A Szorongás Alapformái

Fritz Riemann ~

ASZORONGAS ALAPFORMAI ~

HÁTIÉR KIADÓ

Budapest

A mű eredeti címe: Fritz Riemann: Grundformen der Angst Készült az Ernst Reinhardt Verlag 1998. évi kiadása alapján & Co, Verlag München

© 1961, 1998 Ernst Reinhardt, GmbH

A könyv borítóját GREGOR LÁSZLÓ tervezte

ISSN 1217-0364 ISBN 963 8128 51 8 KIADTAA HÁTTÉR KIADÓ Felelős kiadó: BALOGH FERENCNÉ Műszaki vezető: LANTOS KÁLMÁN Készült az ErO-Print Nyomdában Felelős vezető: BALOGH MIHÁLy igazgató

Bevezetés A szorongás természetéről és az élet antinómiáiról / 7

A szkizoid személyiségek / 24 A szkizoid személy és a szerelem / 29 A szkizoid személy és az agresszió / 37 Az élettörténeti háttér / 42 Példák szkizoid átélésformákra / 51 Kiegészítő gondolatok / 59

A depressziós személyiségek /74 A depressziós személy és a szerelem / 84 A depressziós személy és az agresszió / 89 Az élettörténeti háttér / 94 Példák depressziós átélésformákra / 108 Kiegészítő gondolatok / 123

Akényszeres személyiségek / 134 A kényszeres személy és a szerelem / 150 A kényszeres személy és az agresszió /157 Az élettörténeti háttér / 165 Példák kényszeres átélésformákra / 175 Kiegészítő gondolatok / 187

Ahisztérikus személyiségek /199 A hisztérikus személy és a szerelem / 209 A hisztérikus személy és az agresszió / 218 Az élettörténeti háttér / 221 Példák hisztérikus átélésformákra /236 Kiegészítő gondolatok /247

A szorongás elkerülhetetlenül hozzátartozik az életünkhöz, újabb és újabb változatokban elkísér bennünket születésünktől halálunkig. Az emberiség történetében felismerhetők a próbálkozások a szorongás leküzdésére, csökkentésére, lebírására vagy megbéklyózására. Törekedett erre mágia, vallás és tudomány. Istenhez való fordulás, odaadó szerelem, a természeti törvények kutatása vagy a világot megtagadó aszkézis és filozófiai felismerések nem közömbösítik ugyan a szorongást, de segíthetnek benne, hogy elviselhessük, és hogy fejlődésünket illetően talán még gyümölcsözővé is tegyük. Alkalmasint megmarad egyik illúziónknak, hogy azt higgyük, lehetséges élnünk szorongás nélkül is; a szorongás hozzátartozik létezésünkhöz, halandóságunktól való függőségeinknek és halandóságunk tudatának tükröződése. Megkísérelhetünk vele szemben olyan ellen erőket kifejleszteni, mint bátorság, bizalom, megismerés, hatalom, remény, alázat, hit és szeretet. Ezek segíthetnek abban, hogy a szorongást elfogadjuk, elmélyülten foglalkozzunk vele, újból meg újból leküzdjük. Azokat a módszereket, bárminők legyenek is, amelyek szorongásmentességet ígérnek számunkra, szemléljük kétkedéssel; ezek az emberi létnek nem felelnek meg, és megvalósíthatatlan várakozásokat ébresztenek. Az, hogy a szorongás kikerülhetetlenül hozzátartozik az életünkhöz, korántsem jelenti, hogy ennek folyamatosan tudatában is vagyunk. Mégis szinte mindig jelen van, és minden pillanatban beléphet a tudatunkba, amikor valamely külső vagy belső élmény révén előbukkan. Olyankor legtöbbnyire hajlunk rá, hogy kitér-

jünk előle, elkerüljük, és ki is fejlesztettünk bizonyos technikákat és módszereket, hogy elnyomjuk, elfojtsuk vagy kicselezzük és letagadjuk. De miképpen a halál sem szűnik meg létezni attól, hogy nem gondolunk rá, akkép pen a szorongás sem. Szorongás létezik függetlenül valamely nép vagy személy kultúrájától és fejlettségi fokától is - ami változik, az csupán a szorongás objektuma, az, ami mindenkor kiváltja a szorongást, másrészt azok az eszközök és cselekvési módok, amelyeket felhasználunk a szorongás leküzdésére. Így napjainkban általában már nem félünk a mennydörgéstől és villámlástóI; a nap- és holdfogyatkozások a természet érdekes játékaivá lettek, ámde félelem és szorongás megélése nélkül, hiszen tudjuk, hogy nem jelentik ezeknek az égitesteknek végleges eltűnését vagy éppen egy lehetséges világpusztulást. Viszont ismerünk manapság olyan szorongásfajtákat, amilyeneket a korábbi kultúrák nem ismertek - félünk például baktériumoktól, új betegségek fenyegetéseitől, közlekedési balesetektől, öregedéstől és magánytól. A szorongás leküzdésének módszerei azonban nemigen változtak. Csak éppen az áldozathozatal és mágia helyét modern, a szorongást csillapító gyógyszerek foglalták el- maga a szorongás azonban megmaradt nekünk. Ma a szorongás feldolgozásának minden bizonnyal legfontosabb lehetősége a maga különféle formáiban a pszichoterápia lett: az fedi fel először a szorongásnak az egyénben végbemenő kifejlődése történetét, kutatja az individuális-családi és szociális-kulturális körülményekkel való összefüggéseit, és teszi lehetővé a konfrontációt a szorongással abból a célból, hogy - akár hasznot hajtóan is - fel lehessen azt dolgozni. Itt nyilvánvalóan az élet kiegyensúlyozási törekvéseinek egyikéről van szó: ha sikerül tudomány és technika segítségével haladást elérnünk a világ meghódításában és ezáltal bizonyos félelmeket, szorongásokat kikapcsolnunk, közömbösítenünk, akkor azokat képesek vagyunk felcserélni más típusú szorongásokra. Ez azon a tényen, hogy a szorongás elkerülhetetlenül hozzá-

tartozik az élethez, semmit sem változtat. Úgy tetszik, a mai életünkhöz egy új nyavalya tartozik: egyre több olyan szorongásfajtát ismerünk, amelyek saját ténykedésünk nyomán jönnek létre, s e ténykedésünk önmagunk ellen fordul. Ismerjük a szorongást a bennünk magunkban meglévő romboló erőktől- gondoljunk csak azokra a veszélyekre, amelyeket az atomenergiával történő visszaélés hozhat magával, vagy a hatalom azon lehetőségeire, amelyek a természetes életfolyamatokba való beavatkozások nyomán adódnak. A hübriszi.ink, úgy tetszik, bumerángként saját magunkat vesz célba; a hatalom akarása, ami híjával van szeretetnek és alázatnak, a természet és az élet fólötti hatalom akarása azt a félelmet kelti bennünk, hogy manipulált, kiüresedett lelkű lénnyé válunk. Ha a régebbi korok embere félt a természeti erőktől, amelyeknek tehetetlenül ki volt szolgáltatva, és félt a fenyegető démonoktól, a bosszuló istenektől, akkor nekünk ma önmagunktói kell félnünk. Így aztán megint csak illúzió úgy vélekednünk, hogy a "haladás" - ami mindig egyszersmind visszalépés is - megszabadít a szorongásainktól - némelyiktől igen, de a következmény: újabb szorongások. A szorongás élménye tehát hozzátartozik a létezésünkhöz. Bármennyire általános érvényű is ez, minden ember mégis a szorongásnak a saját személyét illető változatait éli meg, "a" szorongásét, ami éppoly kevéssé létezik, mint "a" halál vagy "a" szerelem és más absztrakciók. Minden ember számára megvan a szorongásnak a személyes, egyedi formája, amely őhozzá, a lényéhez tartozik, mint ahogy a szeretetnek is megvan a rá jellemző formája, és valamikor a saját halálát kell halnia. Tehát csak egy bizonyos ember által megélt és tükrözött szorongás van, és ezért annak - a szorongásélmény minden közös vonása mellett - mindig van egy személyes jellegzetessége. Ez a mi személyes szorongásunk összefügg az egyéni életkörülményeinkkel, adottságainkkal és környezetünkkel; van fejlődéstörténete, ami gyakorlatilag a születésünkkel kezdődik.

Ha a szorongást egyszer" szorongás nélkül" vesszük szemügyre, az lesz a benyomásunk, hogy az kettős aspektussal bír: egyik oldalról aktivizálhat, másik oldalról megbéníthat. A szorongás mindig jelzés, amely veszélyekre figyelmeztet, egyszersmind van egyfajta felszólító karaktere, éspedig a leküzdésére biztató ösztönzés. A szorongás elfogadása és lebírása bizonyos fejlődési lépést jelent: valamicskével érettebbé tesz bennünket. Ha viszont kitérünk elme, és nem nézünk szembe vele, akkor maradunk úgy, ahogy voltunk; meggátolja továbbfejlődésünket, és arra késztet, hogy gyermekinek maradjunk meg azon a területen, ahol a szorongás sorompóját nem lépjük át. Szorongás mindig ott lép fól, ahol olyan szituációban találjuk magunkat, amivel szemben nem vagy még nem álljuk meg a helyünket. Minden fejlődés, minden, az éréshez vezető lépés szorongással van összekötve, hiszen az vezet át minket valami újba, addig nem tudottba, nem ismertbe, olyan belső vagy külső szituációkba, amelyeket még nem éltünk át, és amelyekben még nem szereztünk tapasztalatokat. Minden új, ismeretlen, először megteendő vagy megélendő dolog az újdonság ingere mellett magában rejti a kaland élvezetét és a kockázat örömét - és a szorongást is. Minthogy életünk mindig valami újba, járatlanba és még meg nem tapasztaltba vezet, a szorongás folytonos útitársunk. Leginkább fejlődésünk különösen fontos helyein lép be tudatunkba, olyankor, amikor régi, jól ismert pályákat kell elhagynunk, olyankor, amikor új feladatokkal kell megbirkóznunk, vagy változásokkal kell számolnunk. A fejlődésnek, felnőtté válásnak és érésnek tehát nyilvánvalóan sok baja van a szorongás leküzdésévei, és minden életkornak megvan nak a maga megfelelő érési lépései a hozzájuk tartozó szorongásokkal, amelyeken úrrá kell lennünk, ha azt akarjuk, hogy a megteendő lépés sikeres legyen. Ilyenképpen vannak teljesen normális, életkornak és fejlődésnek megfelelő szorongások, amelyeket az egészséges ember elvisel, és amelyeken túllép, amelyeknek a leküzdése fontos a

továbbfejlődése szempontjából. Gondoljunk csak a gyermek első önálló lépéseire, amikor először kell elengednie anyja kezét, és az egyedül való járástói, a szabad térségben magára hagyottságtói való félelmére, amit muszáj legyőznie. Vagygondoljunk az életünkben adódó nagy cezúrákra. Vegyük az iskolába járás kezdetét, amikor a gyermeknek a családból bele kell nőnie egy új, egyelőre idegen közösségbe úgy, hogy ott meg is állja a helyét. Vegyük a pubertást és az erotikus vágy, a szexuális kihívás közepette lezajló első találkozásokat a másik nemmel, vagy gondoljunk a pályakezdésre, a saját család megalapítására, az anyaságra és végül az öregedésre és a halállal való találkozásra valamely kezdethez vagy egy első ízben megvalósuló tapasztalatszerzéshez mindig kapcsolódik szorongás is. Mindezek a szorongások szervesen hozzátartoznak az életünkhöz, mert összefüggnek a testi, lelki vagy szociális fejlődés felé tett lépésekkel, jelentkeznek új közösségi vagy társadalmi feladatkörök elvállalásakor. Minden egyes ilyen lépés egyfajta határátlépést jelent, és megköveteli tőlünk, hogy valami megszokottól, meghittől megváljunk, és valamilyen újba, ismeretlenbe merészkedjünk. Ezeken a szorongásokon kívül van egész sor egyéni szorongás, amelyek a fentiek ismeretében nem tipikusak bizonyos határszituációkra, s amelyeket másoknál gyakran azért nem tudunk megérteni, mert számunkra nem ismerősek. Így valakinél a magányosság válthat ki súlyos szorongást, egy másiknál az embertömeg, a harmadik akkor kap szorongásrohamokat, ha hídon vagy szabad téren akar átmenni, egy negyedik képtelen zárt helyiségben tartózkodni, megint egy másik jámbor állatoktól, bogaraktói, pókoktól, egerektől stb. fél. Bármilyen sokrétű is ezek szerint a szorongás a különböző embereknél - gyakorlatilag nincs semmi, ami ne gerjeszthetne bennünk félelmet vagy szorongást -, mégis, jobban megnézve, mindig csak bizonyos meghatározott szorongások variánsaival találkozunk. Ezeket én "a szorongás alapformái" -nak nevez-

ném, és ennek megfelelően írnám le őket. Minden egyáltalán lehetséges szorongás szorosan kötődik ezekhez az alapformákhoz: vagy szélsőséges variációik és torz formáik, vagy pedig más objektumokra történt átcsúsztatásaik. Hajlamosak vagyunk ugyanis arra, hogy feldolgozatlan, nem leküzdött szorongásai nkat ártatlan pótobjektumokra tapasszuk, olyanokra, amelyek könynyebben kikerülhetők, mint a szorongás voltaképpeni kiváltói, amelyek elől nem tudunk kitérni. A szorongás alapformái összefüggnek a világban való létezésünkkel, ama két nagy antinómia közti kifeszítettségünkkel, amelyeket a maguk feloldhatatlan ellentétében és ellentmondásosságában kell megélnünk. Ezt a két antinómiát egy olyan hasonlat segítségével szeretném megvilágítani, amely minket bizonyos személyen túli rendekbe és törvényszerűségekbe kapcsol be, amelyeknek általában nem vagyunk tudatában, de amelyek mégis valóságosak. Olyan világba születünk bele, amely négy hatalmas impulzusnak engedelmeskedik: Földünk meghatározott ritmusban kerüli meg a Napot, tehát szűkebb világrendszerünk központi égitestje körül mozog, amely mozgást revolúciónak, "keringésnek" mondunk. A Föld egyszersmind a saját tengelye körül is forog, tehát rotálást végez, amely mozgást "saját tengely körüli forgás"nak nevezünk. Ilyenképpen egyszerre két további ellentétes, illetve egymást kiegészítő impulzus hat, amelyek világrendszerünket mozgásban tartják, valamint ezt a mozgást meghatározott pályákra kényszerítik. Ezek az impulzusok: a nehézségi erő és a centrifugális erő. A nehézségi erő mintegy összetartja a világunkat, azt centripetálisan befelé, a közép felé igazítja, s eközben egy rögzíteni és magához vonzani akaró szívóhatást fejt ki. A centrifugális erő a középtől menekül, kifelé törekszik, a meszszeségbe tör, és van egyfajta elengedni, eloldózni akaró vonása. Csak ennek a négy impulzusnak a kiegyensúlyozottsága garantálja azt a törvényszerű, eleven rendet, amelyben élünk, és amit kozmosznak nevezünk. Az egyik ilyen mozgás túlsúlya vagy ki-

esése a nagy Rendet megzavarná, illetve szétrombolná, és a Káoszba vezetné. Képzeljük csak el, hogy a Föld feladná eme alapimpulzusok egyikét. Ha például feladná a revolúciót, a Nap körüli keringést, és csupán a rotációt, a saját tengelye körüli forgást teljesítené, akkor meghaladná a bolygó nagyságrendjét, és napként, középpontként viselkednék, ami körül a többi bolygónak kellene keringenie. Akkor tehát már nem a Nap körül a számára előírt pályán szolgálna, hanem csak a maga saját törvénye szerint létezne. Ha viszont a rotációt, a saját tengely körüli forgást adná fel, és már csupán keringene a Nap körül, akkor a bolygó fokozatáról lecsúsznék egy apró szatellit, egy hold fokozatára, roppant függőségben mindig ugyanazt az oldalát mutatva a Napnak. Mindkét esetben megtörné tehát a bolygókat szabályozó törvényszerűséget, azt, hogy függősége megköveteli az alkalmazkodást, de mégis független, saját tengely körüli forgással bír. Továbbá: ha a Földnek nem volna meg a centripetális, a nehézségi ereje, akkor alulmaradna a centrifugális erővel szemben, és egyszeruen széjjelpukkadna, darabjai lekerülnének a pályáról, és talán összeütköznének más égitestekkel. Vagy ha ezentúl már egyedül a nehézségi erőnek engedelmeskednék a centrifugál is ellenerő nélkül, az teljes megmerevedéshez, változhatatlansághoz vagy más erőknek a saját pályájáról való eltérítettséghez vezetne, amely erőkkel szemben nem tudna semenynyi saját erőt szembeállítani. És most nézzük a hasonlatot: tegyük fel - ami voltaképpen eléggé kézenfekvő -, hogy az ember Földünk lakójaként és Naprendszerünk apró részecskéjeként alá van vetve e rendszer törvényszeruségeinek, és hogy ilyenképpen az imént leírt impulzusokat mint tudattalan hajtóerőket és egyszersmind mint latens posztulátumokat magában hordja, akkor ez igen meglepő megfelelésekhez vezet bennünket. Mindössze ugyanis az szükséges, hogy emberi szinten az említett alapimpulzusokat a lélektan te-

rületére transzponáljuk, tehát a lelki megélésben tapasztalható megfeleléseikre kérdezzünk rá, s ekkor rábukkanunk az említett antinómiákra, amelyek közé az életünk van kifeszítve, és egyúttal- ezt látni fogjuk - rábukkanunk a szorongás ama alapformáira, amelyek ezzel függnek össze, és így mélyebb értelmet nyernek. A rotációnak, a saját tengely körüli forgásnak pszichológiailag értelemszerűen az individuációra, az egyénné válásra való posztulátum felelhetne meg, tehát az, hogy egy egyedi lény, individuum jöjjön létre. A revolúciónak, a Nap mint központi égitestünk körüli mozgásnak az a posztulátum felelne meg, hogy egy nagyobb egészbe iIIeszkedjünk, a saját-törvényúségünket, sajátakaratúságunkat határok közé szorítsuk a személyünk fölötti összefüggések javára. Ilyenképpen tehát úgy vázolnánk azon első antinómiát, amely az ellentétes posztulátumokat tartalmazza, hogy mi egyrészt mi, önmagunk leszünk, másrészt viszont magunkat az individuum feletti összefüggésekbe illesztjük. A centripetális, a nehézségi erőnek a lelki síkon az állandóságra és állhatatosságra irányuló impulzusunk felelne meg; a centrifugá1is erőnek ezzel szemben az, amely minket újból meg újból előre, a változásra, az átalakulásra serkent. Ilyenképpen tehát a másik antinómiát is leírtuk. Ez megint csak tartalmazza azokat az ismét ellentétes posztulátum okat, hogy áIIandóságra is és átalakulásra is törekedjünk. Ez után a kozmikus analógia után négy olyan alapvető posztulátumnak vagyunk kitéve, amelyeket egymásnak ellentmondó, de egyszersmind egymást kiegészítő törekvésekként magunkban megta1álunk. Ezek változó alakban húzódnak végig egész életünkön, és mindig újabb és újabb módon igényelnek tőlünk választ. Az első posztulátum - hasonlatunkban a rotációnak megfellóen - az, hogy egyszeri individuummá legyünk, igent jelentve ki önálló voltunkra és másoktól elhatárolódva; hogy felcserélhetetlen személyiséggé legyünk, nem pedig felcserélhető tömegemberré. Ezzel azonban előttünk áll minden olyan szorongás,

amely akkor fenyeget, ha magunkat megkülönböztetjük másoktól, s ezáltal kiesünk az "odatartozás" , a közösség biztonságából, amit a magányosság és elszigeteltség idézne elő. A tágas tartomány ellenére, amelyben fajtához, családhoz és néphez való tartozásunk, életkorunk és nemünk, vallásunk vagy foglalkozásunk stb. révén bizonyos csoportok része vagyunk, amelyekkel rokonnak, meghitt kapcsolatban levőnek, egyúttal mégis individuumnak és így valami egyszerinek, legfőképpen más emberektől különbözőnek érezzük magunkat. Ez már abban a figyelemre méltó tényben kifejezésre jut, hogy pusztán hüvelykujjunk lenyomata elég ahhoz, hogy minden más embertől felcserélhetetlenlil különbözzünk, és egyértelmúen azonosíthatóak legyünk. Ily módon létü nk egy olyan piramishoz hasonlít, amelynek széles alapja tipikusból és közösségi jellemzőkből épül, amely azonban a csúcsa felé mind jobban és jobban kiválik az összekötő közös vonásokból, és egyszeri egyediben fejeződik be. Egyszeri voltunk elfogadásával és fejlesztésével, az individuációs processzussal, ahogyan C. G. Jung ezt a fejlődési folyamatot elnevezte, kiesünk az "odatartozás", az "ahogy-a-többiek-is"-Iét védettségéből, és félelemmel éljük meg az individuum magányosságát. Mert minél jobban megkülönböztetjük magunkat másoktól, annál magányosabb ak leszünk, s ilyenképpen ki vagyunk téve a bizonytalanságnak, a meg-nem-értettségnek, az elutasítottságnak és bizonyos körülmények között annak, hogy harcot hirdetnek ellenünk. Másrészt azonban, ha nem kockáztatjuk meg, hogy önálló egyeddé váljunk, akkor túlságosan megrekedünk a kollektívban, a tipikusban, és valami döntő jelentőségűvei adósa maradunk emberi méltóságunknak. A második posztulátum - hasonlatunkban a revolúciónak, azaz keringés nek megfelelően - az, hogy magunkat bizalom-

mal megnyissuk a világ, az élet és az embertársaink számára, hogy szót értsünk a nem-bmel, az idegennel, hogy csereviszonyba lépjünk a rajtunk-kívül-Ievőkkel. Ezen az életben való - a legtágabb értelemben vett - részvételt értjük. Ehhez

azonban kapcsolódik a szorongás, az, hogy elveszítjük az énünket, a függetlenségünket, hogy kiszolgáltat juk magunkat, hogy ön-Iétünket nem élhetjük méltányosan, mert másoknak kell áldoznunk, és hogy a megkívánt alkalmazkodás során önmagunkból túlságosan sokat fel kell adnunk. Itt tehát mindenekelőtt a függőségünkről van szó, arról, hogy noha énünk eme függőségei és veszélyeztetettségei éreztetik velünk tehetetlenségünket, mégis az élet felé kell fordulnunk, ki kell tárulkoznunk. Ha ezt nem kockáztat juk meg, elszigetelt, magányos lények maradunk, akiknek nincsen semmi kötődésünk, akik nem tartozunk valamihez, ami túlterjed rajtunk, végül védettség nélkül maradunk, és így nem fogjuk megismerni sem önmagunkat, sem a világot. Ezzel az első antinómiával beleütköztünk abba a paradox feltételezésbe, amit az élet kíván meg tőlünk: élnünk kell egyrészt az ön-megőrzést és az ön-megvalósítást, másrészt az önnön-odaadást és az ön-feledést, le kell küzdenünk mind az énünk feladásától való félelmünket, mind az énné válástól való félelmünket. És most nézzük a másik két posztulátumot, amelyek megint csak az ellentmondás és a kiegészülés erősen sarkított viszonyában állnak, ahogyan fentebb leírtuk: A harmadik posztulátum - hasonlatunkban a centripetális, a nehézségi erő megfelelójeként - az, hogy igyekezzünk a tartósságot, állandóságot elémi. Azon vagyunk, hogy ebben a világban elhelyezkedjünk és berendezkedjünk, tervezzük a jövőt, célratöróek legyünk úgy, mintha korlátlan ideig élnénk, mintha a világ stabil és a jövő előre látható volna, mintha maradandóval számoIhatnánk - ugyanakkor tudván tudva, hogy media in vita morte sumus, azaz életünk bármely pillanatban véget érhet. Az á1landóságra törekvésnek ezzel a posztulátumával, azzal, hogy egy bizonytalan jövőbe tervezzük bele magunkat, hogy egyáltalán úgy beszéljünk a jövőről, mintha valami szilárd és biztos valami állna előttünk - ezzel a posztulátummal adva vannak mindazok a szorongások, amelyek a mulandóságot, függőségeinket, létünk irracionális kiszámíthatatlanságát érintő tudásunk-

kal kapcsolatosak: a szorongás az új kockázatától, a bizonytalanra való tervezéstól, attól, hogy átengedjük magunkat az élet örök folyamatának, ami soha meg nem áll, és bennünket is magával ragad és alakít. Minden bizonnyal ezt fejezi ki az a szólás is, hogy senki nem léphet bele kétszer ugyanabba a folyóba - a folyó, de maga az ember is mindig más. Másrészt azonban, ha lemondanánk a maradandóságról, nem tudnánk semmit sem alkotni és megvalósítani; elképzelésünkben minden alkotásban kell lennie valaminek ebből a maradandóságból - máskülönben hozzá sem fognánk céljaink megvalósításához. Mindig úgy élünk, mintha azt hinnénk, hogy korlátlan idővel rendelkezünk, mintha a végre elért valami stabil volna, és ez az előttünk lebegő stabilitás és maradandóság, ez az illuzórius öröklét lényeges impulzus, mely ténykedésre ösztökél bennünket. És következzék végül a negyedik posztulátum - ennek hasonlatunkban a centrifugális erő felel meg. Ez abból áll, hogy mindig késznek kel/lennünk rá, hogy változzunk, hogy a változásokra és a fejlődésre igent mondjunk, megszokott dolgainkat feladjuk, a hagyományokat és szokásainkat magunk mögött hagyjuk, a frissen elért valamitől újra meg újra elszakadjunk és elbúcsúzzunk, mindent csak átmenetként éljünk meg. Mármost ezzel a posztulátummal- hogy mindig továbbfejlesszük magunkat, hogy ne tapadjunk, ne ragadjunk le, az új számára legyünk nyitottak, az ismeretlen meghódítását kockáztassuk meg együtt jár a szorongás, hogy rendszabályok, előírások és törvények, a múlt és a megszokások ereje lekötöz nek, fogva tartanak bennünket, lehetőségeink beszúkülnek, szabadságra törekvésünk korlátok közé szorul. Itt tehát - ellentétben az előzőekben leírt szorongással, ahol a halál mint múlékonyság jelent meg a halál végső soron dermedéssel és véglegességgel fenyeget. Ha azonban a változásra, az új vállalására irányító impulzust feladnánk, akkor unalmasan ismételgetve és erősen kapaszkodva a már meglévóbe, letapadnánk a megszokotthoz, s az idő és környező világunk lehagyna és elfelejtene minket.

Ezzel vázoltuk a másik antinómiát, az élet velünk szemben támasztott további feltételezéseit - azt, hogy egyszerre törekedjünk állandóságra és változásra, hogy eközben le kell küzdenünk mind a feltartóztathatatlan múlékonyságtól, mind a kikerülhetetlen szükségességtől való szorongást. Ilyenképpen a szorongásnak megismertük a négy alapformáját - ezeket itt még egyszer felsorolom: 1. a szorongás az ön-odaadástól, én-elvesztésként és függőségként megélve; 2. a szorongás az önmagává-válástól, védtelenségként és elszigeteltségként megélve; 3. a szorongás a változástói, múlékonyságként és bizonytalanságként megélve; 4. a szorongás a szükségességtől, véglegességként és szabadság hiányaként megélve. Végsősoron valamennyi lehetséges szorongásfajta mindig ennek a négy alapszorongásnak a variánsa, és összefüggnek azzal a négy alapimpulzussal, amelyek ugyancsak hozzátartoznak a létünkhöz, s egymást páronként kiegészítik, és egymással ellentétben állnak: mint törekvés a maga-megőrzésre és elkülönülésre, együtt az ön-odaadásra és valahova-tartozásra irányuló ellentörekvésse1;másrészt mint törekvés az állandóságra és biztonságra, együtt a változásra és kockázatra irányuló ellentörekvéssel. Minden törekvéshez hozzátartozik az ellentörekvéstől való félelem. És mégis, ha még egyszer visszanyúlunk a kozmikus hasonlatunkhoz, úgy tetszik, eleven rend csak akkor lehetséges, ha megkíséreljük, hogy ezek közt az antinomikus impulzusok közt egyensúlyi helyzetet éljünk meg. Az ilyen egyensúlyi helyzet azonban nem jelent valami statikus at, ahogyan azt fel lehetne tételezni, hanem tele van mérhetetlen belső dinamikával, mivel ilyen egyensúlyi helyzet sohasem jelent valami már elértet, hanem olyan valamit, amit újra meg újra meg kell teremteni. Ugyanakkor figyelemmel kell lennünk arra, hogy a mindenkor megélt szorongás fajtája és intenzitásának foka nagymérték-

ben függ mind a magunkkal hozott hajlamainktóI, az "örökségünktől", mind azoktól a környezeti feltételektől, amelyekbe beleszülettünk, tehát mind a testi és lelki-szellemi alkatunktól, mind személyes életutunktól, létü nk történetétől. Van ugyanis történetük a szorongásainknak is, és látni fogjuk, mekkora jelentőséggel bír erre nézve a gyermekkorunk. Így minden ember félelmét színezik a hajlamai és a környező világtól származó rengeteg hatás, ami részben magyarázatot ad arra is, miért oly nehéz beleéreznünk magunkat mások szorongásaiba - azok olyan életfeltételekből erednek, amelyek a mieinktől nagyon eltérnek. A hajlam és a környezet - mely utóbbihoz a családon, a "miIiőn" kívül a társadalom is hozzátartozik - tehát képesek bizonyos szorongásokat felszínre hozni, másokat pedig vissza tudnak szorítani. A jobbadán egészséges - fejlődésében nem megzavart - ember általában tudja kezelni a szorongásait, sőt gyakran le is győzi őket. A fejlődésében megzavart ember szorongásai intenzívebbek is, gyakoribbak is, és a szorongás alapformái közül legalább az egyik az ő esetében túlsúlyra fog jutni. Súlyosan megterhelő lehet a szorongás, és kiválthat betegséget is, ha túllép egy bizonyos mértéket, vagy ha túl sokáig eltart. A legsúlyosabban azok a szorongások lesznek igen terhessé, amelyeket valaki a gyermekkor korai szakaszában él meg, tehát olyan korban, amikor a gyermek még nem képes ellenük elhárító erőt kifejteni. Ha egy-egy szorongásfajta az intenzitása vagy elhúzódása következtében túlságosan felerősödik, vagy olyan korban ér bennünket, amikor még nem tudunk szembeszállni vele, akkor csak nagyon nehezen leszünk képesek feldolgozni. Ilyenkor a szorongás aktivizáló, pozitív vonatkozása elvész; a következmény: fejlődésbeIi gátlások, elakadás vagy akár korábbi, gyermeteg viselkedésmódba való visszacsúszás. Érthető módon különösen a gyermekkorban szoktunk az életkornak nem megfelelő szorongásélményekkel, továbbá túlságosan nagy szorongásmennyiségekkel találkozni, amelyek túllépik az elviselhető-

ség mértékét. A gyermek gyönge, még fejlődésben levő énje bizonyos szorongásmennyiségeket még nem képes feldolgozni, ezért külső segítségre szorul, és ha ezekkel a túl nagy szorongásaival magára marad, sérüléseket szenved. A felnőtt esetében ritkább kivételes szituációk, amilyen a háború, fogság, életveszélyek, természeti és egyéb katasztrófák, de lelki élmények és folyamatok is túlléphetik a szorongások tűrési határait, úgyhogy az illető pánikkal, rövidzárlati cselekvésekkel vagy neurózisokkal reagál. Normális körülmények között azonban a felnőtt - szemben a gyermekkel - a szorongás ellen válaszlehetőségek és ellenerók dolgában sokkal gazdagabb választékkal bír. Ő képes védekezni, a helyzetét átgondolni, és a szorongás kiváltó okát felismerni; mindenekelőtt fel tudja fogni, miből ered a szorongása; tudja közölni és ezáltal megértést és segítséget kapni, és képes a lehetséges veszélyeztetéseket helyesen fölmérni. Mindez a gyermeknek nem áll rendelkezésére; ő minél kisebb, annál inkább csupán tárgya a szorongásainak, tehetetlenül ki van nekik szolgáltatva anélkül, hogy tudná, azok meddig fognak tartani, és hogy mi minden történhet. Látni fogjuk, hogy a négy alapszorongás közül az egyiknek a túlértékeltsége - vagy, más szemszögből nézve, a négy alapimpulzus egyikének messzemenő feladása - miképpen vezet el bennünket négy személyiségstruktúrához, a-világban-Ievés négy fajtájához, amelyeket árnyalataikban ismerünk, és amelyekben mindnyájan többé vagy kevésbé hangsúlyosan jelen vagyunk Ezeket a személyiségstruktúrákat tehát a négy alapszorongás vonatkozásában egyoldalú kihangsúlyozásnak kell felfognunk. A leírandó személyiségstruktúrák minél határozottabbak és minél egyoldalúbbak, annál valószínűbb, hogy korai gyermekkori fejlődési zavarok következtében alakultak ki. Ennek megfelelően a lelki egészség jelének volna tekinthető, ha valaki a négy alapimpulzust eleven kiegyensúlyozottságban képes megélni - ami egyszersmind azt is jelentené, hogy az illető találkozott a szorongás négy alapformájával is.

A négy személyiségstruktúra: normálstruktúrák bizonyos hangsúlyokkal. Közben azonban a hangsúlyozottság kifejezett egyoldalús~ válik, olyan határértékeket ér el, amiket a négy alapstruktúra torz formáinak vagy szélsőséges variánsainak kell tekintenünk Ezzel eljutottunk a struktúratípusok neurotikus variánsaihoz, ahogyan ezeket a pszichoterápia és a mélylélektan a szkizoid személyiségzavar, a depresszió, a kényszerneurózis és a hisztéria négy nagy neurózisformájában leírta. Ezek a neurotikus személyiségek tehát kiélezett vagy extrém formában mindenkor csak általános emberi létezésformákat tükröznek, amiIyeneket mindnyájan ismerünk Ilyenképpen végső soron a-világban-Ievés négy különböző fajtájáról van szó; ábrázolásuk során le kívánom írni a jelzett egyoldalúság következményeit a még egészségesnek nevezhető jelenségformáktól a könnyebbeken, majd a súlyosakon át egészen a legsúlyosabb zavarokig. Ennek során figyelembe kell vennünk az alkatilag kedvező hajlamokat, érdeklódésünk azonban mindenekelőtt az élettörténeti háttereknek fog szólni. Még egy közbeeső megjegyzés: ha a négy személyiségstruktúra leírása típustan-jelleget látszik ölteni, ez annyiban különbözik más tipológiáktól, hogy - túlnyomórészt a pszichoterápia és mélylélektan pszichoanalitikai felismeréseire és tapasztalataira építve - korántsem olyan fatalista és végérvényes módon következtet, mint - összehasonlításképpen - az alkatból és temperamentumból levezetett típusok; az utóbbiak végzetszerűnek és megváltoztathatatlannak tüntetik fel magukat. Nekem más a véleményem. Én nem azért vagyok ilyen vagy olyan, mert ilyen vagy olyan a testalkatom, hanem mert a világgal, az élettel szemben bizonyos beállítottságom, bizonyos viselkedésmódom van, amit élettörténetem során szereztem, az szabja meg a személyiségemet, és az kölcsönöz neki bizonyos strukturális vonásokat. Ami benne sorsszerű - a veleszületett pszichofizikai hajlamok, a gyermekkorunk környezete, benne szüleink és nevelóink személyisége,

továbbá a társadalom a maga játékszabályaival, amelyekbe beleszülettünk -, annak bizonyos határokon belül általunk kell kialakulnia, általunk lehetséges megváltoznia; mindenesetre nemcsak olyan valami, amit eredendően kötelező elfogadni. Az itt mondott személyiségstruktúrák egy egységes emberkép részaspektusainak tekintendők. Lényünknek kezdetben sorsszeruen elégtelenül fejlett, elhanyagolt, hibásan irányított vagy idegen hatást túlzottan érvényesített és elnyomott részaspektusai utólagos fejlődése képes a már meglévő struktúrát megváltoztatni és kiegészíteni a képzeletünkben ott lebegő teljesség vagy érettség, tökéletesség javára, olyan mértékben, amilyet az egyes ember a maga számára megkívánhat. Mi itt tehát négy általános érvényű alapviszonyból és magatartási lehetőségből indulunk ki, szemben létünk feltételeivel és fuggőségeivel, amikor is látszólag kibékíthetetlen ellentétek eleven rendjének és kiegyensúlyozottságának kozmikus előképe lebeg előttünk. A neurózistanból vett fogalmi megjelölések megtartása nemcsak a négy struktúratípus képviselői, hanem az úgynevezett egészséges ember számára is praktikus előnyökkel jár, minthogy e fogalmak alkalmazása egyúttal azt is mindig lehetővé teszi, hogy egyszerre láthassuk az élettörténeti keletkezést és a neurotikus variánst. Az olvasó ezt minden bizonnyal hamar meg fogja érteni, amikor az esetismertetésből a szkizoid személyiségzavar, a depresszió stb. fogalmai könnyedén és plasztikusan foglaltak helyet a képzetében. Könyvemben kerültem, hogy taglaljam az irodalomban többnyire jól artikulált különbséget a szorongás és a félelem között. Ez számomra az alapkoncepcióm szempontjából lényegtelen volt; ráadásul nem is túnik nekem eléggé meggyőzőnek, amint ez a két fogalom alkalmazásának bizonytalanságában a szokásos nyelvhasználatból kitetszik. A gyakori különbségtételnek, miszerint a félelem valami meghatározottra, konkrétra vonatkozik, míg a szorongás valami bizonytalanra, inkább irracionálisra, van

jogosultsága, de a két fogalom nemegyszer összemosódik. Én mindenesetre lemondtam arról, hogy különbséget tegyek közöttük. Ez a könyv azért íródott, hogy az egyes embert segítse élni, több önmegértést és mások megértését közvetítse neki, és hogy korai éveink fontosságát fejlődésünk számára világossá tegye. És azért is íródott, hogy újra fölkeltse az érdeklódést azok iránt a nagy összefüggések iránt, amelyeknek részei vagyunk, és ameIyekból, úgy vélem, fontos dolgokat tanulhatunk.

"Nos, legyünk mások, mint azok sokan, kik itt nyüzsögnek a közös halomban. " (Carl Spitteler)

Fordítsuk most tekintetünket azokra az emberekre, akiknek alapvető problémájuk - a szorongás felő1nézve - az ön-odaadásukat megelőző félelem, és akik ugyanakkor (az alapimpulzus felő1nézve) túlzásban élik át az "ön-forgásra", vagyispszichológiailag: ön-megtartásra és én-elhatárolásra késztető impulzust. Mi ezeket az embereket szkizoid személyeknek nevezzük. Mindannyiunk vágya, hogy felcserélhetetlen individuum legyünk. Hogymennyire ígyvan, gondoljunk csak arra, milyen érzékenyen reagálunk, ha valaki eltéveszti vagyelhibázza a nevünket: nem akarjuk, hogy tetszés szerint felcserélhessenek bennünket; egyszeri individuum-tudatunkkal akarunk élni. Atörekvés, hogy másoktól megkülönböztessenek minket, ugyanúgy velünk született, mint az ellenkezője is: az, hogy társadalmi lényként csoportokhoz, közösségekhez tartozzunk. Aztakarjuk, hogy egyrészt személyes érdekeinknek élhessünk, másrészt, hogy részünk lehessen partnerviszonyban, embertársi kapcsolatban és felelősségben. Mármost hogyan fog mindez festeni, amikor valaki, egy ember, kerülve az ön-odaadási oldalt, megkísérli, hogy főképpen az ön-megtartással éljen? Ennek az embernek a törekvése elsősorban arra irányul, hogy amennyire csak lehet, független, autark legyen. Döntő fontosságú számára, hogy ne legyen senkire ráutalva, senkire ne le-

gyen szüksége, ne legyen senkinek az elkötelezett je. Ezért elhatárolja magát az emberektől, távol tartja magát tőlük, nem engedi, hogy közelébe kerüljenek, csak szűk határok között érintkezik velük. Ha valaki átlépi ezt a szűk határt, azt élettere elleni fenyegetésnek érzi, függetlenségi igénye, integritása veszélyeztetésének, és ez ellen erélyesen, sőt gorombán védekezik. Így fejleszti ki az emberek közelségétől való tipikus félelmét. Ámde az életben a közelség nem kerülhető el, ezért bizonyos védekező magatartásokat keres, olyanokat, amelyek mögött megbújhat. Ekkor mindenekelőtt a személyes, közeli érintkezési lehetőségeket fogja kerülni, senkit be nem enged bizalmas szférájába. Fél egyetlen valakivel, egyetlen partnerrel találkozni, és megkísérli az emberi kapcsolatokat tárgyilagossá tenni. Amikor emberek között van, olyan csoportokban vagy közösségekben érzi magát a legjobban, ahol megmaradhat névtelennek, és mégis közös érdekeltségek révén érezhet egyfajta valahova-tartozást. Legszívesebben a mesebeli varázssipka tulajdonosa szeretne lenni, amelynek a védelme alatt láthatatlanul részt vehetne mások életében, abba bele is avatkozhatna anélkül, hogy magából valamit is fel kellene adnia. Az ilyen embereket a környező világ távolinak, hűvösnek, elhatárolódónak, nehezen megközelíthetőnek, személytelennek, sőt ridegnek minősíti. Gyakran különösnek látszanak, furcsának, reagálásaikban érthetetlennek vagy meghökkentőnek. Hosszú ideje lehetnek ismerőseink anélkül, hogy igazán ismernénk őket. Ma látszólag jó kontaktusunk volt velük, és holnap úgy viselkednek, mintha soha nem láttak volna bennünket; igen, éppenséggel minél közelebb kerültek hozzánk, annál ellenségesebben fordulnak el tőlünk, híjával minden empátiának, gyakorta bennünket sértő, amellett alaptalan agresszióval vagy ellenséges viselkedéssel. A te-től, a megnyíló ön-odaadástól való félelmében a szkizoid személy kerül minden meghitt közelséget, s ettől ő egyre elszigeteltebb, egyre magányosabb lesz. Félelme a közelségtől akkor

lesz a legélesebb, ha valaki őhozzá vagy ő valakihez túl közel kerül. Minthogy a vonzalom, a rokonszenv, a gyöngédség és szeretet hatására kerülünk egymáshoz a legközelebb, a szkizoid személy különösen veszedelmesnek éli meg mindezt. Ez ad magyarázatot rá, miért éppen ilyen szituációkban mutatkozik szórakozottnak, sőt ellenségesnek, annyira, hogy a másikat minden további nélkül eltaszítja: váratlanul "kikapcsol", megszakítja az érintkezést, visszahúzódik önmagába, és többé lehetetlen megközelíteni. Közte és a külső világ közt ezáltal széles szakadék tátong, ami az évek során mind szélesebb lesz, és őt egyre jobban és jobban eltávolítja attól. Ennek egyre problematikusabb következményei lesznek: az embertársakat jelentő környező világtól való távolság miatt túlságosan keveset tud másokról; egyre hézagosabban szerez róluk tapasztalatokat, ebból következően az emberekkel való érintkezésben mind bizonytalanabbá válik. Így sohasem tudja igazán, a másikban mi megy végbe, hiszen azt - ha egyáltalán - csak meghitt közelségben és szeretetteljes odafigyeléssel lehet megtudni. Ő ezért embertársait illető orientálódásában feltételezésekre és sejtésekre van utalva, ezért megint csak mélységesen bizonytalan benne, hogy másokat illető benyomásai és képzetei, sőt végső soron észlelései vajon csupán képzelődések és azok kivetítései-e, vagy pedig mindez valóság. Egy kép, amit ebben az összefüggésben minden bizonnyal Harald Schultz-Hencke alkalmazott először ezeknek az embereknek a világhoz való lelki kapcsolata ábrázolására, alkalmas rá, hogy érthetőbbé tegye az imént mondottakat; ilyen szituációban már valamennyiünknek volt részünk. Egy vonatban ülünk a pályaudvaron; a szomszédos sínpáron szintén áll egy vonat; hirtelen észrevesszük, hogy a két vonat közül az egyik mozgásba jön. Minthogy manapság a vonatok igen lágyan, szinte észrevétlenül indulnak el, nem érzünk sem rázást, sem rántást, úgyhogy csupán egy mozgás optikai benyomását észleljük. Mármost nem tudunk azonnal orientálódni, hogy

a két vonat közül melyik mozog, míg valamely külső, egy helyben levőtárgyon nem realizálhatjuk, hogy, mondjuk, a mi vonatunk még áll, és a szomszédos vonat elindult, vagyfordítva. Ez a kép nagyon találóan világítjameg a szkizoid személy belső szituációját: ő sosem tudja pontosan - olyan mértékben, amely messze felülmúlja az egészséges ember lehetséges bizonytalanságát -, hogyvajon az, amit érez, érzékel, gondol vagyelképzel, csak őbenne magában létezik, vagyrajta kívül is. Akörnyező emberi világhoz ruződő laza kapcsolatai miatt nincs rá lehetősége, hogy eligazodhasson, és így élményei és benyomásai megítélése dolgában kételkedve ingadozik, hogyezeket vajon kiadhatja-e magából, vagy pedig mindez csak az ő "képzelődése", és kizárólag az ő belső világáhoztartozik: amaz ottan csakugyan gunyorosan néz rám, vagycsak úgy képzelem? Afőnök ma valóban rendkívül hűvös volt velem szemben, van tán valami baja velem, másmilyen volt, mint egyébként - vagycsak úgy hiszem? Van rajtam valami feltűnő, valami nincs rendben rajtam, vagycsak tévesen gondolom, hogy az emberek olyan furcsán néznek rám? Ez a bizonytalanság minden szinten megjelenhet, a mindig éber bizalmatlanságtól és beteges önmagára-vonatkoztatás tói a voltaképpeni téveszmés képzelgésekig és érzéki csalódásokig, amelyeknek során aztán az illető valóban összecseréli a belsőt és a külsőt anélkül, hogy ezt a cserét mint olyat felismerné, minthogy a kivetítéseit immár valóságnak tartja. El lehet gondolni, mennyire gyötrő és mélységesen nyugtalanító számára, ha ez a bizonytalanság tartós állapottá lesz, mindenekelőtt azért, mert éppen a közeli kontaktus említett hiánya miatt nincs mód korrigálásra. Valakit ugyanis erről kifaggatnunk, bizonytalanságára és félelmére figyelmeztetnünk, feltételezi a meghitt közelséget; minthogy azonban az illetőnek senkivel sincs ilyen kapcsolata, tartanunk kell tőle, hogy nem találkozunk megértéssel, sőt kinevet vagyéppen bolondnak ítél bennünket. A szkizoid személyek abszolút bizalmatlanságukból és biztonságuk mélységes hiányából eredően, ami - mint még látni

fogjuk - egyrészt primer oka, másrészt következménye is az emberekhez ruződő laza kapcsolatuknak, most már különösen erőteljesen fogják kifejleszteni azokat a funkcióikat és képességeiket, amelyektó1 azt remélik, hogy hozzásegítik őket a világban való jobb orientálódáshoz; így az érzékszervek útján történő észlelést, a megismerni képes intellektust, a tudatot és az ésszeruséget. Minthogy ezeket az embereket minden, ami emocionális, ami érzelmi töltetú, elbizonytalanítja, érzelmektől független, "tiszta" megismerésre törekszenek, ami olyan eredményeket ígér nekik, amelyekre nyugodtan hagyatkozhatnak. Már ebből is sejthetjük, hogy a szkizoid személyek mindenekelőtt az egzakt tudományok felé fordulnak, amelyek - ők úgy vélik - közvetítik számukra ezt a biztonságot és a szubjektív megéléstó1 való függetlenséget. Szemben a rac ionális szempontok fejlődésével, visszamarad az érzelmi élet fejlődése; itt ugyanis az ember rá van utalva egy te-re, egy partnerra, érzelmi viszonyulásra és érzelmek cseréjére. Így ezekre az emberekre jellemző, hogy gyakran átlagon felül fejlett intelligenciájuk mellett érzelmileg visszamaradtnak hatnak; náluk az érzelmek gyakorta fejletlenek maradnak, sőt igen csenevészek. Ez széles kapcsolatbeli bizonytalanságot eredményez, ami ezeknek az embereknek a mindennapi életében végtelenül sok nehézségnek lehet az alapja; embertársaikkai érintkezve híjával vannak a "középhangoknak" , nem állnak rendelkezésükre árnyalatok, úgyhogy számukra már a legegyszerubb kontaktusok is problémává lehetnek. Erre egy példa:

Egy egyetemi hallgatónak tanulmányai keretében beszámolót kellett tartania. Kontaktusok nélküli, egyszersmind arrogáns lévén - amely viselkedése mögé a bizonytalanságát rejtette -, nem jutott eszébe, hogy megkérdezze valamelyik társát, ahogyan ez kézenJekvő lett volna. Egyedül kínlódott olyan problémák miatt, amelyek kizárólag őbelőle és nem a tárgybólfakadtak, teljességgel bizonytalan volt benne, hogy témájának kidolgozása meg fog-e Jeleini az elvárásoknak,

itéleteiben önmaga túlértékelése és kisebbrendűségi érzései között ingadozott, úgyhogy egyszer nagyszerűnek, sőt kt'vételesen zseniálisnak látta önmagát, aztán már megint csak hétköznapinak, szürkének. Éppen a lehetőségek hiányoztak neki, hogy összehasonitásokat tegyen másokkal. Úgyvélte, ez kinos volna a kollégái előtt, és bizonyos mértékben kiszolgáltatná magát, ha tanácsot kérne tőlük - nem tudta, hogy az ilyesmi megszokott dolog. Így aztán, kapcsolathiánya folytán, teljesen szükségtelen szorongások fogták el, amiket igen könnyen megtakarithatott volna, ha természetes kollegiális kapcsolatokkal rendelkezik. Szkizoid személyek életében ilyen és hasonló szituációk és magatartási módok igen gyakoriak; ezek nagyban hozzájárulnak, hogy számukra az egyébként banális, mindennapos szituációk bonyolulttá váljanak, nem fogván fel, hogy nehézségeik okait a kapcsolatok síkján kell keresniük, és nem a képességeik hiányában.

Mint már mondtuk, a szkizoid személy számára különösen a fejlődésnek azok a lépései válnak problematikussá, amelyek az emberekkel való kontaktust érintik: az óvodába, az osztályközösségbe kerülés; a pubertás és a találkozás a másik nemmel; a partnerkapcsolatok és minden más kötődés. Minthogy benne minden közelség félelmet vált ki, azért minél közelebb kerül valakihez, minél inkább az a "veszély" fenyegeti, hogy szeretni fog valakit, vagy őt fogja valaki szeretni, annál nagyobb szükségét érzi, hogy visszahúzódjon. A gyermekkorban fellépő kapcsolatteremtési nehézségeket a szülők és nevelők tekintsék kezdődő szkizoid problémáknak, melyeket talán még vissza lehet fogni, vagy legalábbis meg lehet szelídíteni, még mielőtt mélyebb gyökeret vernének. Ha a gyer-

meknek az óvodában vagy az osztályközösségben kontaktusbeli nehézségei vannak, ha nem talál barátra, ha kívülállónak és különcnek éli meg önmagát, vagy őt mások ilyennek élik meg, ha egy pubertáskorú ifjú ember kerüli a másik nemmel való kapcsolatokat, s helyette inkább könyvekbe temetkezik, a kontaktusok elől meghátrál, inkább barkácsol, vagy egyéb ilyesmivel foglalkozik, amikor egymagában van, ha ebben az időszakban súlyos világnézeti válságon megy keresztül, magányosan tépelődve az élet értelmén anélkül, hogy erről eszmét cserél ne másokkal - mindezek olyan vészjelek, amelyeket a szülóknek iIlenék felfogniuk és meg kellene hányniuk-vetniük. Még problematikusabb szokott lenni a pubertást követő, partnerkapcsolatra ösztökélő kor. Mert két ember a szerelemben kerül egymáshoz a legközelebb lelkileg is, testileg is. Minden szerelmi találkozás mintegy veszélyezteti az iIlető önmaga-voltát és függetlenségét, mégpedig annál inkább, mennél jobban megnyílik a "te" előtt, ugyanúgy, ahogy mennél inkább meg akarja őrizni önmagát. Ezért lesznek ezek a találkozások gyakran olyan megpróbáltatássá, amelyek során az a problémakör, ami az iIlető számára mindaddig talán ismeretlen volt, rejtve maradt előtte, most fájdalmasan a tudatába hatol. Ilyen valaki hogyan viselje el a közelség és kicserélődés, a gyöngédség és szerelem utáni vágyat, de mindenekelőtt hogyan viselje el a szexuális vágyat, ami a másik iránt támad benne? Az emberekkel való érintkezésben észlelhető, fentebb leírt kontaktushiányok és a "középhangok" hiánya eddig az életkorig már igen jelentős gyakorlatlansággá nőtték ki magukat az emIített érintkezésben, s mindez fölöttébb megnehezíti számára a szexuális integrálódást. Itt is találkozik a magatartás közbenső viszonyainak hiányával: nem áll rendelkezésére sem a versengő-hódító, sem a csábító-odaadó oldal. Gyöngédség, a vonzódás verbális vagy érzelmi gesztusokban megnyilvánuló kifejezése neki mind idegen, messzemenően hiányzik belőle a beleérzésnek, a magát-egy-másvalakibehelyezésének a képessége.

Az unszoló vágy és az emberi közelségtől való félelem közti konfliktus feloldásának a kísérletei különféleképpen festhetnek. Gyakran úgy, hogy az illető csak kötelezettség nélküli, könnyen felbomló vagy pedig kifejezetten testi-szexuális kapcsolatokba bocsátkozik, amelyek létesítésekor a szexualitást mintegy különváIasztja az érzelmi életétől. Számára ilyenkor a partner csupán "szexuális tárgy", "amely" érzékei kielégítésére szolgál, de annál tovább nem érdekli őt. Ámde érzelmi közömbössége miatt is könnyen cserélhetők partnerkapcsolatai. Ekképpen védekezik az ellen, hogy a te-vel való mélyebb belebocsátkozás es etén az érzelmi dolgokban meglévő teljes gyámoltalansága és tapasztalatlansága kiderüljön, egyszersmind védekezik a szerelembe esés veszélye ellen is. Ugyanezen okból szokta a vonzódás nak partnere részéről mutatkozó jeleit elhárítani - ezeket kínosnak találja, és nem tudja, miképpen reagáljon rájuk.

Egyférfi felkeresett egy házasságközvetítő irodát, és az elébe rakottfényképek közül kiválasztotta azt a nőt, aki a legkevésbé tetszett neki - az legalább nem válhatott számára veszélyessé, nem kelthetett benne szerelmi érzelmeket. Egy nő csak akkor tudta testileg odaadni magát egyférfinak, ha tudta, hogy azt utóbb soha nem fogja viszontlátni. Egy nős férfinak ugyanabban a városban, ahol családjávallakott, volt egy titkos lakása; időről időre oda vonult viszsza, ilyenkor senki számára nem volt elérhető mindaddig, amíg nem érzett rá hajlandóságot, hogy visszatérjen a családjához. Ez azért kellett neki, hogy megvédje magátfelesége és családja túlságos közelsége és érzelmi igénye ellen (akik a maguk részéről e miatt a maga-elvonása miatt kísérelték meg szorosabban lekötni, s ezzel megint csak a menekülési késztetését erősÍ/ették). A példák világosan mutatják, a szkizoid személyek mennyire félnek a lekötöttségtől, az elkötelezettségtől, a függőségtől, attól, hogy "lerohanják" őket; gyakran igen furcsa és érthetetlennek ható reakcióikat csak így lehet felfogni. Az egyetlen, ami valóban

a szkizoid személyé és amivel valamennyire meghitt viszonyban van, az ő maga; innen adódik az érzékenysége integritás ának valódi és vélt veszélyeztetésével, a különállásába történő beavatkozásokkaI és a számára nagymértékben elidegenítő behatolásokkal szemben; neki erre a különállásra, távolságtartásra azért van szüksége, hogy el ne veszítse azt a talajt, amit önmaga jelent önmagának. Az ilyen magatartás természetesen egyáltalán nem engedi kialakulni a meghittség, pláne bensőségesség légkörét. Az ilyen ember az életérzéséből kifolyólag a kötelékeket kényszerítésnek érzi arra, hogy sokat feladjon önmagából, ami természetesen mindenekelőtt partnerek esetében lehetséges, hiszen nekik szükségük van a másik részéről az odaadásra és a közelségre. A kötelékektől való irtózás odáig me het, hogy az illető még az oltár vagy az anyakönyvvezető előtt sarkon fordul.

Egyfiatalember barátnője unszolására eljegyezte őt - már sok éve ismerték egymást, ő azonban nem akarta lekötni magát. Felkereste a nőt a gyűru"kkel,és megünnepelték az eljegyzést. Amikor a fétft elhagyta a házat, a nő levélszekrényébe bedobott egy már előzően megírt levelet, amelyben az imént kötött eljegyzésüket felbontotta. Szkizoid személyeknél egyáltalán nem ritkák az ehhez hasonló viselkedésmódok. A távolból gyakran jó és ügyes levélírók, személyes, közeli kapcsolatban azonban rögtön visszahúzódnak és elzárkóznak. A szexualitásnak az érzelmi élettől történő leválasztása következtében a szkizoid személy az ösztönszerut mintegy izolálva éli meg; nem csupán arról van szó, hogy a partner pusztán "szexuális tárggyá" lesz, hanem az egész szerelmi élet kimerülhet egy már csupán funkcionális folyamatban. Emberünk nem ismer gyöngéd előjátékot, erotikát, hanem, mit sem törődve a partner igényeivel, egyenest nekilódul a céljának. A gyöngédség könnyen fájdalomkeltéssé, kemény nekimenéssé vagy egyéb fájdalomforrássá fajulhat. E mögött öntudatlanul az a vágy állhat, hogy érzékelni akarja a partner reakcióját. Ezenfelül ott van a

szkizoid személynek az a késztetése, hogy az elért kielégülés után partnerétől minél előbb megszabaduljon. "Utána - értsd: a nemi aktus után - a legszívesebben kihajítottam volna" hangzott a jellegzetes kijelentés egyszkizoid férfitól, aki félt partnernóje érzelmi igényeitől. Súlyosabbá akkor válik a dolog, ha a szkizoid ember a szerelem- és gyűlöletérzések közti éles ambivalenciáját, mélységes kételyét, hogy ót szeretni lehet, a partnerén teszi próbára. Aztán mindig újabb helytállási próbáknak teszi ki, a szerelemnek mindig újabb bizonyítékait követeli meg tőle: hátha azok megszüntetnék a kételyeit. Ez végül a lelki, majd az igazi szadizmusig fokozódhat. Utóbb magatartása kifejezetten destruktívvá válik; partnerének szerelmi bizonyítékait, vonzalmának jeleit lebecsüli, bagatellizálja, analizálja, kétségbe vonja, vagy ördögi ügyességgeltendenciának értelmezi át. így értékelődik át a partner spontán ajándékozó készsége a rossz lelkiismeret, a bűntudat kifejezésévé vagy megvesztegetési kísérletté ("ezzel mit akarsz elémi?'~'"ugyejóvá akarsz tenni valamit?''). Ilyen tendenciózus átértékelésekhez végtelen sok lehetőséget kínál a náluk többnyire meglevő jó elméleti-absztrakt pszichológiai kombinációs készség. A szkizoid partner cinizmusával nemritkán szétzúz minden gyöngéd rezdülése is, magánál és partnerénél egyaránt, hogy azok magukkal ne ragadhassák. A partner különösen bensőséges maga-odaadásának pillanatában a legsebezhetőbb pontján sérti meg társa lelkét azzal, hogy annak magatartását, arckifejezését vagya szavait gunyorosan a nevetségesbe fordítja: "Ugyan ne nézz már rám ilyen hűséges kutyaszemekkel",' "ha tudnád, hogy most milyen komikus pofát vágtál"; vagy: "hagyd már, kérlek, ezeket az ostoba szerelmi ömlengéseket, és térjünk végre a tárgyra" stb. így természetesen a partnerben minden szerelmi készség elvész, hacsak nincs benne szokatlanul empatikus szerelmi képesség, vagy pedig ahhoz a mazochista ellentípushoz tartozik,

amely búntudatból vagy más motiváció miatt azt hiszi, mindennel meg kell alkudnia, vagy éppen a megkínzatásában leli élvezetét. Különben végül is vissza kell fognia magát, sőt el kell kezdenie gyűlölni a társát, amit aztán a szkizoid partner diadalérzéssel élhet meg ("most aztán látni, hogy igazából milyen is vagy'; anélkül, hogy felfogná: végső soron csakis az ő viselkedése távolította el tőle a másikat. Strindberg életrajzi indíttatású regényei sok ilyen szkizoid tragikumot tartalmaznak, egyúttal hatásos leírásait is adják az ilyen jellegű személyiségfejlődések élettörténeti háttereinek (például A cselédfia). Ha az érzelmi ridegség még tovább erősödik, akkor extrémmé és betegessé fokozódik, nagyon keskeny lesz a határ az erőszaktevés, sőt a kéjgyilkosság irányában, mindenekelőtt akkor, ha a partnerre öntudatlanul olyan feldolgozatlan gyűlöletérzések és bosszúérzetek vetülnek, a pszichoanalízis kifejezésével: "tevődnek át", amelyek a gyermekkorral kapcsolatos egykori személyeknek szólnak. Ennek során a személyiség egészébe nem integrálódott, leszakadt ösztönoldal mindig veszélyes; ha ráadásul a szkizoid személy egyáltalán nem képes partnerébe beleérezni magát, és semmibe veszi az érzelmeket, akkor az ösztönök indukálta minden bűntett elkövetése lehetséges. A nehézség miatt, hogy érzelmi partnerkapcsolatot létesítsenek, hogy egyáltalán partnert találjanak, a szkizoidok gyakran azt is megkísérlik, hogy egyedül boldoguljanak, mintegy önmagukat vegyék partnerül kizárólagos önkielégítésben. Vagy áttérnek póttárgyakra, lásd: fetisizmus. Ilyen póttárgyak útján természetesen lehetetlen szerelmi képességüket kifejleszteniük, jóllehet a megzavart szerelmi képesség e formái tartalmazzák még a szeretni akarás elemeit, még kifejezik kereső vágyukat. Szkizoid személyeknél, bár egyébként lehetnek kiemelkedő képességű egyének, nemritkán találni infantilisnek megmaradt szexuális fejlettséget. Az olykor nemileg éretlen gyermekekre és fiatalkorú akra mint szexuális partnerekre eső választásukat érthetővé teszi az a körülmény, hogy velük szemben a súlyos kon-

taktuszavarokkal küzdő embernek kisebb a félelme, és számolhat a gyermeki bizalommal is. Előfordul, hogy az ilyen személynél az elfojtott szerelmi képesség és maga-odaadási vágy beteges féltékenységben, sőt akár féltékenységi tébolyban tör ki. kl illető érzi, hogy viselkedése milyen kevéssé szeretetre méltó, hogy ő milyen kevéssé képes a szerelemre, és sejti, hogy így aligha tarthat meg magának valakit. Ezért neki mindenütt muszáj olyan vetélytársakat sejteni, akiket ő - gyakran jogosan - jobb szeretőknek és szeretetre méltóbbaknak tart. partnere ártatlan, egészen természetes viselkedési formáit aztán agyafúrtan, igazi szőrszálhasogatással, gyanús hátterű, alattomos szándékú és démoni magatartásként értelmezi. Ez egészen a kapcsolatot illető tébollyá növekedhet, a partneri viszonyt idővel elviselhetetlenné teheti, és végül megsemmisítheti úgy, hogy az illető kéjeleg a megsemmisítésben, miközben maga is szenved, de nem képes másként viselkedni. A motiváció aztán így festhet: ha már - úgy látszik - engem nem lehet szeretni, akkor inkább magam semmisítem meg azt, amit nem tudok megtartani, akkor legalább én vagyok a cselekvő, és nem csupán az elszenvedő. így érthető meg az a viselkedési mód, hogy Ő, a szkizoid személy, éppen akkor, amikor szeretne szeretni és szeretve lenni, mutatja magát különösen kevéssé szeretetre méltónak Ha aztán ilyenkor a partnere elfordul tóle, az számára kevésbé fájdalmas, mintha ő valóban mindent megtett volna érte, és mégis elhagynák. Szkizoid személyeknél az ilyen csalódásmegelőzések nem ritkák; ezekben - többnyire tudattalanul - bennük van a partner próbára tételének az aspektusa: ha ő engem a viselkedésem ellenére még szeret, akkor valóban szeret. E mögött mindenütt felismerhető, milyen nehéz az ilyen embereknek szeretetre méltó módon viselkedniük. Extrém esetekben a bizalmatlanság és a féltékenység még gyilkossághoz is vezethet: ha a partnerem nem szeret engem, akkor ne tudjon mást sem szeretni. Szkizoid személyek a maga-odaadási félelmüket legtöbbször csak kötődéstól való félelemként élik meg. A maga-odaadási

vágy, ami különben hozzátartozik lényünkhöz, az elfojtás következtében megsűrűsödik, és felerősíti a félelmet, úgyhogy aztán a maga-odaadás már csak teljes maga-kiszolgáltatottságként, énfeladásként és a te által történő elnyelésként képzelhető el. Ennek nyomán következik be a partner démonizálása, ami most már másodlagosan visszahatva felerősíti a félelmet, és a szkizoid személyek némely, egyébként érthetetlen viselkedési módját érthetőbbé teszi, mindenekelőtt a hirtelen gyűlöletüket, ami egy túlhatalmú te általi fenyegetettség érzéséból támad anélkül, hogy felismernék: a saját kivetítésük kölcsönöz a másiknak ilyen hatalmat. Ilyenképpen a szkizoid személynek nehezére esik tartós érzelmi kapcsolatba merészkednie. Inkább rövid időre szóló, intenzív, de változatos kapcsolatok felé hajlik. Számára a házasság olyan intézmény, amelyben megtalálható az emberi berendezkedések minden tökéletlensége, ezért, ha többé már nem nyújt elégedettséget, magától értetődőn felbonthatja. A házasságban jobban számot kellene vetnie az emberi szükségletekkel, alkalmazkodnia kellene hozzájuk. A szkizoid személy véleménye szerint tartós kapcsolatban elkerülhetetlen a hűtlenség; ő megköveteli magának a szabadságot, és hajlandó - inkább elméletileg és korántsem mindig a valóságban is - megadni azt a partnerének is. Ő gyakran a házasság teoretikusa, házasságreformer; legalábbis elég merész hozzá, hogy konvenciókkaI és hagyományokkaI szemben érvényesítse a saját életstílusát, és a saját meggyőződése szerint éljen. Ebben a tekintetben gyakran több becsületességet és civil kurázsit tanúsít, mint sokan mások. Néha tartós ak a kapcsolatai, csak éppen visszariad a legalizálásuktói, ezért jobbára házasságra emlékeztető, de házasságon kívüli kapcsolatokban él. Az anyakapcsolat korai kiesése esetén vagy az anyával összefüggő csalódások után nem ritka, hogy a szkizoid személy idősebb, anyaszeru nőkhöz kötődik; ezek sok mindent pótolhatnak számára, amit gyermekkorában nélkülöznie kellett. Ilyen nők képesek olykor úgy ajándékozni melegséget és védel-

met, hogy nekik maguknak nincsenek nagy igényeik; ajándékozó típusú nők ezek, akik minden további nélkül megértik az illetőt, nem várják tme azt, amit nem tud adni, és éppen ezzel kötik őt jobban magukhoz, mint azt egyébként az illető megengedné. Csak az ilyen irányú korai tapasztalataiktói mélységesen megbolygatott emberek fejlesztenek ki kifejezett nőgyúlöletet, benne nőellenes bosszúimpulzusokkal. Minthogy a szkizoid férfi élete során a nőt megbízhatatlanként, sőt fenyegetésként éhe meg, nemritkán tapasztaljuk, hogy az azonos nemhez fordul; vagyolyan partnernőt választ, aki kvázi férfias vonásai által számára nem olyan "egészen más", mint egy nagyon nőies nő. Ilyenkor a kapcsolat inkább nővéri-bajtársi, jobban a közös érdeklődési területekre épül, semmint a nemek erotikus vonzására. Aszkizoid férfi minden kapcsolatában nehezen visel el tartós közelséget - a külön hálószoba birtoklása magától értetődő igénye, és a partnernője helyesen teszi, ha megértéssel van eziránt, és nem akarja a férfit védekezésbe, majd eltávolodásba kényszeríteni. Összefoglalásképpen elmondhatjuk, hogy a szkizoid személynek - hogy milyen okokból, azt még jobban meg fogjuk érteni igen nehéz szerelmi képességét kifejlesztenie. Ő rendkívül érzékeny mindennel szemben, ami szabadságának és függetlenségének korlátozásával fenyeget; érzelmi megnyilatkozásaiban fukar, és akkor a leghálásabb, ha a partnere nem mutat vonzalmában rámenősséget, de otthont és védettséget kínál neki. Aki ért hozzá, hogyan szerezze meg őt magának, az számíthat mély vonzalmára, amit azonban nem képes igazán kimutatni és megvallani.

Itt és az agresszióval foglalkozó következő fejezetekben célszerűnek tartottam, hogy agresszióról beszéljek gyúlölet helyett, mert az agresszió a gyúlölet leggyakoribb megnyilvánulási for-

mája, és különböző megjelenési alakjaiban világosabban leírható. A szorongás és az agresszió szorosan összefüggnek egymással; valószínűleg a kedvetlenség és szorongás eredetileg az agresszió elsődleges kiváltója, amikor is problémáink kezdetén a kedvetlenség a szorongás előalakja, archaikus formája. Ekkor még nincsenek lehetőségek a kedvetlenség feldolgozására és a szorongás leküzdésére, tehetetlenül ki vagyunk nekik szolgáltatva. Ami a kezdet kezdetén kiváltja őket, csupa erőteljes frusztráció, amilyen az éhség, a hideg, a fájdalmak, a saját életritmust és az életvitel integritását érő zavarok; az érzékszervek túlterheltsége és a mozgásszabadság korlátozottsága; a mások túlságosan lerohanó közelsége és beavatkozása folytán bekövetkező, nagyfokú elidegenedés; magány. A félelem tehát ebben az időben elsősorban intenzív szorongás; hasonló szituációkban az igen kicsiny gyermekeknél szorongás és agresszió időben még egybeesnek: ami szorongást és félelmet vált ki, az egyidejűleg agreszsziót, dühöt is kivált. Mármost az ilyen apróság ugyan mivel rendelkezik, hogy legyőzze a szorongását, hogy elűzze a kedvetlenségét? Először csak tehetetlen dühe, ami előbb ordításban, utóbb rúgkapálásban, ide-oda forgolódásban, tehát a düh motorikus levezetésében, lereagálásában nyilvánul meg. Minthogy a korai életkorban még nincs megkülönböztetés én és te között, az agressziónak ezek a megnyilvánulásai még teljesen irányítatlanok, nem irányulnak senkire - egyszeruen a rossz közérzet és kedvetlenség lereagálásai a pillanatnyi helyzet terheitől való szabadulás, a szervezet tehermentesítése érdekében. Itt az agresszió archaikus formájáról beszélhetünk; ez elemi erővel, spontán, kontroll nélkül jelentkezik, úgy, hogy emberre még nem irányul, ezért nincs tekintettel senkire, semmire, nem kíséri bűntudat - ez ugyanis feltételezné az embertárs elleni irányultságot. Az archaikus szorongás intenzitás a elképesztően nagy, mert a kicsiny gyermek, lévén teljesen tehetetlen, úgy éli meg azt, mint olyan valamit, ami a valóját, egész létét fenyegeti. Ennek megfe-

lelően totális lesz az agresszió is, totális lesz a düh - ilyen szituációkban a gyermek "merő düh" vagy "merő szorongás", mert már megszállva tartja az igyekezet, hogy lereagálja őket, hogy megszabaduljon tőlük A reflexszeru összehúzódás, az elfordulás a világtól vagy az említett viharos mozgás minden bizonnyal más élőlények esetében is a félelemre és a szorongásra válaszoló reakció két ősformája: a menekülés hátrafelé, az öszszehúzódás egészen a holtnak tettetés reflexéig vagy a meneküléselőre, a viharos mozgás, a támadás. Mármost ha a szkizoid személy továbbra sem képes kötődni, magát továbbra is teljesen védtelennek és veszélyeztetettnek érzi, akkor valós vagy vélt támadásokról és fenyegetésekről továbbra is azt hiszi, hogy azok az egész létét veszélyeztetik. Ennek megfelelően a reakciói a fentebb leírtak értelmében még teljesen archaikus ak: semmire tekintettel nem lévő, azonnali agresszió, ami csupán a szorongásnak, illetve a szorongás kiváltójának kiiktatására, az illető adott helyzetének tehermentesítésére figyel."To get it aut of one 's system" (kilép a maga rendszerébo1), mondják az angolok igen találóan. Nagyon jól elképzelhető, milyen veszélyessé válhatnak ezek az archaikus szkizoid agressziók, amelyek az egzisztenciális fenyegetettség érzéséből erednek kötődésekkel nem nagyon rendelkező embereknél. Náluk semmi nem fogja vissza, nem köti meg az agressziót, az nem integrált része össz-személyiségüknek, s ezért megmarad ösztön késztette, kíméletlen, elemi erejű megnyilatkozásnak. Mint már a szexualitásnál láttuk, az agressziójuk, érzelmi megnyilatkozásaik is megmaradnak az életük egészétől elszigetelt, elszakadt, merőben ösztönszerű lereagálásnak anélkül, hogy beleolvadnának valamely egységes érzelmi átélésbe. Minthogy beleérzésnek nagyon is híjával vannak, gyakorlatilag nincsenek rájuk ható fékező erők. Így az agresszió továbbra is feszültségek oldására szolgál, s ellenőrizetlenül és bűntudat nélkül tombolja ki magát. Ehhez még hozzájön, hogy a szkizoid személyeknek, híjával lévén embertársi kapcso-

latoknak, fogalmuk sincs róla, miképpen hatnak másokra az indulataik és agresszióik - hiszen ók "csak" lereagáltak; ezenközben a másik egyáltalán nem fontos nekik. Ezért gyakran túl csípősek, túl érdesek, sértók. Egy napilap ban lehetett olvasni, hogy egy fiatalkorú megölt egy fiút. Amikor az indítékairól kérdezték, vonogatta a vállát, és azt felelte, hogy különösebb okai nem voltak, valahogy zavarta őt a gyerek. Ennyire veszélyesé válhat egy elszigetelt, a közös élettól elszakadt, semmihez nem kötött agresszió, ami a gyűlöletre való készségból ered, és amit a legjelentéktelenebb indokok is kiválthatnak. Ez az agresszió képes önállósulni és bármilyen elgondolható extrém formát magára ölteni, különösen ha összekapcsolódik a szintén nem integrálódott szexuális ösztönnel. Kinzei amerikai pszichiáter elítélteken végzett vizsgálatai alapján megállapította, hogy közülük az agresszívak (violent men) kétszerte nagyobb védelmi körrel (circle of protection) rendelkeztek, mint a nem agresszívak; és az agresszívak - akiket mi a szkizoidok közé sorolnánk -, ha valaki e védelmi kört, ennek láthatatlan határát megsértette, pánikban törtek ki, ami nyomban vad támadásba csapott át. Ezt egy páciens egyszer így fogalmazta meg: "Amikor valaki áttöri a határaimat, akkor beló1emgyűlölet tör elő." Emlékeztet ez az állatoknak Konrad Lorenz általleírt reakcióira: azok heves agresszióval fogadják a támadót, amely átlépi felségterületük határát (Konrad Lorenz: Das sogenannte Böse - Az úgynevezett Gonosz). A szkizoid személy, aki magát védtelennek hiszi az emberek között, s aki nem érez kötődést hozzájuk, másvalaki közeledését fenyegetésként éli meg, és arra először félelemmel reagál, s ezt nyomban agresszió követi. A szkizoidoknak ez az alapéletérzése érthetővé tesz némely, különben gyakran érthetetlen reakciót. Az archaikus, nem integrálódott, függetlenedett agresszió erőszaktételig mehet, ami egy másik személyt mint valami kellemetlen rovart elpusztít, ha az illető fenyegetve érzi magát amattól. Mint minden korlátok nélküli, az összélettóllevált ösztön,

úgy az agresszió is veszélyesen önállósulhat, hogy aztán az illető személy aszociálissá, sőt gyakran búnözővé, gyilkossá váljék. De ha eltekintünk is az ilyen szélsőséges példáktói, a szkizoid személynek nem könnyű ellenőriznie az agresszióit. Ő maga általában nem szenved tőlük, annál inkább szenved a környezete. Ami eredetileg a szorongás elleni védekezés volt, kéjes agresszivitássá válhat, amit már csak önmagáért az agresszióért gyakorol; kegyetlenség, szadizmus, durvaság, váratlan, sértő élesség, jeges hidegség és érinthetetlenség, cinizmus és a másikra való odafigyelésnek hihetetlen gyors átcsapása ellenséges elutasításba - minden lehetséges formájukban ezek az agresszió megnyilvánulásának leggyakoribb lehetőségei. Belőlük itt is hiányoznak a fegyelmezett, az átlátott, a szituációhoz mért agresszió "középhangjai" - utóbbit mindenesetre csupán kívülről látva ilyennek, mivel a szkizoid személy, a maga megéléséból indulva ki, saját viselkedését mindenképpen a szituációhoz mértnek ítéli. Szkizoid személynél azonban az agressziónak gyakran van még egy másik funkciója is, mint a hárítás és a védekezés. A latin ad-gredi, aggredi szó ősjelentésének - valakihez odalépni értelmében, számára az agresszió eszköz valamely kontaktus létesítésére, gyakran az egyetlen olyan lehetőség, amely erre a célra rendelkezésére áll. Nála ezért az agresszió a maga-hirdetés egy formája, ami összehasonlításképpen emlékeztet bennünket a másik nemhez való közeledés még tudattalan kísérleteire, amilyenek a pubertásra jellemzők. Ott is megvan a szorongásnak és a vágynak ugyanaz az elegye, az érzelmek elrejtése, a nyers és agresszív birtokbavétel a nem merészelt vagy nem birtokolt gyöngédség helyett, a félelem a kudarctól, az azonnali visszavonulás készsége, a vonzódásnak idegenkedésbe történő átcsapódása, és a valóságos vagy vélt elutasítottság esetén jelentkező cinizmus. A szkizoid emberekkel való érintkezés szempontjából fontos tudni, hogy náluk az agressziónak egyfajta magakellető jelentése is lehet. Nekik könnyebb agresszívnak lenniük, mint vonzalmat

és más pozitív érzelmeket kifejezésre juttatniuk. Az embertársakkaI való kontaktusban mutatkozó nagy hiányaik miatt e tekintetben is bőséges a bizonytalanságuk. Velük folytatott pszichoterápiai munkánkból tudjuk, hogy akkor képesek agresszióikat a legkönnyebben integrálni, megtanulni megfelelően bánni velük, ha egyenletes ráfordítással időt engedünk nekik kontaktusszerző hiányaik pótlására.

Mármost hogyan kerülhet sor szkizoid személyiségfejlődésekre, a maga-odaadástól való túlzó szorongásra, az énközpontúságra, a maga-védés túlhangsúlyozására? Alkati szempontból kedvező ehhez mindenekelőtt egy gyöngéd érzelmi adottság, nagy lelki érzékenység, labilitás és sebezhetőség. Az érintett személy védekezésképpen maga és a környező világ közé beiktat egy distanciát, mivel a túl nagy fizikai és pszichikai közelséget radarhoz hasonlóan finoman reagáló érzékenysége, egyszersmind áteresztőképessége miatt túlságosan "harsánynak" érzi. Ilyenképpen a szkizoid nem nélkülözheti a távolságtartást, mert csak ígyképes megállni a helyét a világban és az életben. A distancia, a távolság megteremti neki a biztonságot és a védelmet attól, hogy mások befolyása alá kerüljön, hogy mások lerohanják; ugyanakkor természeténél fogva ő túl nyitott "rendszer", ezért határok mögé kell húzódnia, részint el kell zárkóznia, ha nem akarja, hogy az összes felvett inger bősége elárassza. A másik lehetőség az, hogy rendkívül erőteljes motorikusexpanzív, agresszív-szenvedélyes, kapcsolatteremtésre csekély hajlamú vagy képességű alkattal van dolgunk, olyan adottságokkal, amelyek miatt tulajdonosát kezdettől fogvaelég könnyen találjuk bántónak, zavarónak. Ez az ember aztán újra meg újra megtapasztalja, hogy elutasítják, helyreutasítják, a maga sajátos

mivoltában kedvezőtlenül fogadják, sőt nem fogadják el, és ennek következtében fejleszti ki a gyanakvásos önmagába húzódást, ami ezekre az emberekre annyira jellemző, és ami tipikus vonásukká lesz. Azok a testi és más lényegi vonások, amelyek által a gyermek kezdettől fogva kiábrándítólag hat szülei, elsősorban az anyja elvárásaira és vágyálmaira, voltaképpen nem volnának az iménti szűkebb értelemben vett alaptermészethez számítandók, de mégiscsak léteznek, egyszersmind pedig már eléggé világosan utalnak a környezetre mint kiváltó tényezőre. Ennek a kiábrándításnak már oka lehet az, hogy történetesen a gyermek nem az óhajtott nemhez tartozik, de még tetszés szerinti számú más fizikai jel is, ami nehézzé teszi az anyának, hogy a gyermek iránt vonzalmat érezzen és odaadást tanúsítson, amire annak szüksége van; említsük itt meg a nem kívánt gyermeket is! Ezekhez az alaptermészetet illető nézőpontokhoz - amelyek tekintetében azonban a környezet reagálása gyakran inkább szokott felelős lenni a szkizoid fejlődésért, mint maga az alkat hozzáadódnak a szkizoid személyiségfejlődés legjelentősebb kiváltóiként a környezeti tényezők. Hogy ezt jobban megérthessük, szemügyre kell vennünk a gyermek helyzetét a születése után és élete első heteiben. Más élőlényekkel ellentétben a születése után a gyermek hosszú ideig teljesen gyámoltalan, és teljességgel a környezetére van utalva. Ebben az összefüggésben mondta Adolf Portmann svájci biológus, hogy az ember túl korán született élőlény. Hogy a gyermek lassanként bizalommal forduljon az őt körülvevő világ felé, és hogy az első rátalálás a te-re végbemehessen benne, ennek a környező világnak elfogadhatónak és bizalomkeltőnek kell mutatkoznia. Elfogadhatónak olyan értelemben, hogy kielégítse a korának megfelelő igényeket. A csecsemőnek olyan atmoszférára van szüksége, amelyet leginkább úgy lehet leírni, mint biztonságot, a "jó-kezekben-Ievés" érzetét, a megelégedettség érzését, mint beágyazottságot a neki való élet-

körülményekbe. Jó, ha a kisgyermek megélheti a magától értetődően kielégített igényeknek ezt a "paradicsomi" fázisát, mert csak az ilyen ősbizalom alapján tudja fokozatosan merészel ni, hogy megkockáztassa átadni magát az életnek anélkül, hogy félnie kellene a megsemmisüléstóI. Sajátos módon a pici gyermek számára szükséges eme életfeltételekróI hosszú ideig csak nagyon határozatlan elképzeléseink voltak; a csecsemő differenciálásra és észlelésre való készségét többnyire nagyon is alábecsültük, a környező világ ráirányuló hatását hasonlóképpen. Igen kifejezőek idevonatkozóan Stirnimann svájci gyermekorvosnak újszülötteken végzett vizsgálatai. Néhány idézet Psychologie des neugeborenen Kindes (Az újszülött gyermek pszichológiája) című könyvébóI: "Igen komoly könyvek. .. a fájdalom érzetet a 6. hétig kizárják; C..) hogy nem így van, azt injekciózások során figyeltem meg, amiknél én egy kísérlet bizonyosságával ... megjósolhattam, hogy újszülöttek másnap, a második injekciónál már a fertőtlenítéskor sírnak." És az emlékezésróI: "...van születés előtti emlékezés: éjszakás nővéreink megfigyelései szerint kocsmárosnék gyermekei gyakran akár éjfélig is ébren vannak anélkül, hogy közben sírnának, míg pékfeleségek gyermekei hajnali 2-tóI 3-ig gyakran nyugtalanok. Az anyák nappali munkája és éjszakai pihenése által a gyermek már a születése előtt hozzászokott a mozgás és a nyugalom ritmikus váltakozásához." Itt még sok a kutatnivaló; de Stirnimann-nak ebbóI és más megfigyeléseibóI következtetve biztonsággal állíthatjuk, hogy nagyon alábecsültük az újszülött érzékenységét, észlelőképességét és érzelmi életét. Sokáig úgy tetszett, hogy a pici gyermek számára a szakszerű csecsemőápolás, táplálás és higiénia a legfontosabb, és teljességgel elegendő is. Csupán a korai gyermeki lét alapos kutatása révén, mindenekelőtt Freud és tanítványai pszichoanalízise által tettünk szert itt egészen új nézetekre, kiegészítve a magatartás-kutatással. Ezeknek köszönhetjük ismereteinket az első benyomások és korai tapasztalatok megha-

tározó jelentőségéről, különösen pedig az élet első heteinek jelentőségéről szerzett tudásunkat. Kétségtelen, már Goethe is birtokában volt ennek a felismerésnek (Gesprach mit Knebel - Beszélgetés Knebellel, 1810), amikor azt mondta: "A bajnak az a gyökere nálunk, hogy túl keveset fordítunk a kezdeti nevelésre. Holott legnagyobbrészt ebben van a jövendő ember egész jelleme, egész lénye." Az ilyen nézetek azonban elszigeteltségben maradtak, nem vonták le belőlük a szükséges következtetéseket. Ma tudjuk, hogy a gyermeket első környezeti világának nemcsak az említett és elengedhetetlen csecsemőápolásban kell részesítenie: szükséges biztosítania számára melegséget, jóindulatot is, korának megfelelő mértékben ingereket és nyugalmat és élettere bizonyos stabilitását, hogy ezek révén bizalommal és nyitottan reagálva tudjon e világba beilleszkedni. Mindenképpen nagy fontossággal bír, hogy a gyermek kellő testközeli gyöngédségben részesüljön. Ha viszont a gyermek ebben az ő nagyon korai időszakában a világról olyan benyomást szerez, hogy az félelmetes és megbízhatatlan, hogy üres, vagy pedig hogy az lerohanó és elárasztó, akkor visszahúzódik, visszariad tőle. Ahelyett, hogy bizalommal közelítene a világhoz, már igen korán mélységes bizalmatlanságot érez iránta. Mind a világból érkező üresség, amit a gyermek akkor él meg, ha túl gyakran és túl sokáig hagyják magára, mind az ingerek és a váltakozó benyomások özöne vagy az ingerek túl nagy intenzitása ijesztően hatnak rá, és a világgal való kapcsolatának már a legelején zavar támad benne, és mintegy önmagára utaltan zárkózik el. René Spitz gyermekotthoni gyermekeken folytatott vizsgálataiban kimutatta, hogy azok a gyermekek, akik életük első heteiben túl hosszú ideig voltak elválasztva az anyjuktól, és így az anyából sugárzó pozitív érzületeket egészen korán nélkülözniük kellett, fejlődésükben súlyos, olykor helyrehozhatatlan károsodásokat szenvedtek a lehető legjobb ellátás és a kifogástalan hi-

giéniai körülmények ellenére, amelyek megvoltak egy gyermekotthonban, csakhogy ott tíz gyermekre egygondozónő jutott. Anagyon korán elhanyagolt vagy ingerözöntól megriadt gyermekek fejlődése legalábbis jelentős megkésettséget, egyoldalúságot, lemaradást vagyéppen koraérettséget tükröz, mivel a szükséges életfeltételekhez nem vagynem kielégítő módon jutottak hozzá, és ezáltal életkoruknak nem megfelelő szorongásoknak voltak kitéve. Különösen könnyen kerül sor ilyen korai szkizoidizáló károsodásokra az eleve nem szeretett vagy nem kívánt gyermekek esetében is, továbbá olyan gyermekeknél, akiket betegségük netán hosszabb kórházi tartózkodáSra kényszerített, vagyakik anya nélkül maradtak. Ugyanígyvan ez akkor is, ha az anya szeretetlen vagytúlon túl közönyös, és ~or is; ha az anya túlságosan fiatal, még nem érett meg az any~ágra. Ervényes az ún. "aranykalitka-gyermekekre", akiket gyaWan szeretetlen vagyközönyös személyzetre hagynak, mert az anyának "nincs rájuk ideje"; és akkor is ez a helyzet, ha az anyán~k a szülés után túl hamar kell ismét munkába állnia, és kénytelen a gyermeket túl sokáig magára hagyni, nem adva meg neki mindazt, amire pedig éppenséggel szüksége volna. A szeretetteljes viszonyulásnak a gyermek korai időszakában mutatkozó ilyen hiánya az egyik forrása a személyiség szkizoid fejlődésének. A másik az az ingerból való túlkínálat, ami olyan anyákra jellemző, akik a gyermeket nem hagyják nyugton, akik nem tudják átérezni, hogy mire van szüksége a gyermeküknek. Ez ígytalán nem elég világos, ezért alaposabban megvilágítjuk: a csecsemő kezdeti tájékozódásához elengedhetetlen, hogy a környezete bizonyos állandóságot mu lasson, ami által az számára fokozatosan meghitté lesz, úgyhog}' bizalommal lehet iránta - a meghittség az alapja a bízni tudáSnak. A kapcsolati személyek túl gyakori cseréjét, a környezet és ~ érzéki benyomások túl sűrű váltakozását a gyermek nem képes feldolgozni (például a rádió és a tévé szüntelenül zajongó l1angkulisszáit, a vakító vilá-

gosságot a gyermek alvási idejében, a gyakori utazásokat stb.). A környezetnek ez a nyughatatlansága és az, hogy az anyák szinte "betörnek" a gyermekbe, semmivé teszi a nyugalom és az egyedüllét utáni igényét azzal, hogy túl sokat foglalkoznak vele, mindenhová magukkal cipelik, nem adván meg neki a lehetősé· get, hogy a saját impulzusait érzékelje, azt eredményezi, hogy a gyermek visszahúzódik, és szorongással, nyugtalansággal telten elzárkózik. Ezeken a környezettípusokon kívül léteznek olyanok is, amelyek a gyermektől túl korán túl sokat követelnek, és ezzel szkizoidizálóan hatnak, mert nem engednek neki organikus gyarapodást. Ilyenkor a gyermeknek olyan bonyolult és éretlen felnőttek közt kell lavíroznia, akik nem képesek a saját nehézségeikkel, illetve az élettel szembenézni. A gyermeknek aztán túl korán kell hangulatokat úgy érzékelnie és szituációkat úgy megértenie, hogy az amúgy is feszült, egyszersmind labilis atmoszférát ne terhelje még saját magával is, sőt nem is ritkán neki kell magára vennie a szülőszerepet a maga, de még a szülők számára is, minthogy bennük ennek nyoma sincs, s erre ők alkalmatlanok. Ez természetesen határtalanul nagy követelmény a gyermekkel szemben; ő még nem is lelt önmagára, de máris szülőszerepet osztottak rá, megértést kell tanúsítania a felnőttek iránt, s arra nem is kerül sor, hogy ő önmaga legyen, mert mindig figyelnie kell mindenre, neki kell közvetítenie, megértenie és egyensúlyt teremtenie, s ilyenképpen inkább mások életét, semmint a sajátját kénytelen élni. Ezáltal nem csupán a gyermekkora lesz megcsalatva, de lényének egész magva is kifejletlen marad, és maga a biztonságérzete - és ez alapéletérzése lesz ingoványos talajon áll majd. Ha valaki ilyen módon áll a világban, akkor azon fog iparkodni, hogy sebezhetetlenné tegye magát, amiképpen Siegfried tette, megfürödve a sárkányvérben, hogy legalább a világnak ne mutasson csupaszságot - ámde mindig maradnak sérülékeny helyek. Hogyan teheti valaki magát sebezhetetlenné? Nyilván úgy, hogy többé nem enged magához érzelmi közelítést, mintegy

láthatatlanná tevő sipkában felismerhetetlenül, névtelenül járkel a világban. Felrak maga elé egy homlokzatot, amely mögé nem pillanthat be senki, úgyhogy mások sohasem tudhatják, hányadán állnak vele. Ha azonban az illető nem kerülheti ki az érzelmeket, kifejleszt magának olyan képességet, hogy azokat tudatosan tudja irányítani, adagolni. Tehát számon tartja az érzelmeit, és megtanulja, hogyan engedhet nekik, vagyhogyan fékezze le őket, de magát semmiképpen sem engedi át nekik spontán módon, mert hiszen az veszélyes lehet. Amikor egyfiatal hölgypáciensemmel egyik barátnője közölte, hogy a páciens szülei panaszkodtak neki, amiért a lányuk rideg és gyűlölködő velük szemben, ez rövid gondolkodás után ígyválaszolt:,,ló, akkor leáltítom a gyűlöletemet" - s ezt követően a szüleihez való viszonya még elutasítóbb és még ridegebb lett. Fűzzük ehhez hozzá, hogy érzéki benyomásokkal szemben még felnőttkorunkban is van bizonyos tűréshatárunk; ismeretes, hogy olyan tartós háttérzajok vagy fényhatások következtében, amiket némely országokban kihallgatások során alkalmazni szoktak, vagy éppen alvásmegvonás miatt lelkileg megtörhetünk; hasonló hatásokat idézhet elő huzamos egyedüllét, sötétség. A kisgyermek tűréshatárai természetesen jóval szűkebbek. Innen nézve annak is különös jelentősége van, hogy a gyermeket szoptatja-e az anyja, vagyüvegbó1táplálja. A szoptatással az anya részéró1 történő rendszeres ismétlés és a kettejüket boldogító bensőségesség a gyermeknek nem csupán azon személy fokozatos újrafelismerését teszi lehetővé, akitó1 megbízhatóan kapja minden igényének kielégítését, hanem azt is, hogy benne egy bízonyos emberre irányuló reménykedés, hála és szeretet első kezdeményei megformálódjanak. Mesterségesen táplált gyermeknek ezt a fejlődési menetét legalábbis megnehezíthetik a folyton cserélődő személyek, akik ráadásul nagyon eltérő módon viselkedhetnek vele szemben. A gyermek ilyen esetben bonyolultabb tanulási folyamatoknak van kitéve, és jóval nehezeb-

ben érezhet olyan intenzív kötődést egy bízonyos emberhez, mint a szoptatott gyermek. Ha a szkizoid személyiség kialakulásában a kötődés hiányát döntő jellegzetességként ismertük fel, annak csíráit már itt, az anya és gyermeke közti említett bensőségesség hiányában észrevehetjük. Valamennyi leírt zavar következménye, hogy a gyermeknek kezdettől fogva védekeznie kell a világ ellen, óvnia kell magát tőle, máskülönben csalódni fog. Ha "odakint" nem talál teljesen egyenlő értékű partnerre, önmagába fog kapaszkodni, önmagát fogadja partneréül, és önmagától a te-hez megteendő lépést nem tudja kielégítően megtenni. A továbbfejlődése során - és ha utóbb nem szerez helyreigazító tapasztalatokat - megjelennek a fentebb leírt hiányosságok, a függetlenségre való hajlam, az énközpontúság, az önzés. Nagy vonásokban így festenek ama környezeti tényezők, amelyek elősegítik a szkizoid személyiségek kialakulását. Csak utaIhatunk rá, hogy az a nemzedék, amelynek kisgyermekkorára esett a háború, ami sok kisgyermeknek a fctiekhez hasonló környezeti feltételeket teremtett (az élet első heteinek nyugtalansága, ráadásul az éjszakai bombázások, menekültsors, megválás a családtól, a szülőföld elvesztése stb.), tehát ez a nemzedék halmozott szkizoid vonásokat tükröz; ide lehet számítani a közvetlenségnek a nemek kapcsolatában przékelhető hiányát. Ezzel összefüggésben kell látnunk a huliganizmus problémáját, ami akkor jelentkezett, amikor ez a nemzedék belépett a pubertáskorba. A modern művészet némely vonása is - "a középszer elvesztése", ahogy elnevezték - jellemző lehet. A szkizoid művészet gyakran serkentőleg hat, nemritkán azonban taszít. Fuhrmeister és Wiesenhütter szerint (Metamusík) olyan zenekarokban, amelyek túlnyomórészt modern zenét játszanak, ilyen darabok próbái után a muzsikusok állítólag betegnek érzik magukat. Ámde a nyugati ember teljes környezeti szituációja is szkizoidizálóan hat: a világ egyre kevesebb védettséget ad nekünk; minden komfort ellenére veszélyeztetettnek érezzük magunkat,

életérzésünket labilissá teszi az ingerek özöne, amelyeknek ki vagyunk téve, és amelyeket csak nehezen tudunk elhárítani; a lehetséges háborúk rémképe és annak a tudata, hogy ma már képesek vagyunk önmagunk megsemmisítésére; továbbá a környezetünk veszedelmes alakíthatósága és befolyásolhatósága az egzisztenciális fenyegetettség érzését alapozták meg bennünk, úgy, ahogyan azt a szkizoid struktúrajegyek keletkezése során felismertük. Ellenmozgalomként értékelhető például a jóga iránt, a meditatív gyakorlatok iránt mutatkozó egyre erősebb hajlandóság; a lelkivilágra való ráeszmélés érezhetővé váló igénye még a drogok használatában is felismerhető; a hippik és társaik tudatosan akarnak lemondani egy olyan technika és civilizáció vívmányairól, amelynek ellenőrizetlen uralma egyre kérdésesebbé lett valamennyiünk számára. A természet fölötti uralom, az időt és teret legyőző technika és azok az életfeltételek, amelyek közt a létért folytatott harcunkat meg kell vívnunk, azzal fenyegetnek, hogy derűs életünket mindjobban megkeserítik, úgyhogy a nyugati társadalom szkizoidizáló folyamatáról beszélhetünk. A legfiatalabb gyermekkorban az életkornak megfelelő védettség hiánya tehát mintegy rövid formulája a szkizoid személyiségstruktúrák kialakulásának, amennyire azok összefüggnek a környező világ befolyásaival. Annak kutatására még túl kevés figyelmet fordított a tudomány, hogy születés előtti, az anyai organizmus közvetítésével érkező, méhen belüli befolyások hatnak-e már itt és mennyire; ez nagyon is lehetséges. így Stirnimann a már említett könyvében közli, hogy sikerűlt a hallásképességet már a születés előtt bizonyítania: egy terhes nőt röntgenképernyő elé állítottak, és megszólaltattak egy autódudát, mire az embrió összerándult. Lehetséges, hogy az anya érzelmi és indulati megélése által, aterhességhez és a gyermekhez való érzelmi beállítottsága által már az anyatestben elkezdődik a védettség érzetének hiánya, ha az anya az örömteli, pozitív várakozás helyett - bármilyen okból is - ellenséges, elutasító vagy gyűlölködő érzéseket táplál a leendő gyermeke iránt.

Egy tehetséges, de nagyon önfejű és szinte teljesen kapcsolatok nélküli zenész nehéz anyagi körülmények között élt. Egy ismerőse jóljizető és az érdeklődésének megfelelő állást közvetített számára, ami jelentős segítségetjelentett volna neki. A zenész aznap, amikor el kellett volna foglalnia az állást, amire eredetileg igent mondott, nem jelentkezett ott, és ki sem mentette magát, s ezzel elvesztette az esélyét. Saját magának azzal érveit, hogy a barátja csak afOlényét óhajtottajitogtatni és rámutatni az ő sanyarú helyzetére - sőt, talán még az is lehet, vélte, hogy barátját homoszexuális motívumok késztették. Tehát jóllehet elfogadhatta volna azt, amit neki jó szándékkal felkínál tak, őt mégis félelem fogta el, hogy függővé válik, és a másikkal szemben hálát, lekötelezettséget kell majd mutatnia. Ezt önmaga számára át kellett értelmeznie, s ennek nyomán barátjának megkérdőjelezhető motivációkat tulajdonított. Ám ugyanakkor valamivel mélyebben ez alatt a nehezen érthető magatartás alatt megbújt a gondolat, hogy próbára teszi a másikat: ha a barát valóban segíteni akar, és az én viselkedésem nem riasztja el, ha ő mindezek ellenére nem ejt engem, akkor én csakugyan jelentek neki valamit. Itt igen tisztán érzékelhető a bizonytalanság, hogy valaki ilyen ördögi körből kijuthat-e egyáltalán, és az emberekkel kapcsolatban képes-e új tapasztalatokat szerezni: honnan lehet biztosítéka rá, hogy hihet a támogatás őszinteségében? Másrészt ki volna hajlandó annyi minden feltételezést értelmezni, azon lenni, hogy megértse az ilyen viselkedés hátterét? Ilyesmire a világ általában nem hajlandó. Emellett az említett férfinál a helyzet annyival még bonyolultabb volt, hogy ő csaknem ugyanolyan erősen kívánta, a magatartása ellenére, bárcsak továbbra is törődne vele az ismerőse, mintsem hogy hátat fordítson neki. Az első esetben ugyanis kor-

rigálnia kellett volna egyszer az emberekről alkotott véleményét, és tudnia kellett volna bízni abban, ami után vágyott. A második esetben megerősödve érezhette volna magát a világról alkotott ama felfogásában, hogy az emberek nem méltóak a bizalomra, és tele keserűséggel, "jogosan" vonulhatott volna vissza heroikus magányába, ami számára kényelmesebb volt. Ennek a muzsikus nak gyakran cserélődtek a barátnői, mert az egyiknél nem felelt meg az a mód, ahogyan öltözködött, a má· siknak a lába nem tetszett, a harmadiknak a műveltségével nem volt megelégedve stb. - a lekötöttségtől való félelem racionalizá· lásai és egyszersmind a védekezés az ellen, hogy valakit egyszer talán mégiscsak megszeressen, és azzal kitegye magát minden olyan veszélyeztetettségnek, amit a "szeretés" jelent. Említsük meg, hogy az említett férfi házasságon kívül született gyermek volt, aki igen korán, folyton·folyvást más-más rokonokhoz került, akiknek terhükre volt.

Egy másik példa erre a személyiségstruktúrára: egy középkorúféifi kínzó formában szüntelenül outsidernak tudta magát. Az volt az érzése, hogy nem tartozik sehova, hogy mások elutasítják, vagy gunyoros-kritikus szemmel néznek rá. Ettől szenvedett, elbizonytalanodott, és a hivatásában állandóan kudarc fenyegette azáltal, hogy mások szemében idegen test volt, akit rendkívül nehezen kezelhető valakinek minősítet· tek. Igen gyakran, látszólag teljesen indokolatlanul, agresszív lett,feletteseivel szemben sértő módon gunyoros, munkatársaira minden ok nélkül arcokat vágott, öltözködésében és életvitelében annyira kirítt a szokásosból, hogy az emberek egyrejobban elhúzódtak tőle, nem voltak vele közös nevezőn semmilyen tekintetben. A növekvő távolság és elmagányosodás nyomán most már nem csupán ő vetített ki sok mindent a környezetére, hanem - amint már ez a rendszerint meglévő kölcsönös viszonyban lenni szokott - a környezet a maga részéről ugyanolyan sok mindent vetített ki őrá, ahogyan amúgy mindig is hajlunk rá,

hogy arra, ami számunkra idegenül, szokatlanul vagy ijesztően jelenik meg, saját problémá,kat és nem integrált, tudattalan lelki érdeklődést vetítsünk ki. Igy lett a példánkban leírt férfi egyre inkább fekete bárány, bűnbakja a mindenkori kollektívának, amelyben élt és dolgozott. Minthogy valójában alig ismerték őt, a legtöbb kollégája szemében valahogy titokzatosnak tetszett anélkül, hogy bármikor is igyekeztek volna tisztába jönni, vajon miért is utasítják el. Így hamarosan hírek keltek lábra róla: talán "valami nincs rendben nála"; talán a szexualitásával van baj; talán politikailag nem megbízható stb., röviden - gyanúsnak tűnt fel anélkül, hogy tudták volna, hogyan és miért. kl nem merült fel senki tudatában, hogy voltaképpen a saját feldolgozatlan problémáikat vetítik ki rá. Másrészt mindebből semmit nem mondtak ki neki szemtől szembe; ő csak a többiek növekvő, számára érthetetlen eltávolodását érzékelte, olykor-olykor elkapott egy-egy gyanakvó tekintetet, vagy azt látta, hogy a többiek egymás közt olyan pillantásokkal tájékoztatják egymást, amelyeket ő nem tudott értelmezni - röviden, a két oldal "közreműködésével" kialakult egy szétbonthatatlan ördögi kör. Most hadd ábrázoljam kissé bővebben ennek a férfinak az élettörténeti hátterét, hogy rámutassak, hogyan nyertek teret szkizoidságának a csírái, amelyeket a kezdet kezdetén teljességgel képtelen volt ilyen összefüggésben látni; ő azokat csak rejtélyesnek és mintegy sorsszerunek találta.

A férfi szokatlan milió1Jó1került ki. Az apja útleírásokat írt,fiának, egyetlen gyermekének korai gyermekkorában igen sikereseket. Abban az idó1Jensokat keresett, és nagystílűen élt, harsány ünnepségeket, estélyeket rendezett. Az anya teljesen belevetette magát ebbe a fényűző, társasági életbe, és a gyermek számára csak kevés ideje volt - pontosabban: a gyermekét, aki alig érdekelte, nemigen szerette. Így a gyermek már egészen kicsi korától egy komornára volt bízva, majd aztán, ugyancsak még nagyon korán, egyfekete bőrű inasra.

Ahogy vissza tudott emlékezni, azok ketten, akárhogyan is, nem voltak hozzá kifejezetten barátságtalanok. Amikor ötéves volt, a szülók elváltak,' a házasságukat már az előző években sem lehetett tényleges közösségnek nevezni, mivel a két szülő - azt OM modernnek és a nagyvonalúságjelének tartották - többszörösen is intim kapcsolatot tartott más partnerekkel. A fiú az apjánál maradt, és először csak annyit közöltek vele minden kommentár nélkül, hogy az anyja "hosszabb időre elment". Az anya egyébként ezután nem sokkal- ahogyan afiú utóbb megtudta - elmeba,Üalmintegy két évre ideggyógyintézetbe került. Eszerint jeltételezhető, hogy a nő lelkileg már azelőtt sem volt egészséges. Az apa nem sokkal a válás után feleségül vette az anya egyik lánytestvérét - ez már a harmadik házassága volt. Ez a mostohaanya régto?fogva gyűlölte a nővérét, mert odahaza mindig az volt a kedvenc; az újfeleség, később, amikor a.fiú tizenöt éves volt, öngyilkos lett, s az apa ezt követően negyedszer is megnősült. X. úr ilyen környezetben nőtt fel Mindig ötödik keréknek érezte magát; igazában senki nem törődött vele; már korán az volt az érzése, hogy zavar, voltaképpen jelesleges, és végső soron nemkívánatos. Mindezt még megerősítették a következő körülmények: a szülői ház a városon kívül emelkedett egy magányos dombon, egy még alig beépített környéken, úgyhogy a fiúnak játszótársai sem voltak. Az apa, egy különc figura, sokat ivott, és önfejű életstílust vitt; az éjszakát tette meg nappalnak, csak éjjel dolgozott, mert számára az volt a legzavartalanabb időszak, és nappal aludt, úgyhogy a fiát alig látta; azonkívül gyakran hetekig úton volt. A "normális" életvitelről nem volt nagy véleménye, nevetett rajta - az csak az ostobáknak meg a gyengéknek való - érveit. Így afiát, amikor az elérte az iskoláskort, nem is küldte iskolába, hanem magántanítókat fogadott mellé - egymást váltogató házitanítókat. Csak tízévesen íratták be iskolába.

Kontaktusproblémái most kezdtek jelentkezni, ajelzett előtörténet ismeretében ezen aligha lehet csodálkozni. Hasonló komakkal szó szerint nem volt semmi kapcsolata, még soha nem volt közösségben. Mármost bizonytalanságában egy olyan szerepet keresett magának, amelyet eljátszhat az osztályban, amely mögött megbújhat. Mivel néhány alkalommal, amikor akaratlanul komikusnak tetszett, rokonszenvet és biztatá nevetést aratott, először az osztály bohóca lett, utóbb pedig provokatív kamasz, és ebben a tartásában mindent kigúnyolt, a tanárokat kifigurázta, az intőkre, büntetésekre legyintett, az iskolából ellógott stb. Apját a maga beállítottságában mindez jobbára szórakoztatta, úgyhogy afiú még egyfajta atyai rokonszenvben is részesült - az apa büszke volt rá, hogy afia, akárcsak Ő, nemigen tiszteli az általánosan elfogadott rendet. A fiúnak minden vágya ellenére sem sikerült baráti kapcsolatokra szert tennie, mivel őt a többiek, bár érdekesnek és szórakoztatónak találták, végső soron mégiscsak egy komikus, kívülállófigurának látták. Minthogy ugyanakkor igen tehetséges és okos volt, kivívta a társak elismerését, de valóságos barátja nem volt. Aztán tízenkét éves korában elkezdődött az, amit őmaga utóbb az ő "nagy betegségének" nevezett: soványsága, sápadt volta, nyurgasága és betegségekre való fogékonysága miatt mostohaanyja felmenttette a testnevelési órák alól, és minden sporttóI eltíltotta - "a szíved miatt, és mert túl hirtelen nőttél". Ez egyebek közt azt eredményezte, hogy nem bírt kifejleszteni egészséges érzékelést, a saját testében nem érezte magát otthonosan, és magán viselte a gátoltság és ügyetlenségjellegzetes jegyeit; ilyenképpen a lehetséges kontaktusnak, a testi közelségnek és az egészséges rivalizálásnak egy további láncszeme hullott ki. A mostohaanyja, túlzott aggódás mögé rejtve iránta érzett ellenszenvét, orvostólorvoshoz hurcolta. Afiúnak sokáig kel-

lett az ágyat nyomnia anélkül, hogy valami biztosat találtak volna nála. Az oroosok belementek a játékba, és az egyiküknek sikerült végre egy lappangó tüdőtuberkulózist megállapítania. Attól kezdve több mint két éven át a szobájába, sőt többnyire az ágyába volt kényszerítve. Ebben az ido1Jenrengeteg könyvet olvasott, válogatás nélkül, amihez éppen hozzájutott a gazdag atyai könyvtárból. Egy alkalommal, a kezelése során, nagyon találóan ígyfogalmazott magáról: "Én érzelmileg tíz évvel fiatalabb vagyok, mint intellektuálisan!" - ez a szkizoid személyek tipikus kijelentése lehetne. "Nem tudom, hogy homo- vagy heteroszexuális vagyok-e" - volt egy másik megállapítása, amivel a nemi bizonytalanságát .fejezte ki. Több mint tizennégy évesen került aztán megint vissza az iskolába, és ez a második kísérlet, ami a kontaktusteremtést illeti, semmivel sem volt szerencsésebb, mint az első. Az a kétéves elszigeteltség, éppen a pubertás ideje táján, amit a hasonló korúak tói elkülönítve élt meg, és ami miatt, partnerek híján, túlnyomórészt a saját fantáziájára volt utalva, érthető módon még inkább visszalökte önmagához, és súlyosbította kommunikációs nehézségeit. Megint idegen testnek találták őt a többiek - hiszen ráadásul újfiúként került egy olyan osztályközösségbe, amely az évek során már összekovácsolódott. Egy, a jövendő pályaválasztással kapcsolatos tesztkérdőíven a tizenöt évesfiú ezt írta: "hivatásos dohányos ".Erre az idétlen-provokatív iróniára elutasítóan reagáltak, nem látták meg a mögötte meghúzódó bajt és tehetetlenséget, nem fogták fel, hogy afiú viselkedése a környező világnak szánt vészjelzés. Egyetemi hallgató korában belépett egy vívóegyletbe - ez számára nem volt ugyan ideális környezet, csak egy kísérlet, hogy "odatartozzon", hogy összemérhesse magát a vele egykorúakkal, és meggyőződjék róla, hogy képes férfiasan helytállni. Később ugyanilyen okok késztették rá, hogy önként jelentkezzen a katonaságnál, de ott is megmaradt különcnek, aki

ügyetlenségévei a többieket gyakran csakjóindulatú gúnyolódásra késztette. A katonaság után visszament az egyetemre, történelem és irodalom szakra, amellett nyelveket tanult. Az egyetem befejezése után a szaktárgyait tanította, és szakmailag elismert, de magának való ember lett, aki csak a könyvek világában érezte otthon magát. A tanítványai nagyra értékelték alapos ismereteit, és elnézték neki a gyengéit. Huszonnégy évesen megnősült - helyesebb volna ígyfogalmazni: megnősítették. Afelesége hamarosan felpanaszolta, hogyférjét a könyvei és tanulmányai jobban érdeklik, mint Ő, amit afétfi nem értett, hiszen a tó1etelhető mértékben foglalkozott vele, és csalódott volt, amiért afelesége túl kevéssé vonzódik az őszellemi világához és érdeklődési köreihez. Így a még fiatal házasságban hamarosan bekövetkeztek mindkét oldalról hűtlenkedések, a fétfi részéről homoszexuális élmények is, ezekre aztán súlyos bűntudattal és üldözési mániával határos reakciókkal válaszolt, ami után útja a pszichoterapeutához vezetett. Az imént közölt életrajz némely tipikus vonást tartalmaz a szkizoid személyiségfejlődések élettörténeti háttere vonatkozásában: a kapcsolati személyeknek kezdettől fogva túl nagy távolságtartása és rendelkezésre állásuk rendszertelensége; hozzá még a testközeli gyengédségnek és a gyermek igényei megértésének a hiánya. Továbbá: az iránymutatás elmaradása és fontos fejlődési lépések megtételekor a magára hagyatottság; túl kevés kapcsolat és közös élmény hasonló korúakkal, túl kevés odatartozás csoportokhoz, valamely közösséghez. Nem elégséges fejlődési lehetőségek az érzelmi oldal számára, a megbízni tudás számára. Mindezek réseket ütnek a másokkal való érintkezésben, és az élettechnika olyan hiányát okozzák, amely az érintettet újra meg újra visszalöki az egyedüllétbe, itt nem kevés a világbólérkező reakciók ama funkciója, hogy azt az embert még inkább hozzákapcsolják kívülálló szerepéhez.

Könnyen megérthető, hogy ilyen bázison a szorongásnak, a

maga-odaadástól és a közelségtől való szorongásnak egyik alapformája úgy fejlődik ki, hogy az önmegőrzés impulzusának megfelelően túlértékelt lesz, és az önmegtartás egyetlen lehetősé· gének az autarkia látszik. Ilyenkor ugyanis a szkizoid személy úgyszólván a szükségből kovácsol erényt azzal, hogy magányosságának értéket tulajdonít. Ez felfokozódhat a narcizmus legszélsőségesebb formáiig és a mindenkivel és mindennel szemben álló, elkeseredett ellenségességig, az emberek megvetéséig, a cinizmusig és a nihilizmusig. Mindezek mögött azonban, senkitől észre nem véve és aggodalmasan elrejtve, ott van a mélységes vágyakozás a közelség, a meghittség után, a szeretés és a szeretettség akarása után. Könnyen megérthető az is, hogy mindezekből a fejlődés könnyen átcsaphat aszociálisba és kriminálisba - olykor elegendő hozzá csupán néhány pótlólagos kiváltó motívum. Szkizoid személyek magatartásmódjainak fokozódása a kezdeti bizalmatlanságtól az elutasításon, közönyön, hidegségen át egészen a gyűlöletig és az emberek megvetéséig többnyire nem egyéb, mint re akció a környezetben szerzett tapasztalataikra, ami a fentebb leírt ördögi körhöz vezetett. Még egy rövidke példa, egy páciens saját meghatározása, ami különösen plasztikusan jellemzi az érzelmi kapcsolattartás hiányát és a kísérletet, hogy ezt a hiányt az orientálódás racionális eszközeivel pótolja - egy szkizoid páciens mondta egyszer: "Ne-

kem mindig az a benyomásom, hogy ott, ahol mások érzelembo? reagálnak, nálam gyorsan egy sor kapcsolási folyamat zajlik le." Kitűnő leírás arról, hogy szkizoid személyeknél a nem begyakorolt érzelmi kapcsolódást az érzékszervek intellektuális ébersége, radarra emlékeztető érzékenysége és gondolatfolyamatok - a "kapcsolási folyamatok" - pótolják. Akkor aztán a súlyos megterhelések és konfliktusok, amiket a szkizoidok nem képesek lebírni, testi szimptómákká alakulnak; ez, a problémakörnek megfelelően, mindenekelőtt az ér-

zékszervek, valamint a kontaktus és a csere szerveit érinti, a bőrt és a légzést; asztmás panaszok tartoznak ide, és ekcémák, amelyek olykor nagyon korán előjönnek Igen, a bőr az a szerviink, amely bennünket egyrészt elválaszt a környező világtól, másrészt meg össze is kapcsol vele, és a szkizoid személyek kapcsolódási nehézségei kitúnően jutnak kifejezésre vérkeringési zavarokban, pikkelysömörben, izzadásban stb.

Foglaljuk még egyszer össze: a szkizoid, a "meghasadt" embernél lelki benyomásainak, ösztöneinek és reakcióinak teljes élményösszefüggése különbözően nagy mértékben szét van szakadva; főképpen az életbe vágó impulzusai vannak elszigetelve, az érzelmi életérőllehasadva. Nála, más szavakkal, a különböző élmény- és személyiségi rétegek integrálása az összeolvasztó érzelem által kudarcot vallott. Mindenekelőtt értelem és érzelem közt, ésszerúség és érzelmesség közt van ott az érettségi fokok nagy különbözősége; érzelmi folyamatok és értelmi tapasztalások mintegy külön-külön zajlanak le, nem olvadnak össze egységes élménnyé. Aki egészen korai időktől kezdve az értelem és az érzékszervek által volt kénytelen orientálódni, mivel elegendő érzelmi orientálódást nem volt módja elsajátítani, az nem rendelkezik érzelembeli árnyalatokkal, az túlnyomórészt az érzelem primitív előformáit ismeri, az indulatokat; olyan, mintha kifejezési lehetőségeinek palettájáról hiányoznának a "középszínek", csak az extrém fekete és fehér volnának rajta. Mindez annak a következménye, hogy az embertársakhoz ruződő érzelmi kötődések elmaradtak A szkizoid személy az emberi közelségtől való félelme ellen védekezésként a lehető legnagyobb függetlenségre törekszik Az autarkiára való hajlamrnal és a közeli kapcsolatok előli kitéréssei azonban egy önmaga körüli keringés, egy egyre fokozódó

egocentrizmus van kikerülhetetlenül összekötve, s ez őt mind jobban és jobban az elszigetelődésbe hajtja. Könnyen megérthető, hogy az ilyen emberek nyilván a legintenzívebb szorongásokat élik meg, minthogy a magány és az elszigetelődés növeli a szorongást. Főképpen az a szorongás nóhet náluk elviselhetetlen mértékűvé, hogy megőrülnek - ebben is a másnak-Ienni-mintmások és a világban érzékelt védtelenség megélése tükröződik. Egy ilyen páciens mondta valamikor: "A szorongás az egyetlen realitás, amit ismerek':' jellemző, hogy a szorongást nem úgy tudta ábrázolni, mint félelmet valami meghatározottóI, valami konkrétumtóI, hanem azt totálisan élte meg. És egy másik: "Én

nem ismerek félelmet,· valószínűleg van bennem valamilyen szorongás, de ez a szorongás nem az én-emben van. " Ő teljesen elhatárolta magát a szorongásától, az, úgy tetszett, már egyáltalán nincs is benn a tudatában; elgondolhatjuk azonban, mennyire labilis egy ilyen állapot, az én-t milyen könnyen elöntheti az önállósult szorongás. Már a szorongás közölni tudása is megkönnyebbülés. Ha azonban valaki soha nem vesz erre bátorságot, mert attól fél, hogy kiszolgáltatja magát másoknak, vagy hogy eszelősnek tartják, ha egész gyengeségében és védtelenségében mutatkozik meg előttük, akkor a hosszú időn át felhalmozódott szorongás olyan fokra hág, hogy már elviselhetetlenné lesz. Akkor a szorongás kitörhet, és eljuthat a pszichózishoz mint a szorongás elöli menekvés utolsó, kétségbeesett kísérletéhez. Az illető "elveszti" a reális mértékeket, és átmen ti magát egy irreális világba, amelyben ő maga egészségesnek, a külső világ betegnek tetszik - ami némely esetben még igaz is lehet. A szkizoid személy ezzel a szorongásait áthelyezi a környező világ objektumaira, ahol azokat könnyebben elkerülheti, legyőzheti vagy közömbösítheti; a belső szorongás elöl ugyanis nincs menekvés. A szkizoid ember növekvő autizmussal egyre jobban elveszti érdeklődését a világ és az emberek iránt - ezt a folyamatot tárgyvesztésnek nevezik, és a szkizoid személy maga gyakran világvé-

ge-élménynek írja le. Ha ugyanis valaki mind jobban és jobban megvonja érdekeltségét, részvételét a világban, a világ iránt tanúsított érzelmi odafordulását, akkor számára a világ elszegényedik, vége lesz, megsemmisül. Szkizoid személyek álmai gyakran fejeznek ki ilyen életérzést: "Egy nagy,forgó korongon találom

magam, egy ördögi körhintán, ami egyregyorsabban és gyorsabban forog; már alig bírom tartani magam, mind közelebb csúszok a külső széléhez, és bármelyik pillanatban kirepülhetek a semmibe. " Vagy: "Egy óriási homoksivatagban van egy erődítmény, betonfalakkal, bennük kevés és kicsiny nézó'kékke/,'az erődítmény fel van szerelve nehéifegyverzettel és évekig elég élelmiszerrel. Én vagyok az egyetlen lakója." A magányosságot, az elszigetelődést, a szorongás elleni védekezést és az autarkiaigényt aligha lehet találóbban bemutatni.

,,Egysivár, havas táj,' a háttérben néhány csonka fa, az előtérben egy kis kád, benne meleg víz,'nagyon egyedül érzem magam. " Ez egy fiatalember álma, éstükrözi a szituációját: Harmadik és utolsó gyermekként született, miután apja hazatért az első világbáborúból. Az apa.fejsérülést szenvedett, amitől hallatlanul ingerlékennyé vált, és a családi parasztgazdaság irányításából szinte teljesen kiesett. Az anya nagyon sokat foglalkozott vele, és átvette a tanya vezetését is, úgyhogy a gyermekre kevés idejejutott - az álom nyelvén: az a kevés melegség, ami a kis kádban volt. A fiú nagyon magányosnak érezte magát, és mintegy tizenkét évesen a következő "kapcsolatot" teremtette az anyjához: az anya esténként, amikor ő már lefeküdt, zongorázni szokott; a fiú az egyik billentyűt egy dróttal és egy elemmel egy kis izzóhoz kötötte az ágya szélén, és amikor az anya játék közben leütötte azt a billentyűt, a lámpa felvillant. Hasonló titkos pszichodinamikus indokok szolgálnak alapjául olyan műszaki találmányoknak, amelyek öntudatlanul a gyermekkor valamely hiányélményét kívánják korrigálni; itt egy kielégítetlen kontaktusigényt.

A szkizoid világban levést aligha lehetne jellemzőbben bemutatni, mint ahogyan az ilyen álmok teszik. Alighanem hasonló hangulatiságot ismerhetett Makszim Gorkij is; neki igen nehéz gyermekkora volt, és nagyon hamar vándorútra kellett mennie, hogy pénzt keressen. Amikor egyszer meglátogatta Tolsztojt, elmesélte neki egy álmát, amiben a végtelen, téli orosz utak egyikén egy pár csizmát látott masírozni - csak a csizmákat. Magányt aligha lehet tömörebben ábrázolni. Tehát az embert a visszavonulása a világtól és visszahúzódása önmagába fokozato~an a világ elvesztéséhez vezeti, s ezt ő nagy szorongással éli meg, zuhanásként a semmibe, az abszolút ürességbe, mint a ringlispíles álomban. Szkizoid személyeknél félelemképzetek és álmok apokaliptikus jellegű világkatasztrófák formáját is ölthetik. Aki magát túlságosan szilárdan akarja tartani, azt az a veszély fenyegeti, hogy elveszíti a világot, úgyhogy a végén azt hiszi, már csak egyedül ő létezik. Még néhány példán mutassuk meg azokat a következményeket, amelyek a közelségtől és a túlértékelt "önforgástól" való szorongás ból fakadnak. Az ezzel együtt járó gyanakvásos éberség aztán - ettől tartani lehet - mind jobban és jobban beteges önmagára-vonatkoztatottsággá lesz; az ilyen emberek aztán hallani vélik, ahogy a népszáj mondja, "a ru növését" és "a bolhák köhögését" is, azaz tévhitükben mindig és mindenben veszélyt szimatolnak, és a legártatlanabb megjegyzés mögött is nyugtalanító motívumokat vélnek felfedezni. Midőn egy alkalommal a rendelőmben egy képet átakasztottam, egy szkizoid páciensem nyomban úgy vélte, hogy nekem azzal egy bizonyos, vele kapcsolatos szándékom volt: így akartam tesztelni, hogyan reagál a változásra. Ezen a példán, a csaknem paranoid önmagára vonatkoztatáson kívül, megmutatkozik, hogy az érzékek micsoda finoman regisztráló éberségévei szokták szkizoid személyek észrevenni a környező világ legcsekélyebb változásait is, amelyek másoknak egyáltalán nem tűnnek fel. Ők a világban való orientálódásukhoz csaknem kizáró-

'ui"

."

.t ({,;

~,'!

"ki' eszIel'esel'kr e vanna kik' tag az erze uta va, azo ezert oIyan kif!1nomultak. Egy más alkalommal, amikor a terápia órája alatt párszor csengett a telefon, ugyanez a páciensem úgy vélte, megrendeltem ezeket a hívásokat, hogy megvizsgáljam, ő hogyan reagál erre a zavaró körülményre. Ha valaki így csaknem mindent, amit kívülról érzékel, saját magára vonatkoztat - ami valaki másnak, aki az embertársaival, a külső világgal több érintkezést és elevenebb kapcsolatot tart fenn, eszébe sem jutna -, azon egyre jobban és jobban elhatalmasodik egyvonatkoztatási és értelmezési téboly, ami kiépülhet voltaképpeni tébolyrendszerré, és akkor már nincs mód korrigálásra. Akkor már senki és semmi nem véletlenül akad az illető útjába, akkor odakünn már nem történik úgy semmi, hogy az ne állna vele titkos kapcsolatban, és ne bírna különleges jelentőséggel, amit most az érintett igyekszikközelebbról megismerni. Ez természetesen rendkívül gyötrelmes és nyugtalanító; az ember így nemcsak minden elfogulatlanságát veszíti el, hanem mintegy folyamatosan a"qui vive" - majd meglátjuk - alapján mindig kész arra, hogy váratlan meglepetések és vélt veszélyek ellen felvértezze magát. Ezért csak fölöttébb óvatosan nyújtja ki a világra, csiga módjára, kontaktusérzékelő csápjait, készen rá, hogy rögtön visszahúzza őket, ha valaki túlságosan a közelébe kerül. Egyfiatal férfi, aki szakmájában már többször kudarcot vallott, és legutóbb ismét csütörtököt mondott, a kudarcot vallás érzését téveseszmeként dolgoztafel. Szeretett volna társadalmilag feljebb kerülni, de nagyon kevés önbizalma volt, és otthonról sem kapott támogatás~ mert a család úgy vélekedett, hogy ő okvetlenül valami ,jobb" szeretne lenni és "magasra törni", pedig jobban tenné, ha az apja nyomdokába lépne, és megmaradna a paraszti tanyán. Így ő roppant becsvággyal igyekezett a szándékát megvalósítani, a többiek előtt bizonyítani; ezért érintették oly súlyosan a kudarcok - hiszen azok a családját látszottak igazolni. Ezeket az összefüggéseket

már többször próbáltuk értelmezni, azon voltunk, hogy a realitás pontos vizsgálata révén feloldjuk eszelős képzelgéseit. Ámde amikor a legutóbbi vereségét is elszenvedte, ismét a tébolyszerű feldolgozás kerítette hatalmába. Levertenjött a kezelésre, és ke-

serűen, szinte provokálóan mondta: "Netán most megint azt jOgja mondani, csak véletlen volt, hogy ma apályaudvaron láttam valakit, aki toprongyos ruhát viselt, ami színben és anyagában pontosan az én öltönyömhöz hasonlított - nem egyértelmű utalás volt ez arra, hogy ezzel akarta értésemre adni, hogy én egy kudarcokra ítélt, tönkresílányodott figura vagyok?" Jól felismerhetjük itt alacsonyabbrendűségi érzésének, kudarcot vallásának tébolyszerű feldolgozását s azokat a pszichodinamikus mozgatókat is, amikre röviden utaltam. Itt azt is látjuk, hogy a közeli előítéletek mennyire határosak az ilyen tébolyszerű képzetekkel- "cum grano salís", "egy csipetnyi sóval", azaz módjával-; azt mondhatnánk, hogy az előítélet már a téboly egyfajta kezdetét jelzi: az emberek az előítéleteikhez nagyon indulatosan szoktak ragaszkodni, nem mutatva készséget rá, hogy realitásukat alapos vizsgálatnak vessék alá, mert úgy talán korrekciót lehetne rajtuk végrehajtani, ahogyan ama páciens ragaszkodott a maga tébolyszerű képzelődéséhez. Ilyen vonatkoztatási tébolykezdemények azonban ismeretesek rajtunk magunkon is lelkileg nyomasztó időkben, vagy amikor nem feldolgozott félelmekkel vagy bűnérzetekkel vagyunk megterhelve. Aki például a Harmadik Birodalomban ellenérzést táplált a párttal és a hatalom birtokosaival szemben, és ellenséges érzületű kijelentéseket tett, azt könnyen elfogta bizonyos üldözési mánia, és az illető minden SA-vagy SS-Iegényben vesze· delmes ellenséget látott, aki talán egy besúgótóI hallotta, miket mondott, vagy egyébként tudott róla valamit, ami elegendő lett volna rá, hogy koncentrációs táborba vigyék. Magány és elszigeteltség, valamint az embertársakkal szembeni védtelenség és reális veszélyeztetések elősegítenek tébolyszerű reakciókat. Ha valaki idegen házban - talán még idegen országban is - éjszaka

'egy