A Tortenelem Segedtudomanyai Könyv Full

A TÖRTÉNELEM SEGÉDTUDOMÁNYAI

ELŐSZÓ A Magyar Történelmi Társulat igazgatóválasztmánya 1920 őszén elhatározta, hogy két részben megjelenteti a Magyar történettudomány kézikönyvét. A terv szerint a vállalkozás két részre oszlott, az első a Bevezetés a magyar történettudományba címet viselte volna. Ezt a munkát háromkötetesnek szánták, amelyek közül az első a történettudomány elméletét és forrásait volt hivatva tárgyalni, a második a történet segédtudományait, a harmadik a magyar történet résztudományait. A második rész a Magyar történelem kézikönyve címet kapta. (Hála a kijelölt két szerző kiválóságának, ez a mű is a téma többkötetes reprezentatív szintézisévé terebélyesedett.) Minthogy az egész vállalkozás tervezetét nyilvánosságra hozták, tudjuk, hogy a következő évtizedekben a kor vezető történészeivé vált historikusok csakúgy helyet kaptak a tervezett szerzői gárdában, mint azok, akik később kevésbé termékenynek bizonyultak, vagy halványabb tudományos teljesítményt nyújtottak. Maga a vállalkozás az elképzelt formában végül nem valósult meg. Hogy a népes szerzőgárda egyidejűleg dolgozhasson, illetve a munkával késedelmeskedők ne hátráltassák a mások által már megírt részek publikálását, az első rész három kötetét elkezdték fejezetenként megjelentetni. Így, bár végül a munka egésze torzóban maradt, főként az első két kötetből mégis több, önálló munkaként szintúgy haszonnal forgatható füzet is napvilágot látott. Az Osiris Kiadó úgy döntött, hogy az ezredfordulón megvalósítja ezt a régi tervet. A történettudomány az 1920-as évek óta természetesen hatalmasat fejlődött. Legkülönbözőbb részterületein hazánkban is számtalan publikáció jelent meg. Ezért a most induló régi-új vállalkozás nem, illetve csak részben követi az 1920-ban tervbe vett kézikönyv különböző szempontokat vegyítő felosztását. A legfontosabb különbség, hogy nem mutatjuk be az egyes korszakok, illetve térségek különböző forrásait. A közelmúltban született számos forráspublikáció a fontosabb kútfőinket elemző kísérő tanulmányokkal és jegyzetapparátussal már hozzáférhető, nemzeti történelmünk legjelentősebb (válogatott) forrásainak magyar nyelvű közlésére pedig az Osiris Kiadó külön sorozatot indított. Jelen vállalkozásunk egészében véve A történettudomány kézikönyve címet viseli, de elsődlegesen a magyar történelem műveléséhez szükséges ismeretanyagot tárja az olvasó elé. Szerzői természetesen tisztában vannak azzal, hogy a magyar horizont nem zárulhat le hazánk határainál, s a magyarság immár hosszú ideje európai népként éli meg a saját történelmét. Historikusaink elsődlegesen mindig a magyar történetet művelték, s ha természetszerűen figyelemmel voltak (és vannak) is földgolyónknak a modern korban látványosan bekövetkezett „szűkülésére”, az általuk feldolgozott kérdéskörök vizsgálatánál aligha tartották szem előtt a távoli régiók (például Indonézia vagy Dél-Afrika) történetének a speciális szempontjait. Lévén azonban Magyarország az európai keresztény kultúrkör része, a most induló vállalkozás mindhárom kötetének a szerzői az európai fejlődés egészét szem előtt tartva írták, illetve írják meg a gondjukra bízott fejezeteket. A jelen vállalkozást három kötetre tervezzük. Az olvasó által kézben tartott első kötet a történelem segédtudományait öleli fel. A második kötet a bizonyos elméleti kérdéseket tárgyaló és a források őrzésével foglalkozó társtudományokat (például levéltártan, muzeológia stb.) mutatja be, míg a harmadik kötetben azoknak a (jobb híján egyelőre részvagy rokontudományoknak nevezett) diszciplínáknak az ismertetésére számíthat az olvasó,

amelyek önmagukban is művelt tudományok, de eredményeik nem kis mértékben érdeklik a történettudomány művelőit is (például jogtörténet, irodalomtörténet stb.) * A történettudomány kézikönyve első kötetében a történelem segédtudományaival ismerkedhet meg az olvasó. Maga a „segédtudomány” megnevezés régóta erősen vitatott. A XVIII. századtól kezdték az akkori felfogás szerinti három fő tényezővel, az emberrel, a hellyel és az idővel foglalkozó három diszciplínát, a genealógiát, a geográfiát és a kronológiát a történelem segédtudományainak tekinteni. Az említett háromhoz azután további tudományszakok is csatlakoztak, de a hely és az idő kiemelése tartósnak bizonyult: a Charles Samaran irányításával 1960-ban készült Histoire et ses methodes (A történelem és módszerei) a történettudomány módszertanába ágyazva tárgyalja a történelem segédtudományait, de vizsgálódásai élére változatlanul a helyet és az időt állítja, miként az Ahasver Brandt nevével fémjelzett Werkzeug des Historikers (A történész munkaeszköze) újabb és újabb kiadásai is kitartottak a hagyományos felfogás és a „történelem segédtudományai” (vagy „történeti segédtudományok”) megnevezés mellett. I lazánkban a múlt évtized közepén született úttörő vállalkozás, amely Kállay István szerkesztésében a magyar történelem művelése szempontjából legfontosabb húsz ide vonható diszciplínát foglalta össze a szakemberek és az egyetemi hallgatók számára, szintén „A történelem segédtudományai” címet viselte (1985, második kiadás 1986). Minthogy más munkák is használják ezt (illetve az egyenértelmű „történelmi segédtudományok”) kifejezést (például Gárdonyi Albert: A történelmi segédtudományok története. Budapest, 1926; Magyar Történettudomány Kézikönyve. II. köt. 1. füzet; Muszka Erzsébet: A történelem és segédtudományai oktatása egyetemünkön, 1740-1848. Budapest, 1974; Fejezetek az Eötvös Lóránd Tudományegyetem történetéből. 1. stb.), mi is megőriztük ezt a hagyományos megnevezést annak ellenére, hogy - amint jól tudjuk - jó néhány problémát felvet. Mindenekelőtt kissé lekicsinylő „segéd” minősítéssel fémjelezni azokat a diszciplínákat, amelyek esetleg már több száz éves múltra tekintenek vissza, ennek megfelelően hatalmas szakirodalmuk van, önállósulva már régóta művelődéstörténetünk egy-egy fontos szektorát gondozzák, s művelőik teljesen megalapozott véleménye szerint sokkal „előkelőbb” megnevezésre tarthatnak igényt. Ráadásul a „segédtudomány” elnevezés bizonyos értelemben parttalan is. Amint a jelen munka egyéb segédtudományokat tárgyaló fejezetéből kitűnik, egyes esetekben a történettudománytól oly távol álló szakterületek is (például az atomfizika) fontos segítséget tudnak nyújtani a történelemtudománynak vagy valamely résztudománynak (például a régészetnek), amelyek kutatói távolról sem a történelem segítségét tűzték ki célul, amikor szaktudományuk művelésébe fogtak. Ahogyan a gyilkos után nyomozó detektív a legkülönbözőbb típusú (és így gyakorlatilag rendszerbe foglalhatatlan) nyomok, bűnjelek segítségét veszi igénybe munkájában, adandó alkalommal egész „távoli” tudományok is segíthetnek a történésznek (ha mondjuk egy gleccser alján több száz vagy több ezer éve jégbe fagyott hullát, annak öltözékét, szerszámait kutatja). Így a „segédtudomány” műszó valóban parttalanná válik, hiszen esetenként minden tudomány lehet valamely másik tudomány segédtudománya. Persze a jelen kötetben értelemszerűen csak azokat a segédtudományokat tárgyaljuk, amelyek a leggyakrabban szerepelnek a historikust segítő szerepkörben, s tisztában vagyunk az általunk választott szakszó nem kifogástalan voltával. Ráadásul a kötetünkben tárgyalt segédtudományok közül nem egy van, amelyek ugyanilyen joggal besorolhatók lennének a történelem társ-, rész- vagy rokontudományai megnevezés alá is. Aligha véletlen, hogy a történeti segédtudományról szóló jelen kötetünk szerzői közt is van olyan, aki témája tárgyalása során hangot ad annak a felfogásának, hogy az általa feldolgozott diszciplína nem segédtudomány. (A szerkesztés során tiszteletben tartottuk és változatlan formában közöljük az erről szóló fejtegetést.)

A „segédtudomány” megnevezést lekicsinylőnek vagy más okok miatt számukra el nem fogadhatónak tartó kutatók megpróbáltak más szakszavakat keresni e diszciplínák megnevezésre. Wilhelm Bauer csak a paleográfiát és a kronológiát tekintette segédtudománynak, a többi ide vonható diszciplína megnevezésre a „forrástudomány” (Quellenwissenschaft) kifejezést honosította meg. A forrástudomány szakszó meghonosításával hazánkban is kísérleteztek, a Levéltári Közlemények tudományos folyóirat évenként közölt bibliográfiájában régóta alkalmazza. Használata azonban legalább annyi problémát vet fel, mint a hagyományos megnevezés, hiszen az egész történettudomány a források elemzésén áll vagy bukik, azaz az egész történettudomány forrástudomány. Ha pedig abban az értelemben próbáljuk felfogni a „forrástudomány” megnevezést, hogy ez a diszciplína az egyes forrásokat nem a történelmi múlt megismerésében játszott szerepük oldaláról, azaz bizonyos történelemtől „elzárt” szerepkörben próbálja vizsgálni, zsákutcába jutunk, hiszen az egyes források nem elemezhetők sikerrel, ha elzárjuk őket attól a kortól, amelyben keletkeztek. Hiszen nemegyszer az a feladata a kutatónak, hogy meghatározza valamely forrás létrejöttének az idejét. Mindezeken túlmenően több olyan segédtudomány van, amely elsődlegesen nem a forrásokat vizsgálja. A már Bauernél is kiemelt kronológia az időszámítást kutatja, a genealógia vizsgálatának a középpontjában a koició (azaz a két különböző nemű személy közti, utódok létrehozását eredményező kapcsolat) felderítése áll, miként a nyelvtudományi vizsgálatok is elsősorban a beszélt (történeti nyelvészet esetében az egykor beszélt) nyelv szabályszerűségeinek a feltárására vonatkoznak. A forrástudomány megnevezése mellett (főleg a tudományszervezés során) megpróbálták a segédtudományokra a természettudományokban nagyobb sikerrel használt alaptudomány megnevezést is alkalmazni. A történelmi szakirodalomban azonban ez sem honosodott meg. Ennek megfelelően tudomásul vesszük ugyan, hogy egyesek más megnevezésekkel kísérleteznek, a magunk részéről mégis megmaradunk az Európa vezető országaiban mindenütt meghonosodott és használatos, s hazai tudományosságunkban is már régóta gyökeret vert történeti segédtudományok megnevezés mellett. Amint már utaltunk rá, még két évtizede sincs, hogy a Kállay István szerkesztésében összeállított történeti segédtudományi kézikönyv megjelent. A nem nagy időbeli távolságból következik, hogy jelen kötetünk szerzőgárdája nagyrészt azonos az 1980-as évek közepén napvilágot látott kötetével, sőt a mindkét helyen szereplő szerzők többsége nemrég megírt munkáját fejlesztette természetszerűen tovább kötetünk számára. A „megcélzott” olvasóközönség is nagyjából hasonló, hiszen a tudomány művelői mellett érdeklődőként most is elsősorban az egyetemi hallgatók egyre népesebb táborára számítunk. Figyelemmel az azóta eltelt időszak fejlődésére, az 1980-as évek közepén közölt segédtudományok sorát a prozopográfiával, a történeti ökológiával, az irattannal és a filológiával bővítettük, míg néhány a történelmi múlt megismerése szempontjából kevésbé fontosnak ítélt, az 1985-ös és 1986-os kiadásban önálló fejezetet (és így természetesen részletesebb kifejtést) kapott segédtudományt rövidebben összefoglalva az egyéb segédtudományok sorában mutatunk be. Így a falerisztika (kitüntetéstan) és a vexillológia (zászlótan) iránt behatóbban érdeklődőknek azt javasoljuk, hogy a Kállay István szerkesztésében az 1980-as évek közepén megjelent A történelem segédtudományai kötetet lapozzák fel. A segédtudományok bemutatását az ember-hely-idő hagyományos felosztást követve a genealógiával kezdjük. Ezt követi az archontológia, prozopográfia és a történeti ikonográfia. A tájat, a környezetet felmérő történeti ökológia, történeti földrajz után az idővel, időszámítással foglalkozó kronológia következik. Ezt követi az írással, illetve a különböző anyagokra írt írásokkal foglalkozó paleográfia és epigráfia, valamint az írások anyagát kutató papirológia, majd a különböző történeti forrástípusokat elemző többi segédtudomány.

Miként a kötetben taglalt tudományok köre, a munkánkban használt terminológia, a közölt segédtudományok tárgyalási sorrendje is a lehetséges számos megoldás egyike, s mint ilyen, vitatható. A lényeg azonban mindenképpen az, hogy az érdeklődő kutatók, egyetemi hallgatók egy használható kézikönyv első kötetét vehetik most kézhez, s e kötetet hamarosan két újabb követi, amelyekben további tudományok kutatási eredményei lesznek röviden, tömören megfogalmazva olvashatók. Lectori salutem! A szerkesztő Pandula Attila GENEALÓGIA A genealógia, azaz eredet- vagy származástan (családtörténet) a családfák kutatásának tudománya. Az emberek közötti leszármazáson alapuló rokonsági kapcsolatokkal foglalkozó, az egész társadalmat átfogó klasszikus történelmi segédtudomány. A genealógiai ismeretek, a hagyományok számontartása, felhasználása ősi időkre nyúlik vissza. Különféle vallásokban fontos a genealógia alkalmazása. A mitológiában ugyancsak találkozhatunk ezzel a témával. Ősei mindenkinek vannak. Mindig fontosak voltak a vélt - illetve valós - ősök, a tőlük való származás felkutatása, bemutatása. Kezdetben elsődlegesen uralkodók, illetve az előkelők családi kapcsolatait rögzítették. Ez később egyre általánosabb lett. A genealógia együtt fejlődött a társadalommal, alkalmazkodott az egyes osztályok, rétegek mozgásához. Tudományos művelés mellett a genealógia sokszor gyakorlati – „alkalmazott tudomány” jellegű is volt. Legtöbbször az öröklési jog praktikumában alkalmazták a genealógiát. A genealógiát sokszor kizárólag a nemesség kutatásával azonosították, s mint olyant öncélúnak minősítették. Emiatt azután egyes radikális társadalmi változások nyomán erőteljesen a háttérbe is szorították művelését, illetve szükségtelen, „áltudományos” jellegét hangsúlyozták Bár sokszor valóban a nemességvizsgálata volt előtérben, s a genealógiát káros irányzatok is felhasználták, nem szabad elfeledkeznünk a polgárság, az értelmiség, sőt a parasztság vagy a munkásság genealógiájának elemzéséről sem. A birtoktörténeti-helytörténeti kutatásoknál elengedhetetlen a genealógia alkalmazása. Tágabb értelmezésben mindenképpen idetartoznak a történelmi biográfiák, illetve a tágabbszűkebb társadalomtörténeti kutatási eredmények is. A genealógiát sokszor, sokféleképpen fogták fel a különböző szakemberek; jelenleg is többféle megközelítése ismeretes. Így a klasszikus felfogás mellett beszélhetünk például történeti irányzatról, orvosi (orvosgenetikai) irányzatról de előfordul a kérdés néprajzi (etnográfiai) jellegű vizsgálata is. Nem érdektelen megemlíteni hogy a genealógia bázisán fejlődtek ki az elmúlt évtizedekben olyan fontos tudományágak, mint a történeti demográfia, illetve a történeti szociológia. Hangsúlyozandó, hogy a genealógia az utóbbi években egyre inkább megújuló, a modern tudományos elvárásoknak megfelelően átalakuló, széles körben felhasznál tudománnyá vált. Művelése, az iránta megnyilvánuló érdeklődés a korábbi évtizedek visszaesése után igen elterjedtnek, széles körűnek mondható. Többé-kevésbé magas szinten foglalkoznak a témakörrel világszerte. A kedvtelésként művelt családtörténeti kutatás nemzetközi összehasonlításban is számottevően elterjedt.

Az egyes törzsek, később népek vezetői, uralkodói már az ősi időkben is sokszor keresték eredetüket a mitológiában, vallásban. Ez szolgálta uralkodói (dinasztikus) igényeik alátámasztását, illetve tekintélyük növelését. Az ókori görögöknél az ősatya állt a középpontban. Gyakori volt, hogy az előkelők magukat héroszoktól származtatták, őseiket a trójai háborúig vezették vissza. Az időről időre előtérbe kerülő egyes új személyiségek, családok igyekeztek a hagyományos uralkodó osztály családi eredetéhez hasonló méltó származást kreálni. A rómaiak őseik különféle érdemeit átvitték az egész nemzetségre. Síremlékeik különböző feliratain nagy számban maradtak fenn genealógiai adatok. Itt már jelentkezett a polgári genealógia is. A római polgárok- különösen a patríciusok- sokáig csak egymás közt házasodtak, mást, idegent nem engedtek maguk közé. Az egyenjogúság elnyerése után az addigi kívülállók nem tudták hosszú nemzedéksorokkal dokumentálni származásukat. Emiatt genealógiai hamisítványokat készítettek. A görög kultúra hatására a rómaiaknál is divatos lett a mitológiai ősök keresése. Augustus császár tiltotta meg a vérrokonok házasságkötését. Az ókori római genealógiai viszonyokra igen jellemző volt az örökbefogadás (sokszor teljesen más családokból származóké is). Az örökbefogadottak átvették az örökbefogadók őseit. Gyakori volt a valódi, illetve az örökbefogadott személyek közös nyilvántartása. A leszármazási táblák ősének a római scala (stemma) tekintendő, amely kereszt alakú volt, s a vizsgált személyt középen ábrázolták. A germán népeknél mindig a vérrokonságon alapuló genealógia volt a középpontban. A család korai ábrázolása az emberi test formájában történt, s a leszármazókat a testrészek szerint nevezték. Így például „Busen” az egyenes ági rokon, „Magen” az oldalági rokonok megjelenítésénél. Egyes germán néptörzsek (gótok, burgundok, angolszászok) vonatkozásában már az V-VI. századból ismertesek használható genealógiai források. A genealógia gyakorlati alkalmazása körébe tartozott az ősbizonyítás, illetve őspróba, mivel ez a hűbériség viszonyai között, de a lovagi tornákon is sokszor kapott szerepet. A nemességet utánzandó a késő középkortól gyakori volt a polgári ősigazolás, melyet a városokban ipar tanulásához, polgárjog elnyeréséhez stb. követeltek meg. A genealógia fejlődése Európa különböző országaiban a reneszánsz idején indult meg. Érdekesség, hogy az egyetemeken történő oktatása a későbbiekben is mind a bölcsész, mind pedig a jogi fakultásokon egyaránt elterjedt (ez utóbbi esetekben az általános gyakorlati felhasználásra tekintettel). A XVI. századtól kezdődően publikálnak különféle nyelveken kezdetben elsősorban latinul-genealógiai műveket. Legelőször az uralkodóházak, később pedig a főnemesség, nemesség, sőt a polgárság-értelmiség családtörténetéről is. Áttekintve a genealógiai szakirodalmat, hagyományosan jól elkülönülnek az angol, francia, illetve német nyelven (az adott nyelvterületeken) kiadott genealógiai munkák. Ezek hatása a későbbiekben is nyomon követhető az egyes államokban kialakuló genealógiai irodalomban. Magyarországon mindvégig a német nyelvterület genealógiai irodalmának túlsúlya dominált, a többi terület eredményei kevésbé. Az újkori német genealógia első nagy egyénisége Suntheim (1440-1513), aki a Babenbergek és a Habsburgok leszármazását kutatta. Az első, aki a genealógiát és a köztörténetet összekapcsolta, Reiner Reiceccius von Steinheim professzor volt. Az első elméleti genealógia szerzője Rudolf Telgmann volt (Ahnenzahl, deren Ursprung, wie auch vormaligen und heutigen Nutzen [1733 ]). Fontos genealógus volt Johann Christoph Gatterer (1727-1799). Fő műve: Abris der Genealogie (1788). A XVIII-XIX. század fordulóján a genealógia láthatóan háttérbe szorult. Ismételt fellendülése az 1820-as évektől kezdődött. A széles körben publikált szakirodalomból kiemelkedők a

korban kiadott genealógiai lexikon- (kézikönyv-) sorozatok, életrajzi lexikonok (például Adelslexikon, 1822; Adels-Schemetismus 1824; Heinrich Kuetsche: Neues allgemeines Deutsches Adels-Lexicon. I-IX. 1824; Constant Wurzbach: Biographisches Lexikon des Kaisertums Österreich, 1856-1889). 1764-től kezdődően jelent meg folyamatosan, egyre kiterjedtebb tematikát felölelően és terjedelemben egy alapvető kézikönyvsorozat, az úgynevezett Gothai almanach, amely utódkiadvány-sorozat formájában napjainkban is él. A XIX. század második felétől újra felvirágzott a genealógia művelése. A kor igen jellegzetes szakmai szervezetei a Berlinben 1869-ben létrehozott Herold és az 1870-ben Bécsben életre hívott Adler heraldikai és genealógiai társaságok. A tárgykör magas színvonalú művelése, publikációs tevékenység stb. terén napjainkig sok köszönhető ezeknek az ezt követően más országokban is mintának tekintett szervezeteknek. 1898-ban jelent meg Ottokar Lorenz alapvető kézikönyve (Lehrbuch der gesamten wissenschaftlichen Genealogie). Forst Bataglia 1948-ban adta ki Wissenschaftliche Genealogie című könyvét. Eckhart Henning és Wolfgang Ribbe 1972-ben jelentetett meg e tárgykörben alapvető kézikönyvet (Handbuch der Genealogie). A XX, században a történeti segédtudományok (így elsősorban a genealógia és a heraldika) tárgykörének továbbfejlesztése, új irányzatok előtérbe kerülése, a módszertan alakulása stb. területén fontos szerepe van az 1929 óta (Barcelona) kétévente megtartott nemzetközi heraldikai és genealógiai kongresszusnak. Az itt elhangzott előadások általában kötetben is megjelennek. (A 19. kongresszust 1990-ben Magyarországon, Keszthelyen tartották.) Az 1998-as kongresszust Luxemburgban rendezték meg. Nem érdektelen megjegyezni, hogy Közép-Európa más területein is művelték a genealógiát. Különösen a cseh és a lengyel genealógia tekint vissza nagy múltra. Az utóbbi években Szlovákiában is szélesebb körben foglalkoznak ezzel a történeti segédtudománnyal. Kívánatos lenne, ha ezen országok kutatási eredményei - melyek magyar vonatkozásúak is nálunk is ismertebbek lennének. A MAGYAR GENEALÓGIÁRÓL Magyarországon az első nyomtatott genealógiai jellegű munka Budai Ézsaiás lexikona. A XVII. századra jellemzőek az egyes főúri családokról kiadott idealizált családtörténetek (például Tropheum Nobilissimae Antiquissimae Domus Estorasianae, 1700). AXVIIL század elején megemlítendő Mikola László tevékenysége (például Historia genealogico Transylvaniae, 1731). AXVIIL század utolsó harmadában jelentek meg olyan genealógiai művek Magyarországon, amelyek adatait már a későbbi szerzők is hasznosították (például Wagner Károly: Collectanea genealogica-historica Familiarium Hungariae, 1778; Lehoczky András: Stemmatographia nobilium familiarum Regni Hungariae, 1796-1798). A XIX. század első felében viszonylag kis számban jelentek meg Magyarországon genealógiai munkák (például Kayser Mihály: Compendium historiae familiae Máriássy.. . 1803; Kubinyi Péter: Genealogia familia de Felső Kubin, 1814). A korban meginduló helytörténeti szakirodalomban is több jeles genealógiai vonatkozású kötet jelent meg (például Mocsáry Antal: Nemes Nógrád vármegyének Históriai, Geographiai és Statistikai Esmertetése. I-IV. 1820-1826). Napjainkig használatos alapvető családtörténeti kézikönyvsorozat szerzője volt Nagy Iván (1824-1898) a mintegy 12 000 nemesi családot érintő, 108 ősnemzetségre összpontosító

könyvével (Magyarország családi czimerekkel és nemzedékrendi táblákkal, I-XIII. 18571868). A XIX. század második felétől kezdődően tömegesen jelentek meg genealógiai művek Magyarországon. Ezek között megtalálhatók megyei nemességet feldolgozó regionális kötetek is. Előfordulnak egyes családok történetét bemutató munkák, a tárgykörbe tartozó okmánytárak A kiadott anyag színvonala egyenetlen: a kötetek egy része nagyon magas nívójú tudományos monográfia, más részük-talán többségük-kisebb értékű, alacsonyabb színvonalú. Ebben a körben nem ritkák az egyes családtagok által összeállított, erősen elfogult kiadványok sem. A korabeli szakirodalom döntő része a nemességgel foglalkozik, jóval kisebb számban jelentek meg más társadalmi osztályokra- így elsősorban a polgárságra-vonatkozó publikációk. A szakirodalomnak ez a csoportja természetesen az egykori ország területeinek családjaira vonatkozik. Az ezekben a kötetekben feldolgozott forrásanyag azóta-sajnos nagyrészt elpusztult, illetve alig-alig elérhető, kutatható (például Éble Gábor különböző munkái a Károlyi családról; Görgey Albert: A toporczi és görgői Görgey nemzetség, 1909; Szabó László: A sárvár -felsővidéki gr. Széchenyi-család története. I-111.1911-1926; Vajda Emil [szerk.]: A vargyasi Dániel család .. . 1894; Zarándi A. Gáspár: Huba vére, Szemere, 1910). 1883-ban alakult meg a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság, amely ugyanettől az évtől kezdődően adta ki a történelem segédtudományai tárgykörben alapvető, egyik fő témájaként genealógiát közlő Turult. (1950-ben megszűnt. Mindkettőnek jelentős szerepjutott a témakör magyarországi művelésében. E vonatkozásban talán leginkább Fejérpataky László, illetve Áldásy Antal nevei emelhetők ki. További fontos szakfolyóiratok voltak a korban a „Nagy Iván” Családtörténeti Értesítő (Budapest, 1899-1901), illetve a Genealógiai Füzetek (Kolozsvár, 1903-1912). Az adott időszakban megjelent segédkönyvek közül kiemelendő Illésy János - Petkó Béla: A királyi könyvek, 1895. A családtörténeti kutatásnál is fontos segédkönyv több korabeli lexikon (például Szinyei József. Magyar írók élete és munkái. I-XIV- 1891-1914). 1888-tól jelent meg a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság Magyar Nemzetségi Zsebkönyve (Főrangú), 1905-től Nemesek része. Nagy Iván munkája folytatásának tekinthető az ugyancsak napjainkig alapvető kézikönyvként használt Kempelen Béla (1874-1952) Magyar nemes családok című könyvsorozata (I-XI. 1911-1932). Nem javította megfelelően Nagy hibáit, de a nála is közölt családokat részben továbbvezette. Jelentősen megnövelte viszont a közölt családok számát; ez mintegy 40 000. A két világháború közötti időszakban folytatódott (talán esetenként a korábbinál alacsonyabb színvonalon) a családtörténeti publikációk kiadása. Daróczy Zoltán jelentette meg A nemesi évkönyvet (I-XIII. 1923-1935). Kempelen Béla több fontos munkát adott ki ebben az időszakban (Magyar főrangú családok, 1931; Magyarországi zsidó és zsidó eredetű családok. I-III. 1937-1939; Nemes családok, polgárcsaládok, 1940). Gergő József segédkönyveket publikált (A m. kir. Belügyminiszter által igazolt nemesek, 1938; A királyi könyvek, 1940). Az ebben a korban kiadott szakfolyóirat a Magyar Családtörténeti Szemle (Budapest, 19351944). Bár a korszakban kiadott művek döntő része a nemességgel foglalkozott, felvetődött más társadalmi osztályok családtörténetének a feldolgozása is, például Szentpétery Imre (1878-1950) ilyen irányú munkássága. Esetenként publikáltak a parasztság genealógiájával kapcsolatos írásokat is. Az 1940-es években pedig a korábban szinte egyedüli, klasszikus felfogás mellett felmerültek egyes korszerű genealógiai felfogások, így például orvostudományi vonatkozásúak is.

A második világháború után rövid ideig még tartott az egyes korszerű családtörténeti kutatási irányok felé fordulás. Szentpétery Imre a parasztcsaládok kutatásának előtérbe állítására tett kísérletet, és megjelent Juhász Lászlónak (Családfa, 1946) az adott időszakban igen korszerű összeállítása, nemsokára azonban bekövetkezett a genealógia (illetve más történeti segédtudományok) erőteljes visszafejlesztése Magyarországon. Mindebben nyilvánulóan szerepe volt a genealógia bizonyos kompromittáltságának a korábbi származásigazolások miatt, illetve annak, hogy a radikális társadalmi változások során a családtörténetben csak a letűnt uralkodó osztályokkal foglalkozó, megtartásra érdemtelen, retrográd tudományt láttak. Nem sikerült fenntartani a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaságot, s a Turult sem. Ezeket 1950-ben szüntették meg. Érdekes módon a családtörténet művelésének egyfajta folytonosságát a levéltárakba került családi archívumok rendezésekor elkészített levéltári repertóriumok jelentették (Például Pap Gáborné: A Bethlen család levéltára, 1979; Zimányi Vera: A herceg Battyhyány család levéltára, 1962.) Bizonyos folyamatosságot jelentettek a szocialista korszakban egyes középkorral foglalkozó történészek, így Füredi Erik, Kubinyi András jelentős genealógia vonatkozású publikációi. Házi Jenő a polgárság vizsgálata területén adott ki fontos műveket. A genealógiai merev elutasítása idővel enyhült. Az 1970-es évektől kezdődően már szélesebb körben szerepeltek idetartozó témák konferenciákon, jelentek meg különböző publikációk, elsősorban helytörténeti vonatkozásokban közölt genealógiákkal. 1983-ban sikerült újra létrehozni a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaságot. E vonatkozásban, illetve a témakör ismételt előtérbe állítása, támogatása terén alapvető szerepe volt Kállay Istvánnak Az 1980-as évek második felétől kezdődően ismételten megindult Magyarországon a genealógiai munkák publikálása, illetve a szélesebb kutatómunka. 1992-ben újraindult a Turul. A GENEALÓGIA ÉS MÁS TÖRTÉNELMI SEGÉDTUDOMÁNYOK A genealógia nagyon sok esetben kapcsolódik más történelmi segédtudományokhoz (rokontudományokhoz). Adott esetben nem is mindig választhatók teljesen szét az azonos forrásokat, egymás módszereit, eredményeit hasznosító, nem ritkán egymásból kifejlődött tudományterületek E tárgykörben is eredményes lehet a komplexitásra törekvés. A genealógia a következő segédtudományokkal (rokon tudományokkal) van szoros kapcsolatban: történeti földrajz, kronológia, diplomatika, paleográfia, heraldika, falerisztika, numizmatika, archontológia, történeti statisztika, történeti demográfia, kormányzattörténet (jogtörténet), onomasztika, történelmi metrológia, pszichografológia, epigráfia, etnográfia, történeti ikonográfia. A GENEALÓGIA FORRÁSAI A genealógia forrása lehet minden anyag, amely leszármazás bizonyítására alkalmas adatokat tartalmaz. Ez igen sokrétű, széles forrásbázis. A következő főbb csoportjai említhetőek: I. szájhagyomány, II. írott forrásanyag, III. nyomtatott források, IV. epigráfiai emlékek,

V. funerális emlékek, VI. tárgyi emlékek, VII. történeti ikonográfiai emlékek. I. A szájhagyomány. Általában a nagyszülőkig terjed, azon túl rendkívül bizonytalan forrásfajta. Különösen fontos lehet a polgári, paraszti, munkás genealógiai kutatások kiindulásánál. II. Az írott forrásanyag rendkívül sokrétű, összességében s az egyes társadalmi csoportok vonatkozásában egyaránt. Az elbeszélő történeti források általában uralkodóházak, illetve a legjelentősebb történelmi családok genealógiájával kapcsolatos adatokat tartalmaznak. Az önéletrajz, az emlékirat általában igen szubjektív műfaj. Gyakori a saját szerep kedvezőbb színben való bemutatása, s így esetenként torzít. Sokszor politikai, illetve más tényezők hatása figyelhető meg benne. Ez természetesen a vonatkozó genealógiai részletekre is igaz. E csoportba tartozó források viszont tartalmazhatnak egy sor más helyen nem rögzített, családtörténeti vonatkozású, értékes adatot is. A halotti beszédek (laudatio, Lobpredigt), sajátos irodalmi műfaj. Általános, hogy a halott erényeit emelik ki, személyét a valóságosnál kedvezőbb színben tüntetik fel. Rögzíthetnek azonban számos másképpen nem dokumentálható genealógiai adatot is. Egyházi anyakönyvek a legáltalánosabban használt genealógiai források Vezetésüket a katolikus egyházban a tridenti egyetemes zsinat (1545-1564) rendelte el kötelező erővel. Magyarország vonatkozásában többé-kevésbé folyamatos anyakönyvi sorozatok csak a XVII. század vége, XVIII. század eleje közötti idők óta maradtak fenn. Általában születési, házassági, halotti anyakönyveket vezettek a római-, a görög katolikus, a református, az evangélikus, görögkeleti, az izraelita, baptista, a nazarénus, unitárius egyházak. Az anyakönyvek az egész társadalom vonatkozásában tartalmaznak alapvető genealógiai adatokat. Magyarországon 1894-től van állami anyakönyvezés. Az anyakönyvek sajátos változatai az egyetemi, iskolai stb. anyakönyvek. Fontosak lehetnek az anyakönyvi másolatok is. Családi feljegyzések. Így családi krónikák, születési, eljegyzési, házassági, halálozási adatokkal, hasonló bejegyzések Bibliák, régi könyvek szennylapjain. A társadalom alsóbb rétegeit tekintve is fontos a forráscsoport. Geneológiai táblázatok. A legrégibb ilyen jellegű anyagok a XV- XVI. századból maradtak fenn. Elsősorban a nemességvonatkozásában fontos forrás, de nagy számban ismeretesek polgári és paraszti genealógiai táblázatok. Ez utóbbiak leginkább öröklési ügyek dokumentumaiként születtek. Címerkérő folyamodvány, címereslevél. A nemesség genealógiai kutatásának forrásai. Megyei nemességigazolási iratok. Házasságkötéssel kapcsolatban keletkezett iratok, például eljegyzési, házassági szerződések, móringlevelek, házassági akadály alól mentesítő (egyházi, állami) iratok. Ilyen jellegű dokumentumok a társadalom egésze vonatkozásában ismeretesek. Örökléssel kapcsolatos iratok, például végrendeletek, hagyatéki jegyzőkönyvek. A jobbágyságkutatása szempontjából is fontos forráscsoport. Bírósági (peres) iratok. Elsősorban birtok, hagyatéki, gyámsági, bontó perekben mindig csatoltak őstáblázatokat. A jobbágyságvonatkozásában is gazdag idetartozó anyag maradt fenn. Névváltoztatási (névmagyarosítási) iratok. Az egész társadalomra kiterjedő forráscsoport a XIX. század közepétől a XX. század közepéig tartó időszakból. Genealógiai szempontból igen fontos - adott esetben a kutatást egyáltalán továbbvivő - forráscsoport.

Összeírások. Sokrétű, különösen a regionális, helyi stb. névanyagvizsgálata szempontjából fontos forrásfajta. Említhetők például a nemesi összeírások, adóösszeírások. Ez utóbbiak az adózó népesség (jobbágyság) genealógiai kutatásának fontos anyaga. Katonai források. Katonai minősítések, törzskönyvek, kitüntetési ügyek, állítási jegyzékek, ezrednévsorok, katonai kaució, árvaügy stb. A katonatisztek, illetve a katonaviselt személyek széles körének kutatásához felhasználható forráscsoport. Polgár jegyzékek, polgárkönyvek. A városi polgárság kutatásának alapvető forrásai. Céhes nyilvántartások, így céhtagok felvétele, összeírása, jegyzékei. A városi polgárság, illetve iparosok családtörténeti vonatkozásainak forrásanyaga. Gazdasági szervek iratai, például törzslapok, névsorok, fizetési jegyzékek, pénztári naplók. Elsősorban munkás genealógiák készítésénél felhasználható források Személyi jellegű iratok: igazolványok, tagsági könyvek, bizonyítványok, diploma, index, útlevél; munkakönyv, cselédkönyv. Az egész társadalomra jellemző, két-három nemzedékig a családoknál is fellelhető, genealógiai kutatás kiindulásához igen jól felhasználható dokumentumok. Orvosi jellegű iratok, mondjuk betegekkel kapcsolatban keletkezett iratok, kórházi zárójelentések. Kitüntetésekkel kapcsolatos iratok. Például felterjesztések, adománylevelek, viselési engedélyek stb. Telekkönyvek. A feudalizmus korában léteztek városi és uradalmi telekkönyvek, általánosan azonban 1855-től, az állami telekkönyv bevezetésétől használták. Igen fontos lehet a névanyag, illetve az ingatlanok birtokosai változásainak vizsgálatakor. Rendőri jelentkezési regiszterek, címjegyzékek. Elsősorban a városi lakosság genealógiája kutatásához használhatók fel. Genealógusok, illetve genealógiával hivatásszerűen foglalkozó irodák (vállalkozások) irathagyatékai-, anyaggyűjtései sokrétű anyagokat tartalmaznak különösen a nemességet és a polgárságot illetően. III. Nyomtatott források. Elsősorban aprónyomtatványok. Így születési, keresztelési, eljegyzési, házassági, gyászjelentések. Halotti beszédek. Évfordulókra, névnapokra, érettségire, diplomaosztásra stb. vonatkozó meghívók. (Nyomtatásban megjelentetett) birtok, gyámsági, öröklési perek Névjegyek. IV. Epigráfiai emlékek. A régebbi korokban, de az újabb időkben is szokásos különféle épületeken feliratok, emléktáblák stb. elhelyezése. Közöttük gyakoriak a személyre szóló, évszámos feliratok. Sokszor vonatkoznak e feliratok építtetőre, átalakítóra, tulajdonosra stb. Ezek genealógiai szempontból fontos adatokat hordozhatnak, elsősorban az uralkodóházak, a nemesség, polgárság, de akár a parasztság szempontjából is. Ilyenek találhatók például templomokban (emléktáblák, domborművek, feliratok, pasztofóriumok stb.), várakon, városi erődítményeken, kastélyokon, udvarházakon, polgárházakon, palotákon, parasztházakon stb. V. Funerális emlékek. Síremlékek, sírkövek (epitáfiumok, epitáfiumcímerek) stb. Egészen a XX. századig gyakoriak ezen az emlékcsoporton a genealógiai adatok sokaságát tartalmazó hosszabb feliratok. Ide sorolandók még a halotti címerek, halotti zászlók is. (Ezek nagy része is genealógiai adatokat tartalmazó feliratokkal van ellátva.)

VI. Tárgyi emlékek. A legkülönbözőbb tárgytípusok hordozhatnak genealógiai vonatkozású adatokat. A készíttetőre, a tulajdonosra, a megajándékozottra stb. vonatkozó feliratok (évszámok, címerek) megtalálhatók például fegyvereken, egyházi kegytárgyakon, használati eszközökön, műszereken, órákon, bútorokon, emléktárgyakon. VII. Történeti ikonográfiai emlékek. Ezek sorában a legkülönbözőbb technikával készült művészi alkotások említhetők (festmények, falfestmények, grafikai, sokszorosított grafikai, szobrászati, numizmatikai, iparművészeti stb. alkotások). Genealógiai vonatkozása leginkább a portréknak (csoportképeknek) van. A fénykép az egész társadalomra nézve létező fontos genealógiai forrás. A genealógiai kutatás adott esetben nem nélkülözheti filmfelvételek felhasználását sem. GENEALÓGIAI ALAPFOGALMAK Ős (avus, Ahn) a régen élt felmenő rokon, akitől valaki vagy valamely család származik Nemzetség (gens) az egy közös őstől származó, azonos nevű ivadékok sora. A legkorábbi időkben a közös anyától való leszármazás, a későbbi társadalmi fejlődés során a közös apától való leszármazás számított. Család (familia) apából, anyából és gyermekekből álló társadalmi közösség. Gyakran használatos a magyar genealógiai gyakorlatban a nemzetség helyett. (Például családülés.) A családülés (concursus familiaes, Familientag) a felnőtt férfi család-(nemzetség)tagok gyűlése a közös dolgok intézésére. Nemzedék (generáció) az egy időben élő, megközelítően azonos korú emberek összessége. Az egymást felváltó utódok (életének) időszaka. Íz a nemzedéken belül, az ugyanazon leszármazási ágon szereplő nemzedék (így harmadíz, negyedíz). Ág (linea, Linie) leszármazási vonalat jelent (például anyai, apai, férfi, női, oldal-, ifjabb stb.). Cognomen. Mellékelnevezés. Egy családon belül az ágak szerinti megkülönböztetést, hasonnevű családok esetében a különböző származást jelöli. Olykor örökletessé is válható formát nyert. Váltakozó használat tette indokolttá az alias (kettős vagy ingadozó névhasználat esetén a vagylagosság kifejezése) aliter (másként) kötéssel történő kettős jelölést. Koició (coitio, Koition) két különböző nemű személy közötti kapcsolat, utódok létrehozása céljából. Filiáció (filiatio, Kindschaft) két egymástól származó személy között fennálló viszony. Agnáció (agnatio, Agnation) közös ősatyától leszármaztatott, férfi ágú vérrokonság. Jelentős szerepe volt az öröklési jogban. Megkülönböztettek elsőszülött fiút (primogenitura), a család legidősebb férfitagját (senior), a majorescót, az ízben legközelebb állót, illetve az egy szinten állók közül a legöregebb fiút, aki gyakran az elsőszülött volt. Ezeknek a megkülönböztetéseknek legnagyobb szerepe a hitbizományok (fideicommissum) esetében volt, ahol sajátos öröklési formák léteztek, például primogenitura, seniorátus. Leggyakrabban a majoratus, az ízben legközelebb álló, illetve az egy szinte állók közül a legöregebb fiú lett a hitbizományos. Kognáción (cognatio) tágabb értelemben az egész apai és anyai ági vérrokonságon alapuló családot értjük Vérrokonság (consanguineitas, Blutverwandschaft) a közös őstől leszármazókat foglalja magában. Köztük megkülönböztetünk egyenes ági (linea directa, gerade Linie) vérrokonokat (például nagyapa, fiú, unoka), illetve oldalági (linea collateralis, Seitenlime) vérrokonokat

(nagybácsi, unokatestvér stb.), akik egy közös őstől származnak, de nincsenek leszármazó és leszármazotti kapcsolatban egymással. A közös őstől való leszármazottaknál megkülönböztetünk idősebb ágat, ahová az idősebb testvér, és ifjabb ágat, ahová a fiatalabb testvér leszármazottai tartoznak Descendesek a közös őstől leszármazottak. Ascendensek a közös ősök azokhoz viszonyítva, akik tőlük leszármaztak. Rokonsági fokozat (gradus, Grad) két vérrokon közötti genealógiai távolságot jelent. Az egyenes ági vérrokonság számítása minden jogrendszerben egyforma volt, például apafiú első fokú, nagyapa-unoka másodfokú vérrokonok. Az oldalági vérrokonság számításánál eltérések vannak. A római jog illetve a mai joggyakorlat szerint a rokonsági fok olyan, mint amennyi a két vonalon szereplő személyek száma, leszámítva a közös őst. Eszerint a testvérek másodfokú, az unokaöcs és a nagybácsi harmadfokú, az unokatestvérek negyedfokú vérrokonok. A római katolikus kánonjog és a germán jog az ugyanazon nemzedékhez tartozó leszármazottak egymás közötti vérrokonságának fokát a közös őstől való egyenes ági vérrokonsági fokozattal fejezi ki. Eszerint a testvérek első-, az unokatestvérek másodfokú vérrokonok Nem ugyanahhoz a nemzedékhez tartozó vérrokonoknál a közös őstől távolabbi vonalon álló vérrokonnak a közös őstől számított foka fejezi ki a vérrokonsági fokot. Eszerint a nagybácsi és az unokaöcs másodfokú, a nagybácsi és az unokaöcs fia harmadfokú vérrokonok Örökbefogadás (adoptio). Szülő és gyermek közötti vérségi leszármazás természetes kapcsolatát utánképző jogintézmény. Esetleg a természetes születésű gyermek jogi helyzetének burkolt rendezése. Nemesség, címer átruházása esetén királyi kegyelemre volt szükség. Sógorság (affinitas, Schwagerschaft). A házasfél és házastársának vérrokonai közötti önálló rokoni kapcsolat. Őspróba (Ahnenprobe). A négyes, nyolcas, tizenhatos stb. őspróbával az apai és az anyai ágon való nemesi származást bizonyították. Ez szükséges volt a kamarási cím elnyeréséhez, egyes lovagrendekbe, női szerzetesrendekbe stb. való felvételhez, udvari tisztségek elnyeréséhez. Ősvesztés (Ahnenverlust), ősazonosság (Ahnengleichheit), implex. Mindenkinek két szülője, négy nagyszülője, nyolc dédszülője stb. van. Az ősök száma nemzedékenként megkétszereződik. Ez azonban csak elméletileg van így. Az ősök egy része azonos, egy személy több helyen is szerepel. Az implexkutatás elsősorban az uralkodóházak, illetve a nemesség genealógiája kutatásánál hozott érdekes eredményeket. Az uralkodóházak esetében igen gyakori az ősazonosság. Azonban adott esetben az egész társadalomban megfigyelhető ez a tendencia, egyes társadalmi osztályokhoz tartozók, egyes foglalkozási ágakat reprezentálók, egy területen, településen élők, azonos nemzetiséghez, valláshoz tartozók stb. relatív szűk körön belül házasodtak Célszerű előbb a felmenők implexének megállapítása, a lemenők implexe ebből következik. Minél több leszármazó van, annál nagyobb a lehetősége a következő nemzedékekben kötött rokonházasságoknak Ha egy nemzedékrendben 50 azonos ős van, akkor az ősök számának nyugalmi helyzetéről (Stillstand der Ahnenzahl), több mint 50 azonos ős esetén Replexről beszélünk Ragadványnév. Egy-egy személyes ismérvből, tulajdonságból állandó jelzővé, olykor családnévvé is váló megjelölés (lásd Jámbor, Szőke, Tar). Utalhat mesterségre is, mint Ács, Köteles. Az aliter vagy dictus kötéssel a korábbi név is említésre kerülhet. Névtan. A régi időkben egynevűség volt. A magyar vezetéknevek kialakulása az Anjou-korban kezdődött, s a kétnevűség hosszú folyamat eredményeként vált általánossá. Ez a fejlődés társadalmi osztályonként is eltérő volt, s nem volt mentes regionális sajátosságoktól sem.

Öröklődő családnevek a nemességnél a XIV-XV., a városi polgárságnál a XV, a jobbágyságnál a XVI XVII. századokban alakultak ki. Vezetéknevek apai ágon való öröklése csak 1787-től volt kötelező. Névváltoztatás, illetve névmagyarosítás. Ezt a kérdést először 1787-ben szabályozták, ekkor a névváltoztatást királyi engedélyhez kötötték. Az 1814-es királyi rendelet hatósági engedélyhez kötötte a névváltoztatást, s csak fontos ok alapján engedélyezte azt. 1848-tól belügyminiszteri engedéllyel lehetett nevet változtatni. 1835-1956 között mintegy 300 000-re teszik a családnév-változtatásokat Magyarországon. Ez döntő részben névmagyarosítást jelentett. Hazafias szándékú, illetve előnyösebb társadalmi helyzet elnyerését célzó, adott esetben előírt, kényszerített névmagyarosítások egyaránt ismeretesek. A névmagyarosítás erősen hullámzó képet mutatott. Tömeges méreteket öltött 1848-1849-ben, a dualizmus idején, különösen a századfordulón, a két világháború közötti időszakban, az 1940-es évek második felében stb. A névváltoztatások jelentős része a zsidóság XVIII. század végén bevezetett, német hangzású neveinek megváltoztatását jelentette. Gyakori volt a németség, szlovákság stb. körében is. A névváltoztatásokra fokozott figyelmet kell fordítani a genealógiai kutatás során, a nem megfelelően vizsgált családok esetében ez a kérdés egy bizonyos ponton túl lehetetlenné teszi a kutatást. GENEALÓGIAI JELEK, ÁBRÁK, TÁBLÁZATOK A genealógiai események, tények rögzítésére, bemutatására többé-kevésbé egységes jelrendszert alkalmaznak.

Ha egy családban (mint régen általános szokás volt), ugyanaz a keresztnév többször fordul elő, akkor azt római számmal, ponttal jelöljük, például I. Ferenc, II. Ferenc, III. Ferenc. A többszöri házasság jele 00 és római számok: például 00 II. De lehet 00 II/1. (az egyik házasfél második, a másik első házasságának esetében).

Nagy számban használnak, kevésbé egységesen, genealógiai rövidítéseket. Például nat. (= natus), civ. (= civis), ux. (= uxor), gen. (= genuit), matr. (= matrimonium), aet. (= aetetis), vid. (= vidua), nep. (= nepos vagy nepotes), pronep. (= pronepos vagy pronepotes), bürg. (= bürgerliche) stb. A genealógiai ábrázolás alapformái a táblázat és az ősjegyzék. Mindig az adott esetben legcélszerűbbet kell alkalmazni. A táblázat könnyen áttekinthető, de térbelileg korlátozott. Különféle változatai lehetnek aszerint, hogy a felmenőket, a lemenőket, a vérrokonokat vagy a sógorságot kívánják bemutatni. A felmenők az utódoktól az ősök felé vezető ág, a természetes szülők, nagyszülők, dédszülők, ükszülők, szépszülők, többi ősök A vizsgált személy (rómaiaknál ego, ma Probandus, Probanda (Proband) mindig alul helyezkedik el. Őt követi sorban az első nemzedék, a szülők, mindig oly módon, hogy a bal oldalon mindig a férfit ábrázolják (szemből nézve). Ha egy-egy őstáblára nem fér mindenki fel, akkor kiegészítő táblázatokat készítünk. (Például az V. generáció 32 őséről egyenként új táblázatot kezdünk.) Régen gyakori volt a felmenők fa formájában való ábrázolása: az ősfa, illetve ennek változata, a címerekkel illusztrált fa. Ősök elhelyezhetők félkör (szivárvány) vagy kör alakban is. Ebben az esetben a vizsgált személy középen foglal helyet. A lemenők az ősöktől az utódokig vezető ág. Leszármazási táblázat egy személy (házaspár) utódait mutatja be. A leggyakrabban alkalmazott táblázat a genealógiában. Az ősatya mindig a táblázat felső részén, a vizsgált személy annak alsó részén helyezkedik el. Mindig felülről lefelé halad. Az ábrázolt nemzedékszámtól függ, hogy szükséges-e kiegészítő táblázatok készítése. Igen gyakran családfa formájában ábrázolják a leszármazást (abor gentilitia, Stammbaum). Ebben az esetben lentről felfelé haladnak. Lent az ősatya vagy a szülők találhatók. A nemzedékek törzsek, a további leszármazók ágak, levelek formájában kerülnek ábrázolásra. Különféle fák használatosak az ábrázolt család kiterjedésétől függően a családfák készítésénél. Normál kiterjedésű család esetén a hársfa, hiányos kiterjedésnél a nyárfa (ez a leggyakoribb), szerteágazó (nyugtalan) kiterjedésnél a vörös berkenye ajánlatos. A leszármazás ábrázolható félkör vagy kör alakban is. Ebben az esetben az ősatya áll a középpontban. Vérrokonsági táblázat összeállítása bonyolult feladat. Csak a XX. századtól ismeretes. Elsődlegesen orvostudományi, öröklésbiológiai, (esetleg) kriminológiai célokból. Az ilyen táblázat lehet kombinált ős- és leszármazási tábla, ahol középen helyezkedik el a vizsgált személy. Ábrázolható az összes rokonság. Ebben az esetben csak négy generáció mutatható be. A négy dédszülőt beírjuk a négy sarokra. Őket a nagyszülőkkel (stilizált) zárójellel kötjük össze. Mindenütt feltüntetendők a testvérek és a gyermekek. Több változata is ismert. Az adatok nagy száma miatt minden esetben kiegészítő jegyzékeket kell készítenünk A sógorsági táblázat összeállítása igen nehéz feladat. Ennek létezik szűkebb és tágabb értelemben vett változata. A szűkebb értelemben vett esetben vérrokonsági táblázatba írják be a beházasodott személyeket. A vizsgált személy és testvérei középen vannak. A vérrokonokat gyűrűben írjuk köréjük, majd házastársaik következnek. Tekintettel a nagy adatgazdagságra, célszerű itt is jegyzék készítése. A tágabb értelemben vett sógorsági táblázatba az érintkezési pontokat vesszük be, ahol a családok egymással érintkeznek. A sógorsági táblázatok, jegyzékek nagyon jól használhatók társadalmi rétegek, népességi csoportok vizsgálatára.

Az ősjegyzék (Ahnenliste) esetében majd minden adat felvehető. Így az előnevek, ragadványnevek, névvariánsok, a születés, a keresztelés, az eljegyzés, a házasságkötés, a halál helye, ideje; a vallás, foglalkozás (hivatás), címek, birtokok (ingatlantulajdon) stb. Az ősjegyzékek szerepe a modern genealógiai kutatásban megnőtt. A kiindulás egy alaptörzstáblázat, ezt ősjegyzék (ősjegyzékek) követnek. Ez a módszere például a gothai almanachnak is. Az ősjegyzékek többféleképpen készülhetnek, így generációk, ágak szerinti, genealógiai, ábécé-, földrajzi, társadalmi sorrend is követhető. Tematikai vizsgálatnál ezek a legfontosabbak. Sokszor készítik el jeles személyek ősjegyzékét. A lemenők jegyzékének két változata ismert: a szakadatlan és a megszakított. A szakadatlan jegyzék minden személy után azonnal feltünteti a leszármazókat, minden generációt egy kicsit jobbra írva. Például: Morvay János Mihály János István András János Pál József Imre György stb. A megszakított jegyzék a kiscsaládok szerint halad, feltünteti a szülőket és a gyermekeket. A gyermekeknél csak hivatkoznak az általuk később alapított kiscsaládokra. Az adatgyűjtés szakaszában ez a legideálisabb. Sok nemzedék bemutatása esetén ágak szerint megszakított jegyzékek készítendők, az ágak szakadatlan jegyzék alakjában külön közlendők. Például: Vásárhelyi György Szalkay Erzse István (Pinczés Bora), Mátyás (Téglási Bekk Mária) Vásárhelyi István Pinczés Bora József, Sámuel, Ferenc (Erdős Júlia) Vásárhelyi Ferenc Erdős Júlia József, Áron, Sámuel, István stb. Ősszámozás. A táblázatokban, jegyzékekben szereplő személyeket számozni szokták. Ez a gyakorlat a XVIL századra megy vissza. A modern számozás bevezetése Kekulé (1898) nevéhez fűződik. Ennek alapja, hogy minden személyt kettős számmal jelölnek; a generáció római, maga a személy arab számot kap. Például II/2. az apa, II/3. az anya jelölése.

A férfiak mindig páros, a nők pedig páratlan számot kapnak. Implex esetében az ős számát az egyezési helyre visszük át. Az utódszámozás nem folyamatos, mert nem lehet előre tudni, hogy egy-egy generáció hány személyből áll majd. Az utódszámozásnál több rendszer ismert. Az egyik esetben a szülőktől (L) római számokkal jelölnek, a másiknál minden generációt arab 1-gyel, vagy a latin-görög ábécé betűivel jelölik. Használatos a decimális számozás is. Sok lehetősége van a rokonsági táblázatok számozásának. Hasznos módszer például, ha minden család egy-egy betűt kap (A, B, C stb.). A vérrokonsági táblázatok számozása bonyolult. Mondjuk ha az apa a 2-es számot kapja, akkor az ő idősebb fivére 2a, ifjabb fivére 2b, gyermeke 2c. A generációkat jobbról balra római számokkal lehet jelölni. Irodalom (Csupán egyes fontosabb összefoglaló művek, jellemző szakirodalmi típusok stb. a teljesség igénye nélkül.) Andorka Rudolf- Harcsa István - Kulcsár Rózsa: A társadalmi mobilitás történeti tendenciái. Budapest, 1975. Statisztikai Időszaki Közlemények 343. k. Andorka Rudolf A gyermekszám alakulásának társadalmi tényezői paraszti közösségekben (XVIIIXIX. század). Ethnographia, XCIL évf. 1 (1981) 94-110. o. Andorka Rudolf. A családrekonstrukciós vizsgálat módszerei. Budapest, 1988. KSH Népességtudományi Kutató Intézet - Történeti Demográfiai Füzetek 4. Baán Kálmán (Kóczy T. László - Gazda István): Magyar családtörténeti és címertani irodalom (Reprint). Budapest, 1984. Tudománytár sorozat. Bácskai Vera: Városok és városi társadalom Magyarországon a XIX. század elején. Budapest, 1988. Bácskai Vera: A vállalkozók előfutárai (Nagykereskedők a reformkori Pesten). Budapest, 1989. Mikrotörténelem sorozat. Bánó Attila: Régi magyar családok, mai sorsok. Budapest, 1998. Beke Margit: A Prímási Levéltár nemesi és címeres emlékei. Esztergom, 1995. Bertényi Iván: A történeti segédtudományok fejlődése Magyarországon 1951-1991 között (I). Turul, LXVI. évf. 4 (1993). Botikova, Marta: Štruktura a pamät' rodiny v našom historickom priestore. Hlas, V évf. 2 (1995) 1014.o. Bottló Béla: Genealógia. In Borsa Iván - Bottló Béla - Ila Bálint: Történeti segédtudományi alapismeretek. II. (Kézirat) Budapest, 1963, 59-86. o. Levéltári Szakmai TovábbképzésFelsőfok 5. Brajković, Vlasta: Wappen-, Wappenbrief- und Genealogiensammlung. Kroatisches Historisches Museum. Zagreb, 1995. Buzási Enikő: Régi magyar arcképek. Budapest, 1988. Buzási Enikő (szeré): Főúri ősgalériák, családi arcképek. Budapest, 1988. Csillag András: Pulitzer József makói származásáról. Makó, 1985. A makói múzeum füzetei 46. Diaconescu, Marius - Drãgan, Ion (szerk.): Nobilimea românescā din Transilvania. Az erdélyi román nemesség. Satu Mare, 1997. Engel Pál: Nemesi társadalom a középkori Magyarországon. Budapest, 1998. Társadalomés művelődéstörténeti tanulmányok 25.

Entz Géza - Kovács András: A kolozsvári Farkas utcai templom címerei. BudapestKolozsvár, 1995. Faggyas István: A Sajó és a Szuha vidékének kisnemessége. Debrecen, 1988. Gömör Néprajza XVI. Frank-Döfering, Peter: Adels-Lexikon des Österreichischen Kaiserthums, 1804-1918. Wien- Freiburg-. Basel, 1989. Fügedi Erik: A 15. századi magyar arisztokrácia mobilitása. Budapest, 1970. Történeti Statisztikai Kötetek. Fügedi Erik: Középkori rokonsági terminológiánk kérdéséhez. Ethnographia, XCI. évf. 3-4 (1980) 361-371. o. Fügedi Erik: A köznemesi klán szolidaritása a 13-14. században. Századok, 5 (1984) 950973. o. Galavics Géza: Barokk családfák és genealógiák. In Buzási Enikő (szerk.): Főúri ősgalériák, családi arcképek. Budapest, 1988, 22-25. o. Glatz, Anton: Portrét 17-19. storočia na Slovensku. Bratislava, 1990. Gudenus János - Szentirmay László: Összetört címerek. Budapest, 1989. Gudenus János: A magyarországi főnemesség XX. századi genealógiája. I (A J), II (K-O), III (P-S), IV (SZ-ZS), V (Kiegészítő). Budapest, 1990-2000. Gudemus János: Örmény eredetű magyar nemesi családok genealógiája. Budapest, 2000. Habermann Gusztáv: Személyi adattár a szegedi polgárcsaládok történetéhez. Szeged, 1992. Tanulmányok Csongrád megye történetéből. XIX. Házi Jenő: Soproni polgárcsaládok, 1535-1848. I-II. Budapest, 1982. Herepei János: A házsongárdi temető régi sírkövei. Budapest, 1988. Herter, Balduin: Zur Familienforschung unter den Siebenbürger Sachsen. Siebenbürgische Familienforschung, I. évf. 1 (1984) 15-20. o. H. Szabó Lajos: Negyvennyolcas emlékművek, honvéd sírok Pápán és környékén. Pápa, 1994. Pápai füzetek 11. Kállay István: A családülés. Levéltári Közlemények, 43. évf. 1 (1972) 3-32. o. Kállay István: A családi hitbizományok Magyarországon. Levéltári Közlemények, L. évf. 1 (1979) 6991.0. Kállay István: A magyarországi nagybirtok kormányzata. 1711-1848. Budapest, 1980. A MOL Kiadványai III/5. Kállay István: Genealógia. In Kállay István (szerk.): A történelem segédtudományai. Budapest, 1986, 102-123. o. Keintzel-Schön, Fritz: Die siebenbürgisch-sächsischen Familiennamen. Köln-Wien(Bucuresti), 1976. Studia Transylvanica Bd. 3. Kempelen Béla: Magyar nemes családok. I-XI. Budapest, 1911-1932. Kempelen Béla: Magyar főrangú családok. Budapest, 1931. Kempelen Béla: Magyarorzági zsidó és zsidó eredetű családok. I-III. Budapest, 1937-1939. Kempelen Béla: Nemes családok, polgárcsaládok. Budapest, 1940. Kozákova, Zdenka: Niektoré psychologické aspekty oralneho výskum v genealógii. Hlas, V évf. 2 (1995) 24-26. o. Kozma István: Családnév-változtatás és történelem (1894-1956). Századok, 131. évf. 2 (1997) 382452.o. Kőváry László: Erdély nevezetesebb családai. Kolozsvár, 1854.

Kubinyi András: Spanyol zsidók a középkori Budán. In Magyar Zsidó oklevéltár. XIII. Budapest, 1969, 5-44.o. Kubinyi András: A magyar genealógiai kutatás. Levéltári Közlemények, LXI. évf. 2 (1970) 213-221. o. Kubinyi András: Epigráfia. In Kállay István (szerk.): A történelem segédtudományai. Budapest, 1986, 43-60, különösen 46-50. o. Moess Alfréd: Pest megye és Pest-Buda zsidóságának demográfiája, 1749-1846. Budapest, 1968. A magyarországi zsidó hitközségek monográfiái 2. Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzedékrendi táblákkal. I-XIII. Budapest, 1857-1868. Nyulásziné Straub Éva: Útmutató a genealógiai és családtörténeti kutatáshoz a Magyar Országos Levéltárban. Levéltári Közlemények, 66. évf. 1-2 (1995) 167181. o. Pandula Attila: Študium pomocných vied historických na Univerzita Lóránda Eötvös v Budapešti. Hlas, VII. évf. 2 (1997) 22-24. o. Péter Katalin (szerk.): Gyermek a kora újkori Magyarországon. Budapest, 1996. Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok 19. Radváni, Hadrián: Slovenská matrikarska terminológia za zaciatku 18. storoèia. Hlas, II. évf. 1-2 (1992) 26-30.o. Šišmiš, Milan: Ústra pramene a techniky genealogického výskuum. Hlas, V évf. 2 (1995) 410. o. Štulrajterova, Katarina (szerk.): Najstaršie rody na Slovensku. Martin, 1994. Sugárné Koncsek Aranka: Jász történelmi arcképcsarnok. Jászberény, 1995. Jászsági füzetek 23. Szakály Ferenc: A Nagyivón (Kísérőtanulmány). Budapest, 1987. Tötösy de Zepetek, Steven: A zepetneki Tötösy család adattára. Szeged-Edmonton, 1993. Ućniková, Danuta: Historický portrét na Slovensku. Martin-Bratislava, 1980. Fontos Tomus V Vajay Szabolcs: Ordinis Sancti Ionnis in Hungaria. Thesaurus ac corpus. H. n., 1987. Vajay Szabolcs: A Gothai Almanach nyomában. A GHdA-sorozat (1951-1992) magyar érdekű anyagának felmérése. Turul, LXV évf. (1951-1992) 31-111. o. Wick Béla: Kassa régi temetői, templomai, kriptái és síremlékei. Košice, 1928. Wick Béla: Kassa régi síremlékei, XIV-XVIII. század. Košice, 1933.

FÜGGELÉK

1. ábra Az őstábla modern formája

2. ábra Leszármazási tábla

Engel Pál ARCHONTOLÓGIA

Az archontológia betű szerint olyan „tudományt” jelent, amelynek tárgya az archontes. A görög szó jelentése: uralkodók, vezetők; latinra legjobban a regentes szóval fordítható. Az archontológia formai jelentése tehát: „az uralkodók/vezetők tudománya”. Valójában az archontológia szó a történettudomány műszava, és kétféle értelemben használatos. Elsősorban olyan listákat (névsorokat, névsor jellegű szöveges összeállításokat) nevezünk így, amelyek időrendben tartalmazzák egy adott tisztség (hivatal, méltóság) összes viselőjét, természetesen tisztségviselésük dátumhatáraival együtt. Jelölheti továbbá a szó azt a (történetkutatói) tevékenységet is, amely ilyen listák összeállítására irányul. Az alábbiakban, hogy a félreértéseket elkerüljük, archontológián csakis ezt a tevékenységet magát fogjuk érteni, míg az ennek során elkészült összeállításokat archontológiai segédletnek, névsornak vagy listának nevezzük. Az archontológiát olykor - elsősorban jól hangzó neve miatt - a történeti segédtudományok közé számítják. Ez azonban nem indokolt, mert alapvetően különbözik tőlük. Ami a legfontosabb: nincs olyan eleve adott tárgya, mint a valódi segédtudományoknak (oklevél, kódex, írás, felirat, pecsét, címer). Épp ellenkezőleg: az archontológia tárgya maga a tevékenység során keletkezik. Nincs továbbá sajátos szókincse sem (mint például a heraldikának), sem sajátos módszertana (mint a paleográfiának). Helyesebb ezért az archontológiát nem segédtudománynak tekinteni, hanem olyan tudományos tevékenységnek, amelynek célja bizonyos típusú történettudományi segédletek összeállítása. Fontosságából ez a megállapítás mit sem von le. Archontológiai segédletekre a történésznek úgyszólván mindennap szüksége van, foglalkozzék bármilyen korszakkal és területtel. E segédletek elkészítése látszólag egyszerű: össze kell gyűjteni azokat a forrásadatokat, amelyekből egy-egy tisztség viselőinek listája összeállítható. A források mennyisége és jellege azonban, mint tudjuk, korszakonként és országonként nagyon különböző, ezért a gyűjtés során felmerülő problémák is mások. Elvben a feladat ugyanaz, ha a készítendő lista a római provinciák helytartóit, a XIII-XVII. századi Franciaország sénéchaljait, a magyarországi nádorokat vagy a XIX-XX. századi Olaszország kormányainak tagjait foglalja magában. A felhasználandó források azonban távolról sem egyformák, ezért mindegyik esetben speciális képzettségre - ezen belül az illető források és sajátosságaik alapos ismeretére - van szükség. Az alábbiakban a magyarországi történészképzés igényeinek megfelelően csak azokról az archontológiai ismeretekről lesz szó, amelyek a magyar történelemhez és azon belül elsősorban a középkorhoz kapcsolódnak. Egyfelől mert az archontológiai segédletek iránti igény-éppúgy mint a történeti segédtudományok eredményei iránt általában - a középkor kutatása során jóval gyakrabban merül fel, mint a későbbi korokéban. Másfelől mert a magyar középkor archontológiai segédleteinek összeállítása során olyan sajátos problémák jelentkeznek, amelyek a későbbi századok kutatásában jórészt ismeretlenek. Az archontológia célja, hogy használható segédletekkel könnyítse meg egy történeti téma esetünkben a magyar történelem - kutatóinak mindennapi munkáját. Azt tehát, hogy milyen segédletek készülnek, a kutatók igénye szabja meg. Az igény alakította úgy, hogy az archontológiai kutatás - és nemcsak Magyarországon - elsősorban a mindenkori politikai elitet alkotó személyekre terjed ki, azaz egy ország vezető hivatalviselőiről, legfontosabb (egyházi és világi) méltóságairól szolgáltat névsorokat. Ezek ismerete mellőzhetetlen a szűkebben vett történettudomány műveléséhez, de gyakran mutatkozik irántuk igény a rokon tudományokban is (főleg a régészetben és a művészettörténetben). Az ilyen széles körben igényelt listák készítése tekinthető az archontológia tárgyának. Egy-egy kutatónak a munkája során természetesen rengeteg másféle hasonló listára is szüksége lehet. Egy megye vagy egy város történetének kutatásakor többnyire nélkülözhetetlen a tisztikar, illetve a magisztrátus névsorának ismerete. Annak, aki egy vállalat történetével fog-

lalkozik, szintén kívánatos listát készítenie az igazgatókról, főkönyvelőkről, sőt az osztályvezetőkről is. Mindeme listák összeállítása azonban speciális kutatói feladat, mindig egy-egy szűkebb kutatói program része, és nem sorolható az archontológia tárgykörébe, mert ennek feladata az, hogy általános-az egész ország történetével kapcsolatban jelentkező-kutatói igényt elégítsen ki. A középkori Magyarország archontológiájának összeállításában a legfontosabb forrástípus az úgynevezett méltóságsor (series dignitatum). Általánosságban így nevezzük a tisztségviselők ama névsorát, amelyet egy oklevélbe illesztettek. Királyi és káptalani kiadványokban találkozunk vele, mindig az oklevél záradékában (eschatocollumában), annak is a legvégén, a dátum után. A káptalani kiadványok rendszerint csak a káptalan tisztségviselőit tüntetik fel (egyedül az egri káptalan oklevelei tartalmaznak ennél többet), míg a királyi oklevelek az ország egyházi és világi főméltóságait. Tárgyunknak megfelelően az alábbiakban ez utóbbiakról, a királyi oklevelek méltóságsoráról lesz szó. A méltóságsor a magyarországi okleveles gyakorlat sajátos fejleménye, vagyis ebben a formában másutt ismeretlen. Külsőleg emlékeztet a más országokban elterjedt úgynevezett tanúnévsorra (német: Zeugenliste). A tanúnévsor azonban mindig azokat a személyeket sorolja fel, akik jelen voltak az oklevél kiállításakor, és ezáltal tanúsítják annak hitelét. A méltóságsor ezzel szemben olyan személyek nevét tartalmazza, akik az oklevél kiállításakor -jelenlétükre való tekintet nélkül-hivatalban voltak, azaz egy adott hivatalt (tisztséget) éppen akkor viseltek. Méltóságsor mindig - a káptalani kiadványok esetében is - olyan oklevélben található, amelyet ünnepélyes (privilegiális) alakban bocsátottak ki, és függő pecséttel erősítettek meg. A dátumot ilyenkor, mint az oklevéltanból tudjuk, a római naptár szerint adták meg. Királyi oklevelek esetében a függőpecsét mindig a kettős felségpecsét (sigillum duplex). (Az egyetlen kivétel Albert király 1438. évi oklevele. Albert, mivel nem használt nagypecsétet, az oklevélre titkos pecsétjét függesztette.) Privilegiális alakban olyan döntéseket - birtokadományokat vagy egyéb kiváltságokat-foglaltak írásba, amelyek örök érvényűnek és megkérdőjelezhetetlennek számítottak. Arról, hogy a méltóságsornak mi volt ebben a szerepe, megoszlanak a vélemények. Vannak, akik szerint pusztán. „korjelölő” funkciója volt: az oklevél hitelességét volt hivatva növelni, és a hamisítások megnehezítésére szolgált. Más nézet szerint-mi ezt tartjuk valószínűbbnek elsősorban közjogi jelentőséggel bírt: az országnagyok névsora azt jelképezte, hogy az oklevél tartalma az ő hozzájárulásukkal született. Ugyanazt fejezte ki tehát írott formában, amit a kettős pecsét tárgyi jelképként. Ahogyan a felségpecsét két oldala az uralkodó és az „ország” - a királyi tanácsot alkotó országnagyok- együttes akaratát jelenítette meg, ugyanúgy tükrözte azt az uralkodó neve alatt kibocsátott oklevél a főméltóságok névsorával megtoldva. A királyi méltóságsor a korábbi tanúnévsorból alakult ki, mégpedig III. Béla uralkodása idején, egyidejűleg a királyi oklevéladás formalizálódásával és ugrásszerű megnövekedésével. A legkorábbi névsor 1181-ből maradt fenn, és 1197-től kezdve már évről évre találkozunk vele. Ettől kezdve több-kevesebb folyamatossággal az újkorig használatban maradt, és a középkor végéig az archontológia legfontosabb, olykor egyedüli forrását jelenti. Számos országos főméltóság betöltőinek névsora csakis a méltóságsorokból állítható össze viszonylagos teljességgel. A forrástípus jelentősége 1490 után csökken, és 1526 után meg is szűnik, mert ekkor már más jellegű és pontosabb források állnak- mégpedig nagy tömegbena kutató rendelkezésére. Jellegéből következően a méltóságsor az ország mindenkori vezető méltóságait foglalta magába: mind az egyháziakat (főpapok, praelati), mind a világiakat (bárók, barones).

Eredetileg belőlük állt a királyi tanács. A tanács a XV. század folyamán kibővült olyan tagokkal is, akik nem viseltek országos méltóságot: előbb (a Hunyadi-korban) a főnemesi családok vezető tagjaival, akik ezóta bárónak számítottak; később (a Jagelló-korban) az országgyűlés által választott köznemesekkel. A méltóságsor azonban ekkorra már formalizálódott, és a hagyománynak megfelelően mindvégig csak a tisztségviselő személyeket - Werbőczy megfogalmazása szerint „az ország igazi báróit” (veri barones regni) - sorolta fel. A méltóságsor mindig két részből állt. Elsőként a prelátusokat nevezték meg; minthogy az egyházi személyek a keresztény közfelfogás szerint rangban megelőzték a világiakat. A névsor - noha a mindennapokban olykor más egyházi méltóságokat is a prelátusok közé számítottak - kizárólag az ország hivatalban levő érsekeire és püspökeire terjedt ki, rájuk viszont teljes számban, sőt (1221 óta) rendszeresen feltüntették az üresedésben levő (vacans) székeket is. 1358 óta, amikor Nagy Lajos meghódította Dalmáciát, a horvát és dalmát főpapok is helyet kaptak a névsorban, és ez utóbbiakat sokáig feltüntették 1420 után is, amikor Dalmácia ténylegesen már nem tartozott a magyar korona fennhatósága alá. Az egyháziak után következett a világi főméltóságok névsora, amely koronként változott, attól függően, hogy kiket számítottak közéjük. Legrégibb és állandó tagjai - egyben az ország legelőkelőbbnek tekintett főméltóságai - a nádor, az országbíró (11. András koráig udvarispán címmel), az erdélyi vajda és a (szlavón) bán. 11. András idején a névsor új tisztségviselőkkel egészült ki: előbb a királyi tárnokmesterrel (1214), majd a lovászmester, asztalnokmester és pohárnokmester udvari méltóságaival (1220-21). A negyedik udvari méltóság, az ajtónállómesteré, amely nemsokára a legfontosabbá vált, csak Nagy Lajos idején létesült, és 1350 óta tüntették fel a méltóságsorban. 1270-től a szörényi bánt is szokás volt megnevezni, de ez a tisztség igen gyakran nem volt betöltve. 1358-tól, Dalmácia meghódításától külön horvát-dalmát bán is szerepelt, de 1476-ban Mátyás a méltóságot egyesítette a szlavón bánéval. (A címe ezóta dalmát, horvát és szlavón bán.) Nem mindvégig ugyan, de hosszabb időn át más bárók is folyamatosan tagjai voltak a méltóságsoroknak: a királyné udvartartásának fejei közül a királynéi udvarispán (udvarbíró, 1198-1354) és a királynéi tárnokmester (1270-1354), továbbá a macsói bán (1323-1479). Alkalmilag egyéb méltóságok is fel-felmerülnek, az 1270-es években például találkozunk ozorai, sói és kucsói bánokkal. Kezdetben, a XII. század végétől 1. Károly koráig nagyon sok megyésispánt is megneveztek a főméltóságok között; a legfontosabb megyékét elég rendszeresen, másokét csak alkalmilag, és számos megyéét egyszer sem. Az 1320-as években ez a szokás megszűnt, ettől fogva egyedül a pozsonyi ispán maradt benn a méltóságsorban, mellette 1454-től kezdve többnyire, később állandóan ott találjuk a temesi ispánt is. Egészben véve egy-egy méltóságsor nagyjából 25-30 személy nevét foglalta magában, mintegy fele-fele részben egyháziakét, illetve világiakét. A világi hivatalok üresedését az Anjouk korától volt szokás feltüntetni (a nádorét 1327-től, a többiét csak I. Lajos korától). Megjegyzendő, hogy voltak olyan országos méltóságok, amelyeknek viselőjét bárónak tekintették, de a méltóságsorokban sohasem említették meg. Ilyenek voltak a székely ispán, a kincstartó (1407-39 között főkincstartó címmel), valamint a királyné fent nem említett udvari méltóságai (lovászmestere, pohárnokmestere, asztalnokmestere és ajtónállómestere). Ez utóbbiakat egyedül Mária királynő 1388-1393 között társuralkodói minőségében kibocsátott privilégiumai nevezik meg (a királyi udvar megfelelő méltóságainak helyén). Bár a méltóságsorok a középkori magyar archontológia kivételes értékű forrásai, felhasználásuk több szempontból kritikát igényel. Mindenekelőtt az oklevél kelte kezelendő óvatossággal. A római datálás kizárólag privilegiális oklevelekben volt használatos, és mivel nem volt egyszerű, láthatóan sok kancelláriai alkalmazott számára okozott gondot. Legtöbbször érthetően a Kalendae

számításában hibáztak, például a januári dátumot a helyes Kal. Dec. helyett gyakran Kal. Jan. alakban írták, s emellett előfordulnak nem létező dátumok is (például VI. Non. Nov.). Különös szerencse kell hozzá, hogy az effajta tévedést több évszázad múltán tetten érhessük. (Mondjuk olyankor, ha a privilégiumban átírt oklevél kelte későbbi, mint az átíró oklevélé, vagy ha a dátum nem felel meg az uralkodási évnek.) Ehhez képest a bizonyítható tévedések száma meglepően nagy. Megkockáztatható, hogy voltak évek, főleg talán Zsigmond idején, amikor a kancelláriában senki sem volt tisztában a római datálás helyes alkalmazásával. Ezért ha a legcsekélyebb kétely merül fel az iránt, hogy az oklevél dátuma helyes-e, számolnunk kell vele, hogy valószínűleg téves. További hibák forrása, hogy a kancellária mindenjel szerint belső segédletek alapján dolgozott, magyarán listái voltak a hivatalban levő főméltóságokról. Úgy tapasztaljuk, hogy ezeket általában megbízhatóan vezették és folyamatosan javították, azonban nem mindig. Az 1410es években kiadott privilégiumok például a hanyagság számos jelét mutatják. Némelyik ekkori méltóságsor annyira elavult segédlet alapján készült, hogy elhalt személy szerepel benne hivatalban levőként. Tekintetbe kell végül vennünk, hogy a privilégiumok méltóságsorai a legjobb esetben is csak arról tájékoztatnak, hogy a kancellária ismeretei szerint ki volt egy adott időpontban egy tisztségviselője. Előfordulhatott, hogy nem, vagy csak késve szerzett tudomást a beállt változásról. Más forrásból tudjuk, hogy Zsigmond 1417-ben Konstanzban új udvari méltóságokat nevezett ki, erről azonban a magyarországi kancellária a jelek szerint nem értesült, mert a méltóságsorokban egészen a király hazatértéig (1419) a leváltott személyek nevét szerepeltette. Azt az időeltolódást is tekintetbe kell vennünk, amely szükségképp fennállt egy hivatalra történt kinevezés és annak tényleges elfoglalása között, különösen akkor, ha ehhez távoli helyszínre kellett utazni. A méltóságsorok szerint például a horvát bánság élén 1380. október 2. és 11. között személycsere volt, amin a királyi udvarban történt kinevezést kell értenünk. Horvát forrásból tudjuk, hogy az új bán csak december 19-én érkezett Zárába, és elődje 25-én távozott el onnan. Az effajta időbeli eltérések különösen nagyok a püspökök archontológiájában, mert a főpapok kánonjogilag érvényes kinevezése (illetve áthelyezése egyik székről a másikba) a pápai udvarban történt, és legalább egy, de inkább több hónapba telt, amíg ennek híre eljutott a kancelláriába. Ezért a magyarországi érsekek és püspökök hivatalviseléséről két- dátumaiban jelentősen különböző - archontológia állítható össze, attól függően, hogy a méltóságsorok avagy a pápai kancellária adatait vesszük figyelembe. (Azt a politikatörténeti körülményt most figyelmen kívül hagyjuk, hogy az a személy, akit a magyar király, illetve a pápa püspöknek tekintett, nem mindig volt azonos.) A magyar középkorból becslésünk szerint közel 1500 olyan oklevél maradt ránk, amely méltóságsort tartalmaz, átlagosan tehát minden évre jutna négy-öt. Sajnos az eloszlásuk távolról sem egyenletes. Vannak évek, amelyekből több tucatot ismerünk, például 1323-ból és 1406-ból, amikor I. Károly, illetve Zsigmond privilegiális alakban erősítette meg minden korábbi adománylevelét. Vannak hosszabb-rövidebb időszakok, amikor a zavaros politikai viszonyok úgy hozták, hogy függőpecsétes privilégiumok egyáltalán nem keletkeztek, mert felségpecsét sem létezett (1301-10,1402-04,1438-39,1445-52); vagy létezett ugyan, de szabályszerű méltóságsorral ellátott privilégium kibocsátása politikai okokból nem volt időszerű (1282-90,1310-22, 1440-44). S végül konszolidált időkben is akadtak évek, amikor a kancelláriából vagy nem került ki privilégium, vagy olyan kevés, hogy egyetlenegy sem maradt ránk (például 1344,1372, 1433). Ennek folytán a főméltóságok névsora pusztán a méltóságsorokból csak bizonyos - időnként jelentős - hézagokkal állítható össze. Azokban az időszakokban viszont, ahol az oklevelek mennyisége kielégítő, a névsorok viszonylag pontosak. 1240 óta a királyi privilégiumok napi kelettel is el voltak látva, és 1323-tól kezdve a tisztségváltozások ideje többnyire néhány hónap, néhány hét, sőt kivételesen néhány nap közé szorítható.

A méltóságsorok mellett az archontológiának szerencsére vannak egyéb forrásai is. Elsősorban a világi főméltóságok saját kiadványai említendők, különösen azoké, akik országos vagy területi bírói jogkört gyakoroltak. A nádorok és országbírók nevében kelt oklevelek száma ezrekben mérhető, de nem volt jelentéktelen az erdélyi vajdák, a szlavón, horvát és macsói bánok oklevéladó tevékenysége sem. Segítségükkel nagyon sokban pontosítható e fontos méltóságok viselőinek archontológiája. A tárnokmester bírói kiadványainak száma ezekhez képest elenyésző, más bárók pedig csak elvétve adtak ki oklevelet. Noha látszólag nincs megbízhatóbb archontológiai forrás, mint egy országbíró saját kiadványa, az oklevélkritika még ilyenkor sem mellőzhető. Elsősorban azt kell tudnunk, hogy a főbírók nevében kelt kiadványok zömét nem ők maguk bocsátották ki, hanem a nevükben eljáró bírói helyetteseik. Archontológiai szempontból ez többnyire mellékes, mert a hivatalviselés időtartamát nem érinti, de mégis tudnunk kell. Másképp nem fogjuk megérteni, hogy a Nikápolynál 1396-ban fogságba esett Jolsvai Leusták nádor miképp maradhatott még hónapokon át hivatalban és tarthatott nádori közgyűlést Somogy megye részére 1397 tavaszán. Más típusú, extrém példaként említhető egy birtokain éldegélő főúr, Kórógyi Fülöp esete, aki 1431-32ben két oklevélben, amelyet saját jobbágyai ügyében bocsátott ki, királyi tárnokmesternek címezte magát. Mivel biztosan lehet tudni, hogy ezt a méltóságot ekkoriban (1419-33) Berzevici Péter viselte, az adat-látszólagos autenticitása ellenére - archontológiai szempontból értéktelen. Az önkényes címhasználat okát azonban - nagyzási hóbort? aggkori elbutulás? - csak találgatni tudjuk. A legpontosabb archontológiai adatokkal természetesen akkor rendelkeznénk, ha ismernénk a tisztségviselők kinevezésének (és leváltásának) időpontját. Sajnos a középkorból alig van ilyen tartalmú oklevelünk. Eleinte, valószínűleg még az Anjou-korban is, szóban történtek a kinevezések, és ha netán nem, akkor sem volt szokás a kinevező iratot megőrizni. A legkorábbi, amelyet ismerünk, Perényi Péter országbíróé 1415-ből, ezt követi Berzevici Péter tárnokmesteri (1419) és Hédervári Lőrinc nádori (1437) kinevezése. Később, 1526-ig is csak néhány hasonló maradt fenn. Az újkorban már ez a típusú irat válik az archontológia legfontosabb forrásává. A méltóságsorokon, bárói kiadványokon és néhány kinevező okiraton túl a középkori archontológia csupán elszórt forrásokra van utalva. Főméltóságokkal mindazonáltal nagyon is gyakran találkozunk a legváltozatosabb írott forrásokban és a legkülönbözőbb összefüggésekben. Leginkább a javukra kiállított királyi adománylevelek említendők, mert ezekben különös gonddal volt szokás felsorolni az adományos hivatalait. Értékes adatokat meríthetünk a királyi oklevelek kancelláriai jegyzeteiből, mert a relátor nem ritkán volt valamely főméltóság. A felhasználható források száma azonban kimeríthetetlen. Rozgonyi János országbíró halálának dátumáról (1471) egy regensburgi feljegyzésből értesülünk, Kinizsi Pál országbíróét (1494) pedig Ernuszt Zsigmond számadáskönyve említi. Archontológiai összeállításokra a történésznek, mint említettük, nap mint nap szüksége lehet a legkülönbözőbb okokból. Két különösen gyakori alkalmazási területüket mégis érdemes kiemelni. Mindenekelőtt nélkülözhetetlenek a levéltári források kritikájához: hibásan keltezett vagy keltezetlen dokumentumok keltének megállapításához, továbbá hamisítványok leleplezéséhez. Lássunk mindegyikre egy példát. Egy 1408. augusztus 13-án (Nagyboldogasszony előtti hétfőn) kelt oklevél kibocsátója Pelsőci István macsói bán.1 A méltóságsorokból megállapítható, hogy ekkor (1403-09) Maróti János viselte a macsói báni méltóságot, más adatokból pedig az tűnik ki, hogy Pelsőci A zichi és vásonkeői gróf Zichy-csaldd idősb ágának okmánytára. V köt. Szerk. Nagy Imre. Budapest, 1888. 561. o.; vö. Zsigmond-kori oklevéltár. II/2. köt. Szerk. Mályusz Elemér. Budapest, 1958. 6291. sz. 1

1447-48 között viselte ugyanezt. Nyilvánvaló tehát, hogy az oklevél dátumát, noha eredetiben maradt ránk, elírták (kimaradt 40), és a helyes kelet 1448. augusztus 14. Egy ismeretlen év Invocavit vasárnapján egy András nevű szakács a Temes megyei Egerszegről levélben fordult urához, akit a címzésben „egykori bánnak, most pozsonyi ispánnak” nevezett.2 Egyetlen személyt ismerünk, akire ráillik a címzés: Himfi Benedek volt bolgár bánt, aki a méltóságsorok szerint 1379. február 11. és 1380. október 2. között viselte a pozsonyi ispán méltóságát. A levél tehát 1380. február 11-én (esetleg 1379. február 27-én) kelt. I. Károly egy 1312. évi privilégiumának tanúi között Budizlaus esztergomi érsek szerepel, holott ilyen nevű magyar érsek nem volt, akkoriban (1305-21) Tamás viselte ezt a méltóságot.3 Az oklevél külseje semmi gyanúra nem ad okot, mégis nyilvánvalóan hamis, hiszen elképzelhetetlen, hogy a királyi kancelláriában rosszul tudták vagy akár csak elírták volna az ország első egyházi méltóságának nevét. Az archontológia másik gyakori alkalmazási területe a politikai történet. Magyarország középkora közismerten szegény elbeszélő forrásokban, és a belpolitikai fejlemények szinte egyáltalán nem ismerhetők meg belőlük. Ezekre a történészek egyéb forrásokból, különösen pedig a fő tisztségek személyi változásaiból próbálnak következtetni. Elsőként Pauler Gyula igyekezett rekonstruálni ezen a módon a XIII. század belharcainak történetét, Hóman Bálint pedig az Anjou- és Zsigmond-korral kapcsolatban tett ugyanerre kísérletet. Ahhoz azonban, hogy az archontológiai adatokat valódi értékük szerint tudjuk felhasználni, jóval többre van szükség, mint a főméltóságok puszta névsorára. Magukról a szereplőkről kell megpróbálnunk minél több információt szerezni, ez pedig már átvezet bennünket egy másik területre: a prozopográfia témakörébe.

Engel Pá1 PROZOPOGRÁFIA A prozopográfia a történettudomány viszonylag új, XX. századi műszava. A görög prosópon, „személy” szó rejlik benne, és körülbelüli értelme „személyek leírása”. Történeti segédtudománynak még kevésbé tekinthető, mint az archontológia, mert más értelemben használják. Nem tevékenységet jelöl, hanem egyfelől egy kutatói módszert, másfelől annak eredményét. A prozopográfia nem más, mint személyi adattár, a módszer lényege pedig személyekre vonatkozó adatok összegyűjtése és elrendezése. Rokon tehát a történeti biográfiával, ezért olykor biográfiai módszernek is nevezik. A biográfiától mégis célszerű megkülönböztetni, mert a prozopográfiai adatgyűjtésnek más a tárgya, más a célja és más az eredménye. A biográfia a történeti műfajok egyike. Tárgya egy bizonyos személy életének és működésének sokoldalú, lehetőleg teljes körű és narratív ábrázolása. Elkészítése - feltéve, hogy szakszerű, nem pedig népszerű vagy regényes életrajzról van szó-történetírói feladat, és az eredmény a történeti műnek egy sajátos típusa. Ez többé-kevésbé érvényes még az életrajzi lexikonok szócikkeire is, habár a prozopográfiához ezek állnak a legközelebb. A prozopográfiai kutatás eredménye azonban semmiféle értelemben nem történetírói alkotás, hanem - és ennyiben rokon az archontológiával - puszta adattár, és mint ilyen, a történész munkájának eszköze. Nyersanyag, amelyet a történész a továbbiakban fel kíván használni. A Magyar Országos Levéltár. Diplomatikai levéltár (Dl.) 47872. Anjou-kori okmánytár. I. köt. Szerk. Nagy Imre. Budapest, 1888. 280. o.; vö. Anjou-kori oklevéltár. III. 13111314. Szerk. Kristó Gyula. Budapest-Szeged, 1994. 414. sz. 2 3

tárgya sohasem egy személy, hanem mindig személyek meghatározott köre. Ezt a kört a történész választja ki egy, esetleg több ismérv alapján, amely(ek) valamennyi személyre nézve közös(ek). Az ismérv maga a kutatás céljától függ, és úgyszólván tetszőleges lehet; szinte annyiféle, ahány történeti kutatási tárgy létezik. Prozopográfiai összeállítás, legalábbis elvben, egyformán készíthető a történelem nagyon fontos és egyáltalán nem fontos szereplőiről, az országos főméltóságoktól le az egyetemi hallgatókig és azokon túl. Hogy valójában kikről és milyen részletességű adattár készül, azt a kutatói szándék mellett a forrásanyag mennyisége és minősége dönti el. Nagyon fontos viszont, hogy az adatgyűjtés abban az értelemben teljes legyen, hogy válogatás nélkül kiterjedjen minden olyan személyre, aki a megjelölt körön belül van, vagyis akire érvényes a kiválasztás kritériuma. Ha például azokról a személyekről kívánunk prozopográfiai adattárat készíteni, akik 1458 és 1541 között a budai káptalan tagjai voltak,4 akkor az adatgyűjtésnek minden kanonokra ki kell terjednie, nem csupán azokra, akiket az adatgyűjtő valami okból érdekesnek talál. Különbözik a prozopográfia az életrajztól abban is, hogy az adatgyűjtés ritkán teljes körű (noha erre is akad példa), és rendszerint csak bizonyos típusú adatokra szorítkozik. Az említett példánál maradva az adatgyűjtő kíváncsi lehet például a káptalan tagjainak származására, iskolai végzettségére, hivatali pályafutására, de nem feltétlenül kíváncsi, hogy mekkoravolt a kanonoki jövedelmük, még akkor sem, ha adatot talál rá. A módszer lényegéhez tartozik viszont, hogy a kiválasztott adatfajtákat minden személyre nézve kötelező összegyűjteni - már amennyiben léteznek. Hogy melyek ezek, az - a források szabta korlátok között - attól függ, hogy a kutató mit akar megtudni a kiválasztott személyekről. Nincs semmiféle olyan követelmény, amely előírná, hogy egy prozopográfiai adattárnak a személyek nevén túl milyen adatokat kell feltétlenül tartalmaznia. A prozopográfiai módszer abból a felismerésből született, hogy bizonyos történeti kérdések pontosabban megválaszolhatók egy célszerűen összeállított személyi adattár alapján, mint anélkül; továbbá, hogy vannak olyan kérdések, amelyekre prozopográfiai vizsgálat nélkül semmiféle választ nem kapunk. Személyi adattárak először az ókortudomány területén készültek, a középkorkutatásban az 1920-as években tűntek fel, és használatuk széles körben csak az utóbbi évtizedekben terjedt el. Magyarországon prozopográfiai elemzést, amennyire tudjuk, elsőként Mályusz Elemér és Kubinyi András végzett egymástól függetlenül (1957); Mályusz egy meghatározott politikatörténeti probléma megoldásához egy nagyobb tanulmány keretén belül,5 Kubinyi pedig egy intézmény működésének beható vizsgálatához.6 Széles körű társadalomtörténeti alkalmazására korai példa Bónis György munkája a középkori jogászrétegről.7 Ma már a módszer általánosnak mondható mind a társadalomtörténetben, mind a politikai történetben, és terjedőben van egyéb szakterületeken is. Irodalom A XIII. századi magyar főméltóságok archontológiáját Wertner Mór állította össze több dolgozatban (nádor: TT. 1894.1-14. Turul, 16 (1898) 73-78, 113-125. o.; országbíró: Turul, 19 (1901) 7-26,54-73. o.; bán: Századok, 43 (1909) 378-415. o. stb.). Az erdélyi vajdákról a legjobb névsor Francisc Pall: Voievozii, vicevoievozii, principii si guvernatorii Transilvaniei. In Documente privind istoria Romaniei. I. Bucuresti, 1956, 497-504. o. Az 1458-1500 Köblös József. Az egyházi középréteg Mátyás és a Jagellók korában (A budai, fehérvári, győri és pozsonyi káptalan adattárával). Budapest, 1994. 5 Mályusz Elemér: A magyar rendi állam Hunyadi korában. Századok 91. (1957) 46-123, 529-602. o. 6 Kubinyi András: A kincstári személyzet a XV. század második felében. Tanulmányok Budapest múltjából 12. (1957) 25-49. o. 7 Bónis György: A jogtudó értelmiség a Mohács előtti Magyarországon. Budapest, 1971. 4

közötti világi méltóságok archontológiája megtalálható Fügedi: i. m. 105-124. o. Az 15001848 közti időszakra egyelőre nem rendelkezünk átfogó és forrásadatokon alapuló archontológiai összeállítással. Engel Pál: Magyarország világi archontológiája 1301-1457. I-II. Budapest, 1996. Fallenbüchl Zoltán: Archontológia. In A történelem segédtudományai. Szerk. Kállay István. 2., bőv. kiad. Budapest, 1986. Fügedi Erik: A XV. századi magyar arisztokrdcia mobilitása. Budapest, 1970. 1-36. o. Stone, Lawrence: Prosopography. Daedalus, 100 (1971) 46-79. o. Tellenbach, Gerd: Zur Bedeutung der Personenforschung für die Erkenntnis des früheren Mittelalters. Freiburg i. Br., 1957.

Basics Beatrix TÖRTÉNETI IKONOGRÁFIA A történeti ikonográfia kifejezés viszonylag új keletű. Vayer Lajos 1938-ban a Szentpéteryemlékkönyvben megjelent A történeti művek illusztrálása című tanulmányában így fogalmaz, amikor írott és képi forrás együttes alkalmazásának szükségességéről ír: „...az írott és ábrázolt források együttes feldolgozása a mai történettudomány követelményét képezi. E követelmény felismerése teremtette meg a művészettörténeti ikonográfia történeti alkalmazásával a legmodernebb történeti segéd-, helyesebben résztudományt, a történeti ikonográfiát, mely az ábrázolt források anyagának felkutatásával, összegyűjtésével és feldolgozásával lehetővé teszi az írott és ábrázolt források együttes kiaknázásán alapuló szemléletes történeti rekonstrukciót.” Az ikonográfia mint a művészettörténet-tudomány egyik módszere a műalkotások formáihoz kapcsolódó tartalmakkal foglalkozik. Marosi Ernő egyetemi jegyzetében (Bevezetés a művészettörténetbe. Budapest, 1965, 202-216. o.) bőséges szakirodalom felsorolása mellett írja meg az ikonográfia kialakulását, történetét, alkalmazási területeit. A görög eredetű szó maga képírást, képleírást jelent, a művészettörténeti témák, témakörök kutatására alkalmas módszert. Marosi Ernőt idézve: „Az ikonográfia területe történetileg ott kezdődik, ahol megkülönböztethető a műalkotások tartalma azok gyakorlati jelentőségétől.” Az ikonográfia a teológiától és az irodalomtudománytól elválva lett a művészettörténet tartalmi oldalával foglalkozó önálló tudomány. Nagyon korán megjelent a műalkotások ikonográfiai megközelítése, tartalmi értelmezése, rendszerezése. A módszer tudományos önállósodása a XIX. század folyamán következett be, a forráskritika jelentőségének a pozitivizmus korszakában való fokozódásával. Megjelent az ikonográfiai típus fogalma, vizsgálták a műalkotások ikonográfiai programját, s egyre több ikonográfiai lexikont, kézikönyvet publikáltak. Egy ilyen módszer speciális alkalmazása lenne a történeti ikonográfia. De vajon hogyan lehet a művészettörténet-tudományban használatos megközelítési módot „történetileg” használni? Vayer Lajos tanulmányának megírását konkrét probléma ösztönözte: a képi források mellőzése a történettudományban, illetve azok nem megfelelő használata, a képi források hitelességének kérdése. A kulcsszó itt a hitelesség, hiszen a XIX. században vált nagyon fontossá a történeti hitelesség kérdése. A Vayer-írás is említi, hogy a műalkotásoknak- esztétikai értékük melletttörténeti forrásértékük is lehet. Nem ő volt az első, aki ezt megfogalmazta. Már az 1860-as években a Magyar Nemzeti Múzeum képtárának rendszerezése során fölmerült ez a gondolat. 1863-ban országos bizottság jött létre a gyűjtemények rendezésére. A korábbi elrendezést meg kívánták változtatni, s számos javaslat született új, más felosztású gyűjtemények kialakítására.

A József nádor által létrehozott és támogatott, róla elnevezett Nemzeti Képcsarnok a negyvenes évektől egyre gyarapodott, s az első hazai nyilvános képtár lett a Nemzeti Múzeum épületében. 1857-ben egy kisebb teremben Habsburg-galériát hoztak létre, 1866-ban a Képtár hét csarnoknak nevezett teremből állott, melyek közül az elsőben és az utolsóban volt portrégaléria. Az előbbiben kiemelkedő történelmi személyiségek - többek között az alapítók - képmásai, míg az utolsóban híres művészek arcképei sorakoztak. Az egyik legkorábbi, művészről elnevezett terem a Markó-csarnok volt, ahol a festő 1853-as pesti látogatása után állították ki műveit, a terem közepén elhelyezett mellszobrával együtt. Hasonló elrendezésű volt a Zichy-, valamint a Munkácsy-terem. Az újrarendezéskor a gyűjtemények felosztása is megváltozott. Bizonyos képzőművészeti alkotások a Képtárba, míg mások a Régiségtárba soroltattak. Ez volt az első jele annak, hogy a műveket esztétikai-, illetve forrásértékük szerint válogatták szét. 1871-ben megszületett az Országos Képtár, 1884-ben pedig a Történelmi Képcsarnok. Ez utóbbi ügyében 1882-ben megjelent írásában Szathmáry Károly történész az épülő Országházat szemelte ki helyszínnek. Szathmáry javaslatának megvitatására bizottság jött létre, melynek tagjai egyebek között Pulszky Ferenc és fia, Pulszky Károly voltak. Szathmáry elképzelésével szemben a képzőművészeti anyagot két nagy csoportra választották szét: a történelem forrásául szolgáló művek kerültek a Történelmi Képcsarnokba, míg a művészi-esztétikai értékük szempontjából kiemelkedőnek ítélt darabok az Országos Képtárba, majd a Szépművészeti Múzeumba. A nemzeti pantheonnak már a múzeum létrehozását is befolyásoló, folyamatosan és erőteljesen jelentkező eszméje nem fért meg az egykori nagy magángyűjteményekből kialakuló nemzeti képtárak, a múlt században megformálódó jelentős képzőművészeti gyűjtemények gyakorlatával. A történelmi képcsarnokok, a hősök és kiemelkedő személyiségek portrégalériái esetében ugyan fontos volt, hogy az arcképeket a legjobb művészek fessék vagy formázzák, de még ennél is fontosabb volt maguknak a személyiségeknek különböző és váltakozó elképzelések szerinti kiválogatása. E válogatás szempontjait igyekezett írásba foglalni az az 1882-ben készített tervezet, melyben a XIX. századi hazai festészet egyik legnagyobb mestere, Barabás Miklós Szathmáryval együtt fejtegeti, miért lenne elengedhetetlenül fontos a Történelmi Képcsarnok felállítása. Trefort Ágoston kultuszminiszter 1883-as leirata, melyben Pulszky Károlyt bízza meg hivatalosan a Történelmi Képcsarnok tervének kidolgozásával, már az alapítás első momentuma, s a képviselőház a szükséges anyagiakat is megszavazta. Az uralkodó a helyszínt, a Várkertbazárt biztosította. Az 1886. januári megnyitón Pulszky Károly következő mondatai a gyűjtemény sajátos jellegét hangsúlyozzák, s egyben létrehozatalának indoklásául szolgálnak: „A Történelmi Képcsarnok feladata nem az, hogy a múlt szereplőit megjutalmazza vagy elítélje, hanem hogy a múltról igaz ismeretekhez jusson, számot adjon úgy a külső viszonyokról és alapokról, melyekben a nemzetek élete megnyilatkozott, mint a körülményekről és okokról, melyek e változásokat előidézték. E gyűjteményben tehát a múlt alakjait nem tisztán egyéni érdemeik szerint kell befogadni, hanem mindazon képeket, melyek őket hitelesen ismertetik... Viszont e meghatározásból folyik az intézetnek a rokon gyűjteményektől való különbözősége. Ott a művészi érték a mérvadó, ezt itt háttérbe szorítja az ábrázolt tárgy hitelessége és jelentősége.” (Dr. Peregriny János: A Magyar Nemzeti Múzeum képtárának leíró katalógusa. Budapest, 1900.) Ismét a hitelesség az a kifejezés, mely a gyűjtemény szempontjából a legfontosabb, s valóban, a létrejövő Történelmi Képcsarnok műtárgyai, festmények, grafikák s még szobrok is (bár ezek gyűjtése időszakonként szünetelt) a művészettörténeti ikonográfia módszerének megfelelő tematikus elrendezésben, csoportosításban lettek kiállítva, raktározva s tovább gyűjtve. Ahogy Pulszky Károly hangsúlyozta, az itt őrzött művek elsősorban dokumentatív forrásértékük miatt fontosak, nem elsősorban művészeti gyűjteményként funkcionál az

intézmény. Ez azonban nem jelentette azt, hogy csupán a fenti szempontokból értékesek a műtárgyai. A régi katalógusokból kiderül, hogy a kiállított anyag kezdetben még nem nagyon tért el a szokásos képtárbemutatótól, sem az elrendezést, sem a válogatás szempontjait tekintve. Az első világháború után a Magyar Tudományos Akadémia harmadik emeleti képtárterme iben megnyíló újrarendezett kiállítás katalógusának bevezetőjében Petrovics Elek, a Szépművészeti Múzeum igazgatója így ír: „... elsősorban a magyar nemzeti élet kiválóságainak foglalnak... helyet. Anélkül persze, hogy gyűjteményünk teljes és rendszeres sorozata lenne a legkiválóbbak képmásainak. (... ) Nem tervszerű Pantheonja jeleseinknek a Történelmi Képcsarnok, inkább festett, rajzolt és metszett történelmi okmányok gyűjteménye, amelyek azonban mégsem puszta történeti adalékok szemünkben, hanem egyúttal felidézik a múlt sok küzdelmét, szenvedését és dicsőségét... A gyűjtemény hatásának növelésére szükségesnek véltük szaporítani azoknak a műveknek a számát, amelyek történelmi érdekességükön felül művészi hatásukkal is vonzzák a nézőt. Több ilyen művet is hozattunk át tehát a Szépművészeti Múzeumból... A kiállított tárgyak megválogatásában különös gondunk volt a történeti hitelre. Csak egykorú ábrázolásokat állítottunk ki, vagy pedig olyanokat, amelyekről feltehető, hogy szerzőjük még eleven hagyományra támaszkodott.” (Országos Magyar Szépművészeti Múzeum. A Magyar Történelmi Képcsarnok katalógusa. Budapest, 1922.) A kiállítás megrendezésének a képes történeti források hitelességét illető fenti elvei lényegükben azonosak a Vayer által megfogalmazottakkal. Meg kell azonban vizsgálnunk, milyen művek, műcsoportok, műfajok lehetnek ezek a hiteles történeti források a képzőművészetben. Már a Történelmi Képcsarnok létrejöttekor kialakult az ott őrzött műtárgyak csoportosítási rendszere. Ennek elsődleges szempontja a forrásként való használatuk megkönnyítése volt. Az alfabetikus sorrendben tárolt portrék és városképek mellett az időrendben elhelyezett eseményábrázolások a leggyakrabban használt képi források. De legalább ilyen fontosak a különböző (népi, katonai, polgári) viseletképek, az életképek, divatképek. Rajtuk kívül kisebb műtárgycsoportot alkotnak a különböző allegorikus ábrázolástípusok, emléklapok stb. Ezek alkalmazása többrétű lehet: nemcsak írott történeti feldolgozások illusztrációs segédeszközei lehetnek, olyan formákban is gyakran közölték ezeket, melyek a művészettörténeti és a történeti feldolgozás határesetei: uralkodóportrék sorozatai, városképsorozatok, viseletalbumok, melyekben kép és szöveg ugyanolyan fontossággal bír, és kiegészítik egymást. S végül nem szabad elfeledkeznünk a gyakorlati felhasználás egyre jelentősebbé váló területéről, a kiállításról. E műfajban különösen érzékletesen jelentkeznek a hitelesség kívánalma folytán felmerülő problémák, s az a sajátos kapcsolat, mely a forrásként használt tárgyak, képzőművészeti alkotások és a történészi elvek között fennáll. Az ikonografikus feldolgozások sorát a történeti ikonográfia kifejezést először alkalmazó Vayer Lajos művei nyitják meg: 1942-ben két alapvető fontosságú, módszertanilag példamutató munkája jelenik meg, a Magyar uralkodók című kisalbum és a Széchenyi képe című tanulmány a Magyarságtudomány című lapban. Az előbbi mű az első kísérlet arra, hogy a magyar uralkodók hiteles portréit egybegyűjtve láthassa a közönség. A kezdő kép Szent István arcmása a koronázási palástról, míg az utolsó portré Horthy Miklósról Boldizsár István olajképe 1939-ből. Műfajukat és technikájukat tekintve igen változatos ábrázolásokat láthatunk: miniatúra, pecsét; érem, szobor, fa- és rézmetszet, olajkép jelenik meg egymás után, attól függően, hogy az illető uralkodóról melyik fennmaradt portré hiteles. A tanulmány még ezeket a műveket is fenntartással kezeli a hitelesség szempontjából, árnyaltan elemezve a körülményeket, melyek azt kérdésessé tehetik. A Széchenyi képe csakúgy, mint a Magyar Történeti Társulat által Kossuth Lajos születésének százötvenedik évfordulója alkalmából megjelentetett emlékkönyv tanulmánya (Kossuth Lajos alakja az egykorú művészetben. Budapest, 1952) egy történelmi személyiség összes hiteles

ábrázolását kívánja bemutatni. Módszerét tekintve tanulságos megoldás, hogy az egyes alkotások említésénél idézi a korabeli leírásokat a szerző - melyek persze gyakran ugyanúgy kevéssé megbízhatóak, mint a képzőművészeti alkotások, nem lévén mentesek torzításoktól vagy éppen a megszépítéstől. Olyan személyiségek esetében, mint Kossuth vagy Széchenyi, akikről rengeteg ábrázolás született, különösen érdekes ezek összegyűjtése, hiszen nemcsak arcmások kerülhetnek ide, de csoportképek, események is, valamint allegorikus ábrázolások, emléklapok. Az 1891-ben rendezett forradalom és szabadságharc emlékkiállításon a még élő Kossuthról több mint háromszáz ábrázolást mutattak be. A tanulmány csak a kiemelkedő történelmi személyiségek még életükben elkészített arcmásaival foglalkozik, de tudjuk, hogy ezek között is több olyan található, mely egy híres és népszerű darab másolata, változata, utánérzése. A Kossuth-ikonográfia végén, mintegy záró gondolatként említi a szerző a karikatúrákat és fényképeket mint az ikonográfiához tartozó, de még feldolgozatlan emlékegyüttest. E két írásában Vayer Lajos kialakította az ilyen típusú feldolgozások szerkezetét, s rögzített néhány elengedhetetlen követelményt, melyek közül a legfontosabb, hogy a közölt ábrázolások mindegyike még az ábrázolt életében keletkezzen. A fenti típusú ikonográfiai feldolgozások sora jelent meg ezután, s továbbra is kedvelt megoldás maradt az egy-egy kiemelkedő történelmi személyiség ábrázolásait feldolgozó munka. Ilyen Rózsa György Kazinczy Ferenc a művészetben című tanulmánya (Művészettörténeti Értesítő [1957] 174-192. o.), Fejős Imre Kossuth fényképeit feldolgozó írása a már említett Vayer-tanulmány kiegészítéseként (Kossuth Lajos fényképei. Folia Archeologica VIII. 197203. o.), de Vayer uralkodóalbuma is példaként szolgált, nevezetesen Cennerné Wilhelmb Gizella erdélyi fejedelmi arcképsorozatokat tárgyaló tanulmányához (Magyarországi reneszánsz és barokk. Művészettörténeti tanulmányok. Szerk. Galavics Géza. Budapest, 1975, 279-312. o.). Másfajta feldolgozások is készültek azonban, megmutatván, hogy a portréikonográfia csak egy feldolgozási mód a sok közül. 1962-ben jelent meg Cennerné Wilhelmb Gizella műve, Magyarország történetének képeskönyve, melynek első kötete a honfoglalástól 1849-ig mutatja be azoknak az ábrázolásoknak a sorát, melyek a magyar történelemmel foglalkoznak. Itt nem az ábrázolás műfaja a meghatározó, hanem a magyar történelemnek azon eseménye, mellyel kapcsolatos, melynek illusztrációjaként szolgál. Az „egy kép - egy szöveg” azóta is kedvelt és alkalmazott megoldás, hiszen ily módon a képi forrás és az írott szöveg együtt jelenik meg. A forrásként használt képzőművészeti ábrázolások itt is igen változatosak: grafikák, festmények, falképek, de iparművészeti alkotások és szobrok is láthatóak a kötetben. A kiválasztás a szerző személyes felelőssége, hiszen az egy-egy eseményhez kapcsolódó ábrázolás hosszú időre befolyásolja nemcsak a közönség, de a szakma tudatát is, s az eseményekhez hosszú ideig kötődhet makacsul a hozzájuk társított kép. Ez különösen akkor okozhat problémát, ha az ábrázolás hitelessége a kutatások során kérdésessé válik. A bevezetőben megfogalmazott szándék szerint ugyan a kötet „azokat a hiteles, egykorú vagy közel egykorú képes ábrázolásokat adja közre, melyek a magyar nép és a történeti Magyarország politikai keretei között vele együtt élő népek múltját szemléletesen elevenítik meg”, ám ugyanakkor a szerző megjegyzi, hogy az ábrázolások „igen különböző céllal készült, s különböző történeti hitelű és esztétikai értékű képzőművészeti alkotások. Csak egy részük szolgálta eredetileg is a történeti eseményeknek s azok szereplőinek megörökítését. Más részük szimbolikus vagy dekoratív ábrázolás, a valóság visszaadásának igénye nélkül. A XIV. századig minden ikonográfiai emlékünk ilyen, s azután is igen sok...; annak ellenére, hogy képeink képzőművészeti alkotások reprodukciói, nem vezettek esztétikai szempontok, még kevésbé törekedhettünk arra, hogy a magyar képzőművészet legjelesebb alkotásait mutassuk be. Nem egy kiemelkedő művészi alkotásnak nincs közvetlen történeti mondanivalója, viszont néha egy-egy igénytelen és töredékes népművészeti emlék a történeti múlt egyébként teljesen sötét foltjaira vet világosságot. De

sajnos azért a hiányért, hogy kötetünk alapján nem tekinthető át a magyar képzőművészeti fejlődés, azzal sem tudunk kárpótlást nyújtani, hogy tökéletes történelmi dokumentációt adunk. A ránk maradt képes ábrázolások nem úgy oszlanak meg, hogy a magyar történelemnek akár csak legfontosabb mozzanatait is mind megörökítenék.” Cennerné Wilhelmb Gizella szövegében az ilyen jellegű kiadványokat érintő több kérdés is felvetődik. Az esztétikai érték kontra történelmi hitelesség dilemma az első ilyen, mely szinte mindig előkerül a gondolat XIX. századi első említését követően. A másik, hasonlóan gyakori -elsősorban magyar történeti szempontú-probléma, hogy nem mindig születik fontos történelmi eseményről ábrázolás. Ennek érthető oka van: egy művészt befolyásolhat természetesen a megbízó a témaválasztásban, ami gyakran meg is történt a művészettörténetben, de általában inkább a művészi szempontok vezérlik műve létrehozásában, nem művészeten kívüli elvek. Egy-egy történeti eseményről olykor nemhogy magas esztétikai színvonalú ábrázolás nincsen, de előfordul, hogy semmilyen sem létezik, vagy például a középkori történelmünk esetében csak jóval későbbi. A képeskönyv második kötetében már nagyon sok fotó található, bár az „egy illusztráció-egy szöveg” szerkezet megmarad, mégis jelzi a technikának az ikonografikus feldolgozásokban betöltött fontos szerepét. (Kiss Sándor: Magyarország történetének képeskönyve. 1849-1945. II. Budapest, 1969.) Nagyon jellemzően példázza az ikonográfia módszerét alkalmazó művészettörténészek és a történészek által írt és szerkesztett képi forrásválogatások közötti különbséget a fenti képeskönyvek és a Magyarország története képekben című kötet összehasonlítása (Budapest, 1971. Írta és összeállította Kosáry Domokos, Pamlényi Ervin, Siklós András, Szabad György, Szűcs Jenő, R. Várkonyi Ágnes). Míg az előbbiekben minden olyan adat szerepel a képi forrásoknál (a mű pontos címe, leltári száma, őrzési helye, mérete, anyaga és technikája), mely nélkül nem használható a kötet, az utóbbi esetében a források alapadatai közül csak az őrzési hely szerepel, de az sem pontosan. Vannak tehát tanulságai az ikonografikus feldolgozások céljából történő történészi-művészettörténészi együttmunkálkodásnak. Ilyen művek megjelentetésének és célszerű használatának szigorúak a technikai feltételei. Míg a két képeskönyvben a kép és szöveg egyenrangú, a közölt adatok révén forrásként működő illusztráció a szöveggel együtt tájékoztat, a Magyarország története képekben című kötetben a képek csupán a történészi koncepció illusztrálásai, a szükséges adatok hiányában tudományos információt nem szolgáltatnak, nem képi források, csak díszítőelemek. Van persze olyan történész-művészettörténész páros által készített közös munka, mely megbirkózik az ikonográfiai feldolgozás technikai feladataival. Rózsa György és Spira György Negyvennyolc a kortársak szemével (Budapest, 1971) című kötete, ahogy alcíme is utal rá, képeket, nyomtatványokat és iratokat közöl forrásként. Ezek együtt mint a forradalom és szabadságharc eseménytörténetének dokumentumai szerepelnek, közöttük vannak a korszak legkiválóbb művészeitől származó remekművek, de névtelen folyóirat-illusztrátorok munkái is megtalálhatóak mellettük. Itt kiválóan érvényesül az ikonográfia azon elve, hogy a művek elsősorban dokumentatív értékük szempontjából használhatóak, bár művészi becsük sem elhanyagolható. Sőt Rózsa György képválogatása egyértelműen arra törekedett, hogy abban az esetben, ha egyazon eseményről vagy személyiségről több ábrázolás is rendelkezésére állt, a művészi-esztétikai szempontból kiválóbbat közölje. A képi források dokumentálása hiánytalan ugyan, bár elrendezésük, s ennek következtében kezelésük olykor kissé nehézkes. A kötet így is a műfaj egyik legfontosabb alapműve mindmáig. Szemben a Negyvennyolc a kortársak szemével című munkával, ahol egy nagy fontosságú történelmi eseménnyel kapcsolatos ábrázolások ikonografikus feldolgozása történik meg, az ilyen jellegű kiadványok tematikailag korlátozódhatnak egy bizonyos ábrázolástípusra is. Portréikonográfiákról már esett említés, s az alapművek mellett a Magyar Nemzeti Múzeum

kiadásában és gyűjteményeinek feldolgozásával megjelentek olyan ikonográfiai kiadványok, melyek a kiemelkedő történelmi személyiségek arcképeinek ikonográfiáját kibővítve egyfajta emlékalbum formában kívánnak ikonografikus feldolgozást adni. 1998-ban jelent meg Körmöczi Katalin szerkesztésében a Batthyány Lajos gróf első magyar miniszterelnök emlékezete című kötet, melyben az életutat bemutató tanulmányokat Molnár András és Urbán Aladár írta. Batthyány Lajos emléktárgyait Aczél Eszter gyűjtötte össze, az arcképikonográfiát pedig Rózsa György készítette el. Újfajta megoldás ez a szerkezet, mely célszerűen ötvözi a történészi és művészettörténészi munkát, bár másféle formában, mint az előzőekben említettek. A források adatközlése azonban ugyanúgy hiánytalan, mint minden olyan kiadványban, amely a használhatóságra és teljességre törekszik. Cennerné Wilhelmb Gizella - sajnos már csak halála után megjelent - munkája A Zrínyi család ikonográfiája (Budapest, 1997). Itt a korábbi portréikonográfiák gyakorlatához képest eltérés az, hogy a kortársábrázolások mellett a hitelesség szempontjainak nem megfelelő, történeti forrásként nem használható, viszont a kép teljességéhez kétségtelen szükséges, művészettörténeti szempontból nagy fontossággal bíró későbbi művek is megtalálhatók. Az adatközlés itt a művekre vonatkozó irodalom felsorolásával gazdagodott, ez persze nem csak itt fordul elő. A portrék mellett a városképek mint fontos történelmi források ikonografikus feldolgozásai szintén nélkülözhetetlenek, s ezek egyik alapvető munkája Rózsa György Budapest régi látképei-1493-1800 című kötete (Budapest, 1963). A klasszikus művészettörténeti ikonográfiák rendszerezésének megfelelően, egységes szempontok szerint csoportosítva gyűjti össze a pest-budai és óbudai látképeket, melyek között számos eseményábrázolás is szerepel. A sokszorosított grafikák, festmények és rajzok sorában az elveszett, lappangó vagy csak az irodalomban ismert látképeket is közli, s a képi források a sokoldalú adatközlés eredményeképpen valóban forrásként használhatók. A minden szempontra kiterjedő mutatók csak tovább bővítik a felhasználhatóság körét. Nagy kár, hogy az igen gazdag XIX. századi pest-budai városképanyag feldolgozatlan maradt. Rózsa György egy másik munkája, Magyar történelemábrázolás a 17. században (Budapest, 1973) már az ikonográfiai feldolgozások sajátos változatát jelenti. A magyar történelem egy periódusára vonatkozó képi forrásokat közli, beleértve azok művészettörténeti feldolgozását is a stiláris fejlődés, a tematikai változások végigkövetésével egy évszázadon belül. A felsorolt munkák jól érzékeltetik, hogy a Vayer Lajos 1938-as írásának megjelente óta eltelt hatvan évben milyen jelentős ikonográfiai feldolgozások születtek. Mindazonáltal a tanulmányban megfogalmazott problémák közül több mindmáig megoldatlan maradt. Az egyik legfontosabb maga a történeti ikonográfia mibenlétének pontos megfogalmazása, módszereinek és alkalmazásának körülhatárolása. 1984-ben a Történelmi Képcsarnok alapításának százéves évfordulója alkalmából a gyűjtemény kurátorai előadásokat tartottak a szakmai és az érdeklődő közönség előtt. Az előadások írásban is megjelentek a Művészettörténeti Értesítő 1-2. (1984) számában. Rózsa György a Történelmi Képcsarnok és a magyar történettudomány kapcsolatával foglalkozik. Vayer Lajos már említett tanulmányát tekinti gondolatmenete kiindulópontjának, s megpróbálja továbbvezetni. Kérdésfelvetése a címben is megfogalmazódik: segítette-e és miben a magyar történettudományt a Történelmi Képcsarnok gyűjteménye? Következtetése az, hogy egy ilyen gyűjtemény, ha nem is nélkülözhetetlen a történetírás szempontjából, használata nagymértékben megkönnyíti a történészek munkáját. A történetírás két kedvelt témakörének, a Rákóczi-szabadságharcnak és az 1848-49-es forradalom és szabadságharcnak az irodalmát megvizsgálván a leggyakrabban használt képi forrásokat gyűjti egybe és mutatja be. Tanulságos azoknak a családi

jellegű magángyűjteményeknek a felsorolása (Esterházy, Teleki, Károlyi, Erdődy, Berchtold), melyek történeti forrásokként használható műveket tartalmaznak, különösen azok, amelyek kimondottan ilyen céllal jöttek létre (Jankovics Miklós, Bubics Zsigmond, Enea Lanfranconi, Apponyi Sándor, Ernst Lajos, Szinnyei József gyűjteményei, vagy olyan speciális, egy témakörre összpontosító kollekciók, mint Thaly Kálmáné a kuruc korról vagy Kreith Béla grófé a szabadságharcra vonatkozóan). Cennerné Wilhelmb Gizella a magyar történelem képes forrásait választotta témájául. Vayer Lajos írására visszautalván emlékeztet a hitelesség kérdésére. A történelmi események, személyek és az azokat bemutató ábrázolások viszonya hasonló a tanulmány írásának idején formálódó műemlék-helyreállítási elvhez: csak az számít hitelesnek, ami az adott kor terméke. Ezt a megállapítást követvén azonban rögtön csapdába kerülünk: bármilyen forrás, amely nem egyidejű az eseményekkel, már nem lehet hiteles. Így az ábrázoltról csak a még életében készült portrék, az eseményekről történésük idején született ábrázolások lehetnek hitelesek. Külön probléma az épület- és városképek, tájképek esete - különösen ez utóbbiaknál kényes kérdés a hitelesség feltételeinek meghatározása. Cennerné Wilhelm Gizella tanulmányában a gondolkodás és értékelés szempontjai megfordultak, s nemhogy nem kérdőjeleződik meg a műtárgyak már említett szempontú szétválasztása, hanem paradox módon úgy tűnik, mintha a „legkorábbi történeti ikonográfiai emlékeink” egyenesen mint történeti ikonográfiai emlékek születtek volna, nem pedig mint „egyszerű” műalkotások. Vajon a Történelmi Képcsarnokban őrzött műtárgyak egykor azzal a céllal jöttek létre, hogy majdan egy Magyar Történelmi Képcsarnoknak nevezett gyűjtemény darabjai legyenek? Nyilvánvalóan nem erről van szó. Mégis úgy tűnik, lehet műtárgyakat a hitelesség, a dokumentatív érték szerint válogatni és illusztrációs célra fölhasználni. Mindez azonban nem áll eredendően ellentétben az adott műtárgyak minőségével, esztétikai értékével. Sőt valószínűleg jobb eredménnyel lehet a fenti célokat megvalósítani magas művészi színvonalú műtárgyakkal, amint ezt Rózsa György és Spira György közös munkája, a Negyvennyolc a kortársak szemével a gyakorlatban is bizonyítja. A Történelmi Képcsarnok különlegessége nem a gyűjteményt létrehozó elképzelés eredménye. Már az 1894-es kiállítási vezető érzékelteti, hogy bármennyire is közel van időben az akkori kiállítás az alapításhoz, az alapító idea már itt sem érvényesül. A szoros időrendben bemutatott műtárgyanyag követi a történelmi személyiségek egymásutánját, a történelmi események sorát, s láthatjuk a hozzájuk kapcsolódó festményeket, grafikákat, szobrokat, kőfaragványokat, érméket. A műtárgyak ilyen módon kiállítva valóban nem a hagyományos értelemben vett képzőművészeti tárlat tárgyai, hiszen ez esetben fontosabb illusztratívdokumentatív értékük, de ugyanakkor nem hanyagolható el esztétikai, művészi becsük sem. Valójában a látogatónak eszébe sem juthatott e két szempontot különválasztani: ő műtárgyakat lát, melyek nem „csak” mint műtárgyak fontosak számára, ahogy ezt Petrovics Elek is megfogalmazta bevezetőjében 1922-ben. S mi a helyzet a hitelesség követelményével? Az már az 1894-es kiállításon sem érvényesült, s nem is érvényesülhetett. A hitelesség elveit szigorúan követve a gyűjtemény jelentős része „használhatatlan” lenne. Ez a feltétel háttérbe szorulhat az ikonográfia szempontja mellett. Ily módon hasznosulhat nem az esztétikai érték alábecsülése vagy mellőzése, hanem a tematikai meghatározottság, az ikonográfiai szempontú gyűjtés, feldolgozás és bemutatás. Bár a gyűjtőkör Pulszky-féle definíciója a hitelességet hangsúlyozza, ez oly módon valósult meg a gyakorlatban és érvényesül ma is, hogy minden olyan ábrázolás fontos a gyűjtemény számára, ami a magyar történelemmel kapcsolatos. Így kerülhettek ide például Peter Flötner fametszetei a hét vezérről vagy a tatárjárásról, Matthaus Merian rézmetszetei a magyar történelem korábbi, illetve számára kortársi eseményeiről. A kollekció minden területér. érzékelhető a folyamatosság. Ugyanaz a személy, helyszín, esemény látható évszázadok ábrázolásain, s ezeken jól követhetőek a variációk, a téma átalakulásai csakúgy, mint a

stílusváltozások eredményezte formai-kompozíciós eltérések. Ezért tekinthető a gyűjtemény ikonográfiai szempontúnak, s éppen emiatt fontos a történettudomány számára. Talán a legjellemzőbbek e tekintetben a portrésorozatok. A XV. század végi Thuróczy-krónika portréi historizálóak, csakúgy, mint az 1664es Nádasdy-féle Mausoleum arcképei, abban az értelemben, ahogy korábbi korok uralkodóit ábrázolják tudatosan mint történelmi személyiségeket. A korábbi művek felhasználása folyamatos, a kiadványok és ábrázolások sora egymásbólés egymásra épül. A módszert és műveket, valamint a Történelmi Képcsarnok speciális, ikonográfiai szempontú gyűjteményét végigtekintve felvetődik a kérdés: mi is a Vayer Lajos megfogalmazta „legmodernebb történeti segéd-, helyesebben résztudomány”, a történeti ikonográfia, a „művészettörténeti ikonográfia történeti alkalmazása”. Mint a művészettörténet-tudomány módszere alapvetően műalkotások tartalmi értelmezésére, tartalmi alapon történő rendszerezésére használatos. Ahogyan a művészettörténet mint a társadalomtudomány része a történettudományok rendszerének, úgy a módszer maga is alkalmazható azon a területen. Az ikonográfia módszere, ha történeti ikonográfiának nevezzük is, műalkotásokkal foglalkozik, olyan műalkotásokkal, amelyeket hitelességük folytán történeti forrásként használhat a történettudomány. Az ikonografikus feldolgozás technikájának alkalmazása, a pontos adatközlés és az ikonográfiai rendszerezés teszi lehetővé akár önálló ikonográfiai munkák létrejöttét, vagy pedig ikonografikus feldolgozások használatát történeti munkák részeként. Mindkét megoldás ugyanazt segíti elő: egy-egy történelmi korszak, esemény, személyiség minél pontosabb, árnyaltabb, hitelesebb bemutatását. Irodalom A Magyar Történelmi Képcsarnok katalógusa. Petrovics Elek bevezetőjével. Budapest, 1922. Országos Magyar Szépművészeti Múzeum. A magyar történelem képeskönyve. Bevezette Gerevich Tibor. Összeállította Genthon István. Budapest, 1935. Balogh Jolán: Mátyás király arcképei. In Mátyás király emlékkönyv. I. Budapest, 1940, 435548. o. Basics Beatrix: A történelemábrázolás módjai és a Történelmi Képcsarnok gyűjteménye. Művészettörténeti Értesítő, I-11 (1984). Basics Beatrix: Pulszky Ferenc és a Magyar Történelmi Képcsarnok. Magyar Múzeumok, 4 (1997) 1921. o. Basics Beatrix: A hiteles vagy a szép műtárgy - egy gyűjtemény és sorsa. Ars Hungarica, 1-2 (1997) 421-425.o. Batthyány Lajos gróf első magyar miniszterelnök emlékezete. Szerk. Körmöczi Katalin. Írta Molnár András, Urbán Aladár, Aczél Eszter, Rózsa György. Budapest, 1998. Bubics Zsigmond: A magyarországi várak és városoknak a Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárában létező fa- és rézmetszetei. Budapest, 1880. Cennerné Wilhelmb Gizella: Magyarország történetének képeskönyve. 896-1848. Budapest, 1962. Cennerné Wilhelmb Gizella: Erdélyi fejedelmi arcképsorozatok. Magyarországi reneszánsz és barokk. Művészettörténeti tanulmányok. Szerk. Galavics Géza. Budapest, 1975, 279-312. o. Cennerné Wilhelmb Gizella: Thököly Imre és szabadságharca az egykorú grafikában. In Köpeczi Béla: Magyarország és a kereszténység ellenségei. Budapest, 1976. Cennerné Wilhelmb Gizella: A Zrínyi család ikonográfiája. Budapest, 1977.

Fejős Imre: Kossuth Lajos fényképei. Budapest, 1956, 197-203. o. Folia Archeologica VIII. Fejős Imre: A Magyar Történelmi Képcsarnok 75 éve. Művészettörténeti Értesítő, 11 (1959) 285-289. o. Főúri ősgalériák, családi arcképek a Magyar Történelmi Képcsarnokból. Katalógus. Szerk. Buzási Enikő. Budapest, 1988. Galavics Géza: A Rákóczi szabadságharc és az egykorú képzőművészet. Rákóczitanulmányok. Szerk. Köpeczi Béla- Hopp Lajos - R. Várkonyi Ágnes. Budapest, 1976, 465510. Galavics Géza: Kössünk kardot az pogány ellen (Török háborúk és a képzőművészet). Budapest, 1986. Kiss Sándor: Magyarország történetének képeskönyve. 1849-1945. II. Budapest, 1969. Lepold Antal: Szent István király ikonográfiája. In Szent István emlékkönyv. III. Budapest, 1938, 111154.o. Magyarország története képekben. Írta és összeállította Kosáry Domokos, Pamlényi Ervin, Siklós András, Szabad György, Szűcs Jenő, R. Várkonyi Ágnes. Budapest, 1971. Marosi Ernő: Bevezetés a művészettörténetbe. Egyetemi jegyzet. Budapest, 1975. Dr. Peregriny János: A Magyar Nemzeti Múzeum Képtárának leíró katalógusa. Budapest, 1900. Rózsa György: Kazinczy Ferenc a művészetben. Művészettörténeti Értesítő, 1 (1957) 174-192. o. Rózsa György: Budapest régi látképei (1493-1800). Budapest, 1963. Rózsa György: Magyar történetábrázolás a 17. században. Budapest, 1973. Rózsa György - Spira György: Negyvennyolc a kortársak szemével. Budapest, 1973. Százéves a Magyar Történelmi Képcsarnok 1884-1984. Rózsa György: A Történelmi Képcsarnok és a magyar történettudomány. Vayer Lajos: A történeti művek illusztrálása. In Szentpétery-emlékkönyv. Budapest, 1938. Vayer Lajos: Magyar uralkodók. Budapest, 1942. Vayer Lajos: Széchenyi képe. Magyarságtudomány, 1942. Vayer Lajos: Kossuth Lajos alakja az egykorú magyar művészetben. Budapest, 1952.

R. Várkonyi Ágnes TÖRTÉNETI ÖKOLÓGIA

A történeti ökológia a természet és a társadalom évezredes együttélésének, kölcsönhatásának hosszú távú folyamatait vizsgáló, a természettudományok és a társadalomtudományok eredményeit történetileg szintetizálva értelmező tudomány. Célja, hogy a különböző civilizációs szinteken a természeti környezet meghatározó trendjeit, a társadalom természetkezelési gyakorlatait, a kultúrákba kódolt természetvédelmi rendszereket és a fenntartható fejlődés fejleményeit szerves működésében tárja fel. Tudományos történeti alapvetéssel járuljon hozzá a humánökológiai látásmód és a korszerű környezetet az élet alapvető feltételének tekintő szemlélet meghonosításához. KIALAKULÁSA A történeti ökológia (Environmental History) mint önálló tudomány 1986-ban nyert legitmizációt a berni kilencedik Nemzetközi Gazdaságtörténeti Kongresszuson. Előzményei

azonban évszázados múltra tekintenekvissza. Az ipari forradalom következményeivel összefüggésben fogalmi készletének elemei feltűnnek a professzionális tudományok különböző szakágazataiban s a polgári államok erdő- és tájvédelmi törvényeit kikényszerítő tudományos vitákban. Szemléleti alapjai századunk folyamán a természeti környezetet vizsgáló tudományok és a társadalomtörténet keretei között kristályosodtak ki. Létjogosultságát a környezet történetével foglalkozó tudományos művek sora alapozta meg, nem függetlenül a környezeti viszonyok rohamos romlásának közérzetet és egészséget romboló következményeitől, s az átélt természeti katasztrófák (savas esők, őserdőirtások, felmelegedés, Csernobil) s a természetrombolás következményeivel számoló felelősség ösztönző hatásától. A történeti ökológia az elmúlt évtized alatt dinamikusan fejlődött, világszerte egyetemi tanszékei, folyóiratai létesültek, és kikristályosodtak módszerei, elméleti követelményei, kialakultak szakágazatai, létrejöttek tudományos iskolái. Magyarországon a történeti ökológia művelése jelentős előzmények után tudományos intézetekben és egyetemi tanszékeken indult meg az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején. Egyetemi szintű tanítása az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán négy tanszék-a Középkori és Kora Újkori Magyar Történeti Tanszék, a Középkori Egyetem estörténeti Tanszék, az Ókortudományi Tanszék és a Művelődéstörténeti Tanszék összefogásával indult meg (1987). Három éve a Középkori és Kora Újkori Magyar Történeti Tanszék keretei között a Humánökológiai Program keretébe illesztett történeti ökológiai oktatás honosított meg PhD szintjén kidolgozott témákat. A történeti ökológia összefüggéseiben a BTK különböző tanszékein - a Középkori, az Egyetemestörténeti, a Régészeti s a Művelődéstörténeti Tanszéken - folyik a tanrendbe illesztett szakszempontú történeti ökológiai munka. Történeti ökológia szeminárium működik a szegedi József Attila Tudományegyetemen. Több természettudományi tanszék ökológiai és környezetvédelmi programjába ugyancsak beillesztette a történeti ökológiát. A Soproni Egyetem Környezetvédelmi Tanszékén 1998 elejétől kötelező tantárgy. Megkezdte az előkészületeket, hogy kötelező tantárgyként vezesse be a Miskolci Egyetem Segédtudományi Tanszéke és a Janus Pannonius Egyetem Pedagógiai Tanszéke is. Tanár- és tanítóképző főiskolákon ugyancsak folyik különböző formákban történeti ökológiai oktatás. Az utóbbi években már több kutatóhelyen foglalkoznak történeti ökológiával. A Budapest Történeti Múzeum a kerttörténet, az Egri Dobó István Múzeum a környezet és végvár témakörökben rendezett jelentős, újabb kutatásokat elindító konferenciákat, a visegrádi Mátyás Király Múzeum és a sárospataki Rákóczi Múzeum a történeti kertek természeti rekonstrukcióival módszertanilag járult hozzá a hazai történeti ökológiai látásmód tudományos kifejlesztéséhez. CÉLKITŰZÉS, MÓDSZER, ELMÉLET A történeti ökológia az ember és a természet szerves együttélését vizsgálja a különböző korszakokban és a hosszú távú folyamatok hatásaiban. Az ökológia a fizikarés az élő organizmusok rendszerét, ökoszisztémáját vizsgáló tudomány. A történeti ökológia az embert az ökoszisztéma szerves részének tekintve a társadalom és a környezet bonyolult kölcsönhatását rendszerezetten értelmezi. Feltárja, hogy miként élt együtt és hatott egymásra a természet és a társadalom a történeti idő különböző korszakaiban. Számol a természeti tényezők objektív folyamataival és a társadalmi együttesek életmódját, termelési rendszerét meghatározó, az egyén higiéniai viszonyait, pszichikai körülményeit és önkorlátozó készségét befolyásoló szubjektív hatásaival. Feltárja az adott civilizációs szinten a területek eltartóképessége, az energiaforrások felhasználása, a népességszám alakulása és a termelési viszonyok közötti összefüggéseket, a természeti, ökológiai katasztrófák okait és következményeit, a természet kezelésének és védelmének módszereit. Azt vizsgálja, miként határozta meg

a táj az embert és alakította az ember a tájat. Hogyan épülnek be az élmények, a természeti tapasztalatok és a tudományos természetismeretek a kultúrákba, kezdve az ember megjelenésétől az ókori folyó menti és mediterrán kultúrákon, a középkoron és a kora újkoron át, hogy kialakítsák az önkorlátozás mechanizmusait és a fenntartható fejlődés különböző módozatait. Módszerét tekintve, célkitűzéséből következően a történeti ökológia szintetizáló tudomány a természet- és a társadalomtudományok s a különböző tudományok egyre inkább differenciálódó szakágazatai között. Szigorúan történeti megalapozottságot követelő tudomány. Nem nélkülözheti a földrajztudomány, botanika, természettudomány, biológia, filozófia, nyelvészet, irodalomtudomány, művészettörténet, néprajztudomány szempontjait. Számolnia kell a modern agrártudományok, természettudományok eredményeivel. Felhasználja és sajátos célkitűzései szerint alkalmazza a legkülönbözőbb szakágazatok, így a demográfia, a gazdaságtörténet, agrár-, ipar-, erdészettörténet, a településtörténet, várostörténet, hadtörténet, a heraldika, a régészet, a történeti földrajz, a klímatörténet, geomorfológia, vallástörténet, iskola-, neveléstörténet, az anyagi és szellemi kultúra, a művelődésfilozófia, a sokféle államelmélet eredményeit. Szüksége van a földtudományok, földtörténet, növényföldrajz, a dendrokronológia, a biogeográfia, bányászattörténet, technikatörténet, tudománytörténet, tájtörténet, etnogeobotanika, etnomedicina, a környezeti medicina, a geomorfológia információira és nélkülözhetetlen tájékoztatásokat nyer a világképek, szimbólumok, képi és gondolati toposzok, orvoslástörténet, kertészet- és tájépítés-történet eredményeiből. Egyaránt alkalmaz mikro- és makrovizsgálatokat, törekszik települések, tájak, régiók komplex megközelítésére. Figyelemmel kíséri a természeti környezet antropogén változásait. Kialakultak vagy alakulóban vannak szakágazatai, így az ökoteológia, a környezeti régészet, dendrológia, környezetvédelem-történet. Alapvető követelményként alkalmazza a komparatív, a korrelációs és a statisztikai vizsgálatokat. Eljárásai közé tartozik a pollenanalízis, a gleccserkutatás, a helynévvizsgálat, az évgyűrűmérés, az információs rendszerek vizsgálata. Felhasználja az őstörténet, ókor, középkor, kora újkor és legújabb kor, a kapitalizmus struktúrájának megfelelő történeti kutatási módszereket és követelményeket, ugyanakkor sajátos eljárásaival behatolhat a történelemnek a különböző szakágazatok és korszakváltások határvidékén fekvő területeire. Ilyenek például a természetvédő mítoszok, vallási parancsok továbbélésének folyamatai, a természetvédelemnek a termelési eljárásokba kódolt és továbbhagyományozott formái. A történeti ökológia periodizációs elveiről eltérő felfogások alakultak ki aszerint, hogy az objektív természeti folyamatokra (éghajlat), az energiaforrásokra (Nap, víz, kőszén, olaj), energiaáramlási rendszerekre (szoláris és fosszilis energia), vagy a társadalom természetfelfogására, természetkezelési eljárásaira helyezik a hangsúlyt. Az ember megjelenésétől a mindenkori jelenig terjedő időt az objektív természeti körülmények, a termelési rendszerek, a természetismeret fejlődése, a technikai beavatkozások módjai és a természetkezelés civilizációs rendszerében bekövetkezett változások osztják kezdetben hosszabb, több ezer éves, majd egyre rövidebb periódusokra. A történeti ökológia természeti és társadalmi folyamatokat vizsgál s mint minden tudomány, egyetemes jellegű, nem ismer országhatárokat. A természet és társadalom együttélésének megjelenési formái, az ember és a természet együttműködésének tapasztalatai, kezelési szabályai, döntési mechanizmusai, környezetgazdálkodási stratégiái azonban országos keretek között, az anyanyelvek, a nemzetgazdaságok, a nemzeti tudományok, az irodalmak és művészetek közegében nyernek megfogalmazást, és ebben az értelemben a történeti ökológia egyetemes nemzeti tudomány. Ugyanakkor a természeti értékek mint nemzeti értékek mindig egyetemes kategóriákban kapják meg általános értelmezésüket. Bár nem nélkülözheti a leíró jelleget, a történeti ökológia módszerére az elemző feltárás érvényesítése jellemző. Így például a természeti katasztrófák értelmezésében alapvető követelménye, hogy feltárja a közvetlen és a közvetett okokat és kölcsönhatásokat, s a kivédhetetlen katasztrófák

következményeit mérséklő társadalmi mechanizmusok működését. Comenius például a XVII. század első felében már behatóan tárgyalta a társadalom pánikcselekvéseit, és ezek okai között kimutatta a tárgyszerű információ hiányát. Az árvizeket az éghajlat, erdőirtások, vízszabályozások és vízhasznosítások, a településszerkezet összefüggéseiben a társadalom szervezőképessége, technikai felkészültsége és szociális viszonyai szempontjait is figyelve minősíti. Vizsgálatait többnyire régiókban, ökológiai és civilizációs rendszerekben végzi. Szemlélete, mint az a dinamikusan fejlődő tudományokra általában jellemző, nagyobb elméleti keretekben alakult ki. Irányultsága széles körű. Érvényesíti az organikus rendszerelmélet és a holisztikus szemlélet követelményeit. Rendszerezett áttekintést nyújtva az antikvitás, a kereszténység, a reneszánsz, a felvilágosodás, a romantika és a pozitivizmus természetszemléletéről, történeti struktúrákban fogja át a környezetkezelés, környezetépítés, tájélmény, természeti szimbólumok, művészeti látomások világát. Kritikusan elveti a mechanikus, ideologikus természetszemléleteket, amelyek a fejlődést az embernek a természet felett aratott győzelmeként értelmezik oly módon, hogy a társadalom felülkerekedik a természet erőin. Vitatja a természet kisajátításának újkori nézeteit. Tudományos bizonyító erővel tájékoztat az érdekcsoportok, korosztályok, aktuálpolitikai célok, gazdasági szükségletek igényeit a természet megőrzésének követelményei ellenében érvényesítő nézetek következményeiről és arról, hogy a történelem folyamán a társadalom mindig igényei és a környezet adottságai között az egyensúly kialakítására, megőrzésére törekedett. A társadalmi igény és a természeti erőforrások egyensúlyának felbomlásából következő kihívásokra minden időkben kialakította az adott civilizációs szinteken az önmaga továbbélését és a környezet önmegújító képességei fenntartását biztosító válaszokat. Értékrendjében a természet az emberiség közös tulajdona, a múlt öröksége és a jövő biztosításának feltétele. Egyes nemzetek, államhatalmak, multinacionális gazdasági csoportok nem foglalhatják le maguknak. Mivel hosszú távú folyamatokat vizsgál, modellértékű diagnózisokat nyújthat a gigantomániás természetátalakító építkezések környezetpusztító hatásairól, a kirekesztő, öncélúságot gerjesztő hatalmi ideológiák tudománytalan természetértelmezéseinek következményeiről, a rövid távú gazdasági csoportérdekek primátusságát hangsúlyozó elméletek kisajátító mechanizmusairól. A természettel együttműködést kialakító társadalom bonyolult és sokrétű követelményeit hangsúlyozva kiemeli - többek között - a kultúrának közvetlenül és közvetett módon a gazdasági fejlődésben is betöltött jelentőségét. Hasznosít minden forrást, ha feltárása korszerű kritikával történt. Az újabb vulgárneopozitivista eljárásoktól azonban elhatárolja magát, mivel azok mechanikusan merev rovatokba illesztik a múlt jelenségeit, s az anyagi kultúrával az azokat meghatározó szellemi értéket is kizárják a kultúra fogalmából. A történeti ökológia irányelveit a tudomány autonómiája szabja meg, s mint ilyen szolgálhat érvanyaggal a környezeti kérdésekben döntést hozó különböző testületeknek, amint arra Hollandiában a délnyugati tengerparton a Rajna, Maas, Schelde torkolatában felépített merev gát ellen az Oosterschelde-öböl megmentése érdekében felvonultatott tudományos érvek példája szolgált. A tengerbetörések és szökőárak (1288,1404,1570, 1953) s a vízáradások csatornákban történt levezetésének több évszázados múltját feltárva, továbbá az édes- és a sósvíz ölelkezéséből származó tízezeréves gazdag élővilágot reprezentálva elérték, hogy az eredetileg tervezett és háromnegyedében már felépített merevgátat lebontották, és a csúcstechnikaelektronika, automatikaszintjén valósítottak meg évezredes természethasználati gyakorlatot (1958-1986). A történeti ökológia szigorú elvi követelménye a tudományosság szintjén bemutatni a természet és társadalom kölcsönhatását, amint az működött. Összességében a történeti ökológiaszemlélete rendkívül tágas és nyitott. A természeti erőforrások és a társadalom önfenntartási követelményei között történeti koronként kialakult működési zavarok és egyensúlyi állapotok tárgyszerű megállapítását, a régi évszázadokban a

természeti környezet antropogén változásainak, az ember és a természet együttműködési módszereinek tudományosan igazolható, tárgyszerű, kritikai megállapítását tekinti céljának. Historiográfiája nagyrészt az elődök és úttörők munkásságát, továbbá különböző szakágazatainak kialakulását öleli fel. Genezisének részben a reneszánsz idejét, a XVI XVII. század tudományos-technikai forradalmát, részben pedig az ipari forradalom kibontakozását és hatását tekintik. Előzményei a XIX. századi természet- és társadalomtudományok szakágazataiban, a természeti környezetet mint településrendszert és társadalomszerveződést meghatározó tényezőnek tekintő társadalomtudományi, erdészettudományi művekben, a mítoszkutatás eredményeit összegező alkotásokban, általában az ökológiai gondolkozás fejlődésében mutathatók ki. A történeti ökológia tudományának dinamikus fejlődésére jellemző, hogy megjelennek a történetét áttekintő feldolgozások. „A föld igen gyorsan alkalmatlanná fog válni méltatlan lakói eltartására” - állapította meg a XIX. század közepén G. P Marsh, összefoglalva észak-amerikai tapasztalatait. Magyarországon a történeti földrajz, a klímatörténet, a természetföldrajz és a társadalomtörténeti szemlélet úttörő művelői gyűjtötték össze alapvető forrásanyagát és fogalmazták meg igen korán a természeti környezet, a társadalom, az államhatalmi döntések összefüggésének, kölcsönhatásának jelentőségét. BÉL Mátyás, HELL Miksa, SZÉCHENYI István, KITAIBEL Pál, HUNFALVY János, RÓMER Flóris, WENZEL Gusztáv, TAGÁNYI Károly, HERMAN Ottó, TAKÁTS Sándor, LÓCZY Lajos, GYŐRFFY István, MENDÖL Tibor, KAÁN Károly, RÉTHLY Antal, TELEKI Pál, SZABÓ T. Attila, JUHÁSZ-NAGY Pál és még sokan mások járultak hozzá eredményeikkel, gondolataikkal különböző szakterületeken a társadalom és a környezet kölcsönhatásának jobb megértéséhez. Forrásai: a történeti ökológia lényegéből következően rendkívül széles forrásanyaggal dolgozik. Felöleli a hagyomány, a nyelv, a helynévanyag, az írott dokumentumok, tárgyi emlékek, épületek, irodalmi és művészeti alkotások együttesét. Fontos információkkal szolgálnak az egykorú természettudományi művek. Caius PLINIUS Secundus (Kr. u. 23-79) már kipusztult fákról és növényegyüttesekről tájékoztat. A XIII. századból a domonkosrendi ALBERTUS MAGNUS (1200 k.-1280), a kor legnagyobb botanikusa De vegetabilibus című művében megállapítja, hogy a finom pázsitfű megnyugtatja a szemet, a tiszta vizű forrás, a jó illatú növények gyönyörködtetnek, és az északi szél megóvja az ember szellemi és testi egészségét. A XVI. században Georgius AGRICOLA (1494-1555) a bányászat tudományának megalapítója, aki a magyarországi viszonyokat is jól ismerte, s műve, a De re metallica 1556-1657 között összesen 21 kiadásban jelent meg, mai kifejezéssel élve a fenntartható fejlődés gondolatát fogalmazta meg. Kifejtette, hogy a bányászat természetkárosító hatásai a természet minél alaposabb megismerésével előzhetők meg. A XV-XVII. század folyamán megjelenő különböző Herbáriumok összefoglalják a növények hatásainak, gyógyító alkalmazásának sok évszázados, még a történelem előtti időkbe visszavezethető és különböző kultúrákban hasonló tapasztalatait. A kertészeti munkák a különböző korok természetszemléletéről is tájékoztatnak. A középkori természeti viszonyokról, növény- és állatvilágról közölnek felbecsülhetetlen értékű információkat az oklevelek, királyi adománylevelek, határjárás-leírások, birtokmegosztó levelek, tanúvallatási jegyzőkönyvek, címerek, térképek, országleírások, a környezeti régészeti ásatások botanikai, zoológiai és talajminta-anyagai, s a miniatúrák, oltárképek, falfestmények virágszimbolikái. Kimeríthetetlen tájékoztatással szolgálnak a levéltárak: urbáriumok, vármegyei jegyzőkönyvek, záloglevelek, szerződések, testamentumok. A történeti ökológia nem nélkülözheti a szaktudományok forrásfeltáró és forráskritikai eredményeit. Ugyanakkor sajátos nézőpontjával és módszereivel elérheti a hagyományos források addig számba nem vett rétegeit is. Ilyenek például a népesség száma és a természeti környezet eltartó erejét meghatározó tényezők közötti összefüggések, a különböző korszakok

tájváltozásainak absztrakciói. Az irodalmi, művészeti alkotásokban megvilágítja a kultúra önkorlátozó rétegeit, a természetélmények továbbélésének dokumentumait. A nemzeti kultúrákban feltárja és forrás szinten vizsgálja az egyetemes gondolati alaprétegek szerkezeti sajátosságait. Felhasználja azokat az eredményeket, amelyeket a paleoklimatológia összetett vizsgálati módszerekkel alakított ki. Az esős és száraz időszakokra meglehetős pontossággal következtethetnek az ősi barlangrajzokból, az adott térség egykori faunájára és flórájára a pollenanalízis, a növények virágporának vizsgálata, a hőmérsékleti trendekre a szénizotóp, a dendrológiai és a gleccservizsgálatok nyújtanak tájékoztatást. A fák évgyűrűinek vizsgálati eredményeiből a hőmérséklet-változások kronológiájára nyerhetők információk. A gleccserek kiterjedésének vizsgálatával az éghajlati folyamatok kiterjedése és dinamizmusa jól bemérhető. A történeti ökológia ezeket az eredményeket olyan történeti jellegű más forrásokkal egészíti ki, mint például az aszályok, a felfokozott faigények, a menekülthullámok dokumentumai, s kimutatja a különböző provenienciájú és jellegű források közös sávjait a valóság egymással összefüggő rétegeiről. Az éghajlat hosszú távú folyamat, több évszázadon át érvényes, az időjárás viszont a mindennapos viszonyok alakulásáról tájékoztat. Mindkettő vizsgálata a közvetlen és közvetett források feltárásának, kritikájának és értelmezésének egészen új területét nyitotta meg. Ökológiai tájékoztatással szolgálhat az ásatásokkal előkerült kerámiadarab, vagy a társadalom értékrendjéről tájékoztat a különböző virágok szimbolikája a középkori oltárképeken. A megcsonkított és kiszáradt fák a XVII. századi csatákat, várakat ábrázoló metszeteken viszont nem feltétlenül aszályról, hanem a háború természeti szimbólumokban történt értelmezésének gyakorlatáról tájékoztatnak. A TÖRTÉNETI ÖKOLÓGIA ÉS A TÖRTÉNELEM A történeti ökológia önálló tudományszak, a humán- és a természettudományok történetileg megalapozott szintetikus diszciplínája. Ebben a minőségében szolgál a történettudomány számára elengedhetetlen segítségül, mint más szakágazatok is, például a történeti földrajz. Az ökológia szempontjai és eredményei a történettudományban átfogó jelleggel három nézőpontból érvényesíthetők. 1. A természet mint a történeti vizsgálatok tárgya, a természet mint a történelem szereplője. 2. A természeti viszonyok mint a történeti eseményeket, folyamatokat meghatározó tényezők. 3. A kultúra, tág értelemben felölelve a vallások és művészetek világát, a tudományt, a különböző rítusokat, a népi és az elit kultúra szerteágazó területeit, a természet és a társadalom kapcsolatában értékeket őrző és értékeket teremtő, tapasztalatokat tároló, igényeket, viselkedési szabályokat, katasztrófákat értelmező és megoldásokat ajánló tényező. A természet mint a történelem újszereplője a történettudomány számára a konstans tényezők, a földrajzi elhelyezkedés, éghajlat, domborzati viszonyok, növénytakaró, talajadottságok, vízrajz és a táj beható vizsgálatát kívánja. Ma már aligha van igényes történeti munka, amely ne venné figyelembe és ne írná le azt a környezetet, ahol a társadalom, az ország, a közösség, a család vagy az egyén él. Már a megtelepedésben is a környezet meghatározó jelentőségét hangsúlyozta HAJNAL István 1939-ben. Az utóbbi évtizedekben a nagy nemzetközi visszhangot kiváltó szerzők, Emanuel LA ROY LADURIE, Georege DUBY, Fernand BRAUDEL a történeti tér természeti leírásával kezdik műveiket. Ugyanakkor a történészek újabb forrásokat vonnak be vizsgálataikba, hogy a korábbiaknál részletesebb, pontosabb, tárgyszerűbb információkat szerezzenek az adott korszakban és a hosszú távú folyamatokban a környezeti tényezők változásáról. A természeti körülmények meghatározó ereje régi viták tárgya. Hogy menynyiben szabják meg a népek, országok történetét, mennyiben függ a nemzetek karaktere az éghajlattól, a

fejlődés a természeti kincsektől, gazdaságföldrajzi adottságoktól, arról a XIX. századi történetírásban eltérő vélemények alakultak ki. A mechanikus környezeti determinizmus ugyan meghaladott irányzatnak számít; a környezetfejlődést és társadalmi szerveződést meghatározó jelentőségéről a modern társadalomtörténetben is különböző vélemények élnek. Kevéssé veszi még figyelembe a történettudomány differenciált szempontjait és a kultúra szerepét az energiaáramlás típusaival meghatározott társadalmi szerveződés különben átfogó modellje:

Az anyagi és a szellemi kultúra a természethasználatban kifejlesztett módszereket és önkorlátozó megoldásokat tárolja és örökíti tovább. Megfogalmazza a szükségleteket és az azok eléréséhez szükséges akciókat. Információkkal szolgál és jelzi a kockázatokat, végül visszakapcsolási módozatokkal - etikai, vészjelző, szokásrendi és túlélési kódokkal - az új egyensúly kialakítására ösztönző eljárásokkal szolgál. Modellszerű működése a következő: szükséglet és akció → információk a kockázatokról → visszakapcsolás új egyensúly →a fenntartható fejlődés Gyakorlati működése például a társadalom és az erdők viszonyában korszakonként nagyon változó. Változó a társadalom faanyagszükséglete az élet puszta fenntartásától az ipar és kereskedelem szükségleteiig. Változó a kockázatokról szerzett információk minősége is az ókor természetismeretétől a legújabb kor magas szintű tudományos tájékozottságáig. Eltérő visszakapcsolási mechanizmusokat tartalmaz a közösség szervezettségi szintje és a rendelkezésére álló megoldások szerint. Közös azonban a kultúrába tárolt tapasztalatok és parancsok önkorlátozó jellege. Az új egyensúly kialakítása nagyon különböző lehet aszerint, hogy például néhány száz fős csoportról van szó a történelem előtti időkből, vagy fejlett öntözési kultúrával energiaváltoztatásra képes, jól szervezett társadalomról. A fenntartható fejlődés biztosítása mint tapasztalati parancs benne rejlik például a székely falutörvények erdővédő szabályaiban. Elvi szinten a bányászatról írva Georgius Agricola ugyanezt fogalmazta meg kora, a reneszánsz magas szintű tudományának gondolatrendszerében. Az erdők megtartásának a fa iránti kereslet, a piaci igények növekedésével, a rendszeres fakereskedelemmel, az erdővagyonból a folyamatos értékesítéssel összeegyeztetett, a kor tudományos szintjén ellenőrzött gyakorlatát a kora újkor évszázadaiban magas szintű gazdasági és matematikai alapokon az erdőgazdálkodás úttörői alakították ki. Eszmei szinten pedig a különböző kultúrákban a fa, az életfa képzete, a kereszténység keresztfája s a humanisták hársfája az élet megőrzésének, folytathatóságának a szimbóluma. A Kárpát-medence történeti ökológiája rendszerezett kidolgozásra vár. Az eddig elkészült áttekintések és a részletkutatások eredményei azonban alapvetően segítik Magyarország történetének jobb megismerését. Hasonló módon fontos információkkal szolgálnak a területén valaha kialakult és a területén ma is létező államalakulatok, így a Római Birodalom, az Oszmán Birodalom, a Habsburg Birodalom, Horvátország, Szlavónia, Csehszlovákia, Szlovákia, Szovjetunió, Ukrajna, Románia, Szerbia, Jugoszlávia történetéhez.

A Kárpát-medence ökológiai egység. Emberi megtelepülésre különlegesen alkalmas környezet. Rövid áttekintésünk nyolc évszázadon át csak jelzéseket nyújthat Magyarország középkori és kora újkori történetének ökológiai összefüggéseiről. Természetesen jelzi a vitatott kérdéseket, és mivel egyetemi hallgatók tájékoztatására készül, nagy hangsúllyal utal a megoldandó feladatokra. A Kárpát-medence domborzati viszonyai - a Kárpátok koszorúja, az Alpok nyúlványai, délről a Dinári-hegységek, a medencében a Középhegységek, az Erdélyi választóhegység, domb és halomvidékei - és medencéi - a Kisalföld, az Alföld, az Erdélyi medence -, valamint vízrajza -a Duna, Tisza, Dráva, Száva vízrendszere, mellékfolyóikkal, ártereikkel-, továbbá talajviszonyai, változatos növény- és állatvilága révén nagy népességbefogadó képességekkel rendelkező sajátos ökoszisztémát alkot. A Kárpát-medence az őskortól a honfoglalásig népek sokaságának átmenetileg vagy hosszabb időre életlehetőséget biztosító terület volt. Ez együtt járt a növénytakaró némi változásával. Bizonyos, hogy már a Kárpát-medence kevéssé ismert őslakói: a kelták és a szarmaták nagyban irtották - valószínűleg égetéssel - az itteni erdőket. A római korban a Dunántúlon és az Alföld peremvidékén pusztultak az erdők, az utak, erődök és a települési viszonyok meghatározók lettek. A római Traianus-oszlop domborművének egyik részletén a Vaskapunál a Duna felett kőpilléren nyugvó 101-106 között épített fahíd látható, ennek a hídnak az ábrázolásából az ökológusok a Duna az idő szerinti tartósan alacsonyvízállására, azaz kevéssé csapadékos időre következtetnek. A népvándorlás kora, a különböző pásztornépek uralma nem múlt el nyomtalanul, de az egymást váltó népek nem avatkozhattak be a vízrajzi viszonyokba, mivel módjuk sem volt rá, nem változtattak kis kiterjedésű és rövid életű településeikkel a földfelszínen sem; összességében a Kárpát-medence természeti viszonyait a népvándorlás népei lényegében érintetlenül hagyták. A honfoglaló magyarságra és az itt élő, majd később bevándorolt népekre egyaránt érvényes HAJNAL István megállapítása: „A »letelepedés« sem »gazdasági kérdés«, oka mélyebben rejlik. A tagozott együttes nem a pillanat ingerei szerint igazodik a természethez, vagy »szokja meg« környezetét, hanem formákkal fejezi ki viszonyulását hozzá. Már nem a földet, fát, virágot látja, hanem bennük önmaga s mások élményeit. Ezért érzi magát otthon a környezetben. Az alkalmi búvóhely keresése helyett a természet rendjében az emberi lét tényeire ismer rá. Kapcsolódik hozzájuk, de már emberi függetlenséggel; sajátos eljárásmódokat fejleszt ki ennek szolgálatára, beleértve a hasznos megmunkálást is. A településnek a környezetre rávésett formája a társadalomstruktúrának egyik legszilárdabb, legtartósabb hordozója.” Az újabb kutatások számos vitát váltottak ki, amelyeket majd újabb kutatások tisztázhatnak, abban azonban megegyeznek, hogy a honfoglalás sikerét több ökológiai körülmény is segítette. Az éghajlat, az a tény, hogy őstörténetéből a magyarság számottevő természetismereti tapasztalatokat hozott magával és a magyar Alföldön mint a mérsékelt övi sztyeppterület legnyugatibb nyúlványán az állataival együtt érkező, a földművelést, szőlőtermesztést, vízgazdálkodást ismerő és a Kárpát-medence folyóvölgyeit megszálló honfoglaló magyarság megfelelő természeti környezetet talált. A Kárpát-medencében 900-1000 táján a csapadékosabb viszonyok között a honfoglaló magyarság anyagi kultúrája, szervezettsége, életmódja és a természeti adottságokhoz való nagyfokú alkalmazkodókészsége nagymértékben segítette a viszonylagosan gyors megtelepedést. A kereszténység felvételével úgy tehette magáévá a kereszténység természetértelmezését, hogy azt ősvallásának gazdag növény- és állatszimbolikája, az életfa, víz, föld képzetei adaptálták. A magyar királyság keretei között a honfoglalás előtti időkben már itt élő népek, a szlávok s az avar és onugor maradékok, majd a betelepülő szászok, németek, olaszok, románok, vallon telepesek ugyancsak gazdag természetkezelési eljárásokkal éltek. A szerzetesek, a bencések, a ciszterciek, a ferencesek a Nyugatról és Itáliából hozott

természeti ismereteiket, növényt, oltványt, juhot és technológiát a Kárpát-medence természeti viszonyaihoz alkalmazkodva hasznosították és fejlesztették tovább. A történészek és a talajtan, a földrajztudományok művelőinek hosszú vitája után a vegetációrekonstrukciós vizsgálatok segítségével megállapítást nyert, hogy a Kárpát-medence középső, a mai Magyarországnak megfelelő területének erdősültsége a honfoglalás idején mintegy 60 százalékos lehetett, bár a zárt erdők és a ligetes puszták tényleges arányait nem ismerjük. A középkor évszázadaiban Magyarországon általában az egész Európára jellemző természetkezelési eljárások jellemzőek, nagymérvű alkalmazkodással a helyi földrajzi, éghajlati adottságokhoz, összefüggésben a kialakuló társadalmi jogi viszonyokkal. Az ország benépesülése több évszázados folyamat. AXV század végén a Kárpát-medence lakossága számáról becsléseink vannak. A történészek véleménye eltérő. A tatárjárás előtt a népességet 1,5-2,2 millióra, a XV. század végén 3,5-4 millióra, az újabb kutatások szerint 3-3,3 millióra teszik. Ezeket a számokat majd még össze kell vetni a Kárpát-medence eltartóképességével. Bizonyos, hogy egész Európában a halandóság magas, a várható élettartam alacsony volt. Miért álltak meg a középkori nagy járványok Magyarország határán? Még az 1963-ban a francia-magyar megbeszélésen felvetett kérdésre több feltevés készült, de kimerítő válasz még nem született. A magyar királyság településhálózata több évszázad folyamán alakult ki, és a XIV XV. századra szilárdult meg. A népesség döntő többsége -valószínűleg nagyobb arányban, miként Európa lakosságának mintegy 80 százaléka-vidéken élt, mezőgazdasággal foglalkozott. Az okleveles dokumentumok, a régészeti terepbejárások alapján megállapítást nyert, hogy az ország településszerkezete a táji adottságok, természeti kincsek, bányászat, ipar, kereskedelem és az agrártörténeti követelmények szerint alakult ki. A városok és mezővárosok lélekszáma eltérő, a falvaké kicsi; lakóik a folyók, patakok, vízfolyások mellett, kedvező domborzati viszonyokkal és a termelési követelményekkel számolva alakították ki belső rendjüket. A középkori Magyarország történetének egyik legnagyobb megrázkódtatásáról, a tatár járásról szólva az egykorú források és a történeti feldolgozások egyaránt hangsúlyozzák az időjárás meghatározó jelentőségét, azt, hogy 1241/42 szigorú tele, a befagyott Duna a tatároknak kedvezett. Viszont a hosszú időn át vitatott kérdésben, abban, hogy milyen mértékű volt az ország pusztulása, az ökológiai szempontok új összefüggésekre mutatnak A második világháború után kialakult és mára megalapozást nyert az a nézet, hogy a tatárjárás pusztítása nagyvolt, de nem végzetes, a lakosság regenerálódott, Magyarország nemzetközi viszonyai gyorsan stabilizálódtak és megindult a megújulás folyamata, melyben az ország természeti viszonyainak, a népesség alkalmazkodókészségének is nagy részük volt, ám leginkább mégiscsak annak, hogy IV Béla és tanácsadói testülete ki tudta használni a természeti, környezeti adottságok lehetőségeit. A népesség növekedéséből következően a XII-XIII. században- miként egész Európában erdőirtással gyarapították a termőterületet, erdőkből kiszakítva létesítettek új telephelyeket. A helynevek, az erdőtelkes irtásfalvak arra utalnak, hogy a művelt terület az erdők rovására növekedett. Az erdőóvók, erdőispánságok a korai erdővédelem dokumentumai, s erdőtelepítésre is vannak adatok. II. Géza király 1157. évi, a nánai és kakati sóvámokat az esztergomi Szent Adalbert egyház számára történt adománylevelének kikötése a szarvasok számára leteendő kősóról minden bizonnyal a vadvédelem egyik első ismert és számon tartott dokumentuma. A földbirtoklás jogi szabályaival összefüggésben jelenik meg a vadászati jog, és becsülhető meg az erdők rendkívül gazdagvadállománya. Szembesülve és számolva is az erdőterület kiirtásával nyert termőterület növelésének határaival a XII. század folyamán térnek át Európában az úgynevezett nehézeke és annak aszimmetrikus ekevassal ellátott változatának, az úgynevezett fordítóekének a használatára, amely a talaj intenzívebb és mélyebb megforgatását, tápértékének jobb kinyerését tette lehetővé. Feltételeit a

szügyhám alkalmazása, a háziasított állattartás hosszabb idejű fejlődése és a nehézeke szerkezetének technikai tökéletesítése teremtette meg. Az európai középkori „agrárforradalom” e legfontosabb eszköze, a fenntartható fejlődés lehetőségét az adott agrártermelés szintjén megvalósító gyakorlat először Nyugat-Magyarországon jelent meg, és a XIIUI. század közepétől különböző vidékeken elterjedve alakult ki. Következményeivel a kétés háromnyomásos rendszer és a szabályozott talajjavítás a XIX. századig általános volt. A Kárpát-medence vízrajza a középkor évszázadaiban kevéssé változott, tudatos emberi beavatkozásokkal azonban számolnunk kell. A folyók hatalmas árterei, a mellékágak szigetei, a tavak, halastavak, mocsarak, lápok világa az emberek együttélésének sokféle megoldását alakította ki. Az ártéri fokos vízgazdálkodás az áradások szétterítésével és gyors lefolyásának biztosításával növelte a rétek és gyümölcsösök termékenységét. Szolgálta a halászat igényeit, amennyiben a ,,fokokon” át a kishalak visszajutottak a mederbe, a nagyobb halak pedig fennakadtak és lehalászhatók lettek. Közvetett úton a fokos vízgazdálkodással a part menti lakosság évszázadokon át alkalmazkodott a folyóhoz, kivédte az áradásokat, növelte a tavak halbőségét. A folyók mellett és a nagy esésű patakokban gazdag hegyvidékeken malmok sokasága szolgált vízi energiával. A bőséges vízi energia biztosította a bányák és kohók működését. A kontinentális éghajlati adottságok miatt viszont a telek és a száraz nyarak okozta gondokat lóhajtású malomszerkezetekkel és úgynevezett embertaposó malmokkal hidalták át. A nemesfémbányászat és a rézbányászat faigényét a bányavárosok - a német gyakorlatnak megfelelően - a bányapolgárok házaihoz tartozó közvetlen környék erdőrészeiből elégítették ki a kor technikai szintjén. Ugyancsak a XIII. századra alakult ki a Gömör-Szepesi-érchegység területén a vasércbányászat és a nyersvastermelés súlypontja. Erdély gazdag lelőhelyein a bányászat kevés befektetést kívánt, királyi monopólium volt, a sóbányászathoz élénk sókereskedelem kapcsolódott, a szállítás a folyókon, a Tiszán és a Maroson történt. A középkori Magyarország állattartó kultúrájáról csaknem másfél évszázada folynak viták Az új kutatási módszerek, forrásvizsgálatok újabb eredményei két vonatkozásban hangsúlyoznak ökológiailag jelentős és további vizsgálatokban hasznosítható megfigyeléseket. A honfoglaló magyarságváltozatos állattartó kultúrával érkezett a Kárpát-medencébe, s az újabb régészeti és paleozoológiai vizsgálatok szerint a fejlődésben igen nagy jelentősége volt a környezeti viszonyok kihasználásának. Így például az úgynevezett erdei- és réti sertéstartás az ökológiai adottságokat használta ki. Az oszteológiai vizsgálatok szerint a lóállomány keleti eredetű, a köznép állatállományának mintegy 25 százalékát tette ki, s már a XIII. században piaci irányú lótenyésztésre utaló adatok is kerültek feltárásra. A szarvasmarhafajták és tenyésztésük körül folyó viták ellenére általában úgy tartják, hogy az ország a XIV-XV. században a tenyészállat kiválasztásán alapuló állattenyésztéssel, a szürkemarha tenyésztésével egyidejűleg kapcsolódik be fokozatosan a nemzetközi kereskedelembe. További vizsgálatok fogják majd tisztázni a kereskedelem szervezettségének ökológiai feltételeit, a természetismeret hasznosítását többek között az úthálózat és ellátottsága, a tájak összeköttetéseinek változásában. A középkor évszázadaiban a természet fokozott igénybevételének követelményeit új termelési eljárásokkal és hatékonyabb termelési módokkal egyenlítették ki és ellensúlyozták. A városok védték erdeiket. A higiéniai viszonyok újabban nagy erővel folyó kutatásai hangsúlyozzák a városok vízellátását. AXV században fejlett vízvezetékrendszer volt a budai várban, és például Besztercebánya vízellátása külön figyelmet érdemel. A tisztántartás, a szemételhordás különböző mértékben ugyan, de nagy igyekezettel történt, amint azt többek között Sopron, Kassa és az erdélyi szász városok példája tanúsítja. Régi vitakérdés eldöntését ígéri a környezeti régészet, amennyiben a falvak kutakkal való ellátására irányítja a figyelmet. A középkor természeti képei az egyházi és a világi irodalomban nagy változatosságban jelennek meg. Az egyházi szertartások, psalmusok, benedictusok, könyörgések, a misekönyvek,

naptártöredékek a természet ritmusáról, a természeti jelenségek szimbolikus értelmezéséről tudósítanak. A víz az újjászületés szimbóluma. A Stabat Mater s az Ómagyar Mária-siralom soraiban a könny a megváltás és a kölcsönös részvét, a virág a gyermek jelképeit sűríti magában. Szent Erzsébet csodája a rózsának az antikvitás óta élő kettős jelentését hordozza: erősíti a lelket, a hősök, mártírok jutalma, de rendszeresen használják vérzéscsillapításra és fejfájás ellen. A címerrajzok természeti- növényi és állati - szimbolikája kiterjedt területét öleli fel a reális és a gondolati világnak. Az első legkorábbról ismert festett magyarországi címereslevélen, 1405ből, a daru felemelt lábával követ tart, az ábra a korai bestiáriumok szimbolikájára vezethető vissza, az őrdaru képzetével az éberséget példázza és hosszú évszázadokon át élt tovább például a Festetics család címerében. A legelőkelőbb címerállat, a bátorságot és erőt sugárzó oroszlán ugyancsak elvont képzet, mint általában a stilizált állatképek, többnyire kevés közük van a konkrét természeti környezethez. Természethű ábrázolás az 1509-ből származó Kanizsai-címer sasmadárláb ábrázolása. A kertkultúrát a Közép-Duna-medence ősi időkbe visszanyúló és a római korban már jelentős hagyományait folytató honfoglaló magyarság a magával hozott és a betelepülők tapasztalataival gazdagított tudással fejlesztette tovább. Amíg a veteményes-, gyümölcsös- és szőlőskertek az éghajlati és talajviszonyok kedvező területein, valamint Flandria, Németalföld kertkultúráján kívül Európa országaiban a megművelt terület viszonylag kis részét tették ki (Angliában 1-2 százalék), addig a Kárpát-medencében gazdag gyümölcs- és kertkultúra figyelhető meg. Az államalapítás után a kertkultúrát a szerzetesrendek fejlesztették tovább. Az első ismert kolostorkert a pannonhalmi bencés szerzetesek kertje. Kolostorkerteket rekonstruáltak Visegrádon és Sárospatakon. Gyógynövények és az egyházi év rituális virágai virítottak a ma még kevéssé ismertvárosi és falusi kertekben. A várkertekről, Mátyás király reneszánsz díszkertjéről Bonfini és Oláh Miklós leírásai tudósítanak A KORA ÚJKOR Magyarország ökológiai viszonyai a XVI XVIII. század folyamán nagyon sokat változtak. A változás egész Európára jellemző. Szokás ezt az időszakot ökológiailag kritikus korszaknak is nevezni. Magyarországon mindez a hatalmi viszonyok szélsőséges alakulása között történik: a mohácsi csatavesztés és az oszmán hódítás következtében a régi államegység széttört. Az ország politikai térképe többször változott. A Kárpát-medence területén másfél évszázadon át három hatalom keretei között, a Magyar Királyságban, az Erdélyi Fejedelemségben és az Oszmán Birodalom hatalmába került területeken folyik az élet, majd, az országegységet nem teljesen visszaállítva, a terület nagy része 1711 után évszázados érvényességgel a Habsburg Birodalom államszervezetébe került. Az egész Európán kisebb-nagyobb ingadozásokkal lényegében a XVIII. század közepéig uralkodó hűvösebb éghajlat, a „kis jégkorszak” következtében a Kárpát-medencének a XIII. századig lényegében nem változó, majd szárazabbá váló éghajlata a XV. század végétől kezdve hidegebbre fordult. Általában hosszú hideg telek, rövid nyarak követték egymást, a tavasz későn kezdődött és korán köszöntött be az ősz. A Kárpát-medence sajátos ökoszisztémája, a vizek és az erdők bőségéből adódó páratartalom s a domborzati viszonyok azonban tájegységenként változóan módosították az általános lehűlés időjárási viszonyait. Az időjárás kedvezőtlenül befolyásolta nem egy országos jelentőségű hadi esemény kimenetelét. Például 1686-ban az országos szárazság okozott komoly gondokat a Buda visszafoglalása körüli hadműveletekben - főleg a lovak takarmányozásában - a Szent Liga csapatainak. 1709 és 1710 telén a fákat repesztő és a folyókat medrükig befagyasztó hideg hatott bénítólag.

AXVIII. század második felére jellemző általános felmelegedés és más tényezők összejátszása következtében rendszeresen nagy árvizek, majd az 1770-es évektől kezdve országos és elhúzódó aszályok követték egymást. A három évszázadban a népességszám alakulása ugyancsak szélsőséges ingadozást mutat. Az állandósult újléptékű háborúk, az elhúzódó hadiállapotok népességpusztító következményei tagadhatatlanok, s még a XVIII. század középső harmadában is, amikor az ország földjét nem dúlta háború, az állandó hadseregben a nyugati hadszínterekre vitt katonák révén a férfilakosság rendszeres megcsapolásával kell számolni. A XVI-XVII. század folyamán területenként nagy különbségekkel, de a lakosság végső soron megőrizte a XV. század végi lélekszámát. Bár a kutatók véleménye megoszlik, hogy a török megszállta területek visszafoglalása és az ugyan csak súlyos emberveszteségeket okozó háborúk, a spanyol örökösödési háború és a Rákócziszabadságharc után az ország lakossága hozzávetőlegesen 3,5-4,5 millió között lehetett. Etnikai összetételében azonban változott. A királyság, főleg pedig a fejedelemség a XVI-XVII. század folyamán - a háborús atrocitások éveit kivéve - általában befogadó területnek számított. A hódoltságba, az ország középső harmadába a Balkánról húzódtak fel különböző népcsoportok. A Habsburg Birodalom hatalmi szférájába került ország lélekszáma a nagyszabású spontán és szervezett telepítések következtében 1790-ben 9,5 millió. A betelepülők új természetismeretének, termelési kultúrájának, egészségi viszonyainak ökológiai feltételeivel és következményeivel behatóbban és nagyon töredékesen az utóbbi években kezdtek foglalkozni a kutatók Európa nyugati országaiban a XVII-XVIII. században zárul le a pestisjárványok pusztító ideje: Londonban 1665, Nyugat-Európa országaiban 1720 az utolsó pestisjárvány éve. Magyarországon a XVI-XVII. század folyamán minden generáció végigélt részleges járványt; főleg, mint Nyugaton is, a városokban és a hadseregjárta helyeken okoztak nagy veszteségeket. Az 1709-1710. évi országos pestist vitathatóan, de több érvvel indokolhatóan északról és nyugatról hozták, az 1739-44. évi, minden addiginál nagyobb pusztításokat okozó országos járványt pedig a Balkánról hurcolták be. A településhálózat szerkezete a XVI-XVIII. század folyamán a török megszállta területeken megbomlott- bár a falvak mezővárosokba költözése már a XV-XVI. század fordulóján kimutatható. A hadműveleti területekről nemegyszer szervezetten eltelepített lakosság később visszatért, az adószedők jelzései szerint puszta falvak pedig valójában az árterek, mocsarak, lápok védett világába húzódtak, hogy ott vészeljék át az anyagi erejüket meghaladó megpróbáltatásokat. A karlócai béke (1699) tárgyalásaiban pedig a „deserta” kifejezés a két hatalom közötti védelmi, esetleg lakatlan területek létesítésének ma még kevéssé ismert eljárására figyelmeztet. A településhálózat módosulása a három terület határán megerősödő mezővárosok, az új típusú erődvárosok, Győr, Kolozsvár és bizonyos mértékig Kassa alakulásában figyelhető meg. Ennek környezetalakító hatása is volt, miként a három országrész határán az ország egyik legnépesebb városává fejlődő vásárváros, Debrecen hatalmas határával, erdőtulajdonával a XVIII. században is meghatározó tényező lett. Vitathatatlan tény, hogy a népsűrűség az ország területén szélsőségesen egyenetlenné vált. Ugyanakkor becsülni sem lehet, hogy az állandósult háborúk idején s a nagy hadjáratokban mennyi embert, összesen két, három állam haderejét, sőt több tízezer főnyi nemzetközi haderőt kellett- kiszolgáló személyzetükkel együtt- a lakosságnak eltartania (1593-1606,16631664,1683-1699). A hadjáratok természeti környezetet pusztító hatásairól részleges kutatási eredményekkel rendelkezünk Valószínűnek látszik, hogy bármily pusztítást vittek is véghez, és különösen a visszafoglaló háború idején minden mértéket meghaladóan kellett igénybe venniük az erdőket, a természet regenerálóképessége megmaradt. Az Alföld pusztásodását

nem a török korszak okozta. A XVIII. századi népességnövekedésnek a településhálózatra gyakorolt hatásáról csak egyes tájegységekre vonatkozó kutatások adnak képet. Mélyrehatóbb változást okozott a földfelszínben és a vízrajzi-vízgazdálkodási viszonyokban a XVI-XVII. század folyamán a végvárrendszer kiépítése és fenntartása. A Kárpát-medence hajlatában Horvátországtól Erdély határaiig félkörívben húzódó végvári vonal erejét rendszerjellege biztosította. Ez a védelmi rendszer a természeti adottságokat kihasználva a síkvidék és a hegyvidék találkozásánál épült ki. Kihasználták a természetes vizek védelmében rejlő lehetőségeket. A várak folyók partján, kanyarulatokban, vizek összefolyásánál, folyóés pataktorkolatokban, esetleg mocsarak, tavak mögött épültek ki. A várépítő olasz, német és holland hadmérnökök hidrológiai tudásának és a helyiek tapasztalatainak felhasználásával pedig csatornák, árkok, zsiliprendszerek segítségével szabályozható és több védelmi pontot is összekötő hatalmas vízvédelmi együttest alakítottak ki, amely európai viszonylatban is elismerésre méltó volt, bár a kor legjobb színvonalán álló tervek maradéktalan kivitelezésére nem volt elég pénz. További kutatásoknak kell majd eldöntenie, hogy az új védelmi rendszer mennyiben bontotta meg a középkori fejlett vízkezelési és vízgazdálkodási rendszereket. Szigetvár 1566. évi ostroma az újabb kutatási eredmények szerint azt bizonyítja, hogy a törököknek kiváló szakembereik voltak a vízi akadályok technikai leküzdésére. Mennyiben tartották meg a törökök az elfoglalt várak vízvédelmi rendszerét? Szórványadatokat ismerünk, ezek nem elégségesek általánosító értékítéletekre. Elgondolkoztató viszont, hogy a közel száz évig a török birtokában lévő Eger váráról 1687-ben készített rajzán Giacomo de Rossi még feltüntette a kettős vizesárokrendszert. Mindennek következtében széles, nagy vízfelületek láncolatát alkotó sáv alakult ki, s ez minden bizonnyal hatott a mikroklímára. Helyenként a megfelelő gondozás hiánya miatt már korábban is számolni kellett a visszafoglaló háborúk idején súlyos gondokat okozó mocsarasodással. Az ország visszafoglalása után több terv született a végvárak vízvédelmi rendszerének hasznosításáról, többek között haltenyésztésre igyekeztek felhasználni. Végül legtöbbjüket betemették vagy hagyták elposványosodni, s amíg például Hollandiában ma is épségben őrizték meg a várakkal együtt védelmi csatornaés árokrendszerüket (Narden, Bourtange), Magyarországon Tata körül látható valami az egykori víztükörből. A Kárpát-medence vízrajzi viszonyaiban döntő változást a XVIII. századi vízszabályozási munkálatok hoztak. A kor fejlett mérnöki tudományával elkészített tervek és végrehajtott munkálatok három célt szolgáltak. Egyrészt a kormányzat gazdaságpolitikájának megfelelően termőterületet kívántak nyerni a mocsarak lecsapolásával és a hatalmas árterek vízmentesítésével. Másrészt mivel az ország úthálózata egyenetlen, helyenként teljesen fejletlen volt, a vízi úton lebonyolítható nagyobb volumenű szállítás érdekében kellett a folyókat hajózhatóvá tenni. Harmadrészt pedig a bonyolult vízviszonyokkal elzárt területek elérhetőségének, az áradások kivédésének szándéka vezette a nagyszabású vízrendészeti elgondolásokat. Mennyiben szolgálta az egészségügyi reformsorozat céljait a mocsárlecsapolások terve? További kutatásoknak kell eldönteni. Azt viszont már tisztázta a kutatás, hogy az évszázados Duna menti vízgazdálkodást - a fokokkal szabályozott árvízlevezetés gyakorlatát a folyó merev gátakkal történő elzárásával - gabonatermő területek létesítése érdekében szüntették meg. Főleg az elégtelen anyagi lehetőségek miatt nem valósultak meg a tervek maradéktalanul. Kevés olyan időtálló és befejezett megoldás született, mint a század végén a Dunát és a Tiszát összekötő Ferenc-csatorna. Pénzhiány mentette meg a Balatont és a Velencei-tavat a különben mérnökileg mintaszerűen elkészített és a királynő és a vármegyék által aláírt lecsapolási terv végrehajtásától s ezzel a beláthatatlanul súlyos természetpusztító következményektől. A folyók mentén élő lakosság mindenütt tiltakozott a szabályozások ellen. Évszázados életlehetőségeiktől fosztották meg őket, és tapasztalati alapon előre jelezték

a súlyos következményeket. A Helytartótanácshoz befutó panaszok, majd jelentések a folyó viszonyaihoz kevéssé alkalmazkodó merev és szűk gátak miatt arról tudósítanak, hogy az áradást nem tartóztatják fel, viszont a víz visszafolyását megakadályozzák, a folyók mente posványos területekké válik, ahol kipusztulnak a gyümölcsösök és ahonnan elköltözik a lakosság. Orczy Lőrinc a vízlecsapolások súlyos következményeit ismerte fel, amikor a vízi élővilág, többek között a teknősök kipusztulásáról szólt, és hangsúlyozta, hogy az átfogó, következetes rendezés helyett a helyi szükségmegoldások több kárt, mint hasznot okoznak. Az erdők igénybevétele mindhárom évszázadban növekedett. Az ország erdővel borított területe országrészenként eltérő mértékben, de erősen csökkent. A vízrajzi viszonyok változásához hasonlóan a XVIII. század végére átalakult az ország erdőtakarója is. A várak térbelátásának biztosítása helyi erdőirtással járhatott együtt, ugyanakkor a határvédelmet erdősítéssel, az egyes várak között a védelmi sávban lévő erdők gondozásával, óvásával igyekeztek erősíteni. Az erdő a végvár támasza, hátvédje volt, amely az épületanyagot, tüzelőt és élelmet biztosította. A váruradalmakhoz jelentős erdők tartoztak, kívánatos erdővédelmi eljárásokról azonban kevés tudomásunk van. A végvárrendszer kiépítése és működtetése hatalmas mennyiségű fát igényelt. A háborúk, főleg a visszafoglaló háborúk ostromai és a százezres főnyi hadsereg ellátása, étkeztetése, a hadiszerek, ostromeszközök kiállítása az ország erdeiből történt. Az általános európai fejlődés, a háborúk igényei és az ország természeti adottságai következtében megnövekedett a bányászat- főleg a réz-, vas-, sóbányászat s a korai ipar- jelentősége. A mész- és téglaégetés, a XVI-XVII. században még kis számban feltűnő üvegofficínák és papírmalmok rengeteg fát igényeltek. A hamuzsírégetés, puskaporgyártás, a különböző hadi műhelyek, szertárak, officinák ugyancsak növekvő faigényről tájékoztatnak. A XVIII. század első felében a kincstár támogatta az angol piacra szállító hamuzsírfőzést. Raktárak, sütőházak, a hadiipart szolgáló malmok ugyancsak rengeteg fát emésztettek. Az igények a hadügyi forradalom következményeinek magyarországi jelentkezésével a 15 éves háborúban ugrásszerűen növekedtek, később is, a Rákóczi-szabadságharc idején is sokasodtak. Majd az állandó hadsereg bevezetésével minőségileg változtak meg. A kora újkor első két évszázadában folyamatosan növekedett az erdőkre települt és a mezőgazdaságra épülő ipar. Becslések alapján megállapítható, hogy a szerszámfakészítők, a faszénégetők, szőlővidékeken a kádárok, szőlőkarót metszők, kocsigyártók stb. minden addigi mértéket felülmúlóan vették igénybe az erdőket. Óriási változást hozott a bútoripartól kezdve a tüzelőfapiac ellátásáig a fűrészmalmok megjelenése. A bányászatban teret hódító bérleti rendszer pedig gyors haszonra törekedett; a Fuggerek bányabérletét a XVI. század elején súlyos erdőpusztulás kísérte. A XVIII. században nemcsak a megugró ipari termelés, vasgyártás, bányaművelés miatt pusztultak az erdők. A telepítések természetszerűleg erdőirtással jártak, és a kétszeresére növekedett lakosság, a városok egyre több tüzelőt igényeltek. Az agrárgazdaság fejlődése sok vonatkozásban az erdők rovására történt. A belső piac szükségleteinek, a hadsereg élelem- és takarmányigényének kielégítésére új követelményekkel szolgált. A kialakuló majorsági gazdálkodásban a trágyázás és takarmányozás számottevő következményekkel járt. Mivel országgyűlések, háborúk idején a széna ára megnőtt, érthető, hogy például a Nádasdyak sárvári uradalmának rétjei kétezer magyar holdat tettek ki. A XVIXVII. században alakul ki a tömegétkeztetés bizonyos formája, a hadsereg, a várkatonaság számára üzemszerűen sütött napi több száz kenyéradag rendszeres előállításának gyakorlata. Fejlődött a zöldségfélék termesztése és fogyasztása, előtérbe kerülnek az ipari növények, növekszik a komlóskertek jelentősége és megjelenik a dohány. A kukorica és később a burgonya termelésének következményei a népességélelmezés és a megművelt területek arányai szempontjából további vizsgálatokra várnak.

Az állattartó kultúrában bekövetkezett két nagy változás környezeti hatása ugyancsak számottevő. A külföldi piacokra hajtott sok tízezer szarvasmarha tenyésztése, ellátása és útszükségleteinek itató-, pihenőhelyek biztosítása - kivált az Alföldön - a környezeti lehetőségeket kihasználó, de hosszabb távra tekintő gazdaságos természetkezelési eljárások kialakítását kívánta meg. Az igás állatok iránti kereslet megnőtt. Nemcsak a bor-, a só- és rézkereskedelem tette próbára a Lengyelországba és a Nyugatra futó utakon a szállítás teljesítőképességét, a kárbecslő jegyzőkönyvek tömegéből azt is megtudjuk, hogy a török, a magyar és a császári katonaság hosszúfuvarjai a hadi események mellett mennyiben járultak hozzá a lóállomány pusztulásához. A főúri és a fejedelmi ménesek súlyos veszteségekkel vészelték át a háborúk évtizedeit. A Wesselényieknek a XVII. század közepén alapított ménese minden megpróbáltatás ellenére kontinuus elődje a reformkorban híres zsibói ménesnek. Az arányaiban megnövekedett kisállattartás nagyrészt az erdőből élt. Nógrád vármegye nem az egyetlen, ahol a XVIII. század folyamán sertések ezreit hizlalták fel a makkosokban. Növénytakarót átalakító hatással járt, hogy a korábban transzhumáló juhtenyésztés leszállt a dombhátakra és a völgyekbe, uradalmak és parasztgazdaságok fontos jövedelmi forrása lett, a legelők az erdők rovására terjeszkedtek. Mindazonáltal a XVII-XVIII. században egész Európában egyre nagyobb gondokat okozó fahiány a Kárpát-medencében hosszú ideig még kevéssé volt észlelhető. Nem csupán a domborzati viszonyok, az erdők viszonylagos bősége miatt többé-kevésbé mérséklően hatott az erdővédelem is. Jól követhető, ahogy az erdők fokozott igénybevételéről tanúskodó változásokat védelmi intézkedések kísérik. Miksa császár és magyar király 1565-ben kiadott erdőrendtartása és 1573-ban kibocsátott bányarendtartása a bányaerdők védelmét írta elő. A bányavárosok az egész korszakban különböző rendelkezésekkel védték erdeiket. Előírták a fajta szerinti fahasználatot, és például megtiltották, hogy a szénégetők kecskéket tartsanak. Rendszeres á11ás lesz az erdőóvói tisztség. Középkori erdővédelmi hagyományaiknak megfelelően a városok szabályrendeletekkel védték erdeiket, mint Sopron (1541), Kassa (1563), Rozsnyó (1574), Nagybánya (1592), Máramarossziget (1652). Debrecen még szabad királyi városi kiváltságának elnyerése előtt, 1642ben kiadott erdővédő rendelkezést. Jellemző, hogy a XVII. század közepén egy kamarai tanácsos, amikor átadja tapasztalatait, utódját a sószállítás fapusztító következményeinek kivédésére inti. A magánföldesurakkal kötött kincstári szerződések erdővédelmi pontjai mutatják, hogy menynyire tisztában voltak a növényzet óvásának szükségességével. A hadiipar a fa fajta szerinti és minőségi kiválasztásával a racionális felhasználást segítette. A kincstári, az egyházi és a magánföldesúri erdők XVI-XVII. századi védelme, összefüggésben a vadászattal, még rendszerezett áttekintést kíván. A vármegyék többször hoztak részleges erdővédő és a fakereskedést szabályozó határozatokat. A szász nemzet 1546-ban adott ki erdeit védő intézkedést. A székely falutörvények több évszázadon át működő folyamatos közösségi erdővédelemről adnak tájékoztatást. A székely közösségek ősi szokásrendi tapasztalataikra hivatkozva 15611848 között folyamatosan írásba foglalt falutörvényeik tanúsága szerint magas színvonalú gazdálkodási rendszerrel biztosították hatalmas közösségi erdőségeik védelmét és regenerációs képességét. A növendékerdőket, eresztvényeket és az értékes szálerdőket, az avasokat kivették a használatból. Kemény szankciókkal tiltották az erdők rongálását, a falopást, a faaszalást, az erdőégetés veszélyével járó tűzgyújtást. Ugyanakkor a különböző fafajtákat értékük szerint hasznosítva biztosították az ipar, az állattartás és a népességnövekedésből következő közösségi és egyéni igények kielégítését. Felelősséggel jelentették ki generációról generációra, hogy erdővagyonukat elődeiktől kapták megőrzésre unokáik, utódaik számára.

A székely falutörvények erdőgazdálkodása komplex környezetvédelmi rendszerbe illeszkedett. Védték vizeik tisztaságát, előírták a falvakon átfolyó patakok rendszeres tisztítását. Szigorúan óvták vizeiket az ipari szennyezéstől. A tímárok mészárosok festékesek, kenderáztatók sokaságának kemény büntetés terhe mellett megtiltották hogy használt vizeiket élővizekbe eresszék. „Folyóvizünk, amelyből élünk...” - indokolták meg a vizeket óvó szigorú rendelkezésüket. Ezek a regionális, helyi erdővédő rendelkezések a XVIII. század folyamán azonban egyre inkább elégtelennek bizonyultak Bekövetkezett a Kárpát-medence első visszafordíthatatlan ökológiai katasztrófája: az erdélyi Mezőség a hirtelen túlnépesedés, a termelési váltás, vagyis a juhtenyésztés monokultúrája s a különben is gyér erdő teljes kipusztítása miatt változott kopár holdbéli tájjá. A XVIII. század második felében a vármegyék, egyes városok és nagybirtokosok jelezték a szembetűnő erdőpusztulás riasztó tüneteit, és központi intézkedéseket kívántak Hadik András az erdélyi erdők védelmét kérte memorandumában (1768). Európa nyugatabbra fekvő országaiban a demográfiai robbanás és az ipar, kereskedelem megnövekedett igényei miatt pusztuló erdők fenntartható fejlődését két úton igyekeztek elérni. Egyrészt új energiaforrást tártak fel, új technikát vezettek be. A szén és a gőzgép erdők sokaságát mentette meg. Másrészt kialakították a racionális erdőgazdálkodás rendszerét. Magyarországon az energiaváltás elmaradt. A racionális erdőgazdálkodás bevezetésére megkésve és visszafogott hatékonysággal került sor. Mária Terézia visszaadta a bányaerdőket a bányavárosoknak (1747), majd 1769 végén kiadta az erdőgazdálkodást országosan szabályozó erdőrendtartását. Erdélyben helyi viszonyokhoz igazítva 1781-ben vezetik be a központi erdőrendtartást, s 1791-ben a felvilágosult abszolutizmus szellemében létrejön a központi erdőtörvény, majd több törvény is igyekezett biztosítani az erdők felmérésével, az országos erdőfelügyelet rendszerével az erdők hosszú távon történő használatát. Hatékonyabban érvényesíteni ezeket a követelményeket csak a kincstári erdőkben és megfelelő szakembergárda kiképzésével lehetett. A határőrvidék erdősítésére nagy költséggel és óriási veszteségekkel történtek kísérletek. A századvégére kezdi meg hódító útját az új faj, az akác. Mivel a letarolt hegyoldalakon lezúduló vizet nem fogta vissza az erdők természetes vízfenntartó rendszere, az átgondolatlan, helyi érdekekhez igazodó folyószabályozásokkal együtt ez oda vezetett, hogy a XVIII. század utolsó harmadában egyre gyakoribbá váltak az árvizek és pusztító áradások. A Kárpát-medence természeti értékeit mindhárom évszázadban számon tartották, sokat foglalkoztak vele, és ha megkésve és vontatottan, de tudományos számbavétele is ezekben az évszázadokban fejlődött ki. A XVI. század első felében, nem függetlenül a készülő nemzetközi törökellenes koalíció tervétől OLÁH Miklós (1493-1568) humanista államférfi, utóbb esztergomi érsek, még mint az özvegy Mária királyné kancellárja írta le a Hungariában (1536-1538) Magyarország gazdag természeti értékeit. A három részre széttört országot sűrűn látogató külföldiekdiplomaták, utazók, tudósok, katonák-egyaránt úgy találták hogy Magyarországot a természet mesés gazdagsággal, termékeny földekkel, halakban bő folyókkal és értékes bányákkal áldotta meg. Noha három évszázad alatt az utazók érdeklődésének iránya szembetűnően változik, s a háborúk következményeit, a XVIII. században pedig a szélsőségeket, a nyugati világgal összehasonlítva a különbségeket egyre inkább feljegyzik, általában elragadtatással írnak Magyarország táji szépségeiről, a föld termékenységéről és gazdag növényvilágáról. A Kárpát-medence hévizeit mint egészségőrző értéket már a középkorban számon tartották. Georg Wernher De admirandis Hungariae aquis (Magyarország csodálatos vizeiről) címmel 1549-ben Baselban megjelent könyve fél évszázad alatt hat kiadást ért meg, egész Európában

elterjedt, és a XVIII. században is keresett volt. Időközben a fürdőkultúra soha addig nem tapasztaltvirágkorát éli. A Csáky család 1609. évi magyar nyelvű urbáriuma szerint Pöstyén fürdő lakói rendszeresen tartottak fizetővendégeket, „kik be iönnek az hövizbe”. A trencsényi, varasdi, erdélyi fürdők a politikusok tanácskozási helyéül szolgáltak a balfi fürdő Sopron városjövedelmét növelte. A főurak családjai ugyancsak rendszeresen látogatták a királyság különböző fürdőit. II. Rákóczi Ferenc a vihnyei fürdőkben a sebesült katonák rehabilitációs bázisát kívánta kiépíteni. A Kárpát-medence növény- és virágkultúrájára az európai gyakorlat jellemző. Az őshonos növények mellett többek között Mátyás reneszánsz udvarának kultúrát sugárzó hatására gonddal honosítanak meg itáliai és távolabbi égtájakról, földrészekről származó növényeket. Átvesznek sokat a törökök növénykultúrájából és megismerik az Újvilág növényeit. A tapasztalati növényismeretet kíséri a tudományos ismeret, ami vissza is áramlik a tömegismeret szintjeire. Virágok, füvek, gyökerek gyógyító hatásával évszázadokon át éltek laikus gyógyítók, borbélyok és orvosok. Mélius Juhász Péter (1536-1572) Herbarium. Az fáknak füveknek nevéről, természetekről és hasznairól című, 1578-ban Kolozsvárott megjelent könyve kora tudományos szintjén ismerteti a Kárpát-medence növényeit is. A Batthyány Boldizsár (?-1590) németújvári humanista udvarának vendégszeretetét élvező németalföldi botanikus, Carolus Clusius Charles de Lécluse (1526-1609) könyvet adott ki Magyarországon az osztrák örökös tartományokban és más szomszédos országokban megfigyelt ritkább növényfajokról (Rariorum aliquotstirpiumperpannoniam, Austriam.. . Antwerpen, 1583). Beythe András (1564-1599) Németújvárott 1595-ben megjelent Fives könyve Clusius magyar növényfaji névjegyzékét is felhasználva írja le a növények természetét és hasznait. A Kárpát-medence növényeinek első ábrázolása- például a cserszömörce, a pacsirtafű - Clusius művében jelent meg. Természethű képek illusztrálják Pécsi Lukács S. J. erkölcsbotanikai művét (Nagyszombat, 1591). A korszerű természetismeret szervezett intézményes kereteit csak a nagyszombati egyetem alapítása (1635) után teremthetik meg. Ez a folyamat, bár kiemelkedő tudósok működtek a XVIII. századi Magyarországon, nemzetközi jelentőségben a selmecbányai akadémiához és az orvoskar megalapításával (1769) korszerűsített, majd a Budára, s onnan Pestre költöztetett egyetem munkájához kapcsolódva bontakozik ki. A természet rendszerbe foglalt ismeretét magyarul Apáczai Csere János (1625-1659) Magyar Encyclopaediája (Utrecht, 1653) nyújtotta. Erdély tudományos életének kiemelkedő személyisége az egyetemi tanulmányait Baselban bevégző Pápai Páriz Ferenc (1649-1716) orvos híres műve a Pax Corporis, a gyógyítási ismereteket magyarul összefoglaló kézikönyvgyógynövények sokaságát írta le. A XVIII. században 11 kiadását tartják nyilván a kutatók. Magyarország természetismeretét korszerű színvonalon szolgálták a visszafoglaló háborúk idején tevékenykedő Ferdinando Marsigh (1658-1730) hadmérnök munkái. A Dunáról írt alapvető műve (Danubialis operis prodromus. I-VI. Hagae-Amstelodami, 1726) páratlan leírás a halfajtákról, a víz élővilágáról, a part menti növényekről, fokokról, általában a folyó életéről. Bél Mátyás munkája, Magyarország természeti-földrajzi-történeti leírása nemzetközi mértékkel mérve ugyancsak kiemelkedő alkotás. Az Adparatus ad historiam Hungariae.. . (Posonii, 1735-1736) számunkra azért fontos, mert az ország természeti viszonyait páratlan részletességgel ismertetve számos ökológiai megfigyeléséről is tudósít. Például elismeréssel ír a Csallóközről szólva az elődök faültető erényeiről. Magyarország kertkultúrája a kora újkor évszázadaiban lépéshátránnyal, mennyiségileg szegényesebben, de minőségi igényeiben a korabeli európai fejlődést követte. A három részre szakadt országban a királyság főúri udvaraihoz, köznemesi udvarházaihoz különböző kertek tartoztak. Forrásaink a reprezentatív kertek és haszonkertek gazdag változatairól tudósítanak. Egyetem, főiskola oktatási és tudományos célokat szolgáló része volt a botanikus kert. A városi

orvosok orvosi kertje a gyógyítást szolgálta. Várak, kastélyok, udvarházak, uradalmak természetes kiegészítője a gyümölcsös-, veteményes- és a vadaskert. A reprezentatív célokat szolgáló uralkodói kertekbudai hagyománya 1541-ben megszakadt. A magyar királyi címet is viselő Habsburg uralkodók kertjei az udvari élet, birodalmi, dinasztikus ünnepségek, a nyári felüdülés és diplomáciai reprezentáció vagy félhivatalos találkozások színhelyéül is szolgáltak. Az erdélyi fejedelemség állami önállósága megőrzésének érdekében Bécsben járó Bethlen Miklóst például I. József főherceg a császári kertben fogadta. Az erdélyi fejedelmek gazdag kertkultúráját fejlesztette tovább Apafi Mihály radnóti kertjével. A királyság főméltóságai protokolláris kötelességüknek is tartották, hogy központi kastélyaik fényét rendezett kerttel emeljék. A XVI-XVII. századi reneszánsz kertekre a szimmetrikus elrendezés jellemző. Leghíresebb Lippay György pozsonyi kertje. A korábbi kezdeményezések folytatásaként az 1650-1660-as években kiépült érseki kert szökőkútjaival, melegházaival, labirintusával és szobraival a barokk kertépítő stílus korai példája. A különleges növényekkel ékes kert politikai találkozások színtere volt, nemzetközi hírét külföldi látogatók leírása, Lippay János Posoni kert című (1664) kertészeti munkája és az 1740 táján készült, Augsburgban kiadott metszet terjesztette. Gyerekek gondozására bízott elkerített kiskertről első ismert adatunk Zrínyi Ilona kertje. Sárospataki, munkácsi, makovicai kertjei emlékét idézte vissza II. Rákóczi Ferenc Rodostón a híres Hortus Hungaricussal. A XVIII. század folyamán épültek ki Magyarországon a franciakertek. Nemzetközi példákat követnek, művészeti-építészeti együttesek. Forrásaik a külföldi mintakönyvek, az építtetők nyugati kapcsolatai, az itáliai hatás mellett érezhető Bécs gazdag kertkultúrájának befolyása, a Versailles-t másoló Schönbrunn s a Savoyai-kert példája. Mindazonáltal régi magyar hagyományokra épültek Eszterházy Pál kismartoni kertje a XVII. század végén már a XVIII. századi nagyszabású kertépítészet előhírnöke. Azt is kifejezte, hogy a török megszállás okozta törés ellenére sem szakadt meg a folyamatosság. A leghíresebb a ,,magyar Versáila”, Esterházy Miklós herceg Fertődön nagy gonddal és költséggel létesített kertje hatalmas méreteivel, tavaival, mesterséges medencéivel és szökőkútjaival a franciakert minden jellegzetességét összefoglalta. A franciakertek gyorsan elterjedtek a bécsi befolyástól magát távol tartó erdélyi nemesség körében is. A költő Amadé László franciakertjéről a XVIII. század közepén készült metszet egy középnemesi birtokközpont együttesébe illesztett ritka szép ábrázolás. A század végén a nyugat-magyarországi elit státusszimbóluma a tájkert, a természet „esetleges és szétszórt szépségeit a tájképi együttesbe” jól képzett tervezők és kertészek munkájával szervező angolkert. A Pestre költözött Egyetem botanikus kertjét 1784 után az egyetem kémiaibotanikai tanszékének vezetője, Winterl Jakab József (1739-1809) Magyarország növénytársulásait reprezentáló fajokkal rendezte be s kiadta az első botanikuskert-jegyzéket (Index horti Botanici Universitatis Hungaricae, quae Pestini est [Pest, 1788]). A falusi temetőkertek szigorú rendje a középkor virágszimbólumainak emlékeit őrizte meg. A kert „a legtisztább emberi gyönyörűség” - írta Bacon (1561-1626), s a kora újkor három évszázadában a magyarországi kertek is a természethez fűződő gazdag képzetvilágot tükrözték. A három évszázad magyar irodalma, Balassi, Zrínyi, Gyöngyösi, Bessenyei, Csokonai költészete egyetemes gondolati gazdagságban fejezte ki a reneszánsz, majd a barokk és a felvilágosodás változó világképeit, az ember és a természet szakadatlanul újraértelmezett és egymásrautaltságában mégis változatlanviszonyát. A humanizmus újdonsága volt, hogy az országot tájaival kezdték jelképezni. A magyar királyság címerében a négy ezüst sávot egy 1502-ben keletkezett királyi oklevél azonosította először a Duna, Tisza, Dráva és a Száva folyókkal, a kettős kereszt talapzatául szolgáló hármas halmot a XVIII. század heraldikusai tekintették általában a Mátra, Tátra, Fátra szimbolikus ábrázolásának Táj és történelem egybeépült az egymást váltó generációk tudatában: ROZSNYAI Dávid a XVII. század közepén Nándorfehérvár látványában egyszerre csodálta természeti szépségét és „Hunyady jó apánk”

nevét felidéző történelmi nevezetességét. 1772-ben HELL Miksa (1720-1792) csillagász Anonymus alapján készített metszetet a Kárpát-medence honfoglalás kori erdőségeiről, és a térkép felső sarkában ábrázolta Árpád pajzsra emelésének jelenetét. Fél évszázad múltán Széchenyi úgy látta, hogy Magyarország természeti viszonyai „köztudomás szerint mindinkább sorvadásnak indul eleibe”. Irodalom (A tanulmány gondolatmenetét követő egységekben) Pfister, Christian: Bad-Homburg - birthplace of the European Association for Environmental History. In Environmental History Newsletter. Nr. 1. 1989; vö. Environment et historia. Annales, 1974; Fehn, K.: Winschaftsentwicklung und Umweltbeeinflussung (14-20 Jh.). Wiesbaden, 1983; Pounds, Norman G. J.: Európa történeti földrajza. Ford. Boros Attila. Szerk. Havassy Péter. Budapest, 1997; R. Várkonyi Ágnes - Kósa László: A legfiatalabb tudomány In: Európa híres kertje. Történeti ökológiai tanulmányok Magyarországról. Szerk. R. Várkonyi Á. - Kósa L. Közr. Várkonyi G. Budapest, 1993, 7-23. o. Buckle, H. Th.: History of Civilisation in England. I-11. London, 1857-1861; Bachofen, J. J.: Das Mutterrecht. Eine Untersuchung fiber die Gynaikokratie der alten Welt nach ihrer religiösen und rechtlichen Natur Stuttgart, 1861; Versuch über die Grabensymbolik (1859). Der Bar in den Religionen desAltertums (1863). In A mítosz és az ősi társadalom. Válogatott írások. Budapest, 1978; J. G. Frazer: The Golden Bough. Rövidített magyar kiadás: Az Aranyág. Ford. Bodrogi T - Bónis Gy. Budapest, 1995; P Vidal de la Blanche: Tableau de la géographie de la France. Paris, 1903; Febvre, L.: La Terre et l'évolution humaine. Paris, 1922. Hobel, A. H.: Die historische Entwicklung des Umweltschutzes. In Gesellschaft und Politik. 1986,2328. o.; Jones, E. L.: The European Miracle. Environments, Economies and Geopolitics in the History of Europe and Asia. Cambridge, 1982; Kopacka, L.: Economy of the Czechoslovak Socialist Republic: the HistoricoEcological Aspects and the Global Ecology Problem. In Historicka Ecologie - Historical Ecology. 1988, 321-388. o.; Sz. Jónás Ilona: Természet és technika a középkori Európában. In Európa híres kertje, 1993; R. Várkonyi Ágnes: A történeti ökológia. In Pannon Enciklopédia, Magyarország földje. Szerk. Karátson Dávid. Budapest, 1997. Lowenthal, D.: George Perkins March. NewYork, 1958; Wall, D.: Green History, a reader in environmental literature philosophy and politics. London, 1994; Teleki P: A földrajzi gondolat története. Budapest, 1917; Rab János: Az etnogeobotanika - mint a történeti ökológiai segédtudomány (Szakirodalmi áttekintés és gyergyói esettanulmány). In Európa híres kertje, 1993. Rácz Lajos: A Kárpát-medence történeti ökológiája a kora újkor idején. In A Kárpát-medence történeti földrajza. Szerk. Frisnyák Sándor. Nyíregyháza, 1996; A Kárpát-medence történeti ökológiája a középkor és az újkor idején. In A táj változásai a honfoglalás óta a Kárpátmedencében. Szerk. Füleky György. Gödöllő, 1997, 87-107. o. Kristó Gyula: Történeti földrajz. In A történelem segédtudományai. Szerk. KáIlay István. Budapest, 1986; R. Várkonyi Ágnes: Egy pozitivista történész a bencés rendben. - Rómer Flóris (1815-1889). In Mons Sacer 996-1996. (Pannonhalma 1000 éve). II. Szerk. Takács Imre. A történeti tanulmányok társszerkesztője Szovák Kornél-Monostori Martina. Pannonhalma, 1996, 290-308. o.; uő: Az ökológiai látásmód forrásai Hajnal István történetírásában. In Miscellanea fontium historiae Europeae. Emlékkönyv H. Balázs Éva történész professzor 80. születésnapjára. Szerk. Kalmár János Budapest, 1997, ELTE

Bölcsészettudományi Kar, 416-420. o.; Hajdu Zoltán: Táj és állam. A földrajzi táj és a politikai területszervezés kölcsönhatásának értelmezése a két világháború közötti magyar földrajztudományban. In A táj változásai... 9-20.o. Schua, L. R.: Wasser Lebenselement und Umwelt. Die Geschichte des Gewasserschutzes in ihrem Entwiclungsgang dargestellt und dokumentiert. Freiburg-München, 1981; Sz. Jónás Ilona: A vízről, középkori írások nyomán. In R. Várkonyi Ágnes Emlékkönyv. Szerk. Tusor Péter. Munkatársak: Thoroczkay Gábor-Rihmer Zoltán. Budapest, 1998; Kellenbenz, Herbert: Winschaftsentwicklung und Umweltbeeinflussung (14-20. Jahrhundert) Wiesbaden, 1982; Opiej: Renaissance Origins of the Environmental Crisi. InEnvironmental Review, 11 (1987) 217. o.; Pfister, Christian: Fluctuations climatiques et prix céréaliers en Europe du XVIe au XXe siécle. In Annales (1988) 25-53. o. Rácz Lajos: A középkor és a koraújkor éghajlattörténetéről. Agrártörténeti Szemle, 1-4 (1989); Éghajlati változások a középkori és a koraújkori Európában. In Európa híres kertje, 1993; Draskóczy István: Történeti éghajlattan. In Történeti segédtudományok, 306-315. o. Braudel, Fernand: Anyagi kultúra, gazdaság és kapitalizmus. XV-XVII. század. A mindennapi élet struktúrái. Ford. Pödör László. Budapest, 1985; Walter, Francois: Környezetünk mint a történettudomány új tárgya. Ford. Kürti György. Liget, 3 (1990); Hajnal István: Történelem és szociológia. Századok (1939) 139. o.; R. Várkonyi Ágnes: Történeti ökológia és a művelődés históriája. In Európa híres kertje; La Roy Ladurie: Montaillou, egy okszitán falu életrajza (1294-1324). Ford. Jászay Gabriella. Budapest, 1997. Csánki Dezső: Magyarország történeti földrajza a Hunyadiak korában. I-V Budapest, 18901913; Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. I-III. Budapest, 1963, 1977, 1987; Frisnyák Sándor: Magyarország történeti földrajza. Budapest, 1992; Bak BorbálaIzsák Éva: Történeti földrajz. In Pannon Enciklopédia, 1997; Bak Borbála: Magyarország történeti topográfiája. Budapest, 1997. Somogyi Sándor: A honfoglalás földrajzi környezete. Magyar Tudomány, 11 (1988); uő: Hazánk vízrajza a honfoglalás idején és változásainak tájrajzi vonatkozásai. In A táj változásai, 1997; Györffy György - Zólyomi Bálint: A Kárpát-medence és Etelköz képe egy évezreddel ezelőtt. In Kovács L. (szerk.): Honfoglalás és régészet. Budapest, 1994; Gerzanics Annamária: Tájhasználati sajátosságok a magyarok Kárpát-medencében történő megtelepedésének folyamatában. In A táj változásai, 1997; Kaán Károly: Erdők és vizek az Alföld kérdésében. Budapest, 1939; Bartha Dénes: Hungarian Forest from the Point of View of Environmental History. Hungarian Agricultural Research, 1995, 4. o.; uő: Erdőterület csökkenések, fafaj változások a Kárpát-medencében. In Táj és történelem, i. m. Szabó István: A magyarság életrajza. Budapest, 1941. Reprint 1991; Éry Kinga: Újabb összehasonlító vizsgálatok a Kárpát-medence 6-12. századi népességének embertanához. Veszprém, 1982; Solymosi László: Az Ernust-féle számadáskönyv és a középkorvégi népességszám. Történelmi Szemle, 38 (1985) Fügedi Erik: A középkori Magyarország történeti demográfiája. Budapest, 1992; Kubinyi András: Egy Hont megyei mezővárosiasodó falu népessége a középkor végén. Studia Miskolcziensia, I. Miskolc, 1994. Mendöl Tibor: Általános településföldrajz. Budapest, 1963; Bolla Ilona: A jobbágytelek kialakulásának kérdéséhez. Ann. Univ. Scienc. Budapest, Sect. Hist. III. 1961; Szabó István: A falurendszer kialakulása Magyarországon (10-15. század). Budapest, 1966; Maksay Ferenc: A magyarfalu középkori településrendje. Budapest, 1971; Gerics József- Ladányi Erzsébet: A magyarországi birtokjog kérdései a középkorban. Levéltári Szemle, 41 (1991); Ladányi Erzsébet: Irányzatok, kérdésfeltevések a középkor városának kutatásában. In Perlekedő évszázadok. Für Lajos Emlékkönyv. Szerk. Horn Ildikó. Budapest, 1993, ELTE BTK Középkori és Kora Újkori Magyar Történeti Tanszék; Pálóczy Horváth András: A középkori településeink kutatása és a környezeti régészet. In Táj és történelem, i. m.

Wenzel Gusztáv: Magyarország mezőgazdaságának története. Budapest, 1887; Belényesy Márta: A földművelés Magyarországon a 14. században. Századok, 90 (1956); Pach Zs. Pál: Nyugat-európai és magyarországi agrárfejlődés a 15-17. században. Budapest, 1963; Szabó István: A magyar mezőgazdaság élete a 14. századtól az 1530-as évekig. Budapest, 1975; Égető Melinda: Középkori szőlőművelésünk történetéhez. Ethnographia (1980); Solymosi László: A szőlő utáni adózás első korszaka. Agrártörténeti Szemle, 32 (1990); Csoma Zsigmond: A középkori magyarországi szőlőhegyek arculatának kialakulása és a szőlő- bortermelés kettős gyökere. In A táj változásai, 1997; Andrásfalvy Bertalan: A magyarság gyümölcsészete. Doktori disszertáció; Sz. Jónás Ilona: Középkori gyümölcskertek. In Táj és történelem, i. m.; Csőre Pál: A magyarországi erdőgazdálkodás története. Középkor. Budapest, 1980; uő: A magyar vadászat története. Budapest, 1994; Paládi-Kovács Attila: A magyarországi állattartó kultúra korszakai; Bertényi Iván: A környező táj állatvilágának megjelenése a középkori magyar címerekben. In Táj és történelem, i. m.; Hajnal István: A gépkorszak kialakulása (1944). Technika és művelődés. Tanulmányok. Válogatta, sajtó alá rendezte, a bevezető tanulmányt, a jegyzeteket és az összekötő szövegeket írta Glatz Ferenc. Budapest, 1993; Balassa Iván: Az eke és a szántás története Magyarországon. Budapest, 1973; Bertényi Iván: Magyarország nemzetközi helyzete a tatárjárás után. In Unger Mátyás emlékkönyv. Szerk. E. Kovács Péter - Kalmár János – V. Molnár László. Budapest, 1991; Szűcs Jenő: Az utolsóÁrpádok. A kötetet sajtó alá rendezte, a bevezetőt és a jegyzeteket írta Engel Pál. Budapest, 1993, 177-184. o. Glaser Lajos: Az Alföld régi vízrajza és települései. Földrajzi Közlemények, LXVII (1939); Andrásfalvy Bertalan: A Sárköz és a környező Duna-menti területek ősi gazdálkodása és vízhasználatai a szabályozások előtt. Budapest, 1973; uő: Duna-mente népének ártéri gazdálkodása Tolna és Baranya megyében az ármentesítés befejezéséig. Szekszárd, 1975. Paulinyi Oszkár: A sóregále kialakulása Magyarországon. Századok, 58 (1924); A vállalkozás kezdeti formái a feudális kori nemesérc bányászatban. Budapest, 1966. Hoppál Mihály-Istvánovics Márton (szerk.): Mítosz és történelem. Budapest, 1978; Bertényi Iván: A környező táj állatvilágának megjelenése a középkori magyar címerekben. In Táj és történelem, i. m.; Vizkelety András: A kert a középkori irodalomban. Pannonhalmi Szemle, III/2 (1995). Rácz Lajos: Éghajlatingadozások a Kárpát-medencében 1540-1779 között. Egy történeti ökológiai modell alapvonalai. Doktori disszertáció. Szeged, 1989; A Kárpát-medence éghajlattörténete a kora újkor idején (14901800). Kecskemét, 1993. Dávid Zoltán: A házak száma és a népesség XVI-XVIII. századi forrásainkban. Történeti Statisztikai Közlemények, III-IV (1958); Dányi Dezső - Dávid Zoltán: Az első magyarországi népszámlálás (17841787). Budapest, 1960; Dávid Géza: A simontornyai szandzsák a 16. században. Budapest, 1982; Ágoston Gábor: Demográfiai és etnikai viszonyok a 16. századi Magyarországon. In A Kárpát-medence etnikai és demográfiai viszonyai a honfoglalástól a török kiűzéséig. Szerk. Font Márta. Pécs, 1998; T. Mérey Klára: Dunántúl népei a reformkor küszöbén egy hadmérnök szemével. In Európa vonzásában. Emlékkönyv Kosáry Domokos 80. születésnapjára. Szerk. Glatz Ferenc. Budapest, 1993. Maksay Ferenc: Magyarország birtokviszonyai a 16. század közepén. I-II. Budapest, 1990; Gecsényi Lajos: A 16-17. századi magyarországi városfejlődés kérdéséhez. In Unger Mátyás Emlékkönyv, 1991; Szakály Ferenc: Magyar birtokadományozás a török hódoltságban. In Európa vonzásában, 1993. Teleki Pál véleményét idézi Makkai László, in Magyarország története. Főszerk. Pach Zs. Pál. III./2. köt. Budapest, 1985; R. Várkonyi Ágnes: Környezet és végvár (Végvárrendszer

történeti ökológiai kérdései a 16-17. századi Magyarországon); Végvárak és régiók a XVI XVII. században. Szerk. Petercsák Tivadar - Szabó Jolán. Eger, 1993. StudiaAgrensia, 14. 7-28. o.; Kelenik József A kanizsai védelmi övezet és természetföldrajzi adottságai aXVI. század 70-es éveinek végén. Végvár és környezet. Szerk. Petercsák Tivadar - Pető Ernő. Eher, 1995. Studia Agriensia, 15 (1995) 163-174. o.; Ihring Dénes: A magyar vízszabályozás története. Budapest, 1973; Takáts Sándor: A Dunai hajózás a XVI- XVII. században. Magyar Gazdaságtörténeti Szemle, 7 (1900); Petrovic, Nikola: Hajózás érgazdálkodás a Közép-Duna-medencében a merkantilizmus korában. A Duna-Tiszacsatorna építése és fáradozások a Közép-Duna-medence és az Adriai-tenger összeköttetésére a XVII. század végén. Beograd-Novi Sad, 1982, Vajdasági Tudományos és Művészeti Akadémia Történelmi Intézet; Károlyi Zsigmond - Nemes Gerzson: Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múlja. L Az ősi ártéri gazdálkodás és a vízügyi munkálatok kezdetei. Budapest, 1975; Gellén Zsolt: A Felső-Rábavidék környezete a XVII. században; Soós Kálmán: „Az kirohanó Tiszának árja” - Árvízvédelem a Tisza mentén Ung, Szabolcs és Zemplém megyék találkozásánál a XVIII. században. Mindkettő in Dunka S. - Fei6r L. Vágás I.: A verejtékes honfoglalás. A Tisza-szabályozás története. Budapest, 1996. Vö. R. Várkonyi Agnes: A kultúra „kettős spirálja”. Liget, 3 (1999). Magyar Eszter: A feudalizmuskori erdőgazdálkodás az alsó-magyarországi bányavárosokban (1255-1747). Budapest, 1983; Heckenast Gusztáv: Magyarország vasércbányászata és vastermelése 1526-tól a 18. század végéig. Miskolc, 1988; Petercsák Tivadar: Az erdő az Északi-középhegység paraszti gazdálkodásában (XVIII-XX. század). Debrecen, 1992; Kincses Katalin: „Magas, szálas erdőség'; Orosz Sándor: Erdőgazdálkodás Erdélyben. Mindkét tanulmány Táj és történelem, i. m. Praznovszky Mihály: Mocsáry Antal huszonhárom kérdése. Köszöntés. Szerk. Szvircsek Ferenc. Salgótarján, 1998; Cs. Sebestyén Kálmán: A Salgótarán körüli erdők, uo. Wellmann Imre: A magyar mezőgazdaság a XVIII. században. Budapest, 1979; Buza János: „Pusztán hagyott” puszták a XVIL század második felében. In Ünnepi tanulmányok Sinkovics István 70. születésnapjára. Szerk. Bertényi Iván. Budapest, 1980, Eötvös Lóránd Tudományegyetem; Péch Antal bányaigazgatósági anyaggyűjtéséből vö. Várkonyi Ágnes: „Folyóvizünk, amelyből élünk..:” (Történeti ökológia). Valóság, 32 (1989) és in Pelikán a fiaival. Budapest, 1992, Liget Alapítvány; Pálffy Géza: A főkapitányi hadiipari műhely kiépülése Kassán és nyersanyagellátó forrásai. In Végvár és régió, 195-197. o.; Imreh István: A természeti környezet oltalmazása a székely rendtartásokban. Európa híres kertje, 1993. Sugár István: Az egri gyógyfürdő és fürdőkultúra története. Orvostörténeti Közlemények, 34 (1964); Várkonyi Gábor: Hévizek és fürdők a 17. századi Magyarországon. In Európa híres kertje, 105-121. o.; Takáts László: Hadigondozás a Rákóczi-szabadságharc idején. Honvédorvos, XXIII. évf. 4 (1971). Kádár Zoltán - Priszter Szaniszló: Az élővilág megismerésének kezdetei hazánkban. Budapest, 1992; Hidvégi Máté: Füveskönyvek. In Tenyeremre rajzoltalak. Budapest, 1998; R. Várkonyi Ágnes: Bél Mátyást olvasva: Közép-Európa esélyeiről. In Europica varietas Hungarica varietas. Budapest, 1994. Rapaics Raymund: Magyar kertek. Kertművészet Magyarországon. Budapest, é. n. (1940); Kertművészet a régi magyar kertészeti folyóiratokban, 1857-1944. Repertórium. Összeállította Alföldi Gábor - Zolnai Dóra. Budapest, 1997; S. Lauter Éva: Főúri kertek és reprezentáció a 17. században. In Európa híres kertje, 1993; Stirling János: Magyar reneszánsz kertművészet a XVI-XVII. században. Budapest, 1996; Jósvainé Dankó Katalin: Patak kertjei. In R. Várkonyi Ágnes Emlékkönyv, 1998; Zádor Anna: Az angol kert Magyarországon. Építés-építészettudomány. V köt. 1-2. sz.; Őrsi Károly: Királyi kastély a

tájban. In A táj változásai, 1997; Galavics Géza: A költő Amade László kertje. In R. Várkonyi Emlékkönyv, 1998; Kunt Ernő: A temetők népművészete. Budapest, 1983. Kosáry Domokos: Művelődés a XVIII. századi Magyarországon. Budapest, 1980; Bertényi Iván: Kis magyar címertan. Budapest, 1983; Vörös Imre: Természetszemlélet a felvilágosodás kori magyar irodalomban. Budapest, 1991; Kósa László: Természeti környezet és a tájat alakító ember. Liget, 1 (1991); Erdősi Péter: Reneszánsz természetfelfogás és udvari kultúra. In Táj és történelem, i. m.; R. Várkonyi Ágnes: Látvány és gondolat. Zrínyi Syrena kötetének természetszimbólumaihoz. Zádor Anna kilencvenedik születésnapjára. Művészettörténeti Értesítő, 43 (1994) 1-2.; Táj mint világkép (Létélmény: a téli táj). In A tűzvész tanúi. 1995, Liget Műhely Alapítvány; Herczeg Ágnes: A reneszánsz természetszemlélet és a tájkép Magyarországon. In A táj változásai, 1997; Konkolyné Gyuró Éva: A táj eszméje. A tájszemlélet tükröződése a költészetben. In A táj változásai, 1997.

Bak Borbála TÖRTÉNETI FÖLDRAJZ A történeti földrajz elméleti kérdéseivel foglalkozó kutatók a XX. század eleje óta – legyenek akár történészek, akár geográfusok- a tudományág kutatási területéről, feladatairól, fogalmáról szólva a meghatározás nehézségeit, ellentmondásait, a feladatok tisztázatlanságait hangoztatják. A magyar szakirodalom napjainkban is kitér a történeti földrajz kutatási területeinek különböző értelmezésére, értelmezési gondjaira. A kutatásra hivatottak körének kijelölésekor, a szakkérdéseknek történészek és földrajztudósok közötti megosztásakor, az egyik, illetve a másik csoport feladatai elhatárolásakor több alkalommal is egymásnak ellentmondó véleményeket jelentettek, jelentetnek meg. A geográfusok hosszú évtizedeken keresztül a történeti földrajz önállóságát is kétségbe vonták. Tárgyának behatárolásakor pedig vagy a földrajztudósok saját koruk földrajzi kutatásáról vallott nézeteiket vetítették a múltba, vagy az „eredeti szerző” nevét gyakran meg sem említve - olykor változatlan formában, olykor némi stilisztikai módosítással - lényegében újra és újra a Györffy György által megfogalmazottaknak adtak hangot. A felsorolt nehézségek az első pillanatban érthetetlennek tűnhetnek. A tudományos igényű, a forrásgyűjtésen, a forráskritikán alapuló történetírás megjelenésétől kezdve ugyanis a történeti események, a múlt jelenségei egyik rendező elvének, a térnek ismeretét az alapvető tájékozottságok között tartották számon. Petavius, a XVI. század végén, a XVII. század első felében élt híres jezsuita hittudós és kronológus igen szemléletes képpel arra utalt, hogy „a történelemnek két szeme van - az idő és a tér”. B. Hederich 1711-ben a kor felfogásának megfelelően a történelem három tényezőjét, az időt, a helyet és az embert, illetve az említettekkel kapcsolatos történeti segédtudományokat, azaz a kronológiát, a geográfiát és a genealógiát mint a legjelentősebbeket tárgyalta. Bél Mátyás forráskiadványának, az Adparatusnak 1735-ben megjelentetett előszavában is a tér és az idő fontosságára utalva indokolta a közölt források sorrendjét: „Azt láttam pedig a leghelyesebbnek, ha először Oláh Miklós Hungaria ját nyújtom át, hogy e terület [azaz Magyarország] jellegével előbb legyen tisztában az olvasó, mint hogy rászánná magát az itteni események megismerésére. ...Mert úgy áll a dolog az egész történelemmel, hogy a földrajz és a kronológia fénye nélkül vak vagy legalábbis vakoskodik.”

Mivel a történeti események, valamint a „hely”, a „tér” kapcsolatának fontossága, az erre vonatkozó kérdések történeti segédtudomány keretei között való vizsgálata már a XVIII. század első felére egyértelművé vált, a máig tartó vitás kérdések, az ellentmondások okát nyilvánvalóan egyéb körülményekben kell keresni. A tisztázatlanságnak, az olykor zavaros fogalomhasználatnak egyik oka lehet az, ha a történeti események térben való elhelyezését, a lokalizálást - tévesen - már történeti földrajznak minősítik. A másik ok azzal a felismeréssel állhat kapcsolatban, amely a XIX. század geográfusainak, történészeinek álláspontjaként fogalmazódott meg. A felismerés képviselői a természeti körülményeknek az egyes népekre, azok életére, történelmére gyakorolt hatását hangsúlyozták. Az utóbbi szempont szerinti megközelítés esetén a szerzők a földrajzi viszonyok tárgyalását vagy a történeti eseményektől elszigetelten végzik, vagy egy térhez szorosabban kötődő jelenség történetével foglalkoznak. Így valójában sokkal inkább vagy két tudománynak, az önálló történelemnek és az önálló földrajznak egymásmellettiségéről, vagy egy történeti szakkérdés feldolgozásáról beszélhetünk, mintsem a saját kutatási feladatokat, célokat maga elé tűző történeti földrajzról. Végül a meghatározással kapcsolatos nehézségek oka a történeti földrajz interdiszciplinaritásából és tárgyának viszonylag bizonytalanul, lassan kialakult meghatározásából is fakad. TÖRTÉNELEM A „FÖLDRAJZ FÉNYÉBEN” Azt a mára közhelyszerű megállapítást, hogy nem elegendő a történeti események időpontjával tisztában lenni, hanem azok helyét is ismerni kell, elméleti szinten a történettudomány kialakulásához köthetjük. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az elmélet megjelenése előtt a ,,gyakorlatban”, azaz a ma történeti forrásként használt, ránk maradt dokumentumokban a szerzők ne szóltak volna például egy nép viselt dolgaival vagy akár az egész világ eseményeivel kapcsolatban arról, hogy azok hol történtek. Elég a történeti földrajz szempontjából az Árpádkor egyik igen becses forrására, Anonymus Gestájára gondolni, amelyből szemléletes képet kaphatunk a Kárpát-medencéről a honfoglalás történetének elbeszélése háttereként. Annak tisztázása természetesen, hogy az ismertetett földrajzi viszonyok melyik korra érvényesek, már a forráskritika feladata. Szükség esetén az oklevelet, az iratot lejegyzők is kitértek arra, hogy akár a jogügyletek, akár a mindennapok eseményei milyen földrajzi helyeket érintettek, illetve hogy hol játszódtak. Ezeket a dokumentumokat a történeti földrajzi kutatások napjainkban a természeti viszonyok, a társadalom és a gazdaság megismeréséhez forrásként használják. Az írott források mellett a Magyarországot ábrázoló térképeknek már a „műfaja” is kínálta azt, hogy a szerzők bemutassák, a korban bizonyos, fontosnak ítélt történeti események hol játszódtak. A térképek készítői külön jelek alkalmazásával gyakran ábrázolták elsősorban a fontosabb hadi események helyét, még olyan esetekben is, ha „mappájuk” elsődlegesen nem ebből a célból készült. A csaták már feltűnnek Magyarország első térképén is. A Lázár deák nevével jelzett lapon szöveges leírás és az ütközet ábrázolása mutatja be a mohácsi csatát, valamint Galambóc és Szendrő ostromát. A háborús eseményekre a kivont kard mellett feltüntetett évszám hívja fel a figyelmet az országról 1689-ben készült, az utazók megsegítésére szolgáló első „zsebatlaszban”, a Parvus atlas Hungariae-ban. De szerepel utalás két keresztbe fektetett kard melletti évszámmal a török alóli felszabadító háborúk eseményeire még a XIX. század elején is, Lipszky János térképén. A XVIII. század második felében és a XIX. század elején megjelennek a történelmi térképek, az első hat Tomka-Szászky János történeti földrajzi munkája mellékleteként, majd Hell Miksánál Anonymus adatainak térképi ábrázolásaként.

A történelem eseményeinek helyhez kötése, történjen kellő topográfiai ismeretek alapján szövegesen, a kartográfia eszközeivel vagy a kettő együttes alkalmazásával, még nem meríti ki a történeti földrajz fogalmát. A topográfiai jártasság, a történeti események színhelyeinek kellő ismerete a történész számára azonban nemcsak a múltról alkotott teljesebb kép kialakítását teszi lehetővé, hanem elengedhetetlen eszközt is jelent az igényes történeti földrajzi munka során a szükséges térképi rekonstrukció elkészítésénél. A FÖLDRAJZI KÖRNYEZET ÉS A TÖRTÉNETI ESEMÉNYEK A történeti földrajzról szólva nem ritkán említik azt a hatást, amelyet a természeti környezet gyakorol akár egy kisebb, akár egy nagyobb népcsoport napi életére vagy egy ország politikai helyzetére. A geográfiai adottságok befolyásoló jellegével foglalkozó munkák egy része kétségtelenül közel áll a történeti földrajzzal foglalkozók feldolgozásaihoz, illetve a történeti földrajz sem tekinthet el tárgya egy-egy kérdésénél a környezeti hatások figyelembevételétől. Ennek következtében a földrajzi környezet és a múlt jelenségei kapcsolatával foglalkozó kutatások esetében könnyen alakul ki fogalmi bizonytalanság és zavar, mint ahogyan azt a topográfiánál az előzőekben láttuk. Az elhatárolás ez esetben nehezebb, mert minden alkalommal mérlegelni kell azt az olykor a szerzők által sem kellően tisztázott kérdést, hogy a kutatás mennyiben minősíthető a már önállóvá vált történeti földrajz feladatai megoldásának. A földrajzi környezet meghatározó voltának hangsúlyozása, a történeti feldolgozásokban olvasható tárgyalásának mélysége, de még a történeti munkán belüli helye, szerepe is befolyásolja a megítélést. A természet hatásának jelentőségéről vallott nézetek mind a földrajz-, mind a történettudományban szélsőséges véleményeket is eredményeztek, és a geográfiai fatalistáktól a földrajzi környezet hatását elhanyagolókig vagy az azt elhallgatókig különböző árnyalatok jöttek létre. A természet és a történelem kölcsönhatásáról szóló első rendszeres összefoglalást 1817-ben K Ritter adta közre. Munkájában kifejtette, hogy „a természetnek a népekre gyakorolt hatása elismert tény, és minden idők óta a népek, államok és az emberiség történetének kutatásában jelentősége volt. [...] A természet mindenütt csak lassan hat és sokkal inkább elrejtve, mint észrevehetően... Viszonyai és befolyásai mindenütt mélyebbek, mint amilyennek látszanak, és egyszerűbbek, mint ahogyan első sokféleségükben hinnénk. Csodálatosan messze terjednek és sokfélék következményeikben.” Ezekben a nézetekben száz évvel később A. Hettner elsősorban azt találta üdvözlendőnek, hogy a száraz államismeret helyébe a tájak természetét állítják Teleki Pál 1917-ben ugyan utalt arra, hogy K Ritter nézetei a geográfiai fatalizmus kiindulópontjául szolgálhattak, de érdemeként emelte ki, hogy a felfogás a természet lassú, mindenütt meglevő befolyását hangsúlyozza azzal a korábbi nézettel szemben, amely a földrajzi hatást csak a rendkívüli eseményeknél tekintette fontosnak. Teleki úgy gondolta, hogy 1817 után a történészek többé nem hagyhatják figyelmen kívül munkájuk során a földrajzi elvet. A földrajz és a történelem kapcsolatáról a geográfusok természetesen a későbbiekben is állást foglaltak A társadalomföldrajzi kutatásokban meghatározó szerepet játszott és a földrajzi determinizmusig eljutott F. Ratzel elsősorban a statisztikai, a demográfiai számsorokból az embernek a Földön való elterjedésére vont le következtetéseket. A természet jelenségei által befolyásolt, meghatározó alapelvnek az elterjedést tekintette, és nemcsak a tényeket, hanem az eszméket is lokalizálni igyekezett. Az emberföldrajz terén F. Richthofen elsősorban a települési és a közlekedési földrajz kérdései felé fordult. A demográfia mellett foglalkozott az antropológiával, az állatok és az emberek vándorlásával is.

A francia földrajztudományban P. Vidal de La Blache a történelem és a földrajz kapcsolatát tanulmányozva a tájban érvényesülő egyre több tényező összességét tekintette lényegesnek. Véleménye szerint a földrajz az „összes faktorok együtthatásából építi fel a történelmi események környezetét”. Ezeknek a „faktoroknak” a sorában a terep, a helyszín, a víz, a növényzet és az időben utolsóként megjelenő ember együttes fontosságát hangsúlyozta. Az általa felsoroltakat tanítványa, J. Brunhes tovább finomítva kiegészítette a tér, a távolság és a szintkülönbség befolyásoló hatásával. Így jutott el az emberföldrajz általa megfogalmazott két alapelvéhez, a „változatosság a térben” és „változékonyság az időben” gondolatához. A geográfusok által megfogalmazott elvek a történettudományban fokozatosan nyertek tért, és a kutató történész személyétől meghatározottan, a kutatás területeitől függő mértékben, eltérő módon és mélységben hatottak. A földrajzi szempontok szakirodalmunkban napjainkig is jó esetben az összefoglaló munkák „bevezető fejezeteként” vagy csak egyes témák tárgyalásakor, mintegy keretként jelennek meg. A természeti viszonyok ismertetésének „bevezető” szerepet Magyarországon először 1878ban Salamon Ferenc Budapest történetének feldolgozásakor szánt. A két világháború között megjelent, Domanovszky Sándor szerkesztette Magyar művelődéstörténetben nem a kötetek élén, hanem a településformák, a települési rend történetét feldolgozó fejezetekben találjuk a földrajzi viszonyok ismertetését. A szerzők ebben a munkában a tanulmányok címében jelzettnél többre, a vizsgált korszak tájrekonstrukciójára is vállalkoztak Az 1970-es, 80-as évek nagy összefoglalásában, az úgynevezett „tízkötetes akadémiai Magyarország története” első kötetében- a Salamon Ferenc által alkalmazott megoldás mintájára az őshaza földrajzi viszonyainak, majd a Kárpát-medence honfoglalás körüli időszakának rekonstruált természeti képe bemutatása után a történeti kérdések tárgyalására kerül sor. A következő kötetekben azonban esetlegessé válik, hogy hol és milyen más kérdéssel kapcsolatban találjuk egy-egy korszak természeti viszonyainak és a történeti események kölcsönhatásának tárgyalását. Találkozhatunk például egy fejezeten belül a török kor emberföldrajzának, a népesség etnikai összetételének, a demográfiai változások, a gazdaságföldrajz jellemzőinek bemutatásával. A felsorolt „szempontok” a későbbiekben vagy együtt, vagy önállóan, olykor a településhálózat térbeli megoszlásának vagy a közlekedési földrajz kérdéseinek tárgyalása során kerülnek előadásra. Az említett témakörök azonban nem merítik ki a történeti földrajz fogalmát. Az egyes fejezetek sokkal inkább a geográfia egy-egy szakágának történeti szempontú megközelítését nyújtják, vagy olyan történeti kérdéseket tárgyalnak, amelyek a közvetlen földrajzi környezetre utalás nélkül nem lennének érthetőek A TÖRTÉNETI FÖLDRAJZ KIALAKULÁSA, ÖNÁLLÓ TUDOMÁNYÁGGÁ VÁLÁSA A történeti földrajzzal kapcsolatban felmerülő bizonytalanság, véleménykülönbség harmadik oka a geográfia egyes speciális kutatási területei elkülönülésének és a történeti földrajz önálló tudományággá válásának folyamatában rejlik. Magának a földrajznak az önállósodása, egyetemi oktatásának kialakulása Európában csak a XIX. század végétől számítható, és a geográfia természettudományok, illetve társadalomtudományok közé sorolása a XX. század elején is vita tárgya volt. Magyarországon a XIX. század második felére tehető a mai értelemben vett földrajztudomány megjelenése. 1870-ben kezdte meg ugyanis a Hunfalvy János vezetésével megszervezett első egyetemi földrajzi tanszékünk működését. A speciális kutatási területek kialakulását jól jellemzi, hogy például a gazdaságföldrajzról, annak későbbi magyarországi megteremtője, Teleki Pál az 1917-ben A földrajzi gondolat története címmel

közreadott akadémiai székfoglalójában még a következőket írja: hogy „mi is az a gazdasági földrajz... azt még senki sem tudja”. Ugyanebben a munkájában Teleki a történeti földrajzról azt jegyzi meg, hogy „a történeti földrajz - amelynek tárgya sokkal kevésbé áll az érdeklődés előterében, mint a gazdaságié -, tisztán tudományos körökre szorítkozott. Kifejlődésében még hátrább van a gazdaságinál.” Kutatási területével kapcsolatban pedig S. Günther, A. Hettner és K. Kretschmer XX. század elején vallott nézeteihez hasonlóan azt hangsúlyozza, hogy „középhelyet foglal el a történelem és a földrajz között”. Ez a „középhely” máig megosztja a történeti földrajzzal foglalkozó kutatókat abban a kérdésben, hogy művelői a földrajztudományban is jártas történészek legyenek-e, vagy pedig földrajztudósok. A történeti földrajz kutatását történészek feladatának gondolta például a XIX. század második felében nagy hatást elért francia E. Recluse és a főként a XX. század első harmadában működött német A Hettner, illetve Magyarországon Györffy György. A történészekkel szemben a történeti földrajzi kutatásokat a geográfusok feladatának tekintette Teleki Pál, és tekintik napjainkban Somogyi Sándor és Frisnyák Sándor. Hazai történeti földrajzunk eredményeit, teendőit számba véve 1938-ban Bulla Béla és Mendöl Tibor a kutatások bizonyos, elsősorban adatgyűjtő és adatfeltáró kérdéseit a történészekre, míg másokat, főként az adatok földrajzi szempontú értékelését a geográfusokra gondolták bízni. A történeti földrajz önálló tudományágként való felfogását a XX. század magyar geográfusai, így például Bulla Béla, Fodor Ferenc, Mendöl Tibor és Teleki Pál elutasították, és azt a társadalom-, valamint a gazdaságföldrajz részének tekintették. Fodor Ferenc ugyan a modern földrajzi kutatásokban nélkülözhetetlennek tartotta a történeti földrajzot, ez azonban szerinte „mindig csak egy fejezete lehet valamely táj leíró földrajzának”. A felfogást Somogyi Sándor 1988-ban kifejtett véleménye módosította, mely szerint a történeti földrajz önálló tudományágnak tekintendő. A TÖRTÉNETI FÖLDRAJZ TÁRGYA A történeti földrajz tárgyát meghatározó kutatók közül a geográfusok véleményét természetesen meghatározza saját koruk földrajzi viszonyainak vizsgálatára vonatkozó felfogásuk, amelyet a történeti földrajzról szólva rendszerint a múltba vetítenek. Így például Teleki Pál 1917ben a kérdésről kifejti, hogy „a történeti földrajznak... az egyes tájak és országok... elmúlt időkben való földrajzi képét kellene rekonstruálnia - olyanformán, amint a földrajz maga a Földnek jelen képét adja, fejlődéséből magyarázva”. A táj leírását a földrajz a „tájfaktoroknak leírása és értékelése” alapján adja. A történeti földrajz akkor jár el helyesen, ha a múlt jelenségeit minden vonatkozásukkal be tudja állítani a természetes környezetbe, és ehhez „minél több faktort, minél több jelenséget a táj életével” össze tud kapcsolni. 1938-ban Bulla Béla a történeti földrajzról szóló elméleti alapvetésében a geográfia húsz évvel későbbi álláspontját képviselve annak feladatát a földfelszín szintetikus magyarázatában, a táj, a kultúrtáj korbeli állapotának hű leírásában jelöli meg. Ennek megfelelően a történeti földrajz feladata megalkotni az elmúlt korok kultúrtájainak szintetikus magyarázó képét, amelynek középpontjába a települések változását kell majd állítani. Mendöl Tibor - Teleki véleményéhez hasonlóan - ugyancsak az elmúlt korok tájváltozásait, az egykori „tájállapot rekonstruálását” tekintette a történeti földrajzos munkája lényegének. 1988-ban Somogyi Sándor a történeti földrajzon belül a természetföldrajz jelentőségét hangsúlyozta. A történeti földrajzot olyan tudományágként határozta meg, amely „a táj egykori állapotáról ad hű és megbízható, a tájalkotó tényezők időben és térben változó kapcsolatának felismerésén és magyarázatán alapuló leírást”. Frisnyák Sándor napjainkban a történeti földrajz

„térbeli keretét” (város, vármegye, régió stb.) és „időkeresztmetszeteinek témaköreit” (például az etnikumok tagozódása, az infrastruktúra stb.) tartja feltárandónak és földrajzi szintézisbe foglalandónak. A földrajzról szóló, P. Vidal de La Blache 1908-ban megfogalmazott véleménye szerint a földrajzos közvetlenül megfigyeli a természetet, és ennek alapján „a tájak magyarázata, interpretá ciója egyike legfőbb feladatainak”. Az elmúlt korok „tájállapotának” bemutatását, interpretációját- akár a tájalkotó természetföldrajzi elemek együttesére, akár a kultúrtájra gondolunk -a közvetlen megfigyelés nem teszi lehetővé. Az ebből adódó nehézségre és a földrajztudósok, valamint a történészek együttműködésé nek szükségességére a geográfusok közül Mendöl Tibor hívta fel a figyelmet, amikor a történeti források földrajzos ismeretekkel, de a történészek által alkalmazott módszerekkel történő „megszólaltatására” utalt. Az általa kidolgozott munkaprogram első lépéseként a történeti forrásokat - amelyeket esetleg publikálni sem szükséges - adattárban kívánta összegyűjteni. Ez szolgált volna alapjául a topográfiai rekonstrukciónak, amelynek elkészítése az egykori vízrajzot, a természetes növénytakarót, az utakat, a lakott helyeket (telepeket), a művelt földek helyzetét rögzítette volna. A topográfiai adatokat térképekre szándékozta vetíteni. A munkának ebben a második szakaszában Mendöl Tibor a különböző szakterületek képviselőinek együttműködését, a legváltozatosabb kutatómódszerek alkalmazását tartotta szükségesnek. Programja végső lépéseként következett volna a táj múltbeli állapotának magyarázó leírása, amelyet földrajzos feladatként, a történészek számára kisebb érdeklődésre számot tartó munkának ítélt. Az együttműködésen alapuló, 1938-ban megfogalmazott, nagyszabású munkaprogram nem valósult meg, és jelenleg is külön szálakon folynak a történeti földrajzi kutatások. A történészek, ha a történeti földrajz fogalmának meghatározását érintik vagy történeti földrajzi munkát készítenek, a földrajztudósok többségével ellentétben a feladatok, a témakör behatárolása során központi helyen a történeti források szerepével, a források koronként változó körének jelentőségével, a különféle forrástípusok segítségével nyerhető eltérő ismeretekkel foglalkoznak. Györffy György volt az, aki 1945 után történészként a történeti földrajz tárgyát és elméleti kérdéseit is tárgyalta. Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza című nagyszabású munkája 1. kötetének előszavában a történeti földrajz tárgyát olyan módon határozta meg, hogy azt a történészek, a geográfusok egy jelentős része ma is elfogadja. Véleménye szerint a történeti földrajz tárgya „egy terület adott történeti korban fennállott természeti, gazdasági és társadalmi viszonyainak földrajzi szempontból rendszerezett leírása történeti forrásokalapján”. A gyakorlati munka során Györffy a vizsgált terület alapegységeként a vármegyét választotta. A megyei monográfiák, a megyetörténeti kutatások helyett Teleki a század elején a történelmi nevű, táji jellemzők alapján elnevezett földrajzi tájak, organikus egységek vizsgálatát gondolta fontosnak. Györffy György választása azonban egyrészt indokolható azzal, hogy az általa kutatott korszakban, az Árpád-korban a királyi vármegye megalakulása, majd nemesi vármegyévé szerveződése történeti szempontból kétségtelenül az egyik alapvető kérdés volt, másrészt munkája végcéljának a vármegyék történeti földrajzából összeállítható, az egész ország területére vonatkozó történeti földrajzi összefoglalás megírását tekintette. A megyék sorrendjét követő feldolgozás Györffy Györgynek azt a célkitűzését is segíti, miszerint a szerző olyan kézikönyvet kívánt készíteni, amelyet a földrajzkutatók mellett a nyelvészek, a néprajzosok, a régészek, a művészettörténészek és a helytörténészek is könnyen tudnak kezelni, mindennapi munkájukban használni. A meghatározásban felsorolt „természeti, gazdasági, társadalmi viszonyok” még pontosabban értelmezhetőek, ha az egyes területi egységek történeti földrajzi feldolgozásait tekintjük át. A vizsgált kérdések egy részét már Csánki Dezsőnek a XIX. században készült történeti földrajza, valamint a két világháború között Györffy István településföldrajzi munkái, illetve a Mályusz

Elemér szerkesztette táj- és település-, valamint népiségtörténeti sorozat kötetei is érintették. Györffy György valamennyi szempont együttes és részletes feldolgozására vállalkozott. Rendkívül igényes programját az egyes vármegyék anyagában az általános megfogalmazásnál jóval árnyaltabban dolgozta ki. Az egykori természeti viszonyok bemutatása, a tájak Árpád-korban használt elnevezésének tisztázása mellett munkájában ugyanis sor kerül a népességváltozásának, etnikai viszonyainak, a honfoglalás helyi történetének, a kialakuló birtokrendszernek, a gazdálkodásnak, a megye társadalmi viszonyainak, az úthálózatnak, a közigazgatási egységek kialakulásának, határváltozásainak és a vármegyékben levő városok és egyéb települések történetének bemutatására. Így a történeti források segítségével valóban a lehetséges legtöbb szempontvizsgálata biztosítja egy-egy területi egység történeti földrajzának megismerését. Somogyi Sándor- aki a magyar őstörténet színterének és a Kárpát-medencének a történeti korok előtti korszakát és a Kárpát-medence honfoglalás kori földrajzi viszonyait is kutatta- az olykor szinonimaként használt paleogeográfia és történeti földrajz fogalmak pontos és helyes használatára több munkájában is felhívta a figyelmet. Véleménye szerint a két tudományág közül „a paleogeográfia a tájak természeti viszonyainak a földtani korszakokban emberi beavatkozástól mentes, tehát csak a természeti erők hatására végbement változásaival foglalkozik”, míg a történeti földrajz időben a múlt azon korszakait vizsgálja, amelyekben a tájban „már ott élt és hatott az emberi társadalom is”. MAGYARORSZÁG TÖRTÉNETI FÖLDRAJZÁNAK FORRÁSAI Azokat a forrásokat, amelyek segítségével a Kárpát-medence honfoglalás kori történeti földrajza rekonstruálható, nagyrészt a történelem rokontudományai szolgáltatják. A korszakkal foglalkozó Somogyi Sándor és az Árpád-kort feltáró, de időben a honfoglalásig, illetve még a római korig is visszanyúló Györffy György a régészet, a növényföldrajz, a talajtan kutatási eredményeit is felhasználta az írott források hiányzó adatainak pótlására. A történeti földrajz által kutatott korokra alapvetően az írásbeliség dokumentumai szolgálnak felvilágosítással. A Györffy György által tanulmányozott és felhasznált, az Árpád-korra és a XIV század első harmadára vonatkozó írott források az 1526 előtti valamennyi fontosabb történeti forrástípust képviselik. Így a Mohácsot megelőző bármely korszak történeti földrajzának feldolgozásához nélkülözhetetlenek az oklevelek, amelyeknek különösen a határjárást tartalmazó részei szolgáltatnak számos, az egykori természeti táj rekonstruálásához is segítséget nyújtó adatot. Az oklevelek mellett ugyancsak fontos forrásként kell megemlíteni az elbeszélő forrásokat, amelyek közül az arab, a héber, az orosz és a bizánci szerzők munkái elsősorban még a honfoglalást megelőző korszak bemutatásához és a párhuzamok kutatásához szolgálnak adatokkal. A nyugati és a magyarországi szerzők történeti feljegyzései már a honfoglalást követő korszak kútfői. A különféle lajstromok, összeírások sorából kiemelkedik adatgazdagsága és szinte az ország egész területét lefedő volta miatt az 1332-1337 közötti évekből fennmaradt pápai tizedjegyzék. Az 1526 előtti Magyarország történeti földrajzával foglalkozó történészek szinte kivétel nélkül felhasználják ezt az első országos összeírásnak tekinthető, az önálló jövedelemmel rendelkező egyházakat feltüntető forrást. Györffy figyelme még a feliratokra, a feliratos kövekre, valamint a pecsétek köriratára is kiterjedt. A reneszánsz, a humanizmus korában új „műfajok” gazdagítják a már említett források sorát. Ekkor tűnnek fel azok az országleírások, amelyeket szerzőik vagy az uralkodók gazdagságának, vagy az ország történelme földrajzi keretének bemutatására adnak elő (Petrus Ransanus), vagy az ország egy-egy jelentős eseményéhez fűznek (Brodarics István). A Mohács utáni korszakban a magyarországi eseményeket Nyugat-Európában folyamatosan figyelemmel kísérték. A török támadásoknak kitett ország értékeiről adott tájékoztatást Oláh

Miklós a Németalföldön írt Hungaria című munkájában. A Magyarországot kereskedelmi céllal, katonai, politikai megbízással, majd a XVII. századtól kezdve egy ismeretlen terület megismerése végett felkereső utazók útleírásaikban foglalták össze benyomásaikat, számoltak be az itt látott érdekességekről, az egyes „tartományokról”, azok városairól, falvairól. A XVI. századtól kezdve a korábbi források mellett számos újabb, a mindennapi életet szabályozó, azt tükröző dokumentum maradt fenn, amelyek közül mind rendszeresebbé és így egyre jelentősebbekké válnak az adózással kapcsolatban keletkezett összeírások. A települések névváltozataira, a lakóhelyek adófizető közösségének tagjaira szolgáltatnak adatokat az állami rendes és rendkívüli adók lajstromai, valamint az egyházi adó beszedésével kapcsolatban keletkezett dézsmajegyzékek, illetve az ország Oszmán Birodalomhoz tartozó területein a török defterek. A tájak, a települések természeti viszonyainak jellegétől is jelentősen függő gazdálkodás bemutatását esetenként a haszonvételeket és szolgáltatásokat is feltüntető urbáriumok és contractusok segítik feltárni. A XVIII. században a török kiűzését követő évek megváltozott politikai viszonyai, a felszabadító háborúk után meginduló újjáépítés mind a központi kormányzatban, mind a régi és az új birtokosok körében felkeltette az érdeklődést az ország állapota iránt. Az új berendezkedés lehetőségeiről tájékozódni kívánók haszonnal forgathatták a természeti adottságok, jelenségek megfigyeléseit, leírásait, a topográfiai jellemzőket összefoglaló honismereti, államismereti irodalmat. A szerzők között éppen úgy ott voltak a hazai jezsuiták, mint a német egyetemeken tanult protestánsok, valamint a fölszabadító háborúk idején Magyarországon járt idegen utazók és a katonatisztek is. A földrajzi leírásokat, etnográfiai érdekességeket is tartalmazó államismereti munkákat Európa-szerte a fejedelmek, az államférfiak nevelésében is hasznos olvasmányok közé sorolták. A felvilágosodás idején az államismereti munkák egyre gazdagabb adatokkal, tartalmukban egyre árnyaltabbakká válva a kialakuló államtudomány műveiként jelentek meg. Anyaguk a honismereti, államismereti összefoglalásokat a leíró statisztika adataival bővítették. Az ország földrajzi adottságai mellett rendszerezett formában bemutatták a vizsgált terület politikai, gazdasági, történeti vonatkozásait is. A magyarországi államismereti iskola legkiválóbb képviselője Bél Mátyás volt, aki Notitia című munkájához gyűjtött anyagának csak töredékét tudta nyomtatásban közreadni. A kilenc Dunán inneni és a dunántúliak közül Moson vármegyét bemutató kötetei az általános földrajzi és politikai viszonyok leírása mellett az ismertetett vármegyék történetéről, az ott élő népekről, a vármegyében használatos nyelvekről is részletesen szólnak, kitérve a mezőgazdaság, a parasztság, a jelentősebb városok ismertetésére is. A XVIII. század végén a honismereti irodalmat az ország egészét (például K G. Windisch) vagy egy-egy nagyobb területét, a Bánságot, Erdélyt, Szlavóniát és a Szerémséget (F. Griselini, Benkő József, F. W. v. Taube) bemutató honismertető leírások képviselik. Korabinszky János Mátyás, Vályi András munkássága eredményeként földrajzi-gazdasági lexikon, helytörténeti lexikon, helységnévtár jelent meg. Az új adatok közlésére törekvő, új műfajt képviselő munkák az alapvető ismeretekben való gyors tájékozódást kívánták szolgálni. A Magyarországot, annak egyes részeit ismertető leírások között külön említendő az az egységes szempontok alapján, az Udvari Haditanács 1764. évi rendeletére készült országleírás, Landesbeschreibung, amely szigorúan titkos volt, és a legfelső katonai vezetés céljait szolgálta. A táblázatos formában összeállított leírás az első katonai felmérés térképszelvényeihez készült. A Magyarországra vonatkozó munkák 1766-1785 között folytak, és az eredményt-a térképeken kívül - hét kötetben rögzítették. A Landesbeschreibung nemcsak a településeket, lakott helyeket, erődített várakat említi, hanem a táblázat előírásainak megfelelően ezek egymástól való távolságát, épületeiket is. Részletes leírást

adnak a természeti környezetről és az úthálózatról, valamint a katonai szempontból fontos adatokról is. A leíró jellegű munkák mellett olyan rendkívül fontos összeírásokat is a XVIII. század forrásai között tarthatunk számon, amelyek központi, állami utasításra készültek, és amelyek segítségével a központi kormányszékek az alattvalók mind szélesebb köréről, mindennapjaik mind több vonatkozásáról törekedtek áttekintést nyerni. Elég például az ország igen jelentős hányadára kiterjedt, Mária Terézia uralkodása idején elrendelt, minden községben egységes szempontok szerint végrehajtott úrbérrendezés rendkívül gazdag iratanyagára gondolni. De készültek összeírások például az ország egy-egy részének helységeiről, a birtokosokról, a települések többségétől eltérő jogállású lakosokról, a cigányokról, a különböző felekezetekhez tartozó hívekről, iskoláikról, a plébániák helyzetéről. II. József 1784-ben kibocsátott utasításával vette kezdetét az az első általános magyarországi népszámlálás, amelynek adatai számos történeti kérdés tisztázásához, így a történeti földrajzi kutatásokhoz is forrásként szolgálnak. A népszámlálás során a munkálatok 1788. évi felfüggesztéséig olyan iratok keletkeztek, amelyek az országos áttekintés mellett a vármegyékre, az egyes községekre, városokra vonatkozóan bizonyos esetekben házankénti, lakásonkénti, de még családonkénti adatokkal is szolgálnak. A II. József-kori népszámlálás előrevetíti a XIX. századtól rendszeressé váló és a század második felében már matematikai statisztikai módszerekkel feldolgozott, rendszeresen ismétlődő, egységes szempontok alapján, országos méretekben végzett népszámlálások sorát. Ennek a korszaknak, a korszak egyik legfontosabb forráscsoportjának feldolgozására Ila Bálint a korábbi időszakokra kidolgozott és megfelelőnek bizonyult módszereket már nem tartja alkalmasnak. Az új módszerek következtében azonban véleménye-és az elkészült munkák tanúsága- szerint műfajváltás következik be, és a XVIII. század végét, a XIX. századot bemutató feldolgozások már nem is tekinthetőek történeti földrajzoknak A szöveges források mellett szólni kell a térképekről és a képes ábrázolásokról is. A térképek a történeti földrajznak nemcsak fontos forrásai, hanem bizonyos esetekben segédeszközei, kutatásának „módszerei” is lehetnek. A térképek ugyanis a leírások adatainak- miként ezt Teleki Pál hangsúlyozta- elterjedését és elhelyezkedését tüntetik fel. Magyarország első térképeként az 1528-ban kiadott Lázár-féle térképet tartjuk számon. Mind a XVI. mind a XVII. században ugyan több térkép is megjelent az országról, egy-egy terület történeti földrajzi feldolgozásakor a topográfiai rekonstrukció elkészítéséhez mégis csak a már tudományos módszerekkel, a XVIII. századtól kezdve készített térképeket használhatjuk Magyarországon Mikoviny Sámuel volt az első, aki Bél Mátyás Notitiájához készített megyei térképei mellett 1732-ben és 1735-ben a modern értelemben vett helyes térképkészítés elméletét is összefoglalta. Mikoviny térképeinek csak egy része került nyomtatott formában kiadásra, többségük kéziratos formában maradt fenn. Az 1700-as években a vármegyék mind gyakrabban bíztak meg geometrákat, hogy elkészíttessék megyéjük térképét. A vármegyék mellett a XVIII. századtól a jelentősebb, főként a gazdálkodásukat modernizálni szándékozó arisztokrata családok és az egyházak is egyre gyakrabban igényelték birtokaik felmérését. A geometrák munkájának eredményeként számos kéziratos és napjaink felé haladva egyre több nyomtatott térképet őriznek a levéltárak, valamint az egyéb közgyűjtemények. Az érdeklődőknek, a birtokosoknak és az igazgatásnak szánt térképek mellett a XVIII. században készültek titkos, katonai célú munkák is. Egyik legjelentősebb közülük az 1764-1787 között befejezett első katonai felmérés, azaz a Habsburg Birodalomról készített Josephinische Aufnahme anyaga. A felvétel Magyarország területére vonatkozó felméréseit 1766-1785 között készítették Az elhúzódó munkálatokat rövidesen, 1806-1869 között követte a második katonai felmérés, amelynek Magyarországra vonatkozó térképeit 1829-ben kezdték el készíteni. 1867-ben bocsátotta ki a közös Hadügyminisztérium azt a rendeletet, amelynek

értelmében az Osztrák-Magyar Monarchia területén 1869-ben megkezdődtek az újabb, a harmadik katonai felmérés munkálatai. A történeti Magyarország területén 1880-1884 között végezték az ún. Ferenc József-i felmérést. Az ekkor készített térképek nemcsak a XIX. századra vonatkozóan minősülnek elsődleges forrásoknak és segédeszközöknek, hanem az 1950-es évekig készített levezetett, kiegészített változatai jóvoltából szinte napjainkig nélkülözhetetlenek a lokalizálási feladatok megoldása során. Az érdeklődőknek és a kormányzatnak szánt szaporodó számú térképek között kiemelkedő jelentőségű a XIX. század elején megjelent, Lipszky János nevével jelzett, Magyarország egészét bemutató kilenc térképlap. Az említett térképek mindegyike a történeti földrajzi kutatások forrásaiként és a lokalizálás segédeszközeiként egyaránt nélkülözhetetlen. A képes ábrázolásokat a XVI. századtól kezdve kell számon tartanunk, elsősorban mint az erődített helyek, a jelentősebb települések földrajzi környezetének, épületeinek rekonstruálására szolgáló forrásokat. A metszetekkel díszített röplapok főként a XVI-XVII. század fordulójától a török elleni háborúk eseményeit mutatták be a nyugat-európai érdeklődőknek. A metszetek, rajzok egy része térképszerűen ábrázolt környezetbe helyezi a hadjáratok, ostromok eseményeit. A veduták gyakran az ország jelentősebb városait, várait akarták közismertté tenni. Az ábrázolások jól mutatják a természetföldrajzi viszonyokat, és gyakran a település környékének gazdálkodására, úthálózatára, lakói viseletére is engednek következtetni. Ez a forrástípus azonban mindig felveti azt a kérdést, hogy a metszetek, rajzok készítői közvetlen megfigyelés alapján valóban hiteles környezetet ábrázolnak-e, vagy munkájuk torzított átvétele egy-egy vár alaprajzának, a helyszínen járt elődjük munkájának, vagy esetleg teljesen a képzelet szülötte-e. A TÖRTÉNETI FÖLDRAJZ ÖSSZEFOGLALÓ MUNKÁI A történeti források feltárásán alapuló történeti földrajzról szólva ugyan láttuk azt, hogy Teleki Pál még 1917-ben is a kutatások kezdetleges voltára, a tudományág kialakulatlanságára utalt, a XX. század eleji hazai tudományosság mégsem tekinthető e téren minden előzmény nélkülinek. A kezdetek a történeti források közreadásával, kutatásával állnak szoros kapcsolatban. És bár az is igaz, hogy legalább egy forrás kínálta adatokat már a XVIII. század közepén megkíséreltek történeti földrajzi szempontból feldolgozni, a jelenlegi részkutatások eredményeit elismerve mégis azt kell megállapítani, hogy máig sincs a történeti Magyarország egészére térben, illetve az ország történetének egész időszakát tekintve teljes, minden igényt kielégítő, összefoglaló feldolgozásunk. Történeti földrajzunk egyes részkérdéseinek „monografikus” tárgyalását leggyakrabban kézikönyvek fejezeteiként, bevezetéseiként vehetjük kézbe. Az egyetemes tudományosság történeti földrajz tárgyköréből közreadott munkáit áttekintve is az látszik, hogy a szerzők időben, vagy kutatásaik témájában különböző megszorításokkal kényszerülnek dolgozni. A történeti földrajzzal kapcsolatban megfogalmazott elméleti elvárások ugyanis olyan feladatok elé állítják a szerzőket, amely elvárásoknak teljes egészében lehetetlennek látszik megfelelni, és így a nagy összefoglalások elkészítése egyetlen műben szinte megoldhatatlannak bizonyul. A hazai történeti földrajzi összefoglalások kezdete a XVIII. századra nyúlik vissza. Bél Mátyás tanítványa, J. G. Schwandtner Bécsben 1746-1748-ban Scriptores rerum Hungaricarum veteres acgenuini címmel közreadott forráskiadványában elsőként közölte Anonymus Gestáját is. Ennek szövege alapján az ugyancsak Bél Mátyás köréhez tartozó Tomka-Szászky János már 1750-ben megkísérelte rekonstruálni Magyarország középkori történeti földrajzát, amely majd 1781-ben jelent meg nyomtatásban. Tomka-Szászky néhány évvel később vázlattervet - Conspectus introductionis in notitiam regni Hungariae

geographicam historicam - is készített Magyarország történeti földrajzáról. Az első kísérlet egy forrásra, Anonymusra épült, és így természetesen korban is be volt határolva. A történeti földrajzi rekonstrukció azonban a Gesta adatait még térképen is bemutatta, és ezzel olyan módszertani példát képvisel, amelynek követése napjainkig alapvető követelmény maradt a tudományos igényű történeti földrajzi munkák íróival szemben. Tomka-Szászky összefoglalása után mintegy száz évvel Teleki József munkássága eredményeként jelent meg ismét a mai tudományos felfogás értelmében is történeti földrajznak minősíthető feldolgozás. Teleki több évtizedes munkával adta közre befejezetlenül maradt nagyszabású összefoglalását Hunyadiak kora Magyarországon címmel. Műve hatodik kötete első részében, amelyet már Teleki József halála után Szabó Károly rendezett sajtó alá és jelentetett meg 1863-ban, a vármegyék településeinek adattári része mellett a Hunyadi-kori Magyarország történeti földrajzát is összefoglalta. A kötetnek ez a bevezetésként szereplő, mintegy 23 oldalnyi terjedelmű része máig az egyetlen olyan történeti földrajzi munkánk, amely legalább egy történeti korszakra, a Hunyadiak korára vonatkozóan áttekintést ad az ország egészéről. Teleki saját kora leíró statisztikai munkái példájára az összefoglalást nem történeti földrajznak, hanem Magyarország XV. századi „statistikájának” nevezi, amelynek „földirati részében” vizsgálja az ország „földjét” és „statistikai részében” a lakosokat. Áttekintést ad Magyarország határairól, kiterjedéséről, termékeiről, ismerteti folyóit, tavait, gyógyvizeit, szigeteit, és utal a vármegyék számának alakulására. Az összefoglalás megírásának nehézségeiről szólva Teleki jelzi, hogy az általa választott „. . . tárgy valóban igen érdekes, de több mint egy tekintetben kényes, annak illő felfejtése sok nehézségekkel, nem kevés akadályokkal összekötött”. A nehézségek okait felsorolva elmondja, hogy „új ösvényt kell törni”, sok hiányt kell pótolni akkor, ha munkája során egy még soha komolyan nem kutatott kérdéssel akar foglalkozni. Teleki céljairól a kötetet sajtó alá rendező és a szerző mellett öt éven keresztül dolgozó Szabó Károly is rövid összefoglalást adott. Szerinte a „...hazánk középkori földrajzának... röviden írt... minél hűbb képét” adva Teleki alapot akart biztosítani, segítséget akart nyújtani az egyes vármegyék, városok, vidékek monográfiáinak megírásához is. A Hunyadi-kori Magyarország vármegyéinek történeti földrajzi feldolgozását a Teleki által kidolgozott elveket követve a Magyar Tudományos Akadémia megbízása alapján Csánki Dezső, Fekete Nagy Antal és Bakács István folytatták. Györffy György a korszak „előzményeként” az Árpádkori Magyarország történeti földrajzának napjainkban is még folyamatban levő megírására vállalkozott. Az említett szerzők közül azonban - bár a cél a XV. századi, illetve az Árpád-kori Magyarország adott szempontú feldolgozása volt- senki sem vállalta az ország egészének összefoglaló történeti földrajzi feldolgozását. Györffy György az általa vizsgált terület valamennyi vármegyéje történetének áttekintése után, Telekivel ellentétben nem bevezetésként, hanem mintegy munkája lezárásaként tervezte megírni az egész ország történeti földrajzát. A két világháború között a Település- és népiségtörténeti értekezések, a Magyarság és nemzetiség című sorozatok köteteiben, valamint a sorozatokon kívül közreadott monográfiákban egy-egy megye település-, birtoklás-, népesedéstörténete mellett a terület történeti földrajzi összefoglalásai is megjelentek. A sort 1922-ben Mályusz Elemér Turóc vármegyéről írt munkája kezdte, és a harmincas évektől egymást követve jelentek meg a Szepességről (Fekete Nagy Antal), Ugocsa (Szabó István), Nyitra (Fügedi Erik), Fehér (Ickovits Emma), Kolozs (Balázs Éva), Szatmár (Maksay Ferenc), Bihar (Jakó Zsigmond) és Máramaros megyékről (Bélay Vilmos) a feldolgozások. Ila Bálint 1932-ben kapott megbízást arra, hogy Gömörnek a megtelepedéstől 1773-ig terjedő történeti földrajzát foglalja össze. A megye áttekintő ismertetését tartalmazó kötete csak 1976-ban jelent meg, az adattári rész első kötete viszont már 1944-ben kiadásra került.

A történeti források segítségével egy-egy korszak természeti, gazdasági, társadalmi viszonyainak földrajzi szempontú bemutatására vállalkozó történészeink csak a választott kisebb területi egységek, a vármegyék kereteit túl nem lépő összefoglalásokat írták meg eddig. A már elkészült megyei történeti földrajzok többsége csak a középkort dolgozza fel, és csupán néhány munka terjeszti időbeni kereteit a XVIII. századig, annak utolsó harmadáig. A monografikus feldolgozások láttán úgy tűnik, hogy Teleki József a múlt század közepe táján helyesen ítélte meg a jövőt, amikor a történeti földrajzi kutatások nehézségeiről szólva azt írta, hogy „. . . még a késő maradék sem fog bírni egy idomos, minden egyes részeiben kidolgozott tökéletes egésszel”. A geográfusok feldolgozásai, amelyek főként a két világháború között, majd az utóbbi két évtizedben jelentek meg, a tudományág által megfogalmazott összetett követelményekből rendszerint egy-egy mozzanatot (például természeti tájbeosztás, földrajzi régiók, etnikai kapcsolatok, település-, közlekedés-, növény-, gazdaságföldrajz) ragadnak ki. Így például Cholnoky Jenő 1935-ben megjelent Hazánk és népünk egy évezreden át című munkájával bár összefoglaló áttekintést kívánt adni, de a történeti földrajz fogalmának sem tartalmában, sem alkalmazott módszereivel nem felelt meg igazán. Településföldrajzi megközelítésre szűkítve feldolgozása tárgyát, Györffy István 1942-ben adta közre a Magyar nép - magyarföld című kötetét. Somogyi Sándor kutatásaival főként a természetföldrajzi viszonyok rekonstrukcióját tekinti feladatának. Frisnyák Sándor tanárképző főiskolai előadásai, amelyek súlypontja a XVIII-XIX. századra kerül, jellegüket tekintve főként a statisztikai adatokkal, földrajzi modellekkel, diagramokkal alátámasztott gazdaság-, illetve társadalomföldrajzigazdaságtörténeti megközelítéssel jellemezhetők. Amennyiben egy ország történeti földrajzának elkészülte a fentiekben áttekintett nehézségek miatt napjainkig várat magára, nem csodálható, hogy nagyobb régiók, illetve egész Európa történeti földrajzát bemutató művet csak kivételes teljesítményként, a témát térben, időben jelentős, kényszerű módosításokkal szűkítve vehetünk kézbe. A francia és az angol nyelvterület három irányzatot képviselő alábbi három szerzője munkásságával mintegy példát szolgáltat a megoldás egy-egy lehetőségére. A francia történészek közül F. Braudel 1923-ban kezdett II. Fülöp földközi-tengeri külpolitikájával foglalkozni. A hagyományosnak indult feldolgozást azonban az Annales-képviselte felfogás, M. Bloch és L. Febvre hatására nem a régi formákat követve bontotta ki, hanem a korábbiaktól teljesen eltérő megoldást talált. A történeti tárgyú tanulmányok, az etnográfusok, földrajzosok, botanikusok, geológusok, technikatörténészek cikkeinek áttanulmányozása mellett levéltári kutatásokat kezdett, és az eredeti források bevonásával, új szempontok alapján közelítette meg a feldolgozni kívánt témát. A tágan értelmezett mediterrán világ XVI. századi történetének bemutatása során munkájának első részében olyan, a korábbiaktól teljesen eltérő felfogásban érvényesítette a földrajzi megközelítést, amelynek eredményeként „a történelem síkokra bontásához” és a „történelmi időn belül egy földrajzi. . . idő megkülönböztetéséhez” jutott el. F. Braudel munkájában „az ember és környezete kapcsolatának története” nem a történeti munkák korábbi, hagyományos, csupán a bevezetésekben előadott és a későbbi mondanivalóval szerves kapcsolatot nem találó földrajzi „háttér”. A legfontosabb feladat egyrészt „a tér és idő (történelem és földrajz)” dialektikájának érvényesítésében rejlett, másrészt abban, hogy „hogyan lehet egyszerre megragadni a gyorsan változó... előtérben levő történelmet és a mélyben zajló ... csöndes történelmet”. Ezt az utóbbit, amelyet F. Braudel „mozdulatlan történelemnek”, „időtlen történelemnek” nevez, az ember és környezete, az ember és az élettelen dolgok kapcsolata mutathatja meg. AF. Braudel munkájában eszközzé váló földrajz az emberi tényezőket vizsgáló „földrajzi szemléletet” érvényesíti. A földrajzi szemlélet az, amelynek „segítségével feltárulnak a leglassabban változó strukturális adottságok, és a dolgok a leghosszabb időtartam

perspektívájában rendeződnek el”. A forráskutatás rendkívüli gazdagságán alapuló feldolgozás eredményeként az egyes kérdések kifejtése során a „mozdulatlan történelem” is rendkívül élettelivé és a maga valóságában „mozgalmassá” válik. A természetföldrajzi jellemzőket, az évszakok változásait, a mediterrán világ térségeit lakóikkal, demográfiai viszonyaikkal, betegségeikkel, az általuk folytatott gazdálkodással, településeikkel egységben ismerhetjük meg, Az angol nyelvterület történeti földrajzot kutató tudósai közül C. T. Smith az 1800 előtti Nyugat-Európával foglalkozott az 1967-ben- természetesen nem előzmények nélkül -megjelent munkájában. C. T. Smith Nyugat-Európa fogalmát meghatározva vizsgálódását Skandináviára, a német területekre, Itáliára, az Ibériai-félszigetre, Franciaországra és Németalföldre terjesztette ki. F. Braudellel ellentétben az önálló levéltári kutatásokat mellőzte, de a vonatkozó szakirodalom, az abban közreadott források legteljesebb körű gyűjtését feladatának tekintette. Felfogása nemcsak a vizsgálat alá vont dokumentumok esetében mutat eltérést, hanem történeti földrajzi szemléletében is. Elfogadja azt a felfogást, amely szerint a földrajzi feltételek ismertetésével általában az állandóság, a stabilitás hangsúlyozható. Vannak azonban a történelem során olyan korszakok és olyan folyamatok, amelyek a földrajzi körülményekben bennefoglalt változást állítják előtérbe, C. T. Smith ezt „a földrajzi változást”, „a térbeli változást” tekintette vizsgálódása fő területének. A változást hordozó folyamatok és korszakok közül a gyarmatosításokat, a költözést, a migrációt, a lakosság koncentrációját vagy szétszóródását eredményező mozgásokat, az újítások elterjedését, a város és környéke közötti kapcsolatokat, a mezőgazdaság és az ipar földrajzi térhez való kötöttségét, a kereskedelem és az ipar térbeli hatásait kísérte figyelemmel. Vizsgálódásának súlypontját a demográfiai és a településhálózatban megragadható változásokra helyezte, amelyek dinamikáját számos, összehasonlítást is lehetővé tevő térképpel érzékelteti, és amelyek térben való megjelenése a szöveghez szervesen kapcsolódó képes ábrázolások, „illusztrációk” jóvoltából is érthetőbbé válik. 1973-tól több változatban is megjelent N.J. G. Pounds: Európa történeti földrajza, amely már címe alapján is mind térben, mind időben az előző szerzők összefoglalásainak meghaladását sejteti. A célkitűzés megvalósításának- a nehézségek már eddig is érzékelt sora ismeretében azonban csak úgy lehetett esélye, ha N.J. G. Pounds valamilyen kiutat talál a rendkívül nagy anyag áttekinthetővé tételére. A megoldás az anyag kettős elrendezésében kínálkozott. A szerző hét, általa „kritikusnak” nevezett időmetszetet (athéni demokrácia, római császárság, Nagy Károly kora, XIV. század eleje, a reneszánsz, az ipari forradalom előestéje és hatásai, a XX. század első évtizede) választott, amelyekben Európa „horizontális” képét rajzolja meg, kitérve minden korszakban legalább öt-hat „központi” témakörre (politikai szervezet, népesség, települések-városok, a mezőgazdaság, az iparágak és a kereskedelem). A „horizontális képeket” mindig egy-egy „vertikális” fejezet követi, ezek a köztes időszakváltozásait mutatják be, a központi témakörökkel közel azonos szempontok alapján. Valamennyi fejezet valamennyi témaköre a szerzőnek azt a célját szolgálja, hogy bemutassa, „miként változott... az emberi tevékenység térbelisége”. A rendkívül terjedelmes téma feldolgozásához a feszesen megállapított keretek esélyt látszanak biztosítani. A formák kitöltése azonban mégsem mondható mindig kellően sikerültnek. Úgy tűnik, N. J. G. Pounds nem tudta elkerülni azt a buktatót, amelyre F. Braudel hívta fel a figyelmet. A nagy szintézis élére ugyanis bevezetésként kerül az a természeti környezetről szóló rész, amely az éghajlat, a földfelszíni viszonyok, a növényzet, a talaj és a vízhálózat ismertetésével az „önállósult hátteret” adja. Mind F. Braudel, mind C. T. Smith felfogásától eltérő módon a „horizontális” és a „vertikális” fejezetek élére politikai földrajzi, valójában rövid történeti áttekintést is illeszt. Az ezt követő, az emberi „tevékenységi köröket” áttekintő részek a terjedelem szűkös lehetőségei között gyakran válnak vagy túl általánossá, vagy az általánostól eltérő különlegességek ismertetésévé. A „központi

témakörök” feldolgozása során pedig nemegyszer érezhető, hogy valójában múltba vetített település-, népesség-, gazdaság-vagy közlekedésföldrajzi áttekintést tanulmányozunk. N. J. G. Pounds már csak a választott téma terjedelme következtében is - F. Braudel módszerétől eltérően - a levéltári kutatástól eltekintett. Összefoglaló áttekintése elsődlegesen az 1920-as évektől jelentős angol kutatásokra és az angolra fordított szakirodalomra épül. MAGYARORSZÁG TÖRTÉNETI FÖLDRAJZÁNAK KÉZIKÖNYVEI, ADATTÁRAI Magyarország történeti földrajzának szintézisével, mint láttuk, történészeink, geográfusaink egyaránt adósak. Amennyiben az egyes települések adatait tartalmazó kézikönyvek, adattárak sorát nézzük, a kép kedvezőbb, de nem hiánytalan. A XVIII. század végétől napjainkig folyó kutatásokat e téren kizárólag történészek végezték, akik a történeti források adatait különböző részletességgel összegyűjtve segítséget adnak egy-egy település történeti földrajzi adatainak feltárásához. A már említett szerzők egyes történeti földrajzi munkái a vármegyék összefoglaló leírását követően, eltérő rendezési elveket követve, a megyék településeire vonatkozó adatokat, majd pedig a települések történetét közlik. A történeti földrajz követelményeinek megfelelően a településekkel kapcsolatos adatok, a történeti rész tartalmazza a földrajzi szempontú leírást, a természeti környezetre, a gazdaságra és a társadalomra vonatkozó legfontosabb ismereteket. És mivel a kézikönyvek időben - szinte kivétel nélkül - 1526 előtti korszakot dolgoznak fel, a gazdaság és a társadalom adatai főként a mezőgazdaságra és a birtoklás, a birtokosok történetére vonatkoznak. Ahol azonban a helyi adottságok indokolták, megtalálhatóak a bányászatra, a kereskedelemre, a polgárságra vonatkozó ismertetések is. Az egyes vármegyék településeinek szöveges leírása mellett minden esetben döntő kérdés, hogy megtörtént-e az egyes adatok lokalizálása, kartográfiai ábrázolása. A kézikönyvek használhatóságát ugyanis nagyban befolyásolják a rekonstruált térképmellékletek. Történeti földrajzi szakirodalmunk első kézikönyvének összeállítására Kovachich Márton György tett kísérletet, 1800 körül fogott hozzá Árpád-kori történeti földrajzi szótára összeállításához. Kovachich az elbeszélő források, az oklevelek és a Váradi Regestrum adatai alapján az Árpád-kor végéig, 1310-ig felkutatható földrajzi nevek ábécérendes jegyzékét tervezte elkészíteni. A földrajzi nevek mellett előfordulásuk évét és bizonyos esetekben a helységek megyéjét, valamint a forrásjelzetet tartotta szükségesnek közölni. Munkája csupán terv, illetve kéziratos töredék maradt. A Lexicon antiquae geographiae Hungariae. . . című összeállításában Kovachich az elvi bevezetés és a feldolgozandó források jegyzéke mellett 183 félfólió terjedelemben anyaggyűjtésének kezdeteit foglalta össze. Kovachich történeti földrajzi szótára után Teleki József a már említett Hunyadiak kora Magyarországon című műve hatodik kötetét szentelte Magyarország „XV. századi statistikájának”, azaz történeti földrajzának, Teleki munkája nemcsak összefoglaló igénnyel megírt bevezetése miatt jelentős, hanem azért is, mivel az adattári rész általa kialakított szerkezete követett példa lett. A későbbi kézikönyvekben csak a terjedelem keretei bővültek az egyre teljesebbé váló forrásadatok jóvoltából. Teleki az országot földrajzi egységekre osztva, egy-egy nagyobb területen belül vármegyei keretekben vizsgálta a különböző településeket. Az egyes megyéket ismertető rövid áttekintéseket a megyék területén található várak (erősségek, kastélyok), városok és mezővárosok, majd a helységek követik ábécérendben felsorolva, A települések után a megyei birtokosokat és a főispáni tisztet viselt személyeket sorolja fel. Forrásaira - főként Fejér György: Codex diplomaticusára, valamint a saját monográfiájához gyűjtött oklevelekre - és az azokban előforduló betűhíven közölt névalakokra lábjegyzetekben hivatkozik. A kötet 11 dunántúli és10 északnyugati vármegyét,

valamint a Duna bal partjára átnyúló „Solt vármegyét” dolgozza fel. Munkájában nem egy olyan megye is van - például Pozsony, Nyitra, Zólyom vármegyék-, amelyeknek történeti földrajzi feldolgozása máig sem készült el az itt találhatónál bővebb formában. A Magyar Tudományos Akadémia, mint a történeti földrajzra vonatkozó kéziratok végrendeleti örököse, Teleki József munkájának befejezését 1863 után is szorgalmazta. 1886-ban Csánki Dezsőt bízták meg a feladat elvégzésével. Az Akadémia döntése a már elkészült Teleki-Szabó Károly-féle VI. kötet átdolgozását is szükségesnek ítélte. Ezenkívül további három kötetben a Tisza menti, a Duna vidéki, illetve az erdélyi, a szlavóniai, a horvátországi vármegyéket tervezték feldolgozni. Külön kötetbe került volna a keresést könnyítő egyesített mutató, valamint a feldolgozott adatok alapján a XV. századi Magyarország rekonstrukcióval elkészített térképe. Csánki 1890-1913 között négy kötetet adott közre. Az előzményekhez való kapcsolódást nemcsak a mű címe -Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában - j uttatta kifejezésre, hanem valamennyi kötetének Telekit követő szerkezete is. Az I. kötetben 26 középső és északkeleti vármegyét dolgozott fel. A kötet anyaga Teleki munkájához viszonyítva szinte teljesen új területet érintett, csupán Nógrád vármegye az, amelyik már szerepelt az előzményben is. Csánki a II. kötetet 12 „déli”, a harmadikat 8 „dunántúli” vármegyének szentelte. Az V. kötetben négy erdélyi vármegye - Kolozs, Torda, Küküllő és Hunyad - teljes Mohács előtti anyagának közreadására vállalkozott. Csánki Dezső munkájában előrehaladva mind igényesebben, mind több adatot közölve dolgozta fel a megyék története mellett az adattári részben szereplő várak, települések történeti földrajzát. Az egyes helységeket, a Telekinél kialakított csoportoknak megfelelően, betűhív névalakkal, szövegkörnyezetben közölte. Az évkör jelölése mellett mindenütt feltünteti a lelőhelyre utaló jelzeteket is. Csánki külön érdeme, hogy munkája során főként addig még nyomtatásban meg nem jelentetett levéltári forrásanyagot dolgozott fel, az Országos Levéltár, a vidéki és a családi levéltárak, valamint a Magyar Nemzeti Múzeum okleveleit. Művét a Magyar Tudományos Akadémia már 1901-ben, az első három kötet megjelenése után nagyjutalmával értékelte. Csánki Dezső akadémiai székfoglaló előadásának témája a Hunyadi-kori Szlavónia egyik legnagyobb megyéjének, Kőrös vármegyének XV. századi történeti földrajza volt. Szövegét 1893ban terjedelmes adattári résszel, nyomtatott formában, önálló kötetben jelentette meg. Bars vármegye feldolgozásának csak töredékét, a várak adattári részét közölte abban a tanulmányában, amelyet a Klebelsberg Emlékkönyv részére állított össze. A Telekinél csak vázlatosan vagy egyáltalán fel nem dolgozott megyék történeti földrajzát részben a sorozaton kívüli munkákban, részben a sorozathoz kapcsolódva, de már későbben és így nem Csánki feldolgozásában adták közre. 1941-ben, még a Hunyadiak kora Magyarországon (IX. a) köteteként jelent meg Fekete Nagy Antal történész munkája. A feldolgozás egyetlen megye, Trencsén vármegye részletesen feldolgozott anyagát tartalmazza. A Csánki-féle munka folytatásaként Hont vármegye egész Mohács előtti története, településeinek adattára is önálló kötetben jelent meg Bakács lstván feldolgozásaként. Ila Bálint Gömör vármegye településeinek kézikönyvét- a korszakhatár 1773-ig történt kiterjesztése következtében-három kötetben jelentette meg. A Magyar Tudományos Akadémia tervének megvalósítása a Hunyadi-kori Magyarország történeti földrajzának teljessé tételére csak részben sikerült. A megyék történeti földrajzának feldolgozásai, a megyék településeire, birtokosaira, főispánjaira vonatkozó adattári részekkel mind teljesebb forrásfeltárás alapján 1890-től kezdve 1971-ig kisebb-nagyobb megszakításokkal jelentek meg. A kötetek az ország egyes részeivel, főként a déli területekkel, kutatási nehézségek miatt egyáltalán nem foglalkoztak. A sorozat legnagyobb hiányának azonban talán

nem is ez mondható. A legfőbb gondot az jelenti, hogy a Csánki Dezső által feldolgozott területekről nem készültek térképek, az adatok topográfiai rekonstrukciója elmaradt. Szerencsés kivétel csak a sorozaton kívül közreadott Kőrös vármegye, valamint Fekete Nagy Antal, Bakács István és Ila Bálint munkája. A Csánkinál kialakított adattári rész néhány változtatás következtében Györffy György munkájában, Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajzában egyszerűbben használható. Györffy már a vármegyék feldolgozásánál is a területi beosztás elve helyett a közigazgatási egységek nevének ábécérendjében halad. A megyék történeti földrajzának összefoglaló tárgyalását a helységek adattári része követi, amelyben a települések „minőségük” alapján nem kerülnek külön csoportokba, hanem jogállásuktól függetlenül, egyetlen betűsoros rendben követik egymást. A forrásadatok Györffynél is betűhíven, a határjárások például részletesen is közölve, kronologikus rendben következnek, a lelőhelyre történő utalással. Az „idézetek” után a települések történetének rövid összefoglalása olvasható. Györffy György feldolgozott adatait térképre is vetítette. Így az eddig elkészült kötetekkel olyan kézikönyvet használhatunk, amelynek szinte valamennyi adata lokalizálva, topográfiailag is rekonstruálva van. Györffy térképeken mutatja be az egyes vármegyék kialakulását, a főbb birtokok határait, a birtokosok vármegyén belüli elhelyezkedését, a jelentősebb városok rekonstruált alaprajzát, valamint a vármegyék XIV. század elejére kialakult állapotát, településhálózatát. A természetföldrajz elemeinek egyik adattári feldolgozása Ortvay Tivadar nevéhez köthető. A Kárpát-medence legnagyobb változást mutató elemének, a vízrajznak lexikon jellegű feldolgozását a nyomtatásban közreadott forrásanyag alapján 1883-ban jelentette meg. Mivel a vízhálózatra vonatkozó, 1300 előtt említett adatokat nem a földrajzi környezetbe ágyazottan mutatja be, az ábécérendbe sorolt víznevek alapján a régi vízrajz nemigen rekonstruálható. Nem történeti földrajzi indíttatással, hanem elsősorban saját kora viszonyainak gyakorlati célú bemutatására készült a XVIII. század végén Vályi András leíró statisztikai helységnévtára. Ebben ugyan esetlegesen, de néhány alkalommal mégis megtalálhatjuk a helységek ismertetése mellett egy-egy természeti táj rövid jellemzését is. Történeti földrajzi irodalmunk, kézikönyveink sora nemcsak akkor tűnik befejezetlennek, amikor áttekintjük ennek a már ugyan folyamatosan mintegy 150 éve kutatott, de önállónak igencsak újonnan elismert tudományágnak nyomtatásban közreadott dokumentumait. Az igazi hiányokat akkor érezzük, amikor akár geográfusként, akár történészként, régészként, néprajzosként, nyelvészként egy vármegye, egy település történetéről, történeti földrajzi viszonyairól akarunk megtudni adatokat, és a keresett közigazgatási egységnek, természeti tájnak, helységnek nem leljük nyomát. Csak bízni lehet abban, hogy mind a nagylélegzetű, monumentális összefoglalások, mind a rendkívüli szorgalommal összeállított és tiszteletet parancsoló adattárak újabb erőfeszítésekre, a hiányok pótlására sarkallnak földrajzost, történészt egyaránt. Irodalom Bakács István: Hont vármegye Mohács előtt. Budapest, 1971. Braudel, Fernand: A Földközi-tenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában. 1. köt. Ford. R. Szilágyi Éva. Budapest, 1996. (Jegyzeteiben bőséges forrás- és nemzetközi szakirodalmi hivatkozásokkal.) Bulla Béla: Hazai történeti földrajzunk múltja, jelene és feladatai. In Emlékkönyv Szentpétery Imre születése hatvanadik évfordulójának ünnepére. Budapest, 1938, 73-106. o. Csánki Dezső: Bars vármegye várai a XIV-XV. században. In Emlékkönyv gróf Klebelsberg Kunó negyedszázados kultúrpolitikai működése emlékére. Budapest, 1925, 283-294. o. Csánki Dezső: Kőrösmegye a XV. században. Budapest, 1893.

Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. I. köt. Budapest, 1890; II. köt. Budapest, 1894; III. köt. Budapest, 1897; V köt. Budapest, 1913. /Hunyadiak kora Magyarországon. VI., VII., VIII., IX. c./ Csendes László: Térképhistória. Történelem a térképek tükrében. Budapest, 1980. Gyorsuló idő. Fekete Nagy Antal: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. IV. köt. Trencsén vármegye. Budapest, 1941. /Hunyadiak kora Magyarországon. IX. a./ Frisnyák Sándor: Magyarország történeti földrajza. Budapest, 1990. (Tanárképző főiskolai tankönyv.) Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. I. köt. Budapest, 1963 és 1966; II. köt. Budapest, 1987; III. köt. Budapest,1987; )V köt. Budapest, 1998. (Részletes forrásjegyzékkel és bibliográfiával.) Ila Bálint: Gömör megye. I. köt. Budapest, 1976; II. köt. Budapest, 1944; III. köt. Budapest, 1946; IV. köt. 1968. A Kárpát-medence történeti földrajza. Szerk. Frisnyák Sándor. Nyíregyháza, 1996. Klinghammer István - Pápay Gyula - Török Zsolt: Kartográfiatörténet. Budapest, 1995. (Bibliográfiával.) Kristó Gyula: Történeti földrajz. In A történelem segédtudományai. Szerk. Kállay István. Budapest, 1986, 296-306. o. Mendöl Tibor: Településtörténet, településföldrajz, történeti földrajz. In Emlékkönyv Szentpétery Imre születése hatvanadik évfordulójának ünnepére. Budapest, 1938, 312-334. o. Ortvay Tivadar: Magyarország régi vízrajza a XIII-ik század végéig. I-II. köt. Budapest, 1882. Pounds, Norman J. G.: Európa történeti földrajza. Ford. Boros Attila. Budapest, 1997. Osiris tankönyvek. (Főként az angol nyelvű szakirodalom jegyzékével.) Smith, Clifford T.: An Historical Geography of Western Europe before 1800. London, 1967. (Jegyzeteiben bőséges hivatkozás a nemzetközi szakirodalomra.) Somogyi Sándor: A magyar honfoglalás földrajzi környezete. In A Kárpát-medence történeti földrajza. Szerk. Frisnyák Sándor. Nyíregyháza, 1996, 7-17. o. Somogyi Sándor: Történeti földraj zi bevezető. In Magyarország története. Előzmények és magyar történet 1242-ig. 1. köt. Főszerk. Székely György. Budapest, 1984, 25-68. o. Stegena Lajos: Térképtörténet. Budapest, 1980. (Bibliográfiával.) Teleki József Hunyadiak kora Magyarországon. VI. köt. 1. rész. (A szoros értelemben vett Magyarország leírása.) Sajtó alá rend., kieg. Szabó Károly. Pest, 1863. Teleki Pál: A földrajzi gondolat története. Budapest, 1996. (A kiadás alapja: Teleki Pál: A földrajzi gondolat története. Budapest, 1917.) Vályi András: Magyarországnak leírása. 1-3. köt. Buda, 1796-1799.

Szögi László KRONOLÓGIA BEVEZETÉS Az időszámítással foglalkozó történeti segédtudomány-a kronológia-a legfontosabbak közé tartozik, hiszen a történelmi események időrendiségével tisztában lenni minimális követelmény mindenki számára, aki a történelmi múlt feltárásával foglalkozik. Sőt a kronológia talán a

legősibb segédtudomány is, amellyel a legősibb kultúráktól kezdve foglalkozik az emberiség. Nemcsak a legismertebb időbeli mértékegységeket (év, hónap, hét, nap, óra, perc) használjuk nap mint nap, hanem számos kronológiai fogalom került a hétköznapi életben használatba anélkül, hogy sokan ismernék e fogalmak valódi tartalmát. A magyar nyelv egyik találó kifejezése, hogy az értelmes, belevaló, ügyes ember „érti a csíziót”. Kevesen tudják, hogy e kifejezés a minden családban egykor szinte kötelezően megtalálható kalendáriumból ered. Az év első napja, január 1. egyházi ünnepe a „Circumcisio Domini”, vagyis az Úr körülmetélésének emléknapja. Az az ember, aki olvasni tudta a kalendáriumot, azaz értette a (magyarított) csíziót, az korában okos, értékes embernek számított. Hasonlóképpen kronológiafogalmakat használ az is, aki például karácsony táján meglátogatja családját, vagy éppen pünkösd utánra tervez egy kirándulást. Közülük sokan már nem ismerik az adott egyházi ünnep tartalmát, de időmeghatározó fogalomként természetesen használják. Hasonlóképpen beszél a nagyszülő a Horthy-korszakról, az azt követő nemzedék a Rákosi-korról vagy a Kádárrendszerről, és politikai véleményüktől függetlenül mindegyikük évszámokkal pontosan körülhatárolható kronológiai fogalmakat emleget. A KRONOLÓGIA FOGALMA ÉS AZ IDŐSZÁMÍTÁS ELEMEI Az emberiség történetének kezdete óta az idő mérésére leginkább alkalmas módszernek a csillagászati jelenségek megfigyelése látszott, és máig ehhez kapcsolódnak legfontosabb kronológiai fogalmaink. Az év hosszát a Föld Nap körüli forgása határozza meg, amelynek periodicitását az évszakok-persze a földrajzi fekvés által determinált módon-bekövetkező változása mutatja. A napév hossza 365 nap 5 óra 48 perc 46 másodperc. A hónapot ugyanakkor a földi ember szempontjából másik legfontosabb jól látható égitest, a Hold mozgása határozza meg. A Holdnak a Föld körül megtett fordulata 29 nap 12 óra 44 perc 3 másodpercig tart, és az újhold és a holdtölte ciklikus váltakozása jellemzi. Az időtartam egyébként a női biológiai ciklussal is megközelítően azonos, tehát az emberiség számára igen jól érzékelhető időmérési egység. A harmadik alapvető kronológiafogalmat, a napot a Föld saját tengelye körüli forgása határozza meg, és folyamatosan érzékelhető a nappalok és éjszakák változásával. Ennek hosszát sokféleképpen lehetne meghatározni, de már a sumérok alkalmazták a 60-as számrendszert, és a napot 24 órára, illetve 360 időegységre osztották fel. Egy óra végül is 60 percre tagolható, és ezt a rendszert használjuk ma is. A fentiekből jól látható hogy az időszámítás egyik lehetséges módja a napéven alapuló „solaris” rendszer, a másik a Hold mozgásából számított „lunaris” rendszer. A holdhónap 12szerese azonban csak mintegy 354 napot ad ki, ezért igen nehéz a tiszta napév és a holdhónapok összehangolása. Tisztán lunáris rendszerben számolták az időt kezdetben a rómaiak, majd később az arabok és a törökök is. Solaris rendszerben számoltak az ókori Egyiptomban, és innen került át a rendszer Rómába, majd terjedt el az egész keresztény civilizációban. A lunisolaris időszámítás a két rendszer összehangolására tett kísérletet. Ezt használták Babilonban, a zsidóság körében, a hellenisztikus Görögországban, de a Távol-Keleten is. A két rendszer egyeztetése elkerülhetetlenül szökőhónapok beiktatását igényli a naptárba, így meghatározott ciklusonként meghatározott számú hónappal kellett növelni a naptári időszámítást. Nyolc év alatt például 3 holdhónappal kell növelni a hónapok számát. Ennél pontosabb egyeztetést tesz lehetővé a 19 éves ciklus, de például a távol-keleti időszámítási rendszerek ennél sokkal hosszabb ciklusokkal is számolnak. Jelen ismertetésben kizárólag a magyar történelemben előforduló időszámítási rendszerekről és kronológiai fogalmakról kívánunk tájékoztatást adni.

A JULIANUSI ÉS A GREGORIÁNUS NAPTÁR Ma használt időszámítási rendszerünk alapvetően a római naptáron alapszik, így annak ismerete számunkra is nélkülözhetetlen. Julius Caesar előtt a hagyományos római időszámítás meglehetősen zavaros volt, nagy az eltérés a naptár által számított idő és a valós csillagászati jelenségek között. Caesar Kr. e. 46-ban rendelettel reformálta meg a római időszámítást. A reform kidolgozására a fejlett csillagászati hagyományokkal rendelkező Alexandriából származó Szoszigenész egyiptomi csillagászt kérte fel. Szoszigenész a napév és a holdév közötti különbség kiküszöbölése érdekében a 46-os évbe további két rendkívüli hónapot iktatott, így ez az év kivételesen 445 napból állt. E naptárreform lényege a 365 és egynegyed napból álló solaris évszámítás bevezetése volt, azzal a megoldással, hogy az egynegyed napok összesítéséből négyévenként bevezette a szökőnapok és a szökőévek rendszerét. A Caesarról elnevezett julianusi naptárt Kr. e. 45. január 1-jétől kezdték használni. A szökőnapot február 23. utánra iktatták be, valójában ezzel a szökőévben 29 naposra növelve a február hónapot. Ezt az évet annus bissextilisnek nevezték a római nap elnevezésből következően, hiszen március 1. előtt ebben az évben kétszer számították a hatodik napot. A szökőnap elnevezése ennek alapján dies bissextus. A julianusi naptár éve igen jó megközelítéssel felelt meg a csillagászati év tényleges hosszának, de így is évente 11 perc 12 másodperc különbség adódott, ami eleve magában hordozta egy későbbi újabb reform szükségességét. A középkorban már igen korán felismerték a julianusi naptár hibáit, és kiváló tudósoksora tettj avaslatot változtatásra, ezek keresztülvitele azonban -tekintettel az egész keresztény világban való elterjedtségére - nagy türelmet és nemzetközi egyeztetést igényelt. A XIII. században az angol Roger Bacon már naptárreform-tervet készített. Foglalkozott a kérdéssel az 1439-es bázeli zsinat, Nicolaus Cusanus püspökjavaslatára. IV. Sixtus pápa a magyarországi működéséről is ismert tudós csillagászt, Regiomontanust bízta meg a reform részleteinek kidolgozásával, majd 1515-ben X. Leó pápa Kopernikuszra akarta bízni a kérdés megoldását. Az évszázados késlekedés után XIII. Gergely pápa 1578-ban már egészen konkrét tervek kidolgozására adott utasítást, amelyeket két csillagász, Aloysius Lilius a perugiai egyetemről és az angol Christophonus Clavius dolgozott ki. A terveket egy pápai bizottság javaslata alapján 1582. október 4-én léptették életbe. Elsőként a naptár és a csillagászati év közötti elcsúszást korrigálták, ezért 1582. október 4. után azonnal 15. következett. A további hibalehetőség kiküszöbölése érdekében megreformálták a szökőévek rendszerét. A naptári és tropikus év közötti időeltérés mintegy 128 év alatt tesz ki egy napot. Mivel ez nem kerek évszám, 400 évenként lényegében három napot jelent a differencia. Következésképpen ha négyszáz évenként három szökőnapot elhagyunk, a naptár már igen jó megközelítéssel fedi a valóságot. XIII. Gergely pápa tehát úgy rendelkezett, hogy az évszázadok végén csak a 400-zal maradék nélkül oszthatók lesznek szökőévek, a többi három századvég nem. Ennek megfelelően az 1700,1800 és 1900-as év nem volt szökőév, de 2000 az lesz. A Gergely-naptár bevezetésére a vallási küzdelmek korában, a reformáció és a katolikus megújulás időszakában került sor. A vallási ellentéteke lényegében tudományos kérdésben is éreztették hatásukat, így a katolikus európai országokban szinte azonnal bevezették az új időszámítási rendszert, a protestánsok körében azonban csaknem két évszázadig tartott a Gergely-naptár elfogadása. Ennek ismerete különösen fontos, hiszen XVI -XVIII. századi protestáns államokból való források esetében tudnunk kell, milyen naptárt használtak, különben tévesen oldjuk fel az ott használatos dátumot. Itáliában, Spanyolországban, Portugáliában és gyakorlatilag Lengyelországban a XVI. század végéig bevezették az új naptárt. Magyarországon az 1588. évi országgyűlés 28. törvénycikke iktatta törvénybe a Gergelynaptár használatát 1590ben az erdélyi országgyűlés is elfogadta. A bevezetés persze itt sem

ment zökkenők nélkül, hiszen az 1599. évi országgyűlésen a 45. törvénycikk újra büntetésekkel próbálta az ónaptár használatát tiltani. Németországban a katolikus rendek már 1584-ben elfogadták az új naptárt, a protestánsok azonban a XVII. század végéig kitartottak a régi naptár mellett. Az evangélikus rendek még 1699-ben is csupán a 11 napi különbség kiküszöbölését mondták ki, de a teljes reformot még akkor sem fogadták el. A német evangélikusok csak 1775-ben fogadták el a Gergely-naptár féle húsvétszámítást és ezzel az egész rendszert. Ehhez a döntéshez csatlakozott az ugyancsak evangélikus Dánia is. Angliában 1753-ban tértek át a Gergely-naptár használatára, s ez az országban még akkor is ellenkezéseket váltott ki. A katolicizmustól igen erősen elzárkózó Svédországban csak 1844ben vezették be az új naptárt. Az ortodox görögkeleti egyház a mai napig is a régi julianusi naptárt használja, és ünnepli emiatt később a különböző keresztény egyházi ünnepeket. Oroszországban csak a bolsevik forradalom győzelme után, 1918 februárjában vezették be az új időszámítási rendszert. EGYÉB NAPTÁRREFORMOK Az időszámítás, az év, hónap, hét és napok rendszerének minél logikusabb rendbe való helyezésére az évszázadok során többször tettek kísérletet. Állandó kifogásként merül fel a hónapok eltérő hosszúsága, a hét rendszerének az időszámítás többi elemétől való teljes függetlensége és általában az év belső felépítésének folyamatos változása, amely elkerülhetetlenné tesz évenként új naptárak kiadását. A számtalan új- és legújabb kori reformterv közül a francia forradalom naptárreformja érdemel említést. A keresztény hagyományokkal egyházellenessége miatt szakítani kívánó konvent egy matematikusokból és csillagászokból álló bizottságot alakított az új naptár kidolgozására, és 1793. október 5-én életbe léptette az új időszámítást. Kezdetének 1792. szeptember 22-ét, a köztársaság kikiáltásának napját tette meg, ami egyben az őszi napéjegyenlőség időpontjára esett. Innen számítva az év 360 napja 12 egyenlő hosszúságú, 30 napos hónapra volt felosztva, méghozzá úgy, hogy 3-3 egyforma végződéssel egy-egy évszakot takarjon, jelentésében is az évszakok természeti jelenségeire utalva. E hónapnevek a következők (szeptember 22-től kezdve): 1. Vendémiaire (szüreti) 2. Brumaire (ködös) 3. Frimaire (fagyos) 4. Nivôse (havas) 5. Pluviôse (esős) 6. Ventôse (szeles)

7. Germinal (sarjadás) 8. Floreal (virágzás) 9. Prairial (mezei munkák) 10. Messidor (aratás) 11. Thermidor (hőség) 12. Fructidor (gyümölcsérés)

A hónapokat- megszüntetve a hét használatát - három tíznapos dekádra osztották fel, amelye. ken belül a napokat sorszámnevekkel jelölték. A 10. napok, azaz a dekádok, valamint az év végéhez csatolt öt kiegészítő nap (epagomenes) (szeptember 17. és 21. között) ünnepnapoknak számítottak, csakúgy mint a négyévenként itt is megjelenő szökőnap, amelyet a köztársaság ünnepének neveztek el. A tízes számrendszer érvényesítése érdekében megszüntették a nap 24 órás rendszerét, és a nappalt és az éjszakát 10-10 időegységre osztották fel. A francia forradalmi naptár, amely rendkívül szigorú logikával készült, de valójában az emberiség évezredek során kialakult időritmusával alapvetően ellenkezett, nem sokáig maradt fenn. Napóleon javaslatára 1806. január 1-jén Franciaország visszatért a Gergely-naptár használatára. Apórizsi kommün idején ugyan tettek kísérletet felújítására, de ez a francia történelemben is epizód maradt csupán.

Századunkban több terv született új időszámítási rend, főleg a hónapok és hetek egységes és állandó rendszereinek kidolgozására, például 13 darab 28 napos hónap + 1 vagy 2 toldaléknapból álló évrendszer kidolgozására. Hasonlóképpen terv készült egyenlő hosszúságú negyedévekből (31+30+30 napos hónapokból) álló évstruktúra kialakítására, amelyhez itt is toldaléknapok járulnának, de komoly formában egyik tervről sem tárgyaltak. Ismerve a naptárreformok bevezetésének viszontagságos történetét, bármilyen újabb változás világméretű elfogadtatása igen nehéz feladat lesz. A kronológia egyik legfontosabb elemének, az év számításának csak az európai gyakorlatban is számos formája ismert. Az éra az időszámításnak azt a módját jelenti, amikor egy meghatározott kezdőponthoz viszonyítjuk az eltelt időt, és e kiinduláshoz képest adjuk meg az eltelt esztendők számát. Minden civilizáció más-más eseményhez kötötte saját időszámítását, ezért igen eltérő érákkal találkozhatunk az európai gyakorlatban. A görög történetíró, Timaiosz a Kr. e. IV. században javasolta az egész görög világban különös tiszteletnek örvendő olimpiák első ismert időpontját az időszámítás kezdőpontjában, így lett a Kr. e. 776 a görög időszámítás kezdete. Rómában a történetírók már a Kr. e. 3. századtól próbálták az eseményeket a város alapításának időpontjához viszonyítani (ab urbe condita). Kr. e. 100-ban Terentius Varro álláspontját fogadták el, aki szerint Kr. e. 754. április 21-én állapították meg Róma határait. Ezt az időszámítást a továbbiakban is inkább a római történetírók használták, de kedvelt volt az újkor humanistái között is. Nem Európában terjedt el, de érdemes megemlíteni a Szeleukida-érát, amely a Nagy Sándorféle birodalom felbomlása után a Közel-Keleten volt használatban. Kiindulópontja I. Szeleukosz Nikator, a birodalomalapító uralkodásához kötődik, és Kr. e. 312-311 fordulópontjára esik. Ezt az időszámítást használták például a zsidók is Krisztus életében, egészen a VIII. századig. A zsidó időszámítás, amely kezdőpontnak a világ teremtését tette, a Kr. u. III-IV században kezdett elterjedni. A számítás alapját a Bibliában említett évszámok összesítése és értelmezés képezte, és az V századra a Talmud már pontosan meghatározta a világ teremtésének időpontját, méghozzá Kr. e. 3761. október 6-át. Ez a zsidó világéra máig alapja a vallásos zsidóság által használt zsinagógai évnek. A VI. századi Európában és az Európán kívüli keresztényvilágban is használatos volt az aera martyrum, azaz a Diocletianus császár trónra lépésétől kezdődő időszámítás. Ez Kr. u. 284. augusztus 29-re esett. A monofizita kopt keresztények Egyiptomban és Etiópiában még mais használják ezt az évszámítási rendszert. Napjaink elterjedt és általánossá vált évszámítási rendszere a keresztény éra (aera vulgaris), amely Krisztus születésétől kezdi az időszámítást. 525-ben dolgozta ki e rendszert Dionysius Exiguus római apát, elsősorban húsvéttáblázatok készítésére. Dionysius módszerét követte világkrónikájában az angol Beda Venerabilis, és e számítás a Karolingok idején már Európa nagy részén elfogadottá vált. Dionysius Exiguus mai ismerteink szerint rosszul határozta meg Krisztus születésének idejét, amely 5-7 évvel korábban történhetett az általa számítottnál. Középés Kelet-Európa államai ezt az időszámítást vették át. Az oklevelek Anno Domini vagy ab incarnatione Domini kifejezései utalnak a keresztény éra évszámítási rendszerére. Európa délnyugati félszigetén, a későbbi Portugáliában, Kasztíliában és Aragóniában a pireneusi éra volt használatban egészen a XV. századig. Ennek kezdőpontja a Kr. e. 38. január 1. E rendszer az V. századtól kezdve volt használatos, többek között sevillai Isidorus alkalmazta történeti munkáiban. Bizáncban a VII. századtól kezdve terjedt el a Kelet-Európában később évszázadokon át alkalmazott úgynevezett világteremtés vagy bizánci éra, amely az időszámítás kezdetét a Kr. e.

5509. szeptember 1-jére tette. A bizánci éra eredetét többféleképpen magyarázzák. Egyrészt a chiliazmus elvéből kiindulva számították ki a világ teremtésének lehetséges időpontját, másrészt - s ez a valószínűbb - részletes kronológiaszámításokon alapulva határoztak meg egy minden szempontból előnyös kezdőpontot. A hasonló elveken alapuló alexandriai éra ennek egy másikváltozata. Kezdőpontja Kr. e. 5493. augusztus 29. A bizánci éra a görögkeleti egyházon keresztül terjedt el Oroszországban és a szláv népek körében. A cári Oroszországban Nagy Péter 1699. december 15-én rendelte el a bizánci helyett a keresztény éra bevezetését. Európának a török hódoltság alá eső területein, így hazánkban is alkalmazták a mohamedán időszámítást, amely kezdőpontnak a hidzsrát, azaz Mohamed Mekkából Medinába való költözését tekintette: Kr. u. 622. július 16. A STÍLUS Az évszámítás másik döntő eleme, hogy az évek periodicitása milyen kezdőponttal érvényesül, azaz mely napra esik az újév Mai évbeosztásunk sorrendjében haladva az alábbi fontosabb, Európában használatos évkezdeteket kell megemlítenünk. Január 1. (stilus communis v circumcisionis) Eredetileg Rómában a téli napforduló utáni újhold ünnepeként és az új konzulok választásának napjaként volt ismert. Julius Caesar után Rómában az év kezdete, de ezt a keresztény Európa sokáig nem vette át. Nyugat- és Közép-Európában a XIII-XIV. század folyamán lett általánosan elfogadott évkezdet. Március 1. A Meroving- és Karoling-kori Frank Birodalomban, valamint a velencei köztársaságban egészen a XVIII. század végéig használatos évkezdet. Március 15. Rómában ez a nap volt a konzuli évek kezdete. Március 25. (stilus annuntiationis) Itáliából kiindulva a késői középkorban Nyugat-Európa számos országában volt elterjedve, és eljutott Dalmáciába is. Két változata ismert: a firenzei (calculus florentinus), amely esetében március 25. és december 31. között azonos számú az éve a stilus communisszal. A másik a pisai (calculus pisanus), amely esetében január 1. és március 24. között azonos számú az éve a stilus cummunisszal. Húsvéti évkezdet (március 25. és április 25. között) (stilus paschalis) Nem kapcsolható meghatározott naphoz, éppen a húsvét időpontjának állandó változása miatt. Inkább csak a XII-XV. századi Franciaországban volthasználatos. Szeptember 1. A bizánci császárságban és az ortodox kereszténységhez tartozó délkelet-európai országokban volt elterjedve. Bizánci hatásra rövidebb ideig Dél-Itáliában is alkalmazták. Zsidó évkezdet (szeptember 6. és október 5. között) A zsidó időszámítás szerint az újév az őszi napéjegyenlőséghez legközelebb eső újhold napja. Ennek megfelelően előtte és utána is lehet. A zsidó vallási időszámításban ma is használják. December 25. (stilus nativitatis)

A keresztény Nyugat- és Közép-Európában a karácsonyi évkezdet kezdetben szinte teljesen általánosan használatban volt. Egyházi forrásokban nálunk a XVI. századig általános. Európaszerte a XIV-XV. században ezt váltja fel a január 1-jei évkezdés. Ilyen dátumok feloldásánál fontos tekintettel lenni arra, hogy december 25. és 31. között már a jelenleginél eggyel nagyobb évszámot alkalmaznak a történetírók vagy oklevelet kibocsátók. A török hódoltság idején nálunk is használatos mohamedán időszámítás - mint említettük tisztán lunáris jellegű, 354 napos, tehát az újévek időpontjának átszámolása a mi időszámításunkra meglehetősen nehézkes. A török időszámítás újéve a keresztény naptárban folyamatosan körbejár, tehát minden évben máshová esik. Az átszámításra többek között Szentpétery Imre Chronológiájában részletes táblázatok találhatók. EGYÉB ÉVSZÁMÍTÁSI RENDSZEREK A fent ismertetett és különböző korokban használatos évszámítási rendszerek mellett a történelem kezdetétől fogva ismert és kedvelt datálási mód volt az uralkodói évek használata. A keleti despotikus társadalmak előszeretettel alkalmazták ezt a rendszert. Ismeretes a görög történelemből például Athénban az arkhónok szerinti időszámítás, vagy Rómából a konzuli évek rendszere egészen 537-ig. A középkori Európában az uralkodói év (annus regni, pápák esetében annus pontificatus) alkalmazása igen gyakori. Ezek átszámításánál elsősorban a kezdőpontot kell ismernünk. Az epochális nap az uralkodás tényleges kezdetének napja, és általában ez sem a naptári évkezdettel, sem az ünnepélyes megkoronázással nem, vagy csak nagyon ritkán esett egybe. Az uralkodók általában az epochális naphoz datálták uralkodási éveiket, és az első év akár néhány napos is lehetett, ha az epochális nap mondj uk a naptári év végéhez esett közel. Az európai gyakorlatban, így Magyarországon is fontos figyelembe venni, hogy az ifjabb királyok sokszor még elődjük életében megkezdték saját uralkodási éveik számítását. A koronázás néha csak évekkel később követte a tényleges uralkodás megkezdését. (Például Mátyás király a szent koronával csak 1464-ben koronáztatott meg, jóllehet 1458 óta volt uralkodó). Előfordult olyan különleges helyzet is, mint IV. Ferdinándé, akit apja életében, 1647-ben magyar királlyá koronáztak ugyan, de a tényleges uralkodást sohasem kezdte meg, hiszen elődje később halt meg, mint ő maga. Ebben az esetben IV. Ferdinándnak nincs epochális napja. Az uralkodói év használata mellett egyéb párhuzamos - Kristó Gyula által hitelesítőnek nevezett - datálási rendszereket alkalmaztak a középkorban. Az indictio egy 15 éves perióduson belül mutatja meg az adott év helyét. Eredete feltehetően az Egyiptomban 15 évenként tartott adókivetésre nyúlik vissza. Ezt a rendszert Diocletianus 312-ben az egész birodalomra kiterjesztette. Mivel a Kr. e. 3. évet egy ilyen indictiós ciklus kezdetének tekintették, ezért egy adott év indictiós száma az X+3 15 képlettel számítható ki, ahol az indictiós szám a maradékkal egyenlő. Az átszámításra különböző táblázatok állnak rendelkezésre. Ha egy uralkodó uralkodási ideje meghaladja a 15 évet, akkor életében többször is előfordulhat ugyanaz az indictiós szám. Az

indictiós év kezdete nem mindig esik egybe a naptári év kezdetével, ezt természetesen az átszámításoknál mindig figyelembe kell venni. A görög indictio kezdete szeptember 1 jére esett, a Beda-féle indictio szeptember 24-re, míg a pápai kancellária által használt december 24-re, később január 1-jére. Az epacta alexandriai eredetű időszámítási elem, és azt adja meg, hogy március 22-én (a Húsvét legkorábbi lehetséges időpontjában) a hold hány napos. A szám a holdhónapnak megfelelően 0 és 28 között változhat. Az epacta szerinti évszámításhoz szeptember 1 jén van a váltás, utána már a következő évre eső epactaszámmal datáltak. Aconcurrens hasonlóan a húsvéthoz kapcsolódva azt adja meg, hogy az adott év március 24éje a hét melyik napjára esik. Az 1-től 7-ig terjedő számok közül az 1-es vasárnapot jelöl, s a hét többi napjai emelkedő rendben kapják meg számaikat. A vasárnapi betű (littera Dominicalis) azt adja meg, hogy ha az év 365 napját január 1 jétől folyamatosan az ABC első hét betűjével jelöljük meg (A-tól G-ig), akkor melyikbetű felel meg az év első vasárnapjának. Nem szökőévben mindig ugyanaz a betű esik vasárnapra, szökőévnek azonban két vasárnapi betűje van, az egyik február 24. előtt, a másik e nap után. Az aranyszám (numerus aureus) alkalmazása azon alapul, hogy az eltelt napévek mindegyike egy 19 éves cikluson belül valamelyik évnek felel meg. Ha az évszámhoz egyet adunk, és 19cel osztjuk, maradékként kapjuk meg az adott év aranyszámát (0 maradék 19-nek felel meg). A HÓNAPOK A középkori időszámítás a hónapok elnevezését az ókori római naptárból vette át, és a legtöbb európai népnél, így a magyarban is e hónapnevek honosodtak meg. A szláv népek többségénél azonban részben vagy egészben megmaradtak a régi szláv nyelvű elnevezések. A magyar nyelvű hónapneveket a XVII-XIX. században elsősorban a magánírásbeliségben gyakran alkalmazták. E hónapnevek a következők: Január - Boldogasszony hava Július - Szent Jakab hava Február-Böjtelő hava Augusztus - Kisasszony hava Március-Böjtmás hava Szeptember-Szent Mihály hava Április - Szent György hava Október - Mindszent hava Május - Pünkösd hava November- Szent András hava Június - Szent Iván hava December-Karácsony hava A római hagyomány szerint az eredeti naptár csak 10 hónapból állt, s még Romulus alkotta meg. Az első hónapot Mars istenről martiusnak nevezték el. A másodi Venus istennő etruszk nevét (Apru) kapta, így lett április. A harmadik hónapot az idősek tiszteletére maiusnak, a negyediket a fiatalabbak kedvéért (iuniores) júniusnak nevezték el. (Más magyarázat szerint Maia istennő és Juno tiszteletére szentelt hónapokról van szó). A továbbiakban a hónapok csak sorszámneveket kaptak. Így lett quintilis, sextilis, september, october, november, december az utolsó hat hónap elnevezése. Ugyancsak a hagyomány szerint már a második római király, Numa Pompilius egészítette ki az évet két újabb hónappal. Így került az év elejére januarius. A jövő és a múlt felé forduló kétarcú Janus isten hava egyben az év kapuját (ianua), kezdetét jelentette. A februarius kezdetben az évvégére került a hálaadás, az engesztelő ünnepek (februa) időszakaként. E hónap került át a decemvirek idején mai helyére, és így kialakult a római naptár máig ismert rendszere. A Quintilis hónapot Július Caesar meggyilkolása után júliusnak, Kr. e. 8-ban pedig a sextilis hónapot Augustusnak nevezték el.

A zsidó időszámításban az év 12 holdhónapból áll, amelyhez szökőévben egy további csatlakozik. A zsidó hónapnevek az őszi újévtől kezdődően a következők: Tisri, Hesván, Kiszlév, Tévét, Svát, Ádár (szökőévben a második Ádár hónap neve Veádár), Niszán, Ijár, Sziván, Tamuz, Áv és Elul. A HÉT A hét csillagászati jelenségektől és a többi időmérési egységtől legfüggetlenebb kronológiai fogalom, amely az évtől és a hónapoktól függetlenül szakadatlan sorozatban követi egymást. A hét fogalma a zsidó vallás teremtéstörténetére vezethető vissza, amikor a teremtés hat napja után az Úr a hetediken megpihent. E hetedik nap a sabbat, tehát a munkaszünet és a pihenés napja, s mint ilyen, az Úr megszentelt ünnepe. Az Ószövetség naptári rendszerében a hetes számnak amúgy is különleges jelentősége volt, és ez az ókorban jól illeszkedett az akkori geocentrikus világkép szerinti hét bolygóval kapcsolatos elképzelésekhez. A korábbi asztrológiai hiedelmek alapján a hét napjait egy-egy bolygó védelme alá helyezték, és a hét napjait róluk nevezték el. Ennek megfelelően az antikvitásban a hét napj ait vasárnaptól kezdve a következőképpen nevezték el: Dies Solis (Nap) Dies Lunae (Hold) Dies Martis (Mars) Dies Mercurii (Merkúr) Dies Jovis (Jupiter) Dies Veneris (Vénusz) Dies Saturnii (Szaturnusz) A középkorban a hét napjait sorszámokkal jelölték, de a vasárnap és a szombat külön elnevezést is kapott. Így vasárnaptól kezdve a nevek: feria prima, amely gyakorlatilag a Dies Dominica formában jelentkezik feria secunda feria tertia feria quarta feria quinta feria suta feria septima, de helyette legtöbbször Sabbatum. A héthez, de az egyházi ünnepekhez is kapcsolódó fogalmak a határnapok, amelyek közül az octava egy adott nap után nyolcadnapot jelenti, vagyis a következő hét ugyanazon napját. A quindena hasonlóképpen a tizenötödnapot az ünnepek előtti napot vigíliának, az ünnep utáni napot a kronológia crastinusnak nevezi. A NAPOK DATÁLÁSA A római időszámításban a hónap napjait az úgynevezett főnapokhoz viszonyították, és így adták meg pontos helyüket a naptárban. A hónap első napját a holdsarló megjelenésekor hirdették ki. A nap neve a kalare (kikiáltani) igéből: Kalenda. A másik főnap a holdtölte, ez az Idus, amely a hónap 13. vagy 15. napjára esett. A kettő között volt a Nona az első holdnegyed jelzésére, ez volt a hónap 5. vagy 7. napja. A főnapokat megelőző napokat Pridie, Kalendae, Nona vagy Idus névvel illeték. E fogalmakkal a datálás mindig úgy történt, hogy a datálandó napot követő főnaphoz viszonyítva jelezték a nap helyét a hónapon belül úgy, hogy a kettő közötti napok számát adták meg, beleértve a datálandó napot és a főnapot is. Tudni kell, hogy az úgynevezett IMMO hónapokban, tehát március, május, július és októberben a Nona és az Idus a későbbi dátumra, tehát 7-re és 15-re esik, az összes többi hónapban 5-re, illetve 13-ra.

A középkori és kora újkori datálás legismertebb formája a keresztény egyházi ünnepeket használta fel a napok pontos meghatározásához. E formában a datálandó naphoz közel eső fontos egyházi ünneptől, annak oktávájától vagy akár guindenájától való távolságát adták meg úgy, hogy végül az adott hét pontos napja is meghatározott legyen. A datálásoknál sokszor az Introitus missae formulát is alkalmazták, amikor például az egyházi év egyes vasárnapján elmondott mise bevezető zsoltárának első szavával határoztak meg egy napot. Az egyházi év főbb ünnepei vagy mindig állandó időpontra estek (festa immobilia), vagy meghatározott rendszer szerint mozogtak a naptárban. Ez utóbbiak változó ünnepek (festa mobilia). Állandó ünnepek között említhetjük elsősorban a karácsonyt (Nativitas Domini), december 25-ét, Krisztus születésének ünnepét, karácsony nyolcadát, vagyis az újév napját (Circumcisio Domini) január 1-jén és vízkereszt ünnepét (Epifánia), Isten megjelenése, vagy más nevén háromkirályok ünnepét (január 6-án). Az állandó ünnepek jellegzetes típusa a szentek emléknapjáé, melyek közül nagyon sok általánosan ismertté vált, és a hétköznapi életben, például a mezőgazdasági munkák tervezésénél határnapnak számít szinte napjainkig (így Szent György napja április 24., Szent Péter és Pál napja június 29., Szent Mihály napja szeptember 29.) Az állandó napra eső ünnepek közül kiemelt jelentőségűek voltak és a katolikus vidékeken maradtak is a Mária-ünnepek, amelyekhez szintén gyakran datálták a napokat. Az ismertebb közép- és újkori Mária-ünnepek a naptárban elfoglalt sorrendjük szerint a következők: január 23., Mária eljegyzése (Sponsalia Mariae) február 23., Gyertyaszentelő Boldogasszony (Purificatio Mariae vagy Presentatio Domini) (a szülés után 40 nappal tartandó tisztulási szertartás) március 25., Gyümölcsoltó Boldogasszony (Annuntiatio Mariae, vagy Conceptio Christi) (az angyali üdvözlet) július 2., Sarlós Boldogasszony (Visitatio Mariae) (Mária látogatása Erzsébetnél) július 16., Kármelhegyi Boldogasszony (Maria de Monte Karmeli) augusztus 5., Havas Boldogasszony (Nivis Mariae) augusztus 15., Nagyboldogasszony (Assumptiov Ascensio Mariae) (Mária halála és mennybemenetele) szeptember 8., Kisboldogasszony vagy Kisasszony napja (Nativitas Mariae) (Mária születése) szeptember 12., Mária neve napja (újkori ünnep, csak 1683 után vezetik be) szeptember 24., Fogolykiváltó Boldogasszony (Mariae de Mercede) október 7., Olvasós Boldogasszony (Regina rosarii) (rózsafüzér királynője) november 21., Mária bemutatása vagy Boldogasszony emlékezete (Praesentatio vagy Oblatio Mariae) december 8., Eketiltó (Földtiltó) Boldogasszony (Conceptio Mariae) (szeplőtelen fogantatás) A változó ünnepek között az advent (eljövetel) időszakát a karácsonyhoz kötjük Az advent négy vasárnapot magában foglaló, a karácsonyra felkészülő időszak az egyházi év elején. Az Advent hosszát az határozza meg, hogy a karácsony a hét mely napjára esik Advent első vasárnapja egyben az egyházi év kezdete is. A többi változó ünnep a húsvéthoz, Jézus Krisztus feltámadásának ünnepéhez kötődik A húsvét kezdetben a zsidó Pészah ünnepéhez kapcsolódott, amely Niszán havának 15. napjára esett, azonban még a II. században megkezdődött a húsvét ünnepének a zsidó Pészahtól való függetlenedése és időpontjának pontos meghatározása. A hosszú vitát Kr. u. 325-ben a niceai

első egyetemes zsinat döntötte el, amely határozatában kimondta, hogy húsvét napja minden évben a tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte utáni első vasárnapra esik Ennek legkorábbi lehetséges dátuma március 22., legkésőbbi pedig április 25. Következésképpen 35 féle lehetséges helye lehet a változó ünnepeknek a naptárban, amelyeket a kronológiai kézikönyvek foglalnak táblázatokba. A húsvét időpontjától függnek az úgynevezett böjtbevezető vasárnapok a nagyböjt kezdete előtti három héten. Elnevezésüket a VI. század elején kapták meg. Nevük nem a húsvéttól való távolságukra utal, a kora középkori Róma böjtjeinek emlékét idézik. Hetvenedvasárnap (Septuagesima) három héttel van a nagyböjt kezdete előtt. Introitusa szerint Circumdederunt me vasárnapja. Hatvanadvasárnap (Sexagesima) két héttel áll a nagyböjt kezdete előtt. Introitusa szerint Exsurge vasárnapja. Ötvenedvasárnap (Quinquagesima) a nagyböjt kezdete előtti utolsó vasárnap. Introitusa szerint Esto mihi vasárnapja. Szokás szerint a farsang időszakát a nagyböjt kezdete zárja. Ezért a nagyböjt előtti utolsó napot, amikor még húst lehetett fogyasztani, emlékezetes napnak tekintették Ez a húshagyó kedd (Carnisprivium), melyen még egy utolsó karnevál (carne vale = a hús elbúcsúztatása) volt tartható. A nagyböjt, a szent negyven nap az egyház felkészülése a húsvétra, amely a karácsony mellett a legnagyobb keresztény egyházi ünnepnek tekintendő. A nagyböjt kezdete 46 nappalvan húsvét előtt, de ebben hat vasárnap is található. A nagyböjt legelső napja a hamvazószerda (Dies Cinerum), amelyen a hamvazás szertartását a X. században rendelte el II. Orbán pápa, a halandóságra emlékeztetvén. A húsvét előtti 6. vasárnap (Quadragesima), más szóval nagyböjt első vasárnapja, introitusa szerint Invocavit. A húsvét előtti 5. vasárnap (secunda Quadragesima) nagyböjt második vasárnapja, introitusa szerint Reminiscere. A húsvét előtti 4. vasárnap (tertio Quadragesima) nagyböjt harmadik vasárnapja, introitusa szerint Oculi. Nagyböjt negyedik vasárnapja, azaz a húsvét előtti 3. vasárnap jelenti a nagyböjt közepét (quarta, vagy mediae Quadragesima). Introitusa szerint ezt nevezik Laetare vasárnapjának, amikor a nagyböjtben egyébként kötelező lila liturgikus szín erre az egy alkalomra rózsaszínűre változik Feketevasárnap nagyböjt ötödik vasárnapja (quinta Quadragesima), két héttel húsvét előtt. Szenvedés vasárnapjának is nevezik Introitusa szerint ez Judica me vasárnapja. Virágvasárnap, vagy más néven pálmák vasárnapja (Dominica Palmarum) egy héttel van húsvét előtt. Ez Jézus jeruzsálemi bevonulásának emléknapja, egyben a nagyhét (Hebdomada Magna) kezdete. A nagyhét három kiemelt napjához a kronológiában is szívesen datáltak. Nagycsütörtök (Cena Domini), népiesebb nevén zöldcsütörtök, az utolsó vacsora emlékünnepe ősi, az V századtól kezdve ismert ünnep. Nagypéntek (Parasceve vagy Passio dominica) Jézus megfeszítésének és kereszthalálának emléknapja. Nagyszombat (vigilia Paschae) egyben húsvét előestéje. Húsvétvasárnap (Pascha vagy Dominica Resurrectionis) a feltámadás ünnepe. A húsvét utáni, pünkösdig terjedő időszak hat vasárnapjának introitusuk szerint külön elnevezésük van. Közülük az első: Fehérvasárnap (Dominica in albis vagy introitusa alapján Quasi modo).

Áldozócsütörtök (Ascensio Domini) a húsvét utáni 40. nap. Jézus mennybemenetelének ünnepe. Pünkösdvasárnap (Pentecoste) nevében is a naptárban elfoglalt helyére utal, hiszen ötven nappalvan húsvét után. Ez a Szentlélekeljöveteiének, kiáradásának s egyben az egyház alapításának ünnepe. Szentháromság vasárnapja (Dominica Trinitatis) a pünkösd utáni első vasárnap. Úrnapja (Corporis Christi) a pünkösd utáni második csütörtökre esik, és az oltáriszentség ünnepe. Viszonylag késői ünnep, csak 1264-ben rendelte el kötelező megtartását IV. Orbán pápa. Nem a húsvéttól függő, de a közép- és újkorban egyaránt használatosak voltak az úgynevezett kántorböjti napok (Quattuor tempora). Ezek az évnegyedes (rossz magyarítással: kántor) böjti napok Rómában már az V században szokásban voltak, feltehetően pogány ünnepeket pótlandó, amelyeket korábban a gabona, a szőlő és az olajmag aratása idején tartottak. Ezek voltak a nyári, őszi és téli böjti napok, melyekhez a VI. században márciusban, azaz a vetés hónapjában még egy böjti nap került. VII. Gergely pápa 1078-ban tette a kántorböjt napjait a négy évszak kezdetére. Ennek megfelelően a tavaszi kántorböjti napok a hamvazószerda utáni hét szerda, péntek, szombatja. A nyári kántorböjt a pünkösd utáni hét szerda, péntek és szombatja. Az őszi a Szent Kereszt felmagasztalása (Exaltatio crucis, szeptember 14.) ünnepe utáni hét szerda, péntek, szombatja. Végül a téli kántorböjt advent harmadik hetének szerda, péntek, szombatjára esik A napok datálásának ma használt módja, vagyis a hónapok napjainak folyamatos sorszámozása ugyan már az ókorban ismert volt, de szélesebb körben csak az újkor századaitól kezdve alkalmazták. Irodalom Szentpétery Imre: A kronológia kézikönyve. A Chronologia és az Oklevéltani naptár összevont, javított és bővített kiadása. Sajtó alá rendezte Gazda István. Kiegészítette Érszegi Géza, Raj Tamás, Szögi László. Budapest, 1985. Hahn István: Naptári rendszerek és időszámítás. Budapest, 1983. /Gondolat zsebkönyvek./ Filep László - Bereznai Gyula: A számírás története. Budapest, 1982. /Gondolat zsebkönyvek./ Kristó Gyula: Kronológia. In A történelem segédtudományai. Szerk. Kállay István. Budapest, 1986, 7678. o. Hajdú P - Kristó Gy. - Róna-Tas A. (szerk.): Bevezetés a magyar őstörténet kutatásának forrásaiba. III. Budapest, 1980, Tankönyvkiadó. F. K Ginzel: Handbuch der mathematischen und technischen Chronologie. Das Zeitrechnungswesen der Völker. I-III. Leipzig, 1906-1914. (Reimpr. 1958.) Érszegi Géza PALEOGRÁFIA BEVEZETÉS A paleográfia (palaio V = régi és grafw = vésni, írni) az a történeti segédtudomány, amely a régi írások történetével, olvasásával, átírásával, jellegzetes vonásaiknak összegzésével, társadalmi és földrajzi elterjedésükkel foglalkozik. Noha annyiféle paleográfia van, ahányféle írást használtak a történelem folyamán, mégis csak a görög és a latin paleográfia lett önálló segédtudománnyá. A görög és a latin írásnak azonban nem minden emlékével, csakis a

viasztáblára, papiruszra, hártyára, papírra íróvesszővel (stilus), náddal (calamus) és tollal (penna) írt emlékeivel foglalkozik a paleográfia. Az ezeken a nyelveken kőbe, ércbe, fába stb. vésett írásokkal a felirattan (epigráfia), a viaszba, fémbe a pecséttan (sphragistica), a pénzre nyomott írásokkal a pénztörténet (numizmatika) foglalkozik. Az előbbiek csoportjába tartozó írások két nagy csoportra oszthatók: a kódexek írására és az oklevelek írására. Mivel a történeti emlékek túlnyomó része latin nyelvű oklevelek formájában maradt ránk, ezért különös tekintettel vagyunk ezekre. A paleográfia története azonos bölcsőben kezdődött, mint az oklevéltané: a bencések és a bollandisták harcából. A paleográfia első ízben önállóan Bernard de Montfaucon (16551741) bencés szerzetes Paleographia Graeca sive de ortu et progressu litterarum című művében 1708-ban jelentkezik. A szerző főleg kódexek sorával vázolta az írás fejlődését. A Mabillon és a Montfaucon által közzétett anyag indította útjára a paleográfiát. Az ő alapvetésük után az olasz Scipione Maffei (1675-1755) az 1727-ben megjelent Istoria diplomacica című művében bebizonyította, hogy egyetlen latin írás volt, amely három formában (maiuscula, minuscula, cursiva) jelent meg a történelem folyamán. A Nouveau Traité egyaránt fontos lépcsője volt az oklevéltannak és a paleográfiának. A paleográfiában új osztályozást vezetett be (capitalis, uncialis, cursiva), és bevonta a vizsgálódásába azt is, hogy az illető írás milyen íróanyagra íródott. Karl T. C. Schönemann göttingeni egyetemi tanár választotta szét első ízben a paleográfiai és oklevéltani kutatásokat. Wilhelm Wattenbach (1819-1897) összegezte tudományos szinten a paleográfiát. Ludwig Traube (1861-1907) pedig sokat tett az írások keltezésének és származási helyének tisztázására. 1821-ben alapították Párizsban a ma is eredményesen működő École des Chartes-t, amely a maurinus bencés hagyományok folytatója. Az oklevéltan és a paleográfia szétválasztása kétségtelenül elősegítette e tudományág önálló fejődését, de ezáltal a paleográfia szinte csak a kódexírás területére szorult vissza. Ezért nagy jelentőségű Hajnal István (1892-1956) munkássága, aki a hivatalos írásbeliségben alkalmazott használati írás kutatását helyezte előtérbe az íráshasználat társadalmi vetületeit vizsgálva. Az ő működésével terjedt ki a kutatási terület az írás társadalmi funkciójának vizsgálatára. Az újonnan megjelenő paleográfiák (például G. Battelli, B. Bischoff} rendre érvényesítik előadásukban az íráshasználat társadalmi szerepét. A legrégibb íróanyagok egyike a papirusz, amelyet a Nílus deltájában levő mocsarak három méterre is megnövő cserjéjéből (Cyperus papyrus) készítették oly módon, hogy a növény szárát vékony szeletekre vágták, megvizezett táblára rakták egymás mellé, s erre keresztbe is fektettek szeleteket, majd az egészet összepréselték. Az így készült lapokat finomították, és miután egymáshoz ragasztották szalagszerűen, tekercset alkotott. A tekercsekből pedig az írás terjedelmének megfelelő darabokat vágtak le. Egy-egy ilyen darabot tomusnak ( = vágni), illetve volumennek ( = tekercs) neveztek. A papirusznak csak az egyik oldalára írtak, ahol a rostok vízszintesen húzódtak és mintegy vezették az író kezét sorról sorra. A papiruszt az ókortól a X. század közepéig használták, de előfordul erre az anyagra írott oklevél a XI. században is. Az arab hódítás következtében megszűnt az egyiptomi papiruszimport Európába, kénytelenek voltak áttérni másik íróanyagra, a hártyára (pergamen). II. Eumenész (Kr. e.195158), Pergamon (innen a hártya neve) uralkodója használta fel először az állatbőrt írásra. A hártya juh-, kecske vagy borjúbőrből készült. Európában a X. század derekától használják. Kétféle minőségű hártyát készítettek. Az úgynevezett déli hártyának csak az egyik oldala (húsoldal) volt gondosan kidolgozva, krétázva, a másik (szőroldal) azonban sárgás maradt. Az ún. északi hártyát az jellemzi, hogy mindkét oldalán egyforma finomságúra készítették ki. Míg a déli hártyát merevsége miatt a papirusz mintájára tekercsben tartották, az északi hártyát vékonysága révén hajtogathatták. A déli hártya inkább Dél-Európában - ahol korábban papiruszt használtak- terjedt el, az északi hártya pedig Észak-Európában. Előfordult azonban, hogy Itáliában is finoman kikészített hártyát használtak, például a pápai udvarban a brévék

írására. Az antik Róma legegyszerűbb íróanyaga a viasztábla (tabula cerata) volt. A fatáblára vékonyan felvitt viaszréteg ideális íróanyag volt, hiszen nemcsak könnyen lehetett rá írni (vésni), de könnyen le is lehetett törölni a szöveget. A viasztáblára való íráshoz használt íróeszköz a stilus volt, amelynek az egyik vége hegyes (ezzel írtak), a másik vége lapos volt (ezzel töröltek - vö. stilum saepe verte). Az összefűzött fatáblákat nevezték codexnek. A legmodernebb íróanyag a papír. Kínában használták először és onnan az arabok közvetítésével érkezett Európába a IX. században. Szélesebb körben azonban csak a XII-XIII. század fordulójától kezdik használni, sőt Magyarországon csak a XIV. század elejétől. A nem örökérvényű okleveleket írták rá. Míg a korábbi íróanyagok kevéssé tudnak hozzájárulni egyegy forrás keltezéséhez, addig a papír a készítésekor használt márkajelek vagy vízjelek (filigránok) révén finomabb keltezést is lehetővé tesz. A viasztáblára való íráshoz a stilust, a papiruszra, hártyára és papírra való íráshoz calamust (nád), pennát (toll) használtak. Festékanyagul (atramentum) a középkorban vasgálicot (FeS04), gubacsot használtak, amelyet borban vagy ecetben feloldottak és azt gumival vagy korommal színezték. Az írást betűk (litterae) alkotják. A latin írás hangokat jelölő betűi lehetnek nagybetűk (maiusculae) és kisbetűk (minusculae). A nagybetűk két párhuzamos vonal közé helyezkedők:

A kisbetűk négy párhuzamos vonalon helyezhetők el:

A nagybetűk függőleges, jobbra vagy balra dűlő vonalait szárnak (hasta) nevezzük: HIKL A kisbetűk függőleges és dűlő vonalainak láb (pes) a nevük:

A lábakat vagy szárakat összekötő vízszintes egyenes a keresztvonal (linea transversa).

A szárak kettőzésével jön létre a hurok:

A betűk összekötését segédvonallal: kötéssel (ligatúra) és kapcsolással (nexus) végezték. A segédvonal az egyes betűkhöz nem tartozó, csak a betűk kötése érdekében rajzolt vonal. A kötéssel kapcsolt betűket úgy írják le, hogy közben nem emelik fel az íróeszközt:

Betűkapcsolásról akkor beszélünk, ha egy szárat két betű rajzolására is felhasználunk:

A keresztvonal különleges fajtája a hajszálvonal, amely bizonyos írásoknál a betűk lábait, illetve szárait köti össze: Azt, hogy a betűk alkotóvonalait és a betűket miként illesztik egymáshoz, kivitelezésnek (tractatio) nevezik. Az egyes betűket nem egyetlen vonással, hanem több vonallal rajzolják meg. A vonalak sorrendje a nagybetűs korai kódexíráson (capitalis libraria) figyelhető meg:

Az azonos írásfajtát kivitelező írnokok (scriptores) egymástól való elkülönítését a kézre (manus) jellemző sajátosságok felismerése teszi lehetővé. Az azonosan kivitelezett, de több kézre valló írások elemzése alapján különíthetők el az íróműhelyek (scriptorium). Egy kéz írása többféle írásképet (ductus) eredményezhet. Az íráskép a betűsornak az alapvonallal lezárt szövegéből (angulus) és a betűvonalak vastagságából, vagyis abból alakul ki, hogy milyen súllyal (pondus) nyomta rá az írnok az íróeszközt az íróanyagra. A tudatosan szépre formált írást szépírásnak, kalligráfiának hívják A főleg kódexírásnál használt könnyen és jól olvasható írás a könyvírás (textualis); az inkább az okleveleknél használt, viszonylag gyorsan kivitelezhető írás a folyóírás (cursiva). Természetesen mind a kódexek, mind az oklevelek írása lehet könyvírás is és folyóírás is. A könyvírás és a folyóírás variációja is létezik (cursiva textualis, bastarda). Az írnokok által letisztázott (scribere) szövegek megfogalmazása (notera) a jegyzők (notarii) feladata volt. A jegyző, hogy munkáját könnyen és gyorsan tudja végezni, a betűket elnagyoltan formálta meg, és bizonyos betűkapcsolatokat vagy gyakran előforduló szavakat csak egyezményes jelekkel jelölt. A középkori írás meglehetősen sok rövidítést (abbreviatio) tartalmaz. A legrégibb rövidítési forma az elhagyásos rövidítés (abbreviatio per suspensionem). Legegyszerűbb formája ennek a sigla, vagyis amikor a leírandó szónak csak az első betűjét írják le: M(aiestas) V(estra). Gyakoribb azonban, hogy csak néhány betűt hagynak el:

Az összevonásos rövidítés (abbreviatio per contractionen) úgy jön létre, hogy a szavak belsejében betűket hagynak el. Nagyon gyakori, hogy az r, m, n betűket hagyják el az általuk jelölt mássalhangzók kiejtését megkönnyítő magánhangzókkal együtt:

De bármely más betűt is el lehet hagyni:

Sajátos rövidítési mód a felülírt betűkkel(littera supraposita) jelzett rövidítés:

Vannak egyezményes jelek (abbreviatio per signa conventionalia), amelyek lehetnek meghatározott betűkhöz kötöttek és betűformát nem mutatók. Az előbbieket főleg a p és a q betűknél alkalmazzák:

Az utóbbiak közül két állandó jelentésű jel van; az egyik: 9, amely a szó elején és a szó végén is mást jelent.

A másik leginkább egy 4-re hasonlító jel, amely állandó jelentése: rum. filia4 = filiarum magist4 = magistrum Természetesen egy szóban több rövidítés is lehet. ÍRÁSTÖRTÉNET A latin írás legrégibb emlékei csupa nagybetűs, úgynevezett capitalis írással íródtak. A capitalis írás jellegzetessége, hogy valamennyi betűje egy négyzetbe szorítható (quadrata). Ennek a kőbe véshető írásnak a papiruszra calamusszal írott változata a capitalis rustica (1. és 3. példa), amelynek a betűi gömbölyűbbek, mint a feliratos betűk. Szögletes, de szép

betűformát mutat a capitalis elegans (4. példa). A mindennapok írása a capitalis (vagy maiuscula) cursiva (2. és 56. példa). Ezt az írást a II-VIII. században használták. A capitalis rustica tovább gömbölyített változata az unciális, amely ugyancsak a II-VIII. században volt használatos (7-9. példa). E szép és jól olvasható írás mellett szükségvolt a mindennapi életben olyan írásra is, amely gyorsan leírható. E célra jött létre a római folyóírás, a cursiva vagy minuscula Romana. Ez az írás főleg papiruszon és viasztáblákon maradt fenn. Betűi szembeötlően egyszerű, főleg egyenes vonalakból állnak. Használhatósága miatt sokáig élt ez az írásforma; a XIII. században tiltani kellett a használatát. Két formája volt: egy régebbi és egy új (12-13. példa). Az utóbbiban már megjelentek a kisbetűk. Az unciális és a folyóírás egymásra hatásának következménye lett a semiuncialis írás, amely ugyancsak a VIII. századig élt (10-11. példa). Az ezt követő íráskorszak nem ismeri az egységes írást. Európa részekre szakadt, és az íráshasználat is mutatta ezt; az írásformák eltávolodtak egymástól. A szigeteken (Angliában és Írországban) használt írást az insularis (szigeti) írásnak nevezzük (18-19. példa). Dél-Itáliában a beneventán (Beneventana) néven (17. példa), illetve Észak-Itáliában praecarolina néven ismerik (14. példa), Hispániában a vizigót (visigotica seu Toletana) írás a neve (15. példa). Gallia területén a meroving (merovingica) írás volt uralkodó (16. példa). A Frank Birodalom virágzása idején Nagy Károly (800-814) udvarában az ókori emlékek újjáélesztése, reneszánsza révén az írásbeliség is újjászületett. Ez a Karoling-reneszánsznak nevezett korszak Európának egységes írást adott, a karoling minusculát (20., 32., 33. példa). Ezt egyaránt használták könyv- és oklevélírásra a IX. századtól a XIII. századig. Egyikváltozata a díszített karoling minuscula, amely főleg a császári oklevelek írása volt (31. példa). A különböző iskoláknak megvolt a saját változata is ebben az egységes írásban (21. példa). A karoling minusculát azután a 12-13. század fordulóján felváltotta a gótikus minuscula (22-25 példa). A gótikus írásnak két fő típusa alakult ki: a gotika textualis vagy libraria, a könyvírás (34. példa) és a gotika cursiva, azaz a folyóírás (35. példa). A gótikus folyóírásnak van egy gömbölyűbb változata, a gotika cancelleresca (26. példa), míg másutt a hegyesebb változat él, amit bastarda vagy fattyúírás néven ismerünk (27. példa). A gótikus írás, noha az addigi írások közül a legolvashatóbb és a legkönnyebben elsajátítható volt, nem tudott annyira elterjedni mintegy háromszáz éves fennállása alatt, mint amennyire az őt felváltó humanista írás. A humanista írás tulajdonképpen a gótikus írás elődjére, a karoling minusculára vezethető vissza. Az Itáliában a XIV-XV. században kiformálódó humanista írás ugyanis egy tévedésnek köszönheti létét. Mivel a legtöbb klasszikus szerző (auctor) műve a Karoling-reneszánsz idején karoling minusculával másolt kéziratban maradt ránk, a humanisták azt hitték, hogy az volt a klasszikus Róma írása. A humanista írás a könyvírásban (humanista rotunda vagy textualis), a folyóírásban (36. példa) és a kancelláriai (cancelleresca) írásban (29. példa) élt. A középkor végén természetesen nem lett azonnal egyeduralkodó a humanista írás. Gyakori a gótikus és a humanista írásnak a keveredése, sőt a német nyelvterületen az első gótikus írással nyomtatott könyvek hatására a mindennapi élet írása is a gótikus maradt (30. példa), míg Európa más területein a nyomtatás révén is a humanista írás foglalta el a helyet minden más írás elől. A humanista cursiva voltaképpen a humanista könyvírásból alakult oly módon, hogy annak álló betűit jobbra döntötték, és számtalan ligatúra használatával lehetővé tették a betűknek minél kevesebb vonalból történő megrajzolását. Egyikváltozata (Italica) lesz a könyvnyomtatás történetének egyik legelegánsabb betűje. Ez a híres velencei nyomdásznak, Aldus Manutiusnak köszönhető. A magyarországi írás rokon az egyidős európai írásokkal. A viszonylag kevés korai kódex írása éppúgy a karoling minuscula írása, mint a korai okleveleké. Erőteljesen a császári iroda díszített karoling minusculája (31. példa) jelenik meg a Pannonhalmi oklevél írásában (1001/XIII.

század eleje). Az írás megkülönböztetett szerepét nemcsak a szaporodó okleveles anyag (33. példa), hanem az is bizonyítja, hogy egyrészt Kálmán király törvényének betűje szól a mindennapok írásbeliségéről, másrészt azonban - szükség esetén - a mindennapok ügyletei írásba foglalásának (cartula sigillata) nyoma is megmaradt, sőt például a Tihanyi alapítólevél (1055) aláíróiban (32. példa) felismerhetjük azt a clericus réteget, amely az ispánok szolgálatába szegődik. A külföldi egyetemekre is eljutó magyar diákok oklevélírása eleinte még a gótikus könyvíráshoz áll közelebb (XII. század vége), hamarosan azonban elmozdulás tapasztalható a gótikus folyóírás használata felé (XIII. század), hogy azután az legyen a mérvadó a különböző kancelláriákban akár az udvarban, akár a hiteleshelyeken (35. példa). A különböző írásfajták egymáshoz való viszonyát az alábbi ábrával lehet érzékeltetni:

A számokat a középkorban a XII. századig kizárólag római számokkal jelölték. Gyakori azonban, hogy nem minuscula, hanem minuscula betűket használnak a római számok írásához, és az utolsó egyest lehúzzák: viij=8 A felet többnyire az egyes szárának megfelezésével jelölték: Ili = 2 1/2 A nagyobb összegeket nem a megfelelő mennyiségű betű leírásával, hanem a kitevőben írt szorzóval jelezték: IIc = 200 Vm = 5000 A pápai oklevelek alján az oklevél díját (taxa) kisebb összeg esetén (1-4) megfelelő számú vonalakkal, pontokkal, nagyobb összeg jelölésénél (5 felett) többnyire egymás fölé tett betűkkel fejezték ki: = V=7 C C = 300 C Európa-szerte a XIII. századtól használják az arab számokat. Nálunk csak a XV. században kezdik használni. Az akkori arab számok azonban még némileg eltértek a maiaktól:

NYELV ÉS STÍLUS A középkori kódexek és oklevelek nyelve többnyire a latin. A XII. századtól indul meg a népnyelv beáramlása az írott emlékekbe. Először a latin leánynyelvek jelennek meg, majd a német is. A magyar nyelv viszonylag későn, csak a XV. századtól használatos. A középkori latin nyelv a Karoling-reneszánsz hatására szerencsésen visszacsatolódott a klasszikus latinhoz. Ha elő-előfordulnak is a Karoling-kort megelőző durva nyelvi formák a középkori latinságban, ezek valójában hibák és nem jellemzők az általában jól megformált középkori latinságra. A középlatin fő szabályait tekintve azonos elveken épült fel, mint a klasszikus latin, annak mintegy továbbfejlődött változata. A legrégibb szövegekben az írás (capitalis) folyamatos volt; nem tagolták még szavakra sem. Az első lépés a szavak egymástól való elválasztása volt. Noha a szavak egymástól való elkülönítése szóközökkel a középkorban már természetes, mégis gyakori, hogy bizonyos szóösszetételeket egybeírnak, mint például eiusmodi, eiuscemodi, ineternum = in aeternum, locumtenens, sibipsi = sibi ipsi. Az első központosítási (interpunctio) jelek a ritmikus prózában jelennek meg, ahol egy-egy ritmikus egység lezárását ponttal vagy vesszővel jelölték. A pápai kancellária a XIII. századig a pontot (punctum) a mai vessző helyett használta, s csak a következő évszázadban veszi fel a pont, a vessző és a kettőspont a mai jelentését. A kérdőjel és a felkiáltójel azonban a humanisták találmánya a kerek zárójellel együtt. Ami a középlatin helyesírást (orthographia) illeti, az írás erősen igazodott a kiejtéshez, eltűnnek a kettőshangzók (diphthongi). Eleinte ugyan még jelölik vagy klasszikus módon (ae), vagy más megkülönböztetett jellel: (e caudata), utóbb azonban végképp eltűnnek a kettőshangzók jelölései, s csak a humanista írásban jelennek meg újra. ae > > e = praecedens > > precedens oe > > e = oboedientia > > obediencia oe > > o = dioecesis > > diocesis. Az u és v betű között nem tesznek az írásban különbséget, és az uv kezdetű szavaknál gyakori a w

u > > v = uber > > vber, út > > vt v > > u = sive > > siue, vel > > uel vu > > w = vulgo > > wlgo uv > >w = uva > > wa A kiejtésnek megfelelően a ti + magánhangzó szótagban a t betűt c betűnek írják: t > > c = ratio > > racia, sőt: totius > > tocius Meg kell azonban jegyezni, hogy a gótikus minusculában nem lehet vagy nagyon nehéz megkülönböztetni a t és c betűket, ugyanis mindkét betűt két vonallal írták. Szabályszerűnek mondható, hogy analógiás alapon egyes orrhangokat (nasales) tartalmazó szavakba felesleges (inetymologicus) p betűt szúrnak, vagy éppen a szükséges p betűt elhagyják: attentare > > attemptare, damnum > > dampnum, redemptor > > redentor Bizonytalan gyakran a h írása. Gyakori, hogy feleslegesen kiírják, vagy elhagyják: hortus > > ortus carus > > charus Hasonlóképpen az f és a ph felcserélése is előfordul, ámbár nem szabályszerű: paraphernalis > > parafernalis (sőt: parefarnalis) feudum > > pheudum A k betűt felcserélik a c betűvel egyes görög vagy görög eredetűnek érzett szavakban: Kalendae > > Calende carus > > karus Az i és y betűk használatában a következő variációk figyelhetők meg: i > > y = immo > > ymo ii>>=Maii>>May Az egyes görög vagy görög eredetűnek vélt szavakban: sincerus > > syncerus Dionysius > > Dyonisius Általános, ha az s betűvel kezdődő szavak elé ex kerül, a szóból eltűnik az s:

exsisto > > existo A középlatin nyelv szóanyagát illetően háromféle újítás figyelhető meg. A klasszikus latinban is meglévő szavak újjelentést kapnak: saecularis = száz évi > > világi Klasszikusban is meglévő szavakat tovább képeznek: pagus > > paganus > > paganismus conventus > > conventualis Új más nyelvekből való szavakat latinosítanak: jobbágy > > iobagio bírság > > birsagium Az esettanban általában betartják a klasszikus szabályokat, ahol azonban lehet, a határozókat praepositióval fej ezik ki: anno > > in anno nomine > > in nomine A suus pronomen possessivumnak az is, ea, id pronomen determinativummal, valamint a se pronomen reflexivum dativusának (sibi) az is, ea, id dativusával (ei) való felcserélése mindennapi eset: suus > > eius, eorum eius, eorum > > suus sibi > > ei, eis ei, eis > > sibi Az igenevek használata rendkívül kiterjedt. Különösen gyakori a participium coniunctum és az ablativus absolutus. Ez utóbbinál általános, hogy bővítményes: articulo obligationis interposito. Az ablativus absolutus mancus szinte sohasem fordul elő, mivel a sum ige hiányzó participium imperfectuma helyett az exsistoét használja: Ladislao custode, Andrea cantore, Stephano lectore exsistentibus. Ugyanakkor gyakori az accusativus cum infinitivót kívánó szerkezet helyett a mellékmondat, amelynek a leggyakoribb kötőszava: quod, quomodo, quatenus.

Az igeragozásban szívesen él a körülírt formával; főleg a perfectum passivi alakok helyett használ participium perfectum passivit és a sum, illetve az ezzel egyenértékűként kezelt, a sum hiányos alakjainak a pótlására is használt exsisto igét: vexati essem > > vexati exstitissent. A középlatin nyelv stílusára a XII. század végéig a rímes próza nyomja rá a bélyegét. Megszerkesztésénél arra törekedtek, hogy a lehetőleg egyenlő hosszúságú szófűzések rímes végződést kapjanak: Solent scriptis inseri facta mortalium, Ne tractu temporis revocentur in dubium, Ut quod oblitterare posset tempores diuturnitas, Ad memoriam hominum sigilli autentici revocet auctoritas... Vagy: Felix igitur Hungaria, Cui sunt dong data varia, Omnibus enim horis Gaudeat de munere sui litteratoris... A XIII. századtól kezdve újjáéledt az antik örökség, s a ritmikus próza foglalja el a rímes próza helyét. A prózaritmus-miként a rímek-többnyire a mondatok, szófűzések végén jelentkeztek. A prózaritmus (cursus) leggyakoribb formái: Cursus planus: spondeus után az utolsó helyen háromtagú szó áll, amely szónak az utolsó előtti szótagján van a hangsúlya: -/- cúram habére. Cursus tardus: spondeus után az utolsó helyen négy szótagú szó áll, amely szónak a hátulról a harmadik szótagja hangsúlyos: /- flúmen reclúdere. Cursus velox: dactylus után az utolsó helyen négytagú szó áll, amely szónak az utolsó előtti szótagja hangsúlyos: --/-vólumus perveníre. Cursus trispondaicus: spondeus után négytagú szó áll, amely szónak az utolsó előtti szótagján van a hangsúly: /- significáre curavérunt. A FORRÁSKIADÁS Többnyire egyetlen példányban fennmaradt forrásokat nyomdai úton sokszorosítva teszik közzé. Ezt a folyamatot forrásközlésnek nevezik. A forrásközlés lehet fényképes (facsimile = fac + simile = csinálj hasonlót) vagy szöveges. A szöveges forrásközlés mindig a forrás közlőjének bizonyos értelmezésével (interpretatio) jár együtt. Attól függően, hogy a közlő

mennyire kívánja értelmezni a forrását közlés közben, beszélhetünk betűhű, betű szerinti, szöveghű és regesztában történő forrásközlésről. A forrásközlés akkor betűhű, a forrás szövegét a közlő pontosan a forrásban található betűkkel, jelekkel, központozással, egybe- és különírással teszi közzé. Betű szerinti forrásközlésről beszélünk, ha a forrás szövegét ugyan pontosan a forrásban található betűknek megfelelő mai betűkkel, a forrásnak megfelelő központozással, egybe- és különírással tesszük közzé, de a forrásban található (rövidítési) jeleket feloldjuk, és a feloldást zárójelbe tesszük vagy más nyomdai betűtípussal szedetjük, a siglákat pedig zárójelben feloldjuk. A szöveghű forrásközlés megőrzi a forrás következetességeit, de nem követi a forrás következetlenségeit (hibáit). A nagy- és kisbetűket, valamint a központozást, a bekezdésekre tagolást a klasszikus szövegek kiadásában használatos ortográfia szerint alkalmazza. A rövidítéseket feloldja, de a feloldást nem jelöli, csak a siglák esetén; ezeket zárójelben közli. Hogy a szöveghű forrásközlés mennyire megy el a középkori szövegek közlésében a klasszikus szövegkiadásban alkalmazott módszer irányában, az a közlőtől függ. Végül forrásközlésnek minősül, ha a forrás rövid tartalmát a forrás eredeti nyelvén, illetve bármilyen más nyelven teszik közzé (regeszta). Amennyiben egyazon szöveg több forrásban maradt fenn, akkor ezeket a szövegeket lábjegyzetben össze kell vetni (collatio textuum). Ha a szövegnek megvan az eredetije (originale) vagy őspéldánya (archetypus), akkor annak a szövegét közlik, s a későbbi másolatok eltéréseit csak lábjegyzetben hozzák. Ha egy szövegnek nincs eredetije, akkor a meglévő példányokból kísérlik meg az eredeti rekonstruálását, az eltérő változatok (varia lectio) lábjegyzetben olvashatók. A lábjegyzetelést kétféleképpen szokták megoldani: sorszámokkal, illetve szám- és betűjelekkel. Sorszámok használata esetén vagy a forrás eredeti sorainak a számával idézik a jegyzetelést kívánó részt, vagy az eredeti sorok számától eltérően a lapszélen megszámozzák a sorokat és azok szolgálnak a jegyzetelendő részek idézésére. Számok, illetve betűk használata esetén az ábécé kisbetűivel a filológiai jegyzetet kívánó szavakat jelölik, számokkal pedig a tárgyi észrevételeket igénylő szavakat. Bizonyos gyakrabban előforduló eseteket mind a főszövegben, mind a lábjegyzetben jelekkel szoktak közölni. () = siglák vagy más rövidítések feloldásának jelzése [] = az íróanyag hibája vagy károsodása miatt (lyuk, vízfolt) nem olvasható szövegrészek jelzése > = a szövegből az író hibájából kimaradt, de szükséges szöveg pótlása. {} = tévedésből feleslegesen bekerült szöveg törlése ... = a kivonatos közlés esetén a szöveg kihagyását jelöli *** = a szövegből hiányzó (lacuna, hiatus) s a kiadó által ki nem egészített rész jele ] = szövegváltozat jele + vagy add. = a szöveghez valamelyik forrás hozzátesz -vagy om. vagy > > = a szövegből valamelyik forrást elhagy A szövegben előforduló jelek és rajzok jelölése a kiadásokban: xx

xx= a hosszabbított írás (scriptura longior) jelölése BV = bene valete C = Chrismon M = monogramina MF = monogramina firmatum MPR = inam propria R = rota SR = signum recognitionis Az írni tudáson természetesen nem pusztán a másolás technikáját elsajátító írnok tudását értjük, hanem az író-olvasó rétegnek azt a tudását, amely magában foglalja nemcsak a betűk kivitelezésének képességét, hanem az önállófogalmazást, sőt az ügyintézést. A kancelláriai munka és az önállóan alkotott irodalmi mű azonban természetesen lehetett egy és ugyanazon ember tevékenységének eredménye is. Hiszen a külföldi egyetemen tanult P. mester (Anonymus), aki III. Béla király kancelláriájának jegyzője volt, egyaránt értett a kancelláriai munkához és ahhoz, hogy irodalmi formában páratlan önállósággal megírja a magyarok eredetét (Gesta Hungarorum). A későbbi korból elég talán a krónikaíró Tótsolymosi Apród Jánost vagy a Hunyadiak kancelláriájában tevékenykedő Vitéz Jánost, Ianus Pannoniust említeni. Ám az ő sorukba tartoznak a királyi kancellária azon tagjai is, akik ha nem is jutottak el a krónikaírásig, képesek lettek volna rá, mint azt az oklevelek erre legalkalmasabb részében, a narratióban bizonyították. Ahogy Európa-szerte, az írni tudás nálunk is alapvetően az egyházhoz és az uralkodói kancelláriához kötődött. AXIII. századig még kizárólag az egyházi pályán lehetett írniolvasni tudó emberrel (clericus) találkozni, a XIV. századtól kezdve azonban megjelennek a világi értelmiség első hírnökei (litteratus), hogy végül ne csak a kancelláriában, hanem az irodalom területén is helyet foglaljanak. Ilyen volt Thuróczy János, aki az udvari kancelláriai tevékenysége mellett képes volt krónikát írni, amelyben kitűnően jellemezte magát a celer et ingeniosus notariorum calamus kitétellel. Hiszen az értelmiségieknek nemcsak a gyors technikájára, de az értelmes szellemi munkájára is szüksége van a társadalomnak. Példák

Példák jegyzéke

1. CAPITALIS RUSTICA Popidium iuvenem | aedilem Crescens scio te cupere 79 előtt, falfirka Pompejiben, Battelli, Lezioni, 53. o. 2. CAPITALIS CURSIVA (nagybetűs folyóírás) Coelius cum Rufio | et Eburiolo et Fausto 79 előtt, falfirka Pompejiben, Battelli, Lezioni, 53. o. 3. CAPITALIS RUSTICA improbus ingluviem r[anisque... ] | postquam exusta palus... | exsilit in siccum et fla[mmantia] ...

V. század, kódex, Battelli, Lezioni, 59. o. 4. CAPITALIS ELEGÁNS alta potens pelagoque a[lius] ... | tum ferri rigor atque a[rgutae] ... | nam prími cuncis sci [ndebant]... IV. század, kódex, Battelli, Lezioni, 60. o. 5. MAIUSCULA CURSIVA tenuisse caussam petitori expedia[t] ... | ne procedant (javitva intercedantról) artes male ag[entibus] ... vobis videtur patres conscripti decernamus ut... 41 és 54 között, papirusz, Battelli, Lezioni, 67. o. 6. CAPITALIS CURSIVA quinquaginta duo num | mos in fullonicam | ex reliquis anni unius 57-ből, viasztábla, Battelli, Lezioni, 71. o. 7. UNCIALIS Vae autem praeg | nantibus et lactan | libus in illis diebus | et orate ne hieme IV. század, kódex, Battelli, Lezioni, 74. o. 8. UNCIALIS Paulus libro singulari de adsignatione li | bertorum senatus consulto quo cautum | est ne tutor pupillam vel filio suo vel sibi nu | ptum collocet etiam nepos significatur VI- VII. század, kódex, Battelli, Lezioni, 77. o. 9. UNCIALIS quarto filio Dei trium | numerus augeretur | flamma vero forna | cis tam diu ieiunavit VIII. század, kódex, Battelli, Lezioni, 79. o. 10. SEMIUNCIALIS proferrem non queror quia... [igno] | ro sed tamen quaerella fam[osa]... | iussos a te episcopos non esse... [condem] | nare nullus audebat etiam... 509-510 között, kódex, Battelli, Lezioni, 82. o. 11. SEMIUNCIALIS Pascitur Helias tempore famis a corbis... | et ad vesperam carnes et Manichaei... | bris Christum cui quodammodo salutem... | tur peccatores fdem primicias spiri [tus] ... VI. század, kódex, Battelli, Lezioni, 86. o. 12. MINUSCULA CURSIVA Petrus vir clarissimus comes uhic chartulae... | sex unciarum principalium... [subs] | tantiae muvilem et inmuvilem... VII. század, papirusz, Battelli, Lezioni, 89. o. 13. MINUSCULA SEMICURSIVA ...arum votiva sollemnitate so[let] ... [qu] | od remanet et suavius sapere... | de magno convivio quae supersu [nt] . . . VIII. század, kódex, Battelli, Lezioni, 94. o. 14. PRAECAROLINA ITALIANA Si quis quê conferuntur ec | clesiae voluerit foris ecclesia | accipere aut dare singi con | cessum episcopi aut eius cui VIII-IX. század, kódex, Battelli, Lezioni, 120. o. 15. VISIGOTICA

solis profanatoribus et pro | fanationibus cunctis | obvius existens solis | contradicentibus veritati 954-ből, kódex, Battelli, Lezioni, 150. o. 16. MEROVINGICA sancte in parte Israhelitica extin... [per] | emptis hostibus nostris ita ut non... | qui réspirét in nobis sed solus in nobis... VIII. század, kódex, Battelli, Lezioni, 164. o. 17. BENEVENTANA aliquot dies in sui presentiam reductos [in sartagi] | ne ferrea iussit torreri picem adipem [et ceram] desuper ministris infundentibus et cum ibi [laudem] | omnipotenti Deo dicerent Athanasius sac [erdos] 1087 körül, kódex, Battelli, Lezioni, 135. o. 18. MAIUSCULA ANGLOSAXONICA Exeuntes autem invenerunt | hominem Cyreneum nomi | ne Simonom hunc anga | riaverunt ut tolleret VIII. század, kódex, Battelli, Lezioni, 178. o. 19. MINUSCULA ANGLOSAXONICA Si quis autem eorum qui preesse noscuntur aeccl[esiae]... | aut praesbiter aut diaconus post hanc defi[nitionem]... [temptave] | rit ad subversionem populorum et aecclesiaru[m] ... | seorsum colligere et cum Iudaeis pascha caelebr[are] ... VIII-IX. század, kódex, Battelli, Lezioni, 178. o. 20. MINUSCULA CAROLINA eodem recepit nec aut colli aut flumini satis fi [dens] | munit in hoc alterno pavore certamina aliq [ot] | nec Numida Hispano eques par fuit nex iaculator [ve] | locitate pari robore animi viriumque aliquan[tulum] IX. század, kódex, Battelli, Lezioni, 191. o. 21. MINUSCULA ROMANA usu rememoramini tunc apprehendat illos frater qui sollicitu | dinem gerat super cos et extra capitulum ducat atque in ecclesia | collocet hoc faciat usque in tertium diem in quo abbas agat | missam et post pacem velamentum cum adiutoribus auferat et | communionem tribuat deinde capitulo vél locis omnibus so[cientur] XI. század, kódex, Battelli, Lezioni, 210. o. 22. GOTICA BONONIENSIS baptisma namque sive ab hereti | co sive etiam a layco ministra | tum fuerit dummodo in unitate | catholice fidei accipiatur non ca | rebit effectu alia vero sacramenta ut sacri Lapszélen: correcta | finitur XXXVI < < pecia > > | s < P5 > ecun < P255 > de < < partis XIV. század, kódex, Battelli, Lezioni, 224. o. 23. GOTICA PARISIENSIS cum dicit tunc idem dicetur bis idest tunc quidem erat | causa et causatum eiusdem cum ergo secundum predicta scibile | non dicatur relativum nisi quia scientia realiter refertur | ad ipsum ideo licet scibile possit esse scientia scientia tamen nullo... Lapszélen: VIa pecia XIV. század, kódex, Battelli, Lezioni, 225. o. 24. GOTICA OXONIENSIS rectum secundum contrarios movetur motus contrarius et | secundum locum est qui est sursum ei qui est deorsum et qui | est ante ei qui est retro et qui est ad sinistram ei qui est ad

dextr | am loci enim contrarietates hee sunt qui autem est unus et | continuus motus prius diffinitum est quia qui est unum 1203-ból, kódex, Battelli, Lezioni, 228. o. 25. GOTICA GERMANICA Legitur in libro Levitici duodecimo capitulo | quod mulier pariens primogenitum ipsum | redimere debebat ove pauperes autem que ovem | habere non poterant duos turtures aut colum | bas pro puero offerre debebant et hoc pro sua XV. század, kódex, Battelli, Lezioni, 229. o.) 26. GOTICA CANCELLERESCA ITALIANA Ego Marinus Sanuto dictus Torxellus de Vene | tiis gratia Dei previa introitum habui ad sanctissimum pa | trem nostrum dominum papam cuius sanctitati duos libros super Terre | Sancte recuperatione et conservatione fidelium presentavi quorum | unus coopertus erat de rubeo altér vero de croceo eidem. . . XIV. század, kódex, Battelli, Lezioni, 232. o. 27. BASTARDA GALLIGA Clarum Montem ad istius térre liberationem cruce fue [runt] ... | quo quidem anno turmatim et non simul per... | propter hospiciorum structuram et sic continue per Gre [ciam] ... | semper terram suam tanquam leones ad predam vers[sus]...[civi] |tatem istam sanctam Iherusalem velocius viam ceper[unt]... XV. század, kódex, Battelli, Lezioni, 233. o. 28. HUMANISTA ROTUNDA [diiudi] cavit intervalla ramorum amplitudinis ratio... | umbrêcuiusque arboris quoniam has quoque. .. | breves sunt quanvis magnarum arborum ramos... | ut in malis pirisque eaedem enormes cerasis lau[ris]... | umbrarum proprietas iuglandium gravis et... XV. század, kódex, Battelli, Lezioni, 247. o. 29. HUMANISTA CURSIVA quam suo principi se obligasset sed in decretali nostra mutue po | tius obligationes cernuntur et imperialis sublimitas in | decenter obligationum nexibus subigitur verisimilius tamen | est pacta conventa fuissee post bellum de pacis vel foederum | conditionibus sonat vox pacta inter summos principes XV. század, kódex, Battelli, Lezioni, 248. o. 30. GÓT (NÉMET) ÍROTT ÉS NYOMTATOTT BETŰK XIX-XX. század fordulója, kis- és nagybetűk 31. MINUSCULA CAROLINA + Signum Benedicti archiepiscopi + Signum Mauri episcopi. + Signum. Clementi. episcopi. + Signum Lazari abbatis. | + Signum Gilconi comitis. + Signum Zacheci> comitis palatű. + Signum Woiteh | comitis. + Signum Nicolai episcopi. | ANDREAS, REX + Signum Lutouic comitis. + Signum Ernei comitis. + Signum Vti comitis. + Signum | Martini comitis. + Signum Helie comitis. + Signum Andree comitis. + Signum Fancél comitis. | + Signum Nane agasonis. + Signum Cupan iudicis. + Signum) Preca infertoris. + Signum Celu minister. Anno salutiferê incarnationis uniti numinis céli septemplicis uniuerseque creationis Millesimo L. V. feliciter. | regnante prefato uictoriosissimo. principe. anno regei sui VIII. et cum eo nobilissimo duce B(ela) conscriptum est hoc | privilegium a

beatissimo presulê Nicolao qui tunc temporis vicem procurabat notarii in curia regali consignatumque manu regis | iam sepe prescripti presentibus testibus. 1055-ből hártya, I. András király Tihanyi oklevele- (részlet) Bencés Főapátsági Levéltár Pannonhalma. Mezey: A latin írás, 211. o. 32. MINUSCULA CAROLINA Anno dominicê incarnationis millesimo C.VIIII. precipiente cristianissimo rege columbano renouatum est hoc priuilegium de monasterio | bezpremiensium monialium. Causa autem renouationis hêc fuit. Cum totum priuilegium sancti stephani de omnibus pertinentiis eius | dem monasterii cêra sigillo eius insignita. esset inuolutum et ineuitabili necessitate quarundam litigationum fuisset apertum. causis quê | emerserant. extinctis et exinanita fide ueteris priuilegii oportuit nouum fieri. quod ea contineret quê monasterium illud | sine omni controuersia illo tempore obtinuit. quando ipsum priuilegium preceptum est renouari. Et hêc sunt ea quê inuenta sunt esse ipsius | ecclesiê sine omni contradictione. simone quinque ecclesiarum episcopo iussu régis et consensu bezpremensis episcopi diligenter perscrutante. et ueritatem | rei christianissimo regi columbano referente. Villa Zaarberin cum LIIIor mansionibus sed terra ad ipsam uillam pertinens est communis et silua | ipsius uillê habitatoribus. Uillam zamtou iuxta danubium dedit prius sanctus stephanus cum triginta mansionibus et postea dedit in dedica | tione êcclesiê. uiginti mansiones in eadem uilla. Sunt etiam in eadem uilla XIIcim piscatores. Tota torra ipsius uille domínium abbatisse est. Totum telo | neum fori eiusdem uillê et naulum portus cum septem naucleris monasterii sunt. dedit etiam insulam in sild et preter ipsam insulam dedit predium in | ipso portu sild ad opus pecudum. sed terra est communis. Et in ipso portu sild habeNT piscationem sturionum. Tercia adta est mama. | quarta scondur. quinta kinessa. sexta citim. In Istis IIIIor uillis mama. scondur. kinessa. citim. Non est terra communis nec licet alicui ha | bitare, nisi quem abbatissa admiserit. Septima uilla est serlous sed terra communis est cum populo quinqueecclesiensis episcopi. Octaua uilla est podruc. | in qua uilla habet filius podruc communem terram cum populo abbatisse. Nona uilla est grincear cuius terra communis est. Ex omnibus Istis uillis non habet abbatissa seruientes cum equis, nisi solummodo LX et tres mansiones carpentariorum et duas ma siones fabrorum et unum torna | torem et unum lagenarum custodem. Ceteri omnes sunt uel uinitores uel aratoros. Et in uilla polosinic habet abbatissa unum uinitorem cum | uinea sua. Preter hêc dedit sanctus rex in portu modocea. piscationem husonum ad opus monialium sancte marie seruientium. Vetus autem | priuilegium iuxta linguam auctoris monasterii. grece scriptum ideo adnotauimus ut ex concordia ueteris et noui cognosceretur | certitudo ueritatis. licet iuxta inuestigacionem quinqueecclesiensis episcopi apposita sint quedam fin nouo. quê non inueniuntur in ueteri. et| que sanctê êcclesiê accreuerunt fin processu temporis. Quicunque outom aliquid de his quê in hoc priuuilegio continentur presumpserit | minuere. maledictioni iusti iudicis dei et sancte maRiê et omnium apostolorum et omnium fidelium dei sicut in ueteri priuilegio scriptum est | subiaceat et legem regni de peruasione êcclesiê dei persoluat. 1009-ből, hártya, Kálmán király veszprémvölgyi megerősítő oklevele (részlet) Magyar Országos Levéltár. Érszegi: Szent István, 8-9. o. 33. GOTICA LIBRARIA CCXXXVI Quia te tamquam precipuum sacrosancte. .Strigoniensi archiepiscopo | Romane ecclesie menbrum et uenerabilem fratrem diligimus et totis fin christo uisceribus | amplexamur. tuis desideriis grato concurrentes assensu. petitionos tuas ea qua | decuit affectione recempius. et earum tenore plenius considerato. quantum cum | Deo potuimus. curauimus executioni mandare. et deuotionis tue feruorem, quem ad Romanam ecclesiam . et nos specialiter habere dinosceris studiosius com | mendantes. tam priuilegia ecclesie tibi commisse canonice a predecessoribus nostris | indulta. quam etiam indulgentias. vel alio

quelibet regalia scripta. saluis | Romane ecclesie privilegiis et indulgentiis auctoritate apostolica illibata. pro | cipimus et inconcussa manere. Nulli ergo. et c(etera). Datum et c(etera). Ii Nonas Iunii. fratri Iohanni 1198-ból, hártya, III. Ince pápa iktatókönyve (részlet) Vatikáni Titkos Levéltár 34. GOTICA CURSIVA ABC Ladizlaus prepositus et conventus fratrum ordinis premonstratensis de Saag omnibus | Chri(sti) fidelibus tam presentibus quam futuris presens scriptum inspecturis salutem in | omnium salvatore. Ad vniuersorum noticiam tenore presencium volumus pervenire. quod 1287-ből, hártya, László sági premontrei prépost és konventjének oklevele, Chirographum, ezt jelzik az oklevél felső szélén a kettévágott ABC betűk (részlet) Magyar Országos Levéltár 35. HUMANISTA CURSIVA Ad piscationem beneficiorum suorum (Nisi comparauerit) procedat. Age vt soles | diligenter. summam illarum pecuniarum Ad terminum nobis omnino mittas. Neque sit vlla | ratio. quê excuset. Sollicites Amicos tuos Qui vti premisimus habebunt A nobis loco | pignoris vasa argentea. Data Thasnadini feria Quinta Proxima Post Stanislai | martiris Anno domini 1514. | Franciscus de Varda | Electus Transiluanie Nsis etc. 1514-ből, papír, Várdai Ferenc erdélyi püspök levele (részlet) Magyar Országos Levéltár 36. GOTICA CURSIVA Szunder des warmmpad halbon zw besetczen sey wir bericht daz eh | vormalz von der kammer aufgehalten ist worden. Darumb n(amhaftige) h(errschafften) bithen wir | ewer h(errschafften) szo es euch wol geraten dunckt vnszer mainunng der herrenn von der | schebnitz zuschreiben ydoch was ewer n(amhaftige) h(errschafften) mitzambt yn beschlieszen | wöllen wir auch dabey bleiben vnd wolth vns das widerumb | schriftlichen geben zu uorschten da mith wir sich hynfür auch wisten boy was wir bleibn solten da mith was ewer) h(errschafften) lieb ist Gében | am Montag vor Mathei apostoli 1514 | Richter vnd Rathman | dér Stadt Newnzol 1514-ből, papír, Besztercebánya város levele (részlet) Magyar Országos Levéltár

Irodalom A Magyar Történelmi Társulat forráskiadási szabályzatai. Századok, 53-54 (1919-1920). Melléklet. A Tihanyi alapítólevél. Latin szöveg és utószó Érszegi Géza. Szómagyarázat Eva Berta Érszegi Géza. Budapest, 1993. Berta István: Középkori közjegyzőségeinek történetéhez. In Emlékkönyv Szentpétery Imre születése hatvanadik évfordulójának ünnepére. Budapest, 1938, 31-46. o. Bartoniek Emma: Magyar történeti forráskiadványok In A magyar történettudomány kézikönyve. I.3/b. Budapest, 1929. Battelli, Giulio: L'istituzione delta Scuola di Paleografi a presso l'Archivio Vaticano e l'insegnamento di Isidoro Carini. Cento ormi di cammino a cura di Terzo Natalini. Citta dél Vaticano, 1986, 53. o. Battelli, Giulio: Lezioni di paleografia. Citta dél Vaticano, 1949. Battelli, Iulius: Acta pontifuum. Exempla scripturarum, edita consilio et opera procuratorum Btibliothecae et Tabularii Vaticani, fasc. I77. Editio secunda aucta, apud Bibliothecam

Vaticanam, 1965, 5-6. o. Bischoff, Bernhard: Palaographie des römischen Altertums und des abendlandischen Mtittelalters (Grundtagén dér Germanistik; 24). Berlin, 1979. Bock, Friedrich: Die Geheimschrift fin der Kanzlei Johanns XXII. Eine diplomatische Studie. Römische Quartalschrift für christliche Altertumskunde und Kirchengeschichte, 42 (1934), 279-309. o. Bónis György: A jogtudó értelmiség a Mohács előtti Magyarországon. Budapest, 1971. Bónis György: A karfiai irodák munkája a XIV. és XV. században. Levéltári Közlemények, 35 (1964) 197-246. o. Bónis György: A sasadi tizedper közjegyzői a XV. század derekán. Levéltári Közlemények, 40 (1973) 103-113. o. Bónis György: Az Ars Notaria mint retorikai és jogi tankönyv. Filológiai Közlöny (1963) 373-388. o. Boüard, Alain de: Manuel de diplomatique francaise et pontificale. Diplomatique générale avec un album de 54 planches en phototypie. Paris, 1929. L'acte privé. Paris, 1948. Bresslau, Harry: Handbuch dér Urkundenlehre für Deutschland und Italién. I-II/1. Leipzig, 1912-1914; II/2. Hrsg. Hars-Walter Klewitz. Berlin-Leipzig, 1931. Bertholz. Bertold: Lateinische Palaographie. Grundriss dér Geschichtswissenschaft, I/1. Leipzig-Berlin, 1912. Cappelli, Adriano: Lexicon abbreviaturarum - Dizionario di abbreviature latiné ed italiane. Milano, 1973.. Cremaschi, Giovanni: Guida allo studio dél latino medievale. Padova, 1959. Di Capua, Francesco: Il ritmo prosaico nelle léttere dei papi e rei documenti delta cancelleria romara dal IV al XIV secolo. I-III. Roma, 1937-1946. Die archivalischen Quellen. Eine Einführung fin ihre Benutzung. Hrsg. von Friedrich Beck und Eckart Henning. Veröffentlichungen des Brandenburgischen Landeshauptarchivs. Hrsg. von Friedrich Beck Band 29. Weimar, 1994. Eckhart Ferenc: Magyar alkotmány- és jogtörténet. Budapest, 1946. Emploi des signes critiques de l'apparat dans les éditions savantes de textes grecs et latros conseils et recommandations part. Bidéz et A. B. Drachmann. Edition nouvelle par A. Delatte et A. Severyns. Bruxelles-Paris, 1938. Érszegi Géza: Magyarországi források két évszázad pápai oklevéladásához. In Magyar Egyháztörténeti Évkönyv -Annales historiae ecclesiae Hungariaae 1. Kumorovitz Lajos Bernát emlékére. Szerk. Bertényi Iván - Dóka Klára. Budapest, 1994, 47-56. o. Érszegi Géza: Oklevéltan. A történelem segédtudományai. Szerk. Kállay István. Budapest, 1986, 12-28. o. Érszegi Géza: Paleográfia. A történelem segédtudományai. Szerk. Kállay István. Budapest, 1986, 29-42. o. Érszegi Géza: Sponsus. Mályusz Elemér Emlékkönyv. Szerk. H. Balázs Éva - Fügedi Erik Maksay Ferenc. Budapest, 1984, 97-106. o. Érszegi Géza: Szent István görögnyelvű okleveléről. Levéltári Szemle, 38. évf. 3 (1988) 3-13. o. Érszegi Géza: Szent István pannonhalmi oklevele (Oklevéltani-filológiai kommentár). Mons Sacer 996-1996. In Pannonhalma 1000 éve. Szerk. Takács Imre. Pannonhalma, 1996, I. o. 4689, 597. o. Fälschungen im Mittelalter. Internationaler Kongress der Monumenta Germaniae Historica. München, 15-18. Monumenta Germaniae Historica, Schriften, 33/1-5. Hannover, 1988. Fejérpataky László - Áldásy Antal: Pápai oklevelek. In A magyar történettudomány kézikönyve. II/4. Budapest, 1926.

Fink, Karl August: Untersuchungen über die päpstlichen Breven des 15. Jahrhunderts. Römische Quartalschrift für christiliche Altertumskunde und Kirchengeschichte, 43 (1935) 5586. o. Fink, Karl August: Vorläufiges zu den „ältesten” Brevenregistern. Palaeographica dilomatica et archivistica. Studi di onore di Giulio Battelli (Storia e letteratura, Raccolta di studi e testi, 140). Roma, 1979, 145149. o. Fragmenta codicum ub bibliothecis Hungariae. Fragmenta Latina codicum in Bibliotheca Universitatis Budapestinensis I/1. Gragmenta Latina codicum in Bibliotheca Seminarii Cleri Hungariae Centralis I/ 2. Recensuit Ladislaus Mezey. Mittelaterliche lateinische HandschrittenFragmente in Esztergom. Fragmenta et codices in bibliothecis Hungariae II. Hrsg. András Vizkelety. Budapest, 1983-1993. Giry, Arthur: Manuel de diplomatique. Paris, 1894. Graphische Symbole in mittelalaterlichen Urkunden. Beiträge zur diplomatischen Semiotik. Historische Hilfwissenschaften. Bd. 3. Hrsg. von Peter Rück. Sigmaringen, 1996. Györffy György: Egy XI. századi magyarországi palimpszeszt. Levéltári Közlemények, 39 (1968), 3-8. o. Hajnal István: L’enseignement de l'écriture aux universités médiévales. Deuxiéme édition revné, corrigée et augmentée des manuscrits posthumes de l'auteur avec un album de facsimilés par László Mezey. Budapest, 1959. Heinemayer, Walter: Studien zur Geshichte der gotischen Urkundenschrift. Archiv für Diplomatik Schriftgeschichte, Siegel- und Wappenkunde, 1 (1955) 330-381. o.; 2 (1956) 250323. o.; 5-6 (1959-1960) 308-429. o. Horváth János: Árpád-kori latin nyelvű irodalmunk stílusproblémái. Budapest, 1954. Istványi Géza: A középlatira filológia külföldön és Magyarországon. In Emlékkönyv Szentpétery Imre születése hatvanadik évfordulójának ünnepére. Budapest, 1938, 183-206. o. Jakó Zsigmond - Radu Manolescu: A latin írás története. Budapest, 1987. Kniezsa István: Helyesírásunk története a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1952. Kódexek a középkori Magyarországon. 1985. nov 12.-1986. febr. 28. Budapest, 1985. Középkori leveleink 1541-ig. Szerk. Hegedűs Attila- Papp Lajos. Az előkészítő munkák résztvevői: E. Abaffy Erzsébet, Bak Borbála, Draskóczy István, Érszegi Géza, É. Sin Ágota, Fülep Katalin, Gericsné Ladányi Erzsébet, W Schiller Judit. A munkálatokat Benkő Loránd irányította. Régi magyar levéltár. I. Budapest, 1991. Kubinyi András: Királyi kancellária és udvari kápolna Magyarországon a XII. század közepén. Levéltári Közlemények, 46 (1975) 59-121. o. Kumorovitz L. Bernát – Gerics József – Kubinyi András – Mezey László: Historische Hilfswissenschaften und Verwaltungsgeschichte in Ungarn 1945-1964. Mitteilungen des Instituts für Österreichische Geschichtsforschung, 73 (1965), 382-398. o. Kumorovitz L. Bernát: A középkori magyar „magánjogi” írásbeliség első korszaka (XI XII. század). Századok (1963), 1-31. o. Kumorovitz L. Bernát: A zselicszentjakabi alapítólevél 1061-ból. Tanulmányok Budapest múl fából, 16 (1964) 43-83. o. Kumorovitz L. Bernát: Szent László vásár-törvénye és Kálmán király pecsétes cartulája. Athleta patriae. In Tanulmányok Szent László történetéhez. Hungaria sacra I. Budapest, 1980, 83-109. o. Lasala, Fernando de: Esercizi di paleografia latina. Trascrizioni, commenti e tavole. Roma, 1999.

Lexicon Latintitatis medii aevi Hungariae (A magyarországi középkori latinság szótára). Ed. Botunkai Iván et al. Budapest, 1987. Mályusz Elemér: Királyi kancellária és krónikaírás a középkori Magyarországon. Budapest, 1973. / Irodalomtörténeti Füzetek, 79./ Mezey László: A hiteleshely a közhitűség fejlődésében és III. Béla szerepe. In Memoria saeculorum Hungariae. I. Szerk. Horváth János - Székely György. Budapest, 1974, 315-332. o. Mezey László: A latin írás magyarországi történetéből. Magyar Könyvszemle, 82 (1966) 1-9, 205-216, 285-304. o. Mezey László: Paleográfia. A latin írás története. Könyv- és oklevélpaleográfiati áttekintés. Egyetemi jegyzet. Budapest, 1964. Monumenta rusticorum in Hungaria rebellium anno MDXIV. Maiorem partem collegit Antonius Fekete Nagy. Ediderunt Victor Kenéz et Ladislaus Solymosi atque in volumen redegit Geisa Érszegi. Budapest, 1979. Norberg Dag: Manuel pratique de latin médiévalé. Paris, 1968; Manuela di latino medievale. Firenze, 1974. Paläographie 1981. Colloquium des Comité International de Paléographie München, l5.-18. September 1981. Referate. Herausgegeben von Gabriel Silagi. Münchener Beitrage zur Mediävistik und Renaissance-Forschung 32. München, 1982. Plezia, Marian: L'origine de la théorie du'cursus' rythmique au XIIe siécle. Archivum Latintitatis medii aevi, 39 (1972) 5-22. o. Repertorium fontium historiae medii aevi. Romae, 1962. Santifaller, Leo: Beiträge zur Geschichte der Beschreibstoffe im Mitterlalter I. Untersuchungen (Mitteilungen des Instituts für Österreichische Geschichtsforschung, Ergánzungsband' 16/1). Graz-Köln, 1953. Steffens, Franz: Lateinische Paläographie. Hundert Tafeln in Lichtdruck mit gegenüberstehender Transscription nebst Erläuterungen und einer systematischen Darstellung der Entwicklung der lateinischen Schrift. Freiburg, 1903. Szentpétery Imre: Magyar oklevéltan. In A magyar történettudomány kézikönyve. II/3. Budapest, 1930.

Kubinyi András EPIGRÁFIA Az epigráfia - magyarul felirattan - egyike a történelmi segédtudományok legkorábban kialakult ágának. A klasszikus ókor feliratai gyűjtésével már évszázadok óta foglalkoznak, és így epigráfián a régebbi kézikönyvek szinte kizárólag az ókori feliratok kutatásával foglalkozó tudományágat értettek Ezzel szemben a középkori feliratos emlékek vizsgálatának sokáig nem akadt módszeres kutatója. Az előbbi mondatban a súlypont a „módszeres” szón van: hiszen feliratos emlékeket már a középkorban is másoltak, igaz, gyakran csak kuriózumként. A feliratok készítésének esetleges szabályszerűségeivel, a felhasznált betűtípusok elemzésével azonban nem nagyon törődtek, így egy feliratos emlék hitelességének kritikáját csak nagyon esetleges módon lehetett elvégezni. Mielőtt néhány szóban ismertetnénk a középkori epigráfia tudományágának jelenlegi helyzetét, először rövid áttekintésünk tárgyát kell definiálnunk. Nem foglalkozunk az antik epigráfiával, ennek kutatása a klasszikus régészet, illetve az ókortudomány feladata. Mi a magyar államalapítás korától kezdve foglalkozunk a feliratos emlékekkel addig az időszakig, amíg az

epigráfia korábban érvényesülő szabályai, különösen a rövidítési rendszerek még ismertek voltak. Ez az időszak tehát többé-kevésbé fedi a magyarországi feudalizmus korszakát, bár a súlyt a XVI. század vége előtti időszakra fektetjük. Mit értünk azonban feliratos emlékeken? A középkori epigráfia első kézikönyvének szerzője, R. M. Kloos erre a kérdésre így válaszol: „feliratos emlékeken olyan különböző anyagokra-kőre, fára, fémre, bőrre, szövetre, zománcra, üvegre, mozaikra stb. - írt szövegeket értünk, amelyeket nem az írástanításhoz és a kancelláriai szervezethez tartozó eszközökkel és módszerekkel készítettek”. (Itt jegyzem meg, hogy a külföldi epigráfiai irodalom - Kloos is - csak a „felirat” szót használja, mi viszont ezt a „feliratos emlék” kifejezéssel helyettesítjük, hiszen a felirat szónak bővebb jelentése is van.) A fenti definíció világosan utal arra, hogy feliratos emlékeket általában nem írnak szokásos íráshordozóra (papír, hártya), és a készítésükhöz szükséges eszközök is eltérnek az íróeszközöktől (például egy sírkő feliratának elkészítéséhez véső szükséges). A szokásos íróeszközökkel, szokványos íráshordozóra írt szövegekkel a paleográfia, magyarul írástörténet foglalkozik. Az epigráfia és a paleográfia között a dolog természetéből következve szoros kölcsönhatás áll fenn, vannak továbbá határesetek, ahol nehéz eldönteni, hogy melyik tudományág az illetékes. (Például a már a középkorban is ismert „itt járt” típusú feliratok esetében, ahol az íróeszköz nem egyszer a szokásos, az írástípus is oklevélírás, ellenben az íráshordozó kő vagy más anyag. Ilyen például Kevy Szaniszló zászlótartó és szabó „itt volt” kezdetű felirata a budai középkori királyi palota egyik ablakkeretkövén.) A paleográfián kívül az epigráfia még két tudományággal áll szoros kapcsolatban: a pecséttannal és az éremtannal. Mint ismeretes, mind a pecséteken, mind a pénzeken (érmeken) találunk feliratokat, amelyek a Kloos-féle definíció szerint vitán felül a feliratos emlékek közé tartoznak Mégis, sem Kloos, sem a középkori epigráfia többi kutatója nem foglalkozik a pénzekkel, illetve pecsétekkel. Ennek gyakorlati oka van: a numizmatikának és a szfragisztikának része a pénzek, illetve pecsétek feliratainak kutatása. Elvileg helytelen, ha az epigráfusok nem foglalkoznak a pecsétek és pénzek (érmek) felirataival. Az ezeken alkalmazott betűtípusok szoros rokonságban állnak a korabeli feliratos emlékek betűivel, íráshordozójuk fém, és különösen a pecsétek esetében a feliratok többnyire jól keltezhetők, így kitűnő datáló eszközként használhatók fel. A feliratos emlékek amúgy is túl széles köre azonban gyakorlatilag megnehezíti a pecsét-, illetve pénzfeliratok bevonását a kutatásba. Így tehát elfogadható az az álláspont, hogy a középkori epigráfia kutatója ezeket csak analógiaként, illetve kontrollként használja fel. Már az eddigiekből is kitűnik, hogy a középkori epigráfia a fenti módon időben és tárgyban leszűkített feliratos emlékekkel foglalkozik, éspedig nem csupán az epigráfiai írások fejlődéstörténetével, illetve típusaival, hanem az íráshordozókkal és a felirattípusokkal is. A középkori epigráfia - a klasszikushoz hasonlóan - a feliratos emlékek közléséből fejlődött ki. A már említett kuriózumszerű gyűjtéstől eltekintve a középkori feliratok tudományos publikációja legkorábban Franciaországban vált általánossá, bár a második világháborúig szisztematikus gyűjtésre nem került sor. Még a leggyakoribb eset az volt, ha valamely műtárgy leírásával kapcsolatban a rajta olvasható feliratos emléket is közölték. A magyar kutatásra szinte napjainkig ez volt a jellemző, elsősorban a középkori sírkők publikációi során adtak ki feliratos emlékeket. Így említhetjük meg Csoma és Csergheő ilyetén munkásságát, vagy a kassai, illetve a budai sírkövek kiadását. Az európai középkori epigráfia emlékeinek módszeres gyűjtése és közlése, azaz történeti forrásként való felhasználhatóvá tétele azonban a második világháború előtti Németországból indult el. Különös módon az ötletet egy germanista nyelvésznek, F. Panzernek köszönhetjük, aki a feliratok nyelvészeti forrásértékét ismerte fel. Ennek eredményeként a német akadémiák 1942 óta adják ki korpuszszerűen Németország és Ausztria középkori feliratait. Ebből a Die Deutschen Inschriften (Német feliratok, de nemcsak a német, hanem a latin nyelvűeket is közlik) címet viselő sorozatból 1977-ig 16 kötet jelent meg. Ennek eredményeként Panzer maga már 1952-

ben rövid összefoglalást állított össze a közép- és újkori felirattanról, nem véletlenül egy nyelvészeti kézikönyv keretében. De ugyanezen vállalkozás tette lehetővé az első önálló közép- és újkori epigráfiai kézikönyv, Kloos már említett munkájának létrejöttét. Manapság külföldön egyre inkább a feliratos emlékek korpuszszerű forrásközlésére kerül sor, így Németország után Franciaországban is, ahol 1974 óta jelennek meg a Corpus des inscriptions de la France médiévale (A középkori Franciaország feliratainak korpusza) kötetei. Sajnos Magyarországon e téren gyakorlatilag semmi sem történt. A műtárgyközléssel kapcsolatos feliratpublikációk lényegében kimerítik a középkori epigráfia terén végzett kutatásokat. Egyedül Kolba Judit pecsét- és éremfeliratokkal foglalkozó munkásságát lehet az epigráfiához sorolni, ez azonban a fentiek alapján részben a szfragisztikához teendő. A felirattan elhanyagolása a medievisztika részéről annál inkább sajnálatos jelenség hazánkban, hogy ezáltal egy jelentős forráscsoporttal leszünk szegényebbek. A sírkövek feliratai fontos életrajzi adatokat nyújtanak, az építési feliratok történeti adatokat tartalmaznak, sőt oklevéljellegű szövegekés maradhattak fenn feliratos emlékként. Igaz, látszólag nem is olyan szomorú a kép. Az eddig ismert és az ásatások során folyamatosan előkerülő ép feliratok zöme publikálva van, vagy pedig megtalálói publikálják, ami már nem mondható el minden esetben a töredékekről. A baj másutt van. Epigráfiai képzettség hiányában sem a keltezetlen feliratos emlékek helyes keltezése, sem a szövegek hibátlan olvasata nincs biztosítva. Számos példát idézhetnénk az eddigi irodalomból hibás keltezésekre vagy olvasatokra. A feliratos emlékek forráskritikája sem megfelelő. Arra természetesen e rövid összefoglalás sem támaszthat igényt, hogy a középkori feliratos emlékek tanulmányozásának valamennyi problémáját ismertesse, csupán néhány kérdést vethet fel. Itt a feliratok nyelvéből kell kiindulnunk. Feliratos emlékeink túlnyomó többsége a középkorban latinul íródott. Latinságuk a középkori latin, amely egyes felirattípusok, így a sírfeliratok esetében általában többé-kevésbé szilárd formulákat alkalmazott. Viszonylag korán, a XV. század második felében jelenik meg a humanista latinság, amely hosszabb ideig párhuzamosan együtt él a középkorival. Feltűnő viszont, hogy a német nyelvű feliratos emlékek városaink német anyanyelvű polgárságánál sem terjedtek el kizárólagos módon. Természetesen nem hiányoznak, megjelenésük a XIV. századra tehető. (Korai német nyelvű felirat a tévesen Ábelnek nevezett művészsírkő Budáról.) Ezzel szemben a magyar nyelvű feliratok csak a XVI. századtól tűnnek fel. (Az egyik legkorábbi egy magyar nyelvű keltezés 1538-ból Kevy Szaniszló már fent említett budai feliratán. Közölve: Budapest története. II. köt. Budapest, 1973, 224. o.) Különös viszont, hogy pecséteken-ha elvétve is-már a XIV. századtól találunk magyar nyelvű feliratokat. Nagy számban maradtak fenn viszont zsidó sírkövek azokban a városokban, ahol zsidók is éltek. Mivel ezeket héber betűkkel írták, ezek kutatása nem a középkori epigráfia feladata. Hasonlóan nem foglalkozhatunk a XVI. századtól előforduló cirill betűs szerb és arab betűs török feliratokkal. Mindkettő megjelenése a török hódítással függ össze. Végül elvétve görög írás is előfordul, azonban többnyire csak egyes szavak, illetve betűk esetében. (Például XPC = Krisztus.) Számnevek esetében általában a római számokat használták, azonban különösen a XV. század végétől nem szokatlan az arab szám sem a feliratos emlékeken. (Természetesen a paleográfiából óból ismert arab számjegyekről van szó, nem a ma használatosokról. Így például a 4-es szám kettévágott nyolcas: a 8-as számjegy alsó körének csak a felső fele maradt meg.) Nem ritka a vegyes, római és arab számjegyek együttes használata sem. Ennek ellenére a római számok nyilván szépségük, monumentalitásuk következtében - még hosszú ideig uralkodó helyzetet foglalnak el a feliratos emlékek között. A középkori epigráfiában az íráshordozók széles körével kell számolnunk, és így az íróeszközök száma is nagy és sokrétű. A kettő ugyanis összefügg egymással, ahogy erre már bevezetőnkben is utaltunk. Ezek részletezése helyett a feliratok elhelyezése és tartalma

alapján tipologizáljuk epigráfiai emlékeinket, ezzel máris utalhatunk az íráshordozó anyagára is. I. FELIRATOS EMLÉKEK ÉPÜLETEK FALAIN, ÉPÜLETEKBEN 1. TEMPLOMOKON ÉS TEMPLOMOKBAN Ide a feliratos emlékek széles skálája tartozik, mi ide soroljuk mindazt a templomokban előkerülő középkori szöveges emléket, amely a mi hazai viszonyaink között régészeti-műemléki kutatási módszerekkel kerül elő. Ezek lehetnek teljességre való törekvés nélkül a következők: egyházi szövegek, egyházi és városi kiváltságlevelek (ilyen hazánkban nemigen van), történeti szövegek, évkönyvek, krónikák (ilyenek voltak és részben vannak Brassóban és Lőcsén), építtetésre, felszentelésre vonatkozó adatok (például az előbbire Ernuszt Zsigmond pécsi püspök emléktáblája), oltárkövek, domborművek (például az aracsi kő), pasztofóriumok (szentségházak) (Pest stb.). 2. VÁRAKON, VÁROSFALAKON Építés idejére, építtetőre gyakran hivatkoznak a feliratok. (Például Szalónak várán Paumkircher András emléktáblája.) Külföldön városfalakon olykor utalnak arra, hogy kinek kell megvédenie, például Boppardban. 3. VÁROSHÁZÁKON, BÖRTÖNÖKBEN Az európai középkori epigráfiában elég gyakori típus, és elsősorban igazságszolgáltatásra utaló feliratokat készítettek. Ide sorolható az állítólag a budai városházáról származó XIII. századi felirat, amely a városba költöző hospeseket biztosítja bántatlanságukról. A börtönfeliratok egyik altípusa nemcsak városi, hanem várbeli börtönökben is gyakran megtalálható: az ott raboskodók maguk nevét megörökítő felirataira gondolunk. (Például a budai vár Csonka tornyában olvasható feliratok.) 4. LAKÓÉPÜLETEKEN Leggyakrabban persze a feudális urak városi házain, palotáin, a reneszánsz-kori kastélyokon stb. találhatók, de nem hiányoznak polgári házakról sem, igaz, ott - legalábbis nálunk- ritkák. Parasztházakon hazánkban csak a feudalizmus végén helyeztek el olykor feliratokat. A feliratok részben hasonlítanak a templomokon és várakon találhatókra, így például az építtetésre utalnak, egyházias szövegek, verses emlékek is előfordulhatnak. A XV. század végétől kezdve nálunk is előfordulnak a reneszánsz kandallópárkányokra írt olykor jelmondat- (devise) szerű szövegek. Ablak- és ajtókereteken ugyancsak a XV. század végétől nem szokatlan a tulajdonos nevének feltüntetése sem. (Például Budán Beriszló Péter veszprémi püspök és Freiberger Wolfgang budai bíró házán.) Ide sorolhatjuk a már említett „itt járt” típusú feliratokat is. A különbség csak az, hogy míg az előbbi szövegeket a tulajdonos megbízásából, rendszerint nagy műgonddal az epigráfiában szokásos írással és íróeszközzel (például véső) írták, az „itt járt” típus gyakran oklevélírású és normál íróeszközzel készült, ha nem is mindig. II. SÍRFELIRATOK, HALÁLOZÁSSAL KAPCSOLATOS FELIRATOS EMLÉKEK 1. SÍRKÖVEK A kereszténység a halottak szentelt földbe való temetését követelte meg. Ez történhetett templomokban vagy kolostorokban, de a templom (kolostor) melletti temetőben, a gyakran fallal is körülvett cinteremben is. (Cimiterium = temető.) Középkori temetőinkből nemigen maradt fenn feliratos emlék, ha volt is, az feltehetően fára volt írva, és elpusztult. Más a helyzet a templomokban vagy a kolostorok kerengőiben, káptalantermében stb. elhelyezett sírok esetében. Itt egyrészt a halott iránti megemlékezésből, másrészt talán azért is, hogy ne temessenek mást oda, a sír fölé a padlóba sírkövet raktak. Egy másik esetben a halott fölé tumbaszerű, a földből kiemelkedő síremléket állítottak. A halott nevére utaló feliratok viszonylag későik, a XII. századtól lesznek elterjedtebbek. A sírkövek egyéb

ábrázolásairól, címerekről, a halott képmásáról stb. most nem emlékezünk meg. A felirat szövege általában utal arra, hogy ki nyugszik ott, vagy kinek a sírja, gyakran utal a halott életben viselt rangjára, esetleges családi kapcsolatokra (például kinek a gyermeke, szülője vagy házastársa), és arra, hogy mikor halt meg. Az alapszöveg egy meghatározott helyen és időben rendesen formulaszerű, mint ahogy néhány különlegesebb rövidítési jelet is általánosan igénybe vettek. (Például a halálozást jelentő „obiit” szót egy ferdén áthúzott nagy O betűvel rövidítették.) A reneszánsz korban hazánkban nem szokatlan a sírkövön a néhány latin disztichonból álló sírvers sem, ennek egyik korai példája Wémeri Zsigmond zágrábi püspök, királyi kincstartó 1500-ban készült budai sírkövén olvasható. A feliratot tumbák esetén általában úgy helyezték el, hogy a síremléket körüljárva lehessen elolvasni. Sírkőlapoknál ugyancsak gyakori volt a sírkő szélén körülfutó felirat, ezt azonban leginkább úgy olvashatták, mint hogyha a sírkőlap közepén állnának: a betűk alsó része csatlakozott a sírkő mezejéhez. Nem volt szokatlan a sírkőlap keskenyebb oldalaival párhuzamos szöveg sem, vagy a sírkő ábrázolása (például címer) alul, vagy felül. Mint már említettük, a sírkőfeliratok fontos történelmi forrást képeznek, feliratos emlékeink legnagyobb és a régészeti kutatások jóvoltából állandóan növekvő számú csoportját alkotják, ezért foglalkoztunk velük részletesebben. 2. HALOTT SZEMÉLYEKRE UTALÓ EGYÉB FELIRATTÍPUSOK Az előző felirattípusunk gyakorlati céllal függ össze: a halott sírját borító kő megjelölésével. Így tehát eredetileg maga a sírkő volt a lényegesebb, nem a halott nevének feltüntetése. A halottról felirattal megemlékezni azonban anélkül is lehetett, hogy a szöveget a sírra vésték volna. Ennek az európai területen számos példáját lehetne idézni az egyszerű megemlékező lapocskáktól kezdve a képzőművészeti alkotások sorába tartozó és általában festett epitáfiumokon keresztül a halotti pajzsokig. Ez utóbbiak a halott címerét, nevét és gyakran halálozási napját tartalmazták, és a templomokban függesztették ki őket; például Nürnberg nagy templomaiban mais ott függnek a középkor végi halotti pajzsok. Csak puszta említésként beszélhetünk még a németországi halotti deszkákról, a gyilkosság helyén felállított feliratos kőkeresztekről stb. III. ESZKÖZÖKÖN, HASZNÁLATI TÁRGYAKON TALÁLHATÓ FELIRATOK A) TEMPLOMI, ILLETŐLEG EGYHÁZI KEGYSZEREK, HASZNÁLATI TÁRGYAK 1. Harangok Nagy irodalma van a harangoknak, ezeken többnyire mindig van felirat. Számos kutató vagy önálló csoportként, vagy épülettartozékként fogj a fel. A harangokat bronzból öntötték, a feliratok a XII. századtól találhatók rajta. A harang neve, vallásos vagy varázscélú szövegek fordulnak elő, így a nagyon gyakori „vivos voco, mortuos plango, fingura frango” szöveg. (Hívom az élőket, siratom a holtakat, megtöröm a villámokat.) 2. Keresztelőkutak Különösen gyakoriak a bronzból készült keresztelőkutakon a feliratok. Egyházi jellegű és a keresztkút céljára utaló szövegen kívül nemegyszer a készítője nevét tartalmazzák. (Például az 1475-ös besztercebányai keresztelőkút.) 3. Szorosan vett egyházi kegyszerek. Miseruhák Ezeknek is széles köre létezett, most csak egy példát említünk, a legrégibb magyar középkori emléket, a koronázási palástot, amelyet felirata tanúsága szerint Szent István király és Gizella királyné készíttetett a székesfehérvári egyház számára. Ez eredetileg miseruhavolt, és a készítésre, illetve tulajdonosára utaló szövegen kívül az ott ábrázolt szentek nevét is feltüntették a paláston. 4. Oltárképek, freskók Gyakran találunk olykor szalagokon, amelyek az ábrázolt szentek stb. szájából indulnak ki, olyan feliratokat, amelyek a képen látható eseményre vonatkoznak Máskor írásban megnevezik az ábrázolt személyt, nemegyszer a donátort (a kép készíttetőjét) vagy a művészt. Megjegyezzük, hogy a freskókat tulajdonképpen az I. 1.

csoportba, a templomi feliratos emlékek közé kellene sorolnunk, kapcsolatuk azonban az oltárképekkel - amelyek ma leginkább nem eredeti helyükön, hanem múzeumokban találhatók- az azonos témaábrázolás miatt nyilvánvaló, ezért talán helyesebb velük itt foglalkozni. 5. Templomi bútorok Itt példaképp a stallumokat emelhetjük ki, azaz a kegyuraknak, illetve a papságnak az ülőhelyeit a szentélyben. A nyírbátori stallumon például a készíttető Báthory család tagjainak és a készítő mesternek a nevét, a bártfain a stallumon ábrázolt címerek megnevezését írták fel. B) HÁZI ESZKÖZÖK 1. Öltözethez tartozó tárgyak feliratai A legkülönbözőbb tárgyakon találunk feliratokat, vagy legalábbis egyes betűk ábrázolását. Ezeknek tekintélyes része, ha nem túlnyomó többségük tömegáru volt, gyakran külföldről jött be kereskedelmi úton. Ilyen tömegáruk voltak még a ruházathoz tartozókon kívül a házieszközök, a fegyverek stb. KIoos epigráfiai kézikönyve ezeket együttvéve „szériaszerű tömeggyártásban készült feliratokként” tárgyalja. Ez tulajdonképpen helyes is, de ez esetben külön csoportként kellene felvenni a kétségkívül jelentéktelenebb mennyiségű egyedi árukat is: egy főúr öltözékén az ugyanolyan jellegű tárgy egyedi, míg a jobbágyén szériában készültvolt. Ezt előrebocsátva lássuk az öltözethez tartozó tárgyakat. Idetartoznak a gombok, csatok, övek, övdíszek, pártadíszek, bognárok, egyéb ékszerek, gyűrűk Hogy csak egy példát említsünk, Szabó Kálmán 1938-bal közölt anyagában, ahol a Kecskemét környéki falusi ásatások eredményét dolgozta fel, elég nagy számban találunk feliratokkal, vagy legalábbis betűkkel ellátott öltözékhez tartozó tárgyakat. Egyes feliratok értelmetlenek, mások között igen gyakori a MARIA szó vagy az M betű (például csatokon), a nagyszámú gyűrűkön is gyakori a csak egy betű feltüntetése (például M, I, L, T, S); részben talán itt is Szűz Máriára utaltak. Egy ruhadísz körül, amely egy férfit és egy nőt ábrázol, akik egy karikagyűrűt tartanak, az „Omnia amor vincit” (mindent legyőz a szerelem) felirat olvasható. Ezek a zömében XIVXV. századi leletek többsége valóban a szériaszerű tömeggyártás körébe tartozik, öntőmintákkal vagy verőtövek segítségével sokszorosították a tárgyakat, és velük együtt a feliratokat. Nyilván egyedi áru viszont Ágnes királynénak, III. András özvegyének a sarneni apátságban őrzött ruháját borító szép számú betűdísz. 2. Házieszközök Ez a csoport összefügg az előzővel, ugyanúgy többségében szériaszerű tömegáruként készült tárgyakból áll, amelyeket feliratokkal láttak en. Réz-, bronz-, ón- és kerámiaedényeken, poharakon, olykor nemesfémből készülteken is, valamint kályhacsempéken, késeken stb. találunk különféle feliratokat. A feliratok utalhatnak a tulajdonosra, a készítőre, tartalmazhatnak vallásos vagy egyéb szöveget, megmagyarázhatják az ábrázolást (például a Iacob... feliratú kályhacsempe) stb. Ide sorolhatjuk a Nyugaton gyakori „Minnekástchen”-nek nevezett ékszeres, illetve pipereeszköz tartódobozok gyakran a szerelemmel kapcsolatos feliratait is. 3. Világi ábrázolású képek Világi tárgyú freskók, valamint a középkorvége óta egyre jelentősebbé váló portréfestészet emlékein hasonló jellegű feliratos emlékekkel találkozunk, mint az egyháziakon. Portrék esetében olykor megadják az ábrázolt személy, illetve személyek neveit. 4. Szőnyegek, kárpitok Ezek elég korai időre mennek vissza, ha Magyarországon kevés maradt is fenn. Példaként említhetjük a bayeux-i kárpitot, amely Hódító Vilmos angliai háborúját, az angolszász királyság pusztulását ábrázolja, de a hímzéseken bemutatott eseményeket feliratokkal is magyarázza. Itt is elsősorban az ábrázolás magyarázatául van szükség feliratra, például a lovagregények eseményeit ismertető kárpitokon, szőnyegeken. 5. Műszerek Tudományos műszereken, órákon, planetariumokon is gyakran találhatók feliratok. Ezek általában technikai adatokat tartalmaznak, amelyek a műszerrel függnek össze,

de utalhatnak a tulajdonosra is. Ilkus Márton budai plébános Krakkóban őrzött astrolabiumán címerén kívül az évszám (1486) és a Martini plebani felirat olvasható. Egyes kutatók (Lhotsky) ebbe a csoportba sorolják a könyvtári feliratokat is. C) FEGYVEREK Fegyvereken ősidők óta voltak feliratok. Kardokra, illetve egyéb támadófegyverekre igen gyakran tausírozás által írják rá a szöveget. (Véséssel vagy maratással írják fel a szavakat, majd nemesfémet kalapálnak bele.) Az öntött ágyúkon is található a tulajdonosnak, vagy esetleg magának az ágyúnak a neve. Számszeríjakon is találunk neveket. Leggyakrabban a támadófegyvereken, főleg a kardokon jelmondat, a tulajdonos, esetleg a készítő neve, olykor babonás szöveg található. Védőfegyverek közül különösen a pajzsok kerülnek számításba. Bőrre vagy fára a tulajdonos címerén kívül ugyancsak nemegyszer jelmondat, esetleg a tulajdonos nevének kezdőbetűje stb. kerülhet. A feliratos emlékek egy lehetséges felosztási módját mutattuk be, amely nem tartalmazza, nem is tartalmazhatja valamennyi olyan tárgyat stb., amelyeken feliratot helyeztek el. Más felosztási módok is vannak, gyakorlatilag minden epigráfus eltérő módon osztályoz. Mégis az általunk adott felosztási mód arra hívja fel a figyelmet, hogy milyen széles körű volt a feliratok alkalmazása és milyen sokféle íráshordozóval kell számolnunk Arra azonban mindenképp utalnunk kell, hogy azonos időszakban az íráshordozó különbsége által meghatározott, alapjában nem jelentős eltéréseket leszámítva a legkülönbözőbb fajta feliratos emlékek azonos betűtípusokat alkalmaztak (Itt természetesen nem vesszük figyelembe az írásstílus változását, például áttérést a gótikus maiuscula használatáról a minusculákra, vagy a humanista korszak reneszánsz capitalisának bevezetését.) A lényeg, hogy a paleográfia ismert felosztása könyvírásra és használati (oklevél) írásra nem talál megfelelőre az epigráfiában. A középkorban feliratos emlékeken általában a korabeli könyvíráshoz hasonló betűtípusokat alkalmaztak (Az elenyészően ritka oklevélírásos szövegektől, mint például az „itt járt” típustól, itt eltekintünk) Nagyobb a probléma a feliratos emlékek írásstílus-változásának kutatásánál. Erről azonban majd alább szólunk. Fenti felosztásunk a feliratos emlék elhelyezéséből indult ki, lehetséges azonban olyan is, amely a felirat tartalmát veszi alapul. Ennél csak az a probléma, hogy a leggyakoribb ezek közül (a tulajdonosra, készítőre utaló feliratos emlékek) gyakorlatilag valamennyi íráshordozón és a legkülönbözőbb elhelyezésben előfordulnak. Ezért a tartalom szerinti felosztás kevesebb eredménnyel kecsegtet. Hogy ennek ellenére említjük ezt, az azért van, hogy néhány történeti szempontból is jelentős feliratos emlékre jobban felhívhassuk a figyelmet. Az egyik a jelmondat, a devise-jellegű felirat. Valamely személy vagy család általában rövid és kifejező, néha azonban hosszabb szöveget saját jelmondatának tekintett, és azt a legkülönbözőbb helyen, épületen, épületrészen, képen, fegyveren stb. elhelyezte. Ezeknek ismerete olykor eszmetörténeti, de leggyakrabban mégis forráskritikai segítséget nyújt a további kutatáshoz. Magyar viszonylatban egy példát említünk: ilyen például a Perényiek siklósi várából való, a XVI. század első feléből származó kandallópárkányokon olvasható, és kissé módosított zsoltárszöveget tartalmazó MISIT DEVS MISERICORDIAM SVAM kezdetű szöveg. (Vö. Kubinyi: Művészettörténeti Értesítő, 30 [ 1981 ] 70, 71. o.) Egy másik, különösen érdekes feliratos emléktípus a szilárd anyagba vésett, tehát feliratjellegű oklevélszöveg. Ez Németországban a XII. század elejétől tűnik fel; elsősorban városok, kereskedők vagy zsidók, és csak másodsorban egyházi testületek javára állítottak ki ilyen okleveleket. A német tudomány úgy véli, hogy ilyen esetben mindig készült hártyaoklevél is, a kőbe vésett oklevélnek mégis hitelt tulajdonítottak. Erre magyar példa is van: Béla király Adelehardus hospes fia keresztelése alkalmából történt földadományát a Bács megyei Bulkeszin előkerült téglába vésve találták (1179). Más

tartalmi jellegzetességekre a fenti felosztásban már felhívtuk a figyelmet, bár számukat bőven lehetne szaporítani. A középkori magyar epigráfiának ma a legnagyobb problémája a szövegek keltezése. Legtöbb feliratos emlékünk régészeti módszerekkel kerül elő, számuk állandóan növekszik. A baj ott van, hogy túlnyomó többségük keltezetlen, pontos datálásuk pedig olykor lényeges régészeti, művészettörténeti, esetleg történeti következtetésekre vezethetne. A kőbe, téglába vésett feliratok nagy része (sírkövek, építési stb. feliratok) eredetileg keltezve volt ugyan, de mivel ránk csak töredékként jutottak, ma általában hiányzik a kelet. A házieszközökön, öltözettartozékokon stb. feltüntetett szövegelt, gyakran csak betűk pedig viszonylag ritkán voltak évszámmal ellátva. Lényeges lenne tehát tudni, hogy milyen mértékben lehet a betűk formája alapján egy szöveget vagy annak töredékét keltezni. Itt azonban más probléma is van. Már fent utaltunk arra, hogy az általában jól keltezhető pecsétek feliratait fel lehet használni más feliratos emlékek keltezésére is. Ez nagy általánosságban valóban így van, van azonban bizonyos eltérés is. A pecsét feliratai általában konzervatívabbak, így például a hazai kőemlékeinkben az 1360-as évektől kezdenek elterjedni a gótikus minusculáris feliratok, még ha a maiusculáris írások egyelőre nem tűnnek is el véglegesen. Ezzel szemben a pecséteken néhány évtizeddel később indul meg hasonló fejlődés. Még korábban látjuk a minusculákat a freskókon, például a szepeshelyi Károly király koronázását ábrázoló 1317-ből való freskón. Itt nyilván a freskó megszabta más íróeszköz okozta különbség váltotta ki a „modernebb” betűtípus alkalmazását. Egyéb példák idézése helyett a fentieket abban foglalhatjuk össze, hogy bár feliratos emlékeinken gyakorlatilag kizárólag a könyvírásból levezethető betűtípust alkalmaztak, ezek stílusváltozása nem azonos időben következett be. Az írásstílus átalakulása függött az íróeszköztől, íráshordozótól és felirattípustól egyaránt. Ezért epigráfiai kutatásunk egyik fő feladatának azt tekintem, hogy a különböző íráshordozók, felirattípusok stb. esetében külön-külön megbízhatóan keltezhető szövegek alapján ábécék készüljenek, és a jelentős stílusváltozások esetén külön-külön meg kell adni az új (például a gótikus minuscula) első jelentkezését, túlnyomó többségűvé válását, és az azt megelőző stílus utolsó hiteles előfordulását (az előbbi példa esetén a gótikus maiusculáét). Ez az alapvető lépés ahhoz, hogy egy stíluskorszakon belül is valamilyen formában keltezhessük keltezetlen emlékeinket. Mindezeket előre kellett bocsátanunk ahhoz, hogy megkísérelhessük valamiféle időrendi sorrend felállítását felirataink között. Itt most az íráshordozót vettük alapul: a kőbe, téglába vésett feliratokkal foglalkozunk Először néhány, már eddig is használt, de eddig még meg nem magyarázott szakkifejezés jelentését ismertetjük. Maiusculának hívjuk a nagybetűt, minusculának a kisbetűt. A kettő között az a különbség, hogy míg az előzőt két, az utóbbit négy sorba lehet elhelyezni (legalábbis egyes betűit). Fontos még a capitalis megnevezése is. Ez a római írásból származik, lényegében a mai nagybetűknek felel meg. Unciálisnak nevezzük azt a betűformát, amely a római kurzív (azaz folyóírás) betűiből fejlődött ki, általában megtartja a kétsoros elrendezést, és általában kerekebb formákból áll. Az epigrafikus rövidítés szabályai lényegében azonosak a paleográfiában használtakkal. A rövidítéseket az alábbi nagyobb csoportokba oszthatjuk: 1. a szó egy részének elhagyása (a szó eleje, esetleg csak egy betű marad meg), ez a suspensio. Példa: BM = bonae memoriae. CARIP = cuius anima requiescat in pace. 2. Kihagyások, ezt gyakran ragozzák (contractio). Példák: PSB = presbiter, MGR = magister, NR = noster stb. 3. Felülírt, körbeírt, egybeírt, egymásba metszett betűk Az egybeírt betűket ligatúráknak nevezzük Egy példa:

Fenti példánkban valamennyi betű ki van írva, azonban rövidítési célból körbe, egybeírt és egymásba metszett betűket alkalmaztak. Olvasata: et Lavrencio archidiacono. (XI. század

második fele.) 4. Egyes szótagok és szavak rövidítésére alkalmazott rövidítési jelek. Ide tar toznak a paleográfiából ismert rövidítések, így a per, prae, pro, a szóvégi -us, a szókezdő cona szóvégi -rum, a -quod, a -quia stb. jelzésére. Epigráfiai rövidítés a ferdén átvágott O, mint az obiit, meghalt szó helyettesítése, ahogy erre már fent utaltunk A rövidítést mindig jelölni kell. Az epigráfiai szakirodalom a kb. 1000-rel kezdődő és a XII. század közepéig tartó időszakot nevezi a románkori feliratok korszakának. Ez a stílus erősen szoros jellegű. Betűik zöme capitalis, inkább szögletes alakú, unciális formák ritkák, a szöveg szorossága következtében igen gyakori a ligatúrák alkalmazása, általában a fenti említett 3. pont alatt jelzett rövidítési módok szokásosak Bonyolítja a helyzetet, de ez a későbbi epigráfiai korszakokra ugyanígy áll, hogy ugyanabban a szövegben sem egyöntetű a betűhasználat. Például ugyanabban a szövegben, amelyben az imént felrajzolt unciálisok előfordulnak, megtaláljuk azok capitalis alakját is, tehát a D, E, H, M betűket. Nálunk jellegzetes példája ennek a stílusnak a királyi pecsétek felirata, például még III. Béla nagypecsétjén is a tipikus rövidítési szokások jól kimutathatók Pedig ez már valamivel későbbi kor. ARII. század közepétől a XIII. század elejéig terjedő korszakot szokták a korai gótikus feliratok időszakának nevezni. Ez tulajdonképpen átmeneti korszak. A szűk, szögletes formák feloldódnak nagyobb szélesség és világosságban. További unciális betűformák terjednek el: Természetesen a capitalis formáik: A, M, N, T sem tűnnek el, hasonlóképp a ritkán korábban is feltűnő másik unciális m betűhöz. Tehát párhuzamosan több unciális formais élhet egymás mellett. Lényeges az is, hogy az egyes betűk lezárják magukat egymástól, minden egyes betű saját műalkotásként érvényesül, ami -ha nem is teljesen - nagyon lecsökkenti a ligatúrákat, és lényegében teljesen eltünteti a körbeírt és egymásba metszett betűk általi rövidítéseket. Elég gyatra minőségű a már idézett III. Béla-kori téglaoklevél (a király hetedik évéből, azaz 1178 vagy 1179). Csak két unciális „e” és „h” betű fordul elő, különben teljesen capitalissal íródott. A betűk zöme még keskeny, de van már szélesedő is, hiányzanak a korábban annyira megszokott rövidítések A korai gótikus feliratoknál megfigyelhető tendenciák általánosságban a XIII. század első harmadának végére érnek meg olyan mértékben, hogy a tulajdonképpeni gótikus maiusculáris írásról beszélni lehessen. Egyik lényeges jellemzője a különböző nyílt betűknek lezárása. Ez az unciális „e” betűnél jelenik meg először, ezt követi a „c”, az „f”, az „m”. A következő jellegzetesség a betűk szélesedése. A XIII. század folyamán a betűk szélessége és magassága közti arány eléri az 1:1-et, míg a XIV. században megint keskenyednek a betűk, a szélesség és magasság aránya 1:2. Újabb változások következnek be a XIV. század végén, majd a XV. században, de mivel ez a kor már a gótikus minuscula korszaka, a csak kevés példával adatolható késői gótikus maiusculákkal nem foglalkozunk. Megint csak fel kell hívni a figyelmet arra, hogy tiszta formák nincsenek, különböző capitalis és unciális betűformák élnek egymás mellett ugyanazon feliraton. Úgy tűnik, hogy szinte a változatossággal akartak esztétikai élményt nyújtani. Jellemző példái ennek a gerendi templom XIII. század végi feliratai, ahol ugyanaz a betű megtalálható capitalisban, egymástól eltérő unciálisban, és ezeken belül is váltakozik a nyílt és a zárt forma. A hazai kőbe vésett feliratos emlékeinknél a XIV. század utolsó harmadában tűnik el a gótikus maiusculáris típus. Az utolsók közé tartoznak a kassai székesegyház bizonyos sírkövei. Ezek már valamivel keskenyebbek, a betűk szárai nemegyszer hajlítottak, a szár vége olykor díszített. Az új, ami a XIV. század második felére annyira jellemző, a gótikus minuszkuláris felirat. Bár kialakulása a XI- XII. század fordulójára tehető, epigráfiai felhasználásának kezdetét Simon de Bucy érsek 1304-es párizsi sírjához kötik Németországban Peter von Aspelt mainzi érsek sírkövén tűnik fel először (†1320). (Persze itt a kőbe vésett feliratokról van szó, mint

láttuk, freskókon korábban is feltűnhet.) Hazai megjelenésének pontos ideje további kutatást igényel. A jelek szerint hirtelen tűnik fel, és szinte azonnal elsöpri a maiusculáris felirattípust. Egy-két példa: Siegfried pannonhalmi apát 1365-ös sírköve még maiusculáris, utódának, Czudar Lászlónak sírköve már minusculáris betűkkel íródott (1372). Azonban már előtte, 1371-ből több minusculákkal írt feliratos emléket ismerünk, így Bebek György tornagörgői és János királyi festő budai sírkövét. Az első - jelenlegi tudomásunk szerint - egy 1366-ból származó budai töredék A budai sírkőanyagban az 1370-es évek szép számú minusculáris írású felirattal vannak képviselve. (Tornai János 1356-ra datált sírköve viszont hibás keltezés következtében foglal helyet a XIV. század emlékei között.) A gótikus minuscula hazai diadala tehát a XIV. század utolsó harmadára tehető. Azt már fent láttuk, hogy a pecsétek csak később követik ezt a fejlődést. A gótikus minuscula kora tulajdonképpen nagyon hosszú időszakot ölel fel, hiszen - ha erős módosításokkal - német nyelvterületen a XX. század közepéig az úgynevezett gót írás volt szokásos. A XVI. század elejéig azonban nemcsak német nyelvű feliratok esetében is el volt terjedve, igaz, a XV. század közepétől egyre jobban tért hódított a reneszánsz capitalis. Nyilvánvalóan fejlődött az írás a gótikus minuscula diadala óta, és valóban, egy XIV. század végi és egy XV. század végi minusculáris felirat ránézésre is megkülönböztethető. Ennek ellenére ma még nem lehet fejlődési szabályokat kimutatni, legfeljebb bizonyos megfigyeléseket említhetünk. A probléma ugyanis többsíkú. Azt a külföldi epigráfiai szakirodalom is megállapította már, hogy ma még nem lehet stílus és forma alapján a gótikus minusculás feliratos emlékeket feldolgozni, ugyanis igen jelentős regionális különbségek mutathatók ki. Ebből viszont az következik, hogy a külföldi fejlődés nem vehető alapul. Itt tehát sokkal fontosabb lenne a hazai fejlődést jól datálható feliratos emlékek alapján összeállítani, bár ma azt sem tudjuk, hogy beszélhetünk-e Magyarországon belül regionális különbségekről. Bonyolíthatja ezt az is, hogy mindig kell idegen, olykor külföldi mesterrel számolni, aki saját területe stílusát alkalmazta. Másik probléma, amire talán ritkábban hívja fel az epigráffal irodalom a figyelmet, hogy a betűformákat a készítés technikája is módosítja. Itt most nem az íráshordozó különbségéből eredő természetes eltérésekre gondolunk, hanem ugyanazon íráshordozónál is más betűformát eredményezhet az eltérő írástechnika. Kőemlékek esetében két főbb csoportot különböztethetünk meg írástechnikájuk alapján: a vésett és a domborított betűket. Az előbbi esetében az írást nagyon megkönnyítette az egyenes vonalakból összetevődő gótikus minusculák alkalmazása. A kőfaragó különböző irányú egyenes mélyedéseket vésett a kőbe. Ez a szöveget ránézésre kissé szálkás jellegűvé teszi. Bonyolítja és az olvasást nehezíti, hogy a szálak egymástól távol esnek, és akkor sincsenek összekötve, ha azokat ugyanennél az írásnál más íráshordozó és íróeszköz használatakor normális esetben összekötnék. Így tehát az egyes betűt alkotó szárak egymástól olyan messze esnek, mint a szomszéd betű szárai, azoktól semmi sem választja el őket. Egyes betűk ezért csak a szöveg értelme alapján különböztethetők meg egymástól. Ezek az i, m, n, v és az ugyancsak v-nek írt u. Az „unum” (egyet) szó például kilenc egymás mellé írt egyforma függőleges szárból áll, és egy szár híján azonos a „vinum” (bor) szóval. Más nehézségek is vannak. Nemritkán összetéveszthetők a „c”, a „t”, és olykor az „r”, sőt az „e” betűk is. Igaz, a „t” esetében gyakran alkalmaznak a betű függőleges szárát átmetsző, vagy azt jobbról érintő keresztszárat, ez azonban olykor majdnem eléri a függőleges szár tetejét, és így a „c”-hez válik hasonlóvá. A „c” és az „e” egyes kőfaragóknál alig különböztethető meg. Az „r” betűt nemegyszer úgy vésték, hogy a függőleges szár felső jobb oldala mellett egy pontot véstek, amely erőteljesebb vésőcsapás esetén megfelel a „c”, vagy az „e” felső jobb oldali szárának Az „u” és a „v” betűt, mint már említettük, gyakran egyformán u-nak írták. Előfordul olykor a különálló „v” betű is, ami néha szintén összetéveszthető az előbbiekkel. A gótikus minusculák kőemléki használata a vésett betűkkel kezdődik, de nem sokkal később, a XV. század elejétől elterjed a domborított típus is. A vésett betűk ugyan nem tűnnek

el, de egy ideig a domborítottak nagyobb súlyra tesznek szert. Itt is vannak olvasati problémák. Míg az előbbinél a betűk szárai szinte önálló életet élnek, addig a domborított betűknél pontosan az ellenkező következik be. Itt összeérnek a betűszárak, de nem csupán a betűn belül, de a szomszédos betűknél is. Problémát itt is az „i”, „m”, „n”, „u”, „v” betűk okoznak. A többi betűt viszont nehezebb összekeverni. A domborítás nehezebb munka, de pontosabb és főként esztétikusabb írásra alkalmas. Szükségképpen gyakoribbak a ligatúrák, például a „c”, „t”, „f” betűk jobb oldali keresztszárát összekötik az „i”, „r” vagy „t” bal oldali felső csúcsával. Még gyakoribb a két „p” betű esetén, hogy a második betű bal oldali szára azonos lesz az első betű jobb oldalával, a kettőt pedig közös keresztszár köti össze. Ilyet tapasztalunk a „d” és az „a” egymás mellé írása esetén is: a „d” jobb oldala és az „a” bal, rövid oldala azonos. Olyan szabályt lehet ebből megállapítani, hogy ha két betűnek egymással szemben álló íve van, akkor ezek egymást részben fedik. Mivel ennél az írásnál az ívek egyenes vonásban törnek, a szomszédos betűk függőlegessé vált vonásai azonosak. Még egy problémát kell hangsúlyoznunk. A gótikus minuscula kisbetű, szemben a teljesen nagybetűkből álló maiusculáris írással, ami viszont felveti annak a szükségességét, hogy olykor egyes kezdőbetűket ki lehessen emelni, magyarul nagybetűket alkalmazni. A nagybetű lehet a maiusculáris írás valamelyikbetűje, de kifejleszthetnek a minusculából is egy nagybetűformát, verzálist. A korai manusculáris feliratos emlékek a paleográfia textúrának nevezett minusculájából fejlődtek ki, a középkor végi fraktúr írás viszont a XV. század második felétől a feliratos emlékek verzálisait (nagybetűit) határozta meg. Általában a XV. század második felének gótikus minusculája (főleg a domborított forma) gyakran vékony szálacskákkal díszített (erre példa csíra formájában Gergelylaki Buzlai Bertalan 1469-es budafelhévízi sírköve). Itt említjük meg az „s” betű különös esetét, ami a gótikus minuscula egész korszakára jellemző. A kezdő és a szóvégi „s” a maiusculáris „S”-ből származik, verzálisként is alkalmazzák. A szó közepén viszont a manusculáris „c” betűhöz teljesen hasonlító, de annál valamivel magasabb „s” betűt írtak. Ezzel egy újabb problémát érintettünk: hiszen, miként már volt róla szó, a minuscula elvileg négy sor közé szorított betű. A valóságban a gótikus minuscula bevezetésekor is igyekeztek a kétsoros elrendezést megtartani, azaz a felső, illetve az alsó sorból kilógó szárakat nagyon rövidre vésték ki. A kétsoros elrendezésből felül kiemelkedő betűk a „b”, a „d”, az „f”, a „h”, a „k”, az „1”, a hosszú „s”. Alul a „p” és a „q” lóg ki a sorból. Gyakran azonban olyan rövidek a szárak, vagy a betűt más elrendezésben szorították be a két sor közé, hogy nehéz megállapítani a négysoros rendszer meglétét. Teljesen új korszakot hozott a reneszánsz capitalis bevezetése. Megjelenése az Alpesektől északra az 1430-as évekre tehető. Magyarországon Mátyás korából már ismerünk példáit. Lényegében a XI- XII. századi betűformák éledtek fel újra, és kétségkívül hatást gyakorolt a római régiségek és ezen keresztül a római feliratok iránti érdeklődés. Ennek az első időben közel egy századon át a gótikus minusculákkal párhuzamosan használt és igen hosszú életű írásstílusnak hazai története talán az előbbieknél is kevésbé ismert. Jelentősebb elterjedésre a XV. század vége felé tett szert, de Mátyás idejéből is nem egy példát lehetne már rá idézni. Mátyás először 1464-es aranybulláján alkalmazta, de a nyolcvanas években vésett pecsétem már mind capitalis körirat olvasható. Úgy tűnik, itt a pecsétek elég rövid idő múlva követtéka kőemlékek betűstílusát. Bár a századvégi feliratos emlékeinken úgyszólván tisztán találjuk meg a capitalis betűket, nem szokatlan a vegyes betűformákat felhasználó szöveg sem. Ilyen például Ernuszt Zsigmond pécsi püspök 1488-as évszámmal ellátott felirata, ahol több gótikus betű is található (A, D, G). Báthori András 1520. évi madonnáján idegen betű a D, G, és a különben reneszánsz capitalis E betű mellett találunk a görög epszilonnak megfelelőt is. A korabeli külföldi reneszánsz capitalis szövegeknél általában ugyanezen betűk azok, amelyek

keverednek a szabályossal. Mégis az 1490-es évektől ritka a nem teljesen capitalis szöveg. (A reneszánsz írásos szövegeknél, hiszen a gótikus minuscula még nem tűnt el.) A capitalis új megjelenése - és nyugodtan mondhatjuk, diadalútja-magával hozta azokat a rövidítési rendszereket, amelyek a XI- XII. században voltak szokásosak, így a körbe és egybeírt betűk használatát, amely gyakran megfejtendő rejtvénnyé teszi a feliratot. Ezenkívül az antik hagyományok jobb megismerése a klasszikus római epigráfia rövidítési rendszerének szélesebb körű felhasználásához, továbbá olykor azon feliratok utánzásához vezetett. ÍRÁSJELEK, INTERPUNCTIÓK KÉRDÉSE Egész korszakunkban, a koraitól a XVI. századig jellemző, hogy a mai értelemben vett írásjelek közül a betűk feletti pontok (ez elsősorban az „i” betűre és német szöveg esetében az „u”ra vonatkozik) szinte teljesen hiányoznak. Ezzel szemben nagy jelentőségű a kihagyásokat (azaz rövidítést) jelentő jel. Sajnos ennek fejlődéstörténete sem ismert. Úgy tűnik, hogy általában egy vízszintes vesszőt helyeztek el a szöveg felett, de - különösen a reneszánsz írások idején - előfordul olyan vízszintes vessző is, amelyből felfelé egy kis félkör válik ki. Egyéb rövidítési jelek közül meg kell említenünk a szóvégi -us rövidítését. Ez a paleográfiában lényegében az arab 9-es számjegynek felel meg. Nos, feliratos emlékeink is alkalmaznak egy ehhez hasonló jelet, azonban úgy látszik, hogy ennek formájában nincs egy korszakon belül sem egyöntetűség. Előfordul egy „u” betű, ahol a rövidítendő „s”-t a betű jobb szárának felső végétől minimálisan magasabbra vésett egyetlen pont jelképezi. A szavakat, illetve mondatokat elválasztó jelek alkalmazása viszonylag késői időre esik. A XII. századi feliratainknál még nem szokatlan a teljesen folyamatos szöveg: a szavak betűkihagyás vagy bármiféle jel nélkül következnek szorosan egymás után. A XIII. századtól ez a szövegelrendezés már ritkábbá válik. A szavak folyamatossága ugyan majdnem teljesen megmarad, azonban két szó közé jelet helyeznek el, és így jelzik, hogy új szó következik. Előfordul ugyan az is, hogy elég nagy tér marad a két szó közt, és ebbe kerül a jel, gyakoribb azonban az, hogy ez az intervallum csak fél normál betű nagyságú. Mivel a szavak egymástól való megkülönböztetésére törekedtek, a mondatok, illetve mondatrészek elválasztására nem alkalmaztak külön jelet, hacsak nem a gótikus minusculáknál verzálist. (Azaz az új mondat nagybetűvel kezdődik.) A szavak egymástól elválasztó jele általában a pont, amelyet a sor közepén (azaz a betűk közepével egy vonalban) helyeztek el. A XV. század elejétől kezdve ezt gyakran felváltja egy kicirkalmazott, olykor §-nak látszó jel. Reneszánsz írásoknál néha a kettőspont is előfordul. Mindezt persze a részletesebb kutatások módosíthatják, de nagy általánosságban valószínűleg érvényes marad. A FELIRATOS EMLÉKEK KIADÁSA Igen fontos feladat lenne, hogy nálunk is közöljék le korpuszszerűen a feliratos emlékeket mint fontos történelmi forrásokat. Ettől függetlenül a közlések egyöntetűségére kellene törekedni. Régészek, művészettörténészek gyakran adnak feliratos emlékeket közre, ezekre gondolunk elsősorban. Javaslatként Kloos kézikönyve kiadási szabályzatának rövidített változatát ismertetem. A leglényegesebb a közlendő írás részletes leírása. Különben a közlésnél: 1. A felirat szövegét a kísérő szövegtől ki kell emelni. Itt a kurzív szedés alkalmazható. Macskakörmös kiemelés nem használható. 2. A maiusculákat nagy-, a minusculákat kisbetűkkel kell szedni. Maiusculáris írásokban olykor előforduló minusculákat nagybetűvel kell visszaadni. Ezzel szemben a minusculás feliratok

initialéit, valamint egyéb nagybetűit (például mondat vagy név előtt) ugyancsak nagybetűvel szedetjük. Ami viszont a régebbi kiadási szokásoktól eltér: minden esetben a ma szokásos latin betűket használjunk fel a kiadásnál, tehát nem gót betűket a gótikus minusculáknál. Arra szolgál a szöveg leírása, hogy a betűformákra utaljon. 3. A közlés betűhív: azaz helyesírási eltérések, nyilvánvaló tollhibák sem javítandók, csak a leírásban kell utalni rá. Meg kell tartani az U, a V és W eredeti írásmódját. A számnevek ragozásának rövidítésére használt, a betű fölé írt (római számról van szó) betűt nem fölé, hanem a betű mellé, de kissé feljebb szedjük: például M°CCC°LXX°III° - az 1373 (-ik évben). A ligatúrákat, be- és körülírt betűket feloldjuk jelzés nélkül. (A leírásban utalunk rá.) 4. A rövidítéseket kerek zárójelben kell feloldani. 5. A közlendő szöveg sorvégződését függőleges vonással jelöljük 6. A szóelválasztó jeleket ponttal adjukvissza, bármilyen jelet is alkalmaztak (De a bevezetésben az is leírandó!) 7. A szövegkezdő keresztet egyenlő szárú kereszttel adjukvissza. 8. Az eredeti hiányait szögletes zárójellel tüntetjük fel. Ha ki tudjuk egészíteni a szöveget, az kerül a zárójel közé, a kiegészíthetetlent pontokkal jelöljük Annyi pontot kell írni, amennyi az elpusztult szöveg nagyságára utalhat. 9. Bizonytalan olvasatokat helyes alápontozni. 10. Ha eredetileg szabadon hagytak helyet és ezt utólag töltötték meg szöveggel (például az előre elkészült sírkőn a halálozási időponttal), akkor csúcsos zárójelbe teendő.

A betűminták forrásai (A rajzokat Kuczogi Zsuzsa készítette) 1. 1178-1179. Béla király adományáról feljegyzés. Magyar Művelődéstörténet. I. köt. Szerk. Dománovszky Sándor. Budapest, é. n. 194. o. 2. 1290. A gerendi templom felirata. Entz Géza: Középkori építészetünk munkaszervezetének kérdéséhez. Archeológiai Értesítő, 79 (1952) XXVI. tábla. 1. kép.

3. 1375. Katalin kassai polgárnő sírköve. Magyar Művelődéstörténet. I. k. 25. o. Az eddigiek maiusculáris feliratok voltak, a következők minusculárisak 1375. és 1404. bevésett, 1412. és 1469. kidomborított betűs. Valamennyit a Radocsay jegyzék száma alatt idézzük, ott van az őrzési hely, valamint az eddigi kiadások bibliográfiája leközölve. Dénes Radocsay: Les principaux monuments funéraires médiévaux conservés a Budapest. Mélanges offerts a Szabolcs de Vajay. őraga, 1971, 461-486. o. Valamennyi sírkő budai. 4. Miklós fia Tamás stb. sírköve. 1375. Radocsay: 27. sz. 5. 1404. Meisseni (de Misna) Frenczlin sírköve. Uo. 62. sz. 6. 1412. Mehlmeister Henrik sírköve. Uo. 63. sz. 7. 1469. Gergelylaki (Buzlai) Bertalan sírköve. Uo. 74. sz. Irodalom Panzer, Friedrich: Inschriftenkunde. Deutsche Philologie im Aufiss. I. köt. Szerk. W. Stammler. 268-314. hasáb Lhotsky, Alfonz: Quellenkunde zur mittelalterlichen Geschichte Österreichs. Graz-Köln, 1963, 65-72. o. M. Kloos, Rudolf Einführung in die Epigraphik des Mittelalters und der frühen Neuzeit. Darmstadt, 1980. (Részletes bibliográfi ával.) Váradi Zoltán: Gótikus minuscula feliratok a Dunántúlról. IPF Kiskönyvtár, IV. kötet, Szekszárd, 1999. 159. o. Bogdán István PAPIROLÓGIA Az emberiség sok mindent felhasznált-követ, cserepet, csontot, fémet, viaszt, bőrt, szövetet -, hogy megörökítse a beszédet, gondolatot, amíg eljutott a papírig. Az írás azonban csak akkor vált a kultúra széles körű fejlesztőjévé, amikor hordozója a papír lett. Ugyanakkor a papír más vonatkozásban is növekvő jelentőségű lett: az ipar számos ágazatában felhasználták. A papírez a növényi rostnemez - tehát a kultúra és a civilizáció nélkülözhetetlen alapanyaga. Előállításának történetében két korszakot különböztetünk meg: a kézi, vagyis a papírkészítés, és a gépi, azaz a papírgyártás korszakát. A papírkészítés fejlődési szakaszai: 1. a kínai - kelet-ázsiai időszak, Kr. u. 105-751. Jellemzője: a közvetlen felhasznált rostnövény, a kézi erővel végzett, enyhe kémiai hatással segített rostosítás, lapképzés bambusz vagy textil merítőszitával, végül a keményítő használata. 2. az arab időszak, 751-1276. Jellemző változás: a rongy nyersanyag. 3. az európai papírmalom zúzómű időszak, 1276-1670. Jellemző változás: rostosítás vízierővel (zúzómű), lapképzés fémhuzalos-vízjeles merítőszitával, végül az állati enyv. 4. a papírmalom - hollandi időszak, 1670-1799. Jellemző változás: a rostosítás forgó őrlőberendezéssel (hollandi) is. A papírgyártás fontosabb időszaka: 1. a papírgyártó gép - rongypapír időszak, 1799-1845. Jellemző változás: gépi lapképzés (papírgyártó gép), gyantaenyvezés. 2. a papírgyártó gép cellulózpapír időszak, 1845-től napjainkig. Jellemtő változás: a facsiszolat, illetve a cellulóz a fő nyersanyag, a növények kémiai feltárása, a teljes gépesítés, a folyamatos technológia. A PAPÍRKÉSZÍTÉS KORA

A papír és készítésének feltalálása, illetve elterjesztése Caj Lunnak, Ho Ti kínai császár magas rangú hivatalnokának a nevéhez fűződik. Kr. u. 105-ben azt javasolta császárának, hogy a nehéz bambusztábla és a drága selyem helyett könnyű, olcsó papírra írjanak, és tervezetében ismertette a papír készítésének módját is. A császár elfogadta a javaslatot, elrendelte megvalósítását, s ezzel a papír megindult hódító útjára. Tudni kell azonban, hogy korábban is használtak az íráshoz egy papírszerű lapot, de az selyemhulladékból készült, ezt vízben szétzúzták és lapot képeztek belőle. Caj Lun tehát nem új technológiát indított útnak, hanem új nyersanyagot adott a régi gyakorlatnak: növényi rostot, s ez a mai napig a papír legfőbb nyersanyaga. A papír használata gyorsan terjedt Kínában. 610-ben Koreán keresztül megismerték a japánok is, s rövidesen megkezdték készítését is. A KÍNAI PAPÍRKÉSZÍTÉS A nyersanyag: eperfaháncs, bambuszrost, kínafű, egyéb rostnövények és hulladékok (öreg kötél, rongy). Rostosítás: kémiai hatással: áztatás, főzés; mechanikai hatással: zúzás (deszkán kalapáccsal, mozsárban). Lapképzés: kádban, vízzel hígított pépből bambusz vagy textil merítőszitával, majd rakosás. Sajtolás: deszkák között kősúlyokkal. Szárítás: levegőn vagy fűtött falon. Felületi kezelés: rizskeményítő bevonat és simítás. Színezés: felületi festés: sáfránnyal sárga, berzsenyfával vörös papír. Nyugat felé az arabok útján terjedt el a papír. 751-ben, háborúskodás során a kalifátushoz kínai hadifoglyok kerültek. Voltak köztük papírkészítők is, akiket Szamarkandba letelepítettek és mesterségük gyakorlására kényszerítettek. Szamarkand hamarosan a papírkészítés központja lett és tovább terjesztette az új mesterséget. 794-ben már Bagdadban is több műhely működött. A következő századokban papírkészítő műhelyeket létesítettek Szíria, Palesztina, Perzsia, India arab uralom alatt lévő városaiban is. Amikor a kalifátus elfoglalta Egyiptomot, a hódító kardot ide is követte a papír. A X. században EI-Fajjúmban és Kairóban létesült papírkészítő műhely, majd tovább kísérve az iszlám útját, 1100 körül már a marokkói Fezben is dolgoztak a papírkészítők. AZ ARAB PAPÍRKÉSZÍTÉS Nyersanyag: len- és vászonhulladék (rongy), kender és pamut. Előkészítés: nyersanyag-osztályozás. Rostosítás: meszes vízben főzés vagy rothasztás, ezt követően zúzás kőmozsárban. Lapképzés: kádban, vízzel hígított pépből növényi (nád) merítőszitával merítenek, ezt követi a deszkára rakosás. Szárítás: levegőn, falon. Felületi kezelés: búzakeményítő fürdőbe mártás - szárítás - deszkák között sajtolás - simítás üveggel vagy achátkővel - enyvezés búzakeményítővel vagy tragantmézgával. Színezés: felületi festéssel: cinóberrel piros, berzsenyfával vörös, indigóval, kobalttal kék, sáfránnyal sárga színre. Készáru: író- és csomagolópapír (1035). Alakszabványosítás (XII. század). Kialakítják a kereskedelmi mértéket (rizsma). Az arab-mór kultúra a papír ismeretét elterjesztette Európában is. Hispániában 860 körül, Itáliában 1100 körül már használták a papírt.

A hispániai mór uralkodók, hogy a kész papírnak Fezből tengeri úton való szállítását kiküszöböljék, papírkészítő műhelyeket létesítettek: az elsőt Valencia mellett Xativában 1100 körül. A keresztény spanyol területen csak 1260 körül indult meg a papírkészítés. Itáliába az egyiptomi műhelyekből Szicílián (1101) keresztül szállították a papírt, és 1109ben már Levantében is használják. Terjedését elősegítette, hogy a papirusz készítése 950 körül megszűnt, mert a növény Egyiptomban kipusztult, szicíliai másodvirágzása pedig rövid életű volt, s keveset is termesztettek. Az első itáliai papírkészítő műhely 1276-ban Fabrianóban kezdte meg működését. AZ EURÓPAI PAPÍRKÉSZÍTÉS Az arab módszerhez viszonyítva a fejlődést a XII -XIV. században a következők jellemzik: Rostosítás: megalkotják a zúzóművet, s így a papírmalmot, az egész korszak jellegzetes üzemét. Lapképzés: kialakítják a fém(réz)huzalos merítőszitát és a vízjelet (erről bővebben később). A legkorábbi vízjel: 1282, Bologna. Víztelenítés: csavarsajtóval és nemezzel. Szárítás: lécen, kötélen (a szárítópadlás kialakítása). Felületi kezelés: állati enyv, bemártással (1337). A papírszükséglet a XV-XVI. században az írás elterjedése (közigazgatás, gazdasági élet), valamint a nyomtatás feltalálása (1440, Gutenberg) és elterjedése következtében jelentősen növekedett. A papírkészítés módszerei is tovább fejlődnek. Jelentős a súlyok használata (1540). Újabb papírfajtákat kezdenek készíteni: kobalttal színezett kék papírt (1550), vékony papírt (1570), lemezpapírt (1580), színezett rizskeményítővel díszített papírt (1595). Kínából tapétapapírt (1550), Perzsiából márványpapírt (1590) hoztak be. A XVI. században a papírt már civilizációs és műszaki célra is felhasználták (csomagolás, ablakfedés, lámpabura, puskatöltés stb.). A MAGYARORSZÁGI PAPÍRKÉSZÍTÉS KEZDETE A papírt az Anjou-udvar közvetítésével ismertük meg. Első papír oklevelünk kelte 1310. A papír használata az 1330-as évek elején lesz gyakoribb, ez idő után elterjedése rohamos (tartóssága bebizonyosodott). A magyar kancelláriák papírszükségletüket kereskedők útján külföldről elégítették ki. A hazai papírkészítés csak a XVI. században indult meg. Igényét az írás elterjedésén kívül a kialakuló hazai nyomdaipar növelte. Az első magyarországi papírmalomra vonatkozó adatunk, sajnos, pusztulásról szól: 1530-ban a lőcsei papírmalom leég. Valószínű, hogy ez a malom az 1520-as években kezdte működését. A XVI. században a következő papírmalmokat létesítették még: 1546-ban a brassóit, 1563ban a kolozsvárit, 1573-ban a nagyszebenit és a XVI. század legvégén a lipótszentmihályit. E papírmalmok berendezése, a papírkészítés technológiája és az előállított papír általában azonos volt a külföldiekével. A papírszükséglet emelkedését a XVII-XVIII. században az ügyiratok és a könyvek mennyiségének növekedésén kívül az újság (XVII. század) és a folyóirat (XVIII. század) megjelenése tovább fokozta, és a rokonipar fejlődése (az acéltoll feltalálása, 1780) minőségi változást is eredményezett. PAPÍRMALOM, TECHNOLÓGIA, KÉSZÁRU A XIII-XVIII. SZÁZADBAN A papírmalom energiaigényes foszlató, őrlő munkájához zúzómű, (hollandi) vízierő felhasználása

szükséges. rendszerint 3-7 ezer köbméteres, földszintes vagy egyemeletes, magastetős (szárítópadlás) épület. A vizet zsilip- és csatornarendszer vezeti a 3-4 méter átmérőjű, 70 centiméter széles kerekekhez, amelyek ékek, emeltyűk, fa fogaskerekek és fogasdobok útján működtetik a gépeket. A gyártásvizet csőhálózatban vezetik, a XVIII. század végétől már szivattyút is használnak. A papírmalomban rongyraktár, feldolgozó-, merítő- és nemezelőműhely, enyvkonyha, szárítópadlás, papírraktár, öltöző- és mellékhelyiségek vannak, gyakorta lakás is. Általában a következő technológiát alkalmazták. A nyersanyag előkészítés során a rongyválogatást, -tisztítást (porolás, mosás) és -vágást a mésztejes kezelés vagy rothasztás követte. Segédanyagként oltott mészből mésztejet készítettek, enyvet főztek és enyvesvizet állítottak elő timsóval. 1 rizsma papírhoz 14 kg rongyot, illetve 1 kg papírhoz 2,33 kg rongyot, a rongyhoz 20 százalék meszet (a lúgozáshoz 4 százalék hamuzsírt), az enyvfőzéshez 42 százalék birkalábszárat (21 százalék enyvet), 0,4 százalék timsót használtak. A félanyag készítéshez a pépet a zúzóba hordták és a meszezett anyagot 36 óráig, a rothasztott anyagot 12 óra hosszat zúzták vagy a hollandiban 3-4 óráig őrölték, majd az anyagszekrénybe hordták, ahol 24 órás átfordításokkal 2-4 hétig állasztották. A kész anyagot ugyancsak a zúzóba hordták, 12-14 óra hosszat zúzták vagy a hollandiban 5-7 órát őrölték, az utolsó órában mésszel, anyagában színezésénél színezékkel (kékfa, indigó), és ismét az anyagszekrénybe hordták. A merítőkádban vízzel hígított, kevert pépből a merítőszitával egy ívnyit kiemeltek, a lapot rázással víztelenítették és rostkuszálták, majd nemezre borították. A duzmát (181 ívet 182 nemez között) a kádsajtóba tették, 3-4 percnyi sajtolás után kivették, az íveket leszedték a nemezről, fehér duzmába rakták, ebből nyolc-tizet a rakodósajtóba tettek, ahol 8-10 órán át sajtolták. A közönséges papírt már szárították, a finomabbat még háromnégyszer sajtolták. A papírkészítés (lapképzés) napi normája 1 merítőkádra (3 fő) 6 rizsma (36 kg) papír volt 14 órás munkaidővel. A papírt 2-4 ívenként kötélre vagy lécre akasztva szárították. A maximális napi teljesítmény (XVIII. század) 37 000 ív volt. Az írópapírt ezután enyves vízbe mártással enyvezték, majd megszárították. A nyomópapírt nem enyvezték. Az ívek felületét még simítókővel dörzsölték vagy súlyokkal ütögették, ívenként négyszerötször. A XVIII. századtól kezdve mindkettőt fokozatosan kiszorította a sokszoros sajtolás. Ezt követte a selejtválogatás (a selejt általában 10 százalékvolt), a hajtogatás és a bálázás. A szokásos kereskedelmi mértékek: 1 konc = 24 író- vagy 25 ív nyomópapír; 1 rizsma = 20 konc, 1 bála = 10 rizsma. Az évi átlagtermelés 250 tizennégy órás munkanap mellett 20 kalapácsos zúzóművel, 1 merítőkáddal, 10 fő összlétszám esetén bruttó 1650 rizsma = 9900 kg, nettó 1500 rizsma = 9000 kg papír. A készárunak több különböző (alak, vastagság, minőség, fajta szerinti) megnevezése volt, a vízjel értelme is ezeknek megfelelően módosult. A rizsma tömegének átlaga ez időszakban 6 kg. A négyzetmétersúlyt nem mérték, utólagos mérés szerint egyenetlenek voltak, a vastagságokhoz hasonlóan. Az alak 34 x 44- 54 x 76 cm között 15-20 féle lehetett, az átlag 34 x 44-38 x 48 cm között volt. Egy malomban általában két minőséget (vastag vagy erős, közönséges vagy vékony, szép vagy finom megnevezéssel), ritkábban hármat (közepes) készítettek: író-, nyomó-, csomagoló-, lemez- és különleges papírfajtákat. A MAGYAR PAPÍRKÉSZÍTÉS A XVII-XVIII. SZÁZADBAN A XVII. században 20 újabb papírmalom csatlakozott a többihez, de a kedvezőtlen körülmények miatt nehezen

tudtak folyamatosan termelni. Csak az 1720-as években, a háborúskodások végeztével indult meg egyenletesen és gyorsulóan a fejlődés, és ekkor 65 újabb papírmalom kezdte meg működését. Mindösszesen azonban körülbelül csak 40 működött folyamatosan, mégis egyre inkább kiszorították az osztrák papírt. A század vége felé a szükségletnek már csak egynegyedét kellett behozatalból kielégíteni. A papírkészítők sikeres működését nehezítette, hogy többnyire bérlők vagy alkalmazottak voltak; a mennyiségi, de főleg a minőségi termelést pedig, hogy kevés volt a megfelelő rongy, különösen a jó papírhoz szükséges finom lenvászon, s még e kevésből is Ausztriának szállítottunk. A hazai papírmalmok többsége 15-20 kalapácsos volt, és 1 merítőkáddal üzemelt. Technikai berendezésük mind fajta, mind darabszám tekintetében csak a legszükségesebbekre szorítkozott (a hollandit csak a XVIII. század második felében vezették be). A technológia a külföldit követte, de jelentős lemaradással. Az egyes papírmalmok átlagos létszáma a XVII. században 6, a XVIII. században 8 fő. A papírmalmok az átlagos napi hat rizsmás termelési mennyiséget csak folyamatos termeléssel érték el. Az éves termelés változó volt, a XVIII. század második felében 50-2500 rizsma között ingadozott papírmalmonként. A kor évi átlaga körülbelül 700 rizsma, vagyis mintegy 4200 kg papír. A XVIII. század második felében a hazai termelés körülbelül 28 000 rizsma, vagyis körülbelül 168 000 kg, a behozatal körülbelül 10 000 rizsma (60 000 kg), a papírfogyasztásunk tehát 38 000 rizsma, vagyis 228 000 kg. Egy fő évi átlagfogyasztása nagyjából 2 ív (körülbelül 24 g). A hazai papír a külföldihez hasonlított, de minőségileg gyengébb, és az egyes malmok termékei között nagy ingadozást tapasztalunk. A PAPÍRGYÁRTÁS KIALAKULÁSA A papírgyártó gép feltalálásával (1798-1799) megindult a papíriparnak a XVII-XIX. századon átívelő átalakulása. E századot azonban a kettősség jellemzi. A kifejlődő gépi gyártás mellett még tovább él és csak fokozatosan szűnik meg a papírkészítés. A zúzóművel előállított rongyanyag a szükségletet már nem fedezte, ezért új, azt helyettesítő nyersanyagra lett szükség. Csak amikor megtalálták, következett be az ennek megfelelő gépesítés. Az ipar teljes átalakulása csak a század végére fejeződött be. A papírgyártó gép feltalálója Nicolas-Louis Robert, Didot párizsi nyomdász essonnes-i papírmalmának vezetője volt. A különféle termelési nehézségek arra késztették, hogy a lapképzés gépi megoldásával kísérletezzen. Kutatásai eredményeként Didot anyagi támogatásával elkészítette modelljét, amelyre 1798-ban, a végtelen papír készítésére pedig 1799-ben szabadalmat kapott. E jogát azonban 1800-ban eladta Didot-nak, aki révén Angliába került a találmány, és ott tökéletesítették. A Fourdinier testvérek a szitaszakaszt, Donkin a szárítóhenger problémáját oldották meg, és ezzel kialakították a mai papírgyártó gépet. Előállítását kezdetben Anglia monopolizálta. A síkszitás gépet gyártó Donkin cég 1851-ig 191 darabot készített, amelyből 83-at Angliában, a többit Európa néhány országában szerelték fel. A nyersanyagproblémát a fa felhasználása oldotta meg, miután 1845-ben Keller feltalálta a facsiszolatot, és amikor a kémiai eljárások bevezetésével a cellulóz-, illetve félcellulózgyártást kialakították. 1851-ben Burgess és Watt lúggal távolítják el a lignint a fából és állítanak elő cellulózt, Mellier pedig (körülbelül egyidejűleg) szalmából. Ezt követi Houghton nyomás alatti feltárása 1857-ben, majd Dahl 1884-ben a korszerű szulfátcellulóz-

gyártás alapjait kísérletezi ki és első ízben regenerál. A szulfitcellulóz-gyártás kialakításában Tilghmann, Mitscheilch, Ritter, Kehper jelentik a fejlődés útját. A fa a nyersanyaghiányt mennyiségileg megoldotta, de minőségileg bizonyos visszaesés mutatkozott, mert a fa féltermék nem volt egyenértékű a ronggyal. Rontotta a papír minőségét az is, hogy a kutatások során felhasználhatónak vélt különféle nyersanyagok nem feleltek meg a várakozásnak, mégis használták ezeket. Jellemző, hogy az 1890-es években 950 féle papírnyersanyagot ismertek már, de ezeknek csak a 2 százaléka volt ténylegesen megfelelő. TECHNOLÓGIA A XIX. század vége felé a féltermékgyártás különválik a papírgyártástól: a rongy- és hulladékpapír-feldolgozás megmarad a papírgyárban, a facsiszolat- és cellulózgyártás önállósul, független üzemmé lesz, ugyanakkor a papírgyárakban is megindul egy specializálódási folyamat. FÉLTERMÉKGYÁRTÁS Rongyfélanyag: 1860-tól általában nyomáson mésztejjel, majd lúggal főzik. A munkamenet: tisztítás, osztályozás, vágás, főzés forgó gömbfőzőben, mosás, fosztatás, tisztítás, fehérítés, állasztás. Facsiszolat: kézi, majd gépi hántolás, göcstelepítés, barna facsiszolat esetén gőzölés (1867), majd szakaszos csiszolás, durva, finom osztályozás, besűrítés. Cellulóz-, félcellulózgyártás: az egyes eljárásoknál (kezdetben fekvő-, majd állófőzőben) a feltáróanyag változó koncentrációjú oldatával, több bar nyomásos főzéssel tártak fel, amit mosás, durva, finom osztályozás, fehérítés, besűrítés, illetve szárítás, tekercselés követett. PAPÍRGYÁRTÁS Nedves anyag esetében tépőgéppel, száraz esetében (hulladékpapír is) görgőjárattal, feloldó hollandival, később Jordán-malommal elkészítik az anyagot, anyagában enyveznek (1806-ban Illig először használ gyantaenyvezést), a töltést, színezést a hollandiban végzik. A hígított anyagot homok-, csomófogón át felvezetik a papírgyártó gépre. A hengerszitás gépen (lemezgép is) a kádban forgó hengerszitáról végtelen nemez viszi a lapot a rakosópréshez, külön folyadéknyomásos sajtón préselik, majd kezdetben levegőn, később géppel szárítják. A síkszitás gép szitaszakaszán a lapképzést, présszakaszán az elő-, a szárítószakaszán a végleges víztelenítést, az elősimítást és a tekercselést végzik. KÉSZÁRU A század elején még főképpen merített papírt használnak, amelyet folyamatosan felvált a géppapír. 1874 körül új mértékre térnek át: az 1000 íves rizsmára (új rizsma). A század végén kialakul a fajtákra jellemző mértékrend, típus, négyzetmétersúly. Az alak főképp 32 x 42 - 63 x 96 (ritkábban 70 x 105) cm között változik. A méterrendszer bevezetése után kialakuló sorozatokból fejlődnek ki később az egységes, de még nem szabványos mértékek. A hagyományos fajták mellett jelentősen sokasodik a különleges papírok száma. A HAZAI PAPÍRGYÁRTÁS A XIX. SZÁZADBAN A hazai papírgyártást az ipar általános fejlődése és a kialakuló kapitalizmus kedvezően befolyásolta. Az 1830-as évekig 75 újabb papírmalom kezdte meg a termelést. A történelmi Magyarországon az első papírgyárat, a fiumeit 1827-ben létesítették, de az általános átállás a gépi gyártásra csak az 1840-es években indult meg (elsőnek 1842-ben a nagyszlabosi papírmalomból lesz gyár). Megindult a féltermékgyárak létesítése is. 1845-ben alapítják az első szalmacellulózgyárat (Prázsmár), 1870-ben az első facsiszolatgyárat (Javorina), 1882-ben az első facellulózgyárat (Pelsőc). Az átállás, illetve a korszerű papírgyártás kialakulása az 1880-as évekre befejeződött. Az 1840-es években útjára induló papírfeldolgozó iparunk az 1890-es években érte el ezt a szintet. 1889-ben a Technológiai Iparmúzeumban megkezdődött az intézményesített papír-

vizsgálat (minőségellenőrzés) is. 1900-ban rendelet kötelezte a hazai papírgyárakat a védjegyként bejegyzett vízjel használatára. A fejlődés azonban viszonylagos. A XVIII. század második felének, az 1840.,1880. és 1898. évek termelésének, behozatalának (csaknem kizárólag Ausztriából), illetve kivitelének, az összfogyasztásnak és az egy főre jutó évi átlagfogyasztásnak adatait összehasonlítva megállapítható, hogy papíriparunk fejlődése a fogyasztás növekedésével nem volt arányban, nem tudta azt kielégíteni. A fogyasztók ellátását az önálló papírkereskedők a század elején (Pesten) kezdik átvenni az üzemektől és más kereskedőktől, de csak az 1840-es években nő a számuk, majd 1890 körül (Budapesten) éri el a megfelelő szintet. Az egy főre jutó évi átlagfogyasztás 1840 körül 0,08, 1883-ban 1,3, 1898-ban 3,6 kg papír volt. A PAPÍRGYÁRTÁS FEJLŐDÉSE A papírgyártás technológiája a lényegét tekintve A XIX. század óta nem változott a mai napig, de az ipar egészének XX. századi fejlődése következtében jelentősen korszerűsödött. Jellemzői: a villamos energia alkalmazása a gépek meghajtásában, a nem fás növények kiterjedtebb, a különféle segédanyagoknak pedig széles körű használata favegyipar és a műanyagipar fejlődésének eredményeként), a gépek kapacitásnövekedése (például a papírgyártó gép szélessége 1,52 méterről 8-10 méterre, sebessége az átlagos 50 méter/percről esetenként 1000-1500 méter/ percre növekedett), valamint a teljes folyamatgépesítés, automatizálás. Mindezek eredményeként a gép termelése a napi 10 tonnáról a napi 1000 tonnára növekedett, a világ papír (karton) termelése pedig így alakult: 1913-ban 11,1928-ban 22,1951-ben 44,1961-ben 78,1971-ben 131, 1976-ban 154 millió tonna. Jelentős eredmény volt az alak szabványosítása, amely 1911-ben kezdődött, s 1934-ben a Nemzetközi Szabványosítási Tanács (ISA) szabványával fejeződött be. Lényege: a téglalap alapegységből a hosszoldal felezésével jönnek létre a kisebb alakok Például az egyszerűbb alakok alapsorozat (A/0-A/10) 841 x 1189 -26-37 mm között csökkenve 11 formátumot ad. A papírfajták is megsokasodtak Az 1970-es években így alakult a sor: írógéppapír 14-féle, nyomó 25, csomagoló 37, műszaki 15, különleges 29, egészségügyi 5-féle, a kartonoknál író-nyomó 15-féle, csomagoló 7, műszaki 33-féle. A féleségek aránya (54-féle írónyomó szemben a 126-féle műszaki, civilizációs papírfajtával) is mutatja azt, amit a felhasználás szerinti megoszlás is: a termelés, illetve a fogyasztás jelentős növekedésében a kulturális igénynek jelentéktelen szerepe van. A MAGYAR PAPÍRIPAR A XX. SZÁZADBAN A századforduló osztrák versenyét a papíripar állami támogatása egyensúlyozta valamelyest, de csak az 1907. évi iparfejlesztési törvény adott komolyabb fejlődési lehetőséget. 1913-ra a papírgyárak és feldolgozó üzemek száma 54ről 92-re nőtt, a termelési érték pedig 17 millióról 50 millió koronára. Az első világháborút követő békeszerződés szabta új földrajzi határok azonban papír- és félanyagyárainkat az országon kívül rekesztették, csak egy gyár, a diósgyőri maradt a miénk E végzetes helyzetből csak lassan sikerült kiemelkedni. A második világháborúig fokozatos indulással 6 újabb papírgyár kapcsolódott a termelésbe, de a fogyasztásnak csak körülbelül a harmadát tudták fedezni, a többit behozatalból kellett, amikor az egy főre jutó évi átlagfogyasztás az 1921. évi 8,6 kg-ról 1938-ra 10,04 kg-ra növekedett. A második világháború alatt a papíripar jelentősen károsodott: kapacitása 20 százalékát elveszítette. A termelést most is a diósgyőri gyár kezdte meg, azt követte fokozatosan a többi. Termelésüket 1945. december 1-jétől az Iparügyi Minisztérium Papíripari Irodája, 1946. augusztus 1-jétől az Anyag- és Árhivatal, az 1948. évi államosítással előbb az Iparügyi Minisztérium, 1950-től kezdve a Könnyűipari Minisztérium Papíripari Igazgatósága irányította, 1963-ban aztán ezt a munkát az akkor létesített Papíripari Vállalat vette át. A meglévő üzemek tervszerű fejlesztésével és az 1956-ban építeni kezdett Dunaújvárosi Papírés Szalmacellulózgyár

megindulásával elértük azt, hogy az 1948. évi 56 000 tonna papírtermelés 1977-re 424 000 tonnára növekedett, s ezzel a hazai szükségletnek mintegy kétharmadát fedezhettük, amikor az egy főre eső évi átlagfogyasztás az 1961. évi 20,7 kg-ról 1978-ra 60,0 kg-ra növekedett. De a mennyiségnek körülbelül 70 százalékát a műszaki-civilizációs szükséglet igényelte, csak 30 százalék az egyéb, és ennek is körülbelül 80 százaléka a közigazgatás szükséglete, csak 20 százaléka a kultúráé. Vagyis a fogyasztási sor ez: műszaki-civilizáció 70, közigazgatás 24, kultúra 6 százalék a fenti mennyiségből. PAPÍRISMERET A sokféle papírfajta közül értelemszerűen csak az író-nyomó papírt ismertetjük itt a korszakoknak megfelelő tagolásban. A papírkészítés korszaka, a kezdetektől 1840-ig. Írópapír. Az e célra kiválogatott rongyból az ismertetett eljárással készült, 1820-tól kezdve velin szitán is (lásd később). Enyvezett, simított vagy többszörösen sajtolt. Súlya 35-86 g/m2 között, alak és minőség szerint változott. Alak] a 28 x 38 cm-től 44 x 55 cm-ig terj edt. Minősége közönséges vagy finom volt, vastagsága vastag, közepes, vékony. Színe fehér, sárgás, a XVIII. század közepétől ritkábban szürkés, zöldeskék. Felülete sima, a közönségesé kissé érdes. Átvilágításkor általában egyenletes; kisebb rostcsomók, -szálak láthatók benne. Mindig vízjeles. Konc vagy rizsma (480 ív) formában került forgalomba (a XVI- XVII. században konconként, ritkábban ívenként is). A kotta- és rajzpapírnak használt írópapírt (a kottapapírt a XVIII. század közepétől külön is készítették) többször enyvezték és simították Alakjuk 56X 60- 54 x 75 cm között változott. Négyzetmétersúlyuk nehezebb, 130 g/m2 is. Nyomópapír. 1820-tól velin szitán is készült. Nyersanyaga, technológiája az előbbié, de jobban rothasztották Általában nem enyvezett, keveset simított vagy sajtolt. Súlya 47-118 g/m2 között változott, alakja a nyomdai szükséglet szerint vastag, közepes, vékony. Színe sárgás, szürkésfehér, ritkábban - főleg kis példányszámú nyomtatványoknál, s inkább a XVIII. század közepétől - kék volt. Felülete kissé érdes. Átlátszósága alig tér el az írópapírétól. Vízjeles. Rizsmánként (500 ív), ritkábban bálánként forgalmazták. A papírgyártás kialakulásának kora, 1840-1900. Ez időszakban a merített papír és a géppapír egyidejűleg él. Az előbbinél a velin fejlődik, a bordázott fokozatosan kiszorul, illetve a géppapírnál a század végén visszatér utánzott formában. (A továbbiakban a kettő együtt szerepel.) Írópapír. Nyersanyaga rongy, 1870 után facsiszolat, 1880 után cellulóz is. Ismertetett technológiával készült. Két általános típusa volt: irodai és levél. Mindkettő enyvezett, simított, 50100 g/m2. Irodai alak 34 x 42- 54 x 76 cm, levélalak az általános alak negyede, nyolcada. Mindkettő minősége lehet: közönséges, finom, finomabb, legfinomabb. Színűk fehér, szürke, kék. Felületük simított, fényezett. Átvilágítás: egyenletes, ritkán felhős, rostcsomó, -szál szabad szemmel ritkán látható. A merített papír mindig vízjeles, a géppapír csak a század vége felé. Mérték: rizsma, db, kg. Irodai papírt használtak a gépíráshoz is (1870-től). Hasonló a kotta- és rajzpapír is, de erősebb, jobban enyvezett, simított. Az utóbbi vagy darabszám (44 X 61- 62 X 81 cm alakban) vagy 1-1,5 m széles, körülbelül 16 m hosszú tekercsben került forgalomba. Nyomópapír. Nyersanyag, technológia mint az írónál. Két általános típus: könyv- és újságnyomó. Az előbbi esetleg enyvezett, az utóbbi sosem, 30-120 g/m2. A merített papírnál a velint vagy a kettős velint használták A géppapírnál a század vége felé a könyvnyomóban sok a töltőanyag, a műnyomón még kétoldalas krétaporos mázolás is volt. Alak: amíg rizsmánként forgalmazták, mint az írópapíré, kis, közép, nagy tagolással (újságnyomónál általános az 58 X 84 cm), a géppapír elterjedése után tekercs. Közönséges, jó, finom minőségben készült. Színe fehér,

szürkés, ritkábban kékes. Felület: könyvnyomónál jól simított is, újságnyomónál gépsima. Átvilágítása mint az írópapíré, vízjele szintén, de a géppapírnál ritkább, az újságnyomónál pedig mindig hiányzik a vízjel. Mérték: rizsma, tekercs, kg. A papírgyártás kora, XX. század. Írópapír. Sokféle fajtája szerint a fatartalomtól a fehérített rongycellulózig változik az anyaga. Nem töltött, jól enyvezett, a tiszta átnézettől a felhősig változhat, gépsima, simított, fényezett lehet, fehér, sárgás színű. Jól írható, radírozható. 1945 előtt vízjeles volt, kézzel merítve is készült, utánzott merítéssel az egész korban. Tömege 30-120 g m2 között fajtától függően változik, általában 70-90 g/m2. Alakja változó, általában a szabványosítás előtt 840 x 1040 450 x 520 mm, utána 841 x 1189 -210 x 297 mm (A0-A4). -Hangjegypapír fatartalmúfamentes anyagú, jól őrölt, jól enyvezett, gyakran töltött, 70-120 g/m2 tömegű. 1945 előtt vízjeles. - Rajzpapír. Anyaga fatartalomtól rongycellulózig fajta szerint változó. Jól őrölt, általában enyvezett. Gépsima. Fehér. Tömege 50-220 g/m2 között fajta szerint változik. 1945 előtt vízjeles. Nyomópapír. Anyaga a fajta szerint a facsiszolattól a fehérített rongycellulózig változik (az újságnyomó gyakorta 80 százalék facsiszolat volt, különösen az első világháború utáni években). Keveset őrölt, általában nem enyvezett, sok töltőanyaggal készült, gépsima simított felületű, fehér, sárgás, szürkés színű. Tömege fajta szerint 40-120 (kivételesen 120-600) g/m2 között változik. Alakja a szabványosítás előtt vágott (általában 850 x 1260 mm) vagy tekercselt (az újságnyomó mindig), szabványosítás után kivételesen vágott, általában tekercselt (az újságnyomó 420-1680 mm széles, 700-1000 mm átmérőjű). 1945 előtt vízjeles. VÍZJEL- VÍZJELKUTATÁS A vízjel egy a papír sok megkülönböztető jele között, a merített papír jellemzője, mert a merítőszita szerves része. Tehát előbb ezt kell megismerni. A merítőszita két fő részből áll. Az egyik a téglalap alakú fakeret, ennek felső részén illeszkedő, levehető keretrésszel (fedő). E keret nagysága a készítendő papírfajták ívnagyságától függően - általában 340 x 440 - 570 x 750 mm között -változott. A másik főrész az e keretre feszített réz huzalháló: a bordázat. Ez a keret szélességével párhuzamosan, a szegély kivételével egyforma távolságra, általában 15-40 mm-enként (a szegélynél általában 10 mm-re) kifeszített, egyforma, általában 0-1,5 mm átmérőjű huzalok (a merevítők) és a keret hosszúságával párhuzamosan, egyforma távolságra, általában 0,4-1,0 mm-enként kifeszített, egyforma, általában 0,4-10 mm átmérőjű huzalok (bordák) szőttese. E szitával a vízzel hígított pépből annyit merítettek ki, hogy a készülő papír vastagságának megfelelően azon elterülhessen. A szita szélein a fedő tartotta vissza a rostokat, de némelyike alácsúszott, s innen származik e papírra jellemző szélfodor. A szita rázásával a pépet elterítették, víztelenítették, egyúttal rostjait összekuszálták: nemezelték. A szita huzalközein azonban a rostok besüllyedtek, így vastagodtak, a huzalokon viszont ritkábban helyezkedtek, tehát vékonyodtak. Ennek megfelelően a szita lenyomata, a bordázat ott maradt a papíron. Átvilágítás nélkül is könnyen felismerhető, s ugyancsak jellemzi a merített papírt. Minden papírfajtához két szitát (szitapór) készítettek, amelyek a kézi munka következményeként nem lehettek tökéletesen egyformák. Amikor a szita elkopott, javítgatták, majd újat készítettek helyette, amelyik szintén nem lehetett a korábbi tökéletes mása. Vagyis: egyazon papírfajta szitája sem lehetett azonos egyazon papírmalomban, nemhogy többnél. Így a merítőszita, illetve lenyomata, a bordázat nemcsak egy korszakra vagy területre, hanem az egyes papírmalomra, papírkészítőre és egyes papírfajtájára is jellemző. A bordázat pontos adatai alapján tehát a papír készítésének helye és időköre is megállapítható - ha van hozzá már összehasonlító alap (lásd később). A merített papírnak van egy sajátos fajtája, amelyiknél a bordázat nem látszik, átvilágítása egyenletesen felhős. Éppen ez volt a célja az úgynevezett velinszita megalkotásának (1767).

Ez kettős rétegű, s a felső réteg nem fonott, hanem apró lyukú szövött szita, ezen a rostok egyenletesen helyezkednek el. Ezért a velinpapír csak ívszéléről (s esetleg vízjeléről) ismerhető fel - s egyúttal készítési évköréről -, átvilágítása olyan, mint a géppapíré, amelyik hamarosan ki is szorította. A papírgép (végtelenített) szitája szintén sűrűn szövött, így egészen apró lyukú fémszövet, lenyomata nem látszik meg a papíron. S mivel tekercsben készült, az ívet minden oldalon vágni kellett, erről is felismerhető. A merített papír iránt keletkezett későbbi igény azonban megalkotta az úgynevezett utánzott merített papírt, amelyiknél a papírgyártó gép szitaszakaszának a végén (e kívánalom esetében) elhelyezett eguttőr (1827, nálunk 1860) a hengerpalástra feszített huzalhálóval nyomja bele a már csak díszítési célt szolgáló bordázatot a félig kész papír felső (a szitaoldallal ellenkező) oldalába. Felismerni arról is, hogy lenyomata egyenletes, és közte a papír egyenletesen felhős. A vízjel a merítőszita bordázatára erősített 0,4-1,0 mm átmérőjű huzalból alakított jel, rajta szintén vékonyan helyezkednek a rostok, átvilágítása éppen olyan, mint a bordázaté. Eredetét és lényegét tekintve mesterjel (de nem volt védjegy). Tárgyával és elemeivel megjelöli a papírt, mert korral és területtel, illetve papírmalommal, papírkészítővel, merítőszitával, így papírfajtával változik, illetve változhat. A vízjel valamilyen gondolat kifejezése, ez a vízjel tárgya, amelyet egyszerű vagy összetett elemeivel fejez ki. Ezek az elemek: jel (rendszerint síkmértani), szám (arab vagy római, rendszerint sorszám), betű (nagy- és kisbetű, verzál és kurzív a monogramon át a szövegig), figura (az élő és élettelen természet, az ember és használati eszközei, stilizáltan vagy reálisan ábrázolva). Az elemek szerepelhetnek önállóan vagy csoportosítva. A tárgy kifejezése, az elemek megválasztása, összetevése a társadalmi fejlődéssel, illetve a papírkészítéssel, azon belül a vízjelkészítés technikájának alakulásával az idők folyamán szabályozódott. Fejlődéstörténete rokon az íráséval, kialakul a „sorvezetés”, a „betűvezetés”tehát „vízjelírásról” is beszélhetünk-, és fejlődik a stílus, vagyis a vízjelszerkesztés is. Az írástudatlan időszak egyszerű jelet (vonalat, kört), majd közérthető képet (címert) alkalmaz, a XVII. században megjelenik mellette a betű, majd a szöveg használata, a XVIII. században pedig a számé is, s a XIX. század elejére teljes az írás, valamennyi elem együtt szerepel. A sorvezetés hamar kialakul: állandósul a vízjel helye. A XVII. század közepéig általában a bal konc (fél ív) közepén, a későbbiekben a másik koncon és ívközépen is lehet, a XVIII. században már ívszéleken is alkalmazzák. A betűvezetés: a XIII. század kezdetleges jelképe reális ábra, majd fokozatosan művészi rajz lesz. A betű alkalmazása után kialakult a nagybetű (maiuscula) - mint monogram vagy szókezdő (iniciálé) - és a kisbetű (minuscula) - mint szöveg használata -, a XVIII-XIX. század fordulóján pedig megjelenik a levél (kurzív) betű is. A számoknál a római mellett megjelenik az arab is, majd sorszám lesz, a XVIII. században évszám is. A stílus, vagyis a szerkesztés így fejlődik: a XVII. századig általában a bal konc közepén van avízjel, amelyik a malomtól a papírig összefoglaló szimbólum. A XVII. század második felében kifejlődik a fő- és a mellékjel. Az előbbi általában a bal konc közepén van, és a malom szimbólumával (esetleg a tulajdonos címerével) megnevezi a malmot. A mellékjel többnyire a jobb konc közepén helyezkedik el, vagy a papírkészítőt nevezi meg annak monogramjával, vagy a papírfajtát (alakot), rendszerint nemzetközileg egységes jellel (például lovaspostás), vagy pedig- ritkábban - római számmal. A XVIII. században a malom vízjele alá kerül a papírkészítő monogramja, mint főjel, a mellékjel pedig a papírfajta jelölése lesz. E század közepén a papírkészítő már kiírja a vezetéknevét és a papír elnevezését is, gyakran e kettő lesz a vízjel. A XVIII-XIX. század fordulójától a malom nevét is kiírják. A XIX. század

elején a fő-vagy mellékjelnél megjelenhet a készítés évszáma is, valamint a sarokjel a papírfajta (alak) megnevezésére (rendszerint sorszám). A mondottak természetesen csak általában érvényesek. Malmonként, papírkészítőnként egyéniesedik a stílus, de a vízjel tárgya, eleme, írása, stílusa alapján már bizonyos időhatár közé sorolható a vizsgált papír vízjele. A velinpapír vízjele azonos az előbbivel, bordázata azonban a mondottak értelmében nincs. E papírnál kivételes esetekben alkalmazták az árnyékolt vízjelet is. A géppapír vízjele már nem szerves része annak, kezdetben nem is alkalmazták. A tulajdonjelölés igénye később ismét használtatja. Az említett eguttőr hengerpalástjára erősített vízjelhuzallal nyomja bele a papírba, mint a bordázatot (azzal együtt, gyakrabban anélkül). Ez még valódi vízjel, mert a papírral egy időben készül. Különbözik tőle az utánzott vízjel. Ezt a már kész, ív alakú papíron sajtolással állítják elő: a benyomódás helyén a rost, illetve a papír tömöttebb (nem pedig vékonyabb, mint a merített, s erről felismerhető), áttetszőbb lesz. A valódi vízjel részben megtartja a régi funkciót: mesterjegy, illetve most már cégjelzés, s hazánkban 1900-ban továbblép: a hazai papírgyárak által kötelezően bejegyzett és alkalmazott védjegy is lett. De emellett alkalmazzák különleges papírok (bankjegy, bélyeg stb.) megjelölésére, esetleg bordázattal. Az utánzott vízjelet általában a felhasználó (például minisztérium) kívánságára készítették. Ezt hazánkban általában az első világháborúig, a valódi vízjelet 1945-ig rendszeresen, folyamatosan használták, 1945 után a géppapír vízjele nálunk már csak esetleges. A bordázat a vízjellel azonban csak az egyik papírjellemző. A másik az anyag: a használt nyers- és segédanyag, az átvilágítás, a felület, a szín, a rugalmasság, vagyis a technológiai jellemző. A papírkészítés ismeretében, némi gyakorlattal, egyszerű érzékszervi úton is megszerezhető e tájékoztatás. Kiegészíti a harmadik jellemző: a mérték. Egyszerű eszközökkel: mértékes vonalzóval, papírmérleggel megállapítható a papír nagysága, mérete, a vastagsága, a súlya, s rajtuk keresztül a papírfajta. (A nagyság mérésénél a vágott szélű papír esetében meg kell állapítani, hogy az ív vagy csak annak és hányad része az.) A papírt tehát e három jellemző együttes adata határozza meg, velük lehet csak a papír készítésének helyét és idejét megállapítani, bármely célból szükséges ez. És nyilvánvaló: ez adatokat össze kell gyűjteni és nyilván kell tartani, vagyis papíradat-gyűjteményt létesíteni. Ebből azonban a felhasználás adata-hol, ki, mikor-sem hiányozhat. Ez több tényező függvényeként változhat. Kezdetben 20 év különbség sem ritka, de még a XIX. század közepén is lehet 2-3 év különbség. Területileg pedig kezdetben nincs országhatár, fél Európát bejáró kereskedők forgalmazzák a papírt, később már jobbára az országon belül maradt, sokszor kis tájhoz kötődik, de nálunk a szükséges behozatal miatt a külföldivel keveredik. Meg kell mondani: a készítés és felhasználás ismertetett adatait tartalmazó papíradat-gyűjtemény létesítésének szükségességét alig vallják. A felhasználás adatán kívül (esetleg kiegészítve néhány, de egyenként választott és változó módon gyűjtött adattal) közkeletűen megelégednek a vízjellel. Ezért nevezik e tevékenységet vízjelgyűjtésnek, vízjelkutatásnak, a munka eredményét vízjelgyűjteménynek (esetleg publikálva is). Első fázisa a tényleges gyűjtés, vagyis másolatkészítés. Gyűjthető eredetiben, pauszmásolással, fényképezéssel, fénymásolással, xeroxozással, izotópos vagy betaradiografikus eljárással. Bármelyikkel végzik, az eredeti nagyság és az egybevágóság megtartása az eredményes használathoz elengedhetetlen. A gyűjtött vízjeleket aztán valamilyen szempont (általában valamelyik elem, ábra) szerint rendezik, s ennek alapján keresik meg az összehasonlításhoz, amelyet rendszerint a másolatok egymásra fektetésével végeznek. A vízjelkutatás célja sokféle: a kelet, eredetiség meghatározástól kezdve a művészettörténeten át a hobbiig változik. De csak az utóbbit elégítheti becsülettel. Hitelességet, bizonyosságot kívánó tudományos igényt kielégítő információt csak a papíradat-gyűjtemény, vagyis a tárgyalt papírjellemzők: anyag, méret, jel és a felhasználási adatok együttese adhat. Még a

tudományos célt valló vízjelkutatók közismert és használt publikációi (Briquet, Gerardy, Piccard stb.) is csak esetlegességet, bizonytalan feltételezést szolgáltathatnak (hazai vonatkozásban még ezt sem), nemcsak vízjelcentrikusságuk miatt, hanem mert a gyűjtőkör és a forrás szempontjából nem törekedtek teljességre. A papíradat-gyűjtemény minden munkáját egységes rendszer szervezi, és alapmunkájában teljességre törekszik. Az adatgyűjtés fázisában a mit, honnan, miként kérdéseket kell megválaszolni. A mit, vagyis a gyűjtőkör lehet: 1. egy papírfajta, 2. több papírfajta, 3. minden papírfajta, 4. egy papírmalom, papírgyár = üzem, 5. több üzem, 6. minden üzem, mindegyiknél hazai-külföldi szűkítésselbővítéssel, a 4-6-nál az 1-3 tagolásával. A honnan kérdésnél a gyűjtőterületet, a könyvtári, levéltári forrást kell pontosan meghatározni, s annak egészét átnézni a profil szempontjából, illetve a profil szerint minden lehetséges forrást fel kell dolgozni. A mikéntnél az említett módok közül választott vízjelmásolással minden egyes forrásadatról egyedi felvételi lapot, később típus összesítőt kell készíteni. A rendszerezés (osztályozás) szempontjából a profil és a cél, a használat szabja meg, mechanikus vagy szisztematikus legyen. A papírtörténész számára a papírmalom az alap, azon belül a merítőszita, illetve papírfajta sorol, a vízjelábrára a pár szavas utaló igazít. A vízjelcentrikus szemléletnél a vízjel az alap, rendje lehet mechanikus, szisztematikus s e kettő keveréke. A gyakorlat szerint ahány vízjelkutató, annyi rendszer. S mivel az ábrázolást meg kell nevezni, a nyelvhez kötöttség és a terminológiai különbség nehezíti a használatot. Ráadásul a nagyobb gyűjteményeknél a rendszer bonyolultabb, s a variációk fokozzák a nehézséget. A használat módja a gyűjtemény milyenségének, egyediségének vagy sokszorosságának függvénye. Az egyedi csak helyben, a gyűjtőnél használható, s ez erősen korlátoz. (Ilyen az általam elkezdett, de már régen abbahagyott papíradat-gyűjtemény.) Ezért törekedtek már a XIX. század óta a vízjelgyűjtemények publikálására. Ilyen hazai vonatkozásban Szőnyi kis munkája, a külföldiek közül Briquet művét és a Monumenta sorozatot érdemes említeni, bár magyar vonatkozásban alig használhatóak (elsősorban forráselégtelenségük miatt). És nem szabad elfelejteni: a publikáció használhatóságának alapfeltétele a vízjel méretazonossága és egybevágósága, milliméter nagyságrendű eltérés elég a téves következtetésre. Tovább: a publikációk többsége a bor dázat adatait nem vagy rosszul közli, s az egyéb jellemzők közül kivételes, ha az ívnagyságot megadják. Papíradat-gyűjtemény publikáció pedig nincs. Következőleg: a vízjelgyűjtemény publikációk tudományos értékű használhatóságában kételkedni kell, papírtörténet-kutatói értékük pedig keveset ér, hiszen nem technikatörténetileg és nem összefüggésében (papírjellemzők) vizsgálják a témát. BEFEJEZÉS Majd 2000 éves útja során a papír egyre jelentősebb szerephez jutott, s ma ott tartunk, hogyha egy varázslat váratlanul minden papírt megsemmisítene, megállna az élet. A papír ma létszükségleti cikk. A levéltáros, könyvtáros számára még több: hivatása tárgyának, az iratoknak, könyveknek anyaga. Joggal mondhatjuk tehát Plinius szavait némileg módosítva: „ A papírnak köszönhetjük, hogy emberként tudunk élni és értékes gondolatainkat az utókorra hagyhatjuk. Irodalom Bogdán István: Vízjelek és vízjelkutatás. Levéltári Híradó, 8 (1956) 27-35. o. - Papíripari találmányok 1750-1830. Papír és Nyomdatechnika, 8 (1956) 125-129. o. -

19. századi vízjeleink. Papíripar, 1 (1957) 23-30. o. - Papíripari találmányok a 19. század második felében. Uo. 2 (1958) 34-38. o.; 3 (1959) 27-31. - Az első magyar papírmalmok. Uo. 3 (1959) 67-73. o. - A vízjelkutatás problémái. Levéltári Közlemények, 30 (1959) 89-108. o. - A papíralakok változása a 14. századtól a szabványosításig. Papíripar, 6 (1962) 237-246. o. - A merített papír a 14. századtól a 19. század első feléig. Uo. 7 (1963) 110-115. o. - A magyarországi papíripar története, 1530-1900. Budapest, 1963. - Papírmalmaink átalakítása papírgyárakká. Papíripar, 7 (1963) 193-196. o. - A”vízjelírás” fejlődése. Uo. 8 (1964) 170-178. o. - A 16-19. századi anyag-előkészítő gépek és módszerek néhány műszaki adata. Uo. 9 (1965) 152156. o. - Papírkereskedelmünk a 14-17. században. Századok, 99 (1965) 871-881. o. - Papírmalmaink műszaki felszerelése. Technikatörténeti Szemle, 3 (1965) 231-249. o. Utánzott vízjeleink a századfordulón. Papíripar, 12 (1968) 29-34. o. - Papírellátásunk és papírkereskedelmünk a 18-19. században. Levéltári Közlemények, 39 (1968) 9-27. o. - A vízjel mint védjegy. Papíripar, 14 (1970) 64-70. o. - A papírvizsgálat kezdetei Magyarországon. Uo. 15 (1971) 150-159. o. (Zsoldos Bencével.) Papírfeldolgozó iparunk a 19. században. Uo. 17 (1973) 23-31., 167-170. o. - Vízjellel az irathamisítás ellen. Uo. 18 (1974) 30-36. o. - A papírkészítők címere. Uo. 22 (1978) 149-153. o. - Rizsmajegy és rizsmacímke. Uo. 24 (1980) 150-155. o. - Papirosgyártás. Budapest, 1948. Ferdinandy Gejza: Papirosgyártás, papirosáruismeret és papirosvizsgálat. Budapest, 1930-1941. Gerardy, Theo: Sammein, ordnen und katalogisieren von Wasserzeichen. Papiergeschichte, 9 (1959) 112. o. - Ordnungsprincipien einer Wassererzeichensammlung. IPH Information, 8 (1974) 5-20. o. Keim, Karl: Das Papier. Stuttgart, 1956. Labarre, E. J.: Dictionary and Encydopaedia of Paper and Papermaking. 2. e. Amsterdam, 1952. A magyar papírgyárak bejegyzett védjegyei. Budapest, 1905. A magyar papíripar 20 éve. 1948-1968. Budapest, 1968. Malkin, I. T: Isztorija bumagi. Moszkva, 1940. Monumenta Chartae Papyraceae Historiam Illustrantia. V 1-14. Hilversum, 1950-1977. Mosin, V - Traljic. S.: Vodeni zakoni 13 i 14 rijeku. V 1-2. Zagreb, 1957. Nyersanyag és papírgyártás. Szerk Katona Kálmán. Budapest, 1954. Papíripari kézikönyv. Szerk Vámos György. Budapest, 1980. Piccard, G.: Wasserzeichenkunde als historische Hilfswissenschaft. Archivalische Zeitschrift, 52 (1956) 62-115. o. - Finbuch 1-4. der Wasserzeichenkartei Piccard. Stuttgart, 1961-1977. Schulte, Alfred: Wir machen die Sachen, die nimmer ver vergehen. Wiesbaden, 1955. Szőny I. László: 14. századbeli papíros-okleveleink vízjegyei. Budapest, 1908. Weiss, K T: Hanbuch der Wasserzeichenkunde: Leipzig, 1962.

Solymosi László OKLEVÉLTAN

A diplomatika elnevezés a görög eredetű latin diploma szóból származik, s ahogy magyar megfelelője, az oklevéltan, e sajátos tudomány legfőbb tárgyára, az oklevélre utal. A Nemzetközi Diplomatikai Bizottság kézikönyve szerint „a diplomatika az a tudomány, amely az oklevelek fennmaradását, formáját és kiállításának folyamatát tanulmányozza. Feladata, hogy kritikát gyakoroljon, megítélje az oklevelek hitelét, értékelje szövegük minőségét, a formulákból feltárja a történész számára hasznosítható összes tartalmilag lényeges elemet, datálja és végül közzétegye azokat.” A diplomatika rendkívül széles kutatási területet fog át, szerepe az oklevéladás menetének és intézményeinek bemutatásától a keltezetlen oklevelek kormeghatározásán át egészen az oklevelek kritikai kiadásáig terjed. Az oklevél - Szentpétery Imre definícióját követve - olyan irat, amely valamely jogi tényt rögzít, annak bizonyságául szolgál, és meghatározott külső és belső formáknak megfelelően van kiállítva. Röviden: az oklevél meghatározott szabályok szerint kiállított jogbiztosító irat. Az írott forrásanyag jelentős részének természetesen nincs jogi tartalma és következménye: az Itáliában tanuló magyar diák levele (missilis), amelyben a tehetős nagybácsitól pénz kért, például nem tartozik a fenti értelemben vett oklevelek közé. A levéltári forrásanyagra épülő diplomatika természetesen ezekkel is foglalkozik, sőt az oklevéladással összefüggő iratokat sem mellőzi. Mivel a legtöbb oklevél a középkorban készült, a diplomatika alapvetően ezt a korszakot vizsgálja. Az újkori forrásanyagot az irattan tanulmányozza. AZ OKLEVÉL FENNMARADÁSA Az oklevél sokféle elnevezése közül a hazai gyakorlatban leggyakoribb a litterae, a littera szó (magyarul: betű) többes számú alakja. A diplomatikai kutatás kiindulópontja az oklevél fennmaradásának vizsgálata, vagyis annak feltárása, hogy a forrás miként hagyományozódott az utókorra. A legszerencsésebb esetben az oklevél eredetiben maradt ránk. Az eredeti oklevél azt az állapotot őrzi, amelyet a kiállításakor nyert el. Természetesen azóta kisebb-nagyobb változások érhették (utóbb pecséttel látták el, tartalmi kivonatot, levéltári jelzetet írtak a hátlapjára, foltosodott, megcsonkult stb.), de ettől még eredeti állapota tanulmányozható. Előfordult, hogy az oklevelet több példányban állították ki. A királyi szerviensek, a későbbi nemesek kiváltságait tartalmazó Aranybullát- mint szövegéből tudjuk - 1222-ben hét példányban készítették el. De nemcsak a legfontosabb ügyekről, hanem gyakran a kisebb jelentőségűekről is több példányban adtak ki oklevelet. A két vagy több példányban kiállított és sajátos módon hitelesített oklevelet chirographumnak hívták. Ez úgy készült, hogy az ügyfelek számától vagy igényétől függően az oklevél szövegét kétszer vagy többször egymás alá vagy mellé írták egyetlen pergamenlapra, és az egyes szövegek közé a kézírás, kézirat jelentésű görög chirographum szót, valamely grafikus szimbólumot, esetleg néhány szavas legendát vagy az ábécé több-kevesebb

betűjét rajzolták, majd ezen keresztül egyenes, hullámos, illetve cikcakkvonalban vágták szét a pergament. Az egyik példányt nyilvános helyen őrizték, hogy vita esetén a vele összeillő példányt hitelesítse. Ez az oklevéltípus Magyarországon a XII. században terjedt el. A legkorábbi eredeti chirographum 1134-ből származik. Széles körű alkalmazását a magánjogügyletek írásba foglalását végző egyházi testületek (káptalanok és konventek) mint hiteleshelyek biztosították Okleveleik kezdetben pecsét nélkül, később pecséttel ebben a formában készültek: a XIII. század derekáig szinte valamennyi kiadványuk chirographum volt, melyet az ábécé-legenda jellemzett (litterae per alphabetum intercisae). A tömegessé váló oklevéladás és az oklevelek őrzésének új formája háttérbe szorította ezt az eljárást, de az ünnepélyes okleveleket olykor még a középkor végén is ebben a formában állították ki. A hiteleshelyi levéltárban őrzött példány nemcsak hitelesítette a másik példányt, hanem

annak pótlására is alkalmas volt: bármikor átírást lehetett készíttetni róla. Az egyházi testületek hiteleshelyi tevékenységének tulajdonítható, hogy Magyarországon ez az oklevéltípus nem maradt kuriózum, mint Csehországban, az osztrák hercegségben vagy másutt. A források többsége nem eredetiben, hanem másolatban maradt ránk Az eredetihez legközelebb a fotómásolat, a fénykép áll. A második világháború során és az azt követő években, majd 1956 őszén, a Magyar Országos Levéltár égésekor számos oklevél megsemmisült. Szerencsére egy részük (köztük az 1061. évi zselicszentjakabi és az 1121. évi almádi alapítólevél másolata) filmen, illetve fényképen megmaradt. A fényképpel rokonítható az utánzat, amely bizonyos mértékben visszaadja az eredeti oklevél külső ismertetőjeleit. A pannonhalmi apátság alapítólevele jelenlegi formájában például megőrizte Szent István eredeti oklevelének az írásképét. A hagyományos (írott) másolat lehet hiteles (copia authentica) vagy egyszerű másolat (copia simplex). Az előbbi esetben a másolat készítője szavatolta az átírt oklevél (transsumptum, transscriptum) hitelét. Magyarországon az 1210 táján jelentkező általános gyakorlat (insertio) szerint az átírt oklevél szövegét az átíró oklevél keretszövege fogja közre. Az esetek kis hányadában azonban a keretszöveg elejét nagyvégét elhagyták. Leggyakrabban az átíró oklevél befejező része maradt el: ilyenkor az átírás az átírt oklevél szövegével ért véget. Az átírás olykor a korábbi oklevél tartalmának a megerősítésével is együtt járt. A másolat aszerint, hogy a forrás szövegét miképpen adja vissza, lehet teljes vagy részleges. Az első esetben az oklevél szövegét teljesen (in extenso) magában foglalja. Máskor viszont erre nincsen szükség. A birtokperben bemutatott oklevelet többnyire tartalmi átírásban közli az ítéletlevél. Sőt ha a bemutatott oklevél sok birtokról szól, csak kivonatot ad róla, az érintett birtokra vonatkozó részt idézi belőle. A kevésbé fontos például az ügyfelet képviselő ügyvéd megbízatását igazoló - oklevelekből még kivonat sem készül, mindössze említés utal a létükre. A másolatok egy része nem egyedi darabként, hanem valamely másolatgyűjtemény részeként maradt fenn. Egy-egy intézmény fontos okleveleinek másolatait a chartularium tartalmazza. E típus legkorábbi magyarországi példája a pannonhalmi apátságban található. Uros apát a tatárjárás előtt az apátság levéltárának 60 értékes oklevelét másoltatta le. A 150 oldalas gyűjteményt később egybekötötték, és a kötetet a kötés színéről Vörös könyvnek (Liber ruber) nevezték el. A registrum valamely oklevéladó által kibocsátott oklevelek másolatait foglalja magában. A regisztrumvezetésben élen járó pápai udvar mintájára Magyarországon először a hiteleshelyek készítettek a XIII. században régisztrumot. A kartulárium alapvetően az oklevél őrzését, a regisztrum pedig emellett az ellenőrzés és az újbóli kiadás lehetőségét biztosította, az okleveleket típusok szerinti tematikus csoportosításban tartalmazó formuláskönyv (formularium) viszont egészen más gyakorlati célt szolgált. Azoknak nyújtott nagy segítséget, akik az oklevelek megfogalmazását végezték. Munkájuk arra szorítkozott, hogy a szükséges típus (adásvétel, birtokcsere stb.) kikeresése után a mintát a szükséges adatokkal aktualizálják. A legkorábbi hazai formuláskönyv a XIV. századból maradt ránk. Ugyancsak gyakorlati, de egészen más szempontok késztették a gazdag levéltárral rendelkező intézményeket arra, hogy tekintélyes anyagukról jegyzéket, leltárt (inventarium) készítsenek. Ezek az összeállítások az oklevelek igen rövid tartalmi ismertetésével a tájékozódást könnyítették meg a hatalmas anyagban. A legrégebbi ebben a műfajban a veszprémi püspökség 1352. évi jegyzéke. Fejlettebb ennél az 1400 táján készült pannonhalmi leltár, amely az oklevél pontos őrzési helyét meghatározó levéltári jelzetet is feltüntette. Végül az oklevelek fennmaradásában jelentős részük volt azoknak a tudós másolatgyűjteményeknek, amelyeket történészek állítottak össze. Ebben a

munkában főleg a XVIII. századi jezsuita történetírók (Hevenesi Gábor, Kaprinai István) jeleskedtek. XV. századi megjelenése után a könyvnyomtatás hamarosan az oklevélszövegek megőrzésében is jelentős szerepet vállalt. Elég csak arra utalni, hogy a váradi káptalan 1208 és 1235 között készült jegyzőkönyvének, a 389 bejegyzést tartalmazó Váradi Regisztrumnak páratlan értékű szövegét az 1550. évi kolozsvári kiadás, Beriszló Péternek pedig az 1515. évi veszprémi zsinati határozatokhoz írt oklevelét a határozatok 1517. évi bécsi kiadása rögzítette és mentette meg a pusztulástól. Egy-egy oklevél természetesen többféleképpen (eredetiben, teljes szövegű, illetve tartalmi átírásban, kivonatban stb.) is fennmaradhatott. A köztük levő kapcsolatot, összefüggést, a szöveghagyományozódás útját a leszármazási ábra (stemma) szemlélteti. A hagyományos és egyéb másolatok legnagyobb jelentősége abban áll, hogy az oklevelek szövegének megsokszorozódása jelentős mértékben megnövelte az esélyt a fennmaradásra. Lényegükből adódó fogyatékosságuk viszont, hogy nem teszik lehetővé az eredeti oklevél külső ismertetőjeleinek a vizsgálatát, mivel arra csak a fénykép és az utánzat ad módot, az összes többi inkább eltakarja, sőt mintegy leplezi az eredeti formát. Mindezt az oklevélhamisítók is jól tudták, és kihasználták az ebből származó előnyt. Legfőbb gondjuk az volt, hogy a hamisítványról hiteles átírást készíttessenek. Ezáltal eltüntették a hamisítás alapos vizsgálattal felfedezhető külső nyomait, vagyis a forrás szövegére korlátozták az oklevélkritika lehetőségeit. Valóságtartalma szerint az oklevél lehet valódi vagy hamis. A hamisítás sajátos módja az interpoláció, amely a kiindulásul felhasznált korábbi oklevélszöveg bővítését, kiegészítését jelenti. A Veszprém völgyi apácák 1290 táján Könyves Kálmán király 1109. évi oklevelét úgy másolták le, hogy szövegét két ponton - egyházi kiváltságukat, illetve birtokállományukat illetően -bővítették. Egyfelől rögzítették, hogy nem a területileg illetékes veszprémi püspök, hanem az esztergomi érsek joghatósága alá tartoznak, másfelől megtoldották és kiegészítették a birtoklistát. Végül a valódi oklevélről leszedték Könyves Kálmán pecsétjét, és a hamisítványra illesztették. Az eljárás olyan jól sikerült, hogy a valódi oklevél fennmaradása ellenére is egészen a XX. század elejéig félrevezették a kutatást. A megtévesztésben jelentős része volt annak, hogy a bíróságok előtt sohasem a valódi oklevelet mutatták be, hanem mindig a hamissal, sőt inkább annak átírásával bizonyítottak, mindig azt íratták át, illetve erősíttették meg. A hamisítás durvább formája a palimpszeszt volt. Készítése során a pecséttel ellátott oklevél anyagáról az írást levakarták, pontosabban (miként a görög eredetű elnevezés utal rá) ledörzsölték, és helyére új szöveget írtak. Mivel a durva beavatkozás nyomai nehezen voltak eltüntethetők, ritkán folyamodtak ehhez a megoldáshoz. Magyarországon mindössze egyetlen palimpszesztről van tudomásunk. A XIV. század derekán I. Béla király oklevelének felhasználásával ily módon készítették el az 1055. évi tihanyi alapítólevél hamis (bővebb) változatát. Néha az is előfordult, hogy fiktív (nem létező vagy feltételezett) oklevelet hamisítottak. Ilyen volt a Szilveszter-bulla. Politikai célzattal 1630 táján VII. Gergely pápa leveleinek és Hartvik püspök Szent Istvánról írt legendájának a felhasználásával minden bizonnyal Marnavich Tomkó János szerkesztette meg azt az oklevelet, amely szerint II. Szilveszter pápa 1000-ben Szent István királyt és utódait többek között felhatalmazta a magyarországi egyház kormányzására. Ha a kritikai vizsgálódás során az oklevél külső megjelenési formáját vagy egyes részeinek tartalmát illetően kételyek merültek fel, de a hamisítás egyértelműen nem volt bizonyítható, mindaddig gyanús vagy kétes hitelű oklevélről beszélünk, míg nyomós érvek el nem döntik a kérdést. A diplomatikai és a történeti hitelesség nem feltétlenül esik egybe. A diplomatikai szempontból teljesen kifogástalan oklevél valótlanságot, és fordítva: a diplomatikai hamisítványvalós tényt is tartalmazhat. A hamis oklevelek igen gyakran a hamisítás korának

történeti valóságát tükrözik. A Veszprém völgyi apácák 1290 táján, amikor 1109. évi oklevelüket interpolálták, ténylegesen az esztergomi érsek joghatósága alatt álltak. KÜLSŐ ISMERTETŐJELEK Az oklevél kiállítását meghatározó külső és belső formák az oklevél külső megjelenésében és szövegének megfogalmazásában érvényesülnek. Ezeket a sajátosságokat összefoglalóan a külső, illetve belső ismertetőjelek alkotják. A külső ismertetőjelek közé tartozik az oklevél anyaga, alakja, szövegképe, írása, megerősítésének módja. Mindezek rendes körülmények között csak az eredeti oklevél fennmaradása esetén tanulmányozhatók. Az oklevél szövegét papiruszra, pergamenre vagy rongypapírra írták. A Nílus-parti papiruszsásból készült papiruszt legtovább - a XI. század közepéig - a pápai udvar használta. A törékeny és a levegő páratartalmát nehezen tűrő papiruszt a frank királyság területén 677-től, német földön a VIII. századtól, a pápai udvarban pedig 967-től kezdve fokozatosan kiszorította a többnyire juh- vagy borjúbőrből készített pergamen vagy más néven íróhártya. Kétféle pergament ismerünk: az északi vagy német hártya két oldala közt nem volt különbség, viszont a déli vagy itáliai hártyának azt az oldalát, amelyre az oklevél szövegét szánták, a hátoldalhoz képest finoman kikészítették és kifehérítették. A jól megkülönböztethető déli hártyát elsősorban a pápai udvar használta. A pergamen mellett a XIII. században megjelent a kender-vagy Jenszövetből gyártott papír. Szerepe egyre nőtt, de nem szorította ki a hártyát. Az örökjogot birtokadományt, nemesítést stb. - biztosító okleveleket még az újkorban is pergamenre írták. Magyarországon, ahol az írásbeliség kezdete óta pergament használtak, a XIV. század elején jelent meg a papíroklevél. Az oklevél rendszerint téglalap alakú. A XI- XII. században az álló helyzetű, rövidsoros típus (charta transversa) volt divatban, egyébként pedig a fekvő formátum (charta non transversa) volt az elterjedtebb. Az oklevél nagyságát döntően a szövegterjedelme határozta meg, de a betűtípus, a margó szélessége és a sortávolság is befolyásolta. Ezektől függően a méret igen változatosan alakult. Hol keskeny hártyacsíkra, hol tekintélyes méretű anyagra írták a szöveget. Ha nem volt kellő nagyságú hártya vagy papír, két vagy több darabból varrással vagy ragasztással állították elő a kívánt méretet. Zala megyében 1512-ben a gonosztevők neveinek felsorolása és bűnlajstroma 43 centiméter széles és 106 centiméter hosszú papíroklevelet igényelt. A nagy terjedelem és az értékes tartalom olykor könyv alakú oklevél kiállításához vezetett. Az aradi prépostság birtokait 1177-ben könyv alakú oklevélben (ad modum libri) írták össze, és III. Bélának ezt az oklevelét Imre király is ugyanilyen formában erősítette meg. Az ilyen esetben a lapok mindkét oldalára írtak. Az oklevél szövegképe a szöveg elrendezésének formáját és módját jeleníti meg. Az írnok általában azonos betűtípust használt, de néha eltért ettől, megnyújtotta a betűk szárát, megnövelte a méretét. A nyújtott betű (litterae elongatae), illetve a hosszabbított vagy nagyobbított írás

II. Ince pápa 1131. évi ünnepélyes privilégiuma (scriptura longior) alkalmazása többnyire a szöveg első sorát érintette, vagy annak is csak egy részére, az elején álló invokációra terjedt ki. Ritkábban a szöveg más helyein is használtak eltérő betűtípust. Amikor II. Ulászló király megújította az egri káptalan pecsétjét, annak köriratát 1511. évi oklevele csupa nagybetűvel írta le. Az írnokok gyakran arra törekedtek, hogy az oklevél utolsó sora is teljes sor legyen. Ha ez másként nem ment, az utolsó sorban nagyobb szó- vagy betűközt alkalmaztak, megszélesítették a betűket, vagy egyéb írásjelekkel töltötték ki a hiányzó részt. A szövegkép szembetűnő látványos elemei a grafikus szimbólumok. Az oklevélszöveg élén a fohászt kifejező jelképes invokációt Krisztus-jelképek: a kereszt, a Krisztus görög nevének X (Khí) és P (Rhó) kezdőbetűiből összeállított Krisztus-monogram vagy a Német

Lajos király Hebarhard nevű jegyzője (később kancellárja) által 860 táján bevezetett C alakú chrismon testesítette meg. A szöveg végén a hitelesítés eszközeként az oklevéladó monogramja, az oklevél kiállítását ellenőrző személyek sajátos jele (signum recognitionis), továbbá az oklevéladó, az írnok vagy a tanúk saját kezűleg vagy az írnok által rajzolt keresztje kaphatott helyet. Ebben az esetben a kereszt mint szakrális jel garantálta a jogügyletet. Az ünnepélyes pápai privilégiumok szövegét az antikhagyományt őrző bene valete jókívánság zárta, melyet kereszt előzött meg. A XI. század derekán azonban jelentős változás következett be. IX. Leó pápa (1048/49-1054) a keresztet sajátos kör (rota) formájú jellé bővítette, a bene valete formulát pedig monogrammá alakította át. A rota két koncentrikus körből és a belső körbe rajzolt egyenlő szárú keresztből állt. A négy körcikk Leó pápa nevét és címét, a körgyűrű pedig jelmondatát (Misericordia Domini plena est terra) foglalta magába. Az utódok mindkét újítást megőrizték, a monogram és az aktuális pápa nevét és jelmondatát tartalmazó rota századokra az ünnepélyes pápai privilégiumok jellemzője maradt. II. Paszkál pápa idejétől fogva (1099-1118) a négy körcikk közül a két felsőbe Szent Péter és Szent Pál nevét, az alsó kettőbe a pápa neve és címe mellé sorszámát is beírták, a körgyűrűbe pedig a belső kör keresztjének felső szárát meghosszabbítva kis keresztet rajzoltak A grafikus szimbólumok gyakori típusa a közjegyzők okleveleinek végén látható kézjegy (signum manuale). Mivel a pápai és császári közjegyzőknek nem volt pecsétjük, kiadványaikat sajátos módon az oklevélre rajzolt egyedi kézjegyükkel erősítették meg, amely rendszerint a nevüket is tartalmazta. A szövegképet a grafikus szimbólumok mellett a díszítő elemek teszik változatossá. A díszítés a XIII. század elejétől kezdve egyre gazdagabbá, bonyolultabbá, cifrábbá vált. Az oklevél első betűjét, a kiemelni kívánt mondatok, szakaszok vagy szavak kezdőbetűit, sőt olykor az uralkodó nevének valamennyi betűjét nagyobb méretűre rajzoltókés finom, kalligrafikusvonalakkal, gazdag növényi ornamensekkel díszítették, az iniciálék ornamensei közé néha kis emberi vagy állati figurákat (drőlerie) rajzoltak. Mivel a díszítés az oklevélírás utolsó munkafázisát jelentette, gyakran előfordult, hogy valamilyen okból (a félnek sürgős volt az oklevél) a tervezett iniciálé nem készült el, s a helye végérvényesen üresen maradt. Az íráshoz hasonlóan a díszítéshez is fekete tintát használtak, de kivételes esetekben a piros is előfordul. Magyarországon egyedül a pannonhalmi apát és a konvent 1241. évi chirographumának átmetszett betűit és az apátság említett kartuláriumának iniciáléit rajzolták fekete és piros tintával. A kódexek díszítésmódja, a miniatúrafestészet a középkor végén hatott jelentősebben az oklevelek, elsősorban a címereslevelek (litterae armales) kiállítására. Magyarországon 1405-től kezdve a címeradományozásról szóló királyi oklevelek a címert sokszor nemcsak leírták, hanem a szöveg élén vagy a szövegbe ágyazottan gótikus, majd reneszánsz stílusban meg is festették Amikor Somogy vármegye 1498-ban a vármegyék közt elsőként címert kapott a királytól, a címert ábrázolták is. Címerkép elvétve más tartalmú oklevélben is előfordult. Vetési Albert veszpré mi püspök 1476. évi oklevelét a főpap aranyozott, festett címerével díszítették, szövegét pedig aranyozott iniciáléval kezdték A szövegképhez tartoznak az oklevél kiállításával összefüggő kancelláriai jegyzetek, amelyek az oklevél szövege felett vagy alatt, illetve a rányomott pecsét alatt, a felhajtáson, továbbá a hátlapon láthatók. Alkalmazásuk Magyarországon a királyi okleveleken a XIV. században vált rendszeressé. Az oklevél írásával külön tudomány, az írástörténet (paleográfia) foglalkozik. Eredményeire támaszkodva a diplomatika is vizsgálja az oklevél írását. A keltezetlen oklevelek datálásánál az első fogódzót az íráskép adja. Segítségével viszonylagos

pontossággal meghatározható az oklevél keletkezésének a kora. Az írás-összehasonlítás révén pedig megállapítható, hogy az oklevelet egy vagy több személy (kéz) írta, és adott időszakban hány írnokot foglalkoztatott egy-egy oklevél-kibocsátó intézmény. Az is feltárható, milyen intézményi kapcsolatok, hatások

A pannonhalmi alapítólevél grafikus szimbólumai: C alakú chrismon Krisztus-monogrammal, Szent István király monogramja léteztek. Harry Bresslau az írásképek összevetése alapján jutott arra a következtetésre, hogy a pannonhalmi alapítólevelet III. Ottó császár kancelláriájának Heribert C (Heribert kancellár C betűvel megkülönböztetett, ismeretlen nevű) jegyzője fogalmazta és írta, miután a császár halála után a magyar király udvarába került. Hajnal István N. Béla király okleveleinek írásképét vizsgálva határozta meg az állandó és az alkalmi írnokok számát, és ennek alapján következtetett a királyi kancellária fejlettségére, szervezettségére. Az oklevél megerősítésének módja: a chirographálás, a pecsételés vagy a két eljárás együttes alkalmazása érzékletes nyomot hagyott az oklevélen. A chirographálás során félbevágott, gyakorta díszített betűk, kettémetszett grafikus szimbólumok a maguk csonkaságában jól láthatók az oklevél szélén. Ha az intercidált elemek a chirographum két szélét szegélyezik, oklevelünk legalább három példányban készült, és „középső” példánya maradt ránk. A pecsétekkel külön tudomány, a pecséttan (sigillographia vagy sphragistica) foglalkozik. A diplomatika szempontjából is fontos azonban az oklevél- és pecséttípus szoros kapcsolatát, illetve a pecsét alkalmazásának főbb következményeit ismerni.

A privilégium vagy privilegiális oklevél (litterae privilegiales) megerősítése függőpecséttel történt. Ez a jellegzetes típus az oklevél-kiállítás módja szerint lehetett ünnepélyes (litterae solemnes) vagy egyszerű oklevél. Az előbbit az utóbbitól döntően a gondosabb kivitel, az oklevél bevezető és befejező szakaszában az alkotórészek lehető legteljesebb megléte, a grafikus szimbólumok alkalmazása különböztette meg. Az örökjogot biztosító privilégiummal szemben az ideiglenes jogot vagy tényt igazoló oklevélnek nyílt vagy másképpen pátens (litterae apertae, litterae patentes), illetve zárt típusa (litterae clausae) létezett. A nyílt oklevelet a szöveg alá vagy a hátoldalra nyomott pecséttel erősítették meg. A zárt oklevelet az összehajtás után zárópecséttel zárták le, és szükség esetén kívül címzéssel látták el. A címzett természetesen csak a pecsét feltörése után ismerhette meg az oklevél tartalmát. Ha az ilyen oklevelet a felbontás után ismét le akarták zárni, a felbontó személy megkülönböztetésül csak pecsétje egyik részét használta erre a célra: pecsétnyomója felső felét (caput sigilli) nyomta a viaszba. A függőpecsét alkalmazása rendszerint együtt járt a hártya alsó részének felhajtásával. A felhajtás (puca vagy plicatura) révén megkettőződött a pergamen, és így a dupla anyagon átvezetett hártyacsíkon vagy fonálsodraton függő pecsét nehezebben szakadt ki az oklevél anyagából. Az oklevelet gyakran két vagy több pecséttel is megerősítették Kuriózumnak számított viszont, ha két oklevelet közös pecséttel kapcsoltak egybe. A pecséthasználatnak ezt a módját a transfixum igényelte. Ez a fogalom olyan irategyüttest jelent, amely két (vagy több) oklevél egymásra helyezésével keletkezett úgy, hogy az okleveleket az egyetlen közös pecsét szalagjai vagy zsinórjai fűzték össze, hogy az egyik a másikigazolásául szolgáljon. Magyarországon egyedül a székesfehérvári káptalan készített transfixumot. BELSŐ ISMERTETŐJELEK A belső ismertetőjelek a külsőkkel szemben minden oklevélen tanulmányozhatók, akár eredetiben, akár másolatban maradtak ránk Az oklevél megfogalmazásában mutatkozó belső ismer tetőjelek a szöveg felépítése, nyelve és stílusa. Az oklevél ideális esetben három fő részből áll bevezetés (protocollum), tárgyalás (contextus) és befejezés (eschatocollum). A kezdő és a záró rész formulák adta szűk keretek miatt jóval kötöttebb, mint a középrész, amely az oklevél tárgyától függően sokkal változatosabb és eredetibb megfogalmazást mutat. Az egyes részekben az alku tóelemek száma és sorrendje változhatott, vagyis bizonyos alkotóelemeket elhagyhattak, illetve felcserélhettek egymással. Az ideális oklevél a következő elemekre tagolódik: A protocollum és egyben az oklevél fohásszal, Isten, Jézus vagy a Szentháromság segítségül hívásával (invocatio) kezdődik. Az eredetében Szent Pálra (Kol 3,17) visszavezethető keresztény fohász lehet jelképes (invocatio symbolica) vagy szóbeli (invocatio verbalis). Mindkettő külön-külön és együtt is előfordulhat. A jelképes invokációt az említett Krisztusszimbólumok: a kereszt, a Krisztus-monogram és a Hebarhard-féle C alakú chrismon alkotta. A magyarországi okleveles gyakorlatis alkalmazta ezeket a jelképeket, de használatuk jelentéktelen volt. A verbális invokáció rendszerint in nomine fordulattal kezdődött, és igen gyakran a Szentháromságra utalt (in nomine sanctae et individuae Trinitatis, in nomine Patris et Filii et Spiritus Sancti). A legrégebbi in nomine típusú invokáció a VII. századból ismert. Római kurzív írásmódja és erős rövidítése miatt inkább grafikus szimbólum volt. Eredeti értelmét (in Dei nomine) a IX. században már nem ismerték, és Hebarhard ebből formálta meg C alakú chrismonját. A szimbolikus invokáció használata a XIII. században megszűnt, a szóbelié pedig erősen háttérbe szorult, jobbára csak a közjegyzői oklevelekben és a végrendeletekben maradt meg.

A protocollum legfontosabb eleme az intitulatio, az oklevéladó nevének és címének (tisztségeinek) közlése. Az oklevéladó az a természetes vagy jogi személy (egyén vagy testület), akinek a nevében vagy megbízásából az oklevelet kiállították. Az oklevéladó aszerint, hogy mi volt a viszonya az oklevél tárgyához, három személy lehetett. Igen gyakran ő volt, akitől a jogügylet, a jogi cselekmény származott (auctor). Jóval ritkábban a kedvezményezett, a jogügylet haszonélvezője és egyben az oklevélnyerő fél (destinatarius) volt az oklevéladó. Végül sokszor a jogi cselekmény szempontjából kívülálló, az érdekelt felek által felkért harmadik személy szerepel oklevéladóként. Az intitulatio terjedelme a címlista hosszúságától függött. Egy-egy király címében az uralma alatt álló országok és egyéb méltóságok felsorolása, egy-egy főpap különféle tisztségeinek számbavétele olykor több soron át tartott. Ezért a nem ünnepélyes oklevelekben többségüket elhagyták. Az intitulatio szerves tartozékaként gyakran előfordul a Szent Páltól (1 Kor 15,10) eredeztethető jámborsági formula (formula devotionis), amely tömören (Dei gratia, divina miseratione) az oklevéladó titulusának és főként hatalmának nem közönséges eredetét érzékeltette. Az alázatossági formula (formula humilitatis) az intitulációban kétféle módon jelent meg. Többnyire az oklevéladó tényleges titulusát szerény fordulattal helyettesítette. A pápák Nagy Szent Gergely pápa óta (590-604) okleveleikben a servus servorum Dei (Isten szolgáinak a szolgája) címet használták. Hozzájuk hasonlóan a főpapok olykor a hunvilis minister (alázatos szolga) megjelöléssel éltek. A tatárjárás előtt Róbert veszprémi püspök és Uros pannonhalmi apát is néha ezt a formulát alkalmazta püspöki, illetve apáti címe helyett. Máskor a titulus megmaradt, de a szerénykedő dictus jelzővel egészítették ki. Ezzel az oklevéladó azt fejezte ki, nem ő maga, hanem mások mondják róla, hogy voltaképpen kicsoda. Ez a fordulat magyarországi oklevélben is megtalálható, legismertebb változatát (P. dictus magister = mesternek mondott P) Anonymus, III. Béla király névtelen jegyzője hagyta ránk. A címzés (inscriptio) arról tájékoztat, kihez szól az oklevél. A címzés lehet általános, kollektív és személyes. Az első mindenkihez fordul: Krisztus valamennyi hívőjéhez (universis Christi fidelibus), vagy mindazokhoz, akikhez az oklevél eljut (omnibus, ad quos presens scriptum pervenerit). A kollektív inscriptio meghatározott társadalmi csoportot vagy csoportokat szólít meg, míg a személyes címzés természetes vagy jogi személyt nevez meg, rendszerint konkrét névvel és titulussal együtt. A zárt oklevél címzése gyakran a hátlapra kerül, s a szövegben helyette csak a megszólítás olvasható. Az oklevél bevezető részét az üdvözlés (salutatio) zárja le. Ez a formula állhat egyetlen szóból, de bővebb változatban (salutem in omnium Salvatore) is előfordul. A pápai és főpapi oklevelekben rendszerint áldással egészül ki (salutem et apostolicam benedictionem, salutem et paternam benedictionem). Máskor kívánság társul hozzá (salutem et gaudium). Az üdvözlést főleg az ünnepélyes pápai oklevelekben az örökkévalósági formula (in perpetuum) helyettesíti. Az oklevéladó ezzel azt fejezi ki, hogy intézkedését örök érvényűnek tekinti. Az oklevél középső része, a contextus az arengával kezdődik. Az elnevezés szinonimáival együtt (exordium, prooemium) erre a bevezető funkcióra utal. Lényege az írásba foglalás, illetve az oklevélben szereplő jogi cselekmény vagy jogi tény általános, elvi megalapozása. Szövege az európai hagyományra, az antik és a keresztény örökségre támaszkodik. Erkölcsi, egyházi, jogi motívumait ebből a kincsből meríti, számos elemet idéz belőle. Politikai, propagandisztikus célokat is tartalmazhat. Ez a legegyetemesebb oklevélrész, az eszmetörténet elsőrendű forrása, az oktatás és a formuláskönyvek révén jó néhány típusa az egész latin Európát bejárta. Az arenga csak közvetve kapcsolódott az oklevélhez. A kapcsolódás többnyire rendkívül általános, sokszor az oklevéladás fontosságának hangsúlyozásával, gyakran az írásbeliség funkcióját a véges emlékezettel szembeállítva indokolta meg az adott tény oklevélbe

foglalását. III. Béla király 1181. évi oklevelének nevezetes arengája is ebbe a típusba tartozik: Mivel az emberi emlékezetfogyatékossága miatt a feledés az idők múlásával könnyen belopódzik az elmúlt dolgok emlékezetébe, illő mindazt írásba foglalni és megerősíteni, amiről a jogi személyek közölt szerződés születeti, hogy ez mind az írás ereje, mind az alkalmas férfiak tanúbizonysága következtében sértetlenül és szilárdan megmaradjon. Máskor az arenga és az oklevél tartalma tematikusan kapcsolódott egymáshoz, hol lazább, hol szorosabb összefüggés volt köztük. Az oklevelek tárgyának gazdagváltozatossága szerint az arengák is sokfélék lehettek. A szolgafelszabadítást tartalmazó oklevél arengája az emberi szabadság eredetéről, az egykori egyenlőségről elmélkedett, a hospes- és városprivilégiumoké pedig arról, hogy az alattvalók kiváltságolása növeli a népesség számát és egyben a király dicsőségét. A végrendelet arengája a földi élet és a túlvilági boldogulás összefüggését idézte fel. II. András király 1208. évi adománylevelének arengája a tematikus kapcsolódáson túl az akkori királyi politika lényegét is érzékeltette: Jóllehet a királyi fenség bőkezűségét semmi sem szorít ja határok közé, sőt az uralkodó számára az adományozás legfőbb mértéke az, hogy nincs mértéke, mégis különös gondossággal kell figyelni az érdemeket szerzett emberekre, nehogy bárki is fáradozása jutalmazásakor éppen abban csalódjék, aki bőkezűségének adományait a külföldiekre is kiter feszti. Bizonyos esetekben a túl általános megfogalmazás az arenga gyakori alkalmazását tette lehetővé. A pápák igen sokszor kérelmeket bíráltak el, kéréseket teljesítettek vagy utasítottak el. Ezért szinte témától függetlenül használhatták a iustis petentium desideriis kezdetű arengát: Illő, hogy a kérelmezők jogos kívánságaihoz szíves egyetértésünket adjuk, és óhajaikat, amennyiben az ésszerűség ösvényéről nem térnek le, hathatósan te ljesítsük. A XII. századi pápai oklevelekben ez volt a legkedveltebb arengatípus, a XIII. században pedig a rangsorban az előkelő második helyet foglalta el. A promulgatio vagy notificatio (közzététel) formulában az oklevéladó azokat nevezi meg, akiknek tudomására kívánja hozni az oklevél tartalmát: ad universorum notitiam tenore presentium volumus pervenire. A címzéshez hasonlóan lehet általános vagy személyes. Bizonyos változata (notum sit omnibus) igen alkalmas arra, hogy oklevelet kezdjenek vele. Sokszor azonban hiányzik az ok levélből. A pápai udvarban egyáltalán nem használták. Helyette az eapropter (ezért) vagy más (proinde) kötőszó, illetve szókapcsolat (hint est, quod) köti össze az arengát az oklevél elbeszélő részével. A narratio (elbeszélés) azokat az előzményeket, körülményeket foglalja magában, amelyek a jogi cselekmény vagy tény létrejöttéhez vezettek. Gyakran utal az ügyben szóban vagy írásban beterjesztett kérésre, vagy számba veszi a kedvezményezett érdemeit: lényegében indokolja az ezután következő oklevélrész tartalmát. Erzsébet királyné azzal magyarázta 1284. évi birtokadományát, hogy régi fogadalmát teljesítette: amikor ugyanis koronázása után először lépett be az esztergomi székesegyházba, Szent Adalbert vértanú iránti tiszteletből felajánlást tett, hogy illő birtokhoz juttatja az egyházat. Az igen eltérő hosszúságú és változatos tematikájú elbeszélések közül magyar szempontból különösen fontosak a királyi adománylevelekben találhatók. Ezekben az oklevelekben a narratio hosszabb-rövidebb terjedelemben összefoglalta azokat a tetteket, szolgálatokat, erényeket (hűség, bátorság, tisztesség), amelyek a királyi jutalmazást kiváltották A papok döntően diplomáciai tevékenységükkel, a világiak pedig hadi eseményekben való önfeláldozó részvételükkel szolgálták meg a királyi adományt. A narratio életrajz, pályakép keretében történeti eseményeket mond el évszámok nélkül. Mályusz Elemér kutatásai szerint a XIII. századtól kezdve a magyar királyi kancelláriában megfogalmazott oklevelek terjedelmes életrajzai, hősdicsőítő elbeszélései az európai okleveles gyakorlatban egyedülállóak A narratiók mint a kancelláriai krónikaírás termékei szerencsésen kiegészítik a szegényes magyar krónikairodalmat. Már a középkori krónikások (a XIV. században Küküllei János, a XV. században pedig Thuróczy János) forrásként használták az oklevelek elbeszéléseit. A narratiók

azóta is a történetírás nélkülözhetetlen forrásai esemény-, család- és eszmetörténeti szempontból egyaránt. Ezzel elérkeztünk ahhoz a részhez, ami miatt az oklevelet megfogalmazták. A dispositio (rendelkezés) az oklevél legfontosabb elemeként a jogi cselekményt vagy tényt rögzítette. Mondanivalója tartalmi szempontból meghatározta az oklevél típusát. Eszerint az oklevél többek között lehetett adománylevél, birtokba iktató, határjáró oklevél, záloglevél, nemesítő oklevél, címereslevél, perbehívó, perhalasztó, levelesítő oklevél, ítéletlevél, városprivilégium, védlevél, telepítőlevél, végrendelet, ügyvédvalló oklevél. Az oklevél rendelkező részéhez gyakorta valamilyen clausula (záradék) társult. A gazdag választékból csak néhány fontosabbra utalunk Az adománylevélben a pertinentia-formula részletesen felsorolta a birtok tartozékait. Magyarországon a királyi adományról kiadott pátens oklevél megszokott fordulata arról biztosította a kedvezményezett személyt, hogy pátens oklevelét privilegiális formában is kiállítják, amennyiben a kancelláriában bemutatja. A parancslevél gyakori záradéka (praesentibus perlectis exhibenti restitutis) azt fejezte ki, hogy elolvasása után bemutatójának vissza kell adni. Az adásvételt rögzítő oklevélben rendszerint helyet kapott a római jogi eredetű szavatossági formula (formula evictionis), amely Magyarországon 1230 tájától kezdődően biztosította a vevőt, hogy az eladó anyagi felelősséget vállal arra az esetre, ha valaki pert indítana a megvásárolt birtokért. A közismert salvo iure nostro et alieno formula (clausula reservationis) kizárta azt a lehetőséget, hogy a jogügylet mások jogait sértse. A főleg pápai oklevelekben gyakori tiltó záradék (clausula prohibitiva) tilalmazta, hogy bárki fellépjen az oklevélben foglaltakkal szemben: Nulli ergo omnino hominum liceat hanc paginam nostrae confirmationis infringere vel ei ausu temerario contraire. A bérleti szerződés formulája (restitutio in duplum) azzal ösztönzött pontos fizetésre, hogy a határidő elmulasztása esetén kétszeres bérleti díj megfizetésére kötelezett. A sanctio (büntetés), amely önálló oklevélrészként, de sajátos záradékként is felfogható, azt fogalmazza meg, mi vár arra, aki az oklevél rendelkezéseit nem tartja be. A kilátásba helyezett büntetés e világi (temporalis) vagy természetfeletti (spiritualis) lehetett. Az előbbi rendszerint pénzbírságot jelentett. II. András király 1209. évi oklevele szerint az ilyenkor szokásos büntetés tíz aranymárkára rúgott. Ezzel szemben az utóbbi típus fenyegetéssel, átokkal kívánta óvni az oklevél tartalmát. A zselicszentjakabi alapítólevél többek közt azzal fenyegetett, hogy a Krisztust eláruló Júdás sorsában osztozik, vagyis elkárhozik az, aki a monostort birtokaitól megfosztja. Az ünnepélyes pápai okleveleket a büntetés (sanctio negativa) és a jutalmazás (sanctio positiva) együttes alkalmazása jellemezte. Eszerint az oklevél tartalmának elfogadója az utolsó ítéletkor számíthatott rá, hogy megkapja méltó jutalmát. A magyar okleveles gyakorlatban ez a kettősség felettébb ritka volt, mindössze egyetlen püspöki oklevélben fordul elő. Az oklevél középső egységét a corroboratio (megerősítés) zárta le. Ez a rész a hitelesítés eszközéről, a meg erősítés módjáról tájékoztatott. Rendszerint azt közölte, hogy pecséttel látták el az oklevelet. Olykor utalt a pecsét minőségére, anyagára is. Ritkábban azt is megörökítette, hogy a pecsét mellett chirographálták az oklevelet, vagyis sajátos módon két vagy több példányban állították ki. Kivételesen azt is feljegyezték, hogy az egyes példányokat hol helyezték el, kinek az őrizetére bízták Az oklevél befejező részének élén az aláírások (subscriptiones) állnak Az oklevéladó személy, a tanúk és a kancelláriai tisztségviselők részint saját kezű aláírásukkal, részint a már említett grafikus szimbólumok (uralkodói monogram, rota, kereszt) segítségével fejezték ki egyetértésüket az oklevélben foglaltakkal. A magyarországi okleveles gyakorlat e téren igen szegényes. Mindössze a pannonhalmi és a tihanyi alapítólevél tartalmaz uralkodói monogramot, az előbbi Szent Istvánét, az utóbbi pedig I. András királyét, és egyedül a tihanyi oklevélben láthatók a nevek előtt keresztek. A magyar királyi oklevelekben a XII. század végétől kezdődően

megtalálható datum per manus formula arra szolgált, hogy megnevezze azt a személyt (kancellárt vagy alkancellárt), aki felelős volt az oklevél kiállításáért. A keltezés (datatio) az oklevél igen fontos eleme. A hely, az év és a nap megjelölése alkotja a teljes keltezést. Gyakorta valamelyik hiányzik közülük. Az oklevél keltezése többnyire az oklevél kiállításának az időpontját (datum) adja meg. Ezzel szemben ritkán az is előfordul, hogy az oklevélben foglalt cselekmény létrejöttének idejét (actum) közli. Az ünnepélyes pápai oklevelekben az évszámot gyakran a pápai uralkodás éve (annus pontificatus) helyettesíti. Ennek mintájára az évszám mellett az uralkodói oklevelekben is megjelenik és Magyarországon 1207-től állandósul az uralkodás éve (annus regni). Ebben a gyakorlatban olykor a főpapok is követik a pápát. A napi keltezés többnyire a római, illetve a liturgikus vagy egyházi naptár szerint történt. A keltezéssel részleteiben a kronológia, gyakorlati célból pedig az oklevéltani naptár foglalkozik. A privilegiális oklevelekben a keltezéshez szorosan kapcsolódik a korjelölő méltóságsor, amely a főbb egyházi és világi tisztségviselőket nevezi meg függetlenül attól, hogy jelen voltak-e vagy sem, megteremtve ezzel az archontológiai kutatások bázisát. Az oklevelet záró fohász vagy kívánság (apprecatio) fejezi be. Rendszerint egy szóból (amen vagy feliciter) áll. A XIII. század elejétől elmarad az oklevelekből. Az oklevelek nyelve a kora középkorban két területet kivéve a latin volt. A bizánci régióban a görög, a későbbi Anglia területén pedig az angolszász nyelvet használták. Magyarországra a térítés során a görög és a latin rítusú kereszténység egyaránt hatott, és az egyházszakadás után egészen a XIII. század elejéig görög monostorok is léteztek az országban. A meghatározó azonban a latin kereszténységvolt. Ezért az okleveleket is latin nyelven írták, legfeljebb kivételesen készült görög oklevél - az utóbbiak közül szövegében egyedül Szent István Veszprém völgyi oklevele maradt ránk Miközben a francia királyságban és német területen a XIII. században egyre inkább teret nyert az anyanyelv használata, nálunk a latin dominanciája a középkorban és azon túl is évszázadokra megmaradt. Vulgáris szavak, szórványemlékek ugyan már a legkorábbi oklevelekben előfordulnak, de csak a XV. század végétől kezdve fogalmaztak olykor-olykor levelet vagy végrendeletet magyar nyelven. Más volt a helyzet a német polgárság lakta városokban. Itt a XIV. század második felétől kezdődően terjedt el az anyanyelvű írásbeliség, de az is jobbára a város belső életére korlátozódott, külső kapcsolataikban ezek a városok is inkább a latin nyelvet használták Az oklevelek nyelve a klasszikus latintól szóhasználatban, írásmódjában és nyelvtanilag egyaránt eltért. Szókészletét az egyházjogi és a római jogi terminológia jelentősen meghatározta. A középlatin nyelv stílusát a rímes, majd a ritmikus próza jellemezte. Igen gyakori volt az ismétlődés, a rokon értelmű szavak halmozása. Erről tanúskodik az adománylevelek elmaradhatatlan fordulata (dedimus, donavimus et contulimus, immo damus, donamus et conferimus), a szinonimák sajátos összekapcsolása (populi seu iobagiones, census sive terragium, res et bonum). A formuláskönyvek használata elkényelmesítette és egyben korlátozta az oklevelek megfogalmazóit. Egyéniségük három oklevélrészben bontakozhatott ki igazán: az arengában, a narratióban és a dispositióban. Az arenga esetében az önállóság igen gyakran csak a megfelelőnek ítélt minta kiválasztására, esetleg kisebb-nagyobb átformálására szorítkozott. A másik két oklevélrész viszont az élet sokszínűségének megfelelően tág teret adott az egyéni megformálásra. Különösen állt ez a királyi adománylevelek elbeszélő részére. Ezekben az elbeszélésekben található a legelkoptatottabb közhely (audaciter et viriliter), amely a hős küzdelmének merész és férfias voltát érzékeltette. Bennük ismétlődik az oroszlán-toposz: a hős egy oroszlán bátorságával, dühével és erejével küzd, harcol az ellenséggel. Az író nem az ötletszegénység, hanem az ismétlődés okozta élvezet és a tipizálás öröme miatt alkalmazta a sablonokat, amelyek terjedését az oklevelek ritmikus fogalmazása is segítette. A közhelyek, a

sztereotip jelenetek ellenére a királyi adománylevelek elbeszéléseinek megfogalmazója nem egy esetben krónikaírói erényeket mutat, s a mű olykor irodalmi ambíciókról árulkodik. Irodalom Barta István: Középkori közjegyzőségeink történetéhez. In Emlékkönyv Szentpétery Imre születése hatvanadik évfordulójának ünnepére. Budapest, 1938. Bertényi Iván: Az országbírói intézmény története a XIV. században. Budapest, 1976. Bónis György: A jogtudó értelmiség a Mohács előtti Magyarországon. Budapest, 1971. Bónis György: A kúriai irodák munkája a XIV. és XV. században. Levéltári Közlemények, 35 (1964). Borsa Iván: A Magyar Országos Levéltár Mohács előtti gyűjteményei 1882-1982. Levéltári Közlemények, 53 (1982). Bouard, Alain de: Manuel de diplomatique française et pontificale. I.: Diplomatique générale avec un album de 54 planches en phototypie. Paris, 1929; II.: L'acte privé avec un album de 34 planches en phototypie. Paris, 1948. Bresslau, Harry: Handbuch der Urkundenlehre für Deutschland und Italien. I-II. Bd. 1.: Leipzig, 1889; Bd. 2/1.: Leipzig, 1915; Bd. 2/2.: hg. v Hans -Walter Klewitz. Leipzig, 1931; (mit Register, bearb v H.K Schulze) Berlin, 1960. (Reprint: 1958, 1969.) Die Diplomatik der Bischofsurkunde vor 1250. La Diplomatique épiscopale avant 1250. Referate zum VIII. Internationalen Kongrel3 für Diplomatik. Hg. v Christoph HaidacherWerner Köfler. Innsbruck, 1995. Eckhart, Franz: Die glaubwürdigen Orte Ungarns im Mittelalter. In MIÖG Ergäzungsbd. 9. Heft 2. Innsbruck, 1914. Érszegi Géza: Magyarországi források két évszázad pápai oklevéladásához. In Magyar Egyháztörténeti Évkönyv. Annales Historiae Ecclesiae Hungaricae. Szerk. Bertényi Iván Dóka Klára. Budapest, 1994. Fejérpataky László: A királyi kanczellária az Árpádok korában. Budapest, 1885. Fejérpataky László - Áldásy Antal: Pápai oklevelek. Budapest, 1926. /A Magyar Történettudomány Kézikönyve II/4./ Fichtenau, Heinrich: Arenga. Spätantike und Mittelalter im Spiegel von Urkundenformeln. Graz-Köln, 1957. /MIÖG Erganzungsbd. 18./ Fichtenau, Heinrich: Das Urkundenwesen in Österreich vom 8. bis zum frühen 13. Jahrhundert. WienKöln-Graz, 1971. /MIÖG Ergänzungsbd. 23./ Gerics József Az írásbeli petíciók bevezetéséről szóló krónikahely magyarázatához. In uő: Egyház, állam és gondolkodás Magyarországon a középkorban. Budapest, 1995. Giry, Arthur: Manuel de diplomatique. Paris, 1894. (Reprint: Genève, 1975.) Graphische Symbole in mittelalterlichen Urkunden. Beiträge zur diplomatischen Semiotik. Hg. v. Peter Rück Sigmaringen, 1996. /Historische Hilfswissenschaften Bd. 3./ Gouth Kálmán: Az okleveles bizonyítás kifejlődése Magyarországon. Budapest, 1933. Guyotjeannin, Olivier-Pycke, Jacques-Tock, Benoît-Michel: Diplomatique médiévale (s. 1.). 1993. /L'Atelier du médiéviste 2./ Györffy György: Egy XI. századi magyarországi palimpszeszt. Levéltári Közlemények, 39 (1968). Györffy György: A magyar krónikák adata a III. Béla-kori petícióról. In Középkori kútfőink kritikus kérdései. Szerk. Horváth János - Székely György. Budapest, 1974.

Györffy György: Gyulafehérvár kezdetei, neve és káptalanjának registruma. Századok, 117 (1983). Hajnal István: IV. Béla király kanczelláriájáról. Turul, 32 (1914). Hajnal István: Írástörténet az írásbeliség felújulása korából. Budapest, 1921. Istványi Géza: A középlatin filológia problémája Magyarországon. Századok, 74 (1940). Középkori históriák oklevelekben (1002-1410). A szövegeket válogatta, az előszót és a jegyzeteket írta Kristó Gyula. Szeged, 1992. /Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 1./ Kubinyi András: Írástudás és értelmiségi foglalkozásúak a Jagelló-korban. In Magyar Herold. Forrásközlő, családtörténeti és címertani évkönyv. I. Szerk. Kállay István. Budapest, 1984. Kubinyi András: Királyi kancellária és udvari kápolna Magyarországon a XII. század közepén. Levéltári Közlemények, 46 (1975). Kubinyi András: A királyi kincstartók oklevéladó működése Mátyástól Mohácsig. Levéltári Közlemények, 28 (1958). Kubinyi András: A királyi várospolitika tükröződése a magyar királyi oklevelek arengáiban. In Eszmetörténeti tanulmányok a magyar középkorról. Szerk. Székely György. Budapest, 1984. Kubinyi András: Bárók a királyi tanácsban Mátyás és II. Ulászló idejében. Századok, 122 (1988). Kumorovitz L. Bernát: A középkori magyar „magánjogi” írásbeliség első korszaka (XI XII. század). Századok, 97 (1963). Kumorovitz L. Bernát: A magyar pecséthasználat története a középkorban. Budapest, 1993. Kumorovitz L. Bernát: Osztályok, címek, rangok és hatáskörök alakulása I. Lajos király kancelláriájában. In Eszmetörténeti tanulmányok, i. m. Kumorovitz L. Bernát: A leleszi konvent oklevéladó működése 1569-ig. Turul, 42 (1928). Kurcz, Agnes: Arenga und Narratio ungarischer Urkunden des 13. Jahrhunderts. Mitteilungen des Instituts für österreichische Geschichtsforschung, 70 (1962). Kurcz Ágnes: Az Anjou-kori oklevelek narratiója. Irodalomtörténeti Közlemények, 70 (1966). Kurcz Ágnes: Lovagi kultúra Magyarországon a 13-14. században. Budapest, 1988. Ladányi Erzsébet: Az Euzidinus-oklevél hitelességének kérdéséhez. Levéltári Közlemények, 48-49 (1978). Mályusz Elemér: Királyi kancellária és krónikaírás a középkori Magyarországon. Budapest, 1973. /Irodalomtörténeti füzetek 79./ Marsina, Richard: A XIII. század derekán kelt oklevelek diplomatikai és írástani vizsgálata. Levéltári Közlemények, 61 (1990). Medieval studies. An Introduction. Edited by Joannes M. Powell. Syracuse, 1992, University Press. (Második kiadás: Syracuse-NewYork, 1992.) Mons Sacer. 996-1996. Pannonhalma ezer éve. I. Szerk. Takács Imre-Szovák KornélMonostori Martina. Pannonhalma, 1996. (Érszegi Géza, Sarbak Gábor, Solymosi László és Szovák Kornél vonatkozó tanulmánya. ) Papsturkunde und europäisches Urkundenwesen. Studien zu ihrer formalen und rechtliche Kohärenz vom 11. bis 15. Jahrhundert. Hg. u Peter Herde und Hermann Jakobs. (Archiu für Diplomatik Schriftgeschichte, Siegel- und Wappenkunde. Beiheft 7.) Köln-Weimar-Wien, 1999, Böhlau. Perényi József A francia iskolák hatása a magyar okleveles gyakorlat kialakulására. Budapest, 1938. Pergament. Geschichte - Struktur - Restaurierung - Herstellung heute. Hg. v Peter Rück Sigmaringen, 1991. /Historische Hilfswissenschaften Bd. 2./ Redlich, Oswald: Die Privaturkunden des Mittelalters. München-Berlin, 1911. (Reprint: München, 1969.) Solymosi László: A hiteleshelyi pecséthasználat kezdeteihez. In Magyar Herold, i. m.

Solymosi László: A pápai kancellária hatása a magyarországi oklevéladásra a 13. század közepéig. Történelmi Szemle, 39 (1997). Solymosi László: A székesfehérvári káptalan hiteleshelyi működésének főbb sajátosságai az Árpádkorban. In A székesfehérvári Boldogasszony bazilika történeti jelentősége. Szerk. Farkas Gábor. Székesfehérvár, 1996. Solymosi László: Árpád-kori okleveleink grafikus szimbólumai. Aetas, 3-4 (1991). Szentpétery Imre: A harmadik személy szerepe a középkori oklevelek kiállításában. Levéltári Közlemények, 35 (1964). Szentpétery Imre: A kancelláriai jegyzetek Anjou-kori okleveles gyakorlatunkban. In Károlyi Árpád Emlékkönyv. Budapest, 1933. Szentpétery Imre: Magyar oklevéltan. Budapest, 1930. /A Magyar Történettudomány Kézikönyve II/3./ Szilágyi Loránd: Írásbeli supplicatiok a középkori magyar administratioban. Levéltári Közlemények, 10 (1932). Vocabulaire International de la Diplomatique. Ed. M' Milagros Cárcel Ortí. Valéncia, 1994. Fontosabb folyóiratok Archiv für Diplomatik (1955-) Archiv für Urkundenforschung (1908-1944) Bibliothéque de l'École des charter (1839-) Levéltári Közlemények (1923-) Mitteilungen des Instituts für österreichische Geschichtsforschung (1880-)

Borsodi Csaba IRATTAN Az egyes iratok vizsgálatával foglalkozó történeti segédtudományt irattannak nevezzük. Az irattan vizsgálatának tárgya az irat. MIT NEVEZZÜNK IRATNAK? A legegyszerűbb, legtágabb és legkézenfekvőbb meghatározás szerint az irat az írás terméke. Az írás - Wellmann Imre meghatározása szerint- „az elröppenő gondolat foglyul ejtése, az irat a megőrző tevékenység eredménye”. Ebben az értelemben iratnak minősíthető a könyv, az újság, a sírkő stb. Ezeket és a hasonló jellegű írásos emlékeket, valamint az úgynevezett kéziratokat azonban kizárjuk az irat fogalmából, és így szűkebb értelemben csak az irattári jellegű iratokat tekintjük iratnak. Irattárnak (regisztratúrának) valamely szerv vagy személy működése során, illetve életében keletkezett és rendeltetésszerűen nála maradó iratok összességét nevezzük. Irattári jellegű iratnak azt az írásterméket tekinthetjük, amelyet valamely személyhez vagy szervezethez írtak, ő a címzettje, illetve valamely személy vagy szerv saját belső használatára készítette meghatározott céllal. Az irattári jelleg ismérve az, hogy az irat birtoklására eredetileg valamely meghatározott szerv vagy személyjogosult. Azt a tevékenységet, amely során iratok keletkeznek, iratképzésnek (irattárképzésnek, regisztratúraképzésnek) nevezzük, az iratokat létrehozót pedig iratképzőnek. A klasszikus iratfogalom mellé az 1995-ben megalkotott LXVI. törvény a köziratokról, a közlevéltárakról és

a magánlevéltári anyagvédelméről új iratfogalmakat vezetett be. A fenti törvény szerint „ 3. § c) irat: minden olyan szöveg, számadatsor, térkép, tervrajz és vázlat- a megjelentetés szándékával készült könyv jellegű kézirat kivételével -, amely valamely szerv működésével, illetőleg tevékenységével kapcsolatban bármilyen anyagon, alakban, bármely eszköz felhasználásával és bármely eljárással keletkezett”. Az új meghatározás tehát kiterjesztette az irat fogalmát az úgynevezett modern adathordozókon keletkezett információkra is. Ezek elsősorban a számítógépes adathordozókon keletkezett iratok. Ezek irattanával jelenleg nem kívánok foglalkozni, hiszen még rendkívül kevés tapasztalat áll rendelkezésünkre. A levéltári törvény bevezetett két másik új fogalmat is, a közirat és magánirat fogalmát. A törvény szerint „3. § d) közirat: a keletkezés idejétől és az őrzés helyétől függetlenül minden olyan irat, amely közfeladatot ellátó szerv irattári anyagába tartozik vagy tartozott”. Továbbá „ 3. § e) magánirat: a nem közfeladatot ellátó szerv irattári anyagába tartozó, valamint a természetes személyek tulajdonában levő irat”. E fogalmakat a klasszikus irattan is ismerte, de más kontextusban és más meghatározásban. Az irattan egyes fejezeteinek tárgyalása során az új meghatározásokat is beillesztjük az irattan fogalmi rendszerébe. A keletkezett iratokat az elmúlt évszázadok során folyamatosan kutatták. Az irattannak ennek megfelelően két ága van: a) középkori irattan b) újkori irattan A középkorból (Magyarországon 1526 előtt) zömében oklevelek maradtak ránk, míg az újkorból (Magyarországon az 1526 utáni időkből) akták. A középkori iratok zömét alkotó oklevelek kutatásával külön történeti segédtudomány foglalkozik- a diplomatika (oklevéltan). Az irattan kutatási területe Magyarországon túlnyomó részben az 1526 után keletkezett iratokra terjed ki. Az 1526-os esztendő Magyarországon a hivatalszervezetben és az irattermelésben is döntő fordulatot hozott. A korábbi formák fellazultak, az úgynevezett tömeges irattermelés időszaka következett, és az okleveleket felváltották az ügyiratok vagy akták. A hagyományos jogi szempontokat figyelembe vevő osztályozás szerint az iratokat a) forma, b) jelleg, c) az ügyvitelben elfoglalt helye alapján lehet felosztani. Formájuk alapján az iratok lehetnek: I. oklevelek, II. levelek, III. akták vagy ügyiratok. I. OKLEVELEK Az oklevél jogi jelentőségű tényről szóló, meghatározott formák szerint kiállított írásos bizonyítvány. Az oklevél maradandó érvényű, önmagában álló irat. A kiállítás formája alapján megkülönböztethetünk nyitott és zárt okleveleket. A benne foglalt jogi tény alapján léteznek kegynyilvánító, kormányzati és bíráskodással kapcsolatos oklevelek. Az okleveleket meghatározott formák szerint állították ki. Ezek az úgynevezett belső ismertetőjegyek. Okleveleket természetesen 1526 után is kiállítottak, de ezek nem meghatározóak az irattermelésben. Ünnepélyes formában ma is készítenek ilyen típusú iratokat.

II. LEVELEK A levél jogi jelleget nélkülöző, olyan írásos küldemény, amely jogot nem támaszt, nem bizonyít, hanem csupán a címzett értesítésére szolgál. Nincs belső formákhoz kötve, de bizonyos elemek mégis állandósultak, mint például a megszólítás, üdvözlés, dátum. A levél hitelességét az aláírás bizonyítja. A pecsét- amennyiben található rajta- a hitelesítés mellett a bizalmasságot is őrzi. A levél személyes kapcsolatokat hordoz, személyes irányokat ad meg, intim, bizalmas természetű. A levél írója és a címzett mások kizárásával érintkezik egymással, a fogalmazója és kiállítója egy és ugyanazon személy. Szervek, hivatalok általában nem írnak egymásnak levelet, ez már aktának minősül. Az a levél, amelynek címzettje és küldője között függőségi viszony áll fenn, már hivatalos színezetet ölt. A levelek értéke a történeti kutatás számára nagyon nagy, a személyes élet színtereit világíthatja meg, színesíti és teljesebbé teheti egy-egy korszakról alkotott történeti képünket. III. AKTÁK VAGY ÜGYIRATOK Az akta szó a római közigazgatás szóhasználatához vezet vissza. A római közigazgatásban e fogalmon az állam központi és tartományi hatóságainak kiadott és beérkezett ügyiratokról vezetett lajstromait értették. A szó a középkorban nem volt használatos, 1600 körül tűnik fel az európai közigazgatási gyakorlatban, mindenekelőtt a bírói tárgyalások gyűjteményeinek megjelölésére. Az aktákat is jellemzi bizonyos formai követelmény, bár nem olyan szigorúan, mint az okleveleket. Az aktának is van bevezető része, amely általában tartalmazza a címzést, van érdemi része, amely magában foglalja a rendelkező részt, és van befejező része, dátummal, aláírással, pecséttel. Az akta és az oklevél között a formai különbségek gyakran elmosódnak Van azonban egy lényeges különbség, amely az aktát megkülönbözteti az oklevéltől, mégpedig az, hogy az akta célja nem a bizonyítás, az akta legtöbbször nem befejezése egy jogi ténynek, hanem csak közöl valamit. A legtöbb esetben előkészít jogügyleteket vagy egyéb ügyeket, lefolytatja, esetleg közzéteszi az adott esetet. Ebben az értelmezésben az akta csak eszköze a cél elérésének, és jelentősége elmúló. Az egy ügyre tartozó ügyiratdarabok sokszor nem önmagukban álló iratok, kiegészítésre szorulhatnak, egymáshoz tartozók lehetnek, az egész ügy csak így válhat teljesen érthetővé. A középkor végén az akta és az oklevél együttesen jelenik meg az irattermelésben, fokozatosan azonban az akták válnak meghatározó jellegűvé. Magyarországon ez a folyamat a Mohács utáni korszakban kezdődik meg, ezt a korszakot az akták (ügyiratok) korának is nevezhetjük. A tömeges irattermelésben az akta az irattári kötelékben nyerte el valódi jelentőségét, ez jelentette azt az irategyüttest (regisztratúrát), amelyben az egyes iratok megőrzésének és kutatásának értelme és haszna lehetett. Az újkori irattan - az oklevéltannal ellentétben -,amikor az egyes iratok formai és tartalmi ismertetőjegyeit vizsgálja, a változatok számtalan sokaságával áll szemben. Szinte lehetetlen minden iratfajtát minden területen és minden országban feltérképezni, ezért az irattan bizonyos területekre és korszakokra koncentrálódik Elsősorban az iratképzők oldaláról, azoknak jellege szerint osztályozza az iratokat. Ebben a megközelítésben - némileg a mai magyar levéltári törvény is ezt használja - az alábbi irattípusok léteznek: közületek iratai, hivatalos, esetleg köziratok és magániratok, ezeket nem hivatalos vagy félhivatalos iratoknak is nevezhetjük. A hivatalos vagy köziratok tovább csoportosíthatók kormányzati, gazdasági, igazgatási, egyházi stb. iratokra. A magániratok is tovább oszthatók iratfajtákra, ilyen csoportok lehetnek például a családi iratok, személyi iratok stb.

Az irattan az újkori iratanyag vizsgálatánál három alapvető módszert alkalmaz, és ennek alapján három ágát lehet megkülönböztetni: a) szisztematikus irattan, ez a módszer az iratot küldők és címzettjeik egymáshoz való viszonya alapján vizsgálja és rendszerezi az iratokat (alá- és fölérendeltség), b) analitikus irattan, ez a módszer az iratok formáit és szerkezetét elemezi, c) genetikus irattan, ez a módszer az iratok létrejöttét, valamint annak szervezeteit követi nyomon, és a körülmények vizsgálata alapján von le következtetéseket az iratról. SZISZTEMATIKUS VAGY RENDSZEREZŐ IRATTAN Az iratismeret egyik legfontosabb ismertetőjele az iratot küldő és az irat címzettje közötti viszony. Ez a viszony lehet felettes és alárendelt közötti, alárendeltnek a feletteséhez írott irata vagy egyenlő felek közötti iratforgalom. Ennek megfelelően beszélhetünk fölérendeltséget, alá rendeltséget és mellérendeltséget kifejező iratokról. Az esetekben nem az a döntő fontosságú, hogy ez a viszony az iratból formailag azonnal szembetűnik-e, hanem hogy az irat révén a fölérendeltségnek a címzettnél kihatása van-e. A FÖLÉRENDELTSÉGET KIFEJEZŐ IRATFAJTÁK Az ebbe a csoportba tartozó iratok általában az uralkodó és hatóságai által, illetve a kormányzati szervek által kiadott iratok. A legtöbb esetben ezek valamilyen parancsot vagy utasítást közölhetnek, engedélyezhetnek, közhírré tehetnek valamit, de mögöttük mindig megtalálható egy úgynevezett rendező akarat, amely befolyásolja a címzett helyzetét. Az ilyen típusú iratok fajtái a következők: Az uralkodók által kiadott iratok A szentesített törvények. Kuriális (hivatalos) stílusú kiadványok A kora újkorban és az újkorban a fenti iratokat a középkori okleveleknek megfelelő formában állították ki. Hivatalos írásmódban, úgynevezett kuriális formában készültek az uralkodók kancelláriájában. A kora újkorban nevezik az egyes különleges törvényeket edictumnak, mandatumnak, publicandumnak. Ebbe a kategóriába tartoznak a kancelláriákban, majd minisztériumokban kiállított kinevezések - amelyeket magasabb állami alkalmazottak kaptak -, valamint az úgynevezett kegyes elhatározásból fakadó okiratok. Ezek közé tartoznak a kiváltságok, rangemelések, törvényesítések, házassági felmentvények, oltalomlevelek. Egyes szerzők ezeket az iratfajtákat kancelláriai iratoknak is nevezik. A kiállítási helyük általában a kancellária, a kiállításhoz szükséges akaratnyilvánítás az uralkodóknak van fenntartva. A leirat Az uralkodók elhatározásából készült irat, amelyet az uralkodó ad ki közigazgatási és igazságszolgáltatási hivatalaihoz, kormányához. Maga a fogalom a pápai kúriában keletkezett, és hosszú évszázadokon keresztül megmaradt az európai gyakorlatban. A magyar gyakorlatban a királyi hatóságok (Magyar Királyi Udvari Kancellária, Magyar Királyi Kamara, Magyar Királyi Helytartótanács, Magyar Királyi Kúria) alsóbb szervekhez intézett rendeleteit leirat formájában adták ki. A rendelkezések nem a hatóságok, hanem az uralkodó nevében keltek. A leirat általában külön eseteket szabályoz, de lehetett elvont természetű is, ezáltal helyettesíthetett egy rendeletet vagy különleges esetben egy törvényt is. A leirat tartalma általában titkos volt. A formáját egyszerűsítették, már kevésbé hasonlított az okleveles formához, mellőzték a korábban megszokott hosszadalmas címzést, és természetesen nem kap kihirdetési záradékot sem. Ez az irattípus is a kancelláriai irat formáit hordozza magában.

Egyéb kancelláriai irat formájában kiállított irattípusok például az uralkodó által helyben hagyott ítéletek, a diplomáciai iratok közül az ügyvivőknek adott felhatalmazások, a nagyköveteknek adott megbízólevelek és visszahívólevelek (kreditív és rekreditív). A kancelláriai irat mellett fokozatosan elterjedt az egyszerűsített iratfajta, amely már nem hordozta magában oly mértékben az okleveles és ünnepélyes formákat. Ez volt az úgynevezett határozat vagy decretum. A határozat Ez az irattípus harmadik személyben (stilo relativo = előadói írásmód) fogalmazott felsőbb hatósági utasítás. Eredete a császári Rómára vezethető vissza, a római joggal együtt vette át a közép- és kora újkor. A korábban általában igazságügyi és kegyelmi kérvényekre született válaszhatározatok az abszolutizmus korában a kancelláriák általánosan használt, tipikus iratfajtájává váltak. Az elterjedésüknek praktikus oka volt. Ebben az irattípusban többé már nem az uralkodó szól mint oklevéladó, hanem róla beszélnek harmadik személyben. Ez az iratfajta egyszerűbb megfogalmazású, mentes az ünnepélyességtől. Ez a modo decreti (határozatforma). Ilyen módban adták ki többek között a szolgálati utasításokat, hivatali instrukciókat. A harmadik irattípus, amivel a felsőbb rangú fél parancsot közvetít az alsóbb rangú felé: a kézirat. A kéziratAz uralkodói irattípusok azon fajtája, amelynek ismertetőjele az egyszerű forma, ez azonban, ellentétben a határozattal, nem az ügy céljából történik, hanem a levél bizalmas jellegéből következik. A kézirat hivatalos levél, de neve megtévesztő. Az uralkodók nem saját kezűleg írt leveléről, hanem hivatalosan írt levélről van szó, de az irat megszerkesztésének és hangnemének jellege adja sajátosságait. A kézirat általában formátumában is eltér a korábban megismert iratoktól. A kézirat általában fólió formátumú. A kézirat egy sajátos formája az úgynevezett kabinetrendelet, amely a porosz hivatalszervezetben alakult ki és vált általánossá. Az osztrák-magyar gyakorlatban kialakult sajátos forma a „legfelső kézirat”, amelyet az uralkodó adott ki legfelső szintű kormányhivatalainak. Ez a típus átmenet a kézirat és a kancelláriai típusú irat között. Magán viseli mindkettő sajátosságait. A kézirathoz hasonló levél formában kiadott iratok közé tartozik az uralkodói akaratot kifejező, de azért a parancs jelleget nélkülöző manifesztum (nyilatkozat, kiáltvány) és az ezzel közeli rokonságban álló proklamáció (kiáltvány, szózat). Mindkét forma a Habsburgországokban is elterjedt. Ünnepélyes formában, de a személyes uralkodói jellegét megőrizve olyan esetekben adták ki, amikor a birodalom népeivel akarták tudatni, hogy az uralkodó milyen változásokat akar végrehajtani. A változásokról szóló rendelkezések, amelyek már parancs jellegűek, később születnek meg. A hatóságok iratfajtái A fölérendeltséget kifejező iratok második csoportját a hatóságok által kiadott iratok alkotják. A különböző hivatalok és törvényszékek önállóan is adtak ki leiratokat, határozatokat és hoztak ítéleteket az uralkodók tényleges részvétele és a rájuk való hivatkozás nélkül. Ezek a rendeletek, intézkedések, határozatok többes vagy egyes szám első személyben kerültek kiállításra attól függően, hogy az iratot kiállító hatóság milyen módon volt megszervezve.

Ha a hatóság kollegiális testületként működött, akkor többes szám első személyben, ha úgynevezett bürokratikus elnöki rendszerben, akkor egyes szám első személyben. Az úgynevezett „mi” írásmódban egy testület kollektív módon hozza meg döntését, az úgynevezett „én” írásmódban pedig egy autokrata módon rendelkező főnök vagy egy emberből álló hatóság. A hatóságok által kiállított önálló határozatok (decretumok) típusuknak megfelelően harmadik személyben megfogalmazott akaratnyilvánítások, annak a hivatalnak a megnevezésével, amelyben az irat született. A kiadott iratok szerkezetükben az uralkodói iratokra hasonlítanak. A modern kori államigazgatás is megőrizte ezeket az irattípusokat. Ebbe a kategóriába tartoznak ma is a különböző kormányzati szervek rendeletei, leiratai, határozatai. AZ ALÁRENDELTSÉGET KIFEJEZŐ IRATFAJTÁK Egy alárendelt hivatalnak vagy személynek a magasabb rangú hivatalhoz vagy személyhez intézett irományára vonatkozóan az általános irattípus a jelentés. A jelentés sajátos formában megírt iratfajta. A kora újkorban és az újkorban már az irat formájában szembetűnik a jelentést készítő és a címzett közötti rangkülönbség. Az uralkodónak írott jelentések esetén az uralkodó megszólítása után hosszú üres térköz marad a címzettel szembeni tisztelet és a tőle való távolság kifejezésére, és csak ezt követi a tényleges szöveg. Az alárendeltséget még jobban jelzi jellemzi az ilyen iratokban található úgynevezett devotiovonal (hódolati vonal vagy vonás). A devotiovonal sokszor egy fél oldalt is elfoglal, az irat szövegének utolsó sora és az aláírás között szerepel. A vonal hosszúsága jelképezi a jelentést tevő és a jelentést kapó közötti rangkülönbség nagyságát. A jelentés mint forma az idők folyamán bizonyos sajátosságokat vett fel. Az államigazgatás fejlődése során, amint az egyes hivatalok megszilárdultak és rendszeressé váltak az ebben a stílusban írt iratok, kialakult egy új forma is. A közigazgatási jelentéseket fraktúr (félbehajtott ív) formában készítik el, ez lehetővé tette, hogy a jelentést kapó széljegyzeteket fűzzön hozzá, megjelennek a rovatok, a mellékletek. A mellékleteket betűkkel jelölik meg. Fokozatosan kialakult a mais használható jelentésformula. Természetesen a jelentésformának is több változata lehet. Ismerünk a korábbi századokból alázatos jelentést, véleményes jelentést, közvetlen és közvetett jelentést, igazoló jelentést stb. Ezek a típusok tartalmukban és esetenként az irat megvalósítási formájában térnek el egymástól. Az alárendeltséget kifejező iratok további fajtái: az emlékirat, a megkeresés, a kérés, a kérelem, a beadvány, a panasz és a felterjesztés. A kérvény és a kérelem magánszemélyeknek a magasabb rangúakhoz vagy hivatalokhoz magánügyben írott levele. A megkeresés alacsonyabb rangú hivataloknak magasabb rangú hivatalhoz írott levele. Ez a típusú irat azonos rangú szervek levelezésében is előfordul. A beadvány kevésbé személyes hangú kérelem, amely egy adott ügyben szolgál a magasabb rangú hivatal felé, valamilyen intézkedést kérve. A panasz olyan irattípus, amely arra szolgál. hogy az alárendelt hivatal vagy magánszemély egy általa nem megfelelőnek tartott intézkedés ellen protestáljon egy fölérendelt hivatalnál vagy uralkodónál. A felterjesztés általános irattípus, amit akkor készítenek alárendelt hivatalok vagy magánszemélyek, ha egy meghatározott ügyben véleményt kívánnak nyilvánítani, illetve annak saját elképzeléseik szerinti megoldását kívánják előmozdítani. A MELLÉRENDELTSÉGET KIFEJEZŐ IRATFAJTÁK Azokat az iratfajtákat soroljuk ebbe a kategóriába, amelyeket azonos jogállással rendelkező magánszemélyek vagy hivatalok

intéznek egymáshoz. Az idetartozó iratfajtákat is több részletben kell tárgyalnunk. A kora újkorban és az újkorban az uralkodók egymás közötti érintkezésének módja a „hivatalos levél” vagy „kézirat”. Ebben az iratfajtában történik a családi események, részvétnyilvánítások stb. közlése. A kézirat- vagy hivataloslevél-formula azonban nemcsak ebben a vonatkozásban ismert, hanem ezt a formulát használták a diplomáciai érintkezésben is, ahol sajátos irattípusok alakultak ki. Ez többek között a kölcsönös követek megbízólevele (creditív vagy accreditiv), illetve visszahívólevele. Ugyancsak a diplomáciában használatos az egyenrangú felek közötti levelezésben a diplomáciai „jegyzék” mint irattípus. A XVIII. századi Franciaországban alakult ki és terjedt el Európa-szerte. Fokozatosan kiszorította a korábban használatos emlékirat (promemoria) kifejezést. Hivataloslevél-írásmódban, harmadik személyben írták. A megszólítás nélküli, többnyire név szerinti aláírásokat nélkülöző, hatósági bélyegzővel ellátott, általában kevésbé fontos ügyek elintézésére szolgáló jegyzék a „szóbeli jegyzék”. A diplomáciában használatos iratok közé tartoztak még a „szerződések”. Ezek is az egyenlő felek között létrejött megegyezések, amelyeket ünnepélyes formákban állítanak ki. Az „egyezmények” általában a csekélyebb jelentőségű szerződések. Az államok közötti egyszerű megállapodásokat „jegyzőkönyv” formájában állították ki, amelyeket általában a tárgyaló megbízottak aláírásukkal zártak le, ez esetben nem történt meg a megerősítésük (ratifikálásuk). A diplomáciai iratok sajátos típusa az egyezség (agreement). Eredete az angol alkotmánytörténetre nyúlik vissza, az 1647-ben létrejött „Agreement of the People”-ből származik. A diplomáciába az úgynevezett „Gentlemen's Agreement” összetételben került be, és a hallgatólagos megegyezést jelenti - amelyet azonban illik mindenkinek betartani -, nem pedig írásbeli megállapodást. Az állam és a katolikus egyház között létrejött szerződések jogi és formai értelemben is különböznek a többi szerződéstől. A létrejött szerződés neve a „konkordátum”. A nem diplomáciai jellegű mellérendelt iratok legismertebb faja a megkeresés, korábbi évszázadokban használt kifejezésekkel élve megkereső, kérelmező levél, megkeresvény. Ez az iratfajta az azonos jogállású hivatalok közötti levelezés legismertebb típusa. Minden ünnepélyességet nélkülöz, a konkrét ügyre koncentrál, és azt kívánja legjobban szolgálni. Íródhat többes szám első személyben, de íródhat levél formájában egyes szám első személyben is. Az iratforgalomban ezt a típusú iratot átiratnak is nevezik. A BELSŐ ÜGYVITELI IRATFAJTÁK Az eddig felsorolt iratfajták valamennyien abba a kategóriába tartoznak, amelyek egy személy vagy egyes szervek, hivatalok közötti érintkezés során jöttek létre. Nevezhetjük összefoglalóan hivatalos iratoknak is őket. Ezek mellett azonban van az iratoknak egy nagyon nagy csoportja, amely nem osztható be ezekbe a kategóriákba. Ezeknek az iratoknak nincs címzettje, nincs küldője, céljuk az, hogy a hivatal vagy szerv saját feladatainak megoldását segítse, ügyvitelét megkönnyítse. Ezeknek az iratoknak a nagy csoportját belső ügyviteli iratoknak nevezzük. Ebbe a csoportba tartoznak a következő iratfajták: Ügyviteli könyvek Olyan belső ügyviteli irat, amely könyv alakban készül, és formájában különböző. A különböző ügyekre vagy iratokra vonatkozó, folyamatosan vezetett feljegyzésekből áll, feljegyzések és iratok egész sorozatát tartalmazza. Egyik altípusa a „jegyzőkönyv”.

A jegyzőkönyv Olyan feljegyzés, amely egyetlen ügyben, egyetlen alkalommal készült. Ilyen lehet például a tárgyalási (nem csak bírósági tárgyalási) jegyzőkönyv, tanúkihallgatási stb . jegyzőkönyv. Az ügyviteli könyvek közé sorolható jegyzőkönyv azonban nem ilyen típusú jegyzőkönyv, hanem ezen feljegyzések rendszeres, folyamatos egymásutánjából keletkezett. Idetartozik az ülésjegyzőkönyv (protocollum sessionale), amely rendszeresen ülésező testület (vármegye gyűlése, önkormányzati testületek ülései, egyetemek esetében egyetemi tanács üléseinek jegyzőkönyve stb.) ülésein tárgyalt ügyekre vonatkozó feljegyzéseket, annak napirendjét, az esetleges felszólalások, hozzászólások tartalmát, az ott hozott határozatokat tartalmazza. Ez az irattípus rendkívül széles területen elterjedt, és használták a kora újkortól kezdődően nemcsak az államigazgatás, de az egyházigazgatás terén is, minden olyan területen, ahol testületi ügyintézés található. A jegyzőkönyvek (protocollumok) sajátos típusa a korai középkortól elterjedt tulajdonképpen másolati könyv, amely azonban a kora újkorban és az újkorban is fennmaradt. Ezt elsősorban arra használták, hogy az illető szervhez, közösséghez érkezett vagy általuk kiadott iratok egész szövegét vagy tartalmát bemásolják. Alkalmazták ezt a protocollumformát a királyi udvarban, például az úgynevezett királyi könyvek (libri regii) esetében, amelybe többek között a rang- és címeradományozásokat is bevezették, de találhatunk ilyeneket a városi, megyei ügyintézésben, és megtalálhatók a szerzetesrendek irattáraiban is. A protocollumok csoportjába tartoznak az iktatókönyvek (protocollum exhibitorurn). Az iktatókönyv valamely iratképző szerv vagy személy jegyzőkönyve, nyilvántartása az általa intézett ügyekről, az ügyek intézésének fázisairól. Ennek a jegyzőkönyvtípusnak a formája szinte változatlan több évszázad óta, és legfontosabb feladata az ügyvitel segítése. Az iktatókönyvnek tartalmaznia kell az adott irat rövid leírását, iktatószámát, az elintézés módját és idejét, az irat további sorsát, lehetővé kell tennie az adott ügyre vonatkozó iratok megtalálását. A modern technika elterjedése a jegyzőkönyvkészítésben is új korszakot eredményezett. Az utóbbi évtizedekben a hangrögzítés, majd a videotechnika bevezetésével lehetővé vált a korábbiaknál pontosabb jegyzőkönyvek készítése, hiszen ezek a módszerek az egyes testületek üléseinek minden apró részletét képesek rögzíteni. Belső ügyviteli iratoknak tekinthetők az olyan típusú iratok is, amelyek ugyan bizonyos értelemben felső utasításra készülnek, de nem tekinthetők alá- vagy fölérendeltséget kifejező iratoknak. Ilyenek a különféle összeírások: - a dicajegyzékek: a jobbágyportákról behajtott rovásadó évi elszámolásai, - a regesta decimarum: az egyházi tized beszedéséről készült jegyzék, - az urbárium: a jobbágyoknak földesúr iránti kötelezettségeinek összeírása. A belső ügyviteli iratok közé tartoztak továbbá a különböző birtok- és népesség-összeírások, a hagyatéki leltártól a vagyonleltárig bármilyen leltárak, a XVIII. század végétől kialakult telekkönyvek Ezeknek az iratoknak a nagy része eredetileg csak az illető szervezet vagy személy működését volt hivatva szolgálni, emellett azonban az egyes emberek igényeit megpróbálta kielégíteni. Ilyenek a születési, házassági, halálozási anyakönyvek, de bizonyos mértékig a telekkönyvek is. E csoportba sorolható még sok, úgynevezett nyilvántartás is. A belső ügyviteli iratok csoportjába tartoznak a különböző gazdálkodással összefüggő iratok, mint a számadások, gazdasági beszámolók, pénzügyi elszámolások, anyagelszámolások, megrendelések stb. A gazdaság fejlődése során rendkívül sokféle irattípus alakult ki, amelyeket szinte lehetetlen számba venni, a különböző gazdasági működési formák okán is. Sajátos forma alakult ki az ügyintézésben, amikor a belső ügyviteli iratok készítésében megjelent az úgynevezett előadóív. Azok a hatóságok, amelyek áttértek ennek a használatára,

a beérkezett és esetenként a kimenő levelek borítójaként használják az előadói ívet. A mindig az illető szervnél maradó előadói ív az ügyintézés minden mozzanatát megőrzi az utókor számára, hiszen megtalálható rajta az üggyel kapcsolatos minden információ. AZ ANALITIKUS IRATTAN Az analitikus irattan az egyes iratok külső és belső tulajdonságait vizsgálja. Az iratok tulajdonságai az elmúlt évszázadok során folyamatosan változtak, ezért ezek vizsgálata alapján is következtethetünk az iratok keletkezésének olyan adataira, amelyek esetleg az iratból nem derülnek ki. Ez lehet a keletkezés kora, az irat küldője stb. A KÜLSŐ ISMERTETŐJEGYEK Mindenki számára legszembetűnőbb az irat formája és terjedelme. Ha az okleveles gyakorlat korát vizsgáljuk, azt tapasztaljuk, hogy az oklevél a legváltozatosabb formájú lehet, mindig az oklevél szövegének terjedelméhez alkalmazkodik, nincs standard mérete. A XVI-XVII. századtól kezdve azonban ez megváltozik. A papírgyártás kialakulása és fejlődése azt eredményezte, hogy papírmalmok által készített úgynevezett merített papír egységes méretű lett. Egy papírívet középen kettéhajtottak, és ebből jött létre a fólió alak. A kialakult papírív tehát két oldalból állott, és mindkét oldalnak van egy első és egy hátsó oldala. A gyakorlat szerint az iratot akkor is az egész ívre írták, ha a második lapja üres maradt. Az üres lapokat nem vágták le, egyes szerzők szerint a tiszteletadás okából. Abban az esetben, ha az ívet nem egyszer, hanem kétszer hajtották össze, akkor negyedrét alak vagy más néven levélforma jött létre. A XVIII. és a XIX. század során újabb, az eddiginél nagyobb, úgynevezett B méretű papírok használata vált szokássá. Ezek a papírok nem mindig azonos méretűek, és vastagságuk meghaladta a ma használatos papírét. Ez a papírméret-nagyobbodás a levélformátumú papírokat is érintette. A XX. század hozott újabb változást a papírméretekben: megszűnt az iratoknak fólió méretű ívekre írása. A papírgyártásban új technológiákat vezettek be, ami lehetővé tette a különálló lapok gyártását. A ma használatos úgynevezett irodai papír szabványmérete A/4 esetén 210 x 297 mm, A/5 esetén 148 x 210 mm. Ettől eltérő szabványt használnak az angolszász területeken. A különösen értékes iratok esetében fokozatosan elterjedt a vízjeles papírok és a különleges minőségű papírok használata. Abban az esetben, ha az irat szövege egyetlen papírívre nem fért rá, akkor több ívet hajtottak egymásba, ezek összefűzéséből jött létre a füzet. Ha az irat mennyisége meghaladta egy füzet terjedelmét, akkor kötetbe kötötték az íveket. Korlátlan mennyiségű ívet azonban nem lehetett bekötni. Németországban például 250 lapban szabták meg az iratköteg nagyságát, vagy súlyra határozták meg. Egy 1874-es rendelkezés 1 kg-ban maximálta a köteg súlyát. Előfordult, bár a kora újkorban már csak ritkán, hogy az egyes lapokat egymás alá ragasztott lapokra írták, majd összetekercselték. A modern irattermelésben már az előre elkészített tárolóeszközök lehetővé teszik az iratok összefűzését, gondos védett tárolását, ami a korábbi századokban nem volt lehetséges. A külső ismertetőjelek közé tartozik az iratok írásmódja és íróanyaga. Az egyes irattípusok más és más írásmódban készültek. Ejtettünk már szót az úgynevezett devotiovonalról az alacsonyabb rangúak által magasabb rangúaknak írt levélben. Megfigyelhető ugyanakkor, hogy a magasabb rangú által alacsonyabb rangúhoz írott levélben az aláírás azonnal a szövegvégén van szinte kihagyás nélkül. Az egyes iratoknál - főleg belső ügyiratoknál - a fólióívet hosszanti irányban középen megtörik, hogy a jegyzeteket a fogalmazványok mellé lehessen írni.

Íróanyagként hosszú ideig- egyes iratfajtáknál a XX. században is - tintát használtak, leggyakrabban az úgynevezett csergubacs vagy gallus tintát, amelyet aztán a XIX. századtól felváltanak a modernebb tintafajták. A XIX. század végén és a XX. században aztán megjelenik az írógép és e század végén a számítástechnika elterjedésével a printer (nyomtató). A tinta korszakában a lúdtoll, majd az acéltoll volt az íróeszköz - utóbbi a XIX. századtól. A gyengébben olvasható golyóstoll a XX. század terméke. Az irattermelés és a nyomdatechnika fejlődésével egyre jobban elterjedtek az előre nyomtatott formulákkal megjelenő iratok és kötetek. Ezek sajátos vegyes, nyomtatott és írott irattípust eredményeztek Az ismertetőjegyek közé tartozik az irat megpecsételésének a módja. Az újkorban függőpecséttel csak a pergamenre írt ünnepélyes leveleket pecsételték meg. A pecsét anyaga a méhviasz, a pecsét anyagát fém-vagy fatok védi a rongálódástól. Az úgynevezett pecsétviasz vagy spanyolviasz a XVI. században kezdi kiszorítani a méhviaszt, és a XX. század közepéig volt használatban. A rúdban használható pecsétviasz melegítés hatására vált képlékennyé, és így lehetett a typariumot belenyomni. A hivatalok a XIX. század közepéig nem használtak borítékot. A magánszemélyek már a XVIII. századtól használták az irat titkosságának megőrzésére. Az iratot legtöbbször összehajtották, és a hajtásnál pecséttel zárták le. Ebben az esetben a címzést a hátlapra írták. A XX. századig szokásban volt a borítékok rányomott pecséttel történő lezárása is. Az iratok megpecsételését a XIX. század végétől fokozatosan az iratok bélyegzése váltotta fel. Ma is ez a szokás, de tévesen hivatalos pecsétről beszélünk akkor is, ha az illető hivatal körbélyegzőjével festékanyagot nyomunk az iratra. Az iratok külső ismertetőjegyei az úgynevezett akta-korszakban is meghatározók lehetnek egyes iratok korának, keletkezésének meghatározásában. Egy XX. századi papírra írt XIX. századi iratról hamar kideríthető a hamisítás. De ez a XX. században keletkezett iratoknál is alkalmazható. AZ IRAT BENSŐ ISMERTETŐJEGYEI Az iratokban felfedezhető a középkori oklevelek egyes szerkezeti elemeinek bizonyos továbbélése a kora újkorban és az újkorban. Az uralkodói iratokban - elsősorban a szorosabb értelemben vett oklevelekben - megmaradt a küldő nevének és címének okleveles formája, az uralkodói többes, a „mi” formula. A megmaradó címfelsorolás sok esetben tényleges jogokat is takar, például II. Rákóczi Ferenc iratai esetében. A fejlődés folyamán természetesen ezek a nagy felsorolások megszűntek, de továbbélésük a mai gyakorlatban is megmaradt. Ha egy mai hivatalos iratot veszünk szemügyre, ezt a funkciót az úgynevezett fejléc tartalmazza, sokszor előre nyomtatott formában. A fejléc itt is tartalmazza a küldő nevét és címét. Egyes iratokban előfordulhat promulgatio, de ez elsősorban csak az ünnepélyes iratokban, például egy-egy pátensben. Sokkal jellemzőbb és meghatározóbb a címzett nevének és címeinek megfogalmazása. Erre a kora újkortól a legújabb korig nagy hangsúlyt fektetnek. A címnek a címzettet megillető megfogalmazásúnak kell lennie. A modern irattermelésben erre már kevesebb hangsúly esik. A kora újkorban és az újkorban fontos szerep jutott a megszólításnak. Ez lehetett nagyon egyszerű üdvözlő formula, például Isten áldja meg kigyelmeteket, de abban az esetben, ha a címzettnek magasabb rangja, beosztása volt a küldőnél, akkor a megszólítás a társadalmi helyzetnek felelt meg. Az egyes hivatalokban pontos adatok voltak arra, hogy ki méltóságos, ki kegyelmes stb. Súlyos problémát okozhatott, ha nem a megfelelő formulát használta az iratot készítő. A XX. század második felében ennek, legalábbis a hazai gyakorlatban sokáig nem volt jelentősége. Udvariassági formulaként esetleg újra meghonosodhat. Az ügyiratnak, akárcsak a középkori oklevélnek megmaradt az érdemi része, amely a rendelkezések lényegét tartalmazza. Ebben a részben megindokolják azt, hogy miért állították ki

az ügyiratot, és milyen rendelkezést, kérést stb. fogalmaznak meg. A rendelkező részt követi rendeletek, parancsok esetében az esetleges szankció, a rendelkezést megszegők számára kilátásba helyezett büntetés megfogalmazása. Ez természetesen egy egyszerű irat esetében nem található meg, furcsa lenne, ha egy belső hivatali iraton szankció alkalmazását helyeznék kilátásba, mondjuk egy kérelem esetében. Az iratok esetében is megtalálható a hitelesítési formula, de ez a modern kori iratokban igen ritkán fordul elő. Az iratok szerves része a dátum vagy keltezés. Ez a korábbi korszakok cirkalmas dátumformulája után leegyszerűsödött a kiállítás helyének és idejének rövid ismertetésére. Az iratok nagy többségét az akták korában egyszerűen aláírják, de előfordulhat, hogy bevezető udvariassági formulát is alkalmaznak. Többször előfordul a inam propria (saját kezűleg) megerősítő formula. Ez a forma a későbbi korokban más jelentéstartalmat vesz fel, és a távol lévő vezető helyett alkalmazzák az s. k. kifejezést, ez a típus vagy kevésbé jelentős körlevelek kiadásánál fedezhető fel, vagy hivatalos formulákban. A modern korban a személyes aláírás egy-egy irat fontosságát is jelentheti. A ma használatos hivatalos iratoknál bevezetődött az úgynevezett cégszerű aláírás fogalma, amely jogérvényes aláírást takar. Ehhez természetesen hitelesítés szükséges, amelyet az erre kijelölt hivatalok, bíróságok adhatnak meg. Az iratok az úgynevezett akta-korszakban módosult, lazább formákban követik a középkorban kialakult okleveles formákat; hasonló, de nem olyan szigorú szabályok szerint készülnek. A formuláknak az iratok esetében is vannak kormeghatározó funkcióik. Az egyes formák egyes korokat jellemeznek, ezért az esetleges hamisítás felismerésében is van jelentőségük GENETIKUS IRATTAN A genetikus irattan az iratoknak az ügyvitelben elfoglalt helye alapján vizsgálja az iratokat. Azt a folyamatot kíséri figyelemmel, amelyben létrejönnek az iratok. Ennek alapján válnak megmagyarázhatóvá és érthetővé az iratokon található feljegyzések, és értelmezhetők az iratok mint az írásos ügyvitel darabjainak a végtermékei. A folyamat végigkísérése egyben lehetővé teszi annak a szervezetnek a tanulmányozását is, amely azt az iratot létrehozza. Ezen vizsgálatok körébe tartozik, mint ügyviteli iratfogalom, a beadvány, a kiadmány, a fogalmazat, a tisztázat, az eredeti, a másolat, a másodlat, a hiteles irat és a hamisítvány. A BEADVÁNY Azt az iratot nevezzük beadványnak, amely valamely szervhez, hivatalhoz vagy személyhez érkezik, és azt hozzá intézték. A legtöbb esetben aláírással ellátott tisztázat. A KIADMÁNY Azt az iratot nevezzük kiadmánynak, amelyet valamely szerv vagy személy elküld. A kiadmány egyben az arra hivatott személy vagy a hivatal vezetője által aláírt tisztázat. Mind a beadványnak, mind pedig a kiadmánynak a rendeltetésszerű helye az, ahová küldték, és nem az, ahol keletkezett. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy akár a kiadmánynak, akár a beadványnak nincs meg a másolata vagy másodlata. A FOGALMAZVÁNY VAGY FOGALMAZAT Azt az iratot nevezzük fogalmazványnak, amelyet azzal a céllal készítenek, hogy alapjául szolgáljon egy másik irat (beadvány vagy kiadmány) elkészítéséhez. A fogalmazvány tipikusan belső ügyviteli irat, rendeltetésszerű helye ott van, ahol keletkezik Abban az esetben, ha valamely kiadmánynak nem készül fogalmazványa, akkor általában egy másodpéldányt tartanak meg fogalmazványként. Ilyen

esetekben a másodpéldány (megtartott tisztázat) valamiben azért különbözik a kiadványtól, többnyire az aláírásokban: csak kézjegy van rajta, vagy nincsen megpecsételve. A fogalmazvány olyan irat, amelyen a végső formák kialakításának folyamatában több változás történik: munkapéldány, de sok esetben olyan információkat hordoz, amelyek a végső kiadmányhoz is adatokat szolgáltainak A XX. század utolsó évtizedeiben elterjedt számítógépes irattermelés korában a fogalmazvány szinte teljesen megszűnt. A számítógép adta lehetőségek nem teszik szükségessé a fogalmazványok meglétét. A gyakorlatban a kiadott irat másodpéldánya tölti be a fogalmazvány szerepét. A TISZTÁZAT A tisztázat valamely iratnak a végleges formája a kiadást végző cég, személy, hivatal arra jogosult tisztviselőjének aláírásával, és ha van, bélyegzőjével ellátva. AZ EREDETI IRAT Eredeti iratnak az irat időben első, keletkezési időpontjában létrejött példányát nevezik. A MÁSODLAT VAGY MÁSODPÉLDÁNY Az irat a keletkezés időpontjában nemcsak egy, hanem több példányban is létrejöhet, több eredetije is lehet. Ez különösen a számítógépes irattermelés korában szinte természetes. Az ilyen egy időpontban keletkezett eredeti iratokat másodlatoknak vagy másodpéldányoknak nevezzük. A MÁSOLAT A másolat az iratnak időben későbbi, az irat keletkezésének időpontja után létrejött példánya. A másolatnak többféle változatát, fajtáját különböztetjük meg. Az átírt irat olyan másolat, amely egy későbbi iratnak, az úgynevezett átíró iratnak a szövegébe van beágyazva. A másolat készítésének ez a módja Magyarországon a középkorban volt leginkább elterjedve. Ez a mód abban az időszakban a hiteles másolatok készítésének általánosan elfogadott módszere volt. Ebben az esetben a lemásolt oklevél szövegét (transsumptum vagy átírt irat, oklevél) belefoglalták az új oklevélbe, amely az átírás körülményeit is tartalmazta és igazolta. A facsimile vagy hasonmás a lemásolt irattal mindenben egyező másolat. A korábbi századokban fáradságos munkával készült, a XIX-XX. században azonban a technika fejlődésével ez egyszerűbbé vált. Idetartozik a fénykép, a korábban xeroxmásolatnak nevezett másolat. A modern másológépek elterjedésével sokféle technikával készülhet a hasonmás. A szöveghű másolat az a típusú másolat, amely az iratnak csak a szövegét adja vissza hűen, de eredeti formáját nem. A betűhív másolat az olyan szöveghű másolat, amely a lemásolt irat szövegét minden változtatás nélkül adja vissza. Az irat eredeti formáját a betűhív másolatnak sem kell megőriznie. A teljes másolat a másolt irat egész szövegét kihagyás nélkül adja közre vagy rögzíti. A kivonatos másolat a másolatoknak az a típusa, amelyet a lemásolt iratnak csak egyes részeiről készítenek. Egyszerű másolatnak nevezzük azt a másolatot, amelyet nem hitelesítettek. Hiteles másolat az, amelyet hitelesítési záradékkal láttak el. A hitelesítési záradékban az arra feljogosított szerv azt bizonyítja, hogy a másolat milyen és hol található iratról készült, valamint hogy milyen mértékben egyezik meg a lemásolt irattal. Hiteles másolatot általában okiratokról készítenek akkor, ha az eredeti iratot az irat birtokosa nem akarja kiadni a kezéből. Egykorú másolat akkor jön létre, ha a másolat azonos időben vagy nem sokkal az eredeti irat után készült. Kései másolatról akkor beszélünk, ha a másolat egy későbbi korban keletkezett.

Hiteles iratnak azt az iratot tekintjük, amelyet az írt vagy íratott, akinek a nevében szól. A hiteles irat is tartalmazhat azonban valótlan vagy téves adatot, az irattani hitelesség ugyanis nem azonos a történelmi hitelességgel. Hamisított iratnak vagy hamisítványnak tekintünk minden olyan iratot, amelyet nem az írt vagy íratott, akinek a nevében szól az irat. Az irat hitelességét vagy hamisságát a forráskritikának kell eldöntenie. A MAGYARORSZÁGI IRATKEZELÉS ÉS IRATTÁRI RENDSZEREK A magyarországi középkori iratkezelés és irattárak kialakulása arra az időre esik, mikor az írásbeli ügyintézés rendszeressé, folyamatossá vált. Hazánkban ez a korszak a XIV. századra tehető, amikor jogbiztosításra szolgáló oklevelek mellett elkezdték megőrizni azokat az iratokat is, amelyek az ügyvitelre vonatkoztak. Ezek elsősorban könyvek voltak. A gyakorlatban azok az iratok, amelyeket nem másoltak be valamilyen másolati könyvbe, megsemmisültek. Ilyen könyvek voltak a magyar királyi kancellárián vezetett királyi könyvek. Ebbe a kancellárián kiállított és a király által kiadott kiváltságlevelek és oklevelek szövegét másolták be. Ezt azért tették, hogy a kancellárián hiteles bizonyság maradjon róluk. A kancellárián kívül erre az időre tehető, hogy nagyobb szabad királyi városaink ügyviteli könyveket kezdenek vezetni. A jogbiztosító okleveleket a különböző szervezetek irattáraiban őrizték, az ügyviteli könyveket a kancelláriákban, mivel azokra még a napi munkában szükségük volt. A könyveket, amelyekbe az iratokat bemásolták, általában regisztrumnak, lajstromnak, a lajstromozót regisztrátornak, a helyet regisztratúrának nevezték. A regisztratúra fogalma a későbbiek során magába foglalta az irattár mellett az ott őrzött iratanyagot is. Az iratkezelés fejlődésével együttváltozott evezetett könyvek száma és szerepe is. Külön könyvekbe másolták be a kiadott leveleket és a beérkezett leveleket. Fokozatosan bevezetődött az a gyakorlat, hogy az egyes másolatok és feljegyzések szövege időrendben követi egymást, tulajdonképpen egy tagolatlan iratsorozat jött létre. Tagolatlan iratsorozatnak azt a regisztratúra jellegű irategyüttest nevezzük, amelyben az egyes iratok minden csoportosítás nélkül, egyszerűen mechanikus rendben követik egymást. A XV. század jelentős változást hozott a magyar irattermelésben, amelynek okát a közigazgatásban és a gazdaság fejlődésében kereshetjük. A korszak a tömeges írásbeliség megjelenésének a kora, amelyet elősegített a drága pergamen helyett megjelenő papír. A megnövekedett iratforgalom nem tette már lehetővé az iratok teljes szövegének könyvekbe másolását, hanem csak kivonatokat készítettek, és egyre inkább gyakorlattá vált, hogy megőrizték az érkezett beadványokat. Érdekes gyakorlat alakult ki egyes hiteleshelyeken. A hozzájuk érkezett mandátumok hátlapjára vagy margójára rávezették az arra adott választ, így tulajdonképpen akaratlanul is szinte ügyiratokat, aktákat hoztak létre. Egy sorozatban találhatók meg itt a beadványok és a kimenő iratok fogalmazatni is. A Mohács utáni korszak jelentős változást hozott a magyar hivatalszervezetben is. A Habsburg uralkodók új kollegiális formában működő szervezeteket állítottak fel, amelyek irattermelése lényegesen nagyobb volt, mint a korábbi hivataloké. A Mohács után létrejött hivatalok közül a Magyar Kamara, később Magyar Királyi Kamara volt a legjobban szervezett és legnagyobb iratforgalmat lebonyolító szervezet. A kamara iratkezelése mintaként szolgált a többi hivatal számára is. A kamara működésétől 1528-ig, majd 1531-től kezdve megőrizte iratainak fogalmazatait. Ezeket az előírásoknak megfelelően egységes formátumú lapokra készítették, és egyetlen időrendi sorozatban őrizték. Külön sorozatot alkottak a kamarához érkezett uralkodói, udvari rendeletek, amelyek fontosságát az is jelezte, hogy regisztrumkönyvekbe is bevezették őket. Az irattár tagoltságát mutatta az is, hogy már külön sorozatban tartották a fontosabbnak ítélt levelezőpartnerek iratait. Ugyancsak külön

sorozatot képeztek a jelentések és a kérelmek is. A kamarához hasonlóan működtette iratkezelését a többi magyarországi hatóság is. A gyakorlat az volt, hogy levelezőpartnerek szerinti sorozatokat hoztak létre, az iratokat összekapcsolás nélkül őrizték, többnyire csomókban elhelyezve egy-egy hónap iratanyagát. Az iratokat nem fólióformában, hanem úgynevezett fraktúrformában kezelték. A fraktúr úgy alakítható ki, hogy középen hosszában összehajtották az iratokat. Ez a forma lehetővé tette azt is, hogy az egy ügyre vonatkozó iratokat egymásba helyezzék, és az ügy befejezése után irattározáskor együtt is hagyják. A módszer azt eredményezte, hogy viszonylag korán létrejött az ügyirat anélkül, hogy ezt megfogalmazták volna. A magyar hivatalok közül a kancelláriában és a királyi kúriában is követték ezt a gyakorlatot. Az ügyirat - amelynek kialakulását most elemeztük- a regisztratúraképzőnél valamely egyetlen ügy során keletkezett és rendeltetésszerűen nála maradó iratok összességét jelenti. Hazánkban az ügyiratok azonban a XVIII. század közepéig csak ritkán fordulnak elő. A tárgyi szempontú sorozatok készítése - amely szükségessé teszi az ügyiratok kialakítását- csak a XVIII. század második felében válik általános gyakorlattá. Az addig kialakított sorozatok általában egyoldalú vagy unilaterális sorozatok, amelyekben a régi könyvregisztratúrák tradíciója él tovább. Ez a gyakorlat a XVI- XVII. században még megfelelt az iratforgalomnak. Még nem keletkezett akkora mennyiségű irat és nem alakult ki tartalmuk olyan mértékű differenciálódása, ami gátolta volna az irattárak munkáját. Az új rendszerre való áttérést a Habsburg Birodalmon belüli változások eredményezték. A „NOVA MANIPULATIO” KORA Magyarországon az 1760-as évek második felétől változott meg az iratkezelés és az irattározás addigi módja. Ekkor került bevezetésre a kormányszékeknél az új ügykezelésnek, az úgynevezett „nova manipulatió”-nak a gyakorlata. Ez az új ügykezelési gyakorlat egészen a kormányszékek 1848-ban történt megszűnéséig fennmaradt. Mit jelentett ez a változás? Ekkor történt meg az áttérés az iratok formai szempontú rendszerezéséről a tárgyi alapú rendszerezésre. Ebben a rendszerben nem az volt a fontos tehát, hogy az egy ügyre vonatkozó iratokat az ügy befejezése után, az irattározás során szétszedjék, és különböző alaki sorozatokba sorolják be. Az vált meghatározóvá, hogy az ügyre vonatkozó iratokat együtt tartsák, és tartalmuk szerint képezzenek belőlük irattári egységeket. Ezt hazánkban először a legfontosabb kormányszékek közül a Magyar Királyi Helytartótanács gyakorlatában vezették be 1764-ben. A helytartótanácsi bizottságok ügykörének megfelelő tárgyi sorozatokat alakítottak ki, úgynevezett bilaterális sorozatok jöttek létre, ahol a beadvány és az elintézésfogalmazat együtt található. A gyakorlat azt eredményezte, hogy az ügy elintézésének az útját is nyomon lehetett követni. A „nova manipulatio” a kormányszékeknél az iktatás bevezetését is elrendelte. Ennek célja, hogy az iktatókönyvek bejegyzései alapján lehetővé váljon az ellenőrzés, és gyorsabbá az ügyek intézése. Ez a kormányszékeknél az egyszerű sorszámos iktatás kötelezővé tételét jelentette, vagyis a beadványt és az elintézést azonos iktatószámmal látták el. Az iktatása bilaterális sorozatok általános bevezetését is lehetővé tette. Az iktatószámok szerinti iktatásnak és az irattározásnak kétféle módszerét alkalmazták a kormányszékeken. Az egyik az egyszerű számrendszer. Ebben a módszerben minden irat kapott egy iktatószámot, de nem került sor ügyágazatok szerinti bontásra. Az iratok egyetlen nagy bilaterális sorozatot alkottak. Az irattár használatát az egységesen vezetett személynév-, helynév- és tárgymutató tette lehetővé. A másik az ügyágazatok szerinti rendszer. Ezt a rendszert a kamaránál alkalmazták. Az iktatókönyvben az egyes ügyágazatok számára számkontingenseket tartottak fenn. Eszerint tárgyalták meg az ügyeket, eszerint is irattározták őket, és ügyágazatok szerinti sorozatok

alakultak ki, ezeken belül pedig időrend. A rendszer lényege az iratok tárgy szerinti osztályozása. A rendszeren belül itt is egyben tartották a beadványokat és az elintézés résziratait. II. József uralkodása alatt továbbfejlesztették az iratkezelést. Ez azt jelentette, hogy a tárgyosztályokon belül tovább csoportosították az iratokat, az egyszerű sorozatok helyett tárgyilag tagolt sorozatokat hoztak létre. Ez a reform azt is eredményezte, hogy az iratok iktatási rendszere és az irattározási rendszer szétvált. A szétválás természetesen új irattári segédletek készítését tette szükségessé. Az új rend bevezetésére 1785-ben került sor. Ekkortól 1848-ig a hazai közigazgatásban ez a gyakorlat is meghonosodott, és két válfaja alakult ki: tárgyosztályok egyedi kútfők irataival, és tárgyosztályok általános és egyedi kútfők irataival. TÁRGYOSZTÁLYOK, EGYEDI KÚTFŐK IRATAIVAL A helytartótanács - amelyet a reform leginkább érintett-a kialakított tárgyosztályokon (depariamentumokon) belül az iratokat egyedi ügyek szerint lajstromozta és rakta le. Minden departamentum számára külön lajstromkönyvet vezettek, és abban minden egyedi ügy számára úgynevezett kútfőt (fons) létesítettek. A kútfőn belül új fogalmat vezettek be: a tétel fogalmát. A tétel (positio) egy beadványt és beadványhoz tartozó kiadvány fogalmazatót foglalj a magában. TÁRGYOSZTÁLYOK,ÁLTALÁNOS ÉS EGYEDI KÚTFŐK IRATAIVAL Az 1810-es évektől vezették be ezt a rendszert a kamara és a helytartótanács irattárában is. Az egyedi kútfők (fontes speciales) használatáról áttértek az általános kútfők (fontes generales) használatára. Az általános kútfők a departamentumon belül egy-egy kisebb tárgyi alosztály iratait fogták össze. Az új rendszer azt eredményezte - bevezetésére is ezért került sor-, hogy áttekinthetőbbé, egyszerűbbé vált az irattár. Az eddigi 500-600 kútfő évente átlag 25-30-ra csökkent. A rendszert a helytartótanács nem tartotta be következetesen, mert egyes ügyek számára fenntartotta az egyedi kútfőket is. Ezekben az esetekben általános kútfőket nem nyitottak, csak egyedieket. Az általános kútfőkben az iratokat egyszerű időrendben irattározták, az egyes ügyek hatpárjai más ügyek iratpórjaival keveredtek. Ez a rendszer a tárgyi osztályok és ügyiratok kategóriáit nem egymásban elhelyezkedő tagolási egységként, hanem egymás mellett, egyedi és általános kútfőkként alkalmazta. A rendszeren belül az ügyiratok egysége teljesen megszűnik. A „nova manipulatio” rendszerét II. József- az igazgatási reformok megszállottja - a törvényhatóságokra is ki kívánta terjeszteni. A megyék iratainak rendszerezése és őrzése Mária Terézia uralkodásának idején vált általános gyakorlattá. Az uralkodó kötelezte a megyéket irataik lajstromozására és mutatókkal történő ellátására. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a megyék nagy többségében szervezett és rendezett állapotok jöttek volna létre. II. József 1785ben kötelezte a vármegyéket irataik iktatására, tárgyi sorozatok és azokon belül tárgyi kútfők kialakítására. A vármegyék azonban a rendeletet nem hajtották végre, mintegy nemzeti ellenállásként megtagadták az egyébként hasznos újítás bevezetését. Az uralkodó halála után pedig visszatértek a régi gyakorlathoz, egyszerű sorozatokat készítettek. A városi irattárak a vármegyékhez hasonlóan jártak el az új rendszer bevezetése ellen. A POLGÁRI KORSZAK IRATKEZELÉSE A '48-as forradalom megszüntette az addig működött kormányszékeket, és létrehozta a minisztériumot. Az eddigi kollegiális felelősség helyett az egyszemélyű felelősség elve jutott érvényre. A forradalom és szabadságharc rövid ideje alatt azonban nem jutott idő ügykezelési

reform bevezetésére. Az újfajta ügykezelést ezért hazánkban az önkényuralom időszakában vezették be, és ennek hatása egészen az úgynevezett szocialista korszakig megmaradt. Az 1850. évi úgynevezett „hivatalos ügykezelési utasítás” kötelezővé tette az irattári terv készítését, és irataikat ennek megfelelően irattározzák. Az utasítás - Magyarországon először - mellékletében irattári tervmintát tett közzé. Ez azt jelentett, hogy megkísérelte tárgyak szerint egységesen rendszerezni a hatóságok iratait. A minta alapja az állami apparátus szerkezete. A minta huszonegy irattári tárgyosztályt és ezeken belül tárgyi alosztályt tartalmazott. Az alosztályokon belül ügyiratokat kellett kialakítani és azokat az alapszámok növekvő rendjében irattározni. Az utasítás egy új rendszert, az alapszámos ügyiratrendszert honosította meg hazánkban. A rendszer logikusan felépített irattári tervet alkalmazott, mindenfajta iratot be lehetett sorolni, a tárgyi alosztályokon belül következetesen kialakította az egyedi ügyek iratait. Ez a korábbi rendszereknél mindenképpen előnyösebb és áttekinthetőbb volt. Az új rendszer alapegysége az ügyirat lett. Kialakítása az ügy intézése alatt végrehajtott iratváltások során történt meg. Minden olyan ügyben, amelyben egynél több iratváltásra került sor, az irattárnak az újonnan beérkezett irathoz hozzá kellett kapcsolnia a korábbi iratokat. Ez az iratok szerelése. Az új iratváltást az előző utóiratának, az előzőt az utóbbi előiratának nevezzük. Az új rendszer egy új segédletet is létrehozott: az irattári sorkönyvet. Ebben tüntették fel azt, hogy az egyes iktatószámokhoz milyen tárgyosztály-, alosztályjelzet, valamint milyen alapszám járul. Az alapszám az illető ügyben folyó évben történt első levélváltás iktatószáma. Ha azonban egy ügy több évre húzódik el, akkor az új évben keletkezett első irat iktatószáma lett az új alapszám. Az előző évi sorszámkönyvben annál az iktatószámnál, amelyik az alapszám volt, utalnak az új alapszámra, hogy az irat visszakereshető legyen. A rendszeren belül az ügyirat végleges helye az ügy lezárásának évében az az évi legkisebb iktatószám mint végleges alapszám. A korszakban azonban voltak olyan szervek, amelyek nem ezt az évenként rögzített alapszámrendszert alkalmazták, hanem egy mozgó alapszámrendszert. Ennek az előzővel szemben az a lényege, hogy az ügyiratot mindig a legfrissebb utóirat iktatószáma alatt tartották nyilván, és az ügyzáró irat iktatószámán irattározták. A hátránya ennek a rendszernek az, hogy az iratot csak hosszú levezetés után lehet megtalálni. A dualizmus korszakának első felében az iratkezelés általános szabályozására - bár készültek tervezetek- nem került sor. Végül hosszú előkészítés után 1902-ben sikerült a közigazgatási eljárás egyszerűsítésről szóló 1901. XX. törvénycikket életbe léptetni, amely a minisztériumok esetében decentralizált iratkezelést vezetett be. A törvény lehetővé tette, hogy a vármegyei iratkezelést is szabályozzák. A belügyminiszter 1903. január 1-jén léptette életbe a vármegyei ügyviteli szabályzatot (VISZ). Ez a vármegyék számára kétféle irattározási rendszer közötti választás lehetőségét adta meg. AZ ALAPSZÁMOS RENDSZER Ennek a lényege, hogy az ugyanarra az ügyre vonatkozó minden ügyiratot ahhoz a számhoz kell kapcsolni, azon a számon (alapszám) kell nyilvántartani, amely szám abban az évben az első iktatószáma az adott ügyben érkezett első beadványnak. Az ügyiratot ugyanezen szám alatt kell irattározni. Több évre elnyúló ügynél évente új alapszámot kell adni. AZ OSZTÁLY VAGY KÚTFŐ RENDSZER Ebben a rendszerben az iratokat az irattárban az alapszámos iktatáson túlmenőleg megfelelő kútfőkben tartalmuk szerint csoportosítják. Ezt a rendszert is lehetővé teszi a rendelet, de külön belügyminiszteri jóváhagyást írt elő. A szabályzat két segédletvezetését írta elő: az irattári sorkönyvét és az irattári irományjegyzékét. Közülük az irományjegyzék jelentett újat. Ez az ügy iratait egybefogó borítóív, első lap-

ján az alapszámmal és az ügyiratba tartozó iratok iktatószámainak jegyzékével. A legtöbb esetben az ügyirat tárgyát is feltüntették rajta. Az 1903-ban bevezetett rendszer az egész polgári korszakban fennmaradt Magyarországon. Apró módosítások, finomítások történtek rajta, de alapvetően nem változott meg. A közigazgatásban használatos iratkezeléstől lényegesen eltér a gazdasági életben alkalmazott iratkezelés. Ezt nem kötik olyan erősen szabályok, mint a közigazgatást. Alapvetően az a fontos, hogy könnyen áttekinthető és az illető cég működése szempontjából legjobban használható legyen. Ezért itt az úgynevezett dossziérendszer valósult meg. A gyárak, vállalatok, cégek számára az üzleti partnerek voltak a legfontosabbak, ezért általában az egy partnerre vonatkozó iratokat egy dossziéban őrizték. Ezeket a dossziékat a könnyebb keresés kedvéért betűrendbe sorolták. Ez az irattározási rendszer az úgynevezett szocialista vállalatok esetében és az úgynevezett szocialista korszakban nem maradt meg. A SZOCIALISTA KOR IRATKEZELÉSE A szocialista kor kezdetén Magyarországon meg kívánták változtatni az államigazgatás terén kialakult ügykezelési rendszereket. Ennek az egyik próbálkozása az 1949 és 1951 között érvényben volt közigazgatási számrendszer. A kidolgozója Botár Olivér. A rendszerben az iratkezelés alapja az egységes iktatási és irattári terv, többnyire négytagú jelzőszámokkal. A rendszer leképezte az akkori államszerkezet belső tagolását, és ahhoz igazította az ügyfajtákat. Ezt jól mutatják az úgynevezett közigazgatási osztályok címei: 0.000 Alkotmány-, közjog, államigazgatás és külügy 1.000 Vallás, tudomány, művészet 2.000 Igazságügy 3.000 Szociális gondoskodás és egészségügy 4.000 Állambiztonság, honvédelem 5.000 Közbiztonság, közrend és rendészeti igazgatás 6.000 Pénzügyek, nemzetgazdaság 7.000 Kereskedelem és szövetkezetügy 8.000 Földmívelés, mezőgazdaság, őstermelés 9.000 Ipar, bányászat 10.000 Állami gazdálkodás ellenőrzése, anyagelosztás és ármegállapítás A rendszeren belül az első vagy a második számjegy együtt jelöli az osztályokat, a harmadik számjegy az alosztályokat, a negyedik pedig az ügycsoportot. A rendszerben az iktatókönyv megszűnt, a tárgyak szerinti iktatást vezették be. Minden, az illető szervnél előforduló ügycsoport számára úgynevezett ügynyilvántartó lapot nyitottak, ezeken iktatták az egyes ügyek iratait az ügyet kezdő iratok beérkezésének sorrendjében. Egy sorszám alatt négy iratváltás volt lehetséges. Ha ennél több volt, akkor úgynevezett iratjegyzéket készítettek, és azon folytatták az iktatást, alszámok alatt. Az eddigi leírásból is kiderül, hogy sikerült egy nagyon bonyolult rendszert megvalósítani, ami az addigi gyakorlattól gyökeresen eltért. Mivel a bonyolultsága miatt erőteljesen lassította az ügyek intézését, 1951-ben a rendszert átalakították. Létrejött az úgynevezett csoportszámos iratkezelés, amelyet a bíróságok és az ügyészségek kivételével minden államhatalmi és államigazgatási szervnél bevezettek. A csoportszámok háromjegyűek voltak, de a tárgyi csoportok tovább bonthatók. A tíz úgynevezett főcsoport a következő volt: 1. Államhatalmi és államigazgatási (költségvetési) szervek és vállalatok (gazdálkodó egységek) általános ügyei: szervezés, működés és felügyelet

2. Tervügyek 3. Pénzügy 4. Bányászat, kohászat, nehézipar 5. Könnyűipar, helyi ipar, építésigazgatás 6. Mezőgazdaság 7. Közlekedés, hírközlés, belkereskedelem, élelmezés 8. Szociális, egészségügyi és kulturális ügyek 9. Rendészet, igazságügy 10. Nemzetközi együttműködés, honvédelem Az iktatás a közigazgatási számrendszerhez hasonlóan történt, azzal az eltéréssel, hogy a nyilvántartó lapokon az ügyirat minden hatpárjának alszámot adtak. A csoportszámokon belüli sorszámok alatt az alszámokat következetesen alkalmazták. Az irattárakban az iratokat a csoportszámok rendjében helyezték el. A rendszer működése elsősorban az irattárakban dolgozók nem megfelelő képzése és a létszámuk erőteljes csökkenése miatt nehézkes volt, és ezért1956ban megszüntették az országosan egységes iratkezelést, és ágazati hatáskörbe utalták. A legtöbb helyen a tárgy szerinti iktatást megszüntették. A nagy többségvisszatért az úgynevezett naplószerű iktatási rendszerhez. Ez az egyszerű sorszámos iktatás visszatérését jelentette, más esetekben viszont kialakítottak egy gyűjtőszámos rendszert. Gyűjtőszámot ott alkalmaztak, ahol nagyszámú egyfordulós ügy keletkezett. Ezeket gyűjtőszámon iktatták, azon belül alszámokat alkalmaztak. Az 1957-től alkalmazott iktatási rendszereket országosan nem egységesítették. Az iratkezelés szabályozása az 1960-as évek végén a 27/1969.12. törvényerejű rendelethez kiadott 30/1969. sz. kormányrendeletben és az azt módosító 29/1973. MT-rendeletben történt meg. Ez ágazati szinten minta iratkezelési szabályzatok kidolgozását rendelte el. Ezek a szabályzatok az új levéltári törvény megjelenéséig-1995. évi LXVI. tc. . - funkcionáltak. A törvény előírásai szerint a minisztériumok és országos hatáskörű szervek számára a kormány a Magyar Országos Levéltár véleményének kikérésével egységes iratkezelési szabályzatot ad ki. A törvény ennek határidejét 1998. december 31-ében határozta meg. Irodalom Meisner, Heinrich Otto: Aktenkunde. Ein Handbuch für Archivbenutzer mit besonderer Berücksichtigung. Brandenburg-Preusens-Berlin, 1935. Meisner, Heinrich Ottó: Urkunden- und Aktenlehre der Neuzeit. Leipzig, 1952. Fordítás: Budapest, 1954, LOK Levéltári ismeretek kézikönyve. Szerk. Endrényi Ferenc. Budapest, 1980. A vonatkozó fejezet Sashegyi Oszkár munkája Ember Győző: Levéltári terminológiai lexikon. Budapest, 1982

Kristó Gyula-Makk Ferenc FILOLÓGIA A filológia fogalmának többféle értelme van: egyesek nyelvészetnek, mások irodalomtudománynak, ismét mások történettudománynak tekintik. Ma legelterjedtebb az a felfogás, amely

szerint a filológiának legfontosabb része a szövegkritika és a szövegkiadás (e kettőt együtt szövegfilológiának, illetve textológiának is szokás nevezni). Számos jeles szakember vallja azt, hogy az előbbi - szűkebb - értelmezéshez képest egy tágabb értelmezés a filológia részének tartja a szövegmagyarázatot és a szövegértelmezést is. Abban általános az egyetértés, hogy a filológiának-akár önálló diszciplínának, akár segédtudománynak minősítjük is - alapja és anyaga az írott szöveg. A filológia görög eredetű összetett szó, amelynek eredeti jelentése: „a szó szeretete”, „a beszéd szeretete”, ,>a beszélni szeretés”. Az antikvitásban a filológus szó (amely a filológia főnévvel együtt először Platónnál fordul elő) általában a tudományokban jártas személyt, a tulajdonképpeni tudóst jelölte, aki mindenféle beszélt és írott szöveghez értett. A reneszánsz idején vette fel azt a jelentést, amely szerint a filológus az írott szövegek tudós ismerője, kutatója, s ma is ez az értelme. Mi az alábbiakban a filológiát a történelemtudomány- azon belül is főként a magyar középkor - szempontjából tárgyaljuk. A szűk terjedelem miatt csupán a legfontosabb fogalmakra, módszerekre és alapvető kérdésekre tudunk tekintettel lenni. SZÖVEGKRITIKA Első kérdésünk, hogy mi a szövegkritika. A szövegkritika az a tudományos eljárás, amelynek fő célja a lehető leghitelesebb szöveg helyreállítása, illetve megállapítása, amely a legjobban megközelíti az eredeti szerzői szöveget. A történész számára ez azért alapvető jelentőségű, mert a historikus tevékenysége csak hiteles forrásszövegre épülhet. Itt vetődik fel a kérdés, hogy miért van szükség szövegkritikára. Az írott szövegek napjainkig terjedő történetének két nagy korszaka van: az egyik a kéziratosság, a másik a nyomtatás kora. Gutenberg találmánya ugyanis vízválasztó az írások sorsának alakulásában. A könyvnyomtatás feltalálása nyomán az egyes művek igen jelentős-legalább néhány száz példányban kerültek kiadásra, s a legviharosabb időszakban is, ritka kivételektől eltekintve, egy-két példány mindig fennmaradt, s ezek általában a hiteles szöveget nyújtják a kutatóknak. Azaz a könyvnyomtatás jóvoltából a kiadott szerzői szövegek túlnyomó része ránk maradt. Egészen más a helyzet az antikvitásban és a középkorban keletkezett írott szövegekkel kapcsolatban. Az e korszakokban készült írásoknak a döntő többsége elveszett, hiszen a kézírásos sokszorosítás (másolás) sokkal kevesebb példányt állított elő. Jellemző, hogy a görög-római antikvitás nagy írói közül egyetlenegynek sem jutott ránk eredeti (autográf) kézirata (manuscriptum), s a középkorból is elenyészően kis számban rendelkezünk szerzői kézirattal. A ránk maradt kéziratok általában többszörös másolások eredményei csupán, amelyek az egykori írásos anyagnak a kisebbik részét őrizték meg. Számítások szerint Arisztotelész vagy Tacitus írásos munkáinak mindössze fele-harmada jutott el hozzánk. Több antik és középkori szerző műve viszont elveszett, s igen gyakran csak a másoknál található utalások, idézetek és egyéb töredékek (fragmentumok) őrzik emléküket. Érdekes esetek azok, amikor az elveszett eredeti szöveg valamilyen (latin, görög, arab, örmény, szír stb.) fordításban részben vagy egészében olvasható. Az antik írások másolatai - néhány szövegtől eltekintve - a Karoling-korra mennek vissza. Kivételnek számít például Vergilius vagy Livius, akiknek a )V századból vannak másolatai, ugyanúgy a Biblia is, amelynek legrégebbi kéziratai az V-VI. századokból valók. Az évszázadok alatt a másolások során a szövegek különböző okokból módosultak, változtak a másolók, illetve a kiadók hibáiból eredően. De a kéziratok szövege azáltal is kisebb-nagyobb mértékben károsodott, hogy sokszor az íráshordozók (papirusz, pergamen, papír stb.) maguk is

megsérültek (nedvesedés, tűz stb. következtében). A szövegkritika feladata, hogy a szöveghibákat, szövegromlásokat megkeresve és kijavítva a lehető leghitelesebb, a lehető legjobb szöveget megállapítsa, illetve rekonstruálja. Itt feltétlenül érdemes utalni arra, hogy a szövegkritikának s ezáltal a filológiának is a létrejötte mindenekelőtt az alexandriai tudósoknak köszönhető. Az alexandrinusok a Kr. e. III. századtól kezdve a klasszikus görög auktorok főleg Homérosz - szövegeit kezdték kutatni, s igyekeztek összegyűjteni, megállapítani és letisztázni a legrégibb kéziratokat, eközben pedig értelmezték, magyarázták az archaikus és a gyanús helyeket. Módszereik a római és a bizánci világ közvetítésével a középkoron át - főként a humanista tudósok (például Erasmus) munkássága révén-a mai napig átöröklődtek, és a modern filológia számára is példaként szolgálnak. Egyébként a görög-latin ókor szövegeit vizsgáló klasszika-filológia hatására és mintájára jöttek létre a modern filológia egyes szakterületei (romanisztika, szlavisztika, germanisztika, bulgarisztika, hungarológia stb.) A modern szövegkritikusok fő feladata tulajdonképpen a hibák (errores) keresése, hogy azután ezek kiküszöbölésével helyreállítsák a valószínű hiteles szöveget. A szövegmódosulások, szövegváltozások (úgynevezett hibák) forrása gyakorlatilag nagyon sokféle lehet. A legfőbb típusos hibaforrások a következők. A) A VÁLTOZÁSOK A SZERZŐTŐL SZÁRMAZNAK Előfordul, hogy maga a szerző módosítja a szöveget, de a későbbiek során e módosulások egyaránt továbböröklődnek, s hatnak is egymásra a különböző kéziratok. A költő Ovidiusa Metamorphoses (Átváltozások) című művét másolatokban már a véglegesítés előtt megkapták és elolvasták a poéta barátai. A véglegesítés eredményeképpen Ovidius még változtatott a szövegen, de mind az ideiglenes, mind pedig a végleges változatok szövegei továbbhagyományozódtak. Ma nagyon nehéz elválasztani ezeket egymástól és helyreállítania végleges kézirat, illetve kiadás textusát. Isidorus Hispalensis néhány év különbséggel kétszer is megírta krónikáját, egyik sem maradt ránk eredetiben, csak másolatokban, s a kétféle szöveg egymástól való elválasztása nem egyszerű feladat a filológus számára. B) A VÁLTOZÁSOK NEM A SZERZŐTŐL SZÁRMAZNAK A változások, módosulások azonban általában nem a szerző(k)től, hanem a másoló(k)tól s a kiadó(k)tól erednek az évszázadok során, s ezek kisebb-nagyobb mértékben a szöveg értelmét is módosították, esetenként teljesen értelmetlenné tették Természetszerűleg a többszörös másolások, átírások következtében a legtöbb szövegmódosulás a másolóktól származik. De számos esetben a kiadók is változtattak a kéziratfok) szövegén. Így járt el például Meursius is, aki 1611-ben elsőként adta ki Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár De administrando imperio című művét (továbbiakban: DAI). Meursius tévedései, rossz olvasatai és tudatos javításai azután nagyrészt bekerültek a későbbi (XVIII-XIX. századi) kiadások szövegébe is. 1. Igen gyakoriak a helyesírási (ortográfiai) hibák. Ez különösen az írástípus megváltozásakor adódik Jellemző példa lehet erre az úgynevezett Karoling-reneszánsz, amidőn a VIII-IX. századtól a maiusculáról áttértek a minuscula-írásra. Például az egymáshoz hasonló maiuscula C és G betűk minusculára való átírása (c, g) gyakran fordítva történt (betűtévesztés). Különösen sok hiba forrása, ha interpunctiók híján rossz központozással látták el a szöveget (például téves elválasztás). A középkorban - mivel a c és a t betűk lényegében azonosak voltak - rendkívül gyakori hiba, hogy e két betűt összetévesztették, főleg ha ismeretlen személynévről vagy fogalomról volt szó. Így például Thuróczy János krónikájának mindkét kiadásában (46. fejezet) Hadolch alakot találunk, jóllehet a helyes alaknak t-t kellett volna tartalmaznia a c helyén, lévén Hadolt nevű személyről szó. A XIV. századi krónikakompozíció Salamon-kori eseményeinek leírásában

(119. fejezet) tiszai átkelőhelyként fordul elő egy helynév, amelyet a szövegváltozatok Thoroyd, Chotoid, Toroyd, Cothoyd stb. formában hagyományoztak ránk Ez egyszerre szolgál példaként a c ~ t és az r ~ t váltakozásra. Az eltérő írásformák is magyarázzák, hogy e földrajzi nevet teljes egyértelműséggel ma sem tudjuk beazonosítani. Ugyancsak gyakori tévesztés forrása, amikor un vagy nu betűk álltak egymás mellett, s ezeket a betűk szára alapján im, illetve mi betűkapcsolatoknak is lehetett olvasni. Erre példa, hogy Thuróczy krónikájában (72. fejezet) a Musun (azaz Moson) helynév a brünni kiadásban Musim formában, a Hernuch személynév (80. fejezet) pedig mind a brünni, mind az augsburgi kiadásban Hermich alakban szerepel. Sokszor az in betűkapcsolatot olvasták m betűnek, például a Thuróczy-krónika mindkét kiadásában (4. fejezet) a Heinburg név Hemburg alakban szerepel. 2. A középkorban a paleográfiai rövidítések téves feloldása is számos hibát okozott. Tipikusnak tekinthető például az úgynevezett összetévesztése, illetve rossz feloldása. A Thuróczy-krónika 79. fejezetében olvasati hibaként pro elöljáró szerepel pre helyett. A XIV. századi krónikakompozíció szövegét őrző legtöbb kódex viszont a 107. fejezetben pre praepositiót hoz, egyedül a Thuróczy-kódex (nem tévesztendő össze a Thuróczy-krónikával!) tartalmazza a tökéletes értelmet biztosító pro alakot. A Kézai-krónika számos kéziratában (59. fejezet) lelhetünk téves per ius olvasatra, egyetlen szöveghagyományban olvasható a helyes parvis forma. A XIV. századi krónikakompozíció csaknem valamennyi szövegvariánsa (92. fejezet) perditione alakot hoz, csupán az Acephalus-kódexben maradt fenn a nyelvtanilag helyes értelmet adó pro pace alak. 3. Gyakori tévedés a dittográfia, illetve a haplográfia, azaz amikor a másoló egy szövegrészt megkettőz, illetve amikor ennek ellentéteként két azonos szövegrészt egyszer ír csak le. A megkettőzésre szolgál példával a Thuróczy-krónika (126. fejezet), ahol egy 1339. évi esemény kapcsán arról olvashatunk, hogy Kázmér lengyel király ad Karolum regem [cum episcopis] Hungarie cum episcopis et baronibus regni sui érkezett. Ebben a szövegben a []-ek közé tett szavak feleslegesek, hiszen indokolatlanul kettéválasztják az összetartozó regem Hungarie kifejezést, ugyanakkor a cum episcopis szintagma néhány szóval utóbb a helyén szerepel. 4. Vizuális hibaforrás az is, amikor a másoló szeme ugrik olvasás közben, és ennek nyomán betű(ke)t, szava(ka)t, sor(oka)t hagy ki. Erre az esetre jó példát nyújt a XIV. századi krónikakompozíció egyik szövegváltozatát közlő Római-kódex, amikor a Szent István koráról szóló részt másolva (69. fejezet) a kurzívval szedett szavakat kihagyta: Flevit autem sanctus rex Stephanus et universa Hungaria inconsolabiliter planctu magno valde. Tanta vero doloris acerbitate sanctus rex Stephanus exacerbatus in gravissimam incidit infirmitatem. A kihagyásnak vitán felül állóan az volt az oka, hogy amikor a szöveg leírója eljutott az idézetben előbb szereplő sanctus rex Stephanus szavakig, ott szeme megugrott, és a röviddel utóbb ismét előforduló sanctus rex Stephanus kifejezést követő szavakkal folytatta a másolást. 5. A szöveg banalizációjának nevezik azt, amikor a másoló az általa nehezen értett szöveget önkényesen megváltoztatja azért, hogy könnyebben érthető legyen, például a ritka, szokatlan, archaikus szavakat, fordulatokat a saját korában szokásos, ismert alakokkal helyettesíti (lásd később: lectio difficilior). A szláv nyelvű Metód-legenda ma ismert szövegében arról olvashatunk, hogy Metód a 880as évek első felében az „ugor királlyal (korol'ь)” találkozott. A korol'ь szó nyilvánvaló anakronizmus; akkor kerülhetett be a szöveg korhű méltóságneve (vojevoda, vladyka stb.) helyére, amikor a magyaroknak már valóban királyuk volt, vagyis a XI. század elejét követően. Az óorosz nyelvű másoló tehát aktualizálta a szöveget. Ugyanilyen anakronizmus a XIV századi

krónikakompozíció II. Béla-kori eseményeket elmondó részében (160. fejezet) az aradi vérengzésnek congregatio generalisként való megnevezése. Mivel congregatio generalisokat a XIII. század közepe után tartottak, alapos a gyanú, hogy ekkor került be a krónika szövegébe az akkor korszerűnek (de az esemény időpontjában teljességgel korszerűtlennek) számító szakkifejezés. Szerencsés esetben az is ránk maradt a szöveghagyományban, hogy mi állt a megváltoztatott, korszerűsített terminus helyén az eredetibb változatban. A Szent István-törvények szövegét őrző egyes kódexek (50. fejezet) arról írnak, hogy mi történik, ha a vitéz megöli ispánját: si miles suum comitem interfecerit. Más kódexek szövegváltozata szerint a serviens öli meg ispánját:si. . serviens suum comitem inierfecerit. Ez esetben a másoló a milest cserélte felfeltételezés szerint-a XIII. század elején az akkor már korszerűbb serviensre. Természetesen arra is van számos példa, amikor a ritkán használatos szavakat a másolók értelmezték vagy egyenesen más, közismertebb szavakkal helyettesítették. A XIV századi krónikakompozíció a Vata-felkelés résztvevőiről megjegyezte (82. fejezet), hogy lóhúst kezdtek enni: ceperunt comedere equinas pulpas. A pulpa kevéssé gyakran használt latin szó, az állati test húsos és zsíros részét jelenti, azaz végső fokon húst, ugyanúgy, mint a caro szó. A Dubnici Krónika másolója szükségét érezte, hogy a pulpa szót megmagyarázza, s a szöveget ekként folytatta: azaz nyers húst (id est crudas carnes); tehát a pulpat meghagyta, de a caroval értelmezte. A nagyobbik Gellért-legenda (15. fejezet) viszont a pulpa szót kicserélte a caro szóra, s ezt írta: ceperunt comedere equinas carnes. 6. Lapszéli (marginális) vagy sorközi (interlineáris) glossza (szómagyarázat), marginális kommentár (hosszabb magyarázat), illetve lapszéli lemma (rövid tartalmi utalás) is tévedésből bekerülhet a szövegbe. A korábbi másoló ezeket általában nem tekintette a szöveg részének, csupán magyarázat, értelmezés céljából írta le, a következő másoló (vagy kiadó) már a szöveg részeinek tartotta ezeket, s ezért bemásolta a szövegbe is. Gyakorlatilag mindezek kimutathatók például a DAI szöveghagyományának alakulásában is. E glosszák, kommentárok, lemmák kiszűrése csak a textus kritikai kiadásában történt meg (1949-ben, illetve 1967-ben). Leginkább a címekkel kapcsolatban szokott gondot okozni annak megállapítása, hogy az eredeti szöveg is tartalmazott-e már címeket, vagy pedig csak a másolóktól valók, s azokat más, még későbbi másolók az eredeti szöveg részének hitték és továbbörökítették. A Kézai-krónika szöveghagyományában nincsenek fejezetcímek, mindössze a fejezeteknél terjedelmesebb könyveket (liber) vezetik be címek. Ezzel szemben a Kézai-krónika bizonyos részeit is magában foglaló XIV. századi krónikakompozíció viszonylag nagy gyakorisággal ad fejezetcímeket, még ott is, ahol a forrásul szolgáló Kézai-krónikában nem volt. De a XIV. századi krónikakompozíció nem mindegyik szövegváltozatában találjuk meg e címeket, csak a későbbi időben szerkesztett krónikacsalád tagjaiban. Ez meglehetős valószínűséggel elárulja, hogy a címek nem egykorúak azokkal a szövegekkel, amelyeknek az élén állnak. Hogy a kézirat szövegénél későbbi, lapszéli lemma milyen bizonytalanságokat okoz a kutatásban, jó példa Gellért püspök XI. század közepén keletkezett Deliberatio.. . című művének Batthyány Ignác által 1790-ben közzétett kiadása. Ennek margóján Tempora Ovonis describuntur (Tudósítás Aba idejéről) megjegyzés található. A kiadás alapján nem lehetett megállapítani, hogy ez a néhány szó az eredeti szövegállomány része-e, avagy csak a kiadó szövegmagyarázati kísérlete. Az előbbire engedett következtetni a XI. században korszerű Ovo alak használata Aba neveként. A mű Münchenben őrzött egyetlen kódexének (codex unicus) megfelelő helyét megtekintve lehetett csak eldönteni, hogy itt Batthyány Ignác értelmezésével és megtévesztő archaizálásával van dolgunk, ugyanis a kéziratban a marginális jegyzet nincs meg. 7. Későbbi másolók (főleg humanisták) látván a szövegromlást (például lacunát = szöveghiányt), javítani igyekeztek azt, s ha ez a korrekció rosszul sikerült, akkor ez újabb szövegváltozatot, további hibát eredményezett.

Olykor-érdekes esetként a vélt szövegromlás , javítása” szolgált hiba kiindulópontjául. A XIV. századi krónikakompozíció egyik korábbi szöveghagyománya Lél és Bulcsú haláláról szólva (60. fejezet) tett említést a Lech folyóról (ex una parte fluvius ~ fluvio Lili). Az eredeti szövegben a part és a folyó között nincs genitivusi viszony, de már a Kézai-krónikához képest (amely a XIV. századi krónikakompozíció egyik előző szövegével azonos forrásból merített) romlott formát találunk, ugyanis a Kézai-krónikában még helyesen a fluvium Lyh szókapcsolat olvasható. A XIV. századi krónikakompozíció korábbi szövegváltozatában viszont a Lech (Lich) neve már Lilire romlott. A krónika szerkesztmény későbbi szöveghagyományt őrző ősszövege a fluvius ~ fluvio Lili kifejezés helyett a fluvioli alakot tartalmazza, vagyis a folyócska jelentésű fluviolus köznév genitivusi alakját. Azzal, hogy a másoló birtokviszonyt tételezett fel a part és a folyó között, a romlottnak vélt (de valójában nem romlott) alakot „javította”, de ennek az volt az ára, hogy a Lilivé torzult Lech folyónév itt immár végleg eltűnt, mintegy beolvadt a fluviolus szóba. A korrekció tehát még nyelvtanilag sem volt szükségszerű, tartalmilag a „javítás” viszont kifejezetten romlást eredményezett. 8. Idézésnél olykor pontatlanul idézik más szerző szövegét, s így újabb hibaforrás jön létre. A középkorban viszonylag ritkán hivatkoznak a valóságos forráshelyre; az esetek túlnyomó részében csak gondos vizsgálódással lehet megállapítani, hogy egyáltalán szövegátvétel történt. Így is érvényes azonban a megállapítás: az egymás után következő másolatok egyre inkább rontanak a forrás eredeti szövegén. Jó példa erre Anonymus azon helye (53. fejezet), amely Isidorus Hispalensis művéből való: dissidentium lites contentionesque sopirent. Az Anonymust közvetlenül használó Kézai (7. fejezet) nem idézett pontosan, így az isidorusi szöveg megcsonkult: dissidentium lites sopiret. A Kézai-krónikából merítő XIV. századi krónikakompozíció (7. fejezet) pedig még tovább rontott a szövegen azzal, hogy szórendcserét hajtott végre: lites sopiret dissidentium. 9. A keresztény másolók gyakran változtatnak az antik, illetve a középkori pogány és eretnek szövegeken. Az obszcén szavakat elhagyják vagy megszépítik. Érdekes példa lehet erre az, hogy Hérodotosz művének azon fejezetét (I. 199.), amelyben a babhóni és a ciprusi templomokban űzött prostitúcióról van szó, több kódexmásoló szemérmességből egyszerűen kihagyta a szövegből. Szövegeket gyakran „tüntettek el”, nem ideológiai, hanem praktikus okokból: vagy azért, mert az íróanyag, a pergamen drága volt, és a funkcióját vesztett pergamenkódexet újra felhasználták (codex rescriptus), vagy pedig a sok hiba indokolta ugyanannak a pergamenlapnak a másodszori felhasználását. Az eredeti szöveget a pergamenről törléssel (rasura) távolították el, és föléje új szöveg került. Ezt palimpszesztnek nevezik. Livius legrégibb kézirati szövege IV. századi palimpsestus kódexben maradt ránk, a kivakarás után e fölé írták a IX. században Szent Gergely pápa erkölcsi műveit. A magyar középkor kutatásában kivált két palimpszeszt iránt nyilvánult meg nagyobb figyelem, mindkettőre történeti okokból, azért, mert ma már ismeretlen, újszerű információkat tartalmazó közlést sejtettek a másodlagosan odakerült írás alatt. Az egyik ilyen palimpszeszt az Anonymus-kódex 1a lapja. Itt az a gyanú kísértett, hogy a levakart szöveg rejti a szerző nevét. A már 1925-ben megejtett átvilágítás a feltevést nem igazolta, kiderült, hogy az 1a oldal számos hibával terhelten a ma 1b oldalon levő szöveget tartalmazta. Újabban elvégzett ultraibolya megvilágítás során készült fotók ezt a véleményt megerősítették, de teljes olvasati képet az oldal egészéről továbbra sem sikerült nyerni. A másik nevezetes palimpszeszt a pannonhalmi levéltárban őrzött 1055. évi hiteles tihanyi oklevél hamis párja. Itt az merült fel, mintha a levakart szöveget görög betűkkel írták volna. Bár a durva levakarásos eredeti szöveg túlnyomó részét az ultraibolya megvilágítás sem tette olvashatóvá, annyi azért kiderült, hogy latin nyelvű szöveget tartalmazott (tartalmára pedig későbbi oklevelek vetnek fényt).

Ezek a példák jól mutatják, hogy a szövegváltozatok részben a szándékos változtatások, részben pedig a nem szándékos, a véletlen (például figyelmetlenségből adódó) szövegmódosulások körébe tartoznak. A szövegkritikusnak, amikor az eredeti (originális) szöveg minél tökéletesebb helyreállítására törekszik, az illető textus teljes hagyományának a felhasználásával kell dolgoznia. Ez a teljes szöveghagyomány két részből áll: 1. direkt (közvetlen vagy fő) hagyomány (kódexek, papiruszok, feliratok, amelyek vagy nagy részben vagy egészében tartalmazzák a szövegeket); 2. indirekt (közvetett vagy mellék-) hagyomány (például idézetek, utalások, kommentárok, amelyek csak szövegtöredékeket tartalmaznak). A direkt hagyomány részleges szövegközlésére példa lehet a XIV. századból való, magyarországi Acephalus-kódex, amelynek a legeleje (a feje) hiányzik. Egyébként a szövegvizsgálatok során először a direkt hagyomány feldolgozása történik meg, majd ezt követi az indirekt tradíció hasznosítása a kétféle szövegtradíció összevetése révén. A szövegkritika alapvető szakaszai, lépései elvileg a következők: 1. recensio; 2. examinatio; 3. emendatio; 4. constitutio textus. Az egész munkálat során e fázisok nem válnak el élesen egymástól, hanem szükségszerűen összekapcsolódnak és összeolvadnak egymással. A recensio a teljes szöveghagyomány számbavételével és összegyűjtésével veszi kezdetét. Ezután kerül sor az egyes kéziratok összeolvasására, összevetésére (collatio). A kollacionálás alkalmával kötelező minden eltérő szöveghely, olvasat (lectio) megállapítása. E szöveghelyek adják a variánsokat, amelyeknek tényleges értékét (helyes vagy téves voltát) majd az examinatio fogja megállapítani. Ezek közül választják ki azokat a hibákat (errores), amelyek eligazító, jelzés értékű hibáknak (errores significativi) minősülnek. Ezek általában kétségtelenül tényleges, jellegzetes szövegváltozatok (szöveghelyek), amelyeknek hiba volta vitán felüli, teljesen biztos. Ilyenek a lacunák (szöveghiányok), az értelmetlen szóvégek, a nyilvánvaló tévedések (például bizánci szó használata Homérosz textusában), az értelmetlen interpolációk, a téves szórendváltoztatások. Ezeknek döntő szerepük van a kéziratok közötti filiációs, rokonsági (genetikus) kapcsolatok megállapításában. A kéziratok összefüggéseinek meghatározásában alapvető jelentőségűek az úgynevezett elválasztóhibák (errores separativi) és összekötőhibák (errores coniunctivi). Ezek segítségével a rendelkezésünkre álló kéziratok egymáshoz kapcsolódása révén létrejön egy stemma (a kéziratok családfája). Nézzük meg ezt egy adott példán. Van öt kéziratunk (A, B, C, D, E). Elvileg sokféle összefüggés lehetséges közöttük; hogy ténylegesen milyen kapcsolatban állnak egymással, azt a szignifikáns hibák kritikai vizsgálata, mérlegelése (examanitiója) határozza meg. (A stemmán a latin nagybetű a ránk maradt, meglevő kéziratot, a latin kisbetű a ránk nem maradt, kikövetkeztetett kéziratot jelzi.) Egyikvariáció a következő:

E stemma esetében arról van szó, hogy mind az öt kézirat közös előzménye az A kódex, amelynek jellegzetes hibái a másik négy kéziratban is megtalálhatók, hiszen ezek kötik össze őket. J Ugyanakkor B, C és D olyan- elválasztó - hibákat is hoznak, amelyek nincsenek meg A-ban, s ez mutatja, hogy B-t, C-t és D-t másolták A-ról, és nem fordítva. Emellett B, C és D egymáshoz viszonyítva is adnak olyan hibákat, amelyek egymástól választják el őket, ami azt jelenti, hogy nem egymásról történt a másolás. Végül az E kézirat nemcsak a valamennyiükre

jellemző közös hibákat tartalmazza, hanem a D kódex saját (külön) hibáit is. Ez jelzi azt, hogy E-t D-ről másolták (nem a többi valamelyikéről), s nem D-t E-ről. Példánk esetében az A kézirat minősül archetypusnak, amely (mint codex optimus) közvetlenül közös forrása az összes többi ránk maradt manuscriptumnak. Ilyenkor - természetesen az archetypuson kívül - a többi (B, C, D, E) kézirat (mint codices descripti) a további vizsgálatból kizárandó (eliminatio codicum descriptorum), mivel önálló hagyományértékük nincs. Ha azonban a B, C, D és E kéziratokban olyan közös hibák is lennének, amelyek A-ban nem találhatók meg, akkor ez azt jelentené, hogy az A és a többi meglevő kézirat között valaha volt egy közbülső, mára már elveszett kézirat, s a ránk maradt manuscriptumok A-tól eltérő közös hibái erre a - jogosan - feltételezett kéziratra mennek vissza, s ily módon az A nem közvetlenül, hanem közvetve, áttételesen tekinthető a ránk maradt kéziratok archetypusának. Ennek stemmája az alábbi képet mutatja:

Gyakran fordul elő, hogy az archetypus szövege nem maradt ránk, hanem a meglevő manuscriptumokból kell kikövetkeztetni. Öt kézirat esetében egy lehetséges stemma az alábbi ábrát adja:

A közös hibák, amelyek mind az öt manuscriptumban megtalálhatók, mutatják, hogy e kéziratok rokonok, s így összetartoznak. A filiáció szerint A, B és C - a közös hibák mellettegymáshoz képest (A B-hez B C-hez, C pedig A-hoz viszonyítva) saját külön hibákat tartalmaznak, s ily módon nem egymásról másolták őket. Ugyanakkor D - a közös hibák mellett- hozza A saját hibáit (ez jelzi, hogy A-ról másolták D-t), míg E - a közös hibákkal együtt - a C kézirat saját hibáit is mutatja (azaz E-t C-ről másolták). A kéziratok közül a D és az E viszont a jelzett hibákon kívül külön-külön még saját hibákkal is rendelkeznek (amelyek elválasztják őket egymástól). Az a szövegének megállapítása az A, B és C kéziratok segítségével történik: e kéziratok egyébként az a archetypus mellett úgynevezett hyparchetypusnak számítanak, ezek a tényleges, igazi variánshordozók, míg D és E - mint codices descripti - a további vizsgálatból mellőzendők. Az a kikövetkeztetett szövegének döntő többségét az a textus adja, amely mindhárom (A, B, C) kódexben azonos, közös. A kritikus helyeken azonban vizsgálatra (examinatióra) van szükség. A három kódex szövegéből az a szövegéhez fog tartozni minden olyan hely, amely két kódex szövegében közös (lehetőségek: A = B, B = C, A = C). Az első esetben a C, a másodikban az A, a harmadikban pedig a B szövegének olvasata a vizsgált hely szempontjából elesik, s ezért kiküszöbölendő olvasatoknak számítanak (eliminatio lectionum singularium). Nehezebb a szövegkritikus helyzete, amikor a vizsgált helyeken mindhárom kézirat más és más olvasatot hoz, ilyenkor mindhárom szöveghely egyedi, magányos olvasatnak számít, amelyek közül belső kritériumokon alapuló vizsgálat, mérlegelés (examinatio) alapján kell dönteni.

Belső érvek és kritériumok alkalmazásánál különösen az usus scribendi és a lectio difficilior vizsgálatára kell nagyon ügyelni. Az usus scribendi (= nyelvhasználat) szempontjából ismerni kell a szerző nyelvtani, stilisztikai, lexikai, verselési stb. sajátosságait. Abból az alapelvből kiindulva, hogy a stílus maga az ember, közismert, hogy minden írónak, auktornak megvan a maga jellegzetes nyelvi, grammatikai, szókincsbeli, stilisztikai fordulatrendszere, sajátos nyelvhasználata. Ennek alapos ismerete segítséget nyújt ahhoz, hogy az adott esetben az eltérő szöveghelyek közül azt az olvasatot válasszuk ki, amely a szerzői nyelvhasználatnak legjobban megfelel. Az alapos kritikai vizsgálat, mérlegelés csak gondos, nagyfokú filológiai pontosság (akríbia) révén végezhető el. Az usus scribendi természetesen nem csupán a szövegkiadásban jut szerephez, hanem a szöveghagyományban különvált, de eredetileg azonos szerzőtől származó szövegek egységes fogalmazatónak bizonyítására is alkalmas, s ez is filológiai feladat. Mint ismeretes, Szent István királyról három legenda maradt ránk, a nagyobbik, a kisebbik és a Hartvik-féle. E legutóbbi szövegének tekintélyes része a nagyobbik és a kisebbik legenda felhasználásával készült. A nagyobbik legenda szövege nyilvánvalóan csonka, hiszen anélkül ér véget, ráadásul mondat közben, hogy István meghalna, csodákról sem esik benne szó. Ugyanakkor a Hartvik-legenda, amely e ponton éppen a nagyobbik legendát használja forrásként, mindenféle tartalmi-logikai és nyelvtani törés nélkül folytatja a szöveget, szól István elhunytáról és a csodákról. Nos, a nagyobbik István-legenda szövegének, illetve a Hartvik-legenda záró részének stílusvizsgálata (az azonos kézre valló stílussajátosságok nagy száma) eléggé meggyőzően szól amellett, hogy a nagyobbik legendában megszakadt, de Hartviknál folytatódó szöveg szerzője a nagyobbik legenda írója volt. A nagyobbik legenda szövegállományába tehát az ott megcsonkult, de Hartvik által megmentett szöveg is beletartozik. A lectio difficilior (= nehezebb olvasat) elvének alkalmazásakor pedig a kiindulópont a következő: a másolások során a másolók arra törekszenek, hogy a számukra bonyolult és nehezebben. érthető szöveget egyszerűsítsék, könnyebben érthetővé tegyék (lásd banalizáció). Ennek alapján az eltérő szöveghelyek közül minden bizonnyal a komplikáltabb, a nehezebb olvasat lehet az eredeti, illetve az közelítheti meg leginkább az eredeti szöveget. Tehát a nehezebb olvasatot kell a szövegbe beilleszteni, illetve szövegnek elfogadni a kritikus helyen. A lectio difficilior elvét a magyar középkor forrásainak értelmezésében is gyakran alkalmazhatjuk. A Kézai-krónika a magyar kalandozásokról szólva ír arról (39. fejezet), hogy a Rajnán túlról visszatérő magyarok cum maximo onere (igen nagy teherrel) érkeztek Bajorországba. E szöveg másik három változatában az onere szó helyén a honore (tisztelettel) szót találjuk. A szöveg kiadója ez utóbbit ítélte helyesnek. Kétségtelen, hogy a nehezebb olvasatot az onere jelenti, de mégis bizonyosra vehető, hogy ez szolgáltatja a jobb megoldást. Ehhez figyelembe kell venni, hogy Kézai az ezt megelőző (38.) fejezetben arról szól: a magyarok Lombardia elpusztítása után cum maxima praeda (igen nagy zsákmánnyal) tértek haza Pannóniába. Ez a kifejezés párhuzamba állítható a cum maximo onere szintagmával, és ezt is igen nagy zsákmánynak (azaz igen nagy tehernek) kell értelmeznünk. Az onere javítása a kézirati hagyomány nagyobbik részében szereplő honore alakra tehát nem indokolt. Ugyancsak a Kézai-krónika egy másik (11.) fejezete szolgál újabb példával a lectio difficilior elvének alkalmazására. A hunok hadjáratára vonatkozó szöveg szerint Zsigmond király Bázelnél hatalmas sereggel eis contravenit, három kódex hagyománya szerint viszont convenit. A szövegkiadó ez utóbbi értelmezés mellett kötelezte el magát, pedig a szembeszáll jelentésű contravenit jobb értelmezési lehetőséget nyújt - még ha ritkán használatos latin szó is -, mint a gyakran szereplő, sokféle értelemmel bíró convenit. A contravenit mellett szól az is, hogy a XIV. századi krónikakompozíció megfelelő helyén (11. fejezet) a contravenittel megegyező jelentésű occurrit ige szerepel.

Különösen a direkt hagyomány feldolgozása után célszerű összevetni ezzel az indirekt hagyományt. A más szerzői művekben található idézetek, utalások, kommentárok jobb olvasataikkal gyakran segítenek a szövegmegállapítósban. Ennek lehet magyarázata az, hogy az idézéskor az író pontosabban másolt a ránk maradt kéziratokhoz képest, de az is lehet az oka, hogy az indirekt hagyomány szövege a ránk maradt másolatokhoz viszonyítva időben jóval korábban keletkezett, s az idézéskor helyesebb, jobb szöveget használt, szemben a késői kéziratokkal. Az eddigi szövegkritikai tevékenység eredményeképpen - elsősorban a stemma, másodsorban az úgynevezett belső érvek, kritériumok segítségével - eljutottunk a szerzői szöveg archetypusának a textusához. A továbbiakban pedig az a vizsgálat (examinatio) tárgya, hogy milyen a viszony az archetypus - ránk maradt vagy kikövetkeztetett- szövege és az eredeti, szerzői textus között. Azaz a hagyományozott (apográf) szövegtől el kell jutni az eredeti (originális) szöveghez. Itt az examinatio alapvető kérdése az, hogy az archetypus szövege mennyire áll összhangban a szerző nyelvhasználatával, a mű keletkezési korának nyelvi viszonyaival, a szövegösszefüggéssel és a szerző akaratával, intenciójával. A hagyományozott szöveg és az originális szerzői textus viszonya lényegében háromféle lehet. 1. Az archetypus szövege kifogástalan és minden szempontból elfogadható a szerző eredeti, hiteles szövegének. Ennek következtében a továbbiakban ezzel a szöveggel kell dolgozni (ezt kell a tudományos munka számára felhasználni, s ezt kell kiadni is). 2. Az archetypus szövege nem fogadható el az eredeti szerzői textusnak (legalábbis bizonyos helyeken), de a tudós megkísérli a kétségtelenül hibás helyet (corruptela) intuitív sejtés, feltételezés, kitalálás (úgynevezett divinatio) útján javítani. Itt az emendatio során mindent igen gondosan figyelembe kell venni (a paleográfiai, ortográfiai lehetőségeket, nyelvi, tartalmi, történelmi, jogi, művelődési stb. viszonyokat). Az emendatio eredménye olyan konjektúra (coniectura), amely semmilyen szöveghagyományban nem szerepel, a szövegkritikus saját találmánya, amit olykor egy újonnan előkerült kézirat vagy cáfol vagy igazol. Különösen nehéz a szöveghiány (lacuna) pótlása, a szöveg kiegészítése, illetve az interpolatio (a feleslegesen betoldott szöveg) kitörlése, elhagyása. Mindenesetre konjektúra alkalmazásakor nagyon óvatosnak kell lenni. Feltétlenül megszívlelendő a legkisebb javítás elvének alkalmazása. A szövegfilológiában se szeri, se száma a konjektúráknak. Erre a bizonytalan értelmezési lehetőségeket szolgáltató (többféle megoldásra esélyt adó) kézirati hagyomány rengeteg alkalmat kínál. Különösen ott van tág tere ennek, ahol a szöveget csak egyetlen kódex (codex unúus) őrizte meg. Így például konjektúrának minősül az Anonymus-kódex kezdő P betűjének értelmezése, az, hogy a Pdictus magister megjelölést P[re]dictus magisteniek értelmezhetjük (azaz előbb mondott mesternek). A konjektúra nélküli megoldást itt az jelenti, hogy a szó szerinti értelmezés alapján P-nek mondott mestert olvasunk (ahol tehát a P ilyen kezdőbetűs személy nevét rejti). Ugyancsak Anonymusnál (55. fejezet) az eis vincere reddere non tacerent részmondatban a vincere nem ad értelmet, a szövegkiadók ezt vicem alakra emendálják Olykor merészebb konjektúrák sem hiányoznak, így például a XIV. századi krónikakompozíció azon passzusában (87. fejezet), amely arról szól: egy bizonyos hagyomány szerint Vazul fiai de genere Tatun (Tatun nembeli) leánytól és nem igazi házasságból születtek. Egy kutató a Tatun szót Catunra emendálta, amely a nomád népeknél a kagán feleségének a címe. A „javítás” hitele mellett szóló érvként hangzott el a T és C betűk erősen hasonló írásmódja. Ez a konjektúra azonban nem vette figyelembe, hogy ugyanebben a fejezetben előfordul az illi de Tatun kifejezés is, márpedig-miként egy másik kutató figyelmeztetett - az illi de X a nemzetségnév megfelelője. Eszerint tehát, tudva azt, hogy létezett Tátony falu Magyarországon, a krónikaszöveg jogosan írt Tátonyiakról, de Catuniakról nem lehet beszélni. 3. Az archetypus szövege a kifogásolt helyeken semmiképpen nem felel meg az eredeti szerzői szövegnek, de a szövegkritikus nem lát lehetőséget a romlott helyek (corruptelák) javítására. Ekkor a romlott szöveg jelzésére a crux (kereszt) szolgál vagy a lacuna jelzése.

Mindeddig olyan szövegtradícióról volt szó, amelyet zárt hagyománynak (recensio clausa) nevezünk. Ennek az a lényege, hogy minden alkalommal a másoló csak egyetlen kódexről másolja a maga szövegét. A zárt hagyományra jó példa lehet a DAI kézirati tradíciója, amely Moravcsik Gyula alapján - az alábbi stemmán ábrázolható:

Igen gyakran fordul elő azonban egy másik szövegtradíció is, amelynek nyílt hagyomány (recensio aperta) a neve. Ennek viszont tiszta formájában az a lényege, hogy az író (scriptor) a maga szövegét nem egy, hanem két, esetleg három kéziratról másolja. Ilyenkor természetszerűleg adódik az, hogy a másoló hol az egyik, hol a másik, hol a harmadik kódexből másol, s ezáltal két vagy három önálló, teljesen külön szöveghagyomány keveredik össze egymással (contaminatio). Vegyünk egy egyszerű példát:

Az E manuscriptum (mint codex descriptus) eliminálandó lenne, de a szövegvizsgálat azt mutatja, hogy a D kézirat hibáinak egy része helyén jobb olvasatok találhatók, amelyeket az F és a G kéziratokban is láthatunk. Ily módon az E, F és G e közös hibák révén egymással rokoníthatók. De miután az E, F és G egymáshoz viszonyítva eltérő olvasatokat is hoznak, ezért nem egymásból, hanem egy feltételezhető (ránk nem maradt, de kikövetkeztethető) a kéziratból származik e három manuscriptum. Tulajdonképpen arról van tehát szó, hogy az idők során egy eredeti szövegnek két (esetleg három) különböző hagyománya alakult ki (különböző archetypusokkal; példánkban A és a egyaránt archetypusnak számít), s ezek keveredhetnek egymással (példánkban az E kódex- mint különböző tradíciók hordozója- tehát codex mixtusnak minősül). Kontamináció esetén a - zárt hagyományra különösen jellemző - vertikális kapcsolatrendszer mellett horizontális és transzverzális összefüggések is kialakulnak. Mindez rendkívül bonyolulttá teszi a kéziratok egymáshoz való viszonyát. A kéziratok kapcsolódásainak megállapításában sok a feltételezés, amit a stemmán a szaggatott vonalak jeleznek. Nem véletlen, hogy ugyanazon kéziratok összefüggéseit a különböző kutatók egymástól eltérően látják és ábrázolják a stemmákon, illetve többen nem is tartják lehetségesnek stemma megrajzolását. De a képet még az is bonyolítja, hogy számos esetben nem dönthető el egyértelműen, hogy ténylegesen kontaminációval állunk-e szemben, vagy egy - latinul, illetve görögül kiválóan tudó - humanista másoló konjektúrájáról van-e szó. Nyilvánvalóan mindazok a szövegvizsgálati elvek, módszerek és eljárások, amikről a zárt hagyománynál beszéltünk, megvannak a nyílt hagyomány feltérképezése során is, de az

előzőhöz képest hatványozottabb mértékben nehezebb és bonyolultabb a szövegkritika. Mindenekelőtt arra kell utalni, hogy nyílt hagyomány esetén nem a stemma a döntő, hanem az úgynevezett belső kritériumok alkalmazása. És természetesen direkt és indirekt szöveghagyomány itt is van. Sallustius legkorábbi kéziratai a IX. századból valók. A szövegmegállapítóshoz azonban segítséget adnak azok az idézetek, amelyek a Kr. u. I. századtól a VI. századig terjedően olvashatók a különböző latin szerzőknél (például Tacitus, Florus, Hieronymus, Szent Ágoston és mások műveiben). Ugyanígy Livius történeti műve szövegrekonstrukciójához gyakran ad helyes olvasatot a középkori kéziratokhoz képest például Quintilianus. Külön szólni kell arról az esetről, amikor a kérdéses műnek nem több, hanem mindössze egyetlen szövegtanúja (testimonium) maradt fent. Ez lehet autográf vagy apográf kézirat. Ilyenkor a manuscriptum neve codex unicus. Az is előfordul, hogy a textus első kiadás (editio princeps) formájában maradt ránk, s ha ez a kiadás 1501. január 1-je előtti időből származik, akkor ősnyomtatványnak (incunabulum) számít. Egyetlen testimonium meglétekor hibák esetében csak konjekturális javításra van lehetőség. A szövegkritikai munkálatok végső eredménye az eredeti szövegnek vagy egy olyan textusnak a helyreállítása (constitutio textus), amely a lehető legközelebb áll a szerzői szöveghez. Ez a szöveg képezi a tudományos kutatásnak az alapját, amit a szöveg kiadása jelentősen elősegíthet. SZÖVEGKIADÁS A filológiai jellegű munkálkodás egyik végcélja kétségtelenül olyan szövegnek a megállapítása, közzététele, amely a további kutatás szilárd kiindulópontja lehet. Természetesen az alábbiakban nem eshet szó a szövegkiadás valamennyi kérdéséről, műhelyfogásáról, hiszen ezzel egy önállósult részdiszciplína (bizonyos értelemben történeti segédtudomány), az archeográfia foglalkozik. Különböző szakmai közösségek különböző forrástípusok kiadására szabályzato kat, előírásokat fogalmaztak meg, s ezek alkalmazását javasolják. Ugyanakkor-ezek ellenére számos ponton mai napig a kiadó ízlése, felkészültsége dönti el, hogy mit és hogyan (milyen formában) közöl. Az alábbiakban elsősorban az elbeszélő kútfők közzétételével kapcsolatos néhány fontos megjegyzést teszünk, nyomatékosan hangsúlyozva, hogy ezek a leggyakrabban nem érvényesek más forrástípusok, így például az oklevelek publikálására. Egészen sajátos az a kiadási elv, amikor egyetlen kézirat nyomdai úton rekonstruált betűhív szövegét publikálták, illetve amikor- a technikai fejlődés előrehaladtával - a kéziratról készített fényképeket adták közre, és ezáltal úgynevezett facsimile vagy fototyp kiadást valósítottak meg. A betűhív kiadásokat főleg a magyar nyelvemlékek közzétételében alkalmazták a nyelvészek. A magyar középkor elbeszélő forrásai közül facsimile kiadás készült például a Képes Krónika kódexéről vagy az első magyarországi ősnyomtatványról, a Budai Krónikáról. Az ilyen kiadások fontos szerepet töltenek be, hiszen a nehezen hozzáférhető eredetit mutatják be szélesebb közönségnek, ha pedig illuminált kéziratról van szó, azt vizuálisan is élvezhetővé teszik, de nem felelnek meg a ma már joggal elvárt kritikai kiadás elveinek. Régebben ezt oly módon vélték teljesíthetőnek, hogy az elbeszélő forrásokat - már amennyiben több kéziratra kiterjedő szöveghagyományuk volt - egyetlen kézirat alapján (több csoportra oszló kézirati hagyomány esetén a hagyományt legjobban képviselő egy-egy kódex szövege alapján) tették közzé, a többi kódex szövegének attól való valamennyi eltérését jegyzetben (kritikai apparátusban, apparatus criticusban) feltüntették. Ebben a formában látott napvilágot a XIV. századi krónikakompozíció szövegének tíz kódexet figyelembe vevő kritikai kiadása. Mivel e szöveg alapvetően két változatot foglal magában, a kiadás alapja e két változat reprezentatívnak ítélt egy-egy darabja, a Sambucus-

kódex, illetve a Képes Krónika kódexe volt. Az apparatus criticus ilyen esetben igen aprólékosan minden - a kiválasztott szövegekhez képest mutatkozó - eltérést pontosan regisztrált. Mára más kívánalmak léptek a korábbi elvek helyére. Mivel ma legtöbbször viszonylag könnyűszerrel megállapítható a szakember számára, hogy az egyes kódexek mit tartalmaznak, előtérbe került az optimális szöveget rekonstruáló eljárás. A szöveg tehát ez esetben a kiadó által legjobbnak ítélt szöveget jelenti, amelyet a különböző kézirati hagyományokban megőrzött textusokból, továbbá korábbi kiadók vagy saját maga indokolt konjektúrái alapján állít össze. Ez a szöveg ilyen módon a helyreállított eredeti szöveg, amely azonban még annak esetleges nyelvtani, ortográfiai stb. hibáit is javítja. Ennek eredményeképpen tehát olyan szöveg „áll elő”, amely az olvasó számára folyamatos haladást, hibátlan értelmet biztosít, ugyanakkor a szakembert a kritikai apparátus tájékoztatja arról, hogy mely szó/szövegegység honnan került a szövegbe. Mivel a kritikai kiadás e módozatában rendkívül megnő a kiadást végző szakember szerepe, annak arányában fokozott felelősséget is kell viselnie az általa adott „végleges” megoldásokért. A magyar történeti kútfők közül ezt az elvet valósította meg Thuróczy János krónikájának kritikai kiadása. A kritikai kiadások bármelyik formájáról legyen is szó, ma már nem követelmény a helyesírási szöveghűség érvényesítése (a szöveg különben is legtöbbször tele van rövidítésekkel, de nem tekinthető irányadónak a mai kiadásban sem a kiadás alapjául szolgáló szövegek kis- és nagybetű-használata, sem központozása). E vonatkozásokban egyre inkább szintén a mai, általánosan elfogadott latin helyesírási, illetve központozási normák az irányadók, ez utóbbi esetben a különböző nyelvű kiadók anyanyelvére érvényes központozási normák (a középkorban ugyanis ilyen egységes norma a központozásban nem létezett). Minden egyéb kérdés, hogy tudniillik mit tartalmazzon a kiadás előszava, mire (milyen mélységekre) terjedjen ki az apparatus criticus (pozitív vagy negatív legyen, azaz minden olvasatot tartalmazzon-e vagy csak a kiadó által nem alkalmazott variánsokat), milyen mutatók (indexek) és jelek, jelzések (siglumok) könnyítsék meg a munka használatát, számtalan körülmény együtthatásától (a szöveghagyomány kiterjedtségétől, időbeli rétegeitől, a kiadó ízlésétől stb.) függ, és többnyire egyedileg állapítandó meg. SZÖVEGMAGYARÁZAT, -ÉRTELMEZÉS A szövegmagyarázat és -értelmezés két vonatkozásban jön számba a filológiai jellegű munkálat alkalmával. Egyrészt helye van (lehet) ilyennek a kritikai kiadás munkálatai során. A klasszikus latin szövegek nagy tekintélyű kritikai kiadásai (a lipcsei Teubner vagy az oxfordi könyvtár) nem adnak szövegmagyarázatokat. Újabban azonban megnőtt az igény ilyenek iránt. Már a XIV. századi krónikakompozíció kritikai kiadása sem zárkózott el ettől, a kritikai apparátusban rendre adott - rövid megfogalmazásban - a történeti szereplőkre, a földrajzi nevekre vonatkozó magyarázatokat, de olykor értelmezte is a szöveg egy-egy szavát. Anonymus ugyanekkor (1937-ben) közreadott kritikai kiadása hasonló elvet követett, azzal a módosulással, hogy - a jegyzeteket készítő tudós nyelvész voltának megfelelően erősen túlsúlyba kerültek a kritikai apparátusban a tulajdonnevekre vonatkozó nyelvészetinyelvtörténeti magyarázatok. Az 1930-as évek második feléből való, döntően az Árpád-kori szövegekre kiterjedő kiadásban e magyarázatok lapalji jegyzetek formájában szerepelnek. Az újabb, a magyar középkort illető kritikai kiadások még fokozottabban érvényesítették a szövegmagyarázatok iránt feltámadt igényeket. Anonymus 1991-ben megjelent új kritikai kiadása esetén az 53 oldalas latin szöveghez 47 oldalnyi német nyelvű jegyzetanyag és 17 oldalnyi bibliográfia járul, vagyis a kommentár és annak apparátusa meghaladja a szöveg terjedelmét. Még inkább elmozdult ez az arány a Thuróczy-krónika 1985-1988 között

megjelent kritikai kiadásánál. Itt a közel 300 oldalas szöveget több mint ezer oldalnyi latin nyelvű magyarázat kíséri. Ez utóbbi esetekben a terjedelmes magyarázatok a szöveggel kapcsolatos szinte minden kérdésre - a szorosan vett filológiaiakon (például szövegváltozatokon, forrásul használt szöveghelyeken stb.) kívül történeti, művelődéstörténeti stb. kérdésekre - is részletesen kitérnek. Hasonló figyelhető meg a bizantinológiában, például a magyar történet szempontjából elsőrendűen fontos Bíborbanszületett Konstantin-szöveg, A birodalom kormányzásáról (DAI) esetében is. Itt az 1967-ben megjelent bilingvis (görög, angol) kritikai kiadás kötete mellé 1962ben a bizánci történelem legkiválóbb szakértői által írt kommentárkötet csatlakozik. A szövegmagyarázat és -értelmezés másik alkalmazási területe már független a (kritikai) kiadástól. A filológia tárgykörébe tartozónak kell tekinteni minden olyan munkálatot, amely bizonyos szövegek, szövegrészek, kifejezések, szavak-kiadástól független-vizsgálatára vállalkozik. A végcél itt nem egyetlen szöveg jobb megértésének biztosítása, hanem a tárgyul választott szövegrész (szó, szókapcsolat stb.) sok forrás alapján történő sokoldalú (nyelvi, történeti, tárgytörténeti) elemzése. Ennek alkalmazási köre végtelen. Kiterjedhet ugyanis egyes társadalmi terminusokra (maiores, optimates, primates), emberi lakóhelyek nyelvi megnevezésére (villa, mansus, sessio, oppidum, civitas, urbs), katonai szakszavakra (embola, ballista, balteus), kifejezésekre (pro patria mori, pro gente mori) stb. Ez a filológiai munkálkodás azon része, ahol a filológus szinte észrevétlenül történésszé válik (már amennyire e két fogalom egymástól egyáltalán elválasztható), ahol a filológia és a történelem széles sávon érintkezik. Végezetül fontos leszögezni, hogy a filológia fentebb - jobbára középkori, kisebb részben ókori elbeszélő források révén -bemutatott tárgya, metodikája más korszakokra és más típusú forrásanyagokra is érvényes, természetesen értelemszerű módosulásokkal. (Így egyebek között utalni lehet arra, hogy a modern korban például cenzúrázott kiadás vagy kalózkiadás esetén utólag nem egyszer meglehetősen nehéz filológiai feladat az eredeti szerzői szöveg rekonstruálása a rendelkezésre álló s eltérő kézírásos, illetve gépiratos szövegmásolatok alapján.) Ugyancsak kiterjedt és a történeti elesel sokban egyező (némely ponton eltérő) vizsgálatok tárgyát képezik az irodalmi szövegek, amelyekkel a megannyi nyelvre kiterjedő szakfilológiák (német, olasz, magyar stb.) foglalkoznak.

Irodalom Bidez, J. - Drachmann, A B.: Emploi des signes critiques. Disposition de I'apparat dans les éditions savantes de textes grecs et latin. Edition nouvelle par A. Delatte et A. Severyns. Bruxelles-Paris, 1938. Galántai E. - Kristó Gy.: Johannes de Thurocz. Chronúa Hungarorum. I. Budapest, 1985, Textus. Graf, F.: Einleitung in die Lateinische Philologie. Stuttgart-Leipzig, 1997. Havas L.: Szövegkritika. Bevezetés az ókortudományba, I. Szerk. Havas L. - Tegyey I. Debrecen, 1996, 67-100. o. Horváth J.: Szövegkritika. Világirodalmi lexikon. XIV. Főszerk. Szerdahelyi I. Budapest, 1992, 719-720. o. Jäger, G.: Einführung in die Klassische Philologie. München, 1980. Jenkins, R. J. H.: Constantine Porphyrogennitus De administrando imperio II. Commentary. London, 1962.

Kapitánffy L: Filológia. Világirodalmi lexikon. III. Főszerk. Király I. Budapest, 1975, 164166. o. Laufer, R.: Introduction à la textologie. Paris, 1972. Maas, E: Textkritik. Leipzig, 1957. Mályusz E. - Kristó Gy.: Johannes de Thurocz. Chronúa Hungarorum, II/1-2. Commentarii. Budapest, 1988. Moravcsik, Gy. - Jenkins, R. J. H.: Constantine Porphyrogennitus De administrando imperio I. Dumbarton Oaks, Washington, 1967. Nesselrath, H.-G.: Einleitung in die griechische Philologie. Stuttgart-Leipzig, 1997. Stoll B.: Szövegkritikai problémák a magyar irodalomban. Budapest, 1987, Tankönyvkiadó. Szentpétery, E.: Scriptores rerum Hungaricarum, I-II. Budapest, 1937-1938. Tolnai V.: Bevezetés az irodalomtudományba. Pécs, 1991 (Reprint). West, M. L.: Szövegkritika és szövegkiadás. Budapest, 1999.

Gedai István-Torbágyi Melinda PÉNZTÖRTÉNET Különösen a korai történetkutatásnak fontos forrásai a történelem korszakainak ránk maradt tárgyi emlékei, akár régészeti tevékenység következtében kerültek elő, akár más úton maradtak fenn. Ezen belül pedig különleges adottságaival különül el a történeti korok pénzeinek csoportja. A régészeti tárgyak esetében ugyanis néha igen nehéz meghatározni a két legfontosabb jellemzőjét: a készítési helyét és korát. A pénzek viszont éppen erre tudnak választ adni. A pénz előlapja ugyanis utal a kibocsátóra; ilyen az uralkodó képe, a kibocsátó hatóság (állam, város, tartományúr, egyházfő stb.) címere, valamint rendszerint az ezeket körülvevő felirat. Egyéb jelek (verdejegy, emissziósjegy, évszám stb.) alapján pedig általában meghatározható a pénz készítési helye és kora. Ugyancsak különleges forrásértéke van a pénznek minden kor gazdaságtörténetének kutatásában. Mindezek indokolják a pénztörténet önálló tudományként való kezelését. A pénztörténet nemzetközi neve - numizmatika - a görög nomizma szóból származik. Megmért fémet jelent és ez egyben utal a pénz eredetére, valamint lényegére. Minden nép történetében megjelenik ugyanis a fejlődésnek az a foka, amikor gazdasága általános értékmérőt, azaz pénzt kíván. Kezdetben többnyire különféle tárgyak (kagylók, prémek stb.) képviselik a pénz funkcióját, ám korán kialakul a fém, nemesfém használata értékmérőként. Az állandóság meghatározott súlyt kívánt, így alakult ki a pénzrendszer egysége, az alapsúlyú nemesfémpénz, amelynek súlya állandó volt, valamint meg kellett határozni és közismertté tenni az egységnyi súlyú pénz nemesfémtartalmát, azaz a nemesfém finomságát. A pénzkibocsátónak szavatolnia kellett ezt a meghatározott súlyt és finomságot, amely követelménynek a nemesfémdarabra (pénzre) vert éremképpel, felirattal tett eleget. Fejlettebb gazdaság azonban nem elégedhetett meg az egységnyi súlyú pénzzel, ezért ennek hányadosának, illetve többszörösének verésével alakult ki az egyes korok pénzrendszere. Ha egy önálló pénzveréssel még nem rendelkező nép kapcsolatba kerül egy pénzveréssel már rendelkező néppel, akkor ennek pénzei eljutnak a pénzt még nem használó néphez, ahol ez különféle funkciót tölthet be. Ha gazdasága még nem igényli a pénzgazdálkodást, akkor tezaurációs szerepet tölthet be, vagy egyszerűen csak demonetizált formában ékszerként, díszként használják. Erre számtalan példát találunk a népvándorlás kori népekhez jutott római

és bizánci pénzek esetében. Előfordul az is, hogy egy pénzt nem használó néphez eljutott pénzek serkentőleg hatottak gazdaságára, és kialakult a pénz használatának igénye. Ebben az esetben egy ideig használhatták a korábbi, pénzt megelőző időből való tárgyakat (a nemzetközi irodalom „primitív pénz”-nek nevezi ezeket), vagy a szomszéd néptől hozzájuk jutott pénzeket, esetleg párhuzamosan mindkettőt. Amikor rátértek az önálló pénzverésre, utánozhatták a náluk forgott pénzeket, vagy éppen csak hatott pénzrendszerükre. Az idegen pénzek utánzása sokféleképpen értékelhető. Az utánzott pénz rendszerint magasabb szinten áll, így az utánzat gyakran „barbarizált”, a felirat - az írni-olvasni nem tudás következtében többnyire értelmetlen betűutánzat. Rendszerint könnyen felismerhető az utánzott pénz és az utánzat (az angol szakirodalom az „imitation”, a német a „Nachprägung” kifejezést használja e pénzekre). Fejlettebb fokot jelent, amikor egy meginduló pénzverés csupán a pénzrendszert veszi át a mintaadó pénzverőtől, vagy az idegen pénzek egyes ábráit teszi a saját felségeiével ellátott pénzre. Előbbire példa a X-XI. század fordulóján megindult közép-európai (magyar, cseh, lengyel) pénzverés, amely a nyugat-európai Karolingdénárrendszert vette át, míg utóbbira a magyar aranypénzeket idézhetjük: Károly Róbert a firenzei aranyforint képét vette át a magyar aranyakra, később pedig a magyar aranyak Szent László és a Madonna képeit vették át más, európai aranypénzt verő hatóságok Éles különbséget kell tenni az utánzat, utánverés és hamisítás között. Az utánzatokat (imitation, Nachprägung) fentebb említettük Ezek célja nem a megtévesztés volt, nem az, hogy az utánzatot eredetinek higgyék, vagyis hogy az utánzott pénz verdéj ében készült, annak pénzverőhatóságának kibocsátásaként, hiszen-fejlettebb formájában-az utánzó saját nevét, felségjelét rátette. Ezzel szemben a hamisítvány magában hordozza a megtévesztésre való törekvést. A korabeli hamisítvány rendszerint silányabb, az eredetinél értéktelenebb, így a hamisítás anyagi előnnyel jár. A történeti korok pénzeinek mai hamisítása viszont műtárgyhamisítás, amikor már nem mint pénzt, hanem mint régiséget hamisítják. A korabeli hamisítás, illetve az illegális nyerészkedés egyik változataként említjük a pénzcsonkítást, amikor a nemesfém pénz levágott, lenyírt, lereszelt része képezi az illegális nyereséget. A történeti korok pénzeinél ez - a kor technológiája következtében - néha nehezen ismerhető fel. Először is a rendeletek csupán azt határozták meg, hogy egy adott, meghatározott finomságú súlyegységből hány darab pénzt kellett kiverni (al marco verés), így az egyes pénzek súlya között nagyobb eltérés is lehetett. Másodszor a XVII. századig kézi verés (úgynevezett kalapácsverés) folyt, ami azt jelentette, hogy egy körülvasalt tőkébe erősítették az alul tüskében végződő alsó verőtövet (a tüskéjét süllyesztették a tőkébe), erre helyezték a lapkát, amire a felső verőtövet kézzel vagy fogóval illesztették rá. A felső verőtőre kalapáccsal többszöri ütést mértek, így préselve a lapkába a kétoldali képet. A lapka azonban gyakran elcsúszott, így lecsúszva a verőtőről éremkép nélküli rész keletkezett, aminek levágása nem tűnt fel. Később ez ellen peremképzéssel védekeztek, ami a csonkítást világosan mutatta. Az utánverés korunk terméke, amikor eredeti (vagy újrakészített) verőszerszámmal korábbi, forgalomból kivont vagy korábbi évjáratú forgalomképes pénzt készítenek, és rendszerint egy kis jellel (rozetta, csillag stb.) tudatják az utánverés tényét. Amennyiben ezt nem teszik, a jel nélküli utánveret hamisítványnak minősül. Előfordul, hogy csupán hivatalosan nyilvánosságra hozzák a pénzutánverés tényét, vagy a maga korában abban az évben nem vert pénzt készítenek, többnyire tezaurációs céllal, mivel a pénznek meghatározott a súlya és finomsága, azaz szinítés és mérés nélkül is pontosan lehet tudni a birtokolt nemesfém mennyiségét. Előbbire példaként idézzük Mária Terézia S. F. verdejelű, 1780-as évjáratú tallérjait, utóbbira pedig a Monarchia 1915-ös évjáratú aranypénzeit. Mindkettőt a mai napig is verik. A történelem folyamán az is előfordult, hogy egy állam más állam pénzeit ellenjegy ráütésével érvényesítette saját területén, de arra is van példa, hogy devalvációt jeleztek vele.

Mint említettük, a történeti korok pénzei a műtárgyaknak különleges csoportját alkotják. Ez abban is megnyilvánul, hogy – elméletileg - katalogizálható a történelem folyamán készült valamennyi pénz, hiszen a pénzverés szuverenitásból eredő felségjog vagy uralkodói adományból származó jogvolt, tehát a pénzt valamilyen rendelettel hozták forgalomba. Ábráját, feliratát előírták, amitől persze kis részletben eltérhettek, s a verőtöveket készítő vésnökök művészi képessége sem volt azonos. Egy-egy típusból sok, gyakran több millió példány készült. Indokolt tehát a pénzek katalogizálása, hiszen a típustól nem lehetett eltérni. (Az esetleges eltérést a katalógusok változatként tüntetik fel.) A gyakorlatban persze aligha lehet bármelyik korszak pénzeinek katalógusát tökéletesnek, véglegesnek elfogadni, hiszen főleg a korábbi koroknál még újabb típusok előkerülésére is számítani lehet. A pénztörténet alapja tehát az a leíró numizmatikának nevezhető tevékenység, amelynek eredménye az egyes korszakok pénzeiről készített, minél teljesebb, tökéletesebb katalógus, amelyre egyes példányok meghatározásánál hivatkozni lehet. A katalógus azonban csak eszköze a kutatásnak Az egyes korszakok pénztörténetének kutatásában elsődleges forrásként kezelendő éremleletek minden egyes példányának pontos meghatározása az első feladat. A meghatározott pénzek vetik fel ezután a megválaszolandó történeti kérdéseket. A leletben előforduló idegen pénzek verési ideje és helye, ezek egymáshoz viszonyított arányai és összességükben a lelőhelyhez viszonyított hazai pénzekhez való arányuk, az elrejtési idő és hely, a leletben előforduló pénzekkorabeli értéke adják azokat a feladatokat, amelyeknek kidolgozása, valamint a párhuzamos leletek együttes tanulmányozása és ezek alapján egyes területek és egyes korszakok pénzforgalmára, pénzgazdálkodására, külkereskedelmi irányára tett megállapítások lényeges adatokat szolgáltatnak a gazdaságtörténetnek Természetesen a leletek vizsgálatából levont következtetéseket össze kell vetni az írott források adataival és más tudományágak kutatási eredményeivel is, hogy az összkép teljes legyen. A kincsleletek mellett lényeges a régészeti ásatások- mind a temető-, mind a telepásatás - során előkerült pénz. Ezek meghatározása elsősorban a régész számára nyújt segítséget, keltezik a temetőt, az ásatási réteget. Főleg sírleletekben kerülnek elő olyan pénzek, amelyeket átfúrtak, tehát az elrejtési időpontban már nem pénzként, hanem demonetizálva használtak. Ennek értékelése természetesen új kérdéseket vet fel. Csupán ékszerként került-e az eltemetett mellé, vagy kultikus szokással állunk-e szemben? (Például az úgynevezett halotti obulus.) A gazdaságtörténész és régész mellett azonban más tudományágak számára is nyújt adatokat a numizmatika. Gyakran hívja segítségül a pénzeket a művészettörténész, hiszen a pénzek koruknak kisplasztikai alkotásai is, de a pénz készítési helyének és idejének pontos meghatározhatósága nyújt komoly segítséget a paleográfiának, heraldikának, metrológiának stb. is. Az egyes történeti korszakok numizmatikai problémái nem azonosak és a történészek is korszakoktól függően más és más kérdésekre várnak választ a numizmatikától. E kérdésfeltevés és válaszadás lehetőségei érdekében vázlatosan ismertetjük az egyes korszakok pénztörténetét, illetve azok fő jellemvonásait. ANTIK NUMIZMATIKA Az antik numizmatika az ókori görög és római, valamint a klasszikus kultúrák peremvidékén élő népek pénzverésével foglalkozik Az Atlanti-óceán partvidékétől Indiáig és a Rajna-vidéktől Etiópiáig terjedő hatalmas területen számos nép és államalakulat létezett, amelyek pénzverése közül számunkra elsősorban a görög, római és kelta éremverés

tanulmányozása fontos, mivel ezek játszottak közvetlenül vagy közvetve szerepet az ókorban a Kárpát-medence területén élő népek történetében. A GÖRÖG ÉREMVERÉS Alapvetően három nagy korszakra osztható, amelyek elsősorban művészeti stíluskorszakokkal jellemezhetőek: az archaikus kor, amely a görög éremverés kezdetétől a Kr. e. VI- V. század fordulójáig tart, a klasszikus kor, amelynek végét általában Nagy Sándor (Kr. e. 336-323) uralomra jutásával zárják, illetve a hellenisztikus kor, amely Kr. e. 31-gyel, az actiumi csata évével zárul, amikor a terjeszkedő Római Birodalom bekebelezte az utolsó független hellenisztikus monarchiát, a Ptolemaida Egyiptomot is. A görög éremverés kezdete máig vitatott, de a legáltalánosabban elfogadott elmélet szerint az első érempénzek valamikor a Kr. e. VII. század utolsó harmadában jelentek meg Kis-Ázsia nyugati részén. A Kr. e. VI. század folyamán aztán hihetetlen gyorsasággal terjedt el az éremverés szokása a görögvilágban a Fekete-tenger partvidékétől a nyugati görögség (DélItália, Szicília) városaiig. A legkorábbi érmek elektronból, az arany és az ezüst természetben is előforduló ötvözetéből készültek. Az első arany- és ezüstpénzek megjelenését a hérodotoszi hagyomány Kroiszosz (c. Kr. e. 560-547) lüd királyhoz kapcsolta. A görög pénzverésre azonban alapvetően az ezüstverés jellemző. Az aranyverés a hellenizmusig ritka és kivételes, eltekintve a perzsa nagykirályok által tulajdonképpen lüd mintára veretett dareikoszoktól, amelyek évszázadokon át az ókor aranyvalutáját jelentették. A görögvilág többé-kevésbé önálló városállamok, poliszok sokaságából állt, és ennek köszönhető a görög éremverés rendkívüli sokszínűsége is, mind az éremképek, mind az érmek súlyrendszereinek tekintetében. A poliszok veretein szereplő ábrázolások szinte címerszerű jelképei a kibocsátónak, mint például a bagoly az athéni pénzeken. A pénzek címletei a súlyokon alapultak. Az alapegység a drachma, amelynek többszöröseit (di-, tetra-, okta-, ritkábban deka- és dodekadrachma) és hányadait (obulus, a drachma hatoda, illetve ennek hányadai és többszörösei) bocsátották ki. A görög pénzverések alapjául szolgáló súlyrendszerek (mint például az attikai, aigineai, korinthoszi, phokaiai, phoeniciai, rhodosi, samosi) is igen változatosak, amelyek még egy városon belül is változhattak a mindenkori politikai és gazdasági érdekszövetségeknek, illetve érdekellentéteknek megfelelően. A pénzkibocsátás oka részben a presztízs, hiszen az önálló pénzverés a függetlenség szimbóluma, részben a haszonszerzésre való törekvés a kibocsátó részéről, hiszen a kivert fém mindig értékesebb, mint a kiveretlen, és az ebből adódó nyereség a kibocsátó haszna. Hogy mikor, melyik ok volt a fontosabb, az helyenként és időnként változott. A görög pénzek alapvetően értékpénzek voltak, és ez alól még a Kr. e. V század utolsó harmadában megjelenő bronzpénzek sem voltak kivételek. A felülértékelés jelensége azonban már a legkorábbi kisázsiai elektronpénzek esetében is kimutatható, mivel az egymást követő kibocsátásokban egyre több lett az ezüst az arany rovására, miközben a névérték változatlan maradt. A hellenizmus a nagy birodalmak kora, amelyek a világhódító Nagy Sándor által uralt rövid életű államalakulat romjain jöttek létre. Élükön teljhatalmú egyeduralkodók álltak, akiknek saját nevükben és rendszerint saját vagy dinasztiaalapító elődjük portréjával ellátott pénzei nagy területek pénzellátását biztosították, és ennek megfelelően egységes pénzláb, meghatározott éremkép-tematika szerint készültek, többnyire sok és különböző verdében. Éppen ezért ebben az időben jelentek meg a verdékre, a verdék élén álló tisztviselőkre, az egymást követő kibocsátásokra utaló szimbólumok, monogramok, illetve tisztviselőnevek. A hellenisztikus államokban már párhuzamosan folyt a rendszeres arany-, ezüst- és bronzverés. A birodalmi pénzverések mellett azonban továbbra is léteztek a városi veretek, amelyeket részben független, részben egy-egy nagyobb államalakulat kebelébe tartozó városok verettek. Az önálló görög pénzverésnek a fokozatosan terjeszkedő Róma uralma vetett véget, és ami megmaradt belőle, az úgynevezett provinciális éremverés már a Római Birodalom

pénzrendszerén belül értékelhető. Róma nagyjából és egészében törekedett arra, hogy a nemesfémverést a birodalom területén saját ellenőrzése alatt tartsa, és a provinciák, városok számára csak bronzverést engedélyezett a szűkebb-tágabb helyi pénzforgalom aprópénz igényeinek biztosítására. A provinciákban folyó helyi pénzverések jelentősége azonban a mindenkori gazdasági-politikai viszonyok függvénye. Róma a frissen megszerzett görög területeken a Kr. e. II-I. században még évtizedekig meghagyta a helyi ezüstverést - például a makedonia primai tetradrachmák, thasosi tetradrachmák vagy az úgynevezett új stílusú athéni tetradrachmák ; mivel nem tudta biztosítani a terület római pénzekkel való ellátását. De még a császárkorban is megmaradtak korábbi görög ezüstpénzverések, mint Nyugat-Kis-Ázsia korábban legelterjedtebb pénzéé, a cistophorosé, bár már a császár nevével és képmásával ellátva, sőt bizonyára erős központi ellenőrzés alatt és természetesen denár árfolyamban számítva. A császárkor folyamán több száz városban vertek provinciális bronzpénzeket, de néhány nagyobb verdétől eltekintve pénzkibocsátásuk nem volt folyamatos, rendszeres, hanem az olyan alkalmi igényekhez igazodott, mint a nagy építkezések, versenyek és egyéb rendezvények, császárlátogatások, amikor a váltópénz iránti megnövekedett keresletet helyi forrásokból kellett kielégíteni. A provinciális pénzverés a III. század folyamán, a birodalmi pénzrendszer felbomlásával párhuzamosan fokozatosan megszűnt. Az egyik legnagyobb és legtovább működő provinciális verdét, az alexandriait Diocletianus záratta be 294 táján. RÓMAI ÉREMVERÉS Két nagy korszakra osztható: a köztársaság korára, amely egy városállamból világbirodalommá növekvő államalakulat fokozatosan kialakuló pénzrendszerével jellemezhető, és a császárság korára, amely már egy birodalom pénzverése. A görögök már csaknem háromszáz éve ismerték a vert pénzt, amikor Róma városa még mindig az árucsere-gazdálkodás szintjén létezett. A mai értelemben annak vett legkorábbi római pénzek csak a Kr. e. IV-III. század fordulóján jelentek meg. A római pénzverés egészen sajátos módon indult. Az ekkoriban még meglehetősen jelentéktelen kis közép-itáliai város már évszázadok óta érempénzt használó, verető népek (görögök, etruszkok) szomszédságában élt, és a Kr. e. )V század végére már bizonyára nem vonhatta ki magát- különösen külkapcsolataiban nem- ezek hatása alól. A rómaiak a Kr. e. III. század első évtizedeiben verettek a Dél-Itáliában általános használt görög súlyrendszer alapján didrachma súlyban ezüst, és litra súlyban bronzpénzeket, amelyek még csak nem is Rómában, hanem valamelyik délitáliai városban, minden bizonnyal görög mesterek által készültek, és csak a ROMANO felirat utal rajtuk a kibocsátóra. Ez a didrachma verés csak valamikor az első pun háború (Kr. e. 264241) kezdete táján kerül át Rómába. Ugyanebben az időben magában Róma városában nagyméretű, öntött bronzpénzek készültek a belső forgalom számára. Kezdetben még csak nem is kör, hanem téglalap alakúak (aes signatum) voltak, és különféle állatábrázolások díszítették őket. Lényegében velük egy időben jelentek meg a kerek formájú öntött bronzpénzek (aes grave) is, amelyek ugyancsak súlyosak és legnagyobb címletük, az as kezdetben a font súlyának (kb. 320 gramm) felelt meg. Készültek az as kisebb címletei (semis, triens, quadrans, sextans, uncia) és néha többszörösei is (tressis, dupondius). Jellemzőjük, hogy pontokkal, illetve vonalakkal jelölt értékjelzések találhatóak rajtuk, amit az itáliai görögöktől vettek át, ahol az értékjelzés a bronzpénzeken már kezdettől fogva számos városban szokásos volt. A bronzpénzek súlya a század folyamán fokozatosan csökkent és Kr. e. 210 után már csak vert bronzpénzek készültek. A klasszikus római ezüstpénz, a denár csak a Kr. e. III. század legvégén, a II. pun háború idejében (Kr. e. 218-201) jelent meg, és ettől kezdve több mint 400 éven át a római pénzverés alapegysége maradt. A római köztársaságkor pénzverése a denár bevezetésétől kezdve alapvetően ezüstverés volt. Aranyat a II. pun háború kezdeti szakaszától eltekintve egészen a köztársaság kor végi triumvirátusokig csak néhány kivételes alkalommal vertek. A bronzverés pedig a Kr. e. II. század közepétől egyre jelentéktelenebbé vált, sőt voltak évtizedek, amikor egyáltalán nem is bocsátottak ki bronzokat. A pénzkibocsátás a szenátus

kezében volt, közvetlen felelősei, a triumviri monatales nevei (nagyon fontosak az érmek keltezése szempontjából) a pénzeken is megjelentek. A császárkori pénzverés a polgárháborúkból győztesen kikerülő triumvir, Octavianus (a későbbi Augustus) nevéhez fűződik. Ettől kezdve háromféle fémből vertek rendszeresen pénzeket a római font alapján. Aranyat (aureus, és fele a quinar), ezüstöt (denár, és fele a quinar), illetve bronzokat (sestertius = 2, dupondius = 4, as = 8, semmis = 16 quadrans), amelyeken már nincs értékjelzés, csak méretük, a fémötvözet színe, illetve bizonyos ábrázolások (a dupondiusokon a császárt sugárkoronával ábrázolták) utalnak a címletre. Az érmek előlapján ettől kezdve a mindenkori uralkodó, illetve családtagjainak portréja, neve és címei (ugyancsak keltező értékűek) szerepelnek. A hátlapok ábrázolásai, a propaganda leghatásosabb eszközei - hiszen a legszélesebb néprétegekhez jutottak el - hol konkrét eseményekről, hol sokkal elvontabb formában uralkodói programokról, vágyott vagy valós helyzetekről tudósítanak. Az Augustus által megteremtett pénzrendszer kisebb-nagyobb változtatásokkal - mint például egy új címlet, az antoninianus (dupla denár) bevezetése 215ben az addigra már rohamosan elértéktelenedő denár mellett - egészen Diocletianus 294-es pénzreformjáig fennállt. Ekkor vezették be az augustusi aureusnál (1/40-ed font) lényegesebben könnyebb (1/70-ed font) aranypénzt, megszüntették a teljesen elértéktelenedett antoninianus verését, és helyette bevezették a valóban ezüstből készült, bár meglehetősen ritka argenteust és egy 10 gramm körüli súlyú bronzpénzt, a follist. Diocletianus a pénzverés szervezetét is alaposan megreformálta. A III. század közepéig, bizonyos időszakoktól eltekintve, a birodalmi pénzverés alapvetően Róma-központú volt. Az egymást gyorsan váltó, a birodalom határtartományaiban gyakran háborúzó, Rómában alig vagy soha nem tartózkodó császárok idején egymás után nyíltak meg a tartományokban császári verdék (mint Antiochia, Lugdunum, Siscia, Cyzicus.). Diocletianus véglegesen decentralizálta a római verderendszert. Diocletianus reformját Nagy Constantinus teljesítette ki. Az általa bevezetett aranypénz, a solidus (1/72-ed font) még évszázadokkal a birodalom bukása után is megőrizte állandóságát. Új ezüstpénzei a siliqua (lényegében argenteus súlyú) és a valamivel nehezebb miliarense. A gyorsan redukálódó follis helyett pedig számos új bronzpénz került forgalomba a IV. század folyamán, amelyeknek pontos címleteit sajnos nem ismerjük. A IV. századi pénzeken megszűnt a császárok korábban jellemző portrészerű ábrázolása, a pénzek előlapjára egy elvont, lényegében minden egyéni vonást nélkülöző uralkodói mellkép került, ami az uralkodási forma megváltozásának legszembetűnőbb jele az antik pénzverésben. Az Isten kegyelméből uralkodó császár személyisége lényegtelen, ő a földi hatalom szimbóluma. Ez az ábrázolási forma jellemzi majd a késő antik pénzverésből kifejlődő bizánci éremverést is. KELTA PÉNZVERÉS Lényegében összefoglaló elnevezése a görög-római világ európai peremterületein élő barbár népek pénzverésének, akik etnikailag igen sokfélék (dákok, germánok, Béták, illírek, kelták, trákok stb.). A „kelta” pénzverés zöme Kr. e. 250 és az időszámításunk kezdete közötti időszakra keltezhető. Erre a pénzverésre alapvetően jellemző, hogy néhány görög, illetve római éremtípust utánoztak és az idők folyamán saját ízlésük, művészeti törekvéseik alapján egyéni ízűvé formáltak, sok esetben szinte már a felismerhetetlenségig átalakítva az eredeti előképek ábrázolásait. A legjellemzőbb előképek II. Philippos (Kr. e. 358336) és Nagy Sándor (Kr. e. 336-323) makedón uralkodók arany staterjai (az úgynevezett nyugati keltáknál és a Cseh-medence lakóinál), valamint ugyanezen két uralkodó ezüst tetradrachmái (a Kárpát-medencében és a Balkánon). A Dél-Franciaország és Észak-Itália területén élő népek pedig előszeretettel utánozták massalia (Marseille) drachmáit. A római köztársasági denárok és quinarok utánzatai a Kr. e. I. század folyamán jelentek meg mindenfelé a „kelta” népek körében. Ugyanebben az időben jelentek meg az

önálló éremfeliratok, rendszerint különböző nevek, latin betűkkel, így Galliában, Noricumban, a Kárpát-medencei boióknál és a mai Budapest környékén letelepült kelta eramszkuszoknál, akik római köztársasági denárokat utánoztak, és ők az egyetlen kelta törzs, akik a törzs nevét RAVIS, illetve IRAVISCI formában rávésték a pénzeikre. BIZÁNCI PÉNZVERÉS A Római Birodalom 476-ban megszűnt. Keleti fele azonban Constantinopolis székhellyel, az idők folyamán egyre csökkenő területekkel ugyan, de egészen 1453-ig fennállt mint Bizánci Birodalom. Tényleges bizánci pénzverésről azonban csak I. Anastasius 498-as pénzreformjától kezdve beszélhetünk. Ekkor vezették be több különféle címletben a nagyméretű, görög számos értékjelzésekkel ellátott bronz nummiákat, amelyek egészen a IX. század végéig készültek, bár idővel már csak a legnagyobb, 40 nummiás címletek. A bronzokon 538-tól a császárok uralkodási éveinek számával jelzett keltezések találhatóak a VIII. századig. A bizánci aranyverés a Nagy Constantinus által bevezetett solidusokat folytatja lényegében változatlan formában egészen a XI. századig. Ezután az aranyak már szélesebbek, laposabbak, valamivel könnyebb súlyúak lesznek, a XI. század végétől pedig a tál alakú szküphatoszok válnak általánossá, és a XII. században már ez a szküphatosz forma jellemző az egész bizánci pénzverésre. Az ezüstverés lényegében sosem volt jelentős Bizáncban, néhány rövidebb időszakot leszámítva. Kezdetben tovább folytatták a római típusú siliqua verést, majd Heraclius császár 615 táján bevezetett egy hexagrammnak nevezett, nehezebb (6,75 gramm) ezüstpénzt, III. Leó (717-741) pedig az arab dirhemek mintájára a miliaresiont. A bizánci pénzek ábrázolásai kezdetben a késő római hagyományokat folytatták, a feliratok is római jellegűek és latin betűsek. A keresztény szimbolika a VIII. századtól vált általánossá. Megjelent Krisztus, Szűz Mária és a szentek ábrázolása. A latin feliratokat is fokozatosan felváltotta a görög. A bizánci aranypénzek európai jelentőségűek a kora középkorban, hiszen ez az egyetlen rendszeresen kibocsátott aranyveret a XIII. századig. 1204-ben keresztes hadak elfoglalták Bizáncot, létrejött a Latin Császárság. A maradék, részekre bomlott Bizánc Kis-Ázsiába szorult vissza egy jó fél évszázadra, de még a VIII. Paleolog Mihály (1260-1282) által restaurált birodalom sem volt képes visszaszerezni korábbi jelentőségét; pénzverése is jelentéktelenné vált. KÖZÉP- ÉS ÚJKORI PÉNZVERÉS Európa államainak pénzverését a középkortól kezdve három nagy csoportba oszthatjuk: 1. Denárperiódus: a középkori pénzverés kialakulásától a XIII. század végéig. 2. Garasperiódus: a XIII-XIV. század fordulójától a XV- XVI. század fordulójáig. 3. Tallérperiódus: a XV-XVI. század fordulójától a XIX. században kialakuló nemzeti valuták megjelenéséig. DENÁRPERIÓDUS A pénzügyileg is jól szervezett Római Birodalom és a határain túl élő „barbár” népek közötti kapcsolat időnként és helyenként igen élénk volt. Ennek eredményeképpen a birodalom határain kívüli népekhez is eljutott a birodalom pénze. Ha a római (ké-

sőbbi időkben bizánci) pénzek beáramlása valamilyen oknál fogva megszűnt, akkor e népek gyakran utánozták a birodalom pénzeit. Vitatott az utánzatkészítés értelme. Gazdasági oka nem volt, mert az árutermelés fejletlensége nem eredményezett állandó pénz használatát követelő kereskedelmet, valamint nem volt pénzben fizetendő egyenes adó. A tezauráció sem egyértel mű, mert nemesfémet nem csak pénzutánzatban lehetett tezaurálni. A régészeti jelenségek nem utalnak általános kultikus szokásra. E népek ékszeranyaga gyakran csodálatos gazdagságú, így aligha lehetett cél az utánzat ékszerként viselése, bár ez több esetben feltételezhető. Az éremleletek összetétele a birodalmon belül és a limesen kívül rendkívül eltérő. A birodalom határain kívüli népeknél előkerülő éremleletek többsége arany, kevés az ezüst, bronz pedig csak elvétve akad közöttük. A birodalmon belül viszont éppen fordítva van. A két gazdasági rendszert összehasonlítva e jelenséget természetesnek kell találnunk: a birodalmon belül gazdag, differenciált pénzforgalmat igénylő pénzgazdálkodás folyt, míg a „barbár” népeknél éppen ez hiányzott. A Nyugat-római Birodalom bukása után a birodalom területét elözönlötték azok a népek, amelyeknél pénzforgalom gyakorlatilag még nem létezett. Mivel a birodalom lakossága nagyobbrészt helyben maradt a maga pénzforgalmi igényével, megindult egy kiegyenlítési folyamat. A birodalom korábbi lakosai romanizálták e törzseket, ők viszont a birodalom adminisztrációját megszüntetve visszaszorították a pénzgazdálkodást. Ez egyrészt kisebb értékű pénzek használatát eredményezte, solidus helyett általános lett a triensek verése, másrészt az egészen csekély értékű bronzpénzekre sem volt szükség. Európa átrendeződése végül is stabilizálódott. A Bizánci Birodalomban a régi hagyományok alapján folyt tovább a pénzverés, Európa egyes népeinél megjelent pénzutánzatoknak nem lett folytatása, ám feltűntek az új birodalom (Német-római Császárság) csírái, amelyben természetesen szerepe volt a pénznek is. Nyugat-Európában a frankoknál kialakuló Merovingok királyságában, illetve annak gazdasági szerkezetében tűnt fel először a pénz igénye. Kezdetben még itt is csak antik pénzek mintaadásáról beszélhetünk, de pénzláb alapján készültek (a római fontot használták) és saját uralkodójuk nevét tüntették fel az általuk készített vereteken. A feudalizmus klasszikus politikai, gazdasági, társadalmi szerkezete a Karoling Császárságban alakult ki. Ennek gazdasági rendszerébe illeszkedett a pénzverés is. Az árutermelés azonban még nem váltott ki akkora belső kereskedelmet, hogy különböző értékű pénzekből álló pénzverést tételezett volna fel. A kor gazdasági igényét kielégítette az ezüstvaluta, ennek azonban új alapokat kellett adni. Ezt a feladatot Nagy Károly 781 körüli pénzreformja végezte el, amelyet az európai középkori pénzverés születésnapjának tekinthetünk. Ez a reform a 327,45 grammos római font helyébe a nehezebb, 408 grammos fontot (amelyet karoling fontnak nevezünk) tette pénzverési alapsúllyá, és ebből 240 db denárt rendelt el kiverni. Később ugyan ezen a pénzlábon könnyítettek, többet vertek ki egy fontból, mégis évszázadokra meghatározta a pénzverés alapját: csak ezüstből vertek pénzt és csak denárt, valamint ennek felét, obulust. A Karoling Birodalomban a pénzverés korán decentralizálódott. Nagy- és kisebb tartományurak, egyházfők, városok rendelkeztek önálló pénzveréssel. A kor (IX- X, század) egyik legjellegzetesebb éremképe volt az úgynevezett karoling templom. Egyszerű háromszög alkotta a templom ormát, alul két vízszintes vonal jelezte a lépcsősort, a háromszög és a felső vízszintes vonal közötti függőleges vonalak képezték az oszlopokat. Körötte vagy a CHRISTIANA RELIGIO gyakran nagyon torz változata, vagy a verdére utaló körirat. A bajor verdékben később a középső oszlopsort egy vízszintes felirat váltotta fel. Az előlapon legtöbb esetben középen egyenlőszárú keresztet találunk, gyakran különböző jegyekkel a kereszt sarkaiban, s a körirat itt utal a kibocsátóra. Természetesen ezeknek az ábráknak

számtalan változata van, de ettől teljesen eltérő éremképek is ismeretesek. A feliratokra általában jellemző a pontatlanság, néha az értelmetlenségig torz, és gyakran visszafelé olvasandó. Ennek elsődleges oka a vésnök analfabetizmusa volt, de közrejátszott az is, hogy a vésnök elkezdte a feliratot vésni, s ha elszámította magát, kihagyott a betűsorból, ritkábban üres hely maradt, amit valamivel ki kellett tölteni. A Karoling Birodalmon kívüli pénzverés is jobbára ennek alapján indult el és folyt. Kissé részletesebben kell foglalkozni a skandináviai viking telepek pénztörténetével. Európa gazdasági életének egyik meghatározója volta vikingek kereskedelme, egyrészt az arab Szamanida Birodalommal, másrészt Nyugat-Európával, főként annak tengermelléki és folyókon elérhető városaival. Ennek következményeként a vikingek által ellenőrzött területeken éremleletek sora került elő, amelyeket a IX-X. században rejtettek el. Részben arab dirhemekből, részben nyugat-európai, főleg német és angol denárokból állnak, amelyek mellett kisebb számban itáliai, majd a XI. század elejétől cseh, lengyel és magyar pénzek, néha pedig bizánci pénzek is találhatók. Ezeknek az éremleleteknek szinte állandó kísérői a tört nemesfém; arany és ezüst. Mivel a pénzek között is gyakori a töredék, e leleteket elsősorban nemesfém nyersanyagként lehet és kell értékelni. A pénzverés szempontjából két jelenségre kell utalni: 1. E viking-területi leletekben gyakran előfordulnak eredeti veretek mellett utánzatok, amelyeknek készítési helyét ez idáig nem sikerült meghatározni. 2. A nagyarányú külföldi pénzbeáramlás mellett megindult egy önálló viking pénzverés is, amelynek intenzitása azonban nagyon kicsi volt. Felirat nélküliek és egyoldalúak. Egyik legjelentősebb településükről Hedeby-brakteátáknak nevezi őket a szakirodalom. (Az olyan egyoldalú vereteket, amelyeknél - a vékonyság miatt-az előlapi ábra a hátlapon negatív lenyomatban látszik, brakteátáknak nevezzük.) Kelet-Európa új államalakulataiban - Cseh- és Morvaország, Lengyelország, Magyarország nagyjából egy időben, a X. század végén, a XI. század elején indult meg az önálló pénzverés. Valamennyi kialakulására a karoling pénzverés hatott; a lengyelére inkább a szász, a csehre, morvára és magyarra pedig a bajor. E korra érettek meg a feltételek az önálló pénzverésre Kijevben is, ahol a bizánci arany- és ezüstpénzverés hatása érvényesült. Ez azonban igen rövid életű volt, és az orosz fejedelemségekben - ezt követően - évszázadokon keresztül csak ezüstrudakat (grivna) használtak fizetési eszközül. A magyarság a honfoglalást megelőző korban ismerkedett meg a pénzzel. Ez a IX. században arab dirhem és bizánci pénz lehetett. Pénzforgalomról azonban a XI. század elejéig nem beszélhetünk. A X. századi leletekben előforduló pénzek- nyugat-európai denárok, arab dirhemek, bizánci pénzek- legtöbbje átfúrt, tehát demonetizálva, ékszerként használták. A források és a leletek arról tanúskodnak, hogy a magyarságnál is fel kell tételeznünk az úgynevezett „primitív” pénz létét. Ez valószínűleg prém (arab forrás), tinó (Szent István törvényei) és esetleg egyéb tárgy lehetett. Csak a X. század végére alakultak ki azok a feltételek, amelyek indokolttá tették az önálló pénzverés megindulását. István királyunk első ezüstdenárát valószínűleg azonnal koronázása után verték. Előlapján egy lándzsát tartó kéz van LANCEA REGIS felirattal, hátlapján pedig egy magyar formakincsekkel átalakított karoling templom REGIA CIVITAS körirattal. Átlagsúlya 1,24 gramm. Második pénztípusának előlapja egyenlő szárú keresztet ábrázol STEPHANVS REX felirattal, hátlapján ugyancsak kereszt van a már ismert REGIA CIVITAS felirattal. Átlagsúlya megegyezik az első típuséval. A harmadik típus éremképe azonos a második típuséval, átlagsúlya azonban 0,76 gramm. A REGIA CIVITAS a verdehelyre utalhat, és Esztergomot vagy Székesfehérvárt jelenti. A magyar állam X-XI. századi külpolitikájában a nyugat-európai orientáltság ellenére jelentős szerepet játszott Bizánc. A kor két szuperhatalmának súlyát csak

kitűnő diplomáciával és politikával lehetett kivédeni. Ezt a magyar vezetőség-a dinasztiával az élen- meg is tette. Ennek pénztörténeti lecsapódása az a XI. századi (valószínűleg Szent István kibocsátása) bizánci pénz láb alapján vert aranypénz, amelyből mindössze három példány maradt fenn. Szent Istvánt ábrázolja STEPHANVS REX felirattal, hátlapján pedig ugyancsak koronás fő körül PANNONIA körirat. István utódai alatt a pénz minősége alig változott. Jó ezüstből készült és súlyos maradt. Ábrái Salamontól váltak változatosabbá, figurális ábrázolás is előfordult. Jó minőségüket a nemzetközi pénzforgalomban közkedvelt szerepük is igazolja. Ez értékmérőnek is mondható, annál is inkább, mert ekkor a pénz egyik leglényegesebb feladata a nemzetközi kereskedelemben betöltött szerepe volt. Magyarországon a pénzverés mindenkor megmaradt kizárólagos felségjognak. A XI. században azonban I. András alatt testvére, a későbbi I. Béla és Salamon alatt unokatestvére, a későbbi I. Géza, mint dukátussal rendelkezők, BELA DVX, illetve DVXMVONAS felirattal verettek pénzt saját nevükre. Az ezüstdenár válságának első jelei a XII. században kezdtek mutatkozni. Egyrészt a királyi kincstárak növelésére a pénz Európa-szerte romlott; súlya és finomsága csökkent. Német földön, majd hatására máshol is brakteáták verésére került sor. A legtöbb kibocsátó évente új pénzt adott ki, amit a következő évben - illeték levonása mellett - ismét be kellett váltani. Amely kibocsátó nem követte ezt a politikát (például a kölni, salzburgi érsekek, karinthiai hercegek, aquileiai pátriárkák), annak pénze nemzetközileg igen közkedveltté vált. A gyenge minőségű pénz elveszítette hitelét, és gyakran - legalábbis a nagyobb értékeket-veretlen ezüsttel fizették. A reformkísérletek pedig többnyire hatástalanok maradtak. Magyarországon Kálmán királlyal kezdődött a pénzrontás korszaka. A legsúlyosabb helyzet a XII. században volt. István 900‰-es finomságúnál is jobb 1,24, illetve 0,76 gramm súlyú denára XII. századi utódai alatt 500‰-es finomság alá csökkent, súlya pedig alig haladta meg a 0,1 grammot. Ennek hatására idegen pénzek áramlottak az országba (a salzburgi érsek és a karinthiai herceg által veretett úgynevezett friesachi típusú pénzek, majd a bécsi denárok), csökkentve a királyi pénzverésből származó hasznot. Egyik, viszonylag sikeres intézkedés volt az úgynevezett szlavón denárok verése (a magyar király nevében a szlavón bán vert pénzt), amelyek nem estek évi beváltási kötelezettség alá. Az alapvető problémát azonban ez sem tudta megoldani. GARASPERIÓDUS A keresztes hadjáratok során megindult kereskedelem egyre inkább nélkülözte az értékálló és denárnál nagyobb értékű pénzt. A keleti kereskedelem elsősorban az itáliai városállamok érdekeltsége volt, így elsőként itt jelentkezett a fokozott igény, de a megoldás is. Megismerkedtek a keleti birodalmak aranypénzeivel, és a tapasztalatokat Firenze 1252-ben realizálta: aranypénzt veretett, a fiorino d'orót. Példáját gyorsan követte több itáliai város, majd - még a XIII. században- Franciaország és Anglia, 1325 körül pedig Károly Róbert magyar és János cseh király és lassan Európa többi pénzverő hatósága is. Itália elsősorban a keleti aranyra alapozta aranypénzverését, a XIV. században azonban ez a forrás - ha rövid időre is - megszűnt. Ebben a válságos időben döntő szerephez jutott a magyar arany. Magyarországon Károly Róbert próbálta az ezüstvaluta válságát megoldani. 1323-ban elrendelte a báni denár mintájára az állandó értékű ezüstdenár verését, amelyet nem kell évente beváltani. Az „állandóság” azonban csak rövid időre sikerült, a kamarai haszon érdekében a rendeletet vissza kellett vonni. A megoldást az aranypénzverés jelentette, különös tekintettel Magyarország rendkívül gazdag aranybányáira. Keleten, az afrikai aranybányákból évi 2000 kg-ot termeltek. Európában - Magyarországon kívül - valamennyire is számottevő arany csak Csehországban és Sziléziában volt, ahonnan évente mintegy 100-100 kg aranyat termeltek ki. Ezzel állt szemben Magyarország évi 1000 kg aranytermelése (vagyis Európának több mint 80

százaléka), amelyre alapozni lehetett a középkori magyar aranypénzverést. A magyar arany iránt Itália már a XIII. században élénk érdeklődést mutatott, s a fokozódó aranypénzverésre növel te érdeklődését és felvásárlási szándékát is. Amikor pápai felhívásra fel kellett függeszteni a mohamedánokkal a kereskedelmet, és így teljesen elapadt a keleti arany, Itália minden arany igényével Magyarország felé fordult. Károly Róbert azonban a magyar gazdaságvédelmére az arany felvásárlását monopolizálta: csak a királyi kamarának lehetett és kellett beszolgáltatni. Ugyanakkor megtiltotta a nyersarany kivitelét az országból. Ez a gazdasági intézkedés a középkori 1:10 arany- ezüst értékarányt 1:20-ra változtatta Európában. Károly Róbert aranypénzeit firenzei mintára verette: ebből a fiorino d'oróból ered a magyar forint elnevezés. l budai márka (245,53 gramm) 23 karát 9 grän finomságú (987‰) aranyból 69 db-ot vertek, tehát a 3,55 gramm súlyú aranyforint 3,52 gramm színaranyat tartalmazott: Az aranypénzverés Károly Róbert alatt Budán folyt. Az esztergomi verde mint kizárólagos verési hely már a XIII. században megszűnt, és egy kamarai igazgatás alatt a XIII. század közepétől Budán is vertek pénzt. Kívülük Zágrábban működött verde a szlavón denárok verésére. Károly Róbert a reformintézkedések során 10 kamarára osztotta az országot, s ekkor keletkez tek a rövidesen nagyhírűvé vált verdék: Körmöcbánya, Nagybánya, Kolozsvár stb. Ettől kezdve kellett hogy szerepeljen a pénzeken a verdejegy is, az egyes verdék termékeinek megkülönböz tetésére ellenőrzés szempontjából. A verdék élén a kamaragrófok álltak, akik a királytól bérelték a kamarákat. A Károly Róbert alatt megnövekedett kincstári készletet az özvegye számolta fel, amikor Endre herceg nápolyi trónját biztosítandó mintegy másfél millió aranyforintot vitt ki Itáliába és osztott szét ellenérték nélkül. Ugyanekkor ismét megindulhatott a keleti kereskedelem. Elmúlt a krízis, az arany-ezüst értékaránya visszaállt 1:10-re; ez azonban a magyar arany gazdasági hatalmát nem ingatta meg, az amerikai arany megjelenéséig szilárd alapja maradt a magyar gazdaságnak és biztosította számottevő európai szerepét. A magyar gazdaságra azonban ez ne gatív hatással is volt. Mivel a külkereskedelmi deficitet arannyal ki lehetett egyenlíteni, a magyar gazdaság nem kényszerült intenzív fejlesztésre. A kor gazdasága, kereskedelme azonban az aranynál kisebb, de a denárnál nagyobb értéki váltópénzt is igényelt. Ezt az igényt agarasok elégítették ki, amelyek már a XIII. században Itá liában, Franciaországban (Tours), Csehországban megjelentek. Magyarországra a XIII. század végén kezdtek beszivárogni a cseh garasok. Károly Róbert- reformja keretében-1329-ben kezdett garast verni. A 937‰-es finomságú budai márkából először 62, majd 72 db-ot vertek. Az arányok: 1 aranyforint = 16 garas 1 garas = 7 denár A garasverés ekkor még nem vált jelentőssé; Károly Róbert 1329-1337, Nagy Lajos 1345-1369 között veretett garast, és majd csak Mátyás király reformja hívta újra életre 1467-ben. Pedig a garasverés alapját adó ezüsttermelésünk európai viszonylatban sem volt lebecsülendő. Európa össztermelése évi 43 000 kg-ra tehető; ebből Csehországban 15 000 kg-ot termeltek ki, és utána Magyarország következett évi 10 000 kg-mal. A döntő szerepet biztosító arany mellett azonban mégis háttérbe szorult. Így Magyarországra nézve maga a „garasperiódus” elnevezés is kevésbé helytálló, és használatát csupán a nemzetközi gyakorlat teszi indokolttá. A XV. század folyamán egyre silányabb ezüstdenárok készültek, míg az aranyat változatlan finomságban verték tovább; éremképében is csak a címerelemek (amelyek a dinasztiáktól függtek) és feliratában a nevek változtak.

Újabb változást Mátyás király reformja hozott, akinek 1467-ben új adó bevezetésével sikerült megvalósítania az állandó értékű ezüstpénzt. Újraindította a garasverést, s mellette denárt és obulust vertek, amelyeket már nem kellett évente beváltani. Az új pénzek megkülönböztetéséül teljesen új éremképet, a Madonnát alkalmazták, amely ettől kezdve -1939-ig- állandó éremképpé vált a magyar pénzverésben. Megállapította a Jenár értékarányát: 1 aranyforint = 100 Jenár. Ez az arány döntő jelentőségűvé vált a magyar pénzverésben, illetve a pénztörténetben, mert ettől kezdve forintnak neveztek 100 denárnyi összeget. Később, főleg a XVII. század első felében lejátszódó infláció idején az aranyforint elnevezést felváltó dukát értéke 500-600 denárt is elért, a forint elnevezés (magyar vagy kamarai forint) azonban mindenkor 100 Jenárnyi összeget jelentett. A magyar aranypénz tovább folytatta diadalútját. A külföldön előkerülő éremleletekben gyakori a magyar aranypénz, és a korabeli források számadási tételekben különböző neveken sokszor idézik. Közkedveltségét azonban leginkább az bizonyítja, hogy - ellenjeggyel történő érvényesítés mellett éremképeit: Madonna és Szent László - Németalföldtől Moszkváig utánozták. TALLÉRPERIÓDUS A XV. század végén a gazdag tiroli ezüstbányákra alapozva megkezdődött a súlyos ezüstpénzek verése, amelyeket guldinernek vagy guldengroschennek neveztek. Elsősorban az ezüsttermelő országok vették át, így Csehország, majd Szászország, de a XVI. század folyamán egész Európában elterjedt, és az arany mellett a korszak olyan értékpénzének tekinthetjük, amely mellett a különböző helyi aprópénzek a váltópénz szerepét töltötték be. Mallér elnevezés Csehország egyik legjelentősebb verdéjéről, Joachmistalról kapta nevét; Joachimstalerből lett a Taler, azaz a tallér. Magyarországon II. Ulászló alatt vertek először guldinert. Ez a veret arról is nevezetes, hogy első alkalommal szerepel magyar pénzen évszám: 1499. A XVI. század legelején azután valamennyi pénzünkön megjelent az évszám, és ez ettől kezdve állandósult. II. Ulászló guldinerei nem voltak forgalmi pénzek. Eltérő súlyuk egyértelműen bizonyítja, sőt valamennyi guldinernek aranyverete is ismeretes, ami a magyar arany jelentőségének ismeretében egyáltalán nem meglepő. A tallérperiódus magyar pénzverése az ország politikai kettősségét tükrözi. HabsburgMagyarország területén I. Ferdinánd alatt vertek először a forgalom számára tallért 1553-ban, illetve ami forgalomba is került 1554-ben. 1 budai márka (245,53 gramm) ezüstből 8 8/17 dbot vertek, súlya így 28,83 gramm, színsúlya pedig 25,78 gramm volt. A tallérnak voltak hányadosai (1/2 és 1/4), valamint többszörösei (leginkább dupla, de háromszoros, négyszeres, sőt III. Ferdinándnak ötszörös) is. A tallérértékek mellett változatlanul verték tovább az aranypénzt, a dukátot (amelynek ugyancsak voltak többszörösei és hányadosai), másrészről az ezüst aprópénzt. I. Ferdinánd korában a denárt 8 latos (500‰-es) ezüstből verték, nyerssúlya 0,58 gramm, színsúlya pedig 0,29 gramm volt. A XVII. század elején végigsöpört Európán egy inflációs hullám, az úgynevezett „Kipper und Wipper” korszak. 1620-1622 között a Jenár ezüsttartalma 3 latosra (187‰-es) esett, színsúlya így mindössze 0,10 gramm ezüst volt. Közben János Zsigmond kénytelen volt az ország keleti felén berendezkedni. Szeben, Gyulafehérvár, Kolozsvár, Fogass, Brassó a kor, illetve a terület verdéi. Az erdélyi nemesfémbányák az arany- és tallérverést állították előtérbe. Az erdélyi fejedelmek pénzverésében még a rövid ideig uralkodóknál is, mint például Székely Mózes, Barcsai Ákos, Kemény János általános a 10 dukátos verése, sőt Apafi Mihálynál 50 és 100 dukátos veretekkel is találkozunk, jóllehet ezek az utóbbiak nem forgalmi pénzek voltak. Aprópénzverés, ha nem

is volt jelentős, természetesen folyt; különböző garasok (garas, széles garas, 3-as garas, 12 denáros garas, 6 denáros garas), Jenár és obulus, valamint lengyel hatásra poltura készült. Mára XVI., de különösen a XVII. századi Magyarországon előkerülő éremleletekben a magyar denárok mellett nagy számban találunk idegen pénzeket. Kis számban tallérokat a Habsburg-tartományokból (főleg Tirolból) és német területről, aprópénzt pedig a XVII. század első felében, főleg különböző lengyel pénzeket: félgaras, garas, 3 garas (Jutka), poltura, a század végén pedig inkább krajcárértékeket, elsősorban a Habsburg-tartományokból (Ausztria, Tirol, Stájerország, Karinda, Csehország, Morvaország, Szilézia). A Habsburgok alatti pénzügyigazgatás a magyar pénzverést is igyekezett a többi Habsburg tartomány pénzveréséhez igazítani. A tallérverésben ezt el is érte. 1659-ben újabb lépés történt e téren, Magyarországon is bevezették -az eddigi aprópénzek megtartása mellett -a krajcár értékeket; l5, 6, 3 és 1 krajcárost vertek. A 15 krajcárost 563%°-es, az 1 krajcárost 250%o-es ezüstből verték. Ezenkívül tovább verték természetesen az aranyat (a dukátot és többszörösét, leginkább 10 dukátost), a tallért és a magyar hagyományokkal rendelkező denárt és obulust. Lengyel mintára azonban polturát is vertek, az osztrák zweierek példájára pedig duariust. 1680-ban új pénzlábat állapítottak meg: 1 bécsi márka (281 gramm) 23 karát 8 grán finomságú aranyból 80 2/5 db dukátot vertek; súlya így 3,495 g volt. A tallért 14 latos (875%0) finomságú ezüstből verték, l bécsi márkából 9 3/4 db-ot, súlya így 28,82 gramm. Az aprópénzt gyengébb minőségű ezüstből készítették. A magyar pénzverésben kiemelten kell foglalkozni II. Rákóczi Ferenc pénzverésével. Aranyat és féltallért veretett; ezeket azonban fegyvervásárlásra kellett fordítani. Az aprópénz - poltura - eleinte ezüstből készült, később azonban 20, 10 és 1 polturásokat (csekély számban 4 polturát) veretett rézből. Ám ezeket igen könnyen lehetett hamisítani; inflálódott is, s így devalválták, amit egy a Madonnát ábrázoló kis ellenjeggyel jelöltek a pénzen. Az ellenjegy egyúttal a hamisítást is megakadályozta, mert a finomabb kis ábrát nehezebb volt hamisítani. Rákóczi pénzverésénél utalni kell még pénzeinek külső képére. A kor általános szokása ellenére nem engedte saját képét rátétetni a pénzre, mindössze egy arany próbaveretről van tudomásunk. Az értékjelzésen kívül a Madonna és az országcímer szerepel Rákóczi fejedelem pénzein, a 20 és 10 polturáson: PRO LIBERTATE felirattal. Érzékelhető változást az eddigiek után csak az 1754-es, úgynevezett konvenciós pénzláb bevezetése hozott (Ausztria és Bajorország pénzügyi egyezménye), amely 1856-ig volt érvényben. 13 lat 6 grän finomságú kölni márkából (233,856 gramm) 10 tallért vertek: 1 tallér = 2 forint. (A 1/2 tallért ezért gyakran nevezték forintnak, de csak a konvenciós pénzláb szerinti 1/2 tallér egyenértékű a forinttal.) Továbbá 1 forint = 60 krajcár. 1760-ban vezették be a rézpénzverést, és ettől kezdve állandósult a Habsburg-tartományokban (így Magyarországon is) a nem nemesfémből készült fémpénz. Mária Terézia alatt polturát, denárt, l, 1/2 és 1/4 krajcárt vertek rézből. 1762-ben kezdődött a papírpénz szerepe. Az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc pénzverése ugyancsak különösen fontos jelenség a magyar pénztörténetben. A pénzláb ugyan nem változott, de pénzverésünkben első alkalommal jelent meg pénzeinken magyar nyelvű felirat, s a verdejegyek is a magyar nyelvű városnevekre utalnak: K. B. = Körmöcbánya, N. B. = Nagybánya. Pénztörténeti szempontból Ferenc József hosszú uralkodása (1848-1916) a legváltozatosabb. 1857-ben a Német Vámunióban (Zollverein) részt vevő államok és Ausztria a konvenciós pénzláb helyett új, azonos pénzlábat vezettek be. A 900-as finomságú 500 grammos fontból 30 db Vereinstalert vertek, amelynek súlya 18,518 gramm volt és 16,666 gramm színezüstöt tartalmazott. Aranyból a dukát mellett kereskedelmi célokra aranykoronát vertek; egészet és 1/2-et. Ezek is 900-as finomságúak voltak, súlyuk 11,11, illetve 5,55 gramm volt. A Vereinsmünzek mellett a Landesmünze töltötte be a helyi váltópénz szerepét.

1867-ben ismét változtatták a pénzlábat, bevezették a „bécsi érték”-et; 1 forint = 100 krajcár. A Magyarországon (Körmöcbányán és Gyulafehérvárott) vert pénzek felirata ettől kezdve ismét - és végérvényesen - magyar nyelvű volt. 1870-től a Latin Pénzügyi Unió pénzlába szerint kereskedelmi célokra vertek 8 forint/20 frank és 4 forint/10 frank aranypénzeket. 900-as aranyból készültek, súlyuk 6,45161, illetve 3,2258 gramm volt. 1892-ben vezették be az Osztrák-Magyar Monarchiában az aranyalapú korona-valutát, amely a tallérperiódus minden maradványának véget vetett. A koronát követő magyar valuták, pengő (1926) és forint (1946) ugyancsak aranyalapúak, értéküket az aranyhoz viszonyítva állapították meg. Amint a bevezetőben írtuk, a numizmatika elsősorban tárgyi anyaggal foglalkozó tudományág. Kutatási módszerében azonban az írott források mindenkor szerepet játszottak; ám az újkor felé haladva az arány egyre inkább változik. De mint ahogy sem az ókorban, sem a középkorban nem nélkülözhetőek az írott források, éppen így nem nélkülözhető a legújabb korban a tárgyi anyag; csupán az arány változik.

Irodalom (Fontosabb összefoglaló munkák és katalógusok) Antik és bizánci numizmatika Általános Göbl, R.: Antike Numismatik. 1-2. München, 1978. R.-Alföldi, M.: Antike Numismatik. 1-2. Mainz, 1978. Casey, J.-Reece, R.: Coins and the Archeologist. London, 2. ed. 1988. Görög Jenkins, G. K - Küthmann, H.: Münzen der Griechen. München, 1972. Carradice, I. - Price, M.: Coinage ita the Greek World. London, 1988. Catalogue of the Greek Coins in the British Museum. I-XXX. Sylloge Nummorum Graecorum. Római Köztársaság Crawford, M. H.: Romara Republican Coinage. I-II. Cambridge, 1974. Római császárkor Sutherland, C. H. V : Münzen der Römer. München, 1974. Bernhart, M.: Handbuch zur Münzkunde der römischen Kaiserzeit. 1-2. Halle (Saale), 1926. Grant, M.: Roman Imperial Money. London, 1954. Duncan Jones, R.: Money and Goverment in the Roman Empire. Cambridge, 1994. Coins of the Romara Empire in the British Museum. I-VI. Roman Imperial Coinage. I X

Carson, R. A. G. - Hill, P V - Kent, J. I? C.: Late Roman Bronze Coinage 324-498. London, 1960. Kelta Allen, D.: The coins of the ancient Celts. Edinburgh, 1980. Torbágyi, M.: Keltische Münzprägung im Gebiet Ungarns. NZ 104/105. 1997, 7-17. o. Bizánc Whitting, P D.: Monnaies byzantines. Fribourg, 1973. Hendy, M. F.: Studies in the Byzantine Monetary Economy c. 300-1450. Cambridge, 1985. Imperial Byzantine Coins in the British Museum. I-II. London, 1908. Közép- és újkor Általános Huszár, L.: Münzkatalog Ungarn von 1000 bis Heute. Budapest, 1979. Schrötter, V: Wörterbuch der Münzkunde. Berlin, 1930. Denárperiódus Dannenberg, H.: Die Deutschen Münzen der säshsischen und fränkischen Kaiserzeit. Berlin, 1876. Depeyrot, G.: Le numeraire carolingien. Corpus des monnaies. Paris, 1993. Depeyrot, G.: Richesse et societé chez les Mérovingiens et Carolingiens. Paris, 1994. Doyen, J-H.: Catalogue des monnaies du haut Moyen -Age, Royaumes barbares mérovingiennes et carolingiennes. Charleville-Mérieres, 1991. Durliat, J.: Les finances publiques de Diocleten aux Carolingiens (284-888). Beihefte der Francia. 21. Sigmaringen, 1990. Gedai I.: A magyar pénzverés kezdete. Budapest, 1986. Gedai I.: Friesach Denars and their Historical Background in the Hungarian Kingdom. In Die Friesacher Münze im Alpen Adria-Raum. Graz, 1996. Gedai I.: Szent István aranypénzverése. Budapest, 1999. Hahn, W.: Moneta Radasponensis. Braunschweig, 1976. Hóman B.: Magyar pénztörténet 1000-1325. Budapest, 1916. Koch, B.: Der Wiener Pfennig. Numismatische Zeitschrift, 97 (1983). Prou, M.: Les Monnaies Mérovingiennes. Paris, 1892. Prou, M.: Les Monnaies Carolingiennes. Paris, 1896. Réthy L.: Corpus Nummorum Hungariae. I. Budapest, 1899. V Székely Gy.: Slavonische Banalmünzoprägung. Dissertationes Archaeologicae. II. 8. (ELTE). Budapest, 1979. Garasperiódus Huszár L.: A budai pénzverés története. Budapest, 1958. North, H.: Geldumlauf, Währungssysteme und Zahlungswerkehr 1300-1800. Köln-Wien. 1989. Pohl, A.: Ungarische Goldgulden. Budapest, 1974.

Tallérperiódus Huszár L.: Habsburg-házi királyok pénzei. Budapest, 1975. Huszár L.: Az erdélyi fejedelemség pénzverése. Budapest, 1995. Miller zu Aichholz, V - Loehr, A. - Holzmair, E.: Österreichische Münzprägungen 15191938. Wien, 1948. Prokisch, B.: Grunddaten zur Europäischen Münzprägung der Neuzeit ca. 1500-1990. Wien, 1993.

Bertényi Iván CÍMERTAN

A címertan (heraldika) a címereket vizsgáló tudomány. Európa-szerte ismert elnevezését az uralkodók, legelőkelőbb főurak környezetében működő, díszes ruhájukon uruk színeit viselő heroldok megnevezéséből kapta. (A herold szó ősi, ófelnémet alakja, a hariwalt a hadsereg igazgatására utalt, s az ófrancia herault közvetítésével terjedt el. A heroldok küldöncként szerepeltek a középkori csatákban, a címerek alapján azonosították a harcmezőn elesetteket, követi megbízásokat teljesítettek, a lovagi tornák rendezőiként működtek. Mindennapi munkájukhoz szükségük volt a címerek alapos ismeretére.) A címertan egyaránt foglalkozik a címerek történetével (s ezen belül a társadalom életében játszott szerepével), szerkesztésük, leírásuk szabályaival, sőt a címerek művészi kivitelezése kapcsán bizonyos művészettörténeti, illetve művészeti kérdések is vizsgálati körébe tartoznak. A címerjog területén a heraldika érintkezik a jogtörténettel, illetve a jogtudománnyal, a címerképek ábrázolásai pedig számos művelődéstörténeti vizsgálatot is lehetővé tesznek. Így a heraldika kutatási eredményeit a múlttal és a jelennel foglalkozó legkülönbözőbb tudományok hasznosíthatják. A címer a középkori fegyverhasználaton alapuló olyan (legtöbbször pajzs alakú) jelvény, szimbólum, amelyet magánszemélyek vagy testületek megkülönböztető jelként használhattak vagy használhatnak. A címer neve latinul arma, armorum insignia, olaszul arma, angolul arms, franciául armes, armoiries, németül Wappen, Valamennyi elnevezés az ősi címereknek a fegyverekkel való szoros kapcsolatát juttatja kifejezésre. Magyar címer szavunk minden bizonnyal a Poitouban és Anjouban (Franciaország) használatos, sisakdísz jelentésű címer szóból ered, és -valószínűleg még a XIII. században - a nápolyi Anjou-udvar közvetítésével kerülhetett nyelvünkbe. Egy 1326. évi oklevél tanúsága szerint a szó még sisakdíszt jelentett, s csak a későbbiekben bekövetkezett jelentésváltozással vette fel mai értelmét. (Etimológiája végső soron a növényhajtást, csúcsot jelentő görög szóig vezethető vissza.) A címer fogalmának a meghatározása koronként és országonként változott. Általában az alábbi lényeges jegyeit figyelhetjük meg: 1. A címer színes jelvény. (Ebből azonban nem következik, hogy mindig színesen is ábrázolják: a legtöbb középkori címer a korabeli pecsétek színtelen vésetein maradt ránk.) 2. A címerábrázolások mértani formák vagy stilizált képek. A címereken a térbeli ábrázolás nincs megengedve, illetve csak kismértékű lehet. 3. A címer legfőbb hordozója a pajzs. A heraldikusok többsége úgy vélekedik, hogy pajzs nélkül nincs is címer. Újabban azonban egyes szerzők a zászlókon, köpenyeken, sisakokon ábrázolt, illetve sisakdíszként szereplő, sőt olykor a címer funkcióját betöltő egyéb jelvényeket is címernek tekintik, ha azok bizonyos egyéb feltételeket kielégítenek.

4. A címerek örökölhetők, a földbirtokhoz vagy a családhoz kötődnek. Egyes esetekben azonban - főleg a testületi címereknél - az állandósult használat vagy legalábbis annak az igénye helyettesítheti az öröklődést. A címerek eredete a heraldika egyik legvitatottabb problémája. A régi heraldikusok szerves kapcsolatot véltek felfedezni az ókori görög vázafestészet pajzsai, illetve Akhilleusz Homérosz Íliászában leírt, különböző jeleneteket ábrázoló pajzsa és a középkori címerek között. Mások a Római Birodalom hadijelvényeiben, ismét mások a régi germán rúnákban látták a középkori címerek elődeit. Később az a felfogás terjedt el, hogy a címerhasználatot a XI. század végén, illetve a XII. század elején a keresztes hadjáratokban részt vevő lovagok a muzulmánoktól tanulták el. Az újabb kutatás ezeket az elméleteket megcáfolta. Napjainkban egyes német heraldikusok az ősi germán hit- és mondavilág elemeiben, nyugat-európai kutatók bizonyos vallási, folklorisztikus vagy irodalmi hagyományokban keresik a címerek előképeit, de vannak, akik a totemekből, s olyanok is, akik a régi tulajdonjegyekből, házjegyekből eredeztetik őket. A kutatás mai állása szerint elképzelhető, hogy Európa egyes területein eltértek egymástól azok a praeheraldikus (heraldika előtti) jelvények, amelyeket aztán a harcosok a pajzsaikra emeltek. Az mindenképpen bizonyosnak tűnik, hogy a címerhasználat elterjedésének közvetlenül katonai okai voltak A nehezebb fegyverzet s főleg az arcot felismerhetetlenné tevő sisakok elterjedése folytán a harcoló lovagoknak azonosíthatóvá kellett tenniük magukat a csatamezőn. Ilyen célra a legmegfelelőbb volt a pajzs, amelynek nagy, szabad felületére egyaránt lehetett különféle mértani ábrázolásokat és egyes állati, növényi vagy egyéb képeket festeni, illetve elhelyezni. E vizuálisan szembetűnő ábrák gyors elterjedését elősegítette, hogy a korabeli társadalom - néhány egyházi személyt leszámítva- írástudatlan volt. A címerpajzs azonban nem volt minden oldalról látható. A címerek így a zászlókra is rákerültek, majd a pajzs jelvényét a nyeregtakaróra és a sisakra is ráfestették, illetve rátűzték. (Heraldikai sisak, sisakdísz, sisaktakarók.) A címer többi alkotórésze, a pajzstartók, a címerköpeny, illetve címersátor, a jelmondat, a csatakiáltás és a különböző heraldikai jelvények később alakultak ki, s ritkábban szerepelnek a címerábrákon. A címerek története több mint nyolc évszázadot ölel fel, mivel a pajzsokra, zászlókra alkalmazott jelek állandósulását, címerré válását a XII. század első felére tehetjük. Egyes heraldikusok Geoffroy Plantagenetnek a XII. század derekán készült, a franciaországi Le Mansban őrzött gyásztáblácskáját tekintik a legrégibb címeres ábrázolásnak Ezen az elhunyt jobbjában kivont kardot, baljában ágaskodó oroszlánokkal díszített hosszúkás (normann) pajzsot tart. Sapkára emlékeztető sisakján ugyancsak egy festett oroszlán látható (1. ábra). Minthogy Jean Rapicault krónikája szerint 1127-ben, Geoffroy lovaggá ütésekor arany oroszlánocskákat ábrázoló pajzsot akasztottak a nyakába, egyesek e dátumhoz kötötték a címerek „születésnapját”. Az újabb kutatás azonban a Plantagenet-címer kialakulásának az időpontját erősen problematikussá tette: bebizonyosodott, hogy Rapicault krónikáját 11751180 táján, tehát mintegy fél évszázaddal később írták, magának Geoffroynak 1149-ből ránk maradt pecsétje pedig nem ábrázolja az oroszlános pajzsot. Michel Pastoureau francia heraldikus szerint a legkorábbra keltezhető címer ezek után Raoul de Vermandois személyéhez köthető. Igaz, hogy ő is kétféle pecsétet használt, első 1130-1135 közötti pecsétjén egy sakkozott zászló látható (2. ábra), 1146-ból ránk maradt pecsétjének pedig a pajzsa sakkozott (3. ábra), de 1. ábra

2. ábra

3. ábra

4. ábra

ugyanaz az ábrázolás szerepel mindkét pecséten, s a sakkozott (kockázott) pajzs maradt továbbra is a de Vermadois-k címere, azaz állandósult jelként való használata mindenképpen bizonyítható. A címerek ezután Európa-szerte igen gyorsan elterjedtek, s csakhamar Magyarországra is eljutottak, ahol III. Béla királyunk 1190 táján vert pénzein figyelhető meg először pajzsra helyezett jelvény, a kettős kereszt, amely aztán államcímerünk évszázadokon keresztül használt mesteralakjává vált. Igaz, III. Béla utódai egy darabig nem szerepeltették, s csak IV. Béla emelte ismét pajzsára. Államcímerünk másik, a XX. századig élő eleme, a vörössel és ezüsttel többször vágott pajzsmező Imre királyunk egyik 1202-ben kiadott oklevelének arany függőpecsétjén látható először. Itta vágásokban oroszlánok is megfigyelhetők (4. ábra). Minthogy hasonló vágásos (és oroszlános) pajzsot láthatunk II. András királyunk különböző pecsétjein is, e címer tartós használata már a XIII. század első harmadában bizonyítható. Az uralkodókon kívül elsősorban a környezetükben szereplő világi előkelők, lovagok körében találjuk meg a címerek legkorábbi viselőit. Ez érthető is, hiszen leginkább nekik volt lehetőségük a nehézfegyverzet megvásárlására, s a középkori lovagi tornákon is elsősorban ők szerepeltek. (Hazánkban a tatárjárást megelőző időből mintegy tucatnyi - főként pecsétről ismert - címert tart számon a szakirodalom.) A lovagok, világi nagybirtokosok mellett azonban csakhamar mások is szerepelni kezdenek a címerviselők sorában. Csakhamar megjelen-

nek a kisebb nemesek címerpajzsai, a városi, polgári, a céhcímerek, sőt a fegyvert nem vagy csak ritkábban forgató nők, papok és parasztok is viszonylag hamar kezdenek alkalmazkodni az új divathoz. A címereknek fokozatosan kialakul a tulajdonjelölő funkciója is, a nem katonáskodó elemek elsősorban pecsétjükre, használati tárgyaikra helyezik pajzsban ábrázolt jelvényüket. A címerhasználat így túlterjed a fegyveres harcok, a lovagi tornák világán, s elsősorban ennek köszönhető, hogy amikor a XVI. századra lassan befejeződnek a lovagi tornák, amikor a puskapor és az ágyú elterjedésével a csataterekről fokozatosan kiszorulnak a címeres pajzsok, a címerek tovább élnek, most már zászlókon, épületeken, pecséteken, díszruhákon, ládák oldalára festve, egyéb használati tárgyakra helyezve. Az élő heraldika korából a kései heraldika (hanyatló heraldika) korába átlépve a címerek egyre inkább díszítőelemekké válnak, ugyanakkor kialakul a heraldikai szakirodalom, majd egyes országokban megpróbálják jogszabályok keretei közé szorítani a címerviselést. A címerjog a heraldika születése idején nem létezett. A középkori címerfelvételnek általában nem volt jogi akadálya. Mindössze arra kellett ügyelni, nehogy valaki olyan címert válasszon, amelyet másvalaki már használ. Ez a megszorítás is inkább a gyakorlati élet kívánalmaként alakult ki: ha különböző családok tagjai azonos címert viseltek volna, az alkalmatlanná vált volna tulajdonjelölésre, emellett veszélyekkel is járhatott, hiszen az egyik család ellenségei a másik család tagjait is üldözték volna. Ez a megkötés fokozatosan joggá alakult: a címerügyekben - főként az előkelők között- felmerült jogvitákban gyakran bíróságok döntöttek, s többnyire annak ítélték meg a kérdéses címer használatát, aki régebben élt vele. Az ilyen pereket el lehetett kerülni, ha valaki az uralkodótól - oklevélbe foglalt- címeradományt kért és kapott. Hazánkban a legrégebbi ismert címeradományt Károly Róbert király nevében 1326ban állították ki Imre fia, Miklós, az enyerei Hercegh család állítólagos őse részére. A címerek általában a családban apáról fiúra öröklődtek; egyes országok, nagy hűbérbirtokok esetében azonban a (föld)területhez kötődtek, s az új uralkodó, hűbérúr annak a jeleként viselte őket, hogy az illető területét a magáénak vallja. Ez az utóbbi szokás alakította ki az igénycímereket, amelyeket az illető ország, földbirtok tényleges uralmában, birtokában nem lévő olyan uralkodók, nemesek viseltek, akik a heraldika nyelvén is hangsúlyozni kívánták jogukat az illető területre. Így például az angol királyok a százéves háború befejezése után még évszázadokig viselték a francia liliomokat mint Franciaország trónjára támasztott igényük jelképeit. Ily módon egy személy több címert is a magának vallhatott. A nők viselhették apjuk címerét és a férjükét is, az is előfordult, hogy a kettőt egyesítették, de gyermekük már többnyire csak a férj (tehát a saját apja) címerét örökölte. Az újabb korban egyes uralkodók megpróbáltak bizonyos központilag szabályozott elveket érvényesíteni országuk címerviselésében. 1696-ban XIV. Lajos francia király elrendelte, hogy csak olyan címert szabad viselni országában, amelyet az e célból összeállított nagy címerkönyvbe bevezettek. A d'Hozier vezette összeírásnak voltaképpen nem a szabályellenesen használt címerek kiszűrése volt a célja (olyan címert is be lehetett jegyeztetni, amelyet az illető addig nem is viselt), sokkal inkább a királyi kincstár feltöltése: csaknem 60 000 család regisztráltatta a címerét, a bejegyeztetők saját névre szóló oklevelet kaptak, amely címerük rajzát ábrázolta, az illetékként kifizetett 20-20 livre azonban az uralkodót gazdagította... A XIX. század elején, Napóleon császársága alatt Franciaországban az újonnan kialakított arisztokrácia és a felső hivatalnoki kar tagjait, valamint az egyes városokat olyan heraldikai rendszerbe sorolták, amelynél a címerpajzsról azonnal le lehetett olvasni az illető címert viselő személy vagy város rangját. Hasonló próbálkozásra került sor a XIX. században Oroszországban is, ahol az egyes városok kaptak - a cári bürokrácia által kialakított hierarchiába történt besorolásuknak megfelelően - különböző címerpajzsokat. Napjainkban az ilyen szabályozások nem divatosak. Azokban az országokban, ahol engedélyezik a magánszemélyek címerviselését, általában megelégednek annak a megkövetelésével, hogy a használni kívánt címerek megfeleljenek a címertan szabályainak,

és különbözzenek az illető országban már viselt címerektől. Általában hasonló kívánalmakat támasztanak a városcímerekkel szemben is.

5. ábra

6. ábra

7. ábra

8. ábra

A címer legfontosabb alkotóeleme a pajzs. Alakja az évszázadok során többször változott. Az élő heraldika korában többnyire a csatapajzsot, illetve a tornapajzsot utánozta. A legkorábbi nyugati heraldikai emlékeken leginkább a hosszúkás, nagyalakú normann pajzs fordul elő (5. ábra). E nagy felületű pajzs később fokozatosan kisebbé vált, és - többnyire kissé kerekített oldalú - háromszögű pajzzsá fejlődött (6. ábra). Ez a pajzstípus az idők folyamán megfigyelhető kisebb arányváltozásokkal napjainkig használatban maradt, de mellette más, további pajzstípusok is elterjedtek: így a XIV. században a kerektalpú vagy doborpajzs (7. ábra), majd a tárcsapajzs (8. ábra) lett divatos. Ezen a lándzsa, dárda megtámasztása céljából felül vagy oldalt kis bemélyedést alakítottak ki, amely a szimmetria kedvéért sokszor mindkét oldalon szerepel. Számtalan továbbfejlesztett, sokszor agyondíszített, olykor korcs formája is fennmaradt- reneszánsz pajzs néven. Itáliából terjedt el - a reneszánsz kortól hazánkban is használt - lófejpajzs (9. ábra), amelyet szintén előszeretettel cifráztak. Volt, amikor a címerpajzsot négyzethez, téglalaphoz hasonlóan alakították ki (négyszögletű pajzs - Garai Miklós nádor 1401. évi pecsétjén -10. ábra), máskor a pajzstalp közepéhez kis nyúlványt erősítettek (csücsköstalpú pajzs -11. ábra). Főleg nők címere szerepelt a csúcsára állított rombuszt utánzó rutapajzsban (12. ábra). A barokk korban a címerrajzolók művészi ízlését már nem kötötték az élő heraldika időszakának ténylegesen használt pajzsalakjai, jó néhány egyéb formát is kialakítottak (ovális, kerek stb. pajzsok). Mivel egyidejűleg többféle pajzsalak is divatos volt, ugyanazon személy címere különböző formájú pajzsokon ábrázolva is ránk maradhatott. (Ezért is nem kötelező a címerleírásnál a pajzs alakjára kitérni.) Minthogy pedig a korai pajzsformák közül több -más alakú címerpajzsokkal párhuzamosan alkalmazva - hosszú évszázadokon keresztül tovább élt, a pajzsalakok csak bizonyos keretek közt használhatók fel kormeghatározásra. A pajzs leggyakrabban egyenesen áll, de olykor, főleg összetett címerpajzsok esetén (azaz több pajzs együttes szerepeltetésénél) jobbra vagy balra dőlt helyzetben is előfordulhat. A felfordított pajzs az illető család kihalását szokta jelezni. Több pajzsot egymásra helyezve is lehet ábrázolni. Két pajzs egymásra tételénél az alsót, a nagyobb felületűt nagypajzsnak nevezzük (régi szerzőinknél öreg pajzs), a felülre került kisebb pajzs a boglárpajzs. A magyar állami középcímer 1915. évi szabályozása szerint a nagypajzsba került Dalmácia, Horvátország, Szlavónia, Erdély, Bosznia és Hercegovina, valamint Fiume címere, míg a boglárpajzsot a magyar kiscímer foglalta el (13. ábra). Három egymásra helyezett pajzs esetén az alsó a nagypajzs, a középső a boglárpajzs, a felül fekvő a szívpajzs. (Az elnevezések használata nem egyöntetű, egyes szerzők a középsőt nevezik szívpajzsnak és a felsőt boglárpajzsnak, sőt nagypajzs - középpajzs-szívpajzs megnevezésekkel is találkozunk.) Négy egymásra helyezett pajzs esetén használható elnevezések: alappajzs - nagypajzs középpajzs - szívpajzs.

9. ábra

10. ábra

11. ábra

12. ábra

13. ábra Több címer együttes ábrázolása leggyakrabban egyazon pajzs különböző mezőibe helyezésükkel történik. A tájékozódás megkönnyítésére a heraldikai szaknyelv a pajzs egyes részeinek a megjelölése céljából különböző elnevezéseket dolgozott ki. Így a 14. ábrán AB a pajzs felső széle, AC a pajzs jobb vagy első széle, BD a bal vagy hátsó széle. A jobb és a bal oldal a heraldikában felcserélődik, mert úgy tekintjük, hogy a pajzsot egy velünk szemben álló személy tartja, s az irányokat az ő helyzete határozza meg! Az 1., 2. és 3. négyszög a pajzsfő, a 4., 5. és 6. a pajzsderék vagy a pajzs pólyahelye, a 7., 8. és 9. jelű idomok területe a pajzstalp (pajzsláb).1., 4., 7. a pajzs jobb oldala, 2., 5., 8. a pajzs cölöphelye, 3., 6., 9. a pajzs bal oldala. l. a pajzsfő eleje, 2. a pajzsfő közepe, 3. a pajzsfő hátsó része, 4. a pajzsderék eleje, 5. a pajzsderék közepe (boglárhely), 6. a pajzsderék bal oldala, 7. a pajzstalp eleje, 8. a pajzstalp közepe, 9. a pajzstalp hátsó része.

A címerábrázolás befogadására szolgáló pajzsfelület a mező (pajzsmező). Ha a mező egyszínű, nincs felosztva, s ábrázolás sem szerepel benne, tarpajzsról beszélünk. A címerhasználat korai időszakában a pajzsra kerülő ábrázolásokat a leggyakrabban vászon, prém vagy szövetbevonatok segítségével alakították ki, fémlemezekkel erősítették meg, olykor természetes tárgyakat szögeztek a pajzsra. Később a pajzsot befestették. A pajzson vörös, kék, zöld és fekete szín, valamint két fém, az arany és az ezüst szokott előfordulni. Az aranyat sárgával, az ezüstöt fehérrel is lehet ábrázolni. Ezeken kívül a heraldikai díszeknél gyakran alkalmazták a bíbort is. A többi színt a klasszikus heraldika nem kedvelte (egészen kivételesen fordulnak elő), helyette mindig a legközelebbi heraldikai színt vagy fémet alkalmazták. (Így lett az oroszlán arany vagy vörös.) Később a szigor enyhült, más színek is megjelentek, a barna, a narancsszín, s főleg az emberi test ábrázolására használt „természetes szín”, de a heraldikai nyelv később is csak hallgatólagosan vett tudomást róluk, s a címerleírásoknál többnyire nem említette meg őket. A heraldikai színeket csak egyféle, keveretlen színekkel

szabad megjeleníteni. Nem alkalmazható tehát különbözőképpen árnyalt kék vagy vörös, csak egyfajta kék vagy vörös van. További szabály, hogy „fémre fém” és „színre szín” (azaz fém mellé fém, illetve szín mellé szín) nem alkalmazható. Ebből elvileg következik az az élő heraldika korában sem mindig követett elv, hogy a színnel és fémmel osztott pajzsban elhelyezett osztott alaknak is cserélnie kellett a fémet és a színt. A természetes színt egyaránt szokás volt színre és fémre alkalmazni. Emellett a címerképek kiegészítő részeit (így a madarak csőrét, karmát, a vadállatok kilógó nyelvét stb.) is a velük érintkező fémektől vagy színektől függetlenül szokták ábrázolni. A középkorban több szerző megpróbálta „rangsorolni” a fémeket és a színeket; a világosabbakat előkelőbbnek tartották, mint a sötéteket. Így az arany a rangsor elejére került, s a fekete számított a legkevésbé előkelőnek. A későbbiekben azonban ez a különbségtétel megszűnt, s a modern heraldika minden fémet és minden színt azonos értékűnek tart. Hazánkban csak kivételképpen fordul elő, de külföldön bevett szokás volt, hogy a pajzsot különféle bundabőrökkel (szőrmékkel) is bevonták. Így fordul elő a hermelin (fehér alapon fekete tincsek), az ellenhermelin (fekete alapon fehér tincsek), az evetbőr (a szürke mókus kékesszürke hátbundájának csíkokban való alkalmazása miatt kékesszürkével és fehérrel tarkázott mező), a fordított evet (amikor az evet harang alakú csíkocskái közül az azonos színűek érintkeznek egymással) és a mál (prém) (szürke, habos bunda, nemegyszer azonosnak fogják fel az evetbőrrel). Emellett a pajzsmező üres részét gyakran töltötték ki különféle díszítésekkel. Ez volt a damaszkozás vagy hím. A fémeket és a színeket együttesen mázaknak szokták nevezni, de itt is ingadozik a terminológia. Vannak kutatók, akik a fémeket is színeknek mondják, mások (így napjainkban főleg egyes svájci heraldikusok) a mázak közé sorolják a pajzsot borító szőrméket (bundabőröket) is. E sorok írója - más magyar heraldikusokkal folytatott megbeszélések után - azt tartaná szerencsésnek, ha a mázlak) kifejezés a fémeket és színeket összefoglaló fogalomként szerepelne, míg a fémek, színek és bundabőrök együttes neveként a borítások szakszó

honosodna meg. E szó, illetve a belőle képzett „borított pajzs” alkalmazható lenne mindannak a legáltalánosabb megnevezésére, ami a címerpajzsra kerülhet. Emellett jól beilleszthető a régi címerhasználaton alapuló terminológia szellemébe is, hiszen a legősibb címerábrázolásokat a legtöbbször valóban úgy helyezték a pajzsra, hogy azt különböző színű ruhadarabokkal, szőrmékkel beborították (15. ábra).

A heraldikai irodalom kialakulásával szükségessé vált, hogy a címerpajzsok borításait színtelen rajzon is jelöljék. Többféle ilyen jelölési eljárást dolgoztak ki a XVI- XVII. században. Ezek :. közül a Petra Santa és de la Colombiére által alkalmazott vonalkázásos színjelölő eljárás terjedt el, s fokozatosan kiszorította a többit. Eszerint a vöröset függőleges, a kéket vízszintes, a zöldet (heraldikailag) jobbról bal felé haránt húzott, a feketét egymást keresztező függőleges és

vízszintes vonalazás vagy fekete mező jelzi. A bíbort balról jobbra haránt húzott vonalak, a fémek közül az aranyat pontok, az ezüstöt üresen hagyott mező mutatják. A bundabőröket alakjukat utánozva adják vissza a színtelen ábrákon is, a hím (damaszkozás) jelölésére haránt és bal haránt, egyaránt sokszor osztott (rácsozott) mező, illetve ennek kis, kereszt alakú díszítései, vagy a damaszkozás rajzolatának az utánzatai szolgálnak (16. ábra). A pajzson előforduló képszerű ábrázolások két nagy csoportba sorolhatók. A mesteralakok (heroldalakok) a pajzs szabályos, mértani vonalakkal történő felosztása útján jönnek létre. A címerképek közé sorolhatók mindazok a pajzsra került ábrázolások, amelyek nem heroldalakok. Az egyszínű (tar)pajzsot mesteralaknak szokták tekinteni. Mind a címerképek, mind a mesteralakok külön-külön és együttesen is szerepelhetnek. A mesteralakoktól egyes heraldikusok megkívánják, hogy érintkezzenek a pajzsszegéllyel. A keresztek egy részénél ez a feltétel nem teljesül, ezért a különböző szerzők hol ide, hol oda sorolják őket. A magyar heraldikában hagyományosan mesteralaknak számítanak. A mesteralakoknak szinte végtelen válfaja hozható létre, hiszen a pajzs egyenes, homorú, domború, hullámos, lépcsős, fogas, fodros stb. osztóvonalakkal, illetve ezek legkülönfélébb kombinációival a legkülönbözőbb irányokban osztható. Adott kereteink között arra kell szo-

rítkoznunk, hogy a leggyakrabban használni szokott, s főleg az egyenes osztóvonalakkal kialakított heroldalakokat számba vegyük. A pajzs függőleges vonallal való osztása a hasítás, az általában a pajzs közepén áthaladó osztóvonal hasított pajzsot hoz létre. Kékkel és ezüsttel hasított például a svájci Luzern címerpajzsa (17. ábra). Ha a hasítóvonal a pajzs jobb oldalához esik közelebb, jobboldalt hasított, ha a bal oldalához, bal oldalt hasított pajzsról beszélünk (18. ábra). Gyakran előfordul, hogy egy pajzs többször hasított. Páratlan számú függőleges osztóvonal esetén a pajzsot háromszor, ötször, hétszer stb. hasítottnak mondjuk. Ha a hasító vonalak száma kettő, s az így létrehozott három osztásból az első és a harmadik borítása megegyezik, a középsőé pedig eltér, cölöp keletkezik (19. ábra). A cölöp megközelítően a pajzs szélességének 1/3 (egyes szerzők szerint 2/7) részét foglalja el. Négy hasítással kettő, hat hasítással három stb. cölöp keletkezik, de ilyenkor is feltétel, hogy csak két máz (illetve nyugat-európai vonatkozásban két borítás) váltakozzék, és az első, valamint az utolsó osztás máza (borítása) azonos legyen. Ha már három máz szerepel, akkor nem cölöpről, hanem például vörössel, ezüsttel és zölddel hasított pajzsról beszélünk. Arany mezőben négyvörös cölöp látható Valenciának Aragónia középkori címerét őrző pajzsán (20. ábra). Több cölöp természetesen nem férhet el úgy, hogy mindegyikük a pajzsszélesség 1/3 (illetve 2/7) részét foglalhassa el, ilyenkor a cölöpök keskenyebbek is lehetnek.

Ha azonban nem ilyen ok miatt vékonyodott el a cölöp, karónak mondjuk, ha csak a pajzs 1/6, szálnak, ha a pajzs 1/12 részét foglalja el. Ha a cölöp (karó, szál) nem éri el a pajzs (mező) szélét, lebeg. Ha a cölöp közepe hiányzik, meglékelt cölöpről beszélünk (21. ábra), ha középtájt megszakadva úgy folytatódik, hogy két részének egy-egy csúcsa ér össze, széttolt cölöpnek mondjuk (22. ábra). De lehet a cölöp többször széttolt, lehet (felül vagy alul) csonka (23. ábra), s díszített is, ha rózsát, keresztet vagy más címerképet, illetve heroldalakot helyeznek rá. Ezek mellett a határoló vonalaktól függően beszélhetünk hullámos, fűrészes, fogas, ormós stb. cölöpről (karóról, szálról). A pajzs vízszintes (a felső széllel párhuzamos) osztása a vágás. Ha egy vízszintes vonallal középen vágjuk a pajzsot, vágott pajzsról beszélünk. (Nápoly címere -24. ábra.) Ha a vágóvonal úgy osztja a pajzsot, hogy a felső rész (megközelítően) 2/7-et, az alsó rész 5/7-et tesz ki, pajzsfő keletkezik, ha az alsó rész teszi ki a 2/7-et és a felső az 5/7-et, pajzstalp jön létre. Ha a vágóvonal száma páros, és két borítás váltakozik, (egy vagy több) pólya alakul ki. Vörös mezőben fehér (ezüst) pólyát láthatunk Ausztria államcímerében (25. ábra). Ha a pólya a pajzs pólyahelyén felül van, felső fekvésűnek, ha a pólyahelyen alul, alsófekvésűnek szokták mondani (mások alsópólyának, illetve felsőpólyának nevezik), s van szerző, aki - tán kissé túlzott pedantériával - a szokásosan (a pólyahelyen) kialakított pólyát is további jelzővel látja el, és így középfekvésű pólyát is megkülönböztet. Egymás mellé elhelyezett két vékony, párhuzamos pólya az ikerpólya. A pólya, ikerpólya, hullámos pólya, illetve a pajzson egyenes vagy hullámos vonallal kialakított arany, ezüst vagy kék mezők) igen divatosak a hazai

kommunális heraldikában az egyes településeket átszelő vagy azok közelében hullámzó vizek jelképezésére. Fővárosunk címere is hullámos ezüst pólyával jelképezi a Dunát (26. ábra). Ha a vágóvonalak száma páratlan, nem pólyáról, hanem háromszor, ötször stb. (tíz felett „sokszor”) vágott pajzsról beszélünk. Így Magyarország címerének jobb oldala vörössel és ezüsttel hétszer vágott (13. ábra boglárpajzsa). A hasításnál mondottakat értelemszerűen alkalmazva nem alakul ki pólya

akkor sem, ha a vágások száma páros ugyan, de az első és az utolsó osztás máza nem egyezik. Rostock címere kékkel, ezüsttel és vörössel vágott. A pajzs felső felét elfoglaló kék mezőben vörössel fegyverzett arany griff lép (27. ábra). A félszélességű pólya a csík, még keskenyebb a fonál. A cölöphöz hasonlóan a pólya is lehet lékelt, széttolt, lebegő, díszített stb. Az olyan (rendszerint a pajzsfőben látható) lebegő pólyát, amelynek alsó része többször ormózott, tornagallérnak nevezzük. Nyeletlen gereblyére emlékeztet (28. ábra). A pólyákat határoló vonalak is lehetnek hullámosak, fűrészesek, fogasak, ormósak stb. A pólyák más mesteralakokban is előfordulhatnak, így például a Szirmayak 1417-ben kapott címerének ezüst pajzstalpában fekete pólya látható (29. ábra). Előfordulhat, hogy ugyanaz a pajzs egyidejűleg vágott is és hasított is. Ha az osztóvonalak középen futnak, és metszik egymást, negyedelt (négyelt) pajzsról beszélünk. A négyelt pajzs kiválóan alkalmas kettő, három vagy négy címer egyesítésére. Két címer egyesítésekor az előkelőbbnek tekintett az 1. és a 4., a másik címer a 2. és a 3. mezőbe kerül. (Például az olaszországi Cagliari címere - 30. ábra.) Három címer egyesítésénél a kiemeltet (rendszerint a 2. és a 3. mezőben, erőteljesebb kiemelésnél az 1. és a 4. mezőben) kétszer szerepeltetik. Három címer egyesítésének másik lehetséges módja, hogy a pajzsot hasítják, majd az így létrejött két mező közül csak az egyiket vágják. Egynél több hasítás és vágás együttes alkalmazásával létrejövő többször vágott és hasított pajzs olyankor szokott előfordulni, amikor négynél több címert kell egyesíteni. Erre főleg uralkodói (ország-) címereknél szokott sor kerülni, hiszen ezen az illető uralkodó valamennyi országának, tartományának a címereit fel szokták tüntetni (ideértve az igénycímereket is). Ha a pajzsot (nagyvalamelyik mezejét) több vágással és hasítással osztják, s az így létrejött négyzeteken egy fém és egy szín sakktáblaszerűen váltakozik, sakkozott (kockás, kockázott) mező keletkezik (például Horvátország címere történelmi államcímerünk nagypajzsának 2. mezejében - 13. ábra). A

külföldi heraldika kedvelt mesteralakja a telek, amely rendszerint a pajzsfő jobb vagy bal szélén, esetleg a közepén kialakított

négyzet. (Oldalai valamivel szoktak nagyobbak lenni, mint a pajzsszélesség harmada. Hajóval nagyobb, szabad telek a neve -31. ábra). A pajzs átlós vonalakkal való osztása a harántosztás vagy szelés. Ha a jobb felső sarokból indul ki az osztóvonal, a pajzs (a mező) harántosztott (32. ábra), ha a bal felső sarokból, bal haránt osztott. Páros számú, két mázat váltakozva alkalmazó párhuzamos harántosztás harántpólyát, bal harántosztás bal harántpólyát hoz létre (33. ábra). Félszélességű harántpólya a (haránt)szalag. (Van szerző, aki a szalag helyett harántfonalat ír.) A harántosztott és bal haránt osztott pajzs harántnégyelt (harántosan felnegyedelt). (Wart címere Svájcban-34. ábra.) Egymást keresztező több haránt- és bal harántvonal rutákat alkot, ha a mázak sakktáblaszerűen váltakoznak. Az ilyen pajzs rutázott (35. ábra). Ha a mázak nem váltakoznak sakktáblaszerűen, rácsozott pajzs (mező) keletkezik. Ha szeléssel alakítják ki, a pajzsfő (36. ábra) és a pajzstalp is lehet harántfekvésű (37. ábra). A pajzs széléből kiinduló és a pajzsban hegyesszögben találkozó vonalak éket alkotnak. Egymás mellett több ék is állhat (38. ábra). Az Erdélynek több fejedelmet is adó Báthory család pajzsának hol egyenes, hol ívelt határolóvonalakkal kialakított ékeit farkasfog(azat)nak nevezték el. (Régi heraldikusaink sárkányfognak is mondják, például Báthory István, a későbbi lengyel király 1557-ben használt gyűrűspecsétjén-39. ábra.) Ha az éket alkotó háromszög két szára a pajzs (mező) aljának a széleiből indul ki, s a pajzs (mező) csúcsán találkoznak, a pajzs (a mező) süvegezett (40. ábra). Ha a felső két pajzssarokból kiinduló vonalak találkoznak a pajzstalp közepén, a pajzs saruzott (41. ábra). Amennyiben az ék alulról a mező kb. 2/3-áig nyúlik be, nem süvegezés, hanem gallérozás történik (42. ábra). Ha a pajzs széleinek a közepét kötjük össze egyenes vonalakkal, nagyruta keletkezik (43. ábra). Az Y-hoz hasonló ágas a pajzs két felső sarkát és alsó széle közepét érinti (44. ábra). A pajzsot olykor - szélességének mintegy 1/7-ét kitevő - ráma szegélyezi. (A portugál heraldika kedvelt mesteralakja.) Mindig más mázú, mint a pajzsmező. A fémből készült, pajzsban lebegő kör neve: bizánci (45. ábra). A szintén kör alakú lepény a bizáncival szemben sohasem fém, hanem mindig színes (a Mediciek címerében - 46. ábra). A lepényes bizánci kör alakú ábrájának a fele szín, a

41. ábra 42. ábra 43. ábra 44. ábra fele fém (47. ábra). Két fél harántpólya szarufát alkot (Zágrábi Dabi Mihály 1430-ban kapott címere-48. ábra). Két egymást metsző harántpólya már a keresztek közé tartozó (Szent) András-keresztet alkot (Plymouth címere - 49. ábra). A görögkereszt függőleges és vízszintes szára egyforma hosszú (Svájc címere - 50. ábra). A latinkereszt függőleges szára hosszabb. A kettős kereszt csaknem háromnegyed évezreden át szerepel a magyar királyok pajzsán, illetve államcímerünkben (a 13. ábra boglárpajzsában). Másképpen pátriárkakeresztnek és lotaringiai keresztnek is mondják. (Nyugat-Európában Lotaringia címerében szerepelt.) A három vízszintes szárú keresztet hármas keresztnek vagy pápai keresztnek nevezik. Az orosz vagy ortodox kereszt két szára vízszintes, a harmadik (rövidebb) ferde. A később Málta szigetére költözött (jeruzsálemi) Szent János-lovagok (johanniták) jelvénye a (szélesedő) szárai szélén hosszabb máltai kereszt (51. ábra). A T alakú Szent Antal-keresztvagy latorkereszt függőleges szára a vízszintes fölött nem folytatódik. A háromszög végű, rutavégű, mankós, horgonyvégű stb. keresztek éppúgy száraik végződéseinek az alakjáról kapták nevüket, minta XX. század első fele szélsőjobboldali mozgalmának a jelvényeként ismertté vált nyílvégű („nyilas”) kereszt. Amint már volt szó róla, a pajzson címerképnek számít minden, ami nem heroldalak. A régebbi címerművészet mindigvalamilyen idealizált, avalóságtól elütő módon jelenítette meg a címerképeket, az élethű ábrázolásukra való törekvés kivételnek, jellegzetességnek számított. Így éppen a középkori magyar heraldika egyik jellegzetességének tartják a kutatók a realista ábrázolásmódot, ezt azonban természetesen a külföldi (főleg a nyugati) címerfestőkhöz, címerrajzolókhoz viszonyítva kell értenünk. A címerképek megalkotásánál általában az a szemléletvolt az irányadó, hogy a pajzs rendelkezésre álló felületéből a lehető legnagyobb részt ki kell tölteni. Ehhez járult még az az élő heraldika korában igen érthető célkitűzés, hogy a pajzsra helyezett címerképek minél távolabbról jól felismerhetők legyenek. Mind e törekvések

párosultak a heraldikai színek és fémek használatának a kötöttségével, s így, együttesen egy sajátos heraldikai ábrázolási mód kialakulásához vezettek. A XIV. század neves heraldikai írója, Bartolus de Saxoferrato megállapítja, hogy a címerképek bizonyos jellemző jegyeit eltúlozva rajzolják: a sas karmai és csőre, a fák gyümölcsei és levelei, a nyílvessző hegye és farktollai stb. mindig nagyobbak a címerpajzsokon, mint a valóságban. A sajátos heraldikai stílus nem kis problémát okoz a címerművészetben járatlan mai címerrajzolóknak, akik valamely város régi címerét bővíteni akarják, s az ősi, hagyományos stílusban rajzolt címerkép mellé valamilyen modern ábrázolást szeretnének a pajzsra helyezni. A címerképek osztályozását sok heraldikus megkísérelte már, de jól elvégezni a feladatot senkinek sem sikerült. Ez érthető is, hiszen elvileg bármi a címerpajzsra kerülhet, tehát a címerképek teljes osztályozása azt jelentené, hogy az egész valós világot és ráadásul az emberi képzelet szüleményeit is rendszerbe sikerült foglalni. E helyen nekünk is be kell érnünk azzal, hogy - a teljességre való törekvés igénye nélkül - a legjellegzetesebb s az ábrázolásnál problémákat leginkább felvető címerképeket bemutatjuk. A természetből vett címerképek sorában a leggyakoribb az ember. Lehet meztelen, ruhába, páncélba öltözött, szerepelhet gyalog, lóháton stb. A magyar nemesi heraldika kedvelt címerképe, hiszen a pajzson a címernyerő harcos alakja, sőt a (valódi, vagy a címeradomány indokául feltüntetett állítólagos) hősi cselekedet is jól megjeleníthető, amint ez Dombay János 1506-ban

kapott címerén is látható (52. ábra). Az emberi alak leggyakrabban szemben álló (Esze Tamás II. Rákóczi Ferenctől 1708-ban nyert címerén- 53. ábra). Növekvőnek mondják, ha a törzs csak a köldöktől felfelé látszik. Koronából növekvő harcost adományozott Hunyadi János, Magyarország kormányzója 1448-ban Berekszói Péternek (54. ábra). Ha az emberi alak a pajzs vagy valamelyik mesteralak oldalából félig látszik, előtűnőnek mondják. Hacsak a körvonalai mutatkoznak, árnyék. A teljes emberi alak helyett gyakran szerepel csupán egy testrész (pars pro toto), mint például Stockholm címerében Szent Erik király feje (55. ábra). Hazai heraldikánkban is gyakran feltűnik a levágott török fej a vitézség, a győzelem szimbólumaként. Kedveltebb címerképünk azonban a kar. Ez lehet letépett, ha nem a törzzsel együtt jelenik meg, s a választóvonal nem sima, hanem cafatos; levágott, ha a választóvonal sima. Az emberekhez hasonlóan az állatok is megjelenhetnek teljes alakjukban, de szerepelhetnek egyes testrészeik (fej, láb, karmok, szárnyak) is a címerpajzsokon. Az emberi testrészekre használatos kifejezéseket az állatok esetében is alkalmazzák, de a négylábú állatok lehetnek ágaskodó, lépő, ugró, álló, illetve legelő, ritkán ülő helyzetűek is. Rendszerint jobbra fordulnak. A legkedveltebb állati címerkép az oroszlán. Többnyire ágaskodó helyzetben szokták ábrázolni; jobb mellső vagy mindkét első lábát előrenyújtja, szája tátva van, nyelvét kiölti, teste sovány, farkának bojt] a felfelé kunkorodik. Olykor az oroszlán bal felé is ágaskodhat. Elég gyakran fordul elő, hogy „az állatok királyát” lépő és szembenéző helyzetben ábrázolják. A hanyatló heraldika az így megjelenített oroszlánt leopárdnak nevezte. (Az élő heraldika a természethű leopárdot hívta így.) A sas, a legnagyobb ragadozó madár szintén igen kedvelt címerképe a régi címerfestőknek. Az ókori ábrázolásokon is gyakran előforduló állat a középkorban a német királyok, illetve - általában kétfejű változatban - a német-római császárok jelvénye lett. Mindkét formáját más uralkodóházak is felvették címerükbe, s a sas ma is több ország (Lengyelország, Ausztria- 25. ábra) címerén látható. A Habsburg-házból származó uralkodóink révén a sas Mohácstól 1918-ig folyamatosan szerepel a hazai heraldika történetében is. A madarak királyát ritkán ábrázolják természetes formájában. A „tipikus” heraldikai sas stilizált: elröppenő helyzetben látható, fejét (vagy ha kétfejű, fejeit) oldalra fordítja, karmait szétterpeszti, szárnyát szétterjeszti, farka díszes kiképzésű. A két nagy ragadozó mellett az állatvilág szinte minden alakja előfordul címerképként. Kecskemét ágaskodó kecskéje olyan típusú címerkép, amely összefüggésben van a tulajdonos (esetünkben a város) nevével, azt mintegy elbeszéli. Ezért

59-80. ábra

81. ábra beszélő vagy névcímernek mondjuk. A különböző állatok igen alkalmasak arra, hogy névcímerré váljanak, gondoljunk Berlin vagy Bern címerének a medvéjére (németül a medve: Bár), vagy- hogy további hazai példákat említsünk - a Kiskunhalas címerében látható halakra, illetve a Szarvas címerében szökellő szarvasra. Valószínűleg beszélőcímert kapott a pajzsára Mátyás királytól 1479-ben Kossuth Lajos családjának egy korai őse, Miklós is a négyelt pajzs 1. és 3. mezejében balra fordulva ágaskodó kos formájában (56. ábra). (Zárójelben megjegyezzük, hogy egyes heraldikusok kecskének nézték az ágaskodó állatot, a Kossuth család hagyománya azonban kosnak tartotta.) A pelikánt úgy ábrázolták, hogy melléből patakzó vérrel táplálja kicsinyeit. A régi heraldika sajátossága volt ugyanis, hogy bizonyos állatokhoz különböző mondák fűződtek, s ezek szem előtt tartásával illett megjeleníteni őket. Ilyen hiedelmek alakultak ki a daruról is: felemelt lábával követ tartva őrt áll, s elalvás, veszély esetén azt elejtve a koppanással figyelmezteti magát, társait. Így szerepel a daru a legrégibb festett címert ábrázoló magyar címereslevélen is, amelyet 1405-ben állítottak ki a Tétényiek és Haraszti András számára (57. ábra). De csúszó-mászók is szerepelhettek címerkép gyanánt! A Garaiak címerállata például a kígyó volt (10. ábra). A címertan kedveli a növényvilágból választott címerképeket is. A liliom csak ritkán szerepel természetes formájában (mint például a Kossuth-címer pajzstalpából kinövő, három virágban végződő kerti liliom - 56. ábra). A heraldikai liliom háromlevelű, a középső alul és felül hegyben végződik, az oldallevelek felül kifelé hajlanak, s a három levelet szalag tartja össze. Az arany liliom a francia királyok címerképeként vált ismertté, s a XIV. században az Anjouk révén Magyarországon is közismertté vált. I. Lajos királyunk 1369-ben arany liliomokat adományozott Kassának, s bár utódai a város címerét többször bővítették (újabb címerképekkel, mesteralakokkal egészítették ki), a liliomok ma is uralkodó helyet foglalnak el Kassa címerpajzsán (58. ábra). A búzakalász, a szőlő más terményekkel együtt főleg a XVII-XIX. századi falusi pecsétek címerpajzsain szokott előfordulni. Az égitestek is gyakran kerülnek a címerpajzsra. A Napot 16 sugárral szokták ábrázolni, ezek közül ő lángszerű, 8 egyenes. Gyakran azonban szemekkel, orral, szájal jelenítik meg (naparc). Erdély régi címerében - a XVII. századra kialakult magyarázat szerint-a Nap és a félhold a székelységet szimbolizálta, míg a növekvő sas a magyarokat. A hét bástya („vár”, „város”) a szászokat jelképezte. (13. ábra, nagypajzs, 4. mező.) A bástyák, épületek, városkapu, városfalrészletek szintén kedvelt címerképek. Főleg a városi heraldikában szoktunk találkozni velük. De igen gyakran láthatunk a címerekben fegyvereket, szerszámokat, ruhákat, egyéb használati tárgyakat, amelyek révén a heraldika fontos támpontokkal szolgálhat a technikatörténet, a művelődéstörténet és más tudományok számára.

A régi korok címerein kedveltek voltak a bibliai alakok, vallási motívumok, szentábrázolások (55. ábra) is. Igen gyakoriak a heraldikában a képzelet szülte címerképek: az egyszarvú többnyire ágaskodó helyzetben ábrázolt, homlokából kinőtt egyenes szarval megjelenített ló. A griff a sas és az oroszlán kombinációja; feje, nyaka és szárnya a sastól, teste többi része az oroszlántól „származik” (27. ábra). Szárnyas és glóriát visel a feje körül Velence címerképe, Szent Márk oroszlánja. Az állati eredetű címerképek sorában már bemutatott kétfejű sas az egyfejűből jött létre: szimmetria kedvéért még egy fejet rajzoltak neki. (Ritkán háromfejű sas

82. ábra

83. ábra

84. ábra

is előfordulhat.) A sárkányt pikkelyes testtel, a krokodiléhoz vagy grifféhez hasonló fejjel, hosszú farokkal szokták ábrázolni. A hárpia sas testére illesztett női törzsű és fejű szörnyalak. A sasember két szárnyas láb közt látható szakállas férfifej. A szirén nőfejű tengeri szörnyeteg. A párduc feje a sastól, mellső lábai a sastól vagy az oroszlántól vannak kölcsönözve, hátsó teste és farka, valamint testhelyzete az oroszlánét formázzák. Mára XIV-XV. századtól kialakulta - leginkább polgárok által - mesterjegyként, áruvédjegyként, házjegyként, kőfaragó jelként használt szimbólumoknak egy olyan változata is, amely pajzsra helyezett, egymást metsző vonalak kombinációiból állt. Ezek az eredetileg pajzs nélkül szerepeltetett jelek később pajzsokon ábrázolva is megjelentek, tartós használatban voltak, sőt apáról - a mesterséget folytató - fiúra öröklődtek is. Ezért, annak ellenére, hogy színtelenül szoktak szerepelni, újabban a heraldikusok is többször foglalkoznak velük, mert a címerek iránt támasztott legtöbb követelményt kielégítik. A régebbi szakirodalom nem tekintette címereknek őket, s így megfelelő magyar szakkifejezések sem alakultak ki ezeknek a heraldika határán fekvő mesterjegyeknek a leírására. Három évtizeddel ezelőtt Tompos Ernő a soproni városi levéltár ilyen típusú forrásokban bővelkedő anyagának a feldolgozása során, főleg a német szakirodalomban használatos vonatkozó kifejezések ügyes lefordításával kidolgozta a magyar terminológiát. Alábbiakban az általa meghonosított, a mesterjegyes pajzsok leírására használható elnevezéseket találhatja az olvasó. A szár (59. ábra): többnyire egyenes és függőleges vonal, a mesterjegy többi részének a hordozója. A szarufa (60. ábra) hasonló a heraldikai mesteralakhoz (48. ábra). A vonalak végét általában a vonal irányára merőlegesen vágják le. A fordított szarufa (61. ábra) függőlegesen levágott végekkel szokott előfordulni. A négyesfő szárral (62. ábra) a nevében említett számhoz hasonlítható. A kettős szarufa (63. ábra) a szarufa megduplázása útján jön létre, miként a fordított szarufából hasonló módon szerkeszthető meg a kettős fordított szarufa (64. ábra) is. A szelemen (65. ábra) a száron mindkét irányban túlnyúló vízszintes vonal, amely elhelyezése szerint lehet fej- vagy felsőszelemen (65/a ábra), emelt szelemen (65/b ábra), középszelemen (65/c ábra), 85. ábra

süllyesztett szelemen (65/d ábra) és talp- vagy alsószelemen (65/e ábra). Ezek az elhelyezésre utaló elnevezések más mesterjegyelemeknél is előfordulhatnak. A fok (66. ábra) a szár egyik oldalához csatlakozó vízszintes vonal. A jobbról csatlakozó az első, a balról csatlakozó a hátsó fok. Hasonló megjelölés alkalmazható a dúcoknál és a támaszoknál is. A támasz (67. ábra) a szár felé emelkedő ferde vonal. A dúc (68. ábra) a támasz fordítottja, azaz a szárral való érintkezési ponttól kifelé emelkedő vonal. Az andráskereszt két egymást a szár fölött metsző ferde vonal (69. ábra). A szelemenek és a fokok végén lefelé csüngő vagy felfelé irányuló orrok, a támaszok, dúcok és andráskeresztek végződéseinél, ezek vonalára merőleges toldalékok helyezkedhetnek el. Az ágas (70. ábra) egy közös középpontból azonos szög alatt kiinduló három vonal vagy elem. Rokona a horgony alakú végződés. A daruláb (71. ábra) alul első és hátsó támasszal ellátott szár. Előfordulhat még a tulipán alakú végződés (72. ábra) és a Merkúr-kereszt (73. ábra) is. A felsorolt mesterjegyeket, illetve azok kombinációit figyelhetjük meg egyes soproniak, jelesen Székeles Péter polgármester 1409. évi (74. ábra), Körmendi András polgármester 1449. évi (75. ábra), Kramer János polgár 1486-ból ránk maradt (76. ábra), Schokan (Magyar) Pál városbíró 1414-ből származó (77. ábra), Paltram András tanácsos, fertálymester, polgármester, városbíró 1541-re keltezett (78. ábra) és Nesslinger Gáspár polgár 1521-ből datálható pajzsán (79. ábra), illetve Spach György 1467-ből származó mesterjegyén (80. ábra). A címerpajzs felett gyakran szerepel sisak is. Ez a heraldika korai századaiban csaknem olyan fontos volt, mint a pajzs. Ezt bizonyítja az is, hogy az úgynevezett sisakpecséteken sisakdísszel együtt, de pajzs nélkül szerepelt. A heraldikában csata- és tornasisakokat egyaránt szoktak ábrázolni. Az előbbiek közül a XII. század végétől kezdték használni a csuporsisakot, amelyet több páncéldarabból szegecseltek össze, majd lapos lemezzel fedtek le. A szem vonalában egy-egy vágás biztosította a kilátást, a sisak alsó részén légzőlyukakat alakítottak ki (81. ábra). A sokkal nagyobb csöbörsisak jó száz évvel később vált divatossá. Nagyobb, súlyosabb volt a csuporsisaknál, a vállakra nehezedett, a fej szabadon foroghatott benne. Tetejét laposra vagy kúposra képezték ki. Szintén összeszegecselt páncéllemezekből készült. Szemnyílásai a csuporsisakéhoz hasonlítottak, szájmagasságban rácsszerű áttörésvolt látható (82. ábra). A csőrsisak újabb évszázaddal később, a XIV. század végén, XV. század elején terjedt el. Szintén nehéz volt, ezért ezt is a vállon viselték. Alsó, a nyakat takaró része felívelt a szem magasságáig, s itt érintkezett a felső résszel (83. ábra). A csuporsisak a XIII. századtól, a csöbörsisak a XIV. századtól, a csőrsisak a XV. századtól szokta díszíteni a címereket. Ugyancsak a XV. századtól szerepelnek a tornasisakok is. A pántos sisaknál a csőrsisak csőre helyén (többnyire 5-7 pánttól takart) arcrész látható (84. ábra). Később az egyre keskenyebbre kiképzett függőleges pántok mellett vízszinteseket is kezdtek alkalmazni, s így jött létre a rostélysisak (85. ábra). A sisakot az álló pajzs felső peremének a közepére vagy a megdöntött pajzs magasabbra került sarkára szokták helyezni. Az élő heraldika korában a pajzsra csak egy sisak került, a hanyatló

heraldika azonban, ha több címert egyesített egy pajzsban, több sisakot is helyezett rá. A páros számban szereplő sisakok ilyenkor általában egymás felé fordultak, a páratlan számúak pajzsra helyezésénél a középső szembenézett, a többi feléje fordult. A késői heraldika korában történtek kísérletek a sisakok rangjelölésre való felhasználására is. Volt olyan felfogás, hogy a pántos, illetve rostélyos sisak kizárólag a („tornaképes”) nemességet illeti meg, a polgároknak „csak” csöbörsisak jár. A XVIII-XIX. században a bécsi udvar heraldikai szabályzatai a nemeseknek egy, a lovagoknak kettő, a báróknak három sisakot engedélyeztek. A sisakdísz elválaszthatatlan a sisaktól. A heraldika születése idején nemegyszer még a sisakra festve fordul elő (Geoffroy Plantagenet zománc gyásztábláján is ráfestettek egyet a sisakra a pajzs oroszlánjai közül-1. ábra). Később azonban a sisakhoz - rendszerint csavarral - odaerősített különböző heraldikai tárgyak (szarv, szárny, toll, zászló, virágok, gallyak, emberi és állati alakok, illetve ezek testrészei stb.) szoktak sisakdíszként szerepelni. Igen gyakori volt, hogy a pajzs címerképét vagy annak egy részét választották sisakdísznek (57. ábra), ilyenkor a sisakdísz mázai is meg szoktak egyezni az illető címerkép (pajzson szereplő) mázaival. Az is előfordulhatott azonban olykor, hogy a sisakdísz a pajzs ábrázolásától teljesen függetlenült. A sisakdíszt a sisakhoz rögzítő csavarok elrejtésére szolgált a különböző színű szövetdarabokból font tekercs (57. ábra) és a többnyire 5 lombú (levelű) sisakkorona. Ezt közvetlenül a sisakra helyezték, nem tévesztendő össze a pajzs felső peremére festett rangkoronával. Olykor az is előfordult, hogy a sisakdísz sisakra erősítésének az elfedésére (bojtos) párnát alkalmaztak. A címerek kedvelt díszítőeleme volt a pajzs körül többnyire ráncokba szedve lobogó kendő, a sisaktakaró (a régebbi szaknyelvben: orrjegy, foszlány). A legkülönbözőbb formákban fordul elő, olykor erősen bevagdalt, szinte már szalagszerű vagy levélszerű formájúra kiképezve (57. ábra). Belső oldala („bélése”) rendszerint más színű, mint a külső, többnyire összhangban van ez is a pajzs mázaival, de előfordul négyszínű (sőt többszínű) sisaktakaró is. Olykor címerképet, esetleg más ábrázolást is szerepeltetnek a sisaktakarón. Ha a pajzson több sisak szerepel, mindegyik takarója a „saját” sisakja címerének a mázaihoz szokott alkalmazkodni. Főként a késői heraldika korában a címer díszítésére, viselője rangjának a jelölésére gyakran alkalmaztak bizonyos pajzson kívülre került díszeket. A pajzstartók (telamonok) olyan emberi vagy állati alakok, akik vagy amelyek- mellette, fölötte vagy mögötte elhelyezve - a pajzsot tartják, „őrzik”. Megalkotásuknál általában tág tere nyílt a címerfestő egyéni találékonyságának, egyes országokban azonban (így hazánkban is) a címerlevelek többször leírták a pajzstartókat is, azaz megkötötték őket. Történelmi államcímerünknek sokáig volt pajzstartója a kétfejű sas, majd a jobbról és balról lebegő, egy-egy fehérruhás angyal (13. ábra). Ha díszítő keret, növény övezi a pajzsot, kartusról (francia cartouche = keret) beszélünk. A címersátor és a címerpalást a pajzs mögé helyezett díszítések. Rendszerint bíbor vagy vörös színűek, szőrmével vagy hermelinnel szokás bélelni őket. Fejedelmi, nagyúri családok címereinek voltak a díszei. A címerpalást a korona alól indul ki. Ha az egész címer (koronástól, sisakostól) alája kerül, címersátorról beszélünk. Egyes előkelők címereit olykor - főleg a késői heraldika korában - a pajzs mögé helyezett zászlókkal is díszítették. (Ha a pajzson fordul elő zászló, címerképnek tekintjük.) A jelmondat (devise) egyes kutatók szerint a csatakiáltással van összefüggésben, mások a nyugat-európai heraldikában olykor szereplő jelvény, a badge kiegészítőjének tartják, illetve abból származtatják. A pajzs alatt (mellett) lebegő szalagon szerepel. Többnyire összefüggésben van a címerkép ábrázolásával. Főként a régi nemesi címerek kísérője volt, de elvétve városok címerpajzsához kapcsolva is látható: Párizs városa viharos vízen imbolygó vitorlás hajót ábrázoló címerének a jelmondata: „Fluctuat, nec mergitur” (Hánykolódik, mégsem

süllyed el). Egyházi személyek szívesen alkalmazzák törekvéseik, céljaik tömör összefoglalására. Spányi Antal, 1998-ban kinevezett esztergomi-budapesti segédpüspök, címzetes tharrosi püspök címere fészkében kicsinyeit saját vérével tápláló pelikánt, a fészek alatt a fa törzséről lecsúszó kígyót ábrázol. A pajzs mögött püspöki jelvényként (keresztvégű) kereszt áll. A címerkép leírása a bibliai Teremtés Könyvének a bűnbeesésről adott leírását idézi fel: a Sátán kígyó képében kísértette meg az első emberpárt. A címerben menekül, Jézus Krisztus legyőzte őt, a győzelem 86. ábra a kereszten született meg. A pelikán régi keresztény szim

bólum, az eukarisztiát, magát Krisztust jelképezi, aki életét adta övéiért, miként a pelikán is a régiek tudása szerint mellét feltépve, saját vérével táplálja kicsinyeit. A pelikán van felül, ami azt jelzi, hogy Krisztusé a dicsőség, ő a győző, őelőle menekül a kígyó, azaz a Sátán. A jelmondat, a régi katolikus köszöntés is ezt tükrözi: LAUDETUR JESUS CHRISTUS, azaz Dicsértessék a Jézus Krisztus! (86. ábra). A csatakiáltás a pajzs fölötti szalagra, a sisakdísz, sisakkorona és a sisak mögé kerül. Annak a rövid (igen gyakran csupán a középkori csatában a csapatot vezérlő főúrnak a nevéből álló) kiáltásnak a Nyugat-Európában divatos heraldikai megjelenítése volt, amellyel a harcmezőn az azonos seregtestekhez tartozó harcosokat összegyűjtötték, buzdították. A jelmondat és a csatakiáltás soha nem kerülhet a pajzsra! (Ha a pajzson feliratok, betűk, számok szerepelnek, címerképnek fogjuk fel őket.) A rangjelölő koronák Nyugat-Európában a XVII. századtól terjedtek el. Hamarosan hazánkban is meghonosodtak. A különböző országokban egymástól eltérő típusaik alakultak ki. A magyarországi gyakorlat úgy fejlődött, hogy a nemesek 5 gyöngyös, a bárók 7, a grófok 9 gyöngyös rangkoronát használtak. (Gyöngyök helyett lomb alakúra kiképzett vagy függőleges koronaágak, fleuronok is szerepelhettek.) A rangkorona leírásánál mindig a címerrajzon látható gyöngy- vagy lombszámot nevezik meg. A korona tényleges gyöngyeinek (lombjainak) a száma kettővel kevesebb ennek a kétszeresénél. (Képletbe foglalva: y = 2x-2, ahol y a térben ténylegesen létező gyöngyök, illetve lombok száma, x a sík címerképen megfigyelhető gyöngyök, illetve lombok száma.) A rangkoronák elterjedésének az idején még nem alakult ki a gyöngyök számának a pontos rangjelölő szerepe, tehát az új típusú, sokgyöngyös korona még nem volt alkalmas a rangjelölésre. Így fordulhat elő, hogy Károlyi Sándornak, a szatmári béke megkötőjének 1712-ben nyert grófi címerén a rangkorona nem 9, hanem 11 gyöngyös. A hercegek, a fejedelmek nem gyöngyös, hanem bíborral bélelt, nyitott vagy pántos (zárt) koronát helyeztek címerpajzsuk fölé. A magyar királyi koronát csak az uralkodói (állam)címer pajzsa fölé festették, a nemesi címerlevelek leírásában gyakran említett „királyi korona” általában 3 vagy 5 lombos (leveles) sisakkorona (s nem rangkorona). Főként a nyugat-európai heraldikában fordul elő a marsallok méltóságjeleként a pajzs mögött harántosan elhelyezett marsallbot, illetve a tengernagyok jelvénye, a két horgony. Az egyházi méltóságok közül a pápa harántosan keresztbeállított arany- és ezüstkulcsot visel a pajzsa

mögött, pajzsát (a XIV. század óta) hármas korona, a tiara fedi. A XV. századtól a pátriárkák kettős („pátriárka”) keresztet viseltek a pajzsuk mögött. Az érsekek úgynevezett körmeneti keresztjét fokozatosan használni kezdték egyes püspökök is. A bíborosok jelvénye a vörös, széles karimájú kalap, amelyről vörös selyemzsinóron 15-15 (összesen 30) bojt csüng alá kétoldalt, 5 sorban (1-2-3-4-5 - 86. ábra). A pátriárkák kalapja zöld, s kétoldalt, zöld selyemzsinóron ugyancsak 15-15 bojtos, az érsekeké csak 10-10 (összesen 20) bojtos (négy sorban 1-2-3-4), a püspököké és a püspöki joghatóságú („nullius”) főpapoké 6-6 (összesen 12) bojtos (három sorban 1-2-3 bojt). Az alsóbb egyházi méltóságviselők jelvénye kevesebb bojt és viola-vagy fekete színű kalap. A püspökök méltóságjelvényként püspöksüveget (mitrát) is helyeztettek a címerükre, a pajzs mögé pedig (cölöp mentén, vagy haránt elhelyezett) hajlított végű, díszes pásztorbotot is rajzoltattak. Mindezeken kívül szokás a pajzsokat különböző rendjelekkel, kitüntetésekkel is feldíszíteni. A címertörés a nyugat-európai heraldikában szokásos eljárás, amikor az azonos családon belüli egyes ágak vagy a házasságon kívül született („törvénytelen”) gyermekek megkülönböztetésére bizonyos változtatásokat hajtanak végre a családi címereken. Franciaországban és Itáliában csak a legidősebb fiú viselhette változtatás nélkül az apja címerét, Angliában még ő is csak apja halála után. A fiatalabbaknak tört címert kellett használniuk. Angliában olyan szigorú szabályok alakultak ki erre, hogy a pajzsra helyezett különböző jelekből meg lehetett állapítani a címer viselőjének a pontos családi helyzetét. Így például az első fiú lebegő tornagallért, a második félholdat, a harmadik ötágú csillagot stb. viselt a címerében. A házasságon kívüli (basztard) születést bal harántszalag jelölte. Hazánkban a címertörésnek nem alakultak ki szabályai, de a rokon családok címerei Magyarországon is gyakran eltérnek egymástól. Így nemegyszer kutatói hozzáállás kérdése, hogy ezeket az eltéréseket címertörésnek fogjuk-e fel, vagy úgy tekintjük, hogy az illető nemzetség (család) egyes ágai önállósultak, és saját címereket választottak. A címerszimbolika, a címereken (illetve külső jegyeiken) látható ábrázolások esetleges jelentéseinek a problematikája már régóta foglalkoztatja a heraldika iránt érdeklődőket. Igen nehéz kérdés, szimbolizáltak-e valamit a régi címerképek, heroldalakok, hiszen az ősi címerek legnagyobb részét pusztán pecsétek vagy más olyan források alapján ismerjük, amelyek csupán rajzot, esetleg festményt adnak, sőt még a címereket adományozó oklevelek is aránylag ritkán térnek ki az egyes ábrázolások jelentésének a magyarázatára. Így elég kevés támpont áll a modern kor kutatójának a rendelkezésére, ha ki akarja deríteni, mit gondolhatott a félezer évvel ezelőtt élt címernyerő (címertervező), amikor egy medvét, vadembert vagy egyebet kért (illetve tervezett) valamely címerbe. Sokat segít, ha el tudunk mélyedni a kérdéses címer megalkotása helyének és korának az eszmevilágában, de a mentalitástörténeti, eszmetörténeti, művelődéstörténeti kutatások jelenlegi állása mellett csak ritkán tudunk közelebb jutni a címerszimbolika kérdéseinek biztonságos vagy legalábbis valószínűsíthető megoldásához. Legkönnyebben a beszélő címerek (illetve egyes ábrázolásaik) szimbolikájára tudunk következtetni, ezek ugyanis egyértelműen utalnak a tulajdonosra. Nem szorul különösebb magyarázatra az 1434-es Lorberer-címer babérfája (babér németül Lorbeer), a budai Hufnagel Miklós 1537-ből ránk maradt pajzsábrájának a patkószöge (Hufnagel = patkószög), Kecskemét címerének a kecskéje stb. Olykor a pajzs színe is „elbeszélheti” a tulajdonos nevét, így például a Grünefeld-címerben a zöld (németül zöld = grün, mező = Feld). Gyakran a címert adományozó oklevél utalásai igazítanak el. Zágrábi Dabi Mihálynak Zsigmond királytól 1430-ban kapott armalisa (címereslevele) a címernyerő borbély minőségében teljesített szolgálatait említi, így nyilvánvaló, hogy a pajzsán szereplő, gyökerével felfelé fordított három emberfog Dabi ügyes foghúzásaira emlékeztető címerkép. Még egyszerűbben feloldható a címer szimbóluma olyankor, ha a címereslevélbe beleírták, a pajzs melyik ábrázolása mit jelent. Óvatosan kell azonban eljárnunk, ha az így leírt szimbólummagyarázatokra támaszkodva általánosítani akarunk, mert igen gyakran előfordul,

hogy a megadott értelmezés pusztán az adománylevélben leírt egyedi esetre vonatkozik. Az 1429-ben kelt Kölkedy-címer magyarázata szerint például a sasláb azt jelenti, hogy amit a címerszerzők az alázatosság és a vitézség körmével megragadtak, állhatatosan meg is tartják. Ezzel szemben egy Habsburg Rudolffal szemben ellenséges beállítottságú XIII. századi esslingeni forrás szerint a sasláb a madarak halálát jelenti. (A sas volt Rudolf mint németrómai császár címerállata.) De több egymástól különböző tudattartalom kötődhetett az idők folyamán az egyes címerképekhez. Államcímerünk (87. ábra) vörössel és ezüsttel hétszer vágott első fele a középkorban az uralkodói címerre, s ezzel a király országot illető tulajdonosi jogára utalt. A XVI. század elejére kialakult (s Werbőczy Hármaskönyve révén csakhamar közismertté vált) újabb értelmezés a pajzsfél 4 ezüst sávjában az ország négy legnagyobb folyóját, a Dunát, a Tiszát, a Drávát és a Szávát látta. Ennek analógiájára alakulhatott ki a barokk korban a hasított pajzs másik felében látható, eredetileg pusztán a kettős kereszt talapzataként alkalmazott zöld (egyes, majd hármas) hegynek a három nagy hegységre - a Tátrára, Fátrára és Mátrára utaló szimbolikája. (Ez utóbbi magyarázatot a Hármaskönyv szerzője még nem említi.) A címerleírás az az eljárás, amikor egy festett vagy rajzolt címert szóban, írásban is bemuta

87. ábra tunk. Több fajtája lehetséges. Címertani, művészettörténeti elemzéseknél gyakran csak egyegy részletet emelünk ki a címerből, máskor teljes részletességgel ismertetjük. A régebbi heraldikai irodalomban kialakult egyik felfogás szerint bármely címert olyan pontosan kell leírni, hogy a leírás alapján az egyértelműen lefesthető legyen. E felfogás követői aztán a címertant kínos akríbiával szövegezett megfogalmazások, heraldikai szakszóhalmazok tárházává „fejlesztették”, pedig az ilyen öncélú, precízkedő szőrszálhasogatások semmi újat nem hoztak a tudomány számára. Ez persze nem jelenti, hogy a másik végletbe essünk és azt valljuk, hogy a címereket felesleges leírnunk, úgyis le vannak festve, rajzolva. Olykor már csak a nehezen azonosítható címerképek néven nevezése is szükségessé teheti a címerleírást, máskor a címerpajzsok kicsiny felületére összezsúfolt ábrázolásait, illetve azok egymáshoz való viszonyát segítünk tisztázni vele.

A célnak megfelelően leírhatunk egy címert részletesen vagy kevésbé részletesen. A dolog természeténél fogva nehezebb leírni a heraldika szabályai ellen vétő (antiheraldikus) címert, hiszen a tudományos terminológia a szabályokat követő ábrázolások megnevezésére alakította ki a szakszavakat. A pajzs alakja a századok folyamán igen változatos lehetett, s ugyanazokat a címerképeket, heroldalakokat a legkülönbözőbb alakú (és helyzetű) pajzsokba is belehelyezték. Ezért a pajzs alakját és helyzetét nem kötelező megadni, ennek ellenére a legtöbbször mégis szerepelni szokott a címerleírásokban. Minthogy a pajzs a címer legfontosabb része, a leírást is azzal kezdjük: vágott-e, hasított-e, milyenek a mázai. Több részre osztott pajzsnál lehetőleg a főbb helyre került címerképeket, heroldalakokat mondjuk előbb, tehát a jobb oldali (első) mezővel kezdjük a leírást. A négyelt pajzsnál, ha például az 1-4. és a 2-3. mezők mázai megegyeznek, ezt rögtön meg kell mondani, s ha az egyes negyedek címerképei is megegyeznek, természetesen csak egyszer kell az azonos ábrázolású mezőket bemutatnunk; ellenkező esetben mindegyikre külön kitérünk. Ha teljes címerünk van, akkor a pajzs után kerülhet sor a sisak(ok)ra, a sisakdísz(ek)re, a takarókra, a méltóságjelvényekre, a csatakiáltásra, jelmondatra stb. A Habsburg uralkodók magyarországiak számára kiállított címeres levelein a címer mögött gyakran képzőművészeti alkotásként is figyelemre méltó - háttérfestményt (táj, épületek stb.) is találunk. A címerleírásnál ezekről nem szokás szólni. Irodalom Áldásy Antal: Címertan. Budapest, 1923, Magyar Történelmi Társulat. (A Magyar Történettudomány Kézikönyve. II. köt. 6. füzet. Szerk. Hóman Bálint.) Bascape, Giacomo-del Piazzo, Marcellos Insegne e simboli. Araldica pubblica e privata, medievale e moderna. Roma, 1983, Ministerio per i beni culturali e ambientali. Bárczay Oszkár: A heraldika kézikönyve. Budapest, 1897, Magyar Tudományos Akadémia. Bedingfeld, Henry- Gwynn Jones, Peter: Címertan. Budapest, 1994, Maecenas Kiadó. Bertényi Iván: Új magyar címertan. Budapest, 1993, 19982, Maecenas Kiadó. Delort, Robert: Introduction aux sciences auxiliaires de l'histoire. Paris, 1969, Librairie Armand Colin. (Collection V Série „Histoire médiévale”, dirigée par Georges Duby.) Galbreath, D. L-Jéquier, Léon: Manuel du blason. Lausanne, 1977, Éditions Spes. d'Haucourt, Geneviéve-Durivault, Georges: Le blason. Paris, 19603, Presses Universitaires de France. („Que sais je?” Le point des connaissances actuelles, No. 336.) Kamenceva, E. I. - Usztjugov, N. V: Ruszkaja szfragisztika i geraldika. Izdanie 2. dopolnennoje. Moszkva, 1974, Vüszsaja skola. Mathieu, Rémy: Le systhéme héraldique francais. Paris, 1946. J. B. Janin. (La roue de Fortune.) Művészettörténeti ABC. Szerk. Molnár Albert, Németh Lajos, Voit Pál. Budapest, 1961, Terra. (Kumorovitz Bernát: A címerfanra vonatkozó címszavak.) Neubecker, Ottfried: Heraldik. Wappen, ihr Ursprung und Wert. Frankfurt a/M., 1977, W Krüger. Neubecker, Ottfried: Wappenkunde. München, 1980, Battenberg Uerlag. Neubecker, Ottfried-Rentzmann, Wilhelm: Wappenbilderlexikon. München, 1974, Battenberg Verlag. Nyulásziné Straub Éva: Öt évszázad címerei a Magyar Országos Levéltár címereslevelein. Budapest, 1987, Corvina. Nyulásziné Straub Éva: Magyarország címerkönyve. A heraldika alapjai. Budapest, 2001. Ceba Kiadó, (Magyarország kézikönyvtára). Pastoureau, Michel: Traité d'Héraldique Paris, 1997, Picard.

Seyler, Gustav A.: Geschichte der Heraldik. Wappenwesen, Wappenkunst, Wappenwissenschaft Neustadt an der Aisch, Bauer et Raspe, Inhaber Gerhard Gessner, 1970. (J. Siebmacher's grosses Wappenbuch, Band A.) Szymansky, Józef Nauki pomocnicze hisforii od schylku (IV. do konca XVIII. w. (Pantswowe wydawnictwe naukowe). Warszawa, 1972. de Tupigny, Meurgey: Héraldique. - L'histoire et ses methodes. Volume pubiié sous la direction de Charles Samaran. Paris, 1961, Librairie Gallimard. (Encyclopédie de la Pléiade.) Wappenfiebel: Handbuch der Heraldik. 16. verbesserte und erweiterte Auflage herausgegeben vom „Herold” Derein für Heraldik, Genealogie und verwandte Wissenschaften, begründet durch Adolf Matthias Hildebrant, bearbeitet vom HeroldAusschuss der Deutschen wappenrolle. Uerlag Degener and Co., Inhaber Gerhard Gessner. Neustadt an der Aisch, 1970. Zappe, Alfred: Grundriss derHeraldik. Zweite, erganzte und erweiterte Auflage. C. A. Starke Uerlag. 635 Limburg/Lahn, 1971.

Illusztrációk jegyzéke 1. Neubecker, O.: Wappenkunde. Battenberg, 1980, 43. o. ábrája. 2. Pastoureau, M.: L'apparition des armoiries en occident. Extrait de la Bibliothéque de l'Ecole des chartes. T CXXXIV. 1976, 293. o. fig. 1. 3. Uo. fig. 2. 4. Imre király 1202. évi pecsétjének a fényképe. ELTE Történelem Segédtudományi Tanszék fényképgyűjteménye. 5. Művészettörténet ABC, 82. o. 1. ábra. 6. Áldásy A.: Címertan. Budapest, 1923, I. tábla 1. 7. Uo. 2. ábra. 8. Művészettörténeti ABC, 82. o. Címerpajzs, 8. ábra. 9. Uo. 9. ábra. 10. Bárczay Oszkár: A heraldika kézikönyve. Budapest, 1897, 51. o. 97. ábra. 11. Áldásy: Címertan. I. tábla. 3. ábra. 12. Művészettörténeti ABC, 82. o. 10. ábra. 13. 3970/1915. ME-rend. 1. ábra (Budapesti Közlöny, 1915. november 6.) 14. Áldásy: Címertan. 13. o. ábrája. 15. A borítások különböző fajtái. 16. Művészettörténeti ABC, 83. o. A címerek színei e. ábrája (felirat nélkül). 17. Louda, Jiøi: Europäische Städtewappen. Balzers, 1969, Genesis - Verlaganstalt, 179. o. 169. ábra. 18. Művészettörténeti ABC, 84. o. 13. ábra. 19. Uo. 14. ábra. 20. Louda: i. m. 243. o. 299. ábra. 21. Bárczay: i. m. 79. o. 151. ábra. 22. Uo. 153. ábra. 23. Uo. 169. ábra. 24. Louda: i. m. 189. o. 192. ábra.

25. Neubecker: Wappenkunde, 119. o. 26. Bertényi I.: Új magyar címertan. Budapest, 1998, 44. ábra. 27. Londa: i. m. 217. o. 248. ábra. 28. Bárczay: i. m. 93. o. 225. ábra. 29. Monumenta Hungariae Heraldica. I. 44-45. o. közti ábra. 30. Louda: i. m. 119. o. 51. ábra. 31. Művészettörténeti ABC, 84. o. 35. ábra. 32. Uo. 19. ábra. 33. Uo. 22. ábra. 34. Galbreath-Jéquier: Manuel du blason Lausanne. 1977, 116. o. 1. ábra. 35. Művészettörténeti ABC, 84. o. 44. ábra. 36. Uo. 26. ábra. 37. Uo. 27. ábra. 38. Bárczay: i. m. 8. o. 12. ábra 39. Veress Endre: Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király levelezése. I. Kolozsvár, 1944, 5. o. (Báthory J. 1577-ben használt gyűrűspecsétje.) 40. Bárczay: i. m. 101. o. 257. ábra. 41. Uo. 102. o. 259. ábra. 42. Bárczay: 101. o. 258. ábra. 43. Uo. 102. o. 260. ábra. 44. Uo. 103. o. 262. ábra. 45. Művészettörténeti ABC, 84. o. 68. ábra. 46. Bárczay: 114. o. 312. ábra. 47. Művészettörténeti ABC, 84. o. 70. ábra. 48. Bárczay: 99. o. 248. ábra. 49. Louda: i. m. 207. o. 288. ábra (Plymouth címere). 50. Neubecker, O.: Wappenkunde, 82. o. Svájc címere. 51. Bárczay: 116. o. 321. ábra. 3. 52. Szabolcs de Vajay: Eléments turcs dans l'héraldique hongroise. Tirage à part de l’Archivum ’Hheraldicum. No. 2-3/1969. 3. o. fig. 2. 53. Szabolcs de Vajay: Quelques caracteristiques de I'héraldique hongroise. fasc. II. Tirage à part de l'ArhivumHeraldicum. No. 2-3/1965. 1 et 4/ 1967. 10. o. fig. 8. 54. Vajay: Elements turcs... 2. o. fig. 1. 55. Louda: i. m. 229. o. 272. ábra. 56. Kertbarát Magazin, 1973. június, 38. o. Kossuth-címer. 57. Bárczay: 17. o. 62. ábra. 58. Louda: i. m. 163. o. 140. ábra (Kassa - „Košice” címere). 59-80. ábrák: Tompos Ernő: Soproniak középkori pecsétei. Soproni Szemle, 4 (1973) 294. o. I. tábla 81. Művészettörténeti ABC, 85. o. 2. ábra. 1. sisak. 82. Uo. 2. sisak. 83. Uo. 3. sisak. 84. Uo. 4. sisak.

85. Uo. 5. sisak. 86. Bertényi: i. m. 45. o. 56. ábra. 87. Államcímerünk (a pajzsot övező cserfaággal és olajággal). Bertényi L: Új magyar címertan. 80. o. 70. ábra. A Kossuth-címer (56. ábra) heraldikai leírása Balra dőlt, kékkel és vörössel négyelt pajzs, hasítási vonalán zöld leveles, felül legyezőszerűen széthajló három virágban végződő természetes (fehér) liliom. Az 1. és 3. mezőben bal felé forduló, ágaskodó fehér kos, a 2. és 4. mezőben lebegő arany kagyló (esetleg süveg?). Sisakdísz: az arany kagylóba (süvegbe) illesztett, kék-vörössel váltakozva vágott szárnypór közt kibukkanó fehér kos és természetes, három fehér virágú zöld liliomszál.

Bertényi Iván PECSÉTTAN A pecséttan a pecséteket vizsgáló tudomány. Külföldön használatos elnevezései is a pecsét (görög σφραγιδ illetve latin signum, sigillum) szóból erednek. Az oklevél- és pecséthamisítók leleplezése céljából - a gyakorlatban - már a középkorban is foglalkoztak a pecsétek vizsgálatával, önálló tudománynak a szfragisztikát azonban csak a XVIII. század elejétől számítják, amikor Johann Michael Heineckének a germán és más népek régi pecséten tárgyaló történeti munkája (De veteribus Germanorum aliorumque nationum sigillis. . . syntagma historicum. Frankfurt/M., 1709) megjelent. A középkor óta a pecséttani kutatások köre erősen kibővült, s az ókortól napjainkig használt pecsétek vizsgálatát egyaránt felöleli. Így eredményeit az emberiség történetével foglalkozó legkülönbözőbb tudományok egyaránt hasznosítják. Az egyes korszakok eltérő forrásbázisát figyelembe véve azonban a pecsétek kritikus vizsgálata napjainkban is elsősorban a középkor kutatóit segíti, s így egy sereg, e korszakkal foglalkozó tudomány(ág), a diplomatika, heraldika, numizmatika, archeológia, paleográfia, epigráfia, művészettörténet, filológia, onomasztika, jog-, kormányzat- és intézménytörténet, vallás-, társadalom- és kultúrtörténet stb. számára szolgáltat adatokat. A pecsét kemény nyomóra alkalmazott ábrázolásnak képlékeny anyagra átvitt lenyomata, amelyet magánszemélyek) vagy valamely testület megkülönböztető (hiteles) jelként használ(nak). A magyar- és számos más - nyelvben a pecsét szó egyben a pecsétnyomó megnevezésére is szolgál, legújabban azonban a tudomány (s jelen összefoglalásunk is) csak a lenyomatot érti rajta. A modern korban a képlékeny anyagú pecsét funkcióját szinte teljesen átvevő (festékes) bélyegző lenyomatát, illetve magát a bélyegzőt is szokták pecsétnek nevezni. A pecsét három feladatot lát el: 1. garantálja valamely tartalom titkosságát, sértetlenségét (zárópecsét), 2. bizonyítja a tulajdont, 3. érvényesít, illetve hitelesít. Ha e feltételek egyikének sem tesz eleget valamely lenyomat, nem tartjuk pecsétnek. (Így például a cementzsákokra bélyegzővel rányomott feliratok nem pecsétek.) A pecsét megnevezésére a latin kulturális hatásnak kitett nyelvek többsége a latin signum („jel”, „jegy”), sigillum ~ sigellum szó valamilyen továbbfejlesztett változatát használja. (Olasz: sigillo, spanyol: sello, francia: sceau, angol: seal, dán: segl stb.) Ez az átvétel az ókori és a középkori pecséthasználat folyamatosságából következik. Magyar pecsét szavunk szláv eredetű. (Az óegyházi szlávban: pečatb, szerb-horvátban: pečat, szlovénben: pečát, szlovákul: pečat’, oroszul: печать stb.

hasonló jelentéssel.) A szláv szavak eredete vitatott. A legvalószínűbbnek tűnő magyarázat szerint a peko ~ pekti ’süt’ ige származéka (= eszköz, amellyel valamilyen jelet lehet sütni valamire). Így többek közt a magyar pecsenye szóval hozható etimológiai szempontból rokonságba. A magyarba valamelyik déli szláv (óhorvát?) nyelvből kerülhetett, mint a jogi terminológia szava. Régi átvétel: a XV. századi Bécsi Kódex használja a „megpeчetle” igealakot, egy 1480 körül írt oklevélben pedig már szóösszetételben („peczetpenz”) találkozunk vele. A latin „sigillum” már XI. századi törvényeinkben is többször előfordul. Bizonyító erejű jelek használatának az igénye már az ókori kelet népeinél is megfigyelhető. A Kr. e. IV évezred közepe előtt a mezopotámiai Tell-Halaf kultúra már ismerte a pecsétnyomót, illetve a pecsétet, s az ókori Kelet számos államában használtak pecséthengereket. Ezeket úgy készítették, hogy egy kis kilyukasztott kő- (esetleg elefántcsont vagy fa-) henger felületére negatív képet véstek, amely képlékeny anyagon végiggörgetve nyomot hagyott. A Kr. e. III. évezredben Egyiptomban használtak zárópecséteket. Egy Szakkarában feltárt sírból számos, szájánál (agyagba nyomott) pecséttel biztosított boros edény (kancsó) került a napvilágra. A Biblia tanúsága szerint a pecséteket a zsidók is széles körben használták. Az ószövetségi Jeremiás könyvében (Jer 32,10-11) egy mező megvásárlása kapcsán például ez áll: „És beíróm levélbe és megpecsétlém, és tanúkat is állíték, és megmérém a pénzt mérlegen. Ezután kezembe vevém a vétel felől való levelet, amely megvala pecsételve a parancsolat és törvények szerint, és a közönséges levelet is.” A görögök ugyancsak használtak pecséthengereket és pecsétgyűrűket, Rómából pedig Kr. u. 166-ból ránk maradt egy papiruszra írt szerződés, amelyet két hajóstiszt kötött egy fiatal rabszolga eladásáról, illetve megvételéről, s amelyet az ügylet szereplői, az eladó, a vevő és a tanúk egyaránt megpecsételtek. Összesen 7 pecsét függ az okmányon különböző (fára emlékeztető, növényi, emberi, Niké stb.) ábrázolásokkal. De számos régészeti lelet is bizonyítja, hogy az ókori Rómában számos magánszemélynek volt pecsétgyűrűje, amelynek lenyomata hasonló kötelező és bizonyító erővel rendelkezett, mint az aláírás. E gyűrűk többnyire fémből készültek, általában tulajdonosuk nevét vésték rájuk, emellett gyakran szerepelt rajtuk valamilyen mondás, jel, kereszt, emberi alak stb. Előszeretettel használtak a rómaiak a megpecsételésre olyan finoman megmunkált kőlapocskákat is, amelyekre valamilyen isteni, császári vagy más emberi mellkép ábrázolást véstek (intaglio). A pecsétgyűrű és az intaglio a Meroving-korban is divatos maradt. Úgy tűnik, a frankoknál az V és VI. században bizonyos jogi különbség kezdett kialakulnia közhitelű és a magánpecsét között. Az utóbbi fokozatosan kiszorult a hitelesítő szerepkörből, s egyre inkább az aláírás kezdte helyettesíteni. (Ugyanazt a signum, illetve többes számban signa nevet is kapja, mint a korabeli pecsétek.) Most már inkább csak az uralkodók és - a VII. századtól egyes majordomusok használnak pecséteket. A meroving királyok pecsétjei tulajdonosukat szemből, mellképpel ábrázolják. A Karolingok kezdetben az antik intagliókat elevenítik fel (ezeken leggyakrabban most is egy antik istenség vagy császár mellképe látható), majd saját képmásukat, nevüket, illetve - később - címerüket vésetik a fém pecsétnyomóba. E szokásokat aztán a környező területek uralkodói, előkelői is követik majd, s a pecsétek így, e mintákat továbbfejlesztve terjednek el Európa más országaiban is. A pecséthasználat más nagy kora középkori terjesztői a bizánci császári kancellária és a pápai udvar. Míg Nyugaton az oklevélre nyomott viaszpecsét szorította ki az ókor más, pecsételésre használt anyagait, Bizánc a (függő) fém- (arany- és ólom-) pecséteket részesítette előnyben, s a pápai kancellária is az ólompecséteket (bullákat) kezdte alkalmazni az általa kibocsátott ünnepélyes oklevelek hitelesítésére. A IX. századtól - az említett három nagy központ mellett - először főpapi körökben lesz divatos a pecséthasználat. Altsfried hildesheimi püspök 873 körüli datált, ólomlemezre nyomott pecsétje ugyan még csak egy 1100 körül hamisított oklevéllel hozható kapcsolatba, de 888-ban már hiteles oklevél említi Liudbert mainzi érsek, 898-

ban Ludelmus touli püspökpecsétjét, s 927-ből, Arnulf bajor herceg személyében mórvilági pecséttulajdonost is ismerünk. AX századtól Európa-szerte egyre inkább terjed a pecséthasználat divatja egyházi és világi körökben egyaránt. ARII XIII. századtól az oklevelek egy vagy több pecséttel való megerősítése már annyira megszokott módja lesz a hitelesítésnek, hogy csupán a közjegyzők nem élnek vele (ők továbbra is tollal rajzolják le hitelesítő jelüket).1300 táján Nyugat-Európában minden olyan nem közjegyzői irat, amely nincs megpecsételve, gyanús hitelűnek számít. Már nem csupán az egyházi és a világi előkelők, de az alsópapság tagjai, a kisebb nemesek, a városok, a céhek, egyes polgárok, sőt (a XIII. században) egyes normandiai parasztok is vésetnek pecsétnyomókat. Hazánkban- Nyugat-Európához hasonlóan- először az uralkodói pecsétek jelennek meg. Már I. (Szent) István királyról (1000-1038) tudjuk, hogy használt pecsétet, utódának, Péternek (1038-1041,1044-1046) az ólombullája a modem korra is fennmaradt, csakúgy, mint a Pétert követő I. András királynak (1056-1060) mais őrzött törvénybe idéző bronz „billoga”. Ez utóbbit a király nevében eljáró poroszló igazolására használták: kis füleknél fogva nyakba akasztva viselték, s ha az ilyen pecséttel igazolt poroszló valakit a bíróság elé idézett, mindenki tudta, hogy András király nevében jár el (idézőpecsét). Az uralkodót követve a magyar egyházi, majd világi előkelők körében is gyorsan terjedni kezdett a pecséthasználat. Már a XII-XIII. századból jó néhány pecsétgyűrű maradt ránk. Ezzel összhangban I. (Szent) László király (1077-1095) törvényei már számos személy bírói, idéző pecsétjéről tesznek említést (a király, nádor, herceg ispánja, királybírák, érsekek, püspökök, főesperesek), Kálmán király (1095-1116) pedig egyik törvényében megpecsételt írás (cartula sigillata) kiállítását rendeli el a zsidók és keresztények közti nagyobb értékű adás-vételek esetére. A pecsétek számának a növekedésével újabb probléma merült fel: jogi hitelük, „erejük” kérdése. A hatalom nélküli személyek pecsétjeinek természetszerűen kisebb bizonyító erejük, tekintélyük volt, mint az uralkodókénak, jelentős hatalommal felruházott méltóságviselőkének. ARII. század közepétől fokozatosan (először a kánonjogban) kialakult az autentikus (közhitelű) pecsét fogalma. III. Sándor pápa 1166-ban úgy rendelkezett, hogy a tanúk halála után az általuk tanúsított ügyleteket tárgyaló oklevelek nem tekinthetők bizonyító erejűeknek, kivéve ha közjegyzőtől származnak, vagy ha autentikus pecséttel vannak megerősítve. Közhitelű (autentikus) pecséten Európa különböző országainak a jogfelfogása mást és mást értett. Mindenesetre most már két csoportját volt szokás megkülönböztetni a hiteles pecséteknek: 1. amelyek mindenki (tehát idegen személyek) ügyeiben autentikusak, és 2. amelyeknek csak a pecsét tulajdonosának a joghatósága alá tartozó ügyekben van bizonyító erejük. Gyakran előfordult, hogy az egyébként autentikus pecsét mellé még további pecséteket is odafüggesztettek. Ezek általában tulajdonosaiknak az oklevélben foglaltakhoz történt hozzájárulását (kezességvállalását) fejezték ki, vagy olykor azért volt szükség rájuk, mert az illető oklevél az adományozó uralkodó pecsétjét őrző személy javára szóló adományt tartalmazott, s így el akarták kerülni annak a gyanúját, hogy az illető személy (kancellár) saját maga javára, ura, illetve mások tudta nélkül állított ki oklevelet. Ugyancsak a hitelesítést szolgálta, hogy olykor az oklevélre függesztett pecsét hátlapjára még egy kisebb, úgynevezett ellenpecsétet (contrasigillum) helyeztek Egyes korabeli források az ilyen ellenpecséteket „a pecsét kulcsa” („clavis sigilli”), „a pecsét őre” („custos sigilli”) elnevezéssel illetik, ami szépen magyarázza funkciójukat, a nagypecsét biztosítását, ellenőrzését. Hazánkban a XII. század hatvanas éveitől a XIII. század végéig néhány királyunk alatt az uralkodó pecsétgyűrűjét nem az oklevélen függő pecsét hátoldalába, hanem az előlap mezejébe nyomtőkbe ellenőrző pecsétként. III. István (11621172) és III. Béla (1172-1196) kétszer, Imre király (1196-1204) négyszer használt ilyen ellenőrző pecsétet. Egy-egy uralkodó, fő méltóságviselő tehát már viszonylag korán egymással párhuzamosan is több pecsétet kezdett használni, s ezek nyomóit különböző személyek őrizték, ami az esetleges visszaéléseket volt hivatva megnehezíteni.

A pecsétnyomó (tiparium) mindig valamilyen kemény anyagból készült. Bronz, sárgaréz, ezüst, (pecsétgyűrű esetén) arany, ritkábban ólom, különböző kövek (gemmák), elefántcsont, kemény fa egyaránt szolgálhattak pecsétnyomóként. Az újkorban a vas és az acél pecsétnyomók terjedtek el. A pecsét ábrázolásának a (negatív) képét többnyire közvetlenül vésték a pecsétnyomó lapjába, olykor azonban külön kis (fém-) lapocskát használtak erre, s ezt

1. ábra

2. ábra

erősítették az - ilyenkor nemegyszer más anyagból készült - nyomó megfelelően kialakított felületéhez. A nyomó alakja a pecsétgyűrű mellett leggyakrabban a modern (gumi-) bélyegzőkéhez hasonlít. Az ilyen ellenálló fémbélyegzők előnye az volt, hogy a tetejére mért kalapácsütések hatására az alája helyezett puha fémre is képes volt átvinni a megfelelő ábrázolást (1. ábra). Az elő- és hátoldalukon egyaránt rajzolatot mutató ólombullák megpecsételésére a modern ollóhoz, illetve fogóhoz hasonlító bullanyomót (bulloteriont) is használtak, amelynek a két végén a pecsét elő-, illetve hátlapjának a negatív vésete egymás felé fordítva foglalt helyet (2. ábra). E két la közé fogták be az ólomgolyócskát (bullahólyag, gömb), majd a bulloterion egyik lapját üllőszerű, kemény fémtárgyra helyezve a felülre került másik lapra kalapáccsal erős ütést mértek. A képlékeny (megolvasztott) viaszpecsétek esetén bőségesen elegendő volt a kéz nyomásával kifejtett erő, sőt olykor még hosszabb nyelet sem készítettek a kisebb átmérőjű, viaszpecsétek előállítására használatos nyomókhoz, kiálló kicsiny (eltétet esetén olykor a pecsétnyomó lapjának a hátoldalához hajlítható) fémlapocska (3. ábra) is megfelelt a célnak. A viasz kettőspecsét (sigillum duplex, „érempecsét”) számára készített nyomón olykor az elő- és hátlap negatív vésetét viselő két lapot összekötötték. Így a nyomó a két lapja közé helyezett képlékenyviasz elő- és hátoldalán egyszerre hagyott nyomot (4. ábra). Gyakoribb volt azonban, hogy külön-külön személy őrizte az érempecsét nyomójának elő- és hátlapját. A színes (gumi) bélyegzők használata Nyugat-Európában a XVIII. század végétől kezd terjedni, hazánkban a XIX. század második felében szorítják háttérbe a vésett (vas- és acél-) nyomókat. Az átmenet időszakában gyakran előfordult, hogy a vésett pecsétnyomót használták (bélyegzőpárna alkalmazásával) színes (festékes) pecsétek előállítására. A pecsétnyomó vésése - különösen ha előkelő pecséttulajdonosról van szó - elég hosszú időt és nagy gondosságot igényelt. Ezzel magyarázhatók az olyan esetek, amikor egy elhunyt uralkodó vagy más személy pecsétjét még halála után is hetekig, olykor hónapokig használták, esetleg az örökös az elődje pecsétnyomóját használta pusztán a feliratot változtatva meg rajta, vagy amikor valamely udvari méltóságviselője új tisztségbe emelkedve egy ideig még előző funkciójában használt nyomójával erősítette meg okleveleit, illetve más személy pecsétjét vette igénybe e célra (pecséthelyettesítés).

A legtöbb pecséttulajdonosnak a középkorban egyidejűleg csak egy pecsétnyomója volt, előfordult azonban, hogy egy személy - különösen magasabb méltóságok viselői - több (különböző célokat szolgáló) nyomóval is rendelkezett, sőt (ennél jóval ritkábban) arra is vannak adataink, hogy két (vagy több) személy közös pecsétnyomót készíttetett magának. Ennek az oka a leggyakrabban valamilyen közösen gyakorolt jogvolt. Így közös pecsétnyomót használhattak a felosztatlan örökséget együttesen birtokló testvérek, közösen uralkodó apa és fiú (illetve

3. ábra

esetleg unoka), vagy férj és feleség (különösen ha az illető ország, tartomány a feleség örökségeként került a házaspár jogara alá). Az ilyen közös nyomók szövege és ábrázolása többnyire egyaránt feltüntette a tulajdonosokat. II. Konrád német-római császár és fia, III. Henrik király 1038 előttről ránk maradt arany pecsétjén (bulláján) két uralkodói jelvényekkel ábrázolt férfialak figyelhető meg, s a pecsétfeliratok is mindkettőjüket megnevezik (5. ábra). Egy 1369-bőt származó sziléziai pecséten V Henrik herceg két - még meglehetősen fiatal fiától közrefogva ülő helyzetben látható (6. ábra). I. (Habsburg) Miksa és Burgundi Mária (1479-es lenyomatú) közös pecsétnyomójára a házaspár vadászkutyáktól kísért lovas ábrázolása került rá, mindkettejük alakja mellé odavésték családi címerüket is (7. ábra). Természetszerűen közös nyomót készíttettek maguknak az egyes városok, céhek, egyházi káptalanok, konventek, egyéb testületek. E tipariumokon azonban többnyire nem az egyes (a testülethez tartozó) tagokat ábrázolták személy szerint, hanem valamilyen az egész testületet jelképező szimbólumot (városfal részlete, címer, védőszent stb.). Így például az esztergomi latinok XIII. századból ránk maradt (kettős) pecsétnyomójának az egyik lapján városképet (8. ábra), a másikon címerábrázolást láthatunk (9. ábra). Ritkábban azonban törekedhettek a részt vevőknek mint személyeknek az ábrázolására is: a baseli zsinat (1431-1449) ólombullájának a nyomójára - Krisztusnak a felhőkben megjelenített alakja alá-a legkülönbözőbb egyházi méltóságviselőket magában foglaló embertömeget véstek, azaz a zsinat résztvevőit kívánták megjeleníteni (10. ábra).

Igen gyakran találkozunk az előbbiekben bemutatott pecséthasználat ellentétjével, amikor egy személy (méltóságviselő) vagy testület használ egyidejűleg (azaz egymással párhuzamosan) több nyomót. Ennek a legkülönbözőbb okai lehetnek. Az országában (vagy országaiban)

utazgató uralkodó kancelláriájának otthon működő része nem maradhat tartósan hitelesítő eszköz nélkül. Emellett az ügyek szaporodásával minden középkori uralkodó írószerve hamarosan egymástól elkülönülten működő részlegekre (osztályokra) oszlott, amelyeknek a folyamatos munkája megkívánta, hogy állandóan külön pecsétnyomó álljon rendelkezésükre. A német-római császárok közül II. Konrád (1024-1039) az első, aki külön nyomókat készíttet Németország és Itália számára. II. Frigyes alatt (12121250) már külön pecsétje van nemcsak a szicíliai királyságnak, hanem az udvari bíróságnak (Hofgericht) is, majd a későbbiekben külön nyomót kapnak más intézmények (Reichskammergericht, Reichsvikariat, az egyes örökös tartományok kancelláriái, illetve kancelláriai osztályai stb.) is. Franciaországban Fülöp Ágost 1190-1191-es tengerentúli utazása idején merül fel először egy a királlyal együtt „elutazott” nagypecsétet (nyomót) otthon helyettesítő pecsétnyomó készítésének a szükségessége. Ezt a párizsi adminisztrációra felügyelő testület őrzi. IX. (Szent) Lajos (12261270) tuniszi keresztes hadjárata idején szintén magával vitte a nagy királyi pecsét nyomóját, s otthoni helytartóinak külön nyomót engedélyezett. (Felirata: S[igillum] LUDOVICI DEI GRATIA FRANCORUM REGIS IN PARTIBUS TRANSMARINIS AGENTIS = Lajosnak, Isten kegyelméből a franciák tengeren túli részeken tevékenykedő királyának a pecsétje.) E példákat követve a XIV. századra külön pecsétfajta fejlődött ki Franciaországban, amely SIGILLUM (REGIUM) IN ABSENTIA MAGNI (ORDINATUM) (= a nagy távollétében /rendelt királyi/ pecsét) feliratot viselt. Emellett - Németországhoz hasonlóan - a francia király nevében ítélkező, okleveleket kiadó más szervek is csakhamar önálló pecsétnyomókat kaptak. Hazánkban a XIV. században jelennek meg új uralkodói pecsétek a király nagy, egyszerű és kettős pecsétje mellett, ami azt jelenti, hogy a magyar királyi kancellária egyes szétváló osztályai önálló pecsétnyomók birtokába jutottak. 1320 táján (Károly Róbert uralkodása alatt) tűnik fel a királyi udvar székhelyén hiteleshelyi tevékenységet kezdő királyi kápolnaispán (comes capellae regige) oklevelein a királyi középpecsét (sigillum mediocre). Ugyancsak az Anjou

korban bíznak újabb - kisebb - pecsétnyomókat más udvari tisztségviselőkre, a „király úr pecsétgyűrűjének az őrzőjére” („conservator sigilli annularis domini regis”) és a titkos jegyzőre (notarius secretarius). Ez utóbbi irodájából (notaria secreta) fejlődik ki a királyi titkos kancellária (cancellaria secreta) vagy „kisebb kancellária” (cancellaria minor), amelynek pecsétje később a magyar királyi pecséttel egyenértékűvé válik, sőt voltak olyan uralkodóink is, akik nagypecsétet nem is használtak (ezt a titkospecsét pótolta). Már korábbi

királyainknak is volt pecsétgyűrűje. I. (Nagy) Lajos királyról (1342-1382) például tudjuk, hogy egy pecsétgyűrűt állandóan az ujján viselt. De más uralkodóknak, méltóságviselőknek is rendelkezésükre álltak személyes használatú pecsétek, signetek (latin nevük: signetum).

De nem csupán az ügyek szaporodása, a megnövekedett forgalom (és az ezzel járó pecsételési esetek száma) eredményezhette több pecsét egyidejű használatát, hanem az említetteken túlmenő további szempontok is. A rövid, néhány soros oklevelekre a nagypecsétet nem lehetett rányomni (nem fért rá). Egy darabig ezen úgy segítettek, hogy csak a pecsétábra felső részével, az úgynevezett pecsétfővel (caput sigilli) erősítették meg az ilyen okleveleket, majd kisebb pecséteket kezdtek alkalmazni. (A már az előbbiekben említett gyűrűs és titkos pecsétek is ilyenek voltak.) A titkos pecsétek eredetét a régebbi szerzők az ellenpecsétekben látták. Valószínűbbnek tűnik azonban az az újabban felmerült nézet, hogy - megjelenésük idején - a titkos pecséteket az oklevelek lezárására szánták. Ez felirataikból is kitűnik: például (1251) „Hic latet secretum litterae” (= itt rejtőzik az (ok)levél titka), (1260 körül) „Secretum cela” (= Hallgasd el a titkot), vagy (1226) „Frange, lege, tege” (= Törd fel, olvasd, oltalmazd). A későbbi fejlődés során a titkos pecsétek használati körének a bővülésével ez az eredeti funkció feledésbe merült, s a legkülönbözőbb oklevelekre nyomtak titkos pecséteket. A kisebb pecsétek használatának további előnye, hogy nem voltak autentikusak, így az ideiglenes jellegű kiadványokra, nagy számban kelt bírósági periratokra, királyi vagy egyéb utasításokra alkalmazva tehermentesítették a nagy, közhitelű pecsétet. Így nem kellett több, közhitelű oklevelek megerősítésére is alkalmas pecsétnyomót készíteni, ami megkönnyítette az ellenőrzést, s egyúttal nehezítette az oklevél-hamisítást. Nemcsak az uralkodók, hanem az egyes méltóságviselők, intézmények is hamarosan több pecsétet kezdtek használni. Hazánkban az esztergomi káptalannak már 1243-ban van kisebb pecsétje, s a nagy forgalmú udvari bíróságok vezetőinek, a nádoroknak és az országbíróknak az oklevelein a XIV. században szintén találunk már a nagy, közhitelű pecséteken kívül kisebb pecséteket. Ezek nyomóit egyaránt az illető nagybírák ítélőmesterei őrizték, tehát a bírói okleveleken a nagy és a kisebb pecsétek váltakozva való előfordulása nem jelenti azt, hogy (a királyi kancelláriához hasonlóan) az illető udvari főméltóságok bírói irodája is annyi osztályra szakadt volna, ahány pecsétnyomó léte kimutatható. A kisebb pecsétek elnevezése rendkívül változatos. A már bemutatottakon kívül sigillum ad causas (= az ügyek vitelére szolgáló pecsét), sigillum pro nundinis (= vásári pecsét), sigillum minus (= kisebb pecsét) és még számtalan más elnevezéssel különböztették meg őket az

ünnepélyes kiváltságlevelek megerősítésére szolgáló nagyobb, egyszerű (sigillum maius), majd kettős privilegiális pecséttől (sigillum privilegians). A későbbi fejlődés eredményeként már egyes magánszemélyek is olyan levelezési (és pecsételési) forgalmat bonyolíthattak le, hogy egyidejűleg több pecsétnyomóra lett szükségük (Az ifjabb) Hans Holbein 1532-ben lefestette Georg Gisze német kereskedőt, amint londoni irodájában asztalánál egy levelet tart a kezében (11. ábra). Előtte az asztalon fanyelű pecsétnyomó fekszik, vésetén Gisze kereskedőjele látható. Kissé odébb, ugyancsak az asztalon - más íróeszközök társaságában - arany pecsétgyűrűt láthatunk, amely már nem kereskedőjelet, hanem címert ábrázol. Gisze bal kezének a mutatóujján 2 gyűrű is szembetűnik, ezek közül legalább az egyik pecsétgyűrű. Végül a kereskedő mögött lévő polcról is lelóg egy vas (acél?) tiparium vékony láncra fűzve, míg egy további pecsétgyűrűt a másik polcba vert szögre (kampóra) akasztottak. Természetesen a modern korban is igen gyakran előfordult, hogy egy személy vagy intézmény (testület) csak egy pecsétnyomót vésetett magának. Ha a hitelesítendő iratok száma nem volt túlságosan magas, ez is bőségesen kielégítette az igényeket. A XVII-XIX. századi magyar falvak például egyidejűleg csak egy pecsétnyomót használtak általában. Egyáltalán nem volt pecsétnyomójuk a magyar vármegyéknek a középkorban. Az első megyecímer csak a XV. szá

zad végére datálható, a megyei pecséthasználatot pedig csak 1550-ben rendelték el (iktatták törvénybe). Minthogy megyéink közül több ekkor már török megszállás alatt volt, jó néhány megye pecsétjének a megalkotására csak a XVIII. században a hódítók kiűzése után került sor. A megyei pecsétek használatbavételéig vármegyéink egyes tisztségviselőik (főispán, illetve alispán, valamint a szolgabírák) pecsétjeivel erősítették meg kiadványaikat.

A pecsétvésnökök, ötvösök munkájának a technikai színvonala meglehetősen különböző volt. Egyes fejedelmi személyek pecsétnyomói (s így a róluk készült lenyomatok is) olykor valóságos mesterremekek, amelyek méltán tarthatnak igényt a művészettörténészek elismerésére. A kisebb nemesek, parasztok, falvak nyomóit azonban többnyire kevésbé felkészült (vándorló) pecsétmetszők készítették, s ezek kivitelezése olykor bizony eléggé gyengén sikerült. A pecsétnyomóval való visszaélések elkerülése végett fokozott gondot fordítottak őrzésükre. A tulajdonos vagy maga viselte, vagy meghatározott felelős személyre (kancellár, pecsétőr stb.) bízta pecsétnyomóját. A pápák bulloterionjainak az őrzői a középkorban hosszú ideig írni-olvasni nem tudó, tanulatlan személyek voltak („fratres barbati”), így nem tudhatták, mi a tartalma annak az oklevélnek, amelyet megpecsételtek A francia uralkodók nagypecsétje (illetve annak nyomója) a középkor végén rendszeresen „megjelent” a nyilvánosság előtt is: ha a király kíséretével ünnepélyesen bevonult valahová, a díszmenetben - az első sorok valamelyikében - külön ló vitte a nagypecsét tipariumát. A pecsétnyomó illetéktelen kézbe kerülése komolyveszélyekkel járhatott: a tatárjáráskor a birtokába jutott királyi tiparium segítségével a Magyarországot pusztító ellenség a fogságába jutott papokkal az uralkodó nevében íratott királyi pecsétes leveleket, s ezek segítségével számos helyen sikerült előcsalogatnia az elrejtőzött lakosságot. De akkor is komoly veszélyt jelentett a pecsétnyomó elvesztése vagy ellopása, ha külellenség nem fenyegetett, hiszen a segítségével a pecséttulajdonos nevében okleveleket lehetett kiállítani, s ezeket az okleveleket hitelesnek tekintették. Érthető hát, hogy amikor 1363-ban, a boszniai hadjárat alkalmával Apáti Miklós kancellár sátrából ellopták a királyi tipariumot, I. Lajos király elrendelte, hogy a helyette készített új pecsétnyomóval erősítsék meg az ellopott pecsét alatt kiállított okleveleket. Hasonló óvintézkedéseket láthatunk más pecsétnyomó-lopási, -elveszési esetekben is Magyarországon és külföldön egyaránt. Az újrapecsételésen kívül - szükség és lehetőség szerint- olykor más módon is védekeztek az eltűnt pecsétnyomóval végrehajtható visszaélések ellen. 1417-ben, amikor a párizsi kereskedők elöljárójának a pecsétjét lopták el a városházáról, Párizs prevôt-ja ezt minden útkereszteződésben kihirdettette, emellett a parlamentnek is bejelentették az esetet, s a pecsétet nyilvánosan visszavonták Az elveszett pecsétnyomók (bélyegzők) hivatalos érvénytelenítésének a szokása napjainkig fennmaradt. A visszaéléseket volt hivatva megnehezíteni az a szokás is, hogy időnként kisebb változtatásokat végeztek a tipariumon: valamilyen jelet (betűt, félholdat, csillagot stb.) véstek bele. (Nagy ritkán az is előfordult, hogy ujjlenyomatot nyomtak a még képlékeny függőpecsét hátoldalába ellenőrzésként.) Az is indok lehetett a pecsétnyomó megváltoztatására, ha a pecséttulajdonos valamilyen új ország, tartomány feletti uralmat is megszerezte, illetve valamilyen újabb területre támasztott igényét fel kívánta tüntetni pecsétjén. Bevett szokás volt, hogy a tulajdonos halála vagy más ok miatt a forgalomból kivont tipariumot érvénytelenítették, leggyakrabban összetörték. III. Edward angol király például 1327 októberében, amikor új pecsétnyomója elkészült, előzőleg használt tipariumát a saját jelenlétében törette szét. A pápák halálakor bulloterionjuknak csupán a pápa nevét tartalmazó felét törték össze, másik felét az új pápa uralma kezdetéig gondosan megőrizték. (Később ezt is összetörték.) Ha az új pápa megválasztását követően, de még pecsétnyomójának az elkészülése előtt sürgősen oklevelet kellett megpecsételni, akkor ezzel az egyoldalú verettel

hitelesítették (bulla dimidia, bulla defectiva). Divatos volt az a másik érvénytelenítési eljárás

is, amikor a tiparium lapjába kereszt alakban két vonalat véstek, s így tették lehetetlenné a további használatot. A korai középkorban (főleg a XIII. század elejéig) az is gyakran előfordult, hogy a pecsétnyomót elhunyt tulajdonosával együtt eltemették. Így már jó néhány középkori sírban nyugvó halottat sikerült azonosítani a mellette talált pecsétnyomó segítségével a régészeknek. Az ókorban a pecsétek elsősorban agyagból készültek. Ez az olcsó anyag azonban igen törékenynek bizonyult. A rómaiak elkezdtek viaszt keverni hozzá, hogy képlékenyebbé tegyék. Az idők folyamán a viasz aránya fokozatosan nőtt, majd teljesen kiszorította az agyagot. A középkor így két pecsétanyagot ismert: a fémeket (a bullák számára) és a viaszt. Bár történt már néhány vegyelemzési kísérlet, a viasz összetételére vonatkozó ismeretek még eléggé felszínesek. Ez nem utolsósorban annak tudható be, hogy az egyes kancelláriák, irodák koronként és helyenként eltérő arányban keverték a viaszlenyomatok céljára szolgáló anyagokat. Általában 2/3 rész méhviaszhoz kevertek 1/3 térfogatnyi adalékot, részben a viasz színezésére, részben keményebbé tételére. Olykor zsiradékanyagok (terpentin vagy lenolaj, állati eredetű zsiradékok) is kerültek a viasz mellé. A felszínt mázas védőréteggel borították, Szilárdításhoz főleg gyanta és szurok volt használatos. Ezek egyben zöldes, illetve barnás színárnyalatot adtak. A masszát egyes por alakú adalékok (kréta, hamu) lazították. A lenyomat szilárdítására néha kócot, kenderszálakat, sőt olykor még szőrszálakat is kevertek hozzá. A gyanta, kréta és lakk felhasználásával előállított spanyolviasz (vagy más néven pecsétviasz) a XVI. század vége felé kezdett elterjedni. A XI. századig a viaszhoz nem kevertek színező anyagot, az ilyen pecsétek (a szennyeződések miatt) piszkossárgás, világosbarnás színárnyalatúak. Később - főleg Nyugat-Európában - gipsz hozzáadása folytán világosabbá válnak, majd a XII. századtól vörös és zöld pecséteket is ismerünk. E színeket a higanyszulfid (cinóber), illetve rézoxid

(cuprooxid, grünspan) segítségével nyerték. A középkor vége felé többfajta adalékot is kevertek a pecséthez, így számtalan színárnyalatú lenyomat maradt ránk. Leggyakoribb a sárga (tiszta méhviasz) és a barna (nagyobb rész szurokkal), ritkább a fekete pecsét. A rózsaszín és a k ék(kobalttal színezve) csak kivételképpen fordul elő. A színeknek, színárnyalatoknak eredetileg nem volt jelentőségük. Egyes nagyobb kancelláriák azonban fokozatosan kezdtek „előkelőbbnek” tekinteni bizonyos színeket, s ez a divat csakhamar elterjedt. Franciaországban Fülöp Ágost uralkodása alatt (1180-1223) a zöld viaszt az örök érvényre szánt, a sárgát az ideiglenes hatályú intézkedések megpecsételésére kezdték használni, a pecsétek színének merevebb szabályokba foglalása azonban csak a XIV. század közepén következett be. A sárga viasz ettől kezdve a király előjoga lett. Az angol gyakorlat a franciát követte, a zöld viaszt az „örök”, a sárgát az időleges hatályú ügyek megpecsételésé használva, de a szigetországban még később (csak a XVII. században) alakult ki merev szabály e tekintetben. Németországban - és bizonyos ingadozás után hazánkban is - a XV. századtól a vörös viasz előkelőbb lett a többinél, majd a továbbiakban a vörös-zöld-sárga színrangsor érvényesült. Királyaink a vörös, illetve a zöld viasszal való pecsételés jogát gyakran (más kiváltágokkal együtt) oklevélbe foglaltan adományozták.

15. ábra

Függőpecséteknél gyakran előfordult, hogy magasabb peremű, természetes színű (enyhén szennyezett sárgás-barnás) viaszágyba öntötték a színes (vörös) viaszt. Így a színes pecsétábrázolást jobban meg lehetett óvni a (későbbi) külső mechanikus hatások ellen (12. ábra). Ugyancsak a függő viaszpecsétek védelmét szolgálta, hogy (már a középkorban) gyakran kis zsákocskákba varrták (13. ábra), később pedig bádog- (14. ábra), réz- vagy fadobozkákba (tokokba) helyezték (15. ábra) őket. Az oklevelekre, egyéb iratokra nyomott pecséteket jóval nehezebb volt megvédeni. Ezeket olykor kis papírfelzetekkel fedték le, többnyire még a pecsétnyomó rányomása előtt. (Nemegyszer előfordul, hogy a papírfelzet alóla viasz már rég lepergett, de a felzet megmaradt, s több-kevesebb pontossággal megállapítható róla a pecsét ábrázolása.) Ha ismerjük, mekkora volt bizonyos idő alatt egy-egy középkori írószerv „viaszfogyasztása”, és megmérjük egy pecsét súlyát, bizonyos következtetéseket vonhatunk le a megpecsételt oklevelek számát illetően. A francia nagykancelláriáról például tudjuk, hogy- az 1332-1333. évi számadások tanúsága szerint- egy év alatt 76,5 lívre (= 37,5 kg) viaszt vásárolt a titkos

pecsétek számára, 1337-ben pedig 6 hónap alatt 44 livre (= 21,5 kg) mennyiségűt. Ez mintegy 15 százalékos növekedést jelent. Mivel VI. Fülöp (1328-1350) titkos pecsétjének a lenyomata legfeljebb 2 grammot nyom, a vonatkozó francia számítások szerint (a pecsételéseknél bekövetkező viaszveszteséget és a száradás okozta súlycsökkenést is figyelembe véve) mintegy 15 000-re lehet becsülni az évi lenyomatok számát. Európában a fémpecsétek (bullák) bizánci eredetűek. Az ólom függőpecséteket elsősorban a pápai kancellária karolta fel (már a VI. századtól), az aranypecsétek nyugat-európai használata pedig a bizánci császárral való rivalizálás folytán honosodott meg. Már Nagy Károly (768-814) e gondolat jegyében használt aranybullát. Károly néhány utóda ólombullával pecsételt, a továbbiakban azonban a császárok (a nagy viaszpecsét mellett) csak aranybullákkal erősítették meg kiváltságleveleiket, s ebben követték őket a szicíliai, az aragóniai és a magyar királyok is. Ritkábban használtak aranybullát a francia, az angol és a dán uralkodók. Az aranybulla használata a szuverenitást fémjelezte. Egyes nyelvekben az aranybulla megnevezés átterjedt az ilyen pecséttel megerősített ünnepélyes oklevélre is (hazánkban az 1222-i aranybulla vagy a Németrónai Császárság hasonló néven ismert, 1356ban hozott alaptörvényét tartalmazó oklevél). Nem volt olyan szabály, amely pontosan előírta volna, melyik (milyen tartalmú) kiváltságlevelet kell arany, s melyiket viasz függőpecséttel megerősíteni. Így az ünnepélyesebbnek számító aranypecsétet néha kisebb jelentőségű (például birtokadományt tartalmazó) okleveleken is felfedezhetjük, úgy tűnik tehát, hogy gyakran az oklevélnyerő óhaja és fizetési készsége motiválta az aranypecséttel való megerősítést. Az arany értékes volta miatt csak ritkán készítették tömör aranyból a bullákat: a gyakorlatban ezek kis (kör alakú) fémvázas dobozkák, amelyeknek az alaplapja és a fedőlapja egy-egy pecsétnyomóval (még az összeillesztés előtt) megpecsételt lemez. Az ólompecsétek főleg a déli területeken váltak népszerűvé. Egyes kutatók azzal magyarázzák elterjedtségüket, hogy a meleg éghajlat képlékennyé teszi a viaszt. Ez a feltételezés azonban nem áll meg: a viasz jól viseli akár a trópusi viszonyokat is. Egyébként a bizánci császárok, a velencei dózsék és a római pápák- akik a konstantinápolyi pátriárkákon kívül a leggyakrabban erősítették meg okleveleiket ólombullával - mind használtak viaszpecséteket is. Úgy tűnik tehát, itt is inkább a hagyomány és a divat alakította az ólompecsét használatát. Az ólom szürke, nem feltűnő fém, így alkalmas volt a szerénység kifejezésére. Nyilván a pápai gyakorlat utánzásaként egyes német püspökök is használtak ólombullákat, miként a XV. század nagy zsinatai is (a konstanzi és a baseli) ólombullákkal pecsételtek. A magyar királyok közül a XII. század derekától kezdve többen is használtak aranybullát. Az ólombulla ritkább, de - mint láttuk- a XI. században, s később, II. Géza uralkodása alatt is (1156-ban) előfordul. A XVI. század végétől kezdve a spanyolviasz fokozatosan háttérbe szorította az addig használatos viaszpecséteket, s a XIX. századig a legáltalánosabban használatos pecsétanyaggá vált. Mellette kezdtek ostya pecséteket is használni. Ezek vékony, lisztből készített, papírfelzetű korongocskák voltak, amelyekbe belenyomták a pecsétnyomót. A festékes (színes) bélyegzők a XVIII. századtól terjedtek el. Kezdetben fém pecsétnyomókkal nyomták őket, ezek helyébe a XIX. századtól fokozatosan a gumibélyegzők léptek. A modern korban használatos festék színe a leggyakrabban kék, fekete, zöld, illetve ezek különböző árnyalatai. A festéket-gyárilag készített-bélyegzőpárnáról viszik át a bélyegzőre. (Arra is történtek kísérletek, hogy előírják a hivatalos szervek bélyegzőihez használatos festéket.) A bélyegzőfesték színének a megválasztásakor olykor ideológiai (politikai) motívumok is szerepet kaphattak: 1919-ben a magyar Tanácsköztársaság idején és 1945 után is hazánkban egyes pecséthasználók vörös színű festékkel itatták át bélyegzőpárnáikat. A száraz pecséthez (amely ugyancsak a modern korban terjedt el) bélyegzőpárnára sincs szükség: az éles rajzolatú lenyomatot az igazolványok ellenállóbb (vastagabb) keménypapírból készült anyagába külön e célból konstruált bélyegzőgép) segítségével nyomják (ütik) be.

A pecsétek nagysága, alakja elsősorban anyaguktól és fajtájuktól függően alakult. A fémbullák- ritka kivételtől eltekintve - kör alakúak szoktak lenni. A pápai bullák általában 2-5 cm, a korai császári aranybullák 4-6 cm átmérőjűek, a későbbi császári aranypecsétek olykor a 10 cm-es átmérőt is elérhetik. Nagy általánosságban azt lehet mondani, hogy a XIII-XIV. századig a viaszpecsétek átmérője is növekszik. Bizonyos „primitív” összefüggés figyelhető meg a hatalom (méltóság) és a pecsétnagyság közt: a császárok, királyok nagyobb pecsétet használnak, mint a hercegek, bárók, akiknek a pecsétje viszont a nemesség alsóbb rétegeihez tartozókénál nagyobb. Ugyanazon pecséttulajdonos nagy (autentikus) pecsétje nagyobb átmérőjű, mint titkos, kis pecsétjeli). Nagy általánosságban a viaszpecsétek átmérője a középkorban 114 cm közt mozgott. A pecsétek a leggyakrabban kör alakúak, de találkozunk (álló) ovális, fektetett ovális, csúcsosan ovális, fektetett csúcsosan ovális, körte alakú, pajzs alakú, kerektalpú pajzs alakú, szív formájú, háromszögű, négyzet alakú, álló téglalap alakú, fekvő téglalap alakú, háromlevelű lóhere formájú, négylevelű lóhere formájú, ruta alakú (= csúcsára állított rombuszt mintázó), ötszögű, hatszögű, nyolcszögű pecsétekkel is. A pecsétek ábrázolásaikkal a tulajdonosra utalnak, ezt azonban többféle módon megtehetik. Egy részükre csupán feliratot, más részükre csak ábrát (képet) véstek, leggyakrabban írást és képet egyaránt találunk rajtuk. A képek olykor távolabbról utalnak a pecséttulajdonosra (antik fej, szerszámok stb.), gyakoribb azonban közvetlen ábrázolása. A megjelenített személy különböző testhelyzetekben szerepelhet (áll, ül, térdel, lovagol), az ilyen ábrázolás neve: portrépecsét. Vannak olyan portrépecsétek, amelyeken (például a fegyverzetében ábrázolt tulajdonos pajzsán) a pecsételő címerét is feltüntetik. Az is előfordul, hogy a tulajdonos helyett csak címere (címeres pecsét) vagy annak valamilyen alkotórésze, általában sisakja és sisakdísze (sisakpecsét) szerepel. Ezt a sokféle lehetőséget 1882-ben megjelent rendszerező munkájában Hohenlohe ( - Waldenburg) herceg, német pecsétkutató próbálta meg rendszerbe foglalni. Az ő osztályozása szerint a pecséttípusok véseteik alapján lehetnek: I. Feliratos pecsétek A) A tulajdonos neve nélkül B) A tulajdonos nevével II. Képpecsétek A) A tulajdonos neve nélkül B) A tulajdonos nevével III. Portrépecsétek A) Címer nélkül 1. Fej, mellkép vagy térdrész 2. Egész alak a) állva b) ülve c) térdelő 3. Lóháton B) Címerrel 1. Fej, mellkép, vagy térdrész 2. Egész alak a) állva b) ülve c) térdelő 3. Lóháton

IV. Címeres pecsétek A) Csak címerpajzs-ábrázolással 1. a pecsétmezőben 2. pajzsban vagy zászlón B) Csak címeres sisakkal vagy sisakdísszel 1. Pecsétmezőben 2. pajzson C) Teljes címerrel Hohenlohe azt gondolta, hogy egy ilyen rendszer felállításával feleslegessé válnak a részletesebb pecsétleírások, hiszen például egy a tulajdonost lóháton, címerpajzzsal ábrázoló pecsétet IILB) 3. jelzéssel röviden meg lehet határozni. Erről persze szó sincs, hiszen a pecséteket sokkal finomabb módszerekkel szokás elemezni, s bizonyos esetekben egyes Hohenlohénál háttérbe szorított jellegzetességeik (ruházat, méltóságjelvények, fegyverzet stb.) fontosabbak lehetnek, mint a fentiekben bemutatott osztályozás szempontjai. A külföldi kézikönyvek mégis ismertetik Hohenlohe felosztását, mert alkalmas a különböző pecsétábrázolások legfőbb jellegzetességeinek rendszerezésére. Ugyanakkor tisztában kell lennünk e rendszerezés - s általában bizonyos pecséttani terminus technicusok-korlátaival. Így erősen problematikus, hogy a portrépecsétek esetében megalapozottan beszélhetünk-e portrészerűségről olyankor, amikor valamelyik uralkodó „megörökli”, azaz változatlan formában (illetve csak a feliratnak a névre utaló részét megváltoztatva) tovább használja apja pecsétnyomóját, mint például II. Ottó német-római császár (973-983) apjáét, I. Ottóét (962973). A Hohenlohe-féle felosztást követő szerzők portrépecsétnek tekintik a pecsétmezőben ábrázolt városképet (falakat, kapukat, tornyokat), olykor még az egyházi pecséteken látható védőszenteket is. (A középkori felfogás szerint az egyes egyházak, kolostorok- s így pecsétjük-tulajdonosa a védőszent...) Az ilyen pecsétábrázolásokat-más szerzők ajánlását követve célszerűbb képeknek felfogni. Más esetekben ugyanakkor kétségtelenül megfigyelhető, hogy a pecsétnyomó metszésénél súlyt helyeztek az élethű ábrázolásra. IV. Henrik (1056-1106) első és negyedik pecsétjét összehasonlítva rögtön szembetűnik, hogy az uralma kezdetén (trónon ülő) fiatal fiúként megörökített uralkodó az idő folyamán érett férfivá vált. 1412-ben, amikor összeírták (a francia) Berry herceg értékeit, egy arany pecsétnyomót is számba vettek, amelynek ábrája a leltárkészítő megjegyzése szerint a herceg élő képét utánozta. Hazánkban a fél évszázadon keresztül (1387-1437) uralkodó Zsigmond király pecsétjein figyelhető meg jól hasonló életszerű ábrázolásra törekvés: az uralma kezdetén használt trónpecsétjén fiatal embernek ábrázolt uralkodó képét évtizedek múltán trónon ülő szakállas aggastyán ábrázolása váltja fel. Persze a pecsétek ábráin többnyire már csak technikai okok miatt sem lehetett a pecséttulajdonost finom részleteiben is élethűen ábrázolni. Inkább eszmei portrészerűségre törekedtek. Ennek során súlyt helyeztek az uralmi, hivatali, foglalkozási jelvények, szimbólumok, szerszámok megörökítésére. A Meroving-királyok pecsétjeinek hosszú hajú, lándzsás királyképei helyébe a későbbi középkorban az uralkodók trónon ülő, fejükön koronát viselő, kezükben jogart, országalmát tartó trónpecsétjei léptek. A XII- XIV. századokban igen gyakoriak a pecséttulajdonost harciasan (lóháton, páncélban) megörökítő pecsétek (lovaspecsétek). A női pecsétek segítségével a középkori (ruha)divat fejlődése is figyelemmel kísérhető, míg az egyházi személyek pecsétjein ábrázolt kelyhek és egyéb tárgyak a középkor egyházi életének (liturgiájának stb.) az alakulásába nyújthatnak betekintést. A képpecséteken szép számmal megjelenített különböző kozmikus ábrázolások (Nap, Hold, csillagok), emberi, állati alakok, hegyek, vizek, fák, munkaeszközök, az emberi munka eredményeként létrejött

városok, épületek, a mindennapi élet tárgyai stb. a letűnt korok hétköznapjainak a legváltozatosabb oldalait villantják fel a pecsétek kutatói előtt. Feliratok kerülhetnek a pecsétnyomó bármely részére. Attól függően szokták elhelyezni őket, hogy csak önmagukban szerepelnek-e, vagy került-e rajtuk kívül kép is a pecsétre. A pápai bullák előlapján a középkorban a leggyakrabban vízszintesen, több sorban egymás alatt szerepel a pápa neve és címe. Például: LEO PAPA X

16. ábra). A hátlapon Szent Pál és Szent Péter apostolok (többnyire fej-) képe felett (általában vízszintesen, de olykor függőlegesen elhelyezve) nevük latin rövidítése: SPA SPE fordul elő, például VI. Orbán (1378-1389) bullájának a hátlapján (17. ábra). A német-római császárok aranybulláinak a hátlapjára az „örök várost” szimbolizáló városkép-ábrázolás kíséretében a pecsétmezőbe vésett, az ókori Római Birodalom székhelyére utaló felirat az ókori római császárság utódlására emlékeztetett, mintegy kiegészítette a pecsétkép ábrázolását. Például II. Konrád császár 1033-ból való második aranybulláján: AUREA ROMA; majd a köriratban a Róma-himnusz: ROMA CAPUT MUNDI REGIT ORBIS FRENA ROTUNDI (Arany Róma, Róma, a világ feje igazgatja a földkerekség kantárszárait - 18. ábra). Az eredetiben a modern korra maradt legrégibb magyar pecsét, Péter király (1038-1041, 1044-1046) ólombullájának az előlapján a koronás, szakállas királyi mellkép feje mellett kétoldalt (függőlegesen): P E T

R U S

a hátlapon (négy sorban): DI GRA VNGA RIORV REX (= Dei gratia Ungariorum rex, Péter Isten kegyelméből a magyarok királya) szöveg olvasható. Szerepelhet felirat fohászként, mint például Nagy Károly pecsétjén: Christe protege Carolum regem Francorum (Krisztus, oltalmazd Károlyt, a frankok királyát). K kezdőbetű (initiale) látható Károly Róbert magyar király (1308-1342) gyűrűspecsétjén. Az ezredforduló tájától fokozatosan elterjed, s a leggyakrabban használatos, köriratként alkalmazott pecsétfelirat lesz a Sigillum szó (illetve ennek S betűvel való rövidítése), majd a

pecséttulajdonos nevének és címének (illetve címeinek) ezt genitivusban követő megnevezése. Például Bubek (Bebek) István országbíró (1360-1369) nagypecsétjén: + S COITIS STEPhANI BVBEK IVDIC CURIE DNI LODOVICI REGIS (= sigillum comitis Stephani Bubek iudicis curie domini Lodovici regis - Bubek István, Lajos király úr országbírójának a pecsétje -19. ábra). Az S betűt megelőző kereszt nem csupán Krisztusra utaló jelként szokott előfordulni, hanem egyben azt is mutatta, hol kell elkezdeni a körirat olvasását. A köriratok egy - vagy ha hosszúak, több - sorban követik a pecsét szélét, s így többnyire körülölelik annak ábrázolását. A kettős pecsétek feliratai az előlapon kezdődnek, s általában folytatódnak a hátlapon is. A pecsétábrák egyes kiemelkedő részei (fejek, címeres sisakok sisakdíszei, zászlók, templomtornyok stb.) esetenként benyúlhatnak a körirat betűi közé. A pecsétfeliratok nyelve a nyugati kereszténység területén a XIV. századig többnyire latin, a XIII. századtól azonban terjednek az egyes országokban használatos nyelveken írt feliratok is. (Legelőször a személy- és a helyneveket írják a megfelelő nyelveken.) A pecsétfeliratok paleográfiája nagyvonalakban követi az általános írásfejlődést. A latin kereszténység területén a nagybetűs (maiuscula) írás mellett a XIV. századtól fokozatosan megjelennek a kisbetűs (minuscula) feliratok is. (A váltás során először a nagybetűs feliratok egyes betűiben szerepel a minuscula, majd folyamatosan előretör a használata.) Az oklevelek, kódexek írásaihoz hasonlóan a pecsétfeliratokon is előszeretettel használnak rövidítéseket. A pecsétek oklevélre erősítésének a módját egyrészt a felhasznált pecsét- és oklevélanyagok, másrészt az oklevélre erősített pecsét célja (hitelesítés, oklevél lezárása) határozták meg.

Magától értetődik, hogy fémbullát nem lehetett rányomni az oklevélre, illetve hogy ostyapecsétet vagy pecsétviaszt nem volt szokás függőpecsétként erősíteni valamilyen privilégiumra. Gyengébb lévén, a papíroklevél alkalmatlan volt a függőpecsét súlyának az elviselésére, ezért oklevéltani és pecséttani szempontból ritkaságnak számít, ha mégis így állították ki. A pergamen a rányomott pecséttel való megerősítésre is alkalmas anyagvolt, s a függőpecsétet is elbírta, de drágább lévén, a papírnak mint oklevélanyagnak az elterjedése után (a XIII., Magyarországon a XIV. századtól) egyre ritkábban nyomtak rá pecsétet. Míg a kiváltságlevél a kor szokása szerint megkívánta, hogy függőpecséttel erősítsék meg, a függőpecséttel igen nehezen lehetett lezárni oklevelet. (Ez utóbbi inkább csak a korai középkorban fordult elő; ilyenkor a pecsétet tartó zsinórral körültekerték a begöngyölt oklevelet, majd ezt követően erősítették meg a függőpecséttel, illetve az összehajtogatott oklevél széleibe fúrt lyukakon vezették át a függőpecsét zsinórját, de a későbbi középkorban inkább a rányomott pecsétet alkalmazták az oklevelek, levelek lezárására.) Lezáráshoz az oklevelet, missilis levelet általában úgy hajtogatták össze, hogy az írás ne legyen olvasható (belülre kerüljön), s a két szabad vég egymás mellé jusson. Ide nyomták a zárópecsétet, amelynek a feltörése nélkül a szöveget nem lehetett elolvasni (zárt oklevél = litterae clausae). Biztonság kedvéért az összehajtogatott oklevélen vékony kis pergamencsíkot is átfűztek, s ezek végeit is a pecsét anyagába vezették be. A nyílt (patens) oklevélre a szöveg alatt nyomták rá a pecsétet. Sokszor az ilyen rányomott pecsétet is biztosították az oklevél

anyagába befüggesztett vékony pergamenszalagocskákkal. (Itt kell megjegyezni, hogy egyesfőleg német-szerzők a kis erősítő szalagocskák miatt az ilyen pecsétet befüggesztett pecsétnek mondják, az újabb magyar szakirodalom azonban nem nevezi így, mert akkor szinte minden rányomott pecsétet annak kellene nevezni.) A főként a korai időszakban használt átnyomott pecsét (voltaképpen a rányomott pecsét egyik válfaja) felerősítése egy az oklevél anyagába tett kereszt alakú nyílás segítségével történt: ennek a sarkait kissé felhajtva a viasz egy részét a résen átnyomták. A tiparium benyomásakor a hátoldalon is szétlapuló viasz megakadályozta a pecsét leválását a pergamenről. A befüggesztett pecsét voltaképpen átmenet a rányomott és a függőpecsét között. Két (rendszerint az oklevélre vágott 2-2 szemben lévő nyíláson egymással keresztben) átfűzött vastagabb pergamencsík simítja az oklevél oldalához. A főleg Nyugat-Európában divatos lecsüngő vagy pergamenfarkú pecsétet már a függőpecsét egyikválfajának szokták tekinteni, pedig még szintén átmenet a rányomott és a függőpecsét közt. A pergamenfarkat úgy alakították ki, hogy az oklevél aljával csaknem párhuzamosan a pergament bevágták (úgy, hogy a vége összeköttetésben maradt az oklevél lapjával), s az így kapott farokra nyomták rá a pecsétet, amely az oklevélről lecsüngött. A függőpecsét ráfüggesztésének a leggyakoribb módja, hogy az oklevél pergameniének az alját felhajtották (plica, plicatura). Az így megduplázott és ellenállóbb hártyán lyukakat fúrtak, s ezeken vétették át a függőpecsétet tartó bőrszíjat, hártyaszalagot, kender- vagy selyemsodratot. A pecsét oklevélre erősítésének az anyaga - ideértve a 2 pergamencsíkkal felfüggesztett kettős pergamenfarkú pecsétet is - itt tehát már nem volt az oklevél „saját” nyúlványa. A sodrat (illetve a pergamencsík vagy csíkok) szabad végeit belevezették a pecsételéshez felmelegített viasz belsejébe. Így a megpecsételést, majd a lehűlő viasz megmerevedését követően a pecsét valóban az oklevél alján függött. A tömör fémpecsétek (ólombullák) belsejében kis alagutat alakítottak ki, s ezen vezették át a pecsétzsinórt. Amikora bullát megpecsételték, a nagy nyomás alatt a kis furat összenyomódott, s a pecsétet tartó sodrat beleszorult. Lényegében hasonló módon történt a (legtöbbször nem tömör) aranybullák oklevélre erősítése is. A dobozos szerkezetű bulla aranylemezeit tartó fémvázba itt is kis furatot „építettek be” a sodrat számára, amelyet összeszorítva a sodratot ugyanúgy nem lehet kihúzni belőle, mint a tömör bullák hasonló funkciójú furataiból. Olykor a függőpecséteket tartó sodratnak is lehetett külön szerepe. A középkori pápai kancellária például hosszú ideig selyemsodrattal (cum filo serico) erősítette fel a jogcímadományozó oklevelek pecsétest, kendersodrattal (cum filo canapis) a rendeleteket tartalmazó bullákat. A fonalak és a szálak színe a legváltozatosabb lehetett. A XV-XVI. századtól kezdve gyakran szerepelnek a heraldikai mázak a sodratokon. A német-római császárok már IV. Károly (1356-1378) óta fekete-sárgát használtak, ez a gyakorlat azonban III. Frigyes alatt (1452-1493) megszakadt, s csak Miksa (1508-1519) korától vált maradandó szokássá. Hazánkban I. Mátyás (1458-1490) alkalmaz függőpecsétes oklevelein először következetesen vörös-ezüst-zöld sodratokat. Ha több pecsétet függesztettek ugyanarra az oklevélre, általában mindegyiket külön zsinórra helyezték. (Kivételesen akár több tucat pecsét is függhet egy oklevélen.) Többnyire a (nézőtől) balra fekvő oldal első helyét tartották a legelőkelőbbnek, több pecsételő esetén ide szokták tenni a legrangosabb személy pecsétjét, de ez a felfogás nem érvényesült mindig és mindenhol; számos eset mutatja, hogy máskor az oklevél aljának a közepét számították a legrangosabbnak. (A 20-22. ábrákon Wilhelm Ewald, a neves német pecséttani kutató nyomán a rányomott, a záró- és a függőpecsétek oklevélre erősítésének a különböző módjait láthatja az olvasó.) A megpecsételés az oklevelek kiállításának a befejező aktusa szokott lenni. Az uralkodói kancelláriákban a magánszemélyek számára kiállított oklevelek megpecsételéséért többnyire meghatározott díjat (taxa) számítottak fel.

20. ábra

Az oklevelek hitelesítésén, lezárásán kívül igen gyakran használtak a középkorban pecséteket más célra is. Magyarországon a XI. században még nyakba akasztottan viselt idézőpecsét helyébe ugyanannak az idézést tartalmazó levélre, illetve üres papírlapra (pergamenlapra) rányomott, hasonló funkciót betöltő változata lépett. (Egészen a modern korig használták hazánkban.) De használtak zárópecsétet begöngyölt áruk lezárására, só- és más raktárak, illetve helyiségek bejáratainak a biztosítására. XIV. századi utalás tanúbizonysága szerint lepecsételt zacskóban, illetve egyéb edényben küldték ki a mérőkötelet a földméréshez,

miként lepecsételt tartóedényben őrizték a hamisság gyanújába esett okleveleket a hivatalos vizsgálat alatt. A zárópecsét megérte napjainkat is, továbbfejlesztett változatát, a (többnyire ólom) plombát az élet számtalan területén használják, de a hatóságok ma is használnak zárópecséteket is (például helyiségek biztosítására valamilyen eljárás tartama alatt).

22. ábra Nem véletlen, hogy az írásbeliség művelői évszázadok óta olyan nagy figyelmet fordítanak a pecsétek tanulmányozására. Minthogy az oklevelek hitelesítésének a legfőbb eszközei voltak, az oklevél-hamisítóknak pecsétet is kellett szerezni, ha hamisítványaikat fel akarták használni. III. Ince pápa (1198-1216) már a XII. század végén írásba foglalta oklevelei hamisításának a lehetséges módjait, s irányelveket adott, miképpen kell leleplezni őket. Már ekkor, miként később is, a pecsétekkel való visszaélés két fajtája volt szokásos: vagy hamis pecsétet készítettek, vagy valamelyik hiteles oklevélről levették a hiteles pecsétet, s azt helyezték a hamisítványra. Számos híres pecséthamisítási esetet ismer a tudomány. Az 1332ben Párizsban máglyahalálra ítélt és megégetett Jeanne de Divion és társai bűnperének az anyaga is ránk maradt, s így pontosan tudjuk, miként dolgoztak a hamisítók. Hiteles, autentikus pecséteket használtak. Felhevített vékony pengével - más vallomás szerint dróttal szétvágták a viaszpecsétet, a hamis oklevél zsinegjeit az előzetesen felmelegített felületű két félpecsét közé fogták, majd a két pecsétrészt újból összeragasztották. Hazánkban is a XIV. században működött a leghírhedtebb oklevél-hamisító. Az „átkos emlékű János deák” olyan „sikerrel” űzte „mesterségét”, hogy leleplezése után, 1391-ben az országbírónak külön

vizsgálatot kellett tartania János „működése” színterén: valamennyi Turóc és Liptó megyei oklevelet ellenőrizni kellett, mert a hamisítványok nagy száma miatt a két megye birtokviszonyai teljesen összekuszálódtak. A hamisítókra kimondott máglyahalál, tüzes pecsétnyomóval való megbélyegzés és más súlyos büntetések azonban nem tudták megakadályozni a pecsétek hamisítását. A szfragisztika feladatai közé tartozik az is, hogy a ránk maradt hatalmas középkori pecsétanyagot megőrizze, feldolgozza, a kutatás számára hozzáférhetővé tegye és tudományos, valamint közművelődési céllal kiadja. Több tízezer pecsétnyomót őriznek a különböző európai levéltárak és múzeumok, a pecsétek (lenyomatok) száma pedig felbecsülhetetlen. A pecsétnyomók konzerválása - ellenállóbb anyaguknak köszönhetően - nem okoz különösebb problémát. Annál jobban pusztulnak az okleveleken, iratokon őrzött pecsétek. A levéltárakban a rányomott pecsétek viasza a szomszédos irathoz súrlódik, letöredezik, a függőpecsétek leszakadhatnak, elkallódhatnak. A kis középkori zsákocskákba varrt, védő pléh- vagy fadobozokba zárt, nem szellőző függőpecséteket különböző kórokozók támadhatják meg. A használat (kutatás) miatt bekövetkező elmozdítások, az ezekkel járó károsodások kivédésére a legjobb, s már több országban alkalmazott módszer, hogy a pecsétekről élethű másolatokat készítenek, amelyek kutatási és közművelődési célra egyaránt felhasználhatók az eredeti helyett. A Magyar Országos Levéltár igen jó nemzetközi hírnevet szerzett a viaszpecsétjeiről készített másolataival, amelyek méretben, színárnyalatban egyaránt hűek az eredetihez. Hatalmas másolatgyűjteménye van a párizsi Nemzeti Levéltárnak (Archives Nationales), amely másolataiból különböző témák szerint válogatott kis dobozokat állít össze, s ezeket oktatási célra jutányos áron a különböző iskolák rendelkezésére bocsátja. Így a tanulók és tanáraik az oklevelek segítségével pontos dátumhoz köthető, jól megválogatott, értékes történeti forrásokra támaszkodhatnak művelődéstörténeti tanulmányaik során. Irodalom Bascapé, Giacomo C.: Sigillografia. Il sigillo nella diplomatica. Nel diritto, nella storia, nell' arte I-II. Milano, 1969-1978. Berchem, Egon Frh.: Siegel. 2. Auflage. Berlin, 1923. Dogaru, Maria: Sigilli orăşenşti dinepoca modernă şi comtemporană. Bucuresti, 1978. (Directia Generalá a Arhivelor Statului din Republica Socialistă Româniă.) Ewald, Wilhelm: Siegelkunde. München-Berlin, 1914, Unverand. Nachdruck, 1969. (G. v BelowF. Meinecke: Handbuch der mittelalterlichen und neueren Geschichte. Abt. IV.) Gumowski, Marian: Handbuch de rpolnischen Siegelkunde. Graz (Austria), 1966, Akademische Drucku. Verlagsanstalt. Kamenceva, E. I. - Usztjugov, N. V: Russzkaja szfragisztika i geraldika. Izdanie 2. dopolnennoje. Moszkva, 1974. Vüszsaja skola. Kittel, Erich: Siegel. Klinkhardt und Biermann. Braunschweig, 1970. (Bibliothek fúr Kunstund Antiquitátenfreunde, Band XI.) Kumorovitz L. Bernát: A magyar pecséthasználat története a középkorban. Budapest, 19932 (A Magyar Nemzeti Múzeum művelődéstörténeti kiadványa). v Ilgen, Th.: Sphragistik. Leipzig-Berlin, 1912, Druck und Verlag von B. G. Teubner. (Grundriss der Geschichtswissenschaft. Zur Einführung in das Studium der deutschen Geschichte des Mittelalters und der Neuzeit. Herausgegeben von Aloys Meister. Band I. Abt. 4./1-58. o.

Laurent, René: Sigillographie. Bruxelles, 1985 (Centre d'Etudes Pratiques pour les Sciences Auxiliaires de l'Histoire). Metman, Yves: Sigillographie et marques postales. In L'histoire et ses méthodes. Volume pubiié sous la direction de Charles Samaran, de I'Institut. Bruges, 1961, Encyclopédie de la Pléiade. 393-446. o. Pastoureau, Michel: Les sceaux. Turnhout-Belgium, 1981. Brepols. (Typologie des sources du moyen áge occidental. Directeur: L. Genicot.) Réti László: A Magyar Tanácsköztársaság helyi szervei és pecsétjeik. Budapest, 1973, Akadémiai Kiadó (Magyar Országos Levéltár). Réti László: A Magyar Tanácsköztársaság központi szervei és pecsétjeik. Budapest, 1970, Akadémiai Kiadó (Magyar Országos Levéltár). Roman, Joseph: Manuel de Sigillographie francaise. Paris, 1912. Picard et fils. Sigilla regum - reges sigillorum. Királyportrék a Magyar Országos Levéltár pecsétgyűjteményéből. Szerk. Érszegi Géza. A pecsétek leírását készítette Sölch Miklós. Fényképezte Szelényi Károly. Budapest, 2001. Vocabulaire International de la Sigillographie. Roma, 1990. Ministero per i Beni Culturali e Ambientali. Pubblicazioni degli Archivi di Stato. Több-kevesebb részletességgel foglalkoznak a pecsétekkel a diplomatikai kézikönyvek vonatkozó fejezetei is. Illusztrációk jegyzéke 1. IV. Ince pápa (1243-1254) állítólagos pecsétnyomója. - Ewald, Tafel 1. 1. ábra. 2. II. Pius pápa (1458-1464) állítólagos bulloterionja. - Ewald, Tafel 1. 3. ábra. 3. XVI. századi pecsétnyomó - Ewald, Tafel 2. 5. ábra. 4. Raymond de'Mondragon kettős pecsétjének a nyomója. - Kittel, 137. o. 84. Abb. 5. II. Konrád császár és fia, III. Henrik közös pecsétnyomója (1038) - Kittel, 142. o. 88. ábra 6. V. Henrik glogaui és sagani herceg és fiainak közös pecsétje (1369) - Kittel, 143. o. 89. Abb. 7. I. Miksa és Burgundi Mária közös pecsétje (1479) - Kittel, 145. o. 91. Abb. 8. Az esztergomi latinok XIII. századi pecsétnyomójának az előlapja - Tanulmányok Budapest múltjából, XIV (1961) 5. ábra. 9. Az esztergomi latinok XIII. századi pecsétnyomójának a hátlapja -Tanulmányok Budapest Múltjából, XIV (1961) 6. ábra. 10. A konstanzi zsinat 1434-i ólombullája a résztvevőkkel - Kittel, 169. o. 107. ábra. 11. Georg Gisze német kereskedő londoni irodájában pecsétjeivel - Kittel, 160-161. o. közti színes ábra. 12. George Schoeneburg wormsi püspök (1580-1595) pecsétje - Ewald, Tafel 11. 2. ábra. 13. 1382-ben kiállított oklevél pecsétje védő vászonzsákocskában - Kittel, 171. o. 108.Abb. 14. Pecsétet védő bádogdobozka- Kittel, 174. o. 110. Abb. 15. Pecsétvédő fatok - Ewald, Tafel 11. 6. ábra. 16. X Leo pápa (1513-1521) ólompecsétjének az előlapja - Kittel, 385. o. Abb. 233/i/l. 17. VI. Orbán pápa ólompecsétjének a hátlapja - Kittel, 385. o.Abb. 233/h/2. 18. II. Konrád császár 1033-i aranybullájának a hátlapja - Kittel, 229. o. Abb. 144/b.

19. Bubek István országbíró (1360-1369) pecsétje-Magyar Országos Levéltár, Mohács Előtti Gyűjtemény (D 1.) 4917. ed.: A Magyar Királyi Országos Levéltár Diplomatikai Osztályában őrzött pecsétek mutatója. Budapest, 1889, VI. t. 25. ábra. 20-22. ábrák: A pecsétek oklevélre erősítésének különböző módjai - Ewald, Tafel 8 -10.

Pandula Attila INSZIGNIOLÓGIA Jelvénynek (insignia) nevezzük a hatalom, a méltóság, a hivatal ismertetőjegyeit. Ezek sokfélék, így jelölhetik államhatalmi, bírósági, egyházi, katonai, oktatásügyi, udvari stb. méltóságok, funkciók betöltőit. A tárgykör térbeli, időbeli behatárolása igen nehéz. Különféle insigniák az ókortól kezdve ismeretesek. A szakirodalom áttekintése során megállapítható, hogy adott esetben például ruhák is szerepelhetnek insignia jellegű jelentéstartalommal. Hasonló értelmezést kaphatnak- egyházi és nemzeti - ereklyék is. Egyes költemények, így a Himnusz, a Szózat, a Nemzeti dal is felfoghatók inszigniológiai tárgyként. Megint más felfogásban egyes emlékművek, emlékhelyek (nemzeti, katonai) is hordozhatnak inszigniológiai jelentéstartalmat (például a budapesti millenniumi emlékmű). Az inszigniológia tárgyköre, a kutató érdeklődésének megfelelően, sokrétűen bővíthető. Lényegében nincs teljesen kialakult tárgya. Sokszor igen nehéz az inszigniológia tárgykörébe sorolt tudományos témák más történelmi segédtudományoktól való elválasztása (például heraldika, falerisztika, vexillológia, viselettörténet). A nagy anyagra való tekintettel csupán néhány általam fontosnak tartott, jellegzetes témára térek ki. KORONÁK, URALKODÓI INSZIGNIÁK Koronák uralkodói jelvényként történő használata a legkorábbi időkre megy vissza. Az ókor sumer uralkodói egyszerű, a tarkón összekötött szalagot hordtak. Az asszír királyok kettős koronát használtak. Ismert a korona az ősi Egyiptomban, a zsidóságnál, a perzsáknál. A perzsa uralkodók drágakövekkel ékesített, fehér gyapjúból készített szalagot tekertek a fejük köré. Ezt vette át birodalmuk meghódítója, Nagy Sándor is. Az ő példája nyomán sokfelé használták ezt a koronaformát. A Római Birodalomban többfajta fejék, koronaforma volt ismeretes. Így például viseltek nemesfémből készült, díszes koszorúkat. Az itt használt koronák egy idő után -a főhatalom, a dicsőség jeleként - kizárólag a császár által hordott insigniaként szerepeltek. A Nagy Konstantin uralkodása idején (306-337) kialakult sisakkoronának (galea) jelentős szerep jutott a koronák középkori fejlődéstörténetében. A Nyugat-római Birodalom bukását követően a germánok (más szimbólumok mellett) a sisakkoronát választották hatalmi jelvényül. Az angolszászoknál is ez terjedt el. Ebből a típusból alakult ki az úgynevezett pántos korona. Ezeknél az insigniáknál a két keresztpánt sisakhoz hasonlóan boltozta be a koponyát. A korai feudális korban használt koronák kezdetben sima abroncsok voltak. Ezeket esetenként drágakövekkel, ereklyékkel ékesítették (például Theodolinda királyné koronája, az úgynevezett lombard vaskorona, Luxemburgi Kunigunda császárné koronája). Az ezredforduló körül használt koronák, a nyílt koronák a fej felett nem zárulnak pántokkal. Legfeljebb a korona abroncsára helyezett díszítések emelkednek ki.

A középkori Nyugat- és Közép-Európában általános volt az a felfogás, hogy zárt korona viselője felett már nem áll földi hatalom. Nyitott koronaviselője hűbéres jellegű, nem szuverén uralkodó, illetve esetenként akár egyes főúr is lehetett. A fentiekre tekintettel vált szokássá utóbb - a császári korona, illetve számos királyi korona pántokkal való beboltozása. A német-római császári korona I. Ottó számára készült a X. században. Nemzetközi összehasonlításban is ez tekinthető a legjelentősebb, hosszú időn keresztül folyamatosan használt, ma is meglevő, legkorábbi koronának. Ez a korona bizonyos típusfejlődést, egységesedési tendenciákat idézett elő az európai koronákkal kapcsolatos gyakorlatban. A későbbi fejlődés során gyakori volt, hogy a diadémra díszítéseket, zománcképeket, kámeákat stb. helyeztek. Ha mindez stilizált liliomra emlékeztet, akkor liliomkoronáról beszélünk, mint az úgynevezett (bajor) Henrik-korona (1280 körül), a cseh királyi Szent Vencel-korona század) esetében. A pápák sajátos koronát, úgynevezett tiarát viseltek. A bizánci császárok koronahasználata is a késő római sisakkoronából indult ki. Eredetileg az egyszerű, teveszőr sapkát nevezték kamelaukionnak. Kisebb kitérők után ebből alakult ki a XI. század végén a császárok díszes, pántos abroncskoronája, melyet lecsüngő gyöngyök, kőberakások díszítettek (Constanca császárné koronája, XIII. század). A koronáknak párhuzamosan több változata volt használatban. Léteztek évszázadokon keresztül folyamatosan használt koronák, amelyek többségét kiemelt jelentőségűnek tartották, igen gondosan őrizték, s rendkívüli tisztelet tárgya volt (például a magyar Szent Korona). Más koronákat valamilyen alkalomra készítettek, s azok az egyszeri funkcióval betöltötték szerepüket. Ide többnyire dekoratív vagy ceremoniális célból készített koronák sorolhatók. Ezek sorában jellegzetesek a királysírokban található úgynevezett halotti koronák. Ezek egy része az elhunyt által életében viselt, kedvelt, díszes korona, míg más csoportjuk sokszor egyszerű insignia (például III. Béla király halotti koronája). A Német-római Birodalom koronáját a XIV-XV. századtól kezdődően utánozták. 1602-ben II. Rudolfcsászár - ennek mintájára - külön saját császári koronát készíttetett (ezt utóbb osztrák császári koronaként használták). Az Orosz Birodalomban nagyobbrészt sajátos, a bizánci hagyományokat követő koronaformák alakultak ki. Ezek filigrándíszes, ékkövekkel kirakott, aranylapokból és prémes díszföveg kombinációjából állnak (például Monomah-korona [XIV- XV. század], a Kazányikorona [XVI. század]). Egyes uralkodók (különféle országaik koronáival) többször is megkoronáztatták magukat. Így a Habsburg családból származó német-római császárokat magyar, illetve cseh királlyá is megkoronázták. Megjegyzendő, hogy az egykor létezett koronákból csupán kevés maradt korunkra. Európaszerte a létező koronák nagy része újabb eredetű (XVIII. század utáni). Egyes radikális történelmi változások, illetve az ezeknél az insigniáknál felhasznált értékes anyagok nem kedveztek az egykor létezett példányok fennmaradásának. Sok koronát beolvasztottak, megsemmisítettek, ékköveit más célra használták fel. Különösen nagy veszteség érte az egykori francia koronákat. Európa-szerte nagyjából hasonló tárgyakból álló jelvényegyütteseket használtak koronázásoknál; esetenként helyi jellegzetességek is érvényesültek. A régi időkben nagy szerepe volt a királylándzsának (szent lándzsa). A koronázási insigniacsoportok országalmát, jogart, kardot is tartalmaznak. De léteznek koronázási eskükeresztek, díszes ékszerek (ékszerkollekciók), extra kivitelű rendjelek, a koronázásnál (a felkenésnél) használt szentelt olaj tartói (ampulla), ereklyetartók. De ivócsésze, sőt történelmi trónus is szerepelhet a jelvénygyűjtésekben. A régebbi és újabb időkből való koronázási öltözetek (ceremóniaöltözetek) szintén

elengedhetetlen tartozékai voltak a koronázási szertartásoknak (például a német-római császári palást és cipők a XI. századból). Kard és felszerszámozott ló. A törököknél széles körben alkalmazott „insigniák”. A fejedelmek értékes anyagokból művészi kivitelben készített példányokat kaptak. A MAGYAR KIRÁLYI KORONÁZÁSI JELVÉNYEK A magyar koronázási jelvények, különösen pedig a Szent Korona a XVIII. század vége óta az érdeklődés középpontjában állnak. E történelmi ereklyékkel - s különösen a magyar királyi koronával kapcsolatban - számos, egymásnak teljesen ellentmondó teória került részletes kifejtésre, melyeknek akár felvázolására sincs e helyen lehetőség. A Szent Korona nemzetközi összehasonlításban is az egyik legvitatottabb történelmi-művészettörténeti emlék. A magyar koronázási jelvényegyüttes Európa egyik legépebben megmaradt középkori insigniacsoportja. Ha a folyamatosan használt, kiemelt jelentőségű királyi koronákra gondolunk (még a legkésőbbi keletkezési elméletekre utalva is), csupán a német-római császári korona régebbi a magyar királyi koronánál. A sajátos, buzogány jellegű jogar a X-XII. század között készült, különböző időpontokban. Az országalma a XIV. század második feléből való, különlegessége a kettőskereszt-ábrázolás. A kard (korábbi darab pótlása) XVI. század végi velencei munka, szerény kivitelű, eredetileg fegyverként használták. Az eredetileg miseruhának készített, 1031. körüli palást sajátos keverékét mutatja a korabeli keresztény, illetve részben a hagyományos, ősi magyar motívumoknak. Erről az emlékről is igen eltérő tudományos vélemények vannak forgalomban. A magyar történelemből más koronák is ismeretesek (például Konstantinosz Monomachos császár koronája bizánci abroncskorona, XI. század közepe], a Zsigmond királyi nagyváradi sírjából származó korona [XIV. századi liliomos korona], Bocskai István koronája). ERDÉLYI FEJEDELMI JELVÉNYEK A XIV-XVII. századi (önálló) erdélyi fejedelemségben a fejedelem hatalmát a (török) Porta által küldött különféle insigniák jelképezték, amelyeket a megválasztott személy megerősítéseként küldtek meg. Az erdélyi fejedelmeknek küldött (török) insigniák a vezéri jellegű beglerbéggel megegyező jogállást fejeztek ki. Úgy tűnik, hogy Erdélyben elismerték ugyan ezen tárgyak legitimáló szerepét, de az insigniák fontossági sorrendje idővel átalakult, s az nem követte az eredeti keleti jelentéstartalmat. A következő tipikus jelvénycsoportok említhetők meg. Az (aranyos gombbal ékesített rúdú, vörös tafota) zászló. A török birodalomban a különböző közigazgatási egységek élén álló személyek kinevezésükkor díszzászlókat kaptak. Egy országon belül, ugyanabban az időben több személy nem rendelkezhetett azonos értékű díszzászlóval. A vazallus Erdély feletti hatalom jeleként a fejedelemnek küldött díszzászló a beglerbégekéhez volt hasonló. Díszruha. Új tisztviselők kinevezésekor a Török Birodalomban - általában - insignia értékű öltözetet adományoztak. A fejedelmek ujjatlan, cobolyprém bélésű, a vezető méltóságok által viselt díszruhát kaptak. Vörös bársonyból készített, aranycsipkés díszítéssel ékesített, insignia jellegű, seprű alakú tollforgóval ellátott föveg.

Buzogány (bot). A Török Birodalomban általánosan használták magas rangú méltóságok, illetve katonai vezetők hatalmi-tisztségi jeleként. HORVÁT BÁNI INSIGNIÁK A horvát bánok beiktatási szertartásáról, az ott használt insigniákról a középkortól ismeretesek adatok (például Zsigmond király 1435-ös szabályozása). Ez a szertartás többször átalakult, módosult. Így a Habsburgok 1527-es megválasztása után, illetve a XIX. században is. A beiktatásra Zágrábban, egyes időszakokban Varasdon került sor. Az utolsó (egyébként különösen fényes külsőségek közötti) báni beiktatásban, 1869-ben, Zágrábban báró Rauch Levin részesült. Az insigniák között kiemelt szerepe volt (az 1537-től kimutatható) a király által adományozott báni zászlónak (banderium regium), illetve a báni jogarnak. Ezeket az új bánnak a királyi megbízott adta át. Az új bán a jogart (buzogányt) a báni eskü alatt jobb kezében tartotta. Ez az insignia eredetileg feltehetően az országrész feletti katonai hatalom jelképe is volt. Különféle alakjai ismeretesek. Így parancsnoki vezénylő bot, „marsallbot” például a gróf Zrínyi Péter portréján gróf Erdődy Miklós báni jogara. A XIX. századból fennmaradt báni insigniák (gróf Gyulai Ignácé, 1806, báró Vlasics Ferencé, 1832) díszbuzogányok. EGYHÁZI INSZIGNIOLÓGIA A római katolikus egyházban a következő legfontosabb insigniákat (az úgynevezett pontifikáliákat) használják hivataluk jelvényeként az egyház vezetői (érsekek, püspökök, apátok): A mellkereszt (crux pectoralis, formalium). Ez a liturgikus főpapi ornátus tartozéka. A középkorban általában értékes ereklyét foglaltak bele. Anyaga többnyire arany, kivitele az adott kor művészi stílusirányzatának felel meg. Láncon vagy szalagon, nyakba függesztve hordják. A püspökgyűrű (pásztorgyűrű, annulus). Drágakővel díszített aranygyűrű. Kezdetben pecsétgyűrűként, majd méltóságjelvényként funkcionált. (A kőbe vésést III. Ince pápa tiltotta meg.) Az egyházzal kötött szimbolikus szellemi-lelki házasság jelképe. Általában nagyméretű, mert a kesztyű felett viselték. Először a mutatóujjon hordták, később az egyházi méltóságok jobb kezük negyedik ujján viselték. Spanyolországban a VII. századtól, Franciaországban a IX. századtól használják. Európai elterjedésére a X. századtól került sor. A püspökbot (pásztorbot, baculas pastoralis, pedum) a püspökök egyházkormányzati hatalmának jelképe. Eredetileg támasztékként szolgált. A legkorábbi példányok a T alakban végződő, kettős szarv-botok. Később e botok felső vége begörbült, hosszú, F alakúvá vált. Ezt követően kifejezetten kampósbot jellegű lesz. Ékítmények jelennek meg rajta. E botok kivitelezésénél mindig meghatározó a készítésük idején domináló művészi stílus. Anyaguk kezdetben fa, csont, később fém {nemesfém). Spanyolországban a VII. századtól, Franciaországban a IX. századtól használják. Európa-szerte a X. századtól vált általánossá. Igen érdekes magyarországi példány aranyozott ezüstből a valószínűleg Saul kalocsai érsekhez köthető, a XII. században készült pásztorbot feje. Mitra (infula) - püspöksüveg. Eredete az ószövetségi főpap (micnefet nevű) mitrájára vezethető vissza. Kezdetben félgömb alakú volt, tetején gombbal. Később a VII. századi pápai föveg formáját követte. A X. századtól kitüntetésként adományozták. A főpapok hivatalát jelölőinsignia, melyet a szertartások alatt viselnek. A XIII. századtól kezdődően egy csúcsban összefutó, hátul két lelógó díszes szalaggal ékesített fövegfajta. Mérete, alakja, arányai időnként változásokat mutatnak. Sokszor igen díszes kivitelű, hímzett példányok készülnek.

Előállításánál gyakran drága anyagokat-például gyöngyöt - is felhasználtak. Kiemelkedő magyarországi példány az úgynevezett koronázási infula, amely a XVI. század közepéről való. KAMARÁSI INSZIGNIOLÓGIA A kamarási méltóság ősi időkre nyúlik vissza. Így a Bibliában említik Aussuerus babilóniai király kamarásainak összeesküvését. A középkorban a Meroving-uralkodók vezették be a kamarásságot, amely a legjelentősebb udvari méltóságok közé számított. A Német-római Birodalomban kezdetben csak királyok, hercegek lehettek kamarások. A későbbiekben a méltóság kiterjedt, örökletessé vált. Hamarosan két személy töltötte be a kamarásságot. Az egyik a méltóság örökletes viselője, aki személyesen csak jelentős eseményeken (például koronázás) jelent meg, a másik az előbbi helyettese, egy az udvarnál tényleges szolgálatot teljesítő személy. A kamarások jelvényeként kulcsokat vélhetően először III. Henrik udvarában adományoztak. E kulcsok eredetileg valós, nyitásra-zárásra alkalmas példányok voltak (az udvari kincstár kulcsa). Ezeket nyakba, illetve vállra akasztva zsinóron viselték. A középkori kamarásurak méltóságuk jelvényeként fehér színű kamarási botot is hordtak. A barokk korba való átmenet idején kezdik az addig ténylegesen használt (használható) kulcsokat méltóságjelvényként alkalmazni. Ezen insigniákat többnyire övről lefüggesztve viselték. A későbbiekben a kamarási kulcsokat gyakorta zsebnyílásban hordták. Majd hosszabb vándorlás után Európa-szerte állandósult e kulcsok viselési helye a kamarási egyenruha, a katonai, hivatalnoki, diplomata egyenruha, a nemzeti díszöltözet hátsó részén, a jobb oldalon elhelyezett kis zsebben. A kamarási kulcsokat általában a díszes bojt (rozetta) alatt vagy szalagra erősítve hordták A témakörben mindvégig a császári udvarnak volt meghatározó, példamutató szerepe. Ezt követték a választófejedelmek, továbbá a kisebb-nagyobb udvarok. A valódi kamarások mellett, udvari rangként egyre nagyobb számban neveztek ki régi nemességüket igazolt személyeket is kamarásnak. Bár a méltóság elnyerése költséggel járt, a nemesség köreiben mégis igen népszerű volt. Kezdetben az új uralkodó nem feltétlenül vette át az elődök által kinevezett kamarásokat. A Habsburg Birodalomban például csak Mária Terézia regnálásától fogva neveztek ki élethossziglan kamarásokat. A kérvényezőnek hiteles dokumentumokkal kellett bizonyítania régi nemesi családból való származását. Ez volt a kamarási őspróba letétele. Ehhez kamarási ősfát csatoltak be. A kamarásoknak különféle (a hivatalnok-egyenruhára hasonlító) kamarási egyenruháik voltak A Habsburg Birodalomban az első ismert, adományozott kamarási kulcsok I. Lipót (16581703) uralkodásának idejéből valók. I. József (1705-1711) uralma alatt vált a kulcs a kamarások általános insigniájává. Ezt követően valamennyi Habsburg-uralkodó (illetve Lotaringiai Ferenc is) adott ki kamarási kulcsokat (esetenként több típust is). Az első időben aranyozott vas, később általában aranyozott sárgaréz, esetenként aranyozott ezüstkulcsok formailag nem voltak egységesek. A felső markolat, illetve a toll hol egyszerűbb, hol pedig díszesebb. Koronák, betűk, monogramok, heraldikai motívumok váltakoznak rajtuk. I. Ferenc uralkodásától kezdve e kulcsokat aranypaszomántos, díszhímzéses bojt alatt rendszeresítették. Ennek felső részére az osztrák császári koronát, illetve a kétfejű sast hímezték. A kulcsokat dísztokban adták át. A Habsburg Birodalom kulcshasználata rövidesen Európa-szerte elterjedt a különféle monarchiákban. A kiadott jelvények döntő része koronákkal, monogramokkal, heraldikai motívumokkal ékesített, díszes kulcs. Anyaguk többnyire aranyozott bronz, réz. De például Dániában előfordult gyémántokkal adományozott példány is.

Érdekesség, hogy a Vatikán, amely mindig sok kamarást nevezett ki (valóságos, titkos és tiszteletbeli kamarásokat), a kitüntettek jelölésére nem használt kulcsokat, csupán díszláncot, illetve zománcozott jelvényt. A cím tömeges adományozásánál nyilván nem akarták kompromittálni a két keresztbe fektetett kulcsot, a jellegzetes Szent Péter-szimbólumot. VÁROSI TISZTSÉGVISELŐK INSZIGNIÁI Városok, különösen pedig a szabad királyi városok tisztségviselőit Európa-szerte különféle insigniákkal, úgymint karddal, jogarral, pálcával, lánccal jelölték. A bíráskodási hatalmat jelképezte a díszkard (például Mátyás királytól 1466-ban a raguzni városi tanácsnak adományozott díszkard). Ezeket az insignia jellegű fegyvereket a bíró ünnepélyes alkalmakkor viselte az oldalán. A kormánypálca (jogar stb.) amelyet a városi elöljáró beiktatásakor a kezében tartott. A bírói pálca eredeti formája általában buzogány, csak később lett az uralkodói jogarhoz hasonló alakú. Rudolf király 1606-ban Lackner Kristóf soproni polgármesternek adományozott jogart. A városi insigniák közé sorolandók a bányavárosokra utaló kettős bányászkalapácsok (illetve kalapács és ék), amelyek ezen városoknak a többi királyi várossal szemben elfoglalt sajátos jogállását jelképezte. Az alsóbb szinteken, akár kisebb városokban, falvakban is gyakori volt az elöljárók insigniahasználata. Ez általában jogarszerű, díszesebb kivitelű bot használatát jelentette, amelyet sokszor a földesúr adott a településnek (például az Esterházy Pál Antal herceg által 1738-ban adományozott-jogar jellegű-községi bírói botok). JOGI VONATKOZÁSÚ INSZIGNIÁK A jelvénykardok egyik sajátos fajtája a pallosjogot (ius gladii) jelölő insignia. Ezek a városok önállóságával, önkormányzati és pallosjogával voltak összefüggésben, illetve a földesurak vérhatalmának jelölésére szolgáltak egy olyan korszakban, amikor e jeleknek erőteljes elrettentő, preventív jellege volt. A fenti tárgykörbe tartozó emlékeknek több csoportja ismert. A város piacán vagy a városházán álló (esetenként kivont karddal ábrázolt) fegyveres vitéz szobra (Roland-szobrok), illetve a városháza kapuja felett vagy más, jól látható, exponált helyen elhelyezett pallost tartó kéz. Ezek az insigniák leginkább német-osztrák területről terjedtek el. Magyarországon a pallosnak ilyen tartalmú kitűzésére a legkorábbi adat 1613-ból (Beregszászról) való. A városi, uradalmi pallosjogot vásárkor külön is jelezték. A statáriumszerű vásári büntetőbíráskodás nemcsak a helyiekre, hanem a településen időlegesen megjelentekre is kiterjedt. Ennek jelvényét általában a büntető igazságszolgáltatás jeleként is funkcionáló, rendszerint (sok ember által felkeresett) a piacon álló pellengérre helyezték (például Pinkafő, Pozsony, Pozsonyszentgyörgy, Tarnóc). Az itt elhelyezett hóhérpallosjelvényt esetenként vörösre festették. Előfordult az insignia cégérszerű megjelenítése (például Libetbánya), de akár valódi hóhérpallos ilyen tartalmú használata is ismeretes (például Lőcse). VÁROSI KULCSINSIGNIÁK Ősi eredetű, Keletre visszavezethető szokás szerint a városok kulcsaihoz többféle (inszigniológiai) hagyomány fűződött s érvényesült a XIX. század közepéig. Valamennyi

erődített város („váras hely") kapujának kulcsát ténylegesen birtokolni egyben az erődített hely birtoklását is jelentette. A kulcs hadijogi insignia is volt. Régi hagyomány volt, hogy a várost meglátogató uralkodót a város kapujában a polgármester és a városi tanács ünnepélyes ceremóniával fogadta. Ennek során hagyományos keretek között adták át a város kulcsait az uralkodónak, ami annak kifejezése volt, hogy a város csak az uralkodótól függött. Így fogadták a Német-római Császárságban a birodalmi városok a császárt, Magyarországon a szabad királyi városok a királyt. Hasonló tradicionális keretek között adták át a várost elfoglaló győztes hadvezérnek a település kulcsait. (Aki azt, a diadal jeleként, hadizsákmányként magával vitte.) Egyetemes történelmi összehasonlításban még az első világháború idején is ismeretes ez a szokás. Magyarországon az utolsó ilyen jellegű kulcsátadások az 1848-1849-es szabadságharcban történtek. Így például Buda és Pest városok kulcsait 1849. január 5-én a győztes Windischgrätz tábornoknak adták át. 1849. augusztus 26-án a munkácsi vár kapitulációjánál a kulcsokat Vrangel orosz tábornok kapta meg. EGYETEMI (FELSŐOKTATÁSI) INSZIGNIOLÓGIA Az insigniák, ornátusok, címerek stb. használata már a legkorábban (a XI. században) alapított európai egyetemeken is ismertek voltak. A gyakorlatban az egyenrangúság jeleiként váltak elengedhetetlenekké. Az egyetemek elterjedésével ezeket a rekvizitumokat az újabb intézmények is átvették, használták, illetve használják ma is. Egyes egyetemi ünnepélyeken fontos volt az insigniák használata. E jelvények eredetileg az egyetemi elöljárók (rektor, dékán) korabeli viszonyok szerinti, rendkívül magas társadalmi állását is mutatták Ez fontos egyházi és világi méltóságok megelőzését, illetve az azokkal való egyenrangúságot dokumentálta. Mindez egészen a XX. század közepéig a protokollban is erőteljesen tükröződött. A jogarok (pedum, sceptum, díszbot) az egyetem országos-nemzetközi rangját fejezi ki, a rektor, a dékán méltóságát jelöli. E jelvények átadása egy egyetem alapításának szokásos velejárója. Ezeken az insigniákon gyakoriak az alapítóra, illetve az alapításra utaló (heraldikai) motívumok, feliratok, illetve az adott intézmény védőszentjének megjelenítése. Általában rektori és dékáni jogarok is léteznek. Anyaguk többnyire nemesfém, fa. Díszes kivitelű ötvösművek Egyes középkori darabok (a prágai Károly Egyetem egykori insigniái vagy a berni egyetem jogara) kisebb méretűek, a korabeli királyi jogarokkal rokon darabok A később készült példányok zöme hagyományosan nagyméretű, akár fel is állítható díszbot. A budapesti (egykori nagyszombati) egyetem rektori jogara az egyetemalapító Pázmány Péter (1635 körüli) ajándéka. A nagyméretű ezüst díszbot gombját a Patrona Hungariae, illetve az államcímer és az alapító címere ékesítik Az egyes karokat jelképező egyetemi jogarok kivitele hasonló, méretük kisebb, és az adott kar védőszentjével vannak díszítve. A Bölcsészettudományi Kar és a Hittudományi Kar jelvényei az egyetem alapításának idejéből valók. A jogi karé az intézmény létrehozásakor, 1667ben, az orvosi karé 1770-ben, alapításakor készült. A feudalizmus idején létezett az úgyneve zett jogarünnepély, egy pompás, a kar védőszentjének ünnepnapján megtartott megemlékezés, amelyen kiemelt szerepet kaptak az egyetemi insigniák. Tisztségláncok. Az egyetemek élén álló rektorok, dékánok tisztségét ünnepélyes alkalmakkor (például doktorrá avatás), reprezentatív eseményeknél világszerte tisztségláncokkal jelölik. Ez többnyire a korízlésnek megfelelő formában kidolgozott, az adott intézmény profiljára utaló motívumokkal, feliratokkal ékesített, nemesfémből, zománcozott, díszláncon függő

(rendjelszerű) érem, csillag. Ezeket az insigniákat általában uralkodók, államfők adományozták, esetleg maga az egyetem készíttette. A Habsburg Birodalomban először a bécsi egyetem kapott-1792-ben, azután 1805-ben-az uralkodótól insigniákat. I. Ferenc 1820-ban adományozott az előbbi darabokhoz hasonló insigniákat a pesti egyetemnek ` Az öt budapesti egyetemi tisztséglánc díszes, áttört kivitelű aranylánc. Ezen függ az osztrák császári koronára erősített, vörös színű máltai kereszt, amelynek közepén, vörös-fehér-zöld szegélyben az uralkodó jobbra néző képével ellátott portréérme látható. Az egyes érmek (rektori, illetve kari) hátlapját eltérő, az adott intézményre utaló latin nyelvű felirat ékesíteti. Az egyetem 1960-ban László Gyula tervei alapján új díszbotokat, tisztségláncokat készíttetett. Ezeket a modernebb ízlésvilágot tükröző, igényes darabokat egy időben kizárólagosan, később a régiekkel vegyesen használták (használják). Az újabb időkben a régi jogarokat már egyáltalán nem használták MARSALLBOTOK Különböző botok, így királyi bot, bírói bot, varázsbot stb. már a korai történelemben fontos szerepet kaptak. A legjelentősebbek a király kezéből átvett, méltóságjelvényként használt királyi botok voltak A királyi udvarban a legkiemelkedőbb tisztség az úgynevezett marsall volt. Ebből fejlődött ki később az udvari marsalli (udvarmesteri) tisztség, illetve a legmagasabb katonai méltóság is. Egyes államokban bizonyos korokban a katonai méltóságokat (rendfokozatokat) díszbuzogánnyal is jelölték A késő középkorban általánosan használt insigniák a XVI. században egyre ritkábbak. Lengyelországban, Magyarországon, Oroszországban azonban használatuk hosszú ideig fennmaradt. (Lengyelországban még a XX. század közepe táján is hasonló formájú marsallbotot használtak.) A marsall mint katonai méltósága XVI. századtól általában önálló hadtest parancsnoka, a későbbiekben nagyobb katonai körzet élén állt. E méltóság különböző államokban ismeretes. Magának a marsallbotnak közvetlen tárgyi előzménye a parancsnoki vezénylőbot (Kommandostab). Ennek története egészen a Római Birodalom idejéig visszavezethető (a centuriók botjai). Bizonyos értelemben a királyi jogarhoz hasonló jelentéstartalmú katonai insigniák a hadvezérek kezében sokszor a gyakorlati irányítás eszközei is voltak. A XVIXVII. században általában nemesfából, csontból stb. készült, fémkupakokkal lezárt insigniák voltak használatban (például Habsburg II. Ferdinánd főherceg parancsnoki botjai - XVI. század). Ez az insignia Magyarországon is létezett (a főkapitányok is ilyet használtak). A parancsnoki bot a költő és hadvezér gróf Zrínyi Miklósról készült ábrázolásokon is tanulmányozható. A későbbiekben általánosan elterjedt katonai marsallbot alapforma, francia eredetűnek tekinthető. Kezdetben (a XVII. század közepétől) a marsallok maguk gondoskodtak insigniájukról. Ezek még nem voltak egységesített darabok, a jelvények erősen tükrözték az adott hadvezér személyes ízlését, anyagi lehetőségeit. Csak 1758-tól rendszeresítették a francia marsallbotokat, a kék bársonnyal bevont, végein arany kupakokkal lezárt, arany Bourbon-liliomokkalékesített insigniát. A későbbi korokban (tekintettel a különféle rendszerváltozásokra) aranyszínű napóleoni sasok, illetve ötágú aranycsillagok díszítették a francia hadvezéri insigniákat. Más országokban többségében a francia példák nyomán hoztak létre marsallbotokat. Angliában 1736-1968 között 127 marsallt (tábornagyot) neveztek ki. Botjaik a XIX. század elejétől maradtak fenn. Az angol marsallbotok jellegzetes típusa borvörös bársony borítású, rajta lépkedő koronás arany emblémát tart, a felső arany gombon

Sárkányölő Szent György plasztikus ábrázolásával. Az alsó arany gombon a tulajdonosra vonatkozó vésettel. A porosz marsallbotok előképe, a porosz koronázási jelvények között őrzött úgynevezett ezredbot (parancsnoki bot) a XVII. század második felében készült, 1688-tól szerepel a koronázási jelvényegyüttesben. Kezdetben Poroszországban is a parancsnoki vezénylőbot volt a legmagasabb katonai méltóság insigniája. Ez a jelvényfajta szerepelt 1739-ben Natzmer tábornagy temetésén. A porosz hadseregben a marsallok botot viszonylag későn, csak a XIX. század közepétől kaptak. Külföldiek „diplomáciai adományként” részesültek marsallbotokban. Az első ily módon elismert személy Paszkievics herceg, orosz tábornagy volt 1850-ben. Wrangel tábornagyvolt az az első porosz katonai vezető, aki 1856-os kinevezésekor marsallbotot kapott. I. Vilmos uralkodásától kezdődően alakult ki a porosz marsallbotok általánosnak tekinthető típusa. Ez kék bársonnyal borított bot, aranyszínű heraldikai sasokkal, esetenként aranyszínű királyi koronákkal váltakozva, díszes, heraldikus, monogramos lezáró kupakokkal a végein. Moltke tábornagy, a jeles hadvezér először 1871-ben kapott, marsallbotot. Kilencvenedik születésnapján, 1890-ben ékkövekkel kirakott marsallbotot kapott elismerésül. A marsallbotokat csupán a díszruházathoz hordták (Paradeanzug), más alkalmakkor inkább az úgynevezett parancsnoki vezénylőpálcát (Interims-Feldmarschallstab) viselték. Ez a lovaglópálcára emlékeztető insignia eltért a hagyományos formáktól. Felső részét arany korona ékesítette. Hasonló vonatkozó jelképekkel, például horgonnyal díszített insigniákat kaptak a haditengerészeti vezetők is (a Német Birodalomban 1900-tól az úgynevezett nagyadmirálisok). Németországban a marsallbotok kultuszának sajátos virágzása volt megfigyelhető a századfordulótól a XX. század közepéig. A Habsburg Birodalomban (Osztrák-Magyar Monarchia), bár a XVII. századig visszamenő, direkt hagyományai voltak ezen insigniának (például Montecuccoli marsallbotja 1659 körül), s a katonai vezetők insigniájaként folyamatosan szerepelt a parancsnoki vezénylőbot is, nem alakult ki általános kultusza ennek a tárgynak. Így a XIX-XX. században csak egy-egy kiemelkedő hadvezér kapott (lényegében nem hivatalosan adományozott) marsallbotot. Az idős Radetzky tábornagy a hadsereg tisztjei által összeadott pénzből készült, számottevő művészi és anyagi értéket képviselő marsallbotot kapott. Az első világháború idején - a hadsereg ajánlásaként - az uralkodó IV. Károly, illetve Frigyes főherceg hadsereg-főparancsnok kapott marsallbotot. CÉHBEHÍVÓTÁBLÁK A céhes inszigniológia (heraldika) alapvető csoportja a céhek tagjainak behívására, beidézésére szolgáló insignia. Ennek körbehordozásával és felmutatásával (táblajáratás) hívta össze a céh élén álló mester a tagságot gyűlésre, temetésre, körmenetre stb. Az insignia felmutatója szóban adta át az üzenetet. Az írás és olvasás elterjedésével a késői insigniák egy részén valódi, írásos üzenet elhelyezésére alkalmas részeket alakítottak ki. Az ilyen formájú üzenetközvetítés középkori szokása Flandriából eredt, Európa-szerte megtalálható. Magyarországon is nagy hagyományai voltak ennek az iparosok közötti sajátos üzenetközvetítésnek, amely még a céhrendszer megszűnését követően is fennmaradt. Az iparművészet, népművészet határterületeit érintő céhbehívótáblák fából vagy fémből, díszes kivitelben készültek. A kézben hordozható tárgyak többnyire a jellegzetes szerszámokat és termékeket bemutató céhcímert ábrázolták. A céhbehívótáblák jelentős része pajzs-

vagy ahhoz hasonló alakú, többnyire festett, színes darab. E táblák egy részén, különösen a korai példányokon az egyes motívumok dekoratív, heraldikai elrendezésben jelennek meg. Bizonyos emlékeken az ország-, esetenként a városcímer is látható. A céhbehívótáblákon ábrázolt kétfejű sas a céh uralkodói kiváltságlevelére utaló motívum. A céhbehívótáblákon gyakran megfigyelhetők aprólékosan kidolgozott munkajelenetek (például a brassói ötvös céh-1556). További motívumként igen általános az egyes szakterületnek megfelelő termékek, szerszámok bemutatása (csak néhány jellegzetességet említve: perec - lőcsei pék céh, 1614; ökörfej, két bárd, tagló-rimaszombati mészárosok, 1803; malomkeréksegesvári molnárok, 1648). Gyakori volt ezen emlékek egyik oldalán a céh védőszentjének megjelenítése. Egyes céhek külön temetési behívótáblákat is használtak, koponya, csontok, homokóra stb. motívumokkal. CÉGÉREK Sajátos területe az alsóbb társadalmi osztályokhoz köthető insigniológiának a cégérek emlékanyaga. Ezen insignia alapvető funkciója volt, hogy kifüggesztőjének hírverését szolgálja. A cégérek főbb fajtái: az iparoscégérek, bolti cégérek, fogadó- vagy kocsmacégérek (csárdacégérek). Igen régi időkre nyúlik vissza ezeknek az Európa-szerte elterjedt sajátos insigniáknak az eredete. Akár az ókorra visszavezethető a bortermelő vidékeken a bormérés jelölése hosszú farúdra helyezett lombkoszorú, esetleg fenyőág vagy kirakott bögre segítségével. Az idők során általában fából, fémből készültek a cégérek, de gyakori volt a jelvények kőből való kifaragása is. A cégéreket gyakran különféle színűekre festették. Ha a segédből mester lett, akkor cégért akaszthatott ki. „Becsületes” céh tagjaként munkájáért a céh is felelt. A fogadós cégére is a tisztesség záloga volt. A feudalizmus idején legsúlyosabb büntetésként bevonhatták a vétkes személy cégérét. A cégérek szoros kapcsolatban állnak a céhes heraldikával, s annak egyik sajátos megjelenési formáját jelentik. A cégéreken általánosak az egyes mesterségekre utaló szerszámok, eszközök, s különösen a termékek, Ezek az adott korban általánosan ismertek voltak, egyeseket napjainkig attribútumszerűen használták. E tárgycsoport esetében is gyakori a mesterség jelvényét tartó, két egymással szembeforduló oroszlán ábrázolása. A magyarországi cégérekre vonatkozó adatok leginkább a XVII. század végétől kezdődően maradtak fenn. Általános gyakorlat volt, hogy külföldi (elsősorban bécsi, ausztriai) példákat követve készítettek nagyvárosainkban cégéreket. Ezeket széles körben utánozták a kisebb településeken. Nem volt ritka, hogy ugyanazon a településen egyazon elnevezésű cégérrel bíró vállalkozások működtek. Ezt színezéssel (például fehér, vörös, barna ló; vörös, fehér ökör), sokszorozással (két oroszlán, három rózsa) kívánták áthidalni. A cégérek nagymérvű visszaszorulása a modern kapitalista viszonyok megszilárdulása idejére tehető, amikor más figyelemfelkeltő reklámmódszerek kerültek használatba. Megemlítendő, hogy egyes cégérek, cégérfajták- bár teljesen periferikusan - napjainkig fennmaradtak. (Ilyen például a réztányér borbélycégérként való használata.) Irodalom Koronázási jelvények

Bakay Kornél (szerk.): Sacra Corona Hungariae. Kőszeg, 1994. Bárányné Oberschall Magda: Konstantin Monomachos koronája. Archeologia Hungarica. Nr. XXII. Budapest, 1937. Bertényi Iván: A magyar Szent Korona. 4., jav kiad. Budapest, 1996. Boldisár Kálmán: Bocskai koronája. Debrecen, 1925. Cibulka, Josef Die Krönungskleinodien des Böhmischen Königsreiches. Prag, 1969. Deér József Die Heilige Krone Ungarns. Graz Wien-Köln, 1966. (Österreichische Akademie der Wissenschaft-Philosophische-Historische Klasse-Denkschriften 91.) Eckhart Ferenc: A szentkorona-eszme története. Budapest, 1941. Glant Tibor: A Szent Korona amerikai kalandja, 1945-1978. Debrecen, 1997. Holčik, Stefan: Pozsonyi királykoronázási ünnepségek, 1563-1830. Bratislava, 1986. Ipolyi Arnold: A magyar szent korona és a koronázási jelvények története és műleírása. Budapest, 1886. Kardos József A szentkorona-tan története, 1919-1944. Budapest, 1985. Kovács Éva - Lovag Zsuzsa: A magyar koronázási jelvények. Budapest, 1980. Pandula Attila: A Szent Korona története. Budapest, 1990. Prince Michael of Greece: Crown Jewels of Britain and Europe. London, 1990. Rozek, Michal: Polskie koronacje i korony. Krakow, 1987. Lord Twinning: A History of the Crown Jewels of Europe. London, 1960. Vattai Erzsébet: A margitszigeti korona. Budapest, 1958. (Klny. Budapest Régiségei, XVIII. k.) Államhatalmi, közigazgatási, jogi inszignológia Bevilaqua-Borsody Béla: Adalékok a városok, várak és egyéb erős helyek kapuinak és kulcsainak katonai művelődéstörténetéhez. Budapest, 1930. /A Magyar Királyi Hadtörténeti Múzeum Kiadványai, XV/ B. Szabó János: Az erdélyi fejedelmi jelvények. Keletkutatás, 1994. tavasz. 59-69. o. Pandula Attila: A hóhérpallos. Jogtörténeti Szemle, 2 (1987) 75. o. Šercer, Marija: Obred ustoličenja hrvatski banova. In Jasna, Tomičič (szerk.): Znamenja vlasti i č>asti u Hrvatskoj u 19. stolječu. Zagreb, 1993, 30-47. o. Kamarási kulcsok Allerhöchste sanctionierte Bestimmungen über die k. u. k. Kämmererswürde. Wien, 1898. Auktionshaus H. D. Rauch Gmb. H. und L. Nudelmann 60. Auktion (4. November 1997). Orden und Ehrenzeichen. Katalog III. Wien-Budapest, 1997. 13-14. o., D-1037 D-4049, XXI. színes t. illusztrációk. Duwe, Georg: Erzkämmerer, Kammerherren und ikre Schlüssel. Historische Entwicklung einer ältesten Hofámter von Mittelalter bis 1918. Osnabrück, 1990.. Kugler, Georg - Haupt, Werner: Das Kaisers Rock. Uniform und Mode am österreichischen Kaiserhof von 1800 bis 1918. Eisenstadt, 1989, 98, 100, 60, 101-102. o. Pickl v. Witkenberg, Wilhelm: Kámmerer Almanach. Wien, é. n.

Egyetemi inszigniológia Papp József Hagyományok és tárgyi emlékek az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Budapest, 1982. Céhes inszigniológia Csatkai Endre: Cégérek. Budapest, 1971. Nagybákay Péter: Magyarországi céhbehívótáblák. Budapest, 1995. Nagybákay Péter: A magyarországi céhes kézművesipar jelvényei. Budapest, 1995. /Bibliotheca Humanitatis Historica./ Šercer, Marija: Stari zagrebaćki obrti. Zagreb, 1991. Marsallbotok Niemann, Detlev: Ein englischer Geldmarschallstab. Militaria, 1999. Heft 2. (22. Jhg.) 4042.; uo. 4041. o., illusztrációk, címlap, színes illusztrációk. Nimmergut, Jörg: „Der Stab" Generalfeldmarschall von Bock und Polach. Info, nr. 44 (7. Jhg.) April 1986. 23-25. o.; uo. illusztráció, címlap. Patzwall, Klaus D.: Der Interimsstab fúr Generalfeldmarschall Gerd von Rundstedt. Militaria, 1996. Heft 3. (18. Jhg.) 90-91. o.; uo., illusztációk, címlap, színes illusztrációk. Stein, Hans-Peter- (Ottmer, Hans-Martin): Symbole und Zeremoniell in deutschen Streitkräften vom 18. bis zum 20. Jahrhundert. Bonn, 1986. /Entwicklung deutscher militärischen Tradition. Bd. 3./ Williamson, Gordon - Mallmann, Jak P.: Der Stab von Großadmiral Dönitz. Info, Nr. 51. (8. Jhg.) Juni 1987. 34-35. o.; uo. illusztrációk.

Kristó Gyula NYELVTUDOMÁNY A történésznek a nyelvvel többféle kapcsolata van. Ha mondanivalóját szabatosan, közérthetően akarja kifejezni, úgy a választott nyelv stilisztikájában való jártassága könnyíti meg a dolgát. Ha arra törekszik, hogy forrása nyelvét, szövegét magyarázza, filológiai jellegű tevékenységet folytat. Ha viszont a nyelvet nem eszköznek, hanem a vizsgálódás tárgyának tekinti, abban az esetben nyelvtudományi munkát végez. A nyelv mint a kutatás tárgya természetesen minden korban szóba jöhet. Elég, ha olyan példákra gondolunk, minta XX. század közepén a magyar nyelvbe beáramlott, a szovjet társadalmi berendezkedést tükröző orosz jövevényszavak kérdése. Például a kulák vagy a kolhoz szavak a korszak fontos terminusai voltak, ismeretük nem nélkülözhető a korban való eligazodáshoz; olyan szavak, mozaikszavak is, mint a csasztuska vagy az oroszból tükörfordítással keletkezett MHK (Munkára, harcra kész) mozgalom a kor jellegének jobb megismeréséhez segítenek hozzá. De ugyanezt mondhatjuk a napjainkban angolból kölcsönzött és a magyarba gyorsan utat talált szavakról is (shop, business, software stb.). Ugyanakkor könnyen belátható, hogy minél távolabbi korokba megyünk vissza, a nyelv vallomása annál fontosabb a történész számára. A

mai vagy a tegnapi időről a nyelven kívül különféle források tömege áll rendelkezésünkre, ezzel szemben a régi korokba már szinte csak a nyelv kísér el bennünket. A történész tehát ez esetben a nyelvet akként tekinti vizsgálódása tárgyának, hogy a nyelvhez mint történeti forráshoz fordul, és a nyelv vallomásából von le következtetéseket egy közösség régi (vagy éppen legrégebbi) történetére. E kutatást azonban a legritkábban a szó szoros értelmében vett történész, hanem nyelvtörténész végzi, aki a kifejezésben foglalt minősítés ellenére is sokkal inkább nyelvész, semmint történész. A történésznek itt az a dolga, hogy a nyelvtudomány (ezen belül is a nyelvtörténet) kipróbált, igazolt eredményeit a történeti fejlődés menetébe illessze. Nem árt persze, ha a történész egy kicsit maga is ért a nyelvtörténethez, hiszen ez jelentős mértékben megkönnyíti a nyelvészeti eredmények történeti szempontú értékelését. A legrégebbi korok vonatkozásában az összehasonlító történeti nyelvtudomány bír a történész számára különleges fontossággal. A különféle nyelvek összehasonlítgatása, az azonos elemek felismerése már a középkor második felében megkezdődött, de tudományos jelleget ezek a vizsgálódások csak a XVIII-XIX. század fordulója körüli évtizedekben nyertek. A magyar nyelv helyének kijelölése a nyelvek világában (a magyarral genetikailag rokon nyelvek rendszerének felfedezése és tudományos igazolása) a XVIII. század utolsó harmadában - még az indoeurópai nyelvrokonság tételének kimondását megelőzően - megtörtént. 1770-ben Sajnovics János mutatott ki magyar és lapp megfeleléseket, majd 1798-ban Gyarmathi Sámuel bizonyította be a magyar és finnugor nyelvek rokonságát. Ehhez utóbb az a felismerés járult, hogy a szamojéd nyelvek szintén e nyelvcsaládhoz tartoznak, s az ide sorolható nyelveket összefoglaló néven uráli nyelveknek nevezzük. Az összehasonlító történeti nyelvtudomány szilárd megállapítása tehát, hogy a magyar nyelv az uráli nyelvcsaládba tartozik, ezen belül a finnugor nyelvekkel tart rokonságot, hozzá legközelebb pedig az obi-ugor nyelvek (a manysi vagy vogul és a hanti vagy osztják) állnak. E genetikai rokonság úgy értendő, hogy a rokon nyelvet beszélő népek elődei valaha életközösséget alkottak, létezett tehát egykor egy uráli alapnyelvet beszélő népcsoport, amelyből a szamojédok elődeinek kiválásával alakult ki a finnugor alapnyelvet használók közössége, ebből pedig a finn-permiek kihasadása után az ugor alapnyelvi népesség. Miután az ugor együttélés megszűnt, önálló útra lépett az ős-obi-ugor és az ősmagyar nyelv. A meghatározás szerint „két vagy több nyelv akkor rokon, ha közöttük és a közös alapnyelv között a leggyakoribb részrendszerek folyamatos mozgása kimutatható” (Róna-Tas András). A definíció három fontos pilléren nyugszik. Az első az alapnyelv létének feltételezése. Hogy genetikailag rokon nyelvek esetében alapnyelvet kell feltételezni, az az esetek egy részében vitathatatlan, hiszen maga az alapnyelv ismert, ránk maradt. Ilyen szerepet tölt be a klasszikus latin, amely, illetve amelynek helyi változatai valamennyi új latin nyelv alapnyelvét jelentik Más esetekben, amikor az alapnyelv nem maradt ránk, részint analógiás úton (tehát a latin mint alapnyelv mintájára) feltételezhetjük meglétét, részint pedig a rokon nyelvek egyezései alapján magát az ismeretlen alapnyelvet több-kevesebb bizonyossággal rekonstruálni lehet. Ezt a rekonstrukciót elvégezték az uráli (finnugor) alapnyelv esetében is. A definíció másik pillére a részrendszerek fogalma. Ide változatos nyelvi jelenségek tartoznak, olyanok, mint a szókészlet, a hangrendszer, a nyelvtani szerkezet (a viszonyítás kifejezői: a ragok, a képzők, a jelek). Voltaképpen ez a lelke a nyelvrokonság kimutatásának, hiszen olyan bonyolult, komplex műveletsorok összességét foglalja magában, ami a véletlenszerűséget, az esetlegességet teljesen kizárja. (Erre a következőkben néhány példát hozok.) Végül a harmadik pillér a vizsgálatok történetiségének elvét mondja ki, azt, hogy nem a mai nyelvállapotból kell kiindulni, hanem minden esetben vissza kell menni a nyelv történetének írott forrásokban ismert legrégibb rétegéhez. Az uráli nyelvcsaládba tartozó nyelvek közül a legrégebbi időre visszanyúló nyelvemlékekkel éppen a magyarok

rendelkeznek, de a zürjén nyelvű írásbeliség is már a XIV. századdal indul, több más finnugor nyelvű nép nyelvének írott emlékei viszont alig régebbiek a XX. századnál. Minden tudomány alapvető feladata, hogy az igazságot derítse fel, s ennek során a szabályszerű és a véletlenszerű jelenségeket egymástól elválassza. Az összehasonlító történeti nyelvtudomány annak eldöntésére hivatott, hogy a magyar és a német nyelv közötti bizonyos szóegyezések (ház, Haus; föld, Feld) nyelvrokonságra vallanak-e, avagy esetleges megfelelések. Mivel a magyar ház szó a többi finnugor nyelvben is hasonló hangalakot mutat, joggal feltehető, hogy a szó a finnugor alapnyelvre vezethető vissza, és eredeti alakja ott *kota lehetett, miként rokon jelentésű szavak a mai finnben kota, az észtben koda stb. alakot mutatnak. Persze ezek a megfelelések még mindig lehetnének véletlenszerű egybeesések. De hogy itt nem erről van szó, azt nem csupán a magyar és a rokon nyelvek közti szómegfelelések nagy (ezres nagyságrendű) száma mutatja (míg a magyar és a német között ez sokkal kisebb), hanem főleg az a körülmény, hogy a *kota alakból szabályos hangmegfelelések sorozata révén alakult ki a magyar ház szó. Így a finnugor (uráli) szó eleji k- a magyarban mély magánhangzó előtt h-vá változott (például finnugor *kunta > > magyar had vagy uráli *kala > > magyar hal stb.). Ugyancsak hangtörvény, hogy a finnugor szó közepi -t- a magyarban -z-vé változott (például finnugor *pata > > magyar fazék, finnugor *mete > > magyar méz stb.). Szintén szabályszerűnek mondható, hogy a finnugor alapnyelvben CVCV (C = mássalhangzó, V = magánhangzó) képletet mutató, két szótagú szó a magyarban a tővégi magánhangzó lekopásával CVC-formát kapott. Ezek a példák egyszersmind a részrendszerek egyik elemének folyamatos mozgására is példát szolgáltatnak A magyar nyelv eredetének kérdésében időről időre hangot kapó más elméletek (közülük a sumér-magyar nyelvrokonítás jutott az utóbbi évtizedekben viszonylag nagyobb publicitáshoz) nem rendszerszerű egyezéseket, hanem egyedi esetekre kiterjedő, véletlenszerűnek tekinthető megfeleléseket vizsgálnak, ráadásul nem nyúlnak le az összehasonlításba bevont nyelvek történetének mélyrétegeibe. A magyar nyelv uráli (finnugor) eredetéhez a kétség legkisebb gyanúja sem férhet. A történész ezen a szilárd alapon végezheti tovább a maga vizsgálatait, s kevéssé érdeklik a hangtörvények vagy a grammatikai szerkezetben fellelhető szabályszerű egyezések (a részrendszerek folyamatos mozgásai), ehelyett figyelmét elsősorban az uráli, a finnugor és az ugor alapnyelvre vonatkozóan megállapított alapszókincs értékelésére fordítja, mert a nyelvi elemek közül messze ez szolgáltatja a legtöbb társadalmi-történeti ismeretanyagot. Az uráli alapnyelvre visszavezethető nyíl, íj, ideg, hal, háló stb. szavak egy halász-vadász népességet rajzolnak ki, amely elsajátító és nem termelő tevékenységet folytatott. Hasonló képet mutatnak a finnugor alapnyelvre visszavezethető szavak is. Mindezt a vizsgálatot nem csupán a foglalkozás, hanem a mindennapi élet sok egyéb vonatkozásában (a szerszámhasználat, a fémek ismerete, a számolás terén stb.) is el lehet végezni a szókincs alapján. A sok kínálkozó példa közül még egyet érdemes történeti tanulsága miatt megemlíteni. Az ugor együttélés időszakára mennek vissza olyan szavak, mint a ló, másodfű ló, nyereg, kengyel, fék, talán az ostor. Ezek együttesen megbízható módon adnak választ arra a kérdésre, hogy „mióta lovas nép a magyar?”, s éppen a nyelvtörténet eredményei alapján vált világossá: a magyarságot nem a török ajkú népek tanították meg a lótartásra, hanem már az ugor korban az ugor alapnyelvet beszélő népesség megismerkedett ezzel. Fontos hangoztatni, hogy egyetlen szó alapnyelvi megléte nehezen bizonyíthatja egy egész foglalkozási ág meglétét, főleg ha az még nem is teljes bizonyossággal köthető az alapnyelvhez. Így a kenyér szó - ha esetleg finnugor eredetű lenne is - egymagában aligha igazolhatná az ekkori idők földművelését (vagyis tekintettel kell lenni a hangalakilag rokonságot mutató szavak utóbb más értelmet kapó jelentéseire is). Ugyancsak kockázatos a bizonytalan régiségű (egyes feltevések szerint a finnugorra visszamenő) juh szóból és rokon nyelvi megfelelőiből a finnugor kori állattenyésztésre biztos következtetésekre jutni. Fordítva is igaz: a magyar kő szó bizonyosan

finnugor kori, de ebből nem lehet arra következtetni, hogy az uráli alapnyelv népessége még nem ismerte és nem használta eszközkészítésre a követ. Fontos tanulság, hogy a nyelvi jelenségek nem tükrözik pontosan a társadalmi valóságot, téves tehát egy-egy szó meglétéből vagy hiányából súlyos történelmi megállapításokat megfogalmazni. Még nyomatékosabban húzzák alá ezt a megállapítást az areális nyelvészet megállapításai. A nyelvtudomány az utóbbi időben figyelt fel arra, és vont le abból következtetéseket, hogy a nyelvek nem csupán genetikusan kapcsolódnak egymáshoz, hanem a térben egymás mellett létező nyelvek között is kontaktusok alakultak ki (latin area = térség), s ezek nem csupán szavak átadásában (jövevényszavakban) nyilvánultak meg, hanem olykor rokonságszerű (a grammatikai szerkezetben is megjelenő) jelenségeket produkáltak. Ugyancsak igazolódott, hogy két nyelv között nagy mennyiségű jövevényszó átadása-átvétele csak kétnyelvűség esetén lehetséges. Természetesen egy-egy szó tanulsága itt sem bír elsőrangú történeti érdekkel és jelentőséggel. Bizonyosan tudjuk, hogy a honfoglaló magyarok viseletének egyik fontos darabja volt az övről lefüggő kis tarisznya, amelyben tűzszerszámukat tartották. Ezt magyarul tarsolynak hívják, de hogy nem ez volt az eredeti neve, az teszi bizonyossá, hogy maga a szó bajorosztrák eredetű, azaz a XI. század utáni időből való. Ha tehát valaki a szó eredete alapján kívánná a tárgy eredetét és korát meghatározni, alaposan melléfogna. Egy-egy rendszerbe nem illő, a jelentéskörben társtalanul álló jövevényszónak az átvételéből semmiféle messzevezető következtetésre nem lehet jutni. A magyar nyelvkován szava szláv átvétel, de ebből nem következik, hogy a kovácsmesterséget is a szlávoktól tanulták meg a magyarok Az átvételt megelőzően (és helyenként azt követően is) a magyarok vasverő szóval illették a vasmegmunkálás szakemberét. A jövevényszavak esetében is csak azok szolgálhatnak biztos útmutatóként a történész számára, amelyek nagyobb számban azonos körbe vonható fogalmak, tárgyak jelölésére szolgálnak, s így alapos a gyanú, hogy azokat az átadó nyelvet beszélők révén ismerték meg, illetve tőlük tanulták meg. Ezért nagy jelentőségű az ősiróniból átvett tehén, tej, fejíni) szó, mert egyetlen tevékenység, a szarvasmarhatartás köréből valók, s mint ilyenek sejtetni engedik, hogy a magyarságot az állattenyésztés ezen ágára iráni nyelvű népek tanították meg. Ugyancsak történeti következtetés levonására nyújt lehetőséget az a tény, hogy a magyar nyelv borászattal kapcsolatos szavai (bor, szőlő, seprű, szűr) török eredetűek. Hasonlóan minősíthetők a magyar nyelv nagy számú, állattenyésztésre és földművelésre utaló török és szláv jövevényszavai. Külön problémát jelent, hogy míg a történész az idővel dolgozik, a dolgok változását az időskálán méri, addig a nyelvészet nehezen tud biztos kronológiát adni. Az egymással genetikus kapcsolatban álló nyelvek változásait, a különböző alapnyelvek felbomlását a nyelvi változások sebességét mérő glottokronológia segítségével - megközelítő pontossággal időhöz lehet kötni, de sokkal nehezebb a jövevényszavak kronológiájának meghatározása. Az ótörök jövevényszavakat korábban egységesen honfoglalás előttieknek tekintették (és tekintik még ma is számosan), pedig éppen a X. század közepéről van írott bizonyítékunk a magyarok és a török nyelvet beszélő kabarok (vagy kavarok) (részleges) kétnyelvűségéről, ami mint jellegzetes szituáció kiváltképpen kedvezett jövevényszavak átadásának-átvételének A magyar török nyelvi kontaktusok tehát éppen hogy nem zárultak le a honfoglalással, hanem a szorosabb együttélés és kétnyelvűség révén a X. században felerősödhettek Ha a honfoglaló magyarok jelentősebb török ajkú onogur népességet is találtak a Kárpát-medencében, ez további lehetőségvolt a török jövevényszavak magyarba való átkerülésére. Ligeti Lajos egyaránt számolta X. századi magyar nyelvre gyakorolt török nyelvi hatással, és tekintette időrendi szempontból kilátástalannak a helyzetet: „Aligha lehet valamikor is meghatározni, hogy az egyre gyérülő számú kabar-kazár jövevényszavak közül mi került a X. századi magyar nyelvbe.” Szerencsés esetben van mód a jövevényszavak átvétele hozzávetőleges időpontjának megjelölésére. Erre azok a szláv jövevényszavak (például galamb, gerenda,

korong) szolgáltatnak példát, amelyek eredetileg nazálist (m, n) tartalmaztak, de onnan idővel kivesztek, a magyarban viszont megmaradtak. Ezen szavak átvétele legkésőbb a XI. században megtörtént. Nagyon fontos, hogy a történész a nyelvrokonságnak, illetve a nyelvi kontaktusoknak ne tulajdonítson a valóságosnál nagyobb jelentőséget. Bizonyosra vehető, hogy a magyar uráli (finnugor) nyelvű nép, de ez a tény a legcsekélyebb mértékben sem jelenti azt, hogy a magyar, mint nép, uráli vagy finnugor lenne. Egy nép számos ismérvvel rendelkezik, s ezek sorában csak az egyik-a régiségben bizonnyal nem is a legfontosabb - a nyelv A mai magyarság gm-markerei (tehát genetikai jellemzői) alapján a legközelebb a szlávokhoz és a németekhez áll, ami a velük a Kárpát-medencében eltöltött évezrednyi idő és az ez idő alatt végbement keveredés következtében teljesen érthető. A mai manysik és hantik embertani felépítése, tipológiája erőteljesen különbözik a mai magyarokétól. A honfoglalás kori magyarságot az írott források török fajú népként említik, nyilván annak következtében, hogy politikai berendezkedése, külső megjelenése, harcmodora, egész mentalitása erőteljesen rokonította őket a törökséggel. Sok példa van arra, hogy a népek, népcsoportok nyelvet cseréltek, nyelvet vesztettek. A lappok embertani arculata olyannyira eltér más finnugorokétól, hogy egy feltevés szerint csak nyelvcsere révén jutottak finnugor jellegű nyelvükhöz. A X. században még kétnyelvű kavarok rövidesen elvesztették eredeti nyelvüket, és nyelvi értelemben elmagyarosodtak. Ugyanakkor számos magyar nyelvű népcsoport is felhagyott nyelvével, és nyelvet váltott (a Kaukázuson túli, illetve a Volgavidéki magyar csoportok). A magyarság elődei oly korán elváltak legközelebbi nyelvrokonaiktól, az obi-ugorok őseitől (Kr. e. 500-at megelőzően), hogy másfél évezred múltán, a magyar honfoglalás idején uráli nyelvükön kívül már szinte semmi nem emlékeztetett rokon nyelvű népekkel együtt töltött hajdani évezredeikre. Mint ahogy a román nép nem nevezhető - neolatin nyelve ellenére sem - latin népnek, a magyar sem népi jellegében, hanem csak nyelvében volt (és maradt) finnugor. A magyar őstörténet mellett a honfoglalás kora és az Árpád-kor számít olyan időszaknak, amikor a történeti események rekonstruálásában fontos, olykor meghatározó szerepe van a nyelvészetnek. Ennek alapját ugyanaz a jelenség szolgáltatja, mint a magyar őstörténet esetében is, nevezetesen az írott és egyéb források hiánya, illetve bizonytalan értelmezési lehetőségei. Amíg azonban nagyjából a honfoglalás előtti periódusban a nyelv közszavai, azok eredete, jelentése játszottak szerepet, addig a IX. századtól kezdve a tulajdonnevek (hely- és személynevek) lesznek egyre fontosabbak. A IX. század folyamán jelennek meg az írott forrásokban az első olyan tulajdonnevek, amelyek biztosan a magyarokhoz köthetők (Levedi, Levedia, Etelköz, Álmos, Árpád, Kusál), majd ezek száma az idővel arányosan rohamosan növekszik. A IX. századtól kezdve történeti kérdések megválaszolásánál a nyelv vallatása helyett a nevek vizsgálata kerül előtérbe. Ezzel egy újonnan önállósuló, eredetileg a nyelvészetből kisarjadt tudomány foglalkozik, a névtan (vagy névtudomány). Németh Gyula 1931-ben még arról írt, hogy „a magyar történettudomány-nem csekély kárára saját magánakhosszú ideig nem vette figyelembe vagy legalábbis idegenkedéssel nézte nyelvtudományunk történeti érdekű eredményeit”. Nos, éppen a nyelvtudomány ezen, történeti érdekű eredményei teremtették meg a történeti névtant, amely feltételezi művelőinek bizonyos szintű iskolázottságát mind a nyelvészet, mind a történelem terén, hiszen a két tudomány határmezsgyéjén álló kérdésekkel foglalkozik. Az sem véletlen, hogy az utóbbi évtizedekben a korábban lépéselőnyben levő nyelvészek mellett egyre inkább történészek is hallatták hangjukat e tudományterületen. Amint az összehasonlító történeti nyelvtudományban is a legfontosabb feladat a történész számára annak tisztázása, hogy mit várhat saját szakmája számára az ilyen irányú vizsgálódásoktól, a névtan esetében úgyszintén e tudomány lehetőségeiről és korlátairól kell szólni. A nevek egyszerre nyelvi jelek és történeti produktumok. Nyilvánvaló, hogy

elsőrendűen olyan kérdések megválaszolására alkalmasak, amelyek nyelvészeti vonatkozásúak. Ilyen például a kontinuitások kérdése. A sokat vitatott dákoromán kontinuitás tanát (hogy tudniillik a mai románok a latinul beszélő ókori rómaiak és a dákok leszármazottai lennének) úgyszólván névtani vizsgálódásokkal megbízhatóan el lehet dönteni. Ha ugyanis népi folytonosság létezett volna (ami önmagában még nem jelent nyelvi folytonosságot), Erdélyben a római alapokra visszamenő települések nevének - mutatis mutandis - a római kori nevet kellene tükröznie. Vagyis a románban a Napoca helyén levő várost nem Clujnak (Kolozsvár), az Apulum helyén levő várost nem Alba Iuliának (Gyulafehérvár), a Drobeta helyén levő várost nem Turnu Severinnek (Szörényvárnak) neveznék, hanem nagyjából ugyanazt a helyzetet várnánk, mint más, folyamatosan helyben maradó, latinizélt népességgel bíró római provinciák esetében, ahol egy Massilia ma Marseille, egy Tolosa ma Toulouse, egy Colonia (Agrippina) ma Köln. De Erdélyben, a hajdani Dacia provinciában, ahol állítólag a latin-dák szimbiózis megszületett, még olyanféle nyoma sincs a nyelvi kontinuitásnak, mint a Balaton melletti Keszthely nevének, amely a latin casteldum 'kastély' közszóra megy vissza. Érdemi szava van a névtannak a kettős honfoglalás elméletét illetően is (amely felteszi, hogy már 670 tájától kezdve finnugor nyelvet beszélő népesség élt a Kárpát-medence bizonyos, elsősorban nyugati részein). Nos, a IX. századi (magyar honfoglalás előtti) Kárpát-medence nyugati feléből, annak frank és morva uralom alatti részéből több tucat helynév maradt ránk az írott forrásokban. Ha ezek közül akár csak néhány is, etimológiáját tekintve, finnugor jellegű lenne, akkor joggal lehetne arra gondolni, hogy névadóként finnugor ajkú népek, azaz magyarok jöhetnek szóba, vagyis bizonyítva lenne magyar nyelvű nép vagy néprész kárpátmedencei jelenléte a 895 előtti időben. Mivel azonban jelen tudomásunk szerint egyetlen ilyen helynévnek sincs finnugor etimonja, a kettős honfoglalás elmélete nem nyerhet igazolást. Mivel a kettős honfoglalást meggyőző módon csak nyelvi eszközökkel lehet igazolni, s mert ez helynevek révén nem bizonyult lehetségesnek, az elmélet hívei megkísérelték a Kárpát-medence 895 előtti időből való rovásírásos emlékeit (például a VIII. század első feléből való szarvasi tűtartóét) magyar nyelvű szövegként „értelmezni”.Jellemző, hogy ennek egyik „megfejtése” -mai magyar értelmezéssel - az alábbi szöveget adja: „Ungür démon ellen ím e vas; tű szúródjon a démonba, tű, tű, szúrj, bökj, varrj (el)! (ki) szétfejtesz, egybeölt (esz...), Ungür ne egyen (meg engem), űzd, emészd (el) őt, én istenem!” (Vékony Gábor). A másik „megoldás” szerint a csak részben magyar nyelvű szöveg mai nyelven így hangzik: „Enéh tűi szőnyeg szőni, Karuly apó készítvén” (Harmatta János). Van a szövegnek török nyelvű értelmezése is, eszerint a felirat „egy fohászkodást tartalmaz, amely a vágyak teljesülését és a »méregi, a baj megszüntetését kéri. . . a rovás segítségével” (Róna-Tas András). A két magyar olvasat, valamint a háromféle „megfejtés” értelme igencsak távol áll egymástól, ami nem meglepő, hiszen e pillanatban egyik ajánlott megoldás helyességét sem lehet egzakt módon ellenőrizni. Bár e feliratok elolvasása nyilván nyelvtudományi feladat (is), egyelőre biztos hitelű eredménnyel még adós a tudomány. Úgyszintén illetékes - legalábbis részben - a nyelvtudomány annak megválaszolásával, hogy a 895-ben a Kárpát-medencébe beköltöző magyarság milyen nyelvű népeket talált itt. Korábban igen jelentős török etimonú helynévanyaggal számolt a kutatása Kárpát-medencében a honfoglaló magyarság érkezése előtti időben, amit a magyarok átvettek volna. Az újabb vizsgálatok azonban minimálisra apasztották ezek számát, ami arra mutat, hogy a magyarok akkor, amikor az itt talált helyneveket átvették, ezek már nemigen voltak török megnevezések. Emögött az a nyelvi változás húzódhat meg, hogy a térség török ajkú népei (az onogurok, talán az avarok) a X századra kétnyelvűekké váltak (tudhattak anyanyelvükön kívül szlávul is), illetve egyre nagyobb számban nyelvileg elszlávosodhattak. Kiváltképpen igaz lehet ez a feltevés akkor, ha feltételezzük: a magyarok a Kárpát-medencében még évtizedekig nomád (vagyis mobil) életmódot folytattak, nem voltak érdekelve abban, hogy a

nyelvükbe egy letelepedett népesség lakhelyének megnevezésére szolgáló faluneveket átvegyenek. Erre csak akkor volt szükségük, amikor maguk is a már lakott települések mellett állandó határú falvakat hoztak létre, vagyis a X század második felében, illetve a század vége felé. Ekkorra viszont már valóban nagyon előrehaladhatott a török ajkúak nyelvi értelemben vett elszlávosodása. (Hogy a török nyelvi szubsztrátum a X. század első felében még erőteljes volt a Kárpát-medencében, azt az együtt élő magyarok és kavarok részleges kétnyelvűsége bizonyítja.) A magyarok által átvett helynevek döntő többségének etimonja szláv Jellemző, hogy a X-XI. század fordulója tájáról (pontosan nem ismert időből) való Veszprém völgyi oklevél 13 helyneve közül még egyetlen finnugor eredetű sincs, nagy részük szláv, ezek többsége mais él (Gerencsér, Kenese, Paloznak, Veszprém stb.). Számos várispánsági központunk, korai apátságunk neve szláv eredetű (Esztergom, Csongrád, Nógrád, Tihany stb.). A nagy folyók (Duna, Tisza, Maros stb.) nevei ugyan nem szláv eredetűek, de ezeket szláv közvetítéssel, vagyis szláv népességtől vették át a magyarok. Efféle adatok alapján jutott a kutatás arra az eredményre, hogy „a honfoglaláskor és azt követően az itt lakó idegen népességben a szláv nyelvű elem erős dominanciáját” figyelhetjük meg, továbbá, hogy „az itt talált és a magyarságba olvadt szlávság a magyar nyelvterületté vált vidékek jó részén a helynévi szubsztrátum alapján nem lehetett kisszámú” (Benkő Loránd). Ilyen jellegű megállapítások-helynévi adatbázisra támaszkodó megfigyelések alapján -nem csupán a X. századra, hanem a későbbi évszázadokra vonatkozó érvénnyel is tehetők. Abból a tényből, hogy a XIII. századtól a Kárpát-medencébe beköltöző románság Észak-Erdélyben közvetlenül a magyarból vette át a helyneveket, Dél-Erdélyben viszont a szlávból, jogosan jutott a nyelvtudomány arra a következtetésre: a románok Észak-Erdélyben már nem találtak szlávokat (vagyis azok nyelvi asszimilációja, azaz a magyarba való beolvadása a XIII. századra befejeződött), viszont Dél-Erdélyben még jelentős szláv nyelvű csoportok éltek ekkor (Kniezsa István). Ami mármost a magyarok saját helynévadását jellemzi, ennek legfeltűnőbb ismérve, hogy személynevek önmagukban, mindenféle formáns hozzátétele nélkül váltak helynévvé. Ezeket a kutatás puszta személyneves helyneveknek nevezi. Így találunk a magyar helynevek között Árpád, Üllő, Ajtony, Csanád stb. nevűeket. Ez a német és a szláv helynévadásban teljesen ismeretlen névadási mód, viszont megleljük a török (általában az egykor nomadizáló) népeknél. Már Moór Elemér rámutatott arra, hogy e névadás „bizonyára még a nomadizálás korából származik..., amikor tudniillik csak valakihez lehetett menni, de nem valahová”. Ez a gyakorlat már a honfoglalás előtt élt, hiszen - egy magyarázat szerint- a magyarok egyik őshazájának, a görög szövegben előforduló Levedia alaknak az eredeti *Levedi alakja megegyezett Levedi (görög szövegben Levedias) vajda (azaz törzsfő) nevével. A honfoglalás után e névadási gyakorlat még évszázadokon keresztül eleven volt. A puszta személyneves helynevekhez hasonlóak a törzsnévi helynevek, amelyeknél a törzsnév szintén önmagában vált helynévvé. Legkorábban a veszprémi püspökség 1009. évi oklevelében találkozunk ilyen helynevekkel (Cari - Kér), vagyis egy csoportjuk bizonnyal mára X. század végén létezett. Kérdés azonban, hogy visszavezethetők-e a honfoglalás korára az ilyen földrajzi nevek, illetve hogy keletkezésük lezárható-e a X. században. Az efféle kérdések megválaszolásához ismerni kell a helynévadás általános természetét. A legfontosabb annak figyelembe vétele, hogy a helynévadásnak végtelen számú indítéka van. Már említettem a törzsnévi (Nyék, Megyer), illetve a személynévi eredetet. De nem csupán a puszta személynév válhatott helynévvé, hanem képzővel (például -d, -i), utótaggal ( falva, háza) ellátva is. Így a XI- XII. században szereplő András püspök falujának neve (villa, que dicitur Andree episcopi) utóbb Endréd alakban állandósult. Gyakran bizonyos építmények (vár, palota) szolgáltak a névadás alapjául, mint például Földvár, Újvár, Vasvár, Vár- és Csanádpalota. Nemritkán egyházi vonatkozások váltak a helynévadás indítékaivá, így az egyházfa) utótagú földrajzi nevek eredetileg települését vesztett, puszta templomra utaltak

(Kondorosegyháza, Szénásegyháza), vagy pedig a templom formájára, jellegére vonatkozó információkat örökítettek meg (Kerekegyház, Félegyház). Névadóvá válhatott a templomvédőszentje (Szentgyörgy, Szentmárton), a monostor puszta léte (Monostor), valamint megannyi birtoklástörténeti mozzanat: Püspöki (Piski) helyneveink a püspök, Apáti helyneveink az apát birtoklására utalnak, míg Keresztes nevű falvaink a johannita lovagokkal (magyar nevükön a keresztesekkel) hozhatók kapcsolatba. Helynevek alakultak népnévből (Besenyő, Böszörmény, Németi), foglalkozásnévből (Kovács, Halászi), a vásártartás tényéből (Vásárhely, Pétervására), a hetivásár napjáról (Szereda, Szombathely). A legkézenfekvőbb elnevezési indíték a földrajzi környezet: térformáról, vízről, növényzetről és állatokról nyertek nevet objektumok. Hegymagas falu domborzati viszonyáról, a Kékes hegynév a hegy színéről, Gyöngyös és Tapolca patakról, Erdőd, Almás, Szilvás a növénytakaróról, Pilis (= kopasz) a növénytakaró hiányáról, Halas, Füred, Madaras állatokról kapta nevét. Már a középkorban is alakultak úgynevezett eseménynevek, így a Vértes a németek ott eldobott vértjeiről. Vannak adatok a névköltöztetésre: a mai Ráckeve a török elől menekülő szerbek által kapta azok egykori nevének, az al-dunai Kevének (utóbb Temeskubin) a nevét. Az eltérő névadási szempontok egyidejű alkalmazására jó példát nyújtanak a párhuzamos helynévadás körébe vonható nevek. Ez esetekben ugyanazt a települést különböző nyelvű közösségek más és más névvel illették, az erdélyi Szebent Hermannstadtnak (= Hermannvárosnak), a burgenlandi Kismartont Eisenstadtnak (= Vasvárnak) hívják németül. Természetesen a végtelen számú névadási indíték közül az esetek túlnyomó többségében csak egyetlenegy realizálódott, az összes többi azáltal, hogy nem nyert megörökítést a földrajzi névben, egyéb adat híján örökre elenyészett. S hogy melyik névadási lehetőség öltött testet a hely nevében, annak nincs társadalmi megalapozottsága. Annak okát, hogy egy-egy települést miért egy bizonyos néven neveztek, és miért nem a szintén névadási indítékként kínálkozó ezernyi más szempontot tükröztették az elnevezésben, a csoportlélektan szférájában kell keresnünk, ami már persze nem történészi feladat. A történésznek viszont éppen ezen ok miatt azt kell tudomásul vennie, hogy-társadalmi indíttatás vagy determináltság híján - sokkal kisebb terheket rakhat a helynevekre és sokkal kisebb elvárásai lehetnek a helynevekkel szemben, mint amilyent a társadalom életét sokkal közvetlenebbül bemutató oklevelek, összeírások megengednek, illetve nyújtanak. Csak egyetlen példa a sok közül. Ha a magyar helynévi anyag- a helynévadás motivációinak ismeretében - nem tükrözi (nem is tükrözheti) pontosan, a teljességre törekvés igényével a középkori foglalkozásokat (más szavakkal: ha nem minden egyes települést a benne lakók foglalkozásáról neveztek el), akkor a ilyen nevekből nem lehet pontosan és a teljesség igényével megrajzolni a középkori magyar szolgálónépi rendszert. A történész a helyneveket éppen ezért, elsősorban más forrástípusokkal együtt, azok adataival szembesítve használhatja a siker reményében. További nehézség forrása, hogy a helynév történeti forrásként való felhasználásában nem függetleníthetjük magunkat időrendi (kronológiai) kérdésektől. A determináló nyelvi jel nem előzheti meg azt, amit determinál. A magyar falunevek nyilván nem lehettek korábbiak, mint a magyar falvak. Ha tehát a magyar falurendszer a X. század második felétől kezdve - a nomadizmus elhagyásával, a letelepedéssel párhuzamosan- alakul ki, magyar falunevekkel nem szabad számolnunk a IX. század végén. Ekkor még személyhez mentek az emberek, aki mozgott, és nem pontosan meghatározott helyre. Amint azonban a személy a X. század végétől kezdve megállapodott, többé nem vándorolt, így amikor hozzá mentek, mindig egyazon helyre mentek, személyneve átvivődött az általa lakott (birtokolt) kistérség (hely, település) nevére. Ugyanilyen evidencia, hogy templomi védőszent nevéből alakult helynév nem lehet korábbi, mint magának a templomnak a felépülte és felszentelése. Ez a kérdés azért nagy fontosságú, mert Magyarországon inkább csak a XIII. századtól kezdve lehet számolni az írott forrásokban a helynévi anyag nagymérvű jelentkezésével. Erre az időre viszont a jobbára magyar helynevek már sűrűn behálózzák a Kárpát-medence akkori lakott területét. A

magyar helynévanyag (a magyarok által adott helynevek) zömének kárpát-medencei kialakulása tehát nagyrészt írástalan századokban következett be. Emiatt volt szükség a helynevek történeti szempontú tipologizálására, amikor egy-egy típusba vonható (például -i képzővel, valamilyen utótaggal stb. alakult) helynévanyag keletkezése idejéül állapítottak meg különböző kutatók különféle időhatárokat. A helynevek történeti forrásként való felhasználásának alapvető feltétele, hogy velük szemben forráskritikát kell a történésznek alkalmaznia, azaz - amennyiben mód van rá, nem szabad megelégednie a durva időrendet adó, általánosságban fogalmazó tipológiai megállapításokkal, hanem - konkrét vizsgálódásokat kell végeznie. Különösen óvakodni kell attól, hogy felszínes egyeztetések, indokolatlan általánosítások alapján a helynevekből messzevezető következtetéseket vonjunk le. Néhány körültekintésre intő példát említek. A Békés városa melletti Tarhos névadóját nemcsak azért kockázatos Árpád legidősebb fiában, Tarkacsuban látni, mert a személy- és a helynév megfelelése bizonytalan, hanem azért is, mert a csak újkorban előforduló falu valószínű névadójának a Békésen 1563-tól szereplő Tarhos család számít. A Baja melletti Érsekcsanád azért nem hozható kapcsolatba az Ajtonyt legyőző Csanád vezérrel, mert a falu csak a XIV. században települt. A törzsneves helynevek közül aligha vezethető vissza a korai századokra a Tolna megyei Alsónyék vagy a Szegeden belüli Tarján városrész neve, ugyanis XVIII. század előtti adataikat nem ismerjük. A Baranya megyei Nagykozárt nem lehet a kazárokkal kapcsolatba hozni, mivel Kozár falu oklevelesen igazolható módon Zsemenye területén, Zsemenye 1220 körüli említése és az 1330-as évek közti időszakban alakult ki. A történésznek tehát óvakodnia kell attól, hogy a helyneveket forráskritika nélkül, illetékességi körüket messze túllépő kérdések megválaszolására, illetve konkrétvizsgálódások nélkül használja. A helynevek természetesen a későbbi korszakoknak is fontos - de arányaiban kevésbé meghatározó szerephez jutó - kútfői lehetnek. Hasonló mondható el a személynevekről is. Ezek szintén elsősorban a legkorábbi magyar történet kutatása során szolgáltatnak elsőrendű forrásanyagot, bár szerepük a későbbi századokban sem elhanyagolható, főleg művelődéstörténeti vonatkozásban. A legelső név szerint ismert magyar személy a Levedi nevet viselte. A magyar személynevek legkorábbi rétegét az úgynevezett pogány nevek jelentették. Amilyen korlátozó tényező a helynevek esetén a végtelen számú névadási indíték, illetve az azok közül realizálódó egyetlennek a kiválasztódása (az ebben megnyilvánuló esetlegesség), olyan gát a személynevek esetében a névdivat. Az egész Árpád-korban egyelemű személynevek vannak, amelyek (kiváltképpen az egyszótagúak) többféle értelmezési lehetőségre nyújtanak lehetőséget. A XIII. század eleje egyik nádora Bárc nevet viselt. Ezt magyarázták a magyar borz állatnévből, de valószínűbb, hogy a latin Bartholomaeus keresztnév német becéző Bartz alakjának átvétele. De több szótagú nevek értelmezése is gyakorta problematikus. A már említett Levedi nevének felmerült német, illetve szláv eredeztetése, de a IX. századi magyarság történeti környezetében ezek szinte kizárható lehetőségek. Török etimonja szóba sem jöhet, így nagyvalószínűséggel magyar eredetű. Mivel azonban a levésről, létezésről nem, csak a nemlétezésről neveztek el személyeket a magyarok, így Levedi neve talán a lő ige származéka. A legkorábbi személynevek (az Árpádok családjába tartozó személyek nevei) számos török etimont tartalmaznak. Ez bizonyára nem az Árpádok török nyelvű voltával, hanem a korábban élő és erős török nyelvi hatások továbbélésével, névdivattal kapcsolatosak. A XI. századtól kezdve hódítanak teret a keresztségben kapott nevek. A személynevek a helyneveknél sokkal erőteljesebben adnak módot művelődéstörténeti vizsgálódásokra, így a Nemél vagy Nemvaló nevek bajelhárító jellegűek, úgynevezett óvónevek. Ugyancsak művelődéstörténeti tanulságokat hordoz az a körülmény, hogy a különböző mondák (Trója-, Nagy Sándor-, Roland-monda) személynévanyaga az Árpád-korban utat talált Magyarországra. Persze bizonyos értelemben ez is divatjelenségnek tekinthető. Ugyanakkor a

nagy szériákon, körültekintően elvégzett vizsgálatok a személynevek esetében nagy horderejű társadalomtörténeti következtetések levonására is lehetőséget nyújtanak. Újabban derült fény arra, hogy az Árpád-kori közszói eredetű személyneveknek mindössze 20 százaléka magyar eredetű, azaz 6800 személyből 1340 fő visel magyar eredetű nevet. Gyakoriság alapján a magyar eredetű nevek első helyein a Farkas, Péntek, Szombat, Vasad ~ Vasas, Tompa, Mog ~ Mogd (= mag), Kusdi ~ Kusidi (= kicsi) nevek állnak. E 20 százalékos arány azt jelzi, hogy a XII-XIII. században a Magyarországon élő „szolgáló népek, illetőleg az alsóbb néposztályhoz tartozók névhasználatát nem a magyar nevek túlsúlya jellemezte. Az itt talált földművelő réteg bizonyosan szláv etnikumú volt.” (Fehértói Katalin) Ennek a megállapításnak súlyos mondanivalója van a kettős honfoglalás elmélete szempontjából is. László Gyula feltevése szerint a 670 körüli magyar bevándorlók kései leszármazottai lennének az Árpád-kor szolgái, döntően azért, mert szerinte „Árpád-kori szolganeveink majdnem színmagyarok”. Szintén nagyon sok hasznosítható tanulsággal jár a történész számára az Árpád-koron túli időben a kételemű névadás kialakulásának és megszilárdulásának kutatása, amikor sok egyéb más mellett foglalkozásnevek, birtoklástörténeti mozzanatok tükröződnek a vezetéknevekben, de nem kevésbé érdekes a keresztnevek gyakorisága alakulásának vizsgálata sem. A történettudomány tehát egyetlen korszakban sem nélkülözheti a történeti nyelvtudomány megállapításait, de értelemszerűen az írott forrásokkal rosszul ellátott korszakokban megnő ezek felhasználásának igénye. Ha nem esünk túlzásokba, ha nem térünk le a forráskritika alkalmazásának másutt természetesnek tartott útjáról a nyelvi jelenségek történeti célú felhasználásában sem, akkor a nyelvtudomány rendkívül sok hasznos, gyakran máshonnan meg sem szerezhető információt ad a történésznek. Irodalom Benkő Loránd: Név és történelem. Tanulmányok az Árpád-korról. Budapest, 1998. Hajdú Péter-Domokos Péter: Uráli nyelvrokonaink. Budapest, 1978. Hoffmann, István (ed.): Onomastica Uralica, 1b. Selected Biography of the Onomastics of the Uralian Languages. Debrecen -Helsinki, 2001. 295-427. o. Fehértói Katalin: Árpád-kori közszói eredetű személyneveinkről. Magyar Nyelvőr, 121 (1997) 71-75. o. Fehértói Katalin: Árpád-kori Levente és Leue, Levedi személyneveink eredete. Magyar Nyelv, 93 (1997) 42641. o. Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára. I - II. Budapest, 1988. Kniezsa István: Kelet-Magyarország helynevei. In Magyarok és románok. I. Szerk. Deér József - Gáldi László. Budapest, 1943, 111-313. o. Kovács László - Veszprémy László (szerk.): Honfoglalás és nyelvészet. Budapest, 1997. (Benne főleg Benkő Loránd és Kiss Lajos tanulmányai.) Kristó Gyula: Szempontok korai helyneveink történeti tipológiájához. Acta Universitatis Szegediensis de Attila József nominatae. Acta Historica, 55 (1976) Ligeti Lajos: A magyar nyelv török kapcsolatai a honfoglalás előtt és az Árpád-korban. Budapest, 1986. Melich János: A honfoglaláskori Magyarország. A magyar nyelvtudomány kézikönyve. I. 6. Budapest, 19251929. Németh Gyula: Nyelvtudományunk és a történetírás. In Hóman Bálint (szerk.): A magyar történetírás új ú útjai. Budapest, 1931, 365-396. o.

Róna-Tas András: A nyelvrokonság. Kalandozások a történeti nyelvtudományban. Budapest, 1978. Róna-Tas András: A honfoglaló magyar nép. Bevezetés a korai magyar történelem ismeretébe. Budapest, 1996.

Bogdán István METROLÓGIA E rövid áttekintés kizárólag a hazai köznapi (mezőgazdasági, ipari, kereskedelmi) gyakorlatban a méretrendszer bevezetése előtt közkeletűen használt mértékeket és az azokkal kapcsolatos tevékenységet (mérték, mérésügy) ismerteti, nem foglalkozik tehát a sajátos, valamint a természettudományos mértékekkel és azok dolgaival. Mivel azonban a metrológia, a mértéktörténet hazánkban új tudományág, sok területén hiányzik még a részleteket feltáró alapkutatás, következőleg ez az áttekintés is csak a már jól kutatott területen: a hossz- és földméréseknél törekedhet teljességre és bizonyosságra, a többinél nem. Az űr-, a súly-, a darabmértékek adatait, különösen a metrikus értékeit a levéltári források feltárásának és feldolgozásának a hiánya bizonyítja. MÉRTÉK A mérték részint meghatározott méret, amelyhez a testeknek, jelenségeknek valamely mérhető tulajdonságát hasonlítjuk, hogy nagyságát megállapíthassuk, részint pedig a hasonlítás eszköze: a mérőeszköz. Ez utóbbival később találkozunk. A mértékegység tehát valamely fizikai mennyiségnek olyan értéke, amelyet egyazon fajtájú mennyiség mennyiségi értékeléséhez összehasonlítási alapul fogadnak el. Ennek konkrét nagysága azonban a tárgyalt korszakban helytől, időtől függően változik: e változatok az alegységek. A mérendő fizikai jelenség szerint a mértékeknek többféle fajtája volt: hossz-, föld-, illetve területmértékek, űrmértékek három alfaja (híg, száraz, térfogat), súly- és darabmértékek. Ezek együttese a mértékkészlet. A történeti Magyarországon a tárgyalt korszakban (kezdettől 1874-ig) a következő volt a készlet: hosszmérték 30 egység 92 alapegységgel, föld-területmérték 84 egység 108 alapegységgel, híg űrmérték 22 egység 399 alapegységgel, száraz űrmérték 31 egység 218 alapegységgel, térfogatmérték 24 egység, súly 8 egység 20 alegységgel, darabérték 13 egység, összesen tehát 212 egység 837 alapegységgel. A készlet többsége (130 egység) hazai eredetű, másika (82 egység) görög, római, európai előzményből külföldi, elsősorban osztrák átvétel. A mértékek alakulásának a módja meghatározza a két mértéktípust. Az egyik a természetes, amelyik a természetből mintegy magától értetődően keletkezett, ez a korábbi s a primitívebb, a másik a mesterséges típus, ezt úgy alkották meg, ehhez már elvonatkoztató képesség szükséges, A természetes típusnál az emberi test, része-egésze, mozgása, teljesítőképessége, az ember munkája, állataival eszközeivel együtt, a föld adottsága, termőképessége, a megkívánt műveléstechnika egyaránt bábáskodik a mérték születésénél. S ezeknek néhány kivétellel nincs is más konkrét mérőeszközük. A készletből 18 hossz-, 72 föld- és 19 térfogat, összesen 109 mérték tartozik e típushoz. A mesterséges típust részint az előbbiek kiegészítésére, részint pedig a természetes lehetőség hiányában annak pótlására alkották meg. Ezek jó többsége egyúttal mérőeszköz is. A készletből 12 hossz-,12 föld-terület-, 22 híg űr-, 31 száraz űr-, 5 térfogat-, 8 súly-, 13 darab-, összesen 103 mérték tartozik e típushoz.

MÉRTÉKRENDSZER Az egyazon fajtához tartozó egyes mértékegységek között olyan konkrét összefüggés is létezhet, hogy az egyik a másikból származtatható, egyik a másikkal kifejezhető. E mértékek rendszert alkotnak. Történeti mértékeknél azonban nem származtatás, számítás alapján, hanem gyakorlati úton, természetes összefüggések alapján alkottak rendszereket, következőleg a viszonyszámok részint hiányosak, részint pontatlanok, részint pedig időközben módosulhattak, és természetesen annak idején nem, csak utólag szerkesztettek táblázatokat, vagy pedig most kell ezt pótolni. A rendszerek egyik csoportja általános, egyúttal országos, a másik sajátos az alkalmazási terület, a művelési ág, a rendszerépítés vagy pedig a táj alapján. Mértékfajtánként csoportosítva a következő a helyzet. Hosszmértékek: Általános csoport: erdélyi (arasz, hüvelyk, láb, rőf, öl tagokkal), királyi (ujj, hüvelyk, tenyér, arasz, láb, rőf, lépés, kettőslépés, öl tagokkal), osztrák általános (pont, vonal, hüvelyk, láb, rőf, öl, rúd, mérföld tagokkal). Sajátos: bánya (vonal, hüvelyk, láb, öl, kötél tagokkal), budai (láb, rőf, öl tagokkal), erődítmény (vonal, hüvelyk, láb, öl, mérföld tagokkal), építő (hüvelyk, láb, rőf, öl, rúd tagokkal), földrajzi (árpaszem, ujj, tenyér, láb, kettőslépés, stádium, mérföld tagokkal), földmérő (hüvelyk, tenyér, láb, lépés, öl, rúd, stádium tagokkal), mérnöki tízes (pont, vonal, hüvelyk, láb, rúd tagokkal), nagyszombati (láb, lépés, kettőslépés tagokkal), szűrszabó (percentés, fúrás, fél fertály, fertály, fél sing, sing tagokkal), textília (sing, vég, illetve sing, hajtvány, rúd tagokkal), tipográfiai (pont, nagyságváltozást jelentő névváltozással), újonc (vonal, vonás, hüvelyk egész tagokkal), út (láb, lépés, öl, mérföld, postaállomás tagokkal). Földmérték rendszerek. Általános csoport: királyi (négyszögöl, nláb, hold, ekealja tagokkal), magyar (négyszögöl, hold), katasztrális (négyszögöl, hold tagokkal), osztrák (négyszögvonal, nhüvelyk, nláb, nöl, nmérföld tagokkal), magyar (négyszöghüvelyk, nláb, nöl, hold, nmérföld tagokkal). Sajátosak: bánya (négyszögláb, nül, nkötél, telek tagokkal), erődítmény (négyszöghüvelyk, nláb, nöl tagokkal), mérnöki tízes (négyszöghüvelyk, nláb, nrúd tagokkal), felező (egész média, fertály, októl, círa ragokkal), jászberényi (hold, figur, kötél tagokkal), máramarosi (rúd, fertály, hold tagokkal), pozsonyi (négyszögláb, nöl tagokkal), szőlő (puttony, átalag, hordó tagokkal). Híg űrmérték (bormérték) rendszerek, mindegyik általános: bécsi (alsóausztriai meszely, icce, pint, akó tagokkal), budai (meszely, icce, pint, köböl, akó tagokkal), egri (meszely, icce, pint, köböl, akó tagokkal), erdélyi (kupa, akó tagokkal), kassai (meszely, icce, pint, köböl tagokkal), pozsonyi (meszely, ice, pint, akó tagokkal), soproni (meszely, icce, pont, akó tagokkal), tokaj-hegyaljai (puttony, átalag, hordó tagokkal). Száraz űrmérték (gabonamérték) rendszerek, mindegyik általános: bécsi (alsó-ausztriai massel, mérő tagokkal), budai (icce, mérő tagokkal), erdélyi (kupa, véka, köböl tagokkal), kassai (icce, véka, köböl tagokkaj, nagyszombati (icce, mérő tagokkal), pesti (icce, véka, mérő tagokkal), pozsonyi (icce, mérő tagokkal). Súlymérték rendszerek. Általános: bécsi (nehezék, lat, font, mázsa tagokkal), budai (nehezék, lat, font, mázsa tagokkal), erdélyi (nehezék, lat, font, mázsa tagokkal), pozsonyi (nehezék, lat, font, mázsa tagokkal). Sajátos erdélyi török (drám, litra, oka, kantan tagokkal), vám (lat, font, mázsa tagokkal). MÉRÉS A mérés valamely fizikai jelenség mennyiségi leírása. Lényegében a mértékegység összehasonlítása valamely jelenség kérdéses mennyiségével, ennek mérőszámának meghatározása ér-

dekében. Alapvetően szükséges tehát a mértékegységet valamilyen fizikai objektumban (etalon), vagy ha ez nem lehetséges, akkor definícióval, elvi etalonnal rögzíteni. Az etalon, illetve hiteles másolata a mérőeszköz. Hosszmértékeknél: hüvelykmérő, kocsikerék, kötél, lánc, lómérték, öl, rúd, újoncmérték. A föld-területmértékeket hosszmértékekkel mértek az elvi etalonon, illetve definíción kívül. Űrmértékeknél (híg, száraz egyaránt) különböző nagyságú és nevű fa- és fémedények ezek (közkeletűbbek az akó, hordó, icce, kila, köböl, meszely, mérő, pint, szekér, véka, vödör). A térfogatmértéknek nincs mérőeszköze, a mérendő meghatározott nagysága, esetleg definíció a mérték. Súly: a mérleg és kisebb-nagyobb súlyai (általános a nehezék, lat, font, mázsa). A darabmértéknek természetesen nincs mérőeszköze. A mérést természetesen az ember végezte. A hossz, űr, térfogat, súly, darab mérését általában mindenki elvégezhette, aki számolni tudott. A mérés „igazságára" természetesen vigyázni kellett, különösen a gabonamértékeknél és a súlynál. A föld (terület) méréséhez már bizonyos szakismeretre volt szükség. A XVI. századig csak a gyakorlat alakította az önképzett földmérő geometriai tudását. A XVII. században a hadmérnököknél indult meg az oktatása, a XVIII. század elején már egyes egyetemeken is szerezhettek alapismereteket, de az intézményes földmérőképzés nálunk csak 1763-ban kezdődött meg. Önálló foglalkozásként a városok telekhivatalában jelenik meg a geometria a XVII. században, a XVIII. század elején a magyar kamaránál, a század közepén pedig a megyéknél és a nagybirtokosoknál is dolgoznak már. A mérésmód a hossz, a híg űr, a súly, a darab mérésénél egyszerű volt. A száraz űr: gabonamértéknél a csapott (edény széléig telítve) vagy tetézett (halmozva, ami marad) mérés már problematikus, de megegyezés kérdése volt. A térfogat mérésénél a helyi szokás alakította nagyságot szemmértékkel állapították meg. A földmérés már nem ilyen egyszerű. Országos földmérésre a török elleni felszabadító harcok után, 1701-től került sor. Ekkor még nem mérnek, bevallás közli a helyben szokásos mértékkel a nagyságot. Az 1767-ben induló úrbérrendezés során is csak a problematikus esetekben mértek, egyébként bevallás volt. II. József kataszteri munkálatánál (1786) mérnek először ölrúddal és mérőlánccal, és területmértékben (négyszögöl, s ebből a hold) állapítják meg a nagyságot. A rendelkezés érvénytelenítése után ismét bevallás közli az adatot. Csak 1849-ben az abszolutizmus földadó ideiglenes rendelete vezeti be ismét a tényleges földmérést, de ezt már mérnökök végzik, geodéziai módszerrel. A helyi földmérést a XVIII. század közepéig érdekeltek, tanúk, hites emberek jelenlétében az önképzett földmérő végzi vagy a helyben szokásos nagyság ismeretében becsülve, vagy esetenként etalonizélt rúddal, kötéllel ténylegesen mérve. Egyes esetekben csak a terület szélességét mérték, ez változhatott, hosszúság megadott, megszabott volt. De ha szélethosszat mértek, akkor is ezt közölve adták a nagyságot, nem számították ki a területet, geometriai ismeret hiányában. A XVIII. század közepétől azután a szakképzett földmérők már területet mérnek, s négyszögöl alapegységben adják a nagyságot. A számbavétel eredményét nyilvántartották. A népi gyakorlat az emlékezetben. A földesúr az összeírás módszerét alkalmazta. A városokban megjelenik a telekkönyv (XV. század), a földesuraknál a XVIII. század közepén a föld- vagy birtokkönyv, amelyet kiegészít a térkép. MÉRÉSÜGY A mérésügy a mértékegységek meghatározására, egységesítésére, a mérőeszközök hitelesítésére, ellenőrzésére, a mérés módjaira vonatkozó tudományos-technikai, jogi, igazgatási ismeretek és tevékenységek együttese. Törvények, rendeletek, intézkedések megállapítják az egy-

ségeket, egységesíteni igyekeznek a mértékeket, kialakítják a szervezetet, és ellenőriztetik a végrehajtást. Törvények. Az uralkodói intézkedések eleje azonban még a szóbeliségkorában születettI. István alkotta királyi mértékek és rendszerük-, s a hagyomány ereje, a szokástörvény tartatta meg évszázadokon át országosan azonos nagyságban. Némelyikét (arasz, öl, illetve hold, ekealja) aztán a közbecsű területén az estimádók (1488), egészében pedig Werbőczi Hármaskönyve (1517) kodifikálták. E mértékek azonban a földmérés eszközei voltak és maradtak. A kereskedelmi mértékről elsőnek Zsigmond 1405. 1. dekrétuma intézkedik: elrendeli, hogy e mértékeket Buda város mértékeihez kell igazítani. Az 1525:24. tc. megismétli ezt. Megújítja Zsigmond törvényét az 1588:16. tc., kiterjesztve érvényét a falubírákra és a földesurakra, az ellenőrzést pedig a megyei alispánokra bízza. Az 1655:31. tc. az előző törvényekre utalva úgy rendelkezik, hogy a kereskedelmi mértékeket a pozsonyival kell egyeztetni, amelyik teljesen azonosa budaival. Az 1659:71. tc. az előző törvényre hivatkozva, ismét előírja a pozsonyi kereskedelmi mértékek országosan kötelező használatát, de az addig szokásos 74 iccés helyett 64 iccés pozsonyi mérő alkalmazását rendeli. Az 1836:5. tc. a jobbágy telkiállományról intézkedve megerősíti Mária Terézia úrbéri rendelete földmértékének nagyságát. Az 1849. október 20-i császári nyílt parancs bevezetteti a földadó-ideiglent, s vele a kataszteri fölmérést. Az 1853. június 8-i császári nyílt parancs az osztrák űrmértékek behozatalát rendeli. Az 1854. május 15-i nyílt parancs kiadja a mértékhitelesítési utasítást. Az 1869:25. tc. megerősíti az 1849. évi földadórendeletet, s vele a kataszteri felmérést. Végül pedig az 1874:8. tc. bevezetteti a méterrendszert, létrehozva a központilag irányított országos mértékhitelesítési szervezetet. Központi rendelkezések (a lényegesebbjeit említve csupán). 1726: A helytartótanács felszólítja a törvényhatóságokat az 1715:63. tc. mértékegységesítés végrehajtására. 1767: Mária Terézia úrbéri rendelete megállapítja a teleknagyságot pozsonyi mérőben, a szántóét holdban, a rétét kaszásban, a szőlőét kapásban; megszabva egyúttal, hogy a hold nagysága 2 pozsonyi mérő, illetve a föld minőségétől függően 1100,1200, 1300 négyszögöl. 1774: A helytartótanács megtiltja az oka és a sing használatát. 1779: A helytartótanács megvizsgáltatja a pozsonyi etalonokat. 1786: II. József elrendeli az ország kataszteri felmérését, egységesen alkalmaztatva az osztrák 1600 négyszögöles holdat. 1787: II. József mindenütt engedélyezi a helyben szokásos kereskedelmi mértékek használatát. 1790: A helytartótanács a törvényhatóságokkal ellenőrizteti a pozsonyi mértékek használatát. 17901793: Az országgyűlés gazdasági bizottsága mértéktörvény javaslatot készít. 1807: Az országgyűléshez benyújtják a mértéktörvény javaslatot. 1813: A helytartótanács, uralkodói utasításra ismét a nagy (74 iccés) pozsonyi mérő használatát rendeli el. 1825: Az országgyűlési bizottság újabb mértéktörvény tervezetet készít. 1841: Az udvari kancellária ismerteti a francia méterrendszert. 1843: Az országgyűlési bizottság új mértéktörvény javaslatot készít, a bécsi mértékhez igazítva a hazaiakat. 1844: A helytartótanács Pesten mértékhitelesítő intézetet kíván létesíteni. 1850: A Pénzügyminisztérium a földadóideiglenről intézkedve szabályozza a második kataszteri felmérést, alkalmaztatva az 1600 négyszögöles alsóausztriai holdat (ekkor lesz ez a hold kataszter). 1854: A császári kormány mértékhitelesítési rendelete. 1858: Ugyanaz. 1861-73: A méterrendszer behozatalának előmunkálatai. 1874-1875: A méterrendszer bevezetése és a hitelesítő szervezet kiépítése. Törvényhatósági rendelkezések. A XV. század végétől kezdve próbálkoznak a megyék, városok a mértékek egységesítésével, a törvények, központi rendelkezések végrehajtatásával, meglehetősen csekély eredménnyel; a XIX. századig a szokás ereje a helyi mértékeket használtatta. A földesúri intézkedéseknek (a XVI. század végétől van tudomásunk róluk) már több foganatja volt. Keményen büntették a hamis mérték használóját, s még szigorúbban - még halál-

büntetésről is tudunk - a hamisan mérőt. De a XVIII. század közepéig csak a saját, illetve a helyben szokásos mértékeket használhatták, s inkább csak a század vége felé intézkednek az országos, vagyis a pozsonyi mértékek érdekében. A mértékügyet a XVII. század végéig a helyi szervek intézték saját hatáskörükben. 1729-ben a törvényhozása helytartótanácsra bízta annak országos gondját, alsóbb szinten a törvényhatóságok intézik (megyéknél az alispáni, városoknál a kapitányi hivatal), de még szervezetlenül. Csak a XIX. század derekán létesülnek mértékhitelesítő hivatalok, amelyeknek irányítására az 1874. évi mértéktörvény létrehozta a központi mértékhitelesítő bizottságot. A mérésügy egyik alapvető feladata a mértékegység megállapítása és az etalonok elkészítése. A hossz- és űrmértékeknél törvény szabta ezeket, s központilag igyekeztek érvényesíteni, a többinél a szokás határozott és tartatott nagyságot. A kereskedelmi mértékek országos, vagyis pozsonyi etalonjait a XVIII. század hetvenes éveitől kezdve vizsgáltatta a helytartótanács, s ennek során dolgozzák ki a mértékhitelesítési utasítást, amelynek végrehajtására nem kerül sor, s az abszolutizmus idején az osztrák rendszert érvényesítik az egész országban a métertörvényig. Magát a hitelesítést a XVII. századig a törvényhatóságok, a XVIII. század közepétől Pozsony városa, a XIX. század elejétől a helytartótanács, e század közepétől pedig a mértékhitelesítő hivatalok végezték. A kereskedelmi mértékek egységesítési törekvése során a központi hatalom a helytartótanácson keresztül próbálta az integrációs akaratot érvényesíteni a helyi gyakorlat differenciálódása ellen, de a folyamata XVIII. század végéig alig haladt. A földmértékeknél viszont, amelyeket csak a szokás kötött, írott törvény nem, ez időre már felismerhető egy belső, spontán integrálódási folyamat a hold javára. A XIX. század közepén már jelentkezik az egységesítés társadalmi igénye. E folyamat során a földmértékeknél az ősi királyi rendszer él váltakozva a helyiekkel a XIX. századig. A kereskedelmi mértékeknél a budaiból lett pozsonyi terjed fokozatosan el a XIX. század elején, s váltja fel a század derekán az osztrák rendszer, hogy rövidesen helyet adjon a korszerű, tízes alapú méterrendszernek. Az 1860-ban megindult előkészítő munka nálunk 1874-ben fejeződött be, amikor a 8. tc. 1876. jan. 1-jei hatállyal bevezette ezt a francia eredetű, de nemzetközileg egységes, Európában már sokfelé alkalmazott, ma is használt rendszert. HOSSZMÉRTÉKEK A mértékegységek magyar nevük betűrendjében sorolnak, az esetleges alegységek ezeken belül szintén. Az egységek neve után a latin, majd német terminológia következik (amelyik van), az eredet, az első okleveles előfordulás éve, végül a metrikus nagyság: becsülve (b) vagy pontosan, több érték esetében a szélső kerekített értéke, esetleg az átlag (á) vagy a gyakoriság (gy): Arasz, spitama, spann. Görög-római, európai előzmény. 1345. 18-27 cm. Bánya, királyi (19,45 cm, etalon), mérnöki, pozsonyi (26,6 cm). Bála, bal, bala, ball. Német előzmény, 1344. 50-300 m textília. Fertály, vierteil. Hazai szűrszabók. XVIII. század. 15,5 cm. Fúrás. Hazai szűrszabók. XVIII. század. 3,89 cm. Hajtvány. Hazai. XVII. Század. 62-93 cm textília Hüvelyk, digitus, zoll, daumbreit. Római, európai előzmény. 1279. 1,9-3,2 cm. Bánya, bécsi (2,63 cm), erdélyi, erődítmény, királyi (2,6 cm), mérnöki, pozsonyi (3,18 cm). Kerékfordulás, inversio rotae. Hazai. XVII. század. 3,38 m. Kötél, corda, funiculus, funis, seil. Európai előzmény. 1208. 7-60 m, á. 40 m. Bánya.

Láb, pes, schuh, fuss. Görög-római, európai előzmény. 1266. 18-35, gy. 31 cm. Bajor, bánya, bécsi (36,1 cm), budai, erdélyi, erődítmény, királyi (31, 26 cm), mérnöki, nagyszombati, párizsi, pozsonyi (31,68 cm), rajnai, római, szűrszabó. Lánc, caterna. Osztrák előzmény. XVIII. Század. 3-47. á. 23 m. Mérőlánc 18,96 m. Lépés, gressus, schritt. Római, európai előzmény. 1262. 63-94 cm. Katonai, királyi (98, 78 cm), mérnöki. - Kettőslépés, passus, schritt. 1,6-1,9 m. Királyi (1,87 m), mérnöki, nagyszombati, római. Lómérték, pferdmass. Osztrák előzmény. 1778. 1,58 m. Marok, pugnus, faust. Lómérték, 1778. 10,5 cm, hajósmérték XIX. század. 15,5 cm.- Mérföld, millaria, millarium, meil. Római, európai előzmény. 1236. 1740-8360 m. Erődít mény, földrajzi, itáliai, magyar (régi 11376 m, új 8353,6 m), német, osztrák/posta (7585,9 m), tengeri. Órajárás, horea spatium, stundlang. XVII. Század. Kb. 3800 m. Öl, orgia, klafter. Görög, európai előzmény. 1091. 1,8-3,1 m. Bánya, bécsi (1,896 m), budai, erdélyi, erődítmény, királyi (3,126 m, etalon), kőműves, mérnöki, magyar, párizsi, pozsonyi (1,9 m), rajnai. Percentés. Hazai szűrszabók, XVIII. század. 1,94 m. Pont, ponctum, punkte. Francia, osztrák előzmény. XVIII. század. 0,18--0,37 mm. Bécsi (0,18 mm), mérnöki, tipográfiai. Postaállomás, poststation. Osztrák előzmény. 1768.15,172 km. Rőf, ulna, elle. Görög-római, európai előzmény. 1255. 58-78, gy. 62 cm. Bécsi (77 cm), brassói, budai, drávamelléki, eperjesi, erdélyi, gyöngyösi, kassai, királyi (62,52 cm), kolozsvári, körmendi, krakkói, lőcsei, magyar = sing (62,2 cm), mérnöki, munkácsi, pozsonyi (78,3 cm), selmeci, szebeni, török, turóci, varasdi, zágrábi. Rúd, pertica, rute. Római, európai előzmény. 1295.1,6-3,8 m. Mérnöki, osztrák (3,79 m), posztó. Sing lásd rőf, magyar. Stádium, stadium, feldweg. Görög-római, európai előzmény. 1400.184,8 m. Szál, faden. Hazai, XIX. század. A fonal alapegysége. 3,1-8,5 m. Tenyér, palmus, handbreit. Görög-római, európai előzmény. 1247. 8-11 cm. Királyi (7,8 cm), pozsonyi (9,3 cm), hüvelykes. Ujj, digitus, fingerbreit. Görög-római, európai előzmény. 1244.1,7-1,9 cm. Királyi (1,95 cm). Újoncmérték, rekrutenmass. Osztrák előzmény. 1757. Közkatona 1,65-1,60-1,55 m. testőr 1,79 m. Út. Hazai, XVIII. század. Szőlőmérték. Szélességben 79 cm, hosszban 40 m. Vég, petia, stück. Európai előzmény. 1255. Vászon 6-82, á 28 m, posztó 5-62, á 20 m. Vonal, línea, linie. Osztrák előzmény. 1748. 1,9-2,9 mm. Bánya, bécsi (2,19 mm), erdélyi, erődítmény, mérnöki. Vonás, strich. Osztrák előzmény. 1757. Lómérték, újoncmérték: 0,65 cm. Távolságbecslés (XVII. századig alkalmazták): általánosan (hosszan, messzetávol stb.), holdhosszal, teleknagysággal és a következők röppályájával: ágyúlövés, dárdahajítás, kőhajítás, nyíllövés, pisztolylövés, puskalövés. Metrikus nagyságrend szerint (az alapegységeket is tekintve) a következő a helyzet: 10 mérték 8 metrikus nagysággal a mm, 58 mérték 43 nagysággal a cm, 36 mérték 27 nagysággal a m, és 12 mérték 12 nagysággal a km nagyságrendjéhez tartozott. Bőséges tehát a készlet, a kor igényét mindenkor kielégítette. Ugyanakkor azt is láthatjuk, hogy sok ez a mérték, a készlet

feleslegesen differenciál. S a XVIII-XIX. század fordulóján már észre is vehető az öntörvényű integrálódás (elsősorban az öl és a rőf javára). FÖLD TERÜLETMÉRTÉKEK A hosszmértékekkel azonos rendű a szemle, de az adattartomány kiegészül: a metrikus értéken kívül (az előtt) szerepel még a más mértékekhez való viszony (ha volt), valamint a bécsi négyszögöl (nöl) adata is. Akó, urna, eimer. Európai előzmény. XVII. század. Szőlőmérték. 1,8-2,8 árok; l0 font 0,21,0 kapás, 2-100 nöl, 0,07-3,6 ár. Erdélyi, pozsonyi, soproni. Árok, fossa, gruber. Hazai, XVII. század. Szőlőmérték. 0,36-0,54 akó; b. 20-32 nöl; 0,7-1,2 ár. Átalag, antal(kó), vasculum. Hazai, XVII. század. Szőlőmérték b. 5,3 nöl; 1,2 ár. Barázda, sulcus, furche. Hazai. Szántónál: 1180. 0,008-0,025 hold; b. 10-33 nöl, 0,4-1,2 ár. Szőlőnél: XVIII. század. 0,092-0,148 kapás; b. 18-25 nöl; 0,7-1,1 ár. Boglya, cumulus, schober. Hazai, XVII. század. 13-2,8 kaszás; b. 1000-1850 nöl; 37-77 ár. Bravi. Fiumei. XVI. század. Szántó, szőlő: 70 nöl; 2,5 ár. Cira. Ismeretlen eredetű. 1522. Teleknél: b. 121-1007 nöl; 4,3-36,3 ár. Szőlőnek b. 224-999 nöl; 8,0-36,0 ár. Csöbör, tina, zuber. Hazai, XVII. század. 0,35-0,44 kapás; b. 3-40 nöl; 0,4-1,4 ár. Csötört. Hazai, XVII. század. Szőlőmérték, nagysága ismeretlen. Darab, frustum, stück. Hazai, XVII. század. Szántó: 1 hold; 0,8-1,2 kassai köböl; b. 8001200 nöl; 28,8-43,2 ár. Disznó, porci saginari possunt. Hazai, XVI. század. Erdő: 0,3 hold; b.147-423 nöl; 15,2 ár. Dönüm. Török mérték. XVII. század. Nem honosodott. 261 nöl; 9,4 ár. Drevenka. Horvát-szlovén eredet. XVIII. század. Szántó: 0,3-0,5 hold; b.14,4-28,8 ár. Dűlő/ödölő, diverticulum, angewende. Hazai 1307. kb. 1 hold. (Ödölő a szántó végén keresztbe fekvő parcella, ahol az eke fordul.) Ekealja, aratrum. Ősi mértékünk. Szokásos (120 szokásos hold; b. 33,6 ha), királyi (150 királyi hold; 126,6 ha). Fa. Szerémi szilvás mérték XVIII. század. B. 4,0 nöl; 0,14 ár. Falka. Kővár vidéki mérték 1508. Szántó: kb. 1 hold; b. 900 nöl; 32,4 ár. Fejsze. Jászkun kivételes mérték 1745. Szántó: 1 kötél; 38 kat. hold; 21,86 ha. Fertály, auarta, quartale, vierteil. Hazai. Szántó: XVII. század. b. 200-300 nöl; 7,2-10,8 ár, Jászságban 30 kat. hold. Szőlő: 1332. Sárváron 898-3997 nöl, 32,3-143,8 ár, Budán 800 nöl; 28,8 ár. Figur. Jászkun sajátos mérték 1745. Szántó: 10 kat. hold; 5,76 ha. Flanga. Szepességi rét mérték 1437. Nagysága ismeretlen. Font, libra, pfund. Osztrák előzmény. 1661. Fertő-vidék szőlőmértéke: 1 soproni ár, 1,0-2,5 kapás, b. 60-130 nö1; 1,4-5,4 ár. Forint. Jászkun mérték (megváltási árból). 1745. Szántó 235-1900 nöl; 8,5-68,3 ár. Gyalog. Jászkun sajátos mérték 1745. Szántó: 23 500 és 89 800 nöl; 8,17 és 32,3 ár. Hold, juger, jugerum, joch. Római, európai előzménytől független ősi mértékünk, egy ekével egy nap alatt felszántott terület. A szántó mértékéből fokozatosan más művelési ágaknál is alkalmazott mérték lett. Szántónál (csak néhány viszonyt említve): 1 falka; 2 kila; 1 köböl; 2 mérő; 0,12-0,18 nyilas; 0,06-1,0 rúd; 2-5véka; 600, 800,1000,1100,1200,1300,1400,1500,1600, 1800, 2000, 2200 nöl; 21,6, 28,8, 36,0, 40,0, 43,2, 46,6, 50,4, 57,5, 64,0, 71,9 ár. -Rétnél: l

boglya; 1 kaszás; 0,5-3,0 szekér;1000,1100,1200,1300,1600, 2200 nöl; 36,0, 40,0, 43,2, 46,8, 57,5, 79,1 ár. -Legelő: 1200,1600,1800 nöl; 43,2, 57,5, 64,6 ár. -Erdő: 3 disznó:1000,1100,1200,1600 nöl; 36,0, 40,0, 43,2, 57,5 ár. Veteményeskert:1000,1100,1600,1700 nöl; 36,0, 40,0, 57,5, 61,5 ár. - Gyümölcsöskert: 500 szilvafa: 1100,1600,1700 nöl; 40,0, 57,5, 61,5 ár. - Szőlő: 6,7 kapás; 1000, 1100,1200,1300,1600 nöl; 36,0, 40,0, 43,2, 46,3, 57,5 ár. Telek: 1000,1100,1947, 2000 nöl; 36,0, 40,0, 46,6 ár. - Katasztrális (1600 nöl; 57,5 ár), királyi 2347 nöl, 84,4 ár), kis magyar (1200 nöl; 43,2 ár), öreg, régi. Hordó, vas, fass. Hazai, 1621. Szőlő: 0,5-5,0 kapás; 108-940 nöl; 3,9-27,7 ár. Káposztáskert: 40 káposzta; b. 3,5 nöl; 0,12 ár. Icce, justa, media, halbe. Hazai, 1395. Veteményeskert: 9-38 nöl; 0,3-1,4 ár. Tököskert: 240470 nöl; 8,6-16,9 ár. Szőlő: 2,6-10,0 nöl; 0,09-0,36 ár. Budai, kőszegi, pozsonyi (3,5 nöl; 0,12 ár). Juh, ovis. Hazai. 1723, Legelő: b. 300-500 nö1; 10,8-18,0 ár. Jus. Hevesi sajátos szőlőmérték XIX. század. 5 kapás; 1000 nöl; 36,0 ár. Kapaalja, fossor, hauer. Ősi mértékünk: 1 kapával egy nap alatt megkapált terület. 0,25-5,3 akó; 1,3-4,0 csöbör; 0,25 fertály; 10 font; 1,0 napszám; 0,3 pászta; 9 sor; 500-2000 szőlőtőke; 0,1-13,0 vödör; 7-420 nöl; 0,25-15,1 ár. Káposztafej. Hazai. 1778. Nyugat-Dunántúlon káposztáskert: b. 0,087 nöl; 0,31 m2. Kaszaalja, falcastrum, mader. Ősi mértékünk 1 kaszával egy nap alatt lekaszált terület. 0,30,8 boglya; 0,51,0 hold; 0,5-4,5 pozsonyi mérő; 30 porció; 0,5-1,0 szekér; 304-1760 nöl; 10,8-63,3 ár. Kerékalja. Hazai 1752. Tisza-vidéki mérték. 0,07 kötél: 608-1260 nöl; 21,8-45,3 ár. Kert, hortus, garten. Hazai. 1778. Nyugat-Dunántúlon káposztáskert: 100 káposztafej; b. 6,411,0 nöl; 0,22-0,39 ár. Kila. Török előzmény XVII. század. Hódoltsági területen továbbélve. 0,25-1,0 hold; 500850 nöl; 18,0-40,8 ár. Korec. Hazai. XVII. Század. Felvidéki szántómérték. Nagysága ismeretlen. Kosár, corbis. Hazai. 18. század Veszprémi kertmérték. Nagysága ismeretlen. Köböl, cubulus, kübel. Hazai. XVI- XVII. századforduló. Eredetileg 1 köböl vetőmagnyi terület, de általánosult. Szántó: 0,3-2,0 hold; 2,0 lánc; 1 pozsonyi mérő. Rét: 1,0 kaszás; 2,0 szekér. Szőlő: 3,0-8,0 kapás. Együtt: b. 376-1890 nöl; 13,5-68,0 ár. - Bánfai, besztercebányai, budai (780-940 nöl; 28,0-34,0 ár), debreceni, egri, eperjesi, erdélyi (0,5 hold; 800 nöl; 28,8 ár), gráci, héthársi, kassai (0,16-3,0 hold; b. 667-3984 nöl; 23,6-143,3 ár), késmárki, kis, kőszegi, krompachi, lőcsei, lublói, margittai, nagy, öreg, rozsnyói, sarlói, somorjai, szász, szebeni, szécsi, szenici, szepesi, sztropkói, tállyai, tolcsvai, újhelyi, ungvári. Kötél, funiculus, seil. Ősi általános mértékünk. 16,0-6,0 hold; 1,0-3,0 köböl; 1,3-3,0 szekér; 234-384 nöl; 8,6-13,8 ár. Számítási egységként: 20 386-96 276 nöl; 7,33-24,6 ha. Bányakötél (55,6 nöl; 2,0 ár). Köz. Hazai. 1627. Vasi mérték Szántó: 100 nöl; 3,6 ár. Szőlő: 8,6 nöl; 0,31 ár. Láb, pes. Hazai. 1631. Sárosi kertmérték Nagysága ismeretlen. Lánc, catena, kette. Osztrák előzmény. 1745. Általában: 1,0-2,7 hold; l köböl. Szántó: 2773800 nöl; 10, ár-1,3 ha. Rét: 1600 nöl; 57,5 ár. Szőlő: 600 nöl; 25,6 ár. Erdő; 500 nöl; 18,0 ár. Likó. Horvát-szlovén előzmény. 1472. b. 0,021-0,169 ár. Ló. Hazai. XVIII. század Tisza-vidéki legelőmérték. 608-1280 nöl; 21,9-46,0 ár. Lukna. Lengyel előzmény. 1610. Felvidéki mérték. b. 2080 nöl; 75,0 ár. Marha. Hazai. 1716. Legelő: b. 608-1280 nöl; 21,9-46,0 ár. Márjás. Jászkun mérték (megváltás). 1745. Szőlő: 4,0 nöl; 0,14 ár.

Mázsa, centenarius. Hazai XVIII. Század. Nyugat-Dunántúlon dohányföld: b. 190 nöl; 6,9 ár. Erdélyben rét: 0,1-0,3 hold; 0,08-0,1 kaszás; b. 80-213 nöl; 2,8-7,6 ár. Media. Hazai. 1322. Telek: 49-403 nöl; 1,7-14,5 ár. Szőlő: 20 kapás; 189-801 nöl; 6,5-28,8 ár. Mérföld, milliaria. Hazai. XVII. Század. Kivételes mérték, kerületet közöl. Mérő, metreta, metz. Hazai. XVI- XVII. századforduló. Eredetileg 1 mérő vetőmagnyi terület, de általánosult. Általában: 0,11-1,0 hold. Szántó: 244-830 nöl; 8,8-29,6 ár. Rét: 120880 nöl; 4,3-31,7 ár. Szőlő: 130-820 nöl; 19,1-29,6 ár. Erdő: 770-840 nöl; 27,7-302 ár. Bánovci, háti, bécsi (530 nöl; 19,2 ár), budai, csejtei, győri, komáromi, köpcsényi, nagybányai, nagymihályi, nagyszombati, óvári, öreg, pesti, pozsonyi (szántó: 0,1-4,0 hold; 0,5 kila; 0,12 kötél; 0,5 lánc; 0,4 napszám; 0,1 nyilas; 0,14 szekció; 2,0 véka; 400-1000 nö1; 14,4-36,0 ár; veteményeskert: 450-800 nöl; 19,4-28,8 ár; rét: 0,41-1,0 hold; 0,2-4,0 kaszás; 0,5-0,75 szekér; 4803200 nöl; 17,3-115,1 ár; szőlő: 1-9 font; 0,5-1,0 hold; 1,0-15,0 kapás; 75800 nöl; 2,7-28,8 ár). Sárosi, sarlói, szenici, tapolcsányi, tarnóczi. Meti. Horvát-szlovén előzmény. 1368. Szántó, szőlő, telek kb. 1 hold. Napszám, tagwerk. Osztrák előzmény. 1392. Káposztáskert: 1230-1370 nöl; 44,2-49,3 ár. Rét: 520-1650 nöl; 18,7 39,3 ár. Szőlő: 70-200 nöl; 2,5-7,2 ár. Négyszöghüvelyk, quadratzoll. Osztrák előzmény. XIX. század. Bécsi (144 bécsi négyszögvonal; 6,93 cm2). Négyszögláb, quadratfuss. Osztrák előzmény. XVII. század. Bánya, bécsi (0,0999 m2), budai, erdélyi, erődítmény, királyi, mérnöki, pozsonyi. Négyszöglépés, quadratschritt. Osztrák előzmény. XVII. század. Közönséges, katonai, királyi, mérnöki (0,62 m2). - Négyszögkettőslépés. Négyszögmérföld, quadratmeil. Osztrák előzmény. XVII. század. Magyar: 69,78 ha, osztrák: 57,55 ha. Négyszögöl, orgia quadrata, quadratklafter. Osztrák előzmény. XVII. század. Bánya, bécsi (3,596 m2), erődítmény, királyi (9,7 m2), mérnöki, pozsonyi. Négyszögrúd, quadratrute. Osztrák előzmény. XVII. század. Mérnöki (XVII. század. 25,5 m2, XVIII. század. 3,5 m2, XIX. század. 14,32), osztrák. Négyzetméter. 1874:8 tc.: 0,278 bécsi négyszögöl. (1 ár = 27,8 nöl, 1 hektár = 2,3 magyar hold, 1,73 kat. hold; l m2 = 0,10 királyi nöl, 1 ha = 1,18 királyi hold.) Nyíl, nyilas, funis, seilmass. Ősi földosztási mód és földmérték. 30-60 hold; 2347-6117 és 9000 nöl; 84,4-219,3 ár és 3,26 ha. Oka. Török előzmény. XVII. század. Szőlő, szilvás: b. 5,1 nöl; 0,18 ár. Oktál, octale, achtteil. Hazai. 1438. Telek: 120-1023 nöl; 4,3-36,1 ár. Szőlő. 400-1998 nöl; 14,4-71,9 ár. Öl, orgia. Hazai. XVII. Század. Felvidéken rétmérték, ismeretlen nagyságban. Jászkunságban szántónál: 360-5600 nöl; 12,9-201,0 ár. Pászta. Hazai. XVII. század. Veszprém, Csongrád, Erdély szőlőmértéke: 3,0 kapás, l,0 vágó; 19-42 út; 150-690 nöl; 5,4-24,8 ár. Petrence, cumulus. Hazai. XVIII. Század. Ismeretlen nagyságú rétmérték. Pint, pinta, mass, pündt. Osztrák előzmény. XVI- XVII. századforduló. Szőlő: 0,22 vödör; 0,11 kapás; b. 137-20,6 nöl; 0,49-0,74 ár. Porció, portio. Hazai. XVII. század vége. Erdélyben rétmérték: 0,016 szekér; 0,033 kaszás; 46177 nöl; 1,6-6,3 ár. Puttony. Hazai. 1675. Tokaji szőlőmérték: b. 34 nöl; 1,2 ár. Rend. Jászkun kivételes mérték. 1745. b. 4800 nöl; 1,72 ha.

Rét, pratum. Hazai. 1601. Kivételes mérték: l,5 pozsonyi mérő; l,0 szekér; 2,0 kaszás 12001800 nöl; 43,2-65,0 ár. Rovás. Hazai. 1745. Kivételes jászkun mérték: Szántó: 10,440 nöl; 3,75 ha. Rét: 4320 nöl; 1,55 ha. Rúd, virga, pertica, rute. Osztrák előzmény. 1295. Szepességi telek: 200-800 nöl; 7,2 28,8 ár. Jászkunság: 160-570 nöl; 8-20,5 ár, illetve 300-19 760 nöl; 1,1 ár-7,21 ha. Sor. Hazai. 1825. Szőlő: 0,09-0,11 kapás; 11,0-18,2 nöl; 0,39-0,64 ár. Statera. Körös megyei ismeretlen nagyságú szőlőmérték. XVI. század. Stertin. Horvát-szlavón előzmény. 1731. Szőlő: 5,4-7,5 kapás; 702-975 nöl; 25,2-35,1 ár. Szántó, juger, acker. Hazai. 1290.1,0 hold; l,0 köböl; 1-2,5 mérő; 700-1300 nöl; 25,2-46,8 ár. Szapu. Hazai. 1646. Felvidéki szántómérték: 0,5 hold; b. 300-1080 nöl; 11,8-39,1 ár.- Kassai, rozsnyói, sarlói, somorjai. Szekció. Hazai. 1828. Székesfehérvári szántómérték: 7 pozsonyi mérő; 4000-4200 nöl; 1,431,51 ha. Szekér, currus, fuder. Hazai. l 199. 0,3-1,0 hold; 0,5-3,2 kaszás; 0,3-0,6 kötél; 30-60 porció; 1 vontató; l vellesta; 348-1600 nöl; 12,5-57,5 ár. Szilvás, prunetum. Horvát-szlavón előzmény. 1762. 500 fa; 1 hold; 50 üst; b.130-2000 nöl; 46,8-75,9 ár. Szőlő, vinea. Hazai. XV. Század. Ritkán dívó, darabszám értelmű mérték. Szőlőtőke, palus, weinpfahl. Hazai borvidéken. 1770. 0,0002-0,0006 kapás; 0,02 út; 0,001 vágó; 0,10-0,39 nöl; 0,4-1,4 m2. Telek. Két típus. Bányatelek, lehen, wehr, grubenmass. Német előzmény. XIV. század. 15461752: 98 bánya nöl; 4,0 ár, 1753-1792: aknatelek 9408 bánya nöl; 3,84 ha, tárnatelek 25 888 bánya nöl; 10,26 ha. 1792. Kis tárnatelek is:12 544 bánya nöl; 10,25 ha. Mezőgazdasági, sessio, behaussung. Általában nem földmérték, de egyes településeken belül bizonyos időhatár között közismert azonos nagyságú terület. 172-5600 nöl; 6,3-201,4 ár. Tized. Jászkun kivételes mérték. 1745. 36 rend; 172 800 nöl; 62,25 ha. Udilnica. Horvát-szlavón mérték. 1435. Nagysága ismeretlen. Út. Hazai borvidéken. 1622. 0,02-0,06 pászta, vágó; b. 8,5 nöl; 0,3 ár. Üst, labes. Horvát-szlavón mérték. 1762. 5 oka; b. 26 nöl; 0,93 ár. Vágó. Hazai borvidéken. 1773. 1 pászta; 18-42 út; b. 200 nöl; 7,2 ár. Véka, quartale. Hazai. 1603. Tisza-vidéki, erdélyi szántómérték. 0,3-0,5 falka; 0,12-3,0 hold; 132-750 nöl; 4,2-27,0 ár. Velleszta. Hazai. 1620. Csallóközi rétmérték. 8 kaszás; b. 3360 nöl; 1,2 ha. Vereten. Horvát-szlavón ősi mérték. XVI. század. 1 hold; kb. 7,3 ha. Vitorna. Hazai. 1418. Erdélyi rétmérték. l kaszás; b.1600 nöl; 57,5 ár. Vontató. Hazai. 1876. Alföldi rétmérték. 510-3200 nöl: 18,8-115,1 ár. Vödör, idria, emeri. Részben hazai, részben osztrák előzmény. 1512. Dunántúlon: 10 font; 10 kapás; 40-800 nöl; 1,4-28,8 ár. Erdélyben: 0,12,9 kapás; 19-80 nöl; 0,3 2,9 ár. Zaklepi. Trencséni ismeretlen nagyságú rétmérték. XVI század. Zsák, saccus. Hazai. 1745. Alföldi szántómérték. 1 hold; 1200, 1600 nöl; 43,2, 57,5 ár. Területnagyság-becslés (a XVIII. század elejéig dívott), szántó, veteményes, gyümölcsös, szőlő, rét, erdő megnevezéssel helyben szokásos, ismert egységnyi nagyság alapján, de gyakran darabszám értelemben is. Fogás, nyomás, porta, tanya nem volt mérték, becsléseszköz sem. Metrikus nagyságrend szerint (az alegységekkel együtt) következő a helyzet: 1 mérték 1 nagyságban a cm2, 26 mérték 25 nagyságban a m2, 339 mérték 266 nagyságban az

ár, 36 mérték 34 nagyságban a hektár nagyságrendjén sorol. Ez is bőséges készlet, és ez is túlságosan differenciált. E területen már a XVIII. század végén látható az integrálódása négyszögöl és a hold javára. S mivel a földadó-nyilvántartást: a katasztert e két mérték alapján szerkesztették, megmaradt a metrikus rendszer mellett, csak 1970-ben váltották át mechanikus átszámítással metrikus értékre. ŰR-ÉS TÉRFOGATMÉRTÉKEK Három altípust külön kell tárgyalni. A híg űrmértékeket közkeletűen bormértékeknek is nevezték, bár sört, pálinkát, ecetet is mértek velük. A száraz űrmértékeknek csak egy része gabonamérték (bár ezeket más szemes termés - borsó, bab stb. - mérésére is használták), más része egy-egy meghatározott anyag mérésére szolgált. A térfogatmértékeknek pedig nem volt mérőeszközük: a mérendő anyag meghatározott ismert nagysága: térfogata önmagában a mérték. -A szemle rendje mindháromnál az előző típusokéval azonos. HÍG ŰRMÉRTÉKEK Akó, urna, unna, eimer. Európai előzmény. 1226. 10-120, gy. 52,64 icce; 50-110, gy. 54 l. Bazini, bécsi (64,80 icce; 56,581), budai, dévényi, egri, farnadi, füzesgyarmati, kapornaki, Ladányi, nagybányai, nyírségi, pozsonyi (64 icce; 54 I), rohonci, szendrői, szentgyörgyi, szetei, veszprémi, zágrábi, zalai. Átalag, vasculum. Hazai, XVII. század. 80-90 icce; 67-751. Csöbör, idria, scaphium, tinna, zuber. Hazai. 1395. 6-100, gy. 50 icce; 5-200, gy. 421. Balogi, baranyai, báti, bazini, bélteki, beregszászi, bihari (50 és 100 icce, 42 és 84 I), borsodi, dobrai, ecsedi, egerszegi, emődi, erdőbényei, erdődi, esztergomi, füredi, hegykői, ilosvai, kászoni, kazai, muzsaji, nagymihályi, németkeresztesi, ónódi, pozsonyi (16 icce, 131), putnoki, rákosi, sárospataki, somlyói, soproni, sümegi, szalonnai, szádvári, szalárdi, szendrői, szentgyörgyi, szerednyei, szerencsi, tarcali, tasnádi, tokajhegyaljai (50 icce; 421), trencséni, ungvári, váradi, veszprémi, zemléni. Dreíling, ternarius, dreyling. Osztrák előzmény. 1542. 20-30 akó; 5,8-23,9 hl. Fuder, carratum, fudar, fuder. Osztrák előzmény. 1542. 28-36 akó; 16,2-20,8 hl. Hordó, vas, vasa, fass. Hazai. 1395. 8-93 köbök; 80-9301. Beregszászi, gönci, gyöngyösi, kassai, munkácsi, pozsonyi, soproni, sztankóci, telkibányai, tokajhegyaljai (160-180 icce; 134-151 I), tolnai, ungvári, váradi. Icce, justa, media, halbe. Európai előzmény. XIV. század. 2 meszely; 0,6,2, gy. 0,91. Arlói, aszalói, balogi, barii, bazini, bécsi (0,7 1), bélteki, bihari, bodrogkeresztúri, borsodi, budai, csabai, csikói, debrői, dobrai, drégelyi, emődi, erdőbényei, erdődi, erdőszadai, fehérvári, farnadi, füleld, füzéri, füzesgyarmati, gágyvölgyi, gönci, gyöngyösi, gyöngyöspüspöki, hanusfalvai, helmeci, homonnai, igráni, kápói, kassai, kászoni, kazai, kenézi, kistornyai, korompai, kövesdi, Ladányi, liszkai, liszói, mádi, modori, munkácsi, muzsaji, nagymihályi, nagyszombati, nyírségi, nyitrai, patai, perényi, petrii, pozsonyi (0,83 I), putnoki, sajókeresztúri, salánki, somi, soproni, szalkai, szalonnai, szendrői, széplaki, szinyérváraljai, szerdahelyi, szerencsi, szikszói, szobránci, szödényi, tállyai, telkibányai, terbesi, tokaji, tolcsvai, újhelyi, újvárosi, ungvári, váradi, varanói, varbói, verpeléti, vitám, vöröskői. Kanta, canta, cantarus. Török előzmény. 1588. 10 icce; 81. Köböl, cubulus, kübel. Hazai. 1067. 7-30, gy. 10,16, á. 12 icce; 5-335, gy. 8,13, á.10< | >1. Alpári, aranyosmeggyesi, ardói, adói, aszalói, barii, begányi, beregszászi, bernecei, bodrogkeresztúri, borsodi, budai (16 budai icce; 13 1), csabai, csáktornyai, csergői, csikói, daróci, debrői, diósgyőri, drégelyi, ecsedi, egri (30 egri icce; 25 1), emődi, erdőbényei, felsőbányai, főnyi, forrói, füzesi, gágyvölgyi, garadnai, gönci, görömbölyi, gyöngyösi,

gyöngyöspüspöki, gyulai, hanusfalvi, hejcei, helmeci, huszti, jánosdi, fenői, kápói, kassai (16 kassai icce; 13 1), kászoni, kazai, kenézi, kisújvári, kisvárdai, kozmai, kövesdi, liszkai, mádi, miskolci, munkácsi, nádasdi, nagybányai, nagymihályi, németi, novaji, nyírségi, olsvai, patai, perényi, sajátkeresztúri, salánki, sápi, sárközi, sárospataki, seréci, somi, szalkai, szántói, szatmári, széplaki, szerencsi, szigeti, szikszói, szinyérváraljai, tállyai, tarcali, újvárosi, vámosi, varanói, varbói, verpeléti, vitányi, zágrábi, zarándi, zempléni. Kupa, cantarus. Hazai. 1549. Erdélyi (= pint; 1,41). Meszely, quartale, seftel. Osztrák előzmény. 1495. 0,5 icce; 0,35-0,45, gy. 0,41. Bécsi (0,350,451), budai, erdélyi, pozsonyi. Oka, occa, okka. Török előzmény. 1590. 1,281. Pint. pinta, media, mass, bind. Német előzmény. 1393. 2 icce; 1,0-4,1 gy. 1,61. Balogi, bazini, bécsi (1,4-1,81), beregszászi, bélteki, budai (1,671), csáktornyai, csejtei, csikói, dévényi, egri (1,671), emődi, erdődi, felsőlendvai, gállosi, gurábi, gyulai, helmeci, ilosvai, kaboldi, kassai (1,671), kászoni, kisvárdai, Tékai, modori, nyírségi, pásztói, pozsonyi (1,671), rohonci, sajókeresztúri, sárospataki, sereci, soproni (1,251), stompfai, sümegi, szatmári, szendrői, szentgyörgyi, szetei, tolcsvai, tolnai, újhelyi, újvárosi, váradi, verebélyi, zalai, zarándi. Puttony, vasculus. Hazai. 1414. 36-39 l. Tokaji (45 icce; 371). Stertinyák. Horvát-szlovén mérték. 1610.10 akó; 4,2-6,0 hl. Vödör, hydria, idria, urna, eimer. Német előzmény. 1075. 8-56 icce; 10-471. Alsólendvai, erdélyi (11,0 1), kapornaki, kolozsvári, kőszegi, németújvári, rohonci, szombathelyi, vasi, zalai. A készlet 0,17 l-től 8,7 hl, kiv. 23,9 hl-ig terjed, a gyakorlati célszerűség szerint változott a nagyság. Közelebbit az alapkutatások hiánya miatt nem állapíthattunk meg. Az azonban kétségtelennek tűnik, hogy általános a következő összefüggés: 2 meszely az 1 icce és 2 icce az 1 pint. Tehát általános rendszer, de a konkrét nagyság (az icce nagysága szerint) helytől függően változó. A belső, öntörvényű integrálódás is, az akó és a köböl mellett, e három mértéket tünteti ki mint alapegységet. SZÁRAZ ŰRMÉRTÉKEK Csapó, chap. Hazai eredetű. 1559. Dél-dunántúli gabonamérték. Kanizsai (1861). Csötört, cantarus. Hazai. 1528. Gabona: 521. Fertály (ld. még kvartale, szapu, véka is), quarta, quartale, vierteil. Német előzmény. 1344. 20-200 l. Báti, besztercei, egri, turf, zólyomi. Hord, vas. Hazai. 1684. Kivételes káposztáskert mérték; kb. 40 fej. Icce, iusta, media, modius, halbe. Európai előzmény. XV. század. Ritkán alkalmazott mérték, a boriccénél nagyobb, kb. 0,7-1,311. Kila, killa, cubulus, metreta, kübel. Török előzmény. 1573. Baranya, Borsod, Gömör, Heves, Hont, Jászkun, Nógrád, Pest, Somogy, Veszprém megyékben dívott. 47-1201. Korec, corus, metreta, metz. Szláv előzmény. 1507. Árva, Gömör, Liptó, Trencsén, Turóc megyékben éltek vele. 23-8311. Köböl, cubulus, kübel. Hazai. 1193. 24-280, gy., á. 1241. Bajmóci, bártfai, báti, bényei, berzevicei, bihari = debreceni, csarnaki, csongrádi, eperjesi, erdélyi (64 kupa, 87-911), esztergomi, gráci, gyulai, háthársi, homonnai, huszti, ivónyi, jászberényi, kápói, károlyi, kassai (78-124 1), kereszturi, késmárki, körmendi, kőszegi, krompachi, lévai, lotomberki, lőcsei, lublói, margitai, martonyosi, miskolci, munkácsi, nagymihályi, pápai, pécsi, putnoki,

sárosi, sárvári, simándi, sümegi, szebeni, szécsi, szepesi, szigeti, szolnoki, szombathelyi, sztropkói, tállyai, újhelyi, ungvári, zsolnai. Kvartale (lásd fertály, szapu, véka is) quartale, quartalia. Német előzmény. 1549. 44-891. Bajmóci, beregi, csábrági, kakati = párkányi, korponai, lévai, sági, szitnai. Lukna, cubulus, luken. Szláv előzmény. 1506. 93-156, gy. 156 l. Liptói, murányi, trencséni, turóci, zólyomi. Malter, malder. Német előzmény. 1554. Felvidéki mérték. 10,0-15,5 hl. Malommérték: az őrlésdíjat, a vámot kitevő kisebb malmonként változó űrtartalmú mérőeszközök: félfertály, félkvartale, félmérő, negyed, félmérő véka, útsor, finak, köpéce, vajtoló, vámmérő negyed, vámbúza véka. Mérő, metreta, mec, metz(e). Német előzmény. 1341. 31-155, gy. 47, 62, 93, á. 621. Bajai, bánóci, bazini, beckói, bécsi (16 massel, 42, 62 1), besztercei, budai (64-102 icce; 54-93 1), csejtei, diószegi, drégelyi, egerszegi, esztergomi, füleld, galgóci, győri, holicsi, izbégi, kapornaki, komáromi, korponai, kosztolányi, körmöci, nagyszombati (37 icce; 31 1), pesti (111 icce; 93 1), pozsonyi (64-75 icce; 54-621), radosóci, rimaszombati, szakolcai, szenici, szentkereszti, tapolcsányi, tardoskeddi, újhelyi, varasdi, varbói, veszprémi, vitenci, zsarnócai. Mut, mutum, muth. Osztrák előzmény. 1310. 30-32 bécsi mérő; 12,6-25,4 hl. Oka, occa, oca, okka. Török előzmény. 1692. 1,511. Oktály, octale. Hazai. 1524. Nagysága ismeretlen. Strich. Osztrák előzmény. XV. század. Kb. 411. Szapu (ld. fertály, kvartale, véka is) cubulus, metreta, quartale, sapo. Hazai. 1395. 31-155, gy. 46, 931. Galgóci, jolsvai, oszlónyi, rozsnyói, sarlói, sárospataki, somorjai, szécsi, szentbenedeki. Varrna. Osztrák előzmény. 1548. Turó, vaj mértéke. 17-31, á. 301. Bártfai, beregszászi, debreceni, csongrádi, eperjesi, erdélyi (16, 21 kupa; 22, 301), huszti, jenői, kassai (0,25 kassai köböl; 19-311), körmöci, máramarosszigeti, munkácsi, nagybányai, nógrádi, pozsonyi, sajószentpéteri, simándi, szentesi, váradi. Véka (lásd fertály, kvartale, szapu is), modius, quartale. Hazai. 1395. 13-43. gy. 31, á. 30.1. Bártfai, beregszászi, debreceni, csongrádi, eperjesi, erdélyi (16, 21 kupa; 22, 301), huszti, jenői, kassai (0,25 kassai köböl, 19-311), körmöci, máramarosszigeti, munkácsi, nagybányai, nógrádi, pozsonyi, sajószentpéteri, simándi, szentesi, váradi. Wecht. Osztrák előzmény. 1403. Budai lisztmérték. 1581. A készlet (0,9-300,01, illetve 5-24 hl között a mérendő fajtától, s a helytől függően változott. Belső integrálódása XVIII. századig a köböl, a XVIII. század végétől a mérő javára tapasztalható. Többet az alapkutatások hiánya miatt nem állapíthatunk meg. TÉRFOGATMÉRTÉKEK Abora. Ukrán előzmény. 1586. észak-felvidéki szénamérték. Kb. 30 m3. Asztag, cumulus. Hazai. 1395. A szálas gabona szérűs tárolóegysége és mértéke. Vidékenként változó nagyságú, kb. 10-400 kepe. Boglya, acervus. Hazai. 1478. A széna mezei tárolóegysége és mértéke. Vidékenként változó nagyságú. 1843. 430 m3. Csomó. Hazai. 1671. A szálas gabona ritkább mértéke. 13-17 kéve. Deszkamérték. Hazai. 1627. Erdélyben: 0,03 x 0,5 x 3,7 m, 0,05 m3. Fő, caput. Hazai. 1529. A legkisebb kendermérték. 1/12 kita. Homokláda, sandkasten. Osztrák előzmény. 1775. Bányavárosokban 0,44 m3.

Kalangya, gelima, mandelio. Hazai. 1560. A szálas gabona tárolóegysége és mértéke. 14-44, kiv. 60, gy. 26, 30, 32 kéve. Bereg, Borsod, Heves megyékben a XVI- XVII. században: 1 egri kalangya = 30 egri kéve. Kazal, acervus, schober. Hazai. 1463. A széna tárolóegysége és mértéke. Vidékenként változó nagyságú. 122-818 m3. Kepe, capetia, schober. Hazai. 1067. A szálas gabona mezei tárolásegysége és mértéke. 1390, gy. 52, 60, 64, 76 kéve. Kereszt, crux, kreutz. Hazai. 1513. A szálas gabona mezei tárolásegysége és mértéke. 13-32, gy. 15, 16, 18, 20 kéve. Kéve, manipulus, garben. Hazai. 1372. A szálas gabona legkisebb mezei tárolóegysége és mértéke. A kaszálás módjától függően változó nagyságú. Kita, fasciculus, ligatora, manipulus. Hazai. 1246. Általános kendermérték. l2 fő. Köbmértékek, cubicmass. Osztrák előzmény. 1775. A tárgy három kiterjedésének a szorzata, a tényleges térfogatmérés mértékei. Általában építkezéseknél dívott. A bécsi rendszer: 1 köbhüvelyk = 1728 köb-vonal = 18,274 cm3. 1 köb-láb = 1728 köb-hüvelyk = 0,0315 m3,1 köböl = 216 köb-láb = 6,82 m3. Marok, martus. Hazai. 1513. Az aratott szálas gabona, a nyűvött len-kender legkisebb egysége. Marting, motring. Ismeretlen eredetű. 1544. Lazán tekert fonalmérték. A XX. század elejétől hosszmérték jellegű (300-600 szál). Nitra, fasciculus. Ismeretlen eredetű. 1669. Tekercselt selyemfonal mértéke, 18 matring. Nyaláb. Hazai. 1547. Kisebb szénamérték. Öl (köb értelemben), orgia, klafter. Hazai. Fa (erdei öl): XVII. század. 2,8-3,4 m3. Széna: 1573. Átlag (1,0 x 2,5 x 2,5 öl) 38,4 m3. Petrence, cumulus. Hazai. 1723. A széna kisebb mezei tárolásegysége és mértéke. Porció, portio. Hazai. 1671. Hadsereg-élelmezési egység. A ló porciója napi 8 font = 4,42 kg széna, heti 3 csomó szalma. Rakás. Hazai. 1702. A szálas gabona ritkább mezei tárolásegysége és mértéke. Stöck, stuk, stuck. Osztrák előzmény. 1634. Ismeretlen nagyságú fonalmérték. Szekér, currus, plaustrum, fuhre, wagen. Ősi mérték, a szekérfajtától s a teherről függő nagyságban. Bor: 5,4-16 hl. Gabona: szálas 4-10 kereszt. Széna: 4,6-38,4 m3. Szénmérték, kohlmass. Osztrák előzmény. 1775. Bányavárosokban 14349-90 632 bécsi köbhüvelyk = 0,26-1,65 m3. Téglamérték, ziegelmass. Osztrák előzmény. 1775. Kincstári: 2,5 x 5,5 x 11,2 bécsi hüvelyk; 6,6 x 14,5 x 28,9 cm = 2,76 dm3. Zsák, saccus. Európai előzmény. 1542. Az árufajtától függő nagyságú. Zsindelymérték, schindelmass. Hazai. 1627. Erdélyi: l,9 x 11,0 x 71,7 cm = 1,48 dm3, felvidéki:l,9 x 13,2 x a1,5 cm = 1,02 dm3. A mérendők sokfélesége miatt nem summázható, az alapkutatások hiánya egyébként is bizonytalanítja a készletet. SÚLYMÉRTÉKEK Drám, drachma. Erdélyi, hódoltsági területen lévő mérték. 1714. 0,18 bécsi lat; 3,15 g.

Font, libra, pfund. Római, európai előzmény. 1404. 0,45-0,61, á. 0,56 kg. Bécsi (32 lat; 0,56 kg), budai (32 lat; 0,49-0,61 kg), debreceni, erdélyi (20, 32 lat; 0,36, 0,45 kg), pozsonyi (32 lat: 0,56 kg) vám (1852. 30 vámlat; 0,5 kg). Kantár, cantar. Erdélyben, hódoltsági területen dívó török mérték. 1714. 44 oka; 55 kg. Lat, uncia, loth. Európai előzmény. 1441. 1,4-1,9, gy. 1,75 dkg. Bécsi (4 nehezék; 1,75 dkg), budai (4 nehezék; 1,5-1,9 dkg), erdélyi (4 nehezék; 1,4-1,9 dkg), pozsonyi (4 nehezék; 1,75 dkg), vám (1,66 dkg). Litra, liter. Erdélyben, hódoltsági területen dívó török mérték. 1714. 200 dráma 31,5 dkg. Mázsa, centenarius, massa, centner, zentner. Római, európai előzmény. 1255. 50-73, gy. 56 kg. Bécsi (100 font; 56 kg), budai (100-120 font; 54-73 kg), erdélyi (144 font; 56,64 kg), pozsonyi (100 font; 56 kg), vám (1852. 100 font; 50,0 kg). Nehezék, quintil, quintel, uncia, quintchen. Római, európai előzmény. 1344. 3,4-3,8 dkg. Bécsi (3,5 dkg), budai (3,0-3,8 dkg), pozsonyi (3,5 dkg). Oka, oca, occa, okka. Erdélyben hódoltsági területen dívó török mérték. 1692. 1,26 kg. Térfogatsúly (hektolitersúly). Osztrák előzmény. 1579. Gabonamértékek: a száraz űrmérték (mérő) gabona súlya (font). Fajtánként, koronként változó. Átszámítva átlag: búza 75, kétszeres, rozs 68, árpa 56, zab 42 kg/hl. A készlet 315 g-tól 75 kg-ig terjedt. Általános összefüggésnek tűnik: 4 nehezék az 1 lat és 32 lat az 1 font. A török súlyok a XVIII. század elején kikopnak a gyakorlatból, kivéve az okát, délen a XVIII. század végén is dívott. Többet az alapkutatások hiánya miatt nem állapíthatunk meg. DARABMÉRTÉKEK Árkus (ív), arcus, bogen. Német előzmény. 1568. A papír alapegysége és mértéke (a merítőszita nagyságának megfelelő papírlap). Bál(a), bal, balla, ballen. Német előzmény. 1500 k. Papírmérték: 10 rizsma. Bokor (pár). Hazai. 1405. 2 darab. Cimmer, zimmer. Német előzmény. 1689. Prém mértéke. Konc, buch. Német előzmény. 1500 k. 24 árkus író-, 25 árkus nyomópapír. Köteg, ligatus, fasciculus, bündel. Hazai. 1542. Bőr: 10, 20 db, írótoll: 25 db. Papír lásd rizsma. Mandel. Német előzmény. 1659. 15 db. Nagy, Bross. Német előzmény. XIX. század eleje. 12 tucat, 144 db. Rizsma, scapis, risma, ries. Német előzmény. 1500 k. 20 konc papír, 1880-tól 1000 ív Só, sal. Hazai. 1329. A kősó változó nagyságú (3-9 kg) darabegysége. Sok, sokk, sock, schock. Német előzmény. 1542. 60 db. Tucat, ducent. Német előzmény. 1597. 12 db. Néhány összefüggés mintha arra utalna, hogy a darabmértékek között is volt rendszer, de az alapkutatások hiánya miatt többet nem állapíthatunk meg. Az azonban bizonyos, hogy a papírmértékek- rizsma (20 konc) = bála (10 rizsma) a papírkészítői korszak egész ideje alatt Európa-közi állandó váltószámú rendszert alkottak. E korszak, a tárgyalt 1000 esztendő mértékkészlete a kor emberének alkotása: teremt, átvesz, sajátít- ismerete és igénye szerint. És mindenkor mindent meg tudott mérni, amit csak akart. Csakhogy a készletalakítás során majd minden mérendőbe és szinte minden nagyságra más mértéket alkotott, méghozzá területileg is sajátosan. Jellemzésül: a XIX. század elején az

osztrák császárságban a következő fontosnak ítélt, ezért regisztrált mértékeket használtak: 86 hossz, 59 földterület, 196 száraz űr-,145 híg űrmértéket és 143 súlyt, összesen 629 mértéket, de például a rőfnek (a 86-ból egy hosszmértéknek) 120 városban 139 nagysága, a fontnak (a 43 súly egyikének) 44 városban 93 nagysága volt. Ez a bőség zavara. E differenciáltságból az evolúció öntörvényűen keresi a kiutat. Az integrálódás azonban csak akkor indulhatott meg, amikor a természettudományos gondolkodás és ismeret ahhoz alapot adott, a technikaigazdasági helyzet pedig igényt teremtett rá. Az együttállása XIX. század elején következett be. S e század derekán Európa-szerte elterjedt a métermérték, amelyik elvében, rendszerében, eszközében természetes, logikus, egyszerű és nemzetközi-kis túlzással mondhatjuk: egy mértékkel méri meg a világot. Nem indokolatlan tehát a méterrendszer emlékérmének a büszke felirata: „Minden időnek, minden népnek". Irodalom A témának csak a legfontosabb irodalmát tartalmazza, azt is válogatva (1981). Szerzőn belül időrend sorol. Acsády Ignác: A mérték- és súlyrendszer története Magyarországon. In Közgazdasági Lexikon. 2. köt. Budapest, 1900, 641-651. Alberti, Hans Joachim: Mass und Gewicht. Berlin, 1957. Balla (Antal) Antonius: Methodus scientifica absque typo aut exemplari invieniendi determinandique longitudinem orgyae viennensis et hexapedae parisinesis etc. Pest, 1778. Bendeffy László: Középkori magyar hossz- és területmértékek. Fejezetek a magyar mérésügy történetéből. Budapest, 1959, 44-97. o. Bogdán István: Helyi fóldmértékeink a 18. században. Történeti Statisztikai Közlemények, 1967-1968. 150-229. o. Bogdán István: Helyi földmértékeink 1828-ban. Levéltári Közlemények, 42 (1973) 51-101. o. Bogdán István: Magyarországi hossz- és földmértékek a 16. század végéig. Budapest, 1978. Bogdán István: Magyarországi hossz- és földmértékek 1601-1874. (Akadémiai Kiadónál megjelenésre vár.) Bogdán István: Gabonaféléink térfogatsúlya a 18-19. század fordulóján. Agráriörténeti Szemle, 22 (1980) 527-588. o. Bogdán István-Maksay Ferenc: Királyi öl és királyi hold. Agrártörténeti Szemle, 9 (1967) 106-110. o. Dankó Imre: Adalékok a régi mértékek funkció- és jelentésváltozásos továbbéléséhez. In Herman Ottó Múzeum Évkönyve 12. 1973, 321-355. o. Ereky Alfonz: Mérték-, súly- és pénzisme. Székesfehérvár, 1881. Finály Henrik: A polgár és kereskedő számvetése. Kolozsvár, 1853. Gaal (György) Georg: Allgemeine deutscher Muster-Briefsteller usw. 2. auft. Pest, 1839. Gyárfás István: Régi jászkun térmértékek. Századok (1880) 679-783. o. Henry, Stephens: Mezei gazdaság könyve. Ford. és a hazai közviszonyokhoz alkalmazta Korizmics László stb. 1. köt. Pest, 1855. Herkov, Zlatko: Staré bratislavenské obilné miery na uzemi Chorvátska, Slovenska Archivistica, 3 (1968) 43-52. o. Herkov, Zlatko: Našse stare mjere i utezi. Zagrev, 1973. Hinz, Walter: Islamische Masse und Gewichte. Leiden, 1955. Huscava, Alexander: A pozsonyi mérő fejlődése az 1588. évi törvényes rendezésig. Fejezetek a magyar mértékügy történetéből. Budapest, 1959, 25-44. o.

Huščava, Alexander: Pol'nohospodárske miery na Slovensku. Bratislava, 1972. Jackel, Joseph: Meuste Europaische Münz-, Mass- und Gewichtskunde usw. Bd. 1-2. Wien, 1828. Káts István: A mértékek számvetése stb. Nagyvárad, 1804. Kazimír, Stefan: A régi budai gabonamérték. Agrártörténeti Szemle, 16 (1974) 56-65. o. Lederer Emma: Régi magyar űrmértékek. Századok (1923-1924) 123-157, 305-326. o. Littrow, Karl: Vergleichung der vorzüglichsten Masse, Gewichte und Münzen usw. Wien, 1831. Lukács Ernőné - Tarján Rezsőné: Megmérjük a világot. Budapest, 1978. Marothi György: Aritmetica, vagy a számvetésnek mestersége. Debrecen, 1743. Nagy Lajos: A Fővárosi Mértékhitelestő Hivatal története. Fejezetek a magyar mérésügy történetéből. Budapest, 1959, 94-127. o. N. Kiss István: Mérték, állam és társadalom. Agrártörténeti Szemle, 17 (1975) 274-292. o. N. Kiss István: A pozsonyi mérő felhasználása. Agrártörténeti Szemle, 18 (1976) 544-549. o. Noback, Friedrich: Münz-, Mass- und Gewichtsbuc. Leipzig, 1876. Pethe Ferenc: Európai mértéktár stb. 1-2. köt. Kolozsvár, 1829-1830. Prickler, Harald: Alte Getreidemasse in austerreische-ungarische Grenzraum. Eisenstadt, 1966. Rumler, Karl: Ubersicht der Masse, Gewichte und Wahrung. Wien, 1849. Sándor Vilmos: A méter-rendszer magyarországi bevezetéséről. Fejezetek a magyar mérésügy történetéből. Budapest, 1959, 129-156. o. Ulbrich, Karl: 100 Jahre metrisches Massystem in Österreich. Wien, 1972. Vámbéri Gusztáv: A font súly. Budapest, 1973. Velcsov Mártonné: Antropometrikus mértéknevek a magyar nyelvben. Budapest, 1974. Verő József Akadémiánk és a mérték-rendszer bevezetése. Magyar Tudomány, 21 (1976) 109-116. o. Vlajinac, Milan: Recsnik nasih sztarih mera. Sb. 1-3. Beograd, 1961-1968.

Draskóczy István EGYÉB TÖRTÉNETI SEGÉDTUDOMÁNYOK TÖRTÉNETI GRAFOLÓGIA Közismert, hogy a kriminalisztikában, a bíróságokon gyakran alkalmazzák az írásvizsgálatot. Ennek az eljárásnak egyrészt az a célja, hogy bizonyos kézzel írott szövegek szerzőit azonosítsák. A grafológia tudománya azonban más problémák megoldására is alkalmas. Egy-egy írás, illetve azonos kéztől származó szövegek összehasonlítása alapján az író pillanatnyi pszichikai állapotán túl fény derül lelki világára, fizikai állapotára. Mivel az írásmozgást a központi idegrendszer határozza meg, működésének az írásképben tükröződnie kell. Hogy a személyiség felismerésére alkalmas ez a módszer, már az ókorban sem volt ismeretlen. A tudományos elemzésre először a XVII. században került sor. A múlt század óta mind nagyobb népszerűségnek örvend ez a megközelítési mód. 1937-ben Bécsben folyóiratot is alapítottak.

Aki írásvizsgálattal foglalkozik, annak nagy tapasztalati anyaggal és hozzáértéssel kell rendelkeznie. Sokfelé pszichológusi vagy orvosi diplomát kívánnak meg attól, aki grafológiát akar tanulni. A pszichológiai vizsgálatok igazolták eme eljárás alkalmazhatóságát, bár mais sokan kételkednek benne, vitatva módszerei kiforrottságát. Kétségtelen, egy személyiség megértéséhez a grafológia mellett még klinikai és más módszerekkel készült jellemzéseket is fel kell használni, eredményeiket össze kell vetni. A történetírás bizonyos esetekben támaszkodhat erre a tudományágra. Oklevélszövegek írásának összehasonlítása lehetőséget ad arra, hogy egy írószerv valamely írnokának a tevékenységét mélyebben megismerjük. A fentiekből következik, hogy az író pszichikuma sem marad teljesen rejtve. Lényeges azonban, hogy minél több megbízható autográf szöveget lehessen megvizsgálni. Minél inkább terjed az írásbeliség, minél több dokumentum marad ránk, annál több lehetőség van arra, hogy az írók személyiségjegyeit megismerjük. Ama információkat, amelyeket ez a tudományág szállít, joggal hasznosíthatják azok, akik egy-egy történelmi személy pályáját vizsgálva lelki beállítódására kíváncsiak. Nálunk az 1970-es években történtek kísérletek arra, hogy grafológiai módszerekkel (ahogy akkor nevezték: pszichografológia) fejtsék meg egy-egy történelmi személyiség lelki beállítottságát. Rákomé Ács Klára grafológussal Benda Kálmán, Makkai László, Szilágyi Ferenc és Zimányi Vera dolgoztak együtt. A történeti grafológiai vizsgálódások megerősítették azokat az ismereteket, amelyeket egy-egy személyiségről a kutatás eddig is feltárt. Ugyanakkor meglepő eredmények is születtek. XIVXVII. századi történelmünknek számos nevezetes személyiséget adott a Báthory-család. Közismert alakja Erzsébet, aki arról volt nevezetes, hogy számos jobbágyleányt kínzott halálra. Sok történész úgy gondolja, hogy eme vádak nem igazak, s ő koncepciós per áldozata lett. A grafológiai vizsgálat azonban a bírósági vádat erősítette meg. Gonosz, kártékony, embertársaira veszélyes figura volt, akin mind jobban eluralkodott a szadizmus. A XVI- XVII. századi arisztokráciának pszichografológiai vizsgálata arra is rámutatott, hogyegyik vagy másik főnemesi családból nem véletlenül azok a személyek jutottak vezető szerephez, akikről a történelemkönyvekből mais tanulunk. Egyéniségük, akaraterejük, cselekvőképességük valóban kiemelte őket családjuk férfitagjai közül. Irodalom Balázs Dezső - Hajnal Richárd: Ember, jellem, írás (Embermegismerés, íráselemzés; lélektan. A karakterológia és grafológia elméleti és gyakorlati tankönyve). Budapest, 1943, Novák. Baranyai Erzsébet - Lénárt Edit: Az írásbeli közlés gondolkodáslélektani vonásai. Budapest, 1959, Akadémiai Kiadó. Benda Kálmán: Egy új forrástudomány: a pszichografológia. Levéltári Közlemények, 1974. Benda Kálmán: Egy új forrástudományra történeti grafológia. Kortárs, 1977. Rákomé Ács Klára: Vallanak a betűk. Személyiségek és életutak pszichografológiai megközelítése. A kötet anyagát egybegyűjtötte, gondozta és az utószót írta Szilágyi Ferenc. Előszó Benda Kálmán, Klein Sándor, Rákosné Ács Klára. Budapest, 1985, Magvető. Szilágyi Ferenc: Írásjelek kódfejtése. Magyar Tudomány, 1975. Vass Kálmán: A kézírás vizsgálata. Budapest, 1973, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. PSZICHOHISTÓRIA

A pszichológia bizonyos esetekben maga is lehet a történelem segédtudománya. Akkor van erről szó, amikor történész a pszichológia eszközeivel igyekszik megfejteni egy-egy történelmi alak tevékenységét. Előfordul, hogy tömegek magatartásának a megértése érdekében nyúlnak eme tudomány eszköztárához. A pszichológia és a történelem összekapcsolásából jött létre a pszichohistória történetírói irányzata, amely csak az utóbbi időben keltette fel a kutatók figyelmét. Tény, eme születő tudományág módszerei még nem kiforrottak. A pszichohistorikus a múlt megismerésére leggyakrabban a pszichoanalitikus módszert alkalmazza. Az új tudomány képviselői is igyekeztek elődöket felkutatni. Thuküdidészt, Giambattista Vicót emlegetik. A múlt századból felmerült W. Dilthey neve (1833-1911), aki szerint ahhoz, hogy az ember a humán tudományok tárgyává váljék, mindenekelőtt emberi helyzeteket kell megélnie és megértenie. A szellemtudomány szerinte a belső tapasztalattal, az öntudattal foglalkozik, s az élet totalitásának intuitív tudatából indul ki. A szellemtudományok módszere a leíró pszichológia. A pszichonistóriára nagy hatást gyakorolt Max Weber (1864-1920) megértő szociológiája, amely azt vallja, hogy minden embernek különleges képessége van az emberi viselkedés megértésére. A pszichoanalitikus elméletet nagy művelője, Sigmund Freud (1856-1939) terjesztette ki a történelemre s a kultúrára. Három írása (Totem és tabu, Mózes és a monoteizmus, Csoportlélektan és éhanalízis) emelhető ki. Ma már ezeket az írásokat a pszichohistorikusok tévesnek tarják, mivel Freud történeti elemzései nem a valós tényekre épülnek, hanem spekulatívak. Jung és Adler (1870-1937) nevét említhetjük még meg. A pszichológia érdeklődési körébe az egészséges én-funkciók fejlődése is beletartozik. Foglalkozik továbbá a társadalmi környezethez való adaptáció problémájával is. A pszichohistória legáltalánosabb értelemben az emberi viselkedés motivációival foglalkozik, egyéni és csoportszinten. Van, aki ezt úgy fogja fel, hogy pszichoanalitikus alapelveken kell magyarázatot találni arra, hogy az ember miért cselekszik a történelemben úgy, ahogy cselekszik. Az ember nemcsak társadalmi, hanem ösztönlény is, aki nem feltétlenül törekszik a szociális alkalmazkodásra. A látszólagos alkalmazkodás mögött belső konfliktusok lelhetők fel, amelyek tudattalanul is működhetnek. Az emberi cselekvéseknél a tudatos és a tudattalan motívumok egyaránt közreműködnek. Eme tudomány művelői szerint az emberek bizonyos időtlen, örök pszichés tulajdonságokkal rendelkeznek. Ennek megfelelően az introspektív empátia módszerét alkalmazzák. Ugyanakkor azt is elismerik, hogy a konkrét történelmi-társadalmi valóságtól sem lehet elvonatkoztatni. A pszichohistórián belül három irányzat különíthető el: - híres emberek pszichohistóriája (pszichobiográfia), - gyermekkortörténet, - társadalmi csoportok pszichohistóriája. Irodalom Botond Ágnes: Pszichohistória - avagy a lélek történetiségének tudománya. Budapest, 1991, Tankönyvkiadó. Erikson, Erik H.: A fiatal Luther. Tanulmány a pszichoanalízisről és a történelemről. In Erikson: A fiatal Luther és más írások. Budapest, 1991, Gondolat. Lackó Mihály: Széchenyi-értelmezések: lélektan és szövegtan. BUKSZ 3 (1997). Reisman, David: A magányos tömeg. Budapest, 1973, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Salvendy, John T: Rudolf. Egy lázadó Habsburg lélektani tükörben. Budapest, 1988, Minerva.

FALERISZTIKA A történelmi segédtudományok egyik fajtája, magyarul kitüntetéstannak nevezhetnénk. Az emberiség történelme során rendszeresen lehet találkozni különböző kitüntetési szokásokkal. A falerisztika rendjelekkel, rendjelvényekkel, rendszalagokkal, díszjelekkel, kitüntető érmékkel, kitüntető jelvényekkel, a hozzájuk kapcsolódó szokásokkal, az adományozás rendszerével, a viselés módjával foglalkozik. E tudományág témájába tartozik természetesen az is, hogy hogyan alakultak ki, fejlődtek, változtak ezek a kitüntetések. A szakember érdeklődése arra is kiterjed, hogy történetileg milyen érdemek alapján lehetett a fent említett kitüntetéseket, jelvényeket megkapni. Az is fontos, hogy tudjuk, milyen jogi előnyök jártak a fenti érmékkel. A falerisztika tárgyába tartoznak bele a különböző lovagrendek. E tudományterület művelője természetesen nem hagyhatja figyelmen kívül azokat a tárgyakat (pénzek, üvegek, emlékpénzek, porcelánok, bélyegek stb.) sem, amelyeken jelvényeket, kitüntetéseket találunk. Ez a tudományterület eredetileg a heraldika részét alkotta, ami természetes, hisz az érdemrendek, érmék tulajdonképpen a megkülönböztető jelvényekből alakultak ki, s ma is gyakran régi heraldikai formákat, stilizált képeket ábrázolnak. Fokozatosan vált önálló tudományággá. Eleinte még egységes elnevezése sem volt. A német az „Ordenskunde”, az angol az „Orders and Medals” elnevezést használta. Ama elterjedt névhasználat csupán 1936-bah tűnt fel, amikor Prágában megalapították a csehszlovák érem-, pénz- és kitüntetésgyűjtők egyesületét. Az elnevezés a görög ta jalara szóból származik, amit a latin nyelv is átvett (phalerae). A sisak fémtartozékát nevezték így a görögök. A lószerszám díszes fémlapját is jelentette, amit sportrendezvényeken adtak megtisztelő ajándékként. A korai római történelemben a lovagrendmegkülönböztető jelvénye lett, majd a Kr. e. II. századtól kezdve az ellenség megöléséért kapta a lovas. Utóbb a gyalogosnak is kijárt. Ekkor tehát melldísz, a harcosok kitüntetése. A középkorban a különböző egyházi és világi lovagrendek saját rendjelvényeket alkalmaztak. Ezeken többnyire szimbolikus állatalakokat (elefánt, sárkány, bárány stb.) jelenítettek meg. Sokakat keresztjükről lehetett felismerni. A XV. század második felétől a világi lovagrendeknél visszatértek ehhez a formához (például francia Szent Mihály-rend - 1469). Kitüntetésszámba ment egy-egy lovagrend tagjának lenni, a rend jelvényét hordani vagy a címerbe felvenni (például Zsigmond király Sárkány-rendje). A megkülönböztetésre szolgáló jelvényekből a kora újkorban idővel kitüntetések lettek, amelyeket a rend nagymestere vagy éppen uralkodók adományoztak az arra érdemeseknek. Az illető a jelvényt haláláig hordhatta, majd vissza kellett szolgáltatnia. Már az is különleges kegynek számított, ha valaki valamely kiemelkedő személyiség által hordott jelvényt kapta meg. Egy-egy rend egyik vagy másik uralkodó családnak valóságos házi rendjévé változott. Így történt ez például az Aranygyapjas Renddel, amely a Habsburg-családé lett, és Ottó főherceg, a család feje jelenleg is adományozza. A kitüntetettek között akadtak magyarok is. Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér 1664-ben kapta meg. 1708-ban a spanyol uralkodó II. Rákóczi Ferencet ajándékozta meg vele (XIV. Lajos francia uralkodó kezdeményezésére). A XVII. században már katonai és polgári érdemrendeket is alapítottak. Nevezetes például a katonaiak közül a franciaországi Szent Lajos-rend (1693), a Habsburg Birodalomban a Katonai Mária Terézia-rend (1757), a polgáriak közül pedig a porosz Vörös Sas-rend (1705), a spanyol III. Károly-rend (1771) stb. A tudományos és művészeti sikereket ugyancsak kitüntetésekkel honorálták. Különleges csoportot alkottak a női rendjelek és kitüntetések, amelyeket kezdetben csupán arisztokrata és nemes családok női tagjainak adományoztak. A Habsburg Birodalomban 1668-ban alapították a Csillagkereszt-rendet, amelyet igen nagy becsben tartottak, s csupán régi főnemesi családok sarjai aspirálhattak rá. Bajorországban 1776-ban alapították meg a

Szent Erzsébet-rendet. Az uralkodók udvarhölgyei olyan jelvényeket hordtak, amelyek megkülönböztették őket környezetüktől. Az egyes alapítványokat kezelő kolostorok apátnői is díszjeleket kaptak. A rendjeleket több osztályba sorolták. Először a már említett Szent Lajos-rendnél látjuk ezt. Az I. osztály nagykereszttel, a II. középkereszttel, a III. pedig lovagkereszttel vagy kiskereszttel rendelkezett. Az I. fokozatot arany nyakláncon illett viselni, s csillag is tartozott hozzá. A II. osztályt is a nyakban hordták, miközben a III. fokozattal rendelkező kitüntetettek jelvényüket szalagon a mellen hordták, vagy a gomblyukba tűzték. 1802-ben született meg a francia Becsületrend, amely mindmáig a legtekintélyesebb kitüntetések közé tartozik, s magyarokat is j utalmaztak vele. Korábban a legmagasabb fokozatot csak a nemesség vagy csak az arisztokrácia tagjai kaphatták meg. Ezt a jelvényt rangtól, származástól és vagyontól függetlenül bárki megkaphatta, aki tetteivel kitűnt. Katonai és polgári érdemekért ugyanazt a rendjelvényt ajándékozták. Kezdetben öt osztállyal rendelkezett. Az I. és a II. világháborúban a harci kedv fokozására tömegesen adományoztak különböző kitüntetéseket vagy kitüntető jelvényeket. Leggyakoribb formái a háborús keresztek, illetve a háborús emlékérmek. Elterjesztették a teljesítményjelvényeket, amelyek bizonyos számú repülés, bevetés stb. után jártak. A Szovjetunióban is számos rendjelet és kitüntetést alapítottak: Szovjetunió hőse, Győzelem-rend, „Budapest bevételéért" Érdemérem stb. A magyar vonatkozású kitüntetések közül már említettük a Katonai Mária Terézia-rendet (1757). Eredetileg polgároknak szánták az 1764-ben megteremtett Szent István-rendet, amelyet azonban végül katonák is viseltek. Ennek is több osztálya volt. Ferenc József császár 1849-ben alapította meg a Ferenc József-rendet, amelyet különös előszeretettel adtak gyárosoknak, bankároknak, vállalkozóknak. Az 1938-1945 közötti korszakból megemlíthetjük a Felvidék Emlékérmet (1938), az Erdély Emlékérmet (1940) vagy a Tiszti Arany Vitézségi Érmet (1942). Minden korszaknak megvannak a maga kitüntetései. Ilyen például az 1948 és 1953 között létező Kossuth Érdemrend, amit a népek összefogása és a világbéke szolgálatában elért eredményekkel lehetett kiérdemelni. 1948-ban teremtették meg a Kossuth díjat, ami ma is a legmagasabb művészeti és kulturális elismerés. 1990 után átalakult kitüntetési rendszerünk, bár számos korábban is ismert elismerést ma is adományoznak (JózsefAttila-díj, Jászay Mari-díj stb.). Új állami kitüntetés lett például a Magyar Köztársasági Érdemrend (I-V osztály polgári és katonai tagozattal), a Magyar Köztársasági Érdemkereszt (arany, ezüst és bronz fokozattal, polgári, katonai tagozattal), 1956-os Emlékérem, Független Demokratikus Magyarországért Emlékérem vagy a tudományos teljesítményt jutalmazó Széchenyi-díj. Mint minden tudományágnak, a falerisztikának is megvan a sajátos terminológiája. Nézzünk néhányat. A díszjel például olyan látható kitüntetési jelvény, amely a rendjelek és a kitüntető érmék között önálló kategóriát alkot. Életmentő érme (mentési érme) olyanoknak jár, akik saj át életük kockáztatásával óvják meg mások életét. Az érem öntött vagy vert fém (arany, ezüst és bronz), amely valamely személy vagy esemény megörökítésére szolgál. Szalagon viselhető fajtája az állami kitüntetési rendszer legalsó kategóriáját alkotja. A hadiékítmény a rendjelekhez adományozott kiegészítés, amelynek alapján megállapítható, az illető katonai erényeivel érdemelte ki. A hadi kitüntetés háborúban, frontszolgálatért járt, míg a katonai érdemérmet békében s háborúban egyaránt ki lehetett érdemelni. Katonai érdemrendet katonatisztek kaptak. A rendjelet uralkodók, illetve államfők adták, s meghatározott előírások szerint lehetett viselni. Ez alkotta az állami kitüntetési rendszer legmagasabb kategóriáját. A rendszalagon viselték a kitüntetést, de már maga a szalag is helyettesíthette a jelvényt.

Irodalom A magyar népköztársaság kitüntetései. Szerk. dr. Besnyő Károly. Budapest, 1979, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Felszeghy Ferenc - Rátvay Imre - Petrichevich György - Ambrózy György: A rendjelek és kitüntetések történelmünkben. Budapest, 1943. Maxfield, V A.: The Military Decorations of the Roman Army. London, 1981, Batsford. Měřrička, Vaclav: Faleristik (Ein Buch über Ordenskunde). Prag, 1976. Pandula Attila: Falerisztika. In A történelem segédtudományai. Szerk. Kállay István. Budapest, 1983, ELTE. Pandula Attila: A Herverstein-Illésházy-féle alapítvány díszjelei. Numizmatikai Közlöny, 1987-1988 (1989) 139-144. o. Pandula Attila: A magyar falerisztikáról. Levéltári Szemle, 1 (1989. 11-22. o. Pandula Attila: Falerisztika, egy alig ismert történelmi segédtudomány. In A numizmatika és a társtudományok. Szerk. Nagy Ádám. Szeged, 1994, 29-42. o. Pandula Attila: Orden und Auszeichnungen-Besondere Spiegelbilder der Geschichte. In Offenbacher Phaleristische Studien. Bd. I. Offenbach, 1997. 13-25. o. Pandula Attila: A magyar királyi Szent István-rend jelvényeinek tipológiája. In A numizmatika és a társtudományok. II. Debrecen, 1997, 239-255. o. Zeidler Sándor: Kitüntetések a Magyar Köztársaságban. Budapest, 1995.

HANGDOKUMENTUM (SZÓBELI FORRÁS) A technika fejlődése tette lehetővé az emberi hangnak a rögzítését, megőrzését és újbóli lejátszását. Így tulajdonképpen új történeti forrás, a hangdokumentum keletkezett. Hangdokumentumnak tekintjük a bármely adathordozón (műanyag lap, műanyag szalag, viasz stb.) rögzített hangot (beszéd, zene, zörej), amely valamilyen eszköz segítségével megszólaltatható. A hangdokumentum egyszerre több, gyakran közös borítóban elhelyezett fizikai egységből állhat, s természetesen szöveges vagy hangjegyes melléklettel egészíthető ki. Legfontosabb fajtáinak tekinthetjük a lemezt, a hangszalagot, a hangkazettát és a CD-t. A hang rögzítésének a gondolata a múlt században merült fel. Az első eszköz a fonográfhenger volt, ahol a hangrezgéseket forgó viaszhengerbe karcolta a tű. Amikor pedig a tű végigfutott a henger barázdáin, hanghullámokat lehetett vele kelteni. Lejátszáskor azonban a lejátszótű hamarosan simára csiszolta a hangbarázdákat a hengeren, ráadásul a henger is nehezen kezelhetővé vált. Így azt a megoldást választották, hogy az első felvételt viaszlemezre készítették, utóbb pedig erről galvanoplasztikai eljárással fémmatricát készítettek. Fonográffal rögzített népdalokat Bartók Béla, ezen maradt reánk Kossuth Lajos hangja. Áttörést az 1920-as években kidolgozott elektromechanikus rögzítés hozott, amely javított a felvételek minőségén. Poulsen, dán fizikus ismerte fel a XIX. század végén, hogy a hang mágneses szalagon is rögzíthető. Ennek a felfedezésnek köszönhetjük a magnetofont. Szemben a hanglemezzel, ezen a téves felvétel törölhető, a régi helyére új anyag vehető fel. Mivel a szalagok mágneses térben vagy a helytelen kezelés miatt tönkremehetnek, gondoskodni kell a megfelelő tárolásukról.

A hang optikai eljárással ugyancsak rögzíthető, illetve visszahallgatható. Ezen az elven alapulnak a CD-lemezek. A hangot különböző céllal rögzítették és rögzítik manapság. Közismertek a zenei felvételek. A magánéletben szívesen megőrizzük szeretteink hangját. Fontosabb, amikor meghatározott, közérdeklődésre számot tartó céllal veszik fel az emberi hangot. Gondolunk itt például a különböző pártok vagy a parlament üléseiről készült magnetofonfelvételekre. A rádióban mind az élő adást, mind a különböző műsorokat rögzítik. Ma is visszahallgatható egy-egy államfő beszéde (például Nagy Imre), fontos politikai nyilatkozata. Megmaradt számos nagygyűlésnek az anyaga, amely még a hangulatot is visszatükrözi. A rádióban többször lejátszották már az 1940-es, ötvenes évek politikai pereiről készített felvételeket. A szóbeli forrásoknak másik fajtáját képezik a hangszalagon rögzített interjúk, visszaemlékezések. Az eljárás nem új, hisz a néprajztudomány, szociológia már régóta sikerrel alkalmazta. A modern történetírás csak későn fedezte fel ezt a korántsem új lehetőséget. Az ókor vagy a középkor történetírója ugyanis maga is sokszor szóbeli információkat őrzött meg a számunkra. Az írásbeliség terjedésével csökkent a szóbeli hagyománynak a becsülete. A technika fejlődése azonban visszaadta a rangját. Lehetővé tette, hogy nagy tömegben rögzítsenek interjúkat vagy visszaemlékezéseket, s ezeket rendszerezzék, feldolgozzák. Az így létrehozott forrásfajtát oral historynak is szoktuk nevezni. Ez a forrás már az 1950-es években nagy népszerűségnek örvendett az Egyesült Államokban. Fokozatosan az egész világ történésztársadalma felismerte ennek a lehetőségnek a jelentőségét. A szóbeli forrásoknak nemcsak az írásos dokumentumokkal nem rendelkező népek múltjának a kutatásában van jelentősége. Eme páratlan eszköz alkalmas arra, hogy olyan eseményekről, szóbeli megegyezésekről, döntésekről lebbentse fel a fátylat, amelyekről írott dokumentum nem tájékoztat. A riportalanyok olyan történésekről tudnak beszámolni, amelyeknek az írott forrásai ma még alig vagy egyáltalán nem hozzáférhetők. A második világháború számos hadieseménye, az 1956-os forradalom több részlete eme forráscsoport segítségével vált ismertté. Tulajdonképpen ide sorolhatjuk a filmre vagy videoszalagra rögzített visszaemlékezéseket is (például Bokor Péter Századunk tévésorozata). A hangszalagra rögzített beszélgetés szólhat csupán egyetlen eseményről. Többet lehet megtudni azonban abból, ha az interjúalany egész életét mondja el. Az ilyen biográfi a egyrészt feltárja az interjúalany tetteinek belső rugóit, másrészt mélyebb vallomásra, nagyobb őszinteségre készteti az elbeszélőt. Ha meghatározott céllal tömegesen készítünk életpályainterjúkat, társadalomtörténeti folyamatok válnak megközelíthetővé. Finom eszközökkel lehet vizsgálni egy-egy társadalmi csoport helyzetének változását, mentalitását, szokásait, kultúráját stb. A beszélgetések előfeltétele az, hogy meg kell nyerni az interjúalany bizalmát. Biztosítani kell őt arról, hogy a vele készített interjút bizalmasan kezelik, nem kerül illetéktelen kezekbe, rendelkezhet arról, hogy milyen szinten lehessen ezeket kutatni. Több helyütt a hangszalagon rögzített beszélgetést írásban is megörökítik. Az oral history művelőjének alaposan fel kell készülni a beszélgetésekre. Ismernie kell beszélgetőpartnerét, az adott korszakot is. Empátiával kell rendelkeznie, hogy megnyerje azt a személyiséget, aki hajlandónak mutatkozott arra, hogy előtte feltárja életét. Az interjút készítő személy dolga az is, hogy az interjút átlendítse a holtponton, vagy a történetileg lényegtelen részletek helyett a fontos események felé terelje a beszélgetést. Miként minden történeti forrással szemben, úgy a hangdokumentummal szemben is kötelező a forráskritika. A magnetofonszalagról törölhetők részletek, vagy ragasztással, illetve átjátszással új szövegek konstruálhatók. A rádióműsor óhatatlanul szerkesztett műsor, így információs tartalma mellett a szerkesztő vagy a rendező szándékairól tájékoztat. Sok műsornak meghatározott propagandacélja van.

Az oral history művelése ugyancsak sajátos forráskritikát kíván meg. Szem előtt kell tartani, hogy a történeti esemény és az interjú között esetleg több évtized is eltelik. Miként a memoároknál, számolni kell azzal, hogy a visszaemlékező már nem tudja pontosan felidézni azt, ami évtizedekkel korábban játszódott le. Előfordulhat, hogy valamilyen célból (mondjuk, hogy saját szerepét szépítse) némileg módosítja az eseményeket, fontos részleteket kihagy. Az emlékezést befolyásolhatják az egykori társak, a sajtóból, rádióból, televízióból szerzett információk. Arról sem lehet megfeledkezni, hogy a visszaemlékező valamilyen okból fél attól, hogy a teljes igazságot feltárja. Az oral historyba tartozó forrásokat több helyütt gyűjtik Magyarországon (például Országos Széchényi Könyvtár). A programot felkarolta az MTA Jelenkortörténeti Bizottsága. Az 1956os Intézet önálló Oral History Archívumot hozott létre. A gyűjtemény magját az az interjúanyag képezte, amit 1981-től Hegedűs B. András és Kozák Gyula készített a forradalomban jelentős szerepet játszó személyiségekkel. Az intézet szisztematikusan bővíti ezt a speciális archívumát. Figyelemre méltó, hogy az 1990 előtti korszakvezető személyiségei is hajlandók voltak interjút adni. Az archívumban számítógépes rendszer segíti a kutatást. Irodalom Budapesti Oral History Archívum. Írta és szerk. Kozák Gyula - Kőrösi Zsuzsanna - Molnár Adrienne. Budapest, 1996, 1956-os Intézet. Glatz Ferenc: A szóbeli források és kritikájuk. Századok (1980) 1009-1018. o. Megjelent még uő.: Történetírás korszakváltásban. Tanulmányok. Budapest, 1990, Gondolat.) Hanák Gábor - Kövér György: Biográfia és Oral History (Az audiovizuális interjú mint forrás). In Hatalom és történelem a XX. századi magyar történelemben. Szerk. Bak János Gyurgyák János - Hegedűs B. András etc. Budapest, 1995, Osiris - 1956-os Intézet, 92-100. o. Lux Zoltán: A számítástechnika alkalmazása a történettudomány területén. In uo. 101-110. o. Pesti utca - 1956. Válogatás a fegyveres felkelők visszaemlékezéseiből. Szerk. Bindorffer Györgyi - Gyenes Pál - Kozák Gyula. Budapest, 1994, Századvég - 1956-os Intézet. Sorshelyzetek. Emlékezések az ötvenes évekre. Szerk. Vámos György. Budapest, 1986, RTV Minerva. Tóth István György: Mivelhogy magad írást nem tudsz... Az írás térhódítása a művelődésben a kora újkori Magyarországon. Budapest, 1996, MTA Történettudományi Intézet, 156-196. o. /Társadalom- és Művelődéstörténeti Tanulmányok 17. Sorozatszerk. Glatz Ferenc./ Vorländer, Herwart: A hangdokumentum szerepe a kortörténet tanításában. In Szabolcs Ottó: Történelemtanítás Németországban. Vál., szerk. Szabolcs Ottó-Karl Pellens. Budapest, 1991, 167-170. o. FILM, VIDEOSZALAG A mozgófénykép felfedezésével a történettudomány új forrásfajtával gyarapodott. A feltalálók az emberi szemnek azt a tökéletlenségét használták ki, hogy a gyors egymásutánban készített fotográfiákat szemünk nem képes szétválasztani. A folyamatos mozgás érzékeléséhez másodpercenként legalább 15-16 kép szükséges. A hangosfilm bevezetésével a képek szemlélési frekvenciáját 24 kockában állapították meg. A mozgásérzet előidézéséhez a televízióban 25, az amatőr filmeken pedig 16-18 képet vetítenek másodpercenként.

A film angol eredetű szó, jelentése hártya. A mi esetünkben fényérzékeny réteggel bevont celluloidszalagról van szó. Régebben lágyított nitrocellulózból készült nitrofilmet használtak, ami azonban tűz- és robbanásveszélyes, ezért biztonságosabb anyagokra tértek át. Ma már csak archívumokban találkozunk vele. A Lumière testvérek 1895 tavaszán szerkesztették meg cinématographe-jukat, amely lehetővé tette, hogy vászonra kivetítve több néző tekintse meg a mozgóképeket. 1895. december 28-án a párizsi Grand Café alagsorában került sor az első nyilvános belépődíjas előadásra, amelyet rendszeres vetítések követtek. Magyarországon először a Royal Szálló nagytermében tartottak vetítést. Néhány kép készült a millenniumi ünnepségekről. Közülük máig fennmaradt például két dokumentumértékű felvétel a Dísz téren elhaladó felvonulásról. Ezek az első magyar tárgyú filmek Kezdetben csak némafilmeket készítettek. A hangosfilmek az 1927-1931 közötti időszakban terjedtek el. Ettől kezdve a hangosfilmeken a képszalag mellé külön hangcsík került. A harmincas évektől kezdve fokozatosan terjedtek el a színes filmek. Már a filmtörténet kezdetén kialakult két alapvető s a mai napig fennmaradó nézet. Az egyiket Lumiére ősrealista, ősdokumentalista, valóságábrázoló irányzata képezi. Ezzel szemben mások azt vallják, hogy illúziókeltésre kell törekedni, amelyben az alkotó szubjektivitása ismerhető fel. Ennek megfelelően ezt az új műfajt különbözőképpen tekinthetjük történeti dokumentumnak. A játékfilmek ugyanúgy tekinthetők történelmi forrásnak, mint az alkotó képzelet bármely terméke (regény, dráma, festmény stb.). Ezek a művek képet adnak a szokásokról, erkölcsről, az adott kor mentalitásáról, értékeiről, öltözködéséről s természetesen társadalmi viszonyairól. A másik típust a dokumentalista megközelítésű alkotások képviselik. Azok hasznosíthatók a legjobban, amelyek egy adott eseményt a történés pillanatában vesznek fel. Azoknak is van természetesen történeti értékük, amelyek már a történtek után rekonstruálják azt, hogy mi történt. Az ilyen dokumentalista típusú művek a maga teljességében tudják az adott kort bemutatni. Ugyanakkor a történész nem feledkezhet el arról, hogy valamilyen céllal készült megszerkesztett alkotásokat kell felhasználnia. Egy-egy filmen rögzített esemény elemzésekor látni kell, mit akar közvetíteni a számunkra (például a diktatúrákban a híradók a propaganda eszközei). Különösen szerencsés a kutató akkor, amikor valamely jelenet vágatlan, muster változatára akad az archívumban. Például politikusi látogatás előtt képeket láthat a közönségről. Az is közismert, hogy a híradófelvételen egymásra mosolygó államférfiak a tárgyalóasztalnál, zárt ajtók mögött korántsem viselkednek olyan barátságosan egymással. A film a maga képi eszközeivel alkalmas arra, hogy a történelmet közelebb hozza a nagyközönséghez. Ebből a szempontból különösen jelentős a televíziónak s a videónak a szerepe. Lumiére filmoperatőröket képeztetett ki, és beutaztatta velük Európát. Munkatársai gazdag dokumentumanyaggal tértek vissza. Így születtek az első dokumentumfilmek, amelyek azért páratlanok, mert a századforduló világát közvetítették számunkra. Ez a dokumentarista, hiteles felvételekre való törekvés a század elejétől megfigyelhető Magyarországon is. Az ekkor készült alkotásokból sajnos csak töredékek maradtak ránk: például II. Rákóczi Ferenc és társai hazahozatala (1906), a Vérmezőn tartott katonai parádé (1910 k.), az 1912. május 23-i budapesti munkástüntetés, a Kinoriport 1914. eleji száma stb. A híradó műfajából ma is látható a Tanácsköztársaság alatt készült Vörös Riport Film 20 híradója. A két világháború közötti korszakból mintegy 108 teljes híradó maradt fenn. Ahhoz, hogy ezeket az alkotásokat az utókor is megtekinthesse, gondoskodni kell fennmaradásukról. Már 1899-ben felmerült, hogy a film történeti értékkel rendelkezik, ezért történelmi dokumentációs célból egy-egy kópiát meg kellene őrizni. A századfordulón több helyütt kinematográfiai múzeum felállítását tervezték: Ezek a tervek azonban csak a harmincas

években valósultak meg. 1938-ban létrejött a Filmarchívumok Nemzetközi Szövetsége. 1943ban Franciaországban mozgófényképekre vonatkozó kötelespéldány-rendeletet bocsátottak ki. Mindezek ellenére a filmek megőrzésének az ügye lassan haladt, s számos értékes alkotás pusztult el. A stúdiók raktáraiból a már nem használt kópiákat kidobták, vagy ipari hasznosításra gyáraknak adták el őket. Nehezítették a megőrzést a producerekkel való jogviták. Hazánkban 1908-ban merült fel először, hogy a felvételeket meg kellene őrizni. 1913 ban javaslat készült Fővárosi Filmmúzeum létesítésére. Miként másutt, nálunk sem valósultak meg egyelőre ezek az elképzelések. Az 1930-as években a Magyar Film Iroda Rt. bombabiztos filmraktárat építtetett Budafokon, ahol többek között filmhíradók negatív és pozitív kópiáit őrizték Sajnos a gyűjtemény a második világháború alatt elpusztult. 1949-ben filmarchívumi csoport létesült a Könyves Kálmán körúti gyártelepen. Az ötvenes években mostohán bántak a híradókkal. Sok régi filmet megcsonkítottak, hogy újabb alkotásokban olcsón jussanak megfelelő jelenetekhez. Gyakorlat volt, hogy a híradók anyagát téma szerint szétvágták, s az azonos témájú kockákat újból összeragasztották. 1957-ben hozták létre a Színház- és Filmtudományi Intézetet, amelyből 1959-ben vált ki a Magyar Filmtudományi Intézet és Archívum. 1965-től működik az intézmény a Budakeszi úton. Az archívumban az alkotásokat rendszerezik, s minden darabról rövid leírást készítenek (filmográfia). 1989-ben a művelődésügyi miniszter rendelete, majd az 1991. évi kiegészítő rendelet kötelespéldány-szolgáltatást írt elő a film- és videoszalagot készítő és forgalmazó műhelyek számára. A filmszalagokat a Filmintézetnek, a videofelvételeket pedig a nemzeti könyvtárnak kell átvennie. Az Országos Széchényi Könyvtár a Kortörténeti Gyűjteményén belül 1992-ben alapította meg videotárát. Az intézet folyamatosan menti át VHS kutatókazettára a teljes mozgóképkincset. Jelenleg itt már kutathatók az 1931. esztendő és az 1948-1961 közötti évek híradófelvételei. A gyűjteményen belül például külön részleget alkot a történeti interjúk videotára, a Fekete Doboz által forgatott filmek anyaga stb. Magyarországon a Magyar Televíziónak külön archívuma van. Értékes gyűjteményt képez a tévéhíradó archívuma. Irodalom Glatz Ferenc: Az új történetírás, a forráskiadványok és a modern segédtudományok. Valóság, 12 (1986). Megjelent még uő: Történetírás korszakváltásban. Tanulmányok. Budapest, 1990, Gondolat, 147-159. o. Gregor, Ulrich - Patalas, Enno: A film egyetemes története. Budapest, 1966, Kossuth. Heti filmhíradók. 1945-1970. Összeállította Farkas Márta. Szerk. Farkas Márta - Luttor Márta. I-II. Budapest, 1982, Magyar Filmtudományi Intézet és Filmarchívum. /Magyar Filmográfia. Sorozatszerk. dr. Molnár István./ Molnár István: Filmgyűjtemény - Filmtár. In Magyar Filmtudományi Intézet és Filmarchívum 1957-1982. Budapest, 1982. Nemeskürty István: A képpé varázsolt idő. A magyarfilm története és helye az egyetemes kultúrában, párhuzamos kitekintéssel a világ filmművészetére. Budapest, 1984, Magvető. Ormos Mária: A történettudomány forrásairól a XX. században. In Hatalom és társadalom a XX. századi magyar történelemben. Szerk. Bak János-Gyurgyák János-Hegedűs B. András etc. Budapest, 1995, Osiris -1956-os Intézet, 28-38. o. A MIKROFILM

Eredeti dokumentumokról, iratokról, könyvekről, oklevelekről készített, szabad szemmel nem látható fényképet nevezzük mikrofilmnek. Elterjedését elősegítette, hogy a korábbi nitrocellulóz alapanyagú filmeket (amelyek robbanásveszélyesek) felváltották a biztonságos acetátcellulóz szalagok. Az eljárást alkalmazzák az ügyvitelben, műszaki rajzok és dokumentációk, illetve térképek megőrzésében. A levéltárak és a könyvtárak a régi értékes dokumentumokat, hírlapokat és könyveket úgy igyekeznek megvédeni, hogy mikrofilmfelvételeket készítenek róluk. A legelterjedtebb a 35 mm-es változata. A biztonsági negatív filmeket megfelelően klimatizált helyiségben kell tárolni, ahol 4-13 °C a hőmérséklet, a relatív páratartalom pedig 35 százalék körüli értéken mozog. A tekercseket óvni kell a sérülésektől, az ultraibolyasugárzástól. A levéltári mikrofilmezést Európában elsőként a Magyar Országos Levéltár vezette be. Ma a levéltár jól felszerelt fotólaboratóriummal és jelentős mikrofilmállománnyal rendelkezik. A mikrofilmtár fejlődése két tényezővel magyarázható. Először a cél az állomány kiegészítése volt. A trianoni békeszerződés után ugyanis az utódállamokba került fontos levéltárakba magyarországi kutató nehezen tudott eljutni. Különösen az 1526 előtti magyar történelem műveléséhez lett volna erre szükség. Ezért határozták el azt, hogy a lényeges dokumentumokat filmre veszik. 1935-től küld az Országos Levéltár Szlovákiába fényképezés céljából szakembereket. 1945 után programot indítottak, hogy a Magyarországra vonatkozó, külföldön található dokumentumokat lefényképezzék. Ezzel párhuzamosan az Országos Levéltárban található, rongált állapotban lévő iratokat is lefilmezik. Ez a munka az állomány védelmét szolgálja. Az 1970-es énekvégére 33 445 607 kockát készítettek. A hazai történetkutatás számára különösen nagy jelentőségű, hogy az 1526 előtti okleveleket mikrofilmre vették. Középkori dokumentumainkat a negatívokról kinagyították, úgyhogy a kutatók fényképen olvashatják közel kétszázezer oklevél szövegét. Így két gyűjtemény keletkezett. Az Országos Levéltár Középkori Gyűjteményének (Dl.) fényképmásolat-gyűjteménye és az Országos Levéltár falain kívül (itthon s külföldön egyaránt) található középkori dokumentumok gyűjteménye (Diplomatikai Fényképgyűjtemény). Irodalom Borsa Iván: A Mohács előttigyűjtemény. Budapest, 1972, Magyar Országos Levéltár. /Levéltári leltárak 54/ Borsa Iván: A levéltári mikrofilmezés Magyarországon. Kép- és Hangtechnika (1979) 181184. o. Borsa Iván: Az iratfényképezés a Magyar Országos Levéltárban 1899-1974. Levéltári Közleménye (1982) 79-93. o. Deákné Németh Zsuzsa: A mikrofilmezés. In Levéltári ismeretek. II. köt. Szerk. Dóka Klára. Budapest, 1998, Magyar Országos Levéltár, 461-471. o. /Levéltári módszertani és oktatási füzetek 4./ Körmendy Lajos: Manual of archival reprography. München, 1989, Saur. /ICA Handbooks Series 5.,/ Szent Györgyi Mária: A Diplomatikai fényképgyűjtemény. Budapest, 1983, Magyar Országos Levéltár /Levéltári leltárak 80./ SZÁMÍTÓGÉPES ADATHORDOZÓK

A számítógépek használata mindjobban elterjed, s hovatovább ez az eszköz és az általa elérhető szolgáltatások mindennapi életünk részévé válnak. A számítógép segítségével a történeti kutatások előtt újabb perspektívák nyílnak meg. Már a hatvanas években, amikor nagy számítógépeket használtak, egy neves francia történész (Le Roy Ladurie) arról írt, hogy a történésznek programozási szakemberré kell válnia. Az informatika fejlődése révén kisebb, ugyanakkor mind nagyobb és nagyobb kapacitású gépek jelentek meg a piacokon. A szoftverek választéka oly óriási lett, a programok kezelése annyira egyszerűsödött, hogy a történész eszköztára valóban gyarapodott a számítógéppel, anélkül, hogy matematikussá kellett volna átképeznie magát. Számítógépen történeti, statisztikai elemzések, feldolgozások, forrásgyűjtemények születtek. Amennyiben az adatokat forráshűen rögzítik, úgy a szigorú szakmai követelményeknek megfelelő számítógépes adatfeldolgozás újfajta forráskiadványként fogható fel. Érdemes ezeket az adatállományokat standard formában tárolni és archiválni. Erre a Társadalomkutatási Egyesülés és a Hajnal István Kör 1996 őszén vállalkozott. Az Internet újabb világot tárt fel. A CD-ROM alkalmazása révén lehetőség nyílt arra, hogy történelmet népszerűsítő műveket, forráskiadványokat lehessen számítógépen terjeszteni. A történészi műhely természetesen a számítógépek alkalmazásának mellékes területe. A statisztikai hivatalok már régóta alkalmazzák a gépi adatfeldolgozást. Többfelé már a vállalati ügyvitel is gépre került. Ezeken a helyeken a számítástechnika helyettesíti a hajdani iratok< Az E-maii révén hagyományos megoldások helyett számítógépen adj ák fel a leveleket. Géppel terveznek, rajzolnak stb. Ez az eszköz lép a hagyományos levéltári anyagok helyébe. Az 1968-ban Párizsban tartott levéltári kongresszuson kimondták, hogy minden fontosabb levéltári alapelvet (proveniencia s pertinencia elve} lehet vele szemben alkalmazni, hisz a hagyományos irat helyébe csupán új formájú adathordozó lépett. A levéltáros dolga az, hogy a számítógépen keletkező számtalan fájlból kiszűrje, kiselejtezze azokat, amelyek semmilyen történeti értékkel sem rendelkeznek. Az adatokat mágnesszalagon, floppyn illetve CD-n lehet tárolni. Eme eszközök tárolásához megfelelő klímájú helyiség kell (különösen a mágnesszalag esetében). A fejlődés a nagy tároló kapacitású CD-é. A levéltáros szempontjából az az előnye ennek az utóbbi hordozóeszköznek, hogy azokat az információkat, amelyeket egyszer már rögzítettek rajta, nem lehet megváltoztatni. A fájlok különböző programokon készültek, tehát a levéltáraknak az őrzés mellett gondoskodni kell a konvertálásról is. Mivel az adathordozók elavulnak, arról sem szabad megfeledkezni, hogy a rajtuk lévő információkat állandóan átjátsszák. Irodalom A számítástechnikai adatok és adathordozók archiválása. Szerk. Tamáska Péter. Budapest, 1992, Új Magyar Központi Levéltár. /Levéltári módszertani füzetek 13./ Benda Gyula - Laszlovszky József - Romhányi Beatrix: History and Computing in Hungary. In History and Computing in Eastern Europe. Ed. L.-I. Borodhin - W. Levermann. St. Katherinen, 1993, Max Plank Institut fúr Geschichte - Scripta Mercaturae. Mawdsley, Evan-Munck, Thomas: Számítógépek a történettudományban. Kalauz kezdőknek. Ford. Turi László. Budapest, 1996, Osiris. Számítógépek és történettudomány. Történelmi Szemle (1972) 526-565. o. Számítógépes történeti kutatások katalógusa. Társadalomtörténeti Hírlevél (1989) 55-71. o. Cseh Gergő Bendegúz - Körmendy Lajos - Németh István - Rádi Péter - Reisz T Csaba - Szőke Zoltán: A levéltárak szerepe az információs társadalomban, a levéltári anyag informatikai feldolgozása. Levéltári Szemle 50/1. (2001) 4-36. o.

RADIOKARBONOS KORMEGHATÁROZÁSI MÓDSZER Kormeghatározást földtani időszakok, ásványok, kőzetek, régészeti leletek korának megismerése céljából alkalmaznak. Több eljárást ismer a tudomány. A legelterjedtebb a radiokarbonos eljárás. Ismeretes, hogy természetes radioaktív izotópok felbomlanak, aminek következtében egy másik izotóp jön létre, amely ismét tovább bomolhat. Azt az időtartamot, amely alatt a radioaktív anyag atomjainak a fele elbomlik, felezési időnek nevezzük. A radioaktív szénizotóp (C 14) felezési ideje 5730 év, amely időtartam alatt a C 14 fele a kozmikus sugárzás hatására nitrogénné alakul át. A növényi és állati szervezetben lévő szén már nincs kitéve a kozmikus sugárzásnak. Így a szervezet szenének a radioaktivitásából -ismerve a C 14 felezési idejét-megállapítható az emberi, illetve állati csontok, humusz, felszín alatti vizek stb. kora. A felezési idő miatt az 50 000 éves anyagok időmeghatározása bizonytalanná válik, míg az ennél idősebbeké már lehetetlen. Nagy hátránya tudományos szempontból az eljárásnak, hogy a vizsgálat során az anyag megsemmisül. A vizsgálati módszer megbízhatóságát csökkenti, hogy a növényi szövetbe beépülhetnek a különböző korú kőzetekből és ásványokból származó szenek. A karbonát az ivóvíz ásványi sóin keresztül is bekerülhet a szervezetbe, s a különböző eredetű karbonátok arányát utólag lehetetlen rekonstruálni. A C 14 eljárás eredményeit a dendokrinológiai módszerrel is lehet hitelesíteni. A fás növények törzsén, ágain, gyökerein évgyűrűk láthatók. Az évgyűrűk más-más színűek, és megszámolhatók. Így évre megállapítható a fa kora. Vastagságuk tükrözi a hőmérsékleti és a csapadékviszonyokat. Nedves nyáron például vastag, szárazon pedig vékony évgyűrű keletkezik. A növényvilág több száz vagy épp több ezer esztendős fapéldányainak a korát szokták ezzel az eljárással megbecsülni. Irodalom Járainé Komlódi Magda - Kordos László - Tardy János: Kormeghatározási módszerek. In Bevezetés a magyar őstörténet kutatásának forrásaiba. IV. Történeti természettudományok és térképi források. Szerk. Tardy János. Kézirat gyanánt. Budapest, 1982, Tankönyvkiadó, 23-43. o. Róna-Tas András: A honfoglaló magyar nép élete. Bevezetés a korai magyar történelem ismeretébe. Budapest, 1997, Balassi, 34-38. o. Vértes László: Az abszolut időrend meghatározása a korszerű tudományban. In Múzeumi műtárgyvédelem. 2. Szerk. Szabó Zoltán. Budapest, 1975, Múzeumi Restaurátor és Módszertani Központ, 12-25. o. VEXILLOLÓGIA A vexillológia a zászlókkal és a lobogókkal foglalkozó történeti segédtudomány. A latin vexillum: zászló szóból származik. Eredetileg az ókori rómaiaknál olyan kis zászlót jelentett, amely római sasos rúdon lógott. Kezdetben az egyes katonai egységek megkülönböztetésére szolgált, s ütközetben a katonák eszerint tudtak tájékozódni. A zászló hűségre kötelező szimbólumnak számít ma is, s nagy becsben tartják. Nem csoda, ha a zászlótartó minden történeti korszakban fontos funkciót viselt, s életével felelt a reá bízott jelvényért.

A katonai zászlóktól el kell különítenünk a lobogókat. Ezek használata a hajózás térhódításával terjedt el, ugyanis a hadihajókon és a kereskedelmi gályákon használták. A mai értelemben vett első modern lobogók az 1600-as években Németalföldön jelentek meg. Idetartoznak a nemzeti lobogók, amelyek a nemzeti hovatartozást fejezik ki. Ma az állami lobogó állami felségjelvény, amit az állami szervek használnak. A hajózásban mindennapos a különböző jelzászlók használata. Egységes rendszerüket viszonylag későn, 1934. január 1-jén rögzítették. Érdemes megjegyezni, hogy az egyes hajóstársaságoknak saját lobogóik is lehetnek. Mind az ókorban, mind pedig a középkorban rendszeresen használták a zászlót. A zászlórúd hegyére különböző jelvényeket helyeztek (signum). Gyakori volt, hogy az egyes fejedelmek, nagyurak címereiket a zászlóra festették. Ezt a típusú címeres zászlót a francia banniérenek, az olasz bandierának, a német Bannernak nevezte, míg nálunk a XIII. századi hazai latin szövegek a bandérium szóval jelölték. Ebből származik a bandérium szavunk, amely a zászlósurak familiáris hadát jelölte. A heraldikai irodalom a régebbi típusú hadi zászlót a francia gonfanon szóval nevezte meg. Zászlót már honfoglaló magyarok is használtak. Az 1095. évi pannonhalmi oklevélben „zastou”, 1211-ben „zaaslou”, a XIV. század végén pedig „zathou” magyar nyelvi alakban fordul elő. Feltehetően vörös színű volt. Az államalapítás után a vörös lobogó rúdjának a hegyére ezüst színű kereszt került. Az első magyar címeres zászlóábrázolásnak V István ifjabb király stájer hercegi lovas pecsétje tekinthető. Itt a hosszú, hegyes lándzsára tűzött sokszalagos lobogón stájer párducot láthatunk. Bernben őriznek három magyar zászlót a XIII- XIV. század fordulójáról. Anyaguk zöld selyem, amelyen hosszában felvarrt vörös kettős kereszt látható. (Vö. heraldika fejezet.) A XIV- XV. század királyi zászlaja igen gyakran vörös-fehér csíkozású, s gyakran látható rajta az ország vagy a királyi család címere. 1514-ben a keresztes had fehér lobogójára nagy vörös kereszt került. A XVI- XVII. század magyar királyi hadi zászlaja sokféle. Különböző szimbólumokat, képeket, színes lángnyelveket, feliratokat helyeztek el rajta. Drezdában két zászlókódexet őriznek, amelyben Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem zászlóit is megfestették (110 darab, amiből 72 lovassági, 36 gyalogsági). A vörös-fehér magyar színekhez már a XVI. század második felében társult a zöld is, bár ez a változtatás ekkor még csak alkalmanként fordult elő. Mária Terézia idején ismét feltűnnek az ilyen színű zászlók. A hármas szín a XIX. században a francia trikolór hatására vált általánossá. A reformkorban már széltében-hosszában elterjedt. 1847-re nemzeti magyar zászlónak tekintették. Használatát az 1848. évi 21. törvénycikk szentesítette. Irodalom Cs. Kottra Györgyi: Magyarország zászlaja és a magyar katonai zászlók. In Bortényi Iván: A magyar Szent Korona. Budapest, 1996, Kossuth, 212-221. o. Kumorovitz L. Bernát: Nemzeti jelvényeink 1848-1849-ben. Turul 64 (1947-1950) 5-12. o. Kumorovitz L. Bernát: A magyar zászló és a nemzeti színek múltja. Hadtörténeti Közlemények Új folyam 1 (1954). 18-60. o.; 3 (1956) 77-119. o. Pandula Attila: Vexillológia. In A történelem segédtudományai. Szerk. Kállay István. Budapest, 1986, 230-254. o. Széll Sándor: Városaink címere, neve és lobogója. Budapest, 1941. A Vármegyei Szociográfiák Kiadóhivatalának kiadása.

TÖRTÉNETI FILATÉLIA Ez a történelmi segédtudomány a postabélyegek történetével foglalkozik. A bélyegnek az a feladata, hogy igazolja a postai küldeményen, hogy a különböző díjak, illetékek le lettek róva. Anyaga, alakja, mérete, névértéke különböző lehet. Szövege, a rajta látható kép a bélyeget kibocsátó állam kultúrájáról, történelméről stb. tájékoztat. Értékjelzéssel rendelkezik. Megtörténik, hogy hamisítják, így fontosa bélyegek alapos vizsgálata. A szakértők (Magyarországon két szakember kell ehhez) a valódiságot vagy a minőségi elváltozást ellenőrzik. Ehhez nagyítót, kvarclámpát, papírvastagság-mérőt stb. használnak. A hamisítás tényéről árulkodik a szokatlan vízjel is. A bélyegpapíron ugyanis a megrendelő postaigazgatóság által előírt ábráknak kell lenniük (állami jelvény, címer, postai jelvény stb.) A vízjeles papír alkalmazása körülményes, ezért több helyütt lemondtak róla. A magyar posta 1881-1961 között rendszeresen használta. A gép meghibásodása miatt egyes sorozatoknál előfordulhatnak vízjeltörések, vízjelváltozatok. A postabélyeg története azzal kezdődik, hogy 1653-ban a párizsi postánál olyan papírszalagot rendszeresítettek, amely azt igazolta, hogy az illető a postai költségeket megfizette. A papírszalagot a város boltjaiban egy sou-ért lehetett megvásárolni. Az 1680-as években Londonban háromszögletű bélyegzőt nyomtak a küldeményre Penny Post Paid felirattal. Ez jelezte a bérmentesítési díj kifizetését. A postabélyeg bevezetése szempontjából fontos esztendő lett az 1837-es, amikor javaslat készült az angol levélposta-szolgálat megreformálásáról. A javaslatot az angol parlament 1840-ben elfogadta. Ezután bocsátották ki Angliában az 1 pennys fekete és a 2 pennys kék színű bélyeget. E két bélyeg tehát a világ első postabélyege. A reformnak óriási sikere lett, s más államok is fokozatosan áttértek erre a rendszerre. A Habsburg Birodalomban már Anglia előtt felmerült, hogy postabélyegek használatát kellene bevezetni. A bürokrácia azonban elfektette a javaslatot. 1848-ban Than Mór készítette el az első bélyegtervet. A szabadságharc leverése után az osztrák posta tevékenykedett Magyarországon. 1867-ben állt vissza a magyar posta függetlensége, de az első önálló hazai bélyeg kibocsátására 1871-ig kellett várni. A kőnyomással készült első darabok oly rossz minőségűek lettek (a király arcképe foltos volt), hogy az egész sorozatot meg kellett semmisíteni. A 2 krajcáros ívek közül t-3 mégis fennmaradt, s így keletkezett a legnagyobb magyar bélyegritkaság (Himlőhelyes Ferenc Józset), amelynek 14-16 példánya ismeretes. Ezután több nevezetes bélyegsorozat született (Színes számú krajcáros, Fekete számú krajcáros, Turul, Hadisegély stb.) A forgalom növekedése szükségessé tette a küldemények szabályos bérmentesítésének ellenőrzését. Sokan bérmentesítés nélkül adták fel leveleiket. Ezek ellenőrzésére 1903-ban vezették be a portóbélyeget. Vannak más, úgynevezett forgalmat segítő vagy könnyítő bélyegek is. Az újságküldemények bérmentesítésére bocsátotta ki az osztrák posta hírlapbélyegét. (Merkúr-fejes újságbélyeg.) A rendszer nálunk 1922-ig maradt fenn. Voltak távírdabélyegek (1873-1879), hivatalos bélyegek (1921-1924). Utóbbiak célja az volt, hogy a kedvezményes díjazású hivatalos leveleket vele küldjék el. Akadnak helyi szükségkiadások. 1918-ban a demarkációs vonal mögötti területeket csehszlovák, szerb, román, francia csapatok szállták meg. Szükség lett helyi bélyegekre. Ilyeneket Baranyában, Temesvárott, Aradon és Debrecenben (1919) bocsátottak ki. A második világháború után Észak-Erdély közigazgatását a román hatóságok 1945. március vége és április 9-e között vették át. Eddig az időszakig ezen a területen magyar-román feliratú bélyegeket adtak ki, amelyeknek magyar névértékük (pengő) volt.

Irodalom A magyar bélyegek monográfiája. I VII. Szerk. Surányi László - Steiner László - Névi Pál etc. Budapest, 1965-1981, Közlekedési Dokumentációs Vállalat. Bélyeg-lexikon. Szerk. Surányi László - Bér Andor - Fogarasi Barna - Gazda István etc. Budapest, 1988, Gondolat. NYOMDATÖRTÉNET Az emberi kultúra fejlődésében óriási lépést jelentett a könyvnyomtatás feltalálása. Ez a lépés Gutenberg (1394/1399, Mainz -1468, Mainz) német mester nevéhez fűződik. Újítása a betűsokszorosítás és a betűöntés volt. Ehhez kemény fémből metszették ki a pecsételőt (patriciát), amin a betűk tükörképe volt olvasható. Ezt puha fémbe (például réz) kalapálták vagy préselték, ami matrica volt: rajtuk a betűk eredeti képe látható. Ezután a matricákba ólomötvözetből készült betűfémet öntöttek. A betű ismét tükörformájú lett, s kiemelkedve már festékezhetővé vált. Gutenberg idején még percenként 5-6 betűt állítottak elő. A szóközöket a betűknél alacsonyabb vakanyaggal töltötték ki. A festéken is változtatni kellett, ugyanis a víztartalmú festékanyag (fatáblákhoz használták) nem felelt meg a nyomtatáshoz. Gutenberg találta fel az olajtartalmú nyomdai festéket. A nyomtatáshoz megfelelő sajtóra volt szükség. Ehhez nem tettek mást, mint a szőlőprést alakították át. Így jött létre a tégelysajtó, ami a gyorssajtó feltalálásáig (XIX. század eleje) működött. A nyomdászat feltalálásának az éve 1440. A fennmaradt legkorábbi nyomtatvány 1445-ben született, s mindössze egyetlen lapból áll (Utolsó ítélet-töredék). Gutenberg fő műve, amit a mai napig a könyvnyomtatás nem tudott felülmúlni, az úgynevezett 42 soros Biblia. A munkálatok 1450 táján indultak, s 1456-ra fejeződtek be. A kétkötetes művet két hasábban, előbb 40, majd 41, végül pedig 42 sorban szedték. Feltehetően 200 példány készült belőle (35-öt pergamenre, 165-öt pedig papírra nyomtak). Korunkra 42 példány maradt fenn. Az új találmány hamar elterjedt Németországban és Európában. Itáliában 1465-ben, Franciaországban 1470-ben, Németalföldön 1472-ben, Spanyolországban 1473-ban, Lengyelországban 1474-ben, Csehországban és Angliában 1476-ban állították fel az első nyomdagépet. A találmány terjesztői többnyire németek voltak. Rómában az 1470-es években már 10-15 nyomda dolgozott. Magyarországon 1472-re tehető a nyomdászat kezdete. A következő esztendőben jelentette meg Budán Hess Andrása Budai Krónikát. Előállítása mintegy 400 aranyforintba kerülhetett, s kötetenkénti ára 2 aranyat tett ki. Ma különleges könyvritkaságnak számít, ugyanis mindössze9 példány ismeretes belőle (Magyarországon 2 !). A Hess nyomdának még egy terméke ismeretes ma. A nyomda nemsokára megszűnt. 1477 és 1480 között feltehetően még egy ősnyomda működött Magyarországon. A legvalószínűbb az, hogy ezt is Budán állították fel, bár a kutatók elképzelhetőnek tartják Pozsonyt is. Ez a műhely alacsony színvonalú kiadványokat állított elő. Magyarországon nem alakultak ki könyvkészítő műhelyek még ekkor. Ennek az az oka, hogy a humanista könyvgyűjtők igényeit a Budán megtelepedett külföldi kiadók, könyvkereskedők bőségesen ki tudták elégíteni. A hazai szerzők műveit külföldön adták ki. A Thuróczykrónikát sem Magyarországon, hanem Brünnben nyomták (1488). Ha tartósan nyomda nem is üzemelt nálunk, hazai mesterek külföldön megélhetésre találtak. Itáliába, Franciaországba, Spanyolországba jutott el hazai származású nyomdász.

A nyomdászat fejlődésében a fordulópontot az 1480-as évek eleje hozta. Ekkor váltak egységesebbé a betűtípusok. Ha azonban a könyv egészét nézzük, igazi korszakhatárnak 1500 látszik. Ekkor válnak ugyanis általánossá azok a jegyek, amelyek az újkor könyvét jellemezik. A tudomány ennek alapján az 1500. december 31. előtt készült műveket tartja ősnyomtatványnak. Az ősnyomtatványok kutatása komoly felkészültséget kíván. Az ide sorolható műveknek gyakran sem incipitje, sem explicitje nincs, hiányzik a kolofonja. A fellelhető példányok sokszor csonkák. A betű típusa, a sorok távolsága, a papír vízjegyei, a rövidítések, a díszítő elemek vagy épp a kötés azonban árulkodik a korról. A tájékozódást segítik elő a különböző ősnyomtatvány-bibliográfiák. A nyomdászat történetében az újabb fordulópontot a reformáció jelentette, amikor megnövekedett az igény a különböző nemzeti nyelvű kiadványok iránt. Az újkori gazdasági és társadalmi fejlődés ugyancsak magával hozta a könyvkiadás bővülését. A polgárosodás révén gyarapodott a kiskeresetű olvasók száma. Szempont lett az olcsóság. A régi, fólió alakú alkotásokkal szemben a kisebb formátum terjedt el. Általánossá lett a címlap s a lapszámozás. Egyszerűsödött a könyvek kötése. A kötéstábla sem fából készült, hanem régi, feleslegessé vált középkori könyvek lapjait, papírlemezt burkoltak be kecske- vagy birkabőrrel. Ma ezek a kötéstáblák valóságos kincsesbányák a középkori kódextöredékek, ismeretlen nyomtatványok után kutató szakemberek számára. A kézi díszítést előbb a fametszet váltotta fel, majd a XVI. század közepétől a rézmetszet terjedt el. A pergamen helyére a papír lépett. A gót betűk helyett az antikva, illetve a dőlt humanista írást utánzó kurzív vált általánossá. A humanista kor nyomdásza képzett ember, járatos a görög-latin nyelvben, a különböző tudományokban. E típus megteremtője Aldus Manutius lett, aki 1494-ben nyitotta meg Velencében műhelyét. Nyomdája tudósok találkozóhelyévé vált, hová még Erasmus is ellátogatott. A XVI. században a könyvkultúra terjedésével viszonylag nagy példányszámban adtak ki könyveket. Luther művei 1520-ig összesen 2000 kiadást értek meg. (Ebben a számban a kalózkiadások nincsenek benne.) Hans Luft nyomdász 1534-ben jelentette meg a LutherBiblia első teljes kiadását. A bázeli Johannes Frobenius Erasmus műveinek a kiadásával vált nevezetessé. Dürer nevét minden művészetet szerető ember jól ismeri. Kevesen tudnak azonban arról, hogy kiváló nyomdász-szakírónak is számított. A betűszerkesztésről szóló nevezetes könyvét, amelyet 63 ábrával maga illusztrált, ma sem nélkülözhetik a betűrajzolók. A XVI. század a magyar könyvkultúra és nyomdászat fellendülését hozta magával. A század elején Bécsben nyomtattak Magyarország számára könyvet. 1527-ben Krakkóban adtak ki magyar nyelvű szöveget tartalmazó kiadványt. Megjegyezzük, a lengyel nyomdász, Vietor Jeromos oly népszerű lett nálunk, hogy magyar könyvek egész sorát (köztük bibliafordítást is) rendelték meg nála. Nemsokára azonban megjelentek a hazai nyomdák: 1529-ben Nagyszebenben, 1539ben pedig Brassóban és Sárvárújszigeten. A brassóit az erdélyi szászság reformátora, Honterus János alapította, míg a sárvárújszigeti Sylvester János műve volt. A negyedik műhelyt 1550-ben Kolozsvárt létesítették (Hoffgreff-Heltai nyomda). Kolozsvárt Heltai Gáspár számos híres könyvet adott ki (Magyar Biblia, Werbőczi Tripartituma, Tinódi Lantos Sebestyén históriás évékei, Száz fabula). Ez a nyomda az 1660-as évekig működött a városban. A reformáció korának nyomdásztípusa az egyik helyről a másikra vándorló szakember. Egyikük, Huszár Gál alapított 1561-ben Debrecenben nyomtató műhelyt, amely 1563-tól a városé lett. Még megemlíthetjük a vizsolyi műhelyt, amelynek legnevezetesebb terméke az első teljes magyar református Biblia.

A XVII. század folyamán a könyvművészetben és a tipográfiában a barokk stílus vált uralkodóvá, ami az előző korszakhoz képest hanyatlást eredményezett. A korábbi egyszerű címlapot zsúfolt barokk címképek váltották fel. A tömegigényt kielégítő népkönyveket gyenge minőségű papírra, silány betűkkel nyomták. A rézmetszésű illusztrációkat mélynyomással készítették (szemben a fametszettel), míg a betűket magasnyomású technikával. Ez a tény hozta magával, hogy a metszeteket külön lapokra nyomták. Eme kor nevezetes nyomdászcsaládja a németalföldi Elzevir (1580-1712) volt. A XVII. században újabb nyomdák alakultak hazánkban. Ekkor Kolozsvárt három üzem is működött. A kor híres magyar nyomdásza volt Misztótfalusi Kis Miklós, aki Amszterdamban egyetemi tanulmányai mellett sajátította el a betűvetés mesterségét. Hazatérte után 1692-ben Kolozsvárt alapított üzemet, amely 10 eszendeig működött. Betűi közül kiemelkedtek az amszterdami bibliakiadáshoz metszett apró betűk. Misztótfalusi munkássága messze a hazai átlag fölé emelkedett. A XVIII. században a nyomdai termékek száma tovább gyarapodott. Egyre egyszerűbbek lettek a díszítések, sőt mind gyakoribbá vált a csupán betűket tartalmazó munka. A kor nevezetes nyomdászának számított az angol John Baskerville (1706-1775), aki új betűtípust, a klasszicista antikvát teremtette meg. Franciaországban a XVIII. században kezdte el működését a Didot-dinasztia, amely majd két évszázadig kiemelkedő egyéniségeket adott a világ könyvművészetének. Új antikva betűtípust teremtettek, amely egy évszázadig a legkedveltebb betű lett. A nyomdatechnikát találmányokkal tökéletesítették. A XVIII. században Magyarországon is gyarapodtak a könyvkészítő műhelyek. Erdélyben 1772-ben Kolozsvárott s Brassóban 2-2, Balázsfalván, Besztercén, Csíksomlyón, Medgyesen, Nagyszebenben 1-1 nyomda bocsátott ki könyveket. A XIX- XX. században az írás-olvasás ismerete, a nyomdai termékek iránti igény oly mértékben növekedett, hogy a nyomtatás a nyomdászati technika teljes megújulásával tudott csak vele lépést tartani. A betűöntést, betűszedést, papírgyártást, nyomást, illusztrálást szinte teljesen gépesítették. A bőrkötést a vászonkötés és a félvászonkötés szorította ki. Igénytelenebb kiadványok számára a papírkötést vagy a fűzött megoldást alkalmazták. A gépesítés nyomán megugrott a példányszám. A technikai váltás tőkét kívánt, így nem meglepő, hogy hatalmas nyomdaipari és kiadói társaságok jöttek létre. A XIX. század második felétől kísérleteztek a fotó- vagy fényszedéssel. Napjainkban bevonult a könyvtechnikába a számítógép. Eme utóbbi eljárások az 500 éves Gutenberg-korszakvégét jelentik. Delük új periódus veszi kezdetét a betű történetében. Irodalom Fitz József A könyv története. Budapest, 1930, Magyar Szemle Társaság. Fitz József A magyar nyomdászat, könyvkiadás és könyvkereskedelem története. I. A mohácsi vész előtt. Budapest, 1959; II. A reformáció korában. Budapest, 1967, Akadémiai Kiadó. Fülöp Géza: A könyvkultúra a könyvnyomtatás kézműipari korszakában (Gutenbergtől a francia forradalomig). Budapest, 1989, Tankönyvkiadó. Novák László: A nyomdászat története. I-IV. Budapest, 1927-1928.