A Temesvari Lany - Schaffer Erzsebet

Schäffer Erzsébet A temesvári lány

Schäffer Erzsébet

A temesvári lány

Anyuval az élet

nők lapja műhely

© Schäffer Erzsébet 2010

Fotók: © Szász Marcell és családi fotográfiák Borítóterv: Czeizel Balázs Tördelés, tipográfia: Kerényi Attila ISBN 978-615-5008-73-3 Megjelent a Sanoma Budapest Zrt. gondozásában 1037 Budapest, Montevideo u. 9., tel.: 437-1100 Felelős kiadó: Szabó György vezérigazgató Vezetőszerkesztő: Szemere Gabriella

Képfeldolgozás: Sanoma Repro

Nyomdai kivitelezés: Szekszárdi Nyomda Kft. Felelős vezető: Vadász József A könyvet megrendelheti a www.polc.hu online könyváruházban

Testvéremnek

Fekszem az ágyon. Hajnal van. Egymást kergetik a gondolatok. Lázas, fájdalmas, szívet összeszorító gondolatok. Három napja nem szűnik a görcs a fejemben. Három napja gyöngyözik a testem. Ahogy mindig, ha belegondolok, ha valamiben bizonytalan vagyok, hogy mit is tettem, pillanatról pillanatra önt el a forróság. A homlokomnál kezdődik, aztán a mellem közt a kis árkot lepik el az izzadságcseppek, és mindjárt az ágyékomban, a combom tövében érzem az elviselhetetlen nedves hőséget… Meggyulladok. A fejemre húzom a párnát, nem bírok

a könynyeimmel. Három napja siratlak, három napja siratok, három napja temetem az álmaimat. Nem tudom megcsinálni. Talán nem is akarom megcsinálni… Ki akartam mondani a kimondhatatlant. Elmesélni a leírhatatlant. Bevallani mindent. Hogy ostobán éltünk, anyu. Ostoba büszkeségben. Ostoba félreértésekben. Ostoba csöndben. Buta félelemben. Tartottunk egymástól. Te tartottál tőlem, én tartottam tőled. Más lányt szerettél volna te, és más anyát akartam én. Ezt hittük egymásról.

És közben ott voltak az ordító bizonyosságok. Garmadában a megkötött pulóverek, sapkák, sálak, a hazaírt lapok, az egymásért mondott imák. Ott volt karnyújtásnyira, ami után vágyakoztunk. Ott voltak a bizonyosságok. És mégis… Ha nincs ez a három év, ha nem vagy itt velünk kényszerből, mert tehetetlen beteg lettél, szobához, ágyhoz kötött lettél, ha nincs ez a három, szenvedésekkel teli év, amitől annyira féltem, amibe beleöregedtem, belefáradtam, de ami mélyebbre vitt, többet vett el és többet adott, mint amit valaha is remélhettem a kettőnk, dehogy csak a kettőnk, valamennyiünk életében,

ha nincs ez a három év, örökre elveszítelek. Ahogy aput elveszítettem, és siratom megtalálhatatlanul, halálig. Ha nincs ez a három év, nem ismerlek téged. És nem szeretlek meg téged azzal a felismert és elvállalt fájdalmas reménykedéssel, azzal a sokszor beteljesíthetetlen vággyal, hogy érezzed és érezzem, ebben a végtelen irgalomban, ami az életünk eredője, itt vagyunk egymásnak. Elválaszthatatlanul. Voltak megtalált, megszentelt pillanatok. Percek, órák. Voltak vallomások. Nem mondom, hogy kitöltötték a napjainkat, de voltak. És felülírtak mindent. Mindent. Mindent. Mindent…

Erről akar mesélni ez a könyv.

Anyuval egy szobában

Azon a hajnalon a csobánkai öreg ház ajtajában néhány szál hóvirág már kidugta a fejét. Az egyik rohammentős futtában rá is csodálkozott, jé, hóvirág…! Most május vége van, lassan már az akác is elvirágzott… Az én valaha szaladós, csupa élet mamám attól a reggeltől nem kelt ki az ágyból… Velünk van, nálunk lakik, aki

már vagy harminc éve egyedül élt. Egyik nagy betegségén túlkerülve, azt mondta egyszer Mészöly Miklós. Ott álltunk a kisoroszi házuk előtt, sütött a nap: – Nem kell izgulni… A lét utolsó öt perce elég a teljes életre… Akkor nem értettem pontosan a szavait. Ma már talán kapiskálom. Még meg is toldom a magam tapasztalásával: – Lesz idő az ember életében, amikor a nagyvilág minden drámája, öröme és fájdalma elfér egyetlen kis szobában. Ahonnan ki se kell lépni. Mert minden megtörténik, ami két ember közt megtörténhet, akik szeretetük okán és a betegség okozta kényszerből egymás

elfogadására szorulnak. Mert amióta az a hajnali rohammentő szirénázva vitt minket a kórház felé, új fejezete kezdődött az életünknek: az elfogadásé. De ezt akkor, ott a mentőben ülve még nem tudtam. Ott még csak az aggodalom tartott fogva, és a felelősség szorongatott, hogy azon a hajnali órán engem hívott telefonon a városból, nem a faluban lakó orvost… Ezen csak később döbbentem meg, amikor a kettőnk, s anyu külvilághoz való kapcsolatát végiggondoltam… Mennyi bizalom irányomban, amit sosem mondott ki, én meg éppen ennek a bizalomnak a hiányát érezve, menynyit görcsöltem, mi mindent fantáziáltam össze. És mit össze

panaszkodtam. És mennyi tapintat anyuban, a „nem akarok mást zavarni a magam bajával” érzés kifelé, és „igazán jöhetnének gyakrabban” szemrehányás csak magának befelé. De hangosan nem szólt senki semmit. Addig a hajnalig, nyilván csak a magam megnyugtatására mondtam hetenkénti látogatásomkor, hogy ő a legjobban egyedül szeret lenni… Ezt is mondta, így is éreztük. Hogy hozzánk költözzön, sokszor elvetette. Én bár készültem, hogy többet leszek vele, ott alszom nála, olykor együtt fekszünk, együtt ébredünk – nem lett gyakorlat ebből a tervből. Mindig volt kifogás, mentség elegendő. Ám a lelkifurdalás, ami megtéveszthetetlenül pontos –

legyen bár kényelmetlen, mégis a legjobb rá hallgatni – ott csengetett bennem, elhallgathatatlanul. Akkor reggel, még a szívét összeszorító rohammal küszködve is utasított: – Keress valami ruhát, a cipőmet… – Elég a hálóing, anyu, köntös kell, meg a papucsod… Legyintett, nem tudod ezt, fiam. A mentősök egyetértésére aztán bólintott. Hordágyra tették. Onnantól másokra szorul, bár minden kicsi lehetőséget megragad, amivel saját kezével segíthet magán, s rajtunk, s ami maradék önálló létét igazolja vagy erősíti. Milyen szívós a szervezete, és milyen erős a lelke – gondolom sokszor, még

türelmetlenségemben is. Mert néha az is vagyok. Türelmetlen és sértett. Bár egyre ritkábban. Mit is mondott a zöld műtőssapkája alatt, valahonnan mélyen, belülről, a sokat látott ember szemével mosolygó, operáló orvos? Álltunk a kórházi folyosón, újabb szorító rohamok után megint az orvosokba kapaszkodva… A fejében és a lelkében ki tudja hány ember szívét őrző doktornő a javaslatát ismételte, egy katéteres beavatkozással meg lehetne próbálni az ér tágítását… Úgy érzi, sikerülne… A két orvos egymásra nézett. Aztán anyura: – Félelem helyett egy kicsi bizalmat… Anélkül nem megy… Nyolcvanhat év, meszes erek, lezajlott

infarktusok… Az egyik ér elment, de a másik talán tágítható… Meglátjuk… És a mamám, a nagy utazó, erre a kalandra is rábólintott. Már itthon, kértem tőle sokadszor, mesélje el azt a pillanatot. Azt, amikor ott feküdt egy szál lepedő alatt, s az orvos felkiáltott… A mamám valahányszor, nagy átéléssel újra és újra elmeséli: – Csak egy szúrást éreztem, aztán mondta, lesz egy kis szorítás, ő a monitort nézte és akkor megszólalt: „Asszonyom, még két milliméter és benn vagyok a szívben…!” Nem éreztem semmit, akkor nem is féltem… Akkor a doktor erős hangját hallom megint, sose

felejtem el, ezt mondta: „Asszonyom, vehet egy új télikabátot. !” Hát ez jó volt… A mesélés, a beszélgetés mindig a derű órái. De még mindig abból van kevesebb. Pedig az segít a legtöbbet. Már ezt is tudom. Csak megfelelni nem mindig tudok. Pedig mindenki besegít. Az egész család. Unokák ülnek az ágya mellett, vagy csak benéznek, a legkisebbek rájárnak a dédi csokoládés dobozára és akkora szemekkel tudják vizslatni… De csak kicsit maradnak. Az első két hónap leginkább aggódással telt. A rohamok és a vérhígítók nyomán aggasztó orrvérzés, órákon át jegelés, borogatás, tampon… Jegelés, borogatás,

tampon… És a félelem, mikor kezdődik újra. Ilyenkor fáradtan odadőlt valamelyikünk oldalához, csöndes volt és fegyelmezett. Amikor már lehetett, feküdt a felpolcolt párnán, a jeges zöldborsóval az orrnyergén el is aludt. Kis hős… hőscincér… mondogattam szipogva, ketten találták ki a barátnőmmel. – Egy hős tetszik lenni, Margit néni! – mondta Misley barátnőm, amúgy Judit, mire anyu halkan, a kezével integetve helyesbített: – Egy hős… egyenesen egy hőscincér, Juditkám… „A hőscincér mosdik”, próbáltunk nevetni a lavór fölött, néha mulatott az ügyes, kivágott ülepű széken, ami

nagyszerűen bevált, a nehezen lenyelt gyógyszerek után meg győzedelmesen, de hát a nevetés sem megy mindig. – Hagyd, majd én… – mondja olyankor is, amikor tudom, hogy nem bírja el a takarót, a szobavécét borító párnát, a vizespoharat. Időbe telt, míg megértettem… nem is, inkább elfogadtam, hogy ezek az erőlködések mennyire fontosak. Hogy enyhítik a kiszolgáltatottsága nyomorúságát. Amit neki ugyanúgy el kell fogadnia, mint az elé tett tányér levest. Neki, akire azt mondtam mindig, mamuska, te önálló macska…! És el kell fogadnia a főzeléket, amit sosem tudok eltalálni, hogy olyan legyen, mint az otthoni.

Igen, az elfogadás. Ráadásul úgy, hogy közben el tudja mondani azt is, ami nem tetszik. Hogy a kávéba több vizet kér, hogy nem szereti a rizst, hogy tésztát enne többet… Sose tudtam, hogy kényes a gyomra, vigyáznia kell, mit eszik… Nekem is el kellett fogadnom sok mindent. Hogy a mozgásterem erősen lecsökkent, hogy le kell mondani találkozásokat, munkákat, utazást. És el kell fogadnom sokak segítségét, nekem, aki pont, mint anyám, egyedül akarok intézni mindent. El kell fogadnom főleg a családom részvételét, őrájuk szorulok, a gyerekeim, a férjem segítsége nélkül egyedül nem bírnám. Ők vannak anyuval, ha el kell mennem valahová, ők segítenek, mert nem tudom egyedül

emelni, nem bírok el a hétköznapok megsűrűsödött feladataival. Az is új, hogy az édesanyám egyik pillanatról a másikra ugyanúgy a gondjaimra van bízva, mint a gyerekeim, amikor kicsik voltak. Hogy meg kell szervezni a napot, nekem, aki szabad voltam, sokkal szabadabb, mint sokan körülöttem. Mindezt meg kell tanulni elfogadni… Nem olyan könnyű menet, egyenetlen és sok fázisa van. De eljött egy pillanat, aztán több is, amikor valami olyasmi történt, ami megváltoztatott mindent kettőnk között. Könnyűvé tette a terheket, és valami régtől várt ajándékot adott, ami talán ott volt mindig is, karnyújtásnyira, csak én, magammal törődő, nem nyúltam utána…

Anyu nem szeret puszilkodni. Nem is az a törleszkedős fajta. A viszonyunk sajátos volt, én hamar elkerültem otthonról, s bár sokat találkoztunk, az igazi beszélgetések köztünk nem tudtak megszületni. Talán csak most kezdődnek. Nekem sokszor hiányzott az ölelése, a simogatása, lehet, hogy neki is az enyém, de nem beszéltünk ilyesmiről. Egyáltalán nem beszéltünk soha semmilyen, valóban az elevenbe vágó dologról. Érzésekről, emlékekről, fájdalmakról, titkokról, sérelmekről, félreértésekről. Nem, sosem. Egyik nap, amikor megmosdattam, friss volt, de elgyötört, guggoltam az ágya mellett, keze a kezemben. Akkor

megfogta az uj amat és a szájához vitte. Puszilta, csókolta, becézgette. Suttogott: – Fogjátok ezt bírni, kislányom…? Tartottam a kezem a kezében, a bőröm érzékelte a szája finom simogatását és csak bólogatni tudtam. Folytak a könnyeim és azt éreztem, szétfeszít az erő és a bizonyosság, és a hála… A testvéremre gondoltam, apánkra, öleltem azt a kicsi testet ott az ágyban, és azt éreztem, érdemtelenül enyém az ajándék. A megváltás. Mert az ő fájdalmai révén születnek meg köztünk a vágyott és elhallgatott ölelések. Egy más alkalommal bent voltam nála, kényelmetlen volt fölé hajolni, hát letérdeltem az ágy mellé. Odabújtam hozzá és átöleltem a nyakát. Szorosan,

melegen. Így sosem szoktunk mi ölelkezni. Puszilgattam a nyakát, az arcát, nem engedtem el sokáig. Amikor fölegyenesedtem, azt mondta: – De drága vagy, te Zsike… Ritkán szokott Zsikének hívni, legtöbbször azt mondta, fiam. Most, meg… Olyan kevés kell a boldogsághoz… Mikor kimentem a szobából, nyeltem a könnyeimet. Az járt a fejemben, miért gondoltam évekig, hogy az én mamám nem szereti az ölelést? Hogy hűvös alkat. És ha vágytam az ölelésére, mert nagyon vágytam rá, miért nem nyújtottam ki a kezem én, miért nem ölelem már régóta… Megint a kíméletlenül pontos a kis

mondat. „Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk…” Anyu ölelése már rég az enyém. S az enyém, az övé. Hogy lehet, hogy néha ott álltunk egymástól olyan végtelen távolságban… „De drága vagy…” Visszanéztem az ágyára. Fölemelte a kezét, intett, minden rendben van. Ragyogott a kis arca. Tényleg ilyen kevés kell a boldogsághoz…? Sok hasonló percet éltünk meg az óta. Volt egy áldással megszentelt délelőttünk. Bejött hozzánk, ide a betegágyhoz a falunk lelkipásztora. Amikor beszélgettek, kijöttem a

szobából. Utána együtt voltunk még jó ideig, hármasban. Anyut olyan elnyugodott arcúnak, csöndesen derűsnek, békés szívűnek még nem láttam. – Milyen szép az édesanyja – mondta a papunk, amikor elköszönt. – Vannak emberek, akik adománnyá tudják érlelni a fájdalmat… Az édesanyja tudja ezt… Hiába ért valamit az eszével az ember. Addig, míg át nem éli, míg a saját bőrén nem érzékeli, nem tud semmit. És hiába fogadkozik… Tegnap, tudom, utálatos voltam. Szinte egész nap esett, a felhők a fák tetejéig lógtak. Minden porcikám, mintha összevertek volna. Anyu sem aludt jól

éjszaka. A vízhajtók miatt, a ráparancsolt gyakori ivás miatt óránként kel fel pisilni, ha nem tud visszaaludni, csak nézi a letakart kislámpával árnyékolt sötétet. Hogy mi mindent kavarnak fel egy nyolcvanhat éves, ágyhoz kötött, friss szellemű, az utolsó porcikájáig önálló emberben az álmatlan éjszakák, csak elgondolni tudom. De reggel azt láttam, nyúzott és szótlan. Semmi nem derítette fel. Panaszokkal a számban mentem ki a konyhába, mit tegyek hát, hogy jól tegyem… Volt ott valaki, aki a legtöbbet segít most is, ahogy mindig is tette. Rám nézett a pirítósa fölött és azt mondta: – Gondolj mindig arra, hogy neki a nehezebb…

Akkor kezdtem el sírni. És megszabadulni panasztól, vádtól, fáradtságtól. Megint csak a hála maradt, hogy itt lehetek velük. Hogy haladékot kaptunk anyuval… Használják jól, mondta halkan az orvosnő, amikor elbúcsúztunk. Mintha üzenne valaki…

Gyerekkoromban egy kocka alakú vörösréz óra állt a vitrinben. Pont akkora, mint a mesekirakó kockáim. Szép óra volt. Különös darab, nem illett a vitrin többi tárgya közé. Sokáig azt hittem, nem is a miénk, csak valahogy odakerült. Egyszer babrálni kezdtem a csavarjain. Véletlenül felhúzhattam, mert

elkezdett csörögni. Gyorsan becsuktam a vitrin üvegajtaját, még akkor is hangosan csörgött. Jó sokáig. Ritka formájú ébresztőóra volt. Egyszer mesélted, ez az óra mindig veled volt. Akkor is, amikor az a katona kitépte kezedből a bőröndödet. A kis sötétkék bőröndöt, ami a bombázások után megmaradt. Ebben volt minden holmid. Berlin, ezerkilencszáznegyvenöt tavasza. Az ostrom utáni első napok. Az óvóhelyről jöttetek föl, a tatárképű katona füles sapkát viselt. Félrerángatott a sorból. Kezedben a bőrönd, tépte, cibálta. És akkor az óra megszólalt. Csörgött, mint a veszedelem. – Bombe, bombe! – ordított a katona, és rohant, dobta el a bőröndöt,

elengedett téged is, menekült. Így maradt meg. Ott állt a vitrinben, rajtam kívül senki nem húzta fel többé. Aztán az öcsém, aki már gyereknek is minden masinát tüzetesen megvizsgált, szétszerelte. A költözéskor a darabjai is eltűntek.

Itt volt az ölünkben a kincs. És szétfoszlott. Még a reménye is szétfoszlott annak, hogy megleljem. Nincs.

Az egyik legkedvesebb és legszomorúbb képem a gyerekkorodból. Most néztem meg alaposan a hátoldalán a feliratot. Tintaceruzával írták. Az évszámot nem tudtam kisilabizálni, csak ezt, V. 24. Ezerkilencszázharminc után készülhetett. Édesapád kilencéves korodban, huszonkilencben ment ki Argentinába. Soha többé nem találkoztatok. A szöveg a fénykép hátoldalán jól olvasható: „Fixmer család apanélkül Tántinak” Apás voltál. Azt vártad, hogy apáddal utazhass abba az ismeretlenbe. Aztán azt, hogy majd a család utána

megy, s együtt lesztek megint. Vagy előbb te utazol, aztán sorban a többiek. Minden másképp lett. Apád nem jött vissza Buenos Airesből. Ti maradtatok Temesváron. Egy kilencéves kislány sokáig tudja őrizgetni az álmait. És te őrizgetted. Makacsul, csöndben, titokban. Apácákhoz jártál iskolába, ott végezted el a polgárit a Notredamistáknál. Szerettél odajárni. Sokáig dédelgetted a gondolatot, apáca leszel te is. Tiszta homlokú, halk, suhogó járású, csöndes mosolyú apáca. Kiskamasz voltál, amikor Temesváron vendégszerepelt a Kolozsvári Magyar Színház társulata.

Gyerekszereplőket kerestek. Téged is kiválogattak, hogy magukkal visznek. Szinitanodába. Anyád egy pillanatig se tétovázott. – Egy ember már elment a családból. Nem engedlek… Sose bocsátottad meg neki.

Ez most egy régi délelőtt. Akkoriban úgy mentem hozzád, hogy vásároltam, vittem, ami kell, aztán együtt lementünk ebédelni Zorkához, a Tavasz vendéglőbe. Jó kis délelőttök voltak. Kicsit mindig szigorúak, kicsit mindig szemrehányósok… Vagy csak, mert a kapupánt tényleg lógott, s én a tízes busz helyett csak a tizenkettessel érkeztem – a

lelkifurdalás miatt éreztem így…? Egy csuda nő a mamám. Nagyon régen ismerem, tudok róla egyet, mást, de még mindig tartogat meglepetéseket. Néha el is bizonytalanodom, lehet, hogy nem is tudok róla semmit? Tegnap is mi történt ebéd közben? Csak kapkodtam a fejem. Nehezen indultunk útnak, pedig legfeljebb öt percre van a kisvendéglő, ahol ebédelni szokott. De előtte fel kell húzni a cipőt. Az még csak-csak. De meg is kell kötni a cipőfűzőt. – Ne segíts, ezt nekem kell megcsinálni! – De anyukám, most itt vagyok… – Holnap nem vagy itt, nekem meg

akkor is meg kell kötnöm… – De… – Gyakorlás a tudás anyja – egyenesedik fel –, ha állandóan rátok hagyatkozom, a végén ellustulok. És lehajol újra, és az uj ak hajlítják a masnit, görbítik a csokrot, köti a mamám a cipőfűzőjét. Ilyen. Sose adta meg magát könnyen. Akkor se, amikor az én mamám, tőről metszett városi lány, egyszer csak falura került. Fiatal volt, táncolni szeretett, moziba járni, regényt olvasni. És neki tehenet kellett fejni, rétest sütni, moslékot keverni, paradicsomot kötözni. És megtanult fejni, meszelni, csirkét vágni és hurkát tölteni. Néha sírva, néha nevetve. Úgy pörgött a keze, hogy nyáron

a déli alvás után már indultunk is a Dunára, vasárnap ebéd után ragyogott a konyha, vártuk a vendégeket. Vagy minket vártak vendégségbe. Kálmán bácsi magasra röpített, Juci néninek finom illata volt és isteni süteményeket hozott. És nem hagyta magát az én mamám. Vasárnap a nagymisére mindig kirúzsozta a száját. Akkor is, ha ez a nagymamának nem tetszett. A papám nem szólt, hogy tetszik-e neki vagy sem, csak nyújtotta a karját és indultak. És akkor se adta meg magát, amikor nem volt más munka, legfeljebb takarítani mehetett. És elment takarítani. Meg szemfelszedést vállalt, böködte a nejlonharisnyákat soronként egy forintért. És németül

tolmácsolt olyan sebesen és olyan szép kiejtéssel, hogy mindenki csudálta. És nem hagyta, hogy a Ligetben, a gyógypedagógián, amikor tizenöt nagyfiú tartozott a csoportjába, ne az ő fiai legyenek a legügyesebbek. Hát ilyen. Most ül a széken, lábán a cipő, győzedelmesen mutatja. – Na, látod, ezt találtam ki, félcsokorra kötöm, úgy megy. Vissza akarom tolni a széket, de eszembe jut, annak mindig pontosan ott kell állnia, ugyanabban a szögben a telefonasztalka mellett. – Csak ne igazgassatok semmit. Az pont úgy áll, ahogy nekem jó. Ezt mondja mindig a mamám és be kellett látnom, igaza van. A szék pont

úgy áll, hogy kényelmesen le tudjon rá ülni, ha szól a telefon. Nem állja el az utat, és alkalmas arra is, hogy indulás előtt ezen a széken ülve fölhúzhassa a cipőjét. A fény odaesik, látja azokat az átkozott fűzőket. Mert ezt mondja. – Ezek az átkozott fűzők! Hogy az égbe nem jutott az eszembe, hogy pántosat vegyünk… Ah! – legyint – csak meg ne öregedjen az ember. Ahogy megyünk kifelé, látom, mosott. Az eresz alá teregetett. Rögtön észreveszi, hol jár a szemem. – Csak nem hagyom ott azt a két rongyot. Kilötyköltem, percek alatt kifagy, megszárad, olyan friss az illata. Muszáj valamit csinálni, ti ezt nem értitek…

Kint köd van, az öreg ajtó bedagadt, nyikorog. A mamám nem szól, a kiskapunál is csak annyit mond. – Ez meg leszállt, mondtam én, hogy kell alá valami bőrt tenni… De hát mindig siettek… Na, a telet valahogy kihúzza… Átküld a másik oldalára. – Én karolok, nekem az a biztonságos. A kisvendéglőben sok a vendég, bent, ahol ülni szokott, cigarettáznak, kimegyünk a másik asztalhoz. – Elférünk itt, igaz, Palikám? A kérdezett bólint, leülünk, a mamám pici, az asztal magas, nem baj, int, pont fölérem, mutatja. Tényleg. Épp hogy föléri. Hozzák a levest, eszünk

jóízűen. Egyszer csak látom, néz valakire, fölemeli a kezét, kedvesen kifelé mutat. – Ha a fiatal hölgyek kilépnek az ajtón, balra az udvaron megtalálják, amit keresnek… Három bakancsos lány áll tétován, a mamám vette észre, hogy a mosdót keresik. Egy pillanatig meghökkenve néznek, mert hát nem kérdeztek ők semmit, de aztán nevetve köszönnek és balra véve az irányt kitódulnak az udvarra. A mamám már az ebédjére figyel. Elégedetten a villájára tűz egy falatot, ágaskodva bekapja. És rám néz, büszkén, hunyorítva. És most az én szelídülő, ismerős és ismeretlen

édesmamám zöld macskaszeme egy pillanatra megint a régi. Amikor ezt a róla szóló régi írást elolvasta, nem szólt semmit. Egy-két hétig egyetlen megjegyzést se tett. Aztán egyszer, ültünk nála a kisasztalnál, narancsot bontottam. Akkor minden átmenet nélkül azt mondta. – Hibásan írtál. Én fejni soha nem fejtem. Apád fejt, vagy nagyanyád. Még azt se engedtem, hogy az istállós kabátját behozza a lakásba… Mondom, de hát az dicséret, hogy valaki tud fejni. – Dicséret, nem dicséret, nem fejtem. Gondoltam, megmondom…

Anyuval a kertben…

Már nem kell egy szobában aludnunk… A lidérces, rohamokkal kísért, orrvérzésekkel és fulladásokkal váltakozó éjszakákat és nappalokat hála Istennek, magunk mögött hagytuk. Maradtak a nehezen induló reggelek, a gyönge test, segítői, a gyógyszerek, és maradtunk mi egymásnak. És megmaradtak a nagy kapaszkodók: anyu akarata, lelkiereje, hiúsága, kedélye, szívós természete. Amilyen rövidlátó az ember, a türelem és elfogadás képességét ő is, én is, még mindig tanuljuk. Hogy ez a tanulás, még az

egymást szerető, egymással jóban levő emberek közt is miért olyan nehéz néha, nem tudom megfejteni… Amikor nagybeteg lett az édesanyánk, és nem tudta magát többé ellátni, a kórházi kezelés után nálunk maradt. Fel sem merült, hogy egyedül hazamenjen. A betegség okozta kényszer és az aggodalom sok évtized után összeterelt minket, anyát és lányát, s a családomat. Így hát anyu, több mint harminc év önálló élet után, lábadozva, most már az önál ó élet reménye nélkül nálunk lakik. A mondatnak ez a második fele kegyetlen. Kegyetlen valóság. „Önál ó élet reménye nélkül élni” annak, aki

szerette, megszokta és jól használta az önállóságát – több mint változás. Legnemesebb tulajdonságainkat kell előhívni magunkból, hogy el tudjuk fogadni ezt az élethelyzetet. Ami még nehezebb, mert a döntést rendszerint idős korban, megromlott egészségi vagy testi állapotban kell meghozni. „Öreg fát nem lehet átültetni” tartja a mondás, és igazat szól. De a hagyományos nagycsaládok fölbomlottak, és a szanaszét szórt szülőkkel, gyerekekkel, unokákkal az élet ezernyi próbát produkál. Napok, hetek, hónapok teltek el, míg a betegség szorítása után, fellélegezve most már az együttélés elfogadását és könnyebbé tételét gyakoroljuk, tanuljuk.

Néha erősen kell igyekeznem… Hallom a botját, jön ki a konyhába. Mit nem adtam volna ezekért a hangokért, amikor feküdt napra nap és még kilátás sem volt a javulásra. Mit nem adtam volna akkor, ha egyedül felkel, és nehézkesen is, de újra jár… Ha szigorú, ha kritizál, ahogy szokott… Most meg látom, nehezen lépkedve odébb tolja a folyosón a cipőt – valaki nem tette a helyére – és régi, kritikus hangján azt mondja: – Ez a villany, itt mindig ég…! Először azt mondtam, azért ég, hogy láss, hogy lássunk, mert vaksötét ez a hosszú előszoba. Néhány nap múlva újra hallom, botozgat háborogva:

– Minek ég itt ez a villany… Akkor azt mondtam, ne törődj vele. De legközelebb, amikor hangosan újra elmondta, minek égetitek a villanyokat, csupán ennyit válaszoltam: – Csak. És utána persze rosszul érzem magam. Ő, gyanítom, hasonló képpen. Akkor meg, gondolom, miért nem spórolom meg a bántó mondatot… Ő meg a kritizálást… Amit persze értek. Mert a vérében van, ahogy a generációjából mindenkinek a vérében van, az ökológia. Ők akkor úgy mondták, a spórolás. Ő már a nagymamájától tanulta: „Legelőször a gyufával és a papírral spórol az ember…”. Ebből következett, hogy minden mással is. Ha a

folyosói villanyra gondolok, abban is igaza van. Minek ég, ha nincs ott senki. Az egész történetből lehet, hogy ennyi derül ki: nem szeretem, ha anyám kritizál… Van olyan is, amin nevetni tudunk. Anyu vízhajtót kap, sokat jár ki. A vécé messze van a szobájától, de ő szívósan, fájó derékkal, szaggató térddel, a lábát alig emelve, lassan kigyalogol. Naponta tízszer is. Nyög közben nagyokat, sóhajtozik. Ezt nem jó hallani. Mondom, mamuska, használd a vödröt… – Ö, ö… – int tagadólag a botjával – nappal soha! Szóval az éjszakai vödröt reggel én viszem ki. Történt, hogy el kellett szaladnom reggel valahová, hagytam

mindent, majd ha hazaérek. Visszajövök, látom ám, anyu a folyosón böcörög, a vödör meg félúton, eldugva az ajtó mögött… – Elment a macska, cincognak az egerek? A vödör meg hogy mászott az ajtó mögé…? Cinkosan nevet. – Gondoltam, kiviszem… Ne kelljen neked… De megígérem, soha többé… Elég nehéz… Nevettem én is, megfenyegettem tréfásan. Mert azért csak megpróbálta kivinni… Nehéz lehet elfogadni a tehetetlenséget. Mert hiába friss az elme, a kéz és a láb gyenge, a szív és a test kíméletre szorul. A vödör nem az ő gondja. De azért nem ő lenne, ha nem

próbálkozna… Kitalálni, hogy mit segíthetne, mi lenne, amiben hasznossá tehetné magát, nem könnyű. Valaki mesélte, náluk bevált a zöldbabvágás, a zokni pároztatás, a megtört dió pucolása. Nálunk nem. Valahogy nincs türelme a csip-csup munkákhoz. Talán az uj ai sem elég ügyesek, ezt meg nehéz bevallani. Vagy egyszerűen csak unja. Mostanában már tud tévét nézni – bár alig talál jó műsort –, keresztrejtvény egyszerűen nincs elég, amit meg ne fejtene, és olvas is néha. De így is sok az üres óra… Hányszor mondom, amikor beszélgetne, mamuska, ne haragudj… Ne

haragudj, sietek, írnom kell, boltba megyek, levelet írok, porszívózok, telefonálok, teregetek, unokákhoz szaladnék… Ne haragudj, majd délután beszélgetünk… De a délután messze van, és a beszélgetést akkor is megszakítja bármi. És ilyenkor azt érzem, igen, van meleg étel, adom a gyógyszert, mérem a vérnyomást, figyelem az állapotát, fürdünk, tiszta az ágya, rendben a szobája, mindig van virág, gyümölcs… igen, ez mind rendben van, de keveset beszélgetünk. Valahogy, amikor rosszul volt, amikor az életét kellett félteni, többet voltam mellette… Sokszor vívódom ezzel. Egyszer eszembe jutott egy mormon család. Vendégük voltam néhány napig. Tíz

gyerekük volt. A közös helyiségekben, a konyhában, az abból nyíló számítógépes és vasaló térben sok rajz, fotó, kép és felirat lógott. A konyhában a tíz gyerek fényképe alatt ott állt egy felirat: „Nem akarom, hogy a kilincseim fényesebbek legyenek a gyerekeim szeménél…” Arra gondolok, hogy igen, a beszélgetés néha fontosabb a porszívózásnál. Nemcsak a gyerekek esetében… És megfogadom, hogy nem veszem föl a telefont és lerakom a porszívót… De megteszem-e…? Néha már lemegyünk sétálni a kertbe. Erőt kell gyűjteni hozzá, mert sok a tizenkét lépcsőfok lefelé és még több a tizenkét lépcsőfok fölfelé. Hiába rövid a

séta, zihál utána a mellkas, de anyu csodálom ezért – nem hagyja magát, újra és újra vállalkozik: – Na, jól van, ha van időd, menjünk le… Ahogy a tornát is elő-előveszi, bár akkor megy az is a legjobban, ha együtt csináljuk. – Ne sajnálja az időt. Minden perc drága lesz egyszer, majd meglátja… És megnyugvás, hogy megtette, amit megtehetett… Újkígyósról, egy gyógyszerész asszony hívott fel ezekkel a gondolatokkal. Hosszú hónapokig ápolta a férjét, türelemmel, odaadással. Egy csodakenőcsöt is küldött, használt, köszönöm neki, hálásan.

A lelkiismeretről beszélt az ismeretlen középkorú nő is a villamoson, amikor megszólított. Évekig ápolta az édesanyját, nehéz beteg volt, sokat vitatkoztak. – Ön őszinte szavakkal ír… Jó olvasni, hogy más is küzd ilyesmivel. Mert amikor már nincs velünk, akit szeretünk, mindegy, hogy milyen volt, méretlenül adnánk neki az időnket… már késő… Nemrég három nap szabadságot kaptunk a gyerekeinktől. Ők maradtak a Nagyival felváltva, a két felnőtt lányunk. Amikor megjöttünk, az amúgy rendetlen asztalon, anyu terítékénél a sótartónak támasztva egy kis cédulát találtam: Jó étvágyat Nagyi! Aláírásként egy nagy

szív volt odarajzolva… A cédula most is ott van. Valahányszor rá nézek, jóleső melegség fog el. Itt jönnek ők, ott baktat anyu, köztük egyensúlyozom… A kételyeimmel, a hitemmel, a kérdéseimmel… Iskolakerülőként is hálás, örök diákként. Volt ezekben a napokban egy feledhetetlen délutánunk. Csobánkán, abban a kis faluban, ahol az öreg házunk áll, író-olvasó találkozó volt a közösségi házban. Meséltem, ahogy máskor is szoktam. Voltak ott falubeliek, ismerősök, barátok, szomszédok, jöttek messziről, még Pápáról, sőt, Szeged mellől is. Egy rövid időre anyu is ott

volt velünk. Láttam a tartásán nehezére esett a járás, megviselte az ülés a kemény széken, nem akarta használni a toalettet, inkább intett, kísérje valaki haza. Nem volt felhőtlen öröme az a délután. De láttam a szemében a büszkeséget, itt voltam, el tudtam jönni… Megállt a botjával az ajtóban, nem engedte, hogy támogassák, és búcsút intett. Megtapsolták. Magamban megmosolyogtam, milyen színpadi gesztusokra képes az anyám. Aztán szépen elszégyelltem magam. Nem ezt akartuk? Azt akartuk, hogy találkozzon a régi ismerőseivel. Hogy emberek között legyen. Hogy „szerepeljen”, hogy érezze a szeretetet, s hogy ő is sugározhassa. Hogy legyen valami ünnep. Alkalom,

amiért érdemes felöltözni, föltenni a borostyán láncot, a gyűrűt a kis brillel, a sálat, amit csak ritkán hordott és a kosztümzsebbe a Svájcból kapott, finom, virágos zsebkendőt, amibe hiába kértem, hogy használja, sose fújta bele az orrát. Még a szemét sem törölte meg vele. Csak nézte néha kiterítve, nézd, mondta, milyen szép! Soha nem láttam még ilyen finom batisztból ilyen gyönyörű zsebkendőt. !

E gyszer Polcz Alaine-nel beszélgettem, az öregségről, a készülődésről… Ő akkor még tudott utazni, otthon jórészt egyedül látta el magát, de már tudta, óvatosan kell bánni

az erejével. Volt egy magnószalagunk, amit félretettem. Sokáig nem találtam meg. Amikor meglett, döbbentem vettem észre, letöröltem az elejét. Meghallgattam mi maradt, hát ez volt az a rész, amit kerestem. – Alaine, egyszer egy prédikációban idézte a pap Rákóczi Ferencnek a szüleivel kapcsolatos imáját. Meglepődtem, hogy mások is küszködnek a megöregedett hozzátartozók elfogadásával. „Add Uram, hogy öregségüket és fogyatkozó erejüket meg ne utáljam…” írja a mélyen hívő fejedelem. Akkoriban nagyon kritikus volt a viszonyom az anyukámmal, nehezen tudtam elviselni,

hogy minden segítséget elhárít, hogy nem fogadja el, amit viszek neki. Másokkal elfogadóbb, mint velem. Pedig nincs semmi baj köztünk. Miért van ez így? – Keserűség lehet benne. Nem tudhatjuk, hogy régen milyen traumák érték, amelyek miatt bezáródott. Volt, aki meghallgatta? Nem akartad, ha beszélt volna, tudtodon kívül is letorkollni? Lehet, hogy még a gyerekkori, vagy a fiatalkori traumákból sem segítette senki kilépni. Ő maga sem ismeri, csak hordja, hordja magában a keserűséget. Nem lehet? – Derűs és beszélget mindenkivel, sétálni jár, nem hagyja el magát. Kifelé egész más a kép. Én tudom, sok múlik

rajtam is, keveset vagyok vele, ígérek valamit, kések betartani, bőven van lelkifurdalásom… – Kifelé az embernek könnyebb. A családnak sokszor más arcunkat mutatjuk. Mert ott a legnehezebb egymás elfogadása. Ott nagy a kockázat. Ugyanis annyira szeretnénk, hogy szeressenek… Az anyám, a gyerekem, a párom… Ki kell nyitni valahol a bezárkózott idős embert. Sok-sok beszélgetéssel, türelemmel, meghallgatással. Hagyd, hogy meséljen. Ne akarj közbeszólni. Ne akard, hogy neked legyen igazad. Ne akarj irányítani. Ha megérzi az őszinte figyelmet, megnyílik. Nem tudom, ha egy ember nagyon öreg, nem késő-e már? De ha

nem tud valaki kinyílni és feloldódni, akkor halálig tart ez a belső emigráció. És akkor meghalni is nehéz. Egyébként a haldokló ember is beszélne, ha hagynák. De leintik, ó, nem kell még azzal foglalkozni! Hosszú időd van hátra! Ők meg mondanák, hogy mit éreznek, mitől félnek, mire gondolnak, mire emlékeznek, mit üzennének… Ennek utat kell engedni. Lehet, hogy nehéz meghallgatni, hogy időigényes, hogy szembesítő… de akkor is. Most hogy ott haltak meg mellettem a kórházban, egyik így, a másik úgy, azt mondta a nővér… Te jó Isten, mondtam neki, én hogy fogok meghalni, hiszen készülök rá, de mégis, az ember tudata vajon, hogy reagál. Mert volt ott, aki sírt, volt, aki káromkodott…

ez kómában, szegény. Azt mondta a nővér, mindenki úgy hal meg, ahogyan él és gondolkozik, mindenki a saját személyiségét hozza. – Azt mondod, lehet készülni… – Igen, a halálra is, az öregségre is. Nézd meg, a fiatalok abban a percben, ha az öregek nem mutatnak nagyon nehezen kezelhető arcot, ha nem folyton csak a betegségükről beszélnek, akkor szívesen és örömmel mennek a nagymamákhoz. De akkor nagymamának kell lenni! Ez is készülődés. És az már fiatalon megkezdődik… Mert hiszem, az öregedésre nem akkor kell készülni, amikor ott van. Jó azt jóval hamarább tudni, hogy múló a fiatalság, ez a „minden az enyém” érzet. Az

értékrendszerünk is változik egy kicsit, ha a tudatunkba kerül, hogy megöregszünk. Örökösen csak az megy, hogy tartsd magad fiatalon. Mert félünk. Félünk az öregedéstől, félünk a haláltól, elvesztettük a hitünket, nincsenek morális értékeink, nincs mibe kapaszkodnunk. Figyeld meg, ha valaki szépen tud öregedni, az morális tartást is ad. Derűt. Én azt gondolom, hogy nem csak arról van szó, hogy jaj, maradjak fiatal…! Igen, azért tartom a testemet épen, erőben, egészségesen, hogy jól tudjak öregedni. De mellette ott a szellemi változásom. És a lényeg, mindezt elfogadni. Nekem nagy dolog volt most kimondani, hogy ez bizony egy infarktus volt, magyarul, megütött a guta.

Hogy vállald. Tartsd magad amennyire tudod, de azért vállald. Ezeket mind, mind meg kell ismerni a fiataloknak is. Ma te, holnap én… Mese nincs, mindenki megöregszik… – Azt mondod, el kell fogadni, de szép, ha valaki tartja magát. Nem kettősség ez? – Tudok jól öregedni – fölismerem a dolgokat. De a görcsös tartás, az nem jó. Az bekeményít. Borotvaélen járunk. Mi az, ami szükséges, mi az, ami jó, mi az, ami tényleg kondícióban, fiatalosan tart. Nem arra gondolok, hogy a ráncaimmal mit tegyek, hanem a gondolkodásom, a nyitottságom, a világlátásom legyen egészséges. Megtalálni azt az egyensúlyt, hogy ezeket nem hajszolom és nem

erőszakolom. Mert bizony nap, mint nap többről és többről le kell mondani. Teljesítményben. Álltam múltkor a Nyugatiban a pénztárnál, helyjegyet kellett vennem, a jegyem már megvolt. Kérdik, hova kérem a helyjegyet? Mondom, nem tudom… Nem jutott az eszembe! Mögöttem áll a sor. Ott van a jegyén, mondta valaki mögöttem… Igaz! Odaadtam. Megnézte. Sopronba, asszonyom! Tényleg, Sopronba utaztam… Kacagtam, velem örült az egész sor… Sopronba utazik, hallottam hátulról… Hát így vagyunk a teljesítménnyel…

A virágot ültető kislány egy nagy

rajz apró részlete. A nagy rajzon van még egy domb, a dombon egy fiú, hosszúfarkú színes sárkányt ereget. A hátoldalon a felirat gyerekes betűkkel: Kétezernyolc április tizenhét Nagyinak Minka. A rajzot, a többi dédunoka rajzával az ágya fölötti polcon tartotta anyu. Egyszer azt mondta, elmélázva. „A virágokat a kertben ne hagyjátok. Fákat is ültettem, de a virágok, a flox, a két szarkaláb, a csicsóka, a tulipánok, a nőszirom, a hóvirág, a primulák, a tűzliliomok olyan hűségesek. Nem látsz semmit, és egyszer csak megőrülnek, és elkezdenek virítani… Kislányom, a virágokat ne hagyjátok…!” Amikor ezt mondta, néhány héttel

előtte halt meg Hollandiában élő barátnőnk, Anna édesanyja. Az jutott az eszembe, hogy Anna a temetés után szólt pár szót és mindenkinek, aki ott volt, adott egy kis fehér zacskót. A zacskóban egynyári virágok magjai voltak. Azt mondta. „Anya, akit mi a lányaimmal Nanának neveztünk, virágmagokat kért tőlem, hogy nyár elején majd kiülteti. Most január van… és neki már nem maradt ideje az ültetésre. Kérlek benneteket, ültessétek el ezeket a magokat, és ha majd kivirítanak a fű közül, gyönyörködjetek a virágokban és gondoljatok Nanára…” Vidékre utaztam. Korán indultam,

visszafelé egy későbbi vonatot értem csak el. Anyu már ágyhoz kötött, a férjem van vele, ilyenkor nincs semmi izgulni való, de azért jó lesz vacsorára hazaérni. Nem mondta soha anyu, de látszott rajta, az a jó, ha otthon vagyok, reggel ha felébred és este, mielőtt elalszik. Ülök hát a vonaton, hallgatom a szomszédos oldalról két középkorú asszony beszélgetését. Jobbára csak az egyik beszél, aranyrózsával átszőtt műszálas pulóvere alatt a felháborodástól remegnek a keblei, szidja, akit ér. Társa kényszeredetten bólogat; gondolom, „hagyd magad, hamarabb szabadulsz” alapon inkább hallgatja. A lamentáló utas levegőt se

vesz, úgy sorolja élete sérelmeit. Nem kellemes még hallgatni se, mert az a mindenben rosszat látó, én megmondtam, sopánkodós fajta, süt belőle a bizalmatlanság, mindenkit cégéres gazembernek néz, csak ő hibátlan. Gátak nélkül mondja a magáét, unalmasan, megállíthatatlanul. Harmadiknak ül mellettük egy idősebb néni, kendője alatt okos szemek, néha fölnéz, de nem szól. Almát hámoz az ölében, apró falatokra vágja, eszegeti. Aztán amikor az aranyrózsás végre lélegzetnyi szünetet tart, derűs tekintettel rájuk néz. – Mind így járunk aranyoskám, ha nem halunk meg időben… Amikor hazaérek, mesélem anyunak

a történetet. Nevetünk a végén, fogja az oldalát, látom, valamin töri a fejét. – Te, a széki Pista bácsi is mondott valami hasonlót… Hogy is volt…? Emlékszem rá, megjegyeztem. – Hát panaszkodott a Pista bácsi, hogy itt fáj, ott fáj, ezer baja van. S akkor a végén rám nézett, félretartott fején megemelte a kalapját, s azt mondta, tudod Erzsike, jobb lenne már meghalni. Már sajnálkoztam volna, de összehúzta a szemét hamisan… De valahogy úgy, hogy ne legyünk ott…! Anyu nevet, én meg kiszaladok, kiáltok, mindjárt jövök! Ilyenkor könnyű kiszaladni, nevetésből nevetésbe érkezel vissza…

I gen, így ismertek Csobánkán. Mindig világos színekben, mindig összeszedetten, frissen fodrászolt haj al, táskával a kezedben, köszöntve, integetve, beszélgetésre készen. Jani bácsi, a szomszédunk mondta egyszer. – Együtt indulunk a boltba a szomszédasszonynyal. Én már jövök vissza, ő még a patikánál tart, annyi emberrel találkozik. És neki valahogy mindenki megáll… Azt hittem, anyu, egyáltalán nem hasonlítok hozzád. Se kívül, se belül. És amikor velünk voltál, nem mondtam, de megdöbbenve láttam, tele vagyunk azonosságokkal… És amióta nem vagy itt, már tudom, ezer szálon hagytad

nekem mindazt, ami a tiéd volt… Régi történet ez, valahol akkor kezdődhetett, amiről azt mondtad egyszer egy csöndes délutánon. – Nem volt nekem olyan viháncolós életem… Úgyis tudod, mire gondolok… De mind a két gyerekem fogantatásakor megéreztem, most, most történt valami. Valami boldogságos… Nálad is, meg az öcsédnél is…

Anyuval, odahaza

Megígértem, hogy nyárra hazamegyünk. Hazavisszük anyut a saját öreg házába, ahol ugyan nem olyan teljes

a komfort, mint nálunk, de ahol ismerős és megszokott minden. A kép a falon, a hokedli a konyhában, a kilincs kattanása, a kopott küszöb, ami hiába magas, mégis otthonosan segíti át a fájós lábakat, egyszerűen azért, mert negyvenhét éven át azon lépett a szobából a konyhába. Július elején hát fölpakoltunk és hazamentünk abba a kis falusi házba, ahol két év óta, amióta beteg lett és leesett a lábáról, tán egyszer, ha jártunk. Vittünk minden megszokott holmit. Ágyneműt, mosdókesztyűt, piperét, azt a kevés, kényelmes ruhát, amit hordani szokott ha felkelt, a szobavécét, a takarókat, amiket szeretett. És a gyógyszereket. Van belőlük vagy egy

tucat, kiszámoltam, hogy legalább egy hónapra elég legyen. A magam holmiját is összeszedtem, jókora pakkunk lett. Anyu nem mondta, de nagyon várta az indulást, aztán mégis csak zsörtölődött: – Meine Gűte, maradnék inkább a fenekemen, nézd ezt a cirkuszt, úgy nézünk ki, mint a sátoros cigányok… – Mamuska – mondom – a kempingezés már csak ilyen, pláne, ha azt se tudjuk még, meddig maradunk. Arra gondoltam, ha belejövünk odahaza is a kerékvágásba, és jól érzi magát, megszervezzük, maradhatunk a kis házban egészen őszig. Nagy változásokat nem reméltem, mert anyu állapota – a szívével

kezdődött a baj – ugyan stabilizálódott, a havi orvosi ellenőrzés eredménye mindig megnyugtató, de keveset bír, rövid időket van fönt, zihálva, nehezen jár, néha az a pár lépés is olyan fájdalmat okoz, hogy inkább el sem indulna. A lába, főleg a térde, különösen a jobb, az izületi kopástól lassan cserbenhagyja. Megfigyeltem, az időjárás, a Hold változásai nagyban befolyásolják az állapotát. Na, és a hangulata. Ami persze erősen függ a körülötte lévő állapotoktól és hangulatoktól. Azaz tőlünk. Az az igazság, hogy sokat vártam a hazatéréstől. Arra gondoltam, hogy nincs kétszer tizenkét lépcső, nincs emelet, ki

tudom segíteni a kertbe, nem kell messzire menni, pár lépés az egész. Vettem egy fekvőszéket, jó alkalmatosságnak látszott. Aztán, ami a legfontosabb, ott vannak a szomszédok, a kedves ismerősök, a barátai, biztosan eljönnek meglátogatni, beszélgetnek, amire annyira vágyik, s persze kíváncsi is a hírekre, ki, hogy van, ki él, ki halt meg… A szomszédban az ismerős fodrász, majd átmegyünk hozzá… és egyáltalán, otthon lenni újra, az felérhet egy vitaminkúrával. Anyu nem sokat mondott arról, hogy ő mit vár, a fodrászt igen, hogy majd Piroska átkíséri… csak sürgetett, hogy induljunk, teli volt izgalommal, s bár szerencsére, nem hosszú az út, mégis

kimerítette. Ahogy megérkeztünk, megvetettem az ágyát, ott, a régi helyen, ahol mindig is aludt, de láttam, valami nem stimmel. Nem beszélt. Lepihent, előtte boltba küldött, hogy ő főz aznap. Egy pillanatig még én is elhittem, hogy sárgarépát akar pucolni… Amikor megjöttem a boltból, fel akart kelni azonnal. Nagyon nehezen kijött velem a konyhába, leült a székére és kivette a kiskést az asztalfiából. Azt, amit mindig is használt zöldségpucoláshoz. Tett egy-két vágást a sárgarépán… Aztán nehezen hátradőlt és inkább indulatosan, mint szomorúan kifakadt: – Hát már itt sincs menedék…! Én bolond, azt hittem, ha hazajövök,

legalább főzök néha. Megcsinálom a kávémat… Itt mindennek tudom a helyét. Úgy raktam oda régen is, hogy elérjem… És még menni se tudok! Ahhoz is ti kelletek, hogy kijöj ek reggelizni… És lecsapta a sárgarépát… – Mamuska, nálunk sem azért nem főztél, mert nem tudod, hol a só… – Hagyjál… Nem érthetitek… A karomnak dőlt és elsírta magát. Simogattam a fájós hátát és megint arra gondoltam, milyen pokolian nehéz lehet az önállóság feladása. Az önállótlanság elfogadása. Hogy rászorulsz, bár a hozzád legközelebb állókra is… Vajon mindenkinek ilyen nehéz? Meddig harcol még az ember, ha csak szikrányi kis szabadságáért…

– Mamuska, de hát otthon is így voltunk… – De én most itthon vagyok… És azt hittem, minden másképpen lesz… Próbáltam a humorát. – Látom már, legszívesebben elküldenél… Nevetett. – Van eszemben…! Megint nekikeseredett. – Te kislányom, és az ágy se jó. Alacsony. Erről én nem tudok felállni… Nálatok jobb az ágy, megszoktam. Mibe fogok itt kapaszkodni… Ne pakolj ki, menjünk vissza… Nekem már jobb ott…! Nem, mondtam magamban, de akkor még nem voltam biztos abban, hogy

menni fog. Mert anyu, ha járásában kiszolgáltatott is, a gondolatai nagyon is önállóak. Leültem mellé. – Anyu, idefigyelj, várjunk két napot, legyél türelmes. Az ágy lába alá pakolunk valamit, magasabb lesz. Én főzök, legfeljebb te dirigálsz. Meglátod, jó lesz! A boltban, akivel csak találkoztam, rád kérdezett, üdvözölnek, lesznek vendégeid… Piroska már szólt, átkísér a fodrászhoz, amikor Andinak nincsenek vendégei. Ne törődj semmivel! Nézd, ott vannak a rigóid… Nyaralunk…! Így lett. Az ágy, hála öcsémnek, megmagasodott, a napirendünk nem mindig békében, de lassan kialakult. Anyu még nem jött ki a kertbe, de már

átkísértük a fodrászhoz… Este kimentem a pincetetőre, rálátni a hegyekre, az alvó falura. Itt játszottam kislány koromban és itt játszottak a gyerekeim, amikor kicsik voltak. Akkor anyu főzte az ebédet, nála nyaraltunk… Arra gondoltam, az is jó, hogy anyu ennyire akar. Aki ebédet akar főzni, az élni akar, csinálni, amíg tudja… Az idők és a szerepek viszont változnak. De az odatartozásunk, ahová, akikhez születtünk, örök kötés, halálig. Hanyatt fekszem a meleg kövön, nézem a csillagokat… Halálig, ismételgetem. S még azon is túl… Azért nem ment minden olyan simán. Napok múlva derült ki, a tévé, amit behoztunk a mi lakásunkba, hogy

nézhesse a német csatornákat, nagyon hiányzik. Egy hétbe telt, de visszaszereltük… Anyu első kirándulása a kertbe sem volt teljes öröm. Nehezen jött ki, a fájós lába mellett aznap is kínozta a háta. A kertbe a sok zöld közé muskátlit, pistikét, büdöskét tettem, ugyan nem a földbe, csak cserepekbe. De virágzott a flox, a sárgafejű csicsóka, jó volt körülnézni. Locsoltam hajnalonta, pokoli kánikula volt azokban a hetekben. Anyu kint ült az árnyékban, én a napon. Mondom, ugye, milyen szép a kert? – Kislányom, ez nem kert, ez udvar. Egy kert művelve van… – Ugye, milyen szép az udvar…?

Akkor már elnevette magát… – Ezek a pistikék tényleg kedvesek… és a büdöskék is… te azt a gazt, ott húzd csak ki… Az én anyukám. Nem hazudtolja meg magát. Így éltünk. Az öreg ház hetven centis falai, az apró kertben a sok fa lombja hűvöset tartott, míg a városban fuldokoltak a hőségtől, anyu jól viselte a kánikulai napokat. És jöttek a szomszédok, az ismerősök. Amit annyira szeretek a falusi emberekben, többek közt az a kutatón kíváncsi, mégis tapintatos szeretet. Laci bácsi saját uborkát hozott, Ildi pucolt zöldbabot, akkor szedte, Éva néni német újságokat, Mária néni

barackot a kertjéből, a kedves gyógyszertáros virágot, a zöldséges Terike finom gyümölcsöt küldött… Erzsi néni, a drága Erzsi néni beállított az utánozhatatlan bablevesével, amit csak ő tud főzni… Anyu nagyon jót evett belőle… De biztosan kihagyok valakit a sorból… A szomszéd Marika megjött Kínából, hozta a képeket, Dudiékkal jókat beszélgetett, a nyugdíjasklubból két barátnő mindent tudott, amire anyu rákérdezett… Néztem, ahogy elbúcsúztak… – Jó volt látni téged, Margitkám… Ki tudja, mikor találkozunk… Este ülünk a vacsoránál. Akkor mondta, tán három hét is eltelt már a „nyaralásunkból”.

– Mégis jó, hogy itt maradtunk, kislányom… Még összejött egy családi találkozó, rég nem látott rokonok jöttek el, mennyit lehetne még beszélgetni, emlékezni, gondoltam, amikor a mozgalmas nap után elbúcsúztak. Anyu feldobódott, aggódott persze, hogy rendes-e a vendéglátás, de estére alaposan elfáradt… És akkor jött Hanzi. Tizenhárom óra vonatozás után, Németországból. Hanzi anyu öccse, másfél évvel fiatalabb nála, itt ültük meg a nyolcvanhatodik születésnapját. Hasonlítanak és mégsem. Hanzi realista, mozgékony, bár tagadja, de szentimentális, és jól alkalmazott humora van. Rendszerint fanyar eleganciával adja elő. Anyuval sosem

beszélgettek hosszan, de minden nap sokszor, egy kicsit. Volt egy este, azóta emlegetjük. Mi valahol kint lógtunk, ők ketten az asztalnál ültek, várták a vacsorát. Hét óra volt, valahogy késtünk aznap. Anyu kopog az asztalon, neheztel. – Tu, Hanzi, na, tessék, itt vagyunk, ezek a gyerekek meg sehol… Hogy képzelik ezt, két idős ember… És látszik, hogy igazán haragszik. Hanzi erre föláll, maga elé tolja a székét, majd mögötte derékból mélyen meghajol: – Bárónő…! Felmondunk a személyzetnek… Ez után csak nevetni lehetett. És derűsen megvacsorázni…

Valahogy így telt. Amikor hazajöttünk, viszszagondoltam, szép volt a nyár. Voltak türelmetlenségek néha, főleg amikor dolgoznom kellett és többfelé figyelni. Odakint sütött a nap, én ültem a kis verandán a gépemnél, próbáltam írni és hallottam a szobából az ismétlődő, halk, szemrehányó köhögéseket. Bementem. – Kérsz valamit anyukám? – Csináld csak a dolgod, elvagyok én itt a sötét szobában. Egy merő szenvedés – gondoltam dühösen és kijöttem. Türelmetlen voltam, és igen, utálatos. Az ember tud egyetlen szó nélkül is utálatos lenni… Megbántam és visszamentem. – Olyan szép az idő, már nem tűz a

nap, gyere a levegőre, kimegyünk, ülj egy kicsit kint. Akkor már ő nem engedett. – Elvagyok én itt is… – Anyu, jobb lenne neked is… Végül kijött, de nem esett jól az ülés a székben. Hoztam egy párnát, hoztam kettőt… Végül csak vissza kellett segíteni az ágyba. Nehéz nap volt. Aztán éjszaka mégiscsak készen lettem a dolgaimmal. És onnantól inkább este dolgoztam. Eltelt a nyár, s hogy végig Csobánkán lehettünk, abban sokat segített a családom, a testvérem, a barátaink és a türelmükkel megkönnyítették a dolgomat a kollégáim. Köszönöm nekik.

Már itthon vagyunk megint, nálunk, a kétszer tizenkét lépcsős házban. És hogy anyunak sem volt olyan rossz nyáron odahaza, onnan gondolom, hogy épp tegnap mondta… Nem kérte, nem kérdezte, csak úgy beszélt maga elé, talányosan, ahogy szokta. – Te, fiam, szeptemberben még szép az idő… Csobánkán is…

Minden ott van bezsúfolva… Egy selyemsál, egy kosztümkabát… „A mamád mindig úgy nézett ki, mint akit skatulyából húztak ki. És a járása!” Próbálom felidézni a járását. A régit… Gyors léptekkel, egyenesen járt. Csak úgy megjegyezte:

– Öt perc alatt leérek a buszhoz! Apád mindig fél órával előbb indul… Egyszer a szekrényajtót nyitva felejtettem. Utánam szólt: – Csukd be fiam, a szekrényajtót! A kitárt szekrényajtó olyan, mint a bevetetlen ágy! Rendetlen… Nézem, mi van a polcokon. Zoknik, meleg nadrágok. A bordó, amit sose vett föl, és a fekete, amit most én viselek. A blúzok, a csíkos selyem, az a barnakockás vékony szöveting, egy francia lánytól kaptam, nagyon szerettem… Aztán anyu átalakította a saját méretére. Kedvelte, mert puha volt. Egy ágytál érintetlenül, Hanzi

gyapjúval bélelt elektromos lábmelegítője… Na, azt nézhetitek, mondta anyu, hogy én ebbe valaha is bedugom a lábam! Régi hálóingek, az a vékony, amit nagyon szeretett, mint a pókháló, aztán az utolsó, amit ollóval végigvágtam a testén, hogy ne kelljen kínlódva áthúzni rajta. . A fehér hálóinget adtuk rá, az ünnepit, szerette, de nem hordta, mert szúrta a nyakát… Az utolsó pulóvereket egy vándorárustól vettük, egyszerre hármat. A spriccelt zöldet sokat viselte, a mályvaszínűt is. A kéket nem. A kötött zoknit, meg a sálat elteszem…

Két pár kesztyű, az egyik drapp, kis bevont gombbal. Továbbadom. A cipők harminchatosok mind, milyen nehezen kapott harminchatost, abból is csak a kisebbek passzoltak a lábára. Gyerekméretben nincs, mondták sajnálkozva a cipőboltban, amikor magasabb sarkút keresett. Nagyon tudott vigyázni a cipőire. Nem vett műanyagot, csak valódi bőrt. Gondozta őket, kitömte, puhította. Könynyű volt a járása. Másnál sem tűrt félretaposott sarkakat. Az nem költség, mondta háborogva, egy sarkalás…! Emlékszem egy piros bőrszandáljára, finom vékony pántok rajta, keresztben. Még lánykorából volt, Berlinben vette. Én is fölpróbáltam,

slattyogtam bennük a verandán, királylány voltam éppen. Ezerkilencszáznegyvenhat Pünkösd vasárnapja volt. A lakodalmas háznál borjút vágtak, az állatorvos talált valamit szegény állatnál, elrendelte a kényszervágást… Schäffer Antal gazdálkodó, akinek már sok módos lányt jövendöltek, feleségül vette a véletlen hozta ismeretlent, Fixmer Margit temesvári születésű foglalkozásnélkülit – egy szál bőröndjével. A menyasszonyi fátyol alatt mennyi bizonyosság és mennyi félelem. „Nincs semmije, a tetejébe még városi is…” Csöndben mormolt

nagyanyám szája a fekete kendő alól. Nemrég temették el a férjét. A menyasszony még ismerte a szelíd Schäffer Andrást, ő szaladt mézért a szomszédba, amikor a nagybeteg suttogva kívánta. „Mama, egy kis mézet, mézet ennék…” „Nincs semmije… de szíve van!” mondta akkor a bajuszos férfi az anyjának. Erősek voltatok. Szépek. És Jók. Jók az életre. És akkor apám rád nézett és átkarolta a válladat: „Pünkösdkor esküszünk…!”

Anyuval az éjszakában

Ha visszaolvasom ezeket a fejezeteket, akár egy napló. Tudom, sokan megírhatnák a maguk naplóját. Mindazok, akik valakit ápolva, vagy valakinek a gondoskodását elfogadva járják a türelem és az egymásrautaltság Golgotáját. Mert nincs recept. Egyszer azt mondta nekem valaki, amikor soroltam a napjainkat anyuval, azt mondta egy nyolcvan felé járó, okos, erős, édes asszony. – Ismersz, nyugalomból és békéből van a legtöbb bennem. Tudod, mindkettőnk szüleit kiápoltam. Négy öreget. És most mi ketten az urammal kezdünk úgy igazából vénülni. És képzeld el, rá kellett jönnöm, semmit

sem tudok az öregségről… Érted ezt? Semmit. Volt egy éjszaka. Nem értünk még meg ilyen sötétet. Mintha elhagyta volna anyut minden ereje. A lelke, a figyelme más dimenziókban járt. Azt hittem, ezek azok az órák… Azt hittem, búcsúzunk. A tél végén sokszor mondta, hagyjatok csak, olyan jó itt a melegben. Akkor még felkelt egyedül, és ha nehezen is, még rá tudott ülni az ágya mellett, a kivágott ülepű székre. Aztán visszaügyeskedte magát az ágyba, összekucorodott, mindig a bal oldalára, betakartuk, becsukta a szemét és elaludt. Hosszú órákat aludt délelőtt, még hosszabbakat ebéd után. Sokszor

figyeltem, lehet, hogy csak becsukja a szemét, ahogy szokta akkor, amikor nem küld el senkit, nem mond semmit jelzés ez a csukott szem, döntés, néha azt éreztem, büntetés, nekünk, „szabadoknak”: nem vagyok rátok kíváncsi, egyedül akarok maradni. És azelőtt így is volt. De akkoriban igazán elaludt. Talán az esték, az elalvás előtti egykét óra volt kegyesebb, akkor kicsit frissebbnek látszott, testileg és szellemileg is. Aktívabbnak. De hát mi volt ez a frissesség? Beszélgettünk egy kicsit, rákérdezett napi dolgokra, de nem úgy, mint régen, vizslatón, érdeklődve. Inkább csak, hogy kérdezzen valamit. És sokszor ismételgette, nem vágyom

felkelni… Nem ült ki olvasni, nem fejtett keresztrejtvényt, nehéz volt ülni, nehéz lett a szemüveg. Hagyjatok, mondta, és mi hagytuk. Ez a harmadik tavasz, hogy nálunk van anyu. Ő, aki egész életében önálló volt, özvegysége harminc éve alatt nem szorult senkire, hirtelen a mások – még ha ez a legközelebbi rokona, a gyereke és annak a családja – szokásai szerint kényszerült élni. Nagy próba ez neki, de mindannyiunknak az, néha nehéz próbatétel, máskor semmi súlyt nem érzel – így telik az idő. Egyik nap hőemelkedése lett, panaszkodott a hátára. – Ott nyom valami. Mintha belülről megütöttem volna…

És a gyengesége még jobban látszott rajta. Reggelenként rosszul ébredt, egy falat emlegetett, amit éjszaka emeltek, labirintust vélt látni maga körül, régi szőnyeget, sezlont, nem hitte, hogy ugyanott vannak a bútorok, semmit sem mozdítottunk el a helyéről. Se őt, se a tárgyakat. – De mi ez a fal itt? Ez, ami itt van, nem látjátok, itt áll, tapogasd meg, nem álmodom! Egy darabig magyaráztuk, mutattam – én okos, még vitatkoztam is, hiszen azt gondoltam, olyan élénk az elméje, következtetni tud, be fogja látni, lehetetlen, amit képzel. Volt, hogy ráhagytam a látomást, de éreztem, ez nem gilt, ahogy ő mondta, nem jó, mert a

gondolatai csak e körül az álomszerű bizonytalanság körül jártak. Az előfordult, hogy belementem a képzelgésbe, nem mondtam ellent, megtapogattam a falat, sőt próbáltam tovább játszani az álombeli látomás szerint, de ez sem volt jó. Valahogy tisztátalannak éreztem, méltatlannak anyuhoz, hozzánk, az egész helyzethez a színjátékot. Azt gondoltam, a lelkének valami távoli, rég elásott rejtekéből gyerekkori helyszínek villannak elő, egy sezlon, amit csak akkor láthatott, egy öreg szőnyeg, amit egy valahai kislány lába taposott – ki tudja. Aztán arra jutottam, igen, hogy valószínűleg a legutolsó idők látomásai

köszöntöttek ránk. És tépelődtem: amikor ideig-óráig messze kalandoznak az elfáradt lélekben a gondolatok és a képek, melyeket ki tudja mi hív elő, és ki tudja, mi parancsol vissza – milyen rejtekajtók mögé. És ki tudja, mikor jönnek elő ismét – ez mit jelent? Aztán a gyengeség, a hátfájás miatt elhívtuk az orvost. Délre ígérte, hogy jön, de az után az éjszaka után kértem, siessen azonnal. Mert az az éjszaka kétségek közt telt. Éjfélig elnyugodott, de utána, csak egyre tudtam gondolni… Hogy búcsúzunk. Anyu egyre gyengébb lett, a beszéde zilált, zavaros, a víziós képek állandósultak, csak nedvesíteni tudtam a

száját, inni nem akart. De a tiltakozása is csak annyi volt, hogy határozottan, mégis csöndesen eltolta a kezemet. Felkelni nem tudott, a teste erőtlen lett és ernyedt. Simogattam, bocsánatot kértem, igyekeztem öntudatra hívni. Bizonyos pillanatokban teljesen jelen is volt. – Nincs miért bocsánatot kérni, kislányom… – mondta, de a következő percben már újra öszszeakadtak a szavai, kivehetetlen volt, amit mondott. Imádkoztunk. Kásásan, alig érthetően formálva, de mondta, pontosan az ima szavait. A végén megszorította a kezemet. A reggelért fohászkodtam, az ismerős orvost akartam mellette látni, nem akartam kórházat, ügyeletet, nem

akartam elvenni abból a kevés erejéből, ami egyre apadt… Milyen oktalan az ember. Mennyire csak egy úton jár a gondolata, ha már odatévedt. Pedig sok út van. Egy megengedett ideig még sok-sok út kínálkozik. És ezekben a pillanatokban még több döntésre is van lehetőségünk. Ezt azóta tudom. És nem felejtem. Az orvos hosszan vizsgálta. Őt, az ismert és szeretett arcot sem ismerte meg, azaz őt is csak egy villanásra engedte felismerni a zavarodottsága. – Kórházba kell vinni. Kiszáradt és gyanítok egy kezdődő tüdőgyulladást… A szíve, vérnyomása, amitől félni lehetett, nem jelzett bajt. Jött a hír, bizonytalan, hogy mikor

érnek ide a mentők… Az egészségügy nagyhangú „reformja”, a hiány és a bizonytalanság itt volt, bent a szobában. A fizetős mentők hamar megérkeztek… Lecsúszott anyuról a pokrócuk, de a kocsiban meleg volt. A székhez kötözték, magához tért, még kérdezte is, hol járunk. Aztán erre az útra soha többé nem emlékezett. Az ember ilyenkor nagyon fél és nagyon hálás. Minden érintésért, minden jó szóért. Nem csak a beteg, a hozzátartozója is. Az életben maradáshoz szerencse és véletlen is kell. Mi is a véletlen? A Jóisten szeme pillantása, mondta valaki. No, hát ránk többször is kacsintott a Jóisten azokban a napokban. S ott

röpdöstek az őrangyalok, ezt is biztosra veszem. Szerencsés véletlenek sora állt mellénk. A kórház, ahol a haladékhoz segítették anyut, még fogadhatott beteget. A főorvos asszony, aki kezelte, aznap jött meg hosszabb szabadságról. Ő mondta: – Margit néni, békeidőkből való a szervezete… Sokat kibír. Aztán hozzám fordul. Hálás vagyok, hogy nincs szemrehányás a hangjában. Végül is lehetett volna. – Teljesen kiszáradt. Mintha napok óta nem inna rendesen… Így is volt. Napok óta nem ivott rendesen. Reggel keveset, kávét, kis

gyümölcslét. Délben egy gyönge fröccsöt, este pár kortyot. Az étvágya is leromlott. És hiába volt odakészítve az üveg a vízzel, alig hiányzott belőle. Másra figyeltünk, nem a vízre. – Tessék inni, a víz az élet, tetszik érteni? A szervezetnek olyan a víz, mint motornak az olaj – magyarázta a műtősfiú, aki ultrahangra tolta anyut, és a keze ügyébe tette a poharat a gumicsővel. Egy hét kórház, infúzió, katéter. Odaadó, jó orvosok, igyekvő, ezerfelé figyelő nővérek. Éjszaka egy nővér huszonhárom ágyra. Nappal kettő. Az egészségügy reformja – élőben… Akkor ott úgy éreztem, a kórházakban, a rendelőkben megmaradt emberek

tisztességének, lelkiismeretének, hivatástudatának, emberszeretetének a farvizén zajlik ez az elképesztő és esztelen, kórházés végül is egészségrombolás. Ha a betegek körül a gyógyító emberek többsége nem lenne ugyan végtelenül fáradt, de rendes ember– összedőlne az egész. Az infúzió segített. A kezdődő tüdőgyulladást elcsípték. Egy hét után hazamehettünk. Nem a reklám helye, de ha baj van, nekünk bevált egy telefonszám, a Máltai Mentőszolgálaté. Nem csupán figyelmesek, és korrekt számlát adnak, de az idős beteggel is úgy beszélnek, ahogy beszélni illik. Lassan helyrejött anyu. Elmúltak a

mélyről előrángatott fantáziaképek, az éjszaka emelt fal már nem nyomasztotta. Az orvos elmagyarázta, a folyadékhiány okozhatta a zavart tudatállapotot. A házi feladat most keserves, és ahogy a kisdiákok, ő is szeretné megúszni. Másfél liter folyadékot, lehetőleg vizet meginni, nyolcvan éven felül, ágyban fekve, nehéz mozgással – elhatározást igénylő feladat. Ezidáig győzzük. Győzzük, mondom, mert egyedül nem megy. Naponta rá kell venni, bizonyítani, s jókedvvel, hogy nem öntöttem hozzá, nem csaltam, nincs több az üvegben. Hogy a déli leves nem, de a pohár sör beleszámít… Ezek megint kis erőjátékok, de legalább játékok. És megjegyeztem, nem csak az ivás,

a mozgás is feladat. Hogy nem szabad hagyni, még ha kéri is, hagyjatok… Ágyban fekve, elernyedt izmokkal, keserves mozgással, nyolcvan éven felül is mozogni kell. Ha kicsit, kicsit. Ha lassan, lassan. – Van erő a kezében és a lábában is, Margit néni! Meglátja, fogunk mi még sétálni! – nevetett első nap Éva, a gyógytornász, aki az Otthoni Szakápolási Szolgálat munkatársa és orvosi rendeletre jár mozgatni, mobilizálni a rászoruló betegeket. Anyu neki mindent elhisz. És az ő kérésére minden feladatot megcsinál. És hetek múlva eljött egy nap, amikor kiabáltak mind a ketten. – Nézzetek ide!

Ott állt anyu a szobaajtóban, járókeretbe kapaszkodva, mögötte Évával, ő fogta a derekát. Az a kislányos, győztes mosoly volt az arcán, amit annyira szeretek látni. Nem volt ott betegség, nem volt a nyolcvannyolc év, nem volt ott a fájdalom. Csak az akarat volt és nyomában az öröm: Megcsináltam! Nézzétek, megcsináltam! Elsírtam magam. És arra gondoltam, hogy igen, ez mindent megér. Ez a kislányos, győztes mosoly. Istenem, vedd el a türelmetlenségem, a győzni akarásom, a hirtelenségem – adj nyugalmat. Legyen erőm, hogy azt a győztes mosolyt többször is lássam az arcán…

A pongyola! A nagyvirágos pongyolák! Ez itt a kertben rajtad, ez is Temesvárról van. Ómama vett ilyen harsányan kiabáló anyagokat, ő is varratta meg, a Rózsa utcában, az öreg varrónőjével, Ami nénivel, aki még lábbal hajtós gépet használt, hiába szerelt rá a fia egy kis motort, sose kapcsolta be. Fekete alapon bordó tulipánok nevettek a pongyoládon, reggel abba bújtál, átcsavartad magadon, megkötötted az övét, úgy reggeliztél. A végén én is rászokom. Mert ahogy lassan mindennek megtalálja az ember az ízét, amit a régieknél látott, megszokott, a pongyolának is megvan a maga ideje, világa, játéka, élvezete. Volt idő, amikor

a reggeleknek méltósága, de legalábbis derűje volt. Anyu még ismerte ezeket az időket. És ha mindent nem is tudott megtartani onnan, a pongyolához ragaszkodott. Amikor fölkelt az ágyból, a konyhai mosdónál szájat öblített, arcot mosott, átfésülte a haját, és hosszú hálóingére öltötte bokáig érő puha pongyoláját. Kinyitotta az ablakokat. Így ment reggelit készíteni.

Egy reggel azt mondja a nagybeteg anyukám, ahogy a reggelit viszem neki, szelet puha kenyeret lágy tojással, tálcán, rajta a kávéja. – Te, ma megint reménykedem… Hogy van ez? És tegnap miért volt

minden másképpen? És egy perc múlva lehet, hogy megint baltát ragadnék… Vagy rohannék, ha tehetném… Szétfeszít valami… Az én fegyelmezett anyám. A nyolcvannyolc évével. Fekszik a hátán. Jobb felől az első emeleti ablakon két fenyő csúcsát látja. Szokta nézegetni, de most nem nézegeti. Ütögeti a tenyerével a combját. Csak úgy csattan. Csatt, csatt. Vár. Aztán tovább, csatt, csatt, csatt. Erőseket üt. Még soha nem láttam ilyet tőle. Soha nem láttam, hogy ilyen szabálytalan, lázadó mozdulatokra vetemedne. Üti a combját. Nem is figyel kifelé, csak záporoz a tenyere a mezítelen combjára

türelmetlenül. Kinyitom az ablakot. Langyos zápor után vagyunk. Ő nem látja, a levelek tövében, az orgonák tölcséres kis virágjában még ott ülnek az utolsó esőcseppek. Ránéztem, aztán ki, a ragyogó, zöldben ázó kertre. Anyu már nem verte a combját. Most úgy feküdt, összekucorodva, mint egy kisgyerek. – Hogy van ez, kislányom…? – Nem tudom – motyogom – nem tudom… Reggeli után mosakodtunk. Bevette a gyógyszert. Oldalra segítettem. Úgy feküdt, ahogy a legjobban szereti. Akkor vettem elő a verset. József Attila. Ülni, állni, ölni, halni…

Ezt a széket odább tolni, vonat elé leguggolni, óvatosan hegyre mászni, zsákomat a völgybe rázni, vén pókomnak méhet adni, öregasszonyt cirógatni, jóízű bablevest enni, sár van, lábuj hegyen menni, kalapom a sínre tenni,

a tavat csak megkerülni, fenekén ruhástul ülni, csengő habok közt pirulni, napraforgók közt virulni vagy csak szépet sóhajtani, csak egy legyet elhajtani, poros könyvem letörülni, tükröm közepébe köpni, elleneimmel békülni,

hosszú késsel mind megölni, vizsgálni a vér, hogy csordul, nézni, hogy egy kislány fordul vagy csak így megülni veszteg fölgyujtani Budapestet, morzsámra madarat várni, rossz kenyerem földhöz vágni,

jó szeretőm megríkatni, kicsi hugát ölbekapni s ha világ a számadásom, úgy itt hagyni, sose lásson ó köttető, oldoztató, most e verset megirató, nevettető, zokogtató, életem, te választató!

Nem tudom, kinek szólt inkább. Neki…? Nekem…? Összeölelkeztünk. Úgy köszönöm azt a reggelt…

Kár, hogy nem lehetünk itt mind a négyen, apu, anyu, kis Anti meg én. Mert ez az egyik legkedvesebb képem rólatok. Sovány vagy anyu, sápadt. Az a kisbaba sok erődet elvitte. Ezerkilencszáznegyvennyolc kora nyara. Nemrég születtem, májusban. Nem akartál kórházba menni. Jött a bába, Tavaszi néni, a nagymama is otthon volt… Apu kiállt az utcára és boldog, boldogtalannak elújságolta,

kislányom született! Mintha megáldana, úgy tartja a képen a kezét a fejemen. Istenem… Milyen pillanatok maradnak örökbe… A nyugágyat meg a kerti széket évekkel később magunkkal vittük abba a másik faluba. De ilyen pillanat már nem volt többé. Szemcsés ez a régi fotó, nem találtam meg az eredetijét. De így is látom, milyen barna vagy apu, fekete a hajad, mindkettőtök haja fekete még. Hogy szerettem fésülgetni. Ültél a konyhában fáradtan, vonatról jöttél minden szombaton. Álltam mögötted és fésültem, simogattam a hátrafésült, olajosan fénylő fekete hajadat… Anyu

vizet melegített, mosakodni kezdtél, emlékszem sokáig áztattad a lábadat.

Egyszer, ha jól emlékszem egy szombat délelőtt, visszahívtál az ajtóból. Mondtad, akarsz valamit mondani. Leguggoltam az ágyad mellé. Kinyitottad a tenyeredet, benne volt ez a gyűrű, ami most a kezemen van. Sokszor láttam rajtad. – Ezt még évekkel ezelőtt apád karikagyűrűjéből és ómamának abból a kis brill fülbevalójából csináltattam, amit lánykoromban sokat hordtam. Aztán ómama neked adta. Te viselted, de a párját, emlékszel, elveszítetted. Tudom, fiam, hogy nem szereted az aranyat, de

ezt neked szántam… Anyu, édes anyu! Nem biztos, hogy meg tudtam köszönni és el tudtam mondani akkor, hogy milyen becses nekem az ajándékod. Én titeket makacsul mindig együtt akartalak látni. Fogódzókat kerestem, hogy miért vett feleségül apu éppen téged, aki idegenből jött, akiről semmit nem tudott, akinek egyetlen bőröndbe belefért minden hozománya, aki minden porcikájában idegen volt abban a paraszt-polgári falusi világban, ahol ő otthon volt és ahol élni akart veled. Nagy családban, sok gyerekkel, gazdálkodva. Indokokat kerestem, hogy miért tépte össze az első szerelem féltékenységében a lánykori fényképeidet, miért tüzelte el

a barátaid címét. Azt akartam hallani, hogy az ő szerelme nem volt önző, hogy gyöngéd volt és érzelmes, gondoskodó és igazi támaszod. Sokáig nem mondtál erre semmit. Később egyszer csak annyit kérdeztem, nagyon nehéz volt, amikor egyedül maradtál? Csöndesen ingattad a fejed…

– Sokáig szép volt … De odaadtad a gyűrűt, ami kettőtök valahai érintését őrzi. Azokból az időkből, ami a kezdeteket jelentette. Két ember közös életének a kezdetét, ami nem lehetett más, mint tiszta szándékú, becsületes, vágyakkal teli. Hálás vagyok, mert nem csak tudtad, hanem elfogadtad, hogy kettőtöket együtt jó nekem látni. Tudd, hogy ez a legkedvesebb emlékem tőletek. Ha olyan helyre megyek, ahol segítségre van szükségem, ahol biztonságban szeretnék lenni, vagy ahol egyszerűen csak jól akarom érezni magam a bőrömben, mielőtt elindulok, fölhúzom az uj amra. Titokban háromszor megforgatom a gyűrűmet és

megcsókolom a kövét. És a karikáját is…

Volt egy fekete svejfolt kabátod. Olyan szűk derékkal, Manci néniék a csodájára jártak. Abban hordtad ki a testvéremet. Csak elöl domborodott a kabát. Hátulról ha láttak, senki meg nem mondta, hogy mindjárt kisbabád születik. Amikor született, abban a szobában ő is, amiben hat évvel azelőtt én, nem voltam otthon. Elvittetek a Pilinger Magda néniékhez, a Tótlikba. Amikor hazamehettem, csak néztem a pólyában a kisbabát, aki egy piros ruhát hozott nekem onnan messziről, ahonnan érkezett. Emlékszem

a ruhára, két sárga kiskacsával az alján és fehér pikégallérral a nyakán. Kisöcséd született, mondta Bó, az öreg varrónő és ketten néztük az alvó kisfiút sokáig. A pólyatakaróját megsimogathattam. Egy gólya volt a sarkába hímezve, magasra emelte egyik lábát, fejét az égnek emelte, kelepelt. Ezt az ajándékot, a testvéremet kettőtöknek köszönöm. Meg a Jóistennek. Azt mondtad, anyu, már nem gondoltatok kisgyerekre, öreg voltál, akkoriban egy harmincnégy éves kismama öregnek számított. Aput meg végképp idős apának mondták a negyvenöt évével. És akkor megérkezett egy kisfiú. Annyi madártejet soha életemben nem ettem, mint a születésekor. Tele volt

a veranda étellel, hozták mindenfelől a paszitát, öt gyerekágyas asszony egy hétig is élhetett volna belőle. Az a hatéves kislány egy darabig azt érezte, kiesett az aranykosárból. De KisAnti hamarosan olyan kedves lett a szívének, hogy elcsitult benne a féltékenység. Hálás vagyok, hogy van testvérem. A világ legönzetlenebb, legtisztább lelkű, legdrágább embere.

Anyuval a hétköznapok

Az utóbbi idők legnagyobb

felismerése az, hogy mindig képes az ember a változásra. Néha könynyedén, néha belátással, néha fogcsikorgatva, de képes rá… Ez a mostani töredék az életünkből, megint akár egy naplórészlet… Hajnali négy óra. Kánikula van, de ilyenkor még hűvös levegő árad be a nyitott ablakon. Arra ébredek, hogy anyu a szomszéd szobában felkattintja a villanyt. Kotorászás az asztalon. Valamivel matat. Este mindent odakészítünk a keze ügyébe. Víz, csengő, keksz, szalvéta, reggelre keserűvíz… Benyitok halkan. – Te vagy? – Én. Nem tudsz aludni?

Féloldalt fekve, kezében a kekszes doboz. – Lehancúroztam a takarót. Arra ébredtem, fázom. A takaró már rajta, de a nedvszívó harántlepedő valahol az ágy végében. Hogy felkelni ne kelljen, valami trükkel visszaügyeskedjük, kicserélem a „felszerelést”. Míg emeli a csípőjét, álmos aggodalommal megkérdi. – Te már fönt vagy, vagy miattam keltél föl? – Hallottam, hogy mocorogsz… De már ébren voltam. Éjszaka nem mindig mond igazat az ember. Mert anyu hajlamos arra, hogy ne aludjon viszsza, ha ilyenkor bármi izgatót hall. És az is izgatja, ha valaki

miatta kel fel… Ő a legkevesebb gondot szeretné okozni nekünk. Mennyit vitáztunk már erről. Hogy ezen ne töprengjen. Az élet így megy. Mondtuk az amúgy igaz, bugyuta kis példázatokat: Amikor gyerekek voltunk, te gondoskodtál rólunk. Most meg mi rólad… Erre azt mondta, az természetes volt, ezt most muszáj… Még volt egy-két asszónk, aztán abbahagytuk. De talán ha nem izgatná a gondozása körül is sok minden, több lenne benne a belenyugvás. És rájöttem, az ilyen természetű kis izgalmak egy olyan alkatú embernek, mint anyu, aki nehezen fogad el bármit, és nem tud megnyugodni – nem biztos, hogy ártanak. Dinamizmust ad, tennivalót, gondolkodni valót, valahogy

élénken tartja az „ágyba kényszerített” testet és lelket. Csak ne éjszaka, gondoltam.… Egy felvidéki barátnőmmel, akinek kilencvenen felül járó édesanyjának tüneményes és kezelhetetlen önállósága lassan őrületbe kergeti az egész népes családot, arról beszéltünk, ha nem lenne az őrült nagy ellenkezése minden irányban, talán már ő sem lenne… Az a kora hajnali ébredés egyébként jó véget ért. Még egy kis simogatás, puszi, anyu még beszélne, leintem, mondom, megyek, még visszabújok kicsit. – Persze, persze, aludjál – mondja – én is lámpát oltok. A résnyire hagyott ajtón nemsokára

áthallik a szuszogása. A nyolcvannyolcadik születésnapot anyu szobájában ültük meg. Először, amióta nálunk van. Eddig mindig kint a nappaliban, a nagyasztalnál, de most nem ment. Ágyban maradt. – Sokba van az nekem, amíg kimegyek oda a világ végére… Igen, az a másik tér, harmincöt lépésnyire van az ágyától. Neki talán, míg az asztalhoz jut, van az, negyven is. De már rájöttem, nem a számok a legfontosabbak. Hanem a kedély. A születésnapján valamiért szigorú volt. Legalábbis kedvetlen. Mert ha nem az, akkor erőt vesz magán, kijön a „Trabanttal”, néha fél órát is ott marad.

S ha nála a szó, ha ő mesélhet, akkor sokkal tovább is tud székben ülni. De ezek nagy áldozatok. Sokáig pihen, zihál egy-egy ilyen alkalom után, szorít az el-elfulladó mellkasa az ágyban, míg a szervezete meg nem nyugszik, meg nem pihen. A szeme ilyenkor fáradtan mosolyog. Figyeltem, itt volt látogatóban Pomázról Mária, a nyolcvanéves barátnője. Beszélt, csacsogott, hozta a híreket, s anyu, akinek legtöbbször úgy kell segíteni felkönyökölni, felhúzta magát fél oldalra, egyedül. Csak néztem. Ezért hiszem, hogy a kedély és a lélekerő mindenek fölötti. S ezért vagyok hálás, hogy minden valahai konoksága dacára, anyuban annyi kedély van, hogy

sok nehéz helyzetre futja. Játszunk. Idős korban, ágyban fekve, a nap jó része finoman szólvást, az életfontosságú dolgokkal telik. Evés, ivás, az anyagcsere eseményeinek izgalmas és megunhatatlan hírei (a felnőtt unokák néha felkiáltanak: Nagyi már megbeszéltük, hogy menynyi volt reggel…! De hát tudjuk, hiába felnőttek, sok mindent még nem érthetnek…), téma még a kisebb és nagyobb testi fájdalmak, azok enyhítése és így tovább. Hát játszunk. Az ápolás kellékei és mozzanatai – mivel nem tud mindig azonnal felkelni, amikor kellene –, kiegészültek. Az elején, amikor meg kellett szokni a „felszerelést”,

rendbetétel közben nagy puszik csattantak a hasán, kis pacskolások a fenekén, közben őszinte dicséreteket mond az ember: – Mamuska, olyan a térded és a bokád, mint egy húszévesé! – mindez elvette a dolog szokatlanságát, a számára nyilvánvaló drámáját. Anyu egyszer csak azt mondta. – Te, fiam, találtam egy jó szót erre a bepakolásra. Míder! Mit szólsz? Úgyis olyan az egész, mint egy fűző…! – Hozom a mídert, mamuska – mondom azóta, és anyu szabad lélekkel nevet, emeli a csípőjét, néha meglepő magasságokba. Legalábbis a jobb napokon. A járókeretet, amit sokáig szívből utált, s amivel ma nehezen ugyan, de

kísérettel olykor-olykor ki tud menni a fürdőszobába vagy a nagyszobába, elnevezte Trabantnak. – Na, add, azt a szerencsétlen Trabantomat…! – mondja, belekapaszkodva föláll és elindulunk. A kölcsönkapott kerekesszéket kinevezte fiákernek. Csak az a baj, hogy fiáker ide, fiáker oda, nehezen tudjuk rávenni, hogy beleüljön. Hogy levigyük sétálni benne, arról meg hallani sem akar. Valójában nem jöttem rá, hogy miért. Persze vannak jobb és rosszabb kedélyű napok. De anyu kedélye, bevallom, rendszerint egyenes függvénye a mi kedélyállapotunknak. Mondjuk az enyémnek. Ha én ráérek, nem sietek,

igazán figyelek, s jókedvű vagyok, akkor anyu is az. Ha sietek, nem érek rá és jó a kedvem, akkor sincs baj, mert megértéssel fogadja a rohanásom. De megfordítva, ezerszer nehezebb. Egy időseket rendszeresen látogató, vidéki pap ismerősünk mondta, azt tapasztalja, ahol a család derűs, ott derűs az idős ember is. Ahol nem, ott semmi nem jó. – Az a csodálatos, hogy az emberi kapcsolatokban semmi nincs bebetonozva. Az élővilágban egyedül az ember tud rálátni a másik ember lelkivilágára. És ha megérzi, hogy abban az idős betegben mi zajlik, akkor ennek tudatában már nem enged a vágyának – netán nem mondja ki, ami a nyelve

hegyén van, nem oktatja ki, nem türelmetlen, nem horkan fel – bármennyire is igaza lehet. Így változnak meg hangulatok, és ezek nyomán a kapcsolatok egyes családokban. Ahol engednek az indulatoknak, mert persze, hogy nehéz mondjuk, egy szekánt, kritikus alkatú, elégedetlen idős hozzátartozót ápolni – ott csúnyán el tudnak mérgesedni a mindennapok. A hiúságot lehet rossz tulajdonságnak sorolni, de állítom, nem az. Ez a fajta, amiről beszélek, egyenesen segítő. Ha anyu nem lenne kellően hiú, nem ülne sámlival kitámasztott derékkal az ágyban jó fél óráig, míg mögötte a szomszéd fodrászatból átszaladt Kriszti,

az ágyon térdelve be nem fésüli a haját. Dauerre már egyikük sem vállalkozik, bár egyszer nekivágtunk a fürdőszobában. Sikoltozós nagy kaland volt, emlegettük sokáig. De akkor még anyu többet bírt. És így van a pedikűrös Erzsikével, azt az órát is erőfeszítésbe kerül végigülni, de megéri. S így volt a tornáztató Zsuzsival, a nagyszerű otthoni szakápolóval, aki Évit váltotta, s aki megéreztette anyuval az erőfeszítés örömét. Azóta emeli magasra a csípőjét, és azóta nem csalja le a gyakorlatok felét. És így van mindenkivel, aki akár rövid ideig is, de vele foglalkozik. Icuval a tornát meg-megszakítják a

beszélgetések, neki megígéri, s be is tartja, hogy nem ötször, hanem legalább nyolcszor ismétli a láb- és karemelést… Nekem sokat kell nógatnom, s dicsérnem, hogy a töredékét megtegye. De nem így vagyunk valahányan, hogy „kifelé” sokkal összeszedettebbnek mutatjuk magunkat. A faluban, ahol élt, meghívták a Vadvirág nyugdíjas klub huszonötödik születésnapjára. Először megrettent, nem megyek, mondta. Rábeszéltük. Onnantól nagyon készült. Hetekig erről beszélt, ezért tornázott, állítom, ezért itta meg a kötelező másfél liter vizet. Hónapok óta aznap vett fel hálóing helyett ruhát. Szandál, bot, gyógyszerek, két férfi családtag segítségnek. Elindultak. Az

egyetlen emeletről sem sikerült lejutni. Elfáradt. Visszajöttek. Azt csodáltam benne, nem zuhant össze, nem volt bánatos. Még az is lehet, megkönnyebbült. De nem mondta. Pár nap múlva kérte a telefont, beszélne velük. Hallom, ahogy mondja. – Kérlek, én megpróbáltam. De összecsuklottam, mint a bicska, ez a két szerencsétlen fiú, alig tudott összekanalazni… Esemény volt ez is. Beszélni lehet róla. És hát igen: megpróbáltam… Szűkül a tér. Nemrég még ki tudott jönni a közös ebédekhez, vacsorákhoz, most már az ágy szélén ülve reggelizik, ebédel,

vacsorál. Amikor nyugodt és szelíd, akkor érzem át igazán az ő nagy veszteségét. Hogy mennyi erőbe telik ott feküdni napra nap… Mennyi apró pillanat érleli az emberben a hétköznapokat, nyomukban az elkövetkező hónapokat, éveket. Lassan megértem a tanításokat. A mesék okítását is. Egyik nap megint sietek valamiért. Sürgetem anyut, észrevétlenül ugyan, rossz lelkiismerettel, de tudom, sürgetem. A nagylányom észreveszi, átveszi a tányért, rám pirít. – Mama, majd ha te leszel nyolcvannyolc… És eszembe jut a mese az

öregemberről, a fiáról és az unokájáról. Az öregember elé fatálat tesznek, el ne törje. Az apa meg a fia cseréptányérból esznek. Ebéd után a fiú elrakja a fatálat, föl, a polcra. Apja kérdésére azt mondja. – Elteszem apám, ha majd megöregszel, abból adok neked, ebédet, vacsorát…

Pár hete egy verset kaptam valakitől. Mindössze ennyit írt elé: „Ezt a verset nemrég olvastam. Nem tudom, ismered-e. Eszembe jutottatok.” Mezey Katalin kemény-szép versét, azóta sokszor idézem. Különösen az utolsó három sorát. Egyszerű. Szűkszavú. Halálosan

pontos.

AKÁR A ROZSDÁS KÉSEKET

Műfogból, szemüvegből, néhány régi ruhából összetákolom anyámat reggelente. Csontváz lába közé

pelenkát simítok, harisnyát, szövetpapucsot adok rá, aztán két kézen vezetve kicsoszogunk a nagyszobába. Az önál óság bajnoka, ő, aki soha nem szorult senkire, és a szabadság bajnoka, én,

aki már kamaszfővel elszöktem tőle, nem akartam a szigorában élni. Csodálkozhat most az, aki ismert bennünket azelőtt. Akár a rozsdás késeket, egymással élesít minket az Isten.

Alig hallható panaszszavakra ébred. Gondolatai még valahol az álom útvesztőiben járnak, amikor a lába már lent van a földön. Milyen hideg a parketta. Ettől magához tér. Hallgatózik. Csönd van. Lehet, hogy csak hallucinált. Kimerült érzékei csak vélték, hogy hallanak valamit, pedig nem is szólt senki… Vissza kéne bújni. Fázik. A takaró alól meleg párák csábítják, emelné fel, húzná magára, dugná vissza a melegbe a lábát. Aztán legyőzi a gyöngeségét, visszaengedi a paplant, föláll, s a sötétben tapogatva ezen az éjszakán harmadszor is benyit a szobába. Halkan nyílik az ajtó. Lassan szokja a szeme a homályt. Az ágyban fekvő,

összehúzódzkodott test moccanatlan. Zihálva emelkedik a takaró, az eres kéz öntudatlanul kapaszkodik, az uj ak szorítják a párna csücskét. Lámpát gyújt. A halk fény kivehetővé teszi a tárgyakat, de sötétben hagyja a fekhelyet. Leguggol az ágy mellé, a fejük így egy magasságba kerül. Az ágyban fekvő arca csöndes, szeme lehunyva, de a pillák rezdülnek. Innen tudja, hogy fenn van. – Nincs baj? Az arc alig mozdulva nemet int. A száj rózsaszín ívén a szélek cserepesek. Poharat fog a kezébe, eligazítja benne a gumicsövet. – Igyál egy kortyot. Tagadóan int az arc, a fej is mozdul

picit, nem! – Na… A kedvemért… Odatartja a gumicsövet. A száj lassan formálja a szavakat. – Inkább szívószálat hozz… Ott a szívószál az éj eliszekrényen, kicseréli. A fülébe suttogja, miközben a keze megsimogatja a kezét. – Most már nincs kifogás… Csak néhány kortyot… Keskenyre nyílik a száj, érzi, szívja a vizet, nyel kettőt-hármat. Aztán elengedi a szívószálat. A szeme csukva marad. Az az érzése, mintha az ágyban fekvőnek nehéz súlyokat kellene megemelnie, hogy kinyissa a szemét. Az eres kéz most tapogatva a kezét keresi. Odatolja. Amikor megtalálja, finom

szorítást érez. A szeme akkor is csukva, amikor susog rekedten. – Jó, hogy itt vagy… Eddig azt érezte sürgető türelmetlenséggel, menne már vissza. Osonna, futna, menekülne. Csak egy kis időre még. Vissza, a másik szoba távoli melegébe. Vissza az álomba. Csak egy kis pihenést még. Vízszintes nyugalmat. Álomtalan álmot. Hogy elmúljon az éjszakai ébredésekkel járó nyomás a homloka mögött. Múljon el belőle… Ez volt minden vágya. Egészen eddig a megszabadító pillanatig. Mi hozta a megváltást…? A négy gyönge szó, jó, hogy itt vagy…? Vagy a fáradtságot legyőző erőfeszítés, hogy

átlátogatott az ágyban fekvő éjszakájába. A megváltás néha nem egyéb, mint a hideg padlón surranó meleg lábak útja egy másik szobába… Mert most meg – mintegy varázsütésre – úgy érzi, maradni jó. Guggolni az ágy mellett, hagyni elterülni a homályt, nézni benne az ismerős arcot, vigyázni az álmát, ahogy valamikor régen a gyerekei álmát vigyázta. Elmerült a békésen szuszogó kis pofikák látványában, néha el is aludt az ágyuk mellett a földön. Így maradt most sokáig a betegágy előtt a szőnyegen. Gondolatokkal, aztán már csak csendben, simogatta az eres kezet gondolattalanul. Csodálkozva vette észre, nem fázik.

Hálás vagyok, nem csak a régi képekért, hanem a régi képek hátoldalán a régi mondatokért. Itt ülünk anyu, a Kanyó fényképész műtermében. Máshol nem lehetett, Ercsiben ő volt az egyetlen fotográfus. Ráismerek, így szokta elrendezni a fényképezendő személyeket. Nagyfejű kisbaba elöl, törékeny anyuka hátul. Olyan mosoly ül az arcodon, amit későbbi időkben nem láttam, s ami megmelegít, ha megnézlek. Elvittél gondolom, Kanyó úrhoz, hogy a Temesvárra írt leveledbe berakhasd ezt a kicsi, nyolcszor hat centiméter méretű fényképet. Ezt írtad Karolának, az anyukádnak:

„Édes Nagymama! 10 hónapos koromban küldök sok édes puszit húsvétra kis unokád Erzsike”

Anyuval a reggelek...

Nap, mint nap felverekedjük magunkat életünk ösvényeire. Különös, rég megfigyelt észlelésem. Amikor a hátadon, az öledben gyerek, beteg társ vagy tehetetlen öreg van, ha el is fáradsz, hamar visszatér az erőd… Ez itt már a hatodik töredék az életünkből. Ha visszapörgetem az anyuval közösen megélt fejezeteket, történet-mozaikok állnak össze, egy

befelé ívelő, csöndesedő hangú naplóvá? Emlékkönyvvé… ? A reggelek szinte kivétel nélkül, mindig mosolyosak. Többnyire azok. Aztán ez a mosoly, ahogy telik a nap, ahogy az ágyban nehezen átfordul az ablak felé, aztán néhány óra múlva vissza, ahogy az eseménytelenség elborít szobát, embert, mindennapot, ahogy csigalassúsággal másznak a délutánba, majd az estébe az idő szolgái a percek és az órák – az a mosoly rendre elhal. Néha sikerül visszahozni. Együttléttel, beszélgetéssel, emlékek felidézésével, egyéb praktikákkal, vendéggel, eseménnyel. Még nevetünk is. De a legjobb látni azt a békés

mosolyt az arcán, ami odaadást és elengedést mutat, megnyugvást és elfogadását mindennek. Akkor olyan könnyű. Neki is, nekünk is. Akkor a kötelesség nagy terhe sehol nincs, akkor úgy érzi az ember, hogy odaadna mindent – időt, erőt, saját ügyeket csak ezért az elfogadó, halk mosolyért. Máskor nem. Semmi nem mozdul. Se benne, se bennem. Zajlanak a megszokott rítusok, evés, tisztálkodás, kérsz valamit, anyukám…? Nem, nem kell semmi… Ezek a nehéz napok. Ilyenkor vagy a gyengeség olyan hatalmas, hogy megadja magát neki. Vagy valami más tartja vissza benne a kedélyt, a mosolyt, és vele minden más, derűre való hajlandóságot.

– Mátis vagyok – mondja ilyenkor szűkszavúan és becsukja a szemét. És állok ott kifosztva, tehetetlenül, talpig lelkifurdalásban, hogy én tehetek róla, nekem kéne az ágya mellett maradnom, leülni a sámlira, simogatni a kezét, addig simogatni, míg ellágyul benne a keserű keménység és oldódik nyomában a reménytelenség fájdalma. Sokszor megteszem. De van, amikor nem. Senki nem vet rám követ érte, megértenek. Csak ott belül… Ott legbelül szól a hang, a saját hangom elnémíthatatlanul, csak te tudsz tenni érte. Még van egy kis időd… Szóval, indul a reggel. Résnyire nyitom az ajtót. Azelőtt hét körül,

mostanában inkább nyolckor… Ha csöndesen emelkedik a takaró, visszahúzódom. Mostanában sokáig alszik. Amikor hajnalban fent vagyunk, akkor néha kilencig is elhúzódik az ébredése. Khhm… Khhm… Khhm… Hallom a köhögését. Ez amolyan jelző köhögés. A jelző köhögés árnyalatoktól függően sok mindent jelenthet. Gyere, fönt vagyok. Segíts, valami baj van. Mi van már veletek, hol vagytok ilyen sokáig…? Már meg tudom különböztetni ezt a hallgatólagosan elfogadott egyezményes jelrendszert, amiről soha nem beszélünk, de működik. Van ugyan egy nyomógombos csengő az ágya mellett, de nem szereti. Azt mondja, nem biztos

benne, hogy meghalljuk. Tény, gyakran kell cserélni benne az elemet, mert előfordult, hogy csak nyomta, nyomta, de nem hallottunk semmit. A köhögés, az biztosabb, fiam, mondaná anyu, de nem mondja. Khhm…Khhm… Benyitok. Karját széttárja, az arcán ott van a hajnali álom békéje, ilyenkor ritkán van panasza, nem fáj semmi. Akár süt a nap, akár nem, a sötétség után a reggeli fénnyel valami várakozás éledezik az emberben, látom, anyuban is, még ha rövid ideig tart, akkor is ott az ösztönös öröm, hogy új napra virradtunk. – Már tornáztam – mondja, és emeli a karját, mozgatja az uj ait, a könyökét próbálja befelé fordítani, ahogy

gyakorolják Icuval. – Mamuskám, csillagos ötös, nem hiszed, milyen jó, hogy megcsinálod…! Olyan jó megölelni ilyenkor. Álommelegben időzik még a teste, a mindig hideg lába is meleg még. Néztem egyik nap, semmi ránc nincs az arcán… Tovább emelgeti a karját, közben nézi, ahogy porciózom a tablettáit. – Hát nem jó, fiam, de ha megígértem, hát csinálom. Két dolgot ígértem meg neked… Látod, megteszem. Bár se testem, se lelkem nem kívánja azt a sok vizet. Megiszom azt is… Csak tudod, mit nem értek? – Mit? – Azelőtt nem volt ez a nagy fakszni, hogy inni kell. Nem ittak ennyit az

emberek, az öregeket se kínozták a vízzel! – Ki is száradtak, mamuskám. Így is mondták sokfelé, ha egy idős ember ágynak esett: leszáradt a lábáról… Anyu tornázik rendületlenül, de nem hagyja magát. – Hát akkor leszáradt… de nem szenvedett anynyit azzal a vízzel. Nagy alkudozások után egy liter vízben állapodtak meg az orvossal. És tényleg betartja, az a tavalyi kiszáradás sok erejét elvitte… Bár ez is kedv kérdése. Ha jó kedélyű, hamar kiürül a két kis palack, ha borongós, mindig megmarad valamennyi. Ez a mai reggel derűs, de vannak

napok, amikor nem találja itt magát. Álmok és emlékek tartományában jár ilyenkor, régi emberek nevét emlegeti… – Te, fiam, azok a gyerekek, akik a csőben jöttek, már elmentek? – Ismerted őket? – Nem… De itt voltak… Lassan, nagyon lassan bogozgatjuk. Álom volt, most és itt megfejthetetlen álom, ismerős környezetben, bent játszódott a szobában. Végre is több mint egy éve ebben az egyetlen térben él. A szobájában. Ami ugyan három éve az övé, vannak ismerős, kedves tárgyai, de megszokhatatlanul más, mint az otthona, ahol majd hatvan évig élt. Vagy az övek. Meg a rékli. Vedd le rólam, kérte egyik reggel, s hiába

mutattam, sokáig nem hitte, hogy csak a hálóing van rajta. Mi lehet a rékli…? Talán a „felszerelés”, amit nagy humorral mídernek keresztelt el – ez lehet az öv, a rékli, amit álomból ébredve le akar vetni… Mennyi mindent kell elfogadnia, istenem, gondoltam, egy törődött testben az ép léleknek, ami előtte, az önállóságában elfogadhatatlan volt. A „felszerelés” nagy nyűg lehet rajta, de nem mondja. Soha nem szerette a szoros dolgokat, se övet, se melltartót nem viselt magán. – A pongyolám, látod, az hiányzik. Úgy szerettem, reggel csak úgy leülni pongyolában a kávéhoz… Behoztuk a pongyoláját, de nem vette fel.

– Most csak nyűg rajtam. Levenni, fölvenni, vigyétek csak vissza, nem kell ez már nekem… Karácsonykor, gyertyagyújtásra kivittük a tolószékkel a közös asztalhoz. Énekeltünk együtt, ettünk pár falatot. Visszakívánkozott. Nehéz már az ülés, panaszkodott. És másnap megrázta a fejét. – Nem kocsikázunk, kislányom… Nem jó az nekem… Az egyik reggel kétségbeesve fogadott, késő van, mondta. Hová siessünk mamuska, nyugtattam, de az órára nézve ijedten felkiáltott: – Te jó Isten, fiam, tudod hány óra van? – Fél kilenc…

– De hát mindjárt dél… – néz rám szemrehányás és sürgetés között. – Tengernyi időnk van, és semmi dolgunk – mondom, mert nem akarom azt mondani, hogy semmi dolgod. – Akkor lógunk…? – néz rám azzal a kedvesen szelíd, színészkedős kajánsággal, amiből tudom, hogy mindent ért, de most ő se mondja, hogy bezzeg neked jó sok dolgod van. Délután sokáig volt egyedül. Jó kéthárom órát. Amikor megjöttem és bementem hozzá, megfogta a kezem. – Te, fiam, most először úgy féltem… Nem tudom, mitől, de elkapott a szorongás… – Valamire gondoltál? – Nem, csak feküdtem. És egyszer

csak összeszorult a szívem körül minden. De nem úgy, amikor fulladok… – Még tart…? – Nem, már elmúlt… Ültem az ágyán, kérdeztem volna, de nem akart beszélni. Fogtam a kezét és arra gondoltam, hogy nem tudunk semmit. Lehet jobban, lelkiismeretesebben, még inkább odafordulva ápolni, jelen lenni, vele érezni. Könynyíteni, amit tudunk. De az igazán nagy dolgokban, a titokban, a létezés nagy titkában egyedül maradunk. Vagy mégsem? Amikor sokszor reggel halkan, hogy ne vegye észre, benézek, és össze van kulcsolva a keze, a szeme csukva, tudom, imádkozik.

Állok az ajtórésben, megcsöndesedve. És néha ilyenkor olyan időtlen és békés szolgálatra vágyom, ahol nincs főzés, bevásárlás, gyerekek gondja, munka, pakolás, rend és rendetlenség harca, nincs más dolgom, csak vele lenni. És megpróbálni a sokszorosan elhagyott időnket rendre szépen behozni… De hát valami ilyesmi történik… Hol jobb, hol rosszabb kedvben és szereposztásban. Járjuk a mindennapok golgotáit.

A születésnapok! Mindenkiét pontosan tudtad. A névnapokat is. És nemcsak a családban mindenkiét, a

szomszédokét, a barátokét, néha szúrópróbát tettünk, mert nem hittük, hogy enynyi dátumot, ennyi alkalmat megőrzött az emlékezeted – és megőrzött! Csobánkára, hozzád mindig húsvét táján mentünk. Te áprilisi vagy, április tizenhetedikén születtél. Egy igazi kos, mondta apu, őt egy időben érdekelték a csillagjegyek, a grafológia, és a Kos jegyből messzemenő következtetéseket vont le… Nálad a születésnapok olyan friss, tavasziak voltak. Virágzott a meggyfa, a japánbirs, még nem lombosodott be a sövény, átláttunk a szomszédokhoz, mert rendszerint kivonultunk a kertbe. Olyan gyepet, mint Csobánkán, azóta se

találtam, de nincs szívem levágni a fenyők ágait se, amiket ültettél… Nem örülnél most a kertnek, elterültek a fák, benőttek mindent a bokrok… Ígérem, megfogadtam magamnak, tavasszal nekilátunk… A nyári születésnapokon te jöttél Gödre, a másik nagyszülőkhöz, amikor meg már csak egyedül voltál Nagyi, vittünk magunkkal. Ott meg a diófa alatt a rekkenő melegben a délutáni árnyék maradt meg bennem leginkább. Mindig elkéstünk az ebéddel… vagy azért, mert a Dunára mentünk délelőtt, vagy a torta miatt, ami az utolsó pillanatban készült el… Sose ettünk rendes időben, úgy, ahogy ti szoktátok. A gödi Nagyi is, te is, pontban tizenkettőkor tálaltatok, se

előbb, se később. És forró volt a leves, meleg a pecsenye, nem esett öszsze a saláta és friss, omlós volt a sütemény… Sütemény? Sütemények! Hogy csináltátok…!

Ezt a verset is küldte valaki. Nem olyan régen, de nagyon jó pillanatban. Tudom, vannak „irodalmibb versek”. De engem a vőfélyek és kikiáltók rigmusai, emlékkönyvek bejegyzései, alkalmi köszöntők is sokszor

rádöbbentettek közhelyszámba menő igazságokra. Van egy tisztalelkű barátom. A francia JeanPaul Baget. Ő a negyvenedik születésnapján hoszszú levelet írt. Mintha most rímbe szedve az ő levelét olvastam volna újra.

Móra Magda Az út felén túl Ha elkerülted már a negyven évet, a lelked gyakran tűnt

időkbe téved. A dolgaidban tartod még a rendet, de egyre inkább áhítod a csendet. Már nem vársz rangot, címet, hatalmat, és nem mész fej el valamennyi falnak. Már tiszteled az évgyűrűt a fában, és hinni tudsz: a mások igazában.

Már reméled, hogy nem hiába éltél: mit szóval mondtál vagy tettel beszéltél, nem maradt hang: a semmibe kiáltó. Ha nem is lettél irányjelző zászló, a magad helyén ál tál rendületlen: szélben, viharban, ködben, szürkületben,

mint kapubálvány őrizted a házat, és voltál tűrés, és lettél alázat. A tieidnek maradtál a béke: a nyitott ajtó biztos menedéke.

Ha elkerülted majd a negyven évet, már nem hiszed, hogy adósod az élet,

csak azt érzed, hogy tiéd az adósság, mert kevés volt a salakmentes jóság: a mindent adó, semmit visszaváró, a minden próbát derekasan ál ó, mely sosem számol, szüntelen csak árad, örök fölény és örökös alázat. Ha elkerülted már a

negyven évet, s mindezt beláttad, és mindezt megélted, és be tudsz ál ni a legszürkébb helyre, már te lehetsz a sorsod fejedelme!

A dunyha alatt hal gattalak. Hideg volt a ciha, de belül langymeleg. Melegítettük egymás lábát, közben szerelmes filmeket meséltél, emlékszel? A zöld shantung ruhád a

fagombokkal és sálgallérral. Néztem az anyag mintáját, halványzöld selyemszálak a könnyű vásznon… Miért szerettem annyira ezt a ruhádat? Az olló, ami mindent vágott. Kecses volt, éles, sehol a környéken nem volt ilyen szép olló. Berlinből, egy kötszeres dobozból hoztad azzal a varázsfiolával együtt, aminek a tartalma csípett, de azonnal elállította a vérzést a térdemen. Emlékszel, akár biciklivel, akár futás közben, mindig térdre estem. A vasalót a legfelső sublótfiókban tartottad. A nagyasztalon, pokrócon vasaltunk, nem volt vasalóállványunk. A sublót legalsó fiókjában viszont tiltott dolgot találtam, Aktok a

művészetben címmel egy dombornyomású albumot. Rá volt pakolva egy csomó papír, lom, kacat. A kulccsal záródó kis fiók az ágyatok fölött. Hol tartottátok a kulcsát? A szobában nem zártatok semmit. Ez szúrt szemet… A szobánk mennyezetén a fej alakú repedésre… Emlékszel? Addig néztem, míg el nem aludtam. Néztem a repedést és mozgattam a lábam apu szuszogásának ritmusára. Külön aludtatok, két hosszában egymásnak fektetett ágyban…

Egy csomó csokoládényuszit találtam az alsó fiókban. Ott felejtettük

húsvétról. Kérted, hogy vegyek az összes unokának és dédunokának csokinyuszit. Megvettem, beraktam alulra és ott felejtettem. Az az igazság, nem is figyeltem. Most már soha nem tudom meg, hogy te is elfelejtetted az egészet, vagy csak nem akartál szólni. Nem szoktál ilyesmiről megfeledkezni… A fürdőszobánkban széles, nagy tükör van a polc alatt. Amikor még ki tudtunk menni fürdeni, láttad benne az egész testedet ülve is, állva is. – Na, vénségemre megnézhetem magam! – mondtad, de hónapokig nem néztél a tükörbe. Aztán egyszer csak igen. Nem mondtál semmit. Egyébként úgy fürödtünk, hogy nem kellett a kádba

segíteni. Nem is tudtál volna, még segítséggel se bemászni. Kívül egy széken ültél, úgy tusoltalak. Fejet is így mostunk. Először nehezen vettelek rá a mutatványra, de amikor láttad, hogy a lefolyó jól nyeli a vizet, s utána egy autó ablaktörlőjével hipp-hopp összeszedtem a tócsát – ezt az egyszerűsített felmosótechnikát, mint egy gyerek, boldog örömmel honoráltad – akkor már a fürdések ünnepszámba mentek. Csak állandóan elzárattad velem a csapot. Kérdem, mamuska, de hát nem jó, hogy jön rád a finom meleg víz. De jó, mondtad, de ez már pocsékolás. Amikor töröltem a karod, a hátad, a vállad, néha elfogtad a kezem és megpusziltad. Ezt nem szerettem, de akkor mindjárt

visszapusziltalak. Amidet értem. Volt viszont, hogy siettem, azt azonnal megérezted, és elromlott minden.

Amikor nehéz volt és azt éreztem, elfáradtam, gonosz vagyok, türelmetlen veled, utálatos a családommal, akikre egyre jobban rászorultam. Ha kijöttem a szobádból rásziszegtem a férjemre, nem látod, hogy azt szeretné anyu, hogy én csináljam a mosdatást? Nem látod? Ő meg segíteni akart, éppen azért, mert látta. Hányszor összeszólalkoztunk előtted, versengve, hogy ki segítsen kiülni a szobavécére, ki adja föl a „mídert”, mert már szükség volt rá. Mindent én akartam csinálni, mert azt

éreztem, erre vágysz, az neked a legmegnyugtatóbb. Közben halálosan fáradt voltam, a derekam élesen hasogatott, később rájöttem, sokkal inkább az idegességtől, mint a súlytól, ami az emeléssel járt. És ilyenkor igen, voltak idők, amikor mint egy hisztis gyerek, haragudtam. Rád. A sorsra. A világra. És akkor mindig jött valaki. Egyik gyerekünk, aki fölváltott, egy levél, ami lecsöndesített, egy barát, aki leült hozzád beszélgetni, egy olvasmány, ami megríkatott, egy elismerő, jó szó, ami úgy esett, mint a simogatás. Eszter levele is ilyen volt. Most találtam meg a régi papírok között. Ott volt a vérnyomásmérő lista alatt. Azon meg

csak néztem, hogy elfelejtettem! Minden nap háromszor mértük a vérnyomásodat, hogy ugrált össze-vissza, hogy féltünk a trombózistól akkor! Ott van mellé írva a gyógyszeradag, Betaloc egy, Marfarin másfél. Ezt variálta az orvosod. Hát ott volt Eszter levele, sötétkék papíron, vékony ezüst betűkkel. Karácsony volt akkor is. Az első karácsonyod, itt nálunk.

„Kedves Erzsi! Karácsony van… Megint eltelt egy év. És milyen év! Mi van benned, ha visszatekintesz? Végigcsinálnád még egyszer, vagy

örülsz, hogy túl vagytok rajta? Azt kívánom neked, nektek, hogy akármit hoz is az élet, bölcsebben, gazdagabban, értőbben s megértőbben, „emberesebben” kerüljetek ki belőle. És ezért azt is kívánom, hogy ne próbáltassatok meg nagyon, erőtökön felül, hogy eljöhessen a megpihenés, a felüdülés ideje is. Kívánom azt is, hogy mindig érezd, tudd, mikor minek van itt az ideje. Mikor van itt az ideje az elfogadásnak, és mikor a harcnak. Mikor az egyedül étnek, és mikor az együtt-levésnek. Mikor az elindulásnak, és mikor a visszaérkezésnek. Mikor a kétségnek, és mikor a

bizonyosságnak. Mikor a hálának, és mikor a perlekedésnek. Mikor a ragaszkodásnak, és mikor az elengedésnek. És kívánom, legyen itt mindig ideje, az Életnek… Nagy szeretettel, Eszter”

Anyuval, a hetedik nap…

Ha azt mondom, véget ért ez a személyességet igazán nem nélkülöző napló, magam is tudom, nem mondok igazat. Mert az igazi szembenézés – nem hittem, de így van – most kezdődik. Elengedni békében, aki menni készülődik, erőt kívánó tudás… Vagy tett? Ki tudja. De elviselni, hogy üres az ágy, hogy nem tudod már felültetni… Hogy nem kell senkinek a tálcán a kávé… Nem kéri már, hogy ne hideg, hanem állott vizet hozz be… Hirtelen szabad vagy. Most már csak ezt kell elviselni. Ezt a rád zuhanó, nagy üres szabadságot… Szabad vagy? – kérdezem magamtól választ sem várva hajnalonta, amikor

fülelek, hallok-e hangot a mellettünk lévő szobából. Semmi. Süket csönd van. Elment… Elment ebből a világból az anyukám. Nem beszélünk a testvéremmel. Csak nézünk. Nincs már édesanyánk… Mi fáj ennyire…? Szabad vagy, dörömbölnek a gondolatok egészen belül, a homlokom mögött. Kitől, mitől szabadultál meg… kérdezem. Minden itt maradt. Az arcának a játéka, a keze mozgása, ahogy a szalvétát fogta, ahogy könyökre tornázta magát, hogy könnyebben tudjon inni. Itt maradtak a neszek, a félbetört pillanatok, a rózsás bögre, a két szemüveg, a pénztárca, benne az utolsó bankó, a kézzel írott füzete a telefonszámokkal, a

gyógyszerek… Fél zacskó keksz, a kisüvegben két korty pálinka. A fogkeféje. A csekk levágott szelvénye, amit pontosan napra be kellett fizetni… Hogy utálta, mennyire szenvedett, amikor az elején leintettük, jó lesz az holnap is, mamuska… Összeszorított száj al mondta. – Én így szoktam… rendnek kell lenni… Még az elején mondta így, szigorúan. Mostanában már nem érdekelték a csekkek. Nem érdekelte semmi, úgy igazán. Szelíd volt, elfogadó, nem kért számon semmit… Hogy nem tűnt ez fel…! Ez a szelíd

elfogadás napok óta. Az elgondolkodtatott, mennyi különös álma volt megint az utóbbi időben. Ismeretlen emberekkel találkozott, gyerekekkel. Nem találta helyén a szobát, amikor felébredt. Először nem is hittem, azt gondoltam, játszik. Nagy fantáziával, ahogy szokott… – Nézem az ablakon át a fenyőket. Fölöttük felhők… Mindenféle alakot látok… Beleképzelek mindent. . De ez más volt. Most ki tudja, milyen világokban járt… Nem olyan régen, egyik délután arról mesélt, hogy néhány perccel előbb mennyire félt. – Összeszorította a szívemet valami… Soha ilyet nem éreztem… És értetlenül nézett rám. Fogtam a

kezét. Akkor gondoltam először arra, mit mesélt a barátnőm. Neki tavaly ment el az édesapja. – Készülnek. Gondold el, nap mint nap mennyi ideje van az édesanyádnak is, hogy végiggondoljon mindent. Amikor a gyerekkoráról mesél, amikor az álomból nehezen ér vissza a szobába, amikor felhőképekkel fantáziál, az is búcsúzás. Azért kell hagyni, beszéljen, meséljen… Istenem, hányszor nem ültem le mellé… De voltak áldott együttléteink is. Ülök a sámlin, majdnem egy vonalban van a szemünk. Egy sokszor elmondott történetet mesélt újra.

Nőiségében megbántott fiatalasszony volt akkor. Belenéztem a szemébe, és most nem kapta el a tekintetét. Nem szóltam közbe. Nem kérdeztem. Sokáig beszélt. Akkor megfogta a kezemet, megpuszilta. – Nekem nagyon fontos volt, hogy ezt elmondjam neked… Odabújtam a nyakához… Nem volt több ilyen pillanatunk… Nézem a régi írásokat anyuról… mennyi mindenen túl voltunk már, mennyi minden nem számított, nem érdekes, túlnőttük, megéltük, el is feledtük.. vagy csak beépültek az életünkbe… Emlékszem este az elköszönésre.

Úgy csináltunk mindent, hogy jókedve legyen. Lassan, nagyon lassan tette ilyenkor a szokásos mozdulatokat. Hátrahajtva a fejét, rázogatta, hogy lemenjenek a tabletták. Sokáig nyelte a gyógyszereket. Emlékszem, az elején azt hittem, ez is valami produkció. Szégyellhettem magam. Nagyon szűk nyelőcsöve volt, sokat kínlódott vele. Amikor megvolt, hosszú percekig paskolta a párnát, húzgálta a kispárna ciháját, hogy lenne jobb a feje alatt. Ideoda helyezte a két zsebkendőt, egyet az orrához, egyet a szeméhez használt. Most már tudom, azért húzta az időt, hogy megnyújtsa, amíg együtt vagyunk… Az a hét… Semmi feltűnő nem

történt. Sok jövésmenés volt a házban, de hát volt az már máskor is. Szombatról vasárnapra virradó éj elen feltűnt, sokat köhög. Átmentem. – Iszol egy kis vizet, mamuska? Nem válaszolt. A szemét sem nyitotta ki. Viszszamentem az ágyamba. Újra köhögött. Hosszan. Megint átmentem. Most sem szólt, hiába költögettem. És utólag megint a furcsa észlelés: a szeme csukva maradt. Azelőtt mindig fönt volt ilyenkor. Reggel érzem, forró a homloka, tüzel az arca, lázas, megmérem, harmincnyolc-kettő. Vasárnap van. Balázs, a családorvosunk, aki évek óta segít, hamar megjön. Judit is, az

asszisztens. Anyu infúziót kap, benne lázcsillapító. Akkor veszem észre, a bal karja béna, beszéde kásás. Keveset szól. A szemével csak egy irányba néz. Ez a furcsa nézés később felszívódik. De a kásás beszéd megmarad. Este még beveszi a gyógyszereket, iszik keveset. Csöndes az éjszaka, de a láza nem megy le. Reggel megint infúzió, két üveggel, a bal keze teljesen ernyedt, a teste is, alig tudjuk felültetni. Ebédre a kedvence van, tojásos nokedli. Etetem kiskanállal. – De finom ez a tojásos nokedli – mondja. Azt hiszem, ez a mondat hagyta el az ajkát utoljára. Este már nem tudta lenyelni a

gyógyszereket. Próbáltam belediktálni legalább a lázcsillapítót. Kértem, a szájához vittem. Erőltettem. Inni sem bírt. A férjem rám nézett, nem szólt, csak csöndesen ingatta a fejét. Nem látod…? Anyu csukott szemmel, teljesen petyhüdt testtel, mozdulatlanul feküdt. Így fekszik egész éjszaka. Ott maradok mellette. Reggel újabb vizsgálat. Az állapota nem viszszafordítható, mondja az orvos. Pár napot a kórházban, katéterrel, infúzióval talán lehetne hosszabbítani. Csukva a szeme. A fájdalomérzékelője nem jelez. A reflexek alig rezdülnek. Dönteni kell. Nem, nem akarunk kórházat.

Hogyan legyen idegenben, és mi hogyan legyünk nyugalomban… Az orvos hallgat, aztán azt mondja, a nehezebb utat választották, de emberhez méltót… Majdnem egy teljes hetünk volt vele. Nem lehetett fájdalma, moccanatlanul feküdt. A szeme végig csukva. Vizes gézcsíkokkal itattuk. Az első három napban meg-megszívta, utána már csak töröltük a száját. Éj el zihálva lélegzett, ha a szíve felőli oldalra fordítottuk. Mindig volt vele valaki. Éjszaka egy összecsukható székben feküdtem mellette. Fogtam a kezét, a tenyeremet, ha nagyon zihált, a mellkasára tettem. Ott voltak a gyerekek, a testvérem,

az unokák, a dédunokák, eljött Mária, a barátnője. Virágot hozott, kiküldött a szobából, menj, pihenj csak… Imádkozott csöndben, aztán hallom, ahogy beszél hozzá: – Menj csak drágám, csináld az utat… Jókedvű madaracskám, menj csak… Eljöttek a pótunokái, a barátaink, akik szerették. Olyan pillanatoknak voltunk részesei, nem hittem, hogy ilyen jónak lehet maradni napokon át… Akkor éreztem, tanulás minden… Mindenki halk volt, figyelmes, végtelenül tapintatos, segítő. És Jó. Ez volt anyu utolsó ajándéka. Ez a hét, amikor valamennyien megtapasztalhattuk, hogy igen, a

figyelmes szeretet – egy kis halál. Amikor az ember odaadja magát egészen. Meghal a maga számára, hogy a másikért legyen… Boldog állapot volt. Ami elgondolkodtatott, nem kellett hozzá semmi erőfeszítés… Icu, aki sokat tornáztatta anyut, sok öregecskét elkísért, minden délután megjelent. – Pihenjetek kicsit, itt vagyok vele… És ott volt, törölte a száját, együtt mozdítottuk, hűségesen. Mennyi drága ember van körülötted, ilyenkor veszed csak észre…! Jó volt beszélni hozzá, puszilgatni kezét, arcát. Néha sírni, néha énekelni. Imádkozni… Mondani, még mondani, hogy mennyi mindent köszönök. Nem

beszélt már. Petyhüdt végtagokkal, csukott szemmel feküdt, mozdulatlanul. Négyszer nyitotta fel a szemét. Amikor a pap megáldotta, s feladta az utolsó kenetet. Végig, odaszegezett tekintettel figyelt. Az imát nem tudta mondani a szája. Csak a szeme fohászkodott. Amikor a legkisebb unokája beszélt hozzá. Aki a legtöbbet volt vele, aki egyszer engem csöndesen figyelmeztetett. – Mama, majd ha te leszel nyolcvannyolc éves… Beszélt hozzá Fanni, ahogy csak ő szokott, halkan, jóságosan. Anyu nyitott szemmel, percekig hallgatta. A férjemre nézett egyszer, nagyon

lágyan. Több volt abban a nézésben a köszönetnél, több a hálánál. Egy utolsó simogatás volt, már-már angyali… A barátnőmmel, Misleyvel nagyon értették egymást. Egyikük sem smúzolt soha, anyu határozottan élvezte Judit tapintatos, ám szókimondó őszinteségét. Őrá nézett föl egy délután, ahogy mesélte sajátos stílusában a kinti világ történéseit. S egy reggel rám. Néztük egymást, bepárásodott a szeme, teli lett könnyel… Nem csordult le a könnye, csak nézett. Egymásba kapcsolódott a szemünk… Ilyen gyöngéd erővel, mélységes mélyen nem néztünk egymásra felnőtt életünkben soha. Tenni akartam rögtön, megtudni, kér-e, akar-e valamit. Aztán elcsitult

bennem a késztetés: csinálni valamit, szaladni, azonnal. Maradtam békében mellette. Nem tudtam mit mondani. A szeme fénye, a szemem fényében… Csak később jutott eszembe Mészöly Miklós mondata. – Nincs baj, az ember utolsó öt perce elég a teljes életre… A hetedik nap reggelén a csöndre riadtam. Még mozdult az arca, görcsös ráncok redőzték, mintha erőlködne. Aztán elsimult… Tiszták és békések voltak a vonásai, mint a lánykori fényképein. Rádobtam egy kendőt a tükörre… Reggel hat óra volt… Akkor már lehetett sírni…

Nézem a karokat… Mindenki ölel valakit. Anyu, a te kezed ott a derekamon, a kezem a hónom alatt a kezedet fogja. A másik kezünk apu derekán, ő a testvéremet, kisAntit öleli… Ő meg ül a karjában, mint a világ legeslegbiztosabb helyén… Nincs baj. Hányszor mondom ezt, nincs baj… Az, hogy embernek születik valaki a világra, akkora ajándék, talán csak belül, legbelül az ösztöneink világában fogható fel igazán. Ésszel föl nem mérhető. Nincs baj… Van egy kedves, filmen látott történetem erről. Egy mongol nagymama mondja el az unokájának, egy

tízéves forma kisfiúnak, hogy milyen fölfoghatatlanul nagy dolog az, hogy embernek születtünk a világra. Azt mondja. – Fogj kis unokám egy tűt, és tartsd a hegyével fölfelé. A másik kezedből önts rá egy zsákból rizst. Szép lassan öntsd. Öntsd, öntsd a rizst sokáig. No, ha majd egyetlen egy rizsszem megül a tű hegyén, no, ekkora dolog, gyerekem, hogy valaki embernek születik a földre… Itt vagyunk a fénykép megőrizte pillanatban négyen. Négyen egymásnak. Mindegyikünk sorsa sors a többiekével… Tudni egymást, ismerni egymást, nem elég egy élet… Volt apunak egy Márai könyve. Nem sok könyvünk volt, két sornyi állt

mindössze a kombinált szekrény polcán, ezt a kötetet sokat lapozgatta. Itt találtam ezeket az aláhúzott sorokat: „Köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam és az értelem szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem. Egy napon meghalok, s ez is milyen csodálatosan rendjén való, és egyszerű. Történhetett velem más, jobb? Nem történhetett. Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem.”

Sok üzenetet, szép gondolatot kaptam anyu elvesztésének idején. Csukás István versét egy olvasó küldte el. Eddig nem hallottam róla, nem olvastam, nem ismertem. Szép, szelíd kérelem… Istenke, vedd térdedre édesanyámat, ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt, ki adtál életet, adj neki most álmot, és mivel ígértél, szavadat kell ál nod, mert ő mindig hitt és sose kételkedett,

szájára suttogva vette a nevedet. Én nem tudom felfogni, hogy többé nincsen, s szemem gyönge hogy a semmibe tekintsen. … Mi mit nyel el a végén, fásultan szitálod a semmiből a semmibe a létező világot, anyát és gyereket, az élőt, a holtat, s mert Te teremtetted, nem is káromolhat, csak sírhat vagy könyöröghet, hogy adj neki békét, nem tudjuk, hogyan kezdődött,

de tudjuk a végét; én sem káromol ak, hal gasd meg imámat: Istenke, vedd térdedre édesanyámat.

Ez a legnevetősebb kép rólad… Őszintén vagy boldog. Az első unokád, Réka esküvője után a kertben, Kingával. Végre egy esküvő a családban, végre egy menyasszony… Sokáig, sokáig nem bocsátottad meg, hogy mi, akkor régen, nélkületek házasodtunk össze. Nem akartunk felhajtást, nem akartunk pénzkidobást, „mi akartuk irányítani a sorsunkat…” és

csak utólag szóltunk a szüleinknek. És akkor azt mondtad. – Hogy tehetted ezt velem? Elloptál tőlem egy menyasszonyt… Aki te lehettél volna… Én akkor minden akartam lenni, csak hagyományos értelemben vett menyasszony nem. Most, amikor már nagy hátizsákot cipelek, és benne vannak a ki nem mondott szavak, az el nem mesélt történetek, a meg nem lépett lépések, minden, ami elmaradt, amivel elkéstem, vagy amit nem tettem meg – most már tudom, hogy fájhatott… Még bocsánatot sem kértem úgy igazán tőled. Azt hittem, elég igazolás az életünk. De a kimondott szavak, a megbocsátás ténye, aminek nyomán fellélegezhetünk –

az valami más. Az soha nem szűnő jó… És te a végén megbocsátottál… Mennek a napok, a hónapok tovább. Fordulnak a sorsok, az életek… Te látod, onnan, ahonnan vigyázol ránk, biztosan látod, sejtem, hogy te is „dolgoztál rajta”, hogy az a régi kislány, a te legkedvesebb unokád, ott a karodon, most ő várakozik. Várakozik valakire, akire már rég vágyakozott. S aki napokkal előbb, most mozdult meg a szíve alatt… Édes anyukám, tudtad te jól, így megy ez. Nem mindig hisszük el, hogy igaz: amikor becsukódik egy kapu, valahol kinyílik egy ablak. Te elmentél, és valamennyi idővel utána megfogant egy kis élet… Imádkozz értük, ahogy

mindig szoktál. Tavaszra várjuk a találkozást Vele…

Anyuval a fa alatt…

Lehet, hogy nem szabad ilyet bevallani, de vannak napok, amikor nem gondolok Rá. Aztán jön egy pillanat, egy gondolatból kiágazó másik gondolat… egy zörej, egy mozdulat… egy pulóver ujja, ami kilóg a szekrényből – még mindig nem tettem el anyu rám maradt ruháit – és ütést érzel a mellkasodban. Megüt, fáj és veled marad a hiány…

Ez az első karácsony… Milyen fura számvetés. Megszületésem óta ez az első karácsony, amikor nem leszünk egymás közelében. Mert ha máskor nem, karácsonykor mindig közel voltunk egymáshoz. A gyerekkorban, amikor ott ült velünk a szobaablak előtt és majd kieesett a szemünk, úgy néztük, hol repül át a kerítésen az angyal. Később, amikor segítettem darálni a mákot, kikevertem a vajat, cukorral és tojássárgájával a mézeskrémeshez, még később, amikor paníroztam a halat, aztán nagy egyetértésben minden ablakot kinyitottunk, amikor sütöttük, nem szerette soha, ha ételszag van a lakásban.

Én sem szeretem, mégis, amikor már betegen nálunk lakott anyu, hányszor hittem, hogy csak azért szól, hogy odaszúrhasson. – Bevette magát a hagymaszag a pulóveredbe – mondta és köhögött és én megsértődtem, pedig tényleg ott úszott a hagymaszag az ágya fölött, amikor fölé hajoltam, hogy megigazítsam a párnát. Nem gondoltam akkor arra, hogy nem azért emlegeti a hagymaszagot, hogy bántson, hanem mert már soha többé nem tud fölkelni, hogy odamenjen az ablakhoz és kiszellőztessen. De megsértődtem. És idő kellett, míg főzés közben ledobtam magamról a hagymás pulóvert, és fölkaptam egy tiszta inget, ha bementem hozzá.

Nézem a jegyzeteimet… Sok apró pillanatot lejegyeztem, el ne felejtsem. Mennyi mindenen túl voltunk már akkor, mennyi minden változás történt velünk és bennünk. Véget nem érő éjszakák, panaszkodó nappalok, derűs órák váltották egymást. És mégis, most, ahogy olvasom, döbbenten látom, milyen kicsinyes voltam, de hányszor…! Emlékszem, amikor anyu beteg lett, még az elején, egyszer találkoztam Lázár Ervinnel. Neki különös képessége volt, a vesédbe látott. Meséltem neki, hogy velünk él most már az anyukám, s hogy nem könnyű, mert mi mindig harcoltunk egymással. Azt akartam neki elmondani, hogy nem csak én harcoltam, hanem anyu

is. Nem nagyon törődött a magyarázkodással. Rám nézett, ahogy csak ő tudott. – Hát akkor most érte harcolj, ne ellene… Sose felejtem el a szemét, amikor ezt mondta. Tudtam én, és mégis… Ott voltak például az esték. Akkor mindig otthon kellett lenni. Legalább két embernek, mert emelni nem tudtam egyedül. Megvolt a vacsora, fogat mosott, megtörölte az arcát. Bevette a gyógyszereket, jött a míder, a szerelés, ahogy ő nevezte a pelenkát. – Te, ez itt szúr… Mondom, mamuskám ez ugyanaz a márka, ugyanoda tettem, tegnap még nem

szúrt. És már fordítottam volna át, a másik oldalára. Akkor kérte a zsebkendőket. Az egyikkel a szemét törölte, a másikkal az orrát. Próbáltam türelmes hangon mondani, hogy odakészítettem már, ahová szokta. – Add csak ide, nekem kell, én tudom a helyüket…! Odaadtam, kirázogatta őket különkülön és visszatette. Ugyan arra a helyre. Még volt egy játék a párnával, hol kért alá magasítást, hol nem. Hol elég volt, ahogy fölráztuk, hol még rázogatta a sarkait, ahol elérte. Sokszor már mentem volna, türelmetlenül konstatáltam, játék az egész… Pedig az eszemmel tudtam, azért van az időhúzás, hogy a hosszú nap után

az este nyugalmában még vele maradjunk. Istenem, ha vissza lehetne csinálni, vele maradnék akár meddig… Miért van, miért van mindig későn, nem csupán a felismerés, hanem az igyekezet nélküli elfogadás. Talán mert minden tanulás. Így van kitalálva. Nincs órarend és nincs recept. Minden titok. Az élet és a halál titka megfejthetetlen. Megnyílik, ha akarod, de ahhoz oda kell adnod magadból sokat. Ha az ember csak ebbe az egyetlen bizonyosságba belegondolna, lerakná a nagyképűség, az önzés, a feneketlen hiúság fegyvereit. Ha tudnánk, hogy mikor van vége, biztosan másképp csinálnánk sok mindent. Nem biztos,

hogy jobban, de igyekvőbben. De magadra vagy hagyva a döntéseidben. Rajtad múlik, türelmetlenül adod oda a zsebkendőt, vagy sem. Nem voltam én mindig türelmetlen. Többnyire nem. De az ember magát nem csaphatja be. Itt legbelül tudom, sokszor már mentem volna ki abból a szobából. Ahová most hányszor benyitok. Meggyújtom a gyertyát, meglocsolom a virágait, az orchideán most fonnyadtak el az utolsó szirmok, azoknak hogy tudott örülni… Napok óta virít a karácsonyi kaktusz… Leülök az ágyra, nézek a gyertyalángba, ülök, és nagyon fáj. Üres a szoba… Milyen könnyűek, örömöt adók voltak a teljesen odaadott pillanatok.

Patikamérleg pontosan tudtuk mind a ketten, most minden jól van. Nem siettem. Ő nem kérte a zsebkendőt, én mégis odaadtam… A reggeli gyertyagyújtást Alíznál láttam. Alíz messze élő barát, többször eljött anyuhoz. Ismerős emlékek fűzték őket a szülővároshoz, Temesvárhoz, nagyokat beszélgettek. Amikor nála jártam, néztem, ahogy kibújik reggel az ágyból, három kis mécsest gyújt. Így kezdem a napot, mondta Alíz, és mosolyogva hozzátette, itt vannak velem, akikről azt hisszük, már nincsenek itt… Sok ideje már, minden reggel én is meggyújtok egy mécsest. Az ablakpárkányra teszem, mellém, ahol

dolgozom. A gyertyagyújtás a reggelek hajszálra pontosan ismétlődő rituáléja lett. Hiányozna, ha nem lenne. A mozdulatok is hiányoznának. Ahogy végighúzom a gyufát a dobozon, ahogy a sötétben föllobban a láng, ahogy az elégett gyufaszál finom füstjét megérzi az orr, ez a sok anyagi történés valahogy így együtt lelki történéssé lesz. Emlékezés, reménykedés, fájdalom, vágyakozás, bocsánatkérés, öröm éled bennem, a mécses lángja fölröppenti és elindítja a reggeleket, és beragyogja nemcsak az ünnepeket, a szürke hétköznapokat is. Ott van anyu az ablaküvegen visszatükröződő mécses lángjában és velem marad, ameddig csak akarom.

Nézek a lángba, valahol nyikordul az ajtó. Emlékszem, az ő szobája ajtajának mindig megkentem a pántjait, ne vegye észre, ha benyitok, ne legyen semmi zaj. Hogy ő se ébredjen fel, s hogy én is időt nyerjek. Mint amikor kicsi gyerekeim voltak, amíg aludtak, tehettem, amit tudtam, amit kellett. Nyikordul az ajtó… meg kéne kenni újra. Libben a kis láng, mintha emlékezne. A játszmáink lassan véget értek. És egyszer csak nem volt már bennünk más, mint elfogadás. Egyszer, nagytakarítás után, mondom anyunak, másnap bejönnek hozzá a dédunokái. – Meine Gűte – mondja – ki van

takarítva, jön a siserehad, összedúl itt mindent… – Hozzád jönnek, mamuskám, szeretnek… Huncut a zöld szeme. – Szeretnek, persze… Engem is, meg a szíves kekszemet… Azt kicsit jobban… Nevetünk. Volt egy kekszes doboza, tele szív alakú keksszel. Ha bejöttek a dédunokák, tényleg mindig azt keresték. Ez az első karácsony, amikor már nem kérdezhetem meg, hogy letakarjam-e a mézeskrémest, vagy megpuhul a tésztája magától. Ez az első karácsony anyu nélkül… Már nem kell kiszálkázni a halat a

tányérján, nem kell tekintettel lenni rá, hogy köhög a csillagszóró füstjétől. Gyújthatunk annyi csillagszórót, amennyit akarunk. Ez az első karácsony, amikor nem kérhetem átölelve a bocsánatát. Csak fohászkodhatom, hogy vigyázzon ránk onnan föntről. És megköszönhetem a gyertyalángba nézve, hogy zokszó nélkül elvállalt minket gyerekeinek… Hogy ő lett, ő volt – ez a táncos lábú, kalandos kedvű, óvatosan bátor, a tízes misére is rúzsos szájjal járó valahai temesvári lány, ő volt az édesanyánk. (2009. december)

Valaki, akinek sok mindent

köszönhetek, s aki sok éven át mindig itt van, akivel az élet nevű nagy kalandot együtt jártuk és járjuk, most, amikor ezt az emlékező könyvet rakosgattam össze, s egyik hiány bennem a másikat érte, önvád és fájdalom nyomott és nem tudtam kiemelni a fejem a saját történetünkből, anyu és a magam kettősének az elrendezetlenségéből, akkor az én közös kalandunkat járó társam egy nagy sírásom után, elém tett egy idézetet Simone Weil-től. Alá is húzta, így könnyektől homályos szemmel is jól lehetett olvasni: „Akkor nyílik meg előttünk az út a természetfölöttibe, ha képességeink – az értelem, az akarat, az emberi szeretet – határba ütköznek, és e küszöbön

lecövekelünk, mert lehetetlen túl épnünk rajta, de nem is fordulunk vissza, noha nem tudjuk, mi vár ránk, mit tartogat ez számunkra a várakozásban.”

Jó volt, hogy sokan velem tartottak ezen a legszemélyesebb utazáson. Szívből köszönöm. Az Olvasónak, hogy végiglapozta ezt a pillanatok foszlányaiból, emléktöredékekből összeállt naplót, ami nem a veszteségről szeretett volna szólni. Sokkal inkább egy találkozás végtelen lehetőségeiről… És köszönöm Szilviának, Lazarovits Szilvia szerkesztőnek, hogy rábeszélt, írjam meg gondolataimat az anyuval való

együttlétünkről. Jót tett velem nagyon… Schäffer Erzsébet

Tartalom

Fekszem az ágyon - 7 Anyuval egy szobában - 11 Gyerekkoromban - 21 Az egyik legkedvesebb - 23 Ez most egy régi délelőtt - 25 Anyuval a kertben - 31 Egyszer Polcz Alain-nel - 40

A virágot ültető kislány - 44 Vidékre utaztam - 46 Igen, így ismertek Csobánkán - 48 Anyuval odahaza - 51 Minden ott van bezsúfolva - 60 Ezerkilencszáznegyvenhat - 63 Anyuval az éjszakában - 65 A pongyola - 75 Egy reggel - 76 Kár, hogy nem lehetünk itt - 79 Egyszer, ha jól emlékszem - 81 Volt egy fekete svejfolt kabátod - 83 Anyuval a hétköznapok - 87 Pár hete egy verset kaptam - 96 Alig hal ható - 98 Hálás vagyok - 101

Anyuval a reggelek - 103 A születésnapok - 111 Ezt a verset is küldte valaki - 114 A dunyha alatt hal gattalak - 116 Egy csomó csokoládényuszit - 118 Amikor nehéz volt - 120 Anyuval a hetedik nap - 123 Nézem a karokat - 132 Sok üzenetet - 135 Ez a legnevetősebb kép - 136 Anyuval a fa alatt -139 Valaki - 146 Jó volt - 147

A szerző korábban megjelent könyvei:

A szerző korábban megjelent könyvei:

A könyveket megvásárolhatja a www.polc.hu online

könyváruházban.