás után, így folytatta: – … szüleinek büszkesége. Nem a gróf volt az első aggódó édesapa, akivel Hanna találkozott. Sajnálta a férfit. Neki több oka volt félni, hogy a baba meghal, mint a többieknek. A gróf még mindig nem nyúlt a gyermekért. Ehelyett lehorgasztotta a fejét, és elfordult. Hanna meghallotta az elfogódottságot a hangjában, amikor megszólalt. – Olyan törékeny, mintha porcelánból lenne. Pólyázd be alaposan. Hanna visszaadta a babát Giovannának, aki hosszú, vékony szövetcsíkokkal pólyázta be. A gróf zsebkendőt vett elő a zsebéből, és kifújta az orrát. – Érzéketlennek fogsz tartani, hogy nem veszem karomba a gyermekemet, de túl öreg vagyok már egy újabb csalódáshoz. Néhány babánk, tudod, életben maradt egy darabig. Egy kislány két hétig, aztán egy másik baba pár napig. Imádtam őket. Nem tudtam tenni ellene. Talán az irántuk való szeretetem csalogatta bölcsőjükbe a halált. Most nem fogom kimutatni érzelmeimet, nehogy féltékennyé tegyem Istent. Majd ha idősebb lesz, és biztos lehetek benne, hogy túléli, az már más lesz. – Hannára emelte tekintetét.

– Életben marad? Olyan kicsi, mint egy kölyökkutya. Reménykedhetek? – Azt gondolom, hogy az anyatej, az amulettek és az imádságok mellett a szeretet az, ami életben tartja a babákat – felelte Hanna. – Nem természetes dolog visszatartani a szeretetünket gyermekünktől. Ha eljön a halál, és meglátja, hogy ezt a gyermeket egy erős és szerető apa védelmezi, nem mer majd a közelébe jönni. És ha Isten ments, a gyermek mégis meghal, legalább megismerte az apja szeretetét. – Hanna legszívesebben átölelte volna a grófot, és úgy vigasztalta volna. Ez azonban még akkor sem lett volna helyénvaló, ha a férfi történetesen gettóbeli zsidó. Ehelyett így szólt. – Most szép rózsaszín színe van, de túl meleg, talán a láztól, talán a születés során kifejtett erőfeszítéstől. Ha életben marad, szívós férfi válik belőle. A gyermek személyiségén nyomot hagy az, miképpen érkezik ebbe a világba. Giovanna, miután befejezte a pólyázást, letelepedett a székre, hogy megint megetesse a gyereket. Jacopo lépett a szobába, de olyan váratlanul, hogy Hanna összerezzent. Jacopo lehajolt, hogy szemügyre vegye a babát, mire az kiengedte Giovanna mellbimbóját a szájából, és nyűglődni kezdett. Jacopo kiegyenesedett. – Micsoda egy gyűrött és ráncos kis csoda ez! – mondta, majd helyet foglalt a Lucia ágyánál ülő gróf mellé egy székre. – Gratulálok, bátyám! Szép kisfiad van. Bárcsak kimenne már a szobából, gondolta Hanna. Kényelmetlenül érezte magát a jelenlétében. Sőt mi több, nem tartotta illőnek, hogy egy férfi, aki nem a gyermek apja, behízelegje magát a szülőszobába. Giovanna hasonlóképp érezhetett, mert barátságtalanul meredt a férfira, majd elfordult, hogy testével takarja el előle a babát. – Jacopo – szólalt meg a gróf-, Lucia nagyon kimerült. Talán jöhetnél inkább holnap, amikorra összeszedi magát. Jacopo azonban meg se mozdult. Ügyet sem vetve öccsére a gróf ismét Hannához fordult. A nemesember méltóságteljes arckifejezése eltűnt, Hanna csak egy szenvedő férfit látott. – Mondd, Hanna, hogyan védhetem meg ezt a gyermeket? Ha van valami módja, amiképpen biztosíthatom a baba épségét, muszáj tudnom róla! – Jacopo felé fordult, és ismét intett neki, hogy távozzon, de az maradt, ahol volt. – Hallani akarom a zsidó nő válaszát – felelte Jacopo. – Van egy ezüst amulettem a táskámban – mondta Hanna –, amiről azt tartják, hogy távol tartja a csecsemőktől Lilithet, az újszülöttek gyilkosát. – Benyúlt a táskájába, és elővette a gyermeki kezet formázó sádájt. – Nagy segítségül szolgált az ilyen időkben. – Mivel tudnálak rávenni, hogy odaadd nekem? – kérdezte a gróf. – Ha elmondom annak történetét, hogyan került hozzám, megérti, miért kell visszautasítanom… – Ezt a történetet mindenki ismerte a gettóban. – Sok évvel ezelőtt – kezdte Hanna – egy igen zord téli estén, a Banco Rosso közelében, egy kapualjban a pék felesége egy gyékénykosarat talált, s benne egy kisbabát. A gyermek már kék volt a hidegtől, és visított az éhségtől. Mivel a babát hétköznap este találta, amikor a gettóba rengeteg gój látogatott – kölcsönt felvenni, illetve használt ruhát vagy ékköveket vásárolni

–, nem tudta eldönteni, hogy a gyermek zsidó vagy keresztény. A gróf összevonta szemöldökét, és közelebb hajolt Hannához, hogy jobban hallja. Hanna nem szokott ilyen könnyedén, nyíltan beszélni keresztények előtt, de a gróf figyelmes tekintetének hatására leeresztette vállát, ellazult, és a szavak könnyedén jöttek a szájára. – A pékné azt sem értette, hogyan maradhatott életben a kisded. Kibontotta a pólyából a gyermeket, hátha a fehérnemű közt talál valamit, ami segít személyazonosságát meghatározni. Ekkor ez a kis sádáj esett ki a pólyából. – Hanna odaadta a sádájt a grófnak, aki a tenyerébe vette a kis amulettet. – Akkor rájött, hogy ez védte meg a gyermeket a fagyos februári esőktől, és a csatornákban portyázó falánk patkányoktól. A gróf ujjai között lógatta a hosszú vékony piros zsinórra akasztott sádájt. Az újszülött kezénél nem nagyobb amuletten megcsillant a gyertyák fénye, és reszketve vibrált, ahogy az ide-oda hintázott. A gróf felpillantott Hannára – fejét félrebillentette, kezével átkulcsolta behajlított térdét, mintha az egész világon nem lenne fontosabb dolga, mint hogy Hannára figyeljen. – És hogyan került hozzád? – Az a félig megfagyott kis batyu, akit magára hagytak, az édesanyám volt. – Hanna megdöbbenésére a gróf szeme könnybe lábadt, mire az övé is. – Ez a sádáj védett meg minden babát a családomban, köztük húgomat, Jessicát is, akinek születésekor a nyaka köré tekeredett a köldökzsinór. Ez az amulett megmentette a húgomat, de édesanyánkat már nem, aki egy héttel a szülés után meghalt gyermekágyi lázban. – Úgy látszik, ebben hasonlítunk egymásra, kedvesem. Édesanyám meghalt, amikor életet adott fiatalabbik öcsémnek, Niccolónak. Ő volt az, aki kártyázott Jacopóval, amikor megérkeztünk. – A gróf gyengéden megveregette Hanna kezét. – Megértem, hogy nem adhatod oda. Egy nap majd a saját babádnak lesz szüksége rá. – A gróf, aki már járt Hanna lakásában, nyilván kitalálta, hogy nincsen még gyermeke. – Mint a fülzsír, úgy fészkeljék be magukat szavaid Isten fülébe! – felelte Hanna. – Akkor talán kölcsönkérhetném az amulettedet? – kérdezte a gróf. – Giovanna vissza fogja neked adni, ha letelt a gyermekágy ideje. – Hadd nézzem csak, bátyám! – szólalt meg Jacopo, és elvette a gróftól a sádájt. – Miféle írás van rajta? Hanna legszívesebben kikapta volna amulettjét a férfi finom, ápolt kezei közül, de inkább válaszolt. – Héber. Az újszülötteket védő három angyal neve van belevésve. Az pedig – megfordította az amulettet, és a másik oldalát mutatta a férfinak – a David-csillag. – Szóval azt akarod elhitetni velünk, hogy egy zsidó amulett megvéd egy keresztény gyermeket? – kérdezte Jacopo, majd a grófhoz fordult. – Bátyám, szerintem ezzel bűbájt bocsátasz a fiadra. Ugyan mit lehetne válaszolni egy ilyen megjegyzésre? Mielőtt még Hanna kigondolhatta volna válaszát, a gróf megszólalt. – Tehát úgy

gondolod, hogy ugyanahhoz az Istenhez imádkozunk? – Kinyújtotta a kezét a talizmánért, Jacopo pedig visszaadta neki. A gróf ingujjával kifényesítette a sádájt. – Ugyanaz az Isten gondoskodik a zsidó és a keresztény babákról – válaszolta Hanna. – Az anya a vére által biztosítja a gyermek bőrének, testének épségét, hajának és szemének színét. Az apa a magja révén gondoskodik a gyermek fehér részeiről – a csontokról, az inakról, a körmökről, a szemfehérjéről és az agy fehér részeiről. De Isten, és csakis Isten az, aki lelket és szellemet lehel a gyermekbe. Ez az a rész, ami a gyermeket emberré teszi. Jacopo már szólásra nyitotta a száját, de Hanna folytatta. – Ez, a férfi, a nő és Isten társulása az, ami létrehoz egy új életet. – Igen, azt hiszem, igazad van – felelte a gróf kimerülten. – De még mindig nem válaszoltál a korábbi kérdésemre. Kölcsönkérhetem a sádájt? Hanna tudta, hogy kockázatos dolog itt hagyni az amulettjét: abban a házban, ahol Jacopo és Giovanna is mindig jelen vannak. Azonban nyugtalanság fogta el, úgy érezte, hogy a gyermeknek védelemre van szüksége. – Igen. Kölcsönadom. – Kérlek, mondd el, hogyan kell használni – kérte a gróf. – Tegye be a fia takarója alá, és legyen mindig vele. Ez a legveszélyesebb időszak. Az amulett teszi a dolgát, de önnek is el kell végeznie az önét. A gyermek maradjon mindig a házban, éjszakára csukják be hálószobájának az ablakait, hogy meg ne fázzon. Látja ez a sóból készült kört a felesége ágya körül? Készítsenek egy ugyanilyet a bölcső köré. Naponta újra töltsék fel, de ne a szolgálók, hanem ön. Ez véd majd Lilith ellen. A legfontosabb, hogy az idegeneket tartsák tőle távol, különösen a… – Hannának már a nyelvén volt, hogy a keresztényeket, de szerencsére még idejében észbe kapott, és azt mondta inkább, hogy idegenek. Még hozzá akarta tenni, hogy időről időre mosdassák meg a gyermeket meleg vízben, és dörzsöljék le tiszta ruhával, de tudta, jobban teszi, ha mondanivalóját megtartja magának, és inkább a sábáti leves hűtésére tartogatja a levegőjét. Giovanna ülve ringatta a babát, és annyira ellazult, hogy Hanna már attól félt, a gyerek kicsúszik karjaiból, és a mozaikpadlóra esik. Mintha lett volna valami hozzáfűznivalója a hallottakhoz, de jobbnak látta, ha inkább csendben marad. A gróf, akárha vadgalambot dédelgetne tenyerében, úgy zárta össze kezeit az amulett felett. Felállt Lucia ágyáról, és Giovanna felé indult. A vert ezüstöt gyengéden a kisbaba mellkasára fektette. A baba összerándult, elengedte Giovanna mellbimbóját, és röviden felsírt. – Látjátok az ajkán megülő tej cseppeket? Che tesoro! Csodálatos ez a kisfiú – mondta a gróf. – Egy angyal, akinek ott a homlokán a sátán csókja – vágta rá Jacopo a szülőkanalak okozta nyomra célozva. – Badarság, Jacopo! Ez a halál angyalának búcsúcsókja. Tudja, hogy legyőzetett. A gróf benyúlt térdnadrágjának zsebébe, és kivett egy arany dukátot. – Tessék Giovanna, ez a kiváló munkádért jár. Nem mondhatod el senkinek sem, amit ma éjjel

láttál. Szavadat adod? – Természetesen, uram. – Giovanna félrehúzta a gyermeket, és köténye zsebébe ejtette az aranypénzt. A gróf ezután Hannához fordult, előhúzott az ingéből egy erszényt, majd leszámolt belőle kétszáz dukátot. – Ma este nemcsak a pénzemet nyerted el, Hanna – mondta, miközben átnyújtotta a pénzt –, hanem a hálámat is. Egyedül te tudtad megmenteni a feleségemet is és a gyermekemet is. Hanna hallotta, amint Giovanna elégedetlenül morgott valamit a háta mögött. Később is ráér aggódni miatta. Hanna érezte, hogy a dicséretre arcát elönti a pír. – Nemcsak a saját életedet kockáztattad, hanem a néped biztonságát is – folytatta a gróf. – Én se veszítettem az üzleten. Olyasmivel ajándékoztál meg, ami sokkal értékesebb az aranydukátnál. Talán a fáradtságtól, talán a gróf kedves szavainak hatására, de Hanna abban a pillanatban úgy érezte magát, mint egy újdonsült édesanya. Mindent kockára tett ezért a pénzért, ahogy Izsák is, amikor elvitorlázott Levantéba. Bárcsak Izsáknak is annyi szerencséje lenne, mint neki! – Most már megvan rá a pénzed, hogy megmentsd a férjed – mondta a gróf. – Menj haza, fáradt vagy. – A gróf kiment a folyosóra, összeszedte a földre dobott köpenyét, majd odavitte Hannának. – Kölcsönadtad az amulettedet; hadd adjam én is kölcsön a köpenyemet a hűvös hajnali levegő ellen. Gondolásom biztonságban hazavisz. Ne haragudj, hogy nem kísérlek magam haza, de a család többi tagja odalenn várja a híreket. – Azzal a gróf Hanna válla köré kanyarította köpenyét, aki ismét megérezte annak súlyát. Hanna becsúsztatta a dukátokat cioppàjának zsebébe. Még Izsák sem keresett soha ekkora összeget. Szíve csordultig telt örömmel. Hamarosan visszakapja a férjét. Bármekkora szakadék keletkezett is köztük az utolsó napokban, most már helyre lehet hozni. – Hogy fogják hívni a fiút? – kérdezte Hanna a gróftól. Tudta, a keresztények nem várnak negyven napot a névadással. Azzal, hogy rögtön megkeresztelik, felhívják a figyelmet a gyámoltalan kis lényre, így aztán mindenki, még a Halál Angyala is megtudja a nevét. – Brúnónak, kedvenc nagybátyám után. Egy életerős, egészséges ember, aki nemrég, hatvannégy évesen másodszor is megházasodott. – A gróf bizonyára észrevette Hanna arckifejezését, mert így szólt: – Hanna, minden gondolatod kiül az arcodra. Talán nem tetszik ez a név? – Nagyon jó név, uram. De biztos, hogy bölcs dolog élő emberről elnevezni az újszülött gyermeket? A Halál Angyala összezavarodhat tőle, és amikor eljön az öreg bácsikádért, a fiadat viszi el helyette. A gróf elgondolkodott egy pillanatra. – Akkor Matteónak fogom nevezni néhai édesapám tiszteletére.

Ha Hannának sikerül valaha is fiút szülnie, úgy döntöttek Izsákkal, hogy Sámuelnek fogják hívni. Apai nagyapját hívták így, aki használt árukkal kereskedett, hegedült, és nagyszerű tudós volt. – Mikor indulsz Máltára? Hannának még nem volt ideje gondolkodni a dolgon. Ossze kell még pakolnia a ruháit, el kell búcsúznia a barátaitól és családjától, valamint találnia kell egy hajót, ami elviszi Izsákhoz. Fogalma sem volt, hogyan hajtja majd végre mindezt, de kész volt a válasszal: – Amint találok hajót. – Menj el az ismerősömhöz, Marco Lunarihoz, aki Dorsoduró-ban lakik. Hajója, a Balbiana nemsokára indul Konstantinápolyba. Ki fog kötni Máltán, hogy friss vizet és élelmet vegyen fel. Írok neked egy ajánlólevelet. Hanna még sohasem tapasztalta, hogy egy keresztény ennyit fáradozzon egy zsidó asszonyért. – Ön igazi nemesember, uram, a szó minden értelmében – felelte. Tegnap éjszaka, amikor a gróf eljött érte az öccsével, Hanna azt gondolta, hogy annyira el van foglalva a saját gondjaival, hogy másokkal nem is törődik. De rosszul ítélte meg. – Isten óvjon téged, kedvesem – mondta a gróf, és megveregette a vállát, majd Giovannához fordult. Még egyszer letekintett a gyermekre, és ujjával megcirógatta az arcát. – Öcsém, Niccoló lent vár, hogy láthassa a gyereket. Idehozom, úgyhogy találkozhatsz még vele, mielőtt elindul. A gróf kiment a szobából, és Hanna megkönnyebbülésére Jacopo is követte. Amikor egyedül maradtak, Giovanna felnézett Matteo etetéséből. – Nem beszéltem a grófnak az eszközödről, és arról, hogy mennyire megkínoztad vele szerencsétlen úrnőmet. Az inkvizítor biztos szívesen hallana róla. Giovanna szavai hallatán Hanna öröme szétfoszlott. – Az eszközöm megmentette a baba életét. Te is láthattad! Jobban örültél volna, ha felvágom a grófnőt? – Megjelölted a gyermeket az ördög számára. Milyen egyszerű lenne! – fintorodott el Giovanna. ~ Csak becsúsztatnék egy üzenetet az Oroszlánszájba a Dózse palotájánál. Nagy elégtétellel töltene el. Hannának erre eszébe jutott a Ghetto Vecchióból való szefárd zsidó nő, Eszter története. Eszter éppen hazafelé sétált a kikötőből, ahol halat vásárolt, amikor meghallotta egy fiatal lány sikoltozását, aki elkóborolt nevelőnőjétől, és beleesett a Rio della Sensába. Az úszni nem tudó gyermek pánikba esett, és fuldokolni kezdett a csatorna mocskos vizében, csapkodott, és kiabált. Eszter fogta az egyik üres gondola evezőjét, és kihalászta a gyermeket a vízből. Megszárította, majd hazakísérte a zokogó gyermeket. A következő nap a lányka meghalt csatornalázban. A leány édesanyja meg volt győződve róla, hogy Eszter boszorkány, és feljelentette az Inkvizíciónál. Másnap két ember jött az Inkvizíciótól, és elvitték Esztert, akit soha többet nem láttak. Hannával is könnyen megtörténhet ugyanez. – Mit fogsz csinálni azzal a rengeteg pénzzel, amit a gróftól kaptál? – kérdezte

Giovanna. – A pénz miatt gyűlölsz ennyire? – Azért gyűlöllek, mert láttam, mit tettél – bedugtad azt a szerkezetet az úrnőbe, mint valami lapátot a földbe. Ki tudja, hogy a zsidók miért teszik azt, amit tesznek? Talán Urunk meggyilkolása nem volt elég neked? Még ezt a gyermeket is meg akartad ölni? Hanna keresztülvágott a szobán, és kiemelte Matteót Giovanna karjaiból. Megcsókolta, és belélegezte finom, tejes illatát. Tenyerébe vette fejecskéjét, úgy itta magába a kisbaba látványát, hogy jól az emlékezetébe vésse. Már csak egyszer fogja látni őt, amikor eljön majd édesanyja amulettjéért. Ennek gondolatától Hanna elszomorodott. Nem lesz tanúja a gyermek felcseperedésének – nem fogja látni, amint kúszik-mászik, ahogy totyog, amikor megtanulja begombolni a ruháit, vagy amikor szövetségre lép Istennel tizenhárom éves korában –, mint ahogy azt látja a gettóbeli gyerekeknél. Ennek a gyermeknek az élete rejtély lesz számára, és ettől még kedvesebbé vált a szívének. – Cseperedj nagyszerű férfivá, kis Matteo! – suttogta neki. – Együtt ügyködtünk, hogy megmentsük a grófnő és gyermekének életét – mondta ezután Giovannának. – Együtt kellene örülnünk neki. – Giovanna karjára szerette volna tenni a kezét, de az visszalökte, keresztet vetett, és megcsókolta a hüvelykujját. Hanna nem törődött vele. Szülőfogójával végrehajtotta a lehetetlent, nemsokára pedig úgyis hajóra száll, hogy ismét Izsákkal legyen. Majd vele örvendezik. Visszaadta Matteót Giovannának. A baba nyöszörögni kezdett. Niccolo lépett a szobába, és biccentett Hannának. Savanyú borszagot árasztott, szeme gyulladt volt. A vele együtt érkező Jacopo Hanna legnagyobb döbbenetére Lucia ágya mellé ténfergett, és egy kicsit meg is lökte azt. Lucia összerezzent, de Jacopo még csak észre sem vette. Furcsa, hogy mind a ketten egész éjjel ébren voltak, és várták unokaöccsük megszületését. Ez még a férjek részéről is ritka dolognak számított, hát még a nagybácsik részéről. De itt voltak mind a ketten, Giovanna mellett álltak ásítozva, vörös szemekkel. Fekete selyem mellényükkel, oldalukhoz szorított könyökükkel olyanok voltak, mint két keselyű, akik alig várják, hogy kiszipolyozhassák az újszülött bárány életét. Niccolo összedörzsölte kezeit, majd a tenyerébe lehelt annak ellenére, hogy a szobában kellemes meleg volt. – Milyen csinos kisbaba! – mondta, miközben megcsiklandozta a gyermek állát. – Boldoggá tetted a családunkat. Köszönöm, Hanna. Jó munkát végeztél. Hanna bólintott, és igyekezett örömteli arcot vágni, mégis – bár nem tudta megmondani, miért – kifejezetten nyugtalanította Niccolo arckifejezése. – Viszlát, cara – lépett oda Lucia ágyához. – Indulok. – Lucia megfogta a kezét, Hanna pedig az ajkához emelte. – Szerencsés, asszonyom, hogy ilyen szép, egészséges gyermeke, és ilyen nagyszerű férje van. Térjen mihamarabb vissza az ereje, hogy élvezhesse mind a kettőt. Egy szolga lépett a szobába, felvette Hanna vászontáskáját, és lekísérte őt a széles, kőből épült lépcsőházban, majd ki a csatornához, ahol a csíkos cölöpökhöz szorosan

kikötve egy gondola várt rájuk. A szolga átadta táskáját a gondolásnak, aki buon giornóval köszöntötte. Hanna egy pillanatra megállt a mólón, hogy összeszedje a gondolatait. Velence éppen ébredezett. A reggeli napfény megcsillant a vízen, és a muranói üvegek káprázatos színeire festette a vízfelszínt. A csatorna zsúfolt volt a különféle hajóktól, akik egymást lökdösve próbáltak utat törni maguknak. Gömbölyű, lédús almák és gránátalmák halmaival megrakott uszályok haladtak lassan a Kiáltó piac felé. A csatorna túloldalán egy halárus épp felemelt egy csattogó halat és egy tilápiát, pikkelyeik gyöngyházfényben ragyogtak a felkelő nap első sugaraiban. A strazi mentén álló boltok hemzsegtek a kora reggeli vásárlóktól. Vízárusok vánszorogtak vödreikkel a terecske kútja felöl, kilötyögtetve terhüket. A Padovani család libériájába öltözött gondolás karját nyújtotta Hannának, és besegítette a hajóba. Az arcán elterülő vigyorból Hanna tudta, hogy a férfi már értesült Matteo születéséről. Amikor végre kényelembe helyezte magát az elfüggönyözött fülkében, a férfi odanyújtotta a táskáját, ám ahogy Hanna átvette, meglepően könnyűnek érezte. Megrázta, hogy hallja a szülőfogó ismerős csörömpölését, de semmit sem hallott. Belenézett, és turkálni kezdett a táska alján. Végül egyenként kirakott mindent maga mellé az ülésre: a vaskést, a gézt, a mandulaolajjal teli üvegcsét, a köldökzsinór elkötéséhez szükséges selyemzsinórt, a gyógynövényeket, az anatóliai krémet és a cayenne-borsot tartalmazó bedugaszolt palackot. Kivette a felze falára erősített gyertyatartóból a gyertyát, és a táska fölé tartotta, hogy jobban lásson. A fogó eltűnt.

Hetedik fejezet



A kocsi a Szent Orsolya kolostortól a városig vezető parti úton zötykölődött. A kerekek gyakorta belecsúsztak a mély keréknyomba, és Izsáknak keményen meg kellett küzdenie, hogy ki tudja belőle húzni a szekeret. Ezalatt Assunta izzadságtól fénylő arccal és csuromvizes apácafátyolban különféle utasításokat ordítozott, hogyan lehet a legegyszerűbben kimozdítani a tölgyfa kerekű kocsit. Az úton senki nem ajánlotta fel a segítségét, noha jó néhány marhakereskedő haladt el mellettük, lovasaik poroszkálva hajtották a marhákat a vásárra. Biccentettek Assuntának, de amikor észrevették Izsák bokáján a vasgyűrűt, csettintettek csapatuknak, és továbbálltak. Izsáknak égett a háta az erőfeszítéstől. Lábán sajogtak a sebek, amelyeket a rabszolgavásáron kapott vesszőcsapások okoztak. Minél hamarabb meg kell mosnia őket tengervízben, különben gennyedzni kezdenek. A poros levegőtől barnát köpött. Minden egyes zökkenő azzal fenyegetett, hogy eltörik a kocsi valamelyik tengelye. A rengeteg barázdától alig lehetett megállapítani, hol kezdődik az út, és hol végződik. Izsák nemegyszer olyan ösvényre tévedt, amely aztán nem vezetett sehova. A kocsi sarkába hajított báránybőr vonzani kezdte a legyeket a nagy melegben. Izsák már majdnem megkérte Assuntát, hogy dobja a bokrok közé, amikor eszébe jutott, hogy kipárnázhatná vele a jármot. Megkérte a nővért, hogy adja oda, majd összehajtotta, és bedugta a lószerszám merev bőrszíja alá. A legyek most az arca köré gyűltek és a fülébe zümmögtek, de így legalább könnyebben ki tudta húzni a kocsit a keréknyomból. Végül a messzi távolban feltűnt Szent Elmo erődje, a masszív falakkal körbevett vár. Ahogy Assunta és Izsák egyre közelebb kerültek a napsütötte katonai táborhelyhez, az út egyre zsúfoltabb lett a szamaras kocsiktól és az áruikat a hátukon cipelő házalóktól, még egy máltai lovag is feltűnt szerzetesi ruhában, rövid karddal az oldalán. A kanyargós út a tengerpartot követte. Amikor beértek a város kapuján, megláttak néhány arra kószáló rabszolgát, akik Izsákhoz hasonlóan béklyót viseltek a lábukon. A legtöbbjük észak-afrikai mór volt, illetve levantei török. – Állj meg, Izsák, és pihenj egy kicsit. Élve szeretnélek eljuttatni Józsefhez. Izsák levette a válláról a lószerszámot, felkapaszkodott a kocsira, és leült az aljára. Érezte, ahogy elhagyja ereje, feje két térde közé bukott. Meg kell valósítania a tervét, meg kell szöknie, még mielőtt teljesen legyengül, de ehhez először is ételhez kell jutnia. Assunta adott neki egy vízzel teli kulacsot, amit alaposan meghúzott. A hideg víz lecsorgott a nyakán, és szakadt ingére csepegett.

Pár perc múlva egy földes karórépákkal megpakolt szekeret vett észre, amint néhány lépésnyire tőlük a kikötő felé tartottak. A kocsis vadul ütlegelte szerencsétlen himpókos lovát. Izsák már épp azon volt, hogy lelop egy karórépát a szekér hátuljáról, és nyersen felfalja, amikor Assunta megszólalt. – Azt hiszem, itt bukkanhatunk leginkább Józsefre. Mindig itt szokott megállni ez idő tájt. – Egy kocsmaudvar felé mutatott, ahol hosszú, keskeny padokon férfiak ültek összezsúfolódva, és ittak. Izsák bevonszolta a kocsit az udvarra, majd felakasztotta a lószerszámot egy faágra. A nap forrón tűzött le rájuk, míg Assunta az utat kémlelte. Nem sokkal később egy férfi társaságában József is feltűnt, egy vitorlavásznakkal és tölgyfa hordókkal megpakolt kocsit húzó lovat vezettek. A nővér nagy léptekkel megindult feléjük, miközben maga után húzta Izsákot. A köpcös József, akinek aranyfogán ismét megcsillant a napfény, ezúttal inkább jó kedélyű fickónak látszott, nem pedig annak az öntelt szájhősnek az előző napi rabszolgaárverésen. Épp társához beszélt. – Giorgio, nekem kell az az asszony, de ő még csak azt sem tudja, hogy a világon vagyok. A lovat vezető férfi nagyon hasonlított Józsefre, talán a bátyja lehetett. Durva térdnadrágot és foltos pamut inget viselt; hajából szalmaszálak lógtak, tetőtől talpig befedte a kosz és a gyertyazsír. – Téged megbabonáztak – morogta Giorgio Józsefnek. – Pedig tudhatnád, hogy az egyik asszony olyan, mint a másik! Ez a nő szerelmes bolondot csinál belőled. József egyik kezében egy szőlővel és naranccsal teli tálat tartott. Izsák orrát megcsapta a napsütötte narancsok illata. A sötétlila szőlőt gombaspórák fehér harmatja vonta be. Lehet, hogy József egy undorító disznó, egy bugris bunkó, egy Judenfresser, de Izsák még soha semmit nem kívánt annyira, mint azt a kosár gyümölcsöt. Arra vágyott, hogy belevájhassa fogát a narancsba, hogy szétszedhesse szépen gerezdről gerezdre, hogy érezze, amint a gyümölcslé lecsorog az állán. Bele akart harapni a szőlőbe, ajkával és nyelvével különválasztani a magokat a héjától, és hosszan ízlelgetni az édes gyümölcsöt. József ekkor Izsákra nézett, majd Assuntára. Lassan elvigyorodott. – Na, mi az, nővér? Szóval mégsem olyan könnyű megtéríteni a zsidót? És most mihez kezdesz vele? Elviszed a partra és megeteted a fregatt madarakkal? – Nem. Újra eladom neked. Szükségem van a tizenöt scudimra.. József felnevetett. – Esélyed sincs rá. Mellesleg, ha emlékeim nem csalnak, az csak tíz scudi volt. – Tíz tőlem, Öt pedig a hölgytől a tömegből. – Elkéstél. Megfogadtam a tanácsodat, és megvásároltam azt a núbiait, akit ajánlottál. Már el is adtam a Madre de Dios kapitányának, aki ma indul Ciprusra. Csinos kis összeget kerestem az üzleten. – Pedig valakinek meg kell vennie ezt az embert. A kolostor vissza akarja kapni a pénzét. – Próbáld meg eladni a kocsmárosnak – intett József a fatábla felé, amelyen az állt: „RENIERA E SODERINA”. – Talán feltörölheti a hányást a kuncsaftok alatt, vagy

kitöltheti a bort, bár még ahhoz is gyengének látszik, hogy felemelje a felmosórongyot. Túlságosan elfoglalt vagyok ahhoz, hogy ilyen ostobaságokkal foglalkozzam. Ezek – mutatott a teli lovas kocsira – a Salvatorre tartalékvitorlái. – Állával a közeli kikötőben horgonyzó három-árbocos gálya felé intett. A kikötő zsúfolásig tele volt kereskedőhajókkal és gályákkal, még egy németalföldi fluyt is ringatózott a vízen. Assunta szórakozottan figyelte a nyüzsgést a kikötőben. Ez most jó alkalom lenne, gondolta Izsák, hogy elfussak és elrejtőzzek. Azután, ha leszáll a sötétség, fellopakodhatnék valamelyik hajó fedélzetére, és elbújhatnék egy vizes hordó mögé. Eszébe jutott a Zsoltárok egyik részlete: Bárcsak szárnyaim lennének, mint a galambnak, és akkor elrepülnék, és végre nyugalomban lennék. Ám ha most futásnak ered, elég, ha Assunta kiált egyet, és a kegyetlen szórakozásra éhes tömeg azonnal ráveti magát, és apró darabokra szaggatja. A kocsma udvarán hemzsegtek a durva külsejű tengerészek, akik azon igyekeztek, hogy annyira leigyák magukat, amennyire csak lehet, mielőtt visszahívják őket hajójuk fedélzetére. Assunta nővér hátratolta apácafátylát, előbukkant széles homloka. – Mutass egy kis könyörületességet – szólt Józsefhez. – Sokat szenvedett. – Én is sokat szenvedek – szólt közbe Giorgio. – A borzalmas szomjúságtól, amit csak egy kancsó édes madeirai bor enyhíthet. Izsák a József karján lógó gyümölcskosarat bámulta. – Egy narancs, és segítek bepakolni az árut. – A megpakolt kocsi felé intett. – Felviszem a Salvatorréra a vitorlákat, amíg az italaitokat élvezitek. – Izsák beleszagolt a levegőbe. Józsefnek most sem volt jobb szaga, mint amikor legutóbb látta őt az árverésen. – Amennyit éheztél, aligha tudsz bármit is felemelni, ami nehezebb egy baba csörgőjénél – felelte József – Vagy egy zsák lópihénél – tette hozzá József bátyja, majd nagyot röhögött a saját viccén. Faragatlan bunkók. Írástudatlan barmok. Izsáknak hirtelen jó ötlete támadt. – De ahhoz nem vagyok gyenge, hogy tollat fogjak. József összehúzta szemöldökét. Giorgio arcára értetlen kifejezés ült. – Nem tudtam nem meghallani, hogy miről beszélgettek – folytatta Izsák. – Tudok írni és olvasni. Megfogalmazhatnék egy levelet a hölgye számára. Adjon egy narancsot, és én tudásom legjavát nyújtom a szívügyekben. – A tegnapi árverésen egy egész tömeg előtt sértegettél, most pedig szerelmes leveleket akarsz nekem írogatni narancsért cserébe? Miféle bolondnak nézel te engem? – József megfogta Giorgio karját, és húzni kezdte a kocsma felé. – Ezt a kosár gyümölcsöt a Salvatorré kapitányának viszem. Assunta József karjára tette a kezét. – Egy írni és olvasni tudó rabszolga hasznos lehet az üzletben. Számolni és könyvelni is tud. – Elkapta József lovának kantárját, aki nyugtalanul egyik patájáról a másikra helyezte

a testsúlyát. – Tizenöt scudi, és a tied. Ha nem tetszik, eladod valaki másnak. – Vidd innen, még ellopja a gyümölcseinket! – mondta Giorgio. – Talán azt hiszed, hogy a bátyám jobban akar egy hitetlent, mint te? – Egy különleges képességű hitetlenről van szó! – felelte Assunta. – Várjon csak – kezdte Izsák –, mondjon valamit szívügyének körülményeiről! Ekkor Giorgio váratlan lelkesedéssel megszólalt. – A bátyám egy megözvegyült asszony kezét kérte meg, de a nő nem kér belőle. József szúrós pillantást lövellt bátyja felé. – Tapintatos közeledés, udvarlás, lánykérés, jól ismerem ezeket a dolgokat – mondta felélénkülve Izsák, fáradtságát mintha elfújták volna. – Saját feleségem kezét is, áldassék a neve, igen nehezen nyertem el. Az udvarlás során rengeteg levelet kellett írnom. – Ez ugyan hazugság volt, de Izsáknak mindig is különleges tehetsége volt a színjátszáshoz. – Tulajdonképpen minden sikerrel végződő udvarlásban fontos szerepet játszanak a levelek. A két férfi és Assunta rámeredtek. József maga felé penderítette Giorgiót. – Mi a fenének fecseged el mindenkinek a magánügyeimet, aki csak hallótávolságon belül van? – Majd Izsákhoz fordult. – Ne dugd bele mindenbe az orrodat. Semmi közöd hozzá! – Már hogyne lenne közöm hozzá? Hát nem férfiak vagyunk mindannyian? Nincs talán mindnyájunknak szüksége asszonyra, aki gyermeket szül nekünk, és kényeztet minket az ágyban? – Izsák Hannára gondolt, és mindkettejük érdekében azt kívánta, bárcsak felesége az első feltételnek is ugyanolyan jól meg tudna felelni, mint a másodiknak. – Hadd találjam ki a visszautasítás okát! A kérdéses hölgy túl szegénynek tartja önt? Nem tetszik neki a természete? Esetleg a hölgy szerint ön túl lusta? – Izsák levegőt vett. – Vagy talán túl rámenős? A hosszúra nyúlt szünetet végül Giorgio törte meg azzal, hogy oldalba bökte Józsefet. – Válaszolj, hátha tud segíteni! – Amellett, hogy munkaerővel látom el a gályákat, van egy másik vállalkozásom is – kezdte József. – Nemcsak rabszolgákkal kereskedek, hanem vitorlavásznat is készítek a hajók számára. A vitorlavászon kikészítéséhez birkahúgyot használunk. A nőnek az a problémája, hogy birkahúgyszagot árasztok. Neki egy ács tetszik. Egy nyápic kölyök, akinek óriási a feje. – József előre-hátra ingatta a fejét, hogy kifigurázza a fiút. – Mindenki bűzlik valamitől. Ő a faforgácstól és a nyúlbőr ragasztótól. Magának, nővér – nézett Assuntára ne vegye tiszteletlenségnek, de hagyma, és birkabőrszaga van. Ez teljesen normális. Mindenki magán viseli munkájának szagát. Ekkor enyhe szellő kavarta fel körülöttük a levegőt. Izsák szeme égni kezdett, gyomra felfordult a tömény bűztől, amit a fuvallat feléjük vitt. Mintha egy teve fenekébe dugta volna a fejét. – A szag nem jelenthet akadályt egy igaz szerelemnek – jelentette ki Izsák, majd szünetet tartott, tudta, Assunta is őt figyeli.

– Van erre egy kifejezés, talán maga is hallotta: „Minél jobban bűzlik a kos, annál inkább szereti a juh”. Giorgio és Assunta kuncogni kezdtek. – De úgy látszik, ez nem működik ennél a hölgynél, akit hogy is hívnak…? – kérdezte bizalmasan Izsák. – Gertrudis – lehelte József olyan áhítattal, mintha Szűz Mária nevét ejtette volna ki a száján. Assunta Izsákra nézett, és megrázta a fejét, mint aki azt mondja, „Hát neked minden eszed elment?”. Óriási zörgés közepette egy szamár facölöpökkel megrakott szekeret húzott el mellettük. Izsák Józsefhez fordult. – Adjon Assunta nővérnek tizenöt scudit, és olyan levelet írok magának, ami a legkeményebb szívet is meglágyítja. – Ostobaságokat beszélsz – felelte József, de a gyümölcskosarat nem vette el a kocsiról. Izsák nem tétovázott. – Meglátja. A szépséges Gertrudis magába fog habarodni. Assunta félrevonta Izsákot József hallótávolságán kívülre, és azt suttogta. – Körülbelül annyi esélye van annak, hogy barátunk, József elnyerje Gertrudis kezét, mint hogy egy pávián a hátsó lábára áll, és elénekel egy matrózdalt. A hölgy az a csinos özvegy, aki tegnap nekem adta az öt scudit. – Igen, a jótevőm – fintorodott el Izsák. – Értem, mire gondol, nővér. Visszatértek a két férfihoz. Giorgio rángatni kezdte József ingujját. – Gyere, le kell öblítenem a torkomban leülepedett port. Gertrudis magasban szálló paradicsommadárka, az édenkertben a helye, nem neked való. József előhúzott nadrágja derekából egy rongyos bőrerszényt. Három pénzérmét adott Assuntának, miközben oda sem nézett, mintha nem tudná elviselni, hogy megválik tőlük. – Remélem, nem bánom meg a döntésemet, nővér. Ha a zsidó meghal, elvesztegettem a pénzemet. Assunta gyapjúruhájának zsebébe rejtette a pénzt. – Viszlát, Izsák! Sok szerencsét! Ha József rosszul bánik veled, márpedig rosszul fog, gyere vissza a kolostorba, és megbeszéljük a megváltásodat. – Assunta elindult a kikötő felé, de válla fölött még hátraszólt. – József, bánj vele finoman, még egy hitetlen is Isten teremtménye. – Még egy dolog, Izsák – állt meg egy pillanatra a nővér. – A férfit, aki a Váltságdíj a Rabokért Társaságból képvisel téged, Hectornak hívják. Magas, lófejű ember. Leggyakrabban a kikötőben, vagy a Nagymester palotája alatti cellák környékén található. Általában térdnadrágot visel, ami túlságosan rövid neki. – Ö felügyeli a váltságdíjam kifizetését?

Assunta úgy belecsípett Izsák vézna felkarjába, hogy a férfi összerándult. – Hacsak nem halsz addig éhen – közölte. Hector. Vidám és erős név. Izsák készen állt arra, hogy megírjon több tucat levelet, hogy kicserzzen több tucat ív pergamenbőrt. Ha csak néhány hétig sikerül életben maradnia, és Hector is segít neki, megmenekül. Izsák ezután odalépett Józsefhez és Giorgióhoz, és hátba veregette Józsefet. Nem vesztegette az idejét, egyből rátért a lényegre. – Jöjjön, József, lássunk neki. Mondjon el mindent szíve választottjáról. – Izsák belül megborzongott. – Együtt kitaláljuk a hölgy szívéhez vezető leggyorsabb utat. – Figyelmeztetlek, Izsák! Ha nem tudod megnyerni nekem azt a nőt, látod ott azt a hajót? – József a kikötő felé mutatott, ahol egy sima, olajtól csillogó, negyven braccio hosszú hajó rángatta horgonyláncát. – Az ott a végzeted – mondta József, miközben ujjával keményen mellbe bökte Izsákot. Izsák bólintott, miközben gyomrát émelyítő érzés húzta össze, igaz, ez nem okozhatott problémát, hiszen azóta, hogy Assunta megkínálta reggel almával, egy falatot sem evett. – Jól gondold át, hogy mit fogsz írni, barátom. Egy hónapod van arra, hogy megnyerd nekem Gertrudist. Ha nem sikerül, az a gálya veled a fedélzeten fog kihajózni. – József odadobott egy narancsot Izsáknak. – És ha sikerül megnyernem a szívét, szabadon enged? József egy pillanatra töprengő arcot vágott – már amennyire ez egy ilyen faragatlan embertől tellett. – Ez így tisztességes – bólintott végül. Ezután megragadta lovának kantárját, és Giorgióval folytatták az útjukat. Izsák olyan könnyedén bánt a szavakkal, mint amilyen könnyedén egy bűvész tojást varázsol elő a gyermekek füle mögül. De vajon elég lesz-e a tudománya ahhoz, hogy elnyerje ennek a fajankónak a csinos Gertrudis szívét? Meghámozta a narancsot. A narancshéj olajától ragacsos lett a keze. Kiszedett egy gerezdet, és a szájába dobta, de a gyümölcs húsa keserű volt, és Izsák nem lelte örömét az evésben.

Nyolcadik fejezet



Hanna elhúzta a felze függönyét, és kitekintett a szürke ködbe. A gondola a Rio di Ghettóhoz közeledett. Átdobta táskáját a vállán, és azon gondolkodott, mi legyen az eltűnt szülőfogóval. Nem akart visszamenni a palotába. Ha Giovanna tüntette el, akkor a gróf, aki annyira rokonszenvesnek látszott, és annyira kedvesen bánt vele, biztosan megparancsolja neki, hogy adja vissza a fogót Hannának, amikor Giovanna elhozza neki a sádájt. Sima ügy, mondta magának, és igyekezett nem belegondolni abba, hogy a dolgoknak más kimenetele is lehetséges. A gondolás a gettó határában egy mólóhoz simult hajójával. Kikötött egy cölöphöz, majd partra segítette Hannát. Amint Hanna tovább sétált a Fondamentán óvatosan kerülgetve a rothadó szemétkupacokat, és az éjjeli edények utcára ürített tartalmát, egyszer csak egy ismerős hang ütötte meg a fülét. Egy hang, amelyet tilos volt meghallania, amire még csak nem is gondolhatott, mivel a rabbi évekkel ezelőtt nem létezőnek nyilvánította – Jessica hangját. Biztos volt benne, hogy a húgát hallja, amint épp egy fülbemászó dallamú madrigált énekel a friss hajnali levegőben. Hanna gyakran látta a távolból Jessicát a Calle della Masenán, nem messze a gettó kapujától, de soha sem mertek beszélni egymással, vagy megismerni egymást. Hanna karján felállt a szőr, ahogy hallgatta az éneket. Talán a sűrű köd téveszti meg. Órák óta nem aludt; a fáradtság elhomályosította látását és összezavarta elméjét. Ismét felcsendült az ének. Ezúttal hangosabban és közelebbről, és Hanna nem tudott mit tenni ellene, a hang irányába sietett. A hang Jessicáé volt, de az előtte álló éneklő alak egy zafír-kék színű mellényt, hímzett térdnadrágot és kék bársonysapkát viselő fiú volt. Egy papírmaséból készült fekete morello takarta a szemét és az orrát. – Ne haragudj. Összetévesztettelek valaki mással – mondta Hanna, amikor közelebb ért. Már épp indulni akart, amikor a fiú elkapta a karját. – Hanna? Hát nem ismersz meg? – kérdezte kissé pöszén. Kétség sem fért hozzá. Jessica hangja volt. A karcsú alak felnyújtotta a kezét, és egy gyors mozdulattal lekapta fejéről a kék sapkát, ami alól dús hajzuhatag szabadult ki. Ezután levette a maszkját is. – Nem ismered meg a saját testvéredet? Ennyire jó a jelmezem? Bezzeg téged, drága

Hannám egyből fel lehet ismerni kék cioppàdról és a kendőről, amely eltakarja szép hajad. – Jessica elmosolyodott, és arcán azonnal megjelentek kis gödröcskéi, amelyek finom ívükkel az angyalok szárnyának csúcsára emlékeztettek. Hanna hirtelen olyan kipihentnek érezte magát, hogy nyugodtan nézett a jövő elébe, készen arra, hogy a világra segítsen még egy tucat babát, és fent legyen még egy tucat éjjelen át. Megölelte öt évvel fiatalabb húgát, és orrát mélyen Jessica hajába temette. – Nem telt el úgy nap, hogy ne jutottál volna eszembe, és ne gondoltam volna arra, hogy mi is lehet veled – mondta Hanna, miközben legszívesebben azt is hozzátette volna, „Szeretlek, Jessica. Mindig is szerettelek, még akkor is, amikor elmenekültél a gettóból.” Mindent el akart mondani húgának, hogy mi történt vele aznap éjjel, de végül megfékezte a nyelvét. Ehelyett azt kérdezte. – Miért öltöztél apródnak? – Éppen a Canal Grande egyik palotájában tartott összejövetelről jövök, és hazafelé tartok. Hanna már hallott álarcosbálokról, ahol a keresztények felöltötték a Commedia dell’Arte alakjainak – Pulcinello, Pedrolino, Harlequin és Brighella – ruháit. Talán Jessica már annyira kereszténnyé vált, hogy élvezi az ilyen szórakozást? Lehetetlennek tűnt, és mégis itt állt előtte, szatén nadrágján megcsillant a lámpás fénye. – Álarcosbál volt? – Nem egészen – felelte Jessica. – Én voltam az egyetlen nő, aki beöltözött. Néhány idősebb férfi a fiatal fiúkat szereti. Sokan a csinos fiatal nőknél is jobban kedvelik őket. Hanna bólintott, de nem értette, miről van szó. Jessica ekkor suttogóra fogta hangját, és az épület árnyékába vonta Hannát. – Ezek a férfiak félnek a szodómiát érintő törvényektől. – Még mindig nem értem. – Szodómia. Hannának csak halvány elképzelése volt a szó jelentéséről. – Cortigiana vagyok, Hanna. Már biztos hallottál róla. Rengeteg hozzám hasonló van Velencében, és ugyanazokért a vagyonos pártfogókért versenyzünk. Mindnyájunknak van valami különleges területe, én feszes térdnadrágot viselő, csinos fiatal fiúnak szoktam öltözni. – Beakasztotta hüvelykujját szatén felsőjének hajtókájába, és röviden meghajolt. – Lehetővé teszem a férfiak számára, hogy anélkül adják át magukat az élvezetnek, hogy bűntettet követnének el. A szodómiáért járó pénzbírság az első alkalommal ötven dukát, ha cittidino vagy. Ha nemes vagy… – Jessica két ujját elhúzta a torka előtt. – Megtalálhatsz az Ik Catalogóbza – a nevemet, az áramat és a specialitásomat –, a többi hamisítatlan velencei kurtizán között. Még egy temperával festett előnyös kis miniatúra is van rólam. – Jessica huncutul Hannára vigyorgott, de az elfordította a tekintetét. – Nem nagyon tudod elrejteni az érzéseidet, nővérkém. Látom, beszédem fájdalmat okoz neked. Természetesen Hanna tudta, hogy Jessica kurtizán, de nem ismerte foglalkozásának részleteit. A gondolatra, hogy Jessica olyan dolgokkal kényezteti a férfiakat, amiket csak házastársak tehetnének egymással, Hanna arcát elöntötte a szégyen pírja.

– Nem kell erről beszélnünk. – Kurtizán vagyok, és nem kurva – felelte erre Jessica. – Nem sétálok fel és alá a Castello callijin, és nem hagyom, hogy a férfiak nekidöntsenek az Alamizsnák Háza falának. Hannának külön erőfeszítésébe került, hogy ne tapassza fülére a kezét. – Dio mio – mondta Jessica, miközben legyezgette magát. – Túl sok bort ittam. – Kigombolta mellényét, feltárva ezzel mélyen kivágott alsó blúzát, amely tökéletesen kiemelte melleit, és a közöttük lógó arany keresztet. Hanna nem tudta eldönteni, mi rázta meg jobban: húga foglalkozása vagy a nyakában lógó arany kereszt. – Mit gondoltál, mégis miből tartom el magam, Hanna? – hunyorgott Jessica. – Egy nap majd, amikor megvastagszik a derekam, és már senki sem fog rám vágyni, úgy fogom abbahagyni a munkát, ahogy nekem tetszik. Nem fogok nyomorogni, mint annyian a szakmámból. Ingatlanjaim vannak Castellóban, és egy rakás ékkövem. – Egy kis szünetet tartott. – Még meg is házasodhatok, ha akarok. Tekintélyes hozománnyal könnyebb jó partit találni. Hanna már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de Jessica tovább folytatta. – Ne aggódj miattam. Úgy megalapoztam a jövőmet, mint ahogy egy hadvezér gyűjti össze a hadipénztárt. – Izsák hozomány nélkül vett el – felelte Hanna. – Semmim sem volt, csak a fa cassoném, benne egy pár gyertyatartóval és a Zeta nénitől kapott csipkés ágytakaróval. – Amint a szavak elhagyták Hanna száját, már meg is bánta őket. Ingerült kifejezés suhant át Jessica arcán. – Izsák meglehetősen ritka szerzet. Nemes lelkű, érzéke van az üzlethez, és jóképű… Hanna szájára tapasztotta kezét, hogy megfékezze kitörni készülő zokogását. – Hanna, valami baj van? És mi a fenét keresel itt az utcán kora hajnalban? Velence tele van haramiákkal, kóborló disznókkal, akik mind égnek a vágytól, hogy ártsanak neked. – Jessica megtörölte kézfejével Hanna arcát. – Izsákot elfogták. Most rabszolga Máltán, – Nem hallottam. Ó, Anni, nagyon sajnálom! – Megérintette a nyakán fekvő keresztet. – Adja Isten, hogy épségben és egészségesen térjen vissza hozzád! Hanna ezután mesélt Jessicának magányos éjszakáiról, és arról, mennyire aggódik Izsákért. Magában azt kívánta, bárcsak valami félreeső helyen beszélgethetnének, nem pedig a Fondamenta közepén, ahol bármelyik kora reggeli járókelő észreveheti őket. Egy közeli kapualjba húzta Jessicát. – A gettó minden pletykafészke tud valami szörnyű történetet egy zsidóról, aki ott pusztult Máltán, és alig várják, hogy elmesélhessék nekem a részleteket. Lassan már megőrülök az aggodalomtól. – Én is hallottam ezeket a történeteket, de ne félj, Izsák talpraesett ember. Fel van vágva a nyelve, és esze is vág, mint a borotva.

Hanna válla megrázkódott a zokogástól. – Könnyen szerez ellenséget magának. Természetéből fakadóan lobbanékony alkat. – Csak veled szelíd – felelte Jessica. – Nem, velem sem az. Az elutazása előtti héten végig veszekedtünk. Könyörögtem neki, hogy ne menjen Levantéba. Azt mondtam, hogy semmi jó nem fog kisülni belőle. – Hanna szorosabbra húzta magán a gróf köpenyét. – Ide figyelj! Izsák imád téged. Sokszor láttam, ahogy vár téged, hogy kijöjj a mikva fürdőből megtisztultan, készen az ölelésére. Tudja, hogy szereted. Házasságotok minden egyes napján bebizonyítottad ezt. – Jessica átölelte Hannát, és a fülébe suttogott. – A férfiak mindent megbocsátanak az ágyban. Meglásd, az elhangzott hántásokat édes és kedves szavakkal fogja feledtetni, amikor majd ismét szorosan magához ölel. – Kivéve, ha meghal, mire Máltára érek. – A hajnali levegő annyira hűvös volt, hogy Hanna látta a leheletét. – Amikor elhagytál bennünket, hogy az áttérésedre készülj, tizennégy napig feküdtem az ágyamban, és semmit sem ettem. Jessica megsimogatta Hanna karját. – A keresztségre készülők házában a nővéreknek minden reggel ki kellett csavarniuk átázott párnámat, annyit sírtam utánad. Még Ibraiham rabbi is hiányzott heringszagú leheletével, annyira magányos voltam. Jessica Hanna ruhájának a gróf köpenye alól kilátszó szegélyére mutatott. – De nem mondtad még el, miért vagy ilyen korán talpon. És… vér van a ruhádon. Hanna a mellényénél fogva még beljebb húzta Jessicát a kapualj védelmébe, és suttogva mesélte: – Szüléshez hívtak egy palotába a Canal Grandénél. – Keresztény szüléshez? Te tréfálsz! – Jessica arcára csodálkozó kifejezés ült. – Te? A gettó kisegere? Azt mondod, hogy megszegted a pápai ediktumot? Ezért az inkvizíció bírósága elé vihetnek! – Az Isten szerelmére, ne beszélj olyan hangosan! – mondta Hanna. – Csak azért mentem el, hogy megkeressem a pénzt Izsák váltságdíjára. – Istenem, milyen bátorrá tett minket a szükség! – sóhajtotta Jessica, és kontyba tekerte a haját, majd betűrte a sapkája alá. – Azért ez nem ugyanaz – tiltakozott Hanna. – Már hogyne lenne ugyanaz. Mind a ketten olyasmit teszünk a pénzért, amiket nem szívesen csinálunk. Te vissza fogod kapni Izsákot, nekem pedig bársony ruháim lesznek, és biztonságba helyezett jövedelmem, amit aztán egyetlen férfi sem vehet el tőlem. Hanna szeme megakadt a Jessica nyakában csillogó kereszten. – Valóban keresztény lettél? De még mindig megtartod a sábátot, nem? – Mindezt már magam mögött hagytam felelte Jessica. – Nincs gyertyaáldás péntek éjjel, és nincs csálláh? – Még a pészahot sem ünneplem. Kiakasztok egy óriási zsíros sonkát az ablakomba, így mindenki, aki elmegy alatta, látja, hogy keresztény vagyok. Gój élet, szabályok és megszorítások nélkül. Nem Jessica volt az egyetlen, aki

szakított a múltjával és az őt szerető emberekkel, de Hanna húga még a vallását is elvesztette. Hanna érezte, amint elönti a harag. – Ezek szerint önző életet élsz, és csak a pénzen megvásárolható fényűzés érdekel. – Még hogy én vagyok önző? – csattant fel Jessica. – Te vagy az, aki önző. Az egész gettót veszélyeztetted azzal, hogy elmentél egy keresztény szüléshez! – Izsákért tettem! – Magadért tetted, azért, hogy férjedet ismét a karjaidban tarthasd. Mindig is a férfiak irányították az életedet – a rabbi, Izsák és az apánk, amíg még élt. Csak egy kis gettóegér vagy, és soha nem is leszel más. Hannát megdöbbentette Jessica hangjának keménysége. – Sajnálom, hogy a segítségedet kértem azon az éjszakán évekkel ezelőtt – mondta Jessica. – Azt reméltem, hogy fontos vagyok számodra, és szembeszállsz majd azzal a mogorva, vén kecskével, a rabbival, és segítesz egyetlen húgodon, hogy életet adjon első gyermekének. De tévedtem. Hanna meg akarta kérdezni, hogy mi lett a babával, de nem vitte rá a lélek. – A te nevedet sikoltottam egész éjszaka, és elküldtem érted egy lányt. Téged akartalak, és senki mást, hogy te tarts engem a szülőszéken. Ehelyett egy ügyetlen keresztény bába jött el hozzám a San Marcuola plébániáról. – Jessicának megbicsaklott a hangja. – A gyermekem halva született. Megfulladt a szülőcsatornában. Szentséges Isten. Hanna nem tudott erről. – Azt mondod, hogy szeretsz, de magamra hagytál, amikor a leginkább szükségem volt rád. – Nem vagy igazságos. Engedelmeskednem kellett a rabbinak. – Nos, most egész biztosan nem engedelmeskedtél neki, amikor elmentél ennek a nemesasszonynak a szüléséhez. Milyen kár, hogy nem voltál ilyen bátor, amikor nekem volt szükséged rám! Hanna olyan fájdalmat érzett a mellkasában, mintha a szívét tépték volna ki a helyéből. Lelki szemei előtt letakarta a tükröt, és elszaggatta a ruhákat. Ezek most nem azok az üres, jelentés nélküli tettek voltak, amelyeket évekkel ezelőtt a rabbi előírt számára. Ezúttal szívből jöttek. Elvégezte a sivát. Jessica most valóban meghalt a számára. Rá sem nézett testvérére, felkapta táskáját, és elindult a gettó kapuja felé. Az öröm, melyet a grófnő és gyermeke megmentése miatt érzett, szertefoszlott, mint a gondola keltette hullámok. Hanna nagy léptekkel távolodott, de még hallotta, ahogy Jessica utánakiált. – Fuss csak vissza a fojtogató gettódba! Lehet, hogy erkölcstelen vagyok a szemedben, te viszont megszegted a törvényt. Ezzel nemcsak a saját fejedre idéztél szerencsétlenséget, de az egész gettóra, amit állításod szerint annyira szeretsz.

Kilencedik fejezet



Hannának nem maradt más választása. Vissza kell térnie a ca’di Padovani palotába, a márvány, ezüst és aranyozott felületeinek rideg csillogásába, óriási termeibe és kiismerhetetlen keresztény lakói közé. Immár negyven napja várta, mindhiába, hogy Giovanna visszahozza a szülőfogóját. A máltai utazáshoz való előkészületek részeként éppen a tetőn ült, az egyetlen helyen, ahol meg tudta szárítani a rabbitól kapott almákat. A Turcello lagúna szigetéről származó friss gyümölcs olyan fényűzésnek számított, amit nem engedhetett meg magának. Amikor reggel a rabbi, olyan elégedett ábrázattal, mintha legalábbis ő maga termesztette volna a gyümölcsöt, odaadta Hannának a kosár almát, azt mondta neki: – Tessék, vedd el, hogy egészséges légy. Ha marad belőlük, mire Máltára érsz, add oda Izsáknak. – Hanna megköszönte az almát. Egy ilyen ajándék bárki mástól békejobb nyújtását jelentette volna. De a rabbitól, ki tudja? Ebben az évben olyan piros és zamatos volt az alma, hogy Hanna a kifőzött héjból lenfestéket készíthetett volna. Keresztbe tett lábakkal ült a tető deszkákon, és cikkelyekre vágta az almákat. A szeleteket kése hegyével kimagozta, majd vágott felükkel felfelé egy régi vászon lepedőre helyezte. A nap erősen sütött, Hanna orrlyukai megteltek a tetődeszkák közt megolvadó kátrány szagával. Néhány órán belül az almadarabok megaszalódnak, és akkor majd betekerheti őket vászoncsíkokba, és a többi étellel együtt becsomagolhatja. A lepedőn jól látszottak korábbi előkészületeinek nyomai – a szárított bárány és marhahús csíkjai, az aszalt sárga- és karórépák foltjai. Holnapután, amikor a legerősebb lesz az áramlat, amely az árapály következtében az öbölből a nyílt tenger felé halad, a Máltára induló Balbiana fedélzetén lesz. A gróf barátja, Marco Lunari kapitány szerint az út az időjárástól és Isten akaratától függően körülbelül két hónapig fog tartani. A várakozás miatti feszültségtől Hannának annyira összeszorult a gyomra, hogy napok óta már csak tyúkhúslevest bírt leerőltetni a torkán. A kötényébe törölte a kezét, és letekintett az alatta elterülő campóra. Egy ismerős alak sietett el a pénzkölcsönzők, hentesek és pékek üzletei előtt, és vágott át a téren. Magas talpú cipője a sár fölé emelte, de bizonytalanná tette járását. Ahogy az alak közelebb ért, Hanna felismerte benne Jacopót. Hanna kezéből kiesett a hámozó kés. Talán Matteo beteg lett és Jacopo az ő segítségéért jön? töprengett. De nem, valószínűbb, hogy a gróf küldte Jacopót, hogy visszaadja a fogóját. Bár a gróf, akinek egy seregnyi szolgáló áll a rendelkezésére, miért éppen Jacopót bízta meg ezzel a feladattal? Nézte, ahogy Jacopo útbaigazítást kér egy

idősebb asszonytól, aki a tetőre mutatott. Hannának nem maradt másra ideje, mint hogy egy kendővel fedje be fejét, és várja a férfi érkezését. Jobb, ha itt fent találkoznak, mint a campón, ahol semmi sem maradhat titokban. Amikor már épp elindult volna a lépcsőkhöz, a tetőre nyíló csapóajtó kivágódott, és Jacopo jelent meg, a lépcsőmászástól kipirult arccal. Feszes selyemnadrágot viselt, a kabátja ujján lévő gombokat hímzett selyem borította. Vajon van annak valami különleges jelentősége, amikor valaki annyira kopasz, hogy úgy néz ki, mintha egy kád lúgba merítették volna, hogy az utolsó szál pihét is eltávolítsák róla? A zsidók, a rabbitól kezdve a sohetig, a rituális mészárosig, mind szőrösek voltak – lengedező szakállal, bozontos mellkassal, és állkapcsuk mindkét oldalán lelógó pajesszal. Az öreg embereknek még a fülük is kiszőrösödött. Jacopo, miközben zihálva szedte a levegőt, kíváncsian nézett körül a tetőn, amelyen bőven volt hely kettejük számára. A Hanna mellett kiterített lepedőn karmazsinvörösen csillogtak a felszeletelt almák. Hanna letörölte köténye sarkával az izzadságot az arcáról, és felemelkedett, hogy köszöntse a férfit. – Jó reggelt, Signore. Fújja ki magát. – Az egyik szomszédod mondta, hogy itt talállak. Ha leülnének, a járókelők nem láthatnák őket, de Hannának nem volt széke, hogy hellyel kínálja Jacopót. Csalódottan vette tudomásul, hogy a férfi semmit sem hozott magával, csak egy hímzett köpeny volt a vállára vetve. Jacopo jó messze állt meg a tető alacsony mellvédjétől, és ahogy körülnézett, szeme egy pillanatra megakadt a kiakasztott ágyneműktől zsúfolt ruhaszárító kötélen és a zümmögő legyektől körülvett mosóvizes hordón. – Szóval ilyen a gettóban. Milyen magasan vagyunk a campo felett! Egészen beleszédülök. – Matteo jól van? – kérdezte Hanna egy kicsit aggódva. – Egészséges, mint a makk, és annyit eszik, amennyi csak belefér. – És a grófnő? Hogy boldogul? – Köhög minden éjjel, és lázas. Az arca olyan piros, hogy azt hinnéd, most jött vissza vidékről. Nem tudja összeszedni magát. Tépdesi a takarót, és félrebeszél, mintha az ördög szállta volna meg. Néha hallom, hogy a gróf éjszaka felpolcolja a hátát, hogy kapjon rendesen levegőt, és tartja neki a mosdótálat. – Szomorúan hallom. Jacopo biztosan nem azért jött ide, hogy beszámoljon a családja egészségi állapotáról. Hanna várt egy darabig, aztán rákérdezett. – Minek köszönhetem a látogatásodat? – A bátyám küldött – felelte Jacopo. – Szeretne meghívni vacsorára ma este, hogy visszaadja az amulettedet. Hanna egy ideig szóhoz sem jutott. Szokatlan dolognak számított, hogy zsidók és keresztények együtt egyenek. Amiért a palotába hívták, annak eleget tett. Társadalmilag nem érintkezett a családdal, csupán munkaviszony volt köztük, mintha tanító lenne, vagy

az úrnő egy bizalmas szobalánya. Hanna összeszedte magát, és azt felelte. – Megtiszteltetés lenne. – Hozzá akarta tenni, hogy Van itt még valami más is, de aztán úgy döntött, hogy a fogó ügye várhat estig. Jacopo beárnyékolta szemét, hogy ne süssön bele a nap. – Milyen érdekes része a városnak! Nézd, innen látom a pénzkölcsönzők standjait és a hentesüzletet. Úgy érzem magam itt a magasban, mintha madár lennék. – Csípőre tette a kezét, majd szemügyre vette a lepedőre kiterített almákat. – Néhány óra múlva fordítsd meg az almákat, különben a túlsó felüket nem éri a nap, és tönkremennek. Hanna türelmesen várta, hogy Jacopo rátérjen látogatása okára, ami egészen bizonyosan nem a háztetőről nyíló festői kilátás, vagy az, hogyan kell napon almát aszalni. Bármiért jött is, szemlátomást kellemetlenül érezte magát. Hanna végül megszólalt. – Nagy megtiszteltetés számomra, hogy meghívtak vacsorára. – Azért jöttem személyesen, hogy átadjam a meghívást, mert beszélni szeretnék veled. Ne vágj ilyen meglepett arcot. Találtam valamit, ami azt hiszem, a tiéd. Az amuletteddel együtt egy különleges szerkezetet is ott hagytál. Jacopo benyúlt a vállára vetett köpeny alá. Hannának ismerősen csillant az ezüst tárgy. – Ó, köszönöm! – mondta Hanna, és megkönnyebbülve nyújtotta ki a kezét, de Jacopo nem adta oda a szülőfogót. – A grófnő ágya alatt találtam, amikor lehajoltam egy zsebkendőért. Feltételezem, ezt az eszközt használtad unokaöcsém születésekor. – Igen, de… – Nagy óvatlanság volt a részedről, hogy otthagytad. Tudhatnád, hogy milyen veszélyt hozhat rád egy ilyen eszköz, ha bizonyos emberek kezébe kerül. Természetesen nem rólam van szó. Én ugyanolyan hálás vagyok neked, mint a gróf. Megmentetted az unokaöcsémet. Szeretném biztosra venni, hogy semmi baj nem ér e nemes tett eredményeképp. – Ez nagyon kedves öntől. Azt gondoltam, talán… – Bármelyik szolga megtalálhatta volna. Egy zsidó nő törvénytelen szerszámmal segédkezik egy keresztény baba születésénél. Ez nem venné jól ki magát egy vizsgálóbíró szemében, igaz? – Hálás vagyok önnek – mondta Hanna, miközben azt kívánta, bárcsak adná már vissza Jacopo a fogót, és menne végre el. – Jómagam semmit sem szeretnék jobban, mint hogy azonnal visszaadhassam ezt a szerkezetet, azonban van valami, amit először meg kellene beszélnünk. Bátyám tisztességesen megfizetett a grófnő szülésénél nyújtott segítségedért. Kétszáz dukátot adott, ha nem tévedek. – Azért a pénzért tisztességesen megdolgoztam. A grófnő már haldoklott, amikor megérkeztem a palotába. – Ne érts félre! Nem a munkád értékét vitatom. A boszorkányság zavar engem, amit

használtál hozzá. Kötelességem lenne jelenteni, ugye tudod?. – Annyira használok boszorkányságot, amennyire szárnyakat növesztek es lerepülök innen a campóra. – Mondod te. – Az igazat mondom. – Nem szeretnélek bíróság elé állítani, Hanna. Nem lenne semmi értelme. Kész vagyok eltekinteni kötelezettségemtől – ennek az ára azonban kétszáz dukát. Ha szeretnéd visszakapni a szerszámodat, azt ajánlom, hogy hozd el magaddal ma este a pénzt. Gondolásunk naplementekor jön érted. – Jacopo elindult a lépcső felé, már az első fokon volt a lába, amikor visszafordult. – Ugye megegyeztünk? – Azokkal a dukátokkal a férjem életét akarom megvásárolni. – Azok a dukátok sem rajtad, sem a férjeden nem fognak segíteni, ha letartóztatnak és halálra kínoznak. – Ápolt körmeivel megkocogtatta felöltőjének gombjait, majd mintha Hanna gondolataiban olvasna, megszólalt. – Nehogy azt hidd, hogy elmenekülhetsz előlem Máltára. A Balbiana kapitánya nagy mennyiségű árut szállít a családunk megbízásából. Csak egy szavamba kerül, és már vissza is vonja meghívását a hajóra. Hanna legszívesebben nekiugrott volna. Kezdett úrrá lenni rajta a kétségbeesés, de nem volt más választása, bólintott Jacopónak. A férfi folytatta útját lefelé a lépcsőn. Hannának időre volt szüksége, hogy gondolkodhasson. Visszatért a felszeletelt almákkal teli lepedőhöz, és leroskadt. Összekuporodva ringatta magát előre-hátra, miközben elhajtotta az arra járó legyeket. A délutáni árnyékok lassan hosszúra nyúltak. Már majdnem lenyugodott a nap, amikor visszatért loghettàjába. Megmosta arcát a mosdótálban, és belebújt az egyetlen jó ruhájába, egy piros bársony köntösbe, négyzet alakú ruhaderékkal, és egy széles szoknyába, amelynek selyem bevarrások voltak az oldalán. Tükör híján a mosdó vizének tükrében igazgatta el a haját. Keze annyira remegett, hogy elejtette a hajtűket és a fésűt, és be kellett másznia értük az ágy alá. Ezután hajhálót tűzött a kontyára, és elhagyta a szobát. Mire kiért a campóra, már sötét volt, és alig lehetett kivenni a sotoportego alatt a vörös és fekete cégért, amely azt hirdette: BANCO ROSSO – a „szegények bankja”, ahogy mások hívták. Először azt hitte, hogy Signore Rosso már hazament, de aztán egy pislákoló gyertyalángot vett észre a bank hátsó részében. Addig kopogtatott az ajtón, amíg az öreg Rosso, aki olyan sápadt volt, mint a rabbi, és a szeme sarkában ráncok gyülekeztek, ki nem nyitotta az ajtót fedő rácsot, és be nem engedte. – Hanna, drágám, kíváncsi voltam, mikor jössz a dukátjaidért. – Átadott neki egy kis jutazsákot, és jó utat kívánt. – Sápadt vagy. Jól érzed magad? – Csak fáradt vagyok. – Segítsenek ezek a dukátok kiszabadítani Izsákot! Hannát hirtelen elfogta a vágy, hogy belevesse magát ennek a kedves öregembernek a

karjaiba, akit kislány kora óta ismert, és a tanácsát kérje. Tudta, milyen lehetőségei vannak. Odaadja a pénzt Jacopónak, vagy letartóztatják boszorkányságért. Ma este Izsák váltságdíjából a saját életét kell megvásárolnia. Elköszönt Signore Rossótól, miközben a dukátokkal teli zsákocskát a táskájába gyömöszölte, majd átvonult a campón a Rio della Misericordia felé vezető vaskos kapuk felé, ahol a gróf gondolája már várta őt. Egyetlen reménye az volt, hogy megbízva a grófban elmondja neki öccse zsarolását. De miért hinne neki a gróf Jacopóval szemben? Nem volt ő fontos személy, csak egy zsidó no a gettóból. Izsák elveszett a számára.

Tizedik fejezet



Mire a Szent Márk téri Marangona hetet harangozott, Hanna a ca’di Padovani bejáratánál állt, és meghúzta a jelzőcsengő zsinórját. Hanna a gróf köpenyét a karjára terítette, táskáját a vállára akasztotta. A csengő hangjára örömteli kiáltás harsant odafentről. Az ablakból Lucia hajolt ki, egyik kezében egy kiscicát tartott, a másikkal Hannának integetett. A látvány eszébe juttatta Hannának azt a történetet, amit a vajúdás során talált ki a grófnőnek, hogy szemléltesse, milyen szerencsétlen helyzetben fekszik a baba a hasában. Most a grófnő az ablak kellős közepén helyezkedett el, nem pedig az egyik oldalához szorulva, ahogy a Hanna által ecsetelt baba. Pár perc múlva Lucia a bejáratnál állt, és mosolyogva tárta ki karjait Hanna felé. Zöld selyemruhát viselt; vörös haja vállára omlott. – Annyira boldog vagyok, hogy láthatlak, Hanna. Hálás vagyok, hogy az utazásra való készülődés ellenére időt tudtál szakítani arra, hogy velünk vacsorázz. Hannát szeretethullám öntötte el az asszony iránt, akit megmentett a Halál Angyalától – bár a gondolatra, hogy milyen közel állt ahhoz, hogy megölje őt, kirázta a hideg. – Gyere be! – mondta Lucia. – Mindennap gondolok rád, és arra, hogy vagy. Meg akartam köszönni mindent, amit értem és a kis Matteóért tettél. Nélküled és Isten adta kezeid nélkül már mind a ketten halottak lennénk. A gróf dicshimnuszokat zeng rólad. Tudom, hogy ő is szeretné megköszönni neked, amit tettél. – Én is nagyon örülök, hogy látom, úrnőm – mondta Hanna, de azt már nem tudta Őszinte szívvel hozzátenni, hogy milyen jól néz ki a grófnő. Lucia sápadt volt és törékeny. Szemét sötét karikák vették körül, keze remegett. Lucia áttekintett Hanna válla felett, mintha azt várná, hogy a gróf ott bukkan fel. – Sajnos, a férjem kiment a ma seri villánkhoz, hogy megnézze a fügéket. Földművesnek hiszi magát – nevetett fel - kivéve a sáskajárások idején. Ilyenkor az egész katasztrófát az intéző nyakába varrja. Ma este ér vissza, mert holnap virradatkor indulunk Ferrarába. Az édesapám beteg, és a doktorok attól tartanak, hogy meg fog halni. Szeretném még egyszer utoljára látni. – Sajnálattal hallok apja betegségéről. Isten segítse meg! – felelte Hanna. A grófnő köszönettel nyugtázta szavait, majd hozzátette. – Már nem fiatal, hatvan is elmúlt, és hosszú, boldog élet áll mögötte. Lucia ezután megbízta az egyik szolgálót, hogy szóljanak, ha készen van a vacsora. Elindultak felfelé a központi lépcsőn a piano nobiléra, az első szintre, és miközben

elhaladtak egy zöld és arany nimfákat ábrázoló freskó előtt, a grófnő Hanna karjába fűzte karját, mintha régi, bizalmas barátnők lennének, és nem választaná el őket a vallásuk és társadalmi rangjuk közt tátongó szakadék. Beléptek Lucia hálószobájába. Hihetetlen, gondolta Hanna, ez, ugyanaz a szoba, amely még pár héttel ezelőtt egy vajúdó asszony sikolyaitól visszhangzott, és vértől szaglott? Most csak egy egészséges csecsemő hangos sírását hallotta. Lucia ágyát brokát fedte, Matteo sarokban álló bölcsőjét pedig négy oszlop díszítette, amelyek egy csíkos selyemből készült gyönyörű padiglionét tartottak. Matteo születésének éjszakáján Hannát megrémítette a szoba ragyogása. Most azonban a fényes csillárral, valamint a tükrökön és a mozaikpadlón táncoló fényekkel melegnek, pazarnak és hívogatónak érezte. – Matteo kedves és tökéletes kis lény. – Lucia megcsókolta a fekete-fehér kiscicát a karjában, és a bölcső felé terelte Hannát. – Nincs a világon még egy olyan kisbaba, aki csak feleannyira édes lenne, mint ő. Rendben, nyugtázta Hanna, a Lilithet távoltartó sóvonal még mindig körülvette a gyermek ágyát. Hanna átlépett a són, és lehajolt, hogy a karjaiba vegye Matteót. Már nem az a gyűrött, vörös kis újszülött volt. Arca sima, pofija kikerekedett, kék szeme éberen csillogott, ahogy próbált Hannára figyelni. Hanna félresimította homlokából a kis haj tincseket. A szülőfogó okozta vörös jelek nyom nélkül eltűntek. – Che meraviglial – Még sohasem látott ilyen gyönyörű gyermeket. Fehér takaróba bugyolálták, amelyet a család aranyselyem-szállal hímzett címere díszítette. Ahogy Hanna megigazgatta a takarót, keze kitapintotta a baba mellkasán fekvő amulettet. Matteo felsírt, ide-oda forgatta a fejecskéjét, úgy kereste a mellbimbót. Hanna bizsergő érzést érzett a melleiben. Lucia is hasonlót érezhetett, mert letette a kiscicát az ágytakaróra, felmászott a magas ágyra, és kioldotta ruhájának elejét. Intett Hannának, hogy adja oda a kisbabát. – Talán ma több tejem lesz – mondta a grófnő, miközben felfedte keblét Hanna előtt, aki összerándult az együttérzéstől, amikor meglátta a mély repedéseket Lucia kidörzsölt mellbimbóján. Egy gettóbeli nő nem tárná fel így magát előtte, és nem lenne ilyen közvetlen egy vendéggel, mégis Hanna felengedett, és élvezte a lánytestvérekhez illő bajtársiasságot. A legtöbb nemes asszony szoptatós dajkát fogadott gyermeke mellé, hogy tovább hódolhassanak korábbi kedvteléseiknek, és zavartalanul élvezhessék szabadságukat. Ráadásul Lucia túl beteg volt ahhoz, hogy etetni tudja Matteót. – Használjon egy kis mandulaolajat, az segíteni fog. Talán várhatna néhány napot, hogy begyógyulhassanak a sebei, mielőtt újra próbálkozik az etetéssel. Lucia azonban mintha meg se hallotta volna, amit mond, mellére helyezte a síró csecsemőt. Hanna kivett egy mandulaolajat tartalmazó üvegcsét a táskájából, és odaadta Luciának. – Próbálom magam etetni őt. Az én tejem alkalmasabb Matteo számára, mint bármelyik dajkáé. – A gróf nem akarja, hogy Giovanna etesse, hogy megkíméljen téged a fájdalomtól?

– kérdezte Hanna. – Az igazság az, hogy a férjem annyira fél attól, hogy… hogy ez a baba is csatlakozik a családi sírboltban fekvő többi gyermekünkhöz, hogy elhatározta, csak én etethetem Matteót. – A férjed igazán odaadó édesapa. – Hannát meghatotta a gondolat, hogy a gróf még a csecsemő szoptatásának részletei iránt is érdeklődik. Az apák ritkán foglalkoznak utódaikkal, csak ha már beszélni kezdenek. Talán beszélhetne a gróffal, hogy meggyőzze, engedje Giovannát is etetni, a kisbabát. A szoptatás nehézkesen zajlott, míg végül Hanna átvette Luciától, és rázogatni kezdte az egyre erősebben síró gyermeket. Matteo azonban így is dundi kisbaba volt, a háj karkötőkhöz hasonló kis hurkákba redőzött a csuklójánál. Bármilyen rendszer szerint is etették, nem éhezett. Talán Giovanna a gróf akarata ellenére is táplálta a babát. Lucia kinyújtotta a karját Hanna felé. – Kérlek, add vissza Matteót. Az orvosok azt mondják, hogy gyenge a tüdőm, és nem tudnak meggyógyítani. Szeretném élvezni őt, ameddig csak tudom. Hogyan beszélhetne le egy haldokló asszonyt a gyermeke etetéséről? Visszaadta a még mindig síró Matteót Luciának. Lucia megveregette maga mellett az ágyat, úgy invitálta Hannát, hogy üljön oda mellé. – Mondd csak el, mit gondolsz az én kis kincsemről! – szólt a grófnő, mintha csak a barátnőjéhez beszélne, és nem a bábájához. A kiscica odaőgyelgett hozzájuk, és szaglászni kezdte Matteo ruháját. Bárcsak Lucia elzavarná, gondolta Hanna, nem egészséges csecsemők közelében macskát tartani. – Még sohasem láttam szebb babát – mondta Hanna, miközben a Lucia ágya fölé akasztott, Madonnát a kisdeddel ábrázoló vallásos festményre tekintett. A képen látható gyermek hasonlított Matteóra. Vöröses szőke haj, kék szemek – Matteo tökéletes mása volt a kis Jézusnak. – A di Padovanik szemét örökölte, de ezenkívül semmi mást nem találok rajta, ami akár Paolóra, akár rám hasonlítana. – Lucia egyik kezében a síró Matteót tartotta, míg a másikkal hátára fordította a cicát, és vakargatni kezdte a hasát. Matteo kiköpte a mellbimbóját, és még jobban kezdett ordítani. – Be kell hogy valljam, Hanna, hogy a születése óta felemészt az aggodalom. Kétségbeesetten vágyom egy kis reményre. – Lucia nézte, ahogy Matteo arca egyre jobban elvörösödik. – Próbálok jó anyja lenni, de ezzel az erővel egy éles tejfogakkal rendelkező oroszlánkölyköt is szoptathatnék. Hanna már sokszor tapasztalta, milyen elcsigázottakká és feszültekké válhatnak a nők szülés után. – Nehéz szülésen van túl. Esetleg használhatna gyógyfüveket, a görögszéna és a benedekfű serkenti a tejtermelést. – Hanna elgondolkodott, vajon Lucia vérzik-e még. Talán azt is javasolhatná, hogy a grófnő használjon pamutrongyot, ami olykor segít elállítani a havibajnál erősebb szülés utáni vérzést. Lucia csendesen sírdogálni kezdett. Hanna egy párnával alátámasztotta a karját, és elhúzta a takarót a baba arca mellől, hogy az könnyebben kapjon levegőt. Matteo azonban tovább ordított, és ide-oda dobálta kis testét.

– Ó, Matteo, pedig mennyi mindenen mentem keresztül, hogy életet adjak neked! – A grófnő végül odaadta Hannának a babát. – Hívatom Giovannát, hogy tegye azonnal tisztába. Hanna letelepedett Lucia ágya mellé egy székre, és ringatni kezdte Matteót. Istennek hála, a gyermek végül álomba sírta magát, áttetsző ujjacskáit az arcához emelte. Hanna biztos volt benne, ez az utolsó alkalom, hogy látja Matteót, ezért aztán kiélvezte a pillanatot. Emlékezetébe véste a kisfiú gyapjú- és tejillatát, a szeme sarkában összegyűlő kis csipát és azt, ahogy ívbe feszítette erős kis hátát az éhségtől. – Majd én tisztába teszem – szólalt meg Hanna. A Lucia ágya közelében álló asztalkára tette az alvó babát, és levette róla a pólyáját. A ruhából kieső amulett Matteo mellkasára pottyant. A kisfiú pénisze, mint egy csuklyás kis kukac, pihent lábacskái között. Hanna számára furcsa érzés volt egy két hónapos csecsemő péniszén fitymát látni. A zsidó babákat a születésüket követő nyolcadik napon körülmetélték. Friss pólyába tekerte a csecsemőt, majd visszatette a bölcsőjébe. – Micsoda megkönnyebbülés! Köszönöm, hogy lecsendesítetted. – Lucia elrendezte a ruháját. – Annyira fáradt vagyok! – A grófnő arcán két fényes, piros folt jelent meg, és a tüdővészesek szokása szerint összekulcsolta, majd szétnyitotta kezét. – Mi lesz Matteóval, ha meghalok? – Grófnő, próbáljon jó dolgokra gondolni. Nem tesz jót az egészségének, ha állandóan borús gondolatai vannak. – Hanna azonban osztotta a grófnő aggodalmát. Jacopo nem volt a gyermek barátja, és talán a másik bácsikája, Niccoló is veszélyt jelenthet rá. – Matteo itt marad Giovannával, amíg elutazunk Ferrarába. Túl kicsi még egy ilyen utazáshoz. Több napig tartó, megerőltető út áll előttünk. – Nem tudnák elvinni Giovannát is Matteóval? – kérdezte Hanna, miközben arra gondolt, hogy ha neki gyermeke lenne, semmi pénzért sem hagyná otthon. – Miért tegyünk ki ilyen megpróbáltatásoknak egy csecsemőt? – kérdezte Lucia, majd elgyötört kifejezés ült ki arcára. – Ó, Hanna, sosem tudom, mennyire beszélhetek őszintén. – Lucia olyan erővel rángatta a nyakában lógó gyöngysort, hogy Hanna már attól félt, mindjárt elszakad, és a gyöngyszemek szétgurulnak a mozaikpadlón. – De úgy érzem, veled őszinte lehetek. Hanna megint odaült Lucia mellé az ágyra, és bátorítóan megszorította a kezét. – A szülés élménye gyakran közel hozza egymáshoz a nőket. – Azt mondják, hogy az ember elfelejti a szülés gyötrelmeit. De én annyit kínlódtam. – Lucia az ágytakarót kezdte babrálni az ujjaival, a bolyhokat tépdeste a bársonyról. – Miután elmentél, belázasodtam, majd önkívületbe estem. Giovanna azt mondja, hogy értelmetlenségeket kiabáltam. Azt mondja, még a saját férjemet sem ismertem fel, és egyfolytában sógoromat, Niccolot hívtam. – Felvette a rózsafüzérét az ágy melletti asztalkáról, és az ajkaihoz tartotta. – Inkább gondoljon arra – felelte Hanna –, hogy szenvedései gyümölcse egy

gyönyörű és egészséges kisbaba lett. Egy fiú, szíve minden vágya. – Hálásnak kellene lennem, mégis csak arra tudok gondolni, hogy ha meghalna, az Úr karjaiba kerülne, minden veszélytől távol. Hanna nem tudta, mit válaszoljon. A gettó ezüstművesének fiatal felesége jutott az eszébe, akinek a nehéz szülés után megbomlott az elméje: párnát szorított gyermeke fejére, és megfojtotta. A hatóságok kérdéseire válaszolva, azzal indokolta tettét, hogy meg akarta védeni gyermekét minden bajtól. Vajon a grófnő nem fontolgat hasonló cselekedetet a fejében? – Az Úr most is vigyáz rá. Ezért élte túl a szülést. Nincs miért aggódnia. – Azt mondják, a nyár közeledtével a pestis is visszatér Velencébe. Mi van, ha annyi szenvedés és küzdelem után elkapja, és belehal? Hanna jól emlékezett a két évvel korábban kitört pestisre. Mivel a betegség érthetetlen módon megkímélte a gettót, rengeteg keresztény a zsidókat vádolta a ragály elterjesztésével. – Matteónak nem lesz semmi baja – felelte Hanna. – És önnek sem. Most gyenge és kimerült, ezért van tele a feje rossz gondolatokkal. Pihenésre van szüksége. Lucia szája keskeny vonallá préselődött az idegességtől. – Gyakran árasztanak el kellemetlen gondolatok. Ilyenkor papot hívatok, hogy gyónjak, de mire megérkezik, már nincs hozzá erőm. – A sarokban álló imazsámolyon pihenő bőrkötéses imakönyv felé intett. – Néha órákon át egyedül imádkozom. Hanna semmit sem tudott a gyónás rítusáról, de azt sem értette, vajon miféle bűnöket kellene meggyónnia ennek a sápadt, elgyötört asszonynak. – Mesélj a terveidről, Hanna! Mikor utazol Máltára? – Napokon belül. – Jacopo gondolatára rettegés fogta el Hannát. – Ha Isten is úgy akarja. Matteo megmozdult, és sóhajtott egyet álmában. – Elviszem az amulettemet, Lucia. Matteo már nincs veszélyben. Ha sikerül hajóra szállnom, szükségem van az amulettre, hogy megvédjen a viharokkal és a kalózokkal szemben. – Matteónak jól szolgált a zsidó talizmánod – felelte Lucia. Hanna odament a bölcsőhöz, becsúsztatta kezét a kisbaba pólyájába, és óvatosan kihúzta az amulettet. Ahogy felkötötte a nyakába az ezüst sádajt, szinte élőnek érezte, annyira átvette a baba testének melegét. Ekkor kopogtattak az ajtón, és egy szobalány dugta be a fejét. – A gróf úr visszatért Maserből. Hamarosan tálaljuk a vacsorát. – Máris megyünk – felelte Lucia. A szobalány meghajolt, és kiment.

– Öltöztess fel. Lemegyünk vacsorázni. Sógoraim is velünk tartanak ma este. – Lucia elővette az éjjeliszekrényen álló tükröt, és elkezdte kikefélni vörös haját. Giovanna lépett a szobába, tettetett mosolyt küldött Hanna felé, majd a bölcsőhöz ment, és kiemelte a mocorgó Matteót. Hanna felkelt az ágyról, odament hozzájuk, és egy búcsúcsókot nyomott Matteo homlokára. – Isten vigyázza lépteidet, és tartson egészségben! – suttogta Hanna a Giovanna válla fölött átkukucskáló csecsemőnek, miközben Giovanna kisietett vele a szobából. Hanna felkapta a székről a táskáját és a gróf köpenyét. Az arany dukátok súlya lehúzta a táskát. Milyen sok pénz – elég Izsák váltságdíjára és a máltai utazásra. Jacopo nemcsak a pénzét, hanem Izsák visszaszerzésére szőtt álmait is ellopja tőle ma este. – A grófnak szüksége lesz a köpenyére a ferrarai utazásotokhoz. – Megtudakolom, elviszi-e magával – mondta Lucia, miközben kikelt az ágyból, és eltűnt az öltözködőfal mögött. Pár perc múlva visszatért egy zöld bársony sávokkal csíkozott sárga selyemruhában. Lucia Hanna felé fordította a hátát, hogy fűzze össze a ruháját. A ruha nem állt túl jól Luciának, a sárga szín miatt még sápadtabbnak látszott, a feszes ruhaderék pedig felhívta a figyelmet szüléstől megereszkedett hasára. Lucia tartása azonban még mindig kecses volt korához képest. Hátát egyenesen tartotta, állát felszegte. Gyöngysora tündöklött a nyakában. Hanna rágondolni se mert, mekkora erőfeszítésébe kerül Luciának belebújnia magas sarkú cipőjébe, és úgy viselkedni, mintha minden tökéletesen rendben volna. Ahogy levonultak a széles lépcsőkön, Hanna végig fogta a grófnő karját, nehogy megbotoljon álnok cipőjében. Hanna lapos talpú szandáljában szilárdan lépegetett le a lépcsőfokokon. Már majdnem leértek, amikor Hanna megtorpant. Az ebédlőbe vezető többkaréjos boltív alatt Jacopo állt hímzett szalonkabátban, amely olyan feszes volt, hogy még egy üveggolyót se tudna elrejteni alatta, nemhogy egy akkora tárgyat, mint a fogó. Jacopo egy gyors fej mozdulattal jelezte Hannának, hogy kövesse egy apró fogadószobába. Lucia zavartan nézett rá, amikor Hanna kimentette magát, és követte Jacopót. Amikor beértek a szobába, Jacopo bezárta mögöttük az ajtót. – Elhoztad a pénzemet? – lépett Hanna felé. – Hol van a fogóm? – vágott vissza Hanna. Sohasem tárgyalt még olyan emberrel, mint Jacopo. – Vacsora után ejtjük meg a cserét. Figyelmeztetlek, ha csak egy szót is szólsz a grófnak, feljelentelek! Jacopo olyan közel hajolt Hannához, hogy a lány láthatta a sörtéket az állán, valamint a korpát a hajában és szaténnal fedett vállán. Izsák vajon mit tenne ebben a helyzetben? Mennyire hiányzott neki okos férje, aki mindig tudta, mit kell tenni!

Tizenegyedik fejezet



Lucia csacsogott, nevetgélt, ahogy Hannával folytatták útjukat a központi előcsarnokon, a portegón át, amely a palota Canal Grandéra néző homlokzatától az épület háta mögött húzódó calléig vezetett. Hanna, még mindig kábultan a Jacopóval folytatott beszélgetéstől, egy szót sem hallott Lucia beszédéből. Lucia azonban nem zavartatta magát, támaszt keresve belekarolt Hannába, és semmit sem vett észre szórakozottságából. Amikor a pazar étkezőhöz értek, Hanna, Luciához alkalmazkodva, lassított léptein. Jacopo, aki eddig olyan közelről követte őket, hogy majdnem rátaposott ruhájuk szegélyére, elsietett mellettük, és helyet foglalt Niccolo mellett. Az étkezőasztal közepén egy gyönyörű asztaldísz állt: a bucintoro, a dózse ünnepi bárkájának tökéletes mása színaranyból. Ez a hajó vitte a köztársaság vezetőjét a lagúnában megrendezett rituális esküvőre, a La Serenissimám, amely során Velence minden évben újra és újra házasságot kötött a tengerrel. Az asztalon álló bárka arany fedélzetét csordultig tették földieperrel, fügével, szőlővel és almával. Minden porcelánon, ezüstneműn ott díszelgett a Padovani család címere: összeakasztott agancsokkal küzdő szarvasbikák. Hanna nem látott ideiglenes, rögtönzött megoldásokat, itt mindent arra használtak, amire tervezték. A fényűzés elkápráztatta, ő ugyanis otthon egy üvegfúvó leselejtezett fogójával rakosgatta a széndarabokat a kályhába, az étkezéshez használt csorba tányérja pedig tálalótálként kezdte pályafutását. A gróf és Niccolo már az asztalnál üldögéltek, és fejüket összedugva beszélgettek. Jacopo kopasz tonzúráját egy kis barna szalmacsutak övezte, míg Niccolo kusza hajtincseiről úgy csöpögött a víz, mint egy spánielről, aki épp most bukkant elő a vízből. Amikor Lucia és Hanna beléptek, a gróf felállt. – Hanna, kedvesem, köszönjük, hogy eljöttél. Látom, visszakaptad az amulettedet. – Az ezüst talizmán felé biccentett a fejével, amely Hanna nyakában, piros szalagon lógott. A gróf megcsókolta Hanna kezét, és olyan kedvesen mosolygott, hogy Hanna egy pillanatra még Jacopo fenyegetéséről is elfelejtkezett. – Na, igen – mondta Jacopo. – Kedves tőled, hogy eljöttél. Niccolo is közelebb lépett, hogy üdvözölje Luciát. Sötét szeme úgy ragyogott, mintha most ébredt volna egy különösen pihentető alvásból. Sárfoltos, durva vászonmellényt viselt. Arcon csókolta Luciát, majd Hanna felé fordult. – Megkínálhatlak egy kis borral? – A választ meg sem várva intett az egyik szolgálónak, aki előlépett, és egy kristálypoharat tett le eléjük az asztalra. A pohárban a bor színe sötét volt, akár a csatorna vize. Hanna és Lucia, miután leültek karfa nélküli székeikre, megigazgatták szoknyáikat. A

férfiak velük szemben foglaltak helyet. Hanna feszengett. Vállát felhúzta egészen a füléhez, mint mindig, amikor ideges volt. A gettóban a nők és a férfiak sohasem étkeztek együtt. Az asszonyok felszolgálták a férfiaknak az ételt, majd visszavonultak, amíg azok befejezték az étkezést, csak ezután szolgálták ki magukat. Hannát a széke mögött álló libériás inas is feszélyezte, aki leste minden mozdulatát és kívánságát. Ráadásul Hanna eddig csak a széder vacsorák alkalmával kóstolt bort. Most megfogta a pohár törékeny szárát, a szájához emelte, és ivott egy kortyot. A bort annyira savanyúnak érezte, hogy összehúzta ajkait, mintha citromba harapott volna. Lerakta a poharat maga elé a faragott asztalra. A gróf szó nélkül fogott egy kancsó vizet, és töltött belőle Hanna poharába, így a bor színe rózsaszínűre vált. Hanna egy biccentéssel köszönte meg a figyelmességet. Hiába próbálta azonban a gróf oldani a feszültségét, közreműködése és aggályos figyelme csak még feszélyezettebbé tette Hannát. A gróf ezután a feleségéhez fordult. – És te, Lucia, jobban érzed magad ma este? Nem köhögsz? – Odahajolt a feleségéhez, és félresimított egy arcába lógó hajtincset. – Egyél egy fügét, most hoztam a villából. Rendkívül édes az idén, és persze ragacsos. – Kivett egy kis barna fügét a bucintoróból, és szétszedte. – Egyél! – kínálta a gyümölcsöt feleségének. – Erőssé tesz. – Ne aggódj miattam annyira – felelte mosolyogva Lucia. – Sokkal jobban vagyok. Hanna azonban látta, mint ahogy a gróf is, hogy Lucia keze remeg, és bőrén, amely kilátszott sárga ruhája kivágásánál, kéken átsejlenek az erek az ablakon beszüremlő fényben. A gróf bekapott egy egész fügét. – Szerencsések vagyunk, hogy Hanna el tudott jönni hozzánk, mielőtt elutazna Máltára. Jacopo elhúzta a száját. – És, könyörgök, mivel kínálhatjuk tiszteletreméltó zsidó vendégünket? Nehéz etikettbeli kérdés, hiszen keresztények nem szoktak együtt enni zsidókkal, és a nemesek sem a szolgákkal. Lucia jelentőségteljesen nézett férjére, mint aki azt üzeni: Mondj már valamit az öcsédnek! Utasítsd rendre! A keresztények gyakran tettek Jacopóéhoz hasonló megjegyzéseket. A zsidók gúnyolása hagyománnyá vált Velencében. Minden évben, húsvét környékén a gettót vezető férfiúknak Velencét átszelő futóversenyen kellett részt venniük meztelenül. A verseny végére hátsójuk kivörösödött a gúnyolódó tömeg fűzfavesszőinek csapásaitól. Hanna azt kívánta, bárcsak valahol máshol lehetne, nem pedig ebben a díszes palotában, rideg külsőségével, amely mintha minden pillanatban darabokra akarna törni. – Pávát fogunk enni – felelt a gróf öccsének. – És Jacopo, ennyi elég is volt mára. Hanna megnyugodott, hogy a gróf a védelmére kelt. – Hálásak vagyunk, hogy itt vagy velünk, Hanna – mondta a gróf. – És most költsük el együtt étkünket, ezt a meglehetősen ínyenc csemegét, amelyet gazdag tejszínes gránátalmaszósz tesz majd ellenállhatatlanná.

Lucia felnevetett. – Ínyenc csemege? De hiszen utálod a pávák fülhasogató rikácsolását. Egyszer még azt is mondtad, hogy olyanok, mint gyönyörű kurtizánok a halaskofák repedtfazék hangjával. A gróf szégyenlősen elmosolyodott. – Való igaz, az egyik különösen ostoba pávakakas betört a kertembe, hatalmas hátsójával a gyümölcsfa csemetéimre telepedett, és tönkretette azokat. Nem tagadom, örömömre szolgált, amikor megláttam fejjel lefelé lógni az éléskamrámban. Ekkor két szolga lépett a terembe egy óriási tálcával, rajta a pávasülttel. A madár párolt nyelvét csillag alakban elterített pástétom vette körül. Az elsők mögött további szolgák érkeztek különféle tálcákkal és tálakkal. Az asztal nemsokára roskadozott a rengeteg fogástól: borjúvelő és máj, különféle hagymák, fegato alla Veneziano, marhaszív és Burano lagúna szigetéről származó szarvasgomba. Ezeket követték a különféle halak: bisato su Vara, azaz ecetbe mártott angolna; seppie al nero, saját tintájában főtt tintahal és köretként apró articsóka. A gróf fejével intett az egyik szolgának, hogy megkezdheti a húsok felszeletelését. Hanna nehezen tudott volna ennél visszataszítóbb terítéket elképzelni – nem rituálisan levágott állatokból származó hús, továbbá zöldségek, amelyeket ugyanabban a fazékban főztek meg, mint a húst és a tejet, vajas szósztól csillogó marha. Amikor a pástétom besűrűsödött krémjére tekintett, érezte, hogy felfordul a gyomra. – A mellehúsát kóstold meg, Hanna. Az a legomlósabb – mondta a gróf, majd intett az egyik szolgának, hogy tegyen egy szeletet Hanna tányérjára. anna nem akarta megbántani ezt az embert, aki annyira kedves volt hozzá. Színlelt könnyedséggel felvágta a húst, majd vett magának articsókát és egy szelet kenyeret. Nem ő volt azonban az egyetlen az asztalnál, aki csak turkálta az ételét. A jobbján ülő Lucia egyre kisebb és kisebb darabokra vágta a húst, míg végül már akkorák lettek, mint nyakláncának gyöngyszemei. – Egyik éjszaka – törte meg Lucia az asztaltársaságra telepedett csendet ~, amikor Matteo a karjaidban aludt, eszembe jutott egy ötlet. – Igen, drágám? – sietett a gróf a segítségére, miközben kivett magának egy bisato su Varát, és egy szelet kenyeret. – Hogy hálát adjunk az Istennek, amiért megkímélte az életemet és a fiadét, megbízhatnál egy művészt, hogy fessen egy szárnyas oltárképet a Madonnáról és a kisded Jézusról. Ezt a képet aztán odaadományozhatnánk a St. Samuele-templomnak. – Gyakran teszünk mi is hasonlót – mondta Hanna megkönnyebbülve, hogy végre ő is hozzá tud járulni a társalgáshoz. – Azért, hogy hálát adjunk Istennek a jó szerencsénkért, adományt ajánlunk fel a gettó egyik jótékonysági szervezetének. Az asszonyok olykor oltárkendőt hímeznek valamelyik zsinagóga számára. – Hanna beleharapott az articsókába. Finom meleg és ropogós volt. Ha a gyomra nem állna görcsben az idegességtől, még a fokhagyma ízét is kiélvezhetné. – Lucia – szólalt meg Jacopo –, talán nagyra becsült bábád iránti tiszteletből ajándékozhatnál egy ezüst kelyhet a gettóbeli Scuola dei Tedechi számára. – Intett az

egyik libériás inasnak, hogy szolgálja ki egy adag seppie al neróval, saját levében megfőzött sós tintahallal. Elképzelhetetlen volt, hogy egy keresztény vallási tárgyat adományozzon egy zsinagógának, és ezt Jacopo pontosan tudta. Hanna nézte, ahogy a férfi mohón falja a tintahalat. Az étel feketére festette Jacopo fogait és nyelvét. Hanna elfordította a tekintetét. Luciát köhögőroham fogta el, selyemkendőt szorított a szájához. A gróf segített neki felállni, és miközben felesége zihálva igyekezett levegőt venni, gyengéden megveregette a hátát a két lapockája között. Az egyik szolga tapintatosan elvette a grófnőtől a vérfoltos kendőt, és egy tisztát adott helyette. Amikor a köhögés alábbhagyott, a gróf visszaültette az asztalhoz Luciát. Miután elfoglalták helyüket, a gróf feleségéhez hajolt, és megkínálta a tányérján fekvő hússzelet egyik ínyenc falatjával. Ritka az olyan kapcsolat, mint a gróf és Lucia kapcsolata, gondolta Hanna. Az ő házassága Izsákkal is ilyen volt: boldogok és elégedettek voltak egymás társaságában. És mégis, Hanna jól emlékezett arra, amikor Matteo születésének éjszakáján a gróf arra utasította a gondolában, hogy ha kell, áldozza fel a grófnő életét a gyermek érdekében. Ha elmondja a grófnak, hogy az öccse megzsarolta őt, vajon segíteni fog neki? Amióta Izsák elutazott Levantéba, Hanna úgy érezte, férje valamiképp mellette van és vigyáz rá, ahogyan Hanna is a férfira. Gyakran felidézte magában férje értelemtől csillogó sötét szemét, szögletes arcát, és ez bátorságot öntött belé. Olykor képzeletbeli beszélgetést folytatott Izsákkal, kikérdezte a véleményét vagy tanácsot kért tőle. Rettenetesen vágyódott utána, de ma este, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá, amikor nemesemberek és szolgák hada vették körül, nem tudta maga elé idézni férjét. Hanna levágott egy szeletet a bucintorón fekvő dinnyéből. Egy fiatal szolga ismét bort akart tölteni a poharába, de Hanna megrázta a fejét. Az inas ezután Jacopo és Niccolo felé kínálta a kancsőt. Hanna ekkor a grófhoz fordult: – Szeretnék valamit megbeszélni önnel – mondta halkan. – Nyugodtan beszélhetsz nyíltan, egy család vagyunk – intett a gróf széles karmozdulattal Jacopo és Niccoló felé. – Inkább négyszemközt szeretnék. A gróf azonban megrázta a fejét, és folytatta az evést. Nincs mit tenni, Hanna nem tud Akettesben maradni a gróffal. Miután Niccolo elmesélt egy történetet a szarvasvadászatról, a gróf pedig épp szünetet tartott legutóbbi szerecsendiót tartalmazó szállítmányának ismertetésében, Hanna megköszörülte a torkát, és a kelleténél kicsit hangosabban megszólalt. – Elvesztettem egy számomra igen értékes dolgot, amelynek más nem veheti hasznát. Azt hiszem, itt maradt még a grófnő vajúdásának éjszakáján. A teremben mindenki elhallgatott. Minden tekintet Hannára szegeződött. A síri csendben Jacopo gyomrának kordulását is hallani lehetett. Végül a gróf törte meg a csendet. – Egész pontosan mire gondolsz?

Hannából késlekedés nélkül törtek fel a szavak. – A szülőfogómra. Nagy segítséget jelent a szüléseknél. – Hanna ekkor legszívesebben felpattant és az ajtóhoz rohant volna, hogy elmenekülhessen, ha Jacopo ráveti magát, de nyugalmat erőltetett magára. Értetl*en arcok bámultak rá. – Így néz ki – mondta Hanna, és a risottós tálba nyúlt. Kivett két ezüst tálalókanalat, és keresztbe fektette őket az asztalon. – Egy kis csuklópánt tartja össze őket középen. – Hanna belepirult, hogy egy ilyen intim szerszámról kell beszélnie az asztalnál. Jacopo tovább fokozta kellemetlen helyzetét azzal, hogy úgy tett, mint aki nem érti, miről van szó, és még részletesebb magyarázkodásba kényszerítette. A gróf elvett egy szelet húst az előtte álló tálcáról. – Meglehetősen fontos szerszám lehet egy bába számára. – Feleségéhez fordult. – Lucia, tudsz bármit is erről az eszközről? Lucia megrázta a fejét. Hát persze, hogy a grófnő nem tud róla, hiszen eszméletlen volt, amikor Hanna a szülőfogót használta. Hanna Jacopóra pillantott, aki sápadt volt a haragtól. – Ez most már tényleg sok a jóból. Talán azzal vádolod a di Padovani család valamelyik tagját, hogy ellopta tőled? Vendégszeretetünkkel visszaélve vádaskodni mersz? – Nem, dehogyis. Természetesen nem így értettem. Senkit sem akartam meggyanúsítani – hebegte Hanna. – Csak arról van szó, hogy azt hittem, beletettem a fogót a táskámba, amikor elhagytam a palotát Matteo születése után, de mire a gondolához értem, már nem találtam. Arra gondoltam, hátha kiejtettem valahol. A gróf csettintett egyet az ujjával. – Hívd ide Giovannát! – mondta az egyik szolgának. – Ne aggódj, kedvesem! – szólt Hannához. – Ha itt van, megtaláljuk. Jacopo felállt az asztaltól. – Ne fáraszd magad, Jacopo! – szólt a gróf az öccsének olyan hangon, ahogy egy szülő beszél gyermekéhez, és intett, hogy üljön vissza. – Erre valók a szolgák. Pár pillanat múlva Giovanna lépett a terembe, egy szolgálóval a háta mögött. Kezét beletörölte kötényébe, ruhájának fűzőjét láthatóan kapkodva kötötték meg. Ez jó jel, gondolta Hanna, ezek szerint éppen Matteót szoptatta. Nem csoda, hogy a baba gyarapodik. Szerencsétlen Lucia nem tudna elegendő tápanyagot biztosítani a számára. – Egy kis probléma merült fel – szólt Jacopo Giovannához. – A bába azt állítja, valahol elhagyta a szülőfogóját. Megtennéd, hogy megkeresed? Giovanna Jacopóra nézett. – Nem tudom, hogy hol van, uram. Amikor utoljára láttam… – Remélem nem te tetted el, Giovanna? – vágott gyorsan közbe Jacopo. – Nem. Azt hittem, maga tudja – felelte Giovanna, miközben feszengve az egyik lábáról a másikra állt, és kerülte a gróf tekintetét. – Amikor utoljára láttam, Jacopo úrnál volt. – Ez nevetséges, Giovanna! – fortyant fel Jacopo. – Mégis mi a fenét kezdenék én egy ilyen eszközzel? – Elég volt! – szólt a gróf. – Jacopo, menj Giovannával! Keressétek meg ezt a szülő szerszámot, és hozzátok ide. Te jóisten! Ember, mégis mi a nyavalyát akartál csinálni

azzal a fogóval? Jacopo összeszorított szájjal kirobogott az ebédlőből, Giovanna utána. Vajon mi zajlódik le közöttük, amint hallótávolságon kívülre érnek? – gondolta kíváncsian Hanna. Lucia megrökönyödve rázta meg a fejét. – Elképzelni sem tudom, mi történik itt! Te érted ezt? – Igen, sajnos nagyon is – felelte a gróf. – Véletlen félreértés – mondta Niccoló, miközben belekortyolt a borába. – Biztos vagyok benne, hogy semmi több. Néhány perc múlva Giovanna hamuszürke arccal visszatért Jacopo kíséretében. Egy rongyba tekert fogót tartott a kezében. Félrehajtotta a rongy sarkát, hogy a gróf is láthassa a szerszámot, amelyen még ott volt a rászáradt vér és nyálka. A gróf intett Giovannának, hogy adja oda a szerszámot Hannának, aki azonnal beledobta a lábánál elhelyezett táskába. A fogó tompa puffanással esett a dukátokra. Hannának óriási kő esett le a szívéről. Megvan a fogója, és a dukátok is megmaradtak. Ha sikerül mind a kettőt megtartania, még időben Máltára érhet, hogy kiszabadítsa Izsákot. A gróf hatalmas súlyt vett le a válláról. – Elmehetsz, Giovanna – intett kezével a gróf. A nő lesütött szemmel és mogorva arckifejezéssel hagyta el a termet. Több szó nem esett, a társaság csendben fejezte be a vacsorát. Ekkor egy inas lépett az ebédlőbe, és a gróf fülébe súgott valamit. A gróf bólintott, és felállt. – Megváltozott a tervünk, indulnunk kel, mégpedig azonnal. A dagály állása most a legkedvezőbb. A hajónk készen áll, és már összepakoltunk. Pár napra vagy pár hétre utazunk el Lucia édesapjának egészségi állapotától függően. Jacopo, Niccolo, elvárom tőletek, hogy békés házba térjünk vissza. Megértettétek? A testvérek bólintottak. Jacopo most biztos nem próbálja meg elvenni tőlem a dukátokat, gondolta Hanna. A gróf Hanna vállára tette a kezét. – Elnézésedet kérem azért, ami ma este itt történt, és köszönöm, hogy eljöttél. Az egyik szolgám hazakísér, miután elmentünk. – Ezután a gróf karját kínálta Luciának. – Gyere, drágám. Mehetünk? Hanna megfogta a táskáját, és kikísérte a házaspárt a csatornára nyíló fő bejárathoz, ahol gondolájuk már várta őket. A szolgák betették az utazótáskákat a hajóba. Hanna valószínűleg soha többet nem fogja látni őket, sem gyönyörű kisfiúkat. – Mindent köszönök – mondta a grófnak. – Meglátogatsz minket megint, ha visszatérsz Máltáról? – Igen – felelte Hanna, bár a szíve mélyén tudta, hogy nem valószínű. – Szeretnék kérni még egy szívességet. Szeretnék még egyszer utoljára elköszönni Matteótól. – Természetesen. Csak menj fel az emeletre – mondta Lucia. – A hálószobámban van a bölcsőjében. – Lucia megérintette Hanna arcát. – Azt hiszem, épp annyira odavagy

Matteóért, mint én. – Nagyon szeretetreméltó kisbaba – válaszolta Hanna. Lucia arcon csókolta Hannát. – Menj csak a fiunkhoz, csókold meg, és vigyázz magadra az utadon! – Isten óvja önöket is! Hanna ott maradt a kikötőben, és addig integetett, amíg a házaspár beszállt a hajóba, és a gondolás elkötötte a hajót. Hosszú út várt rájuk, először a tengeren, majd még három nap a szárazföldön. Talán mégiscsak bölcs dolog volt itthon hagyni Matteót. Mire Hanna visszatért a palotába, a testvérek eltűntek. Mellkasához szorította a táskáját, és megnyugodva hallotta a dukátok vidám csilingelését. Az ebédlőből ezüst evőeszközök és tányérok csörömpölése hallatszott, ahogy a szolgálók leszedték az asztalt. Miközben felsietett a lépcsőn, Hannának eszébe jutott, milyen félénken is lépkedett itt először, Matteo születésének éjszakáján. Ezúttal határozott léptekkel haladt felfelé. Amikor felért az emeletre, végighaladt a Lucia hálószobájához vezető folyosón. A vastag szőnyegek elnyelték lépteinek hangját. Belépett a szobába, és Lucia üres ágyára tekintett, amely olyan tiszta és rendezett volt, mintha a grófnő nem szenvedett volna benne két egész napon át, hogy életet adjon fiának. Új, vörös selyem ágytakaró borította az ágyat, és egy hozzáillő selyemfüggöny a baldachint. Hanna lábujjhegyen lépkedett a di Padovanik színeit viselő, szövött padiglionéval letakart bölcsőhöz. Ez lesz a végső búcsúja a gyermektől, akit a világra segített. Már a gondolat is fájdalommal töltötte el, hogy soha többé nem láthatja Matteót. Talán jobb lenne, ha most azonnal sarkon fordulna, és mihamarabb elhagyná ezt a palotát. De nem tudta megtenni, muszáj volt még egy utolsó pillantást vetnie a gyermekre. Az ablak tárvanyitva állt. A hűvös éjszakai levegő nem tesz jót a kisbabának, így odament és behúzta az ablaktáblákat. Ezután óvatosan átlépett a védelmező sókörön, elhúzta a kis függönyt, és lehajolt, hogy búcsúcsókot nyomjon Matteo arcára. A bölcső üres volt.

Tizenkettedik fejezet



Az elmúlt héten Izsák helyzete, ha nem is lett tökéletes – hogyan is lehetne tökéletesnek nevezni azt, amikor az ember penészes kenyeret és félig romlott halat eszik? –, de legalább javult valamit. Volt mit ennie, tető is volt a feje felett, sőt még valamiféle foglalkozása is akadt. Izsák éjszaka József istállójában aludt szekerek és kocsik között, lovak társaságában, akik egész éjszaka szünet nélkül ropogtatták szénájukat. És ha a patkányok egy kicsit meg is harapdálták a lábfejét, mielőtt végleg belehanyatlott volna Morfeusz karjaiba, akkor mi van? Ez bárhol megeshet az emberrel, még Velencében is. Legalább már nem a saját cipőjének bőrét eszi. Az alku részeként Izsák meggyőzte Józsefet, hogy több pénzt tud keresni neki levélírással a téren, mint evezéssel egy rabszolga gályán. Így aztán Izsákból írnok lett. Akár pénzben, akár természetben kapta, csekélyke fizetségének kétharmada egyből József zsíros zsebébe vándorolt, míg egyharmada megmaradt Izsáknak. De – és ez volt megállapodásuk igazán lényeges része – ha sikerül az özvegy Gertrudis szívét megnyernie József számára, visszakapja a szabadságát. Minden eszének találékonyságán és szavainak meggyőző erején múlt. Izsák minden pénteken – ami egyben vásárnap is volt –, valamint hétfőn és csütörtökön kiült sovány hátsóján a főtérre. Bárhogy helyezkedett is csontos fenekén, az fájdalmasan szúrta. Leveleket írt és szerződéseket fogalmazott Valletta jóhiszemű, de nagyrészt írástudatlan polgárai számára. A legtöbben még a szekerük oldalára rakódott porba karcolt nevüket sem ismerték fel. De micsoda bámulatba ejtő tranzakciókat bonyolítottak le! A disznók igencsak fontos részét képezték a keresztények lelkivilágának. Előző héten az egyik vevője, egy gozói földműves, olyan levelet íratott Izsákkal a feleségének, amelyben arra utasította, hogy távollétében súrolja egy vesszőkefével le kedvenc kocáját. A hét folyamán Izsák rengeteg szerződést fogalmazott kocák adás-vételével kapcsolatban. Disznósajt, pecsenyének való szopós malac és a disznóorrból és karórépából készült ragu, az úgynevezett trumpo receptjeit másolta. A disznókkal való folyamatos foglalkozás ingerlékennyé tette. Az üzleti megállapodásokat, amelyeket eddig az emberek egy kézfogással és egy üveg madeirai borral pecsételtek meg, most Izsák aprólékos kézírásával rögzítették. Izsák betűi annyira aprók voltak, hogy sokszor még ő maga sem tudta elolvasni őket, akkor sem, amikor már megszáradt a tinta. De más sem tudta. Ez persze még nem tartotta vissza Izsák ügyfeleit attól, hogy ne bólogassanak ünnepélyesen a kezükben tartott pergamenbőrre, és ne esküdözzenek, hogy ilyen szép írást még sohasem láttak. A hét fennmaradó napjain Izsák Józsefnek segített vásznat cserzeni és vitorlát varrni. Tehát a hét három napján Izsák letelepedett a főtéren egy olajfa alá, íróasztal gyanánt keresztbe fektetett a térdén egy deszkát, és szívélyes, de tehéntrágyaszagot árasztó

emberekkel tárgyalt. Néhány nagylelkű ügyfél krumplit, répát vagy olykor fügét ajándékozott neki. Az egyik férfi, akinek Izsák házassági szerződést írt, egy térdnadrággal ajándékozta meg, amely nem is volt olyan rossz állapotban. Izsák külön előadásokat tartott ügyfeleinek arról, hogy mennyi fáradozásba kerül egy jól megírt szöveg. – Nem könnyű dolog ám pergament szereznem – mondogatta. – Valletta lovagjai – hogy borítanák el furunkulusok a seggüket! – nem hajlandóak papírt adni nekem, így aztán kitartó munkával én magam készítem a pergament báránybőrből. Egy teljes lapot biztosítok a bőbeszédűek számára, egy negyedet a megfontoltan beszélőknek és nyolcadot a szűkszavúaknak. A beszédre képteleneknek a birka hátsó lábának bőréből ajánlok darabkákat. – Izsák ilyenkor meglobogtatta az ügyfelek orra előtt a különböző méretű pergamendarabokat. Olykor még azt is hozzátette: – Vérző kezem ösztönözze magukat tömörségre! Délben megszólaltak a harangok. Ez volt a megbeszélt időpont. Nemsokára megérkezik József, és a napot kitakarva fölé hajol, hogy begyűjtse a Cupido nyilát egyenesen Gertrudis szívébe röpítő levelet. Még mindig jobb a piaci vénasszonyokhoz hasonló kerítőnek lenni, mint gályán raboskodni, gondolta Izsák. De minek dolgozott, szenvedett annyit fogalmazványával, amikor sokkal egyszerűbb lett volna összekotyvasztani valami szerelmi bájitalt denevértrágyából, varangyszemölcsből és egy kis ánizskaporból? Körülbelül ugyanannyi esélye lenne a sikerre. Gyakran látta Gertrudist a távolból, ahogy férfiak vágyakozó tekintetétől kísérve végigsiet az utcán vázlatpapírral a hóna alatt. Izsák szíve minden alkalommal kihagyott, amikor Gertrudis karcsú alakja átvágott a kocsma előtt tétlenül álldogáló emberek között. A szép özvegyasszony sokszor járt a gyógyszerésznél is, aki festőanyagokat kevert számára és lenmagolajjal látta el. Ilyenkor átnézett a téren, és Izsákra mosolygott. Ó, József, gondolta Izsák, túlságosan közel repülsz a naphoz, le fogsz zuhanni, és engem is magaddal rántasz! Olyan ember vagy, aki nem értékeli azt, ami megadatott neki, hanem az elérhetetlen után vágyódik. Ez a sziget tele van vaskos parasztlányokkal, akik szívesen melegen tartanának télen, és legyezgetnének nyáron. Izsák még jól emlékezett arra a szerelmes sóvárgásra, amikor az ember vágyakozását csak egyetlenegy nő csillapíthatja. Itt Máltán azonban kénytelen volt rájönni, hogy gyomra sokkal követelőzőbb szerv, mint a farka. Álmai szemernyi kétséget sem hagytak efelől. Azóta, hogy egy hónappal ezelőtt elfogták, minden éjszaka ugyanazt álmodta: Hanna állt előtte fehér ingben, mellbimbói szinte átdöfték a vékony anyagot, sötét haja leomlott a vállára. Könyörgött neki, hogy szerelmeskedjenek. Amikor Izsák átölelte, Hanna karjai egyre hosszabbra és hosszabbra nyúltak, míg végül egy részeg ölelésben összefonódtak. Amikor Izsák szopogatni kezdte Hanna mellbimbóit, azok szőlőfürtté változtak, amikor végigfuttatta kezét Hanna hasán, egy érett dinnye lett belőle. Ahogy megcsókolta Hanna ajkait, azok azonnal datolyaszilvákká váltak. Amikor beléhatolt, úgy érezte, mintha egy lédús fügét választott volna ketté. Ébredéskor azonban Hanna légiesen könnyű, sült kugeljának gondolatára lett merevedése. Múlt éjjeli álmában Hanna a Madonna kék ruháját viselte, amit Izsák egy angyali üdvözletet ábrázoló festményen látott, amikor belesett a St. Zaccaria-templom ajtaján.

Hanna gyengéden beszélt hozzá, szerelmes szavakat suttogott a fülébe. Amikor Izsák felébredt, álma még élénken élt az emlékezetében, így lázas sietséggel papírra vetette. Amikor visszaolvasta a szöveget, egyből tudta, hogy ez az a szerelmes levél, amely még a legkeményebb asszonyi szívet is meglágyítja. Most, hogy kiért a térre, Izsák megpróbálta kiűzni a fejéből álmának emlékét. Elővette az ingébe gyömöszölt kenyérdarabot, és beleharapott. A kenyér azonban olyan kemény volt, hogy könnyen beletörhetett volna a foga, így aztán ujjaival kis darabokra morzsolta, amiket aztán addig szopogatott, míg elég puhák nem lettek ahhoz, hogy lenyelje. A levél, amit új nadrágjának derékrésze alá dugott, egyre gyűröttebb lett, és a hasát szurkálta. Miközben elrendezgette írnoki kellékeit – tintáját, tollát és pergamenjeit –, körülnézett, hátha meglátja Hectort, a Társaság a Rabok Kiszabadításáért helyi képviselőjét, aki kezében tartotta Izsák sorsát. Az elmúlt héten Izsák többször vásárolt néhány érméért zabkását, száraz kenyeret, alkalmanként még egy kis gyümölcsöt is. Vásznakat szállított, élelmet vitt a kikötőkben álló hajókra, és számtalanszor látta Józsefet, amint rabszolgákat ad el a rakparton a gályák kapitányainak. De egyetlenegyszer sem akadt össze Hectorral. Hirtelen József bukkant fel a semmiből, halántékát dörzsölve, aggodalmas tekintettel. – Elhoztad a levelemet? Most azonnal kell! Izsák erre előhúzta övéből a levelet, ünnepélyesen lefújta róla a port, és lesöpörte a rajta mászkáló hangyákat. Ezután egy cikornyás mozdulattal átadta Józsefnek. Mint a legtöbb írástudatlan embert, Józsefet is lenyűgözte az írott szavak látványa. Óvatosan átvette az irományt, kinyitotta, és úgy tett, mintha olvasna. Izsák türelmesen várakozott. Egy sirály szállt el a fejük felett, és ürülékével nem sokkal hibázta el József fejét. A levél mindent elmondott, amit csak egy szerelmes férfi mondhat választottjának. Az állt benne, amit Izsák mondana Hannának, ha még egyszer az életben láthatná. – Felolvassam a mesterművedet? – kérdezte Izsák, miközben visszavette Józseftől a levelet. József bólintott, a földre szegezte tekintetét, és megrángatta birkahúgytól foltos nadrágját. Csípős szag áradt szét a levegőben. József kancája is közelebb lépett, fülei úgy rángatóztak, mint varjak a faágon. Izsák, amikor hangosan felolvasott ügyfeleinek, általában a számlák stílusához illő hanghordozással tette azt, ami megfelelt, de nyomasztólag hatott volna egy szerelmes levél esetében. Ezért most visszanyúlt a súl alkalmi kántoraként szerzett tapasztalataihoz, és tiszta, csengő hangon nekikezdett a levél tartalmának előadásához: „Kedves Gertrudis” Mire Izsák befejezte a levelet, József szeme könnybe lábadt. – Gyönyörű levél. Magam sem írhattam volna szebbet. – Belefújta az orrát egy rongydarabba, amivel olyan lármát csapott, mint egy rakás gágogó gúnár. Amikor befejezte, kinyitotta a rongyot, és belenézett, mint aki gyöngyöt vagy rubint keres. A levél utolsó mondatát – csak az utolsót – Izsák nem fejezte be teljesen. – Van itt egy kis részlet, amit ki kellene egészítenie – kezdte Izsák. – Milyen színe van Gertrudis

szemének? – Izsák majdnem feketét írt, mivel Hannának fekete szeme volt. – Átkozott legyek, ha tudom – felelte József – Milyen színe van általában a nők szemének? – Levette a vállára tekert kenderkötelet, és átrakta a másikra. – Barna, gondolom. – Megfordult, hogy jobban szemügyre vehesse kancáját. – Ugyanolyan, mint amilyen a jó öreg Cosmának is van. És eszembe jutott még valami: szempillája is van. Izsák döbbenten állt. Hát ennyire hülye ez az ember, aki a kezében tartja az ő sorsát? Befejezte az utolsó mondatot, homokot szórt az írásra, majd amikor megszáradt, lefújta, és átadta Józsefnek a pergament. Izsák a lap aljára mutatott, mire József odabiggyesztette hüvelykujját, ami annyira koszos volt, hogy nem is kellett tintával borítani. Izsák homokot szórt József ujjlenyomatára is, a napra tartotta, hogy hamarabb megszáradjon, majd téglalap alakúra hajtogatta a levelet. A lepecsételéshez gyertyaviaszt csöppentett rá, majd amikor a viasz már majdnem megszáradt, belenyomta a saját hüvelykujját. – Vigye el neki a levelet, és készüljön. A nő a karjaiba fogja vetni magát. – Majd meglátjuk, mit válaszol. Izsák végigsimított a levélen, és odaadta Józsefnek. – Talán életben maradsz, és újra láthatod Velencét, barátom – mondta József, majd megragadta lovának kantárját. Az ismerős mozdulattól rátalált régi önmagára. – Gyerünk az üzletembe, munkám van számodra. – Ezután József lovával együtt, akinek feje a férfi vállát bökdöste, elindult a kikötő felé, hogy minden valószínűség szerint átadja a levelet Gertrudisnak. Izsák szíve összeszorult, amint nézte, hogy tűnik el József a levéllel, amit valójában Hannának szánt. Felsóhajtott, majd becsomagolta tintás üvegét, tollát és pergamenjét egy négyszögletű vászonruhába, amelynek négy sarkát összekötötte. Gondolatai annyira lefoglalták, hogy egészen meghökkent, amikor a hajójavító műhelyek kénes füstjén keresztül észrevett egy hórihorgas, lóarcú embert, aki épp egy póznához kötötte a lovát. A férfi ügetéshez hasonló járását nézve Izsákban felötlött a kérdés, hogy minek is bajlódik ez az ember egyáltalán lóval. De hiszen ez csak Hector lehet! Assunta is azt mondta, hogy Hector leginkább egy lóra hasonlít. A férfinak annyira rövid volt a nadrágja, hogy ha velencei lenne, az emberek csak a dagály tetőzésével tudnának magyarázatot adni különös viseletére. Úgy festett, mint aki alacsonyabb és kövérebb testvérének ruháit hordja. Felül fekete gyapjúszövetből készült, testhezálló zekét viselt. Az Esecutori contro la Bestemmia sem selymet, sem gyűrűt, sem arany nyakláncot nem talált volna a férfin – semmit, ami arra utalt volna, hogy megszegte a fényűzési törvényeket. És mégis, volt valami piperkőcség a megjelenésében. Talán ahogy a nyakánál kihajtotta a ruháját. Ingének egyenletes simasága egy forró vasaló, vagy legalábbis két összeszorított deszka munkáját dicsérte. Hector megállt Izsák előtt, sötét árnyékot vetve szakadt nadrágjára. – Üdv, signore, maga biztosan Lévi Izsák. – Ha jól sejtem, maga Hector! – pattant fel Izsák, és megszorította Hector felé

nyújtott kezét. – Lévi Izsák, a szolgálatára. – Ezek szerint sikerült életben maradnod – mondta Hector, miközben pillantása a vászoncsomagból kiálló tollra esett. – Leveleket írsz a helyi embereknek? Hector magas hangja kedvesen zengett. Fafüst és citrom kellemes illata lengte körül. – Megegyeztem Józseffel, a tulajdonosommal, hogy amíg leadom neki a keresetem kétharmadát, írogathatok leveleket. – Izsák, hogy elrejtse idegességét, fecsegni kezdett. – Félszemű vagyok a vakok királyságában. – Elvigyorodott. – Na, de elég az én szerencsétlen kalandozásaimból! Milyen hírek jöttek Velencéből? – Izsák megfogta Hector karját, és segített neki leülni egy kidőlt fatörzsre. Igyekezett palástolni izgatottságát, és olyan nyugodtan viselkedni, mintha csak gettóbeli íróasztala mögött ülne. – Van valami hír a feleségemről? – kérdezte, amikor már mind a ketten helyet foglaltak. – A társaság azt írta, hogy jól van. A hangjában azonban volt valami, amitől Izsák nyugtalan lett. – Ez minden? Biztos, hogy jól van? De Hector nem szólt többet, és amikor a csend már aggasztóan hosszúra nyúlt, Izsák megszólalt. – És velem mi lesz? Megállapítottátok már, hogy mibe kerül a szabadságom? Mennyire taksálják a lovagok ennek a honvágytól szenvedő kereskedőnek az életét? – Sajnos, azt kell mondjam, hogy nehézségek adódtak. Hector intett egyet hosszú, vékony kezével, mintha legyezné magát, jóllehet nem volt meleg. – Hadd kezdjem azzal, hogy a Társaság mélyen együtt érez veled a szenvedésed miatt. Izsák bólintott. – Az elmúlt télen azonban – folytatta Hector – elfogtak egy Szalonikiba tartó hajót, amelyen hetvenöt zsidó utazott, köztük férfiak, asszonyok és gyerekek. A Társaság mindegyiket kiváltotta, így visszatérhettek a családjukhoz. Izsák térde önálló életre kelt, és megállíthatatlanul mozgott fel-le. Izsák rátette a kezét, hogy csillapítsa az akaratlan remegést. – Örömmel hallom – felelte, de egyáltalán nem örült. Azon gondolkodott, vajon Hector miért nem hajlandó a szemébe nézni. – A Társaság tette a kötelességét, ahogy azt kell. De mi a helyzet az én kiszabadításommal? – Mielőtt rátérnénk… – Hector előhúzott a hóna alól egy héber betűkkel kihímzett kék bársony zsákot, és átnyújtotta Izsáknak. – Hoztam neked egy imasálat, egy kipát és imaszíjakat. Használd őket, nehéz volt hozzájutni. – Köszönöm, Hector. Nagyon kedves tőled. Ám amit én igazán szeretnék, az az, hogy itt hagyhassam végre ezt a szigetet. Van rá esélyem? – Izsák előző nap megfürdött a tengerben, hogy megszabaduljon a tetvektől, így legalább új talliszz nem lesz tetves. – Megpróbálok érthetően fogalmazni. A Társaság kincstára kiürült. Egy nyamvadt scudája sincs a kiváltásodra. A szaloniki eset példátlan volt. Izsák azt kívánta, bárcsak Hector ránézne, hogy legalább olvasni tudjon az

arckifejezéséből. – Igen, értem, további késedelmekre kell számítanom. De mikor kezdődnek meg a tárgyalások? Mik a szokások? Feltételezem egy zsidó életének megvásárlása nem sokban különbözik egy köteg selyem, vagy egy zsák bors megvételétől. Megkérdezed a lovagoktól, hogy mennyibe kerül az áru, majd amikor megmondják, úgy teszel, mintha felháborodnál, mire ők egy kicsit lejjebb adnak az árból. Oda-vissza tovább alkudoztok, amíg egyszer csak – Izsák csettintett egyet az ujjával – meg nem egyeztek egy olyan összegben, ami mind a kettőtöknek megelégedésére szolgál. – Azt hiszem, nem fogtad fel, amit mondtam. Ha nincsen pénz, nincs tárgyalás sem. – Hector ekkor ráemelte a tekintetét. – Nagyon egyszerű. A fejős tehén teje elapadt. Izsák próbált higgadt maradni. – De a tehenet felhizlalhatjuk. A Társaság ideiglenesen tőkehiányban szenved. Értem. De a zsidó kereskedők, amikor zsidó utasokat szállító hajó hagyja el Velence kikötőjét, minden alkalommal befizetnek egy bizonyos összeget a Társaság pénztárába. A kincstár így idővel újra megtelik dukátokkal. Hector előrehajolt, és Izsák vállára tette a kezét. – Igen, így alapították meg a Társaságot. De több évbe is beletelik, mire összegyűlik a váltságdíjad. Hector felvett egy fűzfaágat a földről, mint aki nem akar többet mondani. – Természetesen, nem gondoltam, hogy egyik napról a másikra szabad leszek, de erre azért nem számítottam. – Izsák felállt. – Hector, nézz rám. Fenekemen már kiállnak a csontok. Egy időre sikerült meggyőznöm a tulajdonosomat, hogy ne küldjön gályára, a biztos halálba. A Társaság az egyetlen reményem. Másképp miként szabadulhatnék ki erről az istenverte szigetről? Eddig sikerült életben maradnom az eszem, a jó beszélőkészségem és az íróvesszőm segítségével. De a testem már felélte minden tartalékát, és napról napra soványabb vagyok. – Izsák végigtekintett a sivár téren, ahol ültek. Ló és öszvér vontatta kocsik haladtak el mellettük, felkavarták a port, és gőzölgő trágyakupacokat hagytak maguk után. – Annak ellenére, hogy a kincstára kiürült, a Társaság találhat más forrásokat is. Vannak barátaim. Talán meg lehetne győzni egy magánszemélyt, hogy jótékonyságból segítsen – tekintett Izsák várakozón Hectorra. Hector arckifejezése megenyhült a részvéttől. – Már utánajártam a kérdésnek, de azt mondták, ez nem lehetséges. – Szórakozottan babrált a faággal, majd beleszúrta a földbe. Hector többet tud, mint amennyit elmond, gyanította Izsák. – Mío buono amico, bármit is kiszedni belőled legalább olyan nehéz dolog, mint a feleségem munkája, aki csökönyös babákat húz ki anyjuk méhéből – mondta Izsák. Bárcsak abbahagyná már végre Hector a föld kapargatását! Izsákot idegesítette a fűzfavesszőbot hangja. – Kivel tárgyaltál a Társaságból? A szintén askenázi Mordacai Modenával? – Modena paraszt volt, aki máshoz sem értett, mint ahhoz, hogy poshadt vizű kádakban pontyokat tenyésztett. Izsák elhallgatott, hogy Hector is szóhoz juthasson, de a kétségbeesés nemcsak a lelkét törte meg Hectornak, hanem meg is némította. – Ő gördít akadályt a kiszabadításom elé? – Nem Modena az. – Hector a tőlük pár lépésnyire füvet legelésző lova felé tekintett, mint akinek már mehetnéke van.

– Kegyetlen tény, de a kincstár üres, és még évekig az lesz. Sajnálom. – Hector felállt, majd leporolta a kalapját, és a fejére tette. – Időnként majd meglátogatlak, és hozok neked ételt. Ennél többet sajnos nem tehetek érted. – Hector kisimította a nadrágját, megigazította az ingét. – Indulok. Felsegítesz a lovamra? Odasétáltak a kancához, akinek legyek gyülekeztek a szeme körül. Izsák előrehajolt, összefűzte a két kezét, és odakínálta Hectornak. A férfi belelépett Izsák kezébe, és Izsák egy lökéssel fellendítette a ló hátára. A hórihorgas férfi elhelyezkedett a nyeregben, majd bedugta vékony lábfejét a kengyelbe, és megfogta a kantárt. ~ Viszlát, Izsák! – Köszönöm, hogy eljöttél – dünnyögte Izsák, ahogy Hector ellovagolt. Amikor ló és lovasa végre eltűnt a távolban Izsák kiengedte a dühét, és átkozta az Istent, aki elhagyta őt. Utolsó reménye is szertefoszlott. Lehet, hogy jobban járna, ha a tengerbe vetné magát. Jobb a gyors halál, mint a lassú éhezés. Ha nem sikerül Gertrudist megszereznie Józsefnek, akkor a legközelebb induló gálya fedélzetén ő is ott lesz. De még ha sikerül is megnyernie az asszonyt ennek a baromnak, mit nyer vele? Szabad lesz, de nem tudja majd elhagyni a szigetet. Kisétált a térre, és kavicsokkal hajigálni kezdte az egyik fát. Amikor az egyik kavics visszapattant, és eltalálta a lábát, Izsák úgy döntött, hogy előveszi az imaszíjakat. Jeruzsálem felé fordult, és előre-hátra hajladozva imádkozni kezdett. Már csak ez maradt neki. Mi értelme van hát Istent átkozni?

Tizenharmadik fejezet



Hanna szíve dübörögve zakatolt. Semmi ok az aggodalomra, nyugtatta magát, Jacopo és Niccolo nem fogja bántani a gyermeket. Ebben a palotában, amelynek minden egyes terme nagyobb, mint a gettó bármelyik loghettója, és ahol annyi szolga veszi körül, Matteo biztonságban van. Az egyetlen veszély, ami ezt a mindenki által körülrajongott nemes gyermeket fenyegetheti, az az, hogy elkényeztetik. De vajon az óriási palotának melyik részében lehet Matteo? Hanna az ablakhoz szaladt, hátha látja még a di Padovani gondolát. A hajó azonban már eltűnt. Talán a földszinten kellene körbenéznem? - gondolta Hanna. Vagy talán Giovanna vitte el a kisbabát? De az is lehet, hogy valamelyik szakácsnő vagy szolgálólány eteti Matteót, hogy Giovanna pihenhessen. Minden rendben van, nyugtatta önmagát Hanna. Megfogom találni a gyermeket, aztán gyorsan hazaindulok, nehogy összefussak a két testvérrel. Hirtelen borzalmas gondolata támadt. Lehet, hogy Lucia elméje annyira labilissá vált, hogy bántotta Matteót? Ismét eszébe jutott az ezüstműves felesége, aki megfojtotta a saját gyermekét. Hanna gyorsan kiűzte fejéből a nyomasztó gondolatot, Lucia beteg és gyenge, de nem elmeháborodott. Hanna már épp indult volna le a lépcsőn, amikor léptek zaja és férfiak halk pusmogása ütötte meg a fülét. A folyosó végén két alak bukkant fel. Hanna először le akart rohanni a lépcsőn, de rájött, hogy mire leérne az aljára, a két férfi biztosan meglátná. A folyosó végében, épp a lépcső tetejénél Hanna egy súlyos damaszttal elfüggönyözött fülkét pillantott meg. Beosont a félkör alakú fülkébe, behúzta a függönyöket, és várta, hogy a két férfi elhaladjon mellette. A kis fülkében a Szűz és a kisded szobra állt. Hanna igyekezett minél kisebbre összehúzni magát, de a Szűz térde nyomta a csípőjét. Megpróbálta beszorítani magát a szobor mögé, még közelebb a falhoz, de akárhogy is fészkelődött, az egyik csípője kidudorodott a drapérián át. Nem tudott beljebb férkőzni. A Szűz behajlított keze közé tette a fogót és dukátokat tartalmazó táskáját. Ezután vett egy mély levegőt, majd átölelte a szobor derekát, és kitekeredett testtel bepréselte magát mögé, arcát pedig a Madonna márvány ölébe temette. A kő olyan hideg volt, mint a csatorna vize télen. Hanna megborzongott. Küzdenie kellett a késztetés ellen, nehogy elhúzódjon a szobortól, és ezzel leleplezze magát. Amikor végre elhelyezkedett, kilesett a függönyök közti vékony résen, és látta, ahogy Jacopo és Niccolo végiglopakodnak a folyosón. Niccolo egy kis batyut tartott a karjában. A férfi csendben átkozódott, amikor megbotlott, és majdnem kiejtette a kezéből a csomagot. Mielőtt elérték volna a rejtekhelyét, Hanna a térdével helyére igazította a drapériát. Ahogy elmentek mellette,

Hannát megcsapta Jacopo kölnije, és Niccolo izzadságszaga. Szíve olyan hangosan vert, hogy már attól tartott, meghallják. Csendben hallgatta, ahogy a két férfi lemegy a lépcsőn. Amikor már nem hallotta a lépteiket, kivette a Szűz kezéből a táskáját, kibújt a szobor mögül, és a kőkorlátba kapaszkodva elindult lefelé a lépcsőn. Csendben figyelt, hátha meghallja valahonnan Matteo nyöszörgését, de csak a saját zihálását és szapora lépteinek neszét hallotta. Mire a földszintre ért, ami a családi üzlet raktáraként szolgált, a két férfi már sehol sem volt. Hanna összehúzott szemmel fürkészte a sötétséget, hogy rájöjjön, merre is kell mennie. Ekkor hirtelen sírás hasított a csendbe. Hanna azonnal felismerte a hangot – egy baba rémült sírását. A sírás a raktár másik végéből jött, ahova a tárolásra szánt rakományt pakolták ki. A falra szerelt fenyőfa fáklya sercegve pislákolt. A rakodómólóhoz vezető négyszögletes ajtónyílásban egy sötét, köpönyeges férfialak körvonalazódott ki. Hanna gyorsan leguggolt az egyik hordó mögé, nehogy észrevegyék. Az alak azonban a csatornára nyíló kijárat felé nézett, és a kezében tartott zsákmányát igazgatta. A raktár fala mentén hordók sorakoztak. Hanna guggolva lopakodott az egyik hordótól a másikig, hogy közelebb kerülhessen a kijárathoz. Jacopónak nyomát sem látta. Jóllehet már besötétedett, a fáklyák elég fényt adtak ahhoz, hogy Hanna a köpönyeges alakban Niccolóra ismerjen. Feltűnő orra és göndör haja eltéveszthetetlen volt. A férfi épp egy gondolába készült bemászni, amikor a kezében tartott csomag felsírt. Niccolo gyorsan Matteo szájára tapasztotta a kezét, és átlépett a hajóra. A gondola megbillent terhe alatt, ahogy a férfi a fülkébe vitte a csecsemőt. Niccolo ezután felkapta az evezőket, és ellökte a hajót a rakodómólótól. Hanna kétségbeesve nézett körül, hátha észrevesz egy szolgát vagy legalább az éjszakai kapuőrt, de egy lélek sem volt a közelben. Arra pedig már nem volt idő, hogy visszarohanjon a palotába segítséget kérni. És különben is, ugyan ki segítene neki most, hogy a gróf és a grófnő elutazott? A gondola csendben siklott a sötét vízen a Canal Grande közepe felé. Niccolo elviszi a gyermeket! Hannába félelem hasított. Egy zsidó számára veszélyes volt házon kívül tartózkodni napnyugta után. És még kockázatosabb, ha az illető egy magányos nő. Mégis valamit muszáj tennie. Nekiiramodott. A csatorna irányába hagyta el a palotát, remélte, hogy így sikerül elcsípnie a gondolát.’ Hiába futott azonban, mire elérte a callét, a hajó már messze járt. Hanna ekkor felemelte a szoknyáját, és úgy rohant tovább a gondola után. Semmivel sem törődött, félrelökdöste az útjába eső járókelőket. A dagály miatt a csatornák megemelkedett vize ki-kiloccsant az utcára. Hanna szandálja teljesen átázott, és egyre nehezebbé vált. Egy idő után megállt, letépte a lábáról a szandált, bedobta a táskájába, és mezítláb folytatta az üldözést. Ekkor egy uszályt húztak Niccolo elé, aki egy időre kénytelen volt felhagyni az evezéssel. A kényszerpihenőnek köszönhetően Hannának sikerült csökkentenie a köztük lévő távolságot. Az izzadság már patakokban folyt a testéről, de futott tovább, kikerülve egy gyümölcsöt szállító kézikocsit. Niccolo gondolája ekkor ismét meglódult, és könnyedén siklott előre a Canal Grandén immár csak ötven lépésnyire Hannától. Egy kanyar után a hajó’ északnak fordult, és a Rio San Marcuolán

haladt tovább. Ha a gondola továbbra is ebbe az irányba tart, esélyem sem lesz utolérni, gondolta Hanna. Ha Niccolo kijut a lagúna nyílt vizére, onnan Murano, Burano valamint Torcello szigetei felé veheti az irányt. A Fondamenta csúszott a sok szeméttől és a víztől, így Hannának lassítania kellett, ha nem akart térdre esni. Próbálta kitalálni Niccolo úti célját. Talán az Arsenal felé megy az óriási hajóépítő műhelyekhez? Vagy a Castello rakpartjára, ahol a szegény kikötői munkások laknak? De nem, mindkét hely az ellenkező irányban fekszik. Hanna már épp fel akarta adni a hajszát, amikor a gondola lelassított a San Marcuola-templom előtt, és irányt változtatott. Niccolo behúzta a nyakát, ahogy átevezett egy híd alatt. Hanna elég közel ‘került a gondolához, hogy meghallja Matteo sírását, de a gondola felől egy hang sem jött. A Rio di San Girolamónál Niccoló nyugatnak fordult, majd kikötött a Calle Ormesininél. Hanna egy oszlop mögé húzódott, amikor Niccolo partra szállt. Velence utcáira már leereszkedett az éjszakai köd, így Hanna nem tudta megállapítani, hogy Niccolo a köpenye alá rejtette-e Matteót vagy bent hagyta a hajóban. A férfi nagy léptekkel indult el a callén. Hanna várt egy kicsit, hogy eltávolodjon tőle, majd a nyomába eredt. Matteónak mostanra már nyűgösnek kellene lennie, hiszen biztos éhes, és a pelenkája is piszkos, gondolta Hanna. Azonban Niccolo köpenye alól egy hang sem hallatszott. Hanna megszaporázta lépteit, és közelebb húzódott. Már éppen meggyőzte magát, hogy a csecsemő a hajón maradt vagy halott, amikor Niccolo megbotlott egy kikötőbakban, és káromkodva fél térdre esett. A zökkenés felriaszthatta Matteót, mert az összebugyolált takaró alól kibújt egy lábacska, és az éjszaka csendjét babasírás verte fel. Nappal egy kisbabát cipelő nemesember látványa felkeltette volna az emberek figyelmét. Most azonban az utcák kihaltak voltak. Csak egy-két járókelőt lehetett látni, de azok is idegesen siettek biztonságot adó otthonuk felé, és semmivel sem törődtek. Egy fekete drapériával elfüggönyözött temetési gondola haladt el mellettük, és felfröcskölte a vizet a traghetto kikötőhelyéhez vezető lépcsőkre. Hanna csupasz lába teljesen elgémberedett a hidegtől. Niccolo a Calle Farnese felé vette az irányt, és Hanna gyomra összeszorult az idegességtől, amikor sejteni kezdte, hogy hova tart. Mire a férfi megmászta a Ponte dei Ghetto lépcsőit, Hanna már biztosan tudta, hogy nem tévedett. Ez a híd csak egyetlen helyre vezet: a zsidó gettóba. Hanna a híd közepére ment és lenézett. Látta Vicente összetákolt menedékhelyét: a portás egy fél üveg bor mellett aludt. Vicente éjszakánként rendszerint leereszti a súlyos fakapuk keresztvasát, és helyére löki a reteszt, de aznap este megfeledkezett róla. Megkapta a munkabérét, és bizonyára el is verte már több flaska borra. A kapu félig nyitva volt, bárki beosonhatott rajta. Vicente nem ébredt fel sem arra, amikor Niccolo surrant el mellette, sem arra, amikor Hanna lépett be a kapun. Biztos, ami biztos, Hanna az arca elé húzta a fejkendőjét, és megszaporázta a lépteit. Niccolo ezután keresztülvágott a campón, átment a sotoportego alatt, majd elhaladt a bezárt és leredőnyözött Banco Rosso, valamint a pénzkölcsönzők üres üzletei mellett. Izsák is dolgozott itt valaha a többi szakállas, barna bőrű férfival együtt, akik púposan

görnyedtek rézmérlegük fölé, arcuk fintorba húzódva az erőfeszítéstől, hogy helyükön tartsák a nagyítójukat. A campo olyan csendes volt, hogy Hanna hallotta, amint az emeleten valaki az éjjeliedénybe vizel. Niccolo nagy léptekkel, céltudatosan haladt előtte. Hanna le sem vette a szemét a férfi széles hátáról, úgy sietett utána, nehogy lemaradjon. Niccolo elhaladt a Scuola Italiana, majd néhány lépés múlva a Midras mellett, ahol a rabbi reggelenként héberleckéket adott, majd befordult egy száradó ruhákkal teleaggatott keskeny mellékutcába, ahol alig fért el széles vállaival. Hanna tudta, hogy a kis utca minden előzetes figyelmeztetés nélkül a Rio di San Girolamóban végződik. Niccolonak, hogy könnyebben előrejuthasson az épületek ferde falai között, mindkét kezére szüksége volt, így veszélyes helyzetben tartotta a babát. A sikátor végén három lépcsőfok vezetett le a folyóhoz. Hanna megkönnyebbülését, hogy nem tévesztette szem elől Niccolot, hirtelen riadalom váltotta fel. Csak nem akarja bedobni Matteót a vízbe? A mellékutca elején azonban Hanna tétovázva megállt, és a pékség ajtajához simult. Nem mert belépni a sikátorba. Az utcácskában nem volt sem ajtómélyedés, sem beugró, amit fedezéknek használhat, ha Niccolo megfordul. Egy pillanat alatt észrevenné. Ebben a kis mellékutcában volt a mészárszék. Az üzlet a siká tor legvégén, a csatorna szélén helyezkedett el, hogy a belektől, a porcogóktól és a zsírtól könnyen meg lehessen szabadulni. A sohet, a rituális mészáros, Izráel Foà órákkal ezelőtt vágta el az utolsó sábátra szánt jérce torkát, napnyugtakor bezárta üzletét, és hazament vacsorázni a feleségéhez és gyerekeihez. Niccolo megállt a mészárszék előtt, és letette Matteót a földre. Hátralépett, majd vállával nekirontott az ajtónak. Az ajtó néhány lökés után megadta magát, és Niccolo a lendülettől hajtva bezuhant a boltba. Néhány pillanat múlva visszament az utcára, és bevitte magával a gyereket is. Hanna ekkor lépésről lépésre előrelopakodott a sikátorban, miközben meg-megcsúszott a sártól és a mészárszék kipárolgásaitól síkos köveken. Az üzlet egyetlen ablakát bespalettázták, de az ajtónyíláson keresztül Hanna látta az odabenn pislákoló gyertyalángot. Matteo a kis üzlet közepén egy összeszabdalt asztalon feküdt mozdulatlanul. Hanna csendben leste, ahogy Niccolo kibontja Matteót a pólyájából, szabaddá teszi pufók lábacskáit és boltozatlan lábfejét. Matteo lábacskája nem kapálózott a levegőben, sápadt kezecskéje mozdulatlan maradt. Mellette egy asztalon egy tehén szivacsos gyomra terpeszkedett nedvesen és fehéren. Niccolo leakasztotta a sohet kését a háta mögötti falról. Hanna számára ekkor megszűnt a világ: nem létezett más, csak a Niccolo kezében tartott kés. Berontott a helyiségbe, hogy testével védhesse Matteót. – Állj meg, az Isten szerelmére! Mit csinálsz? – sikoltotta Hanna, miközben az avas pacal és a padlóra szóródott belek émelyítő szagától megtántorodott, és majdnem térdre rogyott. Niccolo szeme elkerekedett, kést tartó keze félúton megállt a levegőben. Pár pillanat múlva magához tért. – Te követni mertél? – kérdezte. Halkan beszélt, de a szája és az álla körüli izmok rángatóztak a feszültségtől. – De talán jobb is így. Ha téged is megöllek, azt hiszik majd, hogy te ölted meg a gyereket.

– Miért fekszik Matteo olyan nyugodtan? Mit tettél vele? – Hanna érezte, hogy epe jön fel a torkába, de kényszerítette magát, hogy visszanyelje. Csengett a füle, de igyekezett nem venni róla tudomást. Azzal nem segít Matteón, ha elájul. Fel akarta kapni a gyereket, és kirohanni vele ebből az undorító helyiségből. Mattéo mellkasa fel-le emelkedett és süllyedt, felszínesen kapkodta a levegőt. Megrándult az egyik lába, majd a keze. De legalább még él. – Menj messzebb tőle! – parancsolta Niccolo. – Ugye, nem akarod megölni? Mit ártott neked? – Elképzelni sem tudod, hogy mennyit! – mondta Niccolo még mindig késsel a kezében. Odament az ajtóhoz és becsukta, majd egy rozoga székkel kitámasztotta a kilincset, hogy elzárja Hanna menekülési útját. Hanna érezte, ahogy a meleg kiáramlik a testéből. – Miért hoztad ide a gettóba? – kérdezte, de mire kimondta a kérdést, már tudta a választ. – Azt akarod, hogy azt higgyék, a zsidók ölték meg Matteót. – Nem fogok könnyeket hullatni, ha a pénzkölcsönzők végre megkapják, amit érdemelnek. Évtizedek óta átverik a keresztényeket. Hanna megpróbálta lelassítani a lélegzését. Ha meg tudja őrizni a nyugalmát, talán szót érthet ezzel az emberrel, aki kést tart a kezében. Ez az egyetlen reménye. Legyőzni nem tudja, a férfi egy fejjel magasabb nála, és erősebb is. – Senki sem fogja elhinni, hogy a zsidók ilyen gonosz dolgot tennének. Niccolo felnevetett. – Hát ennyire naiv vagy? Persze hogy elhiszik. Főleg, ha a gyerek megostorozott holttestét a gettó kapujára szögezve találják meg. Már évszázadok óta a zsidók elleni támadások egyik fő indítéka a vérvád volt – az a hiedelem, miszerint a zsidók keresztény babákat ölnek, hogy vérüket rituális célokra használhassák fel. A Prosecuti csak azzal a ténnyel törődne, hogy Matteo testét a gettóban találták meg. Ez az egy bizonyíték elég is lenne ahhoz, hogy a zsidók érintettekké váljanak az ügyben. Hanna fejében versenyt száguldottak a gondolatok. Niccolo biztosan elkábította a gyereket, hiszen Matteo nyugodtan feküdt, feje az egyik oldalra billent. A férfi az asztal túloldalán, szétvetett lábakkal állt. – Ez a gyerek mindent ellopott tőlünk Jacopóval, amire már olyan régóta várunk. Jogosan fosztjuk meg az életétől – mondta Niccolo, de közben nem nézett Matteóra. – Azért ölöd meg Matteót, hogy megörököljétek a gróf pénzét? – És a birtokát, a gyönyörű palotáját, a selymekkel és fűszerekkel teli raktárát és persze a címét. Hannának, miközben Niccolot figyelte, szöget ütött a fejébe, hogy a férfi kifejezetten nem akar a gyerekre nézni. Halkan beszélni kezdett. – Rengetegszer láttam a sohetet munka közben. Isten teremtényeinek megölését tisztelettel és könyörülettel kell végezni. A mészáros munkája nemcsak az ölésről szól, hanem arról, hogy feleslegesen ne okozzunk fájdalmat és megszenteljük a halált. – Hanna a Niccolo kezében tartott késre nézett. – Egyszer, amikor még gyerek voltam, láttam, ahogy Izráel Foà itt, ebben a mészárszékben,

a térdei közé fogott egy bárányt. A szerencsétlen állat erősen küzdött, így aztán Izráel kése megcsúszott, és ahelyett, hogy egy gyors és határozott mozdulattal elvágta volna a torkát, csak belevágott. A megrémült bárány kitört a szorításából, és bégetve kirohant az ajtón a sikátorba. Izráel a vérnyomokat követve kiért a térre, ahol aztán egy gyors vágással megszabadította az állatot a szenvedésétől. Ha nem gyorsan és szakszerűen ölöd meg a gyereket, sikítozni kezd, és a nyakadra hozza a fél gettót. – Hanna egyenesen Niccolo szemébe nézett. Ha meg is érintette a férfit a történet, jól leplezte. – De nem feltétlenül nehéz megölni egy ilyen kis lényt, én már rengetegszer öltem csirkét és szárnyasvadat. – Ostobaságokat beszélsz. – Úgyis megölsz engem is. Hadd száradjon a gyermek gyilkossága az én lelkemen. Add oda a kést – mondta Hanna, és kinyújtotta a kezét. Matteo szempillái megrebbentek, ahogy aludt. – Bolondnak nézel? – kérdezte Niccolo, majd a kést a feje fölött tartva megindult Hanna felé. Hanna hátrálni kezdett, miközben igyekezett megtartani az egyensúlyát. Niccolo döfésre készen már majdnem elérte Hannát, amikor kabátja beleakadt az asztalba, és megingott. A férfi pillanatnyi egyensúly vesztését kihasználva Hanna taszított egyet rajta, mire az megtántorodott. Niccolo gyorsan megvetette a lábát, és ismét Hanna felé lendült, de megcsúszott, és épphogy meg tudott kapaszkodni a falban. Azonban a kés közben kirepült a kezéből, és néhány lépésnyire tőlük ért földet. Hanna lehajolt érte, és a pengénél fogva felkapta. Érezte, ahogy a hideg vas belenyomódik az ujjaiba. Kiegyenesedett, kezét, amelyben a kést tartotta, leengedte. A dühtől remegő Niccolo talpra állt, és az asztalhoz ugrott. Megragadta a csecsemőt, és a feje fölé emelte. – Add vissza a késemet! – Béldarabok tapadtak a férfi nadrágjára, ahol elesett. – Különben földhöz vágom a gyereket. Legalább olyan gyorsan el lehet intézni így is, mint késsel. – Add oda a gyereket – mondta Hanna. – Jobb, ha olyan valaki öli meg, aki szereti, és nem te, aki gyűlöli. – Matteo nem sírt. Halkan, felszínesen lélegzett, láthatóan nem volt tudatában, hogy mi zajlik körülötte. – Nincs gyomrod a feladathoz, látszik rajtad. – Tedd a kést elém az asztalra – mondta Niccolo továbbra is magasra tartva Matteót. – Ó, ti zsidók, a végtelen dumátokkal! Gyorsan vág az eszed, mint egy ügyvédnek, érvelsz ezzel, érvelsz azzal, és reméled, hogy közben rátalálsz a gyenge pontomra. – Niccolo arca elsötétedett. Hanna szétvetett lábakkal állt, majd lassan előrehajolt, és az asztalra fektette a kést. Niccolo leengedte a csecsemőt. A halvány fényben a gyermek annyira fehér volt, hogy szinte világított. Gyomrából bugyogás hallatszott, majd egyszer csak – az altatószertől, a mészárszék bűzétől, vagy Niccolo durva bánásmódjától, nem tudni – hányni kezdett. Nagy adag zöldes epe tört fel torkából, és fröccsent Niccolo ingére. A férfi undorodva elfintorodott, letette a gyereket az asztalra, majd a háta ‘mögötti kampón lógó rongyért nyúlt, és törölgetni kezdte a mellkasát. – Az Isten szerelmére, essünk túl végre rajta. Ha mindenképp szertartásossá szeretnéd tenni ezt a gyilkosságot, hát rendben. Irányíthatsz, megmondhatod, hogyan kell megfelelően végrehajtani – mondta Niccoló, miközben Hannát figyelte. Látszott, hogy a legkisebb mozdulatra ugrik.

– Rendben. Nem tudom, hogy a keresztények hogyan imádkoznak ilyenkor, úgyhogy egy zsidó bróhét, áldást mondok, annak ellenére, hogy Matteo gój. – Hanna feljebb húzta fejkendőjét. Gondolatai olyan gyorsan cikáztak, hogy hirtelenjében fel sem tudta idézni az áldás szövegét. Kezét a gyermek feje fölé tartotta, szemét behunyta és énekelni kezdett. – Áldott vagy Urunk Istenünk, a mindenségnek királya. – Túl sokat vacakolsz. Az altatószer már nem hat sokáig – vágott közbe Niccolo. – Gyorsan tedd a kezed a baba mellkasára, és tartsd stabilan – utasította Hanna. – Ha izeg-mozog, nem tudsz egyenesen és pontosan vágni. Matteo megmoccant. Niccolo a jobb kezében tartotta a kést, és a gyermek fejéhez nyomta. A pengében visszatükröződött Matteo aprócska ökle. – Ha felém fordítod a gyereket – szólt Hanna jobban hozzáférsz. A kés felemelkedett egy kicsit, ahogy a férfi közelebb mozdult, mire Hanna is észrevétlenül közelebb húzódott. – A nyaka nagyon húsos. A nyaki vénát kell eltalálnod, így majd spriccelni kezd a vér. Üss egy kicsit a torkára, akkor hátrabillen a feje. Niccolo a kés tompa élével megnyomta Matteo nyakát, mire a gyerek elfordította a fejét. – Most állj olyan messze a gyerektől – folytatta Hanna –, amilyen messze csak tudsz, de ne engedd el a mellkasát. Niccolo kinyújtotta a karját, széttárt ujjakkal tartotta a kis testet, kése egy arasznyira lebegett Matteo torkától. Hirtelen halk motoszkálás hallatszott a sarokból az egyik hordó mögül. Egy patkány. Niccolo odanézett, és egy pillanatra levette tekintetét a babáról és Hannáról. Ennyi elég is volt Hannának – nem valószínű, hogy lesz még egy esélye. Hanna előreugrott, és megragadta a kést. Rövid viaskodás után sikerült kicsavarnia a kezéből, mert mozdulatának hirtelensége lebénította a férfit. Hanna egy pillanatig sem tétovázott, nekiesett Niccolonak: először a szemét célozta a döféseivel, majd a vállát, a mellét, a felkarját. Szúrta, ahol csak érte, próbálta elterelni az asztalon fekvő Matteótól. Hanna két kézzel markolta a kést, úgy csapott le újra és újra, összevissza vagdalta a férfit, akinek már vér patakzott az arcából. Niccolot annyira váratlanul érte a támadás, hogy egy pillanatra védekezni is elfelejtett. Amikor magához tér, felordított, és Hannára vetette magát. Hanna azonban gyors volt, és eltáncolt előle. A szemébe csorgó vér ekkor elvakította a férfit. Hanna következő csapása csontot ért, reccsenő hangja zene volt füleinek. Niccolo karjából ömlött a vér, és Hannát is eláztatta. Hanna alig látott a ráspriccelő vértől, de tovább szabdalta a férfit; döfött megállás nélkül, nem tudta abbahagyni. Niccolónak csíkokban lógott összehasogatott inge, látni lehetett vérző mellkasát. Hanna végül Niccolo oldalába mélyesztette kését, szilánkokra zúzva annak bordáját. A férfi a sebére szorított kézzel nekiesett az asztalnak. – Szűzanyám! – nyögött fel Niccolo. Megfordult és megragadta az asztalt, hogy felhúzza magát, ehelyett azonban magára borította. Matteo tompa puffanással a földre esett, arca olyan vörösre vált, mint a férfi sebeiből patakzó vér. Hanna felnyalábolta a gyereket a földről, és a melléhez

szorította. Talán az ördög szállta meg? Csak a boszorkányok képesek ilyesmire: élvezte, ahogy újra és újra megsebesíti a férfit. Niccolo már mozdulatlanul feküdt a földön, a saját vérében, de Hanna Matteóval a karjában tovább szabdalta volna a férfit. A baba hangos sírása térítette észre. Kényszerítette magát, hogy a földre dobja a kést. Matteo zokogott, és hisztérikusan vergődött a szorításában. Hanna letette a gyermeket egy székre, majd a lábánál fogva megragadta az eszméletlen Niccolot és kihúzta az ajtón, a csatornához. Ezúttal hálás volt a köveket borító iszapért. A test könnyedén lecsúszott, és tompa csobbanással merült a vízbe. Hanna nem várta meg, hogy elsüllyed-e, visszarohant az üzletbe, felkapta Matteót és a táskáját, majd lélekszakadva végigrohant a sikátorok és átjárók útvesztőjén. Elszáguldott a horkoló Vicente mellett, ki a gettó kapuján, meg sem állt, amíg el nem érte a Pontée dei Ghettót. Vissza kell mennie a palotába, hogy elmondja a grófnak, mit tettek a testvérei. Hanna végignézett magán: a ruhája és a gyermek is csupa vér volt. Aztán egyszer csak egész testében remegni kezdett, mintha rázná a láz. Hirtelen ráeszmélt, hogy a gróf és a grófnő már elmentek Ferrarába, csak Jacopo van a palotában. Nem azért mentette meg a gyermeket, hogy most odaadja valakinek, aki befejezi, amit Niccolo elkezdett. Matteóval a karjában visszament a mészárszékre, ahol talált egy vödör tiszta vizet, és rongyot. Megtörölgette a baba arcát és kezecskéjét. Nekiállt magát is lemosni, de lába olyan erősen kezdett remegni, hogy le kellett guggolnia. Megpróbálta kisimítani és feltűzni a haját, de a hajtűk kipotyogtak a kezéből. Miközben az előtte álló vödör rózsaszínre vált vizét nézte, azon töprengett, hova is mehetne. Ugyan ki fogadná be? Nem maradhat a gettóban ezzel a vászonpólyába tekert nemes gyermekkel, akinek vérfoltos selyemtakarójára a di Padovanik címere van hímezve. Ha a Prosecuti a loghettójában találja Matteót, zsidó vértől vöröslik majd az egész campo, és az öldöklés Hanna lelkén fog száradni. El kell rejtőznie, amíg a gróf és a grófnő visszatér – de vajon hova? Az egyetlen személy, akit Hanna ismert a gettón kívül, biztos, hogy nem ad neki menedéket. Vagy talán mégis?

Tizennegyedik fejezet



Hanna Jessica háza előtt állt, amely a Rio della Sensára nézett. Mindhiába könyörgött az éhes Matteónak, hogy hagyja abba a sírást. Kétségbeesve rázogatta és gügyögött neki, de csak egy csöbörrúdja alatt görnyedő vízhordó kíváncsiságát sikerült felkeltenie. Még szerencse, hogy legalább a vért sikerült lemosnia a csecsemő arcáról. A Parochia San Alvise utcáin jövet az egyik szárítókötélről ellopott egy ruhát és egy sapkát. Megállt egy pillanatra, hogy átvegye a tiszta, de méretében túl nagy ruhát, majd véres cioppàját begyűrte a táskájába a szülőfogó mellé. Némi tétovázás után Hanna megrántotta húga házának csengőzsinórját. A csengő hangja visszhangzott az egész házban és a Fondamenta della Sensán. Lopott ruhájában kereszténynek nézett ki – legalábbis amennyire erős arcéle és fekete szeme engedte. Még mindig mezítláb volt, és lábfeje csontig átfagyott. Attól félt, hogy ha fura öltözete nem is, de szünet nélkül remegő karja és lába olyan feltűnést kelt, mintha a zsinagógában a férfiak részlegében ülne. Matteo tovább sírt. Hanna benyúlt a ruhája alá, megfogta a nyakában lógó ezüst amulettet, és az ajkához emelte. Az amulett meleg volt a testétől, és ez egy kicsit megnyugtatta, de ezenkívül mi hasznát veheti most a sádájnak? A ház bájos volt, mint azt Jessica is említette. Isztriai márványból faragott, elegáns boltívei és az áttört kő csipkeszerű megjelenést adott az épület homlokzatának. A homlokzat második szintjét az angyali üdvözlet domborműve díszítette. Hál’ Istennek az utcaszinten Hanna nem látott fogadalmi gyertyákkal és Krisztus megkorbácsolt alakjával díszített ereklyetartót a falon, mindössze egy sonka lógott az ablakban, alatta pedig egy ezüst tálka, hogy felfogja a lecsepegő zsírt. Hanna visszalépett néhány lépcsőfokot, és felnézett. Egy altanat vett észre a tetőn, amelynek mellvédjén lilaakác indák buktak át. Az elszenderedő Matteót áttette egyik kezéből a másikba, majd újra meghúzta a csengőzsinórt. Nagy sokára egy szobalány nyitott ajtót. – Mondd meg az asszonyodnak, hogy Anni van itt – mondta neki Hanna. Ezt a becenevet még Jessicától kapta, amikor az olyan kicsi volt, hogy nem tudta kiejteni a „h” betűt. A fiatal szobalány kétségkívül gyanúsnak találta a mezítlábas, fura öltözetű, késő éjszakai látogatót, és bezárta az ajtót, így Hanna kénytelen volt a lépcsőn megvárni, amíg értesíti az úrnőjét. Hanna mellett hajléktalan férfiak és nők haladtak el, akik kétségbeesve kerestek maguknak megfelelő kapualjat éjszakára. Nem csoda, hogy megbámulták: egy síró babát tartó, zilált öltözetű asszony lapul a kapuban. Kérlek, siessetek, imádkozott magában Hanna. Várakozás közben lenézett, és észrevette, hogy a csuklóján egy vágás van, és még mindig vérzik. A nagy kapkodásban elfelejtette bekötözni, így hát lenyalta a vért a kezéről. Matteo takaróján egy kolibri nagyságú és alakú vérfoltot vett észre. Újra hajtogatta a takarót, hogy elrejtse a

foltot. Ha Jessica nem fogadja, jobb, ha feladja magát a Prosecutinál, és kivégzik, mint egy boszorkányt. Hannának megfájdult mindkét karja, így áttette a most már alvó Matteót egyik kezéből a másikba. Végül, amikor a San Marco harangja éjfélt jelzett, és Hanna már épp azon volt, hogy elindul Isten tudja merre, a szobalány visszatért. Egy pillanatig döbbenten bámult Matteóra, majd betessékelte a házba, és felvezette a lépcsőn, be egy hálószobába, amely majdnem akkora volt, mint a grófnőé. Három hete, amikor Hanna a Canal Grandénál találkozott Jessicával, sötét volt, csak a gondolás lámpása világított mély árnyékokat vetve. Most Jessica tucatnyi gyertya ragyogásában ült egy tükör előtt, miközben szobalánya göndör tincsekbe rendezgette a haját. Sötét haja, amely a homlokánál hátra volt fésülve, hátul leomlott nyakára és vállára. Bőre bársonyosan hamvas volt, akár egy barack. Amikor Jessica kicsi volt, Hanna nem bírt ellenállni a késztetésnek, és megharapdálta az egyik gömbölyű pofiját, hátha gyümölcslé folyik belőle. Jessica háttal ült neki, és az öltözködőasztala mögötti tükörben nézegette magát. – Azért jöttél, hogy bocsánatot kérj a durvaságodért? Nem látok más okot a látogatásodra. Hanna nagyot nyelt. Matteo nyugodtan feküdt a karjában. Hanna óvatosan letette maga elé a táskáját, majd megszólalt. – Nincs hová mennem. Menedékért jöttem hozzád. Tudom, hogy nincs jogom kérni, de csak pár napról lenne szó. Jessica olyan sokáig foglalatoskodott egy kis edénykével az asztalon, hogy Hanna már azt hitte, meg sem hallotta őt. Jessica végül megszólalt. – Fogalmad sincs az öltözködés kifinomult bonyolultságáról. Sohasem törődtél többet a külsőddel, mint hogy este ledobtad magadról a napközben viselt, gyűrött ruhádat. Még mindig az ajtód mögötti akasztón tartód az egész ruhatáradat? – Elfordította a fejét, hogy hátrapillanthasson a válla fölött, miközben a szobalány egy szép anyajegyet pingált a hátára. – Én nem mutatkoznék ilyen öltözetben, mint te. Arcod sápadt, a ruha lóg rajtad, a pruszlikod is. – Jessica megmozgatta a vállát, hátrapillantott, hogy megnézze az anyajegyet. – Most még egy batyut is hoztál magaddal. Mi van benne? Rongyok? Ez valami új divat? Annak ellenére, hogy Jessica alig nézett rá, tökéletesen tisztában volt Hanna megjelenésének legapróbb részletével is. Hanna nem tudta, mit válaszoljon. Húga hűvös magabiztosságától mindig is félszegnek és ostobának érezte magát. Jessica egyetlen pillantásával, kezének egyetlen nemtörődöm intésével bizonytalanná tudta tenni Hannát, aki esetlenül álldogált, és nem tudta, mit tegyen vagy mondjon. – Tudom, hogy megbántottalak. Kegyetlenségeket mondtam, és bocsánatot kérek érte – mondta végül. – Csodálkozom, hogy van bátorságod bármit is kérni, nemhogy azt, hogy befogadjalak. – A fiatal szobalány, úgy tizenöt éves lehetett, feltupírozta úrnője sötét hajának egyik tincsét, majd egy selyemszálon függő gyönggyel rögzítette, és közben igyekezett úgy tenni, mint aki nem hall semmit. – Kíváncsi lennék, hogy ez a jelmez, amit viselsz, mégis milyen szerepet takar? Pásztorlány vagy? Netán a Santiago de Compostela zarándoklat egyik vezeklője? Ha igen, hiányzik a nyakadról a szükséges kagylóhéj, de ezen segíthetünk. Van valahol a házban egy, kölcsönadhatom, ha kéred. – Mivel Hanna nem válaszolt, Jessica folytatta. – Hát persze! – csapott a homlokára, vigyázva, nehogy

elrontsa frizuráját. – Egy mosónő. Ez megmagyarázza a batyut. – Felcsippentett egy kósza hajszálat a köntöséről. Hanna bolondnak érezte magát, annak ellenére, hogy forrt benne az indulat. Hiszen annak idején ő cserélte Jessica pólyáit; most meg könyörögnie kell a húgának, hogy megbocsásson, és hogy befogadja. Matteo nyöszörögve felsírt, és ennivalót követelve ívbe feszítette a hátát. Húga megperdült a széken, úgy bámult rá. ~ Te jó Isten! Ez meg mi volt? Végül sikerült világra hoznod egy gyereket? – A gyermek miatt vagyok itt, Jessica. Azért jöttem, mert nincs más, akihez segítségért fordulhatnék. – Hanna képtelen volt uralkodni a hangján. – Megvetsz engem, erkölcstelennek tartasz, most meg a segítségemet kéred? Jessica intett a szobalánynak, hogy menjen ki, és csukja be az ajtót. Felkelt a fésülködőasztal mellől, majd a gyerek fölé hajolt, és félrehúzta a takarót. Matteo meglendítette a lábát Jessica felé, aki döbbenten nézte vörösesszőke haját és világító kék szemét. – Megőrültél? Összefeküdtél egy gójjal? Hiszen ez egy keresztény csecsemő. – Keresztény, de nem az enyém. Matteo most már hangosan ordított, arca elvörösödött a dühtől. Kis öklöcskéivel hadonászott a levegőben. – Annyira akartál gyereket, hogy loptál egyet? – Matteo hangosan sírt, így Jessica közelebb hajolt Hannához, hogy hallja, amit mond. – Veszélyben van – mondta Hanna. – A nagybátyja meg akarta ölni őt. Csak pár napot szeretnék maradni, amíg visszajönnek a szülei. – Képes voltál idehozni ezt a gyereket a házamba? De hiszen az életemet kockáztatod! – Ránézett a Hanna karjában üvöltő kis lényre. – Szűzanyám, nem tudnád valahogy lecsendesíteni? A szomszédaim azt fogják hinni, hogy macskát herélek. – Ez az újszülött di Padovani gyermek. – Jézusom, nemcsak keresztény, de nemes is! Jól ismerem a családot – legalábbis két fiút belőle. – A nagybátyja a gettóban akarta megölni, mintha én tettem volna. Az egész gettó megszenvedte volna a következményeit. Ez sem jelent számodra semmit? – Már nem vagyok zsidó – felelte Jessica. – A szerencse rám mosolygott. Meggazdagodtam. Van egy szép házam, vannak kuncsaftjaim. Keményen dolgozom, és tehetséges vagyok abban, amit csinálok. Nagyszerű terveket kovácsoltam, hogy vagyont gyűjthessek, erre te feltűnsz egy ordító poronttyal a kezedben, hogy romba dönts mindent. Ahogy Jessica megindult az ablak felé, megbotlott Hanna táskájában, amiben megcsörrent valami. Jessica megtorpant. – És mit cipelsz abban a nyomoronc táskádban? – Mielőtt még Hanna megakadályozhatta volna, Jessica belenyúlt a táskába, és előhúzta a koszos szülőfogót. – Istenem! Mi ez a mocskos cucc? Hanna arcát elöntötte a vér. – Szerszám a munkámhoz. Szülőfogó. – Húga undorodó

arcát látva, Hanna a kelleténél némileg részletesebben elmagyarázta, hogy mire való. Jessica megborzongott, majd visszadobta a fogót a táskába. – Férfinak kellett volna születned. A papára emlékeztetsz. Emlékszel a kis fogóira, amivel a drágaköveket fogta? Hanna bólintott. Matteo feladta a reményt, és elhallgatott. Hanna letette őt Jessica bársony baldachinos ágyára, és próbált nem belegondolni, mi minden történhetett már azon a vörös ágytakarón. Hirtelen megrohanta az emlék, ahogy Matteo a sohet asztalán fekszik, és Niccolő fölé hajol. – Megmentettem a nagybátyjától. Niccolo a gettó mészárszékére vitte a gyereket, és kést tartott a nyakához. – Hanna ajka remegni kezdett. – Megöltem, Jessica. Megöltem egy embert. Összevagdaltam a sohet késével. Elkezdtem, és nem bírtam abbahagyni. Utána kivonszoltam a testét a csatornához, és belevetettem a vízbe. Lehet, hogy boszorkány lett belőlem – de mi mást tehettem volna? – Kitakarta Matteót, és megmutatta húgának a hímzett címert borító vérfoltot. – Ez Niccolo vére. – Atyaszűzmária! Matteo ismét sírni kezdett. Nagy kövér könnycseppek gördültek le az arcán, és vigaszt keresve Jessica felé nyújtogatta karját. – Ne sírj, kiscsillagom – mondta Jessica, mintha mi sem lenne természetesebb. – Minden rendben lesz. – Szoknyája sarkával letörölte a könnycseppeket. Ahogy Jessica a baba fölé hajolt, hogy megigazítsa a takaróját, Matteo elkapta az egyik ujját, és megszorította. Jessica arca meglágyult. – Nem vagy boszorkány – nézett fel Jessica Hannára. – A nővérem vagy – mondta, miközben nézte, ahogy Matteo a szájába veszi az ujját. – Kollégáim jól ismerik ezt a két testvért. Az én szakmámban legalább annyi pletyka terjed, mint a tiédben. Niccolo lobbanékony típus… volt, mindig verekedésbe keveredett. Jacopo, a bátyja könnyedén befolyásolta őt. Mind a ketten szerencsejátékosok, és kétség sem férhet hozzá, hogy komolyan el vannak adósodva a gettóbeli pénzkölcsönzőknek. Most Jacopótól kell tartanod. Abban biztos lehetsz, hogy nem adja fel, amíg mind a ketten halottak nem lesztek. Hanna elmesélte Jessicának, hogy Jacopo hogyan követelte tőle a kétszáz dukátját a fogójáért cserébe, és hogyan sikerült mégis megtartania a pénzt. – A fattyú! Kihasználta a kétségbeesésedet. Ezek a nemes ifjak mind ugyanolyanok. Hiúk és meggondolatlanok. A cipésztől az inasig mindenkinek tartoznak. – Sajnálom, hogy belekevertelek. Jessica felvette Matteót, a melléhez emelte, és rázogatni kezdte, hogy megnyugtassa. – Ugyan kihez fordulhattál volna? Egyikünk sem viselkedett úgy, ahogy kellett volna. Mély sebeket ejtettünk egymáson. Néha én játszottam a dühödt bika szerepét, néha meg te. Egy biztos, mind a ketten megszenvedtük. – Mit tegyek? – kérdezte Hanna. – Vidd vissza a gyereket – mondta Jessica. – Most, mielőtt még nem késő. Settenkedj vissza vele a palotába.

– Nem tehetem. A gróf és a grófnő még mindig Ferrarában van. – Akkor hagyd a szoptatós dajkájára, és mondd el neki, hogy mit tettek a gyermek nagybátyjai. – Giovannára? Megfenyegetett, hogy ha bármi történik is Matteóval, feljelent az inkvizíciónál. Muszáj megvárnom a grófot, neki megmagyarázhatom a dolgokat. – Megmagyarázni, ugyan mit? Hogy a két öccse szövetséget kötött a fia és örököse elpusztítására? Miért hinne neked? – Jessica letette a csecsemőt az ágyra, és nekilátott kikötni ingének fűzőzsinórját. – Nincs több időm. Találkozóm van az egyik kuncsaftommal. Ha nem megyek el, azt fogja hinni, valami baj történt. – Kérlek, Jessica. Maradj velem! – Nem tehetem. Ha nem megyek el, a kuncsaftom idejön a házhoz. – Jessica visszafordult az öltözködőasztalához. – Amint kész vagyok az öltözködéssel, kitaláljuk, mit tegyünk. – Jessica egy üvegpipettával illatos olajat csöppentett egy krémbe, majd egy apró ezüst késsel elkeverte benne. – Tedd magad hasznossá! Fogd! – Jessica egy nyúlszőr ecsetet nyomott Hanna kezébe. Hanna belemártotta az ecsetet a keverékbe és elkezdte felhordani Jessica arcára, nyakára és dekoltázsára. Egyenletesen elsimította kulcscsontjának mélyedésében és a melle közötti völgyben. Ahogy dolgozott, Jessica iránti haragja elszállt. Ugyanez történhetett Jessicával is, mert Hanna érezte, ahogy húgának válla és arca felenged a feszültségtől; szája környéke, szempillái lecsukódnak. Mennyire el tudott lazulni Jessica Hanna gondos kezei között! Gyermekkorukban az állandóan izgő-mozgó Jessica csak akkor volt hajlandó nyugton maradni és mozdulatlanul ülni, amikor Hanna hosszú, egyenletes mozdulatokkal kifésülte a haját. Jessica bőre csillogott az illatos krémtől. Visszavette Hannától a kenőcsöt, és a maradékot beletöltötte egy kis alabástrom szelencébe. – Takarékoskodnom kell vele. Egy igazgyöngyöt is belemorzsoltam ebbe a keverékbe. – Ezután Jessica kibontotta ruhája ingvállát, lerázta magáról, és hagyta, hogy karcsú lábaihoz hulljon. – Segíts felöltözni! – Jessica elfintorodott. – Hozd ide a fűzőmet! Hanna felvette a paravánról leesett fűzőt, és odanyújtotta Jessicának. Ezután közelebb lépett, segített a húgának belebújni, majd megkötötte hátul a fűzőzsinórral. – Szorosabbra, az Isten szerelmére! Talán olyan kövéren totyogjak be a színházba, mint egy fejőnő? – De hát már vörös az arcod. Nem merem tovább húzni. – A szobalányom sohasem ilyen könyörületes velem szemben. Ahogy Hanna még szorosabbra húzta a fűzőt, érezte, hogy már a saját arca is elvörösödik az erőfeszítéstől. – Na, most jó? Kapsz még levegőt, vagy már nem élsz? Jessica kísérletképpen vett egy nagy levegőt. – Még élek, de így már elég szoros. – Lejjebb húzta törzsén a fűzőt, hogy melle kidomborodjon. Mellbimbója épphogy ki nem látszott. – Most pedig hozd ide azt a ruhát – mutatott Jessica a szoba sarkába –, és tartsd a fejem fölé. – Néhány perc múlva Jessica tökéletesen készen állt. Töprengve fordult Hanna

felé. – Menj Ferrarába, és vidd el hozzájuk a gyermeket. Ez az egyetlen megoldás. Adok kölcsön néhány ruhát. Holnap indulj. – Nem tehetem. Nemsokára indul a hajóm. – És ha a gróf nem ér vissza addig Velencébe? – Jessica felvett az öltözködőasztalról egy szemcseppentős üvegcsét. – Bízom benne, hogy visszaér. Jessica hátrahajtotta a fejét, és mindkét szemébe cseppentett egy-egy csepp belladonnát. Ezután addig pislogott, amíg a cseppek szétoszlottak. Pupillái kitágultak, amitől szeme még sötétebbnek tetszett. – Életem legnehezebb döntése volt, hogy idejöttem hozzád. Hadd maradjak nálad! – kérlelte Hanna. – .Ha a gróf megérkezik, visszaadom Matteót, elutazom Máltára, és soha többet nem élek vissza a jóságoddal. – Csak idő kérdése, hogy mikor mondja el valaki Jacopónak, hogy a testvéred vagyok. Pontosan tudja, hogy hol lakom. Hanna szólásra nyitotta a száját, de Jessica közbevágott. – És mégis hogy akarod etetni a gyereket? Van szoptatós dajkád? – Majd kásával etetem, amíg vissza nem tudom vinni a palotába. 1 – A temető tele van kásával etetett babákkal. – Nincs más lehetőségem. Jessica mosolyt erőltetett az arcára. – Bármit hoz is a jövő, együtt nézünk szembe vele, ahogy az testvérekhez illik. – Felkapta a földről Hanna dukátjait és a fogót tartalmazó táskáját, és bedugta az ágya fejtámlája mögé. – Itt biztonságban lesz – mondta, és egy muszlin kendőt terített rá. Jessica ezután betette a fülbevalóját, megfogta a retiküljét, majd lement a lépcsőn, és kilépett a házból. A hálószoba nyitott ablakából Hanna tekintetével követte húgát, amint lassan végigsétál a Fondamentán. Cipőjének sarka olyan magas volt, hogy a gondolásnak segítenie kellett, nehogy elessen, amikor a hajóra lépett. Jessica felnézett az ablakban álló Hannára, dobott egy csókot, majd helyet foglalt a felzében. A dagály épp tetőzött. Hanna figyelte, ahogy a hajók helyért versenyeznek a szűk csatornában, felkavarva maguk körül a vizet. Néhány túlságosan megpakolt hajó nem fért el a hidak alatt. Apály idején ezek meg sem tudtak moccanni, mert hajótestük fennakadt a csatorna alján felhalmozódott hordalékba és szemétbe. Amint Jessica hajója elsiklott a mólótól, Hanna hirtelen meglátott valamit, amitől elakadt a lélegzete. Egy dereglye úszott el lassan előtte, amelyen olyan magasra halmozták az emberi testeket, hogy alig fért át a híd alatt. Hanna megérezte a rothadás szagát, amelyet a saját testnedvük nyomásától szétrobbanással fenyegető felpuffadt holttestek árasztottak. A holttestek halmát borító rozmaring- és borókaágak nem tudták elnyomni az erős bűzt. Hanna befogta az orrát. A legutóbbi járvány alkalmával rengeteg velencei menekült a szárazföldre, ahol viszont felfegyverzett parasztok fogadták őket, akik a ragálytól félve visszakergették a menekülteket Velencébe. Most kellene elindulnia

Máltára, mielőtt még a pestis lehetetlenné tenné az utazást. Valószínű, hogy másnapra a megrémült cselédek vidékre menekülnek. Hannát, húgát és a kisbabát leszámítva a ház üres lesz. Csak néhány napot kell túlélnie, és már fel is szállhat a Balbina fedélzetére. Hanna még sokáig állt az ablakban, és addig nézte az utca forgatagát, amíg a telihold magasan a csatorna fölé emelkedett. A padlódeszkák minden egyes reccsenésével, a járókelők minden egyes szavától és a csatorna vizének minden egyes csőbbanásától Hannának összeszorult a gyomra. Mi fogja hamarabb megölni őket? Jacopo, akinek elég néhány kérdést feltennie a varosban, és máris kiderül, hogy a zsidó bába a Fondamenta della Sensán lakó gyönyörű kurtizán testvére? Vagy a pestis? Matteo Jessica ágyán aludt, lágyan lélegzett, szájának sarkában nyálbuborékok gyülekeztek, szempillái meg-megrezdültek, apró kezét keresztbe tette a takaró alatt. Most mind a ketten biztonságban voltak, de Jessicának igaza van. Szoptatós dajka nélkül Hanna nem fogja tudni sokáig életben tartani Matteót. A temető tele van kásával etetett babákkal.

Tizenötödik fejezet



Izsák a padlón, egy nagy halom vitorlavászon közepén ült József vitorlakészítő műhelyében. Görbe tűvel éppen jelzőszámokat varrt egy négyszögletű vitorlára; a hosszú, keskeny szövetcsíkok rátekeredtek a kezére. Tenyerére egy bőrdarabkát szíjazott, amelynek segítségével úgy tudta átdöfni a tűt a vásznon, hogy nem sértette fel a kezét. Könnyed léptek zaja hallatszott a bejárat felől, mire Izsák felnézett. Gertrudis volt az, karcsún és szőkén. A karján egy kosár lógott, melyből frissen sült kenyér illata áradt. Haját szalaggal kötötte össze; ruháját kék, barna és fekete festékfoltok tarkították, halántékán egy fehér pötty, mintha haját festékes kézzel simította volna hátra homlokából. Izsáknak, mivel jó ideje ült már összekuporodva, teljesen elgémberedtek a lábai. Hogy talpra tudjon állni, át kellett mozgatni a lábujjait. Gertrudis hunyorogva nézett körül a műhelyben: verőfényes napsütésből érkezett, és hozzá kell szoknia a félhomályhoz. Kezében egy ismerős levelet tartott. Tekintete végül megállapodott Izsákon. Mézédes hangon szólalt meg. – Hol találom Józsefet? – Lent van a kikötőben, épp egy hajót lát el élelemmel. Mit tehetek a hölgyért? – kérdezte Izsák. Gertrudis a vitorlavászon-halomra dobta a levelet. – Mondd meg neki, hogy ne küldjön több levelet. Izsák eddig még nem tudta alaposabban szemügyre venni Gertrudist. Most látta, hogy nem annyira fiatal, talán harminc is elmúlt, de még mindig csinos a kék szemével és gyönyörűen ívelt szájával. Minél tovább figyelte, annál jobban elkeseredett. Assuntának igaza van. József Tantaluszként próbálja elérni a magasan a feje fölött lógó szőlőfürtöt. – Ön az a jó szamaritánus, aki adott öt scudit, hogy Assunta nővér megvehessen engem? – kérdezte Izsák. – Én vagyok, bár ahogy látom, nem sokat segített. – Mindenesetre köszönöm. – Izsák felvette a levelet, és finoman odaütögette a gyűrött vitorlához, hogy leverje róla a rárakódott port. – Megnézhetem? – mutatott a levélre. Gertrudis bólintott. A levelet ki sem nyitotta. A vörös pecsétviasz megrepedt, darabkái a vitorlavászonra potyogtak. Izsák kihajtogatta a levelet, és úgy tett, mintha nézegetné az ismerős szöveget. – Nagyon szép levélnek tűnik. Látja, milyen takaros és egyenletes az írás? És még az

angyalok sem készíthetnének ennél simább pergament. – Ne tettesd az írástudatlant! Láttalak írni a téren. Nem az írás külleme és nem is a fogalmazás az, ami fáraszt. Egyszerűen nem kedvelem Józsefet, és nem vagyok kíváncsi a leveleire. Add át neki ezt az üzenetet. – Gertrudis a kijárat felé fordult, de még nem indult el. Hogyan tudnám fellobbantani a vágy apró lángját Gertrudis szívében? - töprengett Izsák. Ha rá tudná venni a nőt arra, hogy csak még egy pillantást vessen Józsefre, visszakaphatná a szabadságát, és fellopakodhatna a következő Velencébe induló hajóra. – József úgy szereti önt, ahogy még sohasem szeretett senkit. Nem fog még egy ilyen férfit találni. Ne dobja el magától a boldogsága esélyét. – Mégis mit képzelsz magadról – követelte a választ Gertrudis –, hogy ilyen megfontolatlan tanácsokat osztogatsz? Izsák félrerúgta a nagy halom vásznat, és a legjobb tudása szerint meghajolt. – Csak egy szerencsétlen rabszolga, akit ennek a szigetnek a partjára vetett a sors. – Már majdnem azt mondta, hogy nyomorult partjára, de még időben észbe kapott. Gertrudis máltai, és biztosan ugyanannyira szereti a szülőföldjét, mint amennyire ő Velencét. – Lévi Izsák, a szolgálatára. – Úgy nézel ki, mint aki éhezik. – A nő benyúlt a karján lógó gyékény kosárba, kivett egy vekni kenyeret, és a férfinak adta. – Fogadok, hogy József nem olyan nagylelkű az élelem kiosztáskor, mint amikor szerelmes leveleket ír. Izsák hálás tekintettel vette el a nőtől a kenyeret, majd a fogával letépett belőle egy óriási darabot. A cipó friss és illatos volt, és még meleg. Gertrudis csendben figyelte, ahogy eszik. – Velencei vagy, ugye? Szegényes máltai nyelvjárásunk a te kiejtéseddel már-már elegánsan hangzik. Izsák bólintott, miközben minden egyes falatot alaposan megrágott, hogy tovább tartson. A nő az imasáljára pillantott. – Zsidó vagy? Izsák ismét bólintott. Gertrudis felnyalábolta a szoknyáját, és körülnézett alkalmas ülőhelyet keresve. Észrevett egy zsámolyt a sarokban, beleakasztotta a lábát, és magához húzta. – Ez a levél a te kezed munkája, ugye? – Gertrudis a vitorla halom tetején fekvő levél felé intett. ~ Igen, én írtam le. József írása nem a legszebb, mert már romlik a látása. De teljes mértékben az ő fogalmazványa. Egy kicsit fellengzős, de szívből jön, efelől biztosíthatlak. – Izsák már akkor megbánta hazug szavait, amint azok elhagyták a száját. Isten egy nap majd megbünteti ezért, de most szüksége van Gertrudis segítségére. Felolvasta neki a levelet. – József annyira képes egy ilyen levél megírására, mint valamelyik disznóm. A leírt érzések gyönyörűek. Ha valaki mástól származnának, talán szívesen is fogadnám. Gertrudis olyan őszintén nézett rá, hogy Izsák elszégyellte magát kétszínűsége miatt. A nő felállt, és turkálni kezdett a műhely sarkában álló hulladékkupacban. Kihalászott

belőle egy vászondarabot, felvett a földről egy fenyődeszkát, az ölébe tette, és kisimította rajta a vásznat. Ezt követően olyan hosszan és némán nézett a férfira, hogy Izsák már kezdte úgy érezni magát, mintha nem is ember lenne, csak egy tárgy. Gertrudis feltartotta hüvelyk- és mutatóujját, úgy méregette Izsák arcának arányait. – Érdekes arcod van. Izsák érezte, ahogy elvörösödik. A kenyérre és a rágásra koncentrált. Gertrudis kitámasztotta a műhely ajtaját egy kővel, és a helyiséget napfény árasztotta el. Táskájából elővett egy feketefoltos vászondarabot, és kitekerte. Elővett egy darab fűzfa rajzszenet, és nekilátott vázlatot készíteni. Izsák látott már művészeket vázlatot rajzolni. Tintoretto műhelye a gettó kapuja szomszédságában, a Fondamenta della Sensán volt. Forró napokon megszokott dolog volt a járdára kiülő tanítványok látványa, amint kifeszített vásznaikra elnagyolt bibliai jeleneteket rajzoltak. Izsák azonban még soha nem látott olyan valakit, pláne nem egy nőt, aki ilyen gyors és határozott kézmozdulatokkal rajzolt. Gertrudis teljesen belemerült a munkájába, keze megállás nélkül repkedett a vászon felett. Időnként megállt, és egy darabka vászonronggyal megdörzsölte a rajzot. Átható tekintettel nézett hol Izsákra, hol a vászonra, mintha egy ide-oda gurított labdát nézne. Izsák annyira zavarba jött, hogy azt sem tudta, hova nézzen. Folytatta a vitorlavászon varrását. – Semmi értelme sincs lerajzolni egy kiéhezett rabszolgát. József jóképű férfi, erős arcvonásai vannak. Öt kéne lerajzolnod, nem engem. – Izsák kiegyenesedett, hogy láthassa a vázlatot, de a nő elhúzta előle. – Előbb rajzolnék le egy varangyosbékát. Gertrudis még pár percig dolgozott, aztán megfordította a képet, hogy Izsák is megszemlélhesse a szénrajzot. Izsákkal saját hosszú, komoly arca nézett farkasszemet: fekete szemek tekintélyes szempillákkal, éhségtől beesett arc, érzéki száj, amelyben nem ismerte fel a sajátját, és szakállal borított szögletes áll. A vázlaton ábrázolt férfi zavart hasonlóságot mutatott egy oltárképpel, amit Izsák még Velencében látott egy nyitott templomajtón keresztül. A templomi kép Mózest ábrázolta méltóságteljes pózban, amint épp megkapja a parancsolatokat. – Hízelgő kép. – Lerajzoltalak – ez a te arcképed, pontosan úgy, ahogy kinézel. Szeretnéd megtartani? A nő felvett egy másik vászondarabot, és óvatosan az elsőre helyezte. Vigyázva, nehogy összedörzsölje a kettőt, feltekerte a vásznakat. Ezután egy kézzel kiügyeskedte hajából a kék szalagot. Haja a vállára omlott. Izsák képzeletében megjelent egy kép: Gertrudis, amint összekuszált hajjal, az alvástól illatosan kiszáll az ágyból. Amilyen gyorsan jött a gondolat, Izsák olyan gyorsan száműzte a fejéből. A nő körbetekerte a vásznakat a szalaggal, majd csomót kötött rá. A tekercset Izsák kezébe dobta, majd így szólt. – Ajándék, hogy emlékezz a szigeten töltött idődre, és – tette hozzá – rám.

– Ezután elsimította a szoknyáját, és visszaült a zsámolyra. – Most pedig tegyél meg nekem valamit. – Előrehajolt. – Szeretném, ha megírnál nekem egy levelet. Izsáknak baljós előérzete támadt a levél tartalmával kapcsolatban. Elrendezte írnoki kellékeit, majd megszólalt. – Kinek címezhetem a levelet? – Kezdd így: József… jóllehet rendkívül hízelgőnek találom a megtiszteltetést, hogy megkérte a kezemet, mégis vissza kell utasítanom, és meg kell kérnem, hogy ne írjon több levelet. Izsák felemelte tollát a pergamenről. Mégis hogyan győzhetné meg a nőt, hogy szeresse azt a szerencsétlen barmot? – Lendít az valamit József ügyén, ha azt mondom, hogy ő egy rendkívüli ember, akinek virágzó vállalkozásai vannak? – Nem. – És ha azt mondom, hogy humoros, szellemes és életed minden hátralevő napját vidámmá varázsolja? – Akkor azt mondom, hogy szégyentelen hazudozó vagy. – És ahhoz mit szólsz, hogy erejétől duzzadó férfi, akinek a fiatal bikákat megszégyenítő szerszáma van? – Még ha olyan hatásosan beszélnél is, mint a piaci árusok, és valóságos Adoniszként festenéd le Józsefet, szavaid akkor sem tudnának meggyőzni. Még ha maga a Szűz Mária szállna alá a mennyekből, és utasítana, hogy menjek hozzá Józsefhez, azt is visszautasítanám. József bűzlik a birkahúgytól. Csak egyetlenegy férfi van, aki kedves számomra, de őt, úgy látom, nem érdeklem. Izsák hezitált, vajon kimondhatja-e azt, amire gondol. Végül is Gertrudis volt az, aki a rabszolgavásáron kilépett a tömegből, és öt scudit adott Assunta nővérnek, hogy megvehesse Józseftől. – És ha azt mondom, hogy a szabadságom múlik azon, hogy értékeled-e a kedvességét? Gertrudis fürkésző tekintettel nézett rá. – Tréfálsz! – Vajon tréfálkozik-e a matróz, amikor a viharos tengeren Istenhez könyörög az életéért? – Minden zsidó kérdéssel válaszol a kérdésre? – Van rá okuk, hogy ne tegyék? Gertrudis’őszinte nevetésben tört ki. Neki volt a leghosszabb szempillája, amit Izsák valaha is látott, szeme olyan kék volt, mint a Valletta határában termő vad áfonya. Hogyan is gondolhatta az a fajankó, hogy barna? Izsák lenyelte a büszkeségét, és megszólalt. – Látom, teljesen feleslegesen könyörgök József ügyében, de az én érdekemben nem tudnád tettetni a szerelmet, amíg szabad nem leszek? Ha végre elmentem, belehajíthatod egy edénybe, és levest főzhetsz belőle.

– Miért törődjek én akár egy fikarcnyit is a sorsoddal? – Gertrudis úgy ugratta és kacérkodott vele, hogy Izsák azt kívánta, legyen bárhol, csak a nő közelében maradhasson. – Szerető feleség vár rám Velencében. Bármit megteszek, amit csak tudok, hogy újra láthassam – felelte Izsák. – Sok nő irigykedhet rá. Izsák már várta, hogy a nő szája gúnyos félmosolyra húzódjon, de Gertrudis komoly maradt. Mérhetetlen soványnak és nyomorultnak érezte magát, de ezek szerint nem vesztette el minden vonzerejét. Biztos csak félremagyarázta az elhangzottakat, de nem, az a ragyogás újra ott volt Gertrudis tekintetében. Remélte, hogy megbízhat a nőben. – Megértem, hogy nem tudsz szerelmet színlelni József iránt – de tudsz esetleg találni nekem egy csónakot? Biztos ismersz valakit, akinek van kishajója. Csónakkal ki tudnék evezni a kikötőben horgonyzó valamelyik hajóhoz, és az éj leple alatt felosonhatnék a fedélzetére. Gertrudis megrázta a fejét. – Sok rabszolga próbálkozott már ezzel a trükkel, de csak keveseknek sikerült. Miért nem várod meg, amíg kifizetik a váltságdíjadat? Izsák arcába szökött a vér. Nem vallhatja be Gertrudisnak, hogy zsidó társai nem tudnak segíteni. – Néhány scudi? És egy evező? Nem nagy kérés. A nő fontolóra vette a dolgot. – Az unokatestvéremnek van egy csónakja, amit talán megkaparinthatnék, de valamit kérek cserébe. – Bármit megteszek, ami a hatalmamban áll – felelte Izsák. – Fogalmazz meg nekem egy levelet, de olyan szép legyen, hogy meglágyítsa annak a férfinak a szívét, akiért odavagyok. Ha elég jó lesz, és ha odaadom neki, és ha ez a férfi szerelmes lesz belém, akkor keresek neked egy erős hajót. Hogy megmutassam, mennyire hálás vagyok, kifizetem az utadat Velencébe egy kereskedőhajón. – Ez egy nagyon nagylelkű ajánlat – mondta Izsák zavarodottan. – De most én hiszem azt, hogy viccelsz. Túlságosan jó vagy te a máltai férfiaknak, akik, már amennyire meg tudom ítélni, nem jobbak a körülmetéletlen kutyáknál. Gertrudis elvigyorodott, Izsák pedig átkozta magát, hogy megemlítette a körülmetélést. Nem fordult még elő vele ilyen, de a keresztény nők biztosan kíváncsiak az ilyesmikre. Ez természetes. – Egy hét múlva a kikötőtől délre eső kis öbölben várlak. Odaviszem az unokatestvérem csónakját. Hozd el a levelemet, amit majd a helyszínen átadok a címzettnek. Azután a hold, a csillagok és egy tömlő bor elvégzik a többit. – Megtudhatom a nevét ennek a rendkívül szerencsés férfinak? Gertrudis Izsák kezére tette a kezét, és a férfi legnagyobb rémületére gyengéden megszorította.

Tizenhatodik fejezet



Hosszúra nyúltak a délutáni árnyékok az asztalon, mire Hanna és Jessica elfogyasztották tarlórépalevesüket. A sarokban egy zsák fonnyadt saláta és zeller hevert, amit még Jessica hajított oda a piacról jövet. Hajnalban Hanna hallotta az ajtó nyikorgását, amikor Jessica hazajött a színházból. Húga kimerülten roskadt le mellé az ágyba. Matteo álmából felriadva nyöszörögni kezdett, mire Jessica átnyúlt, és addig ringatta, amíg vissza nem aludt. Nyugtalanul aludtak hármasban, míg a szomszéd kakasa fel nem kukorékolta őket. Akkor Jessica elment a piacra, majd nem sokkal később hazatért. Leült Hannával szemben. Olyan friss volt és üde, mintha hosszú órákat töltött volna alvással. – Innen a Rialto piacig alig találni olyan házat, amelyet ne érintett volna a pestis – kezdte Jessica. – Minden fertőzött háztartásnak keresztet kell festenie az ajtóra figyelmeztetésül. – Szóval ez az a ragyogó ötlet? Rajzoljunk keresztet mi is az ajtóra? Gondolod, hogy Jacopót meg lehet ezzel téveszteni? – Valamit csak kell tennünk ahelyett, hogy itt ülünk és rettegünk. Az utcán már beszélnek Niccolo eltűnéséről. Jacopo meg fogja bosszulni a halálát – mondta Jessica. – Siess, hamar edd meg a levesedet! Össze kell szednünk magunkat. Hanna kiszürcsölte a levesét, miközben próbált nem figyelni a kertben lévő kecske mekegésére. Múlt éjjel, miközben Jessica színházban volt, Matteo pedig torkaszakadtából üvöltött, Hanna kirohant az utcára, és hazavitt egy nőstény kecskét. Nagy szerencséje volt, hogy el tudta lopni, különben kénytelen lett volna kását adni Matteónak. Hazavonszolta a kecskét, és megfejte, majd beleáztatott a tejbe egy rongyot, és Matteo szájához tartotta. A gyermek abban a pillanatban abbahagyta a sírást, kinyitotta szájacskáját, és hihetetlen erővel szopni kezdett. A jóllakott Matteo elégedetten mosolygott a világra. Hanna olyan vadul szorította magához örömében, hogy még a tej kotyogását is hallotta a pocakjában. Matteo fészkelődni kezdett a görcsös ölelésben, így Hanna engedett a szorításán, majd körkörös mozdulatokkal addig simogatta a csecsemő hátát, amíg az egy nagyot nem böffentett. Jessica a kertből behallatszó mekegés felé fordult. – Tudom, hogy mindennek olyan szaga van, amilyen kell hogy legyen: a csatornáknak hulladék, az éjjeli edényeknek húgy, a kecskéknek meg kecske… de az Isten szerelmére, ez borzalmasan büdös! – Jessica letette a tányérját, és megtörölte a száját egy kendővel. – Gyere, kerüljünk minél messzebbre ettől a kecskétől!

Hanna Matteóval a karján követte Jessicát fel a lépcsőn a hálószobába. A plafonról gipsz angyalkák bámultak le rájuk tágra nyílt szemekkel, miközben Jessica összegyűjtötte a kandallóból kikapart kormot, valamint az avas olívaolaj, kurkuma, fokhagyma és hagyma maradékát. A dajka kecske a szükségesnél is több trágyával látta el őket minden bátorítás nélkül. Jessica sorba rendezte a kenőcseit tartalmazó edényeit, lúgból készült hajfestékét, balzsamait, púderjait, foglalkozásának minden egyes kellékét. Hanna feje lüktetett a fájdalomtól. – Felfestem a keresztet. Remélem, Isten nem veszi észre a jelet, és nem sújt halállal. – Nem hitte, hogy a csel beválik, de még mindig jobb, ha valamivel elfoglalja magát, mint ha ölbe tett kézzel ül, és Jacopo érkezését várja. Leszaladt a lépcsőn, a tűzhely mellől elvett egy megfeketedett széndarabot, és sietve keresztet rajzolt az ajtóra. Amikor visszatért a hálószobába, Jessica az ágyon ült. – Matteóval kezdjük – jelentette be. Felvette a gyermeket, és megcsiklandozta az álla alatt. – Most sokkal jobban tetszel, hogy nem sírsz, de – kuncogott Jessica – nem is tudom, ki bűzlik jobban: a kecske, vagy te. – Bepiszkított. Kicserélem a pólyáját. – Hanna tiszta vászoncsíkokat vett elő a táskájából, és az ágyra fektette a csecsemőt. Miközben levette és félretette az összepiszkított pamutrongyot, megnézte Matteo körülmetéletlen péniszét, amely vaksi hernyóként pihent a két lába között. Ahogy Hanna a gyermek fölé hajolt, a nyakában lógó sádáj himbálódzni kezdett, mire Matteo játékosan utánakapott. Jessica átkukkantott nővére válla fölött, hogy láthassa a meztelen kisbabát. – Még pár napig kecsketejet eszik, és az arcocskája megint dundi lesz. – Rámosolyodott Matteóra. – Csak nehogy te is mekegni kezdj, meg leharapdálni a bazsarózsáimat, mint az a nyomorult kecske! Megígéred, te kis huncut? – Hol kezdjük? – kérdezte Hanna. – Itt rögtön, kísérletezzünk! Hanna tiszta ruhát tett Matteo alá. A gyermek boldogan gügyögött és gagyarászott, élvezte, hogy szabadon kalimpálhat kezével és lábával. Jessica egy kis pálcával megkeverte az egyik edényben lévő folyadékot, majd cseppenként olajat adott hozzá. – Ez lesz a genny – mondta, és felmutatta a sárga ragaccsal bevont keverőpálcát. – Reméljük, Jacopo nem megy olyan közel hozzá, hogy felismerje a mustár szagát. Hanna undorodva húzta el az orrát. – Még sohasem láttam ennél meggyőzőbb, gyanúsabb anyagot. Tehetségesebben kotyvasztasz, mint bármelyik gyógyszerész Velencében. – Hanna Matteo fölé hajolt. – Felemelem az állát, hogy rakhass a kenőcsödből a nyakára, majd a hónaljára és a lágyékára is. Miközben Jessica a gyermeket kenegette, Hanna Jób könyvéből idézett: Testemet rothadás és por borítja, Bőröm ráncokba húzódik, Csontomba fájdalom hasít az éjjel – – Az Isten szerelmére, maradj csöndben! – mondta Jessica. – Nem szeretném ezt

hallgatni. Jessica egy ruhával összemaszatolta az apró testet. Matteo Hanna szorításában vergődött, kis kezével hadakozott a hideg kenőcs ellen. Hanna szétfeszítette a csecsemő lábait, hogy Jessica az ágyéka környékét is be tudja kenni. – Már pusztán ez a szag is elég ahhoz, hogy még a Halál Angyala is visszarettenjen – szólt Hanna, majd a nyitott ablak felé fordította a fejét, és úgy vett levegőt. – Most kenünk egy kis arzénos krémet az arcára, hogy fehér legyen. – Jessica egy újabb agyagedényt hozott az ágyhoz, és dolgozni kezdett Matteo pirospozsgás pofiján. – Ezután ragassz ebből a tojáshéjból egy adagot a hónaljára. Kend be ezzel a trágyával, így hasonlítani fog a pestist jellemző fekete duzzanatokra, – Jessica csitítgatta Matteót, majd egy altatódalt kezdett énekelni. Hanna az utasításoknak megfelelően további balzsamokat dörzsölt a gyerek bőrébe, majd hátralépett, hogy szemügyre vegye keze munkáját. Matteo maga volt a megtestesült fekete halál. Megborzongott. Egyszer a Ponte delle Guglie alatt vontatott uszályon egy épp ekkora gyermek holttestét látta, amint vitték eltemetni a Lazaro-szigetre. Jessica abbahagyta az éneket. – Hanna, szerinted… – Igen? Jessica tétovázott. – Szerinted attól, hogy duzzanatokat rajzolunk Matteóra, nem fogja elkapni a pestist? Nem lehet, hogy a halál angyala azt hiszi, hogy Matteo valóban elkapta a betegséget, és elviszi magával? – Hát az eszedet is elvesztetted a vallásoddal együtt? Úgy beszélsz, mint egy keresztény. – Hanna letette a pálcát, amivel eddig a kenőcsöt kenegette Matteóra, és Jessicára nézett. – A halál angyala azt fogja hinni, hogy már megfertőződött, így mivel nincs dolga vele, továbbáll. Másrészt a halál angyala most jóllakott. Múlt éjjel az uszályok fennakadtak a Rio della Sensa fenekén, annyira zsúfolásig pakolták őket hullákkal. Minek fárasztaná most magát egy kisbaba miatt? Inkább Jacopo miatt fájjon a fejed! Hanna az ágy mellett álló kecsketejjel teli vödörért nyúlt, és etetni kezdte Matteót a már jól bevált módszerrel: tejbe mártott rongyot tartott a kisgyermek szájához. Amikor Matteo jóllakott, szem+p+illái elnehezedtek, majd förtelmes külsejével mit sem törődve pillanatok alatt álomba merült. – Ördögnek öltözött angyal – mondta Hanna, miközben betakarta egy takaróval, vigyázva, nehogy letörölje a krémet, vagy a lágyékhajlatba ragasztott tojáshéjdarabokat. – Szükségünk lesz egy késre, Jessica. Hozz egyet! Jessica letette az agyagedényt, majd néhány perc múlva visszatért egy késsel, amit odaadott a nővérének. – Hanna, szépen jövedelmező karriert építettem fel azzal, hogy olyan érzelmeket színleltem, amelyeket nem éreztem, és olyan dolgokat mondtam, amelyekben nem hittem. De nem tudok megölni egy embert. Hanna összerázkódott, ahogy eszébe jutott a csontot érő kés hangja a mészárszéken. – A párna alá teszem. – Vajon újra meg tudná tenni? Rátámadni valakire, miközben azt érzi, mintha az ördög szállná meg?

Hanna letelepedett az ágy melletti székre, és igyekezett fintor nélkül nézni, ahogy húga egy nyers tyúktojást próbál sűrűre kikeverni. – Mázolj engem is össze a kenőcseiddel és krémjeiddel, hadd pácolódjak a bűzben. – Hanna szeme megakadt az ágy mögé függesztett, piros és aranyszínű selyemből készült kárpiton. – Mi van a függöny mögött? Jessica elhúzta a drapériát. Egy ajtó rejtőzött mögötte, amely épp akkora volt, hogy egy ember kiférjen rajta. – Menekülési útvonal azok számára, akik a diszkréciót többre értékelik a főlépcső kényelménél. – A Fondamentára vezet? – kérdezte Hanna. – Igen, a csatornához – mondta Jessica. Arcvonásai megfeszültek, annyira összpontosított. – Először ebből a krémből kenek rád egy réteget, ez egyfajta alapozóként viselkedik, mint a gipsz a freskó alatt. Rá fog száradni az arcodra, tehát nem fogsz tudni beszélni anélkül, hogy fel ne repedezzen. Legalább lehetőségem lesz elmondani valamit, amit el szeretnék. Tehát figyelj, de ne beszélj! Hanna nem volt hozzászokva, hogy utasításokat fogadjon el a húgától, azonban ezúttal nem maradt más választása. – Hanna, sokszor nem szeretsz beszélni arról, amit pedig meg kellene beszélni. Azt reméled, hogy majd magától elmúlik. De nem fog. – Jessica elkezdte felhordani a merev krémet egy fapálcikával, amelynek vége olyan lapos volt, mint a gondolások evezője. – Talán ez az utolsó lehetőségem, hogy elmondhassam, amit valójában érzek. – Jessica gyorsan dolgozott: először rákente a krémet Hanna arcára, majd szépen elsimította. – Mind a ketten alaptalanul vádoltuk a másikat. Ha nem éljük túl ezt a pár napot ~ akár Jacopo öl meg minket, akár a Prosecuti visz el, és kínoz meg, szeretném, hogy tudd, szeretlek. Hanna megpróbált közbeszólni, de Jessica a szája elé tette a kezét, majd egy adag krémet tett nővére orra alá és a torkára. – Néhány napon belül – folytatta Jessica –, ha Isten is úgy akarja, megtalálod Matteo szüleit, majd elutazol Máltára, hogy Izsákkal lehess – itt egy kis szünetet tartott –, akit annyira szeretsz. Szerencsés vagy, hogy ilyen férjed van. A párkapcsolat számomra üzleti ügy. Tudom, hogy te megtapasztaltad azt a fajta gyönyört, amit én nem. A fehér maszk elrejtette Hanna érzéseit, pedig szerette volna elmondani húgának, hogy Izsák gyakran megnevetteti, hogy kedves és szerető férj, és hogy az ágyban mindig megvárja, hogy Hanna vágya beteljesedjen. Jessica látta rajta, hogy beszélni szeretne, de csendre intette. – Ne aggódj, tudom, hogy mit akarsz mondani. – Jessica Hanna homlokára is dörzsölt a krémből. – A szerelmet nem lehet elmagyarázni. Azt hiszed, hogy a fényűzés rabja lettem, hogy eladtam a lelkemet a porcelánért, a csipkéért, az intarziás asztalokért és az aranyfüsttel borított oszlopos ágyért. – Én… – kezdte Hanna, de érezte, ahogy a megszilárdult krém repedezni kezd. Jessica megcsókolta a feje búbját, és intett neki, hogy maradjon nyugton. Ezután a nővére kezébe nyomott egy rossz szagú, zselés kenőcsöt tartalmazó korsót. – Túl fogunk járni Jacopo eszén. Kend be ezzel a hónaljadat és az ágyékod környékét. Csípni fog, és

kivörösödik tőle a bőröd, de semmi maradandó kárt nem okoz. Ahhoz, hogy elég meggyőző legyél, amikor megérkezik, majdnem teljesen meztelenre kellene vetkőznöd, mintha magas lázad lenne. Hanna fontolóra vette a tervnek ezt a részletét. Belemártotta ujjait a korsóba, és önkéntelenül is összerázkódott, ahogy Jessica útmutatásának megfelelően elterítette magán a zsíros keveréket. – Förtelmes látványt nyújtasz, de tényleg nagyon szeretlek – mondta Jessica, majd fogott egy fésűt, és nekilátott sátáni frizurát készíteni nővérének. Hanna éppen csak résnyire nyitotta ki a száját, nehogy megrepedjen a megszáradt kéreg, úgy szólalt meg. – Gondolod, hogy napokig kell pácolódnom ebben a borzalmas anyagban? – Majd együtt várunk. Nem biztos, hogy működni fog a tervünk, de ez az egyetlen reményünk. Azzal, hogy emésztjük magunkat, nem sokra megyünk. – Jessica még egy utolsót csavart Hanna egyik hajfonatán. Munkája végeztével hátralépett, és homlokát ráncolva szemügyre vette nővérét: sápadt arcát, a sötét karikákat a szeme alatt, valamint a mellkasát és a karját borító keléseket. Beleszagolt a levegőbe. – Igen, azt hiszem, jól sikerült. – Felvett egy tükröt a komódról, és odanyújtotta Hannának. – Nézd meg magad! Hanna megborzongott a tükörképétől. Magával a pestissel nézett szembe. A Jessica ágyán fekvő Matteóra tekintett, és hálát adott az égnek, hogy a gyermek még túl fiatal ahhoz, hogy felfogja a látvány jelentését: nyúzott arc, mint egy boszorkányé, gennyes fekélyek, kifejezéstelen szem, ápolatlan haj és a felismerhetetlenségig eltorzított orr. Hanna gyorsan visszaadta a tükröt Jessicának. Jessica benyúlt az ágya alá. – Még egy utolsó dolog. – Kotorászott egy darabig, aztán előhúzott egy ruhába tekert csomagot.’ – Ez egy üres héj, amit kibeleztek, és tyúkvérrel töltöttek meg. Egy egész gyűjteményem van belőle, azon kuncsaftjaim kedvéért, akik a szüzeket szeretik. Tartsd a szádban, ha eljön az ideje, harapj rá, és hagyd, hogy a vér kicsorogjon a szád sarkából. Jessica segített Hannának levetkőzni, és bemászni az ágyba. A takarót úgy rendezte el, hogy a legrondább duzzanatok és gennyes sebek látszódjanak ki. Hanna Matteo közelébe húzódott. – Játszunk egy kis ostáblát, hogy elüssük az időt? – kérdezte Jessica. Hanna megrázta a fejét. Csak egy dologra tudott gondolni: Jacopónak ma éjjel kell jönnie.

Tizenhetedik fejezet



Izsák épp a téren üldögélt, hátát nekitámasztotta az olajfának, térdén keresztbe fektette az íróasztalnak használt fenyődeszkát, amikor egyszer csak Hector tűnt fel az úton. Izsákhoz érve leszállt a lováról, a kantárt a nyeregkápára tekerte, hogy a kanca szabadon legelhessen. Izsák épp levelet írt egy Zabbar városából való pék számára, aki ott ült mellette. – Mindjárt a tiéd leszek, mio amico – szólt oda Izsák Hectornak. Hamarjában befejezte a levelet, majd az érte kapott pénzt besüllyesztette nadrágja zsebébe. A pék a vállára vetett bőrtáskába csúsztatta levelét, majd elbaktatott a tér túloldalán álló kocsma irányába. Izsák feltápászkodott a földről, s bár haragudott Hectorra, kezet rázott vele. A férfi, a Társaság képviselője semmit sem tett érte azon kívül, hogy szerzett neki egy imasálat. Hector arckifejezése kifejezetten mogorva volt. – Mi a baj, barátom? Komor feladatot kaptál? Üljünk le az árnyékba, ott elmondhatod a híreidet. – Odahúzta Hectort maga mellé, az olajfa alatt heverő farönkre. Hector helyet foglalt, mint legutóbb, majd egy bottal kotorászni kezdett a porban. – Hagyd abba a térképrajzolást, Hector! Beszélj! – A feleségedről van szó. – Hector tovább kapirgált a bottal. Izsák gyomra összeszorult. – Igen? ~ kérdezte, miközben igyekezett palástolni idegességét. Hectorból erre ömleni kezdtek a szavak, mintha még azelőtt meg akarna szabadulni tőlük, hogy elvesztené a nyugalmát. – A rabbi rendelkezése ellenére egy keresztény szülésnél segédkezett. Hector szavai úgy mellbe vágták Izsákot, hogy levegőt sem kapott egy ideig. Beletelt pár pillanatba, mire összeszedte magát. – Hanna sohasem tenne ilyet. Ezzel nemcsak a törvényt szegi meg, de az egész gettót veszélyezteti. – És mégis, Izsák már a mondat közepén rájött, hogy Hannára igenis jellemző ez: kockáztatni az életét valaki más érdekében. – Most hol van? – A testvérénél lakik. Izsák meghökkenve nézett Hectorra. – Nem tudok többet – fejezte be a férfi.

– Azt mondod, hogy elhagyta a gettót? Ezt nem hiszem el. Kitől hallottad ezt? – A Társaság írta – mondta Hector, majd megnyugtatásképp hozzátette. – De ne izgasd fel magad, minden rendben lesz. Azt mondják, megmentette a gróf gyermekének és feleségének az életét. A gróf befolyásos ember, meg fogja védeni. Izsák talpra ugrott, és mit sem törődve a talpába vágó éles kavicsokkal járkálni kezdett fel s alá. – Nem, semmi sem lesz rendben – mondta. Hogyan is magyarázhatná el a helyzet komolyságát Hectornak, egy gójnak, aki Máltán, ezen a mindentől távol eső sziklatömbön él? – Velencében, ha csak egy veréb esik le fáról, máris a zsidókat hibáztatják. – Izsák torka elszorult a félelemtől, hogy mi is lehet az ő Hannájával. – Túlzásokba esel, barátom. – Sok évvel ezelőtt – kezdte Izsák – egy halott nőt találtak a gettó kapuja előtt. Megerőszakolták és megölték. Senki sem tudta, hogy kicsoda. – Attól tartok, ez nem lesz mulatságos történet – mondta Hector boldogtalan képpel. Odébb ült a rönkön, és hátratolta fején a kalapot. Izsák csendre intette. – Azonnal a zsidókat vádolták. A papok a tömeget uszították: „Öljétek meg a zsidókat! Ontsátok vérüket!”. Elkerülhetetlennek látszott a vérfürdő. A tömeg - üvöltözve követelte a gettó megnyitását, a férfiak lefejezését és a gyermekek kibelezését. A zsidók felkészültek a menekülésre. Az egész közösséget fel akarták számolni: elhagyni a házakat, bezárni az üzleteket, a betegeiket és öregeket pedig hátrahagyni. – Izsák megállt egy pillanatra. – Ekkor egy futár érkezett lélekszakadva a térre. „Ne aggódjatok, zsidó társaim, jelentette be, ragyogó híreim vannak. A halott nő zsidó volt!” Hector arckifejezése nyugtalanná vált. Izsák odahajolt, és megszorította Hector vállát. – Érted már? Az is lehet, hogy Hanna már halott. – Izsák, van lehetőség a szabadulásodra, csak hallgass meg. – Hogyan? – kérdezte Izsák. – A rabbinak sikerült összeszedni a váltságdíjadhoz szükséges pénzt egy magánszemélytől. A szabadulásod csupán azon múlik, hogy… – Hector elhallgatott. – Hogy? – Hogy elválsz-e Hannától. Hát megőrült az egész világ? Izsák a gallérjánál fogva megragadta Hectort, és közben erősen küzdött a késztetés ellen, hogy megfojtsa. – Előbb vágnám le a saját karomat! Megmondhatod a rabbinak, hogy ha ezen múlik a segítsége, akkor fogja a dukátjait, és dugja fel egy disznó seggébe! – Elengedte Hectort. A felkavarodott portól köhögni kezdett. – Nagyon sajnálom – mondta Hector lélegzethez jutva. – De arra utasítottak, hogy ne bocsátkozzak tárgyalásokba mindaddig, amíg Hanna férje maradsz. A feleséged halálosan megsértette a rabbit azzal, hogy…

– Világra segített egy keresztény babát. – Hogy ellenszegült neki. – Akkor a rabbi ugyanannyira az ellenségem, mint a lovagok – mondta Izsák. – Senki sem szállhat szembe a rabbival, Izsák. Meg kell hajolnod az akarata előtt. Válj el Hannától, aztán vedd megint feleségül. – Nem lehet. A zsidó törvények szerint, ha egy férj és feleség elválik, többet nem házasodhatnak össze. – Ha Izsák egyszer aláírt a getet – a válási szándékát kifejező hivatalos iratot, azt átadják Hannának, majd a rabbinátus, egy három rabbiból álló esküdtszék megvitatja az esetet, és jóváhagyja vagy visszautasítja a válást. Mivel az esküdtszék elnöke maga Rabbi Ibrahaim, a végeredményhez kétség sem férhet. Izsák megdörzsölte az arcát. Keze nedves lett: a tehetetlen düh forró könnyei áztatták arcát. – Törvényeitek boldogtalanságot szülnek – felelte Hector. Izsák vállat vont. Annyira elcsüggedt, hogy vitatkozni sem volt ereje. – Azt gondolsz, amit akarsz. A rabbi már évek óta győzköd, hogy váljak el Hannától azért, mert meddő. Most fogást talált rajtam, mint sas a bárányon. Sohasem értettünk egyet semmiben, legyen az egy hordó sós hering ára vagy az, hogy hányan jelenjenek meg a reggeli imán a sálban. De most túl messzire ment! Izsák öklével a tenyerébe csapott, mire Hector hátrébb húzódott. Milyen jó is lenne, ha a rabbi ülne itt mellette és nem a kedves, de hasznavehetetlen Hector! Izsák elképzelte, amint a rabbi nyakára fonja ujjait, és addig szorítja az ádámcsutkáját, amíg az élet el nem távozik abból az összeaszott, öreg testből. Izsák megropogtatta ujjízületeit. – Hector, te csak hírvivő vagy, rád nem haragszom – mondta, majd felállt és kérgesre keményedett lábaival rugdosni kezdte a port az egyenetlen talajon. Még sohasem érezte magát ennyire tehetetlennek. Hector megfogta a karját. – Gyere, ülj vissza, Izsák! Nézd csak, mi van a nyeregtáskámban – mondta, és a lovához sétált. – Hátha meggondolod magad. – Hector előhúzott egy szalaggal átkötött vékony papírcsomagot. Átlapozta a papírokat, majd egyszer csak megszólalt. – Á, itt is van. Hallottál már a Provveditoréról? Ezzel a levéllel felszállhatsz rá. Egy hét múlva érkezik Konstantinápolyból, és kiköt Máltán, hogy friss vizet és marhabőrt vegyen fel, meg természetesen téged, ha hajlandó vagy aláírni a válásról szóló okmányt. – Szellő rezegtette meg a lapokat. – Felhatalmaztak, hogy kifizessem a váltságdíjadat, ha aláírtad a getet. Izsák Hectorra nézett. – Minden kíváncsiság nélkül kérdezném, ki a jótevőm? – Idősebb bátyja, Leon gazdag családba nősült, talán ő állja a költségeket. – Csak annyit mondhatok, hogy magánszemély – felelte Hector. – Ha aláírod a papírt, szabadon elvitorlázhatsz. – Soha. Hector megrázta a fejét. – Mi jó származhat abból, hogy itt maradsz Máltán? Ha segíteni szeretnél a feleségeden, jobb lenne visszatérned hozzá. Csökönyösséged senkin sem segít, de legkevésbé rajtatok.

– Szeretem őt – mondta Izsák megtört hangon. – Az ő fájdalma legyen a hazatérésem ára? – Szerencsétlen egy világban élünk, ha a nő boldogtalansága határozza meg a férfi tetteit. – Hector felállt, leporolta túl rövid nadrágját, majd a néhány méternyire legelő kancájához sétált. Hector türelmetlen mozdulatot tett a kezével. – József rabszolgájának lenni nem segít sem rajtad, sem a feleségeden. Talán az éhség megzavarta a józan eszedet? – Hector ismét kotorászni kezdett a nyeregtáskájában. – Van egy menetleveled is. Ez megvéd a további rajtaütésektől a hazautadon. Maga a nagymester írta alá, és nyomta rá a pecsétjét. – Hector egyenesen Izsák szemébe nézett. – Ez az utolsó lehetőséged. Aláírod? – Majd ha az összes fogam kiesik, és a szakállam a derekamig ér – válaszolta Izsák. – Akkor viszont, barátom, köss békét kíméletlen Isteneddel, mert ez a sziget lesz a sírod. Hector intett Izsáknak, mire Izsák összekulcsolta két kezét, lehajolt, és fellendítette Hectort a nyeregbe. Hector megbökte lábával a kanca oldalát. – Ha meggondoltad magad, küldj értem! – mondta Hector, majd a kantárral rácsapott a lóra, és ellovagolt felkavarva maga mögött a port. A leülepedő por Izsák szakállára telepedett, és köhögésre késztette. Semmi szükségem erre az emberre, gondolta Izsák. A Társaság pedig, a rabbitól kezdve addig a szarházi askenázijg, nyalja ki a seggem! Akkor külső segítség nélkül fog elszökni erről a szigetről.

Tizennyolcadik fejezet



Velence ijesztően csendes volt aznap reggel. Akiknek voltak rokonai vidéken, már régen elmenekültek, a bárkák pedig egyre csak vitték a tetemeket. Hanna már több órája feküdt mozdulatlanul az ágyban, a gipsz kezdett lepattogzani az arcáról, a különféle kenőcsök pedig teste melegétől megolvadva csorogtak le kezén és lábán. Szegény Matteo! Időről időre felhúzta a lábát a hasához, és szívfacsaróan sírt. A szokatlan kecsketejtől-e vagy a gipsztől és a büdös kenőcsöktől, azt lehetetlen lett volna megmondani. Jessica lépett a szobába egy tál gyümölccsel. – Livorna hajnalban elment vidékre – mondta. – Teljesen egyedül vagyunk. – Rettegek attól, hogy Jacopo eljön, de attól is, hogy nem – mondta Hanna, és amennyire a gipszpáncél engedte, magához ölelte Matteót. – Niccolo testét már bizonyára partra vetette a víz. Elég csak ránézni, teljesen nyilvánvaló, hogy nem a pestistől halt meg. Mielőtt még Jessica válaszolhatott volna, megszólalt a bejárati ajtó csengőjének éles hangja. Jessica felkelt, és az ablakhoz sietett. – Csak a fejük búbját látom. A Fondamenta túloldalán világoskék sapkás katonák állnak vigyázzban. Hanna még sohasem érezte magát ennyire védtelennek. Meztelen testére ráhúzta az ágytakarót. A reggeli árnyékok félhomályba vonták a szobát. Bárcsak láthatatlanná válnék, sóhajtott Hanna. – Beengedjem őket? – kérdezte Jessica. – Mi lenne, ha nem mennék sehová, és itt maradnék veled? Egy idő után lehet, hogy feladnák, és elmennének. – Akkor erőszakkal jönnének be. – Hanna elképzelte a földszinti ablak két nagy szárnyát. Könnyedén betörhetik. Rettegett. Bolondok vagyunk, hogy azt hittük, bárkit is átverhetünk! – gondolta. – Emlékszel, mit szokott mondani Izsák? „Választási lehetőség híján az embernek bátornak kell lennie” – mondta Jessica. Ezután kiment a szobából, kezével felhúzta a szoknyáját, hogy el ne essen a lépcsőn. Hanna behúzta az oszlopos ágy függönyeit, de hagyott egy kis rést, hogy ki tudjon lesni. Saját bűzétől fuldokolva köhögni kezdett. A szobában félhomály volt, csak egy gyertya pislákolt az éjjeliszekrényen. Hanna mellett kis csomagként feküdt a hímzett kendőbe bugyolált Matteo. Hanna még közelebb húzta magához, hogy érezze szívének egyenletes ritmusát, amely oly finoman vert, akár egy kis madáré.

Ismét megszólalt a bejárati csengő, a zsinórt ezúttal négyszer húzta meg gyors egymásutánban a türelmetlen látogató. Hanna hallotta, amint az ajtó nyikorogva kinyílik. – Ez Jessica Lévi háza? – kérdezte egy férfihang. Jessica válaszolt, de Hanna nem hallotta, hogy mit. Az ajtó becsukódott. Súlyos léptek döngtek végig az előcsarnok kőpadlóján. Hanna, miközben mereven feküdt az ágyban, és reménykedett benne, hogy Matteo nem ébred fel, a lépcsőn felfelé tartó léptek zaját hallgatta. Háromfélét tudott megkülönböztetni: két súlyosabb járást és mögöttük Jessica könnyed lépteit. Jessica hadarva beszélt, amitől pösze beszéde még pöszébbnek tűnt. – Az életeteket veszélyeztetitek azzal, hogy idejöttök. Nem láttátok az ajtóra festett keresztet? A léptek egyre hangosabbak lettek, és Jessica megint megszólalt. – A nővéremet megfertőzte a ragály, uram. A pestis elleni öltözete nem nyújt elég védelmet. A hangok már közvetlen az ajtó mögül jöttek. Egy pillanat, és bent is lesznek a szobában. Hanna becsúsztatta kezét a párna alá, és óvatosan, nehogy felébressze Matteót, kitapogatta a hideg kést. Újra elrendezte a takaróját, hogy a legrondább fekélyei látszódjanak ki, majd visszafeküdt és félig behunyt szemmel várt. Azonban nem a nagy hasú Jacopo lépett be a szobába, hanem egy magas, szikár férfi arcán csőrt formázó maszkkal, egy pestisdoktor öltözetében. Hanna a szájához nyomta az öklét. Rátört a pánik. Legszívesebben kiugrott volna az ágyból, hogy kivetődjön az ablakon az alant húzódó csatornába, de a lábai, mintha ólomból lettek volna, nem engedelmeskedtek. A férfi nyakából egy ezüst medalion lógott. A Prosecuti hivatalának vizsgálóbírója volt. A vizsgálóbíró földig érő, fekete felöltője csillogott az állati zsiradéktól, amelyet a fertőzés ellen kentek rá. A csőrös maszk arcának felső felét fedte, mint ahogy a széles karimájú kalap is, melyet mélyen a szemébe húzott. A félhomályban úgy tűnt, mintha szemének nem lenne írisze. A férfi az ágy felé fordult, és észrevette Hannát. – Nézze csak meg! Most már hisz nekem? – kérdezte Jessica. – Szegénynek már nincs sok ideje hátra. Csendet és békét érdemelne. A vizsgálóbíró tudomást sem vett Jessicáról. Elindult az ágy felé, majd néhány lépésnyire tőle megállt. Hanna ekkor vette észre Jacopót, aki a küszöbön álldogálva egy zsebkendőt szorított az orrához és a szájához. A vizsgálóbíró egy hosszú pálcával félrehúzta az ágy függönyét, majd az éjjeli szekrényen álló gyertyáért nyúlt, és a magasba tartotta. Ezután pálcájával megemelte Hanna takaróját, hogy láthassa a lábát és a hasát is, valamint a mellette mozdulatlanul fekvő gyermeket. Lehetetlen lett volna megmondani a vizsgálóbíró korát. Válla előregörnyedt. Nem lehetett túl fiatal, negyven, talán negyvenöt. Hanna libabőrös lett az ablakon beáradó hideg levegőtől, és reszketni kezdett. Ez az ember nem vesztegetné az idejét és a közpénzt tárgyalásokra. A prosecuti kivégzései titkosak voltak, az éj leple alatt sietve hajtották végre őket. Ha akarta, a vizsgálóbíró azonnal kivégeztethette volna. – Azért jöttem, hogy Niccolo di Padovani halála ügyében nyomozzak, és

megvizsgáljam az ön ellen boszorkányság gyanújával felhozott vádakat, Hanna Lévi – közölte. – Marco Zoccoli vizsgálóbíró vagyok. – A férfi láthatatlan szemekkel nézte őt, maszkjának óriási csőre mintha lecsapni készülne rá. Ezután Jessicához fordult. – És – tette hozzá – az ön ellen felhozott vádakat is meg kell vizsgálnom. Édes Istenem, csak Jessicát ne! gondolta Hanna. – Milyen vádakat? – kérdezte Jessica. – Bűnrészesség. – Bűnrészesség? De hát itt senki sem követett el bűnt! – Bűnrészesség abban, hogy menedéket nyújtott Hanna Lévinek – szólt közbe Jacopo az ajtóból. – És hogy elrabolták az unokaöcsémet, és megölték a testvéremet, Niccolot. – Jacopo még mindig kendőt szorított az arcához. – Örömömre szolgálna, ha mindkettőtöket lógni látnám a strappadóról. – Egy pillanatig Hannát fürkészte a tekintetével, majd észrevette a mellette fekvő gyermeket is. Ekkor elvette a szájától a zsebkendőjét, leporolta vele tört meggyszínű kabátját, és tapsolni kezdett. – Mesteri előadás, hölgyeim. – Gúnyosan tisztelgett egyet Hannának, majd folytatta. – Az ajtóra festett kereszt jó húzás volt, de nem vagyunk bolondok. – Ez nem tréfa, uram – mondta Jessica. – A gyűrűm megvéd a pestissel szemben, ha igazat mondotok. – Jacopo felmutatta a középső ujját díszítő nagy arany gyűrűt, amelybe egy vörösesnarancs-színű követ foglaltak. – Ezt a remek szerszámot pedig – azzal nadrágjából előhúzott egy kovás pisztolyt, és Hannára szegezte – arra tartogatom, ha hazudnátok. A ca’di Padovani mellvédjére kitett dinnyéken gyakoroltam vele, és biztosíthatlak felőle, pontosan célzok. – Tegye azt el! – parancsolta a vizsgálóbíró. – Az én feladatom eldönteni, hogy ki bűnös, és milyen büntetést érdemel. Jacopo megvonta a vállát, majd visszadugta a pisztolyt az övébe. Kezével legyezni kezdett az orra előtt. – Uramisten! Húzzátok el a függönyöket, és tárjátok ki az ablakokat. Elviselhetetlen bűz van idebent. – Az erős fény bántja a nővérem szemét – felelte Jessica. – A szaga meg engem! Ez a nő nem egyszerűen csak az öcsém gyilkosa, és az unokaöcsém elrablója, de boszorkány is. A vizsgálóbíró még mindig néhány lépésnyire állt az ágytól. Ahogy múltak a percek, Hanna érezte, hogy a hónaljára és nyakára nagy gonddal felillesztett duzzanatok olvadni kezdenek a szoba melegétől. Az izzadsága kezdett átütni az ágyneműn, és viszketett tőle. – Tényleg úgy néz ki, mint a pestises betegek. Arca fehér, szinte zöldes színű, szeme alja és foga fekete – mondta a bíró. – Ostobaság – felelte Jacopo. – Nem több ez, mint egy rossz színésznő gyatra sminkje. Ekkor Hanna felnyögött, és ráharapott a szájába rejtett fogolytojásra. A szájából kifröccsenő vér lecsorgott az állán, és összemocskolta a párnáját.

Zoccoli vizsgálóbíró visszahőkölt. – Te jó Isten, ha ez csak színjáték, akkor a Teatro Orsini színpadán lenne a helye! – Lenézett a Hanna karjában alvó Matteóra. – A gyermek is elkapta? Jessica bólintott. A bíró Jacopo felé fordult. – Uram, azt állítja, hogy ez a gyermek a bátyja fia? Kérem, azonosítsa! – Biccentett egyet Jessicának. – Tartsd fel a gyereket, hogy láthassuk! Jessica odament az ágyhoz, kivette Matteót Hanna karjából, és felemelte. Matteo fehér volt, apró végtagjai rángatóztak. Jóllehet valójában nem volt beteg, mégis szenvedett Giovanna gazdag és tápláló teje híján. A ragyák és fekélyek, melyeket Jessica festett rá, hátborzongatóan valóságosnak látszottak. – Ki tudja jelenteni minden kétséget kizáróan, hogy ez az ön unokaöccse? – Húsom és vérem – válaszolt Jacopo. – Ezt a gyereket úgy elborították a duzzanatok, hogy én még azt sem tudom megállapítani, hogy állat-e vagy ember. Hogy lehet olyan biztos benne, hogy az unokaöccse? – A vörös hajáról. Az édesanyjától, a grófnőtől örökölte – felelte Jacopo. – Ez a gyermek a nővéremé – kottyantotta közbe Jessica. – Hetekkel ezelőtt született egy hosszú és nehéz vajúdást követően. Jessica szavai olyan meggyőzően hangzottak, hogy Hanna szíve egy pillanatra majd kiugrott a helyéről. Vajon a vizsgálóbíró hisz majd neki? – Tudja jól, hogy ez merő hazugság – mondta Jacopo. Jessica megigazította ruhája pruszlikját, és közben egy ujjnyival lejjebb húzta. – Hanna azóta velem van, hogy megfertőződött. Senkije sincs, aki gondoskodna róla és a gyerekről. A férje Máltán van. – Ugye tudja, hogy a törvény szerint tilos egy zsidónak a gettón kívül laknia? – kérdezte a bíró. Jessica visszahelyezte Matteót a takaró alá. – Igaza van, uram. Nővéremnek hivatalos engedélyt kellett volna kérnie, de mint látja, kétségbeejtő helyzetben vagyunk. Nemsokára úgyis meghal, és a gyermek is. – Jessica megszorította Hanna ujjait, mire a kecsketrágyából készült krémkeverék rátapadt a tenyerére. Gyorsan beletörölte a kezét a selyem ágytakaróba. – Kérem, uram, hadd haljanak meg békességben! – Hazudnak mind a ketten! – mondta Jacopo. – Ha tényleg ez a zsidó nő a gyermek anyja, akkor könnyen kiderül. – A vizsgálóbíró megtapintotta a nyakában lógó medaliont. – Vegyék le a pólyáját! Ha a gyerek körül van metélve, akkor elfogadom, hogy az övé. És ezzel le is zárhatjuk az ügyet. Jessica Matteo fölé hajolt, és lassan elkezdte letekerni a pólyáját, amely sárgás fekete foltos csíkokra esett szét. Hanna legszívesebben a gyerek testére vetette volna magát. Nemsokára meglátják Matteo fitymás péniszét. Mi lenne, ha felugrana, és rájuk támadna a

késsel? De ketten vannak. Kicsavarnák a kést a kezéből, és hamarabb megölnék, mint amennyi idő alatt egy farkascsorda leterít egy sánta őzet. Ahogy Jessica a gyermekért nyúlt, hogy felemelje, Hanna gyorsan leoldotta a nyakából a sádájt, és Matteóra tette. Amikor Jessica feltartotta Matteót, a gyermekkéz formájú amulett megcsillant, és ráesett a baba mellkasára. – Mi ez? – kérdezte a bíró. ~ A zsidók sádájnak hívják – válaszolt Jessica. – Egy amulett, amit a bölcső fölé szoktak akasztani, hogy megvédje az újszülöttet. – Felemelte az amulettet, és meglóbálta az ujjai közt. – Ez gyakori szokás a zsidók közt. A bíró előrehajolt, hogy jobban szemügyre vegye a sádájt díszítő héber betűket, az ürülék visszataszító bűze azonban hamar elvette a kedvét az alaposabb vizsgálattól. – Senki sem akasztana ilyen utálatos dolgot egy keresztény csecsemő nyakába – húzódott vissza, majd megrázta a fejét. – Nincs értelme folytatni. Ha teljesen kipólyázzák, még szabadon engedik a pestises kipárolgást. – Képtelenség! – szólt Jacopo. – Ez a nő bába, és nem anya. A bátyámmal együtt hívtuk el a gettóból, hogy segítsen a grófnő szülésénél. Az amulett a nő varázstárgya, annak bizonyítéka, hogy sötét erőkkel cimborál. Ennek a gyereknek annyira ő az anyja, mint amennyire én! Hanna félig leeresztett szempillái alól figyelte Jacopót, aki elsápadt, amikor rádöbbent, mit is mondott. A vizsgálóbíró szavai kétséget sem hagytak afelől, hogy Jacopo mekkora hibát vétett. – A gettóból hívták el, hogy segítsen a sógornője szülésénél? Ugye tudja, hogy ezt tiltja a törvény? – Az arcán viselt maszktól hangja furcsán kongott. – Ha hozzám fordul igazságért – folytatta –, érdemes tiszta kézzel jönnie. Talán ön és a gróf ellen kellene vádat emelnem, hogy megszegték a törvényt, amely tiltja, hogy zsidók orvosi ellátásban részesítsenek keresztényeket. A bíró ezután Jessicához fordult. – Maga a gyermek nagynénje. Ha ez igaz, akkor maga is zsidó. Ugyanakkor a földszinti ablakban lógó sonkát, valamint a buzgón keblére tűzött rózsafüzért látva azt mondanám, hogy nem az. – Az Úr még évekkel ezelőtt elvezetett engem a római egyházhoz. Új keresztény vagyok – felelte Jessica. Jacopo megindult az ágy felé. – Bíró uram, a zsidók hozták a nyakunkra a pestist, azzal, hogy megfertőzték a kútjainkat. Most pedig, hogy a városban felfordulás van, elszemtelenedtek, mint a patkányok, és keresztény csecsemőket rabolnak el a bölcsőjükből. – Jessicára mutatott. – Ez a nő ugyanúgy zsidó, mint a nővére. Ne tévesszék meg az olcsó trükkjei! – Itt én szolgáltatok igazságot, nem ön. – A bíró visszafordult Jessicához. – Nos, mit tud mondani Niccolo di Padovani meggyilkolásáról? Van valami közük hozzá? Jessica egy pillanatig hallgatott, és csak aztán válaszolt. – Niccolo épp a ca’Venierből támolygott hazafelé részegen, amikor banditák támadták meg, és megölték a pénzéért.

– Hát erről meg honnan értesült? – Vizsgálóbíró uram, az én szakmámban rengeteg magántermészetű dolgot tudunk egyes velencei nemesekről. Az utcának pedig több füle van, mint macskaköve. Azt hallottam egy szakmámbéli hölgytől, hogy Niccoló annyira részeg volt, hogy már teljesíteni sem tudott. Kitámolygott az utcára, és mire a barátai utánamentek, hogy csatlakozzanak hozzá, sehol sem találták. Mindenki tudja, hogy a tolvajok és a rablók szabadon garázdálkodnak Velence utcáin éjszaka. A nővéremnek semmi köze a halálához. – Te hazug kurva! – kiáltotta Jacopo. – A testvéremet a Rio della Misericordiában találták meg arccal felfelé lebegve. A halálát okozó szúrásokat ez a zsidó nő ejtette – mutatott Hannára. Jessica szembefordult Jacopóval. – Egyes híresztelések szerint te meg az öcséd súlyosan eladósodtatok a pénzkölcsönzőknek. Túl sok idő töltöttetek a kaszinókban. Milyen kényelmes is lenne számodra, ha a zsidó pénzkölcsönzők mind meghalnának! – Jessica egy kis szünetet tartott. – A prosecutival végezteted el a piszkos munkát. – Ehhez mit szól? – fordult Jacopóhoz a bíró. – Ugye nem használja ki a hivatalomat? – Miért ér egy kurva szava többet, mint egy nemesé? – Válaszoljon a feltett kérdésre! Ez ideig ennek a nőnek a legsúlyosabb bűne az, hogy gondozza beteg nővérét és a gyereket. Maga viszont beismerte, hogy megszegte a törvényt. Jacopo ezúttal csöndben maradt, nem tudta, hogyan folytathatná tovább. – Veszélyes vizekre evezett, barátom. – Zoccoli vizsgálóbíró lassan beszélt, mintha írnok rögzítené a szavait. – Amennyit tudok, akár maga is bedobhatta az öccsét a csatornába holmi testvéri rivalizálás miatt. A következőképp döntöttem az ügyben: Ez a nő túl beteg, hogy válaszolhasson a kérdéseimre. Ha túléli a betegséget, ám legyen, válaszol majd a kérdésekre. Nyilvánvalóan most nem vehetem őrizetbe anélkül, hogy ne terjeszteném tovább a pestist. A katonáim kint maradnak, és biztosítják, hogy sem a nő, sem a gyerek nem hagyja el a házat. Öt nap múlva visszatérek. Ha mindannyian halottak lesznek, akkor az ügy le van zárva, ha Hanna Lévi elég jól lesz ahhoz, hogy válaszoljon az ellene felhozott vádakra, bizonyíthatja az igazát a stappadón. Hanna tudta, hogy ha a háta mögé csavarják a karját, összekötözik a csuklóját, és addig húzzák a hevederekkel, míg a válla ki nem ugrik a helyéről, bármit be fog vallani. – Hát nem lát át ezen az abszurd színjátékon? – kérdezte Jacopo. – A katonáim éjjel-nappal figyelni fogják ezt a házat – mondta a bíró. – Semmi sem vész kárba, azzal, hogy öt napot várunk az igazságszolgáltatással. – És mi van akkor, ha sikerül kijátszaniuk a katonáit, és elhagyják a várost? Ez itt – bökött az ujjával Hanna felé – azt tervezi, hogy Máltára utazik. – Velence jóval nagyobb problémával néz most szembe, mint egy zsidó nő. A dózse elrendelte, hogy két napon belül a várost karantén alá helyezik. Egyetlen hajó sem hagyhatja el a kikötőt sem Málta felé, sem más irányban. – A bíró megfordult. – Indulunk.

– Az ajtóhoz ment, és Jacopót is húzta maga után. Jessica titokban Hannára pillantott, szemében megkönnyebbülés tükröződött. Lekísérte a férfiakat a lépcsőn a bejárati ajtóhoz. Hanna mereven feküdt, és várta, hogy Jessica kitessékelje a látogatókat. Amikor Jessica visszatért a szobába, Hanna felé nyújtotta a kezét. – Nézd, hogy remegek! Muszáj innom egy pohár bort. – Hannára nézett. – Úgy látom, neked is jót tenne. – Nagyszerű voltál – mondta Hanna. – Bármit is mondtak, semmivel sem tudtak zavarba hozni. Nem gondoltam volna, hogy meg tudod csinálni. Az én kis húgomba több bátorság szorult, mint azt feltételeztem. Jessica az ablakhoz sétált, félrehúzta a függönyt, és kilesett. – A vizsgálóbíró most száll be a gondolájába. – És a katonák? – kérdezte Hanna. Jessica kijjebb hajolt az ablakon. – Ketten vannak, egy-egy az ajtóm két oldalán. A prosecuti címerét viselik. – Elengedte a függönyt, és a falnak támaszkodott. – Istenem, gyenge vagyok, mint egy kiscica. Megyek, és hozok bort. Szükségünk van rá. Miután Jessica elment, Hanna szemügyre vette Matteót. A gyermek beleizzadt a kendőbe. Az arcára kent kenőcsök és krémek szétmázolódtak, amitől úgy nézett ki, mint egy viaszbaba, melyet túl közel tartottak a gyertyához. Gyengéd csókot lehelt a feje búbjára, mire a kék szemek egy pillanatra kinyíltak, és ránéztek. Jessica visszatért egy kancsó borral, két pohárral és egy tál mandulával, majd a tálcát letette az ágy melletti asztalkára. Hanna félig megtöltötte az egyik poharat a kancsóból, és a húgának nyújtotta. Ezután felkelt az ágyból, a Jessica öltözködőfala mögött álló mosdótálhoz ment, és elkezdte lesikálni magáról a rákent kotyvalékot. Matteo békésen aludt. Őt majd később mossa le. – Kaptunk Istentől egy kis haladékot – mondta Jessica, miután leroskadt egy székre, és kinyújtóztatta lábait. Kortyolt egyet a borából. – És most mi legyen? Mit tegyünk? – Valamit majdcsak kitalálunk – mondta Hanna, miközben megtörölte a kezét, és leült az ágy szélére. Kimerült, és képtelen volt gondolkodni. – Foglyok vagyunk a házadban, mint Izsák Máltán. – Kihalászott egy mandulát a héjából, majd Jessicára nézett. – Mi az? Valami ötleted támadt? Látom az arcodon. Jessica ismét kortyolt egyet a borból, majd elvigyorodott. ~ Nem is néznek ki olyan rosszul! – Kik? – kérdezte Hanna. – A prosecuti katonái? – Odament az ablakhoz, és lenézett a katonákra, akik épp kenyeret és sajtot tömtek a szájukba, és egy borostömlőt adogattak egymásnak. Hanna érezte, amint vér szökik az arcába. – Nézd, hogy tömik a pofájukat, a barbárok! Jessica odaállt mögé, és kinézett az ablakon. – Mutasd meg, hogyan viselkedik egy férfi az asztalnál, és én megmondom, hogyan viselkedik az ágyban. Ez a kettő gyorsan

túlesik rajta. – Oldalba bökte Hannát. – Nem olyan nehéz. Csak csukd be a szemed, és képzeld azt, hogy tésztát nyújtasz a hamantasen süteményhez purimra. Amikor kimerülnek, és nyitott szájjal horkolni kezdenek a díványon, elmenekülhetünk. – Sohasem lennék rá képes – suttogta Hanna, nehogy a két katona meghallja, és felnézzen. – Ugyan, mit számít? Különben is valamit csak kell tenned, ha el akarsz szökni, vagy a gyerek sohasem kerül vissza a szüleihez, a Balbiana pedig nélküled bont vitorlát. Jessica egy mandulát dobott a szájába, amikor Matteo felsírt. ~ Nézd csak! Csodálatos kisfiunk felébredt. – Minden egyes nappal egyre jobban szeretem – mondta Hanna. – Fájdalmas lesz visszaadni a szüleinek. Matteo tiszta erőből rázendített. – Menj, és hozz kecsketejet! Megetetem. – Hanna az utolsó darabka száradt gipszet is levakarta az arcáról. Jessica lerúgta magas sarkú, fatalpú cipőjét, amely ugyan elegáns megjelenést biztosított számára, de lehetetlenné tette a gyors haladást. Elindult, majd az ajtóból még visszafordult. – Gondolkodj el azon, amit mondtam. Egy kis ütemes testmozgás, és mire észbe kapsz, már… Hanna hallotta, amint Jessica kacarászva szalad le a lépcsőn. Hátradőlt a párnákra, és maga elé emelte a levegőben rúgkapáló Matteót. Három napja, amióta együtt vannak, Hanna gyakran kapta azon magát, hogy arról álmodozik, milyen is lenne, ha Matteo az ő gyermeke lenne. Igyekezett megfékezni a gondolatait, amikor elképzelte, milyen is lesz Matteo később: vajon ilyen kék marad a szeme vagy sötétebb lesz? A haja vörös marad, vagy megváltozik a színe? Vajon okos lesz, gyorsan fog tanulni? Jessica olyan rég elment, hogy Hanna már csodálkozott, mi tarthat neki ilyen sokáig. Ekkor hirtelen dördülést hallott lentről. A hang azokhoz a robbanásokhoz hasonlított, amiket az Arsenal hajóépítő műhelyeiben kitört tűz idején lehetett hallani. Letette Matteót az ágyra, és lerohant a földszintre. Amint elrohant a nyitott bejárati ajtó előtt, látta, amint a két katona, kék sapkájuk félrecsúszva, a Fondamenta mentén üldöz valakit. Hanna felrántotta az éléskamra ajtaját. Jessica a földön feküdt, arcát a faliszekrénynek nyomta. A mellén óriási seb tátongott, a kiömlő vér összepiszkította bársonyruhájának pruszlikját.

Tizenkilencedik fejezet



Izsák, miközben lassan vánszorgott a part menti úton, a horgonyláncát rángató Provveditorét nézte. Nem foglalkozott sem a lábát kínzó fájdalommal, sem a talpát borító hólyagokkal. Nem mennék vele sokra, gondolta, miközben kimerülten rakosgatta egymás elé a lábait. Semmivel sem került közelebb a szabaduláshoz és Hannához azóta, hogy megérkezett Máltára. Hector egyértelműen a tudtára adta, hogy a Társaság nem tud rajta segíteni. A szerelmes leveleket is hiába írta, József érdekében tett erőfeszítései kudarcot vallottak. József Ikaruszként vágyakozott Gertrudis után: viasz szárnyaival túl közel repül a Naphoz, csakhogy nem ő, hanem Izsák fog lezuhanni. Gertrudis továbbra sem vett tudomást Józsefről, aminek következtében Izsák hátán megszaporodtak a József korbácsütéseitől származó hegek. Korábban sem kapott túl sok ennivalót Józseftől, de adagja mostanra szinte semmivé olvadt. Nemsokára meg fog halni, vagy az éhezéstől, vagy az ütlegeléstől. Egyetlen reménye a szökésre Gertrudis maradt, aki beleegyezett, hogy keres neki egy csónakot, amivel talán kievezhet a kikötőbe és ott fellopakodhat egy hajó fedélzetére. Ha az őrszemek elkapják, és mint potyautast lehajítják a fedélzetről, ám legyen. Legalább gyors halála lesz. Elindult hát a tengerpartra, de előtte még akadt egy tennivalója: össze kell szednie egyetlen tulajdonát. Izsák az összes dukátját elvesztette, amikor a lovagok elfogták, és rabszolgasorba taszították. Ha sikerül is visszatérnie Velencébe, semmit sem tud felmutatni Hannának. Így hát annak ellenére, hogy tudta, őrültség az életét kockáztatni néhány mogyorónál is kisebb selyemhernyópetéért, elindult, hogy visszaszerezze az egyetlen dolgot, amit magáénak mondhatott ezen a világon. Az útról jó kilátás nyílt a szemben fekvő kikötőre. A messziről apró hangyáknak látszó tengerészek sietve pakolták ki, és erősítették az árbocokhoz a négyszögletű vitorlákat. Holnap reggel a Provveditore elhagyja a kikötőt, hogy kihasználhassa a délről, Észak-Afrika partjai felől érkező szeleket. Egy kis szerencsével ő is a fedélzetén lesz. Hallotta, amint a főtéren álló templom harangjai hatot kongattak. Most kell Assuntához mennie. Belopakodik, kiveszi a kis zsákot a tűzhely téglája mögül, majd kioson, mielőtt Assunta észrevenné, hogy a kolostorban járt. Vállára akasztott hátizsákjában vitte azt a néhány dolgot, amit Máltán sikerült szereznie – egy tartalék inget, egy övet, a tollait és pergamenjeit. Amikor belépett a kolostor területére, egy lélek sem tartózkodott sem az olajfaligetben, sem az udvaron. Mindenki a kápolnában volt. Benyitott a konyhába, és lábujjhegyen a helyiség túlsó végében álló nagy tűzhelyhez settenkedett. A kivehető tégla fentről a második volt, a bal oldalon. Miközben fél szemmel

az ajtót figyelte, összegörnyedve sietett előre. A tégla könnyedén ki fog csúszni. Benyúl majd az üregbe, és a petéket tartalmazó zsákot egy pillanat alatt az inge alá rejti. Amint azonban a tűzhely felé osont, megbotlott egy kupac eperfaágban, amelyet a tűzhely elé halmoztak. Épp ki akarta kerülni a gallyakat, amikor a szeme sarkából alig észrevehető mozgásra lett figyelmes. Lehajolt, hogy alaposabban megnézze az ágakat. Egy rakás tekergőző hernyó hemzsegett az eperfaágakon, ügyeskedve kúsztakmásztak, és csak úgy falták a rostokat és leveleket. Mindenek atyja! A peték kikeltek! Assunta mégsem adta őket a kakasnak. Legszívesebben táncra perdült volna, hogy eljárja a hórát. Néhány lárva – fehér, henger alakú testüket finom szőr borította – jóllakva pottyant le a földre. Mindegyik ujjnyi hosszú és vastag volt, testük tizenkét szelvényből állt. Rágószerveik tömve voltak ennivalóval. Volt valami gusztustalan és mégis lenyűgöző a vonagló, tekergő testek orgiájában. Rágcsálásuk hangja a kántor édes zsongására emlékeztette Izsákot. Képtelen volt levenni róluk a szemét. Hirtelen azonban minden öröme elszállt. Kétségbeesetten döbbent rá a valóságra. Ezeket a hernyókat nem tudja elvinni sehova, legkevésbé pedig egy tengeri útra. Nem tudná őket sem elrejteni, sem mindennap friss eperfalevelekkel etetni. Ostobaság volt visszajönni értük. Hannának ugyanolyan pénztelenül kell elfogadnia őt, mint aznap, amikor a hüpe, a házasságkötő baldachin alatt álltak. Ahogy visszaindult az ajtó felé, belerúgott valamibe. A földön álló kosárban selyemhernyópeték voltak, fehérek és törékenyek, mint egy fürjtojás. Levette tekintetét a faágakról, és a földre tette a táskáját. Assunta megtarthatja a hernyókat, az Isten áldja meg. O meg el teszi a petéket, és már megy is. Épp amikor lehajolt, hogy bedobjon néhány gubót a táskájába, egy hang szólalt meg az ajtó felől. – Elragadóak, nem igaz? Izsák keze megállt a levegőben. Hátrafordult. Assunta nővér lépett be a konyhába, kezében egy eperfaággal. Apácafátyla ferdén állt, szoknyája térdig fel volt gyűrve. – Hallottam a vasbilincsed csörgését. Azért jöttél, hogy ellopjad a hernyóimat? – A nővér elfordította a törzsét, hogy kiláthasson apácafátyla mögül. – Csodálkozol, hogy még mindig élnek, mi? Mint látod, Isten segedelmével a peték kikeltek. Most ezeket az eszeveszett hernyókat kell etetnem. – Letette az eperfaágat a padlóra, és ráhelyezett néhány hernyót. – Annyi ágat szedtem már nekik, hogy a karom is belefájdult, de ezek a kis lények nem hagynak nyugtot nekem. A nővér friss energiától duzzadt, mint akinek új célja van az életben. Fiatalabbnak látszott, egyenesebben tartotta magát, csakúgy sugárzott belőle az életerő. A karját lóbálva nagy léptekkel átvágott a konyhán, kizavarva a csirkéket, és úgy nézegette a hernyókat, mint egy csapatszemlére érkező tábornok a felvonuló katonákat. – Ha nálad maradtak volna, nem keltek volna ki. Kereskedő vagy, mit tudhatsz te a hernyók gondozásáról? – Tele van meglepetésekkel, nővér. Amikor itt hagytam a petéket, még megvetéssel beszélt a selyemről. Azt mondta, ezen a szigeten mindenki beéri a gyapjúval, legyen

paraszt vagy nemes. Még egy birkabőrt is a fejemhez vágott, hogy nyomatékosítsa a szavait. – Mi itt a Szent Orsolya rendben szegények vagyunk. Ostobaság lenne veszni hagyni a lehetőséget, hogy ezekből a csenevész bokrokból dukátokat varázsoljak, amiből aztán ételt vehetünk a szegényeknek. Még ha volt is a nővérben annyi szemérem, hogy zavarba jöjjön véleményének hirtelen megváltoztatásától, nem mutatta. – Caterina nővér, az egyik novíciusunk elmesélt nekem egy történetet, amellyel meggyőzött arról, hogy ezek a hernyók Isten adta lehetőség kolostorunk felvirágoztatására. – Sajnos nincs elég időm rá, hogy végighallgassam – mondta Izsák, miközben közelebb húzódott a petéket tartalmazó kosárhoz. – Mennem kell. – Táskáját letette a kosár mellé. ~ Ülj le! – mondta Assunta, mintha egy kutyához beszélne. Izsák leült a deszkapadra. Most kellene elindulnia, ha azt akarja, hogy legyen elég ideje feljutni a Provveditore fedélzetére. – Töltök egy kis teát citromfűből, te pedig meghallgatod a tervemet. – Ne fáradjon vele, nővér. Assunta levette a tűzhely íves fogantyúján lógó kannát, forró teát öntött két bögrébe, majd kirakta őket az asztalra. Leült Izsákkal szemben, de úgy, hogy a hernyókat is szemmel tarthassa. Amikor valamelyik leesett a földre, azonnal felpattant és együtt érző kotyogással visszahelyezte a faágra. – Sok száz évvel ezelőtt – kezdte Assunta nővér – I. Jusztiniánusz bizánci császár megirigyelte a kínaiak selyemiparát, ezért elküldött két szerzetest Kínába, hogy szerezzék meg a selyemtermesztés titkát. A szerzetesek megfigyelték, hogyan kelnek ki a peték, és alakulnak ki a gubók. – Assunta egy kis szünetet tartott, hogy Izsák jelezhesse, ha nem tudná követni – szemlátomást büszkeség töltötte el, hogy ismeri a szakkifejezéseket. – A gubó a természet csodája. Kemény és szívós. A szerzetesek, miután mindent megtudtak, a gyanú legkisebb árnyéka nélkül a sétapálcájukba rejtettek néhány selyemhernyópetét, és visszatértek Konstantinápolyba. Így hozták el Kínából, és mutatták be a selymet a Nyugatnak. – Assunta akkorát csapott az asztalra, hogy a bögrék összekoccantak. – Jó kis trükk, mi? A nővér, mielőtt még Izsák közbeszólhatott volna, folytatta. – Isten szólt hozzám álmomban. Azt akarja, hogy a Szent Orsolyából selyemkészítő műhelyet csináljak. Maga a folyamat az elejétől a végéig nagyon egyszerű, de nagyszámú munkaerő kell hozzá, amivel én, hála az Istennek, rendelkezem. Izsák a sarokban csipegető kakast nézte. Zavarba ejtő volt számára egy izgalomtól remegő nőt figyelni, különösen egy olyan nagydarabot, ‘mint Assunta. Jobban kedvelte a nővér házsártosságát, mint ezt az újfajta küldetéstudatot. – Nővér, engedjen szóhoz jutni. Óriási szívességet tett nekem, de most mennem kell a petékkel együtt. – Hová? Csak nem kifizették a váltságdíjadat? – Assunta fürkészve nézte őt, majd

egyszer csak megcsillant a szeme a felismeréstől. – Á, már értem. Potyautasként akarsz felosonni az egyik hajóra. Úgy hajítanak le majd a fedélzetről, mint ahogy a tegnapi húgyot löttyintik ki az éjjeliedényből, még azelőtt, hogy a hajó kihajózhatna a kikötőből. – Nővér… – kezdte Izsák, majd lehajolt, mintha el akarná hessenteni az egyik tyúkot, és a kosárból a padlón heverő nyitott táskájába lökött néhány petét. – Izsák, zsidó létedre derék ember vagy. Túlságosan is elfogult vagyok irántad. Nem hagyom, hogy kockáztasd az életedet, és azt sem, hogy a hernyókét, akiket egy erszényben hordoztam a nyakamban, hogy meg ne fázzanak. – Mennem kell. – Izsák felállt, a hátára vetette a táskáját, és elindult az ajtó felé. Assunta elállta az utat. – Ha mindenáron veszélyeztetni akarod a biztonságodat valamelyik bűzlő hajón, hát a te dolgod, de a táskádban lévő petéket itt hagyod! Ha most egyszerűen elrohannék, Assunta hívná a katonákat, akik rögtön letartóztatnának – gondolta Izsák. A lovagok addig vernék, amíg a hátán ki nem látszana a nyers hús, majd bezárnák a nagymester palotája alatt fekvő tömlöcbe, és hagynák éhen halni. – Beszéljük meg értelmes emberek módjára – ajánlotta Izsák. – Nincs mit ezen megbeszélni – felelte a nővér. – A legnagyobb tisztelettel, nővér, de ebben téved. A zsidókkal mindig van mit megbeszélni – kezdte Izsák. Holnap reggel a Provveditore elindul, felhúzzák a horgonyát, vitorlái megtelnek széllel, tömör teste pedig egyre kisebbre zsugorodik majd a láthatáron. – Műhelyet szeretne kialakítani? Akkor olyan bolond, mint az, aki azelőtt kezdi árulni az oroszlán bőrét, mielőtt még megölné a fenevadat. Mégis ki fogja megvenni magától a gyönyörű selyemszálakat, hogy szövetet és ruhaanyagot szőjön belőlük? Szaktudásra is szüksége lesz. És mi lesz a vásárokon? Ezek a tudatlan kutyák lennének a vásárlói? A maga selymével legfeljebb a hátsójukat törölnék meg, vagy a disznóólat ganéznák ki. – Hallgatlak – mondta Assunta. – Kapcsolatban állok velencei szövőmesterekkel. – Ez ugyan hazugság volt, de a nővér bólintott, mint aki hisz neki. – Adja el nekem a selymét, mindet, én pedig eladom a velencei kézműveseknek, akik nyomtatott szövetet és bársonyt készítenek belőle. – Ez akár működhetne is. – Tehát – köszörülte meg a torkát –, elviszem a petéket, a hernyók pedig itt maradnak, hogy beindíthassa a vállalkozását. – Honnan tudjam – kérdezte a nővér –, hogy teljesíted-e az alku rád eső részét? Eltűnsz, és soha többé nem látlak. – Akárcsak maga. Akkor kitől veszem meg a selyemszálamat? – Annak ellenére, hogy Izsák ott helyben találta ki a dolgokat, minél tovább beszélt, annál inkább érezte úgy, hogy nagyszerű ötlet körvonalazódik a fejében. – Ön, nővér, jóval alacsonyabb költséggel állíthatja elő a selyemszálat, mint a velencei, vagy akár a bellagiói műhelyek. Apácái munkabére az Isten szeretete lesz. Assunta széles arca kisimult. – Rendben. Mielőtt elmész, üzleti megállapodásunkat pecsételjük meg egy öleléssel.

Izsák nagyon örült, hogy Assunta beleegyezett az üzletbe, de hozzáérni nem akart. Egy férfi csak azokat a nőket érintheti meg, akikkel rokonságban áll. Bár Assuntát nehéz volt nőnek tekinteni. Elég volt csak ránézni óriási lábfejére. Így hát Izsák odalépett, és megölelte. – Sálom, nővér. Éljen boldogan, és virágozzon fel a vállalkozása! – Te meg vigyázz magadra! Örömmel nézek elébe hosszú és sikeres szövetségünknek! Izsák átdobta hátán a zsákját. – Aligha tudnék magánál félelmetesebb üzlettársat elképzelni, nővér. – Ez legalább igaz volt. Izsák kisietett a konyhából, és elindult a derekukon himbálózó rózsafüzért viselő apácákkal teli udvaron át a kikötő felé. Ha Isten is úgy akarja, Izsák ismét találkozni fog Hannájával. Amikor majd karjába veszi, és újra szerelmeskedik vele, úgy fogja felidézni Assunta alakját, ahogy ma este állt előtte a kolostor konyhájában – izmos karját összefonta széles mellkasa előtt, vaskos lábait szétvetette, állkapcsát összeszorította. A zsidók körében ugyanis köztudott volt, hogy úgy lehet elősegíteni fiúgyermek fogantatását, ha a férj késlelteti orgazmusának pillanatát, és megvárja, hogy a felesége érjen el hamarabb a gyönyörig. Assunta képe minden bizonnyal segíteni fog abban, hogy fiút nemzzen. Amint meghallotta, hogy a templom harangjai nyolcat harangoznak, kiűzte hóbortos gondolatait a fejéből. Gertrudis és a csónakja már vár rá. Rohanni kezdett az öböl felé.

Huszadik fejezet



Hanna letérdelt, karjába vette Jessicát, a haját kisöpörte a szeméből. Vér csöpögött Hanna ölébe, majd onnan a padlóra. A lövés következtében a földszintet elárasztó puskaporszag és sűrű füst fojtogatni kezdte Hannát. Szeme könnyezni kezdett, így alig tudta kivenni Jacopo alakját, amint tovatűnt a Fondamenta végén. – Vigyél fel az altanàra – mondta Jessica. – Utána kövesd a katonákat, és vedd üldözőbe azt a fattyút. Az ágyam melletti szekrénykében van pisztoly. – Jessica, ne beszélj! – Vakmerőség lenne Jacopót üldözni. Csak őt is lelőné, és akkor ki viselné Matteo gondját? Hanna megfogta az alsószoknyáját, letépett belőle egy csíkot, és a Jessica mellkasán lévő sebre szorította. A rongycsomó azonban nem tudta sokáig visszatartani a vért, hamar átázott és lucskos vörös labda lett belőle. – Ne halj meg, Jessica! – mondta Hanna. De húga rövid idő alatt nagyon sok vért vesztett. – Szeretlek! Jessica félig lehunyt szempillákkal, alig hallhatóan mormolta. – Tudod, Hanna, mindig is szerettelek, még akkor is, amikor éppen nem. Érted ezt? – Jessica nehezen kapott levegőt. – Hát persze, hogy értem. Én is így vagyok vele – válaszolta Hanna. – Hagyj elmenni, Hanna – suttogta Jessica. – Már késő. Fogd Matteót, és fuss! Most van rá lehetőséged. Használd ki, hogy a katonák Jacopót üldözik. – Nem hagylak itt egyedül. – Hanna nem tudta tovább visszatartani könnyeit, zokogni kezdett. Úgy ringatta Jessicát, mint kiskorában, amikor nem tudott aludni. Addig tartotta a karjában, amíg az utolsó lélegzet el nem hagyta húga ajkát, és teste el nem ernyedt. Annyi év elszakítottság után végre újra egymásra találtunk a húgommal, csak azért, hogy megint elveszítsem? A gondolat elviselhetetlen fájdalommal töltötte el. Jessica teste könnyű volt. Hannának most le kéne mosnia, betekernie a halotti lepelbe, és még napnyugta előtt eltemetni. Meg kellene tartania a sivát – ehelyett azonban csak arra tudott gondolni, hogy Jessica miatta halt meg. Lehet, hogy Jacopo húzta meg a ravaszt, de ha Hanna máshol keres menedéket, akkor Jessica még mindig fent nevetgélne az emeleten, anyajegyet festetne magára, és az ágyoszlopba kapaszkodna, amíg a szobalánya össze nem köti a selyemruháját. Hanna képtelen volt gondolkodni. Csak ült, Jessica feje az ölében, és simogatta húga sötét haját, amíg teste ki nem hűlt. Órákig ült volna még ott, ha az emeletről fel nem hangzik Matteo sírása. Nincs több időm! – tért magához. Jessica biztos megértené.

Kezével végigsimított húga arcán, és lecsukta a szemét. Majd később gyászolja meg. Kintről még több katona ordibálását hallotta, és csizmáik dobbanását, ahogy végigcsörtettek a Fondamentán. Néhány perc múlva ideérhetnek az ajtóhoz. Hanna felrohant Jessica hálószobájába, és elővette a cassonéból az apródjelmezt. Hamarjában betömte a haját egy zöld biretta, alá, majd leszorította a melleit. Amikor néhány perc múlva előjött Jessica öltözködő fala mögül, és megnézte magát a tükörben, kezét a szája elé kapta meglepetésében. Egy fekete szemű, sápadt, ovális arcú fiú nézett vissza rá a tükörből. Hirtelen ráébredt, hogy milyen szabadságot jelent az, ha az ember nem nő, nem zsidó, és nem egy kis gettó egér. Nem volt ideje arra, hogy lemossa Matteót. A csecsemő arcát még mindig duzzanatok és ragacsos kenőcs borította. Karjába vette, jól betekerte, majd a takaróval eltakarta az arcát. Ezután elvette az ágy melletti asztalkán álló kecsketejjel teli kancsót, fogta a dukátjait és a fogóját tartalmazó táskát, és amilyen gyorsan csak szaténharisnyával fedett lába engedte, lecsúszkált a csatornához vezető hátsó lépcsőn. Leintett egy közeli gondolást, majd felszállt a hajójára. A férfi zavartan nézett rá, mire Hanna első gondolata az volt, hogy átláttak az álruháján. Egy kis idő múlva azonban rájött, hogy a gondolást inkább az hozhatta zavarba, hogy egy ilyen fiatal apródot lát csomaggal a karjában alkonyatkor a csatornán. A gondola csendesen szelte a Rio della Sensa szeméttel teli vizét. Hanna összehúzta maga körül a felze függönyét. Mozdulatai felébresztették Matteót, aki oly meghitten fészkelte be magát a karjai közé, amilyen meghitten pihenhetett egykor édesanyja biztonságot adó méhében. Megmentette Matteót, most pedig Matteo mentette meg őt. A húga halála felett érzett fájdalma annyira megbénította, hogy ha nincs Matteo, még akkor is az éléskamrában ült volna Jessica fejét simogatva, amikor a katonák visszaérnek. Butaság volt erre gondolni, de Hanna remélte, hogy Jessica legalább egyszer az életében megtapasztalta az együttlétnek azt a gyönyörét, amit ő meg Izsák éreztek egymással. Hanna meg akarta tőle kérdezni, de nem merte. Most pedig már késő. Benyúlt Matteo takarója alá, megcirógatta az arcát, és azt suttogta. – Csinos kis fiúcska vagy, Matteo. Fogsz még emlékezni rám, amikor szüleid kényeztetése közepette szép szál férfivá érsz? – A csecsemő válasz gyanánt elkapta Hanna ujját, betolta a szájába és rágcsálni kezdte erős, rózsaszín ínyével. – Nem, hát persze, hogy nem fogsz. ~ Alig hallhatóan dúdolni kezdett egy régi héber altatódalt, de néhány versszak után megtört hangon abbahagyta. Ezt a dalt énekelte Jessicának is, amikor kisbaba volt. A gondola megbillent, megperdült, majd oldalra fordult egy jól megpakolt, lapos fenekű uszály nyomdokvizétől. Kecsketej fröccsent a szatén harisnyára; Hanna nem vesződött azzal, hogy kiemelje a lábát a tócsából. A gondola kikötött a Canal Grandén, a ca’ di Padovani ismerős zöld-arany cölöpéi közé. A gondolás egyik kezében a nyűgösen mocorgó Matteót tartotta, míg a másikkal Hannát segítette át a hajóperemen. Amikor Hanna már biztos lábakkal állt a Fondamentán, a hajós odaadta neki a babát és a tejet is. Tekintete hosszan elidőzött Hanna hímzett mellényén és a mélyen a szemébe húzott birettán.

– Grazié, signore – mondta Hanna. – Ne várjon rám. Majd egyedül megyek haza. Hanna a gondolás markába nyomott egy arany dukátot. Remélte, hogy ennyi elég lesz a hallgatása megvásárlásához, és a prosecuti nem fog hallani a különös utasáról, a keresztény babát a melléhez szorító karcsú apródról. – Prego – felelte amaz. Néhány lépésnyire tőlük egy fiatal kan disznó turkált a szemétben. A gondolás kivette az evezőt a forcoló-ból, és egy rövid ütést mért az állat hátsó felére, mire az komótosan elbaktatott. A férfi ezután visszatette az evezőt a villába, majd ellökte magát a parttól. – Buona fortuna!. – kiáltotta még vissza. Hanna néhány percig csak állt a palota előtt. Ha a gróf és a grófnő nincsen otthon, fogalma sincs, hogy mit csinál Matteóval. Amikor a gondola már eltűnt a szeme elől, megfordult; egyik kezében Matteo, a másikban a táskája. – Várj csak, amíg a mamád meg nem lát. Hogy fog örülni neked! – De Matteo csak gagyogott, gőgicsélt, Hanna arcáról pedig egy könnycsepp gördült alá, és pottyant a kisfiú nyakának kövér ráncai közé. A csecsemőre festett duzzanatok, és a borzalmas szag sem tartotta vissza Hannát attól, hogy bele ne dörgölje arcát a bolyhos takaróba. – Hogy fogom megmagyarázni a külsődet a grófnak? – Bárcsak lett volna ideje lemosni! A lenyugvó nap narancsszín korongja hatalmas és lapos volt, mintha pergamenből vágták volna ki. A napsugarak megtörtek a homlokzat ablakainak felületén. A földszinti raktárból és irodahelyiségekből nem szűrődött ki világosság. A fondachi, ahol a család üzleti megbeszéléseit tartották, sötét volt, a bejárati csarnokot pedig elreteszelték. Hanna semmi jelét nem találta életnek; beszélgetés nem szűrődött ki, szobalányok sem ráztak paplanokat és a család lakhelyéül szolgáló felső .szintekről sem áradt étel- és süteményillat. Az ajtón fekete koszorú függött. Némi tétovázás után Hanna a csengőzsinórért nyúlt, és meghúzta, még mielőtt elgondolkodott volna, mit is jelent a koszorú. Néhány pillanat múlva kivágódott az ajtó, és Giovanna állt előtte. Zavart arckifejezéssel bámult Hannára. – Giovanna, én vagyok az, Hanna. Hála Isten, hogy van itthon valaki. Giovanna egy darabig nézte, aztán felismerés csillant a szemében. – Azonnal találkoznom kell a gróffal. Giovanna lassan megrázta a fejét. – Már nem találkozhatsz vele. Ebben az életben már nem. A gróf meghalt. És vele együtt az úrnőm is. – Giovanna keresztet vetett, majd az ajtóra függesztett koszorúra pillantott. – Pestisben. Tegnap kaptuk a hírt Ferrarából. Hanna eddig azt hitte, hogy csak a szegények szenvednek, hogy a gazdagságban és jólétben élő embereket elkerüli a fájdalom. Most már tudta, hogy tévedett. Szegény Lucia nem élt addig, hogy még egyszer a karjába vehesse fiát. – Nagyon sajnálom. Visszahoztam Matteót. Ő… – Már épp kezdte volna magyarázni, hogyan került hozzá a gyermek, de Giovanna félbeszakította. – Amióta csak betetted ide a lábad, balszerencse sújtja ezt a családot – mondta Giovanna. – Jacopo úr eltűnt, és attól tartok, meg is halt. Niccolo testét egy halász találta

meg, arccal lefelé lebegett a lagúnában. Agyonszúrták. – Giovanna a kötényébe törölte a kezét. – De a gyermek él. Mit csináljak vele? – Hanna félresimította Matteo vörös haját, és felemelte. Giovanna beleszimatolt a levegőbe, majd lehajolt a babához. Amikor meglátta a duzzanatokat, felsikított, és visszahúzódott az ajtónyílásba. – Megőrültél? Vidd innét! Fertőzött. Ha elkapom, ki fogja gondját viselni a gyerekeimnek? Takarodj innen! – Hallgass meg! Ez nem az, amire gondolsz. – Hanna levegőt vett, és a mellkasán lévő kötések ellenére próbálta lelassítani a légzését. – A gyermek egészséges. Giovanna hátralépett, kezét az ajtókilincsre tette. – Menj, mielőtt hívom a prosecutit – mondta, azzal bevágta az ajtót. Hanna egy pillanattal később hallotta a csikorgó hangot, amint a helyére tolja a reteszt. Hanna csak állt földbe gyökerezett lábbal. Fogalma sem volt róla, hogy mit tegyen, aztán Matteo egyszer csak sírni kezdett. Még mindig az elreteszelt ajtó előtt állva, ringatni kezdte. Hát ezért kockáztatott mindent, hogy lássa, amint a gyermek árvaságra jut? Hirtelen eszébe jutott a grófnő szobájában függő vallásos festmény, amely Szűz Máriát ábrázolja ölében a gyermek Jézussal. Szomorúság fogta el, amikor a grófnőre gondolt. Olyan bátran küzdött, hogy életet adjon gyermekének, most pedig elvitte a pestis. A gyermek megérezhette kétségbeesését, mert ráemelte a tekintetét és összehúzta szemöldökét, mintha részvétet érezne. Kinyújtotta kezecskéjét, hogy megérintse Hanna arcát. Úgy szerette ezt a különleges kis lényt! Szerette kék szemét, fakó bőrét, amely annyira különbözött a gettó barna bőrű kisbabáitól. Lehajolt, hogy megcsókolja a fiúcska arcát, és egyszer csak rádöbbent – Matteo nem árva, ő az édesanyja. Olyan odaadó lesz, mintha maga szülte volna. Bármi történjék is mostantól, megvédi, hiszen Matteónak senkije sincs a világon rajta kívül.

Huszonegyedik fejezet



Izsák a vízparton baktatott, a kavicsok bele-beleszúrtak meg-kérgesedett lábába. Gertrudis összetekert vázlatát az ingébe dugta a szíve fölé, a selyemhernyópetéket tartalmazó zsákocska mellé. Ujjaival a rajzot összefogó kék hajszalagot babrálta, hátha szerencsét hoz. Fejét lehajtotta, birettáját mélyen a szemébe húzta. Nem akarta magára vonni a nagymester járőröző katonáinak a figyelmét, akik muskétáikkal a vállukon kutattak lehetséges csempészek és szökött rabszolgák után. Az ég küldte Gertrudist, hogy felajánlja unokatestvérének csónakját. Nem sikerült ugyan meggyőzni, hogy színleljen szerelmet József iránt – kevés nő lenne erre képes –, de kedves volt, ráadásul tehetséges művész. Az Izsákról készített arckép remek munka volt, és a valóságosnál annyival jobb képet mutatott róla, hogy a rajz alapján bármelyik nő jóképűnek tartaná. Hannának fogja ajándékozni, ha újra együtt lesznek. Tegnap ismét találkozott Gertrudisszal a téren. Izsák éppen egy kereskedőnek olvasta fel a szerződését, aki birkabőrt akart eladni egy Levantéba tartó hajó kapitányának. Gertrudis leült a farönkre, felhúzott szoknyája alól kivillant csinos bokája, és megvárta, amíg Izsák befejezi az olvasást, és elrakja a kereskedőtől kapott öt scudit. – Tehát – kezdte - gyors leszek. Látom, rengeteg türelmetlen ügyfél vár rád. – A nő természetesen tréfált, a tér teljesen kihalt volt. A vásár már bezárt aznapra, az árusok pedig a kocsmába mentek, hogy elköltsék a nyereségüket. – Az unokatestvérem csónakja holnap este ott lesz a tengerparton. Bolond vagy, de hűséges típus, és én ezt értékelem egy férfiban. Megjutalmazlak a hűségedért. – Gertrudis minden neheztelés nélkül beszélt, mintha csak egy szerződés részleteit mondaná el. – A csónak öreg, de hajózásra alkalmas. Ha elérted a hajót, lökd vissza jó erősen a csónakot. Az áramlatok majd partra sodorják, ahol az unokatestvérem összeszedheti. Csónak nélkül lehetetlen volt feljutni egy olyan hajóra, amely messze kinn horgonyzott a kikötőben. Izsák ugyan jó úszó volt, de a hajók túlságosan messze voltak. A rakodómólónál sem adódott több lehetőség a feljutásra. Rengeteg rakodómunkás pakolta ki és be folyamatosan az árukat: narancsot, datolyát, bort és fakérget Szardíniáról, valamint timsót, ólmot és zarándokruhákat Romániából. A verejtékező emberek homlokszíjjal a fejükön támolyogva cipelték ide-oda irdatlan terheiket. Az agyonhajszolt teherhordókat matt részeg matrózok kerülgették – időnként beléjük is ütköztek –, miközben a karjukba csimpaszkodó szajhákat lerázva igyekeztek visszatántorogni a hajójukra. Meglehetősen nehéz lett volna elrejtőzni egy ilyen tömegben. Így hát Izsák, jóllehet megkönnyebbült, hogy Gertrudis nem vonta vissza a csónakra tett ígéretét, azért nagyot sóhajtott bánatában, mint minden férfi, aki megpillantotta a nő

kék szemét és halovány bőrét. Továbbgyalogolt a csónak irányába. Az este meleg volt, annak ellenére, hogy a nap már lenyugodott. Izzadság csorgott le Izsák hátán és a fenekén. A kikötő felett gyöngyszemként függő hold különösképpen érett és nőies tüneménynek tetszett ezen a muskétákkal, kardokkal és olyan harcra kész férfiakkal teli szigeten, akik égtek a vágytól, hogy használhassák fegyvereiket. A hajóácsok már betömték a Genovából nemrég érkezett bertone deszkái között lévő hézagokat, és befejezték a munkálataikat, legalábbis ezt hirdette az előárbocon lobogó zászló, valamint a hajótest felől Izsák felé szálló fenyőgyanta és faforgács enyhe illata. A hőségtől kifáradt sirályok abbahagyták a szüntelen rikoltozást, és összecsukott szárnyakkal gubbasztottak egy Konstantinápolyból érkezett török caramusal és egy genovai fregatt vitorlarúdján. A nagymester rendelete értelmében őrök vizsgáltak át minden induló hajót; vaskaromba végződő hosszú rúdjaikkal mindent megdöfködtek és megütögettek a rakodótérben, beszurkáltak a deszkák és létrák mögötti zugokba, valamint a lépcsők alatti sarkokba is. A fedélzetre sikeresen feljutó szerencsétlen potyautasok jól tették, ha csendben tűrték a csáklya kampójának döfködését. A parttól távolabb, a kikötő kijáratának közvetlen közelében, ahol a legmagasabb volt a szirtfal, Izsák megpillantotta a tengeri horgonyra kötött magas oldalfalú gályát, a Provveditorét. Épp megfelelt a céljainak. Ha összehunyorította a szemét, ki tudta venni á szívének kedves velencei lobogót – vörös mezőben aranyszárnyú oroszlán -, amely lágyan hullámzott az előárbocon a hold ezüstös fényében. A gálya gyönyörű volt, tömör teste és bevont vitorlái gondos rendben, indulásra készen várták a kihajózás időpontját. Nem merült mélyre, magasan és büszkén tornyosult a hullámok fölé, amiből arra lehetett következtetni, hogy szállítási kapacitását nem használták ki teljesen. Rengeteg hely maradt a rakterében egy olyan ember számára, aki nem fél attól, ha patkányok rágcsálják a lábát, vagy kampóval döfködik. Túl messze volt azonban ahhoz, hogy odaússzon. Gertrudis csónakjával azonban kievezhet a holdfényben, felkapaszkodik majd a horgonyláncon, és egy majom fürgeségével átveti magát a palánkon. Elsurran az őrt álló tengerészek mellett, és ha sikerül nem belebotlania a csörlőkbe és a horgonykötélbe, talál magának egy védett zugot, mielőtt megvirrad, és mindenki a fedélzetre özönlik. Ehhez csupán meg kell találnia a csónakot és az evezőket, és elindulni velük. Mit sem törődve a talpába vágó éles kövekkel megszaporázta lépteit, és a kikötőtől néhány száz lábnyira délre eső öböl felé vette az irányt. Végül elérte a lapos és szabályos félkörív alakú öblöt. A vízfelszínen megcsillant az ónszínű holdfény. A partvonal a korhadásnak indult fenyőfatönköktől eltekintve kopár volt. A fákat már réges-rég kivágták, hogy árbocot készítsenek belőlük. Az öböl kietlen területén minden irányban messzire el lehetett látni. A kis csónak ott lebegett az öböl túloldalán, egy uszadékfa mellett, pont úgy, ahogy Gertrudis ígérte. Izsák elindult felé, ám ahogy közeledett, kétségbeesése egyre nőtt. Az egy embernyi hosszú csónak félig a vízbe merült, a kormányrúdnál egy kis lék tátongott, míg a hátsó részéről hiányzott egy deszka. Izsák kivett egy kavicsot a lábujjai közül, majd a selyemhernyópetéket és a portréját tartalmazó zsákot jóval a dagály vonal felett letette a

földre. Belegázolt a tengerbe, a só marta a lábát. A pereménél fogva megragadta a csónakot, majd erősen ide-oda billegtette. A csónak aljáról kivette a kirojtosodott, algától sikamlóssá vált kötelet, a csuklójára tekerte, és elkezdte kivontatni a partra. Hallotta, ahogy a víz sustorogva tódul át a hajótest hiányzó bordája helyén. Ahogy kiért a partra, a csónak egy nagyot reccsent. Az evezők a parton feküdtek. Izsák körbenézett, hátha meglát valamit, amivel ki tudja merni a vizet a csónakból, de csak köveket és algát talált. Majd hirtelen eszébe jutott az arckép. Hannának meg kell elégednie vele, a kép helyett. Leoldotta a hajszalagot a szénrajzról, és tölcsért formált a vászonból. Ahogy merte a vizet, az arckép feketén vérezni kezdett, majd teljesen elmosódott, csak egy kísérteties körvonal maradt utána. Izsák feldöntötte a csónakot, hogy szemügyre vehesse a fenekét. Még több víz ömlött ki belőle; két fürge csele is kipottyant a homokra, ficánkolva csapkodtak ide-oda. Izsák felnyögött. Gertrudis nem gondolhatta komolyan, hogy ez a vízzel megtelt roncs a felszínen marad, és eléri a Provveditorét. Biztosan így bosszulja meg, hogy ellenállt a vonzerejének. Izsák felvette a két kis halat. Nem vesződött azzal, hogy lemossa róluk a homokot, egyszerűen felemelte a fejét, és lenyelte őket. Visszafordult a hajóhoz. Talán meg lehet még javítani, bár a fenék algás volt, és kagylók rakódtak rá. Izsák fogott egy élesebb követ, levert néhány kagylót, és mindegyikből kiszívta sós tartalmát. Valaki egyszer még régen kenderkóccal betömködte a hajótest réseit, de meglehetősen silány munkát végzett. A tömés darabkái kiestek a deszkák közül, és most piszkos fehér kukacokként meredeztek felfelé. Jelen állapotában ez a csónak körülbelül annyira volt tengerbiztos, amennyire egy döglött tehén bordázata. Már épp elkezdte volna széttépni a portrét, hogy betömje vele a deszkák közti réseket, amikor keleti irányból hangokat és léptek zaját hallotta. Felnézett és a nagymester két katonáját vette észre, fehérítetlen muszlin térdnadrágban, széles selyemövvel és a vállukra akasztott muskétákkal. Három facsonk közül épp Izsák felé tartottak. Izsák gyorsan felemelte a csónak oldalát, és bemászott alá. Poshadt víz, ázott fa és döglött hal bűze vette körül. Éles kövek vágtak a hátába. Izsák csak feküdt, próbált minél halkabban lélegezni a sótól tömény levegőben, és várta, hogy a férfiak elmenjenek. De a lépések egyre csak közeledtek, csizmák csikorogtak a kavicson. – Luigi, gyere ide! – kiáltotta egy elmosódott hang. Az egyik katona ráült a csónak fenekére, amely nyikorogva tiltakozott a súlya ellen. – Igyál egy kis bort. Mindjárt itt lesz. – Biztos vagy benne? – kérdezte a másik katona. – Hallottál már olyan szajháról, aki visszautasított egy italt, vagy néhány scudit? A csónak feneke megereszkedett az első, majd a második katona súlya alatt. Izsák aggódott, hogy a fa bármelyik pillanatban megadja magát, és beszakad alattuk. Nemsokára női kuncogást hallott, majd egy kiáltást. ~ Hahó? – Már jön is. Ne igyuk meg az összest, hagyjunk neki is egy kis bort.

A Luigi nevezetű katona így szólt a társához. – Na, menj, járj egyet! Izsák hallotta a csónak bordáinak megkönnyebbült nyikorgását, ahogy az egyik katona felállt, és elment. – Gyere csak ide, drágaságom. Hadd lássuk, mid van a csinos kis ruhád alatt. Izsák összegömbölyödött a csónak alatt, kezét a fülére szorította, miközben a szajha nekilátott Luigi vágyának kielégítéséhez. A hajó remegett a kifejtett erőfeszítéstől, és Izsák biztosra vette, hogy a korhadt hajófenék mindjárt beszakad a vonagló pár alatt, akik a hátán kötnek majd ki. A bordák azonban csodával határos módon kitartottak, és miután Luigi felsorolta az összes szentet, a gyönyör csúcsán végül felkiáltott, majd legurult a csónakról és egy tompa puffanással a homokban landolt. Annak ellenére, hogy a hold épp elbújt egy felhő mögött, Izsák a keresztlécek közti hasadékon kilátott a sötét partra. Néhány brachiával lejjebb a parton tűz lobogott, az esti szellő pedig halszagot hozott felé. Szinte hallotta, ahogy Gertrudis kacag a megaláztatásán. A második katona visszatért, rácsapott az utcalány fenekére és hangosan követelte a jussát. A lányt a csónak tetejére helyezte. Te jóságos Isten! - gondolta Izsák. Ezek a gójok úgy kefélnek, mint a megvadult macskák. Izsák füle nemsokára csengett a feje fölül hangzó nyögésektől és heves hangoktól. A hangok alapján úgy tűnt, mintha a második katonát a főinkvizítor vette volna kezelésbe, és nem egy szajha. Hirtelen reccsenés hallatszott, és a deszkák majdnem megadták magukat, ahogy a katona és a szajha még mindig összetapadva legurultak a hajótestről a csipkés sziklákra. Cuppogó hangok kíséretében szétváltak, majd úgy, ahogy voltak, csupasz fenékkel, rikoltozva beszaladtak a tengerbe. Izsák felemelte a hajót, és kigördült alóla. Már épp folytatta volna munkálatait, amikor a hármas visszatért, nevetgélve adogatták egymásnak az üveg bort. Mielőtt megláthatták volna, Izsák rák módjára menekülni kezdett a parton. Végül talált egy sziklatömböt, és behúzódott mögé. Olyan sokáig kuporgott ott, hogy begörcsölt a lába. Addig masszírozta, amíg ki nem lazult. Ismét eszébe jutott Gertrudis. Milyen élvezet is lenne kitekerni azt a hosszú, bájos nyakacskáját! Végül kiűzte a fejéből a gondolatot, később is ráér dühöngeni. Izsák szétnézett az öbölben. Az egyetlen jármű Gertrudis csónakja volt, amelyet most már elhagytak a katonák és a putà is, akit még látott a part mentén bandukolni a város felé. Nem volt más választása, visszarohant az összeroskadt csónakhoz. Megtalálta a katonák által összetaposott arcképet, és a combjához ütögette, hogy leverje róla a homokot. A Provveditore hajnalban indul. Izsák eszeveszett tempóban dolgozni kezdett. Fedezéket sehol sem talált – nemhogy sűrű cserjést, de még egy nyurga nyárfát sem –, ahova behúzhatta volna csónakot, amíg dolgozott rajta. Csíkokra tépte a vázlatot, majd homokból, algából és a fenyőfatönkökről származó kéregből készített eleggyel bedugaszolta a réseket. A csónak ekkor már inkább tutajra hasonlított, mint kis hajóra. Néhány órával később már bevontathatta a vízbe. A csónak bizonytalanul imbolygott ideoda. Egy kis víz ugyan beszivárgott, de nem süllyedt el. Talán megteszi. Izsák a kikötő

felé nézett; a magas oldalfalú gálya oly közel és mégis oly elérhetetlenül messze állt. Nyugtalanul rángatta horgonyláncát, orrában egy pár fenyőfa fáklya világított. Sötét esőfelhők borították el az eget. Hamarosan szakadni kezdett az eső. A feltámadó szél felkapta a homokot, és Izsák szája tele lett vele. A kikötőben egyre nagyobbra duzzadtak a hullámok. A hold teljesen eltűnt, már csak két óra lehetett hajnalhasadásig. Megkockáztassa a vízre szállást ezzel a több sebből vérző csónakkal? A filozófus Maimonidész szavai csendültek fel a fülében: „Egy rossz döntés kockázata még mindig jobb, mint a rémes döntés-képtelenség.” Azonkívül van más lehetősége? Miközben azon aggódott, hogyan fog elosonni az őrszemek mellett, ragyogó ötlete támadt. Izsák felkanalazott egy adag száraz algát és gallyat, majd a csónak orrába dobta, az egyetlen helyre, ami talán száraz maradt. Amikor a hajó már félig a vízben volt, felkapta a földről az evezőket és beugrott. Evezni kezdett, a hátán kidagadtak az izmok az erőfeszítéstől. A csónak először csak körbe-körbejárt, mire Izsák lelassított, és figyelni kezdett, hogy mindkét oldalon ugyanolyan erővel evezzen. Úgy érezte, már órák óta küzd, de alig halad valamit előre. Keleten vörösen izzott a látóhatár: a nap érkezését hirdette. Megvirradt. Nemsokára elég fény lesz ahhoz, hogy látni lehessen, amint a legénység felmászik a vitorlarudakra vitorlát bontani. Hogy juthat fel így észrevétlenül a fedélzetre? Ekkor hirtelen olyan hangot hallott, amelytől meghűlt ereiben a vér: A horgonyfelvonó csörömpölő, kattogó hangját. A Provveditore legénysége épp most szedi fel a horgonyt, hogy kihajózhassanak. Elkésett.

Huszonkettedik fejezet



Hanna a Balbiana fedélzetének mellvédjébe kapaszkodott. Keresztény öltözéket viselt, Jessica egyik kék selyem ruháját vette fel. Húga cassonéjában ez volt az egyetlen ruha, amelynek kivágása az ő ízlésének is megfelelt. A ruha testvére citrom és bergamott illatát árasztotta. A jól ismert illat könnyeket csalt Hanna szemébe. Miután az éj leple alatt elhagyta a di Padovani palotát, visszalopakodott Jessica házához. Egy utazóládába bepakolt ruhákat, a fogóját és a dukátjait, és csomagolt az útra ételt. A gróftól kapott kétszáz dukátból körülbelül százötven maradt, miután kifizette az útját Máltára, és élelmet vásárolt. Fogalma sem volt, hogy elég lesz-e ennyi Izsák váltságdíjára. Bárcsak felvihetné a kecskét is a hajóra! Fogalma sem volt róla, hogyan fogja etetni Matteót a hosszú hajóúton, amely a széljárástól függően két vagy három hónapig is eltarthat. Azonban sajnálkozásra, vagy tervezgetésre nem volt idő, tennie kellett a dolgát. Hajnalban talált egy gondolást, aki megfelelő összeg ellenében a legnagyobb diszkrécióval vitte el őt és Matteót a kikötőbe, a Balbianához. Ez volt az utolsó hajó, amely elhagyhatta Velencét. A Tízek Tanácsának rendelete értelmében a várost vesztegzár alá helyezték. Tej, gondolta, miközben a hajó fel és alá mozgott alatta, tejet kell szereznem Matteónak. Már csak egy napra elegendő kecsketeje volt. Matteo azóta nem sírt, hogy a hajó elindult. Bárcsak itt lenne Jessica! Ő mindig tudta, hogy mit kell tenni. Jessica azonban nemsokára egy tömegsírban fog feküdni a Lazzarettóban, a pestis többi áldozatával együtt. Itt ennek a szüntelenül imbolygó háromárbocos gályának a fedélzetén pedig nem volt sem szoptatós dajka, sem kecske, akik táplálhatták volna Matteót. Utastársai, akik között voltak görögök, örmények, törökök, perzsák, zsidók és velenceiek is, a mellvédhez csoportosultak, hogy végignézzék, amint a San Marco oszlopai eltűnnek a szemük elől. Hanna mellett egy lebegő kaftánt viselő öreg örmény állt, aki hurutosan köhögött. Hanna felállt egy kupac kenderkötélre, hogy átláthasson a gálya magas oldalfalán. Egyik kezével a mellvédbe kapaszkodott, másikkal Matteót fogta, és nézte, ahogy a San Marco egyre távolodik. A fedélzeten uralkodó hangzavar ellenére – az utasok csevegése, a sirályok rikoltozása és a vitorlákat rögzítő kötelek csapkodása – jól lehetett hallani, amint a Marangona távoli harangjai hat órát kongattak, jelezve az új nap kezdetét. Keleten a nap tüzes korongja emelkedett ki a tengerből és a tornyocskák, kupolák és háztetők fölé hágott. A San Marco kacskaringós csúcsdíszei fölött megállt egy kis időre, és a vízcsobogást hallgatva hunyorgott. A hullámok tarajosakká váltak, majd megtörtek a

nyugaton elterülő Guidecca-sziget partján, amely leginkább egy tengeri szörny vízből kiemelkedő gerincére hasonlított. A Veneta-lagúna, a velencei öböl vízfelszíne fodrozódott. A szél fehér hullámokat borzolt az azúrkék tenger hajába. A fejük felett a Balbiana háromszögletű vitorlája hol megdagadt, hol elernyedt a semmiféle mintázatot nem követő széllökésektől. Hanna piros fejkendőjének a csücske lobogott a szélben, és a száját verdeste. Kihasználva a kötélköteg adta magasságot, megfordult, hogy szemügyre vegye a sokaságot. Matteo felsírt. – Megmentettelek, amikor születtél, aztán megmentettelek a nagybátyádtól. Vajon meg tudlak-e menteni ezúttal is? – Matteo sápadt volt, vékony lábacskája, petyhüdt karja élettelenül csüngött, amikor Hanna áttette őt egyik karjából a másikba. A sádájt Matteo nyakába akasztotta. Hát azért küzdött annyit, hogy most a gyerek éhen haljon? Hanna a kezével árnyékolta a szemét a nap ellen, és minden egyes nőt tüzetesen szemügyre vett, de egyiket sem találta megfelelőnek. Végül a fedélzet túloldalán felfedezett egy hölgyet – bársony ruhájából, és kettős koszorúba font szőke hajából ítélve velencei lehetett –, aki kis batyut tartott a karjában. Hanna elengedte a mellvédet, lemászott a kötélhalomról, és elindult a nő irányába. Már épp meg akarta érinteni a nő karját, amikor közelebbről is megnézte a kis csomagot. Egy fehér muszlinba tekert barna spániel volt. Hanna hátralépett, egyenesen egy másik asszony lábára, aki megragadta a vállánál fogva, hogy el ne essen. Ez a nő pelissét, földig érő selyemruhát viselt, amely zöld és szivárványszínekben pompázott, mint egy kolibri begye. Arcát fátyol takarta, csak fekete szeme látszott. Hanna elmosolyodott, és bocsánatot kért, mire a nő így válaszolt. – Maallah! – Miután Hanna újra megvetette a lábát az imbolygó talajon, és viszonozta az üdvözlést, az elfátyolozott nő előrehajolt, hogy szemügyre vehesse Matteót. Barátságosan megcsiklandozta az álla alatt, de amikor a gyermek nem reagált, így szólt. – A gyermeked beteg, hanim effendi. Alig mozog. – Nincs tejem – felelte Hanna. – Allah könyörüljön meg rajta! Hát hol van a szoptatós dajkája? – Hosszú történet lenne elmondani. Elég annyi, hogy már csak egy üveg savanyodásnak indult kecske tejem van, ami csak egy napra elég. ~ Fiú? – Hanna bólintott, mire a nő hozzátette. – Akkor nagy ajándékot kaptál. – Megvonta a vállát. – Legnagyobb bánatomra én csak lányokat szültem. Hat gyönyörű, de hasznavehetetlen lányt. – Talán majd a következő. – Hanna elcsodálkozott azon, hogy az asszony milyen tökéletesen beszéli a velencei nyelvet. Beszédében csak egy leheletnyi oszmán akcentust lehetett felfedezni. A nő végigsimított a hasán, majd újra megvonta a vállát. – Hogyan is menekülhetne el valaki Allah akarata elől? – Fejet hajtott, és így szólt. – Tarzi a nevem. – Egy fuvallat a testére tapasztotta a ruháját, és láttatni engedte a nő buja gömbölyűségét, amely azokra a török nőkre is jellemző volt, akiket Hanna még Dorsoduro egyik piacán látott.

– Hanna vagyok. – Ne haragudj, hogy ezt mondom, Hanna effendi, de nem gondolod, hogy meggondolatlanság volt ilyen hosszú útra indulni szoptatós dajka nélkül? – Nem volt más választásom. – Ebben az állapotában egy enyhe láz vagy nátha is elviheti. Tényleg azt hiszed, hogy annyira bolond vagyok, hogy ez nem jutott eszembe? – válaszolta volna legszívesebben Hanna, ehelyett azonban azt felelte: – Szoptattam, amíg néhány nappal ezelőtt el nem ment a tejem. Akkor már túl késő volt, hogy dajkát találjak az útra. – A hazugság könnyedén jött a szájára. Valójában nem volt ideje gondolkodni semmi máson, csak azon, hogyan juttassa Matteót Jessica házából a Balbiana fedélzetére, mielőtt még a katonák visszatérnek, és elkapják őket. – Te magad etetted? – kérdezte döbbenten Tarzi. Jessica biztos tudta volna, hogyan kell egy ilyen nővel bánni. Gyengéden megérintené legyezőjével a karját, és Tarzi dölyfössége már el is tűnne. – Múlt hónapban szültem meg legutóbbi lányomat, Gülbahart. – Ezek szerint van szoptatós dajkád? – Hát persze ~ felelte Tarzi. – A dajkám, Hátisz ikbal, cserkesz rabszolga a hegyekből. Karcsú, de szívós, mint egy hegyi macska. – Tarzi hátrakötötte a fátyla végét, hogy ne lobogtassa a szél. A fejük felett nagyot csattantak a vitorlák, ahogy újra megteltek széllel. – Hátiszt akkor kaptam a férjemtől, amikor a legidősebb lányom született. – Szerencsés vagy – mondta Hanna. A gettóban senki sem engedhetett meg magának rabszolgákat, és senki sem hordott olyan nagy és olyan finoman kidolgozott ékszereket, mint Tarzi. Neked viszont nincs elvesztegetni való időd. – Tarzi körülnézett a hajópalánk mellett álló sokaságon, majd egy ötven év körüli, nagy hasú férfi felé intett, aki egy köhögő, öreg örménnyel beszélgetett. Az öreg egy rongydarabba köpte a felköhögött váladékot. – A szultán kinevezte férjemet az Üszküdar tartomány kormányzójának. Nincs más választásom, a lányaimmal együtt vele kell tartanom. Hannának szemet szúrt, hogy Tarzi holdsarló alakúra formálta a szemöldökét, és szénnel kihúzta a szemét. A hatás lenyűgöző volt. – Kétségbe vagyok esve, mert nincs, aki megszoptassa a fiamat. Nem vehetném igénybe a dajkádat? – Sajnálom, és kérlek, ne érts félre, de az én kicsi Gülbaharom-nak óriási étvágya van. Ha Hátisz két gyereket szoptatna, mindkettőt kockázatnak tennénk ki. Mégis mit ajánlhatna Hanna ennek a nőnek, egy pasa feleségének, aki selyemruhát hord és egy galambtojás nagyságú rubint visel a nyakában? A hajó hirtelen megrázkódott, mire Hanna ismét nekiesett Tarzinak. Az asszony újra megfogta, és megtámasztotta. Hanna attól félt, bármelyik pillanatban elerednek a könnyei. Nem volt más választása,

könyörögni kezdett az előtte álló nőnek. – Kérem! Könyörgök, nem tudom tétlenül végignézni, ahogy éhen hal a fiam. – Ezért a gyermekért már semmit sem lehet tenni. Majd kihordasz egy másikat. Mi Ahmettel valahányszor csak összefekszünk, mintha csoda történne, pár hónapra rá már érkezik is egy újabb gyerek. – Megveregette Hanna karját. – Ez Allah akarata. Részemről jobban örülnék valami másnak. – Mi másnak? – kérdezte Hanna. Közelebb hajolt Hannához, és lehalkította a hangját. – Remélem, nem növesztek újra pocakot. Nehéz terhességeim voltak. Hónapokig hányok, állandóan fáradt vagyok és álmatlanságban szenvedek. Aztán jönnek a vajúdás fájdalmai, és a méhvérzés. A bábám ráadásul attól fél, hogy a következő szülésnél talán már nem fogja tudni elállítani. Ki fog akkor a lányaimra vigyázni? Ki fog megfelelő házasságról gondoskodni számukra, ha én elmegyek? Hanna lenézett Matteóra, és babrálni kezdte a takaróját. Talán mégiscsak adhat valamit ennek az asszonynak. A gettóban az asszonyok „rostálás odabent, cséplés odakint”-nek hívták a coitus interruptust. Szerencsétlen és nem is túl biztonságos módszer volt. Másik lehetőség, hogy egy különlegesen elkészített aranygolyót helyeztek a nő hüvelyébe, hogy lepecsételjék a méh bejáratát. Ilyet azonban nem tud a Balbianán szerezni. Talán irrigálás guajakfa-teaforrázattal? Nehezen megvalósítható módszer ezen a hánykolódó hajón. Ezenkívül persze még ott volt az önmegtartóztatás lehetősége is. Hanna Tarzi férjére nézett, aki még mindig az öreg örménnyel beszélgetett. Egyetlen férfi sem mond le szívesen a hitvesi ágy nyújtotta örömökről, de elnézve húsos alsó ajkát és a lába közti nagy domborulatot, Tarzi férje különösen nem ehhez a férfitípushoz tartozott. Ekkor egy hullám dobta meg a hajót. Akkora volt, hogy a San Marco pillérei magasságával vetekedett. Sós víz fröccsent Hanna arcába. Megtántorodott, térdre esett, majdnem elejtette Matteót. Ruhaujjával megtörölte az arcát, és elhatározta, tiltott tudást ajánl a nőnek. – Bába vagyok. Rengeteg módját ismerem a fogantatás elősegítésének. A görögszénafőzettől kezdve a vad ruta őrölt magjáig. – És a legtöbbet magam is kipróbáltam, tette hozzá gondolatban. – De a fogantatás megelőzésének módjait is ismerem. Tarzi rábámult, majd fojtott hangon így szólt. – Ha van valami ellenszered, mindent megadok érte. – Megérintette a nyakában lógó rubint. – Odaadom ezt, ha szeretnéd. Hanna táskájában sokféle gyógyfű volt: a szülés elindítására, a fájdalmak enyhítésére, az olykor a szülést követő rendkívüli vérzés elállítására. Még Fatima balzsamot is hozott magával, egy olyan anatóliai krémet, amely elmulasztja a terhességi csíkokat. De egyetlen gyógynövény se volt nála, amely megakadályozná a fogantatását. Hanna megfontoltan átgondolta a helyzetet. Eszébe jutott a Negev sivatagi beduinok gyakorlata. – Tudok segíteni, de fájdalmas lesz. – Hanna lenézett Matteóra, szemhéját kék erek hálózták, ajka ernyedten lefittyedt. – De nem a rubinod érdekel. A szoptatós dajkád az ára. Szoptassa meg Matteót is.

– És akkor mi lesz az én gyermekemmel? – Készítek a dajkádnak olyan főzetet, amitől felszaporodik a teje. – Úgy fog folyni, mint Ázsia édesvizei? – kérdezte Tarzi. Hanna bólintott. Tarzi ismét Hanna füléhez hajolt. – Ma kora este elmegyek hozzád. Ismerem az én Ahmetemet, és azt, hogyan akarja megünnepelni az első tengeren töltött éjszakát. Amikor aznap este Hanna lecserélte Matteo pólyáját a többi utas közt kiszorított szűkös alvóhelyen, látta, hogy a gyermek bőre egyre ráncosabb és szárazabb a tejhiánytól. Tekintete tompa volt, végtagjai erőtlenül csüngtek. Megetette egy kis forralt vízzel és a kecsketej maradékával, jóllehet az már megsavanyodott. Egy kis tej melléfolyt, mire Matteo ordítani kezdett. Hanna letörölte a kifolyt tejet a takaró sarkával, majd a saját mellére helyezte Matteót, hogy ha táplálékot nem is, de legalább valamiféle vigaszt nyújtson. Matteo kötelességtudóan megráncigálta a mellét, majd megnyugodva visszahanyatlott a karjába, és élvezte a biztonságot adó ölelést. – Ne add fel, kisfiam! Nemsokára itt a segítség! Hamarosan a legfinomabb anyatejet ihatod. A hajó ide-oda hánykolódott, Hanna pedig rájött, hogy biztonságosabb, ha négykézláb közlekedik az egyik létra tövében kialakított kis vackában, mintha állna, és minden egyes hullámnál térdre esne. Gyomra felfordult a hajó állandó mozgásától, ezért rosszullét esetére egy mosdótálat helyezett a közelbe. Az imbolygás a fedélzeten sem volt jobb, de ott legalább friss volt a levegő. A megbeszélt időpontban Tarzi lemászott a létrán. Hanna szalmazsákjára érkezett, aki épp Matteót bugyolálta be a takarójába. Hanna hamar megtanulta, hogy a hajón nincsen magánélet. Az utasok, még a vagyonosabbak is, egymás szeme láttára mosakodtak. Férfiak és nők járkáltak Hanna alvóhelye mellett, amelyet a felső és az alsó fedélzetet összekötő létra alatt alakított ki. Hanna egy gyapjútakarót akasztott a Matteo ruhái szárítására használt kötélre, és így egy kis magánkuckót rögtönzött. A takaró szélét a deszkák közti résbe tömködte, amely így ragacsos lett a kiszivárgó fenyőgyantától. – Te jó Isten, micsoda egérlyuk! És ez a levegő! – legyintett kezével Tarzi az orra előtt. – Kevés jut le ide a friss levegőből. – Tehát, hogyan tervezed megakadályozni gyermekeim hívatlan érkezését e világba? Gyorsan tedd meg, amit kell, mert utána megyek fürdeni és beillatosítani magam Ahmet számára. – Sóhajtott egy nagyot, majd azt mormolta. – Minél hamarabb elkezdjük, annál hamarabb végzünk. Az a gyanúm, hogy ez nem lesz valami kellemes beavatkozás. Hanna elmagyarázta, hogy mit fog tenni. Tarzi rémültnek látszott, de Hanna a karjára tette a kezét. – Ne aggódj, óvatos leszek, nem fogok sérülést okozni. – A magam módján ugyanolyan kétségbeesett vagyok, mint te – felelte Tarzi. – Essünk túl gyorsan ezen a kellemetlen dolgon. – Feküdj le oda – mutatott Hanna a szalmazsákjára –, és vedd le az alsóneműdet.

Miután lehúzta buggyos alsóneműjét, Tarzi elhelyezkedett az ágyként szolgáló szalmazsákra, lábait keresztbe tette maga előtt. Párna gyanánt Hanna útitáskáját használta. – Ha készen vagyunk, egyből elvisszük Matteót a dajkádhoz. Nincs vesztegetni való időnk. Hanna betette Matteót egy kendőből rögtönzött függőágyba, amelyet a fejük fölött lévő gerendára kötött. A gyermek olyan ernyedten feküdt a kezében, mint egy üres párnahuzat. Ezután a sarkára ült Tarzi mellett, és bátorításképpen végigsimította az arcát. – Bátorság! – Hanna azonban gyanította, hogy Tarzi nem lesz olyan bátor, nyöszörgésével és vonaglásával pedig meg fogja nehezíteni az amúgy sem egyszerű kezelést. Hanna megmosta a kezét egy vödör szappanos vízben. Könnyű volt megfelelően sima és gömbölyű kavicsot találni. Csak szét kellett néznie a fedélzeten, ahol rengeteg kis kődarab szorult be a palánkok közé. A száradt borsó méretű kavicsot is megmosta a vízben. – Tárd szét a lábadat, mint a virág a szirmait. – Hanna magabiztosan beszélt, hogy enyhítse Tarzi aggodalmát. – Ugye nem sebesítesz meg? – Vigyázni fogok. Feküdj nyugodtan, és lélegezz a szádon keresztül. – Ezt akarod használni? – kérdezte Tarzi a kavicsra mutatva. – Nem értem. – Tavaly tért vissza egy kokcsinella kereskedő szefárd zsidó Levantéból. Mesélt a férjemnek a beduinokról. Kavicsot tesznek a nőstény tevék méhébe, hogy ne essenek teherbe a sivatagon átvezető hosszú út során. – Amikor Izsák elmesélte ezt a történetet, Hanna nem értette, hogy a dolog hogyan működik. Most azt gondolta, hogy a méhbe tett kavics talán azzal pusztítja el a férfi magot, hogy összezúzza annak törékeny védőrétegét, mint ahogy a mozsárban őrlik meg a borsszemeket. Hanna annak idején más bábákkal is megvitatta a beduinok szokását, de egyikük sem hallott még arról, hogy ilyen módszert asszonyon is kipróbáltak volna. – De én nem vagyok nőstény teve – mondta Tarzi, miközben megpróbálta visszahúzni nadrágját. – Én pedig nem vagyok beduin – mondta Hanna, majd egy kis mandulaolajat csöppentett a kezére, és alaposan bedörzsölte vele az ujjait és a kavicsot is. – Nézd! – tartotta a kavicsot Tarzi elé. – Ennél nagyobb gyöngyszemeket viselsz. Ne izgulj, nem lesz bajod. – Hanna maga is igyekezett bátorságot meríteni saját szavaiból, jóllehet tudta, ha egy tárgy olyan helyre kerül, ahová nem való – mint a porszem a szemben –, az fájhat, és elgennyesedhet. Ráadásul Tarzi nemrégen szült, tehát Hannának vigyáznia kellett, nehogy a kavics megzavarja a méh gyógyulását, és vérzést okozzon. Szárazföldön is kockázatos lenne a módszer alkalmazása, hát még ezen a gályán, amely szünet nélkül bukdácsol fel és le. Mintha az Isten ügyetlen bűvészt játszana, aki zsonglőrmutatvány gyanánt ide-oda dobálja kezei közt kis hajójukat. Tarzi szétnyitotta a térdét. Hanna becsúsztatta két ujját a hüvelyébe, hogy kitapogassa a méhszáját. Egy idő után be kellett látnia, hogy pusztán tapogatózással nem tudja

behelyezni a kavicsot. Látnia kell a hüvelyt, hogy eldönthesse, egyáltalán kivitelezhető-e az eljárás, vagy pedig a méhszáj olyan szorosan összezáródott, hogy lehetetlen behatolni. Talán a szülőfogója most segíthetne. Elővette a táskájából a szerszámot. Még csak eszébe sem jutott lemosni azóta, hogy visszaszerezte Jacopótól, annyi mindent történt vele. A Matteo születésénél ráragadt váladékok még mindig beborították a fogót. Megfordult, alaposan lesikálta a vödör vízben, majd egy tiszta ruhával szárazra törölte. A ruhát ezután Tarzi térdére terítette, hogy a nő ne láthassa, mit csinál. Miután a fogót is bekente olajjal, behelyezte Tarzi hüvelyébe, majd nagyon finoman kinyitotta. Most már látta a méhszáját, ami hál Istennek még mindig rugalmas volt Gülbahar születésétől. Közeledő lépteket hallottak. Tarzi felnyögött. A súlyos léptű ismeretlen egy pillanatra mintha elbizonytalanodott volna, de aztán felsietett a létrán. Jessicának igaza volt: a férfiakat nem érdeklik a nők ügyei. Jessica gondolatára könnyekkel telt meg a szeme. Ennyi év után aligha reménykedhetett benne, hogy gyermeke foganjon, de ha egy nap Isten mégis rámosolyog, és megajándékozza egy kislánnyal, Jessicának fogja nevezni. Hanna a másik kezét Tarzi hasára helyezte, hogy megállapíthassa a méh méretét és elhelyezkedését. – Gyengéd kezed van, Hanna, de még így is fáj. Lehet, hogy mégsem volt ez olyan bölcs ötlet. – Próbálj nyugodtan feküdni, és ne feledkezz meg a légzésről. – Hanna örült, hogy Tarzi nem próbált meg felállni, mert csak elesett volna a hajó hánykolódásától. Egy hirtelen zökkenéstől Hanna a sarokba zuhant, épphogy nem ütötte be a fejét Matteo függőágyába. Tarzi felkiáltott fájdalmában. A hirtelen mozdulattól Hanna ujjai lecsúsztak a fogóról. Nem helyes ellenszegülni Isten akaratának, azáltal, hogy megakadályozzák a fogantatást. Talán ezt akarta tudtára adni az ég ezzel a zökkenővel? Hanna újra elfoglalta helyét Tarzi felhúzott térde mellett, és benyúlt a lába közé. A fogó biztonságosan nyitva tartotta az utat Hanna számára. A mutató és a középső ujja közé fogta a kavicsot, bedugta a hüvelybe, majd benyomta a méhszájon át a méhbe. Ezután kivette a fogót Tarzi hüvelyéből. Az eljárás kevesebb időt vett igénybe, mint amennyi idő alatt elmondja a sábáti imákat. – Ügyes leány. Feküdj még egy kicsit, és pihenj. – Hanna megmosta a kezét, majd a fogót is, de úgy, hogy Tarzi ne láthassa. – Annyira örülök, hogy vége van. – Tarzi még zihált, hogy a megkönnyebbüléstől vagy a fájdalomtól, Hanna nem tudta megmondani. – Még mindig vérzel egy kicsit Gülbahar szülése miatt, így a méhed rugalmas volt, és a kavics könnyedén bement. Vigyáznod kell, hogy ki ne essen. Feküdj még hanyatt, és hagyd, hogy a tested hozzászokhasson a kavicshoz. Reméljük, hogy a méhed nem fogja kivetni. – Működni fog a varázsköved?

– Meglátjuk – felelte Hanna. Legyek gyülekeztek Matteo szeménél, ahol összegyűlt a váladék. Hanna elhessegette őket, majd néhány perc múlva így szólt. – Gyere, vigyél el a dajkádhoz. Addig etessük meg Matteót, amíg még van ereje szopni. – Segített Tarzinak felöltözni, majd fogta Matteót, és a mellén keresztbe kötött takaróval felszíjazta a hátára, hogy mindkét kezével kapaszkodni tudjon a létrába. A vállára akasztott táskájában vitte magával a dajkának szánt görögszénát, és áldott bogáncsot. Amikor végre felért a friss sós levegőre, mélyet lélegzett. Tarzi mutatta az utat, miközben karöltve végigmentek a fedélzeten. Elmentek a hajó rakodóterét fedő rács mellett, ahonnan állati fekhely és szárított hal szaga áradt. – Ne kérdezd Hátiszt a saját gyermekéről – figyelmeztette Tarzi. – Meghalt születéskor, és a lány annyit siratta, hogy már a könnye is elapadt. Egy halott gyermek. Szegény asszony! Gyermeket szülni, és elveszíteni. Nem rosszabb ez, mint egyáltalán nem is szülni? Hanna követte Tarzit fel egy létrán, le egy átjárón, majd megérkeztek egy csiszolt tölgyfa ajtóhoz. Tarzi benyitott a kabinba, amelynek kerek hajóablaka is volt, hogy fényt és levegőt engedjen a szobába. A szoba tele volt vastag párnákkal és selyemszőnyegekkel. Hálóhelyül a falakba épített erős ágyak szolgáltak. – Hátisz mellett a fiad egy-kettőre újra egészséges lesz – mondta Tarzi. A szobában pólyaillat terjengett. A sarokban a párnák közt egy lány feküdt. Olyan apró volt, mint egy tízéves gyermek. Nem emelkedett fel, amikor beléptek a szobába, de még Tarzi köszönésére sem válaszolt. Hanna először azt hitte, hogy Tarzi egyik lánya, de amikor szeme végre hozzászokott a félhomályhoz, egy babát vett észre a lány karjában, aki épp táplálékért ráncigálta a lány mellét. Néhány sikertelen próbálkozás után a baba kiköpte a mellbimbót, csalódottan ordított egyet, majd újra próbálkozni kezdett. Mint a legtöbb cserkesz, Hátisz is szőke volt, és olyan sápadt, mint akin túl sok ideig hagyták a piócákat. – Hátisz, ő Hanna. Gondja van, amiben segítenünk kell neki. A kisfiának – intett a Hanna hátán függő csendes batyu felé – tejre van szüksége. Hátisz még csak a fejét sem emelte fel. Tarzi kislányát csak egy kézzel tartotta, a lábát és a popsiját nem támasztotta alá. Szemlátomást nem érdekelte, hogy a gyerek szopik-e vagy sem. Hanna beleszimatolt a levegőbe, hányásszagot érzett. Hátisz másik kezével egy kétéves forma kislány fejét simogatta, aki mellette szendergett. A hajó hánykolódása mindannyiukat megviselhette. Több különböző korú lány terpeszkedett a fényűző párnákon, oly meghitten összebújva, hogy nem lehetett tudni, hol végződik az egyik gyerek és hol kezdődik a másik. – Hátisz – szólt Tarzi hangosabban. A lány azonban erre sem reagált. – Lusta egy teremtés, majd én felrázom – mondta Tarzi. – Ennek a szegény lánynak hányingere van. Rosszul lett a hajó szüntelen mozgásától. – Hanna odament Hátiszhoz, és a homlokára tette a kezét. – Kiverte a veríték. – Hanna

kivette Gülbahart Hátisz erőtlen kezei közül, és odanyújtotta Tarzinak. – Nézd, a saját lányod is gyengélkedik. – Hátisz még teljesen egészséges volt reggel, amikor felszálltunk a fedélzetre. Szórakoztatta Gülbahart, játszott a furulyáján, és énekelt a lányaimnak. – Frissítő főzetre van szüksége. Tarzi felvett egy darab ragacsos lokumot egy földön heverő tálcáról. Hátisz felé nyújtotta az édességet, de amikor a lány meg se moccant, Hannához fordult. – Most mit tegyünk? – Addig kell ápolnunk, amíg vissza nem nyeri az erejét. – Hanna kinyitotta a hajóablakot. Friss, hideg levegő áradt a szobába. – Szerencsétlen leány. Még csak az első nap végén tartunk, és már rosszul van. – Miután férfiak nem tartózkodtak a helyiségben, Tarzi lehúzta arcáról a fátylat. Hanna és Tarzi saját fekhelyükre terelték a gyerekeket, Hátiszt pedig egy külön ágyra fektették. Hanna segített Hátisznak levenni hímzett selyemből készült feradgéját. – Tarzi, görögszénát és áldott bogáncsot hoztam magammal. Vedd ki őket a táskámból, és készíts belőlük forró vízzel teát. A főzet visszaadja majd az erejét. Tarzi néhány perc múlva visszatért egy csésze erős illatú teával. Hátisz ajkaihoz tartotta a csészét. – Igyál, kedvesem! Ettől újra egészséges leszel. Amikor Hátisz kiitta a teát, álomba merült, és majd egy óráig fel sem ébredt. Ezalatt Matteo nyugtalanul mocorgott, Tarzi lányai pedig csendesen feküdtek. Amikor végül felébredt, sokkal jobb látványt nyújtott, kifejezéstelen tekintete élettel telt meg, és hálásan nézett Hannára. Készen állt Matteo etetésére, így Hanna odaadta neki a csecsemőt. Hátisz ügyetlenkedve elővette a mellét, amit Matteo egy sikertelen próbálkozás után szopni kezdett. Néhány erőtlen szopás után azonban elszenderedett. – Gyerünk, kicsim, ne add fel! – mondta Hanna, és megcsiklandozta Matteo talpát. Matteo újra kezdte, és ezúttal a bimbó és bimbóudvar nagyobb részét is bekapta a szájába. Hanna olyan közel hajolt, amennyire csak lehetett anélkül, hogy megzavarná őket. Matteo ajkán nyálbuborék képződött. Szorosan tartotta a szájában Hátisz mellbimbóját, erőteljesen szopott. Néhány újabb szippantás után Matteo elernyedt, és álomba merült. Hanna örömmel látta, hogy szája sarkából egy kis tej csordogál.

Huszonharmadik fejezet



Mire Izsák csónakja elérte a Provveditorét, beköszöntött a hajnal, a vörös fénysugarak mint hosszú ujjak markoltak bele a reggeli ködbe. Rakodómunkások éppen búzát és faanyagot hordtak egy nagy fenekű bárkáról a hajóra. Hála Istennek, hogy késtek! gondolta Izsák. Talán ismét rám mosolyog a szerencse. A Provveditore kapitánya nagy léptekkel járt fel-alá hajója kikötő felőli oldalán, és figyelte a hűvös levegőn verejtékező embereket. Izsák szemét csípte az izzadság, és már az evezőket is alig tudta megfogni a kezén újonnan keletkezett hólyagok okozta fájdalomtól. Víz szivárgott be a kis hajó faránál, egyedül az orr alatti hely maradt szárazon. Jóllehet a vízen ülő ködpára szürke homályba vonta a kikötőt, nem volt elég sűrű ahhoz, hogy biztosan elrejtse Izsákot. Így a hajó tenger felőli oldala felé irányította a csónakját, minél messzebb a rakodómunkásoktól. Ha elég gyors, elérheti a hajó oldalát anélkül, hogy a fedélzetről észrevennék. Ez az egyetlen esélye, hiszen a kapitány és a legénység is a későn érkezett rakomány bepakolásával volt elfoglalva. A búzával teli zsákokat és a faanyagot cipelő munkások átkozódva kiabáltak. Bármilyen sokat hallotta is Izsák az elmúlt hónapokban a helyi nyelvjárást, azt nem tudta megszokni: sűrű, sziszegős nyelvnek érezte, amelyből mintha elkoptak volna a magánhangzók. Izsák olyan erővel húzta az evezőket, hogy az egyik darabokra is tört, épp mikor elérte a hajó oldalát. Kinyújtotta mindkét kezét, és megragadta a hajó oldalát, nehogy a csónakja nekiütődjön a Provveditorénak. Izsák kis lélekvesztője eltörpült a hatalmas hajó mellett, amely úgy tornyosult föléje, mint a San Marco-bazilika. A fedélzetről ladikja csak egy kis roncsnak tűnhetett most. Izsák továbbra is a hajó tenger felőli oldalán tartotta csónakját, majd nyakát nyújtogatva végignézett az első és a hátsó fedélzeten, ahol szorgalmas hangyák gyanánt nyüzsögtek az emberek. Egy tengerész áthajolt a palánkon, és kenyérmorzsát szórt egy feketefejű sirálynak. A madár félúton elkapta, majd miután látta, hogy többet már nem remélhet, elrepült a távolabb horgonyzó hajók felé szerencsét próbálni. Izsák épp a feje felett észrevett egy hordódongákból és kötelekből készült hágcsót, amely a hullámok ütemére csapkodta a hajó tölgyfa oldalát. Ha feláll, épp eléri a hágcsó alsó fokát, és fel tudja magát húzni rajta. Először azonban össze kell szednie a csónak aljába lévő törmeléket, hogy biztosítsa, a fa és moszat minden rétege elég levegőt kap majd. Izsák remegő ujjakkal összedörgölt két fadarabot száraz fűcsomó felett. Amikor végre felvillant egy szikra, és a fűcsomóból vékony füst szállt fel, rátette a kupacra a parton összegyűjtött kiszáradt fenyőtobozokat és rostos algát. Izsák megvárta, amíg a halom parázslani nem kezd, majd fújni kezdte, amíg a

hajótest nyirkos fájából vastag füst nem kezdett kígyózni az ég felé. Amikor az összehordott törmelék végül lángra kapott, Izsák felkapaszkodott a Provveditore létrájára, és a lábával ellökte a csónakot. Fokról fokra mászott felfelé, lábfejét minden egyes lépésnél beverte a hajó oldalába. Amikor elérte a hajó oldalának a tetejét, lekuporodott, nehogy a fedélzetről meglássák, és letekintett a vízfelszínre. Az egyre magasabbra törő narancssárga lángnyelvek úszó fáklyává változtatták kis csónakját. A vitorlakötélzet felől egyszer csak éles ordítás hasított a levegőbe. – Tűz! Mindenki a fedélzetre! Ordítozó emberek lepték el a fedélzetet, teljes volt a felfordulás. A tengerészek, akik alig egy perce még a vitorlazsákokat és a szállítmányt hajigálták a hajófenékbe, a kötélzetet rendezgették és görbe tűkkel az elszakadt vitorlákat foltozták, most a hajópalánkhoz rohantak, és a Provveditore oldalának ütköző lángoló roncsot nézték. Két embernek volt csak annyi lélekjelenléte, hogy vödröket töltsön meg, és vizet zúdítson a csónakra. Hamarosan egységekbe tömörültek, úgy hordták és öntötték a palánkon át a vizet az égő roncsra. Senki sem vette észre, hogy Izsák átveti magát a mellvéden, keresztülrohan a fedélzeten, és a sötét raktérbe veti magát. Szerencséjére valami puha lágy dologra esett: egy döglött rágcsálóra. Kúszni kezdett a halomba rakott faáru és a szárított babbal teli zsákok között, míg végül a vászon megerősítéséhez használt birkahúgy ismerős szaga a vitorlazsákokhoz vonzotta. A legnagyobb zsákhoz ment, amely valószínűleg a tartalék fővitorlát tartalmazta, és kinyitotta a zsák száját. Félretúrta a vitorlát, és kialakított magának egy kis zugot, amibe belemászott, úgy, hogy a zsák szája fölötte legyen. A nyílást, mint egy kámzsát lazán elrendezte a feje körül. A bűzlő vitorlavászonról József jutott az eszébe. A fedélzetről lehallatszott a tengerészek szitkozódása, amint újabb vödör vizet öntenek a lángoló csónakra. Egyesek velencei nyelvjárásban ordítoztak, mások máltaiul. Izsák megtapogatta a nyakában lógó, selyemhernyópetéktől dudorodó erszényt. Még mindig száraz volt. Gondolatai égetőbb problémák felé kanyarodtak. Mi van akkor, ha túlságosan jól végezte el a dolgát, és a hajó lángra kap? Néhány percnyi kiabálás és zaj után azonban, hallotta, amint egy csónakot megtöltenek emberekkel, és a fedélzetre különös csend borult. Izsák kimászott a vitorlazsákból, és óvatosan kidugta a fejét a raktárfedelen. A fedélzet kihalt volt. A hajó elején az ágyúk közé kifeszített függőágyak, amelyek rendszerint pihenő emberekkel voltak tele, most üresen csüngtek. Izsák a mellvédhez kúszott, és kinézett. A legénység egy hatalmas, vizes hordókkal megtöltött csónakban tolongott, amely épp a part felé tartott, hogy friss ivóvizet vegyen fel. A terve jobban működött, mint várta. Az emberek partra szálltak, hogy feltöltsék vízkészleteiket, és talán, hogy még egy utolsó kört igyanak a kocsmában, mielőtt vitorlát bontanak. Izsák visszatért a sötét és szűk raktérbe, amely mostantól kezdve heteken keresztül az otthonául fog szolgálni. A tengerészek a fedélzeten fognak aludni éjszaka. Izsáknak végig a vitorlazsákban kell maradnia, a feje fölötti csapóajtónak pedig zárva kell maradnia, különben az éjszaka vizelni induló matrózok még beesnek rajta. Izsák akkor sem jut majd fényhez, amikor a szakács jön le élelemért, mivel a vitorlazsák legalján lesz. Az utazás

minden egyes napját teljes sötétségben fogja tölteni. Egy fadarabbal kitámasztotta a raktér ajtaját, és szemügyre vette új otthonát. A selyemvégek közé fahéjat, borsot, gyömbért és szerecsendiót tartalmazó, durva muszlinnal jól körbetekert edényeket szorítottak, amelyek bármelyike többet ért egy tengerész életénél. Voltak ott még Arábiából származó illatos ámbrát, pézsmát és rózsaolajat tartalmazó üvegek is. A rakodótér mélyén, jól elrejtve biztosan volt arany, indiai gyémánt, ceyloni gyöngyök és ópium is. Izsák beledugta az orrát egy Ibiza jelét viselő zsák sóba, majd a hüvelyk- és mutatóujjával kivett egy csipetnyit és a szájába szórta. Milyen finom is volt, ahogy a markáns íz, mint egy sós csók, szétáradt a nyelvén! Elégedett sóhaj hagyta el az ajkát. Talán túléli az utat, és talán újra láthatja még az életben Hannát. Vett még egy csipet sót. Épp a szájába akarta szórni, amikor hirtelen velőtrázó sikolyt hallott. Először azt hitte, hogy egy kormorán akadt a kötélzetbe, de aztán újra felhangzott, még élesebben, mint az előbb. Feljebb nyitotta a csapóajtót, és kinyújtotta a nyakát, de csak a tat árbocot látta. Ekkor néhány fokot még feljebb mászott a raktérbe vezető létrán, majd újra felnézett. A sikoly épp a feje fölül érkezett, a „varjúfészek”, azaz a kör alakú árbockosár felől, ahonnan három hónap múlva, ha sikeresen végződik a hajóút, felhangzik majd a „Föld a láthatáron!” kiáltás. A főárbocot keresztező vitorlarúd legkülső végén egy hajósinas lógott, szőke haját lobogtatta a szél. Izsák látta, ahogy a fiú rémülten kapaszkodik, karjaival átöleli a rudat, lábaival vadul rúg-apál az üres levegőbe. Amint azon küszködött, hogy megtartsa a fogását a keresztrúdon, egy kötél tekeredett a bokájára. Minél jobban küzdött a fiú, a kötél annál jobban megfeszült a lábán. Néhány perc után a fiú feladta a küzdelmet, keze lecsúszott a keresztrúdról, és zuhanni kezdett. Izsák lélegzetét visszafojtva várta a fedélzetnek csapódó test tompa puffanását. A fiú azonban nem zúzta szét magát a fedélzeten, a lábára tekeredett kötél megállította a zuhanását. A hajósinas most a levegőben lógott, s miközben ide-oda himbálózott, keservesen sikoltozott a fájdalomtól. Izsák elborzadva nézte a tizenegy-tizenkét év körüli, fejjel lefelé lógó fiút, akinek feje a hajó minden egyes billenésére nekiütődött az árbocnak. Izsák kalapáló szívvel nézett végig a fedélzeten, hogy abban a pillanatban eltűnjön szem elől, amint valamelyik őrszem, meghallva a kiáltást, a fiú segítségére siet. Lekuporodott a hajószivattyú mögé, de senkit sem látott. Bizonyára az őrszem is elment, vagy egy kis borért, vagy partra szállt a legénységgel. A fiú nyöszörgése egyre halkult, míg végül már egy újszülött nyögdécselésénél sem volt hangosabb. Ha hallotta is valaki, sirályhangnak is vélhette, vagy a horgonycsörlő nyikorgásának. Izsák tudta, hogy vissza kellene térnie vitorlazsákja meghitt mélyére, és vásznat kéne tömnie a fülébe, hogy ne hallja a gyerek haláltusáját. Egyelőre jó esélye volt rá, hogy észrevétlen maradjon egészen Velencéig. Áldozza fel szabadulása egyetlen lehetőségét ezért a gyerekért, aki se nem barátja, se nem rokona? A Tóra azt tanítja, hogy amikor megölsz egy embert, nemcsak őt magát ölöd meg, de

minden egyes utódját és leszármazottját az elkövetkezendő nemzedékekből. Vajon ennek az ellentéte is igaz? Ha megmenti a fiút, vajon megmenti minden ivadékát? Bármi legyen is a válasz, Izsák képtelen volt visszatérni a vitorlazsákba. Az árboc tövéhez ment. A bonyolult pókhálóhoz hasonlító kötélzet úgy csalta kelepcébe a fiút, mint pók a legyet. Izsák mászni kezdett; kezével, lábával, sőt még a fogaival is kapaszkodott a kötélzetbe, nehogy fogást veszítsen. Lassan kúszott felfelé, egyik kezét rakta a másik után, a kötél belevágott hólyagos tenyerébe és talpába. Feltámadt a szél, mire a hajó himbálózni kezdett ide-oda. Izsák tovább araszolt felfelé, szemét a fiú lengedező alakjára szegezte. Megkérgesedett tenyere egyre csúszósabbá vált az izzadságtól, és Izsák rettegni kezdett, hogy mindjárt lezuhan a fedélzetre. Karja és lába már remegett a mászáshoz kifejtett erőfeszítéstől. És persze semmiképp sem maradhatott észrevétlen. Ha a nagy facsónak most tér vissza a legénységgel, olyan jól lehet majd látni őt, mint a feje fölött csapkodó vörös, velencei lobogót. Ha lenézett, Izsák rögtön szédülni kezdett, ezért továbbra is a bokájára tekeredett kötéllel küszködő hajósinast figyelte. A fiú megpróbálta magát felhúzni úgy, hogy a felsőtestét csípőből megemelte, és megpróbálta megragadni a lábát tartó kötelet. Izsák felkiáltott. – Maradj nyugton, figlio. Ne kapálózz! – Figlio, fiam. A szó magától jött a szájára. – Hogy hívnak? – kérdezte a fiút. – Jorge – felelte a hajósinas, de olyan erőtlen hangon, hogy Izsák alig hallotta meg a varjak károgásától. A fiú feléje fordult. A szeméből és a szájából vér szivárgott. Ha nem éri el hamarosan, már csak egy holttestért fogja kockáztatni az életét. A hajósinas a vitorlarúd legvégén volt, legalább tízlépésnyire az árboctól. Izsák tovább mászott a kötélzeten, majd amikor elérte a „varjúfészket”, belevetette magát. Az árbockosár korlátjára erősített bambusz ketrecben egy pár fekete varjú gubbasztott. Ezeket a szárazföldet kedvelő madarakat olykor elengedték, hogy röptűket figyelve megtalálják a parthoz vezető legegyenesebb utat. A szél most kissé alábbhagyott, de az árboc még mindig ide-oda hintázott, mintha le akarná radírozni a napot az égről. – Jorge, figyelj rám! Most bátornak kell lenned – szólt le Izsák a fiúnak. – Megvárjuk, amíg a hajó jobb oldalra dől, és akkor úgy fogsz himbálózni, mint egy inga. A kötél el fog lendíteni egészen az árbocig, akkor én elkaplak, és felemellek a „varjúfészekbe”. Kibírsz még néhány percet? – Izsák hangja hirtelen természetellenesen hangosnak hallatszott. A szél leállt. – Rendben – rebegte a fiú alig hallhatóan. A hajósinas szívfájdítóan közel volt Izsákhoz, csupán néhány karhosszra tőle. Izsák várta, hogy a szél megint feltámadjon, de a levegő meg sem rezdült. Ahogy a nap egyre feljebb hágott az égen, Izsák arra gondolt, hogy odalógat a fiúhoz egy kötelet, hogy a törzsére köthesse. A kötél, az árboc és a keresztrúd tökéletes háromszöget alkotnának, és Izsák felhúzhatná a kötéllel az árbockosárba. Vajon van a fiúban még elég erő egy ilyen feladathoz? – Jorge, hallasz engem?

A fiú azonban nem válaszolt, ernyedten lógott a kötélről. Nem volt mit tenni. Izsáknak ki kell kúsznia a vitorlarúd végére, felhúzni a fiút a bokájára tekeredett kötélnél fogva, és karjába venni az eszméletlen gyereket. Ezután ki kell bogoznia a fiú bokájára tekeredett kötelet. Ha el tud kúszni a főárbocig a hátán a gyerekkel, talán még sikerül megmentenie. Ha a hajósinas pánikba esik és nekiáll kapálózni, mind a ketten szörnyethalnak a fedélzeten. A tenger felszíne annyira nyugodt volt, hogy Izsák több ölnyi mélységre lelátott a vízben. Ahogy a part felé nézett, meglátta az óriási csónakot, amint színültig töltve tengerészekkel sebesen hasítja a hullámokat a hajó felé. Izsák megmerevedett. Néhány perc múlva megérkeznek. Miért nem hagyja, hogy ők mentsék meg a fiút? Néhány perc már igazán nem számít. A fiú felnyögött, és Izsák látta, hogy már a szempillájáról is vér csöpög. Lába eltörött a bokájánál, ahol rá tekeredett a kötél, és már teljesen kék volt. Ha a kötelet nem szedik le azonnal, el fogja veszíteni a lábát. Izsák átvetette egyik lábát az árbockosár korlátján, egyik karjával az árbocba kapaszkodott, és lemászott a kötélzetre. A facsónak a hajó oldalának ütődött, és Izsák hallotta, amint emberek özönlenek a fedélzetre. Izsák mászott tovább, csak egy pillanatra mert lenézni a fedélzetre, amely immár tele volt tengerészekkel, egyesek dülöngéltek az italtól. Épp, amikor elért a keresztrúd és az árboc találkozásához, egy kiáltás harsant alulról. – Odanézzetek! – Izsák hallotta, amint kórusban kiabálni és éljenezni kezdtek. Rég volt már, hogy bárki is megéljenezte, vagy egyáltalán tudomást vett volna a jelenlétéről. Érezte, ahogy karjába, lábába friss erő áramlik, és elvigyorodott. Képes vagyok erre a nyaktörő mutatványra! - mondta magának. Hogy utána mi történik, nem számít, csak az, hogy megmentse a fiú életét. Izsák ismét letekintett, és látta, hogy a tengerészek a hajó jobb oldalához sietnek. Nemsokára mindegyik kifelé hajolt a palánkon, hogy súlyuk minél jobban megdöntse a hajót. A hajó engedelmeskedve a matrózok tömegének enyhén a jobb oldalára dőlt. A hajósinas Izsák felé lendült, de őrjítő módon még mindig nem volt elég közel. Izsák kinyújtotta az egyik karját, majd a lába közé szorította a keresztrudat, és egész testével kinyúlt a fiút tartó kötél után. Sikerült elérnie a kötelet, először az ujjaival, majd a kezével is. Lassan húzni kezdte a kötelet, és a rajta függő fiút. Szerencséjére Jorge könnyű volt, alig nyomott többet, mint egy nyolcéves fiú. Izsák addig húzta a kötelet, míg a fiú feje egy szintbe nem került az övével. Látta a gyerek szemében ülő rettegést. – Nyugodj meg, és ne erőlködj! Fel kell másznod a hátamra, ahogy egy kis majom mászik az anyjáéra, és kapaszkodnod kell, amíg leereszkedek veled. A fiú nyöszörgött, de engedelmeskedett, felmászott Izsák hátára, és átkarolta a nyakát. Izsák reszkető tagokkal néhány lépésnyit lejjebb ereszkedett, hogy a lábával elérje a kötélzetet. A fedélzetről biztató taps, fütty és bátorító kiáltások szálltak felé. A biztatások hatására Izsák újult energiával látott hozzá küldetésének. Jorgé-val a hátán felegyenesedett, és elindult az árbocon felfelé, amíg el nem érte az árbockosarat. Miközben átkapaszkodott a korláton, a fiú olyan erősen fogta a nyakát, hogy majdnem megfulladt. Izsák hátranyúlt, és megfogta a gyerek bokáját. Egy kézzel próbálta leoldani a kötelet, de az olyan mélyen belevágódott a fiú húsába, hogy nem tudta kibogozni a

csomót. Ezzel várni kell addig, amíg el nem érik a fedélzetet. A hajósinas mozdulatlanul lógott Izsák hátáról, hogy csak elájult, vagy meghalt, nem lehetett tudni. Izsák édesanyja szavait kezdte suttogni neki, amelyeket oly sok évvel ezelőtt hallott. – Majd ha angyalszárnyaid nőnek, figlio, akkor bármit megtehetsz. De addig, maradj a földön! – Talán csak képzelte, de mintha mosolyt látott volna átsuhanni a fiú arcán. Nagyon megkönnyebbült, amikor érezte, hogy a fiú mellkasa felemelkedik és süllyed. Izsák épp elindult volna lefelé, amikor észrevette, hogy egy katona közeledik felé a kötélzeten egy köteg kötéllel a vállán. – Bátor ember vagy – szólította meg a katona, miközben Izsák béklyóját nézte –, de bolond is egyben. Add oda a fiút! – A katona, aki alig tűnt idősebbnek, mint a hajósinas, karjába vette Jor-gét. – Sajnálom, barátom, de az a parancsom, hogy a nagymester tömlöcébe kísérjelek. – Vigyázz a gyerekre! Nagyon vérzik – mondta Izsák. A katona a vállára fektette Jorgét, és megindult lefelé. Izsák elfordította a tekintetét, nem bírta elviselni a véres fej látványát. Az előfedélzeten ott álltak a tengerészek, és várták, hogy végre lemásszon, a katona letartóztassa és a nagymester cellájába vesse. Izsák mindannyiuknak csalódást fog okozni. Hannának is, és az Istenének is. Nem tud többé rabszolgaként élni. Kinézett a vízre. Az öböl felszíne sima volt, de nem számított, a nyugodt tengerbe is bele lehet fulladni. A tengeri szellő felszárította testéről a verejtéket, csak a bőrére rakódott sóréteg maradt utána. A régi héberek besózták a halottaikat, mielőtt a földbe temették volna. Izsák kitekintett a nyílt vízre, és észrevett egy másik gályát, amely épp most érkezett a kikötőbe, és amelyen a vörös mezőben szárnyas oroszlánt ábrázoló, ismerős zászló lengedezett. A hajó magasan kiemelkedett a vízből, tatárbocának vitorlája félig megtelt széllel. Ha vár néhány percet, az elegáns gálya nyomdokvize megbillenti Izsák hajóját, és akkor levetheti magát az árbocról úgy, hogy nem a fedélzetre, hanem a vízbe esik. Felmászott az árbockosár korlátjának legtetejére, és várta az új gálya közeledését. A lent álló katonák üvöltözve követelték, hogy másszon le, de Izsák tudomást sem vett róluk, csak a hullámokat szelő gályát nézte, amely örvénylő, zöld tajtékösvényt hagyott maga után. Amikor a Balbiana már csak egy kőhajításnyira volt a hajó szél alatti oldalától, Izsák elengedte az árbocot, kitárta a karját és előrevetette magát a semmibe. Azóta, hogy megérkezett Máltára, most először végre szabadnak érezte magát.

Huszonnegyedik fejezet



Voltak éjszakák, amikor a szél olyan vadul dobálta a Balbianát, hogy még a tengerészek sem tudtak megállni a lábukon. Ezeken az éjszakákon Hanna a karjába vette Matteót, és a testével védte, nehogy a nagy viharban a hánykolódó hajó falának ütődjön. Miután a vihar elvonult, Hanna kimerülten feküdt a szalmazsákján, és annyira gyötörte a tengeribetegség, hogy még a haját sem volt ereje kisöpörni a szeméből, amikor a mosdótálba hányt. A búskomorság mint valami kísértet lopakodott utána, és nem eresztette nyirkos öleléséből. Egyfolytában azon emésztette magát, hogy Jessica az ő hibájából halt meg. Ráadásul gyökeret vert a fejében, és egyre erősödött az a gondolat, hogy Izsák már halott. Egyes reggeleken még felkelni is alig volt ereje, annyira megviselték rémálmai, amelyekben Izsák hol éhen halt, hol megfulladt, hol pedig felakasztották. Amikor a Balbiana végül lehorgonyzott Valletta kikötőjébe, Hanna már biztos volt benne, hogy Izsák egy jelöletlen sírban hever valahol, elfeledve. Csak feküdt a szalmazsákján, szorosan ölelte a csecsemőt, miközben furcsa és összefüggéstelen gondolatai újra Jessica felé kanyarodtak. Az utazás folyamán csak Matteo szoptatása miatt volt hajlandó elhagyni nyirkos szálláshelyét. Amikor Tarzi kabinjába ment, mintha egy vörös selyem villanását, egy jól megtalpalt cipő vagy egy finom csipkekesztyűt viselő, apró kéz részletét vélt volna megpillantani a szeme sarkából. Azonnal arra fordult, és egy másodperc töredékéig azt hitte, hogy Jessica a fedélzeten van, de ezután persze rögtön eszébe jutott, hogyan vérzett el Jessica a karjai közt. Elkomorodott és visszafordult, amerről jött. Hát mindig ennyire fájdalmasak lesznek az emlékeim? - kérdezte magától. Vagy az idő talán tompít majd Jessica felett érzett gyászán? Ezek a gondolatok leginkább reggel gyötörték, amikor az éjszakai rémálmoktól kimerülten bújt bele Jessica valamelyik ruhájába, amelyek egyre merevebbé váltak a sótól, de még így is húga jázminillatát árasztották. Hála Istennek a tengeri élet szemlátomást elégedettséggel töltötte el Matteót. Mintha maga Posszeidón lett volna az apja és Aphrodité az anyja. A hajó imbolygása, a vitorlák tompa puffanása, a sós levegő és a sirályok rikoltozása – mind örömsikkantásokat csaltak elő a gyerekből. Boldogan gőgicsélt rögtönzött függőágyában, amit Hanna készített, és a hajó egyik bordájára akasztott. Ha Hanna felemelte fejét a szalmazsákjáról, láthatta, ahogy Matteo pufók kis kezével hadonászik, és megpróbálja elkapni a levegőben szálló porszemcséket. Igen, gondolta, életben tartottam Matteót. De ő is életben tartott engem. A gyermek etetése, ringatása és szeretetigénye tartotta benne a lelket, emiatt nem adta fel a reményt. A

gyerek szeretetébe kapaszkodott a végtelennek tűnő utazás során, és mialatt ő egyre soványabb lett, Matteo arca kigömbölyödött, színe a szürke helyett rózsaszínben ragyogott. Néhány tengeren eltöltött hét után felfedezte, hogy Matteo tekintetében egyre többször csillan meg az értelem. A gyermek csak annyi időre engedte el őt, amíg Hátisz megszoptatta. Világos szemével követte a hajókabinban szaladgáló kislányokat, és arca felderült, amikor Tarzi lányai egyenként fölé hajoltak, hogy megcsókolják és megcsiklandozzák a talpát. Amikor Matteo jól lakott, Hanna visszasietett a lépcső alatti fekvőhelyükre. Ahogy a tenger egyre csendesebbé, gyomra pedig egyre nyugodtabbá vált, Hanna örömmel készített egyszerű játékokat Matteónak. A fedélzeten heverő, összetekert kötélmaradékból letépett egy kis gombolyagot, amit baba formájúra csomózott. Egy széndarabbal arcot és fület rajzolt neki, majd egy rongydarabból kötényt készített számára. Hanna elbújt a kis bábu mögött, és táncikálni kezdett vele Matteo mellkasán. A rongy kötényből lógó szálak a gyermek arcát csiklandozták. – Szervusz, kislegény! – mondta ilyenkor Hanna magas, bohóckodó hangon. – Jó fiú vagy? Mindent megeszel? Mit reggeliztél ma reggel? – Amikor a bábu elfáradt, letottyant a fenekére Matteo mellén, mire a fiú megragadta, és a szájába tömte. Végül majdnem három hónap után, amikor Hanna már épp feladta a reményt, hogy valaha is szárazföldet lát, a „varjúfészekből” felharsant a „Föld a láthatáron!” kiáltás. Hanna kikapta Matteót a függőágyból, és csatlakozott a többi utashoz a fedélzeten. Kezében a gyerekkel nekidőlt a mellvédnek, miközben az utasok folyamatosan lökdösték abbéli igyekezetükben, hogy megpillanthassák Valletta kikötőjét. Izsák járt a fejében, amint a sziget egyre nagyobbra nőtt előtte. Nemsokára már Málta kietlen és sivár partját is látni lehetett. A minden bájt és kellemet nélkülöző partvidék olyan volt, mint egy lekapart állatbőr. A Balbiana néhány napot tölt majd itt, amíg a kereskedők élelemmel töltik fel a hajót. Hanna úgy tervezte, ez idő alatt partra száll, és megkeresi Izsákot. * Tarzi, akinek a délutáni szellő ide-oda csapkodta az arcát takaró fátylat, odajött hozzá, és átkarolta. Tarzi egyetlen étkezést sem hagyott ki az út során, és kigömbölyödött a sok lokumtól és dolmaszitól. Tarzi suttogni kezdett Hanna fülébe. – Mindent egybevetve jó nőstény teve vagyok, te pedig csodálatos bába. Élvezem a hitvesi ágy minden gyönyörét, miközben a havi vérzésem is rendszeresen megjön. – Tarzi megszorította Hanna kezét. – II. Bejazit óta a törökök jól bánnak a zsidókkal – mondta. – Ahmet a szultán egyik megbízható tanácsadója. Ha eljössz velem Konstantinápolyba, elintézheti, hogy bekerülj a szultán háremébe a többi bába közé. A kavicsaiddal ne is törődj! A szultán olyan ember, aki szereti learatni a termést, amit az elvetett mag hozott. – Jövőbeli terveimről majd este beszéljünk, ha visszatértem a hajóra – mondta Hanna. Mielőtt a jövőmmel foglalkoznék, először tudnom kell, van-e még férjem, gondolta magában. Tarzi Matteóra nézett. – Hagyd itt velem, amíg elmész megkeresni a férjedet. Hanna megrázta a fejét. Ha Izsák életben van, látnia kell Matteót. Neki pedig tudnia kell, hogy mit szól a férfi a gyerekhez, akit a sors rá bízott. És ha választania kell Matteo

és Izsák között? Erre gondolni sem akart. Ha Izsák nélkül tér vissza, majd azt mondja Tarzinak, hogy a férje meghalt, bármi legyen is az igazság. Isten bocsássa meg, gondolta Hanna, de inkább vagyok özvegy, mint hogy kiderüljön, Izsák nem szeret többé. Hanna felső ajkára apró verítékcseppek ültek ki. Tarzi letörölte egy kendővel. – Sok szerencsét! Ez az utazás borzalmas volt a számodra. Nagyon bátran viselted. – A fiam nem maradt volna életben a segítséged nélkül. Örök hálával tartozom neked – felelte Hanna. Két tengerész elfordította a horgonycsörlő indítókarját, majd egy nyögés kíséretében ereszteni kezdték a horgonyláncot. A Balbiana a széltől elfelé sodródott, amíg a horgony el nem érte a tengerfeneket. A horgonylánc kifeszült, a hajó pedig remegve megállt. Néhány fürge fiatal fiú felmászott a kötélzetre, bevonták a főárboc és a tatárboc vitorláit, majd szorosan lekötözték. Hanna a szeme fölé emelte a kezét, hogy ne süssön bele a nap, és szemügyre vette a kikötőben horgonyzó többi hajót. Egy levantei hajó árboca ide-oda billegett, hol eltakarta előle a napot, hol engedte, hogy fénye elvakítsa. A legtöbb hajó nem volt olyan elegáns gálya, mint a Balbiana, de masszív hajótestük volt, három árbocuk, két fedélzetük és rengeteg helyiségük a rakomány és az utasok számára. Egy segédhajót vontattak melléjük, hogy partra szállítsa az utasokat. Hanna a tömeg elejére nyomakodott, majd a segédhajó egyik evezősének a kezébe nyomta a vászontáskáját és Matteót. Ezután lemászott a hajótestnek verődő kötélhágcsón, és a többi utassal együtt helyet foglalt egy padon. Mellette egy pelyhedző állú, fiatal tengerész messzelátójával kémlelte a többi hajót. A segédhajó könnyedén szelte a habokat, az evezősök legalább annyira szerettek volna már szilárd földet érezni a lábuk alatt, mint az utasok. Néhány perc múlva Hanna összerezzent, és majdnem elejtette Matteót, ahogy a segédhajó nekiütődött Valletta kikötőjének rakodómólójához. A többiek örömtől megrészegülve másztak partra, hogy végre olyan talajt taposhatnak, ami nem hullámzik és dülöngél alattuk. Többen térdre rogytak, és megcsókolták a földet. Egy helybéli fiatalember elkapta a kikötőkötelet, a móló egyik bakjához erősítette, majd karját nyújtotta Hannának, hogy partra segítse. Hanna megkérdezte tőle, hol keresse a Lévi Izsák nevű rabot, mire az így válaszolt. – Kérdezze meg a főtéren, ahol a rabszolgavásárt tartják. Előbb vagy utóbb minden rabszolga ott köt ki. Hanna lovas kocsival jutott el a főtérre, ahol átverekedte magát a rabszolgák eladását néző tömegen. A föld hirtelen megindult Hanna lába alatt. Úgy hullámzott és hömpölygött; mint a Balbiana fedélzete. A tömeg körülzárta, és Hanna úgy érezte, alig kap levegőt. Az emelvényen béklyóba vert embereket sorakoztattak fel – törököket, núbiaiakat és mórokat, testük vézna, tekintetük tompa volt. Az nem lehet, hogy Izsák közöttük van, gondolta Hanna. Ezek a férfiak annyira megtörtek testben és lélekben, hogy csak álltak a perzselő napon, és teljes közönnyel hallgatták az árverező hangját. Hanna mellett két ember egy rabszolgáról beszélt, aki a tengerbe vetette magát az árverezés elöl. Megértem, gondolta Hanna, talán én is ezt tettem volna.

Az őrök korbáccsal a kezükben újabb összeláncolt, rabszolgát vezettek elő, akik hunyorogtak a hirtelen napfénytől. Egyáltalán felismerném Izsákot, ha köztük lenne? kérdezte magától Hanna. Nyakát nyújtogatta, hogy jobban lásson, Matteót pedig áttette a másik karjába. A sor végén egy rongyos inget viselő, szakállas férfi állt. Ő volt az egyetlen a csoportban, akinek még csillogott a szemében valami értelem. Vállát hátrafeszítette, állát felszegte, mintha dacolni akarna őreivel. Hanna megtörölte a szemét Matteo pólyájának sarkával, és még egyszer szemügyre vette a férfit. Magas volt, és még mindig jóképű, bár soványabb, az igaz. Sötét szeme, erőteljes álla láttán, Hannát elöntötte a megkönnyebbülés. Ez Izsák. Még életben van! – Izsák! Izsák! – kiabált Hanna torkaszakadtából. A tömegben minden szem rászegeződött, de Izsák nem fordult felé. Túl messze volt tőle, nem hallhatta őt. Hanna az egyik kezével erősen magához szorította Matteót, és felmászott az árverező emelvényre. Jól megmarkolta a lépcső korlátját, mivel a hajó imbolygásához szokott lába azzal fenyegette, hogy kifordul alóla. Az egyik őr megragadta a karját, és megpróbálta visszatartani. Valamit mondott is neki, de Hannához nem jutottak el a szavak, gyorsan lerázta magáról a férfi kezét. – Állítsák le az árverezést! – mondta Hanna, és az árverező felé fordult. – Nálam van annak az embernek a váltságdíja – mutatott Izsákra. Izsák körbenézett, mint aki próbálja megállapítani, hogy honnan érkezik a hang, majd amikor meglátta Hannát, arcán egyszerre áradt szét öröm és döbbenet. Hanna megpróbált felmászni az utolsó néhány lépcsőfokon, mielőtt még az őrök visszarángatnák. – Ne szakítsa itt nekünk félbe az árverést, signora. Ez az ember nem eladó. Csak őrizzük, amíg a tulajdonosa érte nem jön. A katonák az öbölből halászták ki ma reggel, amikor meg akart szökni. – Hanna alig értette az árverező durva tájszólását, de a férfi mogorva arckifejezése önmagáért beszélt. – A férjem senkinek sem tulajdona. – Ezt Józseffel kell megbeszélnie. Már jön is. Hanna most már közel, csak pár lépésnyire volt Izsákhoz, mégis úgy érezte, még mindig óriási távolság választja el őket. Le sem veszi többet róla a szemét, egészen addig, amíg biztonságban el nem viszi a fogvatartóitól. A József nevű köpcös, tömzsi ember komótosan felkaptatott az árverező emelvényre, és elment Hanna mellett. – Adjátok át! – szólt József az árverezőhöz. – Tudom, hogy kell bánni a szökevényekkel. Holnap fut ki egy gálya, amelynek szüksége van evezősökre. Könnyen megszabadulok tőle. József a lépcső alatt álló nő felé fordította kerek arcát. Hanna kinyúlt, és József karjára tette a kezét. – Ő a férjem. Megveszem tőled. – De nem ebben az életben. Már így is túl sok galibát okozott nekem. Nem fogom azzal jutalmazni, hogy eladom neked. Más terveim vannak vele kapcsolatban.

– Nekem is sok bajt okozott – felelte Hanna. – A természetéből fakad. Nem lenne mégis jobb, hajó áron megszabadulnál tőle? – Fájdalmas és lassú halált akarok neki egy gályán. – Így aztán inkább becsapod magad azzal, hogy készpénz helyett látni akarod a szenvedését? Ennél azért bölcsebb vagy. Gondold át még egyszer, uram! Meginnád a mérget, aztán várnád, hogy az ellenséged haljon meg? – Hanna! – szólt le Izsák. A tömeg felmorajlott. – Hallod? – kérdezte József. – Most, hogy már látott téged, szenvedése még gyötrelmesebb lesz. Hogyan egyezzek meg ezzel a fajankóval? - töprengett magában lázasan Hanna. Legszívesebben a fickó képébe vágta volna dukátokkal teli erszényét, megragadta volna Izsákot és futott volna. Ehelyett azonban így szólt. – Mennyit ad neked a gálya kapitánya? Én többet adok nála. József bosszús képet vágott, és már épp válaszolt volna, amikor néhányan a tömegből hergelni kezdték. – A hölgynek apára van szüksége, nem látod a karjában a gyermeket, József? Légy úriember! – Többen is csatlakoztak hasonló megjegyzésekkel az előbbiekhez, míg végül kórusban kiabálták helytelenítésüket. – Akkor adj tíz dukátot – mondta József. – Még a legrosszabb férj is többet ér ennél. Hannának még mindig volt százötven dukátja azóta, hogy kifizette utazása költségeit. Átkozott legyek, ha akár csak egy scudival is többet fizetek ennek az alaknak, mint amennyit muszáj! - gondolta Hanna. – Kíméletlenül bántál vele, uram. Nézd csak, milyen vézna lett. Amikor elhagyta Velencét, jóképű volt, és egy foga sem hiányzott. – Még mindig megmelegítheti az ágyadat, hölgyem, és testvért adhat annak a porontynak ott. – Ne ajánlj kettőnél többet! – kiabált be valaki a tömegből. Hanna letekintett az emelvényről és egy testes apácát vett észre barna ruhában, amint egy fehér ölebet ölelgetett. – Adj öt dukátot, és a tiéd – mondta József. Hanna belenyúlt a táskájába, és kihalászott öt dukátot az erszényéből. Odahajította a férfinak, mielőtt még az meggondolhatta volna magát. József ügyesen elkapta a pénzt, és nadrágja zsebébe süllyesztette. Az őrök kinyitották az Izsák nyakára és csuklójára rakott bilincset, amely hangos csörrenéssel hullott a földre. Izsák ingatag léptekkel megindult Hanna felé, aztán együtt szép lassan elindultak lefele a lépcsőn. Mindent, amit el akart mondani neki, a szónoklatokat, amelyeket azokon a hosszú, álmatlan éjszakákon ismételgetett, amikor annyira vágyott rá, a szerelmes szavakat, amiket férje fülébe akart suttogni… mindent elfelejtett, egy szóra sem emlékezett belőlük. Amikor elérték a lépcső alját, Hanna megállt, és csendben itta magába férje látványát.

Izsák feléje fordult, sötét szeme örömtől ragyogott. Szélesen mosolygott, és Hanna látta, még mindig megvan minden foga, amelyek a rengeteg nélkülözés ellenére még mindig erősek és fehérek. – Szóval valódi vagy – szólalt meg Izsák. – Attól féltem, hogy csak egy újabb éhség okozta látomást látok. Elsétáltak a tér csendesebb szegletébe, az olajfa alá, ahol Izsák oly sok levelet fogalmazott. Segített Hannának leülni a rönkre, majd maga is leült. Izsák előrehajolt, és felhajtotta Matteo takarójának sarkát. – Egy gyermek? Hogyan került hozzád? Matteo fészkelődni kezdett Hanna karjában. – Izsák – mondta Hanna a gyerekre szegezett tekintettel –, hoztam neked egy fiút. – Istenem, az utolsó éjszakánk. Akkor fogant meg? Izsák majdnem egy évet volt távol, így magától értetődően azt gondolta, a gyermek az övé. Talán bölcsebb is lenne meghagyni ebben a hitében, mint a következő percben elveszíteni őt. De egy hazugságra épülő házasság olyan ingatag, mint egy homokra épített ház. Hanna mély levegőt vett. – Megmentettem az életét, de nem én adtam életet neki. – Akkor kik a szülei? – kérdezte Izsák. – Az édesanyja és az édesapja is halott. Izsák megint kérdezni akart valamit, de Hanna megelőzte. – Nem én vagyok az anyja. Sohasem tudnék hűtlen lenni hozzád. Izsák szótlanul várta a folytatást. – Izsák, annyi mindent kell elmondanom neked, de előtte tudnom kell, hogy elfogadod-e ezt a gyermeket. Izsák eltűnődött egy percre. – Hogyan élte túl az utat? – A sors és Isten segítségével. Izsák megfogta a Matteo nyakába akasztott, vörös szalagon lógó sádájt. – Zsidó gyermek? – Amikor megnézed majd pólya nélkül, látni fogod, hogy a fiú gój. – Hanna szünetet tartott. – De úgy neveljük fel, ahogy akarjuk. Közülünk valóvá tehetjük. Körülmetéltetjük majd, és vízbe merülünk hármasban. Akár már itt Vallettában, ha szeretnéd, mielőtt még elindulunk. – Hanna hangja szilárdan csengett. – Senkije sincs a világon rajtunk kívül. Izsák csodálkozva meredt rá. Hogy a szavai, vagy a belőlük áradó elszántság hatására, Hanna nem tudta eldönteni. Erőt vett magán, és nem szólt többet, hogy Izsák mondhassa, amit hallani akart tőle. Végül Izsák megszólalt. – Már régóta vágyunk egy fiúra, te meg én. Talán Isten végül

meghallgatta az imáinkat. – Izsák lenézett a gyermekre, majd boldogan felnevetett, amikor Matteo megragadta a hüvelykujját és a szájához húzta. – Gyönyörű! Izsák kivette a gyermeket Hanna kezéből, majd kikötötte a csipkéből készült kis sapkáját, amely alól kiszabadult néhány kósza göndör tincs. Egyik kezében tartotta a gyermek fejét, a másikkal pedig kisimította a vörös hajszálakat a kicsiny homlokból. Izsák szeme könnybe lábadt. – A sajátomként fogom felnevelni. A fiam lesz, mintha vér lenne a véremből. Hanna felengedett, a friss levegő megtöltötte az egész tüdejét, oly régóta most sóhajtott fel először megkönnyebbülten. – De mégis, hogyan került hozzád a gyermek? – Majd később elmesélem, hosszú történet – mondta Hanna. – Van időnk. – Benyúlt a lábainál heverő vászontáskájába. – Van itt még valami. – Elővette a dukátokkal teli erszényt, és megmutatta Izsáknak. – Hozomány nélkül vettél el, de most hoztam magammal. Ha marad belőle valami, miután kifizettük a váltságdíjadat a lovagoknak, azzal megalapozhatjuk az új életünket. – A lovagok ötven dukátra szállították le a váltságdíjamat. Csak a fejüket fájdítom, amióta megérkeztem. – Látom, még mindig a régi vagy. Bárhová is mész, csak fájdalom van a tuhászban. Izsák Matteóról Hannára nézett. – Nem csak neked van ám kincsed. – Visszaadta Matteót Hannának, majd lekötötte a nyakában lógó erszényt, és megmutatta a tartalmát: húsz vagy még több fehér pete, csupaszok voltak és alig nagyobbak egy vörösbegy tojásánál. – Mi ez? – Selyemhernyópeték egy kiadós készletből. Segítségükkel új életet kezdhetünk. – Izsák becsukta a zsákocskát, és visszaakasztotta a nyakába. – A selymet mindenhol kedvelik, kivéve – mondta nevetve – ezen a sivár szigeten. Talán változtathatunk ezen. Emlékszel arra a vaskos apácára, aki szólt neked az árverésen? Ő Assunta nővér, az új üzleti partnerem. Isten segített rajtam. ~ A rabbi azt mondta, halott leszel, mire megtalállak. – A Társaság a Rabok Kiszabadításáért pedig hónapokkal ezelőtt felajánlotta a kiszabadításomat, ha aláírom, hogy elválok tőled. De nélküled mi értelme lenne a szabadságnak? – Izsák elengedte egyik kezével a gyereket, hogy megcirógathassa Hanna arcát. – És itt vagy. Többé már nem az a kis gettó egér. Hanna megfogta Izsák kezét. – Nem térhetünk vissza Velencébe. – Akkor hol kezdünk neki dukátokkal teli új életünknek? – kérdezte Izsák. – Bárhol, ahol születnek babák. – Hanna bárhol elboldogul a nagyvilágban a szülőfogójával, hiszen világra tudja csalogatni vele azokat a’ babákat is, akik túlságosan jól érzik magukat édesanyjuk hasában. – Az élet előhozója vagy, Hannám.

– Ez istenkáromlás. Csak Isten képes erre. – Hanna nekidőlt Izsáknak, és élvezte az oldalán a férfi testének melegét. Olyan sokáig kellett nélküle élnie. – Kérdezted, hogy hova szeretnék menni – szólt Hanna. – A törökök jól bánnak a zsidókkal. Konstantinápolyban bármiféle üzletünk lehet, nemcsak használtruhakereskedés vagy pénzkölcsönző, mint Velencében. Vásárolhatunk földet, lakhatunk a város bármely pontján, és azt dolgozhatunk, amit kedvünk van. Izsák végiggondolta Hanna szavait. Lassan bólintott, és közben egy terv kezdett körvonalazódni a fejében. – Egy szövőműhelyt is csinálhatnánk… – Izsák mesélt Hannának a kolostorról, Assunta nővérről és a nővér selyemfonál-készítő műhelyének tervéről. – Néhány nap múlva – szólt Hanna – a Balbiana elindul Konstantinápolyba. Ez újabb több hónapnyi hánykolódást és imbolygást jelent, de veled mindent el tudok viselni. – És a gyerek? Ki fogja megszoptatni? – Eddig is életben tartottam – válaszolta Hanna ezután is megoldom valahogy. Hanna Izsákra mosolygott, majd letekintett és észrevette a férje bokáján a sebet, ahol a béklyó kidörzsölte. Ha majd maguk lesznek, bedörzsöli finoman mandulaolajjal. Valószínűleg heg marad majd a helyén, de be fog gyógyul, mint ahogy idővel talán Jessica halála felett érzett fájdalma is enyhülni fog. Nem volt illő ugyan, de Hanna közelebb húzta magához Izsákot, és fittyet hányva a téren összegyűlt sokaságra megcsókolta. Ahogy odasimult a férjéhez, érezte, hogy a testét forróság önti el, de oly módon, amihez nem sok köze volt a lenyugvó nap melegének. Érezte magán Izsák régen oly sima kezét, amely most kérges és tintafoltos volt. Hanna végigfuttatta ujjait férje bordáin. – Mint egy mosódeszka. Fel kell hagynom egy időre a munkámmal, hogy visszavarázsoljam a húst a csontjaidra. – És te? – felelte mosolyogva Izsák. – Te sem vagy igazán kövér. Összebújva üldögéltek a gyermekkel az ölükben, aki nyöszörögve kezdett tiltakozni a szorítás ellen. Széjjelebb húzódtak, de csak annyira, hogy Matteo kényelmesen elférjen. Kezük összekulcsolódva maradt, így hármasban egy tökéletes kört alkottak.

A szerző jegyzete

Először akkor jutott eszembe, hogy meg kellene írnom Hanna történetét, amikor Velencében csavarogtam. A sétám végeztével ettem egy correcto és hamantachen süteményt a zsidó Ghetto Nuovó-ban, Cannaregióban. Lenyűgözött, hogy ez a kis sziget mennyire hasonlít egy mozifilm díszleteire a campót három oldalról körülölelő, keskeny épületeivel, valamint nyitott terével, amelynek széles síkját csak egy kút törte meg. Az 1500-as években egyre több zsidó érkezett ide Észak-Európából, Spanyolországból és Portugáliából. Így az eredetileg sem nagy lakások még jobban összezsugorodtak, ahogy szűk lakóhelyiségekre osztották ókét, mint amikor egy tortát is egyre kisebb és kisebb szeletekre vágnak, ahogy egyre több és több váratlan vendég érkezik. A házakra egyre több emeletet húztak, míg végül a városi kormányzat engedélyezte a zsidóknak, hogy további két szigetre is terjeszkedhetnek – a Ghetto Vecchióra és a Ghetto Novissimóra. Miközben magam elé képzeltem, hogyan is telhettek itt a hétköznapok, azokra a nőkre gondoltam, akik ilyen zsúfolt körülmények között nevelték gyermekeiket. Gondolataim innen hamar eljutottak a bábaság intézményéhez, majd pedig a szülőfogó fogalmához. Ezután azt kellett kitalálnom, hogyan működhetett ez a fogó, és ki használta. Így született meg a Velencei bába ötlete. Élt valaha ilyen bába? Szeretném ezt hinni, bár kutatásaim során egyszer sem találtam utalást ilyen asszonyra. Ez kétségtelenül azért is van így, mert az asszonyok történelme, minden kitartásukkal és teljesítményükkel, a vízbe lett írva. Ha valakit érdekel a történelemnek ez a lenyűgöző korszaka, a mellékletben megtalálhatja azoknak az olvasmányos és érdekfeszítő könyveknek a listáját, amelyeket kutatásaim során használtam.

Szószedet Altanà: terasz vagy ülőhely a házak tetején. Arsenal: a velencei haditengerészet XII. században alapított hajógyára a Castellóban. Bahnacsesz: másnéven köpölyözés. Régi gyógyászati kezelés, amely során a test bizonyos pontjaira kifejtett szívóhatás segítségével serkentik a véráramlást, ezáltal csökkentik a fájdalmat, enyhítik a kimerültséget és erősítik az egészséget. Bastinado: vagy lábkorbácsolás. A testi fenyítés egy formája, amelynél a fenyített talpát verik például nádpálcával. Annak ellenére, hogy rendkívül fájdalmas, kevés külső nyomot hagy maga után. Bíretta: szögletes sapka három-négy csúccsal vagy szarvval. A tetejét olykor bojt díszíti. Borsella: üvegfúvók által használt fogó. Bucintoro: a dózse ünnepi hajója. Brachia: mértékegység, körülbelül egy ember felső karjának hossza válltól könyékig. Ca’: a casa vagy ház rövidítése. Calle: (tsz. calli) utca Campo: tér Caramusal: a XVI.-XIX. századig használt, gályához hasonló török kereskedő hajó négy vitorlával, és 900 tonna teher kapacitással. Cassone: tárolásra használt láda. Castello: Velence egyik kerülete (sestiere), ahol a hajójavító dokkok, hajóépítő műhelyek vannak. Csálláh: hagyományos sábáti kenyér. Cioppá : laza, testhezálló ruha. Gittadini: a velencei nemesek kiváltságos rendje. Conte: gróf Cortigiana: kurtizán Crochet: horog Dolmaszi: töltött étel, például a töltött paprika. Esecutori contro la bestemmia: Istenkáromlás és botrányos viselkedés elleni törvények. Fegato: máj. Felze: kabin a gondolán.

Fondaco: négyszög alapú, három emeletes, központi udvarral ellátott raktárépület. Az épület homlokzatának földszintjén Öt köríves árkád vesz közre egy oszlopos előcsarnokot, ahova ki szokták rakodni az árut. Fluyt: kifejezetten teherszállításra tervezett németalföldi vitorláshajó típus. Fondamenta: a csatornával párhuzamos utcák neve. Kivéve a Canal Grandénál és a lagúnánál, ahol az ilyen utcákat rivának nevezik. Forcòlo: a gondola evezővillája. Gesso: fehér színű festékkeverék, amelynek kötőanyagát krétából, gipszből, festőanyagból vagy ezek bármilyen összetételéből keverik. A festészetben alapozóként használják. Gój: nem zsidó. Hamantashen: (Haman fülei) Háromszögletű alakjáról nevezetes sült tészta, hagyományosan a zsidó purim ünnep alkalmával fogyasztják. Igen sokféle töltelékkel készíthetik, így például mákkal, aszalt szilvával, dióval, datolyával, barackkal, almával, befőttekkel vagy cseresznyével. Hóra: hagyományos zsidó tánc. Hüppe: házasságkötések alkalmával használt baldachin. Ikbál: a szultánnak azt a kedvelt feleségét jelenti, aki még nem lett anyává, és így a szultánasszony címét még nem viselheti. Jarmülke: zsidó férfiak által viselt fejfedő. A zsidó szokásjog ugyanis megköveteli – különösen imádság közben – a fej lefedését. Kiddus: szombat- és ünnepnapi áldás, mely az illető ünnep szentségéről és jelentőségéről szól. Kipa: lapos tányérsapka.. Kugel: tojásos tésztából vagy krumpliból készült egybesütött étel. Laissez-passer (szószerint „engedj át”): nemzetközi határok átlépésénél a személy biztonságát szavatoló úti okmány, menetlevél. Levatrice: bába Loghetto: kicsi, szűk lakószoba a velencei gettóban. Lokum: zselészerű, de annál sűrűbb, mézes jellegű, gyümölcsízű kis kockák porcukorba hempergetve. Marangona: a Szent-Márk téren álló nagyszerű harangtorony egyik harangja az öt közül. Mezüze: a zsidó házak ajtófélfájára erősített apró doboz, amely verseket tartalmaz Mózes könyvéből. Micvá: vallási kötelességből végrehajtott jó tett, jóindulatú cselekedet. Masallah: szó szerint „Allah akarata”. A szófordulatot akkor használják, amikor

valakit vagy valamit csodálnak, dicsőítenek, és azt a felismerést fejezi ki, hogy minden jó Istentől származik, és az ő áldása. Mikva: rituális fürdő. Morello: álarc típus. Niddá: a nő rituális tisztátalansága a menstruációs ciklus alatt, illetve utána, amely addig tart, amíg a nő el nem végzi a menstruáció után kötelezően előírt mikvát (rituális fürdést). Padiglione: függöny vagy baldachin egy ágyon. Parnassim dos Cautivos: Társaság a Rabok Kiszabadításáért Parrochia: egyházközség, parókia. Pelisse: ruhadarab, átmenet a női ruha és a kabát között. A bokáig érő öltözéket jellegzetesen nadrág felett viselik. Pészáh: a zsidó húsvét, amikor azt ünnepük, hogy Mózes kivezette a zsidókat Egyiptomból. Pianoterra: a velencei paloták földszintje. Ponté: híd Portego: a velencei otthonok hosszúkás, fogadóteremszerű helyisége, amely a ház elejétől a végéig ér. Purim: zsidó ünnep, amelynek során arról emlékeznek meg Eszter Könyvéből, hogyan menekült meg a zsidó nép a régi Perzsa Birodalomban Haman pusztításától. Putá: kurva Sestiere: Velence közigazgatási kerülete. Összesen hat van. Sábát: zsidó pihenőnap Sádáj: amulett, jószerencsét hozó varázstárgy. Sálom álejhem: Héber köszönő formula, szó szerinti jelentése: „Béke legyen veled.” A megfelelő válasz erre: „álejhem sálom,” azaz „veled legyen a béke.” Skapuláré: a szerzetesi ruha felett viselt vállfedő, leggyakrabban barna színű. Szeder: a zsidó húsvét kezdetét jelző rituális ünnepi lakoma. Scudo: (t.sz.: scudi) velencei pénzegység Scuola: iskola Súl: zsinagóga Sohet: rituális mészáros. Istenfélő zsidó, aki megfelelő engedéllyel és szakképzettséggel úgy öli meg az állatokat, hogy azok ne szenvedjenek. Sotoportego: épület alatt áthaladó utca. Strapado: kínzási forma, amely során az áldozat kezét először összekötik a háta mögött, aztán egy a csuklójára kötött kötéllel fellógatják a levegőbe, majd ledobják a magasból.

Tallisz: zsidó imasál Tefillin: imaszíjnak is nevezik. Imádság közben a testre szíjazott apró, fekete, bőr dobozok, amelyek a Tórából való versekkel teleírt pergamen tekercseket tartalmaznak. Traghetto: (t.sz.: traghetti) átkelőhajó Velencében. A csatorna kijelölt pontjainál a két part között utasokat szállító gondola. Veneziano: Velencében beszélt olasz nyelvjárás.

Table of Contents Első fejezet Második fejezet Harmadik fejezet Negyedik fejezet Ötödik fejezet Hatodik fejezet Hetedik fejezet Nyolcadik fejezet Kilencedik fejezet Tizedik fejezet Tizenegyedik fejezet Tizenkettedik fejezet Tizenharmadik fejezet Tizennegyedik fejezet Tizenötödik fejezet Tizenhatodik fejezet Tizenhetedik fejezet Tizennyolcadik fejezet Tizenkilencedik fejezet Huszadik fejezet Huszonegyedik fejezet Huszonkettedik fejezet Huszonharmadik fejezet Huszonnegyedik fejezet A szerző jegyzete Szószedet